Robert Lawson - A Lélek Útja

Robert Lawson

A lélek útja

TRIVIUM KIADÓ

A m címe: A lélek útja Szerz : Robert Lawson

ISBN 978-615-5334-24-5 C Kováts Róbert, 2015 C Trivium Kiadó, 2015

Minden jog fenntartva! Jelen kiadvány sem részben, sem egészben nem másolható, nem sokszorosítható sem elektronikus, sem mechanikai eljárással. Bárminem felhasználása csak a kiadó írásos engedélyével történhet.

Tel./fax: (1) 248-1263 [email protected] www.triviumkiado.hu

A kiadó tagja az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjeszt k Egyesületének Felel s kiadó: Zádor Zsolt szerkeszt : Szaniszló Julianna Szerkeszt : Kováts Róbert Nyomdai el készítés: Infoartnet Kft. Fedélterv: Kováts Róbert Nyomta és kötötte: Dürer Nyomda Kft. Felel s vezet : Fekete Viktor

Szeretettel ajánlom könyvemet mindenkinek, aki keresi a saját útját, s azoknak is, akik már járnak rajta.

Bár a történet

és a karakterek a fantázia termékei, mégis az elbeszélés magvát jelent , az élet felépítésér l és m ködésér l, magáról a karmáról szóló tanítások a valóságot tükrözik. Számtalan hitelesen dokumentált regressziós hipnózis beszámolói támasztják ezt alá, melyek során az alanyok nem csupán el életeikbe pillantottak be – hanem a létköz világába is.

A látogató meghajolt az id s mester el tt, majd így szólt: – Könyörgöm kegyes tanításodért, mester! Úgy érzem, gúzsba köt a szenvedés. Mutasd meg, kérlek, a szabadulás úját. – Ki kötözött meg? – kérdezte a mester. – Senki – felelte a látogató. – Miért keresed akkor a szabadulást?

Buddhista tanmese

1 AZ ÚT IRÁNYA „Az Út oly tökéletes, akár a végtelen r. Nem hiányzik semmi, s nem is fölösleges. Valóban, csak amikor választunk, veszítjük szem el l ilyenségét.” Zen bölcsesség

Lake

Tahoe gigantikus, kékeszöld szemként mered az égre. Egyszer a csillagok ragyogásában gyönyörködve, mely a vadregényes tájon fényszennyezés nélkül élvezhet partjáról, máskor a napsütésben fürödve ragyog fel, és csábítja az embereket fürd zésre, szórakozásra. A Kalifornia és Nevada államok határán elterül , nagyjából 1900 méteres magasságban fekv alpesi tó az egyik legnépszer bb turistacélpont Észak-Amerikában. A magas hegycsúcsok közé ékelt, kiterjedt vízfelület tavasztól szig fürd zésre hívogatja az ide utazókat, míg télen síelésre hívogatnak a hófödte bércek. A hegységet s feny erd borítja, melynek illata megbabonázza az embereket. Távolról szemlélve hatalmas, kietlen vadonnak t nik a környék, ám amint az ember közelebb ér a tóhoz, megérinti annak álomszer , idilli és élett l pezsg , vidám légköre. Lake Tahoe igen nagy kiterjedés ; észak-déli hosszúsága mintegy 35, míg kelet-nyugati szélessége 19 kilométer, partja megközelít leg 114 kilométer hosszan nyújtózik, néhol sziklás, máshol pedig homokos szépségével ölelve a kristálytiszta vizet. Carson Cityt l nyugatra, míg Renotól délre helyezkedik el, tökéletes nyaraló, vagy állandó lakóhely mindazoknak, akik békés, természetes környezetben szeretnék tölteni a vakációjukat, avagy mindennapjaikat. Ahogy az ember egy rövid autózás után kiszáll a tó mellett, tüdejét teleszívja a friss, éltet leveg vel, meghallja a madarak mennyei dallamát, hirtelen idilli magányba süppedve érinti t meg az élet megannyi szépsége. A tó északnyugati részén található Tahoe City, melyt l északabbra haladva elérjük a nagyjából 800 méternyit tóba fúródó Dollar Pointot. Az apró kitüremkedés partján futó Edgewater Drive-on végigvezetve szép, fenyvesek közé ékelt meghitt tóparti házakat láthatunk, melyek közül nem egynek saját stégje nyúlik be Lake Tahoe kristálytiszta vize fölé. A stégekhez kisebb csónakok, kajakok vannak kikötve, melyek békésen ringatóznak a tó nyugodt, sima felületén. Egy közel egy hektár kiterjedés birtok, azon pedig egy gyönyör családi ház állt Dollar Point keleti részén, ott, ahol az Edgewater Drive véget ért. A s fenyves az útról nézve egészen eltakarta a kétszintes házat, mely terebélyesen, idilli magányában terpeszkedett hatalmas L alakjával. A sötétbarna tet cserepek kellemes, harmonikus látványt nyújtottak a magasba nyúló feny k repedezett, kérges törzsével. Széles, magas ablakok sokasága törte meg a falak kellemes homokszínét, melyek méltóságteljes nyugalommal emelték tekintetüket a békés vízfelülete. A

birtokon a fák szinte egymás hegyén-hátán tobzódtak, kellemes rendetlenségükben azt a gondozott káoszt mintázták, melyb l következtetni lehetett a tulajdonosok szépség iránti fejlett igényére. leg tölgyek, diófák és feny k, tuják és egyéb örökzöldek, buxusok és pár élénk Ma szín bougainvillea n t a kertben, a tó zöldeskékje el tt legszebb teljességüket mutatván akárhányszor, akármilyen napszakban megcsodálta ket a szem. Május eleje volt ugyan, ám meglep en meleg leveg remegett és folyt össze a tó vize fölött. A napsugarak éles csíkokat húzva ragyogtak át a feny k, diófák, tölgyek s lombjain, az azúrkék eget csak néhány lustán andalgó felh fodrozta. A néha fel-feltámadó h sít szell k enyhítették a délel tti meleget. A ház el tti, kockakövekkel kirakott parkolóban nagy, vörös, vadonatúj Cadillac Escalade terepjáró állt, csomagtérajtaja a magasban ágaskodott, mint hatalmas tátott száj, úgy készült befogadni feneketlen gyomrába a számtalan táskát, csomagot. A parkoló köveire tobozokat, a kövek közti résekbe pedig apró t leveleket fújt a szél. Egy kis veréb épp az autó kereke mellett kotorászott, próbált kiemelni egyet-egyet a t levelek közül. Hirtelen felnézett, és ahogy meglátta a ház fel l közeled alakot, kis szárnycsapásokkal elrebbent. Kilépve a házból, David Becker két kezében egy-egy jókora sporttáskát cipelt, légiesen könnyed mozdulatokkal ugrált le a ház bejárata el tti négy lépcs fokon. Magas, közel 190 centis férfi volt, sportos testalkatú. David harminchárom éves volt, fekete haját rövidre vágva hordta, arcát enyhe borosta érdesítette, mély sötétbarna szemei körül lassan kicsapódott az izzadtság. Farmert és sötétzöld pólót viselt, melyet már-már túl sötétnek érzett, ahogy kilépett a ház el tti aranyló napsütésre. Amilyen gyorsan csak tudott, az autóhoz sietett, majd a t le telhet legnagyobb finomsággal a már lerakott csomagok mellé dobta a táskákat. Nagyot fújt, majd megállva egy percre átnézte az eddig felhalmozott készletet. – Csak nem elfáradtál, nagyfiú? – hangzottak az élénk, vidám szavak a ház irányából. A ház ajtaján karcsú, angyali szépség n lépett ki a még árnyékot adó tet kiugró része alá. Hosszú, dús, egyenes dióbarna haját finom szell ringatta, testét lágyan ölelte egy hófehér tunika, alatta a bézs miniszoknya alig takart valamit formás, karcsú lábaiból. Alacsony n volt, alig több mint 160 centi, fiatalabb is volt Davidnél két évvel. Arcán szelíd, sugárzó mosoly játszott, és ahogy kilépett a napsütésre és közeledett a férfihoz, szemei a tó vizénél is szebb kékségben felragyogtak. volt Julie, David felesége már lassan két éve. A férfi visszamosolygott kedvesére, és ahogy a n melléért, szorosan összeölelkeztek. – Aztán gyorsan tessék bepakolni – szólalt meg Julie nevetve és a csomagokra mutatott –, mert ahogy elnézem ezt a felfordulást, délben sem fogunk elindulni! – Ha jobban megnézed, drágám – válaszolt David mosolyogva, és mutatóujját felemelte –, ennek az általad felfordulásnak rágalmazott igenis jól rendszerezett halomnak a nagy része a te dolgaidat tartalmazza. Tehát ennek ismeretében tessék panaszkodni! – Nem, nem – tiltakozott a n cserfesen. – Inkább ennek ismeretében igyekezz szépen bepakolni... David nagyot nevetett feleségén, és még szorosabban fonta izmos karjait a n köré. – Alig várom már, hogy végre Whistlerben legyünk, kicsim! – mondta David, és el bb a n homlokát, majd ajkait csókolta meg. – Hát még én, édes! – Julie behunyta szemeit és röpke pillanat alatt maga elé képzelte Whistler megkapó látképét. Egy kellemes, egyhetes kikapcsolódásra készültek a Kanadában lév , Brit-Kolumbia tartománybeli üdül paradicsomba, ami ha lehet még szebb, még fenségesebb környezet, mint a lakhelyük. Hatalmas hegyek csipkézte varázslatos, egyben vadregényes táj, mely számtalan sportolási lehet séget kínál az erre vágyóknak. Davidet és Julie-t többek között a sportolás iránti vágy és szinte kielégíthetetlen igény kötötte össze. Télen síeltek és snowboardoz-tak a hófödte

hegyekben, nyáron a világ legszebb trópusi paradicsomainak egyikén kajakoztak, vitorláztak, vagy éppen motorcsónakkal száguldoztak, attól függ en, éppen romantikus vagy szórakozott hangulatban voltak-e. Emellett mindketten gondosan ügyeltek egészségükre, mértékletesen és tudatosan élték mindennapjaikat, rendszeresen jártak edz terembe és futni. A tavasz beköszöntével és a nyár els meleg sugarait érezve támadt fel bennük igazán a mozgás, a sportolás iránti vágy. Nem tudtak jobb kikapcsolódást elképzelni májusban, mint a természet lágy ölén biciklire ülni, és bebarangolni kettesben a hegyek és völgyek közé ékel dött óriási erd séget. Minden télen elutaztak Whistlerbe, már évek óta szívüknek ez volt a legkedvesebb táj, ahol családjukkal, barátaikkal töltötték a karácsonyt és az újévet. De nem csupán a mozgásszeretet kötötte össze ket. Igazi lelki társak voltak, ami többek közt az alkotás iránti rajongásban is megmutatkozott. David a Kentucky állambeli Richmondban született. Édesapja ügyvéd volt, akit korán elveszített a család, amikor David tíz éves volt. Édesanyja ápolón volt a helyi kórházban. Testvére nem lévén, édesanyja minden szeretetével és odaadásával elhalmozta egyetlen fiát. Már gyermekkorában nagy érdekl dést, és még nagyobb fogékonyságot mutatott az építészet iránt. Gimnáziumi évei után San Franciscoban tanult tovább, majd itt szerezte meg kiváló eredménnyel építészmérnöki diplomáját. Fiatal kora ellenére David rendkívül elszánt, tudatos jellem volt, egészen korán elkezdte apjától örökölt csekély mennyiség vagyonát gyarapítani. Igen nagy körültekintéssel – és egy kis szerencsével – pár év leforgása alatt befektetései meghozták gyümölcsüket. Davidnek harminc éves kora el tt sikerült elérnie a Nagy Amerikai Álmot. Szenvedélye mindig is az építészet maradt, valamint a sportolás, de úgy érezte, élete mit sem érne, ha azon a bizonyos napon, 28 éves korában nem ismerkedik meg Julie-val. Egyik barátja, Roger, akit még egyetemi évei alatt ismert meg, elhívta egy m vészeti kiállításra egy neves San Francisco-i galériába. Davidet sosem érdekelte a képz vészet, de barátja hosszas unszolására végül – kissé keser szájízzel ugyan – beleegyezett. A galéria hatalmas termeiben tucatszámra voltak kitéve a szebbnél szebb festmények, vitrinekben és üvegasztalokon százával sorakoztak a különböz modern, formabontó, valamint hagyományos szépséget magukban hordozó alkotások. David unottan járt fel-alá kezében egy pohár pezsg vel, és ahogy azon töprengett, mégis mit keres itt, tekintete hirtelen megakadt egy festményen, mely t le több méterrel lógott a falon, éppen a m terem túloldalán. Szinte hipnotikus er vel vonzotta a festmény. Úgy érezte, lassan megsz ntek körülötte a hangok, és teljes figyelmét a páratlan szépség alkotásnak szentelte. Ahogy közelebb ért hozzá, elvarázsolta a m vészeti remek. Hegyvidékes, lankás tájat látott maga el tt, balra lent a völgyben kis facsoport, erd ség élvezte a lenyugvó nap utolsó sugarak, a távolban keskeny folyó kanyargott egy tó, valamint a karmazsin szín horizont felé. Nem tudta, miért, de a kép valósággal megbabonázta. Úgy érezte, látta már ezt a tájat valahol, valamikor, de képtelen volt felidézni, hol és mikor. Percekig állt ott meredten, teljes figyelmét a képre összepontosítva, elmerülve annak tökéletes ecsetvonásaiban. Még azt sem vette észre, amikor egy felt en csinos, sugárzóan szép fiatal n mellélépett. Julie volt az, és mosolyogva nézett a hipnotikus magányban lebeg férfire. – Látom, elnyerte a tetszésedet! – törte meg a csendet Julie. David ijedten fordult a hang irányába, mely egy pillanat alatt kiszakította t a tájból. Lélegzete is elállt, amint megpillantotta Juliet. Az igéz szempár, az ajkak finom mosolya, hajának lágysága még sokkal jobban leny gözte, mint a festmény, melybe percekig belefeledkezve merengett. Julie-n is jól látható változás ment végbe, amint a férfi feléfordult; elzsibbadva, térdében apró remegéssel állt, arcán szolid pír jelent meg, és n ies zavarában pilláit lesütötte, majd félénken emelte fel ismét a jókép Davidre. Eltelt legalább egy perc, mire David megtörte a feszültséggel teli csendet, egyre lelkesebben, önmaga számára döbbenetes ájuldozással kezdte dicsérni a falon lógó festményt. Julie

meghatódva fogadta a bókokat, mert kiderült, a kép az alkotása. Ett l David még jobban leny gözve érezte magát. Szerelem volt ez els látásra. Pár hét alatt eszeveszett sebességgel hódították meg egymást, fenékig merülve a mámoros boldogságban. Hamar kiderült, nemcsak kettejük, hanem környezetük számára is, hogy egymásra találtak. Felfedezték egymásban mindazt, amit addig annyi emberben és az élet annyi szépségében lázasan kerestek. Julie a Montana állambeli Sandpointból érkezett San Francisco-ba. Egészen kis korától óriási tehetséget mutatott az alkotás, f leg a festészet iránt. Fiatal korára már híres-neves fest vésznek számított az Államokban. Tájképei valósággal elvarázsolták az embereket, mintha minden ecsetvonása egy-egy érintés, kecses simogatás lenne a szépséget, nyugalmat mohón kutató lélek számára. David minden festményét szerette, de a galériában látott különös tájkép volt szívének a legkedvesebb. Ahogy elmesélte Julie-nak érzéseit a képpel kapcsolatban, a n izgatottan vette tudomásul, hogy lelki rokonságuk újabb, nagy erej bizonyítéka került felszínre. Julie azt mesélte, gyakran álmodott gyermekként err l a vidékr l, míg egy nap úgy érezte, hogy le kell festenie. – Az álmok azonnal megsz ntek – mesélte egyszer Davidnek –, de ma már tudom, miért kellett megfestenem. – És miért? – érdekl dött David. – Miattad! Ha nincs ez a kép, akkor valószín leg sose botlunk egymásba. Hiszek a sorsban, tudom, hogy így van. Davidet elöntötte a boldogság, amiért nemcsak gyönyör , de ennyire leny göz személyiség a szívszerelme. Teljes szívéb l szerette t azért, amilyen. Azért, mert éppen Julie az lelki társa, pedig Julié. Aki csak megismerte ket, nagyon jó véleménnyel volt róluk. Mindig kedvesek, segít készek, közvetlenek és el zékenyek voltak másokkal, és ezeket a tulajdonságaikat csak er sítették egymásban. Világossá vált környezetük számára, hogy k Az Álompár. Nem ragaszkodás, vagy vágyaik kielégítése miatt voltak együtt, hanem azért, mert lelkük legmélyén kapcsolódtak össze, melyet nem lehetett szavakkal kifejezni, sem másnak megértenie. Életük során ugyanoda tartottak és ugyanúgy szerettek volna eljutni abba a pontba, ezt a pontot pedig a mindennapok szépségeiben fel is tudták fedezni. Állandó jókedvük, vidámságuk, és egymás iránti szinte kamaszos rajongásuk miatt egyszer en nem lehetett ket nem szeretni. Megismerkedésük után három évvel összeházasodtak, a nászutat a Seychelle-szigetek varázslatos, romantikus vidékén töltötték. Az esküv után nem sokkal eladták San Francisco belvárosában lév lakásukat, mely eredetileg Davidé volt, és közös megegyezéssel a gyönyör , meghitt szépség Lake Tahoe vidékére költöztek. Julie-t a táj emlékeztette szül városára. Egy régi, kissé romos, lelakott állapotban lév házat szemeltek ki maguknak, mely elveszve állt a hatalmas birtok közepén. Potom áron jutottak hozzá, ám fest i panorámája a tóra megfizethetetlen volt. David, egyik építész barátja segítségét kérve, megtervezte a vadonatúj, ám idilli szépség házat, és nyolc hónappal a vásárlás után már be is költözhettek álomotthonukba. A házhoz tartozott egy a tó fölé hosszan, keskenyen hajló stég, melynek vaskos cölöpjeihez két kajakot, valamint egy Ms motorcsónakot kötöttek ki. Gyakori kedvtelésük volt a naplemente romantikus óráit a tavon tölteni, ha az id járás engedte. Ilyenkor összebújva akis csónakban, betakarózva, és meleg teát vagy forralt bort iszogatva nézték a végtelen csillagos eget, és elmerültek a gyönyörben, melyet egymásnak adtak. A ház egyik legszebb része volt a tágas fest hely, mely Julie kis temploma volt. David úgy tervezte meg a házat, hogy felesége széles, magas ablaktáblákon át gyönyörködhessen a tó szépségében, miközben vászonra festette lelke meghitt memoárjait. David, befektetései intézése mellett, továbbra is állandó jelleggel az építészetnek élt. Tervezett, alkotott, épített, és ezt a

szenvedélyét csak fokozta, hogy Julie szintén oly kreatív és szívb l jöv alkotóvággyal éli mindennapjait. Egymást segítették kölcsönösen a mindennapokban, nemcsak egymás támaszai voltak, hanem ennél sokkal több; egymás által váltak egyre teljesebbé, egyre békésebbé. Egy kora tavaszi délel tt David éppen legújabb projektjében elmerülve a papírrengetegben kutatott, amikor dolgozószobájának ajtajában Julie jelent meg. Arcán olyan mosollyal, melyet David addig még sosem látott. Ez a mosoly egy várandós n , egy leend anyuka mosolya volt. David, amint megtudta a hírt, szinte eszét vesztve kapta fel Julie-t, körbe-körbe forgatta boldogságában, táncra perdült vele, és csak hagyta, hogy ez a gyönyör örvény összeforrassza ket minél jobban, mindörökre. Majd kissé lenyugodva letérdelt Julie elé, átölelte a n derekát, szorosan magához húzva tartotta t, és apró csókot adott Julie hasára, szemeiben hála és boldogság fátyola lebbent meg. Úgy érezte, sosem szeretett még így senkit. A vörös Cadillac terepjáró mellett állva David ismét szorosan ölelte feleségét, szíve választottját, és gyengéden cirógatta Julie hasát. Mosolyogtak és megcsókolták egymást. – Kihozok még pár ezt-azt és részemr l készen is vagyunk – jelentette ki Julie és már indult is vissza a házba. – Remek – fintorgott fejét csóválva David –, már épp javasolni akartam… – Igen, tudom, édes – szólt vissza a ház el l Julie –, ezért is szeretlek annyira! – Én addig megküzdök az elemekkel és bepakolok a kocsiba – mondta David a terepjáró felé bökve. – Okos fiú! – integetett az árnyas ajtóból a n . David egy csókot küldött feleségének, majd elvigyorodott, ahogy az ajtón belép n után nézett. Imádta t bájos szórakozottsága miatt, mely néha talán els ránézésre kislányos flörtölésnek t nt, de David jól tudta, felesége milyen hihetetlen mély szeretetet és ragaszkodást érez iránta. Ennek a forró érzésáradatnak a kölcsönössége szikrázva forrasztotta ket össze. A Cadillac meglep en hamar megtelt a számtalan csomaggal, miközben David folyton azon morfondírozott, vajon minek is visznek ennyi cuccot magukkal mindössze egyetlen hétre, hiszen úgyis egy hotelben szállnak majd meg. A táskák és csomagok mellé ügyesen elhelyezte a két mountainbike-ot, mellyel terveik szerint Whistler varázslatos hegyláncait körülölel erdei kerékpárutakat készültek bebarangolni. Akárhányszor ide utaztak, mindig repül géppel tették meg az utat, azonban David mindenképpen ki akarta próbálni az új autót, felavatni, ha úgy tetszik, így gondolkodás nélkül a közel 1500 kilométeres utat választotta, melyet nagyjából 17 óra alatt lehetett megtenni. Julie-t már annyira nem hozta lázba ez a lehet ség, de kis gy zködés és David ellenállhatatlan stílusa megtette a hatását. Kis id múlva, amikor már az autó menetkészen várakozott a parkolóban, Julie megjelent a ház ajtajában, magával hozott még egy kis kézitáskát, és bezárta maga mögött az ajtót. – Minden rendben, kicsim? – érdekl dött David. – Megvan minden, ami kell? Biztos, hogy az egész gardróbot és a fürd szobát sikerült bepakolni? – Jaj, hogy te milyen vicces vagy, David Becker! – villogtatta hófehér mosolyát Julie. – Majd egész úton azon fogok töprengeni, miért mentem hozzád. – Ó, én jól tudom! – kacsintott a férfi és gyengéden simogatni kezdte n derekát. – Remélem, Oregonig rájössz te is! – Egyem azt a pici szíved! – nevetett Julie. A férfi kinyitotta a Cadillac ajtaját Julie el tt, majd is beszállt. El bb kezével lassan végigsimította a b rkormányt, elvigyorodott és elégedetten izgett-mozgott az ülésben. – Nos, elindulunk, még miel tt lemegy a nap? – élcel dött vele játékosan Julie. – Türelem, édesem, türelem. Még eggyé válok az autóval. – Férfiak... – nevetett legyintve Julie és feltette a napszemüvegét. – Oké, rendben, eggyé váltunk! – vigyorgott David. – Készen állsz a nagy útra?

– Hogyne! – mondta Julie és finom ajkait felkínálta Davidnek. A Cadillac felhördül motorja a tekintélyes tömeget méltóságteljesen húzta el re. Ahogy a kapuhoz értek, az lassan szétnyílt el ttük, majd amint az autó balra kikanyarodott az Edgewater Drive-ra, visszacsukódott. Délel tt fél tíz volt, a nap vidáman ontotta sugarait, az autó lehúzott ablakain át betódult a feny erd finom, gyantás illata. Házak mellett suhantak el, és id nként még felt nt a tó a baloldalon. David rákanyarodott az Observation Drive-ra, majd ezután a North Lake Boulevardon haladt északra. Lake Tahoe hatalmas, nyugodt, napsütésben ringatózó vize még egy darabon elkísérte ket, de ahogy a Cadillac beért a s erd be, mely a hegyeket uralta, végleg elveszítették szemük el l otthonukat. David ekkor még nem sejtette, hogy sokkal kés bb látja viszont a tavat, mint azt gondolta. Este tíz órára értek Vancouverbe. Már az út nagy részét megtették, mire megérkeztek BritKolumbia legnagyobb városába. A várost nyugatról a rideg Csendes-óceán hullámai ostromolták, keletr l és északról viszont a hegyek óriási tömege magasodott. Julie fáradt el jobban az úttól, panaszkodott is, hogy mennyire éhes. Kétszer megálltak útközben Oregon államban, de úgy t nt; Julie étvágya a hegyek méretével vetekszik David egészen friss volt még, bár t is kezdte gyötörni a korgó gyomra. Úgy döntöttek, keresnek egy kis éttermet. A belvárosban egy hangulatos olasz étteremben, a CinCin Restaurante-Bar-ban vacsoráztak A kis asztalok rendezett látványa, a hófehér abroszra m vészi eleganciával tálalt f szeres, az éhez gyomor számára elringatóan lágy ízek, és az étterem barátságos rusztikus hangulata puha bájjal ölelte ket körül. Az illatos, aromás atmoszférát folyton át-át lengték egy lágyan csobogó, dallamos olasz líra elhaló, majd folyton újraéled hangjai Bár már igen kés re járt, meglep en sokan voltak az étteremben; amerre csak néztek, vidám, piros arcokat, nevetést és jókedvet láttak Egy sarokban kaptak asztalt, éppen egy falra akasztott hatalmas tájkép mellett, melyet Julie nyomban tanulmányozni kezdett. Mialatt mohón elfogyasztották az ízletes alaszkai fés kagylókat, majd pillanatok alatt eltüntették a grillezett báránybordát, mely salátaágyon várta sorsát, sokat és élénken beszélgettek Whistlerr l, a gigantikus kanadai vadon szépségér l, melyet szinte már a talpuk alatt éreztek. Kristálypoharaik többször összekoccantak, vidám csengésük még teltebb ízt adott az édes-nemes Bolgheri Sassicaia vörösbornak, melyet – David nagy bánatára – csak Julie élvezhetett. A férfinak be kellett érnie az ásványvízzel, lévén, hogy vezet – Ne aggódj, édes – nyugtatta meg Julie –, majd veszünk neked egy üveggel. Látom, mennyire akarnál az ajkaim és a nyelvem helyében lenni. – Akkor már inkább a pohár és a bor akarnék lenni – jegyezte meg szórakozottan David egy villával játszva –, ha az ajkaidról és a nyelvedr l van szó. És megjegyzem, két üveg bort veszünk! Julie-t kezdte elnyomni a fáradt tompultság, de David csak még energikusabb lett a finom falatoktól. A n úgy érezte, jobb lenne itt maradniuk a városban, kivesznek egy szobát estére, és majd reggel indulnak tovább. Davidnek nem f lt a foga ehhez a megoldáshoz. – Nézd, kicsim, már olyan közel vagyunk. – De David, a hotelszobát úgyis csak 7-én vehetjük birtokba. Van még id nk. – Nos – érvelt David, miközben lenyelt egy falat báránysültet –, számításaim szerint éjjel 1 óra körül érnénk Whistlerbe, ha most rögtön elindulunk. Gondolj bele, kicsim! Már most éjjel ott lehetnénk Julie ellenállása kezdett megtörni, de fáradtsága továbbra is egyre er sebben nyomta le pilláit. David mosolygott. – Neked csak ülni kell és gyönyörködhetsz a tájban. Na! – kacsintott feleségére. – Szép lesz a csillagfényes éjszakában kocsikázni. A n egy percig csak ült és töprengett, majd Davidre emelte tekintetét, arcán halvány mosoly futott végig.

– Egy szörnyeteghez mentem feleségül. – És milyen jól tetted, szépségem! Megfogták egymás kezét az asztalon, ujjaik összekulcsolódtak, mosolyuk a kölcsönös szeretet gyertyáktól megvilágított fényében ragyogott. Kifizették a számlát, David megkapta a két üveg vörösbort, melyeket szórakozottan magához ölelt, majd teli hassal visszahuppantak a Cadillacbe. Az ég sötétkék vászonként nyújtózott a végtelenségbe, csillagok milliói ragyogtak rajta, de már kezdtek egyre s bben gyülekezni a vaskos felh k keletr l, a hegyek mögül, és lassan eltakarták az apró fénypontokat. A 99-es út, vagy más néven Sea-to-Sky Highway, lágyan kanyargott a Horseshoe Bay mellett, mely öböl északra haladva egyre keskenyebb teret engedett az óceán hideg hullámainak. Bal kéz fel l végtelennek t kék fátyolként terebélyesedett a víztömeg, de még látható volt a távolban az öböl közepén magasodó Gambier-sziget. Hatalmas hegyek vették körül az országutat, mely éjfélre már koromsötét szalagként vonaglott keresztül a vadregényes tájon. A Cadillac egyre mélyebbre hatolt a kanadai vadonba, lassan-lassan maga mögött hagyva az öblöt, és már csak az ormótlan, vad hegyek, és a hegyeket dúsan beborító fenyvesek szeg dtek néma útitársául. Julie nem sokkal Vancouver elhagyása után már el is aludt. David visszavette kissé a sebességet, hogy feleségének minél pihentet bb álma legyen. Már vagy egy órája esett az es és egyre hevesebb záporrá alakult, az autó szélvéd jén fürgén jártak az ablaktörl k. Nyikorgásuk egyfajta mély, hipnotikus állapotba ringatták Davidet, akinek egyre er sebben kellett koncentrálnia, hogy a terepjárót biztonságban az úton tartsa. Nagyot fújt, kissé megmozgatta nyakát és figyelte az el tte lustán tekerg utat. – Milyen messze vagyunk? – kérdezte álmosan Julie, és nagyot nyújtózva körülnézett. – Jézusom, hogy szakad az es ! – Most hagytuk el nemrég Brackendale-t. Jól aludtál? – Remekül, édes, köszönöm! – a n lágyan hozzásimult Davidhez és elmélyülten szemlélte az utat. Mintha az es cseppek nem is fentr l zúgtak volna alá, hanem az út sötét aszfaltjából l ttek volna ki. Egyre jobban zuhogott az es . Egyetlen autó sem volt se el ttük, se mögöttük, teljesen egyedül haladtak a rengetegben. – Milyen megnyugtató, nem igaz? – kérdezte Julie, és felkapcsolta a tompított fényt a kocsiban. – Kísérteties inkább. Az nyugtat meg, hogy itt vagy velem. – Szeretlek, David – mondta Julie és még szorosabban bújt a férfihez. Behunyta szemét és élvezte a pillanat intimitását. – Én is téged, kicsim – David megcsókolta felesége homlokát, mire egy kéjes sóhajtással válaszolt és megsimogatta a férfi karját. Az út egyre jobban emelkedett, ahogy a környez hegyek összenyomták, szinte kipréselték a vadonból ezt az idegen, szürkésfekete vékony testet. Davidnek err l egyb l a leend kisgyermeke jutott eszébe, mint már lassan két hónapja oly sok mindenr l. Elmosolyodott, amikor arra gondolt, hogy jöv re ilyenkor már családapa lesz. – Min gondolkodsz? – érdekl dött Julie, mert felt nt neki a mosoly. – Csak eszembe jutott, hogy hamarosan apuka leszek. – Ez olyan csodálatos, David! Az egész életünk tökéletes, de ez a kis csöppség bearanyozza majd a mindennapjainkat – Julie szeme felragyogott, valahányszor a gyerek szóba került. Látszott rajta, hogy nagyszer anyuka lesz bel le. – Ha fiú lesz... lehetne esetleg Anthony, vagy Thomas... – elmélkedett David. – Thomas Becker. Ez tetszik! – lelkesedett Julie. – De ha kislány lesz? Mit szólsz az Abbie-hez, vagy a Christinhez?

– Abbie Becker... már látom is, ahogy gyönyör , barnahajú szépségként pózol egy bálkirályn választáson! – vigyorgott David és megsimogatta felesége haját. Julie élénken kacagott és megcsókolta David karját. Boldog volt, hogy ilyen férfit adott neki az élet. A nyugalomtól természetességbe merevedett mosollyal ültek, egymáshoz bújva amennyire lehetett, és nézték a fekete, nedves utat, melyen eljövend életük felvillanó képei formálódtak ki. Egy gyönyör és egészséges kisbaba, amint nagy, mély szemeivel az anyukája és apukája arcát fürkészi, megfogja ujjukat és kés bb rájuk mosolyog. Aztán a kisbaba lassan feln , els lépéseit megteszi az életében. Majd kés bb a kisgyerek iskolába jár, barátai lesznek, együtt sportol a szüleivel. Igazi boldog kis családként élnek együtt a tónál. Milyen szép is az élet, mennyire boldog is lehet az ember! A másodperc tört része alatt azonban minden megváltozott. Az út jobb oldaláról a fényszórók sárgás derengésében egy szarvas hatalmas, szürkésbarnás tömege t nt fel a semmib l. Egyre növekedett, ahogy száguldottak felé, míg végül egy hatalmas fejet láttak már csak, a fejen két ijedt, nagy fekete szempárt és óriási agancsokat. Az id hirtelen lelassult. Egy örökkévalóságnak tetszett az iszonyatos ütés, amikor a szarvas összetört teste a Cadillac motorháztetejére csapódott, bezúzta a szélvéd t és hirtelen mindent vöröses, pépes sz rmés darabok borítottak be. David nem értette, miért nem nyílnak ki a légzsákok. Ez a gondolat éppen csak a másodperc tört részéig jelent meg tudata felszínén – utána minden idegszálát elöntötte a pánik jeges áradata. Egyetlen pillanat alatt kellett reagálnia. Fékezett és élesen balra rántotta a kormányt. A Cadillac a nedves úton borzalmasan kifarolt, kétszer is megpördült a tengelye körül, vadul megrázkódott és veszélyesen imbolyogni kezdett. David kétségbeesetten birkózott a kormánnyal, görcsös kezei között érezte az autó remegését. Hallotta Julie sikoltását és azt az artikulálatlan üvöltést, mely örökre beleégett elméjébe. A terepjáró még egyszer megpördült, majd a kerekek csikorogni kezdtek – és az autó a jobb oldalára borult. Szikrákat vetve, legalább 50 kilométer/órás sebességgel csúszott a vizes úton, egyre közelebb kerülve az út jobb oldalán lév árokhoz. David felnyögött és próbált úrrá lenni a pokoli helyzeten. Ahogy meglátta a közeled szalagkorlátot, a pánik belefagyott vadul zakatoló szívébe. A korlát úgy szakadt át, mint egy korhadt t zifa. Egyetlen apró roppanás volt csupán. David fogait összeszorítva kapaszkodott a kormányba, másik kezével Julie-t tartotta, minden erejét megfeszítve markolta a n ruháját. Egymásra néztek. David agyába örökre beleégett a látvány, amint felesége riadtan ráemeli tekintetét, szemeiben könny gy lik össze, a beszakított szélvéd okozta sérülések miatt arca jobb oldala véres csíkokkal szabdalt, haja össze-vissza csapódik körülötte. Aztán a nagy üt dés. A Cadillac rült pörgésbe kezdett, amint átszakította a szalagkorlátot. David és Julie azonnal elvesztették az eszméletüket. Testük tehetetlen, egyre jobban széttör tömegként rázkódott az éppen rommá szakadó autóban, amint az árok nyolc méteres mélyében vagy háromszor megpördülve földet ért. Amilyen gyorsan történt az ütközés, olyan hirtelen állt meg minden. A Cadillac vörös péppé zúzódott teste füstölve, borzalmasan összetörve, a tetején állapodott meg a sötét árok mélyén. Csönd borult a tájra. Csupán az es cseppek szakadatlan zúgása kopogott az autó alvázán.

2 SÖTÉT FELLEGEK „A fájdalom elkerülhetetlen, a szenvedés választás dolga.” Zen bölcsesség

Ragyogó,

hófehér fényesség vibrált egy ismeretlen, finom melegséget árasztó térben. Lassan, mint a homályból, el nt Julie arca. Olyan döbbenetesen szépnek látta t David, mint még soha azel tt. Kék szemei kedvesen, csodásan csillogva tekintettek rá, barna haja lágyan egybeolvadt a körülötte fényl fehérséggel, mintha lassú szell lobogtatná dús fürtjeit. Arca, bársonyos puhaságával, szinte zavarba ejt en megnyugtató volt, ajkai lassan mozogtak. Beszélt. David nem értette, nem hallotta, mit mond neki a n . Nem értem, kicsim, beszélj hangosabban – gondolta magában David. Julie ajkai természetesebben kezdtek mozogni, a férfi lassan elkapott pár hangfoszlányt. Megdöbbent, mert Julie hangját saját magában hallotta, mintha csak finom visszhangja lett volna valami lágy zörejnek. – David, ébredj fel! Fel kell ébredned! David végre már tisztán hallotta felesége hangját, mely úgy szólalt meg, mintha tejszer rétegen át, fátyolosan elnyújtott lett volna. – Hol... hol vagyunk? – David számára érthetetlen okból nagyon nehezére esett a beszéd, szörnyen fáradtnak érezte magát. – Whis... Whistlerben? – Kelj fel, David. Hallgass rám, fel kell ébredned! Ébredj, David, térj magadhoz! Julie szemei élesen felragyogtak, David feje zsibbadni kezdett. Lassan távolodott a n l. Valami ködszer anyag került kettejük közé, melyt l egyre halványabban látta szerelme arcát. – Julieee! – kiáltotta a homályos térbe David. A n arca egyre csak távolodott ebben a ragyogó fehérségben, amikor hirtelen David észrevette, hogy megállt. Kettejük közt valami homályos, vakító fehérség folyó terült szét. Julie a túlpartról nézte t, alakja teljesen egybeolvadt az t körülvev fénytérrel. Elmosolyodott, és ez a mosoly annyira megnyugtató, angyali szépség volt, hogy David úgy érezte, bármelyik percben eggyé válhat a köddel, mely egyre s bben borította be ket. David pillanatról-pillanatra kevesebbet látott feleségéb l. Pánikba esett, nem értette, mi történik, hová megy Julie?! – Várok rád, David. Itt várlak. Szeretlek! – hangzott a n hangja a túlpartról, majd szavai elhaltak, mintha csak a ködb l feltámadó szell elfújta volna ket. – Julie, mi történik? Mi ez az egész? Julieee?! David érezte, ahogy a fehérség egyre növekv erej ragyogással tölti fel a teret, feje zsibbadni kezdett, egyre jobban szédült, majd, mint aki eszét vesztette, elzuhant ebben a puha álomszer térben, és csak azt érezte, hogy zuhan, egyre mélyebbre és mélyebbre...

Furcsa b z csapta meg az orrát. Frissen mosott ágynem , orvosi alkohol és fert tlenít émelyít en összekeveredett szaga. Majd érezte a bal karjában azt a mindent elönt , nyilalló fájdalmat. Oda akart nyúlni, de másik kezét úgy érezte, mintha ólomból lenne. Nem látott semmit maga körül, csak sötétség vette körül. Majd lassan elkezdte érezni a testét. El bb a fejét, karjait, majd vállait. Ezután derekát, hátát, és a hátában a zsibbadt fájdalmat. Szakadatlan, halk pittyegést hallott. Szemhéja lassan-lassan megremegett. Fogalma sem volt, hol van, hogyan került oda, de érezte, hogy egyre inkább érzékeli a testét és az azt körülvev teret. Ez meg kellett volna, hogy nyugtassa, de Daviden kezdett elhatalmasodni a félelem. Feküdt valahol. Semmire nem emlékezett, csupán Julie arca villant át agyán. – Julie... – nyögte alig hallhatóan ajkai közt. Mintha vattát nyelt volna teljesen száraz volt a szája, torka. Jobb szeme lassan kinyílt, de azonnal be is csukódott. Fejébe szörny fájdalom hasított, ahogy a fényt meglátta. Újra megpróbált körülnézni, ezúttal tovább nyitva tudta tartani a szemét. Jobbra hófehér falat látott, egy szekrényt és egy kis asztalt, rajta temérdek virágcsokor. Balra akarta fordítani a fejét, de a nyakába iszonyú fájdalom hasított. Felszisszent és próbált egyenletesen lélegezni. Hirtelen egy alak lépett mellé. Fehér ruhát viselt, egy ápolón volt. – Julie... – nyögött egyet újra David, hangja viaszossá vált. Megpróbált felkelni az ágyból. – Nyugodjon meg, Mr. Becker. Lélegezzen lassan, minden rendben van! – az ápolón hangja homályosan zengett David koponyájában. A n kezei finoman visszanyomták t az ágyba. – Mi... mi történt...? – kérdezte David, de a választ már nem hallotta, mert elméjét újra elöntötte egy fájóan er s, sötét áradat. Elájult. Amikor ismét magához tért, úgy érezte, valamivel frissebb már, bár még mindig szörnyen fájt a feje, sajgott az egész teste. Hamarabb ki tudta nyitni a szemét, és gyorsabban hozzászokott a fényhez. Egy alacsony, szes hajú ember állt az ágya végénél. – Mr. Becker? – szólalt meg az idegen férfi. Hangja élesen hasított David lassan felszunnyadó, zsibbadt agyába. – Hogy érzi magát? Jól van? – Ki... kicsoda maga? – David alig tudott beszélni, minden erejét összeszedte, hogy kinyögje magából a szavakat. – Mi történt? ... Hogy... hogyan kerültem ide? – Dr. Ian Harmstad vagyok. Ön egy kórházban van, Whistlerben. Súlyos autóbalesetet szenvedett. Tud követni? – Balesetet? Hol... hol van Julie? Látni akarom a feleségemet! Dr. Harmstad közelebb lépett Davidhez, egy apró lámpa fényével megvizsgálta a férfi szemét, reflexeit, ellen rizte, nincs-e jele agykárosodásnak. A gyors vizsgálat után alig látható fejbólintással jelezte, mindent rendben talált. – Kérem, figyeljen rám – mondta az orvos. – Ön és a felesége május 7-re virradó éjjelen Brackendale-t l északra autóbalesetet szenvedett. Minden bizonnyal egy szarvassal való frontális ütközés okozta a szerencsétlenséget. Emlékszik erre? David agyába szörny fájdalom hasított, feje mélyen belesüppedt a párnába. Szarvas. Autóbaleset. Éjszaka... Julie! Felvillant el tte Julie arca, amint szemei könnybe lábadnak, arcát véres patakok csúfítják el, és David minden erejét megfeszítve tartja t Hallotta Julie sikoltását és az acél roppanását Az es szakadatlan, rült zúgását... – Az es ... – szólalt meg halkan, er tlenül. – Igen, Mr. Becker, aznap éjjel szakadt az es . Sajnálatos módon ez is közrejátszott a balesetben. – Hol van a feleségem? Látni akarom t! – Próbáljon megnyugodni. Figyeljen rám – az orvos szemmel láthatólag összegezte gondolatait, arca szörnyen gondterheltté és kimerültté vált. – Ön lassan három hete, egészen pontosan

tizenkilenc napja van kórházban. Kómás állapotban szállították be hozzánk. Eltört a bal karja két helyen, három bal oldali bordája, súlyos agyrázkódást szenvedett, az arca bezúzódott. A medencéje középen kettétört A jobb sípcsontja szilánkosan eltört, míg a bal lába... Az orvos elfordította tekintetét és David megértette, miért. Minden erejét megfeszítve felemelte fejét. A fehér takaró mindössze a jobb oldalon dudorodott ki. David könnyes szemmel zuhant vissza az ágyra, elöntötte a keser ség, teljesen letaglózta a hír; nincsen többé bal lába. – Mr. Becker – kezdte gyengéden az orvos. – A bal lába olyan szinten károsodott, hogy sehogy nem volt rá módunk, hogy megmentsük Szörnyen sajnálom! Az elmúlt hetekben kilenc m tétet végeztünk el, amennyire tudtuk, stabilizáltuk az állapotát, de meg kell értenie, hogy nem fog tudni olyan életet élni, mint eddig. A jobb lába örökre használhatatlan marad, még mankóval sem fog tudni járni David elfordította a fejét. Nem volt képes felfogni mindazt, ami történt Hogyan történhetett meg vele ilyen?! Minden olyan csodálatos volt! Már csak egyetlen dologra tudott gondolni. – Hol van Julie? – könnyes szemeit az orvosra emelte. A szíve majd kiugrott a helyér l, rettegett attól, hogy valami baja lehet a feleségének. – Mr. Becker... – az orvos megdörzsölte homlokát, nehezen találta a szavakat. – Ennél nincsen nehezebb az én szakmámban. Nem tudom, hogyan lehet ezt... – Könyörgöm, doktor úr! – Julie meghalt – az orvosnak könnybe lábadt a szeme, ahogy Davidre nézve közölte a legszörny bb hírt, amit egy ember kaphat. – Amikor a ment k és a t zoltók a helyszínre értek, akkor már nem élt. Nem szenvedett... valószín leg az árokba való zuhanás közben eltörte a nyakát. Nem érzett fájdalmat, Mr. Becker. Egyáltalán nem. Nem tudom kifejezni, hogy mennyire sajnálom. Mélyen együtt érzek önnel! David úgy érezte, kiszakították a világ normális menetéb l, és valami független, egészen más térben lebeg. Ez nem lehet a valóság! Olyan nincs, hogy Julie meghalt! Ez képtelenség! Az orvos hangját egyre távolabbról hallotta, s söd , egyre mélyebbre húzó könnypatakon át látta az elhomályosuló Dr. Harmstadot, az ágyát, a szobát. Nem érezte már a testében a fájdalmat, sem a karjába, hátába nyilalló tompa hasítást. Keservesen zokogott. Kezeivel gy rte, tépte maga körül a takarót és a párnát. El innen! El err l a szörny helyr l! Merre vagy, Julie?! Kibírhatatlan nyomást érzett a mellkasában, gerince szinte kettéroppant a kíntól, amikor elképzelte, hogy Julie élettelen teste ott lóg mellette a kocsiban. Úgy érezte, az rület nagyobb és nagyobb mélységeibe száll alá, egyre gyorsabban keríti hatalmába az elmebaj, mert Julie nélkül nincs élet, nélküle nincsen semmi! Julie az övé, nem vehetik el t le! Julie az felesége, a leend gyermekük édesanyja! A kisbaba! Davidbe újabb kínzó fájdalom hasított. Rájött, hogy kettejük életének legcsodásabb részét is örökre elveszítette. David nem hallott és nem látott többé semmit. Nem hallotta, ahogy az egész szoba az vad zokogásától visszhangzik, nem látta, ahogy n vérek és orvosok igyekeznek t nyugtatni, és lehajtott fejjel próbálják elképzelni az érzést, mely el ttük burjánzott. Elveszíteni azt, akit mindennél jobban szeretünk. Egyik percr l a másikra az egész életünk darabokra hullik, értelmetlen káosszá zsugorodik, mely mindent kitölt. David az ájulás szélén verg dve próbálta felfogni, mit is mondott neki az orvos. Julie nincs többé. Ez lehetetlen! De mégis ez a szörny valóság. Julie meghalt. Még aznap délután meglátogatta az édesanyja Davidet, amikor már fia magához tért azok után, hogy ájulásba zokogta magát. Amint meglátta egyetlen fiát, teljesen összetörve a betegágyon, de ébren és életben, a nyakába borult és együtt sírtak. Mint kiderült, David édesanyja azóta Whistlerben volt, hogy megtudta, gyermekét súlyos autóbaleset érte. Habozás nélkül utazott több ezer kilométert, hogy lássa a fiát. Minden nap bement hozzá a kórházba, órákon át fogta a kezét, és

azért imádkozott, hogy kapja vissza egyetlen gyermekét. Ugyanakkor rettegett is attól a perct l, amikor David végre magához fog térni, mert tudta, hogy a férfit minden elképzelhet erejével a fájdalom teljesen le fogja súlytani, amikor megtudja, hogy Julie nincs többé. David megtudta, hogy a hajnali órákban egy rönkszállító kamion vezet je vette észre a szétszakadt szalagkorlátot. A férfi azonnal felhívta a kórházat, a rend rséget és a t zoltókat. David csöndben úgy gondolta, bárcsak ne hívott volna senkit, hagyta volna t ott meghalni Julie mellett. Barátok és rokonok jöttek látogatóba az elkövetkez napokban, akik nyomban Whistlerbe utaztak, amint megtudták, hogy David magához tért a kómából. És természetesen jöttek Julie szülei is. David nem mert a szemükbe nézni. Önmagát hibáztatta a baleset miatt. De a szül k átölelve az összetört testet és lelket próbálták megnyugtatni, hogy egyáltalán nem a hibás, nem tehet arról, ami Julie-val történt. De ez nem nyújtott vigaszt a férfinek. Egy valamire azonban nem kapott választ, s ez a rend rség számára is érthetetlen volt. Miért nem nyíltak ki a légzsákok? A Cadillac vadonatúj volt, hibátlanul kellett volna m ködnie mindennek, felfoghatatlan, miért nem léptek m ködésbe ezek az életment eszközök. Ha kinyíltak volna, megúszták volna kisebb sérülésekkel, s Julie még mindig élne... Volna, mi lenne ha, miért...? A kérdések cafatokra szaggatták David agyát. Ahogy betegágyánál sorra gy ltek halmokba a virágok, kedves gesztusokként megjelen apróbb ajándékok, hogy próbálják enyhíteni David fájdalmát és érezze, szeretik, úgy n tt a férfiban napról napra, percr l percre egyre jobban a gy lölet. Nem tudta elviselni a tényt, hogy Julie miatta halt meg, hogy fájdalmat, szenvedést okozott annak az embernek, akit mindennél jobban szeretett ezen a világon. Ahogy lassan fizikailag egyre er södött és rehabilitációs tornákon kezdett részt venni, melyeknek célja a baleset, valamint a közel három hetes kómás állapot miatti rendkívüli izomgyengeség helyrehozatala volt, minden percben csak Julie-ra tudott gondolni. Egész álló nap, az ébrenlét óráiban maga el tt látta a n arcát, amint a kocsiban csapódik össze-vissza, arca véres, haja zilált, szemeiben a rettegés árnya minden fényt elhamvaszt. Állandóan róla álmodott, újra és újra átélve az autóbaleset borzalmait, és mindig érezte az egész testét átjáró fájdalmat. Teljesen átizzadva, remegve tért ilyenkor magához. A gyógytornákon, amikor csak tehette, szándékosan fájdalmat okozott magának azzal, hogy egyszer törött karjára, másszor egyéb sajgó testrészeire esett. Minden porcikájában a szenvedést kívánta, mert annyira gy lölte önmagát. Mikor megtudta, hogy Julie-t már elbúcsúztatták, csak még jobban összeomlott, mert úgy érezte, nem tudott t le méltó búcsút venni. A szül k borzalmasan érezték magukat, hogy Davidre ekkora csapásként hatott a hír. Próbálták megértetni vele, hogy nem tudhatták, mikor tér magához a kómából, és két hét után muszáj volt cselekedni. David megértette, nem haragudott rájuk, nem hibáztatta ket ezért. Csakis saját magát hibáztatta mindenért. Julie-t elhamvasztották, és a szül k megható gesztusként Lake Tahoe mély, kékeszöld vizébe szórták hamvait, hogy mindig közel lehessen így Davidhez, aki a kóma miatt nem volt jelen a búcsúszertartáson. David ezután már csak tolószékben tudott közlekedni. Úgy vonszolta magát a kórház folyosóján, mint egy zött, sötét lidérc. Minden karmozdulata, mely el rehajtotta t, egy-egy tompa ütés volt élete romjain. Nem elektromos tolószéket kapott, hogy karjai meger södjenek. Úgy érezte, hogy minden eltelt másodperccel egyre jobban s södik benne a nyomás, mintha lassan kiszívnák bel le az összes leveg t, az életer t – azt a csekélyt is – és ahogy csökkent a bels összetartó er , úgy roppant szét a hatalmas teher alatt. A teher pedig egyre jobban n tt, ahogy mélyebbre és mélyebbre temette magát gyötrelmes szomorúságában. Július végén hagyhatta el a kórházat. Pár órás repül út után megérkezett Carson Citybe, ahol egyik barátja, Roger fogadta. Segített neki beülni az autóba, de a Lake Tahoe-ig vezet úton pár szónál többet nem váltottak. David

egyre idegesebben fogadta a sajnálkozásokat, de nem akarta megbántani barátját. Egyszer en csak egyedül akart lenni, egyedül, hogy csöndes magányában teljesen megmerítkezzen az öngy lölet és az elhagyatottság borzalmas poklában. A házhoz érve David úgy érezte, mintha csak tegnap hajtottak volna ki onnan. Kettesben, boldogan, reményekkel telve az Julie-jával. Eltartott némi ideig, amíg a ház ajtaja el tti lépcs fokokon sikerült felverg dnie Davidnek, barátja egy széles falapot fektetve a lépcs kre próbálta segíteni a férfit. – Muszáj lesz átalakítani a házat, Dave, tudod jól – jegyezte meg Roger olyan gyengéden és óvatosan, ahogy csak tudta. – Tudom – bólintott David és lassan begurult tolószékével a hallba. Odabent dereng félhomály fogadta, barátja gyorsan az ablakokhoz sietett és elhúzta a függönyöket. A ragyogó napsütés utolsó sugarai ömlöttek be a tó fel l, a nap alsó szegélye már a ház mögötti hegyek csúcsait színezte vérvörösre. A házban halványan még érezni lehetett Julie parfümjének illatát, de az élet finom vibrálása már megsz nt létezni a komorrá vált falak közt. David szeme megtelt könnyel, ahogy végignézett a hall és a nappali bútorzatán. Felelevenedtek benne az emlékek, minden egyes képkocka egy-egy mély vágásként érte lelkét. – Szeretnék egyedül lenni – mondta David a barátjának az ablakokhoz gurulva. – Hát persze. Megértelek – barátja leguggolt hozzá, belenézett a fekete karikákkal keretezett könnyes szempárba. – Ha szükséged van bámire, csak hívj, rendben? Katie-vel átjövünk és mindenben segítünk. David nem tudott tovább barátja szemébe nézni, a tölgyfapadló hullámos mintáit nézte és bólintott egyet. Egy perc múlva hallotta, amint Roger autója lassan távolodik, majd az üres házban rátelepedett a csöndes magány. A falak hirtelen elképeszt súllyal kezdték összenyomni t, sokkal nagyobb szorítást érzett itt, mint a kórházban. A csönd nyomasztó, rideg fátyla fullasztóan borult rá. Karjai élettelenül lógtak a tolószék nagy, gumiabroncsos kerekei mellett, egyetlen lába kicsavart pózban, kicsit oldalasan lógott a padlóra. David végignézett összetört testén, amely még mindig olyan idegennek hatott; nem akarta elfogadni, hogy már ilyen. Tekintete lassan kúszott fel az el tte lév ablaktábla aljáig, félve pillantott egyre feljebb, mert tudta, hogy amint meglátja a fényt, mely t le már olyan távoli, egyb l zokogni kezd. A tóról az alábukó nap utolsó sugarai ragyogtak arcába, és ez szinte égette megkínzott arcának érdes b rét. David keserves sírásban tört ki, ahogy látta maga el tt Julie-t, amint a kertben, a grill el tt az árnyékban süti a steaket, testét lenge selymes ruha öleli, haja vidáman játszik a szell vel, és kezével int neki, hogy menjen ki hozzá. De Julie nem volt ott. A grill üresen, elhagyatottan állt. Elfordult a látványtól és a nappaliban szétnézve meglátta az emeletre vezet lépcs sort. Elfogta a vágy, hogy felmenjen a hálószobába, ahol annyi boldog órát töltöttek, hogy bemenjen a gardróbba és érezze Julie ruháinak finom, tiszta illatát. És hogy a fürd szobába érve meglássa a nagy masszázskádat, ahol olyan sok romantikus, gyertyafényes, és vörösborral édesített percet töltöttek el. Mágnesként vonzotta a széles fa lépcs sor, de ahogy a tolószék kerekei beleütköztek a legalsó lépcs fokba, David majdnem el reborult. Dühbe gurult, mert tudta, hogy nem fog tudni felmenni az emeletre, nem érezheti, nem tapinthatja, nem látja Julie intim emlékeit, melyek csakis el tte nem voltak titkok. Nagyot fújt, próbált dacolni a helyzet kegyetlenségével, majd elhatározta magát, és el revágódott. Kis híja volt csak, hogy nem fejelte meg az egyik lépcs fokot. Makacs elszántsággal elhatározta, hogy ha kell, felkúszik az emeletre. Ereje meg se közelítette régi önmagát, a balesetben eltört karja már meggyógyult, de még így is tompa, zsibbadt fájdalom lüktetett benne. Körmeit belevájta a lépcs kbe, minden erejét megfeszítve próbált egyre feljebb haladni, fel Juliehoz. Mert tudta, hogy Julie ott vár rá fönt, várja t az illatával, a tükörben megcsillanó haja

lágyságával, teste minden porcikáját ölel finom ruháival és a megannyi emlékkel, mely intimitásba borította a hálószobát. De képtelen volt tovább mászni. Alig jutott fel pár lépcs fokot. Érezte, ahogy kezd el tte elhomályosulni a világ. Minden vágya az volt, hogy fönt legyen, azonban karjai nem engedelmeskedtek agya kínzó parancsának. Visszazuhant a tolószék mellé és keserves zokogásba kezdett. Gy lölete ismét heves lángra lobbant. – Basszameg! A kurva életbe! – ordibálta, hogy az egész nappali belezengett, jobb kezét ökölbe szorítva elkeseredetten ütni, verni kezdte a lépcs t. – Hogy omlanál össze, te szar, rohadék... Szemeib l patakokban folytak a könnyek, arcát izzadságcseppek gyöngyözték, jobb keze már feldagadt a céltalan és értelmetlen ütlegt l, mellyel legnagyobb ellenségét, a lépcs sort büntette. Ahogy kifáradt, nagyokat lihegve, öklét szorongatva elterült a padlón és a plafont bámulta. Lassan feltápászkodott és a felborult tolószéket magához húzta. Üggyel-bajjal visszamászott, de annyira kimerült, hogy percekig csak lógatta karjait és várt, hogy szívverése lecsillapodjon. Szívverés. Minek dobog még mindig, mi értelme van ennek? Nem tudott lecsillapodni, hiszen olyan heves gy lölet és önmarcangoló viharok dúltak benne, melyek hatalmas hullámokat gerjesztettek, és szívében a vér vadul tajtékzott. Szétnézett maga körül és megpillantotta a nappaliban azt a polcrendszert, melyet még közösen terveztek Julie-val. A polcokon könyvek és olyan dísztárgyak sorakoztak, melyeket utazásaik során szereztek a világ különböz tájairól. Kagylófüzér a Seychelle-szigetekr l, faragott márvány dísztárgyak és kancsók Görögországból, népm vészeti alkotások Afrikából, Ázsiából és DélAmerika egyes országaiból. És természetesen fényképek szép, fekete, vagy éppen lakozott fa keretben. Ahogy David közelebb gurult a polchoz, kutató keze ügyébe akadt az egyik kedvenc képe Julie-ról. A Seychelle-szigeteken töltött mézeshetek alatt készült. Julie a hófehér homokos tengerparton ült, háttérben a lenyugvó nap utolsó sugarai koralltelepeket festettek az égre, s álomszer aurával vették körül a n gyönyör arcát, mosolyát egészen angyalivá varázsolták, szemei olyan kéken ragyogtak, mely csakis egy boldog n i szempár csillogása lehetett. Mennyire kimondhatatlanul boldogok voltak akkor! David szörnyen egyedül érezte magát, magába roskadva ölelte a fényképet, szorította megtört testéhez és szemét behunyva elképzelte, hogy gyönyör feleségét öleli ismét. A képkeret éles csücske fájdalmasan feszült hasának. Julie pedig nem volt sehol. – Bocsáss meg... kérlek, bocsáss meg nekem... annyira szeretlek... olyan iszonyúan hiányzol... nagyon sajnálom, szerelmem) – mormolta alig halhatóan, akár egy imát. A képet visszatette a polcra, szertartásos alapossággal szinte milliméterre pontosan rakta a helyére. Úgy érezte, nincs joga hozzá, hogy könyörögjön Julie-nak, nincs joga hozzá, hogy ölelje a fényképét. Nincs joga, hiszen ölte meg. A tolószék karfájára könyökölt, arcát kezeibe temette és távolról szemlélte a képet, megigézve várta a pillanatot, mikor mozdul meg rajta Julie, lép ki a sötét keret közül és öleli t meg. De semmi nem történt. David nem volt képes tovább ott maradni. Tolószékébe, mint egyetlen nyomorult támaszába kapaszkodva megfordult, és a nappali azon vége felé gurult, ahonnan az ebédl és a konyha nyelt. Ekkor látta meg szeme sarkából azt, amit addig valószín leg tudat alatt direkt nem akart észrevenni. Azt, ami még Julie fényképénél is jobban marta lelkét. A falon, mely elé mer legesen egy nagy L alakú ül garnitúra volt téve, ott lógott az a megmagyarázhatatlanul igéz tájkép, melyet évekkel ezel tt látott abban a galériában. A kép, ami varázslatos kapocs volt éveken át kettejük között. David keze görcsbe rándult, amint megpillantotta a festményt. Elöntötték az emlékek és érzelmek. Lassan a kép közelébe gurult és remeg kezét kinyújtva, ujjaival lassan megérintette a vásznat. Ahogy végigsimította a színes felületet, könnyek öntötték el véreres szemét. Minden apró ecsetvonásban feleségét kereste,

minden színfoltban t látta meg. Kibírhatatlan súllyal kezdte szétnyomni megkínzott lelkét a szenvedés magánya. Egy pillanatra arra gondolt, szerelme fest helyébe gurul, de érezte, ha ezt megtenné, ott helyben szívrohamot kapna. – Julie ez.... ez nekem nem megy... nélküled nem... –körmeivel óvatosan végigszántotta a festményt, ölelésre emelte karjait, de csak az üres leveg t tapintotta. – Nincs értelme... tovább élnem. Az öngyilkosság csábító gondolata, mint egy sebes, rideg széllökés futott át agyán, és minden idegszálát fagyos dermedtségbe kényszerítette. Mi értelme olyan életet élni, amelynek egyetlen percét sem töltheti azzal, akivel szeretné? Mi értelme olyan életet élni, amiben csak a maró bánat és az iszonyatos, napról-napra növekv teher marad, míg egy napon, sok évvel kés bb végre meghal is? Mi értelme minden további szívdobbanásnak és leveg vételnek, ha nincs kiért élni? David elhatározta magát. Véget vet szenvedéseinek. Bárhol is van Julie, ugyanoda kerül, és végre újra együtt lesznek. Remélte, hogy Julie megbocsát majd neki. Rápillantva a polcon álló fényképre, arra a sugárzó szépségre, aki egykor a felesége volt, a halál egyre nagyobb vággyal fonta t körbe. A nappali asztalához gurult, papírt kerített és tollat. Percekig csak meredt az üres lapra, nem tudta, hogyan fogjon hozzá. Gyorsan alkonyodni kezdett, így egyre halványabb derengésben merült el az öngyilkosság mámoros tébolyában. Hogyan búcsúzzon el? Mit írjon azoknak az embereknek, akik szeretik t, akiknek fontos? Hogyan értesse meg velük tettének okát? Válaszok nem érkeztek, csak a mindent elönt sötét üresség rekedt meg a falak közt. Néma magányba merevedve teltek a percek. Végül aztán hagyta, hogy kiégett érzelmei vezessék kezét. A búcsúlevél így szólt: Elhatároztam, hogy véget vetek az életemnek. En vagyok a felel s Julie haláláért! Anyu, örökké hálás leszek neked azért, hogy életet adtál és szeretetben neveltél fel. Mindent megadtál nekem, amit csak egy gyermek kívánhat! Kérlek, bocsásd meg, hogy magadra hagylak, és ezzel fájdalmat okozok neked! David Mire a rövid levél végére ért, újra zokogásban tört ki. Még jobban gy lölte magát, amiért a másik legfontosabb n nek, édesanyjának is szenvedést okoz. De David elhatározta magát, semmi nem állíthatta meg. A papírlapot zsebébe gy rve kinézett a tóra, melyre már leereszkedett az éjszaka bús fátyla. Eszébe jutott, hogy Julie hamvait a tóba szórták, úgy döntött, minél közelebb akar lenni hozzá, abban a pillanatban. A nappaliból széles, üvegezett ajtó nyílt a kertre. David kinyitotta, és arcába kapott a h s éjszakai leveg . Tücskök ciripeltek, a szell lágyan járta át a kert fáit, bokrait, virágok illata lengte be a környéket, de David csak a halál csábító szagát érezte meg. Egy tágas, kövekkel kirakott terasz nyújtózott a nappali el tt, melyr l két lépcs fok vezetett le a fövenyre. David nem tör dve az esés veszélyeivel nekilódult, és ahogy a tolószék kerekei a lépcs fok szélére értek, kifordult alóla az egész, és nagyot csapódott a kert füvére. Édes volt a fájdalom, mely átjárta testét, szinte élvezte a büntetést. A tolószék a lépcs sor alján várta, mint egy séges útitárs, akivel kéz a kézben haladnak a halálba. Odakínlódta magát hozzá, er sen megkapaszkodva a karfában nagyot nyögve felhúzódzkodott. Már koromsötét vette körül, kezdett kissé fázni. Az égen megjelentek a csillagok, melyeket annyiszor nézegettek Julie-val, valamint a hold sápadt arca is felt nt a szemközti hegyek fölé emelkedve. Egy tolószék és a hold, ezek voltak ketten néma szemtanúi az elkeseredett férfi szenvedéseinek.

A föveny végére érve David a tolószéket a stég felé irányította. A falapok recsegtek, kissé nyikorogtak, ahogy lassan végiggurult rajtuk. A stég vagy húsz méterre nyúlt be a tó vize fölé, minden egyes méterrel egyre közelebb került a megváltást jelent halálhoz. Rendkívül gyorsan besötétedett. A csillagok egyre élénkebben ragyogtak. Halk fodrozódás és a stég cölöpjeihez odaodakoccanó csónak hangja törte meg a nyomasztóvá vált csendet. A hold teljes, rideg szépségét megmutatta, egyetlen felh sem állt a vakító fehér ragyogás útjába. A tó nyugodt, sima víztükre, akár egy nagy, kifeszített fekete selyemfátyol, tompán tükrözte vissza a hold sápadtságát. David a stég végére érve tekintetét végighordozta az éjszaka leple mögé bújt tájon. Hallgatta az est sajátos hangjait, figyelt minden neszre, tüdejét teleszívta a h s leveg vel. Önmarcangolása és gy lölete kissé alábbhagyott, a fájdalom ugyan marcangolta szívét, de a heves érzelmek átadták helyüket egyfajta nyugodt, beletör dött elszántságnak. Meg akart halni. Halálában osztozni kívánt azzal a n vel, akinek halálát okozta. Úgy döntött, beleveti magát a vízbe, és majd a h s habok alatt tüdejét teleszívja vízzel, hogy szétfeszítse ezt a beteg, nyomorult testet, szétroppantva szívét a nyomás, hogy megcsonkított lelke végre kiszakadhasson, és Julie tóba szórt hamvaival, a n szellemével egyesülhessen. Úgy érezte, van valami igazságtétel abban, hogy a fulladásos halált választotta. A leveg az élet, a szabadság szimbóluma, a víz az érzelmek megtestesít je. Úgy gondolta, ha Julie ezt látja, végignézi, akkor némileg kiengesztelheti a n t, akinek ekkora szenvedést okozott. Zsebéb l kivette a papírt, melyre búcsúszavait írta. A hold jeges fényében még egyszer átolvasta a sorokat, majd összehajtotta, és a tolószék karfája alá, egy kis résbe helyezte, hogy el ne fújhassa egy feltámadó szell . Megtapogatta fejét, szemét, melyet könny áztatott, mellkasát, melyben szíve hevesen vert. Nem félt a haláltól, mindennél jobban vágyott a fulladás kínjára, mert ez végre leveszi vállairól az iszonyú terhet. – Annyira nagyon sajnálom, Julie – súgta halkan a tó felé, mintha feleségéhez beszélne. – Olyan nagyon szeretlek. Tolószékével egészen közel állt meg a stég végéhez. Csupán karjaival kellett meglöknie magát, a többi a gravitáció dolga. Mély leveg t vett, lassan kifújta és felkészült a zuhanásra. Egy perc múlva már halott leszek én is – gondolta magában. Csupán egy perc és vége. Lenézett az alatta ringatózó sima, fekete tömegre, ellenállhatatlanul vonzó volt ez a rideg, sima felület. – Megyek hozzád, szerelmem – súgta, szemeit behunyta és vékony könnypatak futott végig arcán. Karjai megfeszültek, ahogy er lködve elhelyezkedett. Egy kis lökés és már lent is vagyok – gondolta David. Elszántan kifújta a leveg t tüdejéb l, készen állt. Váratlanul egy szélroham visszataszította t a tolószékbe. Pár centit hátra gurult, ahogy teste hátraesett. Újra visszagurította magát a stég végéhez, karjai görcsösen kapaszkodtak a karfába, egyetlen, nyomorékká vált lábára ügyetlenül támaszkodva próbált felegyenesedni. Behunyta szemét. Újabb szélroham söpört végig a tájon. A tó fel l jött, hideg leveg t hozva magával, szinte ráfagyasztva a könnyeket David arcára. A szélben mintha meghallott volna valamit. Kinyitotta a szemét, feszülten figyelt. Csupán a mély, mindent átható csöndet hallotta. Egy harmadik szélroham is végigzúgott a parton, er sebb, mint az el kett , és most már biztos volt benne, hogy meghallotta. Valaki t szólította! De olyan er tlenül, és a hang olyan gyorsan elhalt, hogy nem lehetett ebben teljesen biztos. Képzel döm, mi ez az egész?! – kérdezte magától. Újabb hideg légáramlat tornyosult fel el tte és szántotta végig arcát, és akkor tisztán és érthet en, kétséget kizáróan meghallotta. – Daaaviiiid... – lágy szell vé csillapodott a zúgás. A férfi úgy kapaszkodott tolószéke karfáiba, hogy szinte lefejtette róla a borítást. Hátrad lve a székben, leveg t se véve, szemeit tágra nyitva figyelt a sötétségbe. Percek teltek el így, de a szél

nem támadt fel újra. Mi a franc volt ez? – töprengett David, de csakis feldúlt lelkének és megborult elméjének tulajdonította a dolgot. Ahogy el re meredt a hold felé, annak vízen fodrozódó sápadtbeteg ragyogása hirtelen, lassan mozogni kezdett. Mint amikor forró táj felett vibrál a leveg , úgy kezdett a fehérség egyre jobban vibrálni. A tó vize teljesen nyugodt volt, de a tükörkép vadul rázkódott el tte. Majd egyszerre mintha egy vékony, er s, fehéren izzó fénypászma kitört volna ebb l a ragyogásból. A fény egyre jobban növekedett, közelített Davidhez. A férfi kissé hátragurult székével, mert kezdett megrémülni. Ha nem a saját szemével látja, el sem hiszi, hogy a hold tükröz fényéb l egy kicsi, de rendkívül er sen izzó rész kivált és felé indult a vízen át. A fénytömeg lassan bizonytalan formájú testté kezdett válni, áthatolhatatlan, ragyogó fényoszloppá ve. – Daaaviiiid... – hangzott fel a halk, szell zúgásra emlékeztet hang a tó fel l. A fényesség hirtelen egészen emberszer alakká vált, ahogy már csak alig tíz méterre lehetett a stégt l. David ereiben megfagyott a vér a rémülett l, gondolkodni, leveg t venni se bírt, olyan leny gözve és halálos rettegésbe taszítva fúródott egyre hátrébb a tolószék háttámlájába. A fényes test már csupán öt méterre volt a férfit l. Kétségkívül emberi alakká állt össze, hosszú, elnyújtott fénytömeg volt, melynek határozott vonalai körül mintha megremegett volna a leveg . Élesen látni lehetett fényb l álló lábait, karjait, fejét, és a fején mintha dús hajszer fényfonat n tt volna. Úgy nézett ki, mint egy ragyogó fehér fényb l álló n i szellemalak. Arcának részleteit nem lehetett látni, de ahogy apránként közelebb lebegett a férfihoz, úgy tisztult, élesedett egész valója. A stég végéhez ért, mindössze két méterre lehetett Davidt l. Mintha lassan folyó ködb l lett volna az egész szellemalak, határozottan n i jelleget öltött. Ahogy ezt David felismerte, azonnal feleségét vélte felfedezni a fényben. – Julie...? – szólalt meg döbbenett l elhaló hangon. Az alak hangtalanul közelebb lebegett. Mikor karnyújtásnyi távolságra volt már, olyan hangon szólalt meg, melyet David addig még sosem hallott. A szél halk zúgásához, hegyi forrás lágy csobogásához, ágról lehulló virágszirom puha hangjához tudta volna leginkább hasonlítani. De határozottan n ies hang is vegyük ebbe az elképeszt rezgésbe, olyan finom, átható és selymes hangszín, mely mintha folyós masszából lett volna. – Nem, David. Én nem vagyok. A szellemalak döbbenetes alakja David el tt lebegve hirtelen élesebbé vált, arca finom részletei sokkal jobban kirajzolódtak, habár testének vonalai körül továbbra is mintha megolvadt volna a leveg . Egy percen belül ragyogó fehérségként sugárzó, páratlanul gyönyör n állt el tte. Arca teljesen ismeretlen volt David számára. Fehér fényteste karcsú, légiesen könnyed volt, ezt a ragyogást mintha fehér fényselyem burkolta volna be, egészen a stég aljáig érve takarta lábait. Vékony karjait maga mellett tartva mereven, mégis elképeszt könnyedséget sugározva magából állt a férfi el tt. Tekintete egyszerre volt rendkívül szép és elképeszt en megnyugtató. Szemei színét nem lehetett meghatározni, talán a fehér egy eddig ismeretlen árnyalata volt, mintha az eddig ismert színeken messze túln tt volna. Zavarba ejt en igéz szempár volt. Ajka telt volt és kedves, átható mosolyra húzódott, mintha Davidben régen látott ismer sét fedezte volna fel. Haja a sz ke és a hófehér bámulatos egyvelegével omlott vállaira, és folyton apró ringatózás futott végig rajta, mintha távoli világok szell je soha véget nem ér kísér je lenne. Egész lényéb l olyan béke és megnyugtató rezgés sugárzott ki, mely akár még a rettegés és gy lölet kovácsolta acélt is megolvaszthatta volna. Átható tekintetéb l és fénytestének minden porcikájából hihetetlen nyugalom, szelídség és szeretet áradt, ragyogó szemeib l olyan bölcsesség és intelligencia sugárzott, mely teljesen letaglózta Davidet. Kezdeti félelme nyomban elszállt, bár zavarodottsága és lelkét nyomasztó rült kínja semmit nem csillapodott.

–Ki vagy te? – kérdezte suttogva, mintha attól félt volna, hogy egy hangosabb szó eltünteti ezt a csodát. – Hát még most sem ismersz meg engem, David? – szólalt meg lágy hangján az idegen, mosolya még szélesebbre húzódott. – Navina vagyok, a lelki segít d. David nem értette, mire gondol a n . – Te egy... angyal vagy? – Ó, nem! – nevetett Navina. Hangja olyan finom csengéssel szólt, akár egy szeret ölelés. – k egészen mások, mint én. Es nem vagyok meglepve, hogy nem ismersz rám, f leg azok után, amiken keresztülmentél. David lehajtotta a fejét. A n olyan áthatón tekintett rá, mintha velejéig látna, mindent tudna róla. Nem volt képes ebbe a szempárba tovább nézni. Hirtelen puha, meleg érintést érzett a jobb vállán, mintha a nap áldásos melege simogatta volna. Felnézett és látta, hogy Navina vékony, kecses fénykezét a vállára tette, kedvesen és megnyugtatóan tekintett rá. – Nem kell szégyellned magad azért, amit tenni akartál. Nem te vagy az egyetlen ember, aki a halálban látja minden probléma megoldását. – Miért vagy itt? Meg akarod akadályozni, hogy megöljem magam? – Nem, David – hajolt le mellé Navina, másik kezét a férfi véres öklére helyezte. Forróság ömlött szét a megkínzott kézfejen. – Ha így kívánod befejezni ezt az életedet, én ezt nem tudom megakadályozni. Szabad vagy. Azt teszel, amit szeretnél. Azért vagyok itt, mert Julie megkért rá, hogy segítsek neked. Segítsek meggyógyítani a sebeid. Navina a fénykezét elhúzta David öklér l, a fért lélegzete is elállt a döbbenett l. Véres, felhasított b re teljesen meggyógyulj kellemes melegség ömlött szét a kézfejében. Ámulva nézett el bb saját magára, majd Navinára. – Julie kért meg rá? – kérdezte izgatottan. – Mikor beszéltél vele?! Hol van?! Jól van?! Láthatom?! Davidb l szinte kiszakadtak a kérdések, ahogy arra gondolt, hogy ez a csodás lény segíthet neki újra látni Julie-t. Körülöttük még mindig az éjszaka leple borult a csöndes tóra, de a férfi úgy érezte, hirtelen egészen más világba került. – Nyugalom – szólalt meg szinte suttogva Navina. Elképeszt lágysággal mondta ki ezt a szót. – Természetesen jól van. De a mikor és hol az itt már nem játszik szerepet, David. – Láthatom t? – könyörgött David, szemei könnybe lábadtak. – Ez csak rajtad múlik. Láthatod t, ha ezt akarod. – Hogyan?! Bármit megteszek, kérlek, segíts! Navina felegyenesedett és kissé eltávolodott a férfit l. Egy percig áthatóan nézett Davidre, szemeib l sugárzott a gyöngédség és szeretet. – Ha látni szeretnéd t, el kell szakadnod a testedt l. – Úgy érted... haljak meg? – Igen, David. – Rendben van – szólalt meg pillanatnyi habozás nélkül. – Készen állok a halálra. Navina újból közelebb lépett Davidhez. – Egy valamit azonban tudnod kell. Julie nem akarja, hogy most vele legyél. Még nem. Tessék?! – h költ hátra David, úgy érezte magát, mint akit fejbe vágtak. – Ezt meg hogy érted? – Julie nagyon bölcs, rendkívüli lélek. Tudja jól, hogy még nem szabad meghalnod. Élned kell még! Ezért vagyok itt, David. Julie megkért rá, hogy próbáljalak lebeszélni az öngyilkosságról. – Nem szeret már? – kérdezte lehorgasztott fejjel David. – Tudom jól, hogy haragszik rám azért, amit vele tettem... – Nem, David – Navina újból megérintette a férfi vállát. – Jobban szeret téged, mint bárki mást, jobban köt dik hozzád, mint akárki máshoz. Tudja, hogy neki ezt az életét ilyen formában kellett

befejeznie, ezt akarta így, mindhárman ezt beszéltük meg még születésetek el tt. a halálával, bár nagy fájdalmat okozott neked, de hatalmas esélyt is adott, hogy nagyot lépjél el re. – Ebb l az egészb l egy szót sem értek! Ez az egész... iszonyú zavaros, hogy kerülsz ide, miért és ... – fakadt ki David haragja, mint egy mély seb. – Tudom, David, tudom jól. Teljesen elborít a fájdalom és a harag. Nem vagy még képes tisztán látni. – Hagyjál meghalni... nem akarom ezt tovább csinálni... – kezdett zokogni David. – David – szólalt meg határozottan Navina. – Ha eldobod ezt az életet is, teljesen értelmetlenné teszed Julie életét és halálát. Tudtuk jól, hogy ez kockázatos lépés lesz, mert kétséges volt, hogy elég er s leszel-e ahhoz, hogy feldolgozz egy ilyen traumát. Esélyes volt, hogy ez be fog következni nálad, megint. – Megint? – emelte fel a fejét David, könnyes szemeit Navina ragyogó alakjára függesztette. – Hogy érted ezt? – Az itteni id szerint sok száz évvel korábban ugyanezen mentél keresztül. Akkor öngyilkosságot követtél el. Nem jöttem segíteni, mert bíztunk benne Julie-val, hogy képes leszel túljutni a holtponton. Nem sikerült. Most újra ugyanott vagy, de én is itt vagyok. Segítek neked, hogy túljuss ezen. David agyában vadul zakatoltak a gondolatok. Próbált értelmet, logikát látni mindabban, amit Navina elmondott neki. De nem sikerült megértenie. Elméjét túlságosan átjárta a fájdalom és szenvedés mindent széttép érzése. Valóság mindez? Nem lehet, hogy álmodom? Bele rültem volna Julie elvesztésébe? – gondolta magában. – Hogy mi a valóság? kérdezte Navina kedves mosollyal. David megdöbbent, hogy ez a n a gondolataiban olvas. – Err l is fogunk beszélgetni. Ha szeretnéd, hogy segítsek neked. David nem tudta, mit feleljen. Ez így már túl sok volt neki egyszerre, semmit nem értett az egészb l, minden olyan hátborzongatóan bizarr és elképeszt en fájdalmas volt egyszerre. Ekkor lenézett öklére, mely nem sokkal korábban még fájón sajgott és vérzett. Most a b r szépen, egészségesen nyúlt végig rajta, sebnek, fájdalomnak csak az emléke maradt meg. Talán tényleg igaz mindez? Tényleg tud segíteni? – Figyelj rám, David. Eldobhatod az életed, ha akarod. Nem foglak megakadályozni ebben. De szomorú lennék, legf képpen Julie, amiért újra elköveted ugyanazt a hibát. Ha engeded, hogy segítsek neked, minden jobbra fordul. David könnyt l áztatott szemeit Navinára emelte. Szeretet, figyelem, gyengédség és rendkívüli bölcsesség sugárzott a n szemeib l. – Tényleg tudsz rajtam segíteni? – Igen, David, segítek. – Hát jó... elfogadom – bólintott David és amióta kigurult tolószékével a stégre, most el ször érezte, hogy dereka ellazul és a körülményekhez képest kényelmesen elhelyezkedik. – Mit kell tennem? – Semmit sem kell – mosolygott Navina. – Csak engedd, hogy becsukjam a szemed. David mindent elönt , folyós, lágy melegséget érzett, ahogy Navina fénykeze az arcához ért. Érezte, ahogy véreres szemeiben a feszültség szépen, lassan alábbhagy, elméjét borító görcsös, kínzó fájdalom csökken. Hirtelen olyan nagyon álmosnak, olyan elképeszt en fáradtnak érezte magát. Úgy t nt, mintha is egy lassan, folyósan úszó fényáramba került volna, mintha eggyé vált volna a Navinából áradó meleg ragyogással. Átadta magát az egyre növekv , s söd nyugalomnak, és többé már semmit nem érzett.

