Ré kora

JAMES LOVEGROVE

Rå kora

A válogatás alapjául szolgáló kiadás: James Lovegrove The Age of Ra Solaris Books, 2009 Sorozatszerkesztő: Burger István Irodalmi szerkesztő: Németh Attila Fordította: Tamás Dénes Szerkesztette: Cs. Fehér Katalin Korrektor: Athén Melitta Borító: Sallai Péter ISBN 978 615 5508 12 7 ISSN 0238-3063

TARTALOMJEGYZÉK 1. Petra 2. Epoxi 3. Nyugat 4. Steven 5. Ré 6. Karaván 7. Zafira 8. Luxor 9. Palota 10. Fényhozó 11. Amulettek 12. Tenger 13. Rejtekhely 14. Rokonok 15. Bevetés 16. Testvérek 17. Légicsapás 18. Anubisz 19. Pásztorkutyák 20. Múmiák 21. Anúbiaiak 22. Adomány 23. Nephthüsz 24. Nonomura 25. Bombázás 26. Fegyverben 27. Megiddó 28. Bárka

7 18 27 33 39 45 55 62 73 78 87 95 114 127 134 144 152 160 167 174 181 186 190 200 208 212 217 223

29. Delírium 30. Terebintus 31. Ráhatás 32. Menedék 33. Felfedezés 34. Szörnyeteg 35. Tüphónokv 36. Széth 37. Gavrilenko 38. Hadifoglyok 39. Courtdene

232 236 240 244 252 262 269 272 277 284 287

Köszönetnyilvánítás

293

Theodore Finch Xavier Lovegrove-nak Szül.: 2006. július 27.

1. PETRA

A

NAP ÚGY BUKOTT ALÁ, mint egy bádogkacsa a céllövöldében. Az éjszaka kinyújtózott a kelet-arábiai sivatag fölött, míg a tiszta telihold fénye finoman filigránozott, ezüst-fekete tájképet rajzolt ki. Háromezer méteres magasságból egy ikerhajtóműves Griff–3 szállítórepülő ejtőernyős osztagot dobott ki váltott ajtós rendszerben: tíz embert mindkét oldalon. Az ernyők azonnal kibomlottak. A húsz ejtőernyős szélirányba fordult, majd halkan, akár a nigermag termése, földet értek a sivatag homokján. Mindegyikük tökéletes, ötpontos landolást hajtott végre. Az ernyőiket perceken belül elásták, és máris futólépésben indultak a Hór-hegy felé, melynek árnyékában ott rejtőzött a halott város: Petra. Oszlopba rendeződve vágtak át a Sziken, Petra keleti kapuján, egy meredek falú szurdokon, melyet egy réges-régi földrengés hasított a sziklába, és a víz eróziós munkája csiszolt simára. Helyenként olyan keskeny volt, hogy két férfi alig tudott benne egymás mellett haladni. Fejük felett az ég távoli csillagfénycsíkja látszott: fekete partok közt kanyargó, csillámló folyó. Az ejtőernyősök óvatosan mozogtak, szemük tágra nyílt a szurdok szinte vaksötétjében. Az ösvény meredeken lejtett, és helyenként egyenetlen volt a lábuk alatt. Valamenynyi katona harcra készen tartotta íbiszfejű ba-lándzsáját. Megnyugtatta őket a markolatokon át is érezhető melegség; az isteni esszencia töltete, mely a fegyverek belsejében ragyogott. A Szik egy völgyre nyílt. Közvetlenül előttük feltárult a találkozási pont: a homokkő sziklaorom falába vájt, római kori templom, a Haznet al-Faraún, a „Fáraó kincsestára”. A bejárat oszlopsoraival és portikuszaival épp a katonák előtt tornyosult. Lényegében egy barlang feldíszített szája volt, mely poros némaságot árasztott; a mélyben rejlő, ősi sötétség leheletét.

7

JAMES LOVEGROVE

A Kincsestár lépcsőin David Westwynter hadnagy leeresztette lándzsáját, és az órájára nézett. Éppen 2o:oo-át mutatott. – Micsoda pontosság! – dünnyögte a hadnagy. – Legalábbis részünkről. Parancsot adott az embereinek, hogy szóródjanak szét védekező alakzatba. Mal McAllister őrmester, a másodtisztje, továbbította az utasítást. Az ejtőernyősök kisebb egységekre oszlottak, és kihasználtak minden fedezéket, amit csak találhattak ebben a simára csiszolt talapzatú, természet alkotta amfiteátrumban. Fegyvereiket arra irányozták, ahonnan bármilyen lehetséges támadás érkezhetett: fölfelé. – Kizárt, hogy ez csapda – mondta David McAllister őrmesternek. – No jó, de ha mégis az – fejezte be a gondolatát McAllister –, akkor keresve sem találhatnak jobb helyet, ahol rajtunk üthetnek. – Pont ez az, amire gondolni sem szeretnék. Vártak. És vártak. A hideg, sivatagi szél átfurakodott az elhagyatott város szirtjein és szurdokain, sóhajnál sosem hangosabban. A régmúlt századokban Petra ezreknek adott otthont. Kereskedőváros volt, amely a legfontosabb értékét bocsátotta áruba: az ivóvizet, amit a gyakori, hirtelen áradások pótoltak, és amivel a város gátak és ciszternák hálózata révén gazdálkodott. A barlanglakó polgárok akkoriban olyan isteneknek hódoltak, akik azóta rég semmivé lettek, a nevüket is elfeledték, a képmásaik felismerhetetlenné koptak. A kereszténység egy rövid időre megvetette itt a lábát, ahogy az iszlám is. Idővel azonban ezek a vallások is szertefoszlottak, és nem hagytak maguk után mást, csak romos emlékműveket. Petra, akárcsak oly sok más hely, a világ bukott isteneinek múzeuma volt. Múzeum és mauzóleum egyben. Itt pihent az örökségük, már ami maradt belőle: néhány ledőlt bálvány és lakatlan épület, melyek már senki előtt nem voltak szentek. Itt hevert az a maréknyi, erodált nyom, melyeket maguk után hagytak: az egyetlen kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy valaha is uralkodtak valahol a világon. Az emberiség ma már az Egy Igaz Panteon alattvalója volt, a szél pedig, mely Petrán keresztülfújt, úgy hangzott David Westwynter fülének, mint erőtlen, gyászos zokogás: a legyőzött ellenfelek reményvesztett nyöszörgése. A hadnagynak erőt adott ez a gondolat. – Uram! – figyelmeztette McAllister suttogva. David hátrafordult.

Rå kora

8

Emberek közeledtek a völgy távolabbi vége felől. David legalább egy tucatnyit számlált. Csatárláncba rendeződve haladtak; a hold fényénél jól látszott elrongyolódott, terepszinti ruhájuk, a fejük köré tekert turbán és az arcukra kötött kendő, mely mögül csak a szemük látszott ki. Csak ba-lándzsáik sólyomfejet formázó csövéről és oldalukon függő buzogányaikról lehetett megállapítani, hogy hórusziták. David teljes testmagasságában kihúzta magát. 177 centivel ez egy árnyalatnyival alacsonyabb volt, mint szerette volna. A hóruszita kommandósok vezetője megtorpant előtte, és elhúzta arca elől a kendőt, felfedve széles, lapos orrát és fekete, apró himlőhelyekkel borított bőrét. Úgy két-három centivel magasodott David fölé. – Henry D. Wilkins ezredes, Nyolcadik Gyalogoshadosztály, Kairó, Illinois – tisztelgett peckesen. – Kobra Különleges Alakulat. David viszonozta a tisztelgést. – David Westwynter hadnagy, Őfelsége, a Fáraó Második Ejtőernyős Ezrede, ciprusi helyőrség. – Honszu fényénél találkozunk… – mondta Wilkins. – …hogy Thot bölcsességében segítsük egymást – egészítette ki David a jelszót. Ez afféle szóbeli kézfogás volt. Wilkins kinyújtotta a kezét, hogy egy igazit is hozzácsapjon. – Örvendek, Westwynter hadnagy. – Hasonlóképp, uram. Rokonságban áll Wilkins elnök-tiszteletes úrral, ha nem tévedek? Wilkins kedélyesen kuncogott. – Hogy találta ki? Nemigen hozzuk szóba, ha nem muszáj. Ő a család fehér báránya. – A hasonlóság szembeszökő – nevetett David is. – Nem bánja, ha Dave-nek szólítom? – Davidnek inkább. Életemben csak egyetlen embernek hagytam, hogy Dave-nek szólítson. – Persze. Ahogy akarja – mondta az ezredes enyhe lenézéssel a hangjában. Ti, britek és a formaságaitok. – És elkéstek – állapította meg David. Wilkins füstölgött. Ti, britek…! – Idehallgasson, hadnagy! – csattant fel. – Az osztagommal történetesen három hónapja barangolunk a sivatagban ellenséges őrjá9

JAMES LOVEGROVE

ratok és Szakkarai Madarak elől bujkálva. Úgy éltünk, mint az állatok. Most meg néhány perccel később érkezünk, mint kéne. Az istenit, ennyit azért igazán elnézhet nekünk! David a homlokát ráncolta. A találkozó jól indult, de azóta gyors lejmenetbe váltott. – Önnek információi vannak számomra – mondta – az ellenséges csapatösszevonásokkal kapcsolatban Ammán és Damaszkusz körzetében. – Szóval térjünk a tárgyra, mi? – vont vállat Wilkins. – Úgy van, jó kis cuccot hoztunk maguknak. Teleobjektíves fotókat a nephthüszi gyalogság és nehézfegyverzet összevonásáról. Komoly, nagyon komoly készülődés folyik odaát. Ha engem kérdez, szerintem észak felé fognak nyomulni, hogy az Ottomán Birodalom területén támadják meg az Oziriszi Hegemónia délkeleti frontját. David szeme összeszűkült. – Ezt majd a Hírszerzés fejesei eldöntik. Nem a mi dolgunk találgatásokba bocsátkozni. Nekünk csak az a feladatunk, hogy eljuttassuk hozzájuk az információt. – Szerintem ezt a hülye is látja – felelte Wilkins, majd kaján vigyorral hozzátette: – De hát mit tudom én? Én csak egy tompa eszű baka vagyok, aki az életét teszi kockára, hogy naphosszat ellenséges területen végezzen felderítést. A tököm se tudja, mi más oka lenne a nepheknek, hogy oda csoportosítsák az erőiket, de hé, csináljuk úgy, ahogy maga mondja, és hagyjuk a nagyokosokra a gondolkodást! Egy tízesbe, hogy ugyanazt mondják majd, amit én. – Szóval hol vannak? – kérdezte David. – A fotók? – Amarra hátul – intett Wilkins a völgy felé, amerről a Kobráival érkeztek. – Beástuk magunkat egy helyen, ami csupa torony és sírkamra. Nincs messze, alig négyszáz méter. Jöhet egyedül, vagy hozhatja az embereit is, ha úgy jobban esik. David McAllister őrmesterre nézett. – Menjünk mindannyian! – mondta. – Éjfélre hazaérünk. McAllister lefelé görbülő szájjal biccentett. – Emberek, sorakozó! Éjfélre hazaérünk! Wilkins ekkor már pár lépéssel előttük járt, hogy csatlakozzon a csapatához. Most váratlanul megtorpant. Válla megrogyott. Hátra sem fordulva, halkan szitkozódott, ám ezúttal nem angolul.

Rå kora

10

– Khara! – Szabad fordításban „A picsába!”. Arabul. David felemelte ba-lándzsáját, és célba vette Wilkins hátát. – Ki maga valójában, Wilkins ezredes? – kérdezte halkan, de parancsolóan. – „Éjfélre hazaérünk” – ismételte Wilkins. – Ez volt a jelszó. Küldetés lefújva, igaz? Az ejtőernyősök közelebb húzódtak hozzá és az embereihez. – Még egyszer megkérdezem – sziszegte David. – Maguk nem Kobrák. Még csak nem is amerikaiak. Akkor kicsodák? Nephthüsziek? Szethek? – Erre csak annyit mondhatok, hogy kapja be, Dave! – Bátor szavak, de emlékeztetném, hogy körül vannak véve, és mi vagyunk túlerőben. Húsz csordultig töltött isteni pálca szegeződik magukra. Javaslom, hogy próbáljon több együttműködést tanúsítani! – Mi volt az? – tudakolta Wilkins. – Hol buktam le? Mivel szúrtam el? – A kiejtés egész jó – mondta David –, de a bázisuk nevét kajrónak ejtette, nem kéjrónak, ahogy a jenkik szokták. És Oziriszi Hegemóniát mondott, holott azt a legtöbb hóruszita csak Első Hegemóniának hívja. Egy ilyet még ártalmatlannak véltem volna. Betudtam volna az egyéni szóhasználatnak. De a kettő együtt… – Vállat vont. – Hát, most mit mondjak, úgy látszik, mégiscsak hülye vagyok, mint a segg. Éveken át faltam az ócska hollywoodi filmeket a Bagdadi Különleges Katonai Akadémián, erre néhány óvatlan hibával lebuktatom magam. De az a helyzet, Dave, hogy nem csak én voltam óvatlan. – Mi? – hökkent meg David. – Nézzen csak fel! – mondta Wilkins, majd hozzátette: – Pancser! A völgy peremét katonák szegélyezték. Alakjuk élesen kirajzolódott a csillagok háttere előtt. David könnyen ki tudta venni jellegzetes, téglatestből és félgömbből álló, kiszögellő sisakdíszüket és a páviánfejeket a lándzsáik végén. Nos, ezzel eldőlt. Nephthüsziek. Mind kibaszott nephthüsziek! Wilkins vigyora szélesen, sarló alakúan csillant meg a holdfényben. – Körül vannak véve, és mi vagyunk túlerőben – mondta, tűrhe11

JAMES LOVEGROVE

tően utánozva David brit kiejtését. – Negyven csordultig töltött isteni pálca szegeződik magukra. Javaslom, hogy próbáljon több együttműködést tanúsítani, különben mindannyiukat cafatokra lőjük, hogy csak a Sásmezőn térnek magukhoz! David válaszként Wilkinsre sütötte a lándzsáját. Wilkins azonban sejtette, hogy ez következik, és időben félreszökkent. A zöld ba-nyaláb, a tiszta isteni esszencia recsegve robbant ki a lándzsa torkolatából, és eltalálta a Wilkins mögött álló nephthüszit, lyukat égetve a mellkasába. A fickó a földre rogyott, és reszketve szállt ki belőle az élet. Wilkins oldalra gördült, és amint felpattant, máris lőtt. Aranyszínű fény villant elő hóruszita lándzsájából, a vaktában kilőtt ba azonban nem talált célt, csak a lépcsőt perzselte fel David lába előtt. A hadnagy hátraszökkent, és egy oszlop fedezékébe húzódott. McAllister követte, tüzelve futás közben. A nephthüsziek lőni kezdtek fentről, lila ba-nyalábjaikkal a völgy talaját pásztázva. Az ejtőernyősök szétrebbentek, és szórványosan viszonozták a tüzet. Wilkins álhóruszitái szintén szétszóródtak. Minden elképzelhető szögből fénypászmák hasogatták a völgyet, macskabölcsőt fonva halálos, tündöklő energiasugarakból. A katonák harsányan üvöltöttek; arcuk fel-felragyogott a lüktető tűzpárbaj fényében. David fölfelé célzott, és a lila sugarak kiindulópontjai irányába lőtt. Látóterét színpompás szellemképek hálózták be, mintha késsel hasogatták volna fel a retináját. Tudta, hogy a sötétben folytatott balándzsa-tűzharc szükségképpen rövid életű. Az ember szemén egy idő után annyira úrrá lesz a káprázat, hogy többé-kevésbé vaktában kezd lődözni. Tisztában volt vele, hogy hamarosan kézitusára kerül a sor. Készen állt rá. A lövés célba talált. Egy nephthüszi felsikoltott, és a mélybe zuhant az oromról, majd két másodperccel később, reccsenve ért földet. David ezután megsebesített még egyet, a fickó saját lövése pedig célt tévesztett, és az egyik kollégáját döfte át a völgyben. A hadnagyra ellenséges tűz zúdult, ám ártalmatlanul pattant le az oszlopról. Ilyen távolságból a sugárvetők fénynyalábjai nem tudtak áthatolni a szilárd kövön. Egy maroknyi ejtőernyős időközben a Szik szájához vonult vissza,

Rå kora

12

és onnan fejtettek ki heves ellenállást. Felváltva tüzeltek: egyikük lőtt, magára vonva a nephthüsziek ba-nyalábjait. Aztán a következő ejtőernyős oda célozta a sugarát, ahonnan az ellenséges tűz érkezett. A levegőt betöltötte az ózon frissítő, villámlás utáni illata, melybe halványan az égett hús csípős bűze keveredett. David érezte, hogy vihar előtti csend közeledik. A lövöldözés kezdett egyre szórványosabbá válni. Átvetette vállán a lándzsa szíját, és leakasztotta övéről a kézifegyvereit. McAllister őrmester követte a példáját. Wilkins ezredes – vagy hogy is hívták valójában – arab parancsszavakat vakkantott oda az embereinek. A lándzsák tüze teljesen abbamaradt. David surrogó zajt hallott, ahogy a sziklafalon ledobott kötelek esés közben kibomlottak. A nephthüsziek lefelé készültek a völgy pereméről. David tudta, hogy neki és embereinek most jött el az idejük: ki kell iktatniuk a maroknyi „hóruszitát”, és el kell menekülniük a völgyön át, mielőtt a többi nephthüszi katona érvényesíti számbeli fölényét. Ez az egyetlen reményük, ha élve akarnak kikerülni ebből a szarzuhatagból. – Pásztorbot és korbács! – kiáltotta. – Pásztorbot és korbács! Ő és McAllister kézifegyvereiket előrántva kirontottak az oszlop mögül. A „pásztorbot” egy félhold alakú titánpengében végződő husáng volt, míg a „korbács” két, rövid lánccal összekapcsolt kőrisfa rúd. David és McAllister az egyiket suhogtatva, a másikat pörgetve indult harcba az álhórusziták ellen. A többi ejtőernyős harci üvöltést hallatva, szorosan a nyomukban. Wilkins ezredes és társai állva várták őket, magasba emelt buzogányokkal. Ahogy az összecsapás elkezdődött, David elszörnyedve látta, hogy az erőviszonyok kiegyenlítettebbek, mint remélte. Az osztagának alig fele élte túl a sugárvető-tűzpárbajt. Eddig is tudta, hogy voltak veszteségeik, de erre nem számított. Aztán már nem volt ideje ezen gondolkodni. Nem volt más, csak a kézitusa „itt és most”-ja, a vérszomjas intimitás, ahol az ember szemtől szemben áll az ellenfelével, igyekszik megölni és közben elkerülni, hogy őt öljék meg: ahol két ember olyan közel kerül egymáshoz, mint az ölelkező szerelmesek, csak épp homlokegyenest ellenkező szándékkal. David ölre ment az egyik hóruszita rohamosztagossal, és hagyta, hogy a kiképzésen szerzett rutinja vezesse a kezét. A korbács elterelésül szolgált, megakadályozva, hogy a fickó rendesen meglendíthesse a buzogányát. A pásztorbot eközben pásztázott 13

JAMES LOVEGROVE

és hasított. Vér lövellt ki, olajfeketén a holdfényben. A hóruszita torkán tátongó sebbel, gurgulázva és fuldokolva zuhant a földre. David balra pördült. Az egyik emberét, Langley közlegényt két, buzogányt szorongató ellenséges harcos fogta közre. Langley már elveszítette a pásztorbotját. Az egyik buzogány a mellkasába csapódott, és David hallotta, ahogy a bordái megroppannak, akár egy távoli tűzijáték. A hadnagy a támadó alkarja köré csavarta korbácsát, és kibillentette az egyensúlyából. Pásztorbotjának pengéje a fickó szemgolyójába mélyedt, aztán kirántotta, mint a szilvát a karácsonyi pudingból. A második, oldalirányú pengesuhintás a hóruszita torkára forrasztotta a sikolyt. Langley időközben földre került, és most fájdalomtól sziszegve próbált feltápászkodni. A másik álhóruszita terpeszállásban megállt fölötte, és buzogányát két kézzel a magasba emelve készült, hogy lesújtson az ejtőernyős fejére. Persze, ha valódi hóruszita katona lett volna, aki jártas a fegyver használatában, előbb egy közeli csapással megbénította volna áldozatát, hogy csak azután vigye be a koponyáját szétzúzó kegyelemdöfést. Így azonban hagyott Davidnek egy töredékmásodpercet a cselekvésre. A hadnagy hátulról közelítette meg a fickót, és a lába között fölfelé csapott a pásztorbottal. Ahogy a rohamosztagos nyüszítve térdre rogyott, David a turbánján keresztül a fejébe akasztotta a pengét, és maga felé rántotta. A hóruszita feje hátrabicsaklott. Füle nagy része levált némi összegabalyodott, kibomló turbánszövettel együtt. A fájdalomtól félőrülten hátrafelé suhintott a buzogányával, de Davidnek sikerült elkerülnie a csapást. Aztán Langley fejbe vágta a korbáccsal, mire a fickó eszméletét vesztve bukott oldalra. A hadnagynak fejébe tolult a vér. Szíve dübörgött, akár az üstdob. Körülnézett, Wilkins ezredest keresve. A rohadéknak meg kell kapnia, ami jár neki. Amit csak egyik tiszt adhat meg a másiknak. Wilkins épp McAllisterrel csapott össze: buzogányát ügyesen forgatva hárította az őrmester két fegyverrel indított támadásait. Ő legalább tudott bánni a hórusziták harci eszközével. Ezt is a Bagdadi Különleges Katonai Akadémián tanulta meg, semmi kétség. Ekkor David észrevette, hogy időközben a többi nephthüszi is megérkezett. Néhányan már a völgyben voltak, és siettek, hogy beavatkozzanak a kézitusába; mások épp a köteleken ereszkedtek lefe-

Rå kora

14

lé. A hadnagynak és maroknyi, még harcképes ejtőernyősének szemernyi esélye sem maradt. A rendezett visszavonulás volt az egyetlen lehetőségük. – Vissza! – kiáltotta. – Arra, a völgy felé! Elrugaszkodott McAllister mellett, vállával félretaszítva Wilkinst. Az őrmester máris vágtában futott a nyomában. A megmaradt ejtőernyősök utánuk. David korábban mérlegelte, hogy a Sziken keresztül próbáljanak menekülni, ám a szurdok túl keskeny volt, és túl sok helyen torlódhattak volna fel az embereivel. Wilkins valószínűleg amúgy is állított őröket a Szik túlsó végére, ahol kettesével kibukkanva az ejtőernyősök könnyű célpontot nyújtottak volna. Ehelyett nem tehettek mást, mint hogy még mélyebbre vetik magukat a halott városba, és reménykednek, hogy találnak egy másik kijáratot. Izzó, arany és lila ba-nyalábok cikáztak körülöttük. Az egyik telibe találta Robbins közlegény gerincét. A szerencsétlennek ívbe görbült a háta, majd a tomporára roskadt. Levegőért kapkodva, nyögdécselve próbálta kitapintani a hátába égetett lyukat, ahol több csigolya is egybeolvadt az enyves, kicsavarodott masszában, ami az imént még csont volt. A második sugárnyaláb a tarkóján érte, és hátulról hatolt be a koponyájába. Fejét egy pillanatra fény töltötte be, akár egy bíborvörös lampiont. Aztán a szeme szétrobbant, fogai pedig kilőttek az ínyéből, s végül füstölgő szájjal és orrlyukakkal csuklott előre. Wilkins ezredes arabul kiáltozva osztogatott újabb parancsokat. Ekkorra már csak David maradt, McAllister és négy másik ejtőernyős. Vagy harminc ellenséges katonával szemben. Tovább futottak. Ám előttük, akár a sötét szellemek, újabb ellenséges csapatok tűntek fel. Sziklák mögül, barlangok szájából, a völgy falának párkányairól bukkantak elő. Lassan, merev tagokkal, csoszogva közeledtek, mintha minden lépés megerőltető lenne gyulladt ízületeiknek. Davidnek elakadt a lélegzete. Múmiák. Az ejtőernyősök a homokon csúszva megtorpantak. A halott teremtmények nyomasztó, imbolygó céltudatossággal, kinyújtott karral tartottak feléjük. Tetőtől talpig balzsamozó gyolcsba és vászonpó15

JAMES LOVEGROVE

lyába voltak burkolva, ami kiszáradt avarként zörgött járás közben. ízületeik csikorogtak, állkapcsuk pedig megállás nélkül dolgozott: hátborzongató, kattogó zajjal nyílt ki és zárult össze. David nem érzett mást, csak elcsigázott rettegést. Múmiák. Rühellte a múmiákat. Emberei tüzelni kezdtek. A félelem – az élőhalottaktól való, velük született, zsigeri félelem – képtelenné tette őket a pontos célzásra. A lövések többsége mellé ment, vagy csak súrolta a célt. A múmiák egyre közelebb botorkáltak, és alig akasztotta meg őket, ha egy-egy darabot lerobbantottak róluk. Még a testükre időnként bevitt pontos találatok sem zavarták őket különösebben. Csak meginogtak, aztán egyből folytatták menetelésüket, miközben a pólya megperzselt részein izzó parázscsipke futott végig. – A térdüket! – ordította David. Magától értetődő taktikai húzás volt. – Szélesre állított nyalábbal! Térdben kaszáljátok el őket! Bemutatta egy lövéssel, amely kettészelte az egyik múmia lábát. A lény arccal előre a földre bukott. De még a porban heverve sem adta fel: tovább kúszott feléjük karján és megmaradt lábán. A legelöl járó múmia elérte az ejtőernyősöket. Carey közlegényre vetette magát, és szörnyűséges erejű ölelésébe fonta. Careynek kiáltani is alig maradt ideje, mielőtt a múmia a mellkasához szorította, porrá zúzva a bordáit és a gerincét, szétrobbantva a szívét. Ekkor felzendült Wilkins hangja. Egyetlen arab parancsszóval megállította a múmiák közeledését. Aztán angolul így szólt: – Tegyétek le a fegyvert, Ozirisz katonái! Adjátok meg magatokat! Innen nincs menekvés. Be vagytok kerítve. Adjátok meg magatokat, vagy kutyák módjára küldünk titeket Anubiszhoz! David McAllisterre és a másik háromra pillantott. Látta a szemükben. Látta, hogy nem akarnak így és itt meghalni. Megtennék, ha arra kérné őket. Ha ez lenne a döntése. De nem akarnak. És ő sem akart. A földre fektette a lándzsáját, és magasba emelte a kezét. Néhány másodpercen belül mind az ötük csuklóját szorosan hátrakötözték. Wilkins ezredes odavonult hozzájuk, és David szemébe nézett. – Érdekes – mondta önelégülten. – Valahogy azt gondoltam,

Rå kora

16

hogy maga abba a típusba tartozik, aki az utolsó leheletéig harcol. Úgy látszik, még az állítólag rettenthetetlen brit katona szívében is ott lappang némi gyávaság. – Nem – felelte David nem erről van szó. Viszont amíg életben vagyok, még mindig megölhetem magát. – Á! – vonta fel a szemöldökét Wilkins, mintha eltűnődne ezen. – Aha! – Gyomorszájon vágta Davidet, majd kirúgta alóla a lábát. – Megölni engem? – köpött ki, miközben David a porban vonaglott. – Azt erősen kétlem, Westwynter hadnagy. De hadd mondjak valamit! Mire végzek magával, maga fog könyörögni nekem, hogy öljem meg!

17

JAMES LOVEGROVE

2. EPOXI

B

ÁRHOVÁ IS VITTÉK Martineau közlegényt, hogy megkínozzák, elég közel volt, hogy gyötrelmeinek minden momentuma tisztán hallható legyen. Minden zokogás, minden üvöltés, minden kegyelemért könyörgő jajszó. Még a halk, esdeklő nyöszörgés is a legvégén, amikor az anyja után sírt. A kínzás fél órán át tartott, bár hosszabbnak tűnt. Amikor végre véget ért, a megmaradt négy ejtőernyős akaratlanul is egymásra nézett: vajon ki lesz a következő? Mind a négyen – David, McAllister őrmester, valamint két közlegény: Henderson és Gibbs – rossz bőrben voltak. A nephthüsziek alaposan megdolgozták őket, mielőtt behajították volna őket ebbe a barlangba. David különösen kiadós verést kapott a nephtől, akinek a fülét korábban leszakította a pásztorbotjával. Nehezére esett emiatt haragudni a fickóra, habár valahányszor megmozdult, a fájdalom elviselhetőből pokolivá erősödött, és ilyenkor lényegesen kevésbé megbocsátó gondolatai támadtak. A barlang bejárata előtt perzselőn tűzött a nap, túl fényesen, hogy rá lehessen nézni. Három nephthüszi volt őrségben odakint. Halkan beszélgettek, és megállás nélkül kesernyés szagú cigarettákat szívtak. Időről időre bejött valamelyikük, hogy ellenőrizze a foglyokat, és kiosszon itt-ott egy rúgást. David azt kívánta, bárcsak tudna mondani valamit, amivel tarthatja a lelket az embereiben, amivel reményt adhat nekik. De semmi sem jutott eszébe. Könnyű azt hinni, hogy az ember képes erős maradni az ilyen helyzetekben, hogy van valamilyen rejtett bátorságforrás, amit ilyenkor megcsapol, hogy felszívja magát. A valóság azonban az volt, hogy egy rakás vadidegen készült a lehető legkegyetlenebb módokon fájdalmat okozni nekik, majd megölni őket. Nem volt

Rå kora

18

annyi bátorság a világon, ami ezt ellensúlyozhatta volna. Az sem számított sokat, hogy David és az emberei átestek fogságba esési gyakorlatokon az alapkiképzésük során. A fogságba esési gyakorlat kellemetlen élmény volt, de – mindent összevetve – nem több puszta színjátéknál. Amikor az ember bekötött szemmel ül, míg a bajtársai üvöltenek vele, és botokkal ütik… mintha keményre főznél egy tojást, és remélnéd, hogy kibírja a kalapácsütést. David be volt szarva. Ehhez nem volt mit hozzátenni. Be volt szarva, ezt tudta is, és hajlandó is volt bevallani magának, és kizárólag emiatt nem érezte magát menthetetlenül pocsékul. Semmi hamis melldöngetés. Semmi illúzió. Férfiasan szembenézett a legférfiatlanabbnak mondott érzelemmel: a páni félelemmel. Két nephthüszi jött Henderson közlegényért. Az ő szenvedése tovább tartott, mint Martineau-é, mindent egybevéve talán háromnegyed óra lehetett. Egy ponton Gibbs közlegény összevizelte magát. Egy órával később Davidre került a sor. Kivonszolták a barlangból, lecipelték néhány, hegyoldalba vájt lépcsőfokon, és elhelyezték egy tágasabb barlangban. Ezt úgy vájták ki, hogy két, egymásba nyíló kamrát alkosson: egy nagyobbat kívül és egy kisebbet belül, melyeket alacsony ajtó választott el egymástól. A külső kamrának lőrésszerű ablakai voltak, több falmélyedése és egy olyan sarka, ami egykor minden bizonnyal konyha lehetett, a füst elvezetésére szánt kürtőből és a csempézett szegéllyel körülvett, süllyesztett tűzhelyből ítélve. Most, hogy még otthonosabb legyen, bebútorozták egy összecsukható asztallal és két vászonszékkel, melyek egyikében ott ült a férfi, aki Wilkins ezredesnek hívta magát. Gondterheltnek tűnt, és látszott rajta, hogy melege van. Veríték csillogott a homlokán és az arcán. Alvadt vér pettyezte terepruhája elülső oldalát. Davidnek a másik székre kellett leülnie. A nephthüsziek, akik idáig hozták, elhelyezkedtek a két oldalán, Wilkins azonban egy csettintéssel elbocsátotta őket. – A hadnaggyal mindketten civilizált emberek vagyunk – mondta. – Biztos vagyok benne, hogy el tudjuk rendezni a dolgokat egy baráti beszélgetés keretében, és nem lesz szükség más eszközökre. Enyhe közel-keleti hanglejtéssel beszélt, hiszen már nem kellett amerikainak tettetnie magát. – Datolyát? – nyújtott David felé egy tányérnyi gyümölcsöt, me19

JAMES LOVEGROVE

lyek gusztusosan kövérnek és gömbölyűnek tűntek. David elképzelte, ahogy szétroppant egyet a fogai között, feltépi édesen rostos húsát, és egy falásra eltünteti. Mégis megrázta a fejét. – A hadifoglyokkal… – kezdte. Hangja szárazon, papírszerűen recsegett. Nyelvét körbefuttatta a száján, és újra próbálkozott. – A hadifoglyokkal való, emberhez méltó bánásmódról szóló nemzetközi egyezmény értelmében… – Hadd szakítsam félbe rögtön az elején, hadnagy! – tartotta fel a kezét Wilkins, akár egy közlekedési rendőr. – Egy: pontosan olyan jól ismerem az egyezmény szövegezését, mint maga. Kettő: nem érdekel a neve, a rangja, sem az azonosító száma. Három: magát és az embereit a felségterületünkre való illetéktelen behatolás során ejtettük foglyul, nem pedig harc közben, így erre a helyzetre az egyezmény utasításai nem vonatkoznak. Maguk nem hadifoglyok. Maguk az én foglyaim, én pedig azt teszek magukkal, amit csak akarok. David másik irányból próbálkozott: – Hol van Martineau és Henderson? Látni akarom őket! Mit tettek velük? – Tessék, nézzen csak oda! – intett Wilkins a másik kamrába nyíló ajtó felé. David két, pokróccal letakart testet pillantott meg a földön. Az anyagon vérfoltok ütöttek át. Gyomra összerándult a rémülettől és az undortól. Az undor jót tett. Az undorba harag is vegyült. A harag erőt adott. Visszafordult Wilkins felé, és csak annyit mondott: – Szarházi. Wilkins felsóhajtott, és a szemét forgatta. – Olyan könnyen osztogatja a sértéseket, Westwynter hadnagy! Ezzel csak kisebbíti magát a szememben. Akinek ekkora szüksége van rá, hogy becsméreljen másokat, bizonyára nagyon rossz véleménnyel van saját magáról. – Igaza van – mondta David. – Visszavonom. Maga nem szarházi. Maga egy álszent szarházi. Ahogy Wilkins lassan pislantott egyet, a megszólalásig hasonlított egy rosszalkodó kisgyerek megbántott szülőjére. Aztán egy villámgyors mozdulattal felpattant, és a kézfejével arcul csapta Davidet.

Rå kora

20

A bütykei felszakítottak egy sebet, ami még a se füle, se farka nephthüszi jóvoltából került oda. David felszisszent a fájdalomtól, ahogy meleg vér csörgött végig az arcán, le a nyakába. Wilkins visszaült a helyére. Két csatlósa bekukkantott kintről, és halkan röhögcséltek. – Bízom benne, hogy erre többször nem lesz szükség – sóhajtott Wilkins. – Sokkal jobban örülnék, ha együttműködne, hadnagy. Lényegében ezért tettem azt is, amit az embereivel tettem. Hogy az értésére adjam, az a fajta ember vagyok, aki komolyan üzletel, de jobbnak látná valóban üzletet kötni, ha érti, mire gondolok. – Semmi szükség nem volt rá, hogy ártson nekik – mondta David, nehezen szűrve a szavakat. – Nem tudtak semmit. – Ez így van. Ezzel szemben maga, ebben biztos vagyok, tud valamit. – Mire utazik? Mi a lófaszt akar tőlem? – Információt – felelte tömören Wilkins. – Semmi mást, mint információt. Amennyit csak lehetséges. A csapataikról. A helyzetükről. A létszámukról. A megerősített állásaikról. A terveikről. Bármit és mindent, amit csak el tud nekem mondani. – Én csak egy egyszerű katona vagyok, azt csinálom, amire utasítanak – mondta David. – „Csak egy tompa eszű baka a harctéren”, hogy eredetien fogalmazzak. – Nem. Maga tiszt és – semmi kétség – intelligens fickó. Olyasvalaki, aki figyelmet szentel annak, ami körülötte zajlik, és nem vész el a részletekben. – Ez igazán hízelgő. De ha tényleg annyira intelligens vagyok, hogyhogy ilyen slamasztikába kevertem magamat és az embereimet? – A csapda, ha szabad így mondanom, tökéletesen kivitelezett volt. – Ismerték az összes rádióazonosító kódot. – Így van. – Amiket a hóruszitáktól szereztek meg az egyenruháikkal és a fegyvereikkel együtt. – Ez is helytálló. – Kínzással? Wilkinsnek csak a szemöldöke rebbent: magától értetődik. – Aztán – folytatta David – a hóruszitákat fogták, bebalzsamozták, és múmiává változtatták. 21

JAMES LOVEGROVE

– Mi mást tehetne az ember a halott ellenségeivel? – rándította meg a vállát Wilkins. – Van egy bázisunk a közelben, ahol egy önjáró mumifikáló szentély is állomásozik a hozzá tartozó pappal. Így tűnt célszerűnek. Habár mostanában már nem a „múmia” az elfogadott szóhasználat, jól tudom? Jobb társaságban némiképp közönségesnek és lekezelőnek tartják. Minek is kell hívnunk őket? „Reanimáltak”? Ez a helyes kifejezés? – Én a hagyományok híve vagyok – mondta David. – Múmiák. – Nos, így vagy úgy, ha már a múmiáknál tartunk, talán kezdhetnénk is velük. Érdekelne, hogy mennyit halmoztak fel belőlük a ciprusi helyőrségükön. – Engem pedig érdekelne a maga valódi neve. Nem akarok a továbbiakban Wilkins ezredesként gondolni magára. Ami egyébként ügyes húzás. Kinek is lenne gyanús egy katonatiszt, akinek ugyanaz a vezetékneve, mint az elnök-tiszteletesnek? – Pontosan. Nos, ha mindenáron tudni akarja… nem mintha ennek hosszú távon bármi jelentősége lenne… a nevem Hasszán Maradi. Százados vagyok a Tizedik Perzsa Gyalogosdandár Különleges Szolgálati Hadosztályában. – Szép. Előléptette magát. – Csak felpróbáltam a rangot, hogy passzol-e rám. Jó méretnek tűnt. – Nos, Maradi százados – mondta David –, ha már nyíltan beszélünk egymással, talán nem árt, ha tájékoztatom: mivel az osztagom mindeddig nem jelentkezett be rádión a parancsnokságra, hogy hírt adjon magáról, és a csapatkivonási időkeretből is kicsúsztunk, mostanra már mindenhol megszólaltak a vészcsengők, és már úton is van egy mentőalakulat, hogy kiderítse, mi történt velünk. Valószínűleg most is minket keresnek, miközben itt beszélgetünk. Úgyhogy a legjobb, ha szedik a sátorfájukat, és elhúznak. A mentőalakulat állig felfegyverzett helikopterekkel jön, ellenük semmi esélyük. Wilkins – Maradi – őszinte hitetlenkedéssel fürkészte David arcát. – Valóban? – tudakolta. – Én úgy tudom, hogy egy ilyen küldetés, mint a maguké, bármiféle leplezett behatolás ellenséges területre, teljességgel letagadható. Senki sem siet a segítségükre. Ha az akciójuk kudarcba fullad, a parancsnokság tagadni fogja, hogy itt jártak,

Rå kora

22

vagy hogy egyáltalán léteztek. – A hadsereg nem hagyja magára húsz jó katonáját a sivatagban úgy, hogy ne próbálkoznának legalább egy mentőakcióval. – Ha így áll a helyzet – mondta Maradi fanyar mosollyal –, akkor idő szűkében vagyunk, és nem árt, ha sietünk. Adok magának egy utolsó lehetőséget, hogy szabad akaratából, minden kényszer nélkül válaszolja meg a kérdéseimet. Azután sajnos a meggyőzés hatékonyabb módozatait kell választanom. Hadd mutassam meg, mire gondolok! – Kézbe vett valamit, ami egy kis tubusnak tűnt, benne valamilyen pasztával. – Mi ez? – tartotta fel Davidnek, hogy a brit szemügyre vehesse. David hunyorogva nézte. Az írás a tubuson arabul volt, de a paszta csak egyvalami lehetett. – Ragasztó. – Egy rendkívül erős, epoxi alapú ragasztószer – bólintott Maradi. – Az a fajta, amivel a hobbimodellezők apró, műanyag repülőgépeket és hasonlókat állítanak össze. Az a fajta, aminek nem szabad az ember bőrével érintkeznie. Látja? Még van is egy kis figyelmeztető felirat itt, az oldalán, így szól: „Maró hatású. Súlyos bőrirritáció.” Most képzelje el, milyen érzés lenne, ha ebből a ragasztóból egy keveset a hallójáratába préselnék! Képzelje el, milyen lenne, ha a szemhéjait egymáshoz betonoznám vele! Nem fájna. Vagyis nem nagyon. Ám a károsodás, attól tartok, nagyon is jelentős volna. Mi több, helyrehozhatatlan. Végleges vakság és süketség. És ha netán az orrlyukain és a száján alkalmaznám? Ha teljesen leragasztanám őket, és csupán egy aprócska nyílást hagynék az ajkai között, amin át lélegezhet… el tudja képzelni, mennyire kellemetlen élmény lenne? Szinte teljesen elveszíteni a légzés képességét? Átélni a fokozatos fulladást és az azzal járó pánikot? A lassú halál iszonyatos, őrjítő kínját? Ezzel pedig fel tudom metszeni az ajkait – emelt fel egy szikét a cserélhető pengéjű fajtából; akárcsak a ragasztó, ez is olyasmi volt, amit egy művész vagy hobbimodellező használt volna –, hogy beengedjem a levegőt, és aztán tetszés szerint újra összeragaszthatom. Felmetsz, ragaszt. Felmetsz, ragaszt. Egy idő után csúnya látvány lenne, de gyanítom, hogy addigra már átmenne az üzenet. A másik kamrában heverő embereivel ellentétben, Westwynter hadnagy, magának van képzelőereje. Náluk csak a durva eszközök használtak. Magánál viszont a képesség, hogy előre lássa a kínzás eredményeit, 23

JAMES LOVEGROVE

akár ugyanolyan hatásos lehet, mint maga a kínzás. Vagy nincs igazam? David egy utolsó, kétségbeesett trükkel próbálkozott, az egyetlen nyíllal, ami még a tegezében maradt: – Nephthüsz, a Ház és a Palota Úrnője, a Föld és az Ég leánya, a Halottak Anyja Széth felesége ugyan, de közelebb áll Íziszhez és Oziriszhez, mint őhozzá. Ezt mind tudjuk. Segített Ízisznek bebalzsamozni Ozirisz testét, miután a férje meggyilkolta. Még gyermeke is született Ozirisztől! – Valóban – mosolygott Maradi –, és hasonlóképp arra is emlékeztethetne, hogy bátyja és nővére birodalmát régóta szoros politikai és gazdasági szálak fűzik az övéhez. – Arca megkeményedett. – De ez mind csak történelem. Most most van. Háborúban állunk. Maga és én ellenségek vagyunk. Ez az egyetlen igazság, ami számít. Nem tud a maga oldalára állítani egy olyan közösségi érzésre hivatkozva, amit én nem érzek. Nem az a fajta vagyok, aki túl sok gondolatot veszteget a múltra: főleg nem akkor, amikor a jelenben sokkal sürgetőbb feladatom van. Úgyhogy még egyszer, legeslegutoljára megkérdezem: hajlandó nekem önszántából segíteni, vagy újra be kell hívnom Juszufot és Amalt, hogy segítsenek lefogni magát? David kifogyott a válaszokból, és kifogyott a reményből is. A jövő nem tartogatott számára mást, mint egyórányi vagy még hosszabbra nyúló kínzást, mely után csak a halál nyújthat majd megkönnyebbülést. A legrosszabb részét elkerülheti, ha megad Maradinak mindent, amit kér. David nem volt naiv. Tisztában volt vele, hogy meg fogják ölni akkor is, ha együttműködik. De a halála legalább gyors lesz, és tiszta. Ez volt az a pillanat. A próba, amiről minden katona tudja, hogy egy nap talán majd szembe kell néznie vele. Becsület vagy önös érdek? Kötelességtudó szolgálója vagy-e a hazád fegyveres erőinek vagy – ha kenyértörésre kerül a sor – csak gyámoltalan, esendő emberi lény? David arra gondolt, hogy ha ellenszegül Maradinak, és nem mond el neki semmit, bátor kiállásának híre feltehetőleg akkor sem jut a világ tudomására. Otthon soha senki nem tudná meg, hogy mit tett. És ennek az ellenkezője is igaz. Ha dalol, mint egy kismadár, vajon kiderül ez otthon valaha is? Nem valószínű.

Rå kora

24

Amellett nem mintha bármi életbevágót tudott volna. Nem volt a birtokában olyan információ, amit a nephthüsziek vagy a szethek ne deríthettek volna ki a kémhálózatuk révén. Sőt, a legvalószínűbb, hogy semmi olyat nem tud, amit ne tudnának már amúgy is. Nem tenne mást, mint hogy megerősíti az ellenség saját megfigyeléseit. – Ha elmondok mindent, amit csak tudok – szólalt meg –, hajlandó sértetlenül szabadon bocsátani a másik két emberemet? Amit én nem tudok, azt ők garantáltan nem tudják. – Milyen nemes! De bánatomra – rázta meg a fejét Maradi őszintének tűnő sajnálkozással – ilyesmit nem áll módomban felajánlani. – Akkor legalább a lehető legkevésbé fájdalmas módon végez velük? – Igen, ezt már tudom teljesíteni. – Megígéri? – Szavamat adom. A semminél ez is jobb, állapította meg David. Azzal, hogy beadja a derekát Maradinak, kegyelmet nyer McAllisternek és Gibbsnek. Nem teljesen ingyen bocsátja áruba magát. – Nos? – hajtotta oldalra a fejét a nephthüszi. – Kezdhetjük? Még mielőtt felelhetett volna, David robajt hallott. Maradi is hallotta. Halk volt, és távoli, mint egy mérföldekre morajló, folyamatos mennydörgés. Alig hallhatóból hamar vészjóslóvá erősödött. Ekkor már jól kivehető zúgó, berregő zajjal járt együtt. Maradi felállt, és a barlang bejáratához lépett, hogy kinézzen. Mormolt valamit a két fickónak odakint. David is feltápászkodott a székéről, hangtalanul és lopva. Szemét Maradin tartva hátrálni kezdett a belső kamra felé. Ő tudta, mi ez a zaj, és azt is, hogy mi kelti. RAF Sasok. Kettő, úgy saccolta. Alacsonyan repülnek. Majdnem földközelben. A radarszint alatt. És erre csak egy okuk lehet. A zaj ekkorra már csaknem fülsiketítővé erősödött. Maradi megfordult, hogy mondjon valamit Davidnek. Látta, ahogy a brit az ajtón át bevetődik a belső kamrába. Arcán felderengett a szörnyű sejtelem. Kiáltani kezdett, hogy figyelmeztesse az embereit. A vadászgépek ekkor zúgtak el fölöttük, súrolva a völgy karimáját. Aztán jött a fény. Tejszerű, jádezöld ragyogás. Vakítóan töltötte be 25

JAMES LOVEGROVE

a világot. Aztán a detonáció, mely úgy ütötte át a dobhártyát, mint a kötőtű. A barlang megvonaglott. Davidet a hátsó falhoz vágta egy lökéshullám. Ejtőernyőstársai holttestén kiterülve ért földet. Egy ideig képtelen volt mozdulni. Gondolkodni. Érezni.

Aztán talpra evickélt. A levegőt fullasztóan töltötte be a por. A belső kamra többé-kevésbé érintetlenül vészelte át a robbanást, a barlang külső fala azonban teljesen leomlott. Csak egy szaggatott felületű nyílás maradt belőle, mely elég széles volt, hogy David átférjen rajta. Arrafelé vette az irányt. Útközben belebotlott valamibe a földön. Maradi százados. A nephthüszi a hátán feküdt. Egyenruhája elszenesedett rongyokká foszlott. Bőre nagy része leégett róla. Megmoccant. Még élt. Épphogy. David letérdelt mellé. Maradi skarlátvörös szemmel pislogott rá. Szája mozgott, hangtalanul – legalábbis úgy tűnt. – Mondtam, hogy meg fogom ölni – mondta David. Vagy csak azt hitte, hogy mondta. A füle olyan erővel csengett, hogy még a saját hangját sem hallotta. Maradi arcán belenyugvás tükröződött: a sors iróniája. David tenyere alsó felével a nephthüszi orrtövére sújtott, felnyomva a csontot és a porcot az agyába. Odakint a völgyet vörösesbarna ködként lepte el a por. Örvényein és kavargásán át David látta, hogy a vidék lényegében megsemmisült. Petrának ez a része romosabb volt, mint valaha. A templomok homlokzata eltűnt, csak itt-ott meredt elő néhány oszlopcsonk a kőomladékból. Minden más vörös, kráterekkel szaggatott, holdbéli táj volt. A Sasok kétcellás fúziós bombákat dobtak le, egyik felükben zöld, oziriszi bával, a másikban fehér íziszivel. A bomba köpenyén belül egy vékony, kerámia válaszfal zúzódott szét a becsapódáskor, így a kétféle isteni esszencia egy pillanat alatt egyesült. Az eredmény: ellentétes erők heves fúziója és egy fél kilotonnás hatóerejű robbanás. Miután megszabadultak hasznos terhüktől, a vadászgépek már messze jártak. David kételkedett benne, hogy visszatérnek. Küldetés teljesítve. Elindult, hogy megkeresse McAllistert és Gibbst.

Rå kora

26

3. NYUGAT

A

SIVATAG SZISZEGETT ÉS VIBRÁLT. A földet itt korbáccsal verte a nap, megfosztva a bolygónak ezt a foltját minden gyengédségétől, csontig lehántva róla a bőrt. A vádik esőről árulkodtak, mely váratlanul zúdult le, csatornákat vájt a földbe, majd anélkül illant el, hogy valódi enyhülést hozott volna. A növények itt felemás életet éltek: mélyre nyúló gyökereikkel nedvesség után tapogatóztak, míg száraz hajtásaik a legkisebb érintéstől is elporladtak. Kígyók és skorpiók siettek árnyékból árnyékba. Három férfi közeledett gyalog. Ketten támogatták a harmadikat, aki fél lábon szökdécselt. Másik lába rojtos szélű húscafatban végződött, mely ernyedten és haszontalanul fityegett, míg lábra már csak nyomokban emlékeztetett. Fölötte a combot egy övvel kötötték át érszorító gyanánt. McAllister erősködött, hogy hagyják ott Petrában. David erősködött, hogy amennyiben McAllister nem dugul el, a fejébe ereszt egy ba-sugarat. McAllister kijelentette, hogy pontosan ezt kéne tennie. David ekkor a hóna alá nyúlva felnyalábolta az őrmestert, és útnak indult. Nem volt rádiójuk. A bombák a sajátjukat és a nephthüsziekét is a föld alá temették. Fegyverük sem volt, leszámítva egy szál hóru-szita ba-lándzsát, amit David egy halott nephthüszitől vett el. A saját fegyvereiket természetesen még jóval korábban elkobozták tőlük, a bombák pedig azokat is eltemették. Sem élelmük, sem vizük nem volt. Fogvatartóik gondosan megfosztották őket az élelmiszertartalékaiktól és vizes kulacsaiktól. Nem maradt más, csak ők maguk. Létfontosságú volt, hogy minél messzebb jussanak Petrától. Tudták, hogy a bombázás garantáltan magára vonta a nephthüsziek fi-

27

JAMES LOVEGROVE

gyelmét, úgyhogy a környéket hamarosan ellepik az ellenséges csapatok. Nyugat felé kellett menniük. Nyugat felé átkelhetnek az Vádi-al-Arabah-n, és eljuthatnak a Sínai-félszigetre. Bármelyik másik irányban csak még mélyebbre hatolnának az ellenséges területre. A nyugati irány az egyetlen reményük. Nyugat, és a világ utolsóként megmaradt semleges országa. – Még mennyi? – hangzott Gibbs kérdése. David nem tudta a pontos választ. – Nyolcvan-száz kilométer – felelte magabiztosan. – Nem több. A nap föléjük tornyosult. Davidet máris szomjúság és éhség kínozta. Sosem jutnak el Segyiptomba. De csak mentek tovább.

Az éjszaka könyörtelenül hideg volt, jégszemcsecsillagokkal. McAllister kábultan nyöszörgött a sötétben. David leült mellé, és halkan beszélt hozzá, hogy elterelje a figyelmét, és lecsendesítse. A sivatagban éjszaka messzire terjedt a hang. A suttogás is kiáltással ért fel. – Micsoda egy címeres ökör vagyok – siránkozott McAllister egyik tiszta pillanatában –, hogy így összezúzattam a lábam! – Úgy van, a maga hibája, hogy egy beomló barlangdarab a lábára zuhant – mondta David. – Tényleg ostobaság volt. – Csak feltartom magukat. Itt kell hagyjanak! – Még mit nem, és lemondjunk a híres skót kedélyességéről? – Baszódjon meg, uram! – Ez a beszéd.

Hajnalban legalább annyira a szerencsének, mint az ügyességének köszönhetően David elkapott és megölt egy gyíkot. Lehasította a fejét egy éles kődarabbal, és felváltva, cseppenként itták a vérét. Aztán felváltva okádtak.

Rå kora

28

A nap lángolt: Ré kimondottan kegyetlen hangulatában volt. Az ejtőernyősök a fejükre terítették katonai zubbonyukat, és érezték, ahogy csupasz hátuk és válluk hólyagosodni kezd. A láthatár egyetlen végeláthatatlan, vibráló vonalként olvadt bele az ég kékjébe. Bármennyit vánszorogtak, sohasem került közelebb. David rövidesen szinte teljesen letett a gondolkodásról. A szomjúság teljesen betöltötte az elméjét. Nyelve feldagadt, kiszikkadt tárgyként zörgött a szájában: már nem érezte a saját részének. Agya úgy lüktetett a koponyájában, mint egy cellája falán dörömbölő rab. McAllister szinte már nem is gyalogolt. David és Gibbs cipelte, és minden lépés, amit ezzel a többletsúllyal tettek, mintha egy cseppel több folyadékot szívott volna ki belőlük, egy erggel több életerőt. Végül letették egy tamariszkuszbokor pelyhes árnyékába. Tudták, hogy nem fogják többé felvenni onnan. A karjuk túl zsibbadt volt, hogy felemeljék, McAllistert pedig túlságosan kínozta a láz és a fájdalom, hogy elviselje az emelgetést. Szavak szisszentek elő papírszáraz ajkai közül. David közel hajolt. – Le tudnék hajtani egy korsóval – mondta McAllister. – Sajnos kifogytunk. – Whisky? – Valahová elkeverhettem a laposüveget. McAllister még jobban lehalkította a hangját, hogy Gibbs ne hallja. – Lebombáztak minket – mondta. – Tudom – felelte David. – A saját gépeink. Tisztogatás. – Tudom – ismételte David. – Hogy befogják a pofánkat. És hogy ne maradjanak hullák. Ne legyen bizonyíték. Hogy a nepheknek ne legyen mit mutogatniuk a tévében. Csak egy rohadt, véres kőhalom, amit mindkét oldal a másikra foghat. Davidnek eszébe jutott a szó, amit Maradi százados használt: letagadható. – Mind tudjuk, hogy feláldozhatóak vagyunk – mondta. – Akkor is – morgott McAllister. – A hülye kis seggfejek! – Ez a hadsereg, McAllister őrmester. Dióhéjban ők azok, akiknek dolgozunk. Egy rakás hülye kis seggfej. És egyesek szerint talán mi 29

JAMES LOVEGROVE

magunk is hülye kis seggfejek vagyunk, hogy nekik dolgozunk. De nézze a jó oldalát! A bombák miatt szabadultunk ki. – Nem mintha ez lett volna a terv – köhögött McAllister, ami egyben nevetés volt (vagy nevetett, ami egyben köhögés). Ujjai az apró, törésálló üvegfiolán matattak, amely láncon függött a nyakába akasztva. – Elvégzi… elvégzi majd, amit kell, uram? Utolsó kívánság volt. David bólintott. – Tudja, maga egészen rendes kölyök – jegyezte meg McAllister – egy piperkőc angol selyemfiúhoz képest. – Elintézem, hogy ezt véssék a sírkövemre. Az őrmester egy óra múlva már halott volt.

David kihúzta a fiola dugóját, és mirhát csepegtetett McAllister csupasz mellkasára. Ugyanakkor elmormolta a Bedörzsölési Imát. – Ozirisz urunk, Alvilág Királya, neked ajánlom Malcolm McAllister káját, hogy bűneit enyhén ítélje meg a bölcs Maat az Igazság Csarnokában a Szív Mérlegelése idején, és hogy baj nélkül kerüljön unokaöcséd, Anubisz oltalmába az idők végezetéig. – A mirha émelyítően édes illata felszállt David orrába; az undortól öklendezni tudott volna. – Ezzel az olajjal megtisztítom és felszentelem földi maradványait – folytatta –, és a szent kegyelem állapotába helyezem, hogy méltó legyen a figyelmedre, ó, Száznevű! Sem Gibbsnek, sem neki nem volt ereje (és, ha már itt tartunk, eszköze sem), hogy elhantolják a holttestet. Nem volt más választásuk, mint otthagyni a sakáloknak, hogy megtalálják és eltüntessék. – Velem is megteszi – mondta Gibbs –, ha eljön az idő? Megteszi, uram? – Még nem jött el az idő – felelte David, és céltudatos léptekkel indult tovább.

Fagyos éjszaka. Könyörtelen nappal. A terep semmivel sem vált simábbá. Nem lett kevesebb a kő és a göröngy. Semmi sem változott, leszámítva, hogy egyre nagyobb erőfeszítésbe került tovább gyalogolni. Mostanra már biztosan megtettek nyolcvan kilométert. Biztosan megtettek többet is. Gibbs mogor-

Rå kora

30

va pillantásokat vetett David felé, mintha azt mondaná: „Hazudtál nekem!” David nem vett tudomást a pillantásokról, mintha azt mondaná: „Akkor perelj be, baszd meg!” Nem volt ott rajtuk kívül senki. És semmi. Csak a pusztaság. Mondhatni, hogy Ré háta mögött jártak, leszámítva, hogy Ré szinte végig ott vándorolt fölöttük irgalmatlan, ragyogó jelenlétével izzítva az eget, olvasztókohóvá forrósítva a levegőt. Gibbs kezdett ellankadni. David minden húsz lépése alatt tízet tudott kierőltetni magából. A hadnagynak újra és újra meg kellett állnia, hogy bevárja. Gibbs motyogott is magában. Többnyire a balszerencséjét átkozta, és azt kívánta, bárcsak sose lépett volna be a seregbe. Máskor leplezett sértéseket vágott David fejéhez. Megint máskor az apjához beszélt, mintha az idősebb Gibbs ott baktatott volna mellette. Még nem delirált, de már nem járt messze tőle. Gibbs egy lépéssel sem volt hajlandó továbbmenni. – Elegem van az egészből! – makacsolta meg magát. – Segyiptomnak még a közelében sem járunk! Sosem fogjuk elérni! Itt fogunk meghalni a kurva sivatagban, ahol még a csontjainkat sem találja meg senki! Davidre vetette magát, akinek egy pillanatra ellankadt a figyelme. Még mielőtt megállíthatta volna, Gibbs lekapta a hóruszita balándzsát a hátáról. – Gibbs! – ripakodott rá David. – Azonnal adja vissza! Ez parancs! Az űzött tekintetű, kisebesedett bőrű közlegény megrázta a fejét. – Nem tehetem, uram – mondta. David óvatosan, egyik kezét előrenyújtva közeledett hozzá. – Adja ide az isteni pálcát, Gibbs közlegény! Kérem! – Ne jöjjön közelebb! – csavarta Gibbs a lándzsa energiaszabályzóját keskeny nyalábállásba. Hüvelykujja megremegett az elsütőgomb fölött. – Ha megöl, azzal nem segít magán – csillapította David. – Szükségünk van egymásra. Együtt kell végigcsinálnunk. Sikerülni fog, ígérem! – Ne vegye tiszteletlenségnek, uram, de nem hiszek magának. És amúgy sem magát tervezem megölni. – Gibbs… 31

JAMES LOVEGROVE

– Nem fogok még napokon át haldokolni itt, a semmi közepén. Ha egyszer van jobb megoldás… – Gibbs! Ne! Gibbs függőleges helyzetbe fordította a ba-lándzsát, sólyomfejű torkolatát az álla alá támasztva. Megnyomta az elsütőgombot. Aranyszínű villanás. Bíborvörös permet. Fej nélküli holttest roskadt a földre. Gibbs közlegény egy hónapja töltötte be a húszat.

David Westwynter egyedül gyalogolt tovább nyugat felé. És még tovább. Tudta, hogy minden lépéssel csak még több sivatagot talál. A következő bucka és az azután következő mögött… csak még több sivatag.

Rå kora

32

4. STEVEN

D

emléke az öccse születése volt. Pontosabban nem maga a születés. Attól gondosan távol tartották: elpaterolták a nagyszüleihez egy éjszakára és egy napra. De amint hazaért, azonnal tudta, hogy a házban minden megváltozott. Apja a szokásosnál is fáradtabbnak és elfoglaltabbnak tűnt, míg a házvezetőnő, Mrs. Plomley csak úgy fürdette széles mosolyában és dús keblű öleléseiben, mintha David hetekig lett volna távol, nem csak huszonnégy órán át. Új játékok – primer színekben pompázó, műanyag monstrumok – hevertek szanaszét a főbejárat folyosóján. A könyvtárban Jepps, a főkomornyik azzal volt elfoglalva, hogy kibontsa az új jövevénynek szánt többi ajándékot, és gondosan feljegyezze az ajándékozók nevét. Aztán ott volt maga az újszülött, aki anyja ágya mellett feküdt a bölcsőjében, összegömbölyödve, akár egy hernyó a levélen. – Stevennek hívják – mondta David anyja. – Köszönj neki szépen! David a bölcső fölé hajolt. Köszönni? Nem értette, minek. A kisbaba mélyen aludt, alig moccant. Nem is hallaná. Vagy meghallaná, és felébredne, és David már tudott annyit a csecsemőkről, hogy csendben kell lenni mellettük, hogy ne zavarja meg őket az ember. – Ő a kisöcséd. – Cleo Westwynter arca tésztaszerűen fehér volt, mosolya elmosódott a szélein. – Ha egy kicsit nagyobb lesz, majd játszhatsz vele. Ő lesz a legjobb barátod. Davidnek már voltak barátai az óvodában. Nem volt szüksége újakra. Nem köszönt, és mást sem mondott a kis Stevennek. Csak sarkon fordult, otthagyta a bölcsőt, és sebesre dörzsölt lábán keresztülbotorkált egy sivatagos síkságon, egyre-másra kis kövekbe botolva, reAVID EGYIK LEGKORÁBBI

33

JAMES LOVEGROVE

pedésekbe akadva. A nap mintha teljesen elforralta volna az agyvizét. Már a fejfájás is elmúlt, csak tisztára súrolt ürességet érzett a szeme mögött. Egy ízben azon kapta magát, hogy arccal lefelé hever egy csenevész fűcsomóban, és nem emlékezett rá, hogy mikor esett el. Csak annyit tudott, hogy a hatéves kisöccse fel-le ugrál a hátán, és egy háziköntös övével ütlegeli. Davidnek szigorúan megtiltották, hogy visszavágjon, ha Steven túlságosan eldurvul. Ilyenkor egyszerűen ki kellett vonnia magát a helyzetből. Nyugodtan felállni és otthagyni az öccsét. Ezúttal azonban megelégelte a dolgot. A lovacskás játék erőszakoskodássá fajult, és ez ráadásul egy olyan reggel után történt, amikor Steven letörte David kedvenc játékszarkofágjának a tetejét: azét, amelyikben egy mozgatható végtagú Tutanhamon-figura volt. Felmordulva lehajította a hátáról Stevent, és ütni kezdte, Steven pedig sikított és bömbölt, és az anyjuk odaszaladt, és leszidta Davidet, és a szobájába küldte, és az egész igazságtalan volt, annyira igazságtalan… igazságtalan, hogy húsz ejtőernyősből, húsz bajtársból ő maradt életben egyedül. Persze hogy túl akarta élni. Ki ne akarná? De nem így, egyedül, utolsóként az osztagból. És ami még rosszabb, ő volt a parancsnokuk, az övé volt a felelősség. Az ő osztaga volt. Azelőtt mindig az emberei érdekeit tartotta szem előtt. Mindig úgy gondolta, hogy az ő életük fontosabb, mint a sajátja. És most önhibáján kívül mégis ő maradt utolsónak, míg a többiek már a Sásmezőre költöztek. Ez nem volt rendjén. Nem így kellett volna lennie. Az ember vigyáz arra, akit rábíznak. Ez egyike az alapvető, megingathatatlan törvényeknek. Apja mondta ezt Davidnek azon a napon, amikor Steven csatlakozott hozzá a bentlakásos iskolában. – Fél szemed mindig tartsd az öcsédén! – mondta Jack Westwynter, miután félrehívta Davidet, hogy váltsanak egypár szót négyszemközt, míg körülöttük autók parkoltak le, bőröndöket pakoltak ki, fiúk búcsúztak el a szüleiktől, majd autók hajtottak el. – Ő nem olyan összeszedett, és nem is olyan értelmes, mint te. Te itt már letetted a névjegyedet. Magasra tetted a lécet, és könnyen lehet, hogy Steven soha nem is fogja megugrani. Emiatt nehéz lesz itt a sora. Te pedig segíteni fogsz neki, megértetted? David bólintott. – Jó fiú. – Jack Westwynter egy húszast csúsztatott idősebb fia

Rå kora

34

kezébe, aztán visszament az autóhoz, ahol Steven épp anyjuk szoros, könnyes öleléséből próbálta kiszabadítani magát. David zsebre vágta a pénzt. Hozzá volt szokva, hogy az apja fizet neki, ha elvégez bizonyos feladatokat. Tudta, hogy az apja a pénz világában él. A családi vállalkozás aktuális ügyvezető igazgatójaként Jack Westwynter élete pénzügyi tranzakciók egyetlen, végeláthatatlan sorozata volt. A pénz és a család rokon értelmű szavak voltak számára. Nem volt köztük különbség. Steven két héten belül bajba keverte magát. Szokásává vált, hogy tiltott asztalhoz üljön le az iskolai étkezőben, ahol íratlan hierarchia uralkodott: a terem bizonyos részeit hagyományosan fenntartották a rangidős diákoknak. Egy elsőéves nem ehetett ott, ahol csak a hatodikosoknak volt szabad. Stevent azonban mindez nem érdekelte. Stevent nem kötötte a régóta meggyökeresedett szegregációs rendszer. Steven kijelentette, hogy egyik asztal pont olyan, mint a másik. Nem járja, hogy ne ehessen ott, ahol épp kedve tartja. David három évfolyamtársa úgy döntött, hogy megtanítják az ifjabbik Westwyntert, mekkorát téved. Elég csúnyán elverték, és hogy maradandó emléket hagyjanak, levágták oldalt viselt, hosszú, divatos hajtincsét egy bicskával. Az idősebb Westwynter ennélfogva kötelességének érezte, hogy jelezze: ha rátámadsz az egyik testvérre, rátámadsz mindkettőre. – Hárman egy ellen? – kérte számon David, miközben a szart is kirugdosta a verekedőkből a krikettpavilon mögött. – Rohadt, gyáva férgek! Azután Stevenhez ment, és elmondta neki: ez volt az első és utolsó alkalom, hogy hajlandó így kiállni érte. Stevennek meg kell tanulnia használni az eszét. Sehová sem jut, ha mindenkit az ellenségévé tesz. – Szóval csak ne keveredjek bajba, igaz, Dave? – vigyorgott csúfondárosan Steven a monokli és a feldagadt ajkak mögül. Feje a levágott tincsnek köszönhetően féloldalasnak tűnt. Tízéves kora óta növesztette. – Legyek jó kisfiú? Tegyem, amit mondanak? És akkor prefektus is lehet belőlem, mint belőled jövőre. Meg a rögbicsapat kapitánya. Meg az iskolai szenetklub elnöke. Meg persze, miért is ne, évfolyamelső hatodikban. Mindenki körülrajongott kis kedvence. – Még öt éved van itt, és ebből négyben nem leszek itt, hogy meg35

JAMES LOVEGROVE

védjelek. – Nincs szükségem rá, hogy megvédj. – Jó, akkor nem is foglak. – Felőlem. Steven azonban ettől kezdve egy kicsit óvatosabb lett. Ahol csak lehetett, áthágta az iskolai szabályokat, így az igazgatói iroda állandó vendégévé és kiadós fenekelések nyomainak állandó viselőjévé avanzsált. Viszont soha többé nem szegte meg az íratlan törvényeket, melyeket a diákok állítottak fel maguk között. És miután David egyetemre ment, Steven a maga módján jól boldogult: felfedezte magának a feketepiacot, és jövedelmező kereskedelmet folytatott olyan tiltott termékekkel, mint a cigaretta, az alkohol és a pornó. Miután becsempészte az árut az iskolába, jóval áron felül adott túl rajta, David pedig gyakran tűnődött, mit tett volna az apjuk, ha ez valaha a tudomására jut. Megbüntette volna Stevent, vagy gratulált volna neki az üzleti érzékéhez? Jack Westwyntert végül is csakis a profit mozgatta. Az volt a sarkcsillaga, az iránytűje. Az mutatta meg neki a helyes irányt, míg David irányérzéke reménytelenül összekuszálódott. Nyugat felé kéne tartania. Eddig azt hitte, arra is tart. Csakhogy a nap nem volt hajlandó egy helyben maradni az égen. Folyvást ide-oda fordult, piruettezett, szívfájdítóan táncolt körbe. Amikor David háta mögött kellett volna lennie, hirtelen előtte jelent meg. Amikor pont a feje fölött kellett volna lennie, hirtelen jobbra vagy balra bukkant fel. Ré Napbárkája már nem egyenes vonalban hajózott keresztül az égi tengeren. Valaki elaludt a kormányrúdnál. David így gondolta, habár valahol mélyen, legbelül egy pedáns hang tudatni akarta vele, hogy a Napbárka ugyanolyan pontosan követi az irányt, mint valaha. Ő az, aki kanyarog, bolyong, körbe-körbe jár. Tévelygett. Steven is tévelygett. Nem követte David példáját, hogy beszálljon a családi üzletbe. Davidet – amint letette a tollat az utolsó záróvizsgája után – már várta egy szék az AW Játékok igazgatói tanácsában. A cég vezetői befogadták maguk közé. Azt mondták, fényes jövő elé néz. Intelligens. Az apjára ütött. Továbbviszi a hagyományokat. Alig várják, hogy együtt dolgozhassanak vele. Steven ezzel szemben kibújt a továbbtanulás alól, és belépett a haditengerészethez.

Rå kora

36

Belépett a haditengerészethez, mert az ország háborúban állt, és mert a fegyveres erőknek szükségük volt egészséges, fiatal férfiakra, és mert az Első Hegemónia védelemre szorult. Vagy legalábbis ezt mondta. De nyilvánvaló volt, hogy azért teszi, mert pontosan az ellenkezője annak, amit elvárnak tőle. Hat hónappal később, az égei-tengeri csata után Stevent ütközetben eltűntté nyilvánították. Épp úgy, ahogy Davidet fogják. Ha még nem tették. Egy sziklás ormon ült, ahonnan rálátott a völgyre, mely széles volt, és barna, és helyenként rózsaszínűre festette a nyugvó nap fénye. Egy madár keringett a feje fölött kitárt szárnyakkal, meglovagolva a felszálló, meleg, esti légáramlatokat. David eleinte Szakkarai Madárnak nézte, és felcsillant előtte egy halvány reménysugár. Valahol Cipruson egy pap épp most tér magához a lázas révületből, és jelenti David feletteseinek, hogy rátaláltak. A hadsereg végül mégsem mondott le róla. Ha a kormány parancsot adott is Petra lebombázására, a Második Ejtőernyős Ezred nem hagyja cserben az embereit. A madár azonban valódi madárnak bizonyult: keselyűnek, ami nagyon is konkrét céllal érkezett. David ürességet érzett. Semmi sem maradt benne. Váz volt csupán, törékeny, ember alakú héj, mely mérhetetlen, csüggedt ürességet fogott körbe. Eljutott addig, ameddig eljuthatott. Nincs tovább. Tudta, hogy így van. A keselyű is tudta. A hóruszita ba-lándzsa keresztbe fektetve hevert az ölében. Utolsó erejét megfeszítve igyekezett felemelni és a fejéhez szorítani a fegyvert. Gibbsnek igaza volt. Nincs más kiút. A halál elkerülhetetlen. De így legalább a tiéd az utolsó szó. Mint egy csettintés: te döntheted el, hogy mikor, hol és hogyan történjen. Davidet várta a túlvilági élet. Iaruban, a Sásmezőn az örökkévalóságig szántani, vetni és aratni fog. Boldogan robotol majd Stevennel az oldalán. Nem lesz többé vetélkedés és vita kettőjük között. Olyanok lesznek, amilyennek mindig is lenniük kellett volna: két fivér, akik szerették egymást, és megbocsátottak egymásnak. David megpróbálta bedörzsölni magát a fiolájából, keze azonban túl gyenge volt: ujjai nem tudtak ráfogni a dugóra, hogy lecsavarják. 37

JAMES LOVEGROVE

Végül feladta, abban a reményben, hogy elegendő lesz, ha elmondja az Imát. De arra is képtelen volt. Ajka túl zsibbadt, repedezett és hámlott volt a beszédhez, torka pedig túl száraz. Akkor hát a szentségek nélkül kell meghalnia. Kája utat talál majd Iaruba, de talán nem olyan sebesen, ahogy szerette volna. El kell majd töltenie némi időt a két világ között, míg végre eljut a holtak birodalmába. Ellenőrizte a ba-mutatót a lándzsán. Miután Gibbs használta, már csak egyetlen lövésre maradt benne töltés. Pont elég lesz. A lándzsa súlyra mintha tömör vasrúd lett volna. David az álla alá támasztotta, és kezével az elsütőgombot kereste. Fény villant, aranyszínű fény. Vér fröccsent. David a hátán feküdt, és érezte, ahogy a vér kihűl és megalvad a bőrén. Izgatottan locsogó hangokat hallott, és tudta, hogy ezek már a halottak lelkei a Sásmezőn. A hangok egyre erősödtek, ahogy a ka szabadon kiröppent a testéből. Felszökkent a lila égbolt felé. A halványuló napba.

Rå kora

38

5. RÉ A hajnal, mint mindig, új reményt hoz. Amint Ré átlép a Mandzsetről, az Éjjeli Bárkáról a Meszektetre, a Napbárkára, érzi, ahogy újonnan árad szét benne az életerő. Kinyújtóztatja fájó gerincét, és megmozgatja merev ízületeit, az éjszaka hidege pedig apránként oldódik ki az izmaiból, míg a korral járó sajgás és keserűség alábbhagy. Nem érzi újra fiatalnak magát – már sohasem fogja –, de most talán annyira öregnek sem. Aker, a Mandzset kormányosa, elbúcsúzik tőle: – Az esti viszontlátásig, nagyuram! – rázza meg oroszlánsörény-haját. – Addig – mosolyog Ré. A Napbárka vitorlát bont. A nappali hajóút ismét elkezdődik. A ragyogó, aranyló hajó fedélzetén Rét már ott várják szokásos, mindennapi útitársai. Maat, a kormányos, kurta biccentéssel üdvözli apját. Arcán ritkán ül más, mint komorság, noha Ré tudja, hogy lányának sajátos, fanyar humora van, mely csak kötetlenebb pillanataiban bukik ki belőle. Kutyaszerű kísérője, Ammut a lábánál ül, és nyelvét lógatja. A ravasz tekintetű Básztet eközben a hajó derekán, egy díványon foglal helyet. Függőleges felsőteste és oldalt kinyújtott lába pilledt L-et formáz. Halkan dorombol, ahogy Ré közelebb lép, és szemét lehunyva, majd újra kinyitva köszönti. Ré ezt a lányát is szereti. Őt szereti a legjobban a családjából, mert Básztet gyönyörű, nem beszél sokat, és sohasem okozott neki szomorúságot. Megsimogatja a fejét, a macskaistennő pedig örömmel odabújik hozzá. Ahogy továbbhalad a hajó orra felé, Ré meglátja Széthet, aki épp bemelegít az előtte álló viadalra. Megfeszíti erőteljes testét; izmai csak úgy kígyóznak meghökkentően sápadt bőre alatt. Hátrapil39

JAMES LOVEGROVE

lant nagy-nagybátyjára. Kifúj a szeméből egy vörös hajtincset. Aztán folytatja bemelegítő gyakorlatait. A Napbárka, az Évmilliók Hajója elhagyja a mennybolt keleti kapuját, áthajózva a két türkiz szikomorfa között. A Nap folyója békésen és simán hömpölyög. Nunt, a kezdetek vizének istenét érezni lehet a hajógerinc alatt, ahogy szelíden sodorja előre a bárkát. Aztán felkavarodik előttük a vízfelszín. Megjelenik egy fortyogó, kavargó örvény, melyből egy csapásra kiemelkedik a rettenetes kígyó, Apóphisz. A víz fölé ágaskodik, a bárka fölé tornyosul, és csak úgy forr benne a gonoszság. Tekergőző teste csapkod és vonaglik. Felfalná a bárkát. Elpusztítaná a Napot, és kioltaná magát az életet. Csakhogy Széth itt van. Széth készen áll. Büntetésként és vezeklésként minden áldott nap kétszer meg kell küzdenie Apóphisszal. A szörnyre veti magát; magasra szökken, hogy összeakaszkodjon vele. Karját a dög nyaka köré fonva, minden izmát megfeszítve igyekszik megfojtani. Apóphisz sziszeg, akár a forgószél, és egyik oldalról a másikra veti a fejét, remélve, hogy így megszabadulhat támadójától. Széth azonban erősen kapaszkodik, ujjait a hullámzó, csillogó pikkelyekbe mélyeszti. Puszta kézzel marcangolja szét a kígyó torkát. Zuhatagban ömlik a vér. Apóphisz felüvölt, és a folyóba veti magát, hogy eltűnjön a mélyben. Rózsaszín hab örvénylik a vörös víz tetején, mely a földről nézve az eget is megfesti. Széth visszaúszik a Napbárkára, nagy-nagybátyja pedig lenyúl, hogy a fedélzetre segítse. Tekintetük összetalálkozik. Széth szeme izzó vörös: izzóbb és vörösebb, mint a vér, amit az imént kiontott. Ré két szeme más-más színű. A jobb csillogó borostyánsárga, a bal halvány gyöngyházfényű szürke. E jellegzetes színezetet több leszármazottja is örökölte tőle: Ozirisz, Ízisz, Hathor, Hórusz… akikben a leginkább megbízik, és akiket hajlamos előnyben részesíteni. Amint Széth belenéz nagy-nagybátyja szemébe, az övében a Napisten Széth kitaszított-létének emlékeztetőjét látja. Széth tudja, hogy a panteon főistene sosem fogja őt sajátjaként szeretni. Tudja, hogy mindig kívülálló lesz, mindig más, mint a többi. Ré is tudja ezt, és elszomorodik. A mai nap első szomorúsága. De korántsem az utolsó.

Rå kora

40

– Szépen küzdöttél – mondja. Széth vállat von. – Meddig tart még ez a komédia? Hányszor kell még elpusztítanom ezt a dögöt, amíg úgy határozol, hogy leróttam a büntetésemet? – Azért, amit a fivéreddel tettél? Még korántsem vezekeltél eleget, Széth. A két isten elválik egymástól, a bárka pedig folytatja útját. Rövidesen idősebb istenek csoportja érkezik a fedélzetre: Szobek, Hnum, Ptah és Neith. Közülük egyedül Neith istennőben maradt életerő és energia. Előremasíroz, hogy üdvözölje fiát. – Ré! – szólítja meg íjaival, nyilaival és pajzsával csörömpölve. – Hogy megy a sorod? – Erős vagy a világon, anyám – feleli Ré –, akárcsak én. – Mindaddig, amíg az unokaöcséid és unokahúgaid egymással csatároznak, nekem jól megy a sorom – mondja a háború istennője. Állkapcsa egy kissé férfiasan előreugrik. Haját szoros fonatokban hátrafogja, így nincs rá esély, hogy valaha is megzavarja a célzásban, ha az arcába csapódik. – Csatározásuknak közönséges vetélkedésnél előbbre való célja van – replikázik Ré. – Hódolatra van szükségük, a hódolathoz pedig áldozat kell. A világ lakóinak be kell bizonyítaniuk, hogy méltók az isteni áldásokra, melyek osztályrészükül jutnak. Ez a bizonyíték nem más, mint hogy lemondanak halandó életükről, a háború pedig kézenfekvő lehetőséget teremt számukra, hogy meghaljanak. – A szavak elhagyják Ré száját, de mintha maga sem hinné el, amit mond. Már nem biztos a dolgában. – Úgy hangzik, mintha panaszkodnék? – Neith fegyverei megcsörrennek a nevetéstől. – Szó sincs róla! Majd kicsattanok az életerőtől, nem úgy, mint ezek a fakó kísértetek itt mögöttem, akikkel együtt kell töltenem időm nagy részét. A három másik idősebb isten láthatóan szégyenkezve áll egyik lábáról a másikra. Valóban kísértetei egykori önmaguknak: sárgák és aszottak. Nehéz elképzelni, hogy valaha is kiérdemelték az emberek imádatát, vedelték az áldozati állatok vérét, és ragyogtak a tiszteletükre gyújtott halotti máglyák fényében. Bájuk éppen hogy csak létezik. Erőtlenül lézengenek, makacsul kapaszkodva életük szélárnyékos oldalába, bár alig van mit felmutatniuk, és annál 41

JAMES LOVEGROVE

csak teendőjük kevesebb. Ré pedig fájdalom apró szúrását érzi: ma már másodszor szomorodik el. Mert ahogy erre a négyre néz, tudja, hogy még az istenek fénye is elhomályosulhat. Még az istenek is meghalhatnak. Ekkor unokaöccse és unokahúga érkezik, Su, a levegő istene és Tefnut, az eső istennője, hogy leróják tiszteletüket. Su feledékeny fajta. Sohasem jutna eszébe meglátogatni a bárkát, ha Tefnut nem noszogatná, hogy megtegye. A testvérházaspárhoz csatlakoznak gyermekeik: a Föld istene, Geb és az ég istennője, Nut, akik szintén házasok. Mind a négyen – az Első Család – hódolattal adóznak Rének. – Mi, gyermekei és unokái Atumnak – szólnak –, akinek örvénylő káoszából a világegyetem született, üdvözlünk téged, ó, Napisten, Enneád Királya! – Lángoló Gatya Nagyfőnök – teszi hozzá a faragatlan modorú Geb. Nővér-felesége a bordái közé döf a könyökével. Ré csak nevet a csúfolódáson, magában azonban fájlalja Geb arcátlanságát. Hát így, szilánkonként farigcsálják szét reggeli örömét. Más látogatók is érkeznek a bárkára a nap folyamán. A panteon alacsonyabb rendű tagjai, kisebb istenek, néhány démon. Ré mindannyiukat udvariasan fogadja, ahogy egy uralkodótól elvárható. Vendégül is látja őket édességgel és borral. Üres csevegés folyik. Ezek a kötelezettségek untatják Rét, és ki is fárasztják, de igyekszik, hogy ne látsszon rajta. Thotot, vezírét, kedves, öreg barátját mindig szívesen látja. Kettesben a hajó tatjába húzódnak, ahol csak Maat hallhatja a beszélgetésüket. – Mondj nekem valamit, ami felvidít! – kéri Ré Thottól. – Nem vagy halott, Ré – érkezik a felelet. – Bármennyire unalmassá és borússá válik is az életed, a feledés rosszabb. Fontos, hogy ezt tudd! – Ha! – Ré csaknem felderül. – Viszont borzongás fog el. Ez mitől lehet? – A folyó vége felé járunk – mondja Thot. – A Nap lassan el-

Rå kora

42

enyészik. Talán csak a közeledő este hűvösségét érzed. – Nem, nem hiszem. Ez a borzongás belülről jön. Mintha a szívemet bizsergetné. Valamilyen baljós előérzet. Félek, Thot. Félek a jövőtől, és nem tudom, miért. Thot összevonja deres szemöldökét. – Öregek vagyunk, Ré, te meg én. Az időnk egyre rövidül. A jövő különös szörnyeteg. Minél kisebb, annál jobban megrémít. – Hát csak ennyi lenne? A halál sugallata? – Ezt csak te tudhatod biztosan, öreg barátom. Thot magára hagyja Rét a gondolataival. Végül, amikor már későre jár, megérkeznek a civakodó testvérek. Ők az örökösök, akik egészben kapták meg a földet, majd felszabdalták egymás között, és kiosztották mindenkinek a maga birodalmát. Ozirisz és Ízisz kéz a kézben érkezik, pajkosan, mint a friss házasok, noha már eónok óta azok. Nephthüsz is velük van, és vonakodva hagyja ott Íziszt, hogy Széthhez csatlakozzon. Sokkal jobban kedveli nővére társaságát, mint férjéét-fivéréét, aki hűvösen fogadja közeledését, és úgy karolja át a vállát, ahogy egy paraszt helyezné az ökörre a jármot. Nephthüsz kötelességtudó asszony módjára, erőltetetten mosolyog Széth ölelésében, ám a szemében látszik a vágyakozás, hogy valahol máshol legyen. Széth és Nephthüsz fia, Anubisz is beugrik egy pofavizitre, komor ábrázattal, eltűnődőn. Széth biccent felé. Anubisz mereven viszonozza, majd arrébb húzódik, és megáll a szüleitől valamivel távolabb, zárkózotton, keresztbefont karral. A Sakálfejű Isten elvonult életet él. Az ő birodalma a halál, a halál pedig magányos ügy. Őt követi unokatestvére és féltestvére, Hórusz, aki megmaradt szemével Ré felé kacsint – a másikat szemkötő takarja. Négy gyermeke – Hapi, Amszet, Duamutef és Kebehszenuf – kíséri: négy rakoncátlan istenkölyök, akik rögtön szerteszaladnak a fedélzeten, és ahogy tépik egymást, szinte tudomást sem vesznek az idősebbekről, akiknek sűrűn és hevesen nekiütköznek. Széth ráreccsen Hóruszra: – Nem tudod kordában tartani az átkozott kölykeidet? Hórusz visszamered rá. Egy szemében annyi méreg van, amennyivel kettőt is megtölthetne. – Azt akarod, hogy megint letépjem a golyóidat? Örömmel megte-

43

JAMES LOVEGROVE

szem, te vörös korcs! Gyerünk! – Ágyékmagasságban összeszorítja a markát, mintha képzeletbeli heréket szorongatna. – Csak adj rá okot! – Próbáld csak meg, és kinyomom a másik szemedet is! – vág vissza Széth. – Balfék! – Idióta! – Hazug! – Eszelős! Egyikük sem marad sokáig. Az egész csak udvariassági vizit, puszta formalitás. Ré az ősöreg rokon, akit napjában egyszer meglátogatnak, inkább kötelességtudatból, mint szeretetből. Röviden időznek, elcsevegnek egymással, és sikerrel próbálják leplezni a köztük húzódó törésvonalakat. Mégis nyugtalannak tűnnek. Talán túl sok erőfeszítésükbe kerül fenntartani a szívélyesség látszatát. Vagy talán – gondolja Ré – érzik, amit én is érzek: hogy a napjaim meg vannak számlálva, és ez aggasztja őket. Vagy ami még rosszabb, nem aggasztja őket. Így vagy úgy, de rövidesen mind távoznak. Csak Széth marad ott, és ő is csak azért, mert másodszorra is el kell végeznie napi kötelességét. Apóphisz újra felbukkan. Az óriáskígyó immár behegedt sebekkel robban elő a folyóból, Széth pedig – mint mindig – most is felszökken, hogy megbirkózzon vele. Mint mindig, most is győzedelmeskedik. Apóphisz újra meghal, a folyó pedig egy időre habzó, karmazsinvörös kavargássá változik. Így ér véget az utazás. A Napbárka eléri a mennybolt nyugati kapuját, és ott lehorgonyoz. Ré vállát ekkor már gondok súlya nyomja. Igazi, teljes komorság ereszkedett rá. Nem áll előtte más, csak egy újabb éjszaka az alvilágban, míg a Mandzset végighajózik a fekete folyón, a vaksötét barlangokon, ahol a levegő fagyott és mozdulatlan, útitársként pedig nincs vele más, csak Aker, a sztoikus, szótlan kísérő, akinek aranyló szempárja mindvégig mereven előrefelé tekint, akár két lámpa egy sírkamrában. Nincs alvás, nincs pihenés, csak a hosszú, halálhoz hasonlatos elvonulás, hogy kiegyensúlyozza a nappali ragyogást és vendégözönt. Ré lelép a Meszektetről, át a Mandzsetre. Lépte nehéz. A szürkület, mint mindig, szomorúságot hoz.

