A szerző eddig megjelent műve az Agave Könyvek gondozásában. Horzsolások
Robert Jackson Bennett: City of Stairs Copyright © 2014 by Robert Jackson Bennett Hungarian translation © Huszár András A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Robert Jackson Bennett: City of Stairs Broadway Books, a Penguin Random House Company, New York, 2014 Fordította: Huszár András ISBN: 978 96 3419 079 0 Agave Könyvek Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund A borítót tervezte: Sam Weber Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán Szerkesztő: Fejérvári Gergely Korrektor: Boncz Éva Készült: A Kinizsi Nyomda Kft. nyomdájában, Debrecenben, 2016-ban Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Műfaj: fantasy
És Olvosz szólott: „Miért cselekedtetek így, gyermekeim? Miért gomolyog füst az égbolton? Miért háborúskodtok messzi földeken, miért ontotok vért idegen tájakon?” Mire azok így feleltek: „Megáldottál bennünket, igaz népedet, és mi örvendeztünk, és boldogság áradt szét szívünkben. Azonban látá a mi népünk, hogy élnek olyanok, akik nem a te híveid, és nem hajolnak meg akaratod előtt, készakarva dacolnak véled. Nem nyitják meg fülüket éneked előtt, nyelvük nem forgatja meg szavaidat. A sziklákhoz csaptuk hát testüket, leromboltuk házaikat, vérüket vettük, és széjjelszórtuk őket a szélrózsa minden irányába, és láttuk, hogy ez így helyes. Hisz a te néped vagyunk. Áldásod szállt a fejünkre. Téged szolgálunk, ezért mi vagyunk az igazak. Nem ezt mondottad-é minékünk?” És Olvosz hallgatott. A vörös lótusz könyve, IV. rész, 13:51-13:59
A FEKETELEVES – Összefoglalva tehát, úgy vélem – szónokol Vaszilij Jaroszláv – Jelen esetben az a kérdés, hogy bizonyítható-e a szándékosság fennállása. Tisztában vagyok vele, hogy a tisztelt bíróság esetleg nem osztja az álláspontomat… ez a törvényszék az ítéletek meghozatalánál tudvalevőleg sosem az alperes szándékait, hanem a cselekedetei kihatását veszi figyelembe… de azt azért maguk sem gondolhatják komolyan, hogy ilyen tetemes bírságot rójanak ki egy becsületes, szerény kereskedőre gondatlan károkozásért. Már csak azért sem, mert az okozott kár, hogy is mondjam… elméleti síkon mozog. Feszült csend telepszik a tárgyalóteremre, csak egy kósza köhögés töri meg, visszhangot verve a falak között. Az ablakon túl az égen vonuló felhők vetette árnyékok Bulikov falain kergetőznek. Turjin Mulaghesh kormányzó elfojt egy sóhajt, és az órájára pillant. Ha még hat percig így folytatja, gondolja, rekordot döntünk. – A kormányzó asszony is hallotta a tanúvallomásokat – folytatja Jaroszláv. – A barátaimat, a szomszédaimat, az alkalmazottaimat, a rokonaimat, a… a hitelezőimet. A közeli ismerőseimet, csupa olyan embert, akiknek semmi okuk hazudni. És egytől egyig hangot adtak annak, hogy az ellenem felhozott vád csupán véletlen egybeesés műve! Mulaghesh jobbra sandít a bírói pulpituson. A főügyész, Dzsindash módfelett gondterhelt arckifejezéssel rajzolgat, a saját kezét skicceli fel a külügyminisztérium hivatalos levélpapírjára. A balján ülő férfi, Trúnyi – a diplomáciai testület elnöke, azaz a nagykövet – leplezetlen érdeklődéssel legelteti a szemét egy dús keblű hölgyön a hallgatóság első sorában. A mellette lévő szék a pulpitus túlsó végén üresen áll; máskor dr. Efrem Pangyüi vendégprofesszor szokott helyet foglalni rajta, ám a látogatóban lévő tudós az utóbbi időben egyre ritkábban vett részt a törvényszéki üléseken. Őszintén szólva Mulaghesh cseppet sem bánja, hogy a professzor távol maradt. A jelenléte – nemcsak a tárgyalóteremben, hanem az egész nyamvadt országban – így is éppen elég fejfájást okoz neki. – Követelem, hogy a bíróság térjen észhez! – Szavait nyomatékosítandó Jaroszláv gyors egymásutánban kétszer az asztalra csap. Muszáj végre kerítenem valakit, füstölög Mulaghesh, aki levezeti helyettem ezeket a vásári komédiákat. Ám azt is tudja: álmodik a nyomor. A Kontinens fővárosának, Bulikovnak a polisz kormányzójaként munkaköri kötelessége minden egyes tárgyaláson személyesen elnökölni, függetlenül attól, hogy ilyen apró-cseprő ügyekben kell-e döntést hozni. – Mindannyian hallották, ami itt elhangzott, és be kell látniuk, hogy amikor kitettem a boltom elé a cégért, akkor eszembe sem jutott, hogy… olyan lesz, amilyen. A hallgatóság soraiban moraj fut végig, ahogy Jaroszláv a kényes témát kerülgeti. Trúnyi a szakállát cirógatva előrehajol, mert az első sorban ülő lány keresztbe teszi a lábát. Dzsindash a körmét színezi a kezét ábrázoló rajzon. Mulaghesh azon kapja magát, hogy megint azt kívánja, bárcsak másképp tervezték volna meg a polisz tárgyalótermét. A csarnok csupasz és barátságtalan, egy ilyen helyre a haditörvényszék való, nem pedig polgári peres ügyek. A teremben szigorúan el van különítve a résztvevők két nagy csoportja: a bulikoviak és a Kontinens lakói – a megszállt nemzet polgárai – a korlát mögött kapnak helyet, míg a szajpúriak – a megszálló haderő képviselői – a pulpitusról tornyosulnak a leigázottak fölé. (Más kérdés, meddig nevezhetjük magunkat megszállóknak, lévén hogy közel hetvenöt éve rendezkedtünk be ezen a vidéken, morfondírozik Mulaghesh. Vajon mikor nyerjük el a polgárjogot?) A bíróság épülete olyan zord, hogy a Kontinens lakói alighanem el sem tudják képzelni, hogy halálos ítéleten kívül más is születhet odabent. Mulaghesh egyszer hivatalos kérvényt nyújtott be a tárgyalóterem átalakítására. „Legalább ezt a megosztottságot enyhítsük valahogy! – szorgalmazta. – Nekünk úgyis barna a bőrünk, a Kontinens lakói
meg hófehérek. Semmi szükség korlátokra, anélkül is meg tudjuk különböztetni magunkat egymástól.” A szajpúri külügyminisztérium mindössze egyetlen változtatást eszközölt: hét és fél centivel megemelte a bírói pulpitust. Jaroszláv közben összeszedi minden bátorságát. Most ugrik a majom a vízbe, gondolja Mulaghesh. A férfi tisztán és érthetően kijelenti: – Soha nem állt szándékomban a cégéremmel valamely istenségre hivatkozni… sem az égieket, sem más isteni lényt nem kívántam megidézni vele! A teremben susmorgás támad, mely halk zsongássá terebélyesedik. Mulaghesht és a pulpituson trónoló szajpúriakat nem különösebben hatja meg a vádlott drámai nyilatkozata. – Nem hiszem el! – motyogja Dzsindash – Igazán tudhatnák már, hogy ugyanez történik minden egyes Világi Rendeletekkel kapcsolatos tárgyaláson… – Halkabban! – pisszegi le Mulaghesh. A nagy nyilvánosság előtt büntetlenül elkövetett törvénysértés felbátorítja Jaroszlávot. – Úgy bizony! – húzza ki magát. – Nekem… eszem ágában sem volt behódolni valamelyik istenség előtt! Semmit nem tudok róluk, fogalmam sincs, kifélék-mifélék voltak… Mulaghesh alig bírja megállni, hogy ne forgassa a szemét. A Kontinens összes lakója rendelkezik valamennyi ismerettel az istenségekről. Aki az ellenkezőjét állítja, az ennyi erővel azt is megpróbálhatná elhitetni velük, hogy gőze sincs, nedves-e az eső. – …vagyis nem tudhattam, hogy a kalapszalonom elé kifüggesztett cégér sajnálatos módon, véletlenül az egyik istenség jelképére hajaz! Szünet. Mulaghesh felkapja a fejét, mivel észreveszi, hogy Jaroszláv elhallgatott. – Befejezte, Jaroszláv úr? – kérdi. A férfi habozik. – Ööö… hogy befejeztem-e? Igen. Igen, azt hiszem, befejeztem. – Köszönöm. Helyet foglalhat. Dzsindash, a főügyész felkel a székéből, megkerüli a pulpitust, majd elővesz egy kinagyított fényképet. A fotón kézzel festett cégér látható, az alábbi felirattal: JAROSZLÁV KALAPJAI. A felirat alatt méretes szimbólum díszeleg: egyenes vonal, mely lefelé tekeredő kunkorban végződik, és épp csak annyi változtatást eszközöltek rajta, hogy egy kalap karimájára emlékeztessen. Dzsindash sarkon pördül, és szembenéz a hallgatósággal. – Ez a maga cégére, Jaroszláv úr? – Ööö… igen – hebeg Jaroszláv. – Köszönöm. – Dzsindash körbehordozza a fényképet az emelvény, a nézők, az összes jelenlévő szeme előtt. – Véssék az eszükbe, hogy Jaroszláv úr megerősítette: ez az a cégér… ez itt, a kezemben… amit a boltja elé függesztett. Trúnyi elmélyülten bólogat, mintha valami egészen elmés meglátással gazdagodott volna. A Kontinens lakói zsibongva fészkelődnek. Dzsindash peckesen az aktatáskájához lépdel, akár a nagy mutatványra készülő bűvész. De gyűlölöm, hogy ezt a ripacskodó kis vakarékot éppen Bulikovba helyezték, dühöng magában Mulaghesh. Az ügyész közben elővesz egy nagy nyomatot, amely egy hasonló szimbólumot ábrázol: egyenes, kunkorodó vonal. Ezt viszont úgy rajzolták meg, hogy a vonalat mintha sűrű, csavarodó kúszónövények fonnák körbe – még apró levelek is sarjadnak a kunkoros végéből. A nézők egy emberként szisszennek fel az ábra láttán. Néhányan önkéntelenül felemelik a kezüket, hogy rituális mozdulatokat végezzenek, de aztán észbe kapnak, és emlékeztetik magukat, hol is vannak. Még maga Jaroszláv is összerezzen.
Trúnyi gúnyosan felhorkant. – Még hogy semmit nem tud az istenekről… – Ha a mélyen tisztelt dr. Efrem Pangyüi a körünkben lenne – mutat Dzsindash az üres székre Trúnyi mellett –, minden bizonnyal seperc alatt megállapítaná, hogy ez a szent jelkép egy istenséghez… oppardon, néhai istenséghez tartozik… Az egész közönség felbolydul; Mulaghesh megfogadja, hogy a pökhendi Dzsindasht jutalmul mihamarabb áthelyezteti egy zord, barátságtalan vidékre, ahol hemzsegnek a patkányok. Dzsindash zavartalanul folytatja a monológját. – És ez az isten nem más, mint Ahanász. A kérdéses szimbólum a Kontinens lakóinak hite szerint nagy arányú bőséggel, termékenységgel és életerővel bír. Egy kalapárus esetében ez valami olyasmit sugall, még ha csak áttételesen is, hogy a fejfedői ugyanilyen tulajdonságokkal ruházzák fel a viselőjüket. Jaroszláv úr pénzügyi tanácsadói eskü alatt vallották, hogy nagyságrendekkel nyereségesebb lett a vállalkozása, miután kitette a cégért az üzlethelyisége elé. Jaroszláv úr ágálhat ez ellen kedvére, a tények magukért beszélnek. Számszerűsítve, a negyedéves jövedelme huszonhárom, százalékkal növekedett! – Dzsindash leteszi az asztalra a nyomatot, és bal kézzel két, jobbjával pedig három ujját mutatja. – Hu-szon-há-rom százalékkal. – A teringettét! – fakad ki Trúnyi. Mulaghesh nem bírja tovább, a kezébe temeti az arcát szégyenében. Nem lett volna szabad leszerelnem. – Honnan… – fortyan fel Jaroszláv. – Már megbocsásson, Jaroszláv úr, de tudtommal enyém a szó! – szakítja félbe Dzsindash. – Köszönöm. Akkor folytatnám! A szajpúri parlament által 1650-ben elfogadott Világi Rendeletek kimondják, hogy a Kontinens területén semmi szín alatt, még csak jelzés szinten sem szabad említést tenni az istenségekről. Mindegy, hogy valaki a bajsza alatt mormolja el egy istenség nevét, vagy vérvörös betűkkel pingálja a hegyoldalra, ugyanúgy törvénysértést követ el. Aki megemlékezik az istenekről – akármilyen formában is tegye –, megszegi a Világi Rendeleteket, s ezzel komoly büntetést von magára. Az pedig, hogy Jaroszláv úr komoly anyagi hasznot élvez a dologból, arra enged következtetni, hogy tudatosan, előre megfontolt szándékból… – Szemenszedett hazugság! – sivítja Jaroszláv. – …tette ki a vallásos tartalmú cégért. Az most mellékes, hogy a szimbólum senkire és semmire nem fejthette volna ki a hatását, hiszen az istenség, akire vonatkozott, már nem él. A lényeg, hogy Jaroszláv úr elismerte az istenség létét, így köteles kifizetni a rendeletekben foglalt bírságot… – Dzsindash ellenőrzi a jegyzeteit. – Vagyis tizenötezer drékelt. A nézők megint mocorogni kezdenek, a fokozódó zsivaj betölti a termet. Jaroszláv köpni-nyelni nem tud. – Nem lehet… nem tehetik… Dzsindash visszaül a pulpitusra. Önelégült mosolyt villant Mulagheshre. A kormányzó alaposan fontolóra veszi, ne törölje-e le az öklével a vigyort a képéről. Mulaghesh azt kívánja, bárcsak mellőzhetné a sok páváskodást és színjátékot. Általában úgy félévente kerül egy-egy Világi Rendeletekkel kapcsolatos eset a bíróság elé: a VR-hez fűződő jogsértések túlnyomó többségénél tárgyaláson kívüli megegyezés születik, Mulaghesh hivatala elrendezi az ügyet a vádlottal. Csupán elvétve fordul elő, hogy valakiben van akkora elbizakodottság, vagy érez annyi jogos felháborodást, hogy perre vigye a dolgot; ilyenkor aztán nevetségesen nagy hűhó kerekedik a tárgyalásból. A kormányzó szétnéz a zsúfolásig megtelt tárgyalóteremben; hátul még állnak is, mintha nem egy fárasztó helyhatósági eljárást jöttek volna megtekinteni, hanem egy látványos színielőadást. Valójában persze
nem is a tárgyalás érdekli őket, gondolja Mulaghesh. Oldalvást sandít a pulpituson, majd Efrem Pangyüi üres székén állapodik meg a tekintete. Arra az emberre kíváncsiak, aki csak a bajt hozta rám… Ha viszont egy VR-t sértő ügy mégis eljut a bíróságra, akkor szinte kivétel nélkül mindig elmarasztaló ítélet születik. Mulaghesh úgy emlékszik, hogy két évtizedes poliszkormányzói ciklusa alatt mindössze három vádlottat mentett fel. Mindig bűnösnek találjuk a vádlottat, ugyanis a törvény előírja, hogy meg kell büntetnünk őket, csak azért, mert a szokásaikat követik. Megköszörüli a torkát. – A vád visszavonult. Önt megilleti a viszontválasz, Jaroszláv úr! Ha kívánja, most élhet ezzel a jogával. – De… ez nem igazság! – méltatlankodik Jaroszláv. – Maguk milyen alapon beszélhetnek szabadon a jelképeinkről, a mi vallási szimbólumainkról, miközben nekünk meg van tiltva? – A kormányzati negyed jogilag szajpúri felségterületen található. – Dzsindash széles mozdulattal körbemutat a terem falai között. – A Világi Rendeletek ránk nem vonatkoznak, csak a Kontinens területén belül érvényesek. – Hát ez… ez már mindennek a teteje! Ez már minden határon túlmegy… egyenesen… szentségtörés! – Haragjában kihúzza magát. A tárgyalóteremre síri csend telepszik. Valamennyi szempár Jaroszlávra szegeződik. Na, remek, morogja magában Mulaghesh. Egy újabb tiltakozó… – Nincs joguk így bánni velünk! – folytatja Jaroszláv. – Elhordják a házainkból a szakrális műalkotásokat, kifosztják és lerabolják a könyvtárainkat, letartóztatják a honfitársainkat, akiknek csak annyi a bűnük, hogy kiejtenek a szájukon egy nevet… – Nem azért vagyunk itt, hogy megvitassuk a törvényeket, vagy a történelmen rugózzunk – mondja Dzsindash. – Nekünk viszont mindez életbevágó! A Világi Rendeletek értelmében nem ismerhetjük meg a saját történelmünket. Soha nem láthattam a jelképet, amit az előbb mutattak, és ami… ami… – A maga istenségének, Ahanásznak a jelképe – fejezte be helyette Dzsindash. Mulaghesh észrevette, hogy ketten is ott vannak a teremben Bulikov városatyái közül – ők a Kontinens lakóinak választott képviselői –, és izzó haraggal merednek Dzsindashra. – Úgy van! – vágja rá Jaroszláv. – Mindent megtagadtak tőlünk! A saját istennőnket! A miénk volt! A nézők hátralesnek a törvényszolgákra, arra számítva, hogy rohamot indítanak, és álltó helyében lekaszabolják Jaroszlávot. – Meg sem próbálja cáfolni a vádakat, igaz? – jegyzi meg Trúnyi. – Maguk… maguk hagyták, hogy az az ember… – Azzal Jaroszláv dr. Efrem Pangyüi üres széke felé bök. – …átlépje az országunk határait, elolvassa a történelemkönyveinket, a történeteinket, a legendáinkat… mindazt, amihez mi nem férhetünk hozzá! Amiről semmit nem tudunk! Mulaghesh elhúzza a száját. Sejtette, hogy előbb-utóbb ide lyukadnak ki. A kormányzó nagyon is tisztában van azzal, hogy történelmi léptékkel mérve a Szajpúr által kiépített nagyhatalmi hegemónia még csak gyerekcipőben jár. A nagy háború előtt Szajpúr több száz éven keresztül a Kontinens gyarmata volt – természetesen az istenségek hajtották uralmuk alá –, és ez a tény még élénken élt a bulikoviak zömének emlékezetében. Mi más oka lehet, hogy a városatyák úgy hivatkoznak a jelenlegi állapotokra – no persze, csak zárt ajtók mögött –, hogy „a gazdák görnyednek a szolgák rabigája alatt”? Óriási felelőtlenség és ostobaság volt tehát a külügyminisztérium részéről figyelmen kívül hagyni a térségben kialakult feszültséget, és lehetőséget biztosítani a köztiszteletben álló dr. Pangyüinek, hogy Bulikovba látogasson, és kutathassa a Kontinens történetét, miközben a Kontinens lakóinak törvény tiltja a saját történelmük tanulmányozását. Mulaghesh figyelmeztette is a minisztériumot, hogy ezzel a döntéssel fel-
korbácsolják az indulatokat Bulikovban, és bizony beigazolódtak a félelmei. A professzor elvileg a béke és a kölcsönös megértés zászlaja alatt érkezett a városba, ám a bulikovi tartózkodása sok mindent példázott, csak ezt nem: a kormányzónak meggyűlt a baja a különféle tüntetésekkel, fenyegetésekkel, sőt, egyszer tettlegességig fajultak a dolgok: valaki megdobta kővel dr. Pangyüit, ám elvétette a dobást, és véletlenül állcsúcson vágott vele egy rendőrtisztet. – Az az ember – szegezte Jaroszláv a mutatóujját az üres székre – sértés Bulikovra és az egész Kontinensre nézve! Megtestesül benne Szajpúrnak a Kontinenssel szemben tanúsított mélységes megvetése! – Na, álljon meg a menet! – fortyan fel Trúnyi. – Ez azért mégiscsak túlzás egy kicsit… – A jó doktor olyan anyagokat olvashat el, amiket rajta kívül senki más nem vehet a kezébe! – kiabálja Jaroszláv. – Elolvashatja mindazt, amit az apáink vagy a nagyapáink vetettek papírra! – Engedélyt kapott rá a külügyminisztériumtól – közli Dzsindash. – Követségi feladatokat lát el. Különben is, rég eltértünk a tárgy… – Maguk nyerték meg a háborút, de ez nem jelenti azt, hogy azt csinálnak, amit akarnak! – vág vissza Jaroszláv. – És attól még, hogy vereséget szenvedtünk, nem hagyjuk, hogy elvegyenek tőlünk mindent, ami fontos a számunkra! – Ez az, adj nekik, Vaszilij! – rikkant valaki a terem hátsó feléből. Mulaghesh az asztalra koppint a kalapácsával, mire a hangzavar egyből elcsitul. – Javítson ki, ha tévedek, Jaroszláv úr – sóhajt elcsigázottan –, de úgy veszem ki a szavaiból, hogy a viszontválasza végére ért. – Én… én… nem ismerem el ennek a bíróságnak a joghatóságát! – krákogja rekedten. – Jegyzőkönyvbe vettük. Trúnyi elnök úr, mi az ítélet? – Ó, bűnös! – feleli Trúnyi. – Abszolút bűnös. Az nem kifejezés. A közönség tekintete Mulagheshre vándorol. Jaroszláv a fejét rázza, és némán tátogja: „Ne!” Muszáj rágyújtanom, gondolja Mulaghesh. – Jaroszláv úr! – szólal meg. – Ha a vádemeléskor nem tagadta volna a bűnösségét, akkor enyhébb bírságot szabtunk volna ki. Ön azonban a bíróság javaslata, illetve a személyes jó tanácsom ellenére ragaszkodott hozzá, hogy perre vigye az ügyet. Bizonyára nem szorul magyarázatra, hogy Dzsindash főügyész súlyosan terhelő bizonyítékokat vezetett elő magára nézve. Továbbá egyetértek az ügyész úrral. Nem az a dolgunk, hogy történelemleckét adjunk egymásnak, pusztán a jelenre gyakorolt hatásukat kell szem előtt tartanunk. Ilyenformán sajnálattal kell közölnöm, hogy nincs más választásom… A tárgyalóterem ajtaja hangos döndüléssel kivágódik. Hetvenkét fej fordul egyszerre arrafelé. Alacsony szajpúri tisztviselő áll a küszöbön. Ideges, láthatóan fel van dúlva. Mulaghesh felismeri a fickót: a hogyishívják az, valami Pitrij, a követségről… Trúnyi egyik csicskása… Pitrij nagyot nyel, és remegő lábakkal a bírói pulpitus felé botorkál a padsorokat elválasztó folyosón. – Parancsoljon! – mondja Mulaghesh. – Van valami sürgős közlendője, amiért megszakította a tárgyalás menetét? Pitrij felé nyújtja a kezét: egy összehajtogatott üzenetet szorongat. Mulaghesh elveszi a papírlapot, szétbontja, majd elolvassa a szöveget: EFREM PANGYÜIT HOLTAN TALÁLTÁK AZ IRODÁJÁBAN A BULIKOV EGYETEMEN. A JELEK IDEGENKEZŰSÉGRE VALLANAK. Mulaghesh felemeli a tekintetét, és rádöbben, hogy a teremben lévők mind őt bámulják. Az ördögbe ezzel a nyavalyás tárgyalással! – gondolja. – Ezek után végképp nincs semmi jelentősége.
A kormányzó megköszörüli a torkát. – Jaroszláv úr… olyan eseményekről értesültem, melyek fényében kénytelen vagyok hátrébb rangsorolni a maga ügyét a fontossági listán. – Tessék? – rökönyödik meg Dzsindash és Trúnyi. – He? – vonja össze a szemöldökét Jaroszláv. – Kijelenthetjük-e, Jaroszláv úr, hogy megtanulta a leckét? – kérdi Mulaghesh. Két kontinenslakó surran be a tárgyalóterem ajtaján. A tömegben kiszúrják a barátaikat, és súgnak valamit a fülükbe. Kisvártatva futótűzként söpör végig a hír a hallgatóság soraiban. – Meggyilkolták? – szalad ki az egyikük száján hangosan. – Mármint… milyen leckét? – kérdez vissza Jaroszláv. – Nem kertelek, Jaroszláv úr! – közli Mulaghesh. – Van-e annyi sütnivalója, hogy a jövőben nem fog közszemlére tenni nyilvánvaló módon isteni eredetű jelképeket a vásárlók becsábítása érdekében? – Mit jelentsen ez? – súgja oda Dzsindash. Mulaghesh odacsúsztatja neki az üzenetet; a férfi gyorsan átfutja, aztán kifut az arcából a vér. – Te jó ég! A tenger vigye el…! – Agyonverték…! – hallatszik a közönségből. Mostanra Bulikov összes lakója tudomást szerezhetett róla, gondolja Mulaghesh. – Nekem… van – feleli Jaroszláv. – Mármint… nem fogom. Közben Trúnyi is elolvasta az üzenetet. Elkerekedik a szeme, és dr. Pangyüi üres székére mered, mint aki arra számít, hogy egyszer csak ott terem a professzor hullája. – Helyes válasz – nyugtázza Mulaghesh. Az asztalra csap a kalapácsával. – A rám ruházott hatalomnál fogva ezúttal eltekintek a tiszteletre méltó Trúnyi elnök úr véleményétől, és ejtem a vádakat. Szabadon távozhat. – Valóban? Elmehetek? – álmélkodik Jaroszláv. – El – bólint Mulaghesh. – És ha lehet egy javaslatom: tüstént gyakorolja is a távozáshoz való jogát! A lármás tömegben teljes fejetlenség uralkodik. Valaki túlharsogja a zsivajt: – Meghalt! Vége van, mint a botnak! Vivát, vivát! Ó, de édes a győzelem! Dzsindash belesüpped a székébe, mint akinek kitépték a gerincoszlopát. – Most mihez kezdünk? – kérdi Trúnyi. Egy újabb hang kerekedik felül a közönségben: – Nem! Nem! Vajon kit küldenek ezután? Rögtön megkapja a választ: – Nem mindegy? – Hát nem értitek? – sápítozik az iménti hang. – Újra le fognak rohanni minket! Kezdődik elölről a megszállás! Most jön a feketeleves! Mulaghesh arrébb tolja a kalapácsát, és jólesően rágyújt egy szivarkára. * * * * Vajon hogy csinálják, tűnődik Pitrij. Hogyan érezheti magát bárki is normálisnak Bulikov városában a szó valamennyi értelmében, miközben a városfal mellett üldögél, vagy egyáltalán csak ott él a közvetlen közelségében, látótávolságra tőle, magas ablakokból leeresztett zsalugáterek vagy behúzott függönyök mögül kémlelve kifelé? Pitrij igyekszik elterelni róla a figyelmét. Az órájára sandít, amely öt percet késik, és egyre lassabban ketyeg. A körmeit nézegeti – viszonylag ápolt mindegyik, kivéve a kisujját, melynek körömágya nem kis bosszúságára folyton berepedezik. A végén már az állomásfőnökre téved a tekintete, aki meredt szemmel bámulja. Aztán egy ponton túl nem bírja tovább, és mégiscsak vet egy óvatos pillantást balra, kelet felé, oda, ahol a megrendítő fehér falak várakoznak… A városfal sima, csupasz és tejfehér. Sehol egy repedés, pedig már ezer éve áll. Pitrij meg sem kísérel
ellátni a tetejéig: az vagy kétszáz méterrel feljebb a szmogtengerbe vész. A szmogból kicsapódó kosz örökösen megtelepszik Bulikov falainak peremén. Olyan, mintha vonzanák a szürkeséget, mintha nem is egy várost öveznének, hanem egy roppant alagutat zárnának közre, amely az égből ereszkedik alá, és nem engedi kiszökni a levegőt. A tudat, hogy ez az irracionális félelem szinte egy az egyben megfelel a valóságnak, egy cseppet sem vigasztalja Pitrijt. Újfent megnézi, mennyi az idő, majd számolgatni kezd. Vajon késik a vonat? Késhetnek-e egyáltalán az ilyen rendhagyó utasokat szállító vonatok? Talán elfelejtették értesíteni a mozdonyvezetőt – bárki is legyen az –, hogy a sürgöny tisztán és világosan a hajnali három órát jelölte meg érkezési időpontnak, és nem gondolt bele, hogy számos magas beosztású hivatalnok ugyancsak komolyan veszi a titkos találka lebonyolítását? Mondjuk, az is lehet, hogy senkit sem érdekel, hogy a vonat elé menesztett egyfős fogadóbizottság korgó gyomorral, dideregve, szorongva várakozik a fehér falak tövében, és gyakorlatilag teljes halálfélelemben állja az állomásfőnök fakókék tekintetét. Pitrij felnyög. Ha a pályaudvar peronján érné a halál, és leperegne a szeme előtt az egész élete, mielőtt kilehelné a lelkét, az a film nagy valószínűséggel unalomba fulladna. Hajdan arról álmodozott, hogy a szajpúri nagykövetségen betöltött állása majd csupa izgalmat és különleges élményt tartogat számára, és soha nem látott, egzotikus helyekre repíti (ahol persze egzotikus nőkkel ismerkedhet majd meg). Ehhez képest az ideje nagy részét a várakozás tette ki. A nagykövetség igazgatóhelyettesének személyi asszisztenseként megtanult változatos monotóniával elébe nézni az egyhangúnak ígérkező eseményeknek, és a csigalassúsággal vánszorgó percmutató megfigyelését is tökélyre fejlesztette. Hamar megállapította, hogy a személyi titkárok elsődleges feladata a hivatali munkanapok idegőrlő babra-munkáinak átvállalása a főnökeiktől. Pitrij megint az órájára néz. Talán még húsz perc. A lehelete elvegyül a párával. A tenger vigye el ezt a borzalmas munkát! Megfordul a fejében, hogy talán kérelmezhetné az áthelyezését. Tulajdonképpen bőven van lehetőség az országban egy szajpúri számára: a Kontinenst négy körzetre lehet osztani, amelyeket egy-egy regionális kormányzó irányít; egy szinttel lejjebb helyezkednek el a hierarchiában a poliszkormányzók, akik a Kontinens városi agglomerációi felett bábáskodnak; végezetül pedig ott vannak a követségek, amik… nos, őszintén szólva, Pitrijnek csak ködös sejtései vannak arra nézvést, hogy mire is terjed ki a hatalmuk. Az biztos, hogy kulturális ügyekben járnak el, ez pedig azzal jár, hogy estélyeket tartanak. Az állomásfőnök kidugja a fejét az irodájából, és a peron széléhez battyog. Menet közben hátrapillant Pitrijre. A fiatal titkár mosolyogva biccent. Az állomásfőnök szemügyre veszi Pitrij fejkendőjét, kurta, fekete szakállát, kétszer a levegőbe szimatol – „salótaszagot érzek” aztán sanda szemmel méregetve megfordul, és visszasétál az irodájába, mintegy némán figyelmeztetve: Tudom, hogy idekint sündörögsz, eszedbe ne jusson meglovasítani valamit! Mintha lenne mit ellopni egy kihalt vasúti pályaudvarról. Gyűlölnek minket, gondolja Pitrij. Persze nincs ebben semmi meglepő. Pitrij még nem dolgozik régóta a követségen, de ez idő alatt kénytelen volt megbarátkozni a gondolattal, hogy közutálatnak örvendenek. Arra kérjük őket, hogy borítsanak fátylat a múltra. De vajon képesek-e rá? Képes lehet-e rá bárki, beleértve magunkat is? Pitrij még így is alábecsülte a helyiek gyűlöletének valódi természetét. Akkor fogta fel csak igazán, amikor megérkezett Bulikovba, és megpillantotta a csupasz falakat meg az üres kirakatokat, az eltávolított képek és faragványok helyén maradt kereteket és felületeket; saját szemével látta, hogy a bulikoviak hogyan tüntetnek tétova semmittevésükkel… Talán nem tudatosan tették, de mintha tudták volna, hogy a hódolatukat kellene kifejezniük, és mivel ezt nem tehették, tanácstalanul ténferegtek ide-oda. A városban csavarogva olyan tereken vagy zsákutcáknál lyukadt ki, amelyek egykor vallási kegyhelyek voltak – cso-
daszép szobor emelkedett a közepükön vagy tömjénfüstbe burkolózó oltár, és ahol most a magányos padok és lámpaoszlopok céltalansága szinte üvöltött. Szajpúrban az az általános vélekedés, hogy a Világi Rendeletek életbelépése óta eltelt hetvenöt évben minden várakozást felülmúló sikerrel fékezték meg és nevelték át a Kontinens zúgolódásra hajlamos lakóit. Pitrijben viszont bulikovi tartózkodása alatt egyre erősödött az az érzés, hogy a rendeletek látszólag ugyan megoldottak minden problémát – végtére is tagadhatatlan, hogy Bulikovban egy lélek sem dicsőíti, említi meg, vagy hozza szóba az istenségeket semmilyen formában, vagy ha mégis, akkor csak zárt ajtók mögött –, valójában csődöt mondtak. A város mindent tud. A város nem felejt. A múlt mélyen a csontjaiba ivódott, bár jelenleg csak néma hallgatásával beszél a lakóihoz. Pitrij vacogva áll a hidegben. Maga sem tudja eldönteni, hol lenne szívesebben: a pályaudvaron, vagy a követségen, amely dr. Efrem Pangyüi meggyilkolását követően felbolydult méhkassá változott. A távírógépek úgy okádták magukból az üzeneteket, akár a záróra után rókázó részeg kocsmatöltelék az olcsó bort. A telefonok szüntelenül berregtek. A titkárnők egyik irodából a másikba rohangáltak, és vadul szúrták fel cetlijeiket az íróasztalon lévő tüskékre, mintha karóba akarták volna húzni a rájuk írtakat. Majd egyszer csak befutott egy távirat, melynek láttán mindenki elhallgatott. Az üzenet így szólt: THIVANI K-ATT MENESZTVE BULIKOVBA STOP ÉRKEZÉS MOROV PÁLYAUDVARRA 3:00 STOP VTS512 Az üzenet végén szereplő kód egyértelműen arra utalt, hogy nem a poliszkormányzó bocsátotta ki, hanem a regionális hivatal, márpedig egyedül ők tudnak közvetlen, azonnali kapcsolatot létesíteni Szajpúrral a Kontinens területén. A kommunikációs osztály titkára ennélfogva vészterhes hangon kijelentette, hogy a táviratot akár át is irányíthatták a Déltengeren túlról, egyenesen a Külügyminisztériumból. Heves vita támadt arról, hogy kit is küldjenek ki ez elé a Thivani nevezetű egyén elé, akit bizonyára a professzor halála miatt menesztettek a városba, gyors és rettenetes megtorlást helyezve kilátásba. Hiszen dr. Efrem Pangyüi Szajpúr legragyogóbb koponyái és legnagyobb becsben tartott alakjai közé tartozott, nem igaz? És diplomáciai minőségében minden idők egyik legnagyobb tudományos kutatását akarta elvégezni, ugye? Viszonylag hamar eldőlt tehát, hogy a fiatal, lelkes, vidám természetű Pitrij a legalkalmasabb ember a feladatra – már csak azért is, mert a döntés meghozatalának pillanatában nem tartózkodott a teremben. A kódolt megfogalmazás azonban némi megütközést keltett a hivatali dolgozókban. A K-ATT rövidítés ugyanis a „kultúrattasét” takarta. Miért küldenek hozzájuk egy kultúrattasét? Nem ők a minisztérium legalantasabb kasztja? A többségük frissen végzett egyetemista, még a fenekükön a tojáshéj, csak azért veszik fel őket, mert két, három vagy négy nyelven beszélnek, és gyakran egészségtelen mértékű vonzalmat táplálnak más országok kultúrája és történelme iránt, amit az urbánus szajpúriak visszataszítónak találnak. A kultúrattasék nem sok vizet zavarnak, fogadásokon és gálákon vesznek részt, de ott is csak dísznek vannak. Miért egy ilyen jelentéktelen tisztviselőre bízzák az elmúlt évtized legsúlyosabb diplomáciai válságának megoldását? – Mi van, ha nincs is semmi köze a botrányhoz? – gondolkozott Pitrij hangosan a nagykövetségen. – Talán csak véletlen egybeesés. – Badarság, tuti nem véletlen – vágta rá Nyigyajin, a követség kommunikációs osztályának igazgatóhelyettese. – A távirat alig néhány órával az után érkezett, hogy hírt adtunk a professzor haláláról. Ez a válaszlépésük.
– De akkor miért csak egy kultúrattasét küldenek? Ennyi erővel útnak indíthattak volna egy vízvezetékszerelőt vagy egy hárfaművészt is. – De mi van akkor – morfondírozott Nyigyajin ha Thivani úr valójában nem is kultúrattasé? Talán valami egészen más. – Arra céloz, hogy a távirat… valótlanságot állított? – kérdezte Pitrij, miközben felemelte a kezét, és a fej kendőjén keresztül megvakarta a feje búbját. Nyigyajin csüggedten csóválta a fejét. – Ejnye, Pitrij! Hogy a csudába keveredtél te a minisztériumba? Hogy vinne el az ördög, Nyigyajin! – fortyog Pitrij a hidegben. – Egy kanál vízben meg tudnálak fojtani! Hé egyet se félj! Fogok én még táncolni a te meseszép barátnőddel, hogy belém szeressen, és ágyba bújjon velem, ahol majd rajta kaphatsz bennünket, hogy a féltékeny rémülettől gyökeret verjen a lábad, te utolsó… Pitrij ekkor rájön, mekkora szamár volt. Nyigyajin úgy értette, hogy Thivani inkognitóban utazik, kultúrattasénak álcázva magát, holott valójában egy magas rangú, operatív titkos ügynök, aki beszivárog az ellenséges vonalak mögé, hogy leverje a Szajpúr elleni lázadást. Pitrij lelki szemei előtt egy jól megtermett, szakállas fickó jelenik meg, a vállán átvetett fegyverszíjról gránátok lógnak, tőr villog a fogai között, melynek pengéje árnyak rejtekében ontott vért… Minél tovább gondolkodik rajta, annál jobban megrémül ettől a Thivanitól. Talán úgy fog előbújni a vasúti kocsiból, akár egy dzsinnifrit, borzong Pitrij, lángok lobbannak a szeméből, és fekete mérget okád a szájából. Kelet felől dübörgés támad. Pitrij a városfal tövében lévő parányi nyílást kémleli. A távolból olyan, mintha egy rágcsáló fúrt volna lyukat a falba, holott a valóságban csaknem kilenc méter magas. A sötét hézagot elárasztja a fény. Valami megvillan, élesen felvisítanak a kerekek, és a vonat zakatolva robban elő az alagútból. A járművet csak nagy jóindulattal lehet vonatnak nevezni: a leharcolt, rozsdamarta mozdony mindössze egy nyomorúságos kis személykocsit húz maga után. A szerelvény úgy fest, akár egy bányavárosból elszabadult csille, mely tárnától tárnáig szállítja a munkásokat. Semmiképp sem illik egy nagykövethez… még egy kultúrattasé számára is rangon aluli volna. A vonat morogva fékez le a peron előtt. Pitrij a nyakába kapja a lábát, és az ajtó előtt terem; háta mögött összekulcsolja a kezét, és büszkén kidülleszti a mellkasát. Be van gombolva a zubbonya? Nem csúszott félre a fejkendője? Kifényesítette a váll-lapját? Nem emlékszik rá. Kapkodva megnyalja a hüvelykujját, és dörgölni kezdi az egyik váll-lapot, ám ekkor zsanér nyikordul, kitárul a vasúti kocsi ajtaja, és a lépcső tetején ott áll… Egy vörös folt. Nem, nem is vörös… bordó. Kitölti az ajtókeretet, mintha posztót aggattak volna rá. Aztán a posztó meglebben, és Pitrij észreveszi, hogy fehér vászoncsík osztja ketté, melynek közepén gombok sorakoznak… Szó sincs posztóról. Egy mély bordó kabátot viselő férfi felsőteste tornyosul fölé. Pitrij soha életében nem látott még ekkora embert… valóságos óriás! Az óriás kihajtogatja magát az ajtóból, és leszáll a vasúti kocsiról. Talpa, mint két malomkő, megreccsennek a deszkák a súlya alatt. Pitrij botladozva hátrébb vonul, hogy helyet adjon neki. Az óriás hosszú, vörös kabátjának alsó szegélye az ormótlan fekete csizma szárát súrolja, nyitott nyakú inge elé nem kötött sálat, széles karimájú, szürke kalpagját hetykén viseli, akár egy kalózvezér. Jobb kezén puha szürke kesztyű, balján semmi más, csak egy aranyból szőtt karkötő – meglepően nőies csecsebecse. Két méternél is magasabb, képtelenül széles vállú, bikanyakú férfi, viszont nincs rajta egy gramm zsírfelesleg sem: az arca szikár, már-már beesett, és olyan vonásokkal rendelkezik, melyekről Pitrij soha nem gondolta volna, hogy valaha viszontlátja egy szajpúri diplomatán. Sápadt bőrét rózsaszín sebhelyek tarkítják,
szakálla és haja szalmaszőke, a szeme pedig – az az egy, amelyik még ép, a másik helyén ugyanis sötét, mély üreg tátong – világoskék, majdhogynem szürkésfehér. Pitrij egy drejlinggel áll szemben. Az Észak szülöttével. Minden jel arra mutat, akármilyen valószínűtlen legyen is, hogy a kulturális attasé a hegylakó barbárok közé tartozik, akik Szajpúrban és a Kontinensen is idegennek számítanak. Ez volna a minisztérium reakciója? – csodálkozik Pitrij. – Milyen rémesen elhibázott válaszlépés! Az óriás rezzenéstelen, szenvtelen tekintettel bámul Pitrijre, mintha nem tudná eldönteni, hogy megéri-e eltaposni ezt a kis szajpúri vakarcsot. Pitrij esetlenül meghajol. – Üdvözlöm, Thivani attasé úr, B-b-Bulikov cso-cso-csodálatos városában! A nevem Pitrij Szuturasni. Jól utazott? Néma csend. Pitrij nem egyenesedik ki, csak a fejét szegi fel. Az óriás merőn néz le rá, és egyik szemöldökét enyhén, lekicsinylően felvonja. Talán szórakozik rajta? Az óriás háta mögött valaki megköszörüli a torkát. A férfi se szó, se beszéd sarkon fordul, és az állomásfőnök fülkéje felé csörtet. Pitrij a fejét vakarva figyeli a távozó alakot. Újabb köhintés hallatszik, és Pitrij észreveszi, hogy ácsorog még valaki az ajtóban. Sötét bőrű, alacsony szajpúri nő, még Pitrij is magasabb nála. Az öltözéke meglehetősen egyszerű – kék kabátjában és köpönyegében nincs semmi feltűnő, hacsak nem a szajpúri szabása –, és szódásszifon vastagságú szemüveg mögül fürkészi Pitrijt. Rövid karimájú kék kalapot visel, melynek szalagjába krepp-papírból hajtogatott orchideát tűzött. Pitrijt valami oknál fogva zavarba hozza a nő tekintete. Míg az óriás szeme meg sem rebbent, mintha csak egy lelketlen test ablaka lett volna, addig a nőnél épp az ellenkezőjét tapasztalja: a kerek, lágy, sötét szempár úgy csillog, mint a víz egy mély kút fenekén, melyben halak ficánkolnak. A nő elmosolyodik. Nem egy szívélyes mosoly, de éppenséggel nem is teljesen örömtelen, azt a fajta mosolyát veszi elő, amit csak kivételes alkalmakra tartogat, mint az értékes ezüst étkészletet, amit aztán gondosan letörölve visszatesz a helyére. – Köszönöm, hogy elénk jött ezen a kései órán – szólal meg a nő. Pitrij meredt szemmel bámulja, aztán visszanéz az óriásra, aki az állomásfőnök gondterhelt arckifejezésére ügyet sem vetve bepréseli magát a vasúti irodába. – Thivani attasé… izé… asszony? A jövevény bólint, majd leszáll a vonatról. Egy nő? Thivani egy nőszemély? Miért nem szóltak… Ó, hogy a tenger vinné el a kommunikációs részleget! Hazug pletykafészkek gyülekezete! A nő így szól: – Ha nem tévedek, akkor Trúnyi elnök úr a gyilkossági ügy utóhatásaival foglalkozik. Különben bizonyára személyesen jött volna elénk, nem igaz? – Ööö… – Pitrij nem szívesen vallaná be, hogy nagyjából ugyanannyira ismeri Trúnyi szándékait, mint a csillagok mozgását az égen. A nő türelmesen pislog a szemüvege mögött. A csend ólomsúllyal nehezedik Pitrijre. Kétségbeesetten töri a fejét, mit is mondhatna, de semmi nem jut az eszébe. De valamit muszáj kinyögnie. – Szeretettel üdvözlöm Bulikovban! – Ez de béna! Bármi jobb lett volna. Mégis így folytatja: – Remélem, kellemesen telt az útja. – Kellemesen?! Van-e még lejjebb? A nő még egy pillanatig rajta tartja a tekintetét.
– Mi is a neve? Pitrij? – I-i-igen – habogja Pitrij. Kiáltás harsan a hátuk mögül. Pitrij odakapja a fejét, Thivani azonban meg sem moccan, érdeklődve figyeli, akár egy bogarat. Pitrij látja, ahogy az óriás kirángat valamit az állomásfőnök kezéből – valamilyen csiptetős írótáblát amit a vasutas egyáltalán nem vesz jó néven. Az óriás előregörnyed, leveszi a szürke kesztyűt a jobb kezéről, széttárja az ujjait, és megmutat… valamit. A céklavörös arcú állomásfőnök egyszeriben elsápad. Az óriás letép egy papírlapot az írótábláról, visszaadja az állomásfőnöknek, és faképnél hagyja. – Kicsoda… – A titkárom – feleli Thivani. – Sigrud. Az óriás elővesz egy gyufát, tüzet sercint a körmén, és felgyújtja a papírlapot. – A ti-ti-titkára? – dadogja Pitrij. A lángok az óriás ujjait nyaldossák. Ha érez is fájdalmat, semmi jelét nem mutatja. Amikor úgy ítéli meg, hogy a papír kellően megégett, ráfúj egyet – huss –, és a pernye elszáll a peron fölött. A férfi ismét belebújik a kesztyűjébe, és fagyosan végigméri az állomás épületét. – Úgy van – felel Thivani. – Most pedig, ha nem nagy fáradság, szeretnék egyenesen a nagykövetségre menni. Értesítették-e a jövetelemről Bulikov elöljáróit? – Nos, hát, izé… – Értem. A professzor holtteste az önök felügyelete alá került? Pitrijnek vadul cikáznak a gondolatai. Talán most villan át először az agyán, hogy vajon mi történhet az emberek testével a halál után… ez most hirtelen sokkal fogósabb kérdésnek tűnik, mint az, hogy hová tűnik a lélek. – Értem – mondja Thivani. – Kocsival jött? Pitrij bólint. – Volna szíves odakísérni? Pitrij zavarában megint csak biccenteni tud. Elvezeti az attasét az árnyas pályaudvaron keresztül az egyik hátsó sikátorban hagyott kocsihoz. Miközben mutatja az utat, képtelen megállni, hogy ne lesegessen hátra a válla felett a nőre. Ezt a nőt küldték Bulikovba? Ezt a pöttöm, fejhangon beszélő, szürke kisegeret? Miben reménykedhet, mit érhet el ebben a végtelenül ellenséges, gyanakvással teli városban? Megéri vajon egyáltalán a reggelt?
Számos kutató erőfeszítése ellenére, megannyi lelet és forrás feltárása után mindmáig a sötétben tapogatózunk az istenségek kinézetét illetően. Nem rendelkezünk róluk semmilyen vizuális reprezentációval. A szobrok, festmények, freskók, domborművek és fafaragások megfoghatatlanul, zavarosan ábrázolják őket. Például, Kolkánt az egyik képen egy fa tövében lévő, simára koptatott kő szimbolizálja; a következőn viszont már sötét hegyorom a tűző nap alatt; megint máshol agyagból gyúrt emberalakként trónol egy magas bércen. És ez még a jobbik eset, van rosszabb is az egymásnak ellentmondó ábrázolásoknál. Néha csak egy homályos paca látszik az alkotásokon, színfolt a levegőben, kósza ecsetvonás, semmi több. Gondoljunk arra, hogy amennyiben hihetünk a kontinentális művészettörténészeknek, akkor a Dzsukov nevű istenséget csak és kizárólag sűrű rajokban kavargó seregélyek képében jelenítették meg. A témában született tanulmányok is azt bizonyítják, hogy nehéz bármilyen konklúziót leszűrni az elszórt morzsákból. Adja magát a kérdés: lehetséges-e, hogy a műalkotáson szereplő lények ragaszkodtak a homályos ábrázolásmódhoz? Ám természetesen azt sem zárhatjuk ki, hogy a művészek a rendelkezésükre álló, hagyományos eszközökkel nem tudták volna rendes valójukban megörökíteni modelljeiket. Talán a Kontinens egyetlen lakója sem tudta, mit is lát pontosan. Az istenségek pedig magukkal vitték a titkukat a sírba. Az idő minden élő és élettelen dolgot némaságra kárhoztat. Úgy látszik, ez alól az istenek sem kivételek. Dr. Efrem Pangyüi: A kontinentális művészet világa
MEG KELL NEVELNÜNK ŐKET A kulturális attasé a várost szemléli. A düledező boltíveket, a megroggyant, súlyos árkádokat, a rozoga tornyokat, a zegzugos utcákat. A kopott csipkézetei az épületek homlokzatán, a félig beomlott kupolák hiányos cserépburkolatát, a korom szennyezte lunetta-domborműveket, a megvetemedett, betört ablaküvegeket. Nézi a tömzsi, rongyokba öltözött embereket, akik ovális kapualjak és oszlopcsarnokok alatt botorkálnak – koldusok a kísérteties csodák városában. Semmi olyat nem lát, amire ne számított volna, a sivár romok mégis megmozgatják a fantáziáját, és megpróbálja elképzelni, milyen lehetett a város hetven, nyolcvan, vagy akár kilencven évvel korábban… Bulikov. A Falak Varosa. A Szent Hegy. A Világ Székhelye. A Lépcsőváros. Ez utóbbit sosem tudta mire vélni. Odáig rendben volt, hogy falakkal, hegyekkel meg székhelyekkel szívesen büszkélkedik el az ember. De hogy jönnek ide a lépcsők? Ashara – a barátainak csak Shara – most végre rájön a dolog nyitjára. Lépcsők vezetnek mindenhova, de ugyanakkor sehova sem. Roppant lépcsősorok szöknek a magasba egészen váratlanul a járdaszegély mellől, végig a domboldalon; másutt szabálytalan lépcsőfokok kígyóznak lefelé a lejtőn, akár egy csörgedező patak; néha meg a semmiből teremnek a gyanútlan járókelő előtt, mint a zuhatagok vadvízi evezés során, és alig néhány méterre tágas panoráma nyílik a lába alatt… A lépcsőváros új keletű elnevezés lehet. Csak a háború után születhetett meg. Amikor minden… széthasadt. Szóval így néz ki a Villanás, gondolja Shara. Jobban mondva, ezt művelte… Kíváncsi lenne, vajon hová vezethettek a lépcsők a háború előtt. Nem oda, ahová most, az egyszer biztos. Nem bírja felfogni, hogy tényleg itt van, hogy minek köszönheti, hogy itt lehet. Az egész olyan valószínűtlen… Bulikov. Az istenek városa. Shara kifelé bámul a kocsi ablakán. Hajdan Bulikov volt a legnagyobb város az egész földkerekségen, most meg romokban hever. A lakosok azonban foggal-körömmel ragaszkodnak hozzá: a világ harmadik vagy negyedik legnépesebb városa maradt, jóllehet egykori méretének töredékére zsugorodott. Miért nem költöznek el innen? Mi köti az embereket a torzóban maradt, kizsigerelt, árnyas, rideg épületekhez? – Nem fájdul meg a szeme? – kérdi Pitrij. – Tessék? – rökönyödik meg Shara. – Nekem sokszor káprázott a szemem, amikor még csak ismerkedtem a várossal. Nézelődés közben azon kaptam magam, hogy egyes helyekkel nincs minden… rendben. Egészen beleszédültem. Állítólag régen jóval gyakrabban tapasztaltak hasonló jelenségeket. Manapság egyre ritkábban fordul elő ilyesmi. – Milyen érzés, Pitrij? – firtatja Shara, noha tudja a választ, hisz éveken át olvasott és hallgatott beszámolókat a bulikovi érzékcsalódásokról. – Hát… nem is tudom. Mintha tükörbe néznék. – Tükörbe? – Nem, ez rossz hasonlat. Inkább olyan, mint egy ablak, csak ebből az ablakból olyan tájra nyílik kilátás, amely többé már nem létezik. Nehéz szavakba önteni. De ha majd belefut a dologba, úgyis fel fogja ismerni. Shara kötve hiszi, hogy valaha meg bírná szokni a falak látványát. Egyes szakaszain mintha a nagy semmi terpeszkedne, szinte egybefolyik az éjszakával, és csak a távoli végeken, ahol a falak elkanyarodnak, ott törik meg a fény a görbületen, és Shara ekkor eszmél rá, hogy a sima felület nem lapos, hanem gömbö-
lyű, valósággal körbezárja, csapdába ejti… Felülkerekedik benne történész énje, pedig hírszerzői ösztönei azt súgják, ne hallgasson rá. Az egyik azt duruzsolja: „Nézd csak a boltíves kapualjakat, az utcaneveket, a városfal síkját megtörő fodrokat és horpadásokat!” Mire a másik: „Az emberekre koncentrálj! Figyeld meg, merre járnak, vedd észre, hogy hátul is van szemük!” Alig néhányan lézengenek az utcákon – elvégre rég elmúlt éjfél. Ha valaki mégis szembejön velük, azok kivétel nélkül a Kontinensen élők tipikus külső személyiségjegyeit viselik magukon: stramm, mokány figurák, lábuk, mint a fatörzs, sötét az ábrázatuk, sötét a kezük, csak a karjuk és a nyakuk világosabb. Az épületek aránytalanul kicsinek tűnnek: Shara kinéz az ablakon, amikor a kocsi megmászik egy dombot, és földszintes, lapos házak dzsungele terül el körülötte, egészen a túlsó oldalon magasodó városfalig. Nincs hozzászokva a tágasság érzetéhez. A városkép valaha impozánsabb volt, emlékezteti magát. Még a háború előtt. A zavarba ejtően üres égbolt azonban elgondolkodtatja. Hogy lehet, hogy ennyi minden tűnt el egyszerre, egyik pillanatról a másikra? – Gondolom, nem mondok újdonságot – szólal meg Pitrij de nem árt kocsival közlekedni a követség környékén. Elég… rossz hírű negyed. Azt beszélik, hogy a követség megalapítását követően a rendes szomszédok nagy része máshová költözött. Nem akartak salóták közelében élni. – Ja, tényleg – mondja Shara. – Meg is feledkeztem az itteni gúnynevünkről. – Most már emlékszik: a mogyoróhagymáról, más néven salottáról kapták a nevüket, mondván, a szajpúri konyhában minden második ételt azzal fűszereznek. Ami persze nettó hülyeség: egy magára valamit adó szajpúri a fokhagymát részesíti előnyben. A nő Sigrudra pillant. Az óriás maga elé mered. Ha minden igaz. Sigrudnál sosem lehet megállapítani, figyel-e valamire. Teljes mozdulatlanságban, szobormereven ül a helyén, úgy tűnik, mint aki rá sem hederít a külvilágra. Mindenesetre nem alélt el a várostól, és nem is érdekli különösebben. A kocsikázás csak egy újabb esemény a sok közül, mely a megítélése szerint nem tartogat veszélyeket a számukra, így neki sem kell erőszakhoz folyamodnia, felesleges tehát a városra pazarolnia a figyelmét. Shara megpróbálja kicsit pihentetni az agyát, mert az elkövetkező órákban ingoványos talajra lép, nem lesz könnyű dolga. Ezen kívül pedig mindent elkövet, hogy elterelje a figyelmét arról a fránya gondolatról, ami azóta emészti, hogy előző nap kihúzta az Ahanasztánból érkezett távirati tekercset. De egyszerűen nem tudja kiverni a fejéből. Szegény Efrem! Hogyan történhetett meg ez veled! * * * * A diplomáciai testület elnöke, Trúnyi szakasztott úgy rendezte be az irodáját, mint egy előkelő szajpúri termet, csak épp kissé csiricsáréra vette a figurát: sötét redőnyök, piros virágmintás szőnyeg, világoskék falak, meg rücskös üvegbúrájú, rézvörös petróleumlámpák az asztalon… Az egyik falat teljesen benőtte a Szajpúron őshonos elefántfül-kontyvirág, melynek törékeny, vonagló páfránylevelei szürkészöld hullámokban burjánzanak a mohával rétegzett virágföldből. A szobanövény alá egy vízzel teli ibriket toltak, melyet alulról fűt egy apró gyertya; a felszálló pára elegendő nedvességet biztosít a növénynek a túléléshez. Shara megállapítja, hogy nyomát sem látja a kulturális olvasztó tégelynek, az információcserére, párbeszédre irányuló törekvéseknek, amikről odahaza, Szajpúrban fennhangon szónokolnak a minisztériumi bizottságok. A lakberendezési túlkapások azonban eltörpülnek amellett, amit az íróasztal mögötti falra függesztettek ki.
Shara perverz kíváncsisággal vegyes felháborodással mered az obszcén tárgyra. Hogy lehet ekkora barom az elnök? Trúnyi mintegy végszóra az irodájába csörtet. Látványosan gyászos képet vág, mintha nem is Efrem, hanem ő vált volna gyilkosság áldozatává. – Thivani attasé! – köszönti. Szilárdan megveti a lábát, felhúzza a jobb vállát, és cirkalmasan nagyot hajbókol. – Megtiszteltetés körünkben üdvözölni kegyedet! Bárcsak vidámabb körülmények között találkozhattunk volna. Shara azonnal találgatni kezdi, hogy a férfi melyik szajpúri előkészítő iskolába járhatott. Természetesen útközben elolvasta Trúnyi aktáját, mely megerősítette vélekedésében, miszerint a befolyásos családok resztlije általában a szajpúri követségek egyikén köt ki a világ valamely pontján. És azt hiszi, hogy én is ilyen családból származom, nyugtázza Shara. Máskülönben nem csapna ekkora felhajtást. – Részemről a megtiszteltetés! – feleli. – Meggyőződésünk… – Trúnyi ekkor felpillant, és észreveszi, hogy Sigrud a sarokban lévő széken terpeszkedik, és a pipáját tömködi. – Öhm. Ő meg k-kicsoda? – Sigrud – válaszolja Shara. – A titkárom. – Feltétlenül indokolt a jelenléte? – Mindenben segít nekem, a bizalmas ügyeket is beleértve. Trúnyi gyanakodva méregeti az óriást. – Mi van vele? Süket, vagy retardált? Sigrud egyik szeme megvillan egy pillanatra, aztán megint a pipájába temetkezik. – Egyik sem – feleli Shara. – Hát jó – hagyja rá Trúnyi. Megtörli egy zsebkendővel verejtékben fürdő homlokát, majd visszanyeri a lélekjelenlétét, és helyet foglal az íróasztalnál. – Mindenesetre a drága jó professzornak állít emléket az a tény, hogy Komajd miniszter asszony postafordultával küldött valakit gondoskodni földi maradványai elszállításáról. Egész éjszaka utazott? Shara bólint. – A nemjóját! Még hallani is rossz! Teát! – kiált fel hirtelen, minden előzmény nélkül. – Teát! – Felkap egy csengőt az asztalról, hevesen megrázza, majd addig csapkodja az asztallaphoz, míg el nem éri a kívánt reakciót. Fiatal lány oldalaz a szobába – nem lehet több tizenöt évesnél miközben egy malomkerék méretű tálcán egyensúlyozva hozza be a teát. – Mi tartott ennyi ideig? – ripakodik rá Trúnyi. – Vendégem van. – A lány Shara tekintetét kerülve tölti ki a teát. Trúnyi visszafordul Sharához, levegőnek nézve a szolgálólányt. – Ha jól tudom, a közelből érkezett, Ahanasztánból, ugye? Förtelmes egy polisz, már ha engem kérdez. A sirályok született tolvajok, és az ottani népség mindent eltanult tőlük. – Egy csettintéssel elzavarja a lányt, aki mélyen meghajolva kihátrál a teremből. – Meg kell nevelnünk őket. Mármint, az embereket. Nem a madarakat. – Jóízűen röhög. – Kér egy csésze teát? Minőségi sirlang… Shara halvány mosollyal megrázza a fejét. Amilyen koffeinfüggő, égető szüksége volna egy adag teára, de ha beledöglik, akkor sem fogad el semmit Trúnyitól. – Nem erőszak a disznótor. Gondolom, hallott róla, hogy Bulikov más, mint a többi polisz. A helyi intézmények egy jó része megingathatatlan, hiába próbálunk változtatni rajtuk, visszaverik minden kísérletünket. És most nem csak a falakra gondolok. Hogy mást ne mondjak, alig három hónappal ezelőtt a poliszkormányzó asszonynak közbe kellett lépnie, mert különben a helyi csürhe felakasztott volna egy asszonyt, akit azzal vádoltak, hogy a férje halála után összeállt… már megbocsásson, tudom, az efféle témák nem valók egy ifjú hölgy fülének… szóval összeállt egy másik férfival. Miközben a férje évekkel korábban meghalt! A városatyák rám persze nem hallgattak, csak amikor Mulaghesh… – Elkalandoznak a gondolatai. – Hát nem fura, hogy az a város, amit a múltban oly sok csapás ért, ilyen vehemensen tiltako-
zik minden reformmal szemben? Shara elmosolyodik, és bólogat. – Teljes mértékben egyetértek. – Alig bírja megállni, hogy a tekintete ne vándoroljon a férfi mögött díszelgő festményre. – Nos tehát. Maguk foglalták le dr. Pangyüi holttestét? – Mi van? – kérdi Trúnyi teli szájjal, kekszet rágcsálva. – Ó, vagy úgy! Elnézést kérek! Igen, igen, nálunk van a teteme. Minő borzalom! Micsoda tragédia! – Megvizsgálhatom, mielőtt elszállítják? – Látni szeretné a földi maradványait? Azzal gondok lesznek… szörnyen sajnálom, de a professzor nincs olyan állapotban, hogy közszemlére tegyük. – Tisztában vagyok a halála körülményeivel. – Biztos? Merthogy erőszakos halált halt. Brutális kegyetlenséggel. Rémes látvány, leányom. Még hogy leányom, zsörtölődik magában Shara. – Ezt világosan az értésemre adták. Ennek ellenére mindenképpen látni szeretném. – Jól meggondolta? – Igen. – Hát… Hümm. – Magára erőlteti a legmegnyerőbb mosolyát. – Hadd adjak egy jó tanácsot, kisasszony! Mintha csak magamat látnám – régen én is olyan voltam, mint kegyed. Fiatal attasé, akiben dúl a hazaszeretet, mindig a szabályok szerint jár el, produkálja magát. Érti, amit mondok, ugye? Mindent megtesz azért, hogy nevet szerezzen magának. Pedig higgyen nekem: annyi üzenetet küldözgethet, ahányat csak akar, senki nincs a túloldalon, aki fogadná őket. Senki nem figyel magára. A minisztérium magasról tojik a kulturális attasékra. A purgatóriumba került, szívecském… tegye a dolgát, aztán majdcsak kiszabadul egyszer. Nem kell semmit túlzásba vinnie. Lazítson! Biztosra veszem, hogy nemsokára küldenek majd egy fontos embert az ügy kivizsgálására. Shara nem gurul dühbe; az ingerültsége gyorsan elpárolgott, és csendes derültség vette át a helyét. A megfelelő válaszon töprengve a tekintete ismét a falra akasztott festményre vándorol. Trúnyi követi a tekintetét. – Ohó! Látom, megakadt a szeme az én kis szépségemen! – A festményre mutat. – Íme, Rishna remekműve, A vörös homokdűnék éjszakája. A hazafias művészet egyik csúcsteljesítménye. Sajnos nem eredeti Rishna-kép, csak a korai másolatok egyike. De hát kicsire nem adunk. Noha Shara számtalanszor látta már a festményt – előszeretettel függesztik ki a szajpúri iskolákban és városházákon –, továbbra is bizarr, nyomasztó alkotásként tekint rá. A festő egy éjszakai ütközetet örökített meg egy széles homoksivatagon: a kép előterében lévő dűnéken a kis létszámú, lerongyolódott szajpúri csapatok sorakoznak fel, a páncélos kardforgatókból álló, irdatlan ellenséges haderővel szemben. Gigászi, vastag, csillogó páncéljuk tetőtől talpig védelmet nyújt; fényes sisakjukat üvöltő démonok képmásává kovácsolták; iszonyatosan nagy, csaknem két méter hosszú pallosuk fagyos tűzzel lángol. A festmény kétséget sem hagy afelől, hogy ezek a pengékkel felfegyverzett, acélba öltözött, vérfagyasztó kinézetű emberek kíméletlenül lekaszabolhatják a szajpúriak mezítlábas, megtépázott kompániáját. A lovagok azonban valami oknál fogva mozdulatlanul, bénultan állnak, a szajpúriak egyikét bámulva, aki sereghajtóként magasodik az emberei fölé az egyik homokdűne taraján, halált megvető bátorsággal, tündökölve húzza ki magát lobogó kabátjában. Ő a toprongyos sereg tábornoka, ez nem vitás. A férfi különös fegyvert kezel: éppen elsütött egy hosszúkás, keskeny ágyúféleséget – filigrán csöve, akár egy bögöly teste. A szikrát hányó lövedék füstcsíkot húz az égen át, magasra ível a serege fölött, az ellenségen túlra, majd becsapódik… valahová. Mintha egy emberi alakot találna el, óriási termetű, sötét sziluettet. Nem lehet jól kivenni… de persze az is lehet, hogy a festőnek halvány fogalma sem volt róla, hogy néz ki az illető. Shara a szajpúri tábornokra szegezi a tekintetét. Tisztában van vele, hogy a festmény nem állja ki a tör-
ténelmi hitelesség próbáját: a kadzs valójában a serege előtt tartózkodott a vörös homokdűnék éjszakáján, és nem saját kezűleg gyújtotta meg a kanócot, még csak a közelében sem volt az ágyúnak. Úgy emlékszik, egyes történészek szerint páratlan hadvezéri képességeiről tett tanúbizonyságot azzal, hogy nem ő adta le a végzetes lövést. Mások erősen vitatják ezt az állítást – végtére is, a kadzs azelőtt egyszer sem vetette be kísérleti fegyverét ekkora túlerővel szemben, és csak találgatni tudott, sikerül-e a hadicsel, vagy katasztrófához vezet, így az utóbbi eshetőségre felkészülve inkább a háttérbe húzódott. De voltaképpen mindegy is, hogy elöl állt-e vagy hátul, hisz a végzetes lövés pillanatában mindenképpen új időszámítás kezdődött… Na jó, hagyjuk az udvariassági köröket! – Az irodájában szokta fogadni a bulikovi városatyákat, elnök úr? – kérdi Shara. – Hümm? Hát hogyne. Hol máshol? – És egyszer sem… fűztek megjegyzést a festményhez? – Nem rémlik. Olyan már előfordult, hogy szóhoz sem jutnak a látványtól. Bátran kijelenthetem, káprázatos műremek. Shara szája vékony mosolyra húzódik. – Trúnyi elnök úr, tudja, mivel foglalkozott a professzor a városban? – He? Persze, tudom. Jó nagy port kavart vele. A régi bulikovi múzeumokban kutakodott, az ősi irataikat bújta… Szabályosan özönlöttek a panaszlevelek. Tudok is mutatni párat. – Azzal kotorászni kezd az egyik fiókjában. – Tisztában van azzal, hogy Vinya Komajd külügyminiszter asszony hagyta jóvá a professzor úr kiküldetését? – Igen. És? – Akkor nyilván az sem újdonság, hogy a tetthely nem a nagykövetség, nem a poliszkormányzó, de még csak nem is a regionális kormányzó hatáskörébe tartozik, hanem közvetlenül a külügyminisztérium alá. Trúnyi madárürülék színű szeme ugrálni kezd, ahogy fejben végigveszi az egyes lépcsőfokokat a ranglétrán. – Azt hiszem… van benne logika… – Nos, ez esetben valószínűleg azzal az egy dologgal nincsen tisztában – folytatja Shara –, hogy a kultúrattasé kinevezésem jobbára csak formalitás. A diplomata bajsza megrándul. Tekintete Sigrud felé villan, mintegy megerősítésre várva, az óriás azonban szenvtelenül üldögél tovább, kezét az ölében összekulcsolva. – Formalitás? – Úgy van. Mert bár biztosra veszem, hogy ön szerint az én Bulikovba való érkezésem szintén puszta formalitás, nem árt, ha tudja, hogy más okból jöttem a városba. – Shara a köpenye zsebébe mélyeszti a kezét, elővesz egy kicsi, bőrből varrt jelvényt, és átcsúsztatja az asztal túloldalára. A jelvény közepén jól láthatóan ott díszeleg Szajpúr apró, száraz, kidolgozott pecsétje, alatta pedig parányi betűkkel az alábbi felirat: KÜLÜGYMINISZTÉRIUM. Beletelik némi időbe, mire Trúnyi fejében összeáll a kép. Csak annyit bír kinyögni: – Mi a… Hümm. – Nem káprázik a szeme – közli Shara. – Ettől a pillanattól fogva már nem ön a nagykövetség rangidős diplomatája. – Előrenyúl, felkapja az asztalról a csengőt, és megrázza. A teahordó lány egyből benyit a terembe, és zavart arcot vág, látva, hogy Shara szólította. – Légy szíves, szólj a karbantartóknak, hogy szedjék le a falról a festményt! Trúnyi habzó szájjal kikel magából. – Hogy micsoda?! Hogy érti… – Elmondom, mi fog történni – szakítja félbe Shara. – Átalakítom az irodát, hogy úgy nézzen ki, ahogy
egy tisztességes szajpúri képviselő irodájának ki kell néznie. Kezdetnek megteszi, hogy eltüntetem a festményt, amely éppen azt a pillanatot magasztalja fel, amikor a Kontinens története végzetes fordulatot vett. – Piha! Már megbocsásson, kisasszony, de ez népünk dicső pillanata… – A mi népünké, de nem az övéké. Merem állítani, Trúnyi úr, hogy a bulikovi városatyák azért nem hallgatnak magára, azért nem tisztelik, és a karrierje azért stagnál az elmúlt öt évben, mert képes volt kifüggeszteni egy olyan festményt az irodája falára, mellyel nyilvánvaló módon vérig sérti és felpaprikázza azokat az embereket, akikkel együtt hivatott dolgozni! Sigrud! – Az óriás felemelkedik. – Úgy tűnik, ha nem Trúnyi elnök úr ugrasztja a karbantartókat, akkor lassabb a reakcióidejük. Szedd le, kérlek, a festményt, és törd ketté a térdeden! Ami pedig önt illeti, kedves Trúnyi… foglaljon helyet! Meg kell beszélnünk a lemondása feltételeit. * * * * Azok után, hogy Trúnyit annak rendje s módja szerint kipaterolták, Shara visszaballag az íróasztalhoz, csurig tölti teával az egyik csészét, és sűrű kortyokban lehajtja. Elégedetten nyugtázza, hogy a festménynek hűlt helye, még ha ez hazafiatlan gondolat is: minél régebb óta szolgál a külügyminisztériumban, annál keserűbb szájíze lesz az ilyesfajta vulgárpatrióta melldöngetések láttán. Sigrudra pillant, aki a sarokban gubbaszt, lábát az asztalra felpakolva, kezében a szétszaggatott vászon egyik darabkáját gyűrögetve. – Na, mit gondolsz? – kérdi. – Túlzásba estem? Az óriás a szemébe néz. Szerinted? – Akkor jó – bólint Shara. – Ezt örömmel hallom. Nem tagadom, hogy módfelett élveztem. Sigrud megköszörüli a torkát, majd megszólal. Hangja merő füst, lerakodott iszap, akcentusa a kátránynál is vaskosabb. – Ki az a Shara Thivani? – Egy középszerű, jelentéktelen köztisztviselő Dzsukosztánból, aki hat éve életét vesztette egy hajóbalesetben, előtte viszont mesterfokon űzte az iktatás művészetét, így aztán rengeteg adat maradt fent róla, meg mindarról, amivel foglalkozott. Amikor lejártak volna a hivatalos papírjai, és törölték volna a nyilvántartásból, kérvényeztem, hogy zárolják az aktáját, és megtartottam magamnak. – Mert a druszád? – Részben. De más hasonlóságokat is felfedeztem… vagy szerinted nem úgy nézek ki, mint egy szürke, közönséges aktakukac? Sigrud elvigyorodik. – Senki nem fogja elhinni, hogy egy mezei kultúrattasé vagy. Főleg azok után, hogy kiebrudaltad Trúnyit. – Helyes. Nem is akarom, hogy elhiggyék. Rezeljenek csak be! Boruljanak ki! Bizonytalanodjanak el, hogy az vagyok-e, akinek mondom magam. – Az ablakhoz sétál, és kibámul a kormos éjszakai égboltra. – Aki darázsfészekbe nyúl, annak számolnia kell az eshetőséggel, hogy a darazsak kirajzanak, és üldözőbe veszik. Ezt nem vitatom. De legalább alaposan megnézhetem őket magamnak. – Van annak egyszerűbb módja is, hogy úgy istenesen felzaklasd az itteni népeket – veti fel Sigrud. – Miért nem használod a valódi neved? – Attól még, hogy felpiszkálom őket, eszemben sincs a vesztembe rohanni. Sigrud kajánul vigyorog, majd visszatér a kezében tartott vászondarabhoz. – Mit nézegetsz? – kérdi Shara. A férfi megmutatja neki a foszlányt. A festménynek azt a részét, amely a kadzsot ábrázolja, profilból, az ágyú torkolattüzének fényébe vonva zord, nemes arcélét.
Sigrud maga felé fordítja a vásznat, majd nyújtott kézzel felemeli, míg Shara arca és a festett figura egymás mellé nem kerül. – El sem lehet téveszteni a családi hasonlóságokat – állapítja meg Sigrud. – Jaj, maradj már! – förmed rá Shara. – Tedd azt el! Sigrud somolyogva apró galacsinná gyűri a vásznat, és a szemétkosárba hajítja. – Na jó – mondja Shara. A második csésze teája után a szervezete örömtáncot jár. – Úgy érzem, ideje munkához látnunk. Kerítsd elő nekem Pitrijt! – Halkan hozzáteszi: – Meg kell vizsgálnunk egy holttestet. * * * * Szűkös, csupasz, áporodott levegőjű helyiségben állnak. A bomlás folyamata még nem kezdődött el, ezért az apró szobában szerencsére nem terjeng orrfacsaró bűz. Shara a tábori ágyon heverő tetemet bámulja. Az egyik csenevész, pipaszár láb lelóg az ágy széléről. Mintha csak ledőlt volna egy kis csendes pihenőre, gondolja Shara. Nem ismeri fel benne a példaképét. A nyájas kisembert, akivel találkozott. A fonnyadt, kérges bőrlebernyeg mögül alig sejlik elő az emberi képmás. Az összes többi része ettől persze még ismerős: vézna nyaka, vászonöltönye, a hosszú karok és a kecses ujjak, és igen, a kínosan tarka zoknijai… De a részek egésze nem adja ki Efrem Pangyüit. Kizárt, hogy ő legyen az. Shara ujjai közé csippenti a professzor zakójának hajtókáját. A ruha anyagát cafatokra szabdalták. – Mi történt a ruhájával? Pitrij, Sigrud és a páncélterem őre benéznek az ajtón. – Parancsol? – kérdi a biztonsági őr. Mivel a követségnek nincsen temetkezési részlege, dr. Efrem Pangyüi földi hamvvedrét a páncélteremben helyezték el, tábori ágyra fektetve, mint valami értékes családi ereklyét, amit nem vihetnek haza a gyászoló rokonok, amíg a hivatalos szervek el nem intézik a papírmunkát. Voltaképpen valami ilyesmiről van szó, gondolja Shara. – Nézze meg a ruháját! – mutatja Shara. – Mindenhol feltépték a varrást és a mandzsettákat. Még a nadrágja hajtókáját is. Végig felhasogatták a ruháját. – Mire céloz ezzel? – A holttest már ilyen állapotban volt, amikor a követség átvette? A biztonsági őr vonakodva sandít a hullára. – Nekünk semmi közünk ehhez. – Akkor kinek a műve? A bulikovi rendőrségé? – Akár. Sajnálom, asszonyom. Nem tudok erre mit mondani. Shara nem zökken ki a nyugalmából. Nem először fut bele természetesen hasonló dologba. Sőt, ami azt illeti, alkalmasint ő is ollót szokott ragadni: minél több ruhadarabot hord az ember – zsebekkel, szegélyekkel, hajtókákkal –, annál több helyre lehet szupertitkos dokumentumokat rejteni. Felmerül a kérdés, tanakodik Shara, miből gondolták, hogy egy diplomáciai feladatot teljesítő történésznek van valami rejtegetnivalója. – Most elmehet – utasítja Shara a biztonsági őrt. – Tessék? – Távozhat! – Izé… Nem hagyhatom magára a páncélteremben, asszonyom… Shara a szemébe néz. Talán az utazás okozta fáradtság teszi, vagy a gyász ült ki arcára, netán a vérében van a parancsolás, melyet több nemzedéknyi felmenőjétől örökölt – akárhogy is, a biztonsági őr köhint
egyet, megvakarja a fejét, és más elfoglaltságot keres magának az előcsarnokban. Pitrij megindul az őr nyomában, Shara azonban utána szól. – Várjon, Pitrij! Kérem, maradjon! – Biztos? – Biztos. Szeretném igénybe venni egy követségi alkalmazott tudását, még ha korlátozottak is az értesülései. – Sigrudhoz fordul. – Mi a véleményed? Sigrud a töpörödött test fölé hajol. Gondosan szemügyre veszi a professzor koponyáját, akár egy hamisítás nyomait kereső festőművész. Végül lefejti az egyik fityegő húscafatot, és megvizsgálja alatta a csontokon lévő bemélyedéseket, amitől Pitrijnek felkavarodik a gyomra. – Szerszámmal csinálták – jelenti ki Sigrud. – Talán csavarkulccsal. Fogazott tárgy volt. – Egész biztos? Sigrud bólint. – Tehát nincs semmi használható nyom? Az óriási vállat von. Talán igen, talán nem. – Az első ütést szemből mérték rá. – A professzor bal szemöldökének helyére mutat. – Itt mélyek a zúzódások. Máshol… felszíni sebek. Bármilyen szerszám lehetett, gondolja Shara. Bármilyen fegyver. Bárki megölhette. Shara nem bírja levenni a szemét a holttestről. Aznap este immár másodszor figyelmezteti magát: Ne törődj a körítéssel! Csakhogy ez az emberi roncs egykor a példaképe volt, az ő keze, az ő nyaka, az ő inge, az ő nyakkendője… csupa ismerős forma. Hogyan söpörhetné félre mindezt körítés címszó alatt? Egy pillanat! Nyakkendő? – Ide hallgasson, Pitrij… sokszor találkozott a professzorral a városban? – teszi fel a kérdést. – Ööö… nem mondanám. – Egyszer sem látta? – Jó, hát, ha az a kérdés, hogy láttam-e: persze. De nem voltunk barátok. – Nem emlékszik véletlenül – forszírozza Shara halkan –, hogy viselt-e nyakkendőt? – Nem tudom, asszonyom. Shara a holttesthez hajol, és kirángatja a nyakbavalót a gallér alól. Piros és tejfehér csíkok, minőségi selyem. Északi szokás, amit nemrég vehetett fel. – Az az Efrem Pangyüi, akit én ismerek – meséli Shara –, mindig sálat hordott. Tudtommal rendkívül szofisztikáit külsőt kölcsönöznek a tudósoknak a sálak – általában a narancssárga, a rózsaszín vagy a vörös színűeket részesítik előnyben. Az iskolai színeket. Viszont emlékeim szerint egyszer sem láttam nyakkendőben. Mennyit tud a nyakkendőkről, Pitrij? – Hát, egy keveset. Nagy divat mifelénk. – Bizony. Odahaza viszont egyáltalán nem terjedt el. Nem gondolja továbbá, hogy ez a nyakkendő szokatlanul finom szövésű anyagból készült? – Úgy fordítja, hogy Pitrij is lássa. – Minőségi darab… és hajszálvékony, nem igaz? – Fú! Ha maga mondja… Shara, egy pillanatra sem véve le a szemét a nyakkendőről, kinyújtja a tenyerét Sigrud felé. – Kérek egy kést! A nagy mélák kezében egyből megvillan egy fémesen csillogó, keskeny penge. Átadja Sharának a szikét, vagy micsodát. A nő feljebb tolja az orrnyergén a szemüveget, és a holttest fölé görnyed. A rothadás enyhe bűze kipárolog a néhai professzor inge alól. Shara próbál tudomást sem venni róla – egy újabb bosszantó körülmény a sok közül. Közelről megvizsgálja a selyem nyakkendő fehér sávjait. Nem, biztos nem a fehér részeknél csinálta,
gondolja. Könnyen szemet szúrna… Ekkor észrevesz néhány szál egészen vékony cérnát, melyet száliránnyal szemben öltögettek a nyakkendőbe. Shara egyenként kicsippenti őket a szikéjével, és arra lesz figyelmes, hogy a varrás egy kis ablakot nyit a nyakkendő belsejébe, olyasmit, mintha zsebe lenne… A zsebben fehér szövetcsík lapul. Nem a nyakkendő bélése, hanem valami más. Shara kihúzza, és feltartja a fénybe. A fehér szövet egyik oldalán szénnel körmölt szöveg olvasható… kódolt üzenet. – Fel sem merült volna bennük, hogy belenézzenek a nyakkendőbe – suttogja. – Főleg egy ilyen minőségi darabba. Sosem nézték volna ki egy szajpúriból, ugyebár. A professzor pedig éppen erre bazírozott. Pitrij a kibelezett nyakkendőre bámul. – Hol tanulta ezt a trükköt? Shara visszaadja a szikét Sigrudnak. – Nagyon jó kérdés – mondja. * * * * A hajnali fénysugarak beszüremkednek a dolgozószobája ablakán, végigkúsznak az üres asztalon és a szőnyegen, melyen még ott éktelenkednek a kihajíttatott bútorok nyomai. Shara az ablakhoz sétál. Milyen furcsa! A városfalaknak elvileg le kéne árnyékolniuk az egész várost, csak olyankor engedve be némi fényt, amikor a nap delelőre hág, Shara mégis tisztán látja, amint kibukkan a látóhatáron a nap keskeny karéja… vagyis inkább látni véli. Talán közelebb áll a valósághoz, ha úgy fogalmaz, hogy az a benyomása, mintha felkelne a nap, a valódi égitest azonban rejtve marad előtte. Hogy is hívták azt az ürgét, aki erről a jelenségről írt? – töpreng Shara. Ingerülten csettintget az ujjával, amíg eszébe nem jut a neve. – Vocsek! – mondja ki hangosan. – Anton Vocsek! Na, csak meglett! – A Bulikovi Egyetemen tanított. Évtizedekkel korábban kidolgozott egy elméletet, miszerint abból, hogy a fény csodája – Bulikov egyik legősibb és leghíresebb természetfeletti sajátossága – változatlanul jelen van, egyenesen következik, hogy egy vagy több régi istenség valamilyen formában szintén tovább él. A rendeletek nyílt megsértése következtében azonnal el kellett rejtőznie a nyilvánosság elől, mindazonáltal a kontinentális lakosság nem rajongott az elméletért: ha egyszer valamelyik istenség életben maradt, akkor hol a fenében bujkál, és miért nem segít a népének? Ez a nagy bökkenő a csodatételekkel, idézi fel Shara Efrem szavait. Rém prózaiak! Az a hatásuk, ami a nevükben szerepel. Mintha csak tegnap lett volna, hogy Shara utoljára beszélt a professzorral, holott valójában több mint egy éve nem találkoztak. Akkor érkezett ugyanis Efrem Pangyüi a Kontinensre, és Sharára hárult a feladat, hogy beavassa a professzort a kémkedés rejtelmeibe. Csak a szakma legalapvetőbb fortélyait tanította meg neki: kiszöktetés, elkerülő manőverek, a bürokrácia kiterjedt útvesztőjében való eligazodás, valamint – noha Shara kötve hitte, hogy a professzornak valaha szüksége lesz rá – titkos postaládák létesítése. Jobb félni, mint megijedni alapon – elvégre egy szajpúri úgysem lehet sehol teljes biztonságban a Kontinens területén. Az aktív kontinentális hírszerző ügynökök közül messze Sharának volt a legtöbb tapasztalata, és mint ilyen, nevetségesen túlképzettnek számított bébicsősz feladatok ellátásához, amit normális esetben minden ügynök rangon alulinak gondolt volna. Shara azonban kiharcolta, hogy ő kapja a megbízatást, mert nem volt még egy szajpúri, akit annyira tisztelt és nagyra becsült volna, mint Efrem Pangyüit, a reformer előadót és magasztalt történészt. Ő volt az az ember, aki egymaga átformálta Szajpúrnak a saját múltjáról alkotott képét, aki feltámasztotta halottaiból a komplett szajpúri igazságszolgáltatási rendszert. Ő ragadta ki a bárók kezéből a szajpúri iskolákat, és teremtette meg a közoktatás alapjait a nyomornegyedekben.
Végtelenül furcsa volt, hogy ez a nagy formátumú személyiség ott ül vele szemben Ahanasztánban az asztal túloldalán, és birkatürelemmel bólogat, miközben Shara – ügyelve, hogy hangjából ne halljon ki túlságosan a rajongás – magyarázza neki, hogy amikor a bulikovi határőrök elkérik a papírjait, akkor valójában húsz drékeles bankjegyeket várnak. Határozottan szürreális élmény volt, de a világ minden kincséért sem cserélte volna el. Búcsúzáskor Shara eltűnődött, vajon viszontlátja-e még valaha. Aztán jött az előző este, amikor elcsípett egy táviratot az asztalán a professzor haláláról. Még hogy haláláról! Brutális meggyilkolásáról! Már ez a hír is sokként hatott rá. Erre most titkos üzeneteket talál a professzor öltözékébe varrva, márpedig efféle mesterfogásokat aligha tanított neki. Ezek után kezdek kételkedni benne – tanakodik hogy történeti kutatásokat jött-e végezni a városba… Shara a szemét dörgöli. A dereka elgémberedett a vonatúton. Ránéz az órájára, és számolgatni kezd. Szajpúrban mindjárt reggel nyolcat üt az óra. A háta közepére sem kívánja azt, amire készül – kimerült, remeg a lába a fáradtságtól –, de muszáj mihamarabb túlesnie rajta, mert különben később issza meg a levét. Az egyszerű figyelmetlenségből eredő tévedéseket – mondjuk, hogy elfelejt jelentést tenni egy bulikovi sétáról – veszélyesen könnyű árulásnak bélyegezni. Shara kiles új irodája ajtaján, hogy meggyőződjön róla, nincs-e valaki odakint. Utána beteszi az ajtót, és kulcsra zárja. Az ablakhoz vonul, becsukja a külső zsalugátert (micsoda megkönnyebbülés – lassan az idegeire ment, hogy érzékeli ugyan a napot a falon túl, de látni nem látja), majd a helyére csúsztatja az ablakot. Szipog, az ujjait ropogtatja, aztán megnyalja a mutatóujja végét, és írni kezd a felső ablaktáblára. Shara gyakran kényszerül törvénybe ütköző dolgokat cselekedni a szakmájában. Egy dolog persze megszegni azoknak az országoknak a törvényeit, amelyek ellen tudatos aknamunkát folytat az ember. Ő azonban most olyasmire készül, ami más lapra tartozik; olyasmire, amit Szajpúr-szerte szörnyű rettegés övez, amit a Kontinensen – ott, ahol szárba szökkent – tűzzel-vassal üldöznek, szabályoznak és felügyelnek… Shara itt és most, Trúnyi elnök irodájában, arra készül, hogy csodát tegyen. Mint mindig, most is alig észrevehető változás áll be: enyhe fuvallat támad, hűvös légáramlat cirógatja Shara bőrét, mintha valaki résnyire nyitott volna valahol egy ajtót. Írás közben olyan érzése támad, mintha az ujjbegye az üveg felületébe nyomódna, egyre puhábban, míg végül úgy siklik rajta, mintha vízre írna… Az üveg átalakul: elhomályosul, dér lepi be. A zúzmara kisvártatva visszahúzódik, csakhogy az ablak helyén, aminek elvileg a kilátást takaró zsalugáterre kellene néznie, hézag nyílik a falban, és a túloldalon kirajzolódik egy dolgozószoba, benne egy széles tíkfa asztal, az asztalnál pedig egy magas, csinos nő éppen egy vastag dossziét lapozgat. Bizarr érzés szó szerint megváltoztatni a világot – csodálkozik el ismét Shara. Pedig szeretné hinni, hogy felül tud emelkedni az efféle olcsó szentimentalizmuson, még ha zavarja is, hogy Szajpúr magas technológiai fejlettsége ellenére ugyancsak le van maradva a természetfeletti fortélyokhoz képest. Olvosz, az istennő eredetileg több száz éve – bár talán van az több ezer is – teremtette ezt a fortélyt, külön azért, hogy egybefagyott tó tükörjegébe nézve felvehesse a kapcsolatot valakivel egy másik, általa választott, mérföldekre lévő befagyott tavon keresztül. Shara mindig is furcsállta, hogy üveggel is működik a csoda: az általánosan elfogadott elmélet szerint hatóköre egy véletlen egybeesés folytán terjed ki az üvegre is, mivel a régi kontinentális nyelvben az „üveg” és a „jég” szavak nagyon hasonlítanak egymásra. Ugyanakkor az istennő előszeretettel használt üveget más különös célokra – például különböző tárgyakat vagy akár embereket ejtett csapdába hajszálvékony üvegszilánkokban, akár a kristály a napsugarakat. Az ablakon túli nő felpillant. Shara szokatlan szögből tekint rá, mintha egy kukucskálón keresztül szem-
lélné. Holott tudja, hogy az üveg másik oldalán csupán a követség ablakának zsalugátere választja el a hatvan méteres mélységtől. A képek és a hangok becsapják az érzékszerveit: valahol Ghaladeshben, a Nyugati-tenger szajpúri partján, beszélgetőpartnere dolgozószobájának valamelyik tükröződő felületén alakot ölt Shara, ahogy Trúnyi irodájából kandikál át. A nő arcán rémület tükröződik, szája mozogni kezd. A tátogást halk, vékony hang kíséri, mintha egy lefolyócsőből visszhangozna. – Ó! Hát te vagy az. – Valaki másra számítottál? – kérdi Shara. – Nem. Gondoltam, hogy jelentkezni fogsz, de meglepett, hogy a forró dróton hívsz. – Még a torzításon keresztül is átjön, hogy a nőnek mélyen búgó, rekedtes hangja van: egy igazi láncdohányosé. – Szeretnéd, ha máskor nem a forró dróton keresnélek? – Szinte soha nem a rendeltetésüknek megfelelően használod a tőlem kapott eszközöket – sóhajtja a nő, majd feláll, és a tükörhöz sétál. – Igazad van, éppenséggel nincs… vészhelyzet – ismeri be Shara. – Csak tudatni akartam, hogy… műveletet indítottam Bulikovban. Az ablakon tükröződő nő elmosolyodik. Érett kora ellenére is feltűnően vonzó jelenség: hollófekete haja sűrű fürtökben omlik a vállára, csupán a homlokánál csavarodik őszbe; noha abba a korba lépett, amikor a nők többségének már nem az alakjuk megőrzése az elsődleges szempont, ő maga még mindig domború idomokkal rendelkezik – Shara nem is álmodhat róla, hogy egyszer ilyen csinos lesz. Szent meggyőződése ugyanakkor, hogy Vinya néni vonzereje elsősorban nem a szépségéből fakad, hanem a tekintetéből, tágra nyílt, távol ülő, mogyoróbarna szeméből. Mintha Vinya néni mindig némi nosztalgiával gondolna vissza hosszú, eseménydús életére, amiért a legtöbben ölni tudnának. – Még ha művelet lenne – korholja Vinya. – De te egy szabályos diplomáciai küldetésbe fogtál bele. Shara magában nagyot sóhajt. – Miből jöttél rá? – A Thivani-féle személyazonosságból – feleli Vinya. – Évekig ültél rajta. Ritkán kerüli el a figyelmemet, amikor… hogy is fogalmazzak… valaki elsétál a svédasztal mellett, és a ruhaujjába rejt egy-két kétszersültet. Aztán aznap este, amikor befut hozzánk szegény Efrem halálhíre, váratlanul aktiválják a Thivani nevet… Ez pedig csak egyet jelenthet, nem igaz? Hibát követtem el, gondolja Shara. Nem lett volna szabad ilyen fáradtan akcióba lépnem. – Mi ütött beléd, Shara? – kérdi Vinya kedvesen. – Tudod, hogy soha nem hagytam volna jóvá a tervet. – De miért nem? A szomszédban voltam, és én vagyok a legalkalmasabb ügynök a feladatra. – Nem te vagy a legalkalmasabb, mivel személyes kapcsolatban álltái Efremmel. Máshol több hasznodat vesszük. És először kérelmet kellett volna benyújtanod. – Nézd csak meg a postádat! – javasolja Shara. Vinya arca egy pillanatra elfelhősödik. Odamegy az ajtó levélnyílásához, átbogarássza a halomban álló leveleket, és előhúz egy kisméretű lapot. – Négy órája jött – állapítja meg. – Pont időben. – Pont – helyesel Shara. – Szóval. Végigjártam a hivatalos köröket. Nem szegtem meg semmilyen szabályt. Én vagyok a rangidős ügynök. Egyben a téma szakértője. Nálam jobban senki nem ismeri Bulikov történelmét. – Milyen igaz! – mondja Vinya. Visszaballag a tükör elé. – Te vagy a Kontinens történetének legtapasztaltabb ügynöke. Most, hogy Efrem meghalt, nincs még egy ember a világon, aki nálad behatóbban ismerné a halott isteneiket. Shara elfordítja a fejét.
– Én… ne haragudj – szabadkozik Vinya. – Ez nem volt szép tőlem. Értsd meg… néha elég nehezemre esik úton-útfélen együttérzést tanúsítanom mindenki iránt, beleértve a jelenlegi ügyet is. – Tudom – mondja Shara. Vinya nénit szűk hét éve nevezték ki külügyminiszternek. Már előtte is ő volt ott a főmufti, valamilyen úton-módon minden döntést rajta keresztül hoztak meg; egy idő után egyszerűbb volt hivatalossá tenni a dolgot. Az előléptetése óta eltelt időszakban a minisztérium kiterjesztette a hatáskörét, s egyúttal átjárhatóvá tette a határokat más szektorokkal: beleszól a kereskedelembe, az iparba, a pártpolitikába és a környezetgazdálkodásba. Újabban valahányszor Shara közel merészkedik Szajpúrhoz – amire elég ritkán kerül sor –, olyan hírek jutnak el a fülébe, hogy a rossz nyelvek szerint Vinya Komajd, a kiváló Komajd család mátriárkája, Ghaladesh egyik vezető nagykutyája kinézte magának az egy szinttel följebb lévő bársonyszéket: miniszterelnök akar lenni. A gondolat egyrészt szorongással tölti el Sharát, másrészt izgatott lesz tőle: ha a nagynénje fogja betölteni Szajpúr – sőt, az egész világ – legfontosabb tisztségét, akkor talán végre-valahára ő is hazatérhet… de vajon mi fogadja majd otthon? – Más lenne, ha nem te tanítottad volna be Efremet – szólal meg Vinya –, ha nem jelentkeztél volna önként, hogy próbára tedd a képességeit, ha nem töltöttél volna el vele annyi időt… akkor nyilván egy percig sem vonakodnék bevetni téged, egyetlenem. De a tartótisztek soha nem adhatnak válaszlépést az ügynökeik halálára. Tudod jól. – Nem voltam a tartótisztje. Én csak kiképeztem. – Rendben. De ismerd el, hogy hajlamos vagy ész nélkül fejest ugrani a kútba, személyes érintettség esetén meg aztán pláne! Shara bosszúsan fújtat. – Nem hiszem el, hogy még mindig ezen megy a vita. – Te könnyen beszélsz, nem vagy itt, nem kell hallgatnod. Nekem muszáj. Politikai körökben rendre előhozakodnak vele, amikor a költségvetés bővítését kérem. – Tizenhét éve történt! – Lehet, hogy a szavazóknak rövid az emlékezete, de a politikusok nem felejtenek. – Okoztam-e valaha a hazámtól távol akár csak egy szemernyi botrányt is? Ismersz engem, nénikém. Értem a dolgom. – Való igaz. Nem tagadom, hogy megkönnyíted a munkámat, kedvesem. – Vinya felsóhajt, és a gondolataiba merül. Shara rezzenéstelen, zárkózott arcot erőltet magára, miközben villámgyorsan kiértékeli az elmúlt öt percet. A beszélgetés egyáltalán nem a várakozásainak megfelelően alakult: kategorikus visszautasításra számított a nagynénjétől, és mostanra világossá vált a számára, hogy egy roppant veszélyes műveletbe csöppent, melynek szálai messzire vezetnek, illetve amibe a jelek szerint Pangyüi is nyakig belekeveredett. Ehhez képest Vinya néni egyelőre úgy kezeli a helyzetet, mintha Pangyüi csak egy átlagos történész lett volna diplomáciai kiküldetésen. Vagy nem tud tehát semmit, vagy el akarja titkolni előlem, amit tud, vonta le a következtetést Shara. Így hát várakozó álláspontra helyezkedik. Tapasztalata szerint a türelem – és figyelem – rózsát terem, és a titkok előbb-utóbb úgyis napvilágra kerülnek, bármennyi energiát fordít is az ellenség a leplezésükre. És hát, persze, Vinya a nénje, azonban a parancsnokok és az alattuk szolgáló ügynökök kapcsolatának természetes velejárója némi ellenségeskedés. – Ha így, hát így – szólal meg Vinya. – Akkor viszont jelentést kérek! Milyen a helyzet odaát? Érdekes… – gondolja Shara. – Aggasztó. A nép forrong. Trúnyi elnök enyhén szólva nem a legjobb képességei szerint igazgatta a követséget.
– Trúnyi… Te jó ég, ki is ment a fejemből, hogy Bulikovban dugtuk el a vadbarmot. Ugye nincsenek körülötte fiatal csitrik? Shara a teahordó lányra gondol. – Csak egy lány. – Várandós volt? – Nem láttam rajta. – Huh. Ki a kicsit nem becsüli… – Mit gondolsz Mulagheshről, a poliszkormányzóról? – Igencsak… lazára veszi a gyeplőt Bulikovon. De összességében véve betartatja a rendeleteket. – Számíthatok rá? – Nagy valószínűséggel. Veterán obsitos, már a felkelések során is harcolt. Szívós alkat, de az ő fajtájával mindig meg szoktad találni a hangot. Ugorjunk! Tájékoztass a professzorról. – Az információk gyűjtése folyamatban van – feleli Shara. Üres, közhelyes, szolgálatkész válasz. – És mihez kezdesz, ha megtalálod a gyilkosát és megtudod az indítékait? – faggatja Vinya. – Felmérem a helyzetet, és eldöntőm, veszélyt jelent-e Szajpúrra. – Ezek szerint a bosszú meg sem fordult a fejedben? – A bosszúvágy csak kölönc, hiszen az egész világ szeme rám tapad – vágja rá Shara. – Körültekintően kell eljárnunk az ügyben, vérontás nélkül. Mindössze a hazám meghosszabbítása vagyok, mezei eszköz, mint mindig. – Mellőzzük a fellengzős szólamokat! – húzza a száját Vinya. – Nem tudom, van-e, aki még beveszi ezt. – Vinya tanakodva elfordul. – Mondok én valamit, Shara. Csak hogy lásd, kivel van dolgod. Kapsz tőlem egy hetet – de ez a végső határidő! Shara felháborodva mered a nagynénjére. – Egy hét?! – Igen. Egy heted van, hogy a végére járj, történik-e bármi odaát, ami számot tarthat Szajpúr érdeklődésére. Mert hiszen, valljuk be, kedvesem, hogy Bulikov minden egyes lakosa a pórul járt professzor halálát kívánta. Akár egy gondnok is meggyilkolhatta. Úgyhogy adok neked egy hetet, és ha utána nem tudod meggyőző érvekkel bizonyítani, hogy nyomós indokkal tartózkodsz a városban, akkor kivonlak onnan, és küldök valaki mást a szükséges eljárások lebonyolítására. Nem fogom jelentéktelen ügyekre elpazarolni a tehetségedet, drágám… a külügyminisztérium sokkal fontosabb feladatokat is rád bízhat. – Egy hét… – Sharának egy pillanatra megfordul a fejében, ne avassa-e be Vinyát a nyakkendőbe rejtett üzenet megtalálásába, de végül arra jut, hogy nagyobb baja származhat belőle, mint amennyi előnnyel járhat. – Az előbb még nem azzal hetvenkedtél, hogy te vagy a környék legjobb ügynöke? Mert nekem úgy hangzott, mintha elég volna egyszer teleszívnod a tüdődet, majd kifújnod a levegőt, és menten összeomlana a kártyavár. – Vinya a hópelyhekként lehulló kártyalapokat utánozva meglebegteti az ujjait. – Ha ennyire tettre kész vagy, szívecském, akkor órák alatt véghezviszed a nagy tettet. Shara ingerülten megigazítja a szemüvegét. – Jól van. – Remek. Mindenképp tájékoztass a fejleményekről! És hálás lennék, ha szólnál a testőrödnek, hogy legalább egy-két napig ne tekerje ki senkinek a nyakát. – Nem ígérhetek semmit. – Tudom. Gondoltam, egy próbát megér. – Ha egy hét alatt elsimítok minden konfliktust – mondja Shara –, ha ezúttal tényleg megcselekszem a lehetetlent, akkor van esélyem arra…
– Mire? – Hogy áthelyezel? – Hogy áthelyezlek? – Igen. Hogy hazatérhetek-e Ghaladeshbe. – Vinya üres tekintetét látva hozzáteszi: – Múltkor beszéltünk róla. – Ó! – kerekedik el Vinya szeme. – Tényleg. Igazad van, tényleg szóba került… Ne tegyél úgy, mintha nem emlékeznél rá, komorul el Shara. És nemcsak a múltkor beszéltünk róla, hanem azelőtt is. Meg azelőtt. Meg azelőtt. – Fura, te vagy az egyetlen hírszerzőm, aki teljes őszinteséggel irodai munkára vágyik a központban – mondja Vinya. – Azt hittem, imádni fogod a Kontinenst, hiszen a tanulóéveid alatt egész végig a történetét tanulmányoztad. – Tizenhat éve járom a világot – feleli Shara halkan. – Távol a hazámtól. – Shara… – Vinya kényszeredetten mosolyog. – Tudod, hogy te vagy az első számú kontinentális ügynököm. Nálad senki sem tud többet az istenségekről… arról nem beszélve, hogy Ghaladeshben senki még csak nem is sejti, hogy a természetfeletti jelenségek nyomokban, bizonyos mértékben fel-felütik a fejüket a Kontinensen. Hányszor kell még végighallgatnom ezt a szónoklatot, gondolja Shara. – A külügyminisztérium hivatalos álláspontja szerint szigorúan tilos nyilvánosságra hozni a természetfeletti továbbélését, még ha elenyésző mértékű is. A szajpúriak szeretnének megmaradni abban a tudatban, hogy mindez már a múlté… hogy a természetfeletti végérvényesen eltűnt az istenekkel együtt. Sosem tudhatják meg, hogy a csodák némelyike még működik a Kontinensen… azt meg végképp nem, hogy egy-két természetfeletti lény életben maradt. Bár a csatlósoddal remek tisztogató munkát végeztek. Shara nem teszi szóvá, hogy a nagynénjének halvány gőze sincs, miről beszél. – Amíg maguk az istenségek a múlt ködébe vésznek – folytatja Vinya –, és hál’ istennek, nincs róla tudomásunk, hogy bármelyikük előkerült volna, addig semmi okunk olyasmivel ijesztgetni a nagyérdeműt, amiről amúgy sem akarnak hallani. Shara levonja a nyilvánvaló következtetést. – Vagyis, mivel egy csomó olyan dolognak voltam a szemtanúja, aminek a létezése nem tudódhat ki, nem térhetek haza. – Ha hazatérnél, alapos kihallgatásnak vetnének alá, mert az vagy, aki. És ugyebár olyan információk birtokában vagy, amelyekről senki másnak nem szabad értesülnie… Shara szorosan lehunyja a szemét. – Légy türelemmel, szívem! – kéri Vinya. – Megteszek minden tőlem telhetőt. Egyre nagyobb befolyással bírok a vezetőségre. Csak idő kérdése, és meggyőzöm őket az ügyben. – A magamfajta terepügynökök arra teszik fel az életüket, hogy megvédjék az otthonukat – válaszolja Shara halkan. – A gond csak az, hogy néha bizony haza kell látogatnunk, mert különben elfelejtjük, miért is harcolunk. Vinya gúnyosan felhorkant. – Ez az érzelgősség nem áll jól neked. A Komajd-dinasztia tagja vagy, húgocskám. A szüleidre ütöttél – a szüleidre és rám. Hazafi vagy… oppardon, honleány! Szajpúr vére folyik az ereidben. Temérdek embert láttam meghalni, kívánkozik ki Sharából. És még több ember halálos ítéletét írtam alá. Egyáltalán nem hasonlítok a szüleimre. Többé már nem. Vinya elmosolyodik, szeme fényesen csillog. – Vigyázz magadra, egyetlenem! A történelem felhője vészterhesen ereszkedik Bulikovra. A helyedben én nyitva tartanám a szemem… ha másért nem, mert egyenes ági leszármazottja vagy annak a férfinak, aki
megdöntötte a Kontinens uralmát. – Azzal kinyújtja a kezét, végighúzza az üvegen két ujját, és szertefoszlik.
A külügyminisztériumnak kötelessége szabályozni a szabályozhatatlant. Viszont csak azért, mert valami lehetetlen, még nem jelenti azt, hogy Szajpúr népe ne számíthatna a bekövetkeztére: végtére is, a háború előtt nap mint nap, alkonyaitól pirkadatig csupa képtelenség történt a Kontinensen, nemde? Vagy tán nem ez az oka, hogy Szajpúrban… sőt mi több, az egész világon éjszakánként álmatlanul hánykolódnak az emberek? Anta Dúnidzsesh miniszterelnök levele Vinya Komajd miniszter asszonyhoz (1712)
A MEGNEVEZHETETLENEK A Bulikovi Egyetem szélesen terpeszkedő, több szárnyból álló épületegyüttes, kőből emelt, udvarokkal és roppant falak mögé rejtett folyosókkal tagolt, sűrű labirintus a város nyugati felén. Az egyetem téglafalain beázás nyomai éktelenkednek, és foltokban üt ki rajtuk a penész; a padlók és a járdák simára koptak, mintha évekig taposták volna őket a cipőtalpak; a vaskos, dagadozó kémények, melyek inkább emlékeztetnek méhkasra, semmint gyakorlati funkcióval bíró épületrészekre, több száz éve letűnt stílust képviselnek. Azt azonban még Sharának is el kell ismernie az egyetemre érkezve, hogy elsőrangú vízvezeték-hálózatot építettek ki a létesítményben. Nem sokat látni belőle, akárcsak a többi épületnél: a fővezeték elosztóhelyeit, szórófejeket a mennyezeten meg a szokásos csapokat és mosdókat. A szeme elé kerülő elemek azonban elég modern technológiára utalnak. Shara megpróbálja elrejteni a mosolyát, mert pontosan tudja, hogy a látszat csal, és az ódon kinézetű egyetem valójában alig húsz éve épült. – Melyik szárnyon is járunk most éppen? – kérdezi. – A nyelvészeti szárnyon – válaszolja Nyigyajin. – Bár a fakultás a „kamra” megnevezést részesíti előnyben. Shara enyhén megütközik a határozott rendreutasításon. Egyre inkább az a meggyőződése, hogy Nyigyajin nem sokban különbözik egy átlagos követségi tisztviselőtől – nevezetesen, dölyfös, lekezelő és fontoskodó kis mitugrász. Ugyanakkor a követség közönségkapcsolatokért felelős munkatársaként hivatalból az ő feladata elintézni, hogy a külföldi nagykövetek és diplomaták bebocsátást nyerjenek a fontosabb helyekre… mint például az egyetemre. – Jó hosszú kamra – tekint körbe Pitrij. – Jobbára csak egy folyosó. – A „kamra” kifejezés szimbolikus jelentést hordoz – oktatja ki Nyigyajin. – Na és mit jelent? Nyigyajin, aki szemlátomást nem számított rá, hogy efféle kérdésekkel bombázzák, gyorsan berekeszti a témát: – Nem hiszem, hogy bármi köze lenne a nyomozáshoz. Ez most lényegtelen. Lépteik visszhangot vernek a kőburkolaton. Az egyetem kihaltnak tűnik dr. Pangyüi halála után. Shara maga sem tudja, miért – talán a kék lámpák (gázlámpák, helyesbít magában) vetnek szabálytalan fényeket a téglafalakra –, de az az érzése támad, hogy egy szerves, lélegző organizmus lüktet körülötte, mintha egy rovar kaptárában vagy egy gigászi élőlény bendőjében járkálna. Alighanem éppen ezt a hatást kívánták elérni a tervezőmérnökök, gondolja Shara. Kíváncsi lenne, vajon Efrem szerette-e az egyetemet. Korábban megnézte a professzor követségi szállását, és nem érték meglepetések: a szobák spártai módon voltak berendezve, semmi flinc-flanc, semmi jellegzetes dekoráció. Efrem a munkájának élt, főleg olyankor, amikor ilyen izgalmas kihívásnak veselkedhetett neki, egy túlzás nélkül történelmi jelentőségű helyen. Kétség sem férhetett hozzá, hogy az egyetemi irodája egyik asztalfiókjában százával lapultak a professzor által készített szénrajzok az egyetem párkányairól, kapuiról és minden valószínűség szerint tucatnyi kilincséről, mivel Efrem világéletében lenyűgözőnek tartotta, mi mindent csinálnak az emberek a kezükkel. Egyszer így magyarázta meg Sharának fétisét: „Az ember tapintás útján érintkezik az őt körülvevő világgal. Lehet, hogy a szem a lélek tükre, viszont a tudatalatti, minden viselkedés gyökere, a kezünkön keresztül nyilvánul meg. Hogy mi rejlik a szívünk mélyén, az a tenyerünkből ismerszik meg.” Talán igaza volt. Elvégre Efrem folyton megérintett mindent, valahányszor új felfedezést tett: végigsimított egy asztallapon, megtapogatta a falakat, a talajt morzsolgatta, lédús gyümölcsöket cirógatott… Efrem Pangyüi sosem tudott betelni a világgal, ki volt éhezve az ingerekre. – Ezek után végképp kíváncsivá tett – jegyzi meg Pitrij.
– Ez most lényegtelen – hajtogatja Nyigyajin. – Fogadjunk, hogy gőze sincs! – véli Pitrij. – Kikérem magamnak! – csattan fel Nyigyajin. – Pusztán nincsenek előttem a megfelelő források, és nem óhajtok téves információkat közölni. – Süket duma! – morogja Pitrij. Sigrud halkan szuszog, ami nála egyet jelent a hisztérikus kirohanással. Shara krákogva vonja magára a figyelmet. – Az egyetem azért van hat kamrára osztva – fejti ki –, mert a Kontinens lakói a világot szív alakban képzelték el, melynek hat kamrája van, mind a hat kamrában egy-egy istenséggel. Az áramlás, amely az istenségek között létrejön, magának a világnak a vérkeringése; ez teremti meg az idő múlását, a sors szövését, az események menetét. Az egyetem ennek a kapcsolatrendszernek a kicsinyített mása. Aki e falak közt tanul, az a világmindenség megértését tűzi ki célul. Legalábbis ezt sugallta az épület tervrajza. – Komolyan? – csodálkozik Pitrij. – Bizony – feleli Shara. – Csakhogy mi most nem a régi egyetemen vagyunk. Az eredeti épület megsemmisült a háború során. – Mármint a Villanást követően – kotyog közbe Nyigyajin. – Akkor tűnt el, amikor Bulikov nagy része. Nem igaz? Shara elereszti a füle mellett. – Az egyetemet háború előtti rajzok és műalkotások alapján építették újjá. Bulikov ragaszkodott hozzá, hogy hajszálpontosan úgy nézzen ki, mint annak előtte; a torzóban maradt épületromok tetemes részét elbontották csak azért, hogy ténylegesen ősi kövekből húzhassák fel a régi-új egyetem épületét. Autentikusan akarták rekonstruálni… – Ekkor finoman megpöccinti az egyik gázlámpát. – Vagy legalábbis a lehetőségekhez képest minél autentikusabban, bizonyos modern kényelmi szolgáltatásokkal ötvözve. – Honnan tud maga ennyit erről? – kérdi Pitrij. Shara megigazítja a szemüvegét. – Milyen kurzusokat tartanak az egyetemen? – vált témát. – Hát, izé, manapság elsősorban közgazdaságtant – válaszolja Nyigyajin. – Kereskedelmet. Meg általános készségfejlesztést munkavállalóknak. Legfőképp azért, mert a polisz közös erőfeszítéssel meghatározó szereplő kívánt lenni a világgazdaság porondján. Többek közt ez is az Új Bulikovért mozgalom részét képezi, amit az utóbbi időben komoly támadások értek, mivel egyesek szemében felér egy modernizációs kísérlettel. Mondjuk, nem tévednek. A berzenkedő csoportok szórványos tüntetéseket szerveznek az egyetem környékén, viszonylag rendszeres időközönként. Egyrészt Új Bulikov ellen tüntettek, másrészt… nos… – Dr. Pangyüi személye ellen – fejezi be helyette Shara. – Igen. – Ha jól sejtem – nézegeti Pitrij szórakozottan az ajtókat –, történelmet senki nem taníthat. – Nem igazán – feleli Nyigyajin. – Azt a keveset, amit engedélyeznek, szigorú szabályokhoz kötik a Világi Rendeletek, amik egyébként is túlzottan korlátoznak mindent az egyetemen. Ezen kívül az oktatók rendre problémákba ütköznek a fizikai törvények és más természettudományos ismeretek tanításakor, mert errefelé hosszú-hosszú ideig a dolgok nem engedelmeskedtek a fizika törvényeinek. Bizonyos helyeken mindmáig áthágják azokat. Na igen, gondolja Shara. Hogyan tanítsunk empirikus tudományokat egy olyan helyen, ahol a felkelő nap minden reggel szembemegy a természet rendjével! Sigrud megtorpan. Kétszer a levegőbe szimatol, majd jobbra néz, az egyik ajtóra. Tipikus ajtó az egyetemen: tömör fából ácsolták, és vastag üvegablak van a közepébe ágyazva. Nincs benne semmi különle-
ges. – Dr. Pangyüi irodája? – mutatja Shara. – Igen – feleli Nyigyajin. – Honnan tudta… – Járt valaki odabent a rendőrségen kívül? – vág közbe a nő. – Nem hiszem. Shara a száját húzza. Régen rossz, hogy a rendőrök végigcsörtettek a szobában. – Nyigyajin, Pitrij! Lenne egy kérésem! Szeretném, ha körbejárnák az összes irodát és termet az egyetemnek ebben a kamrájában. Ki kell derítenünk, hányan tartózkodhattak a közelben az egyetem alkalmazottai közül, és milyen viszonyban voltak dr. Pangyüivel. – Biztos, hogy szükség van ekkora hacacáréra? – nyafogja Nyigyajin. Shara először jeges pillantást lövell feléje, majd meggondolja magát, és végül fagyponton innen marad. Nyigyajin hebegve folytatja. – Úgy értem, és ne vegye sértésnek, de hát… maga csak ideiglenesen rangidős diplomata – böki ki végül. – Tény és való – bólint Shara. Aztán elővesz egy kicsi, rózsaszín táviratot, és Nyigyajin kezébe nyomja. – Mint azonban láthatja, a poliszkormányzó parancsait teljesítem. Nyigyajin széthajtja a táviratot, és elolvassa a szöveget: THIVANI K-ATT ELŐZ VIZSG POLISZ HATÓSÁGOK TÁMOGASSÁK STOP GHS512 – Ó! – nyugtázza Nyigyajin. – Szigorúan csak az előzetes vizsgálatra vonatkozik – mondja Shara. – Viszont ki kellene használnunk, amíg még forróak a nyomok. Legalábbis ezt az utasítást kaptam. Vagy netán rosszul gondolom? – Nem – vágja rá Nyigyajin. – Teljesen igaza van. A férfi fogja Pitrijt, és nekivágnak a körútnak, sorban bekopogtatnak a szomszéd szobák ajtaján. Még hat méterre sem távolodnak, máris marni kezdik egymást. Ezzel ellesznek egy darabig, gondolja Shara. A kabátzsebébe mélyeszti a táviratot. Sejti, hogy még jól fog jönni később. Természetesen Mulaghesh poliszkormányzó nem küldött semmiféle táviratot. Már csak ezért sem árt, ha az ember barátokat szerez egy követség kommunikációs osztályán, bárhová vesse is a sors. – Nos tehát – mondja Shara. – Lássuk, miből élünk! * * * * Dr. Efrem Pangyüi irodájában térdig lehet gázolni a széttépett papírok tengerében. Az íróasztal zátonyra futott bárkaként emelkedik ki a megsárgult hullámok közül. Shara meggyújtja a gázlámpákat, és felméri a károkat: sok-sok rajzszög sorakozik a falra függesztett parafatáblán, és a tépett szélű papírfecnik még fel vannak tűzve rájuk. – A rendőrök leszakították az összeset – állapítja meg halkan. – Szavamra! A szűkös, áporodott levegőjű dolgozószoba méltatlan egy Pangyüi kaliberű szakemberhez. A szobának egyetlen ablaka van, de akár téglafal is húzódhatna a helyén, mert festett az üvege, és sötétség honol bent. – Szedjük össze a holmiját, és szállítmányozzuk vissza a követségre. – Sharának eszébe jut valami. – Ki vele: hányan követtek minket idefelé jövet? Sigrud feltartja két ujját. – Hivatásosak? – Kétlem.
– Hát Nyigyajin vagy Pitrij észrevették-e? Sigrud felvonja a szemöldökét. Szerinted? Shara elmosolyodik. – Nem megmondtam? Aki darázsfészekbe nyúl… Na de térjünk vissza az égetőbb kérdésekhez! – Körülnéz a szobában. – Mit gondolsz? Sigrud szipog, az orrát vakarja. – Nos. Valaki nyilván keresett valamit. De a jelekből ítélve nem találta meg. – Shara elégedetten biccent, mivel ő is ugyanezt gondolta. Sigrud szürke tekintete végigsiklik a papírhalmokon. – Ha csak egy konkrét dolgot keresnek, és megtalálták volna azt az egy valamit, akkor nem forgatták volna fel az egész szobát. Nem úgy tűnik, mintha bármit is félbehagytak volna. – Nagyszerű! Egy rugóra jár az agyunk. Felmerül tehát a kérdés: mit kerestek a rendőrök? A Pangyüi nyakkendőjébe rejtett üzenetet? Shara egyelőre tanácstalan, de egyre jobban erősödik benne a kétely, hogy Pangyüit tényleg csak eretnektevékenysége miatt végezték volna ki. Ne ítélj elhamarkodottan, szól magára Shara. Addig semmiben nem lehetsz biztos, míg megdönthetetlen bizonyítékok nem állnak rendelkezésedre! – Jól van – mondja Shara. – Hol történhetett? Sigrud megint szimatolni kezd, az asztalhoz gázol a papírhegyeken át, talpával rugdosva félre a padlót borító szemetet az asztalnak azon az oldalán, amellyel szemben a professzor normális esetben dolgozhatott. Széles, sötét folt virít a kőpadlón. Sharának egészen közel kell hajolnia hozzá, mire meglegyinti az orrát az alvadt vér fémes szaga. – Tehát nem az asztalnál ült – állapítja meg Shara. – Nagyon úgy tűnik. Shara nem bánta volna, ha láthatja, hol találták meg a holttestet, mi vette körül akkor, mik voltak nála, és így tovább. A rendőrségi jelentésben persze szerepeltek jegyzetek a helyszínről, bár erős kétségei voltak azok megbízhatóságát illetően, mivel Pangyüi felhasogatott ruhájáról például egyáltalán nem tettek említést. Ez van, gondolja, hozott anyagból kell dolgozni. – Légy szíves, keríts nekem egy zsákot, amibe összeszedhetjük a papírokat! – szól Sigrudhoz halkan. Az óriás biccent, és öles léptekkel kimegy a teremből. Shara szemügyre veszi a szobát. Óvatosan megindul előre, majd lehajol, és felvesz egy cédulát. „…ámbátor vitathatatlan, hogy a kadzs, noha egész életében rendkívüli anyagi és társadalmi védettséget élvezett Szajpúrban, ez korántsem ássa alá a cselekedeteit. Igen, az apja kollaborált a Kontinenssel, az anyjáról pedig semmit nem tudunk. Az biztos, hogy a kadzs tudós ember volt, értett valamicskét a természettudományokhoz is, olyannyira, hogy odahaza kísérleteket végzett, és bár egyik rokona sem veszett oda a mészárlás során, ettől még…” Shara keres egy másik jegyzetet. „…kérdés, hogy mire használták Olvosz kamráját a régi egyetemen, hiszen tudvalevő, hogy az istennő helytelenítette a Kontinens lépéseit, szemben, ugyebár, a többi istenséggel. A remény, a fény és a tűrőképesség isteneként élvén a köztudatban, roppant drámai fordulatként hatott, amikor Olvosz 775ben, a Kontinentális Aranykor hajnalán visszavonult a világ dolgaitól. Ennek okáról heves viták születtek: előkerültek egyes források, melyek azt sugallták, hogy Olvosz azért húzódott a háttérbe, mert megjósolta, hogy a többi istenség olyan útra lépett, amely nem vezet máshoz, mint szenvedéshez, ám ezen szövegek java részét rögvest megsemmisítették, méghozzá alighanem a többi istenség parancsára…” Majd a következőben:
„…a források egybehangzó tanúsága szerint a kadzs napjai ugyancsak eseménytelenül teltek a Kontinens partján, mielőtt 1646-ban fertőzésben elhunyt volna. Aludt, evett, teljes visszavonultságban élt, és csak olyankor beszélt bárkivel, amikor parancsokat osztogatott. A hadnagya, Szagresha, így fogalmaz a leveleiben:» Úgy tűnt, mintha oly mértékben csalódott volna azoknak a szülőföldjében, akik hosszú-hosszú éveken át megszállás és elnyomás alatt tartották a népét, hogy egészen beleroppant. Ugyan soha nem tette szóvá mélységes kiábrándulását, de olvastam a gondolataiban: tán nem illene-e az istenek birodalmának fenségesebbnek lennie ennél?« A kadzs természetesen nem sejthette, hogy voltaképpen közvetlenül ő a felelős a Kontinens pusztulásáért, hiszen a kadzs volt az, aki meggyilkolta Tálhavrász istennőt, s ezzel akarva-akaratlan előidézte a Villanást…” Shara emlékezett rá, hogy ezek közül a szemelvények közül némelyiket olvasta már Efrem korábbi, publikált dolgozataiban. A professzor alighanem magával hozta Bulikovba megjelent köteteit, a rendőrök pedig „helyszínelés” címén kibelezték az összeset. Alighanem élvezettel semmisítették meg egy ünnepelt szajpúri szerző műveit, gondolja. Már ha valóban a rendőrség forgatta fel az irodát. Ekkor megakad a tekintete egy zömök tárgyon a sarokban. Közelebbről szemügyre véve vastag, impozáns páncélszekrény körvonalai rajzolódnak ki, aminek – hovatovább – résnyire nyitva van az ajtaja. Shara megvizsgálja a rendkívül furmányos zárat: nincs ugyan nagy tapasztalata széfek feltörésében, de volt már dolga élete során néhány „mackóssal”, és biztosra veszi, hogy meggyűlne a bajuk a zárszerkezettel. Ezen pedig nyoma sincsen feszegetésnek, sem bármi más külső behatásnak az ajtón vagy a széf oldalán, a tartalmának viszont – feltéve, hogy nem dísznek áll itt – hűlt helye. Shara hátradől, hogy megeméssze a látottakat, ám ekkor a szemébe ötlik egy papír sarka, amely élesen elüt a padlót beterítő romhalmaztól: nem valamilyen tudományos publikáció kitépett oldala, hanem egy formanyomtatvány, mely a bal felső sarokban a külügyminisztérium pecsétjét viseli, a jobb felsőben pedig a poliszkormányzó hivataláét. Shara kibányássza a zsákbamacskát. Hivatalos kérvény, melyet Efrem töltött ki. Hogy mire irányul, azt csak bajosan lehetne megállapítani: a folyamodvány tárgya az ACCWHS14-347 számmal van megnevezve. Az űrlap alján Efrem szignója szerepel, ám rajta kívül még valakinek alá kellett volna írnia a kérvényt. Az üresen hagyott, kipontozott hely alatt nyomtatott név olvasható: TURJIN MULAGHESH, BULIKOV POLISZKORMÁNYZÓJA. – Találtál valamit? – dörren Sigrud hangja az ajtóból. – Még nem vagyok biztos benne – feleli Shara. A bizonyítékok összegyűjtése közben Shara további dokumentumokat fedez fel a poliszkormányzó hivatalából az iratok tengerében, melyek valamiképp Efrem birtokába kerültek: egy rakás belépőkártya igazoló szelvényét, amiket valószínűleg a biztonsági őr nyomott a kezébe. Már csak az a kérdés, hová jogosították fel belépésre. Shara a végén összeszámolja a belépőkártyákat: összesen tizenkilenc szelvény hevert a professzor irodájában. Shara nem tartja valószínűnek, hogy Efrem eltette őket emlékbe: mivel egyszeri látogatásra szóltak, aligha vehette hasznukat utólag. Nyilván kiürítette a zsebeit, amikor visszatért az irodájába. Shara még egy utolsó pillantást vet a sarokban gubbasztó széfre. Talán a belépőkártyán kívül hozott magával más vásárfiát is… Nyigyajin és Pitrij elgyötört arccal esnek be az irodába. Előbbi hosszú, tintapacáktól maszatos listát szorongat a kezében. – No, kérem! – fújtat. – Jelentem, végeztünk! Hatvanhárom nevet gyűjtöttünk össze, továbbá rögzítettük a tanszékük nevét, a beosztásukat, a professzor úrral való kapcsolatuk természetét, és… – Szép munka – vágott közbe Shara. – Sigrud, légy szíves, tedd a többi mellé! Azt hiszem, ezzel meg is volnánk. Mehetünk vissza a követségre! Magának pedig, Pitrij, azt javaslom, hogy utána tankolja fel a ko-
csit, mert valószínűleg esedékes lesz egy rövid kirándulás a városon kívülre. – Hová megyünk? – firtatja Pitrij. Shara végigsimít az ujjával a zsebében lapuló szelvényeken. – Az igazat megvallva, még nem egészen tiszta. * * * * Az egyetem épületéből kilépve, miközben átkelnek az úttesten, Shara lassabbra fogja a lépteit. Sigrud mögötte baktat. Halk szisszenéssel kifújja a levegőt az orrán át. Shara lesüti a szemét, és oldalra pillant, a titkára kezére. Az óriás finom mozdulatot tesz, épp csak egy leheletnyit pöccintve a mutató- és középső ujját a lábához. Shara tekintete jobbra villan. Úgy tűnik, mintha csak két átlagos kispolgár üldögélne a kávézó teraszán, a látszat persze csal: a férfi vastag, szürke kabátba burkolózva, zsíros hajjal, kétnapos borostával komótosan hámozza le a védőfóliát egy szivarról. Másikuk, egy ötven vagy ötvenöt év körüli nő, nyüzüge, savanyú arccal, lilába játszó, kérges kézzel kötöget, ősz haja feszes kontyba fogva. Tekintete a félkész ruhára szegeződik, a keze azonban feltűnően remeg. Nem, ezek nem hivatásos kémek. – Kiteszünk a sarkon – súgja Shara. – Kövesd őket! Sigrud biccent, és beszáll a kocsiba. * * * * Ha valaki autóval kívánja elhagyni Bulikovot, az hosszas hercehurcának nézhet elébe: engedélyek bemutatása, ellenőrzőpontok, torlódás és forgalmi dugók, piros-fehér sávos kapuk, sorompók, regisztrációs listák tömkelege. A szolgálatot ellátó személyek – fekete vagy bordó, rézgombokkal kivert egyenruhában – kivétel nélkül a Kontinens lakói. Hát már akkora vasfegyelmet erőltettünk volna a városra, hogy a polgárai önszántukból hajtják járomba a fejüket? – mélázik Shara. Az igazolványai felmutatásakor mintegy varázsütésre megnyílik előtte minden kapu: az őrök hevesen gesztikulálva tovább intik, s olykor még tisztelegnek is. Shara és Pitrij mintegy fél óra alatt átverekszik magukat az ellenőrzőpontok végeláthatatlan hálózatán – ezt a bravúrt a város lakói csak hajnali keléssel tudnák abszolválni… A poliszkormányzói „negyedek” létesítése a Kontinensen kezdettől fogva kényes kérdésnek számít. Shara ismeri Szajpúr hivatalos álláspontját, mely egyaránt vonatkozik a regionális és a poliszkormányzók hivatalaira, és szajpúri tisztviselő lévén, kívülről fújja a szöveget: a kormányzati negyedek csupán átmeneti célt szolgálnak. A hivatalos szervek külön hangsúlyozzák, hogy ezek a megfigyelői státusszal rendelkező szajpúri kirendeltségek csak és kizárólag békefenntartó szerepet láthatnak el, amíg a térség konszolidálódik. A kontinentális embereknek természetesen ugyanaz a kérdés van a nyelve hegyén: mikor is fog ez bekövetkezni? A hatméteres betonfalak, a telepített tüzérségi fészkek, a kovácsoltvas kapuk, no meg az őrszemek visszhangzó kiáltásai a Mulaghesh poliszkormányzó főhadiszállását övező falak mentén (melyek alig három kilométerre magasodnak Bulikov városfalától), így együttvéve azt a hatást keltik, hogy egyhamar nem fog beköszönteni tartós béke a városban. Az épületegyüttes gigászi, tekintélyes, végletekig lecsupaszított, és bizony a legkevésbé sem ideiglenes. Mulaghesh íróasztala mögött egész falat betöltő ablakok húzódnak, ahonnan pompás kilátás nyílik a betonfalakkal körbekerített, zölden hullámzó dombokra, de a gyakorlótérre kivezényelt katonákat is figyelemmel kísérheti; tucatnyi babakék fejkendő emelkedik ütemesen a látóterébe, ahogy a kiképzőtisztjük utasításokat vakkant.
– A kormányzó asszony kis türelmét kéri – szabadkozik Shara kísérője, egy barázdált arcú fiatalember szikár, szívós kinézettel. – Jelenleg egészségügyi testmozgást végez. – Pardon, micsodát? – rökönyödik meg Shara. A szárnysegéd udvariasnak vélt mosolyt erőltet magára. – Edzeni ment. – Á, értem. Ez esetben megvárom. A férfi szája gúnyos mosolyra görbül, mintha azt akarná mondani: Milyen bájos, hogy Shara azt hiszi, van bármi más választása. Shara körülhordozza a tekintetét az irodában. A helyiség faék egyszerűségű, lélektelen, akár egy balta; sima, acélszürke felületek borítanak mindent, a színtiszta funkcionalitás és praktikusság elvét követve. Mellékajtó nyílik a szoba másik végében. Alacsony, negyvenes éveiben járó nő trappol az irodába, kincstári szürke felsőben, világoskék bricseszben, bakancsban. Szabályosan fürdik az izzadságban, a verejtékcseppek gyöngyözve csorognak végig bronzbarna bikanyakán és széles vállán. A jövevény megtorpan, fagyosan végigméri Sharát, majd hasonlóan rideg mosolyra húzódik a szája, és átvág a szobán az íróasztalához. A szélébe kapaszkodik, felrántja a jobb sarkát, majd a bokájánál fogva hátrafeszíti, és nyújtógyakorlatokat végez a combfeszítő izmaira. – Szép jó napot! – köszön. Shara elmosolyodik, és feláll. Turjin Mulaghesh hűvös, spártai, könyörtelen és precíz, akárcsak az irodája; harcra termett, fegyelemhez szokott katona, aki nem szenvedhet semmilyen más életvitelt. Shara kevés nála kisportoltabb nővel találkozott – bicepszét szálkásra gyúrta, nyakán és vállán kidagadnak az izmok. Természetesen Shara fülébe is eljutottak a Mulagheshről keringő történetek, az elképesztő haditettek, amelyeket állítólag a „feketevízi nyár” után kitört szórványos felkelések leverése során vitt véghez, és most, látva a Mulaghesh bal állkapcsa mentén húzódó, mély forradást, meg a kormányzó harcedzett, félelmetes öklét, hajlik arra, hogy elhiggye a meséket. Elég az hozzá, hogy Mulaghesh kimondottan furcsa választásnak tűnik egy – lényegét tekintve – hivatalnoki állás betöltésére. – Üdvözlöm, Mulaghesh kormányzó! – viszonozza Shara. – A nevem… – Tudom, ki maga – vág közbe Mulaghesh. Abbahagyja a nyújtást, kihúz egy fiókot, és elővesz egy szivarkát. – Maga az új lány. A hogyishívják… követségi elöljáró. – Majdnem. Ashara Thivani vagyok, volt kultúr… – Igen, igen. A kultúrattasé. Múlt éjjel érkezett, ugye? – Úgy van. Mulaghesh lehuppan a székébe, és felpolcolja a lábát az asztalra. – Mintha csak két hete toloncolták volna ide Trúnyit! Csoda, hogy egyáltalán még van állásom; le mertem volna fogadni, hogy az a tökkelütött porig égeti az egész várost a kormányzóságom alatt. Még egy ekkora kibaszott gyökeret! – Sharára emeli a tekintetét. A szeme acélszürkén villan. – Bár lehet, hogy mégis sikerült meggyújtania a kanócot. Elvégre, Pangyüit az ő keze alatt gyilkolták meg. – Azzal Shara felé böki a szivarka talpát. – Ezért jött a városba, nem igaz? – Ez az egyik oka. – A másik pedig, és nyugodtan javítson ki, ha tévedek – mormolja Mulaghesh, miközben meggyújtja a szivarkát –, az volna, hogy jelentse a minisztérium felé, hozzájárultam-e a kultúrmissziót végző professzor halálához a tetteimmel, avagy épp ellenkezőleg: a tétlenségemmel. Mert hát bizonyos szempontból engem is felelősség terhel. Jól mondom? – Az ön munkájának megítélése nem élvez elsőbbséget a feladataim listáján – fogalmaz Shara. – A nemjóját! – füttyent Mulaghesh. – Maga aztán tökélyre fejlesztette a diplomatikus mellébeszélés művészetét.