3 SI DOBOK „Létünk olyan, mint a vonuló szi felh k. A lényegszületését és halálát látni olyan, mint egy tánc látványa. Egy emberölt annyi, mint egy villanás az égen. Úgy elsuhan, mint hegyi patak a meredek hegyoldalon.” Buddha

Amikor David kinyitotta a szemét, fekete

rben találta magát. Olyan érzése volt, mint amikor a kómából ébredt, csak most nem jelentkezett semmi fájdalom, semmi kellemetlenség, az egyedüli hasonlóság a tompultság volt. Nem tudta, merre van a fent és merre a lent, mint ahogy azt sem, hogy a teste milyen helyzetben van ebben a térben. Testnélküli puszta tudatnak érezte magát. Félelmet, kétséget nem érzett, csupán egyfajta elringató nyugalmat, bizserget izgalmat, mintha apró, csiklandozó idegi ingerek masszíroznák. Nem látta, de határozottan érezte maga mellett Navinát, azt a semmihez sem fogható békés, szeretetteli melegséget. Mintha csak valami óriási erej mágnes közelében lett volna apró vasreszelék, olyannyira érezte a n l áradó energiát. Hirtelen különös inger jelent meg ebben a fekete semmiben. David enyhe, de egyre er söd fodrozódásnak érezte, mint mikor a tóba dobott kavics fodrot vet. Egyre intenzívebbé vált ez a bizarr inger, mígnem egyszer csak hang formájában jelent meg. Úgy érezte, mintha bel le szólalt volna meg a különös, tompa dörej, de ahogy ismétl dött, rájött, hogy valahonnan távolabbról hangzik. Davidet lassú ütem , mély dobverés hangjára emlékeztette. Várt. Görcsösen próbált valami kézzel foghatót felfedezni ebben a sötétségben. Kis id múlva észrevette, hogy a feketeség mintha oszladozna körülötte, és formákat tud egymástól megkülönböztetni. Absztrakt alakzatokat látott, némelyiket sötétebb, némelyiket halványabb szürke árnyalatban. Valahonnan balról éppen csak dereng fehér fény világított. Ahogy észrevette ezt, a fény lassan közeledett felé, majd meghallotta Navina hangját, mintha ködön át szólt volna. Végre hogy magadhoz tértél, álomszuszék! – David nem látta az arcát, de tudta, hogy mosolyog. – Ne aggódj, nem lesz mindig ilyen zavaros a megérkezés. – Nem tudok... nem látok rendesen... – nyögött halkan David. – Mi bajom? – Nincs semmi baj, David, nyugodj meg – Navina egészen közel ért a férfihoz, a testéb l áradó kellemes meleg és gyengéd fény lágyan ölelte t. – Csak hagyd, hogy megtörténjen, ne er ltesd. David igyekezett minél jobban ellazulni, próbált egyenletesen lélegezni, türelmesen várt, hogy mi fog történni. Nem telt egy percbe sem, és körülötte minden rohamosan elkezdett határozott alakot, formát ölteni. Navinát is egyre tisztábban látta maga mellett, és ahogy a n észrevette a férfiban végbement változást, elégedetten mosolygott és megérintette David fejét.

– Látod? Gyakran az segít, ha hagyod, hogy megtörténjen. – Igen... – bólintott David. – De mégis hol vagyunk? – Nos, sokkal érdekesebb, hogy mikor? – mosolygott rejtélyesen Navina. – Nézz csak körül és mondd el, mit látsz! David érezte, hogy fekszik valahol. A talaj durva felület volt, és ahogy kezeivel lassan végigsimította a felszínt, hideg, érdes köveket, kavicsokat érzett ujjai alatt. Olyan érzése volt, mintha egy barlang talaján lenne. Körbepislogott az ismeretlen térben és úgy látta, egészen távolról, jobb oldalról gyér fény kúszik a falak mentén. Most már egészen biztos volt benne, hogy egy barlangban tért magához. A falak hatalmas gránittömbökb l álltak, David itt-ott valamilyen érc csillogását vélte felfedezni. A puffogó hangok folyamatos, lassú ritmusban hallatszottak, a gránitfalak jól vezették a dobolásra emlékeztet szólamokat. Olyan érzése támadt David-nek, mintha egy srégi barlangi szertartásba csöppent volna. – Jól következtetsz, David – bólintott Navina és a barlang távoli végébe tekintett, ahonnan a dobolás szólt. – Ez most már mindig így lesz? – kérdezte David. – Olvasol a gondolataimban? – Ez ne zavarjon. Hidd el, jobban ismerlek téged, mint te saját magadat. – Megnyugtató... – mosolygott David és egy pillanatra döbbenten vette észre, hogy a baleset óta most el ször mosolyodott el. Lassan feltápászkodott a hideg földr l, lábai alatt sistergett a kavics, majd olyan rémült csodálat kerítette hatalmába, hogy azonnal visszazuhant a talajra. – Lábra tudok állni?! – szinte iszonyodva tapogatta végig mindkét lábát, érezte kezei közt a megfeszül izmokat, a térdét, sípcsontját, érezte, hogy természetesen, minden fájdalom nélkül mozognak végtagjai, akárcsak a baleset el tt. – Lábra tudsz állni, mert ezt akarod. – Hogyan lehetséges ez? Meggyógyítottál? És mi ez a ruha rajtam? – David végignézett magán; egy farmer, egy fehér póló, valamint ép lábain egy-egy cip volt. Ezek a ruhák mind az övéi voltak, de emlékezett, hogy a stégen még nem ezeket viselte. – A tudatod hozta létre ezt a küls t. Nevezhetjük ezt számodra ideális fizikai megjelenésnek. – Semmit sem értek az egészb l... mi ez a hely? – Türelem, David, mindjárt mindent megértesz – mosolygott rá bátorítóan Navina. – És most kérlek, kövess. David ismét feltápászkodott a földr l, és Navina lassan suhanó alakja után ment. Jobbra sz k, éles sziklákkal barázdált folyosószer ség vezetett, a n testéb l sugárzó er s fény minden részletet jól megvilágított a sötétségben. Ahogy közeledtek a barlang távoli végéb l jöv fényforrás felé, úgy vált egyre halhatóbbá a dobolás. Pár méter után egészen világos fények öntötték el a sz k folyosó száját, mely egy gigantikus, legalább akkora barlangba torkollott, melybe egy ház is könnyedén befért volna. A barlang hatalmas szája alkonyatban fürd , csodálatos szépség lankás tájra tekintett. De amit David látott ebben az óriási teremben, attól földbe gyökerezett a lába. A barlangterem közepén nagy halom fa magas lánggal égett, valóságos máglya volt. Körülötte sz rmékben és vékony állati b rökb l készült ruha-félékben emberek egy csoportja ült. T lük távolabb egy néhány emberb l álló kis csoport ütemesen kezdetleges dobokat ütött, kifeszített állatb röket és nagy, vaskos farönköket szólaltattak meg bunkós botjaikkal. A leveg ben ismeretlen ételek illata terjengett, David számára felismerhetetlen f szerek csíp s, kissé maró aromája. A barlang egyéb zugait kisebb fáklyák világították meg, itt emberek feküdtek láthatólag növényi rostokból, levelekb l készített fekhelyeken. Ahogy jobban körülnézett, távolabb látott egy földön fekv n t, akit vének vettek körül. Az id sek testét vörös és fehér színekb l álló csíkok díszítették, nyakukban hosszú, apró csontokból készült füzér lógott. Halkan, érthetetlen nyelven motyogtak magukban. A földön fekv n t – úgy t nt – egyre hevesebb fájások kínozzák.

David észrevette, hogy Navina valamivel közelebb ment hozzá, is elmélyülten, de egyáltalán nem megdöbbenve szemlélte az eseményeket. – Mi a fene folyik itt? – kérdezte David suttogva. – Hol vagyunk... és mikor? Igazán nincs okod rá, hogy halkan beszélj – fordult felé Navina. – Ok nem hallanak minket, azt sem tudják, hogy látjuk ket. Dél-Amerikában vagyunk. Nagyjából harmincezer évvel korábbi eseményeket látunk most. David még mindig kissé feszülten nézett szét, döbbenete szinte beléfagyasztotta a leveg t. Sokkolta, hogy mindaz, amit most lát – vagy látni vél – több tízezer évvel ezel tt történt. – Mi most akkor... szellemek vagyunk? – Amikor szellemekr l beszélsz, mit értesz ez alatt? – Nos – töprengett a férfi –, testetlen lelket. – Ennél egy fokkal érdekesebb a helyzetünk – mosolygott rá Navina. – Gyere, menjünk közelebb. Navina lassan közelebb ment a n höz, aki a vénekt l körülvéve a földön szenvedett. Ahogy elhaladt a máglya mellett, fényteste még jobban felragyogott. David észrevette, hogy bár elég közel ment el a t z mellett, annak h jéb l szinte semmit nem érzett. Közelebb érve a dobok hangja még er sebben szólt, a földön fekv asszony szenvedései arcára mély barázdákat vájtak. Az id sek mind t figyelték, és mintha nyugtatni próbálták volna, ismeretlen, zavaros nyelvükön egyfajta halk kántálással. David észrevette, hogy a dobok hirtelen elhallgattak, a vének hátrébb léptek, csak egy id s asszony maradt a földön fekv mellett. egy fából faragott tálszer ségb l valamilyen folyadékot adott a szenved nek, aki üggyel-bajjal bár, de kiitta a levet. Ezután az id s asszony megfogta a n homlokát, nyugtató, simogató mozdulatokkal próbálta enyhíteni a n fájdalmait. – Mi folyik itt? – Ez a n éppen most fog világra hozni egy gyermeket. – Navina egészen közel lépett Davidhez, a belel áradó finom melegség még mindig szokatlanul megnyugtató érzéssel öntötte el a férfit. – Ez a gyermek te vagy. Pár perc múlva láthatod, ahogy els ízben vagy jelen fizikai testben a Földön. David teljesen letaglózva állt. Alig tudta felfogni agyával, amit szemével lát. Meg se tudott szólalni az elragadtatottságtól, szinte hipnotizálva meredt a földön fekv , teljesen ismeretlen n re. lenne az els anyám?! – érezte, ahogy hátán feláll a sz r, karja lúdb rzött. Hirtelen a földön fekv asszony felsikoltott, testén remegés hullámzott végig, szemei könnyekkel megtelve guvadtak ki. A mögötte térdel id s n megfogta a fejét, er sen, mégis gyengéden tartotta, fülébe sugdosott, és láthatóan nyugodt légzésre próbálta rábeszélni. A többi id s ember tiszteletteljes távolságot tartva figyelte az eseményeket, mintha hallgatásukkal adnák meg a tiszteletet az anyának, aki világra hozza gyermekét. Pár perc, nyögésekkel és kiáltásokkal kísért kínszenvedés után, az anyuka végre megszülte csecsem jét, akit egy másik id s n azonnal gondjaiba vett, kezdetleges módszerével elválasztotta anyjától, majd apró sz rmecsomagba bugyolálta, és édesanyja mellé fektette a csöppséget. A t z mell l és a barlang más részeir l emberek érkeztek az id sekhez, mindenki arcán boldog mosoly ragyogott. David leveg t is alig véve, elkereked szemmel vizsgálta a sz rmekupacba rakott apró életet, és hogy jobban lássa t és anyját, megkerülte az embertömeget. Egészen közel guggolt harminc ezer évvel ezel tti önmagához, elmerülten nézte a csecsem t, mely egykor maga volt. Bizarr és hátborzongató érzés volt egyszerre, ám mégis volt benne valami megmagyarázhatatlan büszkeség és fenségesség. – Erre nincsenek szavak, hogy milyen érzés látni ezt a csecsem t – mondta meghatódottan David, ahogy látta, hogy Navina mellé ér. Majd hirtelen eszébe jutott Julie és a saját kisbabájuk, és szívét olyan maró keser ség szorongatta, hogy nem tudott tovább ránézni az újszülöttre. – Nem bírok tovább itt maradni... – szólalt meg elcsukló hangon.

Mit sem tör dve az t körülvev emberekkel, a barlang hatalmas szája felé tartott, melyen túl már az esti szürkület egyre sötéted árnyai folytak beljebb. Óriási, ismeretlen vadon terült el tte, ameddig csak ellátott. Lankás táj, melyet távolabb már végeláthatatlan távolságba nyújtózó erd ség uralt. A barlang szájánál nagyjából tíz méteres mélység ásított, ebb l David arra következtetett, hogy ez az egész gigantikus üreg egy óriási hegy tövében foglal helyet. Megfordult, és ahogy felnézett, meredek ormokat, és a sziklás felszínt buján tagoló fákat, cserjéket látott mindenütt. Az életre kel éjszaka egyre sötétebb ecsettel festette be a békés táj vásznát. David leült egy kisebb sziklára és a távolba révedve próbálta összeszedni magát és felfogni valahogy mindazt, ami az imént történt vele. De tényleg láttam? – gondolta magában. Ahogy egyre inkább belegondolt, olyan valószer tlennek tetszett az egész, hátborzongatóan irreálisnak. Lassan az esti sötétség burkába került, az t körülvev világból alig látott bármit is, így még inkább az irracionalitás. kemény koporsójába temette az el bb átélteket, és semmi másra nem tudott gondolni, csakis Julie-ra. Bár fogalma sem volt hol van, van-e egyáltalán bárhol is, vagy ez a hely elméje rültségének végs menedéke – vagy börtöne –, de ahogy bánattól könnyes szemeit az égre emelte, megpillantotta az elképeszt csillagtömeget. Úgy érezte, sosem volt még t le ilyen távol a szerelme. És mégis ennyire közel, mert a hiányérzet minden eddiginél nagyobb súllyal préselte lelkébe az imádott n arcát, illatát, minden emlékét. Hirtelen kellemes melegség ömlött el reboruló vállára, mintha a nap csakis t áldotta volna meg er t adó sugaraival. Hátrapillantott. Navina állt mögötte. Mint mindig, most is mosolygott, szemeib l a megértés és szinte szeretet fénye ragyogott. – Gyere velem, David. Sétáljunk egyet. – Hová? És minek? – hangjában fájdalom szaggatott és elkeseredettség. Kezébe egy botot véve szomorúan piszkálni kezdte a kies talajt. – Szeretnék mutatni valamit. – Nem érdekel. Kérlek, hagyj magamra most. Navina letérdelt a férfi mellé. Egész lényéb l áradt az energia, lüktet fényessége teljesen betöltötte a kettejüket körülvev intim teret. De David makacsul ellenállt az energiáknak. Navina megfoghatatlan fénykeze szelíden megérintette a férfi kezét, és el is ejtette a botot, mellyel addig a földet piszkálta. Másik kezével David állát érintette meg és mélyen, ragyogva tekintett a szomorú szempárba. – Megértem, ha inkább itt maradnál és lassan egyre mélyebbre ásnád magad az önmarcangolásba – mutatott kedves mosollyal a megkapart földre. – De Julie vár rád. Szeretnélek elkísérni hozzá. – Micsoda? – kerekedett el David szeme a döbbenett l – Julie itt van?! – Egészen pontosan, itt – Navina ezzel a férfi mellkasára, a szíve felé mutatott. – De annyi fájdalom van benned, hogy teljesen ezek alá temeted t. David a földre borította tekintetét, nem szólt semmit – Kövess, és elvezetlek hozzá – ezzel a n felállt, – vagy maradj itt, ezzel csalódást okozva annak a léleknek, aki mindenkinél jobban szeret téged. David lassan felnézett. Könnyeit l fátyolosan látta a fényb l álló, ragyogóan izzó n alakot. Elképzelhetetlen súllyal húzta t bánata és gyötrelme a poros talajhoz, de ahogy egyre elmerültebben nézte Navinát, úgy érezte a bel le áradó er t és nyugalmat. – Tényleg tudsz rajtam segíteni? – kérdezte könyörg hangon. – Hát ezért vagyok itt veled, David – mosolygott rá a n . A férfi összeszedve erejét fölállt a szikláról. Kezeivel megtörölte szemeit és arcát. – Indulhatunk.

– Az els lépés a legnehezebb, innen már könnyebb lesz. – Navina közel lépett hozzá, és megölelte t. David úgy érezte, szinte elolvad ebben a meleg, nyugtató ölelésben és elzsibbadtak végtagjai, ahogy a n l áradó finom, gyengéd vibrálás egyre jobban feltöltötte minden porcikáját. Majd ahogy elengedte t, David látta, hogy saját teste is egyfajta halovány fényt bocsát ki magából. Nézegette a kezét, ujjait és nem hitt a szemének, hogy a lüktet fénypászma, mint valami langyos zselé, a b re alá issza magát és finom nyugalmat áraszt szét benne. – A ház ajándéka! – nevette el magát Navina. – És most kérlek, kövess. Sötétségbe rejt , fákkal gyéren borított szurdokba vezetett az út a barlang szájától. Széles, jól kitaposott ösvény ereszkedett egyre lejjebb. Ahogy leértek a völgybe, körülölelte ket az éjszakai természet megannyi hangja. A Navinából áradó fény több méteres körzetben szinte nappali fénybe borította a fákat, bokrokat és a köztük megbújó kis állatokat, akik zavartalanul folytatták tovább tevékenységüket, észre sem véve az éjszaka két különös alakját. Lassan egy nyílt, szinte kietlen pusztára értek David hátrapillantva éppen csak felfedezte a barlang óriási száját, el renézve pedig látta azt az erd séget, amit még a barlang el tt csodák a távolban. Az ég sötétkéken omlott föléjük, csillagok milliói ragyogtak mindenütt, a hold valahol a távolban apró korongként halványodott. Csöndes, langyos éjszaka vette körül ket, lassan sétálgattak ebben az idegen tájban. – Nem értem ezt az egész helyet – szólalt meg David. Megállt és körbetekintett a valószer tlen vidéken. – Csak kérdezz és én válaszolok – Navina hangja szinte suttogássá szelídült. – El ször is – szedte össze gondolatait David. – Én most itt vagyok? Ez az egész... teleportálás volt, id utazás, vagy mégis mi történt? Hipnózisban lennék? – Amikor azt mondod én, mégis mire gondolsz? Mi az Én szerinted? – Nos, úgy gondolom... – töprengett David, de hirtelen nem is tudta, hogyan fojtassa. – Úgy gondolod? Ahhoz, hogy megértsd, mi vagy te, nem gondolkodnod kell. Hanem érezned. – Ezt most nem értem! – Valójában még mindig a házad el tti stégen ülsz a tolószékedben, és éppen alszol. Ami ott van, az csupán egy test. Nem halott, de nem is él igazán. Kapcsolatban vagy most is vele, a szellemed egy része ott van. A nagyobbik része azonban itt, velem Ez a forma, mely most vagy, nem valós, csupán az elméd teremti meg annak. Ami valójában vagy, az a lelked, nem a tested. A test csupán egy hordozó, ami segít megtapasztalni a fizikai világot mindennapjaid során. – Értem – mondta David, de valójában elég nehezen tudta mindezt megemészteni. – És hogyan voltál képes minderre? Hipnotizáltál? – Fogalmazzunk úgy, hogy az éned egy jó részét magammal hoztam – rejtélyesen elmosolyodott a n , és lassan újra sétálni kezdett. David követte t a sötét tájban, melyet csak a csillagok halvány fénye világított meg. – Hogyan lehetséges, hogy azok az emberek a barlangban nem vettek észre minket? Se az állatok, amik körülöttünk vannak? – Ami velünk történik most, az nem id utazás eredménye. Azért nem érzékel minket itt semmi él , mert mi nem vagyunk ennek a világnak a részei. Fogd fel úgy, mintha egy filmet néznél. Amikor a moziban vagy, akkor sem érzékel téged a vásznon lév szerepl , ott telik az id a film ritmusában, és számodra is telik az id egy bizonyos ritmus szerint. A helyzetünk annyiban másabb, hogy mi most a vásznon sétálunk. – Próbálom megérteni, de ez nekem még mindig annyira... megfoghatatlan. – Tudom, David, de id vel hozzászoksz. – Id vel? – állt meg hirtelen David. – Ez a hely csak az els állomása ennek az útnak. – Navina közel lépett a férfihoz. – Eltart egy ideig, amíg átnézzük az életeid legfontosabb eseményeit.

David nem tudta, mit válaszoljon minderre. Materialista gondolkodása, mely az építészetb l merített éltet er t, örökös harcot vívott hitével; reménykedett benne, hogy a spiritualitásnak van realitása a világban. Most azonban komoly válaszúthoz érkezett. – Tehát tényleg létezik Isten, mennyország és reinkarnáció? Ezek mind igazak? – Tudom, hogy rengeteg kérdésed van és hidd el, ismered is a válaszokat. A téged ért sokk miatt azonban minden emléked és tudásod ezekr l mélyen el van temetve a fájdalom és gyász alá. Minden kérdésedre választ kapsz, ezt megígérem. De haladjunk szépen sorjában. Csöndben tovább sétáltak a néma tájban, egyre közeledve az erd ség felé. Davidnek felt nt, mennyire gyorsan haladnak, természetellenesen gyorsan. Mintha nem is k közelednének az erd felé, hanem az hozzájuk. Lassan az ég egyre élénkebb szín re vált, ahogy halványan derengett a hajnal. A csillagok fénye egyre mélyebbre merült a feltámadó világosság tengerében. – Elképeszt gyorsan telik itt az id ! – jegyezte meg csodálattal David. – Ezt mind én irányítom. Mintha az én kezemben lenne a távirányító filmnézés közben – nevetett Navina. – És bármit megtehetsz ebben a világban? Például... eshet is a hó, ha úgy akarod? – Bármit azért nem, David. Nem tudok havat teremteni ide, mivel mindez már megtörtént. Nem tudjuk befolyásolni a múltat. Azonban az id t fel tudom gyorsítani, vagy lassítani, esetleg megállítani, ha úgy tetszik. És bármikor eljuthatunk bárhová, és bármelyik id be. – Hogyan vagy képes minderre? – Ha elmondanám, se értenéd meg. És ez nem miattad van. Egyszer en csak vannak olyan dolgok, amiket szavakkal képtelenség kifejezni. Érezni kell. – Meg tudod mutatni? – lelkesült fel David. – Kés bb – mosolygott sokat sejtet en Navina. – El bb azonban valami mást szeretnék mutatni. Meleg, hófehér fénypára kezdte beburkolni a férfit, ahogy Navina mellé lépett. Eltompult elméje villámgyorsan zuhant egy pihentet , zsibbasztó állapotba. Hirtelen David úgy érezte, mintha felkapta volna a szél és száguldott volna téren és id n át, keresztül az el tte elterül erd n, suhant, akár egy szellem. Olyan hirtelen álltak meg, mint ahogy elindultak. Némi id be telt, míg a férfi összeszedte magát. David egy tágas rét közepén találta magát, mellette Navina fénylett, és el re mutatott ragyogó kezével. – Amit mutatni szeretnénk, ott van pár lépésnyire el ttünk, a f ben. David kissé bizonytalanul lépett el re a térdig ér , aranyló f ben, mely a lenyugvó nap sugaraiban fürdött. Nem értette, miért, de kezdett tartani attól, amit látni fog. Pár méter után a füvek letaposott, szabálytalan formájú hellyé gazosodtak. Éppen a rét közepén volt, amikor a letaposott f tömegben egy embert vett észre. Hátán fekve, csukott szemmel és csont soványan összegörnyedve feküdt, rongyos, b rb l és prémb l álló ruhája szinte teljesen lemállott napcserzett rér l. Haja kuszán lógott meggyötört arcába, szakálla tépetten csúfította el egész fejét. David hátrafordult Navinához. – Ki ez itt? – az a férfi – jött egyre közelebb a n –, akinek születését nem sokkal korábban láttuk. – Úgy érted, ez az ember itt én vagyok? – döbbent meg David és több iszonyattal, mint csodálattal nézte az el tte fekv testet. – Igen. És az els földi életed utolsó pillanatait látjuk éppen – Navina most már a férfi mellett állt, fénykezével a földön fekv re mutatott. – Már haldoklik a teste. – Tehát az el bbi... élmény egy kisebb id és tér ugrás volt – elmélkedett David. – Rettenetesen néz ki ez az ember... akarom mondani én néztem ki rettenetesen. Mi történt?

A földön fekv férfi karja kissé megmozdult, mellkasa alig láthatóan lüktetett. Fejét feléjük billentette, mintha észrevette volna különös látogatóit, holott David tudta, hogy ez lehetetlen. Szánalmas és rendkívül elszomorító látvány volt ez a haldokló ember. Egész megtört alakja a szenvedés görcsbe merevedett szobraként terült el el ttük. – Szomorú, sok szenvedéssel és fájdalommal teli életet éltél – Navina leguggolt a haldokló mellé. – Sok rossz döntést hoztál, mint mindenki, aki els életeit éli a Földön. Agresszív, szinte állatias viselkedésed kitaszítottá tett a törzsb l. Rengeteg szenvedést és fájdalmat okoztál magad körül. És természetesen ezzel magadnak is. Egyedül kellett boldogulnod a vadonban. – Ahogy elnézem – ereszkedett le David is a férfi mellé –, nem voltam túl sikeres túlél . – Még annyit sem éltél, mint a mostani életedben. Ez a meggyötört arc, összetört test mindössze alig harminc évig létezett. – Ez rettenetes... – szólalt meg felsóhajtva David, hangjában mély együttérzéssel. Még mindig alig tudta felfogni ezt az egészet, ami a szeme láttára történik. – Éhen haltál az erd ben. Annyira szenvedtél, hogy megkockáztattad, visszamész a törzshöz, mely kitagadott. Már rendkívül lefogytál és elgyengültél. Nem bírtad az utat. David percekig némán meredt maga elé, és szomorúan bámulta a testet, mely egykor a lelkének adott menedéket. Kinyújtotta kezét a haldokló felé, de nem tudta t megérinteni, keze szellemként suhant át a testen. Látszott szerencsétlenen, hogy már csak másodpercei lehetnek hátra, szája szétnyílt, szemhéjai felpattantak, és véreres szemeivel nézett az ég felé. Karjai szenved rettegésbe meredve fonódtak mocskos, vékony testére. – Miért nem emlékszem mindebb l semmire, Navina? – szólalt meg David. – És miért éppen ezt az srégi születésemet és a halálomat mutatod meg? A n lassan felállt és kissé hátralépett a haldoklótól, mintha így akarná megadni a tiszteletet az élet ilyen formában történ elmúlásának. Vagyis, sokkal inkább átalakulásának. David követte a példáját. – Azért nem emlékszel még semmire, mert most még az egész élmény egyfajta sokként ér téged. Id vel egyre több emlékképed tör a tudatod felszínére, ahogy hozzászoksz az utazáshoz és elfogadod mindazt, amit látsz. – A sokk tökéletes jelz arra, amit érzek... még mindig olyan hihetetlen ez az egész. – Hozzászoksz, David – mosolygott rá a n és puhán, melegen megérintette a férfi vállát. – És hogy a másik kérdésedre is válaszoljak; azért éppen a születésed és halálod megnézésével kezd dik az utazásunk, mert ez egy sajátságos kapu. A küszöböt átlépve adjuk meg a tiszteletet az Életnek. A földön fekv váratlanul felnyögött, testén apró görcs hullámzott végig. Mellkasa hevesen lüktetni kezdett, majd egyre tompult a feszültség benne. – Most történik, David. Csak figyelj – Navina fénykeze David szemei el tt lassan elsiklottak és a férfi hirtelen egészen máshogy látta az el tte fekv férfit. A haldokló testben, éppen a hasánál apró fénygombóc volt látható. Ahogy a test kezdte megadni magát a halál ölelésének, a fénygombóc egyre mozgolódott benne, növekedett. David döbbenetes módon hallotta a szenved testben éppen csak dobogó szív lassan elcsituló hangját, majd amikor az utolsó dobbanás halkan, búcsúzóul megszólalt a meggyötört a testben, a fényalakká terebélyesedett gombóc lassan kiemelkedett a férfi testéb l. Navinához hasonló, bár közel se olyan er sen fényl tömeggé állt össze, lassan felállt el ttük a réten, és mintha a halott testet nézte volna. David észrevette, hogy vékony, szinte hajszálnyi, ám rendkívüli er vel sugárzó fonál köti össze a halott testet és a fényl lelket. A fonál pár pillanatig ezüstösen ragyogott, majd mintha csak a szél fújta volna el, gyorsan semmivé foszlott az ürességben. A szétfoszlás pillanatában a lélek fényereje kissé megn tt, a testt l való elszakadás befejez dni látszott.

Egy darabig csak állt a rét közepén, majd lassan, lemondóan megfordult, és elindult David felé. Ám anélkül, hogy bármi jelét is adta volna annak, hogy észrevette az t figyel ket, ellebegett köztük, ahogy David meghökkenve félreállt az útjából. Ahogy elhaladt mellettük, David érezte a bel le áradó szomorúság, fájdalom és magány maró érzését. Lassan távoldott t lük éppen arra, amerr l k jöttek korábban. Egy id után alig látható fénytömegként t nt el a rétet körülzáró erd fái közt. – Most meg hová megy... azaz mentem? – kérdezte csodálkozva David. – Vissza a barlanghoz. Nem tudtál elszakadni a törzst l. Olyan mély fájdalom lett úrrá benned, hogy nem tudtad elengedni az itteni életed. Gyakran el fordul az ilyen, kezd lelkek esetében. Aztán ahogy egyre többször történik meg velük a halál, úgy tudják egyre könnyebben maguk mögött hagyni az itteni életet. A fejlett lelkek rögtön hazatérnek. Csak akkor maradnak itt kicsit tovább, ha nyugtató energiát akarnak adni a hátrahagyott szeretteiknek. – Navina David felé fordult. – Akárcsak Julie. – Julie itt maradt mellettem?! – Emlékszel az álmodra, amit a kómából való ébredésed el tt láttál? David halványan, de fel tudta idézni Julie arcát, amint fehér fényáradatban lebegve mosolyog rá és próbálja felébreszteni. Az imént átélt döbbenetes esemény a haldokló férfival egy rövid id re kiragadta t a szenvedés és gyász börtönéb l, de most érezte, hogy újra rácsapódik a rideg vasrács, egyedül hagyva t sötét cellájában. – Sose fogom elfelejteni... – sóhajtott fel David. – Julie akkor is vigyázott rád. S t még azután is. – Ismertem t az els életemben? – kérdezte David. Mindennél jobban vágyott Julie közelségére, még ha egy másik életben, másik testben is látja t viszont, de tudni fogja, hogy az. – Még nem. Csak kés bb döntöttétek el, hogy gyakran lesztek egymással kapcsolatban. Leggyakrabban, mint férj és feleség, ám el fordult más is. De ezekr l majd kés bb. David határozottan Navina felé fordult, és amennyire ez lehetséges volt, megérintette a n sugárzó fénytestét. – Kérlek, Navina, vigyél oda, ahol és amikor el ször éltem vele! – Semmi akadálya – mosolyodott el Navina –, én is éppen ezt terveztem. Kérlek, hunyd le a szemed, David. – Rendben – a férfi mély leveg t vett, majd hosszan kifújta. Navina melegséget sugárzó fénykezei David arcára, szemhéjára folytak. Megint az az érzés öntötte el a férfit, mintha forró napfürd t venne, csukott szemén át érezte a n l áradó földöntúli, szavakba alig önthet gyengédséget. Pár pillanatig tartott a felismerés, hogy hirtelen minden megsz nt körülötte, érezte, hogy semmit nem érez többé. Csupán a mindent betölt béke és nyugalom lágy ölelése hullámzott rajta keresztül.

4 AZ ELS CSÓK „Az életet igazán csak akkor élvezhetjük, ha van, akivel ezt az élvezetet megoszthatjuk.” Mark Twain

David arra lett figyelmes, hogy a sötétség, melyben lebegett, most valahogy gyorsabban oszlott szét. Emlékezett arra, hogy a barlangba megérkezve mennyire zavarodott volt, így most hagyta, hadd történjen meg minden úgy, ahogy kell. Lassan érezni kezdte testét; fejét, törzsét, karjait és lábait. Még mindig meglepte, hogy újra van bal lába. Kicsit tartott az utazás el tt attól, hogy vajon Navina mindent jól csinál-e, és újra tud-e majd járni. Ahogy tisztulni kezdett az elméjét borító homály, úgy kezdte el érezni maga körül a teret. Kinyitotta a szemét és el ször csak bizonytalan színeket vett észre maga körül. Ismét feküdt valahol, ám nem tudta megállapítani, mi is egészen pontosan az a szúrós, kissé törékeny, szálkás felület, melyen hever. Tudta, hogy hátán fekszik, és fölötte az ég acélszürkén terül el. Most azonban nem érezte maga mellett Navinát. Ett l kissé pánikba esett, de mély leveg t vett, és próbálta megnyugtatni magát, hogy biztosan minden rendben van. Hirtelen a kép élesedett, és már mozgatni is tudta tagjait. Karjában kissé szúrós fájdalmat érzett, mintha hosszú órák zsibbadtsága most ért volna véget. Még mindig ugyanaz a ruha volt rajta, mint amiben korábban a barlangban magához tért. Körbepislogott, fejét forgatta és próbált kiigazodni az egyre élesebben szeme elé táruló látványban. Egy domb f vel s n borított oldalában ült, alatta mélyen, a sziklákkal gyéren borított domboldal meredélye alatt, egy apró település kezdetleges házai álltak. Lusta füstpamacsok emelkedtek az égnek, emberek sürögtek-forogtak mindenfelé, a népes kis falu hangjait azonban nem lehetett hallani, az er s szell k mindig elfújták ket messze a távolba. A falun túl széles, arany és zöld színekben hullámzó rét nyújtózott, ameddig egy s , hegyoldalakon felkúszó erd engedte. David látta, hogy a rétet keskeny földút szeli át egészen az erd ig, ahol aztán mélyen behatolt a fák s jébe. Az úton néhány alakot vélt felfedezni, akik apró fekete pontokként jártak a hatalmas zöldes-mézszín tengerben. Napsütésben minden bámulatosan meghittnek t nhetett volna, azonban a készül vihar szürkévé és kissé bánatossá festette a vidéket. David a domboldalon ülve mélyet lélegzett, lassan fújta ki a leveg t, és próbálta befogadni a látványt, melyr l még mindig nehezen hitte el, hogy valóság. Aztán eszébe jutott, hogy miért is jöttek ide Navinával, és szívverése nyomban felgyorsult. Úgy érezte, valahol a völgyben, mélyen alatta vár rá Julie, vagyis az a n , aki ekkor volt. Kissé nehézkesen lábra állt, és árgus szemekkel meredt a házak felé. – Türelem, David, azonnal lemegyünk – szólalt meg Navina, ahogy kilépett a férfi mögötti erd l, mely a dombtet ig uralta a meredélyt.

– Egy pillanatra azt hittem, nem vagy itt – mondta David megörülve a n nek. – Aztán rájöttem, hogy nem hagynál magamra. – Így van – mosolygott rá Navina. – Kíváncsi voltam, hogyan reagálsz arra, ha nem fogadlak egyb l. David a falu felé nézett, és ismét elmerült annak kissé bágyatag szépségében. – Hol vagyunk most, Navina? És mikor? – Európában, egészen pontosan ez a jelenkori Franciaország északi része. Nagyjából két ezer évvel kerültünk közelebb a jelenedhez. – Tehát már csak huszonnyolcezer év... Jézusom – sóhajtott fel David, majd ismét elmerült az alant elterül falu leny göz képében. Szemeit meresztve figyelte az apró pontoknak t embereket. – Odalent van valahol a házak közt? – Nem éppen – mutatott a távolba Navina fényujjával –, a réten átvezet úton van. – Te innen látod t? – Nem a szememmel – mosolygott sokat sejtet en a n . – Gyere, találkozzunk vele! Navina a kezét nyújtotta a férfi felé, aki el ször kissé értetlenül nézett rá. – Csak érintsd meg a kezem – biztatta. David úgy érezte, mintha csak puha, simogatóan meleg lángokba nyúlna, amikor megérintette ezt az anyagtalan fénykezet. A másodperc tört része alatt, anélkül, hogy bármit is látott volna maga körül az elképeszt en gyors repülés alatt, a rétet átszel úton találta magát. Poros, széles út volt, melyet látszólag gyakran használtak; emberi és állati lábnyomok egész serege tobzódott rajta, kényszeredetten egyenletes felületét keréknyomok szabdalták. Mindkét oldalán majdhogynem mellkasig ér f n tt, mely tengerként hullámozott a lustán szétterül tájon. David észrevette, hogy el ttük az úton egy magas, vörös hajú n ment, kezében fonott kosarat cipelt, szikár testét durván megmunkált b r és sz rmeruha takarta. Hajába bele-belekapott a szél, és ilyenkor hosszú vörös fürtök emelkedtek a magasba, láthatóvá téve szinte hófehér vállait. David izgatottan és türelmetlenül nézett utána, majd kérd tekintettel Navinához fordult. – Igen, David. az. A férfi szinte megigézve nézte a vörös hajú n t, aki teljesen ismeretlen volt el tte, bár tudta, hogy a testben él lélek neki mindennél jobban ismert csoda. Gyors léptekkel a n után eredt, aki lassan, bandukolva haladt a poros úton. Navina tisztes távolságból követte Davidet, nem akarta megzavarni a pillanat intimitását. Ahogy egyre közelebb ért David a n höz, úgy n tt benne az izgatott feszültség. Már karnyújtásnyira volt t le, amikor az asszony egy pillanatra megállt, megigazította kezében a fonott kosarat, mely láthatóan nem volt könny csomag. Majd elb völve kezdte szemlélni a tájat, a rétet, tekintetét lassan az égre emelve fürkészte az egyre s söd felh ket. David a n elé lépett, és mohón a szemébe nézett. Magas n volt, szélesebb állkapoccsal, kissé szögletes arányokkal, még barna szemei is teljesen mások voltak, mint Julie ragyogó kék szemei. Megdöbbenve merült el a férfi az ismeretlen n vonzásában. Ahogy David jobban megfigyelte a szemeit, hirtelen felismerés rohanta meg. Bár teljesen ellentéte volt Julie-nak, szeme színe is más, mégis az írisze mélyér l fakadó, szavakkal ki nem fejezhet er és lelkiség teljesen letaglózta. Kétség sem fért hozzá, volt az Julie-ja. David meg akarta érinteni az ismeretlen arcot, de keze mintha csak leveg t ért volna, nem tudta ujjaival lágyan megsimogatni a n t. Ekkor ért mellé Navina. – Látod, David – szólalt meg halkan –, nem hiába mondjátok ti emberek, hogy a szem a lélek tükre. Mindegy, milyen szín mögé rejt zik, a lélek lángja ismer s pislákolásként ragyog fel, ha újra látod. Különösen érvényes ez a lelki társaknál.

David nem tudott megszólalni. Elb völve nézte az egykori Julie-t. Szemeivel itta az asszony minden mozdulatát, minden apró rebbenése, pislogása, mellének emelkedése, amikor mélyet szívott a tiszta leveg l, mind egy-egy gyengéd érintés volt a lelkének. – Hogy hívják? – érdekl dött David. – Merovia. – Merovia... – suttogta a férfi és ajka mosolyra húzódott. – Bár nem emlékszem rá, idegennek nik nekem, és meg se közelíti Julie szépségét, de valahol mégis szépnek, ismer snek látom, érzem. – Ez így természetes – mosolygott rá Navina. Merovia lassan tovább indult, és David önkéntelenül is elállt az útjából, pedig tudta, hogy a n egyszer n csak átsétálna rajta. Alig tett meg pár lépést azonban, megállt és a földre nézett, az út szélére. Apró, kékes-lilás szín virág ágaskodott a magas f szálak mellett. Merovia a földre tette fonott kosarát, letérdelt a kis virág mellé, és gyengéden leszakította. Orrához emelte, behunyta a szemét, és mélyet szippantott az élénk szirmok illatából, ajkai mosolyra húzódtak. Másik kezével haját kissé elfésülte, a virágot pedig fülé mögé, mélyen dús hajába rejtette. Ahogy megfordult, hogy magához vegye kosarát, David látta milyen széppé, igéz vé tette t ez a kis szín, még élénkebben kiemelve vörös haját. Merovia ismét hátat fordított nekik, majd lassan elindult tovább az úton. – Fontosabb dolgot láttál most, mint hinnéd – szólalt meg Navina áhítattal a hangjában. – Ezt hogy érted? – kérdezte David, le nem véve szemét a távolodó n l. – Az emberek az els évezredek során olyan eszközöket hoztak létre, melyek megkönnyítik mindennapi életüket, zsákmányszerzésüket. Azonban a virág nem a praktikumról szól, hanem a szépségr l. Merovia szerette a virágokat, gyakran ültetett kis háza elé a környékr l szedett növényeket. A faluban csodájára jártak, milyen szép kertet hozott létre. – Igazad van. Látszott rajta, mennyire szereti a virágokat. – Nem volt szép gyermekkora. Meg kellett tanulnia értékelni az élet szépségeit. Davidet egyszerre elfogta a vágy, hogy még jobban megismerje Meroviát és egykori önmagát, közös életüket. Látni akarta, hogy milyen volt a kapcsoltuk sok-sok ezer évvel ezel tt. – Én hol voltam ilyenkor, Navina? – Egy vadászatról tértél haza az erd mélyéb l. Merovia éppen ételt és frissít t visz neked. Figyelmeztet, hogy hamarosan jön a vihar, indulnod kell hazafelé. – Menjünk, nézzük meg! – szólt David, és már el is indult gyors léptekkel el re a poros úton. Hamar felt nt ismét Merovia el ttük az úton, mely balra kanyarodva ért az erd szélére. Egy férfihoz lépett, aki éppen most ért ki a k risek és tölgyek sötét s je alól. Magas, er s, rendkívüli felépítés ember volt. Ahogy közelebb értek hozzájuk, David szinte barbár vonásokat látott a férfin, dús arcsz rzete, csapzott barna haja, Meroviához hasonlóan fehér b re volt. Testét csupán egy laza b r ruha fedte, izmos alakja egészen ijeszt vé tette. A férfi két jól megtermett, vért l vörös zet hozott vállán, melyeknek lábait szorosan összekötözte. Kezében a vadász legfontosabb fegyverét tartotta; hatalmas íját, míg másik vállán kezdetleges tegez volt, benne a nyilakkal. David semmilyen hasonlóságot nem fedezett fel egykori önmagával, s t némi ellenérzéssel szemlélte a zord óriást. Akárcsak korábban a barlangban a csecsem esetében, majd a mez n haldokló férfinél, most is elfogta az a semmihez sem fogható érzés, hogy egykori önmagát csodálja meg, teljes életnagyságban. – Mi volt a nevem? – érdekl dött David. – Roerlan – válaszolt Navina. Roerlan a földre helyezte a leölt állatokat, majd elvette Meroviától a kosarat, levette a benne lév csomagról a b rszer anyagot, könyékig a kosár mélyére túrt, és el halászott egy igen bizarr külsej sült állatot. David el ször kisebb macskafélének gondolta, de a férfi hamar befalta az ételt,

így nem tudta alaposabban szemügyre venni, mi is lehetett az. Ezután ismét a kosárba nyúlt, és jókora b rtöml t emelt ki, nagyot húzott a frissít vízb l. Tehát ilyen zord barbár voltam régen – gondolta David. Azonban egy pillanat alatt megváltozott a véleménye, amikor látta, hogy Roerlan földre dobja a kosarat, Meroviára mosolyog, és gyengéden magához öleli a n t. Mélyen magába szívta felesége hajának, és a vörös fürtök közé rejtett kis virágnak az illatát. Boldog, meghitt pillanat szállta meg kett jüket. Ugyanakkor Davidet keser ség és gyász öntötte el. Kimondhatatlanul hiányzott neki Julie. A szelíd óriás, Meroviával az oldalán, nagyokat lépve sétált az úton vissza a falu irányába. Elhaladtak a döbbent David és a ragyogó Navina mellett. Davidre egyszerre mély magány és szomorúság szakadt, a fölötte gyülekez fellegek, melyek egyre besötétítették a tájat, csupán halvány árnyékai voltak a lelkében dúló viharnak. Lerogyott a rét szélére, és görnyedt háttal bámult maga elé. Döbbenetes érzés volt látni a n t, aki egykor Julie volt, de ugyanennyire volt szomorú is a pillanat, mert a n valóságnak t alakja mindennél er sebben juttatta eszébe, hogy Julie meghalt. – Sajnálom, hogy így felkavart, David – guggolt le hozzá Navina. Szemeib l nyugtató, békít fény áradt, alakja egészen elvarázsolta a körülöttük gyülekez viharfelh k képét. – Semmi baj, csak... – sóhajtott fel a férfi, de nem tudta megfogalmazni érzéseit. – Igen, tudom. De itt vagyok és segítek mindezt feldolgozni, könnyebbé tenni. – Navina fénykeze apró érintés volt csupán, mégis most érezte el ször azt a férfi, hogy igazán hálás ennek a csodás lénynek. – Köszönöm, hogy itt vagy velem. – Köszönöm, hogy itt lehetek veled – mosolygott Navina. Az es váratlan er vel kezdett zuhogni, egy pillanat alatt minden sötétszürke fátyol mögé bújt, és a világ félve pillantott ki az egyre vadabbul szakadó es függönyre. David csodálattal telve tapasztalta, hogy nem esik rá egyetlen es csepp sem, érezte ugyan a leveg leh lését, de a vihar nedves keze nem érintette t. Kezét felemelve látta, ahogy a záporozó vízcseppek átsuhannak ujjain, tenyerén, egész testén. – Hogyan lehetséges ez, Navina? – kérdezte a férfi. – Érzem a rétet magam körül, érzek illatokat, kavicsokat, fákat, érzem a leveg t, de az es miért nem hat rám ugyanígy? – Annyira valóságos számodra ez az egész, amennyire kényelmessé akarod tenni. Az es kellemetlen lenne neked, így azt csupán a szemeddel érzékeled. A tudatod jól megválogatja, mivel tudsz itt azonosulni és mivel nem. – És az hogyan lehetséges, hogy nem tudtam megérinteni Merovia arcát? – Az ember, mint anyag, és mint tudat sokkal bonyolultabb teremtmény, mint egy es csepp, vagy egy virág. Bármennyire is akarod, nem tudod megérinteni az embereket, és k sem téged. Kés bb majd látod, hogy ennek megvan a maga el nye... – Azt hiszem, értem, mire gondolsz. De hogy mi lesz kés bb... hát majd meglátjuk. Csönd szállt a környékre, csupán a vihar robajszer hangjai dörrentek meg az égen, magasan a fejük fölött villámok cikáztak, hasítottak mély árkokat az acélszürkén sötétl fellegekbe. A rét magas f szálai jobbra-balra hajladozva táncoltak a szélben. Davidet furcsa nyugalom szálka meg, észrevette, hogy Navina mellételepszik, egészen közel bújva hozzá nyugtatja a bel le áradó sajátságos melegséggel. – Milyen életet éltünk itt? Boldogok voltunk? – Mindketten kezd lelkek voltatok ekkor, sok hibával és karmikus láncokkal, melyekkel igen korán a fájdalomhoz kötöttétek magatokat. Azonban mindketten tudtatok egymásnak adni valami olyat, amit l az életetek szebbé vált. Boldogok voltatok, azonban ez nem mindig volt így az ez után következ közös életeitek során. – Sokáig éltünk együtt?

– Nos – Navina egy pillanatig habozott –, itt mindketten a negyvenes éveitek elején jártok. Es ez az utolsó közös éjszakátok együtt. – De hát mi történt?! – csattant fel David. – Ahogy eláll az es , onnan a domb mögül – mutatott Navina fényujja egy pontra – egy csapat harcos bukkan el az éj leple alatt. A falut romba döntik, az élelmet elrabolják, Meroviát sok asszonyhoz hasonlóan megölik, hogy ne tudjon újra gyermeket szülni, és ezzel újra életet adni a falunak. David nem jutott szóhoz. Egyszerre öntötte el a harag, a b ntudat, a gyász. – Miért hoztál engem pont ide, pont ilyenkor? – Nyugodj meg, David –Navina fénykezei átölelték a férfit. – A jelennek érzed, de ez már mind a múlté, sok-sok ezer évvel ezel tti emlékek ezek csupán. A karmikus adósságaid már régen letudtad ezzel az egésszel kapcsolatosan. – Miért kellett átélnünk ezt? – Egyik ez el tti életedben harcos voltál. Barbár, vad, kíméletlen ember, aki számtalan embert ölt meg. Településeket járva fosztogattál, raboltál az embereiddel együtt. Merovia, azaz Julie lelke is egyik ez el tti életében sok rossz döntést hozott. A halálával mindketten megtapasztaltátok azt, amire szükségetek volt, hogy okuljatok bel le. Meg kell értened egy nagyon fontos dolgot, David. – Mégpedig? – Az egész élet, az összes inkarnáció nem szól másról, mint megtapasztalásról és fejl désr l. Minden cselekedeted következményekkel jár, ahogyan annak is megvannak a maga utóhatását, ha valamit nem teszel meg. Minden, ami csak körülvesz, amit csak megtapasztalsz, azt a célt szolgálja, hogy fejl dj. Hogy érettebb és bölcsebb lélek legyél. – Mi értelme van a fejl désnek? – gondolkodott Data. –Úgy értem, mi az egésznek a végcélja? Navina ragyogó szemeit az égen cikázó villámokra emelt. Arcán sosem múló halvány mosoly békés derengése pislákolt, mint viharos tengeren egy távoli idilli kiköt hívogató fényei. Pár pillanatig várt a válasszal. – Vannak dolgok, David, amiket nem mondhatok el. A te érdekedben. – Mert nem vagyok elég érett hozzá? – Mert önmagad kell, hogy eljuss a válaszokig – javította ki Navina. – És minden kérdésedre a választ magadban találod. – Azt hiszem, értem, mire gondolsz. – Igen, tudom – mosolygott rá Navina. – Annyi kérdésem van hozzád. Szeretném megérteni ezt az egészet... – Minden kérdésedre választ fogsz kapni, csak legyél türelemmel. De most már ideje továbbindulnunk – Navina felemelkedett a földr l, David is feltápászkodott. – A következ életed megtekintése egyszerre lesz megnyugtató és felkavaró. – Bízom benned, Navina – nézett rá határozottan David és behunyta a szemét. Navina egyik fénykezét felemelte, és lassan a férfi arca elé tartotta. Ahogy keze egyre közelebb ért David arcához, úgy t nt el egyre gyorsabban a környezet; a viharban ázó rétet, az es cseppeket, a távoli hegyeket mind elnyelte a végtelen üresség, melyben csak a n vakító fényessége sugárzott tovább. David alakja szertefoszlott ebben a békés fénypárában, teljesen elolvadva a pillanat megfoghatatlan valóságában, csak hagyta, hogy Navina melegsége elolvassza benne a Julie miatt érzett fájdalmat és b ntudatot.

5 KETT SSÉG „Az ember önnön elme teremti az illúziókat. Nem ez volna a legf bb önellentmondás?” Zen bölcsesség

A

hogy Navina fénykezét elhúzta David arca el l, a férfi rögtön kinyitotta a szemét. El ször semmit nem látott. Mintha órákig tartó alvás után hirtelen a napba nézett volna. Fejében egyb l görcsös zsibbadás lett úrrá, be kellett csuknia a szemét, hogy a fájdalom alább hagyjon. – Ne er ltesd – hallotta Navina békít hangját. – Egyre jobban hozzászoksz az utazáshoz, de ne kapkodj. Csak nyugodtan. David mély lélegzetet vett, és ahogy lassan kifújta a leveg t, figyelt a testére, ahogy az a hozzá tapadó ruhát kitölti. Figyelte a szívverését, érezte, ahogy egész testét kellemes, meleg hullámzás járja át. – Így már jó lesz, jól csinálod – szólt Navina, hangjában érezni lehetett a kedves mosolyt. – Most már kinyithatod a szemedet. David engedte, hogy szemhéja lassan felnyíljon. Ragyogó napsütésre lett figyelmes, amint messze magasan a feje fölött, dús lombokon átsütött az aranyló fény. Egy erd ben találta magát, a terep sík volt, mindenfelé buja, dús növények n ttek felfoghatatlan mennyiségben. Nagy meleg volt, és David úgy hitte, valahol a trópusokon lehetnek. Egy kis erdei tisztás volt a közelben, és ahogy jobban szemügyre vette a tájat, látta, hogy egy kis ösvény halad a fák rengetegein át. Körülötte mindenütt a természet hangjai bontakoztak ki, madarak énekeltek, távoli, fák közt megbújó ismeretlen állatok hallatták dörejszer , máskor elnyújtottan éles hangjukat. Olybá t nt, egy trópusi dzsungelben járnak. – Hol vagyunk most, Navina és mikor? – Miel tt válaszolnék – mosolygott rejtélyesen a n –, kérlek, kövess. Szeretnék neked mutatni valamit. Navina lassan suhant az erdei ösvényen egyre beljebb vezetve a férfit a dzsungel sötétebb mélységébe. Ahogy a fák összezárultak David körül, kissé klausztrofóbiás érzés tört rá, a páratartalom és a meleg szinte elviselhetetlen volt számára. Minduntalan meg kellett állnia egy percre, hogy mély leveg t vegyen. Kezdte idegesíteni, hogy Navina egy szót sem szólt az indulás óta, csak rendületlenül haladt, mint egy világító fényfolyam. Egy id után az erd ritkulni kezdett; majd egyre er sebb robaj hangjai zúdultak el a távolból. A hangok minden egyes lépéssel n ttek, er södtek, mígnem már úgy t nt, hogy a föld készül darabokra hasadni a talpuk alatt. Navina több tíz méterrel David el tt haladt, ám egyszer csak megállt, a férfi felé fordult, és integet mozdulataival hívta, hogy siessen. Ahogy közelebb ért, David látta, hogy a n egy hatalmas sziklaperem szélén áll, alatta óriási mélység ásít fenyeget en, mely fölött vaskos, kid lt

fatörzs ível át, törzsét már dúsan be fedte a sötét, nyirkos moha. Ver fényes napsütés öntözte a fák által meg nem hódított sziklahasadékot, melybe irtózatos robajjal ömlött egy széles zuhatag. Navina mosolyogva állt a szikla szélén, alakja tündökölt a napsütésben. A környezet egyszerre volt varázslatos, szinte meseszer , ahogy a napsütés békés sugarai átragyogtak a hasadék fölé omló fák lombjain, ugyanakkor rendkívül frusztráló és idegesít is, mivel a vízesés borzalmas zajjal ömlött alá, a nagy meleg és páratartalom légzési nehézségei pedig fullasztóvá változtatták a leveg t. – David – szólt Navina közel lépve a férfihoz, hogy az hallja a hangját –, kérlek, ülj le ide mellém. A n a sziklaperem szélére mutatott, ahol a nyirkos moha elvadulva, dúsan n tt, puha ül helyet kínálva. David vonakodva bár, de leült, majd ahogy lepillantott az alatta tátongó mélységbe, szívverése nyomban felgyorsult és elfogta a szédülés. – Nem tudnánk valamivel kevésbé borzasztó helyen beszélgetni? – kérdezte David, és homlokát ráncolva nézett szét az egyre ellenségesebbé váló környezeten. – Mély leveg , David, nyugodj meg – mosolygott Navina. – Nagyon fontos dologról kell beszélnünk. Hogy jobban megértsd, mir l van szó, itt van egy segít . Navina a földön ült maga alá húzott lábakkal, majd hátrafordult, és egy sziklarepedésben megbúvó apró, sárga szirmú virágot szakított le. Egyik kezében tartva a kis virágot, másik kezét a sziklarepedés fölé helyezte, majd lassú mozdulatokkal vékony, ragyogó fényt bocsátott ki a kezéb l. A virág azonnal visszan tt eredeti helyére. – Ez nem volt akármilyen mutatvány! – bólintott elismer en David. – Ez a kis virág hatalmas titkot rejt számodra, David–szólt Navina a férfi felé fordulva. – Többet tud neked tanítani, mint hinnéd. Csak figyeld! Navina gyengéden kettejük közé helyezte az apró, sárga virágot, és elmerülten, ragyogó tekintettel mélyedt el annak szépségében. Nem szólt, nem mozdult, csupán ült, és láthatóan óriási csodát fedezett fel ebben a kis növényben. David egy percig csodálkozva nézte a n t, mégis mi érdekeset lát ebben az ugyan szépnek szép, de korántsem figyelemre méltó dologban. Nagyot sóhajtott, majd unottan, melegt l és zavaró hangoktól idegesen, elcsigázottan is nézni kezdte a virágot. Percek teltek el és a férfi úgy érezte, jobban zsibbad elméje, mint a lábai, melyek görcsösen fordultak alá. Fészkel dni kezdett, ül helyzetet változtatott, hátha így már kényelmesebb lesz. Ránézett Navinára. A n még mindig érthetetlen, rejtélyes gyönyört talált abban, ahogy mereven nézte a virágot. Újabb lassú, egyre idegesít bb percek teltek el. David tagjai már kezdtek egyre jobban fájni a kényelmetlen ülést l, a moha már kidörzsöl dött alóla, lábai szúróan zsibbadtak, dereka hasogatott, és a vízesés zaja mintha egyre vadabbá vált volna, akárha minden, az egész környezet csakis t akarná frusztrálni. David nem bírt tovább egy helyben maradni. Nagy nyögés kíséretében felállt, masszírozni kezdte fájó lábszárát, majd összefont karral meredt az ámulatba merült n re. – Ne haragudj, Navina, de én semmit nem értettem meg ebb l az egészb l! – szólt türelmetlenül a férfi, és hangját egyre magasabbra emelte, hogy túlordítsa a zúgó vízesést. Navina lassan ráemelte ragyogó tekintetét, mosolya egyszerre volt rendkívül megnyugtató és rejtélyes. Jobb kezét felemelte, és mintha csak intene egyet a vízesés felé, az csodálatos módon azonnal elhalkult, és csupán lassan csordogáló patakká szelídült. – Kérlek, ülj vissza mellém, David – szólt puhán, halkan. Ahogy a férfi ismét helyet foglalt, úgy érezte, mintha puha, meleg fénypárnára ült volna. Nem érezte maga alatt a nyirkos mohát, sem a szikla keménységét, olyan volt, mintha lágy felh re ereszkedett volna. Megdöbbentette, mennyi csodára képes ez a n . – Mire tanított meg téged ez a kis virág, ez a pár perc?

– Fogalmam sincs... – vonta meg a vállát David. – Én ezt az egészet nem értem! Csak néztem, néztem, de egyszer en nem fogtam fel, milyen örömöt lehet ebben találni... – Mi zavart meg ennyire? – Hogy mi? Hát el ször is ez a... vízesés! Aztán az, hogy úgy éreztem, át akar fúrni a szikla, olyan kényelmetlen volt ez az ül hely, meg a fullasztó meleg! – fakadt ki David, mint egy felduzzadt seb. – Hogyan lehet ilyen hangzavarban, ilyen nyomasztó környezetben elmélyülten nézni egy virágot perceken át?! Navina nem válaszolt a kérdésre, továbbra is sokat sejtet en mosolygott a férfire, de az nem tudta kitalálni, mit is kéne látnia a ragyogó fehérség mosoly mögött. – Hol lettél volna legszívesebben? – kérdezte a n . – Bárhol máshol! Komolyan mondom. Eleinte szépnek, leny göz nek találtam a helyet, de aztán... – De te mégis itt vagy most, nem igaz? – Sajnos, igen – bólintott fáradtan a férfi. – Figyelj rám, David, figyelj nagyon! – kezdte Navina. – Minden mozog körülöttünk. A víz, az alig érezhet forró szell k, a napsugarak özöne, a fák lusta himbálózása, madarak és más állatok, mind-mind mozgásban vannak. Akárcsak a te elméd, David. A tested bár mozdulatlan volt pár percig, amíg nem fészkel dtél, de az elméd folyamatos mozgásban volt. Kérdezem, miért mozogtál? – Nos, mert máshol akartam lenni? – kérdezett vissza David. – Így van – nevetett elismer en Navina, majd komoly hangvételre váltott. – David, minden szenvedés forrása az ellenállás, a pillanat el nem fogadása. David körbepillantott a lassú csöndbe merevedett tájon, és rádöbbent, mennyire igaza van Navinának. Valóban mindenre odafigyelt, csak arra nem, ami el tte volt. Azonban valamit nem értett. – Hogy lehet az, hogy korábban azt mondtad, itt mindent úgy tapasztalok meg, hogy a kényelmemet szolgálja, most mégis minden szenvedést okozott? – Direkt alkottam meg most ilyenre ezt a helyet – válaszolt Navina. – Ahhoz, hogy megértsd a következ tanításokat, ezt meg kellett tapasztalnod. Eddigi életeid során számtalan fájdalommal, szenvedéssel szembesültél, de a legutóbbi tragédia, Julie elvesztése, minden emléked mélyen a felszín alá temette. – Igen, ezt mondtad már... – sóhajtott fel a férfi. – Nézd ezt a kis csodát el ttünk – mutatott Navina a virágra –, egy kapu, ami a lelki békéhez vezet. A küls dolgok révén fedezzük fel azt, ami bennünk van, és a bels nk révén teremtjük meg magunk körül a világunkat. Minden attól függ, milyen vagy legbelül. David bólintott és halványan elmosolyodott. Érezte, hogy e különös n , lelki lény társaságában mennyire fel tud oldódni, de ahogy erre az oldódásra gondolt, rögtön el jött a lelkét nyomasztó, leláncoló sötét er . – Most arra kérlek – kezdte Navina –, válj eggyé a virágból áradó csönddel. A figyelmed csakis erre irányítsd! Csak könnyedén, természetesen. Gondolj erre; minden, ami körülöttünk van, jelképezi a múltat és a jöv t. Ami viszont el ttünk van, a virág.– az a jelen pillanat. Maga az Élet. A kis virág, apró sárga szirmaival ott hevert a férfi el tt a nyirkos, mohával borított sziklán, és szinte hívogatóan várta, csábította t egy másik világba. A béke, nyugalom és remény világába. David nagy leveg t vett, és ahogy kifújta, érezte, hogy vállai elernyednek, lábai ellazulnak. Úgy nt neki, mintha egyre jobban belezuhanna ebbe a kis testbe, mintha az egész világot csakis ez az apróság töltené ki. Ahogy görcsmentesen, nyugodtan szemlélte, érezte, hogy a moha sötétzöld foltjai lassan feketeségbe olvadnak, és semmi mást nem lát, mint a szirmokat, melyek egyre ragyogóbban nyíltak ki el tte. Csodálatos, mély és leny göz pillanatba süppedt, szinte együtt

lebegett a virággal, semmit nem érzett, semmit nem gondolt, és valahol mégis tudta, hogy mindent érzékel maga körül. Milyen jó ez az érzés – gondolta magában David, és ahogy ez a gondolat megszületett elméjében, azonnal kizökkent. Hirtelen szinte elemi er vel hasított bele a vízesés rült robaja, a szikla durva felszíne, a fullasztó meleg. Megdöbbentette, és letaglózta a váratlan élmény, mely mintha tonnás er vel zúzta volna bele a sziklapárkány barázdáiba. – Úristen, mi történt? – kérdezte meghökkenve David. – Észre sem vetted, hogy újra mozgásba lendült körülötted minden – mosolygott elismer en rá a . – Remekül csináltad, David! Sikerült eggyé válnod a virágból áradó csönddel és békével. – De mit l zökkentem ki? – A gondolattól. Egy ideig nagyon szépen haladtál, de aztán az elméd ráunt a békességre, és valamilyennek nevezte az eseményt. – És ez miért baj? Fel kell tudni ismerni, hogy mi a jó és mi a rossz ahhoz, hogy el tudjunk igazodni a világban, nem? – Egy ideig ez valóban hasznos – válaszolt Navina –, de eljön az id , amikor kialakul benned az igény arra, hogy az ego feloldódjon. David megcsóválta a fejét, valahogy ez neki már magas volt. – Azt hiszem, most elvesztettem a fonalat, Navina. – Meg fogod érteni – mosolygott kedvesen, megért en a n . – Menjünk most egy békésebb helyre, ahol nyugodtabban tudunk beszélgetni. Navina felállt, alakja sugárzó fényként tündökölt a mögötte lezúduló vízesés fehérségében. David is felkelt, majd a n kérésére behunyta szemét. David finom melegséget érzett az arcán, majd egy pillanattal kés bb, mikor a melegség megsz nt, kinyitotta a szemét. Csöndes, megnyugtatóan békés, lankás táj terült el el ttük, a meleg zsibbasztó, fullasztó érzése megsz nt, minden olyan puha, idilli lebegésben fürdött. Hátuk mögött a hatalmas erd egyre tornyosuló fái pöffeszkedtek, alattuk nem sokkal, egy kis völgyben patak csordogált, mely messze balra kanyargott, és beérve egy k híd alá végleg elt nt a kíváncsi szem el l. A k híd egy kis település távolról lüktet porába veszett, emberek nyüzsgését, házak homályos sziluettjeit lehetett sejteni. – Tizenhatezer évet utaztunk el re – kezdte halkan, lassan Navina – attól a ponttól, amikor láttuk Meroviát és Roerlant. És ez a hely a mai Kambodzsa területén fekszik. – Tizenhatezer évet? – döbbent meg David, agya nehezen fogadta be ezt a hihetetlen ugrást id ben és térben. – Miért utaztunk most ennyit el re? – Gyere, sétáljunk egyet – kerülte meg a kérdést Navina mosolyogva. Keskeny földút vezetett balra a völgy szélén, alattuk a patak kísérte ket andalgó lassúsággal egyre közelebb a távoli k híd felé. Ahogy haladtak, úgy értek lejjebb és egyre közelebb a kis folyamhoz, és úgy magasodott a gyéren sziklás hegyoldal baljukon, melyet csak helyenként tett érdekesebbé bokrok és cserjék kis csoportja. Magasan, a felh kkel tarkán borított ragyogó kék égen a nap ontotta aranyló sugarait. A mély, tiszta kékségr l Davidnek egyb l Julie rendkívüli szépsége jutott eszébe, melynek éke volt a sugárzó, élettel teli szempár. Lehorgasztott fejjel ballagott el re, id nként meg-megbotolva egy földútból kitüremked kis k ben. Ezek a kövek mintha néma, tompa ütlegek lettek volna, melyekkel önmarcangolása büntette t. Nagyot sóhajtott és szétnézett az ismeretlen tájon, mely egykor, emlékezetének ködén túl, az otthona volt. Hová visz ez az út, és minek... úgy hiányzol, Julie! – gondolta elkeseredetten. – Az elmúlt hosszú évezredek – szólalt meg Navina, lassan, puhán suhanva a férfi jobbján – nem szóltak számodra másról, mint az egód tombolásáról. – Ühüm – bólintott a férfi, de gondolatai egészen máshol jártak. – Kérlek, figyelj rám, David. Ez fontos. – Rendben van, figyelek – sóhajtott a férfi.

– Ahogy az ember járja az útját, úgy szembesül az élet nehézségeivel, szenvedéseivel, melyek csak az élet szépségeibe való alámerüléskor, és azok megértésekor válnak érthet vé, logikussá. A kis földút enyhén jobbra ívelt. Alattuk a patak itt egészen közel került hozzájuk, mindössze pár méternyi mélységben hömpölygött a maga szelíd módján. Amikor egy lélek els ízben jön a Földre – folytatta Navina –, minden új, minden szokatlan és ismeretlen a számára. Mint egy csecsem nek; meg kell tanulnia járni az Élet Útján. Természetesen számtalanszor elesik közben, megpróbál talpra állni, esetleg meg is sérül, de el bb-utóbb megtanul járni, David. – Értem. – Minden kezd lélek az ego borzalmas csapdájában verg dve éli le az életeit, hosszú-hosszú évezredeken át. Direkt van ez így megalkotva. E nélkül a fejl dés nem jöhetne létre, hiszen rá kell jönni, hogy nem a minket körülvev világban kell ellenségeket keresnünk, hanem minden ember önmaga legnagyobb ellensége. Mindenki maga írja a sorsát, David. Tetteink sosem maradnak jutalmazatlanul, vagy éppen büntetlenül. Ha jót teszel magaddal és a világgal; jót kapsz. De ha rosszat, az eredmény szenvedés lesz. – El életeink alapján alakul a jelenlegi életünk, igaz? – kérdezte David. – Így van – bólintott mosolyogva Navina. – És természetesen a jelen életben hozott döntések is befolyásolják az emberek életét, mindennapjait. – Mi az az ego? – Az emberi testet a lélek, a valódi Én kelti életre. Tiszta, ragyogó, gyönyör lélekenergia ez, David, ami valóban Te vagy. Ha csupán ez az energia uralná a testet, így az életedet, minden ember életét, akkor a Földön végtelen szeretet, megértés és egymás felé fordulás uralkodna. De mi értelme lenne akkor ide születni, ha ugyanazt tapasztalod meg, mint ahonnan idekerültél? – Nem tudnánk fejl dni, csak... lebegnénk ebben az áldott állapotban? – Jól látod – Navina fényhajába lágy szell kapott bele, mely a távoli, óriási hegyek fel l fújt. Angyalszer lényege csak még csodásabbá vált, amikor a természet mintegy hódolattal érintette t. –Minden a fejl désr l, a megtapasztalásról szól. – És erre szolgál az ego, hogy nehezebbé tegye. Ezt értem. De valójában mi ez az ego? – Egy alacsony szint , de nagyon er s energia. Amikor megszületsz, ezt, mint egy plusz felszerelést megkapod. Hozzád csatolódik, képzeld el egy hátizsákként, David. Járva az utadat életeken át, ebbe a zsákba töménytelen mennyiség ártalmas, negatív energiát gy jtesz, és ez húzza vállaid, lassít. Es az a legrosszabb, hogy rendkívül sokáig rá sem jössz, hogy rajtad van ez a hátizsák. Csak amikor már eléggé sokat szenvedtél miatta, tehát magad miatt, akkor jelenik meg benned a felismerés, hogy valami van. Hogy létezik valami benned, ami nem egészen Te vagy, ami t led független, de mégis a részed. Érted? – Azt hiszem, igen. – David rápillantott a kis patakra, mely lassú csobogással figyelte beszélgetésüket, és rájött, hogy Navinának mennyire igaza van. Valóban el fordult már vele élete során, hogy úgy érezte, valami van benne, ami id nként a lelkiismerete ellenére dönt és cselekszik. – Hogyan ismerhetem fel, hogy az egóm által, vagy a valódi énem által gondolkodom, vagy cselekszem-e? – Hallgass a szívedre, ne az eszedre – mosolygott rá Navina. – Az ego tulajdonsága, hogy elhiteti veled, hogy te vagy, a gondolataid vagy, a tested vagy, hogy jobbnak és többnek kell érezned magad mindenkinél. Az ego központjában egy hamis énkép áll. Így nehezíti a fejl dést. Az ego azt mondja mindig, minden helyzetben: én, én, én... David eltöprengett az elhangzottakon, és egy pillanatra halvány kétkedés borzongott rajta végig. Próbált keresni az életében egy konkrét helyzetet, amikor az egója által cselekedett. Elnézett jobbra. A távolban óriási hegyek magasodtak, kopár csúcsaik köré puha felh párnák gy ltek, mintegy megkoronázva a természet eme nagyszer alkotását. Ismét Julie-ra gondolt, magával

ragadó szépsége és lelke finom, semmihez sem fogható ölelése mindennél jobban hiányzott keservesen sóvár lelkének. – Tudod, Navina – kezdte a férfi belefeledkezve a tájba –, amikor Julie-val a tóparti házunkat terveztük, emlékszem, el fordultak olyan részletek, amik... hogy is mondjam nem nekünk szóltak els sorban. Érted, mire gondolok? – Igen, értelek – szólt kedvesen a n . – Az ego sajátja többek közt a mások tetszésének elnyerése, hogy éreztesd velük, te valamiben több vagy, jobb vagy náluk. Ez számtalan formában megjelenhet. – Például? – Türelem, David – mondta Navina, mintha a kisgyermekéhez szólna. – Hamarosan beérünk a faluba és ott lesz alkalmad b ven megfigyelni, mire képes az ego. Az út hátralev részét mélységes, áldott csöndbe merülve tették meg. David gondolatai megállás nélkül Julie körül rl dtek, próbált hinni benne, hogy ez az utazás, melynek ténye még mindig zavarba ejtette, segít eljutnia hozzá. Ha csak egy pillanatra is, de láthassa t újra élve, elevenen. A dzsungel forróságában átélt események,valamint a beszélgetés Navinával, mélyen elgondolkodtatták. Próbálta összerakni az apró mozaikokat egy egész képpé, hogy végre megértse önmagát, egész életútját a jelen pillanatig, és Julie-hoz f viszonyát, mely úgy t nt, hosszú évezredeken át vezetett, fonódott össze egyre jobban, mígnem igazi lelki társakká váltak. Ahogy a poros út lassan jobbra kanyarodott, felt nt egy s , terebélyes fán túl a k híd, mely alatt békésen csörgedezve haladt a messzeségbe a patak. A híd el tt kettévált az út, egyik ága volt az, melyen Navina és David megérkeztek, másik ága a patak melletti dombokra kígyózott fel csekély emelkedéssel; láthatóan ezt az utat rendszeresebben használták. A masszív k híd vagy négy méterrel a patak fölött emelkedett, széles volt, melyen minden bizonnyal könnyen elhaladhatott egymás mellett két szekér is. David egy pillanatra megtorpant, ahogy a híd túloldalán észrevette a fából, szalmából és földb l épített kis házakat, az emberek sokaságát, amint a kezdetleges épületek közötti poros téren nyüzsögtek. Navina észrevette a férfi elbizonytalanodását, és bátorító mosollyal hívta, hogy kövesse. Egyre több ember mellett haladtak el, amint közeledtek a piactér felé, útközben többször is átsuhant egy-egy helybéli Navinán és Daviden, de sem k, sem a kis falu lakosai nem éreztek ebb l semmit. Mintha csak szellemek lettek volna a piac zsongásában. Kiválasztottak egy helyet, ahonnan rálátásuk volt az egész környékre. David csodálattal szemlélte az eseményeket. Mögöttük egy kis épület földszín tömege emelkedett, faajtaja zárva volt, hangok nem jöttek át a vastag agyagfalakon. Ver fényes napsütés ömlött a kis településre, így az épületb l kiugró kis tet alá álltak, mely szalmával borított vaskos gerendákból állt. Mindent ellepett a vörösesbarnás por és homok, mely kis felh ként kavargott a piactéren, ahogy az emberek nyüzsögtek, jártak-mentek összevissza. Ismeretlen nyelv beszéd özönlött mindenfel l, melybe néha egy-egy hangos kiáltás vegyült, mint békés t zb l felszökken lángoszlop. A rongyokba, piszkos kelmékbe öltözött asszonyok és férfiak nyüzsgése közben id nként fel-felt nt egy csapat gyermek, akik visítozva, nevetgélve rohantak át minduntalan a piaci forgatagon. Fából ácsolt, kissé roskatag pultokon kínálgatták áruikat a keresked k, akik a napsütés el l vászonszer napellenz alá menekültek. Húsok, kenyérre emlékeztet pékáruk, töménytelen mennyiség szernövény, kis tálakban nem túl bizalomgerjeszt nedvek, valamint számtalan megnevezhetetlen faragott portéka várta, hogy valamelyik falusi megvásárolja. Egyszerre egy meleg szell söpört végig a piacon, felkavarva a tér porát édeskés, enyhén csíp s szerillatot hozva. Ahogy David belélegezte az aromát, egyb l ismer s volt neki. Nem tudta megnevezni, milyen f szer lehetett, nem emlékezett rá, mikor és hol kóstolta, de biztosan érezte, hogy valahol mélyen tudja, mi ez, ismeri.

