Pohl Frederik Kornbluth Venus Uzlet

A SOROZATOT SZERKESZTI KUCZKA PÉTER

F. POHL - C. M. KORNBLUTH

A Venus-üzlet

Kossuth Könyvkiadó 1971 A mű eredeti címe: Frederik Pohl and C.M. Kornbluth The Space Merchants Penguin Books Fordította: Vámosi Pál Az utószót írta: Kuczka Péter Copyright c 1952 and 1953 by Rediffusion Television Ltd c 1970 by Kossuth Könyvkiadó A kiadásért felel a Kossuth Könyvkiadó igazgatója Szerkesztette Hangay Sándor A fordítást az eredetivel egybevetette Arkos Antal A borító és az illusztráció Kass János munkája Műszaki vezető Szécsi Andor Műszaki szerkesztő Jordán Gusztávné A szedést 1970 VI. 17-én kezdték meg Megjelent 1971. III. 10-én, 30 000 példányban Terjedelme 12,1 (A/5) ív PL-39-D-7173 Készült a Zrínyi Nyomdában (70.0188/1) Ultraset Junior 62-es ofszet rotációs eljárással - Felelős vezető: Bolgár Imre igazgató

1 Aznap reggel öltözködés közben végiggondoltam a statisztikáknak, a kibúvóknak és a túlzásoknak azt a hosszú listáját, amit a jelentésemben elvárnak tőlem. Az osztályomat - a Termelést mindenféle bajok sújtották: betegségek, leköszönések, s ember nélkül nincs teljesítmény. De az Igazgatóság ezt a kifogást aligha fogadja el. Szőrtelenítő szappant dörgöltem arcomra, és az édesvízcsapból csordogáló vékonyka sugárral lemostam. Ez persze pocsékolás volt, de hát adót fizetek, és a sós víztől az arcom mindig viszket. Mielőtt még az utolsó zsíros borostát egészen lemoshattam volna, a csordogálás is elállt, és a víz többé nem akart megindulni. Egyet káromkodtam, és sós vízzel fejeztem be a lemosást, Az utóbbi időben ez gyakran megesett, némelyek a konzi szabotőrök számlájára írták a dolgot. A New York-i Vízellátó Társulat egész területén hűségrazziákat tartottak, de ez ideig minden eredmény nélkül. A borotválkozó tükör felett megjelenő reggeli hírek egy pillanatra lekötötték figyelmemet... az Elnök tegnap esti beszéde, az arizonai homokon álló zömök, ezüstös Venus-rakéta felvillanó képe, lázongások Panamában . . . Amikor a hangszalagon felcsendült a negyedórás időjelzés, kikapcsoltam a készüléket. Ügy látszott, megint el fogok késni. Ami egészen biztosan nem segíti majd elő, hogy meglágyíthassam az Igazgatóság szívét. Öt percet megtakarítottam azzal, hogy tiszta ing helyett a tegnapit vettem fel, és a reggeli gyümölcslevet is állni hagytam az asztalon, míg már megmelegedett és ragadóssá vált. De ezt az öt percet aztán el is vesztettem, mert megpróbáltam Kathyt felhívni. Telefonja nem felelt, én meg biztosan el fogok késni az irodából. Szerencsére - és most először - Fowler Schocken is elkésett. Irodánkban az a szokás, hogy Fowler a heti igazgatósági üléseket tizenöt perccel a szokásos munkakezdés előtt tartja. Ez a tisztviselőket és a gépírónőket serénységre ösztönzi, Fowlernek pedig nem kerül semmi fáradságába. Ö a reggeleket úgyis az irodában tölti, s a „reggel" nála a napfelkeltével kezdődik. Ma azonban még futotta az időmből, hogy a titkárnőm összefoglaló jelentését az ülés előtt felkapjam az íróasztalomról. Amikor Fowler Schocken késedelméért udvariasan elnézést kérve bejött a terembe, én már a helyemen ültem, az asztal végén, a körülményekhez képest nyugodtan és olyan magabiztosan, amilyen magabiztosak Fowler

Schocken munkatársai egyáltalán lehetnek. - Jó reggelt - mondta Fowler, és mi tizenegyen erre a szokásos idiotikus mormolást hallattuk. Nem ült le, körülbelül másfél percig atyailag nézett ránk. Aztán olyan ábrázattal, mint aki egynapos kirándulásra Xanaduba érkezett, gondosan és gyönyörűséggel eltelve végigtekintett a termen. - A tárgyalótermünkön gondolkoztam - kezdte, mialatt mi is mind körülnéztünk a teremben. A terem nem nagy, nem is kicsi, mondjuk, tízszer tizenkettes. De hűs, jól megvilágított és igen impozánsan bútorozott. A légkondicionáló készülékeket ügyesen elrejtették a mozgó frízek mögé, a szőnyegek vastagok és puhák, s minden bútordarab tetejétől az aljáig hiteles, szemlézett, valódi élőfából készült. - Szép tárgyalótermünk van, emberek - jelentette ki Fowler Schocken. - Ami illik is, hisz a Fowler Schocken és Társai a legnagyobb hirdetési ügynökség a városban. Évente egy megadolcsit számlázunk, többet, mint közel s távolban bárki. És - itt végigtekintett mindannyiunkon - azt hiszem, egyetértenek velem abban, hogy valamennyiünknek megéri a fáradságot. Nem hinném, hogy akadna e teremben egyetlen személy, akinek kétszobásnál kisebb lakása van. - Rám kacsintott. - Még az agglegényeknek sincs kisebb. Magamról szólva pedig elmondhatom, hogy vittem valamire. A nyaralóm az egyik legnagyobb Long Island-i parkra néz. Évek óta nem ettem más proteint, csak friss húst, s szórakozni Cadillacon megyek. Egyhamar nem fogok éhen halni. És azt hiszem, ezt mindannyian elmondhatjuk magunkról. Így van? A Piackutatás igazgatója villámgyorsan felnyújtotta kezét, s Fowler bólintott: - Tessék, Matthew! Matt Runstead - ahogy nálunk mondják - tudja, melyik oldalon van a kenyere megolajozva. Harciasan nézett végig az asztalon. - Csak azt szeretném mondani, hogy mindenben . . . száz százalékig egyetértek Mr. Schockennel! - dörögte. Fowler Schocken bólintott. - Köszönöm, Matthew. - És e köszönet őszinte volt. Egy pillanatig tartott, míg a meghatottságtól folytatni tudta: -Mindannyian tudjuk mondta -, hogyan jutottunk el idáig. Még emlékszünk a Starrzelius Verily kontóra meg arra, hogyan írtuk az Indiastryt a térképünkre. Az első szférikus trösztöt. Egy egész világrészt egyetlen

termelőkomplexumba olvasztottunk össze. Schocken és Társai mindkettővel úttörő munkát végzett. Senki se állíthatja, hogy az árral úszunk. De ez már a múlt. . . Emberek! Szeretnék tudni valamit. Mondják meg nekem őszintén . . . nem kezdünk eltunyulni? - Időt vett magának, kutatóan sorra az arcunkba nézett, rá se hederített a levegőbe meredő kezek erdejére. Isten engem úgy segéljen, az enyém is köztük volt. Aztán Fowler a jobbján ülő embernek intett. Tiéd a szó, Ben. Ben Winston felállt, és bariton hangján rákezdte: - Ami az Ipari Antropológiát illeti, azt mondom, nem! Hallgassák meg a mai teljesítményjelentést... a déli kommünikében nem lesz benne, ezért hadd foglaljam össze önöknek. Az éjféli mutatók szerint a Mississippitől keletre fekvő összes elemi iskola az ebédprogramhoz már az általunk ajánlott csomagolást alkalmazza. A szójafasírtot és a regenerált marhasültet - egyetlen ember se ült az asztalnál, aki a szójafasírt és regenerált marhasült hallatán ne borzongott volna meg - ugyanolyan zöldes árnyalatú dobozokba csomagoljuk, mint amilyenekben az Universal termékei vannak. De a cukorka, a fagylalt és a Sráccsikk cigarettaadagot színpompás Starrzelius-vörösbe burkoljuk. Ha ezek a srácok felnőnek . . . - diadalmasan nézett fel jegyzeteiből. - Az extrapolációnk szerint az Universal tizenöt év múlva kikészül, csődbe megy, teljesen kiszorul a piacról! Harsány taps közepette ült le. Schocken is tapsolt és derűs arccal nézett ránk. Az Egyes számú Kifejezést öltöttem magamra - a buzgóság, intelligencia, rátermettség kifejezését. De kár volt erőlködnöm. Fowler a Winston mellett ülő sovány férfira mutatott, Harvey Brunerra. - Nem kell mondanom - kezdte Harvey, felfújva sovány arcát -, hogy az Értékesítésnek speciális problémái vannak. Esküszöm, ez az egész nyomorult Kormány tele van konzikkal! Tudjuk, mit műveltek. A hangos hirdetéseinkből száműzték a szubszonikus kényszerelemeket, de mi visszavágtunk egy sereg szemantikus kulcsszóval, amely az amerikai élet valamennyi alapvető traumáját és neurózisát csomóba fogja. Hallgattak a biztonsági hülyékre és megakadályoztak minket, hogy a repülőgépablakokból hirdetéseket sugározzunk, de mi visszavágtunk. A Labor azt jelenti nekem - a Piackutatás igazgatója felé bólintott -, hogy hamarosan olyan módszert próbálunk ki amely egyenesen a szem recehártyájára

projiciál ... És ez még nem minden, haladunk, egyre haladunk. Példának említem a Legkávébb term ... - Félbeszakította magát. Bocsásson meg, Mr. Schocken - suttogta. - A Biztonsági ellenőrizte a termet? Fowler Schocken bólintott. - Teljesen tiszta a levegő. Csak a szokásos külügyminisztériumi és képviselőházi kémmikrofonok vannak bekapcsolva. És mi persze magnetofonszöveget játszunk nekik. Harvey megnyugodott. - Tehát a Legkávébbról akarok beszélni - mondta. - Tizenöt kulcsvárosban jelentünk meg a mintával a piacon. A szokásos ajánlatot tettük: tizenhárom hétre szóló Legkávébb adag, ezer dollár kápé és mindenkinek, aki rááll, hétvégi vakáció a liguriai Riviérán. De - és szerintem ez teszi a kampányt igazán naggyá - minden mintában három milligramm közönséges alkaloida van. Teljesen ártalmatlan, de kifejezetten szokásformáló. Az ügyfél tíz hét után egy életre lekötötte magát. A kúra legalább ezer dollárjába kerülne, s így egyszerűbb, hogy tovább is Legkávébbat iszik, minden étkezéskor három csészével, és éjjelre egy kancsóval az ágya mellé tesz, pontosan úgy, ahogy ezt az edényeken hirdetjük. Fowler Schocken felragyogott, és én újból magamra öltöttem az Egyes számú Kifejezést. Harvey mellett Tildy Mathis, az Irodalmi Vezető ült, akit maga Schocken szemelt ki erre a posztra. De Schocken az igazgatósági üléseken a nőket sose hívta fel jelentéstételre, Tildy mellett pedig én ültem. Már épp a bevezető szavakat fogalmaztam magamban, amikor Fowler Schocken egy mosoly kíséretében egyszerűen ejtett. - Nem kérek minden osztálytól jelentést - mondta. - Erre nincs időnk. De választ kaptam önöktől, uraim. S olyan választ, ami tetszik nekem. Idáig minden próbát kiálltak. És így most egy újabb próba elé állíthatom önöket. A rádiómonitoros műszertáblán megnyomott egy gombot, és megpenderült a székével. A teremben kialudtak a lámpák, a Schocken széke mögött lógó, vetített Picasso-kép elhalványult, és helyén a vetítővászon mintás felülete jelent meg. Rajta egy másik kép körvonalai bontakoztak ki. Aznap már láttam egyszer ezt a képet, a borotválkozó tükröm feletti képernyőn.

A Venus-rakétát mutatta, az ezer láb magas szörnyeteget, a karcsú V2-k és a zömök holdrakéták megdagadt csemetéjét. Körülötte acél és alumínium állványzat magasodott, rajta apró emberi alakok nyüzsögtek, piciny, kékesfehér hegesztőlángokkal tettek-vettek. A kép szemmel láthatóan ismétlés volt, a rakétát hetekkel vagy hónapokkal ezelőtti állapotában, összeszerelésének egy korábbi stádiumában mutatta, nem pedig indulásra készen, ahogyan én már reggel láttam. - Ez az a hajó - mondta a képernyőről egy hang diadalmasan, de pontatlanul -, ez az a hajó, amely csillagtól csillagig ível. - Azonnal felismertem a Hanghatások egyik or-gonabúgós kommentátorának a hangját, és azt is minden nehézség nélkül megállapítottam, hogy a mondat Tildy egyik női reklámszövegírójának tollából származik. Az a sajátságos slamposság, amely a Venust egy csillaggal keveri össze, Tildy gárdájára vallott. - Ez az a hajó, amelyet majd a ma Kolumbusza átvezet az űrön folytatta a hang. - Hat és fél millió tonna befogott elektromosság és acél . . . ezernyolcszáz férfi és nő számára szolgáló bárka, s benne minden, ami egy új világban új otthon teremtéséhez szükséges. Kik fognak utazni rajta? Kik lesznek a szerencsés úttörők, akik egy új világ gazdag, szűz termőföldjéből birodalmat fognak teremteni? Hadd mutassam be önöknek őket. . . egy férfi a feleségével és két rettenthetet- 1 len . . . A hang egyre mondta a magáét. A képernyő most egy tágas, kertvárosi szobácskát mutatott a kora reggeli órákban. Férjuram felhajtotta a falba épített ágyat, és a gyerekek fülkécskéje elől elvette a válaszfalat, a feleség reggeliért tárcsázott és felállította az asztalt. A reggeli gyümölcslé és a gyerekek tápszere mellett (mindannyiuk számára persze egy-egy bögre gőzölgő Legkávébbal) arról beszélgettek - igen meggyőzően -, milyen bölcsek és bátrak voltak, hogy jegyért folyamodtak a Venus-rakétára. Fiatalabbik csemetéjük befejező kérdése (Mami, ha felnövök, én is elvihetem a kisfiaim és kislányaim egy olyan szép helyre, mint a Venus?) adta meg a jelszót, amelynek nyomán az ernyő igen kitűnő képzelőerőről tanúskodó képsorozatot mutatott be arról, milyen lesz a Venus, amire a gyerekek felnőnek: zöldellő völgyeket láttunk, kristályos vízű tavakat, ragyogó hegyeket. A bemondó kifejezetten ugyan nem tagadta, de nem is részletezte azokat az évtizedeket, amelyeket az úttörőknek a Venus

belélegezhetetlen légkörében és víztelen kémiája közepette a hermetikusan lezárt kabinban, vegyszeres oldatokban termesztett növényekkel táplálkozva kell majd munkában eltölteniük. Mihelyt a vetítés megkezdődött, ösztönösen megnyomtam az órám időtartamjelző gombját. Amikor pedig befejeződött, megnéztem a számlapot: a vetítés kilenc percig tartott! Háromszor annyi ideig, mint ameddig a kereskedelmi hirdetések törvényesen tarthatnak. És még annál is egy teljes perccel tovább tartott, amennyi időt mi általában kaptunk. Csak amikor a lámpák újra felgyulladtak, cigarettára gyújtottunk, s Fowler Schocken már az aznapi buzdító beszédének közepén tartott, eszméltem rá, miképpen volt ez lehetséges. Fowler azon a körülíró módon kezdte mondókáját, amely szakmánk sajátsága volt. Felhívta figyelmünket a hirdetés történetére - a már elkészített áru egyszerű, szolgai eladásának feladatától kezdve egészen a mai szerepéig, amely új iparágak megteremtésében és a világ népszokásainak a kereskedelem igényeihez igazodó átalakításában csúcsosodik ki. Újból érintette, hogy mi magunk, Fowler Schocken és Társai mit alkottunk felfelé ívelő pályafutásunk során. Van egy régi mondás, emberek - folytatta -: „A világ a mi püspökfalatunk." És mi ezt valóra váltottuk. De megettük a püspökfalatot. - Gondosan elnyomta cigarettáját. -Megettük ismételte. - Ténylegesen, a szó valódi értelmében meghódítottuk a világot. Most pedig, mint Nagy Sándor, új világok hódítására indulunk. És ott - a mögötte levő képernyő felé intett -, ott látták az első ilyen világot. Sose szerettem Matt Runsteadet, ahogy ezt már bizonyára tapasztalták. Amolyan minden lében kanál, aki, azt gyanítom, még' a vállalaton belül is lehallgatja mások telefonbeszélgetéseit. A Venusprojektumot is, úgy látszik, már jó előre kiszimatolta, mert még a legtökéletesebb reflex se válthatta ki azt a kis szabadelőadást, amit most tartott. Mialatt mi még szorgosan emésztettük a főnök szavait, Runstead talpra ugrott. - Uraim - dörögte szenvedélyesen -, ez valóban egy lángelme alkotása. Nem India. Nem is valamilyen árucikk. Egy egész bolygó, amely eladásra vár. Le a kalappal ön előtt, Fowler Schocken ... az új világ Clive-ja, Bolivárja, John Jacob Astorja előtt! Ahogy mondom, Matt volt az első, de utána mind sorban felálltunk

és elismételtük ugyanezt. Én is. Nem okozott semmi nehézséget, évek óta ezt tettem. Kathy ezt sose értette, próbáltam neki megmagyarázni, könnyed szavakkal, hogy ez amolyan vallásos szertartás, mint például amikor a hajó orrához pezsgőspalackot vágnak vagy szüzeket áldoznak a gabonatermésnek. De még a könnyed szavaimmal se igyekeztem soha a hasonlatot túlságosan aláhúzni. Nem hinném, hogy bármelyikünk, kivéve tán Matt Runsteadet, pusztán pénzért ópiumszármazékokkal etetné a világot. De Fowler Schocken beszédének hallatán, antifónás reakciókra hipnotizálva magunkat, mindannyian egyszeribe képessé váltunk rá, hogy az üzlet-Isten szolgálatában bármit, bármit megtegyünk. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy bűnözők voltunk. A Legkávébban levő alkaloidák, ahogy ezt Harvey hangsúlyozta, ártatlanok. Amikor mindannyian elmondtuk a magunkét, Fowler Schocken megnyomott egy másik gombot, és egy tervrajzot mutatott nekünk. Gondosan, pontról pontra elmagyarázta. Fowler Schocken és Társai egy teljesen új osztályának táblázatait, grafikonjait és diagramjait mutatta meg. Ez az osztály végzi majd a Venus-bolygón a fejlesztési és kiaknázási munkálatokat. Elmondta, milyen fáradság árán fűzögette az érdekszövetségeket, szerzett barátokat a Kongresszusban, amely aztán felhatalmazást adott neki, hogy a bolygón kizárólagos joggal adót vessen ki és szedjen be, és ekkor eszméltem rá, miképpen volt lehetséges, hogy egy kilencperces kereskedelmi hirdetést vetíttethessen. Elmagyarázta, hogy a Kormány - milyen furcsa, hogy a különféle befolyásoknak erről a klíring-intézetéről még mindig úgy beszélünk és vélekedünk, mintha önálló akarattal rendelkező egység volna - a Venus-ból amerikai bolygót akar teremteni, és ennek érdekében az amerikaiak jellegzetes művészetét, a hirdetést állítja csatasorba. Beszéde közben mi is mindannyian tüzet fogtunk. Irigyeltem azt az embert, aki majd a Venus-osztály élén fog állni, erre a megbízatásra mindegyikünk büszke lett volna. Fowler elmondta, mennyi baja volt a Du Pont Vegyiművek szenátorával, aki negyvenöt szavazat felett rendelkezik, milyen könnyű győzelmet aratott a Nash-Kelvinator szenátora ellenében, aki mindössze hat szavazatot mondhat magáénak. Büszkén számolt be a kicsinált Fowler Schocken-ellenes konzi-tüntetésről, amely aztán a fanatikusan antikonzi belügyminisztert mellénk állította. A Vizuális Segédszolgálat a felvilágosítások összefoglalása terén nagyszerű

munkát végzett, ennek ellenére csaknem egy óra hosszat néztük a tervrajzokat, hallgattuk Fowler sikereit és terveit. Végül aztán kikapcsolta a vetítőt. - Hát erről van szó - mondta. - Ez az új kampányunk. Máris elindíthatjuk . . . most rögtön. Még csak egy bejelentést kell tennem, és aztán mindannyian munkába állhatunk. Fowler Schocken jó rendező volt. Ahhoz is időt vett magának, hogy előhalásszon egy darab papírt és felolvasson róla egy mondatot, amelyet még a legalacsonyabb beosztású reklámosunk is csak úgy kirázott volna az ingujjából. - A Venus-osztály elnöke - olvasta Mitchell Courtenay lesz. És ez volt a legislegnagyobb meglepetés, mert Mitchell Courtenay ... én vagyok. 2 Még vagy három-négy percig Fowler mellett lebzseltem, miközben a többi igazgatósági tag visszatért irodájába, s az is eltartott néhány másodpercig, amíg a liften a tanácsteremből lementem a nyolcvanhatodik emeleten levő irodámba. Így aztán mire odaértem, Hester már kifelé tolta az íróasztalomat. - Gratulálok, Mr. Courtenay - mondta. - Most felkerül a nyolcvankilencedikre. Hát nem pompás? És nekem is külön szobám lesz! Megköszöntem a szerencsekívánatait, és az asztalon átnyúlva felvettem a telefont. Első feladatom az volt, hogy behívjam a munkatársaimat és átadjam a Termelés gyeplőjét. Utánam Tom Gillespie következett a sorban. De először Kathy lakását tárcsáztam. Még most se válaszolt, így hát behívtam a fiúkat. Mindenki rendkívül bánkódott, hogy itt hagyom őket, és rendkívül örvendett, hogy egy fokkal feljebb léphet. És aztán eljött az ebéd ideje, s így a Venus-bolygó problémáit délutánra halasztottam. Lebonyolítottam egy telefont, bekaptam valamit a vállalat büféjében, liften lementem az ingajárathoz, s az ingajáraton déli irányban tizenhat háztömböt tettem meg. Amikor kiléptem, aznap első ízben a szabad ég alatt találtam magamat; zsebembe nyúltam, hogy kivegyem az antikorom-dugót, de aztán mégse dugtam be. Eső szemerkélt és kissé megtisztította a

levegőt. Nyár volt, forró, ragadós nyár, a járdákon nyüzsgő néptömeg éppúgy szeretett volna minél hamarabb bebújni valamelyik épületbe, mint jómagam. Úgy kellett keresztülverekednem magamat az utca túlsó oldalára, hogy ott aztán bemenjek egy ház előcsarnokába. A lift felvitt a tizenegyedik emeletre. Öreg épület volt, tökéletlen légkondicionálással, s a nedves ruhámban fázósan borzongtam. Eszembe jutott, hogy tán ezt a tényt használhatnám fel a helyett a sztori helyett, amit írtam, de aztán elvetettem ezt a gondolatot. Ahogy beléptem az irodába, egy fehér egyenruhás lány pillantott fel rám. - Silver a nevem - mondtam. - Walter P. Silver. Bejelentettem magamat. - Igen, Mr. Silver - emlékezett a lány. - A szívével van valami baj. Azt mondta, sürgős dolog. Úgy van. Bár valószínűleg csak pszichoszomatikus, de azt gondoltam. . . - Persze. - Intett, hogy üljek le. - Dr. Nevin mindjárt fogadja. A „mindjárt" tíz perc volt. Az orvosi rendelőből egy fiatal nő jött ki, s a váróteremben előttem sorra kerülő férfi bement, aztán kijött, s az ápolónő hozzám fordult: - Legyen szíves befáradni dr. Nevinhez. Bementem. Kathy nagyon csinos volt orvosi köpenyében. Épp egy kórtörténeti kartont helyezett el a fiókjában, s amikor felnézett, igen bosszúsan rám szólt: - Ó, Mitch! - Csak egyet füllentettem - védekeztem. - Hamis nevet mondtam be, de valóban sürgős dologról van szó. És tényleg a szívemmel van baj. Kathy arcán már-már mosoly villant fel, de aztán mégse formálódott mosollyá. - Csak nem orvosi szempontból - jegyezte meg. Megmondtam a titkárnődnek, hogy valószínűleg pszichoszomatikus állapot. Azt felelte, azért csak jöjjek el. - Erről majd beszélek vele. Tudod jól, Mitch, hogy rendelési időben nem találkozhatunk. Kérlek . . . Leültem az íróasztala mellett. - Te sosem akarsz találkozni velem, Kathy. Mondd meg, mi a baj ? - Nincs semmi baj. Menj el, kérlek, Mitch. Én orvos vagyok, és el kell végeznem a munkámat. - Ennél semmi se lehet fontosabb, Kathy. Egész este és egész reggel próbáltalak hívni. Rágyújtott anélkül, hogy rám nézett volna.

- Nem voltam odahaza - mondta. - Nem, nem voltál. - Előrehajoltam, elvettem tőle a cigarettát és szívni kezdtem. Kathy egy pillanatig habozott, vállat vont, majd másik cigarettát vett elő. - Úgy gondolod -mondtam -, nincs jogom megkérdezni a feleségemet, hogy hol tölti az idejét? Kathy méregbe jött. - Fene egyen meg, Mitch, nagyon jól tudod ... Megszólalt a telefon. Kathy egy másodpercre lehunyta a szemét, aztán felvette a telefont, hátradőlt székében, a szoba túlsó falára pillantott, nyugodtan, miként egy orvos, aki betegét csillapítgatja. A beszélgetés csak néhány percig tartott. Mire Kathy befejezte, már teljesen visszanyerte önuralmát. - Menj el, kérlek - mondta elnyomva cigarettáját. - Addig nem megyek, míg meg nem mondod, mikor találkozhatom veled. - Nincs . . . nincs időm rá, Mitch. És nem vagyok a feleséged. Nincs jogod, hogy így zaklass. Ha akarnám, tiltó- vagy elfogatási parancsot adathatnék ki ellened. - Benyújtottam a házassági bizonyítványomat - figyelmeztettem rá. - De én nem. És nem is fogom benyújtani. Mihelyt lejár az év, végeztünk egymással, Mitch. Valamit szeretnék mondani neked. - Kathyhez, ha az ember felkeltette a kíváncsiságát, mindig közel lehetett férkőzni. Hosszú szünet következett, amelynek végén nem azt mondta, hogy „Menj el, kérlek", hanem azt, hogy: - Mit akarsz mondani? - Nagy dologról van szó - feleltem. - Meg kell ünnepelnünk. Es megengedem magamnak, hogy ezt ürügyül használjam fel, és ma este egy rövid ideig együtt legyek veled. Kérlek, Kathy . . . Én nagyon szeretlek, és megígérem, nem fogok jelenetet csinálni. - . . . Nem. De láthatóan habozott. - Kérlek! - rimánkodtam. - Hát ... - Amíg gondolkozott, a telefon megszólalt. -Jól van vetette oda nekem. - Hívj fel odahaza. Hétkor. És most hagyd, hogy a betegeimmel foglalkozzam. Felvette a telefont. Mialatt beszélt, kimentem a szobájából. Nem nézett utánam. Amikor beléptem, Fowler Schocken az íróasztala fölé görnyedve a Taunton Magazin legfrissebb számát bámulta. A képeslap tökéletes színekben pompázott, mert festékanyagának gerjesztett molekulái

összegyűjtötték és robbanásszerűen visszasugározták a fotonrészecskéket. Fowler odamutatta nekem a ragyogó oldalakat és megkérdezte: - Mi erről a véleményed, Mitch? - Ócska hirdetési trükk - válaszoltam minden habozás nélkül. - Ha mi olyan mélyre süllyednénk, mint a Taunton és Társai, hogy efféle képeslapot adjunk ki, azt hiszem, leköszönnék. Nagyon olcsó fogás. - Hm. - Lefelé fordította a képeslapot, mire a csillogó festék még egyet szikrázott, aztán kialudt, mert többé nem érte fény. - Igen, olcsó trükk - mondta elgondolkozva. - De azt meg kell hagyni, hogy vállalkozó szellemről tanúskodik. Taunton hetenként tizenhat és fél millió olvasót szerez a hirdetései számára. Nem mások, hanem csak és kizárólag a Taunton-ügyfelek számára. És remélem, amit a leköszönésről mondtál, azt nem szó szerint értetted. Mert épp most adtam meg a rajtjelet Harveynek a Sokk elindításához. Az első szám ősszel jelenik meg, a nyomdai megrendelés húszmillió példányra szól. Nem ... - Könyörületesen felemelte kezét, hogy elvágja dadogó magyarázgatásaimat. - Értem, mit akartál mondani, Mitch. Te az olcsó hirdetési módszert kifogásoltad. Azt én se szeretem. Szememben Taunton megtestesítője mindannak, ami . lehetetlenné teszi, hogy a hirdetési propaganda megtalálja a maga jogos helyét a klérus, az orvosok körében, ami gátat emel a mi életmódunk elé. Nincs olyan olcsó trükk, ami ne volna jó neki, kezdve a bírók megvesztegetésétől az alkalmazottak elcsábításáig. És, Mitch, erre az emberre vigyáznod kell. - Miért? Vagyis miért épp őrá? Schocken egyet kuncogott. - Mert a Venust tőle loptuk el. Mondtam már, hogy vállalkozó szellemű. Ugyanaz az ötlete támadt, mint nékem. Nem volt könnyű rávenni a kormányt, hogy a Venus a mi babánk legyen. - Értem - mondtam. És értettem is. A mi képviseleti kormányunk ma talán „képviseletibb", mint történelmünk során bármikor. Nem szükségképpen per capita* képviseleti, de ad valorem**(* Fejenként (lat.) ** Értéke szerint (lat.)) feltétlenül. Ha szeretik a filozófiai problémákat, íme, itt van egy az önök számára: vajon egyenlő értékű-e minden egyes ember szavazata, ahogy azt a törvénykönyvek követelik, és ahogy egyesek szerint államalapító őseink kívánták? Vagy pedig a szavazatokat az egyes szavazók bölcsessége, hatalma és befolyása - tehát a pénze - szerint kell mérlegelni? Ez, kérem, az önök számára filozófiai probléma, nem az én számomra. Én

pragmatikus ember vagyok, méghozzá Fowler Schocken bérlistáján szereplő pragmatikus. Valami nyugtalanított. - És nem fog esetleg Taunton valamilyen . . . közvetlen akcióhoz folyamodni? - Bizonyára megpróbálja visszalopni a babát - válaszolta lágyan Fowler. Nem erre gondolok. Emlékszel, mi történt az Antarktisz kiaknázásánál? - Ott voltam. Száznegyven embert vesztettünk. Ők meg isten tudja, hányat. - És az csak egy földrész volt. Taunton az efféle dolgokat nagyon mellre szívja. Ha egy koszos, fagyott földrészért hajlandó volt csetepatét kezdeni, mit fog csinálni, ha egy egész bolygóról van szó? - Nem, Mitch - válaszolta türelmesen Fowler. - Nem fog menni. Az ilyen csetepaték költséges dolgok. Amellett nem fogunk neki okot adni rá . . . legalábbis nem olyan okot, ami a bíróság előtt megállná a helyét. Harmadszor pedig . . . ellátnánk a baját. - Ebben nem kételkedem - mondtam megnyugodva. Lojális alkalmazottja vagyok a Fowler Schocken és Társainak, higgyék el nekem. Kadet éveimtől kezdve mindig is igyekeztem „A Vállalatért és az Üzletért" élni. De az ipari csetepaték, még a mi szakmánkban is, olykor-olykor nagyon undorítóak. Csak néhány évtizeddel ezelőtt történt, hogy egy kicsi, de rámenős londoni ügynökség háborút jegyeztetett be a B. B. D. & O. angliai fiókja ellen, és mind egy szálig kiirtotta őket, kivéve két Bartont és egy kiskorú Osbornt. És azt mesélik, hogy a Postaügyi Minisztérium lépcsőjén még ma is láthatók vérfoltok, mert a Western Union és az American Railway Express ott vívták meg csatájukat a postaszállítási szerződésért. Schocken megint rákezdte: - Egy dologra kell vigyáznod: a holdkóros szélsőségekre. Ez olyanfajta projektum, amely feltétlenül előcsalogatja őket. Minden egyes nyilvántartott dilis szervezet, kezdve a konziktól a GOP-ig ki fog állni mellette vagy ellene. Igyekezz elérni, | hogy mind mellette álljanak ki, mert súlyuk van. - Még a konzik is? - vinnyogtam. - Nem. Nem rájuk gondoltam, az ő támogatásuk inkább tehertétel volna. - Ősz haja megcsillant, ahogy elgondolkodva bólintott. - Hm. Talán nem ártana, ha suttogó propagandát keltenél, hogy az űrrepülés

és a konzervativizmus homlokegyenest ellenkezik egymással. Az űrrepülés túlságosan sok nyersanyagot igényel, csökkenti az életszínvonalat. . . érted? Vidd át a köztudatba, hogy a felhasznált üzemanyag olyan szerves anyag, amelyet a konzik szerint inkább műtrágyaként kellene felhasználni... Mindig gyönyörűséggel tölt el, ha szakavatott agyvelőt munkában láthatok. Fowler Schocken ott helyben kifejtette nekem az egész kampányt, az én feladatom már csak a részletek kidolgozása volt. A konzik amolyan szabad prédák voltak. Ezek a villogó szemű zelóták azt állították, hogy a modern civilizáció bizonyos értelemben „kifosztja" bolygónkat. Nevetséges ostobaság. A tudomány mindig egy lépéssel megelőzi a természetes erőforrások kiapadását. Végül is amikor a valódi húsban hiány állt be, készenlétben voltunk a szójafasírttal Amikor pedig kőolajkészleteink fogytán voltak, a technika kieszelte a pedikocsit. A magam idejében én is ki voltam téve a konzi gondolkodásmódnak, és az összes érvük egyetlenegy megállapításba torkollt: a természet életmódja a helyes életmód. Ostobaság. Ha a „természetnek" az lett volna a szándéka, hogy friss főzeléket együnk, nem adott volna nekünk nikotin- és aszkorbinsavat. Még jó húsz percig hallgattam Fowler Schocken inspiráló beszédét, s a végén azzal a felfedezéssel jöttem el tőle, amit már nemegyszer tettem: dióhéjban, de tökéletes eredményességgel közölte azokat a tényeket, megadta mindazt a felvilágosítást, amire szükségem volt. A részleteket rám hagyta, de megértettem a feladatot. Azt akartuk, hogy a Venust amerikaiak népesítsék be. Ennek érdekében három dologra volt szükségünk: telepesekre, eszközökre, amivel odaszállítjuk őket, és valami tennivalóra, ha már ott vannak. Az elsőt egyszerűen el lehetett érni közvetlen hirdetési propagandával. A Schocken TV kereskedelmi hirdetése tökéletes modell volt, rá lehetett építeni a propagandánk e vetületének minden egyéb elemét. A fogyasztókat mindig könnyen meg lehet győzni, hogy az „ottani" fű zöldebb, mint az „itteni". Már fel is skicceltem egy próbakampányt, amelynek költségei jóval az egy megadollár alatt maradtak. Ennél nagyobb költségvetés pénzpocsékolás volna. A második előfeltétel csak részben volt a mi problémánk. Az űrhajókat - azt hiszem, a Honvédelmi Minisztériummal kötött szerződés alapján - a Republic Aviation, a Bell Telephone

Laboratories és az US Steel állította elő. A mi feladatunk nem az volt, hogy a Venusra való szállítást lehetővé, hanem, hogy az emberek szemében kívánatossá tegyük. Amikor egy háziasszony majd azt látja, hogy a kiégett kenyérpirítója helyett nem tud másikat venni, mert nikkel-króm eleme a Venus-rakéta fő sugárhajtóművének alkatrésze, vagy amikor egy óhatatlanul rosszkedvű kongresszusi képviselő valamilyen jelentéktelen és kisemmizett cég megbízásából egy törvényjavaslatot lenget a feje felett, és azt hajtogatja, hogy a kormány esztelen projektumokra pocsékolja a pénzt, akkor kezdődik a j mi munkánk. A háziasszonyt meg kell győznünk arról, hogy a rakéta fontosabb, mint a kenyérpirító, a kongresszusi képviselőt megválasztó céget pedig arról, hogy a taktikája népszerűtlen és profitveszteséget okoz számára. Átfutott az agyamon egy takarékossági kampány lehetősége, de megvétóztam. A többi vállalkozásunk megsínylené. Egy vallásos mozgalom talán megtenné - olyasféle dolog, amely lélekbeli odaadás révén kárpótlást nyújtana annak a nyolcszázmillió embernek, aki maga nem szállhat fel a rakétába . . . Ezt feljegyeztem magamnak - Bruner ebben esetleg segíteni tudna. És aztán rátértem a harmadik pontra. Találnom kell a Venustelepeseknek valami munkát. Tudtam, hogy mindenekelőtt ez lebeg Fowler Schocken szeme előtt. A kormány hozzájárulása, amelyből az alapkampányt fedezni fogjuk, a folyó évben csinos számlázási többletet jelent majd nekünk, de Fowler Schocken túlságosan nagy ember volt ahhoz, hogy egyszeri számlákkal törődjön. Mi egy nagyszabású ipari komplexum évről évre lefölözhető biztos profitjára törekedtünk, azt akartuk, hogy a telepeseket és a gyerekeiket beiktathassuk a magunk kontókomplexumába. Fowler persze azt remélte, hogy az Indiastry elsöprő sikerét most roppant méretekben felnagyítva megismételheti. Ö és igazgatósága annak idején egyetlen nagy kartellbe szervezte egész Indiát, úgyhogy minden darab fonott kosarat, irídium-öntecset, minden kanna ópiumot, amit ott termeltek, Fowler Schocken hirdetései révén adtak el. Most pedig majd ugyanazt teheti meg a Venusszal is. Ez potenciálisan akkora értéket képviselt, mint az összes jelenleg létező dollár együttvéve. Egy egész új bolygó, amely nagyságra, távlatait illetően, ugyanakkora, mint a Föld ... és minden mikronja, minden milligrammja a miénk! Órámra pillantottam. Körülbelül négy - hét órakor van a

randevúm Kathyvel. Épp csak hogy futja az időmből. Feltárcsáztam Hestert, és megrendeltettem vele egy helyet a washingtoni lökösre, s közben jómagam telefonáltam egy címre, amelyet Fowler adott meg. Az illetőt Jack O'Shea-nek hívták, az egyetlen ember volt, aki a Venuson járt - ez ideig. Hangja fiatalosan és fölényesen csengett, amikor megbeszéltük a találkát. A szokásosnál öt perccel tovább köröztünk a washingtoni landolási mezőben, s aztán a lejárónál nagy kavarodás támadt. A Brink Gyorsgárda sűrű hadrendben körülfogta a repülőgépet, s a hadnagyuk minden egyes leszálló utastól személyi igazolványt követelt. Amikor rám került a sor, megkérdeztem, mi történt. Elgondolkodva nézegette az alacsony számú Társadalombiztosítási igazolványomat, és aztán szalutált. Elnézést az alkalmatlankodásért, Mr. Courtenay - mondta. - A konzik bombamerényletéről van szó. Valaki besúgta nekünk, hogy a merénylő esetleg a 4.05-ös New York-i lökösön van. De úgy látszik, átejtés az egész. - Miféle konzi-merénylet volt az? - A Du Pont Nyersanyag Osztály - tetszik tudni, mi szerződtünk le az üzem védelmére - egy új széneret nyitott meg az egyik gabonaföld alatt, amely az ő tulajdonát képezi. Szép kis avatási ünnepséget rendeztek, és épp amikor a hidraulikus bányagép megkezdte a legfelső talajréteg áttörését, valaki a tömegből bombát dobott oda. Megölte a gépkezelőt, a segédjét és egy alelnököt. A merénylő eltűnt a tömegben, de azonosították. Előbb-utóbb elkapjuk. - Jó szerencsét, hadnagy úr - mondtam, és kisiettem a lökös-állomás fő büféjébe. O'Shea egy ablak melletti széken ülve várt rám, szemmel láthatóan bosszús volt, de amikor bocsánatot kértem tőle, elvigyorodott. - Mindenkivel megeshet - mondta, és rövid lábát lóbálva éles hangon odakiáltott egy pincérnek. Miután feladtuk a megrendelést, hátradőlt a székben. - Nos? - kérdezte. Lenéztem rá, aztán kipillantottam az ablakon. Dél felé az FDRemlékmű hatalmas oszlopa jelzőfényeit villogtatta, túlnan pedig ott gubbasztott az öreg Capitolium aprócska, elszürkült kupolája. Jó dumájú hirdetési szakember létemre nem is tudtam, hol kezdjem. És O'Shea élvezte a helyzetet. - Nos? ~ ismételte meg mulatva, s én tudtam, mit akar mondani: „Most mindannyiótoknak hozzám kell jönnötök, s hogy tetszik nektek ez a fordulat?" Belevágtam.

- Mi van a Venuson? - kérdeztem. - Homok és füst - felelte minden habozás nélkül. - Nem olvastad a jelentésemet? - Hogyne olvastam volna, de annál többet szeretnék tudni. - Minden benne van a jelentésemben. Úristen, hisz amikor visszatértem, három álló napig benntartottak a kihallgató szobában. Ha valamit akkor kihagytam, az mindörökre odavan. - Én nem erről beszélek, Jack - mondtam neki. - Ki akarja az életét jelentések olvasásával tölteni? A Kutatás tizenöt embere egyebet se csinál, mint jelentéseket kivonatol számomra, hogy ne kelljen elolvasnom őket, Én ennél többet szeretnék tudni. Azt szeretném elkapni, hogy milyen érzés ott, a Venuson lenni. És ezt pedig csak egy helyen kaphatom meg, mert csak egy ember járt a Venuson, - Néha azt szeretném, bárcsak ne lettem volna ott - mondta O'Shea fáradtan, - Hát akkor hol kezdjem? Azt tudod, hogyan választottak ki a feladatra engem, az egyetlen olyan törpét a világon, akinek pilótaigazolványa volt. És a hajóról is tudsz mindent. Láttad az ércpróba-vegyészek jelentéseit a magammal hozott mintákról. Nem mintha azok túl sokat jelentenének. Csak egyszer szálltam le a Venusra, s már öt mérfölddel odább a kőzetek egészen mások lehetnek. - Ezt mind tudom. Ide figyelj, Jack, nézzük így a dolgot. Tételezzük fel, hogy egy sereg embert rá akarnál venni, menjenek el a Venusra. Mit mondanál nekik a bolygóról? Elnevette magát, - Egy nagy csomó hazugságot mondanék nekik. Kezdd az elején. Mi ez a buli? Röviden összefoglaltam neki a Schocken és Társai terveit. Kis kerek arcából kis kerek szeme bámulva nézett rám. A törpék arcvonásaiban van valami átlátszatlan, valami porcelánszerű, mintha a sors, amely ilyen kicsinek teremtette őket, a közönséges embereknél tökéletesebbé, csiszoltabbá tette volna mindannyiukat. Amivel talán azt akarta megmutatni, hogy a kicsiségük nem jelenti a teljesség hiányát. Beszéd közben Jack az italát szopogatta, én meg a magamét hörpölgettem. Amikor befejeztem a dumát, még mindig nem tudtam, vajon Jack az én oldalamon áll-e vagy sem. Jack nem volt közalkalmazott bábú, amely úgy táncol, ahogy Fowler Schocken a zsinórt rángatja. És nem volt egyszerű polgár sem, akit a költségvetésünk egy töredékével

meg lehetne vásárolni. Fowler ugyan segített neki egy kicsit, hogy beszámolók, könyvek és előadások révén tőkét kovácsolhasson a hírnevéből, s ezért némi hálával tartozott nekünk, de nem többel. - Bárcsak segíthetnék neked - mondta, s ez mindjárt sokkal könnyebbé tette a dolgot. - Segíthetsz - vágtam rá. - Ezért vagyok itt. Mondd el, mit tud nekünk a Venus nyújtani. - Rohadt keveset - válaszolta, fényes homlokán egy kis ránc barázdált végig. - Hol kezdjem? Mondjak valamit a légkörről? Szabad formaldehid van benne, tudod, az a folyadék, amit balzsamozáshoz használnak. Vagy beszéljek a hőségről? Átlagosan a víz forráspontja felett van a hőmérséklet.. . persze, ha a Venuson volna víz, de nincs. Legalábbis hozzáférhetően nincs. Vagy a szelekről? Óránkénti ötszáz mérföldes szélsebességet mértem. - Nem, nem erről akarok hallani - válaszoltam. - Erről tudok. És őszintén szólva, Jack, mindezeket a problémákat megoldjuk. Azt szeretném tudni, milyen érzés ott lenni, mit gondoltál, amikor ott voltál, mik voltak a reakcióid. Kezdj csak beszélni. És én majd megmondom, mikor kaptam meg azt, amit akarok. Alsó fogsorával ráharapott rózsaszínű márvány ajkára. - Na jó - mondta -, kezdjük az elején. De előbb rendelj még egy pohár italt. A pincér odajött, felvette a rendelésünket, visszatért az itallal. Jack az asztalon dobolt, a fröccsét szopogatta, majd beszélni kezdett. Egészen az elején kezdte, ami nagyon megfelelt nekem. A tények lelkét akartam elkapni, azt a futó, szubjektív hangulatot, amely a Venus-bolygóra vonatkozó technikai jelentések mögött rejtőzött, azt az alapérzést, amely ajánlatunknak kényszerítő és meggyőző erőt fog kölcsönözni. Mesélt az apjáról, a hat láb magas vegyészmérnökről, s az anyjáról, a kövérkés, testes háziasszonyról. Érzékeltette, milyen kétségbeesés fogta el őket harmincöt hüvelykes gyerekük láttán, és milyen őszintén szerették. Tizenegy éves volt, amikor először merült fel a kérdés, mit fog csinálni, ha felnőtt lesz, milyen munkát fog végezni. Még élénken élt az emlékezetében szülei boldogtalan arca, midőn előállt azzal a természetesnek tűnő, nemtörődöm javaslattal, hogy cirkuszba megy. Nem csekély elismeréssel adózott szüleinek, hogy ez a téma többé sose merült fel közöttük. És még nagyobb elismeréssel adózott nekik, mert megengedték s nem kíméltek pénzt

és fáradságot, hogy megvalósíthassa hő vágyát: minden gúnnyal és az iskolák minden elutasításával dacolva kellő mérnöki ismeretekre tett szert, és berepülő pilótának ment. Persze a Venus aztán mindezért kárpótlást nyújtott. A Venus-rakéta tervezői ugyanis nagy nehézségbe botlottak. Negyedmillió mérföld távolságba, a Holdra küldeni egy rakétát gyerekjáték volt, s elméletileg az sem látszott sokkal nehezebbnek, hogy egy rakétát az űrön át a legközelebbi bolygóra, a Venusra küldjenek. A vita a keringési pályák, az időtartam, az űrhajó kormányzása és visszahozatala körül forgott. És itt felmerült egy dilemma. A rakétát néhány nap alatt el tudták volna repíteni a Venusra, csakhogy ez annyi üzemanyagot igényelt, amit tíz hajó se bírt volna magával vinni. A másik lehetőség az volt, hogy az űrhajót a maga természetes keringési pályáján futtatják végig, ahogy egy lassú vizű folyón leengednek egy bárkát - ezzel üzemanyagot takaríthatnának meg, viszont az út hónapokig tartana. Egy ember nyolcvan nap alatt saját súlyának kétszeresét eszi meg, kilencszeresét lélegzi be, és annyi vizet iszik, amennyivel egy jollét a víz felszínén lehet tartani. Valaki azt javasolta, az elhasznált anyagokból párolják le és vezessék vissza a vizet, s tegyék ugyanezt az élelemmel és a levegővel is. Sajnos, kiderült, hogy ez nem megy! Egy ilyen körforgó berendezés súlya többet tenne ki, mint az élelemé, a levegőé és a vízé. Így hát az ember vezette rakétáról nyilvánvalóan le kellett mondani. Megbíztak egy tervezőmérnök-gárdát, hogy dolgozzanak ki egy robotpilótát. Amikor elkészültek vele, a robot kitűnően működött, de a mikroszkóp alatt megkonstruált nyomtatott áramkörök és áramközvetítők ellenére is négy és fél tonnát nyomott. A tervezet itt megfeneklett, mígnem valakinek eszébe jutott a legtökéletesebb segédberendezés: az a hatvan font súlyú törpe. Jack O'Shea testsúlya egy normális emberének csupán egyharmada volt, s ugyanígy állt a dolog a táplálékával és az általa belélegzett levegővel is. Jack egy minimális súlyú, igen nagy hatóerejű víz- és légtisztító berendezéssel egyetemben még épp a megengedhető súlyhatár alatt maradt, és ennek jóvoltából soha el nem múló hírnevet szerzett magának. - Úgy raktak be a rakétába - mondta a pinduri testébe felszívódott két pohárka gyenge ital hatására elborongva -, úgy raktak be a rakétába, mintha kesztyűbe húztak volna. Tudod, milyen volt az az

űrhajó, ugye? De azt is tudod, hogy cipzárral erősítettek a pilótaülésre? Nem szék volt, tudod. Inkább amolyan búvárruha, az űrhajó egész belsejében csakis ebben a ruhában volt levegő, s a víz is csak egy csövön át jutott el a szájamhoz. Ezzel súlyt takarítottak meg ... És a következő nyolcvan napot abban a ruhában töltötte. A ruha táplálta, inni adott neki, elszívta a párát a levegőből, elvezette testi váladékait. Ha eltörik a karja, novokain-injekciót adott volna neki, ha elszakad egy ütőere, érszorítót csíptetett volna rá, vagy ha baj támad a tüdejével, levegőt pumpált volna bele. Placenta-ruha volt s felettébb kényelmetlen. Ebben a ruhában odafelé harminchárom, visszafelé negyvenegy napot töltött. A közbeeső hat nap tette indokolttá az utazást. Jack teljes sötétségben verekedte le magát a bolygóra: a gázfelhők elvakították és megzavarták a radarberendezést, így ért el egészen az új világ külső burkáig. Csak amikor már mindössze ezer lábra volt a talajtól, vett ki valamit a sárga örvénylésben. Aztán landolt, és leállította a rakétamotorokat. - Kiszállni persze nem tudtam - mesélte. - Ennek negyven-ötven oka is volt, így hát más lesz majd az első ember, aki a Venusra lép. Olyan valaki, gondolom, aki nem nagyon izgatja magát, hogy lélegzik-e vagy sem. Akárhogy van is, odaértem és körülnéztem. - Vállat vont, elképedt arcot vágott és egy trágár szót suttogott. - Már vagy tízszer is elmondtam az előadásaim során, de még mindig nem jutottam túl rajta. Azt szoktam mondani, hogy a földi tájak közül még leginkább a Painted Deserthez* (*„Festett Sivatag" - terméketlen terület az Egyesült Államok Arizona államában, amely élénk színű szikláiról kapta nevét.) hasonlít. Lehet, hogy tényleg így van. Még sose jártam ott. A Venuson roppant erejű szél fúj, sziklákat rángat ki a talajból. A puhább sziklákat elsodorja, és így porviharok támadnak. A keményebb részek - hát ezek bizony furcsa alakzatokban és színekben meredeznek elő a talajból. Egyesek közülük hatalmasak, monumentálisak. És a legcikcakkosabb dombokat és szakadékokat láttam, amit csak el lehet képzelni. Úgy éreztem magamat, mintha egy barlang belsejében lettem volna -csak valahogy nem volt sötét. De a fény nagyon furcsa. A Földön ilyen fényt még senki se látott. Narancsos barna fény, ragyogó, rendkívül ragyogó, de fenyegető. Olyan, mint a nyári égbolt naplementekor, ha zivatar fenyeget.