– Ez az igazság – szögezi le Shara. – A maga igazsága, bizonyára. De kétlem, hogy a minisztérium osztozik benne. – Mulaghesh füstkarikákat ereget, melyek széles bodrokban övezik a fejét. – Nézze, nem bánom, hogy itt van; hátha magának majd elhiszik odahaza, amit idestova egy éve szajkózok. Amikor először hírét vettem ennek a nyavalyás kulturális küldetésnek, már akkor tudtam, a zsigereimben éreztem, hogy rossz vége lesz. Bulikov olyan, mint egy elefánt. Tudja, azok nem felejtenek. Ahanasztán, Tálvasztán, meg a többi város… na, ők összeszedték magukat. Fejlődésnek indultak. Vasúti síneket fektetnek le, orvosokat fogadnak… képzelje, még nőket is engednek szavazni! – Felhorkant, harákol, majd hegyeset köp az asztalánál lévő szemetesbe. – Ott bezzeg – mutat hátra, az ablakon túlra, Bulikov falainak irányába –, ott mindenki abban a hitben ringatja magát, hogy még javában az aranykorukat élik. Vagy legalábbis, hogy azt kéne. Néhanapján megfeledkeznek róla; na, olyankor nyugi van. Aztán valaki megint felkorbácsolja a kedélyeket, nekem meg újabb válság szakad a nyakamba. Ráadásul még csak meg sem próbálhatom kezelni a válságot, mert ki van adva az ukáz, hogy „tilos beavatkozni”. Pöpec elmélet, kurva jól hangzik odaát, Ghaladeshben, egy óceánnal odébb, én viszont, alig egynapi járóföldre a falaktól, kitörölhetem vele a seggem. Shara gyorsan közbeszúr egy gondolatot: – Mulaghesh kormányzó, mielőtt túl mélyen belemennénk… – Mondja! – Ön mit gondol, ki ölte meg dr. Pangyüit? Mulaghesh enyhén megütközik a kérdésen. – Hogy én mit gondolok? Basszus. Fingom nincs. Se szeri, se száma a lehetséges elkövetőknek. A város egy emberként kívánta a halálát. Különben sem kaptam még engedélyt semmiféle vizsgálatra. – Na de csak van valami ötlete! – Van hát! – Egy darabig Shara arcát fürkészi. – Miért érdekli? Maga diplomata. Azért jött, hogy estélyekre járjon. Vagy tévedek? Shara a köpenye alá nyúl, és előveszi a külügyminisztériumi jelvényt. Mulaghesh közelebb hajol, és szó, ami szó, rezzenéstelen arccal veszi szemügyre. Hosszú percek telnek el, mire felolvassa a jelvény aljára gépelt nevet: – Komajd. – Igen – nyugtázza Shara. – Ezek szerint mégsem Thivani. – Nem – mondja Shara. – Komajd… Van valami köze Vinya Komajdhoz? Shara farkasszemet néz a kormányzóval. Mulaghesh hátradől. Jó darabig némán mered Sharára, majd azt kérdi: – Hány éves? Shara elárulja. – Tehát… tizenhat éve volt az a botrány. A Nacionalista Párttal. Akkor maga…? Sharának komoly erőfeszítésébe kerül, hogy ne mutassa ki az érzéseit. Mulaghesh bólint. Shara mintha huncut csillogást vélne tükröződni a szemében. – Hümm. Miért nem ezzel kezdte? – Az a helyzet, hogy nem hagyott szóhoz jutni. – Látja, ebben igaza van! Futás után mindig sokat jártatom a számat. – Megint a fogai közé kapja a szivarkát. – Na szóval. Ezek szerint mégiscsak a professzor meggyilkolását jött kinyomozni. – Azért jöttem – süllyeszti el a jelvényt Shara –, hogy meggyőződjek róla, nem jelent-e veszélyt Szajpúrra bármi is Bulikovban. – Jól is néznénk ki! Hisz Bulikov csak az elmúlt tizenöt évben mászott ki a nyomorból. Amikor beültem a hivatalomba, itt még ugyanolyan állapotok uralkodtak, mint a kadzs korában, miután bevette a várost. Az
emberek vödrökbe szartak. Aligha tartom valószínűnek, hogy bárkire veszélyt jelentenének. – Így gondolták a feketevízi nyár előtt is, aztán bevezettük a rendeleteket, és Bulikov fellázadt ellenünk. Márpedig akkortájt jóval züllöttebb állapotban volt a város. A bulikovi népharag árja képes kilépni a medréből, mint a mellékelt ábra mutatja. – Milyen költői! – mondja Mulaghesh. Hüvelykujjával megvakarja a forradást az arcán. – De nem mond butaságot. A kormányzó még jobban belesüpped a székébe – pedig Shara nem hitte, hogy ez lehetséges –, és gondolkodóba esik. Shara tudja, most azon töri a fejét, hogy bölcs döntés-e segédkezet nyújtani az újonnan érkezett, rejtélyes tisztviselőnek; a jó tett helyében, ugyebár, jót várj, csakhogy a minisztériumban az önzetlen cselekedetek gyakran bajt hoznak az ember fejére, amikor valaki lába alól kicsúszik a talaj, és azokon verik el a port, akik támogatták. – A segítségét kérem, kormányzó – mondja Shara. – A követségre nem számíthatok. Mulaghesh felhorkant. – Nem maga az egyetlen. – Na ugye! Szeretnék mihamarabb pontot tenni az ügy végére. De ehhez a segítségére van szükségem. Mulaghesh a szivarkája végét rágcsálja. – Nem vagyok biztos benne, hogy teljesítheti a feltételeimet. – Meg fog lepődni. – Lehet. Tudja, Komajd nagykövet, örömmel szolgálom a hazámat. Merthogy erről van szó: közszolgák vagyunk mind. Azonban elég régóta teljesítek már szolgálatot. Szeretném, ha áthelyeznének valahová, el ebből az isten háta mögötti lepratelepről, egy szebb helyre. Shara mérget venne rá, hogy egyből kitalálta a kormányzó úti célját. – Ahanasztánba? Mulaghesh elneveti magát. – Hova gondol! Még csak az kéne, hogy nagyobb felelősséget vegyek a vállamra! A tenger minden kincséért sem tenném. Dehogy, nagykövet, én Dzsavratot néztem ki. – Dzsavratot? – lepődik meg Shara. – Igen. A Déltenger kellős közepén. Pálmafák közé vágyom. Napos helyre. Tengerpartra. Ízletes borokra, meg férfiakra, akik nem ilyen halvérűek. Olyan messzire akarok kerülni a Kontinenstől, amilyen messzire csak lehet, nagykövet. A hátam mögött hagyni az egész hóbelevancot. Shara nem tud teljesen napirendre térni a kormányzó választása felett. Ahanasztán kikötővárosa a legnagyobb polisz a Kontinensen, amelyet eltéphetetlen szálak fűznek Szajpúrhoz. Ahanasztánban poliszkormányzónak lenni a világ egyik legbefolyásosabb tisztsége, vélhetőleg valamennyi Kontinensen állomásozó szajpúri hivatalnok erre a zsíros falatra pályázik. Dzsavrat bolhafingnyi szigetére történő áthelyezésével azonban Mulaghesh lényegében a politikából való végleges kivonulásáról tett szándéknyilatkozatot, márpedig Shara sosem találkozott olyan szajpúrival, aki letett volna politikai ambícióiról, és valóban kiszállt volna az örökös körforgásból. – Na, mit gondol? – kérdi Mulaghesh. – Megoldható? – Hát, nem látom akadályát – véli Shara. – De tartok tőle, hogy kissé zavarba fogja hozni vele a minisztériumot… – Nem kepesztek előléptetésért – jelenti ki Mulaghesh. – Vajon hány évem lehet még hátra? Húsz? Vagy annyi sem? Az életem hátralevő részében melengetni szeretném öreg csontjaimat, nagykövet. Az intrikák, a kulisszák mögötti csatározások… manapság hányingert kapok tőlük. – Meglátom, mit tehetek az ügy érdekében. Mulaghesh kivillantja fogsorát, akár egy vérszomjas cápa. – Kitűnő! Akkor lássunk munkához!
* * * * – Rögtön azzal kezdeném, hogy az Új Bulikovért mozgalom bizony kiborította a bilit a városban – dől hátra Mulaghesh. – Régóta fortyognak az indulatok a felszín alatt. Egyesek megneszelik, hogy megszedhetik magukat a modernizációs folyamatokból… más szóval, a Szajpúrral való együttműködés révén… és nem hagyják parlagon heverni a tálcán kínálkozó pénzeket. A bulikovi felső tízezer azonban hallani sem akar arról, hogy egy követ fújjon a szajpúriakkal, és olyan nagy hűhót csapnak körülötte, hogy a szegényebb rétegek hallgatnak rájuk. – Mi köze ennek dr. Pangyüihez? – Nos, kérem, az Új Bulikovért mozgalom ellenzéke mindenekelőtt a „helyes útról való letérést” veti a szemükre. – Mulaghesh az idézetet macskakörömbe zárja az ujjaival, a szemét forgatja, és még a száját is húzza, azaz minden lehetséges módon kifejezi a véleményét. – Régen minden jobb volt, vagyis az új dolgokat el kell vetni. A legradikálisabb frakció, enyhén szólva pofátlanul, a restaurációs mozgalom névre hallgat. Bulikov nemzettudatának, kulturális identitásának önjelölt védelmezői… gondolom, nem kell bemutatnom az efféle seggfejeket. Erre egyszer csak a városba érkezik Pangyüi tanulmányozni a Kontinens történelmét és kultúráját! A professzor ténykedése bőséges muníciót szolgáltatott a véresszájúak számára. – Ó! – érti meg Shara. – Na igen. A restauráció hívei akkoriban épp vesztésre álltak a reformokról szóló vitában: hja, ki hitte volna, hogy a többség a gazdasági fellendülés ellen fog szavazni! Na mármost, mi a teendő, ha rosszul áll az ember szénája? Váltson témát! – Vagyis dr. Pangyüi elterelte a figyelmet az égetőbb problémákról. – Talált-süllyedt! Ujjal mutogattak a szurtos szajpúrira, aki annak a külső hatalomnak a felhatalmazásával érkezett, amellyel a reformerek össze akarják szűrni a levet, és hajukat tépve-szaggatva, jajveszékelve alávaló szentségtörésről óbégattak. Kötve hiszem, hogy különösképpen izgatta volna őket Pangyüi és az ő „múltfeltáró kultúrmissziója”, viszont kapóra jött, mint politikai ütőkártya. Most bezzeg mossák kezeiket, és hivatalosan tagadják, hogy bármi közük lenne a gyilkossághoz; hivatalos álláspontjuk szerint mindössze egyenes politikai vitát folytattak a professzorral. Tudja, a jó öreg, jól bevált, gusztustalan, sárdobáló mocskolódás. Nincs új a nap alatt. Shara semmin nem lepődik meg. A politikai vadászösztön ölthet különböző gúnyát más-más országokban, de attól még a pompa és a rituálék álcája alatt ugyanaz a rusnya valóság bújik meg. – De vajon mindez összefügg-e dr. Pangyüi meggyilkolásával? – Talán igen, talán nem. Ösztökélhették valamelyik fanatikus gyógyegeret a professzor agyonverésére? Miért ne? Felelőssé tehetőek-e a bulikovi politikai pártok a halálesetért? Meglehet. Tehetünk bármit ez ügyben? Aligha. – De mi van, ha a bulikovi hatóságok is bűnrészesek? – veti fel Shara. Mulaghesh félbehagyja a pöfékelést. – Mégis hogy érti ezt? – Megvizsgáltuk a professzor dolgozószobáját. Módszeresen felforgatták. Feltételezem, hogy valakinek tudnia kellett róla a rendőrségen belül, valakinek, aki szemet hunyt felette. A professzor dokumentumainak zömét széttépkedték, megsemmisítették. Bárki is tette, valamit nagyon keresett. – Micsodát? – Nem tudom. – Akkor miért keresett fel engem vele? – Nos… attól függ, hogy dr. Pangyüi egészen pontosan mit is kutatott. – Shara a kabátja alá nyúl, előbányássza a beléptető szelvényeket, Mulaghesh asztalára helyezi, és elé csúsztatja.
Mulaghesh arca megnyúlik. Kiveszi a szivarkát a szájából, egy pillanatra ledermed, mint aki azt sem tudja, mihez kezdjen vele, aztán az asztalra teszi. – A rohadt életbe! – Hová szólnak a szelvények, kormányzó? – kérdezi Shara. Mulaghesh ingerülten morog. – Mik ezek, kormányzó? – faggatja Shara. – Látogatói kitűzők – árulja el Mulaghesh. – Fel kell csíptetni jól látható helyre, jelezve, hogy engedéllyel tartózkodnak odabent. A belépőkártya minden hét végén lejár, mivel… nos, mivel szigorúan korlátozzuk a hozzáférést. Úgy tűnik, a professzor hazavitte a lejárt kitűzőket, jóllehet a lelkére kötöttük, hogy semmisítse meg valamennyit. Na tessék, így jár az, aki civilekre bízza a munkát. – Mihez biztosítottak… hozzáférést? Mulaghesh elnyomja a szivarkát az asztal tetején. – Azt hittem, tud róla. Mármint, a Raktárak létezése amolyan nyílt titok. Amikor Sharának eljut a tudatáig, mit is hallott, tátva marad a szája. – A Raktárak? Úgy érti… a Megnevezhetetlen Raktárak? Mulaghesh vonakodva bólint. – Hát akkor nem csak dajkamese? A kormányzó sóhajt. – Nem. Nagyon is léteznek. – Megvakarja a fejét, és csak azt tudja ismételni: – A rohadt életbe! * * * * – A kormányzói kinevezésem után rögtön az első héten elvittek a közelben lévő Raktárhoz – meséli Mulaghesh. – Még évekkel ezelőtt. Kocsiba szálltunk, és kivezettünk a pusztába. Nem árulták el, hová megyünk. Egyszer csak elérkeztünk egy bunkerekből álló, hatalmas létesítményhez. Gombaszámra nőttek ki a földből. Mondom, mit tárolnak bennük? Mire ők a vállukat vonogatták. „Semmi extrát. Semmi különöset.” Gabonát, autógumikat, kábeleket, ilyesmit. Azonban volt egy kakukktojás. Az egyik bunker ugyanúgy nézett ki, mint az összes többi, mégis más célt szolgált. Így rejtették el a kíváncsi szemek elől. Érti? Tű a szénakazalban. Fifikás egy népség vagyunk mi, szajpúriak! A bunkerbe persze már nem engedtek be. Hamar rövidre zárták a témát. „Tessék, itt van! Teljes életnagyságban. Az a legokosabb, ha egy szót sem szól róla senkinek, és még a létezéséről is megfeledkezik.” Hát így is tettem. Egészen addig, amíg a professzor meg nem jelent, és emlékeztetett rá. Shara szeme elkerekedik. – Akkor hát… dr. Pangyüi a Raktárat látogatta? – A város történetét jött tanulmányozni – rándít vállat Mulaghesh. – Mutasson egy helyet, melynek gazdagabb a múltja, mint a Megnevezhetetleneknek! Épp csak… nos, ugye, ezért olyan veszélyesek. Shara döbbent csendben mered maga elé. A minisztérium dolgozói mindig is holmi gyermeteg mendemondának vélték a Megnevezhetetlen Raktárak történetét, melyek létezésére mindössze egyetlen passzus utalt a Világi Rendeletek egyik kurta paragrafusában: Azok a tárgyak, műalkotások, régiségek vagy szerkezetek, amelyek értéket képviselnek a Kontinens lakói számára, nem szállíthatóak el a Kontinens területéről, hanem kötelesek védett helyen, elzárva tartani őket, amennyiben nevezett tárgyak, műalkotások, régiségek vagy szerkezetek nem egyeztethetők össze a rendeletekben foglaltakkal.
Nemcsak Shara, hanem valamennyi, a nagy háború előtti korok történelmét kutató ember tisztában van azzal, hogy a Kontinensen szó szerint hemzsegtek a talizmánok. Mielőtt a kadzs megszállta volna a Kontinenst, a helyi lakosságnak számtalan csodatévő eszköz állt a rendelkezésére, segítséget nyújtva a napi teendők hatékony, rutinos elvégzéséhez: teáskannák, amelyek sosem ürültek ki; zárak, amiket csak egy adott személy vérét rájuk cseppentve lehetett kinyitni; takarók, amelyek farkasordító hidegben is meleget és védelmet nyújtottak. A nagy háború után a szajpúriak által rekonstruált régi szövegekben egy rahedli varázseszközre vonatkozó hivatkozást azonosítottak. És természetesen egyes tárgyak korántsem voltak ártalmatlanok… Ezek után felmerül a kérdés: hová lettek ezek a relikviák? Ha az istenségek zsákszám gyártották őket, a rendeletek pedig megtiltották a szajpúriaknak (mely diplomáciai döntést sokan furcsállták és meggondolatlannak tartottak), hogy kivigyék bármelyiket is a Kontinens területéről, vagy megsemmisítsék a tárgyakat, akkor mi lett a sorsuk? Egyesek arra jutottak, hogy a kérdésre csupán egyetlen válasz lehetséges: mindegyik ott van még mindig a Kontinensen. Biztonságos helyen, hétpecsétes titoknak számító, Megnevezhetetlen Raktárakban. Ami persze teljes képtelenség. A minisztériumban, ahol mindenki belelátott mindenki más munkájába, mégis hogyan titkolhattak volna el ekkora méretű, ekkora horderejű raktárépületeket? Shara pályafutása során nem futott bele olyan nyomokba, amelyek a raktárak létezésére utaltak volna, márpedig elég sokat látott már életében. – Hogy… hogy lehet ez? – hebeg Shara. – Hogyan tarthattak titokban egy ilyen léptékű műveletet? – Ha találgatnom kéne, akkor azért, mert az ősidőkből származnak – válaszolja Mulaghesh. – Megelőzik a jelenleg működő hírszerzői hálózatok kiépítését. Szavamra, hisz kétségkívül korábbra datálhatok még a kontinentális kormányzóságoknál is, jóval azelőtt, hogy szorosabbra fűztük volna a Kontinenssel való kapcsolatunkat. A minisztérium csak arról tájékoztat, amit feltétlenül szükségesnek ítél, és magának nem kellett tudnia erről. – De hogy pont itt, Bulikovban tartsák a talizmánokat…? – Nem a városban vannak, hanem a közelben. A kadzs halála után az alvezérei fogták az összes bűvös ereklyét, amit a parancsnokuk zsákmányolt, és biztos helyre zárták. Viszont annyi volt belőlük, hogy képtelenség lett volna titokban elszállítani a rakományt, valaki biztosan tudomást szerzett volna róla, hová kerültek. Nem maradt tehát más választásuk, minthogy itt hagyják, és falakat építsenek köréjük. – Mennyi talizmán maradt itt? – Több ezer, ha jól tudom. – Nem biztos benne? – Eszem ágában sem volt betenni a lábam a raktárba. Ki tudja, milyen rémségek rejtőznek odabent? Igaz, hogy valamennyi ereklye nyilvántartásba lett véve, rendszerezve vannak, lakat alatt, de hát… nem akarok tudni róluk. Veszélyes dolgok ezek, amiket jobb lett volna eltemetni. Hagyom, hogy ott porosodjanak. Shara nagy nehezen erőt vesz magán, és visszakanyarodik az eredeti témájukhoz. – Pangyüi azonban nem hagyta annyiban, ugye? – Olyan mélyen bele akarta ásni magát Bulikov történetébe, mint ahogy senki más előtte – sóhajt Mulaghesh. – Mérget vennék rá, hogy valójában a Raktárak miatt szánta rá magát a kutatóútra. Időtlen idők óta rajta ülünk a múlt hagyatékán. Gondolom, valakinek a minisztériumban elfogyott a türelme, és szélesre akarta tárni a Raktár kapuit. Shara úgy érzi, mintha hátba szúrták volna. Efrem egy árva szót nem szólt semmi ilyesmiről. Nem csoda, hogy a kisujjában volt a kémkedés művészete, gondolja. Nagyon sok titkot rejtegetett előlem is. Szinte teljesen ki van zárva, hogy Vinya ne tudott volna a titkos küldetésről. Ki merjem borogatni a
szennyest? – tanakodik Shara. Nem ez az első alkalom, hogy véletlenül belekeveredik a nagynénje által szövögetett tervek egyikébe, és ez idáig bölcs döntésnek bizonyult az előmenetele szempontjából szemet hunyni felettük. Ekkor azonban megjelenik lelki szemei előtt Efrem holtteste a követség pincéjében kiterítve, koponyáján torz maszkként gyúródnék fel hajdani arcának finom, lágy vonásai… Jeges félelem markol Shara gyomrába. Efrem… lehet, hogy Vinya néni miatt öltek meg? – Nem tudja véletlenül, hogy a professzor melyik ereklyéket tanulmányozta? – kérdezi Shara. – Nekem azt mondta, hogy csak a könyvek érdeklik, meg egy-két inaktív szerkezet. Shara bólint, bár csak elméletben tudja, mit jelent az „inaktív” kifejezés. „Aktív” talizmánnak olyan, legtöbbször hétköznapi tárgyakat neveznek – egy szelence, egy toll, egy festmény –, amelyek nyilvánvaló vagy rejtett varázserővel rendelkeznek. A Szent Varcseket ábrázoló festmények példának okáért eltéveszthetetlen varázserővel voltak felruházva, a képen szereplő alakok ugyanis mozogtak a vásznon, sétafikáltak, pletykálkodtak és hasonlók. Ezzel szemben Dzsukov lepedője első látásra nem tűnt különösebben csodálatosnak, ám ha az ember lefeküdt a lepedővel bevetett ágyra, nyomban egy holdvilágos tengerparton találta magát több kilométerrel távolabb, anyaszült meztelenül. Miután viszont az a felsőbb hatalom, amely varázserővel ruházta fel a tárgyakat, megszűnt létezni – értsd: miután az istenség meghalt –, a varázserő csakhamar elszivárgott az eszközökből, amelyek ilyen formán „inaktívvá” váltak: elvesztették varázserejüket. – Még mielőtt rákérdezne: nem, sejtelmem sincs, mely tárgyakra volt kíváncsi a professzor – folytatja Mulaghesh. – Nem sokat tudok róluk, és szeretném, ha ez így is maradna. A kócerájt még a kadzs uralkodása alatt hozták létre, és Pangyüi előtt tudtommal senki nem járt a raktár falain belül. – Tisztában volt azzal, mekkora veszélyt jelent átlépni a küszöbét. Meglepett a tájékozottságával. Alighanem rengeteget olvasott róla, alaposan elmélyedhetett a régi történetekben, mert betéve tudta az összeset, mielőtt egyáltalán belefogott volna helyszíni kutatásaiba. Körültekintően járt el. Ha ki is vitt valamit a raktárakból, ügyelt rá, hogy védett helyre kerüljenek. – Egy pillanat! A professzor kihozott dolgokat a raktárból? Mulaghesh vállat von. – Néhányat. A beszámolói alapján a készlet tetemes része voltaképpen hasznavehetetlen kacat. Halomban, sőt, hegyekben állnak a könyvek a raktárban, és a profnak elsősorban – saját bevallása szerint – ezekre fájt a foga. Gondos mérlegelés után kiválasztotta a megfelelő köteteket, amelyeknek a tanulmányozását a Raktár falain… kívül folytatta. A nyomasztó légkör miatt, gondolom. A páncélszekrény! – esik le a tantusz Sharának. – Maga szerint összefüggésben lehet a Raktárban végzett tevékenysége a meggyilkolásával? – Nem csodálom, hogy ez az első gondolata – feleli Mulaghesh. – Ám a magam részéről erősen kétlem. Mint említettem volt, az emberek vajmi keveset tudnak a Raktárról. A bunkereket, köztük a Raktár épületével, szemmel tartják az illetékes hatóságok. Egyszer sem történt birtokháborítás. Ha engem kérdez, annyi nyilvánvalóbb indoka lehetett a rosszakaróinak arra, hogy eltegyék láb alól, mint a nyű. – De hát a Raktár óriási veszélyt jelent… – Nézze, nincs valami nagy mozgásterem Bulikovban, azonban nyitva tartom a szemem. És garantálom, hogy senki nem hatolt be engedély nélkül a Raktárba. A tanácsomat kérte. Azt javaslom, hogy inkább a Restaurációs Mozgalom, más néven, a resztoránusok körül kezdjen el szaglászni. Shara vonakodva fontolóra veszi a tanácsot, aztán a rend kedvéért tesz egy próbát. – Feltételezem, esélyem sincs hozzáférni a Rak… – Nincs – vágja rá Mulaghesh élesen. – Semmi esélye. – Tudom, hogy nem kaptam rá felhatalmazást, de esetleg ha feltűnésmentesen…
– Ne is folytassa! A puszta gondolat felér egy hazaárulással. Shara dühbe gurul. – Majdnem olyan tájékozott vagyok a témában, mint Pangyüi. – Gratulálok! – jegyzi meg Mulaghesh. – De ön nem azért érkezett a városba, hogy a történelmét kutassa. Nincs engedélye. A titkos helyeket csak úgy lehet titokban tartani, ha elrejtjük a kíváncsi tekintetek elől. És ez magára is vonatkozik, Komajd nagykövet. Shara megigazítja a szemüvegét. Dacosan elraktározza az agya hátsó szegletében a szerzett információkat, hátha később még jól jönnek. – Értem – nyugtázza végül. – Szóval azt mondja, a resztoránusok háza táján nézzek körül. Mulaghesh helyeslően bólogat. – Úgy van. – Vannak informátorai a mozgalmon belül? – Senki az égegyadta világon – morog Mulaghesh. – Biztos forrásom legalábbis nincsen. Nem szeretnék ajtóstul rontani a házba, mert akkor világgá kürtölik, hogy megfigyelés alá vettem őket. – Az Új Bulikovért csoport biztos szívesen nyújtana segítséget. – Csak bizonyos mértékben. Az egyik városatya meglepő módon lelkes támogatója a reformoknak, ám kétlem, hogy közösködni akarna a magunkfajta szajpúriakkal. Tetszik tudni, az már összejátszás az ellenséggel. De alkalmasint, egy-egy hivatalos rendezvényen meg lehet környékezni. Havonta szervez fogadásokat a pártja nevében, melyre mecénásokat szokott meghívni. Jótékonysági estek vagy micsodák… hiszen választási évet írunk. Udvariasságból rendszerint nekem és a diplomáciai testület elnökének is küld meghívót. Menjen el, és elegyedjen szóba vele az estélyen! – Meséljen még erről az illetőről! – Régi dinasztiából származik. Vagyonos családból. Évekkel ezelőtt belevágtak a téglakereskedelembizniszbe, mivelhogy a téglákra ugyancsak nagy kereslet mutatkozik, amikor egy komplett várost kell újjáépíteni. Politikai téren is aktívak: a Votrov család idestova, basszus, vagy hatvan éve képviselteti magát legalább egy taggal a városatyák között! Shara, aki eddig egykedvűen bólogatott, hirtelen felkapja a fejét. Visszapörgeti az elhangzott információkat, újra meg újra, hogy biztosan jól hallotta-e. Ajjaj, gondolja. Őszintén remélem, hogy félreértettem valamit… – Ne haragudjon, milyen családot is mondott? – kérdi Shara. – A Votrov család. Miért? Shara apránként belesüpped a székébe. – És ennek a városatyának a neve… mármint, a keresztneve… – Igen? – Véletlenül nem Vohannes? Mulaghesh felvonja az egyik szemöldökét. – Netán ismeri? Shara nem válaszol. A mélyen eltemetett szavak úgy hasítanak belé, mintha csak tegnap hangzottak volna el. Gyere velem haza, és a tenyeremen foglak hordozni, mint egy hercegnőt, kérlelte a fiú, amikor utoljára találkoztak. Shara akkor így válaszolt neki: Énszerintem neked nem hercegnő kell, fiacskám, hanem egy szőke herceg. Csakhogy odahaza nem nézik jó szemmel az ilyesmit, nem igaz? Felkoncolnának miatta. Mire a fiú arcáról lehervadt az arrogáns mosoly, kék szemében megtört valami, akár a forró vízbe mártott jégkocka, és Shara tudatára ébredt, hogy ezzel most megbántotta a másikat, mély sebet ejtett rajta, megtalálta a lelkének azt a zugát, amelyet elrejtett az egész világ elől, és porig égette.
Shara összeszorítja a szemét, és az ujjai közé csippenti az orrnyergét. – Ajjaj! * * * * Oszlopok szöknek a magasba, átdöfik és felhasítják az acélszürke égbolt palástját. A felhők szitáló esőt eregetnek, s a nedvesség csillogó, nyirkos mázba vonja az omladozó házak homlokzatát. Noha a várost megtépázó háború rég lezárult, annyi sebet ejtett az épületeken, hogy roskatag bordáik kitüremkednek a falak mögül. Csont és bőr gyerekek kapaszkodnak fel egy templom romjain; a kidőlt falakra közeli tábortüzek villódzó fénye vetül, a repedésekben és üregekben visszhangot ver a sivalkodás. Az útszéli koldusok majomszerű mozdulatokkal nyúlnak a járókelők után, aprópénzért, ételért, mosolyért kuncsorognak, fedélért a fejük fölé, az ingujjukban azonban fémesen megvillannak a pengék, és csak az alkalmat várják, hogy a mocskos rongyok közé rejtett tőrrel egy szempillantás alatt vért ontsanak onnan, ahonnan az alamizsnát remélik. Íme, Bulikov új nemzedéke! Azon kevesek, akik mellett Sigrud elhalad, meg sem mukkannak: nem kéregetnek, és nem is fenyegetőznek. Némán figyelik, amíg el nem tűnik a sarkon. Nők csoportja kel át Sigrud előtt az utcán, görnyedten, alázatosan, szemlesütve közlekednek, több réteg sötét posztóba burkolózva. Nyakukat, vállukat és bokájukat ruha takarja. Csikorgó, pöfögő kocsik. A lószar átható bűze. A pár emelet magasságban ásító csővezetékekből szennyvíz zubog a járdára: a város túl öreg, mindenestül fel kellene bontani, hogy működő vízvezetékrendszert építhessenek ki. A kolonnádokról arc nélküli szobrok tekintenek le Sigrudra, minden lépését figyelve vaksi szemükkel. Zömök, tömör falú, loggiákkal körbefont épületek visszhangoznak a zenétől és nevetéstől: a gazdag, befolyásos polgárok házai, ahová más nem nyerhet bebocsátást. Az erkélyeken vastag fekete mundérba öltözött, kitüntetésekkel és jelvényekkel teleaggatott férfiak merednek Sigrudra, azon tanakodva, vajon mit keres az ő utcájukban, ki engedte a lakóövezetükbe ezt a hegylakó barbárt? A pöfeteg villák tőszomszédságában olykor egy-egy oda nem illő homlokzat fészkel, mint egy kirakós összekevert darabjai: félbevágott falak üres ablakkeretekkel, az üres vázba kapaszkodó falépcsővel. Mögöttük tengernyi másik lépcső kanyarog, vannak régiek, kerekre koptatva, újak, élesen elváló lépcsőfokokkal, szélesek, ijesztően keskenyek, mindenféle. Ami közös bennük, hogy Sigrud rendületlenül felkaptat mindegyiken, miközben a célpontjait követi. A férfi és a nő egyből kereket oldottak az egyetemnél, és nem nehezítik meg Sigrud dolgát holmi vargabetűkkel: amatőrök, akik hírből sem ismerik az utcán való lopakodás művészetét. Hangosan veszekednek, rövid időre halkabbra veszik, majd fennhangon civódnak tovább. Sigrud még úgy is elcsíp egy-egy mondatfoszlányt, hogy tartja tőlük a távolságot. A férfi ekképp lamentál: Várható volt, hogy ez lesz. Megmondták neked előre. A nő előbb halkan, majd ahogy haragra gerjed, egyre hangosabban pörlekedik társával:… se szó, se beszéd, egyszer csak felbukkannak a munkahelyemen! Ott töltöm a napjaimat, ott reggelizek! Évtizedek óta ott mosom fel a padlót! Mire a férfi: Tudtad, hogy nem veszélytelen a dolog. Vállaltad a kockázatot! Erre képes vagy most meginogni? Hát megrendült a hited? A nő nem válaszol. Sigrud a szemét forgatja. Kiábrándító ilyen kontármunkával szembesülni. Még az is megfordult a fejében, hogy van-e bármi értelme megpróbálni elvegyülni a tömegben. Bordó kabátját összegöngyölve a hóna alá csapta, nehogy gyanút keltsen szokatlan öltözékével, de egy kétméteres óriás egyébként sem lett volna alkalmas a lopakodásra. Sigrud azonban kitapasztalta, hogy a tömegek nem sokban különböznek az egyénektől: megvan a maguk viselkedés-lélektana, szokásai, természete. Önkéntelenül szabályos alakzatokba rendeződnek – folyosókat és járatokat nyitnak a forgalomban, megkerülik az úttorlaszokat –, majd bontják az alakzatot, s teszik mindezt olyan zökkenőmentesen, hogy az egyszeri szemlélődő akár koreográfiáit
mozdulatsornak is vélhetné. Minden azon múlik, hogy az ember a megfelelő helyre navigáljon az alakzaton belül, minthogy a tenger mélyén cikázó halrajoknak is a békésebb felén érdemes úszkálni. A tömegek éppúgy nem ismerik saját magukat, mint az egyének. A páros megáll az egyik düledező, zavarba ejtően kerekded lakóépület előtt. A hamuszürke arcú, feszengő nő idegesen bólogat, ahogy a férfi utoljára még a fülébe súg néhány utasítást. Aztán belép az ajtón. Sigrud egy pajta fedezékébe vonulva az emlékezetébe vési a címet. – Hékás! – nyit be egy mellékajtón az istállófiú. – Maga meg kicsoda? Mit keres… Sigrud szembefordul a lovászinassal, és a szemébe néz. A kölyök lába megremeg. – Ööö… izé… Sigrud hátat fordít neki. A nő társa megszaporázza a lépteit. Sigrud kilép a fedezékéből, és a nyomába ered. A hajsza ezúttal… kicsit másként alakul. A férfi beveti magát Bulikovnak egy olyan városrészébe, amely szemlátomást összehasonlíthatatlanul súlyosabb károkat szenvedett a Villanás, a háború, és mindazon katasztrófák következtében, melyek a világtörténelemnek e zavaros időszakába ékelődtek. A lépcsősorok száma szabályosan triplájára nő, sőt, megnégyszereződik – Sigrud szeme belefárad a számolásukba. Csigalépcsők szöknek a magasba, hogy aztán a levegőben egyszer csak véget érjenek, némelyik mindössze három méterrel a talaj szint felett, mások hat vagy akár kilenc méter magasan nyúlnak a semmibe. Van bennük valami enyhén csontvázszerű, gigászi, egzotikus kérődzők csavart szarvaira emlékeztető. Imitt-amott madarak és macskák fészkelték be magukat a lépcsők tetejére. Egy esetben, abszurd módon, óriási, bazaltból épített lépcső szántja fel az egyik domb oldalát, tizenkét méter mélyen ágyazódva a földbe, és az így keletkezett, szabályos szakadék láthatóan aláássa számos kisebb épület alapjait, melyek aggasztóan egyensúlyoznak a mélység peremén. Sigrud prédája szerencsére nem indul el sem felfelé, sem lefelé egyik csonka lépcsősoron sem, helyette sikátorokon és mellékutcákon csörtet végig, melyek gyakran éppoly hektikusan tekergőznek, mint a lépcsők. Sigrud nyugtalanul tekint végig a járdákat szegélyező épületeken, amelyek szinte egymásba olvadnak, mintha egy kisgyerek hányta volna egymásra a játékait: az egyik meglehetősen rusnya ház oldalából, mely ügyvédi irodának adhat otthont, torz daganatként türemkedik ki egy fürdőház negyedrésze. Van, ahonnan otrombán eltávolították ezeket a parazita épületszárnyakat: egy satnya kis cipőboltot alighanem nemrég választhattak le a mögötte lévő bank homlokzatából. A hajsza üteme felgyorsul. Az üldözött férfi balra cikázik. Sigrud a sarkában lohol. A préda átbújik egy roppant fal félig beomlott maradványai alatt. Sigrud egy távolabbi repedésen keresztüllépve egy pillanatra sem téveszti szem elől a célszemélyt, miközben meg van győződve róla, hogy az továbbra sem szúrta ki őt. Az üldözött felszökken egy rozoga lépcsőn, majd felkapaszkodik egy vénséges templom tetejére. Sigrud óvatosan, a lába elé nézve szedi a lépcsőfokokat, egyre jobban rátapadva a prédájára. Sigrud a lépcső tetejére érve kikandikál a templom mellvédje fölött. Látja, ahogy a prédája teljes gőzzel a tető túlsó vége felé sprintel. Még akkor sem fékez le, amikor kilenc méter választja el a peremtől. Aztán hat méter… másfél… és ekkor… Leugrik. Az utolsó dolog, amit Sigrud lát a férfiból, az a lobogó szürke kabátja, miközben karját széttárva, nyitott tenyérrel leveti magát a tetőről. Sigrud összevonja a szemöldökét, felmászik az épület oromzatára, és a széléhez óvakodik. Az utca tizenkét méterrel alatta húzódik. Holttestnek azonban semmi nyoma, egyetlen jel nem utal arra, hogy valaki ott hevert volna a kövezeten. Pedig nincs semmi, ami felfoghatta volna az esését: a falak csupaszon, meredeken ereszkednek a mélybe. Mintha a férfi lezuhant volna, majd nemes egyszerűséggel…
Köddé vált. Sigrud ingerülten morog. Ez felettébb kellemetlen. Fontolóra veszi, hogy ne másszon-e le a falon, de aztán arra jut, hogy az barokkos túlzás volna. Visszafordul, lesiet a lépcsőn, és kimegy az utcára. Sehol senki. Egy lélek sincs az utcákon. A városrész teljesen kihalt. Sigrud végigsimít a macskaköveken. Egyik sem meleg; mindegyik tömör. Sigrud fújtat egyet. Amióta Shara Komajdnak dolgozik, Sigrud nem egy zavarba ejtő jelenséggel szembesült, megannyi káprázatos, rettenetes, bizarr dologgal. Az óriás azonban soha egyiktől sem dobott hátast, egyszer sem rendült meg: az esetek többségében mindössze bosszúságot okoznak neki. Sarkon fordul, és már éppen útnak indulna a követséghez, amikor szokatlan érzés keríti hatalmába. Létezik, hogy az utca hirtelen megváltozott? A szeme sarkában? Merő képtelenség, persze, mégis biztosra veszi, hogy valami történt: a másodperc törtrészéig a düledező homlokzatok és az elhagyatott házak helyett az égig nyúló, karcsú felhőkarcolók tárultak a szeme elé, hófehéren és aranyfényben szikrázva.
Gyakorlatilag lehetetlen felbecsülni a Villanás okozta károk mértékét. Ez nemcsak a Villanás nyomában járó pusztításra értendő, melynek léptéke természetesen óriási volt; sokkal inkább arról van szó, hogy a Villanásnak – jellegéből adódóan – olyan bonyolult és bizarr rombolás lett az eredménye; melynél az ember – lett légyen szajpúri, kontinentális, olyan, aki átélte vagy aki utána született – képtelen megállapítani, mi veszett oda. A tények ugyanakkor magukért beszélnek, még ha valószínűleg csak a felszínt kapargatják is. 1639-ben, miután sikeres merényletet követett el az első istenséggel szemben, és bevette a kontinentális helyőrségeket Szajpúrban, Avshakta szij Komajd, avagy a frissen megkoronázott kadzs, mozgósított egy szerény, szedett-vedett flottát, és átkelt a tengeren a Kontinensre, melyet akkoriban persze még a Szentföldeknek hívtak. A Szentföldeket teljesen készületlenül érte a szajpúriak támadása: mivel évezredek óta az istenségek védelme alatt álltak, meg sem fordult a fejükben, hogy bárki – különösen egy szajpúri – megszállhatja a Szentföldeket, vagy ami még ennél is képtelenebb gondolat, végezhetne egy istenséggel. A Szentföldek polgárait és a helyén maradt három istenséget (Olvosz és Kolkán réges-rég elhagyta a térséget) egy ideje már komolyan aggasztotta Vúrtya istenség hosszúra nyúló távolléte, sejtelmük sem lévén róla, hogy Vúrtyát és hadseregét felkoncolták a vörös homokdűnék éjszakáján, 1638-ban. Amikor tehát Ahanasztán déli partjainál feltűntek a hajók, az istenségek sutba dobtak minden óvintézkedést, biztosra véve, hogy eltűnt barátjuk tér haza. Ez lett a vesztük. A kadzs tengeri ütközetre számított, ezért számos hajóját felszerelte azzal a masinával, amellyel végzetes csapást mért Vúrtyára. Az istenségek ellenben úgy aggódtak Vúrtyáért, hogy Tálhavrász, az istenek fejedelme személyesen fogadta a flottát Ahanasztán kikötőjében. A kadzs matrózainak feljegyzéseiben erősen megoszlanak a vélemények arra nézvést, hogy pontosan mi is történt a parton. Egyes beszámolók szerint „három és fél méteres, sasfejű emberi alak vonult ki a mólóra. Mások bizonygatták: „Egy gigászi szobor volt, finoman férfias vonásokkal, aki tetőtől talpig be volt állványozva, mégis tudott mozogni.” Megint mások váltig állították, hogy egy kék fényoszlopot láttak, „mely átdöfte még az égboltot is”. De mindegy is, milyen alakot öltött Tálhavrász, mert a kadzs megcélozta a masinájával, és teketóriázás nélkül leterítette, akárcsak Vúrtyát. Mivel azonban Tálhavrász volt az építés istene, minden, amit felépített, abban a pillanatban elenyészett, amint az istenség megszűnt létezni. A Villanás következtében végbement irtózatos pusztulásból ítélve ráadásul sokkal több dolgot épített, mint azt bárki gondolta volna. Tálhavrász voltaképpen alapjaiban rendezte át a Kontinens valóságának szövetét. A változtatások mibenlétét földi halandó aligha érhette volna fel ésszel, ám amikor a keze munkája szertefoszlott – képzeljük el, ahogy tartóoszlopok, keresztgerendák, szögek és csavarok fordulnak ki a helyükről –, a Szentföldek fizikai valósága egyik pillanatról a másikra gyökeresen átalakult. A kadzs matrózai nem láthatták a Villanást; mindössze egy rettenetes viharról számoltak be, amely két napon és három éjszakán át tombolt, megakadályozva, hogy partra szálljanak. Úgy gondolták, hogy természetfeletti falakba ütköztek, és csak azért nem futamodtak meg, mert a kadzs rendületlenül állta a sarat. Nem tudhatták, hogy alig néhány kilométerre éppen kozmikus léptékű összeomlás következik be. Komplett tájegységek tűntek el. Megnyílt a föld az utcákon. A templomok porrá omlottak. A csillagok kihunytak. Az ég beborult, és mindörökre megváltozott a Kontinens éghajlata: az egykoron száraz, sivatagos, napsütötte vidéken állandósult a felhős, nyirkos, csípős időjárás, a metsző hideg, mint a drejlingek lakta hegyvidéken, északon. Szent épületek zsugorodtak össze egyetlen kőtömbbé, össze-
zúzva az odabent tartózkodókat, akik minden bizonnyal iszonyú kínhalált haltak. Ami pedig Bulikovot illeti, a világ legszentebb városát, Tálhavrász ténykedésének kitüntetett helyét, a város határai egyetlen szörnyűséges pillanat alatt kilométerekkel beljebb kerültek, fenekestül felforgatva a város életét és százezreket ítélve halálra – azt, hogy pontosan mi lett a sorsuk, jobb nem is bolygatni. A Világ Székhelye, az istenségek szentélye és találkozóhelye egy az egyben eltűnt, nem maradt más a helyén, csak a harangtorony, abból is csak egy-két emeletnyi csonk. Egyszóval a kontinentális társadalom életmódja – a történelmével valamennyi tudásával egyetemben – egy szemvillanás alatt semmivé lett. Dr. Efrem Pangyüi: Elveszett történelem (1682)
HOLT NYELVEK Az apró ceruzavonások összefolynak a gyér lámpafényben. Shara bosszúsan cicceg, meggyújt még egy lámpát, az asztalára helyezi, és újra nekiveselkedik az olvasásnak. Hihetetlen ez a város! – duzzog magában. – Hogy lehetnek olyan elmaradottak, hogy még a követségünknek sem tudnak annyi gázt szolgáltatni, amivel bevilágíthatunk egy szobát? Egész este azon dolgozott, hogy kisilabizálja a professzor rejtjelezett üzenetét: több oldalt teleírt az ákombákomokkal, de a jelentésük kifolyt az ujjai közül, mintha gyűszűvel próbált volna vizet merni egy patakból. Az irathegyek mellett egy csésze núnjan tea gőzölög. (Shara elhatározta, hogy visszavesz a sirlang tea fogyasztásából, mert ha így folytatja, akkor egy héten belül feléli a követség teljes készletét.) Olyan közel hajol a dokumentumokhoz, hogy a lámpákból áradó hő szinte égeti az arcát. A titkos üzenet egy címet takar, gondolja Shara. Abból, ahogy az egyes szimbólumok követik egymást, legalábbis erre következtet. A titkosírás egy részét már sikerült megfejtenie, ám erős a gyanúja, hogy rendhagyó sifrírozással van dolga: az üzenetet idegen nyelvek ábécéit összekutyulva fordították le egyfajta bábeli montázsra. A mássalhangzóknak vélt betűk teteje a gheshati írásból lett kölcsönözve, Nyugat-Szajpúr egyik holt nyelvéből. Órákba telt, mire Shara kiókumlálta, hogy az alsó felük csotokán nyelven íródott, amit alig néhányan beszélnek a hegyek közt, a Drejling Népköztársaságtól keletre, és melybe szinte mindenkinek beletörik a bicskája. Most már csak a magánhangzók eredetére kell rájönnie. Aztán meg a számokra. Azokra a fránya számokra… A professzor iránti odaadó rajongása helyenként ingerültségbe csapott át. Pangyüi, te vén, rejtélyes lókötő… Teájába kortyol, majd hátradől a székében. Azzal áltatja magát, hogy roppant bonyolult a professzor rejtjelezése, azért tart ennyi ideig a kódfejtés. Mindent elkövet, hogy szőnyeg alá söpörje a gondolatot: talán az az igazság, hogy máshol járnak a gondolatai. Itt van. A városban, a közelemben. Talán csak egy-két sarokra a követségtől. Miért nem számoltam ezzel az eshetőséggel? Hogy lehettem ilyen ostoba? * * * * Ez is úgy kezdődött, mint oly sok minden, amit aztán Shara élethosszig űzött. Egy játékkal. A ghaladeshi Fadhuri Akadémián mindig a szemeszter első hete bizonyult a legfeszültebb időszaknak. Csillogó szemű nebulók sereglettek össze Szajpúr minden tájáról, megannyi megye és sziget ifjú reménységei, ám az egyetem patinás falai közt hamar szembesültek vele, hogy talán a szüleiknek nem kellett volna teletömniük a fejüket azzal, hogy különlegesek, mert egyáltalán nem biztos, hogy valóban azok: az akadémiára felvételt nyert diákok odahaza mind zseninek számítottak, amikor tehát megérkeztek, mindegyikükben felmerült a kétely, hogy különbek-e a legkülönbeknél. A felgyülemlett feszültséget enyhítendő az iskola hagyományai közé tartozott, hogy a tanévkezdés előtti hétvégén egy batlanbajnokságot rendeztek. Az esemény akkora népszerűségre tett szert, hogy a szülők arra ösztökélték a gyerekeiket, temetkezzenek bele a játékszabályokba, és jó előre készüljenek minél több stratégiával, mert bizonyára azt remélték, hogy aki az élmezőnyben végez, az később jobb jegyeket fog kapni, és biztosítva lesz az előmenetele. Shara Komajd, aki tizenhat évesen került az akadémiára, nem tartozott ezek közé a szorongó diákok
közé. Nem elég, hogy senki nem tudta megingatni a hitében, miszerint ő a legragyogóbb elme kerek e világon, a tetejébe még a batlant sem tartotta valami sokra, mivel szerinte a játéknak nagyobb a füstje, mint a lángja, és a szerencsefaktor aránytalanul sokat nyom a latba. A koronkénti kockadobás határozta meg ugyanis az adott játékosok képességeit, amely tagadhatatlanul spontán jelleget kölcsönzött a versenynek, ám a játékosok döntései helyett túl sokszor bízta a véletlenre a játék alakulását. Shara jobban szerette a Tovosz Vát, mely ugyan sokban hasonlított a batlanra, de nagyobb hangsúlyt fektetett a logikára, és nagyságrendekkel lassabb tempóban játszották, lehetővé téve, hogy a játékosok akár több körrel előbbre tervezhessenek. Sajnos ritkán nyílt alkalma játszani vele, mert a Tovosz Váról, kontinentális játék lévén, Szajpúrban még csak nem is hallott senki. A Tovosz Vában szerzett tudását mindenesetre bizonyos fokig a batlanban is kamatoztatni tudta – bár a véletlen kiküszöböléséhez fejben sok-sok lépéssel előbbre kellett járnia az ellenfeleinél. Ha idejében elkezdett taktikázni, és meg tudta jósolni a többiek lépéseit, akkor gyerekjáték volt lesöpörni a kezdő batlanosokat a tábláról. A tanévkezdés előtti héten Shara úgy tarolta le a mezőnyt, mint egy úthenger. Nemhogy nyert; egyenesen feltörölte a padlót a többi játékossal. Mivel lényegében az első néhány lépéssel bezsákolta a győzelmet, viszont attól még kénytelen volt lejátszani a maradék húsz-harminc fordulót, egyre jobban lenézte az ellenfeleit, akik úgy vergődtek a csapdáiban, mintha nem is ugyanazt a játékot játszották volna. Shara nem rejtette véka alá a megvetését: sóhajtozott, szemét forgatta, állát a tenyerére támasztotta, és nagyokat nyögött, ahogy a vetélytársai egyik ostoba, meggondolatlan lépést játszották meg a másik után. A diáktársai csakhamar leplezetlen gyűlölettel kezdték figyelni. Amikor pedig megtudták, hogy Shara még csak tizenhat éves, két évvel fiatalabb, mint az átlagos fadhuri gólyák, elöntötte őket a düh. Shara egészen biztosra vette, hogy földcsuszamlásszerű győzelmet fog aratni, ezért oda sem bagózott az eredményjelző táblára. Végül mégis vetett rá egy kelletlen pillantást, és arra lett figyelmes, hogy egy játékostársa jóformán fej fej mellett halad vele, és a terem túlsó végén hasonló elánnal veri tönkre az ellenfeleit. Úgy hívták: VOTROV. Shara hátradőlt a székében, és végigpásztázta a termet, hogy szemügyre vehesse a kihívóját. Nem kellett sokat keresgélnie. Legnagyobb meglepetésére a srác nem szajpúri volt, hanem a Kontinens lakója: magas, karcsú, sápadt fiú, vörösesszőke haj, markáns állkapocs, égszínkék szempár. – Te jössz! – szólt Shara aktuális ellenfele. – Csitt! – hurrogta le Shara, aki a kontinenslakó fiúra volt kíváncsi. – Hogy merészeled…?! – fortyant fel a másik játékos. – Jól van, jól van – sóhajtott Shara, s azzal kijátszott két kártyát, amellyel bebiztosította, hogy az ellenfele a következő körben veszítsen. Azután a figyelmét a kontinenslakó fiúra fordította. Nem volt abban semmi különös, hogy az előkelő kontinentális polgárok Szajpúrba küldik tanulni a gyerekeiket. Elvégre Szajpúr akkorra a világ leggazdagabb országává nőtte ki magát, míg a Kontinens még mindig igencsak veszélyes helynek számított. A srácról lerítt arisztokrata neveltetése: méla unalommal és szemtelen derűvel terpeszkedett a székében, megállás nélkül dőlt belőle a szó, kedélyesen csúfolta a többi játékost, mintha csak egy kávéházban múlatná az idejét. A fiú felpillantott, és észrevette, hogy Shara figyeli. Elvigyorodott, és kacsintott. Shara zavarba jött, ezért gyorsan visszatért a játékhoz. Végül, mintegy két órával később, miután az akadémiai diákság felét kiütötte a nyeregből, Shara azon kapta magát, hogy a kontinenslakó fiúval szemben foglal helyet. Már csak ők ketten maradtak játékban: az összes hallgató és a teljes tanári kar körbeállta őket, és izgatottan várta a döntő játszmát. Shara bizalmatlanul méregette a kontinenslakó fiút, aki önelégülten vigyorogva nyújtózott, az ujjait ro-
pogtatta, és így szólt: – Hú, de jó lesz végre egy valódi ellenféllel játszani, igaz-e? – Azzal elkezdte felrakosgatni a táblára a bábukat. – Nem értem, miről beszélsz – felelte Shara, és követte a srác példáját. – Hmm. Hiszi a piszi! – dünnyögte a fiú. – Mondd csak, hallottál-e már a Tovosz Várói? Shara bensőjében valami felnyüszített. Egy röpke pillanatig tétovázott, mielőtt elhelyezte volna a soron következő bábut. – Közkedvelt játék mifelénk – csicseregte a fiú. – Képzeld, Bulikovban évente rendeznek bajnokságot! Hűha, melyik évben is lettem első? Hármat nyertem zsinórban, az addig oké, de nem emlékszem, pontosan mikor is történt… Shara időközben végzett az előkészületekkel. – Sok beszédnek sok az alja, uraság – förmedt rá a srácra. – Játsszunk inkább! A fiú szemügyre vette Shara térfelét, és felkacagott. – Tudtam! Úgy örülök, hogy igazam lett. Ha jól látom, a Mischeni-cselt alkalmazod. Persze csak hasonlít rá, hiszen nem a Tovosz Vát játszuk. Még szerencse, hogy batlanozunk, ugye? – Ekkor ő is elkészült. Shara vetett egy pillantást a bábukra. – Az meg a Sztrovszkij-féle csigaalakzat – jegyezte meg Shara. A srác diadalmasan bazsalygott. – Vagy csak el akarod hitetni velem – helyesbített Shara. – Fogadni mernék, hogy három kör múlva előőrs-blokádot építesz ki, aztán meg átkaroló hadműveletet indítasz. A fiú úgy pislogott, mint akit arcul csaptak. Egyből lehervadt a mosolya. – Még szerencse, hogy batlanozunk, ugye? – vágott vissza Shara ádázul. Közelebb hajolt. – Sokkal csinosabb a pofikád, amióta letöröltem a gőgös vigyort a képedről. A nézőközönségük egy emberként szisszent fel. A srác farkasszemet nézett Sharával. Kurtán, hitetlenkedve nevetett. Majd csak ennyit mondott: – Dobj a kockával! – Szíves-örömest! – felelte Shara. Shara dobott, és a játék kezdetét vette. Négy órán keresztül nyúzták egymást: se vége, se hossza nem volt a nyitásoknak, védekező manővereknek, vadul kombináltak, menet közben variáltak. Az egyik tanár szerint minden idők legóvatosabb batlanját játszották a fiatalok; persze tévedett, hiszen nem is batlant játszottak, hanem egy teljesen új játékot, a batlan és a Tovosz Va helyben rögtönzött keverékét. Játék közben a srác folyamatosan beszélt hozzá, szűnni nem akart a belőle ömlő szóáradat. Shara az első három órában rá sem hederített, elengedte a füle mellett a gúnyos megjegyzéseket; aztán a srác olyasmit kérdezett, amit nem hagyhatott válasz nélkül. – Áruld már el, hát nincs semmi örömöd az életben, hogy minden idődet obskúrus, külföldi játékok tanulmányozásának szentelheted? – A fiú támadást színlelt, Shara azonban tudta, hogy csak csőbe akarja húzni. – Nincsenek barátaid? Nincs családod? – Honnan veszed, hogy nehéz megtanulni a Tovosz Vát? – válaszolta Shara felpaprikázva. – Az én szememben a játékaitok, sőt, az egész kultúrátok gyerekes csacskaság. – Az elterelő hadműveletre ügyet sem vetve előrenyomult, méghozzá úgy, hogy az avatatlan szemlélő azt hihette volna, a vesztébe rohan. – Nézzenek oda, megszólalt! – rikkantott a srác. – A házisárkány beszél! – Fogadok, hogy a magadfajta úri fiúk egyből személyes sértésnek veszik, ha valaki nem úgy táncol, ahogy ők fütyülnek, és nem csókolja meg még a lábuk nyomát is. – Meglehet. Talán azért mentem világgá, hogy találjak valakit, aki hajlandó feleselni velem. De egy dolog mégsem fér a fejembe. Vajh mivel vert meg téged a sors, amitől olyan ingerlékeny lettél, hogy szinte
tüzet okádsz, édes kicsi házisárkányom? – Visszavonulót fújt, és megerősítette a védvonalait. („Meddig kóstolgatják még egymást?” – morogta egy közelben álló diák.) – Tévedésben élsz, uracska – felelte Shara. – Túl érzékeny vagy, az a baj. Mondjuk, ezen nem lepődöm meg. Biztos véresre dörgöli a hercegi valagad, hogy nem egy párnázott ülésen trónolsz. A nézők nevetésben törtek ki. Shara titokban hozzálátott egy csapda felállításához. A kontinenslakó fiú nem vette zokon a sértést; sőt mi több, a szemében huncut fény csillant. – Drága egyetlenem! – mondta. – Ha a saját szemeddel is meg akarsz győződni tévedésedről, én nem állok az utadba. – Lépett. – Ezzel meg mire célzol? – húzta a száját Shara. Újabb cselt alkalmazott, úgy tett, mint aki a tábla közepére csoportosítja az erőit, miközben szélesebbre nyitotta a kelepcét. – Ne játszd az ártatlant! – évődött a fiú. – Hiszen te hoztad szóba a témát, húgocskám. Én meg behódolok neked! – Találomra lépett egyet. – Nekem nem úgy tűnik, mintha feladnád a harcot – állapította meg Shara. Újabb hátraarcot csinált, elhúzva ellenfele előtt a mézesmadzagot, s közben töprengett: Miért kezdett hirtelen ilyen pocsékul játszani? – A látszat néha csal – figyelmeztette a fiú. Dobott a kockával, majd lelépte a dobott értéket. – Jogos – mondta Shara. – Na jó. Mi legyen, fejezzük be? – Mármint micsodát? – A játékot. Nem muszáj végigjátszanunk. – Nem értem. Egyezzünk ki döntetlenben? – Nem – mondta Shara. – Győztem. Még húzhatjuk néhány körig, de… hát… az van, hogy vesztettél. A hallgatók tanácstalanul néztek egymásra. A kontinenslakó fiú előrehajolt, a bábukat tanulmányozta, visszakövetkeztette az elmúlt néhány lépést: a jelek szerint egyszerűen oda sem figyelt a játékra. Sharában csak ekkor tudatosult, hogy a srác a vége felé már rá sem pillantott a táblára, végig csak őt nézte. A srácnak leesett az álla. – Ó! – Csak ennyit mondott. – Ó. Mindent értek. – Na ugye! – nyugtázta Shara. – Hmm. Nana! Azért csak játsszuk végig. Úgy illik, nem igaz? A rend kedvéért lezavarták a hátralévő néhány kört, és néhány szerencsés dobásnak köszönhetően még elhúzódott a játék egy darabig, de a végeredményen mit sem változtatott: Shara rövidesen egyenként leszedte az ellenfele bábuit a tábláról. A fiú azonban nem süllyedt el szégyenében, de még csak nem is feszengett: rendületlenül mosolygott Sharára, és ez mérhetetlenül bosszantotta a lányt. Shara végrehajtotta az utolsóelőtti akcióját – látta, hogy már csak egy kör van hátra. – Nem tudom megállni, hogy ne kérdezzem meg: milyen érzés kikapni egy szajpúri lánytól? – Te nem lány vagy – jelentette a srác, miközben képletesen szólva bedugta a fejét a hurokba. Shara elbizonytalanodva mérte ki rá a végső csapást. Mire célzott ezzel? Shara leszedte a srác utolsó bábuját. A köréjük gyűlt nézősereg tapsviharban tört ki, ám alig jutott el valami az éljenzésből Shara tudatáig. Megint szórakozik velem! – Csak szólok, hogy bármikor kapható vagyok egy visszavágóra – ajánlotta fel a lány. – Hát, hogy őszinte legyek – felelte a srác vidáman –, én szívesebben kefélnék veled. Shara tágra nyílt szemmel, döbbenten bámult rá. A srác hunyorított, felállt, és csatlakozott a barátaihoz. Shara figyelte, ahogy távozik, majd körbepillantott az ujjongó tömegen. Más nem is hallotta? Vajon komolyan gondolta, amit mondott? Nem, az nem lehet!
– Ki volt ez? – kérdezte hangosan. – Ne mondd, hogy nem tudod! – csodálkozott az egyik diák. – Fogalmam sincs. – Ne már! Te tényleg nem tudtad, hogy Vohannes Votrovval, a nyamvadt Kontinens leggazdagabb pöcsfejével játszottál? Shara az üres táblára meredt, és azon merengett, nem játszottak-e a batlan és a Tovosz Va helyett egy harmadik, merőben más játékot, melynek szabályait ezek szerint ő még hírből sem ismeri. * * * * Shara meg van győződve róla, hogy beleőszül, mire megfejti a számok jelentését. A professzor rejtjeles üzenetének java részét sikerült lefordítania. Jelenleg így szól: H_GHUT___A, SZ_NTM__V_VA BANK, – ES SZ__F, GH_V_NY TA__KAN,___ Vagyis egy banki széf. A bank pedig valamelyik szentnek a nevét viseli. Normális esetben ez jócskán leszűkítené a kört, a High utca azonban Bulikov egyik leghosszabb közlekedési útja, továbbá majdnem az összes bankot valamelyik szentről nevezték el. (Az igazat megvallva, Shara tudja, hogy a Kontinensen szinte minden egy szentről vagy hasonlóról kapta a nevét. A szajpúri történészeknek becsléseik szerint mintegy hetvenezer szentről van tudomásuk a háború előtti időkből: úgy fest az ábra, hogy az istenségek bosszantó formalitásnak tekintették a szentség adományozását, és válogatás nélkül szentté avattak bárkit. Amikor bevezették a Világi Rendeleteket, a hatóságok kísérletet tettek a szentek neveinek eltávolítására, de poliszszerte annyi épületet kellett volna átnevezni, hogy beletört a bicskájuk, így aztán Szajpúr végül tett egy óriási engedményt – vagy ha úgy tetszik, megvonta a vállát –, és eltekintett a dologtól. Shara azt kívánta, bárcsak végigcsinálták volna. Most sokkal könnyebb dolga lenne.) A számok meg… Shara még gyűjti a bátorságot, csak egy-két pillantást vetett rájuk. A számjegyeket – legyen szó bármilyen számrendszerről – mindig rém nehéz kibogozni az ősi nyelvekben: Dzsukov istenség egyik rendkívül fanatikus szektája például tagadja a tizenhetes szám létezését, és eleddig a történészek nem bírtak rájönni az okára. Sharának erről eszébe jut egy beszélgetése dr. Pangyüivel, még az ahanasztáni fedett házban. – Annyi a holt nyelv, mint égen a csillag – mondta a professzor. – Olyan sok? – kérdezte Shara. – Az istenségeket nem ejtették a fejük lágyára. Felismerték, hogy a más országokban szárba szökkenő gondolatokat úgy lehet a legjobban kordában tartani, ha ők szabják meg, milyen nyelven beszélhetnek. Amikor aztán ezek a nyelvek kikoptak a használatból, sírba szállt velük a beszélők gondolkodásmódja, világnézete is. Végérvényesen eltűntek a süllyesztőben. – Tán maga is azok közé a tudorok közé tartozik, akik fel akarják éleszteni a szajpúri anyanyelvet? – firtatta Shara. – Nem. Szajpúr hatalmas ország volt, s a népe számos anyanyelven osztozott. Az efféle páváskodó, soviniszta törekvések mindig is hidegen hagytak. – Mégis beleásta magát a témába. A professzor pipára gyújtott. – De hiszen az emberiség közös érdeke, hogy rekonstruáljuk a történelmünket, mert aki nem ismeri a múltat, az nem értheti meg a jelent. Vagy tévedek? Csakhogy Pangyüi hazudott neki. Kihasználta, saját titkos céljai elérésének érdekében. Shara folytatja a munkáját, még messze a vége, és talán az is közrejátszhat benne, hogy el akarja temetni
az emlékeit. * * * * Két hónap telt el az első szemeszterből, mielőtt Shara újra találkozott volna a kontinenslakó sráccal. A könyvtárban volt, egy kötetet böngészett, mely Szagresha, a kadzs hadnagya – s egyben híres háborús hős – politikai pályafutásáról szólt, és egyszer csak észrevette, hogy valaki letelepszik az ablak előtti asztalhoz. A fiú lehajtotta a fejét, arany-vörös haja a homlokába hullott. Mintha sosem bírt volna rendesen ülni a székben: most is fél fenékkel, szinte hanyatt fekve nyúlt el, ölében egy Thinadeshi-életrajzzal – ő volt az a mérnök, aki az első vasutakat tervezte a Kontinensen. Shara meredten bámulta a srácot. Némi habozást követően felállt, felnyalábolta a könyveit, átült a fiúval szembe, és onnan nézte tovább. A fiú nem pillantott fel. Lapozott, majd fél perc múlva így szólt: – Na, mi járatban? – Miért vágtad a fejemhez azt a sértést? – kérdezte Shara. A fiú sűrű, kócos lobonca mögül hunyorgott rá. Noha Shara nem volt egy nagy ivó, a srácnak úgy be volt dagadva a szeme, hogy kétség sem fért hozzá, előző este felöntött a garatra, avagy – a fadhuri tanárok szavajárásával élve – „macskajajban” szenvedett. – Mire gondolsz? – kérdezett vissza. – Arra, amit a bajnokságon mondtam? A lány bólintott. – Mit tudom én. – Megrándult az arca, mintha zavarban volna, és ismét a könyvébe temetkezett. – Talán ki akartalak hozni a sodrodból. Olyan mísznek tűntél. Egyszer sem láttalak mosolyogni egész nap, pedig a nyerő szériád végett lett volna okod az örömre. – Jó, de mit akartál mondani vele? Hosszú, zavart csend támadt. – Ööö… ezt most komolyan kérded? – Igen. – Miért, te hogyan értelmezted azt, hogy szívesen… kefélnék veled? – kérdezte a fiú lassan, tagoltan, értetlenül. – Nem, nem arra gondoltam – legyintett Shara. – Arra, hogy… nem vagyok lány. – Azon húztad fel magad? Nehogy már! Shara szeme villámokat szórt. – Hát izé – mondta a srác. – Hogy is fogalmazzak… Sok lányt ismerek. Fruskákat. Nincs életkorhoz kötve, hogy ki mennyire kislányos. Érted? Vannak negyvenéves fruskák. Ötvenesek. Hebrencs teremtések, ugyanúgy, ahogy egy negyven körüli férfi is viselkedhet ötéves kisfiú módjára, hisztisen, türelmetlenül. Viszont felnőtt nők is lehetnek akárhány évesek. Te pedig, kedvesem, alighanem hatéves korod óta ötvenhárom-ötvennégy éves asszony lehetsz lélekben. Olyan a kisugárzásod. Ezért mondtam, hogy te nem lány vagy. – Ismét a könyvét nézte. – Hanem felnőtt nő. Méghozzá a koravén fajtából. Shara megemésztette a magyarázatot, aztán elővette a tankönyveit, és olvasni kezdett a fiúval szemben. Zavarba jött, vérig sértődött, egyszersmind furcsamód megilletődött. – Csak hogy tudd: az a Thinadeshi-életrajz fabatkát sem ér – jegyezte meg. – Nocsak! – Jaja. A szerző elfogult. És a hivatkozásai is kétségbe vonhatóak. – Ejha. A hivatkozások azok nagyon fontosak. – Igen.
A srác lapozott. – Jut eszembe – szólalt meg –, gondolkoztál-e azon, hogy lefeküdhetnénk egymással? – Fogd be. A srác elmosolyodott. * * * * Ettől kezdve majdhogynem napi rendszerességgel találkozgattak a könyvtárban. A kapcsolatukat mintha ott folytatták volna, ahol a batlanjátszmát abbahagyták: hosszadalmas, kimerítő csatározás, melyben a felek csak nagy ritkán engedtek át vagy foglaltak el területeket. Shara mindvégig tudatában volt, hogy nemzeti hovatartozásukat tekintve szerepet cseréltek. Szajpúri létére ezúttal ő volt a megrögzött, bizalmatlan konzervatív, aki vakbuzgó hittel követelte meg a számára megfelelő életvitelt, a fegyelmezett, társadalmilag hasznos tevékenységet. A fiú ezzel szemben az engedékeny szabadelvű karakterét adta, aki úgy vélte, hogy mindenki azt csinál, amit akar, feltéve, hogy nem árt vele másoknak, és saját zsebből teremti elő hozzá az anyagi fedezetet. Ez esetben ugyanis senkinek nincs joga beavatkozni mások dolgába. Abban viszont mindketten egyetértettek, hogy országaik bajban vannak, veszélyben forog a jövőjük. – Szajpúr megszedte magát a kereskedelemből származó haszonból, és túlságosan elkényelmesedett – magyarázta Shara egyszer Vohannesnek. – Abban a tévhitben élünk, hogy meg tudjuk vásárolni pénzen a biztonságunkat. A gondolat, hogy fegyverrel kell kiharcolnunk, hogy minden egyes nap meg kell küzdenünk érte, fel sem merül az emberekben. Vohannes a szemét forgatta. – Szörnyen sötét és cinikus képet festesz a világról. – Nekem van igazam – erősködött Shara. – Szajpúr a katonai ütőképessége révén emelkedett fel. A polgári vezetés aggasztóan engedékeny. – Te mit tennél a helyükben? Szeretnéd, ha a szajpúri gyerekek még egy esküt bebifláznának? Ha újfent hűséget fogadnának Szajpúr anyácskának? – Vohannes elnevette magát. – Drága, édes Sharám, hát nem érted, hogy a ti országotok azért olyan csodálatos, mert nálatok tiszteletben tartják az emberi méltósághoz való jogot? A Kontinensen fittyet hánytak az ilyesmire. – Te csodálod Szajpúrt? Kontinenslakó létedre? – Hogy a búsba ne csodálnám! És nem csak azért, mert itt nem leszek leprás, jóllehet ez a Kontinensről nem mondható el. A társadalmatok… emberszámba veszi az embereket. El tudod képzelni, milyen ritka dolog ez? – Fura, azt hittem, hogy fegyelemre és önsanyargatásra fogod buzdítani a néped – mondta Shara. – Hitet és aszkézist követelsz tőlük. – Ezt csak a kolkasztáni kontinenslakók vallják – felelte Vohannes. – És ahogy ők élnek, azt nem kívánom senkinek. Hidd el nekem! Shara a fejét rázza. – Tévedsz. Tartós békét csupán lázas munkával és puszta erővel lehet kivívni. E tekintetben vajmi keveset változott a világ. – Drága Shara, szörnyen rideg és barátságtalan helynek képzeled a világot – korholta Vohannes. – Ha csak egy dolgot tanultál a dédapádtól, remélem, az az, hogy akár egy ember is óriási hatással lehet tömegek életére. – Ha a Kontinensen nyilatkoznál ilyen elismerően a kadzsról, meglincselnének. – Nem ez az egyetlen nézetem, ami az életembe kerülne a Kontinensen. Befolyásos emberek tanult gyermekei lévén mindketten magától értetődőnek vették, hogy meg fogják
változtatni a világot, abban viszont már megoszlottak a vélemények, hogy ennek mi volna a legjobb módja. Egyik nap Shara még azt tervezte, hogy megírja Szajpúr átfogó, grandiózus történetét, sőt, az egész világét, aztán másnap a nagynénje mintájára indulni akart a választáson valamelyik közhivatalért. Vohannes arról ábrándozott, hogy finanszíroz egy nagyszabású művészeti projektet, amely tökéletesen átszabná a kontinentális poliszok arculatát, majd másnap már körmönfont terveket szövögetett egy radikális üzleti vállalkozás létrehozására. Kölcsönösen utálták egymás ötleteit, és leplezetlen malíciával, kaján élvezettel fejezték ki nemtetszésüket. Utólag nézve, talán azért kötöttek ki végül az ágyban, mert belefáradtak a vitatkozásba. De nem, ennél többről volt szó. Szíve mélyén Shara tudta, hogy korábban, mielőtt megismerkedett volna Vohannesszel, senkivel nem tudott beszélgetni, senkinek nem tudott megnyílni, és gyanította, hogy Vohannes is ugyanígy érez iránta. Sok közös volt bennük: hírneves, köztiszteletben álló családból származtak, árvák voltak, és hányatott sorsuk miatt befelé fordultak, elszigetelődtek a környezetüktől. A bajnokságon vívott párviadalukhoz hasonlóan a kapcsolatukat is napról napra alakítgatták, és rajtuk kívül senki más nem érthette meg a belső szabályrendszerét. Az első két tanévben, már amikor éppen nem tanult, Shara mozgalmas nemi életet élt, olyannyira, hogy visszatekintve, nem is értette, hogyan szexelhetett ennyit. A hétvégéken, amikor az akadémia szobalányai nem jöttek be dolgozni, így a bentlakó diákok háborítatlanul alhattak, ameddig csak akartak, Shara ki sem mozdult a fiú szobájából, a karjaiban heverészett egész álló nap, azon mélázva, mi a fenét művel ezzel a külföldi kölyökkel, aki abból az országból származik, amelyet tiszta szívéből gyűlölnie kellett volna. Nem hitte, hogy szerelmes Vohannesbe. Nem hitte, hogy szerelmes belé, még akkor sem, amikor a fiú távollétében furcsa sajgást és szorongást érzett szívtájékon; még akkor sem, amikor üzenetet kapott tőle, és hullámokban öntötte el a megkönnyebbülés; még akkor sem, amikor elkalandoztak a gondolatai, és azon ábrándozott, vajon öt… tíz… tizenöt év múlva milyen lesz a közös életük. Fel sem merült benne, hogy szerelmes lehet. Milyen ostobák a fiatalok, gondolta később Shara. Nem látnak tovább az orruknál. * * * * Shara hátradől a széken, és szemügyre veszi munkája gyümölcsét: HIGH UTCA 3411, SZENT MORNVIEVA BANK, 0813-ES SZÉF, GHIVENY TAORSKAN, 63611 Shara megtörli verejtékben úszó homlokát, és az órájára néz. Hajnali három. Ekkor tudatosul benne, mennyire fáradt. Pedig még csak most jön a java, gondolja Shara. Hogyan tehetem rá a kezem a széf tartalmára? Kopognak. – Szabad! – szól Shara. Az ajtó szélesre tárul. Sigrud csörtet a szobába, leroskad az asztal túloldalára, és megtörni a pipáját. – Hogy ment? Az óriás arcán furcsa kifejezés suhan át: zavarodottság, csüggedés, nyomokban némi kíváncsiság. – Komplikációk? – Azok – feleli Sigrud. – Meg pozitívumok. Meg… bizarr dolgok. – Mi történt? Már-már acsarogva harap rá a pipa szárára. – Nos. Ketten voltak, ugyebár. A nő az egyetemen dolgozik. Takarítónő… a neve: Irina Torszkenyij.
Hajadon. Nincs családja. Csak a munkájának él. Megnéztem a beosztását: ő takarította a professzor irodáját, az egész szárnyat. Mindenestül. Azóta, hogy dr. Pangyüi beköltözött az irodájába, ez a nő volt beosztva hozzá. – Remek – mondja Shara. – Majd lenyomozzuk a nőt. – A másik viszont… mármint, a férfi… – Sigrud részletesen beszámol Sharának a zavarba ejtő hajszáról Bulikov megtépázott negyedeiben. – Szóval a fickó csak úgy… köddé vált? – kérdi Shara. Sigrud bólint. – Nem hallottál valamilyen hangot? Mondjuk, egy pattanást… mintha ostort csördítettek volna? Sigrud a fejét rázza. – Hmmm – biggyeszti az ajkát Shara. – Csak mert ha pattanás kísérte volna az eltűnését, abból arra következtettem volna, hogy… – „Paresi szekrénye.” – Parnesi. – Felőlem. Shara a halántékát dörzsölve tanakodik. Noha Szent Parnesi több száz évvel ezelőtt elhunyt, a munkássága nem hagyja nyugodni Sharát. A legenda szerint Dzsukov papja fülig beleszeretett egy kolkasztáni apácába. Mivel Kolkán meglehetősen szigorú nézeteket vallott a szexuális vágyak kielégítését illetően, Parnesi nem várt nehézségekbe ütközött, amikor meg akarta látogatni kedvesét a zárdában. Nosza, a szeszélyes, furfangos Dzsukov a segítségére sietett, és létrehozott egy varázslatot, amely lehetővé tette, hogy Parnesi láthatatlanná váljék az ellenségei – emberek és istenek – számára. Ez volt az a bizonyos „szekrény”, egy légbuborék, amelybe Parnesi bármikor beléphetett, s így játszi könnyedséggel, észrevétlenül az apácazárdába osonhatott. A varázseszközt természetesen nem csak ilyen ártalmatlan csínytevésekre lehetett használni. Alig két éve történt, hogy dokumentumokat szivárogtattak ki Ahanasztánban, és Sharának csaknem három hónapjába telt, mire elkapta a tetteseket. Mint kiderült, a három csirkefogónak – kereskedelmi attasék voltak – valahogyan a birtokába került a varázsige, és valószínűleg sosem kapták volna el őket, ha az egyik balfácán nem kent volna magára a kelleténél több pacsulit – Parnesi szekrénye a szagokat ugyanis nem leplezi el. Így viszont Sigrud kiszagolta a fickót, és csúnyán ellátta a baját. A fülön csípett gazfickó seperc alatt feldobta a társait. – Az Ahanasztánban történtek után megijedtem, hogy a varázslat máshol is elterjed – emlékszik vissza Shara. – Gondolj csak bele, milyen katasztrofális következményekkel járna! De ha nem Parnesi trükkjével cseleztek ki, akkor… Egész biztos, hogy eltűnt a pasas? – Bárkinek a nyomára tudok akadni – válaszolja Sigrud sziklaszilárd, szenvtelen magabiztossággal. – Ezt az embert nem találtam sehol. – Nem vett elő véletlenül egy ezüstös kendőt? Dzsukov skalpja elvileg valami ilyesmit okoz, bár negyven éve senkinek nem került a kezébe ez a varázseszköz. Úgy néz ki, mint egy ezüsttel befuttatott kendő. – Nem rossz ötlet ez sem, de figyelmen kívül hagysz egy lényeges körülményt – mondja Sigrud. – Tök mindegy, hogy az ürge láthatatlan volt-e vagy sem, mert mindenképpen több emeletet zuhant, és halálra kellett volna zúznia magát. – Ó! Jogos. – Nem láttam semmit. Bejártam a környező utcákat. Átkutattam a negyedet. Kérdezősködtem. Zsákutca. Azonban… – Igen? – Volt egy pillanat, amikor… úgy éreztem, mintha nem ott lennék, ahol egy pillanattal korábban.
– Ezt hogy érted? – Magam sem tudom pontosan – vallja be Sigrud. – Mintha máshová kerültem volna… vissza a múltba. Olyan épületeket láttam, amelyeknek semmi keresnivalójuk nem volt ott… – Miféle épületeket? Sigrud vállat von. – Nem tudom szavakba önteni. Shara megigazítja a szemüvegét. Ennek a fele sem tréfa. – Haladtál valamit? – kérdi Sigrud, végighordozva a tekintetét az asztalon sorakozó lámpákon és papírhegyeken. – Látom, megittál vagy három ibrik teát. Ez most vagy azt jelenti, hogy remek híreid vannak, vagy azt, hogy nagy a baj. – Egy cipőben járunk: is-is. Az üzenet egy banki értékmegőrző szekrényhez vezet. A kérdés az: hogyan férhetünk hozzá? – Ugye nem küldesz el bankot rabolni? – Isten ments! – feleli Shara. – Látom magam előtt a szalagcímeket… – Meg az áldozatok számát, teszi hozzá gondolatban. – Nem tudod latba vetni a befolyásodat? – Mire gondolsz? – Diplomata vagy – mondja Sigrud. – A városatyák többé-kevésbé bábok, nincs igazam? Nem rángatod meg a zsinórjaikat? – Mi van, ha megfigyelés alatt tartják a széfet? Minden jel arra mutat, hogy árgus szemekkel figyelték Pangyüit. Olyasmibe ütötte az orrát, amiről… sejtelmem sem volt. Úgy tűnik, nem avatott be a teljes igazságba. – Sigrudra pillant. – Én meg vonakodom neked elmondani. De ha szeretnéd, beavatlak. Sigrud vállat von. – Hogy őszinte legyek, nem különösebben érdekel. Shara nem is próbálja leplezni, mekkora kő esett le a szívéről. A „titkárában” – sok más egyéb tulajdonsága mellett – azt becsüli a legjobban, hogy nem kenyere a titkos ügynökökre jellemző ködösítés. Sigrud kalapács a szögek birodalmában, és ő megelégszik ennyivel. – Szuper – bólint Shara. – Nem szeretném, ha kitudódna, hogy abnormális érdeklődést tanúsítunk Pangyüi kutatásai iránt. Ha illetéktelen fülekbe jut, hogy sötétben tapogatózunk a Pangyüi által gyűjtött információkat illetően… nos, az nem volna szerencsés. Diszkrétebben kellene eljárnunk. Még nem tudom, hogyan, de majd kitalálom. – És most, hogyan tovább? Shara először nem tudja, mit válaszoljon. Ám lassan ráeszmél, hogy az éjszaka folyamán – tudat alatt – körvonalazódott a fejében egy terv. A szíve elnehezül, ahogy a megoldás világossá válik, mivel azonban semmi kétsége, hogy be fog-e válni, bolond volna, ha nem tenne vele egy próbát. – Nos, van egy nyom, amin elindulhatunk – mondja Shara. – Ismerünk valakit a minisztériumban, aki ért a pénzügyekhez? – A pénzügyekhez? – Igen. Azon belül is, a banki tranzakciókhoz. Sigrud a vállát vonogatja. – Rémlik, mintha Yonji még ott dolgozna. Shara lefirkantja az információt. – Megteszi. Mihamarább fel kell vennem vele a kapcsolatot, hogy rákérdezzek… Mármint, szerintem jól gondolom a dolgot. De nem árt, ha egy szakértő is megerősíti, hogy átlátom-e a pénzügyi intézkedése-
ket. – Tehát továbbra is magunkra vagyunk utalva? Ketten az egész város ellen? Shara befejezi a jegyzetelést. – Hm? Nem. Úgy nem jutunk egyről a kettőre. Kezdj el óvatosan puhatolózni! Tartok tőle, hogy szükségünk lesz egy-két kifutófiúra vagy néhány szempárra. Nem sejthetik, hogy a minisztériumnak köze van az akciókhoz. De nem is szaporítom tovább a szót, te úgyis ügyesen fel szoktad hajtani a szükséges zsoldosokat. – Mennyit tudunk fizetni nekik? Shara mond egy összeget. – Na látod, ezért tudok mindig embert toborozni – feleli Sigrud. – Pompás. Már csak egy dolog maradt. Kérdeznem kell valamit. Van elegáns ruhád, amit fel tudsz venni egy partira? Sigrud lusta kézmozdulattal végigmutat sár lepte bakancsán és szurtos ingén. – Miért, ezzel mi a baj? * * * * A pirkadat előtti derengésben Sharának nem jön álom a szemére, és ismét elragadják az emlékek. A kapcsolatuk középső szakaszában jártak, amit akkor még persze egyikük sem sejthetett. Shara Vohannest kereste, aki egy fa alatt üldögélt, és az evezős csapatokat figyelte, melyek a Sharjúnith folyón, az akadémia mellett tartottak edzést. A női csapat az imént fektette vízre a versenycsónakot, és egyenként bemásztak a hajóba. Shara csatlakozott hozzá: letelepedett az ölébe, és – mint oly gyakran – érezte a fiú férfiasságát testének nyomódni. – Aggódnom kellene? – kérdezte. – Mivel kapcsolatban? – kérdezett vissza Vohannes. – Na, mit gondolsz? – A szabadban nem szoktam gondolkodni, kedvesem. Sosincs jó vége. – Kell-e aggódnom – fejtette ki Shara –, hogy egy nap más lányok után nézel? Vohannes meglepetésében elnevette magát. – Nézzenek oda, nem is tudtam, hogy féltékeny típus vagy, házisárkányom! – Ők nélkül senki sem féltékeny. – Shara hátranyúlt, és megmarkolta a dudort. – Márpedig ez méretes indoknak tűnik. Vohannes akaratlanul is felnyögött. – Nem gondoltam, hogy hivatalossá vált a kapcsolatunk. – Mi köze ennek a hivatalossághoz? – Számomra ezek formaságok. De rendben. Nosza, lássuk, miből élünk! Ha jól értem, azt állítod, hogy az enyém vagy, én pedig a tiéd vagyok, így van, kedvesem? Biztos, hogy az én barátnőm akarsz lenni, örökkön-örökké, míg a halál el nem választ? Egyes-egyedül hozzám akarsz tartozni? Shara mélyen hallgatott. Nem nézett Vohannesre. – Mi az? – nógatta a fiú. – Semmi. – Most meg mi ütött beléd? – kapta fel a vizet Vohannes. – Valami rosszat mondtam? – Nem történt semmi. – Nyilván történt valami. Még a levegő is megfagyott köztünk. – Nem akarok nagy ügyet csinálni belőle. Ez ilyen… egyéni hákli. Szajpúri dolog.
– Rajta, ki vele, Shara! Hadd értsem meg legalább! – Gondolom, neked ez az egész nem jelent semmit, nincs igazam? Nincs következménye, ha kijelented, hogy valaki a tiéd lesz. Hogy hozzád tartozik. Hogy a te barátnőd vagyok. Nálunk azonban nem szokás ilyesmiket mondani. Lehet, hogy te ezt nem értheted… a te néped ugyanis soha nem senyvedett rabszolgasorban. Ezért aztán a te szádból másképp hangoznak ezek a szavak, Vo. Vohannes mély lélegzetet vett. – Szent egek, Shara, tudod, hogy nem így értettem… – Tudom. Tisztában vagyok vele, hogy a te szemedben ez csak egy ártatlan megjegyzés. De mások tulajdonává válni, vagy másokat birtokolni… ezek az én hazámban többletjelentést hordoznak. Nem használunk ilyen kifejezéseket. Van, aki még emlékszik, milyen volt az élet annak előtte. – Jó nektek! – mordult Vohannes keserűen. – Mi bezzeg nem emlékszünk semmire. Feledésbe merült a múltunk. Megfosztottak minket tőle. A rohadt dédapád, meg a többi. – Utálom, hogy mindig ezzel hozakodsz elő… – Veszem észre. De a te népednek legalább vannak saját emlékei, még ha azok kellemetlenek is. Senki sem tiltja meg nektek, hogy olvassatok a mi történelmünkről. A fenébe is, az akadémia könyvtárában több ismeretet halmoztak fel rólunk, mint amivel magunk rendelkezünk! De próbálnám csak hazacsempészni valamelyik könyvet, rögvest megbírságolnának, bekasztliznának, vagy még rosszabb, a tieid közül valók! Shara erre nem válaszolt, kínosan feszengett. A folyót nézték. Hattyúfióka csapott le fekete csőrével a nádas vizében, majd hátrarántotta hosszú, fehér nyakát: a szájába kapott parányi fehér béka vékony lába végső kétségbeesésében még egyszer megrándult. – Ezt úgy utálom – szólalt meg Vohannes. – Micsodát? – Tök szar érzés, hogy ennyire különbözünk. – Hosszú szünet. – Meg hogy azt érzem… szóval, hogy nem is ismerjük egymást igazán. Shara figyelte, ahogy az evezősök a sprint versenyszámra készülve siklanak végig a vízen; deltaizmaik és combizmaik meg-megfeszültek a reggeli fényben. Először a női csapat hajója suhant el előttük, majd őket követte a férfiak csapata, akik jóval kevesebb ruhát viseltek, és dagadozó izmaikból többet tettek közszemlére. Talán csak képzelődött, de a derekának nyomódó dudor mintha megmoccant volna, amikor a férfiak csapata elősiklott az egyik fűzfa árnyékából, és rájuk vetült a nap fénye. Vohannes felsóhajtott. – Micsoda egy nap!
Nem vagyunk önmagunk. Nem lehetünk önmagunk. Aki önmaga, az bűnt követ el. Aki önmaga, az vétkezik. Aki önmaga, az tolvaj. A munka az életünk, eggyé válunk a munkával. Eggyé válunk a fakéreggel, amit lehántunk hazánk fatörzseiről; az érccel, amit hazánk csontjaiból fejtünk ki; a búzával, az árpával, a gabonával, amit a földjein termesztünk. Sosem ízlelhetjük meg a termést. Sosem költözhetünk azokba a házakba, amelyeket az általunk kivágott fákból ácsolnak. Sosem kovácsolhatunk és olvaszthatunk a vasércből fémeszközöket magunknak. Ezt a sok mindent nem nekünk szánják. Nem mi rendelkezünk a saját testünk felett. A testünk felett azok rendelkeznek, akik a tenger túlpartján élnek. Az istenek gyermekeinek szántak minket. Használatba vesznek, akár a fémet, a követ és a gerendákat. Nem tiltakozunk, mert nincs hangunk, amivel tiltakozhatnánk. Aki felemeli a hangját, az bűnt követ el. Az ellenállás puszta gondolata is tiltva vagyon. Aki erre gondol, az bűnt követ el. Szavaim, e szavak, amiket hallanak, nem az enyémek, lopott szavak. Nem vagyunk kiválasztottak. Nem mi vagyunk az istenek gyermekei. Nincsen lelkünk, porból lettünk, a föld sarából vétettünk. De ha mindez igaz, mi végre teremtettek minket az istenek? Ha munkára születtünk, miért adtak nekünk elmét, miért adtak nekünk vágyakat? Miért nem lehetünk oktalanok, akár a barmok a mezőn, a csirkék az ólban? Atyáim és anyáim életük – végéig rabszolgák voltak. Én is rabszolga vagyok. A gyermekeim is rabszolgák lesznek. Ha egyszerű tulajdonai vagyunk csupán az istenek gyermekeinek, miért hagyják az istenek, hogy szívünkbe gyász költözzön? Az istenek könyörtelenek, de nem azért, mert dolgoztatnak. Azért könyörtelenek, mert nem veszik el tőlünk a reményt. Egy névtelen szajpúri vallomása, 1470 körül
AZT TESZI, AMIHEZ A LEGJOBBAN ÉRT A Votrov-rezidencia az egyik legmodernebb épület egész Bulikovban, ezt azonban ránézésre senki nem tudná róla megállapítani: drabális, ormótlan tömbház, grafitszürke kőből emelt, rozoga támpillérekkel aládúcolt monstrum. Apró, lőrésszerű, tűhegynyi ablakok pettyezik kidudorodó homlokzatait, némelyik mögött vékony gyertyaláng pislákol. A déli oldalon, az uralkodó északi széljárástól védve, szélesen kiugró, méretes erkélyek emelkednek lépcsőzetes rendben: felfelé haladva árnyalatnyival egyre keskenyebbek a balkonok, míg a legfelső emeleten már csak egy parányi, árbóckosárszerű erkély türemkedik ki. Shara szemében, a szajpúri építészetre jellemző áramvonalas, minimalista faszerkezetekhez lévén szokva, primitív, barbár képet sugároznak ezek az épületek, távolról sem emlékeztették otthonos hajlékra, sokkal inkább torz, mélytengeri polipnak tetszettek. Az erődítményszerű ház Bulikovban még ugyancsak újnak számított, mert a régi családok otthonaival ellentétben ezt kimondottan a hideg, télies éghajlati körülményekre való tekintettel tervezték. Ami – ne feledjük – viszonylag új keletű fejlemény a térségben. A kontinenslakók inkább meghalnak, mintsem beismernék, hogy megváltoztak a dolgok, gondolja Shara, miközben a kocsijával a ház felé közelednek. A gyomra görcsbe rándul. Tényleg odabent lehet? Semmit nem tudott az otthonáról, és most, hogy a saját szemével látja, hogy többé már nem csak a képzeletében létezik, és tudomásul kell vennie, hogy volt barátja a szakításuk után is élte tovább az életét, mindez zavarba ejtően rosszul esik neki. Csend legyen, hurrogja le a fejében susmorgó hangokat, ám ettől csak még erélyesebben rákezdenek. Automobilok és hintók végeláthatatlan sorban araszolnak a Votrov-udvarház főbejárata felé. Shara figyeli, ahogy a polisz gazdag, ünnepelt polgárai kiszállnak járműveikből, majd hajtókájukat a csípős levegő elleni védekezésül arcuk elé csapva meleg helyre iszkolnak. Mintegy fél órába telik, mire Pitrij veszett dudálás és grimaszolás közepette áthajt a birtok kapuján, végig a kocsifelhajtón, és megáll a bejárat előtt. A komornyik olyan fagyos pillantással méri végig Sharát, mint az éjszakai szél. Shara átnyújtja neki a hivatalos meghívóját. Az inas elveszi, kurtán biccent, majd fehér kesztyűs kezével mutatja, hogy befáradhat, de az ajtót persze még csak véletlenül sem nyitja ki előtte. A kocsi lengéscsillapítói kórusban nyögnek fel, ahogy Sigrud kikászálódik a hátsó ülésről, és fellép az alsó lépcsőfokra. A komornyik szinte észrevehetetlenül megvonaglik, mélyen meghajol Shara előtt, és kitárja előtte az ajtót. Shara átlépi a küszöböt. Hány estélyen vehettem részt életem során, tanakodik Shara. Hadurak, tábornokok, büszke mészárosok társaságában. Ettől most mégis jobban cidrizek mint valaha. Az épület külső megjelenésével szöges ellentétben odabent lélegzetelállító pompa fogadja: az előcsarnokot több száz petróleumlámpa szegélyezi, a füstüveg búra alatt villódzó lángok reszketeg, aranyszínű fénybe vonják a termet; a kerek mennyezetről döbbenetesen bonyolult kialakítású, megannyi üvegszilánkból szőtt csillár ereszkedik alá, akár egy roppant, szikrázó cseppkőegyüttes; a terem közepén két óriási kandallóban lobog a tűz, s kétfelől fogják közre az épület szívébe vezető, tekervényes csigalépcsőt. Ha nincs az a fene nagy büszkeséged most itt élhetnél vele ebben a kastélyban, dorgálja egy belső hang, amely gyanúsan emlékeztet Vinya néni hangjára. Nem szeretett, vág vissza. És én sem szerettem őt. Sharának van annyi esze, hogy kétségbe vonja a tiltakozása valóságtartalmát, viszont tudja, hogy van azért benne némi igazság. – Bitang nagy hodály, mi? – szólal meg valaki. – Naná, hogy az, hiszen Votrovnak dolgozik az összes építész. Mulaghesh vigyázzban feszít egy oszlop mellett. Sharának már attól megfájdul a dereka, hogy ránéz a
szálfaegyenes tartású kormányzóra. Mulaghesh makulátlanul tiszta, élre vasalt egyenruhát visel. Haját olyan szoros kontyba fogta, hogy még a fejbőre is megfeszül; térdig érő csizmája tükörfényesre van pucolva. Mellkasa bal oldalát kitüntetések borítják, de még a jobb oldalára is bőven jut a plecsnikből. Nem egy bálba készülő nő, sokkal inkább egy futószalagról lelépő katona prototípusának benyomását kelti. Shara erős kísértést érez, hogy a zubbonya alá kukkantson, nincs-e szegecsekkel összedrótozva. – Az eredeti épület eltűnt a Villanással – magyarázza Mulaghesh. – Nekem legalábbis így mesélték. – Jó estét, kormányzó! Igazán… tekintélyt parancsoló a megjelenése. Mulaghesh bólint, ám egy percre sem veszi le a szemét a tűz körül lézengő társasági emberekről. – Fontosnak tartom emlékeztetni a vendégeket a hatáskörömre – mondja. – A látszat ellenére nem diplomáciai feladatokat látunk el; nem szabad megfeledkezniük róla, hogy katonai erőként vagyunk jelen a városukban. A jobb szélső kandalló mellett öt zömök szobrot állítottak fel egy talapzatra. – Ez volna a rendezvény apropója? – kérdi Shara. – Ez bizony – feleli Mulaghesh. A szobrok irányába ballagnak. – Művészeti aukció, melynek bevételét az Új Bulikovért mozgalomnak és más, módjával hasznos szervezetnek ajánlják fel. Votrov nagy műpártoló hírében áll. Méghozzá elég provokatív figura. Shara nem csodálkozik rajta: noha egyik kőszobrocska sem aktot ábrázol, legalábbis olyan mértékben nem, hogy fel is fedjék bájaikat, de aggasztóan közel járnak hozzá: hol a köntösük redője, hol egy gitár nyaka takarja el jótékonyan a fedetlen testrészeket. A szobrok közül három női-, kettő pedig férfialak, és egyik sem mondható esztétikusnak: kövérkés emberek, csípőjük széles, válluk megtermett, combjuk reng a hájtól. Shara hunyorogva betűzi ki a talapzaton lévő feliratot. – „Pihenő jobbágyok” – olvassa fel. – Na igen – mormolja Mulaghesh. – Két témát ötvöz, amelyekre a bulikoviak nem szívesen gondolnak: a meztelenséget és a szegénységet. Előbbit különösen kerülik. – Jól ismerem a városban élők szexualitásról vallott álláspontját. – Az az álláspontjuk, hogy villámokat szór a tekintetük, ha csak szóba hozzuk a dolgot – fejti ki Mulaghesh. Szerez magának egy szaru ivókürtöt a mellettük elhaladó pincértől, és egy hajtásra kiissza a sört. – Hallani sem akarnak róla. – El tudom képzelni. Nem titok, hogy mélyen megvetik a népünk… szabadelvűbb házasságkötési formáit. Mulaghesh gúnyosan horkant. – Nem sok szabadságot véltem felfedezni abban, amikor én mentem férjhez. Mivel a Kontinentális Birodalom idején a szajpúriak többségét vagyontárgyként kezelték, sokakat az alapján kényszerítettek házasságra vagy válásra, hogy a tulajdonosuknak – akár egy kontinentális vállalat, akár egy egyén volt – éppen mihez szottyant kedve. Miután a kadzs megdöntötte a kontinentális uralmat, a szajpúriaknak a házasság intézményéről és a személyi szabadságról alkotott törvényeit nagyban meghatározták a korábban elszenvedett traumák: Szajpúrban a házasulandó felek közös megegyezéssel hat évre szóló szerződést kötnek, melynek lejártakor választhatnak, hogy meghosszabbítják-e, vagy hagyják érvényét veszteni. Számos szajpúri kettő, három vagy akár még több házastársat elfogyaszt az életében; és noha a melegházasság hivatalosan nincs engedélyezve, a személyi szabadsághoz fűződő jogok szigorú betartatásának köszönhetően az állam nem tilthatja meg az egybekelésüket. Sharának szemet szúr az egyik szobor ruhája alatt botrányosan dudorodó domborulat. – Tehát ezek az alkotások, úgymond, az ellenkultúra képviselői. – Más szóval, a kiskirályok képébe hugyoznak velük.
– Hát ez nem volt szép! – korholja egy hang. Magas, karcsú ifjú hölgy jelenik meg mögöttük, nercbundák tucatjaiba burkolózva. Süldő lány, pofátlanul fiatal, alig lehet több húszévesnél, homokszín hajú, metsző arcélű szoborszépség. Hamisítatlan kontinentális külseje városias stílussal párosul, bár a kettő között feszül némi ellentét. – Én inkább úgy fogalmaznék, hogy halad a korral. Mulaghesh csúfondáros tósztra emeli a szarukürtjét. – Erre igyunk! Kívánom, hogy a talpára essen, és messze szaladjon, akár a szélvész! – Úgy hangzik, mintha nem fűzne hozzá sok reményt, kormányzó. Mulaghesh zsörtölődve kortyolja a sört. A fiatal nő nem tűnik meglepettnek, viszont így szól: – Mindig elszomorít, hogy ennyire kételkedik abban, amin dolgozunk. Holott azt remélném, hogy hazája hivatalos képviselőjeként a támogatásáról biztosít bennünket. – Nem vagyok abban a helyzetben, hogy bármiről is biztosítsak bárkit, támogatásról pláne nem. Nincs felhatalmazásom hivatalos nyilatkozatokat tenni ez ügyben. Viszont kénytelen vagyok viszonylagos rendszerességgel végighallgatni a maguk városatyáinak érvelését, Ivanya kisasszony. És nem vagyok meggyőződve róla, hogy a célkitűzéseik végrehajtásához, jóllehet nagyratörőek, termékeny táptalaj állna rendelkezésre. – Változnak a dolgok – véli az ifjú hölgy. – Ez igaz – ismeri el Mulaghesh. Gyászos ábrázattal bámulja a ropogó lángokat. – De nem olyan mértékben, amennyire maguk képzelik. A fiatal nő felsóhajt, és Sharához fordul. – Remélem, a kormányzó nem ragasztotta át magára a mélabúját. Nem bánnám, ha az első bulikovi társas összejövetele vidámabb hangulatban telne. Ha jól sejtem, az új kultúrattasét tisztelhetjük Önben, nemde? – Úgy van – feleli Shara. Szertartásosan meghajol. – Shara Thivani, II. osztályú kultúrattasé, a szajpúri nagykövetség ideiglenes elnöke. – A nevem Iványa Resztrojka – mutatkozik be a fiatal nő. – Annak a műteremnek a helyettes kurátora vagyok, amely az aukciós tárgyakat adományozta. Szívből örülök, hogy jelenlétével emeli az est fényét, ugyanakkor muszáj figyelmeztetnem, hogy a vendégek közül nem fogja mindenki hasonló szívélyességgel üdvözölni – a berögződött, avítt előítéleteket nehéz levetkőzni. Mindazonáltal bízom benne, hogy az est végén barátokként válunk el. – Ez igazán kedves öntől – mondja Shara. – Köszönöm. – Jöjjön, kérem, hadd mutassam be a többieknek! – invitálja Iványa. – Mert hát, feltételezem, a kormányzó asszony nem szeretné holmi társasági gardírozással befeketíteni a hírnevét. Mulaghesh elvesz még egy sört. – Maga alatt vágja a fát, nagykövet – közli. – Hanem vigyázzon ezzel a hölggyel! Valóságos bajkeverő. – Na de kérem, nekem csak jó ízlésem van! – kéri ki magának Iványa, sugárzóan mosolyogva. Pillanatok alatt egyértelművé válik, hogy ifjú kora ellenére Iványa Resztrojka kisasszony veteránnak számít a társasági körökben: úgy siklik végig a fényűző, előkelő vendégseregen, egyik klikktől a másikig, mint cápa a halraj sűrűjében. Shara egy órán belül a társaság valamennyi szellemi nagysága előtt fejet hajthatott, vagy kezet foghatott velük. – Eredetileg művésznek készültem – meséli Iványa bizalmasan Sharának. – De végül nem jött össze. Hiányzott belőlem… valami. Fene tudja, micsoda. Talán a képzelőerő vagy az ambíció. Netán mindkettő. Ahhoz, hogy valaki újat alkosson, bizonyos értelemben kívülállónak kell lenni, én viszont mindig belső körökben mozogtam. Kisebb hangzavar kerekedik az egyik kandallónál.
– Mi a csuda lehet az? – ágaskodik Iványa, Shara azonban máris észreveszi a felzúdulás okát. Sigrud egyik lábát a kandalló párkányára támasztva a lángok közé hajol, és kiszed egy apró, parázsló széndarabot. Messziről hallani a sercegést, ahogy a férfi a kezébe fogja, ám fájdalom nem tükröződik az arcán. Pipájához emeli, kétszer beleszippant, füstkarikákat ereget, majd visszadobja az izzó szenet a kandallóba. Azután elsomfordál egy félhomályos sarokba, karba fonja a kezét, a falnak veti a hátát, és sistergő tekintettel mered a bámészkodókra. – Ki ez a fura szerzet?! – rökönyödik meg Iványa. Shara diszkréten köhint egyet. – A titkárom, Sigrud. – A szolgálatába fogadott egy drejlinget? – Igen. – De hát én úgy tudtam, hogy ezek barbárok. – Őket éppúgy a környezetük formálja, mint minket. Iványa elneveti magát. – Ejha, nagykövet asszony! Ön sokkal, de sokkal provokatívabb, mintsem remélni mertem. Már látom, hogy kebelbarátnők leszünk! No lám! Micsoda tökéletes időzítés! – Iványa ellibben Shara mellől, és egy magas, szakállas úriember elé siet, aki kimért léptekkel, fehér botra támaszkodva ereszkedik le a lépcsőn. Látszik, hogy erősen fájlalja a jobb csípőjét: minden második lépcsőfoknál odakap a jobb kezével, hogy megtámassza, de még így is méltóságteljes a tartása. Testhezálló, enyhén konzervatív fehér szmokingot visel, cirádás, aranyozott vállszalaggal átvetve. – Na végre, hogy megjöttél, kedvesem! Már attól féltem, sosem érsz le! És én még azt hittem, hogy csak a nők tollászkodnak ilyen hosszadalmasan. – Agyamra megy ez a palota! – morogja a férfi. – Esküszöm, be fogok szereltetni valamilyen csörlős emelőszerkezetet. A sírba visz ez a sok lépcső. Iványa a férfi nyakába akaszkodik. – Zsémbes vénember! – Öreg csontjaim nem bírják már a strapát. – De vajon úgy csókolsz-e, mint régen? – Iványa magához vonja a férfit, aki egy másodpercig ellenkezik, aztán szájon csókolja a nőt. A tömegben valaki halkan füttyent. – Pont úgy! – állapítja meg Iványa. – Még nem jöttél ki a gyakorlatból. Most akkor teszteljem minden álló nap, édesem? – Ahogy gondolod, csak előtte egyeztess időpontot! Ki sem látszom a munkából, kérlek alássan. Nos tehát. Lássuk, miből élünk! Kik szeretnének ma este kiszipolyozni? – kérdi derűsen. Azzal az egybegyűltekre emeli a tekintetét. A lángok fényárba vonják az arcát. Shara szívét jeges marok szorítja össze: azt hitte, egy idős ember áll előtte, csakhogy a férfi nagyon is fiatal. Szinte semmit sem öregedett. A haja hosszabbra van hagyva, és deresedik a halántékánál, azonban megőrizte szokatlan vöröses árnyalatát. Élénk rőtszakállat növesztett, ám rövidre nyírva viseli, szemben a gazdag kontinenslakók által preferált terebélyes kazallal. Shara ki tudja venni az előreugró állkapocs vonalát, az elmaradhatatlan önelégült vigyort az arcán, és noha a tekintetéből valamelyest kiveszett a lázas csillogás, ugyanaz az átható, égszínkék szempár köszön vissza, amely elevenen él az emlékeiben. A műkedvelők és arisztokraták tisztelettudón köré sereglenek. – Atyavilág! – mondja. – Milyen szép számban eljöttetek! Remélem, egyikőtök sem hagyta otthon a tárcáját… – Nevetve üdvözli a vendégeket. Aligha ismerhet egy maroknyi embernél többet, mégis úgy kezel mindenkit, mintha országos cimborái lennének. Shara ámulva, halálra váltan, görcsbe rânduit gyomorral nézi a férfit. Tényleg alig változott valamit,
állapítja meg. És legnagyobb meglepetésére haragszik rá ezért. Felháborítóan, arcátlanul szemét dolog tőle, hogy ennyi év után sem fogott rajta jottányit sem az idő. – Láttad már a szobrokat? – faggatja Iványa a férfit. – Nézd meg mihamarabb, édesem! Teljesen bele vagyok szerelmesedve ezekbe a csúfságokba. Tündériek! Alig várom, hogy elolvashassam, mit írnak róluk a kritikusok a lapokban. – Gyanítom, hogy nem fognak kedves szavakkal dobálózni – véli a férfi. – Ó, hát persze hogy nem! Ez csak természetes. Majd biztos kikelnek magukból. Legalábbis remélem! Képzeld, itt van Rivegny az öntödéből! Régóta fűzöd, hogy jöjjön el az egyik estélyedre, ugye? Na, hát végre-valahára sikerrel jártál. Le mertem volna fogadni, hogy faragatlan tuskó – tudjuk, milyenek az iparmágnások –, ám meglepően művelt embernek tűnik. Mindenképp beszélj vele! Mindjárt kerítek egy borítékot a csekknek. Jut eszembe, körünkben üdvözölhetjük az új kultúrattasét. Nem fogod elhinni: egy északi barbár a titkára!. Hát nem elképesztő? Ide is elkísérte a gazdáját. Az előbb belenyúlt a tűzbe, drágám, a puszta kezével, most mondd meg! Őrület! Úgy nevettem, hogy megfájdult az oldalam. Pazar lesz ez az este, meglásd! A férfi ismét felpillant, és vidáman végignéz a vendégeken. Először átsiklik Sharán a tekintete. Sharát mellbe vágja a mellőzöttség érzése, mintha egy hangrobbanás lökéshulláma taszította volna meg. Ám ekkor világosság gyúl a férfi szemében, lassan visszafelé vándorol a tekintete, és megállapodik rajta. A következő néhány másodpercben ellentétes érzelmek árja suhan át az arcán: kezdetben zavarodottság, majd felismerés, hitetlenkedés, harag. Az érzelmi vihar után azonban finom vonásai felettébb ismerős kifejezésbe rendeződnek: végtelenül önhitt, arrogáns vigyort ölt. – Az új nagykövet, mi? – mondja. Shara megigazítja a szemüvegét. – Ajjaj. * * * * Sigrud a tűzbe mered, és hüvelykujjával kesztyűs tenyerét masszírozza. Eszébe jut egy szülőföldjén honos mondás: „Irigyeld a tüzet, mert az, ha nem szítják fel, akkor kialuszik! A tűz nem érez semmit, sem örömöt, sem bánatot, sem haragot. Vagy ég, vagy nem ég.” Sigrudnak évekbe telt, mire megértette a közmondást, és még hosszabb idejébe, hogy olyanná váljon, akár a tűz: csak a puszta létezés, semmi egyéb. Nézi, ahogy Shara és a sétapálcás férfi egymást kerülgetik a tömegben. Lám, direkt úgy helyezkednek, hogy még véletlenül se forduljanak egymás felé, ám mindvégig egymás látóterén belül maradjanak, s néha egy-egy idegen válla fölött vagy a szeme sarkából oda-odasandít egyik a másikra, aki olyankor tüntetőleg közönyt színlel. Lopva figyelik egymást. Ritka ügyefogyott keringő, gondolja Sigrud. A sétapálcás férfi folyton az óráját lesegeti; lehetséges, tanakodik Sigrud, hogy ezzel próbálja leplezni az izgatottságát. Miután kellő ideig – nehogy szó érhesse a ház elejét – elvegyült a tömegben, magához int egy inast, és a fülébe súg valamit. Az inas tesz néhány tiszteletkört a vendégseregben, mielőtt odalépne Sharához, és átnyújt neki egy fehér cédulát. Shara mosolyogva a zsebébe mélyeszti, kimenti magát a locsifecsi, bundás lánynál, és felsurran az emeletre. Sigrud visszafordul a tűzhöz. Szeretők, ez nem vitás. A mozdulataik múltbéli gyengédségről dalolnak. Sigrudot szórakoztatja a gondolat: Shara Komajd alacsony termete és csendes természete dacára éppoly gyilkos fegyver, mint ő maga. De aztán arra jut, hogy ha ezen meglepődik, azzal csak magáról állít ki sze-
génységi bizonyítványt. A Föld összes teremtményének jut az életben egy kevés szeretet, még ha csak rövid ideig is. Eszébe jut a Svoordyaling nevű bálnavadász hajó. A fedélzet síkos volt a sok vértől és a zsírtól, miközben a legénység lenyúzta az elpusztult bálna bőrét, akárha almát hámoznának. A dögletes bűzt árasztó, vérző állat a hajó oldalához tapadt, sirályok sűrű fellege sereglett fölé. Valahányszor elejtettek egy bálnát, a hajtóvadászat utáni napokban, miután a művezető egy alabárddal addig csapkodta a fenevad tüdejét, amíg az orrnyílása vért spriccelt a deszkákra, miután bevontatták az óceánból a hajóra… azokban a napokban Sigrud a fedélközben gyakran elővett egy medaliont a kabátzsebéből, a tenyerére helyezte, kinyitotta, és gyertyafénynél nézegette… Sigrud kesztyűs, lüktető kezére pillant. Nem emlékszik, hogy néz ki a medalion, sem a benne rejlő képmás. Mintha halványan rémlene, hogyan simul a tenyerébe, de más nem. Legalább ennyi megmaradt. De lehet, hogy csak képzeli. – Nagyon el van merülve a gondolataiban – szólítja meg egy hang. Középkorú nő telepszik mellé a tűzhöz: szemmel láthatóan gazdag, a felső tízezer tagja. – Kér egy italt? – Azzal megkínálja egy kupa borral. Sigrud vállat von, elveszi a kupát, és egy hajtásra leküldi a bort. Az arany karkötő csörrenve csúszik le bal csuklóján az ingujja gombjáig. A nő mohón, kíváncsian figyeli. – Hogy maga milyen lebilincselő vendég! – álmélkodik a nő. – Nem hinném, hogy valaha járt volna Votrov házában magához fogható ember. Sigrud némán pöfékel, a tüzet bámulja. – Mi szél hozta ide? – firtatja a nő. Sigrud hosszan beleszív a pipájába, megfontolja a választ. – Zűr – feleli. Valaki elsüt egy pajzán viccet: a hallgatóság egy szűk keresztmetszete harsány hahotában tör ki, míg a kényesebb ízlésű vendégek megbotránkozva fordulnak el. * * * * Pohárcsilingelés, tompa nevetés. Örömujjongás verődik vissza a kacsalábon forgó palota egyik távoli zugából. Milyen üres és riasztó tud lenni egy parti zsibongása, gondolja Shara, amikor hosszú kőfalakon szűrődik át! A csigalépcső nem akar véget érni. Shara kíváncsi, vajon a tetején várja-e majd a férfi; ha igen, bölcsebb volna hanyatt vágódni, és legurulni a lépcsőn, semhogy beszélnie kelljen vele. Shara összeszedi magát, és tovább kaptat felfelé a lépcsőn. Végül egy tágas helyiségben köt ki, amely túl nagy ahhoz, hogy egyetlen funkciót töltsön be, jóllehet könyvtárféleségnek tűnik. Az egyik falon hatalmas családi portré függ. Kétéves kapcsolatuk alatt Vohannes egyszer sem mesélt a szüleiről – ez csak most, utólag üt szöget Shara fejébe –, akik majdnem pontosan úgy néznek ki, ahogy Shara elképzelte őket: büszke, méltóságteljes, szigorú emberek. Votrov apuka egy kimondottan katonás egyenruhában feszít, kitüntetésekkel és szalagokkal teletűzdelve; Votrov anyuka fodros-bodros, rózsaszín báli ruhát visel. Azok a fajta szülők, akik bizonyos időközönként ránéznek a gyerekeikre, de a felnevelésüket másokra bízzák, állapítja meg. Az igazi meglepetés, hogy a tizenegyéves-forma Vohannes mellett egy másik, valamivel idősebb kisfiú is áll, szeme sötétebb, bőre sápadtabb. Ezzel együtt megszólalásig hasonlítanak: egész biztos, hogy fivérek, csakhogy Vohannes soha nem említette, hogy lett volna testvére. Feltámad a szél, a gyertyalángok vitustáncot járnak. Shara megnyalja az ujját, feltartja a levegőbe, és megkeresi, honnan jön a huzat. A közelben lévő, résnyire nyitott ablakhoz sétál. Bulikov fényei úgy szóródnak szét odalent, mint egy kékesfehér csillagtérkép. A hold halovány fényében
is tisztán kirajzolódnak egyes morbid, nem evilági sziluettek a háztetők rengetegében: egy félig beomlott templom, egy torzóban maradt kúria, düledező lépcsők csigavonala. Shara letekint a mélybe. Három bádogsisakos őrszem járőrözik a Votrov-ház mellvédjén, kezükben nyílpuska. Érdekes: Shara egyetlen őrszemet sem látott, amikor megérkeztek a főbejárathoz. Kilincs kattan. Shara megfordul, és látja, ahogy egy kéz ügyetlenül kinyitja a kétszárnyú mellékajtót, és a nyíláson egy fehér sétapálca hegye furakszik át. Utolsó alkalom, hogy kereket oldj! – noszogatja egy hang a fejében. Shara nem hessegeti el a gondolatot azonnal, és ettől rögvest elszégyelli magát. Vohannes bicegve belép a szobába. A fehér prémen mézszínűen loccsan szét a lámpák fénye. Futó pillantást vet rá – még véletlenül sem néz a szemébe –, aztán a görgős bárszékhez sántikál, és tölt magának egy italt. Bizonytalan léptekkel indul meg Shara felé. – Ez a szoba enyhén szólva túlméretezett, nem gondolod? – kérdi. – Az attól függ, mire használják. – Shara nem igazán tudja, hova tegye a kezét, milyen tartást vegyen fel; mennyi főméltósággal, mennyi főnemessel találkozott már életében, erre tessék, most kislányos zavar lesz úrrá rajta! – Sajnálom, hogy az idődet rabolom a saját partidon. – Ugyan! Nincs új a nap alatt. Tudom, mi lesz a vége. – Sharára vigyorog. A mosolya változatlanul szívdöglesztő. – Nem mondhatnám, hogy tűkön ülve várom az árverést. Tetszik a kilátás? – Egyszerűen… csodálatos. – Így is fogalmazhatunk. – Vohannes csatlakozik hozzá az ablaknál. – Apám állandóan azzal traktált, hogy a panoráma milyen elképesztő a házból. Mármint, egykor milyen volt. Mutatott egy helyet, és ilyet szólt: „Nézd csak! Ott, abban a csücsökben… ott kunkorodott Kivrej karma! Amott meg, a park túloldalán, Ahanász kútja volt, végig az egész utcán kígyózott a sor odáig!” Csak ámultam és bámultam, teljesen odáig voltam a mesékért. Mígnem egyszer utánaszámoltam, és rájöttem, hogy a drága jó apukám jóval a legendás épületek megsemmisülése után született, így hát nem is láthatta egyiket sem. Nem a saját élményeit mesélte, csupán találgatott. Ma már cseppet sem érdekel, mire gondolhatott, milyen célt szolgálhattak azok a múltbeli építmények. Shara mereven bólint. Vohannes a szeme sarkából felé sandít. – Na, ki vele! – Ki vele? Mégis mivel? – Rajta, mondd csak el! Tudom, hogy alig bírod magadban tartani. – Hát… – Shara köhint. – Ha mindenképp tudni akarod… Kivrej karma egy magas fém emlékmű volt, amelynek ajtó nyílt az elején: a látogatók beléptek az ajtón, és találtak odabent valamit, ami megváltoztatta az életüket. Néha jobbra fordult a sorsuk… várt rájuk egy orvosságos csomag, amit hazavittek nagybeteg rokonuknak… máskor meg bajt hozott a fejükre… mondjuk egy pénzeszsák, meg egy szajha lakcíme, aki majd romlásba dönti őket. – Érdekes. – A karom Dzsukov istenség kicsavart humorérzékét testesíthette meg: más szóval, a bolondját járatta a közemberekkel, sok-sok éven át, szakadatlanul. – Értem. Hát a kút? – Ó, az csak gyógyvizes forrás, semmi több. Ahanász rengeteget telepített belőlük a Kontinensen. Vohannes mosolyogva csóválja a fejét. – A jó öreg tudálékos okostojás! Shara kényszeredett, fanyar vigyorral válaszol. – Te meg ugyanolyan pökhendi, szemellenzős ficsúr vagy, mint régen.
– Szemellenzős-e, ha valami nem érdekel? – Igen. Gyakorlatilag ez a szemellenzősség definíciója. Vohannes tetőtől talpig végigméri. – Tudod, totál másmilyennek képzeltelek. Shara vérig sértődik, nem talál szavakat. – Azt hittem, lovaglócsizmában és szürke katonai egyenruhában leszel, Shara – magyarázza a férfi. – Mint Mulaghesh odalent. Csak vérszomjasabb kivitelben. – Ekkora zsarnok voltam annak idején? – Valódi buzgó, áldott jó fasiszta – feleli Vo. – Na jó, ez túlzás, de legalábbis megátalkodott kis patrióta, ahogy azt Szajpúr gyermekeitől megszokhattuk. Arra számítottam, hogy győztes hadvezérként vonulsz a városba, nem pedig hátsó ajtón csusszansz be, mint egy kisegér. – Jaj, Vo, fogd be! A férfi felnevet. – Bámulatos, hogy oly sok év után pikk-pakk visszarázódunk a régi kerékvágásba! Mondd csak… nem kéne letartóztattatnalak a Világi Rendeletek megsértéséért? Feltűnt, hogy nem egy tiltott név elhagyta a szádat… – Tudtommal van egy záradék – vitatkozik Shara –, miszerint ahová a nagykövet megy, az a hely szajpúri földnek számít. Tudod-e, hogy vélhetőleg soha nem beszéltél annyit a családodról, mint az iménti béna kis szónoklatodban? – Csakugyan? – Egyszer sem hoztad szóba őket, amíg diákok voltunk. – Shara a falon lévő festmény felé biccent. – Arra biztos emlékeznék, ha említetted volna, hogy van egy testvéred. Vohannes vigyora ráfagy az arcára. – Csak volt – javítja ki. – És bizonyára azért nem említettem, mert nem voltunk jóban. Habár ő tanított Tovosz Vát játszani… ha úgy vesszük, köszönetét kellene mondanom neki, amiért összehozott bennünket. – Shara nem tudja eldönteni, pátosszal vagy iróniával hangzottak-e el ezek a szavak. – Meghalt, még mielőtt az akadémiára mentem. Nem a szüleimmel együtt, a pestisjárvány idején vesztette életét, hanem… később. – Részvétem. – Miért? Engem sem borított ki a halála különösebben. Mondom, nem volt jó fivér. – A családod mindenesetre fantasztikus házat hagyott rád. Erről is mélyen hallgattál. – Mert akkor még nem is létezett. – A kőpadlóra koppint a sétapálcájával. – Leromboltattam a régi udvarházat, amint hazajöttem az akadémiáról, és a helyére újat építtettem. A bíróság kirendelt mellém egy seregnyi gyámot… a vén trottyosok, komolyan mondom, úgy sertepertéltek körülöttem, mint kiskacsák a tojó körül… na, ők egytől egyig kitértek a hitükből. Holott nem is az eredeti Votrov-villát bontottam le! Nem a több száz éveset, amire mindenki gondolt. Arról senki nem tudja, hová a fenébe tűnhetett, Bulikov többi részével egyetemben. Úgy tettünk, mintha kezdettől ez lett volna a házunk, mintha mi sem történt volna… Sem a Villanás, sem a nagy háború, semmi az égvilágon. Azt viszont megbántam, hogy ennyi lépcsőt helyeztem el a házban. – Grimaszt vág, és megnyomkodja a csípőjét. – Így sérültél meg? Vohannes összeszorított szemmel bólint. – Sajnálom – mondja Shara. – Nagyon szar? – Főleg esős időben. De légy őszinte velem! – Széttárja a karját, és úgy fordítja a fejét, hogy a fény a profiljára vetüljön. – A sántítástól eltekintve, mennyire hagyta rajtam a nyomát az idő vasfoga? Még min-
dig az a szépfiú vagyok, akibe első látásra belezúgtál? Ugye, hogy az vagyok? Valld be! Shara ellenáll a késztetésnek, hogy kilökje a férfit az ablakon. – Elviselhetetlen seggfej vagy, Vo! Ez nem változott. – Ezt igennek veszem. Engem ugyan nem versz át az udvarias szürke kisegeres színjátékoddal, Shara. A kemény csaj, akit én ismertem, sosem puhult volna el. – Talán mégsem ismertél olyan jól – veti fel Shara. – Mit gondolsz, a szüleidnek tetszene, hogy ekkora palotákban ilyen rongyrázó rendezvényeket tartasz? Vohannes széles vigyorral ajándékozza meg. – Gyanítom, éppoly kevéssé rajonganának érte, mint azért, hogy a szajpúri titkosszolgálat egyik ügynökével fecserészek. Valaki károgva nevet a földszinten. Üvegcsörömpölés hallatszik: valami eltörött, mire a vendégek együtt érző sajnálkozásuknak adnak hangot. Nem kerülgethetjük tovább a forró kását, gondolja Shara. – Örülök, hogy nem tűnsz meglepettnek – folytatja Vohannes. – Egyébként sem titkoltad különösebben a kilétedet. Kizárt, hogy Ashara Komajd, aki osztályelső volt a Fadhuri Akadémián, nem mellékesen a külügyminiszter unokahúga, és a nyüves kadzs dédunokája, csupán holmi alantas kultúrattasé tisztségig vinné. A nő savanyú mosollyal reagál a bókokra. – És noha „Ashara” nevű lányokból annyi van, mint a tenger – mondja Vohannes –, a „Komajd”… nos, az más tészta. Attól egyhamar meg kellene szabadulnod. És itt jön be a képbe a „Thivani”. – Arra nem gondolsz, hogy férjhez mentem, és felvettem a férjem nevét? – szegezi neki Shara. – Egy nagy túrót házasodtál meg – söpri le az ellenérvet Vohannes. Az itala maradékát kilöttyinti az ablakon. – Ismerek férjes asszonyokat. Megvannak a csalhatatlan jelei, ha valaki elkelt, és rád ezekből egy sem igaz. Nem félsz, hogy valaki felismer? – Kicsoda? – kérdi Shara. – Rajtunk kívül egyetlen fadhuris diák vagy tanár sem tartózkodik a Kontinensen. A családomhoz köthető politikusok otthon vannak Ghaladeshben. Ezen a földrészen csak kontinenslakók és katonai személyek élnek, közülük meg senki nem ismeri az arcomat. – De mi van, ha valaki Ashara Komajd nyomába ered? – Megtalálják majd a dokumentumokat, amelyek arról tanúskodnak, hogy Ashara visszavonult a közélettől, és egy kis tohmaji iskolában tanít, Szajpúrtól délre… vagyis, csak tanított, mert, ha jól tudom, ez az iskola körülbelül négy évvel ezelőtt bezárt. – Ravasz! Nos tehát. Egyetlen lehetséges magyarázatot tudok elképzelni, hogy egy magadfajta magas rangú hírszerző, bármit is jelentsen ez, éppen most jelenjen meg Bulikovban. Pangyüi miatt jöttél, vagy tévedek? De hogy engem miért kerestél fel, arról halvány sejtelmem sincs. Messziről kerültem a professzort. Túl nagy politikai kockázatot jelentett. – A resztoránusok – közli Shara. Vohannes lassan bólint. – Aha. Már értem. Milyen leleményes politikai húzás! Ki más mesélhetne róluk, mint azok egyike, akiket engesztelhetetlenül gyűlölnek? – Vohannes gondolkodóba esik, majd így szól: – Ezt inkább máshol folytassuk! Egy kisebb szobában, amelyik nem ilyen visszhangos. * * * * Morotka, a Votrov-ház ajtónállója, fázósan toporog a hidegben. Nem normális, hogy kint tartózkodik. Mikor is kezdődött a parti? Egy órája? Vagy még annyi sincs? Ajtónálló lévén azonban Morotkának munkaköri kötelessége ajtót nyitni a vendégeknek, irányítani a kocsikat, és gondoskodni mindenkiről. Ráadá-
sul a sok tökkelütött egy jelentős részének csak az számít, hogy lássák őket, hogy megforduljanak az estélyen, csak egy gyors pofavizitre futnak be – nevezzük bárhogy –, és nem maradnak sokáig. Votrov úr elég dörzsölt fickó, és tisztában van vele, hogy sajnos éppen ezek az emberek számítanak igazán, ezért különösen nagy figyelmet kell fordítani rájuk. De olyan nagy kérés lenne, hogy annyi ideig maradjanak, amíg Morotka meghúzhat egy szilvaboros tömlőt, tubákolhat egy keveset, és a tűznél melengetheti a lábát? Nem, persze hogy nem, hogy is nézne az ki! Így aztán fázósan toporog a hidegben, és azon morfondírozik, nem volna-e hasznára a konyhai munka. Nem derogál neki a répaszeletelés meg krumplihámozás. Boldogan ellenne velük. Ekkor csattogó hang támad nyugat felől, mintha egy bádogdoboz gurulna végig az utcán. Morotka kíváncsian nyújtogatja a nyakát. Látja az egyik őrszemet a birtok nyugati falán… de várjunk csak, nem ketten szoktak lenni? Votrov úr, ha csak teheti, nem teregeti ki a vendégek előtt, mi az a szükséges rossz, amit igencsak radikális nézetei miatt foganatosítani kénytelen, ezért megvárja a fogadás kezdetét, ám utána visszaállnak a megszokott biztonsági intézkedések. Morotka felhorkant. A pöcsfejnek talán volt annyi esze, hogy kibújjon a kültéri szolgálat alól, bosszankodik. Aztán összehúzza a szemét. Mintha látna valamit a falon… lassan mozog, csigalassan… a másik őrszem felé közeledik… Fényszóró gyullad a kocsifelhajtó végén. Felköhög egy motor, és a kocsi a ház felé gördül. – Jaj, ne! – sóhajt Morotka. Kilép a fülkéből, és hadonászni kezd. – Ne, ne, ne! Mit művelsz? A kocsi rendületlenül halad tovább. Ahogy bekanyarodik a felhajtón, Morotka azt kiáltja: – Majd akkor gyere, ha szólítalak, vili? Még nem jeleztem neked. Leszarom, mit mondott a főnököd, addig nem jöhetsz fel, amíg nem hívnak. Ahogy a kocsi megáll előtte, Morotka mozgást észlel a szeme sarkából a birtokot övező falon: sötét alak dugja ki a fejét, és rászegez valamit a strázsáló őrszemre. Pukk. Az őr teste görcsbe rándul, és hátrabucskázik, bádogsisakja hangos csattanással a járdára zuhan a mellvédről. Nyílhegy villan a kocsi ablaka mögött. – Igen ám, csakhogy minket meghívtak – jelenti ki egy hang. Majd éles pendülés, és mintha az autót eltaszítanák tőle. * * * * Sigrud meredten bámul a tűzbe, elmerül az emlékeiben. A vízből bugyogó vér, a kezében lévő alabárd. A roppant árny a tenger mélyén – vonaglik, vergődik, ontja magából a belsőségeket. Akkor azt hitte, ez maga a pokol, pedig a java még csak ez után következett. Csikorog a bőrkesztyű, ahogy ökölbe zárja a kezét. – Minden rendben? – kérdi a beszélgetőtársa. A nő az arcát fürkészi. – Megkínálhatom még egy pohár borral? – Integet egy inasnak. Sigrud ekkor meghallja a külső neszt, az egészen halk, ám eltéveszthetetlen pendülést, amely a ház bejárata felől szűrődik be. Ezer közül is megismeri. Na végre, valami unaloműző! – Tessék! – mondja a nő. Visszafordul hozzá, kezében egy újabb serleggel. – Parancso… Azonban már csak a férfi hűlt helyéhez intézi a szavait. * * * * – A régi Bulikovnak nem Szajpúr az ellensége – taglalja Vohannes nem is én, de még csak az Új Bulikovért mozgalom sem. Hanem az idő. – Átköltöztek az egyik vendégszobába, leültek az ágyra. A helyiséget,
mint minden mást az emeleten, sötét, meleg hatású vörös kárpit és arany intarzia ékesíti. A birtok határa az ablak alatt húzódik, a falak gyengéd ívben kerülik meg a ház alsóbb szintjeit. – Nézd, óriási generációs szakadék tátong az eltérő korosztályú bulikovi polgárok között! A nagy háború és a Villanás után baromi sok időbe telt, mire az élet visszatért a normális mederbe. A népességnek egy jelentős, ámde egyre fogyatkozó százaléka tehát még emlékszik a régi szép időkre, és makacsul kapaszkodik a múltba, míg egyre többen vannak azok, akik semmit nem tudnak a régi szokásokról, és nem is törődnek velük. Őket csupán az érdekli, hogy szegények, és hogy ezen lehet változtatni. – Az Új Bulikovért mozgalom – mondja Shara. Vohannes legyint. – Ez csak egy szlogen. Ami a városban zajlik, az messze túlnő a politikán. Nemzedékváltás van folyamatban, amelyet, mondanom sem kell, nem én indítottam el. Pusztán meglovagolom a hullámot. – Ezzel pedig magadra haragítottad a resztoránusokat. – Mint említettem volt, ők nem akarnak haladni a korral. Márpedig a történelemmel szemben előbbutóbb mindenki alulmarad. – Megfenyegettek, Vo? – Ne nevettess! – Akkor mit keresnek az őrök a ház előtt? Vohannes morcosan csücsörít. – Ehh… Szerettem volna diszkréten eljárni ez ügyben. Jellemző, hogy egyből kiszúrtad őket. A kérdésedre válaszolva: nem, egyszer sem ért közvetlen fenyegetés. De rengeteg olyan politikai frázist puffogtatnak, amelyek némiképp erőszakos felhanggal rendelkeznek. A szószólójuk Ernst Wiclov, aki – többé-kevésbé – a Restauráció legelszántabb híve. A városatyák egyike. Felettébb dogmatikus fazon. Csak úgy szórja a pénzt. Tulajdonképpen ő az első számú politikai vetélytársam. Nem szoktam vitába szállni vele – megtehetem, hogy ügyet sem vetek rá. Wiclov bezzeg nem a politikai ellenfeleként hivatkozik rám, inkább egyszerűen pokolbéli szörnyetegként. – Ez alapján nagyon bölcs ember lehet. – Ne humorizálj! Nem áll jól neked. – Na és ez a Wiclov – kanyarodik vissza Shara történetesen… – Történetesen nem ő agitált-e a leghangosabban Pangyüi ellen? – Vohannes szája ördögi vigyorra húzódik, amely meglepően ellenszenves arckifejezést kölcsönöz neki. – Dehogynem. Fogadok, hogy nyakig benne van a balhéban, és nem hullatnék érte krokodilkönnyeket, ha rászabadítanád a vérebeidet. A szemétládát csak egy szakáll különbözteti meg egy bűzlő szarzsáktól. – Két másik városatya is támogatásáról biztosította az Új Bulikovért mozgalmat – mondja Shara –, mégsem váltottak ki akkora gyűlöletet, mint te. – Hát, ja – feleli Vohannes. – Valóságos ikon lett belőlem. Mindig is egyedi ízlésem volt a divat meg az építészet terén, tudod jól… Mondjuk az is belejátszik, hogy örömömet lelem a cukkolásukban. Szándékosan kissé dekadens módon viselkedek a nyilvánosság előtt, megsértve divatjamúlt értékrendjüket, amely a szerénységen és elfojtáson alapul, mire habzó szájjal uszítani kezdenek ellenem, s ezzel is az én malmomra hajtják a vizet, mert szerzek egy csomó új szavazót. – Mesterkélten beleszív a cigarettájába. – Részemről csak nyerhetek a dolgon. Mellesleg a múltam is bizalmatlanságot szül bennük. A tanulmányaim révén rám sütötték, hogy félig szajpúri vagyok. – Bűntudatos képet vág. – De belevágtam néhány… vállalkozásba, amelyek konfliktusokat szülhetnek. – Mire gondolsz? – Nos… Szajpúr ugyebár a világ első számú felvásárlója a fegyverkereskedelemben. A katonák azonban továbbra is nyílpuskákat kénytelenek használni rendes lőfegyverek helyett – mechanikus számszeríja-
kat. Nyilván neked sem újdonság, hogy a legnagyobb akadály a salétrom. – , szinte teljes hiánycikknek számít Szajpúrban és a szövetséges államok területén, márpedig anélkül nem lehet puskaport előállítani. A Kontinens ugyanakkor dúskál a salétromban… – Vagyis lőszert akarsz gyártani Szajpúrnak? – rökönyödik meg Shara. Gondolatban hozzáteszi: Hogyhogy eddig nem hallottam erről? Vohannes vállat von. – A családom téglát égetett. A bányászat nem sokban különbözik tőle. – De Vo, hiszen ez… Teljesen megkergültél? – Miért kergültem volna meg? – Mert ez sokkal, de sokkal veszélyesebb, mint bármilyen politikai machináció! Már a Szajpúrral kötött kereskedelmi egyezség is sokaknál kiverte a biztosítékot, de hogy fegyvereket készíts… Csodálom, hogy egyik bulikovi sem vágta el a torkod! – Hivatalosan még nem jelentettem be… Úgy látszik, lassan forognak a szajpúri államgépezet kerekei az ilyen alkuk esetén. – Most akkor nem viccelsz? Tényleg a háborúból kívánsz hasznot húzni? – Azt kívánom – felelte Vohannes vehemensen –, hogy felvirágozzon az ipar és a gazdaság Bulikovban. Szajpúr a hadiiparra rendezkedett be. Az övék a világ legnagyobb ipari térsége. Bulikov jelenleg koldusszegény, viszont olyan nyersanyagokkal rendelkezünk, amelyekre ez a kiterjedt és rettenetes iparág igényt tart. Nem tudom megváltoztatni a nyamvadt geopolitikai adottságokat, Shara, csupán igazodok hozzájuk… – A nemjóját! – kacagja el magát Shara hitetlenkedve. – Volt már dolgom nem egy kisstílű haramiavezérrel meg hadúrral, de nem gondoltam volna, hogy egy nap majd Vohannes Votrov is közéjük fog tartozni. Vohannes uralkodói pózt vesz fel. – Azt kell tennem, ami a népem javát szolgálja. – Az ég szerelmére, Vo! – sóhajt Shara. – Hanyagold, kérlek, a demagóg dumákat! Éppen elég beszédet hallgattam végig életemben. – Ez nem csak duma. Nem a levegőbe beszélek, Shara! Korábban is megkíséreltem üzleti kapcsolatot létesíteni Szajpúrral meg a kereskedelmi partnereivel, Szajpúr azonban nem szeretne a kedvünkre tenni: nekik az a jó, ha minden marad a régiben, és az ő kezükben összpontosul minden hatalom. Nem áll érdekükben jólétet teremteni Bulikovban, semmivel sem jobban, mint hogy az istenségek nevét skandáljuk. Ha el kell adnom magam ahhoz, hogy segítsek a városomon, én bizony boldogan megteszem. A látszat ellenére a világon semmit nem változott, gondolja Shara, s maga sem tudja, hogy ez szórakoztatja-e, vagy sokkolja. Még mindig ugyanolyan büszkén idealista, a maga elferdült módján… – Figyelj, Vo! – mondja Shara. – Dolgoztam együtt olyanokkal, akik ugyanazt csinálták, amit most te csinálsz. Egy tőről fakad az összes. És szinte kivétel nélkül mind férgek, halak vagy madarak eledele lett, része a komposztnak, amely a fák gyökerét táplálja. – Nocsak! Aggódsz a testi épségemért. – Igen! Persze hogy aggódom! Nem szeretném, ha ingoványos terepre tévednél! – Úgy érted, a te terepedre – értelmezi Vohannes. – Igen. Igazából azt nem értem, miért nem vagy elégedett a jelenlegi helyzeteddel. – Miért, milyen a jelenlegi helyezetem? – Hát, javíts ki, ha tévedek: tetemes vagyonod van, fényes politikai karrier áll előtted, meg egy szerető, aki rajong érted. – A menyasszonyomra gondolsz? – kérdi Vohannes, árnyalatnyi közönnyel a hangjában. Shara lelkében valami meghasad. Jéggé dermed legbelül. – Ó – nyögi ki.