Rå kora

44

6. KARAVÁN

T

EVÉK KÖPKÖDTEK ÉS MOROGTAK,

a gyerekek pedig vadul kacagtak, és még durvábban csapkodták őket pálcáikkal. A teherhordó állatok hosszú sorban vágtak át a sivatagon, mögöttük pedig kecskenyáj bóklászott mekegve. A tevék ifjú hajcsárjai nem mutattak sok könyörületet. Időnként, a pihenők során egy-egy ingerlékenyebb állat harapással állt bosszút. A gyerekek a jelek szerint ezt is viccesnek találták. A megharapott fiú – mert mindig fiú volt – kacarászott, dörzsölgette a helyet, ahol a teve foga a bőrébe mélyedt, aztán nekiesett az agreszszív állatnak, és alaposan elverte. Mintha a fájdalom – akár őket érte, akár ők osztották – csak játék lett volna számukra. A beduin gum felnőtt tagjai sem voltak kevésbé szívósak. Meg sem kottyant nekik tíz-tizenkét órát ülni a nyeregben, a tevék imbolygó, ritmustalan rángatózása ellenére is egyenes derékkal. Arcukon rendíthetetlen nyugalom tükröződött, bőrük finom ráncai pergamentérképekre emlékeztettek, szemük távolsággal volt tele. Utazás közben csakis a férfiak szólalhattak meg, és ők sem gyakran tették: ilyenkor parancsot vakkantottak oda a gyerekeknek, vagy valamilyen porszagú, kaján megjegyzést tettek, amire megint csak a férfiaknak volt joguk válaszolni. A nők sohasem beszéltek. Legalábbis David jelenlétében nem, habár éjszakánként hallott hangokat a sátraik felől, melyek lágynak és csilingelőnek hangzottak; frissítőnek, mint a hűvös forrásvíz. Ez a beduin családi törzs nemcsak nomád életet élt, de kereskedett is. Három teve nem embereket vitt a hátán: oldalukon két-két páncélszekrény lógott. Bármi is volt a lakattal ellátott, hieroglifákkal lepecsételt acéldobozokban, az súlyosan, fémesen csörömpölt. Minden este ezekről a tevékről rakodtak le először, a páncélszekrényeket 45

JAMES LOVEGROVE

pedig éjszakánként karabélyokkal felfegyverzett beduinok őrizték egy különleges sátorban. Ékszerek? Fegyverek? Arany pénzérmék? Nyilván valamilyen értékes holmi, melyet majd a karaván célállomásán bocsátanak áruba. Maga David is értékes holminak számított. Erre következtetett a kötelékeiből meg abból, hogy egy pillanatra sem hagyták magára. Amikor könnyítenie kellett magán, mindig elkísérte legalább egy, de inkább két fegyveres őr, fent a nyeregben pedig szorosan a kápagombhoz kötözték a csuklóját, hogy még véletlenül se tudjon lecsúszni. Etették, és vizet is adtak neki, pont eleget, hogy egyben tartsa a testét és a káját, és tudta, hogy a beduinok nem tartanák életben, ha nem gondolnák, hogy még hozhat valamit a konyhára. Különben csak az értékes készleteiket pocsékolnák. Emlékei homályosak voltak, a közelmúlt pedig teljesen elmosódott, de apránként sikerült összeraknia a történteket. A ba-lándzsa a döntő pillanatban kicsúszott a kezéből, így a lövés célt tévesztett. Valaki áldozatul esett, de nem David volt az. Vér folyt ugyan, de nem az övé. A beduin karaván épp akkor ért a közelébe, amikor megölni készült magát. De Davidet túlságosan lefoglalta az öngyilkosság, hogy meghallja őket, és a sors valamilyen elképesztő játéka folytán nem magát, hanem a karaván vezértevéjét ölte meg. A törzs sejkjének végül többszöri próbálkozásra sikerült tisztáznia Daviddel ezt a szomorú esetet. Az oziriszi értett valamicskét arabul, ezek a beduinok azonban ismeretlen dialektust beszéltek, amibe helyenként valamilyen glottális, szubszaharai nyelv is vegyült. A sejk némajátékkal elmutogatott neki egy holtan földre hanyatló tevét, és a kiürült lándzsát lóbálva világossá tette, hogy melyik volt a gyilkos fegyver. David tehát megfosztotta őket egy tevétől, kárpótlásként pedig el kellett őt adniuk valakinek. A jelek szerint már volt is ötletük, hogy kinek. – Ozirisz! – mutatott a sejk a hímzett emblémára, mely David zubbonyának részét képezte: a két főnixszárnyra, melyek tollaikkal átölelték a mellkasát. Aztán dél felé intett a karjával. – Nephthüszi Kartúm!

Rå kora

46

David a szökést fontolgatta. Hogyan tudná kivitelezni? Fogvatartói (habár a „tulajdonos” pontosabb meghatározás lett volna) sosem hagyták magára, sosem oldozták el, folyamatosan szemmel tartották. A szabadulásra látszólag kevés alkalom nyílt, és azok is csak szórványosan. Aztán ott volt a sivatag. Ami egyfajta szabadtéri börtönként szolgált. Még ha Davidnek sikerülne is megszöknie a kereskedőktől, mondjuk, egy elszánt kitöréssel, amikor valaki épp hátat fordít neki, megint csak a pusztaságban találná magát. A sivatag a legutóbb is majdnem végzett vele. Ezúttal egész biztosan megtenné. Szerezzen fegyvert, ejtsen túszt, és követelje, hogy engedjék szabadon? Ugyanaz a probléma. Hová menne? Egyetlen lehetséges megoldás kínálkozott. Ellopni egy tevét.

Éjszakánként hat másik férfival és négy fiúval osztozott egy sátron. Szőnyegekkel és csíkos takarókkal berendezett helyiség volt, a maga módján komfortos, akár egy szőtt falú szoba. David kijelölt hálóhelye pont középen volt: itt kellett feküdnie és a lehető legkényelmesebben elhelyezkednie az egyik függőleges, két szőnyeg közé beágyazott, központi sátorrúdhoz pányvázott csuklóval. A sátorban elviselhetetlen szag uralkodott. Az egyik fickó mást sem csinált, csak fingott egész éjjel, és mindannyian – Davidet is beleértve – izzadságtól és lábszagtól bűzlöttek. Ennél csak a lárma volt kegyetlenebb, mivel a jelek szerint a sátor lakói azon versengtek, hogy ki tud a leghangosabban horkolni. Ha ragadozók ólálkodtak odakint a sötétben, nem a tevetrágyából gyújtott tábortűz fénye tartotta távol őket, hanem az emberek tömeges, reszelős hortyogása. Az egész rémesen emlékeztetett egy bentlakásos iskola hálótermére. Még a szodómia is rendszeres volt. David szinte minden éjjel, hajnaltájban arra ébredt, hogy az egyik fickó ráerőszakolja magát egy kisfiúra. Perceken át kellett hallgatnia a fojtott nyögdécselést és horkantgatást, melyet egy pofon követett, feltehetőleg abból a célból, hogy emlékeztesse az aktus kelletlen résztvevőjét: ne merje szóvá tenni, amit elkövettek ellene. A fiú aztán legtöbbször álomba sírta

47

JAMES LOVEGROVE

magát. David tudta, ki az erőszaktevő. A fickó a sátor jobb hátsó sarkában aludt, és valamiféle másodági nagybácsi volt, aki magasan állt a törzsi ranglétrán, a sejk pedig közvetlen bizalmasaként tekintett rá. Más szóval túl fontos ember volt ahhoz, hogy számon kérjék rajta a bűneit, még ha valaki a gumban össze is szedte volna a bátorságát, hogy feljelentse. Görbe orra volt, dús bajusza, és valahogy sikerült átlósan váltakozó mintázatban elveszítenie a fogait, így a mosolya egy sakktábla két sorára emlékeztetett. David boldogan vállalta volna, hogy kiveri a többi fogát is, ha valaha alkalma nyílik rá. Ám az elsődleges célja a szabadulás volt, és nem hagyhatta, hogy bármi is elterelje a figyelmét. Miután a terve készen állt, már csak az alkalmas pillanatot kellett kivárnia egy holdtalan éjszaka formájában. Eddigre már kiheverte a megpróbáltatásokat, amiket DélArábiában élt át, és visszanyerte ereje nagy részét. A karaván időközben déli irányba fordult, vagyis ha tényleg Kartúm felé tartottak, nem lehettek máshol, csakis Segyiptomban, valahol a Nílus és a Vörös-tenger között. Ideje volt megszöknie, mielőtt átkelnek a szudáni határon, és visszatérnek a nephthüszi felségterületre. Kezeit egymás felé néző kézfejekkel kötözték össze, így ujjaival nem érhette el a csomókat. Abban azonban semmi sem akadályozta, hogy a fogaival rágja szét őket. Fájóan lassú folyamat volt, egy ízben szó szerint fájóan, mivel az egyik foga, egy felső zápfog, mely még akkor lazulhatott meg, amikor a nephthüsziek elpáholták, hirtelen kihullott. Úgy érezte, mintha felhasadna az ínye, a fájdalom pedig áramütésként futott végig az állkapcsától a homloküregéig. Elfojtott egy üvöltést. Szája megtelt vérrel, és csak köpött és köpött, amíg a seb magától be nem hegedt. Azután – valamivel elővigyázatosabban – folytatta a rágást. Körülötte tovább zajlott a fingások és horkantások kakofóniája. David mozdulatlanná dermedt, ahogy egy fickó hirtelen felkiáltott. Észrevették. Vége a játéknak. A kiáltás azonban motyogássá szelídült, aztán cuppogássá, szörtyögéssé, és a fickó máris újra horkolt. A csomók végre kioldódtak. David szabad volt. Nos… majdnem.

Rå kora

48

Felkelt, és lábujjhegyen lépkedett át a durmoló testeken, melyeket alig látott a sötétben. Rátaposott valakinek a kezére, és már várta a felháborodott rikoltást, de a „valaki” az egyik kisfiú volt, ők pedig mélyebben aludtak a férfiaknál, és amúgy is hozzá voltak szokva a bántalmazáshoz. A fiú motyogott valamit, David azonban lecsendesítette, a gyerek pedig a másik oldalára fordult, és aludt tovább. Elérte a sátortakaró bejárati nyílását, és átügyeskedte magát rajta. Odakint tűz fénye táncolt, bevilágítva a gum mind a hét, félkörben elrendezett sátrát. A kecskék a félkör nyílásában csoportosultak, mögöttük pedig ott pihentek a tevék, maguk alá hajtott lábakkal, szellemszerűen fehéren, mint a hegyek a látóhatáron. Davidtól balra volt a sátor, ahol az értékes árut tartották. Az őrségben álló férfiak álomittasnak tűntek. Karabélyaik csöve a föld felé konyult. David azonban nem kockáztathatta, hogy elosonjon mellettük. Meg kellett kerülnie a tábort, a túlsó oldalról megközelítve a tevéket. Távolabb óvakodott a tábortűztől, bele az indigókék sötétségbe. A terep, amelyen a karaván haladt, az utóbbi időben megváltozott. A tájat már nem sziklák és keményre döngölt föld alkotta, hanem homok; semmi más, mint homok. Süppedős, bordázott, hullámzó, ruganyos homok, egyik mérföldtől, egyik dűnétől a másikig. Homok, amely mindenhová bejutott: az ember zoknijába, hajába, orrába. David egyszer még a fitymája alatt is talált szemcséket. Széles félkörívben kerülte meg a tábort, hogy a sátrak végig a jobbján legyenek. Lába meg-megcsúszott a dűnék lejtőin. Végül elkezdte megközelíteni a tevéket. Már ki is választotta az állatot, amelyiket el akarta vinni: egy idősebb hímet, melyet annyira meggyötörtek a verések és az idő, hogy semmi makacsság nem maradt benne. David úgy okoskodott, hogy ez az engedelmes jószág hajlandó lesz elfogadni egy tapasztalatlan utast a nyergében, és nem próbálja majd lehajítani az első adandó alkalommal. Újabb pillantást vetett az álmos őrökre. Ahogy oda nézett, az egyikük épp akkor adta fel végleg a harcot a kimerültség ellen, és rogyott le a földre. A fickó ülő helyzetben maradt, feje az ölében heverő karabélyra biccent. A másik őr odafordult, és végigmérte kollégáját. Mormolt neki valamit, aztán odalépett hozzá, és lábujjával megbökte. Az alvó meg sem rezdült. Egy újabb, határozottabb lábujjdöfésre az oldalára bu49

JAMES LOVEGROVE

kott, és úgy maradt, ernyedt kupacban. A második őr lehajolt hozzá, és megpaskolta az arcát. Alaposabban megnézte. Riadtan egyenesedett föl. Ekkor David meghallotta a halk „peng”-et. A sötétből érkezett. Ugyanakkor látta, ahogy az őr a nyakához kap, és megpördül. Fegyvere tompa puffanással hullott a homokba. Egy pillanattal később, semmivel sem zajosabban, ő maga is földet ért. David lekuporodott, és érezte, ahogy a szívverése felgyorsul, a világ pedig lelassul körülötte. Látótere perifériájában alakok jelentek meg: néhány tucatnyian ereszkedtek le a dűnék gerincéről, és a tábor felé lopakodtak. Testhezálló, fekete öltözetet viseltek, és kettesével, alakzatban mozogtak: páronként váltották egymást az élen. Fegyverzetük, amennyire David meg tudta ítélni, pisztolyokból és rövid nyelű íjpuskákból állt. Ba-technológiának nyomát sem látta. Amikor az első két alak elérte a sátrat, szemügyre vették a kiiktatott őröket, majd jelt adtak: tiszta a levegő. A többiek nesztelenül követték őket, és biztosították a sátor bejáratát. A tevék néhány nyugtalan mordulást hallattak, a fekete ruhás támadók azonban olyan halkan és precízen tevékenykedtek, hogy a jószágok nem váltak szokatlanul izgatottá. Két alak bement a sátorba, majd kijöttek az egyik páncélszekrénnyel. Óvatosan, két oldalról cipelték, tökéletes összhangban. Újabb páros sietett be, aztán megint ketten. Hamarosan mind a hat acéldobozt kihozták, és készen álltak, hogy zsákmányukkal elhagyják a tábort. Aztán két dolog történt egyszerre. Egy: David érezte, hogy egy pisztoly csöve szorul a tarkójához. Kettő: egy beduin férfi lépett ki abból a sátorból, amely közvetlenül a páncélszekrényeket őrző raktár mellett állt. A támadók megdermedtek. Akárcsak David, ám neki más oka volt rá. – Ne mozdulj! – suttogta egy hang a háta mögül. – Egy szót se! Levegőt se vegyél, vagy golyót eresztek beléd! A beduin ezalatt feltűrte a köntösét, és vizelni kezdett a homokra. Közben mit sem sejtve körülnézett, és észrevette a szomszédos sátor mellett kuporgó támadókat. A csorgás félúton abbamaradt, és lefröcskölte a lábát. Az egyik fekete ruhás felállt, és pisztolyával célba vette a beduint,

Rå kora

50

aki bizonyára felemelte volna kezét, hogy megadja magát, ha nem lett volna annyira megrökönyödve, és ha a kezében valami kevésbé fontosat szorongat. – Lődd le! – sziszegte David mögött a hang sürgetően, habár a pisztolyos fickó nyilván nem hallhatta. – Van hangtompítód! Lődd le a mocskot! Fémcső mélyedt David nyakszirtjébe, ő pedig imádkozott, hogy ha az elkövetkező másodpercekben meghúznak egy ravaszt, az ne ez legyen. Odaát, a táborban a beduin tátott szájjal meredt a támadóra, aki azonban mintha tétovázott volna, hogy golyót eresszen-e egy fegyvertelen emberbe. A beduin segélykérő kiáltást hallatott. Aztán a pisztoly szinte bocsánatkérő, fojtott csattanással elsült. A beduin összerogyott. Kiáltása azonban megtette a hatását. A többiek kászálódni kezdtek a sátraikban, csipás szemmel kitámolyogtak, és felmérték a helyzetet. Előkerültek a karabélyok. – Vissza! Vissza! – adta ki a parancsot arabul kiáltozva az, aki eddig Davidet tartotta sakkban. David ekkor megbizonyosodott arról, amit eddig csak sejtett: hogy az illető nő. A hangja lehalkítva fátyolos volt, és meghatározhatatlan nemű, fennhangon azonban tisztán, összetéveszthetetlenül és parancsolóan női. A fekete ruhások engedelmeskedtek, fedezőtűzzel biztosítva a páncélszekrények kimenekítését. A beduinok golyózáporral feleltek, éles, fülsiketítő puskaropogással elnyomva a hangtompítóval ellátott pisztolyok durranásait. Fegyvereik távolabbra hordtak és gyorsabban tüzeltek, a pontosságról nem is beszélve. A támadók hullani kezdtek. A tevék eközben felpattantak, és rémülten menekültek mindenfelé. A David mögött álló nő szitkozódott. Az oziriszi hallotta, amint recsegő szörcsögéssel megnyílik egy rádió-adóvevő csatornája. A nő parancsot vakkantott, és valahol a távolban beindult egy autó motorja. Fényszórópászmák döfték át a sötétséget, ahogy a motor felpörgött, a zaja pedig gyorsan erősödött. Torkolattüzek villództak a táborban, mintha szentjánosbogarak foszforeszkálnának. Puskaporfüst ülte meg a levegőt. A beduinok a legtöbb támadót folyamatos, bénító tűz alatt tartották, és egy pillanatra sem enyhítették a nyomást. A fekete ruhások időközben eldo51

JAMES LOVEGROVE

bálták a páncélszekrényeket, és az önvédelem volt a fő gondjuk. A zsákmány már kevésbé volt fontos, mint a túlélés. Ekkor rekedtes dízelbömböléssel egy dzsip mászta meg az egyik dűne gerincét. Ötven méterre a tábortól farolva megállt. Egy férfi pattant fel az utasülésről, és hátramászott a platóra, ahol egy nehézgéppuska pihent forgóállványra szerelve. A fickó elhelyezkedett a géppuska fogantyúi mögött, és tüzet nyitott. A hevederről adagolt töltények kerepelve tűntek el a töltényűrben, hogy aztán a cső a tábor felé köpje őket, nem nézve, hogy homokot, sátrat vagy beduint találnak. Utóbbiak fedezékbe vonultak, és amennyire tőlük telt, viszonozták a tüzet. Jó pár lövésük gellert kapva pattant le a dzsipről, a géppuska büfögő zakatolása azonban szünet nélkül folytatódott. David egyre növekvő rémülettel figyelte, ahogy kígyózó sorozatainak íve újra és újra a sátrakat éri, a becsapódó golyók pedig verik és szaggatják a takarólapokat. Végül nem tudta türtőztetni magát. – Elég! – mondta a nőnek. – Parancsolja meg nekik, hogy hagyják abba! Azokban a sátrakban nők és gyerekek vannak! Csak egy pillanatnyi tétovázás, aztán a nő így felelt: – Na és? Nem érdekel. – Engem viszont kurvára igen! David talpra ugrott, ügyet sem vetve a nőre és fegyverére. – Ha csak egy lépést teszel a dzsip felé – figyelmeztette amaz –, szitává foglak… David faképnél hagyta, és nyílegyenesen a tábor felé rohant. Egész úton a hátába fúródó golyó ütését várta. De az elmaradt. A nő talán úgy döntött, hogy ha David nem a dzsip felé veszi az irányt, nem jelenthet veszélyt. És lent, a táborban amúgy is épp elég kósza lövedék röpködött, hogy elintézze helyette a dolgot. David bevetette magát az egyik női sátorba. Odabent jajveszékelés és sikoltozás fogadta, majd meglátta, hogy egy ráncos bőrű nagyanyó, talán az egész gum legidősebb tagja, a szőnyegeken hever, és a fél arca hiányzik. Egy középkorú nő zokogva kuporgott a holttest fölött. Mások épp a hátsó sátorlapot emelték fel, hogy a többiek átkúszhassanak a résen. David lehajolt, és segített nekik. Előbb a kislányok siklottak ki, aztán az anyák. David futásra ösztökélte őket, sürgetve az asszonyokat, hogy amilyen gyorsan csak tudnak, tűnje-

Rå kora

52

nek el a sötétben. A szavait nem értették, a hanglejtését azonban igen. Aztán az oziriszi megfogta a gyászoló nőt, és áttaszította a résen. Az asszonyt a túloldalon várakozó karok ragadták magukkal, hogy biztonságba helyezzék. David behúzott fejjel a következő sátor felé vette az irányt, amely történetesen az „ő” sátra volt. Már csak a fiúk maradtak odabent – meg a sakktábla mosolyú nagybácsi. A pasas térdelt, és két kisfiút a mellkasa elé tartva keresett fedezéket. A gyerekek tiltakoztak és ficánkoltak, Sakktábla bácsi azonban vasmarokkal szorította őket. Élő pajzsa nem mehetett sehová. Lövedékek lyuggatták fütyülve és zümmögve a sátor falául szolgáló takarókat. David Sakktáblára vetette magát, és egyik karját a nyaka köré fonta. A beduin elengedte a fiúkat, hogy hátranyúljon, és bírókra keljen Daviddel. Az oziriszi arca felé kapott, azonban nem ő volt az egyetlen, aki vasmarokkal bírt. David nem engedett, sőt fokozta a szorítást, egyik karjával előrefeszítve Sakktábla fejét, a másikkal pedig összeroppantva a légcsövét. A két fiú beszállt segíteni: lefogták erőszakoskodó rokonuk hadonászó karját. Sakktábla fuldoklott és hörgött. Egyre ernyedtebben védekezett. Szeme kidülledt. Nyelve feldagadt. David nem eresztette, amíg a hangból és a szagokból ítélve a fickó belei el nem ernyedtek. Aztán – hogy kétszeresen is meggyőződjön róla, hogy Sakktábla halott – reccsenésig csavarta a nyakát. Miután a fiúkat biztonságban kiterelte a táborból, David készült a következő sátor felé indulni. Ám ekkor észrevette, hogy a puskaropogás időközben alábbhagyott. A karabélyok már csak szórványosan ugattak fel, a géppuska pedig végleg elhallgatott. David szemügyre vette a terepet. A fekete ruhás támadók a jelek szerint teljesen viszszavonultak. Sehol sem látta sem őket, sem a dzsipet. Eltűntek a páncélszekrényekkel együtt. A beduinok vaktában lődöztek a sötétségbe, inkább dühükben, mint azt remélve, hogy bármit is eltalálnak. David elérkezettnek látta az időt, hogy ő is elszeleljen. A dűnék felé kocogott, mert azt tervezte, hogy egy darabig meghúzza magát, aztán keres egy tevét. A jószágok minden rémületük ellenére sem menekülhettek messzire. Ahhoz túl szelídek és háziasítottak voltak, hogy vadon akarjanak élni. David úgy sejtette, hogy amint minden 53

JAMES LOVEGROVE

elcsendesül, a tevék valószínűleg elkezdenek majd visszaszállingózni a tábor felé. Majd akkor nyakon csíp egyet. Egy alak bukkant fel előtte: fekete, árnyszerű sziluett. – Te! – szólította meg a nő, aki nemrég pisztolyt szegezett rá. Most is pisztolyt szegezett rá. – Válassz! Velem jössz, vagy megöllek! Szeme megcsillant a tábortűz távoli fényében, akárcsak a pisztoly csöve. David felmérte a lehetőségeit. Már amennyi volt belőlük. – Veled megyek – mondta, mintha lett volna választása.

Rå kora

54

7. ZAFIRA

E

Z IS EGY KARAVÁN VOLT,

habár a modern fajtából, ami dzsipek és más négykerék-meghajtású járművek vegyes felhozatalából állt, melyek többségét átalakították, hogy nehézgéppuskákat és vállról indítható rakétákat szállítsanak. Töredezett oszlopban vágtak keresztül a sivatagon, és főleg éjszaka utaztak. Napközben a járműveket jobbára egy-egy sziklaalakzat szélvédett menedékében vagy egy pálmaoázis árnyékában parkolták le, álcázó hálóval lefedve őket. Utasaik ilyenkor többnyire aludtak, kártyáztak, cigarettákat vagy fűszeres illatú spanglikat tekertek, és bögreszám itták az édes mentateát, amit Daviddel is megosztottak, habár számára olyan íze volt, mint a folyékony rágóguminak. A többnapos gyaloglás és a többhetes tevegelés után Davidnek felüdülést jelentett a puszta tény, hogy az utazás gépesített formáját választhatja. A lehajtható ülés a vászontetős LuAZ ZT terepjáró hátuljában felért az elképzelhető legpuhább plüsskarosszékkel. Az ukrán gyártmányú motor berregése altatódal volt. Az utak nagy részét békés alvással töltötte, fejét a vászonponyvának döntve, lábát felpolcolva egy gránátosládára. Zafirát, a csapat vezetőjét ez láthatóan szórakoztatta. – Elaludtad? – kérdezte Davidtól egyik reggel, ahogy az oziriszi elmerevedett nyakát masszírozta az autó mellett állva. – Lehet, hogy tudok neked szerezni egy párnát. – Lepedőt és takarót is, ha nem nagy gond – felelte David. A lány nem nevetett kimondottan, de csillogó, zöldesbarna szeme körül apró ránc jelent meg. – Egyáltalán nem viselkedsz fogolyként – mondta. – Nyugodtnak tűnsz. – Hát fogoly vagyok, Zafira? 55

JAMES LOVEGROVE

– Attól függ. Lehet. – Csak hát az elmúlt, nagyjából egy hónapban kétszer ejtettek foglyul, úgyhogy kezdek szakértővé válni a kérdésben. És ez nem tűnik nekem fogságnak. Még váltóruhát is adtatok. – David egyenruhája átadta a helyét egy kölcsönpólónak és farmernadrágnak. – És ha nem fogság, akkor minek tűnik? David összeráncolta a homlokát. – Nehéz szavakba önteni – mondta. – Inkább úgy érzem, mintha hagynátok, hogy csatlakozzam hozzátok, semmint hogy kényszerítenétek. Ráadásul, amennyire tudom, a segyiptomi gerillák nem arról híresek, hogy külföldi túszokat ejtenének. – Talán nem. De mindig kapva kapunk bármilyen alkalmon, hogy az erőfeszítéseinket finanszírozzuk. Mi van, ha azért viszünk valahová, hogy ott váltságdíjért átadjunk a brit hadseregnek? – Akkor – vont vállat David – azt mondom, csak hajrá, és remélem, hogy busásan megfizetnek értem.

Luxor Felszabadítóinak nevezték magukat: ez egyike volt a tucatnyi vagy annál is több önjelölt, félkatonai szervezetnek, melyek a Semleges Egyiptomban – Segyiptomban – tevékenykedtek. Az ország látszólag a Szekuláris Népi Front, a kormányban többséget alkotó politikai párt irányítása alatt állt, ám a Front és Bayoumi miniszterelnök valójában csak egy talpalatnyi földet tartott az ellenőrzése alatt északkeleten. Kairótól délre, egészen Abu Szimbelig a fortyogó vidék szabad prédává vált, különösen a Nílus termékeny partjai mentén. Fent, Alsó-Segyiptomban, a Nílus-delta környékén piszmoghattak a demokráciával, akiknek kedvük volt hozzá. Északon könnyen megtehették az iparukkal, a városaikkal és a kereskedelmi kikötőikkel. Odalent, délen, az ország „Felső” vidékein azonban, ahol tombolt a szegénység, és a legtöbben a megélhetésért küzdöttek, a demokrácia legjobb esetben is csak elképzelés formájában létezett: kedves ötlet volt ugyan, de akkora luxus, mint a selyem. Ott vagy ex lex állapot uralkodott, vagy a helyi hadurak terjesztették ki hatalmukat egy-egy területre, ami lényegében ugyanazt jelentette. Az istenek nélküli ország rend nélküli ország. Ez volt az általános, nemzetközi konszenzus Segyiptommal kapcsolatban, és azt a

Rå kora

56

legtöbb segyiptomi sem tagadta, hogy hazájában helyenként a káosz az úr. De nézzétek csak meg a világ többi részét! – felelték ilyenkor. – Nézzétek meg az istenek hatalmi tömbjeit és a köztük dúló, állandó háborúskodást! Nézzétek, hogyan tombol a halál és az őrület az egész bolygón! És csak aztán mondjátok, hogy az olyan országokban, ahol istenek uralkodnak, bármivel is jobb a helyzet!

Zafirának David tudomása szerint nem volt vezetékneve – legalábbis soha nem kötötte az oziriszi orrára. A lányt azonban a jelek szerint egészen lenyűgözte az ő vezetékneve. Szinte minden adandó alkalommal használta is. Westw-í-nter – nyomta meg, szépségesen elnyújtva a középső szótagot. David szerette ilyenkor alaposan megnézni magának. A lány csücsörített az ajkával, aztán szétnyitotta, szájával olyan alakzatot formálva, ami egyaránt lehetett mosoly vagy gúnykacaj, majd végül újra összezárta, akár egy csók végén. Akcentusának lágy idegensége egzotikussá tette a név avítt angolságát. Zafira szájából a szó különössé, szokatlanná, egyfajta ráolvasássá vált. Mintha a lánynak valami olyat jelentett volna, amit senki másnak nem. David akkor is szerette alaposan megnézni magának, amikor Zafira éppen nem a nevét mondta ki, és nem is hozzá beszélt. Például, amikor a lány az embereinek osztogatott parancsokat. Ilyenkor csak állt, és pergőtűzszerűen adta ki az utasításokat, kezét a csípőjére támasztva, állát felvetve, könnyedség és rátartiság tökéletes elegyét alkotva. A férfiak rohantak, amint megszólalt. Tartottak is tőle, de ami még fontosabb: bolondultak érte. David értette, miért. Ugyanazért, amiért ő annyira szerette nézni Zafirát. A lánynak hosszú, csillogó fekete haja volt, olyan alakja, amit szinte pont azokra a szűk, khaki ingekre és chinókra szabtak, amiket viselni szeretett, és négyszögletes vonásai, melyek szépen ellenpontozták egymást: az egyenes orr kiegészítette a telt ajkat, a telt ajak a határozott állat, és így tovább. És mindenekfelett ott volt a szeme, a zöld csillaggal a barna íriszben – jáde a topázon. Zafira nem festette ki körben, vastagon feketével a szemét, ahogy Angliában az összes divatos nő szokása volt. Csupaszon hagyta, keretezet-

57

JAMES LOVEGROVE

lenül, nyitva: fehérsége sejtelmes kontrasztot alkotott napbarnított arcával. Nem, David nem érezte magát a lány rabjának. A hagyományos értelemben biztosan nem. Egy másik értelemben viszont nagyon is.

Zafira egy délután rajtakapta, hogy a páncélszekrényeket vizsgálgatja, amiket a Felszabadítók raboltak el a beduinoktól. Öt nap telt el a tábor elleni akció óta, és a széfeket még mindig nem törték fel. Az egyik autó hátuljában pihentek egymásra halmozva, érintetlen lakatokkal. – Kíváncsiskodunk? David összerezzent. Nem volt ijedős típus, de ha valaki tudott hangtalanul lopódzni, hát Zafira tudott. – Embereket áldoztatok fel, hogy ezeket megszerezzétek – mondta az oziriszi. – Bármi is van bennük, nyilván sokat ér. Legalábbis remélem. Zafira a pecsétekre mutatott: – Nem tudsz hieroglifákat olvasni? Vagy csak kifelé bámultál az ablakon, amikor az iskolában tanulnod kellett volna? – Eléggé megkopott a tudásom. Látom az egyesített „isten” és „szolga” ideogrammákat, ami „papot” jelent, úgyhogy gondolom, valami bával felszentelt dolog lehet odabent. De ami a többit illeti… ezek az istenek nevei, nem? A nyaklánc jele pedig egy csomó mindent jelenthet: erőt, boldogságot, aranyat. Nem tudom úgy összerakni az egészet, hogy értelmezhető legyen. – Akkor hát rejtvény a számodra. Kihívás. Olyasvalakinek tűnsz nekem, aki kedveli a kihívásokat. Te is kihívás vagy, és téged is kedvellek – gondolta David. Aztán rádöbbent, hogy ezt hangosan ki is mondta. Zafira lassan pislantott egyet, megfosztva a világot kincseitől. – Nem hiszem, hogy ez… – kezdte. – Helyénvaló? Lényeges? Illendő? Persze, igazad van, teljesen igazad van. Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit. Nem történt semmi. Ostoba, ostoba, ostoba…

Rå kora

58

David gyűlölte, hogy néha ennyire zavarba jön. Tudta magáról, hogy nincs híján a bátorságnak, bizonyos kínos helyzetekben azonban szokása volt sietve visszavonulni és a túlzott szerénység vagy a száraz humor barikádjai mögött meghúzni magát. Jobbnak látta, mint folytatni egy olyan támadást, ami feltárná a gyengeségeit, a sérülékenységét. – Nos – mondta Zafira –, akkor legyen így. Rendben. Megkönnyebbülésére – és Davidére – az egyik embere érte kiáltott. – Mennem kell – fordított hátat a lány. – Az időjárással van valami. Megtorpant, és visszafordult. – Berohantál abba a beduin táborba a golyózáporban, hogy megmentsd őket – mondta. – Olyan embereket, akik eladtak volna a nephthüszieknek. – Igen. És? – Semmi. Csak ha már a kihívásokról beszélgetünk… miért? – Úgy tűnt, hogy így helyes. Hogy megéri. Zafira rámeredt. – A legtöbb kihívással így van ez – mondta végül, és elment.

Mint kiderült, az, hogy „az időjárással van valami”, egy kelet felől betörő homokvihart jelentett. Ám ahelyett, hogy bedeszkázták volna a nyílásokat, és a fenekükön maradva húzták volna ki az ítéletidőt, a Felszabadítók az autóikba pattantak, és konvojban húzták el a csíkot. Az ég hátborzongató félhomályba borult, a levegő pedig barnára színeződött, mintha megégett volna. David kikandikált a ZT ponyvájának hátsó nyílásán, és meglátta a feléjük tartó porfalat: mintha a hegyek indultak volna meg. A vihar betöltötte a horizontot, és egyre magasabbra tornyosult, ahogy közeledett. Gyorsan csapott le, gyorsabban, mint amit az autók bírtak, szörnyűséges vonítással, amit David még a terepjáró bömbölésén túl is tisztán hallott. A homokvihar elborította a konvoj végét. Gomolygó tömege egymás után nyelte el a kocsikat, melyek azonnal eltűntek szem elől. Amikor elérte a ZT-t, tompa puffanás hallatszott, ami megreszket-

59

JAMES LOVEGROVE

tette az autót lengéscsillapítóin. A ponyva megfeszült, akár egy megriasztott szív. Előttük és mögöttük néhány méterre csökkent a látótávolság. Homok rajzott és karcolt mindenfelé, sziszegve, mint milliónyi smirglipapír. A szél minden irányból csapkodta és rángatta a terepjárót. David a merevítőrudakba kapaszkodott, hogy megtartsa magát, míg az első üléseken a stabilan becsatolt vezető utasával együtt viháncolt és ujjongott. Rádió-adóvevőjük folyamatosan fecsegett, ahogy a csapat tagjai tájékoztatták egymást a hollétükről, és a vezetési körülményeken poénkodtak. Amíg minden autó az utána következő látótávolságában maradt, senki sem veszhetett el. Órákon át nyomultak előre a fortyogó viharban. A ZT ablaktörlői fáradhatatlanul dolgoztak, hogy a szélvédő szélére gyűrjék a homokot, míg a munkájuk egyik pillanatról a másikra fölöslegessé nem vált. Az ég mintegy varázsütésre kitisztult. A homokvihar kiadta magából minden mérgét. A Felszabadítók rendezték soraikat. Zafira épp akkor ért a ZT-hez, amikor David szétrázva és kábultan kiszállt az autóból. – Lefogadom, hogy ezt nem aludtad át – szólította meg a lány. David leverte a port a hajáról és a ruhájáról. A ponyva távolról sem zárt légmentesen. – Nektek aztán különös fogalmatok van a szórakozásról. – Szórakozás? Azt hiszed, szórakozásból csináltuk? – Nekem nagyon úgy tűnt. – A homokvihar álca volt. Ugyanazért, amiért éjszaka utazunk. Hogy ne lássanak. – Kik? A nephek? A szethek? Mi, ozirisziek? De hát Segyiptom légtere tiltott övezet. Itt nem járnak felderítőgépek, se Szakkarai Madarak, semmi. Egyszerűen tilos. – Ebben nagyon tévedsz. Úgy gondoljuk, hogy a nephthüsziek folyamatosan szemmel tartanak minket. És nem csak ők. Hihetetlenül óvatosnak kell lennünk. – Paranoia. Ez az egyetlen hely a világon, ami a nagyhatalmakat nem érdekli. Az istenek nem tudták eldönteni egymás között, hogy kié legyen az a föld, ami először adott otthont a vallásuknak, ezért jobbnak látták, ha egyiküké sem lesz. Ami azt jelenti, hogy egyik isten hatalmi tömbje sem támaszthat rá igényt. Segyiptom után még kémkedni is a nemzetközi jogba ütközik. Mi több, felér az eretnek-

Rå kora

60

séggel! – Segyiptom, a Meg Nem Szentelt Föld – mondta Zafira, hangjában némi gúnnyal. – A világ vakfoltja. – Igen! – vágta rá David. Aztán a lányra nézett. – Vagy… nem? Zafira megrázta a fejét. – Többé már nem. – Mi történt? – Inkább mi történik? Hát nem hallottál al-Asrakáról? A Fényhozóról? – Kiről? – Ezek szerint nem. Gyanítom, hogy a Hegemónia kormányai tudnak róla, még ha nem is tájékoztatják a közvéleményt. A nephthüsziek biztosan hallották már a nevét, akárcsak a szethek. Hallottak róla, és nagyon-nagyon félnek tőle. – A Fényhozó. Ki ő? – Egy férfi. – Van másik neve? Igazi neve? – Van, de csak nagyon kevesen tudják. – Akkor mi ő, valamilyen nagyra törő helyi hadúr? El akarja foglalni egész Segyiptomot, a nephek pedig attól tartanak, hogy még inkább lezülleszti az országot, és a káosz az ő területeikre is átterjed majd? – Nem. – Lehetnél ennél is talányosabb? – Bosszant? – Őszintén szólva, igen. – Akkor olyan talányos leszek, amennyire csak tudok – mondta Zafira, és David ekkor hallotta először nevetni, Csúfondáros nevetés volt, de Davidnek így is tetszett. – Szóval felhorgasztottad a kíváncsiságomat, és most lógva hagysz, jól értem? – tudakolta. – Igen. – Legalább adhatnál valami nyomot, amin elindulhatok. – Minek? Hamarosan úgyis mindent megtudsz, amit tudni akarsz. – Hm? – Mit gondolsz, hová tartunk, David Westw-í-nter? A Királyok Völgyébe megyünk, és ott találkozni fogunk a Fényhozóval. 61

JAMES LOVEGROVE

8. LUXOR

E

Kornish al-Nile-en, mely végigfutott a folyóparton, sis kebapot és rizzsel töltött galambot ettek, majd jéghideg, alexandriai sörrel öblítették le. Felukkák hasították a vizet kifeszített, háromszögletű vitorláikkal, hogy befogják a sziruposan lágy esti szelet. Robogók rötyögtek fel-alá az utcákon, szamár vonta szekereket vagy viharvert, öreg Mercedes Lotus taxikat kerülgetve, betöltve a levegőt kétütemű pendüléseikkel. Luxor, a falu, mely szerette városnak képzelni magát, nyüzsgött az élettől. Zafira szerint még sosem volt ennyire forgalmas, fénykorában sem, amikor Segyiptom még többé-kevésbé működő állam volt, a turisták pedig mindenfelől özönlöttek, hogy megnézzék a templomokat és műemlékeket, és tüdejükbe szívják a világvallás bölcsőjének poros levegőjét. Manapság a látogatók inkább csak szivárogtak. Alig lehetett látni egy-egy leégett fehér arcot, és jó eséllyel az is egy újságíróé volt, aki azért utazott le egész idáig, hogy hangulatjelentést írjon a felső-segyiptomi „válságról”. Vagy egy utazásszervező cég vezérigazgatójáé, akinek a kiruccanását a nemzeti turisztikai hivatal finanszírozta. A különbséget könnyű volt kiszúrni. Az újságíró egyedül jött, és rettenthetetlennek tűnt. A vezérigazgató fegyveres kísérettel érkezett, és látványosan rettegett. – Jöjjön ön is Segyiptomba! – mondta David. – Talán megússza, hogy szitává lőjék! Zafira biccentett, mintha nem hallotta volna ki a pimaszságot a férfi szenvtelen reklámhangja mögül. – Meg kell hagyni, a helyzet sokat javult. Itt-ott még vannak területi villongások a milíciák között, de az elmúlt három évben olyasmit éltünk meg, ami nagyon emlékeztet a békére. Dél és észak újra kereskedik egymással a Nílus mentén, Kairó pedig ellát minket olyan GY ÉTTEREMBEN A LUXORI

Rå kora

62

alapvető termékekkel, mint a gyógyszerek vagy a gyerektápszer, amiket a legsúlyosabb harcok idején visszatartottak. – Gondolod, hogy ez az ország egyszer még újra egységes lesz? – kérdezte David, miközben elhessentette az egyik legyet a sok közül, melyek a vacsorája körül zümmögtek. – Nem gondolom. Tudom. – Miért? – Amiért most Luxor is tele van. – Szóval a pasas az oka, aki miatt itt vagyunk. A rejtélyes barátod, a Fényhozó. Akiről nem vagy hajlandó többet elárulni. Vagy igen? Zafira elfordította tekintetét a víz felé, a nyugati part irányába, ahol a sírboltok és a halott fáraók honoltak. Emberei közül jó páran egy közeli asztal körül csoportosultak: ketten szenetet játszottak, a többiek pedig figyelték a partit, és kibiceltek. Az egyik néző valamilyen közönséges megjegyzést tett, és mindenki felröhögött. Az általános derültség közepette valaki meglökte az asztallapot, mire a bábuk – a játékosok legnagyobb bosszúságára – szétgurultak. Zafira mosolyából ítélve Davidnek az a sejtése támadt, hogy a megjegyzésnek semmi köze nem volt a játékhoz, annál inkább a lányhoz és hozzá. – Na jó – mondta, megérezve, hogy itt az ideje témát váltani –, akkor hadd kérdezzek valamit! Hogy kerül egy ilyen rendes lány egy félkatonai banda élére? – Szóval rendes lány vagyok? – Tanult, gondolkodó, bátor… – Meg is fordíthatnám a kérdést. Hogy lesz egy ilyen rendes fiúból istenért, istennőért, fáraóért és a hazájáért harcoló ejtőernyős katona? – Úgy, hogy katonának álltam – felelte David. – Mert kötelességemnek éreztem. Mert… más okom is volt rá. – Személyes okod. – Mondhatjuk. – Szóval kötelességtudat, amihez egyéni szükséglet társul. Mindkét motiváció, a belső és a külső is ugyanarra mutat. – Igen. – Nálam ugyanígy – bólintott Zafira. – Egyrészt erről a vidékről származom, úgyhogy logikus döntésnek tűnt csatlakozni egy olyan haderőhöz, ami a külső agresszió ellen szerveződött. Amikor kislány 63

JAMES LOVEGROVE

voltam, előfordult, hogy Luxort egyszerre három oldalról támadták: a Vörös-tengeri Fellahok keletről, az Asszuáni Ulamá délről, az Integrációs Hadsereg pedig nyugatról. A fellahok kommunista utópiájukkal akartak minket a keblükre ölelni, az Ulamá a saját, elcsökevényesedett, átpolitizált iszlám-értelmezését akarta ránk erőszakolni, a Líbiából pénzelt integrációs csapatok pedig egy olyan országrészhez akartak csatolni minket, ami szerintük a nephthüszi államokhoz tartozott. Luxor egyiket sem akarta. Csak Luxor akart lenni. Láttad, milyen árat fizetett érte. A városba vezető úton David számtalan épületet látott, melyek lövedéknyom-himlőhelyes kísértetházak vagy szimplán csak romok voltak. Közülük jó néhányban még mindig laktak: kifeszített vízlepergető vásznak végezték el a hiányzó tetők feladatát, pléh hullámlemezek helyettesítették az ajtókat, polietilén ponyvák az ablakokat. – Hogy megvédje magát, hogy visszaverje ezeket a támadásokat – folytatta Zafira –, Luxornak létre kellett hoznia a saját gerillahadseregét. – A Felszabadítókat. – Igen. Kezdetben semmijük sem volt. Se fegyverek, se járművek, csak az emberanyag és a túlélés iránti vágy. Csellel és fortéllyal azonban sikerült felszerelést zsákmányolniuk az ellenségtől, és apránként felhalmozták a szükséges készleteket. Bármelyik irányból érkezett a támadás, a Felszabadítók készen álltak, hogy visszaverjék. Én már puska- és ágyútűz hangjára nőttem fel. Évről évre, általában aratás idején, egyik vagy másik érdekcsoport megpróbálta rátenni a kezét Luxorra. Iskolába menet láttam a zöldfülű újoncokat a parkokban gyakorlatozni, és tudtam, hogy sokan közülük nem érik meg az őszt. Nálam alig idősebb fiúk és lányok tanulták meg, hogyan kell szétszedni és megtisztítani a karabélyt, útszéli bombát gyártani, egy ellenséges járművet pusztán salakbeton téglákkal és szögesdróttal ártalmatlanítani. Nekem mindez normálisnak tűnt, hétköznapinak, afféle életformának. Nem is csoda. Gyerek voltam, és gyerekként mindent készpénznek veszel. Tudtam, hogy Luxort meg kell védeni. Arra számítottam, hogy egy nap ez lesz az én dolgom is. David elkapta a pincér tekintetét, és rendelt még egy rund sört. Az étterem tulajdonosa Zafira távoli rokona volt – talán másodunokatestvére? –, és amennyire David értette, mindenre a

Rå kora

64

ház vendégei voltak. – Apám azonban minden erejével azon volt, hogy tanár legyek – folytatta a lány. – Ragaszkodott hozzá, hogy egyetemre küldjön, leginkább Kairóba. Látta, hogy jó nyelvérzékem van. Angoltanárként képzelt el, talán azt követően, hogy pár évig a te országodban csiszolom a nyelvtantudásomat. Szép reményeket fűzött hozzám, az egyetlen gyermekéhez. Ezért nevezett el Zafirának. Azt jelenti: győzedelmes, sikeres. Ezért harcolt Luxor Felszabadítóinak soraiban is: hogy biztonságban tudjon, és lehetővé tegye a jövőt, amit megálmodott nekem. Ő volt az egyik parancsnokuk, hogy pontosabb legyek. Ott volt Karnakban kilenc éve, hogy visszaverje a fellahok egyik nagyszabású offenzíváját… Zafira szeme elfelhősödött. – Karnak – mondta. – Az ősi neve Ipet szut, „a legtökéletesebb hely”. Hát, már nem az. David látta a karnaki templomot, ahogy áthaladtak Luxor külterületén. Az épület romokban hevert, pilonjai és obeliszkjei ledőltek, oszlopcsarnokaiból csak porrá zúzott kőhalom maradt. Megérkeztek a friss sörök, és Zafira nagyot húzott a sajátjából. – A fellahok aznap majdnem legyűrtek minket. Győztünk. Elvesztettük magát Karnakot és több száz katonánkat, de mi győztünk. – Az apád? – kérdezte David, noha már tudta a választ. – A fellahoknak volt egy Szkarabeusz tankjuk. Az Integrációs Hadseregtől zsákmányolták, és túszul ejtettek egy papot is, akit arra kényszerítettek, hogy végezze el a ba-cellái feltöltéséhez szükséges szertartásokat. A tank rendet vágott a sorainkban, lekaszálva az embereinket a sugárvetőivel. A hagyományos, nagy hatótávolságú fegyverek képtelenek voltak átütni a páncélzatát, közel pedig senki sem juthatott hozzá, hogy más módszerekkel próbálkozzon. Apám valahogy talált magának egy vállról indítható rakétavetőt és egy lovat. Aztán a tank felé vágtatott, teli tüdőből rikoltva. A tank kilőtte alóla a lovat. A lábait is levitte. De apám közben kőhajításnyira került tőle, és csak ezt akarta. Valahogy sikerült felülnie. Valahogy sikerült kilőnie a rakétát. A tank egyetlen hatalmas ba-energiagömbben a levegőbe repült, hatvan-hetvenméteres körben mindent elemésztve, beleértve egy rakás fellahot… és az apámat. – Aki hős volt. – Kétségtelenül. De az én szememben egyben gyáva is. Mert az 65

JAMES LOVEGROVE

apám volt. Nem lett volna szabad feláldoznia magát. Életben kellett volna maradnia, hogy továbbra is az apám legyen, hogy szeressen engem és anyámat, hogy vigyázzon ránk. Gyávaság volt, hogy eldobta az életét, holott a hősies döntés az lett volna, ha élve hazajön. – Vannak ügyek, amik felülírják az egyéni érdeket. – Te persze hiszel ebben – nevetett fel Zafira epésen. – És ma már talán én is hiszek. De akkor, tizennyolc évesen nem hittem. – Apád megmentette a várost és benne téged. Megadta neked a jövőt, amit ígért. – De nem úgy, ahogy ígérte. Ezen az áron nem kellett. – A lány felsóhajtott. – És amúgy sem jöhetett szóba. Egyetem? Anglia? Hogy mertem volna ilyesmire akár gondolni is, miközben új életcélt találtam? Az egyik jövő felülírta a másikat. Nem lehettem tanár. Egy megüresedett helyet kellett betöltenem. A Felszabadítók elvesztették emberek százait és egy nagyszerű, lelkesítő vezetőt. Hogy tehettem volna mást, mint hogy felajánlom a szolgálataimat, és segítek betölteni a rést, ami a soraikban keletkezett? – Egészen úgy hangzik, mintha nem a saját döntésed lett volna. – Nem is az volt. Abban a pillanatban, hogy apám meghalt, kötelességgé vált. Zafira grimaszolva felhajtotta a maradék sörét. Davidnek az volt a benyomása, hogy a lány régóta nem tárhatta fel a múltját ilyen mélységben senki előtt. Az alkohol közrejátszott, de az is segített, hogy David külföldi volt, és valamennyire még mindig idegen. Tudta, hogy gyakran könnyebb olyasvalaki előtt feltárulkozni, akit nem ismersz igazán. A keresztények a régi időkben papoknak öntötték ki a lelküket, és olyan dolgokat osztottak meg velük, amiket a szeretteiknek sem mertek volna bevallani. David úgy döntött, hogy viszonozza a gesztust. – Öt éve még egy olyan vállalat irányításában segédkeztem, ami évi sok millió eurofontos forgalmat bonyolít – mondta. – Minden reggel sofőr vitt munkába egy Rolls-Royce Silver KA-val. Ötcsillagos éttermekben szórakoztattam az ügyfeleket. Egy kensingtoni házban laktam, a Harrods Piramissal szomszédos utcában. Mindezt huszonöt éves koromban. – És ezt feladtad a tiszti rangért és a nyomorúságos fizetésért – mondta Zafira. – Vagy mindent elveszítettél, és azért álltál be a se-

Rå kora

66

regbe, mert nem volt más választásod? Így is, úgy is bolond vagy. – Kemény szavak. – Habár az egyik esetben kevésbé vagy bolond, mint a másikban. – Melyikben? – Te melyiket csináltad? – Önként feladtam. – Erre gondoltam. Mert? – Először is azért, mert mindebből semmit sem magamtól értem el – mondta David kissé neheztelve. – Örököltem a székemet az igazgatóságban. Nem kellett érte dolgoznom, nem kellett kiérdemelnem. A vállalatot a dédnagyapám alapította, a vezetése pedig generációk óta öröklődik a családomban, mint egy kinőtt zakó. – És mi volt a munkád? Mit csináltál valójában? David a közelben zajló szenetparti felé intett: – Azt. Zafira eltúlzottan ráncolta a homlokát. – Táblajátékokat játszottál? – Gyártottam őket. Pontosabban szenettáblákat, bábukat és dobópálcákat. AW Játékok? Hallottál róluk? Azok vagyunk mi. A cég a dédnagyapámról, Archibald Westwynterről kapta a nevét, aki a világon elsőként és egyetlenként szabadalmaztatta a szenetet. Ez még a múlt század végén történt, az isteni diaszpóra idején, amikor Carter, Carnavon és a többi evangélista régész épp azon szorgoskodott, hogy elhozzák az ókori Egyiptom isteneit a világ minden tájára. A dédnagyapámat is magával ragadta a vallásos hevület, mint mindenki mást. Őrülten izgatták a táblajátékok, úgyhogy nekiállt megfejteni a szenet szabályait. A játéknak, mondhatni, annyiféle szabálya van, ahány papirusztekercsen csak megemlítik. Az öreg Archibald az összeset elolvasta, egységesítette őket, és szabadalmaztatta a saját verzióját, amivel kiemelte a szenetet a közkincsből, és örökre a saját kezébe ragadta. Aztán elkezdte gyártani és árulni a játékot, és mire észbe kapott volna, már milliomos volt. A családom pedig azóta is a szenet nyüstölésével foglalkozik. – Azt gondoltam volna, hogy ez szórakoztató formája a pénzkeresetnek. – Aligha. A vállalat ma már akkora, hogy lényegében magát irányítja. Az aligazgatók gondoskodnak róla, hogy a beszállítók a lehető legolcsóbban szállítsák a szükséges nyersanyagot, a gyárak pedig tel67

JAMES LOVEGROVE

jesítsék az elvárt havi kvótát. A vezérigazgatónak nincs más dolga, mint felügyelni az aligazgatókat, számolni a profitot és rápillantani a kimutatásokra, nehogy valaki trükközni próbáljon. És persze időnként szabadalmi pereket indítani a hamisítók és a konkurencia ellen. Egy idomított majom is meg tudná csinálni, nemhogy egy egyetemet végzett, diplomás közgazdász. – Szóval utáltad. – Az utálat túl erős kifejezés. Belefáradtam. Eleinte valamennyire még az örökségemnek éreztem, hajtott a családom iránti kötelességtudat, de elég hamar belefásultam. Utána már csak robot volt. Gondolom, kibekkelhettem volna. Felölthettem volna a bájvigyort. Végül is, ha apámnak megfelelt, ahogy az ő apjának is, úgy nekem is megfelelhetett volna. De aztán… David elhallgatott, ösztönzésre várva. Most következett a történet fájdalmas része: az, ami Zafira apjának történetére rímelt. David azt akarta, hogy a lány is világosan lássa benne az egybeesést. – Aztán? – kérdezte Zafira. – Meghalt az öcsém – mondta David. – Négy évvel volt fiatalabb nálam. Steven. Tengerészkadét volt Őfelsége, a Fáraó Halhatatlan nevű csatahajóján, ami a teljes legénységével együtt elsüllyedt az égei-tengeri csatában. Egy Krokodil osztályú, szeth csapásmérő tengeralattjáró torpedózta meg, ami korábban a Boszporuszon kelt át, hogy kisegítse a neph flottát. A szemtanúk beszámolói szerint a Halhatatlannak három perc kellett, hogy eltűnjön a tengerben. A merülési vonal alatt kapott találatot. A fedélzeten senkinek sem volt esélye. A kilencszáz tagú legénység az utolsó szálig odaveszett. És a Halhatatlan csak egy volt a tizennyolc oziriszi hajó közül, amelyeket aznap elvesztettünk. – A Hegemónia mégis megnyerte a csatát. – Pürrhoszi győzelem volt, akárcsak a ti Felszabadítóitoké Karnaknál. Olyan árat fizettünk, hogy az ember eltűnődik, vajon megérte-e. A csata után beindult az ötletelés a kormányon belül, hogy békeegyezményt kéne kötni a nephekkel és a szethekkel. Lobbicsoportok kampányoltak az üzenettel, hogy már nem engedhetünk meg magunknak túl sok Égei-tengert. És mintha a nephek is hajlottak volna a megegyezésre. Legalábbis biztató hangokat hallattak. De persze az egészből nem lett semmi. Európa összes főpapja és

Rå kora

68

szentséges királyi tanácsadója a béke ellen ágált, mondván, hogy az Ozirisz és Ízisz kívánsága ellen való. A hórusziták is mereven elzárkóztak. Jeb Wilkins szankciókkal, kereskedelmi embargókkal meg effélékkel fenyegetőzött. A jó öreg Wilkins elnök-tiszteletes. A béketervről azt mondta, „mintha eladnánk a tehenet öt szem varázsbabért”. Ami pedig a szetheket illeti, a Szent Ügyek Népbiztossága még azt is megtiltotta az Afroarábiai Zsinati Tanácsnak, hogy egyáltalán napirendre tűzze az ügyet, úgyhogy a nephek természetesen kétrét hajolva engedelmeskedtek, mert hát így működik a Bikontinentális Paktum. – Egy elpuskázott lehetőség – jegyezte meg Zafira. David elfintorodott. – De hát nincs beleszólásunk, nem igaz? Akár akarunk mi, emberek háborút, akár nem, az istenek mindig akarnak. Ez a kívánságuk, és ha nem teljesítjük, kiesünk a kegyeikből, abba pedig belegondolni is rossz. Egymás közt acsarkodnak, úgyhogy nekünk is ezt kell tennünk. Ozirisz és Ízisz sosem fogja megbocsátani Széthnek, amit tett, ezért Európa mindig is szemben áll majd Oroszországgal és Kínával. Akárcsak Afrikával és a Közel-Kelettel, hiszen Nephthüsz Széthet szereti. Az Egyesült Államok pedig mindig kiáll majd Európa mellett, mivel Hórusz jó gyerek, hűséges a szüleihez, és rühelli Széthet. De Széthért Anubisz sincs oda, emiatt Japán és Délkelet-Ázsia örökké Kína sarkához kapkod, míg Dél-Amerikát elvitte a fene, mert Hórusz gyerekei képtelenek bármiben is megegyezni. A helyzet egy jottányival sem lesz jobb. Egy évszázada tart szünet nélkül a háború, és talán már sosem lesz olyan, hogy nincs háború. Úgyhogy… – vont vállat. – Úgyhogy egy tengeri csata, legyen az bármilyen katasztrofális, aligha változtatja meg a dolgok folyását a világpolitikában. Ünnepelhetjük azokat, akik békevágyat emlegetnek, magát a gondolatot is tisztelhetjük, de mind tudjuk, hogy sosem fog megvalósulni. – Nagyon fatalista gondolat – mondta Zafira. – Csak realista. A geopolitika teopolitika, és mi ez ellen semmit sem tehetünk. – Nem gondolod, hogy az emberiségnek van beleszólása a saját végzetébe? – Kollektíven? Nulla. Egyénileg? Az már más kérdés. Nézz csak rám! Más utat választottam, nem igaz? Beléptem a seregbe. Úgy éreztem, hogy kezdenem kell valami hasznosat az életemmel, vala69

JAMES LOVEGROVE

mit, ami magasabb célokat szolgál, valamit, aminek jelentősége van. Steven halála… Keserű időszak volt. Sötét folt David emlékezetében, akár egy könyv tintapacás lapja vagy egy hosszú, felhős évszak. Anyja visszahúzódó, szótlan, és gyakran erős nyugtatók hatása alatt áll. A kelleténél jóval több időt tölt Steven üres hálószobájában, amelyet érintetlenül őriztek meg, ugyanúgy, ahogy a kisebbik fivér otthagyta aznap reggel, amikor autóba szállt, és Dartmouthba ment, hogy katonának álljon. Steven kegyhelye. Anyjuk, amikor nem ott időzik, egy valódi kegyhelyre jár, a helyi Ízisz-templomba, ahol tejet és kenyeret áldoz, majd erőért és útmutatásért imádkozik a Gyermekek Védelmezőjéhez. Jack Westwynter, aki eközben élete szokásos köreit rója, mintha egy álomban járna. És iszik. Lassan, kitartóan, rendületlenül iszik; a reggelinél kezdi, és folytatja egészen éjfélig. A férj és a feleség is próbálja megfejteni Steven halálának okát: tehetett volna-e bármelyikük is valamit, hogy megakadályozza? Lopott, vádló pillantásokat vetnek egymásra, egymást okolják, miközben el is fogadják a másik szemrehányását, mert érzik, hogy megalapozott lehet. És David, aki ennek az egésznek a perifériáján marad, és hagyja, hogy a szülei a maguk módján kezeljék a gyászukat, míg ő is a maga módján kezeli a magáét. Neheztel Stevenre. Stevenre, amiért ilyen önfejű, lázongó seggfej volt. Stevenre, amiért hátat fordított élete lehetőségének, ami csak úgy az ölébe hullt, és elment harcolni egy háborúba, ami sosem ér véget. Stevenre, amiért ennyire… Ennyire… Ennyire igaza volt. – Megértettem – magyarázta Zafirának. – Egy szemvillanás alatt megértettem, amikor egyik nap a munkába tartottam. Talán egy hónappal azután lehetett, hogy megkaptuk az Admiralitás értesítő levelét, és vele Steven posztumusz medálját, egy Arany Méhet, amit talán a hősies vízbefulladásért osztogatnak, vagy a frász tudja. Megértettem, hogy Steven végül is jó úton járt. Egész addigi életemben azt gondoltam, hogy egyszerűen csak idegesítő balféknek született, aki csak azért is az ellenkezőjét csinálja annak, ami a dolga lenne, aki csak azért is az árral szemben úszik. Minek folyton a bajt keverni? Kinek kell ez a zűr? De akkor belém hasított. Nem azért állt be a seregbe, hogy megszabaduljon a családjától, és lerázza magáról a fele-

Rå kora

70

lősséget. Azért tette, hogy önmaga lehessen, és ne az, amit mások belé akarnak látni. – És úgy érezted, hogy neked is erre van szükséged – mondta Zafira. – Így van. Pontosan így van. Fején találtad a szöget. Egész életemben mások hozták meg helyettem a döntéseket. Elérkezett a pillanat, hogy én döntsek. Úgyhogy megkocogtattam a Roller üveg elválasztóablakát. Megmondtam a sofőrnek, hogy nem az irodába megyünk. Bal helyett jobbra fordultunk a Howard Carteremlékműnél. Pár perccel később már egy sorozóiroda előtt álltunk. És ennyi volt. – A szegény kis gazdag fiú beáll a seregbe, és elkezd gépekből kiugrálni. Gondolom, apu és anyu nem örült túlságosan. – Tomboltak. – Az egyik fiuk elesett, és most a másik is ugyanarra tart… – Apám megpróbálta lefizetni őket, hogy visszavonják a sorozásomat. A fene se tudja, mennyit ajánlhatott nekik. De nem álltak kötélnek. A pénz nem kellett nekik. Az élő hús igen. – De vajon önzésből vagy önzetlenségből csináltad? – Őszintén? – ráncolta David a homlokát. – Nem tudom. Egy kicsit mindkettő, azt hiszem. De azt tudom, hogy egész jó katona lett belőlem. A sereg legalábbis biztosan így gondolta, mert azonnal áthelyeztek Sandhurstbe, hogy megszerezzem a stráfjaimat. Ezek szerint megbíztak bennem, én pedig kiérdemeltem. Ez egy olyan meló, amit végre úgy tudok végezni, hogy közben szinte egyáltalán nem kérdőjelezem meg az indítékaimat és a képességeimet. Élvezem. A bajtársiasságot, a szigorúan beosztott életet, a céltudatosságot, az egészet. Azt hiszem, erre találtak ki, és csinálni is fogom, amíg bírom. Ezzel ki vagyok békülve. – Még úgy is, hogy, ahogy mondtad, a háború valószínűleg sosem ér véget? – nézett rá kérdőn Zafira. – Még úgy is, hogy a részvételed majdnem az életedbe került? David ezen eltűnődött. – Jobb, ha azt csinálod, amit akarsz, és boldog vagy, mint ha azt csinálod, amit nem, és boldogtalan. Ezt mutatta meg nekem Steven. És hé! – emelte meg a sörösüvegét. – Még mindig itt vagyok, nem igaz?

71

JAMES LOVEGROVE

Később adódott egy pillanat. Csupán egy pillanat. Zafirának sikerült szállást szereznie egy külkerületi motelben, szemben a Medinet Habu-i templommal. Luxor Felszabadítói részegen ágyba botorkáltak. Zafira és David maradt talpon utolsóként. Eljött az idő, hogy jó éjt mondjanak, és ki-ki elvonuljon a maga szobájába. Vagy talán mégsem. Vacsora közben megosztották egymással életük igaz történetét. Kitárulkoztak egymás előtt, a fájdalmas emlékeket, mint olajfaágakat, nyújtva a másik felé. Létrejött közöttük valami, habár David nem tudta pontosan megállapítani, hogy mi. Nem kimondottan intimitás, de majdnem az. Szemben álltak egymással a hunyorgó lámpákkal megvilágított folyosón. Zafira felnézett rá. David pihés szőrzet rajzolatát vette észre a lány ajka fölött, ami annyira vékony volt, és halvány, hogy csak ilyen közelségben vált láthatóvá. Nem vette el David kedvét. Talán épp ellenkezőleg. Már-már kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a lányt. Már-már felé hajolt, hogy megcsókolja. Úgy érezte, rendjén való lenne, ha megtenné. A legtermészetesebb dolog a világon. Egy pillanat. Zafira elhúzódott. – Holnap nagy napunk lesz – szólt vissza, ahogy a nyikorgó deszkapadlón a szobája felé tartott. – Ránk fér az alvás. Az ajtó becsukódott mögötte. David kísértést érzett, hogy odamenjen, és bekopogjon. Ám a kísértés nem volt elég erős. Olyan mag volt, aminek vastagabb talajra lett volna szüksége. Aludni ment. Szúnyogok zümmögtek körülötte őrjítően egész éjjel.

Rå kora

72

9. PALOTA Vannak világok a világokon belül és azokon is belül. Egy isten lehet bármelyikben és mindegyikben egyszerre. Egy isten, példának okáért, hajózhat Napbárkáján, és jelen lehet ott teljes valójában, társalogva, nevetve, tűnődve. És ugyanakkor jelen lehet máshol is, egy másik valójában. Istennek lenni azt jelenti, hogy nem vagy egy konkrét helyhez vagy pillanathoz kötve. Még a Panteon legalacsonyabb rangú istenei is megjelenhetnek két vagy több helyen egy időben, Ré pedig minden, csak nem a Panteon legalacsonyabb rangú istene. Ré Ozirisz és Ízisz palotájában van. Egy udvarban áll, amely egyszerre akkora, amekkorának az ember képzelheti, és amekkorát csak el tud képzelni. Négyzet alakban veszik körül az oszlopsorok, melyek csarnokokba vezetnek, melyek számtalan további csarnokba vezetnek. Az oszlopfőket pálmalevelek díszítik. Oldalukat aranyezüst ötvözet borítja. Fehér jázminfüzérek fonják körül őket. Az udvar közepén szökőkút csobog: kristálytisztán kilövellő vízsugaraiban a földi élet villanásnyi jelenetei látszódnak. Emberek képei bukkannak fel és tűnnek tova vibrálva ezen az áttetsző, folyékony filmvásznon. Egy gyermek születése. Egy kisfiú az iskolában. Fiatal szerelmesek enyelgése. Egy férfi és egy nő, amint összeházasodnak. Egy munkás, akit éppen előléptetnek. Egy anya, amint áldozatot mutat be a templomban. Egy nagyapa a halálos ágyán. Elröppenő jelenetek, melyek egyik pillanatban ott vannak, a másikban már nincsenek. Akárcsak az emberi élet. Egy szempillantás, és már vége is. Ozirisz és Ízisz kéz a kézben lépnek be az udvarba. Otthonukban szívesebben járnak meztelenül, leszámítva fejdíszüket, mely aranyló fényből van, és inkább a fejük fölött lebeg, mint hogy viselnék – 73

JAMES LOVEGROVE

inkább dicsfény, mint fejfedő. Ozirisz koronáját, az Atefet viseli, egy kétágú mitrát apró napkoronggal a csúcsán. Ízisz fejdísze trón és keselyű alakja között váltakozik attól függően, hogy honnan szemlélik. Hódolatteljesen térdet hajtanak nagy-nagybátyjuk előtt. – Megtisztelsz jelenléteddel, ó, Életadó! – mondja Ozirisz. Ízisz összecsapja a tenyerét. – Mézsört! – parancsolja. – Olívát! Datolyát! Fügét! Okrát! A táplálék máris ezüsttálcákon érkezik: gyermekekhez hasonló teremtmények hozzák; szökellő, felhőszerűen elmosódott entitások surranó lábakon, akikben lappang valamilyen ragadozómadárjelleg. A három isten leül, eszik és iszik. – Nehéz a szíved, nagy-nagybácsi – szólal meg végül Ízisz, amint a vendéglátó és a vendég kötelezettségeit egyaránt teljesítették: a hasak tele, a poharak üresek. – Mondd el, mi bánt! Réből sóhaj szakad ki. – Igazán nem is tudom, hol kezdjem. – Oly sok a bánatod? – Csak egy, de az alaktalan, és mintha nem lenne se feje, se farka, se közepe. Nem tudom meghatározni a formáját. – Mi vagyunk azok, Mindenek Atyja? – faggatja Ozirisz. – A családod? Ez volna a gyanúm. Csupasz bőrén egy sor égővörös sebhely látszik. Az egyik a karját övezi, épp a válla alatt. Egy másik a nyakát veszi körül. Jó néhány cikcakkozza a törzsét. Testét szétszaggatták, tizennégy darabra tépték, és minden darabot más-más helyre hajítottak azon a földön, amit valaha Egyiptomnak neveztek. Teste végül újraegyesült, a hús összeforrt, a rettenetes csonkítás nyomai azonban megmaradtak. Ozirisz tökéletes testalkattal büszkélkedhet, mely önmagában is gyönyörű. A forradásnyomok hozzáadják a maguk különös, kegyetlen szépségét. – Civódásunk mindig is szomorúsággal töltött el téged, Ré – mondja Ízisz, felbuzdulva férj-fivére szavain. – Látom mindkét szemedben, ahogy szemlélsz minket. Napszemed elhomályosul. Holdszemed fogyásnak indul. Azt kívánod, bárcsak megtanulnánk

Rå kora

74

félretenni az ellentéteinket és harmóniában élni. – Lehetséges, hogy erről van szó – helyesel Ré. – Sokáig azt gondoltam, hogy már beletörődtem végeláthatatlan ellenségeskedéseitekbe és haragotokba, de ahogy a szellemem vénségemre egyre gyengül, e csatározás talán jobban feldúl, mint annak idején. A vénség szóra a testvérházaspár mintegy varázsütésre udvarias tiltakozásba fog: „Nem, nem, dehogy vagy öreg, az elméd ugyanolyan éles, mint régen, még jó néhány eón áll előtted…” Ré félrehessenti a megnyugtatónak szánt szavakat. – Szomorúsággal tölt el, hogy a gesztus, mely éppen arra szolgált volna, hogy egységet teremtsen, csak tovább mélyítette az ellentéteiteket. Amikor az Első Család átadta nektek a világ fölötti hatalmat, az volt a céljuk, hogy összefogjanak titeket, hogy közös felelősséggel uralkodjatok. Ehelyett mintha épp ellenkező hatást váltott volna ki: csak újabb alapot adott nektek a perlekedésre. – Korai ezt még eldönteni – mutat rá Ízisz. – Alig egy évszázad telt el, mióta az Első Család végre elpusztította a többi isten maradékát is. Száz év… az uralmunk, mondhatni, még gyerekkorát éli. Újabb száz év alatt talán elcsendesülnek a dolgok. Oziriszen nem látszik, hogy meggyőzték volna Ízisz szavai. – Sohasem akarnék ellentmondani szeretett hitvesemnek, Akinek Emlői Minden Csecsszopót Táplálnak – mondja –, azonban ami engem illet, nem látok magam előtt olyan jövőt, amikor nem táplálok majd jogos haragot fivérem, Széth iránt. Hogy is juthatna eszembe megbocsátani neki, a feledésről nem is beszélve? Az a hiéna fattya megpróbált letaszítani a trónomról. Csapdába ejtett egy koporsóban, amit direkt számomra csináltatott. Azt hazudta, hogy ajándék, amit direkt az én testemre szabtak. Bemásztam, rám csapta a fedelet, aztán beszögelte, és a koporsót behajította a Nílusba, hogy megfulladjak. És ez csak a kezdet volt! Ízisz megpaskolja férje térdét. Ezerszer ezer alkalommal hallgatta már végig ezt a sirámot. Ozirisz sosem un bele… ahogy a jogos felháborodásba sem, amit a történet táplál benne. – El kell ismerned, férjuram, hogy részben a saját hibád volt – mondja gyengéd, hitvesi csúfolódással. – Elég nyilvánvaló volt, hogy a fivéred valamit tervel ellened. Hát nem ismered Széthet? A cselszövés a vérében van. – Bocsásd meg, hogy ennyire bizakodó voltam! – fakad ki Ozi75

JAMES LOVEGROVE

risz. – Te talán csapdát sejtettél volna. Én nem láttam benne mást, mint a testvéri kedvesség megnyilvánulását. – De te is tudtad, mennyire féltékeny rád Széth. Tudtad, menynyire elkeseríti, hogy Egyiptom lakói olyannyira szeretnek és tisztelnek téged. És amúgy sem maradtál olyan sokáig abba a koporsóba zárva. Érted jöttem, és megtaláltalak Bübloszban, Libanon partjainál. Amint meghallottam, hogy ott egy titokzatos, varázslatos fa nő, rögtön tudtam, hogy te vagy az. Visszahoztam a koporsót Egyiptomba, és felkészültem, hogy rendben eltemesselek… – Amikor Széth újra felbukkant – szakítja félbe Ozirisz –, és elragadta a koporsót, és darabokra hasogatott! – Ahogy újraéli a történteket, arcára és hangjába keménység kúszik. – Tudod, milyen érzés az? Hidd el, nem is akarod tudni! – De aztán újra megtaláltunk, kedvesem. Nephthüsz és én. Minden zugot átkutattunk, összegyűjtöttük a darabjaidat, és most újra egészben vagy. – Csak majdnem egészben – sandít le Ozirisz komoran az ölére, ahol az a testrész honolt, melyet a két istennőnek nem sikerült megtalálnia. Egy hal felfalta a péniszét. A helyére egy fából faragott falloszt illesztettek. Szép és arányos munka csiszolt cédrusfából, de persze nem az igazi. Teljesen jól működő pótszerszám, de mégsem ugyanaz. – Én pedig – teszi hozzá Ré – újra életet leheltem beléd, hogy te és Ízisz újra együtt hálhassatok, amiből fiúgyermek született. A történet jól végződik, Ozirisz. A kár, amit Széth okozott, úgy érzem, nem helyrehozhatatlan. – Nem helyrehozhatatlan? – kérdezi gunyorosan unokaöccse. – A fából faragott farkam vitatkozna ezzel! – Nono, azért én ezen a téren nem panaszkodom – mondja hamiskás mosollyal Ízisz. – A legkevésbé sem. A megjegyzés lecsillapítja férjét. – Köszönöm, szerelmem – mondja az asszonyáért feltétel nélkül rajongó Ozirisz. – Azért élek, hogy téged boldoggá tegyelek. De mégis, ha Széth nincs, még most is sértetlen lennék, egységes egész! – Széth pedig mindent megtesz, hogy vezekeljen érte – jegyzi meg Ré – és még sok más bűnéért. Nem tudnál ezzel megelégedni? Nem hagyhatnád, hogy ez a történet a múlté legyen?

Rå kora

76

Ozirisz fontolóra veszi a javaslatot – de csak egy pillanatig. – Azzal, hogy megölt, Széth arra kárhoztatott, hogy a holtak fejedelme legyek – mondja. – A cím nagyon megtisztelő számomra, és örömmel látom el a feladataimat. Miféle feladataidat? – gondolja magában Ré. – Anubisz végez minden munkát. Névleg te vagy a főnök, de az unokaöcséd az, aki valójában felügyeli a munkát a Sásmezőn. – Ámde – folytatja Ozirisz – olyan feladat ez, amit szívesebben választottam volna magamnak, mint hogy rám kényszerítsék. Tekintettel erre és Széth egyéb, ellenem elkövetett gazságaira… hogy hajlandó vagyok-e fátylat borítani a múltra és megbocsátani a Sivatag Úgynevezett Urának? Nem! – csap öklével a padra. – Semmiképp sem! – Ez idő alatt pedig – mondja Ré – lent a földön az emberiséget tomboló háború emészti, nagy részben azért, mert te és Széth nem tudjátok elrendezni egymás közt a dolgokat. – Hát legyen úgy! – csattan fel Ozirisz. – A halandók tisztelnek minket, így hát az akaratunk és vágyunk szerint is kell cselekedniük. Ez így van, és így is kell lennie. Ez a végső szó. Nincs helye kompromisszumnak. Ré feláll, és induláshoz készül. Ozirisz és Ízisz kikísérik a palotából, elárasztva őt csupa udvarias szóval és jókívánsággal. Ré újra a Napbárkán utazik. Ré egyetlen entitás egyetlen helyen. Mindig is az volt. A kormányrúdnál álló Maat megszólítja: – Nagyuram? Minden rendben? Ré komolyan bólint. – Már tudom, mit kell tennem. Nehéz feladat lesz, talán lehetetlen, de mindenképp meg kell próbálnom. Valahogy véget kell vetnem az utódaim háborúskodásának. Túl messzire vezetett ez az egész. Muszáj őket békében egyesítenem. Maat magában mosolyog: higgadt, bölcs mosoly. Ré elrendelte. Hát így kell lennie. Ré az arcát dörzsölgeti. – Béke? – mondja magában. – Biztosan megbolondultam.