Csakhogy ez a zivatar sose tör ki, hisz a Venuson egyetlen csepp víz sincs. -Jack habozott. - Villámlik, sőt, igen sűrűn villámlik, de eső sose esik . . . Nem tudom, Mitch - szakította magát félbe -, hogy segítek-e ezzel neked? Vártam egy ideig a válasszal. Órámra pillantottam; a visszatérő lökös rövidesen indul. Így aztán kikapcsoltam az aktatáskámban levő magnót. - Nagyon nagy segítségemre voltál, Jack - feleltem -, de ennél sokkal többre van szükségem. Csakhogy most mennem kell. Mondd csak, nem tudnál feljönni New Yorkba, szeretném, ha egy ideig velem dolgoznál. Mindazt, amit mondtál, szalagra vettem, de szükségem van vizuális anyagra is. Rajzolóink felhasználhatják ugyan azokat a filmeket, amelyeket készítettél, de ennél több kell nekem. És ahhoz, amire nekünk szükségünk van, te sokkal több segítséget tudsz nyújtani, mint a fényképek. - Azt nem árultam el, hogy a rajzolók olyan képeket fognak csinálni a Venusról, amelyek teljesen eltérnek a valóságtól. - Ehhez mit szólsz? Jack angyali ábrázattal hátradőlt, s bár engem megizzasztott, amíg röviden felsorolta, hogy az ügynöke az elkövetkező hetekre milyen nagyszabású előadó-programot dolgozott ki számára, végül mégis beleegyezett. A Shriner-féle beszédet lemondja, döntötte el, és a négereivel éppúgy tárgyalhat New Yorkban is, mint Washingtonban. Épp megállapodtunk a másnapi találkozásunk időpontjában, amikor a PA-berendezés közölte, hogy a lökös indulásra készen áll. - Kimegyek veled a géphez - ajánlkozott Jack. Lesiklott a székéről, és egy bankjegyet dobott az asztalra a pincérnek. Együtt furakodtunk ki a büfé szűk széksorai közt a reptérre. Jack vigyorgott, és kissé páváskodva lépdelt, mert felismerték, s mindenfelől lelkes kiáltásokkal üdvözölték. A reptér csaknem teljesen sötét volt, de a háttérből Washington fényei megvilágították a repülőgépet. A teheráru-reptér felől egy nagy, ötventonnás helikopter surrant felénk, tehergondolája az alulról jövő fényeket visszaverve valóságos színorgiában ragyogott. Mindössze ötven láb magasan úszott a levegőben, s meg kellett fognom a kalapomat, hogy a légcsavarok keltette légörvény el ne ragadja. - Lüke buszsofőrök morgott Jack és felbámult a helikopterre Az efféle alkotmányokat földi irányításra kellene átállítani. Ezek a legyezősofőrök azt képzelik, hogy bármerre mehetnek velük, csak azért, mert manőverezhetők. Ha én egy lököst így vezetnék, ahogy ezek . . . Fuss! Fuss! - Hirtelen rám kiáltott, és két kis kezével

derékon taszított. Kidülledt szemmel meredtem rá, olyan váratlan és összefüggéstelen volt az egész, hogy azt sem tudtam fiú vagyok-e vagy lány. Jack pin-duri testének rohamától meginogtam, és néhány lépéssel odábbtántorogtam. - Mi a fene . . . ? - Már épp óbégatni készülődtem, de nem hallottam saját szavaimat, mert elfojtotta egy csattanás, majd pedig a fegfülsüketítőbb robaj, amit életemben valaha hallottam; a helikopter tehergondolája egy yardra onnét, ahol álltunk, a betonra zuhant. A gondola széttört, és Starrzelius Verily gyártmányú zabpehely kartondobozok dőltek ki belőle. Az egyik bíborvörös, henger alakú doboz a lábamhoz gurult, ostobán felvettem és bámulva nézegettem. Fejem felett a kivilágított helikopter felemelkedett, majd eltávozott, de én még csak nem is láttam. - Az isten szerelmére, szabadítsuk ki őket! - üvöltötte Jack a kabátom ujját rángatva. Nem voltunk egyedül a reptéren. A meggörbült alumínium lemez alól egy aktatáskát szorongató kar nyúlt ki, s még a fülemet hasogató különféle zajokon keresztül is bugyborékoló emberi jajkiáltásokat hallottam. Jack erre gondolt. Hogy szabadítsuk ki őket. Hagytam, hogy odarángasson az összekuszálódott fémhez, s megpróbáltuk felemelni. Összekarcoltam a kezemet, a kabátom elszakadt. Ekkor megjelentek a reptéri alkalmazottak, és nyersen elparancsoltak bennünket. Nem emlékszem rá, miképpen jutottam oda, de egy idő múlva ráeszméltem, hogy egy bőröndön ülök, a reptér falának támaszkodva, s Jack O'Shea izgatottan beszél hozzám. A teherhelikopterek pilótáit szidta, és engem is lehordott, amiért olyan hülyén álltam ott, amikor ő látta, hogy a tehergondola kapcsai kinyílnak, s még sok egyebet is beolvasott nekem, amit nem értettem. De arra emlékszem, hogy türelmetlenül kiverte kezemből a vörös reggeli-csomagot. A pszichológusok azt mondják rólam, nem vagyok különösképpen érzékeny vagy félénk, de ez a sokk egészen addig tartott, amíg Jack be nem rakott a repülőgépbe. Később a stewardess elmondta nekem, hogy a tehergondola öt embert temetett maga alá, s ekkor az egész ügy kezdett megvilágosodni előttem. De csak amikor már félúton voltunk New York felé. Akkor még csak arra emlékeztem, és azt tartottam lényegesnek, hogyan torzult el Jack porcelánfehér arca a haragtól, s hogyan ismételgette újból és újból: - Túl sok ember van, Mitch. Túl

nagy a tömeg, a fene egye meg. Mindenben teljesen egyetértek veled. Szükségünk van a Venusra, Mitch, szükségünk van a világűrre . .

3 Kathy lakása Bensonhurst belvárosában nem volt éppenséggel nagy, de azt el lehetett mondani róla, hogy kényelmes. Sőt a maga meghitt, érzékletes módján szépen is volt berendezve. Ki tudhatta ezt jobban nálam? Megnyomtam a csengőt a ,,dr. Nevin" névtábla fölött, s amikor Kathy kinyitotta az ajtót, mosolyogva néztem rá. Nem viszonozta a mosolyomat. Két mondattal fogadott: „Elkéstél, Mitch" és „Azt hittem, előzőleg fel fogsz hívni". Bementem és leültem. - Elkéstem, mert csaknem meghaltam, és nem telefonáltam, mert akkor még többet késtem volna. Kielégít ez a magyarázat? - Feltette a kérdést, amit vártam, s ekkor elmondtam neki, milyen közel álltam aznap este a halálhoz. Kathy szép nő, meleg, barátságos arca van, haját mindig tökéletesen, a szőkének két árnyalatára festi, és a szeme rendszerint mosolyog. Sok időt töltöttem el a nézésével, de sose figyeltem még olyan feszülten, mint most, amikor elmeséltem neki, hogy a tehergondola kis híján rám zuhant. Az eredmény egészében véve kiábrándító volt. Kathy kétségtelenül aggódik értem, de a szívét száz és száz embernek nyitja meg, és nem láttam semmi olyat az arcán, ami arra mutatott volna, hogy engem jobban a szívén visel, mint másokat, akiket évek óta ismert. Így hát elmondtam neki a másik nagy újságot, a Venus-vállalkozást, és hogy én leszek a vállalkozás parancsnoka. Ezzel már nagyobb sikert értem el: Kathy meglepődött, izgalomba jött, boldognak látszott, és örömét hevesen kimutatva megcsókolt. De amikor én megcsókoltam, ahogy arra már hónapok óta vágytam, elhúzódott, a szoba túlsó oldalán ült le, látszólag azért, hogy egy pohár italt tárcsázzon. - Kijár neked egy felköszöntő, Mitch - mosolygott. - Méghozzá pezsgővel, ez a legkevesebb. Mitch, drágám, milyen nagyszerű újság! Megragadtam az alkalmat. - Segítesz megünnepelni? Amúgy igazában megünnepelni? Barna szemében óvatosság tükröződött. - Hm - mondta. - Hát persze, Mitch - tette aztán hozzá. - Elmegyünk mulatni, az én költségemre, és egy szót se akarok hallani. De azt megmondom, hogy pont éjfélkor el kell mennem. Az éjszakát a

kórházban töltöm, reggel egy méhkiirtást kell csinálnom, nem fekhetem le későn. És részegen se. De mosolygott. Megint úgy döntöttem, hogy nem fogok visszaélni a szerencsémmel. - Óriási - mondtam, és nem is alakoskodtam. Kathyvel mulatni csodálatos élmény. - Megengeded, hogy telefonáljak? Mire megittuk az italunkat, jegyeket rendeltem egy előadásra, asztalt foglaltam a vacsorához és utána egy pohárka italhoz. Kathy kétkedőn nézett rám. - Kicsit zsúfolt program ez öt órára, Mitch - mondta. - A méhkiirtásom korántsem fogja jó néven venni, ha reszket a kezem. De sikerült őt megnyugtatnom. Kathy ennél többet is kibír. Egyszer egy reggel koponyalékelést csinált, holott egész éjszaka üvöltöztünk egymással. És a lékelés mégis tökéletesen sikerült. A vacsora - legalábbis számomra - csalódást okozott. Nem állítom, hogy ínyenc volnék, aki csakis friss proteint képes megenni. Ezzel szemben határozottan olyan ember vagyok, aki felháborodik, ha új proteint számláznak neki, holott regenerált proteinnel etetik. Mindketten saslikot rendeltünk, külsőre szép is volt, de az íze csapnivaló. Ott helyben töröltem a listámról a vendéglőt, Kathytől meg bocsánatot kértem. De ő csak nevetett a dolgon, s az előadás aztán remek volt. A hipnózistól gyakran fejfájást kapok, de ezúttal mihelyt a filmet vetíteni kezdték, transzba estem, és utána sem éreztem rosszul magamat. A mulató zsúfolt volt, a főpincér pedig rosszul írta fel az asztalrendelés időpontját. Öt percig kellett várnunk az előcsarnokban, s Kathy igen határozottan rázta a fejét, midőn könyörögtem, hogy tolja ki a takarodó idejét. De amikor a főpincér sűrű bocsánatkérések és hajlongások közepette a bárpult melletti asztalunkhoz vezetett minket, és az italok is megjöttek, Kathy áthajolt az asztalon, és újból megcsókolt. Nagyszerűen éreztem magamat. - Köszönöm - mondta Kathy. - Csodás este volt, Mitch. Igyekezz, kérlek, hogy minél előbb megint előléptessenek. Az ilyesminek nagyon tudok örülni. Cigarettát gyújtottam neki és magamnak, s már-már mondani akartam valamit, de aztán mégse mondtam. - Rajta, mondd csak - biztatott Kathy. - Hát csak azt akartam mondani, hogy mi kettesben mindig jól szórakozunk.

- Sejtettem, hogy ezzel fogsz előállni. Én meg azt akartam felelni, hogy tudom, mire jó ez a bevezetés, és hogy a válaszom még mindig: nem! - Én meg ezt sejtettem - válaszoltam komoran. - Na, gyerünk innét. Kathy fizetett. Kimentünk, és amikor az utcára értünk, bedugtuk az antikorom-dugóinkat. - Parancsol kocsit, uram? -kérdezte a portás. - Kérek - felelte Kathy. - Egy tandemet. A portás odafüttyentett egy kétbiciklistás pedikocsit, és Kathy a vezérbiciklistának bemondta a kórház címét. - Jöhetsz te is, Mitch mondta, mire bekúsztam melléje. A portás meglökte a kocsit, és a biciklisták nyögve nekilendítették a masinát. Kéretlenül leeresztettem a kocsitetőt. Egy pillanatig megint minden olyan volt, mint amikor udvaroltam: barátságos sötét, a vászontető enyhén dohos szaga, a rugók nyikorgása. De csak egy pillanatig. Lassan a testtel, Mitch - mondta figyelmeztetőn Kathy. Kérlek, Kathy, hadd mondjam legalább el a magamét. Csak néhány szó az egész. - Nem tiltakozott. - Nyolc hónappal ezelőtt esküdtünk meg ... jól van, jól van - tettem hozzá sietve, amikor láttam, hogy szólni akar -, nem volt végleges házasság, de az előzetes fogadalmat letettük. Tudod, miért? - Mert szerelmesek voltunk egymásba - válaszolta kis szünet után türelmesen Kathy. - Úgy van - mondtam. - Én szerelmes voltam beléd, te meg belém. És mindkettőnknek megvolt a magunk munkája, amivel törődnünk kellett, s azt is tudtuk, hogy emiatt néha nehezen fogunk kijönni egymással. Ezért kötöttünk csak ideiglenes házasságot. Egy évünk volt, hogy eldöntsük, véglegessé akarjuk-e tenni vagy sem. Megérintettem a kezét, s ő nem húzta el. - Kathy, drágám, szerinted akkor nem tudtuk, mit teszünk? Nem volna lehetséges legalább a próbaévet együtt eltölteni? Még négy hónap van hátra. Próbáljuk meg. Ha lejár az év, és te továbbra se akarod benyújtani a bizonyítványt, akkor legalább nem hivatkozhatom arra, hogy nem adtad meg nekem a lehetőséget. Ami engem illet, én már döntöttem. A bizonyítványomat benyújtottam, és az elhatározásomat nincs szándékom megváltoztatni. Egy utcai lámpa mellett karikáztunk el, s láttam, hogy Kathy szája olyan kifejezésre görbül, amit nem egészen tudtam értelmezni. - A fene egyen meg, Mitch - mondta boldogtalanul -, tudom, hogy te nem akarsz az elhatározásodon változtatni. Épp ez teszi a dolgot

olyan rettenetessé. Azt kívánod, itt üljek és szidjalak, hogy meggyőzzelek, milyen reménytelen ez az eset? Muszáj beolvasnom neked, hogy rossz természetű, fondorlatos, machiavellisztikus, önző disznó vagy, akivel nem tudok együtt élni? Valaha azt gondoltam, hogy kedves fiú vagy, Mitch. Idealista, aki pénz helyett az elveket és az erkölcsöt választja. Minden okom megvolt rá, hogy ezt higgyem. Magad bizonygattad nekem, s igen meggyőzően. És ésszerűen gondolkoztál a munkám felől is. Orvosi könyveket bújtál, hetente háromszor eljöttél, és figyelted, hogyan operálok, a fülem hallatára mesélted a barátainknak, milyen büszke vagy, hogy orvosnő a feleséged. Három hónapig tartott, míg rájöttem, mit értesz ezen. Olyan lányt mindenki elvehet, aki hajlandó háziasszony lenni. De ahhoz már Mitchell Courtenaynek kell lenni, hogy valaki elvegyen egy első osztályba sorolt sebészt, és háziasszonyt akarjon faragni belőle. - Hangja remegett. - Ezt nem tudom elviselni, Mitch. És nem is fogom soha. A vitákat, a duzzogást, a szüntelen civódást. Orvos vagyok. Néha egy ember élete függ tőlem. Ha lélekben gyötrődöm, mert viaskodnom kell a férjemmel, akkor ez az élet veszélyben forog, Mitch. Ezt nem tudod belátni? Mintha felzokogott volna. - Hát nem szeretsz már, Kathy? - kérdeztem halkan. Egy hosszú pillanatig teljes némaságba burkolózott, majd vadul és igen kurtán felnevetett. - Megérkeztünk a kórházhoz, Mitch - mondta. - Éjfél van. Hátratoltam a kocsitetőt, és kikászálódtunk. - Várjon - mondtam a vezérbiciklistának, s a kapuhoz kísértem Kathyt. Nem akart búcsúcsókot adni, s újabb találkát sem volt hajlandó megbeszélni velem. Húsz percig várakoztam az előcsarnokban, hogy meggyőződjem, vajon tényleg a kórházban marad-e éjszakára, s aztán beültem a kocsiba, és a legközelebbi ingajárat-állomáshoz vitettem magamat. Gyalázatos hangulatban voltam. És az sem segített, hogy amikor kifizettem a kocsit, a vezérbiciklista ártatlan képpel megkérdezte: -Mondja, miszter, mit jelent az a mach . . . machivellisztikus? - Spanyol szó - feleltem neki higgadtan -, azt jelenti, hogy törődjék a maga dolgával. - Az ingajáraton kesernyésen azon törtem a fejemet, milyen gazdagnak kell lennem ahhoz, hogy magánéletem is legyen. Amikor másnap reggel bementem az irodába, semmivel sem voltam jobb hangulatban. Hesternek minden tapintatára szüksége volt, hogy az első percekben le ne harapjam a fejét, s azt meg isten

kegyelmének köszönhetem, hogy aznap nem tartottunk igazgatósági ülést. Mihelyt megkaptam a postámat meg az éjszaka folyamán felgyülemlett osztályközi feljegyzéseket, Hester jó szimattal egy időre eltűnt a színről. Amikor visszajött, egy csésze kávét hozott nekem - valódi, ültetvényen termesztett kávét. - A női vécé felügyelőnője főzi titokban -magyarázta. - Általában nem hagyja, hogy elhozzuk, mert fél a Legkávébb-gárdától. De most, hogy ön ötcsillagos lett. . . Megköszöntem a kávét, és odaadtam neki Jack O'Shea magnószalagját, hogy tegye az adatgyűjtőbe. Aztán munkához láttam. Elsőnek jött a próbavételi terület és a főfájás Matt Runsteaddel. Matt a Piackutatás főnöke, és így ezen a téren vele' kellett dolgoznom. Runstead azonban semmi hajlandóságot se mutatott az együttműködésre. A vetítőbe beletettem Dél-Kalifornia térképét, miközben Matt és két senkiházi segédje cigarettahamuval szórta tele a padlómat. A mutatót körülvezettem a kísérleti területeken és az ellenőrző állomásokon. - San Diegótól egészen Tijuanáig, az L. A. körüli közösségek fele és Monterey alsó csücske. Ezek lesznek az ellenőrző állomások. KalMex többi része L. A.-tól lefelé, ez szolgál majd a kísérletek céljára. Te, Matt, bizonyára lemégy majd oda, a diegói irodánkat ajánlom főhadiszállásnak. Turner a vezetője, rátermett ember. Runstead egyet mordult. - Egy szem hó se esik ott egész évben. Még akkor se lehetne eladni egy télikabátot, ha egy rabszolgalányt adnánk ráadásul. Az isten szerelmére, ember, miért nem bízod a piackutatást olyan valakire, aki ért is hozzá valamit? A fiatalabbik, jellegtelen képű segéd a főnöke pártjára állt, én azonban elhallgattattam. Runstead véleményét ki kellett kérnem a kísérleti területekre vonatkozóan, hisz ez az ő munkakörébe tartozott. De a Venus az én projektumom, és azt én fogom irányítani. - A regionális és az összvilági jövedelmek - mondtam épp csak egy kissé kellemetlen hangon -, az életkor, a népsűrűség, az egészség, a pszichikus frikciók, a korcsoportok eloszlása, valamint a halálozási okok és százalékok - mindezek héttizedes jellemzők, Matt. KalMexet az isten is kísérleti terepnek teremtette. Ebben a százmilliónál kisebb létszámú világegyetemben Észak-Amerika minden fontosabb

szegmensének megvan a maga párja. Nem változtatom meg a tervemet, kitartunk a megjelölt terület mellett. - A birtokos ragot erősen megnyomtam. - Nem fog sikerülni - jegyezte meg Matt. - A hőmérséklet a legfontosabb tényező. Ezt bárki egyből átlátja. - De én nem vagyok bárki, Matt. Én ebben a főnök vagyok. Matt Runstead elnyomta cigarettáját és felállt. - Beszéljük meg Fowlerrel - mondta, és kiment a szobából. Nem tehettem mást, utánamentem. Amikor kiléptem a szobából, még hallottam, hogy az idősebbik segéd felveszi a telefont, és értesíti Fowler Schocken titkárnőjét, hogy jövünk. Ennek a Runsteadnek jó gárdája van, szó se róla. Egy kis ideig azon tűnődtem, hogyan tudnék én is összeszedni egy ilyen gárdát, aztán meg azon töprengtem, miképpen adjam elő Fowlernek a tervezés ügyét. De Fowler Schockennek biztos módszere volt az osztályközi civódások elfojtására. És ezt most nálunk is alkalmazta. Amikor beléptünk, lelkesen fogadott: - Na, jó, hogy itt vagytok. Épp kettőtökkel akartam beszélni! Matt, ki tudnál oltani egy tüzet számomra? Az ANIpacákokról van szó. Azt állítják, hogy NemTerh kontó sérti az üzleti érdekeiket. Már azzal fenyegetőznek, ha nem adjuk fel a NemTerhet, átmennek Tauntonékhoz. A kontójuk nem sokat tesz ki, de egy kismadárka megsúgta nekem, hogy Taunton ültette el az agyukba ezt a gondolatot. - S aztán hosszasan magyarázta az Amerikai Nőgyógyászati Intézethez fűződő kapcsolataink bonyolultságát. Csak fél füllel figyeltem rá, a nem-meghatározó projektumok érdekében folytatott „Megtudhatja jó előre, minemű lesz csecsemője"kampányunk legalább húsz százalékkal megemelte a szokásos születési arányszámot Ezek után szilárdan ki kellett tartaniuk mellettünk. Runstead is ezen a véleményen volt. - Vesztett ügyük van, Fowler - mondta. - Italt is árusítunk meg macskajaj elleni orvosságot is. Senkinek sincs joga ugrálni a többi ügyfelünk miatt. Amellett mi köze van ennek a Piackutatáshoz? Fowler boldogan kuncogott. - Épp ez az! - diadalmaskodott. - Átejtjük őket. Azt várják, hogy a számlanyilvántartás vezetője levágja nekik a szokásos dumát, de ehelyett mi téged küldünk ki. Áraszd el őket grafikonokkal meg statisztikákkal, bizonyítsd be, a NemTerh egyetlen házaspárt sem akadályoz meg abban, hogy gyereket hozzon a világra. Csak

lehetővé teszi számukra, hogy elhalasszák mindaddig, amíg megengedhetik maguknak, hogy derekas munkát végezzenek. Más szóval az egységre eső értékesítésük emelkedik, a volumen pedig változatlan marad. Ez majd bead egyet Tauntonnak. És az ügyvédeket kizárják a kamarából, ha ellentétes érdekeket képviselnek. Ez sokaknak már jó csomó pénzébe került. Biztosítanunk kell, hogy minden olyan kísérletet, amely ugyanezt az elvet a mi szakmánkban is érvényesíteni akarná, csírájában el lehessen fojtani. Gondolod, Matt, hogy ezt el tudod intézni az öreg kedvéért? - Hát hogyne - dörmögte Runstead. - De mi van a Venusszal? Fowler rám kacsintott. - Hát mi van vele? Nélkülözni tudnád Mattet egy időre? - Akár mindörökre - válaszoltam. - Tulajdonképpen ezért jöttem hozzád. Matt fél Dél-Kaliforniától. Runstead leejtette cigarettáját, heverni hagyta, rá se hederített, hogy megpörköli Fowler nylonszőnyegének bolyhos felületét. - Mi a fene ... - kezdte harciasan. - Nyugi, nyugi - mondta Fowler. - Halljuk, miről van szó, Matt. Runstead mérges pillantást vetett rám. - Csak azt mondtam, hogy Dél-Kalifornia nem megfelelő kísérleti terep. Mert mi a nagy különbség a Venus és a Föld közt? A hőség! Olyan kísérleti terepre van szükségünk, ahol átlagos kontinentális hőmérséklet uralkodik. Egy új-angliait talán vonzana a Venus forrósága, de egy tijuanait soha. KalMexben épp elég meleg van. - Hm - mondta Fowler Schocken. - Mondok valamit, Matt. Ezt tüzetesebben meg kell vizsgálni, neked pedig most azzal az ANIüggyel kell foglalkoznod. Válassz ki egy megfelelő embert, aki távollétedben a Venus-projektumban helyettesít, s holnap délután az osztályértekezleten majd megbeszéljük a dolgot. Most azonban - az íróasztalon álló órájára pillantott - abba kell hagynunk, Danton szenátor már hét perce vár rám. Rendben van? Matt nyilvánvalóan nem találta rendben levőnek a dolgot, én viszont egész nap pompás hangulatban voltam. A projektum szépen haladt előre. A Fejlesztés jelentésbe foglalta mindazt, amit sikerült kihámoznia O'Shea magnószalagjából, és összegyűjtötte az összes többi rendelkezésre álló anyagot is. A gyártási kilátások kedvezőek voltak. Gyors, ideiglenes gyártásra, mint például kis emléktárgyakra: Venus-glóbusokra, amelyeket a

bolygó körül, vagyis - ahogy mi tréfálkozva neveztük - a Venus-"levegőben" úszkáló szerves anyagokból állíthatunk elő. Ami a hosszú távon lehetséges gyártást illeti, az egyik vegyelemzés tiszta vasat talált, nem kilencvenkilenc és nem is kilencvenkilenc egész kilenc tized tisztaságút, hanem abszolút vasat, amilyet egy olyan oxigénes bolygón, mint a Föld, soha senki sem fog találni vagy előállítani. A laboratóriumok jó árat fizetnének érte. És a Fejlesztés, ha nem is kidolgozott, de talált egy igen érdekes kis készüléket, egy nagy sebességű - Hilsch-féle csőnek nevezett - holmit. Ez a készülék minden saját energiaforrás nélkül, a Venus forró szélviharainak felhasználásával képes lesz majd hűteni az úttörők otthonait. Egyszerű holmi volt, amely 1943 óta felhasználatlanul hevert. Amíg mi nem jöttünk, senki se tudta hasznát venni, mert amíg mi nem jöttünk, senkinek se volt módja ilyenfajta szelekkel játszadozni. Tracy Collier, akit a Fejlesztés a Venus-osztályhoz összekötőnek nevezett ki, egy nitrogén-feldolgozó katalizátorról is próbált beszélni nekem. Időről időre bólintottam, s annyit kivettem szavaiból, hogy a Venuson „gyűjtött" szivacs-platina az állandó, hatalmas villámlások hatására nitrát-„havazást" és szénhidrogén-,,esőt" hoz majd létre, s ezáltal megtisztítja az atmoszférát a formaldehidtől és ammóniától. - Költséges dolog? - kérdeztem óvatosan. - Attól függ - válaszolta. - A platina nem használódik el. Ha egy gramm platinát használunk, a folyamat egymillió évet vagy még többet vesz igénybe. Ha több platinát használunk, kevesebb időre van szükség. őszintén szólva nem értettem a dolgot, de nyilvánvalóan jó újság volt. Megveregettem Tracy vállát és útjára bocsátottam. Az Ipari Antropológia viszont csalódást okozott. - Nem vehetjük rá az embereket - óbégatott Ben Winston -, hogy egy szardíniás dobozban, egy „gőzkamrában" kívánjanak élni. Ez valamennyi népszokásunkkal ellenkeznék. Ki fog hatvanmillió mérföldet utazni azért, hogy egész életét egy bádogkunyhóban összezsúfolva töltse, amikor itt maradhat a Földön, ahol folyosók, liftek, utcák, tetők vannak, s mindaz a szabad térség, amit csak kíván az ember? Ez ellenkezik az emberi természettel, Mitch! Megpróbáltam meggyőzni, de nem sok eredménnyel. Tovább hajtogatta a magáét az amerikai életmódról - az ablakhoz ment, és rámutatott a száz és száz acre tetőterületre, ahol férfiak és nők a

szabad ég alatt járhatnak, s vaskos oxigénsisak helyett egyszerű antikorom-orrdugókat hordhatnak. Végül dühös lettem. - Kell, hogy legyenek olyanok, akik a Venusra akarnak menni mennydörögtem. - Különben miért kapkodnák el Jack O'Shea könyvét? Miért állnak ki a szavazók egy olyan rakétaépítési programért, amely több mint egymilliárdba kerül? Nem tudom, miért muszáj nekem így a szájadba rágnom a dolgokat, de megmondom, mit csinálj: készíts listát a könyvvásárlókról, mindazokról, akik az O'Shea tv-előadásokat másodszor is megnézik, akik korán elmennek az előadásaira, és utána még ott állnak és beszélgetnek az előcsarnokban. O'Shea most a mi bérlistánkon van . . . préselj ki belőle mindent, amit csak lehet. Vizsgáld meg alaposan a Holdkolóniát, tudd meg, miféle emberek vannak ott. És akkor majd tudni fogjuk, kiket kell megcéloznunk a hirdetéseinkkel. Van valami ellenvetésed, az isten áldjon meg? Nem volt. Hester nagyszerűen beosztotta az első napomat, s így minden érintett osztály főnökével előbbre jutottam. De a levelezésemet nem tudta elolvasni helyettem, s így a munkaidő végén a paksaméta hat hüvelyk magasan tornyosodott a jobb karomnál. Hester felajánlotta, hogy még ott marad, de valójában nem lett volna semmi tennivalója. Hagytam, hogy hozzon nekem szendvicseket meg még egy csésze kávét, s aztán hazazavartam. Tizenegy óra múlt, mire végeztem. Hazatérőben megálltam a tizenötödik emeleten, az éjjel-nappal büfében, egy ablaktalan, dobozszerű helyiségben, ahol a kávé élesztő szagú volt, mert abból készült, és a szendvicsben levő sonkán érezni lehetett a szójaízt. De ez csak amolyan kisebb bosszúság volt, egykettőre kiment a fejemből. Mert amikor kinyitottam a lakásom ajtaját, egy kattanást, majd egy dördülést hallottam, s a fejem mellett valami az ajtókeretbe csapódott. Lehajoltam és elordítottam magamat. Az ablak előtt egy kötéllétrán csimpaszkodó alakot láttam odábbsiklani, revolvert tartott a kezében. Buta fejjel odarohantam az ablakhoz, és tátott szájjal barnultam a helikopterről lecsüngő alakot. Tökéletes célpontul szolgáltam volna, ha a pacáknak történetesen lett volna elég lelkiereje ahhoz, hogy még egyszer rám lőjön. De nem volt. Önnön nyugalmamtól meglepődve, felhívtam a Városi Védelmi

Szövetséget. - Ön előfizetőnk, uram? - kérdezte a telefonkezelőnő. - Igen, a fene egye meg. Hat éve. Küldjön ide valakit, Küldjön egy osztagot. - Egy pillanat, Mr. Courtenay . . . Mr. Mitchell Courtenay? Ötcsillagos reklámfőnök? - Nem - mondtam keserűen. - Foglalkozásomra nézve célpont vagyok. Volna olyan kegyes ide küldeni valakit, mielőtt még az a figura, aki rám lőtt, újból visszajönne? - Bocsásson meg, Mr. Courtenay - mondta az édes, háborítatlan hang. - Tehát ön nem ötcsillagos reklámfőnök? Fogamat csikorgattam. - Ötcsillagos vagyok - ismertem be. - Köszönöm, uram. Itt van előttem a nyilvántartási lapja, uram. Sajnálom, uram, de a számlája hátralékban van. A szokásos díjtételen nem fogadunk el ötcsillagos számlákat az ipari háborús kockázat miatt, uram. - És aztán a tündér bemondott egy olyan számot, amitől minden hajam szála égnek meredt. De nem csináltam jelenetet, hisz a tündér csak eszköz volt. - Kösz mondtam ziháló lélegzettel, és letettem a kagylót. A Vörös Könyvből elővettem a Telepátia-Vízépítő gépek címszavas tekercset, betettem az olvasókészülékbe, és a Védelmi Szervezet címszóra állítottam be. Előbb három-négy visszautasításban volt részem, de végül is egy álmos hangú magándetektív vállalta, hogy busás díjazás ellenében átjön hozzám. Fél óra múlva megjelent, fizettem neki, de csak annyit tett, hogy felbosszantott megválaszolhatatlan kérdéseivel és a nem létező ujjlenyomatok keresgélésével. Egy idő után távozott, mondván, hogy kézbe veszi a dolgot. Lefeküdtem, és végül is úgy aludtam el, hogy az egyik megválaszolatlan kérdés állandóan ott keringett az agyamban: ki akarhatott lelőni egy olyan egyszerű, ártalmatlan reklámszakembert, mint én? 4 Összeszedtem minden bátorságomat, és fürge léptekkel lementem Fowler Schocken irodájának előszobájába. Válaszra volt szükségem, s gondoltam, tőle talán megkaphatom. Az is lehet, hogy kivág az

irodájából, ha sokat kérdezősködöm. De a válaszra szükségem volt. Nem a legalkalmasabb időpontban jöttem, hogy Fowlernek kérdéseket tegyek fel. Mert orrom előtt az ajtaja hirtelen kivágódott, s Tildy Mathis imbolygott ki rajta. Arcáról lerítt a felháborodás. Rám bámult, de esküszöm, nem tudta a nevemet. - Írjam át! - mondta vadul. - A szívemet odaadom ezért az ősz hajú, vén patkányért, s mi a viszonzás? Írjam át. „Ez jó szöveg -, de én tőled a jónál jobb szöveget akarok kapni. Írd át", mondja. „Színt vigyél bele", mondja, „lendületet, szépséget, alázatos, emberi melegséget, eksztázist, édes asszonyszíved minden gyengéd, szomorú érzelmét," mondja, „s mindezt tizenöt szóban". Majd adok én neki tizenöt szót - zokogott Tildy, ahogy elvonult mellettem az előszobaajtó felé. - Majd adok én ennek a kenetteljes, mézesmázos, nagyzoló, atyáskodó, csillagosztogató, lángészfaló, vén . . . Tildy ajtajának csattanása elvágta a főnevet. Sajnáltam, mert igen sokatmondó főnévnek kellett lennie. Torkomat köszörülve kopogtattam, és beléptem Fowler irodájába. A mosoly, amellyel fogadott, semmi jelét nem mutatta, hogy összekoccant Tildyvel. Mi több: rózsaszín ábrázata, tiszta szeme még a gyanúmra is rácáfolt, csakhogy . . . csakhogy valaki mégis rám lőtt. - Csak egy percre zavarlak, Fowler - mondtam. - Azt szeretném tudni, nem játszottál-e mostanában túl keményen Tauntonékkal. - Én mindig keményen játszom - kacsintott rám. - Keményen, de tisztán. - De én arra gondolok, hogy nagyon-nagyon keményen és nagyonnagyon piszkosan. Nem próbáltad-e meg véletlenül, hogy lelövesd az egyik emberüket? - Mitch! Hogy kérdezhetsz ilyet? - Csak azért kérdezem - folytattam konokul -, mert amikor tegnap este hazaértem, egy helikopteres mesterlövész megpróbált ólmot ereszteni belém. És mást nem tudok elképzelni, mint hogy Taunton tette megtorlásképpen. - Felejtsd el Tauntont - jelentette ki igen határozottan. Mély lélegzetet vettem. - Fowler - mondtam -, négyszemközt kérdem, nem kaptál Értesítést? Lehet, hogy nem illik, de meg kell kérdeznem. Nemcsak rólam van szó. A Venus-projektumról is. Fowler arca egy pillanatra elhalványodott, s a szemén láttam, hogy a

beosztásom és ötcsillagos mivoltom hajszálon lóg. - Mitch - válaszolta -, azért léptettelek elő ötcsillagossá, mert feltételeztem, hogy vállalod az ezzel járó teljes felelősséget. Nemcsak a munkát. Azt tudom, hogy a munkát jól elvégzed. És azt is feltételeztem, hogy a kereskedelem erkölcsi törvényeihez méltón fogsz viselkedni. Még mindig hajszálon lógtam. - Igen, uram - mondtam. Leült és rágyújtott egy Starra. Pontosan az előírásos másodpercnyi habozás után felém tolta a cigarettásdobozt. - Mitch, te még ifjonc vagy, csak rövid ideje ötcsillagos. De hatalommal rendelkezel. Öt szót mondasz, s néhány hét vagy hónap alatt félmillió fogyasztó életkörülményei teljesen megváltoznak. Ez hatalom, Mitch, korlátlan hatalom. És ismered a régi mondást: a hatalom nemesít. A korlátlan hatalom korlátlanul nemesít. - Igen, uram - feleltem. Ismertem az összes régi mondást. És azt is tudtam, hogy Fowler előbb-utóbb mégis válaszolni fog a kérdésemre. - Ó, Mitch - mondta elábrándozva, cigarettáját lengetve -, nekünk megvannak az előjogaink, a kötelességeink, de szembe kell néznünk a különleges veszélyekkel is. Az egyik a másikkal együtt jár. Ha nem volnának ipari háborúk, az egész egyensúlyi rendszer felborulna. - Fowler - jegyeztem meg nagy bátran -, tudod jól, hogy nincs semmi kifogásom a rendszer ellen. Működik, s ez minden szónál többet mond. Tudom, hogy az ipari háborúkra szükség van. Az meg magától értetődik, hogy ha Taunton háborút jegyez be ellenünk, mindenki tartozik a becsületkódexnek megfelelően viselkedni. Nem teheted közhírré az Értesítést, mert akkor minden egyes vállalati vezető tisztviselő az óvóhelyre fog rohanni, ahelyett, hogy dolgozna. De ... a Venus-projektum csak a fejemben van, Fowler. Így jobban tudom intézni. Ha mindent leírnék, ez lelassítaná a dolgot. - Természetesen - mondta. - Tegyük fel, hogy tényleg értesítettek, s tegyük fel, hogy én leszek az első, akit Taunton félreállít ... mi lesz akkor a Venusprojektummal? - Mondasz valamit - ismerte el. - Nyíltan beszélek veled, Mitch. Nem kaptunk Értesítést. - Köszönöm, Fowler - mondtam őszintén. - De valaki rám lőtt. És a washingtoni szerencsétlenség . . . tán nem is volt véletlen. El tudod

képzelni, hogy Taunton Értesítés nélkül megpróbálkozik valamivel? - Ennyire nem provokáltam őket, s ilyesmit különben sem tennének. Kisstílűek, csirkefogók, de a játékszabályokat betartják. Ipari háborúban embert ölni vétség, de Értesítés nélkül gyilkolni kereskedelmi bűntett. Nem kezdtél ki véletlenül valakinek a nőjével? - Nem - válaszoltam. - Meglehetősen egyhangú életet élek. Bolond dolog. Bizonyára tévedés volt. De annak örülök, hogy akárki tette, célozni nem tudott. - Én is örülök, Mitch, nagyon örülök. De hagyjuk a magánéletedet. Térjünk a tárgyra. Beszéltél O'Shea-vel? - A lövöldözést már el is felejtette. - Beszéltem. Mára várom ide. Velem fog dolgozni. - Pompás! Ha helyesen irányítjuk a játszmát, a hírnevéből valami a Fowler Schocken és Társaira is rá fog ragadni. Ezt se hagyd ki, Mitch. Nem kell mondanom, hogy csináld. Ezzel elbocsátott. O'Shea az irodám előszobájában várt rám. Ez nem jelentett neki különösebb megpróbáltatást, mert a lánykák mind köréje sereglettek, ahogy ott ült egy íróasztal tetején, és fölényesen, parancsoló hangon beszélgetett velük. A lánykák szeme sokatmondóan csillogott: igaz, Jack csak egy harmincöt hüvelykes törpe volt, de pénzt és hírnevet szerzett magának, s ez az a két dolog, aminek tiszteletét szakadatlanul igyekszünk beoltani az emberekbe. O'Shea kedve szerint válogathatott volna a lányok közt. Azon tűnődtem, vajon amióta diadalmasan visszatért a Földre, hányat csípett fel már közülük. Szigorú rendet tartunk az irodánkban, de a lányok mégse széledtek el mindaddig, amíg nem köhentettem egyet. - Jó reggelt, Mitch - üdvözölt O'Shea. - Már túl vagy a sokkon? - Persze. És közben már egy másikban is részem volt. Valaki le akart lőni. - Elmondtam neki a történetet. Elgondolkodva mormolt magában, majd megkérdezte: - És azon nem gondolkoztál, hogy testőrt végy magad mellé? - Persze, hogy gondolkoztam. De nem veszek. Bizonyára tévedés volt. - Mint a tehergondola? - Kérlek, Jack - mondtam kis szünet után -, hagyjuk ezt a témát. Lúdbőrözök tőle. - Kívánságod parancs - válaszolta Jack ragyogó arccal. -Na, gyerünk

dolgozni. Hol kezdjük? - Szavaknál. Olyan szavak kellenek nekünk a Venusról, amelyek csiklandozzák az embereket, amelyeknek hallatán felfigyelnek. Eltűnődnek az idők változásán, a világűrön és más szavakon. Olyan szavakon, amelyeknek hallatán kissé elégedetlenekké válnak jelenlegi énjükkel, és egy kis remény ébred bennük, hogy megváltozhatnak. Szavakon, amelyek azt az érzést keltik bennük, hogy érzéseik nemesek és nem ostobák. Szavakon, amelyek mindezt felébresztik bennük és amelyek boldoggá teszik őket, hogy van Indiastry meg Starrzelius Verily meg Fowler Schocken és Társai cég. Szavakon, amelyek mindezt felébresztik bennük és amelyek boldogtalanná teszik őket, hogy van Universal Products meg Taunton és Társai cég. Tátott szájjal bámult rám. - Ezt nem mondod komolyan - kiáltott fel. - Most már hozzánk tartozol - mondtam egyszerűen. - És mi így dolgozunk. Így dolgoztunk meg téged is. - Hogy érted ezt? - Starrzelius-ruhát és -cipőt hordasz, Jack. Ez azt jelenti, hogy a miénk vagy. Taunton meg az Universal igyekezett téged megdolgozni, ugyanígy igyekezett Starrzelius és Schocken, s te Starrzeliust választottad. Megnyertünk magunknak. Simán, anélkül, hogy ráeszméltél volna, mi történik veled, arra a meggyőződésre jutottál, hogy a Starrzelius-ruhákban és -cipőkben van valami szép, s hogy az Universal-ruhákban és -cipőkben van valami nem szép. - Nem olvasok hirdetéseket - morogta dacosan. Elvigyorodtam. - Ez a kijelentés jelzi igazi diadalunkat - jegyeztem meg. - Ünnepélyesen megígérem - vágta rá O'Shea -, hogy mihelyt visszatérek a szállodai szobámba, az összes ruhámat bedobom a szemétégető csúszdába. - A poggyászodat is? - kérdeztem. - A Starrzelius-poggyászodat? Egy pillanatig meghökkenve nézett rám, majd visszanyerte nyugalmát. - A Starrzelius-poggyászt is - mondta. - Aztán felveszem a telefont, és rendelek egy teljes készlet Universal-poggyászt és -öltözéket. Nem akadályozhatsz meg benne. - Eszem ágában sincs, hogy megakadályozzalak, Jack! Hisz ez csak újabb üzletet jelent Starrzeliusnak. Megmondom neked, mit fogsz csinálni: veszel egy teljes készlet Universalpoggyászt és -öltözéket.

Egy ideig bizonytalan, öntudatlan elégedetlenséggel használod majd a poggyászt és viseled az öltözéket. Hatással lesz a libidódra, mert a mi Starrzelius-hirdetéseink - bár te azt mondod, nem olvasod őket - meggyőztek arról, hogy nem egészen férfias dolog más cégeknél vásárolni. Az önbecsülésed ezt megsínyli, a lelked mélyén tudni fogod, hogy nem a legjobb ruhát viseled. A tudatalattid ezt nem fogja sokáig bírni. Azon kapod majd magadat, hogy ,,el-elvesztesz" egy-egy darabot az Universalöltözékedből. Azon kapod magadat, hogy „véletlenül" az Universalnadrág hajtókájába dugod be a lábadat. Azon kapod magadat, hogy túlzsúfolod az Universal-poggyászt és káromkodsz, hogy miért nincs benne több hely. És aztán bemégy egy áruházba, egy pillanatra teljesen megfeledkezel erről a beszélgetésünkről, és . . . áldjon meg az isten . . . veszel egy Starrzelius-öltözéket. O'Shea kényszeredetten nevetett. - És ezt szavakkal művelitek? - Szavakkal meg képekkel. Színnel, hanggal, szaggal, ízzel és tapintással. De mind közt a legfontosabb a szó. Szoktál verset olvasni? - Úristen, dehogyis! Ki bír verset olvasni? - Nem a mai vacakokra gondolok, ami ezeket illeti, igazad van. Én Keatsre, Swinburne-re, Wylie-re . . . egyszóval a nagy lírikusokra gondolok. - Valaha olvastam őket - ismerte el óvatosan. - Miért kérded? - Megkérlek rá, hogy a mai délelőttöt és délutánt töltsd el a világ egyik legnagyobb lírikusával: egy Tildy Mathis nevű lánnyal. Tildy nem tudja, hogy költő, azt hiszi, hogy a reklámírók főnöke. Ne világosítsd fel a tévedéséről. Lehet, hogy ezzel szerencsétlenné tennéd. ,,Óh, tűnt derűk arája, íme még itt állsz s dajkál a vén idő s a csend ..." (Tóth Árpád fordítása) A reklám térhódítása előtt ilyesmit írt volna. Az összefüggés teljesen világos. A reklám tért hódít, a líra tért veszt. Mert mindig csak bizonyos számú ember van, aki olyan szavakat tud összefűzni, amelyek felkavarnak, megmozgatnak, énekelnek. Mihelyt e képességet a reklámszakmában kitűnően lehetett kamatoztatni, a líra tehetségtelen dilisekre maradt, akik figyelemért üvöltöznek és hóbortosságban vetélkednek egymással.