Ennek nem kéne ennyire felzaklatnia, gondolja. Elvégre profi vagyok! A pokolba az egésszel! Buta, buta érzések… – Jah! Ma nem viseltem a jegygyűrűt. Akkora kő van rajta, mint egy mézesbödön. – Méretes képzeletbeli drágakövet formáz a kezével. – Szerinte túl közönséges. Ízléstelen. Az is, de hát, na. Még nem tűztük ki az esküvő dátumát. Egyikünk sem az a nagy tervezgetős típus. – A kezére néz. – Bocs. Nem lehet valami élvezetes, ööö… – Köhécsel. – Téma. – Mindig is tudtam, hogy nagy dolgokra vagy hivatott, Vo – mondja Shara. – De hogy őszinte legyek, sose néztem volna ki belőled, hogy megnősülsz. Úgy értem… A csend hosszúra nyúlik. A férfi végül bólint. – Igen – feleli óvatosan. – Csakhogy… bizonyos viselkedésformákat, amelyeket külföldön elfogadnak, ideát… kevésbé tolerálnak. A kolkasztáni, az mindig kolkasztáni marad. – Vohannes felsóhajt, és a derekát dörzsöli. – Segítened kell, Shara. Bulikov romokban hever, persze, de újra naggyá tehetjük. Szajpúr felügyeli a földkerekség valamennyi pénzcsapját… nekem az is elég, ha egy hangyányit megnyitják az egyiket. Kérj tőlem bármit, amit csak akarsz, én megteszem! A munkám valós természete még sosem tűnt ilyen szürreálisnak és lehetetlennek, gondolja. Mielőtt azonban válaszolhatna, sikoltozás szűrődik fel a földszintről. – Mi történik odalent? – kérdi Vohannes, ám Shara egyből az ablaknál terem. Halványan ki tud venni két mozdulatlan testet az árnyékban, a falak tövében. – Hmm – mondja Shara. * * * * Egyszerre rúgják be az ajtót és özönlenek be a terembe. Párját ritkítja, valóban, ez a gyönyörű, halálos koreográfia: szürke ruhák lobognak, ahogy megrohanják a dekadens vendégeket. Csejscsek álarca kicsit félrecsúszik – a szeme bal sarkából nem lát semmit –, de ezt leszámítva fel van ajzva, dagad a szíve a büszkeségtől, a kiválasztottság tudatától. Lássátok, hogyan szűkölnek és reszketnek ezek az árulók és bűnösök! Lássátok, ahogy megfutamodnak! Nézzetek rám, és féljetek tőlem! Az egyik bajtársa egy rúgással felborítja a bárszéket. Üvegek törnek darabokra, alkohol csípős szaga terjeng a levegőben. Csejscsek és a társai üvöltözni kezdenek, ráparancsolnak az emberekre, le a földre, le a földre. Csejscsek egy férfira szegezi a nyílpuskáját, akin látszik, hogy esetleg megemberelheti magát, a képébe ordít, és a padlóra küldi. Ó, az istenek fegyverének lenni, gondolja Csejscsek, mily dicső és vérpezsdítő feladat! Az egyik nő megint felsikít. Csejscsek teli torokból kiabál rá, hogy fogja be a száját. Gyorsan átveszik az irányítást, megy ez, mint a karikacsapás. Nem is vártak mást egy ilyen puhány, kulturált bagázstól. A poliszkormányzó – mint az várható volt – a vendégek között van; szigorú parancsot kaptak, hogy a haja szála sem görbülhet. De miért, miért? – gondolja Csejscsek. – Miért kellene megkímélnünk azt az embert, aki oly sok igazságtalan ítéletet hagyott jóvá? Miután a túszok meg lettek félemlítve, Csejscsek parancsnoka (senki nem tudja a többiek valódi nevét – nincs szükségük nevekre, hiszen ők mind egyek) körbejár a vendégek sorai közt, a hajuknál fogva felrántja a fejüket, és az arcukat kémleli. Pár másodperc után így szól: – Nincs itt. – Biztos? – kérdi Csejscsek. – Tudom, kit keresek. – A férfi végigtekint a túszokon, kipécéz egy idős asszonyt, és lefelé fordítja a
nyílpuskáját, míg végül a nyíl hegye az asszony bal szemét veszi célba. – Hol van? Az asszony sírva fakad. – Hol van? – Nem tudom, miről beszél! – Egy különleges személy még hiányzik a társaságból, igaz-e? – kérdi szarkasztikusán. – Hol találom ezt az illetőt? Az idős asszony megsemmisülve mutat a lépcsőre. – Ugye nem próbál félrevezetni? – Nem! – kiáltja az asszony. – Votrov és a nő felmentek az emeletre! – A nő? – A parancsnok habozik. – Tehát nincs egyedül? Biztos benne? – Igen. És… – Az asszony körbenéz. – Mi az? Mondja már! – A vörös köpönyeges férfi… őt sem látom sehol. – Kicsodát? – Amikor az asszony nem válaszol, üstökön ragadja, és megrázza a fejét. – Ki a fenéről beszél? – harsogja. Az asszonynál átszakad a gát, görcsösen zokog, már beszélni is képtelen. A parancsnok elengedi, aztán kijelöli három emberét. – Ti itt maradtok! Őrizzétek a túszokat! Aki megmozdul, öljétek meg! – Azután jelez Csejscseknek és a négy társának. – Ti velem jöttök az emeletre! Némán osonnak fel a lépcsőn, puha léptekkel, mint a farkasok az erdős hegyoldalon. Csejscsek szabályosan remeg az örömtől, az izgalomtól, a felháborodástól. Egy igaz ügy nevében fájdalmat okozni a kiváltságosoknak, lecsapni rájuk a hideg éjszakán, az árulókra, bűnösökre, tudatlan rohadékokra… micsoda megtiszteltetés ez! Arra számított, hogy talán valamiféle pornográf rituálénak hódolva kapják rajta őket: külhoni szeszes italokkal mérgezik a szervezetüket, a levegőben megtelepszik a tömjénfüst, miközben önként alacsonyitják le magukat. Olyat is hallott például, hogy Qivosz környékén vannak helyek, ahol – természetesen Szajpúr áldásával – a nők falatnyi ruhákban grasszálnak végig az utcákon, és kilátszik alóluk… kilátszik a… A puszta gondolatától is elvörösödik. Bűnös gondolat, bűnös képzelgés. Meg kell tisztítani tőle az elmét és a lelket! A parancsnokuk felemeli kesztyűs kezét, ahogy az első emeletre érkeznek. A csapat megáll. A vezér hátrafordul, és az álarc keskeny szemnyílása mögül tekint rájuk. Aztán néma kézjelzésekkel kiadja a parancsot: Csejscsekék két bajtársával szétválnak, hogy átfésüljék az emeletet, a vezérük pedig folytatja a kutatást a többiekkel a felső szinten. Csejscsek végigjárja a folyosókat, benéz az összes szobába, de nem találkozik senkivel. Ahhoz képest, hogy Votrov mekkora házat tart fent, kong az ürességtől. Újabb terhelő bizonyíték a szemétláda mértéktelen túlköltekezésén, gondolja Csejscsek. Még az ország köveit is elkótyavetyéli! Befordul egy sarkon, majd kétszer kopog a falon. Addig fülel, amíg meg nem hallja a válaszul érkező kopogást, majd a harmadik jelzést is, a ház túlsó végéből. Elégedett bólintással nyugtázza, hogy a társai a közelben vannak, és folytatja a járőrözést. Kinéz az ablakokon. Semmi. Benyit minden szobába. Semmi, csak üres ágyak. Talán Votrov az összes szobában tart egy-egy szeretőt, gondolja Csejscsek. Megbotránkozik, tisztátalannak érzi magát. Koncentrálj! Jelentkezz be újra! Megint kopog. Kopp-kopp, érkezik valahonnan a házból a válasz. Aztán… Semmi. Csejscsek megdermed. Hegyezi a fülét. Még egyszer megismétli a kopogtatást. Az első visszhang ezút-
tal is befut, a második azonban elmarad. Talán nem hallotta meg, mert túl messze jár. Azonban Csejscsek megjegyezte az utasításokat, és nekiindul, hogy visszakövesse az útját, vissza a folyosón a lépcső felé. A lépcsőhöz érve kettőt kopog a falon, és várja a választ. Ezúttal egyszer sem jön válasz – sem a második, sem a harmadik társától. Csejscsek mellkasát páni rémület szorítja össze. Újra kopogtat. Néma csend. Ide-oda kapkodja a fejét, lázasan agyalva, mi lehet a baj, és ekkor megakad valamin a szeme. Egy ember ül a félhomályos emeleti előcsarnokban, hanyatt dőlve terpeszkedik egy fehér, kárpitozott széken. Csejscsek a vállához emeli a nyílpuskát. Az idegen nem mozdul. Mintha észre sem vette volna. Csejscsek a falig hátrál, és az árnyékba olvadva közelebb araszol az ülő figurához; a nyílpuska irányzékát egy másodpercre sem veszi le róla… Ahogy közeledik, egyszer csak feltűnik neki, hogy az illető szürke ruhát visel, és szürke maszk hever az ölében. Csejscsek leengedi a nyílpuskát. Az egyik bajtársa az. Csakhogy nincs rajta az álarc. Márpedig a lelkükre kötötték, hogy egy pillanatra sem vehetik le. Csejscsek két lépést tesz a bajtársa felé, majd megtorpan. Sötétvörös-bordó vágás húzódik a férfi csupasz nyakán, s üveges szemmel mered a plafonra – ez bizony egy halott ember tekintete. Csejscseknek hányingere támad. Kétségbeesetten körülnéz, segítségre várva, legszívesebben kopogtatna, hívná a társait, ám tudja, hogy valaki vagy valami lesben áll az emeleten, és esze ágában sincs felfedni a helyzetét. Ez nem lehet igaz. Hisz arról volt szó, hogy ezek csak arisztokraták, müvészlelkek… Hirtelen kővé dermed. A fülét hegyezi. Mintha szörcsögő hang érkezne az északi folyosó felől. Csejscsek lövésre emeli a nyílpuskát. A szíve mintha a fülében dobogna. Lopakodva megindul előre, befordul a sarkon, és a következő látvány fogadja: Az egyik bajtársa a folyosóról nyíló ajtók egyikében áll, már-már látótávolságon kívül. Enyhén remeg, a válla meg-megrándul, keze oldalt leeresztve, van valami az álarcán, valami nagy, sápadt rózsaszín, lüktető kinövés, amely hátul folytatódik, az ajtó mögött, ahová Csejscsek nem lát be… Közelebb óvakodik, és hirtelen rádöbben, hogy ami a bajtársa arcára tapadt, abból kettő is van: két lapáttenyér tartja vasmarokban a férfi fejét, a hüvelykujjak pedig mélyen a szemüregébe fúródnak, mind a két ujjperc eltűnik a koponyájában… A bajtársa hörög, gurgulázik. Vér serken a hüvelykujjak alól, vörösre festi a csuklókat, a falakat, a padlót. Csejscsek mindent lát. Egy óriás áll az árnyékba borult küszöbön, és puszta kézzel végzi ki Csejscsek bajtársát. Az óriás felnéz, ép szemében halványkék tűz lobog. Csejscsek felüvölt, és célzás nélkül elsüti a nyílpuskát. Az óriás hátratántorodik, elengedi Csejscsek bajtársát, és elterül. Mozdulatlanul hever a folyosón. Csejscsek arcán patakzanak a könnyek. A bajtársához rohan, és letépi a maszkját. Amikor eljut a tudatáig, mi van alatta, artikulátlan üvöltés szalad ki a torkán. A karjába veszi elesett bajtársát. Látjátok, milyen sorsra jutnak a derék hazafiak? – kívánkozik ki belőle. – Látjátok, mi történik az igazakkal e vészterhes időkben? De cserbenhagyják a szavak.
– Legalább megöltem – vigasztalja zokogva halott barátját. – Ennek elégnek kell lennie. Ugye? Legalább megöltem, aki végzett veled… Mérges nyögés hallatszik. Csejscsek riadtan elharapja a mondat végét, és körülnéz. Az óriás groteszk elszántsággal, komótosan felül, és az ölébe ejtett tenyerére néz. Szétnyitja ökölbe szorított bal kezét. A gázlámpák hervatag fénye megvilágítja Csejscsek nyílvesszőjét, melyet az óriás ezek szerint röptében kapott el, mielőtt célba talált volna. Az óriás csodálkozva nézegeti a kezében szorongatott nyílvesszőt, akár egy bizarr gyerekjátékot. Aztán felemeli a fejét, Csejscsek szemébe néz, és ép szemébe fagyos, szürkéskék nyugalom költözik, akár egy jéghegy szívébe. Csejscsek nyílvessző után matat, hogy újratöltse a számszeríjat. Villámgyors mozgást érzékel. Ujjak fonódnak a torkára, bevérzik a szeme, elemelkedik a padlótól, és utoljára még látja, ahogy egy üvegablak száguld felé, szilánkokra robban körülötte, aztán a hideg éj bebugyolálja, és a következő másodpercben elragadják a kockakövek a mélyben. * * * * Shara felkészül, mire a két férfi beront a szobába: mozdulatlanul ül az ágyon, és a magasba emeli a kezét. Vohannes azonban nem fogadja meg a tanácsát, amiről az előbb beszéltek; talpra szökken, vívótőr gyanánt szegezi előre a sétapálcáját, és válogatott szitokszavakkal illeti a betolakodókat. – Kezeket fel! – kiáltja az egyik férfi. – Ennél feljebb már nem tudom emelni – jegyzi meg Shara. – Le a földre! – ordítja a másik. Shara megállapítja, hogy szürke csuhát viselnek, melyet a bokánál, a csuklónál és a nyakuknál madzaggal kötöttek el: a furcsa, tükörsima szürke álarcokkal kiegészülve szertartási viselet benyomását keltik. – Mindenki szépen le fog ülni – biztosítja Shara. Vohannes nem hajlandó lenyugodni. – Szétbaszom az őseitek pofáját, ha még egy szót szóltok, mocskos vandálok! – Vo! – csitítja Shara. – A földre! – üvölti a második támadó. – Rajta! Mozgás! – Kapd el! – vakkantja az első támadó. – Ide hallgassanak! – szólal meg Shara. – Kapjátok be! – ordítja Vohannes. Odaszúr az egyik támadónak a sétapálcájával. A férfi feljajdul. – Hagyja abba! – Le a földre, a kurva életbe! – kiabálja a másik támadó. Vohannes újra támadásba lendül. Az egyik maszkos férfi megragadja a sétapálcáját, és rövid dulakodást követően kitépi a kezéből. Mind a ketten elveszítik az egyensúlyukat. A támadó nyílpuskája megpendül, mire Shara egy hajszálnyit elhajol balra; a nyílvessző elsüvít a feje mellett, ott szelve át a levegőt, ahol a nyaka volt korábban, és az ágy fejtámlájába fúródik. A három férfi döbbenten mered Sharára, aztán a mögötte rezgő nyílvesszőre. Shara megköszörüli a torkát. – Ide hallgassanak! – szólítja meg a két támadót. – Jól figyeljenek! Óriási hibát követtek el. – Kuss legyen! – rivall rá az egyikük. – Hasaljon a földre! – Tegyék le a fegyvereiket – mondja Shara selymesen, mint a frissen fejt tej. – Adják meg magukat ellenállás nélkül!
– Mocskos salóta! – vicsorog az egyik. – Kussoljál! Feküdjél le! – Miért téged…? – tápászkodik fel Vohannes. – Hallgass, Vo! – fojtja belé a szót Shara. – Miért? – Nem forog veszélyben az életünk. – Kussoljál! – ordítja a betolakodó. – De hát majdnem fejbelőttek! – emlékezteti Vohannes. – Jó, nem teljesen veszélytelen a helyzet – vallja be Shara. – De elég, ha… ha türelmesen várunk. Shara érzékeli, hogy a két támadó egyre nyugtalanabbá válik, és jóformán fellélegeznek, amikor Vohannes megkérdezi helyettük: – Mire? – Sigrudra. – Tessék? Hogy érted ezt? – Szépen megvárjuk – válaszolja Shara –, míg azt teszi, amihez a legjobban ért. – A támadókhoz fordul: – Most felsegítem a barátomat. Fegyvertelen vagyok. Kérem, ne bántsanak! – Kezet nyújt Vohannesnek, és segít neki felülni az ágyra. – Ki az a… Sigrud? – kérdi Vohannes. Velőtrázó sikoly harsan a közelből, majd üvegcsörömpölés hallatszik. Aztán síri csend telepszik a szobára. – Ő az – feleli Shara. A két maszkos férfi összenéz. Noha nem látni az arcukat, Shara anélkül is sejti, mennyire megijedhettek. – Tegyék le a fegyvereiket! – ismétli Shara. – És várják meg velünk Sigrudot! Akkor talán élve megúszhatják. Hallgassanak a józan eszükre! Az egyik maszkos férfi – alighanem a vezetőjük – így szól a társához: – Salóta elmetrükk. A mocsadék szórakozik velünk. Ügyet se vess rá! Biztos csak a komornyik zajong, vagy ilyesmi. Nézz utána! Ha látsz valakit, nyírd ki, ne legyen lelkifurdalásod miatta! – A másik maszkos valamelyest összeszedi magát, biccent, és elindul az ajtó felé. A vezér vállon ragadja. – Csak játszadozik az elméddel. Vár a jutalom! – Megveregeti a vállát, és útjára bocsátja. – A halálba küldte – jegyzi meg Shara. – Pofa be! – csattan fel a vezér. Egyre jobban zihál. – Az emberei mind meghaltak, vagy haldokolnak. Adja meg magát, ha kedves az élete! – Mindig erre megy ki a játék, mi? Adjuk meg magunkat, adjuk meg magunkat, adjuk fel a harcot. Na, hát elegünk van ebből! Nincs több, amit maguknak adhatnánk. – Nem kérek semmit – mondja Shara. – Ha arra kér, hogy tegyem le a fegyvert, hogy adjam fel a szabadságomat, mindent elvesz tőlünk. – Nem állunk háborúban. Békeidőben élünk. – A maguk békéje. Meg az ilyeneké – sziszegi megvetően, Vohannesre bökve. – Hé! – fortyan fel Vohannes. – Maguk köré gyűjtik a bűnösöket, gyáva férgeket, istenkáromlókat – szavalja a vezér. – Árulókat, akik megtagadják a múltjukat, akik hátat fordítanak mindannak, ami meghatároz bennünket. Úgyhogy ne jöjjön nekem azzal, hogy nem viselnek háborút ellenünk! – Nem… állunk… háborúban – jelenti ki Shara tagoltan. A vezér odahajol hozzá, és suttogóra fogja. – Abban a minutumban, hogy egy salóta beteszi a lábát az istenek városába, hadüzenetet küld nekem. Shara nem válaszol. A vezér felegyenesedik, hallgatózik. Semmi nesz.
– A barátja meghalt – jelenti ki Shara. – Fogja be! – veti oda a vezér. Hátranyúl a válla felett, és előhúz egy rövid, keskeny kardot. – Felállni! Személyesen viszem ki magukat a házból. Shara és a teljes súlyával rá nehezedő, bicegő Vohannes kilépnek a vendégszobából, és elindulnak a folyosón, a vezérrel a sarkukban. Kisvártatva Shara megtorpan. – Tovább! – förmed rá a vezér. – Nem lát a szemétől? – kérdi Shara. A vezér megkerüli őket, és megpillantja a folyosón heverő kupacot. – Jaj, ne! – suttogja, és odasétál. A magzatpózban heverő, maszkos alak körül széles vértócsa terebélyesedik. A vörösen rátapadó szürke csuhán keresztül épphogy ki lehet venni a nyakán tátongó óriási sebet. A vezér letérdel mellé, gyengéden benyúl az álarc alá, és megérinti a hulla homlokát. Suttog néhány szót. Fél perc múlva feltápászkodik; kardforgató keze láthatóan remeg. – Mozgás! – parancsolja rekedten, és Shara hallja, ahogy elcsuklik a hangja. Mennek tovább. A házban eleinte síri csend honol, ám mielőtt a lépcsőhöz érnének, dulakodás zaja üti meg a fülüket: deszka reccsen, porcelán törik darabokra, nyers kiáltás harsan. Váratlanul megpillantanak egy nyitott ajtót, bal kéz felé, amely egy tágas terembe nyílik; a küszöbre seregnyi árnyék vetül. – A bálterem… – dünnyög Vohannes. A vezér néhány lépéssel ott terem, kivont karddal megáll az ajtóban, nagy levegőt vesz, és beront a bálterembe. Shara követi a férfit, magával vonszolva Vohannest, és bekukkant a terembe, noha pontosan tudja, milyen látvány fogadja majd. A bálterem viszonylag tágas, gazdagon díszített… legalábbis néhány perccel korábban még az volt. Az egyik maszkos támadó a padlón térdepel, a csuklóját szorongatja, torkaszakadtából üvölt: a kezét tőből levágták, vér pumpál a csonkból, beteríti a vörös, virágmintás padlószőnyeget. Társa a sarokban gubbaszt, természetellenes pózban, mint egy rongybaba, rövid, fekete pengéjű kés nyele áll ki a torkából. A szoba közepén felborították az ebédlőasztalt, a verejtékben úszó, vérmocskos Sigrud e mögé a rögtönzött barikád mögé húzódott be, bal hóna alatt fojtófogásban tartva egy eszeveszetten kapálózó, szerencsétlen maszkos támadót. Jobb kezében a rommá zúzott csillárt lengeti – a jelek szerint kitépte a mennyezetből –, azzal tartja távol egy másik ellenfelét, aki kardját suhogtatva igyekszik a közelébe férkőzni. Noha a levegőben szállongó, csillámló üvegcserepek kavalkádjában nehéz megállapítani, mégis úgy tűnik, mintha a betolakodó állna vesztésre, kardcsapásról kardcsapásra hátrálni kényszerül, ráadásul a pengeváltások szünetében Sigrud a csillárt tartó öklével bele-belevág a hóna alatt szorongatott nyomorult képébe. A támadók vezére egy kis ideig kukán bámulja az összecsapást, aztán a magasba emeli a kardját, teli torokból csatakiáltást hallat, berohan a terembe, és átvetődik az asztal fölött. Sigrud bosszús pillantást vet rá – Mi van már megint? –, majd tökéletes időzítéssel úgy fordítja a fojtófogásban tartott férfit, hogy a vezér kardja egyenesen a hátába szaladjon. A két maszkos férfi egyszerre nyög fel döbbenetében. Sigrud széles ívben meglendíti a csillárt, mintegy megcsáklyázva vele a kardot, a padlóra taszajtja a támadót, aztán kiejti a kezéből a csillárt. A vezér elengedi a kard markolatát, rövid tőrt ránt, és kétségbeesett rikoltással ráveti magát Sigrudra. Sigrud hagyja kicsúszni a hóna alól a halott férfit, s még mielőtt a tőr felnyársalná, elkapja a vezér csuklóját, nemes egyszerűséggel lefejeli, aztán pedig – Vohannes iszonyodó üvöltése kíséretében – szélesre tátja a száját, lecsap a férfira, és kiharapja a gigáját. Vastag sugárban ömlik a vér a torkából. Shara viszolyogva konstatálja, hogy csupán arra tud gondolni:
ez tuti bekerül a lapokba. A tetőtől talpig skarlátvörös Sigrud dolga végeztével elengedi a vezért, kihúzza a kardot a halott ember hátából, és habozás nélkül elhajítja, akár egy dárdát, a sikoltozó, levágott kezű támadó irányába. A penge vége az ádámcsutkája felett nyársalja fel a férfit, aki egyből összecsuklik. A kard elég mélyen a koponyájába fúródott, ezért csak megbillen, de nem csúszik ki a helyéről; a billegést azonban hátborzongató reccsenés kíséri. Sigrud a csillár maradványai alá szorult nyöszörgő férfi felé fordul. – Várj! – szól rá Shara. Az óriás rápillant. Ép szemében jeges düh tombol. – Az egyikükre élve van szükségünk. – Eltaláltak – sérelmezi Sigrud, és megmutatja vérző tenyerét. – Egy nyíllal. – Egyet hagyj életben, Sigrud! – Eltaláltak – ismétli az óriás izzó haraggal. – Egy nyíllal! – Lent is vannak még – hívja fel rá Shara a figyelmet. – Gondolj a túszokra, Sigrud! Intézd el a betolakodókat… de légy körültekintő! Sigrud fancsali arcot vág, mint egy gyerek, akire fárasztó házimunkát bíztak. A torkon szúrt férfihoz ballag, kihúzza a kését, és kicsörtet a helyiségből. Vohannes elképedve méri fel a bálteremben esett károkat. – Erre gondoltál? – kérdi. – Ez az, amihez az embered a legjobban ért? Shara a csillár alatt erőlködő maszkos férfihoz sétál, és módszeresen lefegyverzi. – Mindenkinek máshoz van tehetsége. * * * * Sigrud nem találja egyik maszkos támadót sem, akiknek a túszokra kellene vigyáznia, amikor leszalad a lépcsőn. – Hála az égnek, hogy megjött végre, mi… – szólal meg az egyik nő, mielőtt teljes életnagyságban megpillanthatná Sigrudot. Akkor sikoltozni kezd. Mulaghesh egyáltalán nem jön zavarba a látványtól. A torkát köszörüli az egyik oszlop mellett az előcsarnokban: a poliszkormányzó egy csuhás alak fölé hajol, és nagyon úgy fest, hogy épp egy vidám színekben pompázó szalaggal fojtogatja teljes lelki nyugalommal. Mulaghesh az óriásra néz; bal szeme alatt fekete táska éktelenkedik, alighanem bevertek neki egy nagyot. – Már csak ketten vannak. Odakint. Mire Sigrud kirohan a házból, az autó már távolodik, de még nem gyorsult fel eléggé. Az óriás döngő léptekkel sprintel végig a macskaköveken. Az egyik pasas elkiáltja magát a kocsiban: – Mi lesz már? Gyerünk, igyekezz! – Próbálom, próbálom! – érkezik a válasz. Az automobil nagyobb sebességbe kapcsol, és már majdnem elporzik az úton, ám ekkor Sigrud előre vetődik, és elkapja a hátsó ajtót. – Picsába! – sikkant az egyik férfi. – Az istenek irgalmazzanak! Sigrud keze olyan síkos a vértől, hogy hajszál híján kicsúszik a kezéből az ajtó. Végül sikerül megvetnie a lábát a fellépőn, a magasba emeli jobb kezét, és belevágja fekete kését a kocsi tetejébe. – Lődd már le, te szerencsétlen! – majrézik az egyik férfi. Nyílpuska kandikál ki az ablakon. Sigrud a kocsi oldalához simul. A nyílvessző áttöri az ablaküveget, és egy paraszthajszállal mellette süvít el, ám csodák csodájára mindössze egy lyukat üt az üvegbe. Sigrud
ököllel zúzza szét az oldalsó ablak maradékát, a gallérjánál fogva megragadja a férfit, aki tüzet nyitott rá, és hozzá-hozzácsapja az autó ajtajához meg tetejéhez. A sofőr teljesen elveszíti a fejét, vadul rángatja a kormányt az úton. Sigrud mellett elsuhannak a szájukat tátó kávéházi vendégek, étteremben vacsorázó emberek, kétkerekű kordék bakján ülő kocsisok. Egy lurkó nevetve, csillogó szemmel mutat rájuk. Sigrud a kocsiban lévő férfi ájultra verésére összpontosít. Sigrud érzi, amikor a fickó eszméletét veszti, és fél kézzel kirángatja a törött ablakon, azzal a céllal, hogy kihajítja a kocsiból. Ám ekkor az autó éles kanyart vesz… Sigrud felpillant. Egy épület sarka száguld felé. Egyből rájön, hogy a sofőr súrolni akarja a kocsi oldalával a falat, hogy így szakítsa le az óriást. Sigrud fontolóra veszi, hogy felmásszon-e a kocsi tetejére, de úgy ítéli meg, hogy nincs rá ideje, úgyhogy kiszabadítja a kését, és leveti magát a kocsiról. Fájdalmasan ér földet, de még így is jobban jár, mint a törött ablakon félig kilógó, eszméletlen fickó: nedves reccsenés, majd kerek tárgy pattog végig az úttest kövezetén. Sigrud hallja, ahogy a sofőr elszörnyedve üvölt; a szétroncsolt utas – már ami maradt belőle – kibucskázik az ablakon, és a csatornába zuhan. Az autó széles kanyart vesz, és elrepeszt egy sikátorban. Sigrud feje lila a méregtől; talpra ugrik, és lélekszakadva rohan utána. Befordul a sarkon. A kocsi néhány méterrel beljebb vesztegel a szűk utcában. Sigrud futva teszi meg a távot, feltépi a vezető felőli ajtót, és a sofőrülésen… Nem ül senki. A kocsi üres. Sigrud megpördül. A sikátor zsákutcában végződik, s csak egy épület csupasz fala emelkedik előtte, semmi más: sehol egy ablak, létra, zsilipkapu, csatornafedél vagy ajtó. Sigrud torkából morgás tör fel. A tokjába csúsztatja a tőrt, lassan végigballag a sikátoron, megtapogatja a falakat. Egyik tégla sincs kilazulva. Mintha a sofőr kámforrá vált volna. Sigrud nagyot fújtat, és megvakarja az arcát. – Már megint.
Kő vagyok a fa tövében Bérc vagyok a nap alatt Folyó vagyok a föld mélyén Barlangban lakom, a dombok között, a szíved barlangjában Belelátok a szívedbe. Belelátok a fejedbe. Én döntöm el, mi a helyes. Enyém az igazság. A nevem Kolkán. Figyelmezz szavamra! A Kolkasávszka, Második könyv
KŐBE VÉSETT EMLÉK A bulikovi rendőr-főkapitányság tiszti kantinja verhetetlen rálátást biztosít az eluralkodó káoszra. Az ablakokon keresztül a kantinban lévő emberek kedvükre figyelhetik az őrszobán zajló eseményeket, ahol jelenleg nagy volumenű zendülés van kibontakozóban – politikusok, újságírók, felháborodott polgárok és a túszok családtagjai ordítják túl egymást –, egyúttal rálátni a kihallgatókhoz vezető folyosókra is, ahol a bulikovi rendőrök tanácstalanul próbálják megkülönböztetni a gyanúsítottakat az áldozatoktól, tanakodnak, kit kellene kórházba küldeni, és mi az ördögöt kezdjenek Sigruddal. – Ez egy merőben új élmény számomra – közli Shara. – Ne mondja! – csodálkozik Mulaghesh. – Azt hittem, kismilliószor letartóztatták már. – Nem, nem. Engem nem szoktak bilincsben elvezetni. Ilyenkor jól jön, hogy van egy jobb kezem. – Jó lehet. Kifejezetten nyugodtnak tűnik ahhoz képest, hogy merényletet kíséreltek meg ön ellen. Hogy érzi magát? Shara vállat von. Igazság szerint idegesíti, hogy teát szürcsölget Mulaghesh-sel, miközben teljes fejetlenség uralkodik körülöttük. A rangjuk révén kapásból elkülönítették a többi megmentett túsztól – főként Mulagheshnek köszönhetően, aki jóban van a rendőrtisztekkel. Mulaghesh jéggel teli zacskót szorít a szemére, és időnként elmormol néhány káromkodást, olyanokat, hogy „kurva lassú vagy”, illetve: „kiöregedtél, bassza meg”. Idejekorán üzenetet küldött a városi helyőrségnek, ahonnan nemsokára útnak indul egy szajpúri veteránokból álló osztag, akik majd vigyáznak a testi épségükre. Shara egy szóval sem említette, de bizony a háta közepére kívánja az egészet: a személyi testőrök általában jócskán megnehezítik az ellenség sorai közé való észrevétlen beszivárgást. Különben is, Sigrud egyszemélyes testőrsége bőven elegendő. Csakhogy Sigrud ez idő tájt egy zárkában heveri ki a csata fáradalmait. A foglyul ejtett támadót sértetlenül szállították a rendőrőrsre, és egy szűk cellába zárták, amelyet normális esetben a legveszélyesebb bűnözők részére tartanak fenn. Egy rendőr újratölti a teáscsészéjüket, mire Shara azonmód le is hajtja a sajátját. – Ez már zsinórban a negyedik – jegyzi meg Mulaghesh. – Na és? – Máskor is ilyen sokat teázik? – Csak, ha dolgozom. – Magából kinézem, hogy éjjel-nappal dolgozik. Shara a tea felhörpintése közben megrándítja a vállát. – Ha így folytatja, nagykövet, szívesen beajánlom egy jó urológushoz. – Hogy van a szeme? – Megalázó. De volt már rosszabb is. – Nincs ebben semmi megalázó. Vitán felül maga került ki győztesen a csetepatéból. – Volt idő – sóhajt Mulaghesh –, amikor meg se kottyant volna az ilyen nyamvadt férgek leszerelése. Úgy tűnik, ez már a múlté. Mit nem adnék – megvonaglik az arca, ahogy a szemét nyomkodja –, ha újra fiatal lehetnék, erőm teljében! Bár azt hiszem, még a fénykoromban sem vehettem volna fel a versenyt a maga emberével. Hol találta? – Egy pokoli helyen – zárja rövidre a témát Shara. Ezután lassan befelé fordul. A távoli lárma moraja elhalkul, ő pedig összeállít egy listát. Shara véleménye szerint a listaállítás teszi ki a hírszerzők munkájának felét – a másik fele puszta türelemjáték. A kémkedés végtére is adatok gyűjtését és rendszerezését jelenti: ki melyik csoporthoz tartozik, és miért; hol működnek jelenleg, biztos-e, és ha igen, honnan lehet tudni, vannak-e mások is a térségben;
most, hogy rendszereztük a különböző táborokat, melyik mekkora kockázati tényezőt jelent; és így tovább, és így tovább, és így tovább. Shara tehát valahányszor nem lát tisztán egy ügyben, fogja a gondolatait, és rendszerezi őket: elválasztja az ocsút a búzától, mélyére ás a dolgoknak, feltérképezi az elméje labirintusát, és megpróbálja kihámozni az igazságot az összegyűjtött információk tömkelegéből, gyakran végtelenül sok lábjegyzettel, minősítéssel, kategóriával és kivétellel egészítve ki a listát, amelyet az önvizsgálat során készít. Tény: Alig egy héttel az után támadtak meg, hogy meggyilkolták Efrem Pangyüit. I. Nem tudhatod, hogy te voltál-e a célpontjuk. A) Ki más lett volna? 1. Vo lőszert akar gyártani Szajpúrnak. Ez elegendő indok arra, hogy végezzenek vele. a) Volt rá alkalmuk, hogy megöljék, és mégsem tették. Lelőhették volna, mihelyst besétáltak a szobába. b) A szajpúriakkal kötött alkut még nem hozta nyilvánosságra, s egyben nem is hivatalos. 1. Ez nem jelent semmit – bárki kiszivárogtathatta. II. Efremet az irodájában verték agyon egy tompa tárggyal. A támadóim jóval profibbak voltak. A) Mondod te. Efrem támadóját nem fogták el. Ennél profibb aligha lehetett volna. 1. A profizmus és a helyi hatóságok hozzá nem értése két külön dolog. B) Efrem megölése összefüggésben állhat a Raktárral. Vónak és nekem azonban semmi közünk hozzá. 1. Tudok a létezéséről. a) Ez még kevés ahhoz, hogy aláírjam a halálos ítéletem. 2. Mindhárman eredendően eretnek nézeteket vallunk a kontinenslakók általános világképe szerint. a) Ez így túl általános. Mi nem számít eretnekségnek az átlag kontinenslakó szemében? Tény: Efrem Pangyüi kutatásokat végzett a Megnevezhetetlen Raktárban. I. Vinya tudott-e erről? Tudnia kellett róla! A) Netán Efrem átállt a Kontinens oldalára? Árulást követett el? 1. Ne butáskodj! B) Miért titkolta el előlem? Mit rejthettek el, amiről nem szabad tudnom? 1. Természetesen se szeri, se száma a lehetőségeknek. 2. Talán a kontinenslakók azért ölték meg, hogy bejuthassanak a Raktárba? a) Mulaghesh kijelentette, hogy Efremen kívül senkit nem engedtek be a Raktárba. C) Ha Vinya tudott Efrem műveletéről, miért hagyja, hogy itt maradjak? 1. Talán azt hiszi, olyan ostoba vagyok, hogy sosem rakom össze a képet. 2. Védelmez engem? De mitől? a) Térj már észhez! Az imént támadtak meg. Egyáltalán nem akar megvédeni semmitől. 3. Vajon az életemre tör? a) A nagynénéd. 1. Első a miniszterség, csak utána a nagynénéd. a) Jó, rendben, akkor azt áruld el, miért kívánja a halálomat a miniszter? 2. Ha Vinya holtan akar látni, már halott lennék. Punktum. 4. Meg akarta-e öletni Efremet? a) Nem túl valószínű. Efrem a minisztérium operatív tisztje volt. Miért tenné el láb alól a saját hírszerzőjét? Tény: harminckét órája egy szemhunvást nem aludtam.
I. Több teára van szükségem. Shara felsóhajt. – Nesrhev kapitány még mindig nem jelentkezett? – Nem – feleli Mulaghesh. – Várjuk, hogy megérkezzen. Mondjuk, hajnali négy óra van; nem a közelben lakik. – Honnan tudja, hol lakik? – Ne játssza nekem a szende szűz kislányt, nagykövet! – mondja Mulaghesh. – Nem áll jól magának. – Shara titokban elmosolyodik: Még hogy nincs ereje teljében. – Na de. Igaz, hogy Nesrhevnek és nekem… van némi közös múltunk, de tartok tőle, ez még kevésnek bizonyul, és nem fogjuk tudni meggyőzni, hogy egy külföldi nagykövet átvehessen tőle egy ekkora horderejű nyomozást. – Nem veszek át semmit – feleli Shara. – Ők lefolytathatják a maguk nyomozását, én meg nyomozok a saját szakállamra. Mindössze annyit szeretnék, hogy elsőként beszélhessek a foglyul ejtett férfival. Mennyivel egyszerűbb dolgom lenne Qivoszban, gondolja Shara. Elcsíptük volna a nyílt utcán, majd utólag azzal védekezünk, hogy soha nem is járt arrafelé… Shara belegondol, hogy a civilizált országok egyre kényelmetlenebb akadályokat állítanak elé, és egy pillanatra irigykedve tekint Vohannesre, amiért képes volt megőrizni az idealizmusát – függetlenül attól, hogy elérhet-e vele bármit. Ekkor támad egy ötlete. Felkap egy régi újságot az egyik asztalról, átlapozza, és egy olyan cikknél lyukad ki, melynek szalagcíme így szól: WICLOV VÁROSATYA ELLENZI A BEVÁNDORLÓ NEGYEDEK KIALAKÍTÁSÁT. Alatta egy fénykép szerepel: kerekded arcú, összevont szemöldökű, tekintélyes szakállú férfi. Olyan ember benyomását kelti Sharában, aki soha nem tudja eldönteni, hogy habzó szájjal üvöltsön-e, vagy csupán nagyon hangosan beszéljen. – Miért olvas Wiclovról? – faggatja Mulaghesh. – Ismeri? – Őt mindenki ismeri. Egy utolsó ganéj. – Egyesek sugallták – mondja Shara –, hogy köze lehet Pangyüi meggyilkolásához. – Votrov tömte tele a fejét ezzel? Shara bólint. – A maga helyében én résen lennék, nagykövet – figyelmezteti Mulaghesh. – Előfordulhat, hogy Votrov csak a személyes rosszakaróit mártja be magánál. Shara tovább fürkészi a fényképet, Mulaghesh azonban megfogalmazta az egyik legnagyobb dilemmáját. Sötétben tapogatózok. Általában hat hónapom – vagy hat hetem – van felkészülni egy műveletre, most meg csak hat órám… Újabb adag teával öblíti le az aggodalmait, és nem meri bevallani Mulagheshnek, hogy csak olyankor fogyaszt ennyi koffeint, amikor nagyon rosszul áll a szénája. Nesrhev kapitány – aki meglehetősen jóképű, és legalább tíz évvel fiatalabb Mulagheshnél – végül hajnali fél négykor fut be az őrsre. Eleinte, mint az éjnek évadján felvert emberek általában, nem igazán vevő semmilyen ötletre, Shara azonban mesterfokon űzi a jelvényekkel és papírmunkával játszott bürokratikus „itt a piros, hol a piros”-t, és miután párszor bedobja a „nemzetközi botrány” szókapcsolatot, a rendőrfőnök kénytelen-kelletlen beleegyezik, hogy „mostantól számítva egy órát kaphat”. – Egy óra bőven elég – hagyja jóvá Shara, miközben esze ágában sincs betartani az időkorlátokat. – Mi történt Votrovval? – Miután felvettük a vallomását, a kis barátnője betakargatta és egyenesen hazavitte – újságolja Nesrhev. – A csókát a farkánál fogva lehet vezetni, csak jó erősen rá kell markolni. Shara nem veszi a fáradságot, hogy nevessen a viccen.
* * * * Mint kiderül, a foglyul ejtett férfi valójában csak egy pelyhedző állú kölyök: Shara tizenkilencnél nem nézi többnek, amikor belép a zárkába. Az őrizetes a széles faasztal mögött ül, a tekintete elsötétül, amikor észreveszi, és a csuklóját dörzsöli. – Ó, hát maga az! Mit akar? – Mindenekelőtt orvosi ellátásban részesíteni. – Kinyitja az ajtót az orvosnak, aki mostanra már az ereje végén jár. Az orvos megvizsgálja a fogvatartott sihedert, és apránként elborzad. – Mi történt ezzel a fiatalemberrel? Átzuhant egy ablaktáblán? – Több ízben lesújtottak rá egy csillárral. Az orvos morogva csóválja a fejét. Hogy ezek milyen hülye módszerekkel alkalmaznak erőszakot… – Úgy látom, nagyrészt felszíni sérüléseket szenvedett. Bár a csuklója csúnyán megrándult. Miután végez, az orvos meghajol, és távozik a cellából. Shara helyet foglal a kölyökkel szemben, és leteszi az asztal mellé a táskáját. A szobában elég hideg van: vastag kőfalak fogják közre, és az épület tervezője nem vacakolt holmi fűtésrendszer kiépítésével. – Hogy érzed magad? – kérdi Shara. A fiú nem válaszol, csendben duzzog. – Végül is, egyszerűbb nyíltan neked szegezni a kérdést – tűnődik Shara. – Miért támadtál meg? A kölyök szeme megvillan, egy pillanatig állja a tekintetét, aztán elkapja. – Vagy nem ez volt a küldetésetek? Mert a kollégáidnak bőven lett volna rá lehetősége. A kölyök pislog. – Hogy hívnak? – Nekünk nincs nevünk – jelenti ki a srác. – Tényleg? – Tényleg. – Miért nincs? Vonakodik válaszolni, pedig látszik rajta, hogy szeretne. – Miért nincs? – Mert mi vagyunk, akiket hallgatásra kényszerítenek – feleli a srác. – Ezt fejtsd ki bővebben. – Nincs múltunk. Nincs történelmünk. Nincs hazánk. – Monoton hanghordozással beszél, mint aki betanult szöveget mond fel. – Megtagadják tőlünk mindezt. De nekünk nincs szükségünk rájuk. Nincs szükségünk semmire, anélkül is tudjuk, kik vagyunk. – Miért, kik vagytok? – Az életre keltett múlt. A felejtés és a tagadás gátja. Kőbe vésett emlék. – Szóval ti lennétek a resztoránusok – vonja le a következtetést Shara. A kölyök hallgatásba burkolózik. – Azok vagytok, vagy sem? Elfordítja a tekintetét. – A fegyvereitek, az öltözéketek, a kocsitok – sorolja Shara. – Ez mind egy vagyonba kerülhetett. Ha pedig nagy pénzek cserélnek gazdát, annak mindig nyoma marad. Már rajta is vagyunk az ügyön. Kihez vezetnek a szálak? Wiclovhoz? Ernst Wiclovhoz? – Semmi reakció. – Az ipse tőkeerős támogatója a restaurációs mozgalomnak, nemde? A politikai plakátjain, ha jól tudom, rendszeresen szerepelnek fegyveres jelképek. Ő mozgatja a szálakat, fiam?
A kölyök az asztalra mered. – Nem úgy nézel ki, mint egy megrögzött, erőszakos bűnöző – véli Shara. – Miért viselkedsz úgy, mintha mégis az lennél? Nem vár otthon senki? Hagyjuk már ezt a fárasztó politizálást! Véget tudok vetni ennek. Ha ki akarsz szállni, elintézem. – Egy szót sem húzhat ki belőlem – jelenti ki a kölyök. – Nem tudok beszélni. Maga meg a honfitársai belém fojtják a szót. – Teljes tévedésben vagy, barátocskám. – Nem tévedek, némber! – fakad ki a srác. Dühödten bámulja Sharát, s ahogy elfordul, a tekintete fedetlen nyakára és kulcscsontjára vándorol. Á! Szóval régi vágású a szentem. – Remélem, nem szegek szabályt – aggodalmaskodik Shara. – Ugye nem fognak megfenyíteni, mert egy légtérben voltál egy hajadon nővel? – Nem látok egy nőt sem – fintorog a srác. – Maga még csak nem is ember. A salótákat nem vesszük emberszámba. Shara kedélyesen mosolyog. – Ha ez igaz, miért vagy így berezelve? A srác meg sem mukkan. Shara nem tartja magát különösebben vonzónak, de hát a szükség törvényt bont. – Hú, de melegem van! – liheg. – Neked nincs meleged? Izzad a tenyerem, amikor rám jön a hőhullám. – Egyenként lefejti az ujjairól a kesztyűt, majd gondosan összehajtogatja, és az asztalra helyezi. – Neked nem szokott izzadni a kezed? A srác sérült keze felé nyúl, aki úgy rántja el, mintha darázs csípte volna meg. – Hozzám ne érj, némber! És meg ne próbálj elbájolni a… titkos női praktikáiddal! Sharának komoly erőfeszítésébe kerül, hogy ne röhögjön fel. Eddig csak történelemórákon hallotta ezt a kifejezést, és senkinek a szájából nem hangzott még el ilyen mély meggyőződéssel. – Meglepően sokat fecsegsz ahhoz képest, hogy elvileg egy szót sem húzhatok ki belőled. De be kell vallanom, még így is jobban tartod a szádat, mint a cimborád. – Azzal előhúz egy aktát a táskájából, és nekiáll böngészni. – Kicsoda? – kérdi a srác gyanakvóan. – A társad, akit elfogtunk – feleli Shara. – Ő sem hajlandó elárulni a nevét. Pedig élet és halál között lebegett. De ezen kívül csomó mindenről beszélgettünk. – Természetesen az egészből egy szó sem igaz: Sigrud alapos munkát végzett, az összes többi támadót megölte, kivéve persze azt az egyet, aki nyomtalanul eltűnt. Shara sugárzó mosolyt ereszt meg. – Hogy működik az eltűnős mutatvány? A srác arca megrándul. – Tudom, hogy így közlekedtek a városban – részletezi Shara. – Kocsik. Emberek. Befordulnak egy utcasarkon, végigmennek egy sikátorban, és csiribú-csiribá! Köddé válnak. Már-már… csodával határos módon. Verejtékcsepp gördül le a srác füle mögött. – A haverod összevissza zagyvált – folytatja Shara. – Félrebeszélt, rengeteg vért vesztett. Nehezen tudtam kihámozni, hogy kamuzott-e vagy sem… de hajlok arra, hogy igazat mondott. Ami bizony világraszóló dolog volna. – Ez… ez nem lehet igaz – makogja a kölyök. – Egyikünknek sem járna el a szája. Még ha haldoklunk, akkor sem. Vessetek Slondheimbe, s még ott sem ered meg a nyelvünk. – Most hogy mondod, el tudnám intézni neked – tűnődik Shara. – Jártam a börtönükben. A legvadabb rémálmaidnál is rettenetesebb.
– Sosem bírhatsz szóra. – Persze, de az más, ha nem vagy teljesen észnél… Tökéletesen meg lehet érteni. Vajon mit fog még elkotyogni a cimborád? Ha itt és most kitálalsz, és nem hallgatsz el semmit, azt enyhítő körülménynek vesszük. Gondoskodunk róla, hogy hazamehess. Lezárhatjuk ezt az egész ügyet. Ellenkező esetben… – Nem! – csattan fel a kölyök. – Nem! Akkor soha… Igenis elnyerjük méltó jutalmunk. – Mi volna az? A srác zaklatottan beszívja a levegőt, és szavalni kezd. – Mit beszélsz? – kérdi Shara. Alig hallja, ezért közelebb hajol. A srác azt kántálja: – Fent a bércen, szikla mellett, jutalmunk lészen, legszentebb szentség. Fent a bércen, szikla mellett, jutalmunk lészen, legszentebb szentség. – Tudod, mi a jutalmatok? – vág közbe Shara. – Börtön, halál… A társaid közül oly sokan meghaltak már. A saját szememmel láttam. Ahogyan te is. Ők miféle jutalomban részesültek? Teljesült vajon a kívánságuk? – Fent a bércen, szikla mellett, jutalmunk lészen, legszentebb szentség – ereszti ki a hangját a srác. – Fent a bércen, szikla mellett, jutalmunk lészen, legszentebb szentség. – Hát a családjaik? Nekik mi a jutalmuk? A barátaiknak? Vagy nincsenek is rokonaik meg barátaik? A srác csak fújja és fújja a magáét, újra meg újra. Shara felsóhajt, átgondolja a helyzetet, és távozik a szobából. * * * * – Szükségem van rád, katona! – mondja Shara. Sigrud résnyire kinyitja a szemét. Összekuporodva fekszik a szobája sarkában. A kezét bepólyálták, és többé-kevésbé lemosták róla a vért. Shara látja rajta, hogy ébren van: a pipája még parázslik. – Mindjárt szabadon engednek – tájékoztatja Shara. – Sikerült mindent elsimítanom a… veszteséglista ellenére. A túszok megerősítették, hogy hőstettet hajtottál végre. Sigrud közönyösen, megvetően vállat von. – Aha. Más: kértelek, hogy puhatolózz körbe, és toborozz zsoldosokat. Szerencsével jártál? Sigrud biccent. – Szuper! Kelleni fog néhány… markos legény, ha úgy tetszik. Miután elengednek, légy szíves, kerítsd elő azt a takarítónőt az egyetemről! Azt, aki Pangyüivel dolgozott, aki a minap követett minket. Rögtön akkor be kellett volna hoznunk, csak nem értünk rá foglalkozni vele. Szedd fel, és vidd a követségre! Személyesen akarom kikérdezni. A bérenceid rejtőzzenek el, és ügyeljék meg a lakását, hátha valaki megfordul nála! Legyünk túl rajta!… – Az órájára néz. – Ma este hatig. És ne kelts feltűnést! Vegyük úgy, hogy téged és őt is megfigyelés alatt tartanak. Világos? Sigrud felsóhajt. Csücsörít, mintha a lehetőségeit mérlegelné, majd elhúzza a száját, mint aki arra jut, hogy voltaképpen nincs jobb dolga ma este. – Este hatig. – Helyes. – A túlélő – kérdi. – Köpött? – Nem. Nem egy beszédes típus. – Mihez kezdesz? Shara megigazítja a szemüvegét. – Húztam az időt, de nem tudtam megtörni hagyományos eszközökkel. – Hát akkor?
– Nos. – Shara elrévedve bámulja a férfi cellájának sarkát. – Azt hiszem, kénytelen leszek bedrogozni. Sigrud egyből magához tér. Kétkedve fürkészi Shara arcát. Aztán elmosolyodik. – Az más. Legalább jól fogsz szórakozni. Shara a cellaajtó előtt áll, és a kémlelőnyíláson keresztül figyeli a fogvatartott srácot. Az órájára néz: negyven perc. A srác megrázza a fejét, mintha megborzongott volna, aztán fogja a poharat, és iszik a vízből, hetedik korty, gondolja Shara. Bárcsak teljesen ki lenne száradva… A srác feje egyre jobban lekókad, mintha kieresztenék belőle a levegőt. Shara ismét megnézi, mennyi idő telt el: nincs abban semmi különös, hogy ilyen lassan hat a szer, de azért Shara nem bánná, ha egy kicsit belehúzna. – Nem hiszem el, hogy ennyire lebilincselő volna a műsor – csatlakozik hozzá Mulaghesh. – Nem is az – válaszolja Shara. – Ühüm. Hallom, a túlélőnk nem beszél, – Nem bizony. Vérbeli fanatikus. Pech, ugyanakkor nem meglepő. Nem az a fajta, aki megijed a haláltól. A halál utáni élettől viszont annál inkább. A kölyök a cellában hirtelen felemeli a fejét, és kigúvadt szemmel bámulja a falat. Elképed, iszonyodik, megigézve bámul. Kissé remegni kezd. – Ennek meg mi baja? – kérdi Mulaghesh. – Megőrült? – Nem, dehogy. Vagyis hát, épeszű ember nem csap fel túszejtőnek. De most másról van szó. – Miről? – Ismerek egy… hagyományostól eltérő módszert, amelyet Qivoszban tanultam. Hasznos dolog, ha szorít az idő, bár mondjuk nem ártott volna, ha ennél azért egy kicsivel több időt szánhatunk rá… négy-öt órát, minimum. Lényeg, hogy olcsó. És egyszerű. Nem kell hozzá más, csak egy sötét szoba, néhány hangeffekt… meg egy bölcsek köve. – Egy micsoda? – Ne játssza nekem a szende szüzet, kormányzó! – dörgöli az orra alá Shara. – Nem áll jól magának. – Begyógyszerezte? – Aha. Rendkívül erős hatóanyagú hallucinogén szer, amely egyébiránt elterjedt errefelé, csak ritkán szokták szabadidős célokra felhasználni. Ezt amúgy meg tudom érteni, lévén, hogy a Kontinensen hosszú múltra tekint vissza. Mulaghesh továbbra sem talál szavakat. – Visszatérő motívum egy rakás történetben, hogy az emberek a bölcsek kövének segítségével léptek közvetlen kapcsolatba az istenekkel – folytatja Shara szórakozottan. – Határátlépések, eggyé válás a végtelennel, ilyesmi. Sőt, bizonyos csodák hatásfokát is megnövelte: az istenek szerpapjai rendszeresen fogyasztottak belőle, mielőtt fantasztikus csodákat hajtottak volna végre. Ütős anyag… de attól még nem több egyszerű narkotikumnál. – És mindig tart magánál egy-egy adagot az ilyen esetekre? – Megkértem Pitrijt, hogy szaladjon el a követségre, és hozza el nekem. Általában az a módszerem, hogy elhitetem velük, otthon vannak, lázas betegen, családi körben, vagy ha más nem, odaküldök pár embert, akik eljátsszák a családtagjaikat; az esetek túlnyomó többségében olyannyira önkívületbe esnek, hogy mindent bevallanak nekünk. A baj az, hogy fogalmam sincs, beválik-e ezúttal is a módszerem, a zárka ugyanis olyan jellegű delíriumot is előidézhet, amely… A kölyök levegő után kapkod, a karjára mered, majd fel a mennyezetre. Aztán a halántékára szorítja a kezét, és szipogni kezd. – …lidércnyomásosabb. – Ez kínzásnak minősül? – Nem – feleli halkan Shara. – Láttam kínzásokat. Ég és föld a kettő. Különben is, ezzel a módszerrel
legalább viszonylag pontos válaszokat lehet kapni. A kínzás általában oda vezet, hogy a vallató azt csikarja ki, amit hallani akar. Az emberek ráadásul elnézőbbek a begyógyszerezéssel szemben. Már csak azért is, mert utólag nem biztosak benne, hogy valóban megtörtént-e, vagy csak képzelődtek. – Áldom az eszem, hogy a seregben maradtam – jegyzi meg Mulaghesh –, és nem kértem át magam a titkosszolgálathoz. Nem lenne hozzá gusztusom. – Higgye el, rosszabb szájíze maradna utánuk, ha nem szereznénk meg a kívánt információkat, amelyek gyakorta életet mentenek! – És ez feljogosít arra, hogy kidobjuk az elveinket az ablakon? – A nemzeteknek nincsenek elveik – idézi Shara emlékezetből a nagynénjét. – Csupán érdekeltségeik. – Valószínűleg igaza van. De azért meglep, hogy ilyen eszközökhöz folyamodik. – Miért? – Nos… Nem tartózkodtam Ghaladeshben a Nemzeti Párt botrányának idején. De az is hallott róla, aki máshol élt akkor. Mindenki erről beszélt. Az államférfi, akinek ki volt kövezve az útja a miniszterelnökségig, csúfosan megbukott, teljes hitelét vesztette. Nem beszélve a párt kincstárnokáról, aki ugyebár öngyilkosságot kísérelt meg – nincs annál dicstelenebb, mint egy meghiúsult drámai búcsú. És élénken emlékszem, ahogy pletykáltak egy lányról, aki kirobbantotta a botrányt… aki addig rázta a fát, amíg le nem pottyant a gyümölcs. Shara nagyot nyel. A folyosó végén három rendőrtiszt eszmecseréje csúfondáros, dühös veszekedéssé fajul. – Mondják, nem az ő hibája volt – folytatja Mulaghesh. – Elragadta a szenvedély, mivel még nagyon fiatal volt. Alig húszéves, állítólag. Nem tudta, hogy van az a korrupció, amit az ember nem gyomlálhat ki, akad olyan kő, amely alá nem szabad benézni. Mérges titkárnő csörtet ki az irodájából, és csendre inti a három rendőrt, akik búcsúzóul gyűlölködő pillantásokat váltanak, aztán mennek a dolgukra. – A szívére hallgatott az esze helyett – foglalja össze Mulaghesh. – És így bizony hibákat követett el. Shara a cellába bámul, a rángatózó kölyökre, aki hisztérikus nevetés és zokogás határán táncol. – Mindig úgy képzeltem – morfondírozik Mulaghesh –, hogy az a lány alapjában véve becsületes ember, aki romlott szakmát választott. Ez lett a veszte. A srác hátraveti a fejét, a kőfalnak dől, és üveges, bávatag szemmel mered maga elé. Shara bezárja a kémlelőnyílást az ajtón. Elég volt. – Ha megbocsát… – mondja Shara. Benyit a szobába, besurran a résen, és beteszi maga mögött az ajtót. Soha nem örült még ennyire annak, hogy besétálhat egy cellába. * * * * A srác megpróbál ráfókuszálni a tekintetével. – Ki van itt? Shara csendre inti. – Nyugalom! Csak én vagyok. Nincs semmi baj. – Ki az? Ki van itt? – A srác megnyalja az ajkát. Úszik a verejtékben. – Nyugodj meg, kérlek. Szépen gyógyulsz. – Tényleg? – Igen. Elég csúnyán elestél. Nem emlékszel? A srác hunyorogva kutat az emlékezetében.
– Valami rémlik. Mintha… elestem volna a partin… – Igen. Hűvös, sötét helyre vittünk, hogy zavartalanul pihenhess. Szörnyen zaklatott voltál. De rendbe fogsz jönni. – Ez biztos? Száz százalék? – Becsszó. Most kórházban vagy. Még egy darabig bent kell tartanunk, a biztonság kedvéért. – Ne! Ne, engedjenek el! Muszáj… nekem… – a székében fészkelődik, de képtelen felállni. – Mit kell tenned? – Vissza kell mennem a többiekhez… – Kikhez? A barátaidhoz? A srác nyeldekelve bólint. Szaporán kapkodja a levegőt. Shara képzeli, miket láthat: vakító villanásokat, színes foltokat, fodrozódó árnyakat, dermesztő lángokat… – Hová szeretnél menni? – vallatja. A srác megszenved a kérdéssel. – N-n-nem… Mennem… kell. – Sajnos ez lehetetlen – csitítja Shara. – Gondoskodnunk kell rólad. De üzenhetsz a barátaidnak. Merre találjuk őket? – Merre? – hökken meg a kölyök. – Hol vannak a barátaid? – Hát… valahol máshol. Egy másik helyen. Azt hiszem. – Értem. És hol van ez a hely? A srác a szemét dörzsöli. Amikor újra felpillant, Shara látja, hogy bevérzett a szemgolyója. – Hol is van? – nógatja. – Nem… nem úgy értem. Ez egy… régi hely. Ott, ahol lennünk kéne. – Ahol lennünk kéne? – A dolgok helyes rendje. – Jó, de hogy juthatsz el oda, ahol a barátaid várnak? – Nem könnyű. – A mennyezeti lámpára bámul, aztán elkapja a tekintetét, mintha fizikai fájdalmat okozott volna a látvány. – A világ… foszlányozik. Foszladozik. – Oké… – Befejezetlen. A város. Akadnak helyek, ahol régen volt valami, most meg nincs semmi. Kitépték a helyéről. A kötő… – a homlokát ráncolja. – … Szövetet. De ezek a helyek… még megközelíthetőek. A beavatottak számára. Az arany… koszos, de még régi fényével ragyog. A gyöngy megrepedt. De a város a régi. Ugyanaz, amit itt érzek… – a szívére bök. – Legbelül. – Így tűnnek el a társaid? A srácból nevetés robban ki. – Még hogy eltűnnek? Még egy… még egy ilyen ostobaságot! – Olyan nevetőgörcsöt kap, hogy kis híján lefordul a székről. Shara taktikát vált. – Miért jöttél el a partira ma este? – Ma este? – Igen. – Ó! – A fejét szorítja. – Biztos, hogy ma este volt? Olyan régen történt… – Nemrég történt, alig néhány órája. – De hát úgy éreztem, mintha évek peregtek volna ki az ujjaim közül – suttogja a srác. – Elfújta őket a
szél. – Töri a fejét. – Miért is jöttünk? A, tudom már! Fémért. – Fémért? – Igen. Fémet akartunk vásárolni, csakhogy nem jutottunk egyről a kettőre. És aggódni kezdtünk. Nem kedveltük… Sőt, gyűlöljük! De szükségünk van rá. – Votrovra? – Igen. Rá. Shara bólint. – És a nőnek van valami köze a céljaitokhoz? – Milyen nőnek? – Hát… – Shara elgondolkozik. – A salótának. – Ja, hogy az a nő! – Megint rájön a nevetés. – Tudtad-e, hogy gőzünk sem volt, hogy ott lesz? – Értem – feleli Shara halkan. – Mire kell nektek a fém? – Nem emelkedhetünk a levegőbe fából épített hajókon – magyarázta a srác. – Így fogalmaztak. – A szeme láthatatlan mozgást követ le a levegőben. – Jóságos ég! De gyönyörű! Shara aggódni kezd, nem adagolta-e túl a srácot. – Ti öltétek meg a barátaiddal dr. Pangyüit? – Kit? – A salóta professzort. – A salóták között nincsenek professzorok. Nincs hozzá elég sütnivalójuk. – A külföldi kis professzor, aki… szentségtörést követett el. – Az összes külföldi eretnek kutya! Már az is szentségtörés, hogy életben vannak. Egyedül mi számítunk. Mi, az istenek gyermekei. Mindenki más porból és sárból vétetett. Az istenkáromlás netovábbja, hogy élik az életüket, és nem fogadnak nekünk hűséget. – Homlokráncolva előregörnyed, mint akinek görcsbe rándult a gyomra. – Jaj! Jaj nekem! – Volt egy férfi a városban, aki az egyetemen kutatott – szótagolja Shara tisztán és érthetően. – Nem láttátok szívesen. Mármint, a város lakói. Komoly felzúdulást keltett a jövetele. A kölyök a szemét vakarja. – A fejem… valami… valami motoszkál a fejemben… – Néhány napja meghalt. Emlékszel? Nyöszörögni kezd. – Valaki beköltözött ide… – Olyan erővel ütlegeli a halántékát, hogy kongó hangot ad ki. – Kérlek… könyörgök, segíts kiszedni… – Valaki megtámadta a professzort az egyetemen. Agyonverték. – Könyörögve kérem! – Áruld el, mennyit tudsz a professzorról! – A fejemben van! – nyüszít a kölyök. – A fejemben van! Oly sokáig élt bezárva! Hadd menjek ki a fényre! Ó, hadd menjek ki a fényre! – A fene vigye el! – dühöng Shara. A cellaajtóhoz sétál, és megfogja a kémlelőnyílás reteszét. – Kérsz egy kis fényt? – Igen! – kiáltja a srác. – Az istenek szerelmére, igen! – Jól van. – Shara elhúzza a reteszt. Keskeny fénycsík szűrődik át a résen. – Nesze! – Visszafordul. – Most pedig halljam… A kölyök eltűnt. Nem csak a kölyök: a szoba egyik fele is. Mintha fekete vízfüggöny választaná le a szoba túlsó felét, a vízfüggöny közepén pedig sárga fénypont nyílik, színe, akár az ég vihar előtt.
– Hoppá! – mondja Shara. A sárga fénypont kitágul. Shara úgy érzi, mintha egy vaskos, roppant tenyér befurakodna a koponyájába, és kinyitna egy parányi ajtót… Sharának még egy utolsó gondolat átfut az agyán – „Meg mertem volna esküdni, hogy én gyógyszereztem be őt.” – Aztán képek villannak fel előtte. * * * * Korhadt, göcsörtös fa. Magányos hegycsúcson emelkedik. Koronája sötét kupolát alkot a sárga égbolt előtt. A fa tövében egy szikla hever. Sötét, sima a felülete; olyan simára van koptatva, mintha örökké nedves volna. A sziklatömb felszínébe egy arcot véstek. Shara alig tudja kivenni a vonásait… Ekkor egy hang dörög, akár a mennykő: KI VAGY TE? A táj mindenestül szertefoszlik – a hegy, a fatörzs, a szikla –, és új jelenet bontakozik ki. Hétágra süt a nap, perzselő sugarai kérlelhetetlenül égetik. Nem is hasonlít a fénylő golyóbisra, amelyet megszokott; olyan, mintha az égre vékony, sárga pergament terítettek volna, ami mögött ott áll valaki olajba mártott, lobogó fáklyát tartva. Ezt a vidéket ősi tűz lobbantotta lángra. Vajon ki szíthatta a tüzet? A nap alatt magányos, különös hegy magasodik. Egyenes, szabályos hasábként nyúlik az égbe; a teteje sima és lekerekített – emlékeztet az imént látott sziklatömbre –, oldalai meredekek, bordázottak. Van valami megmagyarázhatatlanul agresszív, bizarr módon szerves jellege a hegynek, bár talán csak a nap lüktető fénye törik meg hátborzongatóan a csupasz hasábon… Ekkor újra felzúg a hang: HOGY JUTOTTÁL BE IDE? Ez a látkép is eltűnik. * * * * Domboldal hullámzik a lába előtt, tűz fénye világítja meg. Éjszaka van. Árnyak ugrálnak körülötte: arcok, kezek, csupa vadállati, torz jelenés. Odafent az óriásira duzzadt hold, akár egy póktojás, mintha a dombtetőn egyensúlyozna, és Shara látni vél egy háromszögletű kalapot viselő alakot, aki a hold korongja előtt táncol, meg-meglendítve egy tárgyat – kancsó volna? – az ég felé, mintegy mulatozni hívva a holdat. Seregélyek sötét, károgó áradata lepi el az éjszakai eget. NEM LÁTLAK. JER KÖZELEBB! A sötétség megszűnik létezni. Shara akarata ellenére eltávolodik a tájtól. * * * *
Síkságot átszelő út. Megint az a sárga mennybolt, a kialvó fáklyaként hunyorgó nap. Körös-körül, ameddig a szem ellát, sehol semmi, csak a poros út és a végtelen síkság. Sharát az út mentén húzza egy láthatatlan erő, mintha néhány arasszal a föld felett siklana a levegőben. Hegyek tünedeznek fel a távolban – duzzadt, sárga, kopár halmok. Shara hirtelen meglódul, mint akit dróton rángatnak, elrepül a lankás domboldal mellett, egyre feljebb, míg észre nem vesz egy hasadékot két szikla között: keskeny nyílás, szúrt seb, barlang. Valami vár rá a barlangban, magához húzza. Shara beúszik a barlangba. A fény kialszik. Üreges a hegy belseje. Nem is, ezek nem hegyek… szobrok. De kiről mintázhatták? A barlang gyomrában egy entitás lapul. Shara nem látja rendesen, de mintha ki tudna venni egy magas, szürke csuhába, darócruhába öltözött alakot. Az arcát nem látja, de érzi magán a tekintetét. HÁT ITT VAGY. A kezét nem látja, de úgy érzi, mintha a szorításában vergődne. HOGY JUTOTTÁL BE? MINDEGY, NEM SZÁMÍT. SZABADÍTS KI! Nem tapasztal mozgást, de úgy érzi, mintha a falak összezárulnának körülötte. SZABADÍTS KI, MUSZÁJ KISZABADÍTANOD! Szürke ruha rebben. Az alak közelebb vonul, de továbbra sem rajzolódik ki. NEM VOLT JOGUK HOZZÁ. NEM VOLT JOGUK BEZÁRNI IDE. Shara ellenáll neki. Kinyújtja a kezét, megpróbálja eltaszítani: Ne! Ne! SZABADÍTS KI! Fényes láng izzik fel a sötétségben. * * * * Sharának beletelik egy másodpercbe, mire ráeszmél, hogy megint a cellában áll. A szoba közepén tűzvész tombol, a lángok kőfalra vetülő fénye mintha az őskorba röpítené vissza, valahogy úgy, mint az iménti látomásai. Addig el sem jut a tudatáig, hol van, amíg meg nem hallja Mulaghesh hangját, aki azt kiabálja: – Jöjjön ki a zárkából! Shara! Mit ácsorog ott? Húzza el a belét! Mulaghesh hangja mellé egy másik hang vegyül. Shara arra lesz figyelmes, hogy valaki üvölt. A tűz a cellában feláll, Sharára néz, és felé nyújtja a kezét. A lángokon túl egy arc néz vissza rá – felhólyagosodik és feketévé pörkölődik.
A kölyök! Úgy lángol, mintha lelocsolták volna petróleummal. A srác üvöltésre nyitja a száját. Shara nézi, ahogy a lángnyelvek a torkába özönlenek, végig a nyelőcsövén. Elevenen felforr a nyelve. Az ajtó felcsapódik a háta mögött. Mulaghesh megragadja, és kipenderíti a folyosóra. A cellaajtó azonnal bezárul, a peremét és a repedéseit pokolbéli fények töltik ki. Dörömbölés hallatszik a túloldalról, dörömbölés és sikoltozás. Rendőrök rohannak a helyszínre, de fogalmuk sincs, mitévők legyenek. – Ó! – tátog Mulaghesh. – Ó, hogy a tenger vigye el! Mi a kurva élet?! Valaki hozzon egy pokrócot! El kell oltanunk a tüzet! Mire várnak, tapsra? Mozgás! A dörömbölés fokozatosan alábbhagy, elhalkul. Penetráns bűz árasztja el a folyosót, megolvadt lipidek szaga, akár egy gyertyaöntő műhelyben. Mire a rendőrök pokrócokat kerítenek meg egy orvost, sűrű, sötét füst ömlik ki az ajtó felső nyílásán. Nagy levegőt vesznek, és feltépik az ajtót. A belső oldala koromfeketévé szenesedett. A cellában áthatolhatatlan füstfelhő gomolyog, fodrokat vet, akár a fekete tenger. – Késő – köhög Mulaghesh. – Túl késő. Sötét, aszott tömeg ölt alakot a fekete homályban. Shara a szemét mereszti, Mulaghesh azonban kiráncigálja a cellából. * * * * Zűrzavar. Üvöltöző, sikoltozó emberek tülekednek a folyosókon a kijárat felé. Shara legszívesebben megkérdezné valakitől, mi ez a nagy felfordulás, de még nem ocsúdott fel, nem forog a nyelve. Szajpúri katonák verekszik át magukat a tömegen. Érzékeli, hogy Mulaghesh a karjukba löki; valahogy átlökdösik a tébolyult csődületen. Az érzékszervei működnek, de semmi nem jut el a tudatáig. Ilyen lehet sokkot kapni, gondolja, inkább kíváncsian, semmint ijedten. Mulaghesh-sel és két katonával egyetemben betuszkolják egy autóba. Pitrij rémülten mered rájuk a kormány mögül. – A követségre! Most! – utasítja Mulaghesh. Ahogy elkanyarodnak a járdától, egy, a poliszkormányzó jelzését viselő, páncélozott jármű finoman gázt ad, és kis távolságból követi őket. – Nézzetek felfelé! – parancsolja Mulaghesh a katonáknak. – Figyeljétek a háztetőket! És tartsátok nyitva a szemeteket a sikátoroknál! – Mire figyeljenek? – kérdi Shara halkan. – Megbolondult? Hát újabb merénylőkre! Hat órán belül, írd és mondd: másodszor törnek az életére! A hét tenger ördögére! Halvány gőzöm sincs, hogy csinálta… Felszerelhetett magára valamiféle gyújtószerkezetet, olajos flaskát, vagy mit tudom én… Nem értem, hogy nem vették észre a rendőrök… kivéve, ha valamelyikük becsempészte neki a cuccot a zárkába. Nem lennék meglepve. Azt hiszi, a kölyök megtámadott. Szó sincs róla. Pontosan tudom, mi történt. Pedig csak könyvekben olvastam róla… – Úgy fordítottak, hogy ne lássam a rabot – mondja Shara. – Maga végignézte az egészet? – Nem tudom, miről beszél – csodálkozik Mulaghesh. – Végig egyenesen rá nézett. Azt hittem, egyfajta elmeháborút vív a fiúval. Az ajtóhoz ment, elhúzta a reteszt, hogy be tudjak kukucskálni, említett valami fényt, visszafordult, és azután csak… farkasszemet néztek. – Mennyi ideig?
– A jó ég tudja. Elég az hozzá, hogy a fiú egyszer csak… lángra lobbant. Nem tűnt fel, hogy élesített-e valamit, megnyomott-e egy gombot, gyufát gyújtott-e. Jóformán meg sem mozdult. De bármit is vetett be, mindent tudni akarok róla. Lehet, hogy nem utoljára találkozunk vele. – És… és hallott-e hangokat a szobából? – Hmm? – Egy hangot… miközben farkasszemet néztünk. Mulaghesh leveszi a szemét az utcáról, és végigméri Sharát. – Sokkos állapotban van. Azt javaslom, feküdjön le, és pihenjen egy keveset! Ma bízza csak rám az intéznivalókat! Elvégre ez a dolgom. Értek hozzá. Rendben? A világ középpontjából szólt hozzám. Nem is… maga volt a világ középpontja. – Semmi szükség mozgósítani az embereit – tájékoztatta Shara halkan. – Shara, kérem, feküdjön lel… – Nem – vág közbe Shara. – Hallgasson ide! Ez nem egy előre eltervezett, összehangolt támadás volt. Pláne nem gyilkossági kísérlet. – Hanem micsoda? Shara tétovázik, hogy megossza-e a kormányzóval a gyanúját. Néha, egy-egy súlyos titoknál osztozni kell másokkal a tehér viselésében, gondolja Shara. Kihúzza magát, és így szól Pitrijhez: – Ne haragudj, Pitrij, de megtennéd, hogy lehúzódsz egy rövid időre? És utána, légy szíves, húzd fel a válaszfalat, rendben? – Micsoda? – értetlenkedik Mulaghesh. – Miért? – Attól tartok, meg kell kérnem a katonáit, hogy üljenek előre Pitrij mellé – közli Shara. – Ennek a beszélgetésnek négyszemközt kell maradnia. * * * * Az épületek romjai elvadult táj gyanánt, hegyoldalakon terpeszkedő, szürke gleccserek módjára suhannak el a száguldó kocsi mellett. Sápatag arc jelenik meg egy ablakban: egy kislány az úttestre zuttyant egy nagy adag emberi ürüléket. A járókelők egy pillanatra megtorpannak, aztán folytatják útjukat; az ilyesmi számukra a bulikovi élet természetes velejárója. – Többet olvastam a Kontinens történelméről, mint bármely más élő ember – mondja Shara. – Azelőtt csupán egyvalaki tett túl rajtam ezen a téren: Efrem Pangyüi. A professzor értelemszerűen halott, épp ezért egyedül maradtam. – Hová akar kilyukadni? – kérdezi Mulaghesh. – Olvastam néhány spontán öngyulladásos esetről a Kontinensen. Évtizedek óta nem volt rá példa, ám réges-régen, az idők hajnalán, egyszer-egyszer előfordult. Akkortájt köztudomású volt, hogy az öngyulladásos baleseteket egyazon okra vezettek vissza: megszállta őket egy természetfeletti lény. – Mire? – néz nagyot Mulaghesh. – Földöntúli hatalom költözött beléjük. A lény kiválasztott egy földi halandót, és átvette az irányítást az elméje fölött, így rajta keresztül közvetlen kapcsolatot létesíthetett a többi emberrel. Lényegében bábnak használták a halandókat. Ez a technika főleg az alacsonyabb rendű természetfeletti lények körében örvendett nagy népszerűségnek – koboldok, szellemek, famulusok, és így tovább. – A kadzs egytől egyig kiirtotta őket a nagy tisztogatás során – mondja Mulaghesh. – Nem igaz? – Vélhetőleg. A felsőbb lények viszont nem költözhettek bele ilyen könnyedén halandó emberek testébe.
Túl nagyok, túl erősek; egy közönséges gazdatest nem bír befogadni ilyen mérhetetlen entitásokat. A lelkek összeférhetetlensége, vagy ilyesmi. Mulaghesh kínosan hosszú ideig némán hallgat. – Szóval… maga szerint ez a magyarázat a cellában történtekre. – Semmi kétségem. – Miből gondolja? – Abból, hogy… – Mély levegőt vesz. – Bármi is szállta meg a srácot, beszélt hozzám. A külső szemlélőnek, például magának, olybá tűnhetett, hogy teljes mozdulatlanságba dermedtünk. Én viszont úgy éreztem, hogy valami… máshová vitt. Ott ragadtam egy ideig abban a másik világban. Magához vonszolt. Látni akart. És rám parancsolt, hogy szabadítsam ki… hogy honnan, arról fogalmam sincs. – Beszélt magához? – Igen. Mulaghesh nagyot nyel. – Egészen biztos? – Igen. – Nem lehet, hogy csak a fiúba diktált drogok mellékhatása lépett fel? Talán a bőrén keresztül felszívódva magára is hatással volt? – Meggyőződésem, hogy a kábítószer segítette a folyamatot, de nem úgy, ahogy maga gondolja. Említettem, hogy a bölcsek kövét gyakran az istenekkel való kapcsolatfelvétel céljából is alkalmazták. Egyes források szerint amolyan síkosítóként funkcionált. Véleményem szerint a begyógyszerezés révén megnyitottam a srác testébe vezető csatornát… valami előtt, bármi is legyen az, ami megszállta. – Bármi is legyen – ismétli Mulaghesh. – Úgy van. – De ez a valami nem csak egy ködös feltételezés, ugye? Mert úgy veszem ki a szavaiból, hogy konkrét elképzelései vannak vele kapcsolatban. – Valóban. – Ha igaza van, akkor csak egy dolog jöhet szóba… csak egyvalami okozhatott öngyulladást… – Igen. Egy felsőbb lény. – Márpedig… ha nem káprázott a szeme, ha tényleg egy felsőbb lény szállta meg a fiút, az csak egyet jelenthet… – Pontosan – bólint Shara. – Azt, hogy legalább egy isten életben van.
A nagy háborúban aratott győzelem minden bizonnyal a szajpúri történelem legradikálisabb fordulópontja. Ne feledjük azonban, hogy a kadzs és a háború gyakran elhomályosítja a Kontinens bukását követő egynéhány évet, holott ezek legalább akkora szerepet játszottak Szajpúr életében, mint az istenségek halálai Mégis, ez a kulcsfontosságú időszak szinte teljes feledésbe merült. Melynek oka feltehetőleg abban keresendő, hogy a háborút követő sötét eseménysorra meglehetősen fájdalmas visszaemlékezni. Miután a kadzs végzett az utolsó istenséggel, mindenki számára egyértelművé vált, hogy a Kontinens – s vele együtt bizonyos mértékben Szajpúr is – ez idáig az istenek védnöksége alá esett, akik nem csupán külső támadások, hanem vírusok és járványok ellen is védelmet nyújtottak. Így történhetett meg, hogy az utolsó istenség, Dzsukov pusztulását követően húsz évig rettenetes járványok és virulens fertőzések söpörtek végig a világon, szabályos időközönként, akár az esőzések és a havazások. A hivatalos értelemben vett pestisjárvány korában az áldozatok száma óvatos becslések szerint is világszerte csillagászati mértékűre rúgott. A Kontinens, mivelhogy olyannyira rászorult az istenekre, különösen nagy veszélynek volt kitéve: a Villanás utáni napokban a teljes lakosságnak mintegy az egyharmadát vitték el a válogatott kórságok. A szajpúri katonák – akik a Kontinens területére lépve éppoly sebezhetővé váltak – az otthon maradt szeretteiknek írott leveleikben beszámoltak róla, hogy az utcákon halomban állnak a bomló tetemek, a hullarakások kétszer olyan magasra tornyosulnak, mint bármely élő ember, s hordágyak végeláthatatlan konvoja szállítja el a holttesteket a poliszok határán kívül emelt máglyákhoz. Az összes poliszban elszaporodtak a bogarak, patkányok, macskák és farkasok – annyi kártékony állat, amennyit elképzelni sem lehet. A Kontinens minden egyes tájékán a rothadó hús orrfacsaró bűze terjengett. Ezzel szemben Szajpúr, mivel gyarmat lévén csupán elenyésző mértékben részesült az isteni csodatételekből, az idők során sokkal több tapasztalatot szerzett a csodáktól független közegészségügyi intézkedések terén. Karanténba zárták a fertőzötteket, s amikor a katonák hazatértek, őket is egyből elkülönítették a polgári lakosságtól – nem törődve azzal, hogy döntésük óriási felháborodást fog kelteni Szajpúrban. Mindent egybevetve – noha ott is megszenvedték a pestisjárvány korát – Szajpúrban kevesebb, mint tízezer ember esett áldozatául a hirtelen kirobbanó, világméretű járványoknak. Szajpúr az önfenntartásból adódó technológiai fejlettségbeli különbségeket is előnyére tudta fordítani. A kontinentális uralom nyolcszázhetvenhat éves időszaka alatt Szajpúr kénytelen volt önerőből – isteni segítség nélkül – előteremteni a Kontinens számára termelt javakat. (Más kérdés, hogy az istenségek miért tartottak igényt a szajpúri termelés exportjára, miközben akárhány csodatétellel maguk is előállíthattak volna gyakorlatilag bármit; a szajpúri történészek előszeretettel bocsátkoznak olykor elmérgesedő vitákba a témában.) A kontinenslakók által megszabott kvóta teljesítése megkövetelte a technológiai fejlesztéseket, s amikor a szajpúriak azon kapták magukat, hogy kimeríthetetlen energiaforrások felett rendelkeznek, egyik napról a másikra elképesztő technikai forradalmat hajtottak végre. A korabeli legendás mérnökök – közmegegyezés szerinti – legkiválóbbikát, Vallaicha Thinadeshit idézve: két évtizeden keresztül „ha valaki leejtett volna egy követ Ghaladesh egy tetszőleges ablakából, az garantáltan négy zsenit talált volna el útközben(E ponton mindenképp érdemes megjegyezni, hogy a kadzs maga is hobbitudós volt, és számos kísérletet végzett a birtokán.) Szajpúrral ellentétben a járvány és éhínség sújtotta Kontinenst megbénította saját tehetetlensége. Erős központi hatalom nem lévén, a belső konfliktusok totális anarchiába taszították a poliszokat. Gombamód szaporodtak a haramiavezérek. A csapatkivonások idején a szajpúri katonák kannibalizmusról, kínzásokról, rabszolgatartásról és tömeges nemi erőszakról szóló híreszteléseket jegyeztek
fel. A kontinenslakók, a világ egykori szellemi nagyságai, szinte egyik napról a másikra embertelen, barbár állatokká züllöttek. A frissen megalakult szajpúri parlament valószínűleg nem sokat rágódott a döntésen, még ha nem is szolgált megelégedésükre: Szajpúr, a hajdani alávetett nemzet, beavatkozik a Kontinens belügyeibe, és rendet teremt. Újra bevonulnak – csak ezúttal a béke zászlaja alatt –, és újjáépítik az országot. Ám korántsem biztos, hogy megértették, mekkora ereje van a Kontinens emlékének, amely – a Villanást, a pestisjárvány korát, a haramiavezérek uralmát meghazudtolva – mindmáig hosszú, keserű árnyékot vet. A kontinenslakók emlékeznek a régi időkre, s nem feledték, mit vesztettek el. Dr. Efrem Pangyüi: Az ölünkbe pottyant hegemónia
VESZEDELMESEN ŐSZINTE Hajnali derengés kúszik végig a háztetőkön. A város hosszan elnyúló fehér falai mintha – csodával határos módon – áttetszővé válnának, bár lehet, hogy csak Shara szeme káprázik, amikor gyémántszemcsés csillagokat lát tündökölni a felkelő nap fölött. Nem is a napot látom, gondolja. Nem is a valódi eget. Hanem csak a falak által vetített képüket. Vagy mégsem…? A bulikovi galamboknak aztán édes mindegy: a levegőbe emelkednek a fészkükből, felborzolják tollazatukat, és keringő felhőkbe verődve csapnak le a város utcáira. Shara nincs megijedve. Egyre csak hajtogatja magában, hogy nincs mitől félni, egy orvos nyugodt, hűvös hangján. Soha nem tekintettem a tudást tehernek, gondolja Shara. És most mégis súlyosan telepszik rám… Ám a fejében kitartóan csivitel egy halk hangocska, emlékeztetvén, hogy mindez aligha meglepő. Shara elég sok időt töltött a minisztérium zárolt aktáiba temetkezve, hogy tisztában legyen vele: a szajpúri osztálytermekben tanított történelem csak egy bizonyos változatát tálalja a teljes históriának, ráadásul ugyancsak hézagos módon. Na jó, de attól még, hogy valóra váltak életed legvadabb rémálmai, teszi hozzá magában, még nem lesz kevésbé rémisztő az egész. Most inkább az foglalkoztatja, hogy vajon mi mindent rejthet a Raktár. Egyre jobban aggasztja, hogy talán nem csak Efrem férhetett hozzá a titkokhoz. Elvileg persze lehetetlen, de hát elvileg egy halott istenség vette fel vele a kapcsolatot alig néhány órája, úgyhogy jelenleg nem lehet kizárni a lehetetlent sem. Kézbe veszi a reggeli újságot az asztaláról, és századszor is elolvassa az előző esti halálesetekről szóló riportot, különösen odafigyelve az alábbi két bekezdésre: Vohannes Votrov mély megrendülését fejezte ki a beosztottjai lemészárlása miatt, és szeretné meg nem történtté tenni a támadást, viszont azt nyilatkozta, hogy nem érte meglepetésként: „Tekintve, hogy manapság mekkora viták zajlanak a városban, nem csodálkozom azon, hogy egyes polgárok az erőszakban látták az egyetlen megoldást a problémáikra. Éjt nappallá téve telebeszélik a fejüket, hogy [az Új Bulikovért mozgalomnak] a város jövőjére vonatkozó tervei pusztuláshoz és halálhoz vezetnek; hogy hazudunk, mint a vízfolyás; hogy átverjük őket. Nem kétlem, hogy a támadók szentül hitték: elvi alapon hajtották végre akciójukat. Azt hiszem, ez keserít el a legjobban. Ernst Wiclov városatya, Votrov és az Új Bulikov ellenzékének prominens képviselője, rövid időn belül tagadta a vádakat: „Mélységesen visszataszítónak találom már a puszta gondolatot is, hogy bárki mások tragédiájából kovácsoljon politikai tőkét”– nyilatkozta Wiclov egy újságírónak adott interjújában, órákkal a támadás után. – „Most a gyásznak és a helyzetértékelésnek van itt az ideje, nem az önelégült pöffeszkedésnek.” – Vohannes úr nem kívánt válaszolni. Kopognak az ajtón. Mulaghesh benéz a szobába. – Még nem akartam beengedni civileket a követségre, ám gondoltam, ez egyszer kivételt teszek: a fiúja keresi. – A micsodám? Mulaghesh szélesre tárja az ajtót, látni engedve a folyosón várakozó Vohannest. A férfi feszengve téblábol elegáns szürke öltönyében és vastag fehér bundájában. – Vagy úgy – mondja Shara. – Kerülj beljebb! Vohannes a szobába sántikál. – Meg kell mondanom, örülök, hogy egyben vagy. Két gyilkossági kísérlet egyazon napon! Sejtettem,
hogy fontos ember vagy, Shara, de hogy ennyire… – a derekát nyomorgatja. – Nem semmi. Viszont úgy tűnik, nem végzed valami jól a munkádat, ha boldog-boldogtalan az életedre tör… Shara a szemét forgatja. – Látom, a sármodon nem fogott a nagy izgalom. Foglalj helyet, Vo! Rossz híreim vannak a számodra. Miközben a férfi letelepszik egy székre, Shara azon kapja magát, hogy némi bűntudata támad ugyan, de mindent egybevetve szerencsés véletlennek tudja be a dolgok ilyetén alakulását: alaposan rá kell ijesztenie Vohannesre, hogy megtegye, amit kell. – Rossz hírek? – kérdi Vo. – Rosszabbak, mint az otthonom megrongálása és… összemocskolása? – Szíves-örömest kárpótolunk az okozott károkért – ajánlja fel Shara. – Lévén, hogy egy minisztériumi alkalmazott felelős értük. – Az a kétajtós szekrény a minisztériumnak dolgozik? Neked? De hát a fószer egy drejling, nem igaz? Azok meg mind egy szálig vademberré váltak vagy kalóznak álltak, mióta összeomlott a kis királyságuk. – Akárhogy is – feleli Shara –, neki köszönheted az életed. Vohannes kezében félúton megállt a szájához emelt cigaretta. – De hiszen nem… Álljon meg a menet! Az én életemet? – Igen – válaszolja Shara. – Mert a támadók nem engem akartak likvidálni. Te voltál a célpontjuk, Vo. A férfi tágra nyílt szemmel mered rá. A cigaretta néhány centire lebeg Vohannes nyitott szájától. – Ezzel túl is vagyunk a rossz híreken – vigasztalja Shara. – Nem… nem értem. Shara készségesen összefoglalja a támadást túlélő férfi kihallgatásán megtudott dolgokat. – Az az egy biztos, hogy nagy szerencséd, hogy velem szemben ülhetsz – közli szerényen. – Nagy valószínűséggel én vagyok az egyetlen ember az egész Kontinensen, aki segíthet rajtad. – Miben? – Életben maradni. Láttad, milyen ruhát viseltek a támadók? A férfi arca enyhén megnyúlik. – Kolkasztáni csuhát… – Bizony. Évtizedek óta nem jelentkeztek a Kontinensen. Kolkán hívei voltak. Nem hiszem, hogy politikai céllal próbáltak volna meg eltenni téged láb alól, Vo… szerintem vallási okok húzódnak a támadás mögött. Ezek a fanatikusok az életüket is feláldoznák a vallásuk nevében. El akarnak venni tőled valamit. És mivel nem félnek a haláltól, mérget vehetsz rá, hogy újra meg fogják kísérelni. – Mit akarnak elvenni? – A vallatásnak alávetett támadó nem volt olyan… állapotban, hogy részletekbe bocsátkozhatott volna, ám határozottan állította, hogy a fémedre pályáznak. Tudod-e, mit érthettek ez alatt? Vohannes majdnem egy percig maga elé mered, mielőtt egyáltalán felfogná a kérdést. – A fémemre? – Igen. Nem tartom valószínűnek, hogy nemesfémre gondoltak volna… aranyra, ezüstre, vagy ilyesmire. Mivel azonban mesélted, hogy bányászattal foglalkozol… gondolkodóba ejtett a dolog. – Izé… mondtam, hogy a salétromkitermelés teszi ki a munkám legnagyobb részét… annak pedig, ugyebár, köze sincs a fémekhez. – Tisztában vagyok a fémek definíciójával – kapja fel a vizet Shara. – Együtt jártunk iskolába, ha még emlékszel. – Jó, jó. Más ötletem nincs, hacsak nem… – Vohannes megvakarja, lesimítgatja a szemöldökét. – Nos, az az acélgyártás. De hát az vadonatúj vállalkozás. – Acélgyártás? – Aha. Én vagyok az egyetlen a Kontinensen, aki acélt állíthat elő… már csak azért is, mert senki nem
tudja megfizetni. – És itt jössz te a képbe. – De csak egy bizonyos pontig. Az acélgyártáshoz speciális kohóra van szükség, amelynek a megépítése és a karbantartása is rengeteg pénzbe kerül. Amolyan kísérleti projekt, bár amúgy nem nagyon hiszek benne, pontosan azért, mert az utolsó vasam rámegy. Meg aztán, kereslet sem lenne rá, hiszen nem folynak nagyszabású építkezések Bulikovban. – De akkor tényleg acélt gyártasz? – Tényleg. Mondjuk, gőzöm sincs, miért fájna rá néhány reakciós resztoránus foga. – A kölyök utalt rá, hogy hajókra kell, amelyek így a levegőbe emelkedhetnek. – Hogy mik emelkedhetnek a hova? – Nem én mondtam – von vállat Shara. – Tehát a muksó komplett őrült. Hetet-havat összehord. Be kell vallanom, ez most egy kicsit megnyugtatott… – Másállapotban volt, fogalmazzunk úgy. És sajnos nem kérdezhetjük ki többször. Meghalt. – Hogyan? Shara nem válaszol. Egy röpke pillanatra megjelenik előtte a kölyök arca, a szájába tolakodó lángok, a kiszakadni készülő sikoly… – Egyelőre nem beszélhetek róla – tér ki a válasz alól. – De nem volt szép látvány. Nem tetszik nekem ez az egész mizéria, Vo. Főleg nem, hogy ott csücsülsz a közepén. Mint egy villámhárító. – Az előtte lévő újságot tologatja. – Nem szeretném, ha tovább rontanál a helyzeten. Vohannes gyanakodva fürkészi a tekintetét. – Ó… Ó, Shara! Ugye nem azt forgatod a fejedben, amire gondolok? – Javíts ki, ha tévedek, de gondolom, a támadás óta felkerestek a támogatóid és a szövetségeseid – fog bele Shara –, s egyben feltételezem, akármennyire csűrték-csavarták is a szót, végeredményben mind felhívta rá a figyelmed, milyen jövedelmező politikai tőke hullott az öledbe. Nem elég, hogy rajtaütöttek a házon, túl is élted a támadást… ezzel komoly ütőkártya került a tarsolyodba. Feltételezem, nektek és nekik is komoly politikai hasznotok származik belőle, ha minél többet cikkeznek az esetről a lapokban. – Megtámadtak – mondja Vohannes. – Nem szabad ócsárolnom a támadóimat? – Nem, mert el akarom kapni őket – válaszolja Shara. – Arra kérlek, ne szerepelj a lapokban, Vo; így is pattanásig feszült a helyzet, ne tetézd még te is a bajokat! Kurta nevetés. – Ez most komoly? – Komoly. Nehezebbnek bizonyult a munkám, mint gondoltam. Te viszont megkönnyítheted. – A te munkád nehéz, mi? Hát ezt nevezem! Besétálsz a városomba, és egyből neked áll a világ? Te leszel a porondmester, aki meghatározza, hogyan menjenek a dolgok Bulikovban? Az istenekre! Ha nem lennék ennyire felvilágosult, Shara, még azt találnám mondani, hogy nem is várok mást egy… Shara felvonja a szemöldökét. – Nézd, Shara! Az egész életemet a karrierem építésének szenteltem. Egy vagyont öltem bele. Nem is hiszed, milyen régóta döngetem a Kontinenst övező láthatatlan falakat, hogy végre beengedjék a segélyszállítmányokat, anyagi támogatást szerezzek, és megteremtsük a jóléti társadalom, a közoktatás alapjait. Erre most, hogy végre áttörést értem el, és úgy tűnik, hogy sikerült egyesíteni Bulikov támogatóit… le akarsz állítani? Mikor egy hónap múlva választják meg az új városatyákat? – Ez az ügy túlnőtt a szavazatokon. – Nem az a lényeg, hogy szavazatokat szerezzek. A város… a Kontinens jövője a tét! – Én is ezért dolgozom.
– Az emberek számítanak rám! – Szintúgy – feleli Shara. – Csak ők ezt nem tudják. – Jaj, hát így könnyű! Ezzel bármire feljogosítva érezheted magad… – Nem vagyok az ellenséged – jelenti ki Shara. – Egy oldalon állunk. Őszinte voltam veled, Vo… veszedelmesen őszinte. Bízz bennem, kérlek! Szeretném, ha visszavonulnál a nyilvánosság elől, mindössze egy rövid időre. Ha a mozgalmad valóban a siker kapujában áll, vajmi kevés múlhat azon, hogy az előtérben maradsz-e… A férfi hiúságának legyezgetése jó stratégiának bizonyul: valamelyest lecsillapodik. – Mennyi ideig? – Reményeim szerint nem sokáig. Minél hamarabb a végére járok, annál hamarabb folytathatod a munkádat, a testőreid nélkül. – Hát… Egy pillanat, miféle testőrök nélkül? Shara a teáját szürcsöli. – Tudod, akik a testi épségedet védik. A szajpúri biztonsági csapat, akiket kirendelek a védelmedre. Vohannes elképedve bámul rá, majd felnevet. – Te… te… te nem vehetsz védőőrizet alá! Nevetséges! – Megtehetem, és meg is teszem. Attól még – ésszerű kereteken belül – szabadon tevékenykedhetsz. Annyi, hogy közben vigyázni fognak rád. – El tudod képzelni, milyen rossz fényt vet majd ez rám? Hogy egy rakás felfegyverzett szajpúrival masírozok végig a városon? – Nem figyelsz? – sóhajt Shara. – Most beszéltük meg, hogy nem volna ildomos a városban csalinkáznod. Egy ideig visszavedlesz közszereplőből magánemberré, már amennyire tőled telik, én meg mindent elkövetek, hogy biztonságban légy. Illetve, le tudod rövidíteni ezt az időszakot… ha teszel nekem egy szívességet. – Uram, atyám… – Vohannes megdörzsöli a szemét. – Kérni fogsz tőlem valamit? Hát így palizzák be az embereket a minisztériumnál? – Tizenhatan meghaltak, Vo, köztük a biztonsági szolgálatod tagjai. Ez nem tréfadolog. Nem ártana, ha egy kicsit te is komolyabban vennéd. – Én komolyan veszem! Épphogy te akarsz tétlenségre kárhoztatni! – Szeretnél tenni valamit? Van egy dolog, amit egy banki értékmegőrző szekrényben helyeztek el. Nem tudom pontosan, hogy mi, de szükségem van rá. – Hozzam el neked? Shara bólint. – Mégis hogy gondolod? Öltsek feketét, és surranjak be a páncélterembe éjnek évadján? Azt hittem, vannak embereid az ilyesmire. – Gondoltam, hátha tudsz javasolni egyszerűbb megoldást. Tudniillik, a szóban forgó banknak te vagy a tulajdonosa. Vohannes döbbenten pislog. – Én? Egy banknak? – Igen. – Shara átnyújtja neki Pangyüi rejtjelezett üzenetének másolatát. A férfi átfutja a szöveget. – Biztos, hogy az enyém? Nem tűnik ismerősnek a neve… – Klassz dolog lehet – ironizál Shara –, ha az ember olyan gazdag, hogy már abban sem biztos, a tulajdonát képezi-e egy-egy intézmény. Amúgy igen: utánanéztem, és név szerint te vagy a bank tulajdonosa. Nagyra értékelném, ha valami indoklással vagy ürüggyel megszereznéd a szekrény tartalmát, és elhoznád
nekem. Talán pontot tehetnénk az ügy végére. Utána megszüntethetjük a védőőrizetet, és mehetsz a dolgodra. Vohannes morog egy sort az emberi jogok sárba tiprásáról, majd összehajtogatja a címet, és mérgesen a zsebébe dugja. Felkászálódik. – Ha tényleg egy oldalon állunk, bizonyítsd be! – Hogy érted ezt? – Te magad mondtad, hogy közösek a céljaink: béke és jólét Bulikovban. Nemde? Shara legszívesebben visszaszívná a kijelentését, hisz tudja, hogy a külügyminisztérium semmi ilyesmit nem szavatolna. – Fogjunk össze! – mondja Vo. – Segíts nekem! – Mármint miben? Segítsek lőszert gyártani? – Nem. Segíts szorosabbra fűzni a Szajpúr és Bulikov közti viszonyt! Rendes együttműködés. Rendes segítségnyújtás. Nem ez a mostani látszattevékenység. Pillanatnyilag alig-alig csurran-cseppen nekünk valami, holott át kellene szakadnia a gátaknak, hogy a stagnálásnak nyoma se maradjon. Mutasd meg az oroszlánkörmeidet, Shara! Nyújts nekem valódi politikai támogatást! – Szó sem lehet róla, hogy nyíltan támogassunk egy helyi politikust. Talán majd egyszer. De most semmiképp sem. Jelen körülmények mellett… – Sosem lesznek megfelelőek a körülmények – dühöng Vohannes. – A változás mindig nehéz. – Vo… – Shara, a városom és a hazám egyre mélyebbre süllyed, elkeserítő a nyomor és a mélyszegénység, és komolyan gondolom, hogy rossz úton járnak, amely vérfürdőhöz vezet. Itt a nagy lehetőség, hogy segíts nekünk letérni a mások által kijelölt pályáról. – Nem tehetem – mondja Shara. – Most nem, Vo. Sajnálom. Majd egy napon, talán nem is olyan sokára. – Hazudsz. Magad sem gondolod komolyan. Nem a változás ügynöke vagy Shara. Nem teszed jobbá a világot… azon dolgozol, hogy minden maradjon a régiben. A resztoránusok a múltban élnek, a szajpúriak legszívesebben konzerválnák a jelent; senki nem gondol a jövőre. – Sajnálom – ismétli Shara. – De nem segíthetek. – A francokat sajnálod! Az országodat képviseled. Egy ország nem sajnál semmit. – Megfordul, és elbiceg. * * * * Shara megint az ablak előtt találja magát. A pirkadat teljes pompájában bomlik ki a város háztetői felett, aranyszínű sávokat festve a kéményekből bodorodó füstoszlopokra. Shara iszik egy nagy korty teát. Importáru, állapítja meg. Talán épp Ghaladeshben szedték le. Egy pillanatra megfordul a fejében, mi van, ha nem is a teában lévő koffeinre függött rá ennyire, hanem az otthon ízére és illatára, távoli vidékek emlékére. Kinyitja az ablakot – egyből borzongani kezd a betóduló csípős fuvallattól –, becsukja a külső zsalugátert, aztán az ablakot is. Megnyalja az ujját, tétovázik, aztán írni kezd az üvegre. Miért mindig olyankor szánom rá magam erre, gondolja, amikor a legsebezhetőbb vagyok? Az árnyékok lassan átvonulnak a szobán. Szokatlan légmozgás kerekedik. Valahol a szobában, szabad szemmel nem látható módon, ajtó nyílik egy másik helyre. S ekkor megpillantja az ablakban… Az üres irodát. Shara helyet foglal, várakozik.
Húsz perc múlva Vinya Komajd vaskos papírköteggel a kezében megérkezik. Shara felismeri a ruháját: Vinya maguk közt csak a „harci páncéljának” szokta nevezni. Lángvörös, márkás ruha, egyszerre csinos és tekintélyt parancsoló. Bárhová is ment Vinya, furcsamód mindig elérte vele, hogy a társaság megkérdőjelezhetetlen középpontja legyen. Amikor először pillantotta meg egy üzletben, rögtön öt darabot vásárolt belőle, majd elintézte, hogy végleg levegyék mindenhol a polcokról a teljes konfekciót. Nem engedhettem, hogy mások is hordják a ruhát, fejtette ki Sharának. Túlontúl veszélyes. – Fontos értekezlet? – kérdi Shara. Vinya néni felpillant, és összevonja a szemöldökét. – Nem – válaszolja, kissé ingerülten. – De fontos emberek jártak nálam. Miért hívsz a forródróton? Ha találtál valamit, küldd el a rendes csatornákon. – Tizenhatan meghaltak – tájékoztatja Shara. – Kontinenslakók. Egy prominens bulikovi politikus ellen irányuló támadás során vesztették az életüket. A városatya túlélte a rajtaütést. Vinya meghökken. A kezében tartott papírokra néz – nyilván foglalkoznia kellene vele, és nyilván nem tűr halasztást –, majd sóhajt, és félreteszi a köteget. Az üveg elé sétál, helyet foglal előtte. – Mi történt? – A támadók egy társasági eseményt zavartak meg, amelyen jómagam is részt vettem. – Aha – forgatja a szemét Vinya. – Te meg a… hogyishívják… – Sigrud. – Igen. Hány embert ölt meg? – Tizenhatot. – Vagyis hozza a szokásos átlagot. A tenger vigye el, Shara! Egyszerűen nem bírom felfogni, miért alkalmazol ilyen embereket! Napi rendszerességgel meggyűlik a bajunk a drejlingekkel. Kalózok, kedvesem! – Nem voltak mindig kalózok. Csak azóta, hogy a királyuk meghalt. – Hát persze, a néhai királyuk, akiről oly sok daluk született! A király meg az elveszett kis herceg, aki egy nap majd hazavitorlázik. Gondolom, az északi kontinentális partszakaszt is énekelve fosztogatják végig! Hiszen te sem tagadhatod, édesem, hogy a drejlingek barbár népség! – Véleményem szerint elégszer bizonyított. Nemcsak tegnap éjszaka, hanem sok más alkalommal is. – Egy titkos ügynök dolga kerülni a vérontást, nem pedig mészárszéket csinálni! – Kivéve, hogy egy titkos ügynöknek is alkalmazkodnia kell a környezetéhez – vitatkozik Shara. – Olyan változók jelölik ki a mozgásterünket, amelyeket sokszor nem befolyásolhatunk. – Ki nem állhatom, amikor tőlem idézel – morogja Vinya. – Na mindegy. Hol érdekel ez engem? Néhány agyalágyult megpróbált eltenni láb alól egy helyi elöljárót, vagy micsodát. Nagy ügy. Nem újdonság; neked ez csak egy átlagos munkanap. Miért léptél kapcsolatba velem? – Mert meggyőződésem – feleli Shara –, hogy a támadás összefüggésben van Pangyüivel. Vinya kővé dermed. Elkapja a tekintetét, majd lassan visszafordul. – Tessék? – Az a gyanúm – folytatja Shara –, hogy Pangyüi halálának köze lehet egy bulikovi reakciós mozgalomhoz, amely a szajpúri befolyás visszaszorítására irányul, és helyre kívánja állítani a Kontinens – vagy legalábbis Bulikov – régi dicsőségét. Vinya néma csendben ül. Majd így szól: – Mégis hogyan következtetted ki mindezt? – Pangyüit megfigyelték – válaszolja Shara. – Ha nem csal a szimatom, a szóban forgó reakciós mozgalom ügynökei álltak rá. – A szimatod? – Másként fogalmazok: felettébb valószínűnek tartom. Hogy pontosabb legyek – bár egyelőre még nem
tudom megerősíteni –, vélhetőleg azért kellett meghalnia, mert tudomást szereztek a városba jövetele valódi okáról. Rájöttek, hogy átverték őket, és a professzor nem is kultúrmissziós tevékenységet folytatott. Vinya felsóhajt, és megmasszírozza a tarkóját. – Értem. Szóval leleplezted a mi kis… történelmi küldetésünket. – Akkor hát tudtál a Raktárról? – Persze hogy tudtam róla! – csattan fel Vinya. – Mi másért költözött volna a professzor Bulikovba? – És te jóváhagytad? Vinya a szemét forgatja. – Ó! Te tervelted ki az egészet. – Nyilván én terveltem ki, édesem. De attól még Efrem ötlete volt. Épp csak én is érdekelt voltam a sikerében. – Mi volt a professzor ötlete? – Ejnye, no, a természetfeletti nagy szakértője lévén bizonyára nem fog számodra újdonságot jelenteni… vagyis hát, nem jelentene, ha Efrem publikálhatta volna a kutatásai eredményét. Korunk egyik divatos kifejezésével élve: az ötlete nem volt szalonképes. És még most is óriási veszélyeket rejt. – Bővebben? – Idehaza ritkán beszélünk az istenségekről: értelemszerűen nem óhajtjuk életben tartani az emléküket. Ha viszont mégis szóba kerülnek, mi is ugyanazt feltételezzük róluk, mint a kontinenslakók: egyoldalú kapcsolatot tartottak fenn az emberekkel. Az istenségek a hierarchia csúcsán helyezkedtek el, ők szabták meg a kontinenslakóknak, vagyis hát, tulajdonképpen az egész világnak, hogy mit tegyenek, és mindenki zokszó nélkül engedelmeskedett. A valóság nemkülönben. – Hát aztán? – Mondom tovább – folytatja Vinya lassan. – Efremben a karrierje során egyre inkább érlelődött a gondolat, hogy mégsem ilyen egyszerű a képlet. Meggyőződésévé vált, hogy a felszín alatt sokkal több adokkapok zajlott a felek között, mint bárki képzelte volna. Az istenségek külön-külön megteremtették a maguk világait, kivetítették a saját valóságaikat, amelyeket a történészeink többé-kevésbé képesek voltak rekonstruálni, kihámozni az ellentmondásos teremtéstörténetekből, túlvilágról alkotott elképzelésekből, a zűrzavaros adatokból, meg hasonlókból. – Türelmetlenül legyint, mielőbb túl akar esni minden apró részleten. – Világos – bólint Shara. Nem kell bemutatni neki a témát. A Kontinens egyik legfőbb problémája abból fakadt, hogy a hat istenséggel egy rakás egymásnak ellentmondó mitológiát volt kénytelen összeegyeztetni: például, hogyan lehet a világ izzó, aranyló széndarab, melyet Olvosz a saját szívében lobogó tűzből emelt ki, s egyszersmind kőszikla, melyet Kolkán a lenyugvó nap mögött vájt ki egy hegyoldalból? Továbbá, hogyan szállhatna fel a lélek a halál után, hogy csatlakozzon Dzsukov barna seregélyrajához, ha egyszersmind a halál folyóján úszik tova, mígnem partra sodródik Ahanász kertjében, ahol orchidea szökken szárba belőle? Az istenek világosan fogalmaztak, ám nem volt köztük egyetértés. Hosszú időbe telt, mire a szajpúri történészek kisilabizálták, hogyan működtek a párhuzamos valóságok a Kontinensen. Folyton falakba ütköztek, míg egyszer csak valaki felismerte, hogy az összeegyeztethetetlen mítoszok nagyrészt földrajzi tájegységek szerint különültek el: azok, akik egy-egy isten közvetlen környezetében éltek, szigorúan annak az istennek a mitológiájához igazodva jegyezték fel az eseményeket. A történészek ezután nekiláttak szétszálazni a történeti forrásokat, és arra lettek figyelmesek, hogy meglepően markáns határvonalak húzódnak az egyes tájegységek között: szinte pontosan meg lehet állapítani, hol ér véget egy istenség vonzáskörzete, és hol kezdődik a másik felségterülete. A történészek joggal feltételezték, hogy az egyes istenségek befolyási övezetébe vagy holdudvarába tartozó emberek lényegében egy a
környező térségektől független világban éltek, melyben az istenük minden szava kétségbevonhatatlanul igaznak bizonyult. Ha tehát az ember Vúrtya felségterületén tartózkodott, akkor számára a világ az égi jégmezőkön lemészárolt hadsereg katonáinak csontjaiból vétetett. Ám, amint Ahanász környékére utazott, a világból máris mag lett, melyet az istennő az iszapos folyómederből kotort elő, és könnyeivel locsolt. Majd ha továbbment Tálhavrász körzetének irányába, a világ teremtésének mítosza újfent átalakult: gépezetté vált, melyet mennyei fundamentumra épített, s évezredekig tervezgette, finomítgatta. A sort a végtelenségig lehetett folytatni. Az istenek személyes igazsága valóra vált ezeken a helyeken. Amikor pedig a kadzs végzett velük, egy csapásra megszűntek igaznak lenni. Akadt még egy utolsó bizonyíték, amelyet fel lehet hozni az elmélet alátámasztására: a „valóságzavarok”, amelyek nem sokkal az után jelentkeztek, hogy a kadzs sikerrel meggyilkolt négy istenséget a hat eredeti közül. A világ a jelek szerint „emlékezett rá”, hogy egyes részei más-más valóságban leledztek, és meggyűlt a baja az átrendeződéssel. A szajpúri katonák megörökítették, hogy folyók nyúltak a magasba, az ezüst bizonyos helyeken ólommá változott, a fák egy nap leforgása alatt többször is kizöldültek és elhullatták lombjukat, a termékeny földek meg, ha a katonák egy konkrét helyre álltak, szikkadt pusztává silányultak, majd egyből visszaváltoztak gazdag termőfölddé, amint elhagyták azt a pontot. Végül aztán többé-kevésbé helyreálltak a dolgok, és a valóságzavarok kivétel nélkül eltűntek a Kontinensről – a világ nem omlott össze, de kerek egész sem lett belőle. Vinya folytatja az okfejtést. – Efrem úgy vélte, hogy az istenek földi helytartói és követői valami úton-módon maguk is közreműködtek a párhuzamos valóságok formálásában. Pontosan nem tudta, hogyan, mert nem volt hozzáférése a megfelelő történeti forrásokhoz. A veszélyes forrásokhoz. – Amik egytől egyig a Raktárban csücsültek. – Pontosan. Efrem végül leközölte az elméletét egy tanulmányban, amelyet persze haladéktalanul átküldték nekem az illetékesek, nem nézték jó szemmel az efféle provokatív eszmefuttatásokat. Tuti arra számítottak, hogy lecsukatom a professzort, esetleg száműzöm, vagy valami ilyesmi. – Ehhez képest teljesítetted a leghőbb óhaját. Miért? – Gondolj csak bele, Shara! – mondja Vinya. – Szajpúr jelen pillanatban a világ legerősebb állama. A hatalmunk megkérdőjelezhetetlen. Senki nem merészel még csak erőfitogtatásból sem dacolni velünk. Viszont… tudjuk, hogy az istenek valaha léteztek. Noha elpusztultak, azóta sem értjük, mi fán teremnek, hogyan működnek, honnan jöttek, sőt, még azt sem, hogy a kadzs hogyan tudott végezni velük. – Úgy beszélsz róluk, mintha fegyverek lennének. Vinya vállat von. – Talán nem járok messze az igazságtól. Képzeld csak el! Elég, ha az egyik isten a fejébe veszi, hogy lángokban álljon egy vidék, máris teljesül a kívánsága. Ha úgy vesszük, olyan fegyverek, amelyek új korszakot nyithatnak a modern hadviselésben. Nincs többé szárazföldi haderő. Nincs többé haditengerészet. Nincsenek többé katonák – csak áldozatok. Shara testét jeges borzongás járja át. – Szóval… egy ilyen fegyvert adtál volna Szajpúr kezébe? Vinya elneveti magát. – Egek, hova gondolsz?! Dehogy! Nem, nem, nem! Tökéletesen elégedett vagyok a jelenlegi helyzetemmel. Őrültség volna a részemről teret engedni egy… hogy is fogalmazzak… valaminek, ami nálam nagyobb erőknek parancsol. Épp ellenkezőleg: inkább szeretném megakadályozni, hogy bárki más a fejem
fölé nőjön. Itt van a kutya elásva. Ez az, ami nem hagy aludni sok más szajpúri honfitársammal egyetemben. Gondoltam, ha Efrem kinyomozza, pontosan honnan származnak az istenek, honnan van az erejük, elejét vehetnénk, hogy még véletlenül se térhessenek vissza. És ha a kutatásai közben véletlenül ráakad néhány információra a kadzs szuperfegyveréről – melyről mindmáig az égegyadta világon semmit nem tudunk –, az csak a hab a tortán, és még egy fokkal nyugodtabban hajtanám álomra a fejem esténként. – Attól alszol nyugodtabban, ha tudod, hogyan lehet megölni egy istent? Hanyag vállrándítás. – Nehéz a sorsa egy vezetőnek – jelenti ki Vinya. – Efrem nem túl nagy lelkesedéssel vetette bele magát a témába… az igazat megvallva, szerintem unta… de annál bármi jobb, mint hogy tudatlanságban maradjunk. – És talán… nos. Talán kiderül, miért maradtunk ki a szórásból – mondja Shara. Vinya szünetet tart, majd komótosan bólint. – Úgy van. Végre megfejtenénk a rejtélyt. Egyikük sem megy bele a részletekbe, de nincs is rá szükség: ugyan nem telik el úgy nap, hogy a szajpúriak ne gondolnának arra, hogy az őseik kegyetlen rabszolgaságban sínylődtek, egy órát sem bírnak ki anélkül, hogy ne tennék fel magukban a kérdést: Miért? Nekik miért nem lett soha istenük? Miért nem részesült Szajpúr is a kontinenslakók kiváltságában, és adatott meg neki hasonló védelmező, hatalom, olyan eszközök és privilégiumok? Hogyan engedhettek meg az istenek ekkora egyenlőtlenséget? Lehet, hogy a világ többi polgára szerény, fura, művelt és vagyonos népként tekint a szajpúriakra, aki huzamosabb időt tölt Szajpúrban, hamar felismeri, hogy a szívük mélyén engesztelhetetlen harag munkál, amitől sokkal kegyetlenebbek tudnak lenni, mint bárki gondolná. Azt mondják ránk, nem vagyunk istenfélők, emlegetik a szajpúriak egymásnak időnként, mintha legalábbis lett volna választásunk. – Így tehát diplomáciai köntösbe csomagoltuk az akciót – folytatja Vinya. – A két nép közti szakadék áthidalására irányuló törekvésnek. Csupán a Raktárban őrzött könyveket kívántuk áttanulmányozni. Ennyi, és nem több. Sosem hittem volna, hogy Efrem élete veszélyben forog. Biztosra vettük, hogy Bulikov marad olyan, amilyen volt – mocskos koszfészek –, és Efrem zavartalanul dolgozhat a Raktárban. Shara habozik, nem tudja, hogyan tegye fel a legevidensebb kérdést. – És… csak kíváncsiságból – kezdi óvatosan. – Miért nem beszéltél nekem minderről, amikor megérkeztem a városba? Vinya szipog, majd feláll. Ám a válaszon tanakodva egy röpke pillanatra megvillan, odébb táncol sötét tekintete… Shara kicsivel közelebb hajol, és feszülten figyelni a nagynénjét. – Szigorúan titkos projektről beszélünk – jelenti ki Vinya. A szeme még mindig az ablaktábla alját pásztázza, s csak utána vándorol ismét Shara arcára. – Ha elkaptad volna a tettest, megköszöntem volna. Ha nem, más úton-módon jártunk volna a dolog végére. Vinya dölyfös mosolyt ereszt meg felé. Hazudik, fúj riadót Shara elméje. Hazudik! Hazug, hazug, hazug, hazug! Ekkor Shara hirtelen elhatározza, hogy nem fogja elmondani a nagynénjének, mit látott a fogda zárkájában. Döntése szembemegy mindennel, amit a józan ész diktál – minthogy Vinya arra kíváncsi, hogyan lehet kinyírni egy esetlegesen újonnan felbukkanó istenséget, bizonyára tudni szeretne róla, hogy Shara történetesen találkozott az egyikkel. Sharának ugyanakkor valami nagyon, nagyon, nagyon bűzlik. Tisztában van persze vele, hogy ügyet sem kellene vetnie a paranoiájára: „A tartótisztek és feljebbvalók által kiváltott üldözési mánia”, szokta mondani az informátorainak, „teljesen természetes dolog.”Ám a nagynénje az
utóbbi időben valahogy máshogy ravaszkodott, és Shara ösztönei egyhangúlag azt súgják, hogy Vinya hazudik. Márpedig közel tizenhét évnyi kihallgatás és vallatás egyvalamire megtanította: hallgatnia kell az ösztöneire. Nem kis megrökönyödésére szöget üt a fejében a gondolat, hogy mi van, ha a nagynénje beszennyezte a kezét. Összegyűjthet-e valaki annyi bizalmas információt, amelyek révén megzsarolhatja, irányíthatja a miniszterelnöki szék várományosát? Egy korrupt politikus, gondolj a Shara szarkasztikusan. Ki hallott már ilyet? Elvégre senki nem mászhatja meg az utolsó néhány lépcsőfokot a ranglétrán anélkül, hogy ne kötne jó pár szégyenteljes kompromisszumot. Azonkívül, ha valaki bekukucskálna Vinya néni szekrényébe, tömegével borulnának ki a csontvázak, efelől semmi kétség. Sharát mégis meglepi, hogy szörnyű bűntudata és lelkifurdalása támad, amiért el kell hallgatnia a nagynénje elől dolgokat. Mégiscsak azt a nőt készül átverni, aki felnevelte, aki gondját viselte, aki biztosította, hogy elvégezhesse a tanulmányait, miután a szüleit elvitte a pestisjárvány. De ahogy Vinyának első a miniszterség, és csak utána a nagynénje, Shara mindenek előtt terepügynök. Így tehát Shara visszakanyarodik a jól bevált vezérelvéhez: Ha kétségek gyötörnek, légy türelemmel és nyisd ki a szemed! – Na szóval – töri meg a csendet Vinya. – Mesélj nekem erről a mozgalomról! Shara pár mondatban összefoglalja, amit az Új Bulikovért mozgalomról tudni érdemes. – Háh! – derül fel Vinya. – Emlékszem rájuk. Velük van a pasas, aki fegyvereket akar szállítani nekünk. – Igen. Votrov. – Stimm, stimm. Némelyik miniszter lelkesen támogatja az indítványt, jómagam viszont igyekszem húzni az időt, amennyire csak lehet. Kösz, de nem kérek belőle, hogy bármilyen téren függjünk az ilyenektől, mint a bulikoviak. Lőszerekkel kapcsolatban pláne nem! Tehát Votrov volt az, akit tegnap este megtámadtak? – Igen. – Shara alaposan meghányja-veti magában, mennyit áruljon el, és úgy dönt, nem osztja meg a nagynénjével, hogy a resztoránusok a férfi acélgyártására pályáztak. – Votrov… valahonnan rém ismerősnek tűnik… – Nos… évfolyamtársak voltunk. Vinya diadalmasan felemeli a mutatóujját. – Ahá! Tényleg! Már emlékszem. Hát ő volna az? A fadhuri fiú? Ő akar fegyvereket készíteni nekünk? Emlékszem, folyton azon aggódtam, nem ejt-e teherbe. – Vinya néni… – Ugye nem ejtett teherbe? – Vinya néni! – Jól van, jól van… – Nem hiszem, hogy le fog tenni a hadianyag-kereskedelemre irányuló terveiről – figyelmezteti Shara. – Gondoltam, jobb, ha tudod. Elég eltökéltnek tűnt, amikor azt mondta, hogy meg akarja teremteni az iparosodás feltételeit a Kontinensen… – Felőlem olyan eltökélt lehet, amennyire csak akar – szakítja félbe Vinya. – Sosem fogom engedélyezni. A Kontinens is jobban jár, ha minden marad a régiben. Most éppen béke és nyugalom van, nem kéne megbolygatni. – Errefelé szó sincs békéről és nyugalomról – feleli Shara. – Természetesen. Vinya legyint rá. – A Kontinens már csak ilyen. A nagy háború óta semmi nem változott odaát. Remélem, nem lágyul el a szíved, Shara! Tudod, hogy a világ összes országa csak az alkalomra vár, hogy kivéreztesse Szajpúrt. Állandóan azzal jönnek, hogy jaj, jaj, a gyerekek éheznek az utcákon, ártatlanok vérét ontják, satöbbi, satöb-
bi… Naponta ezerszer hallgatjuk végig a sirámaikat. A bölcs ember gondoskodik a népéről, a többit meg a sors kegyeire bízza… a Kontinenst meg aztán végképp. Na de ugorjunk! Ha jól sejtem, szeretnéd, ha meghosszabbítanám a mandátumodat odaát. Mire jutottál, ami nem tűr halasztást? – Nemsokára behozatok egy feltételezett resztoránus ügynököt kikérdezni. Fű alatt. – Ki ez az ügynök? – Egy… takarítónő. – Egy micsoda? – nevet Vinya. – Takarítónő az egyetemen! Ha elfelejtetted volna, ott dolgozott Pangyüi. És a kémhálózatok, mint azt magad is jól tudod, rengetegszer szervezik be a kétkezi munkásokat. – Hmm – gondolja végig Vinya. – Jogos. Ha már itt tartunk: jutottál valami eredményre Pangyüi meggyilkolásának ügyében? Most ugrik a majom a vízbe, nyel nagyot Shara. Megpróbál hűvös nyugalmat erőltetni magára, hogy még arcizma se rezdüljön. – Nem, egyelőre semmi. De követjük a nyomokat. – Nahát! Semmi? – Egyelőre. Dolgozunk rajta. – Érdekes. – Vinya az egyik metszőfogát birizgálja gránátalma-vörös nyelvével. Elmosolyodik. – Ugyanis tudok róla, hogy mindössze két nappal ezelőtt lenyomoztál egy bankot. Ezt elfelejtetted megemlíteni. Shara ereiben megfagy a vér. Figyelteti, minek nézek utána? Kétségbeesetten kifogásokat keres. – Valóban – nyögi ki. – Votrovról gyűjtöttem információkat. – Csakugyan? – tűnődik Vinya. – Votrov jó néhány bulikovi bank tulajdonosa. Messze nem az a legjelentősebb, amelyik után érdeklődtél. Ráadásul meglehetősen bonyolult konstrukcióban gyakorolja a tulajdonjogát. Egyszóval kíváncsivá tettél… miért pont az a bizonyos bank keltette fel a figyelmed? – Az imént vázoltad fel az okokat. Felettébb valószínűnek tűnt, hogy ha van valami rejtegetnivalója, azt ebben a bankban találjuk. Vinya hezitálva bólint. – Csakhogy ez esetben bele kellett volna ásnod magad a bank pénzügyeibe. Mégsem kérvényeztél teljes gazdasági átvilágítást. – Közbejött valami – válaszolja Shara. – Hiszed vagy sem, elterelte a figyelmem az a sok hulla. Vinya és Shara arca egymásra vetülve merevedik ki az ablaküvegen, ahogy rezzenéstelen arccal egymást szuggerálják. – Tehát akkor semmi köze ahhoz – szólal meg Vinya halkan –, hogy történetesen ez a legközelebbi olyan bank a Bulikovi Egyetem környékén, ahol széfet lehet bérelni, ugye? Tudja. – Széfet? – kérdi Shara. Szavaiból csak úgy sugárzik az ártatlan meglepettség. – Aha. Hiszen előszeretettel használsz banki értékmegőrzőket titkos postaládának. Valamiért csíped a pénzügyeseket. Talán mert hozzád hasonlóan ők is folyamat-orientált emberek. – Túl kevés időt töltöttem még itt ahhoz, hogy titkos postaládára legyen szükségem, nénikém. – Ez igaz. – Vinya mélyen ülő szeme eltűnik a homloka alatt, amitől Sharának az a furcsa és hideglelős érzete támad, mintha keresztülnéznének rajta. Shara egyszerre megérti, hogyan képes a nagynénje biztos kézzel levezetni megannyi bizottsági ülést és felügyeleti meghallgatást. – Ugyanakkor, ha nem tévedek, kiokosítottad Efremet a titkos üzenetváltások módszeréből. Remélem, nem kezd el patakokban ömleni rólam a víz!
– Mire célzol mindezzel, Vinya néni? – Shara, drágám – mondja Vinya lassan –, ugye nem rejtegetsz előlem semmit? Shara kikényszerít egy apró mosolyt. – Nem én vagyok az, aki titkolózik. – A felettesed vagyok. Az a dolgom, hogy szabályozzam az információáramlást. És meg kell mondanom, nincs ínyemre, hogy ez az egész úgy csapódik le, mintha… mintha rábukkantál volna Pangyüi egyik titkos lerakatára, ám még nem tudsz hozzáférni. És addig kihagyod a jelentésedből, amíg nem látod, mi van benne. Hadd ne kelljen emlékeztesselek, drágám! – A szavai fagyosan csengenek, Shara úgy érzi, mint akit pofon vágtak. – Pangyüi az én ügynököm volt. Nekem dolgozott. Manapság ritkán felügyelek műveleteket, ám azon kevés esetben, amikor mégis vállalom, gondoskodok róla, hogy az én kezemben fussanak össze a szálak. És a művelet eredménye, bármi is legyen, rögtön hozzám kerül. Hozzám, Shara! Nem emészti elő egy másik operatív tiszt, aki véletlenül a helyszínen tartózkodik, egy ügynök, akit nem bíztak meg a művelet végrehajtásával. Különben az operatív tisztet villámgyorsan kivonják a terepről. Megértettük egymást? Shara meredten bámul, majd pislog egyet. – Megértetted, amit mondtam, Shara? – kérdi Vinya újra. Shara a külső szemlélő számára tökéletesen passzívnak látszik, holott a fejében heves viták zajlanak. Amennyire meg tudja állapítani, négy választási lehetősége van. Íme: 1. Elárulhatja a nagynénjének, hogy kapcsolatba lépett egy istenséggel, s emiatt teljes körű hozzáférésre van szüksége Pangyüi kutatási anyagához. (Ez esetben viszont a modern történelem legveszélyesebb hírszerzési áttörésébe kellene beavatnia egy tisztségviselőt, akiben nem biztos, hogy megbízhat.) 2. Visszatartja mindkét információt – Pangyüi titkos postaládáját és az istennel való kapcsolatfelvételt – a nagynénje elől, és saját szakállára kezd nyomozásba. (Ez esetben vállalnia kell a kockázatot, hogy kivonják Bulikovból, bár jelenleg a nagynénjét mintha semmi más nem érdekelné Pangyüi lerakatán kívül.) 3. Beismeri, hogy tudomást szerzett Pangyüi értékmegőrző szekrényéről – tekintve, hogy Pangyüi gyilkosai valószínűleg a páncélszekrényben őrzött titkokat kívánták sikertelenül megkaparintani –, majd a saját szakállára folytatja a nyomozást az isteni kapcsolatfelvétel és Pangyüi halálának ügyében. 4. Nyugtasd meg Vinyát, hogy nem fogod elolvasni a bizalmas anyagokat, derítsd ki, mit tud a takarítónő, aztán meglátjuk, hogyan tovább! Oké, gondolja Shara. A négyest választom. – Megígérem, hogy ha ráakadnék Efrem munkájának bármilyen eredményére, téged kereslek meg vele először, Vinya néni – jelenti ki Shara. – És nem tanulmányozod át előtte, igaz? – Természetesen nem. Engem csak az érdekel, ami a gyilkossági nyomozásom szempontjából releváns lehet. Vinya bólint, és szélesen elmosolyodik. – Ezt nevezem eredményes eligazításnak! Mennyi intrika, minő történelem, micsoda kultüra… Készülj fel, hogy nemsokára küldöncöket menesztek hozzád. Az a gyanúm, hogy Efrem valóban előásott valamit, és biztosra veszem, hogy nemsokára megszerzed a szükséges információkat. Shara fordításában: tudom, hogy Efrem előásott valamit, és embereket küldök, hogy megszerezzék, mielőtt rátehetnéd a mancsodat. – Köszönöm, néném – mondja Shara. – Nagyra értékelem a támogatásodat. – Mi sem természetesebb, drágám – feleli Vinya. – Minden kémszolgálat hatékonysága a terepügynökök
sikerének függvénye. Kötelességünk minden támogatást megadni a tengerentúli hírszerzőinknek: a talpasok végzik el a munka dandárját. – Megerősítésképpen rámosolyog. – Vigyázz magadra, édesem, és majd tájékoztass a fejleményekről! – Azzal letörli az ujjaival az ablaküveget. Ahogy a nagynénje arca szertefoszlik, Shara azon tűnődik, vajon melyik beszédéből lopta a hangzatos szlogeneket. – Pápá! – mormolja.
Sokan jönnek oda hozzám azzal, hogy milyen nagyszerű asszony vagyok, amiért segítettem a kadzsnak megölni az isteneket. Könnybe lábad a szemük, miközben hálálkodnak. A ruhámat rángatják, meg akarnak érinteni. Bálványoznak, mintha magam is isten volnék. Azt felelem nekik: „Nem én emeltem kardot az istenekre. Nem én sújtottam le rájuk. Egy nyílvesszőt sem lőttem ki rájuk. A kadzs tette, csak ő, és senki más. Egyedül ő ismerte a fegyvere működési elvét. A halálával pedig magával vitte a titkát a sírba.” Így is van rendjén. Senkinek a kezébe nem való ily rettentő fegyver. Valójában alig kellett harcba bocsátkoznunk a Kontinensen. Az istenek elpusztultak vagy az utolsókat rúgták. A vidék kihalt, vagy végsőket lélegzett. Leírhatatlan borzalmakat láttunk, melyeket legszívesebben örökre kitörölnék az emlékezetemből. Nem a fizikai valóságban, hanem a lelkünkben vívtuk a legnagyobb csatákat. Az egyetlen kontinenslakó törzset, akikkel összemértük az erőinket, úgy hívták: „az Áldottak.” Legjobb tudomásom szerint hajdanvolt emberek és természetfeletti lények közös leszármazottai voltak, istenek vagy isteni teremtmények perverz nászából fogantak. E lények maguk köré gyűjtöttek néhány kontinenslakót, javarészt betegeket és éhezőket, és megrohamoztak minket. Elkeseredett csatát vívtunk. Szívem mélyéről gyűlöltem az Áldottakat. Szinte nem fogott rajtuk a fegyver. Holott nem volt vasból a bőrük, és emberfeletti erővel sem rendelkeztek: csupán szerencsések voltak, képtelenül szerencsések. Szerencsés csillagzat alatt születtek, hisz az istenek gyermekei voltak, bár úgy tűnik, minél jobban keveredett a vérvonaluk a halandó emberekkel, annál forgandóbb lett a szerencséjük. Aztán a kegyelem végül elhagyta őket. Mind egy szálig lekaszaboltuk az Áldottakat, a többivel együtt. Mészárlást rendeztünk jelentéktelen seregükben; vérük az utcák kövezetét áztatta. Magasra tornyoztuk a holttesteket a városok főterén, és máglyát gyújtottunk. Ugyanúgy elégtek, mint a halandó férfiak és nők. Meg a gyerekek. A városok polgárai előbújtak otthonaikból, és nézték, ahogy hőseik elevenen elégnek. Láttam, ahogy a szívük összetörik, és kialszik bennük a remény lángja. Azon tűnődtem, vajon mi, Szajpúr katonái, emberek maradtunk-e lélekben. Ez az ára a győzelemnek. Dzsindaj Szagresha, a kadzs főhadnagya önéletrajza
CSAK ÚGY JÓNAK LENNI Shara immár hatodszor néz az órájára, és ingerülten nyugtázza: még mindig délután fél négy van. Nagyot sóhajt. Aznap egészen pocsék volt az időzítés. Sigrudért a hivatalos munkaidő kezdetekor tehették le az óvadékot, melynek következtében, mire átértek az egyetemre, a takarítónő már javában dolgozott; Sharát a minisztérium megbízásából végzett munkája elég sok rendkívüli jogkörrel felruházta, de arra azért még ő sem vetemedhetett, hogy besétáljon egy nő munkahelyére, karon ragadja, és kivezesse az épületből. Úgy saccolta, még legalább másfél órája maradt, mielőtt a takarítónő hazaér a lakására. Shara odasúgja Pitrijnek, hogy tesz egy kört a háztömb körül; a fiú már éppen tiltakozna, de Shara egy szigorú pillantással beléfojtja a szót. Mindazonáltal kámzsás köpönyeget visel, így elsőre nem tűnik egyértelműen szajpúri polgárnak. A lépcsőzetesen emelkedő utcák és sikátorok legördülnek a lábai előtt; szürke, nyirkos falak, csillogó kövek, barnás latyak. Orrát csípi a dér; ujjai mozdulatlanra fagynak. Remélte, hogy séta közben kiszellőztetheti a fejét, ám a gyanakvás és a paranoia sűrű ködként telepszik rá. Hirtelen felpillant, észrevesz egy férfit, aki elállja az utat a járdán, és megtorpan. A férfi mindössze egy világossárga csuhát visel: nincs rajta cipő, sem fejfedő – ami azt illeti, teljesen tar a koponyája –, nem visel kesztyűt. Még a karja is csupasz, s arcához hasonlóan barnára sült a napon. Shara elkerekedett szemmel bámulja a férfit. Nem. Lehetetlen. Hiszen ez törvénybe ütközik, vagy nem? Jeges metsző szél kerekedik. A csuhás férfi rá sem hederít: összetalálkozik a tekintetük, mire szelíden elmosolyodik. – Keres valamit? – szólal meg mély, derűs hangján. – Vagy melegedni vágyik? – Felfelé mutat. A feje fölött lógó táblán az alábbi felirat szerepel; DROVSZKANI UTCAI MELEGEDŐ MENEDÉKHELY. – Hát… nem is tudom – hebegi Shara. – Értem. Szeretne esetleg adománnyal hozzájárulni a menedékhely működtetéséhez? Shara fontolóra veszi, és arra jut, hogy kíváncsivá tette a férfi. – Nem kizárt. – Pompás! – rikkant a férfi. – Erre parancsoljon! Körbevezetem, hogy lássa, milyen fontos munkát végzünk. Milyen kedves és figyelmes öntől, hogy egy ilyen cudar időben adakozni szeretne! Shara követi a férfit. – Ja… – Az emberek ilyenkor ki se mozdulnak otthonról, hát még hogy másokra gondoljanak! – Ja… Ne haragudjon, kérdezhetek valamit? – Egész nyugodtan. – Szélesre tárja az ajtót. – Amit csak akar. – Maga… olvosztáni? A férfi megáll, majd enyhe sértődöttséggel vegyes megütközéssel mered Sharára. – Nem – válaszolja. – A törvény tiltja az istenek szolgálatát, vagy tévedek? Shara erre nem tud mit mondani. A csuhás férfi ismét felölti szikrázó mosolyát, és folytatják útjukat a menedékhely belsejébe. Rongyos öltözékű utcagyerekek, vacogó férfiak és nők húzódnak egy széles, hosszúkás tűzhely köré, melyen fortyogó üstök sorakoznak. A helyiség visszhangzik a köhécseléstől, nyöszörgéstől és – a gyerekek felől érkező – bánatos hüppögéstől. – Csak a csuhájából gondoltam – magyarázza Shara. – A kinézetéből… – Mi köze ennek a nem evilági hatalomhoz? – kérdi a férfi.