77

JAMES LOVEGROVE

10. FÉNYHOZÓ

K

ORA ESTE VOLT,

és az emberek úgy keltek át a folyón, akár a zarándokok. Utasszállító kompok nyögtek a súlyuk alatt. Felukkák cikáztak egyik parttól a másikig: a kifelé tartó úton mélyen merültek a vízbe, emberi rakományukkal a hajóperemig megrakodva. Úgy tűnt, mintha Luxor teljes lakossága a Nílus egyik partjáról a másikra akart volna utazni egy tömeges vándorlás keretében. Mindenki kiabált, mindenki izgatottnak látszott, még a legkisebb gyerekek is, akik nem érthették, mi van készülőben. Mindent áthatott az ünnepi hangulat – míg a mélyben fennkölt, sürgető várakozás áramlott. Miután elérték a keleti partot, David Zafirával, a Felszabadítókkal és a tömeggel együtt átgyalogolt a szűkületen, amit az al-Fadíjacsatorna hídja alkotott, aztán átvágott a síkságon a Ramesszeum felé, keresztül a Nemesek Völgyén, és tovább Hatsepszut templomáig. Itt ért véget a zarándoklat, itt álltak meg és gyülekeztek az emberek, a lapos kövezeten e hatalmas halotti síremlék előtt, mely teraszok sorozatán át emelkedett egy sima felületű mészkőorom felé. Széles rámpa vezetett fel a templom második szintjére. David reflektorokat látott a templom körül elrendezve, és egy erősítőrendszer is készen állt; mindez a pódium köré csoportosult, melyet a rámpa tetején, két kőoroszlán között emeltek. Az oziriszi körbenézett. A tömeg máris ezer főre rúghatott, de egyre többen és többen érkeztek, rajzottak minden irányból, és még fél óra volt hátra az esemény tervezett kezdetéig. A nap lefelé tartott a thébai hegyek fölött. Az izgatott hangok csobogása fülsiketítő volt. – Fejben jegyzetelsz? – tudakolta Zafira. – A jelentésedet írod a feletteseidnek? David egy kissé bűnbánóan összerezzent. – Csak nézelődöm. Úgy kérdezed, mintha valami kém lennék. Rå kora

78

Már elfelejtetted? Te hívtál magatokkal. Te akartad, hogy lássam ezt az egészet. – Csak ugratlak. Nagyon kíváncsinak tűnsz, csak ezt akartam mondani – Persze hogy kíváncsi vagyok. Ki ne lenne az? Izgalmas, ami történik. – Ezért nem jelentkeztél a parancsnokságotokon? – Hogy érted ezt? – Egész nap szabadon járkálhattál. Luxor tele van érmés telefonokkal. Még a szállónk előterében is van egy. Mégsem próbáltál felhívni senkit, hogy életjelet adj magadról. – Ezt meg honnan tudod? Talán inkább te vagy, aki kémkedik. – Akkor nem igaz? – És mi van, ha igen? – Akkor érdekel az oka – mondta Zafira. – Azt hinném, a rendes kis katona első dolga, ha eltűntnek nyilvánították, és halottnak hiszik, tudatni a parancsnokaival, hogy életben van. Hacsak nem titkolni akarja előlük, hogy dezertált. – Nem dezertáltam. A sereg legjobb tudomása szerint harcban elestem. – Mától számítva – mondta Zafira – azt mondanám, dezertáltál. David egy pillanatra elgondolkodott. – Nézzük innen a dolgot! Mindenki halottnak hisz. A hadvezetés szempontjából ez az optimális végkimenetel. Másképp kellemetlen lenne nekik. Úgyhogy egyelőre akár halott is maradhatok. Senkinek sem ártok vele, viszont meglepően frissítő élmény. A lány fanyarul elmosolyodott. – Halottnak lenni… frissítő? – Jó, tudom! – Mi van a szüléiddel? Ők nem érdemelnék meg, hogy hírt kapjanak rólad? – A szüleim… Jack Westwynter: „Nekem nincs fiam! Hallasz engem, David? Mostantól fogva, amíg vissza nem vonod ezt a nevetséges döntésedet, nincs fiam! Menj, és ölesd meg magad! Ne hidd, hogy érdekel!” – Öt éve nem beszéltem velük – mondta Zafirának. – Ha most felhívnám őket, apám túl részeg lenne, hogy felvegye a telefont, anyám pedig annyira távol időzne Nyugtatóországban, hogy meg 79

JAMES LOVEGROVE

sem hallaná a csörgést. – Szomorú. – Na igen, a Westwynter-dinasztia fonala eléggé szertefoszlott. – David nevetése tojáshéj-törékenységű volt. – Én vagyok az utolsó, kirojtosodott, elvarratlan szála. – Sosem késő, David Westwynter. Meglepődnél, ha tudnád. Mindent meg lehet javítani. – Honnan ez a végtelen optimizmusod, Zafira? – Tapasztalat. Hiszek az emberekben. Találkoztam a kétségbeeséssel, és láttam, hogy az élet ellensége. – És persze a nagyra becsült Fényhozótól? – Ó, igen! – felelte Zafira mély, őszinte meggyőződéssel. – Tőle a leginkább. – Akkor alig várom, hogy halljam a mondandóját – jegyezte meg David. És nem kellett sokáig várnia. Az ég húsz percen belül sötét volt, a templom előtti tér zsúfolásig megtelt, és elkezdődött a show. Először, bádoghangú kattanások sorozatával, a fényszórók kapcsolódtak fel. Egyszerre némult el több ezer hang. Aztán előre felvett zene csendült fel a hatalmas hangszórótömbökből, egy argul hullámzó fuvolázása: hosszú, hajlékony hangok kúsztak fel és hullottak alá, köztük pillekönnyű trillákkal. Davidnek akaratlanul is egy kígyóbűvölő jutott eszébe, amint kobrát csal elő egy kosárból. Az argulhoz egy szisztrum reszketése és egy tamburin vibrálása csatlakozott, melyek együtt szolid, de töretlen ritmust adtak. Nem volt crescendo. A hangerőt lassan lecsavarták, a zene fokozatosan elcsöndesült, aztán egy férfi lépett elő a templomból, és könynyed léptekkel felsétált a pódiumra. A tömegből néhányan füttyögettek és éljeneztek, de a többség némán figyelte. A csinnadratta helyett, amire David számított, a Fényhozó belépője meglepően visszafogott volt. Ez az ember nem a szokásos, uszító demagóg – értette meg David. Valami más, valami összetettebb… és talán erő is több rejlik benne. Szemét a Fényhozó felé meresztette. Úgy harmincötnegyvenméteres távolságból meglehetősen magas férfit sikerült kivennie. Egyszínű, zöld overallt viselt, mely felfedte karcsú testalkatát. Tartása nyugodt volt, és magabiztos. Ami az arcot illeti…

Rå kora

80

Nem volt arc. A Fényhozó egész fejét szorosan beburkolta valamilyen vékony, fehér anyag, muszlin vagy géz. Arcvonásai mélyedések voltak csupán. Semmi kitüremkedés. Se haj, se fülek. Az overall gallérja fölött csak egy fehér, lapított gömb látszott, kicsit a Holdhoz hasonló. Bőrkesztyűt viselt a kezén: bőréből semmi sem maradt szabadon. Semmi sem különböztette meg. Lehetett volna bárki. Senki. Mindenki. És David látta, hogy pont ez a lényeg. A Fényhozó névtelen. Univerzális. A segyiptomi Akárki. Amikor beszélt, hangja meleg volt, és édes; az argulra emlékeztetett árapályszerű hullámzásával. Olyan mélység, olyan rezonancia rejlett benne, ami nagyon kellemessé tette a fül számára. Zafira tolmácsolt. – Barátaim – kezdte a Fényhozó –, segyiptomi testvéreim! Köszönöm, hogy eljöttetek! Hogy ideutaztatok gyönyörű, független országunk minden sarkából, sivatagból, faluból, tengerpartról és hegyekből, hogy részesei legyetek egy dicsőséges pillanatnak. Szónoklatának felerősített zengése végigdübörgött a tömegen, és messzire visszhangzott. – Sokan közületek nem is olyan régen még kibékíthetetlen ellenségek voltak. Most szövetségesként, az egység szellemében jöttetek ide, és hajlandóak vagytok félretenni a viszálykodást egy jó ügy érdekében. A belvillongás, mely évek óta sújtja Segyiptomot, és megakadályozta, hogy az a nagyszerű állam váljon belőle, amiről tudjuk, hogy lehetne, a végéhez ért. A ti jelenlétetek bizonyítja. Az ellenségek ma olyanok, mint a testvérek. Nincsenek többé szemben álló táborok. A közvetítésemmel fegyverszünetet kötöttetek. Egyik hadurat szembesítettem a másikkal, és együtt megtaláltuk a közös alapot a tárgyaláshoz. Keményen és fáradhatatlanul dolgoztam, hogy megmutassam nektek: a legsúlyosabb fenyegetést nem mi jelentjük egymásra, hanem a határainkon túli világ. Az embernek nem az ember ellen kellene a végtelenségig küzdenie. Az emberiségnek ehelyett a közös ellenséggel kell felvennie a harcot: az istenekkel! Daviden áramütésként futott át a megdöbbenés, ahogy Zafira tolmácsolta ezeket a szavakat. Az égre sandított, félig-meddig arra számítva, hogy bármelyik pillanatban lesújt egy villám, és helyben ropogósra süti a Fényhozót. – Hitetlennek neveznek minket – folytatta amaz sületlenül. – Sér81

JAMES LOVEGROVE

tésnek szánják, számomra azonban megtiszteltetés. Az isteni uralom igája alatt robotolunk? Nem. Cinkosként szolgáljuk az isteneket, gyáván könyörgünk az áldásukért, és áldozunk nekik, remélve, hogy a terményeink szárba szökkennek, a gyermekeink egészségesek lesznek, és elég bát kapunk, hogy feltöltsük a fegyvereinket? Nem. Állandó félelemben élünk, nehogy megsértsük ezeket a gőgös, felsőbbrendű uralkodókat, olyannyira, hogy fiatal férfiak és nők nemzedékeit küldjük el harcolni és meghalni a nevükben folytatott, szüntelen háborúba? Nem! Behódolva lessük minden kívánságukat és szeszélyüket? Nem és nem! Segyiptomiak vagyunk, égi segítség nélkül is boldogulunk, és nem leszünk senki rabszolgái! Szavai szórványos, helyeslő ujjongást váltottak ki a tömegből. A Fényhozó csillapító kézmozdulattal mutatta, hogy szeretné megőrizni az esemény nyugalmát. Szinte olyan volt, mintha egy kis szobában összeverődött emberekhez beszélne, nem egy többezres gyülekezethez. És mégis képes volt lekötni mindenki figyelmét. Ehhez – gondolta David – nem kevés tehetség kell. Semmi kétség, a fickónak van karizmája. – Hát figyeljetek! Jól figyeljetek! Közeleg az idő. Az erőink gyülekeznek. Hadsereg vagyunk, és hamarosan megindulunk. Provokálni fogjuk az isteneket. Botunkat beledöfjük a Panteon nevű darázsfészekbe, és felpiszkáljuk a haragjukat. Nem lesz könnyű, és nem lesz veszélytelen. Következményei lesznek, rémítő következményei. De meg kell tennünk. Hogy miért? Mert az istenek elpusztítják a világot. Viszálykodásuk feldúl minden földrészt. Háborúik milliókat emésztenek el. Ez folyik már száz éve, és nem hagyhatjuk, hogy folytatódjon. Valakinek fel kell kelnie ellenük, és le kell taszítania őket a trónjukról, és az a valaki nem lehet más, mint mi. És én mondom nektek, barátaim: amikor mindez véget ér, amikor a keresztes hadjáratunk sikerrel jár, amikor győzelmet aratunk, az egész emberi nem hálás lesz nekünk. És ami még fontosabb: emlékezni fognak ránk az idők végezetéig. Széttárta karját. – Nézzetek körül! Ez a templom és az összes többi, ezek a sírboltok, az ősi királyok és királynők nyughelyei, mind egyetlen céllal épültek: hogy biztosítsák a halhatatlanságot azok számára, akik bennük pihennek. Széthi, Hatsepszut, Tutmózisz, egyik Ramszesz a

Rå kora

82

másik Ramszesz után… azért emeltették ezeket a mauzóleumokat, hogy haláluk után is emlékezzünk nevükre és tetteikre. De sok idő telt el azóta. A szobrok elporladtak. A feliratok olvashatatlanná koptak. A kincseket elrabolták. A követ szétmállasztotta a szél és az eső. A homok mindent betemetett. Ezeknek az emlékműveknek nagy része eltűnt és feledésbe merült. Akárcsak a fáraók hiú álmai. Leeresztette a karját. – Ti, segyiptomiak! Ígérem nektek, hogy a ti nevetek nem fog ugyanígy feledésbe merülni. Ha segítetek megszabadítani a világot a Panteon nevű mételytől, hősiességeteket századokon át emlegetni fogják. Úgy maradtok meg az örökkévalóságnak, mint a béke hírnökei, a harmónia megteremtői, az utópia, a földi paradicsom építői. Ti lesztek azok, akik véget vetettek az erőszak és a rabszolgaság sötét korának. Ti, én és mindannyian… Fényhozók leszünk! Felcsattant a taps. Úgy morajlott végig a tömegen, mint az eső, a pódiumon álló Fényhozó pedig szerényen fogadta, kissé lehajtott fejjel, hátrébb húzódva a mikrofontól. David szemügyre vette maga körül az arcokat, hátha mániás révületet talál rajtuk. De nem látott mást, csak makacs elszántságot: meggyőződést, amihez nem társult sem idealizmustól csillogó szempár, sem szemellenző. A Fényhozó nem az érzelmeket akarta felkorbácsolni beszédével. Nem azért volt ott, hogy bárkit megtérítsen, vagy besorozzon a seregébe. Már megnyerte magának ezeket az embereket; ezt a gyűlést egyszerűen csak arra szánta, hogy emlékeztesse őket a céljaikra, és megerősítse őket az elhatározásukban. Nem sokkal később visszavonult a templomba, a tömeg pedig szétoszlott. A visszaúton Luxorba Zafira megkérdezte Davidet, mit gondol a látottakról. – Őszintén? – Jöhet. – Azt gondolom, a fickónak elment az esze, és nektek is. Az isteneket provokálni? Hallottál már a hübriszről? A lány szemében harag villant. – Mondd csak, komolyan azt hiszed, hogy az istenek törődnek veled? Ízisz és Ozirisz nem akarnak mást tőled, mint hogy hódolj és engedelmeskedj nekik. A hited ad nekik hatalmat, amiből szűk marokkal osztanak vissza egy csipetnyi bát itt, egy meghallgatott imát 83

JAMES LOVEGROVE

amott… és ennyi. Nincs is köztetek viszony. Csak úr és szolga közti. – De működik. – Nélkülük is működhetne. Az ember a történelem során először átvehetné az irányítást önmaga fölött. Kézbe vehetné a saját sorsát. – Még ha lehetséges is, gondolod, hogy akkor eljönne az aranykor? Hogy megszűnne a háború, a szenvedés, az egyenlőtlenség? Tényleg, őszintén azt gondolod, hogy mi, emberek jobb munkát végeznénk a kormányrúdnál? – Nem tudom – felelte Zafira. – De legalább megpróbálhatnánk.

A lány az este hátralévő részében nem szólt Davidhez, másnap pedig az oziriszi egész délelőtt színét se látta. Azzal töltötte az idejét, hogy kérdezősködött, hogyan érdemes leginkább elindulni Luxorból észak felé. Egy angolul beszélő felukkakapitány felajánlotta, hogy elviszi Kairóba, azonban borsos árat kért érte, Davidnek pedig nem volt pénze. A vonatjegy valamivel kevésbé volt költséges, ám a probléma – a pénzhiány – továbbra is fennállt. Hogy ezt orvosolja, keresni kezdett olyan helyeket, ahol versenyszerűen, pénzért lehetett szenetet játszani. Talált is egy kis teret egy szuk közelében, tele öreg, roskatag, kecskelábú asztalokkal és hasonlóan öreg és roskatag férfiakkal. Nem volt mit feltennie tétként, csak a nyakában lógó mirhás fiolát, valaki azonban megszánta, és belement egy hárommenetes játszmába. A luxori nyilván úgy gondolta, hogy ez az oziriszi jövevény könnyű préda lesz, és pár milliliternyi mirha nem rossz üzlet cserébe néhány perc játékért. Így hát – hogy ne sértse meg – David hagyta, hogy az öreg megnyerje az első menetet. Aztán laposra verte a másik kettőben. A luxori elszörnyedt, de kötözködés nélkül fizetett. David magával vitte csekélyke nyereményét, és az elkövetkező néhány órában jelentős összeggé duzzasztotta. Hamar szétfutott a híre a téren, ahogy újabb és újabb kihívóit agyabugyálta el. A helyiek rövidesen már sorban álltak, hogy versenyre keljenek vele, mások pedig körülállták az asztalát, és fogadásokat kötöttek a játszmák kimenetelére, vagy egyszerűen csak lubickoltak az újszerű élményben. A szenet végeredményben ősi egyiptomi eredetű játék és hagyományos helyi időtöltés. Hogy lehet ez az angol ennyire verhetetlenül jó

Rå kora

84

benne? Egyikük sem tudhatta, hogy a szenet David vérében van. Ez volt a családi játék. Apja mellett már tipegő gyerekként elsajátította a különböző taktikákat és stratégiákat – és persze Jack Westwynter mindig pénzben játszott, sosem gyufaszálakban vagy másfajta tétben, és főleg nem „csak a játék kedvéért”, így Davidnek igen hamar elsőrangú játékossá kellett válnia, ha nem akarta, hogy a heti zsebpénze pillanatok alatt elenyésszen. David újra és újra elhajította a dobópálcákat, kiválasztott egy bábut, megfelelő számú mezőt lépett vele, miközben visszalökte ellenfele bábuját, máskor pedig támadhatatlan alakzatot hozott létre három, egy sorban álló bábuból. Újra és újra elsőként érte el a tábla utolsó mezőit, és ott elfoglalta az öt jelölt Ház egyikét, gondosan nyitva hagyva a Megaláztatás Házát, hogy az ellenfele kénytelen legyen minden alkalommal ott landolni, és így a bábujával vissza kelljen lépnie a legközelebbi szabad mezőre. Újra és újra elsőként takarította le a tábláról mind az öt bábuját, míg a másiknak a legjobb esetben is csak kettőt sikerült. David számára ez – a szenet – szinte gépies rutin volt; olyan folyamat, amit a logika és a statisztika ural, amibe a dobópálcák némi véletlenszerűséget visznek, ám nem jelentős mértékben. Nem volt a pálcadobásnak olyan kimenetele, amit David ne tudott volna az előnyére fordítani pusztán azáltal, hogy ismerte a tábla működését. A szerencse aligha tényező, ha a dobás mind a hat lehetséges kimenetelére van kész lépésterv a fejedben. David sohasem maradt permutációk nélkül.

Pár száz guinea-vel gazdagabban távozott a térről, ami bőven elég volt, hogy fedezze kairói útját. Azt tervezte, hogy amint a fővárosba ér, jelentkezik a Hegemónia konzulátusán, és kikéri a tanácsukat a továbbiakról. Ha a hadsereg kérdés nélkül visszaveszi, akkor minden rendben. De adódhattak bonyodalmak. Zafirának igaza volt. Mármár dezertőrnek számít, sőt talán már át is lépte azt a határt. A kérdés csak az: hűséggel tartozik-e még mindig a seregnek, figyelembe véve, hogy szándékosan ledobtak rá egy fúziós bombát? Hosszú ideje – sőt, talán egész életében – most érezte először, hogy irányát vesztette; hogy már nem tudja biztosan, hol a helye a dolgok rendszeré-

85

JAMES LOVEGROVE

ben. A hierarchia és a fegyelem szervezi a világot – Davidnek mindig is ez volt a meggyőződése. Az életet megkönnyíti, ha az ember egy merev struktúrához igazodik. Ám lehet, hogy ez csak olyankor működik, amikor az ember a létra legtetején áll, amikor jól alakulnak a dolgok. Minél alsóbb fokra kerülsz, annál inkább a körülmények áldozatává válsz, és annál kevésbé számít, hogy a kezedben van-e az irányítás. Nem mintha ez szükségszerűen borzasztó lett volna. Megvolt a szépsége a felelősség nélküli életnek, amiben nem tartozott számadással se a seregnek, se a szüleinek, csakis saját magának. Davidet különös, lebegő érzés fogta el, ahogy tudatára ébredt a lehetőségek végtelen tárházának. Ahogy Zafirának is mondta: „halottnak” lenni meglepően frissítő élmény volt. Azt tehette, amit akart – különösen most, hogy vastag köteg helyi bankó nyomta a farzsebét. Lehet újra David Westwynter hadnagy vagy – ha akar, ha mer – valami egészen más. Beült egy kávéra a vasútállomáshoz vezető Sarja al-Mahata egyik kávézójába. A kávé frissen facsart narancslévé változott, a narancslé pedig néhány üveg sörré, és abból már a második felénél tartott, amikor Zafira és két Felszabadítója rátalált. A két Felszabadító, Szajid és Szelim ikreknek néztek ki, de valójában unokatestvérek voltak. – Hol voltál? – csattant fel a lány. – Már mindenhol kerestünk! Gyerünk, nincs veszteni való időnk! – Mi? Mi történt? – A Fényhozó. Látni óhajt. – Engem? Miért? – Látni akar, és kész. Gyere velünk! David Szajidra és Szelimre pillantott, akik mindketten termetes férfiak voltak, és mindketten átláthatatlanul sötét napszemüveget viseltek. Az az érzése támadt, hogy Zafira nem csak a társaság kedvéért hozta őket magukkal. Felemelte a sörösüvegét, az utolsó cseppig kiitta, majd visszatette az asztalra. Nem igazán volt kedve a balhéhoz. Plusz a lehetőségek végtelen tárháza… Mi a fenéért ne?

Rå kora

86

11. AMULETTEK

S

a Hatsepszut templomához vezető rámpán: Zafira ment legelöl, David szorosan a nyomában, végül Szajid és Szelim zárta a sort. A rámpa tetején a terasz újabb rámpához vezetett, az pedig tovább egy udvarba. Mindenfelé élénk színű domborművek díszítették a falakat, melyek madarakat és fákat ábrázoltak, meg isteneket és istennőket, meg még egy csomó minden mást, amit Davidnek nem volt ideje szemügyre venni. Az udvar túlsó végén egy rózsaszín gránitkapu állt a sziklafalba vésve. Ezen áthaladva egy hosszú – halványan kivilágított és áldottan hűvös föld alatti kamrába értek. A Fényhozó a kamra távolabbi végén ült, a mélyülő árnyékok közt; maszkos feje kísérteties hatást keltett a sötétben. Zafira odavonult hozzá, és fojtott hangon váltott vele néhány szót, miközben a Fényhozó gyakran Davidre pillantott a lány válla fölött. Lehetetlen volt megmondani, hogy mit jelentenek ezek a pillantások. Az a patyolatfehér, tojásdad arc teljesen megfejthetetlen volt, akár egy üres papírlap. Miközben beszélgettek, Davidnek megakadt a szeme a hat beduin páncélszekrényen, melyeket a kamra egyik sarkában halmoztak fel. Az egyik tárva-nyitva állt: a lakatot feszítővassal operálták le róla. David kinyújtotta a nyakát. Elkerekedett a szeme. A széfben amulettek voltak, tucatjával. Az a fajta csecsebecse, amit az ember bármelyik boltban vagy templomban megvehet: géppel kivágott acél emléktárgyak, amiket a formosai és krími gyárak milliószámra ontanak magukból. Mindegyik csomózott bőrmadzagon függött, hogy divatos kiegészítőként vagy vallásos szimbólumként – vagy ha úgy tetszik, egyszerre mindkettőként – nyakba akasztva viselhetők legyenek. David látott egy ankhot, egy szkarabe87

ORBAN VONULTAK FEL

JAMES LOVEGROVE

uszt, egy koronát, egy kezet, egy szemet, a tehénfejű Hathor jelképét és még számtalan másikat egymásra halmozva. Az elképzelhető legközönségesebb kinézetű tárgyaknak tűntek. Csakhogy ezek nem voltak közönségesek. Azonnal látszott rajtuk. Ezeket az amuletteket átjárta a ba. Át voltak itatva vele. Így, tömegbe összegyűjtve, szinte pulzáltak tőle. Az isteni esszencia úgy sugárzott a páncélszekrényből, mint valamiféle aura. David valahol mélyen a fejében – mélyebben, mint a füle – lüktetést hallott. Az alsó garatjában érezte a hatalom ízét. A Fényhozó észrevette, hogy az amuletteket bámulja, és halk, maszkjába fojtott nevetést hallatott. Mondott valamit Zafirának, amit a lány angolra fordított. – A Fényhozó tudni szeretné, mit gondolsz a neki szánt ajándékunkról. – Nos, ha már kérdezi – felelte David –, ez a cucc teljesen törvénytelen. Ahogy Zafira továbbította a szavait, a Fényhozó vállat vont, és újra felnevetett. Válasza Zafirán keresztül így hangzott: – Meglehet, hogy törvénytelen, de rendkívül hasznos is. A Szakkarai Madarak mindenhol ott vannak, némelyikünk pedig nem mindig akarja, hogy lássák. Aki ezeket az amuletteket viseli, azt csak homályosan látja egy pap belső szeme, épp hogy nem láthatatlan a számára. Titokban cselekedhet, nem vonja magára a figyelmet. Minden hatalmi tömb kémei, nem utolsósorban a Hegemóniáé, magától értetődően használják őket, habár ezt egyetlen kormány sem ismeri be soha. Így egyik helyről a másikra csak olyanok szállíthatják őket a legnagyobb titokban, mint az a beduin törzs. A bával feltöltött amulettek kereskedelmét bünteti a nemzetközi jog, és egyetlen állam sem akar ja, hogy lássák, amint megszegi a törvényt. – Tisztátalanok – tette hozzá David. – Sokan engem is annak tartanának – mondta a Fényhozó. – Beleértve, ha jól sejtem, téged is. – Nem fogalmaznék ilyen erősen. – Akkor hogy fogalmaznál? – Egy biztos – mondta David –, őrültségnek tartom, hogy kihívod magad ellen az isteneket. Olyan ellenféllel kezdesz ki, akit esélyed sincs legyőzni.

Rå kora

88

– Az istenek nem legyőzhetetlenek. Hogy is lehetnének azok? Az Egy Igaz Panteonnak is sikerült kiirtania a riválisait. Ha Jehova, Allah, Odin, Zeusz és a többiek mindenhatóak voltak, hogyhogy nem maradtak hatalmon, hogyhogy nem hódolnak nekik mindenütt? – Ott istenek győztek le isteneket egy évszázadokon át tartó küzdelemben. Ne vedd sértésnek, de te közel sem tartozol ugyanabba a súlycsoportba. A Fényhozó már azelőtt kuncogni kezdett, hogy Zafira tolmácsolta volna ezt az utolsó megjegyzést. Davidnek az a benyomása támadt, hogy a fickó többet ért angolul, mint amennyit hajlandó mutatni. – Az Első Család két fronton aratott győzelmet – felelte a rejtélyes figura. – Igaz, a csatáikat a többi panteonnal egy számunkra felfoghatatlan síkon vívták, de idelent is zajlott a háború. Az emberiségnek szerepe volt benne, akár tudott róla, akár nem. A vallások közti villongásokat – akár a keresztények vadásztak az úgynevezett pogányokra, akár a muzulmánok üldözték a zsidókat – a színfalak mögül az Egy Igaz Vallás követői szították. Ezt ma már tudjuk. A szabadkőművesek, a templomos lovagok, más szekták és titkos társaságok, melyek ősi egyiptomi jelképrendszerükről híresültek el. Ez volt a feladatuk: hogy a híveiket magas pozíciókba ültessék, és rajtuk keresztül gyakoroljanak befolyást a kormányokra és a királyokra. Azért tették, hogy a többi vallást tartósan egymás torkának ugrasszák. A többi isten minden csatával, minden pogrommal, minden mészárlással hívőket veszített, és egyre gyengült. A figyelmük is elterelődött, így könnyebb célpontot nyújtottak a támadásokhoz az isteni síkon. És ez a hosszú, kitartó hadművelet egészen addig folytatódott, amíg az Első Család utolsó ellenségei is ki nem merültek, míg el nem szivárgott minden erejük, hogy könnyű legyen végezni velük. – Aztán az Első Család háttérbe vonult, átadta a világot az utódainak, és most így állunk – horkantott David. – És? Ez nem változtat a tényen, hogy te ember vagy, ők pedig istenek, úgyhogy azt hinni, hogy van esélyed ellenük, olyan, mintha egy hangya hinné, hogy fellökhet téged. – Elég sok hangya a megfelelő taktikával és eszközökkel valószínűleg tényleg fel tudna lökni – mondta a Fényhozó. – A lényeg, hogy az istenek a háborújuk egy részét a földön vívták, én pedig ugyanezt a harcteret szándékozom használni. De kétlem, hogy téged meg tud89

JAMES LOVEGROVE

nálak győzni erről. – Nem, nem hiszem. – Kár. Az alapján, amit hallottam rólad, jó hasznát venném olyasvalakinek, mint te. – Mint én? – Egy igazi katona. Valaki, aki érti, hogyan kell parancsot teljesíteni és kiadni. – Ó, nem! Nem, nem és nem! – rázta a fejét hevesen David. – Szó sem lehet róla. Én nem szállhatok szembe az istenekkel. Hívő vagyok. – Igazán? – Még szép. Annak neveltek. Hívőként éltem le az egész életemet… – Ez még nem jelenti, hogy az is vagy – jegyezte meg a Fényhozó. – Csak arra programoztak, hogy annak tartsd magad. – Megbízom Íziszben és Oziriszben. Uralkodóként tisztelem őket. Hiszek benne, hogy bölcsen irányítják a vezetőinket, és azt teszik, ami nekünk a legjobb. – Vajon Ízisz és Ozirisz rendelte el, hogy lebombázzanak téged és az ejtőernyőstársaidat Petrában? David higgadt hangon válaszolt: – Az katonai döntés volt, amit a közjó érdekében hoztak. És így vagy úgy, de megmentette az életemet. – De az istenek nem vállalnak szerepet a katonai döntésekben? – Ők csak papokhoz és a királyokhoz beszélnek, nem tábornokokhoz. – A tábornokok viszont a papoknak és a királyoknak tartoznak számadással, nem igaz? – Zafira – fordult a lányhoz David –, elegem van ebből. Kérlek, tudasd Arctalan urasággal, hogy nincs hangulatom megvitatni vele a teokrácia erkölcsi vonzatait! Nem fogom tudni meggyőzni az igazamról, és ő sem fog tudni meggyőzni a magáéról, úgyhogy ennyiben maradunk. Ja, és kösz szépen, hogy megosztottál vele mindent, amit tudsz rólam. Imádok hátrányból indulni, amikor vadidegenekkel találkozom. – Ő kérdezte – mondta Zafira. – Nagyon érdeklődik irántad, ha nem tűnt volna fel.

Rå kora

90

– Hát, ha párkapcsolatra vágyik, rossz helyen kopogtat. – David ezt elég jó végszónak ítélte, és sarkon fordult, hogy elhagyja a színt. Szajid és Szelim azonnal összezárt előtte, elállva a kivezető utat. – Oké, gengszterek – mondta David –, melyikőtök akar először a pofájára? A két Felszabadító összefonta a karját. Az oziriszi úgy ítélte meg, hogy elég könnyen el tudna bánni velük. Habár mindketten kigyúrt, nagydarab fickók voltak, egyikükből sem sugárzott az a higgadt, mindenre felkészült erő, ami egy tapasztalt harcost jellemez. Utcai verőlegények. A nyilvánvaló ütéseket próbálják majd bevinni: arcra, mellkasra, gyomorra. David ezalatt az idegcsomókat és a gyenge pontokat fogja megcélozni: a torkukat, a szemüket, az ágyékukat. Esélyük sincs. A Fényhozó megszólalt, mire Szajid és Szelim leeresztette a karját, és félreállt. Újra megszólalt, Zafira pedig tolmácsolt: – David, a Fényhozó szeretné, ha tudnád, hogy szabadon távozhatsz, ha akarsz. Nem fogja megakadályozni. De azt hallotta rólad – tette hozzá –, hogy kiváló szenetjátékos vagy. – Igazán? Gyorsan terjednek a hírek. – Luxor kisváros, a Fényhozó pedig szeret tájékozódni. Tudni szeretné, hogy leülnél-e vele kettesben, hogy játsszatok néhány partit. – Minek? Nem értem, mi a cél. – Pusztán szórakozásból – felelte a Fényhozó Zafirán keresztül. – Én is meglehetősen jó játékosnak tartom magam. Ami azt illeti, még nem találtam legyőzőre. Talán épp te leszel az. – Nincs kedvem. – Nincs kedved? Vagy csak félsz, hogy veszítesz? David magában sóhajtva rájött, hogy nincs mese. Elé hajították a kesztyűt, és nincs az az isten, hogy ne vegye fel. Senki sem nevezheti gyávának David Westwyntert. Még csak nem is célozhat rá.

Tíz perccel később már magára is maradt a Fényhozóval a kamrában. A maszkos figura mindenki mást elbocsátott, beleértve Zafirát is. Tolmács hiányában nyilvánvalóvá vált, hogy nem fognak beszélgetni, kapcsolatuk kizárólag a játékra korlátozódik. Csak ők voltak

91

JAMES LOVEGROVE

ketten, faszékeken kuporogva, míg a játéktábla egy felfordított ládán terült el közöttük. Davidnek feltűnt, hogy a tábla valódi AW Játék gyártmány, nem kezdetleges másolat, mint azok, amiken délelőtt játszott. A legtöbb törvényhez hasonlóan, melyekhez a világ többi része igazodott, Segyiptomra a nemzetközi szabadalmi jog sem vonatkozott, így a játék hamisítványait itt következmény nélkül gyárthatták és árusíthatták. A Fényhozó azonban láthatóan előnyben részesítette az eredeti termék minőségét és megmunkálását. A tulajdonában lévő változat ráadásul a limitált kiadás volt tíkfából faragott táblával, csiszolt márványbábukkal és egy kis, táblába illeszthető fiókkal a tárolásukra. Az évek és az intenzív használat alaposan összekarcolt és elkoptatott mindent. Miközben a Fényhozó elhelyezte a bábukat az első játszmához, David megragadta az alkalmat, hogy közelebbről is szemügyre vegye. A maszkot méretre szabták neki: az öltések kétoldalt futottak le, és a nyakánál elvarrva végződtek. Bármilyen anyagból is készült, elég vékony volt, hogy a viselője különösebb gond nélkül kilásson. Belátni ugyanakkor sokkal nehezebb volt. David épp csak hogy ki tudta venni a férfi ide-oda cikázó szemének csillogását. A száj homályos, tojásdad alakzat volt. David mintha észrevett volna valamilyen furcsa, érdes felületű foltot, ami az egyik orcát szinte teljesen lefedte, de az is lehet, hogy csak árnyék volt, amit a textília apró redői és ráncai vetettek oda. A Fényhozó felnézett, mire David véget vetett a szemlélődésnek. A Fényhozó átnyújtotta a dobópálcákat, David pedig átvette és elhajította őket. 1-est dobott, tehát a sötét bábukkal játszott, és ő léphetett először. A parti elkezdődött. És David veszített. Olyan gyorsan történt, hogy alig tudta elhinni. Egyetlen bábuját sikerült csak eljuttatnia a 30-as mezőre és levennie a tábláról. Még az is nehezére esett, hogy az utolsó sorba manőverezze őket. A Fényhozó elégedett horkantást hallatott, és intett a kezével: hátha David akar egy újabb lehetőséget. David akart. A játék ismét elkezdődött, és David ismét veszített. Ezúttal jobban

Rå kora

92

megizzasztotta ellenfelét, a Szépség és a Három Igazság Házába is sikerült bejuttatnia a bábuit, ám ez sem volt elég, hogy meghiúsítsa a Fényhozó próbálkozásait. A rejtélyes figura győzött, miközben Davidnek még három bábuja maradt a táblán. A Fényhozó talán elégedett volt, hogy seperc alatt két győzelmet is aratott. Talán bosszankodott, hogy David mégsem bizonyul méltó ellenfélnek. Lehetetlen volt megállapítani. Nekiveselkedtek egy harmadik partinak. David minden eddiginél elszántabb volt, hogy megverje a másikat. Szoros mérkőzés volt. A szerencse határozottan Davidnek kedvezett, már amennyire a szerencse számít valamit is a szenetben. A pálcák sorra hozták neki a négyeseket és a hatosokat, így újra és újra léphetett. Masszív vezetést alakított ki. Már le is vette egyik bábuját a tábláról. Ám ekkor a Fényhozó visszatért a semmiből, átvette az irányítást, és kevesebb mint tíz lépés alatt levette az összes bábuját, besöpörve az újabb győzelmet. David döbbenten nézte a táblát, mintha az valamiképpen elárulta volna. Három parti. Három egész partit elveszített. És ráadásul csúnyán. Nem épphogy-vereségek voltak. Megsemmisítőek. Nem volt ilyen rossz szériája szenetben már… nem is emlékezett, mióta. Csak két ember jutott eszébe, akik valaha is ilyen meggyőző fölénnyel tudták megverni ebben a játékban. Az egyik az apja volt, a másik pedig halott. Fontolgatta, hogy belemenjen-e egy negyedik partiba. Nem volt biztos benne, hogy az egója elviselné. Ám amikor a Fényhozó felé nyújtotta a pálcákat, David megrázta és eldobta őket, és ezzel újra kezdetét vette a csata a játéktáblán. David ekkor kezdett rájönni valamire. Eddig nem tűnt fel neki, de a Fényhozó játékstratégiája nagyon ismerős volt neki. Tükörképe volt a sajátjának. A másik minden lépése ugyanaz a lépés volt, amit David húzott volna, ha ő van abban a pozícióban. A Fényhozó azokat a mintákat követte a játékban, amiket ő maga is előnyben részesített. Mintha David egy másik David Westwynterrel játszott volna: ezért kapott ki újra és újra. Épp azokkal a rutinos hadmozdulatokkal győzték le, amikkel máskor ő győzött le másokat. Ennek megfelelően taktikát váltott. Letett a szervezett játékról. Kerülni kezdett minden permutációt, amit betéve ismert. Ehelyett 93

JAMES LOVEGROVE

olyan kiszámíthatatlan húzásokat választott, amiket a legkevésbé várt volna magától, és amikre éppen emiatt az ellenfele sem volt felkészülve. A biztonságos és az újszerű lépés közül minden alkalommal az utóbbit választotta. Egyetlen szabályként a zabolátlanságot tűzte ki magának. A káosz lett az új napiparancs. Nem érdekelte, hogy ezzel valószínűleg a vesztébe rohan. Ez az egy reménye maradt arra is, hogy felülkerekedjen. Tudta: ha ugyanúgy játszik, mint eddig, csak odaajándékozza a Fényhozónak a negyedik győzelmet. Meglepetésére a merész húzás bejött. Ahogy leemelte ötödik, utolsó bábuját a tábláról, alig tudott elfojtani egy diadalittas vigyort. A Fényhozó biccentett – talán elismerően, talán ámulatában, talán mindkettő. Aztán tökéletes, akcentust nyomokban sem tartalmazó angolsággal anynyit mondott: – Szép volt. Davidnek leesett az álla. – Rájöttél – folytatta a Fényhozó. – Elég sokáig tartott, de összejött. Az őrület. Nevetséges kockázatok. Ez az egyetlen ellenszere a masszívan szervezett játéknak. – Te… te brit vagy. – Igen, de tudsz te ennél jobbat is. – Hogy érted? – Mit gondolsz, hogy értem, Dave? David nem értette. Aztán megértette. A kamra egyszerre nagyon szűknek tűnt, fojtogatóan parányinak. David úgy érezte, mintha az egész világ ide összpontosulna, erre a pontra térben és időben, erre a pillanatra, erre a lehetetlen eseményre. Semmi sem történik sehol máshol, csakis ez. Csak ez a kőbe vájt szoba létezik, ez a két szék és ez a két ember, aki rajtuk ül. Minden, ami nem a közvetlen közelükben volt, megszűnt bármit is jelenteni, megszűnt létezni. A Fényhozót bámulta. És bámulta, és bámulta. A maszk mögött az arcvonások rejtve maradtak. Kifürkészhetetlenek. De a hang… Ó, istenek! ó, dzsed-oszlopos Ozirisz! Ó, tjet-csomós Ízisz! Az a hang. David reszelősen, hitetlenkedve, suttogásnál is halkabban lehelte a nevet: – Steven?

Rå kora

94

12. TENGER

H

valamit, Dave! A világ minden tervezgetése, előkészülete, jól kidolgozott taktikája… az egész nem ér egy kalap szart sem, amint a harc elkezdődik. Ez minden csatára igaz, de különösen igaz a tengeri csatákra. Amint te és az ellenség összecsaptok, minden darabokra hullik. Nem tehetsz mást, mint hogy összeszorítod a fogad, zúzod a másikat, és reméled, hogy a végén több hajód marad a víz tetején, mint neki. Ehhez még meg kell küzdened a tenger viszonyaival, az árapállyal, az időjárással, de az csak a ráadás. Csoda, hogy az admirálisok egyáltalán ráveszik magukat a stratégiai megbeszélésekre. Ennyi erővel leülhetnének körben, és kiverhetnék egymás farkát, nagyjából ugyanazzal az eredménnyel. Bár lehet, hogy amúgy is ezt csinálják. Szóval ott voltunk, három nappal azután, hogy kifutottunk Marseille-ből, teljes gőzzel átszelve a Dodekanészoszi szigetvilágot, hogy megütközzünk a nephekkel, akik Görögország egész keleti partja mentén zaklatták a kereskedelmi hajókat Szalonikitől egészen Athénig. A kardcsörtetés tipikus esete forgott fenn. A dolgok akkor már évek óta csendes mederben folytak a földközi-tengeri fronton, úgyhogy valaki odafönt, a neph flotta admiralitásán nyilván elunta magát, és egy kis akcióra vágyott. És biztosra veheted, hogy a szethek is hergelték őket a partvonalról. Különösen Moszkvának viszketett a tenyere, hogy újra csatát provokáljon a mediterrán hadszíntéren. Az a rengeteg, Odesszában és Szevasztopolban horgonyzó hadihajó… csak nem hagyhatjuk, hogy ott rostokoljanak a tapadókagylókat gyűjtve, nem igaz? Ráadásul nincs rosszabb, mint a kikötőben rekedt, dologtalan matrózok. Szárazra isszák a kocsmákat, kimerítik a prostikat, és verekedésekbe keverednek. Szóval a szetheknek érdekükben állt, hogy a nephek összeakasszák velünk a bajszukat. Erre ADD MONDJAK NEKED

95

JAMES LOVEGROVE

ők süvítve a segítségükre siethetnek a Fekete-tengerről, és hopp, mindenki boldog. A csata napján délelőtti őrségbe voltam beosztva, és már a nyolcas harangszót vártam. Ami annyit tesz, te szárazföldi patkány, hogy a műszakom a végéhez közeledett, és dél felé járt az idő. Gyönyörű reggelünk volt. Emlékszem is, hogy mondtam magamnak: Jól figyelj meg mindent, az eget, a tengert, a levegő illatát!, mert tudtam, hogy valószínűleg aznap ütközünk meg a nephekkel, és talán nem lesz több alkalmam kiélvezni a reggelt. Az ég zafírkék volt. A tenger lilás, fodrozódó, frenetikus. Erős déli szél taszigált minket hátulról, úgyhogy alaposan belélegeztem a kéményből felszálló füstöt, de nem bántam. Alig tűnt fel. Egy csatahajón mindennek dízelszaga van. Bűzlik tőle a ruhád, a hajad. Matrózparfüm. Szóval, ahogy mondtam, csodás reggel volt, és remek érzés egy flottával a csatatér felé robogni. Az őrposztomról, a jobb fedélzetről legalább fél tucat másik hajót láttam: néhány fregattot, egy rombolót, csatahajó-párunkat, a Fékezhetetlent, és a korvetteket, melyek kettőnket kísérték. A mi korvettünket Szerápisznak hívták, és személy szerint a fogyatékos kapitányát teszem felelőssé azért, ami a Halhatatlannal történt. Mármint… a fickónak egy dolga volt, egyetlenegy: megakadályozni, hogy egy tengeralattjáró megtorpedózzon minket. És sikerült neki? Nagy lófaszt. De amíg rútul cserben nem hagyott minket, megnyugtató volt látni a hajóját és a többit egyazon irányban, teljes gőzzel, többcsomós sebességgel szelni a tengert. Tényleg legyőzhetetlennek éreztem magam a látványtól. Őfelsége, a Fáraó Földközi-tengeri Flottája teljes létszámban, kiegészítve néhány francia és német cirkálóval, meg egy vagy két spanyollal valahol a sorok között, és valamennyiünk harci lobogója büszkén repked. A Hegemónia vérre szomjazik, és boldogan ráharap a csalira, amit a nephek meglengettek előttünk – mit boldogan, türelmetlenül! És persze szokás szerint mi, britek hasítunk legelöl, amilyen harcias, vérszomjas népség vagyunk. Azt hittem, semmi sem győzhet le minket. Elfogadtam a tényt, hogy talán ez az utolsó napom a földön, de nem számítottam rá, hogy tényleg így lesz. Épp véget ért a szolgálatom, amikor egy Szakkarai Madár érkezett süvítve észak felől. A hajó papja akkor már órák óta ült keresztbe tett

Rå kora

96

lábbal az orrban: volt ott egy kis zugja, ahol szeretett elhelyezkedni, amikor transzba esett. Most felállt, elsimította a palástját, megizgatta aranyszínű, selyem fejdíszét, és kinyújtotta a kezét, hogy elkapja a madarat. Az levitorlázott hozzá, ő pedig a karjába zárta, és cirógatta, mint egy kisállatot, mintha valódi, tollas jószág lett volna, nem csak egy ba-lélekkel életre keltett, faragott fűzfadarab. Papok, kérdezem én! Nem épelméjű embernek való hivatás, nem igaz? Némelyikük úgy születik, hogy az istenekkel társalog, vagyis már kezdetben sem normális, a többiek meg a papneveldében tanulnak meg az istenekkel tereferélni, úgyhogy óhatatlanul dilinyósként végzik. Így is, úgy is arra vannak kárhoztatva, hogy elmeháborodottként éljék le az életüket. Aki hangokat hall, vagy látomásai vannak, az hamar elveszíti a kapcsolatát a valósággal. A lényeg, hogy a fickó egy cseppet sem tűnt boldognak, amiből világosan látszott: a madara a felderítőrepülés során megmutatta neki, hogy hol vannak a nephek. És abból ítélve, ahogy elsietett a tat felé, hogy a hajóhídon jelentsen a kapitánynak, már nem lehettek meszsze. Néhány perc múlva megszólaltak a harckészültségbe szólító kürtök, és elszabadult a pokol. A hajók között megállás nélkül zajlott a fénytávíró-párbeszéd – teljes rádiócsendet rendeltek el, nehogy a nephek lehallgassák az üzeneteket –, és a flotta zárt csatarendbe tömörülve páncélzat és tűzerő mozgó falává vált; vasba öltözött, megállíthatatlan erővé. Vagyis látszólag megállíthatatlanná. Aztán amazok is megjelentek a horizonton, a nephthüszi flotta: egy másik, felénk tartó fal páncélzatból és tűzerőből. A füstjük úgy lebegett fölöttük, mint hosszú, sötétszürke szennyfolt az égen. A füst volt az, amit megláttam, nem is a hajók: azok csak apró pontoknak látszódtak. De még így is meg tudtam állapítani, hogy ugyanannyian vannak, mint a mieink. Sőt, talán többen is. Ekkor már a fedélközben voltam, és az elülső ágyúk kezelőszemélyzetét felügyeltem. De a lövegtoronyban, közvetlenül az ágyúcsövek mellett van egy kémlelőnyílás, ami segít a távolságmérésben és a megfigyelésben, úgyhogy onnan nézhettem végig, ahogy rázúdulunk a nephekre, ők meg ránk. Már jócskán a tizenhat hüvelykeseink lőtávolságán belül értek, és mi is az övéken, amikor az ágyúzás elkezdődött. Tízezer méter, vagy már annyi sem volt a két flotta között, amikor a ba-lövedékek repkedni kezdtek. 97

JAMES LOVEGROVE

A csata őrülete… Nos, Dave, nyilván te is legalább annyit tudsz róla, mint én – most, hogy katona lettél. Komolyan, ki hitte volna? A Westwynter család mindkét örököse uniformisba öltözött. Egymillió év alatt sem jósolta volna meg rólunk senki. Különösen rólad nem, bratyó! Hátat fordítani az arany életnek, bemutatni a kétujjast apánknak és lelécelni a seregbe… Zafira szerint engem terhel érte a felelősség, legalábbis közvetve. Erről később majd még mesélned kell. De tudni akarod, hogy mi történt velem, úgyhogy folytatom, tessék: Dühöngő, kibaszott ágyútűz. A lövegtorony megdől minden egyes lövedéktől, amit kiokádunk. A dörrenés a fülvédők ellenére is megsüketít. Olyan robaj, amitől újra és újra megszédülsz. És nincs más gondolatod, nem lebeg más cél a szemed előtt, mint kilőni annyi bombát, amennyit csak tudsz, amilyen gyorsan csak tudod, hogy darabokra szaggasd odaát azokat a rohadékokat. A radar és a megfigyelők utasítanak, hogy mit csinálj, hova célozz. Olyan ellenséget ágyúzol, akit alig látsz. Az emberek töltettel és lövedékkel tömik az ágyúkat, miközben ordítanak egymással. A tüzérek irányzékokat osztogatnak harsogva. Kaotikus gépezet. Azelőtt is átéltem kisebb párharcokat a Halhatatlan fedélzetén, ha néha összetalálkoztunk egy-egy elkóborolt neph hajóval, és olyankor is eldördült néhány lövés, de az többnyire visszafogott eszmecsere volt, egy ba-sugár innen, egy onnan… olyanban még sosem volt részem, amikor a nagyágyúk is beszálltak. A ránk zúduló tűz frenetikus volt. Körülöttünk a tenger újabb és újabb hatalmas, fehér gejzírként robbant fel, melyeket belülről megvilágított a ba. A saját szememmel láttam az egyik fregattunkat levegőbe repülni alig ötszáz méterre tőlünk. Az egyik pillanatban még ott volt. A másikban már csak törmelék, hajónak is alig nevezhető, inkább csak egy hajó lángoló, lecsupaszított váza, ami sebesült bálnaként dőlt lassan az oldalára. A kezdeti bombázás mindennel együtt egy órán át tarthatott, és addigra elég közel kerültünk az ellenséghez, hogy a rombolóink oldalt fordulva kilőjék a torpedóikat. A torpedóvetőcsövek megvonaglottak, és eleresztettek egy sorozatot, miközben mi, a csatahajók szakadatlanul ontottuk a tüzérségi tüzet. Persze akkor még egyikünk sem sejtette, hogy felénk is tart egy

Rå kora

98

torpedó egy szeth tengeralattjáró jóvoltából, ami vagy kilencszáz méternyire tanyázott a Halhatatlan bal oldalától. A Szerápisz kapitánya sem tudott róla, pedig neki kurvára illett volna. Nem lett volna más dolga, mint hogy levadássza azt a Krokodilt a szonárjával, és mélységi bombákkal a Sásmezőre küldje, ehelyett a pöcsét lógatta, és valami mást csinált, bármi mást, csak nem azt, ami a kibaszott feladata volt. A hajó közepén talált el minket, telibe a hátsó kazánt. Kettétörte a Halhatatlan gerincét. Nyilván fúziós robbanófejű torpedó volt, különben nem okozott volna ekkora rombolást. A vörös és a lila ba egyesülése, amikor Széth és Nephthüsz energiája találkozik, még Ízisz és Ozirisz fúziójánál is gyúlékonyabb elegy. Ha bármilyen más torpedó csapódik be bárhová, a Halhatatlan talán megússza. A rekeszfalak zsilipjei megállították volna a bezúduló vizet, és az öreglány imbolyogva bár, de harcképes marad, mint egy ütésektől kába bokszbajnok. De a gépház a levegőbe röpült, a hajótest léket kapott… a hivatalos minősítés erre az állapotra a „dögrovás”. Úgyhogy kiadták a parancsot, hogy hagyjuk el a hajót. Kürtök vonítottak. Emberek iszkoltak a mentőcsónakok felé, és hidd el, én is olyan gyorsan és őrülten iszkoltam, mint bármelyik másik. Kiürítési gyakorlat? Nyugodt és rendezett evakuáció? Ugyan már! Egymást tapostuk, hogy kijussunk onnan, kapartunk, tülekedtünk, verekedtünk. A rang mit sem számított. Mindannyian egyek voltunk a rémületben. Kitámolyogtunk a fedélzetre a mentőmellényeinkben, miközben a Halhatatlan sikoltott, nyöszörgött és rázkódott. Egész középső fedélzete füstbe és lángokba borult; a gyötrődő fém üvöltése elvegyült a felrobbanó üzemanyagraktárak tompa dörrenéseivel. Aztán – és ez az igazán szar ügy – éreztem, ahogy a fedélzet ferdén emelkedni kezd a lábam alatt. Körülöttem mindenkinek egyre nehezebben sikerült megtartani az egyensúlyát. Nekem is. A hajó orra kezdett kiemelkedni a vízből. A tatja szintén. Ahogy a Halhatatlan fokozatosan önmagába roskadt, a két fele hatalmas V-be hajlott, és ekkor még egyetlen mentőcsónakot sem sikerült vízre bocsátani, egyetlen matróz sem hagyta el ép bőrrel a hajót. Az egész túl gyorsan zajlott. A fedélzet hirtelen negyvenöt fokos szögben megdőlt, egyre meredekebb lett, és az emberek kezdtek lecsúszni vagy lebukdácsolni róla, egyenesen a V csúcsánál tomboló pokolba. Én történetesen épp a horgony csörlője mellett álltam, sikerült megragadnom és be99

JAMES LOVEGROVE

lekapaszkodnom, de tudtam, hogy nem fogom tudni örökké tartani magam. És a hajó közben süllyedni kezdett. Nem, a „süllyed” túl enyhe kifejezés. Zuhanni kezdett. Ez a gyönyörű, hatalmas hajó, amiben annyira bíztam, amiről elhittem, hogy a legstrapabíróbb jármű a világon, olyan sebességgel zúdult lefelé, mintha valami – valamilyen leviatán vagy mitikus kraken – rántaná magával a mélységbe. Én is vele zuhantam, még ekkor is a csörlőt szorongatva. A tenger felszíne fehéren zubogott, fortyogott, sistergett alattam, és a mélyén narancssárgán izzott valami: az üzemanyagraktárak még a víz alatt is tovább égtek. Emlékszem, arra gondoltam, vajon a víz égetően forró vagy vérfagyasztóan hideg lesz-e, amikor belemerülök; aztán arra, hogy valószínűleg nem fogom megtudni, mert ilyen sebesség mellett a becsapódás erejétől úgyis elveszítem az eszméletemet. És el is vesztettem, csak nem pont úgy. Az egyik pillanatban még lefelé tartottam. A következőben villanás, és már repültem is. Akkor fogalmam sem volt, mi történik, de azóta megtudtam, ahogy a szemtanúk beszámolóit böngésztem. A tűz elérte a Halhatatlan egyik elülső lőszerraktárát. A hajóorr megvonaglott ettől a rettenetes méretű robbanástól, ami letaszított a kakasülőmről, és a levegőbe röpített, messzire a hajótól. Úgy nézhettem ki, mint a bolha, amint leröpül a kutyáról, ha megrázza magát. Homályosan emlékszem a súlytalanságra és arra, hogy nem tudtam, merre van a fent és lent. Érdekes, de kellemes érzés volt, mint a vidámparkban. Emlékszel, amikor elmentünk a vidámparkba, te meg én? Mrs. Plomleyval. És egymás után tízszer ültünk fel a körhintára, a végén meg leszálltam, és lehánytam Mrs. Plomley kabátját. Na, egy kicsit erre hasonlított. Mármint a körhinta részére, nem a hányásra. Nem emlékszem a vízbe érésre. Nem emlékszem semmire az elkövetkező néhány órából. Valamikor estefelé tértem magamhoz. Az ég rózsaszínű volt, felhők dagadoztak a fejem fölött, én pedig a vízen lebegtem, nyakam körül a mentőmellénnyel, mint valami szoros, püffedt gallérral. Az agyam mintha darabokra hasadt volna: a gondolataim szerteszét szóródtak, és képtelen voltam összeszedni őket. Nem hallottam mást, csak a víz locsogását magam körül; a tenger sóhajait és hullámzását. Fokozatosan kezdtem értelmesen gondolkodni, és elkezdtem fü-

Rå kora

100

lelni, hátha meghallom az ágyúdörgést, mert azt gondoltam, a csata nyilván még most is valahol hallótávolságon belül zajlik, még ha az a „valahol” tőlem húsz kilométerre is esik. A csata azonban időközben elvonult. A flották – a nepheké és a miénk is – az egyik irányba mentek, én pedig a másikba, így tök egyedül maradtam a tenger közepén. Nem volt ott más, csak én és az Égei-tenger. Ó, meg néhány közelben bukdácsoló holttest, a Halhatatlan matrózai, de ők nem bizonyultak túl jó társaságnak, úgyhogy hamar elváltak az útjaink. Amúgy egyedül. Rájöttem, hogy az arcom bal fele furcsán, feszesen húzódik, ami tompán bizsergő fájdalommal járt együtt. Megpróbáltam megérinteni, hogy megtudjam, mi a baj, de az ujjaim elzsibbadtak. Olyan sokáig voltak a vízben, hogy teljesen érzéketlenné váltak. Arra gondoltam, nekiütközhettem valaminek, vagy épp nekem ütközhetett valami, mondjuk egy törmelékdarab, amitől az arcom feldagadt és lehorzsolódott. Leszállt az éjszaka. Eleredt az eső: sziszegő hullámokban zúdult le. Csak lebegtem ott, és azon tűnődtem, vajon nem kéne-e megpróbálnom úszni. De hová? Merre? Csak az erőmet pazarolnám. Ha inkább tartalékolom, talán azzal a kevéssel is tovább maradok életben. Valószínűleg amúgy is egy áramlatba kerültem, ami elvisz majd valahová, vagy a szárazföld, vagy a nyílt tenger felé. Bárhogy is, az úszás hangyafasznyit se számít. Úgyhogy tovább lógtam a vízben függve, miközben az eső a fejemen kopogott, és a koponyám tetején dobolt. Nem szégyellem bevallani: annak az éjszakának a kezdetén többször is bömböltem, mint egy kisbaba. Rettegtem, nem tudtam, hol vagyok, és az eső elvégezte, amit a tengernek nem sikerült: félig vízbe fojtott. Otthon akartam lenni szárazon, biztonságban. Újra látni téged, anyát, sőt még apát is. Bármit megadtam volna, hogy a családommal lehessek, hogy mindenki jóban legyen mindenkivel, félretéve, megbocsátva, elfelejtve a régi ellentéteket, hogy tiszta lappal indulhassunk. Az eső éjfél körül állt el, azt mondanám. Kitisztult az ég. Kibukkantak a csillagok. Akkorra elmúlt a fájdalom az arcomon, nem éreztem a végtagjaimat, és megállíthatatlanul reszkettem. Fagyás, kihűlés, késleltetett sokk: tudtam, hogy vagy az egyik, vagy az összes diagnózis illik rám, és azt is tudtam, hogy – vitán felül – meg fogok 101

JAMES LOVEGROVE

halni. De a csillagok, Dave! Nem tudtam betelni a bámulásukkal. Olyan gyönyörűek voltak, és olyan sokan! Felismertem a csillagképeket. A csillagászat talán az egyetlen olyan óra volt, ahol bármennyire is figyeltem az iskolában. Tudtam az összes nevet, az ókori rómaiakat és a moderneket is: Orion övét például, amit ma Három Piramisnak hívunk, ahol a Tejút a Nílust jelképezi. És a Sárkány, más néven a Krokodil. És az Oroszlán, vagyis a Szfinx. Ott ragyogtak fölöttem, és ez valamiért iszonyúan megnyugtatott. Nem volt benne semmi spiritualitás, csak a puszta tény, hogy annyi csillag van odafent, olyan sok millió. Én, az apróság meg itt vagyok lent egymagam, néhány hátralévő órámmal – ha egyáltalán –, a csillagok pedig arra szánják a fényük egy töredékét, hogy ilyen gazdag, pompás látványt hozzanak létre a mennybolton, és akkor úgy tűnt, hogy ez csak nekem szól. Úgy éreztem, mintha én lennék az egyetlen ember, aki értékeli vagy valaha is értékelte az előadást, amit színre visznek, és eltökéltem, hogy élvezni fogom, bármeddig is tehetem. Ekkor kezdtem először tudatára ébredni. A világegyetem nagyságának, léptékének, kiterjedésének. Ahogy felbámultam a csillagokra, megsejtettem valami lényegit. Keresztény kifejezéssel élve: epifánia volt. Ma már alig használjuk, de ez a szó illik rá leginkább az összes közül, ami eszembe jut. Epifánia. A fizikatanárunk… hogy is hívták? A dadogóst, a lenyalt, oldalra fésült hajával. Perkins. Mr. Perkins. Pö-pö-pö-Perkins, ahogy mi hívtuk. Szemtől szembe. Baszki, de kegyetlenek voltunk! Ő mondta egyszer, hogy „a világegyetem nem nagy: végtelen. Nem lehet lemérni. Nem lehet számszerűsíteni mindazt, amit tartalmaz. Egyszerűen csak el kell fogadni, hogy örökké tart, és nagyrészt semmivel van tele. Egy k-k-k-kicsit, mint a maga feje, kisebbik Westwynter” – tette hozzá. A vén m-m-mókamester. De nekem akkor nem tűnt üresnek a világegyetem. Épp ellenkezőleg. Tele volt. Dugig megrakva csillagokkal, és minden egyes csillag olyan nap, mint a miénk. És a mi napunk Ré, ezt mindannyian tudjuk. A tudomány úgy tartja, hogy egy égő anyagból gyúrt, gigantikus golyó, egy robbanás az égben. De egyben Ré esszenciájának fizikai megtestesülése. Ré bája átjárja, és ettől ragyog. Ha ő nem töl-

Rå kora

102

tené be a lelkével, a Nap megszűnne létezni. Ez az, amit tudunk. Ezt akarják elhitetni velünk. Ezek egymással összhangban álló tények. De mi van azzal a többi csillaggal? Mindegyiknek saját Réje van? Ha igen, akkor a mi Rénk csak egy a megszámlálhatatlanul sok másik főisten közül. Ha nem, akkor Ré csak egyetlen főisten az óriási, végeláthatatlan semmi egyik távoli zugában. Ami így vagy úgy, de azt jelenti, hogy Ré kisebb hatalom, mint aminek tartjuk. Sokkal kisebb. Sőt, mondhatni, jelentéktelen, tehát definíció szerint a leszármazottai is azok. Ezek a gondolatok jártak a fejemben. Bár alig nevezném őket gondolatnak, inkább csak egy gondolat korai vázlatai voltak. De még így is alapvető mélységűnek és elképesztő erejűnek éltem meg őket. Nem mintha bármit is nyerhettem volna velük. Mit ér a megvilágosodás, ha közben az életed rohamosan a végéhez közeledik? A csillagok szédítően megpördültek, és minden elsötétült. Amikor magamhoz tértem, egy parton hevertem. Reggel volt. A nap forrón sütötte a hátamat. Az orromban is homok volt, és mindenemet összecsípték a papatázi legyek. Testemet hintáztatva függőlegesbe hoztam magam. Az arcom – a bal oldala – maga volt a fájdalom. Émelyegtem és szomjaztam. Olyan fejfájás gyötört, amit el sem tudsz képzelni: igazi, istenverte agyszaggató. Sosem voltam rosszabb bőrben. De… örömmámor. Életben voltam. Életben voltam, bassza meg! Mint kiderült, a sok száz sziget egyikén értem partot, amelyek az Égei-tengernek azt a részét pöttyözik. Tengerből kiszögellő, apró földdudor volt, valószínűleg kisebb alapterületű, mint Courtdene, ami – mennyi is? Az egész birtok? Negyven hektár? Kevesebb mint egy óra alatt körbe lehetett volna járni a kerületét… na, nem mintha erre lett volna mód. A partvonal nagy része meredek, éles peremű sziklákból állt, melyek öblöket és szirteket formáltak, különösen a szél felőli oldalon. De egy homokos partja azért volt – az, amelyiken felébredtem –, meg néhány kavicsos is. És vadon növő olajfaligetei. És egy édes vizű patakja, ami zuhogókon és örvénylő medencéken keresztül csobogott alá. És egy nyúl103

JAMES LOVEGROVE

kolóniája. És egy kis, sima falú barlangja. Más szóval minden, amire egy embernek szüksége lehet az életben maradáshoz. Étel. Víz. Menedék. És pontosan ezt is tettem ezen a szigeten: életben maradtam majdnem hat héten keresztül. Egészen figyelemre méltó mázli volt, hogy épp ott értem partot, ahol, és ezt alaposan ki is használtam. Nemrég még a halállal pacsiztam, most meg a szél- és tengerjárás valamilyen szerencsés alakulásának köszönhetően egy olyan helyen találtam magam, ahol a természet mindent tálcán nyújtott, ami a létfenntartás szempontjából szükséges volt. Hogy hogy kerültek oda az olajfák? Gondolom, a madarak vagy a szél hordhatta oda a magvakat. Honnan jöttek a nyulak? Talán egy háziállat, egy vemhes nőstény túlélt egy hajótörést. Vagy talán csak az történt, hogy valamikor, a távoli múltban a szigetnek emberi lakói voltak, az olajfákat és a nyulakat ők hagyták hátra. Nem tudtam. Most sem tudom. És nem is akartam túl mélyen kutakodni ez ügyben. Féltem, hogy ha megkérdőjelezem a kényelmi szolgáltatások eredetét, egy csapásra csak, érted, puff, eltűnnek egy füstgomolyag kíséretében. Ajándék lovak, fogak, miegymás. Hat hetet húztam le Robinson Crusoe-ként, és hazudnék, ha azt mondanám, nem volt keserves. Az arcom volt a legrosszabb. Időközben rájöttem, hogy megégett, megperzselődött, amikor a Halhatatlan orra felrobbant. Azt viszont nem tudtam megállapítani, mennyire. Nem volt tükröm, a patak és a tenger pedig nem tükröződött elég simán, hogy megnézhessem. Az ujjaim hólyagokat tapintottak, nedves, gennyedző foltokat, és érezték a gyulladás melegét – nem is beszélve a csenevész fejbőrdarabokról, ahonnan eltűnt a haj –, de amíg nem látod a saját szemeddel a sérüléseidet, nehéz pontosan megítélni őket. Az egész egy kicsit feltételes. Rettenetes sebhelyeket képzeltem el, és ezzel egy időben enyhe, felületi pörkölődést. Nem jutott eszembe más gyógymód, mint sós vízbe áztatni az érintett területet, úgyhogy nap mint nap egy-két óránként letérdeltem a sekély vízbe, és leöblítettem az arcomat. Sosem volt kellemes. Inkább kibaszottul borzalmas. De kezdett beválni. Napról napra egyre kevésbé fájt. A gyulladás enyhült. A sebek begyógyultak. A károsodás azonban megtörtént, és tudtam, hogy végleges. A nyulakat elkapni és megenni nem jelentett különösebb gondot.

Rå kora

104

A kis hülyék teljesen szelídek voltak. Generációk óta éltek ott természetes ragadozók nélkül, úgyhogy kíváncsian ügettek oda, amikor megérkeztem, többé-kevésbé készen, hogy megszimatolják a kezemet. Aztán elkap, megragad, csavar, nyakat elroppant. Gyerekjáték. És sosem tanultak belőle az idióták. Sosem lettek okosabbak. Valahányszor felmentem a kotorékukhoz, egy újabb nyuszi mindig bizakodva előszökdécselt, és felkínálta magát ebédre. Megnyúztam és kibeleztem őket egy éles kővel, aztán kifektettem a húst egy sziklára, hogy kiszikkadjon a napon. Nem volt ízletes, de nem is a legrosszabb dolog, amit valaha ettem. A hajókonyhán csináltak ezerszer pocsékabbat is. Az olajbogyó meg… sosem volt a kedvenc zöldségem – vagy gyümölcs? De ehető volt, és betöltött egy űrt. Hozzáteszem, miután hat hétig éltem rajta tartósan, az életben nem akarnék többet hozzányúlni. De elviselhető volt, ez a lényeg. Tudtam, hogy ki fogom húzni ezt az egész kínszenvedést, mert biztos voltam benne, hogy megtalálnak és megmentenek. Szemernyi kétségem sem volt. Nem olyan volt, mintha a Csendes-óceán közepén, egy korallszigeten rekedtem volna. Az Égei-tenger egyik szigetén voltam, mi több, annak is az egyik legforgalmasabb részén, amit behálóznak a hajózási útvonalak. Egyre-másra láttam az elhaladó lélekvesztőket: teherhajókat, tankhajókat, kompokat, melyek túl messze voltak, hogy meglássanak, és még annál is messzebb, hogy kiáltozzak nekik – nem mintha ne próbálkoztam volna, vagy ne omlottam volna össze reményvesztetten, valahányszor elpöfögtek a szemem elől. Mégis biztos voltam benne: csak idő kérdése, hogy valamelyikük elég közel kerüljön, meglásson és felvegyen. Az esélyek mellettem szóltak. Nem kellett mást tennem, mint türelmesen várni. Az a bizonyos megmentő végül nem is csak elhajózott mellettem. Gyakorlatilag a küszöbömön kötött ki. Iannisznak hívták, csempész volt, és apró, de meglepően fürge halászhajóján, amit az apjától örökölt, Európa és Észak-Afrika között szállított drogokat. Általában különösebb akadály nélkül. Oda-vissza cikázott a Földközi-tengeren, miközben a hatóságok mindkét oldalon mással voltak elfoglalva: túlságosan lekötötte őket az ellenség hadmozdulatainak felügyelete, hogy egyetlen aprócska hajó jövésmenésével foglalkozzanak. Néha azért fennakadt a parti őrség háló105

JAMES LOVEGROVE

ján, és olyankor vagy meg kellett vesztegetnie őket, hogy futni hagyják, vagy el kellett iszkolnia és egy időre meghúznia magát, míg lecsendesülnek a dolgok. A szigetem egyike volt Iannisz rejtekhelyeinek. Továbbá praktikus pihenőként funkcionált: eldugott zugként, ahol kiköthetett éjszakára, hogy több szakaszra ossza az útját. Mélyen aludtam, amikor lehorgonyzott a partomon egyik késő este. Reggel felébredtem, kikászálódtam a barlangomból, végiggyalogoltam a homokon… és mi a ménkű, ott pihen ez a bárka, a fedélzetén egy középkorú fickóval hálós trikóban, aki épp a vízbe pössent. Rám meredt. Én meg rá. Becsületére legyen mondva, nem hagyta abba a vizelést. Én biztos annyira meglepődtem volna, hogy azonnal eláll a csobogás. Gondolj csak bele, nem akármilyen látvány lehettem: egy vézna figura rongyos matrózruhában, félőrült tekintettel, sérült arccal és csomókban hiányzó hajjal, ami borostaként kezdett visszanőni. Képzeld el, ahogy ez a figura váratlanul feléd botladozik egy olyan szigeten, ahol teljes joggal hihetted, hogy egyes-egyedül vagy. De Iannisz csak vizelt tovább, míg be nem fejezte. Akkor elpakolta, amije volt, begombolkozott, és közben végig bámult, meglepetten, de valahogy mégis lazán, mintha találkozott volna már furcsább szerzettel is élete során. Aztán megkérdezte – angolul –, hogy angol vagyok-e. „Igen – mondtam –, de honnan tudta?” Azt felelte, az egyenruha. Királyi Haditengerészet. Kadét, a zubbony mandzsettájából ítélve. Aztán kimondta azt, amiről tudtam, hogy rendben leszünk. Azt mondta: „Más néven »taknyos«”. „Ez a rangom gúnyneve! – nevettem. – Honnan tudja?” Iannisz megvonta vaskos, széles vállát: „Tudok sok információ. Ötven év hajózok ezek a vizek, mióta kisfiú. Azóta háború. Flották, egyenruhák, gúnynevek… felszedek minden, és elrakok ide, emlékezet – lapogatta meg őszülő kobakját. – Nyelvek is. Sok jól beszélek, más nem olyan jól.” Nem kérdeztem, melyikbe sorolja az angolját. Ja, amúgy pontosan így beszélt. Tudom, azt gondolod, hogy nem vagyok jó az akcentusokban, Dave, de Ianniszét komolyan telibe találtam. Hitetlenkedj csak, ha akarsz! A te bajod. A lényeg, hogy alapvetően rendes tag volt, és az egész nyomorúságos történetemet kívülről fújta, amint rám nézett. Tudta, hogy

Rå kora

106

nem fog otthagyni azon a szigeten, és én is tudtam abból, ahogy hozzám szólt. Szóval nem sokkal később már a hajóján voltam, és pöfögtünk kifelé a nyílt tengerre; élvezettel húztam meg a festékszaggató whiskyt, megkönnyebbülten, szabadon és olyan boldogan, amilyen az ember csak legvadabb álmaiban lehet. Iannisz azt mondta, Tangerbe visz az útja „üzleti ügyben”, de ki tud tenni Gibraltáron, ha nincs ellene kifogásom. Kifogásom? Már hogy lett volna? Azt is hozzátette, hogy megpróbál orvost szerezni, aki megnézi a… nem mondta, mit. Csak ujjával körberajzolta az arca oldalát, és közben sajnálkozó, gyászos fejet vágott. Később találtam egy borotválkozó tükröt a lenti kabinban, és rásandítottam magamra… Nem akarok beszélni róla. Most nem. Csak annyit mondok, nem rettenetes sebhelyek voltak, és nem is enyhe pörkölődés. Ha az egyik tíz, a másik nulla, legyen a sérülés mértéke hetes. Tényleg nem akarok erről többet beszélni. Talán majd máskor. Szóval délnyugati irányba, és Marokkó felé utaztunk. Nem tartott sokáig, hogy rájöjjek: Iannisz „üzlete” távolról sem törvényes. Kezdetnek ott volt a halászhajó, ami egyáltalán nem halászott. A hálók csontszárazak voltak, és vadonatújnak tűntek, mintha még sosem jártak volna a vízben. Ráadásul valahányszor Iannisz meglátott egy másik hajót – mindegy, milyet –, irányt váltott, és gondosan elkerülte. Aztán ott volt egy másik apróság: a titkos raktárrekesz, amit véletlenül fedeztem fel, és ahová az orr néhány álpadlódeszkája alá rejtett nyíláson lehetett lejutni. Egy kúszófolyosó, ami a hajó teljes hosszában végigfutott: gondosan tömített, száraz tér, mely üres volt ugyan, de erősen hasisszagú. Nem említettem Iannisznak, hogy megtaláltam, ő azonban rájött, mert nem sikerült olyan passzentosan visszatennem a padlódeszkákat, ahogy kellett volna. Előhúzott egy pisztolyt, és közölte velem, hogy mivel felfedtem a titkát, most le kell lőnie, és a tengerbe kell hajítania. Jeleztem, hogy erre semmi szükség. Nem érdekel, mivel keresi a kenyerét. Beismertem, hogy én magam sem vetek meg egy kis haskát, és hozzátettem, hogy magam is amolyan csempészféleség voltam az iskolában, ami igaz is, ezt mindketten tudjuk. Lelőhet, ha akar, folytattam, de lényegesen jobban járna, ha felvenne matróznak. A segítségemmel feleannyi idő alatt intézhetné a szállítást, hiszen nem kéne megállnia pihenőkre. Váltanánk egymást a kormánynál, éjszaka is haladnánk, és míg két107

JAMES LOVEGROVE

szer annyi üzletet bonyolíthatna, én csak a bevételei negyedét kérném fizetésként. Vagyis másfélszer annyit kereshet, mint most, épp ugyanannyi munkával. A matekom tetszett neki. Mire észbe kaptam, a pisztoly már el is tűnt, előkerült a whisky, és addig ittuk az áldomást, míg talajrészegek nem voltunk. Iannisz állta a szavát. Elvitt egy orvoshoz Gibraltáron, aki egy szót sem beszélt angolul, az arca azonban annyit árult el az állapotomról, amihez ezer szó is kevés lett volna. A lényeg: señor mèdico semmit sem tehetett értem; csak valamilyen kenőcsöt kaptam tőle, ami talán segített volna, ha hat héttel korábban használom. Plasztikai műtétet javasolt, de nem áltatott sikerrel. Viszont legalább tudom, hogy mondják spanyolul, hogy „elcsúfított”: desfigurado. A következő évben Iannisz meg én a Földközi-tengeren fel-alá hajózva űztük a nem annyira becsületes ipart; a vén, görög tengeri medve és angol medvebocs-segédje. Nem tagadom, élveztem. Persze, bőven volt részünk meleg helyzetekben. Nápoly mellett ránk lőtt a parti őrség. Konkurens drogfutárok öklelték fel a hajónkat Máltánál. Arról nem is beszélve, amikor aláaknázott vizekre tévedtünk Tunisz kikötőjétől nem messze. Az az én hibám volt. Rosszul olvastam a térképeket. Életem leghajmeresztőbb fél órája volt, amíg Iannisz lassan megfordította és kivitte a hajót, míg én az orrból kihajolva meresztettem a szemem, hogy elkerüljük azokat a hatalmas gesztenyéket. Az egyiket meg is böktük a hajótesttel, valamiért mégsem robbant fel. Utána ideje volt gatyát váltani, képzelheted. Remek cimborák lettünk mi ketten. És tudom, most mire gondolsz: egy görög tengerész és én, a ruganyos, izmos fiatal legény… Hát, verd ki a fejedből ezeket az ocsmány gondolatokat, bátyó! Nem erről beszélek. Semmi ilyesmiről nem volt szó, semmiféle seggrepacsi nem folyt a fedélközben. A szabadidőnket leginkább azzal töltöttük, hogy állatias módon lerészegedtünk. A whisky volt a kedvenc szeszünk, de Iannisz a recinára is rászoktatott. Akarsz hallani valami érdekeset a recináról? Visszafelé jövet is ugyanolyan az íze, mint lefelé. Többször tapasztaltam meg, mint amiről tudni szeretnék. Akkoriban volt időm alaposan végiggondolni mindazt, ami akkor éjszaka, a tengerben lebegve megvilágosodott előttem. Időnként

Rå kora

108

Iannisszal is elbeszélgettem róla. A fickó kitűnő partner volt azokhoz a mély és tartalmas társalgásokhoz… mármint azokhoz, amikor egy fokozatosan ürülő palack is van az ember kezében. Iannisz szeretett visszagondolni azokra az időkre, amikor még a „régi vallás” uralkodott Görögországban. Mármint nem az ortodox kereszténység, még annál is korábban. Az olümposzi panteon Zeuszszal meg az összes rokonával és haverjával. „Istenek, akik olyanok voltak, mint mi – magyarázta. – Istenek, akiket értesz. Harcolnak, dugnak, elbuknak, elbasznak dolgokat. Zeusz, akit folyton letolt gatyával kapnak rajta. Dionüszosz, aki sose józan. A Fúriák, akik üldözik az embereket, és őrületbe kergetik őket. Ismerek ilyen nőket, tényleg ilyenek. Egyet feleségül is vettem, túl sok évig. Istenek, akikkel úgy érzed, leülhetnél, dumálhatnál. Érdekelnéd őket, ahogy ők téged. Sose hagyták békén az embereket, mindig kavarták az életüket. De azért, mert velünk akartak lenni. Szerették az embereket. Ez a bagázs, az Egy Igaz Panteon? Pfuj!” Itt képzeld el, hogy valaki a lába elé köp! „Csak kihasználnak minket, ennyi! Hogy is van a mondás? A cél szentesíti az eszközt. Hogy bosszút álljanak egymásnak. Nem tisztelnek minket, pedig mi tartjuk életben őket. A mi hódolatunk nélkül semmi hatalmuk. És megköszönik nekünk? Egyáltalán tudják még, hogy itt vagyunk?” A következtetés mindig ugyanaz volt. Valakinek ki kell állnia ellenük. Valakinek ugyanazt a megvetést kell tanúsítania irántuk, amit ők tanúsítanak irántunk. Lássuk, nekik hogy tetszik! „Segyiptom – mondogatta. – Bárcsak az egész világ olyan lenne, mint Segyiptom!” Nem úgy értette, hogy bárcsak háborúban állna önmagával. Ebben az értelemben az egész világ tényleg olyan volt, mint Segyiptom. Egyszerűen arra gondolt, hogy független az istenektől. Lehet, hogy Segyiptomban káosz van, de legalább maguk csinálták a káoszt. Világi káosz. Gyakran útba ejtettük Segyiptomot az utazásaink során. Semmi, amit a helyből láttam, nem utalt arra, hogy ez valamiféle humanista édenkert lenne. Alexandria, Port Szaíd, El-Alamein… mindegyik közönséges, legyektől hemzsegő, észak-afrikai tengeri kikötő benyomását keltette, ahol a baksis a kikötőmesternek garantálta, hogy azt rakodsz ki vagy be, amit csak akarsz, amíg megfelelően diszkréten csi109

JAMES LOVEGROVE

nálod. Senki sem tűnt nekem bármivel is boldogabbnak vagy felvilágosultabbnak, mint bárhol máshol. Még a külföldi hitehagyottak sem, akik a világ más szegleteiből érkeztek egy teokrácia nélküli élet reményében. Őket valahogy csalódottnak láttam, mintha többre számítottak volna. Segyiptom nem az ígéret földje volt, csak egy a számtalan kibaszottul elbaszott ország közül. A dokkmunkások lusták voltak, a prostik zsémbesek, a matrózok meg kést döftek volna a bordáid közé, amint megláttak… A legnagyobb különbség számomra a hieroglifák hiánya volt. Mindent arabul írtak ki, vagy néha arabul és angolul. A hivatalnokok nem viseltek kártust az egyenruhájukon, amiről kiderült volna, hogy kinek dolgoznak és mennyire fontosak. De ettől eltekintve Segyiptom, a szabadság földje nem tűnt nekem különösebben… nos, szabadnak. De mégiscsak van itt valami – gondoltam. – Ha Iannisznak igaza van – mert egyre biztosabb voltam benne, hogy igen –, és valakinek tényleg ki kell állnia az istenek ellen, arra Segyiptom a tökéletes hely. Itt kell elkezdeni. És én voltam rá a megfelelő személy. Szólított a végzetem. Majdnem napra pontosan egy évvel azután, hogy megismertem Ianniszt, elváltak az útjaink. A vaskos vénember átölelt, és bőgött, mint egy kisbaba. Azt mondta, olyan engem elveszíteni, mintha a sosem volt fiát veszítené el. Nem mutattam rá, hogy az ember nem tud elveszíteni egy sosem volt fiút. Az igazat megvallva nekem is elszorult egy kicsit a torkom, és elfelhősödött a tekintetem. Remek évet töltöttünk együtt. De most fontosabb feladatot találtam. Iannisz megértette. Hozzácsapott egy kis bónuszt a pénzemhez, a drogszállításból származó keresetemhez, amit gondosan tartalékoltam, és alig költöttem belőle. „A jó ügyért – mondta. – Hogy felszabadíts a világot.” Álltam Port Szaíd rakodópartján, és néztem, ahogy a hajója elpöfög a messzeségbe, míg bele nem veszett a tenger sziporkázásába. Aztán sarkon fordultam, és délre mentem. Egy elcsúfított arcú, fehér férfi nem juthat messzire egy arab országban anélkül, hogy beszélné a helyi nyelvet. Úgyhogy az első dolgom az volt, hogy munkát találjak egy kairói angol nyelviskolánál, ami útlevél vagy bármiféle okirat nélkül sikerült, nem is beszélve a képesítésről. Az iskolaigazgató épp olyan szívesen fogadta az önkén-

Rå kora

110

tes felajánlásból származó, hirtelen jött készpénzt, mint bárki más. Elméletben középosztálybeli segyiptomi gyerekeket tanítottam angolra. A gyakorlatban azon igyekeztem, hogy az ő nyelvüket magamra szedjem. Nehezemre estek a glottális zárhangok, a hosszú mássalhangzók és a szupernehéz szótagok, de végül csak összejött. Anynyira, hogy nem egyszer mondták már: a „tanáraim” túl jó munkát végeztek. Zafira szerint az arabom borzasztóan szlenges. Úgy szűröm és dobálom el a hangokat, mint egy ernyedt állkapcsú kamasz. De szeretem, hogy ettől úgy hangzik, mintha a nép nyelvén beszélnék, ami otthon például sosem sikerülne ezzel a sznob akcentussal. Ó, mily szép időnk van, nemdebár? Aztán amint társalgási szinten – ha nem is folyékonyan – beszéltem arabul, Luxor felé vettem az irányt, mert itt dúlt a leghevesebb polgárháború. Amikor egy betegséget akarsz meggyógyítani, nem pepecselsz a másodlagos tünetekkel. Egyenesen a probléma forrásához nyúlsz, és Luxor pontosan az volt: üszkösödő seb Segyiptom beleiben. Valami azonnal feltűnt. Az érdekcsoportok, akik egymásra lövöldöztek, alapvetően mind ugyanazt akarták: hogy ők legyenek a főnökök. Egyiküknek sem volt más célja, mint hogy ők uralják a területet, és az ő szavuk legyen a döntő. Magától értetődőnek hangzik, de a nagy kavarodásban mintha ők maguk is elfelejtették volna, hogy miért kezdtek el háborúzni sok évtizeddel azelőtt. Ekkorra már csak a nagy szavak maradtak, és a kiásott lövészárkok: az indíték és a logika már régen elveszett. Bandaszellem uralkodott. Mindegyik csoport csak annyit tudott, hogy a többi az ellenség, és őket kell legyőzni. És ezzel meg is elégedtek. Szükség volt egy közvetítőre. Valakire, aki nem húz sehová. Valakire, aki segíthet tárgyalást kezdeményezni a különböző érdekcsoportok között, és megmutathatja nekik, hogy nagyobb célokat is elérhetnek, mint hogy eltapossák az ellenségeiket. Így született meg a Fényhozó. Az alteregóm. Az overall: közvetlen, hétköznapi, nincs benne semmi fenyegető. A kesztyű? Hogy ne látszódjon a liliomfehér kezem. És a maszk… nos, arra azért esett a választásom, hogy a desfigurado fizimiskám ne riasszon el senkit, és hogy ne csak egy minden lében kanál jöttmentnek lássanak, egy európai gyarmatosítónak, aki megjelenik, és mindenkinek megmondja, mit csináljon. Abból már eleget kaptak a jó öreg Viktória idején, 111

JAMES LOVEGROVE

amikor Egyiptom térképe brit birodalmi vörösben pompázott. A maszk anonimizált. Van ilyen szó, hogy anonimizált? Lennie kéne. Arctalanná tett. Könnyen felismerhetővé és egyben felismerhetetlenné. Tíz hónapba telt. Tíz, kurva keményen végiggürcölt hónapba. Először is meggyőztem a Felszabadítókat, hogy adjanak egy esélyt. Ebben a bájos Zafira segített. Ő már akkor megbízott bennem, amikor még szinte senki más. És amint a Felszabadítókat a hátam mögött tudtam, az ő terepismeretükkel és stratégiai tudásukkal sikerült bejutnom az ellenség táboraiba, hogy ott is meghódítsam a szíveket és az elméket. Nem volt könnyű. Már nem is számolom, hányszor találtam magam térden állva, fejemhez szorított fegyverrel, miközben valamelyik izzadt gerillavezér azt üvölti, hogy kiloccsantja az agyamat, én pedig nem tehetek mást, mint hogy beszélek, csak beszélek, és közben imádkozom, nehogy valaki letépje a maszkomat, és meglássa alatta a megnyomorított arcomat. Ami egyébként több alkalommal is előfordult, és a hatás szerencsére a javamra vált. Mindenkit úgy meghökkentett a látvány, hogy lecsillapodtak és végighallgattak. Amit ajánlottam nekik, az egyszerre volt kevesebb és több. Kevesebb a kézzelfogható katonai térnyerés szempontjából, de a státuszéból több. Új ideológiát kínáltam nekik, amire lecserélhették a többit, amelyek többé-kevésbé már amúgy is elévültek. Megmondtam ezeknek a helyi haduraknak, hogy folytathatják a harcot FelsőSegyiptomért, és talán egy nap sikerül is nagyobb földdarabot kikanyarítaniuk belőle, de sohasem az egész régiót. Ez sosem fog megtörténni. Már egy évszázada patthelyzet uralkodik. Mitől változna ez meg? Vagy megtörhetik az ördögi kört, és tiszta lappal kezdhetnek. Meglepődnél, mennyire jól fogadták az üzenetet. Én legalábbis meglepődtem. Úgy látszik, már régóta komoly igény volt a harcok beszüntetésére, vagy a félkatonai szervezeteknek egyszerűen elegük lett az állandó, pusztító szembenállásból, és nem vett be többet a gyomruk. Belefáradtak, hogy a saját honfitársaikat öldössék, de egyikük sem akarta elsőként kimondani, hogy „elég”. Egyiküknek sem volt bátorsága kitűzni a fehér zászlót és átnyújtani az olajfaágat. A vezetőik büszkesége nem hagyta, hogy megtegyék, amíg én meg nem jelentem, és fel nem kínáltam nekik egy méltóságteljes, vállalható ürügyet. A Fényhozó mellé állni nem jelentett számukra meg-

Rå kora

112

hunyászkodást. Épp ellenkezőleg: így kimászhattak és kiemelkedhettek a megosztottság ingoványából, amibe réges-régen beleragadtak. Eljött a nap, amikor ünnepélyes konferenciára került sor köztem és az összes csoport vezetői között. Összeültünk egy szobában, hogy egyszer s mindenkorra megpecsételjük a szövetségünket. Addigra már mind tudták, hogy disszidens angol vagyok, aki kissé kényes az arcszínére, de túltették magukat rajta. Nem számított nekik. Mindenesetre végig magamon tartottam a maszkomat, mert tudtam, hogy ez segít rejtélyes aurát vonni körém. A Fényhozó az egész régióban kezdett egyfajta különös, nem egészen emberi alakká válni, aki kifürkészhetetlen és egy kissé talán szörnyszülött; valakivé, akiről az emberek némileg hitetlenkedve sugdolóznak, aki feltevések és csodálat tárgya – és mindez csak javított a megítélésemen, és előmozdította az ügyemet. Ám abban a szobában, miközben hivatalosan megállapodtunk, hogy egyesített, felső-segyiptomi erőként fogunk együttműködni, fokozatosan nyilvánvalóvá vált, hogy a hadurak meghajolnak az akaratom előtt. Folyton felém pillantgattak, hogy helyeslem vagy helytelenítem-e, amit épp mondanak. Rájöttem, hogy én szabom a tempót, én adom a hangot, és ők boldogan belemennek. Amikor felálltunk attól az asztaltól általános medveölelések és kézrázások közepette, megértettem: anélkül, hogy ezt akartam vagy ezen igyekeztem volna, engem tettek meg vezetőnek. Én voltam a főnök. Én voltam a nagykutya. Nem volt szavazás, senki sem emelte fel a kezét. Nem kellett leszkandereznem egy riválisomat, sem megölnöm valakit, hogy lássák, komolyan beszélek. Kimondatlan egyetértésben az összes hadúr alávetette magát az irányításomnak. Szerintem kimondottan örültek, hogy átadhatják valakinek a parancsnoklás nyűgét. Tőlem várták, hogy megmondjam nekik, mi a következő lépés. Úgyhogy megtettem: „Elkezdjük kiképezni az embereinket, közösen. Fegyelemre szoktatjuk őket. Egységet kovácsolunk belőlük, egyetlen hadsereget. És fegyvereket gyűjtünk. Amennyit csak tudunk. Bármilyen fajtát.” Ez három éve történt. És most itt tartunk.