- Miért meséled ezt el nekem? - kérdezte Jack. Mondtam már, hogy most hozzánk tartozol. A hatalom felelősséggel jár. Ebben a szakmában a férfiak és nők lelkében motoszkálunk. És ezt úgy tesszük, hogy megvásároljuk ... és átirányítjuk a tehetséget. Senkinek sincs joga úgy játszani az emberek életével, ahogy ezt mi tesszük, hacsak nem a legmagasabb eszmények sarkallják. - Értelek - mondta halkan. - Az én eszményeim miatt ne csinálj gondot magadnak. Ebben a dologban nem a pénz vagy a hírnév kedvéért veszek részt, hanem azért, hogy az emberi fajnak újból tere és méltósága legyen. - Ez az! - mondtam, és magamra öltöttem az Egyes számú Kifejezésemet. De lélekben meg voltam rendülve. Mert a „legmagasabb eszmény", amelyet én már-már megneveztem, az Üzlet volt. Csöngettem, hogy küldjék be hozzám Tildyt. - Beszélj vele - mondtam Jacknek. - Válaszolj a kérdéseire. S te is tégy fel kérdéseket. Hosszasan, barátságosan beszélj vele. Oszd meg vele a véleményeidet. És akkor majd anélkül, hogy ráeszmélne, az élményeidből olyan lírai töredékeket fog írni, amelyek az olvasók szívéhez és lelkéhez férkőznek. Ne tagadj meg tőle semmit. - Persze hogy nem. De mondd csak, Mitch, ő sem fog tőlem semmit megtagadni? Olyan kifejezést öltött, mint a tanagra szobrocskák reménykedő ifjú szatírjai. - Nem fog - ígértem meg ünnepélyesen. Tildyt erről az oldaláról mindenki jól ismerte. Aznap délután - négy hónap óta először - Kathy felhívott telefonon. - Valami baj van? - kérdeztem éles hangon. - Segítségedre lehetek valamiben? - Nincs semmi baj, Mitch - kuncogott Kathy. - Csak a hangodat akartam hallani, és meg akartam köszönni a szép estét. - Megismételhetjük - vágtam rá habozás nélkül. - Eljönnél ma este hozzám vacsorára? - Hogyne mennék. Persze, hogy megyek. Milyen színű ruhát fogsz viselni? Élő virágot veszek neked. - Ne könnyelműsködj, Mitch. Nem vagyunk ifjú szerelmesek, s azt már amúgy is tudom, hogy több pénzed van, mint az úristennek. De valamit hozhatnál magaddal.

- Amit parancsolsz. - Jack O'Shea-t. El tudod intézni? Láttam a hírekben, hogy ma reggel a városba érkezett, s gondolom, veled dolgozik. - Úgy is van - mondtam felettébb kiábrándultan. - Megbeszélem vele és visszahívlak. A kórházban vagy? - Igen. És előre is köszönöm a fáradságodat. Nagyon szeretnék találkozni vele. Felhívtam O'Shea-t Tildy irodájában. - Van valami programod ma estére? - kérdeztem. - Hmm - válaszolta -, esetleg. - Úgy látszik, már kezdte kiismerni Tildyt. - Van egy javaslatom. Csendes vacsora odahaza hármasban a feleségemmel. A feleségem történetesen nagyon szép nő, jól főz, elsőrangú sebész és igen szórakoztató. - Benne vagyok. Visszahívtam hát Kathyt, és megmondtam neki, hogy hétkor hozom a hírességet. Jack hatkor beballagott az irodámba. - Remélem, jó kaját kapok, Mitch - mondta zsörtösen. -Ez a te Miss Mathisod nagyon tetszik nekem. Micsoda megszállott nő! Van ennek annyi esze, hogy egyszer-másszor kijöjjön a kábulatból? - Nem hiszem - válaszoltam. - De hát végeredményben Keatset is alaposan behálózta egy számító csaj, Byronnak se volt annyi esze, hogy elkerülje a nemibeteg-kórtermet. Swinburne pedig tragikus zűrt csinált az életéből. Folytassam? - Hagyd, kérlek. Te milyen házasságot kötöttél? - Ideiglenest - válaszoltam, akaratom ellenére kissé fájdalmas hangsúllyal. Homlokát ráncolta. Lehet, hogy a neveltetésem okozza, de én ezeknek a megállapodásoknak hallatán mindig megborzongok. - Én is - mondtam. - Legalábbis a magam esetében. Ha Tildy esetleg elmulasztotta volna, hogy informáljon, elmondom én: az én szépséges és tehetséges feleségem nem akarja a házasságunkat véglegesíteni, nem élünk együtt, s hacsak négy hónap alatt nem tudom jobb belátásra bírni, akkor vége az egésznek. - Tildy nem mulasztotta el, hogy informáljon - jegyezte meg. - Úgy látom, ez nagyon bánt téged. Már-már megsajnáltam magamat. Már-már kiprovokáltam volna

Jack együttérzését. Már-már elkezdtem neki mesélni, milyen rosszul esik ez nekem, mennyire szeretem Kathyt, és ő milyen méltánytalanul bánik velem, hogy mindent megpróbáltam, ami csak eszembe jutott, de semmivel se tudtam meggyőzni. Aztán rájöttem, hogy mindezt egy hatvan font súlyú törpének mondanám el, aki - ha egyszer megházasodik - bármely pillanatban a felesége tehetetlen játékszerévé, gúny tárgyává válhat. - Nem túlzottan bánt - mondtam. - Menjünk, Jack. Még van időnk, hogy igyunk egyet, s aztán fel az ingajáratra. Kathy sose volt még gyönyörűbb, és már sajnáltam, hogy hagytam magamat lebeszélni, és néhány napi fizetésemért nem vettem neki a Cartiernél egy bukétát. Kathy üdvözölte O'Shea-t, mire az tüstént kijelentette: - Maga tetszik nekem. Nem csillant fel a szeme. Nem csillant fel benne az a „Hát nem aranyos?"-fény. Sem pedig az ,,Ó, istenem, bizonyára gazdag és csupa csalódás"-fény. Sem pedig az a „Egy lánynak joga van egyszer ezt is megpróbálni"-fény. Egyszóval tetszem magának, és maga is tetszik nekem. Mint ebből láthatják, Jack kissé részeg volt. - Valódi kávét kap, Mr. O'Shea - mondta Kathy. - Minden vagyonomat eltékozoltam, hogy igazi sertéskolbászt és igazi almaszószt adhassak maguknak, s most meg kell kóstolniuk. - Kávét? - kérdezte Jack. - Én csak Legkávébbat iszom, asszonyom. Ha kávét innék, illojálisan viselkednék a nagy Fowler Schocken és Társai céggel szemben, amelynek immár én is munkatársa vagyok. Nem így van, Mitch? - Ez egyszer feloldalak - válaszoltam. - Egyébként Kathy amúgy se hiszi el, hogy a Legkávébban levő ártalmatlan alkaloida valóban ártalmatlan. - Szerencsémre Kathy a konyha sarkában állt, háttal nekünk, s így vagy nem hallotta, amit mondtam, vagy úgy tehetett, mintha nem hallotta volna. Erről a kérdésről egyszer négy óra hosszat tartó szópárbajt vívtunk egymással, felsorakoztattuk az összes jelzőket, egyebek közt a „csecsemőgyilkost" és „dilis reformistát" is, a rövidebbekről és csúnyábbakról nem is beszélve. A kávé megjelent, s eloszlatta O'Shea pityókosságát. A vacsora remek volt. Utána mindannyian oldottabb hangulatba kerültünk. - Maga bizonyára volt a Holdon - jegyezte meg Kathy. - Még nem. De tán a napokban elmegyek. - Nincs ott semmi érdekes - szóltam közbe. - Puszta időpocsékolás.

Egyike a legunalmasabb, leghalottabb kontóinknak, azt hiszem, csak a tapasztalatok kedvéért tartottuk meg, a Venus lebegett a szemünk előtt. Néhány ezer bányász . . . ennyi az egész. - Bocsássanak meg - mondta O'Shea és félrevonult. Megragadtam az alkalmat. - Kathy drágám - mondtam -, aranyos tőled, hogy meghívtál. Jelent ez valamit? Jobb kezének hüvelyk- és mutatóujját egymáshoz dörzsölte, s máris tudtam, hogy ezek után bármit mond, hazudik. - Lehet, Mitch - mondta kedvesen. - Hagyj még egy kis időt nekem. Bevetettem titkos fegyveremet. - Hazudsz - mondtam undorral. - Mindig így csinálsz, ha hazudni készülsz nekem . . . hogy másokkal is ezt csinálod-e, nem tudom. Megmutattam, mire gondolok, s Kathy kurtán felnevetett. - Ami igaz, igaz - mondta kesernyésen mulatva. - Te pedig mindig nagy lélegzetet veszel és egyenest a szemembe nézel, ha hazudni akarsz ... az ügyfeleiddel és munkatársaiddal, nem tudom, ugyanezt csinálod-e. O'Shea visszajött, és azonnal megérezte a kettőnk közti feszültséget. - Mennem kell - mondta. - Jössz te is, Mitch? Kathy bólintott, s én ráfeleltem: - Igen. Az ajtónál a szokásos udvariaskodások közepette Kathy adott egy búcsúcsókot. Hosszú, meleg, tapadós csók volt. Ilyennel inkább kezdeni kellene egy estét, mintsem befejezni. A pulzusa felgyorsult éreztem! -, de a végén hűvösen bezárta mögöttünk az ajtót. - Gondolkoztál a testőrről? - kérdezte O'Shea. - Tévedés volt az egész - mondtam konokul. - Térjünk be hozzád egy pohárkára - jegyezte meg leleményesen. A helyzet csaknem megkönnyezni való volt. A hatvan font súlyú Jack O'Shea testőrömnek csapott fel. - Helyes - feleltem. Felszálltunk az ingajáratra. Jack előttem ment be a szobába, felgyújtotta a villanyt, és semmi se történt. Mialatt egy egészen híg szódás whiskyt szopogatott, fel-alá járkált a lakásomban, ellenőrizte az ablakkilincseket, a sarokvasakat és más hasonlókat. - Ez a szék tán amott jobban nézne ki - mondta. Az „amott" persze az ablak tűzvonalán kívül esett. Átraktam a széket. - Vigyázz magadra, Mitch - mondta távozáskor. - A gyönyörű feleségednek és barátaidnak hiányoznál, ha valami bajod történne.

Az egyetlen dolog, ami történt, hogy amikor felállítottam az ágyamat, felhorzsoltam a sípcsontomon a bőrt, s ez pedig nap mint nap megesett velem. Még Kathy is, a maga csiszolt, gazdaságos sebész-mozdulataival, testén viselte a városi lakással való hadakozás nyomait. Este felállítja az ember az ágyat, reggel lehajtja, aztán felállítja a reggelizőasztalt, majd megint lehajtja, hogy az ajtóhoz mehessen. Nem csoda, hogy a szűk látókörű emberek egyike-másika sóhajtozva gondol azokra a régi, tágas napokra, tűnődtem magamban, ahogy kényelmesen elhelyezkedtem az éjszakai pihenéshez. 5 A dolgok egy hét alatt szépen mozgásba jöttek. Most, hogy Runstead a NemTerh-ANI-viszállyal volt elfoglalva, s így engem békén hagyott, igazában kézbe vehettem a gyeplőt. Tildy lánykái és fiúcskái a reklámszöveget fogalmazták -ezek a szeszélyes gyerekek hol mindössze egy sort írtak egy nap, hol meg minden erőfeszítés nélkül, ragyogó szemmel, mint a megszállottak oldalt oldal után zúdítottak ki magukból. Munkájukat Tildy irányította, megszerkesztette az anyagot, s a legjavát hozzám továbbította: kilencperces kereskedelmi forgatókönyveket, filmkísérőszövegeket, propagandacikkeket, újsághíreket, oldalas hirdetéseket, suttogó kampányhoz való kulcsszavakat, hátiratokat, vicceket, bökverseket és szójátékokat (tisztákat és mocskosakat), hogy mindez aztán végiglebegjen az egész országon. A Vizuálisok valósággal begerjedtek. A festékszórók és fényképészek remekül elszórakoztak egy bolygó megformálásával. Ez volt az utolsó szó az „Előtte-Utána" propagandában, s a Vizuálisokat egyszerűen elkapta a történelem szele. A Fejlesztés is az egyik nyulat a másik után varázsolta elő a kalapjából. Egyszer, amikor arra céloztam, hogy tán túlságosan derűlátók, Collier megmagyarázta nekem a dolog lényegét: - Energiáról van szó, Mr. Courtenay. A Venusnak energiája van. Közelebb van a Naphoz. A Nap mindezt az energiát hő, molekulaláncok és gyorsított részecskék formájában a bolygóba táplálja. Mi itt a Földön nem rendelkezünk ilyen nagyságrendű lefejthető energiával. A légkör kinetikus energiáját mi csak szélmalmokban tudjuk hasznosítani. A Venuson turbinákat hajthatunk meg vele. Ha

ott energiára van szükségünk, egyebet se kell tennünk, csak csinálunk egy akkumulátort, felállítunk egy villámhárítót és hátraugrunk. Ott egészen más nagyságrendek uralkodnak. A Piackutatás-Ipari Antropológia San Diegóban tevékenykedett, mintákat vett Kal-Mexben, kipróbálta, extrapolálta és interpolálta Tildy reklámszövegeit, a vizuális tervrajzokat, filmeket. Közvetlen telefonvonal kötött össze engem Ham Harrisnek, Runstead San Diegó-i helyettesének irodájával. Napjaim általában osztályértekezlettel kezdődtek: lelkesítő beszédet tartottam, minden beosztottam jelentést tett a munkájáról, kritikák és osztályközi javaslatok hangzottak el. Megeshetett, hogy Harris telefonon olyasmit közölt Tildyvel, hogy a „fenséges atmoszféra" mint kulcskifejezés nem illeszkedik jól bele a próbaszövegekbe, és ezért kérte, hogy küldjön egy listát az alternatívákról- Tildy pedig esetleg megkérdezte Colliert, hogy egy propagandacikkben, amely burkoltan arra céloz, hogy a Venuson egymás hegyén-hátán hevernek a csiszolatlan drágakövek és féldrágakövek, helyes-e „topáz homokot" emlegetni. Collier esetleg azt mondta a Vizuálisoknak, hogy az „Előtte"-panorámában az atmoszférát valamivel vörösebbre fessék. Én meg esetleg azt mondtam Colliernek, hogy hagyja ezt a fenébe, ennyi művészi szabadság megengedhető. Az értekezlet végeztével mindenki munkához látott, én meg az egész napomat azzal töltöttem, hogy vitákat döntöttem el, összehangoltam a munkát, megmagyaráztam utasításaimat felülről le egészen a végrehajtó szervekig. A munkanap vége előtt még egy értekezletet tartottunk, amelyet valamilyen különleges témának szenteltem ilyen volt például a Starrzelius-gyártmányoknak a Venus gazdasági életébe való beépítése vagy az a kérdés, hogy a Venus eljövendő telepeseinek húsz esztendővel a megérkezésük után milyen életszínvonaluk legyen ahhoz, hogy maximális vásárlóerővel rendelkezzenek. És ekkor jött a nap legszebb része: Kathy és én megint együtt jártunk, s bár még mindig külön éltünk, de most lelkesen bíztam abban, hogy már nem sokáig. Néha ő hívott fel engem, néha én őt. És csak elmentünk együtt, szórakoztunk, jól ettünk, jól ittunk, jól öltözködtünk, s úgy éreztük, mindketten szemrevaló emberek vagyunk, akik élvezik az életet. Komoly beszélgetésbe nemigen merültünk. Kathy ilyet nem kezdeményezett, én meg, gondoltam, minek erőltessem. Az idő, vélekedtem, nekem dolgozik. jack O'Shea

egyszer eljött velünk, mielőtt elindult volna Miamiba előadást tartani, s ez is jólesett nekem. Íme - gondoltam magamban - egy jól öltőzött, szemrevaló pár, amelynek elég pénze van ahhoz, hogy a világ első számú hírességét vendégül láthassa. Az élet szép. Az első hét után, amelynek folyamán munkám megnyugtatóan haladt előre, azt mondtam Kathynek, itt az ideje, hogy meglátogassam a külső létesítményeket: az arizonai rakétabázist és a San Diegó-i mintavételi főhadiszállást. - Pompás - mondta. - Veled mehetek? Bután boldog voltam. Most már igazán egykettőre célhoz érek. A rakétabázison tett látogatás puszta rutinmunka volt. Öszszekötők álltak ott rendelkezésemre a Hadsereghez, a Republic Aviationhez, a Bell Telephone Laboratorieshez, valamint az US Steelhez. Mint megannyi ékes szavú turistavezető mutogatták végig Kathynek és nekem a szörnyetegeket: ,,. . . Óriási acélhéj . . . nagyobb űrtartalmú, mint egy átlagos New York-i épület. . . zárt ciklusú élelem, víz és levegő regeneráló berendezéssel . . . egyharmada hajtómű, egyharmada rakomány, egyharmada lakóterület. . . Hősies úttörők . . . szigetelés . . . háztartási energia . . . napos és árnyas oldali hőszivattyúk . . . páratlan ipari erőkifejtés . . . nemzeti áldozatkészség . . . nemzeti biztonság ..." Meglepő, de leghatásosabbnak nem magát a rakétát, hanem a körülötte húzódó széles sávot találtam. Egy teljes mérföldnyi sugárban megtisztították a terepet: egyetlen ház, egyetlen melegházi tető, egyetlen élelem-ciszterna, egyetlen napcsapda se állt ott. Részben a biztonság, részben a sugárzás miatt. Az öntözőcsövek szabdalta csillogó homok különös látványt nyújtott. Talán egész Észak-Amerikában nem lehetett volna hasonló látványban része az embernek. Bántotta a szememet. Évek óta legfeljebb néhány yard távolságra kellett összpontosítani tekintetemet. - Milyen különös - szólalt meg mellettem Kathy. - Kimehetnék oda? - Sajnos, dr. Nevin - válaszolta az egyik összekötő -, az tilos terület. A toronyőröknek parancsuk van rá, hogy mindenkit, aki ott tartózkodik, lelőjenek. - Adasson ki feloldó parancsot - mondtam. - Dr. Nevinnel ki akarok menni oda. - Azonnal, Mr. Courtenay - válaszolta az összekötő nagyon gondterhelten. - Minden tőlem telhetőt elkövetek, de ez egy kis időt vesz igénybe. Meg kell beszélnem a CIC-vel, a Tengerészeti

Kémelhárító szervekkel, a CIA-vel, a FBI-jal, az AEC-vel. Biztonsági és kémelhárító okokból. . . Kathyre pillantottam, aki értetlenül vállat vont. - Ugyan, hagyja - mondtam. - Hál' istennek! - lélegzett fel az összekötő. - Elnézést kérek, Mr. Courtenay, de ez ideig még senki se ment ki oda, s így nincsenek meg a megfelelő csatornák, amelyeken el lehetne intézni a dolgot. És ön tudja, mit jelent ez. - Hogyne tudnám - feleltem teljes szívemből. - De mondja csak, kifizetődik ez a sok biztonsági intézkedés? - Úgy látszik, igen, Mr. Courtenay. Eddig tudtunkkal még egyetlen szabotázs vagy kémkedés se történt, se idegen országok, se a konzik részéről. - Ünnepélyesen megkopogtatta jobb kezének egyik ujjízületével a csinos tölgyfa karikagyűrűjét, amelyet bal kezének gyűrűsujján viselt. Átsuhant az agyamon, hogy ennek az embernek meg kellene vizsgáltatni a költségszámláját. Egy ilyen fizetésű ember hogy jön ahhoz, hogy egy efféle ékszert viseljen. - A konzik érdeklődést mutatnak? - kérdeztem. - Ki tudja? A CIC, a CIA és az AECS & I azt mondja, igen, a Tengerészeti Kémelhárító szervek, az FBI és az SS azt mondja, nem. Óhajt találkozni MacDonald parancsnokkal? Ö itt az INI főnöke. Konzi-specialista. - Akarsz beszélni egy konzi-specialistával, Kathy? - kérdeztem. - Ha van rá időnk - felelte. - Majd szólok, hogy szükség esetén tartsák vissza a lököst - mondta buzgón az összekötő, aki nagyon igyekezett, hogy jóvá tegye a toronyőrökkel kapcsolatban elszenvedett kudarcát. Átvezetett minket a felvonulási házacskák és raktárak útvesztőjén az igazgatási épülethez, majd pedig hét biztonsági ellenőrző poszton keresztül a parancsnok hivatalához. MacDonald azok közé a hivatásos tisztek közé tartozott, , akiknek láttán repes az ember szíve, hogy amerikai állampolgár - halk szavú, rátermett, erős férfi volt. A fegyvernem jel-

zéséről és a vállpántjairól láttam, hogy szerződés-specialista, hírszerző, s a Pinkerton Nyomozó Ügynökségnél a harmadik ötéves opcióját tölti. Szakképzett ember: a Pinkerton Nyomozási Főiskola és Katonai Kémelhárítás Rt. gyűrűjét viselte. A fenyőfagyűrűbe egy nyitott szem volt bevésve, minden mutatósabb berakás nélkül. Olyan ez, mint valami védjegy. Az ember mindjárt látja, hogy minőséggel van dolga. - A konzikról óhajt felvilágosítást kapni? - kérdezte higgadtan. Akkor én vagyok az ön embere. Leleplezésüknek szentelem az életemet. - Személyes ellenszenvből, parancsnok úr? - kérdeztem, mert azt gondoltam, hogy tán valami melodramatikus történetet hallhatunk. - Nem. Inkább azt mondhatnám, régimódi szakmai büszkeségből. Élvezem az üldözés izgalmát is, de nem sok üldözés akad. Csapdát állítunk, s úgy fogjuk el a konzikat. Hallottak már a topekai bombamerényletről? Persze ,,nem volna szabad ócsárolnom a konkurrenciát", de azok az ottani őrök igazán tudhatták volna, hogy számítani lehet egy konzi-tüntetésre. - Miért, parancsnok úr? - kérdezte Kathy. Bölcs mosoly surrant át az arcán. - Ezt érezni kell - válaszolta. - Afféle dolog, amit nagyon nehéz szavakba foglalni. A konzik ellene vannak a hidraulikus bányászatnak, annyi szent. Ha alkalmat adunk nekik, hogy kinyilvánítsák ellenszenvüket, megragadják. - De miért ellenzik a hidraulikus bányászatot? - csökönyösködött Kathy. - Hisz szénre és vasra szükségünk van, nem? - Ez a kérdés tulajdonképpen azt foglalja magában - válaszolta a parancsnok színlelt, tréfás fáradtsággal -, hogy próbáljam kifürkészni a konzik gondolatvilágát. Akadt már olyan, akit hat órán át egyfolytában faggattunk a megtörőszobában, de még soha semmi értelmes választ nem kaptunk tőlük. Ha például én kaptam volna el a topekai konzit, csupa halandzsával traktált volna. Azt mondta volna, hogy a hidraulikus bányagép tönkreteszi a humuszréteget. Erre én azt feleltem volna, no és? Mire ő azt mondta volna, hát nem érti? Mit nem értek, kérdeztem volna. Hát hogy a humuszréteget nem lehet pótolni. Erre azt mondtam volna, de igen, lehet, ha kell, és különben is a vízkultúrás növénytermesztés kifizetődőbb. Mindig oda lyukadunk ki, hogy ő azt magyarázza nekem, hogy a világot egykettőre elviszi az ördög, és az embereket erről fel kell

világosítani, én meg azt magyarázom neki, hogy mindig megvoltunk valahogy, és mindig meg is leszünk valahogy. Kathy hitetlenkedve nevetett, a parancsnok meg így folytatta : - Bolondok, de kemény legények. Fegyelmet tartanak. Sejtekbe szerveződnek. Ha az ember elkap egy konzit, mindig elkapja még azt a kettőt-hármat is, aki a sejtjéhez tartozik, de többet nemigen. Horizontális kapcsolat nincs a sejtek közt, a vertikális kapcsolatot a magasabb sejtekhez összekötők révén tartják fenn. Igen, azt hiszem, ismerem a fajtájukat, s ezért nem különösebben aggódom azért, hogy itt valamilyen szabotázsra vagy tüntetésre kerüljön sor. Ez valahogy nem illene bele az összképbe. Kathyvel visszasétáltunk a lököshöz, és az utasfülkében elnéztük a szemmagasságban körbefutó reklámparádét. Volt köztük egy régi jó Sráccsikk-versike, amit még évekkel ezelőtt, gyakornok koromban írtam. Gyengéden oldalba böktem Kathyt, figyelmeztettem a versikére - közben a hangok és a képek Victory Herbert Játékországának témáját ismételték. Ekkor a reklámszövegnek vége szakadt, és egy hanghatások nélküli közérdekű hirdetmény következett: A Szövetségi törvény előírásainak megfelelően értesítjük az utasokat, hogy a repülőgép a San Andreas-vetődés felett elhaladva a Földrengéses Területre ér, s hogy bármily, birtokukban levő biztosítási kötvény földrengési veszteségre és károkra vonatkozó cikkelyei ezennel érvényüket vesztik és mindaddig érvénytelenek maradnak, amíg az utasok a Földrengéses Területet el nem hagyják. Ezek után folytatódott a reklámparádé. - Azt hiszem - jegyezte meg Kathy -, a hirdetmény kisbetűkkel azt is kimondja, hogy a jakharapásra vonatkozó biztosítások mindenütt érvényesek, kivéve Tibetet. - Jakharapásra vonatkozó biztosítások? - kérdeztem csodálkozva. Mi a csudának neked ilyen biztosítás? - Egy nő sose tudhatja, mikor találkozik egy rosszindulatú jakkal, nem igaz? - Úgy látom, viccelsz - mondtam méltósággal. - Néhány perc múlva landolunk. A magam részéről szeretnék váratlanul betoppanni Ham Harrishez. Derék fiú, de Runstead tán már megfertőzte a defetizmusával. Ennél rosszabbat pedig a mi szakmánkban el sem lehet képzelni. - Veled mennék, Mitch, ha lehet.

Turisták módjára bámultunk ki az ablakokon, miközben a lökös besiklott a San Diego fölötti közlekedési mezőbe, s ott körözött egyhangúan, várta, amíg a torony engedélyt ad a leszállásra. Kathy életében most volt itt először. Én már jártam itt egyszer, de errefelé mindig akad látnivaló, mert az épületek egyre-másra omlanak össze, és újakat emelnek helyettük. És micsoda épületeket! Voltaképpen műanyag vázra emelt műanyag sátraknak kellene neveznem őket. Ez a fajta konstrukció, ha földrengés rázza meg Dél-Kaliforniát, nem roppan össze és nem zuhan le, hanem ide-oda lengedezik. Ha meg nagyon erős földrengés éri, és a váz mégis összeroppan, akkor se szenved komolyabb kárt. Legfeljebb egy-két megrepedt műanyag deszkát kell kicserélni a szabvány rugós vájatok mentén, meg esetleg néhány műanyag elemet, amely vagy megjavítható, vagy nem. Országos gazdasági szempontból is helyes az az elképzelés, hogy Dél-Kaliforniában ne építsenek semmiféle pazar épületet. Mióta a hidrogénbomba-kísérletek egyet s mást műveltek a San Andreasvetődéssel, elég nagy az esélye annak, hogy ez az egész terület egy szép napon . . . akármelyik szép napon csöndben belecsusszan a Csendes-óceánba. De amikor most lepillantottunk a közlekedési mezőből, a terület még a helyén volt, s mi is, mint a többi utas, tudtuk, hogy látogatásunk tartama alatt valószínűleg ott is fog maradni. Az én időm előtt egyszer-másszor pánik tört ki, amikor a földrengések naponta ismétlődtek, de azért, azt hiszem, a régi stílusú épületeket kell hibáztatni, amelyek egyszeribe összeomlottak. Végül is az emberek nemcsak megszokták a földrengéseket, hanem - ahogy ez Dél-Kaliforniában várható - büszkélkednek is velük. Az itteniek egész kötetre való statisztikai adatot sorolnak fel annak igazolására, hogy sokkal nagyobb esélye van a villámcsapás vagy meteorit, mint az itteni földrengések okozta halálos baleseteknek. Egy gyors háromhajtós limuzint béreltünk, és így szélsebesen eljutottunk a Fowler Schocken és Társai helybeli fiókjához. A Piackutatással kapcsolatos halvány aggodalmam arra a lehetőségre is kiterjedt, hogy Ham Harris netán besúgót küldött ki a reptérre, hogy legyen ideje felkészülni egy átfogó ellenőrzésre. Holott az ilyesmi teljesen hiábavaló. Az első csalódás az ügyfélfogadó titkárnőnél ért. Nem ismerte fel se az arcomat, se a nevemet, amikor közöltem vele. - Megnézem, Mr. Harris nincs-e elfoglalva, Mr. Connelly - mondta lustán.

- Mr. Courtenay-nek hívnak, ifjú hölgyem. És Mr. Harris főnöke vagyok. - Amikor Kathy és én bementünk az irodába, a semmittevés és ernyedtség olyan látványa tárult szemünk elé, amelytől minden hajam szála égnek meredt. Harris ingujjra vetkőzve kártyázott két ifjú alkalmazottjával. Két másik tátott szájjal, üveges szemmel ült egy hipnotelekészülék előtt, láthatóan transzban voltak. Egy ötödik alkalmazott mélázva, egy ujjal pötyögtetett egy számítógépen. - Harris! - mennydörögtem. A transzban levő két férfin kívül mindannyian villámgyorsan felém fordultak, tátott szájjal bámultak rám. A hipnotelekészülékhez léptem és kikapcsoltam. A két pacák magáho2 tért. - Mm . . . mm . . . mister Courtenay - hebegte Harris. -Nem vártuk . . . - Azt látom. A többiek folytassák a dolgukat, maga, Harris, jöjjön velem a szobájába. - Kathy feltűnés nélkül követett minket. - Harris - mondtam -, a jó munka sok mindenre mentségül szolgál. És mi ezzel a projektummal kapcsolatban igen kitűnő munkát kaptunk magától. Ez az itteni légkör azonban nyugtalanít, nagyon nyugtalanít engem. De ezt még rendbe lehet hozni. . . Megszólalt a telefon, felvettem a kagylót. - Ham? - kérdezte egy izgatott hang. - Megjött. Gyorsan, gyorsan. Limuzint bérelt. - Kösz - mondtam, és letettem a kagylót. - A besúgója szólt ide a reptérről - vetettem oda Harrisnek. Elsápadt. -Mutassa a közvélemény-kutatási lapokat - mondtam. - Az interjú-blankettákat. A lyukkártya-kódokat. A kódkulcsokat. Az egész mindenséget. Egyszóval mindazt, amiről azt gondolta, hogy nem fog engem érdekelni. Gyerünk, hadd lássam őket. Hosszú ideig csak állt, állt, de végül megszólalt: - Ilyesmi nincs itt. - Hát akkor mit tud nekem mutatni? - Végkimutatásokat - motyogta. - Összeállításokat. - Egyszóval koholmányokat? Meséket, amilyenekkel telefonon traktált minket? Bólintott. Arca elszürkült. - Hogy tudott ilyet csinálni, Harris? - kérdeztem emelt hangon. Hogy . . . tudott. . . ilyet. . . csinálni? Zavaros szózuhatag áradt belőle. Nem akart semmi rosszat. Ez volt

az első önálló munkája. Talán nem elég rátermett. Megpróbált a beosztottai fejébe egy kis tudást belecsepegtetni, mialatt maga is tanulta a leckét, de nem ment. A beosztottak megérezték, mi a helyzet, mindent megengedtek maguknak, ő meg nem merte ellenőrizni őket. Aztán Harris hangjából eltűnt az önszánalom, egyszerre erőtlenül harciassá vált. És különben is mit számít ez az egész? Hisz csak előzetes irodai munkáról van szó. És ebben ugyanis minden csak találgatás. Amellett az sincs kizárva, hogy az egész projektumból amúgy se lesz semmi. Mi van abban, ha egy kicsit könnyebben vette a dolgot, mások is voltak, sokan, akik könnyen vették a dolgot, s azért mégis minden jól végződött. - Nem - mondtam. - Nincs igaza, és tudnia kellene, hogy nincs igaza. A reklámozás művészet, de a mintavétel, a kísérleti terep és a fogyasztó-kutatás tudományán múlik. Maga kidöntötte programunk pilléreit. Mentjük, ami menthető, de elölről kell kezdenünk az egészet. Erőtlenül próbálta védeni álláspontját. - Csak az időt pocsékolná, Mr. Courtenay. Én már jó ideje dolgozom Mr. Runsteaddel. Tudom, hogyan gondolkozik, s ő ugyanolyan nagykutya, mint ön. S neki az a véleménye, hogy az irodai munka csak értelmetlen pénzkidobás. Ennél már jobban ismertem Matt Runsteadet. Tudtam róla, hogy józan ember - ezt mindenki tudta róla. - Mivel tudja alátámasztani ezt az állítását? - kérdeztem éles hangon. Levelekkel? Feljegyzésekkel? Magnóra vett telefonbeszélgetésekkel? - Valami ilyen biztosan akad itt - mondta, és az íróasztalfiókokban kezdett turkálni. Néhány percig levelek és feljegyzések közt matatott, lejátszott egy-két részletet a magnószalagokról, miközben arcára egyre inkább kiült a félelem és a csalódottság. - Úgy látszik, most semmit se találok - vallotta be végül zavarodottan -, de biztos vagyok benne . . . Persze, hogy biztos volt benne. A mi munkánkban épp az a művészet, hogy úgy győzzük meg az ügyfelet, hogy észre se vegye. Ebbe a gyenge mukiba Runstead egy irreális szemléletet oltott be, aztán ráállította az én projektumomra, hogy jó alaposan megfúrja. - Ki van rúgva, Harris - mondtam. - Menjen, s többet ne is lássam magát. És ezek után nem tanácsolom, hogy a reklámszakmában próbáljon munkát keresni.

Kimentem a szobájából, és a többieknek is kihirdettem az ítéletet: - Végeztünk egymással. Valamennyiükkel. Szedjék össze a személyi holmijaikat, és hagyják el az irodát. A járandóságukat majd postán kapják meg. Tátott szájjal bámultak rám. - Mitch - mormolta mellettem Kathy -, szükség van erre? - De még mennyire. Hát akadt köztük egy is, aki értesítette volna a központot, hogy mi megy itt végbe? Nem. Csak ültek a fenekükön. Hát nem megmondtam, hogy ez az egész társaság meg van fertőzve? És így is van. - Ham Harris elsurrant mellettünk, az ajtó felé tartott, arcán sértett zavarodottság tükröződött. Biztos volt benne, hogy Runstead megvédi. Egyik kezében teletömött aktatáskáját, másikban az esőkabátját tartotta. Rám se nézett. Bementem a kiürített szobájába, és felvettem a New York-i közvetlen telefont. - Hester? Itt Mr. Courtenay. Az egész San Diegó-i fiókot kirúgtam. Értesítse a Személyzetit, és mondja meg, hogy utalják ki a fizetésüket. Nekem meg adja Mr. Runsteadet. Egy hosszú percig türelmetlenül doboltam az asztalon, aztán meghallottam Hester hangját: - Bocsánat, hogy megvárakoztattam, Mr. Courtenay. Mr. Runstead titkárnője azt mondja, hogy a főnöke elutazott Kis-Amerikába, az egyik olyan túrára. A titkárnő azt mondja, hogy Mr. Runstead elintézte az ANI-ügyet, és egy kis pihenésre volt szüksége. -Úgy, pihenésre volt szüksége? Mindenható úristen! Hester, foglaljon nekem egy helyet a New York-Kis-Amerika repülőre. A legközelebbi lökössel jövök vissza, s épp csak kiszállok, máris megyek tovább a Sarkra. Értette? - Igen, Mr. Courtenay. Letettem a kagylót, s láttam, hogy Kathy mereven bámul rám. - Tudod, Mitch - mondta -, eddig igazságtalan voltam hozzád, hogy folyton a rossz természeted miatt piszkáltalak. Most látom, honnét ered, hogy ha ez egy jellegzetes eset volt. - Korántsem volt jellegzetes - válaszoltam. - Ez a nyílt obstrukció legcsúnyább megnyilvánulása volt, amit valaha láttam. De sok ilyen akad. Mindenki igyekszik a másikat megfúrni. Drágám, nekem most a reptérre kell mennem, hogy felverekedjem magamat a legelső Keletnek tartó gépre. Velem jössz? Habozott.

- Ha nem bánod, itt maradok, és egy kicsit turistáskodom a magam szakállára. - Maradj csak. Jó szórakozást. Mire visszaérsz New Yorkba, már én is ott leszek. Összecsókolóztunk, aztán elrohantam. Addigra az iroda már kiürült, szóltam a házgondnoknak, hogy mihelyt Kathy elmegy, további értesítésig zárja be az irodát. Az utcáról még felpillantottam, a fura, törékeny épületből Kathy integetett felém. 6 New Yorkban leugrottam a repülőgép lépcsőjéről, s Hester már ott várt rám. - Derék lány - mondtam neki. - Mikor indul a sarki rakéta? - Tizenkét perc múlva a hatos kifutóról, Mr. Courtenay. Itt a jegye és a helyfoglalás. És egy kis ebédrevaló, ha esetleg .. . - Remek. Egy étkezést valóban kihagytam. - A hatos kifutó felé tartottunk, s menet közben a regenerált sajtos szendvicset majszoltam. - Mi újság az irodában? - kérdeztem ösztönösen. - Nagy izgalom van, hogy kirúgta a San Diegó-iakat. A Személyzeti panasszal fordult Mr. Schockenhez, de ő támogatta önt. . . körülbelül Négyes Szélerővel. Ez nem túl biztatóan hangzott. A Tizenkettes Szélerő - a ciklon - egy óriási szélroham lett volna Fowler irodájából, körülbelül ilyen értelemben: „Hogyan merészelitek ti, senkiháziak, kétségbe vonni egy igazgatósági tag döntését a saját munkaterületén? Ha még egyszer előfordul ilyesmi ..." és így tovább. A Négyes Szélerő fokozódó szél, amelynek hatására a kisebb vízijárművek kikötő felé veszik útjukat - nagyjából ezt jelentette: „Uraim, biztos vagyok benne, hogy Mr. Courtenay-nek jó oka volt rá, hogy azt tegye, amit tett. Gyakran előfordul, hogy azok, akik szervezetünkben puszta rutinmunkát végeznek, szem elől tévesztik az összképet. . ." - Runstead titkárnője csak egyszerű alkalmazott vagy pedig - mármár „spiclit" mondtam, de aztán ügyesen így fejeztem be: - egyik bizalmasa? - Elég közel áll hozzá - válaszolta óvatosan Hester. - És a titkárnő hogyan fogadta a San Diegó-i dolgot? - Valaki azt mondta nekem, hogy az oldalát fogta nevettében, Mr.

Courtenay. Nem faggatóztam tovább. Az még megengedhető, hogy felderítsem, hogyan állok a fejesekkel. De az alkalmazottaik felől érdeklődni, felhívást jelentett spicliskedésre. Nem mintha egyes lányok ezt nem tették volna. - Valószínűleg rövidesen itthon leszek - mondtam Hesternek. - Csak valamit egyenesbe akarok tenni Runsteaddel. - A felesége nem megy önnel? - kérdezte. - Nem. A feleségem orvos. Én meg darabokra akarom tépni Runsteadet, s ha dr. Nevin velem volna, esetleg megpróbálná összevarrni. Hester udvariasan nevetett. - Jó utazást, Mr. Courtenay - mondta. - Megérkeztünk a hatos kifutóhoz. Nem volt éppenséggel jó utazás, sőt szörnyű utazás volt egy szörnyűséges, alulméretezett turistarakétán. Alacsonyan repültünk, s minden ülésnél prizmás ablak volt, amitől mindig légibeteg leszek. Az ember odafordítja fejét, kinéz, s egyenesen lelát. S ami még ennél is rosszabb volt, az összes hirdetések Taunton és Társai műhelyéből származtak. Az ember kinéz az ablakon, s mire meggyőzi a gyomrát, hogy minden rendben van, s önmagát, hogy érdekes vidéket lát odalent, bumm! -az ablakot elhomályosítja valamilyen ócska termékre vonatkozó gyatra, szexualitástól csepegő Taunton-hirdetés, s az ember fülét megüti valamelyik gyötrő, ostoba versikéjük. Az Amazonas völgye felett igen érdekes látványban volt részünk, s épp elmélyülten nézegettem a Hármas Elektromost, ami történetesen a világ leghatalmasabb áramfejlesztője, amikor bumm: Egész világ önt dicséri, egész világ önnek hódol, csinos, formás lesz a keble Cici-Pici Melltartótól. A kísérő „Előtte-Utána" élőképek a lehető legrosszabb ízlésről tanúskodtak, s én megint hálát adtam istennek, hogy a Fowler Schocken és Társai cégnek dolgozhatom. Ugyanez megismétlődött Tierra del Fuegónál is. Letértünk a főkörről, hogy megnézzük a bálnahalász-területet, egy óriási tengeri térséget. Cölöpgátakkal fogták körül, amelyek közt a planktonok bejuthattak, a bálnák azonban nem juthattak ki. Lenyűgözve figyeltem egy nősténybálnát, amint a kicsinyét szoptatta - olyan

volt, mint valami légi üzemanyag-felvétel -, amikor az ablak megint elhomályosodott egy újabb Taunton-féle sokk-kezelésre: Ez az illat csak arra jó, kisasszony, hogy minden férfit eleve elriasszon. A szaghatás tovább folytatódott, s ez aztán beadott nekem. Kénytelen voltam igénybe venni a zacskót, miközben a hirdetés még egyre csiripelte: Finom modor - Anti Odor! - majd pedig az egyik mennyei harmóniatrió valcer ütemben trillázta: Izzadjon, izzadjon, izzadjon, s mégis csókra izgasson - s ekkor egy nyers orvoshang szólalt meg prózában: NE AKARJA MEGAKADÁLYOZNI AZ IZZADÁST. AZ ÖNGYILKOSSÁG. ORVOSAINK SZAGTALANÍTÓT AJÁNLANAK, NEM PEDIG ÖSSZEHÚZÓ SZEREKET, - s aztán vissza az első sorhoz és a szaghatásokhoz. Ezúttal már mindegy volt nekem: már minden kiadhatót kiadtam. Ezeket a nyers orvosi közbevágásokat Tauntonék nagyra tartották, az ember azt képzelte volna, ők találták ki. A szomszédom, egy semmitmondó külsejű, Universal-ruhába öltözött mókus derűsen figyelte, ahogy hánytam. - Ez már több volt a soknál, öregem, mi? - kérdezte azzal a dühítő fensőbbséggel, amelyet a tengeribetegségtől szenvedő emberek olyan jól ismernek. - Ja - mondtam. - Egyik-másik ilyen hirdetéstől is rosszul lehet az ember -jegyezte meg, ragyogó riposztomon felbátorodva. Ezt már nem hagyhattam annyiban. - Mit akar ezzel mondani? - kérdeztem nyomatékosan. Megijedt. - Csak azt, hogy egy kicsit erős a szaga - vágta rá. Csupán erről az egy hirdetésről beszélek. Nem a hirdetésekről általában. Megbízható ember vagyok, öreg fiú! - Az a jó - feleltem, s elfordultam tőle. De ő még mindig nem nyugodott meg. - Józan ember vagyok - magyarázta. - Jó családból származom, öregem. Jó iskolába jártam. Magam ugyan a termelésben dolgozom odorkészítő vagyok Phillyben -, de tudom, hogy az árut el kell adni. Elosztó-csatornák. Piactermés. Vertikális integráció. Na ugye? Tökéletesen józan ember vagyok!

Oké - mondtam. - Csak máskor vigyázzon, mit beszél. Félakkorára zsugorodott össze a székében. Nem kéjelegtem az eltiprásában, de hát itt elvekről volt szó. Több esze lehetett volna. Kis-Amerika felett meg kellett várnunk, amíg néhány másik turistagép landol. Az egyik indiai volt, s láttára meglágyult a szívem. A gépet - orrától a farkáig - az Indiastry építette. Személyzetét az Indiastry képezte ki, és valamennyien az Indiastry szolgálatában álltak. Az utasok ébren és álmukban minden percben az Indiastrynak fizettek hűbéradót. Az Indiastry pedig a Fowler Schocken és Társainak fizetett hűbéradót. Egy vontatókocsi behúzott minket a nagy, kettős falú műanyag autóabroncsba: Kis-Amerikába. Itt csak egyetlen ellenőrző poszt volt. Kis-Amerika amolyan láthatatlan export -a világ minden tájáról ide sereglett turisták dollárfejő-állomása, hadászati jelentősége nincs. (A Sarkon elszórtan akadnak katonai bázisok, de kicsik és mélyen a jég alatt épültek.) A helyet egy kis tóriumreaktor fűti, és az szolgáltatja az áramot is. Még ha valamelyik nemzet a hasadóanyagok iránti olthatatlan vágyában meg is szerezné, akkor se jutna semmiféle hadászati értékhez. A szélmalmok pótolják a tóriumreaktort s van valamiféle, számomra érthetetlen „hőszivattyú", amely pótolja a szélmalmokat. Az ellenőrző poszton érdeklődtem Runstead iránt. A tisztviselő kikereste a nevét. - Kétnapos túrán van itt New Yorkból. Thomas Cook and Sonnal. Lakásszáma III-C-2205. - Elővette Kis-Amerika térképét, és megmutatta nekem, hogy ez a szám a III. gyűrűben a harmadik emeleten az ötödik szektorban a huszonkettes szobát jelenti. - Könnyen odatalál. A közelben tudok önnek adni egy szobát, Mr. Courtenay . . . - Köszönöm. Majd később. - Odábbálltam, a tucatnyi nyelven karattyoló tömegben könyökömmel utat törtem magamnak a III-C2205-höz, és megnyomtam a csengőt. Semmi válasz. Egy nyájas ifjú ember rám szólt: - Mr. Cameron vagyok, a túravezető. Segíthetek valamiben? - Mr. Runsteadet keresem. Üzleti ügyben szeretnék beszélni vele. - Ó, istenem. Éppen ettől szeretnénk megóvni a vendégeinket . . . Ha vár egy pillanatig, megnézem a nyilvántartásomban. Bevitt az iroda-háló-fürdőszoba lakosztályába, s ott lapozgatni kezdett a nyilvántartásban.