– Ezek a külső jegyek hagyományosan az olvosztáni emberek attribútumai. – Amikor pedig valaki hagyományosan hálát adott az istennek, olyankor az égre emelte a tekintetét, és széttárta a kezét. – Kicipel egy üres lábost a konyhából, és levest mer belé, majd a bádogedény pereméhez kocogtatja a merőkanalat. – Vajon ma letartóztatnák, aki így cselekszik a nyílt utcán? Shara hátrasandít a konyhába. A menedékhely önkéntes dolgozói halványsárga csuhában, üdvözült mosollyal az arcukon sürgölődnek; mindannyian szőrtelenek, csupasz bőrüket közvetlenül éri a fagyos levegő. – De ha egyikük sem olvosztáni, akkor mi ez az egész? – firtatja Shara. – Melegedő, természetesen. – Jó, persze. De kicsoda maga? – Egy ember, gondolom. Egy ember, aki segíteni kíván embertársainak. Shara megpróbálja más irányból megközelíteni a dolgot. – Ön miért nem melegszik a tűznél ebben a hidegben? – Milyen hidegben? – Farkasordító hideg van odakint. Innen látom, ahogy a jégen egyesek már lékhorgásznak. – A víz magánügye, hogy jéggé dermed-e – mondja a férfi. – A szél magánügye, hogy metsző lesz-e. Az meg, hogy a lábam és a kezem meleg-e vagy hideg… az az én magánügyem. – Ugyanis… – Sharának eszébe jutnak a régi szövegek. – Ugyanis titkos lángot gyújtott a szívében. A férfi megtorpan, és szemmel láthatóan nehezére esik uralkodni magán, mert hiába próbál pókerarcot vágni, üdvözült mosoly bujkál a szája szegletében. – Mégis olvosztáni? – szegezi neki a kérdést Shara. – Hogy lehetnék olvosztáni – feleli a csuhás férfi –, ha Olvosz nem létezik? Sharának hirtelen leesik a tantusz. – Ó! – csap a fejére. – Hát persze, már emlékszem. Maguk a… Szétszóratottak. A csuhás férfi elhúzza a száját – Így is lehet fogalmazni. Amikor Olvosz isten elhagyta a Kontinens területét, a népe nem tűnt el örökre – vagy legalábbis nem teljesen. Dzsukosztán és Vúrtyavasztán volt az első két város, ahol feltünedeztek olvosztáni papokra emlékeztető alakok sárga vagy vörös csuhában, minden más cicomától megszabadulva – nem viseltek cipőt, kesztyűt, sőt, a hajukat is leborotválták –, önként és dalolva szolgáltatva ki magukat az elemeknek. Nomád életet éltek, faluról falura, városról városra vándoroltak, bejárták a földkerekséget azzal az egy céllal, hogy segítsenek a nélkülözőkön. Ám soha egy percig sem állították, hogy olvosztániak, papok, vagy más előkelőségek lennének: bár néhányan rájuk ragasztották a „Hátrahagyottak” vagy „Szétszóratottak” gúnynevet, ők maguk semmiféle kategóriába nem sorolták magukat. Nemes egyszerűséggel úgy fogalmaztak: „Itt vagyunk. Mi mást mondhatnánk?” – Sajnos, ki kell, ábrándítanom – mondja a csuhás. – Nem hallgatunk efféle névre. – Persze hogy nem – bólogat Shara. – Elvből elutasítanak minden címkét, ugye? – Nincs mit elutasítanunk. A nevek másoknak segítenek. Arra szolgálnak, hogy a többi ember meghatározhassa mindazt, ami rajta kívül esik. – És mit keresnek Bulikovban? Miért jöttek ide? A férfi széles mozdulattal körbemutat a tűz köré gyűlt sanyarú sorsú emberek szedett-vedett tömegén. Van, aki a családjával húzódott be a hideg elől, kisgyerekekkel: egy apa óvatosan lefejti újszülött gyermekéről kis cipőcskéjét, hogy elkékült lábát a tűz közelébe húzza. – Kell ennél több indok? – kérdi a csuhás férfi, az örömnek a szikrája nélkül. – Szóval a régi szövegekhez híven az az életcéljuk, hogy reményt adjanak. Fényt hozzanak a sötétségbe. – A régi szövegek mindenfélét mondanak. Úgy beszél róla, mintha ez valami egyedi dolog volna…
mintha fura volna azt feltételezni az emberekről, hogy enyhíteni szeretnék mások szenvedését. Mintha csak akkor művelhetnénk rendkívüli dolgokat – olyasmit, amit ön rendkívülinek tart –, ha parancsot kapunk rá, az istenek parancsolatát. – Miért, nem így van? – Maga parancsra cselekszik? Ugyan még nem segített a rászorulóknak, de tegyük fel, hogy megteszi… tán azért adakozik, mert valaki azt mondta magának, hogy adakozzon? – A férfi elvesz egy szelet fekete kenyeret. – Nem. – Önnek, mint szajpúrinak – mert a vak is látja, hogy szajpúri – szüksége van-e egy isten védelmére a mindennapokban? – Az más. Én egy másik országból származom. – Soha életemben nem láttam országokat – közli a csuhás férfi. – Csupán a földet a talpam alatt. – Azért csinálja ezt az egészet, mert Olvosz úgy akarja – makacskodik Shara. – Egyszer sem találkoztam Olvosszal – veti ellen a férfi. Egy vastag drótra tűzi a kenyeret, és a tűz fölé tartja. – Miért, maga talán igen? – Olvosz nélkül sehol sem lenne – jelenti ki Shara. – Olvosz alapította a rendjét. Nélküle ez a menedékhely nem jöhetett volna létre. – Ha mindez Olvosz műve… akinek, ha nem csal emlékezetem, még a nevét sem lenne szabad kiejtenem, fővesztés terhe mellett… Shara türelmetlenül, ingerülten legyint. – Szóval ha Olvosz valaha köztünk élt, a legjobb dolog, amit értünk tett, az az, hogy megértette velünk: nélküle is képesek vagyunk jót cselekedni. Bárhol, bármikor, bárkivel, bármelyikünk. Szükségtelen mértékben beszabályozzuk az életünket. – Letöri a kenyér csücskét. Ahogy elválik a bele a kérgétől, apró gőzfelhő szökik a levegőbe. – Pedig néha minden olyan egyszerű. Mosolyogva megkínálja Sharát a gőzölgő kenyérrel. – Kér egy falást? Átmelegítené! Mielőtt válaszolhatna, Pitrij berohan az utcáról, és Sharát keresi. Shara egy tíz drékeles érmét pöccint a csuhás férfinak – aki rendületlenül mosolyogva, szédületes gyorsasággal kapja el a levegőben –, és sietve távozik a menedékhelyről. A maga módján továbbra is az istenének engedelmeskedik, gondolja. Így viszont felmerül a kérdés: vajon hány bulikovi tetteit vezérli a maga istene, és hányan cselekszenek ártó szándékkal? * * * * Az idős nő a követség folyosóján gubbaszt, szeme vörösre duzzadt a sírástól. Taknya-nyála összefolyt a felső ajkán, a lámpafény meg-megcsillan rajta. Ujjain lilára festette a bütyköket a sok-sok éves szappanos áztatás és suvickolás. – Ő az? – suttogja Shara. – Ő az – nyugtázza Sigrud. – Biztos vagyok benne. Shara feszülten figyeli. Íme, a két profi ügynök egyike, aki a minap az egyetem előtt leselkedett utánuk. Irina Torszkenyij, egyetemi alkalmazott, aki Pangyüi irodáját takarította, és nagy eséllyel mellékállásban a resztoránusok kémje. Létezik, hogy ez a vén csoroszlya szerepet játszott Efrem halálában? Shara homlokráncolva sóhajt. Semmiképp sem engedhetek meg magamnak még egy meghiúsult vallatást, gondolja. – Vigyél egy asztalt és két széket a fogadóterem végébe, az ablak mellé! – utasítja Pitrijt. – Főzz le egy
adag kávét! De ne valami vackot… ha van, akkor vitlovot! – Van, csak… sokba kerül – feszeng Pitrij. – Sebaj! Vitlovot főzz! És a legszebb porcelán csészében szolgáld fel! Csipkedd magad! Pitrij gyorsan eliszkol. – A nő azt hiszi, meg akarod ölni – újságolja Sigrud halkan. – Honnan veszi ezt a sületlenséget? – rökönyödik meg Shara. Az óriás vállat von. – Ellenállt? – Szó nélkül velem jött – mondja Sigrud. – Mintha egész nap csak erre várt volna. Shara egy kis ideig még figyeli az idős nőt: Irina a könnyeit itatgatja, de úgy remeg a keze, hogy végül az alkarjával kell szárazra törölnie az arcát. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha csak egy átlagos gazfickót kéne megszorongatnom, sajnálkozik Shara. Miután előkészítették a fogadótermet, Pitrij odakíséri az idős nőt, ahol Shara várakozik, egy kicsi, szerény asztal mögött, melyen két teáscsésze, csészealjak, keksz, cukor, tejszín és egy kanna gőzölgő kávé található. A szoba tágassága ellenére a berendezett sarok olyan hatást kelt, mintha egy magánlakás kicsinosított előszobájában ülnének le társalogni. – Foglaljon helyet! – mutatja Shara. Irina Torszkenyij szipogva engedelmeskedik. – Tölthetek önnek egy csésze kávét? – kérdi Shara. – Kávét? – Igen. – Shara nyomban tölt is magának. – Miért kínál meg kávéval? – Miért ne kínálnám meg? A vendégünk. Irina végiggondolja, aztán bólint. Shara tölt neki is. Irina megszagolja a pöttöm csészéből fodrozódó gőzt. – Vitlov? – Nagyon kíváncsi vagyok a véleményére – biztatja Shara. – A többi vendég, amikor felszolgáljuk a kávét, gyakran kötelességének érzi elhalmozni minket dicséretekkel. Udvarias gesztus, nem mondom, de nem éppen őszinte… érti, mire gondolok? Irina beleszürcsöl a kávéba. Elégedetten cuppog a szájával. – Finom. Nagyon finom. Meglepően finom. Shara elmosolyodik. – Nagyszerű! – Enyhén lekonyul a mosolya. – Árulja el: miért itatta az egereket? – Tessék? – Miért pityergett az előbb? – Miért? – Irina némi tanakodás után így felel: – Hogy a csudába ne sírnék? Minden okom megvan rá. Erről szól az életem. – Valami rosszat tett? A nő keserűen felnevet. – Hát nem tudja? Shara nem válaszol, csupán éberen figyel. – Utólag visszatekintve, csak és kizárólag rossz döntéseket hoztam – panaszolja Irina. – Az egész, úgy, ahogy van… szóval óriási hibát követtem el. Erre kellünk nekik, mi? Az idealisták és látnokok csak ezért keresnek meg minket… hogy velünk végeztessék el a piszkos munkát, amit nem lenne szabad.
– Kik keresték meg magát? Újabb nevetés. – Ó, nagyon fifikásak ám! Nem hagyták, hogy egy magamfajta vénasszony túl sokat tudjon. Tisztában voltak vele, hogy… na, mondják már… kockázatot jelentek. A szükséges rossz. De jobb vigyázni vele. Ó, jaj! Vajon mit gondolna most rólam az édesanyám, a nagymamám… – Kis híján megint sírva fakad. Shara gyorsan megelőzi az özönvizet. – Miért volt szükségük magára? – Mert én voltam az egyetlen, aki együtt dolgozott vele, azért! – A professzor úrral? – Avval – bólint a nő. – Egyedül én férkőzhettem a közelébe az egyetem falain belül. Úgyhogy egy nap bekopogtak hozzám, és így szóltak: „Bulikov büszke gyermeke vagy, igaz-e? Nem parázslik-e a szíved mélyén a múlt zsarátnoka?” Én meg igent mondtam. Mi mást tehettem volna? Nem voltak meglepve, nem is hálálkodtak. Gondolom, megszokták, hogy a legtöbben melléjük állnak. Shara együtt érzően bólogat, ám gondolatban kapkodva kalibrálja át a stratégiáját. Annak idején csupán egy-két alkalommal kellett olyan tanúkat kihallgatnia, mint az előtte kuporgó nő: annyira dühösek, annyira elegük van az egészből, és úgy szoronganak, hogy egyszer csak átszakad a gát, és válogatás nélkül zúdítják a kérdezőre az információkat. Úgy kell majd kihallgatni, mintha szőrén ülne meg egy megbokrosodott lovat. Ezért hát óvatosabb taktikához folyamodik. – Mi a neve? Irina megtörli a szemét. – Nem tudja? Shara bánatos pillantást vet rá, amit sokféleképen lehet értelmezni. – A nevem Irina Torszkenyij – motyogja az idős nő. – Az egyetemen dolgozom takarítónőként. Szappanos vízzel súroltam a falakat, a padlót, az elmúlt huszonnégy évben. Ott voltam, amikor az egyetem megépült… vagyis, amikor újjáépítették. Most pedig félek, hogy meghalok, s a téglák többé nem fognak emlékezni rám. – És akkor együtt dolgozott dr. Pangyüivel? – Bah! Jól is néznénk ki! Mintha legalábbis a kollégája lettem volna, tudósember. Majd biztos kikérte volna a véleményem. „Nézd csak, Irina! Mutatok valamit…” A cselédje voltam. Hoztam-vittem a teáscsészéit. Felsöpörtem az irodáját, tisztogattam a réz kilincset, letöröltem a port a könyvespolcon… Atyaég, mennyi könyve volt! – Sértett háborgása lassan alábbhagy. – Most meg fognak ölni? – Ugyan miért tennénk ilyet? – Bosszúból. Amiért hagytam meghalni a honfitársukat. – „Hagyta meghalni?” Nem úgy hangzik, mintha maga gyilkolta volna meg. – Nem. Nem én oltottam ki az életét. De azt hiszem… miattam történt. – Hogy érti ezt, Irina? Kérem, mondja el! A nő mély levegőt vesz, kifújja, köhög. – A professzor még csak néhány napja költözött be az egyetemre, amikor felvették velem a kapcsolatot. A lakásomra jöttek. Tudja, azelőtt… eljárogattam gyűlésekre. Olyanokkal, akik nem kértek többé a sal… szajpúriakból. Shara biccent. Érti, mire gondol, és Irina látja rajta, hogy érti. – Gyűlöl engem a nézeteimért? – kérdi Irina. – Valaha talán gyűlöltem volna – mondja Shara szokatlan őszinteséggel, amely még őt is váratlanul éri. – De most már nem?
– Nincs se időm, se energiám a gyűlölködésre – vallja be Shara. – Nekem csak az a fontos, hogy megértsem, mi mozgatja az embereket. Megváltoztatni úgysem tudom őket. – Szomorkásan mosolyog, és megrándítja a vállát. „Mit tehet az ember?” – ezt sugallja vele. Irina buzgón helyesel. – Szerintem ez egy bölcs hozzáállás. Én bezzeg nem voltam ennyire bölcs. Elmentem a gyűlésekre. Dühös voltam. Akárcsak a többiek. Így találtak rám. – Kik? – Nem árulták el a nevüket. Kérdeztem, mire közölték, hogy nem biztonságos. Azt mondták, veszélyben forog az életük, örökké veszély leselkedik rájuk. Hogy miféle veszély, arról nem esett szó. – Hányan voltak? – Hárman. – Hogy néztek ki? Irina megadja a személyleírásukat; Shara bőszen jegyzetel. Az első két ember leírása jóformán bármelyik bulikovi férfira illik: alacsony, sötét hajú, sötét szemű, nagy szakállú. A harmadik azonban különbözik tőlük. – Magas volt – meséli Irina. – Sápadt. És szörnyen nyúzott. Mintha erőlevesen tengette volna az életét szegényke. Egész jóképű lett volna, ha nem hagyja el magát. Ő szólalt meg a legritkábban. Igazából csak engem nézett. Úgy tűnt, semmin nem lepődik meg, amit mondok. Tudták, hogy az egyetemen dolgozom… ne kérdezzék, honnan. Lényeg, hogy megkértek, legyek az emberük, mert ez szolgálja Bulikov érdekeit. Mint a régi szép időkben. Én hülye meg belementem. – Megint köhécsel. – Kémkednem kellett a professzor után. Elcsórni a jegyzeteit, belenézni a fiókokba, kutakodni az akták között. – Miért? Irina elpirul, de nem válaszol. – Mit keresett, Irina? – Én nem kerestem semmit. – Valamit biztos keresett. Másként honnan tudta volna, mire van szüksége a megbízóinak? Irina arca céklavörös színben pompázik. – Hát… próba szerencse alapon. – Miért? – Azok a szövegek… – a nő ismét a könnyeivel küszködik. – Néztem az ákombákomot, de nem értettem a szavakból semmit. – Nem értem. – Nem tudok olvasni, na. Senki nem tanított meg rá. A gyerekkoromban nem voltak iskolák Bulikovban. Mire megszervezték nálunk is az oktatást, már túl idős lettem, és nem tudtam a fejembe gyömöszölni a tudást… Csupán színleltem. Fogtam a könyvet, és úgy tettem, mintha olvasnám, de… – Csücsörít. Shara határozottan úgy érzi, mintha egy megdorgált gyerkőc szégyenkezne előtte. – Próbáltam! – A zsebében kotorászik, majd elővesz egy összegyűrt papírlapot, amely ránézésre Szajpúr-ellenes röpirat lehet. – Próbáltam megtanulni. Én is igaz szívű szerettem volna lenni meg tájékozott. De nem jutottam tovább a tettetésnél… Shara cseppet sincs meglepve, hiszen a kontinenslakók zömmel írástudatlanok. – Mit csinált, amikor felkérték kémkedni? – Vállaltam a feladatot. Nem akartam csalódást okozni nekik. Ráadásul… gyűlöltem a professzort. Ki nem állhattam. Leplezetlen élvezettel bújta a történelemkönyveinket, miközben nekünk… nekem… – Egy pillanatra elkalandozik. Majd így szól: – Végül egy listára esett a választásom. – Milyen listára?
– Nem tudom. De gondoltam, biztos fontos lehet, mert a professzor állandóan ezt a listát bújta. Nekem azonban nem jelentett semmit. Azt láttam rajta, hogy tele van adatokkal. Csupa-csupa négyzet, a lap aljától a tetejéig, széltébe-hosszába, és a professzor számokat meg betűket írt a kis skatulyákba. Hetekig bajlódtam vele. Nem vihettem haza: arra egyből felfigyelt volna, és különben is, egyszerre csak pár oldalt hagyott az asztalán. Úgyhogy egyesével csempésztem ki az irodájából az oldalakat, nagyritkán kettőt, hármat, esetleg négyet is; bezárkóztam a takarítószeres szekrénybe, és lemásoltam vagy lerajzoltam a listát. Először megszenvedtem vele, de hamar belejöttem, és percek alatt végeztem. Ha olvasni nem is tudok, másolni, azt igen! – jelenti ki némi hiúsággal. – Aztán elvittem a megbízóimnak a másolatokat. – Hány oldalt másolt le? – Tucatnyit. De lehet, hogy száznál is többet. Hetekig tartott, és volt hozzá érzékem – büszkélkedik. – Madarat lehetett fogatni a megbízóimmal, amikor az első adagot leszállítottam. Repestek a boldogságtól! Örömkönnyeket hullattak! Olyan jó érzés volt… de olyan… – Nem tudja szavakba önteni az érzéseit, így hát elhallgat. – Miért hagyta abba? – Mert arra kértek. Eleinte mindig visszaküldték: az első alkalmat követően valahányszor újabb másolatokat adtam nekik, egyre többször fanyalogtak. „Nem rossz, nem rossz, de mi nem erre vagyunk kíváncsiak, erre semmi szükségünk nincsen.” Mintha legalábbis az én hibám lett volna! Aztán egy nap a magas, sápadt muksó megpillantott valamit a listán, és nem mosolyodott el, azt azért nem, viszont a szeme sarkában, na, ott összeszaladtak a ráncok, aztán bólintott. Mire a társai elnevették magukat. „Hurrá! Nagyszerű, nagyszerű!” Úgy viselkedtek, mint akik megtalálták, amit kerestek. Soha többé nem kértek meg semmire. Shara torkában óriási gombóc növekszik. – Ez melyik nap történt? – Hú, arra nem emlékszem… – Akkor melyik hónapban? – Még meleg volt. Késő őszre tippelek. A tuva havára. – Emlékszik bármi másra a listával kapcsolatban? – Mindent elmondtam, amit tudok. – Másolatot készített róla. Több száz oldalról. Irina elgondolkozik. – Hát… számozott oldalak voltak… – És ezen kívül mire emlékszik? – Ezen kívül… ja, igen, a pecsétre az oldalak sarkában. Nem, nem is pecsét… valamilyen jelzés. Lényeg, hogy az összes oldal csücskében ott virított. Mint egy… madár egy fal tetején. Shara hallgat. Végül így szól: – Volt bóbitája a madárnak? És széttárta a szárnyait? – A kezével mutatja, mire gondol. – Igen. Még sosem láttam olyan fura madarat. Nem csoda, gondolja Shara, aki jól ismeri a jelvényt. Szajpúrban honos. Csupán egyetlen lista jöhet szóba, melyen a poliszkormányzó hivatalának bélyegzője szerepel, és tűzbe-lázba hozza a resztoránusokat. Tehát nem elég, hogy az ellenség tudomást szerzett a Megnevezhetetlen Raktárról, ráadásul hónapokkal ezelőtt, de most már a teljes leltár is a kezükbe került, amelyhez még én sem kaptam hozzáférést. Nagyon bánja a nagynénjének tett ígéretét: talán Pangyüi titkos postaládája nyomra vezethetné a resztoránusok által keresett dolgot illetően. – Mit jelent ez az egész? – érdeklődik Irina. – Még nem tudom pontosan – vallja be Shara. – Azt hittem, utálom a professzort – sóhajt Irina. – Ám amikor közölték velem a halálhírét, rájöttem,
hogy valójában nem is utáltam. Pedig nagyon akartam. Olyanok miatt gyűlöltem, amik túlnőttek rajta. A legjobban a… megalázottság érzését gyűlöltem. – Shara szemébe néz, könnye csordul. – Most mihez kezd velem? Kivégeztet? – Nem, Irina. Nem szokásom ártatlanokat bántani. – De hát én nem vagyok ártatlan! Miattam halt meg a professzor! – Ez puszta feltételezés. Jól mondta. Olyasmiket gyűlölt, amelyek túlnőnek magán. És véleményem szerint olyan tényezők állnak a háttérben, amelyek nemcsak magán vagy rajtam, hanem talán még a professzoron is túlnőttek. Irina tekintetében reménysugár csillan fel, mint akinek a szívéről nagy kő esett le. – Gondolja? Shara igyekszik leplezni az egyre növekvő rémületet. – Biztos vagyok benne. Hirtelen mindkét nő felkapja a fejét, mert kiáltások szűrődnek be az ablakon. „Engedjenek át! Engedjenek át!” – Mi történik? – ijed meg Irina. Shara az ablakhoz hajol, és begörbített mutatóujjával óvatosan félrehúzza a függönyt. Kisebbfajta csoportosulás verődött össze a követség kapujánál. Shara aranyszínű vállszalagot lát elővillanni, azaz egy városatya szíthatja odakint a hangulatot; tört fehér ruhás, hivatalnok külsejű embereket. Legelöl, a kapu innenső oldalán pedig Mulaghesh áll karba font kézzel, terpeszállásban torlaszolja el az utat; úgy árad belőle a megvetés, mint máglyából a füst. Shara Irinára mosolyog. – Elnézést. * * * * Shara még ki se lép a bejárati ajtón, máris megüti a fülét a ricsaj. – Szégyen-gyalázat, hallják?! – ordítja egy férfi. – Felháborító politikai húzás, a jó erkölcs megcsúfolása! Ez a bűncselekmény már-már felér egy hadüzenettel. Elhurcoltak egy nőt az otthonából! Egy idős takarítónőt, aki egész életében Bulikov egyik legnagyobb szeretetnek és tiszteletnek örvendő intézményét szolgálta ki. Kormányzó asszony, ragaszkodom hozzá, hogy álljon félre, és tüstént engedje szabadon a hölgyet! Ellenkező esetben minden tőlem telhetőt elkövetek, hogy nemzetközi botrányt gerjesszek az ügyből! Megértette? Mulaghesh válaszképpen mordul valamit, ám olyan halkan beszél, hogy Shara egy hangot nem hall belőle. – Támadás? – csattan fel a férfi. – Maga most ne foglalkozzon mással, csak a bulikovi polgárok jogait és kiváltságait ért támadással! Shara átvág az udvaron. Látja, hogy Sigrud az árnyékba húzódva, a követség falának dőlve szemléli az eseményeket. A kinti városatya úgy rázza a vaskaput, mint egy fegyenc a cellája rácsait: kontinenslakó létére szokatlanul hórihorgas, bőre barna, arca pirospozsgás, akár egy kemencében pirított és megsütött krumpli. Az arca alsó felét azonban sűrű, gyapjas szakáll borítja, mely csaknem a szeméig húzódik. Shara felismeri a férfit. Az újságban leközölt fénykép nem tudta hűen visszaadni a valódi Ernst Wiclovot, állapítja meg. A férfi háta mögött legalább tizenkét szakállas férfi tolong a bulikovi jogtanácsosok sima, tört fehér ruhájában. Szenvtelen gombszemükkel Mulaghesht méregetik, jobb kezükben bőr aktatáskát lóbálnak, akár katona a kardját.
Remek, mostantól ügyvédekkel is bajlódnunk kell, gondolja Shara. Inkább a halál, mint ezek a dögkeselyűk! – A követség technikailag szajpúri felségterület… – kezdi Mulaghesh. Wiclov gúnyosan röhög. – Még szép! Fogadni mernék, hogy tapsikolna örömében, ha Szajpúr az egész világot bekebelezné. – Mivel a követség épülete Szajpúr fennhatósága alá tartozik – kezdi újra Mulaghesh fogcsikorgatva –, nem vagyunk kötelesek információt nyújtani a követség területén tartózkodó személyekre vonatkozólag. – Nem is kell! A barátaim és kollégáim saját szemükkel látták, ahogy beviszik a hölgyet a kapun! Shara Sigrudra sandít, aki gondterhelten ráncolja a homlokát: máskor messziről kiszúr szinte minden követőt, szóval vérprofinak kell lennie annak, aki észrevétlenül eredt a nyomukba. Wiclov közben csak mondja a magáét. – Tájékoztatásul közlöm, Mulaghesh kormányzó asszony – szándékosan rosszul ejti ki a nevét –, hogy ha a csatlósai bántani merészelnek, vagy bármiféle módon megfenyegetnek egy bulikovi polgárt, akkor fegyverbe szólítunk mindenkit az utcákon, leromboljuk a követséget, a kormányzói negyedet, és elkergetjük innét, ahogy azt évekkel ezelőtt meg kellett volna tennünk! – Elég az üres szócséplésből, Wiclov! – förmed rá Mulaghesh. – Nem látom sehol a hallgatóságot. Csak maga van itt, én, meg egy néptelen udvar. – Na, majd meglátja, mekkora tömeg verődik össze, ha nem engedi el azt a nőt! Garantálom, hogy zavargások robbannak ki, úgyhogy engedje szabadon szegény asszonyt! – Engedjem szabadon? Senkit nem tartunk itt akarata ellenére. – Majd biztos el is hiszem, hogy önszántából jött magukkal. Főleg miután látogatást tett nála az a vadállat! – Wiclov ujjal mutat Sigrudra, aki unatkozva piszkálja az orrát. – Szabályosan megfélemlítették! Zsarolták! Ennyi erővel akár le is tartóztathatták volna. Shara megköszörüli a torkát, és csatlakozik a beszélgetéshez. – Félreérti a helyzetet, uram. Torszkenyij asszony az emeleten kávézott velem. A szavamat adom. A városatya gőgös tekintete Sharára vándorol. – És mégis kit tisztelhetek magácskában? Csak nem az aljas féreg Trúnyi utódját? Mert ez esetben számomra annyit ér a szava, mint egy részeges fajankóé! Shara kimérten pislog. Rég nem beszéltek ilyen hangnemben vele. – Maga Ernst Wiclov, jól sejtem? A férfi ádázul bólogat. – Fogadok, hogy a nevem előkelő helyen szerepel a maguk halállistáján. „Szajpúr ellenségei.” Eltaláltam, mi? Büszke vagyok rá, hogy a célkeresztjükbe kerültem. – Épp ellenkezőleg, uram – hűti le Shara. – Tegnap este olvastam magáról először a lapokban. Mulaghesh a szája elé kapja a kezét, nehogy elnevesse magát. Wiclov paprikavörös lesz. – Az arcátlanság egyike azon kevés dolognak, amiben a maga fajtája jeleskedik – kötekedik a férfi. – Na, ide hallgasson, kisasszonyka, sem magácska, sem a kormányzója nem vághatja ki magát a szarból holmi hazugságokkal! Nincs több diplomáciai trükk a tarsolyukban. A tények magukért beszélnek: fogva tartanak egy bulikovi polgárt, szinte bizonyosan a tegnap esti mizéria miatt, kicsinyes retorzió gyanánt! – Mizéria? – fortyan fel Mulaghehs. – Tizenhatan meghaltak a támadásban. Erőszakos halált haltak. Ott voltam, láttam a tetemeket. Na és maga? – Csak egy újabb bizonyíték arra nézvést, hogy a láncos kutyájuk milyen barbár öldöklést képes véghezvinni – puffog a városatya. – Döntse el, hogy mizéria volt-e vagy barbár öldöklés! – mondja Mulaghesh. – Egyre megy – vágja rá Wiclov. – A követség területén tartózkodik-e egy Irina Torszkenyij nevű
asszony? Nem ajánlom, hogy tovább hazudozzanak, és azt állítsák, hogy szó sincs róla, vagy a munkatársaim elzarándokolnak a legfelsőbb igazságszolgáltatási szintig, és vádat emelnek maguk ellen nemzetközi egyezmények többszörös megsértéséért! Személyesen intézkedem, hogy örökre száműzzék magukat a hazánkból, és soha ne térhessenek vissza! Ehhez mit szólnak, barátocskáim? Shara elfintorodik. Nem száll persze inába a bátorsága holmi hőzöngő paprikajancsitól, ám Wiclovnak szemlátomást veleszületett tehetsége van hozzá, hogy komoly feltűnést keltsen, márpedig Shara jelenleg nem óhajt a figyelem középpontjába kerülni. A zárkában tapasztalt látomásai óta végig olyan érzése volt, mintha puskaporos hordón ülne, és sorban állnának az ellenségei a gyutacsokkal. – Ahhá! – kiált fel Wiclov váratlanul. – Ott van! Ott van! Mindenki arrafelé fordul. Shara szíve elnehezül, ahogy megpillantja a követség épületének bejárati ajtaján kikandikáló Irina Torszkenyijt. – Nézzék csak! – bömböli Wiclov. – Látják, ugye? Túszul ejtették! Nem megmondtam? Ő az, ugye? Shara öles léptekkel átvág az udvaron Irinához, aki tágra nyílt, álmélkodó tekintettel bámul Wiclovra. – Nem lett volna szabad lejönnie, Irina! – szól rá Shara. – Itt nincs biztonságban. – A nevemen szólítottak – suttogja. – Az a férfi nem egy városatya? Wiclov városatya? – Ismeri őt? – kérdi Shara halkan. – Vagy akár a többieket? Irina megrázza a fejét. – Engem hívnak? – Irina! – kiabálja Wiclov. – Ne hallgasson rá! Jöjjön ide, Irina! Ne higgyen neki! – Tudomásom szerint valaki szemmel tartotta a lakását – hadarja Shara. – Követték magát, megfigyelés alá vették, még az után is, hogy segített nekik. – Irina! Sétáljon ide hozzánk! Ügyet se vessen rá! – Nem tanácsolom, hogy velük tartson, Irina. Fogalmam sincs, miért követelik magát, de kétlem, hogy tisztességesek volnának a szándékaik. Irina az udvar túlsó vége felé hunyorog. Wiclov vadul rázza a rácsos kaput. Mulaghesh rárivall, de a férfi nem hagyja abba. – Ártani akarnak önnek, Irina! Bajba sodorják magát és Bulikov városát is! Ne figyeljen arra a hibbant némberre! – Irina… a saját jól felfogott érdekében, ne tegye! – kérleli Shara. – A háttérben machináló emberek életveszélyesek. Maga is tudja. – De egy városatya sosem… – Hallom, amit mond! – hazudja Wiclov. – Hallom ám a beszélgetésüket! Megpróbálja rávenni szegény asszonyt, hogy mondjon le állampolgári jogairól! Ne hallgasson rá, Irina Torszkenyij! – Irina – mondja Shara. – Gondolkozzon! Wiclov makacsul folytatja. – Ez a galád nőszemély nem a maga fajához, nem a maga népéhez tartozik! Nincs megszentelve, mint maga meg én, mint a fivéreink és nővéreink. A törvényeik értelmében tilos volna efféléket mondanom, de a lelke mélyén tudja, hogy igazam van! Irina Sharára néz, és Shara egyből látja, hogy döntésre jutott. – Saj… sajnálom – rebegi az asszony, majd átcsoszog az udvaron. Wiclov még egyszer megrázza a kaput, és tajtékozva követeli Mulagheshtől a kinyitását. Mulaghesh összenéz Sharával. Shara lázasan töri a fejét, hátha eszébe jut valami mentő megoldás, de csődöt mond. Mulaghesh mereven, savanyú képpel bólint, mire az ajtónyitó szerkezet kattogva életre kel, a fogaskerekek mozgásba lendülnek, és a kapu csigalassan félrehúzódik.
Évek terülnek szét a hullámok ölén, lelked a meredek szirt köré fonódik, mosod kezeidet, vérben és sóban, zsong az erdő – lecsukódik szemed. Fűszál a szélben, parázs a hóban, árny a tenger mélyén – ezek vagyunk, s emlékezünk. Emlékszünk a tenger-időkre: aranyözön, víg diadal, sohse-fogyó zsákmány napjai. Barbár népség – mondják ránk; szomjazzunk bár békére. Az erőszak nemkívánatos vendég, ismerjük már, mint a rossz pénzt, sötét árnyék, sötét verem, ha nincs a király, örökre eltemet. Nyílik az ablak – acélfullánk! Láng csöppen a fáklyáról, deszkán, szalmán hussan át, s árva sikoly töri meg az éj csendjét. Odavan már, oda a családja, odaveszett mindenünk, hisz meghalt a király. Gyászolnánk, de nem lehet, elhurcolták Harkvald testét, hullámsírba temették, oda, hol halak lakmároztak belőle, megannyi jó falat. Véres napok jőnek, sötét idők s napok, kalózok és banditák, örök háborúskodások, néptelen partok, s zsúfolt sírhalmok. Nem feledjük soha, sem őt, sem családját, Nem feledjük soha elveszett fiát, dauvkind emléke örökre szívünkben él. S majd egy szép napon visszatér közénk
és végre megváltást nyerünk. Drejling népdal, ismeretlen szerző, 1700
A TÖRTÉNELEMKÖNYVEK LAPJA Shara az udvar közepén állva figyeli a szétszéledő csődületet. Mulaghesh és Sigrud lassan csatlakoznak hozzá. – Hát ezt… megszívtuk – állapítja meg Mulaghesh. Shara egyetért – mi több, az elmúlt harminchat órában semmi nem jött össze. Szerény véleménye szerint egyenesen katasztrofálisan alakultak a dolgok. Gyors helyzetelemzést végez: a resztoránusok tudnak a Megnevezhetetlen Raktárról. Sőt, ami még ennél is rosszabb, nagyon úgy tűnik, hogy tudomást szereztek a Raktárban őrzött tárgyak egyikéről, amely szörnyen hasznos lehet a számukra. A kérdés az, fűzi tovább Shara, hogy vajon bejutottak-e valahogy a Raktárba. És ha igen, vajon beüzemelték-e azt az akármicsodát, amit megkaparintottak? Ezért kerültem volna kapcsolatba azzal az istenséggel? Végezetül mind közül a legzavarbaejtőbb kérdés: Miért ölték meg Pangyüit azok után, hogy megszerezték tőle, amit akartak? Különösen, ha a tettükkel „nemkívánatos embereket” vonzanak a városba. Shara fáradtan dörzsöli a szemét. Az ingerültség halk mordulás formájában hagyja el a száját. Pitrij diszkréten köhint az ajtóban. – Minden… minden rendben? – Nem – feleli Shara halkan. – Semmi sincs rendben. – Tehetek valamit önért? Shara két ujjbegye közé fogja a másik keze hüvelykje és mutatóujja közti részt, és erősen megszorítja. A tompa fájdalomnak azonban nem sikerül átszakítania az elméjét borító, recsegő-ropogó jégpáncélt. Nincs más hátra, mint előre. – Hozz nekem egy kést! – mondja Pitrijnek. – Tessék? – Jól hallottad, egy kést. Pengeéleset. – Ööö – rémül meg Pitrij. – Valamint egy vasserpenyőt. Mulaghesh félreszegi a fejét. – Hogy mondta? – Továbbá két friss hagymát, petrezselymet, sót, borsot, pirospaprikát, és uszkve fél kiló kecskehúst! Ez így nagyjából jó lesz. Sigrud sóhajt, és a kezébe temeti az arcát. Shara ügyet sem vet rá, komótosan visszaballag a követség épületébe. – Nem jönnek? – kérdi, majd int, hogy kövessék. – Mi az öreg ördög? – képed el Mulaghesh. Sigrud zsémbelődik egy keveset, aztán kénytelen-kelletlen elmagyarázza. – Főzni szokott, ha különösen dühbe gurul. Shara félúton megáll, és Sigrudra mutat, anélkül hogy ránézne. – Továbbra is kapcsolatban állsz a zsoldosaiddal? – Természetesen. – Állítsd rá őket Torszkenyijre és Wiclovra! Óránkét tegyenek jelentést! – Nem akarod inkább rám bízni? – Te maradj csak mellettem! – mondja Shara. Végigcsörtet a követség folyosóin. – Át kell beszélnünk pár dolgot.
– Miféle dolgokat? – kíváncsiskodik Mulaghesh. – Halott dolgokat – feleli Shara. – Avagy olyan dolgokat, amiket halottnak hittünk. * * * * Mennyivel jobb volna késnek lenni! A kés mindig a legkisebb ellenállás felé veszi az irányt, a gyenge pontokat keresi, átsiklik az ínakon, a bőrön, a burkon, akár a folyó hordozta mezei fűszál. A kés csusszan és szánkázik, perdül-fordul, forgácsol, gyűlik alatta a narancs, a citrom, a dinnye héja, mint megannyi tekergőző szerpentin. Komótosan nyiszatolja a csontokat, áthatol izmon és ereken, idegen és porcogón, csak szeletel és szeletel, míg a kecskehús elveszti eredeti formáját, s többé nem hasonlít semmiféle élőlényre. Nem kell más a boldogsághoz, mint egy éles kés meg egy jó serpenyő, gondolja Shara. Két egyszerű eszköz, amelyekkel a határ a csillagos ég. Shara meggyújt egy gyufát, és a gázégő fölé tartja. Kék lángrózsa nyílik a tűzhelyen, a serpenyő alatt. Shara olajat csorgat a serpenyőbe, majd felkap egy hagymát. – Eredetileg hatan voltak – fog bele Shara halkan. Arcán a gázláng fénye vibrál. – Vagy legalábbis hatan fedték fel magukat. Olvosz, a fény ura. Kolkán, az ítélőmester. Vúrtya, a harcos. Ahanász, a magvető. Dzsukov, az ármányos tréfacsináló, a seregélyek terelője. Végül, de messze nem utolsósorban: Tálhavrász, az építő. Mulaghesh ökölbe szorítja a jobb kezét; recsegnek-ropognak az ujjpercei. – Tudom. Ez köztudott. – A történetnek csupán egy részét ismeri – javítja ki Shara. A tűzhely előtt áll, a követség tágas konyhájában, mely annak idején számtalan társasági esemény élelmezéséről gondoskodott, aztán Trúnyi átvette a vezetést, és a követség hanyatlásnak indult. Mulaghesh és Sigrud a személyzeti asztal mellett telepedett le, jókora füstfelhőbe burkolózva: Mulaghesh a szivarkáját szívja, Sigrud pipázik. Pitrij oda-vissza rohangál a kamrából, szorgos kis kuktaként hordozva a zöldségeket, fűszereket, sózott húsokat. – Csomó mindent nem tanítanak az iskolában. A Világi Rendeletek tabutémának nyilvánították az isteneket a Kontinensen, ez kétségtelen, de Szajpúrban is rengeteg korlátozás érvényes rájuk. A történészek csak bizonyos eredményeket publikálhatnak; akadnak olyanok, amelyeket zárolnak, és többé elő sem vesznek. Kivált a Nagy Öregek, a Legszentebbek, a nagybetűs istenségek vonatkozásában. Mind a hatan a Kontinensen keltek életre – hogy pontosan mikor, arról csak találgatni tudunk –, mind a hatan ezen a földrészen építették ki a birodalmukat, és mind a hatan egymást marták becsléseink szerint legalább ötszáz éven keresztül. – Nahát, nem tudtam, hogy egykor viszály volt köztük! – csodálkozik Mulaghesh. – Azt hittem, szövetségesek voltak. Shara bemetszi a hagyma héját, a körmével lekapargatja, lefejti a fényes, külső burkokat, és a kukába hajítja. – Egy idő után valóban szövetségre léptek. De kezdetben ádáz harcot vívtak: területért, követőkért marakodtak, meg ki tudja, még mi mindenért. Ám valamikor a 700-as évek elején egyszer csak letették a fegyvert, és egyesítették az erőiket. Nem sokkal később terjeszkedni kezdtek. Méghozzá rohamléptekben. Beköszöntött a kontinentális aranykor, s egyúttal a szajpúri rabszolgaság kora. Arról persze jóval többet tudunk. Bár ne így lenne! – Elővesz egy vágódeszkát, teszteli a rugalmasságát, majd a konyhapultra csapja. – Most pedig képzeljék el, hogy a Kontinens egy torta… nagyjából kerek ugyebár… melyet hat szeletre vágtak! És vajon mit találunk középütt, a kerékküllő helyén…? – Bulikovot – reccsen Sigrud. A szót füstpamacsok követik. – Úgy van – bólint Shara. Kettévágja a hagymát, az egyik felét a vágódeszkára teszi, és olyan erősen megmarkolja, hogy a hajszálerekből opálos lé buggyan ki. A kés zakatolva szeleteli fel a gumót, mely
előbb fehér gerezdekre, majd apró kockákra esik, felőrlődik a penge alatt. – A Világ Székhelye. A város, ami senkié, s egyben mindenkié. A szövetségük után alapították meg. Elvégre valamennyi isten kisajátított magának egy várost. Kolkánnak ott volt Kolkasztán, Tálhavrásznak Tálvasztán, Ahanásznak Ahanasztán, Dzsukovnak Dzsukosztán, Vúrtyának Vúrtyavasztán. Így hát elhatározták, hogy Bulikov mindenkié. – Csupán öt várost sorolt fel – kotyog közbe Pitrij egy batár nagy zeller mögül. – Jogos az észrevétel. Valaha Olvosznak is volt saját városa. Ám nem sokkal az után, hogy az istenek szövetségre léptek, távozott a Kontinensről. A távozása után a követői kivándoroltak a városból. Egy neves történészt idézve: „Hátra sem néztek, csak hagyták, hogy porrá és hamuvá váljon.” Sejtelmünk sincs, egyáltalán merre lehetett… – Miért lépett le Olvosz? – kérdi Mulaghesh. – Fogas kérdés. Talán magának való típus volt. Talán nézeteltérésbe keveredett. Talán nem kívánt részt venni a nagy terjeszkedésben, melynek során a kontinenslakók meghódították majdnem az egész földkerekséget. Akárhogy is, az istennő a múlt homályába veszett: senki nem látta vagy beszélt vele 775 óta. – Egy pillanat, egy pillanat – szakítja félbe Mulaghesh. – Szóval egész idő alatt mindenki tudta, hogy az egyik isten talán még mindig életben van? Azt hittem, a kadzs valamennyit kinyírta. – Így szól a fáma. De mely istenek haláláról születtek beszámolók? Mik a konkrét példák? – Shara számolni kezdi az ujjain. – Vúrtyát a vörös homokdűnék éjszakáján ölte meg, Szajpúrban. Tálhavrászt és Ahanászt akkor, amikor a serege partra szállt a Kontinensen. Dzsukovot meg Bulikovban, röviddel az után, hogy foglyul ejtette. Na mármost: mikor hallotta Olvosz meggyilkolásanak hivatalos verzióját? Sőt, ha már itt tartunk, Kolkán is kimaradt a szórásból! – Na jó, de… mindenki egyetért abban, hogy zavaros időket éltünk, miután a kadzs meghódította a földrészt – érvel Mulaghesh. – Senki sem tudja pontosan, mi történt. Könnyen elképzelhető, hogy akkortájt ölte meg Olvoszt és/vagy Kolkánt, nem? – Igen is, meg nem is. A hódítás utáni időszakról valóban hiányosak a forrásaink. Tudjuk, hogy a kadzs bevetette a fegyverét – bármi is legyen az pontosan – az istenek ellen, akik megszűntek létezni. De ebből még nem következik szükségszerűen, hogy nyomuk sem maradt a jelenben. Egyes talizmánok mindmáig működnek. Minden erőfeszítésünk és imánk ellenére az istenek nem tűntek el teljes egészében a Kontinensről. Nem beszélve arról, hogy a források még abban sem értenek egyet, hogyan végzett a kadzs azokkal, akiknek a halálához nem férhet kétség: teszem azt, a klasszikus szövegekben nyoma sincs, hogy Dzsukovot három évvel Bulikov bevétele után végezte volna ki. – Ezt nem is tudtam – lepődik meg Pitrij. – Azt hittem, Dzsukov a nagy tisztogatás áldozata lett. Nekünk így tanították a suliban. – Ennek az az egyszerű oka, hogy senki sem szereti felemlegetni, milyen ügyesen cselezte ki a kadzsot – magyarázza Shara. – Gyengének tűnik tőle. Dzsukov egyszer sem támadta meg, egyszer sem nézett szembe a kadzs csapataival – inkább bujkált előlük. A kadzs egy idő után felhagyott az üldözésével. Talán megértette, hogy néha előbb lélekben kell megtörni az ellenséget. Így aztán elrendelte a nagy tisztogatást. Shara szétmorzsol egy fokhagymát a késével, majd rászórja a hagymára. – A nagy tisztogatás egyáltalán nem az az igazságos hadjárat, amely a szajpúri történelemkönyvek lapjairól köszön vissza. A kadzs nem vetette be a fegyverét, hogy vérontás nélkül, egy csapásra takarítsa el az összes természetfeletti lényt a Kontinensről. Nem kergette őket a tengerbe, sem vissza a mennyekbe. – Hát akkor? – faggatja Pitrij. – Betörtek az otthonaikba, és kirángatták őket az utcára – meséli Shara. Megforgatja a kezében lévő kést. Síkos, olajos a nyele. – Úgy bántak velük, mint az állatokkal: összeterelték, majd levágták mindet. A teremtőikkel ellentétben a természetfeletti lényeket hagyományos eszközökkel is el lehetett pusztítani… – Sigrud kegyetlenül vigyorog, ahogy újra átéli valamelyik féltve őrzött, brutális, vérszagú emlékét. Shara
közben folytatja. – Vegyük például Bulikovot, amely tudvalevőleg számos tömegsírnak ad otthont! Ki tudja, miféle csontokat áshatnánk elő a sírokból? Netán egy gityrnek, Ahanász szárnyas pónijának a filigrán szárnyait? Vagy egy hovtariknak, a huszonegy ujjú hárfajátékosnak ujjcsontjait Tálhavrász udvartartásából? Esetleg egy mhovoszt – a bütyökember, Dzsukov rémséges házi kedvence – eldeformálódott csontjait? Feltéve persze, hogy a kadzs és a katonái nem roncsolták szét valamennyi szerzetet a felismerhetetlenségig – márpedig, ha őszinte akarok lenni, nagy összegben fogadnék, hogy így történt. Talán úgy érezték, igazságot szolgáltatnak. Vitatja-e bárki, hogy efféle lények tiporták sárba a szajpúri emberek jogait? Veszedelmes szörnyetegek voltak, nem igaz? Ugyanakkor, mint azt az egyik szajpúri katona megírta, a lángok közül fájdalmas üvöltések hallatszottak, illetve némelyik teremtmény úgy nézett ki, és úgy is viselkedett, mint egy kisgyerek, ám hasztalan rimánkodott kegyelemért. Ők is a máglyán végezték. Mulaghesh némán hallgat; a szivarka füstje vékony csíkká fakult. Sigrud fekete pengéje élét cirógatja. Pitrij a gondolataiba merülve megpróbálja visszakotorni a kiszóródott lisztet a dobozába, de csak még nagyobb felfordulást csinál. Shara ellenőrzi, megfőtt-e a rizs, amit húslevesben tett oda főni, és kész van-e a sötét színű, krémes állagú mártás. Megszagolja, majd szór bele egy csipetnyi fokhagymát. – Amikor a tisztogatás véget ért, Dzsukov nyomban előbukkant. Állítása szerint egy ablaküvegben rejtőzött el – ne kérdezzék, hogy értette pontosan! Megint csak a források alapján vonhatunk le következtetéseket. Dzsukov üzenetet küldött a kadzsnak: találkozót kért a hadvezértől. Négyszemközt. A vezérkara legnagyobb meglepetésére a kadzs beleegyezett a találkozóba. A kadzs előre láthatta, hogy nem lesz gond, mert – állítólag – a találkozóra érve egyből látta, hogy Dzsukov, az utolsó istenség ártalmatlan: görcsösen zokogott, belerokkant a kontinenslakókat megtizedelő népirtásba és vérontásba. – Ellátogathatott volna Szajpúrba – morogja Mulaghesh fanyarul. – Mi felkészíthettük volna a soha véget nem érő szenvedésre. – Van benne valami. Na szóval, a hadvezér és az isten egy elhagyatott templomban találkoztak. Hogy egész pontosan merre lehetett, arra a kadzs alvezérei mind másképp emlékeznek vissza, szóval azt sem tudhatjuk, áll-e még az épület. Majdnem az egész éjszakát a templomban töltötték. Senki nem tudja, miről beszéltek. A kadzs alvezérei már a legrosszabbra gondoltak, amikor a parancsnokuk nem tért vissza. Ám ő egyszer csak kilépett a templom kapuján, és közölte, hogy saját kezével szúrta le Dzsukovot. Igen ám, csakhogy a kadzs zokogott. Azt pedig nem árulta el, hogy kit vagy mit siratott. – Shara letörli a kést. – A kadzs ez után a végső diadal után magába fordult, hallgataggá vált, és rákapott a bor ízére. Alig négy hónappal később elvitte egy fertőzés – alighanem a pestisjárvány első áldozatainak egyike volt. Sigrud tubákol, és megvakarja az orrát. Láthatóan csak fél füllel figyel a történetre. Mulaghesh bezzeg csüng a szavain. – Szóval akkor Dzsukov halt meg utoljára az istenek közül. Shara besózza a kecskehúst, majd hozzáadja a megfuttatott zöldségekhez. – Igen. Rövidesen kitört a pestisjárvány, vagyis eltűnt az isteni védőháló az emberek alól. Biztosra vehetjük, hogy Dzsukov nincs többé. Mulaghesh gondolkodóba esik. – Átkozottul morbid egy dolog lajstromba venni az isteneket – szólal meg. – Akár egy szembesítésen. Szépen felsorakoznak a falnál a rablás gyanúsítottjai, aztán jön az áldozat, és rábök a tettesre. Foglaljuk tehát össze! Az alábbi istenekről tudhatjuk biztosan, hogy meghaltak, illetve, őket látták meghalni: Vúrtya, Tálhavrász, Ahanász, Dzsukov. Jól mondom? – Valószínűleg megfelel a valóságnak – helyesel Shara. – Marad tehát Olvosz és Kolkán. – Igen.
– Utóbbiról eddig egy szót sem ejtett. – Csakugyan. Az életéről rengeteget tudunk. A regnálása végéről azonban… nos, rejtély, mi történt vele. Szerintem még a kontinenslakók is csak találgatni tudnak. – Kolkán is távozott, mint Olvosz? – tippel Pitrij. Shara egy konyharuhába törli a kezét. – Nem. Jobban mondva, nem tartjuk valószínűnek. – Mi lett vele? Shara az órájára néz. Húsz perc, és kész az étel. Letelepszik egy székre. – Ez már egészen más tészta. * * * * – A legendák szerint Kolkán a rend és az igazságszolgáltatás istene volt. A Sziklaszilárd, a Magasságos, a Messzi Pásztor. Sokféleképpen szokták ábrázolni, de az egyik legelterjedtebb változata egy bércen trónoló férfi, aki két kezét tenyérrel felfelé nyújtja előre, készen arra, hogy mérlegre tegyen, pálcát törjön felettünk. A hat isten közül messze ő volt a legaktívabb. Dzsukov szerette megtréfálni földi alattvalóit: állattá változtatta őket – néha farkassá, ám legtöbbször barna seregéllyé sőt, hébe-hóba nem átallotta megtermékenyíteni némelyiküket, ha hiszik, ha nem, nemre való tekintet nélkül. – Pitrijnek tátva marad a szája. Shara folytatja. – Tálhavrász és Ahanász, mindketten építő, teremtő istenek, tágabb kontextusban gondolkodtak, és csak nagy általánosságban törődtek az emberekkel. Olvosz, mint mondtam, önkéntes száműzetésbe vonult. Vúrtya mondjuk kifejezetten mozgalmas életet élt, személyesen vezetett hadjáratokat és portyákat. Ám mind eltörpülnek Kolkán mellett, aki komoly érdeklődést mutatott az emberek ügyes-bajos dolgai iránt. Mondhatni, a megszállottjuk volt. Shara óvatosan megfordítja a kecskehúst. A sülő zsír sisteregve pattog, Shara még épp időben rántja el a kezét, mielőtt egy tűzforró olajcsepp megégetné az ujját. – Kolkánnak minden vágya volt erkölcsös, rendezett életre nevelni az alattvalóit. A fővárosa, Kolkasztán megalapítását követően felajánlotta a híveinek, hogy bármikor elébe járulhatnak, ha kérdésük, problémájuk van, ő pedig legjobb tudása szerint válaszol majd nekik, segít a döntéseikben. A követői lelkesen fogadták az ajánlatot. Egyes feljegyzések szerint tíz, tizenöt, sőt, olykor húsz kilométeres sorok kígyóztak Kolkán temploma előtt. Sokan elájultak, éheztek, megbetegedtek a néha napokig tartó várakozás közben. A történeti források ködösen fogalmaznak, ám óvatos becsléssel is milliókra rúg azoknak a száma, akiket Kolkán meghallgatott. Éjjel-nappal bíráskodott, el sem mozdult ültő helyéből több mint százhatvan évig. – A hét tengerre! – szalad ki Mulaghesh száján. – Bizony – mondja Shara. – A történészek egyetértenek abban, hogy a szüntelen audienciák megviselték az istent. Kolkán végül belátta, hogy ez a módszer nem elég hatékony. Berekesztette hát az ülésezést, kilépett a szentélyéből, és az ítélkezéssel töltött évek tanulságait figyelembe véve nekiállt rendeleteket hozni. Sigrud kivesz a kamrából egy egész füstölt sonkát. Visszaül, kanyarint magának egy mértanilag szabályos szeletet fekete tőrével, és csócsálni kezdi, közben szórakozottan bele-bele vagdos a nyers húsba. – Mintegy két év leforgása alatt Kolkán ezerkétszáz rendeletet hozott. Modern szemmel nézve az élet minden területét szabályozni kívánta, gyakran esetlegesen: ezt a fajta követ tilos arra a fajtára rakni; így vagy úgy nem szabad befonni a nők haját; az egyik napszak a beszédre való, a másik a hallgatásra; ilyen húst szabad füstölni, olyat viszont nem – és így tovább, és így tovább. Azt hinné az ember, hogy minden épeszű alattvaló tiltakozni fog, és nem hagyják magukat elnyomni… de nem. A kolkasztániak üdvözölték a rendeleteket. Mind az ezerkétszázat. Ha egyszer az istenük kinyilvánította, hogy ezt érdemlik, akkor nyilván ezt is érdemlik.
– Ezt nem mondhatja komolyan – fakad ki Pitrij. – A létező legkomolyabban mondom. Tényleg megpróbálták tartani magukat a rendeletekben foglaltakhoz, akármilyen bizarr dolgokat is követeltek meg tőlük. Persze senki sem tökéletes, és csak nagyon kevesen tartották be az összes rendelkezést. A hiba aligha lehetett az ediktumokban – hisz a nép örömmel vette, hogy mások döntenek a sorsukról. Ezért aztán elérkezett egy pont, amikor Kolkán levonta a következtetést: az a baj, hogy a rendeletek betartásának nincs elég motiváló ereje. – Shara felemeli a rizses fazék tetejét. Gombafelhő módjára csap fel a gőz, bepárásítva a szemüvegét. Hátralép, visszateszi a fedőt, és megtörölgeti a lencséket. – Így született meg a megtorló parancsolatok szövege. Az írásos dokumentum, melyet Kolkán folyamatosan frissített, amin szüntelenül változtatott: átírta-szerkesztette, és lefektette benne az alapjait, hogy az embereket milyen eszközökkel… ösztökéljék a rendeletek betartására. Az idő előrehaladtával egyre gyakoribbá váltak a… hogy is fogalmazzak… test sanyargatására irányuló módszerek. – Sanyargatás? – kérdezi Mulaghesh. – Korbácsolás. Billogozás. Megbénítás, megvakítás. A visszaeső bűnözők jussa pedig megcsonkítás – a tolvajoknak lecsapták a jobb kezét meg hasonlók. Halálbüntetés nem létezett. Kolkán annak idején kijelentette, hogy az emberélet szent és sérthetetlen. Nem szeghette meg a saját ígéretét. Az egyik legfőbb büntető szankciót Kolkán ujjának hívták: kicsi, lapos kő, amely egyre nehezebb és egyre forróbb lett, ha szabad bőrfelülethez ért. A hóhérlegények lekötözték az áldozatot, és rátették Kolkán ujját a lábukra, a hasukra, a mellkasukra vagy a… Sigrud bőrkesztyűje megnyikordul: jobb keze ökölbe szorul, remeg, állkapcsa megfeszül, úgy harapja a pipa csutorát, fekete tőrét tövig a sertéscombba mártja. Shara megköszörüli a torkát. – A többit el tudják képzelni – folytatja. – A hívek szinte zokszó nélkül alávetették magukat a megtorlásnak. Nem tiltakoztak. A kárhozottak józan alázatosságával vették tudomásul, hogy meg kell bűnhődniük. – Idővel Kolkán még súlyosabb, még bizarrabb büntetéseket és szabályokat eszelt ki. Szinte már a rögeszméjévé vált a testi vágy, a nemiség, a bujaság. Tűzzel-vassal irtani, cenzúrázni óhajtotta az érzékiséget. Ironikus, hogy az első intézkedése ismerős lehet a szájpúriaknak: betiltotta a női szexualitásról a nemi szervekről való véleménynyilvánítást a közbeszédben. – Álljon meg a menet! – szól közbe Mulaghesh. – Ez nem ugyanaz. A Világi Rendeletek más célt szolgálnak! Mi a felforgató tevékenységeknek próbáljuk az elejét venni! – Kolkán számára nem volt még egy olyan felforgató dolog a világon, mint a szexualitás. A szajpúri történészek nem egészen értik, miért csak a női nemet kívánta megregulázni. Heves viták zajlanak azok között, akiknek ez a szakterülete. Mindenesetre Kolkán megparancsolta a papjainak és szentjeinek, hogy kényszerítsék rá a városi nőket az egész testüket elfedő ruha nyilvános viselésére, valamint tiltsák meg, hogy közösségben bárki a női testről, szexualitásról, alakról vagy más hasonlóról beszéljen. Úgy hívták: a „tisztátalanságok kimetszése”. Az utasítás felettébb morbid dilemmához vezetett: hogyan lehet törvényen kívül helyezni valamit, amit még a törvény szövegében sem említhetnek meg? A jogalkotók végül abban maradtak, hogy a tabutémát elkeresztelik „titkos női praktikáknak”, ami gyakorlatilag akármire vonatkozhatott. A törvény a bíróra bízta, hogy engedékeny lesz-e, vagy kegyetlen bánásmódban részesíti a vádlottat. A hűvös zárka, a fojtogató árnyak. A fiú suttogása: „Meg ne próbálj elbájolni a titkos női praktikáiddal!” – A helyzet ezek után csak tovább romlott. Kolkán csakhamar a fejébe vette, hogy az összes alattvalója „leplezze el testét”, és tagadjon meg magától minden földi hívságot: a finom ételeket, italokat, a meztelenség érzetét, sőt, még a kényelmes helyen való alvást is: kikötötte, hogy a híveinek kőből vésett ágyon kell
álomra hajtania a fejét. A testi élvezetek valamennyi válfaja erősen ellenjavallt volt. A büntetés meg minden addiginál groteszkebb formákat öltött. Kasztrálás. Klitoridektómia. Túlzásba vitt csonkítások. Napestig folytathatnám a sort. – Ám ez idő tájt a többi istenség kezdett felfigyelni Kolkán túlkapásaira. Noha az istenek gyakran léptek interakcióba egymással – még szerelmi kapcsolatok is szövődtek köztük –, általában azt az elvet vallották, hogy jobb, ha nem ütik bele az orrukat a többiek dolgába. Kolkán újsütetű mániája azonban az ő területeikre is kihatott. A fékeveszett isten követelte, hogy Bulikov is vegye át a szexualitásról vallott nézeteit – hogy mást ne mondjak, a homoszexualitást és a promiszkuitást, amiket bárki szabadon gyakorolhatott az engedékenyebb istenségek felségterületén, üldözni kezdték Bulikovban. Dzsukov rendkívül szenvedélyesen ellenezte a tiltó szabályok bevezetését, ám Kolkán értékrendje gyökeret vert a városban, és azóta sem lehet kiirtani, hiába változott meg utána minden. Dzsukov ugyanis egy idő után meggyőzte a többieket, hogy lépjenek közbe. – Hogyan? – firtatja Mulaghesh. – Csak nem tört ki egy második háború, arról azért lenne tudomásunk! – Persze – bólogat Shara. – Nem tört ki háború. 1442-ben Kolkán nemes egyszerűséggel eltűnt. Magyarázat nélkül. Szünet. – Csak úgy… eltűnt? – kérdi Pitrij. – Igen. – Olyasféleképpen, ahogy később a természetfeletti dolgok a kadzs fegyverének hatására? – von párhuzamot Mulaghesh. – Nem egészen – mondja Shara. – Kolkán művei mind megmaradtak. Kolkasztán sértetlenül megúszta az eltűnését. Bár egy-két dolog azért megváltozott: egyik napról a másikra mindazok, akiket Kolkán válogatott módszereivel megcsonkított, csodával határos módon egyszerre meggyógyultak, visszakapták elvesztett részeiket. Kivéve persze azok, akik belehaltak a kínzásba. Ez már önmagában éppen elég fura, ám a tetejében az áldozatok nem is emlékeztek a megkínzásukra, mintha átfestették volna a bűnhődésről elraktározott emlékeiket. – Akkor honnan… – Sigrud szeme kikerekedik, ahogy megfogalmazza a kérdést. – Honnan tudhatjuk egyáltalán, hogy efféle büntetésben részesítették őket? – Jogos kérdés – bólogat Shara. – Beletelt némi időbe, mire a szajpúri történészek markáns és zavaros történelmi választóvonalnak titulálták az 1442-es évet. A térségben keletkező zűrzavart erre az évre lehetett visszavezetni: az összes történeti forrás, napló és vallomás Kolkasztánban és Bulikovban teljesen váratlanul, egy az egyben törlődött a Kolkán rémuralmát jelentő időszakból. Mindössze néhány írásos emlék maradt fenn Kolkasztántól és Bulikovtól távoli helyekről: úgy látszik, ezek valahogy megúszták a széles körű retusálást. – A másik négy istent vádolja a történelemhamisítással? – kérdi Mulaghesh. – Ez tűnik a leginkább valószínűnek, már csak azért is, mert egyik isten sem kommentálta Kolkán váratlan felszívódását. Nem jegyeztek fel a részükről semmiféle nyilatkozatot vagy magyarázatot. Még csak említést sem tettek róla. Mintha soha nem is létezett volna. A valóságot megvágták… nem is: átírták. – És úgy gondolja – szegezi neki a kérdést Mulaghesh hogy ez jelent meg magának a cellában? Nem egy halott, hanem egy eltűnt istenség? Shara végiggondolja, majd így felel: – Nem. – Miért nem? – A támadóink hagyományos kolkasztáni viseletét hordtak, és kétségkívül az ő szavajárasukat használták. Mindazonáltal számos leírást olvastam istenekkel folytatott interakciókról, és az, ami a zárkában történt, jóval összefüggéstelenebb volt. Hangok és képek kavalkádja – több ember egy testben. Fogalmam
sincs, minek nevezzem. Még Kolkánnak is több értelme lett volna, mint a lénynek, amely megszólított, azt hiszem. A társai némán hallgatnak. Sigrud halkan böffent. – Mi történt – újabb büfögés – a néppel? – Mire gondolsz? – Kolkán népére – legyint Sigrud. – Áh! Gondoltad volna, hogy többé-kevésbé megtartották a szokásaikat? Kolkasztáni csuhát viseltek, kolkasztáni előírásokat követtek, és képzeld, bizonyos fokig még a megtorló parancsolatokat is érvényre juttatták! Derengett nekik egy s más Kolkánról, ezért aztán érvényben hagyták a rendeleteit – mármint azt a néhányat, amit nem radíroztak ki – és csinálták tovább, amit addig. Az ítélkezés soha többé nem fajult odáig, mint Kolkán idején, de megőrizték a szellemiségét, továbbra is a nézeteit vallották. Napjainkban is él a hagyomány Kolkasztánban és Bulikovban. Mint azt a mellékelt ábra mutatja. – Tehát Votrov azzal okozott botrányt – rakja össze a képet Mulaghesh apránként –, hogy a kiállítási tárgyak sértették egy őrült isten háromszáz évvel ezelőtti rendelkezéseit? – Nagyjából. – Shara az órájára néz, aztán a kecskehúsra: a zsír nagy része kisült. Kikanalazza a kockára vágott húsokat, és hagyja lecsöpögni. – Valahogy úgy működhetnek ezek a dolgok, mint a lendület – tűnődik. – Ha az ember egyszer mozgásba jön, akkor nincs megállás. Zsír csöppen a sütőlapra; sistereg, akár a tengerbe ömlő láva. * * * * Sigrud, Mulaghesh és Pitrij mohón habzsolnak, mint három koplaló menekült. Currys kecske, főtt rizs, sült zöldséges tészta és sonkába tekert dinnye a menü. Néhány perc múlva alig van néhány maradék az asztalon az ínycsiklandóan tálalt fogásokból, akkora pusztítást végeznek. – Hát ez – Mulaghesh csuklik egyet – mennyei volt. A legfinomabb curry, amihez az elmúlt években szerencsém volt. Igazi hazai ízek. Hol tanult meg főzni? – Egy ügynöktársam tanított meg. – Shara nem eszik, csak a teáját szürcsöli. – A műveletek során gyakran ott ragad az ember egy helyen. Olyankor meg… szegény ember vízzel főz. – Hátradől, és felpillant. Koromfoltok éktelenkednek a kőmennyezeten. Olajos fénnyel csillognak: bizonyára a zsír csapódott le a sok-sok rotyogó lábos fölött. – Ezer százalékig biztos benne, a leghalványabb kétsége sincs felőle, hogy egyetlen illetéktelen személy sem tehette be a lábát a Raktárba? – Igen – böki ki Mulaghesh teli szájjal. – A biztonság kedvéért a minap odaküldtem egy futárt. De nyugodt szívvel állíthatom, az ellenségeink nincsenek olyan helyzetben, hogy megostromolják a Raktárt. – Miért nem? – A Votrov-ház elleni támadás csomó embert igényelt. Nem figyelemelterelésnek szánták. Ami azt illeti, süt róluk az elkeseredettség. Kötve hiszem, hogy egyszerre két nagy volumenű akciót tudnának szervezni. – Mindazonáltal fokozzuk a Raktár biztonsági készültségét, ugye? – Abszolúte. – Kívül-belül egyaránt. – Öhm, nem. – Mulaghesh köhint, majd megtörli a száját. – A Raktáron belül nem foganatosítottunk biztonsági intézkedéseket. – Semmilyet? – Semmilyet. Elvégre nem járnak emberek a Raktárba. – Még járőrök sem? – Minek? Hiába szerveznék őrjáratot, úgysem vállalná senki. A Raktár kísértetjárta épület, Shara. Jobb
nem zargatni a lakóit. – De azért megvan a Raktárban őrzött dolgok listája, nem? – Ó, hogyne. Természetesen. – És nincs-e egész véletlenül egy fölös másolat róla? – puhatolózik Shara. – Mivel Efrem részletekben kölcsönvette a listát tanulmányozás céljából, gondolom, volt belőle egy tartalék, arra az esetre, ha valami történne az eredetivel… – Két példányunk volt belőle, ez igaz. Mire akar kilyukadni? – Azon tanakodok, amit Irina Torszkenyij mondott, jelesül, hogy körülbelül száz oldalt másolt le a listáról, mielőtt a resztoránusok megtalálták, amit kerestek, vagy pusztán valamit, amit hasznosnak ítéltek. – Folytassa! – Na mármost! Annyi bizonyos, hogy az utolsó pár oldal csigázta fel őket. Miután megtalálták, amit kerestek, vagy ami a hasznukra válhat, abbahagyták a kutakodást. Irina állítása szerint Tuva havában történt az eset. Nincs más dolgunk, mint előkeresni a listának azon szakaszát, amit a professzor abban az időszakban vitt magával… – …és kideríthetjük, mire bukkantak a resztoránusok! Hát persze! Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe?! – Az azért túlzás. Mindössze leszűkítjük a kört, hogy ne tűt keressünk a szénakazalban, hanem tűt egy kisebb szénaboglyában. Az alapján, amiket Irina mesélt a listáról, egy rakás bejegyzés szerepel rajta oldalanként. Szóval a végigbogarászandó adatok mennyiségét több ezerről csupán, ööö, pár százra csökkenthetjük le. Mulaghesh elkámpicsorodik. – Pár százra… – Kezdetnek nem rossz – vigasztalja Shara. – Irináról jut eszembe! – Kérdő pillantást vet Sigrudra. – Megfigyeljük – mondja Sigrud. – Bízol a zsoldosaidban? – Tudvalevő, mennyit fizetünk nekik – válaszolja Sigrud. – A munka meg pofonegyszerű. Nem lesz gond. A jelentések szerint hazavitték a lakására, aztán magára hagyták. Szemmel tartjuk. – Vigyázz, nehogy szem elől tévesszük! Ő az utolsó valamirevaló nyomunk. Valamint rá kellene szállnunk Wiclovra. – Nyitva tartjuk… – Sigrud kihúzza a tőrét a farhátból – …a szemünket. Shara a teáscsészéje szélét kocogtatja. Hogy is szól a mondás? Addig üsd a vasat, amíg meleg! – Ha tényleg csak munka közben szokott teázni – szólal meg Mulaghesh – javaslom, váltson kávéra. A közeljövőben nem sokat fog pihenni, a kávé meg jobban felpörget. – A kávé a szervezetet pörgeti fel – mondja Shara. – A tea viszont a lelket. – Ennyire megtört a lelke? Shara elengedi a füle mellett a kérdést. – Ön nem eszik? – kérdi Pitrij. – Mindjárt felzabáljuk az egészet. – Ki van csukva – nyög Mulaghesh. – Hmm. Nem kérek – veti oda Shara a gondolataiba merülve. – Hogyhogy? Nem éhes? – Nem az a probléma. – Shara újratölti a csészéjét. – Mindig azon kapom magam, hogy honvágyam támad a fűszerek ízétől. Ha már otthoni ízek, akkor maradok a teánál. * * * *
A koporsó hézagmentesen tölti ki hajóláda belsejét, egy ujjnyi hely sincs mellette. Kíváncsi lennék, érdemes-e koporsókat szállító ládák gyártására specializálódni, mélázik Shara. Hányan halhatnak meg a tengerentúlon? – Beszögeljük a láda tetejét? – kérdi a művezető. Három munkásával egyetemben leplezetlen türelmetlenséggel toporog. – Még ne! – kéri Shara halkan. Végigsimít a koporsó fedelén: lakkozott fenyő, amelyet kevés szajpúri választana végső nyughelyéül. – Magamra hagynának egy percre? A férfi tétovázik. – Hát… egy óra múlva indul az ahanasztáni vonat. Ha későn gördül ki az állomásról… – Akkor levonják a fizetéséből. Tudom. Állom az esetleges plusz költségeket, ha mégis elkésne miattam. Csak egy percet kérek, rendben? A művezető vállat von, int az embereinek, hogy kövessék, és Shara egyedül marad a követség mögötti sikátorban. Rendesen meg kellene adni a módját a búcsúnak, de sajnos csak elvétve szokott összejönni. A dzsavrati ügynöke; a dokkmunkás, akit Kolkasztánban szerveztek be; a dzsukosztáni kufár, aki házról házra járva kínálta portékáit, fotográfmasinákat, amelyekkel – a győzködés keretein belül – fényképeket készített a lakókról… egyikük elvesztésén sem tette túl magát teljesen. Míg éltek, sem tudta kiverni őket a fejéből, hát még a haláluk után. Bárcsak hazamehetnék veled, üzeni a koporsónak, és méltóképp helyezhetnélek végső nyugalomra. Felidézi, milyen boldog volt, amikor a professzor először jelentkezett nála Ahanasztánban, és pontosan olyan volt, amilyennek elképzelte: csillogó szemű, jól öltözött, alacsony kis emberke. A kiképzés első napjának végére a férfi elismerését fejezte ki Shara tájékozottságát illetően. „Mondja csak, melyik egyetemre járt? Őszintén restellem, de nem olvastam egyik tanulmányát sem.” Amikor Shara közölte, hogy nem írt tanulmányokat, de még ha írna, sem jelenhetne meg sehol, hisz a foglalkozása ugyancsak kívül esik az akadémiai berkeken, a professzor elgondolkozott egy rövid ideig, majd így szólt: „Ne haragudjon, de meg kell kérdeznem… ön, izé, Ashara Komajd, ugye? A munkatársai kissé vonakodnak bevallani… de ez az igazság, nemde?” Shara halványan elmosolyodott, és kénytelen-kelletlen bólintott. – Ghonyesh és Ashadra… ők voltak a szülei? Shara megmerevedett, de ismét biccentett. A férfi megint tanakodott egy keveset. – Tudja, ismertem őket. Nagyon távolról. Még a reformkorból. Tudott róla? Mire Shara elcsukló hangon így válaszolt: – Igen. – Sokkal aktívabbak voltak nálam. Én csak az íróasztal mögött ülve körmöltem a leveleimet és a cikkeimet, a szülei viszont kimentek a nyomornegyedekbe, a járvány sújtotta körletekbe, betegsátrakat és kórházakat állítottak fel… Bizonyára tisztában voltak vele, mekkora kockázatot vállalnak, tudniillik, a pestis futótűzként terjedt. Mégis segítettek a betegeken. Néha elszégyellem magam, mert hozzájuk képest gyáva nyúl voltam. Tipikus elefántcsonttoronyba zárkózott értelmiségi. – Nem értek egyet – mondta Shara. – Nem? – Szerintem… megváltoztatta a történelmet. Méghozzá akkor, amikor égető szükségünk volt a változásra. A professzor erre elkomorult. – Változás? Ugyan, kérem. Nem változtattam én meg semmit, Komajd kisasszony. Pusztán kimondtam, amit igaznak véltem. A történészeknek, ha engem kérdez, az a feladata, hogy körmük szakadtáig védelmez-
zék az igazságot. A tényekre kell szorítkoznunk – őszintén, elfogulatlanul. Ez a legtöbb, amit tehetünk. Ön a minisztérium alkalmazottja. Tegye fel magának a kérdést: melyik igazságot kívánja kőbe vésni? Shara érezte, hogy a professzor ezt követően távolságot tartott, mintha kiszagolta volna, hogy más értékeket képviselnek, és Sharának mindig lesz valami hátsó szándéka, olyan meséje, amit neki egy nap óhatatlanul meg kell cáfolnia. Shara legszívesebben hevesen tiltakozott volna: Ne, ne, kérem, ne taszítson el! Én is történész vagyok, akárcsak maga. Mindketten az igazságot hajszoljuk. Mégsem tiltakozott. A lelke mélyén tudta, hogy nem mondana igazat.
Nem ismerek olyan kiváltságos embert, aki ne élne maximálisan az előjogaival, amennyire csak tőle telik. Bárki bármit mond egy felekezetről, pártról, gazdasági rendszerről, államformáról… én nem látok mást, csak a privilégiumot és annak következményeit. Az államszervezetek véleményem szerint nem az előjogok biztosítására vannak berendezkedve. Ellenkezőleg: olyan intézmények alkotják, amelyek megtagadják az előjogokat – más szóval, kiválasztják azokat, akiket nem engednek oda az asztalhoz. Sajnálatos módon sokan hagyják, hogy az előítéleteik, a sérelmeik és a babonáik befolyásolják az előjogok megtagadását-holott mindenki csak nyerne vele, ha hideg fejjel, hidegvérrel hoznánk meg ezeket a döntéseket. Vinya Komajd külügyminiszter levele a miniszterelnöknek, 1688.
HERCEGEK ÉS HERCEGNŐ Újabb zimankós reggel. Ahogy Shara szélesre tárja a követség bejárati ajtaját, az udvaron őrködő strázsa – az orra hegyéig bundában dideregve – készségesen felé fordul. – A kapunál várakozik. Nem engedtük be, mert… – Világos – szakítja félbe Shara. Átvág a követség udvarán, konstatálva, hogy teljesen más benyomást kelt nappal, a tiszta, hideg, szikrázó levegőben, mint előző este, amikor Wiclov házőrző kutya módjára csaholt a kerítés túloldalán. A fák koronája megroggyan a feketén csillogó, üveges mázként rájuk fagyott jégtől; a gyöngyházfényű fehérség befurakszik a követség homlokzatának megannyi rozsdafoltjába és repedésébe, mintha az éjjel friss vakolatot kentek volna a falakra. A kezében szorongatott kávésbögre páracsíkot húz maga után, mint egy mozdonykémény. A kapu csörömpölve félrehúzódik. A fiúcska a kocsifelhajtón toporog, ezüsttálcát tart felemelve. Inas ruhába van öltözve, és úgy tűnik, messziről gyalogolhatott a követséghez: felső ajkára kérget vont a ráfagyott takony, ha nem vacogna úgy, mint a nyárfalevél, az arcára kiülő grimaszt akár még mosolynak is lehetne nevezni. – Thivani nagykövet asszony? – Ki vagy te? – kérdi. – Üzenetet ho-ho-hoztam. – Shara felé nyújtja a tálcát, melyen kis fehér kártya hever. Shara ügyetlenül kikotorja elgémberedett ujjaival, és hunyorogva betűzi ki a feliratot. VOHANNES VOTROV ŐMÉLTÓSÁGA BULIKOV 14., 15. ÉS 16. KERÜLETÉNEK VÁROSATYÁJA MEGHÍVJA EGY KELLEMES KÖZÖS ESTÉRE MA ESTE 19:30-KOR A GHOSHTOK-SZOLDA KLUBBAN JÓ MÓKA LESZ Shara összegyűri a kártyát. – Köszönöm – mondja, majd eldobja a galacsint.. Jellemző, gondolja. Egyedül azon a szálon történik előrelépés, amit megígértem Vinyának, hogy békén hagyok. – Bocsásson meg, hölgyem! – szólal meg a fiú. – Nem akarom sürgetni, de… elm-m-mehetek? Shara egy másodpercig morcosan néz rá, aztán a kezébe nyomja a kávéját. – Nesze! Neked nagyobb szükséged van rá. A fiú elcaplat. Shara sarkon fordul, és visszacammog a követség épületébe. * * * * Amikor benyit a Ghoshtok-Szolda Klubba, a helyiségben vágni lehet a füstöt. Shara meghökken a gomolygó félhomály láttán, a vendégek azonban szemmel láthatólag nem zavartatják magukat: úgy gesztikulálnak, mintha a sűrű, tömbszerű ködpára szívderítő dolog volna. A kinti szél besöpör a nyitott ajtón, felkavarja a füstöt, akár a felhőpamacsokat, rendet vág köztük, így Shara a szemét meresztve ki tudja venni a gyertyafény pislákolását, a zsíros villák csillogását, a nevető férfiak arcát. Ekkor csapja meg a dohány átható szaga, méghozzá olyan erővel, hogy szabályosan hátratántorodik. Ahogy beljebb sétál, a szeme fokozatosan hozzászokik a megváltozott fényviszonyokhoz. A füst nem is
olyan áthatolhatatlan, mint elsőre gondolta, habár a mennyezet a messzeségbe vész: a csillárok és a lámpák mintha a mennyországból ereszkednének alá. A recepciós vet rá egy – meglepett, enyhén megbotránkozó – pillantást, majd elkér tőle egy nevet, mint aki ennél többre aligha számíthat egy szajpúritól. – Votrov – mondja Shara. A férfi kimérten biccent – tudhattam volna – majd széles mozdulattal beljebb invitálja Sharát. A férfi bokszok, privát szobák és bárpultok kacskaringós labirintusán vezeti át Sharát; csupa öltönyös és köntösbe bújt férfi, villogó szürke fogak, tükörsima koponyák, fényesre suvickolt fekete csizmák. Szivar hamuja szállong a szmogban, megannyi narancsvörös szentjánosbogár. Olyan, mintha az egész belső teret olajjal és füsttel kenték volna be; meg merne esküdni, hogy a füst fodrai szörtyögve, érdeklődve tapogatják a szoknyája szegélyét, azon tanakodva: „Hát ez meg micsoda? Miféle idegen szerzet tolakodott be a törzshelyünkre? Mi lehet ez?” Egy-két asztal elcsendesedik, ahogy elhalad mellettük. Kopasz búrák hajolnak ki a bokszokból, és utána fordulnak. Hát persze, gondolja Shara, miközben csak azért is kihúzza magát. Kétszeres sértést jelentek rájuk nézve. Nem elég, hogy nőből vagyok, de még szajpúri is… Bársonyfüggöny lebben, és megérkeznek a tágas hátsó helyiségbe. Az egyik folyami uszály méretű asztalnál, egy szétnyitott újságból emelt paraván mögött ott üldögél Vohannes; szélesen terpeszkedik a párnázott fotelban, világosbarna (csupa sár) csizmáját az asztalon nyugtatva. A háta mögött meglehetősen kényelmesnek tűnő székeken feszengnek a szajpúri testőrök; egyikük felpillant, odaint Sharának, és mentegetőzésképpen széttárja a kezét – nem a mi ötletünk volt. A szétnyitott újság félrehajlik; kék szem kandikál ki a teteje fölött; aztán a paraván összecsukódik. Vohannes felpattan – már amennyire fájós dereka engedi –, és meghajol. – Thivani kisasszony! Remek konferanszié válna belőle egy táncmulatságon. – Alig két napja, hogy utoljára láttuk egymást – mondja Shara. – Semmi szükség ekkora felhajtásra. – Már hogyne volna szükség rá?! Főleg, ha az ember egy asztalhoz ül a… hogy is szól a mondás? Az ellenségem ellensége a… – Miket zagyválsz itt össze, Vo? Megszerezted, amit kértem? – Abszolúte. Egy élmény volt megszerezni! Előbb azonban… – Vohannes kettőt tapsol. Fehér bársonykesztyűje tintás lett az újságolvasás közben. – Drága uram! Volna szíves hozni nekünk két üveg szilvabort – fehéret – meg egy tál csigát? A pincér katonásan biccent, mint akit rugó hajt. – Máris. – A mélyen tisztelt urak nem kérnek esetleg valami frissítőt? – fordul Vohannes a szajpúri testőrökhöz. Az egyik férfi szólásra nyitja a száját, majd elkapja Shara pillantását, meggondolja magát, és némán megrázza a fejét. – Ahogy gondolják. Foglalj helyet, kérlek! – tereli Vohannes a nőt a mellette lévő székhez barokkos meghajlással. – Úgy örülök, hogy időt tudtál rám szakítani! Bizonyára nagyon elfoglalt vagy. – Fura helyszínt választottál a találkozóhoz. Fogadok, hogy még egy leprást is szívélyesebben fogadtak volna nálam. – Nos, gondoltam, ha a múltkor be kellett fáradnom a munkahelyedre, kölcsönkenyér visszajár. Noha az avatatlan szemlélőnek olybá tűnhet, mintha a klub régi motoros kocsmatöltelékek becsületsüllyesztője volna, Thivani kisasszony, kezeskedem érte, hogy e falak között bonyolódik a bulikovi kereskedelem javarésze. Tegyük fel, hogy a pénzek áramlása szabad szemmel is látható, képzeljünk el egy aranyból szőtt folyót, amely a fejünk fölött kanyarog! Mármost emitt, ezen a szent helyen, a tömör füst, a vaskos tréfák, a főtt marhahús, a kopasz kobakok sűrűjében oly forgalmas, áthatolhatatlan, kibogozhatatlan csomóponttá öblösödik a folyó, amilyet nem látott a világ. Nini, most siklik el felettünk a bulikovi kereskedelem rozo-
ga, ürülékkel borított hajója, hát nem csodás, ahogy a prosperitás vizeire evezünk? – Az a sanda gyanúm – szólal meg Shara –, hogy nem rajongasz ezért a helyért… – Nincs más választásom – von vállat Vohannes. – Ez van, ezt kell szeretni. Mellesleg, a látszat ellenére nem lehet egy kalap alá venni az épületben tanyázó vendégeket. A bulikovi házakra egyébként is jellemző a megosztottság; a klubot egyenesen ízekre szedhetnénk, házisárkányom! A bokszokat pártállástól függően más-más színűre festhetnénk. Szabályos vonalak húzhatóak a padlón – habár a megvetemedett padlólapokon meg-megcsúszna az ecsetünk –, merev határok, amelyeken egyik-másik törzsvendég, ha a fene fenét eszik, sem lenne hajlandó átlépni. Ám az utóbbi időben a klub – mint Bulikov, csak kicsiben – két nagyobb táborra oszlik. Az egyik az enyém, a másik meg… Shara ölébe hajítja az újságot. Az egyik rövid cikk be van karikázva: WICLOV SZEMBESZÁLLT A NAGYKÖVETSÉGGEL. – Felkeltetted a firkászok figyelmét, kedvesem – cukkolja Vohannes. Shara átfutja a szöveget. – Tudom – mondja. – Tájékoztattak a megjelenésről. Miért érdekel ez téged? – Nos, sokat tanakodtam rajta, hogyan segíthetnék neked. – Ó-ó… – És Wiclovval kapcsolatban volna egypár ötletem. Egy pincér alakja bontakozik ki a félhomályban; egy üveg szilvabort tart a kezében. Odatartja Vohannes elé, aki kósza pillantást vet a címkére, bólint, majd lustán kinyújtja a kezét, és már kapja is a csurig töltött üvegpoharat. A pincér ezután gyanakodva Sharára néz, majd vissza Vohannesre, mint aki megerősítésre vár – jól meggondolta, biztos, hogy őt is ki kell szolgálnom? Vohannes mérgesen biccent, mire az ingerült pincér gépiesen elismétli a műveletet. – Pökhendi seggdugasz – dohog Vohannes, miután a pincér magukra hagyja őket. – Gyakran belefutsz ilyesmibe? – Mi az ajánlatod, Vo? – Az ajánlatom lényege, hogy végre elindulhatsz egy nyomon Wiclovval kapcsolatban. Önzetlenül segítek, a két szép szemedért… azzal a feltétellel, hogy tönkreteszed a dagadékot. Shara belekortyol a borába, de nem adja tanújelét az érdeklődésének. Megakad a szeme egy aktatáskán Vohannes lábánál: ugyanolyan hófehér, bársonyos és nevetséges, mint a kesztyűje. A tenger vigye el! Hogy lehettem akkora barom, hogy egy bohócot szerveztem be informátornak? Ám ekkor észreveszi, hogy a szék túloldalán egy másik aktatáska hever. Lehet, hogy ennyi mindent rejtett a professzor értékmegőrző szekrénye? – Miféle nyomon? – Na igen, itt kezdődnek a bajok… Nem vagyok a híve a sunyi, aljas politikai sárdobálásnak, még a jelenlegi, hogy úgy mondjam, kiélezett harcban sem vetemednék hasonlóra. Nem ez a stílusom, inkább… – Vékony mutatóujjával köröz a levegőben, amíg a megfelelő szót keresi. – Romantikus idealista. Pont azzal szerzek szavazatokat, hogy nem mocskolom be magam. – Ám most az egyszer kivételt teszel. – Ha bebizonyosodik, hogy a szarházi görény valóban kapcsolatban áll a támadóinkkal, Pangyüi gyilkosaival, akkor nem, nem fog álmatlan éjszakákat okozni, ha eltávolítjuk a politikai színpadról. Saját kezűleg nem szúrhatom hátba, de talán odaadhatom a kést valakinek, aki jobban bánik vele. A pincér ismét rájuk ront a dohos sötétségből, ezúttal egy széles, lapos kaviccsal, melyet apró lyukak tarkítanak. A kavics úszik a vajban, a lyukakban meg mintha parányi drapp gombok nyüzsögnének. – Ezt fejtsd ki bővebben, Vo! – nógatja Shara. Vohannes megszagolja az ennivalót, majd kiválaszt egy villát, amely alig nagyobb egy tűnél.
– Dolgozik egy ismerősöm Wiclov kereskedőházában. Ha nem tudnád, a saját erejéből kapaszkodott fel: Wiclov egyike azon kevés régi vágású nagymenőknek, akik még mindig űzik az ipart. Annak idején krumplitermesztéssel kereste meg a betevőre valót. Valami oknál fogva illik is hozzá. Trágyából sarjad, árnyékos helyen… – villájára tűz egy csigát, és bekapja, aztán feljajdul. – Fovvó! Aúú. – Némi küzdelem árán a fogaira helyezi a húsgolyócskát, kifújja magát, aztán lenyeli a csigát. – Tűzforró volt. Hol is tartottam? Ja, igen. Sikerült rábeszélnem a kereskedőházbeli kapcsolatomat, hogy szivárogtassa ki Wiclov tavalyi könyvelését: a beruházásokra és beszerzésekre vonatkozó összes információt. – Diadalittasan elmosolyodik, és megveregeti a szék túloldalán lévő aktatáskát. – Mérget vennék rá, hogy valami bűzlik a köntöse alatt, ha érted, mire célzok. Sajnos kétlem, hogy bármi sikamlós a kezünkbe kerülne – tudod, milyenek a kolkasztániak, és hát Wiclov valóságos mintapéldány. De tuti rejteget valamit. És nagyra értékelném, ha felgöngyölítenéd. Shara egyből a lényegre tér: – Pénzzel támogatja a resztoránusokat? – Átlapoztam az aktákat, és sajnos be kell vallanom, nem találtam a mozgalom finanszírozására utaló bizonyítékokat. Ugyanakkor szemet szúrt egy-két dolog. – Például? – Például a szövőházak. – Aha… Egy pillanat, milyen házak? – Szövőházak – ismétli Vohannes. – Nem fogod elhinni, de Wiclov fogta magát, és felvásárolt három szövőházat a városban. Tudod, a nagy manufaktúrákat, ahol annak idején szőnyegeket gyártottak. – Értem a lényegét. – Na! Wiclov felvásárolta az üzemeket. Méghozzá cseppet sem olcsón… és nem íratta át egyiket sem a saját nevére. – Vagyis nem akarta, hogy mások tudjanak róla – vonja le a következtetést Shara. – Aha. Figyelj, ide a rozsdás bökőt, hogy valami még elő fog kerülni a múltjából! Nekem esélyem sincs előásni. Neked viszont egy komplett hírszerzői hálózat áll a rendelkezésedre. Shara fontolóra veszi. – A tuva hónapja után kötötte meg az üzletet? – Ööö… Most így fejből nem fogom tudni megmondani százszázalékos bizonyossággal, de úgy rémlik, hogy igen. Na, ez érdekes, gondolja Shara. – Mennyire megbízható a forrásod? – Eléggé. – Ez nekem kevés. Vohannes tétovázik. – Testközelből ismerem – mondja vonakodva. – A többit ebből ki tudod találni. Shara már éppen újabb kérdéseket tenne fel, ám egyszer csak összerakja a képet. Zavarában köhécselni kezd, és csak annyit mond: – Értem. – Figyeli, ahogy Vohannes iszik egy korty bort. Verejték veri ki a halántékát, arca krétafehér, elmélyülnek rajta a ráncok, és egyszeriben törékenynek tetszik, olyasvalakinek, akit úgy kell kezelni, mint a hímes tojást. – Nézd, Vo! Most csak a te kedvedért olyasmit fogok tenni, amit önként jelentkező informátorokkal elvétve szoktam. – Mégpedig? – Kapsz tőlem egy esélyt, hogy meggondold magad. – Tessék? – Adok még egy utolsó lehetőséget, hogy kihátrálj az egészből – mondja Shara. – Mert ha még egyszer felkínálod nekem az aktákat, akkor bizony használni is fogom őket. Nem tehetem meg, hogy visszautasítom
a lehetőséget. És ha valaki megkérdezi, honnan szereztem az információkat – márpedig lesz, aki megkérdezi –, kénytelen leszek bevallani. Nem lehet előre megjósolni, mi fog történni, de könnyen elképzelhető, hogy valamikor a jövőben, majd ha lezárul az egész hercehurca, egyszer csak előáll valaki, és egy nyilvános, figyelemfelkeltő szajpúri fórumon esküvel vallja majd, hogy Vohannes Votrov bulikovi városatya felbecsülhetetlen értékű anyagot játszott a szajpúri kormány kezére annak biztos tudatában, hogy az egyik városatyát a vonat alá löki általa. Ez pedig… súlyos következményeket vonhat maga után. Vohannes némán figyeli, ahogy egy láng imbolygó táncot lejt a viaszgyertya kanócán. – Hidd el, van tapasztalatom az ilyesmiben! – folytatja Shara. – Több informátoromat is elvesztettem már hasonló okokból. Nekem most az a feladatom, hogy kihasználjam az embereket, Vo. Nem szép dolog. Számos következménnyel jár. Szóval… ha legközelebb rám próbálod tukmálni a bizalmas anyagot, nem fogom visszautasítani. Nincs más választásom, mint hogy elfogadjam. Szeretném, ha alaposan végiggondolnád, mibe vágod a fejszédet az aktatáska átadásával. Vohannes égszínkék tekintete rászegeződik. Fogadni mernék, hogy csecsemő kora óta jottányit sem vesztett élénk színéből, gondolja Shara. – Nem akarsz nekem dolgozni? – kérdi Vohannes váratlanul. – Tessék? – Nem látszol túlzottan boldognak a jelenlegi munkakörödben. – Vohannes felnyársal egy csigát, és fújni kezdi. A vaj záporként hull az asztalterítőre. – Dolgozz nekem! Rád férne némi változatosság. Nem vagyok őskövület. A vállalataim haladnak a korral. Nagy dolgokra vagyunk hivatottak. Ráadásul undorítóan sok pénzt tudok ajánlani fizetségül. Shara megrökönyödve bámul a férfira, majd elneveti magát. – Most csak hülyéskedsz, ugye? – Véresen komolyan beszélek. Halálosan komolyan. – Én… én… én nem fogok neked dolgozni, Vo. – Akkor legyél te a főnök, mit bánom én! – Vohannes bort nyakal, majd újabb csigát rágcsál el. – Úgyis az agyamra megy már az egész. Vedd át a cégek irányítását! Kezeld nyugodtan a pénzügyeimet! Én meg csak baszom a rezet, újraválasztatom magam, aztán, tudom is én, integetek a parádén a lelátóról. Shara felnevet, és a kezébe temeti az arcát. – Mit röhögsz? – Vohannes derekasan küzd, hogy komoly hangnemet üssön meg, de végül ő sem bírja ki mosolygás nélkül. – Mi az? Nem viccelek. Tarts velem! – Legörbül a mosolya. – Költözz hozzám! Shara abbahagyja a nevetést. Arca megrándul, majd felnyög. – Ó, Vo! Miért? – Mit miért? – Ezt most miért mondtad? – Jaj, Shara! Ne csináld már! Úgy értettem, költözz Bulikovba! – Nem úgy hangzott. Meg aztán… szó szerint ugyanerre kértél, amikor elvégeztük az akadémiát. Vohannes gyámoltalanul a szajpúri őrökre tekint. – Öhm, uraim, megtennék nekem azt a szívességet, hogy egy percre magunkra hagynak? Az őrök vállat vonnak, és a hátsó helyiség ajtaján kívül veszik fel pozíciójukat. – Ugyan már, Shara… nyilván nem úgy értettem – bizonygatja Vohannes. Kényszeredetten felnevet. – Ezért kérettél ide? Meghívsz egy ötcsillagos vacsorára, hogy aztán ajánlatokkal bombázz? – Kicsit soknak tűnik az az öt csillag. Mindenbe beleivódik a dohányfüst az istenek szerelmére… Néma csend. Torokhangú nevetés rázza meg a szomszéd helyiséget, majd hurutos köhögésbe fordul át. – Ha visszakapsz, sem leszünk boldogok – töri meg a csendet Shara. Vohannes összerezzen, hátradől a székében, és megsemmisülve a poharába bámul.
– Nem az vagyok, aki egykor voltam – folytatja Shara –, és te is megváltoztál. – Miért kell mindig kínos helyzetbe hozni? – duzzog Vohannes. – De hiszen jegyben jársz! – Ah, igen, az eljegyzés! – Széttárja a kezét, majd visszaejti. A mozdulat valami olyasmit jelenthet, hogy: „És ennek mi köze bármihez?” – Éljen a boldog pár! Habzsoljuk az életet! Agyba-főbe cikkeznek rólunk! – Nem szereted? – Vannak olyan emberek, akik nem élhetnek szerelem nélkül. Mások elvannak nélküle. Olyan ez, mint amikor háztűznézőbe megy az ember: „Szeretnél egy kandallót a nappaliba? Legyen ablaka a hálószobának? Szükséged van a szerelemre?” Nekem például nem létszükséglet. – Nem hiszek neked. – Ezt most úgy mondod, mintha lenne választásom! – csattan fel Vohannes. – Megnézted te azokat az előkelő férfiakat a klubban befelé jövet? El tudod képzelni, mit tennének, ha… – Nagy nehezen visszanyeri a lélekjelenlétét. – Sárosabb vagyok, mintsem hinnéd, Shara. – Gőzöd sincs, milyen az, ha valaki igazán sáros. – Nem ismersz te engem. – Vadul mered Sharára. A szája megremeg. Magányos könnycsepp gyűlik össze a jobb szeme sarkában. – Tálcán nyújtom át Wiclovot. Azt kapja, amit megérdemel. Tartóztasd le! Tartóztasd le, és csináld ki! – Szomorúan hallom, hogy ekkora lelkesedéssel üldözöd a kolkasztániakat. – Úgy kell nekik, nem? – röhög Vohannes epésen. – Még a saját családom is, bassza meg… Üldöztetés kell? Miért nem beszélsz azokkal, akik több száz évig fanatikus hévvel üldöztek boldog-boldogtalant még jóval az után is, hogy elvesztették a nyavalyás… – Körbesandít, és halkabbra fogja. – …istenüket? – Ettől még ők is a honfitársaid, vagyis azok közé tartoznak, akiknek segíteni akarsz, nem? Most akkor tényleg meg akarod reformálni Bulikovot, Vo, vagy inkább porig égetnéd? Vohannes köpni-nyelni nem tud döbbenetében. – Kolkasztáni családból származol? – kérdi Shara halkan. A férfi bólint. – Nem is mondtad. Vo bőre ismét pergamenszerűen hamuszürke színezetet ölt. Elfelhősödik a homloka, ahogy a válaszon töpreng. – Nem – feleli végül. – Valóban nem mondtam. Nem éreztem szükségét… Bulikov lakosságának zömét akkoriban kolkasztániak tették ki. Sőt, ez ma sincs másként. Rengetegen élnek közülük a Kontinensen. Volt idejük megszokni, gondolom, hogy istenek nélkül éljék a mindennapjaikat. A kadzs és a háború után ők alkalmazkodtak a legkönnyebben az új körülményekhez. – Vohannes kitölti a maradék bort az üvegből, egyik gyűrűje fémesen koccan az üveghez, ahogy kirázza az utolsó néhány cseppet. – Apám dúsgazdag kolkasztáni volt, ami, ha lehet, még egy fokkal rosszabb. A kolkasztániak túlnyomó többségének a nagyvilágban bőven van oka szégyenkezni – szégyenben születtek –, a gazdagok azonban hiába érezhetik magukat a saját népük körében előkelőnek, a világ szemében attól még szegények. Szóval még azt is szégyellhetik ráadásként. Apám vasszigorral nevelt bennünket. Ha rossz fát tettünk a tűzre, elküldött minket, hogy tépjünk ki egy nádpálcát, méghozzá ekkorát, ni… – kinyújtja a mutatóujját – mint az ujjam, hogy azzal verhessen el bennünket. Ha túl kicsit vágtunk le, akkor hozott helyette egy másikat, és abban nem volt köszönet. Zsugori alak volt, de a vesszőzés közben bőkezűen mérte a csapásokat. – Hörpint a borból. – A fivérem rajongott érte. Nagyon szerették egymást, az igazat megvallva. Talán mert Volka volt az idősebb gyerek. Apám rossz néven vette, ha egy gyereknek van pofája gyerekesen viselkedni, nem pedig intelligens felnőtt módjára. Apám halála után a bátyám sosem bocsátotta meg… nos, az egészet. A világnak. Különösen Szajpúrnak,
mivel az összes kontinenslakó, beleértve magunkat is, biztosra vette, hogy a pestisjárványt a szajpúriak szabadították ránk. Volka tizenöt évesen csatlakozott egy zarándoklathoz, és útra keltek a hófödte északra, hogy megkeressenek valami istenekverte templomot. Kilencéves voltam; egy szekérderéknyi dadus meg szolga gondjaira bízott. Akkor láttam utoljára. Évekkel később tudtam meg, hogy az egész bagázs életét vesztette. Halálra fagytak. Valamiféle csodára vártak. – Vohannes az ajkához emeli a borospoharát. – Az meg nem következett be. Talán tönkre akarom tenni Wiclovot, nem tagadom. Talán gátolja a Kontinens felemelkedését… nem hiszem, hogy valaha felcserélné a sivár, élettelen, poros múltat a fényes új jövőre. Akárhogy is, nem fogok szomorkodni, ha eltűnik a képből. Shara lehunyja a szemét. Milyen könnyen ragasztom át másokra is a romlottságomat, gondolja. – Ha még egyszer felkínálod a lehetőséget, élni fogok vele. – Hajrá, Shara! Ez a munkád. Szívességet teszel vele, ha rászállsz Wiclovra. Shara kinyitja a szemét. – Rendben. Meglesz. Gondolom, a páncélszekrény tartalma a másik aktatáskában lapul. – Jól gondolod. – Vohannes felemeli a táskát, az asztalra csapja, és felkattintja a pántokat. – Várj, várj! – szól rá Shara. – Ne nyisd ki! – Hmm? Miért ne? – Sajnos tettem egy ígéretet. – Vinya néni pedig nem szokta elfelejteni a neki tett ígéreteket… főleg akkor, ha megszegik őket. Shara eltűnődik, vajon meg merné-e szegni az adott szavát, és belenézne-e az aktatáskába. Pillanatnyilag úgy érzi, hogy akkor elszabadulna a pokol, élénken emlékszik még Vinya burkolt fenyegetésére. Csak a legvégső esetben, határozza el, és kíváncsi lenne, vajon a balga emberek hasonlóan igazolják-e önmaguk előtt katasztrofális döntéseiket. – Add át nekem az aktatáskát! A minisztérium készséggel megtéríti a kiadásaidat. – Adjam oda, és kész? – Vohannes némán hápog. – De hát egy vagyont érnek a táskák! – Mennyit? – Mit tudom én. Nem én vásároltam őket. Ezért fizetem az embereimet. – Zsörtölődve nézegeti az aktatáskákat. – Elvileg egy vagyonba kerültek… – Küldj egy számlát, és kifizetjük a teljes összeget! – Lehúzza az egyik aktatáskát az asztalról. Alig van valami súlya. Papírok? – kattog az agya. – Könyvek? Valamiféle régiség? Aztán elveszi a másik aktatáskát is Vótól. Kimászik a bokszból, mindkét kezében egy-egy táskával; mi tagadás, elég idiótán érzi magát, mintha épp tengerparti vakációra készülne. – Miért van az – szól utána Vohannes, amikor az ajtó felé veszi az útját hogy ahányszor csak elintézzük az ügyeinket, mindig az a benyomásom, hogy egyikünk sem kapta meg, amit akart? – Talán rossz szakmát választottunk. * * * * Shara úgy menekül ki a füstös helyiségből, mintha a tenger mélyéről úszna a felszínre. Dobhatom ki a ruháimat, bosszankodik. A dohányfüst beleivódott a szövetükbe… – Nahát! – szól egy hang. – Csak nem… Thivani kisasszony? Shara felpillant, és görcsbe rándul a szíve. Hosszú, méregdrága fehér limuzin vesztegel a járdaszegélynél, és a hátsó ülésen ott ül Iványa Resztrojka: arca hófehér, ajkán élénk, vérvörös rúzs. Valami oknál fogva még annál is sápadtabb, mint legutóbb, Vohannes partiján volt. Egy rakoncátlan fekete hajtincs kiszabadult a kucsmája alól; kecses ívben göndörödik a homlokán, majd a füle mögé van tűrve. Gondosan ápolt, szoborszerű szépségén azonban valamelyest eltorzítja az arcára kiülő mélységes döbbenet. – Á! – szólal meg Shara. – Szép estét, Resztrojka kisasszony!
Iványa sötét tekintete a klub bejáratára vándorol, majd elfelhősödik, csalódottság tükröződik benne. – No lám! Szóval magával beszélte meg az esti találkozót. – Igen. – Gyorsan találj ki valamit! – Bemutatott néhány üzletembernek. – Shara lassan a kocsi ablakához sétál. – Szeretné fellendíteni az üzleti kapcsolatokat Szajpúrral. Rendes dolog tőle. – Jó hazugság: a célnak megfelel, hihető, és ha az egyhatoda igaz, akkor sokat mondott. – Ebben a klubban? A vén csatalovak bulikovi törzshelyén? – Igen. Gondolom, változnak az idők, ahogy mondani szokták. Iványa tekintete a fehér aktatáskákra téved, majd bólint, miközben látszik, hogy nem veszi be a meséjét. – Régi ismerőse, ugye? – Nem, nem igazán – feleli Shara némi késlekedéssel. – Ühüm… Megkérhetem valamire, Thivani kisasszony? – Természetesen. – Legyen szíves… vigyázzon rá! – Parancsol? – A hetvenkedése és a gőgje csak a látszat. Valójában sokkal sebezhetőbb, mint gondolja. – Hogy érti… – Mesélte, hogy legurult a lépcsőn, és eltörte a csípőjét? – Shara megrázza a fejét. – Egy klubban történt. De nem ilyen klubban. Ha úgy vesszük, az is olyan klub, ahol férfiak jönnek össze… ezzel azonban véget is érnek a hasonlóságok. Shara érzi, hogy felgyorsul a szívverése. Ezt eddig is tudtam. Miért lep meg akkor mégis ennyire? – A rendőrség razziát tartott aznap éjjel a klubban – folytatja Iványa. – Bizonyára tudja, hogy Bulikov az idők során nem vetkezte le a régi kolkasztáni szokásai jelentős részét. Az efféle… tevékenység súlyos bűncselekménynek számít. Aznap este nem fogták vissza magukat, brutális bánásmódban részesítették a tetten ért bűnösöket. Vohannes majdnem otthagyta a fogát. A csípőcsontok nehezen forrnak össze, ha nem tudná. – Szomorkásan elmosolyodik. – De Vo nem tanul a hibáiból. Ezért vetette bele magát a politizálásba. Változást akar hozni. Végtére is, Ernst Wiclov rendelte el a razziát. Részeg férfiak dülöngélnek ki a klubból csapatostul, röhögcsélve. A füst a gallérjukba kapaszkodik, mint egy szerető ölelő karja. – Miért tart ki mellette? – kérdi Shara. – Mert szeretem – hangzik a válasz. Iványa bánatosan felsóhajt. – Szerelmes vagyok belé; szeretem, hogy olyan, amilyen; szeretem azt, amit képvisel. És szeretném megóvni minden bajtól. Remélem, ön is hasonlóképp viseltetik iránta! Fényszórók nyalábja kúszik végig a fehér limuzin karosszériáján. Shara hallja, ahogy Pitrij a követség járműve felől kiabál neki. Nyílik a klub ajtaja, és Vohannes lép ki rajta; fehér bundáján megcsillan az utcai lámpák fénye. – Viszlát, Thivani kisasszony! – mosolyog Iványa. – További szép estét! * * * * Shara sosem fogja elfelejteni a napot, amikor a szörnyű felfedezést tette: réges-régen, a Fadhuri Akadémián, a második év második szemeszterében, éppen felfelé kaptatott Vohannes kollégiumának lépcsőjén, amikor egyszer csak Rúshni Szidthuri robogott le mellette. Ráköszönt, ám Rúshni – kócosan, verejtékben úszva – rá sem hederített. Shara ezek után bement Vo szobájába, meglátta, ahogy félmeztelenül ejtőzik az íróasztalánál, lábát az ablakpárkányra polcolva, kezét összekulcsolva a tarkóján, és valami oknál fogva hirtelen megszólalt a vészcsengő a fejében. Vo ugyanis kizárólag szeretkezés után viselkedett így.
Ahogy beszédbe elegyedtek – csip-csup dolgokról társalogtak –, Shara az ágyhoz sompolygott, és megtapogatta az ágyneműt. A lepedők érezhetően nedvesek voltak, és az egyik helyen – ott, ahová az ágyon elnyúlva az ember csípője és dereka esik – szabályosan tocsogott az izzadtságtól. Az ifjú Rúshni meg úgy szaladt el, mintha égett volna az épület… Shara akkor még nem szembesítette a gyanújával. Inkább figyelni kezdte. (Lám, mindig is ilyen volt a természetem, gondolta Shara sok-sok évvel később. Egy ember; aki a kisujját sem mozdítja a saját életében adódó döntéshelyzetekben, hanem a háttérbe húzódik, és onnan figyel.) Megfigyelte, hogy Vo rengeteg időt tölt fiatal férfiak társaságában. Figyelte, hogyan öleli meg a fiú ismerőseit. Nézte, ahogy Vo a saját neméhez tartozókat bámulja, ahogy oldottabban, fesztelenebbül viselkedik a környezetükben. Vajon tud róla egyáltalán? – tűnődött akkoriban Shara. – És én jó helyen tapogatózok? Egy nap aztán nem bírta tovább. Némán besétált a szobájába, és rajtakapta, amint egy másik fiúval – már a nevére sem emlékszik, talán Roy, vagy valami hasonló – elnyújtott ritmusban, érzéki gyengédséggel vonaglanak egymás karjában, azon az ágyon, ahol Vo alig két napja a fülébe súgta, mennyire szereti. Az arckifejezésük, amikor megköszörülte a torkát. A fiú, ahogy iszkol kifelé az ajtón. Vo, aki torkaszakadtából üvöltözik vele, míg ő néma csendben áll. Vo azt akarta, hogy ő is kiabáljon. Látta rajta. De nem adta meg neki ezt az elégtételt. Ez nem veszekedés volt. Nem egy olyan szituáció, ahol mindketten hibáztak. Ennél vegytisztább árulást el sem tudott volna képzelni. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy a fiú szinte megszólalásig hasonlított rá. Sharának sem akkor, sem később nem volt különösebben nőies alakja, mindig is úgy gondolta, hogy fiús külseje van: széles váll, keskeny csípő, melle szinte semmi. Csupán pótlék voltam a számára? – rágódott utána. – Beleképzelhette magát a tiltott szerelembe, miközben nem hágott át semmilyen tilalmat? S ha ez így van, akkor kevésnek bizonyult, halvány árnyéka csupán a valódi élménynek. Vo könyörögve kérte, mondjon valamit, válaszoljon, vágjon vissza. Ő azonban nem volt hajlandó rá. Kisétált a szobájából, sőt, voltaképp az életéből is – hátralévő tanulóéveik során alig-alig találkoztak ezután. (Shara azóta is némi büszkeséggel gondol vissza minderre: nyugodt, hűvös, összeszedett magatartására. Ugyanakkor szégyelli is magát: hogy lehetett olyan döbbent, olyan gyáva, olyan zárkózott, hogy még arra sem volt képes, hogy leüvöltse Vo fejét?) Shara a tanulásba temetkezett, egyszerre feltámadt benne a hazafias érzelmektől vezérelt fegyelem. Vo pár hónappal később, a sikeres vizsgája letétele után találkozót kért tőle. Addigra összecsomagolt, készen arra, hogy vonattal a dokkokhoz utazzon, majd onnan haza Bulikovba. Rimánkodott, hogy tartson vele, könyörgött, hogy segítsen neki azzá a férfivá válni, akivé kétségbeesetten válni akart. Fűt-fát ígérgetett, kitalált egy mesét, miszerint odahaza hercegnőt csinál belőle, ha ez a vágya. Mire Shara, akár egy jégcsap vagy edzett acél, ott döfött belé, ahol a legjobban fájt: „Énszerintem neked nem hercegnő kell, fiacskám, hanem egy szőke herceg. Csakhogy odahaza nem nézik jó szemmel az ilyesmit, nem igaz? Felkoncolnának miatta.” Majd becsapta az ajtót az orra előtt. Egyszer majd világos lesz, ígérte Vinya néni. Majd megérted. Az önismeret útjára lépsz. És minden rendbe fog jönni. Sharának sokszor eszébe jut, hogy ez azon ritka alkalmak egyike volt, amikor Vinya néni végzetesen, totálisan nagyot tévedett.
Rettenetesen féltem, amikor bevettem magam a Dzsukosztán határában lévő hegyek közé. A hold sárgásbarnára duzzadt, akár egy teafolt. A hegyek fehéren világítottak, a kurta, göcsörtös fák torz tüskékként meredtek hátukból. A talaj egyenetlen volt, mindig a mélybe, a völgybe, a lenti sötétségbe. Legalábbis én így éreztem. Hébe-hóba tüzek fénye villódzott a kígyózó fatörzsek kérgén. Sikolyok harsantak a sötétben: állatok vagy állatokat utánzó emberek, netán embereket utánzó állatok. Néha hangokat hallottam. – Tarts velünk! – susogták. – Táncolj velünk! – Nem –feleltem. – Küldetésem van. Súlyos terhet cipelek. El kell vinnem Dzsukovnak, neki, és senki másnak. – A hangok kinevettek. Visszavágytam Tálvasztánba. Honvágy gyötört. Azt kívántam, bárcsak ne vettem volna magamra a terhet Szent Thrveszkitől. De azért furdalt a kíváncsiság – nem tudom, mi lehet az oka, a széllel szálló hangok, a zizegő fák kacarászása vagy a sárga holdvilág, de Dzsukosztán a titkok hazája volt, csupa-csupa rejtély, és a lelkem mélyén vágytam ezt a bizarr ismeretlent. Befordultam egy úton, és egy völgybe érkeztem, melyben kicsi, bőrből varrt kunyhók bújtak meg. Tábortűz ropogott a falucska közepén. Az emberek körbetáncolták a tüzet, viháncoltak, danolásztak. Behúzódtam egy fa mögé, és iszonyodva néztem, ahogy férfiak és nők üzekednek vadul a homokos talajon. Ekkor megneszeltem, hogy valaki mögém lépett. Hátrapördültem. Egy aggastyán állt az ösvényen, ahonnan jöttem, fejedelmi öltözékben. Haja be volt fonva, varkocsba kötötte a feje búbján, mint az a tálvasztáni méltóságoknál dívott akkoriban. Az aggastyán elnézést kért, amiért megijesztett. Megkérdeztem, mi járatban van, mire azt felelte, bulikovi kereskedő. Láttam rajta, hogy a terhemből kiindulva rólam is ugyanezt gondolja. – Barbár népség, igaz-e? – kérdezte. Bevallottam, nem fér a fejembe, hogyan képesek így élni. – Szabadnak hiszik magukat – válaszolta az aggastyán. – Holott valójában a vágyaik foglyai. Azt mondta, a közelben húzta fel a sátrát, védett helyen, és menedéket ajánlott, hogy legyen hol meghúznom magam ezen az idegen tájékon. Kedves apókának tűnt, úgyhogy elfogadtam a meghívását, és követtem a roggyant fák sűrűjébe. Séta közben így morfondírozott: – Olykor azt kívánom, bárcsak fiatalabb lennék. Öreg vagyok, mint az országút, nemcsak a testem gyenge, de mindaz a tudás is ólomsúllyal nehezedik rám, amit az évek során felszedtem. Olykor azt kívánom, bárcsak lenne elég merszem ilyen ifjonc, harsány, gondtalan és kötöttségektől mentes életet élni. Erre azt feleltem, hogy inkább legyen csak büszke magára, amiért ilyen szép kort élt meg anélkül, hogy engedett volna a bűnös csábításoknak. – Csodálkozom – szólt az aggastyán –, hogy egy magadfajta ifjú teremtést egyáltalán nem csigáz fel az efféle tiltott dorbézolás. Azt feleltem, hogy undorodom tőle – szemenszedett hazugság, jól tudtam. – Nem gondoltál még arra, hogy ha elragadnak minket a szenvedélyek, az, ha csak egy kicsit is, de szabaddá tehet? Éreztem, hogy kiütközik a homlokomon a verejték. A terhem lehúzta a nyakamat. Elismertem, hogy igen, a gondolataim néha tiltott terepre tévednek. És hogy azon az éjjelen ez a szokásosnál többször előfordult. Az aggastyán éles kanyart vett, és eltűnt a fák sötét lombsátra alatt. Elvesztettem szem elől, csupán a hangját követtem.
– Voltaképpen Dzsukosztán, mármint, maga a város is tiltott helynek számít – hallatszott a hangja elölről. – Tudott róla? Elhaladtam az aggastyán köntöse mellett, amely odalent hevert a porban – menet közben levethette a gúnyáját. Szemközt barna seregélyek rebbentek fel a lombkoronák rejtekéből, és szárnyra keltek az éjszakai égbolt felé. – Vándorol és változik – szólt a hang. – Táncot jár a hegyek között. Paróka lógott egy ágról – az aggastyán befont haja. – Soha nincs ott, ahol várnánk – folytatta a hang. Bőrlebernyeg csapkodott egy bokron. Először ruhadarabnak véltem, aztán rádöbbentem, hogy egy maszkot látok – az aggastyán arca nézett vissza rám. A hangja a fák között úszott: – Akárcsak Dzsukov maga. Hirtelen kiértem egy tisztásra, melynek közepén alacsony, hosszúkás, állatbőrből készült sátor helyezkedett el. A tisztást övező fák valamennyi ágán egy-egy pirinyó barna seregély ült; sötét, hideg szemüket rám szegezték. Lábnyomok vezettek a porban a sátor bejáratához. Követtem őket, és megálltam az ajtóban. – Fáradj beljebb! – suttogta egy izgatott hang. – És szabadulj meg a terhedtől! Tétováztam. A kísértés a fülembe duruzsolt. Én pedig hallgattam rá. A seregélyek tekintetétől kísérve kibújtam a köntösömből és kiléptem a szandálomból. Anyaszült meztelenül dideregtem; hűvös szél cirógatta csupasz bőröm. Aztán beléptem a sátorba. Így találkoztam először Dzsukovval, az égtáncoltatóval az arcok kufárjával, a dalok urával a seregélyek pásztorával. Azt hiszem, már akkor is szerettem, mielőtt hozzám ért volna. Szent Kivrej önéletrajza, Dzsukov papjának és 78. férj-feleségének tollából, 982. k.
TÚLÉLŐK Mulaghesh fut. Fagyott dombokon, sáros utakon, nyirkos erdőkön szalad keresztül. Addig fut, amíg minden lélegzetvételtől szúrni nem kezd a mellkasa, és a lábai kegyelemért könyörögnek, valahányszor földet ér a talpa. A maga negyvennyolc évével tisztában van vele, hogy nemsokára eléri azt az életkort, amikor már nem teheti ki többé magát ekkora terhelésnek. Szóval bele kell húznom, amíg még lehet, gondolja. Nincs más hátra, mint előre. A futás a kedvenc sportja, ezt tartja ugyanis a küzdősportok kvintesszenciájának: az ember futás közben egyedül önmagával harcol, lépésről lépésre. Hosszú ideje már, hogy utoljára úgy istenigazából birokra kelt volna valakivel (koromsötét szemébe lépte minden egyes dobbanásával sajgó fájdalom hasít), és nem kizárt, hogy meghaladná az erejét bárminemű komolyabb összecsapás. Majdnem egy hét telt el azóta, hogy utoljára látta Shara Komajdot, ám Mulagheshnek egyre csak azon járt az esze, amit a „nagykövet” mesélt. A tengerekre, remélem, nincs igaza a lánynak, gondolja. A puszta gondolattól erőt vesz rajta a gyengeség – a soron következő domb megmászása jóval nagyobb erőfeszítést igényel –, mégsem képes kiverni a fejéből. Az egyik isten életben van. Talán végig köztünk jártak. Mulaghesh, mint mindenki a hadseregben – sőt, Szajpúrban – gyerekkorában hős hadvezér akart lenni, mint a kadzs. Most viszont, hogy itt a nagy lehetőség, halálra van rémülve. Valamennyi szajpúri gyerek úgy nőtt fel, hogy az istenségek folyton ott leselkedtek rájuk a rémálmaik határmezsgyéjén, roppant, sötét, megnevezhetetlen teremtményekként, akik a múlt feneketlen kútjában keringenek. Shara állandóan holmi politikusokként és tábornokokként hivatkozik rájuk, ám Mulaghesh és a többi szajpúri számára örökké lidércnyomásos mumusok maradnak, amik olyan páni rettegést keltenek, hogy a nevük puszta említése is szörnyűséges, tilalmas cselekedetnek minősül. Ide nekem egy valódi háborút, gondolja Mulaghesh. Lövészárkokat és nyílzáport. Halandók összecsapását. A vér szagát. A feketevízi nyár veteránjaként Mulaghesh alighanem felismeri a sárban kúszás-mászás, a mennydörgő robajok, az éjszakai dulakodások rettenetes időszakába való visszavágyásban rejlő iróniát. Rövid, dicső háború volt, ebben minden szajpúri egyetért, ám Mulaghesh nem örülne neki, ha még egyszer megismétlődne. De ha választhat, még így is inkább a háborút választja. Elképesztő, milyen magabiztos ez a fiatal lány. Ennyit számít, hogy egy csomó mindent összeolvasott a témában? Vagy ilyen lehet a kadzs leszármazottjának lenni? Ugyanakkor Mulaghesh még emlékszik, hogy a támadás másnapján az ifjú Shara Komajd remegve húzta magára a pokrócot, és alig bírta a kezében tartani a teáscsészét… A tenger vigye el! – gondolja. – Nagyon remélem, hogy nem lesz igaza! Visszakocog a kormányzati negyedbe. Az irodájába érve egy kisebb papírköteg fogadja az asztalán. Az egyik szárnysegédje üzenetet hagyott a széke ülőkéjén. ELŐBÁNYÁSZTUK A NYILVÁNTARTÁSBÓL A KÉRT HÓNAPRA VONATKOZÓ NAPLÓKAT. NEM KEVÉS IDŐNKBE TELT. JÁRNA EGY SZABADNAP A FIÚKNAK… CSAK EGY ÖTLET. Mulaghesh szemügyre veszi a dokumentumokat: húsz oldalas részlet a Megnevezhetetlen Raktárban őrzött tárgyak listájából. Mulaghesh eddig soha egy pillantást sem vetett a listára – messziről kerülte most azonban átfutja az egyik oldalt; azon régóta föld alatt porladó szajpúri katonák jegyzeteit, akik megtöltötték a raktár polcait:
368. C5-158-as polc. Kivrej gyöngye: kisméretű márványgolyó, mely állítólag az alvó Szent Kivrejt rejti, a dzsukosztáni papot, aki Dzsukov egyik csodájának következtében minden éjjel nemet váltott. Csodatévő képessége – bizonytalan. 369. C5-159-es polc. Kis vaskulcs: neve ismeretlen, ha elfordítják egy zárban, adott ajtó néha egy ismeretlen dzsungelre nyílik. Működési elve további kutatásokat igényel. Aktív. 370. C5-160-as polc. Ahanász mellszobra: egykor könnyezett, és könnyeinek gyógyító hatást tulajdonítottak. A könnyek felhasználói gyakran levitálni kezdtek. Inaktív. 371. C5-161-es polc. Kilenc kőcsupor: napos helyre téve minden hajnalban megteltek kecsketejjel. Inaktív. 372. C5-162-es polc. Dzsukov füle: díszített, kőből vésett ajtókeret, ajtó nélkül. Vaskerekeken gurul. A legendák szerint van egy párja, és rendeltetésszerű használat esetén az, aki belép az egyik ajtón, a másikon fog kilépni, függetlenül attól, hol van épp a másik fül. Legjobb tudomásunk szerint az ajtó párja megsemmisült. Inaktív. 372. C5-163-as polc. Kolkán parancsolatai, 783-797. kötetek: tizennégy könyv, javarészt Kolkán táncolásra vonatkozó irányelveit tartalmazza. Teljes súlya: 171 kg. Inaktív, hozzátéve, hogy a szöveg maga kétségkívül veszélyes. 373. C5-164-es polc. Üveggömb. Egy kis tavat és fűzfát rejt, ahová Ahanász búját feledni járt. Inaktív. Húsz oldal. Csaknem kétszáz varázstárgy, zömmel rettentően veszélyesek. – Atya-gatya! – sóhajt Mulaghesh. Leül az íróasztalhoz, és egyszeriben borzasztóan öregnek érzi magát. * * * * Shara hátizsákja csattog és csörömpöl, zörög és kotyog, miközben a sikátor felé battyog. Majdnem az egész napja ráment, amíg összeszedte, amire szüksége van – ezüstérmék, gyöngyök, százszorszépszirommal teli szütyők, szájjal fújt üvegek –, és hiába pakolt módszeresen, olyan éktelen zenebonát csap, mintha egy egyszemélyes utcazenekar keresné a megfelelő sarkot. A sikátor bejáratához érve fellélegez, hogy végre megállhat. Elővigyázatosan méricskéli a szűk utcát. Olyan, mint az összes többi: kőfalak közé ékelődött, elfeledett hézag. Annyi a különbség, hogy ez a sikátor megkerüli a nyugati épület ívelt falát, alig három háztömbre a Votrov-rezidenciától. A földre pillant. A kövezett útburkolaton kacskaringós keréknyomok húzódnak, akár egy hanyag festő ecsetvonásai. Ezen a sarkon fordultak be, gondolja Shara, majd végig a sikátorban… Tesz néhány lépést előre, át egy kitüremkedő ereszcsatornán, egy szennyvíztócsát megkerülve. A fekete keréknyomok elhalványodnak, már csak egy-két csík dereng elő a kövek közül… át a kátyún, át a csövön… előre kémlel, megpillant egy összezúzott, üvegcserepekkel övezett kukát… aha, felborította a szemeteseket, aztán pedig… A keréknyomok eltűnnek. A kukákon túl a sikátor makulátlanul tiszta… már amennyire egy sikátor ma-
kulátlanul tiszta lehet errefelé. – Lefékezett – motyogja Shara –, kiszállt, majd… Na, igen. Mintha a föld nyelte volna el. Hogyan lehetséges ez? Shara nem húzza az időt azzal, hogy megismételje, amit Sigrud csinált Vohannes estélye után, hanyagolja a téglák és falak szemrevételezését. Ehelyett elővesz egy sárga krétát, és húz egy vonalat a sikátor aszfaltburkolatán. Ezen vonal mentén valahol lennie kell egy ajtónak, gondolja Shara. Hogyan találjam meg? Leteszi a hátizsákját. Régi, egyszerű trükkel kezdi: fog egy befőttesüveget, megtölti százszorszép szirmával – Ahanász szent növénye, gondolja Shara, mert szívósan megterem mindenhol –, összerázza az üveget, majd kiszórja a szirmokat. Utána felmarkol egy adag temetői földet, rákeni egy másik befőttesüveg aljára, aztán tisztára törli, és a szeméhez emeli az üveg száját, akár egy távcsövet. A sikátor a befőttesüveg prizmáján át ugyanúgy néz ki, mint korábban. A távolban azonban felsejlik a városfal egy szakasza, és az bizony kékeszöld színekben foszforeszkál, úgy világít, hogy beragyogja az éjszakai égboltot. Shara leengedi a befőttesüveget. A falak így persze már nem ragyognak: tompa, szürke masszát képeznek, mint általában. A természetfeletti jelenségek észlelésére alkalmas prizmán keresztül azonban óhatatlanul szembeötlenek. Ez viszont azt jelenti, hogy a támadók menekülő útvonala – bármi is legyen – a városfalakkal ellentétben nem az istenek gyártmánya. Ami elvileg teljes képtelenség, tanakodik Shara. Egy eszköz, ami képes eltüntetni embereket, csakis természetfeletti lehet! Fel-alá járkál a sikátorban. Az elmúlt négy éjszaka folyamán Shara többször is ellátogatott arra a két helyre, ahol Sigrudot lerázták az eltűnő-művészek, hogy válogatott kísérleteket meg teszteket végezzen, az esetek túlnyomó többségében eredménytelenül. Pillanatnyilag nincs más teendője: Sigrud szemmel tartja Torszkenyij asszonyt a lakásán, Pitrij, Nyigyajin, illetve néhány kiválasztott követségi alkalmazott pedig tüzetesen átnézi Wiclov befektetéseit, egy évre visszanyúlóan. Sharát bosszantja, hogy nem lehet ott, nem felügyelheti a munkálatokat, ám az istenekről szerzett ismeretei elengedhetetlenek ehhez a feladathoz. Érdekes továbbá, hogy Wiclovot senki nem látta a városban azóta, hogy kimenekítette Torszkenyij asszonyt a követségről. – Elutazott a vidéki birtokára, nem messze Dzsukosztántól – tájékoztatta a városatya irodája. – Családi ügyben. Nyakra-főre tűnnek el az emberek, gondolja Shara, ahogy visszaballag a hátizsákjához. Válasz bezzeg szinte egy sincs… Kivéve persze a Vohannestől kapott fehér aktatáskát az irodájában, amely kész aranybánya. Épp csak nem akarja kihívni maga ellen Vinya haragját. Egyelőre. Úgy végképp nem, hogy egy másik megoldásra váró rejtély is izgatja a fantáziáját. Shara tucatnyi újabb fortélyt próbál ki: napraforgómagot hint el a földön, de azok nem rendeződnek semmiféle mintázatba, nem mutatnak egy, a világ szövetén keletkezett természetfeletti repedés irányába. Utána lefirkantja Vúrtya egyik himnuszának első harmadát egy pergamenre, és beviszi magával a sikátorba: amennyiben áthaladnának az isten valamelyik szent birodalmán, egy láthatatlan kéz egyből kiegészítené a himnuszt Vúrtya olvashatatlan kézírásával. (Shara kudarcot vall, amin cseppet sem lepődik meg: Vúrtyának még a legegyszerűbb csodái sem működnek a vörös homokdűnék éjszakája óta.) Újabb fortély. Hogy szívódtatok fel? Még egy. Hogy csináltátok?
Még egy. Hogyan? Jöhet az utolsó kísérlet: elgurít egy ezüstérmét a sikátorban. Ha természetfeletti akadályba ütközik – akár szándékosan helyezték el, akár véletlenül maradt ott akkor elvileg meg fog állni és el fog dőlni, mintha a talaj mágneses erőhatást fejtene ki. Semmi nem történik; az érme pattog egy darabig, tesz néhány kört, majd billegve megállapodik. Shara felsóhajt, kotorászik a hátizsákjában, és előhorgássza a teás termoszát. Iszik egy kortyot. Állott íze van, enyhe pézsmaszagot áraszt; túl sokáig tartották nedves helyen. Újabb sóhaj, aztán Shara egy kis szakaszon eltakarítja a szemetet a földről, leroskad az úttestre hátát a falnak támasztva, és a gondolatai visszakanyarodnak a kiképzése utolsó napjához, egy órával azelőttre, hogy végleg elhagyta volna Szajpúr területét, és utoljára ivott igazán pompás teát. * * * * – Hogy csináltad? – kérdezte Vinya néni. – Áruld már el! Az ifjú Shara Komajd hullafáradtan, kiszáradva, farkaséhesen megajándékozta a nagynénjét egy értetlen pillantással, miközben a szájába lapátolta az ennivalót. A kiképzőközpont kantinjában egy lélek sem volt rajtuk kívül, a tágas térben visszhangot vert Shara csámcsogása. – Végig kitartottál a sztorid mellett – mondta Vinya. – Nem hagytak békén, csak úgy záporoztak a kérdések, de te nem tágítottál. Csupa helyes válasz. Hat napon keresztül egyszer sem rontottál. Tudod te, milyen ritka dolog ez? Hallod, szerintem te lehetsz a második vagy harmadik kadét a minisztérium történetében, aki ilyen jól vizsgázott. – Vinya elégedett pillantást vetett tizenkilenc éves unokahúgára félhold alakú szemüvege mögül. – A legtöbben a harmadik napra kidőlnek az alváshiánytól. Vagy felőrli az idegeiket a zene – egyre csak ugyanaz az egy hangjegy a basszusgitáron. Egy idő után összezavarodnak, majd amikor nekik szegezik a kérdéseket, végül az egyikre rossz választ adnak. Erre te simán kibekkelted az egészet, mintha nem is hallottál volna semmit! – És te? – kérdezte Shara krumplival teli szájjal. – Mi van velem? – Te megtörtél? Vinya felnevetett. – Jaj, édesem, én dolgoztam ki a rendszert. Sosem kellett végigcsinálnom. Szóval ki vele – hogy csináltad? Shara leöblítette az ennivalót a teájával. – Mire gondolsz, nénikém? – Ne bomolj már! Nem tudtunk megtörni hat napig tartó pszichológiai kínzással sem. Shara éppen egy csirkemellbe döfte a villáját, ám ekkor megmerevedett. – Nem akarod elmondani? – faggatta Vinya. – Tök… kínos. – A nagynénéddel beszélsz, kicsikém. – Aki egyúttal a parancsnokom. – Á! – legyintett. – Ma este nem. Ez az utolsó közös esténk. Sokáig nem fogjuk viszontlátni egymást. – Nagyon sokáig? – Na jó, nem lesz olyan vészes, kedvesem. De visszatérve… hogy csináltad? – Úgy, hogy… – Shara nagyot nyelt. – A szüleimre gondoltam. Vinya szája megfeszül.