– Ez az illat... – szólt David és mélyet szippantott az édeskés leveg l. – Valahonnan ismer s nekem. – Kezdesz lassan emlékezni – mosolygott rá Navina. – Tudod, ahogy egyre jobban haladunk el re, egyre több inger ér, úgy jönnek el a mélyre temetett emlékek. Eljön az id , amikor utazásunk olyan szakaszba ér, ahol mindenre fogsz már emlékezni. – Azt mondtad korábban, hogy itt lesz alkalmam látni, hogyan viselkedik az ego. – Így van, David. Csak kövess, és figyelj. Egy közelben álló pulthoz léptek, ahol riasztóan fogatlan, húsos kép férfi árulta csemegéit hangos kiáltásokkal csábítva az embereket, ha a maró, édes, csíp s szagok érdekes egyvelege nem lett volna elég. Egyszer csak egy megtört hátú öregember jött közelebb, és tanulmányozni kezdte a pultra felhalmozott árut. Testét rongyos, szürke lepel fedte, mely a portól S a régóta rászáradt sártól még súlyosabb teherként húzta a vállát. Perg s, David számára érthetetlen párbeszéd alakult ki közte és a keresked közt, melynek végére az árus egyre emeltebb hangon beszélt, majd kezével durván intve, elkerekedett szemmel zavarta el a szegény öreget. – Nos, David – szólalt meg Navina –, mi történt itt? – Ha jól gondolom, akkor az árus mérges volt, hogy ez a szerencsétlen öregember rontja itt a leveg t. Mintha a többi vásárló el l venné el a helyet és a vásárlási kedvet. – Így van. A keresked lenézte t és elkergette, hogy ne alakítson ki magáról olyan véleményt a többi árus és a vásárlók el tt, hogy ilyen emberekkel foglalkozik. Ez ego. – Ez mennyire undoritól – háborodott fel David. – Ahogyan ez is ego – nevetett Navina. – David, az ego egyik lényege, hogy többnek, jobbnak érezd magad másoknál. Mások becsmérlése, szidalmazása, megvetése éppen ezt segíti el . Az elfogadás, megértés és mások felé szeretettel fordulás legyen a reakciód. – Értem – mondta David és mélyen belenézett a ravasz tekintet árus szemébe. – Fogadd el ezt az embert, értsd meg t. A jelenben mát jóval fejlettebb ennél a formánál. És ne feledd; te is voltál nagyon alacsony szinten, mint ahogy azt hamarosan látni fogod... – Hol vagyok most, Navina? Látni akarom magamat! – kérte David, és izgatottan pillantott körbe a piacon. – Türelem, David, türelem. Mutatok még valamit. Navina az embertömegen szellemként átsuhanva tartott a piac távolabbi zugába. David kíváncsian követte t, és akarva akaratlanul is próbált félrehúzódni az emberek útjából, de amint látta, hogy ez lehetetlen és felesleges, csak egyenesen átvágott a tömegen. A pult, ahová megérkezett, gyönyör fából volt faragva, nyoma sem volt rendetlenségnek, piszoknak. A piactéren nyüzsg embertömeg ruházatával összehasonlítva, itt láthatóan finom min ség ruhadarabok voltak gondosan összehajtogatva. Sunyi ábrázatú, de fölöttébb jól öltözött hájas férfi állt a pult mögött, büszke tartással szemlélte az embereket és vékony ív szeme kereste a finom ruhában pompázó lakosokat. Portékái közé tarozott még pár, rudakra felaggatott ékszer, mely hívogatóan csillogott a napfényben, meg-megmoccanva a lágy szell kben. Finom édes és tömény illatok terjengtek apró edényekb l, minden bizonnyal a n i hiúságot kívánták dúsan megöntözni. Egy jól öltözött, tekintélyes termet férfi lépett közelebb a pulthoz, és merev tartással, felszegett állal szemlélte a pulton hever kelméket, mintha azt próbálná eldönteni, melyik a legkevésbé visszataszító. Halkan szólalt meg, parancsolón. Az árus rögvest enyhén meghajolt, majd felemelte az egyik ruhát, mely a narancsszín minden árnyalatában pompázott. A férfi vizsgálni kezdte a kelmét, majd mondott valamit, kicsit hosszabban, terjeng sen formázta az érthetetlen szavakat, mire az árus alig tudta leplezni zavarát. Hirtelen hangos szóváltás tört ki kettejük közt, a gazdag férfi halvány mosollyal nézett le a hájas eladóra, egy pillanatra sem engedett fölényes, merev tartásából. Az árus ingerülten és sértetten hadonászott kezével, és lázasan mutogatott portékái közt. Végül az el kel férfi megelégelte a vitát, kezei közt meggy rte a narancsszín , díszes kelmét, és

az árus képébe hajította, majd lassú léptekkel, hátat fordítva a pultnak, ismét elvegyült az emberek közt. Az eladó halkan morgott magában, minden bizonnyal szidta a férfit, kezeivel próbálta kisimítani a kelmét, és rendben visszatenni a helyére. Nagyot fújt, öklével próbált felt nés nélkül a pultra csapni egyet. Újabb káromló sziszegése végül halkan elenyészett a tömeg hangos zsongásában. – Mint láttad – kezdte Navina –, a harag, düh és sértettség éppen annyira az ego megtestesülése, akárcsak a fölényeskedés. Míg az árus minél magasabb árat kért a ruháért, és nem volt hajlandó engedni bel le, addig az el kel férfi túl alacsony árat fizetett volna érte, és nem akart ennél feljebb menni. – Igen, sejtettem, hogy az áron vesztek össze – bólintott David és alaposan megnézte magának a dühös eladót, aki még mindig a sértettség és düh forróságában izzott. – A kapzsiság és a zsugoriság két nagyon er s egós jellegzetesség. De megint csak óva intelek, David, ne ítélkezz, és ne nézd le az embereket ezért. Hiszen az ilyen ember lelkileg még nagyon fiatal. Egy járni tanuló gyermeket sem szidsz és vetsz meg azért, mert elesett, miközben próbált talpon maradni. – Ez igaz, de egy járni tanuló gyerek nem is képes ártani másoknak úgy, mint egy feln tt ember, aki a hatalma, vagyona révén képes mások élete fölött dönteni! – mondta indulatosan David, amit már egy ideje érlelt magában. – Nos – mosolygott rá kedvesen Navina –, ne feledd, David, hogy mindenki a maga életéért felel. Mindenkivel az történik, amit a saját maga teremtette karmája megszab neki. Bármi is történik veled, te vagy érte a felel s. Mást hibáztatni tudatlanság. – Hm igen, értelek. Igazad van. Navina lágy fényteste egy közeli ház oldalához suhant, melynek tövében terebélyes, dús fa állt, árnyékos menedéket adva és némi intimitást kínálva a piac s emberáradata el l. David követte t, és ahogy mellé ért, jólesett neki ismét kissé csöndesebb légkörben lenni. – Tudod, David – szólalt meg Navina és elmerült a nyüzsg emberek látványában –, az elmúlt tizenhatezer éved nem szólt másról, mint az egód vad és fékezhetetlen tombolásáról. Öltél, raboltál, b nök és hibák egész sorát halmoztad fel, majd életeid egymást követ sorában mindenért adóznod kellett a megfelel módon és mértékben. A karma törvénye rendkívül precíz és igazságos, ez egy finom egyensúlyt teremt a világban, mely az emberek sokszín ségét l nagyon felkavaró és intenzív tud lenni. – Miket követtem el? – Azért nem néztünk bele ezekbe az életekbe – fordult felé Navina –, mert nagyon lehangoló és egyhangú utazás lett volna életr l életre lassan eljutni ehhez a pillanathoz, sok szenvedésen és fájdalmon keresztül. Hidd el, ezután is fogunk még látni szomorú, borzalmas dolgokat az út során, de ez a mai nap az a pont, ahol valami megváltozott. – Milyen életeket töltöttem együtt Julie-val? – Nem sokat. más irányokba ment el ezekben az id kben, aktívabb és kreatívabb léleknek bizonyult, de id l-id re kereszteztétek egymás útjait és ilyenkor hol szép kapcsolat jött létre, hol végzetes. – Végezetes? – döbbent meg David. – Hamarosan meglátod, mire gondolok – szólt halkan Navina és ismét a távolba révedt. Davidnek elszorult a torka és zavarodottságában, idegességében nem tudott világosan gondolkodni. Hogy én bármikor is ártottam Julie-nak? – gondolta magában. Elképzelni se tudta, hogy bármilyen módon is, akár a legkisebb mértékben ártson annak a n nek, akit mindenkinél jobban szeretett. Belegondolt, milyen hihetetlen ostoba, primitív lelki szinten lehetett akkor, amikor képes volt kezet emelni rá. Még ha teljesen más élethelyzetben, teljesen más testben is voltak, az a n Julie volt. Elszomorította a gondolat, és rendkívül szégyenteljesnek érezte magát,

amikor erre gondolt. Újra feltört benne a maró b ntudat, hogy az autóbaleset teljes mértékben az hibája, bármit is mondott neki Navina, egyszer en képtelen volt elfogadni, hogy nem hibás ebben az egészben. Behunyta szemét és újra maga el tt látta, ahogy Julie vércsíkokkal szabdalt arca, könnyes ijedt szemei felvillannak az éjszakában, érezte testében a körülötte csapódó autót, a hajló, nyikorgó fémet, az üveg törését, és Julie ruhájának puha anyagát, amint görcsös kezeivel tartja a t, kapaszkodik a reménybe, hogy sikerül feleségét megmentenie. Finom, lágy melegséget érzett jobb vállán és kinyitotta a szemét. Navina nézett rá megért en, kedvesen és mindent tudóan. – Most jön – szólt gyengéden a n , és a piactér felé mutatott. Hirtelen hangos lódobogás verte fel a piac nyüzsgését, emberek szaladtak szét és kiáltoztak, balról, a k híd fel l hatalmas porfelh kíséretében egy lovas érkezett. Hatalmas, izmos lovát színes selymek borították, a hátán ül el kel férfi nemesi tartással és haraggal nézett szét a falu lakosai közt, akik rettegve vetették el bb tekintetüket, majd egész testüket a poros földre az alázat és félelem jeléül. Csönd telepedett a piactérre, egy ember sem mozdult, csupán a lován ül büszke és félelmetes férfi nézett körbe-körbe szúrós tekintetével. Huszonéves lehetett, fején a sötét hajat szinte teljesen elfedte sajátos fejdísze, mely a szivárvány minden színében pompázott, testét ékkövekkel díszített narancs, vörös és zöld színekben játszó selyemruha takarta. Mindkét oldalán egy-egy ívelt pengéj kard függött, melyek fenyeget en csillogtak a napsütésben. Pár pillanattal kés bb három újabb lovas t nt fel, és száguldott a piactérre. Harcosok voltak, zord tekintet , rettent külsej férfiak, akik uruk mellé álltak lovaikkal és vad, gyilkos tekintettel fürkészték az embereket. Örökkévalóságnak tetsz percek múltak el a némaságban, melyet a lován ül , selyembe burkolózott ember tört meg. Hangos, fenyeget hangon kezdett kiabálni az emberek felé, és oldalán megütötte széles pengéj kardját. – Mit mondotti – kérdezte David, aki teljesen hatása alá került a jelenetnek. – Es E ez az ember? – Suryavarha herceg, a dombokon túl elterül város ura. Ez a férfi te vagy, David. Egy n t keres és egy férfit, akik szeretik egymást. – Úgy érted... – nézett riadtan a hercegre David, és nem tudta befejezni a mondatot. Borzalmas el érzete támadt. – Csak figyelj David, és nyugalom. Mindez már régen elmúlt. Suryavarha herceg továbbra is fenyeget szavakat szórt a félelembe burkolózó lakosok felé, majd két harcosának intett. Azok keze egyetlen mozdulatára leugrottak lovukról, és kardjukat kezükbe véve néztek urakra. A herceg bólintott, mire a két fegyveres kivont karddal rohant a tömeg felé, keresztülrohantak a görcsbe lapult emberek során, majd elt ntek távolabb a házak közt. Pár perc elteltével a két harcos felt nt, maguk mögött húztak, vonszoltak valamit. Amikor az emberekhez közel értek, láthatóvá vált, hogy egy összekötözött férfi és egy n verg dik a porban, próbálnak menekülni, de erre képtelenek. Kiáltásuk és nyöszörgésük betöltötte a napfényben merevvé dermedt néma leveg t. A harcosok a két megkötözött embert Suryavarha herceg elé vetették, aki kegyetlenségbe torzult arccal meredt rájuk. A megkötözött férfi rendületlen tekintettel, elszántan és harciasan nézett szembe a herceggel, a n könnyeivel küszködve, nyöszörögve terült el a földön. Suryavarha hangja áthatóan és élesen villant meg, akár a penge. – Mir l beszél? – kérdezte David és Navinával lassan közelebb mentek a lovasokhoz. – Azt mondja, így jár mindenki, aki ellenszegül az akaratának. Suryavarha leugrott a lováról, és hatalmas, ívelt pengéj kardját el húzta. Díszes, aranyozott markolatát er sen szorította, és gy lölett l izzó tekintettel meredt a megkötözött férfira, aki harciasságtól remeg ajkakkal nézett farkasszemet a kegyetlen herceggel. Suryavarha a férfi mögé lépett és felemelte kardját. Nagyot kiáltva törte meg a halotti csendet, a penge villámgyorsan lesújtott és a szerencsétlen férfi feje messze gurult a porba hulló testét l. Suryavarha ezután a

megkötözött n elé lépett, kardja véres hegyét álla alá tette, így kényszerítve a szerencsétlent, hogy nézzen szembe a végzetével. Halkan, ellentmondást nem t hangon szólt a n höz, akinek gyönyör arcát könny és veríték áztatta. Hosszú fekete haja kócosan omlott vállaira, meggörnyedt, karcsú teste halálra várva, megtörten térdelt a porban. A n nem felelt a férfi szavaira, hanem keserves zokogásban tört ki, nem könyörgött életéért, inkább átadta magát az elkerülhetetlennek. A herceg bólintott, majd a n mögé lépett. Kardját ismét felemelte, egy percig csak nézte a földön térdel t, majd az el nél még hangosabban elordította magát, és a lezúduló penge hatalmas csattanással lefejezte a gyönyör n t. Véres kardját törölgetve nézett szét a megdermedt falusiakon, majd fenyeget szavait még nyomatékosabbá tette azzal, hogy immár vértelenül fényl kardját megforgatta a kezében. Lóra ugrott, és amilyen gyorsan felt nt, úgy vágtatott el ismét harcosai kíséretében. Lovának haragos dobogásait még percekig visszhangozták a házak, dombok, mintha csak meg-megkonduló gyászharangok lettek volna a szörny jelenet után. David megigézve, és egyben elborzadva nézett a herceg után. Ez voltam én? – gondolta magában és megrémítette, hogy volt olyan élet, melyben képes volt egy t megölni ilyen brutálisan, ennyire kegyetlenül. Amikor tekintetét a földön fekv n holttestére szegezte elfogta a hányinger, szédült, rosszul lett, de nem csupán a véres látvány csupasz valóságától, hanem attól is, hogy esetleg... – ... nem... – nyögte David alig hallható hangon, száját tátva és szemeit lázasan forgatva. – De igen, David. Sajnálom, de ezt látnod kellett – Navina mellé lépett és fénykezét puha melegséggel a férfi vállaira tette. Davidet mélységesen elszomorította, felkavarta és letaglózta az egész jelenet, és a tény, hogy ez a gyönyör , szerencsétlen n , akit megölt ebben az életben, nem volt más, mint az Julie-ja. Sokkal korábbi életben történt, teljesen más körülmények között, teljesen más helyen és testben, de a két testben lakozó lélek ugyanaz maradt évezredeken át. Elfordította fejét, nem tudta tovább nézni a borzalmat. Valójában saját tette, saját egykori kegyetlensége el l próbált elbújni. – Menjünk innen, Navina, kérlek! – Nyugodj meg, David. Mindez már régen elmúlt. Emlékezz arra, milyen kimondhatatlanul boldogok voltatok Julie-val. Erre gondolj – Navina gyengéden vezetve a férfit a híd felé sétált. A falusiak egyre-másra felálltak a porból, ahogy a herceg elvágtatott. A döbbent csendben megfagyott az irtózat sötét leveg je, halotti némaságban léptek a földön hever testekhez. Ahogy Navina és David a hídhoz értek, a férfi leroskadt annak k l rakott széléhez, és próbálta megemészteni mindazt, amit látott. Nem mert a falu felé nézni, hátat fordított annak. Navina melléült, együttérz en nézett a férfira és gyengéden megérintette az erekt l duzzadó kézfejét. A néma csöndet végül David törte meg lassan. – Miért tettem vele ezt? – Az egód miatt – felelte Navina. – Ebben az életben, gyerekkorodban sokat játszottál Julie ekkori énjével, akit itt Vanabae-nak hívtak. egyszer családba született gyermek volt, te gazdag, hatalmas ember fia voltál. A szüleitek nem nézték jó szemmel az egymáshoz köt déseteket, így elszakítottak titeket egymástól. – Karmikus okok, igaz? – Így van, David – bólintott a n . – Mindennek meg van a maga oka. Kés bb, amikor már herceg lettél, újra találkoztatok, és hevesen udvarolni kezdtél neki. viszonozta az érzelmeid, de amikor rájött, milyen kegyetlen, betegesen egoista emberré váltál, nem akart veled többet találkozni. David egy pillanatra a falu felé nézett, ahol ismét nyüzsgés és lassan emelked , kavarodó porfelh árulta el, az emberek hamar túltették magukat a tragédián. – De te nagyon er szakos voltál vele – folytatta Navina. – Még a harcosaidat is felhasználtad, nyomást gyakorolva Vanabae-ra a szülei megfenyegetésével.

– Jézusom... – sóhajtott fel David elborzadva, milyen ember volt egykor. – Amikor megtudtad, hogy Vanabae másik férfihoz vonzódik, az els gondolatod az volt, hogy a férfit megölöd. Szüleid türelemre intettek azonban. De nem sokat használt... – volt az a férfi... – szólt David elhaló hangon. – Igen. Vanabae el akart szökni err l a helyr l, hogy sose találhass rá, de a harcosaid ezt megakadályozták. Amikor eléd hozták a lányt, ultimátumot ajánlottál neki; vagy a tiéd lesz, vagy meghal a férfival együtt. Vanabae nem szólt semmit, csak remeg ajkakkal nézett rád. Intettél, hogy vigyék vissza a faluba. Mindez tegnap történt – Tehát ma eljöttem ide, és beváltottam az ígéretemet... – Láthatod David, hogy az ego szörny dolgokra képes. Ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy semmit sem kapunk, amit nem érdemeltünk ki. Vanabae, azaz Julie is rettenetes dolgokat tett életeinek korai szakaszában. – Mik ennek az egésznek a karmikus következményei? – kérdezte David. – Nos, fogalmazzunk úgy, hogy ezzel kiegyenlítettétek a számlát. Párszor el fordult, hogy ártottatok egymásnak, és ezek vége nem ritkán halál volt. Amikor ebb l az életb l mindketten távoztatok már, megbeszéltétek, hogy próbáltok ezentúl nagyon odafigyelni egymásra, és nem ártani a másiknak. David próbálta magában összefoglalni mindazt, amit az utazásnak ez az állomása jelentett számára. Az ego, karmikus következmények, beteges ragaszkodás és kegyetlenség, és az elmúlt tizenhatezer év ismeretlen eseményei, melyekbe Navina nem engedett bepillantást nyerni. Kissé nehezen áll össze a kép – gondolta magában. Úgy érezte, még mindig nem egészen érti az utazás célját, nem látja az értelmét és azt a bizonyos fényt annak a sötét alagútnak a végén, melyben Julie halála óta tébolyultan kószált. Úgy érezte, szerelme még mindig elviselhetetlen kínnal hiányzik neki, még mindig önmagát hibáztatta a katasztrófáért, és ahogy a híd alatt csobogó patakot nézte, hirtelen düh és értetlenség szállta meg. Minél tovább nézte a kristálytisztán csordogáló vizet, annál tisztábban érezte magában a zavar örvényeit. Nem tudott tovább ott ülni, görnyedni, gyorsan felállt, nem is foglalkozva Navinával. Elindult a hídon, távolabb a falutól, ahol borzalmas tettének évezredekkel ezel tti képsorait látta. – Hová mész, David? – kérdezte Navina és a férfi után suhant. A férfi nem válaszolt, nem is nézett vissza a n re, makacs elszántsággal ment tovább. – David? – szólította meg ismét Navina, de újra lepattantak gyengéd, óvó szavai a férfi megkeményedett páncéljáról, mely mögé elbújt. Amikor a férfi a híd végére ért, hirtelen megállt. Visszanézett a híd közepén álló, sugárzóan fehér fényalakra. Látszott rajta, hogy idegességében majd szétrobban, hogy a szomorúság kezdi felemészteni a lelkét. Er sen zihált, próbálta türt ztetni magát, de nem sikerült. – Mi a francot keresek én itt? Úgy nézek ki, mint akire bármilyen hatással is van ez az egész? Egyáltalán honnan tudjam, létezel-e, létezik-e ez az egész, amit látok? Hát nem látod, hogy szenvedek? David kezeivel hevesen csapkodott a leveg ben, hangja egyre inkább ordítássá vadult. – El akarok innen menni, bárhol is vagyok most, azt akarom, hogy véget érjen ez az egész! Ha te hoztad létre ezt a helyet, azonnal vigyél vissza, követelem! Navina pár lépéssel közelebb ment a férfihoz. Egészen különös változás ment végbe megfoghatatlan fénytestén. A körülötte lév világ mintha lágy homály mögé rejt zött volna, és a szemeib l sugárzó megnyugtató, békés, meleg fény még jobban megnövekedne, egész alakja mintha felizzana. Lassan közeledett a férfihoz. – Hát nem fogod fel, hogy semmit nem tehetsz? már meghalt, a kurva életbe! – David összeroskadt, ahogy kimondta ezeket a szavakat, most el ször. Soha nem merte kiejteni száján ezt a pár szót, melyek végérvényesen eltemették benne Julie emlékét. rült bánatában mindig azt

gondolta, egyszer csak be fog toppanni az ajtón, egyszer csak felbukkan valahol, rámosolyog, és újra övé lesz. Ahogy kimondta a szavakat, úgy érezte, menten elájul, nem bírta tovább a nyomást. Keserves zokogásban tört ki és a híd porába zuhant, összezúzva a fájdalomtól. – Cssssshhhh... – hallotta Navina nyugtató, csitító halk hangját, mely olyan volt, mint egy kellemes, puha takaró. Mintha az édesanya nyugtatná gyermekét. Navina egész fényteste megnövekedett, kiterjedt, és finom, meleg, lágy fényburokba zárta a férfit. – Annyira hiányzik... – nyögte David, és könnyt l átázott, véreres szemeit a n re emelte. Semmit nem látott maga körül, csupán a kellemes, nyugtató meleget érezte, mely mintha egészen a lelkéig hatolt volna. – Sírjál nyugodtan, David, egészen nyugodtan – Navina úgy simogatta a férfit, ahogyan arra egyetlen ember sem lenne képes. Mintha David lelkéig ért volna puha fénykeze, és ott az összekuszálódott, zavaros csomókat, melyeket a benne tomboló pokoli vihar kavart, egyre csak eldolgozta volna, simítgatta, ellazította. – Segíts nekem, kérlek... kérlek, ezt nem bírom egyedül... – Csak hunyd be a szemed, David, és hagyd, hogy elaltassalak. Bízz bennem. Azért vagyok veled, hogy segítsek. David lassan behunyta fájó szemeit, és érezte, ahogy a szemhéja mögül patakokban folyik meggyötört arcára a könny. Légzése szaggatott volt ugyan, de ahogy Navina hihetetlen gyengédséggel és tör déssel ölelte t, egyre szabályosabbá vált, szívverése is kezdett megnyugodni. Lassan egyre jobban elfolyt ebben a semmihez sem hasonlítható meleg ölelésben, úgy érezte, egész teste-lelke feloldódik valami földöntúli, megnevezhetetlen lényegben, valamiben, amit mindenki ismer, és mégse tud rá egyetlen szót se mondani. Mert a szavak önmagukban képtelenek elmondani azt, amit a szív lágyan vibrál mindenfelé, és eggyé válik a teljes nyugalom, béke és szeretet fényében. Navina egyre jobban beborította Davidet különös fényével, teljesen átadta magát a férfinak, mindazt a jóságot, ami volt. Még párszor egészen halkan fülébe súgta csitító szavait, melyek lágy szell ként hatottak egy forró naplementében. Ahogy David kezdett mély álomba zuhanni, alig hallhatóan Julie nevét motyogta magában, szemei bár csukva voltak, mégis burkain át látta a Navinából áradó ragyogó fehér fényeket, és ebben a fényben éppen csak egy pillanatra, de felsejlett el tte Julie gyönyör arca, kedves mosolya és szemei megnyugtató csillogása.

6 A PARADICSOM „A boldogsághoz nem vezet út, az út maga a boldogság.” Buddha

E

ször nem tudta megmondani, mi is az, amit kezei alatt érez. Furcsán érdes, ugyanakkor kellemesen meleg volt. Szemcsés felület. Ahogy ujjai bizonytalanul, még fáradtan kutatták a környezetet, érezte, hogy ujjbegyei lassan alámerülnek ebben a meleg, szemcsés felületben. Mi lehet ez? – kérdezte magától David. Egyszerre már nemcsak ujjaival, hanem egész testével érezni kezdte maga alatt ezt a felületet. Tudta, hogy összegubózott pózban a jobb oldalán fekszik, mint egy újszülött, és ahogy ez tudatosodott benne, annyira kellemesnek találta, hogy nem is akarta kinyitni a szemét. Finom meleget érzett mindenütt. Olybá t nt, napon fekszik, és mintha ez a felület... homok, igen, biztosan homok! Hol lehetek? – gondolta magában. Kíváncsisága lassan legy zte a kényelembe süppedés iránti igényét, és hagyta, hogy szemei lassan kinyíljanak. Elöntötték a színek, formák és a hirtelen fülébe szök finom, lágy hangok. Az eddigi ébredésekkel ellentétben most minden egy pillanat alatt kivilágosodott, és teljesen kitisztult el tte. A zöld szín minden elképzelhet árnyalatában pálmafák lustán ringó, lágy szell kkel táncoló hosszú levelek pillantotta meg. Némely pálmafa olyannyira a homokra omlott, hogy szinte ráfeküdt, levelei hosszan nyúltak alá, érintve a vakító fehéres-sárgás ragyogást. Dús, buja erd bújt meg a homokra boruló pálmafák s jén túl. Az erd hangjai halovány dallamként kúsztak felé, a madarak fel-fellibben éneke elképeszt en megnyugtató hatást tett Davidre. Hirtelen a fák közül egy óriási, narancsszín cs , fekete tollú tukán rebbent ki, lusta szárnycsapásokkal szelte a meleg leveg t. Ahogy David tekintetével követte röptét, meglátta az azúrkék eget, melyet a felh k csak éppen el forduló puha fodrokban tarkítottak. Az áldott nap forrón ontotta sugarak. David elárnyékolta szemét, és ahogy tovább fordult, még mindig fekve a homokban, meglátta a hatalmas, végtelen tengert. A tenger sötétkékje a part homokja felé közeledve egyre halványabb türkizben játszott, mígnem szinte megkülönböztethetetlenül egymásba folyt a homoksávval. Éppen csak fodrozódott, mondhatni gyengéden masszírozta a tengerpartot, érintette, becézgette apró fehér habos hullámaival. A színek, hangok békés, csöndes, de mégis feltartóztathatatlan zsongása annyira elképesztette Davidet, hogy visszahuppant a homokba, hátravetette magát, és átadta magát a természet gyönyörének. Istenem, hol vagyok? – kérdezte magától. – Ez egy apró sziget a Csendes-óceán ezernyi gyöngyszeme közül – szólalt meg Navina. David fektében hátrapillantott, és meglátta a homokban ragyogón álló n t, arcán a jellegzetes mosolyával, mely nevetésbe omlott, ahogy látta a férfi elalélt tekintetét.

– Valahol arra a távolban – mutatott Navina fénykeze a tengeren túlra – van Tahiti. Kicsit tovább pedig Fiji és Tonga. – Álomszép ez a sziget... – mondta elvarázsolt hangon David, és felkelt a homokból. – Nézd csak ezeket a fákat – szólt Navina szinte suttogva. – Szinte versengenek, melyikük lehet az, aki a part homokját érintheti. Kiváltságosnak érzi magát minden és mindenki egy ilyen helyen, mert valóban, itt láthatod a természet igazi gyönyörét. Mintha a szigetet körülvev óceán a küls ség, míg maga a paradicsomi édent idéz sziget a lelki bens ség jelképe volna. David behunyta a szemét és mély leveg t vett, érezte, ahogy apránként feltölti t az egész környezet hihetetlen békés atmoszférája. – Tudod, Julie-val a Seychelle-szigeteken töltöttük a mézesheteket – kezdte a férfi. – Az is lélegzetelállító hely, na de ez... erre nincsenek szavak. Annyira boldogok voltunk akkor. Különleges, megmagyarázhatatlan érzés kerített minket hatalmába. Úgy éreztük... sose lesz vége. – Hamarosan látni fogod, hogy miért volt ilyen kellemes érzésetek... – mosolygott Navina sokat sejtet en. David kérd tekintettel nézett rá, de csak sugárzó szemek és bájos mosoly volt a válasz. Hirtelen hangokra lettek figyelmesek, melyek az erd mélyéb l jöttek, és egyre közelebb értek. Játékos nevetés és idegen szavak furcsa, érthetetlen kuszasága törte meg a kis sziget idilli csendjét. David leveg t is alig véve figyelte a pálmafák tengerét, melyek egyre jobban hallható finom, pendül n i hangokat, élénk nevetést rejtettek, valamint egy férfi hangos szavait. Egy pillanattal kés bb Davidt l pár méterre balra, egy partra omló pálmafa mögül egy n futott ki a forró homokba. Hosszú fekete haja verdeste vállát, hátát, derekát, sötét b re er s kontrasztot mutatott a fehéren izzó homokkal. Gyönyör , karcsú szépség volt, akinek idomait semmi nem fedte, csupán egy zöldes-sárgás levelekb l font apró f szoknya. Szemei ragyogtak, ahogy a tengerr l visszaver napfényben fürdött egzotikus alakja. Hangos nevetése és ragyogó fehér fogai egy boldog, mámorban táncoló n t mutattak. Ahogy a part végéhez ért, ahol már a tenger érintette sötétbarna lábait, hátrafordult az erd irányába, és David számára ismeretlen szavakat kiabált a fák felé. Szinte fulladozó nevetése olyan elb völ vé tették t David számára, hogy a férfi teljesen megigézve nézte a n t. A fák s jéb l egyre közeled , gyors lépések zaja hullámzott a part felé, majd egyszerre egy férfi bukkant el éppen ott, ahol David állt. Alacsonyabb volt Davidnél, izmos alkatú, hosszú fekete haja különös fonatokban lógott sötét arcába, melyen nagy, élénk szemek ragyogtak. Fogai szinte vicsorogtak a nevetést l, tekintetét a part végén álló n re emelte, és hangosan elnevette magát. Megállt, kiáltott valamit felé, mire a n kre annyira jellemz incselked taglejtésekkel és kacérsággal válaszolt. A férfinek nem is kellett több, nyomban a n után vetette magát, aki megrettenve kezdett futni el le a víz szélén. Léptei nyomán magas vízpermet ragyogott a napsütésben. Rövid rohanás után a férfi beérte a n t, aki hangos kiáltással próbált menekülni, de a férfi er s karjai hamar ráfonódtak a karcsú testre, és felemelve magára a nevetésben fuldokló n t, vitte egyre beljebb a tenger habjaiba. Amikor már a derékig ér kékségben voltak a férfi elengedte a n t, szorosan egymáshoz fonódtak és nem csak a tenger h s vízében, de egymás finom, szeret ölelésében is elmerültek. Amint újra a felszínre bukkantak, ismét csilingel nevetésben törtek ki, ami lágyan összefolyt a tenger morajlásával. Kijöttek a partra, egymás kezét fogva lépkedtek a fehér homokban, aztán a n kacér mosolyát megvillantva földre rántotta a férfit. Hangosan nevettek, játékosan birkóztak egymással, majd ahogy mindketten kimerültek a nevetésben és incselkedésben, egymáshoz bújva, hátukon fekve elterültek a homokban, és behunyt szemmel élvezték a békés csöndet, valamint a másik test finom közelségét.

David az egész jelenetet megigézve és csodálattal vegyes ámulatba merülve nézte végig. Tudta, hogy az egzotikus szépség Julie, míg a férfi önmaga si énje. Lelkének egyszerre volt nagyon megható és egyben rendkívül szomorú látvány a két szerelmes látványa. – Gyönyör , boldog pár voltatok ebben az életben – szólt vidáman Navina. – Igen, csak rájuk... vagyis ránk kell nézni – bólintott David, és arcán szomorú mosoly futott végig. A szerelmes pár továbbra is a. homokban feküdt, egymás mellett, ujjaik bájosan egymásba fonódtak, arcuk behunyt szemmel egymás felé fordult, gyengéd mosoly világlott rajta, mintha csak gondolatokkal kommunikáltak volna egymással. – Ez most közvetlenül a korábban látottak utáni élet. Láthatod, hogy akkor az ego tombolása miatt milyen borzalmas dologra vetemedtél hercegként, itt viszont csodálatos a kapcsolatotok. – Ilyen is maradt mindvégig? – kérdezte David kissé aggódva, mert eszébe jutott, hogy korábban, amikor Julie még Meroviaként élt, látszólagos boldog kapcsolatuk egy éjszaka alatt vált pokollá. – Igen, David. Ez az életetek gyönyörben és szeretetben telt el – Navina kedves mosolya teljesen megnyugtatta a férfit. A homokban fekv férfi ekkor megmozdult, és kezei gyengéden siklani kezdtek a n bársonyos, sötét b rén. Az ujjbegyek éppen csak érintették az oldalát, karjának bels puha részét, amit l a n szája sugárzó mosolyra húzódott. Majd a férfi ajkai érintették a n nyakának tövét, amit l finoman nyögött egyet, az ujjak pedig behatoltak a n i bájakat elrejt f szoknya alá. – Szerintem hagyjuk most magukra a szerelmeseket – nevetett Navina. – Igen, szerintem is – mondta David mosolyogva. – Bár, én ezt az egészet már átéltem egyszer, tehát nézhetném, de mégis... Navina nagyot nevetett. – Végre látlak igazán mosolyogni, David! – a n megölelte Davidet, mintha csak elkóborolt gyermeke tért volna haza. – Gyere, sétáljunk egyet. Maguk mögött hagyták a párt, hogy szerelmük virága idilli magányban bontakozhasson M. A part, melyen a napsütésben fürd zve lassan haladtak, kis, elnyújtott C bet alakú öblöt foglalt magában. A hullámok lágyan fodrozódva omlottak a homokra, a békés kis öbölben a pálmafák néhol a vízig elmerészkedtek, és hosszan alányúló leveleik hegye egészen a tengerbe lógott. Navina és David nem szóltak egymáshoz, inkább hagyták, hogy a természet beszéljen hozzájuk, szólítsa meg ket az ezernyi csodával, mellyel benépesítette ezt az apró szigetet. Id nként felfeltámadt egy kisebb széllökés, ilyenkor Navina fényb l sz tt, hosszú leple meglibbent. A férfit még mindig leny gözte ennek a fénylénynek, ennek a csodás n nek a jelenléte. Sok mindent nem értett még az utazásukból, rengeteg kérdése volt, de tudta, hogy Navina mindenre válaszolni fog, csak éppen a maga tempójában és idejében. Bízott benne, hagyta hát, hogy vezesse. A kis öböl közepénél jártak, mikor egy, a tengerpartra nyújtózkodó hatalmas, vaskos törzs pálmafa útjukat állta, dús, ragyogó zöld szalagokból álló lombja lustán lógott alá, a szell kben meg-megmoccanva, jelezve, hogy még él és virul. Az ívelt törzs egészen a partot nyaldosó hullámokig ért, hogy megkerüljék, bele kellett gázolniuk a vízbe. David levette lábáról a kényelmetlenné vált cip jét, és úgy döntött, ott hagyja a homokban. Nadrágja szárát felt rte, és követte Navinát a vízbe. Talpa alatt érezte a finom, meleg homokréteget, pár apróbb kavicsot, melyek ki tudja, mióta ágyazódtak már bele a talajba. Lábait lustán, simogatóan körülbugyogta a tenger kényeztet hullámzása. Ahogy megkerülték a pálmafát, ezzel az öböl közepére érve, Navina pár lépés után leült a homokba, és különös fényszemeit lehunyva, arcán nyugodt mosollyal adta át magát a természet érintésének. – Mindig különös vonzalmat éreztem a trópusi szigetek iránt – szólt suttogva.

– Ezt meg tudom érteni... – huppant le mellé David, és könyökére támaszkodva hátrafeküdt a forró homokban. Lábfejét mélyen a homokba dugta és élvezte a nap meleg ragyogását. Az elé táruló látvány káprázatos volt. Az öböl enyhén ível partján túl, a tenger egyre sötétl kékjén át, a végtelenbe pillantott. Julie-ra gondolt. Vajon hol lehet most? Mi az a hely, ahol van? Valóban segít neki ez az utazás eljutni hozzá? – gondolatai lassan bús melankóliába ringatták. Lábait felhúzta, és hátát meggörnyesztve könyökével térdére támaszkodott. Gondterhelt arccal meredt a homokra kifutó hullámokra. – Navina – szólalt meg halkan. – Annyi kérdésem van és olyan sok mindent nem értek még. Segíts tisztán látnom, kérlek. – Segítek neked David, hidd el. – Navina maga alá húzott lábakkal ült fel a férfi mellé és fénykezét a vállára tette. – Az utazás végére minden megvilágosodik számodra, ami most a homály mögött rejt zik. – Tudod, még mindig nem értem a karma, a sors m ködését. Láttam korai életeimb l pár eseményt, de még mindig annyira zavaros nekem ez az egész. – A karma törvénye rendkívül egyszer , és mégis éppen annyira bonyolult. A legfontosabb, amit meg kell értened; bármit is teszel, az visszahat rád, méghozzá pontosan úgy, ahogy azt tetted. – Igen, err l már beszélgettünk, ezt értem is – bólintott David. – Csak... – Értem, mire gondolsz – mosolygott rá kedvesen a n . – Több példát kell látnod, hogy tényleg átlásd. Fogsz is látni éppen eleget. Türelem, David. – A másik dolog, ami nem egészen érthet még nekem, hogy mindez hogyan segít rajtam... – sóhajtott fel a férfi. – Megértem, hogyan m ködik a karma, látom, mit tettem el életeimben, de ett l éppen annyira gyötr , kínzó Julie hiánya. Úgy érzem, semmivel sem lettem könnyebb. David úgy érezte, kimondta azt, ami leginkább zavarta az egész utazás alatt. A sok élmény, a felvillanó események mind érdekesek és tanulságosak, de egyetlen grammal sem lett könnyebb az az iszonyú teher, mely a vállát és lelkét összenyomta. Újabb meleg szell támadt fel a tenger fel l, és meglibbentette a mellettük partra omló dús pálmafa zöld leveleit. Minden olyan gyönyör volt, minden olyan békés, és David mégsem tudott megnyugodni. – Természetes, hogy a szerettünk hiánya fáj – szólalt meg Navina egy perc némaság után –, és néha éppen ennyire természetesnek is t nhet az öngyilkosság csábító gondolata. Nem is annyira a nbánat, s t, nem is igazán azért, mert nem tudjuk elviselni a fájdalmat, hanem sokkal inkább azért, mert vele akarunk lenni, bárhol is van. David érezte, hogy a n szavai elevenébe találtak. Tökéletesen rátapintott arra, mi van a lelkében. – Az utazás végére a hiányérzet nem fog csökkenni – súgta Navina kedvesen és megsimogatta a férfi hátát. – Ami viszont el fog múlni, az az öngyilkosság vágya. Es ennél még sokkal többet is kapsz. David a n re pillantott. A kedves, megért és szeret szempár földöntúli ragyogása olyan er t és bölcsességet sugárzott, amit l a férfi nemcsak zavarba jött, de úgy érezte magát, mint egy szerencsétlen beteg, aki mellé egy angyali n vért küldött a sors. – Nem vagyok angyal, mint már mondtam – mondta Navina, és nevetése olyan volt, akár egy kellemes nyári zápor. – Oh, igen... a gondolatolvasás... – bólogatott David és ajka körül halvány mosoly jelent meg. – Mindig elfelejtem... Pár perc csöndes nyugalom fátyla omlott rájuk. Nézték a fodrozódó tengert, ahogy egyre-másra a hullámok csapdosták a partot, hosszú évszázados romboló és épít munkát végezve az apró sziget körül. Minden homokszem számított a fejl désben. – Mesélsz egy kicsit err l az életemr l Julie-val? – kérdezte a férfi.

– Hát hogyne, David – mosolygott rá Navina. – Mint már említettem, ez az életetek szerelemben és boldogságban telt el. Azonban nem voltak gyerekeitek, mert úgy gondoltátok, nem helyes megosztani a szereteteteket. Csakis egymásnak éltetek, másokkal nem foglalkoztatok. Ez ugyan önz gondolat volt részetekr l, de ne feledjük el, hogy a boldogságotok ellenére még mindig fejletlen lelkek voltatok. – Ha ebben mérhet a fejlettség, akkor érzem, hogy most már bölcsebb vagyok. Családapa akartam lenni... – sóhajtott fel a férfi és érezte, hogy lassan megtelik a szeme könnyel. Navina megsimogatta a férfi hátát és kedvesen, megért en nézett rá ragyogó fehérség szemeivel. – Nos, a törzsetek ezt nem nézte jó szemmel – folytatta a n , direkt nem reagálva David szomorú megjegyzésére –, így egyfajta megt rt tagokként voltatok jelen a szigeten, ahol éltetek. – Merre van az a sziget? – Pár kilométerre abban az irányban – fordult meg Navina és kezével a sziget belseje felé mutatott. – A szigeten túl. Ha a másik parton lennénk, halványan felsejlene a távolban a nagy sziget. David megpróbálta elképzelni, milyen életet élhetett akkor. Mint látta, igen szép formás férfi volt, izmos, arányos testben élt ekkor, Julie is nagyon szép n volt. Igaz, nem volt olyan gyönyör , mint a jelenben, de kétségtelenül egzotikus szépség benyomását keltette. Elképzelte, milyen lehetett az élet azon a bizonyos nagy szigeten; a kis fából és növényi rostokból, levelekb l összetákolt kis kunyhókban. – Hogy hívtak minket ekkor? – kérdezte David. – Te Malotopu voltál, Julie pedig Anaku. A törzsetek nyelvén a neved egy tengerb l felszálló istenségre utal, az Anaku név pedig égi ragyogást jelent. – Ejha – csettintett nyelvével David –, mi aztán tudtunk élni! Navina feltör nevetését l fényalakja még jobban felragyogott, David sem állta meg mosoly nélkül. – Szeretem, amikor mosolyogsz – szólt végül a n és megsimogatta a férfi vállát. Pár percnyi csöndbe merültek. David rég elmúlt életének eseményeit próbálta elképzelni és érezte, hogy emlékei ott vannak valahol tudata legmélyére temetve, de nem tudott hozzájuk férni. Hirtelen egy gondolat született meg a fejében. – Nem sokkal korábban azt mondtad, meg fogom érteni, miért volt olyan különleges érzés egy trópusi szigeten tölteni a mézesheteket Julie-val. E miatt az élet miatt, igaz? –Pontosan – bólintott mosolyogva Navina. – Minden élet hat a következ re és úgy épülnek egymásra, mint az apró téglák. Bizonyos er s érzelmek, vágyak, köt dések hosszú évszázadokon, t évezredeken át is kitartanak. – Julie festménye – mondta David hirtelen, mert a gondolat villámgyorsan hasított elméjébe. – Ugye annak a tájképnek is van jelent sége? – Látni fogod, miért – szólt rejtélyesen a n . Navina várt egy kicsit, majd er teljesen a férfi szemébe nézett. – Felteszek egy nagyon fontos kérdést, David. – Rendben. – Újra megtennéd? Hirtelen minden elcsendesedett Davidben. Egész eddigi utazása során még nem merült fel benne ez a kérdés, annyira lefoglalta elméjét, hogy megértse mindazt, ami körülveszi, de ott, a tengerpart nyugodt síkján ülve, a csöndben felharsogott benne a gondolat. – Ez nagyon nehéz kérdés... – sóhajtott fel végül. – Ha megtenném, vele lennék? Látnám, érezném, érinthetném? – Igen. És mindezt egy olyan világban, ahol addig maradtok, ameddig csak akartok.

– És ha azt mondom, igen? – puhatolózott David. – Akkor érezni fogom benned, hogy valóban ezt akarod-e. És ha erre vágysz, az a te döntésed, én nem irányíthatom az életed. Ha így döntesz, csak be kell hunynod a szemed, és máris újra ott leszel a stégen, a házad el tt. – És ha azt mondom, nem, akkor folytatódik az utazás... – David mérlegelni kezdte magában a dolgot. Egyszerre újra annyira csábító lett a halál gondolata. Felragyogott lelki szemei el tt Julie arca, és ez marcangolta a szívét. – A döntés a tiéd, David – szólt puhán, kedvesen, de nyomatékosan Navina. – Ne, kérlek, ne tedd ezt velem... – nyögött fel David és felállt a földr l. – Ne kínozz, kérlek. Navina nem szólt semmit, csak nézett a férfira. David úgy érezte, nem tud egy helyben megmaradni. Hirtelen az egész gyönyör sziget látványa megváltozott számára, minden, ami körülvette fenyeget , rideg, idegen közeggé olvadt össze. Úgy érezte, összenyomja t az egész ránehezed világ. Csíp re tett kézzel, nagyokat fújva lépkedett a tenger felé, mely most szinte fagyosan, idegesen rángatózott el tte. Ahogy a part szélére ért, leguggolt, és fejét kezei közé temette. Menni, vagy maradni? Édes istenem ez szörnyen nehéz... – gondolta magában. Élete legnehezebb döntése el tt állt. Gyötr bb volt ez a pillanat, mint korábban a stégen tolószékében ülve, amikor szerencsétlenül, ügyefogyottan próbált feltápászkodni. Percekig meredt maga elé, mintha az el tte lév , tenger nyaldosta homokban megtalálná a választ. Hirtelen kellemes melegséget érzett a hátán, és felpillantva meglátta a mellé lép , kedves mosolyú Navinát. – Az ember egyik legnehezebb döntése – szólt halkan –, hogy az erszényt válassza, mely teli van arannyal, vagy a tudást, mellyel bearanyozhatja életét. Vajon mit választ a bölcs? David nagyot sóhajtva felállt, és szembenézett a n vel. – Döntöttem, Navina. – Hallgatlak. – Otthon, a stégen vagyok, ezt tudom jól. Nyomorék vagyok, egy tolószékhez láncolva fogom leélni az életemet. Egész hátralév éveim mindennapján érezni fogom, hogy a szerelmem, a legfontosabb ember az életemben, nincs már velem. Ha megölöm magam, nem tudom hová kerülök, de ott lesz velem Julie, és én boldog leszek. David a tenger felé pillantott és mély leveg t vett, amit lassan fújt – De Julie nem lesz boldog, Navina. Hiszen küldött téged, kért meg rá, hogy vigyázz rám és segíts nekem. – Így van – mosolyodott el halványan a n . – Amióta ismerem, szeretem t, tiszta szívemb l. Sosem ártottam neki... legalábbis ebben az életünkben nem. Ha megölném magam, csalódást okoznék neki, szomorú lenne. – Igen, David. – Hiszek benned, Navina. Hiszem, hogy tudsz nekem segíteni, és hogy ez az utazás a hasznomra lehet. Nem akarom, hogy Julie halála hiábavaló legyen. Mert bár nem tudom még miért, de úgy érzem, hogy a halálával nekem próbált segíteni. Ahogy kimondta az utolsó szavakat, David szemébe könny szökött. Navina átölelte a férfit és lényéb l áradó melegségével nyugtatta, védelmezte t saját keser sége ellen. – Bölcsen döntöttél, David. Nagyon nehéz volt, de helyesen választottál. – Ha most haza is kerülnék – szólt David, miután kifújta magát és megtörölte szemeit –, nehéz lenne, de nem tenném meg. Most már nem. Julie miatt akartam meghalni, de most érte élek tovább. Úgy érzem, a halálával próbálta megmenteni az életemet, nem értem még, hogyan, de így érzem. – Nagyon jól látod, David – mondta Navina és fénykezeivel megsimogatta a férfi arcát. – Veled maradok Navina, ez a helyes. Így akarom.

A férfi és a n összeölelkeztek, mindketten érezték, hogy valami megváltozott köztük, egy fontos ponthoz jutottak el az út során. David sikeresen és bölcsen vette az akadályt. – Gyere – szólt Navina kibontakozva az ölelésb l feküdjünk vissza még egy kicsit a homokra. David eddig még nem érzett ekkora hálát e rejtélyes teremtmény iránt egész utazásuk során, mint most. A n l olyan hihetetlen er vel áradt a nyugalom, a szeretet és a megértés finom energiája, mely a legrosszabb percekben teljesen körül tudta fonni és segített neki lelke viharos tengereinek fullasztó mélyér l a felszínre törni. Amint visszafeküdt a homokba, David érezte, hogy el bbi kétségbeejt helyzetének törmelékek a parton hagyta, és csak nézte, ahogy a hullámok lassan elmossák a maradék gyötr dést is. Változatlan volt a maró és kínzó hiányérzet, melyet mindig újabb er s szívdobbanás és mély zuhanás követett, ahányszor csak felderengett el tte szerelme arca. Nem akart gondolkodni. Túl sok minden volt a fejében, és túl sok fájdalom a lelkében. Csak érezni akart. Érezni maga körül a természetet, teljesen magáévá tenni hosszú utazásuk ezen gyönyör kis állomását. Hátrad lt a homokban. Csak hagyta, hogy a teste természetes önsúlya miatt lassan szétterüljön a talajon. Behunyta a szemét. De bárhogy is próbálkozott távol maradni a fájdalomtól, mely folyton fullasztóan a nyakán lógott, nem tudott másra gondolni, mint Julie-ra. Fel-felvillanó emlékképek élete legszebb, legélettelibb id szakáról, melyek mind-mind kivétel nélkül ehhez a bámulatos höz köt dtek. Furcsa érzés kerítette hatalmába. Vajon ha a lelkét fel rl fájdalom alábbhagy, akkor Julie iránti szeretete csökkenni fog? Lelkiismeret-furdalása támadt még a gondolattól is, és úgy érezte, ha a fájdalom állandósága gyötr is, legalább szívéb l sosem t nik el szerelme. Mert a fájdalom a szívé, err l meg volt gy dve David. Gondolatai, gyötr dései és kétségei lassan mély, puha álom felé terelték a férfit, mint h s szelek egy csöndes, békés kiköt t keres rozzant vitorlást. Egyre mélyebbre süllyedt az t körülvev fényes melegségben és csak hagyta, hogy teste és tudata megadja magát ennek a csodás állapotnak.

7 JÉGVIRÁG „Az anya nem csupán egy gyermeknek ad életet, hanem a szeretetnek és az örömnek, melyet valaha magának remélt” ismeretlen „Ha azt akarod, hogy gyerekeidnek nyugodt életük legyen, hagyd ket egy kicsit éhezni és fázni.” kínai közmondás

Borzongató h

vösséget érzett a derekánál, ez ébresztette fel. Az els pillanatokban elképzelni sem tudta, mi történhetett, majd gyorsan magához tért és rájött, hogy Navina ismét egy újabb helyre és id be hozta magával. – Nyisd H a szemed, David – hallotta halkan a n hangját. – Mostantól egyre gyorsabban tudsz majd felébredni. És valóban, ahogy Navina hangját élesen és tisztán hallotta, rájött, hogy tényleg sokkal hamarabb magához tud térni, mint az els utazás alkalmával. Hagyta, hogy szempillái maguktól lassan felemelkedjenek. Amit maga körül látott, az egyszerre döbbentette meg és hozta zavarba. Mintha alig pár perce hagyta volt ott a tengerpartot, mégis kipihentnek és frissnek érezte magát. Még érezte testén a homokszemeket, még hallotta a pálmafák gyengéd susogásait, azonban ez a vidék nem is lehetett volna nagyobb ellentéte az apró trópusi paradicsomnak. Olyan pózban feküdt, mint amilyenben otthagyta a tengerpartot, és egy ideig nem is tudott feltápászkodni a kies, fagyos talajról. Amerre csak szeme ellátott, végtelennek tetsz , hatalmas, rideg, hideg vadon tárult elé. Egy szélesen terpeszked pusztaság hóval hintett, barátságtalan valósága terült el el tte, melyen csak elszórtan, kisebb facsoportok lecsupaszított, lombtalan tömege fagyoskodott. Hideg szelek fújtak végig a tájon, maguk el tt hempergetve mindazt a hótömeget, melyet fel tudtak kapni. Ahogy David szétnézett, rájött, hogy a pusztaság szélén van, háta mögött vörös- és lucfeny kb l álló, egyre inkább erd vé dúsuló feny rengeteg reszketett. A fák körül foltokban sárgás, magas f félék n ttek, melyeket – úgy t nt – örökre mozdulatlanságba bénított a jeges szél. David úgy érezte magát, mintha egy óriási megfagyott medence alján kuksolna, mivel a távolban egyre magasodó hegyeket vélt felfedezni, melyek szinte félve bújtak meg hatalmas alakjukkal a tejszer ködpárán túl. Ez most komoly, hogy itt is éltem? – kérdezte magától csodálkozva, de a válasz egyértelm volt.

Nagyot nyögve feltápászkodott a földr l, mely barnás fehéres foltokban, fagyottan terült el alatta. El ször meglepte, hogy nem fagy meg ebben a rettenetesen zord környezetben, aztán eszébe jutott, amit Navina mondott korábban; az elméje kényelmi szempontból idézi el ezt a néha igen megdöbbent jelenséget. Ahogy feltámadt egy újabb jeges széllökés testére mereven tapadt pólója, nadrágja lábai köré gy dött. Lenézett lábára, cip je vagy két centire mélyedt a hóban. Davidet nagyon meglepte, hogy cip je a lábán van, mivel tisztán emlékezett rá, hogy a szigeten hagyta, amikor Navinával megkerültek egy tengerig nyújtózkodó pálmafát. Na, igen, a kényelmi szempontok – konstatálta, majd halványan elmosolyodott. – A világnak melyik borzalmas helyére hoztál, Navina? – kérdezte kissé dideregve. – És mikor? A n ragyogó fehérsége érdekes látványt nyújtott a mögötte elterül hófödte síksággal, alakja szinte gigantikus méret nek tetszett, azonban ha jobban megfigyelte, David látta a meleg fénytest körüli apró, hullámszer fodrozódásokat. Ezt a jelenséget még mindig nem tudta megérteni, akárhányszor pillantott is a n re. – Alaszka délnyugati részén vagyunk – válaszolt Navina mosolyogva. – Bájos vidék. A trópusokon eltöltött életed óta eltelt nagyjából hatszáz év. – Mi történt velem az elmúlt hatszáz évben? – kérdezte David és tekintetét egyfajta félelemmel telt bizonytalansággal hordozta végig a vad, megfagyott tájon. – Julie-val külön töltöttétek az id t – válaszolt Navina és lassan sétálni kezdett a mögöttük lév erd ség felé. David követte. – Európa vidékein élt két életet – folytatta a n –, te pedig Ázsia keleti és középs tájain töltötted az id det. Azért nem néztük meg ezeket az életeket, mert semmi jelent s nem történt veled. Egyhangú, unalmas életeket éltél, melyek lelki fejl dést nem hoztak magukkal. El fordulnak az ilyen életek is. – És ez a mostani? – érdekl dött David. Navina egy kicsit várt a válasszal. Heves, fagyos széllökések érkeztek messze baloldalról, amik a hegyek csúcsain átbukva sebesen szaggatták fel és cibálták a széles kiterjedés medence hóborította pusztaságát. A szinte teljesen lecsupaszított facsoportok nyögve, meg-megrázkódva dacoltak a széllel. – Egy kis türelem, David. Meglep lesz, amit látni fogsz – mosolygott Navina sokat tudóan. Csöndben haladtak tovább az egyre s bben álló, meredten vacogó feny k közt, melyek minél inkább erd vé csoportosultak, annál dúsabb fákként ágaskodtak. A milliónyi t levél sötétzöld pázsitként tartotta a lekonyuló ágak végén pamacsokba gy lt hótömeget. Némely fa már nem tudott tovább ellenállni a hó ölelésének, és recsegve-ropogva megadta magát a természet erejének. Semmiféle csapás vagy ösvény nem vezetett az erd ben, mely egyre inkább lefelé ereszkedett egy távoli völgy felé a kietlen pusztaság elhagyása után, így David biztos volt benne, hogy végzetesen eltévedne, ha nem volna egy olyan nagyszer kísér je, mint Navina. Nem szóltak egymáshoz. Csak mentek a puha csöndben mentek egyre beljebb hatolva a vacogva összedörgöl fák közt. Navina elöl, David pedig pár méternyi lemaradással mögötte, figyelve, ahogy lépései a friss, porhanyós hóban ropogva el-elsüllyednek. A hideget éppen csak érezte, ahogy kezei érintették a havat. Alig érzett h vösséget, összehasonlította ezt az élményt korábbi tapasztalataival, melyeket még Kanadában élt ált, amikor Julie-val síeltek a hegyek közt. Megdöbbent volt éreznie, hogy mennyire valóságszer és mégis mennyire mesterkélt ez a táj. Újra Julie-ra gondolt. A hatalmas vörös- és lucfeny k h s-gyantás illata közt haladva eszébe jutottak azok a napok, amikor még minden karácsony és újév alkalmával a hófödte, vadregényes hegységben élvezték a természet csodáit. Ilyenkor úgy merültek el az egymásnak olyan mélyen nyújtott szeretetben, mint ahogy egy vastag, hóval borított tájon elmerül az ember lába, ahogy halad a cél felé. De az szerelmükben sosem volt cél. Úgy hagytak nyomot egymás lelkében, hogy nem akartak semmit

elvárni a másiktól. Nem kívánták, hogy a másik ilyen vagy olyan legyen, mert tudták, hogy a szeretetük olyannyira szinte és tiszta, hogy nem volt szükség elvárásokra és megjátszásra, csakis az egymást követ pillanatok szépségének éltek. David örökre hálás volt Julie-nak azért, hogy megtanította t arra, mennyire fontosak az életben a legapróbb pillanatok is. Ahogy David arra gondolt, mennyit köszönhet ennek a n nek, megállt és könnyek szöktek a szemébe, melyeket még csak nem is szárítottak, fagyasztottak meg az erd ségen makacsul átfújó, rideg szelek. – Minden rendben, David? – kérdezte Navina, amint hátrafordult. – Igen, igen, persze – szólt halkan David; megtörölve szemeit. – Menjünk tovább. Navina közel ment a férfihoz és meleg fénytestével átölelte t. Mosolyával és odaadó gyengédségével öntözte Davidet. – Julie is éppen ennyire hálás neked minden együtt töltött percért, minden közös életben eltöltött percért. David arcán szomorú, halvány mosoly jelent meg, és amennyire tudta, szorosan megölelte ezt a fénytestet, mely olyan volt, mintha a napfény összes södött, párás tömegét tartaná kezei'közt. – Köszönöm – szólt David és mindketten tudták, hogy ezt teljes szívéb l mondta. – Gyere, nincs már messze. A feny erd egyre meredekebben omlott alá egy kis vízmosás felé. David óvatosan lépkedett a hóban, hogy el ne essen, bár tudta, hogy semmi baja nem származna abból, ha ez megtörténne vele. A kis völgy alján befagyott patak kanyargott, a vastag jégréteg alatt halkan csobogott az éppen csak fagypont feletti h mérséklet víz. Navina légiesen, akár egy szellem, keresztülsuhant a pár méter széles jégréteg felett, David azonban, megszokásból, óvatosan lépett rá a csúszós felülete. Folyton lefelé nézve, egyszerre felt nt neki, hogy nem látja tükörképét a jég felszínén. – Furcsa – szólalt meg David –, egyáltalán nem látom a tükörképem! – Ez így természetes, David – fordult felé Navina a túlpartról. – Mi ebben a világban nem létezünk, csak itt vagyunk. David megcsóválta a fejét, mert neki ez még mindig kissé érthetetlen volt, de nem kérdezett semmit, id vel úgyis megérti, ha figyel. Gyorsan Navina mellé lépett. A befagyott patak túlpartján az erd ség ritkulni kezdett, és ahogy a fák s je egyre inkább teret adott a csupasz, havas földnek, egyszerre a távolban bizonytalan formák kezdtek el tünedezni. Minden közeled lépéssel egyre tisztult a kép, és David hamarosan három, rendkívül kezdetleges és primitív módon összetákolt faházfélét látott maga el tt pár tíz méterrel. A házak alacsonyak voltak, alig több mint két méter magasak lehettek, falaik mindenféle szögben ki- és bed ltek, gallyakból és ügyetlenül vágott deszkákból megformázott tetejüket a hó vastagon fedte. Ablak nem volt látható ezeken a furcsa építményeken, azonban mindegyik kis faház egyik oldalán otromba, fából faragott ajtó éktelenkedett. Elhagyatott, sivár benyomást keltett az egész „település" látványa, egyetlen hang sem sz dött ki a házakból, füst, vagy bármi életre utaló jel nem volt látható. Csupán a sz nni nem akaró fagyos szelek süvítettek át ezen a szegényes, szomorú kis házcsoporton, amely úgy t nt, mintha évszázadok óta lenne a földbe fagyva. Oldalukra derékmagasságig rakódott a kemény, jeges hó. Azonban ahogy David figyelmesebben vizsgálni kezdte a környezetet, amint egyre közelebb értek Navinával, a frissen hullott hóban bizonytalan, kisebb-nagyobb lábnyomokat vettek észre, melyek körös-körül elszórtan halmozódtak a házak közt, és egy ponton messze bekanyarodtak a fák s jébe. – Elképeszt , hogy itt emberek élnek... – szólt David, mert nem tudta elképzelni, hogy bárki is életben maradhat ilyen zord környezetben. – Az ember leleményessége és túlélési ösztöne szinte határtalan, David.

A férfi bólintott, és csak óvatosan, félve lépegetett közelebb a házakhoz. Nem tudta, mit l tart ennyire, hiszen mindez már évezredekkel ezel tt megtörtént, és folyton ezt sulykolta magában, de valahogy mégis szörnyen nyomasztó hangulata támadt. A bal oldali ház volt a legnagyobb, ezenkívül volt egy kisebb kunyhó valamivel távolabb jobbra, és a kett közt, szorosan a bal oldali házhoz lapult egy egészen apró fatákolmány, melyet csak egyfajta kegyként lehetett háznak nevezni. Hirtelen a bal oldali ház vaskos faajtaja kitárult. David kíváncsian pillantott oda, és tekintetével elmerült a ház belsejének sötétségében, melyben semmit nem tudott észrevenni. Halk hangok, motoszkálás és suttogás, susmorgás, idegen nyelv rideg szavai hatoltak felé. Egyszerre egy alacsony, testét borító prémbundájától zömöknek tetsz n jelent meg az ajtóban, és sz kre húzott szemével kémlelte a feny erd t. Szemei lassan mozogtak, fejével mindenfelé tekingetett. Félelem, vagy pánik nem tükröz dött tekintetében, tehát nem valamely David számára ismeretlen veszélyt l tartva nézett szét ennyire alaposan a tájon. Haja nagyon hosszú, fekete, dús, ápolatlan fürtökben lógott vállaira. Arca határozott és éles volt, szinte már kemény. Er s, félelmet nem ismer n benyomását keltette, aki apró termete ellenére is meg tudja védeni magát. David úgy vélte, harmincas évei végén, negyvenes évei elején járhat. A n egyszer csak, anélkül, hogy hátrafordult volna, er s megjelenéséhez képest meglep en lágy és tiszta hangon szólt valamit. A házikó belsejéb l vékonyka hang válaszolt, és egy pillanattal kés bb egy kisfiúcska jelent meg az ajtóban a n mellett, arcán széles mosollyal. Fogai akár a hó, úgy ragyogtak, arca szinte angyali volt, kócos fekete haja vékony szálakban lógott arcába. Az testét is vastag bunda fedte, természetesen jóval kisebb, mint a n ét. A kisfiú nagyjából tíz-tizenkét éves lehetett, élénk tekintet , vidám kis emberke, akinek természete szöges ellentéte volt a zord környezettel, melyben élt. Úgy t nt, hogy k ketten anya és fia. Az asszony mondott valamit, lehajolt a gyermekhez, csókot lehelt arcára, és az ajtó mögötti sötétségbe nyúlva el halászott egy kis batyura emlékeztet , állati prémb l és b rb l készített tárgyat. Ezt vállára vette, és amíg a fiúcskával halkan beszélgetett, annak fejére vastag prémsapkát tett, mely alatt szinte teljesen elt nt a gyermek arca. Ahogy igazgatta fején, lágy kacaj szállt el ajkairól, az asszony is jót derült. Davidnek úgy t nt, hogy k ketten megtalálták azt, ami ezen a zord, kietlen vadonban melegséget adhat. – Ugye én voltam ez a kisfiú? – kérdezte David és le nem vette szemét a gyermekr l, aki az asszonnyal lassan elindult a távolabbik ház irányába. – Igen, David – válaszolt Navina. – Ez a n pedig Julie. – Hogyan lehetséges ez? Julie mindig is a feleségem, szerelmem volt! Nem pedig az anyám... Az anyuka és gyermeke eközben odaértek a távolabbik építményhez, a n kinyitotta a keskeny ajtót, és különböz eszközöket vett el , melyek távolról nézve vadászó és zsákmányszerz alkalmatosságoknak t ntek, valamint egy hosszú dárdát, melynek faragott vége t hegyes volt. David és Navina közelebb mentek kett jükhöz, mert úgy t nt, anyuka és gyermeke lassan beveszik magukat a fák s jébe élelmet szerezni. – A lélek életei során vonzódni kezd egy adott szerephez, egy adott nemiséghez – magyarázta Navina, ahogy lassan követték az erd be hatoló anyát és fiát. – Ez egyénenként változik. Van, aki sokkal inkább n szeret lenni és anyuka, ez számára a kényelmes. Van, aki férfi szeret lenni és leginkább egyedülálló. A változatosság éppoly sokszín , mint az emberi természet. Azonban egy id után mindenki ki akar lépni a kényelmi keretei közül, és kipróbálni valami újat. – Ez azt jelenti, hogy én egyik el életemben voltam is?! – kérdezte David némileg zavarban. – Erre is látunk majd példát – mosolygott Navina. – Tudod, David, a lelkek közötti kapcsolatokat is kényelmi szempontok szerint alakulnak. Vannak, akik nagyon szeretnek egy

bizonyos lélekkel, vagy lelkekkel együtt ide születni, mert úgy vették észre, így könnyebb a fejl dés, jó csapatot alkotnak. – Mint mi Julie-val? – kérdezett közbe David. – Így van. Ti ketten szerelmesekként tudtatok mindig is igazán kényelmesen kapcsolatot teremteni egymással, bár a kényelem szó nem mindig jelent szép életet, mint azt láttuk is korábban. David bólintott, és ahogy a havas erd ben, az egyre s söd feny k közt lépkedett, felelevenedtek el tte azok a képek, melyeket még korábban Kambodzsában látott, amikor is hercegként kivégezte az akkori Julie-t. El renézett és meglátta a vastag bundában haladó anyát és fiát, és úgy érezte, ez az elmúlt élete Julie-val igazán szép lehetett. Ebben a zord, rideg és kemény egymásrautaltságban csakis a szeretet számított, mely a megszokottakkal ellentétben itt átváltozott a szerelmesek szeretetéb l anya-fia szeretetté. – Miért pont ezt a szerepet választottuk most? – Az újdonság érzése miatt, David. Az igény minden lélekben megjelenik el bb-utóbb, és minél fejlettebbé válik valaki, annál bátrabban kísérletezik a nemi jelleggel és szerepekkel. – Ebb l milyen... baja származhat egy léleknek, hogy a jól megszokott kényelmes nemiséget eldobja egy élet erejéig? – Nos, gyakran el fordul, hogy annyira kényelmetlen a másik nem b rében lenni, hogy kialakul a homoszexualitás. A legtöbb ilyen beállítottságú ember éppen ezért válik ilyenné, mert nem képesek jól összehangolni a megszokott vágyat az új nemi jelleggel. David eltöprengetett a hallottakon. A hó lassan, apró pelyhekben esni kezdett, a környez , s n álló feny k megtört, fagyott ágairól kisebb-nagyobb pehelycsomagok hullottak alá, ahogy az új és friss hópelyhek rájuk estek. Anya és fia eközben gyorsabbra vette a tempót, és ahogy egy kis emelked n felkapaszkodtak, hirtelen megálltak annak tetején. Az anyuka egy sziklára támaszkodva kémlelte a környezetet, mely eléjük tárult. Navina és David melléjük érve egy kis befagyott tavat vettek észre, melyet , fagytól megtépázott feny erd vett körül. Hatalmas sziklaormok és bércek által körülvett vidék volt ez, mely a havazás félhomályában egyfajta misztikus jelleggel bújt meg a vadonban. – Most mi történik? – kérdezte David. Lenézett a mellette álló, a távolt kíváncsian szemlel kisfiúra, aki egykor 6 volt. – Csak figyelj – szólt Navina. Az anyuka odaszólt valamit gyermekének, aki bólintott egyet, majd oldalára akasztott sz rmebatyujából egy kis tárgyat vett el . Ahogy David jobban szemügyre vette, rájött, hogy egy rövidebb k r volt az, melynek végét hihetetlen precizitással és odafigyeléssel munkálták meg türelmes, ügyes kezek. Anyai kezek – tette hozzá magában. Az anyuka lassan a tó felé ment, kisfia pár méternyi távolságból követte t, minduntalan szemlél dve a tájon. Olybá t nt, ragadozótól tartanak, óvatosságuk és odafigyelésük David számára egyszerre volt nagyon bölcs és tapasztalt döntés, másrészt rendkívül megható. Ez az egymásrautaltság, a közös kis életük minden apró mozzanata, ahogy az anyuka kissé lelapulva mozgott a fák közt a tó felé, ahogy gyermeke követte t figyelmesen, mind-mind arról tanúskodtak, hogy itt az élet minden pillanatát meg kell becsülni. Ekkor értette meg David, miért is születtek meg éppen ide és éppen így Julie-val. A befagyott tó jeges partjára érve az édesanya letérdelt a hóba, éles szemével alaposan körülszemlélt a tájon, majd nagyot fújt. Úgy t nt, megnyugodott, bár a legkevésbé sem látszott idegesnek. Odaszólt fiának, aki rámosolygott és megölelte vastag bundába bújt anyját. – Most már látom, miért választottuk ezt az életet – szólt David és meghatódva nézte anyát és fiát.

– Igen, David – helyeselt Navina. – A szeretet egészen más fajtáját próbáltátok ki, a legnehezebb környezetben, kettesben, ahol minden lépés, minden nap magával hozhatja a halált. Az anyuka a tó jeges felszínére lépett óvatosan, aprókat araszolva, különös, görnyedt mozgással haladt el re. Bizonyos távolságra érve el vette hatalmas, er s botját, és ügyes, tapasztalt mozdulatokkal ütlegelni kezdte a fagyott felszínt. Pár percnyi ütleg után, melyben úgy t nt, kicsit sem fáradt el, a jég hangos reccsenéssel átszakadt. Félretette a botot, letérdelt az átszakadt lék szélére, és kezét gyorsan bedugta a lukba. Pár másodpercnyi kotorászás után gyorsan kirántott egy hosszú fadarabot, melynek végén egyfajta kis kötél volt. És egészen csodálatos módon; a kötél végén három, szépen megtermett hal élettelen teste lógott. Az anyuka sugárzó mosollyal nézett kisfiára, aki a parton ugrált örömében. Az asszony gyorsan leakasztotta a halakat a kis kötélr l, sz rmebatyujába rejtette ket, majd a halakra nézve minden bizonnyal igen veszedelmes csapdát ügyesen visszahelyezte a lékbe. A part felé tartva arcán csodálatos mosollyal élénk, lágy hangon beszélt kisfiához, ahogyan csak egy anyuka képes erre. Megmutatta a gyermeknek, mit rejt a sz rmebatyu, majd nagy csókot nyomott a kisfiú fejére, még egyszer alaposan körülnézett a tájon, majd megfogta kisgyermeke kezét, és elindultak visszafelé, ahogy jöttek. Davidet mélyen meghatotta ez az anyai szeretet, gondoskodás, amely még ilyen vad és kegyetlen környezetben is virágzik, burjánzik, bearanyozva és finom illatokkal hintve a fagyos tájat. – Hagyjuk ket most hazatérni, David és beszélgessünk egyet – mosolygott Navina. – Most már tudom, milyen anyuka lett volna Julie, ha nem hal meg... – sóhajtott David és próbált nem elmerülni a szomorúság jeges tava alá. Navina megölelte a férfit, és ez az ölelés annyira puha, gyengéd és szeretettel teli volt, hogy David csak hagyta, hogy a pillanat lassan elmossa könnyeit, melyek már szinte kibuggyantak bel le. – Úgy látom, boldog életünk volt itt – szólalt meg David, ahogy az ölelésb l végül kibújt. – Rendkívül szép életet éltetek ebben a környezetben. Különleges élet volt ez mindkett töknek. Julie valahol mindig a gondoskodó, odafigyel anyatípus volt számodra sok-sok életen át. – Ez tökéletesen igaz – bólintott David. – Valahogy mindig éreztem rajta, hogy olyan szinten figyel rám, ahogy más nem volt arra képes. Még édesanyám sem. Navina egy a tó távolabbik végében lév helyre vezette a férfit, ahol kisebb-nagyobb sziklák sorakoztak a befagyott víz szélén. Ezen a helyen az erd fái meglehet sen tömött, dús csoportokban omlottak a partra. Davidet a korábban látott trópusi szigetre emlékeztette a környezet, lefagyasztott állapotban, a pálmafák helyett a hideget derekasan t fenyvessel. A part mentén álló és ide-oda boruló sziklák közt halk csobogás hangjára lettek figyelmesek. Csodálatos módon egy apró kis vízesés bújt meg a kövek közt, és valahol mélyen eggyé vált a fagyos tóval. Navina egy szikla felé mutatott, melynek teteje tökéletesen sima volt. – Foglalj helyet, David. – Csak így, bele a hóba...? – kérdezett vissza a férfi. – Nyugodtan, nem fogsz megfázni, ezt megígérem – mosolygott rá Navina. Ahogy David helyet foglalt, meglep en kényelmesnek találta ül helyét, csak enyhe h vösséget érzékelt, meglep dött, mennyivel jobb itt ülni a fagyban egy sziklán, mint korábban a forró dzsungel közepén egy dühöng vízesés szélén. Aztán azon csodálkozott, hogy akárcsak ott, itt is van vízesés, habár meglehet sen szerény formában. Csupa meglepetés ez az utazás – gondolta magában. – Szeretném, ha megértenéd, David – szólalt meg Navina, miután a férfi elhelyezkedett –, mi el zi meg egy ember születését, a lélek újra felbukkanását ezen a helyen. – Figyelek, Navina.

A n sugárzó fényteste mögött a befagyott tó egészen meseszer vé állt össze. A félig áttetsz ragyogáson túl minden elveszítette a valóságértékét, és valami szürreális alakzatokban összeolvadt masszára emlékeztetett. Id nként fel-feltámadó szelek apró hófodrokat görgettek végig a befagyott vízfelszínen. Ezenkívül hang, mozgás nem volt érzékelhet a vadonban. Az egész tájat a fagy halálos marka szorongatta. – Ahhoz, hogy megértsd a folyamatot – folytatta Navina –, meg kell tudnod, mi történik a halál után. – Err l már beszélgettünk korábban. Lelkenként változik, hogy ki mennyi id után hajlandó itthagyni a Földet. – Így van – mosolygott Navina. – A lélek hazatérése után már elhunyt szerettei és barátai fogadják, üdvözlik t újra, mintha egy hosszú utazásról tért volna haza. Ez mindig csodás pillanat, David. A szeretet ragyogó fényei ilyenkor valósággal szikráznak a lelkek körül. Davidnek eszébe jutott, hogy majd egyszer az halála után Julie fogja t várni odaát. Próbált nem elmerülni ebben a mámorító vágyban, és igyekezett figyelni Navina mondandójára. – Az üdvözl k között leszek én is, mint a lelki segít d – mosolygott kedvesen Navina és megsimogatta a férfi fejét. – Elvezetlek majd egy helyre, mint már annyiszor, ahol néhány igen magasan fejlett lélekkel fogunk találkozni. – k istenek? – Nem egészen, bár az isteni energia hatalmas mennyiségben van jelen bennük. ket hívjuk a Vének Tanácsának. – Vének? – Igen, mert már döbbenetesen hosszú ideje léteznek, mint ragyogó, tiszta energia. k bizonyos értelemben koordinátorok. – Még nálad is tisztább és ragyogóbb energiából állnak? – kérdezte David, majd lesütötte szemét, mert úgy érezte, mintha bókolt volna ennek a különös n nek. – Hogyne – nevetett Navina és megérintette David állát, hogy az szembenézzen vele. – Nincs megfelel szó arra, hogy k menynyivel fejlettebbek, mint én. – És mi fog ott történni, el ttük? – Itt a Földön az emberek megszokták, hogy egyfajta félelemmel vegyes tisztelettel járulnak a nök elé. Ez otthon természetesen teljesen más. Ott mindent áthat a szeretet és tör dés, megértés és odafigyelés olyan mértékben, ami itt szinte elképzelhetetlen. Ahogy a Vének elé kísérlek majd, k elbeszélgetnek veled az elmúlt életedr l, segítenek megérteni bizonyos dolgokat, válaszolnak a kérdéseidre, és újra átélheted a fontosabb eseményeket. Tehát elemzést tartunk majd, hogy ezzel is segítsük a fejl désed. – Újra átélhetek majd bizonyos momentumokat? Ezt hogy érted? Navina leült David mellé egy kiugró sziklára, hogy még közelebb legyen a férfihoz. David úgy érezte, mintha minden megdermedt volna körülötte, az egész táj fagyott hófehérsége bizonyos értelemben a mennyországot juttatta eszébe, még ha itt rendkívül hideg, zord is volt az id . – Mintha egy hatalmas kivetít n néznénk meg újra a lényeges eseményeket – folytatta Navina, miután elhelyezkedett. – Nem lesz olyan átható élmény, mint ez az utazás, inkább olyan, mintha egy operat r kísért volna életed során, és bármelyik pillanatot megnézhetnénk. Ennek az a célja, hogy rávezessünk téged, mit kellett volna másképp, bölcsebben tenni. – Értem – bólintott David. – Végülis a hibákból tudunk tanulni. – Így van – mosolygott der sen Navina. – Ezért nagyon fontos hibázni. Nagy hiba, ha valaki sose hibázik. – Még humorod is van! – nevetett együtt David a n vel és meglepte, hogy újra szintén tud nevetni. Korábban nem hitte, hogy képes lesz erre bármikor is.

– Miután elhagytuk a Véneket – folytatta Navina –, te és én kettesben elmegyünk egy helyre, ahol a legkényelmesebb neked. Ezt a helyet a te tudatod hozza létre, álmaid legteljesebb szépsége ölt ott formát. Itt alaposabban átbeszélünk mindent, hogy tényleg megértsd a legapróbb dolgokat is. Ezután én egy kis id re elválok t led és lehet séged lesz, hogy régen látott szeretteiddel és barátaiddal élvezd az élet olyan formáját, ami itt a Földön a legteljesebb boldogság pillanataihoz képest is elképzelhetetlen szabadságot ad. – Minden lélek ezen a folyamaton esik át, miután hazatért? – Nos, vannak igen súlyosan sérült lelkek, akiket el bb egy olyan helyre kell kísérnem, ahol feloldódnak annak szépségében és nyugalmában. Akik élete borzalmasan telt, és haláluk is sokkolóan gyötrelmes volt, azoknak gyakran van szüksége arra, hogy egy id re elvonuljanak kettesben a segít jükkel. – Gondolom, a fejletlen lelkekkel tud ez inkább el fordulni. – Így van – helyeselt Navina. – A fejlett lelkek, még ha nehéz életük is volt, könnyen hátrahagyják az itt elszenvedett fájdalmakat. – Léteznek szellemek, kísértetek, Navina? – k olyan lelkek, akik nem képesek, vagy nem hajlandóak elfogadni, hogy meghaltak. Gyakran rendkívül magányosak, szomorúak, de hajlamosak dühöt is érezni. A bennük lév harag id vel természetesen eloszlik, mint bármelyik gyötr érzés. Nekik id kell, hogy egyedül, magányosan rájöjjenek, mi az élet rendje. Azért teszik, amit tesznek, mert el akarják panaszolni gyötrelmes életük kínjait, közölni akarják, milyen igazságtalanságot éreznek, és dühöt, amiért az élet így elbánt velük. Kísértésük másik célja, illetve értelme, hogy nem képesek elengedni a földi síkot, ide láncolják magukat bizonyos helyekhez, így próbálnak vezekelni elkövetett b neik miatt. Az emberek többsége félelemmel gondol rájuk, valójában rendkívül sajnálatra méltó lelkek, akiknek segítségre van szükségük. – Hogyan lehet nekik segíteni? – érdekl dött David. – A szeretet és odafigyelés mindig segít – mosolygott Navina. – Miként lehetséges, hogy akár évszázadokig nem sikerül... rendbe jönniük? Lehet hallani, hogy vannak helyek, ahol már nagyon régóta észlelnek különös dolgokat. – Számukra az id teljesen más mértékben pereg. Amit k pár panaszos órának, dühös, önmarcangoló, kétségbeesett napnak éreznek, az emberek számára az lehet akár több száz év is, David. Végs soron még ez a megtapasztalás is lelki fejl dést hoz magával. David mély töprengésbe merült, próbálta magában értelmezni és összegezni az elhangzottakat. Megdöbbentette az egész rendszer intelligenciája, összetettsége, szervezettsége, és bár még mindig kész rejtély volt el tte, hogy miért ennyire fontos a fejl dés, mi is az egész végcélja, kezdte már megérteni az élet m ködésének alapelveit. Amikor belegondolt, rájött, Navina tökéletes helyszínt választott, hogy err l beszélgessenek Az utazás során eddig megtapasztaltakkal ellentétben itt minden más volt. A természet fagyos kihaltsága. A Julie-val tipikusan megélt kapcsolatának megváltozása. A magány és elhagyatottság, egymásrautaltság zord valósága. És pont ebben a környezetben beszélgetnek az élet szépségér l, mert David úgy érezte, valóban csodálatos érzés tudni, hogy bármi is történik itt a Földön vele, egyszer majd hazatér, és ott mindent elképzelhetetlen mértékben áthat majd a béke, megnyugvás és szeretet. Elmosolyodott, ahogy arra gondolt, végül minden renden lesz. – Milyen az élet odaát? – kérdezte David kíváncsian. – Nos – mosolygott Navina és teste felragyogott –, a színek és formák messze meghaladják az itt tapasztalhatóakat. Mintha a leggyönyör bb földi tájakról fekete-fehér elmosódott fényképet készítenénk, ilyennek t nik a Föld a mennyország után. – Gyönyör lehet... – Szavakkal ez nem fejezhet ki, mindössze halványan körülírható.

– Mit csinálnak otthon a lelkek? Mivel telik egy napjuk? – Ott nincsenek napok, David – nevetett Navina. – De az „id " egy része azzal telik, hogy a lelkek közösen élvezik azt a mindent átható békét és szeretetet, ami otthon van. Utaznak a végtelen térben, meglátogatnak olyan helyeket, világokat, amik létezését a Földön él ember még csak el se tudja képzelni. Otthon az élet abból áll, amit csak szeretsz, és amit mindenki szeret. De emellett tanulni is kell, illetve ez az igény mindenkiben jelen van, így nem kötelez jelleggel folyik az oktatás, hanem a vágy kielégítése végett. – És mégis mit tud tanulni a lélek egy ilyen helyen? – csodálkozott David. – Nos, vannak lelkek, akiket a teremtés érdekel els sorban, így k olyan vezet kt l tanulnak, akik a teremtés mesterei. Vannak mások, akiket a gyógyítás érdekel, k tehát a gyógyítás mestereit hallgatják. Számtalan érdekl dést elégítenek ki otthon, és minden érdekl dés a fejl dést, egymás segítését szolgálja. – Értem – bólintott David. Ahogy a befagyott, vékony hóréteggel borított tavat szemlélte, próbálta elképzelni, milyen lehet az élet egy olyan helyen, ahol mindent ennyire áthat a szeretet és béke. Egy Földön él ember számára, akit elhalmoznak a világ szörny ségei, az t körülvev és benne gyüleml negatív hatások, melyeket mind az ego hív életre, valóban már szinte zavarba ejt en idilli élet lehet a mennyországban. De ahogy jobban belegondolt, és gondolatban lepucolta magáról és minden emberr l az ego hamisan csillogó mázát, meghagyva a valódi lelki ragyogás fényét, rájött, hogy a Földön az élet pontosan olyan lenne, mint otthon. A zord tájon eközben a fények elsötétülni látszottak, a nap gyorsan alászállt a távoli hegyek ormai mögé. A tükörsima hófehér derengést egyre sötétebb árnyak fátyolozták. A feny k szürkészöldes lombjai egyre feketébben látszottak. – Egy id után azonban – folytatta Navina – a lélek ismét vissza akar térni a Földre. Nem csupán a fejl dés miatt, hanem egyszer en hiányzik neki ez a hely. Különös és vonzó élményt jelent idegrendszerrel érzékelni a világot. – Ha jól sejtem, szexuális értelemben is nagyon csábító ide visszatérni... – mosolygott David. – Igen – nevetett Navina. – Otthon nagyon mély lelkiséggel érezzük egymást, itt viszont a testiség is szerepet kap, és ez különös érzés a lélek számára. Nos, a lélek újbóli inkarnációja el tt olyan dolgokat kezd tanulni, amik a következ életében szükségesek lesznek. Felkészül az új életre. Te építészmérnök vagy, így megszületésed el tt a mesteredt l ezzel kapcsolatos ismereteket tanultál, hogy minél könnyebben magadévá tudd tenni majd itt a Földön az építészet lényegét, érzését. – Nem te tanítottál erre? – döbbent meg David. – Nem, én ehhez nem értek Én a lelki segít d vagyok, David. Én segítek neked életr l életre haladni, de vannak mesterek, akik olyan ismereteket oktatnak, amikkel könnyebben boldogulsz majd itt. – Életvezetési tanácsadó vagy. – Pontosan – mosolygott Navina. – És én fordítom rád a legnagyobb figyelmet. – Másokkal is ennyit tör dsz? – Természetesen. Minden lelki segít höz több lélek is tartozik, mintha egy tanulócsoportom lenne az iskolában és én lennék az osztályf nök. Mindenkire odafigyelek egyenl mértékben és minden lelket segítek. – Julie-val egy csoportba tartozunk, igaz? – Így van – mosolygott Navina a férfire. – Máskor is el fordult már, hogy ilyen utazásra vittél egy bajba került lelket, mint az én esetemben? – Ez rendkívül ritka eset, David. Eddig csak egyszer csináltam hasonlót.