- A Starrzelius-gleccser kaptatón van. Ó, istenem. Egyedül ment. Hét órakor ment el, rádiólokátorral felszerelt elektromos ruhában és élelemkészlettel ellátva indult útnak. Öt-hat óra múlva tér vissza. Lakásról gondoskodott már, Mr. . . .? - Még nem. Runstead után kell mennem. Sürgős. - És az is volt. Úgy éreztem, megüt a guta, ha egykettőre el nem kapom. A kissé izgulékony túravezető körülbelül öt percen át igyekezett meggyőzni, hogy legokosabb volna, ha feliratkoznék az egyik túrájára, s akkor ő majd mindent elintéz. Másképp Ponciustól Pilátusig fognak küldözgetni, amíg megveszem vagy kibérelem az engedményesektől a szükséges felszerelést, aztán ötven százalék a valószínűsége, hogy visszaküldenek az ellenőrző posztról, akkor majd nem találom meg újból az engedményeseket, s közben a vakációm szép lassan lejár. Feliratkoztam, mire sugárzott az örömtől. Adott a szektorban egy lakást - igen fényűzőt. Tizenkétszer tizennyolcas lett volna, ha kissé nem ék alakú. Öt perc múlva már adogatta ki nekem a felszerelést. - Áramfejlesztő . . . így kell felszíjazni. Ez az egyetlen felszerelési tárgy, ami elromolhat. Ha az áramszolgáltatás megszakadna, vegyen be egy altatót, és ne izgassa magát. Át fog fagyni, de felszedjük önt, mielőtt a testszöveteiben bármiféle károsodás állna elő. Cipő. Így húzza fel. Kesztyű. Így húzza fel. Kezeslábas. Csuklya. Hószemüveg. Rádiólokátor. Mondja meg a kilépő poszton, hogy a „Starrzelius-gleccserre megy", s az őr majd beállítja. Két egyszerű kapcsoló van rajta jól olvasható felirattal: „Ki" és „Be". Kifelé menetben így hangzik: bip-bip . . . magasodó hangon. Befelé menetben így hangzik: bip-bip . . . mélyülő hangon. Csak azt kell megjegyeznie, hogy amikor felfelé megy a gleccseren, a hang is felfelé megy, s amikor lefelé jön, a hang is lefelé megy. Vészjelző . . . hosszú vörös nyél. Húzza meg, s azonnal jelzést ad. A repülőgépek tizenöt percen belül ott vannak. Persze a kutatási és mentési költségek önt terhelik, tehát ne rántsa meg a nyelet pusztán azért, hogy megspórolja a visszautat. Mindig van mód rá, hogy pihenjen egy kicsit, igyon egy korty Legkávébbat, és folytassa az utat. Irányjelzéses térkép. Hótalp. Pörgettyűs iránytű. És élelem. Már kész is. Elviszem önt a kilépő poszthoz. A felszerelés nem volt olyan rossz, mint amilyennek látszott. Chicagóban télen sokkal jobban bebugyolálom magamat, hogy védekezzem a tóparti szelek ellen. A nagyobb csomagok, mint

például az áramfejlesztő, a rádiólokátor és az élelem jól el voltak osztva. A hótalpakat két hegyes végű bottá lehetett összehajtani a jégmászáshoz, s a botokat egy tegezben a hátamra erősíthettem. A kilépő poszton igen alaposan megvizsgáltak. A szívemnél kezdték, és az egész felszerelést átnézték, különösen az áramfejlesztőt töviről hegyire. A végén megfeleltem, beállították a rádiólokátort a Starrzelius-gleccserre, s többször is figyelmeztettek, hogy ne essem túlzásokba. Nem volt hideg, legalábbis a ruhában. Csak egy pillanatra oldottam ki az arclebernyeget. Brrr! Máris visszakapcsoltam. Mínusz negyven fok - mondták nekem. Ostobán hangzó szám, amíg az ember orra a másodperc töredékéig ki nem kóstolja. A tornyosodó műanyag autóabroncs lábánál még nem volt szükségem hótalpra, az itteni jégkéregben a szöges talpú cipőm jól megkapaszkodott. A kis pörgettyűs iránytűvel betájoltam magam és cammogva elindultam az óriási fehérség felé. Időről időre megnyomtam a bal kabátujjamat, elfordítottam a rádiólokátor kapcsolóját, s ekkor a csuklyában vidám, megnyugtató „bip-bip, bip-bip, bip-bip" hangokat hallottam. Egy körülbelül húsz főnyi mókázó társaság mellett haladtam el, és vígan odaintettem nekik. Kínaiak vagy hinduk lehettek. Micsoda élmény lehet ez számukra! Messzebb egy másik társaság valamilyen, előttem ismeretlen játékot játszott. Egy kijelölt, négyszögletes térség két végén egy-egy oszlop állt fenék nélküli kosárral, s a játék célja úgy látszik az volt, hogy egy nagy szilikon labdát átdobjanak a kosáron. Még messzebb nagy síelő tancsoportot láttam, az oktatók vörös ruhát viseltek. Alig néhány percnek tűnő cammogás után visszapillantottam, s már nem is láttam a vörös ruhákat. És Kis-Amerikának sem tudtam már kivenni a pontos alakját - csak egy szürkésfehér árny terpeszkedett a távolban. „Bip-bip" - hajtogatta a lokátorom, s én mentem tovább. Runstead hamarosan hall majd egyet s mást tőlem. Az egyedüllét félelmetes volt, de nem kellemetlen. Kis-Amerikát már nem láttam magam mögött, még szürkésfehér elmosódott árnyékként sem. Nem bántam. Vajon O'Shea is így érezhette magát annak idején? Ezért keresgélte a szavakat a Venus leírására, s ezért nem volt soha megelégedve azokkal a szavakkal, amelyek eszébe jutottak. Lábam belemerült egy hófúvatba, mire leszedtem és kinyitottam a

hótalpat. Felcsatoltam, majd néhány tántorgó lépés után megindultam könnyed csusszanással, amit a haladás meglepően kényelmes módjának találtam. Nem lebegés volt, de nem is a cipőtalp határozott kopogása az úttesten - vagyis a járásnak az a módja, amelyet harminc-egynéhány esztendő óta gyakoroltam. Az iránytű jelezte utat úgy ellenőriztem, hogy figyeltem a tájékozódási pontokat és odamentem hozzájuk: egy furán hátragörbült jégkupachoz, egy hóteknőre vetődő kék árnyékhoz. A rádiólokátor továbbra is azt jelezte, hogy jó irányban haladok. Dagadt a keblem a büszkeségtől, hogy így úrrá lettem e vad tájékon, s két óra múlva egyszerre heves éhség fogott el. Most az előírások szerint le kellett guggolnom s ki kellett

nyitnom a szilikon burát, amelybe épp belefértem. Időről időre óvatosan kidugtam az orromat, s öt perc múlva megállapítottam, hogy már elég meleg van. Ekkor farkasétvággyal befaltam az automatikusan melegedő pörköltömet, lehörpintettem a teámat, és megpróbáltam elszívni egy cigarettát. De a kis sátram már a második szippantásra tele lett füsttel, és a szememet elfutotta a könny. Így aztán sajnálkozva elnyomtam a cigarettát a cipőm talpán, becsuktam a maszkomat, elraktam a sátrat, s boldogan kinyújtózkodtam. Újból ellenőriztem az irányt, aztán elindultam. Az ördögbe is, morfondíroztam magamban, ez az egész Runstead-ügy végeredményben csak vérmérsékleti különbségből ered. Ő nem látja a széles, szabad térségeket, én meg látom. Nincs emögött semmi rosszindulat. Runstead csak azért tartja ezt hülyeségnek, mert nem eszmél rá, hogy vannak emberek, akiket ez vonz. Nincs más tennivalóm, mint megmagyarázni. . . Ez a jó érzetből fakadó érv azonban az értelem első érintésére összeomlott. Runstead is itt jár a gleccseren. Ő is egészen biztosan felismeri a széles, szabad térségek vonzerejét, ha a Föld összes létező helyei közül épp a Starrzelius-gleccsert választotta. Na jó, az erőpróbára most már hamarosan sor kerül. Bip-bip. Az iránytű nézőkéjén átpillantva pontosan az útirányomban egy fekete alakot pillantottam meg. Nem tudtam egészen jól kivenni, de látható volt és nem mozgott. Csoszogó futásnak eredtem, ám egykettőre zihálni kezdtem, s így kénytelen-kelletlen lelassultam. Amit láttam, egy férfi volt. Amikor húsz yardra megközelítettem, a férfi türelmetlenül az órájára pillantott, s ekkor újból ügyetlen futásnak eredtem. - Matt! - kiáltottam. - Matt Runstead! - Jól van, jól van, Mitch - mondta szokott kellemetlen hangján. - Ma nagyon pontos vagy. - Lassan, nagyon óvatosan végignéztem rajta, bevezető szavaimat mérlegeltem. Runstead összehajtott sílécei az oldala mellett meredeztek elő a hóból. - Mi az ... mi az ... - hebegtem. - Van ugyan időm - válaszolta Runstead -, de miattad már épp eleget elpocsékoltam. Isten veled, Mitch. - S mialatt én bambán álldogáltam, felvette összehajtogatott síléceit, meglengette a levegőben, és letaglózott. Hanyatt estem, a kíntól, zavarodottságtól és a szégyennel vegyes dühtől a fejem majd szétpattant. Éreztem, hogy a mellemnél motoz, és aztán egy időre

önkívületbe estem. Arra a gondolatra ébredtem, hogy lerúgtam magamról a takarót, és hogy a kora őszhöz képest hideg van. Aztán a Déli-sark jégkék ege a szemembe hasított, s magam alatt morzsalékos havat éreztem. Tehát nem álmodtam. Fejem rettenetesen hasogatott, s szörnyen fáztam. Túlságosan fáztam. Megpróbáltam kitapogatni az áramfejlesztőt, de kiderült, hogy nincs meg. Se a ruhám, se a kesztyűm, se a cipőm nem kapott meleget. És a rádiólokátor se kapott áramot. Nem volt értelme, hogy meghúzzam vészjelzőt. Tántorogva felálltam, s éreztem, a hideg satuként szorít össze. A hóban lábnyomokat láttam . . . hová vezettek? Saját hótalpam nyomait is felfedeztem. Egy merev lépést tettem visszafelé e nyomon, majd még egyet és még egyet. Az élelemkészlet, villant át agyamon. Bedughatom a ruhámba, feltörhetem a hőplombát, s így egy időre bemelegíthetem a ruhámat. Ahogy lépésről lépésre vergődtem előre, egyre vitatkoztam magammal: álljak-e meg és pihenjek, amíg felszívom az étel melegét, vagy menjek tovább? Pihennem kell, mondtam magamnak. Valami lehetetlen dolog történt velem, s I a fejem rettenetesen fáj. Jobban érzem majd magamat, ha egy percre leülök, eszem egy-két falatot és úgy megyek tovább. Nem ültem le. Tudtam, hogy ez mit jelentene. Vánszorogva I haladtam tovább, az egyik zacskóból kihalásztam egy Legkávébbkannát, s bár ujjaim alig akartak engedelmeskedni, nagy nehezen becsúsztattam a kannát a ruhámba. A hüvelykujjamban nem volt elég erő, hogy letörjem a plombát, s ekkor így szóltam magamhoz: ülj le egy percre, és gyűjts erőt. Nem szabad lefeküdnöd, bármilyen kellemes volna is . . . a hüvelykujjam áttört a plombán, s a zsibbasztó hőség egyenesen fájdalmat okozott. Aztán minden elmosódott bennem. További kannákat nyitottam fel, de később már nem tudtam kihalászni őket a zacskókból. Egyszer leültem, de megint felálltam. Aztán újra leültem, s engedékenységem miatt bűntudattal meg szégyenérzettel, azt mondogattam, hogy egy másodperc múlva felállok Kathy kedvéért, két másodperc múlva felállok Kathy kedvéért, három másodperc múlva felállok Kathy kedvéért. De nem álltam fel. 7

Jégkupacon aludtam el, s lüktető, vinnyogó pokolban ébredtem, még a vöröslő tűz meg a vadképű ördögfiókák serege se hiányzott. Pontosan olyan volt, mint ahová egy Taunton-reklámfőnököt küldtem volna. Nem csoda, hogy nem ment a fejembe, hogyan kerültem én ide. De zavarodottságom nem sokáig tartott. Az egyik ördögfióka durván megrázta vállamat. No gyere, te álomszuszék - mondta. - Segíts elrakni a függőágyamat. - Egyszerre kitisztult a fejem, s világosan láttam, hogy aki hozzám szólt, csak egy alacsony rangú fogyasztó, tán egy kórházi szolga. - Hol vagyunk? - kérdeztem. - Visszavittek Kis-Amerikába? - Jesszus, de mókásan dumálsz - jegyezte meg. - Na, gyere, segíts. - Szó sincs róla - mondtam. - Én ötcsillagos reklámfőnök vagyok. Szánakozva nézett rám. - Dilis - morogta magában, s eltűnt a vinnyogó, vörösen izzó sötétségben. Felálltam, ide-oda imbolyogtam, aztán elkaptam egy könyököt, amely a sötétségből a sötétségbe surrant el mellettem. - Bocsánat - mondtam -, miféle hely ez? Kórház? Ez is fogyasztó volt, csak harapósabb, mint a másik. - Hé, engedd el a karom! - vicsorogta. Elengedtem. - Ha beteget akarsz jelenteni, várj, amíg landolunk - tette hozzá. - Landolunk? - Igen, landolunk. Ide figyelj, te dilis, hát azt se tudod, mire szerződtél el? - Hogy mire szerződtem el? Nem, nem tudom. De maga mit bizalmaskodik velem? Én ötcsillagos reklámfőnök vagyok . . . Az arca tüstént elváltozott. - Ahá - mondta bölcs képpel. - Tudom már, mi kell neked. Várj egy kicsit, diliském, egy perc, s itt vagyok a szajréval. S nem hazudott. A „szajré" egy kis zöld kapszula volt. -Ötszáz az egész - hízelgett. - Tán az utolsó a hajón. Lázasan akarsz landolni? Ugye, nem? No, akkor ez majd rendbe tesz a landoláshoz . . . - Hol landolunk? - üvöltöttem. - Miről van szó? Nem értem, s vigye a fenébe ezt a kokós vacakot. Azt mondja meg nekem, hol vagyunk, mire szegődtem el, s a többit már tudni fogom! Tetőtől talpig végigmért. - Alaposan kivagy - mondta. - Tán főbe kólintottak? Nohát, te dilis,

a Thomas R. Malthus munkásrepülőgép Hatos Rakterében vagy. Szél és időjárás édesmindegy. Irány 273 fok. Sebessége 300. Rendeltetés Costa Rica, a rakomány olyan hapsik, mint te meg én, a Chlorellaültetvények számára. -Halandzsája úgy hangzott, mint egy őrségből leváltott tiszt jelentése vagy annak durva paródiája. - És maga . . .? - kérdeztem habozva. - Lefokoztak - válaszolta keserűen, s a tenyerében tartott zöld kapszulára bámult. Gyorsan bekapta, aztán így folytatta: - De majd még visszadolgozom magamat. - Szemében egy kis szikra gyúlt ki. Új és hatásosabb módszereket vezetek be majd az ültetvényeken. Egy hét alatt előmunkás leszek. Egy hónap alatt műhelyfőnök. Egy év alatt igazgató. Megveszem a Cunard Line-t, és az összes rakétájukat tiszta arannyal borítom. Csupa első osztályú fülke lesz rajtuk. Az én utasaim mindenből csak a legjobbat kapják. Az atlantióceáni járaton mindig csuda rendben tartottam a hajómat. A zászlóshajómon arannyal burkolt fejedelmi lakosztályt rendezek be neked, diliském. Neked, dilis barátom, a legeslegjobb kijár. Ha nem szereted az aranyat, platinát tétetek rá. Ha nem szereted a pla . . . Elaraszoltam mellőle, észre se vette. Csak mondta tovább a maga pityókás litániáját. Én meg örültem, hogy soha nem kaptam rá a kokóra. Eljutottam a válaszfalig, ott leültem, s reményvesztetten nekitámaszkodtam. Valaki mellém telepedett. - Helló - mondta barátságos hangon. - Helló - feleltem. - Mondja csak, tényleg Costának tartunk? Hogy juthatok el a kapitányhoz? Valami tévedés történt velem. - Ó - mondta a férfi. - Ne izgassa magát. Élni és élni hagyni. Enni, inni és vígan lenni... ez az én mottóm. - Vegye le rólam a kezét! - kiáltottam rá. Egyszerre éles hangon pocskondiázni kezdett, mire felálltam, s a lábak és testek közt botorkálva odábbmentem. Átvillant az agyamon, hogy valójában sose ismertem egyetlen fogyasztót se, kivéve azokat, akik szolgáltak nekem. És az is átvillant az agyamon, hogy közömbösen tudomásul vettem homoszexuális hajlamukat, sőt kihasználtam anélkül, hogy rájöttem volna, a valóságban mit jelent ez. Nagyon szerettem volna kikerülni a Hatos Raktérből. Szerettem volna visszamenni New Yorkba, megtudni, miféle tréfát űzött velem Runstead s miért, s szerettem volna visszamenni Kathyhez, Jack O'Shea barátomhoz, és újból elfoglalni remek állásomat Fowler Schockennél. Hisz sok munka

várt rám. Az egyik vörös lámpa alatt ezt olvastam: Vészkijárat. A raktérben összezsúfolt száz és száz emberre gondoltam, szinte láttam magam előtt, amint megpróbálnak kitülekedni ezen az ajtón, s megborzongtam. - Bocsánat, barátom - mondta valaki rekedt hangon. -Jobb lesz, ha odábbmegy innét. - Hányni kezdett, s úgy látszik, edényt nem adtak ezeken a munkásrepcsiken. Kinyitottam a tolóajtót és besurrantam. - Mi kell? - kérdezte egy hatalmas termetű nyomozó, aki őrséget állt. - A kapitánnyal szeretnék beszélni - feleltem. - Én tévedésből kerültem ide. Mitchell Courtenay-nek hívnak. Reklámfőnök vagyok a Fowler Schocken és Társainál. - Mondja a számát! - dörrent rám. - 16—156—187 - feleltem, s nem tagadom, a hangomban némi büszkeség csengett. Az ember elvesztheti a pénzét, az egészségét, a barátait, de az alacsony Társadalombiztosítási számát senki se veheti el tőle . . . Fölhúzta a kabátujjamat, nem is durván. De a következő pillanatban már a válaszfalnak vágódtam, arcom égett a pofontól, amelyet az őrtől kaptam. - Gyerünk vissza a raktérbe, te dilis! - üvöltötte. - Nem kiránduláson vagy, s az efféle tréfákat tartsd meg magadnak! Hitetlenkedve bámultam a könyököm hajlatára, ahová ez volt tetoválva: 1304-9974-1416-156-187723. Saját számom benne rejtőzött, s a két tinta tökéletesen egyezett. Az írásmód kissé eltért az eredetitől, de nem eléggé ahhoz, hogy rajtam kívül bárki is észrevegye. - Mire vársz? - kérdezte az őr. - Nem láttad még a számodat? - Nem - válaszoltam higgadtan, de a lábaim remegtek. Meg voltam ijedve . . . rettenetesen meg voltam ijedve. - Ezt a számot még sose láttam. Ezt az én igazi számom köré tetoválták. Courtenay vagyok, mondom magának. Igazolni tudom. Megfizetem a ... - A zsebemben motoztam, de pénzt nem találtam benne. S ekkor egyszerre ráeszméltem, hogy egy idegen, ócska Universal-ruha van rajtam, étel- és más, rosszabb pecsétekkel. - Hát fizess - mondta az őr közömbösen. - Majd később fizetek - szóltam. - Csak vigyen egy felelős . . . Egy Panagra-uniformisba öltözött, fess, fiatal repülőhadnagy toppant

be a keskeny folyosóra. - Mi történik itt? - kérdezte az őrtől. - A lejárón még mindig ég a lámpa. Nem képes rendet tartani a fedélközben? Ha nem tudná, az ügynökségüknek jelentést küldünk az idevezényeltek magatartásáról. - Engem egyszerűen észre se vett. Az őr tisztelgett és vigyázzba vágta magát. - Elnézést kérek, Mr. Kobler - mondta. - Ez az ember, úgy látszik, pityókás. Kijött, és leadott nekem egy mesét, hogy ötcsillagos reklámfőnök, és tévedésből került a repülőgépre. . . - Nézze meg a számomat! - kiáltottam a tisztre. Arcára ráncok ültek ki, ahogy az orra alá nyomtam csupasz karomat. Az őr megragadott: - Ne merészelje zaklatni a ... - Egy pillanatra - mondta a Panagra-tiszt. - Majd ezt én elintézem. Ez magas szám, fiacskám. Mit akarsz ezzel bizonyítani? - Hozzárakták, előtte és utána. Az igazi számom: 16-156-187. Látja? Előtte és utána más az írásmód! Hamisították! A hadnagy visszafojtott lélegzettel igen alaposan megnézte a tetoválást. - Hm - mondta. - Nincs teljesen kizárva . . . jöjjön velem. - Az őr sietve kinyitotta előttünk a folyosóajtót. Nagyon meg volt ijedve. A tiszt a lármás, zűrzavaros géptermen át a számvevő tiszt kalapdoboz alakú irodájába vezetett. A számvevő tiszt egy éles képű gnóm volt, akin úgy állt a Panagra-uniformis, akár egy zsák. - Mutassa meg a számát - utasított a hadnagy, s én megmutattam a számomat. - Nézze meg ennek az embernek a nyilvántartását - szólt az élelmezési tiszthez. A számvevő tiszt egy tekercset tett az olvasóba, és forgatni kezdte. 1304-9974-1416-156-187723 - olvasta végül. -William George Groby; 26 éves; nőtlen; szülei elváltak (apja otthagyta családját); öt testvér közt a harmadik; egészségi állapota: 2,9, foglalkozási osztálya: hét éven át 2-es, három hónapig 1,5-es; tanultsága: 9; B munkaszerződést kötött. -Felnézett a repülőtisztre. - Nagyon gyengécske személyleírás ez, hadnagy úr. Van valami különösebb ok rá, hogy foglalkozzam ezzel az emberrel? - Azt állítja magáról, hogy reklámfőnök, és tévedésből került ide válaszolta a hadnagy. - Azt mondja, valaki meghamisította a számát. És az osztályához képest intelligensen beszél. - Ugyan - mondta a számvevő tiszt. - Ez nem jelent semmit. A rossz

családi körülmények közt élő gyerekek, különösen az alsóbb szinteken a középső gyerekek állandóan olvasnak és tévét néznek, fel akarnak törni. De láthatja. . . - Elég volt ebből - vicsorogtam az emberkére magamból kikelve. - Mitchell Courtenay vagyok. A kiskasszámból megvehetem magát. A Fowler Schocken és Társai Venus-osztályának vagyok a vezetője. Azonnal lépjen érintkezésbe New Yorkkal, és majd tisztázzuk ezt a komédiát. Ugorjon, a fene egye meg! A repülőhadnagy ijedten a telefonért nyúlt, de a számvevő tiszt elmosolyodott, és kivette a kezéből. - Maga Mitchell Courtenay? - kérdezte kedvesen. Egy másik tekercs után nyúlt és betette a vetítőbe. - Na, helyben vagyunk - mondta egy kis tekergetés után. A hadnagy és én odanéztünk. A New York Times címoldalát láttuk. Az első oszlopban Micthell Courtenay-nek, a Fowler Schocken és Társai Venus-osztálya vezetőjének nekrológját olvashattuk. Megfagyva találták a Starrzelius-gleccseren Kis-Amerika közelében. A nekrológ szerint valamit babráltam az áramfejlesztővel, s az elromlott. A hadnagyot már rég nem érdekelte a cikk, amikor én még mindig olvastam. Matt Runstead vette át a Venus-osztályt. Halálommal nagy veszteség érte a szakmát. Feleségem, dr. Nevin senkinek se volt hajlandó interjút adni. Fowler Schocken dicshimnuszokat zengett rólam, közölte a cikk. Jó barátja voltam Jack O'Shea-nek, a Venus-úttörőnek, aki halálom hírére megdöbbenésének és fájdalmának adott kifejezést. - Ezt Fokvárosban vettem fel, hadnagy úr - mondta a számvevő tiszt. - Vitesse vissza a fedélközbe ezt az ürgét. Az őr megjelent. Ütlegelve-rugdosva hajtott vissza a Hatos Raktérbe. Amikor az őr az ajtón át belökött a vöröslő sötétségbe, összeütköztem valakivel. A viszonylagosan tiszta kinti levegő után itt szörnyű volt a bűz. - Mit műveltél? - kérdezte emberi vánkosom barátságosan, miután feltápászkodott a földről. - Megpróbáltam megmagyarázni nekik, ki vagyok . . . -Ezzel nem jutok semmire, gondoltam. - Most itt mi vár ránk? - kérdeztem. Landolunk. Szállásra visznek. Munkát kapunk. Milyen szerződésed van? - Azt mondták, B munkaszerződés. Füttyentett. - No, úgy látszik, neked elkapták a frakkodat. - Miért? Ez mit jelent?

- Ó, olvasatlanul aláírtad, mi? Rosszul tetted. A B szerződés öt évre szól. Szökevényekkel, félkegyelműekkel meg olyanokkal íratják alá, akiket át tudnak vele ejteni. Jóviseleti klauzulája van. Nekem is felajánlották, de én megmondtam nekik, ha ez a legjobb, amit ajánlani tudnak, akkor inkább feladom magam a Brink Gyorsgárdánál. Végül rávettem őket, hogy F szerződést adjanak, úgy látszik, nagyon nagy szükségük van munkáskezekre. Az egy évre szól, s nem kell a vállalati áruházakban vásárolnom meg más effélék. Tenyerembe hajtottam a fejemet, hogy szét ne hasadjon. - Nem lehet olyan rossz munkahely - motyogtam. - Vidéki élet. . . mezőgazdasági munka . . . friss levegő, napfény. - Hm - válaszolta az ember kissé zavarodottan. - Azt hiszem, jobb, mint a vegyszereknél. De tán nem olyan jó, mint a bányában. Egykettőre kiderül. Elment, én meg elszunnyadtam, bár inkább valami tervet kellett volna kieszelnem. Nem is jelezték, hogy landolunk. Csak egyszerűen földet értünk, jó erősen odacsapódtunk. Az ajtó kinyílt, vakító trópusi fény özönlött be rajta. A homályos raktér után valóságos kínszenvedést okozott. A fénnyel egyidejűleg nem vidéki levegő, hanem fertőtlenítő gáz áramlott be. Kikeveredtem az átkozódó munkások egy csoportjából, és az áradattal együtt a kijárat felé sodródtam. - Állj meg, te lüke! - szólt rám egy üzemőr-jelvényes kemény arcú férfi. Zsinóron függő számtáblát akasztott a nyakamba. Mindenki kapott egy ilyen táblát, aztán felsorakoztunk a repülőgép mellett egy asztalnál. A Chlorella-ültetvény árnyékában álltunk. Égbe nyúló, nyolcvanemeletes épület volt, olyanforma, mintha irodai „KimenőBemenő." posta-kosarakból rakták volna össze. Minden egyes szinten tükrös tetőablakok voltak. A hatalmas épületet hosszú acreeken át vakító ragyogás fogta körül. Egykettőre rájöttem, hogy ott is ilyen tükrös ablakok vannak, amelyek felfogják a napsugarakat, s a szinteken belül további tükrök segítségével a fotoszintézis ciszternákhoz vezérlik. A levegőből nézve ez érdekes - bár meglehetősen mindennapi látvány - volt, de itt lent valóságos pokol. Valami tervet kellene kieszelnem, valami tervet. De a; agyamban szüntelenül ezek a szavak keringtek: „Az önálló munkájukra büszke, ügyes kezű farmerek által megművelt, napsütötte Costa Rica-i ültetvényeknek köszönhető a Chlorella Protein nedvdús, érett zamata . . ." Igen, ezeket a szavakat én írtam.

- Gyerünk, gyerünk! - ordította az üzemőr. - Mozgás, ti rohadt algaszedők! Mozgás! - Beárnyékoltam a szememet, s lassan csoszogtam. Egy napszemüveges férfi az asztalnál ülve megkérdezte: - Neve? - Mitchell Court. . . - Ez az, akiről szóltam magának - jegyezte meg a számvevő tiszt. - Oké, kösz. - Majd hozzám fordult: - Ide figyeljen, Groby, nem maga az első, aki megpróbál a B szerződés alól kibújni. De még mindegyik megbánta, hogy próbálkozott. Tudja-e, mennyi Costa Rica egyévi költségvetése? - Nem - motyogtam. - Körülbelül száznyolcvanhárom milliárd dollár. És azt tudja, hogy a Chlorella Szövetkezet évente mennyi adót fizet? - Nem. A fene egye meg, ember . . . - Körülbelül száznyolcvan milliárd dollárt - vágott a szavamba. Ebből egy magafajta éles eszű fráter kisütheti, hogy a Costa Rica-i kormány . . . és minden bíróság. . . nagyjában-egészében azt teszi, amit a Chlorella mond. Ha példát akarunk statuálni egy szerződésszegővel, megteszik nekünk ezt a szívességet. Erre mérget vehet. Na, mi a neve, Groby? - Groby - feleltem rekedten. - Keresztneve? Tanultsága? - Nem emlékszem rá. De ha egy darab papírra felírja nekem, majd megtanulom. Hallottam, amint a számvevő tiszt elneveti magát, s ezt mondja: Bele fog jönni. - Rendben van, Groby - mondta a napszemüveges szívélyesen. - Nincs semmi baj. Itt a személyleírása és a beosztása. Jó algaszedőt faragunk magából. Gyerünk tovább. Továbbmentem. Egy üzemőr kikapta kezemből a beosztási cédulámat és rám üvöltött: - Algaszedők, erre! Az „erre" az épület alagsorába vezetett, még vakítóbb fénybe, végig egy folyosón, bűzös, sekély ciszternák között, majd végül egy ajtón át az épület középső tornyába. Jól megvilágított terem volt, de a kinti, háromszorosan visszavert trópusi napfényhez képest félhomályosnak tűnt. - Algaszedő? - kérdezte egy férfi. Egyet pislogtam és bólintottam. Mullane vagyok, a műszakbeosztó. Valamit kérdeznék magától, Groby. - A személyleírási lapomra nézett. -Kell nekünk egy

algaszedő a hatvanhetedik emeleten és egy a negyvenegyediken. A priccse a torony negyvenharmadik emeletén lesz. Mondja meg, hol akar dolgozni. Megjegyzem, hogy az algaszedők meg a többi másodosztályú népség a lifteket nem használhatja. - A negyvenegyedik emeleti munkát választom - feleltem, s figyeltem az arckifejezését. - Nagyon okosan - mondta nekem. - Nagyon, nagyon okosan. Majd néhány másodpercnyi szünet után hozzátette: - Szeretem, ha egy értelmes ember értelmesen viselkedik. -Aztán hosszú szünet következett. - Nincs nálam pénz - mondtam. - Nem baj - vágta rá. - Majd én kölcsönzők magának. Csak írja alá ezt a papírt, s bérfizetéskor minden hűhó nélkül elintézzük. Egyszerű ötdolláros kötelezvény. Elolvastam a papírt s aláírtam. Közben újból meg kellett néznem a személyleírási lapomat, mert a keresztnevemet elfelejtettem. Mullane csak ráfirkantotta a beosztási papíromra a 41-es számot, s elsietett anélkül, hogy az öt dollárt odaadta volna. Nem szaladtam utána. - Mrs. Harris vagyok, a kvártélymester - szólalt most meg mellettem egy édeskés női hang. - Isten hozta a Chlorella családban, Mr. Groby. Remélem, sok boldog évet tölt majd el körünkben. De most munkára fel. Mr. Mullane már mondta magának, hogy a most besorozott csürhének . . . akarom mondani az újonnan elszegődötteknek ... azt hiszem, a negyvenharmadik emeleten lesz a szállásuk. Mármost nekem az a feladatom, hogy egyívású társaságban helyezzem el magát. Arca egy tarantellapókra emlékeztetett, ahogy tovább folytatta mondókáját: - A hetes hálóteremben van egy üres priccsünk. Sok rendes fiatalember akad ott. Tán maga is odakívánkozik. Nagyon sokat jelent, ha az ember magafajtájúak közt van. Értettem, mire céloz, s azt mondtam, nem akarok a hetes hálóterembe menni. - No, akkor itt van a tizenkettes - folytatta derűsen. - Ott, attól tartok, meglehetősen goromba társaság gyűlt össze, de hát a koldus ne legyen válogatós, igaz? A tizenkettesben szívesen látnak majd egy magafajta rendes fiatalembert. De még mennyire! Tud késsel bánni vagy valami hasonlóval? Tegyem magát a tizenkettesbe, Mr. Groby? - Nem - feleltem. - Milyen más lehetőség van? Mellesleg szólva,

tudna nekem bérfizetésig öt dollárt kölcsönadni? - Beírom magát a tízesbe - mondta firkálás közben. - És persze, hogy tudok magának valamit kölcsönadni. Tíz dollár jó lesz? Csak írja alá ezt a kötelezvényt, Mr. Groby, s igazolja az ujjlenyomatával. Köszönöm. - Ezzel elsietett, hogy újabb balekokat keressen. Egy vörös képű ember megragadta a kezemet, és rekedt hangon szónokolni kezdett: - Testvér, üdvözöllek a Pánamerikai Iszappenész Protein Munkások Egyesületének Costa Rica-i önálló Chlorella-tagozatában. Ez a brosúra megmagyarázza neked, milyen védelmet nyújt a PIPME a munkásoknak a számtalan apró szélhámossággal és visszaéléssel szemben, amelyek az iparunkat megfertőzték. A belépési és tagsági díjat automatikusan levonják a bérből, de ezért a brosúráért külön jár. - Testvér - kérdeztem tőle -, mi a legrosszabb, ami történhetik velem, ha nem veszem meg? - Akasztás - felelte egyszerűen. Öt dollárt kölcsönzött nekem, hogy megvehessem a brosúrát. Nem kellett felkaptatnom a negyvenharmadik emeletre, hogy eljussak a tízes hálóterembe. A másodosztályúak a lifteket ugyan nem használhatták, de volt egy örökmozgó teherháló, amelybe meg lehetett kapaszkodni. A be- és kiugrás némi merészséget követelt, s a nyílásköz jelentéktelen volt. Ha valakinek kiállt a fara, több mint valószínű, hogy búcsút mondhatott neki. A hálóterembe körülbelül hatvan fekvőhely volt bezsúfolva, hármasával egymás felett. Mivel a termelés csak a nappali órákban folyt, a melegágy-rendszert nem gyakorolták. A priccset teljesen a magaménak mondhattam, a nap huszonnégy órájára. Óriási! Amikor beléptem, egy savanyú képű öreg ember mélázva söpörgette a középső átjárót. - Új fiú? - kérdezte, és a jegyemre nézett. - Pine vagyok, a teremügyeletes. Tud algát szedni? - Nem - válaszoltam. - Ide figyeljen, Mr. Pine, hol lehet itt telefonálni? - A társalgóban - válaszolta, és hüvelykujjával a szomszéd szoba felé bökött. Bementem a társalgóba. Egy telefont láttam ott, egy nagyobbacska hipnotele-készüléket, olvasókat, orsókat és képeslapokat. Amikor a folyóirattartóról a Taunton Magazin fedőlapja virított rám, a fogamat csikorgattam. A telefon persze bedobós volt. Visszarohantam a hálóterembe.

- Mr. Pine - kérdeztem -, tudna nekem húsz dollárt kölcsönadni apróban? Távolsági beszélgetést kell lebonyolítanom. - Húszért huszonötöt? - kérdezte ravaszul. - Persze. Amennyit akar. Lassan előhalászott egy kötelezvényt - aláírtam, és ujjlenyomatot adtam. Mr. Pine buggyos zsebéből gondosan kiszámolta a pénzt. Kathyt szerettem volna felhívni, de nem mertem. Ugyanúgy előfordulhatott, hogy a lakásán van, mint az, hogy a kórházban. Attól féltem, nem találom meg. Egymás után bedobtam a csengő érméket, s aztán a Fowler Schocken és Társai cég tizenöt számjegyét tárcsáztam. Vártam, hogy a telefonkezelőnő majd megszólal: Fowler Schocken és Társai; jó estét kívánok; a Fowler Schocken és Társai cégnek meg az ügyfeleinek mindig jó estéjük van. Mivel szolgálhatok? De nem ezt hallottam. A telefon a következőket mondta: - Su número de prioridad, por favor? Az előjog-számomat kérte a távolsági beszélgetéshez. Nekem ez nem volt. Csak olyan cégek kaphattak négyjegyű előjog-számot, amelyek egymilliárd dollár adót fizettek. Annyira zsúfoltak voltak a világ távolsági vonalai, hogy egyéni előjog elképzelhetetlen volt. Ez mindaddig természetesen nem érintett engem, amíg a távolsági beszélgetéseimet Fowler Schockenéktől a Fowler Schocken cég előjog-számával folytathattam le. Az előjog-szám egyike volt azoknak az apró fényűzéseknek, amelyekről le kellett mondanom. Lassan letettem a kagylót. Az érméket persze nem kaptam vissza. Bárkinek írhatok, gondoltam. Írok Kathynek, Jack O'Shea-nek, Fowlernek, Colliernek, Hesternek és Tildynek. Minden követ megmozgatok. Kedves Feleségem (Főnököm). Ezennel értesítelek, hogy férjed (alkalmazottad), akiről azt hiszed, halott, valójában nem halott, hanem érthetetlen módon szerződéses munkás a Costa Rica-i Chlorellában, kérlek, hagyj abba mindent és szabadíts ki. Aláírás: szerető férjed (alkalmazottad), Mitchell Courtenay. De a vállalati cenzorra is gondolnom kellett. Kábultan visszaballagtam a hálóterembe. A tízes hálóterem többi lakója épp ekkor kezdett beszállingózni. - Új fiú! - kiáltott valaki, amikor meglátott. Nem haragszom senkire azért, ami most következett. Hagyományos dolog volt, egy időre megtörte az egyhangúságot, lehetőséget nyújtott rá, hogy kiéljék magukat olyanvalakin, aki még náluk is

nyomorultabb volt - s amellett annak idején ők maguk is túlestek ezen. Feltételezem, hogy a hetes hálóteremben még csúnyább, még emlékezetesebb élmény lett volna, s a tizenkettesben talán túl sem élem. A tízesben csak amolyan vidám tréfa volt. Lefizettem a „bírságot" - még néhány kötelezvényt írtam alá -, eltűrtem a bunyózást, elszavaltam az istenkáromló esküformulát, s utána a hálóterem teljes jogú tagja lettem. Nem álltam sorba velük, hogy a kantinba menjek a vacsorához. Lefeküdtem a priccsemre, és azt kívántam, bár tényleg halott volnék, ahogy ezt a világ hiszi. 8 Az algaszedést könnyen meg lehetett tanulni. Az ember hajnalban felkelt. Bekapott egy nemrégiben leszelt adag Csibe Kicsit, s leöblítette egy pohár Legkávébbal. Felvette a kezeslábasát, és a teherhálóval felment az emeletére. A ragyogó napfényben napkeltétől napnyugtáig járta a maga algákkal borított sekély ciszternáit. Ha lassan sétált, körülbelül minden harminc másodpercben meglátott egy érett, fincsi szénhidráttól duzzadozó moszatdarabkát. Ezt leszedte az algaszedőjével, s bedobta a kútba, ahol aztán bálázták vagy pedig glukózénak dolgozták fel a Csibe Kicsi táplálására. A Csibe Kicsit pedig felszerelték, becsomagolták, s fogyasztotta az emberiség a Baffinföldtől Kis-Amerikáig. Az ember minden órában ihatott egyet a kulacsából és bevehetett egy sópasztillát. Minden két órában öt perc pihenőt tarthatott. Napnyugtakor beadta a kezeslábasát, megvacsorázott - vagyis megevett m,ég egy szelet Csibe Kicsit -, s ekkor azt tehetett, amit akart. Beszélgethetett, olvashatott, transzba eshetett a társalgói hipnotele-készüléknél, bevásárolhatott, verekedhetett, megőrülhetett a gondolattól, hogy mindez másképp is történhetett volna, aludhatott. Az ember többnyire aludni ment. Egy csomó levelet írtam, s megpróbáltam nagyokat aludni. A bérfizetési nap meglepetésként ért. Nem is sejtettem, hogy már két hét elmúlt. Bérfizetéskor kiderült, hogy mindössze nyolcvanegynéhány dollárral és pár centtel tartozom a Chlorella Protein Műveknek. A különféle kötelezvényeken kívül levontak még a béremből az Alkalmazottak Jóléti Alapja részére (amennyire meg tudtam állapítani, ez azt jelentette, hogy én fizetem a Chlorella

adóját), továbbá levonták az egyesületi tagdíjat és a belépési díj első részletét, fizettem munkabéradót (ez az én adóm volt), betegségi (csak próbáld meg igénybe venni a kórházat, mondták az öregebbek) és öregségi biztosítást. Többek közt azzal a bátortalan gondolattal igyekeztem vigasztalni magamat, hogy amikor - amikor, mondtam mindig igen határozottan - kikerülök innét, jobban fogom ismerni a fogyasztókat, mint bármelyik reklámszakember. Fowler Schockenéknél persze voltak olyanok, akik a köznépből származtak, főleg ösztöndíjas srácok. De most rájöttem, túlságosan sznobok voltak, s így a fogyasztók életéről és gondolkodásmódjáról nem a való tényeket mondták el nekem. Vagy tán maguknak se akarták bevallani, hogy valaha milyenek voltak. Úgy gondolom, azt is megtanultam, hogy a hirdetések még nagyobb hatással vannak a tudatalattira, mint ahogy azt mi, szakmabeliek gondoljuk. Ismételten megdöbbenve hallottam, hogy a hirdetéseket csak úgy emlegetik: „azok a hülyeségek". Előbb nem értettem, de később jóleső érzéssel töltött el az a tapasztalat, hogy a hirdetések ennek ellenére beférkőznek az emberek agyába s hatással vannak rájuk. Természetesen leginkább a Venus-rakétával kapcsolatos reakció érdekelt. Egy héten át figyeltem, amikor csak tudtam, a növekvő lelkesedést ezek közt az emberek közt, akik soha nem fognak eljutni a Venusra, s akik még csak nem is ismernek senkit, aki majd eljut oda. Hallgattam, ahogy kuncogva mondogatják a bökversikéket, amelyeket mi a Fowler Schockenéktől terjesztettünk el közöttünk: Jack O'Shea, a bős űrhajós törpe Szerelmes egy targonca-forma hölgybe, vagy: Egy szörnyszülött kis masiniszta így nyivákol: Szerelmünkben, drágám, ó, mondd, mi gátol? És ugyanígy hallgattam a többi versikét is, amely mind azt szuggerálta, hogy a Venus környezete fokozza a férfiak potenciáját. Ben Winston folklór-alosztálya, ezt mindig is mondogattam, az egész Schocken-vállalat legfontosabb tehetséggyűjtő részlege volt. Különösen kiváltak a rejtvények terén, például ilyesmiket gyártottak: „Miért nevezik a Hold korongját holdtestnek?" Írásban persze ennek nem sok értelme van, de a szójáték alaphumor, s az emberi nem legfőbb hajtóereje a szexualitás. És lényegében

véve van-e fontosabb az életben, mint hogy az emberi érzelmek legmélyebb áradatát a helyes irányba tereljük? (Ezzel nem akarom mentegetni azokat a renegátokat, akik a maguk hóbortos módján valamiféle képzelt „Halálvágyat" emlegetnek, s ezzel akarják vonzóbbá tenni az árujukat. Az efféle dolgokat átengedem szakmánk Tauntonjainak - én az ilyesmit piszkosnak, immorálisnak tartom, semmi közöm hozzá. Amellett, ha jól átgondolnák a dolgot, rájöhetnének, hogy ez végső soron a fogyasztók számának csökkenéséhez vezetne.) Mert semmi kétség sem lehet afelől, hogy a hirdetések mondanivalójának az emberi lélek valamelyik nagy, elsődleges indítékához való kapcsolása nemcsak egyszerűen az áruk eladását szolgálja. Erősíti magát az indítékot is, felszínre hozza. És ilyen módon biztosítjuk magunknak a fogyasztók számának állandó évi szaporulatát, ami viszont az expanzió elengedhetetlen előfeltétele. A Chlorella, ahogy ezt örömmel tapasztaltam, e téren kiválóan gondoskodott munkásainak jólétéről. Az étrend megfelelő mennyiségű hormont tartalmazott, s az ötvenedik emeleten egy nagyszerű ezerágyas Üdülő Szoba volt. A vállalat csupán azt kötötte ki, hogy az ültetvényen született gyerekeknek - amennyiben tizedik születésnapjukon az egyik szülőjük még a Chlorella alkalmazásában állt - automatikusan szerződéses munkásokká kell válniuk. Nekem azonban nem maradt időm rá, hogy az Üdülő Szobában szórakozzam. Én azon igyekeztem, hogy minél jobban kiismerjem, mi itt a dörgés, tanulmányoztam a környezetet, és megfelelő alkalomra vártam. Ha rövidesen nem adódik megfelelő alkalom, meg kell teremtenem. De ehhez előbb körül kell néznem s tanulnom kell. Közben hegyeztem a fülemet, hogy halljam, milyen eredményekkel jár a Venus-kampány. Minden gyönyörűen ment egy ideig. A versikék, a képeslapokban elhelyezett propagandasztorik, a vidám dalocskák megtették a hatásukat. De aztán a dolgok hirtelen rossz irányt vettek. A kampány lendülete megtört. Egy napba telt, amíg ezt észrevettem, s egy hétbe, amíg elhittem, hogy valóban így van. A „Venus" név egyszerre eltűnt a mindennapi beszélgetésekből. Ha az űrrakétát megemlítették, mindig ilyesféle összefüggésekben, mint „sugárfertőzés", „adózás", „áldozat". És felbukkan egy új, veszedelmes folklór-téma: - Hallottál arról a dilisről, aki bennrekedt az űrruhájában?

Te, kedves olvasó, tán nem jöttél volna rá, hogy mi történik, és Fowler Schockennek, midőn átfutotta a Venus-projektumra vonatkozó napi összefoglalókat, nem volt oka rá, hogy kétségbe vonja a vele közölteket vagy gyanakodjék rájuk. Én azonban jól ismertem a Venus-projektumot. És tudtam, mi történik. Matt Runstead átvette az irányítást. A tízes hálóterem arisztokratája Herrera volt. A Chlorellánál eltöltött tízesztendős szolgálata alatt felverekedte magát - bár helyileg ez leverekedés volt - Főszeletelőnek. Egy nagy, hűvös, föld alatti teremben dolgozott, ahol a Csibe Kicsi nőtt; ő meg a többi mester gyűjtötte be a termést. Két kézzel forgatott egy kardot, amellyel nagy darabokat vágott le a testszövetből, ezeket aztán az alacsonyabb csomagolók, kikészítők és névtelen segédeik megmérték, formázták, fagyasztották, főzték, ízesítették, becsomagolták és elküldték az aznapra kijelölt körzetbe. Munkája nemcsak egyszerű termelés volt. Herrera biztonsági szelepként is szolgált. A Csibe Kicsi nőtt, növekedett, ahogy ezt már évtizedek óta tette. Miután egy darab szívszövetként kezdte pályafutását, mi egyebet tehetett volna, mint hogy felkapaszkodjék egy idegén testre és körülfogja. Nem tehetett egyebet, mint hogy növekedett és megtöltötte betonpincéjét, tovább növekedett, összepréselve és szétrepesztve sejtjeit. Ameddig tápszert kapott, növekedett. Herrera feladata volt gondoskodni, hogy gömbölyűre és testesre növekedjen, hogy minden darab szövetet levágjon róla, mielőtt megöregednék és rágóssá válnék, s hogy az egyik oldalát ne hanyagolja el a másik miatt. Ezzel a felelősséggel megfelelő fizetés járt, de Herrera mégsem házasodott meg, nem vett magának lakosztályt a torony valamelyik felső emeletén. Inkább kirándulásokat tett, amelyek távollétében trágár viták tárgyát képezték, jelenlétében viszont mindig óvatos udvariassággal tettek róluk említést. Kétkezes kardját állandóan keze ügyében tartotta, és gyakran fenegette szép kényelmesen. Olyan embernek tartottam, akivel meg kell ismerkednem. Pénze volt - tíz esztendő után kellett, hogy pénze legyen -, s nekem szükségem volt a pénzére. Addigra már teljesen tisztán láttam a B munkaszerződés jellegét. Az ember sose szabadulhatott meg az adósságaitól. A könnyen kapható hitel a rendszer velejárója volt, s ugyanúgy azok az izgatószerek is,

amelyek kikényszerítették, hogy a hiteleket igénybe vegyük. Ha hetente csak tíz dollár hátralékom lesz, szerződésem lejártakor ezeregyszáz dollárral tartozom majd a Chlorellának, s ezt le kell dolgoznom. De ezalatt az idő alatt újabb adósságokba verem magamat. Szükségem volt hát Herrera pénzére, hogy kiváltsam magamat a Chlorellától és visszatérhessek New Yorkba: Kathyhez, a feleségemhez és a Venus-osztályhoz, a munkámhoz. Csak az isten tudja, mit csinál Kathy, ha abban a hitben él, hogy özvegy. Egy bizonyos gondolatot igyekeztem kiverni a fejemből: Kathyt és Jack O'Shea-t. Ez az ember most kárpótolja magát azért, hogy a fehérnépek hosszú esztendőkön át lenézték. Huszonöt éves koráig csak egy nevetséges, hatvan font súlyú törpe volt, akit némi bizarr levegő lengett körül, mert makacsul berepülő-pilóta akart lenni. Huszonhat esztendős korában egyszeriben a világ első számú hírességévé „nőtte ki" magát, az első ember volt, aki leszállt a Venuson. Sok-sok elmaradt szerelmi idillt kellett pótolnia. Az a hír járta, hogy előadó-körútjain rekordokat állított fel. Nem szívesen hallgattam ezeket a híreket. Idegesített, hogy Kathy tetszett neki, s hogy ő tetszett Kathynek. Így múlt el még egy nap: hajnalban keltem, megreggeliztem, kezeslábast öltöttem, szemüveget tettem fel, belekapaszkodtam a teherhálóba, izzó. órákon át szedtem és dobáltam a moszatdarabkákat, megvacsoráztam, bementem a társalgóba, és ha módját ejthettem - elbeszélgettem Herrerával. - Gyönyörű éle van ennek a szeletelőnek, Gus. Csak kétféle ember van a világon, az egyik, aki nem törődik a szerszámaival, és a másik, aki ügyes kezű. Azték szemöldöke alól gyanakvó pillantásokkal méregetett. - Kifizetődik, ha az ember jól végzi a munkáját. Te új fiú vagy, ugye? - Igen. Most először vagyok itt. Mit mondsz, maradjak? - Itt kell maradnod. Szerződést kötöttél. - És ezzel odament az állványhoz, ahol a képeslapok voltak. És aztán másnap. - Helló, Gus. Elfáradtál? - Szia, George. Egy kicsit. Tíz óra hosszat lengetni a szeletelőt. Megérzi az ember karja. - Elhiszem. Algát szedni könnyű, de ahhoz nem kell ész.