113

JAMES LOVEGROVE

13. REJTEKHELY

I

– visszhangozta David, ahogy a dzsip, amivel utaztak, belezökkent egy akkora kátyúba, mint egy kisebb kráter, majd kipattant belőle. Steven reccsenve sebességet váltott, és szitkozódott. Legalább húsz kilométer/órával gyorsabban hajtott, mint az egy ilyen pocsék állapotú úton ajánlatos lett volna, de a jelek szerint azon a véleményen volt, hogy az útnak kéne alkalmazkodnia hozzá, nem pedig fordítva. – Szóval, mit szólsz hozzá? – kérdezte Steven, vagyis inkább a Fényhozó. David az elmúlt fél órában hallgatta, ahogy ez a maszkos fickó a mellette lévő ülésen Steven hangján, Steven hanglejtésével és szófordulataival beszél, pontosan úgy, mint Steven… A tudata felfogta, hogy az öccse van a maszk alatt. E tekintetben nem voltak kétségei. Ki más lehetne? Stevenen kívül senki sem állhatott volna elő azzal az anekdotával, amikor lehányta Mrs. Plomleyt, senki sem idézhette volna meg ennyire pontosan Mr. Perkins beszédhibás árnyképét. Mindennek ellenére David nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy egy imposztor mellett ül, vagy talán egy médium mellett, akin keresztül a halott Steven lelke szól hozzá. Vágyott rá, hogy bekukkanthasson a maszk alá; hogy végső, megdönthetetlen bizonyítékot kapjon arról, amiről amúgy is tudja, hogy igaz, de jobbnak látta, ha hagyja, hogy Steven magától, a maga idejében mutassa meg neki az arcát. Majd ha úgy akarja – ha akarja egyáltalán. – Hogy mit szólok hozzá? – hümmögött David. – Hát, nem semmi történet. – Ugye? Magam sem hinném el, ha nem éltem volna át az egészet. De igazából úgy értettem: Mit szólsz hozzá, hogy így találkozunk öszsze újra? TT TARTUNK

Rå kora

114

– Mázli. A véletlenek szerencsés összjátéka. – Én azt hiszem, ennek így kellett történnie. Gondolj csak bele! A saját bátyám felbukkan itt, Segyiptomban… mekkora erre az esély? Mikroszkopikus. De amint meghallottam Zafirától, hogy összeszedett egy brit katonát a sivatagban, akit David Westwynternek hívnak, kattant bennem valami. Mintha azt mondaná: Hát persze hogy Dave itt van! Miért is ne lenne? Te viszont nem érezted ugyanezt. – Nem. – Hát, mindig is te voltál a keményfejű, logikusabb gondolkodású kettőnk közül, nem igaz? – A találkozásunknak talán nagyobb jelentősége lett volna számomra, ha nem szánsz rá annyi időt, hogy a bolondját járasd velem, dróton rángass, eljátszd, hogy nem is ismersz. Tényleg szükség volt erre az egész maskarádéra? – Először is: igen. Én vagyok a Fényhozó, ne felejtsd el! – És aztán? – Nem mehettem csak úgy oda hozzád azzal, hogy „Helló, Dave, hogy ityeg? Rég láttalak, bátyó!” Fogalmam sem volt, hogy reagálnál. Lehet, hogy pofán csaptál volna, az meg nem veszi ki jól magát ennyi ember előtt. Ehelyett úgy gondoltam, jobb, ha előbb kettesben maradunk, és csak akkor jövök elő a nagy leleplezéssel. – Csakhogy nem ezt tetted. Előbb szenetet játszattál velem. – Igen, beismerem, azt tényleg csak a vicc kedvéért csináltam. Kíváncsi voltam, meddig tart, míg leesik nálad a tantusz. Az arcod, Dave! – röhögcsélt Steven, és rácsapott a kormányra. – Micsoda látvány! Nem láttalak ennyire elképedve, mióta megtaláltuk azt a polírozott mahagóni „Ozirisz Delux”-ot anya éjjeliszekrényében. – Örülök, hogy jól szórakoztál. – Figyelj, sajnálom, oké? – Az a fajta bocsánatkérés volt, ami nem igazán tűnik annak. – Ismersz. Ha elfog a kísértés, nem tudok neki ellenállni. David szemöldökét mogorván összehúzva nézett rá, de nem tudta sokáig őrizni ezt az arckifejezést. Ebben a pillanatban úgy érezte, hogy szinte bármit meg tudna bocsátani az öccsének. És tényleg csak ártalmatlan kis tréfa volt. Steven csak a szokásos, agyafúrt, cselszövő önmagát adta. Ha fordítva vannak leosztva a szerepek, könnyen lehet, hogy David ugyanezt tette volna. Vagyis dehogy, kit akar átejteni? Épp ez volt a különbség kettőjük között. Ő ritkán, szinte sohasem 115

JAMES LOVEGROVE

engedett a kísértésnek. – És tudom, mi lesz a következő kérdésed – tartotta fel ujját figyelmeztetőleg Steven. – Igazán? – Igen. Azt fogod kérdezni, hogy miért nem szóltam haza, hogy élek, amilyen hamar csak tudtam. – Nem ezt akartam… – Dehogynem. Ismerd csak be! – Oké, lehet. Tehát? – Nem olyan könnyű elmagyarázni. A helyzet az, hogy mire megszabadultam arról a szigetről, tudtam, hogy te, anya és apa valószínűleg már elkönyveltétek a halálomat, és meggyászoltatok. Aztán, mondhatnánk úgy, a bűn útjára léptem Iannisszal, és rájöttem, hogy kapóra jön, ha hivatalosan „néhai” a vezetéknevem. És most, hogy a Fényhozó vagyok, Steven Westwynternek már nincs is oka létezni. Így alakult az életem. A halál utáni életem, vagy utóéletem, vagy nevezd, ahogy akarod. Így kellett lennie. – De egy levél, egy telefonhívás, akár ha csak névtelen is… – …talán helyes lépés lett volna, de tudtam, hogy bonyodalmakkal járna. Amivel nem azt akarom mondani, hogy nem fordult meg a fejemben. Sokat gondolkodtam rajta. De minél tovább húztam, annál kevésbé tűnt hasznosnak számomra. Csak halogattam, amíg hirtelen túl késő nem lett. És amúgy is: el tudod képzelni, mi történt volna? Apa megszimatolja, hogy végül mégsem merültem hullámsírba a Halhatatlannal. Őt ismerve azonnal értesíti a hatóságokat, hogy levadásszanak és hazacibáljanak, itthon pedig a haditengerészet bírósága elé állhassak dezertálásért, kötelességmulasztásért vagy valami ilyesmi. Ezt csinálná? Igazam van? David kelletlenül bólintott. – Tudom. Felhúzta, amikor katonának álltam. És talán még jobban felhúzta volna, ha megtudja, hogy nyilvánosan elcsesztem a haditengerészkedést. Azt akarná, hogy egy katonai börtönben rohadjak, aztán szégyenszemre kivágjanak a seregből. „Tanulja meg az a kölyök…” Míg így, még ha posztumusz is, Jack Westwynternek a lehető legjobb fia van, amilyet csak remélhetett: egy háborús hős. A fekete bárány, aki kifehéredett. A hazájáért harcolva esett el, satöbbi. Valami, amivel hencegni lehet a golfklubban. Ismét csak: igazam

Rå kora

116

van? David nem tagadhatta. Amint az apjuk túltette magát a veszteség fölött érzett döbbeneten, úgy békélt meg Steven halálával, hogy beépítette a saját, arról alkotott képébe, hogy a világnak hogy kéne működnie. Jack Westwynter nem az az ember volt, aki belenyugodott a bukásba vagy a megszégyenülésbe. Sosem volt rá szüksége. Így hát meghallgatta a barátait, amikor azzal vigasztalták, hogy milyen büszke lehet Stevenre, és gondosan átkalibrálta az emlékeit eltévelyedett, csalódást keltő fiáról, mígnem sikerült egy olyan fiatalember gyászoló apjaként tetszelegnie, aki nem eldobta magától, hanem egy jó ügy érdekében áldozta fel az életét. Ez a hozzáállás nevetségesen boldoggá tette, és tovább kísérte, mint egy vacak kis fekete karszalag. – És anya… – kezdte Steven, de aztán vállat vont. – Nos, neki nehéz lehetett, de nincs mit tenni. És ez rád is vonatkozik. Sajnálom, Dave. – Az előzővel ellentétben ez a bocsánatkérés többé-kevésbé őszintének hangzott. – De ha kegyetlenül őszinte akarok lenni, már felnőtt ember vagyok, és nem kell azzal törődnöm, hogy mit gondolnak mások, legkevésbé a szüleimmel. Mi több, most már küldetésem van, és akinek küldetése van, annak minden más felelősségtől és kerékkötőtől meg kell szabadulnia. – A család nem kerékkötő. – De az, ha a vezetékneved Westwynter. Davidnek erre nem volt válasza. – Amúgy meg – folytatta Steven –, ahogy hallom, neked sem volt sietős a visszatérés az otthon és a haza szerető keblére, ugye? Te is csavargásra adtad a fejed. – Körülmények. – Persze, persze. Élvezed, nem igaz? Gyerünk, valld csak be! Már majdnem harminc vagy, életedben először tapasztalod meg, mit jelent az igazi függetlenség, és imádod minden percét. Mert izgalmas. Ijesztő is, de főleg izgalmas. Nem? David megrázta a fejét, a dzsip azonban nagyot zökkent egy bukkanón, így a fejrázásból valahogy bólintás lett. – Szabad ember, Dave! – csapott bátyja térdére Steven. – Ez vagy te! És én is! Szabad emberek vagyunk, és a múlt egy hatalmas, zárt ajtó mögöttünk, a jövő pedig egymillió ajtó, ami arra vár, hogy kinyissák. És most együtt nyithatjuk ki őket. Egymás oldalán Te meg 117

JAMES LOVEGROVE

én. Hát mennyire fantasztikus ez? David egy félmosollyal válaszolt, mert eszébe jutott, hogy az öcscséből sosem hiányzott a lelkesedés. Ő, David, aki már születésétől óvatos és kötelességtudó volt, mindig nehezen lelt rá, és neheztelt Stevenre, amiért neki olyan sok jutott belőle. Irigyelte is. Most megértette, hogy a lelkesedés olyasmi, ami megosztható. Akár a pezsgő egy pezsgőtoronyban, ami kicsurran a legfelső pohárból, és az alatta lévők felfogják. Oldalra sandított az öccsére, aki öt éve halott volt, vagy talán mégsem annyira. A Fényhozó testbeszéde egyértelműen Stevené volt. A profil, habár a maszk lágyított rajta, szintén Stevené. Davidet túláradó öröm és bűnbánat marcangolta. Bűnbánat, mert bár elhitte Steven beszámolóját arról, hogy mivel töltötte az elmúlt öt évet, mégsem hitte el teljes egészében. Ismerte az öccsét. Tudta, hogy valamit rejteget, vagy valamiről hazudik. Steven sztorija igaz volt, de távolról sem a teljes igazság. De hogy ez számít-e vagy sem – ezt David nem tudta eldönteni.

Luxortól negyvenöt-ötven kilométernyire délnyugatra egy kisvárosba érkeztek. Meglehetősen szokványos helynek tűnt: széles, poros utcák; alacsony, fehérre meszelt házak lapos tetőkkel, festett ajtókkal és zsalukkal; magas szegélyű betonjárdák; az épülettől épületre húzódó elektromos vezetékek macskabölcsője; egy közkút és itt-ott pálmacsoportok – mind szikkadtak és tépettek a kohómeleg széltől. Száz meg száz ilyen városka pöttyözte a vad, sivatagi tájat: az emberiség szívós őrposztjai, akár a tapadókagylók a kövön. Amint a dzsip behajtott a főtérre, gyerekhorda jelent meg a semmiből, és körülvették a járművet. – Al-Asraka! Al-Asraka! Hangjuk csilingelő lármájához minden irányból nyúlkáló, kéregető kezek csatlakoztak. Steven felállt a vezetőülésre, és több maréknyi keménycukorkát halászott elő a zsebeiből. Körbeszórta őket, a gyerekek pedig lelkesen a földre vetették magukat, hogy összeszedjék a csemegét. Egy dongalábú kislány nem volt elég ügyes, hogy versenyre keljen velük, és ahogy a többi gyerek dagadó pofazacskókkal elsietett, ő üres kézzel maradt ott. Steven odalépett hozzá, összeborzolta

Rå kora

118

a haját, és három cukorkát pottyantott a kicsi kitárt tenyerébe. Ezeket külön neki tartogatta. – Sokran – mondta a kislány kecses fejbólintással, és elbicegett. – Steven Westwynter, a nagy jótevő – mondta David gonoszkodva. – Ki gondolta volna? – Ó, kussolj, Dave! – De hát sosem szeretted a gyerekeket. – Ezeket szeretem. És amúgy sem közönséges gyerekek. Ők a népem. Akár az alkalmazottaimnak is nevezhetnénk őket. – Gyerekmunka, mi? – Majd megérted. Ó, és amúgy amíg emberek közt vagyunk, Fényhozó vagyok. Oké? Nem Steven. Nem öcskös. Fényhozó. – Oké, vettem. – Ne vedd magadra! Nem szégyellem, hogy rokonok vagyunk, nem erről van szó. Csak hát, ahogy mondtam, Steven Westwynter nem igazán létezik többé. Senki sem ismer ezen a néven, még Zafira sem. Most az vagyok, aki vagyok. A hatalmas, rejtélyes vezető. Az arc nélküli, múlt nélküli, kötelékek nélküli ember. Érted? Meglepő, de David úgy gondolta, érti. Átsétáltak a városkán. Egy elhaladó teherautó rájuk dudált. Steven visszaintett, és odakiáltott: – Asz-szalámu áléjkum! – Két pufók asszony mosolygott rá, akik egy kirakat ponyvájának árnyékában üldögéltek. Steven nyájasan biccentett feléjük. Davidnek feltűnt a könnyedség és otthonosság, amivel az öccse mozgott. Steven tényleg otthon volt itt. Ismerték, szerették, és ez tetszett neki. Látszólag találomra kiválasztva egy házat, Steven az ajtóhoz lépett, és bekopogott. Egy bal szemén csüngő szemhéjú öregúr invitálta be: csupa mosoly volt, és ünnepélyesség. Odabent egy éppoly idős asszony, a bácsi felesége, éppen hagymát pucolt egy kopott, laminált lapú kis asztalon. Örömteli sikkantással és öleléssel üdvözölte Stevent, aztán perceken át csevegett vele, miközben a férje ledobta magát a tévé elé, ami teljes hangerőn üvöltött a sarokban. A híradó ment, és – amennyire David meg tudta állapítani – minden második riport egy háborús tudósítótól érkezett, pont úgy, mint az otthoni hírekben. Volt egy bejelentkezés a Bering-szorostól, ahol a hóruszita és a szeth tengeri hadosztályok a tavaszi zajlás jégtáblái között csaptak össze. Egy másik az indiai szubkontinensről, ahol Kasmírban tovább 119

JAMES LOVEGROVE

nőtt a feszültség. Egy újabb a kettészakadt Varsó külső kerületeiből, ahol az oziriszi erők a szeth csapatokkal csatároztak a Visztula folyó erődített partjai mentén. Segyiptom nem volt részese a világméretű háborúnak, a háború azonban így is hatással volt Segyiptomra. Az itteniek tudni akarták, mi folyik a határaikon túl – még ha csak azért is, hogy emlékeztessék magukat, mennyire szerencsések, hogy nem érinti őket közvetlenül. Egyelőre. Az öregúr kérdést tett fel Davidnek, és a tévé képernyőjére mutatott. – Karim azt gondolja, újságíró vagy – tolmácsolt Steven. – Azt kérdezi, azért jöttél-e, hogy rólam csinálj riportot. Nem butaság, ha belemész, csak amíg itt vagyunk. Bólogass, és tegyél úgy, mintha érdeklődnél irántam! David igyekezett pontosan így tenni. Az öregnek szélesre húzódott a szája, és diadalittasan magyarázott valamit, miközben vigyorogva nézett Stevenre. – Azt mondja, hős vagyok – fordította Steven. – Békét hoztam Segyiptomba, és békét fogok hozni az egész világra. Azt mondja, ezt kéne elmondanod az embereknek. – Mondd meg Karimnak, hogy nincs miért aggódnia! Habár elég új vagyok ebben az újságíró-mókában, azt már most pontosan látom, milyen ember is ez a Fényhozó. Steven továbbította David szavait az öreg felé, bár talán nem tűpontos fordításban. Kicsivel ezután, amikor David már-már azon tűnődött, mi értelme ennek a látogatásnak, az idős asszony felállt, és leakasztott egy kulcsot a nyakából. Aztán Stevennel beinvitálták Davidet egy gyöngyfüzérfüggönyös ajtón keresztül egy hátsó szobába. David hálószobára, spájzra vagy valami ilyesmire számított. Arra nem, hogy a néni a kulcsával kinyit egy ajtót, és bevezeti egy fegyverraktárba. Mindenütt fegyverek voltak. Gépkarabélyok hevertek nyitott ládákban. Géppuskák és géppisztolyok sorakoztak a falakon. Pisztolyok álltak óriási halomban. Mindenféle kaliberű muníció egyesével, hevedereken vagy dobozokban. A levegőt fém és fegyverolaj bűze töltötte be. Meg gránátok, taposóaknák és más robbanóeszközök, meg nagy

Rå kora

120

tűzerejű robbanószerek. Bármerre nézett, David fegyvert és még több fegyvert látott. Még ba-lándzsákat is: szetheket, hóruszitákat, nephthüszieket, oziriszieket, anúbiaiakat, az egész színskálát. – Atyaég! – lehelte. – Bizony – mondta Steven. – Karim és Fatima olyan kedves, hétköznapi, öreg házaspárnak tűnnek, nem? Ki gondolná, hogy kisebbfajta arzenált gyűjtögetnek az otthonukban? És ez még nem minden. Erre! Átkalauzolta Davidet a házon, ki a hátsó kertbe, ami egy elkerített terület volt, jobb- és baloldalt falakkal, a hátsó oldala azonban a sivatagra nyílt. Kiteregetett szennyes csapkodott, gyökérzöldségek nőttek egy szépen gondozott konyhakertben… és a rendelkezésre álló tér felét elfoglalta egy nagy darab lecövekelt, vízhatlan ponyvával bebugyolált Szkarabeusz tank. Steven lerántotta a ponyvát, hogy a tank feltáruljon egész rémítő pompájában. A jármű úgy parkolt, hogy gömbkerekének fara a ház hátához koccant, még négy sugárvetőcsöve a messzeségbe, a látóhatár felé szegeződött. Sima, lekerekített vonalai élesen elütöttek környezete négyszögletű szabályszerűségétől. A hátát bogárpáncélként fedő fotovoltaikus lemezek halvány, enyhén irizáló kékben játszottak. – A Vörös-tengeri Fellahok zsákmányolták a nephektől – mondta Steven –, aztán továbbadták nekünk. A ba-cella nagyjából félig van tele, ami nem is rossz. A fellahok nem pazarolták el. És nem kell neki más, csak egy napig tölteni a napelemet, hogy újra beinduljon. Ré ragyogó fénye ingyen ba mindenkinek. Nem is kell érte imádkozni. David tudomást sem vett az öccse hangjában rejlő finom gúnyról. Eszébe jutott az első alkalom, amikor a saját szemével látott Szkarabeuszokat akcióban egy hadgyakorlat során, a Salisbury-síkságon. Olyan könnyedén mozogtak, Davidet ez lepte meg igazán. Ekkora gépekhez képest úgy kúsztak és szökdécseltek, mint a homokfutók. A mozgékonyságukat viszonylag vékony páncélzatuknak és kettős kardáncsuklóval felfüggesztett gömbkerekeiknek köszönhették, melyekkel egy zsebkendőnyi területen is meg tudtak fordulni. A hátrányuk – ahogy később egy tankparancsnoktól megtudta –, hogy nagyon rázós volt velük az utazás. „Ha tudni akarod, milyen babszemnek lenni a rumbatökben, tölts egy kis időt egy Szkarabeuszban!” – Tizennyolc van belőlük ezzel együtt – folytatta Steven. – Ter121

JAMES LOVEGROVE

mészetesen mindegyik napelemes. Errefelé nem találsz másfajtát, és amúgy is olcsóbb és könnyebb üzemeltetni őket, mint az északeurópai dízeles gépeiteket. Egyesek szerint kevésbé hatékonyak a dízeleseknél, de ezzel nem értek egyet. Egyrészt például nem kell őket néhány óránként feltankolni. Ráadásul a fajlagos teljesítményük nagyjából ugyanolyan: a napelemek kevesebb lóerőt termelnek, mint a dízelmotorok, viszont közel sem olyan nehezek, úgyhogy kiegyenlítődik. A napelemes egyetlen hátránya, hogy éjfél után használhatatlan, ha napközben túlságosan meghajtották. De ez azért még nem a világ vége, pláne ha az ellenségnek is napelemes Szkarabeuszai vannak. Akkor mindenki egy csónakban… pardon, tankban evez. – Tizennyolc – ismételte David. Soknak tűnt, mégsem elégnek ahhoz, amit Steven a jelek szerint a fejébe vett. – Páncélozott csapatszállítóink is vannak, meg néhány félhernyótalpasunk, amik lényegében régiségek, de még mindig állják a sarat. Azt hiszem, a belga-kongói hadjáratból maradhattak meg. Annyi biztos, hogy az ötvenes évek közepéről, de akkoriban még hosszú távra gyártották a dolgokat. – Mind a városban elrejtve. – Így van. Körülbelül húsz másik fegyverraktárral együtt: mind akkorák, mint Karimé és Fatimáé, némelyik nagyobb. Három év szorgalmas gyűjtögetés gyümölcse. Amint láttad, van némi batechnológiánk, de a fegyverek nagy része hagyományos. DélAmerikából importáltuk, honnan máshonnan? A dél-amerikaiak megvesznek a golyókért és a puskaporért, nem gondolod? Muszáj is, úgy sejtem, ha már Hórusz gyerekei olyan szűkmarkúak a bájukkal. Kisebb istenek, kevesebb isteni esszenciával gazdálkodhatnak – logikus. Ha az istenek nem adnak, az emberi találékonyságra mindig lehet számítani, és a brazil vagy a perui fegyverművesség nem marad alul senkivel szemben. – Szóval ez az egész város… – …egyetlen, nagy fegyverraktár, igen – bólintott Steven. – A saját hadtápelosztónk egy aprócska, légypiszok méretű településen, a semmi közepén. Az utolsó helyen, ahol bárki keresné, ha egyáltalán keresné. – Le vagyok nyűgözve. – Gondoltam, hogy le leszel.

Rå kora

122

– De… – De mi? – csattant fel élesen Steven; hangjából bosszúság szikrája pattant ki. – Mi a gond, Dave? – Nincs semmi gond. – Mégis van valami megjegyzésed, tudom. Látszik rajtad. Valami böki a csőrödet. Ki vele! – Csak annyi, hogy… – David keresgélte a megfelelő szavakat. – Bőven elég hadianyag van itt, hogy megvívj egy helyi jellegű háborút. De ha jól értettem, ennél nagyra törőbb terveid vannak. – Szóval azt mondod, nem vagyok elég felkészült. – Nem, nem így értem. Vagyis de, talán. Azt hiszem, alábecsülted, hogy mennyi fegyverre lesz szükséged… nagyságrendekkel! Az egész világgal szállsz szembe, Steven, ez a végső következtetés. És mindegy, hogy mennyi hadianyagot halmozol fel, egyszerűen nem lesz elég. – Ó, Dave, Dave, Dave, Dave! Ez kurvára jellemző rád, nem gondolod? – A bosszúságszikra most lángoló haraggá lobbant. – A jó öreg bátyó, aki mindent jobban tud. Neked még mindig csak a kis Steven vagyok, a kisebbik Westwynter, aki soha semmit sem csinált jól, sohasem volt olyan okos, jó sportoló, vagy csak egyszerűen olyan jó, mint te. Feltételezed, hogy nem gondoltam át ezt az egészet kellőképpen, mert a régi Steven, az a Steven, akit valaha ismertél, nem tette volna. Ő sosem gondolta át a dolgokat. Ő csak csinálta, ami eszébe jutott, és fenébe a következményekkel! – Nem ezt akartam… – Hát, híreim vannak! – folytatta Steven, aki láthatóan felült az úthengerre. – Én már nem az az ember vagyok. Öt év telt el, sok mindent láttam és csináltam azóta. Sok mindenen keresztülmentem. Már nem ugyanaz a lény vagyok. És nem veszem jó néven, hogy úgy kezelsz, mintha semmi sem változott volna, mintha még mindig mindent jobban tudnál! – De én… Steven ujjával David mellkasába döfött. – Fogalmad sincs, mik a terveim. Fogalmad sincs! Csak azt gondolod, hogy valamilyen féleszű, abszurd hülyeségre készülök, ami eleve kudarcra van ítélve, én meg garantáltan meghalok. – Igen! – csattant fel David. – Pontosan! Pontosan ettől tartok! – De hogy tudod… 123

JAMES LOVEGROVE

Ám ezúttal Daviden volt a sor, hogy félbeszakítsa. – Ha hagynád, hogy csak egy pillanatra szóhoz jussak – mondta – , ha egy másodpercre eldugulnál, és meghallgatnál, te gyökér… Öccse hátrahajolt, és felszegte a fejét. – Akkor halljuk! Mondd csak, mit rontottam el? Oszd meg velem a csodálatos bölcsességedet! – Csak tudni akarom, biztos, egészen biztos vagy-e benne, hogy ezt akarod tenni. – Rá akarsz venni, hogy kiszálljak? – Steven megrázta a fejét. – Nincs az az isten. – Steven, néhány órával ezelőttig azt hittem, hogy halott vagy – mondta David. – Nem, nem hittem. Tényleg halott voltál. És most hirtelen itt vagy, és élsz, és ez csodálatos. Iszonyúan feldob. Nem is lehetnék boldogabb. Csak közben kiderül, hogy épp elhajítani készülsz az életedet ebben a… ebben a hadjáratban. Szóval próbáld meg az én szemszögemből nézni! Csak most kaptam vissza az öcsémet, és máris szembe kell néznem a lehetőséggel, hogy újból elveszítem. Nagyon igyekszem befogadni ezt az egészet, mindazt, ami ma történt, és ez nem kis dolog, de ebben a pillanatban az őszinte válaszom az: nem, nem akarom, hogy háborúba vonulj a Panteon ellen. Nem azért, mert istenek, és nem lenne szabad ellenük szegülnöd. Egyszerűen önzésből: mert az öcsém vagy, és nem akarom, hogy meghalj. Megint. A Fényhozó maszkja egy pillanatig szenvtelen volt, fagyott, üresebb, mint valaha. Aztán az anyag úgy mozdult el, hogy világosan látszott: alatta széles mosoly terült szét. – Nagyon régóta nem mondtak nekem ennyire kedves dolgot – állapította meg Steven. – Te tényleg törődsz velem! – Persze hogy törődöm. – Az hagyján, hogy én megváltoztam. De te is megváltoztál, Dave! – Gondolod? Mindig is törődtem veled. – Az lehet, de sosem mutattad ki. Ennyire világosan biztosan nem. David vállat vont; egy kicsit zavarban volt, habár tudta, hogy nincs miért zavarban lennie. – A helyzet az – folytatta az öccse –, hogy ha akarnék, sem szállhatnék ki. Az emberek számítanak rám. Belém vetették a bizalmu-

Rå kora

124

kat. Nem okozhatok nekik csalódást. – Akár holnap eltűnhetnél – felelte David tárgyilagosan. – Csak fognád magad, és lelépnél. A követőid talán csalódottak lennének, de túltennék rajta magukat. Nem lennének következményei. Senki sem tudja, ki vagy valójában. Levehetnéd ezt a maszkot, elmehetnél bárhová, és a történet ezzel véget is érne. – Elsurranjak az éjszaka leple alatt? És mi lenne mindazzal, amit itt felépítettem? Gondolod, hogy csak úgy elmehetek, és itt hagyhatom? – Valaki más átvenné. – Senki sem tudná átvenni. – Akkor vezető nélkül egyszerűen hamvába halna és feledésbe merülne. – Nem érted a lényeget. Láttad, hogyan reagálnak az emberek a Fényhozóra. Ez nem a szokásos szalmaláng-életű politikai mozgalom, ami ma még létezik, holnap már nyoma sincs. Ez egy igazi, hamisítatlan forradalom, valami nagynak, valami földrengésszerűnek a kezdete. Elkezdődött, kinőtte magát, még mindig nő, és hamarosan berobban a világ színpadára. Én hoztam létre. Én járok az élén. Nem fogom elhagyni, semmi szín alatt. – Akkor sem, ha lehet, hogy… nem lehet, biztos, hogy megöl? – Nem félek a haláltól. Ha az istenek legyőzése közben halok meg, a halálom nem lesz hiábavaló. David nyomát sem lelte hősködésnek ebben a kijelentésben. Steven komolyan gondolta. Hitt benne. – Nos, rendben – sóhajtott fel. – Akkor nincs más választásom. – Mint mi? – nevetett fel gyanakodva Steven. – Fejbe kólintasz, és amíg ki vagyok ütve, a válladra vetsz, és kiosonsz velem az országból? A gondolat megfordult David fejében, még ha csak egy röpke pillanatra is. – Nem – mondta. – Csatlakozom hozzád. – Hogy mi? – Mondom… – Hallottam. Csak nem… Komolyan? Velem jönnél? – Valakinek rajtad kell tartania a szemét. Valakinek helyetted is észnél kell lennie. Gondoskodnia róla, hogy ne csinálj semmi megveszekedett hülyeséget. Akár én is lehetek. 125

JAMES LOVEGROVE

Stevennek egy pillanatra elakadt a szava. – Dave, én azt reméltem… Hát, pont ezért hoztalak ide. Azt gondoltam, talán meg tudlak győzni, hogy… És erre te… Basszus! Ez fantasztikus! Benne vagy? Komolyan? – Komolyan. Steven ujjongott, hevesen átölelte bátyját, férfiasan a vállába bokszolt, aztán kis táncot lejtett a poros földön. David hagyta, hadd ünnepeljen, és örült, hogy megadta Stevennek, amire vágyott. Annak is örült, hogy sikerült úgy helyezkednie, hogy maradjon némi esélye eltántorítani öccsét a biztos öngyilkosságba vezető útról. De nem volt boldog. Távolról sem volt boldog.

Rå kora

126

14. ROKONOK Az Első Család zavarba ejtő társaság, különösen amikor otthon vannak, az Egység Palotájában. Ebben az épületben (aminek látszólag mintha végtelen számú emelete lenne, de valójában csak egy van) együtt élnek, elválaszthatatlanul: az apa, az anya, a fiú és a lány, akik látszatra mind egyformák, és számos eltérő vonásuk ellenére is nehéz őket megkülönböztetni egymástól. Su, a levegő istene húgának, Tefnutnak, az eső istennőjének férje, míg fiuk, Geb, a föld istene, szintén a húgát, Nutot, az ég istennőjét vette el. Geb azonban nőies, olyannyira, hogy ő és Nut akár ikrek is lehetnének. Geb ráadásul anyuci pici fia is: annyira szerelmes Tefnutba, hogy egyszer meg is erőszakolta. Ezért a bűnéért sosem kellett lakolnia, és szárnyra kaptak olyan pletykák, hogy az erőszak talán nem is volt annyira egyoldalú; hogy Tefnut legalábbis félig-meddig belement a dologba. Szóval sok szempontból szorosak köztük a kötelékek. Talán túl sokból is. Mindez végigfut Ré elméjén, ahogy testet ölt az Első Család lakótermében, és szemügyre veszi az ágyat, amely uralja a szobát. Hatalmas léptékű ágy, önmagában való világ: hegy nagyságú párnák koszorúzzák, és óceán méretű, damasztselyem paplanok fedik, melyeken a Család négy tagja hever meztelenül, egymásba fonódva, félálomban. Rének beletelik egy pillanatba, mire ki tudja venni az alakokat: felismeri a lábban Sút, a mellben Tefnutot, a csípőben Gebet és a vállban Nutot. Ruhátlan istenségtömeg, mint valamilyen ezerarcú, sokvégtagú teremtmény. Még izzó fejdíszeik is hasonlónak tűnnek, bár különbözőek. Ré érkezése felkelti a Család tagjait, ezért udvariasságból szétválnak. Külön-külön ülnek az ágyon, minden sarkában, és így láthatóvá válik, hogy Su egy aszott, gyengén látó öregember tollko127

JAMES LOVEGROVE

ronával, Tefnut pedig hullámzó hajú, idős asszony, aki fölött kobra vibrál. Geb ezalatt egy ifjú alakját ölti fel, aki bár lányosan jóképű, vonásaiban van valami lúdszerű; Nut pedig gyönyörű, fiatal lánynyá változik, aki éjkék, csillagokkal teleszórt ruhát visel. Fejét dicsfényként veszik körül egy vizeskorsó körvonalai. Egyként, ünnepélyesen köszöntik vendégüket, aki nem kevésbé ünnepélyesen válaszol, noha hajtja a türelmetlenség, hogy végre a tárgyra térjenek. – Első Család – szól Ré –, fenntartói mindennek, ami van, kéréssel jöttem hozzátok, és a segítségetekért esedezem. – Segítséget, tőlünk? – hitetlenkedik Su cincogó hangján. – A mindenható Ré a mi segítségünket kéri? Geb gágogó, kárörvendő vihogást hallat, és egy kis dalt énekel: – Ré, Ré, a fővezér, apuhoz jött, és tőle kér! Mind testvér-felesége, mind alkalmi szerető-anyja sziszegve csendesítik. – Bocsáss meg a fiamnak, ó, Napisten, kinek titkos nevét csak Ízisz ismeri! – kéri Tefnut. – Tudod, mennyire híján van Geb az önuralomnak – teszi hozzá elnéző mosollyal. Ré főhajtása, ha nem is feloldozást, de megértést tükröz. Nut bágyadtan ásít és nyújtózik, behajlítva a hátát, és egy pillanatra ő az ég, a ragyogó mennybolt, mely hatalmas, és a végtelenbe tart. Aztán újfent nőként így szól: – Bármit megteszünk, Ré, ami a hatalmunkban áll. – Hálás vagyok – mondja Ré –, mégis figyelmeztetnem kell titeket, hogy a szívesség, melyet kérek tőletek, noha egyszerűnek tűnik, könnyen megvalósíthatatlannak bizonyulhat. – Azért csak nevezd meg, Nagybátyánk! – nógatja Su. – Azt kérem, hogy teremtsetek békét a gyermekeitek közt. A szavak még alig hagyták el Ré száját, és az Első Családból máris kirobban a nevetés. – Könnyebb volna a szélnek meghagyni, hogy ne fújjon – mondja Su. – Vagy az esőnek, hogy ne essen – kontrázik Tefnut. – Vagy a csillagoknak, hogy ne ragyogjanak – teszi hozzá Nut. – Vagy a földnek, hogy ne reszkessen, amikor óriási nagy földrengés dobálja – kiáltja Geb.

Rå kora

128

– Megértem – mondja Ré –, és egyetértek. Az ellenséges érzületek köztük, különösen Ozirisz és Széth között, feloldhatatlannak és kibékíthetetlennek tűnnek. Ugyanakkor, ha bárki képes lehet megoldást találni erre a helyzetre, azok csak ti négyen lehettek, akiknek leglényege az egység. Ti példát mutattatok azzal, hogy túlléptetek a saját ellentéteiteken. Ez jó alapot ad nektek, amivel rávehetnétek utódaitokat, hogy kövessék a példátokat. – Nem vitás – feleli Su. – De az igazság az, hogy képtelenek vagyunk segíteni. – Szeretnénk – teszi hozzá Tefnut –, de nem tudunk. – Túlságosan elfáradtunk – mondja Nut. – Túlságosan unatkozunk – mondja Geb. – Öregek vagyunk, akárcsak te, Ré – magyarázza Su. – Öregek és kimerültek. Csatáink a többi panteonnal elszívták minden erőnket. – Tovább létezünk – szól Tefnut –, de az örömünk az életben vagy bármi másban már a múlté. – Ezért hagyományoztuk a földet az utódainkra – szól Nut. – Csak a meló volt azzal a hellyel – vágja rá Geb. – Bölcs döntésnek tűnt hagyni, hogy ők örököljék – folytatja Su. – Akárcsak az, hogy felosszuk köztük többé-kevésbé egyenlő részekre az igazságosság kedvéért. – Visszatekintve – állapítja meg Tefnut –, hiba volt. – Régi sérelmeik és vetélkedéseik nem maradhattak elhantolva – szól Nut. – Pont, mint Ozirisz! – rikkantja Geb. – Őt aztán nem lehet sokáig a föld alatt tartani! – Azt reméltük, megtanulnak majd együtt munkálkodni – idézi fel Su –, ám ehelyett a vitáik csak még hevesebbé váltak. – Az sem állt szándékunkban, hogy a világnak kelljen elszenvednie a következményeket – egészíti ki Tefnut. – Ám a földi események az égben történteket tükrözik – jelenti ki Nut. – Így volt ez mindig is. – Ahogy fent, úgy lent – összegzi Geb. – Mi magunk okoztuk ezt a balvégzetet – ismeri be Su. – Felelősnek érezzük magunkat – teszi hozzá Tefnut –, de nem bűnösnek. – És nem árthatjuk bele magunkat – jegyzi meg Nut. – Tettük, 129

JAMES LOVEGROVE

amit tettünk. A mi küzdelmünknek vége. Az életünk már a pihenésről és a nyugalomról szól, és ezen nem is akarunk változtatni. – Úgyhogy fogd az esedezésedet, és dugd fel oda, ahonnan nem sütsz! – röhögcsél Geb. Anyja odanyúl, és kupán vágja. – Auuuú! Su rámered a fiára; tekintete jeges, mint egy sarkvidéki fuvallat. – Kérj bocsánatot a Fénytől, Mely Minden Fölött Ragyog! – parancsolja. – Most rögtön! – Bocsánat – motyogja Geb Rének. A Napisten érzi, ahogy fortyogva nő benne az ingerültség. Geb gorombaságát is nehéz elviselnie, de az Első Család általános fásultsága az, ami igazán megviseli az idegeit. – Úgy látom, túl sokat reméltem – mondja amikor azt vártam, hogy akár egy szemernyi érdeklődést is tanúsítotok pártos gyermekeitek viselt dolgai iránt. Most már látom: sokkal jobb tunyán heverni illatosított pompa közepette, mit sem törődve a világ folyásával, mint egy percig is aggódni a káosz miatt, amit magatok után hagytatok. A halandók birodalma széthullott, emberek milliói szenvednek, háború és értelmetlen pusztítás tombol. De persze – sóhajt színpadiason –, amíg titeket nem érint, addig minden rendben. – Dehogynem törődünk a halandókkal! – vág vissza Su. – Nagyon is törődünk! Minket is az ő hódolatuk tart életben, akárcsak téged. – Ez a hódolat talán puszta formalitás – teszi hozzá Tefnut –, mi mégis értékeljük. – Amíg akad, aki hálát ad a hűvös szellőért vagy egy lélegzetvételnyi friss levegőért… – mondja Su. – …vagy az esőért, ami feltölti a víztározót, vagy életet ad a terménynek… – mondja Tefnut. – …vagy a terménynek otthont adó talaj termékenységéért… – mondja Geb. – …vagy a tiszta, kék ég és a csillagok látványáért… – mondja Nut. – …addig mi négyen szívünkben újult erővel létezünk – zárja Su. – Épp úgy, ahogy te, Ré, szintén azért létezel, mert a halandók

Rå kora

130

nagy becsben tartják fényedet és melegedet. Az öröm, amit benned lelnek, maga az imádság. Feléd fordítják az arcukat, fürösztik benned, téged pedig eltölt új bával az örömük. – Így hát ne is akard megmondani nekünk – mondja Tefnut –, hogy mennyire sokat vagy keveset jelentenek nekünk a halandók! Minket sért, téged pedig lealacsonyít. Az Első Család időközben kikelt közös ágyából. Megbántódtak, de egyben fel is élénkültek. Ré látja, hogy ezt a javára fordíthatja. Ha tovább bosszantja őket, talán olyan haragra gyulladnak, hogy azt teszik, amit kér tőlük – ha csak azért is, hogy ellenkezzenek vele. – Tudjátok, ahogy most rátok nézek, nehezemre esik elképzelni, hogy sikerült legyőznötök az összes többi panteont – jegyzi meg. – Hogy tudott volna négy ilyen unott és önimádó alak ekkora tettet végrehajtani? Csoda, hogy az ágyból ki tudtok kászálódni reggelenként. Ó, várjunk, nem is szoktatok, igaz-e? Csak elnyúltok itt egymás ölelésében tekeregve. – Micsoda álszentség ez a Föld egykori Királyától, aki visszaköltözött Napbárkájára, amint elege lett a halandók világa fölötti uralomból! – Az acsargó riposzt úgy robban elő Su szájából, akár egy hurrikán széllökése. – Hogy merészeled, Ré? – csatlakozik Tefnut is egy monszun vadságával. – Hogy mered így befeketíteni a győzelmünket? Lényünk utolsó cseppjét is kiadtuk magunkból abban a háborúban! Hosszú, kegyetlen csata volt, kegyetlen győzelem! – Szaggattunk, háborogtunk! – szól közbe Geb. – Ragyogtunk! – jelenti ki Nut. És most mind egyszerre beszélnek: hangjuk egymásba olvad, szavaik összeütköznek, ahogy a düh egyesíti őket. Győzelmeik litániája és a legyőzöttek számbavétele ez: – Az a számtalan hadisten… a sokkarú pusztítók… a sárkánytestűek… a harcos istenek… a kacagók, akik sosem maradtak egy helyben… a szóló-istenek, akik gőgös felhőváraikban trónoltak, és arkangyalok, dzsinnek, kígyók, fegyveres seregek védték őket… a mennydörgésistenek… a szerencseistenek, akik folyvást kicsúsztak a kezünk közül, bár az esélyek ellenük szóltak… a tűzistenek… az íjas istenek… a démonok… a kimondhatatlan istenek, akiket szinte lehetetlen volt megtalálni… a csalárd istenek, akik csellel próbáltak 131

JAMES LOVEGROVE

kibújni a szorításunkból… az őrült tekintetű, gyermekeiket féltő anyaistenek… azt hiszed, könnyű volt? Fúriák… valkűrök… jégóriások… onik… tündérek… félistenek is… könyörtelen volt… megerőltető… szüntelen… évszázadok… minden energiánk… megérdemeljük a pihenést… megdolgoztunk érte! Egyként kiáltva a négyek elérik a tetőpontot. Csend következik, akár egy vihar után, mely szétzúzta a földet, és cafatokra szaggatta az eget. Ré azon kapja magát, hogy megszédítette az élmény. Tudja, hogy bepillantást nyerhetett abba – még ha csak egy szemvillanásnyira is –, hogy mekkora hatalom összpontosul ennek a négynek a kezében, és a látvány fenséges volt. Ők maga a Teremtés. Ők Minden. Még a leghatalmasabb isteneknek sem lehetett semmi esélyük a Család pusztító teocídiuma ellen. Ahogy szóáradatuk visszhangjai elhalkulnak, Ré szelíden így szól: – Nos, semmi kétség, össze tudtok még kaparni némi életerőt, ha úgy akarjátok. Ha, teszem azt, ugyanezt az erőt arra használnátok, hogy megoldjátok a szóban forgó problémát… Ám az Első Család borúsan dugja össze a fejét, és Ré rájön, hogy elszámította magát. Felbosszantotta ahelyett, hogy felajzotta volna őket. – Nem – jelenti ki Su megmásíthatatlanul. – Szó sem lehet róla. – Túl sokat kértél – mondja Tefnut is. – Túl sokat vártál. – Jó lenne, ha távoznál – javasolja Nut, akinek ruhája olyan vakítóan csillog, hogy Ré szeme megfájdul tőle. – Igen – kontrázik Geb –, húzz el! Ezúttal senki sem fenyíti meg. Mindannyiuk nevében szólt. – Bocsássatok meg! – hajol meg mélyen, derékban Ré. – Ez egy sajnálatos jelenet volt. Felejtsük el, hogy valaha is megtörtént! Amikor újból találkozunk, az legyen szívélyes esemény, mint a hajnal fénye egy viharos éjszaka után! Az udvarias, örök diplomata Ré tudja, hogyan szelídítsen meg valakit, ha kell. Az Első Család neheztelése némiképp oldódik. Hátuk már valamivel kevésbé merev, szemük valamivel kevésbé szűkül össze. – Legyen hát így! – mondja Su. – Fátylat rá!

Rå kora

132

– Fátylat rá! – visszhangozza Ré. A Család visszafekszik az ágyába, újból eggyé olvadva a hatalmas, selyemmel fedett domb tetején. Nem sokkal később már mind a négyen mélyen alszanak: légzésük ütemessé válik, mellkasuk összhangban emelkedik és süllyed. Ré ezalatt újra a Napbárka fedélzetén van, ahol Thot köszönti. – Hogy ment? – tudakolja. – Nem jól – feleli Ré. – Alig értem el haladást. Őszintén szólva, semmit, hacsak nem számítjuk az Első Család haragjának kivívását. – Ami sosem bölcs dolog. – Nekem mondod? Öreg barátom, egy helyben toporgok. Mi legyen a következő lépésem? – Egyelőre folytasd, amit csinálsz! – tanácsolja Thot. – Nem javasolhatok mást. Folytasd a békemissziódat! Abból csak jó származhat. Ré megdörzsöli a szemöldökét. – Isten vagyok, Thot! Hogy lehet, hogy nem tudok egyszerűen csettinteni és megkapni bármit, amire vágyom? – Még az isteneknek is vannak korlátjaik – feleli nagyvezíre szomorú mosollyal. – Azok vagyunk, aminek a halandók elképzeltek. A saját képükre formáltak minket, és beoltottak a saját tulajdonságaikkal. Ugyanolyan tökéletlennek, esendőnek, gyarlóságra hajlamosnak láttak minket, mint amilyenek ők maguk. Piedesztálra emeltek, és ugyanakkor agyaglábakat adtak nekünk. Azóta sem volt más választásunk, mint ezt elfogadni. Mi ugyanannyira az ő teremtményeik vagyunk, amennyire ők a mieink. És az igazat megvallva – húzódik szélesre, ragyogóra Thot mosolya –, akarnád, hogy máshogy legyen? Szeretnéd, hogy minden az öledbe hulljon? Nem lenne akkor elviselhetetlenül unalmas az élet? – E pillanatban, ó, Bölcsek Bölcse – feleli keserűen Ré –, ebben a szent pillanatban bármit megadnék egy unalmas életért!

133

JAMES LOVEGROVE

15. BEVETÉS JFÉL KÖRÜL HATOLTAK

be Líbiába, miután sokáig gyűrték maguk

Éalatt Segyiptom nyugati sivatagát. Összesen három járművük

volt: egy ZT és két, platós teherautó hátul géppuskákkal felszerelve. A teljes különítmény nyolc emberből állt, Davidet és Zafirát is beleértve. Az útról letérve, egy elhagyatott, lakatlan térségben léptek át egyik országból a másikba, hogy elkerüljék az ellenőrzési pontokat, és minimalizálják a találkozás esélyét a határőrséggel. Ahogy a nagy pillanatok általában, ez is észrevétlen volt – egyenesen kiábrándító. – Megcsináltuk – nézett fel David a térképről Zafirára. – Hivatalosan is neph területen járunk. Benne vagyunk. Innen már nem fordulhatunk vissza. – Dehogynem, bármikor visszafordulhatunk – felelte a lány, tekintetét előre, a fényszórók által bevilágított tájra szegezve. – Ha akarunk. – Te akarsz? – Nem. Így kezdődött el egy háborús cselekmény.

Líbia keleti peremvidéke adott otthont néhány kisebb nephthüszi szektának, melyeket Tripoli megtűrt – már ha nem támogatott. A terület pusztaságain és vad tájain elszórva szentélyek, templomok, sőt kolostorok bújtak meg: valamennyit a Panteon egy-egy alacsonyabb rangú tagjának szentelték. Még az isteni diaszpóra idején alapították őket, amikor a Panteon-hit úgy ömlött ki az akkoriban még simán csak Egyiptomnak nevezett területről, akár a gyümölcs a bőségszaruból. Míg a neves külföldi régészek a sírkamrák kincseivel megraRå kora

134

kodva, szívükben a gnosztikus reveláció lelkesedésével rohantak haza a földjükre, maguk az egyiptomiak is terjeszteni kezdték az igét közvetlen szomszédjaik és a távolabbi népek körében. A legtöbb figyelem a főbb istenekre és az általuk képviselt nézetekre összpontosult, ám az egyiptomiak nem akarták elhanyagolni a kisebb isteneket sem. Az Egy Igaz Panteon gazdag és sokszínű – gondolhatták –, így kár lenne, ha a világméretű igyekezetben, hogy az emberiség keblére ölelje Íziszt, Oziriszt, Széthet és közvetlen családjukat, kevésbé ünnepelt rokonaikat a nagy rohanásban végül megtaposnák és elfelednék. A térítő hevület mámorában Egyiptom az utolsó szálig elajándékozta az összes istenét, lecsapolta vallási tartalékait, és semmit sem tartott meg magának. Visszatekintve világos volt, hogy maguk az istenek akarták így: ekképpen fektették le a világ egyetlen megmaradt világi államának alapjait. A kisebb szekták némelyike gyökeret eresztett, mások nem. Egyik sem nőtte ki magát jelentős kultusszá, és azok maradtak fenn, akik a szerencsének köszönhetően olyan vidéken találtak otthonra, ami rokonszenvezett, vagy legalábbis nem volt nyíltan ellenséges velük szemben. Így történt ez például Dél-Amerikában, amit Hórusz gyermekei sosem tudtak volna közös gondnokságuk alá vonni, ha a déli kontinensen nem érvényesül annyira északi szomszédjának – apjuk birodalmának – befolyása. Ugyanez volt a helyzet Afrikában, ahol csak azok a kisebb istenek tudták megvetni a lábukat, akiknek valami közük volt – még ha csak a legcsekélyebb is – Nephthüszhöz vagy a férjéhez. A Fényhozó parancsai, melyeket Zafirának, Davidnek és csapatuknak kiadott, egyszerűek voltak. Hatoljanak be Líbiába. Találjanak kisebb isteneknek szentelt helyeket. Robbantsák fel őket.

A legelső napon rábukkantak egy Upuaut-kolostorra. Kezdetleges, félig föld alá süllyesztett építmény volt: inkább sírkamra, mint lakóhely; inkább barlang, mint sírkamra. Egy tucat szerzetes lakta, sápadt teremtmények, akiknek szemérmét éppen hogy takarta fekete csuháik elrongyolódott maradványa. Testük szinte csontvázszerűen sovány volt: sakálhúsból és sült ganajtúróból álló, szegényes diéta sorvasztotta ilyenné. Upuaut, Anubisz fia, nem

135

JAMES LOVEGROVE

esett messze a fájától: csupa sötétség volt, és megsemmisülés, így nem csoda, hogy követői az önsanyargatásban lelték örömüket, és egész életüket a halálhoz a lehető legközelebb, a mezsgyéjén libikókázva töltötték. Ennélfogva a szerzetesek túl gyengék voltak, hogy bármiféle ellenállást kifejtsenek, amikor a Fényhozó katonái felverték őket szarkofág jellegű ágyaikból, és kivonszolták a hunyorgó szerencsétleneket a napsütésbe. Úgy álltak sorba a fegyverek csövei előtt, mint az élő madárijesztők; támolyogtak és nyöszörögtek, mialatt David felügyelte a töltetek elhelyezését a kolostor belsejében. A robbanás pillanatában a szerzetesek különös eksztázisban kiáltottak fel. Ahogy szent otthonuk hatalmas porfelhő kíséretében omlott össze, egyszerre tűntek megrendültnek és torz módon kielégültnek, mintha ez a könyörtelen szentséggyalázás igazolta volna minden meggyőződésüket. Minden romba dől és elrothad. Az élet sivár katasztrófa. És íme, itt a bizonyíték. Egyikük – láthatólag az apát – parancsot sziszegett a többinek. A szerzetesek azonnal megindultak fogvatartóik felé, ügyet sem vetve az ismételt figyelmeztetésre, hogy ne mozduljanak, vagy lelövik őket. David megértette, hogy mire készülnek. Odakiáltott Zafirának, hogy mondja meg a többieknek: semmi szín alatt ne nyissanak tüzet. De elkésett. Megtették. Golyók röpködtek. Az Upuaut-papok boldogan, önszántukból hullottak el. Tömeges öngyilkosság volt. Koponyaszerű arcukon üdvözült mosollyal haltak meg. – Nem látták értelmét, hogy tovább éljenek – mondta később Zafira. – Azzal, amit tettünk, a kolostor elpusztításával, beteljesedett a sorsuk. – Na persze – hümmögött David, miközben elnavigálta a ZT-t egy kiszögellő szikla körül. A kezdőbetűk a Zemlja Tancovcsik, „Földtáncos” elnevezést takarták, a terepjáró azonban távolról sem ért fel a névhez. Pokoli volt vezetni; a kormánykerék válltól csuklóig minden izom igénybevételét követelte, hogy akár csak néhány fokot hajlandó legyen elmozdulni. A ZT csak annyira táncolt, amennyire egy terebélyes, nyolcvanéves bábuska mozgását táncnak lehet nevezni. – Mostantól nem hal meg senki. Ha nem muszáj. Nem ezért vagyunk itt. Nem a civilek a célpontjaink, ne feledd! Még csak nem is az ellensé-

Rå kora

136

ges katonák. – Nem hát. Csakis az istenek – mosolygott sötéten Zafira. – Mit gondolsz, nem kattantunk meg, David Westw-í-nter? Hogy jut eszünkbe provokálni őket? Ebből csak baj lehet. – Hát persze. De a Fényhozó – David majdnem Stevent mondott – számolt ezzel a lehetőséggel. Ő tudni véli, hogy mi lesz a válaszlépés. – És te bízol benne? – Igen. – Meglepettnek hangzol. – Egy kicsit az is vagyok. De csak egy kicsit. – Azért, mert ő is angol, mint te? Nem mentél volna bele, ha egy másik országból származik? A honfitársak tartsanak össze? – Nem erről van szó. Csak úgy érzem… David nem tudta pontosan, hogy érzi. Csak azt tudta, hogy érez valamit. Valahányszor Steven a terveiről, a nagyszabású vállalkozásáról, a keresztes hadjáratáról beszélt, az valahogy jól csengett. Hihetőnek hangzott. Úgy hangzott, mint egy olyan ügy, amiért érdemes harcolni, és mint egy olyan összecsapás, ami megnyerhető. – Nem is tudom – tűnődött hangosan. – Mármint… ez szembemegy mindennel, amiben hiszek. Vagy valaha hittem. Valahol egy kis hang azt mondogatja bennem: „Ne csináld!” De van egy másik, erősebb hang, és az azt kérdezi: „Miért ne?” Őt sosem hallottam azelőtt, nem ismerem fel… de eléggé kedvelem. – Én is hallom ezt a másikat – mondta Zafira. – Azt hiszem, a szabadság hangja lehet. David megigazította fogását a volánon. – Én is azt hiszem. *** Aprócska falu volt, maroknyi házzal egy vizesgödör körül. A gödörben, combig a sáros vízben a vízilófejű istennő, Tawaret kőből faragott képmása guggolt. Hasa dagadozott, mellei súlyosan csüngtek. – Ronda némber – jegyezte meg Zafira. – Remélem, valaki lelő, ha valaha is hagyom, hogy ennyire elhízzak. – Viszont termékeny – mutatott rá David. – Nem ez a lényeg? Tawaret nem szól másról, mint a szülésről. – A közeli épületek leg137

JAMES LOVEGROVE

nagyobbika felé intett, ahová az összes falusit beterelték, leginkább a saját biztonságuk érdekében. Azóta is dühösen és méltatlankodva vonítottak rögtönzött karámjukban. – A nőknek legalább a fele terhes, és még sosem láttam olyan magas gyerek-felnőtt arányt, mint ebben a faluban. – A nők egész nap a szobor mellett fekszenek – magyarázta Zafira –, aztán éjszakára beköltöznek a férjük mellé. – Miközben bűzlenek a poshadt víztől… – Mégis működik. Talán csak ilyenkor fekszenek le a férjükkel. A szerencsétlen férfiak annyira ki vannak éhezve, hogy elnézik a szagot. David beillesztette a gyújtószerkezetet az utolsó töltetbe, aztán kigázolt a gödörből, menet közben letekercselve a drótokat. A házból tömeges sikoltás hallatszott, ahogy a kőszobor a levegőbe repült, ezt pedig fejhangú, kétségbeesett jajgatás követte. A segyiptomi járműveket megkergették a faluból kifelé. Nők üldözték őket az úton, átkozódva és köveket hajigálva. De csak a nők – nyugtázta David. A falusi férfiak, úgy látta, inkább… megkönnyebbültek?

Egy megfélemlített helybéli igazította útba őket. Kövessék a folyót, és négy-öt kilométernyire, a kanyarulatban találják Szobek szentélyét. Egy oltárkövet találtak a folyóparton, és egy erősen tetovált papot, aki egy fiatal bárányt – de még annak is kicsit – tartott leszorítva, és arra készült, hogy feláldozza. Bámészkodók csoportja ritmusos imádságokat kántált. A bárány rettegő bégetése szinte sikoltásnak hangzott. A pap felemelte a bal karját. Nem volt keze, csak egy kampóval felszerelt csonk. Ezzel sújtott a bárány torka felé. David a levegőbe lőtt, mire mindenki felsikított és megdermedt. A pap dühöngve kérte számon az újonnan érkezőkön, hogy megzavarták a szertartást. Mialatt velük kiabált, a bárány kiszabadította magát a szorításából, és fejét dobálva elszaladt. – Itt nincs sok lerombolnivaló – állapította meg Zafira. – Be kell érnünk az oltárral.

Rå kora

138

A vízből csapkodás hallatszott: egy háromméteres krokodil bukkant elő, és kapaszkodni kezdett fölfelé a parton. A helybéliek rémülten menekültek. Még a pap is meghátrált, miközben kampóban végződő karját dörzsölgette. Úgy tűnt, neki mindenkinél több oka van tartani ettől a bestiától. A krokodil mindannyiukat szemügyre vette lomha, sárgás tekintetével. Az oltárhoz csoszogott, és tágra nyitotta az állkapcsát, megmutatva egymás hegyén-hátán meredező fogait. Türelmetlenül csapkodott a farkával, várva a felkínált lakomát, amit a bárány bégetése ígért. A fegyver David kezében egy brazil gyártmányú Anakonda volt, .303-as, sárgaréz köpenyes repeszlövedékekkel töltve. Vállához emelte, és gondosan célzott. A krokodil odafordult felé. Szent állat. David egy hátborzongató pillanatig úgy érezte, mintha a puska célgömbjén keresztül egyenesen magának Szobeknek, Neith hadistennő fiának szemébe nézne. Széth egy ízben rövid ideig egy krokodilban rejtőzött el, abban bízva, hogy megúszhatja a büntetést Ozirisz meggyilkolásáért. Apóphisz, a kígyó, akivel Széth naponta kétszer megküzd, Szobek gyermeke. David tudatában volt valamennyi asszociációnak: az előtte álló hüllő által megtestesített kapcsolatrendszernek isten és isten között. Ujja megszorította a ravaszt, de nem húzta meg. Képtelen volt megtenni. Több volt szentségtörésnél. Mintha hidegvérű gyilkosság lett volna. Bumm! Zafira leeresztette a puskáját. A krokodil vonaglott, hempergett és szörnyűségesen hörgött, mialatt golyó zúzta agyából végigfutott idegrendszerén az üzenet: halott vagy. A hátára feküdt, feltárva puha, halvány színű hasát, ahogy az élet utolsó rándulásai is elhagyták. A pap és a helybéliek tömege térdre rogyva zokogott. – Csak egy kurva krokodil volt – mondta Zafira velősen, miközben visszaindult a kocsikhoz.

139

JAMES LOVEGROVE

A Líbiában töltött ötödik napjuk estéjén, miközben épp tábort ütöttek éjszakára, a csapat egyik tagja kiszúrt egy Szakkarai Madarat a távolban, mely cikkcakkban repült, hogy szisztematikusan kutassa át a terepet. – Vajon minket keres? – tűnődött hangosan Zafira, miközben a madár oda-vissza sikló, parányi, fekete sziluettjét figyelte az alkonyi ég előtt. – Mérget vehetsz rá – felelte David. – A hírek a viselt dolgainkról mostanra már biztosan eljutottak Tripoliba. – Mit csináljunk? Lelőjük? – Hogy továbbítsa a pontos helyzetünket? Nem, egyelőre nem csinálunk semmit. A járműveket álcáztuk, mi pedig valamennyire láthatatlanok vagyunk ezeknek köszönhetően – kopogtatta meg a nyakában lógó amulettet. A csapat minden tagjának volt egy. – De azt hiszem, az itteni időnk a vége felé jár. A Fényhozó arra utasított, hogy lehetőség szerint kerüljük a közvetlen összecsapást a nephekkel, ez pedig előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik, ha még sokáig maradunk. – Szóval a kis kiruccanásunknak vége. – Kiruccanás? – kacagott fel David. – Úgy érted, ellenséges bevetés? Tudatos provokáció? – Pont ezt mondtam! – nevetett Zafira is, David pedig rájött, hogy sajnálatosan ritkán hallja tőle ezt a hangot. Zafira nem nevetett eleget. És David sem. Mindketten túl komolyan vették magukat. David úgy érezte, ez a közös vonásuk az, ami távol tartja őket egymástól. Vágyott Zafirára. Kívánta. És biztos volt benne, hogy a lány is ugyanígy érez. De tudta, hogy hacsak nem számol le tartózkodásával, amit páncélruhaként visel, Zafira pedig nem szokik le róla, hogy fegyverként használja a képességét, hogy Davidet zavarba hozza, semmi sem történhet kettőjük között. – Hány anúbiai kell, hogy kicserélj egy villanykörtét? – kérdezte az oziriszi. Zafira összehúzta a szemöldökét. – Mi? – Ez egy vicc. Gyerünk, válaszolj! Hány anúbiai kell, hogy kicserélj egy villanykörtét? – Nem tudom. Egy?

Rå kora

140

– „Mi az a villanykörte?” Zafira értetlennek tűnt. – Érted, anúbiaiak. Vonzza őket a sötétség. Nem szeretik az erős fényt. Kerülik, ha lehet. Ezért nincs nekik… – David hangja elhalt. – Ó, így már értem. Jópofa – mondta Zafira, és odébb ment, hogy szót váltson az egyik segyiptomival. David átkozta magát az ostobaságáért. Csak újra hallani akarta Zafira nevetését, most meg úgy érezte magát, mint egy kamaszfiú egy elszúrt első randin. Mit kéne tennie, hogy megszerezze ezt a nőt? Bármi is volt az, David minden eddiginél eltökéltebb volt, hogy megtegye. Ő volt David Westwynter. Otthon, Angliában, a régi életében, azokban a körökben, ahol annak idején mozgott, ez jelentett valamit. Azt, hogy lényegében bármelyik nőt megkaphatja, akire csak szemet vet. Itt nem érvényesültek ugyanazok a szabályok. De ez rendben is volt. Fokozta a kihívást és a tétet. Itt, ahol a Westwynter név és a velejáró hírnév semmit sem jelentett, minden egyedül rajta múlott. Zafirához részben a csodálat és a vágy vonzotta, melyekben a szerelem sarokköveit látta, de volt ott valami más is: magával kapcsolatban is ki kellett derítenie, hogy ér-e bármivel is többet, mint a neveltetése végösszege. Hogy valakinek számít-e, mint Angliában… vagy tényleg valaki. *** A szerencséjük még két napig tartott ki: ezalatt hat újabb, kínai tulajdonban lévő olajmezőkön elszórt szent helyet fedeztek fel, és semlegesítettek Délkelet-Líbia Kufra tartományában. Aztán épp amikor David elérkezettnek látta az időt, hogy szedjék a sátorfájukat, egy felderítőgép felfedezte őket. Közvetlenül a három jármű fölött repült el, aztán visszatért még egy körre, mielőtt elszáguldott volna a nagy kékségbe. A segyiptomiak géppuskasorozatokat küldtek utána, és megcsipkedték a farkát. – A Szakkarai Madarak nem váltak be, úgyhogy a líbiaiak visszatértek a hagyományos megoldásokhoz – mondta David. – A pilóta épp most beszél rádión a bázissal, hogy továbbítsa a helyzetünket. 141

JAMES LOVEGROVE

– El kéne indulnunk a határ felé – vetette fel Zafira. – De mennyire, hogy el kéne! Maaten al-Szarából fognak vadászgépeket riadóztatni. Húsz perc kellhet nekik, hogy ideérjenek. Mi meg húsz-huszonöt kilométerre vagyunk Segyiptomtól. Szoros lesz. A ZT és a két teherautó közel száz kilométer per órás, eszelős sebességgel hasított át a sivatagon, egyenesen átrobogva a sziklák, hasadékok és más tereptárgyak fölött, amiket ilyen tempó mellett általában jobb elkerülni. A tengelyek recsegtek, a felfüggesztések csikorogtak. Fél szemmel az eget fürkészte mindenki. David reflexszerűen felküldött egy kis imát Oziriszhez, hogy az oltalmát kérje, míg a segyiptomiak, nem lévén istenük, akinél alkalmatlankodhatnak, a valószínűség törvényeibe vetették minden hitüket. Valószínű volt, hogy időben elérik a határt. Valószínű volt, hogy a gépek túl későn érkeznek, hogy rajtuk üssenek. A valószínűség azonban ügyet sem vetett az emberi vágyakra, Ozirisznél pedig az imák, még ha figyelt is aznap rájuk, süket fülekre találtak. Két alacsonyan repülő, nephthüszi vadászgép bukkant fel mögöttük a horizonton: Sáskák, hátranyilazott szárnyukból és pilótafülkekupolájuk kettős buborékjából ítélve. David a térkép és az iránytű szerint már segyiptomi földön járt a csapatával, vagy legalábbis anynyira közel, hogy lehetetlen volt megállapítani a különbséget. A határok holléte azonban általában nehezen definiálható – különösen a levegőből David pedig gyanította: a neph pilóták parancsai közt nem szerepel, hogy a behatolók javára döntsenek kétes helyzetekben. Négy-öt kilométerrel mélyebben Segyiptom területén már szóba sem jöhetett volna a támadás. Az ország szuverenitásának nyílt megsértése lett volna. Itt, a szomszédos országok találkozásánál, az elhagyatott senki földjén azonban volt helye a kételyeknek. Maradt némi hibahatár. Lila ba-sugár csapódott a földbe néhány méterrel balra a ZT-től. A jármű megbillent. Frissen fúrt kráter törmeléke záporozott a tetőre és a motorházra. Egy másik sugár közvetlenül előttük sújtott le, mire a ZT felágaskodott, majd nyaktörő erővel zuhant vissza. A szélvédő ripityára tört. Üvegszilánkok röpködtek mindenfelé az utastérben. Zafira küzdött, hogy uralma alatt tartsa a járművet, és kihozza a csúszásból, ami borulással fenyegetett. A terepjáró himbálózott és szlalomozott, de robogott tovább.

Rå kora

142

A Sáskák páros alakzatban húztak el fölöttük. Utánégetők izzottak, ahogy a gépek meredeken emelkedni kezdtek, kettéváltak, és ívet vettek, hogy visszatérjenek még egy fordulóra. – Gyorsabban! – ordította David, és szél vágódott az arcába. – Muszáj gyorsabban mennünk! Ez az egyetlen esélyünk! – Nem mondod! – kiáltotta vissza Zafira, miközben lejjebb váltott egy fokozattal, és padlóig nyomta a gázt. Az egyik mögöttük robogó teherautóban egy segyiptomi kievickélt az utasfülke hátsó ablakán, és eleresztett egy sorozatot a közeledő gépek felé a platón felszerelt géppuskából. Akár köpködhetett is volna rájuk ugyanezzel az erővel. Ba reccsent elő a Sáskák szárnyai alól. Zafira élesen balra, majd egyből élesen jobbra tekerte a kormányt. Két ba-nyaláb csapódott be a két oldalukon, mindkétszer hajszálnyival hibázva el őket. Hangos dördülést hallottak hátulról, és David az oldalsó visszapillantóban meglátta, hogy a két teherautó közül a sor végén haladót lila fénykitörés szaggatja szét. Egy töredékmásodperccel később a jármű narancsszínű lángfelhőbe borult, ahogy belobbant az üzemanyagtartálya. Testek és testrészek repültek szerteszét, miközben a roncs többször átfordult maga körül, és minden egyes becsapódásnál valamivel kisebb darabokra hullott. Amikor a teherautó végre abbahagyta a bukdácsolást, alig hasonlított bármire, ami egykor legördülhetett a futószalagról. Nem volt más, csak néhány kicsavarodott, elszenesedett fémdarab, melyek valahogy még mindig kapaszkodtak egymásba, akár egy állat hullája, amit megnyúztak és kibeleztek, és már csak az inak tartják egyben. Zafira hangosan és hosszan szitkozódott. Ahogy a ZT hátsó ülésén a két segyiptomi is. A Sáskák ráfordultak a harmadik körre, de ezúttal nem nyitottak tüzet. Ahogy elmennydörögtek Davidék fölött, győzelmi üdvözlésként megbillentették a szárnyukat, majd leváltak egymásról, és 180 fokos fordulatot tettek, hogy visszatérjenek a bázisukra. – Szemetek! – sziszegte David, bár a szíve mélyén tudta, hogy a pilóták futni hagyták őket. Folytathatták volna a támadást, amíg mind a három járművel végeznek. Így a becsületükön sem esett folt, és túlélők is maradtak, akik hazavihetik az üzenetet: így bánunk el mindenkivel, aki behatol az országunkba, és bajt kever. A ZT és a megmaradt teherautó gyászos tempóban tette meg a hátralévő utat Luxorig, akár egy temetési menet.

143

JAMES LOVEGROVE

16. TESTVÉREK

H

belső kamrája átalakult David első látogatása óta. Most minden fal térképekkel volt teleragasztva, amelyek lefedték Afrika, Egyenlítőtől északra eső vidékeit, Arábia nagy részét, sőt az Ottomán Birodalom déli nyúlványait is. Kecskelábú asztalok és vászonszékek csoportosultak mindenütt. Villanyvilágítást, tévékészüléket, rövidhullámú rádiót, telefont szereltek be. Kábelek kígyóztak a padlón, melyek mind egy oldalkamrába vezettek, ahol generátor zümmögött. A mauzóleum, a holtak otthona az aktivitás helyszínévé, műveleti központtá: parancsnoki bunkerré vált. Amikor David besétált, a Fényhozó éppen fél tucat helyi vezetővel egyeztetett. Hátrapillantott, és egy kézmozdulattal jelzett Davidnek – csak egy pillanat! –, majd folytatta a megbeszélést. David megállt és figyelt. Alig értett bármit is az elhangzottakból, de így is világos volt, kinek a kezében van az irányítás. Meghökkentette a tekintély, amit az öccse parancsolt. A hadurak marcona képű, mindenre elszánt fickók voltak abból a fajtából, akiknek nehéz újat mutatni. A Fényhozónak mégis minden szaván csüngtek. Davidnek még mindig nehezére esett összeegyeztetni azt a Stevent, akit egykor ismert, az előtte álló maszkos figurával; ezzel az önjelölt ikonnal, ezzel a sima beszédű demagóggal. Öt év hosszú idő. Az emberek változnak. De többnyire úgy, hogy a végeredmény önmaguk kissé eltérő, de még mindig felismerhető verziója. Alapszabály, hogy nem esnek át teljes metamorfózison, ahogy mondjuk, a hernyó változik pillangóvá. Most, hogy Stevent figyelte munka közben, Davidét elöntötte a büszkeség. Úgy képzelte, valami ilyesmit érezhetnek a fiatalabb fivérek a bátyjaik iránt, és ilyesmit érezhetett iránta Steven is annak idején: örült, hogy felnézhet rá. Boldog volt, hogy ATSEPSZUT TEMPLOMÁNAK

Rå kora

144

egy vérből valók. Tudatában volt, hogy ami a másikban nagyszerű, az őbenne is az lehet. A megbeszélés véget ért. A Fényhozó elbocsátotta szövetségeseit. Egyes sorban hagyták el a kamrát, és a legtöbben odabiccentettek David felé elhaladtukban. Egyikük megveregette a vállát, ami egyszerre volt az elismerés és az együttérzés jele. David jó munkát végzett Líbiában. Nagy kár, hogy segyiptomi életek vesztek oda. – Sört? Amint kettesben maradtak a kamrában, a Fényhozó ellazította a vállát, és elernyesztette a gerincét. A maszkot leszámítva újra Steven volt. – Miért ne? – felelte David. Steven kivett két üveget egy kis hűtőszekrényből. Levette a kupakjukat, és az egyiket átnyújtotta Davidnek. Aztán felgöngyölte a maszkot egészen az orra aljáig, és meghúzta a sörét. David is ivott, közben a szeme sarkából lopva az öccsére pillantott. Steven bal arcának egy kis darabja kilátszott, és David látta az égéstől sérült terület alsó szeletét, ahol kemény, viaszos anyagú hegszövet gyűrte fel a mellette látható szeplőtlen bőrt. A heg szegélye meglepően szépen lekerekített ívet alkotott. Egy szarvasmarha billogjára emlékeztetett. – Ne bámulj! – szólt rá Steven. – Nem illik. – Bocs. Én csak… Egyszer majd megmutatod az egész arcodat, ugye? Biztosan el tudnám viselni. – Én is biztos vagyok benne, és talán egyszer majd meg is teszem. De ez egyelőre nem olyasmi, amit szívesen osztanék meg másokkal. Remélem, megérted. Azelőtt jó kiállású kölyök voltam. Megkockáztatnám, hogy jóképű. – Hé, az öcsém vagy! – Te, Dave, pedig továbbra is jóképű. Csak képzeld el, hogy ezt hirtelen elveszíted, hogy a jóképű ellentétévé válsz, hogy az arcod láttán az emberek felszisszenek és elfordulnak. Nem örülnél, hidd el nekem! – Sajnálom, hogy így alakult, Steven. Sok mindent sajnálok, ami történt. – Úgy érted, köztünk? Ugyan, hagyd már a fenébe! Ami elmúlt, elmúlt. – Azt hiszem, jobb testvéred is lehettem volna. – Miről beszélsz? – kiáltott fel Steven. 145

JAMES LOVEGROVE

– Hát, tudod, nem voltam elég megértő. Nem… – Ne beszélj baromságokat! Remek testvér voltál. Vigyáztál rám. Tudom, hogy apa gyakran fizetett érte, de megtehetted volna, hogy elfogadod a pénzt, és rám se bagózol. Sosem tudta volna meg. Én pedig igazi kis szarcsimbók voltam. Nem félek beismerni. Már az elején is nyűg voltam, és ahogy egyre idősebb lettem, csak még elviselhetetlenebbé váltam. Én a helyedben nem vigyáztam volna magamra. Elküldtem volna magamat a picsába. – Többé-kevésbé meg is tettem az iskolában. – Az már ki is járt nekem, és könnyen lehet, hogy jobbat nem is tehettél volna. Arról a napról beszélsz, amikor megagyaltad azt a három srácot, akik összevertek, igaz? Amit utána mondtál, hogy utoljára csináltál ilyesmit a kedvemért: bumm, akkor egyszerre megvilágosodtam. Rájöttem, hogy azelőtt mindig számíthattam rád, mindig tartottad értem a hátad, és emiatt bármit megúszhattam. Született bajkeverő vagyok, de nekem nem eshetett bajom, mert Dave bátyó mindig ott volt, hogy feltakarítson utánam. És akkor egyszeriben kiderült, hogy többé nem fogja megtenni. Megértettem, hogy rendbe kell szednem magam, a jövőben át kell gondolnom a tetteim következményeit, és felelősséget kell vállalnom értük, különben továbbra is csak el fogom cseszni a dolgokat, és nem lesz ott senki, aki kihúz majd a pácból. Az volt az a nap, nem viccelek, amikor elkezdtem felnőtté válni. Nem szabad hibáztatnod magad azért, amit tettél. Kiadósan vállon kéne veregetned magad. – Tényleg? Rendben, akkor ezt fogom tenni. – És ha már a vállveregetéseknél tartunk – folytatta Steven –, remek munkát végeztél Líbiában, Dave! Egy kibaszott csoda! Néztem az egyik líbiai nemzeti csatornát – intett a fejével a tévé felé. – A vétel pocsék, de az üzenet azért jól kivehető. A kis inváziónk ömlik a hírekből. Tripoli fegyvert csörtet. Hivatalos panaszt tettek Kairónál, és közben az Afroarábiai Zsinati Tanácsnál lobbiznak, hogy történjen valami. A „héják” a Tanácsban a katonai ellencsapás mellett törnének pálcát, és még a „galambok” is valamiféle „határozott válaszlépésről” burukkolnak, ami liberálisul ugyanazt jelenti. Hogy jóváhagyják-e a megtorló intézkedéseket, az még vitatott, de valószínűnek tűnik. A líbiaiak forrnak az indulattól, és állítólag a papjaik látomásai is az égiek haragjától hangosak, ami (ha igaz) aligha megle-

Rå kora

146

pő. Elvettük tőlük a híveiket. Csak ideiglenesen, de ettől az istenek még érzik a szúrást. Eközben a kairói parlament megfeszül, hogy elhárítson bármiféle felelősséget a támadásokkal kapcsolatban, és az egészért egy felső-segyiptomi terroristacsoportot okol. – Ezek volnánk mi. – Pontosan. Engem még név szerint is kiemeltek, mert azt remélik, hogy a nyakamba varrhatják az akciót. A segyiptomi politikusok most először ismerték el nyilvánosan a Fényhozó létezését. Ujjal mutogatnak rám, de ezzel nem segítenek magukon. Ettől még szánalmasnak és gyengének tűnnek, mert úgy látszik, mintha képtelenek lennének kézben tartani a saját országukat. – Képtelenek is. – Különösen idelent. Idelent én tartom kézben a dolgokat. Úgyhogy Kairó telenyafoghatja a világot az ártatlanságával, de ettől a líbiaiak még nem fognak lecsillapodni, és ha engedélyt kapnak a válaszcsapásra, sejtheted, hogy nem fognak félmunkát végezni. Bevetnek majd mindent, amit csak tudnak, és közben Szudán és Csád is melléjük áll, mert félnek, hogy náluk is megpróbálkozunk majd valami hasonlóval, és szeretnék ezt megelőzni, ha lehet. Egyszóval minden szép és jó. Megcsavartuk a nephek orrát, ők pedig pontosan úgy reagálnak, ahogy reméltük: túlerővel. És ez mind neked köszönhető, Dave. – Steven a sörösüvege nyakát Davidéhez koccintotta. – Nem tűnsz maradéktalanul boldognak – tette hozzá. – Mi a baj? – Ki vagyok merülve – felelte a bátyja. – Egy héten át folyamatos mozgásban, rendes éjszakai pihenő nélkül… – És? – És elvesztettünk négy embert, ezt se felejtsd el! – Nagyon sajnálom, komolyan – mondta Steven, és a hangja őszintének tűnt. – Már továbbítottam is a részvétemet a családjuknak. De tudtuk, hogy ha hadba lépünk, veszteségeink lesznek. Reméltem, hogy nem ilyen hamar, de ez van. A katonák elesnek. A vezetőknek ezzel szembe kell nézniük, különben jobb, ha bele sem kezdenek a háborúskodásba. – Tudom. De én láttam meghalni azokat az embereket a saját szememmel. Te nem voltál ott. Én igen. Beszélhetsz könnyedén a veszteségekről, de látni, ahogy megtörténik, egészen más tészta. Nem olyasmi, amihez valaha is hozzászokik az ember. Csak szeretném, ha ezt észben tartanád, Steven! Négy emberedet a halálba 147

JAMES LOVEGROVE

küldted. És ők még csak a kezdet voltak. Jönnek majd mások is. – Jogos – bólintott Steven. – Észben tartom. Amit kihagytál, az az, hogy téged is csaknem a halálba küldtelek. – Engem nem küldtél. Önként jelentkeztem. – Akkor is mondhattam volna nemet. Meg is tettem volna, ha nem vagy olyan átkozottul makacs. – A küldetéshez szükség volt valakire, akinek van épkézláb katonai tapasztalata. – Nos, csak hogy tisztázzuk: egész héten betegre aggódtam magam. Ha meghaltál volna, sosem bocsátok meg magamnak. Mit is gondolhattam? Elment az eszem, hogy hagytam magam rábeszélni. Zafira teljesen jól boldogult volna nélküled. De baszki, őt sem kellett volna elküldenem! Zafira nem nélkülözhető. Ahogy te sem. – Senki sem az – jelentette ki határozottan David. – Ezt próbálom megértetni veled. – Oké, oké! – tette fel a kezét megadóan Steven. – Elég a leckéztetésből! Értem, hogy mire akarsz kilyukadni. És nem vitatkozom. – Csak azt teszem, amit ígértem: gondoskodom róla, hogy ne csinálj semmit meggondolatlanul. – A bátyám mint élő lelkiismeret. – Úgy van – hajtotta le David a sörét. – És most nem adok több tanácsot, inkább kérni fogok tőled. – Tanácsot? Tőlem? Na, ez váratlan fejlemény. Ne kímélj! David tétovázott, aztán annyit mondott: – Zafira. – Zafira? Mire gon… – Steven félbehagyta a kérdést, és a szája kaján mosolyra görbült. – Ó, ne is mondd! Beleestél. Dave beleesett Zafirába! Ki gondolta volna? – Nem mondtam, hogy… – Az arcodra van írva! – Steven mosolya ujjongóvá vált. – És őszintén, nem is hibáztatlak. Nagyon jól néz ki a csaj. Szép mell. Kerek, feszes fenék. És az a szem… – Te ismered őt. Elég jól ismered. Igaz? – Mondhatni. Már amennyire bárki is megismerheti Zafirát. Három éve, sőt annál is régebb óta dolgozunk együtt, és szeretem azt gondolni, hogy elég jól értjük egymást. De sokszor még így is úgy érzem, hogy csak a felszínt kapargatom nála. Nem enged közel magá-

Rå kora

148

hoz egykönnyen. – Feltűnt. – Sivatagi lány. Vad, forró, gyönyörű és barátságtalan. És most te vagy a földi kutya, aki bevackolná magát. – Ne oltogass! – Nem oltogatlak. Csak meg vagyok lepve. Nem tűnik az esetednek. – Nincs esetem. Vagy van? – Szőke. Gazdag. Hűvös. Úgy emlékszem, az ilyen nők jöttek be neked. David visszagondolt a múltbéli kapcsolataira. Az olyan lányokra, mint Kismet, Aida, Titi vagy Alex. Mindegyikük annyira különbözött a többitől, mint a fák egy erdőben. Viszont mind ugyanabban az erdőben nőtt, ez tényleg tagadhatatlan. Mi több, a fa is ugyanaz a fajta volt. – Alex nem volt szőke – jegyezte meg, majd hozzátette: – Legalábbis eredetileg nem. Steven röhögcsélt. – A függöny nem passzolt a kárpithoz, mi? Jó, de ezt leszámítva sosem választottál olyat, aki ne lett volna felső kategóriás. Olyat sem, aki ne lett volna jégkirálynő. Az a fajta nő, akivel mindig tíz lépés távolságot tartasz, mert nem bánja. Ők is pont annyira tartanak távol maguktól. De Zafira, őt más fából faragták. És ha tényleg a tanácsomat kéred… – Tényleg. – Én nagy ívben elkerülném. – Mi? – hökkent meg David. – Hogy csak egyet mondjak: egy masszív apakomplexussal küzdő lányról beszélünk. Neked is mesélt apuról, a nagy szabadságharcosról és mártírról, nem? Még mindig isteníti. A fickó halott, és soha egyetlen férfi sem fog felérni hozzá Zafira szemében. Úgyhogy a szellemével kelsz versenyre, és esélyed sincs győzni. Ráadásul Zafira az ügynek kötelezte el magát. Ennek az ügynek. Az én ügyemnek. Ez hajtja előre. Semmi sem érdekli rajta kívül. Zafira üres belül, és ez tölti ki. Ez ad alakot és értelmet az életének. – Ó! – „Ó”? Hát nem vetted észre? – Tudtam, hogy… elkötelezett – felelte David. – De ennél nem lát149

JAMES LOVEGROVE

tam többnek a dolgot. – A végletekig elkötelezett. Ugyanannyira meg akarja törni a Panteon uralmát a világ fölött, mint én, vagy talán még inkább. – És addig semmi más nem érdekli? – Semmi, amit te adni tudsz. David eltűnődött ezen. Feltételezte, hogy Stevennek igaza van. Az öccsének volt már három éve, hogy feltérképezze Zafira személyiségét. Az sem kérdés, hogy régóta van köztük szoros munkakapcsolat. Ugyanakkor azon a korábbi estén, az étteremben Zafira becsmérlő szavakkal illette az apját, „gyávának” nevezte, és hangjában némi kétkedéssel beszélt az „ügyekről”. De talán Steven lát olyasmit, amit ő, David nem. És persze ugyanannyira lehetséges, hogy téved. Volt egy harmadik lehetőség is, ami Davidnek Steven beszámolóját juttatta eszébe a Halhatatlan elsüllyedése utáni kalandjairól. Lehet, hogy az öccse hazudik. David bízott a testvérében. Ha olyan nagyszabású kérdésekről volt szó, mint az istenek ellen folytatott keresztes hadjárata, elhitte Stevennek, hogy minden szavát komolyan gondolja. De a kisebb jelentőségű, személyes ügyek kapcsán már nem volt olyan biztos. Valahányszor kettesben maradtak, Steven mintha veszített volna az egyenességéből. Villámként hasított belé a felismerés, hogy a különbség egészen világos. A Fényhozóban bízik. Stevennel kapcsolatban azonban vannak kételyei. Mit jelenthet ez? – Kérdezhetek valamit? – szólalt meg. – Persze – felelte Steven. – Neked bejön Zafira? – Persze. Miért is ne? Kinek ne jönne be? – vont vállat Steven olyan érdektelenül, mintha David azt akarná tudni, kedveli-e a szendvicseket. – Szóval nem akarnál lebeszélni róla valamilyen konkrét szándékkal? – Mire gondolsz? – Hát, mondjuk, hogy magadnak tartsd meg.