– És... sikerült? Jól végz dött? – kíváncsiskodott David. – Megnyugodott és ez is volt a cél – mosolygott Navina. Szemeib l nem büszkeség, hanem mélységes szeretet ragyogott. – Tehát, miel tt újra idekerül egy lélek, alaposan felkészül. Ezt értem. És mégis mib l áll még ez a felkészülés, Navina? – El fogom alaposan magyarázni, David. Most azonban egy újabb utazásra kell indulnunk. Kérlek, gyere közelebb. David egészen közel bújt a n höz. A gyorsan alkonyodó tájon Navina ragyogó fényalakja volt az egyetlen, ami melegséget sugárzott. Navina testét ölel finom, fátyolszer fényfolyam kellemes, bágyadt hullámzással omlott szét, amikor a n szétrakta karjait, hogy David az ölébe hajthassa fejét. A férfi már ösztönösen behunyta szemét és várta a már ismer s, kellemes melegséget, mely minden utazás el tt olyannyira beborítja. Navina karjait visszahelyezte ölébe, a férfi fejét simogatta. Szemei melegséget sugároztak. David érezte, hogy teste ismét szinte elolvad ebben a finom, párás ragyogásban, mely csukott szemei ellenére is ragyogó fehérséggel olvadt szét körülötte. Utolsó gondolataiban még röviden összegezte az elhangzottakat, azonban a fehérségben ismét megjelent Julie arca. Mosolygott, szelíden, kedvesen és szeretett l ragyogón, és David tudta, hogy halála után lesz hová hazatérnie, és hogy ez a csodás n , aki szerelmével megajándékozta t, várni fog rá. Régen volt már, hogy békésen és nyugodtan süppedt az álom puha fátylába.

8 AZ ÉLET RENDJE „Tekints a testre, mint nem valósra, mint képre a tükörben, hold tükörképére a vízen. Tekintsd az elmét ily alaktalannak, ám fényl nek és tisztának.” Zen bölcsesség

A Davidet körülölel ragyogó fehérség ezúttal gyorsabban t nt el, mint azt eddig tapasztalta. Mintha csak egy fényb l álló madár repült volna el el tte, fehéren ködl szárnyaival lustán hasítva a leveg t. Határozottan érezte, hogy egyre jobban tud alkalmazkodni tudata az utazásokhoz. – Megérkeztünk, David. Kinyithatod a szemed – hallotta Navinát egészen közelr l. Davidet egy pillanat alatt ellepték az ingerek, melyek ellenállhatatlanul és kérlelhetetlenül tódultak elméjébe. Ismét fekve tért magához, könyökére támaszkodott, és arcán halvány mosollyal, csodálkozva nézett szét a tájon. Egy sziklán megpihenve merült különös álmába, és most szintén egy sziklán fekve tért magához. Azonban itt nem volt hideg, hanem kellemes tavaszi id , békés napsütés aranyozta be a lankás tájat. Egy kis emelked meredélyéb l állt ki az a szikla, melyen magához tért, pár méterrel alatta keskeny, kavicsos partú kis patak csörgedezett. Meghitt csobogása a kisebb-nagyobb sziklákon megtört, melyek elszórtan helyezkedtek el a dombocska lábánál. Amerre csak nézett, David dús erd ket, hullámzó lankákat, apró réteket, zsongó, illatozó és buja természetet látott. Az azúrkék égen néhol s csoportokban lebegtek a felh k, pár kósza foszlányuk id nként el-eltakarta a ragyogó napsütést egy-egy pillanatra. – Mi ez a hely, Navina? – kérdezte David, ahogy magához tért az ámulattól. – Hány évet utaztunk el re? – Angliában vagyunk, egészen az északi részén. Körülbelül ezer évet utaztunk most. Még nagyjából tízezer évnyire vagyunk a jelenedt l – válaszolt Navina, hangjában egyfajta meghatódottság vibrált. – Gyönyör vidék. – Tényleg nagyon szép ez a táj, olyan... békés. De mondd csak, miért hagyunk ki ilyen sok id t két állomás közt? Mik történnek az átsiklott ezer év alatt, meg korábban a hatszáz év alatt? Arról nem is beszélve, hogy volt, amikor tizenhatezer évet ugrottunk át. Hiányérzetem van, Navina. – Igen David, tudom. Az utazásunk els része magáról az Életr l szól, hogy megértsd az alapokat. A karma egy bonyolult és nagyon összetett dolog, noha az alapja, a lényege elég egyszer törvényen nyugszik. B ven lesz alkalmad tanulmányozni és megérteni ezt a kés bbiekben, de most még csak olyan életekbe nyersz bepillantást, ahol az alapokkal kerülsz tisztába. – Rendben, tökéletesen értem, Navina – mosolyodott el David. – Örülök, hogy ilyen bölcs kalauzom van.

Navina sugárzóan mosolygott, és gyengéden megölelte a férfit. Davidet folyton leny gözte ez a puha, meleg fényérintés, ami semmihez sem hasonlítható érzéssel ölelte körbe. – Én pedig annak örülök – szólt Navina –, hogy látom, egyre könnyebb vagy. Segít neked ez az utazás. Tudsz mosolyogni. – Igen, tényleg érzek egyfajta... könnyebbséget, mintha lassan feltöltene ez a sok élmény, ez a sok inger. De továbbra is gyakran gondolok Julie-ra, és hogy miért is vagyok itt. Rettenetesen hiányzik és bármit megtennék, hogy újra lássam. Amikor erre gondolok, a legszebb táj is egy pillanat alatt szürkének és ridegnek t nik... – Igen, David, de szépen eloszlik, feloldódik ez a fájdalom benned, hidd el! Máris sokat tanultál és ez a hasznodra válik abban, hogy elfogadd azt, ami történt. David szomorúan bólintott, nagyot sóhajtott, és próbált nem a fájdalomra gondolni, hanem élvezni a gyönyör , tavaszi napsütésben békésen nyújtózó táj lankás, erd kkel buján dúsított panorámáját. – Gyere David, sétáljunk egyet – szólt Navina és ragyogó fénytestével elindult lassan suhanva a dombon egyre lejjebb. David követte a n t, és közben le nem tudta venni szemét a tájról, melyet kellemes, finoman h s szell k cirógattak, meg-meglebbentve a hosszú f szálak sokaságát. Ahogy leértek a kis csörgedez patak partjára, a kavicsos talajon állva David észrevett egy ösvényt, mely a balra lév s erd l kanyargott kifelé és messze jobbra ívelt a távolba. Amint átléptek a keskeny vízfolyam fölött, Navina balra, az erd felé indult, David mellélépve követte a n t. – Merre visz ez az ösvény? – Az erd n túl van egy kis falu, egy igen kezdetleges kis település, de szorgalmas emberek lakják – válaszolt Navina. – És ha jól sejtem, én is köztük éltem. Navina mosolyogva bólintott. Az erd fái finom árnyékot vetettek rájuk, ahogy egyre jobban összezárult körülöttük a békés vadon. Hatalmas tölgyek, juharok, feny k és akácok n ttek mindenfelé dús lombokkal. Illatuk, színük káprázatosan hatott Davidre. Az apró cserjék s je, régi odvas fák szaga, távoli mez kön nyíló virágok szélfútta finom, édes illata annyira megkapó és igéz tájjá varázsolták az észak angliai erd séget, hogy Davidet kellemes nyugalom szállta meg. Az ösvény sötétbarnás, poros magányában kerülgette a kisebb-nagyobb fákat, az erd talaját néhol avar, f csomók és mohák borították, máshol rejtélyes, széles árkok süppedtek és vágtak mély sebet a tájba. Varjak, szajkók, harkályok és énekesmadarak hangjai töltötték meg a leveg üde melegét. David úgy érezte, hosszú-hosszú ideig el tudna merülni a környezet szépségében, annyira békés és megnyugtató volt ez a vidék. – Te aztán nagyon tudod, hova kell utazni, Navina! – David – nevetett a n –, én inkább azt mondanám, hogy te nagyon tudod, hová érdemes megszületni! – Ez is igaz – mosolygott a férfi. Váratlanul egy alak t nt fel a távolban. Nehézkes mozgása, sötét leplekbe burkolt alakja, alacsony termete egyre jobban közeledett feléjük. Navina és David megálltak és várták, hogy az idegen eléjük érkezzen. Pár tíz méterr l David már látta, hogy egy n az. Hosszú barnásvöröses haját lágy szell borzolta, a n egyik kezével folyton arcához nyúlt, hogy haját félresimítsa. Másik kezében nehéz k korsót cipelt, görnyedt tartással igyekezett el re. Alig tíz méterre volt már t lük, amikor tisztán kivehették arcának részleteit. Nem volt szép n , ezt David egyb l megállapította, kissé férfias jelleget kölcsönzött neki er s állkapcsa, valamint a szúrós, fekete szemei körüli sötét karikák. Bár alacsony volt, de er s alkata is tovább növelte a férfias benyomását. Sokkal inkább t nt egy n ies férfinak, mint férfias n nek. Nagyokat nyögve, szuszogva haladt el mellettük, sötét leple, mely

testét ta, karta, itt-ott mállott foszlányokban lógott. Látszott, hogy bal lába sérült, vagy beteg lehetett, mert azt inkább vonszolta maga után, mint lépett vele. – Ki ez a n ? – kérdezte David. – A faluban mindenki Tavomae-nak hívja. Ez a n te vagy, David. – Tessék?! – döbbent meg David és elkerekedett szemmel nézett a lassan csoszogó n után. – Beszéltünk err l, emlékezz. A lélek megtapasztalás vágyából kipróbálja, milyen a megszokott nemiséget felhagyva a másik nem b rébe bújni. – Igen... igen, beszéltünk err l, de ez akkor is... hátborzongató! – Tudom, érdekes ezt látni, de ez teljesen természetes dolog az életben, David – mosolygott Navina. – Gyere, kövessük egy kicsit és mesélek róla. Hamar beérték Tavomae-t, aki nyögve és bizonyára magában káromkodva lassan haladt kifelé az erd l. David a n mellé lépett, és csodálkozva vizsgálta az idegen arcvonásokat, a hosszú hajat, és közben alig akarta elhinni, hogy ez az alacsony, megtört, ronda kis n egykor volt. Körülbelül ötvenöt-hatvan éves lehetett, legalábbis ebben a korban lév nek látszott. Haja pár sz száltól eltekintve meglep en szép és egyenes volt. B re fehéres, beteg színe éles kontrasztban állt leple rút sötétségével, arcán egy régi seb soha el nem t nyomai éktelenkedtek. – Ebben az életedben sajnos sok hibát vétettél – szólalt meg Navina –, és nem vettél figyelembe bizonyos figyelmeztet jeleket, melyek folyton folyvást el tted voltak. Így sok szenvedésben volt részed. – Milyen hibákat követtem el? – kérdezte David, és most már Tavomae mögé húzódott. Navinával lassan követték a n t. – Nos, minden ember életében vannak fel-felbukkanó jelek, melyek azért vannak, hogy letérítsenek egy megkezdett rossz útról, vagy éppen, hogy a jóra vigyenek rá. Tavomae-ként nem vetted észre azokat a figyelmeztetéseket, melyek óva intettek például attól, hogy melyik férfit válaszd társadul. – Uh, ugye megérted, hogy ezt nekem meglehet sen bizarr hallani... férfit választottam... – fintorgott David. – Ugyan, David... – nevetett Navina. – Tudom, hogy ez most furcsa neked, de vonatkoztass el a nemi jellegt l, és gondolj magadra lélekként. – Rendben, megpróbálom. Eközben Tavomae kiért az erd szélére és megállt. Körülnézett. Nyögött egyet, ahogy megigazította a kezében a korsót, és lassú, csoszogó léptekkel elindult az erd végén csobogó kis patak irányába. Navina és David követték t. – Boldogtalannak, sivárnak és értelmetlenségbe fulladónak élted meg ezt az életedet. Úgy gondoltad, elpazarolt id volt minden nap, minden perc, vártad már a halálod óráját. – Soká kellett rá várnom? – Igen. Sokáig éltél. Jó sok éved volt arra, hogy a magadban burjánzó fájdalmon, keser ségen túllépjél, de nem tetted meg. Tavomae a patakhoz érve lerogyott annak kavicsos partjára, és a korsót maga mellé helyezte. Fehér kezét a vízbe tette, és ahogy lassan kiemelte onnan, nézte a visszahulló vízcseppeket. Megmosta kezeit, és David most vette észre, hogy a n kezei tele vannak apróbb vágásokkal, sérülésekkel, véres sebekkel. – Mit l ilyen a keze? Vagyis a kezem... – A faluban egy kis ivóban dolgoztál este, nappal pedig egy mez n kaszáltál. Kemény életet éltél, nehéz munkát végeztél. Ez meglátszik az egész testeden. Pihenésre, az élet örömeinek élvezetére nem volt id d, nem is fordítottál figyelmet arra, hogy esélyt adj magadnak észrevenni a szépséget, amely körülvett. Tavomae a korsóért nyúlt és mélyen alámerítette a h s patakban. A korsó lassan megtelt friss vízzel, csobogó hangja nyugtatóan hatott a n re, mert szemeit behunyva ücsörgött a patakparton.

– Nagyon szomorúnak, megtörtnek látszom... – mondta David együttérz en, és leguggolt a n mellé a patakpartra. – Err l alaposabban fogunk beszélgetni majd a következ utazás alkalmával – szólt Navina. David mintha nem is hallotta volna, amit Navina mondott. Teljesen elmerült a szegény asszony látványában, aki egykor volt. Szánalmat és empátiát érzett a n iránt. Tavomae, ahogy észrevette, hogy a korsó megtelt, nagyot nyögve magához vette azt, és ahogy csak tudta, testéhez szorította a súlyos k korsót. Még lassabb és csoszogóbb léptekkel elindult vissza az erd irányába. Navina és David csak tekintetükkel kísérték t. – Nem követjük? Nem nézzük meg a falut, és hogy mi történik ott? – kérdezte David. – Most nem ez a fontos, David, hidd el. Semmitmondónak és nagyon megtörtnek éreznéd mindazt, amit ott látnál. Fontosabb dolgokról kell most beszélgetnünk. Kérlek, kövess. Azzal Navina jobbra indult el az ösvényen, mely a kis patak mellett kanyargott, hátat fordítva a erd nek, Tavomae-nak és mindennek, mely az erd ség mögött rejt zött. David követte t. – Az élet megtervezésér l fogsz mesélni? – kérdezte, ahogy Navina mellé ért. – Így van, David. Onnan folytatom, ahol abbahagytam még Alaszkában. – Rendben van, figyelek. A keskeny, barnás szín ösvény lustán ívelt a csobogó patak mellett. A nap szikrázva sütött fönn a ragyogó kék égen, gyönyör tavaszi frissesség és üde virágillat terjengett mindenfelé. David számára érdekesnek és abszolút nem véletlennek tetszett az, hogy az el bbi utazás alkalmával a zord, rideg, kegyetlen vadonban két ember gyönyör anya-fia kapcsolatát csodálhatta meg, és rajtuk keresztül értette meg az életek megtervezésének els lépéseit, itt viszont a csodás, megkapóan idilli tájon az emberi szomorúságot, magányt tapasztalhatta meg. Navina kétségkívül kiváló, szinte m vészi módon kalauzolja t életei során át. – Miel tt megszületsz ide – kezdte Navina egyszer csak –, a legfontosabb, hogy el életeidben szerzett tapasztalataid, élményeid, elkövetett hibáid és érdemeid alapján a lelki segít d, azaz én, segítsen neked megtervezni, milyen életet érdemes élni legközelebb. – Milyen részletességgel tervezzük meg az elkövetkez életet? – kérdezte David és közben szemlélte a tájat, mely egyre inkább egyenletes lankává szelídül környezetté alakult, fölötte az azúr szín ég kékje nyújtózott. – A legfontosabb alapokat beszéljük át, David. Vegyük példának a jelenlegi életedet, melyet David Becker-ként élsz. Els lépés volt, hogy kitaláljuk, milyen min ségben kívánod leélni az életed. Építészmérnök lett bel led, mivel otthon, azaz a mennyországban különös érdekl dést mutatsz már régóta a tervezés, teremtés folyamatai iránt. – Értem. – A második lépés az, hogy milyen testben szeretnél élni. Együtt átbeszéltük, milyen paramétereket szeretnél, és megnéztük a várható születésed idején, a világ mely részein születnek olyan genetikával rendelkez gyermekek, akik teste olyanná alakul fejl désük során, amely megfelel a kívánalmaidnak. – Várjunk csak! – szólt közbe David meghökkenve. – Azt mondod, hogy valamilyen módon te képes vagy rá, hogy a jöv be pillantva megnézd, hol, milyen testek jönnek létre? – Pontosan így van, David – mosolygott Navina. – Nincs ezen mit csodálkozni, hiszen alaposan meg kell tervezni, milyen életet kívánsz élni. Amikor megnézzük, milyen lesz egy adott test gyermekként, feln ttként és id s korban, és te azt mondod; ez kell neked, én azt tudomásul veszem, és úgy intézem, hogy az adott testet kapd meg. – Ez egészen döbbenetes! – kerekedett el David szeme. – Mintha valami... gyár lenne ez az egész. – Nos, így is lehet értelmezni. Meg kell jegyezni azonban, hogy az ideális test kiválasztásánál figyelembe kell venni, hogy a test a világ melyik részén fog megszületni. Néha nem könny

összeegyeztetni az ideális test és az ideális hely kívánalmait. El fordul, hogy kompromisszumot kell kötnie a léleknek ilyen-olyan tekintetben, de az esetek nagy részében sikerül igazán kedvez megoldást kitalálni. – Az én esetemben mennyire sikerült ezt jól megoldani? – Ezt magadtól kérdezd, David – nevetett Navina. – Tetszik a hely, ahol élsz, tetszik a test, melyben létezel? – Hmm... – töprengett David egy pillanatig –, határozottan tetszik, igen! Navina nagyot nevetett, hogy szinte egész fényalakja felragyogott. David is elmosolyodott. – Úgy érzem, ideje megköszönnöm, hogy segítettél mindezt létrehozni nekem. – Ugyan, David – mosolygott Navina és megölelte a férfit –, nekem ez a dolgom! – Remekül csinálod, Navina! – Köszönöm – mondta a n és egy pillanatra úgy t nt, mintha elpirult volna, csak a pirulás helyett apró fényragyogás t nt fel a gyönyör fehér arcon. – Azt nagyon fontos tudnod, hogy amikor egy ember beteg, esetleg torz testtel, vagy nem egészségesen m köd aggyal jön világra, és ezen fogyatékosságai egész életén át kísérik, az is mind tudatos választás eredménye. Vagy el életeiben vétett hibái miatt választja ezt az életet, vagy direkt választ ennyire nehéz helyzetet, hogy ezzel el segítse a lelki fejl dését. A súlyos betegségek, fizikai és lelki fájdalmak elengedhetetlen feltételei a lélek fejl désének, David. – Értelek, Navina. És megmondom szintén, kezdett már megfogalmazódni bennem ez a gondolat, hogy az így született emberek biztosan maguk választották ezt a nehéz sorsot. Navina helyesl en, mosolyogva bólintott. – Nos, miel tt megszülettél – folytatta Navina – minden olyan lélekkel konzultáltunk, akik veled együtt akartak itt élni. Így édesanyáddal, édesapáddal, legfontosabb barátaiddal és természetesen Julie-val is. David lelki szemei el tt felt nt, ahogy valahol egy távoli helyen, ahol a szeretet és béke mindent áthatóan jelen van, és Julie még lélekként éppen azt tervezik, beszélik át, hol és miként fognak ismét együtt élni. Mintha csak közös kirándulásra indulnának. Az egész olyan hihetetlen és mégis rendkívül precíz, igazságos és szép volt. Davidet meghatotta, ahogy Navina mesélt. Az ösvény közben lágyan emelkedett és egy domb tetejére kapaszkodott fel. Az ösvényr l letértek, és Navina leült a selymes f vel ben tt dombtet re. David a n mellé heveredett, és együtt gyönyörködtek a békés tájban, mely zöldell lankáival és végtelen erd ivel olyan volt, akár egy hatalmas zöld óceán. Hús, frissít szell k fújtak át rajtuk, melyek alábuktak a domb innens oldalán, és az alant elterül erd ben megzörgették a feny k, tölgyek és gesztenyefák s lombjait. – Azt is megbeszéljük – kérdezte David –, hogy az itteni élettársunkkal hogyan fogunk megismerkedni, mir l ismerjük meg egymást? – Pontosan. A testi vonzalmat figyelembe véve itt kissé bonyolódik az ideális test kiválasztása természetesen, de sokkal lényegesebb a lelki kapcsolat. A megszületés el tt pontosan megtervezzük, hol, mikor és milyen körülmények közt fogtok egymásra találni, és mir l ismeritek fel, hogy az Igazi. – Elképeszt , mintha egy randevút beszélnénk meg! – Tulajdonképpen pontosan err l van szó – mosolygott Navina. – Rendkívül fontos, hogy ez sikerüljön és egymásra találjon a két lélek. Néha ez balul sül el, de a legtöbbször tökéletesen ködik. – Tudod, Navina, mi Julie-val egy m vészeti kiállításon találkoztunk. Azel tt sose mentem el ilyen helyekre, mert építészként valahogy távol álltak t lem a festészet és képz vészet dolgai. Amikor azonban megláttam Julie-t, azt gondoltam; nem véletlen az, hogy én most itt vagyok.

– Bizony, és nagy öröm volt számomra is, hogy ennyire jól sikerült a találkozásotok – Navina átölelte Davidet és finom csókot lehelt arcára, amely semmihez sem hasonlítható melegségként érz dött a férfi arcán. – Annak a festménynek is komoly jelentéstartalma van, igaz? Amit Julie festett. Az a tájkép megmagyarázhatatlan vonzer vel bírt és leny göz hatással volt mindig mindkett nkre. – Kés bb meg fogod érteni, miért van ez így – mosolygott rejtélyesen Navina. Pár percnyi csöndes békébe merültek, és csak figyelték a valóságnak t káprázatot, mely szemük elé tárult. Az alant elterül erd ségb l két madár röppent fel és az égben szállva csivitelésükkel még idillibb hangulatba ringatták a tavaszi gyönyörben felfrissül tájat. David mélyet lélegzett a h s szell l, mely most megfordulva velük szemben fújt. Navina lágy fényhaját valami egészen különös oknál fogva meglibbentették ezek a szell k. David számára, bár tudta, ki ez a csodás lény, még mindig megfoghatatlan káprázat volt. Teljes szívéb l hálát és szeretetet érzett Navina iránt. Gondolatai lassan Julie felé sodródtak és észrevette, hogy olyan sok id után végre el ször, nyugodtan tud rágondolni, anélkül, hogy a maró könnyek és a keserves bánat emésztené. Még mindig elképeszt rt érzett magában, amiért szerelme már nincs vele, de érezte, hogy egyre inkább el tudja fogadni az életben a mulandóság, a halál gondolatát. – Ha kiválasztjuk a születés idejét – kezdte David –, akkor a halálunk id pontját is megbeszéljük, igaz? – Természetesen, David. Több id pont van meghatározva attól függ en, hogy milyen irányba tereled az életed. – Mikor halok meg? Mikor találkozhatok újra Julie-val? – Erre nem válaszolhatok, David – mondta Navina együttérz en. – Hidd el, jobb, hogyha nem tudod. – De miért? – Mert ha tudnád, mikor ér véget ez az életed, akkor ez állandóan a fejedben lenne. Számolnád a napokat, mennyi van még hátra. Elveszne ezzel az élet szépsége, a pillanat értéke, mert folyton azon töprengenél, ami lesz, és nem azt élnéd meg, ami van. Az élet mindössze egy pillanatnyi gyorsan tovat villanás. Ez a pillanat az, amit meg kell élned teljes szívvel, David! A múlt már elmúlt, tanulj bel le és hasznosítsd a tapasztalatokat, a jöv pedig az alapján változik, amit most teszel. Bárhol is vagy, bármikor is vagy, az életed mindig itt és most van. Te egy örökélet lélek vagy, de az életed egymást követ elmúló pillanatok végtelen láncolata. – Értem, mire gondolsz – bólintott David. – A halál id pontjának ismereténél sokkal fontosabb a halál tényének elfogadása. Szinte senki nem mer szembenézni azzal az elkerülhetetlen állapottal, hogy eljön az id , amikor a jelenlegi élet megsz nik létezni. A test meghal, majd elég, vagy elenyészik, attól függ en mit kezdenek vele a még él emberek. A földben válik lassan az élet végtelen körforgásának részévé, vagy más módon egyesül újra azzal, amib l teremtetett. Egy id után aztán az ember élete lassan feledésbe merül, mert meghalnak azok is, akik az emlékezettel életben tartanák. Éppen ezért félnek az emberek a haláltól, mert azt hiszik, minden véget ér általa. Csakhogy ha ez így lenne, akkor nem lenne értelme egyetlen percnek sem, melyet a halál pillanatáig élünk. Nem tudná az ember felfogni az elmúlás és a halál gondolatát, ha nem lenne az emberben egy lélek, mely örökké él. Mint ahogy nem tudnánk semmit felismerni a világból, ha minden zöld szín lenne. Mivel különbség van élet és halál közt, elmúlás és öröklét közt, ezért tudjuk felfogni, hogy egyszer mind meghalunk. – Igen, ez így van. Teljesen egyetértek veled, Navina és ez az utazás már abban is segít, hogy ne féljek a haláltól, mert a jelenlegi életem csupán egy állomás. Fontos, mert minden megélt pillanat és tapasztalat jelent séggel bír, de a halál csupán azt jelenti, hogy ideje hazatérnem. – Nagyon örülök neked, David – mosolygott Navina és meleg fénytestével beburkolta a férfit.

– Újra percekig csak elmerültek a természet csodálatában, és David er sen töprengett élete mulandóságán. Rájött, hogy az élet minden pillanatát éppen a halál teszi értékessé. – Ideje tovább mennünk, David – szólt Navina kizökkentve a férfit elmélkedéséb l. – És hová megyünk, melyik korba? – kíváncsiskodott David. – Csak nem gondolod, hogy minden titkom felfedem el tted? – nevetett kedvesen, szelíden Navina és magához ölelte a férfit. – Hunyd be a szemed, kérlek. David lassan becsukta szemét, ezzel elbúcsúzva az angliai táj békés panorámájától. Érezte, ahogy Navina meleg, puha fénykeze arcára siklik, és szinte teljesen beborítja egész fejét ez a lágy, szelíd érintés. A mindent elborító könnyed, párás ragyogás ezúttal sokkal gyorsabban ömlött rá, és szinte megijesztette, ahogy lelkébe ilyen sebességgel hatolt ez az er . Átadta magát, egész lényét a szavakkal leírhatatlan érzésnek, és csak engedte, hogy Navina gondoskodó szeretete egy újabb távoli és elfeledett táj, id és élet felé repítse.

9 ÉGET SEBHELY „A szenvedés csökkentése érdekében meg kell különböztetni a fájdalmat magát attól a fájdalomtól, amit mi okozunk csupán azzal, hogy rágondolunk. A félelem, a düh, a b ntudat, a magány és reménytelenség mind olyan érzelmi reakciók, amelyek képesek feler síteni a szenvedést” Buddha

David forró, szinte perzsel

meleget érzett arcán, ahogy magához tért. Úgy t nt, mintha az egész feje egy süt be került volna. Döbbenetes módon, teste egyéb részein nem érzett ilyen forróságot. Nem értette, mit jelent ez. Úgy döntött, kinyitja a szemét. Nyilalló fájdalmat érzett halántékában és szemeiben, ahogy szemhéja felpattant, mintha tüzes katlan mélyére nézett volna. Azonnal becsukta szemét, és kezeivel dörzsölgetni kezdte szemhéját és homlokát. Egy perc múlva ismét kinyitotta szemét, de most kezeivel árnyékot vetett, és óvatosan, lassan tekintett körbe. Egy pillanatig úgy érezte, hogy a tenger fenekén fekszik, mert fölötte végtelennek tetsz kékség terült el. Aztán a kékség közepén észrevette azt, amit l szinte megvakult, olyan fájdalom járta át fejét, ahogy belenézett ebbe a ragyogásba, a napba. Ahogy jobban körülnézett, rögtön megértette, hogy miért csak a fejét érzi kitéve az rült melegnek; teste többi része egy magas, terebélyes pálmafa oltalmat adó árnyéka alatt volt. Feltápászkodott és gyorsan bemászott a h s árnyékba. Ahogy körbepillantott, végtelen homoktengert látott maga el tt. Egy kietlen sivatag rülten nagy, felfoghatatlan méretekkel bíró sivár, forró magányát. Semerre nem találta Navinát. Ez egy pillanatig megijesztette, de eszébe jutott, hogy volt már hasonló érzése korábban, így megnyugtatta magát. Felkelt a homokból, leporolta magát, és hunyorítva végignézett a hullámzó homoktengeren. Megfordult, a pálmafa mögé nézett és rájött, hogy mindenhonnan forró, szinte vakító homokáradat veszi körül. Navina nem volt sehol. Percekig várt és figyelte a sivatag barátságtalan durvaságát. Volt már élete során sivatagban, de ez a táj iszonyattal töltötte el. A magány és a halál csöndje minden erejével nyomta t össze ebben az irdatlan méret forróságban. Hamar elöntötte a kétségbeesés. – Navina! – kiáltotta David és feszülten figyelt. Semmi válasz. – Navinaaa! – kiáltotta még hangosabban, amennyire csak tudta. Hangja úgy t nt el a hatalmas térben, mint óceán feneketlen mélyére hajított k . Semmi válasz nem érkezett. Csupán forró sivatagi leveg kavarodott fel kissé, durva homokpermetet szórva a férfi arcába. Bizonytalanul és egyre idegesebben körbepillantott, zavartan összeráncolta homlokát, és próbált

rájönni, mi történhetett. Navina elrontott volna valamit az utazás közben? – kérdezte magától. Egyre nagyobb teret nyert elméjében ez az els re képtelennek tetsz gondolat, hogy Navina, a tapasztalt és elképeszt en bölcs, szinte mindent uraló lény, elronthatott valamit. David kilépett a pálmafa árnyéka alól és szemei köré helyezte kezeit, hogy ne zavarja a nap ragyogása. Vágyakozó tekintetével lázasan kereste valamelyik d nén a már ismer s fényalakot. Forgolódott körbe-körbe, idegesen járt fel-alá, mindenütt a n t kereste, de bárhogy is meresztette szemét, semmit nem látott az iszonyú homokd néken kívül. – Navinaaa! – kiáltotta David teli torokból. – Merre vagy...? David térdre rogyott a homokban, kezeit mélyen a forró szemcsékbe mártotta. Próbált lehiggadni. Valami értelme csak van ennek az egésznek, hiszen ez csak egy illúzióvilág... nem hagyhat itt, nem ronthatott el semmit! – próbálta gy zködni magát. – Mi a fene ez az egész? – kérdezte maga elé suttogva és szétnézett a tájon. – Próbatétel? David felkelt a homokból és úgy döntött, elindul körülnézni, hátha meglát valamilyen biztató pontot a távolban. Talán Navina éppen erre vár, hogy feltalálja magát ebben a környezetben, ebben az eddig ismeretlen helyzetben. Elhagyta a pálmafa nyújtotta árnyékot, és bizonytalan léptekkel elindult az egyik kevésbé meredek d ne irányába. Alaposan megdolgoztatta a homokbucka, míg felért a tetejére, de mivel ez volt a környéken az egyik legmagasabb d ne, úgy gondolta, megérte megmászni. Felérve azonban teljes erejével lesújtotta a kétségbeesés, a rémület és a szomorúság. Amerre csak ellátott, végtelen, a távol egyre halványuló horizontjáig terjed , hihetetlen méreteket ölt homokd néket látott. Sehol egy árva fa, csak az, mely alatt magához tért, sehol egyetlen épület, akármi, ami az élet jelenlétét mutatná ebben a gyilkos környezetben. Tökéletes csönd vette körül, fojtogató forróság és mindez olyan iszonyú nyomással nehezedett rá, hogy összeesett és meredt szemein át nézte a kietlen sivatagot. Ezt nem hiszem el – gondola magában. Behunyta a szemét, összeszorította szemhéját és arra próbált koncentrálni, hogy ez csak illúzió, nem létezik, ez nem a valóság. Próbálta saját magát eltávolítani err l a helyr l, de ahogy kinyitotta szemét még mindig a homoktenger forró ölelésében volt. – Hogyan fogok innen hazajutni? – kérdezte fennhangon. – Itt vagyok a totál semmi közepén. Azt se tudom, hogy a fenébe kerültem ide! Jézusom, merre vagy Navina? Válasz ismét nem érkezett, csupán a forró leveg vibrálása vált élénkebbé. Elképzelni se tudta, hogyan ronthatta el Navina az utazást, mert már biztos volt benne, hogy a n valamit elhibázott. A kétségbeesés lassan szomorúságba és a gyötr magány okozta depresszióba kezdett átcsapni. Meggörnyedt háttal, meredt és zavarodott tekintettel bámult a nagy semmibe, mely ijeszt formákat öltve tornyosult el tte a milliónyi d ne képében. Hirtelen szörny fájdalom kezdte marni lelkét, ahogy eszébe jutott Julie. Ebben a pokoli magányban minden eddiginél távolabb érezte magától a szeretett n t, könnyek gy ltek össze a szemében és érezte, hogy valami bels gát lágy szálakból sz tt fala megrepedt, és hatalmas szomorúság lett úrrá lelkén. Nem tudott uralkodni bánatán, kétségbeesésén és sóhajtozva, szipogva a tökéletes csönd és magány közepén görnyedve sírni kezdett. Hirtelen úgy érezte, mintha a leveg kissé leh lt volna körülötte, tavaszias melegséggé szelídült a sivatag forrósága, csupán hátát borította be az eddigi melegség. Azonban ahogy figyelt erre a különös jelenségre, rájött, hogy ez a melegség mégsem egészen azonos azzal az éget forrósággal, mellyel a nap addig ostromolta. Meg akart fordulni, hogy megnézze, mi történt, akkor azonban a melegség karjaira és vállaira is ráfolyt, puha, lágy ölelést érzett bánattól szenved , sajgó testében. – Kérlek, David, ne haragudj rám – hallotta meg Navina hangját, ahogy a n lágyan, finoman búgó hangján fülébe suttogott. – Navina! – kiáltott fel David, ahogy felismerte a n hangját. Egyszerre érezte az eddig lelkét maró kétségbeesést, mély szomorúságot, valamint az ujjongó örömöt, hogy újra hallja segít jét.

– Most már nyugodj meg, kérlek. Itt vagyok veled. David könnyes szemekkel fordult meg és meglátta a sugárzó szépség Navinát, akit még sosem látott ennyire ragyogónak. A n fényalakja különös, rendkívül halvány kékes-lilás árnyakat rejtett fehérségben sugárzó énjében, David nem értette, mik ezek a hirtelen el fényárnyak, de nem is érdekelte. – Visszatértél, Navina! Azt hittem, elvesztettelek, hogy valami hiba történt az utazás során és én itt ragadtam... – sóhajtott fel David megkönnyebbülésében. – Valójában, David – szólalt meg Navina –, végig itt voltam veled. – Hogyan?! De hát én semerre nem láttalak, pedig mindenfelé szétnéztem! – Direkt nem tettem magam láthatóvá számodra. – De hát miért, Navina? Láthattad, milyen hatással volt rám ez az egész... nem értelek. – Pontosan emiatt az érzés miatt csináltam mindezt, David. – Akkor ez egy teszt volt? – kérdezte David és felállt a homokból, leporolta magát. – Nem teszt volt. Azt akartam elérni, hogy érezd a magányt, szomorúságot, kétségbeesést, bánatot, gyötr dést és kilátástalanságot. – Nos, remekül sikerült, mit ne mondjak... – David megtörölte szemeit és nagyot fújt, próbált teljesen megnyugodni, ami egészen jól sikerült, bár még mindig érzett némi keser séget lelkében az el bbi gyötr dése miatt. – Kérlek, ne haragudj rám. Én csak jót akarok neked, David. Tudod, néha van úgy, hogy egy tanító fájdalmat okoz a tanítványnak, de csupán azért tesz így, mert azt akarja, hogy a tanítvány felismerje önmagában ezt az érzést. Hogy szembenézzen vele. – Nem haragszom rád, Navina – mondta David és halványan elmosolyodott. – Hogyan tehetném? Hiszen te vagy a segít m, a kalauzom, mindig mindenben segítesz nekem. Navina is elmosolyodott és szelíden megérintette a férfi vállát. – Inkább arra kérlek, te ne haragudj énrám... – folytatta David és lesütötte szemét. – Nem bíztam benned, azt hittem, elrontottál valamit és itthagytál. – Ugyan, David! Tudom, hogy bízol bennem – mosolygott a n biztatóan. – De a szomorúsás és a többi gyötr érzés eltakarták a bizalmat. – Igen... – És éppen ezért történt mindez, hogy ezt érezd. Ugyanis most ezeknek az érzéseknek ásunk a mélyére, David. Beszéltünk már korábban arról, hogy az ember megszületésekor a valódi énje mellé, ami a tiszta lelki energiája, kap egy egót, aminek a feladata, hogy nehezítse a fejl dést és elhomályosítva a valódi éned képét, hamis énképet hozzon létre számodra, hogy az egód energiája egyre növekedjen. – Igen, emlékszem – bólintott David. – Van azonban egy másik, nagyon er s energia. Ez felel azokért az érzésekért, melyek az el bb kínoztak téged. Szomorúság, magány, depresszió, bánat, kiábrándultság, kétségbeesettség, megbántottság, gyötr dések, önkínzó gondolatok. Egyszóval minden olyan, mely lelki fájdalmat eredményez. – Akkor ez egy... fájdalomenergia? – kérdezte David. – Pontosan, ahogy mondod! Így hívjuk ezt az energiát. Rendkívül er s, gyakran er sebb az egónál is. És legalább akkora pusztítást visz végbe az ember életében, ha elszabadul és az egyén nem képes uralkodni felette, kontrollálni azt. – A kórházi rehabilitációm alatt nagyon is éreztem, mennyire elhatalmasodott rajtam ez az energia... – mondta David. – Kínozni, gyötörni, büntetni akartam magam azért, amit Julie-val tettem. Most már megértettem, hogy nem én vagyok a hibás az haláláért. Senki nem is hibázott. Ennek... ennek így kellett történnie... – sóhajtott szomorúan a férfi. – Bár még mindig nem értem, Julie miért hozta ezt az áldozatot értem.

– Mindent meg fogsz érteni id vel, David. David körbepillantott a sivár tájon, melyen egymás hegyén-hátán tornyozódtak a hatalmas nék. A korábban érezhet forróság kellemes melegséggé szelídült, mely egyáltalán nem zavarta a férfit. – Hol vagyunk most és melyik korban? – Ez a táj a Szahara sivatag keleti része, Egyiptom éppen arra van – mutatott Navina megfordulva az egyik irányba. – Nagyjából ötezerötszáz évet utaztunk el re az id ben. Egészen pontosan most Kr. e. 2390-ben járunk. – Jézusom! Megint rengeteget utaztunk el re! – És jó okkal. Ugyanis a fájdalomenergia bemutatására ez egy ideális életed volt. Rendkívül aktívan m ködött benned ebben az életedben ez az er . – És mégis hol éltem? Mert én itt egy árva, semmi közepén növ pálmán kívül egyebet nem látok. Navina felnevetett és közelebb lépett a férfihez. – Azonnal ott leszünk, csak engedd el magad – szólt a n . David hagyta, hogy Navina átkarolja t puha melegségével és abban a pillanatban, ahogy a n finom karjai körülfonták, hihetetlen sebességgel száguldani kezdtek. David nem igazán látott semmit ebben az eszeveszett tempóban, csupán elmosódott foltokat a lába alatt, melyek minden bizonnyal a sivatag d néi lehettek. Az egész utazás egy szempillantásnyi ideig tarthatott, mert ahogy rájött, mi is történik, már meg is érkezett arra a helyre, ahová Navina vitte. David egy forgalmas utcán találta magát, melyen emberek hullámzó tömege keresztül-kasul ment mindenfelé. Az emberek nevettek, beszélgettek, id nként felhangzott egy távoli kiáltás, idegen szavak röpködtek mindenütt. A n k közül néhányan díszes, selyemszer ruhában vonultak, ékszerekkel buján díszített alakjuk csillogva suhant el David mellett. Más n k egészen egyszer kelmékben jártak-keltek, a férfiak közül többen félmeztelen, napbarnított testtel sétáltak, de némelyek, az elegáns n khöz hasonlóan, díszesen, ékszerekkel alaposan felhalmozva úriasan sétáltak. Gyerekek alig voltak az utcán, de ha felbukkant egy kis sötét fejecske, azonnal követte t még egy tucat, és hangosan visítva, nevetgélve szaladgáltak a feln ttek közt. Néhányan kezükben szerszámokat, köteleket és deszkákat cipeltek, vagy éppen fonott kosarakat, köveket húztak kezdetleges, kerékkel ellátott szállító eszközeikkel. Munkások voltak k, akik láthatóan nagyon igyekeztek egy adott pontba, mely David háta mögött, valahol a távolban volt. Id nként fel-felt nt egy pár ökör, melyek mögé hatalmas szekér volt fogva, jámboran, fejüket lógatva az izzó ségben cipelték óriási terhüket, mely építési anyagokból, kövekb l, sziklákból, fákból, valamint nagy kosarakból és ládákból állt, melyek tartalmát David csak sejteni tudta. A hangzavar óriási volt, és David hálát adott Navinának, hogy legalább a forró sivatagi h ségb l szinte semmit nem érez. A széles út mindkét oldalán házak, épületek k l emelt tömbjei álltak. Némelyek több emeletesek, míg mások egy szintesek voltak. Növények, pálmák dúsan n ttek mindenfelé, melyek árnyékában id s emberek pihentek meg, botjaikra támaszkodva, lepleikbe burkolva bámészkodtak és beszélgettek. A szél egy pillanatra áldásosan átsüvített a népes utcán és finom, édeskés, f szeres illatok buja aromáját hozta magával. Egyes épületek között k l emelt kutak álltak, melyek körül igazi emberáradat zsongott, n k és gyermekek kisebb-nagyobb k korsókkal és favödreikkel álltak sorba, hogy a sivatag igazi aranyából b séggel merítsenek. Davidet teljesen magával ragadta és leny gözte ennek a városnak a vibrálása és szépsége. Mert valóban gyönyör nek találta az emberek sokszín ségét, ruháik, kelméik színes választékát, a homokszín épületek el tt tömötten burjánzó növények halmazát, és azt a kellemes atmoszférát, mely egyértelm en békét, jólétet és fejl dést sugallt. – Melyik város ez, Navina? – kérdezte David hosszú percek ámulata után.

– A város neve Men-nofer, vagy ahogyan újabban nevezik, Memphisz. Hosszú-hosszú éveken át Egyiptom egyik legfontosabb városa volt, többször is f város. A legjelent sebb vallási és közigazgatási központ. – Gyönyör , nyüzsg , pezsg ... egészen olyan, mint egy édenkert a sivatag közepén! – Gyere, David – szólt Navina. – Megmutatom, merre laktál. Navina ragyogó fényteste keresztülsuhant az emberek tömegén, David követte t, és bármennyire is próbálta kerülgetni az embereket, minduntalan szellem módjára átlebegett rajtuk. Gyorsan fel is hagyott ezzel a felesleges er feszítéssel és sietett a tovasuhanó n után. Navina a f utcáról egy keskeny mellékutcába lépett, ahol a magas épületek kellemes árnyékot vetettek a homokos talajra. S n növ pálmafák és zöldell növények n ttek a homokszín falak mentén. A lila, kék és vörös virágok édes illata és megkapó látványa egészen bájossá varázsolta ezt a kis utcácskát. Elhaladtak néhány ajtó mellett, melyek közül pár nyitva volt, de az épületbe nem lehetett rendesen belátni, mert meghitt árnyak vonták be intimitással e tereket. A város utcájának nyüzsgése ide nem ért el, a hangok egyszerre távolinak t ntek, csak elvétve lehetett beszédet hallani. Annál többet lehetett azonban munkások er feszítéseinek, balták, kalapácsok, vés k csapódásainak és kötelek súrlódásának hangjait felfedezni. Az utca végét egy alacsony épület zárta le, melyb l hangos beszéd és lármás nevetés hallatszott ki. Egy fogadó volt, melybe a t napsütés el l menekültek be az emberek. David nem látott sokat az itt zajló társasági életb l, de azt látta, hogy ez a hely nem az úri réteg szórakozóhelye; félmeztelen férfiak és ledéren öltözött n k nyüzsgése, kellemes illatok és sós, f szeres ételek szaga keveredett össze. A fogadó el tt az utca kettényílt. Balra, pár méter után zsákutcába torkollt a homokos út, Navina jobbra indult. Az utca jobb oldalán álltak csak épületek, balról pedig tündökl ragyogással sütött be a nap, mely szinte már fehérre mázolta az épületek homlokzatát. Ahogy a fogadó vaskos épülete véget ért, és a sarkán dúsan zöldell növények utolsó ágai mellett elhaladt, David egyszerre meglátta a gyönyör , szinte meseszer , mélykék ragyogást. Megállt, és csodálta a széles folyóról visszaver napsugarakat. – A Nílus – mondta Navina lágyan. – Csodaszép folyó! Az életben tartó véna ebben a sivatagban. – Még sosem láttam így személyesen... – szólalt meg David. – Úgy értem, David Beckerként. A folyóparton apró vitorlás hajók álltak, nagy sürgés-forgás, nyüzsgés, emberek hangos beszéde zsongította a helyet, a hálókat partra húzták a csónakokból; nagy halomban ömlött ki bel lük a megannyi hal. Zöldell növények, sás és nádas n tt a vízparton, s csoportokban pálmafák vetettek árnyékot; melyek alatt néhányan h söltek és szemlélték a halászok munkáját. Navina és David egy percig csak álltak és nézték a szervezett munkát, melynek révén a város lakosai nem szenvedtek hiányt sem élelemben, sem ivóvízben. Amerre csak néztek, a b séget, gazdagságot és szervezett fejl dést láttak. – Gyere, David – szólt Navina. – Most már közel vagyunk. Elindultak a folyóparti házak mentén, melyek jótékonyan fürödtek a ragyogó napsütésben. Navina pár épülettel arrébb megállt egy alacsony ház el tt, melynek tágas földszintjére egy sz k emeletet helyeztek. Két vaskos, dús lombú pálmafa vetett árnyékot a ház bal oldalán, egy melléjük helyezett, derékmagasságig ér k korsóból szinte kiomlottak a lila és vörös színekben pompázó virágok. Az épület hatalmas ajtókkal volt ellátva, melyek most félrehúzva álltak a homlokzat el tt, a napsugarak így félig bevilágítottak a széles földszinti helyiségbe. Az épület egy m hely volt. A legalább tíz méter széles és hat méter mélység helyiségben egy hatalmas asztal volt középen, a falak mentén polcok, eszközök, szerszámok, kötelek, falra akasztott hálók lógtak, a bejárat el tt pedig nagy rakás deszka volt felhalmozva. Az asztal mögött egy férfi dolgozott lázasan. Félmeztelen, napbarnított teste csillogott az izzadságtól, s fekete

haját rövidre vágva hordta. David úgy látta, a fiatalember nem lehetett több 27 évesnél. Alakját majdnem eltakarta a számtalan eszköz, szerszám és munkadarab, melyek feltornyozva álltak az asztalon. – voltál te, David – mondta Navina. – Pepianh volt a neved, a folyón halászó emberek számára készítettél hálót és halászó eszközöket. Valóságos ezermester hírében álltál a városban. Navina belépett a m helybe, David követte és közben le nem vette szemét a férfiról, aki lázas igyekezettel dolgozott. Nem látta különösebben jókép nek, sem olyan embernek, aki vonzó lehet a k szemében, arányos alakja volt ugyan, de egész kisugárzása valahogy visszatetszést, egyfajta ellenérzést ébresztett Davidben. A széles, vaskos fából faragott munkaasztal mellé léptek és figyelték, ahogy Pepianh ügyes, tapasztalt kezeivel hálót fon, szinte villámgyorsan, majd a hálót félrehajítva egy bizonytalan rendeltetés faeszközön kezd el dolgozni. – Valahogy érzem ennek az embernek a negatív kisugárzását... – szólalt meg David. – Nem voltam valami megnyugtató jelenség. – Várj egy percet és látni fogod, mennyire er s a fájdalomenergiája. – Emlékszel, amikor még jóval korábban, Kambodzsában éreztem egy f szer illatot, mely annyira ismer s volt? – Igen – bólintott mosolyogva Navina. – Itt is érzel ilyet. – Igen! Határozottan. Valahogy... nem tudom elmondani, honnan és hogyan jön ez az érzés, de ismer s nekem ez a m hely, ez a sok eszköz. Bár nem tudom megmondani, hogyan kell ket használni, de érzem, hogy valahol mélyen ismerem ket – Hamarosan nagyon gyorsan el fognak jönni érzéseid, emlékeid, végül már mindenre emlékezni fogsz. Hirtelen egy férfi toppant be a m helybe, és félbeszakította a beszélgetést. Homokszín , kissé piszkos leplet viselt, hosszú fekete haja fürtökben lógott homlokára, magas izmos alakja eltakarta a besz napfényt. Mosolyogva üdvözölte Pepianht, majd élénk, perg s hangzású beszéd kezd dött meg köztük, mely alatt Pepianh egy pillanatig sem hagyta abba munkáját. Ez a férfi gyerekkori barátja Pepianhnak – mondta Navina. – Egyre ritkábban találkoznak, mert már számára is kezd terhes lenni Pepianh egyre negatívabb jelleme. Az összes barátját, ismer sét elüldözte már magától azzal, hogy állandón panaszkodik és omlik ki bel le minden negatív jelz , megjegyzés. Rendkívül frusztráló a jelenléte mások számára – Igen – bólintott David. – Nem beszélgetek vele, nem is értem, mit mond, de nagyon érezni lehet a bel le áradó negatív energiákat... ahogyan beszél, ahogyan gesztikulál közben... Pepianh egyszer csak nagyot nyögött és a munkaasztalára csapta a kezében lév , fából faragott eszközt. Emelt hangon szólalt meg, villanó tekintettel nézett barátjára, aki elkerekedett szemekkel, és összeráncolt homlokkal, értetlen arckifejezéssel nézett vissza rá. A férfi halkan mondott valamit, majd hátat fordított Pepianhnak és kilépett a napsütésbe. Egy pillanatra megállt az utcán, visszanézett a m hely felé, fejét megcsóválta, majd nagyot sóhajtva elindult a fogadó irányába, mely mellett nem sokkal korábban Navina és David elmentek. Pepianh a munkaasztal szélét szorongatva nézett barátja után, majd ahogy az elt nt szem el l, kezébe fogta az el bb megmunkált faeszközt, és magában halkan dünnyögve dolgozott tovább. – Hát ez meg mi volt? – kérdezte David. – Mir l beszéltek? – Egy fájdalomenergia reakció. Pepianh barátja bejött és érdekl dött, hogy van. Pepianh természetesen panaszkodott, mint mindig, ez sajnos nem lepte meg a barátját, aki próbálta jobb kedvre deríteni. Egyszer csak Pepianhnak elege lett ebb l és dühösen elküldte barátját, hagyjon neki nyugtot. – Jézusom! Nem voltam valami szívderít ember – mondta fintorogva David.

Pepianh közben tovább dolgozott, de láthatóan mozdulatai idegesek, kapkodósak voltak, a benne gyüleml , haraggal kevert bánatóceán viharosan hullámzott. Egyszer csak fogta a kezében lév fadarabot, megfordult, és a m hely végébe hajította, ahol egy rakás kötél tetején landolva megállapodott a piszkos fal mellett. Pepianh magában morgott valamit, nagyokat fújtatott, majd elindult az utca felé. – Gyere, David – szólalt meg Navina. – Kövessük! Pepianh dühösen, feszülten lépett ki a t napra, majd határozott mozdulattal becsapta a hely két vaskos ajtaját, ezzel sötétségbe temetve alkotásának magányos világát. Nem a fogadó felé indult, hanem az ellenkez irányba, melyre még hosszú sorban álltak a Nílus menti épületek, lakóházak. Navina és David követték a félmeztelen férfit, aki gyors, szapora léptekkel, leszegett fejjel ment a forróságban, id nként fel-feltekintve az izzó napkorongra és magában dünnyögve minden bizonnyal átkozta az isteni fényt. A halászok nyüzsgését l felbolydult part menti utca egy ponton megtört, kis ívben távolodott a folyótól, és jobbra egy sz k, sikátorszer mellékutca n tt ki bel le. Pepianh itt befordult, és gyorsan elt nt az egymást szorosan ér két épület közti árnyékban. Navina és David követték a férfit, aki gyorsan belépett a bal kéz fel li épület földszinten nyíló ajtaján, melyet dühösen bevágott maga után, hogy csak úgy porzott a homok a vékony utcában. Az ajtóhoz érve Navina átsuhant azon, David egy pillanatra megtorpant, mert ilyen eddig még nem történt vele, de gyorsan rászánta magát. Ahogy keresztülment is az ajtón, egy sz k el térben találta magát, melyben fényes lánggal égett egy falra akasztott fáklya. Balra egy széles ajtón át egy földszinti helyiségbe lehetett jutni, azonban Navina az emeletre vezet lépcs felé ment. Az emeleten egy folyosó volt, melynek mindkét oldalán ajtók nyíltak. Navina egyenesen a jobb kéz fel li második ajtó felé ment, és egy pillanat alatt átsuhant azon. David követte. Egy kis, félhomályban úszó lakásba értek, melyben Pepianht találták, aki éppen egy párnázott ül padra heveredett le. A lakás berendezése egyszerre volt merev, szinte spártai egyszer ség , másrészt David úgy érezte, hogy az itt fellelhet valamennyi bútort Pepianh maga készítette. Kis erkély nyílt a szoba végén, mely nyitott ajtaján keresztül engedte be az épület el tti utca lármás hangjait. Pepianh behunyt szemmel feküdt egy kis ideig a padon, majd nagyot nyögve feltápászkodott, emelt hangon megszólalt, odalépett az erkélyajtóhoz és dühösen bevágta, hogy beleremegett az egész szoba. Egy percig csak állt és fújtatott magában, mint egy dühös bika és kezeit ökölbe szorítva meredt a szemközti falra, mely egy kissé rozoga faajtót foglalt magában. A férfi magában dünnyögve elindult felé, felrántotta, majd hangos csattanással bevágta maga mögött. Egy perccel kés bb vízcsobogás hangja törte meg a csendet. – Fürdik – szólt Navina. – Ez el fog tartani egy ideig David, beszélgessünk addig. – Megdöbbentem, hogy milyen ember voltam ekkor... – szólalt meg David továbbra is a fürd szoba ajtaja felé nézve. – Mint egy idegbeteg. – Igen, a fájdalomenergia, melyet az ember nem tud kontrollálni, képes teljesen szétroncsolni az ember idegeit, egész életét. Rendkívüli pusztításra képes ez az er , ha nem tudja valaki irányítani. – Gondolom, ez is eltart egy jó ideig, amíg egy ember rájön, hogyan is kezelje magában ezt az energiát. Navina bólintott. – És hogy egyáltalán felismerje, hogy ez az energia létezik benne, David. Tudod, a felismerések olyanok, mint egy-egy meggyújtott mécses egy sötét szobában. Amíg sötét vesz körül, addig minden szobában lév tárgyat ellenségesnek érzékelsz az ismeretlenségük miatt, félelem, kétségbeesés, majd düh, harag képz dik. De ha már elég sok id eltelt, rájössz, hogy vannak mécsesek is, melyeket meggyújtva fény derül a kis igazságokra. Egyre több és több kis fénypászma világítja be a szobát, mintha apró fénymozaikok lennének, melyek el bb-utóbb kiadnak egy képet. És amikor a szobát teljes fényárban csodálod, rájössz, hogy korábbi félelmeid,

haragod teljesen feleslegesek voltak. Felfedezel egy ajtót a szobán, s kilépsz a szabadba. Minden Földön él ember életének lényege ez. Bármit is tesz, bárhol és bárhogyan is él, akármilyen nemiségben is van jelen, az élete alapja az, hogy kis mécseseket gyújtson. Az életet élvezni kell, szeretni a mindennapokat és mindent, ami körülvesz minket, megtanulni elfogadni és hálásnak lenni érte, mert minden azért történik, hogy segítsen nekünk, még ha ez olykor elképzelhetetlen is, David. Es soha, egyetlen percre sem szabad elfelejteni, hogy minden azért történik, hogy fejl djünk. Így lehet tudatosan élni az életet, fényben, nem pedig sötétségben. – Ezt gyönyör en mondtad, Navina! – mosolygott David és leült a hever re, melyen az imént még Pepianh foglalt helyet. – Es most már látom, hogy tökéletesen igazad van. Úgy érzem, eddig is helyesen éltem, úgy értem, nem tettem olyat, amivel ártottam magamnak, vagy másoknak. Es már látom, mennyi életnek kellett mindehhez eltelnie, mennyi fájdalom, tapasztalás kellett ahhoz, hogy az legyek, aki most vagyok. Navina mosolygott örömében és megölelte Davidet. – És még mennyi mindent fogsz látni, megérteni az életr l a kés bbiekben! Ezután már az, elmúlt életeidet fogjuk alaposan elemezni, David. – Mesélsz nekem err l a mostaniról? Miért voltam ennyire... borzalmas személyiség? – Nos – kezdte Navina és leült David mellé a hever re, kissé hátrad lve, felhúzott lábakkal –, már egészen gyermekkorodban hajlamos voltál a panaszkodásra. Ez tudatosság és egyénfügg , hogy melyik lélek választja az ego, vagy éppen a fájdalom energia túláradását. A gyermekkorodban nem történt semmi olyan, ami traumaként ért volna, azonban ifjú éveidben megismerkedtél egy korodbéli, elragadó lánnyal. – Julie-val, igaz? – kérdezte David és már kezdte sejteni a búskomor Pepianh hangulatának, borzalmas érzelemvilágának okát. – Így van – bólintott Navina. – De nem viszonozta a szerelmedet, más, vagyonosabb, módosabb férfit szemelt ki, és szerzett meg végül magának. – Igen, sejtettem, hogy n van a dologban. A szerelmi bánat mindenkit emészteni tud, Navina, ez természetes, hogy megsínyli az ember lelki világa. – Ez igaz, David, azonban a te rajongásod iránta sokkal inkább volt a testi vágy felszínes vonzalma, mint lelki vágyódás. El kellett volna tudnod engedni t, hiszen lelkileg annyira nem köt dtél hozzá ebben az életben, mint máskor. De a fájdalomenergiádnak nagyon jól jött ez az eset, hatalmas, szinte robbanásszer áradás indult meg benned, amíg a lelked teljesen be nem borította a bánat. A szeretteid, barátaid próbáltak neked segíteni, hogy túl tudj lépni a fájdalmadon, és meggy zni téged, hogy az állandó panaszkodás nem vezet sehova. De nem hallgattál rájuk. Elmerültél abban a mocsárban, mely egyre csak húzott lefelé. – Nagyon szomorú és magányos életem lehetett... – sóhajtott David és töprengve tekintett a szoba fapadlójára, melyen fakó, viselt sz nyegek hevertek rendetlenül. – Igen. Sajnos nem sikerült észrevenned az életben a szépséget, mely mindenhol burjánzik, körülveszi az embert, akárhová is megy. Fontos és hasznos megtanulni meglátni mindenben és mindenkiben a szépet, a jót. Bölcsebbé és békésebbé válik t le az ember, az élete pedig kiegyensúlyozottabbá. – De hát ez hogy lehet, Navina? – kérdezte David. – Én a mostani életemben mindig boldog ember voltam, egészen addig amíg... de azt is mindig tudtam, hogy szerencsés ember vagyok Jó helyen n ttem fel, ideális körülmények között, jó szül k neveltek fel, a szerelem is megtalált... de tisztában voltam és vagyok azzal, hogy vannak élethelyzetek, amikor nagyon nehéz bármi jót is látni az egészben. – Megértelek, David. Valóban vannak olyan szituációk, események, amikor egyszer en képtelenségnek látszik, hogy bármi szépet és jót találjunk a pillanatban. De ilyenkor is meg lehet találni, hidd el!

David elgondolkodva nézett maga elé. A fapadló koszos, kissé porlepte felületét nézte, az erezetekben kutatva válaszok után. Most már elhitte, hogy az életben minden, ami csak körülveszi az embert, t magát szolgálja. De el tudott képzelni, s t, át is élt olyan tragédiát, amiben egy szemernyi szépséget sem tudott felfedezni. Hallotta, hogy Pepianh még mindig fürdik, halk csobbanó hangok jutottak el hozzá. Felállt a hever l és az erkély felé ment. Az erkélyajtó apró lyukacsos fából készült, azon keresztül tódult be a forróság a sötét kis szobába. Az ajtón túl terült el a város, az utcák halmaza, emberek zsongó tömege, akiket apró lyukakon át látott, mintha az egész világ mozaikok ezreib l állna. – Egy szül elveszíti gyermekét – fordult meg váratlanul Navina felé, aki még mindig a hever n ült és kedvesen nézte a férfit. – Ott áll a sírjánál, vagy esetleg a holttest fölött. Ebben mi a szép? Ebben hol találom meg a Jót? Navina felemelkedett a hever l és David felé ment. Alakja ragyogó fénytömegként sugárzott a sötét szobában. – David – kezdte lágy, bájos hangján a n –, meglátni a szépet és a jót nem mindig jelenti azt, hogy az embert elönti a boldogság és arca felragyog, mosolyra fakad. Sokkal inkább azt jelenti, hogy béke járja át az egész lényét, mert képes volt meglátni az életben valami mélyet, tartalmasat, olyat, ami segít neki megérteni, hogyan m ködik maga az Élet. – Milyen mélyet és tartalmasat lehet meglátni abban, hogy valaki a haldokló gyermeke mellett van, és semmit nem tud tenni érte? – David – mosolygott kedvesen Navina –, az emberek dönt többsége retteg szembenézni a halál gondolatával. Félnek még csak beszélni is róla. A halál sokkal több egyszer elmúlásnál. A halál egy kapu, ami hazavezet. Valakinek a halálát látni, átsegíteni t az utolsó pillanatokon hatalmas áldás. – Áldás?! – fakadt ki David. – Attól a pillanattól kezdve, ahogy megszületsz, folyamatosan haldokolsz. A tested bár er södik, és egyre energikusabb leszel – legalábbis egy ideig –, mégis a halál felé tartasz megállás nélkül. Ez olyan tény, amit az emberek képtelenek elfogadni, legalábbis a többség. Beszéltünk már err l, David, hogy mennyire fontos tudatosítani a halált. Ott lenni egy szerettünk haldoklásánál, vagy magát a halott testet látni hozzásegít minket ahhoz, hogy elfogadjuk a dolgok mulandóságát. Rendkívül fájdalmas érzés ezt átélni, tudom jól, de semmi sem történik véletlenül. Ilyenkor a legfontosabb, hogy a haldoklóban esetleg megjelen , a halál iránt érzett félelmet elnyomjuk azzal a mély, tiszta szeretettel, ami bel lünk fakad. Megnyugtassuk t, hogy nincsen semmi baj, nem kell félnie, minden rendben lesz. Adja át magát az érzésnek, ami puhán magához öleli t, és egy pillanattal kés bb látni fogja, valóban minden rendben van. Az életben ez az egyik leginkább szívszorongató pillanat. Minden embernek meg kell tanulnia két alapvet dolgot, fogadni, ami jön, elengedni, ami megy. – Navina, mégis mi értelme van egy olyan életnek, amiben egy pár éves gyermek meghal? Hol itt a fejl dés számára, milyen megtapasztalást ér el ez által? – Segíti a szül k fejl dését. Egy ilyen lélek csakis azzal a szándékkal születik meg, hogy gyors halálával segítse a szül k, hozzátartozók lelkének fejl dését. Az tapasztalataikat akarja ezzel víteni. Hozzáteszem; ezt természetesen el re megbeszélik még odaát. David hosszan töprengett az elhangzottakon és tekintetét az erkélyre függesztette. Úgy döntött, kilép ebb l a sötét, szomorú szobából és a napfény járta erkélyen friss leveg t szív magába. Mintha ezzel megújítaná magát, elméjét lecsendesítené és megnyugtatná. Navina követte t. Az erkélyen pár elszáradt, gazos növény és hervadó virág aszalódott a forróságban. Látszott, hogy Pepianh keze a famegmunkáláshoz szokott, nem pedig a növénygondozáshoz. Hangos, zsongó és színpompás élet hullámzott végig az erkély alatt. Ez nem az a f utca volt, melyet David

látott a városba érkezésekor, de kétségkívül ez is legalább olyan nyüzsg és vidám arculatú, növényekt l dúsan és buján zöldell része volt a városnak. Davidre ráborult a szomorúság fátyla. A beszélgetés felkavarta és hasogatta megsebzett lelkét. Az erkély vaskos fakorlátjára támaszkodva szemlélte a pár méterrel alatta hömpölyg embertömeget. – Az Élet ott van mindenhol – szólalt meg lágyan Navina és hozzábújt a férfihoz. – Minden fában és virágban, minden mosolyban és könnyben, minden napsütésben és éjszakában, minden szívdobbanásban és halálban. Az erkély egyik alacsony korsójában lilás-rózsaszínes, apró szirmú egyiptomi csillagcsokor hervadozott a melegt l. Mintha a semmib l t nt volna fel, egy ragyogó színekb l álló, hártyás szárnyú lepke szállt le az egyik sziromra, és szárnyait lustán lobogtatva pihent meg a virágon. – Nézd csak meg! – szólt oda Navina Davidnek. A férfi megfordult és odanézett, ahol Navina guggolva mutatott a virágra. Közelebb lépett a csillagcsokorhoz és a n mellé guggolva szemlélte a lepkét. Kezét kinyújtotta és nézte, ahogy ujjai átsiklanak az apró, színes testen. Elmosolyodott. – Látod? – szólalt meg halkan Navina. – Élet és halál egy és ugyanaz. Csak éppen a lét különböz állapotaiként jelennek meg. David bólintott és tovább nézte a lepkét, ujjai közé próbálta kapni, megérinteni, de ez nem volt lehetséges számára. A kis szárnyas állat váratlanul felröppent aztán, és apró szárnycsapásokkal gyorsan elsuhant a nyü7sg utca felett a messzeségbe. Ideje továbbutaznunk, David – szólt kedvesen mosolyogva Navina és megérintette a guggoló férfi vállát. David felemelkedett, szembe nézett a n vel. – Köszönöm ezt a tanítást is, Navina. – Szóra sem érdemes – mosolygott der sen a n és lágy, meleg fénykezeit a férfi fejére helyezte. David behunyta a szemét és hagyta, hogy a lassan elöml melegség betöltse egész lelkét. Tudatának utolsó éber pillanataiban még érzékelte, ahogy Pepianh kinyitja az erkélyajtókat, és kilép az erkélyre. De David többet nem látott, nem érzett az egészb l, mert teste és tudata teljesen feloldódott Navina sugárzó fehér ragyogásában és a finom, üde melegben elolvadva maga mögött hagyta a több ezer évvel ezel tti Egyiptom világát.

10 PENGE ÉS SZÍV „Lágyság keménység nélkül olyan, mint a vízpart nélkül.” Zen bölcsesség

Zuhogó es

re ébredt fel. Nem érezte magán a záporozó es cseppeket, így biztos volt benne, hogy védett helyen fekszik. Lassan kinyitotta a szemét és körülnézett az el ször homályosan, majd egyre élesebben elé táruló világban. Egy sötét kis térségben feküdt, a padlót piszok és por borította, büdös szag terjengett az es áztatta h s leveg ben. David feltápászkodott a földr l és az egyetlen olyan rész felé tartott, mely megtörte a sötét helyiség falait. A nyitott ajtón túl sötét, kora hajnali derengést látott, a kékes párában úszó táj gyönyör , vad és sziklás keménységgel tornyosuló hegyeket foglalt magában. Az es megállás nélkül, kíméletlenül zuhogott, David hunyorogva szemlélte a környezetet. A helyiség, melyben magához tért, valamiféle tároló lehetett, falain kötelek és szerszámok lógtak, a sarokban egy felfordított talicska hevert, alatta sötét földbucka. El ször kissé tartózkodva, majd emlékezve, hogy korábban sem ártott neki az es , kilépett a tároló helyiség ajtaján. Navinát nem látta semerre, de emiatt kicsit sem aggódott. Majd el kerül – gondolta magában. A sötétkék lepel mögé bújt, es áztatta h s leveg ben egy falu körvonalai bontakoztak ki el tte. A faházak, és a hozzájuk tartozó kis veteményesek, a s n növ fák, bokrok, növények mind tehetetlenül t rték a hajnali ítéletid t. Id nként egy-egy távoli villám cikázott végig ezüstösen az égen, a hegyek közt meg-megdördültek a fellegek. Olyan hangosan zuhogott az es , hogy David úgy érezte, hogy csak nehezen hallaná meg azt, ha Navina a távolból szólítaná t. Nem tudván, a világ melyik pontjára, a történelem melyik idejére érkezett meg, némi fanyar humorral, hogy t nem éri az es , elindult szétnézni a környéken. El ször szemügyre vette a tárolót, melyb l kilépett. Egy rozoga kis faház oldalához tapasztott, szélben, es ben nyikorgó tákolmány volt. A faház tetejét vastag szalma fedte, oldalairól s zuhatagokként omlott le az es víz. Ahogy jobbra pillantott, egyszer. csak meglátta a faház túloldalán álló Navinát. A n ragyogó, hófehér fényteste káprázatos kontrasztként világított a párás-kék hajnalban. Nem nézett felé, hanem valamit nagyon figyelmesen tanulmányozott a faház túloldalán, ahová David már nem látott el. Odasietett hozzá. Navina széles mosollyal üdvözölte t, de nem szólt egy szót sem, inkább kezével intett el re. David abba az irányba fordult és els reakciója a döbbenet volt. Egy vézna, alacsony, kopaszra borotvált fiú állt az es ben, és elszántan, kitartóan harci mozdulatokat gyakorolt. Félmeztelen teste vékonysága ellenére izmos volt, er s inak és izmok feszültek meg, ahogy a fiú egyre gyorsabban mozgott. A heves es zés láthatóan nem zavarta,

fittyet hányva a környezet durva és rideg mivoltára keményen, határozottan folytatta edzését. Egy pillanatra megállt. Kifújta magát. Engedélyezett magának egy kis szünetet, melyet izmai lazításával töltött. Hihetetlen hajlékonysága és ruganyossága ámulatba ejtette Davidet. A fiú a nyújtások után egy földön hever botot vett fel, mely testénél jóval hosszabb volt, mégis olyan könnyedséggel, pontossággal és gyorsasággal forgatta er s kezei közt, hogy David biztos volt benne, egy tucat feln ttel is el tudna bánni. Perceken át olyan intenzitással edzett a fiú, hogy David úgy gondolta, bár is sportember, ennyit l már er sen lihegne. A fiú a gyakorlatsor végeztével a botot visszahelyezte a földre, szinte milliméterre pontosan ugyanoda, ahonnan elvette, majd leült a vizes f be. Egyenes háttal, mereven nézett maga elé. Tekintete er t és határozottságot sugárzott, szemei sötéten izzottak a kis vízpatakok mögött, melyek kopasz fejér l hullottak alá. A fiú mozdulatlanul, szigorúan ült akár egy földbe ásott szikla. – Liang Chu-Mei – szólalt meg Navina. – És ha jól sejtem, ez a harcias kisfiú én voltam valamikor – mondta David halványan mosolyogva, némi elégedettséggel a hangjában. Tetszett neki Liang ereje és határozottsága. – Mint már nyilván rájöttél, most Kínában vagyunk. Méghozzá az északi tartományok egyikében. – És melyik korban? – Pontosan Kr. e. 788-ban. Itt 9 éves voltál, David. Minden vágyad az volt ekkor, hogy a király személyes test rségének tagja legyél. Ki akartál törni err l a helyr l. Minden napodat edzéssel töltötted, hosszú órákon át gyakoroltál, edzetted és fejlesztetted a tested, hogy kés bb alkalmas legyél a királyt szolgálni. Védeni és szolgálni, csakis erre vágytál. A kis Liang váratlanul megmozdult, fels testét masszírozni kezdte, izmait, ízületeit hajlítgatta, majd felállt a f l. Magához véve a botot határozott léptekkel elindult a rozoga faház felé, és benyitott a nyikorgó ajtón. – A nagybátyád nevelt fel, de meghalt, amikor te tizenkét éves voltál. Ekkor kerültél Kína középs részére, a f városba, hogy egy mesternél fejleszd még tovább a képességeidet. – Miért pont ilyen életre vágytam? – Voltál már korábbi életeidben harcos – mondta Navina. – Itt azonban nem a dics ség, a brutalitás iránti vágy, vagy a hatalom motivált, hanem mások megvédése és megsegítése. Látható ebb l, hogy itt már fejlettebb, érettebb hozzáállásod volt az élethez. David bólintott és elmélkedve nézte a rozoga faházat, ahonnan egyetlen hang sem jött ki. Az egész falut, mely egy lankás domb oldalában terült el, a csönd és az egyre derül h s, es s hajnal fátyla borította. – Ahogy így szétnézek – szólt David –, nem érzem azt, hogy itt bármi is ismer s lenne számomra, Navina. – Mindjárt látni fogsz olyat, ami már biztos ismer s lesz – mosolygott rejtélyesen Navina. – Utazzunk kicsit el bbre az id ben, meglátod, mire gondolok. – Julie-t ismertem ebben az életemben? – kérdezte hirtelen David, még miel tt a n megkezdte volna a szokásos ellazító, utazásra felkészít technikáját. – Nem, David. Ezt az életet külön töltöttétek a világ távoli pontjain. Európa mediterrán vidékén töltött el egy nehéz, fájdalmakkal teli életet. Davidnek összeszorult a szíve ett l és az es ben verg , vékony f szálakra csüggesztette tekintetét. Navina észrevette a férfi megjelen szomorúságát, és kedvesen megölelte t, rámosolygott. – Gyere, David. Induljunk. – Rendben.

Navina a férfi mellé lépett és fénykezét annak homlokára helyezte. David, sejtve, hogy mi fog következni, behunyta a szemét és ellazult. Egy gyors meleg, vibráló hullám ömlött szét egész testében, az érzés kissé más volt, mint amit korábban tapasztalt. A pillanat tört része alatt már el is nt az es áztatta falucskából. *

* *

David szinte egyb l magához tért. Ugyanabban az álló helyzetben találta magát, t le jobbra, kicsivel maga mögött állt Navina. Kinyitotta a szemét, és megdöbbenve látta, hogy az imént látott falu teljesen elt nt. Még mindig, ennyi utazás után is, csodálattal töltötte el az id - és térugrás döbbenetes élménye. Egy gyönyör kertet látott maga körül, melyben si vadságával burjánzottak a tölgyek, feny k, borókák és a zöld mélységek megtör , élénk lila virágzásba borult császárfák. A napsugarak megtörve, a földet éppen csak megérintve zuhantak alá a felh tlen kékségb l. A természet finom, megnyugtató illattal vette körbe Davidet, gyengéd, simogató szell fújt át a fák közt. Egy apró kövekkel kirakott keskeny ösvényen állt, mely bizonytalanul kanyargott el tte, majd egy hatalmas, kérges törzs vörösfeny nél élesen jobbra ívelt. Davidt l balra, egy k l faragott szobor állt, melynek hosszú évekkel ezel tt megmunkált, harcias pózban megkövült testét moha zöldje tarkította. Alatta apró k korsóba vékony csermely bugyogott. – Ez annak az edz komplexumnak a kertje – szólalt meg Navina –, melyben éveket töltöttél. – Gyönyör , békés ez a hely, Navina! – ámuldozott David és mélyen magába szívta egész lelkével a kert atmoszféráját. – Igen, valóban csodálatos – mosolygott Navina. – Ez az ösvény köti össze a f épületet a szentéllyel, melyben a harcosok imádkozással és meditálással töltötték az id t. Kövess, kérlek. Megmutatom, éppen mit csináltál ekkor. Navina a vörösfeny felé indult/a férfi követte t. A vaskos, évszázados múltra visszatekint fa mellett bekanyarodva látták, hogy az erd kert hamarosan véget ér, és egy kis fahíd ível át magasan a f épület hatalmas k tömege elé. A híd alatt halk csobogással patak csörgedezett, mely mélyen befurakodott az erd fái közé. A f épület fala legalább hat méter magas volt, Davidet egy vár, vagy er d falára emlékeztette. A híd végén nyitott fakapu volt, mely apró deszkalapnak t nt a vaskos, szürke falak közé ékelve. Áthaladva a magas kapu alatt, David lélegzete elállt egy pillanatra. A f épület egy monumentális, lapos L alakú épület volt. Hosszan elnyúló árkádsor szegélyezte, melyr l lépcs k egész k tömege omlott alá egy hatalmas f térre, melyet apró téglákból raktak ki. – Navina – szólalt meg David. – Én felismerem ezt az épületet! – Igen, David, ez nem meglep – mosolygott rá a n . A f téren több száz, vörös ruhába öltözött, kopaszra borotvált harcos elképeszt en precíz, összetett, döbbenetesen összehangolt koreográfia szerint gyakorolt. Mozdulataik szinte m vészi szépség ek voltak, hangos kiáltásuk majdhogynem fülszaggatóan er s volt. Tökéletes harmóniában mozogtak együtt. Egymástól adott távolságra helyezkedtek el, kezükben nagy, ívelt kardot tartottak, melyet úgy forgattak, hogy azt szemmel alig lehetett követni. A délutáni ragyogó napsütésben meg-megvillantak a borotvaéles pengék. Egy a tömeggel szemközti lépcs sor tetején álló id s mester mereven állva szemlélte tanítványait, és id nként hangos kiáltással vezényelte az edzést, mint egy karmester. Ahol Navina és David álltak egy meredek lépcs sor vezetett le a térre. Lementek rajta, mialatt a harcosok egy pillanatra sem hagyták abba fárasztó edzésüket. Ahogy leértek a téglákkal kirakott területre, a hatalmas négyzet alakú embertömeg egyik sarkánál álltak. Navina a legels sor irányába ment, David követte t.

lük balra a harcosok hangos, vad kiáltásokkal, villámgyors mozdulatokkal csapkodták, hasították, aprították a párás leveg t, melybe ellenfeleiket képzelték el. Navina az els sor közepénél megállt, és mosolyogva fordult David felé. – Itt vagy, David – mutatott egy alacsony, kopasz, er s testfelépítés és kemény tekintet harcosra, akinek fejér l csurgott az izzadság. Liang er s, inas karjával határozottan markolta kardját, szélsebesen vagdosta, szúrta maga el tt a leveg t. David egy percig állt és tanulmányozta a fiút, aki immár férfivé érett, er s, elszánt harcossá lett a kitartó, állhatatos kisfiúból. – Hány éves vagyok itt, Navina? – Kr. e. 773-ban járunk most, David. 24 éves vagy itt éppen. – Kicsit id sebbnek nézem magam... – töprengett David, ahogy az er lköd arcot, az izzadságban fürd kemény tekintetet figyelte. A tömeggel szemben álló, lépcs sorról figyel id s mester hirtelen nagyot kiáltott, a harcosok ekkor hátraléptek, és bravúros kézmozdulattal megtekerték maguk körül kardjukat, majd villámgyorsan el re szúrtak vele, és hangosat üvöltöttek, mint egy csapat vad oroszlán. David nagyot kiáltott félelmében. Ahogy figyelte az edzést, nem vette észre, hogy túl közel áll a tömeghez. Amikor Liang a mozdulatsort befejezve szúrt kardjával, a borotvaéles penge egyenesen David mellkasán fúródott keresztül. – Jézusom! – ugrott hátra David, majd egyb l mellkasához kapott Természetesen semmilyen hatással nem volt rá az egyébként halálos döfés. Navina nagyot nevetett, majd közel ment a férfihoz és megérintette a vállát. – Ugye egyben vagy, David? – Nagyon vicces... – mondta a férfi, majd is elmosolyodott A harcosok százai a mozdulat után testük mögé helyezték kardjaikat, mereven, terpeszállásban, kihúzott háttal néztek maguk elé. A fárasztó, kemény edzés után egyetlen liheg hangot sem lehetett hallani a csöndes f téren. Várták mesterük parancsát. Az id s férfihoz a f épület árkádsorából egy ifjú sietett, kezében nagy tekercset szorongatott. Ahogy átadta, mélyen meghajolt, és amilyen gyorsan jött, úgy t nt el szem el l. A mester a tekercs átvétele után pattogós, er s hangján a tanítványokhoz kezdett beszélni. Davidet letaglózta, amikor meghallotta az id s embert. – Harcosok! Hosszú várakozás és kemény, kitartó edzés után, végre megtudjuk azok nevét, kiket a Nagy Király test rei közé kíván fogadni! – Hogyan érthetem, amit mond.:.?! – kérdezte David tátott szájjal figyelve az id s kínai mestert, aki közben folytatta beszédét. – Már egészen közel vagyunk a jelenedhez, David. Ahogy jönnek el az emlékek, úgy érted meg az adott nyelvet – mondta Navina. – De figyeld, mit mond! – ... ezen a dics napon – folytatta a mester. – Nagy kiváltság ez azoknak, kik szolgai szívvel, er s lélekkel, tudással és bölcsességgel fogják védeni Urunkat, az Él Istent, és végül vérüket adják érte! A harcosok hangos kiáltással fejezték ki tiszteletüket mesterük és a Nagy Király el tt. A mester kioldotta a fekete-vörös szalagot, mely összefogta a tekercset, majd kinyitotta a vékony pergamenlapot. – Legkiválóbb harcosaink lesznek a Nagy Király személyes rei! – zengte az id s mester. – Négyszáz harcosunk közül mindössze ötnek adatik meg ez az elismerés! Nagy áldás ez! Liang mozdulatlanul, mereven állt, akár egy fatörzs, tisztelettel nézett fel mesterére. – Chan Tan-Hszing! – harsogta a mester, majd a harcosok tömegéb l a nevezett férfi felkiáltva tiszteletét adta. – Chen-pang Lung! – újabb kiáltás követte a mester szavait valahonnan a tömegb l.