- Hát egyszer tán téged is előléptetnek. Most egy kis transzba esem. És aztán a következő nap. - Szia, George. Hogy s mint? - Nem panaszkodhatom, Gus. Legalább lesülök. - Az biztos. Nemsokára olyan fekete leszel, mint én. Hahaha! Ez hogy tetszene? - Por que no, amigo?* ( * Miért ne, barátom?) - Hé, tu hablas espanol! Cuando aprendiste la lengua?** (** Te tudsz spanyolul? Mikor tanultad meg a nyelvet?) - Lassabban, George! Csak pár szót értek. Bár tudnék jobban. Egy szép nap, ha lesz egynéhány fölös dollárom, bemegyek a városba a lányokhoz. - Ó, azok mind beszélnek egy kicsit angolul. De ha szerzel magadnak állandóra egy rendes kislányt, jó lesz egy kicsit spanyolul elbeszélgetni vele. Ennek örülni fog. De a legtöbbjük tud annyit angolul, hogy „hoci, hoci", és azt a kis angol verset is ismeri, hogy mi jár egy dollárért. Hahaha! És aztán a következő nap - a meglepetés napja. Megint megkaptam a béremet, s az adósságom újabb nyolc dollárral növekedett. Egyre gyötörtem, faggattam magamat, hogy hová megy a pénz, pedig nagyon jól tudtam. Dehidrálva fejeztem be a műszakot, ezt így is akarták. Beütöttem a sorszámomat, s kieresztettem az automatából egy Popszi-fröccsöt - huszonöt cent lement a béremből. De egy fröccs nem volt elég, ittam még egyet - ez már ötven cent. A vacsora szokás szerint egyhangú volt, legfeljebb egy-két falat Csibe Kicsit tudtam legyűrni. Később megéheztem, s a kantinban hitelre kaphattam egy Sütit. A Süti azonban amolyan elvonókúrás szimptómákat okozott, s ezt csak újabb Popszi-fröccsel lehetett megszüntetni. A Popszi pedig olyan elvonókúrás szimptómákat okozott, amelyeket csak Starr-cigarettával lehetett megszüntetni, ettől meg az ember Sütire vágyott. . . Vajon Fowler Schockennek is ilyesmi járt a fejében, amikor megszervezte a Starrzelius Verilyt, a világ első szférikus trösztjét? Popszitól Sütiig, Starrig, s vissza Popsziig? És hat százalék kamatot fizettünk az előlegezett pénzre. Sietnem kellett. Ha egykettőre nem sikerül innét kikerülnöm, sose fogok. Éreztem, hogy a kezdeményező erőm, ami azzá tett engem, ami vagyok, apránként elhal bennem. Az apró alkaloida-adagok egyre inkább aláásták akaratomat, de mindenekelőtt a

reménytelenség érzete gyötört: csapdába estem; így állnak a dolgok, s örökre így maradnak; s ez nem. is olyan rossz, az ember mindig transzba eshet vagy pityókosra ihatja magát, kipróbálhat egyet azok közül a zöld kapszulák közül, amelyek itt a legkülönbözőbb árfolyamokon kézről kézre járnak - a fiúk szívesen hiteleznek. Sietnem kellett. - Como 'sta, Gustavo?* (* Hogy vagy, Gustavo?) Leült, és egy azték mosolyt villantott felém. - Como 'sta, amigo Jorge? Se fuma?** (** Hogy vagy, Jorge barátom? Dohányzol?)Felém nyújtott egy doboz cigarettát. Zöldvégűek voltak. - Kösz, nem kérek - válaszoltam automatikusan. - Starrt szívok, az kellemesebb. - És persze automatikusan rágyújtottam. Az a fajta fogyasztó lett belőlem, amilyet mi szerettünk. Ha dohányzásra gondolsz, Starr-ra gondolj, és gyújts rá. Ha rágyújtottál egy Starr-ra, gondolj a Popszira, s hörpints le egyet. Ha lehörpintettél egyet, gondolj a Sütire, végy egy dobozzal. Ha vettél egy dobozzal, gondolj a dohányzásra, gyújts rá egy Starr-ra. És minden lépésnél áradjanak belőled azok a dicshimnuszok, amelyeket a szemeden, füleden, pórusaidon keresztül beléd vertek. - Starrt szívok, az kellemesebb. Popszit iszom, annak cúgja van. Sütit eszem, az elolvad az ember nyelvén. Starrt szívok . . . - Rosszkedvűnek látszol, Jorge - mondta Gus. - Rosszkedvű vagyok, amigo. Nagyon fura helyzetbe kerültem. - Na, most várjunk, míg megszólal. - Sejtettem, hogy valami baj van veled. Egy ilyen értelmes ember, aki már sok mindent látott. Segíthetnék valamiben? Nagyszerű, nagyszerű! - Nem fizetnél rá, Gus. Kockáztatnál ugyan valamit, de nem fizetnél rá. Elmondom, miről van . . . - Pszt! Ne itt! - intett le. Majd halkabban hozzátette: -Mindig kockázattal jár. De mindig megéri, ha az ember látja, hogy egy értelmes fiatalember kezd tisztán látni és cselekszik. Egy napon majd melléfogok, seguro. Akkor elkapnak, s tán kiégetik az agyvelőmet. Egye meg őket a fene, röhöghetek rajtuk. Megtettem a magamét. Fogd ezt. Nem kell mondanom, hogy légy óvatos, hol bontod szét. Kezet fogott velem, s éreztem, hogy valamilyen kis csomag tapad a tenyeremhez. Herrera átsétált a társalgón, a hipnotele elé ült, beütötte a számát egy félórás transzra, s aztán a többi nézővel egyetemben

kábulatba esett. A fürdőszobába mentem, beütöttem a sorszámomat egy tízperces fülkehasználatra - megint néhány cent elúszott a béremből -, és bementem. A tenyeremben levő ragtapaszos csomag egyetlen ív selyempapirossá nyílt ki, amelyen ezt olvastam: Egy életet tartász a kezedben Ez a Világ Konzervista Szövetségének, köznyelven ,,konziknak" egyes számú tájékoztatója. Ezt a lapot a VKSZ-nek olyan tagjától kaptad, aki szerint a) értelmes vagy; b) felháborodsz a világ jelenlegi helyzetén; c) értékes tagja lehetsz a szövetségünknek. Élete a kezedben van. Kérjük, olvasd tovább a lapot, mielőtt bármit tennél. Tények a VKSZ-ről A tények: a VKSZ titkos szervezet, amelyet a világ valamennyi kormánya üldöz. A Szervezet azt a nézetet vallja, hogy a természeti erőforrások féktelen kizsákmányolása szükségtelen szegénységet és szükségtelen emberi nyomorúságot okoz. Azt a nézetet vallja, hogy a kizsákmányolás folytatása az emberi élet végét fogja jelenteni a Földön, de ezt a folyamatot meg lehet fordítani, ha sikerül a Föld lakóit a műveltség olyan szintjére emelni, hogy tervszerű népesedést, erdősítést, humuszosítást, a városiasodás csökkentését, valamint a szükségtelen szerszámok és az olyan szabadalmazott tápszerek gyártásának megszüntetését követeljék, amelyek iránt nincs természetes szükséglet. A szervezet ezt a művelődési programot ehhez hasonló - propaganda, erődemonstrációk és a szükségtelen termékeket előállító gyárak szabotálása révén hajtja végre. Hazugságok a VKSZ-ről Valószínűleg hallottad, hogy a „konzik" gyilkosok, elmebetegek, hozzá nem értő emberek, akik esztelen célok érdekében vagy irigységből ölnek és pusztítanak. Ebből egy szó sem igaz. A VKSZ tagjai emberszerető, kiegyensúlyozott lények, sokan közülük a világ szemében sikereket aratnak. Azok, akik buzgón támogatják az ennek ellenkezőjét hirdető történeteket, hasznot húznak abból a kizsákmányolásból, amit mi megszüntetni remélünk. Akadnak olyan esztelen, kiegyensúlyozatlan és bűnöző személyek, akik a konzervizmus nevében merényleteket követnek el, vagy idealizmusból vagy pedig mert ezzel akarják takargatni rabló szándékaikat. A VKSZ nem vállal semmilyen közösséget az ilyen emberekkel, és tevékenységüket undorral szemléli.

Mit fogsz most tenni? Ez tőled függ: a) feladhatod az embert, akitől ezt a tájékoztatót kaptad; b) eltépheted a lapot, és mindörökre megfeledkezhetsz róla; c) elmehetsz ahhoz, akitől kaptad, és további felvilágosítást kérhetsz tőle. Arra kérünk, gondolkodj, mielőtt cselekednél. Gondolkodtam, törtem a fejem. Gondolataim a körül forogtak, hogy ez a brosúra a) a legunalmasabb propaganda-fércmű, amit valaha életemben olvastam; b) teljesen eltorzítja a valóságot; c) esetleg menekülési lehetőséget nyújt nekem a Chlorellától, vissza Kathyhez. Tehát ilyenek ezek a félelmetes konzik! Íme, a sok ellentmondásos halandzsa, amelyben azonban mégis van valami vonzerő. A brosúrát úgy fogalmazták - persze akaratlanul, ebben biztos voltam -, ahogy mi egy kizárólag orvosoknak szóló gyógyszerészeti könyvecskét fogalmaznánk. Higgadtan, tudományosan, hiszen mindannyian józan ítéletű és nagy tudású emberek vagyunk, őszintén beszélhetünk a legnehezebb kérdésekről is. Idegbajos a betege, doktor úr? A brosúra az értelemre apellált, s ez mindig veszedelmes. Az értelemben nem lehet megbízni. A hirdetésszakmában már réges-rég sutba dobtuk, és még sohasem éreztük a hiányát. Nos, nyilvánvalóan két út közt választhatok. Jelentkezhetem az irodán, és feladhatom Herrerát. Tán szerezhetnék egy kis hírnevet, meghallgatnának, talán elhinnének annyit a szavaimból, hogy ellenőrizzék, amit mondok. De az is felderengett bennem, hogy a konzik feladóit néha agyégetésnek vetik alá, mégpedig azért, mert megfertőzte őket a vírus, és ez a betegség - az első egészséges reakció után - később kiütközhet rajtuk. Ez nem jó. Kockázatosabb, de hősiesebb megoldás, ha belülről próbálom megfúrni őket, megjátszom, hogy egy követ fújok velük. Ha valóban egész világra kiterjedő szervezetük van, ahogy állítják, akkor miért ne kerülhetnék előbb-utóbb New Yorkba, s ott majd egykettőre lerántom róluk a leplet. Egy pillanatig se kételkedem abban, hogy a szervezetükben felverekedhetem magamat. Égtem a vágytól, hogy ceruzát ragadjak, és kijavítsam a tájékoztatót, kihegyezzem a mondatait, kiirtsam belőle az unalmat, mellbevágós látható-hallható-ízlelhető-tapintható szavakat iktassak belé. Ráférne. A fülke ajtaja kivágódott: a tíz perc lejárt. Gyorsan leeresztettem a tájékoztatót a vécén, s kimentem a társalgóba. Herrera még mindig a készülék előtt ült, transzban.

Vagy húsz percig vártam. Végre megrázkódott, s pislogva körülnézett. Meglátott, kőkemény arccal bámult rám. Mosolyogva bólintottam, mire odajött hozzám. - Rendben van, companero? kérdezte nyugodt hangon. - Rendben - mondtam. - Amikor akarod, Gus. - Hamarosan sor kerül rá - jegyezte meg. - Ilyenkor mindig transzba esem. Nem bírom a feszült várakozást. Egy szép napon, amikor kijövök a transzból, itt lesznek a hekusok, és agyba-főbe vernek, mi? - A fenőkövével élesítgetni kezdte a szeletelőjét. A megértés fénye villant át az agyamon. - Ez a hekusoknak szól? - kérdeztem. Megdöbbenve nézett rám. - Nem - mondta. - Hogy képzelsz ilyet, Jorge? Magamnak. Hogy ne köphessek. Nemes szavak voltak, még az adott körülmények közt is nemes szavak. Undorral gondoltam azokra a torz agyvelőkre, akik egy ilyen derék fogyasztóval, mint Gus, ezt művelték. Aki betölthette volna hivatását a világban, mint vásárló és fogyasztó, munkához és profithoz juttathatta volna testvéreit szerte a világon, a fogyasztás körforgásában állandóan növelve a maga szükségleteit és igényeit, valamint mások munkalehetőségeit és profitját, s gyerekeknek adhatott volna életet, akikből aztán ugyancsak fogyasztók lettek volna. Fájdalmas volt látni, hogy ilyen meddő zelótává torzították. Elhatároztam, hogy minden tőlem telhetőt elkövetek az érdekében, ha majd leleplezem őket. Nem benne volt a hiba. Azoknak kell fizetniük, akik ilyen keserűséget oltottak beléje a világ iránt. Kell, hogy legyen valamilyen kúra azoknak a konziknak a számára, akiket - mint Gust - csak félrevezettek. Majd kérni fogom . . . nem, jobb, ha nem kérek semmit. Ebből csak téves következtetéseket vonnának. le. Máris hallottam, ahogy ezt mondogatják: - Nem állítom, hogy ez a Mitch nem megbízható, de azért ez meglehetősen fantasztikus ötlet volt tőle. - Igen, aki konzi volt, konzi marad. - Az biztos. Nem állítom, hogy Mitch nem megbízható, de... Pokolba Herrerával. Ugyanúgy vállalnia kell a felelősséget, mint a többieknek. Aki azt a célt tűzi ki maga elé, hogy fenekestül felfordítsa a világot, nem panaszkodhat, ha elkapja a gépszíj. 9

Lassan cammogtak a napok. Herrera nemigen szólt hozzám, de aztán egy este a társalgóban megkérdezte: - Láttad már a Gallinát? - Ez a Csibe Kicsi volt. Azt feleltem, hogy nem. - Na, akkor gyere le. Beviszlek oda. Érdekes látvány. Hosszú folyosókon mentünk végig, majd egyet ugorva megkapaszkodtunk a teherhálóban. Eltökélten behunytam a szememet. Ha az ember lenéz, megborzad. Negyven, harminc, húsz, tíz, nulla, mínusz tíz . .. - Ugorj ki, Jorge - szólt Herrera. - Mínusz tízen van a hobelevanc. Kiugrottam. A mínusz tíz homályos volt, s a betonfalakról víz szivárgott. A tetőt óriási gerendák támasztották alá. A folyosót, ahol kiszálltunk, szinte eltorlaszolták a mindenfelé tekergőző csövek. - Tápnedv magyarázta Herrera.

Megkérdeztem, miből készült ez a szemmel láthatóan óriási súlyú tető. - Betonból és ólomból - felelte. - A kozmikus sugárzás ellen. Olykor egy-egy Gallina rákot kap. - Kiköpött. - S akkor már emberi táplálkozásra alkalmatlan. El kell égetni az egészet, s ha egykettőre el nem kapjuk, és . . . - Nagy ívben meglengette a csillogó szeletelőt, hogy demonstrálja, mit ért „elkapáson". Felrántott egy ajtót. - Ez a fészke - mondta büszkén. Benéztem, s nagyot nyeltem. Az ajtó egy betonpadlózatú, betonkupolás, nagy helyiségbe nyílt. Csibe Kicsi csaknem az egészet betöltötte. Szürkésbarna, gumiszerű, mintegy tizenöt yard átmérőjű félgömb volt. Lüktető testébe tucatszám vezettek be a csövek. Látni lehetett, hogy Csibe Kicsi él. - Egész nap körülötte járok - mondta Herrera. - Ha meglátom, hogy valahol gyorsan növekszik, jónak és puhának látszik, leszelem. Újból megvillantotta hatalmas pengéjét. Ezúttal lemetszett egy két hüvelyk vastag Csibe Kicsi-szeletet. -A mögöttem álló mókusok kampóval elhúzzák, felaprózzák, és a futószalagra dobják. A kupolán körös-körül aknák nyíltak, amelyben szállítószalagok húzódtak. - Éjszaka is növekszik? - kérdeztem. - Nem. Esténként lezárják a tápcsöveket, hogy kellő mértékben felhalmozódjék benne a szennyvíz. Minden este kis híja elpatkol. És minden reggel feltámad, mint Lázár. De a pobrecita Gallina előtt senki se imádkozik, ugye? - Szeletelőjének lapjával kedveskedve megveregette a gumiszerű tömeget. - Szereted? - kérdeztem bambán. - Hogyne szeretném, Jorge. Mindenféle jó trükkel szolgál nekem. Körülnézett, aztán megkerülte a fészket, s minden egyes aknába bekukkantott. Majd az egyikből elővett egy rövid gerendát, s hanyagul a fészek ajtajának támasztotta. Pontosan nekifeszült az ajtó keresztvasának, valamint a betonpadlóban egy látszólag találomra vágott barázdának. Kitűnő retesz. - Megmutatom neked a trükkjét - mondta azték vigyorral. Majd bűvésziesen kiszámított mozdulattal egy sípfélét húzott elő a zsebéből. Nem fúvókája volt, hanem levegőtartálya, amelyet egy kis kézipumpával lehetett felfújni. - Nem én csináltam - bizonygatta sietve. - Galton-sípnak hívják, de hogy ki az a Galton, nem tudom. Figyelj ... és hallgass.

Működésbe hozta a pumpát, és a sípot szándékosan a Csibe Kicsi felé irányította. Hangot nem hallottam, de elborzadva láttam, hogy a gumiszerű protoplazma félgömb alakú mélyedést képez, s félrehúzódik a síp elől. - Ne félj, companero - mondta Herrera. - Csak gyere utánam. - Még erősebben pumpált, s odanyújtott nekem egy zseblámpát, amit értetlenül felgyújtottam. Herrera a síp hangtalan légáramlatát úgy irányította a Csibe Kicsire, mint valami fecskendőt. Csibe Kicsi erre még nagyobb bemélyedéssel reagált, ami végül boltíves folyosóvá tágult. Padlója a fészek betonpadlója volt. - Gyere utánam - mondta Herrera, és belépett a folyosóba. - Szót fogadtam, de a szívem rémülten kalimpált. Herrera araszolva haladt előre, egyre pumpálta a sípot, s a folyosó kupolává öblösödött. A Csibe Kicsibe vezető bejárata egyre kisebb . . . kisebb . . . kisebb lett mögöttünk. Most már egészen bent voltunk egy félgömb alakú buborékban, amely lassan nyomult előre a szürkésbarna, gumiszerű hús száztonnás tömegében. - Világíts a padlóra, companero - mondta Herrera, mire a padló felé fordítottam a lámpát. A betonon látszólag véletlenül képződött vonalak húzódtak, de Herrera ezeket követte. Araszolva haladtunk előre, s én azon töprengtem, mi történne, ha a Galton-síp valahol léket kapna .. . Végtelennek tűnő araszolás után a zseblámpám fénye egy fémsarlóra esett. Herrera a buborékot a sarló fölé vezette, mire az koronggá növekedett. Vezetőm tovább pumpált, s közben lábával háromszor dobbantott a korongon. Kinyílt. - Menj előre - mondta nekem. Bebújtam, nem tudtam, s nem is törődtem vele, hogy kemény vagy puha talajt érek-e. Puha volt, borzongva terültem el rajta. Egy perc múlva már Herrera is leszállt mellém, s ekkor a nyílás becsukódott felettem. Herrera felállt, karját dörgölte. - Kemény munka - jegyezte meg. - Csak pumpálok, pumpálok, s nem hallom. Egy szép napon bedöglik, s még csak észre se fogom venni, amíg ... - Újból elvigyorodott. - George Groby - mutatott be Herrera. - Ez itt Ronnie Bowen. Alacsony, egykedvű fogyasztó volt, irodai ruhát viselt. - És ez itt Arturo Denzer. - Denzer igen fiatal s ideges legény volt. Jól megvilágított, levegő-regenerátorokkal felszerelt kis betonirodában álltunk. Íróasztalokat és távközlő-berendezéseket

láttam benne. Nehéz volt elhinni, hogy ide az egyetlen út azon a protoplazma-hegyen keresztül vezet. És még nehezebb volt elhinni, hogy azok a magas frekvenciájú, nem is hallható hanghullámok kényszerítik rá ezt az érzéketlen tömeget, hogy odábbhúzódjék. Bowen vette át a szót. - Örülünk, hogy körünkben üdvözölhetjük, Groby - mondta. Herrera arról tájékoztatott minket, hogy maga jó eszű ember. Nem sokat adunk a formalitásokra, de azért szeretném hallani a személyi adatait. Elmondtam neki Groby személyi adatait, feljegyezte őket. Szája gyanakvóan elkeskenyedett, amikor az alacsony tanulmányi szintet említettem. - Őszintén szólva - jegyezte meg -, maga nem úgy beszél, mint egy tanulatlan ember. - Tudja, milyenek a gyerekek - válaszoltam. - Az időm jó részét olvasással és tv-vel töltöttem. Nehéz sor, ha valaki öt gyerek közt épp a középső. Nem elég öreg hozzá, hogy tiszteljék, és nem elég fiatal, hogy ajnározzák. Elveszettnek éreztem magamat, és igyekeztem feltörni. Bevette. - Ez igaz. No, és mit tudna csinálni? - Hát. . . például azt hiszem, jobb tájékoztatót tudnék írni, mint amilyet használnak. - Tényleg? És mit még? - Hát általános propagandát. Elkezdhetnének például szájról szájra adni bizonyos történeteket anélkül, hogy az emberek tudnák, hogy a ko . . . tőlünk származnak. Olyasféle dolgokat, amelyek elégedetlenné teszik és felébresztik őket. - Ez érdekes ötlet. Mondjon egy példát. Az agyam jól fogott. - Köröztessenek például egy hírt a kantinban, hogy a vezetőség felfedezett egy módszert új protein előállítására. Mondják azt, hogy pontosan olyan íze van, mint a marhasültnek, s hogy mindenki vehet belőle fontonként egy dollárért. Mondják azt, hogy három nap múlva hivatalosan is kihirdetik. Aztán amikor a három nap letelt, és nem hirdettek ki semmit, adjanak szájról szájra valamilyen bemondást. Ilyesfélét: „Mi a különbség a marhasült és Csibe Kicsi között? Válasz: Százötven éves fejlődés." Valami olyat, ami terjed, mint a tűz, és embereket a régi szép időkre emlékezteti. Gyerekjáték volt. Nem most először vettem igénybe tehetségemet olyan termékek propagálására, amelyekért magam nem lelkesedtem.

Bowen egy hangtompítós írógépen kopogtatta le mondókámat. - Kitűnő - mondta. - Nagyon ötletes dolog, Groby. Ezt kipróbáljuk. De miért éppen három napot mond? Nem árulhattam el neki, hogy a tudományos tapasztalat szerint a katalitikus kulcsmondatoknak három nap az optimális érlelődési idejük egy zárt társadalmi kör megmozgatására. Ehelyett kissé zavarodottan ezt válaszoltam: - Gondoltam, ez nagyjából megfelelő időtartam. - Jó, próbáljuk meg így. Hát akkor, Groby, most egy tanulmányi időszakot kell végigcsinálnia. Itt megvan nekünk az egész klasszikus konzervista irodalom, ezt el kell olvasnia. És vannak itt speciális kiadványok, amelyek számunkra érdekesek, ezeket is sorra kell vennie; például a Statisztikai Közleményeket, az Űrhajózási Híradót, a Biometrikai Mezőgazdasági Közlönyt és így tovább. Ha valamilyen nehézségbe ütközik, ami valószínű, kérjen felvilágosítást. A végén majd kivá-, laszt egy témakört, ami érdekli, és arra szakosítja magát, az-zal, hogy esetleg kutatómunkát fog e területen végezni. A jól tájékozott konzervista - hatékony konzervista. - De miért épp az Űrhajózási Híradót kell olvasnom? kérdeztem fokozódó izgalommal. Hirtelen felrémlett bennem a válasz: Runstead szabotázsa, az elrablásom, a projektum végtelen elhúzódása és csődje. Tán mindez a konzik műve 1 volt? Lehetséges, hogy ezek az eltorzult, illogikus gondolkodású konzik arra a meggyőződésre jutottak, hogy az űrhajózás megakadályozza az emberiség fennmaradását vagy valami más effélére? - Az nagyon fontos - válaszolta Bowen. - Az űrhajózásról mindent meg kell tanulnia, amit csak lehet. - Azért, hogy megfúrhassuk? - próbálkoztam. - Miket beszél?! - robbant ki Bowen. - Úristen, Groby, gondolja meg, mit jelent számunkra a Venus - egy romlatlan bolygó, mindaz a kincs, amire az emberi nemnek szüksége van: föld, élelem, nyersanyag. Használja az eszét, ember! - Ó! - mondtam. A gordiuszi csomót tehát nem sikerült elvágnom. Így aztán beletemetkeztem a Biometrika tekercseinek tanulmányozásába, s időről időre magyarázatot kértem valamire, amit amúgy is tudtam. A Biometrika a.reklámszövegírók mindennapi fegyvertárához tartozott. Kiterjedt a népszaporulatra, az

intelligencia-hányados alakulására, a halálozási arányszámokra, a halált okozó tényezőkre és még sok egyébre. Csaknem valamennyi száma jó híreket tartalmazott számunkra - olyan híreket, amelyek miatt a konzik nagy hűhót csaptak. A népszaporulat mindig jó hír volt számunkra. Ha több az ember, többet lehet eladni. Ha kevesebb az agyvelő, kevesebbet lehet eladni. De ezek a hóbortos elméjű fanatikusok másképp nézték a dolgokat, s nekem meg kellett játszanom, hogy egyetértek velük. Egy idő után áttértem az Űrhajózási Híradóra.. Itt már rossz híreket olvastam - csupa rossz hírt. Az emberek elfásultak; egy bizonyos morcos ellenállás volt tapasztalható azoknak a cikkeknek a hiánya miatt, amelyeket a Venus-rakéta konstrukciója igényelt; defetizmus ütötte fel a fejét az egész Venus-kolónia létesítése terén; kétségek merültek fel, vajon a kolóniának, ha egyáltalán valaha létrejön, lesz-e munkája. Az a nyomorult Runstead! De a legrosszabbat a legfrissebb szám fedőlapján láttam. Az aláírás ezt mondta: „Jack O'Shea, akit az Elnök a Becsületrend Érdemérmével tüntetett ki, mosolyogva fogadja szép barátnője csókos szerencsekívánatait." A szép barátnő a feleségem, Kathy volt. És ilyen gyönyörűnek még sose láttam. A konzi-sejt mögé álltam, és egy nagyot löktem rajta. A kantinbeli kajával szemben három napon belül amolyan fortyogó elégedetlenség támadt. Egy hét múlva a fogyasztók már így óbégattak: „A fene egye meg, mért nem születtem száz évvel ezelőtt. . .", „A fene egye meg, mért olyan zsúfolt ez a hálóterem . . ." „A fene egye meg, mért nem vásárolhatok valahol egy darab földet, ahol magamnak dolgozhatok . . ." Az aprócska sejt örömmámorban úszott. Egy hét alatt szemmel láthatóan nagyobb eredményt értem el, mint ők egy év alatt. - Szükségünk van az olyan fejekre, mint a magáé, Groby - mondta nekem Bowen, aki személyzetis volt. - Nem fogja az életét algaszedőként átrobotolni A közeli napokban a munkaügyi főnök meg fogja kérdezni magától, hogy ért-e a tápszerkémiához. Válaszolja azt neki, hogy igen. Majd tartok magának egy gyorstalpaló tanfolyamot mindarról, amit tudnia kell. Majd mi kihozzuk magát a forró napról. És így is történt egy hét múlva, amikor már mindenki ilyeneket mondott: „Jó volna egyszer erdőben sétálni. Képzeld csak el, milyen

fáink voltak valaha" vagy „Isten verje meg ezt a nyomorult sósvizes szappant!" holott az ideig soha senkinek nem jutott eszébe, hogy a szappant „sósvizesnek" nevezze. A munkaügyi főnök odajött hozzám, és annak rendje-módja szerint megkérdezte: - Groby! Ért maga valamit a tápszerkémiához? - Érdekes, hogy épp ezt kérdezi - feleltem. - Elég sokat foglalkoztam vele. Ismerem a Chlorellához szükséges kénfoszfor-szénoxigén-hidrogén-nitrogén arányokat, tudom, melyek az optimális hőmérsékletek és így tovább. Ez a kevés nyilvánvalóan sokkal több volt, mint amennyit ő tudott. - Igen? - mormogta, és mély benyomásokkal eltelve odábbállt. Egy hét múlva mindenki egy trágár viccet mesélt a Starr-zelius Verily trösztről, engem pedig áthelyeztek nyolcórás munkára a toronyba. Mérőműszereket olvastam le, szelepeket csavargattam, amelyek a Chlorella-ciszternákba folyó tápnedvek áramlását szabályozták. Derűsebb és könnyebb munka volt. Szabad időmet a Csibe Kicsi alatt töltöttem - most már a Galton-síppal úgyszólván minden viszolygás nélkül át tudtam haladni rajta -, és ott átírtam a konzik fantasztikusan gyatra első számú tájékoztatóját: MEGVANNAK A KÉPESSÉGEID, HOGY VEZETŐ ÁLLÁSBA KERÜLJ? Te és csak te tudsz válaszolni ezekre a fontos kérdésekre: Intelligens, jövőbe tekintő, 14 és 50 év közötti férfi, illetve nő vagy-e? Megvan-e benned az energia és a becsvágy a jövő NAGY FELADATAINAK elvégzésére? Megbízható - feltétlenül megbízható - vagy-e arra, hogy elmondjuk neked korunk legnagyobb, legszebb reményeket ébresztő hírét? Ha nem tudsz felugrani, és e három kérdés mindegyikére azt felelni: IGEN, kérünk, ne olvasd tovább ezt a papírt! De ha IGENNEL tudsz felelni, akkor te, a barátaid vagy a családod el tudtok jutni a földszintre, a . . . És így tovább. Bowen meg volt hökkenve. - Nem gondolja, hogy ez a magas intelligencia-hányadosra való hivatkozás túlságosan korlátozni fogja a hatást? - kérdezte aggódva. Nem magyaráztam el neki, hogy a magam fogalmazványa és a 12. osztályú munkások számára írt szabványos propaganda között csupán az a különbség, hogy az utóbbiaknak élőszóval adjuk be. Mert nem tudnak olvasni. Azt mondtam hát, hogy ettől ne féljen.

Mire bólintott. - Maga született reklámszakember, Groby - mondta nekem ünnepélyesen. - Egy konzervista Amerikában ötcsillagos válna magából. - Ezt illő szerénységgel fogadtam. - Nem szabad idebilincselnem magát - folytatta. - Magasabb szervezetnek kell átadnom. Vétek volna, ha egy ilyen sejtben pocsékolná a tehetségét. Jelentést küldtem magáról - a távközlő felé intett -, és azt hiszem, hamarosan itt lesz az igénylés. És ez jól is van így. De nagyon sajnálom, hogy itthagy minket. Ennek ellenére mégis megtettem a szükséges lépéseket. Itt van a Chlorella Vásárlók Kézikönyve . . . Repesett a szívem az örömtől. Tudtam, hogy a Chlorella New York-i piacokon vásárolja a nyersanyagot. - Köszönöm - motyogtam. - Ott szeretnék dolgozni, ahol a legnagyobb szolgálatot tehetem. - Ezt tudom, Groby - hízelgett nekem. - Izé . . . még egy dolgot, mielőtt elmegy. Nem hivatalos, George, de tudja . . . én is szoktam írogatni. Van itt egy-két apróságom . . . gondolom, az ilyesmit vázlatnak nevezik . . . nagyon-nagyon hálás volnék, ha magával vinné őket, és , . . Végül sikerült elszabadulnom tőle a kézikönyvvel meg mindössze tizennégy „vázlattal". Silány fércművecskék, rögtön láttam, nincs bennük az égvilágon semmi propaganda-íz. Bowen arról biztosított, hogy van még neki egy nagy sereg hasonló írása, amelyet kettesben átdolgozhatunk. Nekiestem a kézikönyvnek. A szelepek csavargatása nem szívta annyira ki belőlem a nap végére az erőt, mint az algaszedés, Bowen meg gondoskodott róla, hogy a konzi-munkám a lehető legkönnyebb legyen, s így többet foglalkozhassak a „vázlataival". Ennek eredményeképpen most első ízben maradt annyi szabad időm, hogy felderítsem a környezetet. Herrera egyszer elvitt magával a városba, s ekkor megtudtam, mit csinál ezeken a titokzatos hétvégeken. Ez a felfedezés meghökkentett ugyan, de azt nem mondhatnám, hogy undorral töltött volna el. Legfeljebb arra emlékeztetett, hogy a vezető állásúak és a fogyasztók közt tátongó szakadékot nem lehet olyan elvont és irreális valamivel áthidalni, mint amilyen a „barátság". Amikor egy régimódi pneumatikus földalattiból kiléptünk a Costa Rica-i ködös, szemerkélő esőbe, először is egy harmadosztályú vendéglőbe tértünk be, hogy együnk valamit. Herrera ragaszkodott

hozzá, hogy rendeljünk egy-egy krumplit és ahhoz is, hogy ő fizessen .... - Nem, Jorge, ezt meg kell ünnepelnünk. Hisz életben hagytál, ugye, amikor azt a tájékoztatót odaadtam neked? Hát most ünnepelünk. Herrera étkezés közben sziporkázott, ömlött belőle a szó, kétnyelvű módján évődött velem és a pincérekkel. Szikrázott a szeme, ömlött belőle a szó, olyan könnyen és indokolatlanul nevetett, mint egy vidám, randevúzó fiatalember. Randevúzó fiatalember! Eszembe jutott az első találkám Kathyvel, az a hosszú délután a Central Parkban, amikor kéz a kézben sétálgattunk a homályos folyosókon, a táncterem, s az a végtelen óra, amit Kathy ajtaja előtt töltöttünk . . . Herrera átnyúlt az asztal fölött, és a vállamra csapott. Láttam, hogy a pincérekkel együtt nagyot nevet. Én is nevettem, védekezőn, mire ők még inkább nevettek, nyilvánvalóan rajtam mulattak. - Ne törődj vele, Jorge - mondta Herrera kijózanodva -, gyerünk. Ami most következik, annak, azt hiszem, örülni fogsz. - Kifizette a számlát, s a pincér kérdően felhúzta szemöldökét. - Hátramennek? - Igen - válaszolta Herrera. - Gyere, Jorge. A pincér kalauzolásával végigkanyarogtunk a pultok közt. Vezetőnk kinyitott egy ajtót, és sziszegett valamit spanyolul Herrerának. - Ne féljen - mondta neki Herrera -, nem maradunk sokáig. Kiderült, hogy hátul egy könyvtár van. Éreztem, hogy Herrera rajtam tartja a szemét, s azt hiszem, sikerült lepleznem érzelmeimet. Sőt, vagy egy óra hosszat ottmaradtam vele, s míg ő valamiféle Moby Dick című molyrágta könyvbe temetkezett, én féltucat ősrégi képeslapot futottam át. Ezeknek az emlékezetes klasszikusoknak egyikemásika nagymértékben könnyített lelkiismeretemen - hisz ott volt például a „Csinálsz efféle mindennapos hibákat az angolban?" egy régi példánya, amely igen jól festett volna a Schocken-Toronyban levő irodám falán. De mégsem tudtam egészen feloldódni e tömérdek könyv láttán, amelyben hirdetésről egy árva szó sem esett. Nem vagyok prűd, ami a magányos szórakozásokat illeti, feltéve, hogy hasznos célokat szolgálnak. De a türelmemnek határa van. Herrera, azt hiszem, sejtette, hogy hazudok, amikor azt mondtam neki, fáj a fejem. Jóval később, midőn bebotorkált a hálóterembe,

elfordítottam a fejemet. Attól fogva nemigen beszéltünk egymással. Egy hét múlva, azt követően, hogy a kantinban csaknem zendülésszerű jelenetek játszódtak le - az az álhír váltotta ki őket, hogy az élesztőből készült bundás almához fűrészport kevertek -, az irodába hívattak. Egyórás várakozás után egy igen magas rangú személyzetis fogadott. - Groby? - kérdezte. - Igen, Mr. Milo. Maga igen jó munkát végzett. Felettébb jó munkát. A teljesítménymutatói, mint látom, véges-végig négyesek. Ezt Bowennek köszönhettem. Ő tartotta nyilván a teljesítményeket. Öt esztendőbe telt, amíg e munkahelyre be tudott furakodni. Köszönöm, Mr. Milo - válaszoltam. - Nincs mit, nincs mit - mondta. - A közeljövőben lesz egy üresedésünk. Az egyik emberünk helye, fent Északon. Úgy látom, a munkája egyre rosszabb. Nem a munkája - csak a munkájának kísértete: az árnyék, amely a munkájára vonatkozó jelentésre hullt. Amit Bowen gondosan kirajzolt és becsíkozott. Kezdtem becsülni azt az aránytalan erőt, amelyet a konzik meg tudtak mozgatni. - Volna kedve az anyagbeszerzéshez, Groby? - Érdekes, hogy épp ezt kérdezi, Mr. Milo - válaszoltam higgadtan. Mindig is nagy kedvet éreztem iránta, azt hiszem, igen jó anyagbeszerző lenne belőlem. E meglehetősen szabványos válasz hallatán kétkedve nézett rám. Aztán a legkülönfélébb kérdésekkel kezdett bombázni, mire tisztelettudóan felöklendeztem a Chlorella-kézikönyv szerinti válaszokat. A személyzetis húsz-egynéhány évvel ezelőtt magolta be őket, én meg mindössze egy héttel ezelőtt. Gyenge ellenfél volt. Egy órán belül meggyőzte magát, hogy a Chlorella Protein Művek egyetlen reménysége George Groby, akit azonnal el kell küldeni a rés betömésére. Éjszaka a sejtben elmondtam, mi történt. - Ez New York - jelentette ki határozottan Bowen. - Ez New York. - Nem tudtam megállni, hogy egy nagyot ne sóhajtsak. Kathy, sóhajtoztam magamban. De Bowen ezt nem vette észre, s így folytatta: - Most egy-két speciális dolgot kell elmondanom magának. Először is . . . az ismertető jelzéseket. Megismerkedtem az ismertető jelzésekkel. Volt egy kézjelzés

rövidtávra, s egy nagy üdvözlési vészjelzés középtávra. Hosszútávra egy rejtjeles újsághirdetés szolgált, egészen ügyes volt. Bowen felszólított, hogy gyakoroljam a jelzéseket, és magoljam be a rejtjeles hirdetést. Amikor a Csibe Kicsin át távozóban voltunk, eszembe jutott, hogy egész nap nem láttam Herrerát. Kijövetelkor megkérdeztem, mi van vele. - Letört - mondta Bowen egyszerűen. Nem szóltam semmit. Ez afféle konzi-zsargon volt. „Ez és ez letört." Ez annyit jelentett, hogy ez és ez hosszú éveken át robotolt a VKSZért. Odaadta minden pénzét, feláldozta még azt a néhány apró örömöt is, amit megvásárolhatott volna vele. Nem házasodott meg, nem feküdt le nőkkel, mert ez a biztonságot veszélyeztette volna. S aztán olyan kételyek kezdték gyötörni, amelyeket se magának, se nekünk nem vallott be. Kételye és félelme egyre fokozódott. Errearra húzták, tépték, s a végén önkezével vetett véget életének. - Herrera letört - ismételtem bambán. - Ne sokat töprengjen felette - jegyezte meg élesen Bowen. - Maga Északra megy. S ott tennivalója van. Valóban volt tennivalóm. 10 Tisztes körülmények közt utaztam New Yorkba, olcsó irodai öltözékben, egy turistarakéta harmadik osztályán. Fejem felett a derék Costa Rica-i fogyasztók nagy ámuldozások és sóhajtozások közepette nézegették a prizmás ablakokat, pénzüket számolgatták, s azon tűnődtek, mit vásárolhatnak meg az északi metropolisz kínálta gyönyörökből. Mi, fedélközi utasok kopottabb, durvább banda voltunk, de ezúttal legalább nem munkásrepülőgépen utaztunk. Odalent ugyan nem voltak ablakok, ezzel szemben égtek a lámpák, automaták és vödrök álltak rendelkezésünkre. Beszállás előtt az egyik üzemőr rövid beszédet intézett hozzánk: - Idefigyeljetek, ti rühesek! Most kikerültök a Costa Rica-i jogszolgáltatás illetékességi köréből, Északra mentek. Jobb munkát kaptok. De ne feledjétek, hogy ott is munka vár rátok. Senki se feledkezzen meg közületek arról, hogy a Chlorellának zálogjoga van rátok, és ez minden más jogot megelőz. Ha valamelyikőtök azt hiszi, hogy megszegheti a szerződését, egykettőre rá fog jönni, milyen

gyorsan és simán működik a törvény, ha kereskedelmi vétségekért való kiadatásról van szó. És aki azt képzeli, hogy egyszerűen megpucolhat, hát csak próbálja meg. A Chlorella évente hét milliárdot fizet a Burns Nyomozóügynökségnek, s Burns pontosan szállít. Ha tehát, ti rühesek, egy kis testgyakorlásban akartok részesíteni minket, hát rajta, tárt karokkal várunk benneteket. Meg vagyok értve? - Meg volt értve. - Na jó, ti rühesek. Szálljatok be, jó szerencsét. A beosztásotokat megkaptátok. Üdvözöljétek nevemben a Broadwayt. Montauknál minden baj nélkül landoltunk. Mi odalent, a fedélközben csak csücsültünk és vártunk, amíg a turistaosztályos fogyasztók kézipoggyászukat cipelve libasorban kiszálltak. Aztán csücsültünk és vártunk, amíg a vörös-fehér A & P karszalagos Élelmezési vámellenőrök hangos vitát folytattak a stewardjainkkal a megmaradt élelemadagok miatt. Négyen közülünk útközben meghaltak, s a stewardok persze maguknak tartották meg ezeknek az adagját, hogy eladhassák a feketepiacon. Aztán csak csücsültünk és vártunk. Végre parancsot kaptunk, hogy (ötvenesével szálljunk ki a gépből. Felsorakoztunk, csuklónkra rábélyegezték a belépési vízumot, osztagonként elmasíroztunk a földalattihoz, ahol bevagoníroztak minket egy New Yorkba tartó kocsiba. Szerencsém volt. Részlegem egy teheráru-fülkét fogott ki. A Munkaerő Elhelyező Hivatalban csoportosítottak minket, s mindannyiunkra ráakasztották a beosztásunknak megfelelő táblát. Egy kis riadalom támadt sorainkban, amikor ki-derült, hogy a Chlorella húszat közülünk szerződésileg bérbe adott az I. G. Farbennek - senki se vágyódik az uránbányákba -, én azonban nem nyugtalankodtam. A mellettem álló férfi rosszkedvűen bámult maga elé, mialatt az őrök kiválasztották és elhajtották a húsz szerencsétlent. - Úgy bánnak velünk, mint a rabszolgákkal - jegyezte meg keserűen, a kabátujjamat rángatva. - Szégyen, gyalázat. Nem, öregfiú? Ez a munka alapvető méltóságának meggyalázása. Dühös pillantást vetettem rá. Konzi volt, semmi kétség. De aztán eszembe jutott, hogy egyelőre még én is konzi vagyok. Egy pillanatig azon töprengtem, használjam-e a kézjelzést, de meggondoltam magam. Érdemes lett volna megismerkednem a szomszédommal, hátha segítségre lesz szükségem, viszont ha idő előtt felfedem magamat, esetleg ő fordul hozzám segítségért.

Elindultunk a Nyack külvárosokban levő Chlorella-fiók felé. Ne pazarolj, és nem fogsz szűkölködni! A világ összes többi nagyvárosához hasonlóan New York alatt is szennyvízcsatorna vezetett a gyűjtő- és ülepítő medencék egész sorához. Mint minden városlakó, jómagam is tudtam, miképpen vezetik el vízzel a város csatornahálózatának erein át huszonhárommillió ember szerves váladékát, hogyan semlegesítik a sókat ioncserélő eljárással, szállítják csővezetéken az üledékfolyadékot a Long Island Öbölben levő moszatfarmokhoz, szivattyúzzák tartályhajókba a megmaradt iszapot a Chlorella számára. Mindezt tudtam, de még sose láttam. Címem 9. osztályú Közellátási Diszpécser volt, munkám meg abból állt, hogy összekapcsoljam az iszap kezelésére szolgáló fecskendőket. Az első munkanap végén egyheti fizetésemből egy koromfogó-orrdugót vásároltam, amely a szagot nem fogta fel teljesen, de legalább elviselhetővé tette. A harmadik napon a műszak végeztével azonnal a zuhanyozóba rohantam. Már jó előre kiókumláltam a dolgot: hat óra hosszat álltunk a tartályok mellett, ahol nem voltak automaták, mert az ottani légkörben egyszerűen nem lehetett semmit enni, inni vagy szívni, s így a munkásokat visszafojtott sóvárgásaik arra kényszerítették, hogy félórát a Popszi-Süti-Starr körforgásban töltsenek el, s csak akkor ment az első közülük a zuhanyozóba. Jómagam elfojtottam sóvárgásomat, amely a többiekéhez képest egyébként is kevésbé volt heves, hisz e rövid idő alatt még nem rögződött meg bennem, s így csaknem egyedül voltam a zuhanyozóban. Amikor pedig a tömeg beözönlött, én mentem az automatákhoz. Egyszerűen csak éltem intellektuális képességeimmel, s ez mindennél jobban mutatja a fogyasztói és reklámfőnöki észjárás közti alapvető különbséget. Igaz, ahogy említettem, az én esetemben kevésbé megrögzött szokásokról volt szó. Még egy férfi volt rajtam kívül a zuhanyozóban, de kettesben lévén, nem is igen értünk egymáshoz. Amikor bejöttem, odaadta nekem a szappant. Beszappanoztam magam, majd a recirkulátorok teljes nyomása mellett magamra zúdítottam a vizet. Nem is igen vettem észre, hogy a férfi ott van. De amikor visszaadtam neki a szappant, éreztem, hogy a gyűrűsujjával megérinti a csuklómat, mutatóujjával pedig kört ír le a hüvelykujjam tövénél. — Ó — mondtam ostobán, és viszonoztam a kézjelzést. -Maga az én konzi. . .