Rå kora

150

– Dave, ne sérts meg! – hördült fel Steven tettetett fájdalommal. De csak félig meggyőzően tettetettek – A testvéred vagyok! Csak a legjobbat akarom neked, és ezért mondom, hogy hallgass rám: Zafira nem neked való. – Amikor megismételte, hátha David elsőre nem fogta az üzenetet: „nem neked való”, a hangja különös rezonanciával szólalt meg. A szavak mintha mélyen behatoltak és befészkelték volna magukat David fejébe. – És csak hogy tudd, fontosabb dolgom is van most Zafiránál – tette hozzá Steven, és a hangja újra ismerősen csengett. Lehúzta az arcára a Fényhozó-maszkot, és betűrte az alját trikója nyakrészébe. – Ha nem vetted volna észre, jelenleg épp a világ megmentésén munkálkodom. – Megértem. Sajnálom. – Most jobb, ha távozol. – Steven tartása megváltozott. Megkeményedett. – Menj, pihend ki magad! Te magad mondtad: ki vagy merülve. Viszlát, Dave! Az elbocsátott David a Királyok Völgyén át visszagyalogolt Luxorba, és minden lépéssel, amit a nekropoliszon keresztül megtett, csak az öccse tanácsára tudott gondolni, hogy hagyja békén Zafirát. Alig járt az eszében bármi más. Valahogy logikusnak tűnt. Steven ismeri a lányt. Meg akarja óvni Davidet. Úgy látja, hogy nem illenének egymáshoz. Zafira nem neked való. Nem neki való. Ennyi az egész.

151

JAMES LOVEGROVE

17. LÉGICSAPÁS

D

AVID OTTHON VOLT.

Az otthon nem a londoni lakását jelentette. Az bármennyire kellemes és szépen berendezett kégli is volt, pusztán kényelmes lakhatást biztosított, semmi többet. Az otthon Courtdene volt, a családi birtok a sussexi dombvidéken: a kovakőből és téglából épült udvarház fallal körülkerített kertjével és messzire nyúló, völgyekkel szegélyezett kilátásával a La Manchera; a birkák által kurtára nyírt mezők, a tölgyes pagonyok és a galagonyabozótok; a szélesen elnyúló, fátlanul kopár és komor fűtengerek; a kanyargó kocsibehajtó, a főkapu szfinxekkel az oszlopfőin, az értelmetlenül nagyzoló piramis, aminek az építését Archibald Westwynter a birtok megvásárlásának másnapján rendelte el; a tó Napbárkát utánzó lélekvesztőivel és apró, túlburjánzó szigetével – ez a magába zárt, gondosan őrzött világ, ahová semmi sem juthatott be a külvilágból, amit a benne élő család nem akart beengedni. Az otthon mindig az a hely volt, ahol az élet a legegyszerűbb. David a bejárati ajtóhoz ballagott, és egy pillanatra megállt, hogy szemügyre vegye a családi kártust, melyet a szemöldökfába faragtak. A legjobb fajta volt: egy tömör, logogrammatikus változat. Betűről betűre, közönséges, démotikus hieroglifákkal bármilyen nevet ki lehetett írni, de az alig volt jobb, mint valami titkos ábécé, és szánnivalóan nézett ki. Az igazán stílusos megoldásért egy kisebb vagyont kellett kifizetni a papságnak – akkoriban ötvenezer euró volt a díja –, hogy az ember vezetéknevét hivatalosan hieratikus logogrammákra fordítsák. A Westwynter-kártus – meglehetősen logikus módon – két logogrammából állt: az egyik (madárkorona és hegyek mögött lenyugvó nap) azt jelentette, „nyugat”, míg a másik (négy különféle geometriai forma) azt: „tél”. Ezt a kettőt helyezték el Rå kora

152

egymás fölött, és zárták keretbe. David mindig úgy gondolt a kártusra, mint a hiúság jelére, ami azonban elkerülhetetlen volt. Egyetlen valamire való család sem lehetett meg nélküle. Áthaladt alatta, és belépett a házba. Az előszoba üres volt. Egy óra ketyegett. Huzat által felkavart porszemek lebegtek egy napfénypászmában. David érezte a viaszozott padlódeszkák ismerős, pézsmás illatát, ami némi dohszaggal keveredett, mely állandóan, még a legnagyobb nyári melegben is belengte az ódon, széljárta házat. Senki. A háborúból tért haza. Joggal számított valamiféle fogadtatásra, egy üdvözlőbizottságra. Vagy nem? Heteken át volt távol. Már halottnak könyvelték el. Miért nem várja senki tárt karokkal, boldogan az előszobában? Legalább az anyja, ha már az apja úgy döntött, hogy kitagadja. – Halló? Visszhangok visszhangoztak visszhangosan. Semmi válasz. – Anya? Apa? Semmi. – Jepps? Mrs. Plomley? Néma csend. Átkutatta a földszintet: az összes társalgót, a könyvtárat, az étkezőt, a biliárdszobát, a konyhát, a mosókonyhát, az éléskamrát. Minden, ahogy lennie kell, makulátlanul tiszta. Sehol egy lélek. Felment az emeletre. Megnézte Steven hálószobáját, aztán a sajátját. Az ágyak bevetve, a lepedők lefordítva várták, hogy aludjanak rajtuk. Végül a folyosó túlsó vége, a szülei hálószobája felé indult. Az ajtó résnyire nyitva volt. Egy picit taszított rajta. Anyja és apja az ágyban ölelkeztek meztelenül, heves csókban öszszeolvadva. Jack Westwynter Cleo Westwynter mellét markolászta. Cleo Westwynter keze a paplan alatt dolgozott Jack Westwynter ágyékán. David állt és bámult. Vissza akart hátrálni, behúzni maga mögött az ajtót és visszaosonni a folyosón, mielőtt a szülei észreveszik, hogy ott van. De képtelen volt megmozdulni. Megbénította a zavarodottság… és az elragadtatás. Épeszű ember nem akarja látni, ahogy a szülei szeretkeznek. Még 153

JAMES LOVEGROVE

gondolni sem szívesen gondol rá. Ezek azonban – értette meg David – valójában nem a szülei voltak. Fejük körül aranyló dicsfény ragyogott, és mindkét dicsfénynek jól kivehető alakja volt: apjáénak kétágú mitra, anyjáénak pedig keselyű és trónus különös vegyüléke. Álmodik. David tovább nézte, ahogy apja keze lefelé siklik anyja testén, végigfut a hasán, majd utat talál a paplanok alá, hogy a lába közé nyúljon. Anyja, Ízisz, felnyögött. Apja, Ozirisz, halkan felmordult, és még erősebben simogatta. Aztán – egyszerre, mintha valamilyen hangtalan jelre tették volna – mindketten nyugodtan elfordították a fejüket, és oda néztek, ahol David állt. Elmosolyodtak. Kezükkel egymás nemi szervét fogták, dörzsölgették és cirógatták, tekintetük azonban Davidre szegeződött. Arckifejezésük kedves volt, de szigorú. – Miért teszed ezt, fiam? – kérdezte az apja. – Miért segítesz az öcsédnek? – faggatta az anyja. – Mert… Álmodom. – Mert szüksége van rám. És mert igaza van. Őszintén hiszem, hogy igaza van. – A szüleid vagyunk – mondta Ozirisz. – Mi vigyázunk rád. Törődünk veled. – Nem gondolod, hogy rosszul esik nekünk – tette hozzá Ízisz – ez a te kis lázadásod? – Ez nem lázadás! – védekezett David. Nem volt jobb szava arra, amire a Fényhozó készült, de a lázadás annyira gyerekesen hangzott az anyja szájából: mintha valamilyen kamaszos hormontúltengés lenne, mondjuk egy piercing vagy egy tetoválás. – Ha bántani akarsz minket, a legjobb úton jársz – mondta szigorúan az apja. – Gyere haza! – kérlelte az anyja. – Gyere haza, és mindent megbocsátunk! David eddig azt hitte, már otthon van. Otthon is van. Vagy mégsem? – Szeretünk – mondta Ízisz, miközben még mindig az apja farkát

Rå kora

154

markolászta. – Ne dühíts fel minket! – mondta Ozirisz, miközben még mindig az anyját ujjazta. Villám cikkant a hálószoba ablakában. Mennydörgés hasított a levegőbe. Az ég néhány pillanattal ezelőtt még felhőtlen volt, de most… David egy csapásra felébredt. Az imént még álmodott, és most a hotelszoba ablakán túl vöröslila fény villódzott, és távoli robbanások zaja mennydörgött. Az ablakhoz lépett, és elhúzta a függönyt. Luxor bombázása elkezdődött.

A nephthüsziek már két hete fenyegetőztek a támadással. Az Afroarábiai Zsinati Tanács vitázott és füstölgött. Küldöttségek indultak mind a kairói parlamentbe, mind a Komisszariat Szvjatyjik Delhez, a szeth Szent Ügyek Népbiztosságához, avagy a KSZD-hez. Segyiptom miniszterelnökétől, Bayoumitól nem kevesebbet követeltek, mint a felelősség teljes elismerését, és ígéretet, hogy felkutatja a templomok elleni támadások felbujtóját, a Fényhozót, hogy átadja Líbiának. Bayoumi egyiket sem tehette meg. Nem ismerhette el az országa felelősségét, hiszen az hadüzenettel ért volna fel Líbia ellen. És ugyanolyan lehetetlen feladat lett volna megtalálnia és kiadnia a Fényhozót, mivel Alsó-Segyiptomnak alig volt beleszólása a törvényen kívüli Felső-Segyiptom ügyeibe. Kairó mind politikailag, mind gyakorlatilag zsákutcába került, a nephthüsziek pedig tudták ezt, élvezték, és gond nélkül kihasználták. Ami a szetheket illeti, a KSZD örömmel fújtatott és fújtatott a nephthüsziek kedvéért, és mindenféle nyilatkozatokat tett egységről, szövetségről, a Bikontinentális Paktum szentségéről; „vállt vállnak vetve harcolunk a közös ellenséggel”, és így tovább, és így tovább. – Aki egyetlen nephthüszire kezet emel – jelentette ki Vlagyimir Csang, a KSZD főkomisszárja –, az mindannyiunkra kezet emel, nephthüsziekre és szethekre egyaránt. Ahogy millióink szilárdan ellenállnak az ozirisziek terjeszkedési politikájának, az anúbiaiak agressziójának és a hórusziták intervenciós kísérleteinek, úgy fogunk ellenállni ennek a Líbia és népe ellen végrehajtott, példátlan és in-

155

JAMES LOVEGROVE

dokolatlan támadássorozatnak is. Segyiptom, akár egy vipera a soraink közt, a húsunkba harapott, és nem hagyhatjuk, hogy a méreg tovaterjedjen. – A szethek garantálták, hogy teljes mellszélességgel támogatni fogják a nephthüszieket: diplomáciai és – ha szükséges – katonai eszközökkel. Az Oziriszi Hegemónia óvatosabban ítélte el a támadásokat. II. Benedikt fáraó, Németország uralkodója – az országé, melyre a Hegemonikus Szentszéki Poliarchia rotáló irányítása ebben az évben esett – közös nyilatkozatot adott ki testvérével, Dagmar királynővel. „A terrorizmus minden formája utálatos – szólt a nyilatkozat –, és a vallásellenes terrorizmus mind közül a legutálatosabb. Segyiptom politikai vezetésének felelnie kell az állampolgárai cselekedeteiért. Ugyanakkor a Hegemónia azt tanácsolja a nephthüszieknek, hogy a mértéket szem előtt tartva kezeljék ezt a nemtelen támadást. Politikai szankciók és kereskedelmi embargók kivetését javasoljuk. Minden ennél hevesebb válaszlépés azzal fenyeget, hogy újabb követőket hajt az úgynevezett Fényhozó zászlaja alá – bárki is ő. A terrorizmus győzelméhez nem kell más, mint hogy az erőszakra még több erőszakkal válaszoljunk.” A hórusziták nagy vonalakban támogatták az oziriszi álláspontot, habár egyesek hallani vélték, hogy Wilkins elnök-tiszteletes megjegyezte: „Ez a Fényhozó, vagy hogy hívják, lezúzott egy pár nephkötődésű templomot, na, és akkor mi van? Mondhatni, szívességet tesz Amerikának és Európának, és ha már ott van, igazán megrugdoshatná azoknak a szetheknek a boldogabbik végét is.” Az anúbiaiak a maguk részéről nem sokat tettek hozzá a párbeszédhez, legalábbis hivatalos szinten nem – habár ahol a halál és a pusztulás szóba került, ott ennek a befelé forduló, a Csendes-óceán peremvidékét uraló birodalomnak mindig nehéz volt lemérni a hangulatát. Az elmúlt száz évben a háború hol fellángolt, hol elcsendesült a világon, az utóbbi időkben azonban éppen hogy csak parázslott. A Fényhozó tettei a jelek szerint újabb olajat ígértek a csatározások tüzére, és a halálimádó anúbiaiak szempontjából ez csakis jó hír lehetett. A Sakálfejűt, sötét istenüket a mészárlás tette boldoggá. Újabb lelkeket hozott a birodalmába, és növelte az ázsióját. Japánban jelentősen megugrott az öngyilkosságok száma, ami megbízható mutatója volt az anúbiaiak vidámságának.

Rå kora

156

A nephthüsziek kardcsörtetése egyre hevesebbé vált. A szethek a partvonalról bujtogatták őket. A többi vallási hatalmi tömb érdeklődéssel és talán némi kárörvendő derűvel figyelte a fejleményeket. Úgy tűnt, hogy Segyiptom, az istentelen Segyiptom, a Meg Nem Szentelt Föld eretnek történelmének első kiadós verését fogja elszenvedni. Sokak szerint már éppen itt volt az ideje.

Mialatt nézte, ahogy bombák potyognak Luxor északi külkerületeire, Davidnek még mindig nehezére esett lerázni magáról álma utolsó, nem múló emlékeit. Az európaiak körében egyáltalán nem volt ritka, hogy Ozirisszel és Ízisszel álmodjanak, mint ahogy az sem, hogy a szüleik alakjában találkozzanak velük. Az ilyen álombéli látomások a feltételezések szerint a két isten személyes látogatásai voltak, ezért az üzenetet, amit átadtak, komolyan kellett venni, és nem volt szabad figyelmen kívül hagyni. Legalábbis a papok ezt szajkózták. David hajlott a magyarázatra, hogy ebben az esetben tényleg csak egy álom volt: a tudatalattija próbál megküzdeni a jelenlegi helyzetéből adódó szorongásokkal, és sürgeti, hogy térjen vissza biztonságos, megszokott, jól ismert életébe. Csak azt kívánta, bár ne lett volna annyira kézzelfogható az álom tartalma. Még napokba telhet, mire a kép, ahogy a szülei azt csinálják, kikopik az emlékezetéből. A bombák vibráló, lila koronával árnyalt, bíborvörös fényfélgömbökben robbantak fel. A líbiai gépek Luxor ipari negyedét támadták. Steven előre megjósolta, hogy így lesz: azt mondta, a nephthüsziek valószínűleg minimalizálni akarják majd az emberáldozatot, legalábbis eleinte. Vagyoni kár jöhet, emberéletben esett kár nem. David ennek ellenére aggodalommal figyelte, hogy a robbanások a lakónegyedek felé is kitérnek, néha el is találják őket. A légicsapás még húsz percen át tartott: ragyogó fénykitörések hullámzó, egymásba olvadó sorozata, melyek mindegyikét a becsapódás messzire gördülő robaja követte, megreszkettetve a hotel ablakait. Sötéten, pusztítóan, sziporkázóan szép volt.

157

JAMES LOVEGROVE

A Fényhozó másnap reggel bejárta a bombák becsapódásának helyszíneit. Sóhajtva szemlélte meg a letarolt épületeket, a romba dőlt gyárakat és kereskedelmi ingatlanokat, a hatalmas, füstölgő krátereket, melyek nemrég még boltok voltak, és emberek kenyérkeresetét jelentették. Búslakodott a halálesetek fölött, melyekből összesen tízet számoltak össze. Főleg éjjeliőrök. Egy taxisofőr. Egy család, akiknek a háza csak méterekkel állt túl közel a célterülethez. Személyesen vigasztalta meg a kárvallottakat. Aztán az őt követő tömegekhez szólt. Biztosította őket, hogy egyetlen áldozat sem halt meg hiába. Ez a visszataszító támadás világossá tette az ellenség totális érzéketlenségét; hogy ők és istennőjük miként veszik semmibe az emberi élet értékét. Hangot adott meggyőződésének, hogy a légicsapás csak a kezdet volt. A nephthüsziek további támadásokra készülnek, beleértve akár egy szárazföldi inváziót. Ideje, hogy életbe lépjen a Fényhozó tervének következő fázisa. Luxor polgárai egyhangú, zajos egyetértéssel fogadták a szavait. A Fényhozó nevét skandálták: „al-Asraka! al-Asraka!” A vállukra kapták, és végigvonultak vele az utcákon, holtukig hűséget fogadva neki, és halált ígérve mindenkire, aki szembeszegül vele. Amikor később, négyszemközt beszámolt Davidnek a történtekről, azt mondta: – Úgy adtak körbe és lóbáltak fel-le, mint valami focitrófeát. Többször is majdnem az ülepemre ejtettek. – Á, igen, szeretett vezérnek lenni veszélyes szakma. – Az viszont tény, hogy odavannak értem, nem gondolod? Ez egyértelmű. – Csak ne okozz nekik csalódást! – figyelmeztette David. – Ha megteszed, kisebb gondod is nagyobb lesz annál, mint hogy az ülepedre ejtenek. Ami ma még rajongó tömeg, az holnapra könnyen lehet vérszomjas, lincselő banda, ha nem vigyázol. – Ó, te csak szekálni, szekálni és szekálni tudsz, nem igaz? – Csak óvatosságra intelek. – Miért okoznék nekik csalódást, Dave? – kérdezte nyersen Steven. – Egyáltalán hogy jut eszedbe ilyesmit mondani? Bízz bennem, a Fényhozó nem hamis messiás! Felesküdtem, hogy kivezetem a világot a sötét középkorból a felvilágosodásba, és pontosan ezt fogom tenni. Elég is ebből! Mozgalmas napok állnak előttünk. Pakold össze

Rå kora

158

a holmidat! – Nincs mit összepakolnom. – Helyes. Nekem sincs. Annál hamarabb elindulhatunk. Lássunk munkához!

Valamivel több mint hetvenkét órával a légicsapások után a nephthüszi csapatok három irányból hatoltak be Segyiptomba. A líbiai páncéloshadosztályok átgördültek a határon, és betörtek a nyugati sivatagba, toronymagas porfelhőt verve maguk mögött, míg a szudáni erők dél felől, a Nílus vonalában törtek észak felé, elhagyva Asszuánt; az arab hadihajók pedig a vörös-tengeri partok mentén foglalták el pozícióikat, blokád alá véve a kikötőket Hurghadától a Ras Banas-félszigetig. A líbiaiak másnap érték el Luxort, és megtorpantak a folyónál. Szkarabeusz tankjaik bát zúdítottak a túlpartra – nem is abban bízva, hogy eltalálnak bármi érdekeset, inkább csak jelzésképpen, hogy megérkeztek. Enyhén szólva is csalódás volt számukra, hogy a városból nem viszonozták a tüzet. Egyben nyugtalanító. Egyetlen géppuska sem ugatott fel. Semmi. A megállapodás értelmében a szudániak feladata volt elsőként gyalogosan behatolni a városba. Katonák cikáztak az utcákon, házról házra jártak, berúgták az ajtókat, és berontottak. Arra számítottak, hogy bármelyik pillanatban rajtuk üthetnek hagyományos fegyverekkel. Lövésre készen tartották páviánfejű ba-lándzsáikat. Csend borított mindent. Az utcákon kóbor kutyák szimatoltak körbe, és barangoltak szokatlanul vakmerően. A házakban a szudániak nagyszülőket és gyerekeket találtak, akik sarkokban vagy bútorok mögött kucorogtak. A katonák egész délelőtt nem találkoztak mással, csak a város legyengült lakóival, a vénekkel, a gyerekekkel és az anyákkal. A jelek szerint senki más nem maradt Luxorban. Gyakorlatilag mindenki, aki ép, egészséges és fegyverforgató korú volt, eltűnt a városból.

159

JAMES LOVEGROVE

18. ANUBISZ A holtak istenének palotája csontokból épült egy havas hegyorom csúcsán. Kapuját egy bálna bordázata alkotja. Padlóit emberi fogakkal, lábujj- és ujjpercekkel csempézték le. Comb- és sípcsontok adják a falát, egymásba illesztve, akár az építőtéglák. Ablakait koponyák és elefántagyarak keretezik. Tornyai a szó szoros értelmében elefántcsonttornyok. Anubisz itt él egyedül. Magában ül és mereng; sötét jelenlét e fehér épület szívében. Ré zaklatottan érkezik. Sosem könnyű megjósolni, milyen hangulatban lesz dédunokaöccse, de szinte biztosra vehető, hogy nem jóban. Ehhez hozzáadódik, hogy Ré örökösen retteg a holtak birodalmától. Ideje felét azzal tölti, hogy legsivárabb, legsötétebb vidékein hajózik keresztül: a hely fénytelensége nyugtalanítja és taszítja. A holtak földje minden, ami ő nem. Ő ragyog, amaz beárnyékolja. Ő élettel van tele, amaz fullasztó. Ő ad, amaz elvesz. Anubisz trónján ülve felnéz, és komoran végigméri látogatóját. Némiképp hunyorít: Ré eredendő ragyogása ingerli homályhoz szokott szemét. – Nagy Ré – szólal meg, és a hangjában van valami, ami azt sejteti Rével, hogy (csodák csodája) Anubisz tulajdonképpen nem bánja a jelenlétét. Arckifejezése egy-két fokkal elmarad szokásos komorságától. Saját savanyú mércéjével mérve a holtak istene csaknem kedélyes. – Aki a Balzsamozó Vásznakra Ügyel – mondja Ré –, azért jöttem, hogy… – Tudom, hogy miért vagy itt – szakítja félbe Anubisz. – Tudok az önjelölt békemissziódról. Mind tudunk. Kevés más dologról esik szó mostanában a Panteon köreiben. Rå kora

160

– Nos, ez megkímél a hosszadalmas magyarázkodástól. – Bevallom, némileg meglep, hogy nem jöttél el hozzám korábban. – Igazán? – Különleges helyet foglalok el – mondja Anubisz. – Vitán felül Széth és Nephthüsz fia vagyok. Ugyanakkor köztudomású, hogy a valódi apám Ozirisz. Anyám meglátogatta egy éjszaka, ő összetévesztette Ízisszel, én pedig ennek a házasságtörő együttlétnek vagyok törvénytelen gyümölcse. – Sohasem bizonyosodott be… – Sohasem ismerték be, ami lényeges különbség. Ozirisz nem hajlandó szembesülni a ténnyel, hogy ennyire óvatlan volt. Anyám hajthatatlanul cáfolja, hogy elcsábította volna egy másik asszony férjét. Erőfeszítéseik, hogy szőnyeg alá söpörjék az egész szánalmas históriát, épp olyan elkeseredettek, mint amennyire nevetségesek. De hát a méltóságot minden áron meg kell őrizni, nemde? – Anubisz ugatva felnevet. – Komolyan, szánni való az egész. Hogy ne vette volna észre Ozirisz, hogy egy másik nővel hál, és nem a feleségével? Persze, tudjuk, muszáj ezt mondania. Különben Ízisz minden bizonnyal gondoskodna róla, hogy két fagolyó is társuljon a fából faragott farkához. – Egyedül Oziriszt hibáztatod ezért az eltévelyedésért? Bizonyára Nephthüszt is terheli némi felelősség. – Ó, dehogy, őt ugyanúgy hibáztatom. Ő is épp ugyanannyira bűnös volt. – De az a benyomásom – teszi szóvá Ré –, hogy anyádat nem gyűlölöd annyira, mint Oziriszt. – A benyomásod félrevezet. Gyűlölöm anyámat. Gyűlölöm Oziriszt. Gyűlölöm mostohaapámat, a jó öreg Széthet, aki úgy tesz, mintha nem tudná, hogy nem az ő vére vagyok, mégis távolságot tart tőlem. Gyűlölöm valamennyinket a hazugságaikért és a kétszínűségükért. Megvetek mindent, amit képviselnek. És te most eljöttél ide, hogy megkérj: forrasszam össze a hasadást kettőjük közt; legyek a ragasztó, mely újraegyesíti igazi apámat a mostohaapámmal. Mivel névleg egyaránt tartozom Oziriszhez és Széthhez, a helyzetem alkalmas lehet rá, hogy felhorgasszam a lelkiismeretüket, és tárgyalóasztalhoz ültessem őket. Nem tévedek? Ez a szándékod? Erre a feladatra akarsz megnyerni magadnak? 161

JAMES LOVEGROVE

– Nem tévedsz – feleli Ré. – Hát miért nem kerestél fel korábban? Beszéltél már Ozirisszel és Ízisszel, akárcsak az Első Családdal. Miért most kerülök sorra? Miért nem velem kezdted? – Én… – habozik Ré. – Hamarabb is igénybe vettem volna a segítségedet, ha nem hittem volna, hogy egyedül is képes vagyok végrehajtani ezt a küldetést. Nem szándékoztam terhelni vele senki mást. – Ám eddig kudarcot vallottál, és ez a következő lépésed: hogy hozzám fordulsz. Akár kétségbeesett próbálkozásnak is nevezhetnénk. – Dehogy. – Mégis, hogy ne érezném magam másodrendűnek? Megkésett gondolatnak? Anubisz – gondolja Ré – érzékeny, amikor arról van szó, hogy igény van-e rá. Mint sok más kétes szülői hátterű gyermek, szívében bizonytalan, folyvást visszautasítástól tart. Merengő viselkedése törékenységet takar. Óvatosnak kell lennem. – Az egyik megközelítés sikertelennek bizonyult – mondja. – Ez az új irány, melytől kezdetben ódzkodtam attól való félelmemben, nehogy háborgassalak: ez lehet az, amely gyümölcsöt hoz. – Félelmedben, nehogy háborgass? – Anubisz vigyora kimondottan olyan, mintha az agyarait vicsorítaná ki. – Vagy félelmedben tőlem? – Ó, Nekropolisz Vezére, Megszentelt Földek Ura, Aki Őrt Áll A Ravatal Főhelyénél… Ré tiltakozásképpen kezdi sorolni ezeket a jelzőket. Aztán ráébred, hogy tiltakozása nem őszinte – és vajon Anubisz nem épp az imént jelentette-e ki, hogy mennyire megveti a hazugság minden formáját? Így hát alázatos nyíltsággal azt feleli: – Igen, félek tőled. Nem tagadhatom. Azt kívánom, bár másképp lenne, de így van. Én vagyok a Nap, a fény, az élet, te pedig… te nem az vagy. Anubisz biccentéssel nyugtázza Ré egyenes szavait. – Nem lehetünk mind ugyanolyanok, sem rokonszenvesek egymás számára. Unalmas és abszurd lenne, ha azok lennénk. De bá-

Rå kora

162

natomra, Nagy Ré, dicséretes őszinteséged ellenére is vissza kell utasítanom segélykérésedet. És még mielőtt tiltakoznál, hadd magyarázzam el, miért. Jöjj! Felmennek a palota egyik magas erkélyére, ahonnan a holtak birodalma szinte teljes egészében láthatóvá válik előttük. Iaru, a Sásmező, olyan távolra nyúlik, ameddig csak a szem ellát: végtelen, csillogó zöld térség az alacsony, viharos lila égboltozat alatt. A holtak lelkei, milliók és milliók, serényen dolgoznak odalent, bokáig állva az ingoványos vízben. Hajlott háttal ültetnek és vetnek. Kapát és sarlót cipelnek. Aratnak és szüretelnek. Némelyikük cingár, elhaló hangon munkadalokat énekel A hang úgy szivárog fel Ré fülébe, mint a madarak csicsergése egy távoli erdőből: elégedettséget és bizonyosságot sugall. A holtak az örökkévalóságig fognak munkálkodni ebben a nádasban. Az örökkévalóságig fogják figyelni, ahogy a magok hajtást hoznak, a hajtások pedig aratni való terménnyé érnek, és sohasem unnak bele a folyamat végtelen ismétlődésébe. A holtak számára az élet körforgása sosem szűnik meg lenyűgözőnek lenni. – Mit látsz? – tudakolja Anubisz. – Tudod, hogy mit látok. A birodalmadat. Az alattvalóidat. A halandók lelkeinek egyre sokasodó tömegét. – Egyre sokasodó – harap rá a szóra Anubisz. – Úgy van. A királyságom minden egyes újonnan érkezővel bővül és gyarapodik. Iaru pillanatról pillanatra egyre nagyobb lesz. Határai kiterjednek, akárcsak a hatalmam és a befolyásom. Én vagyok mindennek az ura. Hát nem érted, mit jelent ez? Ré szándékosan kifejezéstelen arccal pillant rá. – Nem érted, igaz? – folytatja Anubisz. – A valódi apám sem értette. Ozirisznek megvolt a lehetősége, hogy a holtak uralkodója legyen. Ha Ízisz nem támasztja fel, és nem lehel belé új életet, most itt állhatna mellettem, vagy akár a helyemen. Ugyan azóta is erősködik, hogy ő a túlvilág istene, vagy valami hasonló, de a cím legjobb esetben is csak tiszteletbeli. Azt állítja, hogy van itt valamiféle fennhatósága, de valójában semennyi sincs. Számára az asszony, az ágy és a családi tűzhely kényelme jóval előbbre való. Ennek a létnek a magányosságát és puritánságát, ami az én ízlésemnek megfelel, ő elviselhetetlennek találná. Aligha veszi észre, hogy miről mondott le. 163

JAMES LOVEGROVE

Anubisz elnéz Iaru messzeségébe. Apró szikra jelenik meg mindkét sötét, éjsötét szemében. – Végeredményben – folytatja – nincs más, csak a halál. A halál az, ami van, és ami mindig is lesz. Életükben a halandók küszködnek és versengenek, ám amikor véget ér, mind itt kötnek ki, mind ugyanolyanok, és közös munkában, az én uralmam alatt egyesülnek. Itt vagyok nekik, miután a testük elporlad és cserbenhagyja őket. És akárcsak a testük, a világ, amelyben élnek, szintúgy törékeny és véges. Nem fogja őket az örökkévalóságig eltartani. Lerombolják és kifosztják, míg egy nap majd lakhatatlanná válik. Évszázadok vagy talán évezredek múlva az emberi faj összezsugorodik és sercenve kihuny majd, mint egy elhasznált gyertya. Vajon ki lesz ott közülünk, istenek közül, amikor az emberi nem utolsó maradványai kilehelik a lelküket? Melyikünknek lesz akkor még bármi hatalma? Ki marad meg a Panteonból, amikor a halandók kihalnak? Költői kérdések, Ré mégis megadja rájuk a választ: – Te, ó, Anubisz. – Én – zengi a sötét isten. – Pontosan. Én, és csakis én. Ti már rég sehol sem lesztek, míg én tovább uralkodom az örökkön holtak fölött. Így fogok fennmaradni, amíg a csillagok pislákolva kihunynak, a hő legutolsó emléke is elenyészik a kozmoszból, és nem lesz más, mint örökös, fagyott semmi. Itt, lelkekkel teli birodalmamban mindannyiótokat túl fogom élni. Most talán fényesen ragyogsz, Nagy Ré, de te sem lángolhatsz örökké, míg előttem még eónok állnak hűvös, visszafogott létezésemből. – Szóval nem érdekel? Ezt akarod mondani? – kérdezi Ré. – Nem törődsz a családdal, a boldogsággal, sem a békével a világban? – Minek? Miért törődnék? Idővel nem marad majd családom. A boldogság illékony érzés, és véleményem szerint túlértékelik. Ami a világ békéjét illeti, az koholmány, illúzió, sivatagi délibáb. Elérhetetlen. Az emberek harcolnak. Ez a dolguk. Ráadásul ebben a legjobbak. Még ha valamilyen csoda folytán sikerülne is véget vetned a Panteon viszálykodásának, az emberek egyszerűen találnának új ürügyet, hogy gyűlöljék és gyilkolják egymást. Ugyanúgy lennének háborúk, melyeket a pénz, a gondolkodásmód, a bőrszín, a terület-

Rå kora

164

gyarapítás vagy ezek összessége nevében vívnak. – De azok a háborúk talán nem volnának ennyire hevesek, enynyire tartósak. Talán adódnának viszonylagos nyugalmat hozó időszakok. Átmeneti szünetek a vérontásban. – Kétlem. Ré újabb csapáson próbálkozik. – Szóval nem fogsz közbenjárni Ozirisz és Széth között, és nem látod értelmét a békének – mondja. – De legalább fontolóra vennéd, hogy egy kicsit több jóindulattal viszonyulj istentársaidhoz? Tudom, hogy mindannyiunkat gyűlölsz… – Nem mindenkit, Ré. Irántad például csak közömbös vagyok. Anubisztól ez szerelmi vallomással ér fel. – Megtisztelsz – hajt fejet Ré. – Mégis, azt kérem, hogy… – Ne rühelljem a rokonaimat ilyen mélységesen? – Örülnék, ha akár csak egyikükkel sikerülne kevésbé hadilábon állnod. – Mégis, melyikükkel? Nyilván nem Ozirisszel, a kétszínű alakoskodóval. Nem is Ízisszel vagy Nephthüsszel, az ármánykodó némberekkel. Hórusszal? Ajjaj. Hóruszban semmi sincs. A fickó üres legbelül, az egész csak blöff és hencegés. Ami pedig a szánalmas gyerekeit illeti… – Anubisz borzongást mímel. – Akkor csak egyvalaki marad. Széth. – Ó? – A holtak istene gúnyosan elvigyorodik; fogai nagy számban, hegyesen sorakoznak. – „Apu”? Őt esne leginkább nehezemre nem gyűlölni. – Sok köztetek a hasonlóság. – Akkor talán ezért. Hallottál már a mágnesekről? Az egyforma pólusaink taszítják egymást. Ré mélyet sóhajt. A harmadik próbálkozása, hogy alakítson a Panteon hangulatán; a harmadik kudarca. Fölösleges. Úgy fest, a küldetése tényleg hiábavaló. Lehet, hogy egyszerűen fel kéne adnia. Thot bizonyára ezt javasolná. Maat szintúgy. A bölcsesség legfőbb jele, ha tudod, mikor szenvedtél vereséget. Ám ekkor Anubisz így szól: – Ne légy olyan levert! – Hát ennyire meglátszik? – A fényed elhomályosult. Már-már egyenesen rád tudom vetni a pillantásomat. Tudsz róla, ugye, hogy szokatlan események zajlanak a

165

JAMES LOVEGROVE

földön? – Némileg elfoglalt voltam mostanában. Milyen eseményekre gondolsz, mondd? – Azon a vidéken, amit Segyiptomnak hívnak. Nézz csak oda! Mit látsz? Ré a Nap. A szem, amely mindig nyitva van. Ré lepillant sugaraival és fénynyalábjaival, a világ pedig kitárul alatta, felfedi titkait, és Ré minden sarkába belát. Segyiptomra összpontosítja a figyelmét, ahol a Panteon egyetlen tagja sem tartja a gyeplőt: a földre, ahonnan a dicsőségük szárba szökkent, és amelyen a közös megegyezés szerint egyikük lába sem tapodhat. Mindnyájuk szülőhelye, semelyikük otthona. Az üres fészek. Az apró földterület, mely emlékezteti őket az eredetükre és arra, hogy milyen hosszú utat tettek meg. Segyiptom egész történelme, közelmúltja, az elmúlt napok eseményei – Ré egy szempillantás alatt az egészet átlátja. Az egészet befogadja. Szemlél és megért. – Hű! – mondja. – Ha! Érdekes! – Ugye? – helyesel Anubisz. – Apró, de annál lényegesebb változás a status quóban. Nekem is csak akkor tűnt fel, amikor egy maroknyi segyiptomi lélek jelent meg Iaruban. A hitetlenek jelenléte mindig érezhető, amikor ideérkeznek. Egyszerűen nem számítanak rá. Érzem a megrökönyödésüket, mint valamiféle viszketést a végtagjaimban, habár hamar alábbhagy, amint beleszoknak, és munkába állnak halott-társaik mellett. Ezeket azonban nephthüsziek ölték meg. Magukon viselték Nephthüsz bájának nyomait, ami természetesen kíváncsisággal töltött el. Ahogy nyomozni kezdtem, tudomást szereztem haláluk mikéntjéről és miértjéről, mely elvezetett Upuaut, Szobek és mások templomainak meggyalázásához, azon keresztül pedig ennek az embernek a létezéséhez, aki Fényhozónak nevezi magát. – A Fényhozó – ismétli Ré. Tűnődve ráncolja a homlokát. – Igen. Nagyon keveset tudok kideríteni róla. Ami azt illeti, épp hogy csak látom. Körülveszi valami… valamilyen gyöngyházfényű aura. Folyvást változik és csillog, akár a köd. Álcázza magát. Hogyan? – Aggaszt téged. – Persze hogy aggaszt. Akárcsak választott neve. Hát nem én vagyok, aki fényt hoz? – Elismerem, rejlik benne némi hübrisz. Talán kihívás is. – A helyzet – jelenti ki Ré – további vizsgálódást érdemel. Köszönöm, Anubisz! Hát mégsem volt ez elvesztegetett utazás. – Közömbös vagyok irántad, ó, Ré, ne feledd! – És én is hasonlóképpen érzek irántad, Anubisz – feleli melegen Ré.

Rå kora

166

19. PÁSZTORKUTYÁK

D

AVID GÁZT ADOTT,

amire a terepmotor irtózatos, fémes vonítással felelt, és kacskaringós vonalat húzott a homokba, ahogy gyorsulni kezdett. Zafira valamivel előrébb állt meg, hogy bevárja Davidet. Uralkodói tartásban ült a motorja nyergében, mintha oda teremtették volna. Vezetni is majdnem ugyanígy vezette. David szeretett volna feleennyire magabiztos lenni. Otthon is volt régen egy motorkerékpárja, egy Norton Mongoose. Túramodell volt, masszív, impozáns és higgadt: józan gépválasztás, mely ésszerű mértékű kalandot ígért a nem túl kalandvágyóknak. 1150 köbcentiméteres motorja ideális volt a főutakon és autópályákon való közlekedésre, városban azonban a Mongoose nehézkessé vált: közel sem volt annyira fürge, mint névadó állatkája. David időnként, ahogy hátradőlt az ülésén, egészen úgy érezte, mintha egy autót irányítana. Nem fájt a szíve, amikor három hét után visszavitte a motort a kereskedésbe. A terepmotor más történet volt. Könnyebb, élénkebb testével fürgén szaladt keskeny, bütykös kerekein, és vezetője súlypontjának legkisebb áthelyeződésére is érzékeny volt. A kormány kiszámíthatatlan viselkedése miatt az ember akaratlanul is könnyen túlkormányozhatta, és kicsúszhatott oldalra. Könnyű szerkezetének köszönhetően ugyanilyen egyszerű volt túlfékezni, kockáztatva, hogy az ember fejjel előre átrepül a kormány fölött. Az első órában, amit a nyeregben töltött, David háromszor zakózott el Zafira legnagyobb derültségére. Azóta kiismerte a járművet, de még mindig bizalmatlan volt vele, és óvatosságból inkább visszaváltott hármasba vagy kettesbe, ha nehezebb terepen kellett haladnia. Ahogy a Fényhozó serege észak felé gurult, David és Zafira feladata volt fel-alá száguldozni a járműoszlop mellett és gondoskodni ró167

JAMES LOVEGROVE

la, hogy minden rendben legyen. Ha egy autó lerobbant, rövidhullámú rádión riasztották a szerelőt. Ha lemaradozókra bukkantak, visszavezették őket a menetoszlop törzséhez. David pásztorkutyákéhoz hasonlította a szerepüket. Egyben tartották a nyájat, hogy ugyanabba az irányba haladjanak. Pásztorkutyák kétütemű motorokkal. Nem is akármilyen nyáj volt. Az oszlop jó hét-nyolc kilométeren nyúlt el a Fényhozó élen haladó autójától a sort záró tartálykocsikig. A két végpont között polgári gépjárművek kavalkádja haladt: rozsdás taxik, furgonok, kisteherautók, terepjárók; prüszkölő, családi hétülésesek és kombik, jó néhány lakóautó; egy limuzin, ami szebb napokat látott, de még mindig sugárzott némi viharvert, kiölhetetlen eleganciát; és ráadásként néhány busz – valamennyi túlzsúfolva utasokkal, fegyverekkel, műanyag víztartályokkal, sátrakkal és tartós élelmiszerrel. Soraik között gördültek a zsákmányolt katonai járművek: a félhernyótalpasok, a páncélozott személyszállítók és persze a Szkarabeusz tankok, melyek menthetetlenül kilógtak a sorból lekerekítettségükkel és fotovoltaikus csillogásukkal. A tankok pörgő gömbkerekei méretes földgalacsinokat túrtak fel, és hajítottak a magasba, így legalább húsz méterre kellett távolodniuk a sorban utánuk következő járművektől. Amúgy az emberek lényegében egymástól lökhárítónyi távolságban vezettek. David úgy saccolta, hogy mindent összevetve háromezer ember lehet úton, talán három és fél ezer. Egészen tisztességes méretű hadsereg. Egyben reménytelenül szedett-vedett: annyira gyengén felszerelt és alulképzett, amennyire az egy hadseregtől kitelik. A távolból a hadoszlop semmi másra nem emlékeztetett, mint kivándorlók menetére, akik tömegesen menekülnek az üldöztetés vagy a háború elől. A katonai szállítójárművek ellenére úgy tűnt, mintha a menet távolodni próbálna a csatától, nem felé tartana. David lefékezett Zafira mellett, leállította a motort, sarkával lerúgta a támaszt, és feltolta a motorosszemüveget a homlokára. Akárcsak a lány, ő is szövetturbánt viselt, melyet az álla alatt rögzített, és az egyik lebenyével – porszűrő gyanánt – eltakarta az arca alsó felét. Ezt most lehúzta, hogy beszélni tudjon. – Kinyírja a térdemet ez a gép – mondta. – Meg az alfelemet. – Vénember – vágott vissza a lány.

Rå kora

168

David felkínálta neki a vizes kulacsát. Zafira ivott. David aztán oltotta a saját szomját is; torka annyira kiszáradt, hogy már fájt. Hunyorítva mérte végig az elhaladó menetoszlopot. – Mit gondolsz, mennyi van még Szuezig? – Úgy százhúsz-száznegyven kilométer – felelte Zafira alig észrevehető vállrándítással. – Miért? – Csak próbálom felmérni, hogy mennyi időnk van a támadásig. Szuez a legkézenfekvőbb hely, ahol a nephek csapást mérhetnek ránk. Most jól haladunk, de le kell majd lassítanunk, hogy átkeljünk a csatornán. Ott feltorlódunk, és könnyű célpontot fogunk nyújtani. – Miért nem támadnak előbb? Itt a nyílt terepen nem nyújtunk könnyű célpontot? – A nephek nem tudják pontosan, hol vagyunk. Csak azt, hogy merre hagytuk el Luxort, és hogy merre tartunk, mert azt az emberek, akiket hátrahagytunk, már nyilván elmondták nekik. – Akkor biztosan követnek. – Van néhány nap előnyünk velük szemben, a sivatag pedig baromi nagy, és ráadásul a Szakkarai Madarak hatótávolságán is kívül esünk. Úgyhogy nem tehetnek mást, mint hogy felküldik a hajóikat a Szuezi-öböl bejáratához, hogy ott lesben álljanak, miközben a Szakkarai Madarak a partvidék fölött járőröznek. Amint látótávolságba kerülünk, nehéztüzérségi tüzet kapunk a nyakunkba. – Átkelhetnénk a csatornán északabbra is, nem? – Északabbra nincsenek közúti hidak, aztán eléred a NagyKeserű-tavat, és lényegében már a Földközi-tenger partján jársz. Szuez az egyetlen hely, ahol könnyedén átkelhetünk a Sínaifélszigetre, és a legjobb alkalom a nepheknek, hogy megállítsanak minket. Davidnek eszébe jutott – nem is egyszer –, hogy épp visszafelé teszi meg a Petrából Luxorba vezető útja nagy részét, és úgy érezte, hogy ez segíthet neki helyretenni az egész iszonyatos élményt. Most önként és nem fogolyként, a puszta túlélésnél magasabb rendű céllal visszatérve törölheti el a saját nyomait, és teheti a történteket meg nem történtté. – Gondolom, mindezt megemlítetted a Fényhozónak – mondta Zafira. – Hát persze. Ti ketten egy húron pendültök. Így mondják helyesen? – Megteszi. És igen, megbeszéltem vele. Tegnap éjjel, hogy pontos 169

JAMES LOVEGROVE

legyek. Úgy tűnt, nem aggódik túlzottan. – Van valami terve? – Azt mondja, készen áll erre az eshetőségre. Ugyanakkor azt nem tartja valószínűnek, hogy a tengerről ágyúznának minket. Szerinte a nephek már így is túlságosan felhergelték a segyiptomi kormányt a Luxor elleni légitámadással. Úgy gondolja, Bayoumi miniszterelnök nem tűrné, hogy egy újabb segyiptomi várost bombázzanak, különösen Szuezt, ami lényegesen közelebb esik Kairóhoz, mint Luxor; szinte szomszédos vele. Nem is szólva arról, hogy gazdaságilag létfontosságú Alsó-Segyiptomnak. – A nephthüszieket aligha érdekli, mit akar Bayoumi. – Most talán jobban érdekli őket, mióta nyilvános kéréssel fordult a Hegemóniához és a hóruszitákhoz, hogy segítsenek. – Segíteni Segyiptomnak? Senki sem segít Segyiptomnak – jelentette ki Zafira büszkén, hangjában némi megvetéssel. – Soha senki nem mozdította a füle botját sem, bármi is történt a hazámban. Mindig is tudatlan, hitetlen, elmaradott ország voltunk, és ez nem fog megváltozni. – Viszont a nephek most beavatkoztak – mutatott rá David. – Megtették, amit senki más az elmúlt száz évben, és lerohanták az országot. Nevezhetik bárminek Segyiptomot, de legfőképp szuverén állam, és ezzel a nephek nemzetközi jogot sértettek. Mindegy, hogy provokálták őket. Akkor is elképzelhetetlen dolgot műveltek. Amikor katonai erővel átléptek a segyiptomi határon, azzal egy másik határt is átléptek. – A Hegemónia beavatkozik? – kérdezte Zafira kétkedve. – Előfordulhat. Az oziriszieknek sosem kellett túl sok noszogatás, hogy durrogtatni kezdjenek az ellenségeikre, a hórusziták pedig nyilván csak örülnének neki. Jeb Wilkins szereti másokon keresztül intézni a háborúit, ha alkalma nyílik rá. Sem amerikaiak, sem kanadaiak nem mennek haza hullazsákokban, és ez mindig jól mutat a választópolgárok előtt. Úgyhogy noszogatni fogja a Hegemóniát, közös érdekeket emleget, a stratégiai hatékonyság megőrzését a közelkeleti térségben, meg hasonló baromságokat. Ha a Hegemónia nem kerül képbe, az az előnyünkre és a hátrányunkra is válhat. Majd meglátjuk. A fő kérdés, hogy mit tesznek a szethek. – Világos. Támogatni fogják a nephthüszieket.

Rå kora

170

– Meglehet. A KSZD-től eddig csak szövegelést hallani, ami konkrét lépéseket nyomokban sem tartalmaz. – Csak várd ki a végét! David tessék-lássék biccentéssel nyugtázta a szavait. – Érdekes – mondta Zafira. – Micsoda? – Hogy mennyire megváltozott a véleményed a Fényhozóról. Hogy mennyire közel kerültetek egymáshoz. Folyton veled vitatja meg a terveit. Davidból ekkor csaknem kiszakadt: Mert ő Steven, a testvérem, a rég elveszettnek hitt kisöcsém! A titok mintha kétségbeesetten ki akart volna szökkenni belőle, hogy rákapaszkodjon valaki másra; mintha élőlény lett volna saját tudattal, valamiféle vírus. Davidnek éppen hogy sikerült magában tartania. – Talán élvezi, hogy van mellette valaki, akivel az anyanyelvén beszélhet – vetette fel. – Ott vagyok neki én – mutatott rá Zafira. – Csak nem féltékeny vagy? – Nem. Csak emlékszem, mennyire szkeptikus voltál eleinte. Milyen ellenséges. És most nézzenek csak rád! A jobbkeze lettél. David somolygott. – Megláttam a fényt. A nyegle megjegyzés váratlan felháborodást váltott ki. – Ó, szóval most már olyan jó haverok vagytok, hogy akár gúnyt is űzhetsz belőle a háta mögött! – csattant fel Zafira. – Azt hiszed, ezzel jó pontokat szerezhetsz nálam? – Nem akartam semmi rosszat mondani. Csak szellemeskedésnek szántam. – Vannak köztünk, akik mélyen tisztelik al-Asrakát, csak hogy tudd. Szent emberként tekintenek rá. – Tudom. – Meglehet, hogy csak ember, és nem isten, de ezen a vidéken mostanában hiány van bálványokból. A titok újra mocorogni kezdett Davidben. És ő újra leküzdötte az ingert, hogy megszabaduljon tőle. – Nem akartam megsérteni senkit – mondta. – Sajnálom. – A bocsánatkérés elfogadva. Csak… – húzta össze a szemöldökét Zafira. – Mi ez, amit folyton csinálsz? Sehogy sem értem. Többnyire 171

JAMES LOVEGROVE

olyan magabiztos vagy, tökéletesen kontroll alatt tartod minden cselekedetedet, aztán váratlanul esetlen kisfiúvá változol, aki mintha nem tudná, hogy viselkedjen a felnőttek között. Fájdalmas volt, mert igaz. – Nem így viselkedik minden férfi? – Lehet, de nálad annyira kirívó a különbség! – A lány ráfüggesztette jáde-topáz tekintetét. – Csak azt akarom mondani, hogy megfejthetetlen vagy számomra, David Westw-í-nter. – De szeretnél megfejteni? – Azt hiszem. Sokáig úgy éreztem, hogy nem kéne érdeklődnöm irántad. Távol akartalak tartani magamtól. Nem tudom, miért. Gondolom, nem akartam szembesülni az érzéseimmel. – Szembe sülni? – vágta rá David, és azonnal megbánta, amint kimondta. – Erről beszélek! – kiáltott fel Zafira. – Erről a szánalmas, iskolás humorról! Azon igyekszem, hogy valami fontosat mondjak el neked, te meg elütöd egy viccel! Nem is értem, minek erőlködöm. – De, légy szíves, erőlködj! Zafira valahol a lelke mélyén talált némi rejtett türelmet, ami kellett ahhoz, hogy folytassa: – Csak azt akarom megértetni veled: tudom, hogy megnehezítettem a dolgodat. Beismerem. Falakat emeltem közénk. Mondják így, ugye? Hát ezt tettem. De nem hiszem, hogy képes vagyok így folytatni. És azt hiszem, már nem is akarom. Igaz, hogy összezavarsz, és néha felbosszantasz, de… Ez volt az a végszó, amire Davidnek lépnie kellett. Nyílt felhívás keringőre, ha valaha is hallott már ilyet. És egy csapásra, sürgetően hasított belé újra, hogy Zafira mennyire szép. Hiába övezte turbán és barázdálta az út szennye a vonásait, semmivel sem volt kevésbé gyönyörű. És ahogy lovagló ülésben ült a motoron – összefont karral és felfordított V-t formázó, nyújtott lábbal, összeszorított combjával függőleges helyzetben tartva a gépet –, az elmondhatatlanul érzéki volt. David érezte, ahogy verítékcsepp csordul le a törzsén az inge alatt, és a kulcscsontjától az ágyéka felé tart. Csak a kezét kéne kinyújtania érte. Kell. Muszáj. Ez az a pillanat. Most vagy soha. Steven figyelmeztetése azonban az agyába villant: Zafira nem ne-

Rå kora

172

ked való. Látta a szavakat lelki szemei előtt, mintha háromméteres, lángoló betűkkel írták volna fel őket. Elbarikádozták a gondolatait. Úgy tűnt, képtelen áthatolni rajtuk. Steven eltanácsolta Zafirától, tiltott területté tette számára a lányt. Dolgozhatnak együtt, ebbe még belenyugszik, de semmi több. És David akarata ellenére sem volt képes szembeszegülni öccse kívánságával. Miért? – kérdezte magától, míg karja ernyedten csüggött az oldalán, a verítékcseppet pedig nyomtalanul beitta a derékkötője. – Miért hagyom, hogy Steven mondja meg nekem, mit tehetek és mit nem ezzel a nővel? Zafira nézte, és várta, hogy megtegye az első lépést. David bénultnak érezte magát. Tehetetlennek. Másodpercek teltek el. Zafira elfordította az arcát. Valami középtávon magára vonta a figyelmét. – Ott! – mondta hűvösen. – Nézd! Egy autó bajba került. Egy takaros, kétüléses kisautó valahogy letévedt a döngölt földútról, amin a menetoszlop haladt. Ráfutott az út menti puha homokra, és belesüppedt. Zafira leeresztette szemüvegét, és rátaposott a berúgóra. David, követte a példáját. A bénult autó felé hajtott a lány mögött, követve a kígyózó, kettős nyomvonalat, amit az abroncsai vájtak. A kocsit ki kellett pakolni. Kiásták a kerekeit. Még így sem tudta kiszabadítani magát. Deszkákat használtak, hogy a kerekek fogást találjanak. Végre felpörgetett motorral sikerült kilökődnie a szorult helyzetből. Egy órát dolgoztak a tűző napsütésben. David és Zafira alig szóltak egymáshoz. És ez így is maradt köztük a nap hátralévő részében, aztán a következőn, egész úton Szuezig. Nehézkes volt. Feszült. A levegő kettőjük közt csenddel és csalódással volt terhes. Azután jött a nephthüsziek támadása. Nem a tengeri ágyúzás, amit David jósolt. Valami sokkal alattomosabb.

173

JAMES LOVEGROVE

20. MÚMIÁK

A

HALOTT KATONÁK TÖMEGES újrahasznosításának folyamata ekkorra már meglehetősen iparosítottá vált. Volt benne valami futószalagjelleg. A frissen megölt holttesteket először is begyűjtötték a csatatérről, és elszállították egy reanimációs létesítménybe, ami általában a katonai bázisok kiterjedt templomrendszerének részét képezte. A reanimációs létesítményben, ami természetesen piramis alakú épület volt, a testeket két csoportba sorolták: viszonylag érintetlenekre és használhatatlanokra. Utóbbiaktól hamvasztás útján megszabadultak. Előbbieket lemosdatták, és megtisztították olajokkal, aztán felhasították őket, hogy bizonyos fontos szerveket – a májat, a tüdőt, a gyomrot és a beleket – kimetsszenek és eltávolítsanak. Minden szervet légmentesen elzártak egy sor kanópuszedénybe: ennek a seregben rendszeresített változata egy négy különálló fülkére osztott, kocka alakú doboz volt, melyet a helytakarékosság és a könnyű használhatóság jegyében terveztek. Ezután a hullák agyát kampókkal kikaparták az orrukon keresztül, majd megsemmisítették. Ez részben hagyomány volt, mivel az ókori egyiptomiak úgy hitték, hogy az agynak nincs más funkciója, mint síkosítani az orrüreget, részben pedig logikus lépés, hiszen az utolsó dolog, amire egy élettelen rohamosztagosnak szüksége van, az az önálló gondolkodás esetleges képessége. Egészen a huszadik század közepéig nátront használtak a testek kiszárítására. Befedték őket az anyaggal, egyfajta sókeverékkel, aztán negyven napon át hagyták, hogy elvégezze a munkáját. A nátront azonban drága volt beszerezni, és ráadásul lassan is dolgozott, így azóta kialakítottak egy olcsóbb, gyorsabb módszert. A testeket állványokra akasztották, és begördítették őket egy hatalmas szárító-

Rå kora

174

kemencébe, ahol kiégették őket, akár a nedves agyagot. Amint a hullák annyira megaszalódtak, hogy egy molekulányi nedvesség sem maradt bennük, hagyták őket kihűlni, aztán tetőtől talpig balzsamozó gyolcsba tekerték őket, felül egy extra réteg vászonpólyával, ami szoros és takaros külső burkolatot alkotott. Az egész folyamat nem vett igénybe többet huszonnégy óránál, és gyakorló oltárszolgák vagy akár a világi szférából toborzott munkások is elvégezhették. A végső fázishoz ugyanakkor már szükség volt egy teljes jogú papra. A pap imádkozott az elfonnyadt testek fölött, kántált, és állatáldozatot mutatott be, megidézve az isteni erőt, bát kérve, hogy életet önthessen ezekbe az üres emberhéjakba, hogy képesek legyenek felállni, járni, sőt még kézifegyvereket forgatni is. A kanópuszedényeket és tartalmukat, a múmiákhoz tartozó zsigereket ugyanakkor szintén feltöltötték bával. A múmiákat tetszőleges ideig lehetett tárolni. A tulajdonosuk bármikor aktiválhatta a szükséges mennyiséget, és kiküldhette őket a harcmezőre. Az élőhalottak teljesítették uruk parancsát, amíg a kanópuszedények viszonylagos közelségében maradtak – nem kerülhettek messzebb tőlük hét-hét és fél kilométernél. Ezen a körön kívül megtorpantak, és újra élettelen, érzéketlen dolgokká – valódi holttestekké – váltak, ám másodszor már nem lehetett őket újraéleszteni. Hogy útját állják a Fényhozónak, ahogy Szuezhez közelített, a nephthüsziek egy egész ezrednyi múmiát küldtek harcba, körülbelül hatszáz élőhalott „egységet”. A szándék az volt, hogy félelmet és viszályt szítsanak, majd megsemmisítsék a szentségtörő segyiptomi terroristákat. A nephthüsziek meg akarták mutatni a hitetleneknek, mi történik, ha olyanokkal szegülnek szembe, akiknek egy isten áll az oldalán.

Előreküldött felderítők tértek vissza a Fényhozóhoz a hírrel. Szuez nyugati külvárosa hemzseg a múmiáktól. Tömegekben állnak a város petrolkémiai finomítói, beton- és műtrágyagyárai körül. És még többen a sivatagban. Csak állnak ott laza alakzatban, és a nephthüsziek jellegzetes közelharci fegyverét, rövid kardjaikat szo-

175

JAMES LOVEGROVE

rongatják. Teljesen mozdulatlanok, akár a szobrok. Hátborzongató, ahogy több száz pólyába burkolt alak állomásozik a tűző napsütésben, és várnak. Csak várnak. – A nephek ránk akarnak ijeszteni – mondta a Fényhozó. – Azt hiszik, ennyi múmiával el tudnak riasztani minket. Hogy nem lesz bátorságunk továbbvonulni. Én, személy szerint, azonban vérig vagyok sértve. Az élőhalottakat küldik, hogy elintézzenek minket? Enynyire vesznek komolyan, hogy élő katonákat nem is vesztegetnek ránk? A földre köpnék, ha nem lenne a maszkom. Összevonták a csapatokat. Fegyverkezni kezdtek a támadáshoz. David ezalatt Zafirával és néhány Felszabadítójával együtt kiegészítő küldetésre indult.

Egyszerű háromszögeléssel meghatározták a kanópuszedények legvalószínűbb helyét. A hét és fél kilométeres maximális távolságot és a bevetett múmiák puszta számát figyelembe véve az edényeknek egy hajón kellett lenniük, abból is egy nagyobb fajtán, közel a parthoz, valahol a Szuezi-öböl ívén belül. És valóban, egy nephthüszi lobogó alatt hajózó teherbárka horgonyzott a Taofik-kikötőben, a csatorna vörös-tengeri torkolatába nyúló, ásónyomnyi földnyelvnél. David a látcsövén át három papot szúrt ki a fedélzeten, amint beszívják a késő délutáni levegőt. Ezzel eldőlt. A hadihajók kivétel nélkül visznek magukkal papot, néha kettőt is. De a hadiflotta kereskedelmi hajója? Nem kérdés: a kanópuszedények a fedélzeten vannak. A teherhajó a nephek múmia-hadműveletének központja. Leszállt a sötétség. David, Zafira és a Felszabadítók a part mentén, feltűnésmentesen közelítették meg a bárkát, melynek előttük derengő testét fényudvarba vonták a kikötő reflektorai. Legénységét – találóan, tekintve a rakományát – a lehető legkisebbre zsugorították. A pallóhíd lábánál mindössze két közmatróz állt őrségben, akiket jobban lekötött a Pánafrikai Kupa egyik focimeccse, amit tranzisztoros rádión hallgattak, mint a hajójuk elleni orvtámadás valószínűsége. Két Felszabadító, az ikreknek tűnő unokatestvérek, Szajid és Szelim mögéjük lopakodtak, majd gyorsan és hatékonyan elvágták a torkukat. A fedélzeti őrség nem volt éberebb, nem volt nehe-

Rå kora

176

zebb rajtaütni, és aztán már csak nem volt. Nephthüszi elbizakodottság. Tényleg nem mérték még fel, kivel van dolguk a Fényhozó személyében. A hajóhídon az elsőtiszt tartotta álmos szemét a dolgokon. David pisztolyt szorított a fejéhez, és követelte, hogy vigye le őket a raktérbe. A fickó tökéletesen beszélt angolul. Könyörgött, hogy ne öljék meg. Felesége és hat lánya várja otthon Dar es-Salaamban. – Hat? – kérdezte David. – Túl sok! – mondta az elsőtiszt mély átéléssel. – Szívem örül, ha látom őket, amikor eltávozom, de egy hét múlva már annak örül, hogy visszatérhetek a tengerre. – Csak gondoljon rájuk, és minden rendben lesz. Az elsőtiszt megfogadta, hogy mindvégig a családját fogja szem előtt tartani, és megtesz bármit, amit David kér. A fedélközben végigvezette Davidet és társait egy futóhídon, amely csaknem a teherhajó egész, 150 méteres hosszában végigfutott. Lábuk alatt jó pár tucat nyitott tetejű, rácsalakzatban elhelyezett tárolórekesz sorakozott: mindegyik elég nagy volt, hogy akár húsz, függőleges helyzetben tárolt élőhalott is elférjen benne. Fejük fölött csigák és csörlők rendszere futott, mellyel a múmiákat a teherliftre lehetett átemelni. Valamennyi rekesz üres volt. Egyre erősödő éneklést hallottak, amely a futóhíd távolabbi végén nyíló ajtó mögötti, üreges térből érkezett. Három férfihang fonódott egymásba liturgikus harmóniában, Nephthüsz dicsőségét zsolozsmázva, a Forró Földek Királynőjéét, Széth Hitveséét, az Őriző Istennőét, Aki Kánya Szárnyán Repül. David gyors pillantást vetett az órájára. Tíz óra múlt. Tökéletes időzítés. A Fényhozó csapatai valószínűleg épp most csapnak össze a múmiákkal. Steven azt akarta, hogy a katonái megízleljék a harcot. Hogy bevérezzék a kezüket. Azt is meg akarta tanítani nekik, hogy a múmiák – legyenek bár erősek és gyűlöletesek – közel sem annyira megfékezhetetlenek, mint a hírnevük sugallja. Hatékonyságuk nagy része a természetes viszolygásból ered, amit az emberek éreznek irántuk. Ha ezt sikerül legyőzni, nem marad más, mint egy csapat mereven mozgó, némileg esetlen célpont, akik lassan reagálnak a parancsokra, és a lábukat lerobbantva könnyen semlegesíthetők. A hajó papjai tudták, hogy a csata már elkezdődött. Kedvező kimenetelért könyörögtek Nephthüszhöz. Félbehagyták az éneket, amint David belépett az elsőtiszttel, 177

JAMES LOVEGROVE

nyomukban Zafirával és a két unokatestvérrel. A szent emberek először meghökkentek, aztán dühbe gurultak. Élénk tiltakozásba kezdtek, és az embernek arabul sem kellett értenie, hogy tudja, mit mondhatnak. Épp egy vallási szertartás kellős közepén tartunk! Hogy merészeltek csak úgy betörni ide? Ez istenkáromlás! Szentségtörés! Zafira meglengette feléjük a pisztolyát. Ez elhallgattatta őket. Csaholó kutyákból egy pillanat alatt megvert korcsokká váltak. Mintha kiszállt volna belőlük a levegő a talárjaik alatt. – Szóval mégsem igyekeztek annyira Iaruba, igaz? – gúnyolódott a lány. – Nem lep meg. Jó dolog a papi élet ebben a világban. Vagyon, megbecsülés, rang… ki akarná feladni? Egy kis oltáron kívül, melyen fogadalmi gyertyák égtek, nem volt más a szobában, mint csiszoltacél-rekeszek: maguk a kanópuszedények. Takarosan voltak elhelyezve a polcokon, mint a konzervek egy bolti állványon; mindegyikre rányomták a kimetszési dátumot és a sorszámot. Davidnek úgy tűnt, mintha rothadó hús alig érezhető illata terjengene a levegőben, de ez bizonyára csak a képzelete terméke volt. Míg Szajid és Szelim a robbanótöltetek elhelyezésével volt elfoglalva, a papokat és az elsőtisztet a hajó lakószekciójába terelték, és bezárták a tiszti kantinba. David, Zafira és a Felszabadítók ezután nekiláttak begyűjteni a legénység összes fellelhető tagját, beleértve a kapitányt, aki az igazak álmát aludta a kabinjában. 10:45-re minden készen állt. A legénységet és a papokat lekísérték a hajóhídon. Nyugatra az eget villanások fénye világította be. Távoli robbanások mennydörögtek és morajlottak. David szinte látta maga előtt a segyiptomiak arcára kiülő élvezetet, ahogy az élőhalottak sorait ritkítják, és ráébrednek, hogy nem is olyan nehéz elpusztítani ezeket a szörnyeket, különösen, ha az ember többé nem úgy gondol rájuk, mint egykor élő, lélegző emberekre. Segített, hogy a múmiák sorai közt szinte biztosan nem volt néhai segyiptomi. David tudta: a múmiákkal sokkal nehezebb elbánni, ha némelyikük minden valószínűség szerint egykori szövetségesed, honfitársad vagy akár közeli bajtársad volt. Szajid – vagy talán Szelim – átnyújtotta Davidnek a távirányítású detonátort. Ő továbbadta Zafirának. – Legyen tiéd a megtiszteltetés! – mondta.

Rå kora

178

– Ajándék! – felelte a lány keserű gúnnyal. – Milyen kedves! David nem akarta, hogy Zafira így nézzen rá: ilyen sebzetten, ilyen nehezteléssel. Utálta, ahogy a lány szeme összeszűkül, elhomályosítva szokott drágakő-ragyogását. De mit tehetne? Még mindig a lelkiismeretével birkózott. Próbálta legyőzni a kényszert, hogy engedelmeskedjen öccsének, és ne hágja át a tabut, amit Steven Zafirával kapcsolatban támasztott. De újra és újra vereséget szenvedett. Zafira felemelte a detonátort, és állkapcsát nyomatékosan összeszorítva megnyomta a gombot. A robbanás zaja tompa volt, mintha valaki egy vasalt ajtót csapott volna be egy földszinti szobában, ám a teherhajó egész testében összerándult az erejétől. Megingott, mintha valamelyik létfontosságú szerve görcsöt kapott volna. Mély vízfodrok kavarodtak fel a gerince alatt. Kicsivel később a füst is megjelent: a raktér nyílásain keresztül szivárgott elő. Nagyjából ugyanekkor a távoli ütközet zajai elhaltak. A villanások és dördülések ritkulni kezdtek, aztán teljesen megszűntek. Az egyik pap Davidre szegezte a tekintetét, és mormolni kezdett valamit. – Mit mond? – kérdezte Dávid Zafirától. – Ó, csak megátkoz. Nephthüsz haragját szólítja a fejedre. Pogánynak nevez, istentelen majomnak és egy hamis próféta követőjének. Ha nyugodtabb, összeszedettebb hangulatában van, David egy vállrándítással elintézte volna a dolgot. Így azonban túlcsordult a haragja. Látta magát, amint megragadja a papot a talárjánál fogva, a földre taszítja, és az arcába rúg. Látta magát, aztán ráébredt, hogy mindezt tényleg megteszi. Mintha nem lett volna ura a cselekedeteinek, mintha csak végignézte volna a jelenetet, amiért valaki más volt a felelős. Megálljt parancsolt magának, amint rájött az igazságra. Míg a pap a földön nyöszörgött vért és fogakat köpködve, David sarkon fordult, és önmagától megundorodva elvonult.

Az ütközet helyszínén ünnepi volt a hangulat. A múmiasereg felét puskatűz és gránátok intézték el. A maradék egy szempillantás alatt összerogyott, amint a kanópuszedényeket megsemmisítették, a helyükön pedig csak pólyakötegek és elporladt hús maradt. – A nephthüsziek azt hitték, gyávák és ostobák vagyunk – szólt a Fényhozó a katonáihoz, akik egyetlen főnyi veszteséget sem szenvedtek. – Lenéztek minket. Azt képzelték, egy csapat múmia elég lesz, hogy visszaverjenek minket. Nézzétek, milyen súlyosan alábecsülték az erőnket! Nézzétek, mekkorát tévedtek!

179

JAMES LOVEGROVE

A járműkavalkád minden további akadály nélkül kelt át a csatornán, és behatolt a Sínai-félszigetre, a hatalmas, háromszögletű földdarabra, melyen átvágva Arábia keleti határához juthattak. David a Fényhozó autójának hátsó ülésén behunyta a szemét, és olyat tett, amit már hetek óta nem: imádkozott. Oziriszhez és Íziszhez fohászkodott. Azt kérte, hallgassák meg. Könyörgött a megértésükért. Csak az öccsét akarja megóvni, ez az egyetlen célja. Hagyta ugyan, hogy magába szippantsa a Fényhozó keresztes hadjárata, de valójában Stevennek segít. Nem pogány. Egyáltalán nem az. Még mindig az Első Hegemónia igaz fia. Még mindig van hite. Vagy nincs? Életében először David elbizonytalanodott, hogy a Jóságos Atya és Mindenek Anyja figyel-e rá. Imája mintha a semmibe szállt volna, üresen zengett a fejében, tompán és visszhangtalanul. Arra gondolt, vajon ez volte a sorsa minden imának, amit valaha elmondott. Nem tudott felidézni olyan alkalmat, amikor bármelyik tisztán megfogalmazott kívánsága teljesült volna. Többnyire azért imádkozott, mert attól jobban érezte magát. De most nem így történt. Épp ellenkezőleg. Kinyitotta a szemét. Pogány. Hogy történhetett? Melyik pillanatban hagyhatta el a hite? A sivatagban. Amikor elveszett. Amikor közel járt a halálhoz, és túlságosan is élénken vált világossá számára az istenek érdektelensége, nem is beszélve a feletteseiről a seregben, akik jobbnak látták megölni őt és az embereit, mint meghagyni nekik az esélyt, hogy megszökjenek és életben maradjanak. Amikor olyan magányosnak és elhagyottnak érezte magát, mint azelőtt soha. Nem mintha ne hitte volna, hogy az Egy Igaz Panteon létezik. Persze hogy létezik. Már nem hitt a Panteonban. Már nem bízott az istenekben, egyikükben sem. Nem hitte, hogy azt teszik, ami a híveiknek kedvez. Akkor hát a fenébe velük! Ha pogány, hát pogány. És pogányként fog kitartani a Fényhozó – Steven – mellett, míg el nem jön a keserű vég.

Rå kora

180

21. ANÚBIAIAK

H

AJNALBAN,

a határtól nem messze David egy alacsony dombhát tetején, észak felé fordulva találta Stevent. Hátuk mögött a tábor már éledezett, és készülődött a bevonulásra Arábiába. Előttük a sivatag szűzies rózsaszín és babakék árnyalatokban játszott. A tábort csörömpölés és nyüzsgés zajai töltötték be, ahogy a katonák a reggelijüket tömték magukba és a sátrakat bontották; az előttük feltáruló tájból azonban hatalmas, történelem előtti csend áradt, mely mintha elsöpört volna mindent maga előtt: a dolgokat elnyelő zajtalanság, ami már a világ kezdetét is kísérte, és ami utolsóként marad majd a végére. Steven meghallotta a léptek ropogását, és odakapta a fejét. Gondolataiba merülhetett a napkeltét szemlélve. Megfordult. – Dave! – mondta. – Örülök, hogy te vagy az. Most senki mással nem lenne erőm beszélni. – Mi a baj? – kérdezte David. – Semmi – felelte az öccse. Kezével dörzsölgetni kezdte maszkja felső részét, mintha még simábbra akarná csiszolni feje fehér gömbjét. – Semmi, csak… megszédültem, ennyi az egész. David körbenézett. A dombhát, amin álltak, csak egy földdudor volt, alig hét-nyolc méter magas. – Ez azért nem az Everest – jegyezte meg. – Nem igazi szédülés, te agyalágyult! Képletes. Hatalmas lépésre készülünk. Olyan érzés, mintha egy oromról vetnénk le magunkat. – Kétségeid vannak? Pont neked? – Nem igazán kétségek. Inkább a… azt mondanám, végzet, de kiröhögnél. – Jól látod. – Ez az, Dave. Ma megtesszük a lépést, amivel a nephek minden 181

JAMES LOVEGROVE

haragját a fejünkre zúdítjuk. És valószínűleg a szethekét is. Amint átlépjük az arábiai határt, már nincs visszaút. Bosszúságból átmegyünk fenyegetésbe. A nephek már nemcsak félresöpörni akarnak majd: kötelességük lesz eltaposni minket. – De hát ezt akarod, nem? Ezért jöttünk idáig. Hogy előcsalogassuk a nepheket. Hogy nyílt terepen ütközzünk meg velük. – Teljes mértékben. És ha elérjük, hogy azon a bizonyos csatatéren szálljanak szembe velünk, amit elterveztem, akkor minden esélyünk megvan a győzelemre. Hiszen „az, aki megválaszthatja az ütközet helyszínét, félig már meg is nyerte a csatát”, mondta valamikor egy bölcs ember. Lehet, hogy én voltam. Viszont ha korábban akaszkodnak össze velünk, akkor lényegében baszhatjuk. – Ahogy én látom, így is, úgy is baszhatjuk, bármi is történik. Egy teljes isteni hatalmi tömböt, sőt lehet, hogy kettőt készülünk magunkra uszítani, a mi oldalunkon bő háromezer emberrel és nagyrészt idejétmúlt fegyverzettel. Az esély a teljes győzelemre? Azt mondanám, zéró. – Már elfelejtetted az ókori civilizációról szóló óráinkat az iskolából? – emlékeztette Steven. – Háromszáz spártai győzött le egymillió perzsát a Thermopülai-szorosban. A megfelelő taktika a megfelelő helyen csodákat művel. – Úgy rémlik, a spártaiak az utolsó szálig meghaltak. – De megmentették Göröghont, és az emlékük örökké él. – Te viszont nem a posztumusz dicsőségért csinálod, amit csinálsz – mutatott rá David. – Nem. Én a világ szabadságáért küzdök, nem kevesebbért. A tiédért, az enyémért, mindenkiéért. Véget akarok vetni a vallásháborúknak. Véget a sokszemélyes, pártoskodó isteni diktatúrának. Szebb jövőre vágyom. Fel akarom emelni az emberiséget a térdéről, hogy a saját lábára álljon. Könnyen lehet, hogy belehalunk a megvalósításába, de nem ragaszkodom hozzá. Sokkal szívesebben maradnék életben, hogy kiélvezhessem a munkám gyümölcsét. – Most mégis azt érzed – mondta David –, hogy ez az a pillanat, ahol kiszállhatnál, ha akarnál. Steven a maszkon keresztül tűnődve megvakarta az arcát. – Úgy érzem magam, ahogy Caesar érezhette, amikor Rómába készült bevonulni, kirobbantva a polgárháborút. Ez az én Rubico-

Rå kora

182

nom. Tovább kell mennem, mert tudom, hogy valójában nincs más választás. Ennek ellenére részben örülök is, hogy nincs más választás. De beléd meg mi ütött, hogy ilyeneket kérdezel? Csak nem gondolkozol azon, hogy te kiszállnál? – Nem én. – Nem hibáztatnálak. Nem is haragudnék érte. Ha úgy érzed, hogy eleged van, Dave, ne fogd vissza magad! Komolyan mondom. Megtettél mindent, amit csak elvárhattam vagy kérhettem tőled. Többet is. A legőszintébb áldásommal vonulhatsz vissza. Csalódott lennék, de megérteném. – Nem – mondta határozottan David. – Végigcsinálom veled. Bármibe is kerül. – Így beszél egy igazi Westwynter. – Egy igazi testvér beszél így, mint arra szerintem rájössz majd. A Fényhozó-maszk mosolyra gyűrődött. – Ha az ölelkezős típusba tartoznánk, most megölelnénk egymást, nem gondolod? – De nem tartozunk. – Tudom. Ha britnek születsz, bentlakásos iskolában nevelkedsz, és a szüleid érzelmileg visszamaradottak, az biztos recept az elfojtásra. Attól tartok, hogy még egy férfias, érzelmes kézfogás is túl sok lenne nekünk. – Mit szólnál egy vállon veregetéshez? – javasolta David. – Okozzunk egymásnak enyhe fájdalmat? Megteszi. David megveregette Steven vállát. Steven megveregette az övét. – És ne aggódj a jövő miatt! – mondta a kisebbik Westwynter. – Az egész olyan, mint egy szenetjátszma. Bármit is húz a másik, mindig van legalább egy hatásos válaszlépés. És ráadásként ott van még a pálcadobás: a véletlen, ami szerencsét hozhat, amikor a legkevésbé számítasz rá, amikor a legnagyobb szükséged van rá, amikor már minden elveszett, és… Mi a fene az ott? Steven előrehajolt a látóhatárra meredve. Az alacsonyan járó, narancsszínű nap előtt hét fekete pont bukkant fel. Zaj hallatszott, melyet éppen hogy nem nyelt el teljesen a sivatag tengermély csendje: lüktető, pulzáló basszus, ami a koponya csontjaiban rezonált. A fekete pontok egyre nőttek, míg valamennyi felismerhető alakot nem öltött. – Harci helikopterek – lehelte Steven. – A francba! A nephek nem 183

JAMES LOVEGROVE

szórakoznak. Máris nekünk jönnek. Oké! Előre és középre a Szkarabeuszokkal, most rögtön! – Lekapta övéről a rövidhullámú adóvevőt, és bekapcsolta. – Várj! – helyezte David Steven karjára a kezét. – Várj egy kicsit! – Várjak? A rohadékok mindjárt a nyakunkon lesznek! – Ezek nem nephthüsziek. Nem stimmel a profiljuk. A nephthüszi helikoptereknek nincs ilyen futóműélük. És ezek nincsenek is terepszínűre festve. Nem sivatagi khaki a mintázatuk. Teljesen feketék. – Feketék? – Anúbiaiak.