– Ó! – Arra gondoltam, miken mehettek keresztül, amikor haldokoltak. Olvastam a beszámolókat. Tudom, hogy a pestis… nem egy fájdalommentes halálnem. Vinya szomorúan bólintott. – Ez így van. Saját szememmel láttam. – Szóval rájuk gondoltam, meg arra, hogy a szajpúriaknak milyen nehéz sorsuk volt a kontinentális diktatúra idején. A rabszolgaság, az erőszak, a szenvedések. Hirtelen azon kaptam magam, hogy már nem is esik nehezemre átvészelni a kínzásokat. A zenét, az alváshiányt, a víz és az élelem megvonását, a kérdések szüntelen sorát… Mindegy, mivel kínoznak, hisz a szenvedéseim így is, úgy is eltörpülnek amellett, amit ők álltak ki. Semmit nem vethetnek be ellenem. Vinya elmosolyodott, és levette a szemüvegét. – Azt hiszem, te vagy a legelszántabb honleány, akit valaha láttam. Nagyon büszke vagyok rád, kedvesem. Már csak azért is, mert… hát szóval… egy kicsit aggódtunk miattad. – Miért? – Nos, bogaram… mindig tudtam, hogy érdekel a történelem. A Fadhuri Akadémián is nagyon ment neked a tantárgy. Különösen a kontinentális történelem. Amikor aztán jelentkeztél hozzánk, hozzáférést biztosítottunk egy rakás szigorúan bizalmas anyaghoz, azokhoz a zárolt aktákhoz, amelyeknek a tanítását még az akadémián sem engedélyezzük. Szavamra, órákat gubbasztottál a molyrágta kötetek fölött, szóról szóra bebiflázva minden passzust! A kormányhivatalnokok részéről a túlzott mértékű érdeklődés egy kicsit… egészségtelen benyomást kelt. – De hát annyi minden kiderült belőlük! – értetlenkedett Shara. – Az akadémián töredékes tudást adtak át nekünk. Tele volt lyukakkal. A ti könyvespolcaitok viszont roskadoztak a hiánypótló művektől! – Azt kell megjegyezned – mondta Vinya –, hogy számunkra a jelen élvez elsőbbséget. Azonkívül, Shara, meg kell mondanom, aggódtam, nehogy teletömje a fejed butaságokkal a kölyök, akivel az akadémián hetyegtél. Shara fancsali képet vágott. – Ne gyere nekem vele! – förmedt rá. – Végeztem vele. Szánalmas, sunyi alak. Fogadok, hogy a többi rohadt kontinenslakó sem lehet különb nála. – Tudom, tudom – csitította Vinya. – Nehéz időszakon mentél keresztül. Nem kerülte el a figyelmem, hogy alighogy kiléptél az iskolapadból, egyből meg akartad váltani a világot, arra vágytál, hogy megvalósítsd álmaid Szajpúrját… – Szomorkásan elmosolyodik. – Biztosra veszem, hogy ezért kezdtél nyomozni Radzsandra után. Shara döbbenten bámult a nagynénjére. – Nénikém! Én… nem akarok be… – Nem szabad tartanod a múlttól, kedvesem. Vállald a tetteidet! Arra gyanakodtál, hogy Radzsandra Adesh törvénysértést követett el, mert sikkasztott a Nemzeti Párt kasszájából. Igazad volt. Tényleg sikkasztott a pártalapból. Velejéig korrupt politikus volt, efelől semmi kétség. Van egy olyan érzésem, hogy a leleplezésével le akartál nyűgözni nemcsak engem, hanem az egész vezetőséget is. Tudhattad volna, hogy a korrupció csak addig korrupció, amíg el nem ér egy bizonyos szintet – onnantól viszont már törvényes. Hallgatólagos megegyezés, íratlan szabály. Radzsandra esete is ebbe a kategóriába tartozott. Tudsz követni? Shara lehajtotta a fejét. – Tönkretetted annak az embernek a karrierjét, aki megörökölte volna a miniszterelnöki tisztséget. Gyakorlatilag kicsináltad a kormánypárt vezérkarát. A nyomozásod öngyilkosságba hajszolta a párt kincstárnokát; más kérdés, hogy a szerencsétlen barom még a saját életét sem tudta normálisan kioltani: fel akarta
akasztani magát az irodájában, aminek az lett a vége, hogy leszakította a mennyezetről a vízvezetéket. – Vinya elítélően cicceg. – A Komajd családhoz tartozol, drágám, és ez bizonyos fokig védelmet nyújt. De a meggondolatlanságod következményeit még évekig nyögni fogjuk. – Rettenetesen sajnálom, nénikém – mondja Shara. – Tudom. Nézd: a világ a korrupció és a társadalmi egyenlőtlenségek melegágya – jelenti ki Vinya. – Téged hazaszeretetre neveltek, és becsülöm benned, hogy hiszel a szajpúri értékrend terjesztésében… de nem a te dolgod átnevelni a világot. A minisztérium dolgozójaként nem azt várjuk tőled, hogy megfékezd a korrupciót és az igazságtalanságokat, hanem hogy minden rendelkezésedre álló eszközzel szolgáld Szajpúr javát, és bizony ezek is az eszköztárad részét kell hogy képezzék. Ügyelned kell rá, nehogy a történelem megismételje önmagát, és a szegénység meg az elnyomás új korszaka köszöntsön ránk! A korrupció és az egyenlőtlenség hasznos tud ám lenni: vállaljuk fel, ha nekünk kedvez! Érted, amit mondok? Shara Vohannesre gondolt: Szörnyen sötét és cinikus képet festesz a világról… – Megértettél? – forszírozta Vinya. – Értem – felelte Shara. – Tudom, hogy szereted Szajpúrt – mondta Vinya. – Tudom, hogy legalább annyira szereted a hazádat, mint a tulajdon szüleidét, és szeretnél méltó emléket állítani nekik, valamint az összes szajpúrinak, aki életét vesztette a zsarnokság alatt. Viszont mostantól a háttérből fogod szolgálni Szajpúr érdekeit, márpedig Szajpúr bizony meg fogja követelni tőled, hogy a biztonsága érdekében időnként áruld el az eszményeit. – És utána…? – Mi lesz utána? – Ha elvégeztem a feladatom, utána… hazajöhetek? Vinya elmosolyodott. – Hát persze. Biztosra veszem, hogy a megbízatásod legfeljebb néhány hónapra szól. Rövidesen viszontlátjuk egymást. Most pedig egyél rendesen, és pihend ki magad! A hajód hajnalban fut ki a tengerre. Ah! Úgy örülök, hogy az unokahúgom nekem dolgozik! Micsoda mosollyal jutalmazta meg akkor a nagynénje! Hajnalban futott ki, gondolja Shara. Immár tizenhat éve… Az azóta eltelt tizenhat évben Shara több ügyet vállalt és többet dolgozott, mint szinte bármely másik terepügynök szerte a világban, a Kontinensről nem is beszélve. A hajdanvolt fanatikus hazaszeretet azonban évről évre, áldozatról áldozatra, árulásról árulásra apránként szivárgott el Shara Komajdból, míg végül a kezdeti szenvedély, mellyel gyarapítani kívánta Szajpúrt, odáig csökkent, hogy már csak a védelméért küzdött, majd még összébb zsugorodott, és a végén nem maradt belőle más, csak a honvágy: még egyszer látni kívánta a szülőföldjét a halála előtt, melynek realitása felől néha erős kétségei támadnak. Ismétlés, kondicionálás, odaadás és hit, mereng a teáját szürcsölve a sikátorban. Lám, milyen sokra megyek velük. Talán ilyen érzés lehet hitehagyottá válni. Ami még rosszabb, újabban kezdte kétségbe vonni, vajon tényleg száműzetésben van-e. Nyugtalanító gondolatai támadnak. Oké, hogy a Nemzeti Párt ügyében kirobbant botrány katasztrofálisnak bizonyult, de létezik, hogy még mindig ezen lovagol otthon mindenki? Vajon tényleg ezért nem engedik hazatérni? Azt kívánja, bárcsak előrelátóbb lett volna, és kiépített volna néhány kapcsolatot a parlamenten belül, amíg még Szajpúrban tartózkodott. (Aztán emlékezteti magát, hogy a természetfeletti jelenségekkel kapcsolatban szerzett tapasztalatai révén maga is legalább akkora tabunak és veszélyforrásnak számít, mint a Megnevezhetetlen Raktár. Számos oka lehet, hogy a szülőhazája nem kér belőle… ) – Thivani nagykövet? Hátrasandít a válla fölött. Pitrij a sikátor bejáratánál ácsorog, mögötte üresben jár az autó; úgy elmerült
az emlékeiben, hogy nem is hallotta megérkezni. – Pitrij! Hát te meg mit keresel itt? Nem Wiclov aktáit kéne bújnod? – Üzenetet hoztam Sigrudtól – közli a férfi. – Torszkenyij asszonyt elvitték otthonról. Wiclov és az egyik embere. Nem tudok többet, csak egy címet kaptam. Heves csörömpölés támad, ahogy Shara a hátizsákjába gyömöszöli a holmiját. Lesétál a sikátorban, felkapja a földről az ezüstérmét, aztán bevágódik a kocsi hátsó ülésére. Ötszáz méterrel távolabb tudatosul csak benne, hogy az érme valahogy tompább fénnyel csillog. Az ablakhoz emeli, ahol világosabb van. Döbbenten elkerekedik a szeme. Aztán elmosolyodik. A pénzérme már nem ezüstből van: egy az egyben ólommá változott. Shara és Pitrij a Villanás által megtépázott városnegyedbe érkeznek: Shara álmélkodva figyeli az utcákat szegélyező csonka épületeket és elvékonyodó utcákat. Egy ízben elhaladnak egy háztömb mellett, ahol egy sarki mosoda addig-addig nyújtózik, csavarodik és fordul ki magából, míg a következő sarkon már egy bank másik felét alkotja. Egy sorház homlokzatát szokatlanul nagy, amorf bejárati ajtók tagolják, amelyeket épeszű mérnök aligha tervezhetett volna emberi használatra. Valószínűleg egyik napról a másikra jelentek meg, gondolja Shara. – Jutottak valamire Wiclov könyvelésével? – kérdi Shara. – Úgy hisszük – válaszolja Pitrij. – Igaza volt a szövőházakat illetően. Wiclov három kelet-bulikovi manufaktúrának is boldog tulajdonosa. Továbbá felkeltette a figyelmünket, hogy a szövőházak felvásárlásával egy időben Wiclov nyersanyagokat vételezett egy szajpúri vállalattól, a Vidashi Részvénytársaságtól. – Vidashi… – Valahonnan ismerős ez a név. – Egy pillanat… Az ércfinomító üzem? – Aha – feleli Pitrij. Széles ívben beveszi a következő kanyart. – Úgy néz ki, Wiclov kis tételekben acélt hozatott be velük. Havi rendszerességgel, óramű pontossággal. Ráadásul totál önkényesen határozta meg a rakományok mennyiségét: hétszáz és kilencszáz kilogramm között mozogtak minden egyes alkalommal. Nem vagyunk biztosak b… Shara kihúzza magát. – A súlyhatár miatt – bukik ki Sharából. – Tessék? – A súlyhatár! A külügyminisztérium automatikusan ellenőrzi a nagy mennyiségben szállított árukat, úgy is, mint olaj, fa, kő, fém… Tudni szeretnénk, kik vásárolnak tőlünk, amennyiben a szállítmány meghalad egy bizonyos súlyhatárt. Az acél esetében ez történetesen… – Egy tonna – következteti ki Pitrij. – Wiclov ezáltal megkerülte a minisztérium ellenőreit. A bedrogozott kölyök a zárkában kikotyogta, hogy a „féme” miatt utaztak Vohannesre. Shara nem egészen érti a dolgot: miért próbálták meg elrabolni Vohannest, ha törvényes úton szereztek maguknak acélt? Kivéve persze, ha rájuk ijesztettem, tanakodik Shara. Meg akartam bolygatni a darázsfészket, nem igaz? Valószínűleg nem hozattak be elegendő acélt ahhoz, amit elő akarnak állítani. Amikor aztán Pangyüi gyilkosság áldozata lett, és a városba érkezett a minisztérium ügynöke, berezeltek, és kapkodni kezdtek. Vadul cikáztak a gondolatai, ahogy kifelé bámult az ablakon. Mi a fenét építhetnek? Mire kell nekik ez a rakat acél? A töprengésből egyszer csak az zökkenti ki, hogy észrevesz a háztetők felett egy furcsa objektumot: gigantikus fekete torony, tízemeletes ébenfekete tű nyújtózik a magasba a borús éjszakai égbolt előtt. Shara szíve kihagy egy ütemet. Jaj, ne! – gondolja. – Az nem lehet, hogy oda tartunk. Bármit, csak azt ne…
Egyelőre még nem zarándokolt el a toronyhoz. Szinte felfoghatatlan, hogy még mindig létezik… A kadzs annyi mindent lerombolt. Vajon miért kímélte meg éppen ezt? * * * * Pitrij egy sikátorban parkol le. Az egyik sötét kapualjból kiválik egy árny: Sigrud alakja jelenik meg, ahogy átvág az úttesten. – Kérlek, mondd, hogy nem oda mentek be! – száll ki Shara a kocsiból. – Hova? – kérdi Sigrud. – A harangtoronyba. Sigrud megrökönyödve torpan meg. – Miért kérded? Shara felsóhajt, és feljebb tolja az orrán a szemüvegét. – Vezess oda! Bulikov utcáin éjszakánként már-már áthatolhatatlan sötétség honol a Villanásnak leginkább kitett negyedekben: a zavaró jelenségek mélyen a föld alatt is jelentkeznek, így aztán még gázvezetékeket sem tudtak fektetni. Egyszer egy vállalkozó szellemű építőbrigád tett egy bátor kísérletet, ám miután leástak a mélybe, egy kilencven centi vastag, tizenkét méter magas és (körülbelül) nyolc centi hosszú vaslemezt találtak az agyagos földbe ágyazva az utcaszint alatt. A létezésére senki nem tudott logikus magyarázatot adni, és hosszas tanakodás után végül arra jutottak, hogy a sok-sok torzuláshoz hasonlóan ez is a Villanás nem várt, megmagyarázhatatlan következményeinek egyike. Noha a munkások, ha akarták volna, el tudták volna távolítani az acéllemezt, az építő vállalat visszavonta a pályázatát; valószínűleg inukba szállt a bátorságuk, amikor belegondoltak, hogy még mi minden rejtőzhet a város alá temetve. A katasztrófa sújtotta városrész kellős közepén széles, kihalt park található. Fenyőfacsemeték kókadoznak a vizenyős talajban: a palántákat nemrég ültették át, mivel az őshonos növények mind elpusztultak a hirtelen éghajlatváltozás következtében. A cserjék hátterében hosszúkás épület húzódik, északi csücskénél magas torony szökik az égbe, egy harangtorony, melynek csúcsán bizarr, csontvázszerű alakzat egyensúlyoz: egy fémből készített, glóbusz formájú vázszerkezet, mely hajdan harangjátéknak adhatott otthont, ám jelenleg üresen áll. Az épület alapzata előtt düledező agyagfalak sorjáznak, lapos tetővel, és bizony nem voltak hozzájuk kegyesek az évek: a mellvédek csipkézett, hullámos vonalat írnak le, akár egy gleccser szabdalta táj. – Oda mentek be? – kérdi Shara. – Nem – feleli Sigrud. Egy terebélyes, sivár külsejű tömbházra mutat a park szélén. – Wiclov meg a társa abba a házba vitték be a nőt. A tornyos épület mellett. Mitől tartasz ennyire? – Attól, hogy az ott – mutat Shara a harangtoronyra – a városfalakat leszámítva a legöregebb épület Bulikovban. Eredetileg a torony jelölte ki a város közepét, aztán a Villanás aszimmetrikus lökéshulláma jelentős mértékben átrendezte a városképet. A Világ Centrális Székhelye – rövidítve csak „a Világ Székhelye”, bár a külföldiek Bulikovot is így szokták nevezni. – Templom? – Olyasmi. Állítólag ugyanazt a funkciót látta el, mint a szajpúri parlament, csak az istenek számára. Mondjuk én mindig sokkal impozánsabbnak képzeltem… hogy őszinte legyek, elég csenevész kis épület, és sehol sem látom a csodálatos rózsaablakokat, amikről a könyvekben áradoztak… bár az is igaz, hogy elvileg nem úszta meg sértetlenül a Villanást. A torony eredetileg sokkal, de sokkal magasabb volt. Mind a hat istenséget egy-egy harang képviselte, és minden harang megkondításakor más-más… dolog történt. – Mint például?
Shara vállat vont. – Nem lehet tudni. Többek között ezért sem akaródzik errefelé csámborognom. Na de akkor biztos, hogy Wiclov járt itt? – Ő meg az egyik csicskása. Abba a vityillóba kísérték Torszkenyijt, aztán negyven perccel később mindketten távoztak. Torszkenyijt az érkezésük óta nem láttam. – Nagy merészségre vall nyíltan akciózni… hová mentek utána? Sigrud arca elkomorul. – Hadd tippeljek! – morogja Shara. – Csalinkáztak egy darabig az utcákon, majd az egyik kanyar után… – Eltűntek – fejezi be helyette Sigrud. – Pontosan. Ez már a harmadik eset. Viszont megjegyeztem – kopogtatja meg a halántékát hangosan –, hogy a városnak mely pontjain váltak kámforrá. Egy közös van bennük: vagy ebben a negyedben tűntek el, vagy a nyugati kerületben. – Vagyis ott, ahol a legnagyobb károkat okozta a Villanás – fejti meg Shara. – Ez éppenséggel alátámasztja az elméletemet, ami mostanra formálódott ki a fejemben. – Végighúzza a kezét a mögöttük magasodó, repedezett téglafalon. – Valahogy sikerül elérniük, hogy a Villanás okozta károk vagy hatások az ő malmukra hajtsák a vizet. – Honnan veszed? – Egy ezüst pénzérmém ólommá változott – meséli Shara –, amikor alig egy órával ezelőtt végiggurítottam azon a sikátoron, ahol eltűnt a támadók járgánya. Efféle furcsaságokat csak és kizárólag közvetlenül a Villanás után tapasztaltak. – Miből gondolod, hogy nem csoda történt? – A csodák azonosítására szolgáló trükkjeim teljes készletét kimerítettem, mégsem találtam semmit – feleli Shara. – Semmi természetfelettit, amiben az istenek keze lett volna. Vagyis az egyetlen lehetséges magyarázat a Villanás utóhatása. Megjegyzem, senki nem volt képes tudományos alapossággal tanulmányozni a Villanás természetét. A Kontinens féltve őrzi a Villanás okozta károkat, mint egy besavanyodott vénasszony a sértődöttségét. A magam részéről egyszer majd, ha lesz elég időm, szeretnék rendesen elmélyedni a témában. Addig is, járjunk ennek a végére! A tömbház felé menet Shara lemarad egy kicsit, és megvárja, amíg Sigrud feltérképezi a terepet. Az óriás körbejárja az épületet, majd megrázza a fejét, és mutatja, hogy szabad a pálya. – Sehol senki – tájékoztatja, amikor Shara csatlakozik hozzá. – Az ajtó nincs bezárva. Az ablakok mögött egy teremtett lelket sem láttam. Bár az épület szinte teljesen ablaktalan. – Mi ez a hely? – A város építette. Gondolom, valamilyen városfejlesztési projekt keretein belül próbálták szebbé varázsolni a környéket. Aztán félúton letettek róla. A helyükben én sem tettem volna másként, gondolja Shara. Sigrud az ajtóhoz sétál, és előhúzza fekete tőrét. Bekukucskál, majd némán besurran. Shara elszámol tízig, aztán követi. Az épület belső tere szinte teljesen bútorozatlan és dísztelen. Egybenyíló szobák sorjáznak végig a ház hosszanti tengelye mentén, kis ajtók vezetnek keresztül rajtuk. Az épület legkülönlegesebb tulajdonságát az adja, hogy a környező házak túlnyomó többségével ellentétben ide bevezették a gázt: apró, kék lángnyelvek pislákolnak a mennyezet alatt, gyér fénybe vonva a szobákat. – Nem oltották el a lámpákat – mormolja Shara, mire Sigrud mutatóujját a szája elé téve csendre inti. Félreszegi a fejét, hallgatózik, majd hirtelen megvonaglik az arca, mint aki nyugtalanító zajt hallott. – Társaságunk van? – kérdi Shara halkan. – A fene tudja. Sigrud lopakodva hatol beljebb az épületben; az ajtókhoz érve meg-megáll, átsandít a soron következő szobába, s csak utána jelez Sharának, hogy követheti. A szobák megszólalásig hasonlítanak egymásra: szű-
kös, jellegtelen, üres helyiségek. Torszkenyij asszonynak se híre, se hamva. Shara megállapítja, hogy az ajtónyílások nagyjából egy síkban helyezkednek el: ha mindegyik tárva-nyitva volna, ellátnának az épület túlsó végéig. Kivéve az utolsó ajtót. Az ugyanis zárva van. Sárga derengés szüremlik át a kulcslyukon. Ez egyre rosszabb, gondolja Shara. Sigrud ismét megtorpan. – Megint az előző zaj. Mintha… nevetést hallanék – közli végül. – Nevetést? – Igen. Gyerekkacajt. Nagyon… halkan. – Merről? A zárt ajtóra mutat. – Mást nem hallasz? A fejét rázza. – Na jó – mondja Shara. – Lássuk a medvét! A várakozásainak megfelelően a zárt ajtóhoz vezető szobák egytől-egyig konganak az ürességtől. Az ajtó felé közeledve egyszer csak ő is meghallja a nevetést: halk, gyöngyöző kuncogás, mintha egy kisgyerek önfeledten játszana az ajtó mögött. – Érzed ezt a szagot? – szimatol a levegőbe Sigrud. – Só és por… – Mi olyan meglepő ebben? – Iszonyú tömény a szaguk. – Az ajtóra bök, aztán leguggol, és a kulcslyukon át a szobába kémlel. A keskeny fénynyaláb elvakítja, hunyorogva erőlteti a szemét, még a szemhéja is meg-megrebben. – Látsz valamit? – Látok… egy kört a padlón. Fehér porral rajzolták. Gyertyákat. Egy rahedli gyertyát. Meg ruhákat. – Ruhákat? – Egy halom ruha hever a padlón. – Majd hozzáteszi: – Női ruhák. Shara megpaskolja a vállát, mire helyet cserélnek. A kulcslyukból áradó fény szinte fizikai fájdalmat okoz: a szoba falait körös-körül gyertyatartók koszorúzzák, néhol öt, másutt tíz gyertyával, de akad olyan is, amelyen tizenkét gyertya világít. A helyiség valósággal tűzben ég, a forróság koncentrált sugárban égeti Shara arcát. A szeme fokozatosan hozzászokik a fényárhoz, és valóban megpillantja a széles, fehér szemcsés kört a padlón – sót hintettek a padlóra vagy port? –, a látóhatára peremén pedig nagy halom szennyest vél látni a fehér karika szélén. Szörnyű bajsejtelme támad, mert rádöbben, hogy a sötétkék kupac megegyezik Torszkenyij asszony legutóbbi találkozásuk során viselt ruhájának árnyalatával. Hirtelen elsuhan valami a szeme előtt. Fátyolos, fehér, fodrozódó libbenés. Netán egy hosszú fehér ruha szegélye? Shara ijedtében hátrahőköl, de nem kapja el a szemét: a fehér ruha tetején hajkoszorú csücsül, dús, fekete fürtök csillognak a gyertyafényben. Aztán a fehér jelenés arrébb szökken. – Van bent valaki – súgja Shara. Újabb kacarászás. Valami nem stimmel vele… – Egy gyerkőc – mondja Shara. – Azt hiszem… – Vigyázz onnan! – húzza el Sigrud. – De… nem vagyok biztos benne… – Hátra! Shara elhátrál az ajtótól. Sigrud megforgatja a kilincsgombot: nyitva van. Ugrásra készen lekuporodik, megmarkolja a tőrét, majd óvatosan kinyitja az ajtót. A kuncogás abban a pillanatban kínkeserves sikításba fordul át. Shara takarásban van, nem lát rá a szo-
bára, ellentétben Sigruddal. Az óriás arckifejezése nem utal arra, hogy bármiféle veszély fenyegetné őket: zavartan, tanácstalanul Sharára pillant, aztán besétál a szobába. – Várj! – kiált utána Shara. – Várj! Shara az ajtó elé penderül, és átlépi a küszöböt. * * * * Felgyorsulnak az események, Shara csak úgy kapkodja a fejét. A gyertyatartók vakító fényárban fürösztik a szobát, ráadásul zsúfolásig telepakolták velük a padlót, így aztán Shara csak szlalomozva tud közlekedni közöttük; széles kört rajzoltak a padlóra valamilyen fehér szemcsés anyagból – feltehetően sóval hintették be a kör közepén pedig lobogó, tündöklő fehér ruhájában hollófekete hajú, cseresznyepiros ajkú négyévesforma kislány üldögél. A só gyűrűjén belül a térdét dörzsöli… illetve, Shara csupán feltételezi, hogy a térdét masszírozza, ugyanis a kislány testét jóformán tetőtől talpig elfedi a fehér ruha. Még a keze sem látszik ki alóla, mindössze annyi vehető ki, hogy körkörös mozgást végez a ruha alatt. – Aúúúú! – nyöszörög a kislány. – Nagyon fáj! Fojtogató porszag lengi be a levegőt, s mintha Shara szájpadlására tapadnának a porszemcsék. Sigrud habozva lép egyet előre. – Nem kéne… csinálnunk valamit? – kérdi. A só! – Ne mozdulj! – kiált rá Shara. A ruhaujjába kapaszkodik, és visszahúzza; Sigrud annyival nagyobb nála, hogy kis híján magával rántja. A kislány görcsösen vonaglik a földön. – Segítség! – Ne menjek oda? – javasolja Sigrud. – Ne! Egy tapodtat se mozdulj! Nézd csak! – Shara lefelé mutat. Pár lépésnyire állnak a sógyűrű külső szélétől. – Mi az? – értetlenkedik Sigrud. – A só! Olyan, mint egy… – Légyszí, segítsetek! – könyörög a kislány. – Naaa! Kérlek szépen! Shara közelebbről is szemügyre veszi. A ruha több mérettel nagyobb a kislánynál, és valami kidudorodik alatta, mintha fel lenne püffedve vagy el lenne deformálódva… Olyan ismerős, rágódik Shara. – Maradj ott, ahol vagy, Sigrud! Bízd csak rám!… – Megköszörüli a torkát, majd a kislányhoz fordul. – Megtennéd, hogy megmutatod a lábad? Sigrudnak elkerekedik a szeme. – Mit művelsz? – Légyszi! – rimánkodik a kislány. – Csináljatok valamit! – Mindjárt segítünk – mondja Shara. – Csak előbb hadd lássam a lábad! A kislány felnyög. – Miért akarod látni? Mit érdekel… Jaj, iszonyúan fáj! – Hipp-hopp segítünk rajtad – közli Shara. – Mindketten értünk az orvosláshoz. Ehhez nem kell mást tenned, mint megmutatnod a lábad! Kérlek! A kislány elkezd előre-hátra dülöngélni a földön. – Haldoklom! – üvölti. – Vérzem! Kérlek, segítsetek! – Rajta, mutasd a lábad!
– Ha jól sejtem – szólal meg Sigrud –, szerinted nem egy kislányt látunk. A lány torkából elnyújtott, elkínzott sikoly szakad fel. Shara komoran megrázza a fejét. – Nézz körül! Gondolkodj! A só a padlón körbe zárja… vagy ott vannak Torszkenyij ruhái, mintha levetette volna őket, amikor átlépett a körön… – a torkaszakadtából sikoltozó kislány feléjük kúszik, ám a mozgása zavarba ejtően természetellenes: nem használja sem a kezét, sem a karját (vajon van-e neki olyan egyáltalán? – gondolja Shara), inkább a lábával rúgja magát előre, térden csúszva előttük. Nyeklik-nyaklik, mint egy rongybaba, fából faragott fejecskével, csakhogy rózsás orcája, patakzó könnyei, fekete fürtjei mégis olyan valóságosnak tűnnek… A lábát azonban nem fedi fel előttük. Egyszer sem villantja ki groteszk féregszerű mozgása során. A porszag egyre sűrűsödik. Shara torkára iszap rakódik; szeme, akár a smirgli. A ruha alatt mocorog valami. Méghozzá nem egy kislány teste… annál sokkal nagyobb… A tenger vigye el, gondolja Shara. Ugye nem az, amire gondolok… – Kérve kérlek, segítsetek! – nyöszörög a lány. – úgy szenvedek! – Vissza, Sigrud! Ne engedd közel magadhoz! Sigrud engedelmeskedik. – Ne! – kiáltja a lány. A sógyűrű pereméhez kúszik, akár egy giliszta; alig néhány centi választja el tőlük. – Ne! Könyörgök! Ne hagyjatok magamra! – Te nem egy valódi kislány vagy – közli Shara a gyerekkel. – Hanem csalétek. – Csalétek? – csodálkozik Sigrud. – Kinek? – Hát nekünk. A kislány bömbölni kezd, és kétrét görnyed a gyűrű szélén. – Légyszi! – kérleli őket. – Vegyél a karodba! Nem is emlékszem, mikor öleltek át utoljára… – Elég a színjátékból! – rivall rá Shara. – Felismertelek. A kislány sikítozni kezd; a metsző hang az idegeiken táncol. – Hagyd abba! – ordítja Shara. – Átlátunk a szitán! Nem most jöttünk le a falvédőről! A sikítozás egy csapásra abbamarad, mintha elvágták volna. A hirtelen támadt csönd sokként hat a párosra. A lány nem pillant fel, mozdulatlanul, ernyedten kuporog a padlón. – Gőzöm sincs, hogyan maradhattál életben – mondja Shara. – Azt hittem, mind egy szálig elpusztultatok a nagy tisztogatásban… A sűrű hajkorona megrebben, ahogy a lány oldalra kapja a fejét. – Mhovoszt vagy, ugye? Dzsukov egyik háziállata. A kislány felegyenesedik. Van valami hátborzongatóan gépies, darabos a mozgásában, mintha dróton rángatnák. Vonásai, melyet fél perce még szívszaggató fájdalom torzított el, teljesen kisimultak – arca, akár egy porcelánbabáé. A ruha alatt kigöngyölődik valami. A kislány összeroskad, mintha a redők beszippantották volna. Porfelhő kavarodik. A ruha örvényleni kezd, majd lassan felemelkedik. Shara egyetlen pillantást vet rá, és azonnal elhányja magát. * * * * A maga módján emberszabású lény: van törzse, karja, lába. A tagjai azonban bizarr hosszúságúra nyúlnak, fel vannak fújódva, és szelvényezettek, mintha az egész testét bütykök alkotnák, vaskos dudorok, csontkinövések, melyek a rugalmas bőr alatt lüktetnek. Karjait egykor fehér, szürkévé koszolódott gyolcs
takarja; két talpa átmenetet képez egy ember és egy kacsa alsó végtagja között, hatalmas, úszóhártyás, összenőtt ujjú förmedvény, három kövér lábujja hegyén apró, ápolt körmök fénylenek. A legvisszataszítóbb testrésze a feje. A hátsó része akkora, mint egy kopaszodó férfi koponyája, és hosszú, szürkés, csapzott szőrzet lomposodik rajta; szemből viszont megnyúlik a fejformája, de emberi fizimiska vagy előreugró állkapocs helyett széles, hosszú, lapos csőrben végződik – tisztára, mint egy kacsa! A különbség az, hogy míg a kacsák vagy ludak csőrének felszínét szarutok borítja, addig a szörnyszülötté göcsörtös emberi bőrből van, mintha összevarrták volna valakinek az ujjait, majd két tenyerét egymásra fektetve tőből a lény pofájához forrasztották volna. A mhovoszt a csőrét csattogtatja, cupákos hangot hallatva. Csatt-csatt-csatt. Shara elméjének mélyén gyerekek sivalkodása, sikítozása, siránkozása visszhangzik. Ahogy a lény csőrét képező húsos lebernyeg ide-oda csapkod, Shara belelát a torkába. Se nyelőcsöve, se fogai nincsenek: a csőre belseje is telis-tele van csontos, húsos kelésekkel. Shara újból öklendezni kezd, vigyázva, nehogy a gyomra tartalma a padlóra szórt sóra loccsanjon. Sigrud kifejezéstelen tekintettel mered a rémségre, amely dölyfösen járkál fel-alá előtte, akár egy pávakakas, arra biztatva, hogy nosza, támadjon csak rá. – Most akkor meg kéne ezt az izét ölnöm? – kérdezi Sigrud tétovázva. – Nem! – zihál Shara. Újabb adag hányás tolul fel a gyomrából. A mhovoszt kitátja, majd összecsattintja a csőrét, mire visszatér a gyereklárma kísérteties visszhangja. Kinevet a rohadék! – Ne szakítsd meg a sóval létrehozott kört! Különben mind meghalunk. – És mi lett a kislánnyal? – Nem volt itt semmiféle kislány. A teremtmény természetfeletti képességekkel rendelkezik, méghozzá sötét szemfényvesztésre képes. Shara epét köp a padlóra. A mhovoszt kihívóan gesztikulál felé. Shara iszonyodva konstatálja, hogy emberi nyelvre is lefordíthatóak a mozdulatai: „Gyere csak! Gyere!” – Megölted Torszkenyij asszonyt, nem igaz? – szegezi neki Shara. – A férfiak belökték a szobába, ő meg átlépte a sóval körbeszórt csapdát. A mhovoszt – zavarba ejtően értelmes pantomimjátékkal – a nagy kupac ruhára néz, aztán közönyösen vállat von. A vén csoroszlya? Unottan legyint. Semmiség. Aztán újra csattogtatni kezdi a csőrét. – Nem bánnám, ha befoghatnám a lepcses pofáját – sziszegi Sigrud, miközben a tőrét forgatja. – Megpróbál rávenni a kör átlépésére. Vigyázz, mert ha elkap, egészben lenyel! Csatt-csatt-csatt. Sigrud szkeptikus pillantást vet Sharára. – Ez a dög csupa csont és bőr – magyarázza Shara. – Ám egyik sem a sajátja. Tartok tőle, hogy a bendőjében most is Torszkenyij asszony maradványain kérődzik. A mhovoszt kidülleszti a hasát, és szelvényezett ujjaival simogatja, mintha Sharát heccelné. Igazi mókamester. Mondjuk logikus. A teremtőjére ütött. – Hogyan maradtál életben? – tűnődik Shara. – Nem úgy volt, hogy elpusztultál Dzsukovval együtt? A lény megtorpan. Vakon mered Sharára. Hátrébb üget, majd megindul előre, oda-vissza, oda-vissza, mint aki próbálgatja, meddig mehet el. – Mi ütött belé? – kérdezi Sigrud. – Megtébolyodott – feleli Shara. – Dzsukov különösen gonosz kedvében volt amikor létrehozta: a bütyökember, álruhába bújt hang. Nincs más célja, mint gúnyolódni, packázni velünk. Csakis úgy lehet lebuktatni, ha ráparancsolunk, hogy mutassa meg a lábát; az az egy testrésze, amit nem tud teljes egészében elrejteni. Lövésem sincs, hogyan lehet még mindig életben. – A teremtményhez fordul. – Halott-e Dzsukov
vagy sem? A mhovoszt fel-alá járkálva megrázza a fejét. Aztán megtorpan, gondolkodóba esik, és vállat von. – Hogy kerülsz ide? Újabb vállrándítás. – Tudom, hogy egy darabig kihúzták valahogy – tűnődik Shara de álmomban sem gondoltam volna, hogy az istenek teremtményei akár ilyen sokáig is képesek életben maradni a gazdáik halála után… A mhovoszt kinyújtja undorítóan hosszú, lapos tenyerét, és ide-oda billegeti. Talán igen, talán nem. – A két férfi, akik idebent jártak – vált témát Shara. – Ők ejtettek csapdába? A lény újra keringeni kezd. Shara ebből arra következtet, hogy sikerült felidegesítenie, vagyis alighanem igaza van. – Mióta tartanak fogva az épületben? A teremtmény nevetést mímel – Shara sokadszorra csodálkozik el, milyen elképesztően kifejező pantomim-előadást tart majd csúfondárosan legyint. Jaj, de buta kérdés! – Szóval régóta. Vállrándítás. – Nem látszol alultápláltnak. Hány embert öltél már meg? A szörnyeteg a fejét ingatja, majd megcsóválja a mutatóujját. Ej, ej, ej! Aztán gyengéden, szeretetteljesen megcirógatja a hasát. Miből gondolod, hogy halottak? Gyerekek kuncognak a Shara fejében nyíló, kongó csarnokban. Kis híján megint kidobja a taccsot, de erőt vesz magán, és úrrá lesz a hányingerén. – Hány… hány embert löktek át a körön? Hápogás. Vállvonás. – Sokat. Erre sem ad egyértelmű választ. – Hogy a fenébe lehetsz életben… – suttogja Shara. A mhovoszt ekkor táncra perdül a körön belül, kecsesen piruettezik, szökdécsel. – Nagy örömömre szolgálna kitekerni a rohadék nyakát – szólal meg Sigrud. A mhovoszt megpördül, és megrázza keszeg hátsóját Sigrud előtt. – Ritkán szoktam ennyire mások halálát kívánni – teszi hozzá az óriás. – Öltünk már korábban is természetfeletti lényeket… – Ide hallgass, pokolfajzat! – mondja Shara hűvösen. – Annak a férfinak az egyenes ági leszármazottja vagyok, aki kiirtotta a fajtádat; aki lecibálta az isteneket a magasból, és kinyuvasztotta mindet; aki néhány hét alatt felperzselte és feldúlta az országot. Az elődöm tucatszám, sőt, százával mészárolta le a fivéreidet és nővéreidet, bomló tetemeik máig ott rohadnak a sártengerben. A legnagyobb lelki nyugalommal követni fogom a példáját. Úgyhogy válaszolj, ha kedves az életed: halott-e a teremtőd, Dzsukov, eltávozott-e örökre és visszafordíthatatlanul a mi világunkból? A mhovoszt csigalassan felegyenesedik. Úgy tűnik, mintha erősen morfondírozna – egy pillanatra mármár bánatosan horgasztja le a fejét. Aztán sarkon fordul, Sharára néz, és megrázza a fejét. – Hát akkor hová tűnt? A menetrendszerűen érkező vállvonás ezúttal feleannyira sem rosszindulatú és kárörvendő, mint a korábbiak, inkább csüggedt és zavarodott, mint egy gyerek, aki nem érti, miért hagyták el a szülei. – A két férfi korábbról… az egyik kövér és kopasz volt, ugye? A lény erre róni kezdi szokásos köreit, őrült módjára cirkálva a csapda széle mentén. Gondolom, ezt vehetem igennek. – És a társa hogy nézett ki? A mhovoszt komikusan peckesre veszi a figurát: egyik kezét a csípőjére teszi, a másikat affektálva behajlítja a csuklójánál, és a hátsóját riszálva masírozik körbe-körbe, közben meg a csőre alapját simogatja,
mint aki önnön szépségében sütkérezik. Shara ezen meglepődik. Nem úgy ismerem Wiclovot, mint aki efféle alakokkal közösködne… – Hogy sikerült csapdába ejtenie Wiclovnak? – kérdezősködik tovább. A mhovoszt megáll, Sharára néz, majd némán hahotázva csapkodni kezdi a térdét. Hevesen hadonászik a kezével, mint aki majd’ kipukkad a nevetéstől. Még egy ilyen nevetséges ötletet! – Aha, szóval nem Wiclov volt – érti meg Shara. – De akkor kicsoda? A lény lebiggyeszti a kezét, nőies pózt vesz fel, és úgy illeged magát, mint egy – nincs rá jobb szó – repedtsarkú szajha. – A másik férfi ejtett csapdába. Ki volt az? A teremtmény lendületes hátra-szaltót csinál, aztán kézen áll, és járkálni kezd a tenyerén. – Válaszolj! A szobát megvilágító gyertyák fénye megrebben. Shara arra lesz figyelmes, hogy a gyertyatartók csúcsán imbolygó lángnyelvek mind egyazon szögben hajlanak el. Huzat? Shara szemügyre veszi a falakat. A túlsó sarokban, a borostyán sárga árnyak mélyén mintha egy repedés rajzolódna ki a kövek között – egy panel lehet vagy talán egy ajtó. A padlóra pillant. A sóval körbeszórt csapda a szoba teljes kerületére kiterjed: nem közelítheti meg az ajtót anélkül, hogy áthatolna a mhovoszt börtönén. Házőrző véreb… – Hová vezet az az ajtó? – kérdi Shara. A mhovoszt ránéz, ellöki magát a talajtól, és egy újabb szaltóval a talpán landol. Oldalra biccenti a fejét, mint egy kutya, majd látványosan megvakarja kopasz fejét egyik négyszeresen szelvényezett ujjával. Az istenek életét csak a kadzs fegyverével lehetett kioltani, idézi fel Shara. A teremtményeik azonban jóval sebezhetőbbek. Mindegyiknek megvan a maga gyenge pontja… Shara elhatározásra jut. – Hány embert kebeleztél be a fogságod ideje alatt? A lény újfent térdcsapkodós nevetést színlel. Sigrud elé szökken, majd eljátssza, hogy végigméri, megcsipkedi a combját, megpaskolja a hasát, és így tovább. – Egy rakás áldozatot szedhettél – folytatja Shara. – És fogadok, hogy élvezted. A mhovoszt azzal a lendülettel Shara elé szánkázik. Gyomorforgatóan erotikus töltetű mozdulattal húzza végig az ujját a csőre mindkét szélén. Shara a mellette álló gyertyatartóra sandít. – Ezeknek a gyertyatartóknak a használatát természetesen szigorúan tiltja a törvény. – Az ujjai közé csippenti az egyik gyertyát, és fejjel lefelé fordítja. Az alján a várakozásainak megfelelően két párhuzamos vonal közé ékelődött lángnyelv ábrája díszeleg: Olvosznak, az erdőben lobogó tűz istenének jelképe. – A gyertyák sosem alszanak ki, és ragyogó fehér fényt árasztanak. – A lángnyelv elé tartja a kezét. – Na de a hő, amit leadnak… ez bizony valóban forró, nincs benne semmi átverés. A mhovoszt megdermed, majd lassan elhúzza az ujját a csőrétől. – Nem véletlenül hagyták itt a gyertyatartókat, igaz-e? – folytatja Shara. – Ha ne adjisten kiszabadulnál a kelepcéből, akkor lábujjhegyen kellene végigtipegned a szobán, nehogy lángra gyulladj, ugye, te poros, kiszáradt rohadék? A mhovoszt keze lehullik az oldala mellé, és egy lépéssel hátrébb húzódik. – Fogadni mernék, hogy Torszkenyij asszony egyből odarohant hozzád – mondja Shara halkan. – Nem bírta elviselni egy szenvedő gyermek látványát. Shara lelki szemei előtt megjelenik a kávéja fölé görnyedő öregasszony. Próbáltam megtanulni. Én is
igaz szívű szerettem volna lenni meg tájékozott. De nem jutottam tovább a tettetésnél. A mhovoszt dühösen oda-odacsap Shara irányába a csőrével. Csatt-csatt-csatt. Shara laza csuklómozdulattal a teremtményhez hajítja a gyertyát. A lény egyből lángra kap: tompa hussanás, és narancsvörös lángrózsa terül szét a mellkasán. Pár másodpercen belül elborítják a lángok, és a megpörkölődött alak hadonászva, fehéren és narancssárgán izzó füstöt okádva pörög-forog. Shara gyerekek sikoltozását hallja az agya egyik hátsó zugából. Ekkor megint bevillan neki a zárkában kigyulladt kölyök. Egyre csak ismétlem önmagam. A tűzoszloppá vált teremtmény ide-oda dobálja magát a sóból szórt körön belül, vissza-visszapattan a láthatatlan falakról. A gyolcsruha foszlányokban mállik le a testéről, akár a narancsszínben tündöklő cseresznyevirág. A szörnyeteg a fejét fogja, förtelmes száját néma sikolyra tátja. A torz alak elvékonyodik; a tűz lassacskán kialszik; pernye szállong a gyertyatartók körül. Végül nem marad más, csak az üszkös korom a padlón.
És Olvosz így szólott: „Semmi nem vész el örökre a világ árapályában, egy-egy röpke pillanatra visszaszáll helyére, majd újfent elhagyja azt. Örvendjetek hát! Ami elveszett, majd megkerül. Mosolyogjatok hát! Jótett helyébe jót várjatok! Sírjatok hát! Bűneitek visszaszállnak fejetekre, gyerekeitek s unokáitok nyögjék majd terhüket! Ki mint vet, úgy arat. Ki mint arat, úgy vet.” A vörös lótusz könyve, IV. rész, 13:51-13:59
RESTAURÁLÁS Shara fürgén átvág a szobán. A só átlépésének pillanatában összeszorított foggal várja, nem következike valami rettenetes fordulat – mondjuk, hirtelen feltámad halottaiból a szörnyeteg, és ráveti magát –, de nem történik semmi. A falhoz érve kitapogatja a rést, belemélyeszti az ujjait, majd megpróbálja kifeszíteni a rejtekajtót, de az meg se moccan. – Nézd már meg te is! – szól Sigrudnak. – Nem látsz valahol kilincset? Esetleg egy gombot? Vagy bármilyen kallantyút… Sigrud finoman odébb tolja Sharát a tenyere élével, aztán a hátsó lábára helyezi a testsúlyát, és tiszta erőből belerúg az ajtóba. Fülsiketítő reccsenés töri meg a szoba síri csendjét. Az ajtó félig beszakad. Ami maradt belőle, hirtelen málladozni kezd, összeroskad, és apró darabokra hullik, akár egy széttört tükör. A padlóra záporozó maradványok nyomában fehér, fanyar porfelhő kavarodik fel. Shara megböködi az ajtókeretet, mire krétaporos lesz az ujja. – Ah! – mondja. – Gipszkarton. – A nyakát nyújtogatva a sötétséget kémleli. Földből kialakított, meredek lépcsőfokok ereszkednek a mélybe. Sigrud felkapja az egyik pislákoló gyertyatartót. – Azt hiszem, nem árt egyet magunkkal vinnünk – teszi hozzá. * * * * A lépcső nem akar véget érni: a szivacsos, nyirkos fokok a végtelenbe nyúlnak, sötét, koromfekete iszapos agyagból és vályogtalajból gyúrva. Shara és Sigrud egy szót sem váltanak lefelé menet. Nem vitatják meg a fenti szobában átélt borzalmakat, és Sigrud nem firtatja, honnan tudta, hogy a lángok garantáltan elemésztik a szörnyeteget. Öt-hat évvel ezelőtt talán még kibeszélték volna a dolgokat, de azóta sok minden megváltozott. Elég régóta űzik mindketten a maguk bizarr szakmáját, így aztán ritkán éri őket igazi meglepetés: ha csoda történik, teszik, amit tenniük kell, aztán mehetnek vissza dolgozni. Bár messze ez volt a legrázósabb eset az utóbbi időben, tűnődik Shara. – Mit gondolsz, melyik irányba tartunk? – kérdi Shara. – Nyugatnak. – A harangtorony felé? Sigrud végiggondolja, aztán bólint. – Szóval nemsokára… alatta haladunk el. – Nagyjából. Sharának eszébe jut, amikor a gázszolgáltató bedobta a törülközőt, mert jobbnak látták nem bolygatni mindazt, amit a város maga alá temetett. – Megfogalmazódott bennem egy kérdés – mondja Sigrud. – Hogyan építhetett ki valaki ilyen alagútrendszert anélkül, hogy bárkinek feltűnt volna? Shara a járat falát vizslatja. – Nekem úgy tűnik, hogy már egy jó ideje használatban lehet. Simára van koptatva. Amúgy ránézésre azt mondanám, hogy ezt az alagutat eredetileg kiégették a földből. – Tessék? Shara felhívja az óriás figyelmét a megfeketedett égésnyomokra, meg arra, hogy a homokosabb felületek
itt-ott megolvadtak, akár az üveg. – Valaki lyukat égetett a föld alatt? – rökönyödik meg Sigrud. – Nagyon úgy fest – mondja Shara. – Mintha lángszóróval törtek volna utat egy fémtömbben. – Láttál már valaha ehhez hasonlót? – Az igazat megvallva… nem. És ez igencsak nyugtalanít. A fehér gyertyaláng az agyagos falakon táncol. Különös szelek legyezgetik az arcát. Shara feljebb tolja a szemüvegét. A lépcső elfogy a lába alatt. A járat kiszélesedik, az agyagfalakat kövek váltják fel – nem is kövek, kőből faragott domborművek, elképesztően gazdagon díszített mintázattal. Amennyire a halványan derengő fényben ki tudja venni, Shara esküdni merne rá, hogy szerepel a domborműveken többek között Ahanász sudár alakja és Tálhavrász kézjele is. A járat tovább öblösödik, míg egyszer csak kiérnek belőle. – Jóságos egek! – leheli Shara. A gyertyaláng visszaveri a sötétség rohamát. Az árnyak meghátrálnak, szétnyílnak, akár egy függöny, és kibontakozik mögöttük egy gigászi csarnok… Shara szeme előtt kőtömbök villannak fel, sejlenek elő, derengenek fel a messzeségben… – Szentséges egek! Shara körbenéz. A csarnok irdatlan tágas, és furcsamód – már amennyit lát belőle – egy anyaméhhez hasonlatos: az óriási, boltozatos mennyezet a tér mértani középpontjánál egyesül, mintha egy cseppkőoszlopféleség révén összenőtt volna a talajjal. A csarnok hat fülkére tagolódik, és a fülkék sugarai középen futnak össze akár egy bámulatosan komplex orchidea virágának szirmai és termői. A falak, a mennyezet és padló minden talpalatnyi helyét vésett domborművek borítják: különös, őrületes jeleneteket ábrázoló rovások, jelek és piktogramok. Egy férfi tövises virágot húz elő egy koponyából, szorosan a nyelvére tekeri, míg három élve boncolt nő fürdőzik egy sziklás patakban. Szemük, akár az üveggyöngy, a partról meg egy szarvas figyeli őket. Az egyik nő összevarrja a hónalján keletkezett vágást, jóllehet a sebből egy absztrakt férfiarc türemkedik ki, mintha bele lenne varrva a nő testébe. Mindeközben négy varjú köröz az égen, alattuk egy férfi vizet fakaszt a földből egy lándzsával. Ilyen, és még számtalan más képtelennek tűnő dolog sorjázott a szemük előtt… Csupa felfoghatatlan, rettentő szimbólum, megfejthetetlen, misztikus jelentéssel. – Mi a fészkes… – Sigrud felhorkant, krákog, nagyokat nyel. – Hol vagyunk? A csarnok közepén, ahol a cseppkőoszlop létrejött, Shara észreveszi, hogy porhanyós föld gyűlt össze a padlón. Hogy kerül ez ide? – töpreng Shara. Óvatos léptekkel megindul előre, a csarnok belsejébe a lejtős talajon. A cseppkőoszlop valójában nem más, mint egy csigalépcső, melyet öt oszlop tart meg. Eredetileg hat volt belőlük, ám az egyiket eltávolították. Hat fülke, gondolja Shara, hat oszlop, hat istenség. A csigalépcső odafönt, a mennyezetbe ütközve egy eltorlaszolt aknában végződik, amely telement mindenféle kődarabbal és agyaggörönggyel, mintha rájuk omlott volna valami. – Hát persze! – álmélkodik Shara. – Hát persze! – Mi az? – faggatja Sigrud. Shara közelebbről is megnézi az egyik oszlopot: a gyönyörűen megmunkált, gondosan vésett pillér egy fenyőfa törzsére hajaz, amit kacskaringós lángnyelv ölel körbe. A mellette lévő oszlop egyenes, merev, bonyolult módon ismétlődő mintázattal, mint megannyi matematikai egyenlet vizuális leképezése. A következőt úgy faragták ki, hogy fogakból vagy késekből emelt toronyra emlékeztessen, több ezer egybeolvadt penge meredezik felfelé, akár egy pálmafa törzse. A negyedik ősi folyondárok ágas-bogas rengetege, a fából faragott kúszónövények egymásba gabalyodnak, összefonódnak; az oszlop íve enyhén megtörik, meste-
ri módon érzékeltetve a nem-létező görbületet. Az utolsó oszlop – a meglévők közül – kusza, kaotikus förgeteg: virágok, szőrszálak, levelek, homokszemek kavarognak rajta; minden, amit csak el lehet képzelni. Shara ökölbe szorítja a kezét, és reszket, mint egy kisdiák. – Ez volt az! – sikkantja. – Mérget veszek rá! Tényleg itt van! Idelent volt kezdettől fogva! – Mármint micsoda? – kérdi Sigrud, aki továbbra sem nyűgöznek le különösebben a látottak. – Hát nem látod? Mindenki azt mondta, hogy a Világ Székhelyének harangtornya összement a Villanáskor. Holott nincs igazuk. Merthogy ott van a harangtorony alapzata! – Azzal a csigalépcsőt övező oszloprendre mutat. – Ez a lépcső vezet fel a torony tetejébe! – Vagyis… – Vagyis a torony nem zsugorodott össze. Az egész templom, úgy, ahogy van, elsüllyedt a sárban. Soha nem az a parkban lévő rozzant kis vályog kalyiba volt a Világ Székhelye, mármint az igazi. Pedig máig ebben a hitben él mindenki, még a város lakói is. Ez az! Ez a Világ Székhelye! Itt gyűltek össze az istenek! Shara felnőtt éveinek java részét a történelem tanulmányozásának szentelte, így aztán nem csoda, hogy akarata ellenére felvillanyozódik, ami nem épp hazafias viselkedés; az énje egyik higgadt része azonban lehűti a felfokozott kedélyeket: Ez nem lehet véletlen. Bulikov legszentebb épülete pont úgy süllyed el, hogy aztán közel nyolcvan évig senki ne fedezze fel? És hogy, hogy nem, éppen Ernst Wiclov az, aki föld alatti alagutat épít a belső szentélyig? Az ember nem áll neki alagutakat ásni, hacsak nincs vele konkrét célja – márpedig Wiclov csak úgy értesülhetett az eltemetett templom létezéséről, ha valaki elárulta neki. Shara leveszi az egyik gyertyát Sigrud gyertyatartójáról. – Menj, és értesítsd Mulaghesht! Nyomás! Ha kitudódik, hogy a templom végig idelent volt, és a városlakók megindulnak ide, meg kell szállnunk az épületet, ami könnyen egy újabb feketevízi nyárhoz vezethet. És szólj a kormányzónak, hogy adjon ki körözést Wiclov ellen! Az összes ellenőrzőponton figyeljék, hátha felbukkan, a városon belül és kívül egyaránt! Elég bizonyítékot gyűjtöttünk ellene, hogy kikérdezhessük. – És te addig mit csinálsz? – kérdi Sigrud. – Itt maradok, és vizsgálódom. – Nem lesz kevés az az egy gyertya? – Ó, hát, ezt igazából neked szántam – átnyújtja a társának a mécsest, és a gyertyatartóra mutat. – Azt meg elkérném. Sigrud felvonja a szemöldökét, aztán vállat von, és Shara kezébe nyomja a gyertyatartót. Elindul visszafelé az agyagból égetett alagúton. A halvány fehér fényfolt ugrálva távolodik a lépcsőn, majd elsötétül, és Shara magára marad a tágas csarnokban. A gyertyák sisteregnek, le-legurul róluk egy-egy viaszcsepp. Valahol lágy locsogással víz csepereg. Ezer kőszem mered rá némán. * * * * Némi időbe telik, mire Shara a felfedezéshez idomítja a gondolkodásmódját: emlékeztetnie kell magát, hogy a csarnok a látszat ellenére nem egy földalatti barlang, hanem egy templom, amit úgy terveztek, hogy a felszínen legyen. Ez megmagyarázza a fülkék domború csarnokfalain tátongó méretes lyukakat: egykor óriási ablakok nyíltak mindegyik mellékhajóból, és hiába mászik fel a lépcsőre, a magaslati pontról is inkább csak sejti, mintsem látja, hogy egy híján az összes ablak hiányzik. Szóval a Világ Székhelyének messze földön híres festett üvegablakai szomorú sorsra jutottak, gondolja. Kitörtek, betemette őket a bulikovi iszap… Végighordozza a tekintetét a hat mellékhajón. Mindegyik fülke más-más stílust képvisel, melyek a lép-
csőt támasztó oszlopokhoz hasonlóan nyilván az isteneik ízlése szerint váltakoznak. Shara azonosítja Olvosz, Tálhavrász Ahanász, Vúrtya és Dzsukov szimbólumát, és… ennyi. – Hümm – morfondírozik Shara. Annak ellenére, hogy egy az egyben maga alá temette a föld, a Világ Székhelye nem őrizte meg hibátlanul eredeti állapotát: az egyik mellékhajó falai csupaszak, nincs rajtuk egy fia dombormű vagy véset sem, mintha valaki levakarta volna a díszítéseket a padlóról, a mennyezetről és a falról egyaránt. Shara egyúttal észreveszi, hogy nemrég valaki megpróbálta restaurálni a csupasz fülke padlóját, a templom többi részének burkolatánál jóval sötétebb intarziás köveket rakva le. A helyreállítási munkálatok még nem fejeződtek be, melynek következtében kusza és zavaros rendezetlenségben hevernek a padlón a különböző képek, szavak és jelképek – félbehagyott történetek, részleges mítoszok születtek, méretes foltokban üresen hagyva a terem felületeit. Az újonnan lerakott, sötét kövek mind ugyanazt ábrázolják különféle változatokban: egy emberszerű alak trónol a terem közepén, figyelmesen hallgatva a hozzá intézett szavakat. Az ábrákat kísérő jelkép ismerősnek tűnik Sharának: sematikus mérleg, melyet két emelőkarra húzott vízszintes vonal szimbolizál. Kolkán keze, emlékszik vissza, mérlegelésre és ítélkezésre készen… Shara a háta mögé pillant. A csupasz fülkéhez tartozó oszlopnak csak a hűlt helye látszik. Sharának az a sokkolóan abszurd érzése támad, hogy a cenzúrázott történelem élő példáját láthatja. Annak idején ez a fülke is éppoly cirádás volt, mint a másik öt, gondolja Shara. És fogadni mernék, hogy a díszítéseket 1442-ben távolították el, Kolkán eltűnést után. Az új piktogramok összekevert kirakósára bámul. Most meg valaki a fejébe vette, hogy korrigálja a hiányosságokat. Gúnyosan elvigyorodik. Mintha egy kicsit túl komolyan vennék a „resztoránus” szó jelentését. Minden igyekezetük hasztalan. Shara becslései szerint több ezer négyzetméteren kellene teljes mértékben helyreállítani a falakat, a padlót és a plafont. Bárki is vette a nyakába a feladatot, szemlátomást halvány gőze sincs, hogy nézett ki eredetileg Kolkán mellékhajója. Különben is, honnan hozatták ezt a sok követ? Shara leszökken a lépcsőről, és szemügyre veszi az újonnan lerakott padlóburkolatot. A kövek önmagukban is bámulatosak: most találkozik először efféle sötét, sima kőzetanyaggal, a rajzocskák pedig olyan eseményeket és cselekedeteket örökítenek meg, amikről Shara életében nem hallott: a kámzsás csuhát viselő Kolkán felhasítja egy meztelen ember testét, mire ragyogó, színtiszta fény özönlik ki a sebből, hogy aztán a lankás dombokra záporozzon. Talán egy másik templomból származik. Shara végighúzza az ujját az egyik véseten. Valaki elemelte a köveket Kolkán állva maradt szentélyeinek egyikéből és megkísérelte újjáépíteni itt, hogy Kolkán ismét elfoglalhassa méltó helyét a Világ Székhelyén… Tényleg ebben mesterkedne Ernst Wiclov? Shara ekkor mozgásra lesz figyelmes, és lassan felpillant. Valami meg-megvillan a szemközti falon. Némi vizsgálódás után megakad a szeme egy hatalmas, üres keretféleségen, ami néhány méterrel odébb áll függőlegesen; a pislákoló gyertyaláng biztos a mögötte lévő falra vetette az árnyékát. Körülnéz a többi mellékhajóban. Sehol nem talál hasonló keretet. Bárki is próbálja helyreállítani Kolkán fülkéjét – alighanem ugyanaz a személy, aki lépcsőt vágott az agyagos földből, meg aki csapdába ejtette a mhovosztot, hogy iszonytató házőrző kutyaként riassza vissza az esetleges kíváncsiskodókat –, szükségét érezte a keret felállításának. Odasétál elé. Kőből épített, nagyjából három méter magas ajtókeret. Shara az emlékezetébe vési, hogy a kontinenslakók nagy általánosságban jóval magasabbra nőttek a Villanást megelőző korokban, hiszen messze nem voltak olyan alultápláltak, mint azóta. Az istenek érájából származó tárgyak többségéhez hasonlatosan az ajtófélfát is mívesen vésték ki a szobrászok, a mintázatok váltakozva szemléltetnek vastag
bundát, korhadt deszkát, morzsolódó köveket vagy épp seregélyeket. Az a fura, hogy Shara legjobb tudomása szerint ezeknek a jelképeknek semmi közük nincs Kolkánhoz, aki az esetek többségében elutasította a képi ábrázolás és díszítés valamennyi fajtáját. Shara megérinti az ajtókeretből faragott seregélyeket. – Ti nem Dzsukov kedvenc állatai voltatok? A faragványok nyomkodásától hátrébb csúszik az ajtókeret. Shara lehajol, és megnézi az alapzatát. Az ajtókeret négy kicsi vaskeréken gördül. Shara még egyszer megtaszítja az ajtót, mire a tákolmány nyikorogva hátrébb siklik. Mi a fenére kellhet bárkinek egy kerekeken gördülő ajtókeret? A Kolkán fülkéjének falán nyíló ablakkeretre pillant. Valaha mind a hat mellékhajó saját ablakkal büszkélkedhetett: minden istennek járt egy-egy festett üvegablak. Shara tengernyi levélben olvasott hosszan áradozó passzusokat a Világ Székhelye üvegablakainak szépségéről – a kék és piros lélegzetelállító árnyalatait az agy fel sem tudta dolgozni, csupán a lélekben hagytak érzelmi lenyomatot és fájlalja persze, hogy összetörtek, mégsem számított rá, hogy Kolkán üvegablaka épségben maradt, sem pedig arra, hogy egy teljesen sima, átlátszó ablakról van szó. Lassan előre-hátra lengeti a gyertyatartót, mire az ablakban megjelenik a tükörképe: hatalmas, áttetsző, hétköznapi ablaküveg. Lehet, hogy Kolkán eltűnésekor törlődtek róla a minták, találgat Shara. De még ha így is van… miért hagyták sértetlenül azok, akik az összes többi ablakot betörték? Shara a magasba emeli a gyertyatartót, és a többi kerek fülkét kémleli. Egyszer régen, egészen kicsi korában, Vinya néni elvitte a ghaladeshi Nemzeti Könyvtárba. Shara akkorra már mohón falta a könyveket, ám addig a pillanatig nem tudatosult benne igazán, hogy mit is jelentenek valójában a könyvek, miért olyan fontosak: az ember megőrizheti az örökkévalóságnak, elraktározhatja, akár a mérnökök a vizet, az idő és a tudás kifogyhatatlan tárházát alkotják, tintába mártva, papírra vetve, polcokra tornyozva. Kézzelfogható valóságba öntik a pillanatot, érinthetetlen és makulátlan formába, akár a borostyánba zárt döglött darázs, aminek utolsó csepp mérge örökké ott fog csüngeni a fullánkja hegyéről. Sharát hullámokban öntötték el az érzelmek. Olyan volt – és ekkor egy röpke pillanatra eszébe jut, ahogy Vóval kettesben olvasgatnak a könyvtárban mint amikor először lesz szerelmes az ember. Erre most itt találja magát, a föld alatt, mintha a Kontinens teljes élményanyagát, irodalmát, történelmét elmosta volna az eső, hogy aztán leszivárogjanak az ázott talaj mélyére, és csip-csöp, lecsöpögjenek egy agyagban tátongó üregbe, majd hosszú évek alatt kikristályosodjanak, akár a cseppkövek… Ott, a sötétben, Bulikov alatt Shara Komajd fel-alá járkál az ősi kövek között, és megint szerelembe esik. * * * * Dobbanó léptek zaja. Shara felkapja a fejét Olvosz egyik piktogramja fölé görnyedve: a lépcső gyertyák fényében ragyog. Kisvártatva a csarnokba csörtet Mulaghesh, akit egyik oldalról Sigrud, másik oldalról két katona fog közre, gyertyatartóval a kezükben. A kormányzó egyetlen pillantást vet a roppant templomra; a válla megereszkedik (na, már csak ez hiányzott), aztán felsóhajt: A picsába! – Szenzációs felfedezés, nemde? – rikkant Shara, s azzal átsétál a templom túlsó végébe. – Így is lehet fogalmazni – véli Mulaghesh. – Állított őröket a bejárathoz? – Igen, öt katona őrködik odakint. – Ez a hely – kerül meg Shara egy pocsolyát – gigantikus. Gigantikus! Merem állítani, hogy ez a legje-
lentősebb istenekhez köthető felfedezés a háború, de legalábbis a Villanás óta! Minden idők legnagyobb történelmi felfedezése! Önmagában annak is már-már forradalmi jelentőséget tulajdonítanának Ghaladeshben, ha csak egy-két követ, törmeléket vagy piktogram-részletet találtunk volna meg a Világ Székhelyéből, de hogy rábukkantunk a komplett épületre, mindenestül, többé-kevésbé sértetlenül, hát az… az… – Shara szóhoz sem jut a nagy lelkendezésben, kifulladva liheg, majd beszívja a levegőt. – Nem lehet felérni ésszel. Mulaghesh a boltozatos mennyezetet bámulja. Öklével az állát elcsúfító sebhelyeket dörzsölgeti. – Hát nem – hagyja rá. – Nézze! Jöjjön, és nézze meg ezt a szekciót! – Shara lehajol. – Ez a néhány méteres faragás több információval szolgál Ahanászról, mint amennyit az elmúlt években kikutattak. Szinte semmit nem tudunk róla! Nyilván nem mondok újat azzal, hogy Ahanasztán azon városok közé tartozik, amiket a Villanás rendkívüli mértékben átalakított: majdnem az egész város szertefoszlott, ugyebár. Mindazt, ami a helyén épült, Szajpúr húzta fel. – Ühüm. – Na mármost, ez a dombormű elárulja, miért tűnt el a város nagyja! Megerősíti azt az elméletet, miszerint Ahanász a földből sarjasztotta a várost, elvarázsolt magokat ültetve a talajba, amelyekből később épületek, házak, utcák, lámpák szökkentek szárba: barackok világítottak éjszakánként, mint az utcai lámpák, folyondárok szállították a vizet és biztosították a csatornázást… Megáll az eszem! Mulaghesh a szája sarkát vakargatja. – Hja. – Amikor aztán Ahanász meghalt, vitte magával az összes vívmányát. És ami még ennél is izgalmasabb, a dombormű egy másik magyarázattal is szolgál a tudásunkban keletkezett űrt illetően! Ha igaz, amit az ábrák állítanak, akkor az ahanasztániak hittek benne, hogy minden, ami él és mozog, a test minden egyes tagja szent és sérthetetlen: nem vettek be gyógyszereket, nem nyírták le a hajukat, nem borotválkoztak, nem vágtak körmöt, nem mostak fogat, és nem… ööö… szóval nem mosakodtak az alsó fertályukon. – Pfuj! – Mindezt azért, mert megtehették. Ahanász minden egyes szükségletükről gondoskodott. Harmonikus szimbiózisban éltek egy hatalmas, szerves várossal! A Villanás után, amikor a járványok végigsöpörtek a Kontinensen az ahanasztáni polgárok valószínűleg visszautasították az orvosságokat, vagy bármilyen ellátást – azaz, az ahanasztáni kontinenslakók az utolsó szálig kihaltak! Gondoljon csak bele! El tudja képzelni? – Aha – vakkantja Mulaghesh. Majd kedélyesen így szól: – Ugye tudja, hogy be kell omlasztanunk az alagutat? – Vagy vegyük ezt a szakaszt! – folytatja Shara. – Itt… itt… – Aztán lehorgasztja a fejét, és lassan kifújja a levegőt. Végül felpillant Mulagheshre. A kormányzó komoran elmosolyodik, és bólint. – Naná! Még szép, hogy tudja! Tisztában van vele, hogy egy ilyen horderejű felfedezést nem tarthatunk titokban. Túl nagy dolog ahhoz. Tegyük fel, őröket állítunk! Előbb-utóbb az emberek kérdezősködni kezdenek az őrök felől, kíváncsiak lesznek rá, mit őriznek olyan nagyon, és addig faggatóznak, amíg ki nem derítenek valamit. Egy másik lehetőség, hogy megpróbáljuk feltárni a templomot, tanulmányozni, dokumentálni. Akkor meg a gépek és a munkások hada fog feltűnni valakinek, nekiállnak kérdezősködni, és ott vagyunk, ahol a part szakad. Csőstül jön a baj. – Mulaghesh hegyezni kezdi egy berepedt körmét az egyik dombormű szélén. – A zűr elkerülhetetlen. És, ami még rosszabb, Wiclov eleve tud az egészről, azaz ha maradunk, és bármit is csinálunk, azzal muníciót adunk a kezébe. „Nézzétek csak, Szajpúr titokban tartotta előttünk, hogy a legszentebb templomunkat maga alá temette a föld, csak hogy rátehessék a koszos külföldi
mancsukat!” El tudja képzelni, mekkora káoszhoz vezetne mindez? El tudja képzelni, mi történne, nagykövet? Nemcsak a nyomozásával, hanem az egész Kontinenssel meg Szajpúrral? Shara felsóhajt. Számított rá, hogy a kormányzó elő fog hozakodni hasonló érvekkel, de remélte, hogy nem kell ilyen drasztikus megoldáshoz nyúlniuk. – Tényleg képes lenne egyszerűen… beomlasztani az alagutat? Gondolja, hogy ez a legjobb választás? – Ha rajtam múlna, én feltölteném a rohadt alagutat cementtel, de a szükséges felszerelés felkeltené a figyelmet. Direkt rákérdeztem a mérnökeinknél: az ajtónál van néhány támasztógerenda, javarészt azok tartják az alagút mennyezetének súlyát. Fél órán belül betemetjük a járatot. – De ezzel bizonyítékot semmisítünk meg! Valaki lejárt ide helyreállítani a kolkasztáni fülkét. Még egy kőből vésett ajtókeretet is odatámasztottak – ne kérdezze, miért! Csakis… csakis Wiclov tettestársa lehetett! – Van annyira biztos benne, hogy kockára tegye: a kontinenslakók esetleg rábukkanhatnak a templomra? Shara megdörzsöli a szemét, aztán felül, és a Világ Székhelyére függeszti a tekintetét. – Nézem ezt a helyet – mondja Shara –, és tudom, életem végéig kutathatnám. – Már ha történész volna – javítja ki Mulaghesh. – Csakhogy maga nem történész. Shara összerezzen: a kormányzó elevenébe talált. – Maga a közt szolgálja, nagykövet – folytatja Mulaghesh halkan. – Eleget kell tennünk a kötelességeinknek. Egyikünk sem rostokolhat idelent. Shara fejében Efrem Pangyüi hangja csendül fel: „Melyik igazságot kívánja kőbe vésni?” A gyertyatartók sisteregnek. Ezernyi árnyék vibrál. Ősi arcok villannak fel, majd borulnak sötétbe. – Legyen! – mondja Shara. * * * * Visszafelé nem akar vége szakadni a kaptatásnak. Shara elhatározza: ha törik, ha szakad, az emlékezetébe vés mindent, amit odalent látott vagy olvasott. A tenger vigye el, dohog magában, nem merülhet ez is feledésbe! – Szóval nem tapasztalt csodákat a templomban? – kérdi Mulaghesh. – Nem tűnt fel semmi – feleli Shara szórakozottan. – Hála az égnek! – sóhajt Mulaghesh. Előhúz egy borítékot a kabátzsebéből, és Shara felé nyújtja. – Áttanulmányoztuk a Raktár leltári listájából lopott oldalakat. Bele sem merek gondolni, mi történne, ha újabb varázseszközök ütnék fel a fejüket. Ez az a húsz oldal, ami szerintünk felcsigázta a resztoránusokat… bár azt még nem tudjuk, melyik része. De nagyon valószínű, hogy ennél sokkal több oldalra tették rá a kezüket. Ha van valami, ami kizökkentheti Sharát a megfeszített töprengésből, akkor Mulaghesh ezzel beletrafál. Kikapja a kormányzó kezéből a borítékot, feltépi és olvasni kezdi a szöveget: 356. C4-145-ös polc. Travertine csizmája: aki felhúzza ezt a lábbelit, az hétmérföldes léptekkel gyalogolhat – szűk egy nap alatt átkelhet a Kontinensen. LÉTFONTOSSÁGÚ, hogy valamelyik lábbal mindig érintsük a földet: eredetileg két pár csizma létezett, ám az első tesztalany felugrott a levegőbe, és meg sem állt a csillagos égig. A meglévő pár csizma továbbra is aktív. 357. C4-146-os polc. Kolkán szőnyege: kis szőnyeg, ami EGÉSZ BIZTOSAN képes repülni. NAGYON nehéz irányítani. A feljegyzések tanúsága szerint Kolkán a szőnyeg minden egyes szálát külön-külön elvarázsolta a repülés csodájával, azaz – elméletben – bármelyik fonál egymagában tonnákat képes
a levegőbe emelni. Az elméletet persze nem ültettük át a gyakorlatba, és nem is fogjuk soha. Aktív. 358. C4-147-es polc. játék traktor: újhold éjszakáján eltűnik, majd teliholdkor visszatér, telis-tele Dzsukov képmásával díszített rézérmékkel. Egy alkalommal csontokat hozott (nem emberi csontokat). Aktív. 358. C4-148-as polc. Üvegablak: eredetileg számos ahanasztáni rab börtönéül szolgált, akiket az üvegbe zártak. Ahanász pusztitását követően az ablaktáblák két hónapon keresztül véreztek – a rabokat sosem találták meg, se élve, se holtan. Inaktív. 358. C4-149-es polc. Kolkán parancsolatai, 237-243. kötetek: hat kötet, a női cipők készítésének, viselésének, kidobásának, tisztításának stb. módját szabályozza. – Hűha! – suttogja Shara. – Szent egek! Mulaghesh megtorpan egy pillanatra, amíg gyufát gyújt az alagút falából kitüremkedő kövek egyikének élén. – Na ja. – Ennyi minden van a Raktárban? – Biztos pont egy olyan részét szerezték meg a listának, ahol szokatlanul sok aktív talizmánt sorolnak fel. Érdekes, mennyi üvegtárgy szerepel köztük… – Az istenek előszeretettel használták rejtek- és búvóhelynek az üveget – dünnyög Shara. – Mire gondol? – Dolgokat tároltak, vagy épp elrejtőztek az üvegtárgyakban. Az istenek papjai rengeteg szabadító csodát ismertek: ez általában úgy ment, hogy kaptak egy hétköznapi üveggyöngyöt, végrehajtották a megfelelő csodát, összetörték az üveget, és csodák csodája, már ott is terem… – Az ujjait rebegteti. – Aranyhegyek, kúria, palota, menyasszony… ami a csövön kifér. – Nem folytatja a kiselőadást, inkább tovább olvassa a felsorolást, kíváncsisággal vegyes szörnyülködéssel lapozza át a hátralévő oldalakat. Észre sem veszi, amikor kiérnek az alagútból, csak a gyertyák éles fénye miatt konstatálja, hogy visszatértek a mhovoszt szobájába. Mulaghesh biccent két baltával és pöröllyel felszerelkezett fiatal katonának. – Akció indul! – adja ki a parancsot. A katonák bevonulnak az alagútba. Shara az utolsó oldalhoz lapoz. Hirtelen ökölbe szorul a keze: majdnem kettétépi a lapot. – Várjanak! – kiált fel. – Egy pillanat! – Mire várjunk? – zsörtölődik Mulaghesh. – Nézze csak! – mutat az egyik bejegyzésre Shara. 372. C5-162-es polc. Dzsukov füle: dombormű-faragásos, kőből vésett ajtókeret, ajtó nélkül. Vaskerekeken gördül. Véleményünk szerint van egy párja, és ha megfelelő irányba fordítjuk az ajtókat, akkor; aki belép az egyik fülön, az a másikon lép ki, akárhol is legyen. Az ajtó párja alighanem megsemmisült. Inaktív. – Emlékszik a lenti ajtóra a kolkasztáni mellékhajóból? – kérdi Shara. – Igen… – Mulaghesh változatlan arckifejezéssel tekint fel a listából, és néz Shara szemébe. – Ugye…
ugye nem gondolja… – De igen. Mulaghesh egy pillanatra a gondolataiba merül. – Ha az egyik fület láttuk az előbb odalent… – …a párja pedig még mindig a Raktárban van… Egy hosszúra nyúló másodpercig egymásra merednek. Aztán lerohannak a lépcsőn, mint akiket puskából lőttek ki. Sigrud és a két katona megütközve bámulnak utánuk, aztán követik a feletteseiket. * * * * – Figyelembe véve, amit tudunk róla – zengi Mulaghesh az árnyak közül – továbbra is meggyőződésem, hogy bölcsebb volna megsemmisíteni az istenek-verte ketyerét! Shara a magasba emelt gyertyatartó fénye mellett az ajtókeretet tanulmányozza. – Hagyjunk itt csapot-papot anélkül, hogy kiderítenénk, átment-e valaki az ajtón a Raktárba? – érvel. Cuppanás hallatszik, ahogy Mulaghesh beleszív a szivarkájába. – Mi van, ha átléptek az ajtón, megérintettek valamit, amit nem kellett volna, és ott hagyták a fogukat? – A magam részéről ez esetben szeretném látni a holttestüket. – Shara a faragványokat bogarássza, hátha megpillant egy szót, egy betűt, egy kapcsolót vagy egy gombot. Az is igaz, hogy az isteneknek nincs szükségük mechanikus szerkezetekre, jegyzi meg magában. A varázstárgyak működési elve absztrakt folyamatokon alapul. Sigrud leheveredik a templom padlójára, és a mennyezetet bámulja, mintha egy napfényes domboldalon heverészne a kék ég alatt. – Talán a másik ajtóval kell csinálni valamit – veti fel. – Nem bánnám, ha igazad lenne – feleli Shara. Elmormol néhány passzust a Dzsukosztávából: az ajtó nem reagál a varázsigére. – Akkor az ajtó gyakorlatilag használhatatlan… feltéve persze, hogy a Raktár biztonsági pajzsán nem ejtettek rést. – Nincs rés a pajzson – fortyan fel Mulaghesh. Shara újabb kísérletet tesz, elmormolja egy-két fontosabb dzsukosztáni szent nevét. Az ajtó meg se moccan. Ezt érezheti egy perverz alak, amikor hiába próbál felszedni egy lányt a buliban, gondolja Shara. – Van egy olyan sanda gyanúm – szólal meg –, hogy rossz irányból közelítem meg a dolgot. Mulaghesh elfojt egy óriási ásítást. – Miből gondolja? Shara tekintete Dzsukov fülkéjére vándorol, és megállapodik egy távoli, orgiát ábrázoló piktogramon, képtelenül összegabalyodott testekkel. – Dzsukov nem volt valami nagy híve a szócséplésnek vagy a fogadalmaknak. Inkább a tettek embere… vagyis, istene volt; zabolátlan, spontán fenegyerek. – Az orgia élén egy csúcsos süvegű alak a szeretkezők fölé emel egy kancsó bort meg egy kést. – Véres-verejtékes áldozatok, könnyek, túlcsorduló érzelmek… Eszébe jut egy híres idézet a Dzsukosztavdból: „Aki nem hajlandó vérét adni és félelmeit elengedni; aki megveti a bort és a vadságot; aki minden döntés kapujában, minden esély láttán fülét-farkát behúzva visszaretten – mondjátok, miértfogadjak be ilyen embereket az árnyékomba?” Bor és test, gondolja Shara. – Add ide a flaskádat, Sigrud! – utasítja a titkárát. Sigrud felemeli a fejét, és összevonja a szemöldökét.
– Tudom, hogy tartasz magadnál. Nekem aztán édes mindegy. Csak arra kérlek, hogy add ide! Meg egy kést is! Szikrák villannak, ahogy Mulaghesh elnyomja a szivarkáját a falon. – Nem tetszik ez nekem. Sigrud talpra kecmereg, a kabátjában matat – fémes tárgyak zörögnek: csupa undok eszköz –, majd előbányássza sötétbarna üvegflaskáját. – Mi van benne? – kérdi Shara. – Nekem azt mondták, hogy szilvabor – válaszolja Sigrud. – A kipárolgásából ítélve… a boltos nem volt hozzám őszinte. – Megkóstoltad? – Igen. És nem vakultam meg tőle. – Rövid kést helyez Shara kezébe. Remélem, beválik a tervem, gondolja Shara. Különben csúnyán beégek. Sigrud lecsavarja neki a flaska kupakját, mire Shara a szúrós szagtól egyből öklendezni kezd, de erőt vesz magán, és fogával lehúzza a kesztyűt a szabad kezéről. Nagy levegőt vesz, és megvágja a tenyerét. – Mi a fene…? – borzad el Mulaghesh. Shara a szájába kapja a sebet, és szívogatja. Ömlik belőle a vér: sós, fémes íz árad szét a szájüregében, csaknem belefullad. Kisvártatva félrerántja a kezét, és sietve meghúzza a flaskát. Soha nem ivott még ilyen erős alkoholt, ebben egészen biztos. A gyomra felkavarodik, az epe feltolul a nyelőcsövén; Shara legyűri a hányingert. Szembefordul az ajtókerettel, böfög, és egy jól irányzott köpéssel beteríti az alkohol meg a vér keverékével. Nem marad ideje kivárni, hogy elérte-e a célját, mert a szervezete átveszi az irányítást: Shara gyorsan visszaadja Sigrudnak a flaskát és a kést, aztán térdre esik, és négykézláb, szárazon öklendezi fel a semmit, mert a mhovoszt megpillantásakor már kiadta a gyomra szinte teljes tartalmát, nincs mit kiokádnia. – Ööö – hallja Mulaghesh hangját. – Izé… Sigrud halk surrogással a tokjába csúsztatja fekete tőrét. – Mi az? – krákog Shara. A kézfejével törölgeti a könnyeit. – Mondja már! Sikerült? Az ajtóra pillant, ám ettől sem lesz sokkal okosabb. Az ajtókeret belsejét teljes, áthatolhatatlan sötétség tölti ki, mintha valaki fekete grafitlemezt engedett volna elé, amíg nem figyeltek oda. Mulaghesh egyik katonája kíváncsian az ajtó mögé sétál: abban a pillanatban eltűnik a szemük elől. A katona kidugja a fejét a túlsó ajtófélfa mögül. – Na, semmi? – Semmi – feleli Mulaghesh. – Ez… – Keresgéli a szavakat. – Normális? – Legalább csinált valamit – véli Shara. Felkapja a gyertyatartót, és megindul az ajtókeret felé. – Óvatosan! – szól utána Mulaghesh. – Ki tudja, nem lép-e ki rajta, izé… valami. Shara arra lesz figyelmes, hogy az ajtót kitöltő feketeség nem is olyan tömör, mint gondolta: minél közelebb ér, annál visszább húzódnak az árnyékok, míg egyszer csak homályos alakzatok bontakoznak ki az ajtón belül: magas, szögletes fémszerkezetek, balról is, jobbról is, valamint korhadt deszkapadló. Polcok, döbben rá Shara. Végeláthatatlan polcsorok. – A hét tenger ördögére! – suttogja Mulaghesh. – Mi van odaát? Shara szíve hevesen zakatol. Vajon ez a kilátás a C5-162-es polcról, ahol Dzsukov fülének párja hever? Shara lehajol, és egy maroknyi göröngyös földet vesz a kezébe. Kiméri a távolságot, majd áthajítja az ajtón. A göröngyök átrepülnek a kereten, be a sötétségbe, és tompa puffanással landolnak a fapadlón. – Átment – állapítja meg Sigrud. – Hát, ez bizony méretes rés a pajzson – teszi hozzá Shara.
Íme, Dzsukov urunk befogadott az árnyékába, tűnődik el. Nem mondja ugyan ki, de eléggé felzaklatja a váratlan fejlemény: nem elég, hogy szembetalálkoztak Dzsukov egyik természetfeletti teremtményének élő példányával, a tetejében még egy aktív csodatévő szerkezetet is találtak. Shara kételkedni kezd: Ha jól belegondolunk, látta-e bárki meghalni Dzsukovot, mármint a kadzson kívül? Inkább visszatereli a gondolatait a küszöbön álló feladatra. – Mi lenne, ha körülnéznénk? * * * * Árnyék siklik… a gyertyalángok szinte csonkig égnek… borzongató fuvallat… nyikorgó deszkák a talpa alatt. Shara átért az ajtón. Beszívja a levegőt, mire egyből rátör a köhögés. A Megnevezhetetlen Raktárban minden képzeletet felülmúló dohszag terjeng, áporodottabb a levegő, mint a Világ Székhelyén; olyan, mintha egy vénségesen vén, mindenféle limlomot összeharácsoló házaspár lakásába merészkedne be az ember. Shara kiköpi a tüdejét a tenyerére szorított véres zsebkendőbe. – Nincs itt bent semmi szellőzés? Mulaghesh előrelátó módon kendőt kötött a szája elé, mielőtt átlépte volna a küszöböt. – Mi a bánatért lenne? – csattan fel ingerülten. Sigrud sebtiben követi a kormányzót. Nem lehet eldönteni, zavarja-e az áporodott levegő, de nem mutatja jelét. Mulaghesh megfordul, és szemügyre veszi a második kőből vésett ajtókeretet, mely a C5-ös szekrény legalsó polcán hever háborítatlanul. Shara látja, hogy Mulaghesh két katonája idegesen mereszti a szemét az ajtó túloldalán. – Nem hiszem el, hogy tényleg itt vagyunk – szalad ki Mulaghesh száján. – Hogy a csudába kerülhettünk át varázsütésre egy, a várostól sok-sok kilométerre lévő létesítménybe? Shara a magasba emeli a gyertyatartót: a polcok három-négy emelet magasan tornyosulnak föléjük. Valahol a messzeségben bádogtető vonalai rajzolódnak ki. Jó néhány lépéssel arrébb ősrégi, kerekeken guruló létra csontvázszerű alakja nyúlik a magasba. – Hát pedig nagyon úgy fest a helyzet, hogy a Raktárban vagyunk – mondja Shara. A két nő és a férfi megállnak a Megnevezhetetlen Raktárban, és a fülüket hegyezik. A sűrű félhomály csendjét sóhajok, nyikorgások, tompa zúgás töri meg. Pénzérmék zörgése, deszkák reccsenése. Úgy tűnik, mintha egyfolytában változna a légnyomás: Shara nem tudja, hogy a Raktárban őrzött tárgyi valamelyike zavarja-e össze a tapintását, a belső fülét, az arcüregét, vagy megannyi rejtett erőhatás rohanja meg, majd húzódik vissza, mint holmi tengeri áramlatok. Vajon hány csodatevő tárgy közé csöppenhettünk? – tűnődik Shara. – Mennyi talizmán dolgozhat a sötétben? Hány isteni szózat verődhet vissza még ma is a raktár falairól? Sigrud a padlóra mutat. – Nézd! A deszkaléceken mindenütt vastagon áll a por, kivéve ezen a soron, ahol friss lábnyomok vezetnek. – Ha nem tévedek – szólal meg Mulaghesh –, a titokzatos bajkeverőnk lába nyomához van szerencsénk. Shara erősen koncentrál: a lábnyomok összekuszálódnak, szerteágaznak, egyiket sem lehet végigkövetni. Az illetéktelen behatoló alighanem többször is megfordult a polcsoron. – Nézzünk körül, nem babráltak-e valamivel! – javasolja Shara. – Utána meg ellenőrizzük, nem tűnt-e
el semmi! Gondolom, ha elvittek valamit, akkor azt ezen a húsz oldalon kell keresnünk, lévén, a lista többi része nem érdekelte a resztoránusokat. Vagyis – pörgeti át a paksamétát – a C4-es, C5-ös és C6-os polcokat kell megvizsgálnunk. – Az is lehet, hogy találomra loptak el valamit – veti ellen Mulaghesh. – Tény és való. – Kösz, hogy rámutatsz a keresgélés hiábavalóságára, teszi hozzá gondolatban. – Mindenkinél van gyertya, ugye? Szuper. Váljunk szét, és közben ne veszítsük szem elől egymást! Nem akarok sokáig idebent időzni. És biztos mondanom sem kell, de a biztonság kedvéért: senki ne érjen semmihez! Bármi is csábítgasson, bármire is próbáljanak rávenni… rá se hederítsenek! – Akad itt olyan… objektum, ami saját öntudattal rendelkezik? – csodálkozik Sigrud. Shara memóriája haladéktalanul sorolni kezdi az élő vagy élőnek látszó egykori varázseszközök hosszú listáját. – Maradjunk annyiban, hogy ne érjetek semmihez! – feleli Shara. – Ne közelítsétek meg a polcokat! Shara vállalja a C4-es polcot, Mulaghesh a C5-öst, Sigrud a C6-ost. Ahogy nekivág a folyosónak, Shara belegondol, milyen régóta állhat itt a raktár. Ezek a polcok csaknem nyolcvanévesek, hallgatja a recsegő-ropogó szekrényeket. Meg is látszik rajtuk. – A kadzs nem úgy tervezte, hogy ez lesz a végleges megoldás, nem igaz? – suttogja, miközben lefelé kémlel a folyosón. – Nem vettünk tudomást róla, szőnyeg alá söpörtük a problémát, homokba dugtuk a fejünket… A polcon lévő tárgyak helyét egy-egy apró fémtábla jelezte, rajtuk a tárgy sorszámával. Ezt leszámítva semmiféle rendszert nem lehet megállapítani a raktár ömlesztett készletében. Az egyik polcon hatalmas, szétszedett oszlopfő hever. Arca üres, nincsenek rajta vonások, csak egy tekergő, fraktálszerű mintázat vonul végig körben a fején. Tálhavrász, azonosítja Shara, vagy az egyik megtestesülése. Egy fából faragott, leláncolt és lelakatolt szelence megzörren: motoszkáló nesz szűrődik ki, mintha apró, karmos állatkák kaparásznák a doboz oldalát. Shara sietve továbbáll. Aranyló kard áraszt ragyogó fényt a feje fölött. Mellette tizenkét rövid, vastag, jellegtelen üvegoszlop sorakozik. Utánuk egy méretes ezüstserleg, melyből csecsebecsék csordulnak ki. Majd könyvek és tekercsek egymás hegyén-hátán. Sétál tovább előre. Hatvan kristálylencse következik. Rézből öntött talpszobor. Lepelbe csavart tetem ezüstszalaggal átkötve. Shara nem látja a polcsor végét. Ezernégyszáz évnyi varázstárgy. Történészénje így vélekedik: Mekkora szerencse, hogy a kadzs ennyi mindent elraktározott! Terepügynökénje nem késlekedik a válasszal: Meg kellett volna semmisítenie az összeset, amíg volt rá lehetősége. – Nagykövet! – csattan fel Mulaghesh. – Igen? – Mondott valamit? – Nem. – Shara megtorpan. – Illetve, nem hiszem. Hosszú szünet. Shara egy ezüstujj-kollekciót nézeget. – Előfordulhat, hogy ez a sok kacat beszél a fejünkben? – kérdi Mulaghesh. – Bármi megtörténhet – mondja Shara. – Ne figyeljen a hangokra! Gyerekcipőkkel teli vödör. Lószőrből font sétapálca. Antik papiruszoktól roskadozó fiókos szekrény. Egy idős férfi arcáról mintázott maszk. Fafaragvány egy férfiról, akin hét különböző méretű hímvessző ágaskodik.
Nehezére esik összpontosítani: folyamatosan az emlékei között kutakodik olyan történetek után, amelyek kontextusba helyezhetik a polcokon sorakozó tárgyakat a több ezer kontinentális legenda halmazában. Ez vajon az a csomó, ami egy zivatart kötött gúzsba, majd amikor elengedte, örökké tartó esőt szabadított a világra? Csak nem egy hovtarik hárfájához van szerencsém Tálhavrász udvarából, melynekpendülésére életre keltek a faliszőttesek? És jól látom-e, hogy az ott Vúrtya vörös nyila, amely egy szökőár közepébe fúródva szelíd hullámveréssé csillapította azt? – Nem! – reccsen Sigrud hangja. – Nem! Nem igaz! – Sigrud? – szól Shara. – Minden rendben? Mély zümmögés hallatszik néhány méter távolságból. – Nem! – kiáltja Sigrud. – Hazudsz! Shara fürgén előrerohan a folyosón, mígnem megpillantja Sigrudot: az óriás a polc túloldalán állva egy bársonnyal bélelt dobozkában lévő tömzsi, tükörfényes fekete gömböt bámul. – Sigrud? – Nem! – vitatkozik a férfi a gömbbel. – Eljöttem hazulról. Én már… nem ott vagyok. – Jól van a barátja? – érdeklődik Mulaghesh. – Sigrud, figyelj rám! – szólongatja Shara. – Mind meghaltak, mert… – Magyarázatot keres. – …mert bántani akartak. – Sigrud… – Nem, nem, nem! Nem akarom! A tükröződő fekete gömb enyhén balra fordul a bársonybélésen. Sharát egy kutyára emlékezteti, amint oldalra biccenti a fejét. Miért nem? – Mert… én… – tagolja Sigrud agresszíven – nem… vagyok… király! – Sigrud! – ordít rá Shara. Az óriás zavartan pislog. A fekete gömb belesüpped a bélésbe, mint aki elszontyolodott, hogy faképnél hagyta a játszópajtása. Sigrud vonakodva Shara felé fordul. – Mi… mi történt? – Itt vagy – győzködi Shara. – Itt vagy a Raktárban. Velem. Sigrud megrendülve nyomkodja a halántékát. – A raktárban őrzött holmi… mind ősrégi – magyarázza Shara. – Szerintem halálra unják magukat. Meg egymást hergelik, mint a kiszáradó tóban fogságba esett halak. – Nem találtam semmit, ami eltűnt volna – morogja Sigrud. – A polcok roskadoznak a kacatoktól. Szinte túl is vannak terhelve. – Dettó – vágja rá Mulaghesh a szomszédos folyosóról. – Ugye nem kell felmásznunk a létrákra? – Vajon megmozdították a létrákat? – kérdi Shara. – Nézze meg, látszik-e a porban! Szünet. – Nem. – Akkor a lenti polcokon keresgéljünk tovább. Shara maga is a sor hátsó részének legalsó polcainak szenteli a figyelmét, és folytatja a keresést. Négy bronz olajlámpa. Dísztelen, politúrozott faasztal. Gyerekjátékok. Egy rokka; a fonókerék csigalassan ugyan, de magától forog, holott sehol nem látni kendert, orsóról nem is beszélve. Végül elérkezik a legutolsó tárgyhoz, mindjárt megpillantja… Semmi. Talán semmi. Az is lehet, hogy csak nem látja. Vagy eltűnt innen valami? – tanakodik Shara.
Megindul az üres polc irányába. Mostanra teljesen hozzáidomult a látása ahhoz, hogy a szeme sarkában sorra tűnnek fel a véletlenszerű tárgyak, ezért aztán nem igazán néz a lába elé. Az üres polc felé menet mégis beugrik neki egy pillanatra: Mintha megcsillant volna valami a padlón! Talán egy drót? A bokája beleakad valamibe – megrántja, elszakítja –, bádoghangú pattanás. Fémes zörgés hallatszik a szomszédos folyosóról: parányi acélpöcök pattog végig a padlón. – Le a földre! – ordítja Sigrud azonnal. – Gyerünk! Fekete füstfelhő terül szét a jobbra nyíló folyosón. Narancssárga lángoszlop szökik a magasba, amit mennydörgő robaj kísér. A hőhullám oldalba kapja, odébb taszítja Sharát; a mellette lévő polcnak csapódik, csak úgy záporoznak a fejére a felbecsülhetetlen antikvitások: bőrszütyő bucskázik át a levegőn, nyitott száján aranyérmék tömkelegé potyog ki; világos színű szalag hullik a földre, s abban a minutumban levelekké robban szét. Por és fém és pozdorja örvénylik körülötte. A padlóra zuhan, és hiába matat kapaszkodó után, nem bír feltápászkodni. A tűz elharapódzik a jobbján. Bodorodik a füst, a sötét kacsok a mennyezet felé szállnak, akár egy fekete macska, mely napsugárban lel menedékre. Bal kéz felé Tálhavrász szobra éktelen csattanással landol a padlón. Sigrud négykézláb átkecmereg hozzá. – Nem esett bajod? – kérdi, majd megérinti a homlokát. – A hajad egy részét leperzselte a tűz… – Melyik nyamvadt csoda lépett életbe? – zihálja Shara. – Nem csoda volt – feleli Sigrud. A rohamosan terjedő lángokra pillant – Akna. Gyújtóbombára tippelek, bár az is lehet, hogy csak nem lobbant be rendesen. – Mi a tököm történik odaát? – kiabálja túl Mulaghesh a robajt. A sötétség mélyén vékonyka hangok csivitelnek. Futótűzként terjednek a lángok a porlepte padlón, felszökkennek a polcokra és beborítják a lepedőbe csavart tetemet. – El kell tűnnünk innen – szorgalmazza Sigrud. – Amilyen öreg és száraz itt minden, pillanatok alatt leég az egész kóceráj! Shara a magasra tornyosuló lángokra mered. A jobb oldalon lévő polc legtetejét szinte teljesen elemészti a tűz. – Találtam egy üres helyet – motyogja Shara – a következő polcon. Valamit elloptak onnan… – Felemeli a kezét, hogy megmutassa, mire gondol, de az ujja ernyedten visszahullik a padlóra. – Mennünk kell! – ismétli Sigrud. Pukkanások támadnak a sötétben. Idegőrlő rikácsolás hallatszik a tűzből. – Mi a kibaszott kurvaélet zajlik maguknál? – harsogja Mulaghesh. Shara Sigrudra néz. Aztán bólint. Az óriás könnyedén a vállára kapja. – Elhúzzuk a csíkot! – kiáltja át Mulagheshnek. Sigrud végigrobog a folyosón, jobbra fordul, és a kőből vésett ajtókerethez sprintel. Rubinvörös ragyogás árasztja el a toronymagas polcok rengetegét. Évtizedek, gondolja Shara. Századok. Eónok. Egy örökkévalóság. Volt, nincs. * * * *
A Világ Székhelyében Sigrud lefekteti a padlóra Sharát. A nő kiköhögi a füstöt, és harmatos hangon azt kérdi: – Nagyon szarul festek? Az óriás megkéri, hogy mozgassa meg az ujjakat a kezén és a lábán. Shara így is tesz. – Nagyszerű – nyugtázza Sigrud. – Már amennyire. Az egyik szemöldököd javának búcsút inthetsz. Meg a hajad egy részének is. Az arcod hupilila. De nem szenvedtél súlyos égési sérüléseket. Mázlid van. – Felemeli a fejét, és az ajtó túloldalán tomboló tűzvészre bámul. – Nem hinném, hogy az, aki csapdát állított, tudta volna, mit művel. Ám ahogy meghallottam… – Megrázza a fejét. – Az egész világon csak egy dolog ad ki ilyen hangot. Mulaghesh az egyik katonájára támaszkodik, és két ugató köhögésroham között megpróbál szivarkára gyújtani. – Szóval a mocskos rohadékok aláaknázták a Raktárt? Hátha követjük őket? Forró légáram tódul ki az ajtókeretből. Egész idő alatt egy lépéssel előttünk jártak, dühöng magában Shara. – Omlasszuk be azt az átkozott alagutat! – mondja Shara. – Végeztem ezzel a szarsággal. * * * * A Raktár sötét rejtekében legendák és kincsek zsugorodnak össze és válnak a lángok martalékává. Több ezer könyv pöndörödik pernyévé. A festményeket belülről kebelezik be a lángnyelvek. Viasz gyűlik tócsába a padlón, megannyi gyertyáról olvadva le a polcokon, kanyargós szivárványt alkotva a deszkapallókon. Egyik-másik koromfekete sarokban láthatatlan hangok zokognak csukladozva. Azonban nem pusztul el minden csodatévő tárgy. Hatalmas agyagcsupor szívja magába a forróságot az egyik polc tetején. Zománcozott felszínét finom fekete ecsetvonások tarkítják: bebörtönzött, láncra vert, hatalmas erők jelképei. A tomboló hőségben a tinta fortyogni kezd, megrepedezik, kifakul. A dugót lezáró viaszpecsét megolvad, végigcsorog a csupor oldalán. A csupor lakója halkan morog, ahogy apránként ráeszmél, hogy a börtöne az utolsókat rúgja. Az edény dülöngélni kezd előre-hátra, előre-hátra. Lebillen a polcról, és ripityára törik a padlón. Szilánkos maradványai közül sötétség árad szét. A lakója egyre csak növekszik, s ahogy helyet csinál magának, a polcok dominóként borulnak fel mindenütt. A csupor foglya akkorára terebélyesedik, hogy a feje búbja a Raktár plafonját súrolja. Egyetlen sárga szem méri végig a tüzet, a füstöt, a lángokban álló polcokat. Metsző, magas hang sipítja a világba dühös diadalát: Végre szabad vagyok! Végre szabad vagyok!
Gyöngéd, vagyok hozzátok, gyermekeim, mert szeretlek benneteket. A szeretet és a gyengédség azonban nem hozza el számotokra a megtisztulást: a tiszta lélek a kemény munkának, a balsors elviselésének és önnön épülésünknek az eredménye. Teremtettem hát nektek három csodalényt, akik a helyes útra vezetnek, és megtanítják nektek azon leckéket, amelyekre nem vesz rá a szívem: Íme, Ukma, az égen járó, a falmászó, őrszem és suttogó. Ő majd rámutat gyenge pontjaitokra, mindarra, amit mélyen eltemetnétek magatokban, és addig nem tágít, amíg birokra nem keltek velük, és felül nem kerekedtek a gyarlóságotokon. Íme, Uszina, a vándor, az ablakban derengő arc, a hamuból lett asszony. Óvakodjatok a szegény, szerencsétlen némbertől, akivel rosszul bántok, mert lehet, hogy Uszina az álruhában, és bosszúja hosszan, fájdalmasan teljesedik be. Végezetül azoknak, akik sosem fognak megtisztulni, akik nem hajlandók vezekelni, akiknek nem ébred bűnbánat a szívükben: íme, Urav, a tengeri bestia, az áramlatok ura, sötét mélységek csupa agyar, félszemű lakója. A bűnösök, akik nem lépnek a fénybe, Urav gyomrában fognak vergődni az idők végezetéig, megvető pillantásának súlya alatt, míg a szívükbe nem fogadják igazságosságomat, bocsánatomat és szeretetemet. A Kolkasávszka, Harmadik könyv
MOST MEGTUDOD, MI A FÁJDALOM Vod Drinszkij a Szolda partján üldögél, és arról győzködi magát, hogy nem is olyan részeg, mint amilyennek érzi magát. Megivott ugyan majdnem egy teljes tömlő szilvabort, de azzal nyugtatja magát, hogy ha valóban leitta volna magát a sárga földig, akkor a bor minden korttyal egyre sűrűbben és keserűbben csúszna le a torkán, márpedig szó sincs ilyesmiről: a nedű továbbra is mennyei, édesen árad szét a nyelvén. Arról nem beszélve, hogy muszáj boroznia, hogy legyen, ami belülről átmelegíti – hisz a vak is látja, milyen hideg van, a lehelet megfagy a levegőben! Tessék csak megnézni a hatalmas úszó jégtáblákat a Szoldán vagy azt, ahogy a fekete víz fel-felcsap a repedéseknél, és a vékony, tükörsima jégpáncélt nyaldossa! Igazán el lehet nézni egy ilyen zimankós éjszakán, ha az ember enged a bűnös szenvedélynek, nemde? Vod kelet felé tekint, a városfalak irányába; magas, hósipkás szirtek csillámának a holdfényben. Összehúzza a szemöldökét, és dacosan felkiált: – Úgy is van! – Böfögés. – Bocsánatos bűn! Ahogy a szemét mereszti, arra lesz figyelmes, hogy furcsa, narancsszínű fény villódzik a mögötte lévő emelkedőn. Tűz van. Úgy tűnik, kigyulladt az egyik raktár az épületkomplexumban. – A rossebbe! – Vod megvakarja a fejét. Nem kéne szólnia valakinek? Aztán arra jut, hogy jelen pillanatban túl nagy erőfeszítésbe kerülne aktivizálnia magát, így hát inkább meghúzza a borostömlőt, felsóhajt, és még egyszer elismétli: – A rossebbe! Sötét árnyék jelenik meg a raktárépületeket övező szögesdrót-kerítés mögött. Tömzsi, mégis hatalmas sziluett. Elnyújtott, csikorgó kárálás hallatszik. A sötét sziluett nekiront a kerítésnek, mire a drótháló veszedelmesen megfeszül, majd elpattan, akár a hárfa húrjai. Valami óriási szörnyeteg csörtet le a magaslaton. Vod medvének nézi – csakis medve lehet, más állat nem nőhet ekkorára, nem adhat ki ilyen fújtató, dörmögő hangokat. Mégis sokkal, de sokkal nagyobbnak látszik egy közönséges medvénél. Az állat az erdő széléhez érve elrugaszkodik a talajtól. Vod csak egy röpke pillanatra kapja el alkoholgőzös tekintetével a szörnyeteget. Füstfelhőt húz maga után – a fennsíkon tomboló tűzvészből szabadulhatott el. A füstön túl azonban egy vaskos, izmoktól dagadozó test körvonalai látszottak kirajzolódni, egy karmokban és csápokban végződő szörnyszülött, melyen megcsillan a holdvilág. A test éktelen reccsenéssel csapódik a jégpáncélba, és eltűnik a sötét habokban. Vod látja, ahogy a sziluettje a jég alatt siklik: az iménti göcsört most széltében-hosszában szétterül, mint egy gyönyörű, virágba boruló mohatelep. Tovalöki magát, kecsesen taposva a vizet, és a sodrással szemben Bulikov fehér falai felé veszi az irányt. Ahogy megfordul, sárgás derengés lüktet a bőrén, lágy foszforeszkálás, melynek láttán Vodnak feláll a szőr a tarkóján. A lény elevez a folyón. Vod a jégen támadt résre pillant: a jégtábla csaknem fél méter vastag, ami azt jelenti, hogy bármi is vetődött a folyóba, irdatlan súlya lehet. Vod felemeli a borostömlőt, beleszagol, gyanakodva belebámul a szájába és erősen elgondolkodik, hogy ne válasszon-e legközelebb egy másik márkát. * * * * Fivrej és Szovréna a Szolda-híd alatt kuporognak egy kicsiny bódéban a lámpájuk gyenge fényénél. Ilyentájt nem sokan horgásznak a folyón, ám a két férfi tud valamit, amit a többiek nem: közvetlenül a híd
alatt, ahol a Szolda a legjobban kiszélesedik és elmélyül, egy rakás pisztráng gyűlik össze, feltehetően – legalábbis Fivrej állítása szerint – élelemért és melegért. – Szélvédett helyre húzódnak, amennyire csak tudnak – magyarázza, miközben vissza-visszaengedi a fekete horgászzsinórt a keskeny lékbe. – Több eszük van, mint nekünk – zsörtölődik Szovréna. – Mit panaszkodsz? Hányat fogtál tegnap este? Szovréna a felfüggesztett parázstartó fölé tartja kesztyűs kezét. – Hatot – vallja be. – És az azelőtti estén? – Nyolcat. De ha annyi lábujjam fagy el, amennyi halat kifogok, az nem biztos, hogy jó üzlet. – Bah! – korholja Fivrej. – Az igazi horgászokat kemény fából faragták. Ez férfimunka, barátom. Férfiembert kíván. Szovréna úgy gondolja, hogy a férfiember inkább egy asszony lágy, forró ölelését kívánja. Ugyan miért lenne méltatlan a férfinemhez, ha egy nő karjaiba vágyik, nem pedig a lékhorgászok kalyibájába? Halk koppanások hallatszanak a bódéban. – Kapás van? – húzza ki magát Szovréna. Fivrej ellenőrzi az orsós jéghorgász-felszerelést, ami a jégbe vágott, tizenkét centi átmérőjű lék fölé van lógatva; a fehér kapásjelző zászló meg-megbillen. – Nem – mondja Fivrej. – Talán csak játszanak a csalival. A kaparászáshoz hirtelen éles, csiszatoló hangok párosulnak, mintha valaki egy üvegfelületen húzogatná a tenyerét. Mielőtt Szovréna bármit is szólhatna, a saját léke fölötti zászlócska vad rángatózásba kezd. – Nálam is ugyanaz – állapítja meg. – Nincs kapás, de… megmozdult a rohadék. Fivrej megráncigálja a fekete zsinórt. – Lehet, hogy tévedek… Hopp! – Újra meghúzza a zsinórt. – Valami horogra akadt. Szovréna feszülten figyeli a Fivrej berendezésén imbolygó jelzőzászlót. – Tuti, hogy nem kapásod van? – erősködik Szovréna. – Nem tudom felhúzni. Mintha a horog beleakadt volna egy sziklába. Honnan jön ez a fülsiketítő nyikorgás? – Nem lehet, hogy csak a szél zúg? – Szovréna kíváncsiságból maga is tekerni kezdi az orsóját, de a zsinór bizony elakad. – Egy cipőben járunk. Mind a kettőnk zsinórja beleakadt volna valamibe? – A fejét csóválja. – Valami… valami nem stimmel. Pár perce még semmi nem kapta be a csalit. – Talán törmeléket sodort felénk az áramlat, és közéjük akadtak a horgaink. – De akkor miért nem szakadt el a zsinór? – Szovréna közelebb hajol a jégpáncélhoz. Nem tudja, hogy képzelődik-e, de mintha sárga derengés szűrődne fel a fagyott tömb alól egy tenyérnyi folton. – Mi az ott? – mutat rá. Fivrej hátrahőköl, és a sárga derengésre bök. – Az meg micsoda? – Én is ezt kérdeztem. A két férfi a furcsa fényt bámulja, aztán egymásra néznek. A serpenyőben lévő parázs által leadott hő imitt-amott megolvasztotta a havat; a két horgász felpattan, és a talpukkal félrekotorják a latyakot, míg a jégtakaró átlátszóvá nem válik. – Mi a… – kapkod Fivrej levegő után. – Szentséges egek, mi a jó…? Valami a jég alsó feléhez tapad, pontosan a talpuk alatt. Szovrénának egy tengericsillag jut róla az eszébe, amit egyszer a tengerből fogott ki, épp csak nagyságrendekkel nagyobb, majdnem kilenc méter átmérőjű, és számtalan karja van – némelyik széles, de akad egészen vékony és filigrán nyúlvány is. A testtömeg
kellős közepén egyetlen ragyogó szem izzik fel, és fogakkal teletűzdelt száj harapdálja a jeget, a fekete ajkak csak szívják és szívják… A koppanások recsegés-ropogássá fokozódnak, megsokszorozódnak. Szovréna követi a rémség végtagjait, és a végükön apró karmokat lát, amint szabályos kört vésnek alattuk a jégbe. – Jaj, ne! – nyög fel Szovréna. A fény kettőt villan. Pislogott, gondolja Szovréna. Pislogott a szemével. A jégburok óriási reccsenéssel szilánkokra hullik, és az ezernyi agyarral övezett száj némán szélesre tárul. * * * * A Vohszkovenej Teaházban mindig felpezsdül az élet, amikor hűvösebbre fordul az időjárás. Még Mágya Vohszkovenej sem ringatja magát abban a hitben, hogy a vendégeket az ízletes teakülönlegességek vonzzák be – már csak azért sem, mert ő maga is tehetségtelen kóklereknek tartja a teakészítőit. A többgallonnyi forró víz, a fortyogó üstök és az épületben gyújtott megannyi apró gázlámpa révén azonban Mágya teaházában, akár egy szaunában, állandóan az egekbe szökik a levegő páratartalma, az efféle fullasztó hőség pedig csak szép időben tűnik elviselhetetlennek, a farkasordító téli hidegben egyenesen csábító tud lenni. A teakereskedelem csak az elmúlt évtizedekben virágzott fel a Kontinensen: a szajpúriak egykor közutálatnak örvendő kedvtelését azóta kezdték a kontinenslakók is átvenni, hogy az éghajlat évről évre egyre inkább sarkvidéki jelleget ölt. Hab a tortán, hogy Mágya rábukkant egy szinte teljesen elfeledett népi gyógyfüves trükkre: a teába kevert mákvirág együtt megfőzve sokkal… nyugtatóbb hatású, mint bármely másik teafajta. A titkos recept bevezetését követően Mágya forgalma megnégyszereződött. Mágya hunyorogva néz szét a vendégseregen a konyha ajtajából. A teázók görcsösen kapaszkodnak az asztalok szélébe, mint menekültek az óvóhelyen. Hajuk összegubancolódik, felkunkorodik, csillog a párában. A rézlámpák okkersárga fényt szórnak szét a nyirkos lambérián. A nyugati ablakok, amik normális esetben a folyó egy különösen szép kanyarulatára néznek, teljesen bepárásodtak, mint a vastagon megvajazott pirítós. Egy bárpultnál gubbasztó férfi elgémberedett ujjakkal markolássza a csészéjét, és nagyokat pislog, mint egy bagoly; Mágya félrehívja az egyik pincért, és a fickóra bök a fejével. – Eleget ivott. – Azzal útjára bocsátja a legényt a feladattal. – Egész szép forgalmunk lett így késő estére – mondja az egyik felszolgáló, miközben fél perc szünetet tart, és a homlokát törölgeti. – Kicsit már túlzás is – panaszkodik Mágya. – Telt ház van, már csak az emeleti erkélyen férnek el az új vendégek. – Mi ebben a túlzás? – Nem hagyhatjuk, hogy a kapzsiság a józan ész fölébe kerekedjen, drágaságom! – Mágya töprengve ütögeti az állát a mutatóujjával. – Jövő héten ne keverjünk ki a specialitásunkból! A felszolgáló alig tudja leplezni döbbenetét. – Egy adagot se? – Egyet se! Nem szeretnék gyanút kelteni. – És mit mondjuk azoknak, akik reklamálnak a tea… minőségromlása miatt? – Majd azt mondjuk – válaszolja Mágya hogy új típusú hordóban szállították a teafüvet, ami másfajta aromát kölcsönzött neki. Új szajpúri kereskedelmi előírás, tudom is én. Ezek elhisznek mindent. Megnyugtatjuk őket, hogy rövidesen orvosoljuk a problémát.
A felszolgáló észreveszi, hogy gorombán csettintget neki egy párocska a bárpultnál: a középkorú férfi átkarolja a vihogó, telt idomú fiatal nő derekát. A nagyanyám idejében korbáccsal jutalmazták volna az efféle nyilvános ketyegést, gondolja Mágya. Változnak az idők. – Eridj! – mondja Mágya. – Tömd tele a szájukat, hátha akkor befogják a pofájukat! A felszolgáló megy a dolgára. Mágya szokás szerint körülnéz, nincs-e valami balhé készülőben, és ekkor nyugtalanító dolog tűnik fel neki: az emeleti erkélyen az egyik lámpa fénye el-elalszik egy pillanatra. Mágya morcosan fújtat, felkaptat a lépcsőn, és rájön, hogy rosszul látta: nem a lámpafény villódzik, hanem maga a lámpás rugózik a lánc végén, vadul ugrál és himbálózik, mint egy horogra akadt hal. – Mi a fene…? – Mágya felnéz a tartógerendára, amin a lánc függ. Elkerekedik a szeme: a gerenda szó szerint megvetemedett, mintha fentről, a tetőről feszegetnék. Sőt mi több, a tető gipszkartonozásán hajszálrepedések futnak végig, akárcsak a jégen, amikor túl nagy nyomás nehezedik rá. Mágya első gondolata, hogy kinéz az ablakon, ám megfeledkezik róla, hogy az ablaküveg teljesen átlátszatlan a lecsapódott párától. Holott megint tévedésben van: valaki kívülről tisztára törölte a nyugatra néző ablak egy részét. Mégis mi törölhette le az ablakot, csodálkozik Mágya, kilenc méterrel a folyó szintje felett? Az ablakhoz sétál, ledörgöli a párát a belső üvegről, és kikukucskál a homályos ablakon. Az első dolog, amit megpillant, egy sárga fényfolt lent a folyóparton. A második, hogy egy roppant, fekete, síkos dudor tapad a teaház falához, mint egy kátrányba mártott gyökérzet; apránként bontogatja magát, egyre nagyobb felületen kapaszkodva a falhoz. A harmadik dolog vele egy magasságban tűnik fel: hosszú, áramvonalas fekete ujjnak látszó nyúlvány kúszik fel az ablak külső oldalán, majd fekete karmával megközelíti az ablakot, és egyszer finoman megpöccinti az üveget. – Mi a… – kezdi Mágya. Ám befejezni már nem tudja: megrázkódik a padló, gipszdarabok és fűrészpor záporozik a mennyezetről, és a féltve őrzött párás meleg egyetlen heves lökéshullámban kiáramlik a Vohszkovenej Teaházból a téli éjszakába, ahogy a plafon és a falak felső szegmense teljes egészében leszakad az épület alsó feléről. Mágya szeme könnybe lábad a csípős szélben. A vendégek többsége pár pillanatig ordítani sem bír a meghökkenéstől, egyik-másik teázó azonban megtalálja a hangját. Az alsó fal megroggyan, majd a fagyott folyóba roskad magával rántva az emeleti erkélyt – rajta Mágya Vohszkovenejjel. Zuhanás közben Mágyának még eljut a tudatáig, hogy a vendégei zöme hasonló sorsra jutott. Halálra zúzzuk magunkat a jégen, zakatol az agya. Összetörünk, mint egy maréknyi tojás. Ám ama végtelennek tűnő másodpercekben, amíg pörögve-forogva a mélybe zuhan, még éppen látja, hogy a jégtábláknak se híre, se hamva: nem várja más, csak a sárga fényfolt, a tajtékzó csápok meg a mohón reszkető, fűrészfogas, kitátott szájban ásító sötétség. * * * * – Megmondtam, hogy minden hadra fogható katonának segédkeznie kell a tűzoltásban! – bömböli Mulaghesh a földszinten. – Ezt mindenképpen nyomatékosítsák a távirat nyújtotta keretek között! Adják a tizedes értésére, hogy amennyiben vonakodik kivezényelni a katonáit, súlyos függelemsértést követ el! Shara elfintorodik az irodájában. Mulaghesh kisajátította magának a követség teljes földszintjét az összes távírógéppel egyetemben, és katonákat állított a bejárat elé. Rendes körülmények között a kormányzati negyedből felügyelte volna az eseményeket, a követség azonban közelebb volt a tűzhöz. – Vegyék fel a kapcsolatot Núr tábornokkal a Szagresha-erődből! – harsogja Mulaghesh. – Tájékoztas-
sák a fejleményekről, és közöljék vele, hogy bármilyen segítséget örömmel fogadunk! Azonnal szóljanak, amint válaszol, még ha előtte parancsba adom, hogy senki ne zavarjon, akkor is! Shara a halántékát dörzsöli. – A tenger vigye el! – motyogja maga elé. – Vajon képes-e még ennél is jobban kiereszteni a hangját? – Shara a legnagyobb örömmel Mulagheshre bízta a válság elhárítását, és tekintve, hogy a követség Mulaghesh fennhatósága alá tartozik, Sharának ezer és egy oka van rá, hogy kimaradjon a buliból. Ettől még titokban azt kívánja, bárcsak kipaterolhatná Mulaghesht és a kompániáját. Sigrud az iroda sarkában üldögél, és fekete tőrét élesíti. A szűnni nem akaró karistolás addig-addig fokozódik, míg Sharának belefájdul a feje. – Muszáj ezt most csinálnod? – fakad ki. Sigrud halkabban folytatja a műveletet. – Nem vagy valami jó kedvedben. – Az este folyamán majdnem felrobbantottak. Sigrud vállat von, és a pengére köp. – Nem ez az első alkalom. – Továbbá elégettük több évezred felbecsülhetetlen értékű történelmi hagyatékát! – sziszegi Shara, nem merve kiabálni. – Na és? – Soha, érted… soha nem szenvedtem még el ekkora fiaskót a karrierem során! Rühellem a kudarcot. Nem vagyok hozzászokva. A karistolás üteme lelassul, ahogy Sigrud a gondolataiba merül. – Tény, hogy eddig még sosem vétettünk ekkora hibát. – Még ha csak egy hiba lenne! – fakad ki Shara. – Amióta csak betettünk a lábunkat Bulikovba, hibát hibára halmozunk! – Húzóra hajtja le a teát, mint egy rumot nyakaló matróz. – Hát, ha úgy vesszük, legalább egyben letudtuk az összeset. – Nem vagyok vevő az optimizmusodra – feleli Shara. – Szinte már bánom, hogy idejöttünk. – Szinte? – Igen. Szinte. Mert azzal együtt, hogy a művelet valóságos… szarvihart kavart, még senki másra nem bíznám a minisztérium ügynökei közül. Gondolj csak bele, mi történt volna, ha Komalta érkezik kivizsgálni az ügyet helyettünk… vagy Juszuf! – Nem is tudtam, hogy még élnek. Azt hittem, mostanra megölették magukat. – Na ez az! – Shara feláll, az ablakhoz sétál, és egy lökéssel kitárja. – Friss levegőre van szükségem. Szétmegy a fejem ettől a zajtól! – Néhány másodpercig beszívja, majd kifújja a levegőt, hallgatja a lármát, és nyűgösen dörzsöli a szemét. – Még az utcákon is óbégatnak! Nincs egy csendes zug ebben az istenekverte vár… – Elhallgat. – Várjunk csak, mennyi az idő? Sigrud csatlakozik hozzá az ablaknál. – Későre jár. Ilyen későn már nem szoktak ekkora vircsaftot csapni. – Félrebiccenti a fejét. – És nem túloztál: tényleg emberek óbégatnak. Shara a város szürke utcahálózatát fürkészi. – Mi folyik itt? Újabb ordítás hasít az éjszakába. Valaki artikulátlanul sikoltozva rohan végig az utcán. – Halvány sejtelmem sincs – mondja Sigrud. A földszinten Mulaghesh dühösen diktálja a Núr tábornoknak szánt válaszát, részletesen kifejtve, hogy nem, nem érte közvetlen támadás őket, az ugyanis – tévesen – a biztonsági intézkedéseik csődjét feltételezné, ám ettől függetlenül Núr fogja fel úgy a dolgot, mintha közvetlen támadás lett volna, és azonnal si-
essen a segítségükre! Shara szélesre tárja az ablakot. Dübörgést hall a folyó irányából. Fehér porfelhő emelkedik a háztetők fölé. – Csak nem összedőlt egy épület? – csodálkozik. Egyre több ember szalad ki az utcákra. Gyertyák gyúlnak az ablakokban, ajtók csapódnak. Egy férfi egyre csak azt szajkózza: Mi a baj, mi a baj? Végül valaki megunja, és így felel: „Van valami a vízben! Van valami a vízben!” Shara tanácstalanul Sigrudra néz. – He? Ekkor kiáltás csendül a földszintről. – Shara! – csattan Mulaghesh hangja. – Van itt egy bumburnyák, magát keresi! Shara és Sigrud lerobog a lépcsőn. Pitrij téblábol a küszöbön egy meglehetősen ideges bulikovi rendőrtiszt társaságában. – Üzenet érkezett a bulikovi rendőrkapitányságról – hadarja Pitrij. – Nesrhev kapitánytól Thivani nagykövet asszonynak. – Szabadulj meg tőle! – mordul Mulaghesh. – Így is nyakig úszom a szarban. Shara eredménytelenül próbál nyugalmat erőltetni magára. – Mi a probléma? A verejtékben úszó rendőr nagyot nyel. – Ööö, izé, evakuáljuk a folyó közelében lévő magánházakat és épületeket. A követség prioritást élvez – teszi hozzá olyan hangsúllyal, mint aki a háta közepére kívánja az egészet. – Meg kell kérnem önöket, hogy tüstént fáradjanak velem ki az épületből! Mulaghesh gyorsan eligazítja az egyik emberét, aztán feléjük fordul. – Mi az ördögöt zagyvál itt össze? Nem megyünk mi sehova. – Hát de… Nesrhev kapitány… – Tisztelem és becsülöm a rendőrkapitány urat, de nekünk ugyan nem parancsol, az hétszentség. Szajpúri felségterületen tartózkodunk. – Ezzel… tökéletesen tisztában vagyunk, kormányzó asszony. Mindazonáltal… nyomatékkal megkérném önt és a nagykövetet, hogy hagyják el az épületet! – Miért? – faggatja Shara. A rendőrről patakzik a víz. – Nos… egyelőre nem áll módunkban pontos választ adni a kérdésére. – Jól sejtem, hogy köze van a kinti felforduláshoz? – kérdi Shara. A rendőr vonakodva bólint. – Mégis mi történik odakint? A rendőr szemlátomást vívódik, hogy elmondja-e, amit tud, aztán a válla beesik, mint aki töredelmes vallomást készül tenni. – Van… valami a Szolda folyóban – böki ki. – Valami nagy. – És? – Nos… embert öl. Elkapja azokat, akiket a folyó partján talál. Mulaghesh a homlokát masszírozza. – A tenger vigye el…! – Konkrétan kimászott a vízből, és ostrom alá vette az épületeket – folytatja a rendőr. – Óriási nagy dög. Fogalmunk sincs, mi lehet, úgyhogy kiürítjük a folyóval határos negyedeket. Köztük a követség kerületét.
– Nemrég kezdődött a mészárlás? – kérdi Shara. – Az elmúlt néhány órában? A rendőr bólint. Shara és Sigrud némán, sokatmondóan egymásra néznek. A raktárból szabadult el? – üzeni Shara tekintete. Holtbiztos, bólint Sigrud komoran. – Köszönjük, hogy értesített – mondja Shara. Kinyújtja a kezét, mire Sigrud odahajítja a kabátját. – Máris elhagyjuk a követség épületét. Merre találjuk jelenleg Nesrhev kapitányt? – A Szolda-hídon vett fel megfigyelőállást – válaszolja a rendőr. – Miért k… – Nagyszerű! – szakítja félbe Shara, miközben magára kanyarítja a kabátját. – Szívesen csatlakoznánk hozzá. * * * * A Szolda-híd alacsony mellvédje alig-alig nyújt fedezéket a hideg széllel szemben, így aztán szinte mindannyian lekuporodnak mögötte, amennyire csak tudnak. Shara azt kívánja, bárcsak mind a négy végtagját bundába bugyolálhatná, a talpát meg vastag kalocsniba; Mulagheshből azóta dől a szitokáradat, hogy elhagyták a követséget, habár egyre reszketegebb hangon káromkodik. Nesrhev kapitány a mellvédnek támaszkodva sorra veszi át az üzeneteket, és fogadja a futárokat az embereitől, akik a folyót szegélyező utcákon és házakban húzták meg magukat. Egyedül Sigrud hagyja csupaszon az arcát: a csípős szélnek feszülve, térdelve fürkészi a folyó széles, jéggel borított tükrét. Shara kikémlel a mellvéd mögül. A Szolda kirakósra emlékeztet; szabályos kör és félhold alakú lyukak tagolják a jégtakarót. A nyugati parton két épületnek szabályosan lehántották a homlokzatát és a falait: fehér terméskőomladék borítja a földet, mintha megszórták volna túróval. – Ott lendült támadásba? – mutatja Shara. – Igen – feleli Nesrhev. – Nem láttuk a saját szemünkkel, mert túl későn riasztottak. Kész csoda… – Elharapja a mondat végét; Shara legyint, hogy folytassa nyugodtan. – Kész szerencse, hogy nem rohamozta meg a hidat, akármi is legyen. Reméljük, hogy a hídba beletörik a bicskája. Hat kilométeres körzeten belül nem köti össze semmi más a folyó két partját. – Hányan vesztették életüket? – kérdi Mulaghesh. – Egyelőre huszonhét embert nyilvánítottunk halottnak vagy eltűntnek – válaszolja Nesrhev. – Volt, akit a folyópartról nyaláboltak fel, másokat beszippantottak a jég alá, de olyan is akadt, akit az otthonából ragadtak el. – Te jó ég! – mormolja Shara. – Na, jó. Mivel van dolgunk? Nesrhev tétovázik. – Úgy tudjuk – mondja Nesrhev feszengve –, hogy egy sokkarú tengeri szörny. Csönd támad, amíg Shara megemészti a választ; Nesrhev és az emberei feszült figyelemmel várják, miként reagál a hírre. – Olyan, mint egy sárkány? – kérdezi végül. Nesrhev láthatóan megkönnyebbül, hogy komolyan veszik. – Nem, inkább… Amolyan tengeri ragadozó. Csak gigantikus. Shara gondterhelten bólogat. Sokkarú tengeri lény, tanakodik. Ez eléggé leszűkíti a szóba jöhető teremtmények listáját. – Maga tudja, mi az ördöggel állunk szemben? – firtatja Nesrhev. Shara nézi, ahogy a romokban heverő épület egy méretes faldarabja lebucskázik a partról, és egy loccsanással a folyóba csapódik. – Van pár ötletem – feleli. – Viszont… nos, fogalmazzunk úgy, hogy a szörnyeteg valószínűleg a puszta
létével megsérti a Világi Rendeleteket. A veterán Nesrhev arcán most először tükröződik döbbenet. – Azt akarja mondani, hogy természetfeletti lény? – Könnyen lehet – hangzik a válasz. – Az istenek szüleményei nem voltak mind jó szándékú vagy jámbor szerzetek. – Mi a terve? – érdeklődik Nesrhev egyik hadnagya. – Letartóztatja? Sigrud csettint a szájával. Shara felegyenesedik. – Látod? – Látok… – felszegi a fejét, hunyorog – …valamit. Mindenki kiles a Szolda-híd mellvédje mögül. Több száz méterrel délre sárga derengés surran el a keleti part menti vastag jégtakaró alatt. – Mihail és Ornoszt pont ott vannak – aggódik Nesrhev. – A töltést szegélyező fal mögött. A sárga fény megáll. Halk recsegés-ropogás gördül végig a folyón. Shara elképedve nézi, ahogy széles kör rajzolódik ki a jégen, mintha valaki egy fűrésszel nyiszatolná a víz alatt. – Viktor! – inti magához Nesrhev az egyik emberét. – Rohanj át a srácokhoz, és szólj nekik, hogy haladéktalanul tűnjenek el onnan! – A rendőr nyakába veszi a lábát. A széles jégkorong lassan alámerül a vízben, majd magával sodorja az áramlat. úgy tűnik, elég jó a kézügyessége, gondolja Shara. A sárga szem a lék közepéhez úszik. Nesrhev egy fohász és egy hatemeletes káromkodás közül az utóbbi mellett dönt. Apró, vékony nyúlvány kandikál ki a lék alól, majd háromszázhatvan fokos fordulatot tesz, mintha körbeszimatolna. Újabb keskeny nyúlványok követik – csápok? –, sorra megkapaszkodnak a lék peremén. A sárga szem lejjebb süllyed. Ugrásra készül, döbben rá Shara. A lény ekkor előrobban a vízből, jégszilánkok záporával terítve be a víz felszínét; akkora lendülettel rugaszkodik el, hogy a nyomában felcsapó vízpermet még a hídon lévőket is összefröcskölni. Nesrhev és az emberei felüvöltenek; Mulaghesh a szája elé kapja a kezét; Shara és Sigrud, akik nem kevés borzalmat láttak már életük során, némán figyelik és tanulmányozzák a szörnyeteget. Nem pont úgy néz ki, mint egy medúza, nem is úgy, mint egy polip vagy egy garnélarák, leginkább a háromnak a kilencméteres kombinációja. Enyhén átlátszó teremtmény, hátán hosszú, fekete páncél, sőt, a fejét is kéreg borítja – már ha a feje az. Az arcát szinte teljesen kitakarja a vonagló csápok kusza szövedéke, melyekkel elég messzire tud nyúlni ahhoz, hogy csapkodni kezdjen velük a parton. A csápok úgy meredeznek, mint megannyi lándzsahegy egy phalanx fölött. Két apró alak pattan fel a parton, majd üvöltve futásnak erednek. Az egyikük nem elég gyors – ostorként perdül felé az egyik csáp; az alak megpördül… – Az istenek kegyelmezzenek! – suttogja Nesrhev. Egy harmadik rendőr odaszalad, és hozzávág egy meggyújtott fáklyát a közeledő csápokhoz. A teremtményt csak egy pillanatra akasztja meg a közjáték, de arra éppen elég, hogy a rendőrök kartávolságon – vagyis csáptávolságon – kívül kerüljenek, és felmásszanak a Szolda töltésén. A teremtmény utánuk kapaszkodik a parton, és csikorgó kiáltást hallat – furcsamód úgy kárál, mint egy madár. Csápjai a folyópartot tapodják, köveket ragadnak meg, majd hajítanak a menekülő rendőrök után. Egyik kődarab sem találja el a férfiakat, java részük egy zömök, szerencsétlenül járt ház tetejét és falait zúzza szét. A szörnyeteg még kettőt vijjog, majd visszacsusszan a jég alá, és folytatja útját lefelé a folyón. – Szent istenek!. – nyögi Nesrhev. – Szent istenek! Mi ez a borzadály? Shara elégedett bólintással nyugtázza, hogy helyesek voltak a feltételezései. – Azt hiszem, én tudom. – Megtörölgeti a szemüvegét a sáljával. Sötét mélységek lakója, gondolja. Lerántja a mélybe a bűnösöket, s ott bekebelezi őket. – Ha minden igaz, Nesrhev kapitány, a legendás Ura-
vot láthattuk. Rövid csend. – Uravot? – kérdezi az egyik rendőr. – Uravot, a Megtorlót? Nesrhev mérgesen leinti az emberét, jelezvén: Tudod te, hogy kinek a jelenlétében mondasz ilyeneket? – Ne bámuljon úgy, mint borjú az új kapura, kapitány! – mondja Shara. – Egész nyugodtan bevallhatja, hogy hallott már róla. Függetlenül attól, hogy a Világi Rendeletekbe ütközik-e az említése. Ezek… enyhítő körülmények. – Azt hittem, hogy az Urav története csak egy tündérmese – böki ki az egyik rendőr. – Ó, dehogy! – feleli Shara. – Kolkán előszeretettel végeztette a piszkos munkát a famulusaival és természetfeletti teremtményeivel. Urav volt mind közül a legrosszabb s egyben a legveszélyesebb. Meg valószínűleg a kedvence is. – Közben nézi, ahogy a sárga szem a jég alatt forgolódik: a partot kémlelheti, bűnösökre lesve. Aztán emlékezteti magát: Létezik-e olyan, aki Urav szemében ártatlan? – A mélységek ura, kinek gyomrában a kárhozottak lelke az idők végezetéig reszket perzselő tekintetének súlya alatt. – Hogy a picsába kerül a városomba? – követel választ Nesrhev. – És miért gyilkolászhat kedvére ártatlanokat? – Most így hirtelen erre nem tudok válaszolni – hazudja Shara. Rémlik neki ugyanis, hogy egyszer olvasott róla Ghaladeshben: Kolkán váratlan eltűnését követően a gazdátlanul hagyott Urav állítólag teljesen megvadult. Dzsukov kénytelen volt foglyul ejteni; becsalogatta egy emberi bűnökből lepárolt borostömlőbe, majd rázárta a fedelét. S ha ez igaz, fűzi tovább gondolatban Shara, akkor csakis egy helyen tárolhatták azt a borostömlőt… Gondolatban a fejét veri a falba, amiért megbotlott a drótban. Ki tudja, milyen borzalmakat szabadítottam még a világra? – Mi a fenét tehetünk ellene? – kérdi Mulaghesh. – Nos. A természetfeletti lényeket szerencsére meg lehet ölni hagyományos eszközökkel. Bizonyos mértékben önálló a gondolkodásuk, ami sebezhetővé teszi őket. Mármint elég csak a nagy tisztogatásra gondolni: késekkel, lándzsákkal és szekercékkel felfegyverkezve mészárolták le az akkori emberek az ellenséget. A rendőrök kényelmetlenül feszengve hallgatják a kendőzetlen őszinteséggel kitárgyalt tiltott témát. Egyesek felháborodnak, mások szörnyülködnek; Shara arra gondol, még csak az kéne, hogy elmesélje nekik: pár órája saját kezűleg tisztította meg a világot egy másik teremtménytől. – Nem rajongok az ötletért – tanakodik Nesrhev –, hogy tüzet nyissunk a jég alatt lapuló rohadékra, kockára téve az embereim életét. – A nyíllövedékek úgysem törnék át a jégpáncélt – teszi hozzá Mulaghesh. – Várjuk meg, amíg olvadásnak indul a jég – javasolja Nesrhev. – Vagy rakjunk tüzet rajta, aztán meglátjuk, mit tehetünk! – Na és hogyan tovább? – firtatja Mulaghesh. – Csónakokról támadunk rá? Szigonyokkal, mint egy bálnára? Nesrhev erre nem tud mit mondani. Szétnéz az emberei között; egyikük sincs különösebben odáig a felvetésért. Sigrud megint csettint a nyelvével, mint aki gondolatban mérlegel valamit. Végül így szól: – Meg tudom ölni. Néma csend. Lassan mindenki odafordul Sigrudhoz. Shara aggódva kapja el a pillantását: Biztos, hogy bele akarsz vágni? Sigrud kifürkészhetetlen tekintettel néz vissza rá.