Pszt! - sziszegett. Ingerülten mutatott a plafonról függő kémmikrofonra. Hátat fordított nekem, és aprólékosan újból beszappanozta magát. Midőn visszaadta a szappant, egy darab papír volt hozzá tapadva. Az öltözőben kinyomkodtam belőle a vizet, s szétterítettem. „Ma este összejövetelt tartunk - olvastam. -Menj a Szépművészeti Múzeumba. Zárás előtt pontosan öt perccel légy a Csinos Termet-kiállítás előtt." Mihelyt felöltöztem, beálltam a sorba az ellenőr íróasztalánál. Félórába se telt, s már kezemben volt a lebélyegzett engedély, amely felhatalmazott rá, hogy aznap este ágyellenőrzés után jöhessek haza. Visszamentem a priccsemhez a cókmókomért, figyelmeztettem az új tulajdonost, hogy a felső priccsen fekvő férfi álmában beszél, beadtam a holmimat a megőrzőbe, aztán felkaptam a bronxville-i ingajáratra. Átszálltam egy Észak felé tartó helyi járatra, ezzel egy állomást mentem, ott átszálltam egy déli irányúra, és a SchockenToronynál kiszálltam. Látszólag senki se követett. Nem is számítottam rá, de fő az óvatosság. A konzi-találkáig még csaknem négy óra állt rendelkezésemre. Az előcsarnokban várakoztam, mígnem egy rendőr megvetően nézegetve ócska ruhámat, odajött hozzám. Azt reméltem, hogy Hester vagy tán maga Fowler Schocken lejön az előcsarnokba, ám nem volt ilyen szerencsém. Persze egy csomó embert felismertem, de nem voltam biztos benne, hogy bennük is megbízhatom. És amíg ki nem derítettem, mi rejtőzik a Starrzelius-gleccseri kikészítésem mögött, nem szándékoztam az első embernek orrára kötni, hogy élek. A Pinkerton-pacák rám üvöltött: - Tán valamilyen üzletet hoztál a Schockenéknek, te rühes? Tán nagy kontód van náluk? - Bocsánat - mondtam, és a kijárat felé iszkoltam. Reméltem, hogy nem fog követni, nem furakszik az előcsarnokban tülekedő tömeg közé. Így is lett. Elosontam a Társalgó mellett, ahol egy csapat fogyasztó a képernyőn egy könnyed Nem-Terh szerelmi történetet figyelt, s közben Legkávébb-mintát iszogatott, s bebújtam a teherliftbe. - A nyolcvanadikra - mondtam a liftkezelőnek, de alighogy ezt kimondtam, rájöttem, nagy hibát követtem el. - Maga ott az ötödik kocsiban - dörrent rám a liftkezelő a megafonon át -, a teherlift csak a hetvenedikig megy. Mit keres itt? - Küldönc vagyok - hazudtam nyomorúságosan. - Valamit el kell

hoznom Mr. Schocken irodájából. Megmondtam nekik, hogy egy magamfajtát nem fognak beereszteni Mr. Schocken irodájába. „Idefigyeljenek - mondtam nekik -, legalább huszonöt titkárnője van, s nekem mindet végig kell járnom, hogy beeresszenek." Megmondtam nekik . . . - A postaszoba a negyvenötödiken van - mondta a liftkezelő immár kevésbé szigorúan. - Álljon az ajtó elé, hadd lássam magát. A nézőke látóterébe húzódtam. Nem örültem neki, de nem volt más választásom. Úgy gondoltam, valami hangot hallok a megafon rostélya felől, de nem lehettem biztos benne. Még sose voltam az ezer láb mélységben levő liftkezelő-teremben, ahol gombnyomással küldözhetik fel-le a kocsikat az aknákban. De most az évi fizetésemet odaadtam volna érte, ha bekukkanthatok abba a terembe. Egy fél percig álltam ott, s ekkor a liftkezelő közömbös hangon megszólalt: - Jól van. Húzódjon vissza a kocsiba. A negyvenötödik emeleten balra az első csúszópálya. A kocsi többi utasa a Legkávébb alkaloidájának bódító ködén át bámult rám, amíg ki nem szálltam. Ráálltam a. balra futó csúszópályára, és elhaladtam a „Postaszoba" feliratú ajtó mellett egészen a folyosókereszteződésig. Jó időbe telt, amíg megtaláltam a lépcsőt, de nem is bántam. Időre volt szükségem, hogy kikáromkodjam magamat. A liftet nem mertem többé használni. Megmászott ön már valaha harmincöt emeletet? A vége felé már igen kimerültem. Az egész testem sajgott, ráadásul az időmet vesztegettem, pedig sietnem kellett. Már tíz felé járt, s a fogyasztók, akik a lépcsőházban laktak, kezdtek hazaszállingózni. Olyan óvatosan lépkedtem, ahogy csak tudtam, de a hetvennegyedik emeleten mégis csaknem összebalhéztam a harmadik lépcsőn egy férfival, akinek hosszabb lába volt, mint ahogy gondoltam. Szerencsére a hetvennyolcadik emelet fölött már nem aludt senki: a vezető állásúak birodalmába értem. Végigsettenkedtem a folyosókon. Nagyon jól tudtam, hogy az első ember, aki felfigyel rám, vagy megismer, vagy kidob. De a folyosón csak tisztviselők jártak-keltek, egyiküket sem ismertem. Nagy szerencsém volt. De mégsem elég nagy. Fowler Schocken irodáját zárva találtam. Bebújtam a titkárnője szobájába, amely üres volt, s elgondolkoztam

a helyzetemen. Fowler általában munka után egy ideig golfozott a klubházban. Jóllehet ehhez meglehetősen későre járt, de gondoltam, próba, szerencse, a klubig már csak négy emelet. Egyből felszaladtam oda. A klubház csinos épület, ami érthető is, hisz a tagsági díj ugyancsak csinos. A golf-, tenisz- és egyéb sportpályákon kívül van ott egy kis erdő, a szoba egész északi végét betölti, több mint egy tucat gyönyörű műfával, s amellett akad még legalább húsz pihenőfülke, ahol az ember olvashat, mozit nézhet vagy bármilyen más látványosságban gyönyörködhet. Egy vegyes páros golfozott. Óvatosan odaosontam a székeikhez. Nagyon elmélyedtek a tárcsák és gombok kezelésében, ahogy játékosaikat a pálya közepén a tizenkettes lyuk körül irányítgatták. Elszoruló szívvel olvastam le pontszámaikat a jelzőberendezésről: mindannyian valahol kilencven fölött tartottak. Paccerek. Fowler ezen a pályán sose ment nyolcvan fölé. Nem lehetett hát egy ilyen bandában, s amikor közelebb értem, láttam, hogy valóban egyik férfi se ismerős. Mielőtt visszavonultam volna, egy ideig még haboztam, megpróbáltam kiókumlálni, most mit tegyek. Schockent sehol se láttam a klubban. Lehet, hogy valamelyik pihenőfülkében volt, de mégse nyithattam be valamennyibe, hogy erről meggyőződjem. Ha egy foglalt fülkébe botlom be, azonnal kirúgnak, kivéve ha a szerencse rámmosolyog, és Fowler van a fülkében. A golfozók felől karattyolás ütötte meg a fülemet. Az egyik lány egy négyhüvelykes gurítással épp beletalált a lyukba, boldogan fogadta a többiek gratulációit, s hátradőlve meghúzta a fogantyút, amely visszahozza a játékbábukat az elütési helyre, és immár a tizenhármas lyukhoz vezető labirintussá rendezi át a pályát. S ebben a pillanatban megláttam a lány arcát. Hester volt, a titkárnőm. Ez egyszerűsítette a dolgot. Nem tudtam, hogyan került Hester a klubházba, de minden egyebet tudtam róla, amit csak tudni lehetett. Behúzódtam egy alkóvba a női mosdó bejáratának közelében. Alig tíz percig kellett várnom, már megjelent. Persze elájult. Káromkodva becipeltem őt az alkóvba. Volt ott egy pamlag, arra lefektettem. És volt ott egy ajtó, azt becsuktam. Amikor magához tért, pislogva nézett rám. - Mitch! mondta olyan hangon, amely valahol a suttogás és a sikoltás között vibrált. - Nem vagyok halott - mondtam neki. - Valaki más halt meg, és

elcserélték velem. Nem tudom, kiknek a műve volt, de nem vagyok halott. Igen, valóban én vagyok, Mitch Courtenay, a főnöke. Igazolni tudom. Emlékszik például a legutóbbi karácsony estére, amikor annyira izgult a . . . - Ne folytassa - mondta gyorsan. - Ó, Istenem, Mitch . . . akarom mondani Mr. Courtenay . . . - Maradjunk Mitchnél - jegyeztem meg. Elengedtem a kezét, amit masszíroztam, mire felemelkedett, hogy jobban megnézhessen. - Ide figyeljen - mondtam neki -, élek, ez rendben van, de meglehetősen nagy pácban vagyok. Beszélnem kell Fowler Schockennel. El tudná intézni ... de azonnal? - Ó! - Egyet nyelt és visszanyerve önuralmát cigarettáért nyúlt. Automatikusan felé nyújtottam egy Starrt. - Ó, nem, Mitch. Mr. Schocken a Holdon van. Ez nagy titok, de magának, azt hiszem, elmondhatom. A Venus-projektummal van valamilyen kapcsolatban. Amikor maga meghalt. . . izé . . . tudja, mit akarok mondani . . . Mr. Runsteadet bízta meg a projektum irányításával, de a dolgok rossz fordulatot vettek, s ezért elhatározta, hogy maga veszi kezébe az ügyet. Odaadtam neki a maga jegyzeteit. Az egyikben, azt hiszem, volt valami a Holdról. Egyszóval néhány nappal ezelőtt odautazott. - Ördög-pokol - mérgelődtem. - Ki helyettesíti? Harvey Brunner? El tudná őt érni? Hester megrázta a fejét. - Nem, nem Mr. Bruner helyettesíti, Mitch, hanem Mr. Runstead. Mr. Schocken olyan sietve utazott el, hogy nem volt senki más, aki átvehette volna a munkáját, csak Mr. Runstead. De őt máris felhívhatom. - Nem - válaszoltam. Órámra néztem, s felnyögtem. Épp csak annyi időm volt, hogy elérjek a Múzeumba. - Idefigyeljen - mondtam. Most mennem kell. Ne szóljon senkinek semmit, érti? Majd kiötlök valamit, s felhívom magát. Nézzük csak, ha felhívom magát, azt fogom mondani. . . hogy is hívják az édesanyja orvosát? . . . hogy dr. Gallant vagyok. És akkor majd megbeszélünk egy találkát, s ott megmondom, mit teszünk. Ugye, számíthatok magára, Hester? - Persze, Mitch - válaszolta zihálva. - Na jó. Most le kell kísérnie a liften. Nincs időm gyalog lemenni, s abból meg baj származhat, ha egy magamfajtát elkapnak itt a klub emeletén. - Félbeszakítottam magamat, és Hesterre pillantottam. - És ha már erről beszélünk, mi a csudát keres maga itt?

Hester elpirult. - Tudja, hogy van ez - sóhajtotta boldogtalanul. - Amikor maga elment, nem kaptam titkárnői munkát, a többi vezetőnek megvolt a maga titkárnője, s én egyszerűen nem bírtam többé fogyasztó lenni, Mitch, azzal a sok számlával meg minden egyébbel. Így hát amikor itt üresedés támadt, tudja .. . Ó - mondtam reménykedve, hogy az arcom nem árulja el érzelmeimet. Isten látja lelkemet, igyekeztem közömbös arcot vágni. Vigyen el az ördög, Runstead, káromkodtam magamban, s Hester anyjára meg Hester udvarlójára gondoltam, akihez egy szép napon esetleg feleségül ment volna. Ó, ez az irgalmatlan, szörnyű igazságtalanság, hogy egy ilyen ember, mint Runstead, saját kezébe veszi a törvényt, tönkreteszi vezetőállásunk életét... az enyémet... az egész stábomét. . . Hesterét ... és letaszítja őket a fogyasztók színvonalára. - Ne féljen, Hester - mondtam gyengéden. - Ezt jóvá fogom tenni, ezzel tartozom magának. S nem is kell majd figyelmeztetnie. Mindent rendbe fogok hozni. - És azt is tudtam, hogyan. Nem egy ZZ-szerződéses lánynak sikerül elkerülnie az automatikus meghosszabbítást és a lefokozást. Az tömérdek pénzembe kerülne, hogy az év lejárta előtt kiváltsam Hestert a szerződés alól, úgyhogy ez nem jöhetett számításba, de akadnak lányok, akik az első év után kitűnően megvannak nőtlen vezető állásúakkal. Én meg elég fontos személy voltam - ha egy ilyen javaslatot teszek majd valamelyik fiókvezetőnek vagy irodafőnöknek, nem valószínű, hogy elutasítsa, vagy hogy rosszul bánjon Hesterrel. Nem vagyok híve üzleti dolgokban az érzelmeskedésnek, de - mint látják - ami a személyi kapcsolatokat illeti, mindig nagy balek voltam. Hester ragaszkodott hozzá, hogy pénzt adjon kölcsön nekem, így aztán kocsin mentem, s még korán is érkeztem a Múzeumhoz. Noha előre fizettem a hajtónak, mégse tudta megállni, hogy amikor kiszállok, ne tegyen egy rosszindulatú megjegyzést a nagylábon élő fogyasztókra. Ha nem kellett volna fontosabb dolgokon törni a fejemet, ott helyben jól beolvastam volna neki. Mindig szerettem a Múzeumot. A vallással nem sokat törődöm - már csak azért sem, mert az Tauntonék kontója -, de a Múzeum nagyszerű, régi mesterműveit olyan méltóságteljes, lélekemelő atmoszféra lengi körül, amely a békesség és a hódolat érzésével tölt

el. Mint említettem, valamivel korábban érkeztem, s néhány szabad percemet kihasználva némán álldogáltam G. Washington Hill mellszobra előtt. A Déli-sarkon töltött délután óta most éreztem magamat először nyugodtnak. Pontosan öt perccel éjfél előtt a Csinos Termet-kiállítás egyik nagy, kései korszakból származó darabja előtt álltam. A katalógus ezt írta róla: „Azt álmodtam, jeget halásztam Csinos Termet-melltartómban" -, amikor egyszerre meghallottam, hogy valaki mögöttem a folyosón fütyörészik. A me-lódia érdektelen volt, de a kádenciából kialakult az egyik ismertető jelzés, amit a Csibe Kicsi alatti búvóhelyemen tanultam. Egy női teremőr sétált el mögöttem. Hátrapillantottam és rám mosolygott. Külsőre egészen szokványos leszólítás volt. Belékaroltam, s éreztem, hogy ujjai rejtjeles üzenetet kopognak ki a csuklómon: N-E S-Z-ÓL-J-O-N S-E-M-M-I-T A-M-I-K-O-R E-L-V-Á-L-U-N-K M-EN-J-E-N A T-E-R-E-M V-É-G-É-B-E Ü-L-J-Ö-N L-E É-S V-Á-R-JO-N." Bólintottam. Egy műanyaggal borított ajtóhoz vitt, kinyitotta, s befelé mutatott. Bementem - egyedül. Odabent egyenes támlájú székeken tíz-tizenöt fogyasztó ült, szemközt egy kecskeszakállas idősebb fogyasztóval. A terem végében találtam egy üres széket s leültem. Senki sem fordított rám különösebb figyelmet. Az előadó valamelyik rendkívül unalmas pre-kommerciális korszak kiemelkedő eseményeit ismertette. Csak fél füllel hallgattam oda, inkább azon igyekeztem, hogy a körülöttem ülő különféle típusok közt valamilyen hasonlóságot fedezzek fel. Mindannyian konzik voltak ebben majdnem egészen biztos voltam, hisz különben miért volnék itt. De az alapvető stigmának, a belül lappangó fanatizmus külső jelének semmi nyomát nem láttam, holott ennek valamiben meg kellett volna mutatkoznia. Valamennyien konzik voltak, arcukról lerítt a szójafasírt és az Élesztőcske okozta óhatatlan elgyötörtség. Ennek ellenére akármelyikük mellett elmentem volna az utcán anélkül, hogy felfigyeltem volna rá. És mégis - ez New York, amelyről Bowen úgy beszélt, hogy a konzik, akikkel itt találkozni fogok, meglehetősen magasan vannak a ranglétrán, a mozgalom Trockijai és Tom Paine-jei. És ez is megfontolandó dolog volt. Ha egyszer kikerülök ebből a

pácból - ha beszélek majd Fowler Schockennel és tisztázom a státuszomat -, abba a helyzetbe kerülhetek, hogy ha kellő ügyességet tanúsítok, leleplezhetem ezt az egész mocskos összeesküvést. Fokozottabb figyelemmel néztem végig a teremben ülőkön, igyekeztem emlékezetembe vésni arcvonásaikat, hogy feltétlenül felismerjem őket, ha legközelebb találkozom velük. Bizonyára elhangzott valamiféle jelzés, de én nem hallottam. Az előadó úgyszólván a mondat közepén elhallgatott, s az első sorban felállt egy kövérkés, kecskeszakállas emberke. - Helyes - mondta egészen mindennapos hangon -, valamennyien itt vagyunk, s nincs értelme tovább pocsékolni az időt. Mi minden pocsékolást ellenzünk, épp ezért vagyunk itt. - Egy kis kuncogás támadt, de azonnal leintette. - Hagyjuk a zajongást - figyelmeztetett minket -, és hagyjuk a neveket. Ezen az összejövetelen számokat fogunk használni: engem szólítsanak „Egyesnek", maga a „Kettes" mutatott rá a mellette ülő emberre -, és így tovább, egészen a terem végéig. Világos? Oké, most mindenki nagyon figyeljen. Azért hívtuk össze magukat, mert valamennyien újak itt. Maguk most egy nagy szervezetben vannak. Ez itt, New Yorkban, az egész világra kiterjedő szervezési központ. Ennél magasabbra nem juthatnak. Mindannyiukat valamilyen speciális képesség miatt választottuk ki . . . mindenki ismeri a magáét. Ma este itt megkapják a beosztásukat. De mielőtt megkapnák, valamire még fel kell hívnom a figyelmüket. Maguk nem ismernek engem, s én nem ismerem magukat, a legutolsó sejtjük mindegyikükről igen jó véleményt adott, de a külszolgálatosok néha túl lelkesek. Ha esetleg téves ítéletet formáltak volna magukról . . . Értik, miről van szó, ugye? Általános bólintás volt a válasz. Én is bólintottam, s különös figyelemmel fürkésztem ennek a kis kövérkés kecskeszakállasnak az arcvonásait, hogy jól emlékezetembe véssem. Egymás után szólította a számokat, az új fiúk egyenként felálltak, néhány szót váltottak a kecskeszakállassal, aztán kettesével-hármasával távoztak ki nem mondott rendeltetési helyükre. Engem majdnem utolsónak szólítottak, rajtam kívül már csak egy egészen fiatal, narancsszín hajú és csillogó szemű lány volt a teremben. - Oké, maguk ketten - mondta a kecskeszakállas. - Maguk együtt fognak dolgozni, s így megmondhatom a nevüket. Groby, bemutatom magának Corvint, Groby reklámíró-féle, Celia pedig festőművész.

- Oké - mondta a lány, s rágyújtott egy csikkről egy újabb Starr-ra. Tökéletes fogyasztó-típus lett volna, ha ezek a zelóták meg nem rontják. Láttam, hogy még a láncdohányzás közben is mozog az állkapcsa, ahogy a gumit rágja. - Jól ki fogunk jönni egymással - mondtam elismerőleg. - Az természetes - jegyezte meg a kecskeszakállas. - Ki is kell jönniük egymással. Ugye, érti, Groby, miről van szó? Ahhoz, hogy megmutathassa, mit tud, egy csomó olyan anyagot fogunk mutatni magának, amit nem akarunk a reggeli újságban olvasni. Ha nem válnék be, Groby - mondta nyájasan -, kellemetlen helyzetbe hoz minket, mert akkor valamilyen más megoldást kell találnunk magával. - Megkopogtatott az íróasztalán egy színtelen folyadékkal teli üvegcsét. Alumínium teteje semmivel se csengett fémesebben, mint a hangom, ahogy ezt válaszoltam: - Igen, uram. - Mert nagyon is jól a tudtam, hogy az efféle üvegcsék milyen színtelen folyadékokat szoktak tartalmazni. De aztán, mint kiderült, nem ütköztem semmiféle nagyobb problémába. Három nehéz órát töltöttem el abban a kis teremben, de ekkor megmondtam, hogy ha most nem megyek vissza a barakkba, elmulasztom az ébresztőt, s abból nagy zűr lesz. Erre elengedtek. Csakhogy az ébresztőt így is elmulasztottam. Tökéletes tavaszi hajnalon jöttem ki a Múzeumból, nagyjában-egészében elégedett voltam az élettel. S ekkor a füstködből egy alak tornyosodott elém, az arcomba bámult. Felismertem annak a taxihajtónak gúnyos arcát, aki a Múzeumhoz hozott. -Hel ... ló, Mr. Courtenay - köszönt élénk hangon, s aztán a Múzeum mögül az obeliszk, vagy valami más, ahhoz nagyon hasonló, alaposan tarkón vágott. 11 - . . . néhány perc múlva felébred - hallottam. - Hedy már jöhet? - Úristen, dehogyis! - Csak kérdeztem. - Ezt magadtól is tudhatnád. Előbb inhaláló szert, plazmát, esetleg egy nagy egység nikotinsavat adsz nekik. Akkor jöhet Hedy. Nem szereti, ha állandóan elájulnak. Ilyenkor megmorcosodik. Ideges, kissé ijedt nevetés csendült fel. Kinyitottam a szememet. - Hál'istennek! - mondtam. Mert egy

agyszürke mennyezetet láttam, olyan színárnyalatút, amilyet csak a hirdetési ügynökségek agytröszt-termeiben lehet látni. Tehát biztonságban voltam, a Fowler Schocken és Társai cég ölelő karjaiban, vagy mégse? A fölém hajló arcot nem ismertem fel. - Miért olyan elégedett, Courtenay? - érdeklődött az arc. - Nem tudja, hol van? Ezek után már könnyű volt kitalálni. - Tauntonéknál - szóltam rekedt hangon. - Úgy is van. Próbáltam megmozdítani karomat és lábamat, de nem tudtam. És azt se tudtam, elkábítottak-e vagy műanyag zsákba bújtattak. - Idefigyeljen - mondtam nyugodtan -, nem tudom, maguk mit akarnak csinálni, de azt tanácsolom, hagyjanak fel vele. Ez nyilvánvalóan kereskedelmi célzatú emberrablás. Maguk vagy elengednek engem, vagy megölnek. Ha Értesítés nélkül megölnének, azért cerebrin jár, tehát nem fognak megölni. A végén mégis kénytelenek lesznek elengedni, s így azt javaslom, engedjenek el máris. - Hogy mi megöljük magát, Courtenay? - kérdezte a csúfondárosan ámuldozó ábrázat. - Hogy tehetnénk ilyet? Hiszen maga már halott. Ez köztudomású. Maga meghalt a Starrzelius-gleccseren. Hát nem emlékszik? Megint megpróbáltam feltápászkodni, de eredménytelenül. - Ezért agyégetés jár - fortyantam fel. - Megőrültek maguk? Azt akarják, hogy kiégessék az agyukat? - Maga meg lesz lepve - mondta az arc hanyagul. És aztán odaszólt valakinek: - Mondd meg Hedynek, rövidesen jöhet. - Kezek nyúlkáltak rajtam, valami csattant, aztán felsegítettek. Az ízületeimen érzett feszesség arról tanúskodott, hogy műanyag zsákba bújtattak, s így kár minden fáradságért. Hasztalan próbálnék szabadulni. Megszólalt egy berregő, s valaki éles hangon rám szólt. - Vigyázzon a nyelvére, Courtenay, tisztelettudóan beszéljen. Mr. Tauntont várjuk. B. J. Taunton támolygott be a szobába, részegen. Pontosan olyan volt, amilyennek mindig láttam, száz és száz banketten fent, az elnökség asztalánál: pirospozsgás, durva képű, túlöltözött ... és részeg. Csípőre tett kézzel, lábait szétvetve, kissé imbolyogva megállt és

végignézett rajtam. - Courtenay - mondta. - Milyen kár. Lehetett volna magából valami, ha nem köti össze sorsát azzal a csaló, gazember Schockennel. Milyen kár. Részeg volt, a szakma szégyenfoltja, a bűntettek egész sora száradt a lelkiismeretén, s mégse tudtam hangomban elfojtani a nagy vállalkozó iránt érzett tiszteletet. - Uram - mondtam nyugodt hangon -, itt valami félreértés van. Tudtommal semmilyen okot nem adtunk a Taunton és Társainak, hogy kereskedelmi gyilkosságot kövessen el. - Nem is - szóit összeszorított ajakkal. A törvény betűje szerint nem adtak okot. Az a csirkefogó Schocken nem tett egyebet, mint hogy ellopta a tervemet, elcsábította a szenátoraimat, megvesztegette a bizottsági tanúimat, s ellopta tőlem a Venust! - Hangja meredek üvöltésbe torkollt. Aztán a szokott hangján folytatta: - Nem, nem adott semmi okot. Óvatosan tartózkodott tőle, hogy az embereim közül bárkit is megöljön. Ravasz Schocken, erkölcsös Schocken, hülye Schocken! - bőgte. Üveges szemmel meredt rám. - Te nyomorult! - hörögte. - Az összes aljas, rühös, erkölcstelen, ócska trükk közt, amit velem szemben elkövettek, a tied volt a legrohadtabb. Én ... - a mellére vert, egy pillanatig úgy látszott, hogy elveszti egyensúlyát -, én kiókumláltam egy biztonságos módot arra, hogy kereskedelmi gyilkosságot követhessek el, s te megjátszod az ártatlan bárányt, mint egy ijedt patkány. Ügy futottál, mint a nyúl, te kutya. - Uram - mondtam kétségbeesetten -, esküszöm, fogalmam sincs, mire akar kilyukadni. - Evek óta csak iszik, futott át az agyamon, s ez most végképp betett neki. Ilyen szavak csak ittas agyvelőből származhatnak. Körülnézett. Az egyik embere odarohant, s egy szempillantás alatt egy széket tolt jókora feneke alá. B. J. Taunton széles mozdulatot tett, majd kijelentette: - Courtenay, én végső soron művész vagyok. Automatikusan buggyant ki belőlem a válasz. - Természetesen, Mr... - már majdnem „Schockent" mondtam, annyira belém idegződött ez a reflexválasz. - Természetesen, Mr. Taunton - ismételtem meg. - Végső soron - töprengett -, végső soron művész vagyok. Álmok álmodója, látomások szövögetője. - A kettős látomás félelmetes

érzete fogott el. Fowler Schockent láttam magam előtt a versenytársa helyett, ahelyett az ember helyett, aki mindannak az ellenkezőjét képviselte, amit Fowler Schocken képviselt. - Meg akartam szerezni a Venust, s meg is fogom szerezni. Schocken ellopta tőlem, de újból birtokba veszem. Fowler Schocken Venus-projektumából égbekiáltó rondaság lesz. Fowler Schocken irányítása alatt egyetlen rakéta se fogja elhagyni a földet, még ha valamennyi alantasát meg kell vesztegetnem, valamennyi osztályvezetőjét meg kell gyilkolnom. Mert én végső soron művész vagyok. - Mr. Taunton - érveltem higgadtan -, csak úgy, se szó, se beszéd, nem gyilkolhat meg osztályvezetőket. Ezért agyégetés jár. Cerebrint fog kapni. Olyan embert nem talál, aki az ön kedvéért ekkora kockázatot vállalna. Senki se akar húsz esztendőt pokolban tölteni. - S mégis szereztem egy gépészt, aki azt a helikopter-tartályt magára ejtette, ugye? Szereztem egy semmirekellő csavargót, aki a lakásának ablakán át magára lőtt, ugye? Sajnos, mindketten célt tévesztettek. És aztán maga átejtett minket azzal a gyáva megfutamodással ott a gleccseren. Nem szóltam semmit. Az a megfutamodás a gleccseren nem az én ötletem volt. Isten tudja, kinek a szemétjén termett, hogy Runstead leüssön, elraboltasson, és egy hullát hagyjon ott helyettem. - Kis híja elmenekült tőlünk - merengett Taunton. - Sose kaptuk volna vissza magát, ha nincs egynéhány alázatos, lojális szolgánk . . . egy taxihajtó meg még egy-két ember. De nekem megvannak a magam eszközei, Courtenay. Lehetnének jobbak, lehetnének rosszabbak, de nekem az a sorsom, hogy álmokat álmodjam, látomásokat szőjek. A művész nagysága egyszerűségében rejlik, Courtenay. Maga azt mondja nekem, senki se akarja, hogy kiégessék az agyát. Ez azért van, mert maga középszerű lélek. Én azt mondom: „Találnom kell valakit, aki azt akarja, hogy kiégessék az agyát, és azt az embert fel kell használnom." Ez azért van, mert én nagy vagyok. - Azt akarja, hogy kiégessék az agyát - ismételtem bambán. - Azt akarja, hogy kiégessék az agyát. - Magyarázd meg neki - szólt oda Taunton az egyik segédjének. Meg akarom győzni, hogy komolyan beszélünk. - A népesség kérdéséről van szó, Courtenay - kezdte szárazon az egyik segéd. - Hallott már valaha Albert Fishről? - Nem.

- A hajnal tüneménye volt, az Értelem kor-szakának legelején, valamikor 1920 táján. Albert Fish tűket szurkált a testébe, alkohollal átitatott vattacsomókkal égette húsát, korbácsolta magát ... és mindezt élvezte. Fogadom, hogy az agyégetést is élvezte volna. Húsz boldog esztendőt töltött volna el nyúzás, fojtogatás, fulladozás és hányás közepette. Albert Fish álma valóra vált volna. Az ő idejében csak egy Albert Fish volt. Igen nagyfokú külső nyomásra és idegfeszültségre van szükség, hogy egy Albert Fish szülessen. Annak a korszaknak kicsi és szétszórt népessége mellett. . . még három milliárd ember sem élt a Földön . . . józan ésszel nem is lehetett elvárni, hogy egynél több szülessen. De a mi jelenlegi, összehasonlíthatatlanul nagyobb népességünk mellett sok-sok Albert Fish bolyong szerte a világban. Csak meg kell találni őket. A mi páratlan kutatási eszközeinkkel, amelyek itt a Taunton-cégnél rendelkezésünkre állnak, egy egész sereget fedeztünk fel. Kórházakban bukkannak fel, olykor igen groteszk alakban. Buzgó gyilkos-jelöltek, a büntetés gyönyöreire vágynak. Egy magafajta ember azt mondja, nem bérelhetünk gyilkosokat, mert félnek a büntetéstől. Mr. Taunton viszont azt mondja, hogy igenis bérelhet gyilkosokat, ha talál olyan embereket, akik szeretik a büntetést. És az a legszebb az egészben, hogy akik szeretik, ha kínozzák őket, örömüket lelik a mások kínzásában is. Például a maga kínzásában. Vérfagyasztóan igaznak hangzott. A mi nemzedékünk már megszokta a csodákat. A hírekben egyebet sem hallunk, mint fantasztikus hősiességről és szörnyű gonoszságról szóló történeteket, s a kutatásaim során kiderült, hogy azokban a régi időkben ilyen bátorság és ilyen gonoszság nem létezett. Ez a tény mindig meghökkentett. Napjainkban olyan emberek élnek, mint Malone, aki hat éven át szép csöndben fúrta a maga alagútját, s aztán egy vasárnap reggel felrobbantotta a New Jersey-i Vörös Bankot. Egy Brink közlekedési rendőr dühítette fel. Ezzel ellentétben élnek köztünk olyanok is, mint James Revere, a Fehér Felhő-katasztrófa hőse. Egy félénk, törékeny, turistaosztályon szolgáló steward, aki hetvenhat utast hozott ki a vállán, újból és újból visszament a lángok közé, a hús szénné égett a csontjain, megvakult, s kézcsonkjaival tapogatta ki az utat a vörösen izzó válaszfalak mentén. Amit Taunton embere mondott, igaz volt. Ha elég ember van, mindig lehet köztük találni olyat, aki bármit meg tud és meg akar tenni. Taunton valóban művész. Felismerte ezt a nagy és egyszerű

igazságot, és kihasználta. S ez azt jelentette, hogy jóformán már halott vagyok. Kathy, gondoltam magamban. Drága Kathy. Töprengéseimet Taunton részeg hangja szakította meg. - Érti a dolgot? - kérdezte. - A nagy összefüggéseket? A témát? A mondanivalót? És az egész dolog magvának azt nevezhetem, hogy visszaszerzem a Venust. Mármost, hogy a legelején kezdjük, beszéljen a Schocken-ügynökségről. Mondja el minden kis titkát, apró gyengeségeit, fortélyait, a megvesztegethető alkalmazottak nevét, hitelkeretét, washingtoni kapcsolatait, mindent, amiről maga tud. Halott vagyok, akinek nincs vesztenivalója, gondoltam magamban. - Nem - mondtam. - Jöhet Hedy - tört ki Taunton egyik segédje. Felállt és kiment a szobából. - Maga tanult őstörténetet, Courtenay - mondta Taunton. - Talán emlékszik Gilles de Rais nevére. - Emlékeztem rá, s éreztem, hogy a fejbőröm megfeszül, mintha egy acélsisak húzódna lassan össze rajta. - Az őstörténet valamennyi nemzedéke a becslések szerint összesen mintegy ötmilliárd embert tett ki - folytatta Taunton. - Az őstörténet összes nemzedéke csupán egyetlen Gilles de Rais-t produkált, akire maga talán inkább Kékszakáll néven emlékszik. Manapság egy egész csomó közt válogathatunk. És mindazok közül, akiket ilyenféle speciális munkára kiválogathattunk, én Hedyt választottam ki. Mindjárt meglátja, miért. Nyílt az ajtó, s egy sápadt, szőke, sima hajú lány lépett be. Arcán bamba vigyor ült, ajka vékony és vértelen volt. Egyik kezében egy műanyag nyélbe foglalt, hat hüvelyk hosszú tűt szorongatott. Szemébe néztem és felsikoltottam. És nem is bírtam abbahagyni a sikoltozást, míg csak a lányt el nem vezették, s az ajtó újból be nem csukódott. - Taunton - suttogtam aztán. - Kérem . .. Kényelmesen hátradőlt a székében, s csak ennyit mondott: - Hát akkor halljuk. Megpróbáltam beszélni, de nem ment. Hangszálaim egyszerűen felmondták a szolgálatot, s emlékezőtehetségemet elvesztettem. Így például nem tudtam visszaemlékezni rá, hogy a cégemet Fowler Schockennek vagy Schocken Fowlernek hívják. - Egy időre jégre tesszük magát, Courtenay - mondta végül Taunton és felállt. - Hogy összeszedje magát. És én is megszomjaztam. -

Akaratlanul megborzongott, de aztán újból elmosolyodott. - Aludjon rá egyet - jegyezte meg, s bizonytalan léptekkel távozott? Két embere kitolt az agytröszt-teremből, végig egy folyosón, majd be egy igen tömör ajtajú, üres kamrába. A vezető állásúak birodalmában, úgy látszik, éjjel volt. Az irodákból, amelyek mellett elhaladtunk, semmiféle zaj nem hallatszott ki, a lámpák csak pislákoltak, s egyetlen folyosóőr ásítozott csupán az íróasztala mellett. - Vegyék le,- kérem, ezt a zsákot rólam - mondtam reszkető hangon. - Ha nem bújok ki belőle, hamarosan csupa mocsok leszek. - Nincs rá parancsunk - válaszolta kurtán az egyik ember. Becsapták és rám zárták a tömör ajtót. Ide-oda hemperegtem a kis padlón, valami éles dolgot kerestem, amivel felhasíthatom a hártyát, de semmit se találtam. Hihetetlen tekergőzések és jó néhány alapos esés után kiderült, hogy nem tudok lábra állni. Az ajtókilincs ugyan ébresztett bennem valami igen halvány reményt, de úgy éreztem, az a kilincs millió mérföld távolságban van. Mitchell Courtenay reklámfőnök. Mitchell Courtenay, a Venusosztály kulcsembere. Mitchell Courtenay a konzik önjelölt elpusztítója. Mitchell Courtenay itt hempereg egy cella padlóján, egy oly ócska, csalárd ügynökség irodájában, amelyhez hasonló még sose szennyezte a szakmát, itt hempereg anélkül, hogy bármiben reménykedhetnék, hacsak nem az árulásban, és - ha szerencséje van az irgalmas halálban. De legalább Kathy sose fogja megtudni. Azt fogja hinni, hogy bolond fejjel elpusztultam a gleccseren, mert minden ok nélkül babrálgattam az áramfejlesztővel... Az ajtó zára zörgött, egyre zörgött. Jönnek értem. De amikor az ajtó kinyílt, a padlóról felpillantva nem nadrágos lábak erdejét láttam, hanem két karcsú, nylonba bújtatott bokát. - Szeretlek - mondta egy különös, élettelen női hang. -Azt mondták, várjak, de nem tudtam tovább várni. - Hedy volt. S kezében tartotta a tűt. Megpróbáltam segítségért kiáltani, de ahogy a lány ragyogó szemmel mellém térdelt, úgy éreztem, a mellkasom megbénul. A szoba hőmérséklete pedig egyszeriben mintha tíz fokkal csökkent volna. Hedy ajkamra szorította vértelen ajkát, égetett, akár a forró vas. Aztán úgy éreztem, mintha a fejem bal felét leszakították volna. Ez az érzés néhány másodpercig tartott, s ekkor vörös köd és eszméletlenség váltotta fel.

- Ébredj - mondogatta az élettelen hang. - Kívánlak. Ébredj. - Jobb könyökömre villám csapott le, magamhoz tértem, s elrántottam a karomat. A karom mozgott. . . Mozgott. A vértelen ajak újból az ajkamra tapadt, s a tű újból beszaladt az állkapcsomba, pontosan a trigeminus arcideg főgócát keresgette, s meg is találta. Küszködtem a vörös köddel, amely újra be akart burkolni. A karom megmozdult. Hedy kilyukasztotta a zsák hártyáját, s így most szét lehetett repeszteni. A tű újból az arcomon keresgetett, s a fájdalom valahogy a jobb karomba húzódott. Egyetlen görcsös mozdulattal kiszabadítottam. Azt hiszem, torkon ragadtam Hedyt, s úgy kezdtem szorongatni. Nem vagyok biztos benne. De annyi bizonyos, hogy öt perc múlva már sem ő, sem a szerelme nem számított. Letéptem, leszaggattam magamról a műanyagot, s a zsibbadtságtól nyöszörögve apránként lábra álltam. A folyosóőr se számíthatott többé. Ha a kiáltozásaimra nem jött be, akkor többé nem fog jönni. Kimentem a szobából, s úgy láttam, az asztalra borulva alszik. Ahogy fölé hajoltam, észrevettem, hogy összeaszott, öreg nyakának két izma közt egy kis tavacskában egy kevés megalvadt vér és szérum csil-

log. Hedy egyetlen szúrással átdöfte a nyúltagyát. Tökéletesen ismerte az idegrendszer topográfiáját, erre tanú vagyok. Az őrnél revolver volt. Egy másodpercig haboztam, hogy magamhoz vegyem-e, aztán elvetettem a gondolatot. Zsebeiben néhány dollárt találtam, ennek több hasznát vehetem. A lépcsőhöz rohantam. Az őr asztali órája szerint hat óra öt perc volt. A lépcsőn felmászást már megtanultam, most megtanultam a lemászást is. Ha az ember szíve jó állapotban van, e kettő közt nincs sok különbség. Akkori kondíciómban mintegy harminc percbe telt, míg a vezető állásúak negyedének lépcsőjén lemenve népesebb vidékre értem. A munkába induló fogyasztók már rosszkedvűen mozgolódtak: féltucat elkeseredett ökölharc és egy késelés mellett húztam el. A Taunton-Ház éjszakai lakossága mocskos, alantas banda volt, amelyet sose engedtek volna be a Schocken-Torony lépcsőházába, de ez most csak jól jött nekem. Koszos ruhámban, friss szúrt sebbel az arcomon itt legalább nem hívtam fel magamra a figyelmet. Sőt, néhány lány még felém is füttyentett, ez volt minden. Az olyanfajta ősrégi, szegénynegyedszerű épületekben, mint amilyen a Rockefeller Center és az Empire State Building, a népség földre rángatott volna, ha észrevesz. Levonulásomat jól időzítettem. Az épület előcsarnokát a hegyénhátán tülekedő tömeg kellős közepén hagytam el - mindenki az ajtó felé nyomakodott, hogy felszállhasson az ingajáratra, s nekikezdhessen nyomorúságos munkájának. A váltópénztárnál felváltottam minden bankjegyemet, s bementem a mosdóba. - Osztozunk egy zuhanyon, pajtás? - kérdezte tőlem egy női hang. Rettenetesen szerettem volna egymagamban lezuhanyozni, de nem mertem elárulni értelmiségi voltomat. Összedobtuk a pénzt egy ötperces sós, s egy harminc másodperces édesvíz zuhanyra, szappannal. Azon vettem észre magamat, hogy újból és újból a jobb kezemet súrolgatom. És amikor a hideg víz az arcom bal felét érte, iszonyatos fájdalmat éreztem. Zuhanyozás után ráfurakodtam egy ingajáratra, s két órán át jártam keresztül-kasul a városban. Utolsó állomásom a Times Square volt, a piaci negyed szíve. Itt főleg teherforgalom bonyolódott le. Mialatt az átkozódó fogyasztók a város különböző részeinek szánt proteinos ládákat dobálták a szállító-szalagokra, én újra megpróbáltam felhívni Kathyt. Megint ; nem volt otthon senki.

Aztán felhívtam Hestert a Schocken-Toronyban. - Kaparjon össze minden centet, amit csak tud, kérjen kölcsön, szedje össze minden megtakarított pénzét, vásároljon nekem egy Starrzelius-öltözéket, s amilyen gyorsan csak lehet, menjen oda, ahol az édesanyja két évvel ezelőtt eltörte a lábát. Emlékszik a pontos helyre? - Mitch - válaszolta. - Igen, emlékszem. De a szerződésem . . . - Ne hagyjon könyörögni, Hester - mondtam. - Bízzon bennem. Ezen én majd átsegítem magát. Az isten szerelmére, siessen. És ha odaérve esetleg az őrök kezében talál engem, ne ismerjen rám. De most rajta! Letettem a kagylót, s ott lapultam a telefonfülkében, mígnem a következő telefonra váró pacák felháborodva dörömbölni kezdett az ajtón. Akkor lassan megkerültem az állomást, ittam egy Legkávébbat, ettem egy sajtos szendvicset, s az újságosbódéban béreltem egy reggeli újságot. A rólam szóló hír unalmas kis cikkecske volt a négyoldalas újság harmadik oldalán: SZERZŐDÉSSZEGŐT ÉS NŐGYILKOST KÖRÖZNEK. A cikkben az állt, hogy George Groby kimenő után nem tért vissza munkahelyére a Chlorellához, szabad idejében különféle tolvajlásokat követett el a Taunton-Házban, a vezető állásúak negyedében. Megölt egy titkárnőt, aki véletlenül belébotlott, aztán elmenekült. Hester fél órával később pontosan annál a rakodócsúszdánál várt rám, ahol egyszer egy leszánkázó láda eltörte az édesanyja lábát. Rettenetesen izgatottnak látszott, nem csoda, hisz gyakorlatilag éppúgy szerződésszegést követett el, mint „George Groby". Elvettem tőle az öltözéket és megkérdeztem: - Maradt még ezerötszáz dollárja? - Körülbelül. Édesanyám rettenetesen izgul. .. . - Vegyen kettőnknek jegyet a legközelebbi Hold-űrhajóra, lehetőleg mára. És újra itt találkozunk. Az új ruha lesz rajtam. - Kettőnknek? A Holdra? - Igen. El kell mennem a Földről, mielőtt meggyilkolnak. És ezúttal végérvényesen. 12 Hester kihúzta magát, s folytatta a csodatételeket.