– Che-chien Niu! ... Liang Chu-Mei! ... Chin-sung Ma! Ahogy a mester Liang nevét olvasta fel, a férfi, társaihoz híven, kiáltással adta a mester tudtára, hogy elfogadja, és mélységesen tiszteletben tartja a Nagy Király óhaját. Örömnek, dics ségnek vagy beteljesült vágya boldogságának semmi jelét nem mutatta, csupán pislantott egyet, miután elkiáltotta magát. Szálfa mereven állt továbbra is. Miután a mester felolvasta az öt kiválasztott nevét, a pergament feltekerte, a szalagot visszakötötte rá, majd meghajolt tanítványai felé. A harcosok egy emberként hajoltak szinte a földig mesterük el tt, és így maradtak addig, míg az id s ember el nem t nt a f épület árkádos sötétjében. A harcosok szétszéledtek, némelyek felrohantak a lépcs kön, mások a távoli nagykapu irányába tartottak. Hamar kiürült a f tér, csupán néhány harcos maradt, köztük Lang és a másik négy kiválasztott. Barátaik tisztelettel gratuláltak a szerencséseknek, azok pedig egymásnak. Lang halvány mosollyal köszönte meg társai kedves szavait, majd meghajolva tiszteletét adta nekik, ezután kardját kezében fogva lassan elindult a nagykapu irányába. – Zárkózott, csöndes ember voltál – szólalt meg Navina. – Szerettek és tiszteltek az emberek, mestereid a csöndes modorodért, nyugalmadért és békés viselkedésed miatt. Na és persze kimagasló harci tudásodért. – Igen, tényleg látszik, hogy a többiekhez képest mennyivel csöndesebb természet voltam – mondta David és nézte a távozó Liangot, valamint nevetgél , boldogságban úszó társait. – Viszont ez a természeted volt bizonyítéka nagy lelki er dnek – mosolygott Navina. – Az igazán nagy harcosok sosem kérkednek erejükkel, sosem hencegnek. De ez elmondható az olyan emberekr l is, akik életvitelükkel, eredményeikkel és a mások felé szeretettel, odaadással fordulás tisztaságával t nnek ki. k nem vágynak mások elismer szavaira, nem akarják, hogy dics ítsék ket. Egyszer en csak jót akarnak tenni a világban. Az ilyen példák mindig fényként ragyognak azokban az órákban, amikor minden elsötétülni látszik. – Ezzel egyetértek. – Nem kell ahhoz kardot ragadni és harcm vészetet tanulni, hogy valaki harcossá váljék. Felülkerekedni a félelmeinken, legy zni a bajt okozó, de csábító kísértést, ellenállni a világi dolgok romboló erejének – ez tesz valakit er ssé. David mosolygott és bólintással jelezte, hogy mélységesen egyetért az elhangzottakkal. A f tér lassan kiürült és az alászálló mélységes csendben Navina és David egyedül maradtak. A tér kockái jó néhány helyen szinte porhanyóssá váltak és besüppedtek, mert a harcosok lábai a hosszú évek edzései alatt olyan keményen csapódtak a talajra, hogy apránként szétzúzták azt. Mint amikor a hullámok sok-sok év után kettészelik, roncsolják és formálják egy sziget gránitszikláit. David szétnézett az t körülölel épülettömegen. Minden forma, minden kiugró szöglet, ívelt és kis kanyarban végz tet gerinc, a vörösre mázolt vastag oszlopok az árkádsoron, a lépcs k tetején álló kis k korsók, és az itt-ott magasodó hatalmas szobrok ismer sek voltak neki. Elmerülten bámulta a lapos komplexumot, majd hirtelen egy gondolat villant át agyán. – Ott arra – mutatott egy pontra az L alakú épület hosszabbik szárának közepére –, ott van bent egy kis szentély! – Nézzük meg! – mosolygott rá Navina. A legközelebbi széles lépcs soron elindulva hamar feljutottak az árkádsorhoz, melynél egy újabb, két fokból álló lépcs re kellett fellépni. Az árkád alatt békés félhomály h s és illatos leveg je fogadta ket. Több széles kapu, ajtó állt az épület falában, David határozottan tudta, hogy a jobbra lév széles boltív alatt kell belépnie. Valóban egy kis békés szentély csöndes, sötét, tömjén és szegf szeg illattal telített magánya rejt zött odabent. Ahogy David meglátta a szentélyt, megérezte a bel le áradó illatokat és nyugodt hívogatását, érezte, hogy dereka reflexszer en meghajlik. Mélyen, alázattal hajolt meg, majd lassan belépett a térbe.

A szentély elhagyatottan, üresen sötétlett, csupán néhány mécses adott gyér fényt egy lakkozott fával borított fal el tt álló aranyszobornak. A szobor egy meditáló alakot ábrázolt, amint szemeit lehunyva elmerült a pillanat extázisában. Egy tálban apró növényi darabok, szirmok és levelek füstöltek, egy másik, szélesebb tálban folyadék csillogott, mely édeskés illatával bódította Davidet. A szentély padlóját puha sz nyeg borította, melyen szertartásos pontossággal voltak elhelyezve apró párnácskák. – A vallás megkülönbözteti az embereket – szólalt meg Navina a boltív alól, nem követte Davidet a szentélybe. – A valódi és egyetlen igazság megtalálása összeköti ket. Természetesen a vallás képes rá, hogy a szeretet és béke érzésével melegítse át az emberek lelkét, de gondolj csak arra, David, hány háborút vívtak, milyen mérhetetlen embertömeget mészároltak le eltér vallási nézetek okán. – Mi az egyetlen igazság, Navina? – kérdezte David halkan, mintha nem akarta volna hangjával megsérteni a csöndes békét, mely a sötétségben megpihent. – A szeretet – mosolygott rá a n . – Az egyetlen igazság a tiszta szívb l fakad, akár egy kút h s, szomjoltó vize, és a szívnek szól, akár a friss tavaszi es . Egy id után mindenki eljut arra a lelki szintre, amikor annyira lemorzsolódik róla az ego, hogy képes mindenki felé megértéssel, szeretettel és türelemmel fordulni. David szótlanul nézett maga elé egy percig és csak csodálta az t körülvev apró világot, ami valójában mindent magában foglalt, melyért az emberi szívnek érdemes dobognia. Szeretet, béke, család, harmónia, egység, jóakarat és türelem... érezte, ahogy a szentély minden kis tárgya beszél hozzá. Emlékezett azokra az id kre, amikor itt ült és elmélyülve a csöndben, mely saját lelkében volt, a pillanat varázsának élt. – Csodálatos – fordult mosolyogva Navina felé. – Ami benned felismeri és megérti ennek a helyiségnek a lényegét, az a csodálatos, David – viszonozta a n a mosolyt és David felé lépett. – Ha jól sejtem, megint tovább megyünk, igaz? – Csak egy egészen picit ugrunk el re. Navina ismét a férfi homlokára helyezte puha, éteri fénykezét és lassan bevonta Davidet meleg fényköddel. David behunyta a szemét, a szentély sötétségét felváltotta a fehér ragyogás, mely lelkébe olvasztotta a kis helyiség békéjét. *

* *

Éjszaka volt, amikor David magához tért. Ahogy kinyitotta a szemét, egy sötétbe burkolózott várost látott maga el tt, melyet csak apró szentjánosbogarakként világítottak meg az utcákon elhelyezett fáklyák. Távolról, egy domb magaslatáról pillantott le erre a hatalmas városra, mely a kanyargó, csillogó folyó partjára épült. A csillagfényes, tejfehér hold által uralt égbolt meghitt, szinte romantikus finomsággal borult a tájra. Békés, nyugalmas csend honolt, melyet csak az éjszakai tücskök vad ciripelése tört meg. Ahogy David szétnézett maga körül, egy hatalmas, tekintélyes külsej épületkomplexum széles, nagy lapokkal borított udvarán állt. Navina mellette ragyogott és elmerült a város éjszakai szépségében. – Hol vagyunk most, Navina? – kérdezte a férfi. –Ez a f város, Xiang. Az ott lent pedig a Wei folyó, mely életet adott a termékeny tájnak és ennek a kiterjedt, gazdag városnak. Ott pedig – mutatott Navina egy pontra a távolban, a város végében – láthatod azt az épületet, ahol annyit edzettél, hogy test r lehess. David bizonytalanul pislogott a távolba, a folyó kanyarulatán túlra. A messzeségben éppen csak látni vélte a nagy L alakú épületet, annak fényeit és körülötte az erd -kert sötétjét. – Id ben mennyit utaztunk el re?

– Csupán két évet, David. Kr. e. 771-ben vagyunk most. David körbepillantott. A hatalmas udvar tökéletesen sima volt, a k kockák egy nagy kirakós játék darabjainak t ntek, ezernyi sötétszürke szemként nézték az éjszakai eget. A tér távolabbi végében egy magas fal állt, rajta óriási, tömör fakapu, vasalt pántokkal meger sítve. A falnak ezen a pontján két torony magasodott, melyekben jelz tüzek égtek. A kapu melletti fáklyák fényében két r merev sziklaalakja látszott. A tér közelebbi végében magas lépcs sor volt, mely az udvar teljes szélességében nyújtózott. Navina és David ennek a lépcs sornak a tetején álltak, ezért látták be az egész várost a falak fölött. A lépcs sor egy kisebb udvarra vezetett, mely el tere volt a hatalmas kövekb l, fákból, oszlopokból, árkádokból és bonyolult tet kkel tarkított monstrumépületnek. A legalább négy emelet magas épületkomplexum közepén magas torony ágaskodott, csúcsán jelz fény égett, mely mintha csak üzenni akart volna az égbolton figyel isteneknek. Az udvaron precízen, szinte mérnöki pontossággal eligazított növények sorakoztak, apróbb feny k, tuják és puszpángok nagy k korsókban, melyek vetett árnyékát fáklyák fényei törték meg. – Ez a királyi palota, ugye? – kérdezte David. – Pontosan – bólintott mosolyogva Navina. – Wu király lakhelye és igazgatási központja. Ez a Zhou királyok kora, David. Ebben az id ben már két éve szolgáltál itt rként. Tökéletes munkát végeztél, igazán meg voltak veled elégedve. – És merre vagyok most? – Éppen ott – mutatott Navina fénykeze az épületkomplexum árkádsora felé. Navina és David közelebb mentek. Az árkádsor sötétsége el tt két férfi állt mereven. Hatalmas pengéj alabárdjukat egy kezükben fogva, mereven, szigorúan álltak. Alakjukat a mellettük lév korsóban ég t z ragyogta be, láthatóvá téve fényes páncéljukat, fekete és vörös színekb l álló kelméjüket, melyen címer és írás volt látható. Fejükön csúcsos sisakot hordtak, melyet úgy díszítettek, hogy David azt hitte, bármelyik pillanatban leugorhat róla egy sárkány tüzet okádva. A két r közül Liang állt a baloldalon. Félelmet nem ismer arckifejezése és szilárd állása rettent harcos benyomását keltette. Mindezek mellett David a fáklyáktól megvilágított fekete szemben jóságot, alázatot és intelligenciát fedezett fel. Nem barbár, vad, vérengz harcos volt , csupán egy hazáját és szeretett királyát h ségesen védelmez ember. Arcának jobb felén piros vágás húzódott, a seb nem t nt frissnek ugyan, de David gyanította, hogy nem lehet pár hónaposnál régebbi. – Edzés közben szerezted – szólalt meg Navina, észrevéve a férfi érdekl dését a seb iránt. – Egyetlen embernek sem okoztál fájdalmat, sérülést, kivéve természetesen az edzésen. De harcban nem kellett részt venned. Még... David kérd tekintettel nézett a n re, de miel tt megkérdezhette volna, hogyan értette ezt, hatalmas lárma törte meg az éjszaka csendjét. A tér végében lév kapunál, az rtornyokból hangos, kétségbeesett kiáltások hangzottak, vadul rángatták az rharangokat. Liang és test r társa összenéztek, majd hang utasította az rt, hogy azonnal rohanjon és riadóztassa az rséget. Liang el relépett, alabárdját er sen szorítva, elkerekedett szemmel meredt a sötétségbe a kapu felé, melynek túloldaláról egyre hangosabb ordítások, vad kiáltások hasogatták fel az éjszaka fátylát. Hatalmas, vad embertömeg áradt a palota felé. hang szemében nyoma sem volt félelemnek, láthatóan minden idegszálát megfeszítve koncentrált, aggodalma nem a saját életéért szólt, hanem királyáért, akit védett, akár élete árán is. Fáklyák rjöng vadsággal rángatózó fénye lepte el az éjszakai álmát alvó várost, mindenfelé tüzek lobbantak és fekete gomolygó füstfelh k emelkedtek a csillagokkal teli égbolt felé. Hatalmas zkígyóként kanyargott a fáklyás emberáradat a királyi palota felé vezet úton. David úgy érezte,

eljött a világvége, mintha megnyílt volna a föld és a pokolból állati vadsággal özönlött volna fel a vérszomjas sereg. Pillanatokkal kés bb a királyi test rség állig felfegyverzett tagjai szélsebesen elözönlötték a palota f terét, mindenki a megadott helyére állt, teljes harckészültségbe rendez dve várták az elkerülhetetlent. Úgy t nt, Liang egy kisebb test rgárda felel se és vezet je, mert egy tucat harcos igyekezett elé, meghajlással tisztelegtek el tte, majd parancsait követve egy részük a kapu felé rohant, hogy a tornyokban foglalják el véd állásaikat, a többi harcos viszont az árkádsor mentén helyezkedett el. Nem telt bele egy perc, és a több tucat harcos elfoglalta helyét, lándzsáikat, alabárdjaikat el re szegezve, kardjaikat kivonva elszántan várták a támadókat. Ahogy megsz nt a harcosok páncéljainak és fegyvereinek csörgése, az utasítások és parancsok kiáltozása, mély csönd ereszkedett a térre. A feszültség mély sebet ejtett az éjszaka sötét fátylán. Várakoztak A kígyózó fáklyatömeg, a vad horda egyre hangosabban közeledett a f kapu felé. Nem lehetett ket megállítani. Mindent felperzseltek, ami az útjukba került. A város szinte ragyogott abban a pusztító t zvészben, melyet ez a vérszomjas sárkány rá zúdított. A kapu melletti tornyokból kiáltás hallatszott, majd egy pillanattal kés bb a vaskos, pántokkal meger sített kapu hatalmasat nyekkent. A támadókat egy alig emberszélesség kapu választotta el attól, hogy betörjenek a térre. A falakon lév katonák eszeveszett sebességgel és lendülettel védték a kaput, nyilakat l ttek a rohamozókra, hatalmas sziklákat és fatörzseket vetettek rájuk, gyújtófolyadékot locsoltak a falak tövébe. Semmi nem használt. A fakapu recsegése félelmetes volt. Minden egyes lökéssel egyre jobban hasadt szét a kaput tartó pánt. A téren álló harcosok összeszorított foggal, szúrós szemmel, elszánt tekintettel, fegyverüket szinte szétroppantva meredtek a kapu irányába, várakoztak, csöndben, mereven. Várták az elkerülhetetlen pillanatot. David Liang felé nézett. A férfi egyik kezében hatalmas, ívelt pengéj kardot tartott, másikban egy hosszú, t hegyes lándzsát szorongatott. Úgy állt, akár egy rendíthetetlen fatörzs, egy megingathatatlan, hatalmas feny , melynek gyökerei elszántan és mélyen ágyazódtak a tér kockáiba. Ebben a pillanatban a kapu irtózatos reccsenéssel kiszakadt helyér l és nagy port kavarva, hatalmasat csapódva zúdult a tér kockáira. A támadók bejutottak a f térre. rült, fülrepeszt kiáltások hallatszottak. Félmeztelen és éppen csak leplekbe, kezdetleges rpáncélokba bújt vad, állati vérszomjban ég emberek egész óceánja áradt be a sz k kapunyíláson. Megállíthatatlan, feltartóztathatatlan tömegük minden pillanatban megsokszorozódott. A felfordulás elképeszt méreteket öltött. A kapuban álló test röket pillanatok alatt lemészárolták a támadók, a f téren álló páncélba bújt királyi harcosok félelmet nem ismerve rohantak halálukba. A fáklyák és k korsók feld ltek, a növényeket elnyelte a pokol, az egész világ a feje tetejére állt. Mintha meggyulladt volna minden körülöttük, Davidet páni félelem járta át, szíve hevesen vert, holott tudta, nem érheti baj, de az egész esemény szinte szívrohamot idézett el nála. A test rök bár sokkal jobban voltak felfegyverezve, a támadók számbeli fölénye elsöpr volt. Percek alatt lerohanták a f teret, elözönlötték a falakat és könyörtelenül áradtak a magas lépcs sor felé, melynek tetején Hang állt maréknyi harcosával Ez volt az utolsó véd bástya. David Liangra nézett. A férfi eltorzult arccal, hatalmas kiáltással fogta kezébe hosszú lándzsáját és félelmetes er vel hajította a lépcs aljához ért embertömegbe. A lándzsa két embert döfött át egyszerre. Hang jobb kezébe fogta kardját, bal kezébe kisebb t rt vett és katonái felé fordult.

– Harcosok! Haljatok dics halált! A páncélba és fekete-vörös lepelbe öltözött, állig felfegyverzett katonák rémiszt üvöltést hallattak, vicsorgó fogaik és guvadt szemeik extatikus állapotot tükröztek. Ki-ki kardját, lándzsáját, alabárdját markolva várta és vágyta a halált. Navina és David félrehúzódtak a lépcs sor bal oldalára, egy k korsóból világító fáklya fényénél várták a pillanatot. Az els támadók, akik felértek a lépcs sor tetejére, azonnal szörny halált haltak, ahogy testüket felszabdalták és aprították Hang és katonái fegyverei. A lépcs k alján lév k szinte passzírozták felfelé a többieket, így pár pillanat múlva elhatalmasodott a káosz Liang és emberei körül. hang hihetetlen gyorsasággal és ügyességgel vágta az ellenséget, de mint egy burjánzó pestis, úgy lepték el a támadók a fels teraszt. Nem telt bele egy perc, és Liang már csak három katonájával együtt tudta védeni a palotát és a királyt, az embereket, akik rá és csapatára bízták az életüket. A lépcs t egyre s söd vérfolyam borította, sokan elestek a csúszós felületen. David elborzadva, megkövülten nézte az eseményeket és mintha lassított felvételen látta volna Liang sies, ám reménytelen küzdelmét, majd az t körülvev emberáradat kíméletlen csapást mért rá. Liang halálhörgése beleremegett a véres éjszakába és David összerándult, mintha az testét érte volna kíméletlen csapások tömege. Ahogy az összes test rt sikerült megölnie, az ellenség vad, fékevesztett rohama az árkádsor felé özönlött, feltépték, bezúzták a kapukat, villámgyorsan elárasztották a királyi palotát. Pár perc múlva a f tér szinte teljesen kiürült, a palota felragyogott, ahogy perzsel lángnyelvek lobbantak fel benne. A f tér vérvörös felülete bizarr ellentétként feszült az ég sötétkékjének. Mindenfelé felaprított, megnyomorított emberek és testrészek hevertek. Páran még mozogtak, próbáltak feltápászkodni, de halálos sérülésük lassan a sötétség felé húzta ket. Halk nyöszörgésük és ny gl désük szívszaggató hangjai hátteréül szolgáltak annak a pokoli lármának, ordításnak és hörgésnek, mely a palota falai közt terjengett. A megölt emberek tömegén át David lassan Liang felé ment. A férfi még életben volt, könnyes szemmel nézett fel a csillagfényes égre, kezei közt még mindig szorongatta kardját és halkan nyögött magában. Látszott rajta, hogy dacol a habállal, hogy fel akar kelni és harcolni tovább, védeni, akikért felesküdött, akiket most – úgy érezte – cserbenhagyott. David szemeib l könnyek buggyantak el és letérdelt a haldokló mellé, aki egykor maga volt. Figyelte, ahogy a nyakában a megfeszült ver ér egyre kisebbet lüktet, egyre jobban süllyedt a férfi a halál puha sötétjébe. Az utolsó lélegzetvételekor teste megfeszült, ujjai közül kiesett a kard, és ahogy a vas megcsörrent a véres k kockákon, Hangból elszállt az élet. David felállt és szomorúan, szinte testén érezve egykori teste fájdalmait, nézett le a h s harcosra. – A harcos felfogás szerint h si halált haltál – szólalt meg halkan Navina. – De ez neked nem volt elég, David. – Ezt hogy érted? Navina közel ment a férfihoz, átölelte a vállát és halkan szólt hozzá. – Rettenetes, ami itt történt. A pusztítás véres poklában azonban nem egy vad, vérszomjas harcosként voltál jelen, hanem egy emberként, aki megvédi azt, ami szerinte fontos. De úgy érezted, hogy nem tudtál kiteljesedni, mint harcos. Láttad, hogyan szorongattad életed utolsó pillanataiban a kardodat. Nem tudtad elfogadni, hogy így legyen vége. – Mit tettem akkor? Mivé váltam ezután, Navina? – Megmutatom – mondta a n és azzal David homlokára helyezte meleg, puha fénykezét. David érezte, ahogy gyorsan átadja magát ennek a melegségnek, és ahogy szemei lecsukódtak a ráboruló meleg, puha, kényeztet fényfátyol alatt, nem látta már többé a borzalmas teret, melyen emberek ölték halomra egymást az éjszaka mindent látó szeme alatt.

11 RAGYOGÓ BRONZ „Még egy isten sem változtathatja vereséggé annak az embernek a gy zelmét, aki önmagát gy zte le.” Buddha

David halk, majd egyre hangosabbá, egyre dübörg bbé váló morajlásra tért magához. Ahogy kinyitotta a szemét, hatalmas, végtelen, haragosan hullámzó tengert látott maga el tt, mely az acélszürke korahajnali égbolt alatt terült el. Észrevette maga mellett Navinát, akinek izzó fényszemei a távolt kémlelték. David egyfajta szomorúságot vélt felfedezni a n pillantásában, amit nem tudott értelmezni. Egy sziklafal tetején álltak, mely alatt méterekkel a tenger haragos hullámai nagyot fröccsenve zúzódtak szét. Az id nem volt sem meleg, sem hideg. A nap els aranyló sugarai már kezdtek felbukkanni a távoli horizonton, elválasztva ezzel az éjszakára egybefolyt eget és vizet. Valami gyászos, szomorú feszültség hullámzott a leveg ben, a h sít szelek mintha a végzet b zét hozták volna magukkal. David halványan sejtette, hol van és melyik korban, de érzését nem tudta megérinteni, akárhányszor próbálta felidézni és megragadni az emléket, az makacsul elúszott el le. – Hol vagyunk Navina, melyik korban? – kérdezte a férfi le nem véve szemét a tengerr l és az emelked napkorongról. – Görögországban vagyunk, David – mondta a n kissé gyászos hanglejtéssel. – Miért vagy most ilyen? Mi a baj? A n egy percig némán állt és nézte a viharos tengert, melyen egyre szélesebb és hosszabb aranyló folyam ömlött végig, amikor a nap el bukott a hullámverésb l. Davidet zavarba ejtette Navina furcsa hangulata. – Fordulj meg, David – szólalt meg a n szinte suttogva. A férfi meglep dött a válaszon. Kissé idegesen fordult hátra, egyre növekv aggodalommal, hogy vajón mit fog látni, ami ennyire felkavarta Navinát. Ahogy hátrapillantott, magas, sziklás hegységet pillantott meg, melyen dúsan, szinte áthatolhatatlanul n ttek cserjék, szömörcék és feny k. A sziklafal nagyon közel, alig tizenöt méterre lehetett Davidt l, ijeszt en magasodtak fölé a mészk formák. Mintha egy keskeny út, átjáró lett volna a tenger mellett, a talaj barnás földje alaposan feldúlva, széttaposva, szinte romokban hevert el tte. Jobbra pillantva semmit nem vett észre, csupán enyhén ívelt tovább a tenger melletti keskeny út, a távolban azonban mintha barnás-fekete tömeget látott volna a hegység lábánál, ahol már szélesebb, tágasabb volt a terület. Amikor balra tekintett, elakadt a lélegzete.

Harci vértbe, bronzpáncélokba öltözött katonák egy csoportja a földön fekv , vérben ázó emberroncsokat, maradványokat szedte össze. A halottakat csöndesen, tisztelettel és figyelemmel bugyolálták leplekbe, majd hurcolták el. A keskeny út cuppogott a vért l és minden elképzelhet emberi testnedvt l, mely rozsdavörössé színezte, förtelmes dagonyává változtatta a földet. A halál szinte elviselhetetlen vér-, vizelet- és széklet szagot árasztott. A távolban kis sereg állomásozott. A végkimerülés szélén vánszorgó, számtalan sebesülés nyomait visel férfiak maroknyi tömege, kiknek bronzpajzsaik horpadtan, rommá verve ragyogtak az emelked nap fényében. A fáradt görög harcosok már nem csupán félholtnak látszottak, sokkal inkább a poklot megjárt lidércek voltak, akik még egy utolsó rohamra készültek, mellyel végleg alámerülnek a halál véres bugyrában. – Kr. e. 480. Augusztus 10-e van most – szólalt meg halkan Navina. – A thermopülai csata utolsó napja ez, David. – Atyaisten! – nyögött fel a férfi, ahogy tudatosult benne, mi történt ezen a helyen. Navina lassan közelebb ment a görög sereghez, ami borzalmas állapota ellenére is er snek, félelmetesnek hatott. David követte a n t, együtt mentek a cuppogó, véráztatta, testrészekkel és halottakkal teli keskeny szorosban. Ahogy a görög katonákhoz értek, akik csöndben szedegették össze halottaikat és fegyvereiket, nem hallottak sírást, sóhajokat, kesergést és könyörgést, csupán a bronzpajzsok apró koccanását, fegyvereik halk csörgését és csöndes nyögéseket, ahogy a nehéz hullákat bebugyolálták és elcipelték. A tengerparton emelked sziklafal egyik magasabb, kiemelked pontján egy harcos büszke alakját látták, mintha egy fest nek állna modellt a napfelkeltében, a rendíthetetlen h s katona tökéletes alakját megformázva. A férfi mereven állt, jobb kezében kardot tartott és er s, elszánt tekintettel meredt a távolba, oda, ahol David az imént barnás-fekete tömeget látott. Testét csillogó bronzpáncél fedte, melyen számtalan horpadás, vágás nyoma éktelenkedett, megviselt vértje rengeteg halálos csapástól védte meg t. A sisakot, melynek csúcsos tetején vörösre festett lósz r díszelgett, bal kezében tartotta. Napbarnított arcát sebek, vágások régi és friss nyomai tarkították, szbe hajló fekete haja göndör fürtökben csapzottan lógott, állán vastag, csúcsos szakáll n tt. A napfelkelte aranyló fényében ez a sebzett harcos félelmetes, er s és elszánt ember benyomását keltette. Ahogy David nézte t, hirtelen beugrott neki, ki is ez a férfi. – Leonidász király – szólalt meg Navina mintha csak David gondolatait hangoztatta volna. – Emlékszem rá... ismertem t.... – motyogta halkan David és közelebb ment a férfihoz. Leonidász barna szemei t zben izzottak, ahogy a távoli perzsa sereget szemlélte. Nem lehetett kitalálni, mire gondol, de David sejtette, mi jár a király fejében. Ahogy szemt l szemben állt a hadvezérrel, a spártaiak királyával, váratlanul alázat, tisztelet és rajongás vett rajta er t, térdeiben kis görcsöt érzett, mely arra kényszerítette, hogy letérdeljen a nagy harcos el tt. – A beidegz dések hosszú évszázadokon, évezredeken keresztül a lélek részévé válnak – szólalt meg Navina. – Es most, hogy egyre közelebb vagyunk a jelenedhez, David, egyre er teljesebben jönnek el az emlékek, érzelmek és gondolatok. David felállt és direkt kissé meghajolva szembenézett Leonidásszal, aki vagy egy fejjel alacsonyabb volt nála. Ennek ellenére David úgy érezte, hogy eltörpül el tte. A harcos király mereven, nyugodtan lélegezve nézte ellenségeit, akik a távolban arra készültek, hogy végs csapást mérje rá és seregére, szolgasorba taszítva szeretett népét és földjét. Leonidász váratlanul megfordult, mintha egy addig keményen földben álló szikla fordult volna ki helyér l, és határozott léptekkel elindult a görög sereg felé. A spártai katonák vértjeiket er sítették magukra, pajzsaikat javítgatták, foldozták, kardjaik és lándzsáik hegyét, élét fenték, hogy biztosan áthatoljon a perzsa vérteken, húsokon és csontok közt. Kisebb-nagyobb tüzek égtek, melyek körül a harcosok gyülekeztek, készül dtek az utolsó összecsapásra, vagy éppen minimális harci fejadagjukat sütötték, fogyasztották el némán. Más

görög városállamokból érkezett katonák pár ezres csoportjai, sebesült, fáradt és meggyötört emberek a földet nézték ültükben, feküdtek és magukban halkan könyörögtek az istenekhez, hogy kíméljék meg ket és családjaikat a szörny végt l. Leonidász megállt katonái el tt. Megvárta, míg minden szem rászegez dik. Éppen kinyitotta száját, hogy beszédet mondjon katonáinak, amikor jobbról a hegyoldal fel l egy vágtázó lovas érkezett elé. A katona alig kapott leveg t az igyekezett l, olyan sebesen érkezett, hogy kis híján lezuhant lováról, ahogy leugrott Leonidász elé és meghajolva a király el tt nagyokat lihegve tiszteletét adta. – Királyom... – nyögte a férfi. – A perzsa... a perzsa sereg... – Állj fel és fújd ki magad! Nyugalom – szólt Leonidász. A férfi felállt és nagyot fújva csillapította le magát. – És most beszélj! – A perzsák átkeltek a Kallidromos-hegyen! Valaki elvezette ket az Anopaia-ösvényhez – a hírnök hangja reszketett a rémülett l. – Hatalmas perzsa sereg tart a tábornak! A hátunkba kerülnek és a másik perzsa sereggel összenyomnak minket! A hírhozó térdeire támaszkodott és lihegése lassan alábbhagyott. Leonidász király mereven nézte t, aztán gondolataiba merülve szemlélte harcosait. Percekre megállt minden mozgás a táborban, minden szem a királyra szegez dött. Egy spártai harcos 170 lépett Leonidász mellé, láthatóan magas rangú parancsnok volt. Leste ura minden rezdülését, várta a parancsot. – Összehívom a haditanácsot – szólalt meg a király. A parancsnok meghajolt Leonidász el tt, majd elszaladt, hogy értesítse a többi görög városállam vezet jét, miszerint a spártai király beszélni akar velük. Navina és David nézték a távozó királyt, amint elvegyül katonái között, mélyen a görög táborba ment, hogy meghozza élete egyik legnehezebb döntését. A spártai katonák egymással halkan beszélgetve kis csoportokba ver dtek össze, mások a perzsa sereget mentek megszemlélni a tengerparti sziklákról, megint mások csendben tovább élesítették fegyvereiket és készültek az elkerülhetetlen harcra. A pár száz még életben maradt spártai harcos bár teli volt sérülésekkel, testüket több helyen sebek véres csíkjai borították, er s és rendíthetetlen, félelmet nem ismer sök benyomását keltették. Davidet leny gözte ez az er , mely bennük lakozott. Pár perc múlva visszatért Leonidász király és bejelentette, hogy a görög tábor megoszlik. A megmaradt spártai katonákat továbbra is támogatja a mintegy 700 theszpiai, valamint 400 thébai katona. Azonban a még életben maradt pár ezer egyéb görög városállamokból érkezett harcost elbocsátotta vezet ikkel együtt, hogy azok nyugodtan visszavonulhassanak. A görög hadsereg nagy részének elvonulta után Leonidász király megállt harcosai el tt. Mereven, szigorúan, rendíthetetlenül masszív alakja, mint egy gránitszikla, úgy magasodott a katonák el tt. Kardját er sen kezébe fogta, hogy szinte ropogtak ujjai, majd hangosan, ahogy csak tudott, a sereghez szólt. – Harcosok! Spártaiak! – zengte a király túlharsogva a tenger vad hullámait. – Ne higgyétek, hogy jókedvemb l vagyok itt, és várom a perzsák utolsó rohamát. Ha tehetném, én lennék az els , aki hazamenne. De nem tehetem. Kötelességem megvédeni a mögöttünk lév , visszavonuló katonákat. Egész Göröghon van most mögöttünk, emberek! Ha mi feladjuk, ha hagyjuk, hogy a félelem elhatalmasodjon szívünkben, az egész életünk semmit nem ért. Akkor elesett bajtársaink vére hiába hullt! Amikor majd utoljára látjuk szemt l-szemben a perzsát, és utolsó alkalommal hatol húsúkba a pengénk, majd mikor utoljára szabdalnak össze minket e gyáva sereg csatlósai, abban a percben, fiaim, egész Göröghon összefog, egy egységgé szilárdul és a spártaiak nevét l reszket perzsa kutyák elsöpr vereséget szenvednek majd! De az holnap lesz. Rajtunk múlik, emberek, hogy a holnap megvirrad-e a görög szívekben. Irtsátok ki a félelmet szívetekb l,

legyetek oly bátrak és elszántak, mint még soha, mert ma mind itt halunk meg. Ne feledjétek, csak akkor születnek nagy tettek, ha bátrak azok, kik cselekednek! Ha úgy érzed, a félelem kezdi betölteni lelked, megrettensz az ezernyi ember láttán, csak nézz rám! Az els sorban leszek és harcolok érted, harcolok egész Göröghonért! A spártai katonák kardjaikat, lándzsáikat, pajzsukat az égbe emelve mennydörg robajjal ordították el magukat, torkukból el tört a rettent és félelmet nem ismer hangorkán, melyet a tenger haragos hullámai az zött, gyáva perzsa sereg felé vittek. A nagyjából ezer theszpiai és thébai katona nem ujjongott örömében, hogy itt kell meghalniuk, ket a félelem vasmarka szorongatta. Leonidász a harcosaihoz lépett. Végigmérte az er s, bátor férfiakat, kiknek lényege az alvadt vér, sár és orrfacsaró b z mögött rejlett. Megakadt büszke tekintete egy hatalmas spártai harcoson, akinek arcát keresztben felhasította egy perzsa penge, testét vágások nyomai tarkították. A harcos óriási méretével kimagaslott a görögök közül. Eddig ült és komótosan élezte rövid kardját, de ahogy a király beszédet mondott és felállt, óriási alakja rémiszt en hatott a görögök közt. Davidnek ismer s volt a férfi. Ahogy közelebb ment, és az óriás meglep en szelíd, ám mégis rettent erej pillantását látta, saját egykori énjét fedezte fel benne. – Hogy van a szemed, Aigeus? – kérdezte t le Leonidász. – Az egyikkel még látom a perzsát, királyom – válaszolta dörg hangján az óriás. – Jól van, fiam! – bólintott Leonidász és megveregette Aigeus hatalmas vállát. Aigeus közel két méter magas, izmos, széles vállú, bikanyakú harcos volt, még Davidnél is nagyobb, pedig David is magas, sportos testalkatú ember volt. Drabális méretei ellenére szerény, visszahúzódó jellem volt, akinek er s pillantása mögött gyengédség es mély érzelmek voltak felfedezhet ek. David közel állva Aigeushoz szemlélte a harcost, és megértette, miért vágyott Kína után még egy utolsó olyan életre, melyben harcosként élhet, és halhat. Aigeus testesítette meg a tökéletes harcost. Megjelenése félelmet kelt volt, azonban intelligenciája, harci tudása és meglep en visszahúzódó, szerény jelleme óvatossá, megfontolttá és bölccsé tette. – Azért vágytál erre az életre – szólalt meg Navina –, mert Kína után úgy érezted, még maradt benned harci kényszer. Ki akartad oltani végleg a tüzet, mely harciasságod táplálja. – Sikerrel jártam, Navina? – Hamarosan látni fogod, David. Ebben a pillanatban három kürtfújás hangzott fel a hegyek közt. Ezt követte újabb három fújás a tengerparttól. A kettéosztott perzsa sereg jelt adott egymásnak a támadás, a végs harc megkezdésére. Alig lehetett pár percük hátra, amíg a perzsák elérnek a görög táborig. Leonidász királynak gyorsan kellett cselekednie. A tábor védelmére rendelte a theszpiai és a thébai gyalogságot, hogy a hegyi ösvényr l lezúduló ellenséget megállítsák, és legalább id t nyerjenek A megmaradt spártai katonákat hatalmas, téglalap alakú phalanxba rendezte. A görög táborban maradt katonák feszültsége és félelme s volt, akár egy feketén gomolygó köd. A spártai katonák mereven, türelmesen szegezték el re két és fél méter hosszú lándzsáikat a phalanxból, mely még a lovassági rohamot is képes volt megállítani. Az elmúlt két nap küzdelmei során ezerszámra haltak szörnyet a perzsa harcosok ezeken a borotvaéles pengéken. A spártaiak alig várták már, hogy az ellenség felbukkanjon, és meghallják az elnyomó, hatalomra és vagyonra éhes sereg dühödt kiáltásait. Nem kellett sokáig várniuk. A keskeny, alig tizenöt méter széles part menti út lassan, egyre intenzívebben rázkódni kezdett, mintha földrengés remegtette volna meg a Kallidromos-hegyet. Egy magas sziklatömb mögül, mely egy ponton mélyen beágyazódott a földútba, felt nt a perzsa sereg els néhány katonája. Sok

ezernyi követte ket. Színpompás aranyozott vértjeik a halál angyalainak mutatta ket. Ruhájukat és nyakukat, fülüket számtalan arany ékszer díszítette, mintha nem is harcos férfiak lettek volna, hanem zött n k tömege. De a görögöknek már volt szerencséjük a csata els két napja során ehhez a különös emberáradathoz, akiknek nevét egész Ázsia rettegte. A Halhatatlanok. Azért hívták ket így, mert ahogy az els sorokban egy meghalt közülük, a mögötte lév tízezernyi harcos közül azonnal a helyére állt valaki, mintha sose akarnának elfogyni. A perzsa sereg elit katonái, akiket a végs csapás megkezdésére uszítottak a spártaiakra. Navina és David egy tengerparti, magasabb sziklára mentek fel, onnan figyelték a bátor görögök apró csapatát, amint türelmesen, félelem nélkül várták, hogy az egyre duzzadó perzsa sereg végre elérje ket. A föld megremegett, ahogy ezrek és ezrek haragosan tiporták, taposták a véráztatta keskeny szoros földjét. Alig harminc méterre voltak már csak a spártaiak t hegyes, éles lándzsáitól. Úgy özönlöttek, mintha milliárdnyi arany és csillogó drágak tenger zúdult volna el re. Az állatias rjöngést szinte elnyomta a fegyverek és páncélok csörgése, a légszomjtól fuldoklók nyögései, akik meghaltak a tömött sorokban, miel tt eljutottak volna a spártai katonákhoz. A perzsa sereg saját katonáin taposva zúdult feltartóztathatatlanul el re. David észrevette Aigeust. A hatalmas katona az els sorban állt, fején óriási csúcsos sisak, vértje szinte felragyogott, ahogy a reggeli napsugarak rávetültek, akárcsak elszánt társaira. Már csak tíz méterre voltak a perzsák a phalanxtól. A spártai h sök elszántan várták a rájuk tör hatalmas sereget, ami el akarta pusztítani, igába hajtani mindazt, ami az életük volt. Családjaikat, gyermekeiket, feleségüket és szüleiket, városukat. Pár száz görög harcos mindent feláldozva várta, hogy végre felapríthassák azokat, akik el akarják törölni ket a föld színér l. Az aranytól fényl perzsa sereg hemzsegve özönlött, akár egy mérgez járvány. A Halhatatlanok csupán karnyújtásnyi távolságra voltak a lándzsáktól, aztán hatalmas robajjal becsapódtak a spártai csapatba. David összerándult az iszonyú hangtól, ahogy a pajzsok egymásnak robbantak, pokoli halálhörgés és ordítás töltötte meg a leveg t. Vér fröccsent az els sorokból, ahogy a perzsák sorozatosan felnyársalódtak a spártai lándzsákon. A phalanx hátsó soraiban lév katonák közül többen földre estek, ahogy az iszonyatos lökéshullám eljutott hozzájuk, mások, akik éppen csak meg tudták vetni lábukat, szinte térdig merültek a dagonyában. A görög katonák egymást biztatva, kiáltozva, minden izmukat megfeszítve próbálták visszatartani az iszonyú nyomást, mely pillanatról pillanatra egyre csak n tt, ahogy az ezrek feltornyosultak el ttük. A lándzsák vad döfködése, sikoltás, hörgés, kardok csapkodása, a perzsák elkeseredett próbálkozása, hogy elérjék a görögöket, és a Halhatatlan lekaszabolt halottak széttaposott teste, ahogy mögöttük a milliárdnyi aranytenger egyre csak nyomult el re. A spártaiak bátorsága és elszántsága túlszárnyalta az elmúlt két nap összecsapásain tanúsított siességüket, olyan sziklaszilárd falként álltak a perzsák el tt, hogy azok iszonyú er lködésükben egymást is aprították. Az els sorokban összekeveredett vér és vizelet szaga maró g zként terjengett a leveg ben, borzalmasabb volt ez, mint a halál rothadó b ze. David képtelen volt tovább nézni a mészárlást, és balra tekintett a görög tábor felé. Éppen ebben a pillanatban érkezett meg a hegyek fel l a mindent elsöpr áradat. Megállíthatatlanul ütköztek bele a theszpiai és thébai katonák riadt tömegébe. A görög sereg azonnal szétzilálódott. Felbomlott az alakzat, az emberek ordítva menekültek, de nem volt menekvés. A tenger és a sziklafal között csapdába estek és reményvesztetten, félelemt l görcsbe rándulva t rték, ahogy a perzsák lemészárolják ket, mint az állatokat. – Most egy kicsit felgyorsulnak az események, David – szólalt meg Navina. David el tt a látvány hatalmas sebességgel változott. Alig tudta követni az eseményeket, csupán annyit látott, hogy a spártai katonák csapatát a sziklákhoz szorítja a perzsa sereg áradata. A nap az égen villámgyorsan alábukott a hegyek mögé, félhomályba süllyedt a véres táj. Hosszú órák teltek el a harcban. Hirtelen a normális sebességre lassult az id .

A görög sereg nagy részét leölték a perzsák. A megmaradt pár tucat spártai katona utolsó leheletéig harcolt a sziklafal és a perzsa katonák szorításában. David látta, hogy Aigeus még életben van. Hatalmas teste kimagaslott a görögök közül, fáradtan, de elszántan hadakozott a Halhatatlanokkal, kardját sebesen és halálos pontossággal forgatva védte magát. Éppen két perzsa támadt rá, a jobb oldali harcos vágását sikerült elhárítania, azonban a baloldalon álló katona mélyen belevájta kardját Aigeus lábába. A spártai felüvöltött és levágta a perzsát. Felnézett, t le pár méterre Leonidász hadakozott vadul, elszántan. Egyre több perzsa özönlött felé, lassan teljesen beszorították. Aigeus odarohant, amikor látta, hogy egy perzsa hosszú lándzsáját felemelve döfni készül a király felé olyan szögb l, ahol az nem vehette észre. Aigeus felmérte a helyzetet és rájött, nem tud id ben a lándzsás emberre rontani. Hatalmasat ordítva nagyot ugrott. Éppen akkor ért Leonidász elé, amikor a lándzsa hegye eltalálta volna a királyt. Aigeus teste pajzsként fogta fel a t hegyes lándzsát, mellkasába mélyen fúródott a fegyver. Azonnal három perzsa rontott rá és kardjaikkal szétkaszabolták. Egy tucatnyi perzsa rohant Leonidászra, aki bármilyen képzett harcos is volt, nem tudott elbánni egyedül a nagy túler vel. Pár pillanat múlva, hatalmas kiáltás közben, melybe beleremegett a hegy, meghalt. Davidet mintha egy ló rúgta volna meg, olyan nyomást érzett mellkasában. Szó szerint átérezte a harcos fájdalmát, aki el életében volt. Pár perc alatt a maradék, maréknyi göröggel is végeztek a perzsák, a földön fekv sebesülteket is azonnal megölték. A keskeny szorost hihetetlen sok tetem borította. A tengerpart szikláiról apró patakokban folyt alá a vér a dühös, sötét tengerbe. A b z szinte elviselhetetlen volt, émelyítette Davidet. Sok száz elesett bátor harcos vérvörös köpenye, behorpadt, darabokra zúzott bronzpáncélja, eltörött pengéi és lándzsái, megkínzott, felaprított teste hevert a véráztatta földön. Körülöttük sokkal több perzsa holttest. A Halhatatlanok nem szolgáltak rá nevükre. Azonban még így is rengetegen élték túl a perzsák közül az összecsapást. A kegyetlen hódítók üdvrivalgásban törtek ki, ahogy szétnéztek maguk körül és egyetlen él görögöt sem láttak. És valahol a lelkük mélyén tudták, hogyha nem sikerült volna a görögök mögé kerülniük, valószín leg mind meghaltak volna. Fáradtságuk olyan mérték volt, hogy ahol voltak, ott helyben összeestek, nem zavarta ket, milyen mocsokba fekszenek. Többen alig kaptak leveg t és görcsbe állt ujjaikkal próbálták letépni magukról mellvértjüket, melynek pántjai és csatjai húsukba vájtak. Elképzelhetetlen kimerültség vett rajtuk er t, melyt l szinte lemállott róluk a b r. Sokak haja teljesen leszakadt a fejb rr l, sok foguk kihullott, voltak, akik megvakultak, mások karok és lábak nélkül nyögtek kínjukban. Emberi roncsokként fetrengtek a káoszban, melyet k maguk okoztak. Navina és David közelebb mentek a borzalmakhoz. Aigeus hatalmas, véres teste széttaposva, arccal a sötét égnek feküdt a holttestek tömegében. David megdöbbenve fedezte fel, hogy a férfi arcán különös, szinte békés mosoly látszik, szemei csillogva tekintettek az égbolt felé. Kezeiben nem tartott fegyvert, csupán egy marék föld volt nagy tenyerében. David meghatottan nézte a h st. – Elfújtad magadban a gyertyát, mely harci szellemed tüzét szította – szólt halkan Navina. – Aki embert öl, annyi ideig fog er szakos halált halni, míg meg nem tanulja, hogy ez nem egy járható út. David bólintott és halkan sóhajtott. Szörnyülködve nézett szét maga körül, a temérdek megölt, bátor férfin. Az ókori Kínában, valamint Görögországban eltöltött két élete igen rövid ideig tartott, huszonéves fiatalként érte t utol a halál. Azonban halála, még ha emberek tucatjait is vitte magával a túlvilágra, dics volt, mert célja nem a pusztítás és hatalom volt, vagy saját gyilkos vágyának kielégítése. Minden pillanatban azért élt, hogy egyszer szeretteiért, családjáért, hazájáért haljon meg, ket védve húsával és vérével. Szándékai kifogástalanul tiszták és szeretetb l fakadók voltak, csupán az eszköz volt véres és rettenetes. Mindazonáltal David nem tudta elképzelni, mi más módon lehetne védeni szeretteit egy ilyen gyilkos emberáradattól, minthogy fegyvert fog, és

minden elképzelhet módon védi azt, ami fontos neki. A gondolataiba merült Davidet Navina hangja rántotta felszínre. A n megigézetten nézte Aigeus és a többi görögh s holttestét. – Szinte valamennyi ember számára elképzelhetetlen, hogy amikor hazáját, szeretteit gyilkos szándék fenyegeti, ne ragadj on fegyvert és védje meg bármi áron. Az ilyen cselekedet is emberölés természetesen, odaát viszont máshogy tekintenek rá, mivel a puszta gyilkosság ténye mellett figyelembe veszik a cselekedet indíttatását. Mivel az imént látott két életed is úgy végz dött, hogy megöltek, így bezáródott egy hatalmas karmikus kör, melyet hosszú évezredeken keresztül alakítottál gyilkos, és sokszor vérszomjas tetteid révén. Itt, ezen a véráztatta csatatéren végre bezárult ez a kör, és ahogy Aigeusra ránézel, láthatod, a harcos arcán halvány mosoly jelent meg. Legbelül érezted, hogy amint a pengék szabdalták fel tested, lelkedben valami megkönnyebbülés áradt szét. A borzalmas ölés közben egy csodálatos dolog történt veled. – Mi mást lehetne tenni, mint fegyvert fogni és védeni a szeretteimet, ha egy gyilkos er fenyegeti ket? – kérdezte David, és most el ször fordult a n felé azóta, hogy a lemészárolt görögökhöz odaértek. – Tudom, David, hogy gyávaságnak és a családod, szeretteid felé irányuló szeretet elvesztésének nhet az, ha nem fogsz fegyvert és nem pusztítod el azt, ami megtámadja ket. Hiszen mondhatnád, egy rákos burjánzást is elpusztítasz gyógymódokkal, hogy feleséged, vagy gyermeked életét mentsd, akkor miért ne tennéd ezt meg egy emberrel? Csakhogy a rákos sejtek elpusztításáért nem jár karmikus adósság, David. A férfi magába merülve töprengett és szétnézett az esti szürkületbe bújt irtózaton. A perzsa katonák továbbra is fáradtan feküdtek, azonban néhányan bajtársaik maradványait szedték össze. Lassan bizarr rend alakult ló a káoszból. Bár Davidnek úgy t nt inkább, hogy a rend borult fel és káosszá vált az éjszaka leple alatt. Azon gondolkodott, amit Navina mondott neki. Arra gondolt, mi lenne, ha Julie élne még és gyermekük is lenne, ha egyszer egy gyilkos fenyegetné ket, azonban nem tudna mást tenni, mint megölni a támadót, különben Julie, gyermeke és maga is meghal. Rendkívül felkavarták ezek a képek, melyek rátörtek. – Mi mást lehetne tenni...? – kérdezte halkan David sokkal inkább magától, mint a n l. – Semmi sem történik véletlenül, David – szólt a n és átkarolta a férfit. – Aki ilyen döntési helyzetbe kerül, vagy a családtagok, akiket véd, és a támadó, k mind egyt l-egyig jogosan kerültek ebbe a nehéz szituációba. Ez az egyik legfontosabb, amit meg kell érteni. A másik, soha nem szabad embert ölni! Természetesen gyilkolhatsz, hiszen szabad akaratú lélek vagy, és mondhatod; nem érdekel, mit kapok ezért, hiszen az még oly messze van... Te döntesz. Az egész helyzetfügg . Milyenek a körülmények, hány támadó van, hol kerül sor a támadásra, milyen a családját véd személy harci tudása, és természetesen bölcsessége. Ha a támadókat meg lehet fékezni szavakkal, akkor ezt kell tenni. Ha a szavak kevesek, akkor olyan tettre van szükség, amellyel a lehet legkisebb bántalom éri a támadót. Ez az ön- és mások védelmének alapja, David. Ha azonban a támadó agresszorokat láthatóan semmi sem állítja meg, vérszomjuk határtalan, csakis öléssel lehetne véget vetni a helyzetnek, vagy a támadók létszáma oly nagy, hogy esély nincs arra, hogy mindenkivel a lehet leghumánusabb módon bánjon el a védekez , akkor hagyni kell, hogy az történjen, aminek történnie kell. – Ez gyávaság! – fakadt ki David. – Nem az, David – szólt halkan, békít n Navina. – Emlékezz; bármit is kapsz az életben, jogosan kapod. Az utazás eddigi eseményeit látva ez már világossá vált számodra, ne dugd fejed a homokba, amikor már láttad az igazságot. Ha a támadók ilyenkor megölnek téged és családodat, azt jogosan szenvedtétek el. Bölcsességetek révén mindent átláttok már, és tudjátok, hogy okoztatok olyat elmúlt életeitek során, amiért ezt kaptátok. Ilyen nyugodt bölcsességgel már meg tudjátok szüntetni a karmikus adok-kapok helyzetet, és örökre megsz nik az ölés-gyilkosság borzalmas körülménye.

David Navina izzó, fehéres ragyogásban megnyugtató bölcsességt l fényl szemeibe nézett. Tudta, hogy a n sokkal bölcsebb nála, tudása kifejezhetetlen határokkal rendelkezik, ha egyáltalán vannak határai. Navina kedvesen mosolygott, amit l Davidnek a pillanatra felgyülemlett feszültsége azonnal elpárolgott. Magában átgondolva az elhangzottakat, lecsillapítva az egót, mely tiltakozik minden bölcsesség ellen, felidézve az utazás eseményeit rájött, hogy a nek teljesen igaza van. David szétnézett az éjszakai sötétségbe borult, keskeny csatamez n. Káosz és halál vette körül. Csupán egyetlen halott harcos révedt nyugodt, halvány mosolyba a vérben fekve, Aigeus. – Mindent értek, Navina – szólalt meg David. – A legnehezebb emberi döntések egyike ez. De te már tudod, hogyan kell helyesen dönteni – mosolygott rá a n . – Kérlek, menjünk most el innen. Nem bírom már ezt a látványt.. . – Már indulunk is – szólt halkan Navina és közel lépett a férfihez. Átölelte t. David boldogan adta át magát az egyre folyósabbá váló fehér ragyogásnak, mellyel Navina öntözte be t, mintha kellemes gyógyfürd s kezelésben részesítene egy fáradt testet, lelket. A csatatér éjszakai borzalma gyorsan halványodott David el tt, egyre több ragyogás vette t körül, tudata kezdett apró, puha darabokra hullani. Utoljára még látta, ahogy egy perzsa katona undorral nézett le Aigeus hatalmas alakjára, aztán Davidet teljesen beborította a lágy fényáradat és eggyé vált a n l áradó nyugalommal.

12 MESTEREK BÖLCSESSÉGE „Úgy szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket.” Jn 13, 14

Puha szúrásra tért magához. A szúrások testének minden pontját egyaránt érték, viszketett, ahogy hozzáértek ezek a valamik. David kinyitotta a szemét és a végtelen kék, ragyogó eget látta maga fölött, mely búzakalászok fölé magasodó szárai közt vált láthatóvá. A hátán feküdt és egy percig csak nézte a lustán, könnyedén mozgó felh ket, melyek apró pamacsokban fodrozódtak felette. Kellemesen meleg volt az id . Éppen csak fújdogáló szell k mozgatták meg a búzakalászok csúcsait, melyek teljesen körülzárták Davidet fektében. Olyan kellemes, megnyugtató érzés öntötte el t az azúrkék ég alatt fekve, hogy nagyot sóhajtott, kezeit feje mögé tette, és csak élvezte a látványt. Gyönyörködött abban az egyszer szépségben, melyet az imént átélt csata borzalmai után nagyon is megérdemeltnek tartott. Heverészett, egyik kezével egy búzaszálat tépett le, és szórakozottan a szájába vette. Egyszer csak Navina ragyogó fényalakja hajolt fölé és sugárzó mosollyal nézett le rá. Nagyot nevetett és fénykezeit összecsapta semmihez sem hasonlítható, dallamos kacagása közben. – Kényelmesen fekszik, Uraság? – Egy ital jól esne... – mosolygott fel rá David, majd feltápászkodott. Egy hatalmas, kiterjedt búzamez t látott maga körül, ami lankás vidéken terült szét. Ahogy a szell végigsöpört rajta, olyan látványt nyújtott, mintha sárgás-zöldes hullámzó tenger lenne. Fákat csak elvétve látott a mez n túl, melyet sivatagi kopárság és sziklás, homokszín dombok öleltek körül. A mez n pár ember dolgozott, izzadt a nap melege alatt. Köztük egy kisfiú is, aki alig ötven méterre volt Navinától és Davidt l. – Merre vagyunk, és melyik korban? – kérdezte a férfi. – Jeruzsálem délre van, abban az irányban, David – mutatott Navina egy távoli pontra, mely els ránézésre egy nagy rakás sziklának, dombnak t nt. – Alig két kilométerre. Kr. e. 22-ben járunk most. – Ez már majdnem Jézus kora! – döbbent meg David. – Így van – mosolygott Navina. – És most kövess, kérlek. A n elindult a búzában, egyenesen a közelben dolgozó kisfiú irányába. David követte t, és ahogy a gyerekhez értek, Navina így szólt – Ez a kisfiú te voltál, David. 11 éves. A neve Ephraim, zsidó származású, szorgos, ügyes és állhatatos kis emberke. David nézte Ephraimot, amint a gyermek a nap melege alatt szorgalmasan gy jtögette a kalászokat kis kosarába, mely az oldalán lógott. Vékony kis testét szakadt, piszkos lepel borította, széles, magas homloka er sen gyöngyözött, izzadságcseppek gördültek le horgas orráról. S ,

göndör fekete haja csapzottan állt, nagy, élénk szemével tekintett végig a tájon és nagyot fújt, fáradt volt már a munkától. – Az édesapád egyedül nevelt fel, miután édesanyád belehalt a szülésbe. Elvérzett. – Ó, szegény... – mondta David együttérz en és a kis Ephraimra pillantva sajnálta a gyereket, aki egykor volt. – nem... – Nem, David. nem Julie volt. – Jó sok id t töltöttünk külön az elmúlt évszázadok során... – állapította meg David szomorkásan. Az elmúlt utazások során, a sok esemény hatására Julie nem jelent meg olyan er sen gondolataiban, mint korábban, és ezért szégyellte magát. Érezte, hogy minden pillanatban énje egy része a szeretett n n csügg, azonban másik felét teljesen letaglózta mindaz, amit látott. – Ne legyél szomorú, David – szólt kedvesen Navina, tudva, mire gondol a férfi. – A fájdalom már szépen kezd múlni, oldódni benned, mint egy kemény jégpáncél, úgy törik darabokra egyre jobban és oldódik szét a szeretet, megértés melegségében. David mosolyt er ltetve magára bólintott és töprengve nézte Ephraimot. A kisfiú nagyokat sóhajtozva, lihegve nézett szét a búzatáblán. Feltekintett a fehéren, zsírosan izzó napkorongra és megtörölte kezével izzadt homlokát. – A sok felkavaró, megrázó hatásokkal teli életeid után – mondta Navina –, most egyszer , csöndes, nyugodt életre vágytál. Édesapádat is hamar elveszítetted, így magadra maradtál. A magányt tudatosan választottad, David. Természetesen ennek ekkor egyáltalán nem voltál tudatában. – El tudom képzelni, mennyire megviselt, hogy szül k nélkül kellett feln nöm. – Megrendültél édesapád halálakor, megijedtél, de nem omlottál össze annyira, mint az várható egy gyerekt l. Ephraim mintha csak hallotta volna ket, pontosan Davidre nézett, aki egy pillanatra megdermedt ett l. A kisfiú aztán átsétált rajta, akár egy szellemen, és David mögött egy magas búzaszálon ül bogarat figyelt. Ephraim közel ment a bogárhoz, lassan utánanyúlt, de ahogy kezei pár centire voltak t le, az gyorsan elpattant és elt nt az ezernyi búzakalász közt. – Nem volt unalmas ez az életem, Navina? – kérdezte David, érdekl déssel nézve a gyereket, mintha nem is régi önmagát látta volna, hanem saját fiát. – Bizonyos értelemben igen. De rengeteg id t töltöttél a természetben, szabad leveg n. A természet pedig rengeteg válasszal szolgál az emberben felmerül kérdésekre. Sokat elmélkedtél az életr l. Ezenkívül az életed meglehet s egyhangúságban telt el. Dolgoztál a mez n, állatokat tartottál, gondoztad ket. – Azt hiszem, ha most, David Beckerként kéne ilyen életet élnem, halálra unnám magam... – mondta David mosolyogva. – Családom, feleségem, gyerekeim voltak? – Fiatalkorodban majdnem egybekeltél egy lánnyal, de inkább egy másik férfit választott, aki nagyobb hévvel udvarolt neki. Nem bántad meg, mivel egész életedben a magányt, az egyszer , zavartalan békét kerested és meg is találtad. David szomorkás mosollyal nézett le Ephraimra, aki lassan odébb sétált és a t napon izzadva szinte eggyé vált az t körülvev ezernyi búzakalásszal. – Hát, meg tudom érteni magamat, miért választottam ilyen egyszer életet a kínai harcos lét és a thermopülai vérfürd után. Navina, történt bármilyen érdekes, figyelemre méltó esemény ebben az életemben? Természetesen édesapám halálán kívül. A n rejtélyes mosolya biztosította Davidet, hogy kérdésére határozott igen a válasz. Navina közelebb lépett a férfihoz, és megérintette David kezét. – Megmutatom. A már jól ismert meleg fényáradat azonnal végighullámzott Daviden, és a búzamez látványa egyre tompuló szemei el tt összefolyt, majd úgy vált köddé, mintha sosem létezett volna.

*

* *

A táj szinte semmit nem változott David el tt, ahogy kinyitotta a szemét. Ugyanúgy búzamez ket vett észre, de most egy földúton állt, mely poros rézszínével kanyargott el re. A nap ismét ragyogva sütött, csodálatos kékségével felh tlenül terült el az égbolt, finom meleg szell k érintették David arcát. Navina mellette állt és mosolyogva nézett rá. – Bármennyire is furcsa – kezdte a n –, de alig száz méterre vagyunk attól a ponttól, ahol az imént álltunk. – Komolyan? – döbbent meg David és tekintetével kereste azt a helyet, ahol magához tért az el bb, de nem tudta megállapítani, merre is volt. – Mennyi id telt el? – 29-ben vagyunk most, David. Ekkor már 62 éves voltál. – Alig hiszem el! Eltelt 51 év, és csak száz méterrel jöttünk arrébb! Tényleg nem túloztál, amikor azt mondtad, hogy magányos, egyszer és egyhangú életre vágytam. Navina finom, lágy hangján nevetett, majd így szólt: – Nézd csak meg a búzatábla körüli fákat! Láthatod, hogy az elmúlt évtizedek alatt mennyit változott a vidék. És valóban. Ahogy David körülnézett; a korábban látott gyéren álló fácskák valóságos erd s ligetté dúsultak, h sít árnyékot adva a mez n dolgozó, fáradt munkásoknak. A távolban egy kút állt, körülötte férfiak ácsorogtak vödreikkel, kancsóikkal, ezt a kutat David nem látta korábban. Ahogy a poros utat vette szemügyre, látta, hogy azon három alak távolodik, lassú lépteikkel vezettek egy roskadásig felmálházott szamarat. – Merre volt a házam, Navina? – A mez n túl, abban az irányban – mutatott Navina egy pontra. – Jeruzsálemmel éppen szemben, ez az út a városba visz. – Kik azok az emberek ott? – kérdezte David a három alak felé mutatva. – Nézzük meg ket! – mosolygott rá Navina. A három ember lassan sétált a szamár mellett, így hamar utolérték ket. Ahogy közel kerültek hozzájuk, David látta, hogy mindhárman id s férfiak már, akik kissé görnyedt háttal mennek. Barna és szürke lepel fedte testüket, csak egyikük hordott fején egy apró sapkaszer séget, a másik kett nek borzas fekete haja már er sen szbe borult. A szamár id nként felnyögve cipelte óriási terhét. Testére kosarakat er sítettek, különböz csörg , lötyög holmikat, kelméket és minden bizonnyal valamilyen f szernövényb l préselt levet, mert a szamár oldalán lógó tégelyb l furcsa, édeskés illat áradt. Bár még nem látta szemb l az id s férfiakat, David egyb l tudta, hogy Ephraim a jobb oldalon álló, aki kissé görnyedten, csoszogva járt a poros út szélén. A másik két férfi közül az egyik az út bal oldalán haladt, fogta a szamárhoz kötött durva kötelet, és id nként rántott rajta egyet, ha az állatnak volt bátorsága nyögni a teher alatt. A harmadik férfi, vállán batyut cipelve haladt középen. Navina és David végre megkerülhették a férfiakat, így szemb l is láthatta David a már id s Ephraimot. Szakálla szen, ziláltan lógott alá. Arca napbarnított ráncokkal tarkított, élénk, szinte már sugárzó lenyomata egy kemény munkával töltött életnek. Szemei feketén csillogtak a ráncok mélyén, mint rejtélyes, mély tavak. Hallgatagon, a tájat szemlélve tartott Jeruzsálem felé. – Nem is tudom elmondani, mennyire várom már, hogy a piacon legyünk! – kiáltott fel hirtelen a szamarat vezet férfi, és arcán élénk mosoly jelent meg. Fogai er s túlzással sem voltak elfogadható állapotban. – Kérlek, Yaakov, legalább pár percre hallgass el... – szólalt meg a középs , vállán batyut cipel férfi. – Amióta csak elindultunk, ezt hajtogatod. – Csak irigykedsz rám, Eliyyahu, tudd meg! Mert nekem van mit a vásárra vinnem, nem úgy, mint neked!

A batyut cipel Eliyyahu elégedetlenül csóválta a fejét. Egyik kezével megvakarta borzas, szes haját és titkon magában igazat adott Yaakovnak. Ephraim csak egy pillantást vetett a két öreg barátra, jól tudta, hogy ezek ketten egész életükben marták egymást, de egyetlen napot sem bírnak Id anélkül, hogy ne találkozzanak. Ephraim elmélyülten figyelte a lankákon elterül olajfákat, melyek kisebb csoportokban álltak mindenfelé. Navina és David jót derült Yaakov és Eliyyahu párbeszédén, de Davidet sokkal jobban lekötötte, hogy Ephraimot figyelje. Az id s férfi magánya ellenére is egyfajta kellemes, nyugodt légkört sugárzott magából. Két utazótársától eltér személyiség volt, ez tagadhatatlan. – Él a pusztában egy vadember – szólalt meg nagy bölcsen Yaakov –, valami János nev . Azt beszélik róla, hogy az embereket vízbe fojtja! Bizony! – Hagyd már! – szólta le Eliyyahu. – Mit tudsz te? Nincs igazam, Ephraim? Ephraim a férfiak felé fordult, akik kérd tekintettel néztek rá, de csak elmosolyodott és megcsóválta a fejét. Szerette a két barát társaságát, üdít leg hatottak rá, ha már régóta nem beszélt senkivel, csak állataihoz volt pár szava. – Na, látod? Ephraim is egyetért velem – mondta büszkén Eliyyahu és igazított egyet a batyun. Yaakov felsóhajtott és nagyot rántott a szamarán, akihez volt egy-két keresetlen szava is. Megcsörrentek és összerázkódtak a csomagok szegény állaton, ahogy gazdája megfegyelmezte. Nagyot nyögve adott hangot tiltakozásának, de hamar csöndben maradt, nem akart újabb fenyítést. – Keresztel Szent Jánosról beszéltek az imént – mondta Navina. – Igen, sejtettem – mosolygott David, mert nem tudta megállni, hogy ne derüljön jót azon, hogy az öreg Yaakov vadembernek nevezte a szentet. Egy darabig szótlanul haladtak tovább. A töretlen ég azúrkékjén fehéren izzott a délel tti nap, a sivatagi meleget élénk szelek tették elviselhet bbé. A távolban már látni lehetett Jeruzsálem körvonalait, tornyait és magas, iszonyú kiterjedés falait. Az egész táj homokszínben és a sivatagi sziklák barnás-bézs éles, masszív kontúrjaiban mutatkozott, melyet a város felé közeledve egyre több zöld színfolt tarkított. Váratlanul Yaakov megállt, szamara is éppen abban a pillanatban torpant meg engedelmesen, majd a férfi így szólt. – Nézzétek meg azt a sok birkát! – mutatott ráncos, göcsörtös ujjával jobbra, egy facsoport felé, mely alatt emberek h söltek. – Már megint annak az ostobának a badarságait hallgatják... Eliyyahu és Ephraim el ször a fintorgó öregre néztek, majd abba az irányba, amerre mutatott. Egy alacsonyabb dombon, nagyjából ötven méterre t lük, emberek ültek félkörben, a pálmák és olajfák h s árnyékában fekete széndaraboknak t ntek, és egy fa tövében ül alak felé fordultak. Navina és David figyelmesen abba az irányba néztek, de az árnyék miatt nem lehetett megállapítani, kik azok ott, Navina rejtélyes mosolyából azonban David sejtette, hogy érdemes lenne odamenniük. – Menjünk tovább, ne is foglalkozzunk velük – legyintett Eliyyahu. Yaakov egyetért en bólintott, majd a szamár újabb csörömpöléssel és halk nyögéssel elindult a férfiak után. Ephraim nem követte ket. Egy helyben állva, karjait lazán teste mellett tartva összevont szemöldökkel figyelte az árnyékban ül embereket. – Na, gyere már Ephraim! – kiáltott hozzá Yaakov, amint észrevette, hogy a férfi nem követi ket. – Menjetek csak nélkülem – mondta nekik Ephraim anélkül, hogy rájuk nézett volna. – Megbolondultál? – emelte fel érces hangját Eliyyahu. – Csak nem akarsz odamenni azokhoz az rültekhez? Ephraim feléjük fordult, arcán nyoma sem volt haragnak. Egy pillanatig rájuk meredt, majd újból az emberek felé emelte érdekl tekintetét. – Jó szerencsét a vásáron! – mondta, majd elindult az emberek felé.

– A két öregember nem akart hinni a szemének. Tátott szájjal nézték, ahogy Ephraim azok felé tartott, akiket k eszementeknek tartottak. – Ephraim! Ephraim! – kiáltották utána, de a férfi nem fordult meg, egyenesen a kis csoport felé tartott. Yaakov és Eliyyahu megvonták vállukat, legyintettek egyet, majd újból felhangzott a már jól ismert csörömpölés és nyögés, folytatják lassú útjukat Jeruzsálem felé. Navina és David nyomban Ephraim után mentek. Az id s férfi saruja csoszogott a kis domb homokjában, ahogy az emberek felé araszolt, le nem vette szemét az alakról, aki még mindig feketén, láthatatlanul bújt meg a fölé magasodó pálmafa árnyékában. Alig voltak már tíz méterre, amikor David észrevette, hogy nagyjából két tucat ember ücsörgött a h s árnyékban, f leg asszonyok és gyermekeik, de volt pár férfi is köztük. Mind csöndben, szinte áhítattal nézték a férfit maguk el tt, akinek alakja méterr l méterre egyre láthatóbbá vált. Ephraim lassított léptein, ahogy meghallotta az árnyékban ül férfi hangját, mintha úgy érezte volna, nem tartozik a hallgatóság közé. David szinte megbabonázva figyelte az alakot, már sejtette, hogy kit lát. Ahogy a kis csoport tagjaihoz értek, Ephraim kissé feszengve húzódott meg a hátsó sor jobb oldalán, amikor nyöszörögve leült, egy mellette ül n felállt és segített neki helyet foglalni. Ephraim halkan megköszönte a segítséget. Ahogy David Ephraim mellé ért, a férfi jobbján állva egyszer csak meglátta az eddig árnyék sötétségében rejt férfit. Egy kisebb homokbuckán ült, lábait kényelmesen maga alá húzta, kezeit lábán nyugtatta. Lábán sarut hordott, testét fehér lepel borította, mely már itt-ott piszkos és foltos volt a sivatag szélfútta homokjától. Hosszú, sötét haja volt, arcán enyhe szakáll n tt. A férfi húszas évei végén, harmincas évei elején járhatott. Tekintete leny göz hatást tett Davidre. Csak állt, és lélegzetvisszafojtva nézte a férfit, aki nem volt se jókép , se ronda, sokkal inkább elképeszt en karakteres, és hihetetlenül karizmatikus. A férfi döbbenetes kisugárzással rendelkezett. Szemei mély kávébarna színnel ragyogtak, úgy nézett, mintha mindent és mindenkit egyetlen pillantásával megértene és átlátna. Egész megjelenéséb l áradt a szinte kézzel tapintható nyugalom, a szeretet és a gondoskodás. Az árnyék h sét még kellemesebbé tette jelenléte, így a férfi szavait hallgatók úgy érezték, mintha valami földöntúli paradicsomban lebegnének. A férfi hangja halk volt ugyan, de jól érthet , mintha nem is szájával formázta volna a szavakat, hanem szívével, és minden elhangzott szó, mondat a hallgatóság szívébe hatolt, így hallották a férfit önmagukon keresztül. David most már biztos volt benne, hogy ki ez az elképeszt kisugárzású ember, akinek a látványától teljesen lezsibbadt. – Jézus... – mondta magának halkan, megdöbbenve és remélte, hogy a kiejtett név nem t nteti el a csodát, mert David szinte kételkedett benne, hogy valóban éber és nem álmodik. – Igen, David – bólintott Navina széles mosollyal és felragyogott fényteste. – az személyesen. David lélegzetvisszafojtva figyelte Jézust, alig tudta elhinni, hogy tényleg t látja. Megtapogatta magát, hogy tényleg ébren van-e. Sosem volt vallásos ember, nem járt templomba, de nagyra tartotta az emberi bölcsességet és minden olyan személyt, akik egész életüket mások megsegítésének szentelték. Vallástól, identitástól függetlenül felnézett ezekre a kiemelked emberekre. Szinte félszegen osont Jézus elé és karnyújtásnyi távolságból szemlélte az arcot, melyet már annyi fest vész ábrázolt, és ahogy magában megállapította, a többségük közel járt a valósághoz. De legyen bármilyen tehetséges m vész valaki, ecsettel és festékekkel nem lehet visszaadni azt a kivételes ragyogást, mely Jézus szemeib l áradt. Az emberek csoportja figyelmesen hallgatta Jézust, aki egy percre megállt mondandójában. Behunyta szemét, mélyet lélegzett, majd lassan kifújta a leveg t. Arca olyan volt, akár a felkel nap fénye, tiszta, érintetlen, nyugalomtól és szeretett l szinte áttetsz , mely mögött láthatóvá vált a bölcsesség és tudás ragyogása. David visszament Navina és Ephraim mellé, majd leült is a

homokba, és átadta magát az élménynek. Ephraim érdekl dve figyelte Jézust. Barátaival ellentétben benne nem volt sem megvetés, sem lenézés azok iránt, akik ott ültek az árnyékos lugasban. A kíváncsiság vezette ide lépteit. Jézus kinyitotta szemét, lassan körbepillantott az embereken, szeretettel, gyengéden nézett minden kíváncsi arcra, majd így szólt: – Élt régen egy halász. Id s ember volt már, kinek egyedül kellett gondoskodnia unokáiról, kik hozzá kerültek, miután szüleik meghaltak – Jézus hangja tiszta volt, átható és kellemes, mint egy finom, h s szell . – Egyik nap korahajnalban elindult munkáját végezni. Eloldozta csónakját, majd kifutott vele a nyílt tengerre. Órákon át fogta a halakat, a felkel nap fénye melengette napcserzett arca ráncait. Egyszerre nagy vihar kerekedett, és a halász ijedten nézett körül, a hullámok egyre csak dagadtak és dagadtak. Pánikba esett és próbált visszajutni a partra, melyt l egyre távolabb fújták t a dühös szelek. A tenger fenyeget n és szürkén ostromolta kis csónakját, reményvesztetten kapaszkodott a vékony árbocrúdba. Egyszerre egy nagy hullám érkezett, felemelte a csónakot szinte a fellegekig, majd ahogy az aláborult, a halász belezuhant a haragos tengerbe. Kétségbeesetten próbált visszamászni csónakjába, az azonban egyre távolabb került t le. Az öreg halász gyötr dve forgolódott a hideg vízben, a hullámok folyton arcába fröcsköltek, fuldoklott. Nem a saját életéért aggódott, hanem unokáiért, kiket magukra hagy, ha a tenger elnyeli t. Jézus egy pillanatra szünetet tartott. David elmélyülten nézte öt, nem tudta levenni a szemét róla, teljesen magával ragadta az élmény. Jézus folytatta mondandóját: – A halászt egyre jobban hatalmába kerítette a rettegés. Segítségért kiáltott, de senki nem hallotta meg szavát. Csapkodta maga körül a vizet, próbált dacolni a vad hullámokkal, de reménytelennek látszott küzdelme a tenger hatalmas ereje ellen. Egyszerre egy hullám elborította, és alámerült a h s habokban. Odalent minden csendes volt, békés, nyugodt. Megértett valamit. A halász csupán pár pillanatig volt víz alatt, azonban amikor felszínre jött és nagy leveg t vett, felgyulladt benne a remény és a tudatosság fénye. Nem kapálózott többé a hullámokban, nem próbálta kétségbeesetten elérni kis csónakját, mely már alig látszott a hullámok közt. Hátára feküdt, a hullámok tetejére, és hagyta, hogy a tenger magával ragadja testét. Nyugodtan lélegzett, odafigyelt arra, hogy a szíve lassan, higgadtan dobogjon. Felismerte, hogy er lködése csak pusztulását hozná el, nem tud dacolni a hullámok erejével. Bízott benne, hogy a hullámok végül biztonságba juttatják. Jézus újabb pillanatnyi szünetet tartott és ragyogó szemével végignézett az arcok tengerén. Mintha csak figyelte volna, ki érti meg tanításait. Majd így folytatta: – Hosszú órák teltek el, a tenger haragja egy szemernyit sem csitult. Az öreg halász mindvégig kitartott, nyugodt maradt és bízott, remélt. Egyszerre hallja, hogy emberek kiabálnak a távolból. A hullámok hátán fekve fejét abba az irányba fordította, melyb l a hangokat hallotta. A szürke hullámverésben egy nagyobb hajót pillantott meg, mely éppen felé közeledett. Emberek álltak a hajó orrában és mind mutogattak abba az irányba, ahol volt. A halász felkiáltott, segítséget kért, integetett nekik. A hajón lév k visszaintettek neki és kiáltották, hogy tartson ki. Kis id múlva az átfagyott, fáradt és vacogó halászt kimentették a halálos tenger hullámai közül. Hazatért unokáihoz, és még hosszú éveken át nevelte ket, vigyázott rájuk és átadta nekik a tudást, melyet a tenger hullámai közt felismert. Mit gondoltok, mi volt ez a tudás? Az emberek hol egymásra néztek, hol maguk elé a homokba, és próbálták megérteni az elhangzottak lényegét. Jézus kedves mosollyal szemlélte ket és mintha már el re tudta volna, ki fogja megtörni a csendet. David is kereste magában a választ a kérdésre. Ephraimra nézett. Az id s férfi a homokot bámulta és láthatóan elmélyült a történetben. David érezte, hogy egykori önmaga párhuzamot tud vonni a történet és saját élete közt.