– Tessék? – szólal meg Mulaghesh. – Hogyan? – Ez itt egy… – Összeráncolja a homlokát, mint mindig, amikor egy drejling kifejezést próbál lefordítani. – Ez itt egy vízben lévő dolog – mondja végül – És számtalan vízben élő dologgal végeztem már életemben. – De hát… ez… komolyan mondja? – hápog Nesrhev. – Számtalan vízben élő dologgal végeztem – ismétli Sigrud. – A mostani kicsit más lesz. – Szúrós szemmel nézi, hogy Urav fontolóra veszi, ne vágjon-e újabb léket a jégtakaróba, aztán letesz róla. – De olyan nagyon sokban nem különbözik a többitől. – És egész pontosan miben kellene segíteniük az embereimnek? – kérdi Nesrhev. Sigrud az állát vakargatva tanakodik. – Nem hiszem, hogy szükségem lesz rájuk. – Maga komolyan úgy gondolja, hogy egyes-egyedül ki tudja nyírni ezt a rettenetes természetfeletti bestiát? – kétkedik Mulaghesh. Sigrud átgondolja a választ, aztán bólint. – Igen. A terep nekem kedvez. A folyó nem valami nagy. – A Szolda csaknem másfél kilométer széles! – mondja Nesrhev. – Mégsem akkora, mint a tenger – válaszolja Sigrud. – Vagy az óceán. Tágas vizeken nevelkedtem. Meg aztán így, hogy jég borítja… – Vállat von. – Egyáltalán nem lehetetlen. – Csak ma este majdnem harminc áldozatot szedett, uram – emlékezteti Nesrhev. – Maga meg sem fog kottyanni neki. – Talán. Mindegy. Ha így lesz – vonja meg a vállát –, akkor meghalok. Nesrhev és a többi rendőr hitetlenkedve mered az óriásra. Shara megköszörüli a torkát. – Mielőtt még tovább fűznénk a gondolatmenetet – mondja –, megkérdezném Nesrhev kapitányt, hogy engedélyezi-e az akciót. – Miért kér tőlem engedélyt? – csodálkozik Nesrhev. – Ha hagyja, hogy az embere megölesse magát, az a maga dolga. – Nos… a rendelkezések ellenére a jég alatt lapuló rémség a Kontinens területének nagy részén mégiscsak szentnek és sérthetetlennek számít – magyarázza Shara. – Végtére is olyan legendák és mítoszok szereplője, amelyek fontos szerepet játszanak a maguk kultúrájában. Hozzátartozik a hagyományukhoz. Ha tehát szeretné, hogy végezzünk vele… vagyis hogy megöljünk egy élő legendát… az előzetes jóváhagyása nélkül nem teszünk semmit. Nesrhev lebiggyeszti a száját. – A hátsójukat fedezik – fordítja le. – Részben. De Urav a maguk nagy becsben tartott mitológiájának képezi a szerves részét. Mi nem a Kontinensen élünk. Viszont egyes kontinenslakók számára Urav meggyilkolása felérhet egy történelmi jelentőségű műalkotás megsemmisítésével. – Jelen esetben a szóban forgó műalkotás éppen vérfürdőt rendez – jegyzi meg Mulaghesh. – Tény és való – bólint Shara. Nesrhev húzza a száját. Miközben vívódik, három ziháló rendőr tántorog feléjük a hídon: egyikük Viktor, aki elment figyelmeztetni Mihailt és Ornosztot; a másik kettő meg feltehetően a vészből kimentett két szerencsétlen. Egyikük a testéhez szorítja a jobb karját, mely úszik a vérben. – Mihail megsérült – jelenti Viktor. – A lény megsebezte a karját… leszakította néhány ujját… Nesrhev tétovázik. A jég alatt derengő sápadt fényre bámul. Végül így szól: – Ti ketten! Nyomás vissza
a kapitányságra, nézessétek meg a sérüléseiteket a gyengélkedőn! – Sigrudhoz fordul: – Mire van szüksége? Sigrud a folyót kémleli. – Kéne nekem hatvan méter vontatókötél, három darab harminc méter hosszú hajókötél, egy lámpás, két alabárd, három strapabíró szigony és több gallon zsiradék – sorolja tanakodva. – Több gallon micsoda? – néz nagyot Mulaghesh. – Zsiradék – mondja Sigrud. – Állati zsír. Ha van, akkor bálnazsír, de ha nincs, jó lesz a disznó vagy marha is. Mulaghesh Sharára néz, de az csak vállat von: – Gőzöm sincs, mire készülhet. Sigrud a szakállát simogatja. – Valamint gyújtsatok egy jó nagy tüzet, mire végzek. Nagyon valószínű, hogy meztelenre kell majd vetkőznöm. * * * * – Lenmag – szórja Shara a forró marhafaggyúval teli üstbe. – Rekettye. Hat rojt madzag. Fenyőgyanta. – Hátrapillant a szekérderéknyi hozzávalóra, amiket talicskán toltak a hídra a követségtől. Sikolyok visszhangoznak a folyó fölött – nem először. Shara elengedi őket a füle mellett. – Só és ezüst… ez már kicsit nehezebb dió. – Apró ezüstkanalat csúsztat egy sóval teli szütyőbe, majd összerázza. – Talán megteszi. – A szütyőt is az üstbe pottyantja. Pitrij kétely és kíváncsiság közt hányódva figyeli a műveletet. – Tényleg úgy gondolja, hogy ennek lesz bármi hatása? – Nagyon remélem – feleli Shara. Fog egy maréknyi nyílgyökeret, és a főzetbe szórja. – Az istenek famulusai mind más-más anyagoktól viszolyogtak. Szokás szerint persze nem lehet eldönteni, hogy az istenek eleve így tervezték-e, mondjuk azért, hogy valamiféle védelmet nyújtsanak a földi híveik számára a saját teremtményeikkel szemben, a biztonság kedvéért… vagy a véletlen műve, amit az istenek, talán természetüknél fogva, nem láthattak előre. Akárhogy is, a természetfelettiek szervezete kifejezetten érzékeny volt ezekre az anyagokra: légzési rendellenességeik támadtak, kiütést kaptak tőlük, megbénultak, sőt, olykor bele is haltak. – Szóval allergiásak voltak? – kérdi Pitrij. Sharának egy pillanatra elakad a szava, hiszen Pitrijnek olyasmire sikerült rátapintania, amit a szajpúri történészek évek óta hasztalan próbáltak megfogalmazni. – Igen. Pontosan. – Urav pedig… ezekre allergiás? – Sejtelmem sincs. Olyan anyagokat válogattam össze, amik gyakran taszították a természetfeletti lényeket. Bízom benne – szór egy csipetnyi fehér ürömöt –, hátha egyik-másik hatással lesz rá. Nagy merítést alkalmazunk, ha szabad így fogalmaznom. Sigrud és Nesrhev emberei időközben már az utolsó simításokat végzik: sikeresen a híd köré hurkolták a vastag vontatókötelet, majd jó erősen meghúzták. Shara látja, hogy Sigrudból előjönnek a tengerészreflexek: másodpercek alatt csomózza meg a kötelet, vastag pászmákat vesz a vállára, és játszi könnyedséggel mássza meg a hidat, mintha a lábujjainak kampós lenne a végük. A három tekercs hajókötelet átveti a korláton – tompa puffanással landolnak a jégpáncélon. A maradék – csaknem harminc méter – vontatókötelet is utánuk engedi. Urav egyelőre rá sem bagózik a készülődésre, inkább a néhány kilométerrel lejjebb lévő móló körül garázdálkodik, hátha elragadhat egy-két oktondi járókelőt, akik nem vettek tudomást az evakuálási parancsról.
Sigrud a viaszosvászonnal letakart fegyverekhez bandukol. Előhúz egy szigonyt: a furészfogas horgony olyan vastag, mint Shara karja; a másik végén vashurok lifeg, melybe irdatlanul vastag kötelet kell hurkolni. Miféle halnak szánták ezt a gyilkos fegyvert? – gondolja Shara. Sigrud teszteli a rugalmasságát, elégedetten bólint, majd letérdel, és végighúzza az ujját az alabárd pengéjének élén. – Erős vas – jelenti ki. – Ügyes munka. – Jól meggondoltad? – kérdi Shara. – Szemernyi kétséged sincs? – Csináltunk már ilyet – véli Sigrud. – Mi olyan különös ebben? – Azért a mhovoszt nincs egy súlycsoportban Uravval. – Ugyan! – horkant fel Sigrud megvetően. – Az gyerekjáték volt. – Na jó. De még az ahanasztáni dornova sem volt ekkora kihívás – tromfol rá Shara. – Urav nem egy… közönséges ördögfajzat vagy csirkefogó, akit könnyűszerrel lekaszabolhatsz. – Mindjárt oda lyukadsz ki, hogy a sárkány is smafu volt ehhez képest. – Jó, az egy miniatűr sárkány volt – mutatja Shara, egyméteres távolságban tartva a két kezét. – Mellesleg én adtam meg neki a kegyelemdöfést. – Miután én kifárasztottam – szipog Sigrud. – Elbagatellizálod a helyzetet. Kérkedhetünk kalandos hőstetteinkkel, ám az ott – mutat a folyóra – évtizedek óta az első hús-vér, már-már isteni erővel rendelkező szerzet, akivel bárkinek is dolga volt. Sigrud csak a vállát rángatja. – Mint mondtam, ez is csak egy vízben élő dolog. Lényegüket tekintve nincs köztük semmi különbség. Hogy ki teremtette őket, vagy honnét jöttek, végeredményben édes mindegy. – Olyan fenemód biztos vagy magadban, hogy képes vagy egyedül kiállni ellene? – Minél több időt töltünk a tengeren, annál többet tanulunk – fejti ki Sigrud. – És minél többet tudunk, annál jobban zavar, ha valaki segíteni próbál. Az efféle segítség csupán nyűgös teher. Elvégre mindenkinek egyedül kell szembenéznie a halállal. – Leveszi a zubbonyát, az ingét és a pantallóját; alul csak egy régimódi, bokáig érő harisnyanadrág marad rajta. Izmai kidagadnak, ám bikanyaka, széles válla és hordómellkasa ellenére inkább szálkásnak, farkasszerűnek tűnik, mintsem tagbaszakadt medvének: olyan, mint azok a ragadozók, amik sokkal több zsírt égetnek el a zsákmány becserkészése közben, mint amennyit az elfogyasztásával nyernek. – Mindig is magányos farkas voltam. – Néha, basszus… néha herótom van a hetvenkedésedtől! – fakad ki Shara. Sigrud zavart, kissé nyugtalan pillantást vet rá. – Lehet, hogy nálad erény ez a bárgyú szófukarság, de az én szememben nem az – már csak azért sem, mert többre tartom az életed, mint amilyen lazán te eldobnád magadtól. És ezzel nem vagyok egyedül. – Shara valóságos rémülettel néz a férfi szemébe. – Nem várom el tőled, hogy megtedd. Tudod, ugye? Soha nem kérnélek ilyesmire. – Tudom – feleli Sigrud. – Akkor miért vállalkozol rá? Az óriás elgondolkozik. – Miért? – forszírozza Shara. – Mert én ehhez értek – von vállat Sigrud. – Jó vagyok benne. Életeket menthetek. És csak a sajátomat teszem kockára. Shara hallgat. – Áldásod adod rám, Shara Komajd? – Nem szokásom áldást osztani – morogja Shara. – Nem tetszik, amit csinálsz, de elfogadom. Az óriási biccent. – Helyes. – Azzal leveszi a trikóját. Shara nem először látja félmeztelenül – sőt –, ám mindig meglepődik, mennyi borzalmas sebhely hálózza be keresztül-kasul a karját és a hátát: billogok,
ostorcsapások, vágások, szúrt sebek. Shara viszont azt is tudja, hogy az óriás legszörnyűbb sebét a kesztyűje rejti a jobb kezén. A férfi kihúzza az egyik lábát a hosszú szárú harisnyanadrágból. Shara tiltakozni kezd: – Nem hinném, hogy feltétlenül szükséges megszabadulnod az összes ruhádt… – Eh! – legyint Sigrud, majd szemérmetlenül a földre ejti levetett bugyogóját. Shara felsóhajt. Nesrhev és az emberei – szikár, marcona bulikoviak – elkerekedett szemmel bámulják a teljes lelki nyugalommal meztelenre vetkőzött férfit. Mulaghesh, akár egy cápa, kivillantja a fogsorát. – Néha egészen élvezem a munkámat – jelenti ki. Sigrud anyaszült meztelen, csak a bakancsa van rajta, a tőre tokja (amit a jobb lábára szíjazott), a kesztyűje a jobb kezén, meg az arany karkötő a bal csuklóján. Beletunkol a faggyúval teli üstbe, és kikanalaz egy maroknyi zsírt. A trutymóban úszkáló nyílgyökerek és egyéb füvek láttán felvonja a szemöldökét. – Menjünk biztosra! – magyarázza Shara. Sigrud vállat von, és nekilát vastagon bekenni a faggyúval a vállát, a mellkasát, a karját és a combját. – Ööö, nyugodtan szóljon, ha kell egy kis segítség – ajánlkozik Mulaghesh. Shara megsemmisítő pillantást vet rá, ám a kormányzó szégyentelenül vigyorog. Sigrud az arcát és a haját hagyja utoljára; amikor végez, úgy néz ki, mint egy ősember, az emberiség szurtos, barbár elődje, akin rég túllépett az evolúció. – Azt hiszem, készen állok – közli Sigrud. Nesrhev felé fordul. – Tereljék a szörnyet a híd felé, amennyiben el akarna kóborolni. – Hát nem tudom, mennyire tudja majd a hasznunkat venni – mondja Nesrhev. – De mindent elkövetünk. – Nekem annyi bőven elég – bólint Sigrud. – Azt akarom, hogy a szörny rám figyeljen. Csak és kizárólag énrám. Világos? – Nesrhev bólint. – Rendben. – Sigrud teljes hosszában végigméri a hidat, mint aki nem bízik benne, bogy megtartja a súlyát. Aztán hóna alá kapja a fegyvereket, és útnak indul a part felé. Mulaghesh odanyújt neki egy lámpást. Sigrud elveszi. – Sok sikert, katona! – búcsúzik Mulaghesh. Sigrud szórakozottan bólint, mintha csak egy ismerős járókelő köszönt volna rá séta közben, megzavarva a merengésében. A következő állomás Shara. Lefejti a bal csuklójáról az arany karkötőt, és odaadja a lánynak. – Vigyázok rá – ígéri meg Shara. – Tudom. Ha netán ma este utolér a halál… – Tétovázik, a tekintete a jéggel borított Szolda folyóra téved. – A családom… megtennéd, hogy… – Amíg élek, gondoskodni fogok a családodról – szakítja félbe Shara. – Kérned sem kell. – Mesélsz majd nekik… rólam? Arról, hogy ki voltam? – Majd ha már biztonságos lesz. Sigrud bólint, s annyit mond: – Köszönöm. – Azzal menne tovább. Shara utána szól. – Várj, Sigrud! Urav valószínűleg akkor sem fog megölni, ha alkalma nyílik rá. – Hmm? – fordul vissza Sigrud. – Nem kizárt, hogy senki sem halt meg azok közül, akiket ma éjszaka elragadott. Bár lehet, hogy azt kívánják, bár meghaltak volna. A Kolkasávszkában olvasható, hogy az Urav által lenyelt bűnösök életben maradnak a bendőjében, ám örök bűnhődés, kínszenvedés, szégyen és vezeklés az osztályrészük. A szörny vigyázó tekintete alatt nincs remény. – Hogyan veti rád a tekintetét a saját gyomrában? – kérdi Sigrud. – Csodalény. Urav bensője a pokol egy külön bugyrát képezi. És semmi más nem szabadíthat ki, csak Kolkán áldása… – Amiben mindjárt részesítesz?
– …amiben senki sem részesült az isten háromszáz évvel ezelőtti eltűnése óta. – Hová akarsz kilyukadni? – Csak azt mondom, ha úgy ítéled meg, hogy Urav mindenképpen bekebelez… – a férfi lábára szíjazott tőrre vándorol a tekintete. – Talán jobban jársz, ha a saját kezedbe veszed az életed. A férfi lassan bólint. Még egyszer így szól: – Köszönöm. – Majd hozzáteszi; – Nem ártana egyébként lejönnöd a hídról. – Miért? – Sosem lehet tudni – feleli Sigrud –, hová fajul egy jó kis közelharc. * * * * Sigrud bakancsa tompán dobog, ahogy a jégen lépdel. Egyből megállapítja, hogy a jég alig több mint fél méter vastag. Simán elbírja a ló vontatta szánt, gondolja Sigrud. Átgyalogol a fagyott folyón. A csípős szél a bőrét mardossa, a fülét ostromolja. Karját és lábát ezernyi jégforgács ékszerezi fel, beleragadnak a testére kent faggyúba – csakhamar szikrázó jégemberré változik, aki szélesen terpeszkedő, szürkéskék jégmezőn caplat végig. Eszébe jut egy régi emlék, egy hasonló alkalom: siklik a jégen, szántalpak csikorognak mögötte; patadobogás; hátranéz, és látja, hogy Hild és a lányai több réteg bunda alá kucorodva kacarásznak és nevetgélnek a szánon… Nem szeretnék erre gondolni. Sigrud pislog, és a toronyiránt emelkedő hídról csüngő kötelekre összpontosít. A város fényei egészen távolról pislákolnak, mintha a roppant metropolisz csak egy apró tengeri halászfalu volna egy messzimesszi parton. Hányszor is tárult elé efféle látvány a tengerről? Százszor? Ezerszer? Nem szeretnék erre gondolni, hajtogatja magában. Az emlékek azonban felszínre törnek, fájdalmasan, akár a bőr alól kihúzott szálka. A víz locsogása. A borús nappalok. A dérrel borított parton pattogó máglyák. Élénken emlékszik az utolsó alkalomra, amikor hajóra szállt. Fiatal férfi volt, hazafelé tartott, alig várta, hogy viszontlássa a családját. Ám amikor kikötöttek a drejling partokon, döbbenten szembesültek vele, hogy a falvaikban minden a feje tetején áll. A király! Megölték a királyt, meg az összes herceget. Felgyújtották a házakat, lángokban áll az egész város! Mitévők legyünk? Sigrud nem hitt a fülének! Nem értette, nem tudta felfogni, hogyan történhetett mindez. Újra meg újra rákérdezett: Az összes herceg? Mindenki? Egészen biztos? Mindig ugyanazt a választ kapta: A Harkvalddinasztia kihalt. Oda a király, nincs többé! Vége mindennek! A jég ropog Sigrud talpa alatt. A világ egy gyáva féreg, gondolja Sigrud. Ahelyett, hogy szemtől szemben változna meg, megvárja, amíg hátat fordítunk neki, és úgy veti ránk magát. Sigrud tovább baktat a Szolda folyón. A faggyú mostanra rákövesedett a végtagjaira; tejfehér lett, zörgővértű, egy gyertyaöntő góleme. Halad tovább, egyenesen a híd közepe felé, ahonnan a vontatókötél vége csüng. Fentről, a hídpályáról nézve a Szolda-híd meglehetősen keskenynek látszott, alig tizenkét méter szélesnek. Alulról olyan, mintha egy monstre fekete csont ívelne át az ég háttere előtt. Sigrud győzködi magát, hogy a híd igenis ki fog tartani. Ha mindent jól csinál, állnia kell a sarat. Hullámok lögybölését hallja. Jobbra néz: a híd árnyékában mértanilag szabályos körvonal ásít a jégpáncélon. Sűrű törmelék, pozdorjadarabok ringanak a lék vizén, neki-nekiütközve a jég peremének. Bódé
lehetett – a horgászoknak hűlt helye. Sigrud végül a csüngő kötélhez érkezik. Hurkot csinál a vastag vontatókötél végéből, majd jó szorosan rácsomózza az egyik hajókötelet, hogy véletlenül se bomoljon ki a hurok. Úgy ismeri a csomót, mint a tenyerét: oda sem kell figyelnie, az ujjai maguktól feszítik, hurkolják és húzzák meg a kötelet. Csomókötés közben felszínre buknak az emlékek. Emlékszik, hogyan rohant haza, miután eljutott hozzá a puccs híre. Emlékszik, hogy már csak üszkös, elhagyatott romokat talált; a szántóföldeket felperzselték, sóval hintették be. Emlékszik, ahogy kikotorta a törékeny fehér csontokat kiégett hálószobája elszenesedett, nedves maradványai közül. Emlékszik arra, amikor a sírokat ásta az udvaron. A szénné égett csonthalmokra, egy emberi kirakós véletlenszerű, hiányos, gubancos kuszaságára. Nem látta bennük a feleségét és két lánygyermekét. Legjobb tudása szerint szétválogatta a csontokat, s előbb eltemette, majd elsiratta őket. Elég! Hagyd abba! Sigrud a másik két hajókötél végét is a hurokra csomózza, majd a másik végüket egy-egy szigonyhoz kötözi. A szigonyokat egy vonalban, egymástól ötven lépésre a jégbe szúrja. Leteszi a lámpást a középső szigony mellé, majd az alabárd hegyes végével négy mély, hosszú árkot váj a jégbe; a vonalak középütt, a lámpás lábánál egy pontban futnak össze, így mire befejezni a műveletet, olyan, mintha egy hatalmas csillag ragyogna a jégen. Utána csupasz fenékkel letelepszik a jégnek erre a pontjára, keresztbe fekteti az alabárdot a térdén, és várakozik. Vigasztalan kacsahápogás. Szórványos sikolyok a keleti partról. Heves szélzúgás. Minden idegszálával összpontosítani próbál, az emlékek azonban nem hagyják nyugton. Emlékszik, amikor először hallotta, hogy új nemzet született, amit úgy hívnak: „Drejling Népköztársaság”. A megnevezést és a „nemzet” fogalmát egyaránt nevetségesnek tartotta: közönséges kalózállamokat alapítottak, amelyek a korrupció és a kapzsiság fertőjében fuldokoltak. A gyászoló, tajtékzó Sigrud sok honfitársához hasonlóan maga is fegyvert ragadott. És sokakkal egyetemben vereséget szenvedett. A Slondheimbe zárták, egy sziklabörtönbe, mely a szóbeszéd szerint rosszabb a halálnál. A híresztelések igaznak bizonyultak. Nem tudja, hogy egész pontosan hány évig raboskodott a magánzárkájában zabkásán élve, a sötétben motyogva. Részben persze csak magát okolhatta: valahányszor kiengedték a tömlöcéből, egyből megpróbálta kitekerni a nyakát azoknak, akik a közelébe merészkedtek, és nemegyszer sikerrel is járt. A fogvatartói végül úgy döntöttek, hogy nem adnak neki több esélyt: élete végéig ott sínylődhetett volna a sötétben. Ám egy nap kinyílt a zárkája ajtaján lévő kukucskáló, és Sigrud megpillantott egy ismeretlen arcot. Sosem látott még hozzá hasonlót: egy nő arca volt, barna bőr, karvalyorr, sötét szempár, sötét ajkak, és üveget hordott az orrán, egy-egy lencsét a két szeme előtt. A nő ekkor megszólalt, és Sigrud csodálkozását egyszeriben mintha elfújták volna. – A feleséged és a gyerekeid életben vannak, és biztonságban. Megtaláltam őket. Holnap visszajövök. Addig gondold végig, akarsz-e beszélni velem. A retesz becsapódott. A nő léptei fokozatosan elhalkultak. Így ismerkedett meg Sigrud Shara Komajddal. Hány éve szolgál is a lány mellett? Lassan már tíz éve? Nem számít, vonja le a következtetést. Az újabb és újabb évek semmit nem jelentenek a számára. Sigrud nagyokat pislog; a szemhéjára ráfagyott a zsír. A gyerekekre gondol, akiket nem láthatott felnőni; a fiatal nőre, aki egykor az asszonya volt. Eltűnődik, vajon újra férjhez ment-e, vajon lett-e új apja a gyerekeinek.
Heges, csillogó tenyerére néz. Nem ismeri fel a saját kezét. A látóhatáron sárga derengés hunyorog a jégpáncél alatt. Sigrud ledörzsöli a zsírt a tenyeréről, és fogást keres az alabárdon. Itt a helyem, gondolja. A hidegben, a sötétben, halál torkában. Várakozik. * * * * A sárga fénypont közelebb úszik, még közelebb; kecsesen, akadálytalanul siklik a vízben. Sigrud koccanásokat észlel a jégen, mintha egy vak ember tapodna a botjával. A rezgéseket hallgatja, érti meg Sigrud. Így deríti fel, mi várja odakint… A jég megnyikordul a talpa alatt. A sárga derengés húszlépésnyire lebeg; a fényfolt csaknem harminccentissé szélesedik. Mint egy óriáspolip szeme, gondolja Sigrud, majd eszébe jut, hogy egyszer régen megevett egy halászlében főzött polipot. Nem adta magát egykönnyen… Nem láthat át a jégen, csupán hallja, ahogy valami tizenöt vagy talán tíz lépésre tőle pattogni kezd. Ekkor veszi észre, hogy éppen körberajzolják, és elégedetten nyugtázza, hogy jól becsülte meg a teremtmény testméretét: a körvonal a jégbe húzott csillag mind a nyolc ágát keresztezi, és egyre inkább az az érzése, hogy egy hatalmas, nyolc szeletre vágott fehér torta kellős közepén csücsül. Lassan feltápászkodik. A megannyi barázda által meggyengített jég nyöszörögve méltatlankodik a talpa alatt. Sigrud kihúzza szigonyt a helyéről, és terpeszbe áll a kör közepén. Sötét folt kavarog a mélyben. A sárga fény szinte pontosan alatta hunyorog. Kíváncsi vagyok, vajon meg foglak-e kóstolni valaha, mélázik Sigrud. Megmarkolja a szigonyt a jobb kezében. Mély levegőt vesz. Majd – mielőtt még a víz alatti szörnyeteg leránthatná a kis szigetet – bal kezével a magasba emeli az alabárdot, és tiszta erőből lesújt a jégtáblára. A rozoga jégburok egyből széttörik alatta, és Sigrud elsüllyed a jeges vízben. Urav – ahogy Shara hívta – odébb siklik, váratlanul érte a betolakodó. Sigrud pöttöm alakja eltörpül a gigantikus, tobzódó szörnyeteghez képest, akár fekete viharfelhőbe repülő fecske. Sigrud látja a roppant, fodrokat vető karokat, a tágra nyílt, fekete erekkel szabdalt, lángoló szemet, alatta pedig a kétméteres szájat… ám a rémség még nem tátja el a pofáját. Sigrud elhajítja a szigonyt. A fűrészfogas penge Urav éjfekete húsába fúródik, mindössze néhány ujjnyira a gigászi szemtől. Urav szája felpattan, ám ahelyett, hogy lecsapna Sigrudra, fájdalmában megvonaglik. Szeme Sigrud felé gördül, mire az óriás meglendíti az alabárdját és felhasítja a szörnyeteg száját. Csillogó fogak pörögnek szerteszét a vízben tűzijáték módjára. Urav kínok között, őrjöngve kapálózik. Csápjai ostorként perdülnek, Sigrud lábára fonódnak, ám nem bírnak fogást találni a faggyúval borított végtagokon… sőt, a lény hirtelen visszarántja a csápjait, mintha megégette volna a zsíros massza. A csápoknak azon a szakaszán, amivel hozzáért, felhólyagosodik a fekete bőrfelület. Ha Shara megtudja, hogy bevált a trükkje, gondolja Sigrud, életem végéig az orrom alá fogja dörgölni. A hullámok felkavarodnak körülöttük. Sigrud érzi, hogy egy újabb csáp próbálja megragadni a bokáját, de megint kicsúszik a szorításából. Urav most már teljes figyelmét Sigrudnak szenteli: körös-körül temérdek nyúlvány tekergőzik támadásra készen. Kifelé! Most! – gondolja Sigrud, s azzal kinyújtja bal kezét, kitapogatja a hajókötelet – szilárdan megtartja –, majd felhúzódzkodik, ki a vízből, a jég tetejére.
A szervezete azonnal sokkot kap a hőmérséklet-változástól, Sigrud azonban megpróbálja rákényszeríteni magát, hogy ne foglalkozzon vele, így hát nekiiramodik a jobb oldalán meredező szigony felé. A jég hatalmasat reccsen mögötte: hátrasandít a válla fölött, s látja, hogy Urav a hajókötelet cibálja, s a jeget csépeli körülötte – mindhiába. A kötél kitart. A felbőszült szörnyeteg ekkor egy nekirugaszkodással kint terem a vízből, ezernyi karjával vonszolva előre gumós fejét. Megcsördíti egyik csápját, és elkapja Sigrud bal karját; karma mély árkot váj a férfi bicepszébe; Sigrud megbotlik, érzi, hogy a szörnyeteg húzza maga felé. Sigrud megpróbálja kitépni magát a szorításából, de a csáp vasmarokkal tartja, holott már javában sistereg és füstöl a bőrük találkozásánál. Urav dühében és fájdalmában felvonyít, a jeget kaparja, darabolja, hókását csinál belőle. Nem, nem, nem engedlek el! Sigrud rácsap az alabárddal a csápra – egyszer, kétszer. A szorítás érezhetően elernyed, így Sigrud egy halk cuppanással kiszabadítja a karját. A tengerek áldják meg a marhatenyésztőket, amiért felhizlalják a jószágaikat! – gondolja Sigrud, miközben futásnak ered. – Tűz! – ordítja Nesrhev a magasból. – Szórjátok meg a mocsadékot! Nyilak zúgnak át az égen, majd kelepelve fúródnak a jégbe. Több is eltalálja Urav irháját; a szörnyeteg eszelősen felüvölt, és vadul ráncigálja a hajókötelet, mely meg-megpendül, mint a gitárhúr. Mire Sigrud odaér a második szigonyhoz, Urav figyelmét magukra vonják a hídon lévő férfiak. A rémség csápjai felágaskodnak, mint megannyi kobra, és egyszerre csapnak le a hídra. Sikoltozás hallatszik a magasból, majd két ember zuhan le bukdácsolva a híd túlsó feléről. Kérlek, add, hogy Shara ne legyen köztük, imádkozik Sigrud. Az egyik csáp összegöngyölődik, felemel egy kétségbeesetten kapálózó közrendőrt, majd Urav tátott szájába gyömöszöli. Hatalmas csattanás rázza meg a jégtakarót, ami egyre inkább meggyengül a csata hevében. Nem így terveztem, gondolja Sigrud. Hóna alá csapja az alabárdot, rohamot indít, és elhajítja a második szigonyt. Hajszál híján elvéti a kötelével viaskodó szörnyeteget, ám a szigony szerencsére belefúródik Urav hátába. Urav elbődül, és megpördül. A sárga szem Sigrudra szegeződik. Az óriás a másodperc törtrészéig érzékeli, ahogy egy csáp felé robog, feltartóztathatatlanul, akár egy folyó sodorta uszadék fa, aztán az agyában fények robbannak, csillagokat lát, és keresztülszánkázik a jégen. Felvértezi magát a következő támadásra – sehol semmi. Morogva felemeli a fejét, és látja, hogy Urav addig forgolódott, amíg belegabalyodott a kötelekbe; ugyanakkor az első szigony hajókötelét sikerült elszakítania, úgyhogy csak idő kérdése, és kiszabadul a gubancból. Sigrud fújtat egyet, megrázza a fejét, megmozgatja a kezét-lábát: többé-kevésbé egyben van. Az alabárd mellette hever a jégen, kettétörve, így leginkább már csak rövid fejszeként lehet használni. Sigrud felkapja, és a harmadik – egyben utolsó – szigony felé veszi az irányt. Hálózd be, fáraszd ki, aztán verd agyon, biztatja magát. Kaszabold szét a tüdejét, míg meg nem fullad, míg bele nem fullad a saját vérébe! Kövek zuhannak le a Szolda-hídról. Hacsak nem rombolja le előbb a hidat. Tehetetlenül nézi, ahogy Urav a hídfőt ütlegeli. Egyre több kődarab potyog a vízbe. Sigrud magában elátkozza Nesrhevet, amiért kiadta a tűzparancsot. Azt szerette volna, ha Uravnak semmi nem vonja el róla a figyelmét, ha csakis rá koncentrál. Na, ezért utálom, ha segíteni próbálnak! Urav a hadonászásával csaknem teljesen fellazította a jeget a híd alatt; az utolsó szigony egy kis jégtáb-
lán imbolyog, mint úszó a pecabot végén. Sigrud sóhajtva beleveti magát a vízbe – a jéghideg víz kalapácsütésként taglózza le a jégtáblához úszik, kiszabadítja a szigonyt, majd a kötél mentén kimászik a zavarosból a jégnek egy biztosabb szakaszára. A végtagjai teljesen lezsibbadnak, keze-lába jelentést küld az agyának, hogy köszönik szépen, de ők megszűntek létezni. Urav nekifeszül a kötelének, és sikoltásra tátja a száját; Sigrud egy pillanatig sem habozik, célba veszi a rémség szájpadlását, és elhajítja a szigonyt. Telitalálat! A szörnyeteg elbődül fájdalmában, összevissza kapálózik, hadakozik a zsinegekkel, melyek gúzsba kötik, védtelenül hagyva puha, fekete, zselés hasi tájékát. Most! Sigrud nekiront az alabárddal, kicselezi az egyik csápot, végigcsúszik a jégen, talpra kecmereg… A tekergőző csápok kerítésén belül találja magát. Kíméletlenül csépelni kezdi a teremtmény hasát. Urav felüvölt, vinnyog, rikoltozik, vonaglik. Fekete vérpermet fröcsköl Sigrudra, gejzírként lövell ki a sebekből. Hol úgy érzi, hogy éget a bőre, hol meg úgy, hogy összefagy. Makacsul suhogtatja az alabárdot, kaszabolja az ellenséget. Felrémlik előtte az udvarában eltemetett csonthalom. Tovább vagdos. Emlékszik, ahogy felpillant a tömlöcében, meglátja a keskeny pászmában átszüremlő napsugarat, és megpróbálja a markába zárni a gombostűnyi fénypontot. Tovább vagdos. Emlékszik, hogy a szülőhazája partjai apró ponttá zsugorodnak a szajpúri csatahajó fedélzetéről nézve. Tovább vagdos. Egyszer csak tudatosul benne, hogy torkaszakadtából üvölt. Elátkozom az egész világot, de nem azért, amit ellopott tőlem, hanem mert ráébresztett, hogy nem is vesztettem el őket, épp csak túl későn, mire már más embert faragott belőlem. Urav hörög és zihál. A csápok elernyednek. A szörny előbb mintha leeresztene, majd csigalassan kidől, akár egy gigászi fekete fatörzs. A rengeteg kötél zümmög és nyekereg a szörny súlya alatt, mígnem a legyőzött Urav elterül a hálójukban. Sigrud tudat alatt érzékeli, hogy a hídon üdvrivalgás tör ki. Igen ám, csakhogy a teremtmény zsigerei és belső szervei még mindig lüktetnek, pumpálják a vért. Nem döglött meg, még nem… Fénylő aranyszem gyullad fel a csápok tengerében Sigrud lába előtt. Résnyire szűkül, őt méricskéli. Az ernyedt csápok hirtelen megfeszülnek, a magasba szöknek, a híd leggyengébb pillére köré fonódnak, és megrántják. Jobb kéz felől sötét árnyék vetül Sigrudra, és alighogy tudatosul benne, egy batár nagy kődarab szakítja át a jég felszínét mindössze néhány lépésre tőle. – A kurv… – kezdi Sigrud, de már nem tudja befejezni. A jég megbillen a talpa alatt, akár a libikóka, és legalább tíz méterre penderíti a levegőben. Aztán elnyeli a hideg és a folyó. Víz tolul a szájába és orrába. Egy áramlat furakodik az orrüregébe, a tüdejét csiklandozza, kis híján felköhögi. Meg ne fulladj! A légszomj belülről égeti a tüdejét. A hátára hengeredik, és felfelé mereszti a tekintetét; áthatolhatatlan, füstüveg plafon választja el az égbolttól. Meg ne fulladj! Látja, hogy a feje fölött Urav a kötelek fogságában vergődik. A teremtményen túl tömör fekete boltív húzódik – a híd!
Sigrud taposni kezdi a vizet, és célba vesz egy szélesedő repedést a jégburkon. A tömör fekete boltív ekkor mintha egy kicsit… szétfolyna. A jégkásával borított, örvénylő víz prizmáján keresztül egy pillanatra szertefoszlik, majd három méter széles kőtömb csobban a sötét vízbe, buborékoszlopokat kavarva maga után. Sigrud hátrasiklik, ám ekkor telibe kapja a kőtömb lökéshulláma. Meg ne fulladj, gondolja, és vigyázz, ne zúzzon semmi halálra! Újabb kövek záporoznak a vízbe, óriási hullámverést csapva, amelyek egyre feljebb taszítják Sigrudot. A víz felszíne félig áteresztő membránként állja az útját, és korántsem biztos benne, hogy át tudja szakítani. Egy karcsapással feljebb löki magát, kinyitja a száját, és téli levegő áramlik a tüdejébe. Sigrud kimászik a vízből, fel a jégtakaróra. Olyan messzire sodródott a hídtól, hogy a jég ezen a szakaszon szerencsére kifejezetten tartós. Ekkor döbben rá, hogy a híd nincs a helyén: a folyóba roskad, szökőárszerű hullámokat vetve. Ami még nagyobb baj, hogy sehol nem látja Uravot. Sigrud erőtlenül, reszketegen térdel a jégpáncélon. Körülnéz, valami reménysugarat keresve: tüzet, kötelet, csónakot, akármit. Ám semmi mást nem észlel, csak a sápadtan, sárgán derengő fénypontot, amely torpedóként hasít felé a vízen át, a jégtáblákat, mint holmi zsebkendőket, lökve félre az útjából. – Hümm – mondja Sigrud. Végignéz a kezén és a karján: a közelharc során szinte az összes faggyú lejött a bőréről, azaz többé nem nyújt védelmet számára a Shara által kotyvasztott főzet. Örvénylő csápok veszik körbe; a roppant száj reszketegen nyílik szét – látni engedve, hogy nem egy foga kitört a helyéről –, aztán finoman megtaszajtja hátulról Sigrudot, és magába fogadja. * * * * Sigrud kinyitja a szemét. Végtelen fekete síkságon ücsörög. Az ég szintén szurokfekete; egyedül azért tudja megállapítani, hogy síkság veszi körül, mert a látóhatáron gigászi, ragyogó sárga szem világít, harmatos sárga fényt szórva a fekete homoksivatagra. MOST MEGTUDOD, MI A FÁJDALOM – mennydörög egy hang. Sigrud előbb balra, majd jobbra néz: ülő helyzetben összeaszott, hamuszürke tetemek szegélyezik minden irányban, mintha lecsapolták volna az összes testnedvüket. Egyikük rendőri egyenruhát visel; a másik horgászcsapdát szorongat a kezében. A tetemek egy irányba néznek, a lángoló szem felé; arcukra tekintve – a szürke, szikkadt kéreg alatt – iszonyú szenvedés torzítja el a vonásaikat. Ekkor észreveszi, hogy a tetemek mellkasa enyhén megemelkedik, majd lesüllyed – apró lélegzetvételekkel. Életben vannak, eszmél rá Sigrud. A hang ismét eldördül: MOST MEGTUDOD, MI A FÁJDALOM, KÁRHOZOTT EMBER. Sigrud lepillant. Továbbra is anyaszült meztelen, csak a csizmáját, a kését, meg a kesztyűjét viseli a jobb kezén. Megtapogatja a kést, és eszébe jut Shara intelme: Jobban jársz, ha a saját kezedbe veszed az életed. A hang így szól: MOST MEGTUDOD, MI A FÁJDALOM, TISZTÁTALAN EMBER. Sigrud előhúzza a kését, és megfordul a fejében, hogy a csuklójához nyomja a pengét, és felvágja az ereit… ám valami tétovázásra készteti. A hang így szól: MOST MEGTUDOD, MI A FÁJDALOM, MERT A FÁJDALOM ÚTJA AZ IGAZ HITHEZ VEZET. Várja, mi fog történni; a penge hegye a csuklója fölött lebeg. A fekete síkság elmosódik, akár a festék a palettán, összekavarodik, majd apránként átrendeződik a régi slondheimi tömlöcének falaivá, ahol a sötét-
ség óráról órára, percről percre kiszívta belőle az életerőt. Ez volna hát Urav elvarázsolt pokla? – morfondírozik Sigrud. Nagyon úgy tűnik. A kés azonban nem vág a húsába – egyelőre még nem. A cellaajtóba ágyazva ott világít a gigászi sárga szem. A hang így szól: MOST VÉGRE MEGTUDOD, MI A FÁJDALOM, VÉGRE MEGTUDOD, MI A SZENVEDÉS, VÉGRE KIPURGÁLOM BELŐLED A BŰNEIDET. Sigrud várja a folytatást. Olyasmire számít, hogy majd az összes régi forradása, sebe, borda- és csonttörése, amit a tömlöcben szenvedett el, újból fellángol, és egyszerre rohanja majd meg a sok-sok évnyi fájdalom… de nem történik semmi. A hang némiképp ingerülten dörren: MOST PEDIG MEGTUDOD, MI A FÁJDALOM. Sigrud körülnéz; a kés hegye a csuklója felett lebeg. – Na jó – szólal meg lassan. – De mikor? A hang mélyen hallgat. – Mégsem ez a pokol? – kérdi Sigrud. – Nem kéne szenvednem? A hang nem válaszol. A falak villámgyorsan átalakulnak, és a legkülönfélébb, irtózatosnál irtózatosabb jeleneteket keltenek életre: Sigrud szögekkel kivert ágyon fekszik; működő vulkán felett lóg; csapdába esik a tenger fenekén; hazafelé tart a drejlingek földjére, csakhogy a látóhatáron füst gomolyog. Azonban egyik lidércnyomásos jelenet sem okoz fizikai vagy mentális szenvedést. Teljesen összezavarodva kapkodja a fejét. – Mi folyik itt? – kérdi. A falak megint örvényleni kezdenek. Újra a fekete síkságon találja magát, a hörgő, hamuszürke tetemek gyűrűjében; a ragyogó sárga szem haragosan villog az égen. Egy pillanatra megfordul a fejében, mi van, ha drejling lévén immunis a bestia válogatott kínzásaira, ám nem tartja valószínűnek, hogy ez lenne a helyzet. Aztán feltűnik neki, hogy a jobb tenyere enyhén lüktet. A kesztyűs kezére tekint, és minden világossá válik. A hang így szól: SORSOD A FÁJDALOM. A FÁJDALOMBAN MEGTISZTULSZ. Sigrud azt feleli: – Hiába próbálod megmutatni nekem, mi a fájdalom. – Egyenként lehúzza a kesztyű ujjait. – Már mindent tudok róla. Azzal megszabadul a kesztyűtől. A tenyere közepén rettenetes, élénkvörös heg húzódik, olyan, mint egy billog, épp csak jóval mélyebben ágyazódik bele a húsába: sematikus mérleg, melyet piros kör keretez. Kolkán keze, emlékszik vissza, mérlegelésre és ítélkezésre készen… Felmutatja a tenyerét a ragyogó sárga szemnek. – Az istened ujja rám nyomta bélyegét – jelenti ki. – És életben maradtam. Tudom, mekkora fájdalmat képes okozni; magammal viszem mindenhová. Most is velem van. Minden egyes nap. Szóval nem árthatsz nekem, hallod? Nem taníthatsz meg olyasmit, amit már eleve tudok. A gigászi szem rezzenéstelenül bámulja. Aztán pislog. Sigrud nekirugaszkodik, és átszúrja a szemgolyót a késével. * * * * A folyó partján Shara és Mulaghesh arrafelé kémlelnek, ahol Urav visszacsusszant a víztükör alá. – Nyomás! – ordítja Nesrhev. – Nyomás! – Shara és Mulaghesh csuromvizesek lettek, miközben kivonszolták a Szoldából a rendőrkapitányt, akinek mindkét karja eltörött, meg az egyik lába is, ráadásul enyhén
lecsökkent a testhőmérséklete is. – Az istenek szerelmére, mire várnak még? Vigyenek el innen! – rimánkodik a férfi. Shara azonban ügyet sem vet rá: a folyót fürkészi, még mindig egy hihetetlen fordulatban bizakodva: talán Urav ismét felbukkan, kiköpi Sigrudot, aki majd végigkacsázik a folyó felszínén, akár egy kavics… …de csak a jégtáblák ringatóznak szelíden a sötét víztükrön. – El kell tűnnünk – szorgalmazza Mulaghesh. – Igen! – kiabálja Nesrhev. – Igen, az istenekre! Hát nem ezt szajkózom már egy órája?! – Tessék? – suttogja Shara. – Nem szabad a folyó közelében maradnunk – ismétli Mulaghesh. – A rohadék tombol a dühtől. Tudom, hogy nem akarja cserbenhagyni a barátját, de mennünk kell. A rendőrök parancsokat kiabálnak át egymásnak a folyó két partjáról, Nesrhev szűköl és vonít a fájdalomtól a töltésen. Senkinek nincs ötlete, hogyan keljenek át a Szoldán. Nem valószínű, hogy kézbe vette valaki a gyeplőt, de úgy tűnik, a rendőrök kollektive elhatározták, hogy petróleumot locsolnak a folyóba, majd meggyújtják. – Sürgősen el kell húznunk a csíkot! – noszogatja Mulaghesh. Shara hevenyészett hámot rögtönöz a kabátjából, ráfektetik Nesrhevet, és vonszolni kezdik felfelé a töltésen. A többi rendőr egy hordókkal megrakodott szekeret tolat a folyópartra. Nem vesződnek vele, hogy leemeljék a hordókat: szekercét ragadnak, felhasogatják a hordók falát, és hagyják, hogy a petróleum a folyóba ömöljön. Shara lázasan kutat az agyában valami mentő megoldás, okkult fortély után – egy Kolkánhoz intézett fohász, egy ige a Dzsukosávszkából –, de nem jut eszébe semmi. Lángok söpörnek, tekergőznek végig a folyón. A jég sistereg, tükörsimává válik, mint a márvány, és gyors visszavonulót fúj. Már majdnem fent járnak a töltés tetején, amikor a tűzből szőtt takaró ijesztő mértékben behorpad. – Oda nézzenek! – mutatja Shara. A lángok pezsegni, spriccelni kezdenek. – Jaj, ne! – nyöszörög Nesrhev. – Kérlek, csak ne aludj ki! A Szolda mélyéről Urav csapkodó tömege robban elő; velőtrázó üvöltést hallat, és szaggatni kezdi a felszínt megannyi karjával. – A tűz! – kiáltja valaki. – Működik! Shara nem olyan biztos benne. Nem úgy tűnik, hogy Urav a környezetére reagál, inkább olyan, mintha rohamot kapott volna. Egy öregemberre emlékezteti, aki egyszer sztrókot kapott a parkban – neki is remegett, rángatózott keze-lába… A rikoltozó, gurgulázó Urav barázdákat hasít a jégpáncélba, vadul hadonászik a lángokban álló vízben, karját a folyóparthoz verdesi, nekicsapódik a Szolda-híd maradványainak, majd végül elterül a folyóparti sétányon, mint egy partra vetett hal, óriási, remegő szája kitárul, majd összecsukódik, s nyüszítő, vinnyogó hangot hallat, akár egy halálra rémült kutyus. – Mi a fene történik? – kérdi Mulaghesh. Urav eltátja a száját, hosszúra nyúló, kitartott visítás szökik ki a torkán… ekkor apró fekete fog türemkedik ki a hasfalán, közvetlenül a pofája alatt. – Nem is… nem egy fog – hanem egy kés! – Nem – mondja Shara. – Ez nem lehet igaz. Urav megint felüvölt; a kés megvonaglik, majd lassan, de biztosan megindul lefelé, széthasítva a teremtmény gyomrát. Forró vér zubog a talajra, sisteregve teríti be a jeges folyót. Ökölbe szorított, karmot formázó kéz szakítja át a hosszú vágást. – Na, nem! – hüledezik Mulaghesh. – Ugye ez csak valami vicc?
A teremtmény gyomrából – nincs rá jobb hasonlat: mintha csak a hüvelyi szülés morbid, perverz utánzata bontakozna ki – belek buggyannak elő dögletes bűzt árasztó zsigerek ömlenek ki, majd a zsírtól és vértől mocskos Sigrud kicsusszan a haldokló szörnyeteg testén vágott nyílásból; egy darabig csak fekszik a földön, és az égre függeszti a tekintetét, aztán az oldalára fordul, négykézlábra emelkedik, és hosszú percekig rókázik. * * * * Sharának csak homályosan jut el a tudatáig, hogy a távolban éljeneznek az emberek, mert ő máris rohan lefelé a folyóparti sétányon, oda, ahol Sigrud hever. A közelébe érve muszáj lassítania, mert az orrfacsaró bűz szabályosan feltartóztatja, akár egy áthatolhatatlan fal; végül legyűri a hányingerét, és letérdel az óriás mellé. – Hogyan?! – fakad ki. Apró mirigy lifeg a férfi füléről; Shara óvatosan eltávolítja. – Hogy csináltad? Hogy a csudába élhetted túl ezt a szörnyűséget? Sigrud levegő után kapkodva a hátára hengeredik. Köhög, prüszköl, a szájába nyúl, és kihúz a torkából egy hosszú, göcsörtös, szürke szövetnyúlványt. – Szerencse – zihálja. Laza csuklómozdulattal félredobja a szövetet, amely placcsanva landol a zsigerekből keletkezett tócsában. – Szerencsém volt. Meg ostoba voltam. Urav döglött tetemében elhagyja magát valami, és újabb adag nyálkás belsőség csuszamlik ki a gyomrából. Shara talpra ráncigálja Sigrudot, nehogy bokáig álljanak a belek áradatában. Ekkor tűnik fel, hogy Sigrud nem visel kesztyűt a jobb kezén, holott soha nem látta, hogy levette volna. Sigrud hitetlenkedve néz vissza Uravra. – Még ilyet! – Ujjával befogja a jobb orrcimpáját, majd egy kisebb szökőárnak megfelelő iszapos vízzel kevert vért fúj ki a bal orrlyukából. – Ki hitte volna, hogy az egész pusztaság belefért a rohadék bendőjébe… – Milyen volt? Tényleg a poklok poklát kellett kiállnod, Sigrud? Sigrudot térdre kényszeríti egy újabb köhögőroham. A Szolda folyó a tapsvihar és ujjongás egyre hangosabb kakofóniáját hordja a partra. Shara felpillant, és látja, hogy már nemcsak a maroknyi rendőr gyűlt össze a parton ünnepelni, hanem a város polgárai is, férfiak, nők és gyerekek özönlenek az utcákra, hogy dalra fakadjanak és táncra perdüljenek. Hopsz, gondolja Shara. Úgy tűnik, elég nagy felhajtást csaptunk… Villanások sorozata vakítja el bal felől: három fényképész kattintgatott, majd sietve felhúzzák az állványra helyezett masinákat, hogy újabb felvételeket készíthessenek. A hátuk mögött pedig egy váratlan ismerőst pillant meg. Vohannes Votrov az összeverődött tömeg túlsó végén áll. Piperkőc ruházatát ezúttal sötétbarna felöltőre és nyakig begombolt fekete ingre cserélte. Nyúzottnak tűnik, és sápadtnak, méla undorral figyelve Sharát, mintha egy ablaktáblán pattogó bogarat méricskélne. Sharának némi fáziskéséssel esik le, hogy nincs Vohannesnél a sétabotja. A tömeg összezárul Vohannes és a fényképészek előtt. Sigrudot és Sharát elárasztja a gratulálok hada, a vállukat lapogatják az emberek. Mire visszanéz a fényképészek irányába, Vohannes köddé vált.
Nem hibáztatom azokat, akik dicsőítik Szajpúr történelmét – a történelem végtére is nem más, mint konstruált mese, ami olykor bizony szemet gyönyörködtető. Ugyanakkor elengedhetetlen, hogy minden részletére emlékezzünk – hogy olyannak lássuk a dolgokat, amilyenek valójában voltak –, és véletlenül se essünk a szelektív memória csapdájába. Tudniillik a nagy háború nem a Kontinens meghódításával kezdődött, de még csak nem is Vúrtya halálával. Egy gyerekkel kezdődött minden. Nem tudom, hogy hívták. Bár tudnám! Megérdemelné, hogy nevesítve legyen, különösen a vele történtek fényében. A periratokból mindenesetre kiderítettem, hogy a szüleivel élt egy farmon a mahlideshi tartományban, Szajpúrban, valamint, hogy együgyű leány volt, félkegyelmű, akit a természet szellemileg megnyomorított. Sok más korabeli gyerekhez hasonlóan őt is vonzotta a tűz, noha lehet, hogy csökkent értelmi képességei folytán az érdeklődése meghaladta a többiekét. Történt aztán, hogy egy szép napon, 1631-ben a kislány talált egy felborult, elhagyatott szekeret az úton. A szekér papírokkal teli dobozokat szállított, garmadával tornyosultak rajta, és úgy gondolom, a papírok láttán – megneszelve, hogy egy felnőtt sincs a környéken – nem tudott ellenállni a kísértésnek. Kis tüzet rakott az úton, és egyenként elégette a papírokat egy gyufával. Váratlanul megjelentek a szekér utasai. A Kontinensről származtak, gazdag tálhavsztániak voltak, számos rizsföld tulajdonosai a környéken. Amikor meglátták, hogy a lány papírokat éget el, szörnyű haragra gyúltak – a gyermek ugyanis tudtán kívül Tálhavrász szent könyvének, a Tálhavsztának a lapjait gyújtotta fel, mely a kontinenslakók szemében súlyos szentségtörésnek számított. A helyi kontinentális magisztrátus elé hurcolták a lányt, és igazságot követeltek a szent kötetek eretnek meggyalázásáért. A leány szülei irgalomért esedeztek, a lány félkegyelműségére hivatkozva, mondván, nem tudta, mit cselekszik. A város népe a szülők mellé állt, és a lány felmentését, vagy ha mást nem, legalább enyhe büntetést kértek. A kontinenslakó kereskedők azonban közölték a bíróval, hogy ha egy szajpúri lángra merte lobbantam a szent szövegeket, akkor váljék maga is a lángok martalékává. És folyamodványuk nyitott fülekre talált a kontinentális bírónál. Máglyát emeltek hát Mahlideshi főterén, és a város lakóinak szeme láttára élve égették el a lányt; a bírósági jegyzőkönyv szerint láncra verték a kezét, fellógatták egy fára, és tüzet raktak alatta – amikor pedig a lány zokogva felkapaszkodott a láncon, mert a lángok a talpát nyaldosták, a hóhérai tőből lecsapták kezét és lábát. Nem tudni, hogy a vérveszteségbe halt-e bele végül, vagy még elevenen elégett. Nem hiszem, hogy a kontinenslakók előre látták volna a nép reakcióját – végtére is szegénysorba való szajpúriak voltak, erőtlen, akaratgyenge emberek, akik számára mindennaposnak számítottak a brutális megaláztatások. A borzalmas kivégzés azonban felkelést szított Mahlideshiben – a város valamennyi lakója csatlakozott a lázadáshoz, megrohamozták a magisztrátus hivatalát, és halálra kövezték, akiket ott találtak, beleértve a lány hóhérait. A város egy héten keresztül ünnepelte a szabadságát. Milyen szép is lenne, ha ebből szökkent volna szárba a gyarmati függetlenségi háború, ha a városlakók bátor helytállása akkora felbuzdulást keltett volna Szajpúrban, hogy a kadzs azon melegében megindult volna seregével a Kontinens ellen. De sajnos a következő héten a kontinentális erők nagy létszámban bevonultak a városba… és leradírozták Mahlideshit a térképről, nem maradt belőle más, csak egy felperzselt földdarab a part mentén, meg egy kétszázötven méter hosszú sírhalom – a mahlideshi győztes polgárok végső nyughelye. A mészárlás híre futótűzként söpört végig az országban. Csendes, fortyogó harag szivárgott be a
gyarmatokba. Vajmi keveset tudunk a kadzsról. Még arról sincs tudomásunk, ki lehetett az anyja. Az viszont bizonyos, hogy Tohmaj tartományban élt, Mahlideshi tőszomszédságában; és azt is tudjuk, hogy nem sokkal az ottani vérontást követően fogott bele a kísérletezésbe, melynek eredményeképp létrehozta a csodafegyvert, amivel később megdöntötte a Kontinens uralmát. Egy lavina meglazított egy apró kavicsot, amely az óceánba hullott, és a sors szeszélye folytán ez az aprócska kavics szökőárat keltett. Olykor azt kívánom, bár ne ismerném a múltam egyes részleteit; azt kívánom, bár sosem történtek volna meg! Ami volt, elmúlt, nekünk viszont emlékezni kell rá, és beszélni róla. Dr. Efrem Pangyüi: Elveszett történelem
MEGVÁLTÁS – Törés nincs – újságolja az orvos. – Szakadás vagy rándulás elképzelhető. Egészen bizonyos, hogy zúzódások keletkeztek, és az sem kizárt, hogy a csontok is károsodtak. Persze sokkal többet tehetnék a betegért, ha hagyná, hogy rendesen megvizsgáljam… Az ágyára visszafekvő Sigrud, aki egy kupica burgonyából készült égetett szeszt dédelget az ölében, erre felmordul. Az arca egyik fele céklavörös; a másik szürkésfekete, mint a penészes gyümölcs. A követség gázlámpáinak gyér fényében olyan kísértetiesnek tűnik, mintha csak hálni járna belé a lélek. Egyelőre csupán annyit engedett meg az orvosnak, hogy megnyomkodja a hasát, és meggyőződhessen róla, hogy tudja-e mozgatni a fejét, a karját és a lábát. Sigrud ezen túlmenően azonban csak goromba morgásokkal válaszol az orvos kérdéseire. – Nem produkálja hasi fájdalom tüneteit – mondja az orvos. – Ami, megjegyzem, már-már hihetetlen. Azonkívül fagyási sérüléseknek sem látom nyomát, ami szintúgy képtelenség. – Mik azok a fagyási sérülések? – mordul Sigrud. – Még sosem hallottam róluk. – Arra céloz, hogy a drejlingek alkatilag képtelenek fagyási sérülést szenvedni? – háborog az orvos. – Néha hideg van – húzza meg Sigrud a csuprot –, máskor meg nincs olyan hideg. Az orvos zaklatottan, ingerülten fordul Sharához. – Úgy vélem, ha átvészeli az éjszakát, akkor megmarad. Továbbá azt tanácsolnám, hogy ha általában véve kedves az élete, máskor engedje az egész légügyi szakembereknek elvégezni a munkájukat, és ne kezeljen úgy minket, mintha… molesztálnánk! Sigrud gúnyosan felkacag. Shara elmosolyodik. – Köszönöm, doktor úr! Nos, akkor végeztünk is. Az orvos zsémbesen meghajol, Shara pedig kikíséri. A kapunál nyüzsgő tömeg még a folyótól követte őket a követségig. – Remélem, számíthatunk a diszkréciójára! – mondja Shara. – Arra kérnénk, senkinek ne beszéljen a történtekről!… – Orvosi esküm kötelez – bólint az orvos. – Arról nem beszélve, hogy olyan felületesen voltam kénytelen elvégezni a vizsgálatokat, amit a világért sem kürtölnék szét. – A fejébe nyomja a kalapját, és faképnél hagyja. – Ott a nagykövet! – kiáltja el magát valaki a tömegben, mire a kapu fényárba borul a vakuvillanásoktól. Shara elfintorodik, és bevágja az ajtót. A fényképezés viszonylag új keletű vívmány, még csak tíz éve találták fel, de máris tudja, hogy utálni fogja. A képek rögzítése számos bonyodalomhoz vezethet az én szakmámban, bosszankodik. Átvág a földszinten, és elindul az emeletre; a követségi dolgozók táskás szemekkel, kialvatlanul néznek utána, hasztalan várva, hogy végre hazamehessenek. Mulaghesh viharzik le a lépcsőn. – A raktárnál eloltották a tüzet – tájékoztatja Sharát. A szájához emel egy üveg piát, és meghúzza. – Vesztegzár alá veszem a követséget, amíg tisztázódik, hogy a városlakók meg akarnak-e lincselni minket, vagy sem, amiért kivégeztük az istenük háziállatát vagy mijét. A városatyák vállalták, hogy intézkednek a híd pótlásának ügyében. Most megyek, berúgok, aztán alszom egy nagyot. Maga a főnök. – Rendben – feleli Shara könnyedén. – És nagyon ajánlom, hogy járja ki nekem azt a dzsavrati áthelyezést, ha egyszer vége ennek az ámokfutásnak! – Rendben.
Shara elköszön Mulagheshtől, Sigrud szobájába sétál, és letelepszik az ágya végébe. Sigrud a mutatóujjával cirógatja az üveg száját újra meg újra. – Tessék! – Shara előrenyújtja Sigrud karkötőjét, és a férfi lapáttenyerébe ejti. – Köszönöm – mondja Sigrud, miközben a bal csuklójára kapcsolja. – Tényleg jól vagy? – aggodalmaskodik Shara. – Azt hiszem – válaszol Sigrud. – Rosszabbat is túléltem már. – Csakugyan? Sigrud elgondolkodva bólint. – Hogyan sikerült életben maradnod? Sigrud tanakodik, majd felemeli gézbe bugyolált jobb kezét. Letekeri a gézt és megmutatja a tenyerén éktelenkedő, mérleget ábrázoló, rózsaszínes-vöröses színben izzó tetoválást. – Így Shara a tenyerére bámul. – De hát… de hát ez nem is Kolkán áldása… – Az lehet. Ám ha jól belegondolunk… Kolkán büntetése és áldása voltaképpen egy és ugyanaz a dolog lehet. Sharának eszébe jutott, amikor Efrem felolvasott neki Olvosz művéből, A vörös lótusz könyveből, majd kommentárt fűzött hozzá: „Az istenek semmivel sem ismerték jobban önmagukat, mint az emberek. És a tudatos cselekedeteikhez képest néha sokkal többet árul el róluk az, amit nem szándékosan művelnek.” Sigrud a tenyerébe bámul. A szembogara úgy csillog feldagadt szemhéja alatt, mint egy bogár potroha a szárnyai között. Erősen hunyorog – ami arról árulkodik, hogy felöntött a garatra –, majd így szól: – Tudod, hogy szereztem ezt? – Nagy vonalakban – feleli Shara. – Tudom, hogy Kolkán ujjának a nyoma. Sigrud bólint. A csend hosszúra nyúlik. – Mindig is tudtam, mit rejt a kesztyűd – folytatja Shara. – De jobbnak láttam, ha inkább nem firtatom a dolgot. – Bölcs gondolat. A sebhelyek a keserű múlt mementói – jobb nem bolygatni őket. – Sigrud megmasszírozza a tenyerét. – Fogalmam sincs, hogy sikerült szert tenniük a slondheimi fogvatartóimnak egy ilyen ritka és nagy erejű eszközre… bár hozzáteszem, pont úgy nézett ki, mint egy átlagos, szürke márványgolyó, csak volt rajta egy mérleget ábrázoló minta. Szelencében tartották, úgy is hozták-vitték, és egyedi béléssel volt kibélelve… – Valószínűleg szürke gyapjú – vág közbe Shara. – A kolkasztániak különösen nagy becsben tartották. – Ha te mondod. Mármost, összesen kilencen voltunk. Közös cellába zártak minket. Rozsdás vizet ittunk egy csöpögő csapból, a sarokba szartunk, és kopogott a szemünk az éhségtől. Sokáig éheztettek bennünket. Ne kérdezd, meddig, de sokáig! Mígnem egy nap az egyik foglár behozta ezt a kis követ a szelencében, meg egy tál csirkét – egy egész csirkét! –, és így szólt: „Ha valamelyikőtök egy teljes percig a markában tudja tartani ezt az induri-pinduri követ, megehetitek a csirkét.” A többiek egymás sarkára lépve tolongtak, hogy önként jelentkezhessenek, én viszont kivártam, mert ismertem már a rohadékokat. Slondheim őrei mindig gonosz játszmákat űztek velünk. Csellel rávettek, hogy verekedjünk össze, és öljük meg egymást… – Megfeszíti, majd ökölbe zárja bal kezét; rózsaszín hegekkel szabdalt bütykei kifehérednek az erőfeszítéstől. – Szóval sejtettem, hogy valami átverés van a dologban. Az első férfi a kristálygolyóért nyúlt, ám alighogy a kezébe vette, üvölteni kezdett. A tenyeréből patakzott a vér, mintha megvágták volna. Egyből elengedte a kavicsot, ami akkora döndüléssel esett a padlóra, mint egy sziklatömb. A foglárok röhögve unszolták: „Na rajta, vedd csak fel! Mi lesz?” A fickó azonban meg sem bírta mozdítani. Ezer tonnát nyomott. A foglárok is csak a szürke posztóval tudták megemelni. Gőzünk sem volt, mi lehet az, ám a gyomrunk korgott, így aztán nem adtuk fel ilyen hamar a harcot, enni akartunk, ha csak egy keveset is… A cella-
társaim közül senki nem tudta megtartani a kezében. Egyesek húsz másodpercig bírták. Mások fél percig. Literszám ömlött a tenyerükből a vér. Szörnyű sebeket ejtett rajtuk a kavics. Végül mind elejtették. Kifogott rajtuk Kolkán parányi kisujja. – Újabb kortyot iszik az alkoholból. – Aztán… én is jelentkeztem. Mielőtt a kezembe vettem volna, arra gondoltam… számba vettem a veszteségeimet. A szívemben izzó, éltető erejű tűz, ami arra buzdított, hogy maradjak életben, már rég kialudt. Azóta sem gyulladt ki újra. Úgyhogy… úgyhogy azt kívántam, törjön meg a kavics! Érted, amit mondok? Sóvárogtam a fájdalom után. A kezembe vettem hát. És megtartottam. – Tenyérrel felfelé fordítja forradásos kezét, mintha még mindig rajta nyugodna a kavics. – Most is érzem. Olyan, mintha itt tartanám a kezemben. Nem az evés lebegett a szemem előtt, hanem a halál. – Ökölbe szorul a keze. – De végül ehettem. Nem egy, hanem három percig tűrtem Kolkán ujját. Utána csalódottan elvették tőlem a követ, és azt mondták: „Nyertél, tehát ehetsz. Ám előbb döntened kell: osztozol-e rajta a cellatársaiddal, vagy magadnak akarod az egészet.” A többiek mohón bámultak rám… csontsovány, sápadt, éhező férfiak, önmaguk árnyékai, a szemem láttára koptak ki a világból… Sigrud nekilát visszatekerni a pólyát a kezére. – Egy pillanatig sem gondolkodtam rajta – mondja halkan. – A foglárok átvittek egy másik cellába, ott aztán befaltam az egész csirkét, és elaludtam. Egy hét sem telt bele, és már vonszolták is ki a hullákat a régi cellámból. – Csomót köt a gézre, és a tenyerét dörzsölgeti. – Lehet, hogy az istenek megteremtették a pokol bugyrait – fejezi be –, ám ez semmi ahhoz képest, ahogy az emberek képesek pokollá tenni az életüket. * * * * Shara behúzza Sigrud szobájának ajtaját, és megáll a folyosón. A lába remeg, mint a kocsonya, és beletelik néhány másodpercbe, mire felfogja, hogy menten összecsuklik. Leroskad a folyosón, és mély levegőt vesz. Shara rengeteg operatív ügynököt irányított a pályája során, és nem keveset el is veszített közülük. Ez idő alatt kezdte azt hinni, hogy vérprofi mesterkém lett belőle, aki hatékonyan, ugyanakkor érzelemmentesen végzi a munkáját, nem ragad le a részleteknél, szépen elszeparálja, apró, hermetikus buborékba zárja a lelkiismeretét és a józanságát, majd mélyen eltemeti, távol a sivár valóságtól. Ám a gondolat, hogy elveszítheti Sigrudot… Azt hitte, őt már nem ijesztheti meg semmi, amikor azonban látta, hogy Sigrud alámerül a sötét vízben… Életben van, nyugtatja magát. Életben van, és rendbe fog jönni. Már amennyire rendbe jöhet ez a sebzett, viharvert férfi a maga szűk, dohos levegőjű szobájában. Shara megrázza a fejét. A múlt ismétli önmagát, gondolja. Kilenc éve történt, s most mégis úgy érzi, mintha egy emberöltő telt volna el azóta. Shara emlékszik, milyen kicsi volt a kajüt ajtaja. Egészen szűkös, akkora, mint egy csapóajtó; alighanem a legkisebb kajüt volt az egész szajpúri csatahajón. Shara bekopogott az ajtón. A kopácsolás visszhangot vert a folyosón, azonban senki nem válaszolt. Kinyitotta az ajtót, mire egyből megrohanták a szagok, és a vészesen dülöngélő fedélzeten kialakult tengeribetegségtől amúgy is remegős lába még inkább megroggyant. Odalépett hozzá egy szajpúri hadnagy, és köhögve azt tanácsolta, legyen óvatos; közben valószínűleg eltűnődött, vajon a lány, aki alig töltötte be huszadik életévét, meg akarja-e öletni magát. Shara belépett a kajütbe. Nem sütött be fény a helyiségbe, de tisztán látta, hogy az óriás törökülésben gubbaszt a sarokban, akár egy kivert kutya. A haja csapzott volt, és ritkás, a bőrét kelések és vörös hurkák borították, meg valami fekete szutyok – csak remélni tudta, hogy kosz. A fejét lehorgasztotta, így Shara nem tudott a szemébe nézni, ám a férfi összerezzent a beáramló fényre.
Shara becsukta az ajtót, és leült a férfival átellenes sarokba. Várt. Az óriás jóformán meg sem moccant. – Lassan elhagyjuk a drejling felségvizeket – tudatta vele Shara. – Nem szeretnél még egy utolsó pillantást vetni az otthonodra? Nem válaszolt. – Ki sem dugtad az orrod a kajütből – folytatta Shara. – Szabadon járhatsz-kelhetsz. Nem akarsz sétálni egyet az évekig tartó bezártság után? Semmi válasz. – Legalább mosakodj meg! Van forró vizünk. Az óriás halkan mordult egyet, mint aki mondani akar valamit, csak aztán meggondolja magát. – Igen? A férfi olyan vaskos akcentussal beszélt, hogy alig lehetett érteni, amit mond. – Ez… nem a valóság. – Tessék? A férfi körbemutatott. – Semmi nem valódi. – De igen. Biztosítalak róla, hogy nagyon is valóságos. Az ajtó nyitva áll. Szabadon közlekedhetsz. Az óriás a fejét csóválta. – Nem. Nem lehet. Ők… a családom… Shara türelmesen várt, de a férfi nem folytatta. – Életben vannak, ahogy már mondtam – közölte halkan. – Eltemettem őket. A kezemben tartottam a csontjaikat. – Sejtelmem sincs, kinek a csontjait tarthattad a kezedben, de hogy nem a családtagjaidét, arról kezeskedem. – Hazudsz. – Igazat mondok. A feleségedet, Hildet az egyik szolgálód csempészte ki az országból a lányaiddal együtt a puccs előestéjén. Mindössze két nappal a vérengzés előtt lépték át Vúrtyavasztán határát. Az elmúlt hat évet ott töltötték, a szolgálód rokonainak adva ki magukat. A szántóföldön robotoltak… gondolom, csapnivaló gazdálkodók voltak, mert erősen kétlem, hogy egy olyan előkelő származású nő, mint a feleséged, valaha foglalkozott volna földműveléssel, de azért valahogy elboldogultak. Hosszú csend. Majd: – Van… van rá valami bizonyítékod? – A családod nem volt teljes biztonságban, amikor rájuk találtam. A mai napig keresik őket: orgyilkosok teszik tűvé az országot a családtagjaid után, úgyhogy elköltöztettük a családodat Vúrtyavasztánból. Nem vállaltam a kockázatot, hogy esetleg rájuk leljenek. A feleséged hálája jeléül adott egy ajándékot az egyik tisztünknek. – Shara a zsebében kotorászik, majd előhúz egy kis vászonzsákot. Kinyitotta a zsák száját, és egy csillogó, gyöngyökből szőtt, aranyszínű karperecét emelt ki belőle, melynek gravírozása tajtékos, vad hullámokat formázott. – Jelent ez számodra valamit? – nyújtotta át a férfinak. Sigrud csak nézte, nézte a fényes, tiszta csecsebecsét koszos, sebhelye tenyerén. Ujjai remegni kezdtek. – Mit szólnál, ha felmennénk együtt a fedélzetre? – kérdezte gyengéden. Az óriás lassan feltápászkodott, egy pillanatra sem véve le a tekintetét a karkötőről. Shara kinyitotta az ajtót, a férfi pedig követte a folyosóra, majd fel a lépcsőn, kóvályogva, mint egy álmos kisgyerek, aki lefekvéshez készülődik. Hideg levegő csapta meg Sharát, amitől egy pillanatra földbe gyökerezett a lába, aztán nekifeszült a szélnek, és kitántorgott a csatahajó fedélzetére. Az óriás ügyet sem vetett az orkánerejű szélre; átlépte az ajtó küszöbét, majd áhítatos csendben bámult felfelé az égre. Hát persze, gondolta Shara. Vajon milyen régóta nem engedhették szabad levegőre?
– Kövess! – szólt az óriásnak, majd a korláthoz vezette. A drejling partvidék sötét szirtvonulata még épp felderengett a távolban, a hullámokon túl. – Nekem azt mondták, nincs olyan messze, mintsem gondolnánk. Bár erről te biztos többet tudsz. A férfi lenézett az arany karkötőre, felcsatolta a csuklójára, majd a magasba emelte a karját, és szemügyre vette. – Nem látom őket. Szabad? Shara megrázta a fejét. – Most még nem tartom biztonságosnak… egyikőtök számára sem. Talán majd egyszer. – Mit akarsz tőlem? – kérdezte a férfi. – Tőled? Egyelőre semmit. – Megmentetted a családomat. Kiszabadítottál a börtönből. Miért? – Úgy gondolom, a drejling vidékre vonatkozó ismereteid alighanem komoly hasznunkra válhatnak – merengett Shara. – És minden bizonnyal destabilizálják a Drejling Népköztársaság és a Kontinens esetlegesen fennálló kapcsolatait. – Enyhe gőg költözött a hangjába: ez volt a pályafutása első jelentősebb hírszerzői győzelme, és nem szerzett még elegendő tapasztalatot ahhoz, hogy leplezze a büszkeségét. – Többel tartozom. – Miért? – Azért, amit értem tettél. Shara erre nem tudott válaszolni. – Kérj tőlem valamit! – mondta a férfi. – Mire gondolsz? – Bármire. Kérhetsz tőlem akármit. – Nincs szükségem semmire. – Hogyne lenne – röhögött fel Sigrud. – Szajpúri titkos szolga vagyok – fortyant fel Shara. – Semmid nincs, amit fel tudnál ajánl… – Fiatal csitri vagy – szakította félbe a férfi – aki nem tud hajózni, nem tud harcolni, és soha életében nem ontott még vért. A helyén van az eszed, de úgy hiszem, sokat segíthetnék neked. Csak sokkal büszkébb vagy, semhogy megkérj rá. Shara dühösen meredt rá. – Miért, mi akarsz lenni? A jobbkezem? A titkárom? Vállalnál egy ilyen dehonesztáló feladatot? – Dehonesztáló? – Visszatekint a tenger felett. – Dehonesztáló… Fogalmad sincs, mit jelent ez a szó valójában. Fogalmad sincs, mit műveltek velem a börtönben. Nem tudhatod. Nincsenek rá szavak. Úgyhogy. Hordhatok vizet, felszolgálhatok ételt, harcolhatok, gyilkolhatok… nem számít, mit tartogat számomra a jövő. Nem érdekel. Semmi sem érdekel. – Újra meg újra leszögezte, mint aki saját magát győzködi, majd szembefordult Sharával, sápadtan, beesett arccal. – Kérj tőlem valamit! Amit csak akarsz. Shara úgy érezte, hogy az óriást borító forradások és a vastag koszréteg alatt a veséjébe lát, és felismerte, hogy a maga nyakatekert módján a férfi arra kéri, hagyja meghalni, adjon rá engedélyt, mert nem tudja elképzelni, hogyan élhetne tovább. Shara vetett még egy pillantást a távolba vesző drejling sziklákra, majd olyasmire szánta el magát, amit ma már biztos nem tenne meg: kiöntötte a szívét, igazat mondott, és tett egy ígéretet, még ha nem is tudta, képes lesz-e betartani: – Akkor hát arra kérlek – jelentette ki lassan –, hogy vedd tudomásul: ezek nem a búcsú percei! Egy nap segíteni fogok, hogy hazatérhess. Segítek majd újból összerakni, ami egyszer már eltörött. Ígérem, visszahozlak ide! A férfi kinézett a tengerre, ép szeme fényesen csillogott. Majd – Shara legnagyobb döbbenetére – térdre roskadt, megragadta a korlátot, és zokogásban tört ki.
* * * * – Egész biztos, hogy nem gondolod meg magad? – csendül egy hang. – Biztos, mert meg van kötve a kezem – válaszolja Mulaghesh hangja. – A maguk nyavalyás tanácsa még esélyt sem adott, hogy meggondoljam magam. – Pedig nem is szavazhattak! – vitatkozik a másik. – Nem volt meg hozzá a szavazatképes létszám! Csak tudsz rájuk hatni, Turjin! – Ó, hogy a tengerek vigyék el… – mormolja Mulaghesh kimerülten, kapatosan. – Nem fáradoztam ma már eleget? Azt teszem, amit mondanak nekem, köszönöm szépen, márpedig tisztán és érthetően közölték velem, hogy húzzak a picsába. Shara belép a konyhába. Vohannes Votrov a megszokott fehér bundájában áll Mulaghesh előtt, aki bosszúsan szegezi a férfira a tekintetét egy teli pohár whisky fölött. Votrov botja türelmetlen staccatót kopog a csizmája sarkán. – Úgy tudtam, lezártuk a követséget, és nem engedünk be látogatókat – csodálkozik Shara. – Különösen ezt nem. Vohannes megfordul, és elvigyorodik. – Éljen! Imhol van hát a győztes vitéz, még frissiben a nagy hódítás után! Micsoda kalandos, drámai éjszakán lehetsz túl! – Vo, ne haragudj, de most igazán semmi türelmem nincs a lehengerlő szövegedhez, ami egyébként is csak szerinted lehengerlő. Hogy jutottál be? – Úgy, hogy bőkezűen mértem a csak szerintem lehengerlő szövegemet, természetesen – feleli Vohannes. – Viszont jó, hogy itt vagy! Kérlek szépen, segíts nekem! Segíts meggyőzni Mulaghesh kormányzót, hogy mozduljon meg! Soha vissza nem térő lehetőséget szalasztotok el! – Én ugyan egy tapodtat sem mozdulok erről a székről – válaszolja Mulaghesh. – Ma éjszaka semmiképpen. – De hát tótágast áll a város! – mondja Vohannes. – Az egyik oldaláról csak úgy lehet eljutni a másikra, ha megkerüljük a falakat! Tudom, hogy Bulikov nem rendelkezik annyi erőforrással, amivel belátható időn belül helyre lehetne állítani a Szolda-hidat. – Nem a te kezedben van a város építési vállalatainak túlnyomó többsége? – jegyzi meg Shara. – Jó, jó, ez igaz… és tény, a vállalataim el tudják kezdeni a munkálatokat, hogy addig is haladjunk, de ez bakfitty ahhoz képest, amekkora befolyást a poliszkormányzó hivatala tudna gyakorolni a kerékkötőkre… vagy akár a regionális kormányzó hivatala… – Miért kéne megmozdítanunk akár a kisujjunkat is? – Gondoljátok, hogy semmi hasznotok nem származna belőle, ha a saját várostervezőitek és – fejlesztőitek határozhatnák meg egész Bulikov jövőjét? – Plusz együtt kell majd működnünk Vohannes koma vállalataival – teszi hozzá Mulaghesh. – Az már csak hab a tortán – szerénykedik Vohannes. – Hja, csak drékelben mérve – morogja Mulaghesh. – Tucatnyian vesztek oda ma este, Vo – emlékezteti Shara. – Tudom, hogy nagy álmokat dédelgetsz, és küldetést teljesítesz, de nem szorult beléd szemernyi jóérzés sem? Nem inkább a polgártársaidat kellene gyászolnod? Vohannes vigyora lebiggyed, ádáz vicsorgássá torzul. – Sajnálom, hogy nekem kell közölnöm veled a rossz hírt, nagykövet asszony – sziszegi, miközben szavai csöpögnek a gúnytól –, azonban korántsem ez az első alkalom, hogy katasztrófa sújtja Bulikov városát. Azzal mi van, amikor az Oshkev utca minden előzmény nélkül beomlott, mert egy, a Villanás következté-
ben nyílt üreg aláásta a stabilitását, és nemcsak két lakóépület, hanem egy iskola is összeomlott? Sírtunk és gyászoltunk. Sokra mentünk vele. Vagy amikor a Kontinentális Gázművek gázvezetéket akart fektetni a Szolda negyedben, de olyan hanyag munkát végeztek, hogy tűz ütött ki, amit hat napig kellett oltani? Mert akkor is sírtunk és gyászoltunk. És akkor sem mentünk vele semmire. Shara Mulagheshre pillant, aki vonakodva vállat von. Tényleg így volt, nem ő találta ki. – A katasztrófák bizony mindennaposnak számítanak Bulikov életében, nagykövet asszony – folytatja Vohannes. – A gyászra meg a jóérzésre való apellálással pedig csak szőnyeg alá söpörjük a valódi problémát: Bulikovnak égető szüksége volna minden segítségre és a város újjáépítésére. És nem holmi mismásolásra! Ahhoz pedig egyedül kevesek vagyunk. – Bocsáss meg! – szabadkozik Shara. – Visszaszívom, amit mondtam. – Helyet foglal egy széken (a lába hálaimát rebeg), és megdörzsöli a szemét. – Még el sem ült a porfelhő az összedőlt híd fölött, és máris megindult az intrikázás – sóhajt. – Mi van a tanáccsal? – A városatyák rendkívüli ülést hívtak össze a további teendők megvitatása végett – meséli Vohannes. – A mentőakciók szervezésére vonatkozó alapvető intézkedések megtárgyalása után indítványoztam, hogy kérjünk segítséget Szajpúrtól az újjáépítéshez. A tanács végül ellenem szavazott, jóllehet alternatívát senki nem ajánlott. Csakhogy a szavazás érvénytelen. Wiclov ugyanis nem jelent meg az ülésen. Shara dobolni kezd az ujjaival az asztallapon. – Szóval… – Aha. Fura, nem? Lassan egy hete nem látta senki. Azóta, hogy a követség kapuját rázva válogatott szitkokat zúdított rád. Sigrud látta még egyszer, amikor leszállította Torszkenyijt a mhovosztnak, gondolja Shara, majd felszívódott egy sikátorban… Némi tanakodás után álomittas segélykérő pillantást vet Mulagheshre. – Könyörgök, ne akarja, hogy felálljak! – kérleli Mulaghesh. – Maradjon csak! – mondja Shara. – Ma este nem megyünk sehová. Vo… nem várhat ez reggelig? – Addig kell ütni a vasat, amíg meleg! – köti az ebet a karóhoz Vohannes. – A hatásköröm nem terjed ki a közéleti ügyekre! – Nincsenek barátaid a felsőbb körökben? – De vannak. Viszont már eddig is kezdtem túlfeszíteni a húrt, a mai éjszaka után meg végképp nem számíthatok semmi jóra. – Felsóhajt. – Vo, fogalmad sincs, mik zajlottak az elmúlt néhány órában. Maradjon köztünk: súlyos veszteségeket szenvedtünk. És semmivel nem jutottunk előbbre; nem tudjuk, kik az ellenségeink, sem, hogy mit akarnak! Nem most van itt az ideje a világmegváltó terveknek. Nem avatkozunk be Bulikov magánügyeibe, reggelig legalábbis biztosan nem. – Na tessék! – fakad ki Vohannes. – Vélhetőleg épp ez a szemléletmód vezetett a restaurációs mozgalom térnyeréséhez, és még sokáig fogjuk nyögni a következményeit. A városom szép lassan elsorvad. Minden válsághelyzetet jóra lehet fordítani, Shara! Hozzuk ki a legtöbbet belőle! – Ma este sorozatban követtem el a baklövéseket. – Tompán felnevet. – Nem jársz jól velem, Vo! Mire felkel a nap, könnyen lehet, hogy derékba törik a karrierem. – Hát ezt erősen kétlem. Annál is inkább, mert jelenleg a városban élő összes férfi, nő és gyerek szemében dicső lovagokká nemesedtetek. Mulaghesh és Shara el-elbóbiskoltak a székükben, ám a képtelen állítást hallván felkapják a fejüket. – M… micsoda? – nyögi Mulaghesh. – Mit nem értesz? – vonja össze a szemöldökét Vohannes. – Úgy értem… mit mondott az előbb? – Ó! Tényleg nem sejtitek? A tömeg a kapuknál… – Északra mutat, a követség bejárata felé. – Azt hitté-
tek, hogy dühösek? Hogy ki akarják dönteni a kaput? Épp ellenkezőleg! Le vannak nyűgözve! Hisz egy halálra rémült város szeme láttára végeztetek egy rémséges szörnyeteggel! Ilyen csak… nos, ilyen csak a mesékben létezik. – De hát egy szent állatot öltünk meg! – értetlenkedik Shara. – Hisz egykor a város főterén emeltek templomot Uravnak! Az egész ország bálványozta! – A kulcsszó jelen szituációban az „egykor”. Azóta több mint háromszáz év telt el, A bestia elpusztított volna mindnyájunkat. – Na de… na de… Sigrudé az érdem! Vohannes vállat von. – Rád is átragadt. A városatyák tanácstalanok, kifog rajtuk a helyzet. Meglehet, hogy te vagy az első szajpúri, akinek sikerült kivívnia Bulikov elismerését a város fennállásának történetében. És ha neked vagy a ghaladeshi brancsnak elég jó lenne a helyzetfelismerő képessége, akkor Szajpúr bevitorlázhatna a városba, újjáépíthetné a hidat, és bebetonozhatná magát a hős megmentő szerepébe az idők végezetéig. Shara és Mulaghesh kukán merednek maguk elé. Vohannes kihúz egy szál cigarettát az ezüsttartójából, és a szipkába helyezi. – Bízzunk benne, hogy sosem jönnek rá, ki is vagy valójában? A családfádat ismerve elég kellemetlen párhuzamot vonhatnának az egyik felmenőddel, igaz-e? * * * * Shara lerészegedik. Valahogy ez tűnik helyénvalónak: egy katona, aki a bajtársai körében ünnepli a túlélését, mert tudja, hogy könnyen otthagyhatta volna a fogát ő is. A bor rátesz egy lapáttal a kimerültségre, aztán Vohannes is csatlakozik az italozáshoz, és a pattanásig feszült, idegőrlő, traumatikus éjszaka átalakul a régi akadémiai esték egyikévé, amikor az osztálytársaival összegyűltek a társalgóban, hogy kibeszéljék a legújabb pletykákat, és reggelig ne engedjék be a falakon kívüli, őrült világot. Milyen jó is volt egy közösség átlagos tagjának érezni magam, nosztalgiázik Shara. Mulaghesh a hajnal előtti kékeslila derengésben szenderedik el, édesdeden hortyog a székén. Vohannes feltámogatja Sharát az emeletre, akinek még így is meg kell állnia a lépcsőforduló széles ablaka előtt, hogy szusszanjon egyet. A csillagok a rózsás felhőtakaró tetején hunyorognak, amit a város falai és sziluettje dúcol alá – szó szerint festői a kilátás, egy giccses festőművész hatásvadász műve is lehetne. Vohannes lassan biceg fel a lépcsőn, törékenyebbnek látszik, mint máskor. – Vo… – Shara tudja, hogy olyasmit készül mondani, amit később megbánhat, de az alkohol beszél belőle, és elsöpri az ellenállását. – Részvétem a baleseted miatt, Vo! – Ez a világ rendje – feleli Vohannes halkan. Ha tudja is, hogy Shara értesült a balesete valódi körülményeiről, nem adja jelét. – Csupán arra kérlek, segíts változtatni rajta! Amikor végre-valahára megérkeznek Shara szobájába, a nő leroskad az ágyra, és a fejét fogja. Szédül, forog vele a szoba, mintha egy hajó fedélzetén imbolyogna. – Régen jártam utoljára egy nő hálószobájában – szólal meg Vohannes hangja a sötétben. – Miért, Iványa…? A férfi a fejét rázza. – A mi kapcsolatunk… más jellegű. Shara hanyatt hever az ágyon. Vohannes szája apró mosolyra görbül; odaül Shara mellé, majd a kezére támaszkodva közelebb hajol, az arca fölé, miközben a csípőjük lágyan összeér. Shara meglepetten néz a férfira. – Ejnye, Vo! Nem hittem volna, hogy kapható vagy ilyesmire.
– Nos… a mi kapcsolatunk is más jellegű. Shara szomorkásan elmosolyodik. Szegény öreg Vo! – gondolja. – Két szék között a pad alá esik. – Nem undorodsz tőlem? – kérdi. – Hogy gondolhatsz ilyet? – Soha nem azt teszem, amire kérsz. Nem segítek neked, sem Bulikovnak, sem a Kontinensnek. Az ellenséged vagyok, leküzdendő akadály. – Csak a politikai nézeteid akadályoznak. – Felsóhajt. – Meglásd, egy nap meg foglak győzni az igazamról! Talán épp ezen az éjszakán. – Ne légy nevetséges! Vagy a magadfajta iparmágnások gyakran használják ki a részeg nők tehetetlenségét? – Aú! – mondja Vohannes. – Tudod-e, hogy amikor hazajöttem, híre ment, hogy szajpúri szeretőm volt? Közutálat tárgya lettem, képzelheted! Talán még irigykedtek is rám. De én fel sem vettem. – A tekintete elhomályosul. Könnybe lábadt volna? – Nem azért vonzódtam hozzád, mert holmi egzotikus románcra vágytam. Saját magadért szerettelek. Van bőr a képén ilyen jóképűnek lenni, dohog magában Shara. – Ha nem akarod, hogy itt maradjak – folytatja Vohannes csak szólj, és már itt sem vagyok! Shara végiggondolja, majd teátrálisan felsóhajt. – Te mindig olyan bonyolult dilemmák elé állítasz… A férfi megcsókolja a nyakát. Szakálla csiklandozza az állkapcsát. – Hmm – nyög Shara. – Nos… nos. – Matat az ágyon, megragadja a takaró szélét, és hátrahúzza. – Ha már így esett a dolog… – Elfojtja a nevetését, amikor Vohannes csókot lehel a kulcscsontjára. – Akár be is bújhatnál a takaró alá! – Ki vagyok én, hogy dacoljak egy nagykövet akaratával? – Azzal kihámozza magát fehér bundájából. Olyan fontos volt a tanácsülés, hogy képes volt átöltözni? – tűnődik Shara. A jelek szerint hangosan is kimondhatta, mert Vohannes ránéz, és így szól: – Nem öltöztem át. Egész este a bundában voltam. Shara igyekszik belekapaszkodni a hirtelen támadt gondolatba – nem igaz –, ám ekkor Vohannes nekiáll kigombolni az ingét, és Shara gondolatai egészen másfelé terelődnek. * * * * – Hova feküdjek? – Miért, te hogy szeretnéd? – Mármint… csak a derekad miatt kérdem… – Ó! Az más. Értem. – Na, várj! Így jó lesz? – Nagyon jó. Tökéletes. Mmm. Nem lenne szabad, gondolja Shara, aztán elhessegeti a gondolatot, hogy kiélvezhesse az apró örömöket… De nem tudja elengedni magát. – Vo… – Igen? – Neked ez… jólesik? – Igen. – Biztos?
– Biztos. – Csak mert… – Tudom, tudom! Izé… túl sokat ittam… – De tényleg szólj, ha fájdalmat okozok! – Szólok! Folytasd! Ez egészen… Folytasd! – Nos… talán ha kicsit arrébb… na, így. Most jobb? – Aha. – Inkább eltökéltség csendül a hangjából, mintsem felajzottság. – Hát ez… – Igen? – Ez… – …igen? – Ez régen… sokkal egyszerűbb volt… – Vo… ha nem akarod… – Dehogynem akarom! – Tudom, de… nem kötelező… – Én csak… csak… az istenek vigyék el! – Elterül Shara mellett. Telnek-múlnak a másodpercek a sötét szobában. Shara eltűnődik, vajon a férfi alszik-e. – Sajnálom – suttogja Vohannes. – Oda se neki. – Úgy látszik, berozsdásodtam. – Nem baj. A férfi nagyokat fújtat; Shara azt gyanítja, hogy a könnyeivel küszködik. – A világ egy tűzpróba – motyogja Vohannes. – Az a jó, ha éget, az formál bennünket. Shara is ismeri az idézetet. – A Kolkasávszka? A férfi keserűen felnevet. – Talán Volkának volt igaza. A kolkasztáni, az mindig kolkasztáni marad. Csend telepszik rájuk. Shara azon morfondírozik, milyen férfi az, aki a bátyjára gondol, miközben egy nő fekszik mellette az ágyban. Aztán nyugtalan álomba merülnek. * * * * Shara keservesen kapaszkodik fel az öntudatlanságból, a macskajaj sötét, nyúlós árjával szemben taposva. A párnahuzat, akár a smirgli; a karja csupaszon, jéggé fagyva; a lába meg majd’ megsül a paplan alatt. – Ébresztő! – ripakodik rá valaki. – Felkelni! A fejére nyomott párna felemelkedik, és a vakító napfény kíméletlenül tolakodik a képébe. – Na, pattanjon ki! – sürgeti Mulaghesh. – Mozgás! Shara a hátára fordul. Mulaghesh az ágy mellett áll, és a reggeli újságot lobogtatja, akár egy halálos ellensége levágott fejét. – Mi van? – mormolja Shara. – Mi van? – Szerencsére még mindig rajta van a hálóinge. Vohannes eltűnt. Sharának megfordul a fejében, hogy talán szégyenében szaladt világgá, és zokon veszi, hogy a férfi ilyen felszínesnek tartja. – Olvassa! – mutat Mulaghesh egy homályos cikkre. – Nem várja meg, amíg… – Olvassa már!
Shara előkotorja a szemüvegét a párnák alól. Ahogy az orrára biggyeszti, szembetalálkozik a saját arcával, ami fekete-fehérben virít az újság címlapján. A képen látszik, hogy a Szolda partján áll; mögötte ott hever Urav döglött teteme, a lába előtt meg Sigrud térdepel, vérben tocsogva, arcát kitakarja csatakos, csimbókos haja. Shara kénytelen elismerni, hogy még soha életében nem készítettek róla ilyen jó képet: profilból mutatják, nemes arcéle kirajzolódik, a szél belekap a hajába, s mintha csak beállították volna, a hollófekete zuhatag kecses ívben libben elő a feje mögül. Aztán olvasni kezdi a cikket, és az ámuldozásnak egyből vége szakad. BULIKOV MEGMENEKÜLT! Tegnap este váratlan, megmagyarázhatatlan, borzalmas terrortámadás érte Bulikov belvárosát a Szolda folyóból. Lapunk forrásai megerősítették, hogy egy gigantikus tengeri élőlény (lapunk ezentúl is csak „élőlényként” fog hivatkozni a támadóra, ugyanis az élőlény természetéből adódóan bárminemű pontosítás jogi következményeket vonna maga után) úszott fel árral szemben a Szolda folyón, áttörte a jégtakarót, és járókelőket ragadott el a közkedvelt folyóparti promenádokról, egyenesen a dermesztő vízbe. Az élőlénynek – tekintélyes méretét és tömegét kihasználva – sikerült a földdel egyenlővé tennie több folyóparti épületet, mielőtt a hatóságok kiértek volna a helyszínre. Az élőlény huszonhét halálos áldozatot szedett, és ez a letaglózó szám alighanem tovább növekedhet, ugyanis a ma hajnali négy órai információink szerint sorra futnak be a jelentések a rendőrségre, és számos holttest nem került még elő. A Bulikovi Rendőr-főkapitányság gyors válaszlépést tett az élőlény befogása vagy likvidálása végett, ám az akció során a Szolda-híd alapjai olyan mértékben összeroncsolódtak, hogy a hídszerkezet a folyóba zuhant. A katasztrófában hat rendőrtiszt vesztette életét, és kilencen megsérültek, köztük Miklav Nesrhev kapitány, városunk ünnepelt rendőrfőnöke. Ma hajnalban azt az információt kaptuk, hogy Nesrhev kapitány állapota stabilizálódott, és jelenleg a Hét Nővér Rendházának kórtermében lábadozik. A válság megoldása azonban tartogatott még egy váratlan meglepetést, mivel az élőlényt végül olyasvalakinek sikerült leterítenie, akinek személyében ugyancsak szokatlan hőst üdvözölhet Bulikov népe. Mint kiderült, a szajpúri követség új ideiglenes elnöke, Ashara Thivani, valójában nem más, mint Ashara Komajd, a szajpúri külügyminiszter, Vinya Komajd unokahúga, valamint a történelem egyik legvitatottabb alakjának, Avshakta szij Komajdnak, a hírhedt hadvezérnek, az utolsó szajpúri kadzsnak a dédunokája. Szerkesztőségünk forrásai megerősítették, hogy Komajd nagykövet asszony áldozatos erőfeszítéseinek és az általa kidolgozott terv megvalósításának köszönhetően fékezték meg és ejtették el az élőlényt. „A nagykövet asszony és közvetlen munkatársai azonosították az élőlényt, majd kidolgoztak egy módszert a kézre kerítésére és likvidálására” – nyilatkozta egy neve elhallgatását kérő városi önkormányzati tisztviselő. – „A segítsége nélkül több tucat vagy akár több száz bulikovi polgár halhatott volna meg.” A rendőrök közül többen is méltatták a nagykövet lélekjelenlétét a támadás alatt: „Elrendeltük a nagykövetség kiürítését, a nagykövet asszony azonban ragaszkodott hozzá, hogy velünk tartson, és segítsen nekünk” – nyilatkozta Viktor Povroj őrmester. – „A munkatársaival együtt késlekedés nélkül belevetették magukat a munkába. Elképesztően rövid idő alatt dolgoztak ki egy rendkívül vakmerő tervet.” A nagykövet és a bulikovi poliszkormányzó, Turjin Mulaghesh egyszersmind Nesrhev kapitány életét is megmentették. „Ha ők nincsenek – mondta Povroj –, bizonyosan a folyóba fulladt volna, vagy halálra fagy.” Az ügy kapcsán ugyanakkor számos kérdés vetődik fel. Miért használt álnevet a nagykövet asszony? Hogyan szerzett ekkora gyakorlatot egy efféle élőlénnyel való harcban? És vajon mire számíthat Bulikov, ha a Komajd család egy tagja ismét prominens pozícióba került a város vezetésében? Lapunk megjelenéséig a nagykövetség nem kívánt nyilatkozni.
Shara az újságcikkre bámul, remélve, hogy ha elég sokáig szuggerálja, akkor a betűk egyszer csak szétrebbennek, átrendeződnek, és egy másik történetet fognak elmesélni. – A francba! – suttogja. A lebukás veszélye az egy dolog: minden titkos ügynök fel van rá készülve, hogy lelepleződhet az ellenség előtt, és előbb-utóbb aktát nyitnak róla egy távoli, halálosztó részlegen. De hogy nyomtatásban is megjelenjen a neve meg az egész élettörténete, hogy ne csak a mindenkori kormány titkos archívumában tartsák nyilván, hanem valamennyi társalgóban, ebédlőben és söntésben közszájon forogjon a neve szerte a világon… na, az egy terepügynök számára maga a megtestesült rémálom. – Ne! – nyög fel Shara. – Ne! Ez… ez nem lehet igaz… – Pedig az – ábrándítja ki Mulaghesh. – Es jól látom, hogy ez a… ez a… – A Kontinentális Hírmondó. – Vagyis nem helyi lap, hanem… – Országos terjesztésű, úgy van – fejezi be helyette Mulaghesh. – Az egész Kontinensen olvassák. Shara most fogja fel először, mekkora slamasztikába keveredett, és a felismerés irdatlan erővel szakad rá. – Ááááá! Ne, jaj, ne, ne…! – Kik ismerték a valódi személyazonosságát? – Maga, Sigrud, Vo – sorolja Shara. – Gondolom, páran a követségről sejtik, hogy nem az vagyok, akinek mondom magam, de elég nagy logikai ugrást feltételez kitalálni… – Hogy a kadzs dédunokája – bólint Mulaghesh. – Hát, ja! Ez kurva nagy gáz. Az az egy biztos, hogy én nem pofáztam senkinek. Nem szokásom nyilatkozni a sajtónak. – Es Sigrud sem árulna el – mondja Shara. – Szóval… Megpróbálja leszűkíteni a lehetséges gyanúsítottak számát. Mi van, ha Vinya a ludas? Sharának már fogalma sincs, hányadán álljon a nagynénjével; meg van győződve róla, hogy Vinya valamiféleképpen kompromittálódott, ám az ő esetében inkább az tűnik valószínűnek, hogy politikai játszmákat folytat, vagyis csak olyankor enged másokat pillanatnyi erőfölényhez jutni, ha ezáltal később még nagyobb hatalmat ragadhat magához. Márpedig a valódi személyazonosságom megszellőztetésével nagyon-nagyon csúnyán megütheti a bokáját a nagypolitikában. Sorra húzza ki a gyanúsítottakat, apránként leszűkítve a listát, titkon azt remélve, hogy talán mégsem kell szembenéznie azzal, ami egyre inkább elkerülhetetlennek látszik. – Csakis Vohannes tehette – vallja be végül. – Rendben, de… miért? Shara is ezen tűnődik. Vajon kicsinyes bosszút akart állni az előző estéért? Nem valószínű. Vagy ez a büntetés, amiért nem hajlandó beavatkozni Bulikov belügyeibe? Vagy… – Lehetséges… lehetséges, hogy így próbálja magára vonni Ghaladesh figyelmét? – mondja ki hangosan. – És hogyan segítene neki ebben az, ha felfedi az álcáját? – kérdi Mulaghesh. – Hát… klassz kis sztori kerekedik belőle, nem? A kadzs dédunokája belovagol, és megmenti Bulikovot. Az emberek beszélnek róla… és a geopolitikai színtéren a beszéd legalább annyit nyom a latba, mint a tettek. A világ figyelme így Bulikovra szegeződik… Vo pedig bedobhatja a visszautasíthatatlan ajánlatát. Mármint maga is tudja, milyen. Sütkérezni fog a reflektorfényben. – Jó, de… – mondja Mulaghesh. – Ennél ostobább módszert nem is választhatott volna, hogy cselekvésre sarkallja Ghaladesht. Vagy tévedek?
Shara nem vitatja a dolgot, de nem is ért egyet vele teljesen. Azonkívül eszébe jut valami, amit Vo előző éjszaka motyogott: A kolkasztáni az mindig kolkasztáni marad. Nem hagyja nyugodni, hogy egy darab még hiányzik a kirakósból. De bármi is legyen, belátja, hogy nem bízhat többé Vóban, és valószínűleg eleve nem lett volna szabad bíznia benne: könnyelműség volt tőle egy követ fújni egy szenvedélyes, megtört, kétkulacsos politikát folytató emberrel. Torokköszörülés hallatszik a közelből. Mulaghesh az ablakra pillant. – Mi volt ez? – kérdi. Shara azonnal felismerte a krákogást, hiszen épp elégszer hallotta gyerekkora során ezt a kétharmadrészt türelmetlen, egyharmadrészt lekezelő hangnemet. – Semmit nem látok odakint – kukucskál ki Mulaghesh az elfüggönyözött ablakon. – Már persze a csőcseléket leszámítva. Nem csak képzelődtem, ugye? Shara az asztala melletti zsalugáteres ablakra sandít. A bal alsó ablaküveg szokatlanul csillámlik, a tükörkép enyhén meghajlik rajta… – Kormányzó – szól Shara –, magamra hagyna egy pillanatra? – Rosszul van? – Lehet. Egy kicsit… össze kell szednem magam. – Addig lemegyek a földszintre – mondja Mulaghesh –, de ne várasson sokáig! Rengeteg az intéznivaló, rövidesen vissza kell térnem a kormányzati negyedbe. – Értettem. Az iroda ajtaja egy kattanással bezárul. Shara pont akkor lép az ablakhoz, amikor a nagynénje arca alakot ölt. * * * * – Azt hiszem… magamat is hibáztathatom, nem csak téged – üdvözli Vinya. Shara nem szól semmit. Nem mozdul, nem beszél: pusztán figyel. Vinya a maga részéről ugyanolyan zárkózottan és közömbösen viselkedik, mint Shara. Ahogy egymásra néznek a tükörben, az arcuk egyenlő arányban tükröz csipetnyi gyanút, szemernyi neheztelést és enyhe bosszúságot. – Még fiatalabb korodban közbe kellett volna lépnem – folytatja Vinya. – A Kontinens-imádatod kezdettől fogva egészségtelen mértéket öltött. Én meg egyre több feladatot bíztam rád, hagytam, hogy magadra utalva, a felügyeletem nélkül végezd a munkádat… Utólag már bánom. Talán többször hazahívhattalak volna. Talán igazad volt ebben. Bár itt lehetnél, és láthatnád, micsoda változások, elmozdulások vannak készülőben a parlamentben… mennyire kényes és ingatag a hazai helyzet. A, szóval veszélybe sodortam a politikai karrierjét. Azok után, hogy túlélt egy tűzvészt, illetve Urav randalírozását, viszonylag nehezére esik együttérzést tanúsítani olyasvalaki iránt, aki parlamenti csetepaték miatt aggodalmaskodik. Sőt mi több, Sharát úgy, ahogy van, az egész beszélgetés hidegen hagyja. Átengedi a szót a nagynénjének, s közben figyeli, ahogy Vinya szándékai és motivációi kikristályosodnak az ablaktáblán, akár a zúzmara az első őszi fagyok idején. – A közbeszéd úgyszólván egyik napról a másikra gyökeres fordulatot vett. Emberemlékezet óta soha senki még csak fontolóra sem vette, hogy esetleg szorosabbra fűzzük a kapcsolatot a Kontinenssel, erre most… most nyitottak lettünk az ötletre. Hirtelen érdeklődni kezdtünk a kontinenslakók iránt. Az elmúlt évtizedekben végzett erőfeszítéseim dacára a miniszterek készek felülvizsgálni a Kontinenssel szembeni álláspontjukat. Úgyhogy jelenleg az összes államtitkár, minden egyes asszisztens előbányászta a főnökük nevében a Kontinenssel folytatott hivatalos levelezést, és ugyanazt az egy nevet fedezték fel több száz beadvány fejlécén: Votrov, Votrov, Votrov.
Shara gyomra görcsbe rándul. Erre nem számított. Talán mégis jól gondolta? Talán az álcája leleplezése Vo hazárdjátékának részét képezte? És ami a legbizarrabb: lehet, hogy bevált a trükk? Elvégre közeleg a városatyák választásának időpontja… – Gondolom, most arra vársz – mondja Vinya –, hogy végre rátérjek, milyen lépéseket kívánok foganatosítani. Shara elhúzza a száját és pislog; ezt leszámítva semmilyen támpontot nem ad Vinyának. A nagynénje a fejét csóválja. – Meg kellett volna tiltanom, hogy betedd a lábad a Raktárba – sóhajt. – Tudhattam volna, hogy amekkora rögeszmés érdeklődést tanúsítasz a Kontinens iránt, nem fogsz tudni ellenállni a Raktár csábításának… Shara felvonja a szemöldökét. – Várj… Mégis mire… – Te persze abban a pillanatban, hogy tudomást szereztél a létezéséről, nyomban be akartál jutni valahogy – folytatja Vinya. – Nem bírtad ki, hogy ne törjél be, ne szaglásszál körbe, ne túrd fel a polcokat… – Álljon meg a menet! Vinya néni, magamtól eszem ágában sem lett volna betörni a Raktárba! Muszáj volt! – Na ne már! Tényleg? Utoljára még arról volt szó, hogy kihallgatsz egy egyetemi takarítónőt dr. Pangyüi halálával kapcsolatban. Ehhez képest behatoltál a Raktárba, a világ legszigorúbban őrzött épületébe, porig égetted, majd ezek után természetfeletti tengeri szörnyetegekkel csaptál össze az újságok címlapján! Az álcádnak lőttek! Nehezen tudom elhinni, hogy mindez csak úgy megtörtént, Shara! Nekem inkább úgy tűnik, hogy a poros, halott isteneid iránti rajongásod teljesen elvakított, így hát fogtad magad, és betörtél a Raktárba, hogy körülnézhess, mint valami múzeumban, a szentségit neki aminek szó szerint oltári nagy égés lett a vége, ráadásul még egy rémséges természetfeletti bestiát is kiszabadítottál! Sharának tátva marad a szája. Nem tér magához a döbbenettől: az elmúlt negyvennyolc órában átélt, látott és megtapasztalt őrültebbnél őrültebb dolgok mind-mind eltörpülnek a nagynénje vádaskodása mellett. – Én… a Raktárt aláaknázták! – Ó! Szabad tudnom, hogy kik? Talán a resztoránusok? – Vinya megvető hangsúllyal ejti ki a mozgalom nevét, mintha egy írástudatlan krumplitermesztő bagázsról beszélne. – Igen! – És ők hogy jutottak be az épületbe? – Hát… csodát tettek! – Á! – mondja Vinya. – Csodát. Milyen kézenfekvő. Főként, mivel elméletileg már csak alig néhány csoda működik a világon. Na most azt áruld el nekem, miért aknázták volna alá a Raktárt, ami hemzsegett az általuk szentnek tartott tárgyaktól? – Nehogy a nyomukra akadjunk! – Hová is vezettek a nyomok, drágám? – Ööö… el akartak lopni valamit! – Nevezetesen? – Nem tudom! Alá volt aknázva! – Szóval te élesítetted az aknát. Shara köpni-nyelni nem tud felháborodásában. – Egy ősi isteni varázseszköz segítségével szabad bejárásuk volt a Raktárba! Hónapok óta használják! – És mi a szándékuk azzal, amit elloptak a Raktárból? – Fogalmam sincs. – Fogalmad sincs.
– Nincs! Egyelőre! Tudom, hogy… van valami köze az acélgyártáshoz! – Még ő is érzékeli, milyen kétségbeesettnek hangzik mindez. – Azon vagyok, hogy kivizsgáljam a helyzetet. Vinya bólint, majd lassan, elgondolkozva hátradől a székében. – Kérdezd csak meg Mulaghesht! Vagy beszélj Sigruddal! Kérdezz meg bárkit! – kiabálja Shara. – Mulaghesh renoméja egy hangyányit megkopott – válaszolja Vinya –, lévén a Raktár, ami ugyebár az ő fennhatósága alá tartozott, egy nagy kupac hamuvá égett. A drejling csatlósod szavainak meg nagyjából annyi hitelt adok, mint egy veszett kutyának. Ám mindenekelőtt, édes Shara, ne feledkezzünk meg róla, hogy rajtad kívül egyetlen operatív ügynököm sem jelentette, hogy bárki efféle terveket szövögetne a Kontinensen. – Persze hogy nem! Ezek az emberek vérprofik. Emberünkre találtunk bennük. A Bulikovba való érkezésem idejére a patkányok rég elszaporodtak a falakban. Addigra már javában szervezkedtek. Vinya a szemét forgatja, aggódva, csalódottan csóválja a fejét, mintha egy félnótás rokon agymenéseit hallgatná a családi vacsorán. – Nem hiszel nekem – keseredik el Shara. – Shara, azért mentél Bulikovba, hogy a saját szakálladra felderíts egy katasztrofális nemzetközi botrányt, erre most egy sokkal, de sokkal nagyobbat okoztál. Hála a tengereknek, a Kontinensnek sejtelme sincs a Raktár létezéséről. Ha megneszelnék, hogy felgyújtottad évezredek történelmét, a fejünket követelnék, a tiédet meg az enyémet! El tudod képzelni, hova vezethet mindez? Plusz úgy tűnik, hogy az ámokfutás közepette valahogy sikerült felfedned magad a nyilvánosság előtt. Bár ezen a ponton már ez sem lep meg igazán. Nem tudom eldönteni, hogy az ostobaságod hiúsággal vagy meggondolatlansággal párosul-e, sem azt, hogy melyik a jobb a kettő közül. Feltűnt továbbá, hogy egy büdös szót sem mondtál eddig Pangyüi meggyilkolásáról. Javíts ki, ha tévedek, de nekem úgy rémlik, hogy a nyomozás elvégzésére adtam felhatalmazást, ez volt az elsődleges indok, amiért Bulikovban maradhattál! Sikerült-e fényt derítened a grandiózus, éjsötét összeesküvések felgöngyölítésén keresztül a gyilkosa személyére és indítékára? Shara lopva Vohannes fehér aktatáskájára sandít, ami az asztala alatt bújik meg. – Talán előbbre jutottam volna – válaszolja dühösen –, ha hagyod, hogy kielemezzem a titkos postafiókban talált dokumentumokat! Vinya mérgesen felpattan. – Még jó, hogy nem tetted, különben megszegted volna a minisztérium közvetlen parancsát! A titkos dokumentumokat először nekem kell látnom! Majd én eldöntöm, hogy hasznosak-e a számodra; akkor, és csakis akkor férhetsz hozzájuk. Mert tudod, így működik a szolgálati út! Ezen alapul a komplett hírszerzésünk! Szóval nem hagyom, hogy az elbizakodott unokahúgom felrúgja a jól működő rendszert, amire kizárólag azért érzi magát feljogosítva, mert holmi poros könyvek elolvasása révén tájékozottabbnak képzeli magát az összes többi titkos ügynöknél! Az istenekkel kapcsolatos megszállottságod mindig is inkább hátrányodra szolgált, semhogy erényed lett volna. És csak hogy tudd, csak hogy tudd – ismétli nyomatékkal –, itt és most közlöm veled: az első gondolatom az volt, hogy haladéktalanul kivonlak Bulikovból, felteszlek egy hajóra, és hazahozatlak! A heves vita, a kilátásba helyezett büntetés meg az összes többi ellenére Shara szíve nagyot dobban a hazatérés gondolatára. Ám egyre nyugtalanítóbb érzése támad. Vinya egy kissé túlzásba viszi a csalódottságot keltő cselekedeteinek a felsorolását. Megpróbálja lejáratni? Szabályosan sokkolja a gondolat, bár legbelül tudja, hogy ő maga is számtalanszor vetette be ugyanezt a fegyvert az ellenségeivel szemben: minek öljön embert, ha egyszer kétbalkezes fajankónak is beállíthatja a másikat? – Csakhogy nem tehetem – folytatja Vinya. – Azért, ami veled történt. Idehaza, Szajpúrban dicsőséges hősnek kiáltottak ki, Shara. Éljen Bulikov bajnoka! Háromszoros hurrá a győztes hadvezérnek, aki világraszóló viadalban kerekedett felül az általa felébresztett veszélyforráson! A befolyásos berkekben most te
vagy a nagy beszédtéma, és lövésem sincs, mire jutnak veled kapcsolatban. Legszívesebben beavatnám őket abba, hogy egészen pontosan mekkora fiaskót is okoztál, ám akkor a Raktárról is mesélnem kellene nekik, ami semmi szín alatt nem történhet meg. Szóval a működőképes, produktív politikai irányvonalam veszélyeztetésének elkerülése végett semmit nem fogok csinálni. Megkapják tőlem azt, amire vágynak: téged. – Engem? – Igen. Előléptetlek, kedvesem. Véglegesítem a bulikovi nagyköveti kinevezésedet. Olyan pozícióba helyezlek, ahol nem tehetsz többé keresztbe az operatív műveleteinknek. Shara arcából kifut a vér. – Jaj, ne! – De bizony. Közszereplőt faragok belőled. Azonnali hatállyal felfüggesztem valamennyi titkosszolgálati jogosítványodat. A minisztérium alkalmazottai ettől kezdve nem kötelesek engedelmeskedni az utasításaidnak. Lényegében Szajpúr első számú, nyilvános reklámarca leszel. Biztosra veszem, hogy a nép dicsőíteni és magasztalni fogja a neved – teszi hozzá epésen. Sharát hányinger fogja el. Egy kém számára nincs annál ijesztőbb – semmi, de semmi –, mint közhivatalba lépni, csupa olyan szabálynak és megszorításnak kitéve és kiszolgáltatva, amiket a színfalak mögött rendre megkerülhettek. – Garantálom, hogy ki sem fogsz látni a munkából – mondja Vinya. – Úgy tűnik, Bulikov és Szajpúr fel kívánja venni egymással a kapcsolatot. Ez pedig a te közvetítéseddel fog megtörténni. Nem tudom, hogy te meg a barátod, az a Votrov, közösen főztétek-e ki a tervet, ám ha igen, most nagyon büszke lehetsz a sikeretekre. Gondoskodom róla, hogy egy darabig egyedül viseld a két állam közti együttműködés valamennyi terhét. Ez hát a büntetésem, gondolja Shara. Ennél még az is jobb lenne, ha perbe fogtak volna, és rács mögé zárnak… igaz, Vinya nem az az irgalmas típus. Shara megköszörüli a torkát. Egyre inkább úgy érzi, mintha egy parti batlant játszana, ahol az ellenfele titokban a saját szabályai szerint lépeget, ám végül arra jut, hogy nincs vesztenivalója. – Vinya néni… hallgass meg! – Igen? – Ha… ha közölném veled, hogy Bulikovot egy nagyon is valós, komoly veszély fenyegeti… hogy a saját bőrömön keresztül valami olyasmit tapasztaltam meg, ami arra enged következtetni, hogy az egyik ősi istenség valami úton-módon életben maradt… mit tennél akkor? Vinya szánakozva tekint Sharára. – Ez volna a nagy titok? A szörnyű gyanú? Ezért törtél be a Raktárba? – Igen. Biztos vagyok benne. Esküszöm, Vinya néni! – Ó, Shara! Megmondjam, mit tennék? Ugyanazt, mint a legutóbbi hasonló esetnél két hónapja. Vagy eggyel előtte, hét hónapja. Meg azelőtt. Meg azelőtt. Meg azelőtt. Évente átlagosan vagy tíz bejelentés fut be hozzám, melyek kivétel nélkül arról számolnak be, hogy az istenek nem pusztultak el, vígan élik valahol az életüket, a visszatérésüket tervezgetve. Tart már egy ideje, egész pontosan a háború óta folyamatosan kapjuk a jelentéseket. Háromemeletes tornyot emelhetnénk a jegyzőkönyvekből! És mindegyikük megvolt győződve a maga igazáról – tudniillik a Kontinens szentül hiszi, hogy csak idő kérdése, és az isteneik feltámadnak halottaikból. Ez a kontinenslakók saját, különbejáratú dajkameséje, a légvár, amit maguknak építettek. Ugyanaz pepitában, mint a drejlingek számára a dauvkind… tovatűnt királyok és királynők, akik egy nap majd kikötnek a drejling partokon… Badarság, Shara. – Na de… nincs nálam avatottabb szakértője a természetfeletti jelenségeknek. Még ez sem ad hitelt a szavaimnak?
– Tudod, mi vagy te? Egy olyan kém, akinél senki nem érdeklődik megszállottabban a természetfeletti jelenségek iránt – javítja ki Vinya gyengéden. – Ez pedig két merőben különböző dolog. Felőlem olyan hobbikat űzhetsz a szabadidőben, amilyeneket csak akarsz… de első és legfontosabb feladatod Szajpúr szolgálata. Shara kis híján ordítozni kezd a nagynénjével. Bagoly mondja verébnek! Kinek a zsebében vagy, nénikém? Kinek a pecsenyéjét sütögeted? Mi lehet az oka, hogy hirtelen agyba-főbe titkolózol, és sokkal irracionálisabban viselkedsz, mint máskor szoktál! Természetesen egy szót sem szól végül: felelőtlenség volna idő előtt felfedni a kártyáit. – Még az is lehet, hogy az új szerepkör jó hatással lesz rád – véli Vinya. – Talán végre-valahára tanulsz majd a leckéből. Shara leverten horgasztja le a fejét, miközben arra gondol: Szerintem már így is épp eleget tanultam, nénikém. – Nem szívesen mondom, kedvesem, de kérlek, többet ne hívj ezen a vonalon! – utasítja Vinya. – Várjuk meg, amíg elrendeződnek a dolgok! A történtek fényében szerfelett óvatosnak kell lennünk. Sok-sok szempár szegeződik most ránk. S mint tudod, a csodák rettentően veszélyes dolgok. – Bánatosan elmosolyodik. – Ég veled, kedvesem! Vinya elhúzza az ujját az üvegen, és szertefoszlik az arca. Shara az üres szobában ácsorog, elárvultabban, mint valaha. * * * * Shara lassan becsukja a zsalugátereket. A keze remeg a dühtől. Soha életében nem érezte magát ilyen kiszolgáltatottnak: tehetetlenül nézhette végig, ahogy a szeme láttára módszeresen lerombolják a hitelességét. Túl szép, hogy igaz legyen, gondolja Shara. Vinya túl könnyedén cincált darabokra. Igazából ez dühített fel… Pontosan tudta, mivel szégyeníthet meg. Ettől még persze jottányit sem csillapodik a haragja. Shara azt kívánja, bárcsak kibeszélhetné valakivel a dolgot. Ám az egyetlen ember, akivel őszintén eszmét cserélhetett az istenekről, Efrem Pangyüi volt, és vele is mindössze néhány napot tölthetett együtt. Hátranéz az asztal alatt várakozó fehér aktatáskára. Átvág a szobán, előhúzza az aktatáskát, az asztalra fekteti, és elgondolkozik. Shara Komajd rekordszinten kevés megrovással végzett a külügyminisztérium kiképzőközpontjában. Summa cum laude végzett a Fadhuri Akadémián. Egyike volt azon kevés magas rangú operatív tiszteknek, akik nem bízták másra a papírmunkát, hanem saját kezűleg töltöttek ki minden nyomtatványt, amire Shara világéletében büszke volt. Az örök szabálykövető katona. Soha semmi rendbontás. Sokra mentem vele. Mégsem tudja rávenni magát az aktatáska kinyitására. Ne feledd, emlékezteti magát, nem igazán maradt karriered, amit eldobhatnál magadtól! Az aktatáska csatjai egy-egy kattanással felcsapódnak, és lassan felemelkedik a teteje. Madzaggal átkötött papírstósz hever a táskában. Az oldalakat macskakaparás borítja, és Shara a slampos „t” betűk vagy a hegyes „m”-ek nélkül is kapásból felismeri Efrem kézírását. Az első oldal más, mint a többi: a professzor kapkodva vetette papírra a sorokat, és láthatóan utólag csapta hozzá a papírköteghez. Shara úgy számol, hogy nagyjából egy napja van elolvasni a dokumentumokat. Vinya emberei az Uravféle hajcihő után nemsokára bekopogtatnak majd a követség ajtaján. Shara befészkeli magát a székébe, és elvágja a zsinórt.
Üdv! Ha ezt olvasod, akkor megtaláltad az értékmegőrző fiókot, melyet – több álnév közbeiktatásával – dr. Efrem Pangyüi ghaladeshi professzor nyitott. Aligha gondolnám, hogy ez az információ az újdonság erejével fog hatni, & mivel az értékmegőrző fiók megnyitásának egyetlen írásos nyomát egy ókori gheshati, csotokán, drejling & avranti nyelvek keverékéből alkotott kóddal rejtjeleztem, a legnagyobb valószínűség szerint csak az ősi nyelvek fordításában jártas személy képes rábukkanni a fiók tartalmára. Egy szó, mint száz: szervusz, Shara! Amikor ezt olvasod, én már halott leszek, eltűntnek nyilvánítottak, vagy – ha minden jól megy – biztonságban élvezhetem a társaságodat. Remélem, hogy ott ülök veled szemben, miközben e sorokat olvasod, & könnyesre nevetjük magunkat a drámai túlzásokon, + azon, hogy mennyire felesleges volt ekkora feneket keríteni az egésznek. Egyelőre viszont nem gondolom, hogy felesleges volna. Az alábbiakban a személyes naplómat olvashatod (vagy legalábbis azt a részét, amit sikerül kicsempésznem az irodámból), melyet Bulikovban vezettem, a Skorpió havának 12. napjától a Patkány havának 14. napjáig. Remélem, elég muníciót szolgáltatok ahhoz, hogy befejezd helyettem a kutatásaimat! Olyan súlyos igazságra leltem Bulikovban, hogy úgy érzem, veszélyben forog az életem… Épp csak azt nem tudom, melyik igazságot fedeztem fel. Te viszont oly sok szempontból okosabb & világlátottabb vagy, mint amilyen én valaha lehettem volna, remélem, sikerrel veszed az akadályt, amin elbuktam! A mielőbbi viszontlátás reményében búcsúzom. Ha mégsem találkoznánk többet, kéz- és lábtörést kívánok a kutatásaidhoz. Szeretettel Efrem Pangyüi A Patkány havának 16. napján EFREM PANGYÜI NAPLÓJA A Skorpió havának 12. napja Bulikov Ez egy vicc. Épp a jegyzeteimet böngészem az irodámban (szutykosabb & sótétebb helyet keresve sem találhattak volna), valamint a Komajd miniszter asszony raktárában készített leltárt, & nem térek magamhoz: annyi mindent mentettünk meg a pusztulástól, annyi mindent raktároztunk el, & oly nagy feladat tornyosul előttem. Jelenleg azon dolgozom, hogy összeállítsak egy listát a Raktárban lévő írásos dokumentumokról, de még csak a háromnegyedénél tartok, & akkor még hol vannak a tárgyi emlékek: a listámon a kontinentális papok, az istenségek vagy az istenek ügynökei által közzétett rendeletek szerepelnek, csupa olyan ediktum, ami a jelentősebb politikai „arculatváltásokat” véste kőbe. (Uhh, kiráz a hideg, hogy ezt a förmedvényes kifejezést vagyok kénytelen használni.) A papírhegyek lassacskán a térdemig érnek. Emlékszem, egyszer viccből megjegyeztem, hogy a dokumentumok fognak a sírba vinni, de ahogy most elborítanak a papírok, az cseppet sem tréfadolog. Mi tagadás, izgalmas olvasmány – egy hónapja még ölni tudtam volna, hogy akár csak a töredékét is a kezembe vehessem –, most viszont a bőség zavara egyre nyomasztóbbá válik.
Vázlatok, vázlatok… remélem, találok nekik helyet… A Skorpió havának 27. napja Máris kezdek felfedezni valami rendszerféleséget. Rögtön előre is bocsátom: elképzelhető. hogy elfogult vagyok. Kiválasztottam a legszembetűnőbb történelmi gócpontot – a nagy tanácskozás éjszakáját & Bulikov megalapítását –, & számos összefüggést fedeztem fel, de ettől még nem biztos, hogy igazam is van. A tények a következők: 717-ben, amikor az istenek & az emberek még mindig területekért vitatkoztak & hadakoztak, egy tálvasztáni pap esszésorozatban fejtette ki a Dzsukosztánnal való szövetségre lépés előnyeit. Az értekezések óriási népszerűségre tettek szert Tálvasztán-szerte: főtereken & gyűléstermekben olvasták fel őket. 120-ban a Kontinens másik felén egy vúrtyavasztáni rendfenntartó osztag hazakísért egy eltévedt olvosztáni szerzetest, & útközben meglepve tapasztalták, milyen sok közös vonás van bennük a szomszédaikkal, akikkel egyébként háborúban állnak. Észrevételeiket a legfőbb vúrtyavasztáni szerpapnak küldött leveleikben is kifejtették, aki a korabeli feljegyzések tanúsága szerint maga is osztotta nézeteiket. Még abban az évben Ahanasztánban – mint ahogy egy megyei elöljáró & nővére levelezéséből kiderül – városi gyűlést tartottak, melyen a polgárok egyöntetű támogatásukról biztosították a kolkasztániakat, jóllehet a hat nemzet háborúban állt egymással. & így tovább, & így tovább… még legalább harminc példát tudnék felhozni az ellenséges táborok közti közeledésre, & a források özönéből nap mint nap előkerülnek újabb beszámolók az istenek háborújának időszakából. Aztán – „hirtelen” – 723-ban mind a hat istenség szükségét érezte annak, hogy tárgyalóasztalhoz üljenek a nagy tanácskozás éjszakáján, Bulikov leendő helyén, ahol elsimították nézeteltéréseiket, & létrehoztak egy panteont, többé-kevésbé egyenrangú felekként. Az általam tanulmányozott vallásos szövegek azonban mind úgy állítják be az istenek döntését, hogy abban semmi szerepe nem volt a földi halandóknak! Őszerintük „egyhangú” döntés született az istenek között… elvégre miért is kérné ki egy istenség a nyája véleményét, akár egy politikus a választópolgárokét? Holott nyilvánvaló, hogy a békülési folyamatok már évekkel korábban megkezdődtek a híveik körében. A két tábor – a halandók & az istenek – messze nem különülnek el annyira, amennyire a történelemkönyvek sugallják… Képtelenül tág példa, olyan, mintha egy hajó úti célját a tengeri madarak szélkorbácsolta röptéből állapítanánk meg… ám nagy vonalakban körvonalazza azt, amire számítottam. Bárcsak levelezhetnék róla Sharával! Sajnos azonban nem vagyok biztos benne, hogy valóban érdeklik-e a kutatásaim… A fene se tudja eldönteni, mennyi az igazság & mennyi a színjáték a kémek viselkedésében. Találtam egy törzshelyet: egy kellemes kis kávézót a Világ Székhelye tövében. Bulikov valóságos dzsumbuj arrafelé – a Villanás mindmáig érezteti hatását a város csontjaiban & a kávézó teraszáról szoktam figyelni, ahogy a gyerekek játszanak & bunyóznak, az asszonyok pletykálkodnak & nevetnek, a férfiak dohányoznak & isznak & kártyáznak & udvarolnak – ez utóbbit nem nagy sikerrel. Az emberek még egy ilyen tébolyult városban is szerelembe esnek, & csip-csip ügyeken marakodnak, az élet megy tovább, & ez bizony mosolyt csal az arcomra.
A Lajhár havának 15. napja Sokat elárul, hogy még én, a könyvtárak veteránja, még én is kezdek belefáradni a kutatásba. Alig várom, hogy végezzek, és ugorhassak a következő munkafázisra: a kadzs életének tanulmányozására. Hát nem tiszta röhej, hogy a kadzs arcképe díszeleg a pénzünkön, a zászlóinkon & így tovább, mégsem tudunk róla többet, mint az istenekről? Az istenek meggyilkolásának körülményeit különösen sűrű homály fedi. Már értem, miért szerette volna a miniszter asszony, ha először a kadzsnak nézek utána. Én hülye meg meggyőztem róla, hogy a kontinenslakók legitimációja még mindig az istenek gondviseléséből fakad, így ha először az istenek természetét térképezzük fel, abból garantált geopolitikai előnyöket kovácsolhatunk… Mondhatom, szép. Tisztára úgy beszélek, mint Shara. A soron következő feladat rétje mindig zöldebb, ezt nem vitatom, ám a kadzs serdülőkorom óta izgatja a fantáziámat. A gazdag, Kontinens-párti családból származó fiatalember derült égből érkezett, egyszer csak felbukkant a történelemkönyvek lapjain, majd meg sem állt a győzelemig. Kismillió családfát kikutattam, ám sehol sem találtam a nyomát. Egyes források szerint az apja még csak nős sem volt! A kadzs ezek szerint zabigyerek lett volna? Vagy nem is az az apja, akit az apjának hiszünk? Na, most már nem úgy beszélek, mint Shara, hanem mint egy bulvármagazin szerzője. Néhanapján elsétálok a város legromosabb negyedeibe, a Villanás epicentrumaihoz. Arrafelé a lépcsők égig érő paszulyként nyúlnak a felhők felé, hogy aztán egyszer csak véget érjenek. A gyerekek kitaláltak egy jópofa játékot:felszaladnak a lépcsőn, aztán, uzsgyi, vissza! Az nyer, aki a legmagasabbra merészkedik. Így szaladgálnak a lépcsőkön fel & le, fel & le, ám hiába szedik kettesével a lépcsőfokokat, nem jutnak el sehova… Át tudom érezni. Koncentrálnom kell. Fel kell fejtenem a krónikák szálait, összevetni a kalendáriumokat a kronológiával, ellenőrizni, hogy passzolnak-e. Mi lesz, ha eltérés mutatkozik köztük? (Márpedig a magam részéről erre számítok.) Mit jelent ez a Kontinens számára? & mit jelent Szajpúrnak? A Lajhár havának 29. napja Tegnap találkoztam valakivel, akivel a törvények értelmében valószínűleg nem lett volna szabad: egy olvosztáni szerzetessel. Legalábbis azt hiszem, hogy szerzetes volt… nem mernék megesküdni rá. Elhatároztam, hogy tartok egy kis szünetet a munkámban, úgyhogy kiültem napozni a Szolda partjára, & vittem a vázlatfüzetemet is: a hidat rajzolgattam (életemben nem láttam még ilyen keskeny hidat – hajlamos vagyok megfeledkezni róla, hogy gyalogos & lovas forgalomra tervezték), + a mögötte magasba szökő falakat, amikor egyszer csak odalépett hozzám egy alacsony, kopasz, narancssárga csuhát viselő asszony. Érdeklődött, mit csinálok. Elmeséltem. Megmutattam neki a rajzot. Tetszett neki nagyon. „Ügyesen megragadta a lényegét – dicsért meg. – Még azt mondják, hogy nincsenek csodák!” Megkérdeztem a nevét. Azt felelte, nincs neve. Megkérdeztem, melyik rend tagja. Mire ő: rend nincs, csupán „rendezetlenség” (Gondolom, viccelt.) Megkérdeztem, mi a véleménye Bulikovról manapság. Vállat vont. „Újra feltalálja önmagát.” Hogy érti ezt, kérdeztem.