Tíz óra múlva egymás mellett nyögtünk a David Ricardo , Holdűrhajó gyorsulásának hatása alatt. Hester hidegvérűen Schockenalkalmazottnak adta ki magát, aki speciális küldetésben megy a Holdra, engem meg Grobynak, 6. osztályú üzletelemzőnek. A 9. osztályú diszpécser Groby elfogására vont kordon az Astoria űrhajóállomásra persze nem terjedt ki. A szerződésszegés és nőgyilkosság miatt szökésben levő csatornamunkásoknak természetesen nem lehetett annyi pénzük, hogy rakétára pattanjanak. Külön fülkére és maxkosztra fizettünk be. A David Ricardót abból az elgondolásból kiindulva tervezték meg, hogy a legtöbb utas külön fülkét és maxkosztot fog igényelni. Egy efféle út nem a tétlen kíváncsiaknak vagy a népesség nyomorgó tizenöt-tizenhatodának céljait szolgálta. A Hold szigorúan üzleti - bányászati - vállalkozás volt, bár akadt ott némi látnivaló is. Útitársaink, már akiket láttunk közülük a felszállópályán, elfoglalt mérnökök voltak, néhány munkás a parányi fedélközben, s bolondul gazdag férfiak és nők, akik azzal akartak hencegni, hogy jártak a Holdon. Felszállás után Hester egy ideig hisztérikusan vidám volt, aztán egyszerre összeroppant. Vállamon sírdogált, iszonyatos tettének következményeitől rettegve. Mélységesen erkölcsös, üzletfélő családban nevelkedett fel, s most, amikor olyan súlyos kereskedelmi bűntettet követett el, mint a szerződésszegés, ennek meglett a szörnyű érzelmi visszahatása. - Mr. Courtenay . . . Mitch - siránkozott -, ha biztos lehetnék benne, hogy minden rendben lesz! Maga mindig jó volt hozzám, és tudom, nem tenne semmi rosszat, de úgy félek, olyan szerencsétlen vagyok. Megtöröltem a szemét, s elhatározásra jutottam. - Megmondom, miről van szó, Hester - kezdtem. - Ítéljen maga. Taunton valami rettenetes dolgot fedezett fel. Rájött, hogy akadnak olyan emberek, akiket a cerebrin mint büntetés nem rettent vissza a nem provokált kereskedelmi gyilkosságtól. Azt hiszi, hogy Mr. Schocken erkölcstelen módon elhalászta előle a Venus-projektumot, s most gátlástalanul mindent elkövet, hogy visszaszerezze. Legalább kétszer megpróbálta, hogy meggyilkoltasson. Eleinte azt hittem, hogy Mr. Runstead is az ügynökei közé tartozik, s megbízást kapott, hogy fúrja meg Schocken Venus-kontóját. De ebben most már nem vagyok biztos. Mr. Runstead lebunkózott, amikor utána mentem a Déli-sarkra, személyazonosságomat meghamisítva elvitetett egy munkásrepülőgépre, s egy hullát hagyott ott helyettem. És -

folytattam óvatosan - a konzik is bele vannak keverve a dologba. Hester halk sikolyt hallatott. - Nem tudom, mi a szerepük - mondtam -, de egy konzi-sejtben voltam . . . - Mis . . . ter Courtenay! - Csak cselből - tettem hozzá sietve. - A Chlorella Costa Rica-i üzemébe dugtak be, s úgy láttam, csakis a konzi-szervezet útján juthatok el Északra. A gyárban volt egy sejtjük, beléptem, megcsillogtattam képességeimet, s így aztán New Yorkba helyeztek át. A többit már tudja. Hester sokáig hallgatott, majd megkérdezte: - És biztos benne, hogy minden rendben lesz? - Biztos, Hester - feleltem határozottan, de magam is szívből kívántam, hogy úgy legyen. Bátran rám mosolygott. - Elhozom az élelemadagjainkat mondta s kioldozta a biztonsági övet. - Maga csak maradjon itt. Negyven órája voltunk úton, amikor ezekkel a szavakkal fordultam Hesterhez: - A fene egye meg ezt a feketéző stewardot, mit nem merészel! Nézzen csak ide! - S odamutattam a vizesüvegemet meg az élelemdobozomat. Mindkettő pecsétjével szemmel láthatóan babráltak, s a vízből kétségtelenül hiányzott. - A maxadagokon folytattam szónokiasan - állítólag biztonsági pecsét van, de ebből nyilvánvalóan loptak. A magáé milyen? - Ugyanolyan - felelte közömbösen. - Itt minden hiába. Várjunk még az evéssel, Mr. Courtenay. - Igyekezett jókedvűnek látszani. - Nem akar egy parti teniszt játszani? - Gyerünk - dörmögtem, s felállítottam a hajó társalgófülkéjéből kikölcsönzött készletet. Hester jobban teniszezett, mint én, de most simán megvertem. Nem tudott összpontosítani. Amikor a jobb sarokból alacsony keresztlabdákkal próbálkozott, az esetek ötven százalékában el se találta a gombot - ha ugyan nem ütötte a hálóba a labdát, mert a reosztatnak nem tudott a bal kezével kellő feszültséget adni. A félórás testedzés azonban szemmel láthatóan mindkettőnknek jót tett. Hester jobb kedvre derült, megette az élelemadagját, én is az enyémet. Az ebéd előtti teniszmérkőzés aztán hagyományossá vált nálunk. Szűk lakosztályunkban nem is igen lehetett sokat tenni-venni. Hester nyolcóránként elment az élelemadagjainkért. Én tovább morogtam a

lopások miatt, aztán játszottunk egy parti teniszt s utána ettünk. A fennmaradó idő elmúlt valahogy, figyeltük a falon jövő-menő hirdetéseket - mind Schocken-hirdetés volt. Príma, gondoltam magamban. Schocken a Holdon van, ott nem tudnak majd távol tartani tőle. A Holdra Schockenhez, onnét Kathyhez - bizsergető érzés volt. Amúgy hanyagul megkérdezhettem volna Hestert, mit hallott Jack O'Shea-ről, de nem tettem. Attól féltem, nem fogok lelkesedni azért, amit a hős törpe hódításairól megtudok. A hirdetés-parádét most egy szürke szolgálati közlemény szakította meg: SZAKÁCSOK JELENTKEZZENEK AZ UTOLSÓ FOLYADÉKADAGÉRT. LESZÁLLÁSIG EZEN KÍVÜL MÁR SE SZILÁRD, SE FOLYÉKONY ÉTELT NEM SZABAD FOGYASZTANI. Hester elmosolyodott, és kivonult a tálcánkkal. A szokásos tíz perc múlva visszatért. Addigra a Hold vonzási körébe kerültünk, s ez már elég volt ahhoz, hogy felkavarja a gyomromat. Várakozás közben szörnyűket böfögtem. Hester két Legkávébb-üveggel tért vissza, s vidám hangon kérdőre vont: - Mi az, Mitch, miért nem állította fel a teniszpályát? - Most nincs hozzá kedvem. Együnk. - És az üvegem után nyúltam. De Hester nem adta oda nekem. - Mi van? - kérdeztem. - Legalább egy szetet - csábítgatott. - Hallotta, mit mondtam - dörrentem rá. - Ne feledje, hogy ki kicsoda. - Talán nem mondtam volna ilyet, ha nem Legkávébbról lett volna szó. A Starrzelius-vörös üveg valamit felbolygatott bennem az elvonókúrás szimptómák gyötrő kísértetét. Hosszú időn át nem volt Legkávébban részem, de a Legkávébbról nem olyan könnyű leszokni. - Bocsánat, Mr. Courtenay - válaszolta Hester mereven. Aztán a gyomrához kapott, arca eltorzult. Megdöbbenve átfogtam. Halálsápadt volt, teste elernyedt. Fájdalmában nyöszörgött. - Hester - mondtam. - Mi az? Mi . . .? - Ne igya meg - nyögte, kezével a gyomrát nyomkodva. - A Legkávébb. Méreg. A maga adagja. Megkóstoltam. -Körmével leszaggatta derekáról a nylont, s aztán kínjában a bőrét kezdte tépni. Orvost! - kiáltottam a fülke mikrofonjába. - Egy aszszony haldoklik! Válaszként a fősteward hangját hallottam:

- Azonnal, uram. A hajóorvos rögtön ott lesz. Hester eltorzult arca petyhüdtté vált, s ettől szörnyen megijedtem. - Az a ringyó Kathy - suttogta. - Ejtette magát. . . Fura figura, nem? Maga túl jó neki. És ő nem akarta. Tönkretette az életemet. S a magáét. - Arca újból görcsösen megrándult. - Feleség kontra titkárnő. Nevetség. Kész nevetség. Hisz még soha meg se csókolt . . . És ekkor már nem is csókolhattam meg. Eszméletét vesztette. A hajóorvos a biztosítókötélbe kapaszkodva fürgén közeledett. Hester láttára az arca megnyúlt. Bevittük őt a betegszobába, ahol az orvos szívserkentőbe tette, mire a szíve újból verni kezdet. Mellkasa fel-alá hullámzott, s aztán kinyitotta szemét. - Hol... van? - kérdezte az orvos hangosan, tisztán. Hester kissé megmozdította fejét, s ekkor felcsillant bennem egy kis reménysugár. - Reagál rá? - kérdeztem suttogva az orvost. - Rendszertelenül - válaszolta hivatalos hűvösséggel. És igaza volt. Hester egyszer-kétszer kissé megmozdította fejét, szemhéja pedig néha-néha idegesen megrebbent. Az orvos tovább kérdezgette: Hogy. . . hívják? - Mire Hester homlokán egy kis ránc futott végig, ajka megremegett, ennyi volt az egész. Egy-két apró, bizonytalan jeltől eltekintve eszméletlen volt. - Elzárom - magyarázta nyájasan az orvos. - Nincs már remény, higgye el. A megmásíthatatlan klinikai halál nyilvánvalóan bekövetkezett. Az érzelmileg érdekelt személyeknek nagyon gyakran nehéz elhinniük . .. Néztem, ahogy Hester szemhéja kétnegyedes ütemben megrebben, majd még egyszer háromnegyedes ütemben. - Zárja el - mondtam rekedten. Nem is a gépre, Hesterre gondoltam. Az orvos kikapcsolta az áramot, és kihúzta a tűt. - Hányt? - kérdezte. Bólintottam. - Ez volt az első űrutazása? Bólintottam. - Hasüregi fájdalmak? - Bólintottam. - Előzőleg felizgatta magát valamivel? - Tagadóan ráztam a fejemet. - Szédülés? - Bólintottam, noha ezt nem tudtam. Az orvos valamire ki akart lyukadni. Folytatta a kérdezősködést, és a válaszok, amelyeket hallani akart, olyan nyilvánvalóak voltak, mint a bűvész kikényszerített kártyája. Allergia, vérzékenység, fejfájás, erős menstruációs fájdalmak, délutáni fáradtság - s végül határozottan kijelentette: - Azt hiszem, Fleischman-féle betegség. Nem sokat

tudunk róla. Rám nézett, s hangja megváltozott: - Van itt egy kevés alkoholom a szekrényben - mondta. -Akar . . .? Az üvegért nyúltam, de aztán észbe kaptam: - Igyon ön is velem. Bólintott, s habozás nélkül kortyintott a kétszelepes társas flaska egyik csövéből. Láttam, ahogy mozog az ádámcsutkája. - Ne túl sokat - figyelmeztetett. - Hamarosan landolunk. Néhány percig tartó beszélgetéssel húztam-halasztottam a dolgot, figyeltem az orvost, aztán megittam egy félpintet a száz százalékosan biztos italból. Utána alig bírtam visszavánszorogni a fülkébe. Macskajaj, bánat, félelem és a Holdra szállás őrjítő bürokráciája. Bizonyára meglehetősen ostobán viselkedtem. Többször is hallottam, ahogy az űrhajó személyzetének egyik-másik tagja odaszól a kikötői tisztviselőknek s ilyesmit mond: - Ne sokat piszkáljátok ezt a mókust. Útközben meghalt a nője. A zsúfolt Fogadóteremben a végtelen kérdezősködés során azt a taktikát követtem, hogy semmit se tudok a küldetésről. Groby vagyok, 6. osztályú, s a legokosabb, ha elküldenek Fowler Schockenhez. Ügy tudom, mondtam, hogy utasítás szerint nála kell jelentkeznem. Ezt a lehetőséget nem vették komolyan, s leültettek egy padra, amíg kérdést intéznek a Luna-városbeli Schockenfiókhoz. Vártam, figyeltem, próbáltam gondolkodni. Nem volt könnyű. A Fogadóteremben sürgő-forgó tömeg csupa olyan emberből állt, aki valamilyen meghatározott ügyben igyekszik egyik helyről a másikra. Én ebbe a keretbe nem illettem bele. Le fognak kapni. .. A jó néhány yard távolságban levő asztalon egy lámpa egyet pukkant és felvillant. Félig csukott szemmel olvastam a közlést: S-C-H-O-C-K-E-N A F-O-G-A-D-Ó-T-E-R-E-M-N-E-K É-R-D-EK-L-Ö-D-É-S-Ü-K-R-E K-Ö-Z-Ö-L-J-Ü-K E-Z-Z-E-L A H-A-J-ÓV-A-L S-E-N-K-I-T N-E-M V-Á-R-U-N-K G-R-O-B-Y N-E-V-Ű AL-K-A-L-M-A-Z-O-T-T-U-N-K N-I-N-C-S F-O-W-L-E-R S-C-H-OC-K-E-N-T N-E-M T-U-D-T-U-K M-E-G-K-É-R-D-E-Z-N-I D-E AZ I-L-L-E-T-Ő N-E-M S-Z-O-L-G-Á-L-H-A-T Ö-T-C-S-I-L-L-A-GO-S S-T-Á-B-B-A-N H-O-G-Y N-Á-L-A K-E-L-L-J-E-N J-E-L-EN-T-K-E-Z-N-I-E C-S-E-L-E-K-E-D-J-E-N-E-K B-E-L-Á-T-Á-S-U-

K S-Z-E-R-I-N-T N-Y-I-L-V-Á-N-V-A-L-Ó-A-N N-E-M A M-I A-SZ-T-A-L-U-N-K V-É-G-E Ez valóban a vég volt. Az íróasztal felől rám pillantottak, pusmogni kezdtek. Egy perc múlva már inteni fognak a körös-körül álldogáló Burns-nyomozóknak. Felálltam a padról, s beballagtam a tömeg közé. Csak egy kiutat láttam, s az is ijesztő volt. Közömbös mozdulatokkal leadtam a konzi-rendelkezéseknek megfelelő Nagy Üdvözlési Vészjelzést. Az egyik Burns-őr hozzám furakodott a tömegben, s rám tette a karját. - Ne csináljon semmi felhajtást! - dörrent rám. Nem csinálok - mondtam fojtott hangon. - Vezessen. Magabiztosan az asztal felé intett, ahonnét vigyorogva visszaintettek neki. Gumibotját a vesém tájékára nyomta s átmasíroztatott a meghökkent tömegen. Szótlanul tűrtem, hogy a Fogadóteremből kiérve végigvigyen egy alagútszerű üzletutcán. LUNA EMLÉKTÁRGYAK A LEGOLCSÓBBAN A VÁROSBAN A HOLD LEGIZLÉSESEBB LEGJOBB BOLTJA SZÜLŐVÁROSOD ÚJSÁGJAI MEGBÍZHATÓ ÜRRUHAKÖLCSÖNZÖ RT. „50 esztendő egyetlen defekt nélkül" HOLDLÁNY-DIVATCIKKEK Látványos ruhák Turistautad bizonyítékai Warren Astron, a csillagjóslás tudora Álomfejtések, horoszkópok stb. csak előzetes bejelentésre villogtak, kacsingattak felém a kirakatokból, ahogy az újonnan jöttek tátott szájjal fel-alá sétáltak előttük. - Állj - morogta az őr. Megálltunk a Warren Astron cégtábla előtt. Csavarja ki a gumibotot a kezemből. Üssön vele egy nagyot a fejemre. Eresszen egy golyót az utcai lámpába. Bújjon be Astron boltjába, és adja le neki a kézjelzést. Jó szerencsét, de azért ne törje be a fejemet. . . - Maga . . . maga . . .? - dadogtam. - Ja - válaszolta szárazon. - Bár ne láttam volna meg az üdvözlési jelzést. Ez két sávomba és egy előléptetésembe fog kerülni. Mozogjon. Mozogtam. Elengedte a gumibotot, s én igyekeztem, hogy ne üssek

se túl kicsit, se túl nagyot a fejére. A gumibot csőtorkolatából kidörrent a söréttöltés, szétlőtte a fejem feletti lámpát - mire a sétálók soraiban itt is, ott is rémült kiáltások hangzottak fel. A boltozatos utcában a lövés akkorát szólt, mint a mennydörgés. Beugrottam Astron boltjának klasszikus stílű, makulátlan fehér ajtaján, pislogva bámultam egy kecskeszakállas, magas, sovány emberre. - Mit jelentsen ez? - kiáltott rám. - Csak bejelentésre . .. - Leadtam a kézjelzést. - Menekült? - kérdezte, azonnal levetkőzve fontoskodó hivatalos modorát. - Igen. Gyorsan. A fogadószobáján át egy magas tetejű, átlátszó kupolás kis csillagvizsgálóba vezetett, ahol lencsés távcsövet, hindu csillagtérképeket, órákat és íróasztalokat láttam. Az egyik ilyen asztalt nagy erővel felemelte, mire az zsanérokon hátrafelé dőlt. Alatta egy üreg tátongott, oldalán fogantyúkkal. - Indulás lefelé mondta. Indultam lefelé a sötétségbe. Az üreg hat láb mély és hatszor négy láb kiterjedésű volt, durva, kidolgozatlan tapintású. Az egyik falnak támasztva egy fejtőkalapácsot meg egy lapátot találtam, valamint egykét holdkőzettel teli vödröt. Az üregben nyilvánvalóan még folyt a munka. Megfordítottam az egyik vödröt és ráültem. Ötszázhetvenhatig számoltam az érverésemet, aztán a padlóra ültem, s abbahagytam a számolást. De az ülés túlságosan kemény volt, s ezért megpróbáltam elsöpörni a holdkőzetet, hogy lefekhessem. Egyszerre pont a fejem felett hangokat hallottam. Az egyik Astron fontoskodó, hivatalos hangja volt, a másik egy öblös, ingerük női hang. Úgy látszik, annál az asztalnál ültek, amely eltakarta búvóhelyemet.

- ... igazán túlzás, kedves doktor úr. . - Ahogy parancsolja, asszonyom. Ha megengedi, visszatérek a bolygóállás napi táblázatához . . , - Kérem, doktor úr, ezzel nem azt akartam mondani. . . - Bocsásson meg, asszonyom, ha a szavaiból arra a következtetésre jutottam, hogy nem óhajtja megfizetni a szokásos honoráriumot. . . helyes, kérem. Akkor legyen szíves megmondani a születése napját és óráját. Az asszony válaszként motyogott valamit, s én egy rövid ideig azon töprengtem, mennyi gondja lehet Astronnak azokkal az asszonyokkal, akik letagadnak az éveikből. - Tehát. . . Venus a Mars házában . . . Mercur a harmadfényben emelkedőben . . . - Ez meg micsoda? - kérdezte az asszony éles, gyanakvó hangon. Én is értek valamit a Csillagjóslás nagy művészetéhez, de ezt még sose hallottam. - Asszonyom - válaszolta higgadtan Astron -, tudnia kell, hogy a Hold-csillagvizsgáló sok olyasmit tesz lehetővé, amiről ön még sohase hallott. A holdbeli megfigyelés révén a Nagy Művészetet olyan szintre lehetett emelni, amely azokban a régi időkben, amikor a megfigyeléseket még a Föld vastag és zavaros légkörén keresztül végezték, szükségképpen elérhetetlen volt. - Ó . . . persze, persze. Erről már én is hallottam. Természetesen. Folytassa, kérem, dr. Astron. Megengedi, hogy majd belenézzek a távcsőbe, és megnézzem a bolygóimat? - Később, asszonyom. Tehát... a Mercur, a viszály és civódás bolygója a harmadfényben emelkedőben, de már Jupiternek, a szerencséthozónak negyedében, így . . . A „csillagjóslás" talán egy félóra hosszat tartott, s aztán még két hasonló következett, majd csend támadt. Már el is bóbiskoltam, amikor egy hang szólított. Az íróasztalt újból hátradöntötték, s a négyszögletes nyílásban Astron fejének körvonalait pillantottam meg. - Jöjjön ki - mondta. - Most tizenkét óráig tiszta a levegő. Meggémberedve kimásztam, s mindjárt észrevettem, hogy a csillagvizsgáló kupolája most homályos. - Maga Groby - állapította meg dr. Astron. - Igen - feleltem pléhpofával. - A Ricardo fedélzetén levő futárunktól kaptuk a jelentést. Isten tudja, mit forgat ön a fejében, ez túl magas nekem. -Láttam, hogy a

kezét a farzsebében tartja. - Felbukkan a Chlorellánál, született reklámszövegíró, áthelyezik New Yorkba, elrabolják a Múzeum előtt. . . igazában vagy előzetes megbeszélés alapján . . . meggyilkol egy lányt, eltűnik . . . és most egyszerre itt van a Holdon. Isten tudja, mit forgat a fejében. Ez túl magas nekem. A központ egyik tagja rövidesen itt lesz, ő majd megpróbálja kideríteni az igazságot. Van valami mondanivalója? Nem volna jobb, ha bevallaná, hogy agent provocateur? Vagy tán, hogy mániás lelki depresszióban szenved? Nem válaszoltam. - Rendben van - mondta. Valahol egy ajtó nyílt és csukódott. - Ez bizonyára ő lesz - jegyezte meg dr. Astron. Mire Kathy, a feleségem jött be a csillagvizsgálóba. 13 - Mitch - mondta elképedve. - Úristen, Mitch. - Felnevetett, de hangja kissé hisztérikusan csengett. - Nem akartál várni, mi? Nem akartál a jégen maradni. Az asztrológus elővette revolverét s megkérdezte: - Van valami ... - Nincs, Warren. Minden rendben van. Ismerem őt. Hagyj, kérlek, magunkra. Magunkra hagyott. Kathy remegve egy székbe rogyott. Jómagam mozdulni se bírtam. Feleségem tehát konzi fejes. Azt hittem, ismerem őt, s tévedtem. Folyton hazudott nekem, s én nem jöttem rá. - Nincs valami mondanivalód? - kérdeztem színtelen hangon. Szemmel láthatóan erőt vett magán. - Meg vagy döbbenve, mi? Ötcsillagos reklámfőnök létedre konzikkal cimborálsz? Félsz, hogy kitudódik, és ez árt majd a karrierednek, mi? - Csúfondáros mosolyt kényszerített az arcára, de csak addig tartott, amíg rá nem néztem. - A fene egyen meg - robbant ki -, mihelyt észhez tértem, semmi egyebet nem kértem tőled, mint hogy lépj ki az életemből és hagyj békén. Akkor követtem el a legnagyobb hibát, amikor megakadályoztam Tauntont, hogy megölessen. - Te bíztad meg Runsteadet, hogy elraboljon? - Ostoba fejjel. Az isten szerelmére, mit keresel itt? Mik ezek az őrült trükkök. Miért nem hagysz békén? - Addigra már sikított. Kathy -konzi. Runstead - konzi. Eldöntik, mi a legjobb szegény

Mitch számára, s döntésüket végre is hajtják. Taunton eldönti, mi a legjobb szegény Mitch számára, s döntését végre is hajtja. Ide-oda mozgatnak a sakktáblán. - Sakkoztok velem - mondtam. - Felkaptam Kathyt, és a fenekére vertem. Tekintete már nem volt olyan merev, most csak csodálkozva nézett rám. - Hívd be azt a hogyis-hívjákot - mondtam. - Mitch, mit akarsz tenni? - Már megint a szokott hangján beszélt. - Hívd be. - Te nem parancsolgathatsz nekem . . . - Hé! - üvöltöttem. - Maga varázsló! Rohanvást jött be, egyenest az öklömnek. Kathy hátulról rángatottcibált, mint egy vadmacska, miközben átkutattam a doktor zsebeit. Megtaláltam a revolverét - egy gonosz külsejű 0,25-ös ultrarövid géppisztolyt, s Kathyt a padlóra löktem. Csodálkozva nézett fel rám, gépiesen dörzsölgetve sajgó tomporát. - Aljas fráter - mondta ámuldozva. - Egyik percről a másikra az lettem - ismertem be. -Fowler Schocken tudja, hogy a Holdon vagy? - Nem - válaszolta, s hüvelyk- és mutatóujját egymáshoz dörgölte. - Hazudsz. - Te kis hazugság-detektorom - zengte csúfondárosan. -Te kis tűzevő reklámfőnököm ... - Mondd az igazat, mert ezzel kapsz egyet a képedbe. - Úristen - mondta - Komolyan gondolod? - Kezét lassan az arcához emelte, és a pisztolyra nézett. - Örülök, hogy ezt tisztáztuk. Tudja Fowler Schocken, hogy a Holdon vagy? - Tudja is, nem is - válaszolta a revolvert figyelve. - Ő tanácsolta, hogy utazzam ide . . . vigasztalódni. - Hívd fel. Hívd ide. Nem szólt semmit, és nem is ment a telefonhoz. - Ide figyelj - mondtam neki. - Most Groby beszél hozzád. Grobyt leütötték, megkéselték, kifosztották és elrabolták. Néhány órával ezelőtt megérte, hogy az egyetlen barátját a világon megmérgezték. Egy szadista lánnyal került össze, aki nagyon jól megtanulta az anatómiát. Megölte a lányt, és örült, hogy megölte. Úgy eladósodott a Chlorellánál, hogy sose fog belőle kilábolni. Nőgyilkosságért és szerződésszegésért körözik. Az asszonyról, akit szeretett, kiderült, hogy hazudozó fanatikus és ringyó. Grobynak nincs vesztenivalója.

Átlőhetem ezt a kupolát, és akkor mindannyian a világűrt lélegezhetjük be. Kimehetek az utcára, feladhatom magamat, s elmondhatom mindazt, amit tudok. Nem fognak hinni nekem, de a biztonság kedvéért nyomozni fognak, s előbb-utóbb megállapítják majd, hogy igazat mondtam . . . miután már kiégették az agyamat, de ez nem érdekes. Nincs vesztenivalóm. - És - kérdezte színtelen hangon - mit nyerhetsz vele? - Hagyd abba az időhúzást. Hívd fel Schockent. - Csak előbb még egy utolsó próbát teszek. Egy szavad különösen fájt nekem, a „fanatikus".. Két okból kértem meg Runsteadet, hogy raboljon el. Azt akartam, hogy elkerülj a Taunton-gyilkosok útjából. És azt akartam, hogy belekóstolj a fogyasztói életbe. Azt hittem . . . nem tudom, miért, de azt hittem, meg fogod látni, milyen szörnyű a helyzet. Ha valaki ötcsillagos, ezt nehezen tudja átlátni. Alulról könnyebb. Azt hittem, ha majd megint visszahozunk a világba, értelmesebben lehet veled beszélni, s együtt végezhetjük az egyetlen munkát, amit érdemes végezni. De most kiderült, hogy tévedtem. Ez a te nyomorult eszed ... ez a te nagy és eltorzult eszed. Te csak arra vágyódol, hogy megint ötcsillagos lehess, hogy mindenki másnál egy kicsit jobban ehess, ihass, aludhass. Nagy kár, hogy nem vagy te is fanatikus. Maradtál, Mitch, aki voltál. De legalább megpróbáltam. Hát rajta, csináld, amit jónak tartasz. Ne törődj vele, hogy nekem milyen fájdalmat okozol. Nagyobb fájdalmat úgyse okozhatsz, mint azokon az éjszakákon, amikor üvöltöztünk egymással. Vagy amikor valami konzi-munkám volt, de nem mondhattam meg neked, s láttam, milyen féltékeny vagy. Vagy amikor elvitettelek a Chlorellához, s megpróbáltam ép és egészséges embert faragni belőled . . . annak ellenére, amivé a reklámírás tett. Vagy amikor e titok miatt nem tudtalak tiszta szívből szeretni, nem tudtam neked testestül-lelkestül átadni magamat. Eleget kínlódtam. A revolverrel való verés már semmiség lesz ahhoz képest, amit kínlódtam. Szünetet tartott, ami, úgy éreztem, sose fog véget érni. - Hívd fel Schockent - mondtam bizonytalan hangon. -Mondd meg neki, hogy jöjjön ide. Aztán menj el innét, s vidd magaddal azt a csillagjóst. Még . . . még nem tudom, mit fogok mondani Schockennek, de egy-két napos egérutat adok neked és a barátaidnak. Időt adok nektek, hogy más főhadiszállást keressetek, megváltoztassátok a jelzéseket és a többi esztelen

hókuszpókuszotokat. Hívd fel Schockent, és menj innét. Nem akarlak látni többet. Semmit sem tudtam az arcáról leolvasni, amikor felvette a telefonkagylót, és beütött egy számot. - Mr. Schocken titkárnőjét kérem - mondta. - Itt dr. Nevin beszél, Mr. Courtenay özvegye. Gondolom, megtalálja a nevemet a közvetlenül kapcsolhatók jegyzékén . . . köszönöm szépen. Mr. Schocken titkárnőjét kérem. Itt dr. Nevin beszél, Mr. Courtenay özvegye. Beszélhetnék Mr. Schocken titkárnőjével? Rajta vagyok a jegyzéken . . . köszönöm szépen . . . Halló, Miss Grice, itt dr. Nevin beszél. Beszélhetnék Mr. Schockennel? . . . Természetesen . . . köszönöm szépen ... -Hozzám fordult. - Néhány pillanatig várni kell. - A néhány pillanat csendben telt el, aztán Kathy megszólalt: - Halló, Mr. Schocken . . . Köszönöm. Nem tudna, kérem, idejönni egy igen fontos ügyben . . . üzleti és magánügyben . . . minél előbb, kérem . . . Egyes Üzletutca, a fogadóterem mellett. . . dr. Astron boltja . . . Nem, nem ilyesmiről van szó. Ez csak épp egy alkalmas találkozóhely. Nagyon szépen köszönöm Mr. Schocken. Kitéptem kezéből a telefont s még hallottam Fowler Schocken hangját: - Rendben van, kedvesem. Csuda érdekes rejtelem. Viszontlátásra. - Kattanás. Kathynek lett volna esze hozzá, hogy színlelt, egyoldalú telefonbeszélgetést folytasson le, de nem tette. Határozottan felismertem a hangot. Emlékezetembe idézte az igazgatósági ülések ragyogó, dialektikus összjátékait, a kielégülést nyújtó, kemény munkában eltöltött órákat, amelyek egy-egy „Ezt ügyesen csináltad!" - dicséretben és a hivatásunk bonyolult ügyeinek bölcs irányításában csúcsosodtak ki, s mindez nosztalgiával töltött el. Már-már otthon éreztem magamat. Kathy némán, szakszerűen vállára vette a csillagjós ernyedt testét, és szó nélkül kiment vele a csillagvizsgálóból. Egy ajtó nyílt és csukódott. Pokolba vele ... Néhány perc múlva meghallottam Fowler Schocken kedélyes hangját: - Kathy! Van itt valaki? - Itt vagyok - kiáltottam. Két Brink-emberünk és Fowler Schocken jött be a szobába. Schocken arca pettyes bíborvörössé vált. - Hol van . . .? -kezdte. És aztán: - Maga hasonlít... Mitch! Te vagy? -Megragadott, és vidáman

körülvalcerezett velem a szobán. A két őrnek leesett az álla. - Miféle tréfát űztél az öreggel? Mi történt, fiam? Hol van Kathy? - Megállt, lihegve, még a csekély holdsúlya is kikészítette. - Egy kis titkos munkát végeztem - válaszoltam. - Attól félek, pácba kerültem. Hívass ide, kérlek, még néhány őrt. Lehet, hogy szembe találjuk magunkat a Lunaváros Rt. Burns-rendőreivel. - Brinkrendőreink, akik jó szakemberekhez méltó büszkeséggel tekintettek munkájukra, e hírre boldogan vigyorogtak. - Természetesen, Mitch. Intézze el - szólt oda az őrmesternek, aki boldogan ment a telefonhoz. - Most mondd el, miről van szó. - Pillanatnyilag elégedj meg annyival, hogy kiszállásra mentem, s a dolog balul ütött ki. Mondjuk azt, hogy átmenetileg és saját akaratomból lefokoztattam magamat, hogy megismerjem a fogyasztók gondolkodásmódját a Venus-projektumról... de bajba kerültem. Kérlek, Fowler, most ne kérdezz többet. Rossz bőrben vagyok: éhes, fáradt, rémült és mocskos. - Rendben van, Mitch. Ismered az elveimet. Találj egy jó lovat, ereszd meg a kantárszárat és hagyd futni. Benned még sose csalatkoztam . . . s isten a tanúm, örülök, hogy újból látlak. A Venusosztálynak nagy szüksége van rád. Rosszul megy ott minden. Az Észak-Amerikára vonatkozó mutatók 3,77-re zuhantak le, holott 4,0en kellene lenniük, s még tovább kellene emelkedniük. Az áruforgalom? Úristen! Épp verbuváló körúton vagyok itt, egy kicsit razziázom a Lunaváros Rt.-nél, a Holdbányáknál s a többi vállalatnál, hátha sikerül egy-két űredzett vezető állásúra szert tennem. Újra otthon voltam. - És ki most az ügyvezető? - kérdeztem. - Én magam. Megpróbálkoztunk néhány igazgatósági tag cseréjével, de minden eredmény nélkül. A többi munkám ellenére kénytelen voltam közvetlenül kézbe venni a Venus-osztályt. Igazán örülök, hogy látlak! - És Runstead? - Ő helyettesít, szegény ember. Mi bajod van az őrökkel? És hol van Kathy? - Majd később elmondom, kérlek ... A Földön nőgyilkosságért és szerződésszegésért köröznek. Itt meg gyanús személy vagyok, nincs tartózkodási engedélyem. Ráadásul amikor le akartak tartóztatni, ellenálltam, leütöttem egy őrt, s Lunaváros tulajdonában kárt

okoztam. Komoly pillantást vetett rám. - Nem szeretek szerződésszegésről hallani - mondta. -Feltételezem, hogy volt valami bibi a szerződésben. - Nem is egy - biztosítottam őt. Erre felderült az arca. - Akkor a többiért megfizetjük a bírságot, a szerződésszegés ügyével pedig, ha muszáj, elmegyünk egészen a Kereskedelmi Kamaráig. Melyik céggel van bajod? - A Costa Rica-i Chlorellával. - Hm. Középnagyságú, de szolid cég. Kitűnő emberek, mind egy szálig. Üzletileg nagyszerűen lehet együttműködni velük. Nem alulról nézve, gondoltam magamban, de nem szóltam semmit. Egészen biztosan szót lehet érteni velük. De ha nem, a CC részvénytöbbsége amúgy is a zsebemben van. Valamit csak kell kapnom az alkalmazottaimért? - Ravaszdin oldalba bökött. Szemmel láthatóan nagy-nagy megkönnyebbülés fogta el, hogy a Venusosztály terhét ledobhatja válláról. Egy tucat Brink-legényünk nyomult be a szobába. - Ez kell nekünk! - mondta sugárzó arccal Fowler Scho-cken. Hadnagy úr, a Lunaváros Rt. Burns-embereí esetleg megkísérlik, hogy elvegyék tőlünk Mr. Courtenay-t. Ezt nem fogjuk nekik megengedni, ugye? - Nem, uram - válaszolta szenvtelenül a hadnagy. - Akkor gyerünk. Végigsétáltunk az Egyes Üzletutcán, ahol meglepően kevés éjjeli bagoly turistát láttunk. Az Egyes Üzletutca az Egyes, Kettes és Hármas Lakóutcába, majd pedig az Egyes Kereskedelmi utcába torkollt. - Hé, maga! - kiáltotta egy kóborló Burns-rendőr. Többé-kevésbé szétszórtan haladtunk, s a rendőr nyilvánvalóan nem vette észre, hogy a Brink-tagok az én kíséretemül szolgálnak. - Menj golyózni, te dilis - mondta neki az őrmester. A rendőr elsápadt, de még riadót szirénázott, mielőtt az öklök és csizmák forgatagában a földre bukott. Az alagútszerű utcában groteszk futólépésben Burns-rendőrök közeledtek. A kapualjakban arcok bukkantak fel. - Hopp! - kiáltotta el magát az osztagunk lőmestere, mire legényei az uniformisuk alól fegyvercsöveket, lőállványokat, muníciós hevedereket huzigáltak elő. A háromlábú állványra ripsz-ropsz felszereltek két gépfegyvert,

amellyel az utca mindkét torkolatát végigpásztázhatták. A Burnsrendőrök néhány yard távolságban tőlünk groteszk mozdulattal lefékeztek, gumibotjukat lengetve boldogtalan arccal álldogáltak. - Mi a baj, uraim? - kiáltotta oda nekik a hadnagyunk. - Az az ember nem George Groby? - kiáltotta vissza az egyik Burnsrendőr. - Ön George Groby? - kérdezte tőlem a hadnagy. - Nem. Mitchell Courtenay vagyok. - Hallotta, mit mondott? - kiáltotta a hadnagy. Az őrsvezető vezényszavára lövésre kész állásba helyezték a gépfegyvereket. A boltozatos utcában két kattanás hallatszott, mire az utolsó kíváncsiskodók is eltűntek a kapualjakból. - Ó - mondta a Burns-rendőr erőtlenül. - Akkor rendben van. Tovább mehetnek. - Majd a többi rendőrhöz fordult. -No, ti kukák, mire vártok? Nem hallottátok, mit mondtam? Elpucoltak, mi meg folytattuk utunkat az Egyes Kereskedelmi utcán, de a fegyveresek még mindig összerakva vitték a gépfegyverüket. A Fowler Schocken és Társai cég lunavárosi fiókja az Egyes Kereskedelmi utca 75. sz. alatt volt. Fütyörészve vonultunk be. A fegyveresek az előcsarnokban felállították a gépfegyvereket. Fantasztikus teljesítmény volt, ehhez hasonlót még sose láttam. Fowler Schocken, miközben bevezetett az ügynökség belső termeibe, magyarázattal szolgált: - Ez afféle vadnyugati stílus, Mitch. Olyasmi, amit majd beépíthetsz a reklámanyagodba. „Egyenlősdinek" nevezik. Idefent az ember rangja nem sokat számít. Itt a sztratoszféra csúcsán a jól kiképzett fegyveres őrség képviseli a törvényt. Az élet ősi állapotához térünk itt vissza, ahol minden ember csak ember, akármilyen Társadalombiztosítási száma van. Egy ajtó előtt mentünk el. - Ez itt O'Shea szobája - mondta Fowler. - Persze még nem foglalta el. Az a kis ember „addig szedi a rózsát, míg lehet" . . . s tán már nem sokáig szedheti. Ö az egyetlen, aki megjárta a Venust. De mi majd gondoskodunk róla, hogy ne így legyen, ugye, Mitch? Bevezetett egy kis fülkébe, s ott saját kezűleg eresztette le az ágyat. Ezzel szundizz el - mondta, s a szivarzsebéből egy jegyzetcsomagot húzott elő. - Néhány hevenyészett feljegyzés, amit el kell olvasnod. Majd küldök neked valami ennivalót és egy kis Legkávébbat. Egykét órácskát dolgozol rajtuk, aztán alhatod az igazak álmát.

- Igenis, Mr. Schocken. Sugárzó arccal nézett rám, majd kiment, behúzva maga mögött a függönyt. Üveges szemmel bámultam a hevenyészett feljegyzésekre. „Hatszínű dupla teherkocsik. Elkenni a korábbi sikertelen repülőutakat. Idézni Learoyd 1959,. Holden 1961., McGill 2002. évi repülését és az összes többi hős úttörő nagyszerű áldozatvállalását stb. stb. Nem említeni Myers-White balsikerű 2010. évi repjét, felrobbant, mielőtt holdpályára ért. Megpróbálni az M-W ügyet eltüntetni az újságkartotékokból & törtkönyvekből? Költségbecslést csinálni. Átkutatni az archívumokat L, H & McG fényképekért. Szőke, barna és vörös hajúak legyenek. Háttérben űrhajókkal. Feltornyosodva. Lihegő asszonyok, de a lelkes szemű hős úttörők rájuk se hederítenek. Pikáns mert elérhetetlen ..." A fülkébe előrelátóan ceruzát és papírt is betettek. Kínoskeservesen írni kezdtem: „Egyszerű emberek voltunk. Szerettük a Földet s mindazt a jót, amit adott nekünk. A reggeli Legkávébb zamatát... az első szippantást a Starrból ... a szép, új, hajszálcsíkos Verily-ruha kitűnő fekvését. . . egy színes ruhába öltözött lány meleg mosolyát... de mindez nem volt elég. Voltak távoli helyek, amelyeket látni szerettünk volna, dolgok, amelyeket meg akarunk ismerni. Ez a kis mókus itt Learoyd. Ezerkilencszázötvenkilenc. Én Holden vagyok. Ezerkilencszázhatvanegy. Az a vörös hajú vállas pasi McGill. . . kettőezerkettő. Igen, halottak vagyunk. De halálunk előtt láttuk azokat a távoli helyeket, és megismertük, amit meg kellett ismernünk. Ne sajnáljatok minket, értetek tettük. A kultúrsmokk csillagászok csak találgatták, mi van a Venuson. Mérges gáz, mondták. Olyan forró szelek, amelyek lángra lobbantják az ember haját, felkapják és magukkal hurcolják az embert. De biztosat nem tudtak. Mit kell tenni, ha az ember valamiről nem tud biztosat? Oda kell menni és megnézni." Egy őr szendvicseket és Legkávébbat hozott. Fél kézzel majszoltam és kortyolgattam, fél kézzel írtam. „Azokhoz az időkhöz képest jó hajóink voltak. Űrruhát adtak ránk, a hajókba kellő mennyiségű üzemanyagot raktak be, hogy odajuthassunk. De a visszaúthoz már nem tudtak elég üzemanyagot adni. Mégse sajnáljatok minket, meg kellett tudnunk, mi van ott. És volt valami esély arra is, hogy a kultúrsmokk csillagászok tévednek, mégis ki tudunk menni az űrhajóból, tiszta levegőt szívhatunk, hűs vízben úszkálhatunk . . . s üzemanyagot

szerezhetünk, hogy visszatérjünk a jó hírekkel. Nem, nem így alakultak a dolgok. Kiderült, hogy a kultúrsmokkok értették a mesterségüket. Learoyd nem várta meg tragacsában az éhhalált, lezárta naplóját, aztán kinyitotta a nyílásfedelet, és metánt szívott be. Az én tragacsom könnyebb volt. A szél felkapta és összetörte . . . velem együtt. McGill tartalékélelmet vitt magával, és a hajója is nehezebb volt. Egy hétig ült és írt, aztán . . . hát azok után, hogy ketten nem tértek vissza, biztos volt benne, mi vár rá. Ciánt vitt magával. Mégse sajnáljatok minket. Odamentünk, láttuk, mi van ott, s ezt bizonyos értelemben közöltük is veletek azáltal, hogy nem jöttünk vissza. Most hát, jó emberek, tudjátok, mit kell tenni és hogyan. Tudjátok, hogy a kultúrsmokkok nem tévedtek. A Venus kegyetlen úrhölgy, minden cuccot és szakismeretet magatokkal kell vinnetek, hogy megszelídíthessétek. Ha jól bántok vele, ő is jól fog bánni veletek. Ha megtaláltok minket és a tragacsainkat, ne sajnálkozzatok. Értetek tettük. Tudjuk, nem fogunk csalódni bennetek." Újból otthon voltam. 14 - Kérlek, Fowler - mondtam. - Nem ma. Holnap. Mereven nézett rám. - Rendben van, Mitch - jegyezte meg. - Sose ütöttem az orromat mások dolgába. - Tanúságot tett az egyik olyan képességéről, amely vezetővé avatta. Egyszerűen kitörölte agyából a mardosó kíváncsiságot, hogy hol jártam, mit csináltam. - Ez jó írás tette hozzá, és rácsapott az íróasztalon fekvő munkámra, amit előző este csináltam. - Beszéld meg O'Shea-vel. Ha valaki, akkor ő hozzá tud tenni még valami láthatót, ízlelhetőt, szagolhatót, hallhatót, tapinthatót. És csomagolj össze, hogy visszatérhess a Vilfredo Paretóval. Persze . . . elfelejtettem, hogy neked nincs mit összecsomagolnod. Itt egy kis dohány, vásárolj be, ha módod van rá. Természetesen vigyél magaddal egy-két legényt. Ne feledkezz meg az Egyenlősdiről! - És rám kacsintott. Felkerestem a szomszéd fülkében O'Shea-t, úgy feküdt összegömbölyödve a nagyméretű ágyon, mint valami macska. A kis ember nyúzottnak látszott, ahogy átfordult és vaksi szemmel rám bámult.

- Mitch - szólt bizonytalanul. - Fene egye meg, már megint rémeket látok. - Jack - biztattam. - Ébredj, Jack. Hirtelen felegyenesedett, és kidülledt szemmel nézett rám. - Mi a csuda . . .? Helló, Mitch. Már emlékszem. Valaki mondott valamit, amikor ma reggel idejöttem. - Kezébe fogta kis fejét. Haldoklom - tette hozzá halkan. - Hozz nekem valamit, jó? A halálos ágyamon azt tanácsolom neked: sose akarj hős lenni. Te túl rendes fiú vagy . . . A törpe visszazuhant kábultságába, minden érverésnél egy kissé ideoda lengedezett. A konyhába mentem, beütöttem egy Legkávébbat, egy Tiamaxot és egy szelet Cipkót. Félúton kifelé visszafordultam, az italpulthoz mentem, s beütöttem két uncia whiskyt. O'Shea a tálcára nézett, és egyet csuklott. - Mi a fene ez? - mondta halkan a Legkávébbra, a Tiamaxra és a Cipkóra célozva. Felhajtotta a whiskyt és megborzongott. - Rég nem láttalak, Jack - szóltam. - Óó - nyögött. - Ez kellett még nekem. Az ilyen szólamok még csak fokozzák a macskajajt. - Megpróbált felállni, és I teljes harmincöt hüvelykes magasságában kiegyenesedni, de visszapottyant az ágyra. - Ez a fájós hátam - mondta. - Azt hiszem, kolostorba vonulok. Igyekszem a hírnevemnek megfelelően élni, s ebbe apránként belehalok. Ó, az az újskóciai turista-baba! Tavasz van, ugye? Gondolod, hogy ez az oka? Lehet, hogy eszkimóvér folyik az ereiben. - Késő ősz van - válaszoltam. Hukk. Lehet, hogy nincs naptára . . . add csak ide azt a Legkávébbat. - Semmi „kérlek" és semmi „köszönöm". Csak valami hűvös természetesség, hogy az egész világ a lábánál hever. Jack alaposan megváltozott. - Dolgozhatunk ma még valamit? - kérdeztem kissé mereven. - Lehet - válaszolta közömbösen. - Végül is ez Schocken bulija. Mondd csak, mi a fene történt veled? - Nyomoztam - feleltem. Kathyvel már találkoztál? Csuda klassz nőd van, Mitch. Elmosolyodott, tán valami emlék villant fel az agyában. Esküszöm, nem volt ínyemre, sehogy se volt ínyemre. - Örülök, hogy jól szórakoztál vele - mondtam színtelen hangon. Mindig szívesen látunk.

Beleprüsszentett a Legkávébba, s aztán óvatosan letette. Miféle munkát emlegettél? - kérdezte. Megmutattam neki a szöveget. Lenyelte a Tiamaxot, s olvasás közben lassanként kijózanodott. - Teljesen összezagyváltad - mondta gúnyosan, amikor a végére ért. - Nekem Learoyd, Holden és McGill se ingem, se gatyám, de egy biztos, nem voltak önzetlen felfedezők. A Venus nem vonz, oda taszítják az embert. - Töprengve, keresztbe vetett lábakkal üldögélt. - Mi feltételezzük,hogy vonzza az embereket - válaszoltam. - Vagy ha jobban tetszik neked, meg akarjuk győzni az embereket, hogy vonzza őket. Tőled meg azt szeretnénk, hogy hintsd meg érzékszervi benyomásaiddal ezt a szöveget. Így, első olvasásra, hogyan rezonálsz rá? - Undorral - válaszolta unott ábrázattal. - Rendelnél nekem egy zuhanyt, Mitch? Tíz perc. édesvízzel, harmincnyolc fokosat. Ott egye a fene, mibe kerül. Te is lehetsz még híresség. Csak olyan szerencsésnek kell lenned, mint amilyen én vagyok. - Rövid lábát lelógatta az ágyról, és a padlótól hat hüvelyk magasságban levő lábujjait nézegette. - Hát én élem a világomat, amíg lehet. - És mi legyen ezzel a szöveggel? - Olvasd el a jelentéseimet - válaszolta. - Mi van a zuhanyommal? - Hívd az inasodat - mondtam, s dúlva-fúlva kimentem. A magam fülkéjében néhány órai verejtékezés árán meghintettem érzéki benyomásokkal a szöveget, s aztán egy őrs kíséretében elmentem bevásárolni. Rendőrökkel nem támadt semmi kalamajkánk. Warren Astron kirakatában most egy új plakát ékeskedett: Dr. Astron sajnálattal közli, hogy sürgős üzleti ügyben váratlanul vissza kellett térnie a Földre - A Ricardo már elindult? - kérdeztem az egyik őrtől. - Két órával ezelőtt, Mr. Courtenay. Legközelebb a Pareto indul, holnap. Akkor már beszélhetek. Így aztán elmondtam Fowler Schockennek az egész történetet. És Fowler Schocken egy árva szót sem hitt el belőle. Kedvesen viselkedett, dehogyis akart megsérteni. - Senki se hibáztat, Mitch - mondta nyájasan. - Nagy izgalmakon mentél át. Mindannyiunkkal megtörténik a valósággal való viaskodás közepette. Nem hagyunk magadra, fiam. Átsegítünk rajta. Olykorolykor mindenkinek szüksége lehet. . . segítségre. Az analitikusom . .

. Attól félek, üvölteni kezdtem rá. - Jól van, jól van - mondta még mindig nyájasan és megértően. Csak időtöltésül. . . laikusok ne üssék ilyesmibe az orrukat, de én azt hiszem, értek hozzá valamit, és elfogulatlanul tudok róla beszélni. . . tehát csak időtöltésül hadd magyarázzam meg neked ... - Ezt magyarázd meg! - ordítottam rá, s az orra alá dugtam meghamisított Társadalombiztosítási tetoválásomat. - Ahogy parancsolod - felelte nyugodtan. - Ez szerves része a te egész, rövid kis . . . nevezzük szabadságodnak vagy eltávolodásodnak a valóságtól. Amolyan lélektani tivornyán vettél részt. Kibújtál önmagadból. Új egyéniséget öltöttél magadra, olyat választottál, amely lehetőleg távol van a normális, dolgos, rendkívül tehetséges énedtől. Egy algaszedő lusta, könnyű életét választottad ki magadnak, olyan emberét, aki a trópusi napon sütkérezik . . . Most már tudtam, kettőnk közül ki vesztette el a valóság iránti érzékét. - A Taunton elleni szörnyű rágalmaid napnál is világosabbak olyanvalaki számára, akinek a legcsekélyebb fogalma van a tudatalatti hajtóerőkről. Örültem, hogy hangot adtál nekik. Mert ez azt jelenti, hogy már visszatérőben vagy a régi énedhez. Mi a központi problémád ... az igazi Mitchell Courtenay-nek, a reklámfőnöknek a problémája? Hengereld le az ellenfelet! Taposd el a konkurrens cégeket! Pusztítsd el őket! A Tauntonnal kapcsolatos fantáziálásaid egy ... izé . . . egy jól informált ember számára azt jelzik, hogy igyekszel visszaküzdeni magadat az igazi Mitchell Courtenayhez, a reklámfőnökhöz. A Taunton-fantazmagória, jóllehet szimbólumokba burkolt, kétértelmű magatartással elhomályosított, de mégis teljesen világos. A „Hedynek" nevezett lánnyal való találkozásod pedig egyenesen az orvosi példatárba kínálkozik! - Az ördög vigyen el! - üvöltöttem. - Nézd meg az államat! Látod ezt a lyukat? Még mindig sajog! - Örüljünk, hogy nem tettél nagyobb kárt magadban, Mitch mondta, és egyre csak mosolygott. - Az idő, tudod . . . - És Kathy? - kérdeztem rekedten. - Mit mondasz azokról a kimerítő adatokról, amelyeket a konzikra vonatkozóan szolgáltattam neked? A kézjelzésekről, az üdvözlési jelzésekről, a jelszavakról, a találkozóhelyeikről?