Steven következő kérdése az volt: – Mi a faszt keresnek itt anúbiai harci helikopterek, vagy egymillió kilométerre hazulról? David ugyanerre próbált rájönni, és már-már arra hajlott, hogy Stevennek igaza van: be kéne vetni a tankok ba-tüzérségét, hogy megvédjék a tábort. Az ösztönei azonban mást súgtak. A helikopterek nem teljes sebességgel repültek, és túl feltűnő irányból közeledtek. Ha orvul akarták volna megtámadni őket, egyszerre két oldalról repülnek rájuk, és már szinte biztosan tüzet nyitottak volna. Bőven lőtávolságon belül voltak. Övék volt a meglepetés előnye. Mégis úgy döntöttek, hogy nem használják ki. Miért? Davidnek volt egy halvány sejtése, hogy miért. A helikopterek ék alakban zúgtak el Steven és David feje, majd a tábor fölött. Odalent az emberek zavarodottan nyüzsögtek. David látta, ahogy fegyverkezni kezdenek, és néhányan futva indulnak a Szkarabeuszok felé. – Steven, szólj mindenkinek, hogy ne lőjenek! – fordult az öccséhez. – Ez nem az, aminek látszik. – Biztos vagy benne? – Ha az lenne, már nem élnénk, hogy társalogjunk róla. Steven arabul vakkantott az adóvevőbe. Aztán a két fivér együtt, futva indult lefelé a dombról.

Rå kora

184

A helikopterek másfél kilométerrel a táboron túl landoltak; rotorjaik lefelé irányuló légárama kisebbfajta homokvihart kavart. Steven és David rekvirált egy dzsipet, és eléjük hajtottak, hogy üdvözöljék őket. Mire odaértek, a helikopterek hajtóművei már kezdtek leállni; rotorjaik korong alakú foltjaiból fokozatosan kivehetővé váltak a pörgő szárnyak, melyek végül teljesen abbahagyták a forgást. A gépek C39-es Darvaknak bizonyultak, első osztályú légi harcosoknak, melyeket Indonéziában gyártottak japán tervek alapján. Méretes, mégis fürge jószágok voltak, felszerelve a hagyományos és a batechnológiás fegyverzet teljes palettájával. Formatervezésük sima felületeket és éles szögeket eredményezett. Még a futóműveiket is áramvonalasan képezték ki, hogy simábbak és aerodinamikusabbak legyenek. Az alakjuk oldalról nézve húsvágó bárdra emlékeztetett. A funkciójuk nem sokban különbözött. David arra gyanakodott, hogy az Indiai-óceánról repülhettek idáig. Arrafelé anúbiai repülőgép-hordozók járták a nemzetközi vizeket, hogy szemmel tartsák a fejleményeket egészen a Maláj-szigetekig. A tankolásra pedig Etiópiában és Arábiában kerülhetett sor polgári repülőtereken, minden bizonnyal fegyverrel. Dezertőr egység. Ezek a helikopterek felsőbb utasításra nem lennének és nem is lehetnének itt. A pilótáik katonaszökevények. Ajtó nyílt ki az egyik helikopteren, és kiszállt egy talpig feketébe öltözött katona. Magasra tartott kézzel kocogott át a ritkuló porfelhőkön, hogy jelezze: fegyvertelen. Amint elérte a dzsipet, tisztelgett a Fényhozó előtt. – Hideo Nonomura rajparancsnok – mutatkozott be, és fekete bőr pilótaöltözete megnyikordult, ahogy szavait apró, feszes főhajtással egészítette ki. – Az Anúbiai Államok félisten-császárának egykori alattvalója. A Császári Hadiflotta „Tengeri Sárkány” Különleges Légi Ezredének egykori tagja. Most a segyiptomi Fényhozó hűséges követője kíván lenni. Az embereim és a gépeim rendelkezésére állnak, uram. Nincs más vágyunk, mint az ön nevében a halálba menni. Steven Davidhez fordult. – Mit mondtam? – kérdezte, hangjában alig visszafogott ujjongással. – A pálcák a szenetben. Mi meg most fogtuk magunkat, és dobtunk egy kibaszott hatost!

185

JAMES LOVEGROVE

22. ADOMÁNY

A

RENEGÁT ANÚBIAIAK és helikoptereik érkezése feldobta a segyiptomiak hangulatát, legalábbis egy időre. A Fényhozó seregének egy szempillantás alatt lett légiereje; ráadásul a nephthüsziek erről a helyzeti előnyről nem tudtak. Ahogy a járműkonvoj folytatta útját a Negev-sivatagon át, keresztül a júdeai pusztaságon, végig a Holt-tenger partjai mentén és még tovább, egy kicsit kevésbé érezték magukat védtelennek. Az anúbiaiak tartották velük a lépést: előreszökdécseltek C39-eseikkel, hogy előre megbeszélt találkozási pontokon várják be a sereget. Ha légi támogatásra lett volna szükség, a helikoptereket egy pillanat alatt vissza lehetett volna hívni. Végül is valamiféle nephthüszi támadás már biztosan készülőben volt. De csak nem érkezett meg. Se légitámadás a konvoj ellen, se szárazföldi csapás, se kelepce, se semmi. A Fényhozó és követőinek csapata zavartalanul hajtott át Arábia nyugati peremvidékén, és a hangulatuk minden kilométerrel egyre sötétebbé vált, ők maguk pedig egyre nyugtalanabbá és aggodalmasabbá. A szuezi múmiák után vajon most miért nem vesznek tudomást róluk a nephek? Vajon arra számítanak, hogy a segyiptomiak a biztonság hamis illúziójába ringatják magukat? Csapdával várják őket az út valamelyik későbbi pontján? Ha hinni lehetett a helyi rádióállomások híradásainak, a nephthüsziek közel sem voltak ennyire ravaszak. Tétlenségük határozatlanságból fakadt. Az Afroarábiai Zsinati Tanácsnak viszketett a tenyere, hogy lecsapjon a Fényhozóra, aki volt annyira pofátlan, hogy átkelt a határon, és nephthüszi területre lépett. A Komisszariat Szvjatyjik Del ugyanakkor időközben nyomatékosan arra kérte a nephthüszieket, hogy várják ki az alkalmas pillanatot, és addig ne támadjanak. A szeth főpapok által kapott előjelek – állításuk szerint

Rå kora

186

– nem mutattak egyértelmű irányt. A felhasított állatok belső szerveiben zavarodottság uralkodott, egyfajta váteszi homály. A szervek egy része jó állapotban volt, ami arra utalt, hogy Széth egyetért a KSZD eredeti, szigorú politikájával a Fényhozóval szemben. Mások borzalmas rendellenességeket mutattak, ami épp az ellenkezőjét sugallta. A papok álombéli látomásai is inkonzisztensek voltak: néha kétségtelenül amellett szóltak, hogy a hitetleneket meg kell támadni – máskor amellett, hogy nem. A misztériumok minden egyes ismerőjére, aki révületében mondjuk egy héja képét látta, amint lecsap egy nyúlra, és darabokra tépi, jutott egy másik, aki magához térve nem emlékezett másra, csak egy eget átszelő gerlecsapatra. Más szóval a szethek, akik eleinte bőkezű támogatást ígértek a nephthüszieknek, bármit is kívánnak tenni a Fényhozóval, szép csendben megváltoztatták az álláspontjukat. A nyilvánosság előtt Csang főkomisszár már nem használta ugyanazt a gyújtó hangú nyelvezetet, mint korábban, amikor viperákról és méregről beszélt. Most visszafogottabb hangot ütött meg: a Fényhozót és segyiptomi seregét csótányokhoz, patkányokhoz és effélékhez hasonlította – inkább kártevőkhöz, mint veszélyes teremtményekhez. Arra is utalt, hogy egy olyan átfogó támadás ezek ellen a férgek ellen, amilyet a Zsinati Tanács minden áron indítani akar, a helyzet túlreagálása lenne, amitől a nephthüsziek csak mértéktelennek és bosszúvágyónak tűnnének. Egyelőre jobb kivárni. Megnézni, mire készül a Fényhozó Arábiában. Hová tart. Milyen messzire megy. A Zsinati Tanács egy hosszú és nyűgös hangvételű telekonferencia keretében reklamált a KSZD-nél. Csang és kollégái az időnként szakadozó, közvetlen telefonvonalon keresztül hallgatták végig a Zsinati Tanács tagjainak könyörgését, hogy hadd támadják meg a Fényhozót, és szemrehányásait, amiért a szethek türelemre intik őket. Majd miután minden sérelmüknek hangot adtak, Csángon volt a sor, hogy komoly türelmet és önmérsékletet tanúsítva emlékeztesse őket: nem az Oziriszi Hegemóniában vannak, amely a hatalmi tömbök olyan egyenrangú közösségét alkotja, hogy az lényegében egyetlen entitásnak tekinthető. Ki tudná megmondani, hol végződik Európa északi része, és hol kezdődik a déli? A szethek és nephthüsziek közti hatalmi egyensúly azonban teljesen más lapra tartozik. Gazdasági értelemben egyenrangú partnerek, hiszen a nephthüszi államok ásványkincsei és olajtartalékai bőségesen kárpótolják őket az ipari fejlett187

JAMES LOVEGROVE

ség hiányáért és az egyéb erőforrások szűkösségéért. Ugyanakkor kétséges, hogy valaha is képesek lettek volna-e kiaknázni ezeket a természeti kincseket a szethek üzleti irányítása és technológiai eljárásai nélkül, és még kétségesebb, hogy fennmaradnának-e a modern világban a kész termékek – egyebek közt fegyverek – nélkül, melyeket a szethek különleges, kedvezményes áron adnak el nekik. Röviden: a Bikontinentális Paktum nélkül a nephthüszi hatalmi tömb még ma is a sötét középkorban vergődne, mezőgazdaságból és szafaritúrákból összekuporgatva szűkös megélhetését. Vajon nem helytálló – zárta szavait Csang – ez a helyzetértékelés? S mi több, vajon szeretné-e a Zsinati Tanács, hogy ez a helyzet – jobb szó híján – megváltozzon? Miután ezzel határozottan helyre tette a nephthüszieket, a főkomisszár megtudakolta, hogy van-e még bármilyen ellenvetés. A Zsinati Tanács tagjai morgolódtak, de eggyel sem tudtak előállni. Nem tehettek mást, mint hogy vonakodva helyt adtak a szethek kívánságának. A Fényhozónak nem esik bántódása. Egyelőre. A híreket hallgatva a Fényhozó seregében senki sem volt róla meggyőződve, hogy a teljes, kendőzetlen igazságot hallja. Valaki itt játszadozik. Valaki blöfföl. A segyiptomiak több száz kilométerre behatoltak Arábia területére, a nephek meg csak úgy hagyják ezt? És mindezt azért, mert a szethek azt mondták? Nem, valami zajlik itt a színfalak mögött. Kizárt, hogy nem. Maga a Fényhozó is egyetértett. – Ne ringassátok magatokat illúziókba! – figyelmeztette az embereit. – Ez a nyugalmi időszak nem fog sokáig tartani. A nephek előbb vagy utóbb nekünk jönnek. Keményen. A szethek nem tarthatják őket pórázon a végtelenségig. Önállóan is cselekedni fognak, ha rákényszerülnek. De nekünk ez a habozás addig is előnyünkre válik. Ha úgy tetszik, isteni adomány. Lehetőséget teremt nekünk, hogy eljussunk pontosan oda, ahová tartunk. A nephek még nem tudják, de minél tovább hagynak békén minket, annál nehezebb dolguk lesz hosszú távon. A harmadik napon a konvoj mezőgazdasági területen vágott át. Makadámmal burkolt autópályák robajlottak abroncsaik és hernyótalpaik alatt. A helyiek figyelték, ahogy elvonulnak; némelyikük csak amolyan méltatlankodó csodálkozással bámulta őket, míg mások

Rå kora

188

sértéseket és néha köveket hajigáltak feléjük. Körülöttük minden rendezett és zöld volt: öntözött pórsáfrány-, földimogyoró- és csicseriborsóföldek borították a lankás dombok oldalát. A nap ugyanolyan könyörtelenül tűzött itt is, mint a sivatagban, erejét azonban csillapította a táj ember alkotta zöldje. Végül egy széles síkságra értek, melyet alacsony hegyek öveztek. Az anúbiai helikopterek már ott voltak, és vártak rájuk. A konvoj zökkenve lefékezett. Az út porától mocskos, kimerült hadsereg kiszállt az autóiból. Ide akarta hozni őket a Fényhozó. Ez az a hely. Megérkeztek. – Tökéletes hely egy csatához – vélekedett David, ahogy szemügyre vette a terepet. – Lapos. Nyílt. Messzire látni. Sok a magas, jól védhető állás. – Tudom – mondta az öccse, miközben ő is szétnézett. – És nem én vagyok az első, aki rájött. Több csata is zajlott itt a nagyon távoli múltban. Az ókori egyiptomiak ezen a helyen ütköztek meg a kánaánitákkal több mint háromezer évvel ezelőtt, aztán néhány száz évvel később a Júdeai Királyság seregeivel is. A föld a lábunk alatt a vérüktől lucskos. Ennek a helynek történelme van. Előzményei. Formája. – Szóval most beássuk magunkat, kiépítjük a vonalainkat, és felkészülünk. Ez a terv? – Pontosan ez a terv. – A Fényhozó mély levegőt vett, majd kifújta. – Közeledik a pillanat – mondta. – Pokoli összecsapás lesz, éppen itt. Érzem. Tudom. Mintha így lenne elrendelve. A hely, ahol útjuk véget ért, nagyjából azonos távolságra esett a Földközi-tengertől és a Jordán folyótól. Negyven kilométerre délnyugatra voltak a Galileai-tengertől, és csaknem százra észak felé Jeruzsálemtől. Megiddó síkságán álltak.

189

JAMES LOVEGROVE

23. NEPHTHÜSZ Rét sírás hangja vonzza Napbárkájának egyik sarkába. Nephthüsz a fedélzet deszkáin kuporog, arcát tenyerébe temetve. Minden sírógörcs, ami végigfut rajta, mintha egy kis halál lenne. Teste úgy rándul össze, akárha kést döfnének belé. – Ejnye, ejnye – mondja Ré szelíden, és letérdel unokahúga mellé. – Hát mi ez itt? Nem hagyhatom, hogy bárki is sírjon a bárkámon. Nem szabad. Nephthüsz vörös szemmel néz fel. Ahogy könnyek csordulnak le az arcán, Rének villámárvíz jut eszébe; folyó, mely kiönt a medréből az esős évszakban, és elárasztja a kiszáradt talajt. Hüvelykujjával szárazra törli az orcát. A sírásrohamok csendesülnek. Nephthüsz lassan lecsillapodik. – Bocsáss meg, ó, Ré – mondja szipogva. – Nem akartam, hogy így láss. Azért jöttem, hogy szót váltsak veled, hogy a tanácsodat kérjem, de aztán… az egész annyira… elviselhetetlenné vált… Úgy tűnik, máris újra összeroppan, de sikerül erőt vennie magán. – Csitt! – csillapítja Ré. – Semmi baj. Ne szomorkodj! Mi a baj? – Elmehetnénk valahová, ahol négyszemközt beszélhetünk? Ré körülnéz. Csak Maat és Thot van hallótávolságon belül, ám mindketten diszkréten a maguk dolgával vannak elfoglalva. Maat határozott kézzel fogja a kormányrudat, és irányítja az Évmilliók Hajóját a nappal folyóján, lábánál – mint mindig – a hűséges Ammuttal. Thot a víz felszínének fodrait tanulmányozza, és látszólag teljesen elmerül a gondolataiban. A hajó derekán Básztet a díványon összegömbölyödve, mélyen alszik. Széth a hajó orrában szintúgy álomba merült, mert kimerítette legutóbbi összecsapása Apóphisszal, a kígyóval. Rå kora

190

– Biztosíthatlak, semmi, ami elhangzik köztünk, nem jut más fülébe. – Akkor is – erősködik Nephthüsz fivér-férje felé pillantva. Ré bólint, hátrahajol, és kitárja szívét, ami csupa fény és forróság, az istennő előtt. Tökéletes, fehér tűz veszi körül őket. A Nap középpontjában állnak. Ide senki sem léphet be, hacsak maga Ré nem invitálja, és nem is hatolhat be senki. Itt az atomok úgy pattognak és bugyborékolnak, mint a tojás a serpenyőben, és minden örvénylő, lángoló teremtés. Ez az élet olvasztótégelye: a kohó, amely a létezést kovácsolja. – Nos, hadd halljam! – mondja Ré. – Mire a könnyek? Nephthüsz Rének nem az a rokona, aki iránt – vagy akivel szemben – erős érzelmei lennének. Az istennő – Ré mindig is úgy érezte – egy kicsit túlságosan alá van rendelve a többieknek ahhoz, hogy igazán érdekes legyen, és van benne valami kettősség: valamiféle alázatos rosszindulat, amit kedves, szív alakú arca éppen csak hogy leplezni tud. Ré mindenesetre gyengéden szereti, mint szinte mindenkit, és nem örül neki, hogy feldúltnak látja. – Bizonyára tudsz – kezdi Nephthüsz – a hitetlenek támadásáról a birodalmam ellen. – Tudok. – Ahogy arról is, hogy Upuaut miként szenvedte el a méltánytalanságot, hogy ezek a pogányok megszentségtelenítették maroknyi szent helyeinek egyikét. – Szobek is áldozata volt a rombolásnak, ha jól tudom. Ahogy mások is. – Upuaut belebetegedett a történtekbe. – Sajnálattal hallom. – Az unokám egészsége mindig is gyenge volt – folytatja Nephthüsz. – Hívei száma csekély, és az apja hírneve nem hagyja érvényesülni. Leghőbb vágya, hogy Anubisz nyomdokaiba lépjen, és halálimádók légióin uralkodhasson, de attól tartok, hiányzik belőle a kellő lelkierő és tekintély. Sosem lesz több, mint apja halovány mása. És most szegény teremtés betegeskedik: olyan sovány, hogy szinte átlátni rajta. Szívszaggató. Hogy szeretném látni, ahogy ezeket a gonosz, szívtelen embereket elpusztítják! Örömmel eltörölném őket a föld színéről. És megint a sírás szélén áll. Nagy erőfeszítésébe kerül, hogy 191

JAMES LOVEGROVE

megacélozza magát, és útját állja a könnypataknak. Miért sírnak a nők, amikor dühösek? Ez még a nagy Ré számára is rejtély. Ugyanakkor tudja, hogy ez a tény csak még pusztítóbbá teszi a haragjukat. Épp akkor tűnnek sebezhetőnek, amikor a legveszélyesebbek. – Ó, Nephthüsz – mondja Ré –, minden jogod megvan, hogy bosszúra szomjazz, és ha az a szándékod, hogy megtorold a sérelmeidet ezen a Fényhozón és követőin, távol álljon tőlem, hogy az utadba álljak. A csapás, amit rád és közeli rokonaidra mértek, példátlan mértékű bűntett. Habár meggyőződésem, hogy összességében máris túl sok a viszály és a szenvedés az emberek világában, úgy érzem, ebben az esetben kivételt tehetek. A Fényhozó nem egy másik isten parancsára harcol, hanem ellenünk, mindannyiunk ellen, ezt pedig nem hagyhatjuk. Így hát, ha te és férjed össze akartok fogni, hogy elpusztítsátok… – A férjem? – Nephthüsz üresen, rozsdásan kongó nevetést hallat. – Széth? Mit gondolsz, miért vagyok itt, miért hozzád fordulok? Széth ügyet sem vet az egészre. Úgy tűnik, egyáltalán nem izgatja a dolog. Upuaut… Az istennő elhallgat, és Ré rájön, hogy képtelen kimondani, amit szeretne. Upuaut, Anubisz fia, minden kétséget kizáróan az ő unokája. De vajon Széthé is? A szó szoros értelmében nem az. Nem, ha – mint az széles körben elfogadott – Anubisz igazi apja Ozirisz. – Nos – fejezi be végül Nephthüsz –, úgy fest, hogy Széthnek nem sok ideje jut Upuautra. Nem tudja bevallani az igazat, legalábbis nem a saját szavaival. A szégyen és az illem megakadályozza benne. Ő, Széth, Ozirisz, sőt Ízisz is egyazon hazugság hálójának foglyai. Közös családi titkon osztoznak, amit szőnyeg alá söpörtek, de egyikük sem tudja teljesen elfelejteni, sem megbocsátani. Ez minden viszályuk magva. Ez az ősoka a köztük húzódó törésvonalaknak. – Széth… – mondja Ré elmélázva. Egyszeriben úgy tűnik neki, hogy megtalálta a probléma gyökerét, és a felismeréssel együtt rögtön megoldási lehetőséget is lát a kibogozhatatlan konfliktusra, mely leszármazottait bénítja. Mint minden hirtelen megvilágosodás, ez is magától értetődőnek tűnik: mintha végig ott hevert volna az orra előtt, várva, hogy belé botol-

Rå kora

192

jon. – Nephthüsz – helyezi kezét az istennő vállára –, legyünk őszinték egymással, rendben? Nephthüsz pislog és bólint. – Fivér-férjeddel nehéz kijönni. Ezt megértem. Széth mogorva teremtés, aki időnként hajlamos a sértődésre és az irigységre. Rühelli, ha a dolgok nem a kedve szerint alakulnak. Modora veled szemben hűvös, néha kegyetlen. De egyet ne felejts el: te tényleg elárultad. Nephthüsz tiltakozásra nyitja a száját. Aztán meglátja a szigorúságot Ré szemében, és jobbnak látja szó nélkül becsukni. – Együtt háltál Ozirisszel – folytatja a Napisten. – Hogy Ozirisz tudott-e róla, hogy veled hál, azt csak ő és a lelkiismerete tudja. Vagy te csaptad be, vagy ő csapta be magát. Ebbe most ne menjünk bele! A tény tény marad: valaki házasságtörést követett el, és ennek egy törvénytelen gyermek lett a gyümölcse. Te és Széth azóta is gondosan leplezitek az igazságot egységes fellépésetekkel. Széth tudja, hogy Anubisz nem a fia, de igyekszik úgy bánni vele, mintha az lenne. Nem járt sikerrel, de, becsületére legyen mondva, megpróbálta. Te ezalatt továbbra is Oziriszhez és Íziszhez húzol: különösen Íziszhez, hiszen ti ketten olyan közel álltok egymáshoz, amennyire nővérek csak állhatnak. Inkább velük kettőjükkel múlatod az idődet, mint a saját hites uraddal, és ez talán nem meglepő. De ez csak elmélyíti Széth irántuk érzett gyűlöletét. Nem az a célom, hogy igazoljam a viselkedését. Csak rámutatok, hogy jogos haragot táplál irántad, akárcsak Ozirisz iránt, és ha ezúttal nem osztja jogos fájdalmadat Upuaut kapcsán, ez talán érthető. Ugyanakkor… Ré felragyog. – Ugyanakkor mindezek ellenére hajlandó vagyok beszélni Széthtel a nevedben. Megteszek mindent, ami tőlem telik, hogy rábeszéljem: fogjon össze veled, és tegyen valamit a Fényhozó kapcsán! Örömmel látnám, ha ti ketten vállt vállnak vetve állnátok ki eme betolakodó halandóval, a Panteon önjelölt ellenségével szemben. – Együtt – ábrándozik Nephthüsz – milyen könnyen megszabadulhatnánk tőle! – Így van. Ezzel mindannyiunknak szívességet tennétek. De van 193

JAMES LOVEGROVE

egy feltételem. Valamit valamiért. – Mi az? – Cserébe mindent be kell vallanod. Nephthüsz arca megnyúlik. – Úgy érted… – Hogy hogyan csaptad be Oziriszt. Hogy Anubisz Ozirisz fia. Könnyíts a lelkiismereteden! Hozd napvilágra az egészet! Ne legyen több hazugság, ne legyen több üszkösödő titok! Jelentsd be az egész Panteonnak! Mondd el mindenkinek! És legfőképp: mondd el Ízisznek! – De hát Ízisz már tudja! Többé-kevésbé. – Többé-kevésbé. Erősen gyanítja, azt mondanám. – Meg fog ölni. – Nem hiszem. Egész végig a barátod maradt, holott jól sejtette, hogy mit tettél. Szerintem a barátod marad azután is, hogy felfeded az igazságot. Talán még jobban is fog szeretni a bátorságodért és az őszinteségedért, hogy vállalod a felelősséget a cselekedeteidért. Nephthüsz láthatóan telve van kételyekkel – ám ugyanakkor reménnyel is. – Nehéz lesz, Ré! – De megéri – feleli Ré, majd homlokon csókolja, és megint a Napbárkán vannak, melynek fénylő ragyogása bármilyen vakító is, gyertyaláng csupán ahhoz a tűzhöz képest, ami Ré szívében ég. Nephthüsz ígéretektől és jó szándéktól túlcsordulva távozik. Ré sarkon fordul, és tekintetét arrafelé fordítja, ahol Széth fekszik még mindig mély álomban. Maat és Thot is figyeli, ahogy odavonul a szunnyadó alakhoz. Járásában elszántságot és elégedettséget látnak. A bölcsességnek e két isteni oszlopa megérti, hogy Ré végre megoldást talált a rejtvényre, mely régóta gyötri, és egymásra kacsintanak. A leghasznosabb lépés az, amit az ember a saját lábán, segítség nélkül tesz meg. Ők ketten tudták, hogy Rének a végén sikerülni fog. Básztet felriad, ahogy Ré elhalad mellette; kinyitja az egyik szemét, majd a másikat is. A levegőbe szimatol, és megérzi a hangulatváltozás szelét. Básztet elégedett. Visszateszi fejét az alkarjára, és újra elszundít.

Rå kora

194

Ré mindeddig visszahőkölt a gondolattól, hogy Széthnél puhatolózzon békemissziója érdekében. Túl hajthatatlannak, túl forrófejűnek ítélte a Sivatag Urát, hogy érdemes legyen próbálkozni vele. Most azonban van a zsebében egy ütőkártya: valami, amit felajánlhat Széthnek az együttműködéséért cserébe. Ezen megfordulhat a dolog. – Széth? – szólítja meg. Széth felébred. Feláll. – Ré? – Tarts velem! Elindulnak, ahogy istenekhez illik, keresztül az univerzumon. Egymás oldalán gyalogolva vágnak át a világok közt sötétlő öblökön, a csillagokat elválasztó, hatalmas tereken. Néhány pillanat, és elérik a Teremtés legszélső határát: a pontot, ahol elfogy a fény és az élet; amelyen túl nincs más, csak a meredély: a tiszta, hideg, tökéletes semmi. Erről a magaslatról visszanézve az egész kozmosz oly parányinak tűnik, mintha elférne egyetlen tenyérben, és összezúzható volna egyetlen ökölszorítással. Széth körülnéz és megborzong. – Miért vagyunk itt, Ré? Miért hoztál erre a helyre? – Hangja nem ver visszhangot. A környező üresség elnyeli és megfojtja. – Nem tetszik ez nekem. Túl messze vagyunk bármitől, ami bármit is jelent. A feledéssel szembesülve még egy isten is meghunyászkodik. – Csak nem… büntetésként hoztál ide? Ki akarsz taszítani? Ré nem csillapítja Széth félelmeit. Nem azonnal. – Azért vagyunk itt, hogy rálátásunk nyíljon a dolgokra – mondja. – Rálátásunk? – Hogy tisztázzuk, mi fontos és mi nem az. Széth, őszinte leszek veled. Szörnyű bűnöket követtél el a magad idején. Becsaptál és tőrbe csaltál másokat. Harcoltál és sebeztél. Ellenségeket szereztél, és haragot tápláltál. – Ó, Nagy Ré, elismerem, nem vagyok tökéletes. Sosem tagadnám, hogy nem éltem bűntelenül. De mentségemre szóljon… – Hadd fejezzem be, Széth! Rád is sor kerül majd. Számos bűnöd közül ne felejtsük ki Ozirisz meggyilkolását… vagy legalábbis annak kísérletét! 195

JAMES LOVEGROVE

– Megérdemelte. Ré feltartja a kezét. – Türelem! Mondtam már, mindjárt rád kerül a sor. Aztán ott van a viszálykodásod Hórusszal. Ki tudja már, hogy ez hol kezdődött. Mindenki más véleményen van. Tudom, hogy egy ízben erőszakot tettél rajta. Azt is tudom, hogy egyik verekedésetek alkalmával letépte a herédet. Mindenképp különös az ellenségeskedés kettőtök között. Széth arca elvörösödik; színben szinte megközelíti szeme és haja árnyalatát. – Gyűlölöm Hóruszt! – mondja. – Megszégyenítve akarom látni. – Ő pedig téged. Te és ő mégis sokban hasonlítotok egymásra. – Mindig a saját fajtád hozza a legtöbb bajt rád – feleli Széth. – Talán így van. De ezen most ne időzzünk! Az utolsó bűnöd nem más, mint a hanyagság. Elhanyagolod a hitvesedet, Széth, míg ő még mindig megalázkodva kapaszkodik beléd. Érzéketlen vagy a fiad iránt, nem is beszélve az unokádról. – Megvan az okom. – Tény és való. És ez az ok talán bocsánatos is. Ám az embernek szüksége van a szüleire, mindegy, milyen korú. Szüksége van a biztos tudatra, hogy az anyja és az apja mindig ott van neki, mindig fordulhat hozzájuk, kikérheti, vagy ha kell, elutasíthatja a tanácsukat. Szüksége van a szülei feltétlen szeretetére. – Elfoglalt ember vagyok – mondja Széth. – Ha el is hanyagolom a családomat, az aligha az én hibám. Még magamra is alig jut egy szemernyi időm. Ha nem vetted volna észre, állandó „vendég” vagyok a bárkád fedélzetén, és napi kétszeri vezeklést kell kitöltenem. – Igazságnak kell lennie. – Inkább igazságtalanságnak. – Nem vállalsz felelősséget a bűnökért, amiket elkövettél? Nem látod szükségét, hogy vezekelj értük? – Enyhítő körülményekre hivatkozom. Én magam is áldozatául estem számos megaláztatásnak és sértésnek. Erre valahogy mégsem emlékszik senki. Mindig csak azt hallom, hogy „Széth megsértett, Széth rám támadott”, és sokszor kényelmes elfelejteni, hogy csak azért teszek ilyesmit, mert valaki előbb velem tett hasonlót.

Rå kora

196

Rossz hírben állok, én vagyok a rothadt alma, úgyhogy ami titeket, többieket illet, az ügy le van zárva. Senkit sem érdekel, hogy provokáltak, hogy felszarvaztak, hogy megtagadtak tőlem magas tisztségeket, és nyilvánosan megszégyenítettek, hogy az akcióim valójában reakciók. Senkit sem érdekel az én verzióm. Ha egyszer te leszel a cselszövő a történetben, örökre a cselszövő maradsz. Nem kapsz esélyt, hogy bármilyen más színben mutasd magad. – Ebben a vérmérsékletednek is szerepe van. – Igaz, néha egy kicsit elvetem a sulykot. – Arra, hogy darabokra tépted Oziriszt, azt mondanád, „elvetetted a sulykot”? – Elborul az agyam. Elveszítem az önuralmamat. Nem tudok mit tenni. Ilyen vagyok. – És itt van a probléma gyökere – mutat rá Ré –, hogy milyen vagy. Széth, mit gondolsz, lenne rá bármi esély, hogy megváltozz? Széth megrökönyödik a kérdéstől. Úgy fest, ez a gondolat még sosem merült fel benne. – Hogy megváltozzak? – ismétli összehúzott szemöldökkel. – Hogyan? És ami még lényegesebb: miért? – A hogyanra egyszerű a válasz – mondja Ré. – Csak légy jobb ember, ennyi az egész! Uralkodj magadon! Légy kedves másokkal! Ami pedig a miértet illeti… látod ezt? – int a szemernyi, pislákoló zsarátnok felé, ami az univerzum, és ami szinte elvész a semmi sötétségében. – Látod, mennyire kicsinek, távolinak és törékenynek tűnik? Mintha egy óvatlan lélegzetvétel is kiolthatná? Istenek vagyunk, Széth, hatalmunk van, és eónokon át élünk, de a dolgok nagyobb rendszerében jelentéktelenek vagyunk. A végelszámolásban semmi, amit teszünk, nem számít majd. Nagyok vagyunk, de az örök sötétség végtelenszer nagyobb. – Akkor meg minek megváltozni? Minek bármit is tenni? Nem ez a helytálló válasz, ha szembesülsz a saját jelentéktelenségeddel? Ha a létezés értelmetlen, teljesen mindegy, hogy viselkedsz. – Ez az egyik szemléletmód, gondolom. De a másik az: ha a létezés értelmetlen, akkor miért ne változnál? Miért ne alakítanál a hozzáállásodon, hátha azzal értelmet teremthetsz? – Csak korlátozottat. – Korlátozott környezetben annál jobbat nem várhatsz. Széth ezt tudomásul veszi, és Ré észleli – vagy csak észlelni véli – 197

JAMES LOVEGROVE

az érdeklődés csillanását a skarlátvörös szempárban. Széth ténylegesen fontolóra veszi az elé terjesztett ajánlatot. Széthet foglalkoztatja a változás gondolata. – Nem én lennék – mondja aztán –, ha nem kérdezném meg: én mit nyerek ezen? – Kezdetnek, ha őszinte erőfeszítést tennél, hogy kedvesebb, szelídebb, figyelmesebb és megbocsátóbb Széth legyél, feloldoználak a vezeklésed alól. – Ki küzdene meg Apóphisszal helyettem? – Megpróbálnék fegyverszünetet kötni Apóphisszal. Van egy olyan érzésem, hogy ő is ugyanúgy belefáradt a véget nem érő csatározásba, mint te, különösen, hogy minden alkalommal ő marad alul. És ha nem járnék sikerrel, megküzdenék vele én. – Terhes feladat lenne számodra. – Akkor imádkozom, hogy a tárgyalásunk sikeres legyen – mondja Ré. – Szerintem az lesz. A másik előny számodra, hogy javulna a kapcsolatod a családtagjaiddal. Nem éreznéd többé ezt az elidegenedést, ezt az áldozati szerepet, ami elválaszt a rokonaidtól. Ha elszánod magad, hogy új ember leszel, és mindent megteszel, hogy ezt a fogadalmat be is tartsd, szerintem látni fogod, ahogy a hozzád való viszonyuk is megváltozik. Mások is hasonlóképpen reagálnak majd. Különösen nővér-feleséged fogja kimondottan élvezni a veled töltött időt, és nem fog Íziszhez menekülni minden adandó alkalommal. Esélyt kínálok, hogy minőségi javulást érj el a sorsodban. Nem kell mást tenned, csak új istenné válnod. Magad mögött hagynod a régi énedet. – Én megváltozom, és közben senki másnak nem kell erőfeszítést tennie a maga részéről? Ez aligha igazságos. – Nephthüsz beleegyezett, hogy ő is megváltozik. Mindenki előtt be fogja ismerni, hogy házasságtörést követett el Ozirisszel. És bevallja, hogy ő kezdeményezett. – Igazán? Annyi idő után? Most, hogy a hazugsága ilyen mélyen beivódott, ehhez komoly bátorság kell. – És mégis hajlandó megtenni, hogy tiszta vizet öntsön mindegyikőtök poharába, és hogy visszanyerje férje teljes szeretetét és tiszteletét. – Hmm – tűnődik Széth. – És ami engem illet, hogyan kéne hoz-

Rå kora

198

záfognom ehhez az átalakuláshoz? Van javaslatod? – Á, igen, személyre szabott megoldásom van a számodra. A Fényhozó. – Kicsoda? Ó, igen. Ő. – Ő. Fogj össze Nephthüsszel, és semmisítsd meg! Taposd el a kis senkiházi halandót! Töröld le a térképről a seregével együtt! Széth kérdőn néz Rére, szája sarkában mosoly bujkál. – Úgy látom, a Fényhozó alaposan kihúzta nálad a gyufát, ó, Napisten! Kimondottan bosszúsnak hangzol miatta, holott általában szelíd léleknek ismerlek. – Én… – Ré lehajtja a fejét. – Valóban idegesítőnek találom. Nem tudom pontosan, hogy miért. Talán azért, mert nem „látom” rendesen. Ránézek, és nem tudom, ki ő, nem tudok kideríteni róla semmit. Valami megakadályozza, hogy azonosítsam és megértsem ezt az embert. Talán segyiptomi származása miatt, talán a maszk miatt, amit visel, nem tudom. Valamilyen erő… elrejti őt az érzékelésem elől, és ez nem tetszik, egy kicsit sem. – Ismeretlen tényező. – Az. Pontosan. Ismeretlen. Anomália. És kizárólag emiatt azt akarom, hogy tűnjön el a földről. Azt akarom, hogy söpörjék el. Őt és az összes követőjét. – Ezt el tudom intézni. – Te és Nephthüsz. – Igen. Meg tudunk szabadítani téged ettől a bajkeverő halandótól. Megtiszteltetés lenne. – És jó kezdet a törekvésedhez, hogy mihamarabb elnyerd istentársaid megbecsülését. – Ahhoz is. Mindketten nyerünk rajta. Ré megdicséri Széthet, és szívébe öröm költözik. Az ifjabb isten a jelek szerint tényleg meg akarja ragadni ezt a lehetőséget. Alig várja, hogy jó útra térjen. Másfelől ez a példa a Panteon többi tagjának is új utat jelöl ki. Ré biztos ebben. Széth a kulcs. Amint ő megtalálja a helyét a többi isten soraiban, eljön majd az egyetemes harmónia.

199

JAMES LOVEGROVE

24. NONOMURA

D

AVID KIMERÜLT VOLT, de nem tudott aludni.

Az előző két napot azzal töltötte, hogy segített a stratégiailag leghatékonyabb módon elrendezni a Fényhozó csapatait a síkságon és erődített állást kiépíteni Megiddó hegyén. A hegy tetején – egy meredeken emelkedő, több mint kétszáz méter magas fennsíkon – terültek el Megiddó ősi városának romjai. A kőfalak maradványai közt futó, keskeny utcák tökéletes árkokat és géppuskafészkeket alkottak, míg egy magas, bolthajtásos, ívelt fali fülkékkel ellátott kamra, ami egykor raktárépület volt, kézenfekvő otthont nyújtott a főhadiszállásnak. A fennsík pereméről teljes egészében be lehetett látni a völgy lankái közt elterülő síkságot, a kilátás pedig nyugatra egészen a Kármel-hegyig, míg keletre a Tábor-hegyig tartott. A sereget egyenként százfős egységekre osztották, melyeket szakaszosan helyeztek el három, a hegytől dél felé növekvő sugarú köríven. Minden egységhez kirendeltek egy Szkarabeusz tankot vagy egy hagyományos fegyverzetű járművet. A helyi kisbirtokosok egy cseppet sem örültek, hogy emberek és gépek tapossák le a terményeiket, de kevesen adtak hangot a tiltakozásuknak. A bölcsebbek, akik megérezték, mi közeleg, egyszerűen összepakolták az értékeiket, és útnak eredtek a családjukkal, amíg lehetett. Az anúbiai C39-esek központi helyet foglaltak el a hegy lábánál, és pontosan ide tartott a nyughatatlan David, holdvilágnál követve a meredek gyalogösvényt. Az anúbiaiak éjjeli baglyok voltak, és David fentről kiszúrta őket, amint egy tábortűz köré gyűlve iszogatnak a helikoptereik közelében. Az oziriszi, aki álmatlanul forgolódott a kora hajnali órákban, és az idegei pattanásig feszültek a csata előtti várakozástól, társaságra vágyott. Nonomura rajparancsnok meghívta, hogy üljön le közéjük. Neki Rå kora

200

és az embereinek már vöröslött a szemük a részegségtől. Egy lábas szaké melegedett a lángok fölött, Davidnek pedig átnyújtottak egy porceláncsészét tele a gőzölgő itallal. Többféleképpen is égette a torkát, de lehörpintette, és még egyet kért. Nonomura helyeslően bólintott. – Szakét csak mértéktelenül szabad inni – mondta. – Mintha nem lenne holnap. – És könnyen lehet, hogy nem is lesz – jegyezte meg David. – Ez a csata előestéje. A nephek már úton vannak. Ha nem érnek ide még ma, majd ideérnek holnap. – Erre igyunk! – mondta Nonomura. – Kampai! Emberei felemelték a poharukat, és elismételték: „Kampai!” Akadt köztük néhány ausztrál, akik hozzátették: „Egészségünkre!” „Hadd csússzon!” – Azt mondja, a nephthüsziek úton vannak, Westwynter hadnagy – fordult Davidhez Nonomura. – Ezt biztosan tudja? – Az értesüléseink hézagosak. Az információ jelentős részét mi is rádióhíradókból szerezzük. De úgy tűnik, hogy a szethek megenyhültek, és engedélyt adtak a nepheknek a támadásra. Bármi is aggasztotta eddig a főpapjaikat, az már nem aggasztja. Úgyhogy a nephek gyalogoszászlóaljakat vonnak össze tőlünk északra, Damaszkuszban, és még többet dobnak át Bagdadból és Rijádból. És nem is ez a legrosszabb hír. – Nem? – Úgy tűnik, hogy a szethek végül mégis beavatkoznak. Csang megpedzette, hogy jó néhány zászlóaljnyi erősítést küldenek le a Kaukázuson és Perzsián keresztül. – Az istenek meggondolták magukat? – Széth a jelek szerint igen. Vagy az egész csak politika. A kardcsörtetés, amit a hórusziták és a Hegemónia művelt. Mostanra már abbahagyták, de úgy tűnik, tettre ösztökélték vele a szetheket. Hirtelen elsődlegessé vált számukra, hogy eltapossák a Fényhozót, leginkább – feltehetőleg – azért, hogy a Hegemónia ne vehesse kezébe az ügyet. Az utolsó dolog, amire itt bárki vágyik, az az, hogy Arábiába bevonuljanak az ozirisziek. – Valami folyik odafenn – mutatott Nonomura a csillagos égboltra. – Ott valami mindig folyik. 201

JAMES LOVEGROVE

– De ön nem érzi? Én igen. Minden bizonytalannak tűnik, változékonynak. Egyik nap így, másik nap úgy. Mintha már nem a Panteon írná a szabályokat. Csak próbálnak lépést tartani a lenti eseményekkel. Most először fordul elő, hogy a halandók vannak hatással az istenekre, és nem fordítva. A Fényhozó megfordította a dolgok rendjét. – Ezért dezertáltak a seregébe? – kérdezte David. – Úgy gondolják, mi állunk nyerésre? Nonomura nevetgélt, és az emberei is beszálltak. – Ó, nem, hadnagy! Nem ezért vagyunk itt. A Fényhozónak semmi reménye a sikerre. Az istenek túl hatalmasak, hogy hagyják győzni. Azért vagyunk itt, hogy meghaljunk, ennyire egyszerű. Az egész vállalkozást körüllengi valamilyen dicső hiábavalóság. Úgy néz ki, mint az elképzelhető leghasztalanabb és legértelmetlenebb ügy, amiért valaki az életét áldozhatja. Természetes, hogy ennek részesei akarunk lenni. David összeráncolta a homlokát, aztán odatartotta a csészéjét egy újabb adagért. – Ennek semmi értelme, de talán csak még több alkoholra van szükségem. – Valójában már bizsergett a szakétól, és kezdte kiélvezni azt az egyszerűséget és nyugalmat, ami a részegség velejárója. – Bármelyik anúbiai számára van értelme, akár az alkohol segítségével, akár anélkül – mondta Nonomura. – Mi azért élünk, hogy meghaljunk. Az életnek nincs számunkra más célja, mint hogy eljuttasson minket arra a pontra, ahol elhagyjuk. Megvetjük az életet. Elviseljük, amíg tart, de a halál az, ahová vágyunk. Anubisz az uralkodónk, hát miért ne akarnánk közelebb lenni hozzá, az ő birodalmában? Az egyik ausztrál, egy hórihorgas óriás feketére festett hajjal és olyan bőrrel, ami alig láthatott napot, így szólt: – Végül mind Iaruban kötünk ki. Csak némelyikünk előbb akar odajutni, mint a többi. Tudod, minek hívnak minket otthon Ozban? Engem és a komáimat, akik beálltunk az ázsiaiakhoz? Mi vagyunk a „mikor megyünk már”-pajtások! – De gondolom – mondta David –, ha ennyire vágynak meghalni, fontos, hogy a haláluk legalább jelentsen valamit, nem igaz? Hogy elérjenek vele valamit?

Rå kora

202

– Ne vegye rossz néven, de ez oziriszi gondolkodás – ellenkezett Nonomura. – Ön a Fényhozó harcostársa, és vele tartott egészen idáig, így feltételezem, tisztában van vele, hogy nagy valószínűséggel eleshet, míg az oldalán harcol. – Jobban örülnék, ha nem így lenne, de igen, könnyen előfordulhat. – És ha már meghal, szeretné olyan drágán adni az életét, amenynyire csak lehet. Nem akarja csak úgy elhajítani. – Hát persze! – Ez a különbség – mutatott rá az ázsiai. – Számunkra a jó halál az olcsó halál. Megvetésünket az élet iránt azzal mutatjuk ki, hogy eldobjuk magunktól, ahogy tennénk azt egy… egy… – Régi alsógatyával – egészítette ki az ausztrál. – Köszönöm, Coburn lövész – hajtott fejet Nonomura. – Nem olyan elegáns hasonlat, mint amit kerestem, de megteszi. – Bármikor. – Szóval – összegezte David – lényegében azért vannak itt, hogy öngyilkosságot kövessenek el? – Igen. A lehető leghiábavalóbb és legvégzetszerűbb körülmények között. Amint tudomást szereztünk a Fényhozóról, tudtuk, hogy mellette a helyünk. A nephthüsziek le fogják mészárolni az önök aprócska seregét. Önök halálra vannak ítélve. Ez számunkra rendkívül vonzó. – Nem is fognak harcolni? – David érezte, ahogy az undor hidege végigkígyózik rajta, és birokra kel a szaké forróságával. – Akkor mire megyünk magukkal? Idehoztak nekünk hét kibaszottul halálos helikoptert, és aztán mi lesz? Nekirepülnek velük az ellenségnek, amint meglátják őket? Hát kösz szépen! – Nem, nem, kérem, ne értse félre, hadnagy! Harcolni fogunk. Harcolunk, amíg az utolsó golyónk, rakétánk és ba-sugarunk is elfogy. Ez az egyetlen tiszteletre méltó és becsületes dolog, amit tehetünk. De azután az életünk értelmét veszti. Csak ekkor fogjuk gépeinket az ellenségbe vezetni, hogy magunkkal vigyünk, amennyit csak tudunk. – Ó! – enyhült meg David. – Ez már jobban hangzik. – Az önök ellenségei szigorúan véve nem a mi ellenségeink – tette hozzá Nonomura –, így nem nyerünk és nem is vesztünk semmit a megölésükkel. 203

JAMES LOVEGROVE

– Ami csak hozzáad a haláluk értelmetlenségéhez. – Úgy van. – Nos, maguk mind őrültek – emelte fel David a csészéjét –, de iszom a tiszteletükre! Az anúbiaiak viszonozták a gesztust, és üdvözlésre emelték a csészéiket.

David még egy darabig az anúbiaiakkal maradt, míg a Tábor-hegy fölött meg nem jelent a hajnalt előrejelző szürke csík, és el nem emelte egymástól az eget és a földet. Fokozatosan egyre jobban berúgott, és amikor az ausztrál, Coburn lövész rázendített egy Anubiszt dicsőítő dalra, ő is csatlakozott. Nem ismerte a szöveget, de a refrén fülbemászó dallamát és sorait könnyű volt megjegyezni: Ha a kés beléd hatol, Ha a golyó eltalál, Vár már a Sásmező És királya, a Sakál! Az ázsiai anúbiaiak is velük énekelték ezt a halálbarát nótát; imbolyogtak a ritmusára, és mély átéléssel halandzsázták a szöveget. Amikor David végül felállt, hogy elinduljon, a feje mintha leszaladt volna a bakancsába. A világ pörgött és pattogott, és David tudta, hogy hányni fog. A kérdés nem az volt, hogy fog-e, csak az, hogy mikor. – El kell… mennem kell – mondta Nonomurának. A rajparancsnok bizonytalanul bólintott, mintha épp álomba merülne. – Még találkozunk – tette hozzá David. – Igen – mondta Nonomura. – Igen. Találkozunk a Sásmezőn. – Az anúbiai istenhozzád. – Nem túl hamar, remélem – jegyezte meg David, és elbotorkált. Egy viharba került hajó fedélzetén támolygó matróz mozgásával visszakeveredett az ösvényhez, ami felvezetett a hegyoldalon. Félúton fölfelé megállt, és okádott, olyan erővel, hogy úgy érezte, mintha teljesen kifordulna magából. Nem emlékezett, mikor volt utoljára

Rå kora

204

ilyen súlyosan, ennyire bénítóan ittas. Talán akkor lehetett, amikor tudomást szerzett Steven „haláláról”, és elment inni a barátaival Londonban, aztán egy sikátorban arra ébredt, hogy egy rendőr böködi, és azt tanácsolja, hogy tűnjön onnan, ha nem akarja zárkában végezni. Ezúttal még a hányás sem hozott megkönnyebbülést. David átkozta magát, amiért ennyire óvatlan volt, és a rizsbort, amiért enynyire csábítóan erős. Összegörnyedve, időnként négykézláb folytatta útját fölfelé. Azt tervezte, hogy bekúszik a kis tábori ágyára, mielőtt bárki észrevenné, és alszik néhány órát. Tudta, hogy ha a háború aznap érkezik, képtelen lesz szembenézni vele egy kis szundítás nélkül. Amint felért a hegytetőre, körülnézett. A napkelte még mindig jó néhány percre volt. Minden szürke volt, és elmosódott. David látta a kis sátorponyváját, mely több másikkal együtt a leomlott, ősi házak romjai közt volt kifeszítve. Nincs messze. Csak néhány száz lépés. Pislogott egyet, a nap már majdnem felkelt, és a sátra még mindig néhány száz lépésre volt. Felállt ugyanott, ahol egy kis időre elvesztette az eszméletét. Előrebotorkált. Aztán megint kidőlt. Félig kinyitotta a szemét, mert hangokat hallott. Az oldalán feküdt, fél arccal a porban. Két ember beszélt a közelében halkan, arabul. David homályosan tisztában volt vele, hogy ismeri mindkét hangot. Annyira sokszor hallotta már; abszurdnak tűnt, hogy egy pillanatig nem tudta hová tenni őket. Időeltolódás volt a között, amit gondolt és amit gondolni akart. Steven. És… Zafira? Megpróbált felállni, hogy lássa őket. A felállás azonban időközben olyan műveletté vált, amit nem tűnt könnyebbnek elsajátítani a zsonglőrködésnél. Csak annyi telt tőle, hogy négykézlábra evickéljen: ebben a testhelyzetben már át tudott lesni egy régi, kőből faragott esőgyűjtő ciszterna pereme fölött. Öccse és Zafira nem voltak olyan közel, mint eleinte hitte. A főhadiszállás bejáratánál álltak, talán kétszáz méterre onnan, ahol David kuporgott. A hajnali csendben hangjuk, bár halkan beszéltek, meszszire hallatszott. Nem tudta kivenni a szavaikat, és az arabtudása amúgy sem volt abban az állapotban, hogy képes legyen fordítani. A testbeszédükre összpontosított. Mit tudhat meg belőle? Vajon elárulja neki, mit csinál idefenn Zafira, miért beszélget ezen a korai órán a Fényhozóval? A lány ránézésre zavarodottnak tűnt. Szokásos fesztelenségének 205

JAMES LOVEGROVE

nyoma sem volt. Válla szánni valóan meggörnyedt. Fél? Talán. A Fényhozó seregében mindenki feszült volt, szorongott, és nem is alaptalanul. A támadás a küszöbön állt. De David valahogy nem érezte, hogy Zafira is ebbe a kategóriába tartozna. A lány erre a harcra készül már időtlen idők óta, és ha szorongatja is a félelem, ő az a fajta, aki ezt inkább magában tartja. Akkor mi lehet? Mit jelent a hajlott testtartás? Az egyik láb, ami a másikat dörzsöli? A kezek, melyek mintha nem tudnák, mit kezdjenek magukkal? És Steven. Mintha aggódna érte. Békíteni próbálná. Feje féloldalra döntve. A türelmes hallgatóság. Az ember, aki figyel rád. Aztán Steven mondott valamit, amitől Zafira hirtelen sarkon fordult. Steven elkapta a karját. Visszafordította maga felé. Feje a lányéhoz hajolt, hangja pedig kivehetetlen suttogássá halkult. David figyelte, ahogy Zafira közel hajtja a fülét Steven maszkkal fedett szájához. Szinte hozzáérinti. Nézte, ahogy Steven a fülébe suttog, miközben még mindig a karját fogja. Látta, ahogy Zafira testéből elszáll a merevség. Ahogy megnyugszik. És úgy tűnt neki – habár túl messze volt, hogy biztos lehessen benne –, hogy el is mosolyodik. És úgy gondolta – vagy csak képzelte, hogy gondolja –, hogy Steven keze Zafira haját cirógatja. És azt képzelte – vagy csak hitte, hogy képzeli –, hogy Zafira Steven arcához nyomja az arcát. Ha nincs ott a maszk, ez csók lett volna. A száj hosszan időzött az arcon. Még a maszkkal együtt is amolyan csókféleség volt. És ekkor Zafira elgyalogolt; önbizalma helyreállt. Épp David rejtekhelye mellett vonult el. Nem vette észre. David pedig nem fedte fel magát. Zafira elindult lefelé az ösvényen, és eltűnt a hegy pereme mögött. Steven megfordult, és fejét lehajtva belépett a főhadiszállás ajtaján. David a földre rogyott; szakéban pácolt agya próbálta megemészteni a jelenetet, melynek az imént szemtanúja volt. Nem lehetett az, aminek látszott, ugyanakkor nem lehetett semmi más sem. Steven és Zafira összeölelkezve. Nem, nem kimondottan ölelkeztek, de annyira közel álltak hozzá, hogy a különbség észrevehetetlen volt. Túl szoros ölelés volt ahhoz, hogy pusztán baráti legyen. Zafira bizonytalan volt valamivel kapcsolatban, Steven pedig megnyugtatta – gyengéden,

Rå kora

206

ahogy csak egy szerető tenné majd csókkal váltak el. És hol voltak ők közvetlenül a beszélgetés előtt? Odabent? A főhadiszálláson? Csak ők ketten? Ezért volt szüksége Zafirának vigasztalásra? Hogy Steven megnyugtassa valamivel kapcsolatban, ami az épületben történt? Amit csináltak? Minden ugyanarra vezetett. David próbálta újraértelmezni a bizonyítékokat, próbált ártatlanabb magyarázatot találni. De a gondolatai kérlelhetetlenül kormányozták vissza magukat újra és újra ugyanahhoz a következtetéshez. A feje kóválygott. A napkorong pereme kibukkant a láthatár mögül; Ré emelkedőben volt. David fel akart kelni, beszélni akart az öccsével, neki akarta szegezni a kérdést. Szemhéja elnehezült, mint régi tolóablak. A kemény talaj szokatlanul kényelmesnek tűnt alatta; puhának, akár egy tollas dunyha. Steven, a hazug. Steven, az áruló. A hajnali ég vöröslött. Apóphisz vére, melyet Széth ontott ki. Csak néhány perc pihenés. Steven, a fondorlatos, önző szemétláda. Megdugta Zafirát. A szarházi. – Szrrhhzz… – motyogta David, és öntudatlanságba merült. *** És sugárhajtóművek vonyítására, robbanások reccsenésére tért magához. Egy nephthüszi Sáska száz-kétszáz méterrel a feje fölött süvített el, üvöltésébe az egész hegy belereszketett. Fürtös bombák buktak alá a szárnyai alól. Fodrozódó ba-foltok duzzadtak és pukkantak szét szerte a síkságon, akár a hólyagok. David talpra évickélt; hirtelen és sokkolóan józanodon ki. A csata elkezdődött.

207

JAMES LOVEGROVE

25. BOMBÁZÁS

A

FÜRTÖS BOMBÁK KÖZISMERTEN pontatlan és kevéssé hatékony formái voltak a gyalogság elleni hadviselésnek. A teniszlabdányi méretű bombácskáknak annyira kicsi volt a tömege, hogy hajlamosak voltak inkább lebegni, mint egyenesen zuhanni, és ki voltak téve a szél minden szeszélyének és irányváltásának. A fürtös bombák elsődleges – az élet kioltásánál is előbbre való – célja ezért az volt, hogy pánikot és fejetlenséget okozzanak. Ezt Megiddónál nem sikerült elérniük. A Fényhozó csapatai olyan ritkásan helyezkedtek el, hogy a parányi bombák zápora nagyrészt célt tévesztett. Vetemények áldozatul estek ugyan, emberek azonban csak dicséretesen kis számban. A segyiptomiak csodálkoztak, megkönnyebbültek, és ennek köszönhetően a bátorságuk is kitartott. Ahogy a gépek elmennydörögtek a messzeségbe, a lentiek felkészültek, hogy méltón fogadják a következő rárepülésüket. A Szkarabeusz tankok égnek emelték sugárvetőcsöveiket. Az anúbiai C39-esek a levegőbe emelkedtek. Második bevetésükön a Sáskákhoz némi légi nehézlovasság is csatlakozott: egy pár orosz gyártmányú Tüphón bombázó, melyeket három, szintén orosz Kígyó vadászhelikopter kísért. A Tüphónok – melyeket Széth szimbólumáról, a különös, kutyaszerű szörnyről neveztek el – kövér, ormótlan gépek voltak, melyeknek látszólag annyi esélyük volt levegőbe emelkedni, mint egy dongónak. Az ő szerepük azonban nem az volt, hogy elegánsan röpködjenek. Hanem az, hogy fúziós robbanófejeket szállítsanak. Sokat. És célba is juttassák őket. A Sáskák újra bombázni kezdték a Fényhozó vonalait, ám a Szkarabeuszok ezúttal készen álltak. Ba fröccsent az égre sugárvetőcsöveik kvartettjéből szaggatott, négylövéses sorozatokban. A nehézgéppuskákat szintén játékba hozták. Nyomjelző lövedékek jelezték fénylő pontsoraikkal tüzelésük irányát, hasonlóan a

Rå kora

208

tankok fázisokra osztott ba-ágyútüzéhez. A síkság fölött az eget cikkcakkos fényfüzérek töltötték be, és nem minden Sáskának sikerült sértetlenül áthatolnia köztük. Repülők szédültek arrébb kigyulladt szárnnyal vagy farokkal. Egyikük afféle cigánykereket vetve pördült meg, és a völgy oldalába csapódott. Egy másik átbucskázott a hegy fölött, és robbanás kíséretében palacsintává lapult a túloldalán, lángoló barázdát vájva a szántóföldekbe. A Tüphónok röviddel ezután kapcsolódtak be az ütközetbe, míg Kígyó-kísérőik őrülten sorozták a talajt, hogy utat törjenek nekik a légvédelmi tűz dzsungelében. Ekkorra azonban már a C39-esek is az égben voltak, és vért szomjaztak. Nonomura rajparancsnok és emberei befogták a Kígyókat, és… …Davidnek nem volt jobb szava arra, amit a hegytetőről látott… …elporlasztották őket. A Kígyóknak szemernyi esélyük sem volt. A C39-esek szinte szemtelen könnyedséggel intézték el őket. Fekete ba-sugarak ütötték ki a farokrotorjaikat, halálos pörgésbe taszítva őket. Hőkövető rakéták végeztek velük, mint valami kegyetlen vicc csattanójában. Az anúbiaiak aztán a Tüphónokra összpontosítottak. Vastagabb páncélzatuk miatt a bombázók keményebb diónak ígérkeztek, mint a Kígyók. Nem is beszélve a védelmüket adó gépágyúkról. A Tüphón-vezérnek már nyitva volt a bombarekesze, és el is kezdte üríteni rakományát az alant elterülő síkságra. Két C39-es oldalról támadta meg. Vörös ba villant elő a bombázó középső sugárvetőjéből. Az egyik helikopter skarlátszínű, ragyogó gömbbé duzzadt, és darabokra hasadt. A másik páncélzata kitartott, és megtorlásként a saját ba-sugarával lőtte ripityára a bűnös gépágyút és a benne lévő lövészt. Egy harmadik C39-es – és David valamiért tudta, hogy ez Nonomuráé – szemből akaszkodott össze a Tüphónnal: hátrafelé repült, miközben hatalmas mennyiségű bát és rakétát okádott a bombázóra. Az anúbiaiak nem rendelkeztek fúziós fegyverzettel, mivel csak egy, és nem két isten égisze alá tartoztak. Ám amit a pusztító erő minősége terén nélkülöztek, azt pótolták mennyiséggel. A helikopterből kiáradó tűzerő puszta mennyisége is lélegzetelállító volt: hagyományos robbanófejek és isteni esszencia szinte szünet nélküli zápora zúdult belőle a Tüphón elülső felére. A tűz darabonként nyúzta le bombázó orrkupoláját: a fémborítás szilánkokban hámlott 209

JAMES LOVEGROVE

le róla, míg a gépváz bordái is kibukkantak. Szélvédője szétzúzódott; átlátszó üvegből fehér jéggé vált. A Tüphón továbbdübörgött, de bombái már nem zuhogtak. Ő maga zuhant: fokozatosan, könyörtelenül veszített magasságából és sebességéből. A C39-es egész úton lefelé tűz alatt tartotta, míg a Tüphón, mely ekkor már hosszanti tengelye körül pörgött, végül megkarcolta a földet egyik szárnyvégével, és azonnal orra csapódott, majd imbolygott pár másodpercig, és porfelhőt verve, hatalmas döndüléssel elterült a hátán. Nonomura C39-ese diadalittasan szökkent fel újra az égbe. A másik Tüphón, melyet hasonlóképp zaklattak az anúbiaiak, úgy próbált kikeveredni szorult helyzetéből, hogy magasabbra emelkedett. Ez azonban arra ösztökélt egy C39-est, hogy beszökkenjen alá, és lentről a hasába lőjön. Egy sugár behatolt a gép bombarekeszébe. Ami ezután következett, az épp olyan elkerülhetetlen volt, mint amennyire látványos. Óriási mennyiségű szeth–nephthüszi fúziós robbanófej robbant be egyszerre. Az ebből eredő fénygömb átmérője elérte a négyszáz métert: skarlátvörös volt, vibráló lila csíkokkal és örvényekkel tűzdelve. A gömb másodpercek leforgása alatt tágult ki, majd húzódott össze, bekebelezve nem csupán a Tüphónt, hanem a C39-est is, amely a robbanást előidézte, valamint egy másik helikoptert, mely éppen a bombázót támadta. Ami hátramaradt, miután a vakító gömb eltűnt, és fülsiketítő robbanásának visszhangja is elült, az meglepően kis mennyiségű törmelék és roncs volt, melyek maguk után füstszalagot húzva záporoztak a földre. A Sáskák egy harmadik, utolsó hullámra is visszatértek, de ezúttal óvatosabbak voltak: hetykeségüket letörte a büntetés, amit korábban elszenvedtek. Magasabban repültek rá a célra, ami csak még tovább rontott a pontosságukon. Ledobtak mindent, ami csak maradt a szárnyaik alatt, aztán lóhalálában indultak haza, nyomukban a négy megmaradt C39-essel. Nonomura emberei még hármat szedtek le közülük, mielőtt a náluk sokkal gyorsabb sugárhajtású gépek teljes sebességre kapcsolva eltűnhettek volna a látóhatár mögött. David, aki még mindig pislogott, hogy megszabaduljon az amorf, kékes szellemképtől, amit a felrobbanó Tüphón hagyott a látóterében, szemügyre vette a csatateret. Ahogy a síkságot takaró füst oszlani kezdett, meglátta a pusztítást. Holttesteket látott felperzselt földdarabok körül szétszórva. Látott egy Szkarabeusz tankot feltör-

Rå kora

210

ve, kibelezve, akár egy eltaposott bogár. Ám a károk első ránézésre lényegesen kevésbé tűntek jelentősnek, mint amilyenek lehettek volna. A katonák még mindig tartották az állásaikat. Még mindig maradt négy C39-esük, melyek épp akkor ereszkedtek le; rotorszárnyaik örvényt kavartak a füstben. A nephthüsziek minden tőlük telhetőt megtettek, a Fényhozó serege azonban kitartott. David azt kívánta, bár ne tudná, hogy a légitámadás csak a kezdet volt. Felpuhító gyakorlat. Közeleg a földi csapatok támadása. Mindjárt itt lesz.

211

JAMES LOVEGROVE

26. FEGYVERBEN

A

FÉNYHOZÓ SIETVE KIMENT a harctérre, átkelt a síkságon, hogy felmérje a helyzet állását, megtekintse, hogy mi veszett el, és mi maradt sértetlen, újraossza az ellátmányt, aládúcolja a vonalon keletkezett repedéseket, és bármerre is ment, mindenütt erőt öntött a katonáiba néhány jól megválasztott szóval; itt dicsérettel, ott bátorítással. – Ne feledjétek – hangoztatta minden adandó alkalommal –, a csatában nem az a kérdés, mekkora sereg harcol, az a kérdés, mekkorát harcol a sereg! Ezért vagyunk mi a legerősebb hadsereg a történelemben! Figyelemmel kísérte a holtak eltemetését és a sebesültek szortírozását is. Aki túl súlyos sérült volt, hogy újra csatasorba álljon, azt hátraszállították a tábori kórházba, melyet a hegy északi oldalán állítottak fel. A többieket helyben ellátták, és felajánlották nekik a választást, hogy a vonalak mögött akarnak-e lábadozni, vagy inkább a helyükön maradnának. Kivétel nélkül az utóbbi mellett tették le a garast, vezérük nagy megelégedésére. Amikor a Fényhozó visszatért ellenőrző körútjáról, Davidnek határozott szándéka volt, hogy számon kérje rajta a Zafirával történteket. A főhadiszállás felé indult, mert azt tervezte, hogy útját állja, és követelni fogja, hogy négyszemközt beszélhessenek. A körülmények fényében ez gorombaságnak tűnhetett – sőt, pitiánerségnek –, de Davidnek tudnia kellett, hogy amit aznap hajnalban látott, valóban az volt-e, amit látni vélt. A Fényhozó serege épp az imént csapott össze az ellenséggel, és feltartóztathatatlanul közeledett egy nagyobb, hevesebb ütközet, de itt valami fontos forgott kockán: David hite az öccsében – már ami maradt belőle. A Fényhozó hadurak kíséretében jelent meg. Fáradt intéssel üdRå kora

212

vözölte Davidet. – Haditanács – mondta. – Jössz? Bátyja tétovázott. A haditanács órákig is elhúzódhat, míg ő egy helyben ülne, és hallgatná a gyorsan pörgő arab beszélgetést. A Fényhozó néha beavatná az elhangzottakba, de csak időnként, azon ritka alkalmakkor, amikor szünet áll be a vitában. Nem látta, hogyan tudna ilyen sokáig várni a mindent eldöntő beszélgetésre Stevennel. Viszont látta magát, amint némán füstölögne egy sarokban, egyre jobban belelovalná magát az ingerültségébe, míg végül felpattan, és mond valami meggondolatlant, amit azonnal megbán. Nagyot nyelt. Bármennyire is fájt, kénytelen volt elnapolni az ügyet. Egy időre. – Nem – mondta. – Nem? – Nincs rám szükséged. Jobb, ha szerzek magamnak fegyvert, és lemegyek oda – intett fejével a síkság felé. – Azt hiszem, ott jobb hasznomat vennék. Egy szívdobbanásnyi szünet. Aztán: – Rendben. Ha úgy gondolod. – Úgy – mondta David, és otthagyta őket. Kitérőt tett a fegyverraktár felé, mely egy olyan kiürült épületbe költözött be, ami egykor Megiddó főkönyvelő-irodája lehetett. A város fénykorában több jelentős kereskedelmi útvonal csomópontjában helyezkedett el, és ennek megfelelően szerzett busás hasznot a vámokból és kezelési költségekből. Most egy olyan csarnokban, ahol annak idején írnokok hajolhattak főkönyveik fölé, és pénzt halmozhattak hegyekbe, most fegyvereket tároltak. David egy Farúk nevű férfi, a – jobb szó híján – szállásmester felügyelete mellett böngészte végig őket. Farúk argentin pisztolyt, hóruszita buzogányt ajánlgatott. Több különböző fajta géppisztolyt kínált fel Davidnek. – Ez van nagyon jó. Három lövés sorozat állás. Durr, durr, durr – imitálta meggyűrődött arccal a géppisztoly elsütését. – És spórol lőszerrel. Ám amit David keresett, és meg is talált, az egy oziriszi balándzsa és egy pásztorbot-korbács készlet volt. Felemelte a ba-lándzsát, majd a pásztorbotot és a korbácsot. Ez volt az, amit értett. Amit ismert. A fegyverek jól illettek a kezébe. Olyan tárgyak voltak, amiknek a használatára kiképezték. Tudta, 213

JAMES LOVEGROVE

hogy számíthat rájuk. Egy isteni pálca és két átalakított mezőgazdasági szerszám: a munkaeszközei. Ellenőrizte a töltetet a lándzsában. Háromnegyedéig volt. Nem is rossz. A hátára szíjazta. Övébe akasztotta a pásztorbotot és a korbácsot. Aztán odavetett Farúknak egy sokrant, kilépett a fegyverraktárból, és elindult lefelé a hegyről.

Steven az imént nem próbálta megállítani. Ez a gondolat kínozta rögeszmésen Davidet, ahogy délnek tartott a síkságon át, füstölgő mezők közt, bombakrátereket megkerülve, a legelső sor felé. Ő azt mondta neki, hogy lejön ide, a közelgő harc sűrűjébe, Steven pedig azt felelte: „Rendben. Ha úgy gondolod.” Mintha úgy értené: Menj csak, és szállj szembe az ellenséggel, amint megérkezik! Tedd kockára az életedet! Nekem mindegy. Talán csak túl elfoglalt volt, túl sok minden járt az eszében. Talán meglátta az elszántságot bátyja szemében, és tudta, semmit sem tehet, hogy eltántorítsa a szándékától. Vagy talán Stevennek kapóra jött, hogy David az első sorban akar harcolni, ahol könnyen utolérheti a halál. Így megszabadulhat a versenytársától Zafira kegyeiért. Nem, Steven nem ilyen. Vagy mégis? David már nem volt biztos benne, hogy ismeri-e az öccsét. Steven nem egyszerűen átalakult Fényhozóvá. Megváltozott, amióta ő volt a Fényhozó. Több volt számára, mint szerep, több mint maszkot, overallt, kesztyűt ölteni. Ahogy David átvágott a síkságon, végignézett a Fényhozó katonáin, akik épp azon voltak, hogy rendbe szedjék magukat a légitámadás után, és felkészüljenek a készülő szárazföldi ütközetre, és egyszerre érzett irántuk csodálatot és sajnálatot. A Fényhozó adott ezeknek a segyiptomiaknak valamit, amiben hihettek. Magához vonzotta őket víziójával, hogy istenektől független életmódjukat kiterjeszthetik az egész világra. Csak azt nem értették, legalábbis nem tudatosan szinten, hogy Steven ezt úgy érte el, hogy maga is sokban az istenekhez hasonlóan kezdett viselkedni. Rájuk

Rå kora

214

kényszerítette az akaratát, ahogy egy isten tenné. Nem volt hajlandó megmutatni nekik a valódi arcát, amivel istenhez hasonlatos távolságot teremtett köztük és maga között. Úgy tett, mintha törődne velük, és talán törődött is, de gőgös, tartózkodó módon, és fontos lett számukra, hogy ugyanúgy – ha nem jobban – szeressék, mint amennyire ő szereti őket. És most a fegyvereiket tisztogatják, ellenőrzik a tárakat, gránátokat akasztanak a fegyverszíjaikra, és késeket éleznek, összeszorított ajkakkal várva, hogy mi következik. Néhányan vakítóan fehérre mosott pamut símaszkokat hoztak magukkal, és most ezeket viselik, hogy hasonlítsanak a vezérükre. Mások krétaporral vagy fehér sminkalapozóval – harci festéssel – kenik be az arcukat ugyanazzal a céllal. Megint másokat annyira gyötör az idegesség, hogy az arcuk egészen hamuszínű lett tőle – természetes fehérség. Az egész annyira bátor. Annyira csodálatos. Annyira kimondhatatlanul szomorú. David elment a harcállás mellett, amit Zafira és Felszabadítótársai foglaltak el. Sértetlenül vészelték át a bombázást. Látta, ahogy Zafira éppen egy karabélyt szed darabjaira; úgy görnyedt a feladat fölé, ahogy egy koncertzongorista összpontosítana egy szonáta nehéz futamaira. David úgy siklott el mellettük, hogy a lány ne vegye észre. E pillanatban nem akart vele szót váltani. Bármi is zajlott közte és az öccse között, David nem hibáztatta Zafirát. Bizonyos mértékig a saját hibája volt. Megvolt rá az esélye, hogy a lány az övé legyen, de elszúrta. Ha most beszélne vele, az csak a kudarcára emlékeztetné, meg Steven kétszínű viselkedésére. Csak elmélyítené a keserűség mocsarát, amibe éppen belesüpped. David koponyája kezdődő másnaposságtól hasogatott. Valahol a rideg fájdalom közepette egy hang azt ismételgette, hogy még itt hagyhatná, és itt is kéne hagynia ezt az egészet. Induljon nyugatra, az egyetlen irányba, amerről nem közelednek az ellenség erői. Vegye célba a partot, szálljon fel egy hajóra, jusson vissza Ciprusra a helyőrségéhez. Itt az alkalom. Az utolsó esélye, semmi kétség. Mossa kezeit minden miatt, ami történt. Felejtse el Stevent. Felejtse el Zafirát. Térjen vissza a seregbe, oda, ahol minden ismerős. Térjen vissza az isteneihez, a dzsed-oszlopos Oziriszhez, a Terményfakasztó Íziszhez, és esedezzen a bocsánatukért imával és oltári áldozattal. Bogozza ki magát egy olyan ügy hálójából, amiben nem hisz igazán, és egy olyan testvéri viszonyból, ami a feje tetejére állt, ahol a báty hajtja magát 215

JAMES LOVEGROVE

az öcs uralma alá. Itt semmi sem stimmel. Ezt ő is tudja. Nem tartozik ide. Ez nem az ő harca. Ki kéne szállnia, amíg még lehet. Keresztüljutni Arábián, kijutni belőle nehéz lesz, de nem lehetetlen. Okos, találékony fickó. És ha a seregbe való visszatérésekor hadbíróság várja, hát legyen. Ugyanakkor gyanította, hogy a Petrában történtek fényében a sereg jobbnak látná, hogy szép csendben visszaálljon a sorba. Ha nincs kérdés, nincsenek kínos válaszok sem. Vagy felajánlják neki, hogy érdemei elismerése mellett leszerelhet, ha akar. Ha most elhagyná Megiddót, bizonytalan jövővel kéne szembenéznie – de legalább lenne jövője. Ha itt marad, nagyon is biztos jövő vár rá, és nagyon rövid. Kísértést érzett. De ellenállt neki. És a kísértésnek váratlanul könnyű volt ellenállni. Befejezi, amit elkezdett. Harcolni fog. Nem a Fényhozóért. És nem is Stevenért. Ezekért az emberekért. A segyiptomiakért. Az ő érdekükben. Ő David Westwynter, ejtőernyős, katona, jó katona. Jelenléte nem sokat, vagy talán semmit sem jelent a csata kimenetele szempontjából. De számára a világot jelenti.

Rå kora

216

27. MEGIDDÓ

S

hogy észrevétlenül kerülhet a beásott ellenség közelébe, és különösen nem egy akkora haderő, amekkorát a nephthüsziek összetrombitáltak. A Fényhozó serege jó előre tudta, hogy az ellenség feléjük tart. Hegytetőkre állított felderítők és őrszemek rádióztak a bázisra, hogy porfelhőket észleltek a horizonton, majd a csapatszállítók hosszú oszlopát is, melyek ember- és hadianyagot hoztak magukkal. Jelentették, hogy a katonák sátrakat vernek, előretolt bázisokat építenek, míg a Szkarabeusz tankok a sor élére gördülnek. Mindez nagyrészt már a bombatámadás előtt is zajlott. Ám utána felgyorsult a folyamat. A gyalogságot zászlóaljakba szervezték, és beléjük sulykolták a taktikát. A páncélosdandárok ezalatt alakzatba rendeződtek, hogy a völgy lábánál elfoglalják pozícióikat. A gömbkerekek csikorgása úgy terjedt északra a hegy felé, akár egy alacsonyabb fokozatú földrengés robaja. Óvatos becslések a nephthüszi csapatok teljes létszámát húszezer körülire tették. Szkarabeusz tankokból néhány száz lehetett odaát. A nephthüszi tábornokok tanultak a szuezi múmiák kudarcából, és sejtéseiket csak megerősítette a légicsapás során tapasztalt ellenállás. A Fényhozó ravasz és félelmetes ellenfél. Emberei bátrak és harapósak. A létszámuk csekély, de annál motiváltabbak. Nem szabad alábecsülni őket. A tábornokok ezért jóval több embert gyűjtöttek össze, mint amennyire – úgy vélték – szükségük lesz, és őket mind szándékukban is állt harcba küldeni. Abszolút, megkérdőjelezhetetlen létszámfölényre van szükség. Aztán ott volt még egy apróság: a szethek expedíciós serege, több hadoszlopnyi gyalogság és páncélozott jármű, mely ebben a pillanatban is dél felé igyekezett Örményországon és Azerbajdzsánon ke217

ZÁRAZFÖLDI HADERŐ NEM REMÉLHETI,

JAMES LOVEGROVE

resztül, hogy az Ottomán Birodalom keleti peremét megkerülve behatoljon Perzsiába és Mezopotámiába, és annál is tovább. Ennek az erősítésnek még kellett egy-két nap, hogy megérkezzen, a nephthüsziek pedig égtek a vágytól, hogy mire ez bekövetkezik, már véget vessenek a csatának, a szetheknek pedig ne legyen más dolguk, mint esetleg összesöprögetni a megmaradt, menekülő segyiptomiakat. Ez büszkeségi kérdés volt. Tömbök közti politika. A nephthüsziek meg akarták mutatni a szetheknek, hogy köszönik, de nagyon jól boldogulnak segítség nélkül is. A tábornokok közvetlen parancsot kaptak a Zsinati Tanácstól: Bizonyítsák be a Szent Ügyek Népbiztosságának, hogy nem vagyunk az az ügyefogyott, alsóbbrendű nép, aminek előszeretettel tartanak minket! A Fényhozó talán megválaszthatta a csatateret, de ez lesz az egyetlen beleszólása az ütközet menetének alakulásába. Őt és a csapatait el fogják söpörni. Azonnali, döntő, pusztító erővel. Mészárlás lesz.

A délelőtti órákra az ég beborult. Grafitmaszatos felhők vonultak be, és függtek alacsonyan a síkság fölött, eltakarva a napot. Ré, úgy tűnt, nem akarja végignézni, mi készül. Elfátyolozza az arcát. A Fényhozó lenézett a hegyről, és látcsövével végigpásztázta a terepet. Csapatai a helyükön voltak. Nem volt más tennivalója, mint várni és figyelni a rádióval a keze ügyében, hogy parancsokat adhasson, ha szükséges. A szürke ég elégedettséggel töltötte el. A nephthüszi Szkarabeuszok biztosan le vannak merülve, hiszen keményen hajtottak, hogy ideérjenek, és most nincs napfény, ami újratöltené az akkumulátoraikat, míg az ő tankjai napok óta mozdulatlanok, és teljesen feltöltődtek. És nem ez volt az egyetlen előnye. Még mindig volt valami a kabátujjában. Valami, amire a nephek egyszerűen nem számíthattak. Egy aduász. Mindössze ennyit mondott róla a haduraknak, akik azonnal továbbították a hírt az embereiknek. A Fényhozó követőinek kicsi, de elszánt csapata úgy állt, mint kerítés a hurrikánnal szemben. Lehet, hogy szilánkokra zúzza őket. De

Rå kora

218

ha egy darabig ellenállnak neki, meghajlanak, megtörnek, de többékevésbé egyben maradnak, akkor… Akkor… Minden egészen másként alakul.