– El kell fogadni azt, amin nem tudunk változtatni – szólalt meg egy fiatalasszony. – Ami már megtörtént, az már elmúlt. – Ez így igaz – mosolygott rá Jézus, majd az egész csoporthoz beszélve folytatta. – Az élet egyetlen pillanat. Az elmúlt pillanatot már nem tudjuk megváltoztatni, dacolni, küzdeni ellene hiábavaló. Bánni is történt, már megtörtént. Amikor megjelenik az elfogadás, felgyulladt a tudatosság fénye bennetek, elt nik a pillanattal szembeni ellenállás. – De ez nem beletör dés? – kérdezte egy id sebb férfi, aki a csoport bal oldalán kuporgott. – A beletör dés egy olyan állapot, amikor egy ember tehetetlennek érzi magát abban, hogy megváltoztassa a jelen pillanatot. Az elfogadás viszont megszünteti a szembenállást, feloldja a feszültséget, melyet a „nem akarom" érzés vált ki. Elfogadni annyit tesz, mint ellenállás nélkül, nyugodtan átadni önmagunkat a pillanatnak. Mivel mindenkiben benne van a teremt er , így bármit meg tudunk változtatni, ha hiszünk önmagunkban. Jézus egy percnyi szünetet tartott, hogy az emberek átgondolják magukban az elhangzottakat. David Navinára nézett. A n éppolyan átszellemülten hallgatta Jézus szavait, mint , vagy éppen Ephraim. Az öregember szétnézett a csoportban. Egyfajta kellemes békét érzett maga körül, bár még mindig kissé feszengve érezte magát. Jézus így szólt: – Ha bármi olyan történik veletek eztán, mit nem akartatok – pillanat szünetet tartott és szeretetteljesen végignézett az arcokon –, el bb fogadjátok el, hogy ami történt, megtörtént. Ne álljatok ellen! Majd jelenjen meg bennetek az önmagatokba vetett mélységes hit fénye, és tudjátok, megvan bennetek az Atyától kapott teremt er , hogy bármit jobbá tegyetek. – Teremt er ? – kérdezte egy asszony, aki gyermekét ölében tartva figyelt Jézusra. A gyermek száját tátva nézte a tanító ragyogó szemeit. – Mindannyian egyek vagyunk. Egyek egymással, és Istennel. Ó a maga képére formált meg minket, felruházta az embert a szabad akarattal és a teremtés képességével. Sokszor kéritek t lem, tegyek csodát. És én teszek is, ha az Atyámtól kapott teremt er t mások megsegítésére tudom használni. Azonban szoktam így is felelni; miért én tegyek csodát, mikor bennetek éppen az az er van meg, mint bennem? Egyek vagyunk mind. Ne bennem higgyetek, hanem magatokban, és magatokon keresztül meglátjátok Atyám fényét, ami minden embert átragyog, ha megnyitja magát. És lerombolja a tudatlanság korlátait maga körül. Az emberek figyelmesen hallgatták Jézus tanításait és úgy t nt, mindenki mélységesen egyetért az elhangzottakkal. Ephraim is gondolataiba mélyedt, tekintetét levette Jézusról és a homok árnyék borította red iben próbálta kérdéseit megválaszolni. David csak most vette észre, hogy saját arcán különös mosoly ül, amióta csak meglátta Jézust, meghallotta hangját és a hatása alá került. Rendkívül megnyugtatóan hatott rá, éppolyan melegséget, szeretetet és nyugodt er t sugárzott magából, akárcsak Navina. Ránézett a n re, aki szintén mellette ült a homokban, kecsesen, gyönyörködve merengett el Jézusban, majd lassan végignézett a csoport tagjain és felragyogott a tekintete. Látszott rajta, hogy nagy örömét leli Jézus tanításaiban és abban, ahogy a bölcs szavak hatnak az emberekre. Kellemesen h s szell k fújtak át az olajfák közt, távolabb csekély homokfergeteget vitt magával, Jézus haját meglebbentették a fuvallatok. – Tudjátok meg, testvéreim – szólt Jézus –, hogy minden emberi tévedés, hiba, mely rossz útra viszi a tévelyg t, a tudatlanság mély, sötét kútjából ered. És ugyanígy, minden, ami szeretet, béke, megértés és megbocsátás, a tudatosság és a bölcsesség ragyogó fényéb l születik. Jézus felemelte jobb kezének mutatóujját, hogy nyomatékot adjon az elhangzottaknak. – Tudnotok kell, hogy minden emberben ragyog a fény. Az Atya fáklyája. Ti csodára kértek fel engem, én viszont azt mondom; tegyetek csodát ti magatok! Ahogy egy édesanya szeretettel öleli gyermekét, ahogy egy gazda táplálja állatait, ahogy a szántóföldeken szorgalmasan dolgozik az ember, ki enni ad másoknak, vagy éppen a halász, ki halat fog, az épít mester, ki házakat épít, hogy legyen hol aludnotok, élnetek biztonságban. Vagy az ember, ki mosolyra, nevetésre fakasztja

a másikat. Vagy a szerelmes, ki tiszta szívb l szereti választottját, még önmagánál is jobban. Ezek mind csodák! Naponta ezernyi csoda ragyogja be az Élet virágzó kertjét, testvéreim. Vegyétek ezt észre. Az emberek eltöprengve nézték Jézus egyszer , mégis ragyogó alakját. Szeretett l és bölcsességt l mélyen átitatva fedezték fel szavaiban az igazságot. Egy fiatalember aztán halkan megszólalt. Félmeztelenül ücsörgött, összehúzott lábakkal, izzadtan, kócosan. – De a világban nem csupán szépség, vidámság és ragyogás van. Történnek borzalmas dolgok is... – Valóban – bólintott Jézus. – Teljes erejével lesújtana titeket az, hogy most, ebben a pillanatban is miket követnek el az emberek egymás, és környezetük ellen. De ezekben az eseményekben fel kell tudnotok ismerni a mélyükben megbújó igazságokat. A karma törvényeit. Hiszen tudjátok meg, semmi sincs ok nélkül! Életr l-életre utaztok, tapasztaltok, cselekedtek. Minden szívdobbanás, minden kézmozdulat fodrot vet az élet tengerén. Az életben látható szépségek és borzalmak mind az elmúlt pillanatok visszhangjai. Mert bizony mondom néktek, ez a Karma törvénye. A tudatosság és bölcsesség fénye gyúl bennetek, ha minden eseményben meglátjátok a Törvényt. David Ephraimra nézett, aki kényelmetlenül feszengeni kezdett ültében. Lábai bizonyára elzsibbadtak már, de ahogy az id s férfi arcára nézett, látta, hogy zsibbadt lábai mellett más is zavarja. Összevont szemöldökkel nézett Jézusra, nem ellenségesen, mint inkább zavartan és idegesen. Körbepillantott a kis csoporton, majd kissé bátortalanul megszólalt. – Azt mondtad... minden okkal történik az életben. Jézus mosolyogva fordult Ephraim felé és bólintott. – Így van. – Elárulnád hát, miért kellett elveszítenem a szüleimet még gyermekként? – Ephraim hangjában nem düh, sokkal inkább szomorúság vibrált. Jézus együttérz en nézett rá, majd felállt és lassan elindult Ephraim felé. David most látta el ször állva t. Átlagos magasságú férfi volt, tartása egyenes, járása szinte kecses, mintha lebegett volna a föld felett. Jézus letérdelt a homokba Ephraim elé, majd így szólt. – Hogy hívnak, testvérem? – Ephraim – válaszolt kissé feszengve az id s férfi. Jézus gyengéd, átható pillantással nézett rá. – Engem Jézusnak hívnak. Mivel foglalkozol, Ephraim? – A mez n dolgozom... állatokat tartok... – mondta a férfi, nem tudta levenni tekintetét Jézusról. – Kérlek, add ide a kezed. Ephraim kissé vonakodva bár, de odanyújtotta jobb kezét Jézusnak. Jézus megfogta az öreg, ráncos kezet tenyérrel fölfelé. Kérges volt, durva és pár helyen apró sebek látszottak rajta. – A kezeden meglátszik, hogy kemény, nehéz munkát végzel nap mint nap – kezdte Jézus, és a kézr l Ephraim szemébe nézett mélyen, áthatóan. – A lelkeden ugyanígy látszik, hogy miért élsz magányos, csöndes életet, Ephraim. Szüleid korai halála nem más, mint segítség, hogy megtapasztald ezt az élethelyzetet. Mindannyian tápasztalunk, érzünk s látunk. Így fejl dünk, Ephraim. Így lobban fel az emberben a tudatosság fénye. – Segítség? – tört ki hirtelen Ephraim és kezét visszarántotta Jézustól. Jézus hagyta, hogy a férfi visszah köljön és melegen, kedvesen nézett rá. Ephraim megpróbált feltápászkodni a földr l, de ereje elhagyta. Jézus ekkor érte nyúlt és segített felkelni az id s embernek az árnyékos homokból. David is felállt mellettük és csak nézte a két férfit. Ephraim kezével visszautasította a segítséget. – Hagyjál békén! Egyedül is fel tudok állni. Jézus és Ephraim egy pillanatig szemben álltak egymással. Az id s férfi dacos, feszült arckifejezésének Jézus éppen az ellenkez je volt. Szeretettel tekintett rá.

– Még hogy segítség! – dünnyögte Ephraim és lassan visszacsoszogott a homokban a Jeruzsálem felé vezet úthoz. A hallgatóság megillet dve figyelte az id s férfi kitörését, még hosszan néztek utána, ahogy az elérte az utat és Jeruzsálem felé indult lassú léptekkel. Jézus is követte egy darabig tekintetével a férfit, majd halkan így szólt: – Járd az utad békével, Ephraim. Jézus megfordult és visszaült a kis homokbuckára, melyen tanítása alatt helyet foglalt. Behunyta a szemét és elmélyült a csöndben. A tanítást hallgatók közül jó néhányan hasonlóan cselekedtek; szótlanul, könnyed merevségben ültek és élvezték a pillanatot, melyben a sivatag melegsége csodás harmóniában vegyült a lassan susogó pálmafák nyújtotta árnyék alatti h vösséggel. Felfeltámadó szell k kis homokfelh ket vittek egyre arrébb, a távolban a mez n munkások csoportja izzadt a t nap alatt. – Ülj le nyugodtan, David – szólalt meg Navina hosszú id után el ször. David visszaült helyére és kényelmesen elhelyezkedett a homokban. Jézus látványa, hangja, egész lényének jelenléte felvillanyozta t, de most hirtelen olyan puhának, omlósnak, fáradtnak érezte magát. Mintha szemhéjai álomból lettek volna, lassan kezdtek lecsukódni. Nem akart ellenállni ennek a kellemes érzésnek, már csak azért sem, mert érezte, hogy Navina hozzábújt, átölelte t, a bel le áradó meleg, fehér ragyogás ismét kezdi beburkolni. Szem héja szinte már teljesen lecsukódott, csupán egy vékony csíkban látta még halványan maga körül az olajfákat és a pálmákat, az embereket és Jézust. Éber állapotának utolsó pillanataiban azt látta, hogy Jézus kinyitja szemét és egyenesen rá néz. David egy pillanatra megmerevedett a puha melegségben, döbbenten nézett vissza rá. Nem lehet, hogy lát engem! – gondolta magában. De Jézus pontosan David szemébe nézett, éppen csak egy rövid ideig, majd arcán lágy mosoly jelent meg. Ez nem lehet igaz! – döbbent meg David, majd Jézus képe és az egész sivatagi élmény mély, puha álomba süllyedt körülötte.

13 M EGFESTETT ÁLOM „Ha van egy álmod, ne mondj le róla... ha akarsz valamit, tegyél érte – ennyi.” Részlet A boldogság nyomában c. filmb l.

Szokatlanul

gyorsan történt az utazás, állapította meg David, ahogy magához tért. Azon töprengett, vajon a két létállapot közt eltelt id ennyire rövid lett volna, vagy az utazás távolsága nem volt nagy. Aztán eszébe jutott Jézus, és azonnal kinyitotta a szemét. Egy ház, netalán múzeum belsejében találta magát. Vékony vörös erezettel átsz tt fehérmárvány lapokon ült egy nagyobb teremben, melynek széleit oszlopok, és egy t le jobbra lév pár fokból álló lépcs sor szegélyezték. Az oszlopok fekete csillogó márványtömbökként nyúltak fel legalább hét méter magasra, a terem tetejét vaskos tölgyfa gerendák alkották, melyr l hatalmas szekérabroncsra emlékeztet csillár függött alá egy vasláncról. Régies, ívelt, faragott lábú, ám felettébb díszes bútorokat, ül pamlagokat, székeket látott, melyek egy óriási vörös, zöld és narancsszínekb l álló sz nyegen álltak. A bútorok közt széles, alacsony asztal húzódott, melyre töménytelen mennyiség gyümölcsöt halmoztak fel kisebb-nagyobb tálakban és elképeszt méret kagylóhéjakban. Alig hallható csobogással egy kis szök kút díszelgett az egyik falon, a kis fontára vize egy márványszoborra hullott, mely ugyancsak kagylóhéjban állt. Számtalan növény és virág volt felhalmozva k korsókban, cserepekben, vagy éppen fahordókban. David csak ámult és bámult a látható b ség, gazdagság láttán. Úgy érezte, egy meseszép palotában tért magához. A terem bal oldalán lév oszlopok közül növények dús burjánzása omlott, hömpölygött befelé. Ahogy David elnézte, úgy t nt, egy bels kert van arra. Felkelt a padlótól, és akkor vette észre maga mögött Navinát. A n kedvesen mosolygott rá. Ahogy meglátta, rögtön eszébe jutott ismét Jézus, akinek emlékét egy percre elhomályosította a hirtelen Davidre tör ingerek sokasága. – Jézus... Navina, ugye látott engem? Hogyan lehetséges ez? – tört el Davidb l. – Rám nézett, egyenesen a szemembe és rám mosolygott! Navina csak mosolygott tovább, láthatóan jót derült a férfi izgatottságán, mely szinte már gyerekes jókedv volt. – Biztos, hogy jól emlékszel, David? – kérdezte Navina széles mosollyal. – Igen, hát persze, hogy jól! – Én nem láttam semmi ilyesmit. Nem lehet, hogy csak képzel dtél? Hiszen már kezdtél álomba merülni. David egy pillanatra elbizonytalanodott. – Nem hiszem... annyira... valóságh volt, Navina. Nem tudom, talán tényleg csak a rám tör kábulat miatt láttam valamit rosszul, de... te nagyon gyanús vagy nekem!

Navina dallamos kacagása visszhangzott a hatalmas teremben. Egyik kezét David vállára tette és megsimogatta a férfi arcát. David összezavarodott, nem tudta, mire vélje a n viselkedését, elbizonytalanodott, hogy valóban jól látta-e, amit látott. De ahogy újra meg újra felidézte magában azt a pillanatot, annyira valóságosnak t nt. – Én nem láttam semmit David – mondta Navina szélesen, ragyogón mosolyogva. – Akkor is gyanús vagy nekem... – mosolygott vissza David. Hirtelen a jobbra lév oszlopok közül egy kisfiú visítva rohant el , apró, vékony lábai sebesen jártak, kis talpai nagyokat csattogva visszhangzottak a márványlapokon. Fehér selyemlepel volt rajta, melyet vékony, bronzszín öv fogott össze derekánál. Rövid halványbarna haja szinte csillogott, ahogy a fényes terembe rohant, kis karjait elevenen lóbálta futás közben, arcán széles mosoly ült és lelkesen szaladt át, meglep en nagy hangzavart keltve, a termen. David nagyjából négy-öt évesnek látta, meglep dve, de széles vigyorral nézte a kisfiút, ahogy a terem végében lév fekete oszlopok felé rohan és elt nik a köztük kibuggyanó növényhalmaz alatt. Ahogy a kisfiú elt nt, úgy bukkant el a terem túlsó végéb l egy lélegzetelállítóan szép n . Húszas évei elején járhatott. Hosszú fekete haja tökéletesen illett napbarnított b réhez, szemei sötétbarnán csillogtak, eleven, élénk tekintete és sugárzó mosolya egy boldog kiegyensúlyozott n t mutatott. – Lucius! – kiabálta a n játékos hangon. – Merre vagy te kis ördögfióka? Lucius! A n észrevette, hogy a terem végében lév oszlopok közti növények levelei még mozognak, ahol a kisfiú elrohant köztük. Nyomban odaszaladt. Davidet leny gözte a n szépsége és a bel le áradó boldog, békés ragyogás. Ahogy elhaladt David mellett, a férfi tudta, hogy ismeri ezt a n t, bár még nem jött rá, hogy ki is . A fiatal n pillanatok alatt elt nt egy oszlop mellett, ahol a növények szabad teret hagytak a kijárásra. – Menjünk utánuk! – mondta lelkesen Navina. Navina és David az oszlopok felé indultak. Ahogy kiléptek a teremb l, a ragyogó fényár szinte elvakította a férfit. Eltakarta kezével a szemét, majd körülnézett. Egy tágas bels udvart látott maga el tt, melyet a hatalmas épület körbeölelt. Számtalan növény és virág dúsan terpeszkedett a kockákkal kirakott udvaron, melynek közepén egy széles, ovális alakú szök kút csobogott. A fiatal n a szök kút közelebbi végén állt, kapaszkodott a széles márványkarimába, a túloldalt a kisfiú ugyanezt tette. Mindketten szinte megfulladtak, úgy nevettek. A n folyton mozgott testével jobbra-balra, hogy játékosan ráijesszen a gyermekre, aki már szinte szétrobbant az izgatottságtól. Hirtelen a kisfiú szélsebesen balra ugrott ki és elt nt a bels udvarról. A n utánaszaladt. Fekete haja csapkodta karcsú derekát. David és Navina követték ket. A bels udvar bal oldalán két karcsú oszlop állt, köztük lehetett kilépni a kertbe. Pár lépcs fokon le kellett szaladniuk, de amint leért a gyepre, David megtorpant. A panoráma lélegzetelállító volt. Az épület láthatóan egy magas domb tetején állt, így az alatta elterül hatalmas városra gyönyör kilátás nyílt. A tengerkék égen felh k fodrozódtak, a nap vakítóan ragyogott, tavaszi melegség ömlött szét. A domb alatt elterül város zsongása, felbolydulása nem hallatszott fel odáig, ahol David állt. Mindenfelé gyönyör épületeket látott, egy drabális kör alakú építményt, mely stadionra hasonlított, több palotát és hófehéren ragyogó, oszlopok ezreivel díszített templomokat, megkapó szépség csarnokokat. – Róma – szólalt meg Navina, ahogy a férfi mellé ért. – Gyönyör , káprázatos! – mondta David egy pillanatra belefeledkezve a panorámába. – Pontosan hányat írunk most, Navina? – 129-et, David. A kisfiú éppen felsikoltott, mert a n utolérte és felkapta t, meglóbálta a kis eleven gyermeket a leveg ben, és nagyokat nevetve elterültek a f ben. Navina és David odamentek hozzájuk. A kertben pompás rendben n ttek pálmafák, tuják, feny k, azáleák és hibiszkuszok, cserjék és

olívafák. M vészi pontossággal elhelyezett padok, árnyékos h söl k voltak a kertben, és egy márványterasz, melyen étkez asztalok és székek álltak. Fehér és barna leplekbe öltözött szolgák éppen terítettek; tucatszámra hordták az asztalhoz az edényeket, gyümölcsös kosarakat, boroskancsókat és süteményes tálakat. A fiatal n és a gyermek most a f ben elterültek egymás mellett behunyt szemmel, arcukon széles mosoly, mintha ez lett volna a visszhangja hangos, órákig tartó nevetésüknek. – Ez a kisfiú te vagy, David – mondta Navina. – És mint már hallottad, Lucius a neved. 5 éves voltál ekkor. A fiatal n az édesanyád, Liviának hívják. David mosolyogva nézte anyát és fiát. Saját édesanyjára gondolt, és meghatódott attól, hogy is éppen ilyen szeretettel halmozta el t, amióta csak megszületett. – Julie? – kérdezte David. – Nem. Vele kés bb ismerkedtél meg – mosolygott rá Navina. Voltak testvéreim? – Igen, David. Szép nagy családban n ttél fel. Három bátyád és két húgod volt. – Ahogy elnézem, vagyonos családban n ttem fel – állapította meg David, ahogy a villa felé fordult. Valóban hatalmas kiterjedés épülettömeg volt. Kétszintes hófehér ház, melyet elegánsan díszítettek homokszín falrészek, termésk burkolat és bronz, valamint fekete szín oszlopok karcsú sorai. A ház teteje vörös cserepekb l volt kirakva, széle meredeken nyúlt alá, hogy árnyékot adjon a falak tövében. Az emeleten voltak a hálószobák, mert vagy két tucat erkély nyúlt ki az épület homlokzatából. És mindenütt olyan dúsan omlottak és hömpölyögtek a növények, fák és bokrok, hogy David úgy érezte, a villa egy dzsungelb l n tt ki. – A Servanus-család igen gazdag és befolyásos volt ekkor Rómában – szólalt meg Navina. – Édesapád, Maccalus Servanus, mélyen behatolt a római politikába, közigazgatásba és kereskedelembe. Sajnos munkái, vagyona gyarapítása annyira lefoglalta t, hogy nem tudott veled és testvéreiddel elég id t tölteni. Nem volt rossz apád, de nem fordított rád elég figyelmet. Édesanyád, Livia, azonban annál többet foglalkozott veled. – Döbbenet! – kiáltott fel David. – A mostani életem nagyon hasonlít ehhez. Apám sikeres ügyvéd volt, nem tudott elég figyelmet szentelni nekem a munkája miatt, így anyám nevelt fel leg. – Bizony, David – mosolygott Navina. – Egy ember elmúlt és jelenlegi életei közt rengeteg a párhuzam. Livia felkelt a f l és felemelte Luciust, aki szinte már el is aludt a nagy rohanástól fáradtan, elcsigázottan. – Na, gyere te kis csibész! – mondta Livia és karjaiba vette fiát, aki átfogta édesanyja nyakát. Apró kezeivel játszani kezdett Livia gyönyör fekete hajfürtjeivel. Elindultak a villa felé. – Nagyon szeretetreméltó... – sóhajtott fel David. Navina elmosolyodott és megölelte a férfit. – Gyere, David. Utazzunk tovább. Valakit szeretnék bemutatni neked! David még csak meg sem tudott fordulni és megkérdezni, mégis kit szeretne neki a n bemutatni, máris érezte, ahogy villámgyorsan beborítja t a meleg fény, és kiszakad a római villa nyújtotta idilli képb l. *

* *

David egetver hangzavarra tért magához. Ahogy kinyitotta a szemét, egy semmivel össze nem téveszthet helyen találta magát. A római Colosseum. Navina és David egy, a stadion ül helyei közt futó lépcs sor közepén álltak, így lefelé és fölfelé, minden oldalról egyaránt vérre és diadalra szomjazó, ordibáló, megvadult római

polgárok vették ket körül. Davidet elborzasztotta a látvány. Odalent, az aréna homokjában négy harcos gladiátor élet-halál küzdelme zajlott. Egyikük hatalmas szigonnyal támadt egy szerencsétlen férfira, aki egy hálóba gabalyodva fetrengett a földön. Két másik gladiátor rövid kardokkal és pajzsokkal felfegyverkezve rontott egymásra. A sok ezer emberb l álló tömeg egy hatalmas torokként ordított, kántált és szurkolt éppen annak, aki gy ztes helyzetben volt. A szigonyos gladiátor irgalom nélkül beledöfte áldozatába fegyverét, mire a Colosseum szinte felrobbant az emberek kitörését l, ahogy felkeltek helyeikr l és ordították a gy ztes harcos nevét. Már csak hárman maradtak. A nap szikrázóan sütött, de a távolban már gyülekeztek a sötét délutáni felh k, mintha csak színpadi kellékek lettek volna a véres m sorhoz. David nem tudta tovább nézni a szörny eseményeket, inkább elfordította fejét. A közönség sorai közt felfigyelt egy jobbra ül fiatal férfire, aki láthatóan egy sokkal elegánsabb ül helyr l nézte a „játékot", mint a legtöbb római. David egyb l tudta, hogy Lucius. – Igen, az – mondta Navina, mintegy meger sítve David gondolatát. Lucius vörös szín , aranyozott szél lepelben ült, melyet zöld öv fogott össze derekánál. Kamaszkora végén, feln tt évei elején járhatott már, jókép , szinte nemesi karakter arca volt, barna haját rövidre vágva hordta, napbarnított arcát simára borotváltatta, tartása egyenes, de nem fellengz s. Szimpatikus, kellemes jelenség benyomását keltette David számára egykori önmaga látványa. Elégedetten elmosolyodott. Lucius mellett egy id sebb férfi ült, fejét alig borította haj, ami volt, az is már sz fürtökben borzosodott. A pocakos, id s férfi hófehér leplet viselt, vállán bíborszín , széles szalagot vetett át. Már els pillantásra is rendkívüli er t és tekintélyt sugárzott magából. David tudta, hogy Lucius apja, Maccalus. Lucius undorodva nézte az aréna homokjában zajló brutalitást. A négy harcos közül már csak a szigonyos és az egyik kardos maradt életben. A másik gladiátor, aki karddal küzdött, a hason feküdt homokban, hátából groteszkül egy kard ágaskodott ki. Lucius és apja szóba elegyedtek egymással. Maccalus a stadionon körbemutogatott és fia fülébe súgva valamit, megfogta Lucius vállát. A fiú tisztelettel, de levette apja kezét válláról, homlokon csókolta az öreget és felállt. Maccalus szomorúan nézett a távozó fia után, de ahogy a közönség felordított, gyorsan az aréna homokjára nézett, nehogy elszalassza a pillanatot, amikor a szigonyos ellenfele gyomrába döfi fegyverét. Lucius dühösen, ingerülten távozott a néz térr l, éppen Navina és David felé tartott. Középmagas, jó kiállású, magabiztos és erélyes férfi benyomását keltette. David tudta róla, hogy a fiatal lányok nagy becsben tartják szép alakjáért és jelleméért. Lucius éppen David elé lépett és lefelé tartott. Navina és David követték. A lépcs sor alján egy árnyas kapu volt, mely egy félhomályos folyosóra vezetett. Innen lehetett eljutni a Colosseum bejáratához. Lucius gyors léptekkel haladt, nagy visszhangot verve az üres térben. Ahogy kiértek a Colosseum elé, Lucius megállt, megtámaszkodott egy oszlopnál. Leült annak tövébe, egy padként is szolgáló négyzet alapú tömbre, és gondolataiba mélyedve nézte a római belváros forgatagát az árnyas, h s helyr l. – 143-ban járunk most, David – szólalt meg Navina, ahogy Lucius mellé értek. – Itt éppen 19 éves voltál. – És láthatóan nem rajongtam a gladiátorküzdelmekért. Amit nagyon is meg tudok érteni. – Ekkor voltál el ször a Colosseumban. A születésnapodon. Édesapád ezt szánta ajándékodul, próbált hozzád jó lenni, de az évek során fal épült közétek, ami mindkett töknek fájdalmat okozott. David eltöprengett saját életén. Apjával, bár ritkán foglalkozott vele, nagyon jó kapcsolata volt, és ezért szívb l hálás volt. Elnézve Luciust, elég morbid ötletnek t nt, hogy születésnapi ajándékként azt nézhette, hogyan ontják ki egymás belét az arénában a gladiátorok. Váratlanul Lucius felkapta a fejét és David felé nézett. A férfi háta egy pillanatra beleborsózott, mert azt hitte, valami csoda folytán észrevette t. Gyorsan megfordult, és amit látott, attól annyira

megdöbbent, mintha villám csapott volna bele. Egy nevet akart kinyögni, de képtelen volt rá. Ajkai lebénultak, leveg t is alig tudott venni. A Colosseum árnyas oszlopai közül, a folyosó fel l, ahonnan k is idejöttek, Julie lépett el . David oda akart rohanni hozzá, megölelni, megcsókolni, de lábai földbe gyökereztek, szíve egyre hevesebben vert, megsz nt az egész világ körülötte, csakis a n t nézte. Julie ekkor felé fordult. Éppen olyan sugárzóan szép, szavakkal nem kifejezhet gyönyört árasztott magából, melyre David minden idegszála emlékezett. Ajkai teltek voltak, akár egy érett, piros cseresznye, haja lágyan, hosszan aláhulló barna fodrokban omlott vállaira. Karcsú, formás alakját hófehér, selymes, lenge ruha takarta, éppen csak sejthet vé téve bájait. És akkor Julie rámosolygott. Kedvesen, bájosan, annyira szeretetre méltón, ahogyan csak tudott. David nem tudott mit tenni, nem tudott szólni, mosolyogni, állt, mintha megkövült volna. Fel nem tudta fogni, hogyan került ide, éppen ide a n ! Csak halk, artikulálatlan nyögésekre futotta t le, és szemeiben könnyek jelentek meg. Azt hitte, csak álmodik, hogy ez az egész valami illúzió, hogy csak egy n , aki elképeszt en hasonlít Julie-ra, és közben remélte, hogy téved. Nagy leveg t vett, próbálta megnyugtatni magát és halkan préselte ki magából a szót, mely mindennél édesebb volt számára. – Julie? Váratlanul átsuhant rajta Lucius, mint egy kísértet, és a fiú Julie elé lépett. David nem értette, mi történik. Julie nem nézett rá, hanem pilláit lesütve, csak id nként pislantott fel Luciusra. David teljesen összezavarodott. Navinához fordult, aki arcán finom mosollyal szemlélte Luciust és Juliet. – Mi folyik itt, Navina? Navina Davidre pillantott, és meglátva a férfi könnyekben ázó szemét, megérintette a férfi kezét, majd így szólt. – valóban Julie. De ekkor Letizia Grattus-ként élt Rómában. – Letizia... – nyögte halkan David és értetlenül nézett a lélegzetelállítóan szép n re. Julie és Letizia közti fizikai hasonlóság valóban döbbenetes. Els pillantásra nem lehet ket megkülönböztetni, de ha elhúzódik az árnyékból és kilép a fényre, láthatod a kis különbségeket. Lucius és Letizia egy oszlop mellett állva beszélgettek. Hangjuk nem hallatszott el Davidig, de a férfi tudta, hogy Lucius éppen udvarol a n nek. Ahogy nézte ket, irigység és némi harag jelent meg benne, olybá t nt neki, mintha egy vadidegen férfi bókolna Julie-nak, próbálva t ágyába vinni. – Itt és most találkoztatok el ször, David. Lucius és Letizia els látásra egymásba szerettek. Letizia 18 éves volt itt, szintén egy vagyonos család, a Grattus família egyik lánya. – Akárcsak Julie és én... szerelem els látásra – sóhajtott fel a férfi és nem tudta levenni szemét a n l. Letizia mosolya és nevetése éppen olyan volt, mint Julié. Lucius kedvesen, illedelmesen kivezette a n t a napfényre, és ekkor David látta, hogy valóban van némi különbség Letizia és Julie közt. Letizia haja halványabb, szinte már sz késbarna, szeme sem olyan ragyogó kék, inkább zöldeskék De minden kétséget kizáróan páratlanul csodás jelenség volt is. Az ifjú és újdonsült szerelmesek lassan andalogva sétáltak a Colosseum napsütötte tövében, éppen Navina és David felé tartottak. Beszélgettek, látszott rajtuk, hogy mindketten nagyon zavarban vannak, idegesek, de mégis szinte ragyogtak, lebegtek a boldogságtól. David arra gondolt, hogy amikor Julie és sétáltak a galéria el tt, a kiállítás után, ahol találkoztak, akkor k is pont így érezték magukat. David letörölte arcáról a könnyeket, melyek kicsordultak szeméb l, és széles mosollyal, boldogan nézett a lassan elballagó szerelmes pár után. Felkavaró, de mégis hihetetlen boldog pillanat volt ez számára.

– Szeretném látni, milyen életünk volt, Navina! – fordult a n felé. Navina mosolyogva lépett oda hozzá, és megölelte t. Egy pillanat alatt beborította a férfit a meleg fényáradat, és boldogan hagyta maga mögött a Colosseum véres színterét, mely bizarr, megdöbbent módon, mégis két szerelmes sorsszer találkozásának helye volt. *

* *

Ahogy kinyitotta a szemét, David nyomban hátrah költ. Képtelen volt eldönteni, hogy amit lát az valóság-e, vagy csupán elméje z gonosz tréfát azzal, hogy egyik legkedvesebb emlékét ilyen abszurd életh séggel hozta tudata felszínre. Várt, hogy a gyönyör , lelket melenget , ám mégis bizarr jelenés elt njön. De semmi nem történt. Minden változatlan maradt. – Mi a baj, David? – kérdezte Navina némi aggodalommal, de mosolyogva. David ránézett a n re és akkor értette meg, hogy amit lát maga körül, nem az elméje szüleménye. Valóban ezt látja. És ez jobban felkavarta, mint amikor Julie korábbi énjét, Letiziát megpillantotta a Colosseum el tt. – Ez a táj... ez a panoráma... – nyögte ki David döbbenten, majd ahogy zavara elmúlt és megértette, mi történt, könnybe lábadt a szeme. – Igen, David. A férfi csodálattól mámorosan körbepillantott. A fák, a távoli erd zöldell foltjai, a naplementében úszó völgy és annak csendes medrében csobogó keskeny patak, mely a dombok, lankák és sziklás ormok közé zárt apró tóba fut bele – minden a legapróbb részletekig az volt, mint amit Julie megfestett. Annak a bámulatos, lélegzetelállító részletesség , és kettejük számára szavakkal le nem írható lényeggel bíró festménynek volt ez a táj az esszenciája, mely kettejük életét összekapcsolta. A galéria falán, majd kés bb saját házuk nappalijában lógott az a kép, mely ezt a panorámát ábrázolta. David lerogyott a f be, és könnyes szemei tükrén át nézte a csodát, melyet képtelen volt szavakkal megfogalmazni. Szíve majd belesajdult Julie hiányába, hogy ezt a pillanatot nem ketten élik át. Görnyedt háttal ült, és egész lényével szívta magába a panoráma pompáját. Julie látta ezt a tájat. Emlékei sok évszázaddal kés bb is álmai formájában jelentek meg, úgy érezte, meg kell festenie azt az álomképet, mely éjszakánként megelevenedett lelki szemei el tt. Megfestette, élete legszebb alkotása jött így létre, mely végül bemutatásra került a galériában. Ekkor jelent meg David Becker, aki azel tt sose ment el a kiállítóterembe – és els látásra egymásba szerettek. Mi ez, ha nem csoda? – gondolta magában David. Navina letérdelt a férfi mellé, átölelte t. – Csoda történt, Navina – suttogta megigézetten David. – Csoda. Csak az fáj nagyon, hogy Julie ezt nem élhette át velem. – Nos – mosolygott rá a n –, ez nem egészen így van. Navina hátrafordult és széles mosollyal nézett a David mögötti területre. David is megfordult és ismét elöntötte a zsibbasztóan kellemes felismerés. A domb, melyr l David a hihetetlen panorámában gyönyörködött, tovább emelkedett fölfelé. A legmagasabb pontján egy széles, nagy kiterjedés , római stílusú kétszintes villa állt. A ház valamivel kisebb volt, mint amiben Lucius gyermekéveit töltötte. A falak kellemes homok- és mályvaszín ek voltak, a hófehér oszlopok árnyas árkádot képeztek a ház homlokzatán. Erkélyek ugrottak ki, ahol a második szinten lév hálószobák voltak, a márványkorlátokról úgy omlottak alá a lila, vörös és sárga virágú növények, mintha soha ki nem apadó virág-vízesések lettek volna. A házhoz hatalmas birtok tartozott, melyet számtalan tuja, ciprus és feny fa dúsított, a domb tövér l felszálló szell k a ház el tt ültetett olívafa lugasok finom, étvágygerjeszt illatát hozták magukkal. A villa el tt széles márvány lépcs sor volt, mely egy bronzszín kockakövekkel kirakott térségre

vezetett le. A teret körülölelték az alacsony bokrok, buxusok és néhány pálmafa, ciprus és olivafa, melyek finom árnyékot nyújtottak. A tér közepén széles, vitorlaszer fehér anyag volt kifeszítve. Ez alatt emberek pihentek meg kényelmes pamlagokon, az ül - és fekv helyek közti részeken kis, alacsony asztalokra töménytelen mennyiség finomság volt felhalmozva. Hat ember heverészett, csemegézett és gyönyörködött a naplementében fürd panorámában. David azonnal tudta, hogy ez a ház az övé. Tudta, hogy itt éltek Letiziával és gyermekeikkel. Szinte mágnesként vonzotta a ház és az emberek, megigézetten, arcán immár egyre szélesed mosollyal indult fel a dombon. Navina követte. – Hányban járunk most, Navina? Ha jól érzem... ekkor 40 éves lehettem... – Egészen jól érzed, David! 163-ban vagyunk most. 39 éves voltál ekkor, Letizia egy évvel fiatalabb. Felértek a domb tetejére. David csodálattal nézett végig a kis társaságon, akiknek arcáról, viselkedését l lerítt, hogy boldog, kiegyensúlyozott és egészséges emberek. Lucius Servanus egy bordó leplet viselt, derekán széles barna övvel, haja még mindig rövidre volt vágva. Alakja és megjelenése még mindig arányos volt, nem hízott el. Jó megjelenés , magabiztos fellépés és kellemes kisugárzását csak tovább fokozta az eltelt évek során. Egy pamlagon hevert, könyökére támaszkodva majszolt egy fürt sz t, és arcán elégedett mosollyal nézte a mellette fekv Letiziát, aki elvarázsolva merengett a panorámán. A n szemet gyönyörködtet szépség volt. Haja hosszan hullott alá, vállain nyugodtak hullámzó barna fürtjei, melyek a naplemente aranyló fényében finom sz kés árnyalatban ragyogtak. Hibátlan vonalú, karcsú testét mályva és zöld színekb l álló lepel mögé rejtette, lábait felhúzva, karjait melle alatt összefonva, kissé oldalra borulva feküdt Lucius mellett, félig lehunyt szemmel nézte a tájat. David tudta, hogy amit a n ezekben a pillanatokban látott, az évszázadokra belesüppedt legkedvesebb emlékei közé. Két másik pamlagon egy kisfiú és egy id sebb fiú feküdt, míg két lány gyermek csöndesen játszadozott a tér kockái végén, a ciprusok nyújtotta árnyékban. – Rufus – mutatott Navina a közelebbi fiúra. – A legid sebb gyermeked, 13 éves volt itt. Rufus egy korához képest izmos testalkatú fiú volt, félmeztelenül feküdt a pamlagon. Haját láthatóan édesanyjától örökölte, így sz késbarnán, napbarnított b rrel kész kis Herkulesnek t nt Davidnek. Szinte a pamlagról lefolyva aludt, kezéb l már egy ideje kieshetett egy gyöngyökb l és kagylókból készített lánc, mely most a k kockákon pihent. – A másik fiad Victor, ekkor 11 éves volt. Csöndes, de roppant eszes fiúcska volt. Victor vékony karjait feje mögé téve szemlélte a naplementét, gondolataiba merülve, kissé tátott szájjal álmodozott. Sötétbarna haja kissé kócos volt, szeme szinte lángolóan mély barna. Mindössze egy vékony barna leplet viselt, lábán apró sarut. David a két kislány felé fordult, akik a k kockákon játszottak kis fekete és fehér golyókkal. Halkan beszélgettek magukban. A szépségük akár az apró angyaloké. David egyb l felismerte, hogy a nagyobbik lány tökéletes mása Letiziának. Hosszú, szinte teljesen sz ke haja volt, arca akár a porcelán, nagy kékeszöld szemei élénken ragyogtak. A másik kislány is döbbenetesen szép volt. Sötétbarna haját rövidebbre vágva hordta, mint n vére, szemei szinte már feketének t en csillogtak, mint két kis tükör. Pillantása átható volt és tiszta. Mindkét kislány ugyanazt a pirosfehér ruhácskát hordta. David sejtette, hogy a lányok feln tt korukban minden férfit magukba bolondítottak. – A sz ke kislány Hermina – szólalt meg Navina. – Ekkor 10 éves volt. A legkisebb gyermeked pedig Rosina, itt 8 éves volt. Mint két kis édes angyalka! David meghatódott, ahogy szétnézett a boldog, békés családon, mely évszázadokkal ezel tt övé és Julié volt. Szívét összeszorította az érzés, hogyha nem történt volna meg az autóbaleset, ismét

lehetett volna ilyen szép családjuk. Miel tt könnyek szöktek volna a szemébe, gyorsan lenyelte ket, és átadta magát a pillanat varázsának. – Csodálatos életem volt... – sóhajtott fel David. – Valóban – mosolygott Navina és hozzábújt a férfihoz. –A sok ezer év alatt ez volt a legszebb, legteljesebb életed. David érezte, hogy újra felgyülemlik benne a könnyfolyam, így gyorsan mély leveg t vett, lassan kifújta és próbált nem túl megható, lélekbe maró témát felvetni. – Na és mondd csak, Navina, mib l éltem? – Édesapáddal ellentétben te nem foglalkoztál politikával, csupán kereskedelemben tevékenykedtél. És mint látod, igen szépen megéltél ebb l. Vagyonos voltál ugyan, de politikai értelemben nem befolyásos. – Értem – bólintott David, de nem tudta levenni a gyerekekr l a tekintetét. Ellenállhatatlan vonzalmat érzett, hogy szóljon hozzájuk, érintse és ölelje ket, játsszon velük és Julie édesanyjukként szeresse ket. Szívéb l könnyeket préselt ki a vágy. – Valami baj van, David? – kérdezte Navina észrevéve a férfi lelki állapotát. – Jól vagyok... jól vagyok... – mondta halkan David. A férfi a mennyei boldogság és a pokoli fájdalom közt lebegve úgy érezte, hogy ezt a két rendkívül er s, egymással ellentétes állapotot már nem tudja tovább elviselni. Felemel és hihetetlen érzés volt számára, hogy látta a panorámát, melyet Julie lefestett évszázadokkal kés bb, látta egykori családját, de ugyanilyen mérték szenvedést is okozott neki mindez. Julie hiánya, a fájdalom ismét feltört lelke mélyér l, akár egy fekete, ragacsos, forró iszap és nem hagyta, hogy David nyugodtan lélegezzen. A férfit a sírás kerülgette. – Navina, kérlek, vigyél el innen. Egy kicsit... – Igen, David. Tudom – a n finoman, gyengéden megölelte Davidet. A fehér, ragyogó fény gyorsan ráomlott Davidre, aki egy pillanat leforgása alatt kellemes melegségben lebegve érezte, hogy lelkéb l elt nik az imént érzett szomorúság. Mintha lassú tengeri hullámok mosták volna a piszkot egy trópusi sziget homokos partjairól. David békés kábulatba zuhant. *

* *

Amikor David kinyitotta a szemét, azonnal tudta, mi történik körülötte. Egy oszlopokkal, vörös és karmazsin szín sz nyegekkel, kemény fapadlóval burkolt és meghitten berendezett tágas hálószobában találta magát. A hálószoba távolabbi falán, melyre a nap ezernyi sugarát szórta, egy nagy ágy állt. Az ágyat szinte csak sejteni lehetett, mert faragott ébenfa sarkain, és a vörös-, lila- és aranyszín ágytakarón kívül nemigen volt mód mást látni, az ágyat körülálló emberek miatt. Nem viseltek fekete lepleket, inkább színes, szinte vidám öltözetük volt, hogy a haldokló élete utolsó pillanataiban valami szépet lásson. Erre szolgált az a sok felhalmozott illatos virág, melyek az ágy végében álltak kisebb-nagyobb k korsókban. Mélységes csönd ereszkedett a szobára, melynek leveg je szinte megfagyott a kellemes nyári melegben. David tudta, hogy nyár van, mint ahogyan azt is, hogy az ágyon egykori önmaga, a már id s Lucius Servanus fekszik. – 202-ben vagyunk most, David – szólt Navina halkan. – És mint azt helyesen gondolod, az ágyon Lucius fekszik. David bólintott, nem akart megszólalni. Bár hangját senki nem hallaná meg a gyászolók közül, mégis úgy érezte, megtörné az intimitást, a gyászt, ha bármit is mondana. Az ágy körül állókban felfedezte gyermekeit. Legid sebb gyermeke, Rufus, már elmúlt 50 éves, másik fia, és két lánya szintén közel álltak ehhez a korhoz. Négy gyermeke lehajtott fejjel gyászolt, két lánya, Rosina és Hermina egymás kezét szorongatva halkan szipogtak és szemeiket

folyton törölgették, melynek tükrén át félve pillantottak le apjukra. Féltek, hogy a következ pillantás alkalmával már nem látják emelkedni a mellkasát. Ahogy David közelebb ment a gyászolókhoz, ismeretlen embereket látott, akik minden bizonnyal a család közeli barátai voltak. Rufust megkerülve – aki bár egykor fia volt, most mégis David érezte úgy, hogy lehetne Rufus fia – az ágy jobb oldalára ért. Letizia az ágy szélén ült, kezébe fogta Lucius id s, eres kezét és gyengéden simogatta a ráncos kézfejet. Halkan dúdolt valamit, ami szívbemarkolóan ismer s volt Davidnek. Mintha lágy szell k lettek volna a n ajkairól felszálló finom hangok. Letizia már id s hölgy volt, egykor gyönyör dús barna haja, mely kis sz ke árnyalattal ragyogott, mostanra sz-ezüstben csillogott. Tartása egyenes volt, csak azért görnyedt meg háta, hogy minél közelebb lehessen Luciushoz, élete szerelméhez és szinte a fülébe súgja lágyan, gyöngéden dúdolt dallamát: A nyitott erkélyajtókon beáradt a nyári meleg, a növények friss, zsongító illata, az olajfák aromája. David még közelebb ment az ágyhoz, és akkor meglátta a haldokló Luciust. Arca a ráncok és red k ellenére még mindig tiszta volt, határozott és a maga módján szép. Haja er sen megritkult, sz tincsekben lógott ráncos homlokára. Rettenetesen fáradtnak és elgyötörtnek látszott, de tekintete nyugodt volt. Arcának egyetlen izma sem feszült meg, nyugodtan, egyenletesen, de nagyon lassan lélegzett. Szemei csukva voltak. Készült a Nagy Utazásra. Letizia befejezte halk dúdolását, majd haldokló szerelme fölé hajolt. Megcsókolta el bb homlokát, majd mindkét arcát, végül az id s férfi ajkait. Amikor újra láthatóvá vált Lucius arca, egy könnycsepp gördült le az orra hegyér l, mely Letizia nagy, ragyogóan szép és tiszta szeméb l eredt. Lucius kinyitotta a szemét és halványan elmosolyodott. Szemei felragyogtak, ahogy meglátta szeret családját. Lassan végignézett rajtuk, minden arcot alaposan szemügyrevett, mintha most látná életében el ször. – Kedvesem – szólt halkan Letizia olyan gyöngédséggel és szeretettel, amit l Davidnek könnybe lábadt a szeme. Az id s Lucius nem szólalt meg. Mélyen az asszony szemébe nézett. Megfogta Letizia kezét és kézfejére puha, gyöngéd csókot lehelt. – Szerelmem... – suttogta Lucius, és kezei közt tartotta az asszony kezét. – Nem tudok... megfelel szavakat, hogy kifejezzem... mennyire hálás vagyok neked, Letizia. – Cssssshhhh! Ne beszélj, kérlek. Ne er ltesd meg magad. Lucius elmosolyodott és arca ebben a valóban gyönyör formában szilárdult meg, szemei ragyogtak. Békés volt és nyugodt. – Számtalanszor... igyekeztem, hogy boldoggá tegyelek – mondta halkan, tagoltan a haldokló férfi. – Minden pillanat egy áldás volt veled, Letizia. Én csak annyit akarok mondani... köszönöm. Szívb l köszönök mindent. Azt adtad... ami egy férjnek, apának, szerelmesnek a legtöbb... Igyekeztem, hogy méltó legyek arra... hogy velem légy. Hogy rám mosolyogj... hogy megölelhesselek... megcsókolhassalak. Letizia halk sírásban tört ki, szemei könnyáztatta ragyogásán át látta a férfit, aki élete szerelme volt, a legszebb ajándék, amit egy n kaphat. Es még ennél is több. De azt már nem lehetett szavakkal kifejezni. Egymás kezét szorítva merültek el a végtelenségben, melyet mindig felfedeztek egymás tekintetében, még annyi év után is. Lucius a gyermekei felé fordult. – Gyermekeim... – szólt halkan. – Bearanyoztátok az életemet. Ahogy rátok nézek... tudom, hogy minden szívdobbanásom, minden leheletem... megérte. Sok-sok gyönyör pillanatból állt össze az életem... de ennél a mostaninál nincs szebb és tisztább. Próbáltam... jó apátok lenni... tanítótok... kalauzotok. Édesanyátokkal együtt... jó példát mutatni nektek, gyermekeim. Nem kérek semmit... semmit... csupán azt, hogy... éljetek szép életet, hogy majd egykor szép halálotok legyen.

Lucius elfáradt, behunyta a szemét. Két kövér könnycsepp gördült le arcán, és ajkai széles mosolyra húzódtak. Letizia egyik kezével megsimította Lucius arcát, is elmosolyodott. – Csodálatos... – szólalt meg suttogva Lucius –, oly csodás helyen járok... Az id s férfi szemei lassan kinyíltak és mintha a semmibe meredt volna, üveges tekintettel nézett gyermekei felé. Majd pislogott egyet és egy fénytünemény villant szemében. Letizia felé nézett. Az asszony szaggatott légzése elárulta, mennyire küszködik könnyeivel. Lucius kinyújtotta felé ráncos kezét és megsimogatta az arcát. – Oh, Letizia... – sóhajtott fel Lucius. – Én gyönyör m... – Szerelmem... – suttogta az asszony és megcsókolta az id s, ráncos kezet. Lucius hirtelen nagyot sóhajtott, egy pillanatra megmerevedett arcán a mosoly, majd ahogy mellkasa visszasüppedt, még kipréselte utolsó leheletével a szavakat. – Várlak titeket... Lucius keze leomlott felesége arcáról. Az asszony elkapta immár elhunyt szerelme kezét, majd mindkét kezet keresztben a mellkasára helyezte. Ráborult Lucius testére és halkan, szívszaggatóan sírni kezdett. Lucius gyermekei mintha k szobrokká váltak volna, sokkolta ket szeret édesapjuk halála. Mély és szomorú gyászfelh terjengett a hálószobában, de megjelent a hála, a szeretet és a boldogság kellemesen puha párája is, mert mindnyájan tudták, hogy olyan embert l búcsúztak el, akinek csodálatos, teljes és szeretetben kiteljesedett élete volt. – 78 évesen távoztál el ebb l az életb l – szólalt meg halkan Navina. – Gyönyör életet éltél. A legszebbet összes életeid közül, David. Davidet mélyen megindította az, ahogy Luciusént befejezte ezt az életét. Könnyei ott gyöngyöztek szemében, nem tudott ennél szebb búcsúzást elképzelni. – Jól jegyezd meg, David – mondta Navina, és a férfi arcát meleg fénykezeibe véve mélyen a szemébe nézett. – Nem az számít, mit halmozol fel életed során, milyen sikereket érsz el! Halálod pillanatában érzed, az utolsó másodperc legvégén, hogy helyesen éltél-e, vagy sem. David bólintott, mert nem tudott mit mondani. Annyira meghatották az imént látottak, hogy teljesen a hatásuk alá került. Nézte a Lucius testére boruló síró Letiziát, gyermekeit, akik anyjukat ölelve, nyugtatva szeretgették t. Egyszer csak az egész képet valamilyen s , fehér, meleg fátyol borított be és David érezte, hogy kezd elálmosodni. Semmi másra nem vágyott, csak hogy behunyja a szemét és egy újabb, döbbenetesen megható élménnyel gazdagabban búcsúzzon el egykori római családjától, szeretteit l. A több évszázaddal korábbi események lassan a fehérség homályába vesztek, és David Navina nyugtató, hihetetlen gyöngéd és selymes ölelését l mély álomba szenderült.

14 PÁRÁS KÖD „Haragtartónak lenni olyan, mint forró szenet marokra fogni azzal a szándékkal, hogy valaki másra hajítjuk azt; mi fogunk els ként megsérülni.” Buddha

Forró párás leveg és dús, szinte már émelyít en friss növényillat lengte körül Dávidot, aki miel tt kinyitotta volna a szemét, el bb mélyet szippantott a leveg l. Még éltek benne a római emlékek, ezért, hogy megtisztítsa magát és felfrissüljön, el bb finoman akart ráhangolódni az új környezetre. Lágy, dallamos hangokat is hallott, madárcsicsergést, egy végtelen és vad erd megszámlálhatatlan moraját. Kinyitotta a szemét. Olyan volt, mintha újra Kambodzsa s serdejében lenne. A fák hatalmas, égig ér koronája szinte minden napsugarat felfogott, alig-alig értek le az aranyló fénypászmák a talajra. Határozottan érezte, hogy a világ teljesen más táján van, mint ahová Navina eddig elvitte. A n ott állt mellette és csak mosolygott rá. – Merre vagyunk, Navina, és melyik korban? – Mit gondolsz? Érezd meg, David – biztatta a n . David szétnézett a hatalmas fák, vastag liánok, mohák, páfrányok és a számtalan ismeretlen növény közt. Próbált bels hangjára figyelni, megérezni azt, ami lelkében van. – Közép-, vagy Dél-Amerika... – Nagyon jó, David! Közép-Amerikában vagyunk most. És mit érzel, hányban járunk? – Hmm... – David töprengett és próbált nem logikus lenni. – Fogalmam sincs. Navina mosolyogva megcsóválta a fejét. – 688-ban. Ez a maja civilizáció klasszikus kora, David. Amit most látni fogunk, az egy igen rövid pillanatkép ezen életb l, de annál lényegesebbé válik az ez utáni életed szempontjából. Kérlek, kövess. Navina a fák és liánok si burjánzása közt vezette Davidet. A férfi éppen csak érezte a h séget, a páratartalom sem volt számára zavaró. Gyönyörködött a természet sokszín ségében, az id lid re felbukkanó madarakban, amik énekükkel varázslatosabbá tették a környezetet, és Davidet ismét leny gözte, hogy micsoda ökoszisztémája ez a dzsungel is a bolygónak. A zöld szín megszámlálhatatlanul sok árnyalatban volt jelen. Zsongó, trópusi dzsungel volt ez, melynek minden hangja, minden formája, minden apró levele és a fák lombjain áthatoló minden fénypászma egy-egy rejtélyként burkolózott össze olyan szorosan, hogyha Navina és David nem lettek volna testeden lelkek, akkor rendkívül nehéz lett volna az el rejutásuk.

Nem sokkal kés bb, a fák burjánzásán túl, David egy tisztást pillantott meg. A tisztás széles, magas f vel ben tt térség volt, melyet a ragyogó napsütés bearanyozott. Amikor kiértek a fák alól, David akkor érezte, hogy valójában szemerkél az es , a távoli fellegek ezüstösen csillogtak. Id nként megjelent rajtuk egy-egy vékony fehér ér, de a villámok dörgése nem hallatszott el a dzsungel ezen mélységébe. Navina egy pontra mutatott a tisztás másik végében, ahol emberek álltak. Különös, félmeztelen férfiak tömege volt. Közelebb mentek hozzájuk. – k maják, David – szólalt meg Navina, ahogy odaértek – Egy let nt kultúra képvisel i. Legalább húsz ember állt félkörben, többségük férfi. Testüket törzsi festéssel, csontból faragott ékszerekkel díszítették. Rendkívüli látványt nyújtottak. Meredten néztek a tisztás messzi végébe, mintha várnák valaminek a felbukkanását. David felfedezett a n k közt egy elb völ szépséget. Hosszú fekete haja derekáig ért, karcsú barna teste, akár egy kecses párducé. Fején díszes, színes ékszert hordott, mely mintha korona lett volna. A lány nem lehetett több 18 évesnél. David azonnal megismerte t. – Igen, David. Julie – mondta Navina. – A neve Ichika. Édesapja versenyt rendezett két rivális fiú közt, hogy melyikük érdemelje meg a lánya kezét. – És én vagyok az egyik fiú. – jelentette ki David több meggy déssel, mint kérd felhanggal. – Így van. A neved Yax Ch'aktik. 19 éves voltál ekkor és halálosan szerelmes Ichikába. Akárcsak a vetélytársad. A lány édesapja, egy si szokást felelevenítve, a kitartás próbájának vetett titeket alá. Szátokban vízzel kellett futnotok hosszú-hosszú órákon át, kegyetlen terepen, és ahogy beértek a célba, egy-egy k korsóba kell köpnötök a vizet. Aki megitta futás közben a vizet, vagy kilöttyintette, vagy az korsójában kevesebb a víz a célba éréskor, az veszít. David a férfiak mellett látható masszív k korsók felé nézett. Id s, merev, szigorú tekintet férfi állt mellettük, volt Ichika apja. Ahogy David figyelte az öreget, váratlanul lázas ujjongás tört ki el bb az asszonyok, majd a férfiak közt is. David megfordult. A tisztás vége fel l két alak közelített. Még ilyen távolságból is látni lehetett rajtuk, mennyire elcsigázottak. Éppen csak vonszolták lábaikat, futásnak alig lehetett nevezni, amit csináltak. A két fiatal közelebb ért. Szinte méterenként vonszolták magukat, de ahogy meglátták, hogy a cél már csak pár tíz méterre van, összeszedték minden maradék erejüket és futni kezdtek. David tudta, hogy volt az a fiú, aki a jobb oldalon futott. Hosszú, vállig ér sötét haja egészen hollószer vé varázsolta t, termete izmos, inas volt, kiváló atlétának látszott. Testét mindössze egy ágyékköt takarta, oldalán k l faragott t r. Mezítláb futott. Szája felpuffadt a benne lév víz miatt, ami biztató jelnek tetszett. De ellenfele se itta meg a vizét. Hangosan szuszogva, szinte fuldokolva haladtak fej-fej mellett. Hirtelen rettenetes dolog történt. Yax Ch'aktik nagy igyekezetében nem vette észre a lába el tt a földb l kitüremked , alig ököl nagyságú követ. Nagyot rúgott bele, felkiáltott fájdalmában, a víz pedig, melyet addig becsületesen és kitartóan rzött, kifröccsent szájából és a fiú arccal a földre zuhant. A tömeg döbbenten nézte t. Ellenfele könnyedén beért a célba, még hátra sem fordult, csak miután kiköpte korsójába a vizet és diadalittas arccal fordult a legy zött felé. Hangos kiáltást hallatott, majd összerogyott fáradtságában. Yax Ch'aktik hitetlenkedve és düht l elkerekedett szemmel meredt a nedves földre, majd ellenfelére, aki kárörvend mosollyal nézett le rá. Ichika arcához emelte kezét, látszott rajta, mennyire sajnálja a fiút, akinek minden álma összetört, amikor abba a k be rúgott. Yax Ch'aktik egyre ingerültebben nézte ellenfelét. A súlyos igazságtalanság felb szítette benne a haragot, melyr l azt hitte, elnyomta már magában. Egy gyors pillantást vetett a gyönyör Ichikára, majd jobb kezével megragadta t rét, kirántotta és vadul rohant ellenfelére.

A fiú megrémült, amikor látta, hogy legy zött ellenfele véres haragra gerjedt. Saját t réért kapott, de már kés volt. Yax Ch'aktik t re tövig behatolt a fiatal fiú nyakába, aki a sokktól eltorzult arccal borult a földre. Néma csend lett úrrá az embereken. Nem akarták elhinni, hogy ilyen el fordulhat. A megölt fiú édesanyja hangos sírásával törte meg a csendet és odarohant gyermeke véres testéhez. Heves szitkokat szórt Yax Ch'aktik felé, aki döbbenten állt és nézte, mit tett. Dühe úgy párolgott el, ahogy feltört. A megölt fiú édesapja ekkor kilépett az emberek közül, és saját, félelmetesen nagy t rét kezébe fogva rohant a gyilkos fiú felé. Yax Ch'aktik eldobta t rét, védekez n emelte fel kezét a megbánás és könyörgés jeleként, de ez nem hatotta meg a felb szült apát. Lerúgta a fiút a földre, aki nagyot sikoltott, majd még egy hatalmasat, amikor tüdejébe fúródott az éles, t hegyes t r. Az apa felállt és odament halott gyermekéhez. A törzs tagjai némán álltak tovább a szemerkél es ben. Ichika, a gyönyör ifjú leány könnyeit szégyellve rohant a fák közé. – Ennek a borzalmas eseménynek – kezdte Navina – súlyos következményei lesznek, David. David teljesen leblokkolt attól, amit az imént látott. Lassan, elkerekedett szemmel fordult Navina felé. – Ez iszonyatos... – nyögte ki végül. – Tudom, David – szólt lágyan, együttérz en a n . – Mintha elöntötte volna elmédet egy párás köd. Ezt látnod kellett, hogy értsd, miért történik veled a következ életedben az, ami. David bólintott, majd ismét a véres jelenet felé fordult. A könnyeiben fuldokló édesanyát, és a csendesen gyászoló apát látta térdelni halott gyermekük mellett. Yax Ch'aktik teste mozdulatlanul terült szét a magas f ben és csupán a lassan, lustán csöpög es cseppek voltak kegyesek hozzá. Ahogy Navina kiterjesztette David köré meleg, bársonyos fehérségét, úgy halványodott el a rettenetes kép. David örömmel hunyta be a szemét és adta át magát a tompa, megnyugtatóan simogató érzésnek.

15 ARANYAT ÉR LECKE „Az embereknek az élet mohó megmarkolások és köt dések sorozata, majd éppen emiatt a fájdalom és szenvedés illúzióját élik át.” Zen bölcsesség

A

fehéren ragyogó köd eloszlása után David egyb l kinyitotta a szemét. Észrevette, hogy az utóbbi pár utazás alkalmával mennyire gyorsan tud magához térni, és biztos volt benne, ez csak fokozódni fog. Egy napfényben fürd , gyönyör lankás völgyet látott maga alatt a dombról, ahol Navinával álltak. A völgyben aprócska város feküdt, mintha egy erd kkel beborított hatalmas medence alján sütkérezett volna. A településen folyó haladt át, és ahogy Dávid nézte a hosszan, kanyarulatosan tekerg kék csillogást, eszébe jutott a folyó neve. – Arga – mondta magabiztosan. Navina széles mosollyal fordult felé. – Nagyon örülök, David, hogy egyre jobban fel tudod idézni múltad emlékeit. Azt is meg tudod mondani, melyik helyen vagyunk és melyik korban? David körülnézett a termékeny, széles völgyben. Behunyta a szemét és mélyet szívott a friss szell l, mely virágok és fenyvesek illatát hozta magával. Csak hagyta, hogy elméje megnyaljon és könnyed legyen, mintha a szél kapta volna fel. Kinyitotta a szemét és a n höz fordult. – Spanyolország északi részén vagyunk – mondta –, de a település neve nem jut eszembe. – Remek, David! – örvendezett Navina. – Ahogy egyre közelebb kerülünk a jelenedhez, úgy kerül majd felszínre egyre több és több emléked. – Igen, valahogy érzem, hogy... mintha érzések és képek suhannának át rajtam. – Emlékképek, David. Navina a völgyben fekv városka felé mutatott, majd így szólt: – Pamplona a neve ennek a kis városnak, a Pireneusok déli lejtöin vagyunk most. Gyermekként itt n ttél fel. 945-öt írunk, David. Megmutatom, merre voltál ekkor. David kezén érezte Navina meleg érintését, majd egyetlen pillanat leforgása alatt elt ntek a dombról. Elképeszt sebességgel, a gondolat gyorsaságával suhantak át a völgy felett, és érkeztek meg a városka déli részére. Ahogy David ismét szilárdan állt a lábán, egy kis templomot látott maga el tt. Egyetlen középs tornya vagy tizenkét méter magasra nyújtózkodott a ragyogó pireneusi kék ég felé. A templom el tt két hatalmas fa, egy ciprus és egy pálmafa magasodtak, melyek árnyékot vetettek a nyitva álló tölgyfaajtókra. Kis lépcs kön lehetett belépni a templom el kertjébe, melyet láthatóan igyekeztek gondozni, ápolni. Kis tér fogta közre a vallási épületet, a teret hepehupás kockakövekkel rakták ki, melyek az id járás viszontagságaitól és a szekerek kerekeit l váltak ilyenné. Apró házak sorakoztak rendezetlenül a tér körül, melyeket szinte teljesen

eltakartak a burjánzó növények, virágok színpompás halmaza. Csönd honolt a kis város ezen részén, egyetlen embert sem láttak, állathang sem hallatszott. David úgy érezte magát, mintha csak vakációzni jött volna egy ódon, középkori hangulatát a modem korig meg rz kisvárosba, mely érintetlenül megmaradt a hegyek védelmében. – Menjünk be a templomba, David – mondta Navina bátorítóan. Fellépdeltek a k lépcs kön, be a h s árnyékot adó pálmafa és ciprus feketeségébe. A nyitott templomajtó el tt állva Davidet elkapta egy érzés, hogy ismeri ezt a kellemes illatot, mely a homályos térségb l áradt, megtapintotta a templom kövekkel kirakott vaskos falát és elmosolyodott, mintha hazaért volna. Határozottan érezte, hogy emlékszik erre a helyre. Beléptek a templomba. Egyetlen kis teremb l állt az egész építmény, hosszú, nagyjából tizenöt méteres folyosónak tetszett, mely alig több mint hat méter széles volt. A mennyezetet csodálatos munkával faragott, félköríves gerendák borították, melyekr l gyertyatartók lógtak alá. Tömjén finom, ám kissé dohos illata terjengett a leveg ben. Hat vaskos, kör alakú oszlopot építettek a templomba, melyek a mennyezetet tartották, ezek a masszív k hengerek megtörték a padok folytonosságát, melyek szabályos sorokban követték egymást. A templom távoli végében gyönyör en díszített oltár állt, melyet mécsesek és gyertyák fénye ragyogott be, valamint a keskeny világítóablakokon átszüreml napfény. Egy gyermek térdelt az oltár el tt, aki áhítatos tekintetét a faragott Krisztus szoborra emelve imádkozott. Az oltár felé indultak. David minden lépéssel közeledve egyre biztosabban tudta, hogy a térdel gyermek egykori önmaga. Ahogy odaértek, látták, hogy a kisfiú rongyos ruhája szinte lefoszlott vékony, piszkos testér l. Állhatatosan és könnyes szemmel, ragyogó tekintettel meredt a Krisztus szoborra és magában motyogott. – Julio Velasces – mondta halkan Navina. – Mint már nyilván rájöttél, ez az els ránézésre megtört, szegény gyermek te voltál, David. 8 éves voltál ekkor. David szánalommal vegyes tisztelettel nézte a fiút. Ahogy meglátta arcát, kócos sötétbarna haját és nagy, könnyes kék szemeit, érezte, hogy az emlékek áradata lassan elborítja, de csupán néhányat tudott megérinteni; egy széles szántóföld; egy bed lt falú romos ház; egy iszákos apa és egy szeret anyuka. David egy pillanat alatt megértette egykori élete körvonalait. Navinára nézett. A n kedvesen mosolygott rá, tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mi játszódik le a férfi fejében. – Édesanyád nagyon közel állt hozzád, David. Édesapád alkoholba fojtotta bánatát, mert mindent szörny nek látott a világban. Ismer s? – Fájdalomenergia – bólintott a férfi. – Így van. Édesanyád viszont hatalmas segítséget nyújtott az életben. Az révén fordultál a vallás felé. Tudod, egy id után a lélek elkezd nyitni a spiritualitás felé. De az els lépések ezen az úton mindig hibákkal járnak, mint ahogy azt látni fogod. David még meg se tudott szólalni, máris elborította a Navinából sugárzó fehér, éteri ragyogás. A templom halvány homálya és a térdel kis Julio Velasces képe szertefoszlott el tte és elmerült a fényben. *

* *

Amikor David kinyitotta a szemét a fehér köd elmúltával, úgy érezte, mintha összement volna akkorára, mint egy törpe. A templom hirtelen óriásinak t nt, magas mennyezete messze a feje fölött volt. Ahogy jobban szétnézett rájött, hogy nem ment össze, hanem bámulatos módon a templom n tt meg, akár egy behemót. Kiszélesedett, vaskossá és drabálissá vált, egészen olyan lett, mint egy katedrális. Tartóoszlopai immár három sorba rendezték a padokat, a templom végében lév tölgyfaajtó helyett, itt két vaskos fakaput látott, melyek közül csak a bal oldali volt nyitva.

– Ez az Oviedoban lév templom, David – szólalt meg Navina és hangja finoman visszhangzott a térben. – 954-et írunk jelenleg, 17 éves voltál ekkor. – Gyönyör ... – mondta áhítattal David és szétnézett a hatalmas faragott oszlopokon, stukkókon és a díszesen üvegezett ablakokon, melyek ezúttal nem engedtek be fényt, mivel odakint az eget borús fellegek takarták. Az oltár, akárcsak az imént Pamplonában látott templomban, itt is rendkívül szép és meghitt volt. Gyertyák tömkelege ontotta áldásos fényét a szent képekre, szobrokra, és a lépcs re, mely vörös sz nyeggel bevonva hosszan emelkedett az oltár el tt. David egy hosszú, fehér, vörös szegély lepelbe öltözött fiatalembert látott, amint vallásos áhítattal térdepelt az els pad el tt. Kezeit összekulcsolva, behunyt szemmel imádkozott magában. – Julio, édesanyja kérésére ide, Oviedoba költözött, hogy pap legyen bel le – mondta Navina. – Az egész életedet a vallás, a hit Istenben és a buzgó keresztényi alázat töltötte ki. Azonban ezen a napon, ebben a percben valami megváltoztatta az életedet, David. Ahogy Navina az utolsó szót kimondta, hangos dörrenéssel kitárult a templom bezárt ajtaja. David hátrafordult és egy magas férfit látott belépni a homályba. Lassú léptekkel haladt az oltár felé. Ahogy egyre közelebb ért, úgy lehetett egyre többet látni szigorú nézéséb l, selyembe és ékszerekbe burkolt szikár termetéb l. David egy vagyonos nemesnek nézte az ötven év körüli férfit, tartása büszkeséget és er t sugallt. Háta mögött összetett kezekkel közeledett az oltár szentsége el tt térdepl Julio felé. Az idegen nyakában hasáig leér aranylánc lógott, és ahogy elhaladt David el tt, látszott, hogy majdnem mindegyik ujján drágakövekkel kirakott aranygy volt. A vagyonos idegen, aki cseppet sem tett jó benyomást Davidre, megállt Julio háta mögött úgy, hogy a fiú hallja, mögé állt valaki. Julio kinyitotta a szemét, befejezte imáját, felállt és meghajolt a gyertyáktól megvilágított Krisztus szobor el tt. Megfordult és egy pillanatra a magas idegen szemébe nézett. – Atyám – suttogta és meghajolt az idegen el tt, majd félrehúzódva utat engedett neki. Az idegen, akir l kiderült, hogy magas rangú pap, szó nélkül nézett Juliora, éppen csak biccentett felé és megvárta, míg a fiú eloldalog mell le. A vagyonos pap letérdelt Krisztus szobra elé, ujjait összef zte, az aranygy k egymásnak koccantak és rajtuk szinte misztikusan törtek meg a gyertyalángok fényei. Julio egy ideig csak állt, és halkan, tisztes távolságból szemlélte a férfit. Rabul ejtette a látvány, ahogy a férfi nyakában az aranylánc megcsillant, ujjain a gy k méltóságteljesen sorakoztak. Tekintélyt, hatalmat, gazdagságot és könnyed életet jelképeztek ezek a fiatalembernek, aki visszagondolva arra, honnan érkezett ide, úgy érezte, joga van ahhoz, hogy is ilyen emberré váljon. David fürkészte Julio tekintetét, melyben az arany ragyogása kezdte elnyomni a vallási áhítat fényét. – Képtelen voltál ellenállni az arany csábításának, megfert zte a lelked – szólalt meg Navina. – Az egód vágyott rá, hogy vagyont, tekintélyt és megbecsülést szerezz magadnak az arany hamis csillogásával. Gyakran el fordul ez olyan lelkekkel, akik els ízben tesznek kísérletet a spirituális életre. De id vel szépen lemorzsolódnak az anyagi igények, majd meglátod. David felidézte magában a korábban, Közép-Amerikában látott eseményeket, amikor Yax Ch'aktik borzalmas döntésre szánta el magát. Sejtette most már, hogy itt Spanyolországban az arany iránti vágya milyen következményeket von majd maga után. – Az ez el tti életemben elkövetett tettemért, mit érdemeltem ki? – Megmutatom, David. A n ismét puha fényfátyollal ölelte körbe Davidet, aki el tt pillanatok alatt szertefoszlott az oviedoi templom, a térdepl gazdag pap és az aranyra szomjazó ifjú Julio képe. *

* *

Sötét éjszaka tért magához és egy épület tövében feküdt. Csillagok nem ragyogtak az égen, a hold tejfehér opálja csupán sejthet volt a sötét felh k mögött. Csöndes, h s éjszaka volt, melyet csak a tücskök szüntelen ciripelése töltött meg élettel. David felkelt a földr l és a ragyogó test Navina mellé lépett. – Merre vagyunk? – Nézz körül, David! Megismered ezt a házat? David éppen egy termésk vel kirakott fal mellett állt, melybe két ablakot metszettek. Az ablakokon benézve nem látott semmit, mert a mögöttük lév teret a sötétség uralta. A ház el tt széles, gondozott gyep terült el, a pálmafák, ciprusok, azáleák és rózsabokrok alakját csak sejteni lehetett a sötét éjszaka fátyla mögött. David kissé eltávolodott a faltól, és alaposan szemügyre vette a házat. Kétszintes épület volt, gyönyör spanyol stílusú villa, gerendái kinyúltak a falból a tet nél, falait homokszín téglák, kövek és bronzszín márvány borította. Kétségkívül egy gazdag, el kel ember háza volt. A villa egyetlen ablakából sem áradt ki fény, de ahogy David felnézett egy emeleti teraszra, a felismerés rögtön beléhasított. – Ez az én házam volt... – Igen, David. Mint látod, sikerült vagyonos emberré válnod. – Pap maradtam, vagy felhagytam ezzel? – kérdezte a férfi. – Menjünk be a házba és meglátod – mosolygott Navina. A bejárati ajtó egy széles, tölgyfából faragott, monstrum volt, de Navina és David szellemekként suhantak át rajta. A földszinten a sötét hallba léptek, melyb l balra tágas nagyszoba nyílt. Szinte semmit nem lehetett látni, teljes sötétség telepedett a falak közé. David suttogóra fogta hangját, holott tudta, ennek semmi értelme. – Volt családom? Úgy érzem nem... de tudod, nem tudom biztosra. – Nem kell halkan beszélnünk, David – mosolygott rá Navina. – A családod ezernyi tagból állt. Mindegyik aranyló fényben csillogott és a csilingel hangjuk még jobban ámulatba ejtett, mint a látványuk. – Értem – csóválta meg a fejét mosolyogva David. Navina az emeletre vezet lépcs felé indult, David csodálkozására nagyon könnyen tájékozódott a sötétben. A lépcs éjfekete hegyként emelkedett el ttük, David követte a n t, akinek ragyogó fényteste fáklyaként vonult el tte. Az emeletre érve egy folyosón találták magukat. Navina a folyosó végére ment és megállt egy széles, dupla ajtó el tt. – Itt van a hálószoba, David. Átsuhantak az ajtón és egy tágas szobába értek, melyben csak pár gyertya és mécses világlott. A lustán táncoló apró lángok egy Krisztus-kereszten ragyogtak, mely egy kis oltáron nyugodott, mellette töménytelen mennyiség arany ékszer volt. A szobába tágas ablakok engedték be a nappali fényt, most éjjel azonban még a csillagok ragyogása sem ver dhetett vissza a csukott üvegekr l. Egy terebélyes baldachinos ágy feküdt az ablakokra mer legesen. Ahogy Navina és David az ágyhoz léptek, meglátták a kissé elhízott, id s Julio Velascest. – 1009-et írunk most, David – mondta Navina. – 72 éves voltál ekkor. – Az aranyember... – David félmosollyal nézte egykori önmagát, aki vagyonától pöffeszkedve terült szét az ágyban. – Azért ez kissé szomorú, hogy a csodálatos római életem után itt magányosan, az arany b völetében éltem. – Nem érezted magad magányosnak, David. Éppen olyan életet éltél, mint amire vágytál. Elégedett, boldog ember voltál. Hirtelen nagy csattanás hallatszott a földszintr l. Aztán egy újabb. – Mi volt ez? – kérdezte David és ebben a pillanatban az id s Julio is felült ágyában. A gazdag öreg pap ijedten nézett szét szobájában, majd meggyújtott egy ágya melletti gyertyát. Az ajtó felé kémlelt, de nem mert kikászálódni a baldachin alól. Egy újabb csapódás hangzott fel a földszintr l, majd hangos léptek, és egy vel trázó ordítás. David határozottan tudta, hogy

rablótámadás történt és a szolgálóval már végeztek. A lépcs k tömör fája hangosan döngött a dühös léptek alatt. A támadók felértek a folyosón, nem kiabáltak, nem csaptak nagy zajt, csak határozottan törtek el re. Felrántották a hálószoba duplaszárnyas ajtaját. Az id s Julio Velasces megrémült és párnái közé fúrta vaskos testét. Gyertyája remegett a kezében, ahogy a rablók felé világított. – Minden aranyad és ékszered ide fogod adni, értjük egymást, öreg? – förmedt rá egy támadó, akinek sebhely csúfította arcát. – Értjük egymást? – I... igen... – dadogta a rémült Julio. David gyanította, hogy az öreg pap éppen annyira félti szeretett, becses kincseit, mint saját életét, mert az életét éppen annyira tartotta értékesnek, mint az aranyakat. A támadók villámgyorsan összeszedték az összes aranyat, ékszert, láncokat, gy ket, amiket találtak. De ez nekik nem volt elég. – Merre van a láda, öreg? – kérdezte dühösen az egyik támadó és egy kést szorongatott a markában. – Nem kérdezem meg újra! – A láda? .... Milyen láda? – Julio rémülten pillantott egyik emberr l a másikra. – Ahol az aranyakat tartod! Tudod jól, mir l beszélek – a rabló az öreg pap arca elé tette a kést, melyen megcsillantak a gyertyák lángjai, mintha máglyarakás lett volna. – Mondd el, vagy kivágom a szemeidet! – A... a konyhában... lent... van egy... egy csapóajtó... – nyögte Julio és azon imádkozott, hogy ne bántsák a rablók. De imái nem találtak meghallgatást. A rablók elindultak a földszintre, magukkal cipelve a hálószobában összeszedett kincseket. Csupán egyikük maradt. A sebhelyes. – Hálás köszönet a segítségért, atyám! A rabló gúnyos vigyort ejtett, fogai hiányosak voltak, szemei izzottak és kését ráhelyezte Julio zsíros nyakára. A sebhelyes szinte kéjes élvezetet talált a rémült öreg pillantásában. Majd gyorsan elmetszette a pap torkát. Kirohant a szobából társai után a földszintre, ahonnan a dúlás, az arany utáni lázas keresés hangjai ver dtek fel az emeletre. David szörnyülködve nézte Juliot, aki másodpercek alatt megfulladt saját vérében. Annyi borzalmat látott már korábban Kínában és Thermopülainál, de ez itt, ha lehet, még jobban sokkolta. A hálószoba sötétségbe borult, a rablók minden gyertyát magukkal vittek, a Julio kezében lév gyertya pedig a földre hullott. – A sebhelyes arcú rabló – kezdte Navina – az volt, akit te majaként megöltél a verseny után, David. – Jézusom! – Látod? Mindent visszakap az ember, amit ad. És pontosan úgy, ahogyan adta. Addig szenved valaki er szakos halált a gyilkosságok miatt, amíg nem érti meg, hogy ezzel nem lehet semmit megoldani. Ha kezd lélek lettél volna ilyenkor, visszaadtad volna ezt. De érettebb, bölcsebb lélekként már tudtad, hogy ez nem lenne helyes. A thermopülai vérengzés után bezártál egy karmikus kört, de a maja gyilkosságkor ezt újra megnyitottad. Itt és most a kör bezárult, és te bölcsen nem nyitottad meg soha többé. – Értelek, Navina – bólintott David és nem tudta levenni szemét az ágyban fekv holttestr l. Megdöbbentette a tény, hogy míg Rómában szép halála volt ágyban fekve egy gyönyör élet után, itt milyen fájdalmas és szomorú véget ért. Ahogy ezen töprengett, hirtelen füstszagot érzett. A baldachinos ágy mell l apró lángok csaptak egyre magasabbra abból a gyertyából, melyet Julio elejtett. Gyorsan lángra kapott az ágy és a függöny, David tudta, hogy percek kérdése, és az egész hálószoba felgyullad. – Ideje mennünk, David – szólt Navina és megölelte a férfit.

Mintha a földszinten is a n szavára hallgattak volna, abbahagyták a kutakodást és hangos csörömpölés, zörgés kíséretében távoztak a villából. Davidet lassan körbeölelte a Navina által gerjesztett finom, fehér ködpára és örömmel hunyta be a szemét, hogy többet ne is lássa a lángra kapott ágyat, melyben Julio Velasces holtteste véresen az oldalára d lt.

16 A PRÓBATÉTEL „Mindennek, ami keletkezik, meg is kell sz nnie. A bánat eredete a vágy.” Buddha

David kellemes tavaszi frissességet

érzett. Még nem nyitotta ki a szemét, holott tudta, hogy a fehér köd már eloszlott. Csak élvezni kívánta a pillanat szépségét. A lágy szelek frissen vágott f szagát hozták, nem hallott semmit, csupán pár távoli madár énekét. Alig hallhatóan, de érzékelte egy t le balra lév magas fa lombjainak susogását, leveleinek zizegését, ahogy a szél átfújt rajtuk. Mélyet szívott az éltet leveg l és lassan kinyitotta szemét, hogy lássa milyen varázslatosan békés tájra érkezett. Végtelen pusztát látott maga el tt, ami egyszerre meglepte, és mélyen valamilyen rossz érzése támadt. Ahogy meglátta a zöldessárgás síkságot, a néhány fát, a távolban egy kisebb erd séget, valahogy kellemetlen érzés fogta el. Pedig az id napos volt, kellemes tavaszi üdeség ömlött szét a tájon. Talán hirtelen jött rossz érzése miatt, de nem tudta megítélni, a világ melyik részén van és mely korban. Úgy érezte, hogy valami rossz történt itt vele, ezért elméje tagadásba menekült. Navina t le balra állt és sugárzó mosollyal nézte a leveg ben egymást kerget verebeket. – Navina – szólította meg a férfi –, nem tudom, merre vagyok. Viszont furcsa, rossz érzésem van... nem értem, mi történt. A n felé fordult, mosolya kissé elhalványult, de arcának természetes ragyogása megmaradt. – Nem vagyok meglepve, hogy nem emlékszel, David. Hamarosan megérted, miért van ez. – Hol vagyunk, és melyik korban? – 1188-ban, David, Magyarországon. Ennek a tájnak a neve Alföld. Az ország ekkor még jóval nagyobb méret volt, mint a jelenben. Ebben az id ben az országhatár nagyjából 160 kilométerre, délre húzódott ett l a ponttól, ahol most vagyunk. A jelenben ez mindössze pár kilométer. – Ez hogy fordulhatott el ? – kérdezte a férfi. – Az Európát sújtó I. világháborút követ en Magyarországot feldarabolták, területének jó részét szétosztották a szomszédos országok közt. Fontos megjegyeznem, David, hogy a karma nem csupán az egyénekre, hanem népcsoportokra, társadalmakra is vonatkozik. – Értem – bólintott David és körülnézett a tájon. Ragyogó napsütés öntözte a termékeny pusztát, mely végeláthatatlan távolságban húzódott. Állatok hatalmas csordájának legeltetésére használhatták ezt a területet, Davidet a hatalmas texasi pusztákra emlékeztette, természetesen jóval apróbb méretekkel. – Pár kilométerre, keletre – mutatott Navina a távolba – egy Szeged nev város van, mely a Tisza folyó partjára épült. Fontos város volt mindig Magyarországon.