Mire ő: „A felejtés valódi gyönyörűség. Aki felejt, az újjászületik. A Kontinensnek el kell felejtenie a múltját. Emlékezni próbál, pedig nem lenne szabad. A hernyóból csak úgy lehet pillangó, ha elfelejti, hogy egykor hernyó volt. Olyan, mintha a hernyó meg sem született volna, & soha nem létezett volna más, csak a pillangó.” Úgy meghökkentett, hogy egy darabig a gondolataimba merültem. A szerzetes fogott két kavicsot, kacsázott velük a Szoldán, aztán meghajolt & elballagott. A Teknős havának 2. napja Elképesztő felfedezéseket tettem! Egyben rémisztőek is. A nagy terjeszkedést megelőző élénk vitákat megörökítő írásos emlékek tanulmányozása révén egyre tisztábban rajzolódik ki az istenek & a halandók szövevényes kapcsolatrendszere. 768-769-ig: Ahanasztánban egy pap kiállt a tengerpartra, & mindennap szentbeszédet tartott, melyekben távoli tájakról elmélkedett. Vúrtyavasztánban egy ökölvívómester rámutatott a keletre húzódó szurdokvölgyre, melynek túlsó oldalát (akkoriban) a drejlingek tartották ellenőrzésük alatt, és hangosan eltűnődött, vajon az eső ugyanúgy esik-e a hegyek túlsó oldalán is? Számos expedíciót sarkallt ezzel felfedezőútra; később Dzsukosztánban egy seregély dalnok (el ne felejtsek utánanézni a szó etimológiájának!) három napig énekelt egy költeményt, ami az óceán áramlatairól szólt & arról, hogy messzi-messzi tájakra sodorják, ahol talán idegen népek élnek… & a többi, & a többi. Ennyiből is látszik, hogy a kontinenslakókat érdekelte a nagyvilág. Temérdek szöveget találtam, melyek mind arra keresik a választ, hogy mi minden terülhet el a földrajzi határaikon túl. Amikor azonban áttanulmányoztam az ugyanebben az időszakban született isteni rendeletek és parancsolatok garmadáját, azzal kellett szembesülnöm, hogy az istenek egy szóval sem említették a Kontinens határain & partjain túl fekvő területeket. Módfelett különös, hogy az istenek ennyire nem foglalkoztak egy, a földi híveik fantáziáját izgató témával. Vessük össze mindezt azzal, hogy a kontinenslakók közösségi diskurzusán belül jelentős elmozdulás tapasztalható 771 & 774 között! Kolkasztánban egy városi elöljáró kijelenti, hogy a Kontinensen rajta van az istenek áldása, éppen ezért nincs semmi, amire ne formálhatnának igényt. Övék a csillagok, a felhők & az óceán hullámai. Vúrtyavasztánban egy „akasztófa-papnő” megkérdőjelezte, miért kovácsolnak olyan pengéket, amik nem ontanak vért, csak azért, mert már nem viselnek háborút senkivel. Azon morfondírozott, hogy ez vajon bűn-e. Ahanasztánban egy „zsombling” (valamiféle apáca?) eposzt írt róla, mi lesz akkor, ha Ahanasztán olyan nagyra duzzad (a város egy élőlény? További kutatást igényeli), hogy saját maga ellen fordul, káoszt & éhínséget szülve, végromlásba taszítva lakóit. Az eposz hatalmas sikert aratott, számos vitát gerjesztett, & szorongást keltett, olyannyira, hogy egyesek a zsombling bebörtönzését követelték. A kontinenslakók tudata alatt ott motoszkált a terjeszkedés vágya. A napnál is világosabb, hogy tartottak az erőforrásaik kimerülésétől, + az éhínségtől, azonfelül kezdték úgy érezni, hogy joguk van terjeszkedni, meghódítani más területeket. Az istenek ugyanakkor egyáltalán nem gondolkoztak a terjeszkedésen: Kolkán ez idő tájt lépett rá arra az útra, ami a nyilvános ítélkezés korszakához vezetett, Tálhavrász pedig, aki mindig is a legkevésbé folyt bele az emberek ügyeibe, Bulikov falait építgette, amivel – ha jól sejtem – számos mélyreható, szemnek láthatatlan változást eszközölt a város szövetén. Mind a hatan elbíbelődtek a
maguk ügyes-bajos dolgaival, miközben a népük a jövőn rugózott. Ám 772-ben a hat istenség összegyűlt Bulikovban, & elhatározták – lám csak, mégsem olyan kifürkészhetetlen & spontán ez a döntés, mint korábban hittük! – hogy kezdetét veszi a nagy terjeszkedés, azaz meghódítják & leigázzák a környező nemzeteket & országokat, beleértve Szajpúrt is. A források szerint még a kontinenslakók sem számítottak erre a fordulatra. De miért nem, ha egyszer maguk is a terjeszkedésen törték a fejüket? Van rá egy elméletem. Elég gyenge lábakon áll, de a bizonyítékok elsöprő mennyisége valamelyest alátámasztja: kutatásaim során mintegy hatszáz további esetet gyűjtöttem ki hasonló, épp csak jóval kisebb léptékű kölcsönhatásokból: rendeletek, amiket jóval azután hirdettek ki, miután a közvélemény elfogadta, törvények, amiket úgy hoztak meg, hogy az emberek már rég a szerint éltek, üldöztetések & pogromok, amik javában zajlottak, mire az istenek vagy azok földi helytartói kihirdették őket… A sort a végtelenségig folytathatnám. Ugyanaz a dolog ismétlődik újra meg újra: a kontinenslakók elhatároznak valamit, életmódot váltanak… mire az istenek követik a példájukat, és hivatalossá teszik a döntést. Ki parancsolt kinek? Mit bizonyít mindez? Vajon az emberek szavazták meg tudat alatt azon intézkedéseket, amiket aztán az istenek életbe léptettek? Olykor úgy képzelem, hogy a kontinenslakók halrajként cikáznak a tengerben, & elég, ha egyetlen hal rebben másfelé, nyomban csapatostul követik a társai, mígnem az egész tündöklő felhő irányt változtat… Vajon az istenek testesítették meg a felhő részeinek összegét? Netán egyfajta össznépi tudatalatti manifesztációi voltak? Vagy az emberek millióinak imái & gondolatai roppant hatalommal ruházták fel őket, ám egyúttal gúzsba is kötötték, s gigászi, rettentő bábokként voltak kénytelenek tűrni, hogy több millió bábjátékos dróton rángassa mindannyiukat? A felvetésem szörnyű veszélyeket rejt magában. A kontinenslakók évszázados büszkeséget & erőt merítenek az isteni gondviselésből… de mi van, ha csak a saját hangjuk verődik vissza, bizarr barlangok & alagutak által felerősítve? Mi van, ha valójában nem is az istenekkel kommunikáltak, hanem önnön tükörképük felnagyított verziójával? Amennyiben igazam van, az azt jelenti, hogy a kontinenslakókat senki sem kényszerítette a szajpúri invázióra, senki sem kényszerítette arra, hogy rabszolgasorba döntsenek bennünket, senki sem kényszerítette, hogy brutális eszközeikkel átvegyék a hatalmat az egész világ fölött. Az istenek mindössze végrehajtották a kontinenslakók legbelső kívánságát. Minden, amit eddig hittünk, hazugság. Honnan származtak az istenek? Mik voltak? A gondolat nem hagy aludni. Esténként kártyázással ütöm el az időt, a követség tetején szoktam pasziánszozni. Onnan belátni a sebhelyekkel szabdalt várost. Olyan, akár az ütköző valóságok térképe… Oly sok minden feledésbe merült. Nem tudom, bebábozódott-e már a város, de ha igen, ocsmány egy dög. A Teknős havának 24. napja A miniszter asszony elégedett a munkám ütemével, ugyanakkor meggyőzőbb bizonyítékokra tart igényt. Ellentmondások tömkelegére mutattam rá a Kontinens történelmében – nekem ennyi bőven elég volna –, mindazonáltal teljesítem az óhaját, és tovább kutakodók. Találtam azonban valami furcsaságot: az irodámban tornyosuló papírhalmok közepette rábukkan-
tam néhány málló levélre, amiket egy Szagresha hadnagy közvetlen parancsnoksága alatt szolgáló katona vetett papírra… & ily módon közel állt magához a kadzshoz is! Hogy a csudába kerülhette el a figyelmemet egy ekkora kincs? Bár lehet, hogy pusztán elfelejtettem, vagy meg sem fordult nálam… Néha kezdek aggódni, nem turkálnak-e illetéktelen kezek a holmim között az egyetemi irodámban. Csacsiság. Biztos csak a paranoia beszél belőlem. De amit mondani szeretnék: a katona levele sok mindenre választ adott. Régóta gyanítjuk, hogy a kadzs valamiféle lőfegyvert vethetett be az istenek ellen: ágyút, puskát vagy nyílvetőt, ami speciális tüzet vagy villámot szórt, és ami előtt az istenek védtelenül álltak. Szerény véleményem szerint egész idő alatt tévúton jártunk: nem az ágyú a fontos, hanem a lőszer. Na mármost, a katona többször is említ a levelében bizonyos „kemény fémeket” vagy „grafitport”, amit a kadzs állított elő, raktározott el, & az élete árán is megvédett! Bemásolok egy részletet. Arról szól, hogyan ölte meg a kadzs Dzsukovot: „Követtük a kadzsot egy épülethez a városban: fehérben & ezüstben pompázó templom volt, melynek falain bordó üvegből megannyi csillagot raktak ki. Nem láttam sehol az istenséget, & féltem, hogy csapdába sétálunk, szeretett vezérünknek azonban nem szállt inába a bátorsága. Megtöltötte grafitporral marokfegyverét, & besétált a templomba. Telt az idő, & már kezdtünk aggódni, amikor egyszer csak lövés dördült, & a vezérünk – zokogva! – kibotorkált a templom ajtaján. „ Felbecsülhetetlen történeti forrás… sőt, egyenesen forradalmi jelentőségű! Mi van, ha nem is az ágyúról szól a történet? Mi van, ha a lőszerhez használt fémben rejlik a csodafegyver titka? Köztudomású, hogy a kadzs hobbialkimista volt: számos feljegyzés született a kísérletezéseiről. Mi van, ha sikerült előállítania egy olyan ötvözetet, amit az istenek nem tudtak kivédeni, miképpen mi sem tudjuk kivédeni a szívünket átütő nyílvesszőt? & ez még nem minden: a katona egy ízben említést tesz róla, hogy a kadzs mesélt egy „dzsinnifritről”, amit az apja birtokán tartottak otthon, Szajpúrban. Nen titok, hogy egyes Kontinens-párti kollaboránsok természetfeletti szolgákat kaptak jutalmul, ám ha kiderülne, hogy a kadzs közvetlen kapcsolatban állt az egyik isten teremtményével, nos, az hatalmas port kavarna. A dzsinnifrit inasok jeladatai közé tartozott bevetni a gazdájuk ágyát, reggelit készíteni, bort tölteni… Bele sem merek gondolni, mekkora közfelháborodást keltene, hogy a kadzs efféle isteni befolyás alatt állt. Míg nem sikerül többet megtudnom a dologról, nem osztom meg a feltételezéseimet a miniszterrel. A Macska havának 20. napja Nem tudom, hogy előnyösebb színben tünteti-e fel a kadzsot, de találtam valamit. Újabb levelek kerültek elő a kadzs belső köreinek tagjaitól, még abból az időből, amikor a hadvezér a Kontinensen tartózkodott – nem sokkal Bulikov bevétele után – és olyan mély depresszióba süllyedt, hogy senkivel nem volt hajlandó beszélni. Mindenesetre megerősítést nyert, hogy a kadzs titokzatos csodafegyvere valóban a „grafitpor” vagy „kemény fém” volt – a fémnek egy olyan ötvözete, amire nem hatottak az isteni fortélyok. Az istenségek & teremtményeik egyaránt tehetetlenek voltak vele szemben: a kadzsnak így már csak azt kellett kitalálnia, hogyan juttassa célba. Mondjuk, egy hétköznapi lőfegyverrel. Ám hogy miből nyerte az ötvözetet, az brutálisan meglepett. A mahlideshi vérengzést követően, amikor is a szajpúriak egy félkegyelmű lány különös kegyetlenséggel elkövetett kivégzésén feldühödve fegyvert ragadtak, a kadzs maga is éktelen haragra gerjedt, & elborzasztotta a szörnyű igazságtalanság, ezért aztán tényleg kísérletekbe fogott, ahogy azt gondoltuk. Csakhogy a család dzsinnifrit inasán kísérletezett! Amennyire a töredékes beszámolókból
össze tudtam gereblyézni, nagyon úgy tűnik, hogy a kadzs szörnyű kínzásoknak… sőt, embertelen kínzásoknak vetette alá a teremtményt. A dzsinnifritet arra kondicionálták, hogy teljesítse a Komajd család akaratát, úgyhogy a kadzs feltétlen engedelmességre kényszerítette; addig sütögette & próbálgatta rajta a különféle fegyvereket, amíg ki nem kevert egy ötvözetet, ami nemcsak a dzsinnifritet volt képes megsebezni, hanem akármelyik természetfeletti lényt, magukat az isteneket is beleértve. Amikor pedig sikert aratott kivégezte a gyerekkori inasát. Vajon a kadzs így még jobban belopja magát a nacionalista szajpúri pártok szívébe? Vagy hozzám hasonlóan őket is elborzasztják majd az új adalékok? Továbbra sem akadtam a nyomára a kadzs anyai ági felmenőinek… lehet, hogy ő is a semmiből manifesztálódott, mint az istenek, nincs semmi magyarázat az eredetére. Netán csak úgy kimosta a szajpúri partokra a történelem dagálya? A Medve havának 19. napja Nem érzem magam biztonságban. Kémkednek utánam – ez holtbiztos. A taxisofőr az utcán, a takarítónő az egyetemen, az újságárus, aki folyton a házam körül ólálkodik, de újságot egyet sem ad el… mind engem figyelnek. Ma teszteltem őket. Jelentést küldtem a miniszter asszonynak a távközlési eszközünkön keresztül, majd fél szemmel az utcát figyeltem. Az újságárus továbbra is a járdán őgyelgett, engem sasolva, amikor hirtelen odarohant hozzá egy fiatalember, valamit a fülébe súgott, aztán elszaladt. Az újságárus még egy percig maradt a helyén, aztán elsündörgött. Olvasta volna a jelentésemet? Lehallgatják az üzeneteimet? Hogyan értesítsem a miniszter asszonyt? Esetleg jelezzek Sharának? Vagy a kormányzónak? Minden mozdulatomról tudnak! A Pacsirta havának 6. napja Most már semmi kétség: egy-két feljegyzésemnek lába kélt, & a kormányzó által rendelkezésemre bocsátott raktári leltárból is eltűntek bizonyos oldalak. Fogalmam sincs, bízhatok-e a kormányzóban. Mi van, ha beépültek a stábjába? A városatyák ellenem uszítanak. Meg akarnak lincselni, merényletet tervelnek… Tüntetést szerveztek az egyetem elé, & a követségre sem számíthatok, mert a nagykövet egy felfuvalkodott varangy… Nem lett volna szabad idejönnöm! A miniszternek küldött üzeneteimet igyekszem úgy megfogalmazni, hogy gyanút keltsek vagy legalább haragot gerjesszek: csúszások, kifogások stb. Hátha rájön, hogy gond van Ám lassan már őrá is gyanakszom. Éjjel-nappal az Áldottak járnak az eszemben, arra gondolok, mekkora lavinát indíthat mindez nemcsak Szajpúrban, hanem az egész Kontinensen… Eddig hazugságban éltünk? 29. nap Szabad egyáltlán naplót vezetnem Egyáltalán egyáltalán Már helyesen sem tudok írni Áldottak Vigyázz, vigyázz, az ablaknál
A Patkány havának 4. napja A történelem nem hagyja, hogy megfeledkezzünk róla: álruhát ölt, majd újra bemutatkozik, másnak adja ki magát, az újdonság varázsával ámít… De mindig emlékeztet. Azt hiszem, Bulikovban fog utolérni a vég. Talán akkor majd felreped a báb… * * * * Shara fogja az utolsó oldalt, finoman megfordítja, és a paksaméta tetejére helyezi. A földszinten valaki kávét követel magának; mindjárt megkapja. Galambok burukkolnak és kotyognak a követség tetején, a madarak nyelvén tereferélve. Shara szédeleg. Majdnem leszédül a székéről. Az ember világnézete feltételezésekből, tapasztalati úton nyert bizonyosságokból épül fel, abból, hogy a dolgok olyanok, amilyeneknek lenniük kell, és nem is lehetnek másmilyenek, mert ha másmilyenek lennének, az már egy másik világra vonatkozik, vagyis teljességgel összeegyeztethetetlen a világnézetünkkel. Shara mindig úgy érezte, hogy vannak rugalmasabb és merevebb világnézetek; némelyik szűkre szabott és kötött, de akadnak olyanok is, amik jóval tágasabbak, peremvidékük, határaik átjárhatóak, szabad folyást engedve az eltérő álláspontoknak és eseményeknek… Shara sokáig azt hitte, hogy ő az utóbbi kategóriába tartozik. Most viszont kétségei támadnak. Az életének szilárd alapot nyújtó előfeltevések és meggyőződések hirtelen futóhomokká változnak a talpa alatt, és magukba szippantják, előbb csak a derekáig, majd a nyakáig, az orráig… Milyen törékeny, apró szerzet a világ! Az elmúlt napok rejtélyei, a sok gyilkosság és a szövevényes machinációk összezsugorodnak, jelentőségüket vesztik. Hazugság. Minden hazugság. Az egész életem egy nagy hazugság. Új madzagot kanyarít a paksaméta köré, visszateszi a fehér aktatáskába, és rázárja a fedelét.
Szökellek és dalolok Pörgök-forgok, táncolok Vidám mintákat írok a semmibe De meg ne haragíts, gyermekem Mert nincs oly izzó szén Bulikov tüzeiben Dühös vihar nem dúl a Déli Tengereken Nincs elem e földön, nincsen e világban, Ami haragomnak párja lehetne. A nevem Dzsukov És én nem feledek. A Dzsukostáva, Hatodik könyv
AZ ISTENEK VAROSA Egybefolynak a napok. Megbeszélés megbeszélés hátán. Shara elveszíti a személyiségét: fontos hivatali személy lesz belőle, az irodája képviselője; ironikus, hogy épp ez fosztja meg minden hatalmától. Tárgyalóteremből tárgyalóterembe rángatják, napestig hallgatja a bulikovi polgárok panaszait, a Kontinens sirámait, az adófizetők, a kereskedők, a gazdagok, a szegények panaszáradatát. Új diétára fogták, csak napirendeket fogyaszthat, amint besétál egy tárgyalóterem ajtaján, máris a kezébe nyomják az aktuális napirendi pontokat, értelmetlen, fellengzős intézményneveket darálva. „Ma a Kivrej Negyedik Törvényhozó Együttműködési Egyesület van soron… – Így az egyik. „Most következik a Tehetségek Kulturális Alapítványának Bizottsága…” – így a másik. „Ha itt végez, akkor várja a Belvárosi Várostervezési és Zónázási Csoport…” – így a harmadik. Shara arra jut, hogy nem ismer kegyetlenebb büntetést a bizottsági munkánál, és fogadni merne, hogy Vinya pedig őszinte kárörömmel szabta ki rá a szankciót. Shara olyan bizottságokban ülésezik, ahol eldöntik, kiket nevezzenek a többi bizottság élére, aztán átül egy másik bizottságba, hogy összeállítsa a napirendi programot az elkövetkező néhány megbeszélésre, majd a változatosság kedvéért egy újabb bizottsági ülést kell levezényelnie, ahol azokat jelölik ki, akik majd javaslatokat tehetnek más bizottságok kijelölésére. Shara mosolyogva szenvedi végig a megbeszéléseket, ami nem kevés erőfeszítésébe kerül: legbelül ugyanis bugyognak, kavarognak, acsarkodnak a titkok. Néha úgy érzi, hogy a város hemzseg az időzített bombáktól, amelyek bármelyik pillanatban felrobbanhatnak, és nem figyelmeztetheti az embereket, holott egyedül neki van tudomása a veszélyről. Minden reggel verejtékben úszva riad fel, és egyből kipattan az ágyból, a reggeli lapokat keresve, biztosra véve, hogy a szalagcímek egy újabb ördögi terv sikeres végrehajtásáról számolnak be alig pár sarokra a követségtől. A világ azonban némaságba burkolózik, béke van és nyugalom. A szajpúri daruk hozzálátnak a Szoldahíd szakaszos újjáépítéséhez. Vohannes a kínos éjszakájuk óta nem lépett vele kapcsolatba (Shara még nem döntötte el, hogy ezt terhelő bizonyítékként könyvelje-e el, bár valószínűleg még akkor sem merne a szemébe nézni, ha történetesen nem vádolná a személyazonossága megszellőztetésével). Ernst Wiclov szabadsága egyre hosszabbra nyúlik. Mulaghesh a regionális kormányzói hivatal kemény hangú táviratainak hatására vonakodva bár, de visszatért rendes munkakörébe. Shara számára a napnál is világosabb, hogy Vinya néni keze van a dologban. Mindeközben Shara gondolatai rendre vissza-visszatérnek a Pangyüi naplójában olvasott sorokhoz, és hiába erőltet magára kényszeredett mosolyt a bulikoviak és a kontinenslakók gondját-baját hallgatva, egyre csak az jár az eszében: Ez mind hazugság. Szemenszedett hazugság. Semmi sem igaz abból, amiben a kontinenslakók hisznek… sőt, Szajpúr világképe is hazugságokra épül. És én vagyok az egyetlen ember az egész világon, aki tisztában van vele. A legdühítőbb az egészben, hogy egy fikarcnyival sem jutott előbbre Pangyüi gyilkosának kézre kerítésével. A sorozatos szabályszegések, árulások és megsemmisítő erejű felfedezések semmivel sem vitték közelebb eredeti küldetésének teljesítéséhez. Ne add fel, ne add fel… Addig erőltesd a forró nyomot, amíg el nem jutsz a megoldásig! Több mint egy hete színét sem látta Sigrudnak. Ez mondjuk kivételesen jó hír: megbízta Wiclov szövőházainak megfigyelésével. A férfi felszívódhatott, ám a manufaktúráit nem vihette magával, márpedig azok alkotják a resztoránus triptichon első oszlopát – a másik kettő, ugyebár, az acél, illetve az, amit a Raktárból loptak. Vinya megtiltotta neki a kémkedést, de hát, ha valaki áll az utcán, és néz egy épületet, az önmagában véve még nem meríti ki a kémkedés fogalmát, nemde? Shara tehát egyelőre nyitva tartja a szemét, és kivár.
Egész pontosan a szürkületre vár. Ma este ugyanis végre valóban munkához lát. * * * * Sigrud a sikátorban térdelve felpillant. Vaksötét van, alig látni, melyik szeme hiányzik. – Késtél – üdvözli. – Hagyjál már! – förmed rá Shara, miközben odasiet hozzá. – Egész este alig vártam, hogy végre elszabaduljak. Ezek a bizottsági ülések olyanok, mint a haramiák: követnek mindenhová, megvárják, amíg lankad a figyelmed, aztán lecsapnak. – Megáll, és zihálva a falnak veti a hátát. Sigrud mögött, a sikátor burkolatán krétával húzott egyenes virít – ugyanaz, amit Shara rajzolt hetekkel korábban, amikor először próbálta kikövetkeztetni, hogyan nyelhet el valakit a föld a város kellős közepén. – Elhoztad, amiket kértem? Sigrud meglóbál egy vászonzsákot, ami csörömpölő hangot hallat. – Nem volt olcsó. – Sejtettem, hogy a régi valuta pénzbe kerül. Mutasd! Letelepszik az úttestre, és belekotor a zsákba, amiben uszkve három kiló pénzérme lapul. A különféle típusú és címletű érmékben mindössze két közös dolog van: ősrégiek, és a Kontinensről származnak. – Úgy látom, teljes a poliszok lefedettsége – mormolja Shara. – Tálvasztán, Vúrtyavasztán, Kolkasztán, Ahanasztán, Ol… Na, ne! Olvosztán? Sigrud vállat von. – Ez óriási ritkaság! – Te mondtad, hogy végezzek alapos munkát. Csak ne firtasd, hogyan oldottam meg! Shara megszemléli az érméket. – Rendben. Szóval. Sokféle minta, mindegyiknek más a jelentése… Kérdés hogy melyiknek van jelentősége. Sigrud kifejezéstelenül bámul rá. – He? – Nem fontos – mondja Shara. – Csupán egyféleképpen deríthetjük ki. – Megfordul, és szétszórja az érméket a sikátorban a kréta túlsó oldalán. A pénzérmék csilingelve potyognak az aszfaltra, majd pattogva, pörögve gurulnak szerteszét a szeméttengerben. Sigrud és Shara megvárják, amíg az utolsó is elcsendesedik, aztán átvágnak a sikátoron, és felmérik az eredményt. – Ezüst, ezüst – motyogja Shara. – Ezüst… Á! Bingó! Ólom. – Shara kinyújtja a tenyerét, mire Sigrud a kezébe nyomja az érmét. Folytatják a keresést. – Ezüst, ezüst, ezüst… Ezüst… Ólom. És ezüst. Kettő találat. Shara és Sigrud hetente kétszer találkoznak a sikátorban éjszakánként. Shara legszívesebben háromszor jönne ki, de nem fér bele a szoros időbeosztásába – temérdek esti szeánsz és pofavizit kívánja meg a bulikovi nagykövet jelenlétét: fogadások, vacsorák meg ehhez hasonlók. Shara gondolatait azonban egyedül a sikátor és az onnan nyíló, láthatatlan ajtó tölti ki az ébrenlét óráiban. Vajon csak bizonyos naptári napokon aktivizálódik a sikátor? Vagy időhöz van kötve? Netán a hold változásaihoz? Lehet, hogy megfelelő szögből kell megközelíteni? Utóbbi nem valószínű, hiszen a Sigrud által elvesztett resztoránusok egyike fentről zuhant le, a másik meg berohant a sikátorba. Kell hogy legyen valaki a másik oldalon, aki ajtót nyit számukra? Vajon csak férfiakra hat, nőkre nem? Badarság, szedd már össze magad! Próba szerencse, próba szerencse. Mindaddig, amíg a lehetőségek száma le nem szűkül egyre. Majdnem tíz percbe telik, mire Shara felszedegeti az összes ólomérmét; van egy teli marokkal. Visszaül a falhoz, hogy egyenként megvizsgálja az érméket.
– Nos? – kérdi Sigrud. Shara némán tátogva számol tovább. – Nos? – Ez az! Igen. Tudtam. Mindegyik dzsukosztáni, kolkasztáni vagy olvosztáni. A többi nem változott ólommá. Sigrud pipára gyújt. A parázs narancsos fénybe vonja a repedezett téglafalakat. Sigrud ép szeme felizzik. – Vagyis? – Vagyis, bármi is történjék a sikátorban, csak bizonyos tárgyak váltják ki, meghatározott jelzésekkel. Ok és okozat… akár egy kémiai reakció. A láthatatlan kapu a megfelelő tárgyra vár. Nem varázsigékre, nem egy mozdulatsorra, hanem… Tudom is én. Arra, hogy minden klappoljon. – Mint egy katona – mondja Sigrud. – Mint egy micsoda? – Egy katona, aki bebocsátást kér az erődítmény kapuján. Nála van a jelvénye? A sereg színeit viseli? A megfelelő zászlót hordozza? – Ja, igazad van, végül is tényleg olyan, mint az egyenr… – Shara kővé dermed. Lassan hátradől, és a sikátor végébe bámul. – Mi az? – érdeklődik Sigrud. – Egyenruha… Sigrud! Mi tűnt el utoljára a sikátorban? – kérdezi halkan. – Ööö… a sofőr. – Rendben. Képzeld azt, hogy a sikátor egy erődítmény kapuja, és ott strázsál előtte egy láthatatlan őrszem… – …aki ellenőrizte a sofőr egyenruháját – fejezi be Sigrud. – Arra gondolsz… – Kérdés! – pillant fel Shara a férfira, és a szemüvegén megcsillan a holdvilág. – Mennyire lenne bonyolult, ha arra kérnélek, hogy szerezz nekünk ugyanolyan kolkasztáni göncöket, mint amiket a támadók viseltek? Sigrud felsóhajt. – Az ördögbe! * * * * Megint egy hideg éjszaka, az eget megint keszeg felhők pacsmagolják tele, a hold megint halovány, alaktalan paca, akár egy kávéfolt. Shara türelmetlenül toporog, miközben Sigrud felé lohol a járdán, nehéznek tűnő oldaltáskát lengetve a vállán. – Most meg te késtél el! Mi tartott ennyi ideig? Ilyen nehéz volt beszerezni a rongyokat? – A rongyokkal nem volt gond – feleli Sigrud lassan. – Megszereztem őket. – Szétnyitja az oldaltáskát, kiveszi az egyiket, és odaadja Sharának. Durva, göcsörtös, vastag szürke posztó, összetekerve. A ruha anyaga olyan sűrű szövésű, mintha fókabőrből volna varrva. Nincs is ebben semmi meglepő, gondolja Shara. A kolkasztániak esélyt sem adnak rá, hogy bármi is kilátsszon a ruha alól. – Pompás, pompás! – lelkendezik. – Akarjam tudni, hogyan tettél szert rájuk? Sigrud vállat von. – Elvittem kurvázni pár rendőrt. Általában az egyszerű megoldások a célravezetőek. Shara a ruha szegélyét tapogatja, vékony ujjaival a varrásoknál matat. – Mi lesz már, mi lesz már… Itt kell lennie a… hé! – A ruha gallérja megkeményedett és érdessé vált,
mintha festék száradt volna rá. Vagy… – Egy pillanat! Mi ez? Vér? – Csak nem gondolod, hogy volt időm kimosni? Shara felsóhajt. – Hát jó. A cél érdekében bármit, feltételezem. Na mármost. Hmm. Igen. Meg is van. – Shara kitapint egy kemény tárgyat a gallér alatt; kifordítja, és szétfejti a gyapjúszálakat. A ruha bélése egy apró réz nyakláncot rejt, Kolkán jelképével díszítve. Shara végighúzza a kezét a posztón, és újabb rücskökbe botlik a csuklórészen, a bokánál, a derekánál… Az ékszerek és csecsebecsék mind Kolkán mérlegét hordozták. – Juhú! – nevet fel Shara. – Végre! Bejött a számításom! Nem a szó szoros értelmében vett érmék, de attól még hasonló jelek és motívumok vannak belekarcolva mindegyikbe. Micsoda áttörés! És pofonegyszerű volt! Nem is értem, hogy nem vettem… – Vigyorogva Sigrudra pillant, az óriás azonban gyászos ábrázattal figyeli. – Mi a baj? – Valamit el kell mondanom – szól a férfi. – Csak nem tudom, hogyan. – Tömören és velősen, ha kérhetem. Sigrud megvakarja az állát. – Nos. A szövőüzemek… tudod, amiket figyeltettél velem… – Mi van velük? – Egy jó darabig ment minden a megszokott kerékvágásban. Gyapjú. Szövés. Munkások. Szőnyegek. Dögunalom. – Igen, és? – Tegnap és ma két szövőháznál… láttam valakit. Ugyanazt az embert. Sorra felkereste a helyeket. Shara lassan leengedi a posztót. – Kicsoda? Sigrud még erősebben vakarja az állát. – Votrov. – Tessék? – Tudom. Shara megrökönyödve mered rá. – Vohannes Votrov látogatja az üzemeket? Sigrud fintorogva bólint. – Igen. – De hát… miért tenne ilyet? – Halvány dunsztom sincs. De őt láttam, ez biztos. Vohannes Votrovot személyesen. Felettébb… titkos látogatás volt. A hátsó ajtón próbált besurranni. De rajtakaptam. Mondom, talán fel akarja vásárolni a szövőházakat. Érted, hogy sót szórjon Wiclov sebeibe. De nem. Utánanéztem: mind a két szövőüzemnek Wiclov a tulajdonosa, és semmi jele, hogy ezen valaki egyhamar változtatni akar. Ezért késtem el. – Szóval… biztos jól láttad. – Biztos. Vohannes Votrov. Teljes életnagyságban. Elég cefetül festett. Betegesen. És savanyú képet vágott. Úgy festett, mint aki a végét járja. Még a ruhája is más volt: úgy öltözött, mint egy szerencsétlen szerzetes. Shara teljesen összezavarodik, egy pillanatra meg kell állnia a sikátorban, hogy összeszedje a gondolatait. – Arra célzol, hogy Vohannes Votrov összejátszik a resztoránusokkal? Sigrud védekezőn felemeli a kezét. – Én csak elmesélem, hogy mit láttam. Belopódzott egy Wiclov tulajdonában lévő szövőházba, valamit üzletelt, majd ment tovább a következő üzembe. Úgy tűnt, a dolgozók felismerik. Ha engem kérdezel, nem először nézett be hozzájuk.
– Nem értem. Miért hívta fel a figyelmünket a szövőházakra? Miért terelte rájuk a gyanút, ha neki is… köze van ahhoz, amit ott csinálnak? Sigrud vállat vont. – Mondom, le volt strapálva. Őszintén szólva, egy beteg ember benyomását kelti bennem. E kijelentésével Sigrud rátapint a lényegre, egy olyan balsejtelemre, ami egy ideje már ott motoszkál Sharában: Vohannes Votrov kifordult önmagából. Teljesen következetlenül cselekszik. Miért buktatta le? És most, hogy sikerült kicsikarnia a szajpúri kormánytól azt, amiért küzdött, miért kerüli Sharát, aki Szajpúr első számú képviselőjévé nőtte ki magát Bulikovban? Miért motyog alkoholgőzös felálomban idézeteket a Kolkasávszkából egy olyan ember, akit megnyomorított és egész életére rányomta a bélyegét a kolkasztáni neveltetése? Nincs más ötlete, mint hogy Vohannes, a férfi, aki két tábor közt őrlődik, még jobban meghasonlott, mint azt gondolta. Talán belebetegedett a kettős játszmába, és nem ura többé a saját tetteinek. – Innen most semmit nem tehetünk az ügyben – jelenti ki végül Shara. – Muszáj… az eredeti terv szerint haladnunk tovább. – Rendben – nyugszik bele Sigrud. – Hol is tartottunk? Shara megpróbál ismét az előttük álló feladatra összpontosítani. – A göncökbe miniatűr talizmánokat varrtak bele. Kis medálokat, karkötőket, fémbigyókat, Kolkán szimbólumával. Tulajdonképpen azt a hatást érik el velük, mint a pénzérmékkel. A sikátorban rejlő láthatatlan térséggel érintkezve a ruhák kölcsönhatásba lépnek vele, akárcsak az érmék. – Azaz… – Azaz… – Shara szorosan összetekeri a göncöt, labdát formál belőle, megfordul, és a krétával húzott egyenes irányába dobja… …a labda azonban nem esik le a túlsó végén. Sigrud szeme elkerekedik. A szürke ruhának se híre, se hamva. – Szuper – bólint Shara. – Őszintén szólva, voltak kétségeim, hogy működni fog-e. – Mi a… – Egy csöppet rosszul érzem magam miatta, végül is. Remélem, kettőnél több ruhát hoztál magaddal! – Mi a… mi a fene történt? – Jól tippeltem – mondja Shara. – A sikátort alapjaiban rengette meg a Villanás. És nem is csak a sikátort: a valóságot. – Leporolja a kezét, majd szembefordul a krétavonallal. – Ez az első alkalom a nagy háború vége óta, hogy valahol valóságzavar keletkezik. * * * * – A háború után… az istenek meggyilkolását követően… hosszú időbe telt, mire a valóság kiókumlálta, hogyan is kellene kinéznie – magyarázza Shara. – Az egyik városban emez a természeti törvény uralkodott, a másikban meg a szöges ellentéte. Az istenek pusztulásakor az összeférhetetlen térségek kénytelenek voltak idomulni egymáshoz, és eldönteni, melyik valóságállapot érvényesüljön. Amíg zajlott a folvamat, imitt-amott jelentkeztek… – Zavarok – mondja Sigrud. – Pontosan. Bizonyos helyeken átmenetileg érvényüket vesztették a szabályok. A Villanás a valóság lényegi természetének mélyrétegeit dúlta fel. – Hogy nem tűnik fel senkinek, hogy a valóság nem állt helyre a sikátorban? – Szerintem részben az az oka, hogy beleolvad a környezetébe – mutat körbe. A környék nem sokban kü-
lönbözik Bulikov többi részétől: kifacsarodott, megvetemedett, himlőheges épületek rekednek más épületek belsejében, utcák végződnek lépcsők erdejében. – A vak is látja, hogy Bulikov nem heverte ki teljesen a Villanást. – És mi van a túloldalon? – mutat Sigrud a láthatatlan foltra, maga sem tudván, hogy nevezze. – A zavar túlsó végén. Egy párhuzamos valóság? – Úgy vélem, igen – válaszolja Shara. – Jobban mondva, egy olyan valóság, amely odafigyel rá, melyik istent tiszteljük, kinek az attribútumait, szimbólumait, jelvényeit viseljük. – Szóval igaz a mondás: a ruha teszi az embert. – Hány köpönyeget hoztál magaddal? Sigrud a táskájába kukkant. – Hármat. – Kérném szépen a legkisebbet. Átmegyünk a túloldalra. Shara és Sigrud átöltöznek: Sharán nevetségesen túlméretezettnek hat a köpönyeg, míg Sigrudon úgy fest, mintha összement volna a mosásban. – Nem bántam volna, ha kitisztítod őket – jegyzi meg Shara. – Az enyémre még belülről is rászáradt a vér… – Biztos átjutunk így? – firtatja Sigrud. – Aha. Egyszer ugyanis neked majdnem sikerült. Sigrud a homlokát ráncolja. – Csakugyan? – Bizony. Az első alkalommal, amikor a pasas kereket oldott előled, és levetette magát a tetőről a sikátorba… mesélted, hogy a másodperc törtrészéig magas, karcsú tornyokat láttál fehér és aranyszínekben pompázni. Erre pedig egyedül azért lehettél képes. – Azzal a szürke kesztyűs jobb kezére bök. – Mert megérintett Kolkán ujja – mondja Sigrud. – Magadon viseled az egyik isten keze nyomát, így aztán a kapu átengedett. Félig-meddig. Shara felhúzza a kolkasztáni csuklyát, és megindul a kréta irányába. – Engedj előre! – szorgalmazza Sigrud. – Ellenséges területre készülünk átlépni. Eddig csak a támadóink jártak odaát. Shara hetek óta először vigyorodik el. – Fél életem azzal töltöttem, hogy párhuzamos valóságokról olvastam. Még ha az életembe kerül, akkor sem szalasztóm el a lehetőséget, hogy én lépjek át először az egyikbe. Lép egyet előre. * * * * A Megnevezhetetlen Raktárba való érkezéssel ellentétben ezúttal nem érzékel semmi változást. Elbizonytalanodik, történt-e egyáltalán bármi: még mindig a sikátorban áll, a kövezett járdán, szemben az utcával, amely szinte hajszálpontosan ugyanúgy néz ki, mint azelőtt… Lepillant a földre. Szorosan összetekert kolkasztáni köpönyeg hever a lába előtt. Alighogy hátrafordul, Sigrud alakja – nincs rá jobb szó – materializálódik a sikátor kellős közepén. Ép szemével hunyorít a csuklya alatt, majd így szól: – Átértünk? – Asszem – bizonytalankodik Shara. – De ez a hely nem is tűnik annyira más… Nem fejezi be a mondatot, sóbálvánnyá válva mered Sigrud háta mögé. – Mi az? – kérdi az óriás. Megfordul, majd annyit mond: – Ó. Az első szembeötlő különbség, hogy a legközelebb eső épület hátterében nappal van. Nem is akármilyen: verőfényes napsütés, sehol egy felhő, szikrázó, gyönyörű kék égbolt. Shara visszanéz az ellenkező irányba, arra, amerről jöttek, és döbbenten látja, hogy az ottani épületek fölött sűrű tintaként fröccsen szét
a sötétlila éjszakai ég. Még a napszakok sem tudnak közös nevezőre jutni ezen a helyen. Ám ez még mind semmi, a másik valódi különbség kenterbe veri: a sikátor végén túl, ott, ahol hétágra süt a nap, hatalmas, káprázatos, lélegzetelállító fehér felhőkarcolók magasodnak, arannyal keretezve és koszorúzva, oldalukat kacskaringós, ágas-bogas, növényi eredetű kerámialapok fonják körbe, filigrán fehér boltívek és dekoratív ablakok tagolják, gyönggyel és üveggel borítva… – Mi a bánatos frászkarika ez? – hüledezik Sigrud. Shara levegő után kapkodva kitámolyog az utcára, és legnagyobb ámulatára az egész háztömböt fantasztikus, liliomfehér épületek szegélyezik, és mindegyik egyedi frízzel büszkélkedhet. A homlokzatokat kalligráfiára emlékeztető, egymásba csavarodó liánokat vagy kézírásos szöveget szimbolizáló domborművek díszítik: az egyik épületet például a Vúrtyaváni Lándzsás Regék óriási betűkkel szedett sorai borítják. Shara agya vészesen közel kerül ahhoz, hogy túlterhelődjön, miközben a leírásokat próbálja azonosítani: Szent Varcsek veresége a Zöld Hajnalon… Tálhavrász megjavítja a világot támasztó boltívet… Ahanász visszaszerzi a nap csíráját… – Jóságos egek! – Minden ízében remeg. Térdre roskad. – Szentséges egek! – Hol vagyunk? – kérdi Sigrud, kilépve mellé az utcára. Shara felidézi, mit mondott Szent Kivrej: „Olyan volt, mintha virágszirmokból font városban élnék.” – Bulikovban – válaszolja Shara. – A régi Bulikovban. Az istenek városában. * * * * – Azt hittem, a régi város megsemmisült – csodálkozik Sigrud. – Nem… csak nyoma veszett! – feleli Shara. – Bulikov nagyságrendekkel kisebbre zsugorodott a Villanás alatt: komplett városrészek tűntek el szőrükön-szálukon, egyik pillanatról a másikra. Nyilván volt köztük olyan, amelyik megsemmisült… ám a jelek szerint akadtak kivételek. Mint például… mint például ez a városrész, amit láthatóan megkíméltek, ám túl messzire sodródott, már csak néhány köldökzsinór horgonyozza a saját valóságunkhoz… Molylepkék fickándoznak és rebbennek ide-oda a napsugarak pászmáiban. Az egyik udvar kristályablakai aranyfényt szórnak szét az utcán. – Szóval a resztoránusok vissza akarják hozni a régi világot? – Sigrud fél szemmel végigmér egy ezer méter magasra szökő, öblös, aranyozott kupolában csúcsosodó harangtornyot. – Meg tudom érteni. – Most csak egy apró szeletét látjuk a múltnak – emlékezteti Shara. – A nagy rész visszafordíthatatlanul az enyészeté lett, azokat is beleértve, akik az épületekben tartózkodtak a Villanás idején. Virágba borult jázmincsokrot mintázó szökőkút csobog derűsen. Szitakötők cikáznak egyik szélétől a másikig, zöld szemeik fel-felvirítanak. – Több ezer ember, igaz? – kérdi Sigrud. Shara megrázza a fejét. – Milliók. – Elgondolkozik. – Várj csak! Hadd próbáljak ki valamit! Tenyérrel felfelé előrenyújtja mindkét kezét, és furcsa szavakat mormol. Az első három kísérlete kudarcba fullad. – Mit csinálsz? – faggatja Sigrud. Negyedszerre aztán… Alma nagyságú üveggömb jelenik meg Shara tenyerén. A nő vidáman felkacag. – Sikerült! Sikerült! Nézzük, mi történik, ha… – Arrébb viszi, hogy rávetüljön egy napsugár; a gömb abban a pillanatban felragyog, élénk, tiszta aranyszínben tündököl. Shara nem bírja megállni kacarászás nélkül. A földre helyezi a gömböt, és Sigrud felé gurítja. Az óriás megállítja a csizmája orrával; a gömb rendületlen ragyog tovább, alulról világítva meg a férfit.
– Csoda – árulja el Shara. – Olvosz A vörös lótusz könyve című művéből. Sosem lehetett megcsinálni… ööö… mondjuk úgy, a mi Bulikovunkban. Itt viszont… – Megy, mint a karikacsapás. – Mert ideát a valóság más törvényeknek engedelmeskedik. Nézd csak! Gurítsd vissza hozzám! – Shara felkapja a golyóbist, felhajítja a levegőbe, jó magasra, majd elkiáltja magát: – Maradsz! Fényt! – A tündöklő üveggömb megáll, és három méter magasan lebeg a levegőben, tompa fényben fürösztve az utcát. – Ilyeneket használtak Bulikovban utcai lámpák helyett. Sokkal kényelmesebb. – Meg könnyedén lebuktathat minket – rosszallja Sigrud. – Kérlek, engedd le! – Izé… Az igazat megvallva, nem tudom, hogyan kell. Sigrud morogva felkap egy kavicsot, és hozzávágja a gömbhöz. Shara elkiáltja magát, majd behúzza a fejét. Sigrud telibe trafálja a gömböt: egy pukkanás, és porfelhővé válik, apró szemcsékkel hintve tele az utcát. – Na, a kövek legalább rendeltetésszerűen működnek – állapítja meg Sigrud. * * * * Nyakukba veszik a régi Bulikovot – Shara így nevezte el a helyet bár maguk sem tudják, merre barangoljanak. Egy lélek sincs a városban: a kertek gazdátlanok, az udvarok néptelenek, a tavak felszínét algaszőnyeg borítja. Máskülönben minden felület hófehér és patyolat tiszta: Shara hálát ad az égnek a kolkasztáni köpönyegért, ami valamelyest árnyékolja a szikrázó fényességet. A szemet gyönyörködtető látványba való belefeledkezést azonban valamelyest gátolja, hogy folyton Efrem elméletén kattog az agya. Vajon az istenek teremtették a várost, vagy pusztán valóra váltották a kontinenslakók álmait? Olykor, a kihalt város egyik-másik ablakán bepillantva vagy sikátorába lesve, nem a megszokott kép fogadja őket: zegzugos utcák helyett latyakos, sáros utak tárulnak eléjük, melyek zsúfolásig megtelnek búvalbélelt kontinenslakókkal, az épületek belseje helyett meg egy szennyvízcsatorna, ami a Szoldába okádja mocskos tartalmát, néhol egy-egy csupasz téglafal. – Valóságzavarok – mutat rá Shara. – Kapcsolódási pontok az új Bulikov-val… a mi Bulikovunkkal. Sigrud megáll az egyik ablak előtt, és bebámul egy öregasszony konyhájába. Az anyóka hentesbárddal csapkodja le négy pisztráng fejét. – Nem látnak minket? – Hahó! – kiabál be Shara az ablakon. – Elnézést! – Herótóm van a pisztrángtól – motyogja az öregasszony. – Az istenek verjék meg az összes pisztrángot! – Úgy tűnik, hogy nem – állapítja meg Shara. – Menjünk tovább! Néhány sarokkal odébb szélesen terpeszkedő birtokhoz érnek, fehér fallal körülvett kúriával, patkó alakú boltívekkel, üvegpadlóval borított udvarokkal (a repedéseket felveri a gyom), valamint tucatnyi csillogó medencével, melyek felszínéről a virág formájú fellegvár tükröződik vissza. – Kíváncsi lennék, melyik főméltóság lakhatott ebben a palotában – morfondírozik Shara. – Gondolom, egy főpap, vagy valamelyik Áldott… Sigrud az egyik patkóívre mutat. – Ami azt illeti, egy ismerősünk. A boltív tetején felirat díszeleg: VOTROV HÁZ. – Á! – mondja Shara halkan. – Sejthettem volna. Vohannes említette, hogy az eredeti épület a Villanás áldozata lett. De nem gondoltam, hogy ennyire gyönyörű volt. – Milyen áldottakról beszéltél az előbb? – kérdezi Sigrud. – Olyan emberekről, akik keveredtek az istenekkel – magyarázza Shara. – A közös leszármazottaik mind hősök voltak, és szentek… a szerencse fiai és lányai, legendás szemé-
lyiségek. A világ alkalmazkodott az igényeikhez, megkapták, amire csak vágytak. Sharának ekkor bevillan Efrem egyik utolsó naplóbejegyzése, pontosabban egy szó: Áldottak. – Jó nekik – reagál Sigrud. – Gondolod, hogy a Votrov család is közéjük tartozott? – Ó, dehogy! Hova gondolsz! Az Áldottak pontosan dokumentált családfáit mindig is egyszerű volt visszavezetni. Votrovék tuti lépten-nyomon hangoztatták volna, ha Áldottak volnának a telmenőik között. Ne mozdulj! Nézd csak! – Shara az udvar egyik tenyérnyi részére mutat: letaposták a gyomokat. – Valaki erre járt. Méghozzá nemrég. Sigrud az árulkodó nyomhoz baktat, leguggol, és megvizsgálja a lábnyomokat. – Sokan voltak. Nagyon sokan. Férfiak, azt hiszem. Igazad van, nemrég fordultak meg itt. – Óvatosan belelép az egyik lábnyomba. – Cipekedtek. Nehéz holmit szállítottak. – Előremutat, egy másik, lankás domboldalra nyíló patkóív irányába. – Arrafelé mentek. – A Votrov-birtok fellegvárszerű központi épületére bök. – És onnan indultak. – Tudnád követni a nyomaikat? Sigrud sértetten tekint Sharára. Vegyük úgy, hogy meg sem kérdezted. Shara fontolóra veszi, szétváljanak-e, de végül meggondolja magát. Ha eltévedünk, soha nem találunk haza. – Induljunk el azon a nyomon, ami kifelé vezet a birtokról! – javasolja Shara. – Ha marad időnk, megnézzük azt is, honnan jöttek. Fehér ösvényeken bandukolnak, udvarokon keresztül, kerteket megkerülve. A síri csend Shara idegeit cincálja, s nyugtalansága odáig fokozódik, hogy a levegőben meg-megcsillanó fénypontokban lefelé száguldó nyílhegyeket vél felfedezni. Az egész Kontinens szövetkezett ellenünk. Nem lett volna szabad beengednem Vohannest az ágyamba. – Miért nem táncolsz? – töri meg a csendet Sigrud. – Ugyan miért táncolnék? – Azt hittem, táncra fogsz perdülni örömödben, ha meglátod a régi Bulikovot – feleli félig viccesen Sigrud. – Hogy majd összevissza rohangálsz, vadul skicceled a látnivalókat, ilyenek. – Akárcsak Efrem – Shara elgondolkozik. – Milyen szép is lenne! Másra sem vágyom, mint hogy életem hátralévő részét ezen a helyen tölthessem. De nem tehetem. A bulikovi múlt emlékei mintha borotvapengékkel lennének kibélelve; minél közelebbről próbálom szemlélni, annál mélyebb sebeket ejt… Ívelt, tűzhányóra emlékeztető épület hajol egy fehér kavicsos, csobogó patak fölé. – Nem hiszem, hogy ez a múltra jellemző – véli Sigrud. – Ó! Hanem mire? – Az egész életre – hangzik a válasz. – Úgy gondolod? Hát ez egy elég lehangoló szemlélet. – Az élet csupa gyönyörű veszély és veszélyes gyönyör. – Sigrud az égre emeli a tekintetét, a fehér napsugarak élesen kirajzolják az arcát behálózó sebhelyeket. – Szabad szemmel láthatatlan sebeket ejtenek rajtunk: egyetlen sérülés is hullámokat vethet, akár a vízbe ejtett kavics, és még évek múltán, a távoli jövőben is éreztetheti a hatását. Shara bólint. – Nem vitatom. – Gondolkodunk, megmozdulunk, szaladunk, nyomakodunk, egyre csak előre, mégis úgy tűnik, mintha sok tekintetben beleragadtunk volna egy időpillanatba, ami a múltban esett meg velünk, és valójában egy helyben járunk. – Hogy lehet kitörni a körforgásból? Sigrud vállat von. – Sehogy. Meg kell tanulnunk együtt élni vele.
A szél ördögszekeret kerget végig egy fehér kövekből rakott sétányon. – Előjött a filozófus éned? – kérdezi Shara. – Nem – feleli Sigrud. – Ez olyan dolog, amiben már nagyon régóta hiszek. Egy lekerekített oldalú épület felső szintjén lévő, domború üvegablak csapdába ejti a kék eget, majd szétfeszíti a felületén, szabályos azúrkék buborékot fújva belőle. – Más ember lettél – mondja Shara –, amióta kiszabadítottalak a börtönből. Sigrud megint a vállát rángatja. – Meglehet. – Bölcsebb lettél, mint az akkori éned. Sőt, kezdem úgy érezni, nálam is bölcsebb vagy. Soha nem gondolsz arra, hogy hazamenj? Sigrud egy pillanatra megtorpan a csapáson; a tekintete oda-vissza siklik a tejfehér macskaköveken. Majd így szól: – Nem. – Tényleg? Sohasem? – Idegen lennék a családom számára. Rengeteg idő eltelt. Más emberek lettek. Én is más lettem. Nem tetszene nekik, ha látnák, mivé váltam. Egy kis ideig szótlanul követik a nyomokat. – Szerintem rosszul gondolod – mondja Shara. – Azt gondolsz, amit akarsz – zárja le a témát Sigrud. * * * * A nyomok a végtelenbe vesznek. – Kocsival persze nem jöhettek – tűnődik Shara hangosan. – A valóságzavar nem enged át modern szerkezeteket. – Értékeltem volna, ha legalább egy-két lovat magukkal hoznak. – Gondolod, hogy csak úgy itt hagyták volna nekünk a hátasokat? Nincs olyan szerencs… – Shara megtorpan, és egy magas, kerek épületre bámul, tőle balra. – Mi az? – néz oda Sigrud. Shara tekintete végigsiklik a falakon, amit – megannyi nyolcágú csillag mintájára – mályvaszínű üvegablakok tagolnak. – Most mi történt? – faggatózik Sigrud. Shara szeme a homlokzatra tapad: a tetején egy rövidített idézet szerepel a Dzsukostavából: „Aki minden döntés kapujában, minden esély láttán fülét-farkát behúzva visszaretten – mondjátok, miért fogadjak be ilyen embereket az árnyékomba?” – Olvastam erről a helyről – motyogja Shara. – Ezt úgy mondod, mintha nem olvastál volna a város összes szegletéről. – Nem! Nem úgy értem. Mostanában olvastam róla. Az épülethez sétál, és megérinti a fehér falakat. Élénken emlékszik az Efrem naplójában lévő bekezdésre, mely egy szajpúri katona beszámolóját örökítette meg Dzsukov haláláról: „Követtük a kadzsot egy épülethez a városban: fehér és ezüstszínű templom volt, melynek falain lila üvegből megannyi csillagot raktak ki. Nem láttam sehol az istenséget, és féltem, hogy csapdába sétálunk, szeretett vezérünknek azonban nem szállt inába a bátorsága. Megtöltötte grafitporral marokfegyverét, és besétált a templomba.” Shara libabőrös lesz. A templom bejáratához merészkedik – fehérre mázolt, fából ácsolt kapu, csillagokat és prémeket ábrázoló faragványokkal –, és belöki a két szárnyat. A kapu tágas belső udvarra nyílik. Magas falak övezik, a tündöklő kék eget keretezve odafönt. Az udvar közepén kiszáradt szökőkút áll, körülötte négy kisebb pad.
Shara komótosan átvág az udvaron a padokhoz. Odaérve megérinti őket, mintegy megbizonyosodva róla, valóban ott vannak-e. Valaha egy isten ülhetett az egyiken? – gondolja Shara. Vajon a dédapám letelepedett mellé, vagy fölé tornyosult? Lassan helyet foglal a padon. A faragott ülés enyhén megnyikordul. Csakugyan megtaláltam volna a helyet, ahol beteljesült Dzsukov végzete? Minden jel arra mutat. Teljesen valószerűtlennek érződik, hogy itt lehet a valóságnak egy, a való világból rég kiradírozódott zárványában, ám korántsem tartja lehetetlennek. A Villanást követő időszakban zűrzavar uralkodott, valóságtöredékek villantak fel, majd tűntek el újra. Jobbra fordul. Alacsony loggia övezi az udvart; a tömör, négyszögletes mennyezetet fehér faoszlopok tartják meg. Az egyik oszlopon apró fekete lyuk tátong, ülve épp vállmagasságban. Ha pedig egy ülő ember fegyvert szegez abba az irányba, mondjuk egy másik illető fejéhez… Shara az oszlophoz sétál. Nyugtalanító érzése támad, mintha egy szempár szegeződne rá a lyuk belsejéből. Olyan régóta vártam erre a percre! – üzeni az apró rés. – Sigrud! – szólal meg Shara rekedten. – Hozd ide a késed! A férfi a kezébe nyomja a nehéz fekete kés markolatát. Shara nagy levegőt vesz, majd beleszúrja a pengét a fába vájt nyílásba… A penge hegye fémes koppanással ütközik valamibe. Shara kapargatni kezdi az oszlopot, tágasabbra farigcsálva a lyukat, rövid idő után érzi, hogy a fába szorult tárgy meglazul… Egy fekete mütyür koppan az udvar kövezetére. Shara lehajol, és felveszi. Sötét, éjfekete, a fába csapódás erejétől félig kilapult fémgalacsin hever a kezében, akkora, mint egy nagyobbacska füge. Megforgatja a tenyerén, a súlyát méregeti. Dzsukovnak halottnak kell lennie, gondolja Shara. Máskülönben hogy kerül ez ide? – Mit találtál? – kíváncsiskodik Sigrud. – Ez a kis bizgentyű terítette le az isteneket – válaszolja Shara halkan. * * * * Követik tovább a kanyargó, hurkokat vető ösvényt, utcáról utcára, házról házra, mígnem a lábnyomok egyszer csak véget érnek egy nappaliban. – Hová tűntek? – kérdezi Sigrud. – Nem folytatódnak a lábnyomok. Shara letérdel, és megszemléli a padlót, ám nem jut közelebb a megoldáshoz. – Nem bírok rájönni, mi alapján tudsz nyomokat követni… Hol érnek szerinted véget? Sigrud a padló egy pontjára mutat, a szoba sarka és közepe közt félúton. – Fogadjunk, hogy egy újabb valóságzavarral van dolgunk! – következtet Shara. – Jól el van rejtve, nehéz észrevenni. – Mit gondolsz, vissza tudunk menni rajta keresztül? – Kétlem, hogy a valóságunk – a rendes valóság – bárkit is kirekesztene. Nem úgy, mint ez itt. Már csak az a kérdés, hol fogunk kikötni. – Okosabb volna ezúttal előreengedned – tanácsolja Sigrud. – Tudjuk, hogy az ellenségeink odaát készülődnek… valamire. Nagy marhaság lenne, ha te kelnél át először. Rendben? – Rendben. Sigrud megindul a szoba sarka felé, és fokozatosan eltűnik: először a lába válik köddé, aztán a törzse, végül a válla, ám olyan gyorsan végbemegy az egész, hogy a szeme nem is tudja feldolgozni a látottakat.
Shara vár. Hirtelen Sigrud feje és keze ölt alakot a levegőben, felettébb bizarr látványt nyújtva. A férfi mutatja, hogy kövesse, majd mutatóujját a szája elé teszi. Shara lélegzet-visszafojtva áthalad a kapun. Legutóbb úgy tűnt, mintha a környezete egyáltalán nem változott volna meg; most minden megváltozik. A fehér város elhalványul, és a pirkadat kékeslilája ömlik szét az égen, meredek, kopár szirtek által közrefogva. Mellettük kurta, göcsörtös fák nyújtózkodnak felfelé a hamuszürke talajból, hogy aztán önnön súlyuk lehúzza őket, és a földet súrolják. – Nos, most hol vagyunk? – kérdi Sigrud. Shara agya lázasan zakatol. – Nem Bulikovban, annyi szent. Hmm, érdekes! Úgy látszik, nincs kötött földrajzi korreláció a régi és a valódi Bulikov között… Sigrud türelmetlenül köröz a mutatóujjával – ugorjunk! – Csak találgatok, de… azt hiszem, Dzsukosztán vonzáskörzetében kötöttünk ki. – Shara megnyújtózik, lehúzza az egyik vékony faágat, és megvizsgálja a leveleit. – Aha, stimmel. Efféle boróka csak Dzsukosztán környékén terem meg. Régen a bogyóival fűszerezték a borokat… – Tehát… Dzsukosztán állhat az összeesküvés mögött? – Halványlila gőzöm sincs – vallja be Shara. Megfordul, és szemügyre veszi a láthatatlan kaput, amelyen átjöttek. Elenyésző mértékben fel lehet ugyan fedezni a Villanás utóhatásait – a homok megüvegesedett, a fák túlnyomó többsége megroggyant, mutálódott –, máskülönben viszont az égvilágon semmi nyoma nem látszik valóságzavaroknak. Letöri az egyik ágat egy közeli fáról, lehántja róla a kérget, látni engedve a hajtás zöld színű, növényi testének vékony csíkját, majd beleszúrja a földbe. – Jelzőbója gyanánt – magyarázza Shara. – Mutasd, merre visznek tovább a lábnyomok! A csapás egy völgybe vezet, majd fel egy domboldalon, egyre feljebb kaptatnak, végül elérik a magaslat gerincét, és… – Földre! – suttogja Sigrud. – Hasalj le! – Megragadja Shara vállát, és a puha, homokos talajra taszítja. Shara mozdulatlanul fekszik a földön, és hallgatózik. Egyszer csak zajt hall: emberi hangokat, kalapácsütéseket. Sigrud kidugja a fejét az aljnövényzetből. – Észrevették? – suttogja Shara. A férfi megrázza a fejét. – Nem. Viszont rejtély, mi történik odalent… – Megmozdulhatok? – Asszem, igen – mondja Sigrud. – Elég messze vannak a völgyben. És el vannak foglalva. Shara felemeli a fejét, és feljebb kúszik egy magaslati pontra, ahonnan jobban rálát a völgyre. A medencét tüzek pettyezik, mintha az odalent serénykedő emberek hosszú éjszakai műszakra rendezkedtek volna be. A munkájuk pontos természetét ugyanakkor bajosan lehet megállapítani. Hat hosszú, széles, csillogó fémtárgy sorakozik a völgyben; Shara először gigászi cipőknek nézi őket, hegyes orral és sarokkal, mint a vúrtyavasztáni klumpák, csakhogy ezen óriási fémcipők oldalán ajtók és ablakok vannak, belül meg lépcsők és csapóajtók… középütt meg egy nagy pózna, akár egy vitorla nélküli árboc. – Úgy néznek ki, mint… – kezdi Shara. – A hajók – fejezi be Sigrud. – Csónakok. Böhöm nagy acélcsónakok, óceán és vitorlák nélkül. Shara a szemét meresztve figyeli a hajó körül sürgölődő, csavarokat csavarozó, lemezeket hegesztő emberi alakokat. A munkások mind tradicionális kolkasztáni csuhákat hordanak. – Kétségkívül resztoránusok – dünnyögi. – De mi az ördögért építenek acélhajókat kint a prérin, az isten háta mögött? Több száz kilométerre vagyunk az óceántól! Feltételezem, ezért importáltak annyi fémet.
– Nem egy irdatlan nagy flotta – jegyzi meg Sigrud némiképp lefitymálóan. – Csak hat hajóból áll? Ha tényleg tengerre akarnak szállni, nem lesznek valami ütőképesek. Shara elgondolkozik rajta. – Havi ötszáz kilogramm acél, több mint egy éve… az tényleg elég kevés hajóra elég. Pedig biztos erre kellett nekik az a temérdek fém. – És mihez kezdenek vele? – Passz. Talán a Raktárban találtak valamit, ami óceánt varázsol bármely tetszőleges helyre. Nyolc férfi egy otromba tárgyat taszigál fel egy rámpán az egyik acélhajóra. A hajnali derengésben nem sokat lehet kivenni belőle, de Shara szíve még így is kihagy egy ütemet. – Te jó ég! – nyög fel. – Ez az, amire gondolok? – kérdi Sigrud. – Igen – feleli Shara. – Hathüvelykes ágyú. Eddig még csak szajpúri naszádokon találkoztam hasonlóval. – Na jó, és mit csinálnak velük? Agyúzzák a dombokat? Háborút robbantanak ki a mókusokkal? – Nem tudom. Ezért fogod kideríteni nekem. Szünet. – Tessék? – kérdi Sigrud. – Visszamegyek Bulikovba. – Shara hátranéz a válla felett, és feszengve tapasztalja, hogy a valódi Bulikovnak nyoma sincs sehol. – A rendes Bulikovba. Tájékoztatnom kell Mulaghesht. Viszont nem hagyhatjuk itt a resztoránusokat, hogy zavartalanul végezhessék a munkájukat… bármi is legyen az. – Szóval az a terved – foglalja össze Sigrud –, hogy magamra hagysz, hadd ütközzek meg hat ágyúkkal felszerelt acélhajóval? – Tartsd szemmel őket. Semmi mást nem kérek tőled. Csak akkor avatkozz közbe, ha akcióba lépnek! – És hogyan avatkozzak közbe? – Lehetőség szerint szivárogj be közéjük. Annak idején a tengeren sokszor találtál potyautast a fedélzeten, nem? Remélhetőleg ellestél tőlük egyet s mást. Ha időben visszatérek Bulikovba, néhány napon belül ellenük vonulhatunk egy kisebb sereggel. – Néhány nap? Többes számban? Shara bátorítólag megszorítja a vállát. – Sok szerencsét! – Azzal a földhöz lapulva lekúszik a magaslatról. * * * * Shara zaklatottan és gondterhelten siet hazafelé a régi Bulikov fehér metropoliszán keresztül. Tudja, hogy most egy rakás megoldásra váró rejtélyen kellene agyalnia: hadiflottát készítenek fel invázióra a szárazföld kellős közepén; Vohannes titokban szövetkezett Wiclovval, valamint megszervezte, hogy a resztoránusoknak szabad bejárása legyen a régi Bulikovba; a gondolatai azonban folyton a zsebében lapuló göröngyre terelődnek, ami minden lépésnél ficánkol. Nálam van valami, ami megízlelte az istenek vérét. Beletelik néhány másodpercbe, mire rádöbben, hogy ezzel behozhatatlan technológiai előnyre tett szert: tök mindegy, miben mesterkedik Wiclov, Vohannes és a resztoránusok, ugyanis álmukban sem gondolnák, hogy megszerezte a kadzs csodafegyverének egyik alkotóelemét, még ha egészen parányi is. Na de hogyan vessen be egy üveggolyónál alig nagyobb fegyvert? Amikor megérkezik Bulikovba – a valódi, jelenkori Bulikovba –, nyomban leveti kolkasztáni gönceit, és meg sem áll egy ötvös műhelyéig.
– Segíthetek… – a kereskedősegéd szeme kiguvad, amikor felismeri a híresnevezetes héroszt, Urav legyőzőjét. – Szeretnék csináltatni valamit – hadarja Shara, mielőtt a segéd ajnározni kezdené. – Ööö, izé… Hogyne, természetesen. Mi az elképzelése? Shara a pultra helyezi a kis fémgolyóbist. – Nyílhegy. Vagy egy kiskés. – Nos… melyik legyen? Nyílhegy vagy kés? – Nem lehet mindkettő egyszerre? Minél sokoldalúbb, annál jobb. A segéd felemeli a fekete golyóbist. – És mire óhajt vadászni, ha szabad kérdeznem? Shara elmosolyodik. – Mondjuk szarvasra. * * * * KOMAJD NK KNS512-NEK VÉSZHELYZET STOP RESZTORÁNUS TERV ÁTFOGÓ HADMŰVELET STOP KÉRVÉNY A POLISZ KATONAI ERŐINEK AZONNALI ÁTCSOPORTOSÍTÁSÁRA ÉS MEGERŐSÍTÉSÉRE BULIKOVBAN STOP NKS512 MULAGESH PK NKÖVS512-NEK TELJESEN ELMENT AZ ESZE STOP NEM TILTOTTÁK MEG A NYOMOZÁST AZ ÜGYBEN STOP RÉSZLETEZZE STOP KORMS512 KOMAJD NK KORMS12-NEK NEM MEHETEK BELE A RÉSZLETEKBE STOP A TERJEDELMI KORLÁTOK MIATT STOP A FENYEGETÉS NAGYSÁGA OKAFOGYOTTÁ TESZI A FELHATALMAZÁSOKAT STOP AZONNALI MOZGÓSÍTÁS SZÜKSÉGELTETIK STOP NKÖVS512 MULAGHESH PK NKÖVS512-NEK TÉRJEN KI BŐVEBBEN A FENYEGETÉS JELLEGÉRE STOP MONDJON VALAMIT STOP ÖTSZÁZ FEGYVERES KATONÁT LAKOTT TERÜLETRE VEZÉNYELNI MÁS MINT KRUMPLISZSÁKOKAT PAKOLNI EGY SZEKÉRRE STOP KORMS512 KOMAJD NK KORMS512-NEK MEGERŐSÍTEM A RESZTORÁNUSOK 30+HAT HÜVELYKES ÁGYÚVAL RENDELKEZNEK STOP
NASZÁDOKRA VALÓ FEGYVEREK STOP CÉLPONT JELENLEG AZONOSÍTATLAN STOP NKÖVS512 MULAGHESH PK NKÖVS512-NEK HA TELJESÍTEM A KÉRÉSÉT ELVISZI A BALHÉT STOP APROPÓ MI VAN DZSAVRATTAL STOP KORMS512 KOMAJD NK KORMS512-NEK HA A KATONAI VÁLASZLÉPÉS KÉSLEKEDIK NEM LESZ MINISZTER AKI FELELŐSSÉGRE VONJON STOP DZSAVRAT IS ELÚSZIK STOP NKÖVS512 MULAGHESH PK NKÖVS512-NEK AZONNAL MEGKEZDJÜK A MOZGÓSÍTÁST STOP HA ÚJABB HÁ BO RÚT ROB BAN TOK KI MAGA MI ATT SO SEM BO CSÁ TOM MEG STOP KORMS512 KOMAJD NK KORMS512-NEK MÁR TART A HÁBORÚ STOP NKÖVS512 * * * * Egyszer az életben úgy szeretnék nyolc órát aludni, gondolja Shara. Akár fizetnék is érte. Vagy ellopnám. Bármit megadnék. Sharának azonban olyan luxus az alvás, amit nem engedhet meg magának. Szorítja a határidő – Mulaghesh csapatai órákon belül megérkeznek miközben tudja, hogy valami fontos fölött elsiklott a figyelme. Az információk hullámai összecsapnak a feje fölött: Efrem naplója, a raktári leltár, a pénzügyi tranzakciók, a kontinentális történelem, a tiltott listák, Votrov leányvállalatai, a szövőházak tulajdoni lapjai… mind-mind a szeme előtt táncolnak, a végén már egy nyavalyás gondolatot sem bír megfogalmazni azonkívül, hogy: Nyugodj le, kérlek, ne törd az agyad, nyugi, hagyd abba, hagyd abba, hagyd abba!… Kopognak az ajtón. – Nem! – kiabálja Shara. Szünet. Majd Pitrij hangja: – Ööö, pedig nem ártana… – Nem! Nem fogadok senkit. Senkit! Megmondtam! – Tudom, de… – Töröltem az összes megbeszélést. Az összesed. Mondd azt… mondd azt, hogy lebetegedtem! Mondd, hogy haldoklom! Mondj, amit akarsz! – Rendben, de… de ez most más. – Pitrij óvatosan benyit a szobába. – Levele érkezett. – Ó, Pitrij! – Kivörösödött szemét vakarja. – Miért csinálod ezt velem? Mulagheshtől jött? – Nem. Votrov küldte. Egy futár hozta ezüsttálcán. És… elég bizarr. Shara elveszi a cédulát. Ez áll rajta:
A TOVOSZ VÁBAN EGYETLEN CSEL IS GYŐZELEMHEZ VEZETHET ÉS NEM BIZTOS, HOGY AZ ELLENFÉL IDŐBEN FELISMERI: VÉGE A DALNAK ÉN FELISMEREM, HA VESZTETTEM GYERE AZ ÚJ SZOLDA-HÍDHOZ. KÉRLEK, EGYEDÜL GYERE. NEM SZERETNÉM, HA A SAJTÓ RÁM SZÁLLNA. NEM AKAROM LEROMBOLNI AZT A SOK JÓT, AMIT A VÁROSÉRT PRÓBÁLTAM TENNI. V. Shara többször egymás után elolvassa az üzenetet. – Ezt nem gondolhatja komolyan… – Mit jelent az üzenet? – Hogy őszinte legyek: halvány gőzöm sincs – válaszolja Shara. Votrov tényleg lepaktált volna a resztoránusokkal? Még mindig képtelenségnek tűnik. Ha mégis így van, vajon a katonák mozgósításával keresztbe tettek a tervüknek? De honnan értesülhetett róla? Az egésznek semmi értelme. Vagy az van, hogy Vohannes teljesen megőrült – Shara egyelőre nem zárja ki ezt a lehetőséget sem –, vagy egy létfontosságú darab még hiányzik a kirakósból. – Most mit fog tenni? – érdeklődik Pitrij. – Nos, ha az otthonába invitált volna, vagy egy eldugott helyre, ahol négyszemközt beszélhetünk, eszem ágában sem lenne találkozni vele. Az új Szolda-híd azonban nyilvános és forgalmas hely, rendkívül népszerű… Őrültség volna tőle rám támadni a hídon. Ezzel persze nem válaszolt a kérdésre, hogy mit is fog tenni. A tartótiszteknek személyesen kell gondoskodniuk az informátoraikról emlékezteti magát. Vo nem az informátorom, de attól még felelősséggel tartozom érte. Mélyen legbelül azonban nem akarja, hogy egy másik minisztériumi tisztviselő vegye a gondjaiba Vót. Túl sok rebellis és ellenséges ügynök válik kámforrá vagy ér dicstelen véget… Ha valakinek vissza kell csalogatnia Vót a szakadék széléről, az inkább én legyek, gondolja Shara. – Légy szíves, Pitrij, hozd ide a kabátomat, és tölts tele teával egy termoszt! – kéri Shara. – Ha két órán belül nem hallasz felőlem, mondd meg Mulagheshnek, amint visszatér, hogy szervezzen rajtaütést Votrov birtokán! Valami nagy gáz van a pasassal. Miután Pitrij felkerekedik, Shara újraolvassa az üzenetet. Soha nem tudtam eldönteni, hogy éppen mit is játszom Vóval. Majd most kiderül. * * * * Séta közben Shara kiszellőzteti a fejét: az ordítozó, karattyoló kérdések fülsiketítő lármája apránként elcsitul, egy-egy fokkal halkabb lesz, valahányszor befordul egy sarkon, vagy megmászik egy lépcsőt, végül beleolvad a járókelők özönébe a Szolda menti promenádon. Gondolj csak bele! – csiviteli egy hang a fejében. – A düledező város árnyékában egy titkos, mitikus édenkert rejlik, és elég a körmünkkel megkapirgálni a valóság jelszínét, ha át akarunk lépni. Sirályok és kacsák vijjognak és hápognak, morzsákért marakodnak. Ám hiába teremtettek az istenek káprázatosabbnál káprázatosabb csodákat, emlékezteti magát, a szajpúriakhoz hasonlóan valószínűleg ők is ki voltak szolgáltatva a Kontinensnek. A koldusok halakat sütögetnek rögtönzött tűzhelyeiken a folyóparton; az egyikük – meglehetősen ittas állapotban – büszkén kijelenti, hogy márpedig az ő halai Urav testéből származnak, mire a társai óbégatva lehurrogják, hogy üljön szépen vissza a seggére.
Shara hirtelen elhatározza, hogy a Wiclovval és Votrovval való hercehurca lezárása után – habár fogalma sincs, mi lesz a vége – otthagyja a minisztériumot, visszamegy a régi Bulikovba, és felveszi a fonalat ott, ahol Efrem abbahagyta. Két hónapja még őrültségnek hangzott volna az ötlet, ám úgy tűnik, hogy Vinya néni még hosszú-hosszú ideig nem fogja kiengedni a kezéből a kormányrudat, s amíg a kormány a helyén marad, addig Ghaladesh veszélyzónának minősül Shara számára, cserébe viszont a közelmúltbeli felfedezések hatására újult érdeklődéssel tekint a Kontinens történelmére. A hírszerzői karrierje elhalványul a régi Bulikovban töltött rövidke kirándulásához képest, mintha egy fojtogató gázokkal elárasztott teremből kiszabadulva egyetlen mély belégzéssel megtölthette volna a tüdejét a friss hegyi levegő. És ugyan senkinek nem merné bevallani, de teljesen be van sózva, hogy végrehajtson egy újabb csodát. Eltűnődik, vajon mi minden működhet a régi Bulikovban: át lehet-e sétálni a falakon, lehet-e mennyei vagy földi mannát fakasztani, tud-e majd repülni, vagy akár… Vagy akár… Shara egyre lassabbra veszi a lépteit, majd megáll. Két sirály bukik le az égből, és a magasban egymásnak esnek egy krumplihéjért. – Repülés – suttogja. Visszaemlékszik a Megnevezhetetlen Raktár leltárának egyik tételére: Kolkán szőnyege: kis szőnyeg, ami EGÉSZ BIZTOSAN képes repülni. NAGYON nehéz irányítani. A feljegyzések tanúsága szerint Kolkán a szőnyeg minden egyes szálát külön-külön elvarázsolta a repülés csodájával, azaz – elméletben – bármelyik fonál egymagában tonnákat képes a levegőbe emelni. Egy szőnyeg, melynek minden egyes szála áldva vagyon. Egy szövőház, ahol megvannak hozzá a feltételek, hogy szálaikra fejtsék szét a szőnyeget. És az acélhajók szerény armadája a dombok között, távol az óceántól… Mit is suttogott a srác a rendőrőrs zárkájában? Nem emelkedhetünk az égbe fából épített hajókon. …ám mi van, ha nincs is szükségük óceánra? – Jóságos istenek! – suttogja Shara. * * * * Sigrud felkapja a fejét a kattogás hallatán. Elszakítja a tekintetét a völgybe vezető, illetve a völgyből kifelé tartó ösvényekről, és szemügyre veszi a hajókat. Mind a hat acélmonstrum a földön vesztegel. A munkások felhúzzák az árbocra a vitorlákat, miközben kieresztenek valamit a hajótörzs jobb és bal oldalán. Az acélárbócra felhúzott vitorlák merőben szokatlanok: Sigrud többféle vitorlát különböztet meg, ám mindegyik olyan masszív, mintha orkán erejű szélvész elviselésére tervezték volna. A hajók oldalán kibocsátott alkalmatosságok azonban elviszik a pálmát – Sigrud soha életében nem látott még semmi hozzájuk foghatót. A hosszú, széles, keskeny díszítmények mozgatható, forgatható alkatrészekből tevődnek össze; Sigrudot leginkább uszonyokra emlékeztetik, és ha nem lett volna teljes képtelenség, meg merne esküdni rá, hogy – Szárnyak – mondja ki halkan. Nézi, hogy a férfiak vitorlát bontanak. Csak akkor avatkozz közbe, ha akcióba lépnek! – utasította Shara. Hát ez kimeríti az akcióba lépés fogalmát. Sigrud ellenőrzi, hogy a tokjában van-e a kése, majd megkezdi az ereszkedést a domboldalon. * * * * Az új Szolda-híd állványok rengetegébe burkolózik; a szajpúri mérnökök irányítása alatt forgolódó
szajpúri daruk roppant betontalapzatokat engednek a fagyos folyóba. A kontinenslakók a folyó partjáról vagy a házak tetejéről bámészkodnak, és a fogukat szívva elismeréssel adóznak az építkezés ütemét illetően. Shara még nem tért teljesen magához az iménti felismeréséből. Ott építik meg, és oda horgonyozzák le a hajóikat, ahová csak kedvük tartja; senki, de senki nem lesz felkészülve egy légitámadásra. Ekkor újabb nyugtalanító gondolat furakszik be az agyába: Ha Vohannes mozgatja a szálakat, miért rontottak rá a resztoránusok a saját otthonában? Mindjárt meg is kérdezheti tőle: Vohannes ott ül egy padon nem messze tőle, lábát lustán keresztbe téve, keze az ölében pihen, és épp a másik irányba nézelődik. Most nem a megszokott hivalkodó öltözékét viseli: visszatért a sötétbarna kabáthoz és a nyakig begombolt fekete inghez, amit Urav éjszakáján hordott. Eszébe jut, mit mesélt Sigrud: Még a ruhája is más volt: úgy öltözött, mint egy szerencsétlen szerzetes. Shara felméri a terepet. Semmi kétség, Vohannes egyedül van. Shara felé fordul, ám amikor észreveszi, elkapja a fejét, így csak a tarkója látszik. – Mi a fene ütött beléd, Vo? – szólítja meg Shara a közelébe érve. – Beteg vagy? Megkergültél? Vagy tényleg a háttérből machináltál kezdettől fogva? Vohannes szembefordul vele, és elmosolyodik. Shara konstatálja, hogy nincs nála a sétabotja. – Örömmel jelentem, az utóbbi – feleli vidáman. Shara sóbálvánnyá dermed. Most már érti, miért fordított neki egész eddig hátat a férfi. Majdnem a régi arc néz vissza rá, de csak majdnem; a jól ismert markáns szögletes áll, a sugárzó mosoly. A szeme alatt azonban sötétebbek a táskák és egészen mélyen ülnek. Shara teketóriázás nélkül sarkon fordul, és futásnak ered. Valaki – meglehetősen zömök, nem túl fenyegető külsejű fiatalember – kilép elé, kinyújtja a lábát, és elgáncsolja. Shara elvágódik a földön. Az idegen feláll a padról, és könnyed léptekkel megindul felé. – Nem voltam biztos benne, eljössz-e – duruzsolja. – Igyekeztem biztosra menni, úgyhogy bedobtam csalinak a Tovosz Vát. Végtére is én tanítottam megjátszani. Úgy örülök, hogy erőfeszítéseimet siker koronázta! Shara megpróbál feltápászkodni. Az idegen rámutat, és mormol pár szót. Csattanás rázza meg a promenádot, mintha korbácsot csördítettek volna. Shara lepillant, és döbbenten tapasztalja, hogy totálisan áttetszővé vált: látja a macskaköveket a lábán – vagyis a lába helyén – keresztül. Parnesi szekrénye, eszmél rá Shara. A következő pillanatban mögé lépnek, és rongyot tapasztanak a szájára: szúrós szagú gázok tódulnak az orrüregébe, a tekintete elhomályosul, alig áll a lábán. Hátrahanyatlik, elkapják: ketten lehetnek, maximum hárman. Az idegen – Vohannes, aki mégsem Vohannes – az orrát törölgeti. – Szuper – mondja. – Indulhatunk. Felnyalábolják, és elindulnak vele a promenádon. A gázok beszivárognak az agya leghátsó zugaiba. Miért nem segít senki? – rémüldözik magában. A járókelők furcsán néznek rájuk, nem tudják mire vélni, hogy egy csapat férfi úgy tesz, mintha nehéz tárgyat vonszolna. Shara kis idő után feladja a küzdelmet; a gázok elhódítják; álomba merül.
Hófódte bérceken túl jeges folyó partján sűrű erdő mélyén ott várok majd rátok. Örökkön-örökké. Tüzet gyújtok néktek fényt az éjszakában szívünk közös dobbanása szerelemben lobban lángra. S ha féltek, mert nem leltek sehol, tudjátok: a tűz mindig visszavárja, kik szerető szívüket szélesre tárják embertársaik előtt. A vörös lótusz könyve, II. rész, 9:12-9:23
ROKONI SZÁLAK Shara magához tér. Csupasz, szürke fal magasodik fölé. A levegő sípolva szakad ki a tüdejéből, majd heves köhögésroham rázza meg a testét. – Hohó! – csicsereg egy hang. – A nemjóját! Felébredt a szentem! Shara kásás, tompa fejjel az oldalára fordul, és ekkor látja, hogy egy üres, ablaktalan, ám valami oknál fogva ismerős szobában van. Két ajtó nyílik a helyiségbe: az egyik kitárva, a másik zárva. Az idegen a nyitott ajtóban áll, tetőtől talpig kolkasztáni csuhában. Sharára mosolyog, ám a szeme nedvesen, hidegen csillog, akár két kavics a koponyájában. – Nem fér a fejembe, mit evett benned – sóhajt az idegen. Shara lomhán kipislogja a szeméből a zsibbadást. Kloroform, emlékszik vissza. Még egy óra, mire kitisztul a fejem… – Az én szememben te csak egy szürke szajpúri kisegér vagy – folytatja a férfi, – Kicsi, koszos, barna a bőröd… Nem is tudom, mihez hasonlítsam, agyaghoz netán trágyához, az biztos, hogy füstös képű vagy, rusnya, természetellenes jószág… gödrös állad és karvalyorrod is tipikus szajpúri személyiségjegyek. A te fajtádnak mindig ilyen giznya és törékeny a csuklója, csúf karodat meg vastagon borítja a szőr, el tudom képzelni, milyen bozontos lehet a többi testrészed. Fogadok, hogy elég gyakran elő kell venned a borotvádat, és még úgy sem közelítheted meg a szentföldek asszonyainak szépségét. A melled mondjuk nem olyan rengő, túlméretezett tőgy, mint amit a fajtádnál látni, ám ettől még nem valami szemrevaló… sőt, nagyítóval kell keresni. A szemed meg, drágaságom… Még egy ilyen vastag szemüveget! Látsz te egyáltalán? Fura érzés lehet ennyire korcs, természetellenes szerzetként tengetni az életed! Tulajdonképp sajnállak, amiért a hamu földjén agyagembernek születtél. – Somolyogva csóválja a fejét. Grimaszával csúfot űz Vohannes ragyogó mosolyából: míg Vo mosolya határtalan lelkesedést és izgatottságot tükrözött, addig az idegen vicsorgását alig-alig palástolt gyűlölet torzítja el. – De nem is ez a legnagyobb vétked. A népedhez hasonlóan ott követted el a legnagyobb hibát, hogy nem veszel tudomást önnön alsóbbrendűségedről. Nem vagy hajlandó beismerni gyarló vétkeidet, szánalmas, gusztustalan gyengeségeidet! Nincs benned szégyenérzet! Nem takarod el meztelen tested! Nem borulsz földig a lábunk előtt! Nem fogod fel, hogy az istenek téged nem szeretnek, nem viseled az áldásukat, sötétségben élsz, felesleges embertípus vagy, hiba a rendszerben, nélkülözhető, de legjobb esetben is szolgalelkű selejt! Mind el vagytok telve magatoktól… ez az igazi bűnötök, már ha a magadfajták egyáltalán képesek bűnt elkövetni. Az idegen sok tekintetben szinte megszólalásig hasonlít Vohannesre: a mozdulatai, a tartása Vóra emlékeztet. Valami furcsa oknál fogva azonban egyszerre tűnik nála romlottabbnak és kifinomultabbnak – kitolja a csípőjét, ernyedten fonja karba a kezét. Shara még emlékszik, milyen nőiesen, milyen peckesen járkált fel-alá a mhovoszt, miközben egy ismeretlen férfit utánozott. Shara nagyot nyel, és így szól: – Ki vagy…? – Ha széttépnélek – vág a szavába az idegen –, üreges lennél legbelül. Üres, agyagból tapasztott burok, személyiség nélkül, maga a megtestesült jellegtelenség, ami csak azért lehet érdekes, mert kívülről embernek látszik. Áruld már el, mi fogott meg benne, Vohannes? Az idegen a szoba sarkába mered. A sarokban, a padlón, karját a térde köré kulcsolva, nem más gubbaszt, mint Vohannes: arcát pépesre verték, szeme feldagadt, tele van kék-zöld foltokkal, felső ajkán kérgesre száradt az alvad vér. – Vo… – suttogja Shara. – Reméltem, hátha legalább bűnös vágyakat ébreszt majd a teste – tűnődik az idegen. – Úgy még meg
tudtam volna érteni a kicsapongásodat. De ez a némber annyira nyüzüge, hogy nincs is rajta mit fogni. Tényleg nem értem, mit találhattál vonzónak benne. Nem bírom felfogni, kisöcsém. Shara szeme elkerekedik. Kisöcsém? – V… V… – dadogja. Az idegen lassan visszafordul felé, és felvonja a szemöldökét. Vohannes hangja csendül fel az emlékezetében: „Tizenöt évesen csatlakozott egy zarándoklathoz, és útra keltek a hófödte északra, hogy megkeressenek valami istenekverte templomot.” – V – Volka? – böki ki. – Volka Votrov? A férfi elmosolyodik. – Á! Na, tessék! Szóval tudod a nevem, agyagfióka! Shara kétségbeesetten próbálja összeszedni szédelgő gondolatait. – Azt… azt hittem, meghaltál… A férfi a fejét csóválja, arca szabályosan ragyog. – A halál a gyengék mentsvára. * * * * – „Aki meg akar ismerni” – idézi Volka – , „aki vágyik a figyelmemre, a szeretetemre, csak úgy járulhat elibém, ha vállalja a legszörnyűbb fájdalmakat, a legnehezebb megpróbáltatásokat, a legnagyobb büntetéseket. Ti mind a gyermekeim vagytok, s a nagysághoz vezető út szenvedéssel van kikövezve.” Volka önelégülten Vohannesre vigyorog, ám Shara szólal meg először: – A Kolkasávszka. Volka vigyora lekonyul, és fagyosan mered Sharára. – A második könyv, ugye? – folytatja a nő. – A Szent Mornvievának szóló intelmek, melyben Kolkán megindokolja, miért sodorta el Mornvieva unokaöccsét egy lavina. – Mire Mornvievát elöntötte a szégyen – veszi át a szót Volka –, és kérdőre vonta Kolkán atyánkat, miért kellett ennek megtörténnie, mégpedig olyan hangnemben… – …hogy Kolkán levágta a jobb kezét – mondja Shara –, a jobb lábát, kiszúrta a jobb szemét, és letépte a jobb heréjét. Volka lelkesen vigyorog. – Milyen fura a szent történeteinket egy utolsó ganéj szájából visszahallani! Mintha egy madár megtanult volna beszélni. – Mire célzol a mesével? – kérdezi Shara. – Arra, hogy ha megkínzol minket, azzal a javunkat szolgálod? – Nem foglak megkínozni. Legalábbis nem jobban, mint az öcsikémet. De mindenképp a javadra válna. Végre megszégyenülnél. Végre eltűnne a tekintetedből az a kevély csillogás. Fel tudod egyáltalán fogni, miről beszélek? – Nagy összegben fogadnék rá, hogy azt hiszed: Kolkán életben van – mondja Shara. Volka mosolya teljesen lehervad. – Merre jártál, Votrov uram? – kérdi Shara. – Hogy maradtál életben? Úgy tudtam, halálra zúztad magad. – Ej, ej, kicsi hamulány! – cukkolja Volka. – De hiszen én meghaltam. Otthagytam a fogam egy hegyen, a messzi északon. És újjászülettem.
Felfelé fordítja a kezét: a tenyere közepét pislákoló gyertyafény világítja meg, jóllehet sehol nem látni a lángot. – A hajdani csodák tovább élnek általam. – Ökölbe szorítja a kezét, kioltva a láthatatlan lángnyelvet. – Nagy lelkierő kellett hozzá, de kiálltam a próbát. Eleve azért utaztunk a kovashtai kolostorhoz, hogy megmérettessük magunkat. A társaim életüket vesztették a zarándokút során. Az összes férfi. Pedig idősebbek voltak nálam, meg tapasztaltabbak. Erősebbek. Mégis éhen pusztultak, vagy halálra fagytak, de olyan is volt, aki megbetegedett, és elvitte a kórság. Egyedül én vánszorogtam tovább. Egyedül én voltam méltó Kolkánhoz. Egyedül én dacoltam a széllel, a hóviharokkal, a meredek szirtekkel; nem adtam fel, amíg el nem jutok Kovashtához, a világvégi kolostorhoz, Kolkán atyánk elfeledett hajlékához, oda, ahol megálmodta szent parancsolatait, és a helyes útra terelte a világot. Húsz esztendőt töltöttem a kolostorban, magányosan, négy fal között, morzsákon tengődve, olvadt havat szopogatva… és olvastam. Rengeteget tanultam. – Kinyújtja a mutatóujját, és megérint valamit a levegőben: ujja egy üvegfalba látszik ütközni az ajtónyílásban, elfehéredik és kilapul, ahogy lefelé húzza a láthatatlan akadály felületén. – A Pillangó búrája. Kolkán egyik legősibb csodája. Eredetileg vallomásokat húztak ki vele a bűnösökből: a levegő, ugyebár, megreked, se ki, se be, és az élet és halál között megmutatjuk valódi arcunkat. De egyet se félj! Rád nem ez a sors vár. – Sharára pillant. – Kudarcot vallottál, ugye tudod? Te meg a fajtád. Shara hallgat. – Tudod, ugye? – Nem – vallja be Shara. – Fogalmam sincs, mire gondolsz. – Jellemző. Ostoba barom! Nos, kérlek szépen, az a helyzet, hogy megtaláltam öt. – A csuhája alá nyúl, és felmutatja a nyakában lógó talizmánt: Kolkán mérlege. – Évekig meditáltam, ám nem hallottam semmit. Mígnem egy nap elhatároztam, hogy addig meditálok, amíg beledöglök, amíg meg nem hallom a suttogását, mert még a halál is üdvözítőbb, mint a sűrű csönd körülöttem. Majdnem éhen pusztultam. Ki tudja, talán bele is haltam. Ám egyszer csak meghallottam! Bulikovból suttogott nekem. Meghallottam Kolkán atyát! Mégsem halt meg! Mégsem hagyott el minket! Soha nem… szennyezte be a te drágalátos kadzsod! – Az utolsó szó hörögve bukik ki belőle. Shara megsárgult-megbarnult fogakat pillant meg a szájában. – Látomásom volt: Bulikovnak maradt egy része… az igazi Bulikov, az istenek városa… amire nem terjedt ki a befolyásotok! Rejtve maradt – se ti, se mások nem fedezték fel! Abban a pillanatban megértettem, hogy még nem veszett el minden remény a népem számára. Fény gyúlhat a viharban; a szent életűek és az alázatos hívek megváltásra lelhetnek. Felszabadíthatom a hazámat, ha visszajövök. Csupán Őt kell megtalálnom, Hozzá kell eljutnom, Őt kell kiszabadítanom. Az atyánkat. Elveszett atyánkat. – Mint a régi szép időkben – jegyzi meg Vohannes. – Az apukádat akarod. Volka üdvözült boldogsága egy csapásra szertefoszlik. – Kuss legyen! – rivall rá. – Kussoljál! Fogd be azt a mocskos, hitszegő pofádat! Vohannes némaságba burkolózik. Volka minden ízében remegve mered a testvérére. – Te… te… szappannal kéne kimosni a szádat! Mit csókoltál a száddal, te utolsó féreg? Kikhez értél hozzá? Nőkhöz? Férfiakhoz? Gyerekekhez? Vohannes a szemét forgatja. – Szörnyen alpári vagy. – Tudtad jól, milyen ferde jellem vagy – fröcsög Volka. – Mindig is az voltál, Vo öcsi! Egészen kicsi korod óta nem stimmelt veled valami. Gyenge hajlam, amit még idejekorán ki kellett volna gyomlálnunk. Vohannes unatkozva szipog és törli meg az orrát. – Hát nem tudsz semmit felhozni a mentségedre? – Nem tudtam, hogy kellene – feleli Vohannes. – Apa egyetértett velem. Tudod-e? Egyszer megsúgta, hogy azt kívánja, bárcsak te meg az anyánk bele-
haltatok volna a szülésbe! Úgy egy füst alatt két kolonctól is megszabadult volna: a nebáncsvirág feleségétől meg a nyámnyila kölkétől. Vohannes közönyösen nyeli le a sértést. – Ez a hír egyáltalán nem lepett meg – közli. – Apu mindig is csupa szív ember volt. – Mit képzelsz, hogy a szádra veszed apánk nevét? Nem hittem, hogy még jobban kivívhatod az ellenszenvemet, erre tessék. – Szarok az apám nevére – fakad ki Vohannes –, a Votrov család nevére, Kolkán nevére! Nem is bánom, hogy a kadzsnak sosem nyílt alkalma végezni Kolkánnal; majd amikor a szajpúriak lemészárolják őt is, mint az összes többi istent, felmászhatok a pofájára, és beleszarhatok a szájába! Volka egy pillanatig megrökönyödve bámulja a testvérét. – Ne is álmodj róla! – suttogja. – Életben foglak hagyni, téged meg a banyát is, hogy Kolkán személyesen törhessen pálcát felettetek, és kimérje a rendeleteiben szereplő büntetéseket. Nem is sejted, mi? Végig Bulikovban lapult, és számon tartotta ám a bűnösök eltévelyedéseit. Figyelt téged. Várt. Tudja, mit műveltél. A magasba fogom emelni az eltemetett Világ Székhelyét. És midőn Kolkán elfoglalja méltó helyét a trónusán, megtudod, mi az a fájdalom, öcsikém! Shara közben rájön, bizony egyszer már megfordult a bútorozatlan és díszítetlen szobában: élénken emlékszik a mhovoszt csúfondáros nevetésére, arra, ahogy a mellkasához vágta a gyertyát, meg a föld mélyére vezető lépcsőre… Tudom, hol vagyunk, gondolja. És azt is tudom, hol rejtőzik Kolkán. – Lent van a Világ Székhelyén, ugye? – kérdezi hangosan. Volka hátrahőköl, mintha felképelték volna. Vohannes összevonja a szemöldökét. – Hol, abban a putriban? – Nem, nem. A föld alatt, a valódi székhely titkos helyén, méterekkel lejjebb. Pont alattunk, ami azt illeti. – Lehunyja a szemét. A kloroformba mártott rongy kipárolgásai sűrű ködbe borították az elméjét, a gondolatai azonban csökönyösen a felszínre másznak. – Az istenek előszeretettel használtak üveget különféle dolgok tárolására… Ahanász például rabokat dugott egy-egy ablaktáblába, sőt, még egy kis üdülőhelyet is elkerített magának egy üveggömbben. Dzsukov üveggyöngybe zárta Szent Kivrej holttestét. Amikor odalent jártam a Világ Székhelyén, mindenütt a híres-nevezetes festett üvegablakokat kerestem, ám mindegyik ki volt törve. Mindegyik, kivéve egyet: a kolkasztáni mellékhajó ablakát. Már akkor is feltűnt, milyen fura, hogy kutya baja, teljesen épen maradt, és még sincsenek rajta minták. Kinyitja a szemét. – Oda zárta be Kolkánt a többi isten, nem igaz? Ott raboskodott az elmúlt háromszáz évben. Az ablaküveg csapdába ejtett egy élő istent. * * * * – Nem állítom, hogy maradéktalanul tudok követni mindent – szólal meg Vohannes derűsen –, de tök jól szórakozom. Te nem, Volka? – Hogy akarod kiszabadítani? – kérdi Shara. Volka engesztelhetetlen haraggal, dühösen fújtatva bámulja. – Hacsak – tűnődik tovább Shara – nem egy egyszerű szabadító csodával. Olyannal, amit minden pap betéve ismer. – Nem minden pap – feleli Volka rekedten. – Értem, tehát valami ütősebb kell. Talán… – mereng el Shara. – Talán ráleltél egy kovashtai szerzetes titkos módszerére, amit lejegyeztek, majd a tekercseket elraktározták a kolostor pincéjében…
Volka mérgesen felmordul, mint akibe belerúgtak. – Még mindig úgy véled, bátyó, hogy Shara alsóbbrendű nálad? – cukkolja Vohannes. – Na és Wiclov? – firtatja Shara. – Ő is részt vesz a szertartásban? Te voltál a főnöke, nem? Te voltál az, aki tőrbe csalta a mhovosztot, hogy házőrző kutyaként őrizze a Világ Székhelyének bejáratát? – Nemsokára azt fogjátok kívánni, bárcsak ti is arra a sorsra jutottatok volna, amire Wiclov – csattan fel Volka. – Wiclov… igazhitű harcos volt. Elkötelezett kolkasztáni. Sajnos nem tudtam megbocsátani neki, hogy elvezetett benneteket a Világ Székhelyéhez, ahol rájöttetek, hogyan keltem át a lopott ereklyék raktárába. – Mit műveltél vele? – kérdi Shara. Volka vállat von. – Valahogy muszáj volt kiderítenem, működik-e a Pillangó búrája. Még egyszer sem láttam, hogy bárki elvégezte volna. Wiclov… vállalható tesztalanynak bizonyult. Emlékeztetnem kellett magam: mi mind csupán eszközök vagyunk az istenek kezében. Cseppet sem zavart, hogy üldözőbe vetted Wiclovot. Halvány gőzöd sem volt róla, hogy a városban vagyok, mert már évekkel azelőtt mozgásba lendítettem a terveimet, hogy te egyáltalán Bulikovba érkeztél volna, – Valld be, azért egy kicsit frászt kaptál tőlem, nem igaz? – kérdi Shara. – Az érkezésem után megijedtél, hogy szorít az idő, ezért nagy sebbel-lobbal támadást intéztél Vohannes háza ellen, hogy kikényszerítsd tőle, amire szükséged van. – A kadzs dédunokájának felbukkanása valamennyi igazhitű kontinenslakót felzaklatta volna – védekezik Volka. – Bizony, kapásból felismertelek. – Újra kivillantja barna, szuvas, odvas fogait. – Órákig… mit órákig, napokig bámultam a kadzs portréját, folyton rá gondoltam, tápláltam magamban a gyűlöletet, azt kívánva, bárcsak visszamehetnék az időben, és kinyírhatnám a rohadékot, hátha akkor más irányt vett volna a történelem. Amint megláttalak… az orrodat, a szemedet, a szádat… a múlt megelevenedett a szemem láttára. Tudtam, hogy az ivadéka vagy. Nem volt nehéz kinyomoznom, milyen rokoni szálak fűznek hozzá, aztán megosztottam az értesüléseimet a honfitársaimmal. – Egy pillanat! Te buktattál le? – Shara a szeme sarkából Vohannesre sandít, aki értetlenül kapkodja köztük a tekintetét. – Mégsem az történt, amire számítottam – feleli Volka. – Nem zúdult föl ellened a népharag, nem húztak fel egy lámpavasra. Sőt, a vállukra emeltek, mert megölted Uravot, Kolkán szent gyermekét. Tényleg nem tudom eldönteni, hogy ilyen tehetséges vagy-e, avagy a véletlennek köszönhetően bukkansz fel mindig jókor jó helyen. Akárcsak ma. Valóban követtél minket az igazi Votrov-birtokhoz, vagy csak belebotlottál? – Ó! – csodálkozik el Shara. – Szóval bent voltál a házban, igaz? Mármint, amikor Sigruddal bejártuk a régi Bulikovot. Megláttál minket. – Bele sem kezdtem volna a szertartásba, ha nem a várakozásaimnak megfelelően alakultak volna a dolgok – mondja Volka. – De igaz, ami igaz, mivel mindenbe beleütötted az orrod, megint fel kellett gyorsítanunk az eseményeket. Átkeltél az igazi Bulikovba. Láttad a készenlétben álló hajókat. Így hát sajnálatos módon – és meglehetősen önkényesen – a mai nappal köszönt be az új korszak. – Mész, és lerombolod a várost a hadihajóiddal? – kérdezi Shara. – Minek neked egyáltalán repülő naszád, ha kiszabadítasz egy istent? Miért ne tudna Kolkán ránk mutatni és kővé változtatni? – Hol érdekel minket a város? – kuncog Volka. – Van ennél sokkal okosabb módszer. Oszd meg és uralkodj! Szajpúr elválaszthatatlan a tengertől… a hatalma a flottáiból fakad. Légi járműveink megindulnak toronyiránt Szajpúr felé, hogy lebombázzák az ottani kikötőket és dokkokat, még mielőtt az istenkáromló államod észbe kaphatna. Reméltük, hogy több hajóval kelhetünk útra, de semmi kétségem, hogy még hat hajóval is simán lekörözzük a szajpúri fegyverarzenált. A nagy Szajpúr soha nem számítana támadásra a levegőből. A fellegek közül fogjuk rátok zúdítani az ágyútüzet. Eljön a végítélet napja, mi leszünk a bosszú angyalai. Kiheréljük aljas hazádat. Azt kapjátok, amit megérdemeltek.
Érthetetlen módon, ennek a hírnek a hallatán ezerszer jobban meghűl Sharában a vér, mint az egyik isten lehetséges visszatérésétől. Hat darab hathüvelykes ágyú hajónként, ha minden igaz, kezd gyors fejszámolásba, az annyi, mint összesen harminchat ágyú. Mindössze egyetlen nap leforgása alatt képesek lennének lerombolni a teljes infrastruktúránkat, és hónapokra, sőt, talán évekre megbénítani Szajpúr hadiflottáját. Gúzsba kötött kézzel lennénk kénytelenek háborúba vonulni. – Lásd be, ennek így kell történnie! – lelkendezik Volka. – Így helyes. A világ egy tűzpróba. Az a jó, ha éget, az formál bennünket. Most megtudod, mi a fájdalom. Mindketten megtudjátok. Nincs menekvés. Kiűzettek testi valótokból, megfosztattok bűneitektől, hátha marad utánatok valami, egy kósza csontocska, ami megváltást nyerhet, ami megmérettetik és méltónak találtatik az Ő szemében. – Lihegés. – Mert elébe fogtok járulni. Olyan büszke lesz majd rám! Nemcsak a régi hagyományok egyik undorító sárba tipróját szolgáltatom ki neki, hanem annak az embernek a gyermekét is, aki megölte az isteneket! Volka oldalra lép. Két tagbaszakadt, kolkasztáni csuhát viselő nehézfiú jelenik meg az ajtóban. A Volka alkotta Pillangó burok halk pukkanással köddé válik. A két férfi Sharához és Vohanneshez lép, durván a földre lökik őket, és szorosan hátrakötik a kezüket. Shara még mindig túl kába ahhoz, hogy ellenálljon, Vohannest pedig alaposan megdolgozták. – Apropó, Volka! – szólal meg Shara, miközben talpra rángatják. – Az iménti megjegyzésedről jut eszembe… ugye tudod, hogy a régi kontinenslakók semmivel sem voltak kevésbé barnák a szajpúriaknál? A mai kontinenslakók ugyan fehér bőrűek, de ennek az az egyszerű oka, hogy megváltozott a klíma, és a Kontinensen ritkábban süt a nap. Szóval hiába vagy büszke a hóka bőrödre, nehogy azt hidd, hogy ez a… fogalmazzunk úgy… kiválasztottak tulajdonsága. Na persze, magad is tudnád, ha olvastál volna más isteni eredetű szöveget Kolkán rendelkezésein kívül… elvégre a mestered még a bőrről sem szeretett írni, nemhogy a bőrszínről. Volka méltóságteljes tartást erőltet magára. – A salóták szájából csak a hazugság folyik – sziszegi, majd elvonul. * * * * Mivszk Ashkovszkij, a Mornvieva kapitánya a messzelátója zöld lencséin keresztül kémleli a rózsaujjú hajnal őrült tobzódását. A fellegek úgy csüngenek a látóhatáron, mint a száradó ruhák. Lent a mélységben – kilométerekkel alatta, gyanítja Mivszk – a Kontinens szürke, homályos vidéke rémisztő iramban száguld. Mivszk a zubbonya zsebében tapogatózik, előkotorja a zsebóráját, és fejben elvégez néhány gyors becslést. – Két óra! – üvölti túl a süvítő szelet. – Két óra múlva partot érünk! A legénység üdvrivalgásban tör ki. Az összes matróz vastag termoruhát visel, arcukon pilótaszemüveg és maszk, és stabil sodronykötelekkel ki vannak pányvázva a Mornvieva fedélzetén; Jakobyt így is ledöntötte a lábáról egy erős, jobbcsapásos fuvallat, és kis híján átbucskázott a korláton, ám az utolsó pillanatban a bajtársai visszarángatták a fedélzetre az elvörösödött arcú, szitkozódó, köpködő tengerészt. Már csak két óra, gondolja Mivszk. Két óra múlva kiderül, mire képes a Mornvieva – huszonhárom fős legénységével, hat ágyújával, háromszáz hathüvelykes lövedékével –, már persze azonkívül, hogy sebesen, egyenes vonalban hasítja a levegőt magasan a talajszint fölött. Pedig előzetesen Mivszknek erős kétségei voltak, hogy egyáltalán fel tud-e majd emelkedni a monstrum, tekintve, hogy a Kolkán szőnyegével végzett kísérletek olykor csúnya véget értek: első alkalommal például csak egyetlen szálát használták fel, így amikor Volka papja felolvasta a szál aktiválására szolgáló rituális parancsot, a szerkezet olyan gyorsan szökött az égbe, hogy az óvatlan papnak lemállott a fél arca. „A csodák végrehajtása komoly elővigyázatosságot igényel” – magyarázta Volka, miközben a férfi velőtrázó üvöltéssel szörnyethalt. Hónapokba telt, mire fáradságos tervezőmunkával kifundálták, hogyan lehet stabilizálni a szálakat – a Mornvieva esetében öt
szál emelt fel nyolcszáz tonna súlyt –, majd újabb hónapok szükségeltettek a kellő mennyiségű acél beszerzéséhez. Mivszk egész idő alatt – noha úgy érezte, a hitében nem találhat senki kivetnivalót – meglehetősen szkeptikusan állt hozzá az akcióhoz. Erre most fent repül a levegőben, még Ahanasztán legmagasabb tornyánál is magasabban, a légkör felsőbb rétegeiben, pengeéles vitorlák és gigantikus szárnyak lendítik előre… Ne feledd, hogy küldetésed van, emlékezteti magát. Koncentrálj a feladatodra! Nem a saját dicsőségedre dolgozol, Mivszk Ashkovszkij, de még csak nem is a legénységére, hanem Kolkán atyánkéra! Titkon Mivszk alig várja, mit szól majd Kolkán, amikor az ágyúk golyózáport zúdítanak a szajpúri férgekre, akik most az egyszer nem vehetik fel velük a versenyt. Elképzeli, hogy Ghaladesh óriási, monstre hajógyárait ízzé-porrá zúzzák a ló vegek, és repes a szíve az örömtől. Mivszk immár vagy hetedszerre caplat le a fedélközbe ellenőrizni az ágyúk állapotát. Soha egyetlen kontinenslakó sem rendelkezett ekkora tűzerővel; ahogy végigméri a roppant, tömör lövegeket meg a hatalmas ágyúgolyókat – hosszabbak és vastagabbak, mint Mivszk alkarja –, olyan erősnek, legyőzhetetlennek érzi magát, mint még soha. Mivszk először a bal oldali ágyúkat számolja meg: Szent Kivrej, Szent Oshko, Szent Vaszilij. Minden a legnagyobb rendben. Aztán átmegy a jobb oldalra: Szent Shovszka, Szent Ghovrosz, és végül, de nem utolsósorban Szent… Mivszk megtorpan a Szent Toshkej előtt. Hórihorgas, szakadt kolkasztáni csuhába öltözött férfi támaszkodik az ágyúnak, és az ágyúnyíláson keresztül a szerény flotta jobb szárnyát képező Uszinát és az Ukmát méricskéli, melyek méltóságteljesen siklanak át a felhőtakaróban. Mivszk kapitány kiguvadt szemmel bámulja. – Ki… ki… – Még soha életemben nem utaztam légi hajóval – közli a férfi. – Sokféle hajó fedélzetén megfordultam, de olyat, ami a levegőben repül, még nem pipáltam. Mivszk késztetést érez, hogy kérdőre vonja, miért nincs rajta a pilótaszemüvege, miért nem húzott egyenruhát, és miért nincs kikötve a biztonsági hevederrel, azonban az egész szituáció teljességgel valószerűtlen, hiszen Mivszk biztosra veszi, hogy nem szolgál ilyen magas ember a legénységében… vagy mégis? A férfi Mivszk felé fordul; egyik szeme sötéten ásít a kolkasztáni csuklya alatt. – Ezt is úgy kell kormányozni, mint egy rendes hajót? – érdeklődik. – Ööö… – Mivszk tanácstalanul a háta mögé tekint, fogalma sincs, hogyan reagáljon a képtelen helyzetre. – Mit keres idelent, matróz? Miért nincs az árbochoz erősítve? Egy erősebb széllökéstől lez… – Na és az ágyúk? Lehet velük légi csatát vívni? – Hát… Miért? – Úgy látom igen. Ühüm. Ühüm, gondoltam. – A férfi oldalra biccenti a fejét, és hangosan gondolkozik: – Hat ágyú van a fedélzeten, illetve még öt hajó a flottában. Hajónként egy-egy lövés… Sétagalopp. – Biccent. – Köszönöm. Jó tudni. Ekkor hirtelen átvillan valami a látómezején, és Mivszk kapitány teste egyszeriben kihűl, mintha jégkockákat nyelt volna le. Leszegi a fejét, és csodálkozva tapasztalja, hogy egy méretes kés mered elő a bordái közül. A hajó forogni kezd körülötte. – Jó, ha a kapitány hal meg először – hallja a férfi hangját. – Így nem kell végignéznie a legénysége lemészárlását. Hálás lehet, amiért békében kiszenvedhet. Az utolsó dolog, amit Mivszk az életében lát, az az óriás, aki a Szent Toshkej mögül a tenyere élével képzeletbeli vonalat húz az irányba fordítandó fegyver és a távoli Uszina között.
* * * * Shara számára ismerős úton lökdösik végig őket: jellegtelen folyosókon, hátra a mhovoszt szobájába – a sóval szórt körvonal még mindig kirajzolódik a padlón –, majd le az alagútba, a Világ Székhelyébe, ahol a resztoránusok időközben befejezték a felújítási munkálatokat. – Hiába omlasztottátok be az alagutat, semmiből nem állt újra megnyitni – büszkélkedik Volka. – Úgysem tudod kitalálni, melyik csodával varázsoltam újjá. Shara fejében meg sem fordult, hogy varázslattal hozták létre a járatot, ám így utólag visszagondolva teljesen egyértelmű a válasz. – Ovszkij gyertyalángja – adja meg nyomban. Volka összeszorítja az állkapcsát, legyint, és a kezéből sugárzó láthatatlan fény által megvilágítva levezeti a társaságot az alagútba. Vohannes jóízűen kacarászik rajta. Még nem engedte ki Kolkánt, tanakodik Shara. Talán Mulaghesh… talán ő tehet valamit… Ám hamar rájön, hogy nem számíthat a kormányzóra: Mulaghesh valószínűleg éppen rajtaütést indít a Votrov-birtok ellen, vagy a követség védelmét erősíti meg. Rajtuk egyik sem segít. Sigrud pedig sok-sok kilométerrel távolabb vesztegel Dzsukosztán peremén. Magukra maradtak. Az alagút egyre lejjebb nyúlik a földben. Shara lelki szemei előtt megjelenik Kolkán, odalent várja őket, agyagból gyúrva, ott trónol a barlang mélyén, szeme szürkén, kifejezéstelenül szegeződik rájuk… – Ne haragudj, Vo! – suttogja Shara a sötétben. – Nincs miért elnézést kérned – válaszolja Vo. – Inkább én szégyellem magam, amiért találkoznod kellett a kis szarh… – Kuss! – förmed rájuk az egyik fogvatartójuk, majd ösztönzésképpen vesén bokszolja Vohannest. A férfi nyöszörögve botorkál tovább. Végül megérkeznek a Világ Székhelyére. Vohannesnek még a lélegzete is elakad. – A nemjóját! – Shara szeretné, ha megint ámulatba ejtené a műemlék, ha megint átélhetné a felfedezés örömét, ám a templom most vigasztalan, alattomos benyomást kelt, tele árnyas zugokkal és suttogó neszezéssel. Maroknyi kolkasztáni csuhába öltözött resztoránus sorakozik Kolkán mellékhajójában a színtelen üvegablak alatt, amihez létrát támasztottak. Ezek nem viccelnek. Volka a székhely egykori harangtornyába vezető lépcsőhöz ballag. A magasba emeli narancsfényben izzó tenyerét. – Az első dolgom volt visszaállítani a templom régi dicsőségét – zengi. Sharára és Vohannesre mutat, és mormog valamit. Nyikorgás hallatszik, üveglapon csúszkáló ujjak hangja. Shara keze hátra van kötözve, ezért a lábujjával kezd tapogatózni, és csakhamar láthatatlan falba ütközik. Megint bevetette a Pillangó buráját. – Takarékoskodjatok az oxigénnel – bazsalyog Volka. – Ez most egy jóval kisebb burok. – Szélesen elvigyorodik, mint egy beképzelt stréber, aztán felkapaszkodik a lépcsőn, és kisvártatva eltűnik a harangtoronyban. – Úgy látszik, valahogy sikerült visszaállítaniuk eredeti állapotába a harangtornyot – jelenti ki Shara. – Hallgass! – förmed rá az egyik resztoránus. – Pár napja még be volt temetve… – Azt mondtam, hallgass! – Mert különben mit csinálsz? Megütsz minket a búrán keresztül? – kérdezi Shara. A resztoránus fenyegetőn megrázza az öklét, aztán leengedi, mint akinek jobb dolga akadt. – Tudhattam volna – dohog Shara. – Tudhattam volna, hogy ez lesz… – Halkabban, Shara! – súgja Vohannes. – Figyelj! Van még valami trükk a tarsolyodban, ugye? Te min-
dig kitalálsz valamit. – Hát szóval… Nincs. Kivételesen nincs. – De a katonák nemsokára bevonulnak a városba, nem igaz? Nekik biztos fel fog tűnni, hogy nyomod veszett! – Még ha fel is tűnik, akkor sem fognak idelent keresni. – Na jó, de… Shara, könyörgök! Gondolkozz! – sziszegi. – Majd csak eszedbe jut valami. Benned van minden bizodalmám, nekem ugyanis semmi ötletem. Halvány fingom sincs, mi ez az egész. Szóval kérlek… valami? Bármi? Shara lázasan töri a fejét, de sejtelme sincs, hogyan törjön ki a Pillangó burka alól, lévén egészen eddig nem is tudta, hogy a csoda még aktív. És még ha ki is szabadulnak, ugyan mit tehetnének? Egy összevert, bicebóca férfinak és egy elkábított, madárcsontú nőnek semmi esélye huszonöt resztoránussal szemben. Ovszkij gyertyalángjával esetleg kirobbanthatnánk magunkat a barlangból… ha tudnám, hogy működik a csoda. De nem tudom. Sokra megyek vele, hogy hallottam róla. Bárcsak eszébe jutna valami megoldás, melynek segítségével elrejtőzhetnek, esetleg beássák magukat a földbe, vagy… …vagy eltűnnek. – Parnesi szekrénye – leheli halkan. – Tessék? – suttogja Vohannes. – Parnesi szekrénye… A bátyád azzal rabolt el. Láthatatlanná tévő buborékba zárja az embert, amin sem a halandók, sem az istenek nem látnak keresztül. – Shara arra is emlékszik, miért: Dzsukov fundálta ki a csodát, hogy az egyik papja beosonhasson Kolkán apáca zárdájába. Nekünk most éppen ilyesmire van szükségünk. – Ha tehát ne adj’ isten színre lép Kolkán… – Előle is el tudunk rejtőzni. Biztonságban leszünk. – Remek! Na tehát. Miért nem veted be máris a csodát? – Mert megkötöztek – suttogja Shara. – A csoda végrehajtásához el kell mondanom egy sort a Dzsukosztavából, ám csak egy bizonyos kézmozdulat kíséretében működik. – Basszuskulcs! – dühöng Vohannes. A resztoránusokra pillant. – Na, várj! Megpróbálok másképp helyezkedni. Aprókat araszolva hátat fordítanak egymásnak, hogy hozzáférjenek egymás hátrakötözött kezéhez. Vohannes ügyetlenül babrálni kezd Shara kötelével. – Sok sikert hozzá! – motyogja Shara. – De tartok tőle, értenek a dolgukhoz, mert nagyon szorosan meghúzták a szíjakat. Az egyik resztoránus elneveti magát. – Ejha! Micsoda fondorlatos fortély! Rajta, bogozzátok csak ki a köteleket, ti aljas, perverz csúszómászók! Addig úgysem szabadultok a búra alól, amíg Kolkán atyánk úgy nem dönt. – És akkor majd visszasírjátok, hogy nem fulladtatok meg a búra alatt – teszi hozzá a társa. Egy harmadik is beszáll: – Most érsz hozzá először egy nőhöz, Votrov? Fogadok, hogy igen… Vohannes nem vesz róluk tudomást. – Gondolod, hogy a bátyám tényleg vissza tudja hozni Kolkánt? – súgja Sharának. Shara az isten mellékhajójában lévő sima üvegablakra bámul. – Nos. Maradjunk annyiban, hogy valamelyik isten nagy valószínűséggel csapdába esett az ablakban. – De… nem Kolkán? – Ha nem tévedek, én már egyszer kapcsolatba léptem a szóban forgó istennel – meséli Shara. – Az otthonodat ért támadás estéjén. Számos vallásos szövegből ismert kép villant fel előttem, viszont semmiféle összefüggést nem fedeztem fel köztük. Azonkívül tapasztalataim szerint inkább Dzsukov csodái bukkannak
fel imitt-amott… ami azt illeti, Parnesi szekrénye is közéjük tartozik… úgyhogy lassan már kezdek kételkedni, hogy tényleg elpusztult-e Dzsukov… Vohannes morogva szerencsétlenkedik egy csomóval, ami nem akarja megadni magát. – Egy szó, mint száz: fogalmad sincs. – Talált-süllyedt. – Nagyszerű. A férfi tovább ráncigálja a köteleit. Sharának némiképp morbid, egyben szórakoztató gondolata támad: Urav éjszakája óta most kerültek először intim közelségbe. – Örülök, hogy melletted lehetek – mondja Vohannes. – Hogy együtt csináljuk végig. – Ha kiszabadulunk, maradj a közelemben! – utasítja Shara. – Parnesi szekrénye meglehetősen szűkös… – Rendben. De hallottad, amit mondtam? Örülök, Shara. Megértettél? Shara elhallgat. Kisvártatva így szól: – Nem kéne örülnöd. – Miért nem? – Mert amikor lebuktam… Azt hittem, a te műved volt. Vohannes abbahagyja a kötelek kibogozását. – Az enyém? – Igen. Mármint… egy csapásra teljesült minden kívánságod, Vo. Minden! És rajtad kívül senki nem tudta a valódi nevem. Ráadásul meg voltunk győződve róla, hogy téged láttunk a szövőházaknál. Honnan kellett volna tudnunk, hogy nem te voltál az, hanem… – Volka. – Shara nem látja, csak érzékeli, hogy Vohannes szinte teljes mozdulatlanságba merevedik. – De hát… Shara, én… én sosem tennék ilyet veled. Soha! Fel sem merülne bennem. – Tudom! Csak későn jöttem rá, Vo. Azt hittem, beteg vagy! Hogy valami nem stimmel veled. Végtelenül boldogtalannak és vigasztalannak tűntél… Shara érzékeli, hogy Vohannes körülnéz. – Talán nem is jársz messze az igazságtól – mondja halkan. – Lehet, hogy tényleg nem stimmel velem valami. De mi van akkor, ha eleve elrendeltetett a sorsom? – Hogy érted ezt? – Hát… nézd meg, milyen emberek között nőttem fel! – A resztoránusok közben összegyűltek Kolkán mellékhajójában, és a padlóra térdelve imádkozni kezdenek. – Nézz végig rajtuk! Térden állva rimánkodnak szenvedésért és büntetésért. A gyűlölet számukra szentséges erény, és abban hisznek, hogy embernek lenni bűn. Csodálod, hogy elcseszett felnőtt lett belőlem? Senki nem lehet normális ilyen környezetben. Valahonnan a távolból harangzúgás támad. – Mi volt ez? – kérdi Vo. – Igyekezzünk! – sürgeti Shara. Most egy másik tompa harangszó társul az előzőhöz. – Miért? Egy harmadik harang is csatlakozik. Majd egy negyedik. És egy ötödik. Más-más hangmagasságban szólalnak meg, mintha lenne köztük hatalmas nagy, ugyanakkor egészen pici is. A harangok továbbá eltérő frekvenciákon rezonálnak, amelyeket az emberi elme különböző részei képesek csak észlelni, így minden kongatáskor szürreális benyomások tolakodnak Shara fejébe. Bimm, szól az egyik, mire Shara szemei előtt fülledt, zavaros mocsarak jelennek meg, kúszónövények szövevénye, bimbózó orchideák sereglete. Bamm, szól a másik, s ekkor acél csattan, varjak kárognak, hadilárma robajlik; bimm, kondul a harmadik harang, és Shara egyszerre ízlel bort, nyers húst, cukrot, vért, valamint – vélhetőleg – spermát. Jön a negyedik kondulás, melynek hatására irtózatos méretű kőtömbök súrlódnak egymáshoz csikorogva, majd rettenetes súllyal nehezednek rá; végezetül, az utolsó harang is csatlakozik a kórushoz, mire jeges, télies borzongás
kúszik végig a karján, és halványan pislákoló tűz lobban a lábában és a szívében. Mind a hat istennek megvan a saját harangja, gondolja Shara. Elképzelésem sincs, hogy csinálta, azaz, nem egészen értem, hogy pontosan mit is csinál, de Volkának valahogy sikerült megkondítania a Világ Székhelyének valamennyi harangját. – Mi folyik itt, Shara? – faggatja Vohannes. – Nézz ki az ablakon – javasolja Shara és mindjárt meglátod! Halvány, pulzáló derengés támad az ablakok mögött, méghozzá nem az istenek tüze – hanem napfény! Színarany napsugarak szüremlenek be, mintha a nap olyan erősen sütne, hogy a nyalábok utat törtek a földkérgen, és most bevilágítanak a sötét, sivár templomba. Holott nem a nap süt be a föld alá, gondolja Shara. Mi emelkedünk felfelé. – Megmozdította! – álmélkodik. – Volka kiemeli a templomot! Kiemeli a Világ Székhelyét a föld alól! * * * * Mulaghesh katonái ímmel-ámmal munkálkodnak a követség udvarának megerősítésén, amikor megváltoznak a fényviszonyok. Mulaghesh a követség kapujánál felügyeli a munkálatokat: az épületegyüttest övező fehér falak magasak, és öntöttvas korlát fut végig a tetejükön; szépnek szépek, de aligha biztosítanak katonai védelmet. A követség eleve rendkívül sebezhető, mivel két főútvonal kereszteződésénél épült: az egyik a falakkal párhuzamosan húzódik, a másik meg a belvárosból egyenesen a követség kapujáig nyúlik. Mulaghesh a kapu rácsain keresztül szabad szemmel is tisztán látja a belváros épületeit. Ha Shara igazat mondott, és tényleg hathüvelykes ágyúkkal ostromolnak meg minket, gondolja, kismillió szögből nyújtunk tiszta célpontot. A követség kiszolgáltatott fekvésének ellenére Mulaghesh nem hajtja túl a katonáit. Ennek elsősorban az az oka, hogy titkon reménykedik benne, Shara ezúttal totálisan mellélőtt. Amikor azonban megkondulnak a távoli harangok, és az öntöttvas korlát árnyéka megnyúlik az udvar kövezett burkolatán, a kormányzó szája tátva marad a döbbenettől – még a szivarkája is a földre esik. Lassan megfordul. A napkorong szédítő sebességgel vonul át az égen, folyékony aranycsíkot húzva maga után: még épphogy csak előbukkant a láthatáron, most viszont balra táncol, meg-meglódul, széles hurkot vet az égbolton, közben enyhén megnagyobbodik, és a túloldalon köt ki, mint a lemenő nap. Egy egész nap lepergett a szemünk előtt? – csodálkozik Mulaghesh. A harangok éktelen, disszonáns zúgása az érzékszerveit ostromolja, mintha minden egyes harangszó láthatatlan struktúrákat döntene le és építene újjá körülöttük. A citrom- és narancssárga színekben játszó napfény villódzva nyaldossa a bulikovi háztetőket. Az egyik sugár úgy ereszkedik alá az égből, mintha a nap elbújt volna a felhőréteg mögött – holott egyáltalán nincs beborulva – majd visszaverődik a város közepén magasodó harangtoronyról, amely vakító fényárba borul. Mulaghesh és a katonái elkapják a szemüket; mire visszafordulnak, a napfény – a lemenő nap fénye – egy ismeretlen, tükörsima kupolára vetül. Mulaghesh kénytelen a tenyerével árnyékolni a szemét, hogy el ne vakítsa az éles ragyogás. Impozáns, gazdagon díszített, törtfehér katedrális termett a város szívében; a harangtornya csaknem két kilométer magasra szökik. – Mi a fene az? – mereszti a szemét egy hadnagy. – Hogy került ide? Mulaghesh sóhajt. Gyűlölöm, amikor a vészmadaraknak igazuk lesz. – Jól van, emberek! – bődül el. – Elég a bámészkodásból! Tessék szépen levenni a szemüket a város látképéről, és mozgás vissza dolgozni! Azonnal emeljenek sáncot a követség köré, és állítsanak fel ütegeket a fal mentén! Mozgás, mozgás!
– Ütegeket? – kérdi egy tizedes. A húszas évei elejét taposó lány idegesen törölgeti a homlokát. – Biztos benne, kormányzó? – Száz százalékig. Úgyhogy kapja össze magát, mert ha nem mozdítja meg tüstént a csinos kis hátsóját, akkor istenuccse én fogom megadni a kezdőlökést, mert úgy farba penderítem a bakancsom orrával, hogy attól koldul! Mit tátja a száját? Szaporán, a kurva mindenségit!
Eltévedtem a végzet és idő tengerén. Legalább még fűt a szeretet. Falfirka a Fadhuri Akadémia társalgójában
KI MINT VET Volka mérhetetlenül önelégült, sugárzó mosollyal az arcán cammog le a Világ Székhelyének lépcsőjén. – Szép munkát végeztem – dicséri meg magát. – Kolkán atyánk elégedett lehet velem. Vohannes nem tudja megállni, hogy undorodva felhorkantson. – Most pedig – lép le Volka a legalsó fokról – ideje hazahozni az istenünket. – Oldalra sandít, Vohannes és Shara láthatatlan börtönére. – Talán ha vége, igaz testvéremként ölelhetlek majd a keblemre. Talán Ő majd megtisztít a bűneidtől. Talán megkegyelmez neked. – Nem tudom, hogy a saját képére alkotott-e téged, Volka – mondja Vohannes –, de ha igen, akkor kurvára kétlem. Volka szipogva megindul Kolkán mellékhajójához. A resztoránusok elhelyezkedtek az üres ablaküveg körül, a térdepelő gyülekezet áhítatosan várja, hogy csatlakozzon hozzájuk a prófétájuk. Volka kimért léptekkel siklik végig az emberei között – tisztára, mint egy elsőbálozó –, majd megáll egy férfi előtt. Shara kötelei meglazulnak. – Folytasd, Vo! – unszolja elkeseredetten. – Rajta! Vohannes minden erejét megfeszítve, hörögve rángatja a köteleket. A férfi hosszú nyelű, ezüstfejű kalapácsot húz elő. Volka óvatosan elveszi tőle, majd a létrához ballag, és mászni kezd felfelé. Shara már majdnem ki tudja bújtatni a hüvelykujját a hurokból, ám csak annyit ér el vele, hogy szorosabbra feszül a csuklóján egy másik csomó. Volka az ajkához emeli az ezüstkalapácsot, és suttogva, imádkozva beszél hozzá. Nem akarom látni, gondolja Shara. Nem megy… Bárkit, csak őt ne, csak Kolkánt ne… Tiszta erőből nekifeszül a köteleknek. Meleg cseppek hullnak a tenyerébe. Az egyik madzag lecsúszik a kisujjáról, aztán a hüvelykujjáról… Az ezüstkalapács vibrálni kezd, elmosódottá válnak a körvonalai, mintha a fémtárgy belülről remegne, mert roppant energiák készülnek kitörni belőle, és már nem bír sokáig gátat szabni nekik. Vohannes megragadja a szíjakat; Shara előrelendül, hátha sikerül elszakítani, de a kötelek satuként szorítják a csuklóját. Volka a magasba emeli a kalapácsot. A kalapácsfej felizzik a narancssárga napfényben. A sűrű, kövér, nedves cseppek megszaporodnak, vékony patakban szivárognak Shara tenyerén. Valaki csináljon már valamit, gondolja Shara. Volka elüvölti magát, és meglendíti a kalapácsot. Az üveg fémes csattanással apró szilánkokra robban. Aranyló napfény özönlik be a kitört ablak helyén, megvilágítva, hófehérre hevítve a templom kőpadlóját. Napkorong, csillag, vakító fényár tölti be az ablakot – színtiszta, rettentő jéghideg. Vohannes és Shara feljajdul, ahogy elvakítja őket a fényesség; megtántorodnak, elszakadnak egymástól, és a földre zuhannak. Shara csuklója aggasztó mértékben megrándul – csúnya ficam lehet. Néma csend. Shara kisvártatva felnéz. A kolkasztáni csuhát viselő emberek meredten bámulnak maguk elé. Sötét alak áll a törött ablak előtt, akit hátulról világít meg a napfény. Olyan, mint egy ember, csak sokkal magasabb: majdnem háromméteres. A férfit – már ha férfi – tetőtől talpig vastag szürke csuha borítja, még az arca, a keze vagy a lábfeje sem látszik ki alóla. Lassan balra, majd jobbra fordítja a fejét, már-már csodálkozva hordozza körbe a tekintetét a falakon és a térdeplő gyülekezeten, mint aki különös álomból ébredt.
– Ne! – suttogja Shara. – Hát él! – rebegi Volka. – Él! A kámzsás alak Volka felé fordul. – Kolkán atyánk! – kiáltja Volka. – Kolkán atyánk! Visszatértél hát közénk! Meg vagyunk mentve! Meg vagyunk mentve! * * * * Volka sebesen lemászik a létráról, és odarohan a társaihoz. Kolkán továbbra is szobormereven áll a helyén. Volka térdre rogy előtte, arccal a földre borul, szétterpesztett ujjakkal az istenség lába elé csúsztatja a kezét. – Kolkán atyánk! – mormolja Volka. – Egyben vagy? Kolkán némaságba burkolózik. Tényleg olyan, mint egy szobor, csupán a csuhája fodrozódik a huzatban. – Sok-sok évig voltál távol – folytatja Volka. – Bárcsak azzal fogadhatnálak, hogy a világ tiszta és erényes úton haladt tovább a távollétedben, ám sajnos minden a feje tetejére állt: a gyarmataink fegyvert fogtak ellenünk, meggyilkolták a fivéreidet és nővéreidet, és rabigába döntötték népünket! A kolkasztáni hívek buzgón bólogatnak, oda-odasandítva Kolkánra. Arra számítanak, hogy az isten majd hátrahőköl döbbenetében, ám semmi ilyen nem történik: Kolkán mozdulatlanságba dermedve, némán figyeli őket a szürke kámzsa alól. – Vo – suttogja Shara. – Igen? – Csináld utánam! – Hasra fordul, feltérdel, majd előrehajtja a fejét, amíg a homloka a kőpadlót nem érinti. – Mit művelsz? – Vezekelek – súgja Shara. – A vezeklés Kolkán kedvére való dolog. – Tessék? – Alázkodj meg előtte! És ne csinálj semmi mást! Ha valaki nem borul földre, azt Kolkán sértésnek veszi. Vohannes vonakodva mellé kúszik, és követi Shara példáját. Talán ha Kolkán nem figyel ide ránk, teszi hozzá gondolatban Shara, akkor befejezhetem, amit Vo elkezdett, és kibogozhatom ezt a fránya csomót… – Vúrtya a gyarmatokon lelte halálát – meséli Volka. – Tálhavrászt és Ahanászt az invázió során terítették le. Dzsukov meg, amilyen gyáva, megadta magát az ellenségnek, akik hidegvérrel kivégezték. A gyarmati emberek elnyomnak minket, mint a kutyákat; még azt is megtiltották, hogy hódoljunk neked, atyánk! Nem ejthetjük ki a neved, nem imádkozhatunk hozzád, nem doboghat érted a szívünk. Mi azonban türelemmel vártunk téged, Kolkán atyánk! A követőimmel nem tagadtuk meg a hitünket, és minden tőlünk telhetőt elkövettünk, hogy visszatérhess közénk! Még a mellékhajódat is újjáépítettük a Világ Székhelyében! Fáradságos munkával idehozattam a kovashtai köveket, hogy a visszatértedkor hódolatunk és imádatunk jeleként ez legyen az első, amit megpillantasz. Ráadásul foglyul ejtettünk egy megveszekedett istenkáromlót, aki vétkezett az erkölcseid ellen, valamint annak a férfinak az utódját, aki megszállta a szentföldeket! – Volka vádlón hátramutat Sharára és Vohannesre, majd megrökönyödve konstatálja, hogy töredelmesen arcra borultak Kolkán előtt. – Látod a ravasz pulyákat, ahogy hason csúsznak előtted? Irgalomért esedeznek. Mint mi mindannyian. A kezedbe ajánljuk lelkünket, Kolkán atyánk! Rendelkezz velünk, hűséges alattvalóiddal! Égi sereget toboroztunk számodra, ám félő, hogy még ez sem lesz elegendő. Kérve kérünk, segíts lerázni a rabigát, hadd keljünk föl az elnyomóink ellen, és akkor ismét dicsőség és tiszta erkölcs honol
majd a földön! A Világ Székhelyén egy pisszenés sem hallatszik. Shara hangyányit felemeli a fejét, majd szaporán megpróbálja kitépni az egyik kezét a gúzsból. Kolkán feje ide-oda fordul, némán tanulmányozza szűk létszámú, feketébe öltözött gyülekezetét. Egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát, majd körbenéz a Világ Székhelyén. Hirtelen egy hang szólal meg a templom mélyén. Shara nem a fülével hallja, hanem az elméjével: fojtott hang, olyan, mintha kövek csikordulnának egymáshoz, viszont a végén két szó formálódik belőle: HOL VAN? Volka elbizonytalanodik, és felemeli a fejét. – Hol van? Mire gondolsz, Kolkán atyánk? Kolkán továbbra is a Világ Székhelyén nézelődik. A hang ismét megreccsen: HOL VAN A LÁNG ÉS A VERÉB? Volka pislog, aztán rémült pillantást vet az embereire, akik azonban éppoly tanácstalanok. – Izé… nem egészen értelek, Kolkán atyám. AKI ELÉM JÁRUL, csikorog a hang, LÁNG ÉS VERÉB LÉSZEN NÁLA. Hosszú szünet. MIÉRT NEM HORDOZZÁTOK? – Én… én még nem hallottam erről a rituáléról, Kolkán atyánk – válaszolja Volka. Fél térdre emelkedik, akárcsak a követői. – Minden fellelhető szöveget elolvastam rólad, de… de évszázadokig voltál távol. Ez a szertartás biztos pont kimaradt. SÉRTEGETSZ ENGEM? – kérdezi a hang. – Dehogy, dehogy! Istenek őrizzenek, Kolkán atyánk, sosem tennék ilyet! – Volka követői vehemensen rázzák a fejüket. AKKOR MIÉRT NINCS NÁLATOK A LÁNG ÉS A VERÉB? – Csupán… nem tudtam, hogy kellenek, Kolkán atyánk. Nem is értem, pontosan milyen láng… A TUDATLANSÁG NEM MENTSÉG SEMMIRE, szakítja félbe a hang. Kolkán lép egyet előre, és végighordozza a kámzsáját a gyülekezetén. Bólogat, mint aki belelát a fejükbe. MÉLTATLANOK VAGYTOK. Volka meg sem bír mukkanni a döbbenettől. A hang így folytatja: GYÜMÖLCSÖKET MÁRTOTTATOK AZ ÓCEÁN VIZÉBE. VÁSZNAT ÉS GYAPJÚT ÖTVÖZTETEK A RUHÁZATOTOKBAN. REPEDÉSEKKEL BEHÁLÓZOTT ÜVEGET GYÁRTOTTATOK. MEGKÓSTOLTÁTOK AZ ÉNEKESMADARAK HÚSÁT. ÁRAD BELŐLETEK A GYARLÓSÁG. NEM SZÉGYELLTEK SEMMIT. ÉS MIDŐN ELÉTEK LÉPEK, EGYIKTEK SEM ÜDVÖZÖL A LÁNGGAL ÉS A VERÉBBEL. Volka és a követői zavart pillantásokat váltanak, de nem tudják, mi ilyenkor a teendő. – Bo-bo-bocsáss meg, Kolkán atyánk! – dünnyögi Volka. – Kérlek, nézd el nekünk ballépésünket! Betartottuk azon rendeleteidet, amik fellelhetőek voltak, de nem találtuk meg mindet. Viszont kiszabadítottunk, Kolkán atyánk! Bocsáss meg, kérle… A MEGBOCSÁTÁST – dörren Kolkán hangja – KI KELL ÉRDEMELNI. Kolkán végignéz Volka követőin. – OLYANOK VAGYTOK, MINT A POR ÉS A KŐ ÉS A SÁR. Amennyire Shara meg tudja ítélni, nem változik meg semmi, nem vakítja el semmiféle villanás. Az egyik pillanatban a kolkasztáni hívek még hús-vér emberek, majd egy másodpercre rá fekete kőszobrokká dermednek.
Volka maga is ledermed, de még életben van: a szeme kétségbeesetten cikázik, miközben képtelen megmozdulni. TE PEDIG, folytatja Kolkán hangja, AZT HISZED, NEM VAGY OLYAN, MINT A POR ÉS A KŐ ÉS A SÁR. MOST EMLÉKEZTETNI FOGLAK RÁ, HOGY AZ VAGY, AMI. Volka zihálva a földre roskad. – I-i-igen – dadogja. – Emlékezni fogok rá, Kolkán atyám! Nem fogok elfele… – a torkára forr a szó. Hirtelen összegörnyed, és velőtrázó sikolyt hallat. – Áááá! A gyomrom, mi történik a gyomrommal… – Shara elhűlve figyeli, hogy Volka hasa kikerekedik, megduzzad, mintha gyermeket várna. Rémületében azonnal leszegi a fejét, vissza a padlóra. Volka egyre hangosabban sikít, míg végül hangja fuldokló hörgéssé torzul. Tompa puffanással elvágódik – pukk, a Pillangó búrája egyszeriben szertefoszlik –, aztán Volka hangja elvékonyodik, és már csak a verdeső lábait hallani. MOST MEGTUDOD, MI A FÁJDALOM. Reccsenés hallatszik, mintha széttéptek volna egy vastag posztót. Shara képtelen megállni, hogy ne pillantson fel. Fekete, kerek kövek gurulnak ki százával Volka széthasadt gyomrából, egyre magasabb és magasabb halomban állnak, síkosan csillognak a vértócsa közepén. Shara öklendezni kezd. Kolkán egy hajszálnyit hátraszegi a fejét, mire Shara gyorsan lesüti a sajátját. HMM, zúgja Kolkán hangja. Shara és Vohannes meg sem nyikkannak. Shara hallja, hogy Vohannes szaporán kapkodja mellette a levegőt. ISMERŐS EME LÁTVÁNY, mennydörgi a hang. SZÍVEMNEK KEDVES. A RÉGI IDŐK MÁR ELMÚLTAK, ÁM A HALANDÓ EMBER MOST ÉS MINDÖRÖKKÉ ÍTÉLETRE SZORUL. Shara végtagjai görcsbe merevednek. Egy pillanatra megrémül, hogy Kolkán őket is kővé változtatta, de aztán rájön, hogy csak lebénította, mint az imént Volkát. Csattanás hallatszik, és Vohannes sodródni kezd Kolkán felé, mintha a kőpadló helyén futószalag termett volna. Shara a szeme sarkából elkapja Vohannes rémült, döbbent pillantását. Ne hagyj magamra! – üzeni a tekintete. – Kérlek! JÁRULJ ELIBÉM, karistolja Kolkán hangja. TERJESZD ELŐ KÉRELMEDET. Shara nem néz oda, ám így is hallja Vohannes válaszát: – A k-k-kérelmemet? ÚGY VAN. A SZÉGYENBEN LÉVŐK ÉS BŰNBÁNÓK HAJLONGANAK ÍGY ELŐTTEM. TERJESZD ELŐ KÉRELMEDET, HOGY MÉRLEGELJEM ÍTÉLETED. Ugyanúgy ítélkezik, mint régen, amikor a rendeleteit hirdette ki, következtet Shara. Csakhogy Vo sötétben tapogatózik. Hosszúra nyúló csend. Majd Vohannes hangja: – Én… ööö… nem vagyok még öreg, Kolkán atya, de sok mindent megtapasztaltam életem során. Elvesztettem… a családomat. A barátaimat. Sok szempontból elvesztettem a hazámat. De… nem vonom el a figyelmed efféle történetekkel. Vohannes már-már ordítva mondja ki a figyelemelterelésre utaló szavakat. Ha nem volna életveszélyben, Shara a szemét forgatná. Üzenhettél volna kicsit burkoltabban is, Vo… – Szánom-bánom bűneimet, Kolkán atya – folytatja Vohannes egyre határozottabb hangon. – Úgy bizony. El vagyok keseredve. Szégyellem magam. Tudod, miért? Azért, mert elvárják tőlem, hogy szégyelljem magam. Mert szégyenre neveltek. – Nagyot nyel. – Szégyellem magam, hogy többnyire hallgattam rájuk. Undorodtam magamtól, és még most is utálom magam. Utáltam magam, mert nem tudtam, hogy másképp is lehet élni. – Szomorú vagyok. Sajnálom, hogy egy olyan világba születtem, ahol az számít helyénvalónak, ha gyűlölöm magam. Sajnálom, hogy a honfitársaim szerint nem is ember, aki nem fojtja el az érzéseit, és hogy a
gyarlóság utálatos, megvetendő dolognak számít. Kurvára szomorú, az az igazság. Shara meg sem mer mozdulni, pedig különben leesne az álla. – Vezekelek – folytatja Vohannes. – Vezekelek a kapcsolataim miatt, amiket tönkretettem a szégyenkezésemmel. Vezekelek, mert másokra is átragasztottam a szégyenem és a boldogtalanságom. Dugtam férfiakkal és dugtam nőkkel is, Kolkán atya. Leszoptam egy csomó faszt, és az enyémet is leszopták, nem is kevesen. Kúrtam és seggbe kúrtak. Minden percét élveztem, komolyan mondom. Csodás dolog a szeretkezés, ha tehetném, sem csinálnám vissza. – Felnevet. – Szerencsésnek mondhatom magam, ugyanis fantasztikus embereket ölelhettem át, komolyan mondom, kívül-belül gyönyörű, varázslatos, zseniális embereket, és egyedül azt bánom, hogy az önutálatommal eltaszítottam őket magamtól. – Szerettelek, Shara. Szívem legmélyéről. Gyalázatosan rosszul mutattam ki, de a magam zavarodott, ingadozó módján igenis szerettelek. Még most is szeretlek. – Nem tudom, hogy te teremtetted-e a világot, Kolkán atya. Nem tudom, hogy te alkottad-e a népemet, vagy maguktól lettek ilyenek. De ha a te szavaidat verték a fejembe gyerekkoromban, ha a te szavaidnak köszönhetően terjedt el a világban a hitvány önutálat, a nevetséges önostorozás, vagy az az elképesztően káros nézet, miszerint nem helyénvaló embernek lenni, szeretni, vállalni a hibáinkat, akkor… nos, a kurva anyádat, Kolkán atya! Hosszú, hosszú, hosszú csönd. Majd Kolkán dühtől remegő hangja: MÉLTATLAN VAGY. A Világ Székhelyét megrengetik a sikolyok. Shara erejét megfeszítve próbál felülkerekedni a bénultságán, fel akar pattanni, és Vo segítségére sietni, ám képtelen megmoccanni: bármilyen csodát is vetett rá ki Kolkán, stabilan a padlóhoz szögezi. Együtt akar sikoltani Vohannesszel, miközben a férfi ordítása egyre csak fokozódik, elviselhetetlen, felfoghatatlan mértékű szenvedést sugároz, egyre növekszik a hangereje, ahogy Kolkán leírhatatlan kínzásoknak veti alá a férfit… A csoda ekkor hirtelen megszakad, és Shara kiszabadul a béklyóból. Felül, és körülnéz: Kolkán Vohannes fölé tornyosul, és hosszú, rongyokba csavart ujját Vohannes homlokához szorítja; Vohannes görcsösen rángatózik, meg-megvonaglik, minden ízében remeg, mintha az istenség szűnni nem akaró szenvedést és fájdalmat táplálna a testébe, s közben rá sem hederít Sharára. Rohanj oda hozzá! – ösztökéli éne egy része. Mire egy másik így felel: Azért hergelte fel Kolkánt, hogy elengedjen téged. Kolkán olyannyira felbőszült, hogy pillanatnyilag megfeledkezett rólad. Mihez kezdesz a lehetőséggel? Shara sírva fakad, miközben kitépi a kezét a meglazult kötelek szorításából, összeszorítja a szemét, felidézi a Dzsukosztáva sorait, és ajtót rajzol a levegőbe. Ostorcsattanás. Shara karja és lába láthatatlanná válik. Kolkán felkapja a fejét. Vohannes a padlóra hanyatlik; arca fehér, mint a frissen esett hó, és meg sem moccan. Shara lehunyja a szemét, és levegőt sem mer venni, hiszen Parnesi szekrénye a hangokat nem fedi el. Kolkán csosszanó léptekkel megindul előre, fejével a Világ Székhelyét pásztázva. Shara irdatlan nyomást érez a mellkasán, mintha egészen mélyre süllyedne az óceánban. Engem keres, tapogatózik. A SZEKRÉNY, mondja Kolkán hangja. EMLÉKSZEM RÁ. Sharát hullámokban önti el a rettegés. Kolkán alig négylépésnyire kering tőle; így közelről sokkoló látványt nyújt – a magassága meg a bűze, a rothadás szaga, melyet a csuhák vastag rétegei alól áraszt a teste… LESZAKÍTHATOM A MENNYEZETET, közli Kolkán. SZÖRNYETHALNÁL, HA MÉG MINDIG ITT VAGY.