A nephthüszi páncéloshadosztályok valamivel déli tizenkettő után kezdték el az offenzívájukat. A Szkarabeusz tankok falanxokban gördültek észak felé. Egy órán belül elég közel értek a Fényhozó előretolt állásaihoz, hogy tüzet nyissanak. Első sortüzeik heves viszonzásra találtak. Aknavetők és rakétameghajtású gránátok verték a soraikat, különféle színű ba-sugarakkal egyetemben. Több tank is lila fénykupola kíséretében robbant fel. De mögöttük még többen jöttek. Minden egyes páncélos helyét, amit a segyiptomiak elpusztítottak, egy másik vette át a sorban. A tankok lassan, de állhatatosan törtek előre, jelentős veszteségeket okozva a Fényhozó embereinek és gépeinek. A négy megmaradt C39-es zúgva szállt harcba: végigsorozták a tankokat, és hamar elkönyvelhettek jó néhány telitalálatot. A harci helikoptereknek azonban fogytán volt a lőszerük. Rakétavetőik rövidesen kiürültek, ba-celláik kifogytak. Ekkor golyókkal szórták meg a tankokat, de aztán azokból sem maradt. Nem maradt más, ami fegyverként lett volna használható, csak maguk a helikopterek. Nonomura és emberei felkészítették magukat a halálos berepülésre. Valamennyi pilóta célba vett egy-egy nagyobb tankcsoportot, mert négyet-ötöt is magukkal akartak vinni közülük. A helikopterek teljes sebességgel repültek át a síkság fölött, lecsapva a nephthüsziekre. Odabent a gépek legénysége Anubiszt dicsőítő dalokat énekelt, tudatva vele, hogy mennyire hatalmas, és ők mennyire boldogok, hogy hamarosan láthatják. Az egyik C39-es nem érte el az úti célját. Egy sugárvető találata még a levegőben megsemmisítette. A többiek azonban kimanőverezték a ba-záport, és pontosan a célba csapódtak. Lila fény terjedt tova, és szökött a magasba, ahogy egész tankcsoportok robbantak fel, láncreakcióban tűzbe borítva a mellettük állót. De még több Szkarabeusz jött, és még több, és keményen nekiestek a Fényhozó első sorainak. A nyomás alá helyezett segyiptomiak

219

JAMES LOVEGROVE

utcai taktikákhoz folyamodtak. Sokan közülük a gerilla-hadviselés veteránjai voltak. Tudták, hogy amit nem lehet elérni nehéztüzérséggel, azt sokszor el lehet egyes emberekkel, akik gyorsan mozognak, és esztelen kockázatokat vállalnak. Előresprinteltek, fedezékről fedezékre mozogva, és gránátokat hajítottak, vagy ba-lándzsákkal lőttek a tankokra, menet közben csatakiáltást hallatva. A tankok sugárvetőcsövei ide-oda pörögtek, ahogy próbálták célba venni és kiiktatni ezeket az új, mozgékonyabb célpontokat. Emberek haltak meg, szénné égve az isteni esszencia sugaraitól. De folyamatos zaklatásuk megtette a hatását. Egyik tank a másik után végezte égő roncsként, míg sokuk elvesztette a hernyótalpát, vagy megsérült a gömbkereke, így lebénult, és könnyű falattá vált. Jó néhányan egymást pusztították el, míg vadul egy-egy segyiptomira tüzeltek, helyette azonban a mellettük lévő tankot találták el. Ketten úgy írták ki magukat a csatából, hogy addig üldözték megszállottan ugyanazt az embert, míg össze nem ütköztek. Egy másik tank vezetője annyira megzavarodott a mindenfelől érkező ellenséges tűztől, hogy orral előre belehajtott egy vízelvezető árokba. Gömbkereke a levegőben maradt, és tehetetlenül pörgött. Egy darabig nagyon kétséges volt a harc kimenetele. A Szkarabeuszok veszedelmesen közel jártak hozzá, hogy áttörjék a segyiptomiak sorait. Végül azonban a nephthüszi tábornokok látták, milyen súlyos verést kapnak a páncéloshadosztályaik, és hogy a számuk hogyan morzsolódik egyre a hitetlenek keze nyomán, és stratégiai visszavonulást rendeltek el. Ekkorra a harcba induló tankoknak már talán csak a fele volt meg, és azoknak is merültek az akkumulátoraik. Ideje volt visszahívni őket, amíg még mozogni tudtak. A tankok visszahúzódtak, elhaladva az előrenyomuló gyalogság sorai között. Visszabicegtek a bázisra, tartalékakkumulátoraikat is bevetve, hogy az út utolsó egy-két kilométerét megtegyék. Világos volt: jó néhány órányi sütkérezésre lesz majd szükségük a napfényben, mielőtt visszatérhetnek a síkra, ez az időszak pedig el sem kezdődhet, amíg a felhőtakaró ilyen makacsul az égen marad. A nephthüszi tábornokok azonban így is magabiztosak voltak. Több tucat gyalogoszászlóalj menetelt épp ekkor a harctér felé. A Fényhozó erői nem jutnak levegőhöz, egy pillanat haladékot sem kapnak. Egy órával azután, hogy a tankok visszavonultak, sor került az első összecsapásokra a segyiptomi és a nephthüszi katonák között.

Rå kora

220

David gondosan célzott a lándzsájával egy tanyaudvar fehérre meszelt falának fedezékéből, és ügyelt, hogy minden keskenyre állított nyaláb célt találjon. A csata elején egy kis csapat segyiptomival fogott össze, köztük Szajiddal és Szelimmel, az unokatestvérekkel, akik akár ikrek is lehettek volna. Együtt öt Szkarabeusz tank megsemmisítését lehetett a számlájukra írni, plusz három másik megbénítását. Most egy tanyaházat védtek a rohamozó nephthüszi gyalogság ellen. A levegő zengett a puskaropogástól és a ba-sugarak „csatt-reccscakk”-jától. David nem érzett mást, csak a puskapor szagát és a ba égett csontra emlékeztető, szúrós illatát. Nyugodt volt. Az a fajta nyugalom fogta el, amit gyakran élt át csaták közben: olyasmi volt, mint a vihar szemében uralkodó csend. Odakint, a fején kívül minden pokoli volt, és elviselhetetlen. Emberek gyilkoltak embereket. Holttestek gyűltek halomba a tanyaház előtt. A halál uralkodott. Bent azonban csak bizonyosság volt, célszerűség, leegyszerűsített énkép. Harcolnia kell, ölnie kell, különben őt ölik meg. Ebbe sűrűsödött össze a világa. Egy nephthüszi katona dülöngélve közeledett felé egy búzamezőről. David célzott, megnyomta az elsütőgombot, és a katona sisakos feje ezer szilánkra robbant; egyik pillanatról a másikra eltűnt, akár egy kidurrant léggömb. A lefejezett test még jó néhány lépést tett, mielőtt elterült volna egy kollégája hulláján. David a következő ellenséget fürkészte. Lila ba-sugár döndült a fal túloldalán. David összerezzent, és lehúzta a fejét. Amikor a por elült, célzott a fal fölött, és arrafelé lőtt, ahonnan a sugár érkezett. Nem volt mit tenni, csakis ezt: lőni, visszalőni, tovább lőni. A csatának van valami hátborzongató tisztasága. A rémület és a rettegés annyira erős, hogy akár egy láng, lényegéig perzselik a létezést. Davidnek semmi máson nem kellett gondolkodnia, mint a következő pillanaton, majd az azutánin. Élnie kellett, életben kellett maradnia. Ennyi volt az egész. A puskaropogás és a ba-tűz hamarosan ritkulni kezdett. Közeledett az idő, az az idő: a hagyományos fázisváltás a modern hadviselésben, amikor a lőfegyverek után kézitusára kerül sor. David balándzsája kiürült. Félrehajította, és a pásztorbotért meg a korbácsért nyúlt. Felállt a golyóktól és bától lyuggatott, ripityára lőtt fal mögül. Kint, a mezőkön nephthüsziek közeledtek százával. Szó szerint százával. A segyiptomiak, akikkel David összeállt, késekkel voltak fel221

JAMES LOVEGROVE

fegyverkezve, míg páran hóruszita buzogányt és szeth harci botot forgattak. Hogy jártasak voltak-e e fegyverek használatában, azt David nem tudta. Némelyiküknek pisztolya is volt. Vajon betartják a hagyományos harctéri etikettet, és mostantól nem veszik elő az oldalfegyvereiket? David ezt sem tudta, és nem is érdekelte. Ekkor már semmi mással nem törődött, csakis az ellenséggel. Kigyalogolt a mezőre, combig érő vetésben gázolt, egyik kezével csapásra emelve a pásztorbotot, a másikkal a korbácsot forgatva. Szíve rettegés és öröm dalát zengte. A nephthüsziek kivont rövid karddal közeledtek. David zsibbadt volt, elégedett, és készen állt.

Rå kora

222

28. BÁRKA Ré összehívta őket. Jönnek. A Panteon összes istene, a leghatalmasabbtól a legkisebbig, a Napbárkára utazik. Ré üzenete, melyet elküldött nekik, úgy gyullad ki a tudatukban, akár az égi tűz – meghívás, mely ebben a formájában nem tűr ellentmondást –, és ők azonnal, köntörfalazás és tétovázás nélkül jönnek. Ré ugyanis ritkán küld ki ilyen üzenetet, eónonként egyszer, és nagyot csalódna azokban, akik visszautasítják, és nagy lenne a szégyenük is. Az istenek zsúfolásig megtöltik a hajó fedélzetét, és hangosan csacsognak, tele találgatásokkal. Neith fel-alá járkál köztük. A háború istennője a szokásosnál is életerősebbnek tűnik, melle duzzadóbbnak, páncélja és fegyverzete pedig vakítóan ragyog, és fülsiketítően csörömpöl. Bárkinek, aki hajlandó meghallgatni, eldicsekszik, hogy már nem is emlékszik, mikor volt utoljára ennyire ereje teljében. – Tapogasd csak meg! – nyújtja felé befeszített bicepszét. – Gyerünk! Szorítsd meg! Kemény, mint a kő! És nézd, mekkora! Ekkora izom egy ökröt is szégyenben hagyna! Amikor Neith ilyen jó formában van, jaj az emberi világnak. Ozirisz és Ízisz kéz a kézben faggatják Thotot a gyülekezőről. Mi a célja? Miért hívtak ide mindenkit ilyen sietve, ilyen sürgetően? És hol van Ré? – Rövidesen minden kiderül – feleli Ré nagyvezíre. – A Napisten odalent várakozik. Csak akkor csatlakozik, ha már mindenki jelen van, és elfoglalta a helyét. Mialatt beszél, Széth és Hórusz elhaladnak egymás mellett a fedélzeten, és – nem is annyira véletlenül – egymásnak ütközik a válluk. Mindketten azonnal támadó pózba vágják magukat, akár két 223

JAMES LOVEGROVE

kandúr a sikátorban, és sértéseket vágnak egymás fejéhez. Fenyegetések fonják át köztük a levegőt. Közvetlen közelükben az összes isten oldalra húzódik, mert verekedésre számítanak. Nem ez lenne az első alkalom. Aztán Nephthüsz közbeavatkozik, és odébb húzza Széthet az unokaöccsétől. Békíteni próbálja férjét, de hangja ingerülten cseng. Úgy fest, türelme a végét járja, ha Széthről van szó. – Mindig csak a kötekedés! – korholja. – Állandóan a bajt keresed! Mi bajod van? Hát nem ígérted meg Rének, hogy jó útra térsz? Nos? Széth dühödten mered rá. Szeme forrón izzik, akár a szén. Mintha meg akarná ütni hitvesét. Aztán egy csapásra megenyhül. Izmai ellazulnak. Elmosolyodik. – Mennyire igazad van, kedvesem! – mondja. – Valóban azt ígértem Rének, hogy igyekszem jobb emberré válni, és kibékülök az ellenségeimmel. – Megcirógatja Nephthüsz állát. Az istennő boldog és megkönnyebbült. Széth az unokaöccséhez fordul: – Hórusz… Hórusz gyanakvóan kapja oda a fejét. – Igen? – Bocsánatot kérek. – Miért? – Például azért, hogy vállammal a tiédnek ütköztem. Óvatlan voltam. Nem figyeltem, hogy merre megyek. És sajnálom mindazt, amit az imént mondtam neked. De legfőképpen a sok haragot sajnálom, ami köztünk fortyog mióta… mióta csak az eszemet tudom. Voltak jobb és rosszabb időszakaink, nem igaz? Hórusz egyetlen szemében bizalmatlanság csillog. – Így is mondhatjuk. – Például amikor egy ágyban feküdtünk, én pedig a kezedbe élveztem. Hórusz lesüti a szemét, és lábával a deszkákat dörzsöli. – Ezt nem muszáj itt, mindenki előtt felemlegetned. – De, de – erősködik Széth –, nagyon is muszáj! Könnyítenem kell a lelkiismeretemen! Helytelen volt, amit tettem. Meghívtalak, hogy feküdj mellém az ágyba, és úgy tettem, mintha ártatlan szán-

Rå kora

224

dékaim lennének, aztán amikor elaludtál, megbecstelenítettelek. Visszaéltem a bizalmaddal. Megalázó helyzetbe hoztalak az előnyszerzés reményében, hogy később azzal henceghessek: „Nézzétek, ondómmal lefröcsköltem Hóruszt!” Rossz hírbe akartalak hozni, de szerencsére anyádnak sikerült keresztülhúznia a számításaimat. – Így van – szól közbe Ízisz. Ekkor már a Napbárkán utazó öszszes isten félbehagyta a saját beszélgetését, és élénken figyeli a Széth és Hórusz közt zajló szóváltást. – Tettem, amit kellett, hogy megóvjam fiamat a szégyentől – folytatja az istennő. – Inkább levágtam és elhajítottam a kezét, mint hogy ott maradjon, magvadtól beszennyezve. Hórusz megdörzsöli a csuklóját, melyen halvány, karkötőre emlékeztető forradás látszik. Mostani keze pótlék csupán, melyet Ízisz alkotott neki. – És még így is hencegtél szennyes cselekedeteddel – mondja Ízisz Széthnek –, bizonyíték híján azonban senki sem hitt neked. – Túljártak az eszemen – ismeri be Széth. – És nem ez volt az egyetlen alkalom. Emlékszel, Hórusz, amikor kihívtalak, hogy versengjünk kőből faragott csónakokban? – Hohó, hát persze! – derül fel Hórusz. – A magamét gipsszel bevont cédrusfából készítettem, és győztem! – Alaposan rászedtél, unokaöcsém. A csónakod kőladiknak tűnt, de gyönyörűen úszott, míg az enyém, amit egy igazi hegycsúcsból faragtam ki, elsüllyedt, mintegy… na, mi más süllyed el úgy, mint a kő? Akkor nagy patáliát csaptam, elpanaszoltam mindenkinek a csalást, de titokban lenyűgözött a találékonyságod. Legyőztél a saját játékomban. Szép munka, Hórusz! – De miért hozod most fel ezeket az ősrégi történeteket, nagybácsi? – tudakolja Hórusz. – Minek köszönhető ez a különös hangulatod? – Csak azt próbálom elmondani, hogy igazságtalan voltam veled, Hórusz… ahogy te is velem, de az kevésbé lényeges. Azt próbálom a magam esetlen módján megértetni veled, hogy szeretném, ha elfelejtenénk a sérelmeinket, és mostantól jóban lennénk. Tudom, hogy a vitáink sokszor vérre mentek, és legalább olyan gyakran ostobaságokon robbantak ki, de azt remélem, hogy mindezt magunk mögött hagyhatjuk, és tiszta lappal indulhatunk. Szeretnék kevésbé az ellenséged lenni, és inkább a nagybátyád. Gondolod… gondolod, 225

JAMES LOVEGROVE

hogy ez lehetséges? Hogy van rá bármi mód? Széth lehajtja a fejét. Összekulcsolt kézzel felnéz Hóruszra. Nem akármilyen látvány a Sivatag izmoktól dagadó Ura, amint alázatosan könyörög unokaöccsének egy második esélyért. Mintha Hórusz sem hinné el teljes szívéből. Összeráncolt homloka, összehúzott szeme azt mutatja, hogy még mindig valamilyen hirtelen pálfordulásra számít. Széth bizonyára csak azt várja, hogy lankadjon az ébersége, és aztán bevisz egy gyomrost a semmiből. De a gyomros csak nem jön. – Ha őszintén ez a vágyad… – mondja megfontoltan Hórusz. – Ó, ez! Csakis ez! – Akkor igen, talán képes lennék fátylat borítani a múltra és mindent újrakezdeni. – Hórusz! Igazán? Hórusz bólint. – Keblemre! – Széth előreszökken, és masszív, férfias ölelésébe fonja unokaöccsét. Hórusz karja felemelkedik, és megveregeti nagybátyja hátát, eleinte óvatosan, aztán határozottabban. Széth elhúzódik, egy pillanatig szemléli Hóruszt, aztán odahajol, és megcsókolja a fiatalabb isten ajkát. Hórusz meghökken, de egy másodperccel később már behunyja a szemét, és viszonozza a csókot. Hosszan. Kéjesen. Nephthüsz nézi őket, és nem tudja mire vélni a dolgot. Az összegyűlt istenek köréből eközben füttyögés és néhány ujjongó kiáltás hangzik fel, valaki pedig azt javasolja Széthnek és Hórusznak, hogy menjenek szobára. A felvetés amúgy Hórusz egyik gyermekétől származik – valamennyien jót derülnek, hogy apjukat egy másik férfiisten karjában látják. A csókolózó pár végül szétválik. Hórusz zavarban van, arca kipirult, míg Széth arcán diadalittas elégedettség ül. Hitveséhez fordul, és hangjában kaján örömmel így szól: – Tessék! Látod? Puszipajtások lettünk Hórusszal. Ezt akartad, nem? – Hát… igen, azt hiszem – mondja Nephthüsz. – Ha nem is egészen… így. – De kedvesem, hát mi a rossz abban, ha kimutatjuk egymás iránti szenvedélyünket? Még ha a másik nem is a saját házastársunk?

Rå kora

226

– Elkéstél. Már nem tudsz szégyenbe hozni, férjuram – vág viszsza Nephthüsz. Arcán kárörvendő mosoly ül. – Már el is kezdtem körüljárni az isteneket, hogy megvalljam a ballépésemet. Ha tudni akarod, nem olyan régen éppen Ízisz és a férje előtt borultam arcra a palotájukban, és elmondtam nekik az igazat. – Igazán? – pillant Széth fivére és nővére felé. – És hogy fogadták? Ízisz, aki még mindig Ozirisz kezét fogja, most kinyújtja a másik kezét, és Nephthüsz tarkójára helyezi. – Mit gondolsz, hogyan fogadtuk, Széth? – mondja. – Hogy másként, mint megértéssel és megbocsátással? Nephthüsz hálásan néz nővére szemébe. – Nephthüsz hibás döntést hozott – folytatja Ízisz. – Lelkem mélyén mindig is tudtam, hogy Ozirisszel hált, de jobbnak láttam, ha nem verem nagydobra. „Amiről nem tudsz, az nem is árthat”, ahogy a szólás tartja. Tettére a vágy sarkallta, nem a rosszindulat. Sosem állt szándékában ártani nekem vagy a férjemnek. Ha van is bűne, az a meggondolatlanság, azt pedig nem esik nehezemre megbocsátani. – És te, Ozirisz? – fordul Széth a fivéréhez. – Te mit gondolsz a történtekről? – Ártatlannak vallom magam – érkezik a felelet. – Nephthüsz Ízisznek adta ki magát. Semmit sem sejthettem. Széth felhúzza egyik rézvörös szemöldökét. – Őszintén? – Őszintén – mondja Ozirisz ellentmondást nem tűrően. – Ha! – dörren egy mély, ébenfekete hang a Napbárka egyik szegletéből. Anubisz az, aki mindvégig távolabb állt, elzárkózva a Panteon többi tagjától, ahogy az tőle megszokott. – És jól sejtem, Ozirisz: ha tagadod, hogy tudtad, ki csábított el, akkor azt is tagadnád, hogy te vagy az apám? Ozirisz nyugodt tekintetét a Sakálfejű Istenre emeli. – Nem tagadnám – mondja lassan, gondosan megválogatva a szavait. – Csak azt tagadnám, hogy mindeddig az apád voltam. És ezért a mulasztásomért szeretnélek kárpótolni. Te és én, Anubisz, egészen mostanáig távolságot tartottunk egymástól. Mindketten gyanítottuk vagy tudtuk az igazságot, mégis hiányzott belőlünk a képesség vagy a szándék, hogy ezt tettekben mutassuk ki. Régi fáj227

JAMES LOVEGROVE

dalmam, hogy elválaszt valami attól a személytől, akivel oly közel kéne állnunk egymáshoz. Megvitattam a kérdést Ízisszel, és ő is hasonló véleményen van. Ha nincs ellenedre a felvetés, szeretném, ha mostantól… fiamnak nevezhetnélek. Az isteni hallgatóságból egyszerre szakad ki a levegő: félig sóhaj, félig megrökönyödés. Azonban egyikük sem lehetne meglepettebb és megindultabb Anubisznál. Komor vonásai mintha megremegnének. Egy pillanatra úgy tűnik, közömbössége örökös maszkja talán lehullik. Talán még a könnye is kicsordul. Azonban hamar visszanyeri az önuralmát. Ozirisz felé dönti a fejét, és így szól: – Megfontolom kérésedet, Az, Akit Az Örökösen Jó Létezőnek Neveznek. Amit javasolsz, az nincs egészen ellenemre. Ez az a pillanat – miután béke telepszik a Panteon legfőbb tagjaira, akár a frissen hullott hó (vagy legalábbis így tűnik) –, amikor végre Ré is csatlakozik. Habár eddig nem volt jelen a fedélzeten, azért tud mindenről, ami az imént lezajlott, mivel hálóhelyéről hallgatózott a deszkákon át. – Családom, rokonaim, istentársaim! – üdvözli őket melegen. – Hát mind itt vagytok! Milyen jó, hogy eljöttetek! És micsoda izgalmas fordulatoknak lehettünk az imént szemtanúi! Széth és Hórusz kibékültek. Nephthüsz nyilvánosan beismerte kihágását. Ozirisz elismerte fiának Anubiszt. Mindez őszinte örömmel tölti el a szívemet! – Arca elsötétül, de csak egy kicsit. – Bár ne lenne – folytatja – egy felhő a láthatáron, mely elrontja a boldogságomat! – A Fényhozóról beszélsz – mondja Ozirisz. – Pontosan róla – bólint Ré. – Mostanra mármindannyian tudtok erről a felfuvalkodott halandóról, aki most az egész világot akarja ellenünk fordítani. És ha netán nem láttátok volna, mit tett velünk eddig is… Upuaut? Anubisz fia Ré mellé vonszolja magát. Az istengyermek csupa csont és bőr. Nyikorog járás közben. A bőre úgy hámlik róla, mint a por. – Szobek? A krokodilisten átbiceg a fedélzeten, hogy csatlakozzon a pórul jártak felvonulásához. Pikkelyei foltokban kihullottak, mintha valamiféle hüllő-rühösségben szenvedne. Sárga szeme tompán csillog, mint a genny.

Rå kora

228

– Mindnyájunk közül, akikre a Fényhozó keze lesújtott – mutat rájuk Ré –, ők ketten szenvedték el a legnagyobb csapást. A Fényhozó a legkisebbeket, a leggyengébbeket szemelte ki közülünk, hogy ártson nekik, habár ők nem ártottak neki soha. Szégyenletes gyávaság! Egyetértés hulláma fut végig az istenek gyülekezetén. – De Nagy Ré – szólal meg Nephthüsz –, noha osztozom felháborodásodban, bizonyára tudod, hogy alattvalóim ezekben a pillanatokban is csatában állnak a Fényhozóval és követőivel. – Az én alattvalóim pedig sietnek, hogy bekapcsolódjanak a küzdelembe – teszi hozzá Széth. – A győzelem garantált. Csak idő kérdése, hogy ez az ember és forradalma elenyésszen. – Tudok róla, és helyeslem – mondja Ré. Hórusz előlép. – Noha kétlem, hogy szükségük lenne a segítségemre, hajlandó vagyok támogatni nagybátyámat és nagynénémet a halandó elpusztításában – ajánlkozik. – Nem esne nehezemre meggyőzni a birodalmamat, hogy erőivel csatlakozzon az övékhez. Széth megragadja és megöleli, összeborzolva a haját, ahogy egy nagybácsi tenné, aztán orrával a fülét dörgölve, ahogy egy nagybácsi nem tenné. – És ha Hórusz csatlakozik, mi is megtehetjük – mondja Ozirisz Ízisz felé biccentve. – Képzeld csak el: az egész világ egyként fordul a Fényhozó ellen. Micsoda üzenet lenne! Többé egyetlen halandó sem merne ilyesmivel próbálkozni. – Én is hajlandó vagyok beavatkozni – teszi hozzá Anubisz. – Egy maroknyi köpönyegforgató a híveim közül segítséget nyújtott a Fényhozónak, és ezt szeretném valahogy jóvátenni. Ré végignéz rajtuk. – Igazán jóleső – mondja – mindnyájatokat egyetértésben látni. Nem is kérhetnék többet. Ahogy most felsorakoztatok az ügy mellett, azt nem is olyan rég még képtelenségnek tartottam volna. Figyelemre méltó fejlemény. – Habozik. – Amitől csak még nehezebb kimondanom, amit most mondanom kell. Mélyet sóhajt. – Igen, ó, Ré? – noszogatja Ízisz. Szomorúság homályosítja el Ré napszemét, és mélyíti el holdszeme ragyogását. 229

JAMES LOVEGROVE

– Egyvalaki közületek áruló – mondja. – Egyikőtök összejátszik a Fényhozóval. Mindenkiben egyszerre szakad benn a levegő, majd kitör az össznépi lárma és szörnyülködés. Isten karattyol istennel. Tiltakozó, rémült hangok csattannak fel. Valaki felkiált: „Nem lehet!” Valaki más kifakad:,.,Miért?” A Napbárka fedélzetén akkora a felzúdulás, hogy a hajó imbolyogni kezd a vízen, és Maatnak erősen kell markolnia a kormányrudat, hogy egyenesen tartsa. Ré nyugalmat kér, és apránként meg is kapja. – Nem alaptalanul vádaskodom – mondja. – Hosszan, alaposan fontolóra vettem a helyzetet, és megvitattam az általam ismert két legbölcsebb személlyel, név szerint Thottal és Maattal. Sajnos nem tudtam más következtetésre jutni. A bizonyítékok világosak. Vagy még inkább: homályosak. Ami alatt azt értem, hogy éppen a Fényhozót körülvevő homály vezetett arra a meggyőződésre, hogy isteni segítséggel cselekszik. – De hát ez nevetséges! – kiált fel Széth. – Amit mondasz, az ellentmond mindennek, amit erről az emberről tudunk. A Fényhozó gyűlöli a Panteont, és minden vágya, hogy megdöntse az uralmunkat. Akkor miért szövetkezne egyikünkkel? Ennek semmi értelme. – Igaz – ismeri el Ré –, de akkor mivel magyarázod, hogy nem látom őt tisztán? Nem tudom kivenni az arcát, nem tudok betekinteni a szívébe, sem az elméjébe. Én, akinek fénye mindenen áthatol, csak bámulom és bámulom a Fényhozót, és nem látok mást, mint árnyékokat, melyek mélyek és értelmezhetetlenek. Halandó nem képes így elrejtőzni előlem. Csak egyféle erő eredményezhet ilyen jelenséget: az isteni erő. – Ne vedd sértésnek, Ré, de a nagybátyámnak igaza van – mondja Hórusz. – Ennek semmi értelme. Kell hogy legyen más magyarázat. – Bárcsak lenne! – Mi van, hogyha tényleg isteni erő rejti el előled – veti fel Ízisz – , de nem a miénk? Mi van, ha egy másik isten felelős ezért, egy másik panteonból? Az Első Család azonnal felháborodik. – Badarság! – süvít Su, akár a szélvihar. – Lehetetlen! – robajlik mennydörgésként Tefnut.

Rå kora

230

– Nem maradt életben más isten – mondja Nut. – Kinyírtuk őket, úgy bizony! – teszi hozzá Geb. – Aki mást mond, az hazudik és ostoba! Ozirisz ráreccsen: – Vigyázz a szádra, Geb! A feleségemről beszélsz. – Csak előálltam egy elmélettel – mondja Ízisz. – Hát ne tedd! – csattan fel egyként az Első Család négy tagja. – Az ellenfeleink halottak! Mindegyik. Végük. Kimúltak. Alapos munkát végeztünk, hogy az utolsó szálig kiirtsuk őket, míg az utolsó is abba nem hagyta a vonaglást a szorításunkban, és el nem ernyedt. – Ennyit erről! – jelenti ki Geb. – Kérlek, csillapodjatok! – ütögeti a levegőt lefordított tenyerével Ré. – Első Család, senki sem kérdőjelezi meg, senki sem kicsinyli le az érdemeiteket. A kérdés, amit Ízisz feltett, olyasmi, amit én magam is kötelességemnek éreztem megvizsgálni. Talán, de csak talán, egy istennek tényleg sikerült elkerülnie a figyelmeteket és valahogy életben maradnia. Ugyanakkor kénytelen voltam belátni, hogy ez teljességgel lehetetlen. Tudnánk róla, ha akár csak egyetlen másik isten is megmaradt volna. Valahol, a világ egy távoli szegletében lennének hívei: egy templom, egy oltár, valamilyen földi jele annak, hogy ez az isten tovább él. Én, aki mindent lát, láttam volna, de nem láttam. Higgyetek nekem, én is azt kívánom, bár ne így lenne! Azt kívánom, bárcsak egy másik panteon másik istene lenne a bűnös. De a szörnyű, megkerülhetetlen igazság az, hogy biztosan egy közülünk. Itt áll köztünk ebben a pillanatban is az az isten, aki eltöltötte a Fényhozót esszenciájával, hogy elrejtse őt a vizsla tekintetek elől. Valaki közülünk lehetővé tette a Fényhozónak, hogy ilyen messzire jusson keresztes hadjáratában a Panteon ellen. És senki sem hagyja el ezt a bárkát, amíg ki nem derítem, ki az.

231

JAMES LOVEGROVE

29. DELÍRIUM

D

AVID. EGYEDÜL. ZIHÁL. Vérben

úszik. Nem tudta, mennyi idő telt el. A mező karmazsinvörös volt körülötte. Letaposott búzakalászok, csöpögő vér. Kiterült holttestek mindenfelé. David a kimerültségtől reszketve állt, a korbács lógott a bal kezéből, jobbjában a pásztorbot szinte túl nehéz volt, hogy megtartsa. A vér a testén – mennyi ebből a sajátja? Tudta, hogy sebeket kapott. Mennyit? Milyen súlyosakat? Képtelen volt rávenni magát, hogy megnézze. Képtelen volt mozdítani a fejét. Nem is merte. Csak annyi telt tőle, hogy állva maradjon. A halottak két, helyenként három ember magas halmokba gyűltek minden irányban. Főleg nephthüsziek; sokan még mindig markolták rövid kardjaikat. Húsgöröngyök szanaszét a földön, zsigerdarabkák. Mészárszék. A vér fekete sárrá változtatta a talajt. David küzdött, hogy eszméleténél maradjon. Odakint még több neph gyülekezett, keringett az öldöklés helyszíne körül óvatosan, éberen. Vajon tartják a távolságot? Vagy összeszedik a bátorságukat, és átlépik a hullahegyet, hogy rátámadjanak? Már csak ő maradt. A többiek, a segyiptomiak, mind elestek. Szajid és Szelim halott volt. A csapat többi tagja is. Ha a nephthüsziek úgy döntenek, hogy megtámadják, azzal vége. Davidnek már nem maradt ereje, hogy megküzdjön velük. Képtelen lett volna többet megölni. Végezni fognak vele. Egyikük talán épp most akasztja le a válláról a ba-lándzsáját, nyíltan megsértve a harctéri etikettet. Céloz. Az ujja megfeszül az elsütőgombon. Egyetlen lövés a fejbe, és mindennek vége. David nem akart meghalni. De nem tudta, mi mást tehetne. Mindent kiadott magából. Látta magát, mintha a távolból nézné, ahogy egyik támadóval csap össze a másik után. Mintha érzelemmentes Rå kora

232

szemlélőként gyönyörködött volna a saját technikájában. Ahogy a korbáccsal hárít és kábít, a pásztorbottal pedig beviszi a bénító vagy halálos csapást. Milyen remekül kiképezte a sereg! A számtalan óra a gyakorlótéren, míg újra és újra elismételték ugyanazokat a támadásokat és kombinációkat, míg be nem épültek az izommemóriájába; a kiképzők, akik üvöltöttek vele, ha lankadt a figyelme, ha nem a megfelelő lábra helyezte a testsúlyát, ha nem csinálta ezt, nem csinálta azt. És mindezt azért, hogy David azzá az emberré váljon, aki képes azt tenni, amit az imént tett: brutális, könyörtelen hatékonysággal lemészárolni több tucat ellenséges katonát. És most vége volt. Minden tagja fájt, fájdalomszimfóniát alkotott a zsibbadt izmok basszus lüktetésétől a felhasított bőr éles, magas hangjaiig. Már nem volt más dolga, mint állni és várni. Kivárni, bármi is következik. Ő David Westwynter, a Fényhozó bátyja – nem mintha ezt bárki is tudná rajta és Stevenen kívül. Távol van az otthonától, távol Ozirisz és Ízisz égiszétől. Harcosnak jó, de másnak nem nagyon. Ez lehetne a sírfelirata. A nephthüsziek végre döntésre jutottak. Közeledni kezdtek hozzá. Legalább tízet számolt belőlük. Arctalanok voltak számára: nem egyes emberek, csak egyforma egyenruhába öltözött, téglatestfélgömb csúcsdíszes sisakot viselő alakok. Nem haragudott rájuk jobban azért, amit tenni készültek, mint amennyire a halálraítélt haragudhat a hóhérra, amiért meglendíti a bárdot. Meg fogják ölni, mert meg kell ölniük. Hányszor találkozott a halállal az elmúlt hetekben? Hányszor nézett egyenesen a szemébe? Annyiszor, hogy már kezdett hozzászokni. Sőt, kezdte elunni. Ha Anubisz ennyire igényt tart rá, hagyja abba a köntörfalazást, és egyszerűen csak vigye magával! A nephthüsziek félkört alkottak előtte, kardjaikkal harcra készen. Egyiküknek sem akaródzott David fegyverének hatótávolságába lépni, mintha arra várnának, hogy egy másik indul majd meg elsőként. Mi a bajuk? Nem látják, hogy már képtelen megvédeni magát? Mire várnak, dombornyomott meghívóra? Aztán egyikük elesett. A többiek meglepetten fordultak felé. Egy másik lenézett, és meglátta, hogy egy nyílpuska nyílvesszője nőtt ki a mellkasából. Hang nélkül összerogyott. Egy harmadiknak volt álla. Aztán már nem volt álla. Az állkapcsát 233

JAMES LOVEGROVE

leszakította egy becsapódó golyó. A megmaradt nephthüsziek szétrebbentek, fedezéket keresve. Golyók és nyílvesszők záporoztak rájuk. David lövéseket hallott, és egy dízelmotor hangját. Aztán mindenfelől segyiptomiak jelentek meg, és üldözőbe vették a nephthüszieket a búzásban, és lekaszálták őket. Lőfegyvereket használni egy kézitusában ellenkezett minden íratlan szabállyal, de ez őket nem érdekelte. David több arcot is felismert megmentői közül. Zafira Felszabadítói. És megérkezett maga Zafira: csapzott volt, rászáradt a mocsok, de még mindig ő parancsolt. – Erre! – mondta Davidnek. – Gyerünk! Ne csak állj ott! Vissza kell vonulnunk. Az első vonalakat áttörték. Nyüzsögnek a nephek mindenütt. Gyere már!

Egy ZT hátuljában bukdácsol. Zafira azt mondja, a Fényhozó kiadta a parancsot a visszavonulásra a síkság második védelmi vonalába. Azt a vonalat kell napnyugtáig tartani. A nephthüsziek akkor minden valószínűség szerint abbahagyják az előrenyomulást, és az éjszaka folyamán mindenki rendezheti a sorait. Davidet mindez nem érdekelte. Csak egy kérdése volt: – Szerelmes vagy belé? Zafira mintha nem értette volna. David nem volt biztos benne, hogy helyesen tette fel a kérdést. Újra próbálkozott: – Szerelmes vagy belé? A szavak még az ő fülében is értelmetlenül csengtek: mintha valamilyen idegen nyelven fogalmazta volna meg őket, amin sem ő, sem Zafira nem beszél. A lány rámeredt. – Nézzenek csak rád! – mondta. – Félrebeszélsz. Alig vagy itt. El kell vinnünk a tábori kórházba. Alig vagy itt. Zafirának igaza volt. David úgy érezte, mintha csak utas lenne a saját testében, valahogy úgy, ahogy a teste volt utas az autóban. És elveszíteni az eszméletét, átmenni az alig ittlétből az itt nem létbe könnyű volt, olyasmi, mint egy időre átadni valakinek a volánt. Lemondani az irányításról. Amolyan: persze, csináld csak, miért ne?

Rå kora

234

Ponyva alatt. Nagy sátor, akár egy kerti partin. Egy hely, ami ürüléktől és halától bűzlik. Fájdalmas sikolyok, melyek olyan rendszeresen és makacsul csendülnek fel, mint egy harang kongása. Takarókon heverő testek, szorosan, ügyesen elhelyezve, akár egy parketta lécei. Férfiak és nők járkálnak köztük, hogy ellássák őket – David tudta róluk, hogy otthon, Luxorban orvosok voltak, nővérek, némelyikük állatorvos. Steven arabul beszél egyikükkel. Róla. Davidról, aki itt fekszik a földön, aki nem tudja, mennyi az idő, mióta van itt, hogy a fájdalom hiánya az érzéstelenítőknek köszönhető-e vagy sem, és ha nem, az vajon jó jel-e vagy rossz. Steven leguggol mellé. Suttog. – Rendben leszel, Dave. Vigyáznak rád. Vérveszteség. Az ájulás? A zavarodottság? Semmi más, csak vérveszteség. A nephek csúnyán összevagdaltak, de nem lesz semmi bajod. Csak feküdj és pihenj! Azzal eltűnt, sebesen, mint egy kígyó a fű közt. David pedig aludt. Mélységes mélyen.

235

JAMES LOVEGROVE

30. TEREBINTUS

A

egy orvos jött, hogy megvizsgálja. A férfi arca – melyet alulról megvilágított a kezében tartott, elemes lámpás – ismerős volt még úgy is, hogy nem a luxori felcserek közé tartozott. David tudatának egy másik, mélyebb rétegében ismerte fel. Bronzbarna, tökéletes vonásai megkondítottak belül egy harangot. Akárcsak a testét behálózó forradások. David tudta, hogy Oziriszre néz fel, és tudta, hogy álmodik. Ozirisz nem szólalt meg, csak tetőtől talpig szemügyre vette Davidet; megvizsgálta, ahogy egy orvos tette volna. Diagnosztizálta. – Eltévelyedtem – mondta David. – Jól tudom. És habár az ellenségeidet öltem, nem a te nevedben tettem, és nem is nővérfeleségedében. Kérlek, bocsáss meg! Ozirisz még mindig nem szólt semmit, és most egy dzsedet tartott a kezében, a redőzött oszlopot, ami a szimbóluma volt. Gabonakéve. Lombtalan fa. Hátgerinc. Mindhárom volt egyszerre, és az oldalán feküdt, ami a vereséget és a halált jelképezte. Ozirisz óvatosan, gyengéden elkezdte vízszintesből függőlegesbe fordítani. A dzsed-oszlop fordulás közben megvastagodott és magasra nőtt; húsos növényzet szökkent szárba belőle. Ozirisz elmosolyodott, ahogy az oszlop feltámadt a kezében, és lüktetni kezdett az élettől. Szabad kezével a felmeredő dzsedre mutatott, aztán Davidre. Háromszor ismételte meg, aztán magához vette lámpását, az oszlopot, és elgyalogolt; fénykörtől övezve eltűnt a sötétségben. Sötétség. Sötétség. Hajnal. David szemhéja rebbenve felnyílt. Egy orvos – ezúttal egy igazi – hajolt fölé, hogy lecserélje a kötést a legsúlyosabb sebén: egy mély Z ÉJSZAKA EGYIK PONTJÁN

Rå kora

236

vágáson a bal felkarján. A nő úgy meredt Davidre fájó szemével, mint aki legalább másfél napja nem aludt. Végzett a munkájával, majd később hozott neki egy tál bárányhúslevest. David a levest szürcsölve az álmára gondolt, és tudta, hogy ez igazi isteni látogatás volt, nem úgy, mint az, amelyikben Courtdene és a szülei szerepeltek. És ebben az esetben jelentenie is kell valamit. Nem csak hagymázas agyszülemény volt, amit a kimerültség és a sebei idéztek elő. Az álomnak üzenetet kellett hordoznia. De mit? Ozirisz az újjászületés istene. Ahogy visszatért az életbe, miután Széth darabokra szaggatta, úgy felügyeli ő is minden ember kájának utazását új, örökkön tartó létezésébe a Sásmezőn; segít nekik felülkerekedni a halálon, ahogy ő is tette. A természetben is hasonló szerepet tölt be. Az oziriszi farmerek hozzá imádkoznak tavasszal, hogy terményeik magasra nőjenek és sokasodjanak. Ozirisz életet teremt a halott téli földből. Dzsed-oszlopával jelképezni akart… valamit. A saját életemet? – tűnődött David. Amikor a doktornő visszajött a levesestálért, David megkérdezte tőle, hogy milyen állapotban volt éjszaka. – Fekszel nagyon nyugodt egész éjszaka – felelte a nő akadozó angolsággal. – Nem jó. Mi aggód. De most jó vagy, szerintem. Minden rendben. A nehezén túl. Davidnek el kellett ismernie, hogy nem is érzi túl rosszul magát. Mindenképp jobban volt, mint amit joggal remélhetett volna. Fájt mindene, de a fájdalom külső volt, felületes. Legbelül, ahol számított, épnek és egészségesnek érezte magát. Ozirisz műve? Vagy csak a teste öngyógyító folyamatai? Volt ereje felülni. És nem sokkal később arra is, hogy felálljon, és sétáljon egy kicsit. Vajon ő volt a dzsed-oszlop, amit Ozirisz fölállított? Talán túl nagy jelentőséget tulajdonít magának a dolgok nagy rendszerében. Oziriszt tényleg ennyire izgatná a sorsa? Vajon az isten személyesen iránta érdeklődik? És ha igen, miért? Az istenálmoknak az a szerepük, hogy tisztázzák a dolgokat. Akkor hogy lehet, hogy a gondolatai most homályosabbak és kuszábbak, mint valaha? Kilépett a tábori kórházból, hogy szívjon egy kis friss levegőt, és lerázza magáról az emberi szenvedés bűzét. A sátortól nem messze testek tucatjai hevertek a földön takarókkal lefedve és temetésre 237

JAMES LOVEGROVE

várva: azok, akik túl súlyos sebesültek voltak, hogy az orvosok meg tudják menteni őket. David arrébb ment, ügyet sem vetve a testekre – nem azért, mert a gyomra nem bírta, hanem mert annyira közönségesnek tűntek. Annyira elcsépeltnek. A takarók tökéletlenül fedték őket. Itt egy csupasz láb bukkant ki, ott egy kéz. A hús, ami a földön maradt, miután a ka már kirepült. Szeme egy magányos terebintusfára esett, mely büszkén állt egy mező szélén egyenes törzsével és kora nyári érettségükben kereken, húsos-zölden csillogó leveleivel. David odament, és leült az árnyékába. A fa csípős, gyantás aromája körülölelte. A közelben ciripelni kezdett egy kabóca. David ült ott egy darabig, alkarját a térdére, állát a tenyerébe támasztva. Belélegezte a terebintus terpentines illatát, érezte a háta mögött érdes törzsét, és hallgatta a kabóca kattogó, zümmögő dalát, mely területet és vágyat hirdetett. Elnézett a semmibe, és olyan mély álmodozásba süppedt, hogy abba alig tudott behatolni a hirtelen felcsapó lárma a hegy túlsó feléről: az éjszakai nyugalom után folytatódó csata zaja. Füle meghallotta, gondolatai azonban máshol jártak. A síkságon a seregek újra összecsaptak. A nephthüszi gyalogság éjjel rendezte a sorait: tartalékokat vontak előre a bázisról, hogy növeljék a főerejüket. A Fényhozó csapatai ezalatt vezérük utasításának megfelelően elfoglalták második védelmi vonalukat. Ahelyett, hogy csoportokba szerveződtek volna, a segyiptomiak most ritkásan helyezkedtek el, hogy kevesebb célpont tömörüljön egy helyen, és a védelmi potenciál egyenletesebben oszoljon el. Egységes vélekedés volt, hogy ebben a hadrendben nem tarthatnak ki sokáig. És nem is tartottak. A nephthüsziek egy órán belül több ponton is áttörtek. Parancs érkezett a Fényhozótól: visszavonulás! Vissza a harmadik vonalba a hegy lábánál! A nephthüsziek tovább nyomultak, tüzet zúdítva a segyiptomiakra, akik hátvédharcot folytattak: taposóaknákat és buktatódróttal működésbe hozott gránátokat szórtak el. Ezek lelassították a nephthüszieket, de nem tántorították el őket. Csak jöttek és jöttek azoknak a katonáknak a rendíthetetlen magabiztosságával, akik tudják, hogy a győzelem, ha nem is karnyújtásnyira, de elérhető közelségben van. A segyiptomiak, akik a hegy déli lábánál csoportosultak, bátran

Rå kora

238

küzdöttek. A nephthüsziek megtorpantak, ha nem is kényszerültek visszavonulásra. Újra és újra nekirontottak a hitetleneknek, de nem sikerült behorpasztaniuk a védelmi vonalaikat. A hegy tetején elhelyezett lőállásokból golyózápor zúdult rájuk. De így is tovább nyomultak, egy perc nyugtot sem hagyva az ellenségnek. Tábornokaik a hátsó sorokból tüzelték őket meggyőződésükkel, hogy a segyiptomiak rövidesen kimerülnek. Nem tudnak a végtelenségig ellenállni ennek a nyomásnak. Meg fognak törni alatta. Több ezer nephthüszi tette meg aznap az utat Iaruba. És több száz segyiptomi is a túlvilágon találta magát. Ők, akik végleges elmúlásra számítottak, megrökönyödtek a felismeréstől, hogy az istenteleneknek is van kájuk, mely tovább él. Aztán hamar munkába álltak nádszedőként a több milliárd másik lélek mellett, akik már ott hajladoztak, és rövidesen nem is ismertek mást, csak a munka ritmusát. A képesség, hogy meglepetést – vagy szinte bármi mást – érezzenek, elveszett számukra; lefoszlott róluk, mint valamilyen fölösleges, elcsökevényesedett szerv. Boldogok voltak, mint a hangyák: nem kívántak maguknak mást, csak hogy a hasonszőrűek közt legyenek, és kivehessék a részüket a közös munkából. Ezalatt a világban, melyet nemrég elhagytak, a csata tovább dúlt, és harmincöt kilométerre északra Megiddótól a Fényhozó egyik felderítője először pillantotta meg a közeledő szeth erősítést. Az őrszem alig hitt a szemének. Eleinte azt gondolta, hogy amit a látcsövén át szemlél, az az egész szeth expedíciós hadsereg, de hamar felfogta, hogy csak az előőrs. Már az is látóhatártól látóhatárig nyújtózott, mögötte pedig még többen jöttek. Nem csak néhány zászlóalj volt. Hanem minden.

239

JAMES LOVEGROVE

31. RÁHATÁS A Mandzset, az Éjjeli Bárka isteni emlékezet óta először kettőnél több utast visz magával. Réhez és az oroszlánfejű Akerhez, szokott hajósához és utasához most az egész Panteon csatlakozik az éjszakai utazásra a holtak birodalmában. Legfőbb lényegüket a bárkához láncolja Ré akarata, és egyik isten sem élvezi a kirándulást – különösen nem Anubisz. A többiek a sötétség és a gyötrő hideg miatt morgolódnak; hangjuk sziszegve verődik vissza a barlangok kőfaláról, melyeken áthaladnak… Anubisz pedig a morgolódásuk miatt morgolódik. Ez végeredményben az ő birodalmának része. Kik ők, hogy így ócsárolják? Ő, Anubisz sem megy az ő királyságaikba a fény és a meleg miatt panaszkodni, nemdebár? Az érkezés a mennyek keleti kapujához és az átszállás a Meszektetre, a Napbárkára alig javít az istenek hangulatán. Gyanakvás és neheztelés borzolja a kedélyüket. Az áruló még mindig nem állt elő. Senki sem jelentette be, hogy ő volna a Fényhozó isteni szövetségese. Ré azt várja a bűnöstől, hogy ismerje be a tettét. Ez lenne a helyes cselekedet. Ő senkiből sem tud vallomást kicsikarni, de úgy véli, a bűntudat bizonyára gyötri a kérdéses illető lelkiismeretét, ami idővel arra fogja sarkallni, hogy mondja el az igazat. Csak legyen mindenki türelemmel! Apóphisz kiemelkedik a folyóból, Széth pedig kötelességtudóan felpattan, hogy megküzdjön vele. Már folyik a harc, amikor Hórusz egyik gyermeke, Hapi jól hallhatóan így szól: – Ő az emberünk, ha engem kérdeztek. Széth nagy-nagybácsi. Ki más lehetne? Közismert cselszövő. A hazugságok hercege. Egy ilyen bűnlajstrommal még szép, hogy ő az! Amikor Széth a csatától véresen visszatér a hajóra, egyenesen Hapihoz megy. Torkon ragadja a kétnemű, fiatal istengyermeket, Rå kora

240

és felemeli a fedélzetről. Hapi hosszú haja csapkod, lógó melle reszket, ahogy Széth a magasban tartja. – Éles a fülem, te férfiutánzat! – mondja. – Ha meg akarsz vádolni valamivel, mondd a szemembe, ne a hátam mögött! Hapi hörög, és nagy-nagybátyja alkarját markolászva próbálja kiszabadítani magát a szorításából. – Szóval szerinted én vagyok az, mi? – folytatja Széth. – Gondold csak át! A Fényhozó emberei megtámadták Upuautot. Az unokámat. Most Nephthüsszel háborúznak. A feleségemmel. Akkor minek működnék együtt vele? He? He? – Úgy cibálja Hapit, mint kutya a nyulat. – Miért? Mit nyernék vele? Semmi értelme. A félelemtől Hapi nem tud parancsolni a húgyhólyagjának. Vizelet csurog végig belső combján. Széth gúnyosan vigyorog. – Az Öntözés Istene. Aki Az Áradást Hozza. Összepisálja magát. Milyen találó! Hórusz megjelenik Széth mellett, és megkéri, hogy tegye le Hapit. – Azt hittem, ki nem állhatod a gyerekeidet – emlékezteti Széth. – Csak nem tudom őket kordában tartani – feleli Hórusz. – Távolról sem ugyanaz. És akkor is az apjuk vagyok. Hapi meggondolatlanul szólalt meg. Nem akart megsérteni, és már bánja is. Igaz, Hapi? – Hapi, amennyire csak képes Széth kezével a nyaka körül, bólint. – Szóval, kedves nagybátyám, ha szépen megkérlek, elengednéd? Széth dühödten Hapira mered, aztán fejével Hórusz felé biccentve – jelezve unokaöccse iránt érzett, új keletű tiszteletét – enged a kérésnek. Hapi a fedélzet deszkáira zuhan, és ott is marad levegőért ziháló kupacban. Széth ügyesen sarkon fordul, és a hajó orra felé indul, ahol egy tál vizet tart, hogy lemossa Apóphisz vérét. Ré komoran néz. Sajnálatos jelenet, és még sok ilyen várható, ha a dolgok így folytatódnak. Az idegek pattanásig feszültek. De ő nem visszakozhat. Útja ki van jelölve. Csak erősnek kell lennie. A bűnös istent meg fogják találni. Csak idő kérdése. Ezalatt Ozirisz félrevonta Íziszt egy halk szóra. – Nem tudom, te hogy vagy vele, Ízisz – mondja –, de én nem vagyok hajlandó itt ücsörögni ezen a hajón ki tudja, meddig, és várni valamire, ami talán sosem fog megtörténni. Nem tűröm el. Ré nem bánhat így velünk. Nem tarthat itt minket, mint egy tanár, 241

JAMES LOVEGROVE

aki az egész osztályt bezárja a terembe iskola után, csak mert valaki rajzszöget tett a székére… – Ennél azért egy kicsit komolyabb a helyzet, kedvesem. – Akkor is sértőnek tartom. Megalázónak. – Ez Ré akarata – ellenkezik Ízisz. – Ő Mindenek Atyja. Azt kell tennünk, amit kér, bármennyire is indokolatlannak tűnik a kérése. – De ha csak úgy fognánk magunkat, és elmennénk, hogy tudna megállítani? – Nem tudna. De gondolj csak bele! Bárkire, aki elmegy, azonnal a gyanú árnyéka vetülne. Mindenki úgy látná, mint a bűne beismerését. – Jogos felvetés – mondja Ozirisz. – Akkor hadd valljak be neked valamit! Ízisznek leesik az álla. – Ozirisz! Nem te vagy, ugye? Te segítetted a Fényhozót? Az lehetetlen! Miért? – Nem. Nem! Nem én vagyok. És halkabban, ha kérhetlek! – Ozirisz körülnéz. Szerencsére úgy tűnik, senki sem hallotta meg nővér-felesége kirohanását. – Csak hallgass ide egy pillanatig! Én elhagytam a hajót múlt éjjel. Csak egy kis időre. Kiküldtem egy kis darabot a lényemből a halandó világba. Annyira aprócska része volt az esszenciámnak, hogy senki sem vehette észre. – Én nem vettem észre, és ha én nem, kétlem, hogy másnak feltűnt volna. Hová mentél? – Oda, ahol a Fényhozó Nephthüsz híveivel csatázik. Megiddóba. – Miért? – Van ott egyvalaki a mieink közül. Nem érzed? Egy angol férfi. A segyiptomiak sorai között. Ízisz befelé fordítja kutató tekintetét. – Igen, már érzem! Ott is van. David Westwynternek hívják. Látom… látom, mennyire gondterhelt volt egész életében. Látom a benne dúló belső küzdelmet a között, amilyennek látni akarja magát, és amilyen valójában. Olyan sokat kapott születésénél fogva, és mégis mindig valami másra vágyott: valamire, ami egyszerre több és kevesebb. Látszólag magabiztos és könnyed, de belül akár egy boldogtalan kisfiú. Saját kötelességtudatának foglya. Mit csinál ott, miért harcol a Fényhozó oldalán? – Erre nem tudok rájönni. Mintha valamilyen rokonság lenne kettőjük

Rå kora

242

közt, de minden, ami a Fényhozóval kapcsolatos, annyira kivehetetlen. Ahogy Ré mondta, a Fényhozót homály övezi, ami a körülötte lévőkre is kiterjed. Ám amikor meglátogattam álmában a Westwynter-fickót, fortyogó ellenszenvet fedeztem fel benne a Fényhozóval szemben. Rossz vér van köztük, és ez olyasvalami, amit, úgy gondoltam, ki tudok használni. És ki is használtam. – Ozirisz, mit tettél? – Nem sokat – feleli a férje. – Csak elültettem az elméjében egy gondolat magvát. Egykor meglehetősen vallásos volt. Aztán kisiklott a ráhatásunk alól. Most megpróbáltam újra magunkhoz kötni, emlékeztetni bizonyos értékekre. – Hogy fog ez nekünk segíteni? – Az is lehet, hogy sehogy. A halandóknak szabad akaratuk van. Nem mindig teszik azt, amit kívánunk tőlük. De ha minden úgy alakul, ahogy remélem, akkor hamarosan kiszabadulunk erről a bárkáról, és visszatérhetünk a palotáinkba. – Ez a Westwynter… – A változás lehetséges katalizátorává vált. Ha az emberi természet végzi a dolgát, és azt hiszem, végezni fogja, a Fényhozó hamarosan eltűnik a képből. – És ha ő nincs többé, az itt uralkodó patthelyzet is megoldódik – érti meg Ízisz. – Pontosan. Ha nincs Fényhozó, nincs miért aggódni sem, hogy melyikünk segítette őt titokban. A kérdés jelentőségét veszti. – Ré akkor is tudni akarja majd, hogy ki volt az. Nem fogja egyszerűen elfelejteni az egészet. – De már nem lesz annyira sürgető az ügy, és Ré így nehezen talál majd elég erős indokot, hogy mindenkit itt tartson. El kell engednie minket, és ha folytatni akarja a nyomozását, megteheti a maga idejében. – Az is lehetséges – teszi hozzá Ízisz –, hogy amint a Fényhozó meghal, isteni segítőtársa rájön, hogy vége a játszmának, és beismeri a felelősségét. – Ez is megtörténhet. Így vagy úgy, de ez az egész véget ér. – Ozirisz! – kapja Ízisz a kezébe férje arcát, hogy hevesen megcsókolja. – Olyan kis ravasz vagy! Szeretlek! – Én is téged, nővér-feleségem! Most térjünk vissza a többiekhez, és várjuk ki, hogy alakulnak a dolgok!

243

JAMES LOVEGROVE

32. MENEDÉK

W

ILKINS ELNÖK-TISZTELETES

élő tévéadásban jelentkezett be az Ovális Irodából, és amit mondott, az egész Észak-Amerikát váratlanul érte. Bejelentette, hogy ettől a pillanattól fogva megszűnik a hadiállapot a hórusziták és a szethek között. A hóruszita flotta egységeit már el is kezdték visszavonni a Bering- és az Ohotszkitengerről. Mi több, a teljes Északi-Csendes-óceáni Flotta hazafelé tart vancouveri és San Franciscó-i bázisára. A szethek ennek megfelelően visszavonják a saját hajóikat Murmanszkba és Csingtaóba. A lépést – mely Wilkins saját bevallása szerint is meglepő volt, habár ő szívesebben használta a „szuper” melléknevet – egyetlen telefonhívás előzte meg Vlagyimir Csang felé, melyben Wilkins tájékoztatta a főkomisszárt, hogy a Fehér Ház főpapjai mindannyian jósálmot láttak, melyek egyhangúlag békeegyezményt sürgettek a szethekkel. Csang megerősítette, hogy a szeth főpapok hasonló utasításokat kaptak, így néhány órán belül – míg a legmagasabb rangú diplomaták különféle fővárosokban futkároztak, és rohamtempóban rendezték a nagykövetségi ügyeket – megköttetett az egyezmény. – Az isteneink így akarták – mondta Wilkins, és a kamerába villantotta védjegyévé vált „a nép embere”-mosolyát –, szóval így kell lennie. Ráadásul a szethekkel való együttműködésünk jeléül beleegyeztem, hogy támogatást nyújtunk a hadjáratukban ez ellen a Fényhozó-pasas ellen, aki annyi galibát csinál most is Közel-Keleten, és annyi fejfájást okoz a nepheknek. – Az elnök-tiszteletes tanácsadói meghagyták, hogy soha ne hívja teljes nevükön a nephthüszieket. Amellett, hogy ez jobban csengett az egyszeri választó fülében, és csodákat művelt az imázsával, Wilkins nem is tudta kiejteni a szót. – Még nem sikerült dűlőre jutnunk, hogy is nézzen ki ez a támogatás. De Csang főkomisszárral megbeszéltük, hogy jó Rå kora

244

lenne megmutatnunk, hogy a szethek mellett állunk, úgyhogy miután az ő katonái odacsaptak ennek a pasasnak, a mieink sem lesznek messze. Egész olyan, mintha mindig is ezt kellett volna csinálnunk, nem gondoljátok? Legalábbis a jó öreg Jebnek itt úgy tűnik! Mintha a szethekkel több lenne bennünk a közös, mint gondoltuk, és pont ezért estünk volna folyton egymásnak. Érveléstechnikailag ez a meglátás nem biztos, hogy megállt volna a lábán, de jókora érzelmi súlya volt. – Hát nem mókás, mennyire hasonlóan hangzik a „koalíció” és a „kompetíció” szavunk? – zárta Wilkins elnök-tiszteletes a bejelentkezését, hozzácsapva egy újabb „közületek való vagyok”-mosolyt. Az Oziriszi Hegemónia sietve kijelentette, hogy támogatja a hóruszitákat a döntésükben, ezért ideiglenesen beszüntet minden harci cselekményt a szethek ellen Kelet-Európában és a Földközitengeren. Hogy szándékuk komolyságát bizonyítsák, valamennyi oziriszi csapatot visszavonták a Visztulánál kialakult frontról egy, Varsótól hét-nyolc kilométerre található pontra. A szeth hadsereg viszonozta a gesztust. Ekkor tehát minden szem Megiddóra és az ott zajló eseményekre szegeződött. A nemzetközi konfliktusokat félretették, még ha csak ideiglenesen is. A csatabárdokat elásták. A globális harci dobok megszűntek dübörögni. A világ figyelt.

És a világ szeme láttára a Fényhozó kénytelen volt kiadni a parancsot egy utolsó visszavonulásra. Ostromlott csapatai feladták állásaikat Megiddó hegyének lábánál, és felkapaszkodtak a hegyoldalon a város romjaihoz, utolsó mentsvárukhoz. A nephthüsziek üldözőbe vették őket, de a hegytetőre vezető gyalogösvények korlátozott száma és szélessége miatt ezt nem tehették nagy erőkkel. A segyiptomiak fölfelé menet többször is sikeresen visszaverték őket, és amikor már megszerezték a fennsík által nyújtott helyzeti előnyt, még könnyebben tudták sakkban tartani az ellenséget. A nephthüszi gyalogosok újra és újra nekivágtak egyes oszlopban az ösvényeknek. A Fényhozó katonái újra és újra leszedték őket fentről, véget vetve rohamuknak, bukdácsoló pánikban kergetve le őket a hegyről. A hegy túlsó felén a felcserek nekiláttak, hogy leszereljék a tábori

245

JAMES LOVEGROVE

kórházat, és pácienseikkel együtt áttelepítsék a város viszonylagos menedéket nyújtó romjai közé. Ahogy a szethek közeledtek észak felől, nem maradt más alternatíva. A kórház nem maradhatott a helyén, mert világos volt, hogy egy ilyen helyzetben a sebesültek sem kapnának kegyelmet. Szokványos háborúkban a szokásjog azt diktálta, hogy az egyik fél megkímélje a másik harcképtelen katonáit (habár a halottak nyilván más lapra tartoztak). Ez azonban nem szokványos háború volt, így semmi sem garantálta, hogy a szokásjog érvényesül. A város menedéket jelentett, és rövid távon csak ez számított (és ekkor már senki sem gondolt arra, hogy mi lesz hosszú távon). A járóképes sebesültek gyalogoltak, vagy sokszor bicegtek. A többieket vinni kellett, és az orvosok órákon át mást sem csináltak, mint éppen ezt, takarókat használva rögtönzött hordágyként. David csatlakozott. Összeállt egy állatorvossal, és egyik sebesültet a másik után cipelte fel egy keskeny ösvényen, mely oda-vissza kacskaringózott a hegyoldalban. Őrjítően strapás volt. David keze begörcsölt, háta sajgott, izzadság csípte a szemét, sebei égtek, és a nyöszörgő teher a takaróban minden lépéssel egyre nehezebbé vált. Valahányszor elérték a hegytetőt, az állatorvos azt javasolta Davidnek, hogy hagyja abba. Eleget dolgozott. Még mindig lábadozik a saját sérüléseiből. Valaki másra kéne hagynia a munkát. David azonban minden alkalommal ragaszkodott hozzá, hogy lemenjen, és felhozza a következő sebesültet. Élet. Csak az élet számít. Az élet és az élők. Ahogy lefelé kutyagolt, David újra és újra visszagondolt az álmára Ozirisszel és arra, ahogy a terebintusfa árnyékában ülve érezte magát korábban, nem messze a temetésre váró – és azóta is temetetlen – segyiptomi halottaktól. Ahogy hátát a fának vetette, mely duzzadt az élettől, míg a kabóca trillázott, legyek zümmögtek a kiterített holtak körül: leszálltak kilógó, érzéketlen lábujjaikra és ujjaikra, vagy bemásztak a takaró alá, hogy csemegézhessenek az igazán jó falatokból: a szemekből vagy a sebszájakból. Nem kimondottan lelkiismeret-furdalás volt. Davidet nem öntötte el hirtelen bűntudat a nephthüsziek miatt, akiket tegnap lekaszabolt,

Rå kora

246

sem a számos ellenséges katona miatt, akiket eltett láb alól, mióta belépett a seregbe. Nem esett nehezére ésszerű magyarázatot találni bármire, amit a harctéren tett. Ők vagy te. Ölsz vagy megölnek. A háború könyörtelen számtana, a csata nulla összegű egyenlete: egy katona + egy másik, ellenséges katona = egy katona. Ez elfogadható volt számára: a világ menetének és benne választott szerepének szükséges velejárója. Amit David már kevésbé talált elfogadhatónak – ha nem egyenesen elfogadhatatlannak –, az a hiábavaló halál puszta mennyisége volt. Petrától kezdve mintha holttestek szegélyezték volna az útját. Az összes ejtőernyős az osztagából McAllister őrmestertől lefelé. A kelepcét állító nephthüsziek, köztük Maradi százados. A beduinok, akik közül – Sakktábla nagybácsit leszámítva – senki sem érdemelte meg igazán a halált. A Felszabadítók, akiket a beduinok megöltek a támadás során. Az Upuaut-papok. És most ez a rengeteg segyiptomi és még több nephthüszi. A halál úgy árnyékolta David lába nyomát, mint valami nagydarab, buta kutya, ami mellé szegődött, noha nem ő volt a gazdája. Hát elég. Davidnek elege volt. Torkig volt vele. Nem vesz többé részt benne. Amint a tábori kórházat áttelepítették új helyére a hegytetőn, David elindult megkeresni a Fényhozót. Nem kellett sokáig keresgélnie. Steven egymaga állt két kő oszlopláb egyikén, melyek valaha kaput alkottak. Épp a terepet vette szemügyre észak és dél felé: a szeth sereget, amely megállíthatatlanul robogott Megiddó felé, és saját csapatainak elrongyolódott maradványait, melyek hősiesen verték viszsza a lentről induló nephthüszi támadásokat. David odavonult, megragadta a Fényhozó overalljának ujját, és lerántotta a kakasülőjéről. – Dave! Már talpon is vagy! Fantasztikus! Tudtam, hogy rendben leszel. Több kell ahhoz, hogy téged kiüssenek. Mi a helyzet? – Ez – intett David a kilátástalan helyzetre, amibe kerültek. – Mi ez? – Hogy érted? – Mi folyik itt? – kérdezte David. Nehezére esett nem üvölteni. – A katonáid az utolsókat rúgják, a lőszer fogyóban, a szethek már majdnem a nyakunkon vannak, a nephek pedig nem sokáig fognak odalent ücsörögni, mielőtt átfogó támadást indítanának, vagy újra bevetnék a bombázóikat. 247

JAMES LOVEGROVE

– Mire akarsz kilyukadni? – Miféle agyament terven munkálkodsz itt? Elveszítetted a sereged jó kétharmadát, és vagy ezer harcképes embered van még, akik hajlandóak az életüket adni érted, de minek? Mit nyerhetsz rajta? Az anyagháború csak akkor működik, ha ugyanolyan mértékben őrölöd fel az ellenséget, amilyen mértékben ő őröl fel téged, és ez itt távolról sem érvényes. És mindegy is, mert amint a szethek ideérnek, halottak vagyunk. Mindannyian. És akkor mi lesz az álmoddal, hogy felszabadítod a világot? – Először is – mondta a Fényhozó – ezek az emberek tényleg hajlandóak az életüket adni értem, jól látod. És ez máris valami. Mindannyian példát vehetnénk róluk. – Te sima beszédű szemét… – Másodszor, Dave, a helyzet közel sem olyan kilátástalan, mint amilyennek tűnik. – Nem is tűnhetne kilátástalanabbnak. – De vannak bizonyos dolgok, amikről nem tudsz. Dolgok, amik mindent megváltoztatnak. – Igazán? Például? – Nem kell elmondanom neked. Hamarosan magadtól is látni fogod. – Ami azt illeti, kurvára el kéne mondanod nekem. Ugyanis ebben a pillanatban, Steve, nem látok más módot, hogy élve kerüljünk ki ebből, mint hogy megadjuk magunkat. Hogy kiszálljunk, amíg még lehet. És hacsak nincs valami igazán fantasztikus húzás a tarsolyodban, pontosan ezt tanácsolnám. És ha nem akarod megfogadni a tanácsomat, rá tudlak venni, hogy mégis megtedd. – Ó, igen, bratyó? – csúfolódott Steven. – Igazán? És hogyan? Mit csinálsz, ha nem engedelmeskedem, szaladsz anyuhoz és apuhoz, hogy beárulj? – Kezdetnek mondjuk a szart is kiverem belőled. – Hú, de félek! – Félhetsz is. – Mi ütött beléd, Dave? Valami emészt. Mi az? Már nem bízol bennem? – Nem biztos, hogy valaha is bíztam. – Akkor megkérdezhetem, miért jöttél velem egészen idáig? Miért

Rå kora

248

segítettél minden adandó alkalommal? Ha sosem bíztál bennem, miért maradtál mellettem azóta, hogy laposra vertelek szenetben? – Azért – felelte David –, mert azt hittem, szükséged van rám. És mert ezek a segyiptomiak hisznek benned. És mert… nem is tudom, de… bedőltem neki. – Minek? – A víziódnak. Az istenek nélküli világról. Annyira… vonzó volt. – Még most is az. – Azt hiszem, nem – ingatta David a fejét. – Már nem. Az istenek kihasználnak minket. Nem törődnek velünk. Nem jelentünk nekik mást, csak praktikus energiaforrást, mint az elemek egy rádióban. – Pontosan ezt mondtam én is. – De: együtt élhetünk velük. Csak nem szabad értük élnünk. Lehetünk, akik eddig voltunk anélkül, hogy bármit is feladnánk értük. Az istenek alig hederítenek ránk. Viszonozhatjuk a szívességet. – Egyszerűen csak fordítsunk hátat nekik? Nem fog megtörténni. – Kollektíve talán nem. De egyénileg… – Szóval ennyi? – Steven kérdőn hajtotta oldalra a fejét. – Ez Dave nagy pálfordulása? „Feladom. Többé nem állok senki oldalára. Hagyjatok ki ebből az egészből!” – Lényegében igen. Megtehetem. Ahogy te is. Kiállni az istenek ellen, majdnem akkora hülyeség, mint hajbókolni előttük. Csak őket igazolja. Add meg magad! Ismerd be, hogy vesztettél! Steven felkacagott. – Bár ilyen egyszerű lenne! – Ha nem is a magad érdekében, hát tedd meg ezekért az emberekért, a követőidért, már ami maradt belőlük! Nem kell itt meghalniuk. Értelmetlen lenne, ha megtennék. – Az a dolguk, hogy megvédjék ezt a várost – mondta Steven. – Nem kell mást tenniük. Ameddig csak lehet… – Egy közeli lőállásból felropogó géppuskatűz szolgáltatta az írásjelet, befejezetlenül hagyva Steven szavait. – Míg a nephek ostrom alatt tartanak, aztán a szethek bevonulnak és letörölnek minket a föld színéről? Steven, megkérdezem még egyszer, hátha elsőre nem hallottad. Minek? Mi értelme? – Te ezt nem értheted, Dave. De nem a te hibád. Túl szűk látókörű vagy. Mindig is az voltál. Sosem látod át úgy a dolgokat, mint én. Szavai olyan fensőbbségesen, olyan lekezelően hangzottak, hogy 249

JAMES LOVEGROVE

Davidet elöntötte a düh. Hogy merészeli Steven – a kisöccse! –, hogy mer így beszélni vele? Négy évvel fiatalabb nála, mégis úgy viselkedik, mintha vele szemben egy egész élet tapasztalata állna a háta mögött. Ez a kis taknyos, aki csak úgy megjelent és belerondított David elsőszülötti, egyke létezésébe, akit ő megpróbált a lehető legjobb szívvel fogadni, akit megvédett, óvott, és (mint kiderült, fölöslegesen) őszintén meggyászolt; akinek kitárta a szívét Zafirával kapcsolatban, csak hogy Steven aztán megtapossa és visszadobja a képébe a bizalmát… Semmi sem változott. Fényhozó vagy sem, Steven még mindig az az elkényeztetett, hálátlan kis görény, aki mindig is volt. Davidben erős vágy ébredt, hogy pofán vágja. Szinte leküzdhetetlenül. Bevinni az arcára egy jobb horgot, amiben benne van a sokévnyi igazságtalanság és bosszúság miatt felgyűlt összes dühe. Ez a legkevesebb, amit Steven megérdemel. Ehelyett olyan szelíden, hogy szinte magát is meglepte, David annyit mondott: – Vedd le a maszkot! Steven füléhez tartotta a tenyerét, mintha félrehallott volna valamit. – A maszkot. Vedd le! Látni akarom az arcodat. – Szó sem lehet róla, Dave. Nem mutathatom meg. – A szemedbe akarok nézni. Látni akarom, ki vagy. – Tudod, hogy ki vagyok. – De nem tudom, kivé váltál. Gyerünk! Nem olyan nagy kérés. – Nagyobb, mint gondolnád. – A maszk az egyetlen előnyöd velem szemben. Elrejtőzhetsz mögé, míg én semmit sem tudok elrejteni előled. Egyenlőnek kell lennünk. Vedd le a maszkot! – Nem várhatnánk ezzel? – próbálkozott Steven. – Kérlek! Adj egy-két napot, és utána örömmel megteszem. – Nem. Eleget vártam. Csináld, most! – Nem szép látvány. – Nem érdekel. – Dave, ez nem olyasmi, amit csak úgy… David előreszökkent, és sikerült meglepnie az öccsét. Egyik kezével elkapta a maszk oldalát, megragadott egy szövetdarabot. Steven

Rå kora

250

megpróbálta lefejteni magáról. David szorosan tartotta. Steven az alkarját püfölte, üvöltött rá, hogy engedje el, ne csinálja, ne most. David húzni kezdte fölfelé a maszkot. Steven elrántotta a fejét, hogy ellentartson. Reccsenő zaj hallatszott. David megtántorodva hátralépett, kezében a maszk egy darabjával. Steven csikorgott a frusztrációtól, és egyik kezével sietve eltakarta arcának azt a részét, mely most feltárult a maszk szaggatott szélű lyuka mögött: a bal orcáját. De túl későn. A kelleténél egy töredékmásodperccel később. David meglátta, mi van ott, és ezt Steven is tudta. Az égett bőrnek, a forradásnak… Alakja volt. Mintázata. Egy képet alkotott. Egy kép perzselődött Steven arcbőrébe. David felismerte. Közismert volt. Az egyik isten emblémája. Nem pontos ábrázolás, de elég pontos. Az ember nem is várhatna jobbat redőzött hegszövetből. – Te szemét! Faszkalap! – acsargott Steven. – Mit műveltél? – Nem – mondta zsibbadtan David. – Te mit műveltél, Steven?

251

JAMES LOVEGROVE

33. FELFEDEZÉS

S

DAVIDET a régi raktárépületbe, ami most a Fényhozó főhadiszállásaként szolgált. Ott kettesben lehettek. Kezével egész úton takarta az arca oldalát, hátha valaki meglátja. A raktárban leroskadt egy nyugszékbe. David állva maradt. Egy darabig csend honolt kettőjük között, amit csak a kint zajló ütközet ütőhangszereinek szórványos pergése tört meg. Steven lehajtott fejjel, görnyedt háttal ült. Végül felegyenesedett, egyik kezével megfogta a maszk tetejét, és egyetlen, határozott mozdulattal lerántotta. Haja kócos volt, és ápolatlan, de amúgy nagyjából ugyanolyan, mint amire David emlékezett, leszámítva a néhány ősz hajszálat, melyek sóval hintették be homokszín-barnaságát. Arca, mely annyira hasonlított Davidére, kevés jelét mutatta az azóta eltelt éveknek: talán csak némi táskásodás tűnt fel a szeme alatt, meg az első néhány, vékony tűvel karcolt ránc a homlokán. Ott volt a Westwynterorr, ugyanolyan élesen és feltűnően, mint mindig – a vége szinte túl hegyes orrnak, mintha inkább vágószerszám lenne, mint szaglószerv. És ott volt Steven hosszú pillájú szemhéja, mely anyjuk nőiességéből adott egy keveset a férfias családi vonásokhoz. David azon kapta magát, hogy megdöbben – sőt, meg is hatódik – , amint újra meglátja az öccsét, miután olyan sokáig nem láthatta: hiába tudta végig, hogy ő van a maszk alatt, nem győződhetett meg róla minden kétséget kizáróan a saját szemével. A különbség ahhoz volt hasonlítható, mint amikor az ember először egy híres festmény ceruzavázlatát, majd magát a festményt látja annak minden telt színével, minden árnyékolt mélységével. Egy festményt, amit vandál módon tönkretettek. – Desfigurado – mondta Steven. – Látod? Mondtam. Davidet megbabonázta a heg. Képtelen volt levenni róla a szemét. TEVEN ELVITTE

Rå kora

252

– És így már azt is érted, miért kell a maszk – folytatta Steven. – Az igazi okát. Egy pillantás erre – írt le kört ujjával az arca körül –, és a Fényhozó hírneve, egész ethosza fabatkát sem érne. – Azt mondtad, volt, aki látta – emlékezett vissza David. – Azt mondtad, többször is fegyvert fogtak rád, és letépték rólad a maszkot, amikor Segyiptomot jártad, hogy az ügyednek toborozz követőket. – Hazudtam. Elég… elég sok mindenről hazudtam neked. – Nem mondod. – De most már őszinte lehetek veled, Dave. Elmondhatok neked mindent. És hinned kell nekem, hiszen már semmi hasznom nem származna belőle, ha hazudnék neked. – Nem? – tudakolta David. – Ó, hagyd már abba, csak egy percre, oké? – csattant fel Steven. – Nincs sok időnk, és az események amúgy is engem igazolnak majd. Figyelj rám! Hadd mondjam végig gyorsan anélkül, hogy félbeszakítanál! Ez az igazság. Ami valójában történt velem az égei-tengeri csata után…

Ami valójában történt velem az égei-tengeri csata után, az nagyjából ugyanaz, amit már elmondtam neked – legalábbis az eleje. Tényleg elröpültem, amikor a Halhatatlan felrobbant. Tényleg lebegtem a tengeren egy éjszakán át. Tényleg felnéztem a csillagokra, és átéltem a megvilágosodást. Tényleg partra sodródtam másnap reggel egy apró, lakatlan szigeten pont ott, ahol mondtam a semmi kikúrt közepén. Itt viszont a történet egy kicsit más fordulatot vett, mint amit felvázoltam neked. Úgy írtam le azt a helyet, mint valami Robinson Crusoe szigetét, igaz? Szelíd, szökdécselő nyulakkal, olajfákkal, édes vizű forrással, barlanggal: a túlélés alapvető kellékeivel, amik a szerencse különös játéka folytán mind rendelkezésre álltak. Hát nagy lófaszt. Egy kődarab volt. Egy tengerből előmeredő, csupasz szikla. Sehol egy repedésnyi menedék. Sehol egy talpalatnyi növényzet. Semmi enni-, semmi innivaló, semmi, ahová elrejtőzhetnél az elemek elől.

253

JAMES LOVEGROVE

Ahogy elmeséltem, az úgy hangzott, mintha nem is lett volna olyan pocsék hely – érted, mintha lehetett volna sokkal rosszabb is. Hát, kurvára az is volt. Ezerszer rosszabb. Három nap múlva már félőrült voltam a szomjúságtól és az éhségtől, és azon agyaltam, hogy a tengerbe vetem magam. A szigetnek csapódó hullámok zaja kalapácsként dörömbölt a koponyámon. A nap perzselőn sütött, és éreztem, ahogy megfövök a melegében. Éreztem a saját égő bőröm szagát. Azokban az órákban, amikor a nap a delelőjén járt, nem tudtam mást tenni, mint hogy összegömbölyödtem a matrózzubbonyommal a fejemen, és vártam az estét. A negyedik napon – vagy talán az ötödiken – sikerült elkapnom egy rákot, ami felmászott a szigetre. Szétcincáltam, és kiszívtam a belsejét, mintha osztriga lett volna. A legborzalmasabb dolog volt, amit valaha ízleltem, de száz másikat is meg tudtam volna enni belőle, ha módomban áll. Ezzel még nagyjából egy napig kihúztam. Nem is annyira a rák tápértéke segített, mint inkább a tudat, hogy többen is jöhetnek, és talán lesz állandó élelemforrásom. De a rák egyszeri alkalom volt. Egyetlen másik héjas állat sem bizonyult annyira hülyének, hogy felmásszon arra a kopár istenverésére. Egyetlen élőlény volt annyira peches, hogy ott legyen: én. A hét végére már nagyon rossz állapotba kerültem. Mozdulni is alig tudtam. Az agyam olyan volt, mint egy aszalt dió. A bőröm helyenként annyira megégett, hogy úgy nézett ki, mintha megkorbácsoltak volna. Delírium gyötört, hallucináltam. Egyszer anya és apa is meglátogatott. Öregem, csalódottabbak nem is lehettek volna! „Miféle galiba ez már megint? – vont kérdőre apa. – Szégyellheted magad, Steven, igazán szégyellheted!” – Mintha a saját jószántamból szenvedtem volna hajótörést azon a szigeten. Mintha csak valamilyen meggondolatlan karrierlépés lett volna. És anya sem segített sokat, csak csivitelt, hogy mennyi fejfájást okozok apámnak, és amúgy is miért mindig csak magamra gondolok. Sírtam volna, ha a testem képes nélkülözni a könnyekhez szükséges nedvességet. A tenger addigra még hívogatóbbnak tűnt. Ha lett volna erőm lekúszni a sziklákon és belecsusszanni, megtettem volna. Gyors lett volna, és sokkal könnyebb, mint lassan halálra pirulni a napon. Csak lebegni, amíg el nem merülök.