Ahogy David megfordult abba az irányba, melyre a n mutatott, nagyjából ötven méterre t lük egy aprócska parasztházat látott. A hófehérre meszelt falú, zömök nádfedeles építményt látva egyszerre öntötte el az otthon látványának kellemes érzése, és az a furcsa, rossz érzés, melyet azóta tapasztalt, hogy kinyitotta a szemét. Az érzés csak er södött, ahogy távolból vizsgálta a házat. Az épület egyszintes volt, szerény hajlék. Az oldalában istálló állt, egy takarmánytárolásra alkalmas nádfedeles kunyhó, valamint egy kút, mely Davidet az amerikai tájakon látható olajfúró kutakra emlékeztette. – Menjünk oda a házhoz, David – mondta Navina és kedvesen, bátorítóan mosolygott a férfira, észrevéve annak szorongását. Ahogy lassan haladtak a parasztház felé, Navina mesélt David-nek err l az életér l. A férfi figyelmesen hallgatta, de nem tudta levenni szemét a fehérre meszelt falú házikóról, mintha az mágnesként vonzotta volna, ahogy megbújt a f zfák és tölgyek árnyékában. – Ez a szül i házad volt, David. A szüleid halála után, ami három évvel ezel tt történt, megörökölted és mellé a birtokot is. Állattartással és földm veléssel foglalkozó, alacsony sorban él ember voltál, aki elégedett volt szerény életével. Az el életben átélt élményeid miatt úgy gondoltad, az arany csábítása csak bajt hozhat rád, így olyan életet akartál élni, mely egyszer és természetközeli. Így nem ragadhatott magával semmi, ami eltántoríthatott volna. A spiritualitást nem csak templomokban és szentélyekben lehet meglelni. Isten mindenhol és mindenben ott van. – Mi volt a nevem? – érdekl dött David, próbálva nem folyton az egyre közeled fehér parasztházra gondolni. – Levente, szép magyar név. 24 éves voltál ebben az id ben. Ahogy David meghallotta egykori nevét, rögtön egy alacsony, hetyke bajuszos és kis szakállas ember képe jelent meg képzeletében, fehér b nadrágban és kis fekete mellényben, fején csúcsos sapkaszer séggel, mely elfedte éjfekete haját. Elhaladtak a kút mellett, melyet David alaposan szemügyrevett. Ett l jobbra az istállóban két lovat pillantott meg, amik elmélyülten nézték a magyar pusztát Mellettük egy elkerített akolban három disznó túrta unottan a földet és halkan röfögött. Békés, szerény, szinte meghitt parasztgazdaság volt, de Davidet mégis hatalmába kerítette a szorongás és idegesség, ahogy a kis ház ajtajához értek. Navina átsuhant a rozoga deszkaajtón, a férfi habozva, de követte. A leveg h s volt, s és illatos. Balra tekintve láttak egy nagyszobát. Virágok hevertek egy szépen díszített vázában a kisasztalon. Apró ablakok tagolták a házat, mely belül is éppolyan fehérre meszelt volt, mint kívül. A talaj döngölt föld volt, tiszta, helyenként népi motívumokkal díszített kis sz nyegek voltak. Kényelmes kis fészeknek t nt. Azonban amint David tekintete a szoba távolabbik végébe siklott, észrevette Leventét, egykori önmagát. Pontosan úgy nézett ki, mint amilyennek érezte t, csak most fején nem volt csúcsos sapka. A férfi egyedül volt. Egy hever mellett térdelt, melyen egy fiatal lány feküdt. Ahogy David megpillantotta ket, egyb l elözönlötték az eddig elfojtott érzések, emlékképek. Nekitántorodott a falnak. – Jézusom... ne... – nyögte halkan. – Nyugalom, David – simogatta meg t Navina. – Emlékezz, ezek a pillanatok már évszázadokkal ezel tt elmúltak. Ahogy a férfi lassan közelített Leventéhez és a hever n fekv lányhoz, elborították a szép, de fájó emlékek. Nem látta még ugyan a fekv lány arcát, mert azt fehér kend borította, de lelki szemei el tt egy gyönyör sz ke lány képe jelent meg, aki nevetve szalad az alföldi pusztaságban, fehér-piros ruhájába belekap a szél, hosszú aranyló fürtjei játékosan lengenek. A lány neve Arina volt, ami aranyat jelent, utalva ezzel nemcsak szép hajára, hanem n i értékeire is. A térdel Leventéhez érve nem hallotta, hogy a férfi sírt volna. Könnye, ami volt, már elpatakzott véreres

szeméb l. Kezei közé fogta Arina apró, finom kezét és simogatta. Meredten nézte a fehér köpenyt, kereste a gyönyör arcot mögötte, amit a halál eltakart el le. David emlékezett, hogy Arinát pár hónappal ezel tt súlyos tüd betegség támadta meg a téli fagykor, lassan, kínzóan hosszú hetekig tartó szenvedés után a lány meghalt. David emlékezett rá, hogy csodálatos, boldog és békés életet éltek itt kettesben, amit kettészakított, összetört a betegség. Teljesen letaglózta és szívét keser en gyötörte az érzések kíméletlen áradata, amikor Julie-ra gondolt. Hangok jöttek kintr l. David kipillantott az ablakon és egy kis szekeret pillantott meg, elé befogva egy fáradt lóval. Két férfi szállt le a szekérr l, egy magas sovány és egy alacsony pocakos, bajszos. A ház felé tartottak. Halk kopogás után benyitottak az ajtón, levették sapkájukat és fejet hajtva Levente el tt az ajtóból szóltak hozzá. – Levente, el kell t vinnünk – halkan, együttérz en beszélt a pocakos férfi. Levente nem fordult feléjük, észre sem vette, hogy beléptek a házba. Lassan, gyengéden simogatta elhunyt szerelme kezét. A férfiak közelebb jöttek. – Levente – mondta most a magas ember. – Levente, tennünk kell a dolgunk... Mivel a férfi még mindig nem reagált, a pocakos odalépett, lehajolt hozzá és vállára tette a kezét. Levente ekkor összerezdült és átható kék, könnyekt l kínzott szemével nézett fel a férfira. – Ne vigyétek még el t ént lem – szólt halkan, reszketve. – Hadd legyek még vele egy kicsit. – David is a könnyeivel küszködött, mert minden porcikájában átérezte a férfi fájdalmát. – Muszáj, Levente... muszáj... A pocakos intett magas társának. A hever két végére álltak és gyöngéden megemelték Arina holttestét. Levente még mindig szorongatta szerelme fehér kezét. – Sajnáljuk, Levente... annyira sajnáljuk. A férfiak óvatosan, tisztelettel vitték el Arina megmerevedett testét, az ajtón kilépve gyengéden feltették a szekérre, ott nagy gonddal betakarták, és amilyen csöndesen érkeztek, olyan csöndesen távoztak. Levente hitetlenkedve nézett a távozók után, mintha az egész csak illúzió lett volna. Szegény férfi a hever felé fordult és tapogatózott, szerelmét kereste. Aztán halkan sírni kezdett. Szipogott és magában suttogta szerelme nevét. Felállt és céltalanul össze-vissza járt a házban, mint egy kóbor szellem, egy értelmét vesztett jelenés. Sírása, mint egy halk könyörgés, szaggatottan hangzott fel a ház falai közt. Kezével hol haját tépte meg, hol ruháját gy rögette, David mélyen átérezte a férfi szenvedését. Szinte intenzívebben élte meg a lelki gyötrelmet, mint korábban a kórházban, mikor tudatták vele, Julie meghalt. Levente megállt és az étkez asztalra meredt. Fatálak és egy kés hevert ott. A férfi görcsös keze a késért nyúlt. Magához vette, nézegette, majd a hever felé ment. Lefeküdt. Szemeib l kitörölte a könnyeket, majd két határozott vágással felvágta bal csuklóján az ereket. David majdnem összerogyott, ahogy nemcsak lelkében érezte a kínt, melyet egykor Leventeként is érzett, hanem csuklójába is vékony, éles nyilallás hasított. Levente az oldalára fordult és bal kezét lógatta a föld fölött, ahol egyre nagyobb vértócsa jelent meg. – Szeretlek, Arina... szeretlek... szeretlek... szeretlek – ismételte magában az öngyilkos férfi ütemesen, halkan, ahogy a vércseppek kis csobbanással a tócsába estek. David úgy érezte, az egész házat ez a borzalmas hang tölti be, reszketi a falait. Nem bírta tovább elviselni. Kirohant a házból, ki a f be, reszketett, összeesett. Ahogy térdeire rogyott, szemeib l könnyek törtek el . Próbált nyugodtan lélegezni, de érezte, ez nem fog menni. Navina mellé lépett és lehajolt hozzá. – Cssssshhhh... – ölelte magához a n és nyugtatta. –Nyugalom, David, nyugodj meg. Navina meleg ragyogó ölelése beborította a férfit, aki lassan megnyugodott, lehiggadt annyira, hogy beszélni tudjon.

– Sajnálom... én csak... én csak... – Tudom, David. – Hirtelen... minden feltört. – Számítottam erre, David. Ne haragudj ezért, de ezt látnod és értened kellett. – Nem haragszom. Tudom, miért mutattad meg – David feltápászkodott a földr l, leporolta magát, könnyes arcát letörölte. – Emlékszel, amikor korábban meséltem, hogy Julie halála nem az els sokk volt, amit át kellett élned? Erre az eseményre gondoltam akkor. – Emlékszem. – Ezt így beszéltük meg el re. Arina, azaz Julie, halála el kellett volna, hogy idézze a még intenzívebb spiritualitás felé fordulást, de sajnos éppen az ellenkez je valósult meg. – Meglátni a halálban az életet... – mondta halkan David. – Igen – mosolygott gyengéden a n – így van, David. – Kérlek, Navina, vigyél el innen. – Már indulunk is... Navina magához ölelte a férfit és mintha apró csókokkal nyugtatta volna t, David érezte, hogy a melegség fokozatosan áramlik szét körülötte és benne. A fehér ragyogáson túl látta Navina gyönyör arcát, majd behunyta a szemét és mély leveg t vett. Az utazás vége felé közeledve már sokat megértett, így könnyebben el tudta fogadni mindazt, ami történt. Navina lágy ölelésének és saját növekv tudatosságának hála, az imént látott szomorú percek hamar homályba merültek, és csupán a tudatosság fénye vibrált a fehér, beburkoló ködpárában.

17 A TANÍTVÁNY „Aki bizonygat, az nem bizonyít, aki gy zködik, az nem meggy ” Lao-ce

Mintha el se t

nt volt a fehér köd, mely az el bb tet l talpig ellepte Davidet. Ahogy kinyitotta a szemét, s n hulló hópelyhek millióit látta maga el tt. Úgy érezte, mintha a Navina által keltett meleg fénypára fehérsége hirtelen apró darabokra morzsolódott volna, és ezek a darabkák lassan hullottak alá. Kezét kitartotta, a hópelyhek átsuhantak rajta. A s hóesés függönyén túl hatalmas, csipkézett hegyeket, ormokat, sziklás párkányzatokat és mély szurdokokat, völgyeket látott, melyeket vadregényesen tarkított az óriási feny erd . David egy hegy oldalában állt, fölötte sziklabérc, alatta az ásító mélység, a völgy alján befagyott patak. Tökéletes csend terpeszkedett és rekedt meg a hegyek közt, csupán a hópelyhek hullását, valamint a hegységen át-átsüvít jeges szeleket lehetett hallani. Egy vékony hegyi ösvény tekergett a hegy oldalán. A táj egyszerre volt lélegzetelállítóan szép és vadregényes. David örült, hogy nem fagyott meg egy szál pólójában és farmernadrágjában, csupán némi h vösséget érzett maga körül. – Kitalálod, hol vagyunk, David? – kérdezte mosolyogva Navina. A n , akárcsak korábban az alaszkai vadonban, különös látványt nyújtott, ahogy a mögötte lév hó és a szállingózó pelyhek átsuhantak éteri fehér fényalakján. David körülnézett, mélyet szívott a friss, tiszta, h s hegyi leveg l. – Japánban – válaszolta. – Élénken emlékszem erre a tájra. Valahol a közelben van egy hegyi falu, talán azokon a hegyeken túl, amik a völgy túloldalán vannak. – Egészen jól emlékszel, David – örvendezett Navina. – Valóban Japánban vagyunk most. A kis hegyi település pedig kissé délebbre van, ha követjük a völgyben kanyargó patakot, az elvezet oda. Kissé távolabb a patak vízeséssé n , ahogy ebbe az alsó völgybe ér, a vízesés felett egy keskeny függ híd ível át. – Ó, igen! Erre emlékszem... – David elmosolyodott. – Emlékszem, hogy számtalanszor átkeltem rajta, mindegy, milyen volt az id . De az nem rémlik, miért tettem ezt. Ha jól sejtem, a falum nem volt túl közel. – Nem volt olyan messze, de a hegyi terep miatt kissé nehéz volt a járás. Megmutatom, mi volt az oka a rendszeres átkelésnek. lük balra a hóval borított hegyi ösvény élesen kanyarodott egy kiugró szikla mögé. Navina ebbe az irányba vezette a férfit. Miközben mentek, David gyönyörködve tekintett a hatalmas hegyekre, a gyönyör örökzöld erd re és szórakozottan próbálta elkapni a hópelyheket, de azok minduntalan átsuhantak kezén. Az ösvény kissé lejtett, és ahogy elkanyarodtak a szikla mellett, David a távolban megpillantott egy vízesést, mely teljesen befagyott, éppen csak csörgedezett rajta

pár kitartó csermely, a jeges zuhatag felett fagyottan ívelt egy kötelekkel kifeszített fa járópallós gyaloghíd. Bár hó borította a tájat, jól látható volt, merre halad az ösvény a hídtól, a fák itt szinte udvariasan szétnyíltak. A keskeny út egyre csak emelkedett, kanyargott, majd egy ponton kettévált. Egyik ága mélyen behatolt az erd be, mely burjánzott a sziklaszirtek tövében, másik ága az volt, melyen éppen haladtak az elágazás felé. – 1281-ben járunk most, David – szólalt meg Navina. – Ilyenkor 12 éves voltál. Emlékszel rá, mi volt a neved? A férfi er sen gondolkozott. Lelki szemei el tt megjelent egy bizonytalan név, de ahogy megpróbálta megfogni, köddé vált. Csak részletek rémlettek fel el tte. – Ma...Mago... jaj nem ugrik be. – Magojiro Takedashi – segítette ki Navina. – Magojiro Takedashi... – ismételte meg magában David és azonnal megjelent lelki szemei el tt egy élénk tekintet , örökmozgó, izgága és állandóan mosolygó kisfiú. – Most Honshu szigetén vagyunk, David. Ez Japán legnagyobb szigete. Egy Kyoto nev város fekszik a hegyeken túl nyugatra, nagyjából 16 kilométerre. A hegyvidéki kis falu pedig alig egy kilométerre van innen, de ez az út ilyen terepen legalább kétszer annyinak t nik. – És én mégis rendszeresen megtettem ezt a nagy távolságot oda-vissza egyedül. De miért? Ez most még ködös el ttem, Navina. – Hamarosan megérted – mosolygott rá a n . Hamar elérték azt a pontot, ahol az ösvény kettéágazott. Az út meredeken emelkedett innen, gyakran kellett a magasból lehullott, mélyen talajba fagyott sziklákat és köveket kerülgetnie annak, aki erre jött. A fenyvesek oltalmazón ölelték körbe a keskeny hegyi utat, mely két magasan emelked sziklás orom közt haladt. Alig ötven méterrel kés bb a feny k szétnyíltak, és egy csodálatos kis völgy tárult Navina és David szeme elé. Mintha egy hatalmas vulkáni kürt szélén álltak volna, melyet elképeszt s feny erd n tt be. Csodálatos vidék volt ez a hóesés megnyugtató fátylában. Az ösvény innen jobbra kanyarodott és végigment egy keskeny sziklaszirten, ám Navina balra fordult. David követte t, és ahogy egy széles törzs feny fát megkerültek, a férfi észrevett egy apró faházat, mely szerényen bújt meg a meredek völgy szélén. A faház tetejét vastag hó fedte, vékony kéményszer nyílásából s füst gomolygott. Apró lábnyomok vezettek az ösvényt l a házig, melyek lassan el-eltünedeztek a s hóesésben. Ahogy David meglátta a faházat, azonnal emlékképek lepték el. Tudta, hogy a házikóban egy id s mester élt, akihez rendszeresen jött beszélgetni gyermekkorában, tanulni t le, és hallgatni az öreg számtalan bölcs meséjét. Mintha ez az elhagyatott kis épület lett volna a béke szigete a rideg rengetegben. Mindig boldog és nyugodt volt, amikor eljött hozzá, akármilyen rossz is volt az id , szedte a lábait és legy zve es t, havat, tomboló szelet, jött, hogy tanítójával lehessen. David megállt és elmosolyodott, szívét a boldogság és béke járta át, mintha hazaérkezett volna, vagy kedvenc nagypapájához. Izgatottan várta, hogy ismét lássa az öreg mestert, akinek arca már kezdett kibontakozni lelki szemei el tt. A kis faház elé érve azonnal átsuhantak annak vékony deszkákból ácsolt ajtaján. Odabent meglep en kellemes melegség volt. Finom füstöl k els érzésre s , de szinte varázslatosan lágy illata terjengett az apró térben. A faház egyetlen szobából állt, jobb oldalon alacsony fekhely volt, balra egy polc, melyen tekercsek, vázák, kancsók és étkészlet volt, mellette egy kis láda. Középen z égett egy kör alakú, kövekkel körülrakott t ztérben. E mellett ült egymással szemben kis párnákon az id s mester, és az ifjú Magojiro. A fiú Davidnek háttal ült, a mester viszont szemközt. Ahogy meglátta az id s embert, vérnarancs szín , kissé mállott, gy rött leplébe burkolózva, azonnal megismerte t. – Mester... – suttogta David áhítattal és arcán széles mosoly jelent meg.

Az id s ember és a gyermek Magojiro egymással szemben ültek szótlanul és mintha valami földöntúli csodát véltek volna felfedezni a lángtengerben, mereven nézték a tüzet. A mester arca nyugodt volt, szelíd és kopaszra borotvált fején megvillant a lángok tükörképe. David közel ment hozzájuk és lekuporodott is a t z mellé. Annak melegét csak éppen langyosnak érezte. Magojiro le balra ült. A kisfiú s fekete haja rövidre volt vágva, testét vastag szürke-fekete ruha takarta. Nagy, csillogó fekete szemei szinte elnyelték a lángokat, tág pupillájában mintha egy máglya égett volna. Navina is leült a t zhöz, Daviddel szemközt, lábait kecsesen maga alá húzta és mosolyogva nézett Davidre, majd a két másik emberre. Mindketten csöndben maradtak, átérezve a helyzet szentségét és k is, arcukon nyugodt mosollyal, nézték a tüzet. David szórakozottan kinyújtotta kezét és a lángok közé rakta, megforgatta benne, mintha kígyót b völne, de éppen csak valami halvány melegséget érzett. A mester ekkor felnézett, mintha észrevette volna, hogy David mit csinált, a férfi azonnal visszahúzta kezét és mosolyogva nézett Navinára, szórakozottan szájához téve mutatóujját, így jelezve a n nek, hogy maradjon csendben. Navina jót derült Daviden és ragyogó mosolya élénken villant a t z túloldalán. Magojiro is felnézett a t zb l és rámosolygott mesterére. – Egyre jobban megy már, mester! – örvendezett a fiú. – Csak türelem és szorgalom, Magojiro – a mester hangja lágy suttogás volt. – Jól jegyezd meg, hogy nem a cél a fontos, hanem az Út, melyen eljutsz oda. – Ezt nem értem, mester! Hát nem a cél az, amiért most itt ülök? – Nem. Azért ülsz itt, hogy itt legyél – mondta a mester hangsúllyal. – Hogy itt legyél. Az id minden ember életében olyan, akár egy hegyoldalon csobogó patak. Jöhetnek az út során zúgók, vízesések, áthatolhatatlannak t sziklaakadályok, a patak mindig megtalálja az útját, azaz önmagát. Hogy mi az Élet célja, Magojiro? Maga az élet... Magojiro bólintott, majd elmélyedt ismét a t zben. Láthatóan er sen töprengett az id s ember szavain, és nem akaródzott lenyelnie a keser pirulát, hogy az életben nem a célokért kell élni, hanem magáért az életért. – Amikor felérsz egy hegy csúcsára – szólt halkan a mester –, az utolsó lépésed is fontos, mellyel megállapodsz a sziklaormon. De nem jutnál fel oda sosem épségben, nyugodtan, élvezve utad minden pillanatát, ha nem figyelsz oda minden egyes lépésedre. Ha folyton a célt nézed, nem látod meg, ami a lábad alatt van és eleshetsz! Csakis az tud nyugodt lélekkel felérni egy hegycsúcsra, aki teljes mértékben átadta magát az út minden pillanatának. Meg kell tanulni egyszerre célokkal és célok nélkül is élni, Magojiro. Legyen egy célod, tarts valamerre életed során, de mindig figyelj oda, mi történik veled itt és most. – Így lesz, mester! Köszönöm a szavaid – bólintott Magojiro. – Most mennem kell. – Vigyázz magadra, Magojiro! Figyelj, hová lépsz! Magojiro felállt a t zt l, megigazította ruháját és rámosolygott mesterére, majd kilépett a havazásba. Navina és David követték, de a férfi még visszanézett egykori tanítójára. Elmosolyodott, kellemes érzés volt neki újra látni az id s férfit. Odakint a havazás, ha lehet, még er teljesebb volt. Magojiro lassan araszolt a magas hóban az ösvény felé, mely visszaviszi t falujába. Alig voltak t le két méter távolságra, a kisfiú kabátjának csak részleteit látták, olyan s pelyhekben havazott. – Ha jól emlékszem, nem lett bel lem tanítómester – szólt David. – Tudod, David, amikor a lélek úgy dönt, hogy a rengeteg szenvedés és fájdalom után, melyeket saját egója és fájdalomenergiája okozott, rálép arra az útra, mely az Igazság megismeréséhez vezet, az egója küzd még az ellen, hogy ez ne történhessen meg. Kialakul az úgynevezett spirituális ego. – Az meg micsoda?

– Hamarosan meglátod. Ahogy David haladt az egyre magasabbra dagadó friss hóban, érezte, hogy minden lépéssel egyre könnyebbé válik. Mintha egy felh kapta volna hátára. A hópelyhek s szállingózása átláthatatlan fehér köddé alakult el tte, és amikor már felfogta, mi is történik vele, már el is hagyta a hegyet a Navina keltette meleg fénypárában. *

* *

Davidet a hangzavar lepte meg, ahogy magához tért pillanatnyi utazása után. Az imént még egy hegyen volt a békés csöndben, ahol csak a hópelyhek hullását lehetett hallani, itt viszont emberek hangoskodása fogadta. Kinyitotta a szemét. Egy város terén találta magát, mellette Navina fényl alakja. A teret baloldalról egy magas épület uralta. Vörös festett oszlopai egy ívelt tet t tartottak. Az épület el tt színes ruhákba, leplekbe, kelmékbe öltözött n k és férfiak sürgöl dtek. A finom illatokból ítélve, melyek kiomlottak a vörös oszlopok közül, ez egy étterem volt. David megnézte a cégért, mely kacskaringós bet kkel hirdette: Vörös kócsag étterem. A tér apró k kockákból volt kirakva, öt irányba is ágaztak bel le utcák, ezek közül kett széles volt jobbra és balra, három pedig keskeny útként haladt a lakóházak közt. A tér közepén egy ember állt, el tte kéttucat n és férfi hallgatta t. A többi ember csak egy félpillantásra méltatta az önjelölt szónokot. David azonnal megismerte egykori önmagát. Magojiro Takedashi egy magas emelvényen állt, ruháját élénksárga és narancsszínek figyelemreméltó kompozíciójából állította össze, már messzir l észre lehetett venni. Úgy állt ott a tér közepén, mint egy aranyló fényben fürd szobor, a tudás és büszkeség ragyogó alakja. Fejét kopaszra borotválta, állán keskeny, hosszan lógó szakáll n tt. – Ez Chiba városa, David, Tokiótól délre – mondta Navina. – 1309-ben vagyunk most. Ekkor 40 éves voltál már. Közelebb mentek a hallgatósághoz és az els sorból nézték Magojirót, aki lelkesen osztotta meg bölcsességét az emberekkel. A helyes életr l beszélt, hogyan kell, illetve kellene viselkedniük egymással az embereknek, szónoklata témája a helyes és helytelen élet közti ellentét megtalálása volt. A figyelmes közönség f leg parasztokból és munkásokból állt, akik ámulattal hallgatták Magojiro szavait. David jól látta, mennyire tetszik a férfinak, hogy figyelmet kap, elismerést és mások rajongását, imádatát kiélvezve szavai mennyire felszínesnek és mesterkéltnek t nnek. David emlékezett arra, hogy már fiatalon elhagyta mesterét, amikor az azt kérte t le, éljen is elvonultan a hegyek közt, és életét szentelje a csöndes meditációnak. David Magojiroként úgy gondolta, az emberekkel való közvetlen kapcsolat használ a legtöbbet, ám nem merte beismerni mesterének, hogy csupán figyelemre vágyik és arra, hogy érezze, mennyivel fejlettebb lélek már, mint a többiek. Hogy mások kevésbé érett lelkiségében ismerje meg saját nagyságát. Ez tehát a spirituális ego, melyr l Navina beszélt – gondolta magában David. Ahogy ez felötlött benne, a n kedvesen rámosolygott és bólintásával jelezte, hogy nemcsak olvasott gondolataiban, de egyetért a férfival. Magojiro bejárta szinte egész Japánt, a legnagyobb városok terein szónokolt már és jóles en fogadta mások imádatát és rajongását. Jót akart másoknak és saját magának is, nem volt rossz ember. Csak éppen a spirituális igazságkeresése közben fontosnak tartotta, hogy érezze, fejlettebb és több másoknál. David most már tudta, értette, miként m ködik az ego, így nem volt meglepve. Arcán szelíd mosollyal nézte egykori önmagát, ahogy átéléssel mesélt az embereknek. Hirtelen az t hallgató társulat egyszerre zizzent össze, szétszéledtek és helyet hagytak három férfinak, akik figyelmesen hallgatni kezdték Magojirot. Magojiro, ahogy meglátta ket, egyb l ideges lett és kissé akadozva folytatta mondandóját. A három férfi szamuráj volt. Díszes, csatában használt páncéljukat most nem viselték ért hozzá, hogyan védje meg magát utazásai során a rabló haramiáktól és egyéb ártalmas emberekt l. Úgy gondolta, nem vall szerzetesi békét és megértést

megtestesít lélekre az, hogy szükség esetén bottal védi meg magát. Bármennyire durva, harcias volt is a középkori Japán, helyesebbnek vélte egy ilyen embert l azt a magatartást, hogy szavaival, lelki erejének tiszta meggy erejével békítse meg a rá támadó embereket. Ahogy figyelte az el tte lassan elhaladó Magojirot, hirtelen egy kiáltásra lett figyelmes, mely messze jobbról hangzott. Magojiro dermedten megállt, kezében megszorította vándorbotját, mert attól tartott, hogy rablók támadtak valakire. Feszülten figyelt, és folyton az erd felé kémlelt, egyszerre keresve lehetséges támadót és menekülési utat. Egy újabb kiáltás hangzott fel, ezúttal hangosabb, élesebb volt a hang. Egy n volt az, aki segítséget kért. A panaszos, gyötr nyögésekb l arra következtetett David, s egykori énje, Magojiro, hogy a n bajban van, és azonnal segíteni kell rajta. Magojiro jól tudta, hogy a rablók egyik kedvelt taktikája, hogy egyik n rablótársuk eljátssza, bajba jutott, a segítségére siet h st pedig azonnal lefegyverzik, elveszik mindenét, meztelenre vetk ztetik, s ha szerencséje van, csak összeverik, de nem ölik meg. Magojiro bizonytalanul, de elindult a hang irányába. A földút éles jobbkanyart írt le a feny fák tömegén túl, így onnan, ahol Navina és David, valamint Magojiro állt, nem lehetett látni, mi van a kanyaron túl. Magojiro idegesen pislogva körbe-körbe lassan haladt el re, közben minduntalan egyre élesebben és könyörg bben hangzott a – remélhet leg valóban – bajba jutott n kiáltása. Ahogy Magojirot követve David meglátta a kanyarból az út folytatását, elszorult a torka. Borzalmas látvány tárult a szemük elé. Magojiro egy pillanatig megdermedt, majd gyorsan el re rohant. A kiáltások egy fiatal lánytól eredtek, aki a hátán feküdt a poros úton, lábaira egy felborult szekér irdatlan tömege nehezedett. A szekér kerekei az erd felé néztek, az egyik teljesen kifordulva és törötten lógott a földre. A kiáltozó lány környezetében számtalan lim-lom volt, a szekérr l lezúduló és összetört cserepek, kerámiák, zsákok, melyekb l kiömlöttek a magok és a rizs. Navina és David odasiettek Magojirohoz, aki miután meggy dött róla, hogy ez nem cseles rablótámadás, azonnal a lány segítségére sietett. Er lködve, küszködve, minden erejét megfeszítve próbálta megemelni a szekeret, de az makacsul ellenállt. Szerencsétlen lány alig lehetett több tizenhat évesnél, s pokoli kínokat állt ki, minden bizonnyal mindkét lába eltört, ahogy a szekér kemény fája a sípcsontjainak feszült. Magojiro levette hátáról a lakozott ládikót, kinyitotta és egy vizes töml t vett el . Megitatta a lányt, megmosta az arcát. – Kérlek, nyugodj meg – próbálta csitítgatni t. – Ki foglak szabadítani! Magojiro nem kapott választ, csak gyötrelemt l és fájdalmaktól eltorzult arc és könyörg szem nézett rá. Amilyen gyorsan csak tudta, leemelte az összes terhet és csomagot a szekérr l, ezzel jócskán csökkentve a lányra nehezed terhet, majd ahogy mindent lepakolt, még egyszer nekifeszült. Minden erejét összeszedve, hátát a szekér fájának préselve, lábai és törzse erejével próbálta megmozdítani a még mindig súlyos terhet. Magojiro ordított az er lködést l és úgy fujtatott, mint egy bika. Szinte már elájult az er feszítést l, de sikerült pár centit megemelnie a szekeret. Kínszenvedve tartotta meg az óriási terhet ebben a pózban és odakiáltott a lánynak: – Most! Gyorsan... kússz ki alóla! A lány kezeivel a földet kaparva lassan kúszott a hátán, minden mozdulata egy örökkévalóságnak t nt. – Igyekezz! Nem bírom tartani! Magojiro ereje elfogyott, elszörnyedve látta, hogy a lány lábfeje még nem jutott ki a szekér alól, próbálta magát összeszedni, de teljesen kimerült – a szekér recsegve visszazuhant a földre. A lány éppen az utolsó pillanatban, törött lábai iszonyú fájdalmát leküzdve kirántotta lábfejét a lezúduló szekér alól, így csodálatos módon végre kiszabadult. Mintha most történt volna a baleset, mintha átszakadt volna egy gát, melyet a sokk épített fel benne, keserves sírásban tört ki és apró kezeivel simogatni kezdte formátlanra törött, vérz , vékony lábait. Magojiro a szekérrel együtt

zuhant a földre, t is éppen csak elkerülte a kegyetlen tömeg, egy percig lihegve, próbálva uralkodni pulzusán csak feküdt a földön, majd ahogy magához tért, a lány felé fordult és magához ölelte t. Nyugtatni, vigasztalni próbálta és újból vízzel kínálta t. A lány el ször eltolta magától a vizes töml t, majd Magojiro unszolására végül elfogadta és jót húzott a h sít l. Pokoli fájdalmakat élt át szegény, de ahogy sírása alábbhagyott és elterült a porban, lassan megszólalt: – Nem... nem tudom, mit l... de ez a buta ló megijedt! –nyögte halkan könnyeit nyelve. – Megbokrosodott... próbáltam elkapni a kötelét, ahogy mellette álltam... de nekem jött, feldöntött... a földre estem... és ahogy a ló megvadult, a kötél elszakadt... elvágtatott... a szekér pedig rám zuhant! A lány újból sírni kezdett, Magojiro magához ölelte t és ahogy t le telt, próbálta megnyugtatni. – Egy faluból jövök – mondta Magojiro. – Vissza kell menni az úton néhány kilométert, de elviszlek oda. Ott van gyógyító, segíteni fog neked, ne aggódj! Azzal Magojiro felállt, hátára vette a lakozott ládikáját, és amilyen óvatosan csak tudta, karjaiba vette a lányt, aki nagyot nyögve helyezkedett el, nem tudta levenni szemét véres lábairól. – Köszönöm... nagyon köszönöm! – mondta halkan a lány, majd elájult Magojiro karjai közt. A férfi úgy sietett vissza a közeli faluba, ahogy csak tudott és vigyázott, nehogy még nagyobb baja legyen a szerencsétlenül járt lánynak útközben. Navina és David a felborult szekér mell l nézték ket, majd a n hosszú id után el ször megszólalt: – Ez a kislány annak a rönkszállító kamionnak a sof rje volt, aki értesítette a hatóságokat az autóbaleseted után. David nem is tudott erre mit mondani, csak állt és döbbenten nézett a távolodó Magojiro után, aki karjaiban tartotta a megmentett lányt, aki sok száz évvel kés bb hálálta meg ezt a jócselekedetet. Ismét megdöbbentette, hogy a karma törvénye mennyire igazságosan és rendszerezetten m ködik. – Hát – szólalt meg a csodálkozásból felocsúdva – lehet, hogy nem voltam ebben az életemben egy valódi mester, de legalább jó ember voltam... Navina mosolyogva megölelte a férfit. – Éppen elég az, ha tudod, mi a helyes és e szerint igyekszel élni, David. De most már ideje továbbindulnunk. David meg akarta kérdezni, hová és melyik korba utaznak most, de a meleg köd egy pillanat alatt borította be, s repítette el t a középkori Japán világából.

18 A LÁTOGATÓ „A lelkünk és csakis a lelkünk a ami leláncol vagy felszabadít bennünket” Buddha

Acélszürke felh

k gy ltek a lankás, erd kkel és széles mez kkel tarkított táj fölé. Az els , amit David észrevett, az egy k l rakott, gerendákkal meger sített, magas nyeregtet s ház volt, melynek kéményéb l békés füstpamacsok szálltak a viharossá váló ég felé. David most tért magához a leghamarabb. Nagyon meglepte, hogy a fehér köd elmúltát szinte fel sem fogta, az egész egy pillanat m ve volt csupán. A ház, ahol álltak Navinával, egyb l ismer s volt Davidnek. Tudta, hogy itt lakott, méghozzá hosszú évtizedeken át. A ház kövei barnák voltak, több helyen a moha már felütötte rajta a fejét, ablakai keskeny üvegtáblákon kémlelték a békés tájat. Egy poros földút haladt az épület el tt, ahonnan enyhén emelked lépcs kön lehetett feljutni a bejáratig, lévén, hogy a ház valamivel magasabban helyezkedett el. S növényzet, lombos fák, szélesen terpeszked bokrok ölelték a sarkokat. Minden szempontból bájos laknak tetszett. – Angliában vagyunk – mondta David meggy déssel. – Méghozzá az ország délnyugati csücskében. Tudom, emlékszem, hogy ebben a házban éltem. – Nagyon jó, David! – mosolygott Navina. – És azt meg tudod mondani, mikor éltél itt? – Hm... az 1500-as évek elején, ez egészen biztos. – 1472-ben születtél a közeli Exeterben, ami arrafelé van – mutatott a n egy távoli erd felé. – Most 1523-ban járunk, ekkor 51 éves voltál, és már nagyjából 20 éve éltél ebben a házban. – Igen, emlékszem. – David a házat kezdte tanulmányozni. – Viszont az még nem tiszta el ttem, mivel is foglalkoztam itt. – Menjünk be, és meglátod – invitálta kedves mosollyal t a n . A bejárati ajtó felett a tet kiugrott, hogy az es l védje az ajtóban állót, a cserepekkel gondosan kirakott tet meredek ívét egy ponton keskeny ablaksor törte meg, itt volt egy emeleti szoba. Navina ahelyett, hogy a bejárati ajtón ment volna be, balra tartott egy hosszú, magas fal mentén, mely a ház sarkából vált ki. Pár lépés után egy kis fakapuhoz értek, mely olyan ódon volt, hogy David még apró várkapunak is nézhette volna. A kapu mellett a falon kis rozsdás harang lógott egy vékony kötélen. A falon s lombos diófák, tölgyfák, gesztenyefák és néhány feny ága, dús fürtös lombja nyújtózott át. Navina átsuhant a kapun, David követte t. A maga nemében csodálatos, szinte édeni szépség és hangulatú kert fogadta ket. Megszámlálhatatlan mennyiség , ezerszín virág m vészi kompozícióba rendezve bújt meg az apró kövekkel, kavicsokkal kirakott tekerg ösvény mellett, mely keresztül-kasul járta be a tágas kertet. A növénybirodalom közepén egy öreg kút állt, David tudta, hogy már évek óta nem

használta senki, de a kert ékévé vált tömör valójában. Ha a nap der sen ragyogott volna, a kert szélén tornyosuló fák sötét, békés árnyékot vetettek volna erre az öreg kútra. Azonban az ég acélszürkeségének meghitten állt ellen a kis paradicsomi környezet. Beljebb mentek a bokrok és tömötten álló cserjék közt. Ahogy elmentek egy széles törzs feny mellett, David megpillantott jobbra pár méterrel el ttük egy padot. A padon pedig egy csuhába öltözött középkorú férfi ült. David azonnal ráismert egykori énjére. Az ember testes, pocakos volt, haja annyira megritkult, hogy fejteteje fényesen ragyogott. Sötétbarna csuhát viselt, David akár következtetni is tudott volna ebb l, de biztosan tudta, hogy ebben az életében pap volt. A nevére is tisztán emlékezett; Robert Huxley atya. Huxley atya egymagában ücsörgött a padon és arcán kedves mosollyal gyönyörködött virágaiban. Mellette volt egy kis váza és egy lila szirmú virág, éppen újabb növénnyel készült gazdagítani kincsesládáját. Ahogy Navina és David odaértek hozzá, David egyb l észrevette, hogy a papnak szomorkás, megtört a mosolya. Mintha csak valami kényszeredett grimasz lett volna, egy er lködés, hogy próbáljon valamilyen lelkét nyomasztó kín el l szeretett növényei közé menekülni. David megértette, mi bántotta Huxley atyát, jól emlékezett erre. – Egy kisgyerek volt a városban... – szólalt meg David és közben nem vette le szemét egykori papi énjér l. – Nagyon beteg volt már. Engem hívtak, hogy segítsek neki. Imádkoztam, hosszú órákon át imádkoztam a kisfiú ágya mellett, több napon át. De a gyerek meghalt. Rettenetesen mélyen érintett engem is a veszteség, nem csak a szül ket. Megrendült a hitem önmagamban... és Istenben. Nem értettem, Isten miért veszi el egy ártatlan kisgyermek életét. A mai eszemmel természetesen értem már, de akkor... nagyon felkavart. De aztán történt valami... valami, de nem tudok rá tisztán emlékezni még... – Pár pillanat és meglátod – válaszolt rejtélyes mosollyal Navina. – Ebben az életedben már sikerült levetk znöd minden olyan vágyat, melyet az ego gerjeszt. Nem tudtad még teljes mértékben eldobni magadtól, de az imént Japánban látott spirituális egónak nyoma sincs, és ez szép fejl dés volt, David. Csöndes egyedüllétre vágytál, és hogy segíthess másokon. Amikor Navina abbahagyta, a kiskapu melletti harang megkondult kétszer egymás után. Huxley atya felfigyelt és letette kezéb l a virágot, melyet épp a cserépbe készült elültetni. A harang újból kétszer csendes dallammal megszólalt. A pocakos pap felállt, kezeit dörzsölgette, melyek piszkosak voltak a munkától, és elindult a kerti kapu felé. Hangos, éles nyikorgással feltárult az ajtó és Huxley atya betessékelte a látogatót. Ahogy a kikövezett ösvényen egyre közelebb jöttek Navina és David felé, csak hangjukat lehetett hallani, de ket magukat eltakarták a s növények. A látogató mindenesetre egy n volt. – Ugyan, kedvesem, nem tesz semmit – mondta jámboran Huxley atya, ahogy felt nt a vaskos feny mögül. – Foglalj helyet ott a padon, kérlek, azonnal jövök, csak kezet mosok. Tudod, gyermekem, ez kerti munka... – Egész nyugodtan, atyám – szólt a n . Davidnek nagyon ismer s volt ez a lágy, dallamos, gyengéd hang. – Nekem igazán nem tartozik magyarázattal. – Rögtön jövök, leányom – mosolygott Huxley atya. – Érezd otthon magad énnálam. A pap ezzel gyorsan elt nt a házból kertre nyíló kis ajtóban, mely a padtól jobbra volt, hátrébb, egy kis virágos láda mellett. A látogató sötétbarna csuhát viselt, fejét széles csuklya fedte, beárnyékolta egész arcát. Középmagas n volt, amennyire David meg tudta ítélni karcsú, arányos alkat. Lassú léptei szinte suhantak az apró kockaköveken. Ahogy David mellett elhaladt, a férfi érezte a bel le áradó nyugalmat és könnyedséget. Leült a padra, és fejér l lehúzta a csuklyát. Amikor David meglátta az arcát, majdnem nekiesett a kútnak döbbenetében. A hosszan, dúsan el omló aranyló sz ke hajzuhatag egy csodálatos, angyali arcot keretezett. A nagy szemek szinte földöntúli békével és tisztasággal izzottak olyan gyengéd barna árnyalatban, hogy szinte a barna szín csak optikai csalódásnak t nt. A n fiatal volt, húszas évei elején járhatott, bár olyan

meseszer szépségnek t nt, hogy id tlen gyönyörnek t nt arca minden részlete, mint a csillagok fénye. David lélegzete is elakadt, amikor megcsodálta a padon ül fiatal n t. Huxley atya látogatója Navina volt. David meredten nézte a testet öltött Navinát, majd lassan a mellette álló fénytestként ragyogó re pillantott. A fehéren izzó Navina arcán bájos, széles mosoly villant. Jót derült a férfi döbbenetén. David ismét a padon ül n re pillantott, mintha azt próbálná eldönteni, melyikük a valódi, a padon ül Navina vajon bizarr képzel dés-e. – Hogy... hogyan lehetséges ez? – kérdezte David. – Jöttem neked segíteni, David. Nagyon ritkán, de el fordulhat olyan, hogy a lelki segít megjelenik annak az embernek, akinek a vezet je. – De... miért pont itt? – Ez volt az alkalmas pillanat. Huxley atya ekkor jelent meg a kertre nyíló kisajtóban. Egy pillanatra ledermedt Navina látványától, álmában sem hitte volna, hogy látogatója egy ilyen elképeszt en gyönyör n . Egyik kezében kancsót, másikban egy tálat vitt ügyesen egyensúlyozva. A tálon pár vékony szelet kenyér volt, paradicsom, saláta, két kövér tyúktojás, és egy kis szelet hús, mely ínycsiklandozóan zölgött még. Huxley atya óvatosan lépegetett pocakos testével, majd lehuppant Navina mellé a padra. – Bocsáss meg nekem, gyermekem, a szerény lakomáért. Gazdagságom nem aranyban mérhet , hanem virágaimban. Navina szelíden mosolygott a papra. – Köszönöm az ételt, italt, atyám. És kérem szépen, ne menteget zzék nekem. Többet ér a virágokban, fákban, a burjánzó természetben meglátni a szépséget, mint az arany csengésében és ragyogásában fürdeni. Huxley atyának tetszett a n elegáns válasza, és megigézte szépsége, valamint a bel le áradó békés nyugalom.' Navina csöndesen falatozni kezdett, majd ivott a kancsóból egy korty h s vizet. Nem szóltak egymáshoz. Mindketten elmélyedtek a kert szépségében. – Igazán gyönyör ez a kert, atyám – szólt a n egy id után. – Köszönöm, leányom – Huxley atya szeme felragyogott. – Sok munkám van abban, hogy így nézzen ki. Újabb csöndes percek teltek el. Navina és Huxley atya nézték a kertben lév növényeket, virágokat, a pap úgy, mintha életében el ször látta volna ket. David sejtette, hogy ez a mindig megújuló rácsodálkozás, ez a szinte gyermeki kíváncsiság tette boldoggá t. – Mindig is úgy gondoltam – szólalt meg Navina –, hogy az emberi élet olyan, akár a puszta föld. Huxley atya kérd tekintettel nézett rá. – Az ember megszületik – folytatta Navina – s gondolatai, érzései, félelmei és vágyai szerint cselekedve alakítja aztán ezt a földet termékeny, gyönyör , élett l pezsg kertté, vagy éppen gazos, kopár vidékké. Van-e nemesebb cselekedet, mint virágot ültetni oda, ahol gaz volt, és segíteni másoknak, hogy megértsék ennek értelmét? Huxley atya szélesen elmosolyodott, mert tetszett neki az ismeretlen n kedves bölcsessége. Navina pár percig csöndben falatozott tovább, majd miután lenyelt egy falat húst, ismét megszólalt: – Atyám, kérdezhetnék valamit? – Kérdezz, lányom, kérdezz bátran – a pap szelíd mosollyal nézett a n re. – Mi bántja önt? – Hogy engem? – döbbent meg Huxley atya. – Mib l gondolod, hogy bármi is bánt engem? – Látom. Érzem.

A papnak láthatóan nehezére esett err l beszélnie. Zavartan körbepillantott, keze közé vett egy apró virágot, mely még ültetésre várt, és meredt némán a semmibe. Akart is meg nem is beszélni a történtekr l. Látogatójának különös kisugárzása bizalmat ébresztett benne, a padon ülve meghitt intimitást érzett kettejük közt. Nem vonzalmat érzett a n iránt, testi vágy nem támadt fel benne, hanem finom lelki vibrálást. – Nekem nyugodtan elmondhatja, atyám – nézett rá Navina nagy szemeivel kedvesen, együttérz en, és a tálat a rajta lév maradék étellel félrerakta a padra maga mellé. – Nos... – kezdte Huxley atya bizonytalanul, majd rápillantott a n re. – Tavaly sszel történt. Exeter városban volt egy gyermek... egy fiú, aki súlyosan megbetegedett. A pap megakadt. Felkavarták az érzelmek. – Atyám, kérem, folytassa. – Navina kedvesen megérintette a pap vállát és rámosolygott, hogy megnyugtassa. Huxley atyát meglepte, hogy az ismeretlen n érintése mennyire meleg. – Rendben. Tehát elhívtak a kisfiú szülei, hogy imádkozzam a gyermek életéért. Én napokon át elmentem Exeterbe és órákig imádkoztam a kis beteg ágyánál. De a kisfiú meghalt. – Önmagát okolja a történtekért, atyám? – Igen is, meg nem is... – sóhajtott fel Huxley atya és letette kezéb l a kis sárga szirmú virágot. – Tudom, a betegség végzett a kis ártatlannal. De... az imáim nem találtak meghallgatásra. Isten elfordult t lem és attól a szegény gyermekt l. Úgy érzem... nem vagyok méltó arra, hogy imádkozzam Hozzá. Csak azt nem tudom, mit vétettem ellene. Navina szelíden a papra mosolygott, majd felkelt és egy kis vázáért nyúlt, melyben egy magas szárú, nagy vörös szirmú virág állt. Megnézte, gyengéden megsimította .a szirmokat, majd így szólt Huxley atyához. – Atyám, ön h en és állhatatosan gondozza, ápolja, táplálja és neveli ezeket a gyönyör virágokat, bokrokat, fákat. De ezek mind nem önhöz tartozóak. A természetben sarjadtak ki és oda is térnek vissza, ahogy lejárt az idejük. A kisgyermeknek is megvolt a saját ideje itt, a természet törvényei szólították t. Atyám, ön nem tehet az haláláról. Viszont megkönnyítette a hazatérését, és ezért hatalmas áldásban részesítette. Biztos vagyok benne, hogy állhatatos imái éppen úgy gondozták és táplálták az ifjú lelkét az utolsó órákban, mint kezei a virágokat. Amikor Navina befejezte, Huxley atyának könnybe lábadt a szeme, annyira meghatotta a n kedvessége és érzékenysége. Amit mondott, a lelke mélyéig hatolt. Csuhájának ujjába törölte szemét. – Köszönöm, gyermekem. De úgy érzem... félek. – Mit l fél, atyám? – Attól, hogy... ezentúl nem tudok újra önmagam lenni. Hogy... elvesztettem valamit. A hitemet. – Minden félelem gyökere az elmúlástól, a végt l való rettegés. Ön úgy érzi, atyám, hogy az élete bizonyos mértékben véget ért, énje egy része az eltávozott kisfiúval elment. De ez nem igaz. Nézzen itt körül! Minden szépség, mely körülveszi önt ebben a kertben, Istennel való tökéletes harmóniájának a bizonyítéka. Ön alkot, atyám. A szeretet és mások megsegítése a legtisztább, Istenhez legközelebb viv cselekedet. Térjen hát vissza a hite, atyám. Emlékeztesse rá minden virágszirom, minden falevél, hogy Isten szereti önt, mint akárki mást. Isten egy mindent átható gyönyör energia, mely mindenhol ott van. A katedrálisok boltozatai alatt, egy gyermek mosolyában, az id s házastársak kezében, ahogy összefonódnak, s bizony a halálos járványok borzalmai közt is. Istent bárhol meglelheti, atyám. Csak figyeljen, figyeljen jól, atyám és meglátja. Navina, ahogy befejezte mondandóját, arcának finom vonala, b re egy rövid pillanatra mintha felragyogott volna. Huxley atya, aki döbbenten és elvarázsoltan, könnyes szemekkel figyelt a n minden szavára, lélegzetét is visszafojtotta, ahogy meglátta Navina arcának bizarr változását. Majd, mintha újabb bizonyságot adna a papnak, Navina arca ismét felragyogott, de ezúttal mintha re áttetsz vé vált volna, szemei helyén ragyogó fénypontok jelentek meg, sugárzóan mosolygó

telt ajkai mögül varázslatos fénytünemény bukkant el . Az egész változás alig pár pillanatig tartott, de arra elég volt, hogy Huxley atya egyszerre döbbenjen és ijedjen meg. – Ki... ki vagy te? – kérdezte halkan, reszel s hangon. – Egy látogató, atyám – Navina mosolya egyszerre volt igéz és sejtelmes. – Hogy érted... hogy egy... látogató? Honnan jöttél? – Messzir l... és ha nem haragszik, indulnék is tovább, itt az ideje. – De... – Szívb l köszönöm az ételt és az italt, a vendégszeretetét, atyám! Navina felkelt a padról és elindult a kert végében lév kiskapu felé. Huxley atya egy pillanatig döbbenten meredt utána, majd gyorsan felkelt és a n után igyekezett. David és Navina – a fényes energiatestként ragyogó Navina – követték ket. Huxley atya a kapunál érte utol a rejtélyes n t. Navina feltette fejére csuklyáját, ezzel elrejtve gyönyör sz ke haját és sugárzóan szép arcát árnyékba burkolta. A még mindig döbbent pap felé fordult. – Atyám, kérem, ne feledje, amir l az el bb beszéltünk. – Nem fogom, ebben egészen biztos vagyok – Huxley atya hosszan méregette a n t. – Ki vagy te? Kérlek, felelj. Navina elmosolyodott. – A viszontlátásra, atyám! Navina azzal hátat fordított a papnak, kezét a kapu vasára tette és távozott. A kapu halkan csukódott be mögötte. Huxley atya még mindig úgy állt, mintha lába gyökeret vert volna. Nem tudta, mire vélje rejtélyes látogatóját, akinek bölcsessége és a bel le sugárzó gyengéd szeretet ilyen hatással volt rá. Nem beszélve arról a bizarr átváltozásról; mely a n arcát ragyogó fénnyé varázsolta egy pillanatra. Egy percig habozott, majd kinyitotta a kaput. Ahogy kikémlelt, nem hitt a szemének Amerre csak nézett a szélesen terpeszked lankákat, bokrok és fák csoportját, a távolban pedig az Exeter felé nyúló erd séget látta. A n t sehol. Kisietett az útra, melyet több kilométeres távolságban végig be lehetett látni, de a rejtélyes látogatónak nyoma sem volt. Amilyen gyorsan csak tudott körbeszaladt háza körül, de a keresésnek nem lett eredménye. Szólongatta t, bújjon el , ne játsszon vele csúf tréfát, de válasz nem érkezett. Zavartan, kétségek közt nézett szerteszét, és fogalma sem volt, hogyan tudott a n alig egy perc alatt elt nni. Az erd olyan távolságban volt, hogy lóháton is percekig tartott, míg elért oda valaki. A n t mintha csak a föld nyelte volna el. Vagy az égbe emelkedett volna? Huxley atya a viharos szürke égre emelte tekintetét Hosszan töprengett magában. Végül visszament kertjébe és arra a következtetésre jutott, látogatója egy angyal volt. Egy jótét lélek, akinek megesett rajta a szíve. David az egész eseményt éppolyan döbbenten kezdte szemlélni, akárcsak egykori énje, Huxley atya. Aztán, ahogy megértette, miért történt az egész, csak mosolygott Navinán. – Milyen módszereid vannak neked... – csóválta a fejét David. – Van egy pár – nevetett a n . – Egyébként soha senkinek nem beszéltél err l az élményedr l. Nem azért, mert úgy hitted, nem hinnének neked, vagy féltél nevetség tárgya lenni. Egyszer en túl szentségesnek, túl intimnek találtad az átélteket. – Köszönöm, hogy mindig így figyelsz rám, Navina. – Ez a dolgom, David – mosolygott kedvesen a n . – 1566-ban távoztál el, tüd bajban. Igen szép kort értél meg, 94 évet. Ez az élmény végül visszatérített a spirituális útra, és egész életedben bár egyedül, de mégis boldogan éltél. Az ezt követ életedben olyan feladatot választottál, mellyel közvetlenül segítesz az embereken. Halálod után hazatérve úgy érezted, nem volt teljesen helyénvaló egyedül éldegélni egy házban, növényeid közé és imádságaidba temetkezni. Békés, szép életet éltél, és igazán jó kezdete volt ez egy nagy utazásnak. De majd látni fogod, hogy miben találtad meg a valódi életcélodat a következ kben.

– Rendben van, Navina – bólintott David. – Mehetünk. – Már el is indultunk... Davidet a meleg fénypára rendkívüli gyorsasággal lepte el, tudata olyan gyorsan homályosult el, hogy alig egy pillanatig tudta csak megnézni magának még egyszer utoljára a derék Huxley atyát, ahogy ismét a padon ülve, arcán boldog mosollyal meredt virágai felé.

19 SZIKE A KÉZBEN „Nemcsak azért vagyunk felel sek, amit megteszünk, hanem azért is, amit nem teszünk meg.” Lao-ce

A fehér pára egy szempillantás alatt oszlott szét. David egy hatalmas, boltozatos teremben találta magát, melynek k falait sz ttesek, kárpitok, pajzsok, címerek és számtalan aranyozott dísz borította, valamint tucatnyi olajfestmény, melyek mindegyike daliás lovagokat, vitézeket ábrázolt, vagy éppen karizmatikus tekintet férfiakat. A terem fapadlóját puha sz nyegek borították, melyek néhol rendetlenül hevertek összevisszaságban a hatalmas b rdíványok, pamlagok, asztalok és az egyik falon végignyúló óriási könyvespolc el tt. Gyengéd félhomály járta át a David számára nagyon is ismer s termet, melynek otthonos melegét két akkora kandalló szolgáltatta, melybe akár állva is elfért volna. A terem azon falán, mely a könyvespolccal szemközt állt, nyolc magas, íves csúcsban végz ablak nyújtott kilátást a tájra, mely most egyre gyorsabban zuhant alá az éjszaka feketeségébe, csupán a vastagon hulló hóesés töltötte meg ragyogással a kinti rideg világot. David jól tudta, hogy egy kastély falain belül tartózkodik, s hogy a távolban hegyek csipkézte, völgyek és szurdokok tagolta vadregényes táj terül el, melyet a Rajna folyó szel keresztül széles, fagyos vízével. – Így van, David – szólalt meg Navina olvasva a férfi gondolataiban. – Németországban vagyunk egy Rajna menti várkastélyban. – És ha jól érzem, nagyjából az 1800-as évek elején lehetünk... Miel tt Navina válaszolhatott volna hangos robajjal kivágódott a terem széles tölgyfaajtaja, dühös léptekkel közeledett egy magas, testes férfi, mögötte egy fiatal fiú. Nem sokkal utánuk egy aggódó n jött be, vagy fél tucat kisgyermekkel az oldalán. David egyb l felismerte egykori énjét a magas férfi mögött belép fiatal fiúban. S fekete haja és a félhomályban is csillogó fekete szeme és éles tekintete különleges karizmával látták el t. Emlékezett a nevére is, Sebastian Münze, a Münze bárói család legid sebb gyermeke volt. Úgy érezte, 17-18 éves lehetett ekkor. Navina mindentudóan és helyesl en bólintott felé. A n , aki Sebastian édesanyja volt, egy valódi báróné kecsességével foglalt helyet a széles pamlagon, s az aggódó édesanya tekintetével nézett Sebastianra. A gyermekek mind anyjuk körül foglaltak helyet, érdekl dve figyelték a hangos szóváltást apjuk és bátyjuk közt. Csak k ketten maradtak állva, farkasszemet nézve egymással. – Megtiltom! Értesz engem, fiam?! Megtiltom! – dörögte a negyvenes évei végén járó Rudolf Münze báró, a hatalmas terem falai úgy visszhangoztak, hogy attól lehetett tartani, a festmények, arany díszek és középkori családi címerek és pajzsok leesnek a padlóra. Ahogy David elnézte a bárót, egykori édesapját, biztos volt benne, hogy a férfit az se zavarta volna, ha ráomlik a

várkastély, csak érvényesíthesse akaratát. David jól emlékezett erre a parázs vitára. Sebastian egy percig hallgatagon ellenállt, de ahogy az indulat felforrt benne, úgy törtek el bel le a szavak: – Tisztelettel mondom, apám, nem tilthatja meg! – a fiú kezei ökölbe szorultak a feszültségt l, de David tudta, soha nem emelne kezet apjára, bármennyire is vaskos fal állt kettejük közt. – Ez az én életem, apám, az én döntésem! – Te az ország egyik legnagyobb bárói családjának legid sebb sarja vagy! A nemesi cím és név – a Münze név! – nem csupán el jogokkal jár, fiam! Hanem kötelezettségekkel is! Nem tehetsz kényed-kedved szerint azt, amit akarsz, mikor n már be végre a fejed lágya?! Hát nem érted, hogy a címet és nevet tovább kell vinned? Nem foglalkozol a családoddal? seid érted adták életüket, ontottak vért, hogy te ma az lehess, aki vagy! – Szeretem a családom, apám! Az életemet adnám értük! De ne kívánja t lem, hogy olyan emberek vágyait és álmait kövessem, akiket sosem ismertem. Évszázadnyi múltból nyúlnak felém és apám azt akarja, hogy cselekedjek úgy, ahogy azt k akarnák?! Hogy olyan életet éljek, ami megfelelne nekik, kik mára már csak csonthalmok egy kripta mélyén?! Rudolf Münze báró szemei izzottak a düht l, nem t rt meg ekkora megalázást, pláne saját gyermekét l. Jobb kezével hatalmas pofont adott Sebastiannak, aki a hirtelen ütést l a pamlag el tti sz nyegre esett. Édesanyja nagyot sikoltott ijedtében, azonnal letérdelt fia mellé és a védelmére kelt. – Nem ütheti meg a fiát, báró! Nem! Ilyet nem t rök sem e falak közt, sem másutt! A gyermekek riadtan néztek apjuk er s, izmos szálfatermetére, aki valamelyest lenyugodott, azonban még mindig er sen fújtatott, mint egy megvadult bika. Fogait csikorgatta mérgében, látszott rajta, hogy olyat akar mondani, amivel végleg visszatartja fiát elhatározásától, de inkább visszafogta magát, s csak ennyit mondott: – Haszontalan fiú! Jól nyisd ki a füled! Meg fogod becsülni a nevet s a rangot, melyet rád hagytak az seid. Sebastian kibontakozott anyja gyengéd öleléséb l, megtörölte még mindig ég arcát és meglep nyugalommal és elszántsággal, mintha ez a pofon megkeményítette volna, er s nyomatékkal így szólt: – Hasznos ember válik bel lem, apám! Majd meglátja. Nem vagyok hajlandó egy várkastély rejtekében élni az életem, miközben segíthetek másokon. Orvos válik bel lem, gyógyító és az életem mások megsegítésének szentelem! – Eh... – legyintett Rudolf báró és dörg léptekkel elhagyta a nagyterem sok vitát átélt falait. Sebastian szívét szaggatta a fájdalom, hogy édesapja, a keményszív rideg báró és közte áthatolhatatlan fal épült. És jól tudta, apját éppen ennyire gyötri ez a fájdalom, s ahogy dühösen kivonult a teremb l, bejárva a várkastély boltozatos folyosóit, könnyeket dörzsöl ki a szeméb l. Sebastian az ablakhoz lépett és kitekintett az éjszakába borult tájra, a hulló hópelyhek millióira, melyek a csillagos eget eltakarták el le. Édesanyja mögé lépett, a gyermeksokaság kíséretében, és vigasztalón megölelte fiát. A gyerekek szintén odabújtak és ágaskodtak az ablak pereméhez, hogy k is gyönyörködhessenek a hóesésben. – Nyugodj meg, fiam, minden rendben lesz... – csókolta meg a báróné Sebastian arcát. – Édesapád majd megenyhül. Ha orvos akarsz lenni és embereket szeretnél gyógyítani, én áldásom adom erre. Nemes cél ez, Sebastian! Nemesebb, mint idebent akármelyik címer és pajzs. – Köszönöm, anyám! – fordult felé Sebastian és megölelte a bárónét. Hosszú percekig álltak így csöndben, figyelve az éjszakát, a titkokat, melyek a hóesés mögött rejt ztek a hegyek és völgyek peremén túl, s azok csúcsain és mélységeiben. – Jól jegyezd meg, David – szólalt meg Navina – minden ember a maga életéért felel s. Minden embernek joga van hozzá, hogy olyan életet éljen, amit szeretne, nem szabad senkit korlátozni álmai megvalósításában. Feltéve természetesen, hogy az álmai békés szándékúak...

– Egyetértek, Navina – mosolygott David, aki eddig csöndben figyelte az eseményeket, jól emlékezve annak minden pillanatára. – Ugye valóban orvos lett bel lem? Úgy rémlik, igen, de... – Ezen az éjszakán elszöktél a várkastélyból. Apád dühöngött, de hamar lecsillapodott, ahogy látta, hajthatatlan vagy. Kés bb megbékélt választott utaddal, s t, meg is becsülte azt, milyen kiváló orvos lett bel led! Azonban történt valami sok évvel kés bb, amit feltétlen meg kell mutatnom, David, hogy megérts valami fontosat. Davidet ismét villámgyorsan ragadta magával a n l áradó melegség, egy szempillantás alatt a fehér köd mögé rejt zött a várkastély terme, s az ablak el tt álló Sebastian, a báróné és az ablakon kíváncsian kikukucskáló gyermekek képe. *

* *

David azonnal egy hatalmas robajra lett figyelmes. A robajt újabb és újabb dörgések kísérték, melyek megrengették a földet, melyen állt. Ahogy kinyitotta a szemét az elé táruló látvány nemcsak megdöbbentette és sokkolta, de azonnal mindent megértett maga körül. Élesen emlékezett erre az eseményre. Egy alacsony emelked n állt Navinával, az ég kékjét vastag felh pamacsok uralták, melyek egyre jobban összefolytak a földr l felszálló füstgomolyagokkal. Emberek ezrei, százezrei hatalmas s tömegekben vonultak egy kis városka felé. Ágyúk irdatlan dörgése, akár a villámcsapások, záporoztak a narancs és dinnye méret vasgolyók a városka felé, mely percr l perce egyre jobban adta meg magát a kegyetlen ostromnak. David két masszív sereget látott, az egyik északról, a másik keletr l vonult a reménytelen sorsú település felé, melynek lakóházai sorra omlottak össze. Az ágyúütegek fékezhetetlen sortüze egy perc alatt több száz lövedéket zúdított a házakra. Elszánt, bátor katonák törtek ki a város szélére, és próbálták kétségbeesetten visszaverni a támadást. A sorgyalogság puskáinak ropogása félelmetes volt. Vastag, csíp s füstfelh szállt fel, ahogy huzagolt csöv puskáik ezernyi ólomgolyót l ttek a városkát védelmez kbe. David pontosan tudta, hol van és melyik korban. Navinához fordult. – A porosz-francia háború nagy csatája, a sedani ütközet. 1870. szeptember 1. – Jól emlékszel – bólintott Navina. – 64 éves voltál ekkor. Újabb ágyúdörgések hangzottak egy facsoport el tti térségr l, ahol hosszú sávban álltak az ágyúk egymás mellett felsorakoztatva. A hatalmas rézcsövek fenyeget en meredtek a város felé. Az események magjától vagy fél kilométerre voltak, de ide is elhallatszottak a francia városvéd k halálsikolyai, melyek vel trázóan vegyültek a porosz hadsereg puskáinak szüntelen ropogásával. Navina és David mögött egy nagy, piszkosfehér sátor állt egy odvas, terebélyes lombú fa közelében. A f széles sávban ki volt taposva a sátor el tt, az ösvény egészen a csatatérig tartott. A szálak néhol vöröses-barnás foltok tarkították. Alvadt vér. Kissé távolabb, a kitaposott ösvényt l balra szekerek álltak rendezetten, némelyikr l emberek hordtak nagy igyekezettel zsákokat a sátor felé. Nagy volt a sürgés-forgás. David emlékezett erre a helyre, ez egy tábori kórház volt, ahol a csatatéren megsebesült embereket látták el. David elindult a sátor felé és megállt annak széles bejáratánál. Vastag kötelekkel feszítették szét a piszkos fehér leplet, mint egy hatalmas vitorlát. A szag, mely ebb l a helyb l áradt, szinte elviselhetetlen volt. A halál és rothadás émelyít szaga volt ez, majdnem olyan förtelmes, mint jóval ezel tt a thermopülai csatánál. Odabent orvosok nagy igyekezettel, óriási nyomás alatt dolgoztak; m töttek, életeket mentettek, vagy éppen amputáltak egy-egy ell tt lábat, kart. Nyögések és halk kiáltások törtek el minduntalan a sátor mélyér l. Fojtogató alkoholszag csapta meg David orrát. Egyszer csak Sebastian Münze lépett ki a sátor bejáratánál. Id s volt, magas, s fekete- szes haját elválasztva hordta. Homloka gyöngyözött a verítékt l, szemei karikásak voltak. Jókép , jó kiállású férfi volt, de David úgy látta, akár egy emberroncsot. A férfi nagyot sóhajtott és kezét

derekára téve meredt a csatatér pokla felé. Ruháját vastag fehér köpeny fedte, mely szinte tocsogott már a vért l és a különböz emberi nedvekt l. Úgy nézett ki, mint egy jótét lélek, aki a pokolban verg dik és próbál kiutat találni bel le. Navina David mellé lépett, majd így szólt. – Nagyon helyesen úgy döntöttél, nem fogsz egy ház, pláne egy várkastély és egy kert korlátai közt maradni, hanem az emberi borzalmak közepébe csöppenve úgy segítesz, ahogy tudsz. Nemes feladatnak tekintetted a rászorulók és sebesültek megsegítését, és ez valóban az is volt. Valódi értéket és jót teremtettél mindennap a legkisebb seb betapasztásával is. Sebastian ezalatt leguggolt a f be, a f szálakat vizsgálta kezével és mintha csak értelmet próbálna keresni köztünk, válaszokat, mindarra a borzalomra, ami t le alig fél kilométerre zajlott. Fáradt, meggyötört ember volt, de látszott rajta az elszántság, mellyel az emberek megsegítésének szentelte önmagát. Hirtelen két katona egy sebesült bajtársukat cipelve bukkant fel az ösvényen, ahogy csak tudtak, siettek a sátor felé. Már a távolból ordibáltak, de szavukat nem lehetett még érteni. Ahogy közelebb értek, Sebastian felállt a f l és eléjük sietett. Egy perccel kés bb Sebastian és a két porosz katona nagy sietséggel tartottak a sátor felé. David látta, hogy a katonák egyik bajtársuk vérz , borzalmas fájdalmaknak kitett testét cipelik. Sebastian utasította ket, hogy azonnal fektessék le a férfit egy szabad ágyra. Navina és David beléptek a sátorba. Mintha a pokol rémes el szobájába értek volna, Davidet mindenfel l a halál és a szenvedés ezernyi arca vette körül. Sérült katonák nyögtek kínjukban, ahogy az orvosok a legnagyobb odafigyeléssel és óvatossággal, de egyúttal könyörtelen célszer séggel precízen ápolták, kezelték sérüléseiket. Kicsit arrébb egy katona szörny kínokat állt ki, miközben alkoholtól eltompult elmével t rte, ahogy három katona er sen lefogja, míg az orvos amputálja ell tt karját egy borzalmas fogakkal ellátott f résszel. Sebastian hátraparancsolta a két porosz katonát, hogy helye legyen kezelni bajtársukat. – Egy francia ell tte a lábát! – mondta az egyik lihegve, aggódva barátjáért. – Amputálni kell, igaz, doktor? – kérdezte a másik, id sebb katona. – Rettenetesen vérzik... Sebastian nem felelt, csak rájuk pillantott. Kezébe vett egy ollót, és óvatosan levágta a sérült férfi nadrágjának szárát, hogy megvizsgálhassa a találatot kapott jobb lábát. A szerencsétlenül járt katona eközben borzalmasan szenvedett, nyögött, kínlódott, és az ágy keretét úgy markolta, hogy szinte elporladt ujjai közt a vas. Sebastian megvizsgálta a sebhelyet. Arckifejezéséb l a legrosszabbat lehetett kiolvasni. – Mi a neve? – kérdezte a másik két katonától. – Mathias – mondták a katonák egyszerre. Sebastian a szenved höz fordult. Akár a gyermeke is lehetett volna. Arcát még nem barázdálták ráncok, el tte állt még az egész élet. Borzas sz ke haját összepiszkolta a csatatér mocska, egyenruhája vért l foltos. Fogait egymáshoz préselve, arcizmait megfeszítve kínlódott és fújtatott, szinte nyüszített fájdalmában. Könyörg tekintetével az orvosra nézett. – Mathias – szólt hozzá Sebastian. – Mathias, hallasz engem? A fiatal katona nem tudott válaszolni, teste lassan remegni kezdett a kíntól. Csak egyre elhomályosuló szemével pislantott, hogy érti, mit beszél hozzá az orvos. – Mathias, sajnálom, de le kell vágnom a lábadat. Ha nem teszem meg... abba belehalsz. Mathias szeme a borzalmas szavaktól jobban elkerekedett, mint magától a fájdalomtól. Amputálás. Az orvos pár perces beavatkozással végleg elválasztja t testének egy darabjától, és hátralév életében nyomoréknak kell lennie. Mathias szörnyülködve nézett az orvosra. Alig érthet en préselte ki magából a szavakat: – Ké... kérem... ne... ne tegye... kérem!

– Muszáj... sajnálom, fiam... – Sebastian együttérz en és bátorítóan megszorította a katona kezét és az alkoholért nyúlt, hogy eltompítsa vele a szenved t, amennyire csak lehet. Mathias szörny verg désbe kezdett, pánikrohama lett, összevissza csapódott a m asztalon. Teste minden porcikája szívfacsaróan tiltakozott a borzalmas amputálás ellen. Sebastian kétségbeesetten próbálta lecsillapítani t. Jobb lábát teljes egészében kellett eltávolítani, el bb átvágni a vastag izmokat, húst és inakat, majd egy hatalmas és er s csontf résszel gyorsan lemetszeni a combcsontot. Mathias minden maradék erejét összeszedve kiáltozott, könyörgött. Davidet mélyen felkavarta az iszonyú látvány. Sebastiannak végül sikerült megnyugtatnia a férfit annyira, hogy beszélni tudjon hozzá. – Mathias! Mathias, nézz rám! Nézz rám! Ha nem teszem meg, meghalsz! Meg kell tennem, értsd meg! Mathias egy pillanat alatt megnyugodott, zihálva nézett fel a sátor mocskos bels tetejére. Tekintete nem az amputálásba való beletör dést tükrözte, hanem a halál tényének elfogadását. Meg akart halni. Lassan az orvosra pillantott. – Kérem... küldje el ket innen – mutatott görcsös kezével bajtársaira, akik a sátorba cipelték t. – Magunkra hagynának egy percre? – kérte meg Sebastian a katonákat. Azok szó nélkül, de aggódva és elborzadva néztek az asztalon fekv , szörny kínokat kiálló barátjukra. Akár k is fekhetnének most ott – futott át az agyukon. – Tegye meg – szólt halkan Mathias Sebastianhoz, és az orvos jól tudta, hogy a fiatal katona nem az amputációért könyörög. – Én nem... én nem tehetem ezt meg, Mathias! – Kérem... – ragadta meg minden erejét megfeszítve Mathias az orvos véres köpenyét. – Tegye meg! Öljön meg! – De én... – Ez így nem élet... nem élet! Nem... nem a fájdalomtól félek. Láb nélkül élni... csonkán... nyomorékon... az nem élet! Értse meg! Meg... akarok... halni! Sebastian éppolyan kínokat állt ki ezekben a pillanatokban, mint a szenved katona. Csakhogy amíg Mathias testét egy puskagolyó kínozta, addig az lelkét egy kétségbeesett ember szavai marcangolták. Pokoli dilemma közepébe került és úgy érezte, nem tud menekülni. – Ha nem teszi meg... – folytatta Mathias, még mindig szorongatva az orvos köpenyét – és levágja a lábam... nem haragszom érte. Felesküdött orvos... de tudja meg... ahogy járni tudok... azonnal végzek magammal... senki... senki nem akadályozhat meg ebben! – Mathias, kérem... – Én már... én már halott vagyok! Tegye meg! – Nem vagyok rá képes – Sebastian szeme megtelt könnyel. – Tegye meg! – Nem tudom... – Tegye meg! – Mathias vicsorogva nézett az orvosra. A szeme szikrákat szórt. Mintha már nem érezte volna a fájdalmat, csupán a halál csábító ölelését. Sebastian pokoli lelki kínjainak végül egy mozdulat vetett véget. Egy borotvaéles szikéért nyúlt, ami egy kis tálcán hevert. Remeg kezébe fogta és könnyes szemeivel meredt Mathiasra. Egy gyors pillantást vetett még egyszer a sérült combra, a vérz sebhelyre, melyet a golyó fúrt, és ahonnan lassan szivárgott a vér. Szikéjét a sebhez helyezte. Mathias szeme megtelt borzalommal. – Ne! Kérem... kérem... ne vágja le...! Sebastian szeméb l egy könnycsepp buggyant el , és ahogy az állára siklott, szikéjét mélyen a sebbe helyezte és elvágott vele egy létfontosságú artériát. Mathias felnyögött és megfeszült, ahogy a fájdalom éget en beléhasított. Ahogy meglátta combjából kilövell vérét, tudta, hogy az orvos

teljesítette akaratát, szikéje pontos vágásával a halál szakadékának szélére lökve a fiút. Mathias érezte, hogy már csak másodpercei lehetnek hátra, míg végre lezuhan a feketeségbe. – Köszönöm... köszönöm – rebegett hálát alig hallhatóan. Sebastian a szikét gyorsan megtörölte mocskos, véres köpenyében, és visszahelyezte a tálcára. Véres kezei közé fogta Mathias kezét, és halkan imádkozott a haldokló katonáért. Mathias szorítása egyre gyengült kezei közt, majd hirtelen teljesen megsz nt. Sebastian megvizsgálta a fiatalember pulzusát, légzését. Mathias szíve megállt. Meghalt. Sebastian remegve állt fel mell le és szörnyülködve nézte a megkínzott testet, az arcot. Mintha életében el ször látott volna halottat. Nem bírt tovább ott állni, és gyorsan elsietett a sátor bejárata felé. A két katona, akik elhozták Mathiast kérd tekintettel néztek rá, de csak annyit mondott nekik: – Meghalt. Navina és David követték a sebesen távozó orvost egészen a sátor mögötti elhagyott részig. Sebastian lerogyott a f be egy árnyas bükkfa tövébe. Átkarolta a kérges törzset és vadul rázkódni kezdett, zokogását nem tudta elfojtani. David mély fájdalmat érzett, ahogy egykori énjét nézte, amint lelki kínjai szétforgácsolják idegeit. Sebastian végül elhányta magát és reszketve terült el a magas f ben. Szemeit behunyva feküdt, akár egy halott. – Nagyon nehezen tudtad magad túltenni ezen a traumán, David – szólalt meg Navina. – De végül túljutottál ezen a fájdalmon és életed végéig orvos maradtál, az emberek megsegítésének szentelted magad. – De soha többé nem mentem csatatérre... – mondta halkan David. – Igen. Nem bírtad volna elviselni, ha újra ilyen helyzetbe kerülsz. Sokáig forrt benned a harag önmagad miatt. 1874-ben haltál meg, 68 évesen. Családod és barátaid sokáig gyászoltak, mert rendkívüli és szeretetteljes ember voltál egész életedben. David mintha nem is hallotta volna az elhangzottakat. Meredten és saját könnyeivel küszködve nézte a földön fekv Sebastiant. Majd érezte, ahogy Navina vigasztalóan átöleli, és lassan ellepi a meleg fénypára. Egy pillanat alatt köddé vált el tte minden, és eltompulva a ragyogó fehérségben, maga mögött hagyta a csatateret, és a sok borzalmat látott sátrat.

20 SZIMMETRIA ÉS REND „Amit gondolunk, azzá leszünk. Mindannyian saját tetteink rabszolgái vagyunk; miért haragudnánk emiatt másokra?” Buddha

Az es s n záporozó, nagy cseppekben esett, mintha az egész szomorú, ezüstszürke ég siratta volna a földet. Id nként egy-egy villám cikázott fenn a fellegekben, de olyan tompán és er tlenül, hogy az ember úgy érezte; ezen a tájon még a természet ereje is haldoklik. David egy kockakövekkel kirakott, keskeny utcán tért magához. A városka házai, akárcsak az ég, szürkék voltak és romosak. Leomlott falak, kid lt gerendák, ahogy a víz leömlött egyik emeletr l a másikra, olyan volt, mintha a ház sírva fakadt volna, hogy egykori szép formáját így megrongálták. Elhagyott kísértetváros benyomását keltette a hely, de David tudta, merre van és mikor, ahogyan azt is, hogy páran még élnek a házakban. – A II. világháború elején vagyunk – mondta David Navinának, mintha lett volna a n kalauza. – Ez egy francia város, a neve Carentan. A német er k már elfoglalták a város nagy részét. David szétnézett az épületeken, és tekintete megakadt egy sarokházon, mely még nem omlott össze, holott falai vészesen megd ltek az utca felé. Teteje berogyott, mintha el akart volna bújni a valóság borzalma el l. Az utcát hihetetlen sok lom, emberek életének hasznos és szeretett maradványai borították. Es áztatta könyvek, ruhák, bútorok szétszaggatva, két rozsdásodó kerékpár és egy játék mackó, aki szomorúan nézte egyetlen szemével a lassan összeomló várost. – Abban a házban laktam – mutatott David a sarokházra. A férfi elindult a ház felé, át a romokon, törmelékeken és a szerteszét szórt maradványokon. Navina lassan suhanva követte t. Az es cseppek aprókat csapódva értek a kockaköves utcára és mindenre, ami azt beborította. A természet makacsul próbálta elmosni mindazt, amit az ember végtelen gy löletével és beteges hatalomvágyával okozott. Odaértek a ház bejáratához, de az ajtó már rég kiszakadt a helyéb l. Mocskosan, ázottan hevert az épület mellett. David megállt. – A nevem Pierre Forget volt. Most már mindenre emlékszem, Navina. 37 éves voltam ekkor. Az emberek utálattal és megvetéssel néztek rám azért, mert nem voltam hajlandó fegyvert fogni és harcolni a németek ellen. De én úgy éreztem, nincs jogom elvenni egy másik ember életét, akármilyen fenyeget is lehet a helyzet, ezt nem tehetem meg. – Igen, David – bólintott a n és mosolya volt az egyetlen szépség ebben a városban. – Már az el életedben is fejlettebb spiritualitással rendelkeztél, amikor Sebastianként emberéleteket mentettél. Az élethez való békés, bölcs hozzáállásod itt ismét megmutatkozott.