Az isten felpillant a Világ Székhelyének tetejére. DE FONTOSABB DOLGOK VÁRNAK. Kolkán egyik pillanatról a másikra köddé válik, mintha ott sem lett volna. Shara még mindig nem vesz levegőt. Meredten bámulja a Világ Székhelyét, azon rettegve, hogy az isten nem leselkedik-e rá az egyik árnyas zugból. Mennydörgő hang érkezik a magasból. A VÁROS MÉLTATLANNÁ VÁLT. – Jaj, ne! – rémül meg Shara. Vohannesre néz, és legszívesebben odarohanna hozzá. Prioritások, förmed rá az operatív énje. Ráérsz később is meggyászolni. – Sajnálom, Vo – suttogja Shara. Aztán feltápászkodik, és lóhalálában kirohan a templomból. * * * * Szerte az egész városban – a halpiacokon és a sikátorokban, a Szolda partján és a teaházakban – a lakók felkapják a fejüket, ahogy Kolkán hangja végiggördül az utcákon. TEMÉRDEK TÖRVÉNYT SZEGTETEK MEG, dübörög a hang. A gyerekek félbehagyják a játékot, megállnak ott, ahol vannak, és az óriási fehér templom felé fordulnak, amely a városuk közepén jelent meg. GYÖNYÖRT SZEREZTETEK EGYMÁS ÖLELÉSÉBEN. Egy utcaseprő kővé dermedve ácsorog: a keze megállt félúton a levegőben, mielőtt kirázhatta volna a seprű szálai közé ragadt krumplihéjat. FEHÉR KŐBŐL EMELTETEK HÁZAKAT. A Ghoshtok-Szolda Klub éltes vendégei döbbenten merednek egymásra, majd a boros- és whiskysüvegeik fenekére néznek. SZÍNES GYÜMÖLCSÖKET FOGYASZTOTTATOK, folytatja a hang, MAJD MAGJAIKAT AZ ÁROKBA DOBTÁTOK, HOGY OTT ROHADJANAK. Egy Szolda menti fodrászszalonban a borbély sokkos állapotban lenyisszantotta egy idős férfi bajszának javát; a vendégnek, aki szintén nem tért magához, egyelőre fel sem tűnt a dolog. ÉS FEDETLEN BŐRREL JÁRTATOK A SZABADBAN, mondja a hang. TESTETEKET MEGOSZTJÁTOK MÁSOK TESTÉVEL. A TEST TITKAIRA VETETTÉTEK TEKINTETETEKET, ÉS MEGISMERTÉTEK ŐKET. ZOKOG ÉRTETEK A SZÍVEM. A Hét Nővér Rendje Kórházában a befáslizott Nesrhev kapitány félreteszi a pipáját, és a nővéreket hívja: – Mi az ördög történik? ELFELEJTETTÉTEK A RÉGI SZOKÁSOKAT, jelenti ki a hang. Szünet. VISSZASZOLGÁLTATOM NÉKTEK. Okkersárga napfény árasztja el Bulikovot. A polgárok eltakarják a szemüket, félrenéznek az ablakból… …s mire visszafordulnak, egy megváltozott városkép fogadja őket: az összes városrész átrendeződött, mintha egy láthatatlan kéz arrébb tologatta volna a háztömböket, helyet szorítva… Egy öregasszony a Szent Ghoshtok és a Szent Gyieli utcák kereszteződésénél álmélkodva térdre zuhan. – Az istenekre – rebegi. – Az istenekre! …a káprázatos, gyönyörűséges, arannyal szegélyezett és koszorúzott fehér felhőkarcolóknak, melyek égig érő, hófehér gémekként gázolnak a modern Bulikov földszintes, szürke mocsarában. ELFELEJTETTÉTEK A TANÍTÁSAIMAT, recseg a hang. HAZATÉRTEM, HOGY EMLÉKEZTESSELEK BENNETEKET. MEGTISZTÍTALAK A BŰNEITEKTŐL. MEGSZABADÍTALAK A KÍSÉRTÉSEKTŐL.
Szélvész söpör végig a Szent Vaszilij sugárúton. A járókelők, mint akik mély álomból ébredtek, tömegesen az utca közepére sétálnak, vállvetve felsorakoznak, és északnak fordulnak. Anyák, apák, fiúk és lányok; egyikük sem reagál a barátaik és rokonaik kétségbeesett szólongatására, akik azt kérdezgetik, mi a baj. A szél egyre jobban felerősödik. A bulikovi polgárok arcuk elé emelik a kezüket, és hátat fordítanak a szélnek. Csilingelés, kolompolás támad, mintha a szél ezrével sodorná az úttestre a vasedényeket. Amikor az emberek leengedik a kezüket, és visszafordulnak, nem hisznek a szemüknek. A felsorakozott járókelők helyén ötszáz állig felfegyverzett katona áll az utcákon. Hatalmas, vastag, csillogó páncélt viselnek, mely minden porcikájukat beborítja: olyan tömör anyagból készültek, hogy a katonák szabályosan elvesznek bennük, két lábon járó fémemberekké válnak. A sisakjukon süvöltő démonok képét veri vissza a fény; pallosuk csaknem két méter hosszú, és hideg tűzzel hunyorog. Egyedül Shara Komajd – aki a követség felé szaladva futó pillantást vet a katonákra – ismeri fel őket valahonnan: mintha csak néhány hete történt volna, hogy ráparancsolt Sigrudra, tépje le a festményt Trúnyi elnök irodájának faláról. Kolkán hangja így dörög: MOST MEGTUDJÁTOK, MI A FÁJDALOM, MERT A FÁJDALOM ÚTJA AZ IGAZ HITHEZ VEZET. A katonák a járdán tébláboló polgártársaik felé fordulnak, és csapásra emelik fegyverüket. * * * * Mulaghesh kiszúrja a lélekszakadva közeledő Sharát a magas sánc tetejéről, és lekiabál a nagykövetnek: – Mi az öreg ördögöt magyaráz ez a hang? – Kolkán hangját hallja! – zihál Shara. – Mármint az istenét? – Igen! A rendeleteit sorolja. – Fehér kőpadlók? Színes gyümölcsök? A katonák segítenek felkapaszkodni Sharának a sánc tetejére. – Igen, a rendeletei ilyesmikre vonatkoztak. – És honnan a pokolból kerültek elő a fehér épületek? – A régi Bulikovból – magyarázza Shara. – Bulikov egyes városrészei, amelyek megmaradtak olyannak, amilyenek régen voltak. Kolkán valahogy visszarángatta a múltból a mi világunkba, és begyömöszölte a hajdani épületeket a mai Bulikovba! – Hát ez… – Mulaghesh nem találja a szavakat. – Egy kibaszott kurva szót nem értek ebből az egészből! Mindegy, hagyjuk. Mire készül Kolkán? És mi mit tegyünk? Vékonyka sikolyok szivárognak feléjük az utcák felől. Mulaghesh ernyőzve mereszti a szemét. – Emberek rohannak felénk – tájékoztatja Sharát. – Mi folyik itt? – Látta-e valaha Rishna festményét, A vörös homokdűnék éjszakáját? – Igen. Mi van vele? – Emlékszik a kaddzsal farkasszemet néző kontinentális seregre a képről? – Aha, de… – Mulaghesh leengedi a kezét a homloka elől, és iszonyodva mered Sharára. – Bizony – bólint Shara. – Úgy látszik, Rishna igencsak valósághűen ábrázolta a katonákat. – Hányan… hányan vannak? – Több százan – feleli Shara. – És Kolkánnak semmiből nem áll új katonákat faragni. Elvégre egy isten azt csinál, amit csak akar. Viszont van egy fegyverem, amiről nem szerzett tudomást. Shara felrohan az emeleti irodájába Mulaghesh-sel. Feltépi az íróasztala fiókját, és kiveszi a fekete
ólomgalacsint, amit az ötvös nyílheggyé kovácsolt. – Íme! – mondja halkan. – Ez meg mi akar lenni? – Olyan fém, amivel a kadzs az isteneket terítette le – fejti ki Shara. – Nem hatnak rá az isteni fortélyok. A kadzs ezzel a golyóval lőtte agyon Dzsukovot, amikor kivégezte. Nincs más dolgunk, mint előcsalogatni Kolkánt, aztán valaki, tudom is én, megereszthet felé egy lövést vele, mint régen, a nagy háborúban. – Oké… Tegyük fel, hogy úgy van, ahogy mondja – tanakodik Mulaghesh. – Egész véletlenül nem volt több százezer ilyen fémlövedéke a kadzsnak a nagy háborúban? – Hát, ööö… de igen. – Magánál viszont nincs több, csak ez az egy. – Igen – Értem. Hogyan csalogassuk elő? – Nos… – És mi lesz, ha célt téveszt a lövedék? – Hát, gondolom… visszahozzuk a lövedéket. Mulaghesh a hitetlenkedés és a felháborodás keverékével – kukán – bámulja Sharát. – Nem volt időm terveket szőni! – védekezik Shara. – Veszem észre. – Nem hittem volna, hogy a támadásra most fog sor kerülni! – Ami történt, megtörtént. És be kell vallanom, nagykövet, nem igazán bízom a mostani tervében sem. A talaj megrázkódik. Katonák kiabálnak odakint. Shara és Mulaghesh épp időben érnek az ablakhoz, hogy lássák, amint egy háromemeletes épület tíz sarokkal délebbre összeroskad, mintha lebontották volna. Csillogó-villogó, acélba bújtatott sziluettek masíroznak elő a törmelékfelhőből, maguk előtt tartva pallosaikat. – Olyan erősek, hogy épületeket képesek lerombolni? – tátog Shara döbbenetében. – Mi a terve a szuperkatonákkal? – érdeklődik Mulaghesh. Shara megigazítja a szemüvegét. – Mekkora a fegyverzetünk? – A szokásos nyílpuskák, plusz öt kis méretű, sorozatlövő üteg. – Kicsi „o” betűt formál a hüvelyk- és a mutatóujjával. – Felhúzza az ember, aztán másodpercenként két lövést lehet leadni vele, kábé ekkora golyókkal. – Nehéztüzérségünk nincsen? Mulaghesh megrázza a fejét. – Az nincs. A békeszerződés törvényen kívül helyezte a Kontinensen a mozgó nehéztüzérséget. – Mit gondol, az ismétlőfegyver lövedékei átütik a… szuperkatonák páncélját? – Természetfeletti páncélok, nem? – De igen. Viszont – tűnődik Shara – Kolkán nem feltétlenül tudhat a lőpor feltalálásáról. – Nem tenném fel rá az életem. Mondanám, hogy fújjunk visszavonulót… de a szuperkatonák képtelenül gyorsan közelednek… – Ráadásul hiába vonulunk vissza, a repülő hadiflottával nem tudunk mit kezdeni – teszi hozzá Shara. Mulaghesh megütközve csóválja a fejét. – Miféle repülő hadiflotta? – Most nincs időm belemenni a részletekbe. Működnek a távírógépek? Mulaghesh nemet int. – A kapcsolat alig pár perce szakadt meg. Gyakorlatilag minden elektromos szerkezet bedöglött. – Biztos Kolkán van rájuk ilyen hatással. Összefoglalva tehát, nem hiszem, hogy van értelme visszavo-
nulnunk, de itt sem maradhatunk, és nem értesíthetjük Ghaladesht. – Shara a halántékát dögönyözi. Sokszor eltűnődtem, vajon hajlandó lennék-e meghalni a hazámért, morfondírozik. De nem hittem volna, hogy így kell megtörténnie. Még egyszer visszanéz a nyitott fiókba. Ostobaság, mégis azt reméli, hátha lapul benne még egy fekete ólomgalacsin, kilövésre készen. Már éppen becsukná a fiókot, amikor a szemébe ötlik a bőrszütyő, ami – mint arra jól emlékszik – tizen-egynéhány fehér tablettát rejt. – Hmm – tűnődik el Shara. Kiveszi a szütyőt, és belekukucskál. – Ha támadt egy ötlete – szólal meg Mulaghesh –, gyorsan gondolja végig! Shara kikotorja az egyik pirulát, és felemeli a fénybe. – A bölcsek kövei. – Ezzel gyógyszerezte be azt a srácot a fogdában? – Aha. Egyrészt kapcsolatot teremtenek a természetfelettivel, másrészt… felerősítik egy csomó csoda hatását. – Na és? Ez kész öngyilkosság, gondolja Shara. – Na és? – ismétli Mulaghesh. Ha nem csinálok semmit, úgyszintén végünk. Húzódozva így felel: – Én elég sok csodát ismerek. * * * * – Na jó! – kiabálja Mulaghesh. – Figyelem! – Újabb épület dől össze pár sarokkal odébb; a szajpúri katonák idegesen összenéznek, ám Mulaghesh zavartalanul folytatja. – Pelenkás koruk óta maguk mind a kadzs helyébe képzelték magukat, nemde? Azt kívánták, bárcsak a nagy háborúban harcolhattak volna, megnyerhették volna a csatákat, diadalt arathattak volna? Nos, hölgyek-urak, most egy kis történelemlecke következik! – Robbanás morajlik a Szolda mögül; hat méter széles tűzlabda terül szét a levegőben két magas, fehér felhőkarcoló között. – Ki emlékszik, honnan kapta a nevét a vörös homokdűnék éjszakája? Nos, ugyebár, amikor a kadzs szedett-vedett, száz felszabadított rabszolgából toborzott seregével megérkezett a hadesh-i sivatagba, nemcsak Vúrtyával, hanem ötezer páncélos kontinentális lovaggal kerültek szembe. Hajszálra úgy néztek ki, mint azok ott. – Lefelé mutat az utcán, oda, ahol ezüstös sziluettek vagdalkoznak a tömegben, szekereket, autókat, épületeket kaszabolva… mindent, amit csak érnek. – Tízszeres túlerővel néztek szembe, sík terepen, a nullával egyenlő taktikai előnnyel. Egy magára valamit is adó stratéga keresztet vetett volna rájuk. A pokolba, még én sem hittem volna, hogy képesek kimászni a csávából. A kadzs azonban magával vitt egy ágyút, amit különleges ágyúgolyóval töltött meg, majd szétlőtte vele Vúrtya rühes képét! – A homlokára bököd az ujjával. – Amint Vúrtya meghalt, abban a pillanatban a kontinenslakók páncélzata – csuda vastag, csuda nehéz, csuda áthatolhatatlan, és mégis varázslatosan könnyű – visszanyerte az eredeti súlyát. A hadsereg pedig összeroppant alatta. A rettenthetetlen katonák az istenük nélkül menten gyámoltalan kezes bárányokká váltak, akik dög nehéz vaspáncéljaik és acélfegyvereik alá szorultak! A kadzs csapata, akik, ne feledjük, képzetlen rabszolgák és gazdálkodók voltak, és egész életükben az ellenséges katonák ütlegeit és kegyetlenkedéseit kellett tűrniük, most keresztülgázoltak a tehetetlen seregen, és késekkel, kövekkel, kibaszott kerti szerszámokkal csaptak vérengzést közöttük. – A Szoldahíd újjáépítésére munkába állított daruk egyike vadul kileng, mint egy metronóm, majd a jeges vízbe csapódik. Csiripelő, vijjogó barna seregélyek köröznek a város fölött. – Egyetlen éjszaka leforgása alatt ezer férfit öltek meg. Levágták őket, mint a borász az érett szőlőt a tőkéről. Bokáig gázoltak a kiontott vérben!
Tehát, hölgyek-urak, innen kapta a nevét a vörös homokdűnék éjszakája! Shara az udvar közepén számolgatja a pirulákat, a szükséges dózist latolgatva. Vajon megtébolyodok? Kolkán beszabadul az agyamba, és belülről pusztít el? Vagy szimplán orra bukok, és kilehelem a lelkem, sorsára hagyva a katonáimat és a honfitársaimat? Aztán az is lehet, hogy csak felpörgők tőle, mint amikor túladagolom magam a teával… – Hadd emlékeztessem magukat a jelenlegi helyzetünkre! – folytatja Mulaghesh. – Óriási-e a túlerő? De még mennyire! Képtelenül nagy a számbeli fölényük. Mi viszont kiképzett katonák vagyunk! Velünk tart továbbá a kadzs dédunokája, aki alig egy hónapja leterített egy természetfeletti szörnyszülöttet, mely feldúlta az egész várost! Szeretnék újra átélni a múltat? Nincs magukban önbecsülés? Ma megmutathatják, milyen fából faragták magukat! Még századok múlva is dalokat fognak zengeni a dicső hőstetteikről! Már most élő legendák! Győzni fogunk! Shara legnagyobb meglepetésére vérszomjas üdvrivalgás robban elő a katonákból. Az ő nevét kiáltozták: „Komajd! Komajd! Komajd!” Shara pulykavörös lesz a méregtől, és zsémbesen mormolja: – Óhogyarossebegyemeg. – Nyomás fel a sáncokra! – parancsolja Mulaghesh. – Célozzanak a szemük közé, a szentségit neki! Megértették? A páncél még nem teszi őket sebezhetetlenné! A katonák éljenezve robognak a követség falai mögött emelt sáncokra. Mulaghesh odaoldalog Shara mellé. – Na, milyen voltam? – Pazar – feleli Shara. – Pályát tévesztett. – Nagyon vicces – morogja Mulaghesh. Kiles a kapu rácsain. – A rohadékok tudják, hogy itt vagyunk. Ahogy látom, minden épületet nagyjából egytucatnyian vesznek kezelésbe, szóval rövidesen mi is megkapjuk a magunkét. Készen áll? Shara tétovázik. – Ötszörösét fogom bevenni annak az adagnak, amit a fogdába zárt srác kapott tőlem. – És? – Halvány gőzöm sincs, hogy a mennyiséggel egyenes arányosságban változik-e a hatóerejük. – És? – Arra akarok kilyukadni, hogy ha beválik a trükk, még akkor sem kizárt, hogy túladagolom magam, és meghalok. Mulaghesh vállat von. – Könnyen lehet. Üdv a háborúban! Mindenesetre tegyünk róla, hogy sikerüljön elérnie valamit, mielőtt feldobja a talpát, rendben? – Hogy képes… hogy tud ilyen nyugodt maradni? Mulaghesh a közeledő fegyveres katonákat figyeli. – Olyan ez, mint az úszás – válaszolja. – Az ember azt hiszi, elfelejtette, hogy kell csinálni, aztán beleugrik a vízbe, és rögtön megy, mint a karikacsapás. Itt az idő, nagykövet! – A Shara kezében megbúvó tablettákra mutat. – Most vagy soha! Mert pillanatokon belül elválik, hogy a fegyvereink használnak-e bármit a rohadékokkal szemben. * * * * A páncélos katonák takkra pontosan állnak hadrendbe, és menetelnek a követség kapuja felé. Földrengésszerű döndülések rázzák meg az utcákat és a falakat. Mulaghesh felállítja az elülső üteget, és parancsokat kiabál: – A jobb szélsőre célozzanak! – Az ismétlőfegyverek komótosan megfordulnak, és célba ve-
szik a legszélső páncélos katonát, aki rá sem hederít az ágyúra. Mulaghesh megvárja, amíg a páncélos katonák lőtávolba kerülnek, majd leengedi a kezét, és elordítja magát: – TŰZ! Shara a maga részéről úgy hallja, az ismétlőfegyverek hangja egyáltalán nem is hasonlít az ágyúdörgéshez, inkább olyan, mintha óriási fűrészek sikatolnának egy fűrésztelepen. A lövegek szivárványos bronz töltényhüvelyeket köpködnek, melyek csilingelve záporoznak a követség udvarára. Shara reméli, hátha a golyók egyszerűen szétrobbantják a páncélos katonát, ám csalatkoznia kell: a katona lelassít, miközben apró lyukak és horpadások keletkeznek a mellvértjén, a sisakján, a lábszárán. A golyók kopogva pattogzanak róla, akkora csörömpölést keltve, mint amikor egy konyhaszekrényből tömegével borulnak ki a lábosok és serpenyők. Az ismétlőfegyver szakadatlanul okádja a lövedékeket; a páncélos katona meg-meginog szétszaggatott lábán, ám csaknem fél percig kell megszórni a golyókkal, mire felbukik. Amint földet ér, barna seregélyek rajzanak elő a páncélján ütött réseken, amely összecsuklik, akárha össze lett volna drótozva. Barna seregélyek, lepődik meg Shara. De hát az Dzsukov trükkje! Az elesett katona mögött lépdelő alak szenvtelenül átlép a kilyuggatott páncélon, mint akinek semmit nem jelent a bajtársa elvesztése. Mulaghesh komor ábrázattal hátratekint Sharára, és a fejét rázza: Nem vált be. – Folytassák a tüzelést! – biztatja az embereit, akik erre záró tűz alá veszik a közeledő sereget. A golyózápor ugyan lelassítja az ellenséget, de aligha fékezheti meg őket. Tízen vannak, számol utána Shara. Öt perc, mire leszedjük az összeset. A katonák száz méterre járnak a követségtől. A vértezetük csattog és zörög minden egyes lépésnél. – Rajta, Shara! – kiáltja Mulaghesh. – Nem tudjuk feltartóztatni őket! Shara a kezében tartott fehér pirulákra bámul. Hetven méter. – Rajta! Egy életem, egy halálom, gondolja Shara. A szájába tömi a bogyókat, és lenyeli. * * * * Shara vár. Nem történik semmi. A páncélos katonák ötven méterre járnak. – A francba! – nyög fel Shara. – Jaj, ne! Nem működik! Nincs hat… Sharának a torkára forr a szó. Öklendezni kezd, majd enyhén meggörnyed, a hasát fogja, a száját tapogatja. – Nem érzem… – Sűrűn nyeldekel. – Ömmm, nem érzem túl… Térdre roskad, köhögés tör rá, majd elhányja magát, ám okádék helyett fehér hó fröccsen az udvarra, mintha egy befagyott tó töltené ki a gyomrát, és valami lavinát indított volna el benne; egyenletes sugárban dől belőle a fehér csapadék, melybe kövek, ágak, sötét sárgöröngyök is keverednek. Az egyik katona undorodva kapja el a fejét. – A tengerekre! A világ szétfolyik Shara szeme előtt. Színes foltok bomlanak ki a látótere peremén. Az ég pergamenvékonnyá laposodik; a földet kátrány borítja; a fehér felhőkarcolók fáklyák fényével izzanak fel. Szentségesistenekszentségesistenekszentségesistenek! A bőre felváltva égeti és dermeszti. A szeme kisül az üregében. A nyelve hatalmasra duzzad. Öt másodpercig sikoltozik, mielőtt visszanyeri a lélekjelenlétét. – Nagykövet! – szól Mulaghesh. – Minden rendben? Ez csak a drog pszichedelikus hatása, nyugtatja magát Shara.
Kacskaringós felirat rajzolódik ki az előtte húzódó kövezeten: EZ CSAK A DROG PSZICHEDELIKUS HATÁSA. – De fura narkotikum! – mondja Shara, ám a szavakat a kézfején nyíló apró szájak tátogják el. – Bámulatos! – Szorít az idő! – Mulaghesh ordítása lángnyelveket kanyarít a levegőbe. – Ha valamit csinál, azt most csinálja! Shara felpillant, és a közeledő katonákra függeszti a tekintetét. Megszámolja őket, majd – maga sem érti, miért – de elkiáltja magát: – Kilenc! Azonnal észreveszi, hogy a katonákat két lábon járó, összegubancolódott csodák bonyolult szövedéke övezi, ám legbelül hús-vér emberek rejlenek, akiket Kolkán kényszerrel sorozott be a rögtönzött seregébe. Ám mihelyt használhatatlanná válik a páncél, a csoda seregélyekké változtatja az embereket, és világgá küldi őket. Márpedig ez Dzsukovra vall… Shara felszökken a sáncra, és a szuperkatonákra kiált. – Kinek a páncélját viselitek? Kolkánét vagy Dzsukovét? Melyik istennek esküdtetek hűséget? – A katonák persze nem válaszolnak. Shara tébolyultan felkacag. – Várjunk csak! Hoppá! Kiment a fejemből! Megvan, megvan, megvan! Húsz méter. – Mi van meg? – ordítja Mulaghesh. – Hiszen én emlékszem Ovszkij gyertyalángjára! – sikkant Shara vidáman. – Hajdanában olvastam róla! Szembefordul a páncélos katonák szakaszával. Madárijesztők, villan be az agyába. Aztán felidézi a csoda lényegét: Minden szív egy gyertya. Összpontosíts a saját lángocskádra, és ledőlnek a korlátok. Shara elképzeli, hogy a katonák acélból emelt falat alkotnak. A katonák mézszínű, aranyló fénnyel ragyognak fel. Majd hirtelen… Irdatlan erejű, végletekig hevült hőhullám söpör végig rajtuk; a katonák vörösen felizzanak, elhalványulnak… …károgó és csipogó seregélyek özönlik el az utcát. Szárnycsapkodva felrebbennek az épületek határolta szurdokból, fel az égig, sötét viharfelhőt képezve, ahonnét barna tollak szállingóznak alá a mélybe. A páncélos katonák olvadt fémtócsává loccsannak szét. Semmi nem marad belőlük, csupán a sípcsontjuk meredezik felfelé a sárgásvörös pocsolyából, mint megannyi elhagyatott fejfa. Shara a kezére bámul. A tenyerén csupa nagybetűvel az alábbi felirat olvasható: NEM HISZEM EL, BASZKI! – Nem hiszem el, baszki! – rikoltja Mulaghesh. A katonák hitetlenkedve, diadalittasan rivallnak, ütemesen csapkodják a nyílpuskájukat a követség falához. Három újabb páncélos katona fordul be a sarkon, és indul feléjük menetlépésben az utcán. Az ismétlőfegyverek lomhán megfordulnak, és tüzet nyitnak rájuk; az acélkatonák megrázkódnak, mint akik fáznak a hidegben, de nem torpannak meg. Shara agya lázasan pörög. A csodák voltaképpen hivatalos kérvénynek minősülnek. Olyanok, mint a formanyomtatványok; csak akkor teljesül a kívánságunk, ha pontosan kitöltjük és szabályosan benyújtjuk. De ennek nem kell mindig így lennie! Semmi akadálya, hogy rögtönözzön az ember, hogy ha nem csinál nagy hülyeséget. – Mit kiabál? – kérdi Mulaghesh. – Valami formanyomtatványokról hadovál – értetlenkedik egy katona. Shara a bal szélső páncélos szuperkatonára mutat. Azt hiszed, páncélt viselsz, szuggerálja, pedig csak kanalakat aggattál magadra!
A páncélos katona egyszeriben magába roskad, mint egy homokvár, amit elmostak a hullámok; több ezer fémkanálra bomlik, melyek csattogva landolnak a betonon. Újabb seregélyraj száll fel a sötétedő égbolt alatt. Shara elneveti magát, és vidáman tapsikol, mint egy gyerek a bűvésztrükk láttán. – Mi az öreg ördög? – rökönyödik meg Mulaghesh. Shara a másik két katonára bök, és így kiált: – Kanalak! Kanalak! – Mire mindkét katona széthullik. A seregélyek menetrendszerűen szöknek ki az elvarázsolt páncélok maradványai alól, mintha összedőlt volna a fészkük. – Megy ez, mint a karikacsapás! – lelkendezik Shara. – Ha egyszer rááll az agyunk, utána már tök könnyű! Eddig rossz irányból közelítettem a csodákhoz. Sokkal több olyan izmunk van, amit meg lehet tornáztatni, épp csak nem tudunk róluk. Az ég váratlanul megvonaglik: mintha krepp-papírral borították volna az égboltot, és valaki meggyűrte volna… egy hatalmas kéz. Vibrálás támad a levegőben, ám úgy tűnik, Sharán kívül senki nem érzékeli. Kolkán hangja susog a fülébe: Olvosz! Te vagy az? Shara arcára fagy a mosoly. – Ó! – sóhajtja. – A csudába! – Mi az? – kérdi Mulaghesh. A hang ismét megszólal Shara fejében: Olvosz! Mit művelsz? Miért nem segítesz nekünk? – Mi történik? – sürgeti Mulaghesh. – Tudja, hogy itt vagyok – válaszolja Shara. – Kolkán tudja, hogy itt vagyok. – Nem lehet, hogy csak hallucinál? – reménykedik Mulaghesh. A hang nem hagyja békén: Olvosz! Húgom-nejem! Miért bujkálsz előlem, előlünk? – Sajnos nem – feleli Shara. – Kötve hiszem, hogy ennyire bizarr dolgokat tudnék hallucinálni magamtól. – Most mihez kezd? Shara az állát böködi. – Kénytelen leszek a magam részéről sáncot emelni a közelgő támadás kivédésére. – A város felé fordul. De vajon miért kevernek össze Olvosszal? – tűnődik magában. Hátborzongató érzése támad, mintha egy kéz tapogatózna az elméjében, a gondolatai után matatva. Olvosz! – szólongatja a hang. – Tényleg te vagy az? Neked is ártottak? Ki kell tisztítania az elméjét. Tisztán kell látnia. Először a fizikai valóságnak veselkedik neki: a katonák csupán testi valójukban vannak jelen, úgyhogy összetekeri a követség falaival párhuzamosan futó utcát (a szajpúri katonák elhűlve nézik, ahogy a kövezet és az aszfalt megszűnik létezni), majd az ily módon keletkezett vájatot jéghideg vízzel tölti ki. A hideg víz majd összeroppant ja az acélt. Sűrű köd bodorodik a követség előtt. Két páncélos katona csörtet ki egy üzlet romjaiból; az ismétlőfegyverek kurtán felugatnak, aztán a katonák belegyalogolnak az örvénylő, dermesztő párába; éles szisszenés hallatszik, ahogy az acélból vert vértezet rohamosan összezsugorodik, a katonák pedig jéggé dermednek. A szajpúriak újabb lövéssorozatot eresztenek meg; a jégpáncélba zárt katonák, mint megannyi széttört tükör, diribdarabjaikra robbannak, és százával rebbennek a magasba a barna seregélyek. A hang – vagy lehet, hogy két különböző hang? – az elméjében tovább faggatja: Miért harcolsz ellenünk? Rossz fát tettél a tűzre? Torlaszt kell emelnem magam köré! – gondolja Shara. Nem szabad beengednem. Shara felismeri, hogy az információ számos különböző csatornán képes közlekedni, ám ezek között alig
van átjárás: antennával nem lehet táviratot fogadni, meg az adóvevő sem tudja dekódolni még a legegyszerűbb írásos dokumentumokat sem, holott mindegyik információt hordoz. Az emberi agy alapjáraton véges számú bemeneti csatornával rendelkezik – alig néhány antennával és adóvevővel –, Shara agyába azonban az imént megszámlálhatatlanul sok antennát és adóvevőt kötöttek be, így az információáramlás rejtett rétegei közvetlenül az elméjébe futnak be. Shara szétnéz Bulikov városán, és felsejlenek előtte a valóság mélyén rejlő gépezetek, a fogaskerekek, hajtóművek és támasztékok roppant együttese, ugyanakkor azt is látja, hogy a rendszer tönkrement, meggyengült. Ámulatba ejti, milyen komplex működési elv húzódott meg a város mögött a Villanást megelőzően – senki még csak nem is sejthette! Ez volna hát Tálhavrász öröksége, gondolja Shara. A halála előtt benépesítette a várost a csodái láncolatával amely végig észrevétlenül dolgozott a háttérben. Shara munkához lát: menedéket sző maga köré a valóság mélyrétegeinek maradványaiból. Mulaghesh és a katonák az egészből csupán annyit vesznek észre, hogy Shara valamiféle láthatatlan zenekart vezényel, mivel azonban az istenek által létesített struktúrák rejtve maradnak előttük, nem lehetnek tanúi annak, ahogy Shara ide-oda tologatja a roppant alkotóelemeket. Mintha kalyibát ácsolnék egy híd romjaiból, gondolja Shara. Ismét megszólal a hang a fejében: Miért menekülsz előlünk? Miért hagytál minket magunkra, Olvosz? Mi a fenéről beszél? – tűnődik Shara. Fogja az egyik ormótlan valóságtömböt, és amint betöm vele egy lyukat, abban a pillanatban minden elsötétül. Aztán meglátja. Kolkán cseppfolyós sötétségben áll előtte, szürke csuhája lobog körülötte. – Bebörtönöztek – suttogja az isten. – Tömlöcbe vetettek, a világegyetem egyik félreeső zugába, pedig én csak a népem javát kívántam szolgálni. Mígnem egy nap felkeresett Dzsukov, meglátogatott a tömlöcömben, és bántott, igen, nagyon bántott… …Kolkán eltűnik; egy vézna fickó jelenik meg a helyén, háromszögletű, csengettyűs kalpaggal a fején, bundákból összefércelt bohócjelmezben. – Muszáj volt! – sziszegi a férfi, és mintha seregélyek ezrei csapnának vircsaftot. – Az életünkre törtek! Megölték a gyermekeinket! Tömegsírba temették a sarjaink tetemeit, hogy a földben rohadjanak! Tennem kellett valamit! El kellett rejtőznöm! A látomás szertefoszlik. Shara szabályosan úszik a hideg verítékben, minden ízében reszket. Ki kell rekesztenem őket valahogy, mondogatja magában. Ki kell rekesztenem őket… A szeme sarkából maroknyi páncélos katonát pillant meg közeledni; belevesznek a ködbe, és jéggé dermednek. – Tűz! – kiáltja Mulaghesh. Az ismétlőfegyverek elevenen felzabálják a jégszobrokat; az utcát seregélyek örvénye lepi el. Shara a tudatával teszteli, kitart-e a láthatatlan barikád. Szinte látja maga előtt a repedéseket, mert az ég imitt-amott szépiaszínben szüremkedik át a hézagokon. Odakint Kolkán a maga képére formája a való világot – kiterjeszti rá isteni hatalmát. Shara újabb természetfeletti gerendákat rángat ki a helyéről, majd betapasztja velük a nyílásokat. Ám ekkor… …Kolkán alakot ölt, és így szól: – Idősebb voltál nálam; a többiek mind fiatalabbak voltak. Felnéztem rád Olvosz! Amikor eltűntél, megrémültem, és tanácsot kértem a nyájamtól: mondják meg, mit tegyek! Kezdem belátni, mennyi hibát követtem el, Olvosz. Kolkán ismét köddé válik. A háromszögletű kalapos, csenevész alak elővillan, és dühösen ordibálni kezd: – Mindenütt kerestelek! Tűvé tettem utánad az egész világot, Olvosz! Rajtam kívül te maradtál egyedül életben! Szükségem volt a segítségedre! Meg kellett rendeznem a halálomat, leromboltam mindazt, amit felépítettem, és a sorsukra hagytam a gyermekeimet! Hosszú-hosszú évekig meg kellett húznom magam Kolkán nyomorúságos tömlöcében! …Shara megpróbál összpontosítani.
Szóval Dzsukov is életben van, gondolja döbbenten, ahogy betömi a torlaszban keletkezett hézagot. De miért csak Kolkán jelent meg az ablaküveg feltörésekor? A torlasz úgy néz ki, mint egy ementáli sajt: sorra tünedeznek fel rajta az apró lyukak, megannyi kiskapu, amin beférkőzhet egyik vagy másik isten, meg még ki tudja, mi minden. Nem bírom megfékezni, jön rá Shara. Csak magamat védem, meg húzom az időt, miközben Bulikov lángokban áll és emberek halnak meg. Tizenöt páncélos katona lépi át a jéghideg köd határvonalát, és fagy meg azonnal. Mulaghesh sorozatlövői szétszaggatják a testüket. Seregélyek rebbennek szét, akár a legyek. …Kolkán jelenik meg: – Mitévő legyek? Mihez kezdjünk? …Dzsukov váltja fel, habzó szájjal, vicsorogva üvölti: – Ölj meg mindenkit! Hulljon a férgese! Bosszuld meg, amit velünk tettek! Vérfertőzés és anyagyilkosság, szenvedések és borzalmak! A saját vérem, Áldott sarjam fellázadt ellenünk és levágott minket, mint a birkákat! Pusztuljanak! Pusztuljanak! Shara ekkor megvilágosodik. Nem. Nem, ez lehetetlen. Hiszen csak egy isten állt a Világ Székhelyén, csak egy hangot hallottam… vagy mégsem? A páncélos katonák csengő-bongó léptekkel masíroznak. Az ismétlőfegyverek kelepelnek. A seregélyek milliói vijjognak. Az ég meghasad, mint a rianás egy sötét tavon. Kolkán hangja megrázza Bulikovot: ELÉG. A csörömpölő hadsereg abban a pillanatban megtorpan. Shara érzékeli, hogy egy gigászi szem pördül az irányába. Hátranéz a követség melletti utcára. Magas, csuhás alak nézi mintegy hatsaroknyi távolságból. Kolkán félreszegi a fejét. TE NEM IS OLVOSZ VAGY, állapítja meg. Shara kétségbeesetten babrál a környező természetfeletti masinériával, megpróbálja összerakni, megvédeni a népét, a honfitársait… Kolkán a fejét csóválja. SZEMFÉNYVESZTÉS, jelenti ki. A levegő megrázkódik. Páncélos katonák özönlenek ki a sikátorokból, majd csatasorba rendeződnek a követség előtt. CSAK A BOLONDJÁT JÁRATOD VELEM. A páncélos hadsereg szembefordul a követséggel, és megindul felé. – Nem – suttogja Shara. – Nem, nem, nem… Óriási, irdatlan nyomás nehezedik a védelmi vonalaira: a jeges folyó apadni kezd, a természetfeletti barikád recseg-ropog, még az elméje is megremeg. Őrült téveszmék rohanják meg a koponyáját, mint a tenger a süllyedő hajót. Próbál ellenállni. Mintha legalábbis egy rovar feszülne neki egy csizmatalpnak, amely mindjárt eltapossa. A fagyos folyó apránként elszivárog. Az utcákat ellepik a csillogó-villogó katonák. Hárman gigantikus pallosokat hajítanak a falak irányába. A pengék akadálytalanul áthatolnak a fehér kőfalon, és szajpúri katonák zuhannak üvöltve a mélybe az egyik géppuskafészekből. Shara legnagyobb meglepetésére a kis Pitrij Szuturashni cérnavékony harci kiáltást hallatva megragadja az árván maradt löveget, és tüzet nyit a szuperkatonákra. Shara tesz egy kósza kísérletet, hátha bevetheti Ovszkij gyertyalángját, ám még szikrát sem tud csiholni, mert vákuum keletkezik a levegőben. Minden irányból szorongatják, vészesen fogy az ereje, az árvíz a gátakat ostromolja… Meghalok, mint oly sok szajpúri énelőttem, gondolja. Több ezer természetfeletti katona feszül a láthatatlan falaknak. Összezúz az istenek gépezete.
Hirtelen a mellette álló katona elkiáltja magát. – Nézzétek! Fent az égben! Hajók! Hajók repülnek a levegőben! A Sharára nehezedő nyomás egyből megszűnik. Zihálva, félholtan omlik a földre. Átnéz a falak fölött, és látja, hogy Kolkán is hátraveti a fejét: a jelek szerint még őt is meglepte ez a váratlan fordulat. A fuldokló és köhögő Sharának zakatolnak a gondolatai. Ne, ne! Máris letarolták Ghaladesht? Hát hiábavaló a küzdelem, mindennek vége? Könnyes szemmel hunyorog az ég felé… és teljesen összezavarodik, ugyanis mindössze egy hajó suhan a magasban. Ekkor egy másik katona hangja harsan: – Jól látom, hogy drejling zászló lobog az árbocon? – Tényleg, felismerem – feleli Mulaghesh. – Harkvald király zászlaja. Mi az ördög történik már megint? – Sigrud – válaszolja Shara. * * * * A Mornvieva huszonhárom fős legénysége helyett immár csak egy potyautas kormányozza át a hajót a felhőtakarón, s kecsesen siklik a szelek hátán, mint egy álom. Sigrud a kormányrúdnál pöfékel a pipájával, majd enyhe pályamódosítást hajt végre déli-délnyugati irányba. Sigrud felnevet. Idejét sem tudja, mikor nevetett utoljára. De hát hosszú évtizedek óta először gyújthat pipára egy hajó fedélzetén. Nem hitte volna, hogy valaha megadatik neki ekkora öröm. Nincs is annál jobb, mint még egyszer vitorlát bontani, gondolja. Az árbócrúd alján acéllemezhez rögzített, széles gyűrű foglal helyet; nem is olyan régen még huszonhárom kábel csatlakozott a gyűrűhöz, hogy a matrózok le ne sodródjanak a hajóról. Most már csak huszonhárom kábelvég lifeg a gyűrűről, miközben a heves szél zörgeti és csattogtatja őket. Igazság szerint soha nem volt még ilyen könnyű dolga egy hajó elfoglalásával. Nem kellett mást tennie, csak célba vette egy-egy ágyúval az összes többi hajót az armadában, elsütötte az ágyúkat (utólag belátta, hogy a hajót valószínűleg nem arra tervezték, hogy egyszerre dördüljenek el a fegyverek, még szerencse, hogy a megnövekedett igénybevétel nem roppantotta össze a palánkokat), a nagy zűrzavarban felosont a fedélzetre, elvágta a kábeleket, majd kormányt ragadott, és egy hajszálnyit megdöntötte a hajót. Sigrud csibészesen vigyorog, miközben visszaemlékszik a sok-sok apró kis figurára, akik a felhőtakarón keresztül a mélyben ásító biztos halálba bucskáztak. A resztoránusok mindent arra a lapra tettek fel, hogy a szajpúriak nem számítanak légitámadásra, ők viszont légi csatára nem voltak felkészülve. Sigrud észreveszi odalent a követséget, a széles, ezüstös folyamként hömpölygő katonákat a kapuknál, valamint a magában ácsorgó, csuhás égimeszelőt az épület mögött. Kijelöli az útirányt, majd lebattyog a fedélközbe. Sejtette, hogy lesz valami gebasz, úgyhogy tüzelésre készen hagyta ott az ágyúkat, ám egy-két apróbb módosítást azért el kell még végeznie. Bele a közepébe, emlékezteti magát. Kezdjük az ezüstfolyam elejénél, aztán haladjunk szépen hátrafelé. – Tűz! – mondja Sigrud, és már indul is a következő ágyúhoz. * * * * Az első hathüvelykes ágyú eldördülése akkora robajt kelt, mintha beomlott volna egy barlang. – Hasra! – ordítja Mulaghesh. Ám Shara oda sem bagózik.
Az utca irányába fordul, felhúz egy roppant vastag, porhóból álló falat, majd megparancsolja, hogy lebegjen a levegőben. A páncélossereg arcvonala apró cafatokra robban. Úgy tűnik, a természetfeletti eredetű páncél sok mindentől megóvja a viselőit, ám az istenek elfelejtették számításba venni a hathüvelykes ágyúkat. A lökéshullám lerepíti Sharát és a társait a sáncról. Acélszilánkok pattognak az épületek homlokzatáról; repeszek csapódnak a hóból szőtt függönybe, megakadnak benne, majd lomhán leesnek a földre. Az eget feketére festik a seregélyek. Újabb ágyú dördül a levegőben, majd még egy és még egy, mintha minden képzeletet felülmúló felhőszakadás csapna le rájuk. Nagy erejű detonációk masíroznak Kolkán felé az utcán, aki felszegett fejjel dermedt mozdulatlanságba, mint aki nem érti, mi történik: Ez nagyon furcsa. Nagyon-nagyon furcsa. * * * * Sigrud elégedetten nyugtázza, hogy az ágyúzás jócskán megtizedelte az istenek hadseregét. Irányt változtat, és a csuhás alak felé kormányozza a hajó orrát. Százával röpködnek majd a repeszek, gondolja. Jó nagy csinnadrattát fogok csapni. Szemet szúr neki egy kristálykupolás, hófehér épület, amit legutóbb a régi Bulikovban látott. Hogy kerülnek ide a fehér tornyok? – tűnődik. A hajó széléhez ballag, és készenlétbe áll. – Asszem, ezt nem fogom túlélni – jegyzi meg hangosan. Vállat von. Sebaj. Mindig is tudtam, hogy egy hajón lelem a halálom. Sigrud leveti magát a fedélzetről; a kristálykupola túl gyorsan száguld felé; az ég visszatükröződik kaleidoszkópszerű felszínén. A kezem, villan az agyába. Nem fáj a kezem. Az ég meghasad. * * * * Shara épp akkor tápászkodik fel, amikor az acélhajó feneke kibontakozik a magasban gomolygó füstből. Apró fekete pont veti át magát a peremén, és az egyik fehér épületbe csapódik. Kolkán kíváncsian figyeli, ahogy az acélhajó egyre lejjebb és lejjebb ereszkedik, teljes gőzzel száguldva felé; a szárnyai felszántják az utcára néző homlokzatokat, kövek záporoznak a járdára. Shara némi fáziskéséssel rádöbben, mi fog történni. Újabb hóból emelt páncélt ránt fel, egyszer, kétszer, háromszor, s közben elordítja magát: – Le a falról! Le a falról! Kolkán némi hitetlenkedéssel szemléli a szembejövő hajót, mígnem az orrárbóc felgyűrődik a homlokára… A világ lángra lobban. * * * * Shara megsüketül, megnémul, megvakul. A világ csattog, cseng-bong, dübörög, robajlik, sípol, fütyül, és a hangzavarra bizonyára még rátesz egy lapáttal, hogy Shara pszichedelikus bogyókkal tömte tele magát. A közelben Mulaghesh nyöszörög. – A karom, a karom – hörög a kormányzó. – A kurva életbe… Shara felül, és kinéz a megvetemedett, sarkaiból kifordult kapun. Először semmit nem tud kivenni a füsttől és a lángoktól. Aztán a szél lomhán, lágyan eloszlatja a füstöt. A követséghez vezető utcát szegélyező épületek, üzletek és otthonok megfeleződtek. Ágaskodó gerendák és félbevágott nappalik lógnak a feltárt alapzatok fölé. Az utca helyén rommá lőtt, füstölgő kráter nyílt.
Seregélyek gubbasztanak az ablakpárkányokon, a kandeláberek tetején, a járdaszegélyen, és némán lesnek… valamit. Kolkán kissé görnyedten, ámde épségben áll az utca közepén, foszlányokban lógó csuhája csapkod a füstben. Nem, gondolja Shara. Ez nem Kolkán! Shara talpra kecmereg, előveszi a zsebéből a fekete, ólomból öntött nyílhegyet, és sántikálva megindul a néma isten felé. – Fájt, nem igaz? – kiált oda neki. Az isten nem válaszol. – Még sosem tapasztaltad meg a modern korok vívmányainak pusztító erejét – folytatja. – Úgy látszik, nemcsak te nem kérsz a modernizációból, hanem a modernizáció sem kér belőled. Az isten felemeli a fejét, ránéz, de nem csinál semmit. – Talán felveheted vele a kesztyűt… de szerintem nincs már benned annyi szufla. A világ kivetett magából. És ami ennél is fontosabb: neked sem kell a világ. Az isten dühösen felcsattan: ÉN VAGYOK A FÁJDALOM. Shara megáll vele szemben, és így felel: – Másrészt te vagy az élvezet. Az isten némi habozás után folytatja: ÉN VAGYOK AZ IGAZSÁGOSSÁG. – Meg a korrupció. Dacosan: ÉN VAGYOK A REND. – Meg a káosz. ÉN VAGYOK A NYUGALOM! – Meg a téboly. ÉN VAGYOK A FEGYELEM! – Meg a lázadás. Az isten a haragtól reszketve felkiált: ÉN VAGYOK KOLKÁN! Shara a fejét rázza. – Meg Dzsukov. Az isten elhallgat. A kámzsa eltakarja a szemét, ám Shara tudja, hogy őt bámulja. – Dzsukov megrendezte a halálát, igaz? – mondja Shara. – Felmérte, mi zajlik a Kontinensen, ezért megrendezte a halálát, elrejtőzött, és egy alteregóját küldte el a találkozóra. Elvégre ő volt a legravaszabb isten, minden csel és csalfaság az ő fejében született meg. A régi szent szövegek szerint elrejtőzött egy üveglapban, amit senki nem tudott értelmezni… én legalábbis a mai napig biztosan nem. Míg meg nem pillantottam Kolkán tömlöcét… egyetlen, színtiszta üveglapot… Az istenség leszegi a fejét. Enyhe remegés fut végig rajta. Aztán felemeli a kezét, és leveti a csuháját. Ott van Kolkán: szigorú, agyagból és sziklából gyúrt ember. Ott van Dzsukov: a csenevész, vigyori alak csengettyűs bundájában. Egy testben két lélek: az istenek összefonódtak, egymáshoz forrtak, egybeolvadtak. A feje Kolkáné, a torz grimaszba merevedett arc viszont Dzsukové, azonban Kolkán nyakán rajzolódik ki; az egyik karja normális, a másik viszont elágazik, két ökölbe szorított kézben végződik; két lába van, ám az egyik lábán két talp osztozik. Az elkorcsosult, imbolygó torzszülött – valóságos emberi roncs – zavaros, tébolyult szemmel méregeti Sharát, majd megvonaglik az arca, és sírva fakad. Két szája két különböző hangon süvölt. – Én vagyok a világmindenség! Én vagyok a semmi! A kezdet és a vég! A tűz és a víz! A fény és a sötétség! A káosz és a rend! Az élet és a halál! – A romokban heverő Bulikov felé fordul. – Hallgassatok meg! Miért nem hallgattok meg? Én hallgattam rátok! Miért nem figyeltek rám? Mondjátok meg, mit tegyek értetek! Áruljátok
el! Kérlek, tudni akarom! Kérlek! – Már értem – mondja Shara. – A tömlöcöt kifejezetten Kolkánnak szánták, nemde? – Ahhoz, hogy elrejtőzhessen, Dzsukovnak át kellett változnia Kolkánná – folytatja az istenség. A fülére tapasztja a kezét, mint aki dübörgő lármától szenved. – Ez már túl sok! Annyi mindent kéne tennem! Annyi mindenné kéne válnom! Annyi embert kéne szolgálnom! Nem bírom, nem bírom, nem bírom elviselni a világot… – Esedezve néz Shara szemébe. – Nem akarok tovább így élni. Nem akarok ennek a világnak az istene lenni. Shara lepillant az ujjai közé csippentett fekete nyílhegyre. Az isten követi a tekintetét, bólint. Mindkét szája egyszerre mozdul: – Tedd meg! Shara a történtek ellenére tétovázik. – Tedd meg! – noszogatja az isten. – Soha nem tudtam kitalálni, mit szeretne a nép. Soha nem értettem, mit várnak tőlem. – Az isten letérdel. – Rajta! Tedd meg, kérlek! Shara megkerüli az istent, lehajol, és a nyakához szegezi az apró pengét. Shara így szól: – Sajnálom. – Mire az isten azt suttogja: – Köszönöm. Shara megmarkolja az isten fejét, és elmetszi a torkát. Az isten egyből eltűnik, mintha nem is létezett volna. A föld megrázkódik, ahogy több száz fehér felhőkarcoló roskad össze döndülve és csikorogva, míg a seregélyek károgva rebbennek a magasba.
A jó történész fejben tartja a múltat és a szívében őrzi a jövőt. Efrem Pangyüi: Elveszett történelem
ÚGY ARAT Shara egy forró vízzel teli kádban fekszik a sötét szobában, és igyekszik semmire sem gondolni. A hófehér alsónemű nedvesen a bőrére tapad. A szemét kötés takarja, hogy ne zavarja a fény, ám így is fel-felvillannak előtte a színes tűzijátékok, a tarka szavak, a feje pedig lüktet és hasogat, görcsös migrén kínozza. Ennél talán még az is jobb lett volna, ha halálos túladagolást szenved a bölcsek kövétől: nem számított rá, hogy egy ennyire pokoli és pszichedelikus másnaposságot kell kihevernie. Tisztában van vele, hogy áldhatja a szerencséjét, amiért egyáltalán gondoskodnak róla. A városi kórházak zsúfolásig megteltek a sebesültekkel és a megcsonkított emberekkel. Sharának és bajtársainak sebeit egyedül itt, a kormányzói negyed kórházában tudják ellátni. Ajtó nyílik, és puha léptek jelzik egy ember érkezését. Shara felül, és rekedten így szól: – Mennyi? A jövevény lassan letelepszik a kád melletti székre. – Mennyi? – követel választ Shara. Pitrij hangja válaszol: – Átléptük a kétezret. Shara összeszorítja a szemét. Meleg könnyek csordulnak végig az arcán. – Núr tábornok véleménye szerint a helyzet súlyossága ellenére járhattunk volna rosszabbul is. Bulikov nagy része romba dőlt… vagyis hát azok a kerületek, amiket kiszorítottak a régi Bulikov váratlanul felbukkant épületei. Mondjuk, zömmel az új épületek is megsemmisültek, amikor megölte Kolkánt… – Nem Kolkán volt – szakítja félbe Shara rekedten. – Térj a lényegre, légy szíves! – Nos, ööö, Núr tábornok azt mondja, hogy a pusztítás léptékeihez viszonyítva a kétezer halálos áldozat aránylag alacsony számnak tekinthető. Úgy véli, hogy mivel magának sikerült elterelnie Kolk… izé, az isten figyelmét, a rombolás üteme kellő mértékben lelassult ahhoz, hogy evakuálhassuk a várost. Az emberek túlnyomó többsége tudtommal madárrá változott, és az isten halála után egy csapásra visszavedlettek emberré… Össze voltak zavarodva, meg vacogtak, mert… ööö… anyaszült meztelenek voltak… – Nem mondod! – De igen. A Bulikovot övező dombokon több száz pucér ember tűnt fel váratlanul. A kihűlés veszélye fenyegette őket, noha amennyire csak tudtuk, összetereltünk mindenkit, ruhát adtunk rájuk, és elláttuk a sérüléseiket. Núr azt kérdezte, nem tud-e magyarázattal szolgálni erre… – Dzsukov egyik régi trükkje volt, ami ezek szerint nemcsak egyénekre, hanem tömegekre is hat – mondja Shara. – Valahányszor el akart bújtatni valakit, seregélyrajjá változtatta az illetőt. Gondolom, nem akarta, hogy baja essék azoknak, akiket Kolkán az akaratuk ellenére besorozott, ezért nemes egyszerűséggel kiterjesztette rájuk is a védővarázslatot, így aztán nem pusztultak el, hanem madársereglet képében elrepültek. De akkor hogyan haltak meg ennyien? Pitrij köhécsel. – A legtöbb áldozat a tornyok ledőlésekor vesztette életét, illetve a város kiürítése közben is meghaltak sokan. Állítólag tömegnyomor alakult ki, egymást taposták agyon az emberek. Milyen semleges szó az, hogy „áldozat”, gondolja Shara. Nagyon kényelmes lehet egy íróasztal mögött statisztikai adatokat generálni az elvesztett emberéletekből. – Tragédia, Pitrij – sóhajt Shara. – Szörnyű, rettenetes tragédia. – Persze, persze. Viszont… végül is az ő istenük tette, nem? Vagyis, azt tette, amire ők kérték? – Nem – vágja rá Shara. Rövid gondolkodás után hozzáteszi: – Igen is, meg nem is. – Núr tábornok tudja, hogy az, ööö, szellemi felépülése több időt fog igénybe venni, mint a fizikai lábadozás, azonban arra kért, hogy ezt mindenképpen tisztázzam magával.
– Nahát, Pitrij! Ezek szerint előléptettek? Gratulálok. Pitrij feszengve köhécsel. – Valami olyasmi. Kineveztek a regionális kormányzó összekötőjének. Már csak azért is, mert a követség és a poliszkormányzó stábja… jelenleg nem munkaképes. – Bátran viselkedtél a harcban. Kiérdemelted. Hogy van Mulaghesh? – Stabilizálódott az állapota. A karját… azt sajnos nem tudtuk megmenteni. Szétroncsolódott. Öröm az ürömben, hogy legalább nem a domináns kezét vesztette el. Shara felnyög. – Szerencsére Mulaghesh nem dőlt a kardjába. Kikötötte, hogy márpedig ő dohányozni fog a kórházban. A dolgozók hevesen tiltakoztak, a kormányzó viszont rájuk sem hederített. Sigrud azonban… Shara teste megfeszül. Az nem lehet, hogy ő is… – gondolja. – …egészen elképesztette az orvosokat. – Miért? – Hát, kezdjük azzal, hogy egyáltalán életben van – válaszolja Pitrij. – Csipesszel kellett kiszedegetniük a testébe fúródott üvegszilánkokat… utólag megmérték, több mint másfél kilót nyomtak… meg a repeszeket a sebeiből, és közben találtak még egy csomó minden mást is. – Papírzörgés: Pitrij előveszi a listát. – Négy nyílhegyet, egy golyót, öt fullánkot… valami egzotikus, törzsi fegyverből származhat… – Qivoszi mementó, gondolja Shara. Mennyit nyaggattam akkoriban, hogy nézesse meg a dokival! – …továbbá hat cápafogat vagy más ragadozó állatét. Az orvosok egyetértettek, hogy ezeket a sérüléseket és idegen tárgyakat, ööö, jóval a bulikovi csata előtt szerezte. – Nem tévedtek sokat. Engem most az érdekel, hogy életben marad-e. – Igen. Az orvosok szerint valószínűleg élete végéig bicegni kényszerül, és nem tudja majd százszázalékosan mozgatni a bal karját, de életben marad. Ami azt illeti, kifejezetten… jó kedélyűnek tűnik. – Jó kedélyűnek? Mármint Sigrud? – Öhm, igen. Érdeklődött a hogylétem felől, majd adott nekem egy kis pénzt, és megkért, hogy kerítsek neki… – Pitrij köhint egyet. – Ööö, éjszakai pillangót. Shara a fejét csóválja. Megáll az ész! Pár napig vagyok távol, és a feje tetejére áll a világ. – Nem akarok erőszakoskodni – szabadkozik Pitrij –, de Núr tábornok a lelkemre kötötte, hogy tudjak meg magától minél többet az, ööö, istenről vagy az istenekről… Shara nem válaszol. – Ha esetleg nem tud egyértelmű válasszal szolgálni, az sem baj. Biztosra veszem, hogy a tábornok úr még a találgatásokat is nagy örömmel fogadja az eseményeket illetően. Shara felsóhajt, és hagyja, hogy a meleg víz a fülét nyaldossa. Remélem, elmossa az emlékeket, gondolja magában. Mossa csak el az összeset! Aztán röviden összefoglalja, mit tudott meg arról, hogy Dzsukov elrejtőzött Kolkán mellett az üvegablakban. – Fogadni mernék, hogy Dzsukov süllyesztette el a Világ Székhelyét, természetfeletti eszközökkel rejtve el a búvóhelyét a kíváncsi szemek elől. Előtte még elküldte a famulusát – talán egy mhovoszt dublőrt –, hogy menjen el a kaddzsal való találkozóra, és adja meg magát. Ezt a dublőrt lőtte végül le a kadzs. Utána Dzsukov saját kezűleg vonta vissza az általa kreált természetfeletti jelenségeket, azaz gyakorlatilag lerombolta élete munkáját… nehogy bárki megneszelje, hogy még mindig életben van. – Mi értelme volt ennek az egésznek? – Gondolom, így akart bosszút állni – vélekedik Shara. – Dzsukov csak addig volt vidám cimbora, amíg keresztbe nem tettek neki. Kicsinyes, haragtartó isten volt. Amikor pedig megtudta, hogy a kadzs kezébe került egy fegyver, ami ellen nem lehet védekezni, úgy döntött, inkább a kivárásra játszik, és a közvetlen életveszély elmúltával egyszer majd visszatér. Fogalmam sincs, hogy gondolta… talán megtette a szüksé-
ges óvintézkedéseket, amelyek révén kapcsolatba léphetett azokkal, akik elég kitartóan próbáltak a nyomára bukkanni… ez megmagyarázza, hogy Volka Votrov hogyan talált rá. Mondom, csak találgatni tudok. De erősen kétlem, hogy Dzsukov előre látta volna, milyen mellékhatásokat okoz majd a Kolkánnal való közös raboskodás… – Mármint, hogy eggyé váltak? – Igen. A torzszülött, akit legyőztem, elmesélte, hogy a tömlöcöt egyedül Kolkánra méretezték, így ha be akart költözni hozzá, lassan, de biztosan kénytelen volt összeolvadni Kolkánnal, bár az sem kizárt, hogy Kolkán bekebelezte. Egymás szöges ellentétei voltak: káosz és rend, szenvedély és szigor. Annak idején éppen Dzsukov volt az, aki rávette a többi istenséget, hogy börtönözzék be Kolkánt. Láthattuk, mi lett a végeredmény: egy eszét vesztett, zavarodott szerzet, amelyik könyörögve kérte, hogy végezzek vele. – Núr azt kérdi öntől, meg tudja-e erősíteni, hogy nem fognak újabb istenségek felbukkanni. – Csupán annyit erősíthetek meg, hogy senki nem tudja, jelenleg hol tartózkodik Olvosz, aki pillanatnyilag az utolsó életben lévő isten. Mivel azonban közel egy évezrede senki nem hallott felőle, nem tartom valószínűnek, hogy veszélyt jelentene bárkire. Olvosz az eltűnése óta nem mutatott érdeklődést a világi dolgok iránt, ráadásul jóval a kadzs születése előtt vonult el önkéntes száműzetésébe. – Értem. Ezenkívül… szeretnénk megbizonyosodni felőle, hogy a bölcsek kövének hatása alatt szerzett különleges képességek és tapasztalt jelenségek nem ismétlődhetnek meg újra. – Valószínűleg nem… bár megesküdni nem mernék rá. Viszont a Kontinensről apránként elszivárognak a természetfeletti jelenségek, vagyis a bölcsek köve egyre kisebb mértékben képes megcsapolni a rejtett erőket. – Tényleg elég volt bekapni pár bogyót a Kontinens fénykorában, ha valaki emberfeletti erő birtokosává kívánt válni? Shara elmosolyodik. – Szeretnélek emlékeztetni, hogy egy isten majdnem eltaposott, mint egy bogarat, miután felkeltettem a figyelmét. Az emberfeletti erőm nem vetekedhetett az övével. De tény, a bölcsek köve valóban így működött a városban: számos feljegyzés tanúskodik róla, hogy egyes papok és szerpapok marokszám zabálták a bölcsek kövét, és káprázatos csodákat műveltek… majd a legtöbben nem sokkal később szörnyethaltak. – Megdörzsöli a fejét. – Szinte már irigylem őket… Pitrij egy rövid ideig nem mond semmit. Aztán: – A ghaladeshi lapok… kikiáltották magát hő… – Nem – szakítja félbe Shara. – De hát híre… – Nem akarom tudni. Csak dobálóznak a szavakkal. Inkább gyászolniuk kellene. – Lelki szemei előtt Vohannes felemeli kék-zöld, remegő ujját, és az ajtóra mutat. – Persze, mondhatjuk, hogy főként kontinenslakók vesztek oda a harcokban. Mondhatjuk, hogy a megtévesztett, félrevezetett kontinenslakók szabadították ki az istenüket, és uszították ránk. Csakhogy a kataklizma előtt nem egyszer, nem kétszer szegezték nekem a kérdést, nem tudunk-e valami úton-módon segíteni a Kontinensnek. Valószínűleg már akkor is késő lett volna cselekedni. De ez nem változtat azon a tényen, hogy a kéréseik süket fülekre találtak nálam. Előre figyelmeztettek, én viszont az előírásokat követtem. – Núr a feltétlen támogatásáról biztosította a túlélőket, nagykövet asszony. Szajpúr át fogja segíteni Bulikovot a nehéz időszakon. – Nagyszerű – süpped a kádba Shara. – És utána mi lesz? A fürdővíz megtölti a hallójáratát, és ellepi az arcát, ám még az apró hullámok loccsanásain és a buborékok pattogásán keresztül is hallani véli Efrem Pangyüi hangját: hiába csak egy a több ezer halálos áldozat közül, mégis élete végéig kísérteni fogja.
* * * * Három nappal később Shara megszemléli az újjáépítési munkálatokat Núr tábornok rendkívüli végrehajtó bizottságának társaságában. A páncélozott autók kátyús utakon zötykölődnek és huppannak végig a városon, ami az elviselhetetlenségig fokozza Shara migrénes fejfájását, ami épp csak egy kicsit enyhült a korábbi napokban. Sötét szemüveget visel, mert a napfény még mindig bántja a szemét – az orvosok tájékoztatták: elképzelhető, hogy maradandó károsodást szenvedett. Nem borult ki különösebben a hírtől. Olyasmiket láttam, amiket nem lett volna szabad, és most megfizetem az árát. – Biztosíthatom, hogy erre semmi szükség – zsörtölődik Núr tábornok helytelentő hangsúllyal. – Kézben tartjuk a dolgokat. Magának most pihennie kellene, Komajd nagykövet asszony. – A bulikovi diplomáciai testület elnökeként kötelességem a gondjaimra bízott város jólétéről megbizonyosodnom – válaszolja Shara. – Oda megyek, ahová kedvem tartja. És néhány személyes ügyet is el kell intéznem. A látottak szíven szúrják: befáslizott szülők és gyerekek, betegektől nyüzsgő elsősegélyközpontok, bodegák, valamint fából ácsolt koporsók végeláthatatlan sorai, amelyek között egészen kicsik is akadnak… Ha hamarabb Volka nyomára bukkanok, gondolja Shara, talán most nem tartanánk itt. – Olyan, mint a Villanás után – mondja. – Akkor uralkodtak ilyen szörnyű állapotok. – Mi figyelmeztettük, hogy nem fog tetszeni, amit lát – emlékezteti Núr halkan az egyik tábori sátor mellett elhaladva. – Tisztában voltam vele – feleli Shara. – De nem tehettem meg, hogy nem nézem meg a saját szememmel. – Nem olyan kilátástalan a helyzet, mint amilyennek tűnik. A helyiek is besegítenek. – Núr az egyik tábori kórházra mutat, amit részben kopasz, mezítlábas, halványsárga csuhát viselő kontinenslakók működtetnek. – A kopasz tagok elözönlötték az irodáinkat, és voltaképpen egy rakás helyen átvették a kezdeményezést. Meg kell mondanom, az ég küldte őket. Mentesítenek a terhek egy része alól, amíg várjuk az utánpótlásokat Ghaladeshből. Az egyik olvosztáni szerzetes – egy alacsony, zömök asszony – Sharához fordul, és mélyen meghajol. Shara viszonozza az üdvözlést. Azon kapja magát, hogy rázza a zokogás. – Nagykövet asszony! – rémül meg Núr. – Valami baj van? Visszavigyük a szállására? – Nem, nem – szipog Shara. – Minden a legnagyobb rendben. – Az olvosztáni szerzeteshez sétál, ismét meghajol, és így szól: – Hálásan köszönöm mindazt, amit a városért tesznek. – Nem szükséges – legyint a szerzetes. Kedvesen mosolyog. A szeme kerek, és szokatlan rozsdabarna árnyalatban játszik, akár a zsarátnok. – Ne sírjon! Mi bántja ennyire? – Semmi, csak… annyira jólesik, hogy önként jönnek segíteni. Senki sem hívta magukat, mégis itt vannak. – Hogyne hívtak volna – válaszolja a szerzetes. – A szenvedésnél nincs erősebb hívó szó. El kellett jönnünk. Kérem, ne itassa az egereket! – Azzal a kezébe fogja Shara kezét. Száraz, négyszögletes tárgy súrlódik Shara tenyeréhez. Egy cédula? – Azért köszönöm – mondja Shara. – Örök hálám. A szerzetes még egyszer meghajol, aztán Shara csatlakozik Núr stábjához, és folytatják a körutat. Megvárja, amíg egyedül marad, majd gyorsan kihalássza a zsebéből a szerzetestől kapott üzenetet: ISMEREM EFREM PANGYÜI EGYIK BARÁTJÁT TALÁLKOZZUNK A KORMÁNYZÓI NEGYED KAPUJA ELŐTT MA ESTE KILENC ÓRAKOR, ÉS ELVISZEM HOZZÁ!
Shara egy tábortűzhöz sétál, és elégeti az üzenetet. * * * * A vidéki levegő Bulikov határán kívül érezhetően hűvösebbre fordul, de messze nem olyan hideg, mint korábban volt. Shara látja, hogy a lélegzete meglátszik a levegőben, de már csak egy kicsit; érzi, hogy közeleg a tavasz. Az évszakok váltakozása még egy isten halálakor sem akad meg. A kormányzói negyed falai mögött hullámzó dombok vonalait meglágyítják az égen hunyorgó csillagok. A hold fehér pacaként függ a felhők fölött; az út csontszürke szalagként kanyarog. Léptek zaja a sötétben. Shara felpillant, hogy ellenőrizze, nincsenek-e őrök a falakon. – Ott van? – kérdezi. – Erre! – válaszol egy suttogó hang. Az erdő szélén egy röpke pillanatra láthatóvá válik, majd eltűnik egy pislákoló gyertyaláng. Shara a gyertyafény felé veszi az irányt. Egy sziluett hátrahúzza a kámzsáját, és a holdfény megcsillan a kopasz fejbőrön. Ahogy közelebb ér, Shara felismeri a tábori klinikán látott szerzetesnő arcát. – Ki maga? – kérdi Shara. – Jó barát – válaszolja a szerzetes. Int Sharának, hogy menjen közelebb. – Köszönöm, hogy eljöttél. Egyedül vagy? – Igen. – Helyes. Az út hátralévő részében elkísérlek. Vigyázz, ne maradj le! Nagyon kevesen járták meg ezt az ösvényt… és nem teljesen veszélytelen. – Kihez viszel? – Egy baráthoz. Rengeteg kérdés kavarog a fejedben… látom rajtad. Ismerek valakit, aki talán válaszolhat egyik-másik kérdésedre. – Megfordul, és az erdőbe vezeti Sharát. A lombsátor résein átszűrődő holdfény hálót vet a kényelmes tempóban sétáló szerzetes vállára. – Nem avatnál be egy kicsit bővebben? – Mindenbe beavathatlak – válaszolja a szerzetes. – Azonban nem tenne jót neked. Shara frusztráltan ráhagyja a dolgot. Az ösvény hosszan kígyózik, kanyarog, tekereg. Shara kezd elbizonytalanodni, jó ötlet volt-e a kormányzói negyeden kívül találkozni a szerzetessel; aztán szöget üt a fejében, hogy eddig sosem tűnt ekkorának az erdő. A terep meredekebbé válik. Shara és a szerzetes óvatosan kaptatnak felfelé, sziklás árkokon, kavicsos vízmosásokon, tűlevelek szőnyegén keresztül. Mikor ültettek a város szélén fenyőfákat? – csodálkozik Shara. Egyre nehezebben veszi a levegőt, amikor pedig kifújja, a lehelete vastagon megül a levegőben. Felhágnak egy sziklás domb tetejére, ahonnan hóval borított, elefántcsontszínű vidék tárul a szemük elé. Azt hittem, melegszik az idő… – Hol vagyunk? A szerzetes hátra sem pillant, csupán int, hogy menjenek tovább. Csupasz talpa keskeny lábnyomokat tapos a hóba. Kopár domboldalon ereszkednek le, majd átkelnek egy befagyott folyón. A világ fehér, mint az alabástrom, monokrómmá válik: fekete háttéren fehér fodrokat és barázdákat vet a holdfény és a jégpáncél. Szemközt azonban élénkvörös tűz villódzik egy fenyőfákkal övezett tisztáson. Ismerem ezt a helyet, döbben rá Shara. Olvastam róla. Megérkeznek a pagonyhoz. A tábortűz mellett farönkök hevernek ülőhely gyanánt, míg az egyik fa törzse elé egy sziklatömböt toltak, melyen kis kőcsuprok és egy otromba bádogkanna sorakozik. Shara lélekben
felkészül, hogy mindjárt kilép valaki a fák közül, de egy teremtett lélek sincs a környéken rajtuk kívül. – Hol vannak? – kérdi Shara. – Hol van a barátod, akihez hoztál? A szerzetes a kőtömbhöz ballag, és megtölti a két csuprot. – Késnek? – faggatja Shara. – Már itt vannak – válaszolja a szerzetes. Leveszi a csuháját. A háta csupasz; a köntös alatt csak egy bundából varrt szoknyát visel. Megfordul, és átnyújtja Sharának az egyik csuprot: forró az alja, mintha nyílt lángon melegítették volna. Pedig csak a kezében volt, gondolja Shara. – Igyál csak! – nógatja a szerzetes. – Átmelegít. Shara egy kortyot sem iszik. Gyanakodva méregeti a nőt. – Nem bízol bennem? – kérdi a szerzetes. – Nem ismerlek. A szerzetes elmosolyodik. – Csakugyan? – A szemében visszatükröződik a tűz, meg-megcsillan, mint két narancsszínű drágakő. Távolabb húzódik a tűztől, ám az arca továbbra is meleg, reszkető fényben foszforeszkál. Fény az éjszakában. Nem, gondolja Shara. Nem, az nem lehet… – Olvosz? – suttogja. – Okos kislány – feleli a szerzetes, s azzal helyet foglal. * * * * – Hogyan… hogyan… – makogja Shara. – Még mindig nem oltottad a szomjad – szól közbe Olvosz. – Kóstold meg! Nagyon finom. Shara kábán belekortyol a kőcsuporban lévő italba, és megállapítja, hogy az isten igazat mondott: a forró, fűszeres főzet mintha apró, selymes parazsat szítana a gyomrában. Beletelik néhány másodpercbe, mire rájön, honnan olyan ismerős. – Hé, ez… ez tea! – Igen. Szirlang. Egyenesen Szajpúrból. Eléggé rákaptam az ízére. A baj csak az, hogy néha marhára nehéz minőségi cuccot beszerezni. Shara kiguvadt szemmel bámulja az istennőt, a csuprot, a tüzet, az erdőt a háttérben. – De… azt hittem, elmentél – nyögi ki. – El is mentem – válaszolja Olvosz. – Nézz körül! Látod a Kontinenst? Látod Bulikovot? Elmentem, és nem is óhajtok visszajönni. Nagyon kellemes itt, távol a világ zajától. Hallom a saját gondolataimat. Sharának némán kattog az agya – Azok után, hogy annyi mindent átvészeltem, képes voltam belesétálni egy csapdába? – Most azon tűnődsz – mondja Olvosz –, hogy kelepcébe csaltalak-e, mert bosszút akarok állni rajtad. Shara hasztalan próbálja leplezni a félelmét. – Nos, eltűntem, az igaz, de attól még isten vagyok. És ez az én otthonom. – Olvosz megveregeti a farönköt, amelyen ül. – Nem veszíthetem el. És bárki is csatlakozik hozzám, belelátok a szívébe. Most azon tűnődsz, Shara Komajd, dédunokája Avshakta szij Komajdnak, az utolsó szajpúri kadzsnak, vajon azért csalogattalak-e ide, távol a Kontinenstől, egymagádban, hogy tönkretegyelek… hogy bosszút álljak rajtad a családod bűneiért, a magad bűneiért, a szüntelen rombolásért, amit a háborúitokkal és a törvényeitekkel végeztetek. – Olvosz szeme fényesen ragyog, mintha tűzgyűrűk villognának félig leeresztett szemhéja alatt; aztán a lángok elhalványulnak. – Ám, ahogy azt mondani szokás, ez nagy botorság volna. Ostoba és felesleges dolog, ritka nagy hülyeség. Kicsit csalódtam is benned, hogy ilyen balgának tartasz. Hiszen akkor
hagytam el a világot, amikor a Kontinens birodalomépítésbe fogott. Részint, mert helytelenül cselekedtek, részint meg azért, mert rémesen szűk látókörű döntést hoztak: az idő gondoskodik róla, hogy a dőreség visszaszálljon azok fejére, akik a csapdájába estek… még az istenek esetében is. Shara még mindig nem tud napirendre térni afölött, hová került, és mi történik vele. Olvosz homlokegyenest eltér attól az istenképtől, ami Sharában él, épp ezért fogalma sincs, hogyan vélekedjen róla: a modora inkább egy kofáéra vagy egy varrónőére emlékeztet, mintsem egy istenére. – Szóval ezért távoztál a Kontinensről? Nem értettél egyet a nagy terjeszkedéssel? Olvosz előhorgászik egy hosszú szárú, vékony pipát, a tűzbe tartja a fejét, szipákol, s közben kíváncsian méregeti Sharát, mint aki azon tanakodik, kellemes társaság lesz-e. – Olvastad Pangyüi úr jegyzeteit, igaz? – I-igen. Honnan… – Akkor tudod, mire gyanakodott: az istenek úgymond nem voltak mindig urai a saját gondolataiknak. – Úgy vélte, hogy… hogy a döntéseiket egyfajta tudat alatti szavazás befolyásolta… – Elég botcsinálta meghatározás – cicceg Olvosz. – De nem teljesen alaptalan. Mi istenek vagyunk… azaz, csak voltunk, Shara Komajd: erőnk az emberek szívéből, elméjéből és hitéből fakad. Ám az erő, ami táplál, egyúttal béklyóba is köt. – Olvosz a pipája végével félkört rajzol a talajba. – A hívek hisznek az istenükben… – bezárja a kört – …az isten pedig megmondja nekik, miben higgyenek. Örök körforgás, mint ahogy a víz előbb az óceánba ömlik, ott párolog, a pára felszáll az égbe, felhőket képez, csapadék formájában aláhullik, a földre hullott esőcseppek folyóvá dagadnak, az pedig visszaömlik az óceánba. Annyi a különbség, hogy az ideáknak súlyuk van. Impulzusuk. Amikor egy eszme megfogan, növekedni kezd, szárba szökken, egyre jobban elnehezül, míg végül senki, még az istenek sem képesek többé ellenállni neki. – Olvosz a tűzbe réved, miközben hüvelyk- és mutatóujjával a sarat kapargatja a pipájáról. – Miféle eszmék? – firtatja Shara. – Először a tanácskozás éjszakáján vettem észre. Olyan ötletek, gondolatok és késztetések rohantak meg, amelyek nem az én elmémből származtak. Megtettem dolgokat, de nem azért, mert meg akartam, hanem mert úgy éreztem, nincs más választásom… mintha egy másik szerző történetének szereplője lettem volna. Aznap éjjel a többi istennel egyetértésben belementem, hogy egyesítsük erőinket, alapítsuk meg Bulikovot, és békében éljünk tovább, legalábbis akkor békésnek tűnt a viszonyunk… Mindenesetre mélyen felzaklatott az eset. – Hogyan tudtál mégis távozni? – kérdi Shara. – Ha a híveid akarata láncra vert vagy lehorgonyzott, miért engedték meg, hogy magukra hagyd őket? Olvosz szemrehányó tekintettel ajándékozza meg Sharát. Rakd már össze a képet! – Hacsak nem a híveid szólítottak fel távozásra – eszmél rá Shara. – Úgy van. – De miért tettek volna ilyet? – Nos. A magam részéről úgy ítéltem meg, hogy egész jó munkát végeztem velük. – Olvosz hangjába némi büszkeség költözik. Shara csuprára sandít. – Máris megittad az egészet? – Ööö… ja. – A nemjóját! – Olvosz ciccegve ingatja a fejét, majd újratölti Shara csuprát. – Pedig egyetlen adag is felér egy lórúgással. Na de mindegy is. Szóval. Aki jól végzi a dolgát… és ezt nem kevés politikai affinitásod révén alighanem te is megfigyelted… szóval, aki jól végzi a dolgát, az egy idő után kialakít egyfajta rutint, azaz önműködővé válik a rendszer. Nagyon hamar beláttam, hogy nem érdemes magas lóról tekinteni le a népemre; inkább elvegyültem köztük, mellettük voltam, és ahelyett, hogy megszabtam volna, hogyan éljenek, inkább jó példával jártam elöl. Azt tanácsoltam, ők is tanuljanak bátran egymástól: nincs szükségük szabálykönyvre, amely kimondja, mit csináljanak és mit ne csináljanak,
bőven elég, ha a tapasztalataik alapján levonják a megfelelő következtetéseket, hisz a puding próbája úgyis az evés. Ám amikor kezdtem úgy érezni, hogy… mindenféle impulzusok érnek, és egymásnak ellentmondó eszmék versengenek az elmémben, azzal fenyegetve, hogy magukkal rántanak nemcsak engem, hanem mindenki mást is, aki hisz bennem… kikértem a legközelebbi követőim véleményét, ők pedig… – vigyorog Olvosz örömteli hitetlenkedéssel – …közölték, hogy igazából nincs is többé szükségük rám. – Most ugratsz? – Nem – rázza a fejét Olvosz. – Az emberek és az istenek kapcsolata kölcsönös adok-kapok alapon működik, mi pedig közös egyetértéssel amellett döntöttünk, hogy elválnak útjaink. Őszintén szólva mindenki megdöbbent, csak a követőim nem. – Miért? – Hát, azt hiszem, a népem valahol legbelül végig sejtette, hogy előbb-utóbb elérkezik ez a pillanat, és addigra már beletörődött. – Olvosz elkomolyodik. – Ugyanakkor az automatizálásnak ez a módszere… azaz adott gondolkodásmód kialakítása, majd rutinszerűvé tétele… egyes esetekben nem vezet jó eredményre. – A fejét csóválja. – Szegény Kolkán! Soha nem ismerte igazán önmagát, sem a híveit. – Beszélt velem – mondja Shara. – Említette, hogy bizonyos tekintetben tőled függött. – Ez így van – ismeri be Olvosz bánatosan. – Mi ketten voltunk az első istenek, úgyhogy mi tapasztalhattuk ki először a rendszer működését. Kolkán azonban nehezen rázódott bele az uralkodásba. Rendszerint úgy táncolt, ahogy a hívei fütyültek; a távolból figyeltem, hogy előttük trónol, és issza minden szavukat. Meg is mondtam nekik, amikor eljöttem: figyeljék meg, ennek nem lesz jó vége! – Tehát nem csak Kolkán hibáztatható mindazért, amit tett? Olvosz szipog. – Az ember fura szerzet, Shara Komajd. Túl nagy jelentőséget tulajdonítanak a bűnhődésnek, mert attól fontosabbnak érzik a cselekedeteiket… azaz fontosabbnak érzik saját magukat. Hiszen jelentéktelen dolgokért nem dukál senkinek büntetés. Vegyük például a kolkasztániakat: nézeteik szerint az egész világ a megszégyenítésükre, megalázásukra, megbüntetésükre és megkísértésükre rendezkedett be. Minden róluk szól, minden, minden, minden. Nap mint nap történnek rossz dolgok, általános a szenvedés, de persze az egész világ csakis körülöttük forog. Kolkán pusztán teljesítette leghőbb vágyukat. – De hát ez… őrültség! – Nem. Csak hiúság. A háttérből kellett végignéznem, ahogy a hiúság olyan lépésekre sarkallta az isteneket, ami romlásba dönti őket és a népüket egyaránt… Megjósoltam, hogy így lesz, óva intettem őket, ám nem hallgattak rám. Az önteltség nem új keletű dolog, Komajd kisasszony! És nem is veszett ki a világból velünk együtt. Épp csak átköltözött máshova. – Mármint, Szajpúrba? Olvosz a fejét billegeti – igen is, meg nem is. – Most viszont fordulóponthoz érkezett a történelem. Két választásunk van: engedünk a hiúság csábításának, és megyünk tovább a kitaposott úton… vagy új mederbe tereljük a sorsunkat. – És engem akarsz felkérni a világ megváltoztatására? – csodálkozik Shara. – Nos – húzódozik Olvosz –, az igazat megvallva, nem te voltál az első választásom… A tűz pattogni kezd; szikrák szökkennek, majd sziszegve kihunynak a sárban. – Kapcsolatba léptél Efremmel, igaz? – kérdi Shara. – Igaz – hangzik a válasz. – Találkoztál vele a folyóparton, rajzolgatás közben, és beszéltél vele. – Ö, nem értem be ennyivel! – vallja be Olvosz. – Hébe-hóba azért beavatkozom az emberek ügyeibe, Shara Komajd. Nem is; túlzás, hogy beavatkozom… nevezzük inkább „ösztönzésnek”. Efremnek például
segítettem eligazodni a kutatásaiban, a megfelelő irányba tereltem, olyan információkhoz segítettem hozzá, amiknek a legtöbb hasznát vette, és időről időre ellenőriztem, hogy halad. – El lett volna ragadtatva, ha így, szemtől szemben beszélhetett volna veled. – Nem kétlem. Ragyogó koponya volt, és empatikus személy. Drukkoltam, hátha még csírájában el tudja fojtani az egyre növekvő elégedetlenséget. Úgy látszik, tévedtem. A múltban gyökerező gyűlöletet csupán erőszakkal lehet kiűzni az emberekből. Bár még nem adtam fel a reményt, hátha egyszer megdönthetem ezt az elméletet. Shara lehajtja a teáját, majd eszébe jut valami, ami nem hagyta nyugodni a professzor naplójának olvasásakor. – Te csempészted az asztalára a kadzs katonájának naplóját? Ismerem Efremet; másképp nem siklana el egy ilyen horderejű forrás fölött a figyelme. Olvosz gondterhelten bólint. – Én voltam. Alighanem ekkor követtem el a legnagyobb hibát. Reméltem, hogy tudni fogja, milyen körültekintéssel kell eljárni egy efféle kényes levéllel kapcsolatban. Hát nem tudta. A fejébe vette, hogy világgá kell kürtölnie az információt. Nem csűrte-csavarta az igazságot; azt vallotta, amit igaznak vélt. Ez tette naggyá, s végül ebbe bukott bele. – De… mi lehetett olyan világrengető a levelekben? – kérdi Shara. – A fekete ólom? Olvosz leteszi a pipáját. – Nem, nem. Vagyis… részben. Hadd kérdezzek valamit! Sosem tűnődtél még el, Shara Komajd, hogy a dédapád hogyan tudta előállítani a fekete ólmot? – A háztartási személyzethez tartozó dzsinnifriten kísérletezett, vagy nem? – De igen – bólint Olvosz komoran. – Tény és való. Viszont még így is egészen kicsi lett volna annak a valószínűsége, hogy sikerül létrehoznia a megfelelő ötvözetet, nem gondolod? Shara gondolatban végigpörgeti az emlékezetébe vésett adatokat, majd feladja. – Nem gondolod – puhatolja Olvosz lassan –, hogy csodával határos módon hozta létre a fekete ólomötvözetet? A szó meglazít egy követ az elméjében, amely a gondolatai tengerébe csobban. Efrem monográfiája: Vajmi keveset tudunk a kadzsról. Még arról sincs tudomásunk, ki lehetett az anyja. – Márpedig csodákra csak a kiválasztottak képesek – teszi hozzá Olvosz. Lágy szellő lengedezik a fák között; a széndarabok felizzanak. Efrem naplója: A dzsinnifrit inasok feladatai közé tartozott bevetni a gazdájuk ágyát, reggelit készíteni, bort tölteni… Bele sem merek gondolni, mekkora közfelháborodást keltene, hogy a kadzs efféle isteni befolyás alatt állt. Egy fahasáb lustán odébb gördül a tűzben, akár egy bálna a tenger habjain. Amikor megjelent neki Dzsukov: A saját vérem, Áldott sarjam fellázadt ellenünk és levágott minket, mint a birkákat! Hópelyhek ereszkednek le csigavonalban, majd a tűz közelébe érve némán elolvadnak. – Az Áldottak mind hősök voltak, és legendák, Shara Komajd – szavalja Olvosz halkan. – Az istenek és a halandók közös leszármazottai; a világ alkalmazkodott az igényeikhez, megkapták, amire csak vágytak. Shara megszédül. – De… ugye nem… – Senki nem jött rá, ki volt az anyja – mélázik el Olvosz –, mert az égvilágon senki nem hitte volna el. * * * *
– Lishának hívták – kezdi Olvosz halkan. – Tündér volt, a hegyeket borító erdőkben lakott, tömpe, göcsörtös fák között, amik Dzsukosztán környékén voltak honosak. Biztos te is láttad őket, jól tűrik a megváltozott éghajlatot. Lisha szeretetre méltó teremtés volt: lágyszívű, halk szavú, nem túl okos, viszont segítőkész… bármit megtett volna az apjáért. – A pipáján pöfékel. – Dzsukov papjai az idő tájt a szajpúriak támogatását próbálták elnyerni, mivel a dzsukosztáni gazdaságot a szajpúri kukorica és szőlő importja tartotta életben, így hát Lisha atyja felajánlotta, hogy bérbe adja – vonaglik meg Olvosz arca undorodva – a lányát annak a szajpúrinak, aki a legtovább hajlandó gondoskodni az ellátásukról. Nem szexrabszolgának adta el a lányát, csupán rendes szolgálónak. Ám történt valami, amire Dzsukov nem számított: Lisha és újdonsült gazdája szerelmesek lettek egymásba. – Titokban tartották a szerelmüket. Lisha a szolgálati idő lejárta után is a gazdájánál maradt… cselédként. – Shara érzi, hogy dermesztő harag horgad fel Olvoszban. – A lány nemsokára gyermeket hozott a világra, viszont még neki sem árulhatták el, kik is valójában a szülei, mert féltették, hogy veszélybe kerül, vagy más szörnyűség történik vele. Shara gyomra megremeg. – A kadzs – suttogja. – Ő bizony. Az apja még gyerekkorában meghalt. Sosem tudta meg, hogy a házában szolgáló cseléd hozta a világra. Úgy nőtt fel, hogy gyűlölt mindent, ami az istenektől való… Az anyja meg, ez a kedves, gyengéd, butácska teremtés, nem akarta felzaklatni. Aztán kirobbant a mahlideshi felkelés… Valami a hóra hullik, felszisszen: Shara csodálkozva látja, hogy forró könnyek potyognak Olvosz arcáról. – És Avshakta szij Komajd úgy érezte, tennie kell valamit. Olvosz nagy levegőt vesz, megpróbálja folytatni, de elakad a szava. – Így hát megkínozta az anyját – mondja helyette Shara. – Rajta kísérletezte ki, hogyan lehet megölni a természetfeletti lényeket. Olvosz nehézkesen bólint. – Áldott természete a tudtán kívül lehetővé tette, hogy csodával határos módon létrehozza a csodafegyvert, amivel megdönthette a Kontinens uralmát. – De persze csak az után, hogy megölte a szánalmas házi cselédjét. Shara lehunyja a szemét. Túl sok ez neki, ez a felkavaró felismerés. – Túl régóta élek ezzel a tudattal – mondja Olvosz. – Igyekeztem burkolt jelzésekkel és utalásokkal rávezetni Pangyüi professzort, ám te vagy az első, akinek mesélek róla. Jó érzés, azt hiszem, végre kiönteni a szívem. Jó érzés megosztani valakivel, hogy mi történt a lányommal. – A lányoddal? Vagyis te és Dzsukov… – Elbűvölő egy pofa tudott lenni, ha akart – vallja be Olvosz. – Éreztem, hogy tombol benne az őrület, mégis vonzódtam hozzá. – Megértem – sóhajt Shara. – A ravasz Dzsukov azonnal kitalálta, mi történt, amikor a kadzs inváziós serege partra szállt. Megértette, hogy a saját gőgje és büszkesége okozta a Kontinens és a többi istenség vesztét. Mielőtt elbújt volna Kolkán tömlöcébe, utoljára még keserű bosszút állt, és elküldte egy famulusát a rettegett hódítóhoz, aki a tudomására hozta a származása körülményeit. – Ez sok mindent megmagyaráz – mondja Shara. – A kadzs súlyos depresszióba zuhant Dzsukov megölése után, és gyakorlatilag halálra itta magát. – A keserűség keserűséget szül – közli Olvosz. – A szégyen pedig szégyent. – Ki mint vet, úgy arat – feleli Shara. – S ki mint arat, úgy vet. Olvosz elmosolyodik. – Hízelgő, hogy tőlem idézel. – Aztán elhalványul a mosolya. – Hosszú ideig
hordoztam ezt a szörnyű titkot. Közben mindvégig tudtam, hogy az országok közti erőegyensúly, a politika és iparosodás szép új világa mind hazugságokon alapul. Szajpúr és a Kontinens gyűlölik egymást, nem is sejtve, hogy csakis ők a felelősek egymás sorsának alakításáért. Még mindig azt hiszik, hogy szakadék tátong köztük, pedig egy fenét: elválaszthatatlanul összefonódnak. Efrem érkezésekor úgy döntöttem, elérkezett az idő, hogy fellebbentsem a fátylat. Na mármost, érted, ugye, hogy mit jelent ez… rád nézve. Shara fülében dörömböl minden lélegzetvétele. A halántékán és a tarkóján lüktetnek az erek. – Igen – rebegi. – Azt jelenti, hogy a… családom… Megcsapja a tűzből áradó hőség, szinte kifolyik a szeme a helyéről. – …hogy természetfeletti vér csörgedezik bennünk. – Úgy van. – Mi… mi testesítjük meg azt, amitől a hazánk retteg. – Úgy van. – És ezért kevert össze Kolkán és Dzsukov kettőnket. – Valószínűleg. Shara sírva fakad: nem bánatában, hanem dühében. – Szóval… semmi sem igaz abból, amit tettem? – Hogy érted? – A világ alkalmazkodik az Áldottak igényeihez, nem így van? Nem a saját tehetségük, hanem a származásuk révén hajtják végre világraszóló cselekedeteiket. Tehát mindazt, amit elértem… rajtam kívül álló okokból sikerült elérnem? Olvosz elgondolkodva szívja a pipáját. – Egyvalamiről megfeledkezel – rója meg. – Az Áldottak képességei nemzedékről nemzedékre egyre jobban felhígulnak. Néha egész rövid idő leforgása alatt. – Csillogó tekintetével tetőtől talpig végigméri Sharát. – Úgy érzed, gondtalan életed volt, Komajd kisasszony? Shara megtörli a szemét. – N-nem. – Mindig teljesült-e minden óhajod-sóhajod? Shara látja maga előtt, ahogy Vo sápadtan a földre zuhan, és nem mozdul többé. – Nem. – Mit gondolsz, ez változni fog a közeljövőben? Shara megrázza a fejét. Épp ellenkezőleg, gondolja. Mérget vennék rá, hogy az életem sokkal, de sokkal nehezebb lesz mostantól… – Nem vagy Áldott, Shara Kornajd – jelenti ki Olvosz. – Attól, hogy távoli rokonságban állsz velem meg Dzsukovval, vagyis az istenekkel, a világ még ugyanúgy tekint rád, mint bárki másra: totális közönnyel. Te még szerencsésnek érezheted magad. A többi rokonod azonban… nos, az ő helyzetük már neccesebb. Hűvös fuvallat legyezgeti Shara tarkóját. Újabb láng pattan a tűzben, szikrákat szórva. – Értem – mondja Shara. Olvosz feszülten figyeli, tanulmányozza a kámzsája alól. – Elég sok mindent elmondtam neked, Shara Komajd. Olyan tudás birtokosa lettél, amiről mások álmodni sem mernek. Kíváncsi lennék, vajon mit kezdesz velük. Harag, szánalom, gyász és bánat kavarog Shara fejében, szétterülnek, hurkokat vetnek, akár a tűzijáték rakétái, és az örvénylő káoszban, az eszeveszett, céltalan kergetőzésben és pörgés-forgásban a felszínre óvakodik egy gondolat…
– Helyes – biccent Olvosz. – Talán több eszed van, mint hittem. Az istenek néha a saját akaratukat sem képesek kifürkészni: talán a földi halandókhoz hasonlóan a mi lépéseinket is a Sors irányítja… vagyis azért esett Efremre a választásom, mert csak így tudtalak elhozni ide, hozzám. Shara lassan beszívja, majd kifújja a levegőt. – Azt hiszem – szólal meg –, most szeretnék visszamenni a szállásomra. – Rendben – bólint Olvosz. Két fenyőfa közé bök a pipájával. – Ha átsétálsz azon az alagúton, a hálószobádban találod magad. Szabadon távozhatsz. Shara feláll, majd visszanéz az istennőre. – Fogunk még találkozni? – tudakolja vívódva. – Szeretnél még találkozni velem? – Én… igen. Örülnék neki. – Nos. Mindketten tudjuk, hogy ha rászánod magad arra, amire gondolok, valamint sikerrel jársz, távoli tájakra fog szólítani a kötelesség. Engem pedig a Kontinenshez horgonyoz önnön természetem. – Az ujjához pöcköli a pipáját. – De ki tudja, ha egyszer mégis erre vetődsz, beleférhet egy gyors látogatás. – Jól van – mondja Shara. – Már csak egy kérdésem maradt. – Mondd. – Honnan származol? – Mármint én, személyesen? – Te meg a többi isten. Honnét kerültetek ide? Az hívott létre benneteket, hogy van, aki hisz bennetek? Vagy… más forrásból származtok? Olvosz komoran, búsan töpreng a válaszon. – Ez… bonyolult. – A fogát szívogatja. – Az isteneknek megvan az a fura képességük, hogy felül tudják írni a valóságot. Tudtál róla? – Persze. – De nem ám csak a ti valóságotokat. Nemcsak az emberiség valóságát… hanem a sajátunkat, önnön világunkat is. Valahányszor a híveim új eredetmítoszt találtak ki nekem, hirtelen már nem is onnan származtam, ahonnan, és tökéletesen meg is feledkeztem a korábbi múltamról, mintha nem is létezett volna. – Mély levegőt vesz. – A nevem Olvosz. Saját kezemmel húztam ki a szívemben gerjesztett tűzből a világ izzó, aranyló széndarabját. A könnyeimből fakasztottam a csillagokat, amikor az első éjszaka beköszöntével elsirattam a napot. Amikor megszülettem, a világegyetemben még sötétség honolt, nyomasztó sötétség, az a sok sötétség megcsúszott egymáson, és szikra pattant… az a szikra lettem én. Mindössze ennyit tudok. Hogy mi minden lehettem, mielőtt megszilárdult volna a jelenleg ismert múltam, az előttem is rejtély. Sokat kutakodtam, próbáltam utánajárni, megtudni, honnan jöttem… ám – mint bizonyára tudod – a történelem megvezet, akár egy csigalépcső, mely azt a képzetet kelti, hogy az ember felfelé halad rajta, holott egy helyben toporog… – Nekünk miért nem lehetett soha istenünk? Úgy értem, Szajpúrnak. Balszerencsések voltunk? – Láttad, mi történt ma, Shara – mondja Olvosz. – A történelem nyitott könyv számodra. Biztos vagy benne, hogy balszerencse, ha egy népnek nincs istene? – Felkel a farönkről, és homlokon csókolja Sharát. Forró ajka szinte égeti a bőrét. – Mondanám, hogy sok szerencsét, gyermekem. De te a saját szerencséd kovácsa vagy. Shara elhátrál a tűztől, majd megfordul, és átlép a két fenyőfa között. Búcsúzóul visszafordul, ám a válla fölött már csak a hálószobája csupasz falai magasodnak. Értetlenül előrepillant: az ágya mellett áll. Leroskad az ágyra, és gondolkozik.
* * * * – Turjin! – suttogja Shara. – Turjin! Mulaghesh morogva résnyire nyitja a szemét. – A tenger vigye el! – krákogja. – Nagyra értékelem, hogy beugrott meglátogatni, de muszáj volt hajnali kettőkor? Mulaghesh már nem az a makkegészséges, életerős asszony, akit Shara alig néhány napja látott: ijesztően lefogyott a kórházban töltött időszak alatt, és mindkét szemét fekete táskák keretezik. Bal karja csonkban végződik a könyöke alatt, szoros, fehér pólyába burkolva. Észreveszi, hogy Shara a csonkját bámulja. – Remélem, hogy ez – emeli fel megcsonkított karját – nem fog megakadályozni abban, hogy nagyokat úszkáljak Dzsavratban. Ha minden kötél szakad, még mindig ott a másik kezem, amivel ihatok. – Jól van? – Jól vagyok. Hát maga, kislány? Látom… életben van. Az is valami. A napszemüveg, öhm, érdekes külsőt kölcsönöz. – Életben vagyok – bólint Shara. – És tudnia kell, Turjin, annyira sajnálom… bárcsak sosem… – Ne fáradjon! – szakítja félbe Mulaghesh. – Ezt a beszédet egyszer már én is megtartottam. Csak azzal a különbséggel, hogy fiatal fiúk és lányok hallgatták, akikről tudtam, hogy nem érik meg a holnapot. Élek és virulok. Hálás vagyok érte. Különben sem a maga hibája. És így legalább remek indokom van az áthelyezésemre. Shara erőtlenül elmosolyodik. – Mert áthelyeznek, ugye? Még áll a dolog Dzsavrattal… ugye? – Jó esély van rá – válaszolja Shara. – Ez úgy hangzik, mint egy elállási záradék egy szerződésben. Márpedig nem rémlik, hogy bármiféle szerződést aláírtunk volna. Ha jól emlékszem, kikötöttem: „Egy feltétellel segítek: ha utána Dzsavratba tehetem át a székhelyem.”Mire maga azt felelte: „Rendben.” De nyugodtan javítson ki, ha tévedek! – Behajtottam néhány szívességet egy-két minisztériumi középvezetőtől – kezdi Shara. – Mindjárt jön a feketeleves… – Valahogy úgy. – Shara feltolja az orrnyergére a szemüvegét. – Két óra múlva indul a vonatom Ahanasztánba, ahol holnap hajóra szállók, és elindulok hazafelé, Ghaladeshbe. – Oké… – gyanakszik Mulaghesh. – Ha netalán nyomtalanul eltűnök útközben, vagy amikor Szajpúrba érek… na, jó, nem kertelek: ha eltesznek láb alól… akkor néhány hónap múlva maga már Dzsavratban fog állomásozni. Mulaghesh a homlokát ráncolja. – Nem értem. – Ellenben, ha sértetlenül megúszom az utazást – folytatja Shara –, akkor mélyreható változások fognak bekövetkezni. – Például? – Ott van például a külügyminisztérium. – Mi lesz vele? – Nos… kezdjük azzal, hogy valószínűleg bezárja a kapuit. Köhögés hallatszik a kórház túlsó végéből. – Nem ütötte be véletlenül a fejét a nagy… – Véleményem szerint mindketten ugyanazt a munkát végeztük, Turjin – szakítja félbe Shara. – Magának az volt a feladata, hogy ne avatkozzon be a bulikovi ügyekbe… gondoskodjon róla, hogy minden maradjon a régiben. Én ezzel szemben lépten-nyomon beavatkoztam a kontinentális eseményekbe, viszont magam is
azért dolgoztam, hogy megőrizzem a status quót: a Kontinens nyomorog, Szajpúr gyarapodik. „A Kontinens dolgai a kontinenslakókra tartoznak” – idézi fel Shara a doktrínát. – Lefordítva: maradjanak csak szegények, barbárok, jelentéktelenek! – Nem kell felmondania nekem a szajpúri irányelveket. Két évtizedet pazaroltam el az életemből a betartatásukra. Mit akar, mit tegyek? – Szeretném megváltoztatni a rendszert. Ahhoz pedig szövetségesekre lesz szükségem a Kontinensen. – Picsába… – Elsősorban itt, Bulikovban. – Ó, a picsába! – Kell valaki, aki támogat – jelenti ki Shara. – És erre nincs alkalmasabb ember Turjin Mulaghesh tábornoknál. – Ugyan a kormányzói titulusom előbbre való, de csendben megjegyzem, hogy ezredesi rangban szolgálok. – Ha nem dobom fel a talpam, és sikerül végrehajtani a tervem, akkor többek közt ez is megváltozik – mondja Shara. Mulaghesh pislog, majd tompán felnevet. – Szóval maga lesz a kadzs, én meg Szagresha? Megmondtam. Szarok az előléptetésre. Kiszálltam a játékból. – Csakhogy én megváltoztatom a játékszabályokat – vitatkozik Shara. – Ó, hogy a tenger vinné el… Komolyan beszél? Shara mély levegőt vesz. – A létező legkomolyabban. Nem tudom, hogy képes leszek-e elegendő radikális változtatást eszközölni, de minden tőlem telhetőt elkövetek az ügy érdekében. A minisztérium múlt héten cserbenhagyta Bulikovot. Én pedig cserbenhagytam magát, Turjin. Kudarcot vallottam, ami több ezer ember életébe került. – Tényleg úgy gondolja, hogy… menni fog? Nem gondolja, hogy egy kicsit… – Mulaghesh felnevet. – Vagyis, hogy kurvára naivan áll hozzá az egészhez? Shara vállat von. – Múlt héten megöltem egy istent. Egy minisztérium ehhez képest kismiska, nemde? – Ebben igaza van. – Segít nekem, Turjin? Közszolgák vagyunk, ám hosszú éveken keresztül csak a politikai elitet szolgáltuk. Mit szólna hozzá, ha most először valóban a közt szolgálnánk? – A picsába… – Mulaghesh megvakarja az állán húzódó forradásokat a jobb kezével, és megfontolja az ajánlatot. – Nos. Az igazat megvallva, felkeltette a kíváncsiságomat. – Reméltem, hogy így lesz. – És ha nem tévedek, a tábornoki zsold majdnem kétszerese annak, amit egy ezredes keres… Shara elmosolyodik. – Annyiból már olyan gyakran üdülhet Dzsavratban, amilyen gyakran csak akar. * * * * Shara halkan lopakodik a kórház folyosóin Sigrud kórterme felé. Így jönnek létre a kormányok? Sebesült emberekre kényszerítve rá az akaratunkat az éj leple alatt? Shara beoson a kórházi osztályra, majd megáll az ajtóban, és végighordozza a tekintetét a kórházi ágyak végeláthatatlan során, sápadt, krétafehér terhükkel. Egyesek karját-lábát feltámasztották, másokat kötések borítanak; Shara eltűnődik, vajon melyik döntésének köszönhetően kötöttek ki a kórházban, és hogyan ke-
rülhette volna el mindezt. A mellette húzódó fal mögül Sigrud hangja szűrődik át. – Hallom, hogy ott vagy, Shara. Nyugodtan bejöhetsz, ha akarsz! Shara kinyitja a betegszoba ajtaját, és belép. Sigrud óriási testét varratok, kötések hálózzák be, és csövek lógnak ki belőle: az infúzión keresztül tápfolyadék csörgedezik az ereibe, míg más csövek elvezetik a testnedveit, és zsákokba gyűjtik; számos öltéssel összevarrt forradás húzódik a bal szemöldökétől a haja vonaláig; bal orrlyuka felhasadt; arcának teljes bal oldala fel van dagadva. Ezt leszámítva nem sokat változott. – Honnan tudtad, hogy én vagyok? – tudakolja Shara. – A lépteidből – válaszolja Sigrud. – Úgy tipegsz, mint egy kiscica. – Ezt bóknak veszem. – Letelepszik Sigrud ágya mellé. – Hogy érzed magad? – Miért nem látogattál meg eddig? – Zokon vetted? – Miért ne vettem volna zokon? – Az a Sigrud, akit ismerek, és akit nyolc éve a szolgálatomba fogadtam, aligha törődött volna vele. Nehogy azt mondd, hogy a halál kapujában átértékelted az életed! Sokszor néztél már farkasszemet a halállal – néha a szemem láttára –, nem szokott rád hatással lenni. – Látom, valaki meséket terjeszt rólam – dohog Sigrud. Elgondolkozik. – Igazság szerint magam sem tudom mire vélni. Amikor leugrottam a hajóról, biztosra vettem, hogy vége a dalnak. Hogy most meghalok. És életemben először… megbékéltem a sorsommal. Úgy éreztem, hogy a világ jobbra fordult. Nem tökéletes, de egy fokkal jobb. És most részese lehetek ennek a jobb világnak. – Vállat von. – Persze az is lehet, hogy csak újra hajóra akarok szállni. – És most mit tervezel a jövőre nézve? – mosolyog Shara. – Miért kérded? – Megvan rá az okom. Ha minden a tervek szerint alakul, szögre akasztom a terepügynöki gúnyámat. Hazamegyek Ghaladheshbe, és irodai munkát vállalok. Többé nem tartok igényt a szolgálataidra. – Magamra akarsz hagyni? Itt kell megrohadnom ezen a kórházi ágyon? – Nem. A szóban forgó irodai munka rendkívül fontos beosztást takar. Még nincs meg a pontos neve… Ha minden jól megy, valószínűleg nekem kell majd kitalálnom. Viszont minden támogatásra szükségem lesz a tengerentúlról. Úgy néz ki, hogy Bulikovban erős szövetségesre leltem, de ez még korántsem elég. – Vagyis… – Tételezzük fel, hogy valaki rendet tesz az északi tengereken… Sigrud értetlen arckifejezését rémület rántja össze. – Ne! – Tételezzük fel, hogy váratlanul visszatér az a személy, akit a drejlingek többsége halottnak hisz… – Nem! – Hogy a Harkvald király elleni végzetes puccsot végrehajtó parancsuralmi rendszer legitimitását végérvényesen aláássuk, véget vetve a nyakló nélküli kalózkodásnak… Sigrud az ujjaival dobol a karján, és némán füstölög. Halk plottyanással lecsöpög valami az egyik katéterből. – Nem is veszed fontolóra? – faggatja Shara. – Már apám életében sem rajongtam az… uralkodás gondolatáért – dünnyögi Sigrud. – Hát még a halála óta. – Akkor szerencséd van, mert nem kérlek fel uralkodónak. Amúgy sem vagyok a monarchikus államforma híve. Mindössze arra vagyok kíváncsi – közli Shara szigorúan és lassan hogy ha Sigrud, a dauvkind, a drejling partok elveszett hercege…
Sigrud a szemét forgatja. – …hazatérne a Drejling Köztársaságok kalózbirodalmába, méghozzá Szajpúr teljes és abszolút támogatását élvezve… – Sigrud erre már hegyezi a fülét – …nos, nem eredményezne bizonyos reformokat? Nem adná vissza valamennyire a reményt a drejling népnek? Sigrud egy jó darabig nem válaszol. – Tudom – közben mélyen benyúl a karját borító kötés alá, és megvakarja a bőrét –, hogy nem hozakodnál elő ilyesmivel, ha nem gondolnád komolyan. – Jól tudod. Még egyáltalán nem biztos, hogy tényleg megvalósul. Mindenképpen hazamegyek Szajpúrba… de lehet, hogy nem úszom meg élve. Sosem lehet tudni. – Ha így áll a helyzet, természetesen veled tartok! – Nem – mondja Shara. – Nem kell, hogy elkísérj. Egyrészt: bízom benne, hogy sikerrel járok. Másrészt: szeretném, ha a magad életét élnéd, Sigrud. Maradj Bulikovban, amíg fel nem épülsz, bármi is történjék! Ha semmi nem változik a külügyminisztériumban, abból tudni fogod, hogy halott vagyok. – Shara… – Ebben az esetben… – Összehajtogatott papírlapot húz elő a zsebéből, és Sigrud kezébe helyezi. – Felírtam rá a falu nevét, ahol a feleséged és a lányaid bujkálnak. Sigrud döbbenten pislog. – Ha meghalok, azt akarom, hogy menj haza hozzájuk, Sigrud – szögezi le Shara. – A múltkor mondtad, hogy az apa és a férj, akit a családod ismert, rég halott, és az élet tüze kialudt benned. Szerintem ostobán és önzőn gondolkozol. Fogadok, hogy te, Sigrud je Harkvaldsson, félsz. Attól félsz, hogy a gyerekeid felnőttek, hogy a családod nem fog megismerni, és nem kér belőled. – Shara… – Ha van valami, amit mindennél jobban szerettem volna, Sigrud, az az, hogy bárcsak ismerhettem volna a szüleimet. Azokat, akiknek egész életemben meg akartam felelni. Nekem soha nem fog lehetőségem nyílni rá. A gyerekeid azonban megismerhetnek. És fogadok, hogy kitörő örömmel üdvözlik majd hazatérő apjukat. Sigrud a kezében szorongatott papírfecnire bámul. – Nem voltam felkészülve ekkora össztűzre – zsémbel. – Soha nem kellett még győzködnöm téged semmiről – válaszolja Shara. – Most már tudod, miért vagyok jó hírszerző. – A sok marhaság, amit a dauvkindről összehordanak – folytatja Sigrud –, az csak mese habbal! A drejlingek szép szőke hercegnek képzelik Harkvald király fiát! A legenda szerint a hazatérő herceg egy hullámot lovagol meg, miközben furulyán játszik. Furulyán! Röhej, nem? Csalódni fognak… bennem. – Ezer és egy csatát megvívtál. Éppen ettől rettensz vissza? – A vérontás, az egy dolog – mondja Sigrud. – A politika más lapra tartozik. Shara megpaskolja a kezét. – Gondoskodom róla, hogy legyen segítséged. – Az órájára néz. – Késésben vagyok. A vonatom egy óra múlva kifut az állomásról, és még fel kell készülnöm az utolsó megbeszélésemre. – Kire kell még ráerőszakolni az akaratod? – Ó, vele nem fogok ilyen kesztyűs kézzel bánni – áll fel Shara komoran. – Őt kerek perec megfenyegetem. Sigrud gondosan elteszi a fecnit. – Mikor találkozunk legközelebb? – Valószínűleg nemsokára. – Shara elmosolyodik, megfogja az óriás kezét, és puszit lehel az egyik kisebesedett bütyökre. – Ha nem baltázunk el semmit, egyenrangú partnerekként fogjuk viszontlátni egymást a
világpolitika porondján. – Bármi is történjék – mondja Sigrud –, te mindig jó barátom voltál, Shara Komajd. Nem sok becsületes embert ismerek, de meggyőződésem, hogy közéjük tartozol. – Még úgy is, hogy majdnem megölettelek? – Piha! – Sigrud ép szeme megcsillan a gázlámpák fényében. – Egy barátság ennél nagyobb próbákat is kiállhat. * * * * Bulikov falait barackszínbe vonja a pirkadat. A robogó vonat ablakából nézve egyre magasabbra tornyosulnak a rózsapiros vidék fölött. Mihez hasonlíthatnám a falakat nappali fényben? – mereng Shara – Alabástromhoz? Csontokhoz? Melyik fejezi ki a legjobban? Mit írjak róla? Mit mondjak az embereknek? A vonata kerekei csikorognak és zakatolnak. Shara megérinti az ablakot, az üvegbe zárt tükörképét. Nem szabad felejtenem. Nem szabad felejtenem. Nem halad át a városon: a vonat a kormányzói negyedből egyenesen Ahanasztánba röpíti. Nem láthatja a Világ Székhelyének düledező épületét. Nem láthatja a Szolda-híd körül szorgoskodó darukat. Nem láthatja az építőbrigádokat, amint ősi fehér kőtömböket emelnek ki a romok közül – az isteni város maradványait, a múlt megelevenedett mementóit –, sem azt, hogy mihez kezdenek velük. Nem láthatja a város fölött megülő füstfelhőben szétrebbenő galambcsapatokat napkeltekor. Nem láthatja, ahogy a kofák leterítik a szőnyegeiket a piactéren, és kirakodják a portékájukat, a kufárok pedig az utcákat járva hirdetik az áraikat, mintha mi sem történt volna. Nem láthatlak, üzeni a városnak, de emlékezni fogok rád. A falak egyre nagyobbra duzzadnak, majd egyszer csak áthalad rajtuk, és fokozatosan a távolba vesznek. Ha majd visszajövök, tűnődik, ha ismét eljövök, vajon rád fogok ismerni? Olyan leszel mint az emlékeimben? Vagy teljesen megváltozol? A kérdés persze Ghaladeshre is vonatkozhatott volna – a szülővárosára, arra a helyre, ahol felnőtt, és amit tizenhat éve nem látott. Vajon felismerem? És vajon ő felismer engem? A falak apró, barackszínű hengerré, fekete tengeren ringatózó konzervdobozzá zsugorodnak. Ami volt, elmúlt, üzeni nekik. De én emlékezni fogok rá. * * * * Shara több mint két órát várakozik. A hajó egyelőre lustán, könnyedén siklik a habokon, ám nemsokára kiérnek a nyílt tengerre, ahol szilajabb hullámokra lehet számítani. Shara kajütje viszonylag tágasnak mondható – már amennyire egy kereskedőhajón egyáltalán lehetséges ő pedig busás jutalmat ígért a kapitánynak a minisztérium részéről, miután kikötnek Ghaladeshben. Mindent egybevetve alighanem én vagyok a legértékesebb rakomány, amit a hajó valaha szállított, tűnődik. Kibámul a keskeny kajütablakon. Odakint a Déltenger roppant tükre terpeszkedik, az ablak tükörképe azonban egy tágas, félhomályos irodát mutat, meg egy nagy tíkfa asztalt. Egy idő után végre megérkezik Vinya néni. Zaklatottnak, ziláltnak tűnik. Vehemensen kotorászik az asztalán, fiókokat húzogat, szekrényajtókat csapkod. – Hová tettem? Hová tettem? – motyogja. – Tele a tököm a rohadt kérdésekkel – Felkap egy stósz papírt, átpörgeti őket, majd dühösen a szemetesbe vágja. – Úgy látom, elég zűrös értekezleteken lehetsz túl – szólítja meg Shara. Vinya felkapja a fejét, és megpillantja Sharát az ablakban.
– Te…? – Én. – Hogy képzeled ezt? – rivall rá Vinya. – Azonnal le kellene tartóztatnom téged! A Kontinens területén végrehajtott csodák kimerítik a hazaárulás fogalmát! – Még szerencse, hogy már nem tartózkodom a Kontinens területén. – Hogy micsoda? – Mármint, tök egyértelmű, hogy nem az irodámból hívlak. – Körbemutat a kabinban. – Egy kereskedőhajó kabinjában vagyok, mely a Déltengeren – mondanom sem kell – Ghaladesh felé tart. Vinya eltátja a száját, majd becsukja. Nem jön ki hang a torkán. – Hazamegyek, Vinya néni – közli Shara. – Nem tarthatsz távol többé. – De még mennyire, hogy távol tudlak tartani! Ha hazai földre lépsz, börtönbe vetlek! Száműzlek! Szembeszegültél a külügyminisztérium utasításaival, azaz voltaképpen hazaárulást követsz el! Én… én… magasról tojok rá, hogy népszerű vagy-e. Fogalmad sincs róla, mekkora hatalom összpontosul a kezemben. Senki sem vonhat kérdőre, szabad kezet kaptam! – Egész pontosan mire gondolsz, nénikém? – Jogomban áll elhárítani a nemzetbiztonságot fenyegető veszélyeket. Semmit nem kell megindokolnom, nyilvánosságra hoznom, vagy holmi istenek-verte ellenőrző bizottságok előtt magyarázkodnom! – Jól sejtem – mondja Shara lassan –, hogy dr. Pangyüit is hasonló ürüggyel intézted el? Vinya látványos felháborodása egy csapásra elszivárog. A válla megroggyan, mintha kitépték volna a gerincét. – T-tessék? – Jobb, ha most leülsz – tanácsolja Shara. Vinya azonban kővé dermed a döbbenettől. – Ahogy gondolod – von vállat Shara. – Rövidre fogom. Az a sanda gyanúm, hogy valahol a minisztérium kimenő vezetékeinek, rádióhullámainak, írásos üzeneteinek rengetegében – vagyis a kibogozhatatlan, áthatolhatatlan, titkosított, technikai értelemben véve nem létező kommunikációs hálózaton belül – útnak indult egy vakbuzgó bérencnek címzett üzenet. Ebben az állt, hogy nemzetbiztonsági fenyegetésre derült fény, nevezetesen, egy bizonyos dr. Efrem Pangyüi a bulikovi egyetemen veszélyt jelent Szajpúrra, a bérenc pedig ezennel felhatalmazást kap arra, hogy a lehető legteljesebb diszkrécióval eliminálja a fenyegetést. Továbbá felszólítják arra is, hogy semmisítse meg az összes bizalmas anyagot, amit az irodájában és a könyvtárban talál. – Shara megigazítja a szemüvegét. – Jó helyen tapogatózom? Vinya holtsápadttá válik. – Legszívesebben rögvest bontanád a vonalat, nem igaz, nénikém? – kérdezi Shara. – Igen ám, csakhogy érdekel, mennyit tudok, és honnan szereztem tudomást róla. Teszem azt, tudni szeretnéd, hogy rájöttem-e, személyes okokból minősítetted dr. Efrem Pangyüit nemzetbiztonsági veszélynek. Shara vár egy kicsit, de Vinya meg sem rezzen, nem mond semmit. Bár az állkapcsa mintha rángana. – Tudom – jelenti ki Shara. – Mindent tudok, nénikém. Tudom, hogy Áldott vagy, Vinya! Tudom, hogy annak a vére folyik az ereidben, ami Szajpúr rémálmaiban jön elő. Vinya pislog. Könnyek gördülnek le az arcán. – Efrem Pangyüi visszavezette a kadzs családfáját Bulikovban – folytatja Shara. – A szajpúri történelem kötelességtudó és lelkiismeretes kutatójaként pedig jelentést küldött neked a fejleményekről, nem is sejtve, hogy ezzel aláírta a halálos ítéletét. Számára az igazság magától értetődő dolog; fel sem merült benne, hogy titkolózzon. Vinya, aki középkorú létére tizenöt évet nyugodtan letagadhatott volna, most mintha éveket öregedne, úgy roskad le a székébe.
– Kiborultál, amikor megtudtad az igazságot – folytatja Shara. – Pont úgy, mint a kadzs. Efremnek nyilván esze ágában sem volt szőnyeg alá söpörni – történész volt, nem pedig kém. Így aztán foganatosítottad a nemzetbiztonsági fenyegetések esetén szükséges intézkedéseket, és, úgymond, elhárítottad a veszélyforrást. Vinya nagyot nyel. – Igazam van, ugye, Vinya néni? Majd’ fél percbe telik, mire Vinya összeszedi magát. Halkan szólal meg. – Én csak… én csak el akartam tüntetni az információt. Mintha… mintha nem is hallottam volna. Sós permet fröccsen a hajó deszkaburkolatára. Az egyik matróz elsüt egy vaskos tréfát a fedélzeten, amire harsány röhögés a válasz. – Miért? – kérdi Shara. – Miért nem küldtél el azonnal Bulikovból? Tudtad, hogy én is rábukkanhatok az igazságra. Miért nem vezényeltél máshová? – Mert… mert féltem. – Mitől? – Tőled – vallja be Vinya. – Tőlem? – Igen – hangzik a válasz. – Mindig is tartottam tőled, Shara. Már kicsi gyerekkorodtól fogva. Hamar felismertem, hogy a szüleid miatt téged jobban fognak kedvelni a szajpúriak, mint engem. És a karrierem során rengeteg ellenséget szereztem. Ha ki akarnak túrni a helyemről, nem kell mást tenniük, csak biztosítani téged a támogatásukról… – Ezért hagytad, hogy Bulikovban maradjak? – Tudtam, hogy gyanút fognál, ha elküldenélek. Túlságosan kötődtél Efremhez: féltem, hogy ha nem teljesítem a kívánságod, attól csak makacsabb leszel. Meg aztán, biztosra vettem, hogy megsemmisítettük Efrem valamennyi jegyzetét. Kapsz egy hetet, hogy meggyászold a barátodat, aztán lelépsz Bulikovból, továbblépsz a következő ügyre, és szépen elfelejtjük az egészet. – Aztán Volka emberei megrohanták a Votrov-birtokot – veszi át a szót Shara –, és minden megváltozott. Vinya a fejét csóválja. – El sem tudod képzelni, mit éreztem, amikor elolvastam Efrem jelentését – mondja. – Nem elég, hogy kiderült: egy… szörnyeteg leszármazottja vagyok, de még ráadásul ezzel politikai pályafutásom legitimitása is egyszeriben… megkérdőjelezhetővé vált. Mintha nem dolgoztam volna meg az elért eredményeimért, hanem tálcán kínálták volna! Gyomorforgató, felháborító sértés! Tudod te, milyen érzés ez? Milyen érzés megtudni, hogy az ereimben… az ereinkben… természetfeletti vér csörgedezik? Shara vállat von. – Engem úgy neveltek, hogy jóformán istenként tiszteljem a kadzsot – tűnődik. – Népünk megmentője. Sok-sok évig próbáltam méltó lenni nagy híréhez. Személy szerint ez nálam nem sokat változtat a dolgokon. – Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen semmi sem igaz, amit annak hittünk! Minden hazugság. A kadzs, Szajpúr, a minisztérium… – Valóban – ért egyet Shara. – A minisztérium is hazugságra épül. Vinya a szemét törölgeti. – Utálok bőgni. Nincs ennél megalázóbb. – Dühösen mered Sharára a kajütablakból. – Mire készülsz? Shara azon gondolkodik, hogyan is fogalmazzon. – Az Áldottak rendszerint tragikus véget érnek – kezdi. – A kadzs szinte kivétel nélkül mindegyiket lemészárolta a nagy háborúban. Aztán maga a kadzs is magányosan, szenvedések közepette halt meg a Kontinensen. És most itt vagy te…
– Sosem tennél ilyet – suttogja Vinya. – Ez igaz – ismeri el Shara. – És még ha akarnám, sem tehetném meg. Túl sok fegyveres erőnek parancsolsz, nénikém. De persze te sem ölhetsz meg engem, hiszen most vagyok a legnépszerűbb a szajpúriak körében; nyilván te sem akarhatod, hogy vizsgálódjanak utánad, márpedig a likvidálásommal magadra vonnád a közfigyelmet. Kapsz tőlem egy választási lehetőséget: mondj le önként, és add át nekem az irányítást! – Neked? – Igen. – Hogy… hogy te lehess a hadsereg főparancsnoka? Hogy a teljes hírszerzésünk, az összes műveletünk a te kezedben fusson össze? – Igen – feleli Shara nyugodtan. – Vagy én leszek a főnök, vagy egyikünk sem. Ha ugyanis nem mondasz le, nénikém, kiteregetem a családunk titkos szennyesét. Vinya arca zöldre vált. – Tudtommal az utóbbi időben jelentősen megnőtt a népszerűségi indexem Ghaladeshben – mondja Shara, némi álszerénységgel. – Elvégre a kadzs halála óta én vagyok az első ember, aki megölt egy istent… sőt, miket beszélek, két istent, ami csak eggyel kevesebb, mint amennyivel a kadzs végzett. Akár még Uravot is hozzácsaphatjuk. Avshakta óta senkit nem koronáztak kaddzsá, és nincs kétségem afelől, hogy ez most közkedvelt beszédtéma a szajpúriak körében. Szerintem oda fognak figyelni rám, ha szólok hozzájuk. Egy szó, mint száz, ideje leköszönnöd a miniszteri posztról, nénikém. Vinya az arcát dörzsöli, miközben előre-hátra dülöngél a székében. – Miért… – Mit miért? – Miért csinálod ezt velem? Miért csinálod ezt velem? – Nem veled csinálom, Vinya néni. Nehogy azt hidd, hogy ez rólad szól. Változnak a dolgok. A múlt négy napja megelevenedett Bulikovban, kivetette magából a jelent, aztán a jelen megtagadta a múltat. Így most döntés előtt állunk. Meghagyhatjuk a régi, kiegyenlítetlen világrendet, ahol egyetlen nemzet kezében összpontosul minden hatalom. – Vagy? – Vagy megkezdjük az együttműködést a Kontinenssel – mondja Shara. – Segítünk nekik, hogy velünk egyenrangú nagyhatalommá váljanak, és ellensúlyként funkcionáljanak egy kétpólusú rendszerben. Vinya kitér a hitéből. – Te képes lennél… hatalmat adni a Kontinensnek? – Abszolút. – Shara megigazítja a szemüvegét. – Sőt mi több, milliárdokat fogok költeni az országuk újjáépítésére. – De hát… de hát ezek… kontinenslakók! – Ugyanolyan emberek, mint te meg én – feleli Shara. – Segítséget kértek tőlünk. Nem fogom visszautasítani. Vinya dühödten masszírozza a halántékát. – Te… te… – Egyúttal – folytatja Shara – hatályon kívül helyezem a Világi Rendeleteket, és nyilvánosságra hozom a Kontinens történelmét. Vinya néni szabályosan összecsuklik, arca, mint a mész. – Ahhoz, hogy közös jövőt építsünk – magyarázza Shara –, előbb meg kell ismernünk a múltat. Itt az ideje feltárni az igazságot a világról, és arról, hogy jutottunk el idáig. – Rosszul vagyok – harákol Vinya. – Megtanítod őket arra, amit az isteneikről tudunk? – Az isteneik halottak – jelenti ki Shara. – Többé nem térnek vissza, efelől kezeskedem. Ideje tovább-
lépnünk. Egyszer majd a kadzs származásáról is fellebbentem a fátylat… bár addig még évtizedek fognak eltelni. – Shara… kedvesem… – Most pedig elmondom, hogy szól a hivatalos verzió, nénikém – folytatja Shara. – Tájékoztatjuk a szajpúri népet, hogy küszöbön a változás… ez még igaz is… A régi rezsim, a régi bútordarabok pedig kötelesek alkalmazkodni, vagy menniük kell. Eldöntheted, hogy csendben és elegánsan mondasz-e le: átadod a stafétabotot az új nemzedéknek, miután minden képzeletet felülmúló győzelmet arattam. Még az is lehet, hogy hivatalos elismerésben részesítünk, mert voltál olyan előrelátó, hogy nem vontál ki Bulikovból… ez jól fog mutatni. Segítek, hogy a talpadra ess: mondjuk, kinevezlek egy kutatóintézet vagy egy neves iskola igazgatójának. Nem kell sosem nélkülöznöd. A másik lehetőség, hogy elmozdítalak a miniszteri posztról. Magad mondtad, mennyi ellenség fenekedik ellened Ghaladeshben, nénikém. Adhatok nekik egy méretes tőrt, amit aztán a hátadba márthatnak. Vinya köpni-nyelni nem tud. – Te… te komolyan… – Két nap múlva érkezem, nénikém – közli Shara. – Addig gondold át. Két ujjal letörli a kajütablakot, mire Vinya arca eltűnik. * * * * Napsugarak nyújtózkodnak a felhők mögül, a hullámokat fürösztik, a hajó fedélzetét cirógatják. Fent, a magasban sirályok keringenek, alá-alábuknak, kecsesen vitorláznak a légáramlatokon. Shara szorosabbra fonja az ujjait a kerámiahenger körül, ahogy a hajó a bal oldalára billen; soha nem mozgott valami otthonosan a hajókon – a matrózok hamar kikövetkeztették, hogy nem egy tengeri medve, és bizalmatlanul méregetik –, ezért aztán áldja a szerencséjét, hogy békés a tenger. – Sokáig tart még, kapitány? – kérdezi. A kapitány félbeszakítja az egyik apródjával folytatott tanácskozást, és odalép hozzá. – Ha megmondaná, pontosan hová is megyünk, akkor meg tudnám becsülni, mennyi idő múlva érünk oda. – Megmondtam, kapitány. – Ne vegye zokon, nagykövet, de „az a pont, ami egyenlő távolságra van Szajpúrtól és a Kontinenstől”, idézőjel bezárva, nem éppen pontos helymeghatározás. – Nem kell hajszálpontosnak lennie – válaszolja Shara. – Mikor érünk oda? A kapitány a fejét ingatja. – Kábé egy óra múlva. Nyugodt vizeken, kedvező széljárással talán még kevesebb. Miért izgatja amúgy ennyire a dolog? Shara hátat fordít neki, és a hajó tatjához sétál, hóna alatt a henger alakú dobozzal. Némán figyeli, ahogy a hajó nyomdokvize tajtékzó habokat köpül a tenger felszínén. A zavarba ejtően homorú sáv a víztükrön hosszú kilométereken át nyúlik a hajó mögött, míg el nem mossák a hullámok. Sokáig bámulja a tengert. A szél a haját és a kabátját legyezgeti. A szemüvegére kristályos szemcséket permeteznek a hullámok. Nehéz eldönteni, a langyos a kora tavaszt vagy a kora őszt idézi-e, mindenesetre nagyon kellemes. – Hosszú utat jártunk be, nem igaz, Vo? – kérdi a kerámiadoboztól. – Pedig így visszatekintve olyan, mintha egy szempillantás alatt lezajlott volna. Sirály bukik alá, rikoltozva repül el mellette, mint aki követel tőle valamit.
A rokonai természetesen kézzel-lábbal tiltakoztak a hamvasztás ellen: a kontinenslakók szentségtörésnek tartották az eljárást. Shara azonban nem engedte, hogy a Votrov család kriptájában helyezzék végső nyugalomra, azok között, akik pokollá tették az életét, így hát magával hozta földi maradványait, elégetve, atomjaira bontva, urnába szórva, ahol nem érheti többé fájdalom, nem kell többé emlékeznie, nem okoz neki többé szenvedést a hazája és az istene. Shara előre eldöntötte, hogy nem fog sírni. Nincs rá oka: ami történt, megtörtént. – Vajúdás – mondja hangosan. – Erről szólt az életünk, nem gondolod? Az idő kerekei addig-addig forogtak kattogva-csikorogva, amíg egy új korszak született. Metsző szél ostorozza az arcát. – A születést azonban fájdalmak előzik meg, görcsös összehúzódások. Sajnálom, hogy nekünk kellett meghoznunk ezt az áldozatot, ugyanakkor… A kapitány szól, hogy megérkeztek, vagy legalábbis elég közel járnak. – …előbb-utóbb minden pillangó átszakítja a báb burkát… Lecsavarja a doboz fedelét. A szíve egyre hevesebben kalapál. – …és örökre elfelejti, hogy valaha hernyó volt. Újabb panaszos vijjogás a sirályoktól. Shara a feje tetejére fordítja a dobozt: a hamvak kiszóródnak, aztán a szél a hátára kapja a finom szemcséket, megforgatja a levegőben, s végül lágyan leteszi a hajó nyomdokvizére. Shara áthajítja a dobozt a korláton. Szinte azonnal alámerül a sötét habokban. Nézi a hullámokat, s azon tűnődik, vajon milyen roppant tudás birtokosai lehetnek, mi mindenre emlékezhetnek. Az idő minden élő és élettelen dolgot némaságra kárhoztat. Én viszont beszélni fogok rólatok, mindannyiótokról, amíg csak élek. Azzal megfordul, visszasétál a hajó orrához, és előretekint, szembe a nappal, a széllel, az új, fényes hullámokkal. Várja, hogy felbukkanjon a távolban az otthona.