Rå kora

254

Még néhány napig kitartottam. Ami alatt nem azt értem, hogy hatalmas akaraterővel életben maradtam, csak azt, hogy történetesen nem haltam meg. Mi, emberek! Egy pillanat alatt meg lehet ölni minket. Ba-nyaláb, golyó, autóbaleset, zuhanás egy szikláról – bumm, végünk, ennyi volt. De hogyha rajta múlik, az élet nem is távozik el tőlünk olyan könnyen, nem igaz? Kapaszkodik belénk. Az utolsó pillanatig küzd, még akkor is, ha azt a küzdelmet már megnyerni sem érdemes. Mint Nagyi. Mennyi ideig is volt rákja? Hat hónapig? Hat teljes hónapig húzta, míg a rák lassan felfalta belülről. A végére már csak hüvelye volt önmagának, egy üres test, ami csak hasonlított a nagymamánkra. Semmi sem maradt a bőr alatt. Mintha attól is szétesett volna, ha csak megérinted. De basszus, életben volt. Még beszélni is tudott időnként. Leszúrt, ha görnyedten álltam, neked meg elmondta, hogy te vagy a kedvenc unokája – és az voltál, Dave, ne is tagadd! Törékenyen, ágyhoz kötve, mintha papírból lenne, de még akkor se volt hajlandó elmenni. A makacs, vén tehén. És ez a makacsság bennem is dolgozott, akár akartam, akár nem. Meg kellett halnom. Meg is akartam halni. De az élet nem engedett. És akkor jött ő. Egy álomban jelent meg, és eleinte azt hittem, ő is hallucináció, amilyen anya és apa volt. Miért is ne? Ha őket odaképzeltem, őt miért ne képzelhetném? De vannak az álmok istenekről, és vannak az istenálmok. Az utóbbiakat sem csak papok látják. A közönséges emberek is átélik őket időnként, és azonnal látod a különbséget. Az első típusú álomban az istenek csak úgy besétálnak, nem csinálnak semmi különöset, vagy talán úgy néznek ki, mint valaki, akit ismersz, vagy az a valaki néz ki úgy, mint ők. És nem ritkán híres sportolókra és filmsztárokra hasonlítanak, tudtad? Olvastam valahol. Elég vicces. De az istenálom, az igazi isteni látogatás – na, az már egészen más tészta. Nincs benne semmi könnyed vagy véletlenszerű. A zsigereidben érzed. Valami olyat érint meg benned, ami jóval a tudatos gondolkodásod alatt rejlik. És megváltozik tőle az életed. Szóval hamar rájöttem, hogy tényleg egy isten jelenlétében vagyok, aki megkérdezte tőlem, hogy mennyire akarok élni. Hangsúlyozom, nem azt, hogy akarok-e. Csak azt, hogy mennyire. És a válaszom persze az volt: nagyon. Mármint persze, egész addig azt kívántam, bárcsak meghalnék, de az a helyzetem pokoli kilátástalansága 255

JAMES LOVEGROVE

miatt volt. Ha esélyt kapok rá, sokkal szívesebben maradtam volna életben. – Mit tennél meg, hogy élj? – hangzott a következő kérdése. – Mit lennél hajlandó adni cserébe? Elgondolkodtam rajta, de valójában nem volt min gondolkodni. – Bármit – mondtam. – Biztos vagy benne? – kérdezte. Igennel feleltem. – Meglátjuk – mondta, és azzal eltűnt. Másnap felhők gyülekeztek, és eleredt az eső. Mióta kikötöttem azon az istenverte szigeten, először nem főttem meg elevenen a napon. Csöndes eső szemerkélt az égből. Lemosott, lehűtött, lefürdetett, és összegyűlt a sziklák gödröcskéiben, aminek hála gyűszűnyi víztócsákat szürcsölhettem fel. Négykézláb lefetyeltem, mint egy kutya. Az isten újra meglátogatott, amikor aludtam. Szánnivalóan hálás voltam. – Te adtad nekem azt az esőt! – mondtam szinte nyáladzva a boldogságtól. – Véletlenül épp esett – felelte vállat vonva. – Még mindig élni akarsz? – Igen – mondtam. – Bármit megteszek. Bár nem te vagy a nemzetem istene, szolgálni foglak. – Mondani könnyű. Be kell bizonyítanod. És újra eltűnt. Másnap reggel pedig – ki hinné? – jött egy hullám, és egy jókora szardíniacsapatot vetett ki a sziklákra. A halak többsége visszavergődött a tengerbe, de néhány tucat ott rekedt a szárazon, kilehelte a lelkét, én pedig összegyűjtöttem őket, egyet nyersen befaltam, a többit pedig kiterítettem, hogy megfőjenek a napon (mert azok a sziklák sokszor úgy felforrósodtak, mint a serpenyő), és láss csodát, egy óra múlva már sült szardíniát csemegéztem: édes volt, és szaftos, és még most, az emlékétől is összefut a számban a nyál. A harmadik álom. Újra megjelent. – Adj nekem néhány évet az életedből – mondta –, és én cserébe hatalmat adok neked. Hatalmat az emberek fölött. Olyan hasonlóvá válsz az istenséghez, amennyire halandó csak válhat. De a feltételem

Rå kora

256

az, hogy nekem kell dolgoznod. A kívánságaim szerint kell cselekedned. Az időddel nem te fogsz rendelkezni. Minden egyes ébren töltött órád azzal telik majd, hogy az én céljaimat mozdítsd elő. Ha így teszel, miután végzel, szabadon engedlek. Szabadon folytathatod az életedet. Nem is hangzott rosszul egy alkuhoz képest. Nem mintha abban a helyzetben lettem volna, hogy lenyomjam az árat. Nyilvánvalóan „kell vagy sem” típusú megállapodás volt, és mivel az utóbbi lassú, borzalmas halállal kecsegtetett, az előbbi pedig azt jelentette, hogy életben maradok, mi mást tehettem volna? Addigra már bizonyítékot is adott az esővel és a szardíniákkal. Megmutatta, hogy nem a levegőbe beszél. Hogy komolyan gondolja. – Nem lesz kellemes – fűzte hozzá. – Rád fogom ruházni esszenciám egy egészen parányi darabját, és számíts rá, hogy fájni fog. Az emberi porhüvelyt nem arra tervezték, hogy ilyen hatalmas erő tartóedénye legyen. Hogy felkészítselek rá, először be kell téged törnöm, meg kell téged… erősítenem. – Kibírom – mondtam neki. – Mikor kezdünk? – Most – felelte, és… Belém hatolt. Nincs rá jobb szavam. Belém hatolt a bájával. Nem lehet máshogy kifejezni. Nem volt gyengéd. Nem volt óvatos. Olyan volt, mint… Kuporogtam ott a sziklákon, és jött ez a hatalmas, mélyre hatoló, gyötrelmesen benyomuló… erő. Hirtelen, mindent elsöprően. Az elmém elsötétült, mintha egyszerre minden biztosíték kiégett volna a testemben. Emlékszem, hogy sikoltva tértem magamhoz. A köveket kapartam. Vér szivárgott a számból, mert ráharaptam a nyelvemre, és az orromból, mert… mit tudom én, miért. Mindenem fájt. Mindenem csiklandozott, és nem kellemesen. Mint amikor elzsibbad a lábad, csak százzal megszorozva. Képtelen voltam bármi másra, csak feküdtem ott zokogva. A fájdalom nagyjából egy órán belül megszűnt, de az érzés, hogy belém furakodtak – megbecstelenítettek –, nem. Úgy éreztem… más vagyok. Megváltoztam. Valami furcsa volt belül. Nem tudtam pontosan meghatározni, micsoda. Csak azt tudtam, hogy nem ugyanaz vagyok, aki voltam. Újra megtörtént, amikor legközelebb aludtam. És újra. És újra. Kezdtem már attól is rettegni, hogy lehunyjam a szemem, mert tudtam, mi következik. De azt is, hogy ki kell bírnom. Ez mind az alku része. Az erő befogadása. A betörés. A megacélozás. És semmivel 257

JAMES LOVEGROVE

sem lett könnyebb az ismétlődéstől. Ellenkezőleg, minden alkalommal egyre rosszabb volt. Fájdalmasabb. Megalázóbb. Minden alkalommal úgy éreztem, mintha elbántak volna velem, kihasználtak volna, és egy szemernyivel kevésbé lennék már az, aki azelőtt voltam. Mintha lemorzsolódnék. Mintha a régi Stevent, a nemtörődöm Stevent, a tiszteletlen és lobbanékony Stevent rétegről rétegre leégetnék rólam, hogy helyet csináljanak ennek az új dolognak: a Stevennek, akivé válnom kell. Záporok láttak el ivóvízzel: éppen elegendővel, mindig, amikor szükségem volt rá. Hamarosan eléggé visszanyertem a testi és szellemi erőmet, hogy a tenger melletti sziklákra feküdjek, és a puszta kezemmel fogjak halakat. Nem is olyan könnyű mesterség, ugyanis a víz fénytörése miatt a dolgok mindig pont oldalra vannak attól, ahol látszanak. De aztán rájöttem, hogy ha elég hosszú ideig tartom a kezemet a vízbe merítve, a halak gyanakvása elszáll, és elég közel úsznak, hogy elkaphassam őket. Egyszer még egy homárt is sikerült kihalásznom. Öt és fél hétig éltem így. Negyven napon és éjszakán át. Úgy követtem nyomon az idő múlását, mint a rabok a börtönben: ötös csoportokban karcoltam jeleket egy sziklába. A végére az egyenruhám rongyokban lógott, remetehajam és -szakállam nőtt, csonttá fogytam, bizonytalanul álltam a lábamon, és bűzlöttem, mint a pöcegödör. De volt erőm. Bennem lüktetett az isten ajándéka. Ajándék? Dehogy, megdolgoztam érte. Nem csak úgy megkaptam. Minden egyes darabkájáért szenvedéssel fizettem. Az utolsó, negyvenedik éjszakán az isten elmondta, mit tett velem. Eltöltött annyi esszenciával, amennyire csak szükségem lesz. – Ezzel az erővel – magyarázta – képes leszel rávenni az embereket, hogy az akaratod szerint cselekedjenek. Át fogják engedni neked az irányítást maguk fölött; ugyanolyan ösztönösen hajolnak majd meg előtted, ahogy az istenek előtt teszik. Arra senkit sem fogsz tudni rávenni, hogy a saját vágyai és hajlamai ellenére cselekedjen. Ám ha a megfelelő módon szólsz hozzájuk, akkor hízelgő szavakkal és ravasz csábítással képes leszel a vágyaikat a tiédhez alakítani. Más szóval megkaptam a legékesebb ékesszólás képességét. – Továbbá – folytatta az isten – láthatatlan leszel a Panteon többi

Rå kora

258

tagja számára. Titokban fogod tudni végezni a feladatodat, és nem kell tartanod tőle, hogy beavatkoznak. Más szóval egy bával átitatott amulett emberi megfelelőjévé változtatott. Csak engem nem a papok, hanem az istenek szeme lát homályosan. – Azonban – fűzte hozzá – ezeket a képességeket csakis arra használhatod, hogy az én megbízásomból járj el, és biztosítékként, hogy ehhez a jövőben is tartsd magad, megjelöllek. Megjelöllek, hogy sose legyen kétséges, ki az urad. Mások elől minden szín alatt rejtsd el e jelet, te azonban mindig tudni fogod, hogy ott van, és nem áll majd módodban elkerülni. Valahányszor a tükörképedet látod, ez a jel fog visszanézni rád. Mások talán nem fogják felismerni benne azt, ami. Egyesek talán csak balszerencsés forradásnyomnak tartják majd. De te tudni fogod, akárcsak én, hogy ez az általunk kötött szerződés jelképe. Ahogy a múltkor is mondtam, egy repesz a felrobbanó Halhatatlanról eltalálta az arcomat. Eltorzította. Ám az isten ekkor fogta ezt a forradásnyomot, és átalakította. A heg megmozdult, és átrendeződött azzá, amit most magad előtt látsz. Éreztem, ahogy megtörténik, és ez is fájt, milyen baromi meglepő! Másnap hajnalban egy halászhajó kötött ki a szigetnél. Lebotorkáltam hozzá. Egy görög halász vizelt át a korlátján. Iannisz. Utasítottam, hogy vigyen el a szigetről. Ez volt az első alkalom, hogy használtam az erőmet. Parancsolóan szóltam, ahogy egy isten tette volna. Iannisz azonnal beleegyezett, hogy felvegyen a hajójára. Elindultunk, és én egyszer sem néztem vissza. Tudatosan nem fordítottam az arcomat a sziget felé, amíg biztos nem voltam benne, hogy már eltűnt a láthatáron. Az a kibaszott hely… még ma is megjelenik rémálmaimban, csak mondom. Időnként azt álmodom, hogy ott rekedtem, és sohasem fogok szabadulni onnan, mert mindent csak álmodtam, ami azóta történt: a valóságban még mindig ott haldoklom azokon a sziklákon, és életem következő éveiről fantáziálok. Ez az egész: a szék, amin ülök, az egész szoba, te, Dave – mindez nem létezik. Bizarr, mi? Innen a történet már többé-kevésbé ugyanaz, mint amit elmondtam neked. Iannisszal maradtam, és tényleg drogfutárkodtunk, hogy legyen időm kiheverni a szenvedéseimet és tervezgetni, gondolkodni, fondorkodni. Tudtam, mit vár tőlem az isten. Csak ki kellett ta259

JAMES LOVEGROVE

lálnom, hogyan hajthatnám végre a leghatékonyabban. Segyiptom kézenfekvő helynek tűnt a kezdéshez. Ott a Panteon iránti apátia életmóddá vált, az apátiát pedig könnyen lehet ellenszenvvé formálni, mintha csak kihegyeznél egy tompa ceruzát. Ráadásul a felső-segyiptomi milíciák és belvillongások készen szolgáltatták a nyersanyagot egy hadsereghez. Kidolgoztam egy tervet. Megtanultam arabul. Aztán megalkottam az imázsomat. A maszk kötelező elem volt, hogy elrejtsem az isten jelképét. Megpróbáltam szakállat növeszteni, de nem igazán vált be: nem takart eleget a hegből. Plusz rájöttem, hogy egy maszk, ami az egész arcomat eltakarja, üres vászonként működik, amire az emberek rávetíthetik a saját álmaikat és ideáljaikat. Egyszerre lennék több és kevesebb emberként. És a név? Az egyszerűen csak az eszembe villant egy reggelen. AlAsraka. Aki fénnyel tölt el. A Fényhozó. Miért ne? Jól összefoglalta a szerepet, amit játszottam: úgy tenni, mintha felvilágosodást hoznék a sötétségbe borult világnak. Egy kicsit arrogáns, beismerem, de a Fényhozót arrogáns karakternek is képzeltem el. Az emberek amúgy is szeretik az arroganciát egy vezetőben. Vonzódnak hozzá. Olyan vezért akarnak, aki magabiztos, tökös és nagyra törő. És a Fényhozóban ez mind bőségesen megvolt – vagyis megvan.

– „Úgy tenni” – ismételte David. – Úgy tenni, mintha felvilágosodást hoznál a világnak. – Igen. – Csaló vagy. Ez az egész „keresztes hadjárat” semmi más, mint komédia. – Erős szavak. Én nem így fogalmaznék. – Hát hogy fogalmaznál? – Ez csak egy meló, Dave – mondta Steven. – Valami, amit el kell végeznem. Teljesítenem kell, amit vállaltam. Alkut kötöttem, és ez az én részem belőle. – Alkut egy istennel. – Igen. – Akit még nevén nevezni is képtelen vagy. Steven elfordult. – Te nem értheted, hogy milyen volt. Úgy bánt velem, mint…

Rå kora

260

mint… – A rabszolgájával? – Nem, annál rosszabb volt. Mint egy kutyával. – Vagy mit szólnál ahhoz, hogy mint a tulajdonával? – javasolta David, mert eszébe jutott a kép, ami elsőként beugrott neki, mikor megpillantotta a sebhely szegélyét még Hatsepszut templomában: billog egy szarvasmarhán. – Haha. – Steven nevetése kongott az ürességtől. – Igen, ez megteszi. – Mégis ki kéne mondanod a nevét. Ha ő az urad, ezt tudnod kell nyíltan vállalni. – Minek? Nyilvánvaló, hogy ki az, nem? – Akkor is. A kedvemért. Mondd ki hangosan! Mondd ki, hogy kinek vagy alárendelve! Steven kimondta a nevet, halkan, suttogásnak is alig beillően. – Újra! – mondta David. – Rendesen! – Mi a fenének? Nézd! Nézd ezt! – intett Steven a heg felé. – Mire emlékeztet? Valamiféle állat fejére emlékeztetett: egy teremtményére, melynek nem volt pontos megfelelője a földön. Hosszú, hegyes orra volt, felmeredő füle és antilopszerű szarva. A Tüphón-szörnyeteg nevet kapta az ősi görögök egyik rosszindulatú tűzistene után. – Tudom, mi az – mondta David. – Kinek a jelképe? Gyerünk! Hangosan és érthetően! Mondd ki a nevét! Steven felsóhajtott, aztán hangosan és érthetően kimondta: – Széth.

261

JAMES LOVEGROVE

34. SZÖRNYETEG

T

– MONDTA STEVEN acsarkodva. – Most boldog vagy? Széth jelképe. Széth az uram. A Sivatag Urának parancsait követem. Széth fennhatósága alatt állok. Hányféleképpen mondjam még? Széth megmentette az életemet, és azóta neki dolgozom. Kiszedted belőlem. Gratulálok. – Felkelt. – És most, ha nem bánod, keresek egy tartalék maszkot, felveszem, kimegyek oda, és még egy ideig Fényhozó leszek. – Nem – taszította vissza David a székébe. – Még nem végeztünk. – De hát az emberek odakint – tiltakozott Steven –, az én embereim… – Nem érdekel téged annyira, hogy mi lesz velük. – Látniuk kell, hogy ott vagyok, hogy vigyázok rájuk. – Csak egy pár perc, ennyi az egész. Steven dühösen meredt rá, de nem próbált újra felállni. – Rendben – mondta. – Élvezd ki a pillanatot! Oktass ki, hogy mit csináltam rosszul! – Pár percet mondtam. Az a lecke órákig tartana. – Ó, haha! – Steven, hát nem érted, mit műveltél? Nem fogod fel a súlyát? Több mint háromezer embert vezettél a halálukba. Visszaéltél a bizalmukkal, és feláldoztad őket, hogy mentsd a saját bőrödet. Becsaptad őket egy hazugsággal, amiben te magad sem hiszel. – Te… te akkora álszent pöcs tudsz lenni néha, Dave! – csattant fel az öccse. – Ne merészelj ítélkezni fölöttem! Nem te voltál azon a szigeten! Nem a te életed forgott kockán! Ha te lettél volna ott, ha te szenvedsz, ahogy én szenvedtem, te is ugyanezt tetted volna. Ugrottál volna a lehetőségre, amit Széth felkínál neked. Ne mondd, hogy nem! ESSÉK

Rå kora

262

– Nem. – Ugyan már! – Nem, tényleg nem. Mérlegeltem volna a következményeket, és nemet mondtam volna. – És aztán meghalsz? Lassan? Kínok között? Ja, persze, bekaphatod. – Elfelejted, hogy amikor nem is olyan rég eltévedtem a sivatagban, többé-kevésbé ugyanazon mentem keresztül, amin te. Úgyhogy pontosan tudom, mit éltél át, és ha Széth vagy bármelyik másik isten engem talál meg egy hasonló alkuval, akár a legmélyebb mélypontomon, tudom, mi lett volna a válaszom. – Ezt nem tudhatod biztosan. – De, azt hiszem, igen. – Hát, akkor nem te vagy a nemesebb lelkű, a jobb kettőnk közül? – fakadt ki Steven. – Te vagy a derék idősebb fivér, aki tudtával sosem vetemedik gyávaságra, én pedig a gyenge, a csenevész, a csalódás, a kisebbik Westwynter minden szempontból. Örülök, hogy ezt tisztáztuk. Századszorra is. – Ami nem fér a fejembe, hogy milyen könnyen feladtad. Meg sem próbáltál küzdeni. Nem is haboztál. Széthnek csak kérnie kellett, és már az övé is voltál. – Hát nem így működik? Tökéletes leképezése a Panteon és az emberiség közti viszonynak. Ők kúrogatnak, mi pedig behajolunk és elviseljük. – Nem is szégyelled magad? – A szégyent valahol az Égei-tenger közepén hagytam. – Igen, azt látom, meg minden mást is – dörzsölgette az állát David. – Mondd csak, ezt az ajándékot, amit Széthtől kaptál… – Nem ajándék. – Akkor a díjat, amit elnyertél. Az összes segyiptomin használtad? – Igen. A beszédeimben és négyszemközti beszélgetéseken is. Nem kellett mást tennem, mint meggyőzően beszélni, és ők meggyőződtek. Nevezhetnéd természetes bűverőm felerősített változatának. Néha szinte túl könnyen ment. Akarták, amit ígértem nekik, annyira akarták! Először is békét Felső-Segyiptomban, aztán a lehetőséget, hogy a nemzeti vallásukat – hitüket a hitetlenségben – a világra is kiterjeszthessék. Bizonyos értelemben prófétát kerestek, egy világi evangélistát. És találtak is. 263

JAMES LOVEGROVE

– Egy hamis messiást találtak. – Újabb kemény szavak. – Csak őszinte vagyok hozzád, Steven. – Figyelj, Dave, vádolhatsz azzal, hogy becsaptam az embereket, hogy játszadoztam a reményeikkel, hogy elhajítottam az életüket, amivel csak akarsz, de amennyire én látom, nem tettem semmi roszszat. Egy isten parancsainak engedelmeskedtem. Te is ezt teszed. Mindenki ezt teszi! Cseszegess, amennyit csak akarsz, ha ettől jobban érzed magad, de én nem fogom rosszul érezni magam! – Rendben – mondta David. – Akkor nem erőlködöm. Viszont van valami, amit tudni szeretnék. – Mit? – fújta ki a levegőt ingerülten Steven. – Használtad rajtam valaha? Az erődet? – Nem – felelte gondolkodás nélkül az öccse. – Ebben biztos vagy? – Nem! Mármint igen, biztos vagyok. Nem, nem használtam rajtad. – Azért sem, hogy mondjuk, veled tartsak? – Nem – kuncogott Steven. – Semmi kétség, azt önszántadból tetted. Emlékszel, mit mondtam? Széth figyelmeztetett, hogy senkit sem tudok rávenni olyasmire, amit nem akar megtenni. Tudok buzdítani embereket, fel tudom erősíteni a saját vágyaikat, de nem tudom rákényszeríteni őket, hogy akaratuk ellenére cselekedjenek. Komolyan beszéltem az előbb, amikor azt mondtam, hogy a segyiptomiak hajlandóak az életüket áldozni értem. Tényleg hajlandóak. És nem lennének azok, ha az ügyet, amit képviselek, nem éreznék olyasminek, amiért érdemes meghalni. – Te érted el, hogy annak érezzék. Manipuláltad őket. – Nem, csak megmutattam nekik, hogy így éreznek. – Szóval velem sosem tetted meg? Semmivel kapcsolatban? – Miért olyan fontos ez neked, Dave? – Egyszerűen csak az. Steven a szemébe nézett. – Nem tettem, esküszöm – mondta, és David akaratlanul is észrevette, hogyan tekergőzik a Tüphón-szörnyeteg Steven arcán, miközben beszél. Mintha a szavak legalább annyira a szörny, mint az öccse szavai lennének. – Mindent, amit tettél, a saját szabad akara-

Rå kora

264

todból tetted. Semmilyen módon nem próbáltalak befolyásolni. David Zafirára gondolt. Steven szavaira: „Nem neked való.” Eszébe jutott, hogyan vésődött a fejébe a figyelmeztetés, mint valamiféle elpusztíthatatlan hitvallás az elméjében. Hogyan állt falként közé és a lány közé. Ha Steven az igazat mondta, David csakis a saját félénkségét okolhatta. A lelke mélyén félt Zafirától. Nem magától a lánytól. Hanem attól, ahogy a lány szívébe látott, és nem habozott megmondani neki, mit talált benne. A nők, akikkel David annak idején járt, felszínes nők voltak. Ezt akkoriban tudta és szerette. Nem akartak tőle többet, mint amennyit láttak belőle: a gazdag és jó modorú David Westwyntert, egy kártusos családból származó férfit a hozzá illő pénztárcával. David tudta, hogy Zafirát ez az egész nem érdekeli, és emiatt veszélyes rá nézve. Épp olyan veszélyes, mint amilyen csábító. Vele David nem lehet más, mint önmaga. És önmaga nem az a személy, akivel teljesen ki lenne békülve. Persze, csak ha Steven az igazat mondja. Ha Steven hazudik… Az bizonyos értelemben semmin sem változtat. David akkor is csak magát okolhatja. Steven nem tántoríthatta volna el Zafirától, ha ez nem olyasmi, amit David tudva vagy tudat alatt maga is így akart. Egy másik értelemben azonban nagyon is sokat változtat. Azt jelenti, hogy Steven az erejét kihasználva felerősítette David önmagával kapcsolatos kételyeit, hogy semmi se történhessen közte és Zafira között. – Nem hiszek neked – mondta végül David. – Oké, akkor ne higgy! – Egy percig sem voltál őszinte velem egész idő alatt. Miért változott volna most bármi is? Olyan sok mindent tartottál titokban előlem… – Jó okom volt rá. Ha mindenről tudtál volna, sosem maradsz mellettem, és én azt akartam, hogy mellettem maradj. A sors valamilyen elképesztő kacskaringója folytán újra egymásra találtunk. Közelebb kerültünk egymáshoz, mint emlékeim szerint bármikor. Voltak alkalmak, amikor szerettem volna mindent bevallani neked, komolyan, de olyan boldog voltam, hogy visszakaptalak, és hogy végre egyszer kivívtam a tiszteletedet! Badarságnak tűnt volna ezt kockára tenni. 265

JAMES LOVEGROVE

– Jó okod? Inkább önzésnek nevezném. – Ha így akarod látni, Dave, akkor valami komolyan nincs a helyén a fejedben. De mindegy is, elegem van ebből a beszélgetésből. Mennem kell. Engedj! Steven felállt, és intett a bátyjának, hogy húzódjon félre. David nem mozdult. Steven megpróbált elmenni mellette. David vállon ragadta. Steven lesöpörte magáról a kezét. David újra megfogta. Egymásra bámultak, és meglátták egymás szemében azt a több mint húsz évet, amit testvérként leéltek, a közös vért és élettapasztalatot. Szeretetet láttak, mely annyira régi volt, hogy már készpénznek vették, alig tűnt fel nekik; és vetélkedést, mely minden vitájukkal, minden egymáshoz vágott sértéssel, minden hazugsággal csak frissebb és élesebb lett. A kötelék köztük annyira rutinszerű volt – annyira közönséges, a szó jó és rossz értelmében –, hogy könnyen megfeledkeztek róla; míg a dolgok, melyek elválasztották őket, egyre csak szaporodtak. És ez volt az a pillanat, amikor ezek számban túlnőtték azokat, melyek összetartották őket. A köztük lévő szakadék szélesebbre nőtt, mint a rajtuk átívelő hidak hossza. Egyikük sem vitte be az első ütést. Vagy inkább mindketten bevitték. Spontán és egyszerre történt. David Steven felé ütött; Steven David felé. És máris birkóztak, verekedtek, fetrengtek a padlón, felkavarva a raktárépület porát; hol David volt felül, hol Steven, és a csapások erősen és sebesen zuhogtak, dühvel és gúnnyal vitték be őket, mintha újra kisfiúk lennének, az egykori gyerekek, és nem teltek volna el évek, nem változott volna semmi. A kisfiúk heves gyűlöletével gyűlölték egymást. Egyikük sem tudott másra gondolni, csak arra, hogy fájdalmat okozzon a másiknak: hogy fizikailag juttassa kifejezésre megvetését a másik iránt. David egy időre fölénybe került. Lovagló ülésben ült Stevenen, és megsorozta mindennel, amije csak volt. Ekkor Steven megragadta David sérült karját, és addig préselte a sebet, míg több varrat is kiszakadt, és vér fakadt belőle, átáztatva az ingujját. David felüvöltött, Steven pedig letaszította magáról. Felállt, és rugdosni kezdte a báty-

Rå kora

266

ja gyomrát. David megragadta a lábát, megcsavarta, amitől Steven megpördült, és a hasára zuhant. Aztán David Steven hátára vetette magát, és többször is a padlóba verte az arcát. Steven orrba vágta a könyökével. Még több vér buggyant elő. David karjával átfogta öccse nyakát, és hátrafeszítette a fejét. Steven hörgött, és levegőért kapkodott. David másik kezét Steven halántékának támasztotta, és növelte a nyomást. Öccse arca elvörösödött, majd lilulni kezdett. Köpet röpködött a szájából, takony csorgott az orrából. Tehetetlenül csapkodott David felé; karmolászta bátyja karját. David tovább emelte a fejét hátra és oldalra, miközben tudatában volt, hogy amit tesz, azzal akadályozza Stevent a lélegzésben. Megfojtja. Megöli. – Dave… ne… – hörögte Steven. Széth szolgája. Emberek árulója. Hazug. Csaló. Az ember, aki isten akart lenni. Lelki szemeivel David látta, ahogy Ozirisz mosolyog. Az ő istene ezt akarja. A Fényhozónak, aki Ozirisz gyűlölt fivérének földi ügynöke, meg kell halnia. És akkor ki lenne alkalmasabb a merénylő szerepére, mint a Fényhozó saját fivére? – …Daaave… Még néhány másodperc, csak ennyi kéne. David fogása szoros volt. Steven légcsöve kezdett megroppanni. Már nehezére esett lélegezni. Torka nedves, glottális hangokat hallatott, melyek nyögéssel vegyített csuklásra emlékeztettek, de nem jutott be levegő. Néhány másodperc, és az egésznek vége. A segyiptomiak megadhatják magukat. A nephthüsziek és a szethek foglyaiként talán nem fognak velük kesztyűs kézzel bánni, de legalább esélyük van a túlélésre. Különben lényegében halottak. Azzal, hogy ezt az egy életet kioltja, David talán ezret ment meg. – …D… Nem. David elengedte. Steven arccal előre a földre bukott, és hevesen zihált. Nem. Davidnek elege volt az ölésből. Eszébe jutott a terebintusfa és a holttestek. Élet, nem halál. Leült egy sarokba, amíg Steven összeszedte magát. Öccse arca lassan visszanyerte a színét, és a légzése is kezdett egyenletessé, kevésbé szaggatottá válni. A hátára gördült, és Davidre nézett. Szeme őrült mintázatot öltött a repedt hajszálerektől. 267

JAMES LOVEGROVE

– Te geci! – hörögte reszelős hangon. – Tényleg megtetted volna, mi? Megtetted volna! David nem szólt semmit, csak a kezét nézegette. Véres volt, de csak a saját vérétől: véletlenszerű fröccsminták az orrából és lucskos ingujjából. – Tudtam, hogy szívtelen görény vagy! – folytatta Steven. – De akkor is! A picsába, már félúton jártam Iaruba! Mi ütött beléd? David a nadrágjába törölte a kezét. Megvizsgálta az orrát. Nem tört el. A vér már kezdett is alvadni. A karja elképesztően lüktetett. Az újra feltépett vágást majd meg kell nézetni. Új varratokra lesz szükség. A bütykei is fájtak. Rosszul ütött. Vak, mindent elemésztő dühében elfeledkezett a kiképzéséről. Túl erősen ütött. Szerencséje, hogy nem tört el az ujja. Steven felült, és óvatosan tapogatta a nyakát. – Gondolom, hálásnak kéne lennem, hogy abbahagytad. David befejezte a sérüléslistát. Horzsolások, véraláfutások… Volt már rosszabb állapotban is. – Szóval most már nem beszélsz hozzám? Erről van szó? – dühöngött Steven. – Nem lep meg. Szégyelled magad, mi? Te pszichopata. Komolyan, David, a helyedben én szakemberhez… – Kussolj! – Ne mondd nekem, hogy kussoljak, te nyamvadt holdkóros! Kiselőadást tartasz nekem, hogy mennyire nem törődöm az emberek életével, aztán fogod magad, és… – Pofa be, és figyelj, Steven! – Rád? Kösz, nem! – Nem! Figyelj! Steven oldalra hajtotta a fejét. Kintről rémült kiáltások szűrődtek be, és valamilyen halk, távoli, őrlő zümmögés hallatszott. – Ez úgy hangzik, mint… – Bombázók – mondta David. – Délről. Újabb neph Tüphónok, ha jól sejtem. – A kurva életbe! – lehelte Steven. – Itt az idő.

Rå kora

268

35. TÜPHÓNOK

K

Steven csak annyi időre állt meg, hogy keressen egy tartalék Fényhozó-maszkot, és a fejére húzza. A Tüphónok a völgy vonalában közeledtek: nyolc gép rendezetlen vonalban. Szokásos, megfontolt tempójukban repültek, amihez ma valamilyen baljós komótosság is társult, mintha a gépek tudnák, hogy nincs hová sietniük. Pogány prédájuk egy helyre gyűlt, és jóval gyengébb volt, mint korábban. Szinte teljesen kifogyott a lőszerük. Már nem védték őket anúbiai harci helikopterek. Egyetlen Tüphón teljes bombateherrel untig elég lett volna. Nyolc garantálta a teljes megsemmisülést. Egy segyiptomi tüzet nyitott az egyik lőállásból, de ez csak az ellenállás szimbolikus gesztusa volt. A Tüphónok túl messze jártak, és amúgy is túl magasan közeledtek. A Fényhozó utasította a fickót, hogy szüntesse be a tüzelést. Aztán mindenkit: Tüzet szüntess! Semmi értelme. Az egyik hadúr odalépett, és megkérdezte a Fényhozót, mit tegyenek. Arca szorongást, de egyben reménykedést is tükrözött. AlAsrakának biztos van ötlete. Muszáj, hogy legyen. A többi segyiptomi arcán az érzelmeknek ugyanez a keveréke látszott: félelem, melyet beborít a hit. A Fényhozó bizonyára kihúzza majd őket ebből a csávából is. Bár tudnátok! – gondolta David. Körbenézett, Zafira után kutatva. Sehol sem látta. Vajon feljutott egyáltalán a hegyre? Davidnek fogalma sem volt. Amennyire ő tudta, a lány már a síkságon, a végső visszavonulás során is eleshetett. Életének ezekben az utolsó pillanataiban szerette volna utoljára látni. Csak hogy megmondhassa: sajnálja, hogy ekkora balfácán volt. 269

ITÁMOLYOGTAK A RAKTÁRÉPÜLETBŐL;

JAMES LOVEGROVE

És sajnálja azt is, amit az öccse tett vele és a honfitársaival. A Fényhozó mindenkinek odakiáltott, aki hallótávolságban volt. Amennyire David ki tudta venni, azt mondta nekik, ne aggódjanak, közel a segítség. Segítség? – gondolta David. – Te hazug szarházi! Miféle segítség? Senki sem volt, aki a segyiptomiak segítségére sietett volna. Nyugatra David látta a szeth expedíciós erők előőrsét, mely több tucat Szkarabeusz tankból és néhány nehéztüzérségi egységből, többek közt önjáró rakétavetőkből állt. Mind elfoglalták már a hadállásaikat, és készen álltak a Megiddó hegye elleni támadásra. Semmi kétség, a nephek azért vetették be a bombázókat, hogy ennek elejét vegyék. Eltökélt szándékuk volt, hogy a hitetlenek felkelésének végső leverése az ő érdemük legyen, ne a szetheké. Ahogy David lenézett a szeth zászlóaljakra, egyetlen dolog jutott róla eszébe: fölösleges túlerő. A Fényhozó nyilván alaposan kihozta a sodrából a KSZD-t, ha ekkora expedíciós erőt küldtek ellene. Vagy ha nem ezért, akkor azért, hogy megmutassák, mennyire nem bíznak benne, hogy nephthüszi szövetségeseik rendesen el tudják végezni a feladatot. Davidet azonban így is megdöbbentette a szokatlan menynyiségű emberanyag és tűzerő, amit a szethek harcba küldtek. Annak a jele volt, hogy a Fényhozó mennyire az arcukba – vagy pontosabban az istenük arcába – mászott. De hát ez a jó öreg Steven. Nem megy a szomszédba egy kis boszszantásért. David mintha különös bukkanóra akadt volna a gondolatmenetében. Végigfutott mindazon, ami az imént járt az eszében. Volt ott valami, ami mellett túl könnyen elment. Valami, ami megmagyarázhatná Steven jelenlegi, magabiztos nyugalmát. Valamit, ami ezt indokolhatná – azonkívül, hogy a Fényhozó nem meri kimutatni kétségeit a követői előtt még a biztos halál árnyékában sem. Jel. Arc. Isten. Persze. Hát persze! David képes lett volna felpofozni magát. Csak a szemét nem szúija ki. Hamarabb is rájött volna, ha nem azzal van elfoglalva, hogy kirugdossa Stevenből az igazságot.

Rå kora

270

A legközelebbi Tüphón már-már elérte a hegyet. Bombarekeszei tárva-nyitva. Bombái élesítve. Steven egy istennel szövetkezett. Hogy melyikkel? A Panteonnak ez a bizonyos tagja annak a hatalmi tömbnek az uralkodója, amelyiknek jelenleg hatalmas serege gyülekezik a hegytől északra, keletre és nyugatra. Maga Széth. A következő pillanatban egy föld-levegő rakéta kígyózott föl a szethek soraiból a Tüphón vezérgép felé. Az azután következőben a Tüphón már lilásvörös fénygömb volt. És az azután következőben a hét másik bombázó nagy hatótávolságú robbanófejek váratlan zuhatagában találta magát. Egymás után durrantak szét a levegőben, mint a buborékok, skarlát és magenta, cseresznye és orgona, burgundi és mályva árnyalataiban fürdetve a síkságot. A nyolc hatalmas robbanás visszhangjai végigmennydörögtek a völgyön és a tájon, majd amint elültek, döbbent éljenzés harsant fel a hegy tetejéről: megkönnyebbült és hitetlenkedő kórus. Megmentették őket. A szethek? A segyiptomiak vezérük felé fordultak, és magyarázatot vártak. A Fényhozó azonban hallgatott, maszkos arca pedig kifürkészhetetlen volt. Csak David értette, és még ő sem tudta biztosan, mi folyik itt. Ezalatt a szeth expedíciós erők mozgásba lendültek. Körülözönlötték a hegyet, akár az árvíz, és bezúdultak a völgybe, hogy rávessék magukat a nephthüsziekre, akik nem tudtak ellenállni, és még magukat megvédeni is alig. Az egyik sereg maga előtt söpörte a másikat. A szerencsétlen, esélytelen nephthüszieket, akiket teljesen váratlanul ért a támadás, visszaverték, vissza, vissza; a szeth expedíciós erők pedig nyomultak tovább, egyik hullám a másik után, maguk mögött csak roncsokat, holttesteket és egy cafatokra tépett paktumot hagyva.

271

JAMES LOVEGROVE

36. SZÉTH Nephthüsz hirtelen a mellkasához kap. – Mi… – fuldoklik. – Mi ez? Úgy érzem… Szeme kifordul. Megtántorodik. Ízisz ott van, hogy elkapja, és óvatosan a fedélzet deszkáira fektesse. Testvére fejét az ölébe helyezve legyezgeti az arcát. – Vizet! – kiáltja. – Valaki hozzon vizet! Básztet érkezik kancsóval és pohárral. Kényesen tölt vizet egyikből a másikba, óvatosan, nehogy egy csepp is ráhulljon, aztán átadja a poharat Ízisznek. Ízisz vizet csorgat Nephthüsz ajkai közé, és az eszméletét vesztett istennő fokozatosan, rebbenő szempillákkal magához tér. Aztán végigfürkészi a körülötte álló istenek arcát. Tekintete megállapodik az egyetlenen, ami nem aggodalomról árulkodik. – Te! – sziszegi. – Te vagy az, igaz? Széth nem tudja leplezni kárörömét: – Kedves nővér-feleségem, rosszul érzed magad? Úgy látom, csúnyán megszédültél. Mi történhetett? – Te… fájdalmat okozol. A földön. A te halandóid… az enyéimre támadnak. – Ejnye, hát miért lehet ez? – mímeli a csodálkozást Széth. – Ó, várjunk! Lehet, hogy azért, mert kétszínű, házasságtörő ribanc vagy? Mert a fivéreddel háltál, és aztán letagadtad? Mert gyermeket adtál nekem, aki nem is az enyém, de elvártad, hogy a sajátomnak nevezzem? Mert elhanyagolsz a nővéred kedvéért? Valami azt súgja, hogy emiatt lehet. – Széth, a saját feleséged ellen fordultál? – kérdezi Ozirisz döbbenten. – Igen, fivérem, pontosan ezt tettem – feleli Széth. – Tudom, Rå kora

272

hogy valaki számára, aki akkora papucsférj, mint te, ez a legszörnyűbb bűn, amit bárki is elkövethet. Számomra azonban csak régóta esedékes törlesztés. Mióta kell már elviselnem a házasságomat ezzel a bűnpártoló, csalárd lotyóval? Túl régóta! És hol van még a vége? Örökkévalóságig tartó házasélet áll előttünk. Hát nem bírtam tovább. Nephthüsz nevetség tárgyává tett. Hallottalak titeket, mindegyikőtöket – fordul körbe, dühösen meredve a bárkán lévő valamennyi istenre –, ahogy sugdolóztok rólam, megjegyzéseket tesztek a hátam mögött. Széth, a felszarvazott. Széth, egy fattyú mit sem sejtő apja. Még több okotok volt, hogy belém rúgjatok és gúnyoljatok. És ez mind az ő hibája! – döf vádló ujjával Nephthüsz felé. – Ezért most megölöd? A kérdés Rétől érkezik. A Napisten arca sápadt; olyan sápadt, hogy szinte összeillik holdszeme színével. Reszket a szomorúságtól és a méltatlankodástól. – Azt még nem tudom. Lehet – feleli Széth. – Mindenesetre birodalmam seregei már el is kezdték a behatolást az övébe, és biztosan mészárlás lesz. Hogy Nephthüsz belehal-e vagy sem, az még a jövő zenéje. Viszont egy biztos: alaposan megbüntetem. Nővérfeleségem régóta méltatlanul bánik velem. Annyi önuralommal viseltem, amennyivel csak tudtam, de ami sok, az sok. Most végre viszonozhatom a szívességet. – Széth, kérlek… – könyörög hitvese. – Sajnálom! Sajnálok mindent, amit tettem! Hagyd ezt abba! Fivér-férje vállat von. – Hagyjam abba? Amikor szinte még el sem kezdtem? Szó sem lehet róla. – Apám! – lép előre Anubisz. – Nem bánhatsz így anyámmal! Indokolatlan kegyetlenség. – Épp ellenkezőleg! – acsarog Széth. – A kegyetlenség még sosem volt ennyire indokolt. Így legalább mind megtanuljátok, hogy velem nem lehet szórakozni. Nem nézhettek le, és nem használhattok az össznépi pofozógépeteknek. Nem leszek mindenki megvetésének tárgya. Miután meglátjátok, mit vagyok képes megtenni a saját feleségemmel, a legközelebbi hozzátartozómmal, aki hús a húsomból, vér a véremből, talán nem fogtok olyan könnyen semmibe venni. Más szemmel néztek majd rám, és abban a szemben 273

JAMES LOVEGROVE

tiszteletet fogok látni! Íriszei izzanak, akár egy ikervulkán. A bennük égő fényt nézni is szörnyű: épp olyan bosszúálló, mint amennyire önelégült. Ré úgy nyög fel, mint akit gyomorszájon vágtak. – Te teremtetted a Fényhozót – mondja. – Végig te voltál. Itt, az Évmilliók Hajóján, az orrom előtt vitted véghez a mesterkedésedet. – Hát persze, nagy-nagybácsi. Ki más lehetett volna? Vagyunk, amik vagyunk. Valamennyiünknek megvan a maga természete, és ahhoz kénytelen hű maradni. Én Széth vagyok, aki csal és ámít, te pedig Ré, akinek kedves, megbocsátó vérmérséklete nem engedi, hogy meglássa a másik szívében lakozó sötétséget. – De szövetkezni egy halandóval és forradalmat szítani… mi végre? Mit nyersz vele? – Cselfogás volt – mondja tömören Széth. – Így álcáztam valódi szándékaimat. A Fényhozó, ha úgy tetszik, füstfüggöny volt számomra. Keresztes hadjárata nem szolgált más célt, mint hogy saját halandóimat és Nephthüszéit olyan helyre juttassam, ahol az enyémek a lehető legnagyobb csapást mérhetik az övéire. De ne ítélj el túlságosan, ó, Ré! Békét akartál teremteni köztünk, és a Fényhozó egy időre pontosan ezt adta meg neked. Mindannyian összefogtunk ellene, a leghőbb vágyad így beteljesült. – Kárörvendő nevetés. – De csak egy időre! Ré dúl-fúl. Nem is emlékszik, mikor érezte magát utoljára ennyire becsapva és lealacsonyítva. Odalép Széthhez, és – képtelen lévén uralkodni magán – dühében kézfejével pofon vágja. Az ütés meglepi Széthet, aki térdre rogy. Azonnal felpattan, készen, hogy visszavágjon, ám mielőtt megtehetné, Básztet és Neith már rá is veti magát. Lebirkózzák a fedélzet deszkáira. Básztet figyelmeztetőn rányávog, és a levegőbe csap az orra előtt karomszerű ujjaival, míg Neith gorombán csak annyit vet oda: csihadjon, vagy újra elveszíti a golyóit. – Én… sajnálom – mondja szégyenkezve Ré. – Ez helytelen volt. Elvesztettem az önuralmamat. – Ne emészd magad, Mindenek Atyja! – vigasztalja Ízisz. – Csak azt tetted, amit mind szerettünk volna. – Akkor is. Megbocsáthatatlan. – Ré leguggol, hogy arca egy magasságba kerüljön Széthével. – Akárcsak az, amit te tettél,

Rå kora

274

Széth. – Na és? – vigyorog a Sivatag Ura. – Akkor büntess meg! Hoppá, nem tudsz. Már amúgy is megteszed napjában kétszer. – Azt akarom, hogy gondold át ezt az egészet! Hagyd békén Nephthüszt! Elérted, amit akartál. Arra vágysz, hogy mindannyian tiszteljünk? Cselekedj helyesen, hívd vissza a seregeidet, és tisztelni fogunk. – Senki sem tisztelne egy ilyen gyenge húzásért. – Akkor inkább vállalod, hogy istentársaid továbbra is gyűlöljenek? Jobban, mint azelőtt? Mert ez fog történni, ha tovább sanyargatod nővér-feleségedet. – Túlélem. Amúgy meg – fordítja el a fejét Széth, hogy Hóruszra nézzen – nem mindegyikőtök gyűlöl. Igaz, Hórusz? Az egyszemű isten, aki egykor Széth kibékíthetetlen ellensége volt, most cinkosan bólint. – Könyörtelenséged tiszteletre méltó, nagybátyám – mondja. – Tanulhatnék egyet s mást tőled. Talán meg kéne próbálnunk szorosabbra fűzni szövetségünket. A lehető leghamarabb össze kéne jönnünk, hogy szabadon és hosszabban nyíljon alkalmunk… eszmét cserélni. Buján egymásra mosolyognak. Eközben Nephthüsz felnyög. Sorsa, úgy tűnik, megpecsételődött. Ré csüggedten egyenesedik fel. Ez a lehető legrosszabb végkimenetel. Semmi sem változott. A Panteon még mindig háborúban áll saját magával. A szövetségek átalakultak, de az ellenségeskedés maradt. A béke virága rövid időre kinyílt, de máris elhervadt és meghalt. Ré nem tehet semmit. Semmit, azonkívül, hogy maga mellé ejti a kezét, és így szól: – Akkor hát ennyi. Feladom. Mindent megpróbáltam. Kudarcot vallottam. Elég. Nem bírom tovább. Vége. Mehettek. Térjetek haza palotáitokba! Folytassátok viszálykodásotokat, ha úgy tetszik! Valahogy azt hiszem, azzal boldogabbak is vagytok. Elégedettség, egyetértés, harmónia… csak mondjátok, hogy vágytok rá, pedig dehogy. Ezek csak untatnak titeket. Hát menjetek! Most! Menjetek! Parancsára az istenek szétszélednek. Ozirisz és Ízisz magukkal viszik a betegeskedő Nephthüszt. Anubisz elviharzik; arckifejezése arra utal, hogy most sok minden miatt lehet komor, és már alig 275

JAMES LOVEGROVE

várja, hogy kiélvezhesse ezt a komorságot. Hórusz és Széth – természetesen – együtt távozik. Széth közönyös intéssel búcsúzik, és megígéri, hogy napnyugtakor visszatér megküzdeni Apóphisszal. Hamarosan nem marad más a Napbárkán, csak Ré, Básztet, Maat, Ammut és Thot. Thot Réhez fordul: – És most, uram? Ré ránéz ráncos nagyvezírére. Keserűen, lemondóan sóhajt. – Tudod mit, öreg barátom? – szólal meg hosszú csend után. – Azt hiszem, ideje váltani. Elegem van ebből az egészből. Kimerültem. Érzem, ahogy az alkonyom közelít, a lélek estéje, amikor megnyúlnak az árnyékok. Megtettem mindent, ami tőlem telt, és már nem adhatok többet. – Szavaidból csöpög a keserűség. – Csak az ésszerűség. Eljött az ideje valami újnak. Félre kell állnom. Ahogy feladtam helyemet a Világ Királyaként, úgy most az istenek fejedelmeként is fel kell adnom. – Muszáj? – Muszáj. – De ha megteszed – szól Thot, és az aggodalom csak szaporítja arca számos ráncát –, ki lép a helyedre? Te vagy a legnagyobb közülünk, Ré, a te ragyogásod adott nekünk meleget emberemlékezet óta, a te fényed az áldás rajtunk. Kinek adod át a koronádat? – Hogy kinek? – veregeti meg Ré nagyvezíre vállát. – Egy ilyen bölcs elme, mint a tiéd, erre biztosan megtalálja a választ.

Rå kora

276

37. GAVRILENKO

S

meg Megiddó hegyét, egyszerre több oldalról zúdulva fel a tetőre és bekerítve a segyiptomiakat. Nem ütköztek ellenállásba. A Fényhozó már előre utasította a követőit, hogy tegyék le a fegyvert. A harcnak vége, mondta. Mindent megtettek, amit meg kellett tenniük, és ő hálás nekik. Bátrak voltak, és hűségesek; nem kérhet többet tőlük. A segyiptomiak búcsúzást éreztek vezérük szavaiban. Már így is meg voltak rökönyödve, de ez még inkább zavarba ejtette őket. Némelyikük kezdett ráeszmélni, hogy a Fényhozó talán nem egészen az, aminek kiadta magát. Mások egyszerűen nem tudták mire vélni a dolgot. A szethek megtámadták a nephthüszieket? Hogy történhetett? Akkor ez azt jelenti, hogy a szethek az ő oldalukon állnak? Csatlakoznak a Fényhozó keresztes hadjáratához? Nem létezik! Egy szeth ezredes vette át a helyzet irányítását. Embereivel először összetereltette a segyiptomiakat, akiket aztán csoportokban, fegyveresek őrizete alatt leültettek. Ezután azonosította a hitetlenek vezetőjét, ami persze nem volt különösebb kihívás. A Fényhozót odavezették, hogy találkozzon vele. Steven passzívan gyalogolt oda; hátulról egy-pár szeth katona ösztökélte ba-lándzsáival. Az ezredes és a Fényhozó beszélgettek egy darabig. David, aki törökülésben ült a segyiptomiak között, megfeszült, hogy hallja őket, de túl sok volt a háttérzaj: az egymással halkan beszélgető segyiptomiak mormolása, a hegy lábánál még mindig vonuló szeth expedíciós hadsereg csörömpölése és zúgása és a délen folyó ütközet távoli robajai. Hosszú beszélgetés volt, és minél tovább tartott, David annál nyugtalanabb lett. Az ezredes végül biccentett a Fényhozó felé, aki ezt tisztelgéssel viszonozta; nem az energikus, katonai fajtával, csak 277

ZETH CSAPATOK ROHANTÁK

JAMES LOVEGROVE

ujjai könnyed érintésével a homlokán. Aztán a Fényhozó megfordult, és visszament a segyiptomiak közé – pontosabban Davidhez. – Egy szóra – jelezte, hogy jöjjön vele. David felállt, de közben le sem vette a szemét a rászegeződő balándzsákról, melyek mindegyike tátott szájú Tüphón-szörnyetegben végződött. Csatlakozott Stevenhez, aki visszavezette a szeth ezredeshez. – Gavrilenko ezredes – mondta –, bemutatom Davidet. A szethnek gyászos, oroszos képe volt, de olyan szeme, mint a csókának: halvány, mélyen ülő és fürge. – Az ezredes beszél angolul – tette hozzá Steven. – Az angolja jobb, mint az arabja. – Ezredes – biccentett David. Gavrilenko beleszívott egy cigarettába, és úgy pöffentette ki a füstöt, hogy az éppen hogy nem egyenesen David arcába szállt. – Barátja itt azt mondja, bízhatok magában – mondta murvaszerűen csikorgó hangon. – Maga jó ember. – Ez kedves tőle – felelte David, miközben oldalra sandított az öccsére. A maszk még mindig rajta volt. Képtelenség volt felmérni, hogy min ügyködik Steven. – Mint ön is tudja, ezredes, a hadifoglyokkal való, emberhez méltó… A cigaretta egyik oldalról a másikra szántott a levegőben. – Itt nincs egyezmény. Nem rendes háború. Maguk nem rendes hadifoglyok. – Ennek ellenére elvárjuk, hogy úgy bánjanak velünk… A cigaretta ismét félbeszakította. – Mennek haza. Mindannyian. Adom szavam a Fényhozónak és magának is. Szállítást megszervezzük. Egy nap, talán két nap, mennek haza Segyiptomba. – Köszönöm, ezredes – mondta David. – Ezek az emberek civilek. Kérem, hogy a katonái végig ennek megfelelően bánjanak velük! – Abból, amit látok, nem úgy harcolnak, mint civilek. Jobban harcolnak, mint katonák. Mint harcosok. De igen, jól lesz bánva velük, amennyire lehet. A szeth főparancsnokságot nem érdeklik segyiptomiak. Van nekünk… hogy is mondják? Nagyobb falat megrágni. – A nephthüsziek. Megkérdezhetem, ezredes, hogy mi történt a

Rå kora

278

Bikontintentális Paktummal? Hogy lehet, hogy a szethek a szövetségeseik ellen fordultak? Gavrilenko vállat vont; szája sarka úgy biggyedt le, mint egy szomorú bohócé. – Hogyan tudhatnám? Én nem vagyok KSZD. Nem Csang főkomisszár. Vagyok csak katona. Főparancsnokság azt mondja, támadjuk meg nephthüszieket Megiddó síkságán, hát indítunk támadás. Nephek rohangálnak, mint mérgezett egér. Hórusziták szintén támadják nepheket. – Komolyan? – Támadás indul Nyugat-Afrikában. Hórusziták atlanti-óceáni flottája bombázza Kongót. Tengerészgyalogság partra száll Guineában meg Elefántcsontparton. Satuba fogjuk őket, mi itt, ők ott. Afrika meg Arábia szétzúzva közepén. Mint rák ollójában. – Hórusz… és Széth? Együtt? – hüledezett David. Elképzelhetetlennek tűnt. – Tudom. És ozirisziek nem boldogok, azt mondják, talán nyújtanak segítséget nephthüszieknek – folytatta Gavrilenko. – Istenek pörögnek meg piruetteznek, mint balerinák. Hol együtt táncolnak, hol külön. Egyszer így, egyszer úgy. Mit tehetünk? Minden változik, mégis minden marad ugyanúgy. Új ellenség, új szövetséges, de háború folytatódik. Eldobta a cigarettacsikket, és eltaposta a sarkával. – Szóval maguk most várnak itt – mondta. – Egy nap vagy kettő, ahogy mondom. Rendben lesz. Nem olyan rossz hely várásra. Van jó kilátás. David érezte, hogy elbocsátották. Megfordult, hogy elinduljon. Aztán amint észrevette, hogy Steven nem mozdul, ő is megállt. – Jössz? Steven lassan csóválta a fejét. Gavrilenko felhúzta az egyik szemöldökét. – Fényhozó nem magyarázza el? – Mit kellett volna elmagyaráznia? – kérdezte David. Az orosz képe kétszer olyan gyászos lett, mintha minden arcizma elernyedt volna. – Van parancsom – mondta. – Ennek meg kell lennie. Segyiptomiak civilek, nem katonák, mégis példát kell statuálni. Hogy ne forduljon elő többször. Ez már csak így megy. Adok ma279

JAMES LOVEGROVE

guknak egy percet. Elment, hogy beszéljen egy altisztjével, kettesben hagyva Davidet és Stevent – leszámítva a két szethet, akik őrizték őket. David az öccsére nézett, és látta, hogy reszket. Megint ránézett, és hirtelen leesett a tantusz. – Basszus, Steven… – Semmi baj, Dave. Igazából az én hibám. Előre kellett volna látnom. Meglepett, de be kell vallanom, van benne logika. Mégis, mit csinálnék? Visszamennék a követőimhez? Már amúgy is kezdik sejteni, hogy hazugsággal etettem őket. Csak idő kell, hogy a gyanújuk bizonyossággá érjen. És utána? Nem fognak nekem megbocsátani. Nekem esnek majd, mint a kutyák a gazdájuknak. Egyik-másik hadúr ezek közül nem rendes fickó. Gondoskodnának róla, hogy drágán megfizessek, amiért félrevezettem őket. Nem lenne gyors. – De hát… – mutatott David a bal orcájára, de Stevenére utalt. – Ez. Mi van ezzel? Széth szolgája vagy. Tehát az ő – Gavrilenko – oldalán állsz. – Na igen, ez mókás – mondta Steven. – Az ezredes parancsa egyenesen legfelülről érkezett, konkrétan főpapi szintről. Más szóval közvetlenül az isteni forrásból. Úgyhogy a jelek szerint engem is beetettek, ahogy én beetettem mindenki mást. Most, hogy elvégeztem mindent, amit rám bízott, Széth többé már nem veszi hasznomat. Úgy döntött, jobb lesz tőlem megszabadulni. – Nem! Ez lehetetlen! Ez őrültség! – Azt hittem, a szethek hősként fognak üdvözölni. Egy klassz kis lakásra számítottam Moszkvában, dácsára a fekete-tengeri parton, annyi kaviárra, amennyi belém fér, annyi vodkára, amennyit csak be tudok nyakalni, annyi Natasára, amennyit csak meg tudok dugni. Annyi érdeméremre, hogy fel se tudjak állni. De hé, ahogy az ezredes mondta: példát kell statuálni. – Beszélj vele! – sürgette David. – Érted: beszélj vele! Használd rajta az erődet! Érd el, hogy gondolja meg magát! – Nem így működik, emlékezz csak vissza! Rá tudok beszélni valakit valamire, de csak akkor, ha az nem a természetük ellen való. Gavrilenko olyan fickónak tűnik neked, aki megszegne egy közvetlen parancsot? Mert nekem nem. Velejéig katona. – Azért megpróbálhatnád.

Rå kora

280

– De hát nem érted, Dave? Nem vele van a baj. Maga Széth rendelkezett a sorsomról. Ezt semmi sem fogja megváltoztatni. Ha nem Gavrilenko végzi el a piszkos munkát, majd egy másik halandó talpnyalója megteszi. – De miért? Miért döntött úgy Széth, hogy egyszerűen csak… félrehajít? – Hmmm, a legkevésbé megbízható isten, aki hírhedt a cseleiről és hazugságairól… vajon miért is szabadulna meg tőlem, mint egy használt zsepitől? Nem is tudom, Dave. Talán mert ő Széth? Vagy talán azért, mert a jelenlegi formámban túl veszélyes lenne engem életben hagyni. Magamban hordozom az esszenciája egy részét. Egy csomó mindent kezdhetnék vele, olyasmit, ami keresztülhúzhatja a számításait, pláne most, hogy tudom, mennyire feláldozható vagyok a szemében. Kijátszott, és most el akar tüntetni a tábláról, ennyi az egész. David körülpillantott. A két katona, akiket őrként állítottak melléjük, szinte rájuk sem hederítettek. A többi szeth is mással volt elfoglalva, beleértve Gavrilenkót. Lehalkította a hangját, és így szólt Stevenhez: – Kitörünk. Leütjük azt a kettőt, elvesszük a lándzsáikat, és kitörünk innen. – Dave! – Steven hangja meleg volt, szinte gyengéd. – Nem. Értékelem a gesztust, de hallgass rám! Ez az egész kis kaland a… a végéhez ért. Mindketten tudjuk. Az ötleted csak kinyíratna mindkettőnket, és annak semmi értelme. Elfogadtam, ami történni fog. Nem csak azért mondom ezt, mert bátran hangzik. Tényleg rendben vagyok. Talán ha több időm lenne gondolkodni rajta, nem lennék. De nézd másfelől a dolgot: kaptam még néhány évet az életemből, ami amúgy nem jutott volna, és ráadásul jó éveket! Izgalmasakat. Egy kalandot. És esélyt kaptam, hogy kibéküljek a bratyómmal, még ha ez azzal is végződött, hogy a szuszt is kivertük egymásból. Jut eszembe, bocs azért, amit a sérült karoddal műveltem. Menj vele minél hamarabb orvoshoz, oké? – Steven, ne add fel ilyen könnyen! Kell hogy legyen valami kiút. Gondolkozz! – Elképesztő – mondta Steven. – Alig egy órával ezelőtt meg tudtuk volna ölni egymást. Most meg nem akarod, hogy meghaljak. – Talán csak nem akarom, hogy valaki más öljön meg. Az én dol281

JAMES LOVEGROVE

gom kéne hogy legyen. Törékeny nevetés. – Ja, fivéri előjog vagy ilyesmi! Dave, mit gondolsz, hazamész, ha ennek vége? – Angliába? Ilyen távlatokban még nem gondolkodtam. Miért? – Ha megteszed, mondj el mindent anyának és apának! A végén úgyis kiderül majd, ki volt a Fényhozó. Valahol valaki rá fog jönni. Egy újságíró előássa a nevemet, és rögtön be is sározza. Úgyhogy talán jobb lenne, ha a szüleink tőled tudnák meg előbb, nem pedig amikor kinyitják a reggeli lapot. De bármit is teszel, az igazat mondd el nekik! Mondd el, miért tettem, amit tettem! Apa talán a lelke mélyén megérti majd. – Nem úgy ismerem Jack Westwyntert. – Igaz. Akkor talán legalább anya. Ó, és Dave? Zafira. Mondd el neki… David foga megcsikordult. Mit mondjak? Hogy szereted? Hogy nem szereted, és csak azért kellett, hogy velem kiszúrj? Mit, Steven? – Mondd el neki, hogy érzel iránta! – mondta az öccse. – Csak állj elő a farbával! Ha még él, és itt van fent valahol, keresd meg, és beszélj vele! Talán nem neked való, de ki vagyok én, hogy megmondjam? Legalább adj neki egy esélyt! David a meglepettségtől szólni sem bírt. Steven sarkon fordult. – Ezredes? Gavrilenko ezredes? Végeztünk. Essünk túl rajta, oké? Lehúzta a maszkját. Szeme tágra nyílt és üvegként csillogott. Szája összeszorult. A heg az arcán abban a pillanatban nem látszott másnak, mint hegnek: véletlenszerű forradásnyomnak, ami a természet furcsa játéka folytán némi képzelőerővel egy Tüphónszörnyetegre hasonlíthatott. Steven David kezébe nyomta a maszkot, és fedetlen fővel, lecsupaszított arccal gyalogolt oda az orosz tiszthez.

Azonnali volt. És gyors. Öt szeth katona egy sorban a balándzsáikkal. Stevent egy félig leomlott fal elé állították. Rezzenéstelen arccal nézett szembe velük. David az utolsó pillanatban elfordult, és befogta a fülét. Elnézett a

Rå kora

282

síkság fölött, ami lángolt. Füst szállt fel mindenfelé a lebombázott tanyaházakból, a mezőkről, melyek tarlóvá perzselődtek, és a szétlőtt járművek roncsaiból. Barna köd töltötte be a levegőt, és elhomályosította az alacsonyan járó, délutáni nap fényét. Vörös villanás a romváros kövein. A segyiptomiak közül néhányan, akik ráláttak a kivégzésre, összerezzentek, és fájdalmasan felkiáltottak. Mások tekintete közönyös maradt. David az orrához emelte a Fényhozó-maszkot, és beszívta öccse hajának és verítékének szagát. Néhány röpke másodpercig Steven még tovább élt ebben a világban.

283

JAMES LOVEGROVE

38. HADIFOGLYOK

Z

AFIRA MEGTALÁLTA.

Késő este Gavrilenko ezredes engedélyezett némi szabad mozgást a segyiptomiaknak a város romjai között. A szethek élelmiszerfejadagokat osztogattak, és elkísérték azokat, akiknek vécére kellett menniük. Óvatos bizalom épült ki a hadifoglyok és fogvatartóik között. Zafira akkor lépett oda Davidhez, amikor egy segyiptomi felcser éppen a brit karját varrta össze újra. David üdvözlésnek szánt mosolya meglehetősen torzult volt: a legjobb, ami telt tőle, miközben egy méretes, hajlított tű járt fel-alá a húsában bármiféle érzéstelenítés enyhítő hatása nélkül. – Hát itt vagy! – mondta David. – Túlélted! Már indultam volna, hogy megkeresselek. – Megspóroltam neked a fáradságot – felelte a lány. Arcán puskapor égésnyomai látszottak, nyaka pedig egy foltban megperzselődött (feltehetőleg éppen hogy elhibázta egy ba-sugár), de ezen kívül sértetlen volt. – Igaz, amit hallok? Mind hazamegyünk? – Ha Gavrilenko ezredes szavahihető ember, és szerintem az. Azt mondja, előrerendelt néhány csapatszállító teherautót a hátsó vonalakból. Reggelre elvileg itt lesznek. – Szokatlan gesztus az ellenségtől. – Nem vagyok biztos benne, hogy a szethek tényleg az ellenségeink – mondta David. – Őszintén szólva, egy ideje már elvesztettem a fonalat, hogy ki az ellenség és ki a barát. – Hallottam a pletykákat. A hórusziták a szethek oldalán harcolnak. A Hegemónia a segítségét ajánlgatja a nephthüszieknek. – Istentelen kupleráj. Vagy éppen hogy isteni, fene tudja. Csak azt tudom, hogy bár segítettünk kiváltani ezt a fordulatot, mintha már Rå kora

284

senki sem tenne minket felelőssé. Mi voltunk a katalizátorai, elvégeztük a dolgunkat, és szinte már meg is feledkeztek rólunk. – A Fényhozó… – kezdte Zafira. David állkapcsa összeszorult. – Mi van vele? – Nem láttam… hogy ölték meg. A hegytető túloldalán voltam. Oda tereltek össze minket. Kivégzőosztag volt, ugye? – Igen. – És ő… az emberek szerint becsapott minket. Kihasznált. Ez a mese az istenek nélküli világról… az egész csak hazugság volt. David gondosan megválogatta a szavait. – Úgy tűnik – mondta. – Egy másik játékot játszott. – De hát hittünk neki! – kiáltott fel a lány. – Hittünk benne! – Tudom. És sokan közülünk meg is haltak érte. – Hogy képes valaki ilyesmire? Hogyan? – Talán… talán nem volt más választása. Talán nem tudta, mi mást tehetne. – Nem, ez túl nagyvonalú. Túl megbocsátó. Volt választása. És a hazugságot választotta. Most megfizetett érte, és nem nagy veszteség. – Kiköpött a porba. – Csak azt sajnálom, hogy nem lehettem ott a kivégzésénél. Hogy nem adtak nekem is egy ba-lándzsát. Én nem lettem volna könyörületes, és nem a fejére célzok! Drágakőszeme izzott, és David tudta, hogy – még ha a felcser nincs ott –, akkor sem ez az alkalmas pillanat, hogy mindent elmondjon Zafirának, amit a Fényhozóról tud, és feltárja előtte kapcsolatuk valódi jellegét. Majd később megteszi, feltéve, hogy neki és Zafirának van olyan, hogy „később”. Remélte, a lány is meg fogja látni, hogy Davidet Steven épp úgy félrevezette, mint mindenki mást. Ha nem még súlyosabban. – Egy jó cselekedete azért volt – mondta Zafira. – Elmagyarázta, hogy is van ez veled. – Velem? – Hogy milyen vagy. Elmentem hozzá tegnap hajnalban. Rólad akartam beszélni vele. Azt reméltem, talán el tud mondani rólad egyet s mást. Hogy hogyan is működsz. Angol volt, akárcsak te, és úgy láttam, hogy ti ketten jól megértitek egymást. Úgy éreztem, ha bárki segíteni tud, hát ő lesz az. Arról a találkozóról beszélt, aminek David véletlenül, részegen szemta-

285

JAMES LOVEGROVE

núja volt. Amit egy szerelmi légyott utózöngéjének vélt. Hát nem az volt? – És tudott? – kérdezte. – Segíteni? – Elmondta, hogy gátlásos vagy. Hogy mélyen legbelül vannak érzelmeid, csak nem mindig tudod, mik azok, vagy hogyan kezeld őket. Azt mondta, az tesz téged boldoggá, ha nem kell túl sokat gondolkodnod a dolgokon, ha minden az, aminek látszik. Ettől vagy jó katona, tette hozzá. És jó iskolás és jó fia a szüleidnek. De nem kezeled jól a bonyolultabb helyzeteket, amikor a szabályok nem egészen világosak. – Á – bólintott lassan David. – Nos, talán nem tévedett. – Nagyon gyengéden mondta. Nem kritikának szánta. Csak elmesélte, milyen ember vagy, aztán megérintette az arcomat, és megkért, hogy legyek veled türelmes, ne forszírozzam a dolgokat. Előbb-utóbb magadtól is összeszeded magad, ha hagyok neked elég időt. – Csak megérintette az arcodat? – Így – helyezte egyik tenyerét David arcára Zafira gyengéden, melegen, hosszú másodpercekre. – Hogy megnyugtasson. Ő… – törölte meg hüvelykujjával mindkét szeme sarkát. – Gyűlölöm őt. Örülök, hogy meghalt. De akkor őszinte volt, ebben biztos vagyok. Azt akarta, hogy megértselek. És azt akarta, hogy legyen bátorságom megtenni ezt, és megígértem magamnak, hogy meg is teszem, amikor legközelebb újra látlak. Előrehajolt, és megcsókolta Davidet. Szája kemény volt a férfién, ellentmondást nem tűrő. David behunyta a szemét. Hallotta, hogy a felcser kuncog mellette. A csók véget ért. David azt akarta, hogy folytatódjon. Az ajka bizsergett tőle. Azt akarta, hogy Zafira csókolja meg újra. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy a lány már elindult. Hátra sem néz. Ő világossá tette az álláspontját, a többi már Daviden múlik. Hogy mi történik ezután, az csak rajta áll. – Végeztünk – mondta a felcser, ahogy csomót kötött az orvosi cérnára. – Mehet! Menjen a nő után! David felállt. A karja lüktetett, a feje kótyagos volt. Steven, halkan, akár egy visszhang visszhangja: Nem neked való. Óvni akarta Davidet. Önzetlenül. Az öcs vigyázott a bátyjára. És semmi, amit David a szakétól bénultan látott, nem az volt, aminek hitte. A legrosszabbat feltételezte, és észre sem vette a másik lehetőséget. – Menjen! – sürgette a felcser a levegőbe döfve a tűvel, mintha ösztökélni akarná. David botladozva elindult.

Rå kora

286

39. COURTDENE

V

Anglia déli partvidékén. Kavicsos tengerpart állja a La Manche-csatorna ostromát, ahogy a szél által kavart hullámok felágaskodnak és nekirontanak a hullámtörőknek. Hadihajó-triptichon – fregatt, romboló, fregatt – halad teljes gőzzel keletről nyugatra; szürke sziluettjük épp a láthatár vonalán rajzolódik ki, mintha egy kés élén hajóznának. David a másfél kilométeres partszakasz felezőpontjánál állt, és a távolba meredt. Háta mögött magasodott a mészkőszikla, mely a családi birtok déli határát jelezte. Előtte, épp a lábujjánál húzódott a part dagályvonala, melyet szikkadt hólyagmoszat-gombolyagok rajzoltak ki. A szél elemi erővel csapkodta. Borzongott a dzsekijében. Egyáltalán nem volt hideg, különösen nem a brit mérce szerint, de David az elmúlt néhány hetet jóval melegebb éghajlaton töltötte, és a bőre el is vékonyodott amellett, hogy lebarnult. Figyelte a hadihajók útját és a magasban velük egy irányba sikló felhőkét. A brit flotta díszei, melyek Chathamből futottak ki, és a Vizcayai-öböl felé tartanak. Amint ott találkoznak az oziriszi flotta többi egységével, útnak indulnak a Guineai-öbölbe, hogy megütközzenek a hóruszitákkal. Az eseményt máris minden idők legnagyobb tengeri csatájaként emlegették, ami mellett az égei-tengeri csinnadratta játékhajók összekoccanásának tűnik majd egy park halastavában. Hórusz nyílt háborúban a saját szüleivel. David ezt bármilyen más körülmények között szórakoztatónak tartotta volna. Csak egy hétre érkezett az országba hamis útlevéllel, amit Zafira egyik barátjának barátja szerzett neki. Azért jött, hogy meglátogassa a szüleit, összeszedjen egypár személyes holmit, és már menjen is. IHAROS NYÁRI DÉLUTÁN

287

JAMES LOVEGROVE

Úgy döntött, hogy inkább hazatelefonál, mint hogy szó nélkül beállítson, és ennélfogva az apja már nem volt Courtdene-ben. Jack Westwynter gondoskodott róla, hogy távol maradjon: erre az időszakra inkább beköltözött londoni klubjába. David anyja ellenben otthon maradt, és azzal töltötte az idejét, hogy a ház folyosóit járva felváltva próbált segédkezet nyújtani Davidnek és lebeszélni őt a távozásról. – De hisz csak most kaptunk vissza! – kérlelte Cleo Westwynter, miközben átnyújtotta neki monogramos fésűjét, hogy tegye el a bőröndjébe. – Halottnak hittünk! Nem maradhatnál egy kicsivel tovább? David megmondta neki, hogy nem maradhat. Ezt neki is meg kell értenie. Egyszerűen lehetetlen. Ha más oka nem is lett volna, a Westwynter vezetéknév nem volt kényelmes viselet azokban a hetekben Angliában. A családi kártus elveszítette minden vonzerejét. Egy moszkvai újság feltárt bizonyos információkat a Fényhozó valódi kilétéről, felfújta őket, ahogy arra csak egy újság képes, és olyan botrányt gerjesztett, ami azóta bejárta az egész világot. Az AW Játékok részvényei meredek zuhanásba kezdtek, David apját pedig folyamatosan ostromolták a riporterek, akik tudni akarták, mit gondol a kisebbik fiáról – és ha más itt tartunk, a nagyobbikról, aki egyes értesülések szerint cinkostársa volt a Fényhozónak. Jack Westwynter a tőle telhető leghatározottabban tagadta ki a gyermekeit. – Ha az ember törvényes úton elválhatna az utódaitól – mondta egy újságírónak –, a fenébe is, megtenném! David nem ámította magát azzal, hogy idővel majd megengesztelődik. Senki sem tudott az öregénél kitartóbban haragot tartani, pláne, hogy id. Westwynter haragja nagyon is jogos volt. Steven és David csakis szégyent hozott a családra. Ez sajnálatos, de egyben helyrehozhatatlan. Mindenkinek meg kell tanulnia együtt élni vele. David már épp azon volt, hogy megfordul, és elindul a betonlépcső felé, mely felvezetett a szikla oldalában, amikor megpillantott valakit, aki a parton közeledett felé. Egy idős úr volt viseltes, hosszú kabátban, és valamilyen csomagot cipelt a mellkasához szorítva. Csak amikor a csomag megmozdult, vált világossá David számára, hogy élőlény. Valamilyen kisebb állat. Egy macska.

Rå kora

288

A férfi nehezen szuszogva járt a kavicsokon. Időnként elnézte a lépést: ilyenkor a kavicsok kasztanyetta-zörgéssel ütődtek egymáshoz a lába alatt, a macska pedig riadtan kapaszkodott kabátjába a karmaival. David úgy döntött, hogy megvárja az öregurat, és köszön neki, ahogy elhalad mellette. Végül is kettesben voltak a parton, senki más nem járt arra. Udvariatlanság lett volna egyszerűen csak elsétálni. Úgy alakult, hogy az idős úr megelőzte a köszönéssel. – Remek idő egy kis sétához! – kiáltotta oda Davidnek. – Egy kicsit csípős az ízlésemnek – felelte amaz. – Ó, én nem bánom, ha hűvös van – mondta az öreg. – Belül mindig melegem van. Olajzöld bőre volt, mediterrán színei és egy kis akcentusa, habár David nem tudta volna pontosan meghatározni az országot, ahonnan származik. Egyik szeme továbbá sokkal halványabb színű volt, mint a másik. Írisze annyira homályosan sápadt, hogy David akaratlanul is eltűnődött, nem hályog okozhatja-e. Vagy legalábbis részleges albinizmus, ha létezik ilyen. Ami a macskát illeti, nőiesen karcsú állatka volt selymes, világosbarna, alig észrevehetően cirmos bundával. A férfi megállt David mellett, és letette a macskát a lába mellé. Az állat panaszosan felnyávogott, majd nekilátott mosakodni. – Szokatlan – jegyezte meg David – egy macskát sétáltatni. – Ó, én képtelen lennék elválni tőle! Velem jön mindenhová, igaz, Básztet? Neve hallatán a cica felnézett, az öregre pislantott, aztán folytatta a szertartásos tisztálkodást. – Básztet… – ismételte David. – Ha lenne egy pennym minden Básztet nevű macska után, akivel találkoztam… – Nézze el nekem ezt a fantáziátlanságot! – felelte az öreg kedélyesen. – De valami azt súgja nekem, hogy ennek az állatnak különleges kapcsolata van a macskaistennővel. – És ha lenne egy pennym, valahányszor ezt hallom… – Haha! Igaz. – Az idős úr elnézett a tenger felé, és a hadihajókat figyelte, melyek ekkorra már csaknem teljesen eltűntek a következő földnyelv mögött. Arca elkomorult. – Ott mennek – mondta. – Ronda ügy. Sok ezer újabb fiatal férfi és nő végzi majd a tenger fenekén. És semmi haszna nem lesz, figyelje csak meg! Ha a csata véget ér, mintha mi sem történt volna. Újabb hadihajókat építenek, hogy pó289

JAMES LOVEGROVE

tolják az elveszetteket. És újabb fiatal férfiakat és nőket toboroznak majd a legénységbe – és persze leányságba. A történet kezdődik elölről. Szomorú, annyira szomorú! David felhorkant. – Nem ért egyet? – kérdezte a férfi. – Hogy? De, dehogyisnem, persze. Nagyon is. Értelmetlen, teljesen értelmetlen. Nem változtat semmin. De bele kell nyugodnunk. Ez már csak így marad. Hacsak nem tudjuk megmondani az isteneknek, hogy húzzanak a picsába, és hagyjanak minket békén, ez lesz a jövőnk az idők végezetéig. Tovább háborúzunk a nevükben, tovább öldököljük egymást a bájukkal. Nem látom, hogy ez hogy érne véget. – Én igen – mondta az öreg. – Vagy legalábbis remélem, hogy igen. Most még talán nem látszik, de őszintén hiszem, hogy változás közeledik. Van alapom az optimizmusra. – Bárcsak nekem is lenne! – Nem is olyan régen, példának okáért, volt egy ember, aki kiállt és megszervezett egy felkelést. Nyilván tudja, kiről beszélek. David félig-meddig felnevetett. – Van némi elképzelésem. Az öreg rásandított. – Sejtettem, hogy lesz. És habár ez az ember sarlatánnak bizonyult, míg a sok szerencsétlennek, aki a nyomába szegődött, egy rakás jó szándékú baleknak azért bebizonyított valamit. – Igazán? És mi volt az? Minden bokorban terem egy pancser? – Bebizonyította, hogy lehetséges. Hogy ki lehet állni, és meg lehet mondani az isteneknek, hogy – ahogy ön olyan ékesszólóan megfogalmazta – húzzanak a picsába. És el lehet érni, hogy ehhez jelentős számban csatlakozzanak mások is. – De hát csaló volt! Opportunista. Egyesek szerint a szethek balekja volt. Palira vették, aztán lelőtték, amikor már elvégezte, amit vártak tőle. – Talán így van – mondta az idős úr. – De mindennek ellenére sikerült üzennie a világnak. És talán valaki valahol meghallotta ezt az üzenetet, és fellelkesült tőle. Talán most is, ahogy itt beszélgetünk, él valahol egy fiatal férfi vagy nő, aki azt látta meg, amit a Fényhozó képviselt, nem azt, ami valójában volt. És most azt gondolja: „Igen,

Rå kora

290

megértettem, az istenek többé nem diktálnak nekem!” És ez a személy maga köré gyűjti azokat, akik hasonlóan gondolkodnak, és kitör egy újabb forradalom. Ezúttal csendesebb, erőszakmentes forradalom. Az a fajta, aminek épp azért van esélye a sikerre, mert senkinek sem kell meghalnia, hogy továbbvigye a zászlaját. Egy mozgalom, ami szájról szájra terjed, nem puskaropogással. És az emberek fokozatosan, de egyre többen kezdenek hátat fordítani a Panteonnak, mígnem eljön az idő, hogy az isteneknek többé nem lesz itt hatalmuk, és elkövetkezik a béke. – Maga nagy álmodozó, igaz? – Az vagyok. Ó, de még mennyire az vagyok! De úgy érzem, ha elég embernek mondom el mindezt, ha terjesztem a saját üzenetemet, azzal hozzáteszem a magam részét. Valahányszor elbeszélgetek egy idegennel, mint most magával, azzal ennek a forradalomnak az útját egyengetem. – Szóval sokat csinálja ezt? – Most már csak ezt, barátom. Csakis ezt. Ez lett a hivatásom. Egykor elég fontos ember voltam, tudja. Magas pozícióban. De feladtam, hogy az legyek, aki most vagyok. Vándor. Utazó. A világ királyából az utak királyává váltam, ha úgy tetszik. David elvigyorodott. – Én is hasonló sztorit mesélhetnék. A státusz feladásáról. – És mondja, maga is jó ügyért tette? – Csak azt hittem. Az első alkalommal. És most, mondhatni, újra megteszem, de most tudom, hogy jó okom van rá. – Szerelem? – Hogy találta ki? Az öreg megkocogtatta a homlokát. – Okos vagyok. És látszik magán. A szemében. Távolabbra néz, mint az a látóhatár. Lát valamit – valakit – a messzeségben. És ott hagyta a szívét. – Néhány nap múlva én is ott leszek. Segyiptomban. – Segyiptomban? Remek kis hely. Én is tervezgetem, hogy egy nap újra ellátogatok oda. – Újra? – Ó, jártam már ott. Réges-régen. Még mielőtt maga megszületett volna. Ha van hely, amit az otthonomnak nevezhetek, hát az az. – Talán összefutunk majd ott valamikor. 291

JAMES LOVEGROVE

– Az jó volna, azt hiszem. – Luxorban leszek. – Kedvelem Luxort. Básztet, a macska türelmetlenül nyávintott. – Jól van, kiscica, jól van! – vette karjába az öreg, majd cirógatni kezdte. – Menjünk, ha ragaszkodsz hozzá! Fogalmuk sincs a jó modorról – fordult Davidhez. – A macskáknak. Azt csinálják, amihez csak kedvük szottyan. Viszont cserébe hagyják, hogy mi is így tegyünk. Nem ítélkeznek. Nincsenek elvárásaik. Ezért szeretem őket. Kezet nyújtott Davidnek. – Öröm volt magával beszélgetni – mondta, ahogy David megragadta és megrázta a kezét. – És ne felejtse el, amit mondtam! A dolog nem reménytelen. Ez a kor, amiben élünk – nevezhetnénk, teszem azt, Ré korának – nem fog örökké tartani. El kell jönnie az időnek, amikor majd a bölcsesség és a világosság, az Ész kora veszi át a helyét. Csak nem szabad feladnunk a reményt. Próbálkoznunk kell, és meg fog történni. Macskáját simogatva elcsoszogott. David nézte és nézte, amíg már csak egy pont látszott belőle a partszakasz távolabbi végén. Nem tudta hová tenni a találkozást, sem magát az öreget. Őrült hobó, aki azt képzeli, hogy egykor magas tisztséget viselt? Különc úr, aki egykor magas tisztséget viselt, és most hobónak képzeli magát? Ki tudná megmondani? A szél tovább dühöngött, a hullámok tovább csapkodtak, a tengeren csillogó napfény pedig platinából arannyá mélyült. David változatlanul meg akart fordulni, hogy visszainduljon a házba, ám a lába mintha a kavicsok közé süllyedt és szilárdan odakötött volna. A dagály bekúszott. A nappal lassan apadt. Az ég rövidesen vörös lett, és nyugodni kezdett a nap. Davidnek eszébe jutott Ré a bárkáján, és Széth, amint megöli Apóphiszt. És aztán némi erőfeszítéssel – de nem sokkal – elűzte magától a gondolatot. És a nap lement, mint… …mint… …mint amikor a nap lemegy.

Rå kora

292

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Szeretném megköszönni jó néhány szokásos gyanúsítottnak, íróbarátaimnak, akik alkoholizálás és online Scrabble-partik keretében végighallgatták a gondolataimat, az ötleteimet, a vicceimet és a siránkozásomat: Keith Brooke-nak, Eric Brownnak, Pete Crowthernek, Roger Levynak, Adam Robertsnek, és nem kevésbé a nagyszerű Vole Pogromnak. A nem író barátaimnak, akik végigcsinálták nagyjából ugyanezt, különösen Arielnek, Beaknek, Chrisnek, Johnnynak, Larrynek, Ronnak és Timnek. A fantasztikus srácoknak a Solarisnál – George-nak, Christiannak és Marknak –, amiért megadták nekem ezt a lehetőséget. És persze Lou-nak a nem múló szeretetért, támogatásért és inspirációért.

293

JAMES LOVEGROVE

SZERZŐNKRŐL James Lovegrove Angol író, 1965-ben született. Készített keresztrejtvényeket napilapok számára, és rendszeresen ír recenziókat a Financial Timesba. Első regénye, a The Hope (1990) egy gigantikus óceánjáró fedélzetén játszódik, mely milliónyi utasával bolyong a tengereken. Következő kötete, a szatirikus hangvételű Days (1997) ismét gigantikus helyszínt elevenít meg, ezúttal egy bevásárlóközpontot. Az 1998-ban megjelent, és Peter Crowtherrel közösen írt Escardy Gap Ray Bradbury Gonosz lélek közelegjéből merített ihletet, a komor kisvárosi történet azonban kritikusait inkább Stephen King műveire emlékeztette. Az ezredforduló táján többségében bérmunkák kerültek ki a keze alól, megrendelésre írt könyvek, ezek közül messze kiemelkedik a The Foreigners (2000) című önálló mű. Ebben idegenek szállják meg a divatos turistacélpontnak kikiáltott Földet. 2002-ben következett egy novelláskötet, az Imagined Slights, egy évvel később pedig egy újabb regény, az Untied Kingdom, egy káoszba süllyedt, a világból kirekesztett Angliáról. A Gig 2004-ből a zeneipar közeljövőjét vázolja fel a kísérleti irodalom eszközeivel. A Worldstorm (2004) egy dickensi sodrású nagyregény egy párhuzamos világról, amelyben mindenki rendelkezik valamiféle paranormális képességgel. A 2005-ös Provender Gleed szintén egy alternatív történelmet mutat be, a Cold Keep (2006) pedig egy új jégkorszak idején játszódik. 2006 és 2009 között Jay Amory álnéven ifjúsági regényeket publikált, majd útjára indult a jelenleg hét kötetet számláló Panteon-sorozat. Emellett az utóbbi években belekezdett még egy vámpírszériába, valamint egy gőzpunk-ciklusba Sherlock Holmes legvalószínűtlenebb kalandjairól.