– Emlékszem, családom volt – mondta David és bekémlelt az épület lépcs házába a bejáraton át. – A feleségem korán elveszítettem, de volt két gyermekem. Egy fiam, Robert és egy lányom, Justine. Arra is emlékszem, mi történt ezen a napon, ebben a percben. Alig mondta ezt ki David, az épület mell l három német katona bukkant el . Csöndben lopakodtak, óvatosan derítették fel a terepet. Schmeisser puskájuk csövér l es cseppek hullottak alá, sisakjukról apró vízesések csurogtak, melyek mögött sötét pillantásokat lehetett felfedezni. A sarokház bejáratánál, közvetlen David mellett megálltak. – Bemegyek körülnézni – mondta az egyik. – Ti addig menjetek át az utca túloldalára azokhoz a házakhoz. – Biztos egyedül akarsz bemenni ide, Hans? – kérdezte az egyik magas német. – Menjél már! – mondta szigorúan Hans és puskájával a túloldalon álló romos épület felé bökött. Hans elnézte távozó társait, majd fejét megcsóválva belépett az épületbe. David utánament, Navina szintén. A lépcs ház sötétségben reszketett, áporodott, dohos szag terjengett a halotti csöndben. Lassan csepegtek alá a tet l az es cseppek, ahol egy kis lukon át a szürke eget lehetett látni. Hans gyorsan átnézte a földszinti lakásokat, mindenhová benyitott. Nemcsak rejt embereket, de élelmet is keresett. Elindult felfelé a lépcs n. A lépcs fokok halkan döngtek és nyikorogtak vaskos katonai bakancsa alatt, fegyverét er sen markolta. A ház háromemeletes volt. Minden szintjét egy L alakú folyosó tagolta, err l négy lakás nyílt. Hans módszeresen végignézte az els emeleti lakásokat, de semmit nem talált. Elindult a második emeletre. David pontosan tudta, hogy merre bújt meg Pierre-ként, és azt is, ekkor már néma csöndben, egyre növekv feszültséggel hallgatta a felfelé tartó német katona lépteit. A második emeleten Hans három lakást már átnézett, az egyikben talált egy konzervet, de ahogy felnyitotta és belekóstolt, undorodva és káromkodva hajította arrébb. A negyedik ajtót zárva találta. Próbálta kinyitni, de nem sikerült neki. Végül fegyvere kemény testével jókora er vel rácsapott a zárra, és az ajtó recsegve kinyílt. A lakás rémes állapotban volt, vizelet, rothadás és halálb z gyomorforgató szaga terjengett a leveg ben. Hans óvatosan benyitott a hálószobába. Az ágyban egy id s házaspárt talált. Már halottak voltak. Mintha csak az imént feküdtek volna le aludni, takaró fedte be a testüket, csak a fejük látszott ki, puhán nyomták a párnát, egymásra néztek, szemük csukva. Csak természetellenes mozdulatlanságuk és a lebiggyedt álluk, valamint nem utolsósorban az arcb rük bizarr felpuffadása és elszínez dése árulta el, hogy már napok óta halottak. A német katona orrát fogva menekült a lakásból és a folyosón mélyeket lélegezve tért magához. Magában káromkodva elindult az utolsó, a harmadik emelet felé. Léptei alatt megnyikordultak a fokok. Odafent két lakás ajtaja teljesen kiszakadva omlott a folyosón, a lakások szörny állapotban voltak, ablakaik mintha óriásira n ttek volna, az egész homlokzati fal szinte teljesen elt nt, téglák, mocsok és tócsák borították az egykor szebb napokat látott lakásokat. A harmadik lakásban semmit nem talált. Hátra volt még egy utolsó, mely az L alakú folyosó legvégén volt. Hans vizes lábnyomokat vett észre az ajtó el tt, ebb l tudta, hogy odabent minden bizonnyal emberek vannak. Halkan lenyomta a kilincset. Az ajtó engedett. Úgy döntött, a meglepetés erejét használja, és kezébe szorítva puskáját, hatalmasat rúgott az ajtóba, mely nagyot dördülve kiszakadt helyér l. Ahogy a kiképzésen tanulta letérdelt, és felmérte a terepet. A lakás kihaltnak tetszett, de szinte hallotta, ahogy a riadt emberek szapora szívverése a falak közt hullámzik. Schmeisser puskáját maga el tt tartva el bb a nappalit kutatta át. A nagyszoba rendezett volt, a körülményekhez képest tiszta és ápolt. Egyre biztosabb volt benne, hogy emberekre akad a falak közt. Az es halkan kopogott a zárt ablaktáblákon. Hans átkutatta a konyhát. Konzerveket, kancsókat és több kosárnyi zöldséget talált. Most már biztos volt benne, hogy ebben a lakásban valaki bujkál. Két hálószoba

nyílt a nagyszobából, valamint egy kisebb folyosó, melynek végén volt a fürd szoba. Hans el bb a folyosóra lépett, majd a fürd t átkutatva ismét bizonyosságot szerzett afel l, hogy pillanatokon belül emberekre bukkan. Vizes katonai bakancsa, a padlón foltot hagyva, döngve indult el a hálószobák felé. A balra lév ajtó el tt megállt. Lassan lenyomta a kilincset. Ebben a pillanatban halk hangot hallott, mely nem a zárból eredt, hanem az ajtó mögötti térb l. Egy gyermek ijedt sikolya volt. Hans elhatározta, hogy a félelmet használja fegyverként. Es persze a kezében lév puskáját. Berúgta az ajtót. Odabent az ágyon egy férfi ült, szorosan magához ölelve egy kisfiút és egy kislányt. A gyermekek szinte egybeolvadtak a férfival, annyira megrémültek a zord német katona látványától. Az ágyon ül férfi Pierre Forget volt, David korábbi énje. Magas, sovány ember volt, ragyogó kék szemekkel és csapzott barna hajjal, ápolatlan borostával. Rémülten nézett Hansra. A gyerekek, akik hozzábújtak, a sajátjai voltak. A kisfiú Robert volt, 11 éves és nagy fekete, könnyes szemei úgy meredtek a német katonára, mintha kísértetet látott volna. A kislány Justine volt, két évvel id sebb az öccsénél. Hosszú sz ke haja elrejtette ijedt tekintetét, csak egyetlen smaragdzöld szeme látszott ki a fürtök mögül. Egy pillanatig mintha megállt volna az id . Hans ijeszt tekintettel méregette a kislányt. Bár Pierre számára ismeretlen szavakkal szólt hozzá, a katona pillantása félreérthetetlen volt egy férfi számára. Egy 13 éves kislánynak viszont nem mondott semmit a mohó szempár, talán tudat alatt érezhetett valamit az egyre éled n iessége. – Sajnálom... – szólt halkan Pierre. – Nem értem, amit mond. – Azt mondtam, kotródj ki innen a fiúval együtt! Mit nem értesz, te mocskos békazabáló?! – kiabálta Hans. David pontosan tudta, mi fog itt történni, de újra átélni az elkövetkez két percet még így is ijeszt volt. – Mit bámulsz ilyen értetlenül? – kiáltott Hans. – Ebb l talán jobban értesz, nem igaz? A német katona felemelte fegyverét és egyenesen Robert fejét célozta meg. A kisfiú megdermedt a rémülett l. Ahogy Hans a puskáját kibiztosította, a kis kattanás olyan volt a megdermedt leveg szobában, akár egy mennydörgés. Azonban ebben a pillanatban egy valóban hangos dördülés hangzott. Az ajtó, melyen át Hans a szobába lépett, váratlanul nagy er vel kivágódott, és egy férfi tört el mögüle, aki eddig a fal és a nyitott ajtó közti résben bújt meg. Nagy kiáltással terítette le a németet, de a fegyver így is elsült. Pierre felkiáltott fájdalmában, a golyó egyenesen a jobb combjába fúródott. Fogait összeszorítva préselte ki magából a szavakat. – Ne, René! Hagyd, ne bántsd! De a férfi mintha meg se hallotta volna. Irgalmatlanul ütötte, verte Hans fejét, aki gyorsan elvesztette eszméletét. Pierre eltakarta gyermekei szemét, akik még fülüket is befogták, hogy ne hallják a német nyöszörgését. Aztán Hans nem mozdult többé. David tudta, hogy a német csak elájult, nem halt bele az ütlegbe. Ahogy újra csönd telepedett a szobára, Pierre sajgó lábához kapott, melyb l lassan szivárogni kezdett a vér keskeny patakban. – Jézusom, Pierre! – fordult felé René. A férfi megvizsgálta Pierre lábát, aki felnyögött fájdalmában. David tudta, hogy ez a férfi Pierre legjobb barátja. Szemüveges volt és tömzsi, els ránézésre szelíd, kedves ember benyomását keltette. – Ki kell szednünk a golyót! – jelentette ki René és az övébe dugott késéhez nyúlt, mely félelmetesen villant meg kezében. – Ne! Várj, el bb vidd ki a gyerekeket! – Gyertek, kicsik – fogta meg gyengéden René a kislány és a kisfiú kezét.

A férfi a másik hálószobába kísérte át a gyerekeket, megpuszilta ket, majd gyorsan visszatért Pierre-hez. – Ez fájni fog, cimbora... – René aggódva nézte a vérz sebhelyet. – Nem gond, nem gond. Csak szedd ki, kérlek! David tudta, hogy Renének nincsen orvosi tapasztalata, csupán alapszinten ért a betegápoláshoz, sebvarráshoz. Kockázatos beavatkozás volt, de mindketten tudták, hogy nincs más választásuk. Vagy kikerül a golyó Pierre lábából, vagy a férfi belehal a sérülés be. René el bb óvatosan felvágta a férfi lábán a nadrágot, és üggyel-bajjal megvizsgálta a sebet. – Jól van, azt hiszem, ki tudom szedni – mondta, majd Pierre kezébe adott egy darab fát, mely azok közül a lomok közül volt való, melyek a lakásban fellelhet bútorokból megmaradtak. – Harapj rá erre. – Kérlek, siess – nyögte halkan Pierre, mert már kezdett tudata eltompulni. – Mehet? – kérdezte René és izzadt homlokával felnézett a férfire. Pierre, szájában a darab fával, bólintott és er sen kezei közé gy rte az ágy huzatát. Er sen zihált, felkészült a fájdalmas beavatkozásra. René nagyot fújt és a kés hegyét remeg kezével a seb szájához illesztette. Ahogy lassan behatolt a vérz nyílásba a fémhegy, Pierre felnyögött és szinte fuldoklott a fájdalomtól. A kés egyre beljebb mélyedt. – Tarts ki, cimbora! Mindjárt megvan! René a késen át érezte, ahogy annak hegye hozzáért a golyóhoz. – Jól van, Pierre, még egy kicsit bírd ki! Pierre felnézett és könnyes szemein át figyelte barátja ténykedését. A kés szinte egyé vált testével, és azért imádkozott, hogy minél hamarabb véget érjen a kín. René óvatosan próbálta a golyót kiszedni, a kés hegyét annak kúpos oldalához érinteni és kipiszkálni. Ekkor rettenetes dolog történt. René felkiáltott és kezére s , meleg vér fröccsent. Pierre felnyögött és zihált, szájából kitépte a fadarabot és próbált nem üvölteni fájdalmában. – Jézusom... Istenem, Pierre... atyaég! – nézett a gyorsan öml vérre René. – Azt hiszem... azt hiszem belevágtam egy érbe. Pierre nem tudott megszólalni, csak sápadtan nézte a jobb combjából kispriccel vért, mely a mocskos padlót egyre jobban beterítette. René próbálta elállítani a vérzést, kétségbeesetten kapkodott, de semmire nem jutott. Pierre a könyökére támaszkodott és zihálva szólt barátjához. – Vidd... vidd el innen ket, René! – Nem hagylak itt... velünk kell jönnöd... gyorsan bekötöm, elszorítom a sebet és minden rendben lesz! – idegesen kapkodva hozzá is látott, hogy ruhájából és párnahuzatból elegend kötöz anyagot csináljon. – Nem! – nyögte hangosan Pierre. – Én itt fogok meghalni. De nem tudhatjuk... a németek hallották-e... a lövést. Kérlek... René! Az életük a te kezedben van! René láthatóan pokoli dilemmába került, amit csak tetézett az érzés, hogy barátja halálát saját ügyetlensége okozta. Ránézett a gyorsan öml vérre, mely a sebb l megállíthatatlanul tódult, majd Pierre szenved , könyörg arcára tekintett. – Annyira sajnálom, nagyon-nagyon sajnálom, Pierre –mondta halkan és megfogta barátja kezét. – Nem... nem te tehetsz róla! Vidd, vidd ket messze... délre...! René bólintott és megtörölte homlokát, könnyes szemét, majd átsietett a másik hálószobába. Egy pillanat alatt felnyalábolta a két gyermeket, és elrohant velük. Jobbnak látta, ha a gyerekek nem látják apjukat ilyen állapotban és majd kés bb elmondja, mi ez az egész. A lépcs házban még egy darabig lehetett hallani lábainak ideges dongását, de aztán újra néma csend telepedett a házra. Csupán az es cseppek halk kopogása ütött némi zajt.

Pierre hanyatt feküdt az ágyon és szemeit becsukta. Lassan lüktet mellkasa jelezte, hogy még életben van. Egy rövid ideig. David elborzadva, de mindenre kristálytisztán emlékezve nézte végig a szörny , de megható eseményeket. Ekkor érezte meg Navina puha, meleg ölelését. – Sebastian Münze kegyes halálban részesített egy halálra vágyó porosz katonát, akinek jobb combja sérült meg életveszélyesen egy csatában. Pierre Forget egy német katona lövedékét l szenvedett sérülést, halálát nem szándékosan okozta egyik barátja. Látod, David? Az életben a szimmetria és a rend mindent átfogó precizitással van jelen. Mindent visszakapsz, amit adsz. – Igen, Navina – bólintott David és nézte korábbi haldokló énjét. – Most már tisztában vagyok mindennel. – A jelenben Justine még mindig él – mondta Navina. – Természetesen már id s hölgy, de még mindig élénken emlékszik az édesapjára, és már elhunyt öccsére, Robertre. David mondani akart valamit, de a nagy nyögés az ágy fel l belé fojtotta a szavakat. A haldokló Pierre Forget lassan a halál sötétségébe zuhant, és lelke mélyén tudta, hogy valami több és jobb, mélyebb várja a sötétség után, mint azt néhányan hiszik. David elnézte t. Már nem tudta annyira felkavarni el életeinek vége, halálainak ilyen-olyan pillanatai. Megbékélt az elmúlás gondolatával. Megértette az elmúlt több tízezer év áttekintéséb l, miként fejl dött lelkileg a megtapasztalt élmények, életkörülmények révén. Gondolataiból Navina rántotta Id. – Ideje tovább mennünk, David – a kedves hang és a nyugtató ölelés egy mély lélegzetvételre késztette. A meleg fénypára gyorsan kitöltötte a teret, és David átadta magát a békének. Tudta, legközelebb, amikor kinyitja majd a szemét, már a jelen élete eseményei közt lesz. Ahogy szemei lassan becsukódtak és a hálószoba, valamint Pierre Forget haldokló teste elhalványult, még érzékelte, ahogy két német katona beront a szobába és megvert társukat térítik magához, majd lázas keresés kezd dik, hová lett az a másik francia, aki orvul az ajtó mögül Hansra támadt.

21 ITT ÉS MOST „Egyetlen pillanat létezik csupán, amelyben fontos, hogy felébredj. Ez a pillanat most van.” Buddha

Ahogy David el tt eloszlott a meleg, ködös pára, rögtön tudta, hol és melyik id pontban van éppen. A hófehér falak szinte izzottak a mennyezetre szerelt er s lámpa fényében, mely az alatta elhelyezett ágyat világította meg. Steril, friss illat volt, melybe némi alkohol és puha vegyszer illat keveredett. A padlót sötétkék linóleum lapokkal burkolták, a falak mentén polcok és szekrények sorakoztak. Két, tet l talpig halványkék ruhába öltözött ember állt izgatottan az ágy mellett, és segítettek az abban fekv n nek. Orvosok voltak k, a helyiség pedig egy kórház szül szobája volt. Egy harmadik férfi is állt az ágy szélén és tekintete egyaránt tükrözött izgalmat, aggodalmat és mennyei örömöt. Ebben a varázslatos arcban David meglátta saját, régen nem látott édesapját, Jeffet. Davidet teljesen letaglózta a felismerés és csak halkan motyogta magában: apu. Jeff még akkor távozott el, amikor David kisfiú volt, és hogy most újra látja édesapját, életnagyságban, szemt l-szemben, teljesen megdöbbentette, és a boldogságtól szinte repülni tudott volna. Jeff magas, körszakállas férfi volt, s fekete haját választékosan hordta, öltönyt viselt, de zakóját már rég levetette magáról, nyakkend jét meglazítva, fehér ingujját felgy rve izgatottan állt és szorította a n kezét. Ahogy David közelebb ment az ágyhoz, az abban fekv n ben saját édesanyjára ismert. Felragyogott a tekintete. – Anyu! – mondta elragadtatva, ahogy nézte t, amint éppen világra hozta egyetlen gyermekét, Davidet. Eleanor, David édesanyja, nagyokat nyögve, küzdve a fájdalommal nyomta ki magából a kis testet. Az orvosok izgatottan, nagyon óvatosan segítették a n t a szülés fájdalmaiban. Eleanor hosszú barna haja csapzottan omlott verejtékes homlokára, a rajta lév kórházi öltözék már gy rötten, tépetten lógott rajta. Davidet leny gözte édesanyja küzdelme, hogy az addig méhében rejt apró életet világra hozza. Meghatotta a jelenet és könnyek szöktek a szemébe. Soha nem gondolta volna, hogy saját szemével fogja látni ezt a csodás pillanatot. – 1981. február 2-a... – sóhajtott fel halkan David. – Jól van, hölgyem – szólalt meg az Eleanor el tt guggoló szülészorvos –, remekül csinálja! Még három nagy nyomás és kint lesz! Mély leveg és nyomjon! Gyerünk, hölgyem! – Már látom a fejét! – kiáltotta a másik orvos és is biztatta Eleanort. A n még kétszer hatalmasat nyögött, két nagy erej nyomás, és az újszülött el bújt édesanyjából. A nyögéssel, lihegéssel és küszködéssel teli szül szobát hamarosan egy apró emberke hangos sírása törte meg. David tátott szájjal, arcán döbbent mosollyal nézte önmagát,

amint életében el ször szívja magába a leveg t, és egészségesen, nagyot kiáltva üdvözli az új világot. Jeff szeme ragyogott és Eleanorral szorosan összeölelkeztek, a férfi homlokon, majd szájon csókolta feleségét. Az orvosok elégedett, nyugodt mosollyal mutatták meg az édesanyának megszületett gyermekét, elvágták a köldökzsinórt. Eleanor és Jeff leírhatatlan boldogsággal csodálta a kicsiny életet, amint életer sen, egészségesen felsírt és kis kezeivel, lábaival kapálózott. – El kell vinnünk megmosdatni – közölte az orvos. – Egy perc és visszakapják t. Eleanor és Jeff elvarázsoltan nézték az orvos kezei közt távozó gyermeküket és türelmetlenül várták, hogy viszontlássák a csöppséget. A férfi szorosan ölelte feleségét, haját kifésülte izzadt homlokából és nem gy zte csókjaival és simogatásával nyugtatni öt. – Köszönöm neked, Eleanor – súgta Jeff a fülébe. – Nagyon-nagyon köszönöm! Csodálatos n vagy. Eleanor még nem tudott megszólalni, teljesen kimerült volt, férje karjaiba omolva pihegett és behunyta a szemét. Arcán a földöntúli boldogság mosolya ragyogott. David nem bírta tovább visszatartani könnyeit és elsírta magát. Az, hogy látta életének kezdetét, ezt a csodás pillanatot, valamint szüleit újra együtt, szerelmesen összeborulva, fiatalon – minden elképzelhet gyönyör séget felülmúlt számára ez a néhány perc. És bár tudta, hogy fizikailag nem képes rá, de odament apjához és behunyta szemét, megölelte t. Kezei átsiklottak rajta, de mégis tartotta t és édesanyját, a szívében. Az orvos, aki elvitte a csecsem t, visszatért egy bájos mosolyú orvosn társaságában, aki a törülköz be alaposan bebugyolált újszülöttet óvatosan a karjában hozta. Mindketten elégedetten és megnyugvással mosolyogtak a szül kre, hogy egészséges, gyönyör kisbabát hozott a világra Eleanor. A n nyújtotta a kezét gyermeke felé, hogy végre magához ölelhesse t. Az orvosok mögött az addig kint várakozók is bejöttek, Eleanor és Jeff szülei, valamint a család barátai. Egy percen belül egy tucat ember forgolódott az újdonsült szül k körül, néma csöndben figyelték a csöppséget, amint édesanyja karjában pihen. David könnyes szemmel nézett végig az embereken, majd meglátta Navinát. A csodás ragyogású n káprázatos mosolyával magára hagyta Davidet, és kisuhant a folyosóra. David ismét csecsem kori önmagát nézte. Nem talált szavakat, melyekkel kifejezhette volna, amit érzett. – Szia, kicsim, édes egyetlenem – mondta halkan édesanyja és apró puszikat nyomott az alvó csöppség fejére. – Hogy hívják? – kérdezte halkan egy n , aki Eleanor barátn je volt. – A neve David – válaszolt mosolyogva Eleanor. – David Becker. Eleanor Jeffre nézett. A férfi úgy meredt néma áhítattal gyermekére, mintha a világ legszebb, legszentebb tüneményét látta volna. És valóban az is volt számára. Kezével megsimogatta David apró fejét, mely a vastag törülköz be volt bugyolálva. – David – súgta Jeff. – Szia, David. Én vagyok a papád. Ez a gyönyör n pedig itt a mami. A csecsem mintha értette volna, mit beszélnek hozzá, aprót sóhajtott. Az ágyat körülálló emberek nem gy zték dicsérni a kis Davidet, hogy milyen édes, aranyos és gyönyör kisbaba. – Istenem, de szépség vagy! – súgta Eleanor és gyengéden ringatta karjaiban gyermekét. – Megfoghatom, drágám? – kérdezte Jeff. Eleanor óvatosan átadta Davidet az édesapjának. A csöppség tovább aludta békés álmát, semmit nem érzett abból, ahogy Jeff olyan gyengéden vette karjaiba, mintha apró felh t venne magához. David leny gözve nézte édesapját. Jeff halkan dúdolt és finoman ringatta gyermekét, arcán széles mosollyal, szemeiben egy boldog édesapa ragyogásával. David úgy érezte, ki kell mennie a folyosóra Navinához. Az ajtóból még visszanézett szüleire és a rokonokra, barátokra, majd arcáról letörölte könnyeit és kilépett a folyosóra. Navina ott állt az ajtó mellett, gyengéden mosolygott rá. David odalépett hozzá és megölelte a puha, meleg fénypárát, melyb l hihetetlen szeretet és nyugalom áradt.

– Köszönöm neked, Navina – mondta a férfi. – Nagyon köszönöm. Navina nem mondott semmit, csak szorosan ölelte magához a férfit, és lassan feltöltötte egész alakját ragyogó fehér fénnyel. David úgy érezte, hogy a boldogság, béke és nyugalom extázisa már nem fokozható tovább, és mintha csak egy csepp lett volna egy hatalmas béke és szeretet óceánban, hagyta, hogy eggyé váljon ezzel a mindent kitölt érzéssel. *

* *

Amikor David magához tért a fénypára gyors eloszlása után, egy jól ismert helyet látott maga körül. Szomorú, szívszaggató helyszíne volt életének ez a kissé sötét, félhomályban, gyertyákkal gyengéden megvilágított terem. Feketébe öltözött, hallgatag emberek lehajtott fejjel, tisztelettel és csöndesen vonultak, lépteik halkan koppantak a fényezett fapadlón. Szépen elrendezett sorokban székek voltak, melyeken pár ember, f leg id sek ültek. David számára néhányan ismer ek voltak, a család barátait is felfedezte köztük. A terem magas ablakait vastag vörös és zöldes-barnás függönyök keretezték, melyeken át az esemény gyászához nem ill ragyogó napsütés ömlött be. Finom füstöl k, illatosított mécsesek és gyertyák, tömjén és zsálya aromája gyengéden lepte be a teret, próbálva oldani az elomló bánatot. A terem végében ravatal állt, rajta egy nyitott, csillogó fekete koporsó, melynek puha, hófehér bélését látni lehetett, de a benne fekv t a terem végéb l még nem. A koporsó körül halmokban álltak a gyönyör virágcsokrok, koszorúk és kedves tárgyak, melyek az elhunytnak állítottak szívbemarkoló emléket. A kedvesen burjánzó virág halom bal oldalán egy nagyméret , fekete-fehér képet helyeztek el elegáns fakeretben. A kép egy jókép , fekete hajú, körszakállas, boldog mosolyú férfit ábrázolt, amint áthatón és sugárzó barna szemeivel mered az t fotózóra. A férfi Jeff Becker volt, David édesapja. David lassan közelebb lépett a ravatalhoz, minden lépéssel egyre mélyült benne a gyász érzése, mintha nem is el re tartana egy koporsóhoz, hanem egy lépcs n egyre lejjebb lépkedne a bánat sötét kriptájába. Elhaladt a szépen sorokba rendezett székek mellett, melyekre egyre több ember ült le, hogy kegyeletüket tegyék a koporsóban fekv megboldogult Jeff el tt. Az els sorban ült Eleanor, aki a mellette ül gyermek Davidet magához ölelte, véreres, könnyben úszó szemekkel meredt a koporsóra, melyben szerelme feküdt holtan. David kis fekete öltönyben, fehér ingben és nyakkend ben ült, fekete haja gondosan megfésülve, de tekintetéb l látni lehetett, hogy legszívesebben leszakította volna magáról ruháját és elrohant volna. Navina végig David mellett maradt, lassan követte t a koporsóig. David a koporsóhoz lépett és lenézett benne fekv édesapjára. Jeff Becker elegáns, fekete zakót, hozzá ill sötétszürke mellényt és vörös, mintás nyakkend t viselt. Rendezett hajjal, békés arckifejezéssel feküdt, mellkasán összetett kezei közé egy nárciszt helyeztek. – Ez volt apu kedvenc virága... – mondta halkan Navinának. – Közös emlékük anyuval... David nem mondott ennél többet, tudta, hogy Navina tisztában van mindennel, de a n úgy figyelt rá, mintha még sose látta volna t. – Apu gyomorrákban halt meg, amikor 10 éves voltam... – folytatta David, mert úgy érezte, beszélnie kell. – Sokat szenvedett élete utolsó két évében. Egyre gyakrabban kellett kórházba mennie... míg végül... azt hiszem, mondhatom, hogy megkönnyebbülve... elhunyt. Navina megérintette David vállát és együttérz en, gyengéden mosolygott rá. David tovább merengett a nyitott koporsóban fekv édesapját nézve. A múlt képei gyorsan vonultak el el tte. Csupán tíz évig ismerte t, ennyi ideig volt apja, és bár gyakran nem ért rá, hogy foglalkozzon egyetlen gyermekével a munkája miatt, de David mindig érezte, hogy apja végtelen szeretettel fordul felé. Hirtelen egy szék lába nyikordult meg a háta mögött, hátrapillantott és látta, hogy tíz éves énje kiszaladt a teremb l a nyitott üvegajtón át. Édesanyja, Eleanor utána sietett. Navina és David követték ket.

Ahogy kiértek a nyitott üvegajtón, megcsapta ket a forró augusztusi délután leveg je. Balra egy gyönyör kis kert volt a templom mellett. A tíz éves David egy padon ült és sírt. Édesanyja Eleanor lassan ment felé, majd helyet foglalt mellette és átölelte gyermekét. Együtt sírtak. David nem ment közelebb, pár méterr l nézte ket, de a férfi jól emlékezett édesanyja szavaira. – A papa nagyon szeretett téged, David, ezt mondta ekkor nekem anyu. Elmesélte, hogy a kórházban, élete utolsó perceiben gyötörte a b ntudat, hogy úgy rendelkezett, ne lássam t ilyen állapotban... haldokolva. Nem tudtam elbúcsúzni t le, Navina. David lelkét könnyek szorongatták. – De most, hogy újra láttam t a kórházban és itt... valahogy könnyebb. Azt hittem, már évekkel ezel tt el tudtam t engedni, de ez nem igaz. Most engedtem t el igazán... hogy láttam újra élve, még ha ez mind... egyfajta illúzió is. – Igen, David – mondta Navina és megölelte t. – Látom rajtad. David a n felé fordult. Mélyen nézett a ragyogó fehéren izzó, földöntúli szempárba. Navina alakja még így, az utazás végén is megdöbbent en gyönyör és megnyugtató volt. A bel le áradó er , bölcsesség és szeretet tette ragyogóvá egész lényét. – Nagyon köszönöm, Navina, hogy ezt megmutattad nekem! A n kedvesen rámosolygott. – Ezért vagyok itt veled, David. Édesapád lelke otthon várja, hogy találkozzatok ismét. – Még nem született meg újra ide? – kérdezte David. – Még nem, de ha így is lenne, akkor is találkoznátok odaát. Sosem hozza senki át a teljes lélekenergiáját ide. Valamennyi mindig otthon marad, és várja a hazatér szerettek. A férfi elmosolyodott arra gondolva, hogy milyen nagyszer lesz újra látnia édesapját olyan szépnek, olyan ragyogónak, amilyennek itt a Földön még sosem látta. Navina gyengéden hozzábújt, és elkezdte feltölteni t ragyogásával. David érezte, hogy a fénypára újból ellepi egész testét, és miel tt még utoljára odafordíthatta volna fejét a padon ül fiatal énje és édesanyja felé, már el is lepte t a meleg fény. Az egész esemény az összezárult köd mögé, David megbékélt tudata mélyére süllyedt ismét. *

* *

A ragyogó ködpára eloszlásával David egy forgalmas belvárosi utcán találta magát. A magas épületek közt autók közlekedtek, a járdákon elegáns n k és férfiak, édesanyák és édesapák gyerekeikkel mentek sietve úti céljaik felé. A nap ragyogón sütött át a toronyházak közt, szikráztak a hatalmas üvegtáblák és életadó sugarak öntözték az utcán szabályos rendbe állított fákat, melyek még apró lombjaikkal éppen csak némi árnyékot adtak az alattuk elhaladóknak. David a járdán állt Navinával, t lük balra magasodott egy épület, melynek földszintjét ezen az oldalon üvegfalak alkották, mintha az épület csupán lebegett volna. Az épület elegáns márványkapualját egy fölé telepített üveglapokkal kirakott állvány díszítette. A bejárat nyitva állt, puha, vörös szegély sötétzöld sz nyeg fogadta a belép ket. Elegánsan, mintha bálba mentek volna, voltak felöltözve az érkez k, öltönyös, szmokingos korosabb férfiak kísérték néha lányuknak kinéz fiatal barátn jüket, akik karján legújabb apró táskájukat vitték, azokban életük legfontosabbnak hitt dolgaival. A márványbejárat felett aranyozott kacskaringós bet kkel volt kiírva a hely neve. David azonnal megismerte az épületet, a márványbejáratot. Navinára nézett, aki sokat sejtet en mosolygott rá. Hirtelen egy királykék BMW sportautó parkok le mellettük, lassan a járdaszegélyhez húzódva, mintha minden milliméter élet-halál kérdése lenne. David jól tudta, hogy az autó sof rje barátja Roger, csak szereti hallgatni a motor duruzsolását, ahogy az fel-felhördült minden apró gázadáskor. Az autó végül megállt, a motor elhalkult, és a vezet oldalról egy középmagas, sz ke, napszemüveget visel mosolygós férfi szállt ki, mint aki egyenesen a

tengerpartról jött. Kinyílt az utasoldali ajtó is, és David meglátta öt évvel fiatalabb énjét. David farmert, fehér pólót és egy sötétszürke zakót viselt, elegáns volt, de ugyanakkor sportos. – Most ment el a kedvem az egészt l... – sóhajtott fáradt mosollyal a fiatalabb David, és elnézte az épületbe belép emberek elegáns, de felszínes közegét. – Ugyan már, Dave! – szólta le vigyorogva t barátja, Roger. – Jó lesz, majd meglátod. David kételked n nézett rá, aztán rávigyorgott a tipikus kaliforniai férfira. – Ha te mondod. Beléptek k is a márványbejáraton, Navina és David követték ket. A férfi még mindig döbbenten nézte, hogy látja fiatalabb önmagát, mintha egy videofelvételt nézett volna, elképeszt képmin séggel. Egy széles folyosón áthaladva egy hatalmas, nagy belmagasságú terembe értek, melynek hófehér falán kisebb nagyobb, és néhol egészen óriási festmények lógtak. A terem közepére elhelyezett üvegasztalokon m tárgyak és képz vészeti alkotások széles választéka volt látható. A mennyezetr l hatalmas ipari világítótestek lógtak alá. Ez volt az a m vészeti galéria, ahol David megismerte Julie-t. Ahogy felismerte az épületet az imént az utcán állva, már tudatosult benne, hol is van és mikor, de most a teremben állva elfogta az izgatottság és a feszült várakozással teli gyönyör mámorító érzése. Alig bírt magával, hogy hamarosan újra látja az Julie-ját. Teljes életnagyságban, ragyogó szépségével, kecses bájával és elképeszt kisugárzásával együtt. A gondolat egyszerre volt rendkívül örömteli és kínzó. David az érzelmek végletekig fajuló kavarodásában nézte fiatal önmagát, ahogy unottan jár fel-alá a galériában, kezében egy pohár pezsg vel. David szétnézett, és meglátta a terem túlsó végében azt a képet. Szinte ugyanebben a pillanatban fedezte fel fiatalabb énje is a festményt. Mindketten el bb ledermedtek, majd lassan, határozottan elindultak a kép felé. David fiatalabb önmagát is szemmel tartotta, nem csupán a festmény elképeszt vonzását élvezte. Majd hirtelen úgy érezte, hátra kell fordulnia. Levéve szemét a festményr l és a fiatalabb Davidr l, a terem széles, magas bejárata felé pillantott. Egy káprázatosan szép fiatal n lépett be a galériába. Hosszú, selyemfény királykék estélyit viselt, de nem elég hosszút, hogy teljesen elfedje formás lábait Karcsú igéz alakja, akár egy nádszál, dekoltázsa éppen csak engedni láttatta telt melleit. Nyakában egy hosszú lánc volt, melynek végén apró kristály függött, mely szinte vibrálva csillogott az éles fényben. A n b re bársonyos volt, kellemes napbarnított színe csak még jobban kiemelte ruhájának lágy, egyszer szépségét. Hosszú, dús dióbarna haja apró hullámokban és kacér fürtökben omlott keskeny vállaira. Szemei abból a távolságból is, ahonnan David megcsodálta, hihetetlen élénk, ragyogó kéken izzottak. – Julie... – suttogta halkan, megbabonázva David és szemeiben egyszerre csordult ki az öröm és a bánat könnye. Julie-n látszott, hogy mennyire izgatott, kis kezeit zavartan tördelte, és idegesen nézett körül a galériában. Ahogy tekintete végigúszott az emberek tömegén, a terem túlsó végében megpillantott valakit. Ajkai kissé szétnyíltak, egy er s szívdobbanás okozta hirtelen mély lélegzet miatt a tarkóján az apró szálak ágaskodni kezdtek. Egyszerre tekintett a fiatalabbik David – aki a festményt döbbenten csodálta – és az id sebbik David felé, akit ugyan nem látott, de a férfi teljesen letaglózva nézte t. Julie nagy kék szemeivel gyors pillantást vetett a többi emberre, majd lassan elindult a festményét csodáló idegen férfi felé. David úgy látta a felé tartó Julie-t, akár egy igéz tüneményt. Szíve egyre szaporábban vert. A minden egyes közeled lépte fokozta izgalmát, és ahogy Julie már csak karnyújtásnyira volt le, behunyta a szemét és érezte, ahogy a n keresztülsuhant rajta. Kinyitotta a szemét, utánafordult és látta, hogy már fiatalabb önmaga mellett állt és zavartan, izgatottan méregeti a férfit, aki egyel re még tudomást sem vett a jelenlétér l. Egyszer csak Navina lépett David mellé. – Gyönyör pillanatok ezek, David.

A férfi nem felelt. Nem tudott megszólalni a döbbenett l, hogy szerelmét ismét láthatja, érezheti a jelenlétét. Szemével és minden idegszálával mohón falta a látványt. Azt kívánta magában, bárcsak örökre ebben az állapotban maradhatna. – Látom, elnyerte a tetszésedet! – szólalt meg végül Julie. Ez a hang, istenem, ez a bájos hang... – gondolta magában David, ahogy ismét hallotta szerelmét beszélni. Julie mosolya káprázatos volt, ahogy felnézett az akkor még ismeretlen Davidre. A fiatal David meglep dve pillantott balra, és ahogy meglátta a gyönyör n t, nyomban elpirult. Izgatottság, vágy és szapora pulzus vett rajta er t. – Ennyire felt en elpirultam...? – nyögte ki David mosolyogva. Navina nagyot kacagott a férfin. Julie is láthatóan zavarba jött, pilláit el bb lesütötte, majd félénken emelte fel ismét a jókép férfira. Aztán összemosolyogtak. Es ebben a mosolyban sokkal több volt benne, mint amit bárki sejthetett volna. David ismét érezte, ahogy ott áll korábbi önmaga helyén és a szerelmére pillant. Annyiszor látta már ezt a varázslatos mosolyt, ezt az igéz , magával ragadó szempárt, és mégis; most látta a legszebbnek. Julie és David csak álltak egymással szemben, nehezen találták a szavakat. Ami köztük zajlott, messze túlnyúlt a szavak egyszer szintjén. – Szeretném megmutatni, David, valójában milyen a világ – mondta Navina és a férfi mellé lépett. David érezte, ahogy a n meleg fénykeze szeme elé siklik, majd egy pillanat alatt elöntötte elméjét valami felfoghatatlan, megfoghatatlan érzés és miel tt gondolatokba, vagy szavakba tudta volna önteni ezt, Navina keze már le is siklott arcáról. Amit ekkor látott maga körül, az teljesen letaglózta. A galériát mintha színek és formák elképeszt kavalkádja lepte volna el, melyek áttetsz en ragyogtak, kavarogtak a térben. Minden és mindenki, ami Davidet körülvette, energiát sugárzott ki magából, különböz intenzitással lüktetett, és mintha a fények párából lettek volna, lassan úsztak a térben. David Julie-ra és fiatalabb önmagára nézett. Szerelme fantasztikusan tiszta kékeszöld és gyönyör ibolyaszínekben ragyogott, melyekb l piros, sárga és fehér felh szer fodrok áramlottak a fiatal David felé. A férfi mintha elnyelte volna ezeket a színpárákat és önmaga ragyogó kék, zöld és lila energiáiból feltöltötte volna ket, így visszaküldve Julie-nak. Aurájuk energiaszínei nagyon hasonlóak voltak, ám Julié sokkal intenzívebb és vibrálóbb. David el tt a terem képe nem sz nt meg létezni, csupán hihetetlen színáradat ömlött szét benne, mintha valaki egy tengernyi festéket locsolt volna mindenhova, ami az ablakokon besüt napfényt l gyorsan párologni kezdett. David csak nézte Julie gyönyör arcát, és ahogy a n beszélt, ajkairól és szívéb l egyszerre egy intenzíven ragyogó fehér spirál áradt a fiatal David feje és szíve felé. Amikor mindketten egyszerre nevették el magukat, az olyan volt, mintha hatalmas energiarobbanás történt volna, mely az egész galériát beragyogta. Davidet leny gözte mindaz, amit látott. Navina gyengéden hozzáért. – Nézz körül David alaposan. A férfi a galériában nyüzsg embereket vizsgálta, akik auraszínei mind különböz en ragyogtak. A színek változatossága és intenzitása különböz személyiségekre utalt, bár Davidnek fogalma sem volt, hogy melyik szín és vibrálás pontosan mit is jelent. Amit azonban észrevett, hogy csupán Julie és a fiatal David közt vibrálnak olyan különleges spirálszer képz dmények. ket, kettejüket valami különös pára kezdte burkolni, és ahogy egyre jobban elmélyültek a beszélgetésben, ez a fénypára úgy kezdte ket teljesen elnyelni, aurájukat feltölteni. Úgy t nt, összekapcsolta ket valamilyen energia. – A szeretet, David – mondta Navina gyengéd mosollyal. –A szeretet és a lelki kapocs, mely a lélektársak közt fennáll.

A piros, rózsaszín és fehéres fényvibrálás olyan különös, David számára sosem látott ragyogása vonta körül a két szerelmest, mely teljesen elkülönítette ket a galéria atmoszférájától. – Ez... ez csodálatos – szólalt meg David. – Erre nincsenek szavak, Navina. Te mindig így látod az embereket, a világot? – Igen, David – felelt a n . – Állandóan. David leny gözve nézte Julie-t és fiatal énjét, majd saját testén vett észre különös dolgokat, melyekre eddig nem figyelt fel. Szívéb l egy vékony, de intenzíven ragyogó fehér energianyaláb próbált eljutni Julie-ig, de David testét l mintegy arasznyi távolságra mintha elpárolgott volna. Ahogy szíve hevesen vert még mindig az imádott és vágyott n láttán, az energianyaláb úgy lüktetett. David odalépett Julie mellé és a n szépségében, aurájának lélegzetelállító kavalkádjában elmerülve nézte t. Kezét óvatosan a n felé nyújtotta, de keresztülsiklottak ujjai rajta, ahogy megpróbált hozzáérni. – Milyen gyönyör vagy – súgta Julie-nak és szemei megteltek könnyekkel. – Milyen elképeszt en aranyos vagy, kincsem. Annyira hiányzol... bárcsak megérinthetnélek. David még egy kicsit közelebb lépett Julie felé, aki arcán szelíd mosollyal, bájosan figyelte a fiatalabb Davidet, aki éppen beszélt hozzá. David észrevette, hogy a szívéb l áramló energia felragyog, és a vége nem párolog többé, hanem a Julie-ból áradó energiával gyengéden egyesül. – Szeretlek, Julie – súgta David. – Teljes szívemb l szeretlek, kicsim. Ahogy a szavakat kimondta, szívéb l áradó energia gyorsan izzó vörösre változott és sebesen forogni kezdett Julie körül, mintha beburkolta volna t. Ebben a pillanatban észrevette, hogy a fiatalabb David fel l is ilyen energia árad a n felé, így Julie sajátságos, vörösen vibráló energiafelh ben ragyogott. A n l hasonló, bár kissé bátortalanabb energianyaláb kúszott a fiatal David felé, és ahogy egymást még intenzívebben körülfonták, David finoman megölelte Julie megfoghatatlan illúzióját. Behunyta a szemét és elképzelte, hogy karjai közt tartja szerelmét, elméje minden idegszálával felidézte az érzést, a n testének puha, karcsú melegét, hajának bársonyos illatát, szívének gyengéd ritmusát. David könnyei kicsordultak és érezte, hogy egy meleg, fehéren ragyogó fénypára kezdi ellepni egész testét. Tudta, mi történik, így kinyitotta szemét, hogy még egyszer megnézze magának gyönyör szerelmét, aki lassan elt nt a Navina keltette fehér ködben. Erezte, hogy pár pillanat, és mindent elnyel a fehérség; könnyes szemeivel, boldog mosollyal nézett Julie-ra, aki éppen elb völ en mosolygott a fiatal Davidre, majd a jelenés szertefoszlott el tte. *

* *

Sötétségben tért magához. A vibráló, vidám és páraszer színkavalkád elt nt, helyébe a fehérség eloszlása után mély feketeség lépett. David el ször nem tudta, mire vélje a dolgot, de aztán fokozatosan tisztult el tte a kép, mint amikor nagy fény gyúl a sötétségben; eltart egy kis ideig, míg a szem hozzászokik a feketeséghez, és meglátja a benne megbújó részleteket. A férfi úgy érezte magát, mint amikor Navina legels alkalommal kísérte t el legkorábbi életébe. Akkor a barlang bels gránitfala vált egyre láthatóbbá, itt viszont egy s éjszakai erd lombkoronájának képe vált egyre kivehet bbé a háttérül szolgáló sötét, csillagtalan égbolt el tt. Esett az es . Záporozott. Davidnek borzalmas érzése támadt, ahogy a h s szeleket megérezte, melyek permetként söpörték a földre hulló es cseppeket. Navina mellette állt és kedvesen, szomorkásan mosolygott rá. – Kérlek, kövess, David – szólt a n és elindult a fák között.

David követte és egyre biztosabban tudta, hol vannak. Pár méter után, egy s bozóton egy meredekebb, de nem túl magas emelked n feljutva, egy autóút szélére értek ki. Az aszfalton az es cseppek úgy pattogtak, mintha nem is az égb l hullottak volna alá, hanem az út sötétszürke tömegéb l ugráltak volna ki. Az autóutat magas, vadregényes hegyek vették körül, melyeket s feny erd borított. A két sávos út keskeny szalagként hatolt a vadon mélyére, és David már tudta, melyik ez a táj. – Oh, kérlek... kérlek, ezt ne – nyögte a férfi, ahogy rájött, Kanadában van. Azon az éjszakán. – Nyugodj meg, David – ölelte át Navina a férfi vállát. – Ezt látnod kell. El kell fogadnod, ami történt. Ezzel szembe kell nézned. David nem tudott mit mondani. Tudta, hogy Navinának igaza van és ez az egész olyan volt, mint egy terápia, mely most ért el a legrosszabb, leggyötr bb, leginkább lelkébe maró eseményhez. Hirtelen matatásra lett figyelmes. Az es áztatta erd mélyér l hangok hallatszottak. Egyre közelebb értek a gyors léptek, majd a feny k alól egy szarvas ázott, szürkésbarnás feje bukkant el . Az állat óvatos léptekkel közeledett. S bozótos volt a lejt n, mely felért egészen az útig. Az út mellett is n ttek feny k, s sötétségbe borítva azt a helyet, melyen a szarvas végül felbukkant. Ahogy az állat közvetlenül David mellé lépett, a férfi nézte annak hatalmas testét, melyet sokkal nagyobbnak látott, mint amilyen valójában volt. Egy gigantikus faltör kost látott benne, egy csontokból, izmokból és inakból álló gránitkemény tömeget, mely még a gyémántot is széthasítja. A szarvas nagy, feketén csillogó szemeivel körülnézett, ideges és feszült volt, bizonyára nem el ször kelt át az úton. Az es is zavarta, mely milliónyi üvegszilánkként záporozott az égb l. A szarvas hirtelen balra meredt és lábával idegesen dobbantva nézett az útra. Fülei ágaskodtak és megremegtek. David kihajolt az állat mögül. Az úton egy sebesen közeled autó fényszórói t ntek fel. David tudta, egy vörös Cadillac Escalade fényszórói, melyek széles, hosszú sápadt fénysávot festettek az aszfaltra. Az autó ijeszt sebességgel közeledett, pillanatokba telt csupán, és már nemcsak a fényszórókat, hanem magát a Cadillac vörösen csillogó testét is látni lehetett. A szarvas ijedten figyelte a közelg tömeget. David pulzusa az egekbe szökött. Tudta, hogy elkerülhetetlenül látni fogja az ütközést, újra át fogja élni minden borzalmas pillanatát. A Cadillac már csak ötven méterre volt. Az autó bels halvány világítása intim sárgás fényt varázsolt a bent utazó Julie-ra és Davidre. Ekkor még nem sejtették, hogy pár másodperc múlva az egész életük megváltozik. Húsz méter. David tátott szájjal, rémülten nézte az autót. A baleset minden momentumára kínzóan tiszta pontossággal emlékezett. Ha hatalmában állt volna, visszatartotta volna a szarvast, hogy az ne vesse ijedtében magát az autó elé, de lelke mélyén tudta, hogy ennek be kellett következnie. Tíz méter. David tökéletes részletességgel ki tudta venni az autóban ül Julie-t és önmagát. A n éppen nevetett és hozzábújt a férfihez, aki arcán kedves mosollyal meredt az útra. Együtt nézték az es áztatta autóutat, arcukon a boldogság sugárzott, az autó bels sárgás világításától szinte angyalszer vé váltak. David mélyen elraktározta magában a pillanatot, mely mintha lassított felvételen ment volna. Emlékezett Julie finom ölelésére, ahogy hozzábújt, hajának édes illatára, szívének dobogására, és kis kezének érintésére, ahogy az karját fogta. Emlékeib l a szarvas ideges, riadt nyögése verte fel. Az állat pánikba esett és lábainak nem tudott parancsolni, rémülten kivetette magát az autóútra. Borzalmas csattanás. A szarvas élete utolsó pillanataiban még ijedten rámeredt az út közepén állva az autóra, majd teste iszonyú nagyot pördülve, szétszakadva vágódott a Cadillac motorházára, majd onnan a szélvéd re, melyet tömegével teljesen bezúzott. Véres cafatok repültek szét az ütközés nyomán, és

David az út szélén állva hallotta a vel trázó sikolyt. A sikolyt, melyet Julie hallatott, ahogy a bezúzott szélvéd darabjai megvágták az arcát. A szarvas teste borzalmas állapotban csapódott az úttestre, az autó veszettül továbbszáguldott. David látta, ahogy az egyre távolodó Cadillac megrándult, pörögni-forogni kezdett, majd hatalmasat vágódva az oldalára borult és a vizes úton szikrázva, rült sebességgel csúszni kezdett az út széle felé. A Cadillac egy kanyarhoz ért, melyet oldalról szalagkorlát fogott közre, még ilyen távolságból is hallotta David, ahogy a korlát szétpattant és az autó pörögve, zúgva omlott az árok mélyére. Csönd ereszkedett a tájra. Nyomasztó és halálos csönd. David úgy állt, mint akibe villám sújtott, leveg t is alig tudott venni a sokktól, melyet a borzalmas tragédia újra átélése váltott ki bel le. Egy percig csak állt némán a szívét maró, szaggató kínnal, és úgy érezte, ez a folyton dobogó izomcsomó bármelyik pillanatban átszakíthatja mellkasát. – Istenem... uramisten... jézusom... – motyogta magában. – David? – lépett oda hozzá Navina és megfogta a férfi reszket kezét. – David, jól vagy? David nem felelt, csak üres tekintettel meredt a n re. Egy pillanatig azt se tudta, ki ez a furcsa, ragyogó fényb l álló n . Úgy nézett rá, mint egy kísértete. Aztán ahogy felismerte, szuszogott magában, a benn tartott leveg szaggatva ömlött ki bel le. – Igen... igen, jól vagyok, csak... csak... – Nyugodj meg, David. Ahogy látta, hogy a férfi újra ura lett önmagának, kezét a kezébe fogva Navina villámgyorsan az autóhoz suhant vele. Egyetlen szempillantás alatt David hátrahagyta az úttesten fekv ázott szarvas tetemét, és az árokba borult Cadillac elé érkezett. Az autó borzalmas állapotban volt, tetején állapodott meg, rommá tört motorháza alól füst kígyózott fel, szélvéd je szinte teljes egészében az utastérbe lógott. A Cadillac alján doboltak az es cseppek. David benézett az utastérbe. Mindketten rongybabaként csüngtek ülésükhöz szíjazva, karjaik élettelenül lógtak a kocsi plafonja felé. Julie teste borzalmasan kicsavart állapotban volt, félig David ájult teste felé fordult, feje kitekeredve, haja ziláltan lógott és arca jobboldalát hosszú, véres karcolások borították, szájából vékony vérpatak folyt ki, a vércseppek kis tócsában toccsantak a kocsi plafonjára. – Istenem... kérlek, kérlek... ne tedd ezt velem! – nyögött fel David. A férfi zokogva rogyott le az autó mellé, nem bírt ránézni felesége holttestére. Minden idegszálával tiltakozott az ellen, hogy a látvány emlékei részévé váljon, de már kés volt. A mindig gyönyör , mosolygós, káprázatosan szép és élettel teli Julie-ról már nem csak boldog emlékei voltak. A meggyötört, összetört test vérz látványa mindennél borzasztóbb volt David számára. Navina lehajolt hozzá és átölelte. – Ezt mind látnod kellett, David. Sajnálom a fájdalmad, de hidd el, enyhülni fog, mert ezt mind láttad. David testét zokogás rázta, mintha a zuhogó es ben fagyoskodna, de az es cseppek áthatoltak testén, viszont a lelkén nem tudtak keresztülsuhanni fájdalmának könnyei. – Igen... igen tudom... – mondta végül, amikor a roham csillapodott. – Istenem... iszonyú volt így látni t. Kicsim... Navina gyengéden átölelte a férfit és már kezdte is feltölteni t a bel le áradó szeretet és béke fényével. Ahogy érezte, hogy David könnyei már kezdenek elfogyni és a férfi szenvedése kezd alábbhagyni, nyugtató szavai kísérték t tovább egy másik helyre. – Megmutatom, milyen Julie valójában... *

* *

David egy kórház betegszobájában találta magát. Az ablakok el tt vékony függöny fogta fel a napfényt, mely halványan ragyogva sütött be a térbe, megvilágítva az ágyban fekv Davidet. A

férfi gépekre kötött, összetört testét hófehér takaró alá helyezték, mely alatt csupán egyetlen láb dudorodása látszott. David bekötött feje megdagadva, véraláfutásosan, behunyt szemmel pihent egy vastag fehér párnán. David szörnyülködve nézte a testet, mintha nem is az övé lett volna. A sportember, egészségére és fizikumára odafigyel férfi egy roncsként, modern kori Frankeinsteinként feküdt az ágyban. Ahogy David körülnézett a szobában, az ágy egyik oldalán orvosi m szereket és gépeket, tálcát látott egy asztalon, a folyamatos pittyegés szinte eggyé vált a szoba meglep en kellemes atmoszférájával. Az ágy másik oldalán virágok álltak halmokban, gyönyör csokrokban és pár személyes tárgy, melyek kedves gesztusként vigyázták a férfi álmát, és reménytelien nézték t, mikor tér végre magához. A fehér falak és a szürkésdrapp padló kellemesen, nyugtatóan kiegészítették egymást, a néhány festmény és kép egészen otthonos látványt nyújtott a bent fekv betegnek, aki semmit nem látott ezekb l. David hirtelen észrevett egy bizonytalan, majd egyre élesed fénypárát, ahogy az ágy végében megjelent. Szellemnek t nt, de egyáltalán nem volt ijeszt . Sokkal inkább megnyugtató és kellemes kisugárzása volt, mely csak fokozódott, ahogy az alak egyre láthatóbbá vált, és a ragyogásban Julie-ra ismert. Julie lelke hihetetlenül szép volt, az életben megjelen testnél is gyönyör bb. A n lelke, valódi énje David ágya mellé lépett, közel állt a férfihoz és szeretettel nézett le rá. Julie arcát egészen tisztán lehetett látni, szemeinek kékes ragyogása olyan békét és szeretetet sugárzott, hogy David nem tudta róla levenni a tekintetét. Julie az ágy mellett állva fénykezét a fekv , kómás David felé nyújtotta és gyengéden végighúzta fölötte ujjait, majd megállapodott egy percig feje felett. Innen lassan tovább siklott a férfi szíve felé. A n szemei felragyogtak és lelke fehér ragyogásából vöröses izzás, finom fénypára jelent meg, mely karján végig kúszva, ujjai hegyéig ömlött, majd hirtelen az ágyban fekv David testébe hatolt. Az energia intenzitása csak n tt és n tt, Julie hosszú percekig küldte gyógyító, nyugtató energiáit szerelmének. Davidet meghatotta a jelenet, és arcán boldog mosoly jelent meg. Szemeibe könnyek szöktek, mert most látta, tudta és érezte igazán, hogy Julie nem haragudott rá a baleset miatt. Ez a csodálatos n minden szeretetével próbálta segíteni a férfit, hogy térjen magához a kómából. Hirtelen az ágyban fekv David halkan, alig érthet en nyögni kezdett. Száját szinte nem is mozgatta a fején lév kötés és a gyengeség miatt, inkább csak lelke formálta magából a szót, ami a legtöbbet jelentette neki; Julie. Julie lelke felragyogott örömében, hogy a férfi magához tért a kómából, arcán gyönyör mosollyal nézte szerelmét. David hol magához tér énjét, hol pedig a n t nézte, aki lassan elpárolgott, mintha csak szétoszlott volna az t körülvev szoba leveg jében. Navina Davidhez lépett. – Látod? Az eltávozott szerettek lelke mindig a még itt él kkel marad, ha úgy érzi gyógyító, nyugtató energiát kell nekik küldeni. David bólintott és szelíden mosolyogva nézett a n re. Úgy érezte, valami kellemes melegség ömlött szét benne. Amikor Navina korábban mondta, hogy Julie egyáltalán nem haragszik rá és azért történt a baleset, mert ennek így kellett lennie, így volt megtervezve, David hitt neki, de a lelkét tovább marcangolta csendben az állandó b ntudat. Most, hogy látta, Julie teljes szeretetével és odaadásával fordult felé, gyógyította t, próbálta magához téríteni a kómából, a b ntudat teljesen szertefoszlott benne. Kellemes könnyedséget érzett, ahogy ez a béke elöntötte. Eszébe jutott az a különös álma, amit Julie-ról álmodott a kórházban, miel tt magához tért volna. Most már jól tudta, miért álmodta ezt. – David – szólt Navina és ezzel kiszakította t gondolataiból –, még van egy hely, amit látnod kell. – Milyen hely?

– Az utolsó. Ez lesz az út vége. Navina átölelte a férfit és a bel le áradó fénypára ismét beburkolta t. David utolsó éber pillanataiban még látta, ahogy a szobába besiet egy n vér, és az ágyban fekv Davidhez kezd beszélni, ellen rzi a m szereket, majd gyorsan orvosért rohan. *

* *

Sötét éjszaka volt. Csillagok milliói ragyogtak az égen. A hold sápadt-fehér izzó tömege a hegyek fölé emelkedve tekintett le, és ragyogott a tó fekete, nyugodt tükrén. David a stég végén áll, ahol a part és a faépítmény találkozik. Annál a stégnél volt, melynek víz fölé nyúló másik végén önmagát látta a tolószékben ülve. Az éjszaka csöndes volt, csupán a tücskök ciripeltek szüntelenül. Lake Tahoe hatalmas vize olyan volt, mint egy óriási, kifeszített fekete selyem. David körülnézett háza el tt; jólesett neki, hogy újra otthon van. De ahogy tudatosult benne, mi is az egész ottlétének célja, értelme, nyomban feszült lett és szíve hevesebben dobogni kezdett. Navina mellette állt, bátorítóan megfogta a kezét. – Ezt az utat most egyedül kell megtenned, David. A férfi a stégre nézett, és tekintete eljutott a tolószékben ül önmagáig. Halkan, éppen csak hallani lehetett a stég túlsó végén ül David zokogását. – Szembe kell nézned a fájdalmaddal – szólt ismét Navina –, ami még maradt, David. És el kell tudnod engedni Julie-t. – Igen. Igen, tudom. Egy pillantást vetett még Navinára, a n bátorítóan elmosolyodott, tekintete szeretett l és békét l sugárzott, mint mindig. David rálépett a stégre. Emlékezett rá, hogy léptei alatt mindig nyikorogtak a deszkalapok, de most teljesen csöndben voltak, ahogy sétált rajtuk, akár egy szellem. Lassan haladt el re. Az egyre közeled stég vége, a tolószékben ül szenved és kétségbeesett önmaga szinte hipnotizálta a tekintetét. Lépésr llépésre egyre tisztábban kivehet volt a panaszos zokogás, a lelki gyötrelem okozta motyogás, és David szinte érezte a deszkapadlók remegését, ahogy a tolószékes David könnyei ráhullottak a stég fájára. Minden egyes lépéssel egyre közelebb került ahhoz, hogy fájdalmának teljes valójával szembenézzen. A tolószékben ül alak testesítette meg számára mindazt a gyötrelmet és szenvedést, melyet lelkében cipelt, bár Navinának hála, már jócskán vesztett súlyából a lelkét lehúzó sötét er . De még ott volt. Szembe kellett néznie vele. És ami a legnehezebb volt; el kellett engednie Julie-t. Az utolsó néhány méteren egészen lassan ment, szinte osont, mintha félt volna attól, amit látni fog, ha tolószékben ül önmaga mellé ér. Davidnek az a különös érzése támadt, mintha az rben lett volna. Az égen ragyogó csillagok úgy tükröz dtek a fekete, nyugodt tavon, mintha a víz alól tündökölt volna a milliónyi apró fénypont. A tó körüli, éppen csak sötéten felsejl hegyek mintha egy ismeretlen világ határai lettek volna. David önmaga legbels , legmélyebb lényegéhez ért, a saját középpontjába, ahogy a stég végére lépett. T le balra tolószékben ül önmagát látta, amint keservesen zokog és a kezei közt szorongatja búcsúlevelét. David ekkor figyelmes lett valamire. A stég közepér l egy bizonytalan formájú fénytömeg tartott felé, mely pillanatok alatt elnyerte végleges formáját. A ragyogó fényalak nem volt más, mint a kórházban is látott Julie. A n ugyanolyan csodálatos látványt nyújtott, mint amikor legutóbb látta t David kómában fekv önmaga mellett, de ezúttal a n arcát szomorúság és aggodalom sötét árnyai takarták. Julie odalépett a tolószékben ül David mögé, és kezét a férfi fejére helyezte. Ismét felragyogott a gyógyító-nyugtató energia. De a tolószékes Davidre semmilyen hatást nem tett. Julie ekkor teljes fényalakjával ráborult a férfire, ölelte öt, egész fényteste ragyogott, káprázott. Fényével vastagon

beborította Davidet. De a n minden igyekezete ellenre a férfi fájdalma oly mély volt, elméjét olyan s sötétség uralta, hogy azon a szeretetenergiák nem tudtak áthatolni. – Annyira nagyon sajnálom, Julie – hallotta siránkozó hangját. – Olyan nagyon szeretlek. Tolószékével egészen közel állt meg a stég végéhez. Csupán karjaival kellett meglöknie magát, a többi a gravitáció dolga. David szívét szorongatták a képsorok, ahogy újra át kellett élnie ket. Megyek hozzád, szerelmem – súgta a tolószékben ül David. Ahogy megpróbálta magát belevetni a vízbe, feltámadt a szélroham, mely visszataszította t tolószékébe. Még kétszer próbálkozott, mindhiába. A szélrohamok folyton visszataszították t. A szélrohamokban egyre hallhatóbbá vált a dallamos suttogás, mely a férfit hívta. Julie ekkor hátrált kissé, arcáról lassan elt nt az aggodalom és kétségbeesés árnya, és ragyogó tekintetével a tó felé meredt. David követte pillantását, és ismét látta, ahogy a hold tavon tükröz fényéb l Navina közeled alakja egyre tisztábbá vált. David elmosolyodott, míg tolószékes énje az elborzadás és döbbenet béklyóitól a tolószékéhez tapadt. Navina egyre közelebb ért. David ekkor elfordította tekintetét és Julie-ra nézett. A n lelke ismét csodás fényben ragyogott, arcán a megnyugvás, biztonság és boldogság gyönyör fényei tükröz dtek; megigézve nézte Navina alakját. Majd a tolószékben ül férfira pillantott. Jobb kezét kinyújtotta felé és gyengéden megsimogatta David fejét. Julie lehajolt hozzá és karjaival átölelte kedvesét, aki még mindig meredten és szörnyülködve nézte Navina kibontakozó alakját. Julie behunyta szemét és olyan szorosan bújt szerelme mellé, ahogy csak tudott. Gyengéd csókot lehelt David arcára és a fülébe súgta: – Odaát találkozunk, szerelmem. Navina ekkorra már a stéghez ért. Julie hátrébb lépett, és alakja kezdett lassan szertefoszlani. David úgy érezte, rögtön meghasad a szíve, ahogy látja szerelmét végleg elt nni. Odalépett hozzá. Julie gyönyör arca egyre áttetsz bbé vált, azonban sugárzó szemei, mosolya még mindig élénken ragyogtak. David tudta, hogy ezek a búcsú gyorsan elmúló másodpercei, de képtelen volt bármit is mondani. Csak nézte az arcot, melyhez fogható szépséget elképzelni se tudott, nézte szerelmét, aki mindennél többet jelentett neki. Szemeiben könnyek gy ltek össze, és ahogy Julie kezdett elhalványodni el tte, úgy buggyantak ki szeméb l a kövér cseppek, és velük együtt úgy szakadt le szívér l az eddig ott hasogató iszonyú fájdalom. Kezét felemelte, hogy még egyszer utoljára megérinthesse felesége arcát. Ahogy ujjai az áttetsz , páraszer archoz értek, finom melegséget érzett. David könnypatakoktól ázott arcán nyugodt mosoly jelent meg. – Látjuk még egymást, kincsem. Julie fényteste ekkor felragyogott, arca szépsége még utoljára teljes valójában feltárult David el tt, majd a n lelke összezsugorodott, aranyló fénygömbbé változott. Ebben a pillanatban David feje felett egy aranyló korong jelent meg, a bel le áradó meleg fény minden elképzelhet nél nagyobb nyugalmat és békét sugárzott; egy másik világ, az otthon melegségét. Julie fénygömbbé vált teste felemelkedett a korong felé, majd ahogy elérte azt, mintha elolvadt volna annak éteri ragyogásában. A fénykorong, amilyen gyorsan felbukkant, olyan hirtelen el is halványodott, és magával vitte Julie lelkét, haza. David olyan elvarázsoltan nézte a jelenést, hogy észre sem vette, amikor Navina melléért. – Elment, David? – kérdezte a n kedves mosollyal. David megtörölte könnyes arcát, szemeit. – El, és vele együtt a fájdalmam is. De amit itt hagyott emlékül... az mindennél többet számít nekem. Navina boldogságban úszva bújt a férfihoz, és meleg, ragyogó fénytestével szorosan ölelte t. David is megölelte a n t, aki felé kifejezhetetlenül mély hálát érzett. A férfi érezte, hogy most el ször érzi nyugodtnak és boldognak magát a baleset óta. Attól a pillanattól kezdve egészen addig a másodpercig, amikor itt a stégen meglátta Julie-t, szívét könyörtelen fájdalom markolta.

– Elmúlt... – szólalt meg David. – Nem érzem a szorítást, Navina. Navina rámosolygott és kibontakozott a gyengéd ölelésb l. Szeretetteljesen végignézett a férfin, majd David mögé pillantott. A férfi követte tekintetét. A stég végén a tolószékében ül David éppen Navinával beszélt, a férfi ekkor döntötte el, hogy a n vel tart a hosszú útra. Pár pillanat telt el csupán, és a tolószékes David tudatát magával vitte a ködpáraként eloszló, felragyogó Navina. Ismét hárman maradtak a stégen. Az éjszaka csöndes volt, megnyugtatóan csöndes. A tücskök halkan ciripeltek a parton, a tó fekete vize lágy hangokkal csobbant a stég vastag cölöpfáihoz. – Eljött a búcsú ideje, David – szólalt meg Navina. A férfi felé fordult. – Navina, nem tudom, hogyan köszönjem meg, amit értem tettél. Az egész életemet megváltoztattad. Annyit segítettél... hogy arra nincsenek szavak. Nem is tudom szavakba önteni, milyen mély hálát érzek... és szeretetet. – Én is szeretlek, David – mosolygott a n . – De csak azt tettem, ami a dolgom. Ha te nem akartad volna az egészet, bármikor befejezhettük volna. Én kalauzoltalak, de saját magadnak köszönhetsz mindent, ezt sose feledd. – Nem fogom. És téged sem foglak elfelejteni! – Meg is sért dnék, ha így lenne – nevetett Navina. David is hangosan, jóles en kacagott, hogy szinte kicsordult a könnye. Navina közelebb lépett a férfihoz. A tó felé fordultak. Gyönyörködtek annak szépségében, mely még éjszaka is varázslatos volt. A csillagok, mint megannyi mosolygós arc tekintettek le rájuk a magasból, a hold széles fehér utat jelölt ki a fekete vízen, hogy az álmodozót az örökkévalóságba vezesse. – Milyen szép is ez a vidék... – sóhajtott fel Navina. David nem szólt semmit, hanem mélyen belélegezte a h s leveg t. Szemeit behunyva, arcán nyugodt mosollyal élvezte a pillanatot. Majd hirtelen egy meleg érintést érzett szemhéján. Navina fénykezét a férfi arcára helyezte. David tudta, hogy a n most csinál vele utoljára ilyet. A fehéren ragyogó ködpára lassan mindent kitöltött. – David – szólt halkan Navina, de mintha a férfi mindenütt hallotta volna t –, Julie a legmélyebb és legtisztább szeretetét adta neked, halálával hozzásegített, hogy lelkileg teljesebbé, érettebbé válj. örökké veled marad mindig és mindenhol, mert a szívedben él. Élvezd hát az életed minden pillanatát. Mert az élet csupán egy pillanat... csupán egy pillanat. A fehérség olyan meleg és kellemes volt, annyi békét és szeretetet sugárzott, hogy David úgy érezte, sosem akar kiszakadni ebb l az állapotból. Még visszhangoztak benne Navina utolsó szavai: az élet csupán egy pillanat... csupán egy pillanat. David tudta, hogy az utazás, és szerelme önfeláldozása megváltoztatta, s t megmentette az egész életét, és az a hatalmas könnyedség, melyet érzett, egy tollpihévé változtatta t, amit egy lágy szell gondosan tovafúj. Oda, ahol éppen lenni kell, akkor, amikor éppen jó. Csupán egy pillanat...

22 VILÁGOSSÁG ,,Semmi, de semmi nincs rejtve; kezdett l fogva minden világos, mint a nap.” Zen bölcsesség

David Becker

arra ébredt fel, hogy valami szörnyen nyomja a derekát. Fészkel dött, még nem nyitotta ki a szemét, ahhoz túl fáradt volt és nyúzott. Ahogy kezeivel görcsösen kitapogatta derekát, rájött, hogy a tolószék kartámasza fúródik élesen a derekába. Érezte, hogy furcsán kitekeredett jobb lába lelóg a stég durva deszkáira. Felnyögött és testsúlyát próbálta úgy áthelyezni, hogy még gyenge és fájó karjaira ne essen túl nagy terhelés. Nagyot sóhajtott és lihegett, mire sikerült viszonylag kényelmesen elhelyezkednie a tolószékben. Lassan kinyíltak a szemei. A tó még mindig fekete bársonyként terült el el tte, mint amikor idegurult éjjel a stég végére, azonban a csillagok és a hold fénye jelent sen vesztett erejéb l. Még mindig kissé h vös volt az id . Tökéletes csönd borult a tóra. David hallgatta az építményt tartó cölöpökhöz csobbanó apró hullámfodrok hangját, a kis csónak kötelének meg-megfeszülését. Jó mélyen átaludtam az egész éjszakát – gondolta magában és nagyot ásított. De arra nem emlékezett, mikor és hogyan aludt el, és egyáltalán; mit keres itt a stégen? Nem jött rá mindaddig, míg az ölében meg nem látta az összehajtogatott papírlapot. Kibontotta és elolvasta a szomorú sorokat, melyeket órákkal ezel tt írt mély, mindent felperzsel depressziójában. David még egyszer elolvasta a sorokat, és érezte, hogy valami nincs rendben. Vagyis éppen az, hogy nagyon is rendben van, furcsán rendben – állapította meg magában. A sorokat mintha egy másik ember írta volna. Önmagába mélyedt, de nem találta azt a mély, depressziós, öngyilkosságra késztet sötét tömeget, mely képes volt uralma alá hajtani t, hogy papírra vesse az elkeseredett mondatokat. – Mi történt velem? – kérdezte halkan, de a tó nem válaszolt. Csönd vette körül. Eszébe jutott a borzalmas autóbaleset, aztán a kórház, a rehabilitációs kezelések és tornák, majd az éjszaka, amikor eldöntötte, hogy öngyilkos lesz. Öngyilkos, mert nem tudja elviselni Julie halálát és a tényt, hogy okozta a balesetet. – Julie... – ahogy kiejtette szerelme nevét, nem érzett fájdalmat magában, a szívét marcangoló önvád is mintha eloszlott volna. Mély szeretetet és békét érzett a n iránt, és valami furcsa, érthetetlen megnyugvást. Arra, hogy álmodott-e volna bármit is az éjjel, nem emlékezett. Hosszú órákig ülhetett a tolószékében kint a stégen, de semmit nem tudott felidézni álmából, csupán néhány zavaros, elmosódott kép villant elé. Fehér köd, egy különös n , de annyira homályos volt minden, hogy semmit nem értett az egészb l. Határozottan érezte azonban, hogy álmában látott, vagy érzett

valami olyan kellemes szeretetteljes békét, amelynek még mindig a hatása alatt volt. Reménykedett benne, hogy nem múlik el hamar ez az állapot, ez a pillanat. – Ez a pillanat... – súgta halkan David, és maga se értette, miért, elmosolyodott. Egyszer csak észrevette, hogy a tó túloldalán magasodó hegyek ormai vörösen izzani kezdtek. Mintha lángba borult volna a Lake Tahoe körüli hegység. Figyelte, mi történik. Pár perc múlva a vöröses izzás feljebb kúszott az égen és a hegyek tetejét aranysárga fény ragyogta be. A fénysugarak aztán megállíthatatlanul omlottak át a feny fák csúcsai felett, és a kora hajnali napfény els meleg sugarai vidáman csobbantak Lake Tahoe nyugodt vízébe. David minden pillanatát itta a fenséges látványnak, ahogy a nap új életre kelti a vidéket, minden eltelt és tovat másodperccel egyre több arany ragyogással gazdagítja a tavat és környezetét. A távolban a madarak felröppentek a fák ágairól, fészkeikb l a nap melege keltette ki ket. A feny erd némán, szemét behunyva élvezte az ébred nap gyengéd ölelését. Az egész táj egyszerre sóhajtott fel, ahogy a legkisebb kavics, a legapróbb virág is megérezte a sugarak simogatását. Lake Tahoe hatalmas vize szívként dobbant, ahogy az aranysárga ragyogás végigcirógatta felszínét. Csakis az hallhatta, érezhette ezt a mély, mindent kitölt dobbanást, aki eggyé vált a pillanat megismételhetetlen gyönyörével. David érezte. Szíve együtt dobbant a tóval, melybe szerelme hamvait szórták. Lehunyta szemét és felidézte Julie szépségét, kedves mosolyát és sugárzóan szép szemeit, ahogyan csakis tudott ránézni. Lehunyt pillái mögül egy könnycsepp buggyant el és kúszott le csöndesen arcán. David elmosolyodott. Szívében nem volt többé fájdalom és gyász, csupán mindent átható szeretet, hála és békesség. Kinyitotta szemét és egyenesen a tóról visszaver meleg ragyogásba nézett. – Az élet csupán egy pillanat... csupán egy pillanat – mondta halkan, és el ször nem is értette, mit jelentenek az önkéntelenül el jöv szavak. Aztán megértette ket. Minden egyes tóra vet fénysugárnak megvan a maga útja az életben. Megszületnek, utaznak, majd álomba szenderülnek, ahogy a víz színe alá buknak. De David tudta, hogy ezzel nincs vége az életüknek, mert bár a pillanat elvész, de semmi nem ér véget. – Minden elmúlik... minden örökké él... Mintha álomból ébredt volna, megértett valami mélyet, valami kifejezhetetlenül igazat és olyan tisztán szintét, amit nem tudott szavakkal megfogalmazni. És a pillanat eljött. David Becker a stégen ül tolószékében, háza el tt, mely a tóparton épült fel. David megigézve nézi a felkel nap ragyogását, minden pillanatát élvezve, átadja magát a gyönyörnek, mellyel a pillanat megajándékozza öt. Szemeit nem hunyja be, lelkét is kitárja, mindennel, ami maga, nézi a napfelkeltét, ahogyan még sosem látta ezel tt. Nem mond semmit, nem sóhajt fel. Szavakkal ez nem írható le, ami vele történik. Egyszer en csak ül Csak ül és néz. A most felragyogó pillanatnak szenteli egészéletét, mert tudja, az élete ez a pillanat. Érzi magában azt a mély, mindent átható békét, melyet mindenki keres életében, és nem jönnek rá, hogy csupán jelen kell lenni. David a stégen ül és jelen van a pillanatban. Csodálatosan érzi magát. David Becker az örökkévalót látja meg a felkel nap fényében. Majd lehunyja szemét, és szerelmét látja maga el tt. Julie-ra gondol, mindörökké.

Egy holdfényes éjen Hiyono n vér bambusszal körülfont vén vödröt vitt, mely csordultig volt vízzel. Amikor hirtelen a bambuszelszakadt, a vödör alja kiesett s a víz kiömlött, Hiyono n vér abban a pillanatban megszabadult. Kés bb ezt írta:

Nincs több víz a vödörben, nincs több hold a vízben.

Buddhista tanmese

Kedves Olvasó! Remélem, David Becker utazásának kalandjaival, bölcsességekkel és szeretettel kikövezett útjával sikerült kellemes, megindító perceket, órákat csempésznem a mindennapjaidba. Minden szeretetemmel és tudásommal azon voltam, hogy olyan m vet vehess a kezedbe, melyet boldogan nevezhetsz szíved számára kedves történetnek. Remélem, elértem a célom. Úgy érzem, olyan világban élünk, melyben talán még sosem volt ekkora szükség – és igény – arra, hogy fényt gyújtsunk a sötét helyeken, elárvult szívekbe melegséget hozzunk, a nyomasztó szürkületet felváltsa a világosság. A lélek útja egy kísérlet arra, hogy segítsek – ha csak egy kicsivel is – jobbá, szebbé tenni az olvasók életét. Ha csupán egy kis mécsesnyi világosság gyulladt benned a könyv elolvasása után, én boldog vagyok. Amennyiben érdemesnek találod a könyvem erre, úgy segíts Te is egy kicsit jobbá tenni a világot, mások életét. Emlékezz, mit mondott Navina Davidnek: sokáig élünk sötétségben, míg végül rálelünk egy mécsesre, s ahogy az lángra kap, fénye egyre több mécsest világít meg. Segíts, hogy mások is könnyebben ráleljenek saját fényforrásaikra!

Szeretettel és hálával köszönöm Neked:

Utószó Kezembe került egy könyv, a szerz jét nem ismertem, de ahogy elolvastam, rájöttem, hogy tud valami olyat, mely világosságot gyújt sötétbe forduló világunkban. Berente Ági könyve életr l, halálról, a karma nagy kérdéseir l szól. A lét csodájáról, amit nem mindig becsülünk meg, nem sáfárkodunk a kapott talentummal megfelel en. Nem vagyunk elég hálásak. Sokszor csak kés n jövünk rá, hogy mit szalasztottunk el, mi volt fontos, miért is harcoltunk fölöslegesen és mi vált volna javunkra. Ha fel is merül menetközben számtalan kérdés, a válaszokban nem igazán mélyülünk el. Pedig megérné, mert sok örömet szerezhetnénk magunknak és embertársainknak. A könyv kiadása alkalmából néhány gondolat jutott eszembe t le, melyet ajánlok mindenkinek, akit a történet megindított, akit érdekel létünk kérdése: „Ha kíváncsivá tesz léleküzeneted, hallgasd: Az élet örök. Az élet örök áramlás. Az élet örök utazás, látható és látható mögött létez valóságok között. Az élet soha meg nem sz állapot. A lélek fény. Fényb l születtél, lelked vállalta a fényességb l a sötétségbe ugrás minden nehézségét, mert mindig hitte (a meg nem született lélek még tudta), hogy a lángra lobbantás, a fényhozás a dolga. Hitte, hogy emlékezni fog rá. A lélek fény. A lélek élettartama nem egyetlen földi élet-periódus. A lélek nem tud elmúlni, csak a fizikai test, az önzés csarnoka. Az élet dicsérete a legf bb feladatunk. Ez a keresés célja. Az élet dicsérete a teremt i terv megvalósítása. A terv benned van, a szeretet mozgatja a vezérl pult gombját. Hogy mégse légy bábu, az indulásnál megajándékoznak a szabad döntés/akarat lehet ségével. Hiszen az Istennek terve van veled, ezért bárhova vet dsz, bárhogy élsz, sosem engedi el a kezed. A szellemi akarat folyton küldi jeleit, érted és miattad. Ha nem találod benne a helyed a Teremt széttárja a kezét: szabadon döntöttél, gyermekem. A szabad akarat kegyelme lehet vé teszi, hogy úgy gazdálkodj életeddel, ahogy neked tetszik, de a következményeket is neked kell viselned. Ezért jusson eszedbe mindig, amikor úgy látod, az élet keményen elbánt veled, hogy minden zsákutcába saját akaratoddal meneteltél, valaki int szavára nem figyeltél, tested élvezeteinek csábítása elnémította a hangot. A teremt akarat célja, hogy ráébresszen igaz valódra, szellemi lényedre. Ehhez pedig minden eszközt felhasznál. A történet olvasása során óhatatlanul felmerül bennünk: Mi is az újraszületés? Lennél egy új ember, egy jobb ember, mint újra az, aki most vagy? Ha elfogadod az élet folytonosságát, mely szerint csak helyszínt, körülményeket és szerepl ket váltunk, de lényegi mivoltunkban önmagunk maradunk, akkor elfogadhatóbb az a nézet, hogy nem újra, hanem újjászületünk. Az élet sosem ismételhet , ez a pillanat sosem visszahozható, de következményei kijavíthatók. Ez az egyetlen mozgatórugója az újjászületésnek. Minden korábban vétett hibád kijavítására van egy újabb lehet ség. A hiba pedig csak a szeretet által korrigálható, ugyanis csak szeretetb l lehet véteni vagy, megbukni, semmi más értéket nem hordozunk magunkban. Ez az életeken át tartó sors-vállalás oka. Egyéni lelked, mely egyszer földi testbe formálódott, újra és újra lehet séget kap a teljesítésre, a szeretet megélésére. Ha megértenéd, hogy a szeretet a motivációja az emberi születésnek, meglehet, tudatosabban élnéd napjaidat. Ez nagy feladat. A vállalás mindig a lélek feladata, a test nem kér bel le, örökké akar élni. és persze.

fiatalon. De a testnek sincs más menekvése. Ha megérti, hogy egy újabb születésnél újabb lehet sége adatik, talán jobb sorsot választ. Ehhez viszont együtt kell m ködnöd a lelkeddel. Az észnek a szívvel. És akkor a szívvel kezdesz el gondolkodni. Mondhatnánk úgy is, hogy az élet olyan, mint egy jól felépített kastély. Mindenkinek helye van benne, akivel valaha találkoztál. Meglehet, benned nem hagyott nyomot egy-egy személy, ám nem tudhatod, másra milyen benyomást tettél. Nem tudhatod, kit mivel érintettél meg, amelynek nyomát viseli lelke. Bántás volt? Vagy egy örökké tartó szeretet érzése? Taszítás vagy soha nem múló vonzás? Azonban egyik sem hiábavaló, hiszen az élet szervezett keretek között folyik, azért találkozunk emberekkel, hogy segítségére legyünk egymásnak. Minél világosabb, mit kell tennünk, annál nagyobb a felel sség és nehezebb a játék, az útkeresés. De ha úgy gondolsz az életedre, mint egy nagy feladatra, nem pedig egy véletlen szerencsétlenségre, hamarabb megtalálod a célodat. És hogy miért nem emlékszel a válaszokra és miért nem tudsz bepillantani el életedbe, annak oka van. Ne akard azt a zárat felfeszíteni, melynek a kulcsát a teremt akarat rzi. Az a dolgod, hogy itt és most, e körülmények között jöjj rá, mi a feladatod." Örülök, hogy a kezembe akadt Berente Ági könyve, mert meger sítést adott abban, hogy az általunk most kiadott A lélek útja cím könyvnek helye van a mai rohanó, küzdelmes világban. Örülök, hogy épít , lelket melenget gondolatait megoszthatjuk Önökkel. Higgyék el, érdemes elgondolkodni az életünk értelmén, annak örök kérdésein: Honnan jöttünk, mi végb l vagyunk itt és hová tartunk? Tényleg mi alakíjuk a sorsunkat, vagy csak bábuk vagyunk egy sakktáblán? Ezt kutatva érdemes dolgainkat újra átgondolni és megpróbálni úgy élni, hogy mindennapjainkat tartalmasan töltsük meg a szeretet virágaival. Amikor eljön az id , akkor érdemes az életünk naplóját majd úgy végiglapozni, hogy abban örömünket leljük és „ha hiszünk benne", az ott szerepl erények már egy jó, s t egy jobb elkövetkez élet forrásai lehessenek, s arra mindig büszkén gondolhassunk. Kívánunk ehhez sok sikert és kitartást, kívánunk szeretettel teljes, türelmes, boldog életet. a Kiadó