- Mitch - válaszolta komolyan. - Mint már említettem, nem volna szabad ilyesmibe beleártanom magamat, de ezek nem valóságosak. A szexuális ellenségesség, amely személyiségednek „GrobyCourtenayvé" hasadása révén felszabadult, feleségedet a gyűlöletfélelem tárgyával, a konzikkal azonosította. És „Groby" körültekintően úgy rendezte el a dolgokat, hogy ne lehessen ellenőrizni s így megcáfolni őket. „Groby" úgy rendezte el számodra ... az igazi éned számára ... a dolgot, hogy mindaddig elhallgasd a képzelt „adatokat", mígnem a konziknak módjuk van az egészet megváltoztatni. „Groby" önvédelemből cselekedett. Courtenay már visszatérőben volt, s ő ezt tudta. „Groby" érezte, hogy „kiszorítják". Jó, gondolta, de legalább húzom az időt. Úgy rendezte el a dolgot, hogy még visszatérhessen ... - Nem vagyok őrült! - Az analitikusom . . . - Higgyél nekem! - Ezek a tudatalatti konfliktusok . . . - Tauntonnak bérgyilkosai vannak, mondom neked! - Tudod, mi győzött meg, Mitch? - Mi? - kérdeztem keserűen. - A Csibe Kicsibe beépített konzi-sejtről szóló fantazmagória. Az ebben rejlő szimbólum - egy kissé elpirult -, nos, ez félreérthetetlen. Feladtam a harcot, egyetlen dolgot kivéve: - Még mindig az az elv, Mr. Schocken, hogy az őrülteknek igyekeznek kedvükbe járni? - Te nem vagy őrült, fiam. Csak . . . segítségre, sok-sok segítségre van szükséged. - Pontosan meghatározom. Hajlandó vagy-e egyetlen tekintetben kedvemben járni? - Természetesen. - Vigyorgott, hogy kedvemben járjon. - Őriztesd magadat és engem. Tauntonnak bérgyilkosai vannak . . . semmi kétség. Én vagy Groby, vagy egy nyomorult valaki azt hiszi, hogy Tauntonnak bérgyilkosai vannak. Ha kedvemben jársz abban a tekintetben, hogy őrizteted magadat és engem, nem fogok hintázni a csilláron, nem fogok összevissza beszélni. Sőt még az analitikusodhoz is elmegyek. - Rendben van - mondta mosolyogva, hogy kedvemben járjon. Szegény öreg Fowler. Ki hibáztathatná? Hisz minden ki-mondott

szavam az ő álomvilágát vette célba. Történetem az Üzletisten káromlása volt. Nem hihetett benne, s azt se hihette, hogy én ... az igazi énem . . . hisz benne. Hogyan volna lehetséges, hogy Mitchell Courtenay reklámfőnök itt üljön, és? olyan szörnyűségeket meséljen neki, mint hogy: A termelők és fogyasztók érdekei nem azonosak; A világ lakóinak többsége boldogtalan; A munkások nem tartják automatikusan a legjobbnak azt a munkát, amit végeznek; A vállalkozók nem játszanak szabályok szerinti kemény, de tisztességes játékot; A konzik józanok, intelligensek és jól szervezettek. Mindez úgy érte őt, mint megannyi kalapácsütés, de Fowler Schocken nagyon rugalmas ember volt. A kalapács egyszerűen visszapattant róla, s a horpadások, amelyeket okozott, múló semmiségek voltak. Mindenre talált magyarázatot. Az Üzlet nem okozhatott semmi rosszat. Következésképpen Mitchell Courtenay reklámfőnök nem ülhetett itt és nem mondhatott neki ilyen dolgokat. Ez csak Mitchell Courtenay gonosz, zabolátlan idje vagy az ördögi „George Groby", vagy valami más lehetett - bárki, csak nem Courtenay. Olyan tudathasadásosan, hogy azt Fowler Schocken és analitikusa egyenesen élvezte volna, így szóltam magamhoz: - Tudod, Mitch, te úgy beszélsz, mint egy konzi. - Úristen, tényleg - válaszoltam. - Ez szörnyűség. - Ezt éppenséggel nem merném mondani - replikáztam. -Lehet. . . - Igen - mondtam elgondolkozva. - Lehet. . . A mi szakmánkban sarkigazságnak számít, hogy a dolgokat csakis a kontrasztos háttér teszi láthatóvá. Mint például Fowler Schocken nézetei és magatartása. Csak járj a kedvemben, Fowler Schocken, gondoltam magamban. Őriztess. Nem szeretnék még egyszer egy Hedyhez hasonló kétértelmű fantáziába belebotlani. Lehet, hogy a szimbólum nyilvánvaló, de az a kis szimbolikus tűje nagy fájdalmat okozott nekem. 15 Amikor kis csoportunk megérkezett a Schocken-Toronyba, a vezető állásúak negyedébe, Runsteadet nem találtuk ott. Csoportunk

Fowlerből, belőlem, Jack O'Shea-ből, a titkárnőkből, valamint az általam kért fegyveres osztagból állt. Runstead titkárnője azt mondta, hogy főnöke lement az előcsarnokba, s mi vártunk . . . vártunk . . . vártunk. Egy óra múlva annak a nézetemnek adtam kifejezést, hogy nem fog visszajönni. Egy újabb óra múlva hírét hozták, hogy a Torony egyik beugrásán, száz láb mélységben egy összezúzott holttestet találtak. Nagyon, nagyon nehéz volt a személyazonosságát megállapítani. A titkárnő hisztérikus zokogás közepette kinyitotta Runstead íróasztalát és széfjét. Hosszas keresgélés után találtunk egy naplót, amely Runstead legutóbbi néhány hónapját ölelte fel. Munkájának egyes részletei, szerelmi kalandjai, eljövendő kampányokkal kapcsolatos emlékeztetők, eldugott, jó vendéglőkre vonatkozó jegyzetek és más hasonlók közt elszórva ilyenféle bejegyzéseket találtunk: „Múlt éjjel megint itt volt. Azt mondta, használjam ki jobban a sokk-vonzerőt. Félek tőle ... A Starrzelius-kampányhoz, mondja, kurázsira van szükség. Rettenetesen félek tőle. Azt hallottam, hogy akkoriban, amikor még élt, mindenki rettegett tőle . . . Múlt éjjel G. W. H. megint itt volt . . . Most először láttam őt, nappal. Felugrottam, kiáltoztam, de senki nem vette észre. Miért nem hagy békén? . . . G. W. H. foga ma nagyobbnak és élesebbnek látszott. Segítséget kellene kérnem . . . Azt mondta, mihaszna vagyok, a szakma szégyene ..." Egy idő után rájöttünk, hogy az ,,ő" George Washington Hillnek, szakmánk atyjának, az énekes kereskedelmi hirdetés, a sokk-érték és isten tudja, mi egyéb felfedezőjének szelleme. - Szegény fiú - mondta sápadtan Schocken. - Szegény, szegény fiú. Ha tudtam volna. Ha időben szólt volna nekem. Az utolsó, összefüggéstelen bejegyzés így szólt: „Azt mondta, mihaszna vagyok. Tudom, hogy az vagyok. Érdemtelen vagyok a hivatásunkra. Mindenki tudja. Látom az arcukon. Valamennyien tudják. Megmondta nekik. Egye meg őt a fene. Egye meg őt és a fogát a fene. Egye meg ..." - Szegény, szegény fiú - mondta Schocken csaknem sírva. Hozzám fordult. - Látod? A szakmánk okozta idegfeszültség .. . Persze hogy láttam. Előre elkészített napló és azonosíthatatlan protoplazma-roncs. Akár 180 font Csibe Kicsi is fekhetne ott az első beugráson. De kár lett volna minden szóért. Komoly képpel bólintottam, hogy kedvében járjak.

Újból átvettem a Venus-osztály vezetését. Naponta jártam Fowler analitikusához. És megtartottam magam mellett a fegyveres őrséget. Mondj le már erről a szimbólumról - kérlelt az öreg sírós megbeszéléseken. - Már csak ez áll közted és a valóság közt, Mitch. Dr. Lawler azt mondja nekem . . . Dr. Lawler azt mondta Fowler Schockennek, amit én mondtam dr. Lawlernek. És ez az „énem visszanyerésének" lassú folyamata volt. Felfogadtam egy orvostanhallgatót, aki visszafelé haladva kidolgozott számomra egy sereg traumát. Abból a feltevésből indult ki, hogy a fogyasztóként átélt időm amolyan pszichózisos fuga volt. Gyönyörű dolgokkal állt elő. Néhányat közülük meg kellett vétóznom, mert nem voltak összhangban méltóságommal, de még így is elég maradt arra, hogy dr. Lawler olykor-olykor leejtse a ceruzáját. Egyiket a másik után ástuk elő, s én még életemben nem unatkoztam így. De egy dologról nem mondhattam le: ragaszkodtam hozzá, hogy az életem és Fowler Schocken élete veszélyben forog. Fowlerrel mind meghittebb viszonyba kerültem - ilyet már nemegyszer láttam. Azt hitte, megtérített. Szégyelltem magamat, hogy az orránál fogva vezetem. Nagyon szépen viselkedett velem. De itt élet-halál kérdéséről volt szó. A többi csak mellékes szerepet játszott. Aztán eljött egy nap, amikor Fowler Schocken nyájasan így szólt hozzám: - Attól tartok, Mitch, hogy itt most már hősies intézkedésekre van szükség. Tőled nem kérem, hogy mondj le a valósággal szembeni védőpajzsodról. De én elbocsátom a magam őrségét. - Megölnek, Fowler! - robbantam ki. Nyájasan rázta fejét. - Majd meglátjuk. Én nem félek. - Minden vita hiábavaló volt. Fowler egy-két mondat után józan pszichológiai elveire támaszkodva odaszólt hivatali őrsége hadnagyához: - Nincs szükségem többé magukra. Kérem, jelentkezzék embereivel más beosztás végett az Üzemi Biztonsági Központban. Nagyon köszönöm az elmúlt hetekben tanúsított hűséges és odaadó szolgálatukat. A hadnagy tisztelgett, de embereivel együtt nagyon levertnek látszott. A vezető állásúak negyedében teljesített könnyű szolgálat helyett most mehettek előcsarnok-őrségbe, éjjeli szolgálatra, postaőrnek vagy küldöncszolgálatra mindenféle lehetetlen időkben.

Libasorban kivonultak, s én tudtam, hogy Fowler Schocken órái meg vannak számlálva. Aznap éjjel hazamenet megfojtotta egy alak, aki előbb leütötte a sofőrjét, majd maga ült Fowler Schocken Cadillacjének pedáljához. A gyilkos nyilvánvalóan félkegyelmű volt, letartóztatásakor ellenállást tanúsított, s aztán vihogva tűrte, hogy agyonbunkózzák. A tetoválást megelőzőleg letépték róla, személyazonosságát semmiképpen se lehetett megállapítani. -Képzelhetik, mennyit dolgoztunk másnap az irodában. Igazgatósági emlékülést tartottunk, határozatokat hoztunk, hogy egy ilyen gyilkosság szégyen és gyalázat, hogy e nagy szakma sose fogja őt elfelejteni és így tovább. A többi ügynökség, köztük Taunton is, részvétüket fejezték ki. Egyikmásik igazgatósági tagtársam furcsán nézett rám, amikor összegyűrtem Taunton részvétnyilatkozatát, és igen-igen csúnya szavakat használtam. A kereskedelmi rivalizálásnak is megvannak a maga határai. Mi itt mindannyian dzsentlmenek vagyunk. Kemény, tiszta küzdelem, s győzzön a legjobb ügynökség. De valójában az igazgatóságnak egyetlen tagja se hederített rám. Mindannyiuknak csak Schocken szavazati részvénypakettje járt a fejében. A Fowler Schocken és Társai cég bejegyzett tőkéje 7x1012 megadollár, a szavazó részvények névértéke M$ 2 0,1, s így az összes részvények száma 7x1013 volt. Ebből 3,5x1013+I részvényt csak az AAAA vagy ennél magasabb munkaszerződéses alkalmazottak nagyjából szólva tehát az ötcsillagosok vásárolhatták meg. A fennmaradó részvényeket a Tőzsde intézkedése folytán a szabadpiacon kellett értékesíteni, hogy a közönség érdeklődését felkeltsék a Fowler Schocken és Társai

cég iránt. E részvényeket Fowler Schocken - általános szokás szerint - strómanjai útján felvásárolta azokon az obskurus tőzsdéken, ahol eladásra kínálták őket. Saját neve alatt csak szerény 0,75x10 13 részvényt tartott meg, a többit bőkezűen szétosztogatta. Jómagam, aki viszonylagos fiatalságom ellenére a vállalatnál rangban a második helyet foglaltam el, prémiumok és jutalmak révén mindössze körülbelül 0,876x1012 részvényt gyűjtöttem össze. Az igazgatósági bizottság asztala körül ülők közt a legfontosabb személy valószínűleg Harvey Bruner volt, aki mint Schocken legrégibb munkatársa az évek során 0,83x1013 részvényt halmozott fel magának. (Ez névleg ugyan fölényt biztosított neki Fowlerrel szemben, csakhogy persze nagyon jól tudta, hogy adott esetben az a 3,5X1013 +I részvény a strómanok révén kocsiszámra zúdulna ide, s titokzatos névtelenség közepette mind Fowlert támogatná. Amellett Harvey lojális ember volt.) Úgy látszott, azt hiszi magáról, hogy ő a törvényes örökös, s a Kutatás és Fejlesztés egyes naivabb tagjai máris nyaltak neki, a bolondok. Harvey valójában teljesen alkotóképtelen, tökéletesen becsületes igásló volt. Az ő hozzá nem értő vezetése alatt a Fowler Schocken és Társai cég egy éven belül szétzüllene. Ha hazárdjátékot akartam volna űzni, a legnagyobb esélyt Sillerynek, a Hírközlő főnöknek adtam volna arra, hogy összeszedi a Schockenpaketteket, s aztán sorrendben önmagamnak, akinek nagyon-nagyon kis esélyt adtam. Nyilvánvalóan a többség is így gondolkozott, kivéve a felhergelődött Brunert és egy-két buta frátert. Látható volt, hogy Silleryt tiszteletteljes kis udvar veszi körül, amely kétségtelenül emlékezett Fowler efféle kijelentéseire, mint: „A Hírközlés, uraim, mindennek az alapja!" és „A Hírközléshez ész kell, a reklámíráshoz tehetség!" Jómagam ott az asztal végén, úgyszólván leprás voltam őreim némán szemlélték az eseményeket. Sillery egyszer rájuk pillantott, s úgy olvastam a tekintetében, mintha könyvben olvasnám: „Ez már épp elég régen folyik, elsőnek azt a különcöt fogjuk kivágni." Amire vártunk, végre elkövetkezett. - Itt vannak az urak az Amerikai Döntőbírósági Egyesület hagyatéki osztályáról. A hagyományoknak megfelelően gyászos megjelenésű férfiak voltak. Vagy megszokásból, vagy pedig a humorérzék hiánya miatt tartózkodtak a kacarászástól, amikor Sillery kimért kis üdvözlő

beszédben szomorú kötelességüket emlegette, meg hogy mennyire szeretnénk velük vidámabb körülmények közt találkozni és így tovább. Szapora motyogással felolvasták a végrendeletet, majd másolatokat adtak körbe. Az első rész, amit elolvastam, így hangzott: „Kedves barátomra és munkatársamra, Mitchell Courte-nayre végrendeletileg ráhagyom elefántcsonttal berakott tölgyfa gyűrűmet (56.987. leltári szám), valamint a Pszichoanalitikai Ismeretek Terjesztését Szolgáló Intézet, Altruista Szövetkezet, New York, hetvenöt alapító részvényét azzal a kikötéssel, hogy szabad idejében tevőleges részt vesz e szervezet munkájában és előmozdítja annak nemes célkitűzéseit." -No, Mitch - mondtam magamnak -, kész vagy. - Ledobtam a másolatot az asztalra, s hátradőltem a székben, hogy rendelkezésemre álló anyagi eszközeimről gyors, hevenyészett leltárt vegyek fel. - Nagy pech, Mr. Courtenay - mondta egy bátor, együttérző kutató, akit alig ismertem. - Mr. Sillery, úgy látszik, nagyon elégedett önmagával. Az első bekezdésre, a Sillerynek szóló hagyatékra pillantottam. És valóban: megkapta Fowler saját részvényeit meg az Igazgatósági Beruházási Szindikátus, a Részvényjegyzők Konszernje, valamint egy-két más vállalat részvényjegyeinek jókora részét. A kutató elolvasta az én másolatomat a végrendeletről. -Már megbocsásson, Mr. Courtenay - mondta nekem -, de szerintem az öreg szebben is viselkedhetett volna önnel. Én nagyon jól ismerem a pszichoanalitikai üzletágat, de erről az intézetről még sose hallottam. E szavak hallatán mintha Fowler kuncogott volna fel a közelemben. Felkaptam a fejemet. - No nézd csak, ez az öreg ilyen-olyan! ámuldoztam. Igen, úgy illett, mint a kulcs a zárba, s a bizarr humora volt az olaj hozzá, hogy jobban forogjon. Sillery a torkát köszörülte - egy pillanatnyi csend támadt az igazgatósági ülésteremben. - Egy kissé zsúfoltan vagyunk itt, uraim - mondta a nagy férfiú. Nem ártana, ha valaki határozati javaslatot terjesztene elő, hogy az igazgatósági tagokon kívül mindenki hagyja el a termet. . . - Ne fáradjon, Sillery - mondtam s felálltam a helyemről. - Gyerünk, fiúk. Sillery, tán még visszajövök. - És ezzel az őrök kíséretében kivonultam. A Pszichoanalitikai Ismeretek Terjesztését Szolgáló Intézet, Altruista

Szövetkezet, New York - mint kiderült -, nyomorúságos három szobából álló iroda volt Yonkers belvárosában. A külső szobában egy furcsa öreglány kopogtatott egy írógépen. Olyan volt, mint valami Dickens-figura. Egy roskatag állványon légypiszkos, nyomtatott brosúrák heverték. - Fowler Schocken és Társai cégtől jöttem - mondtam az öreglánynak. A gépírónő felugrott. - Bocsásson meg, uram! Nem vettem észre önt. Hogy van Mr. Schocken? Megmondtam neki, hogy van, mire pityeregni kezdett. Micsoda jó ember volt, milyen bőkezűen támogatta az Ügyet. Hát most mi a csudát fog csinálni ő és a fivére. Szegény Mr. Schocken! S én szegény! És szegény fivérem! - Tán még nincs minden elveszve - mondtam neki. - Ki itt a főnök? Fivére a belső szobában van, válaszolta szipogva. - Tapintatosan közölje vele, kérem, Mr. Courtenay. Finom, érzékeny lélek... Megígértem neki és bementem a szobába. A fivér részegen horkolt az íróasztalára borulva. Megráztam - vaksi, cinikus szemmel nézett rám. - Mit akar? - Fowler Schocken és Társai cégtől jöttem. A nyilvántartásait akarom megnézni. - Azt nem lehet - mondta, és nyomatékosan ingatta a fejét. - Csak az öreg nézheti meg a nyilvántartásokat. - Az öreg meghalt - válaszoltam. - Itt a végrendelete. -Megmutattam neki a vonatkozó bekezdést és a személyi igazolványomat. - Hát akkor vége a szép napoknak. Vagy továbbra is fenntartja az irodát? Látja, mit mond itt a végrendelet? Kötelezi önt. . . - Látom - feleltem. - A nyilvántartásokat kérem. Egy sima ajtó mögött meglepetésszerűen feltárulkozó páncélteremből szedte elő őket. Mindössze három óra hosszat gubbasztottam fölöttük, s addigra kimerítő munkával megállapítottam, hogy az Intézetet pusztán abból a célból hívták életre, hogy az Általános Foszfátredukáló Szövetkezet, Newark részvényeinek ötvenhat százalékát tartsa birtokában, s e részvényekkel Fowler Schocken szeszélyeinek megfelelően szavazzon. Kimentem a folyosóra.

- Gyerünk, fiúk - mondtam. - Következő állomásunk Newark. Nem untatom önöket a részletekkel. Egyirányú, de háromszakaszos útvonal volt és aztán kétfelé vált. Az egyik útvonal két útszakasszal odább a Frankfort Használt Gépszerszámokat Kölcsönző Rt.-be torkollt, amely a Fowler Schocken és Társai cég „közönségnek felkínálandó" részvényei harminckét százalékával rendelkezett. A másik útvonal egy szakasz-szál lejjebb újból kettévált, s végül is az Egyesült Koncessziós Rt.-ben és a Waukegan Fogápolási és Fogszabályozási Főiskolán ért véget. Ezek rendelkeztek a fennmaradó részvényekkel. Két héttel később egy délelőtt, midőn igazgatósági ülést tartottak, őrségem kíséretében bevonultam az igazgatósági terembe. Sillery elnökölt. Nyúzottnak, kimerültnek látszott, mintha az elmúlt két hét alatt minden éjjelt átvirrasztott volna. - Courtenay! - vicsorgott. - Azt hittem, tudomásul vette, hogy a százada nem jöhet be ide! A becsületes, buta, öreg Harvey Bruner felé biccentettem, akit beavattam a dologba. Lojálisan Schocken iránt és irántam azonnal mekegni kezdett: Elnök úr, javaslom, engedélyeztessék a tagoknak, hogy a számukra kijelölt üzemi őrséget olyan létszámban hozhassák be a terembe, amilyet testi épségük érdekében szükségesnek tartanak. - Támogatom a javaslatot, elnök úr - mondtam. - Hozzátok be a cuccot, fiúk. - Őrségem vigyorogva nekiállt, hogy bevonszolja a nevemre kiállított meghatalmazásokkal teli ládákat. A teremben minden szem tágra nyílt, minden áll leesett, ahogy a halom nőtt-növekedett. Hosszú időbe telt, amíg a meghatalmazásokat megszámolták és hitelesnek nyilvánították. A szavazás végeredménye ez volt: 5,73x10 13 mellette, 1,27X1013 ellene. A javaslat ellen csak és kizárólag Sillery szavazott. Senki se tartózkodott a szavazástól. A többiek mint macskák a forró kemencéről, úgy ugráltak mellém. A lojális, öreg Harvey most azt javasolta, hogy az ülés elnöki tisztét ruházzák rám. A javaslatot egyhangúan elfogadták. Aztán azt javasolta, hogy Silleryt nyugdíjazzák, a szavazati jogot biztosító részvényplakettjét a vállalat névértéken vásárolja meg tőle, s létesítsenek belőle prémiumalapot. Egyhangúlag elfogadták. Aztán emlékeztetőnek szánt ostorsuhintásként - javasolta, hogy egy bizonyos Thomas Heather-byt, a Művészeti osztály egyik ifjabb

tagját, aki felháborítóan nyalt Sillerynek, fokozzák le, töröljék az igazgatósági tagok sorából, és minden ellenszolgáltatás nélkül fosszák meg kicsiny részvénypakettjétől. Egyhangúlag elfogadták. Heatherby még sikítani sem mert. A fél cipó még mindig jobb, mint a semmi, gondolhatta magában, elfojtva mérgét. Ezzel az ügy lezárult. A Fowler Schocken és Társai cég ura lettem. De közben meggyűlöltem mindazt, amit megtestesített. 16 - Sürgős, Mr. Courtenay - hallottam a titkárnőm hangját. Villámgyorsan lenyomtam Georgia állam gombját. Szomszédja feljelentése alapján Albanyban letartóztattak egy konzit. Érdekli? - Ördög-pokol! - dörrentem rá. - Hányszor kell mondanom magának, hogy ez egyszer s mindenkorra szóló utasítás. Persze hogy érdekel. - Bocsánat, Mr. Courtenay - válaszolta reszkető hangon. - Azt gondoltam, ez túl messze van . . . - Akkor ne gondolkozzék. Intézkedjék az utazásról. - Talán nem kellett volna így legorombítanom, de meg akartam találni Kathyt, még akkor is, ha evégett az ország összes konzi-sejtjét feje tetejére kell állítanom. Bujkálásra kényszerítettem Kathyt, s most szerettem volna visszakapni. Egy óra múlva az állam Északi Kölcsönös Védelmi Szövetségének központjában voltam. Ennek a helyi szervezetnek a körzetben, ideértve Albanyt, egy sereg szerződése volt. Az igazgatóság elnöke a liftnél fogadott engem és őrségemet. - Nagy megtiszteltetés - áradozott. - Rendkívüli megtiszteltetés, Mr. Courtenay. Mivel állhatok rendelkezésére? - A titkárnőm révén megkértem önt, hogy ne vegyék kezelésbe a gyanúsítottjukat, amíg ide nem érkezem. Nem vették? - Természetesen, nem, Mr. Courtenay! Lehet, hogy egyikmásik alkalmazottam nem hivatalosan kissé megtépázta, de egészen jó állapotban van. - Szeretném látni. Gondterhelten mutatta az utat. Azt remélte, elejthet egykét szót, ami esetleg szervezetét a Fowler Schocken és Társai ügyfeleinek sorába emelheti, de nem merte kinyitni a száját.

A gyanúsított a szokásos vakítóberendezés előtt ült egy széken. Értelmiségi fogyasztó volt, harminc év körüli. Arcán egy-két zúzódás nyomát láttam. - Kapcsolja ki ezt a vacakot - mondtam. - De ezt mindig ... - szólalt meg egy szögletes arcú előmunkás. Az egyik őröm se szó, se beszéd, félretaszította, és kikapcsolta a vakítót. - Jól van, jól van, Lombardo - vágott közbe sietve az igazgatóság elnöke. - Álljon az urak rendelkezésére. - Egy széket - mondtam, s leültem a gyanúsítottal szemben. - Nevem Courtenay - szóltam. - És a magáé? Lassanként táguló pupillával nézett rám. - Fillmore - felelte, majd precízen hozzátette: - August Fillmore. Meg tudná mondani, miről van szó? - Azzal gyanúsítják, hogy konzi. A szobában levő ÉKVSZ-pacákok levegő után kapkodtak. Az igazságszolgáltatás legelemibb elvét sértettem meg: a gyanúsítottnak megmondtam, mivel vádolják. Tudatában voltam törvénysértő cselekedetemnek, de fütyültem rá. - Tiszta röhej - fortyant fel. - Tisztes családapa vagyok, nyolc gyerek apja, most várjuk a kilencediket. Ki a csuda mondott rólam ilyen ostobaságot? - Mondja meg neki, kicsoda - szóltam az igazgatóság elnökének. Kidülledt szemmel bámult rám, nem hitt a fülének. - Mr. Courtenay - mondta végül -, minden ön iránti tiszteletem ellenére sem vállalhatom ezért a felelősséget! Ez hallatlan dolog. A besúgó jogainak tiszteletben tartására vonatkozó egész törvénytárunk ... - Majd én vállalom a felelősséget. Adjam írásban? - Nem, nem, nem! Dehogyis! Kérem, Mr. Courtenay... mi volna, ha önnek mondanám meg a besúgó nevét, annak tudatában, hogy ön ismeri a törvényt, és megbízható ember . . . és aztán itthagynám önöket. - Nekem bármilyen megoldás megfelel. Békítően elvigyorodott, majd a fülembe súgta: - Egy bizonyos Mrs. Worley. A két család közös szobában lakik. Kérem, legyen óvatos, Mr. Courtenay. - Kösz - feleltem. Homlokát ráncolta, és az alkalmazottaival egyetemben kivonult a szobából. - Idefigyeljen, Fillmore - szóltam. - Az elnök azt mondja, Mrs.

Worley súgta be magát. Káromkodásba tört ki, de a szavába vágtam. - Elfoglalt ember vagyok - mondtam neki. - Sejti, ugye, hogy lőttek magának. Tudja, mit mondott Vogt a konzervizmusról? A név szemmel láthatóan nem mondott semmit neki. - Az kicsoda? kérdezte szórakozottan. Nem érdekes. Beszéljünk másról. Gazdag ember vagyok, ávollétében bőkezű nyugdíjban részesíteném a családját, ha hajlandó együttműködni velem és bevallja, hogy konzi. Néhány pillanatig gondolkodott. - Persze hogy konzi vagyok mondta aztán. - Na és? Akár bűnös vagyok, akár ártatlan, így is, úgy is elvesztem, hát miért ne valljam be. Ha maga olyan forrófejű, akkor tán mondjon nekem egykét Osborne-idézetet. Életében nem hallott még Osborne-ról, de azért megpróbált valamit halandzsázni: - Hát van egy, ami így kezdődik: „A konzi legfőbb kötelessége, hogy . . . izé . . . általános felkelést szítson ..." A folytatására már nem emlékszem, de így kezdődik. - Elég pontosan idézte - mondtam neki. - Hát akkor most mondjon valamit a sejtjének gyűléseiről. Kik szoktak ott lenni? - Név szerint nem ismerem őket - hazudta immár folyékonyabban. Mindenkit számmal jelölnek. Az egyik, egy fekete hajú pacák, az a főnök, s izé . . . Kitűnő teljesítmény volt. De persze semmiféle összefüggésben nem állt a fél-misztikus konzervista héroszokkal, Vogttal és Osborne-nal, akiknek művei - ha sikerült példányokat szerezni belőlük - minden sejtben kötelező olvasmányszámba mentek. Kivonultunk a szobából. Nem hiszem, hogy konzi volna - mondtam az igazgatóság elnökének, aki gondterhelten álldogált odakint a folyosón. Fowler Schocken és Társai cég elnöke voltam, ő meg csak egy isten háta mögötti helyi rendőrállomás igazgatóságának elnöke volt, de ami sok, az sok. Felfújta magát és nagy méltósággal kijelentette: - Itt mi képviseljük az igazságszolgáltatást, Mr. Courtenay. Az igazságszolgáltatás egyik ősi alaptétele pedig kimondja, hogy „inkább szenvedjen igazságtalanul ezer ártatlan, mint hogy egy bűnös elmeneküljön." - Ismerem ezt a sarkigazságot - mondtam. - Jó napot. A műszerész tizedesem nagyot káromkodott, amikor a fülében egy

előjogos jelzés kezdett recsegni-ropogni, s átadta nekem a telefonkagylót. Titkárnőm jelentette a Schocken-Toronyból, hogy újabb letartóztatás történt, ezúttal a Cape Cod melletti Harmadik Cölöpvárosban. A Harmadik Cölöpvárosba repültünk, amely aznap hatalmas háborgó hullámok fölött lengett erre-arra. Nem szeretem a cölöpvárosokat, mert - mint már említettem - hajlamos vagyok tengeribetegségre. Erről a konziról kiderült, hogy hivatásos bűnöző. Egy ékszerboltban kísérelt meg rablást, az volt a szándéka, hogy felkap egy csomó tölgyfa és mahagóni melltűt, s otthagy egy szenvedélyes hangú írást a konzik rettenetes bosszújáról, figyelmeztetést az eljövendő fergetegről, ha majd a konzik kezükbe kaparintják a hatalmat és megölik a gazdag palikat. Az volt a célja, hogy a gyanút elterelje magáról. Nagyon buta fráter volt. A város a Burns-rendőrség védelme alatt állt, s így óvatosan beszélgettem a helybeli igazgatóval. Előbb elismerte, hogy az elmúlt egy-két hónapban eszközölt konzi-letartóztatások legnagyobb része ehhez hasonló volt, aztán elismerte, hogy az elmúlt egy-két hónapban eszközölt valamennyi konzi-letartóztatás ehhez hasonló volt. Korábban hetente egy-egy valódi konzi-sejtet zúztak szét. De ez valószínűleg csak amolyan idényszerű jelenség volt. Onnét aztán visszamentünk New Yorkba, ahol szintén lekaptak egy konzit. Meglátogattam és néhány percig hallgattam zagyva dumáját. Kitűnően ismerte a konzi-történelmet, oldalszám idézte Vogtot és Osborne-t. Mi több: azt az állítást is megkockázatta, hogy isten őt szemelte ki arra, hogy az Anyaföldről elseperjen minden salakot és söpredéket. Természetesen azt mondta, hogy egy szabályszerű konziszervezet tagja, de inkább meghal, mint hogy bármilyen titkukat elárulja. És efelől a legcsekélyebb kétségem nem volt, mert semmiféle titkot nem tudhatott. A konzik még akkor sem fogadnának be maguk közé ilyen ingatag jellemű embert, ha történetesen már csak összesen három tagjuk volna, s ezek közül is egy a letörés küszöbén állna. Napnyugtakor visszamentünk a Schocken-Toronyba, ahol az éjjeli őrségem lépett szolgálatba. Pocsék napunk volt. És ami az eredményeket illeti, pontos mása volt az ügynökség öröklése óta átélt napjaimnak. Aznapra igazgatósági ülés volt beütemezve. Húzódoztam tőle,

csakhogy mardosott a lelkiismeret, amikor arra gondoltam, milyen büszke lehetett rám Fowler Schocken, mennyire bízott bennem, hogy engem tett meg örökösévé. Mielőtt bevonszoltam magamat az igazgatósági terembe, néhány szót váltottam azzal a speciális stábbal, amelyet a Kereskedelmi Kémkedési Osztály keretében állítottam fel. - Semmi újság, uram - mondta az emberem. - A fe . . . dr. Nevinre vonatkozóan semmi nyomot nem találtunk. A nyomozó, akit a Chlorella személyzetisre állítottunk rá, felszívódott. Folytassuk a próbálkozást, hogy . . .? - Folytassák - válaszoltam. - Ha nagyobb pénzügyi keretre vagy több nyomozóra volna szüksége, csak szóljon. Elsőrendű munkát kérek. Esküdözve bizonygatva hűségét, letette a kagylót, valószínűleg azt gondolta magában, hogy a főnök egy vén szamár, bánkódik a felesége miatt, holott az asszony még csak végleges házasságot se kötött vele, s most bizonyára egyszerűen elhatározta, hogy faképnél hagyja. Hogy a többiekre vonatkozóan, akik után nyomoztattam vele, mit gondolt, nem tudtam, de annyi bizonyos, hogy az a néhány konzi-kapcsolatom, akiket Costa Ricában, a New York-i csatornákban és a Holdon szedtem fel, mind eltűnt. Kathy nem tért vissza többé se a lakásába, se a kórházba, Warren Astron se ment be soha többé az Egyes Üzletutcában levő balekfogó intézményébe, a Chlorellabeli sejttársaim eltűntek a dzsungelben - és így tovább, végig az egész vonalon. Igazgatósági ülés. - Bocsánat a késésért, uraim. A bevezető megjegyzéseket elhagyom. Charlie, hogy halad a munka Venus-ügyben a Kutatási és Fejlesztési osztályon? - Mr. Courtenay, uraim - mondta Charlie felemelkedve helyéről -, azt hiszem, bizalmas formában és illő szerénységgel közölhetem, hogy a K. és F. üti a vasat, és a fiaim dicséretére válnak a Fowler Schocken és Társainak. Ami a részleteket illeti, a melegházi effektus terén minden bevágott. Mennyiségileg. A vitróban lefolytatott kísérletek igazolták a kitűnő fizikai-kémiai és termodinamikai részlegünknek teóriára és matematikára alapított előzetes megállapításait. A Venust negyvenezer láb magasságban majdan körülvevő mintegy 0,5 láb vastag C0 2-takaró önfenntartó és önszabályozó lesz, s a felszíni hőmérsékletet évente körülbelül négy fokkal fogja enyhíteni, úgyhogy az végeredményben 25-30 Celsius

fok között fog állandósulni. Most azokat az utakat-módokat keressük, amivel ezt az óriási tömegű gázt megszerezhetjük, és nagy sebességgel a Venus sztratoszférájába lövellhetjük. Általánosságban szólva, CO2-t felkutathatunk vagy gyárthatunk, vagy megtehetjük ezt is, azt is. Én azt mondom, kutassuk fel. A Venuson vulkanikus tevékenység tapasztalható, de a jellegzetes felszíni kitörések, úgy látszik, cseppfolyós NH4 -et szolgáltatnak, amely a gravitációs erő következtében a hasadékokban sűrűsödik össze, mígnem a likacsos kőzeteken és repedéseken át a lazább formációkba felszívódva szétveti e formációk felső rétegét. Abban azonban biztosak vagyunk, hogy mélyfúrásokkal jelentős cseppfolyós CO2-medencéket csapolhatunk le . . . - Mennyire vagytok biztosak? - kérdeztem. - Egészen biztosak vagyunk, Mr. Courtenay - válaszolta, s alig tudta elfojtani a műszakiak jellegzetes mit-értetek-ti-ehhez mosolyát. - Az O'Shea-jelzések fázisszabály-elemzése.. . Újból a szavába vágtam. - Ennek a bizonyosságnak alapján egyébként azonos állapotokat feltételezve hajlandó volnál a Venusra menni? - Természetesen - válaszolta kissé sértődötten. - Ismertessem a technikai részleteket? - Köszönöm, nem, Charlie, csak folytasd úgy, mint eddig. - Hm. Tehát jelenleg a melegházi effektus témát két szempontból gombolyítjuk fel. Elkészítjük a fúrási térségek maximális valószínűségi térképét, és a felügyelet nélküli mélyfúrásokhoz szabványgépeket tervezünk. A tervezést illetően elvem az olcsóság, saját áramforrás és távirányítás. Remélem, ez így rendben van? - Nagyon is. Köszönöm, Charlie. De van itt egy probléma. Ha ez az anyag ott fellelhető, s ráadásul nagy mennyiségben, ebből bajok származhatnak. Ha túl nagy mennyiségben fellelhető és könnyen hozzáférhető, úgy megoldhatónak látszanék, hogy a Venusról cseppfolyós CO2-t exportáljanak a Földre, ami pedig cseppet se volna kívánatos. CO2-t itt kellő mennyiségben állítanak elő, s nem volna célja, hogy a földi termelők árait letörjék. Ne feledjük, hogy a Venusnak olyan nyersanyagokkal kell fenntartania magát, amelyekben a Föld szűkölködik, s az árak terén nem szabad konkurrálnia az anyabolygóval. Vasat, azt igen. Nitrátokat határozottan. Ezekért jó árat fogunk fizetni, hogy folyamatosan vásárolhassanak földi termékeket, és hogy a földi bankároknak,

biztosítóknak és szállítmányozási vállalatoknak üzletet hozzanak. De egyetlen percre se feledjük, hogy a Venus a kiaknázás céljait szolgálja, s ezt az ábrát nem szabad megfordítani. Tehát arra kérlek, Charlie, ülj össze a revizorokkal, s állapítsátok meg, hogy a föld alatti CO2-medencék lecsapolása olyan helyzet- | be hozhatja-e a Venust, hogy f. o. b. New York valaha is versenyképes áron tudjon szállítani. Ha igen, úgy a jelenlegi tervek nem jöhetnek számításba. Úgy a melegházi effektust előidéző gáztakarónak valamilyen költségesebb előállítási módját kell kieszelni. - Értem, Mr. Courtenay - mondta Charlie, szorgalmasan jegyezve szavaimat. - Helyes. Van még valakinek valamilyen különleges mondanivalója a Venus-programmal kapcsolatban, mielőtt más témára térnénk át? Bernard, a számvevőnk felnyújtotta a kezét, s én felé biccentettem. - Egy kérdésem volna Mr. O'Shea-re vonatkozóan - dörmögte. Tanácsadói minőségben igen magas honoráriumot húz tőlünk. És egy kissé körülszimatoltam . . . remélem, ezzel nem léptem át a kompetenciámat, Mr. Courtenay, hisz végül is ez a feladatom . . . egyszóval kérdezősködtem, és megállapítottam, hogy a tanácsadói tevékenysége egy árva fityinget se ér. Amellett azt is meg kell említenem, hogy a legutóbbi hetekben nagy összegű előlegeket vett fel a honoráriumára. Ha azonnali hatállyal ejtenénk . . . megszüntetnénk a vele létesített kapcsolatunkat, tartozásban maradna. Ráadásul... ez ugyan triviális dolog, de szöget üt az ember fejébe. Az osztályomon dolgozó lányok arról panaszkodnak, hogy molesztálja őket. - Azt hiszem, hogy tartsuk meg őt, Ben - mondtam homlokomat ráncolva. - A reputációjából profitálunk valamit, bár úgy látszik, a csillaga már leáldozóban van. A további előlegekkel légy szűkmarkú. Ami a lányokat illeti . . . meg vagyok lepve. Eddig azt hittem, nem visítanak, ha kikezd velük. - Láttad őt az utóbbi időben? - morogta Bernhard. - Nem. - Ekkor eszméltem csak rá, milyen régen nem láttam. Irodámba visszatérve megkértem az éjjeli ügyeletes titkárnőmet, hogy érdeklődje meg, O'Shea az épületben van-e, s ha igen, üzenjen érte. Italbűzt árasztva és hangos siránkozások közepette jött be a szobámba. - A fene egye meg, Mitch, ami sok, az sok! Épp csak benéztem,

hogy éjszakára felszedjek egy pipit, s máris fülön csípsz. Nem veszed kissé túl komolyan ezt a tanácsadói bulit? Használjátok a nevemet, ez nem elég nektek? Rettenetes látványt nyújtott. Olyan volt, mint egy kövér, ingerült, kopott miniatűr I. Napóleon. De abban a pillanatban, hogy bejött, hirtelen másra se tudtam gondolni, csak Kathyre. Egy jó percig tartott, amíg rájöttem, miért. - Nos? - kérdezte. - Mit bámulsz? Nincs jól kirúzsozva a szájam? Az italszag némileg elfojtotta, de azért valamit érezni letett a Ménage á Deux parfümből, amit Kathy és csakis Kathy számára gyártattam, amikor kettesben Párizsban jártunk, a parfümből, amelyet annyira szeretett, s amelyből olykor kissé sokat is locsolt magára. Szinte hallottam a hangját: „Nem tehetek róla, drágám. Annyival jobb illata van, mint a formalinnak, nekem meg, aki egész napomat a kórházban töltöm, mindig formalinszagom van ..." - Bocsáss meg, Jack - válaszoltam higgadtan. - Nem tudtam, hogy ma nőző napod van. Amit akartam tőled, várhat. Jó szórakozást. Fintorogva távozott, szinte totyogott rövid lábain. Felkaptam a telefont, s gyorsan felhívtam a Kereskedelmi Kémkedési osztályba beépített speciális osztagomat. - Azonnal szegődjenek Jack O'Shea nyomába - csaptam le rájuk. Rövidesen elhagyja az épületet. Figyeltessék őt s mindenkit, akivel érintkezik. Éjjel-nappal. Ha nyomra találnak, valamennyiüket felminősítem, s mindannyian prémiumot kapnak. De isten irgalmazzon maguknak, ha bakot lőnek. 17 Olyan hangulatba kerültem, hogy már senki se mert a közelembe jönni. Egyszerűen nem voltam ura önmagamnak. Csak az O'Shea-t figyelő kopóktól befutó jelentéseknek éltem. Ha megpróbáltam bármi mással foglalkozni, azonnal őrületesen ingerült lettem. Egy hét múlva már egyidejűleg huszonnégy kopó járt O'Shea-nek és azoknak az embereknek nyomában, akikkel találkozott. Az utóbbiak főpincérek, előadó körútjainak szervezői meg lányok voltak, továbbá egy régi berepülő-pilóta barátja, aki az Astorián teljesített szolgálatot, egy rendőr, akivel részegen összeszólalkozott - de vajon tényleg részeg volt-e, és tényleg összeszólalkozott-e vele? -, meg más teljesen érdektelen figurák.

Az egyik este a listához minden külön megjegyzés nélkül még egy személyt írtak hozzá: „Fogyasztó, nő, kb. 30 éves, 6 láb 4 hüvelyk, 120 font, vörös hajú, szemét nem látták, olcsó ruhában. Megfigyelt személy bement az 1837. sz. Fasírt Mennyország nevű vendéglőbe, miután 14 percig odakint várakozott. Belépve azonnal az asztalhoz ment, amelynél az új kapcsolat szolgált fel, s amely mellől a megfigyelő épp felállt. Vélemény: megfigyelt elsősorban a pincérnő iránt érdeklődik. Fasírtot rendelt, keveset evett belőle, néhány szót váltott az új kapcsolattal. Cédulát odacsúsztathattak egymásnak, ezt messziről lehetetlen volt megállapítani. Az új kapcsolatot nyomozónő követi." Körülbelül 30 éves, hat láb négy hüvelyk magas, százhúsz font. Lehet. Felvettem a telefont: - Ezt az újat szorosan kövessék. Minden jelentést azonnal továbbítsanak hozzám. Nem volna jó közelebbit megtudni a vendéglőről? A Kereskedelmi Kémkedés zavarodottan agyarázgatni kezdte, hogy ők megteszik, ha kívánom, de ez nem helyes technika. Ezt a megfigyelt személy általában megneszeli, és . . . - Oké - mondtam. - Cselekedjenek belátásuk szerint. Tartsa, kérem, a vonalat egy pillanatig, Mr. Courtenay. Megfigyelőnk épp most jelentkezett... az új kapcsolat hazament, a Taunton-Házba. A harmincötödik emeleten, a 17-18. sz. lépcsőn lakik. - Kik laknak a harmincötödik emeleten? - kérdeztem elszorult szívvel. - Házaspárok. - Az illető férjezett? - Nem lakik vele senki, Mr. Courtenay. Megfigyelőnk színleg igényelte az üres helyet. Azt mondták neki, hogy a 17. lépcsőn lakó hölgy a 18. lépcsőt a férje számára tartja fenn, aki Északon van aratni. - Mikor zárják le Tauntonéknál a lépcsőket? - kérdeztem. Huszonkét órakor, Mr. Courtenay. Az íróasztali órámra pillantottam. - Rendelje vissza a megfigyelőt - mondtam. - Ezzel mára végeztünk. Felálltam, és odaszóltam az őrségemnek: - Önök nélkül megyek, uraim. Kérem, itt várjanak rám. Hadnagy úr,

kölcsönkérhetem a fegyverét? - Hogyne, Mr. Courtenay. - Átadta a 0,25-ös ultrarövid pisztolyát. Megnéztem a tölténytárat, s elindultam gyalog, egyedül. Amikor elhagytam a Schocken-Torony előcsarnokát, a fal mellől egy árnyékszerű fiatalember bukkant elő, és utánam osont. Ügy ráztam le magamról, hogy az elhagyott utcán, a hatalmas belvárosi épületek közti szűk, sötét sikátoron mentem végig. A kondicionálatlan levegőben sűrűn úszott a monoxid és füstkorom. Nekem volt antikorom-dugóm, de neki nem. Hallottam, ahogy tisztes távolban mögöttem zihálni kezd. Időnként egy-egy zárt kocsi suhant el mellettünk, hajtója kifulladva, fáradtan taposta a pedált. Anélkül, hogy visszanéztem volna, befordultam a Schocken-Torony sarkánál, és azonnal a falhoz lapultam. Követőm elhaladt mellettem, majd meghökkenve megállt és belebámult a homályba. Pisztolyom hosszú csövével kegyetlenül nyakszirten vágtam, s továbbmentem. Valószínűleg a saját emberem volt, de nem akartam, hogy bárki kövessen. Huszonegy óra ötvenkilenc perckor léptem be a Taunton-Ház éjszakai lakók számára szolgáló bejáratán. Hátam mögött az automata zár becsapta a kaput. Egy kisméretű bedobós liftet találtam. Bedobtam 25 centet, beütöttem a harmincötöset, s miközben felfelé nyikorogtunk, a hirdetményeket olvastam: „AZ ÉJSZAKAI LAKÓK VÉDELMÜKRŐL MAGUK TARTOZNAK GONDOSKODNI. AZ IGAZGATÓSÁG RABLÁSÉRT, TETTLEGESSÉGÉRT VAGY NEMI ERŐSZAKÉRT SEMMINEMŰ FELELŐSSÉGET NEM VÁLLAL." „FELHÍVJUK AZ ÉJSZAKAI LAKÓK FIGYELMÉT, HOGY A SOROMPÓKAT ÉJSZAKA 22 ÓRA 10 PERCKOR FELVONJUK. TERMÉSZETI SZÜKSÉGEIK ELVÉGZÉSÉRŐL ENNEK MEGFELELŐEN GONDOSKODJANAK." „A BÉR ÉJSZAKÁNKÉNT ESEDÉKES, ÉS AZ AUTOMATA TISZTVISELŐNÉL. ELŐRE FIZETENDŐ." „AZ IGAZGATÓSÁG FENNTARTJA MAGÁNAK A JOGOT, HOGY STARRZELIUSVEVŐKTŐL A BÉRBEADÁST MEGTAGADJA." Az ajtó a harmincötödik emeleti lépcsőházra nyílt. Olyan látványt nyújtott, mint egy kukac rágta sajt. Az emberek, férfiak és nők nyugtalanul forgolódtak erre-arra, igyekeztek még a sorompók felhúzása előtt némi kényelmet biztosítani maguknak. Az órámra pillantottam: 22 óra 08 perc volt. A halvány fényben végtagokat és

felsőtesteket kerülgetve igen óvatosan, lassan, sűrű bocsánatkérések közepette vágtam utat magamnak, s közben számoltam a lépcsőket . . . amikor az órám 22 óra 10 percet mutatott, a tizenhetedik lépcsőn egy összehúzódzkodott alak fölött léptem át. A rozsdás sorompók nyikorogva felemelkedtek, körülkerítették a tizenhetedik és tizennyolcadik lépcsőfokot velem, és . . . Az összehúzódzkodott alak felült, ijedten, mérgesen, egy kis pisztollyal a kezében. - Kathy. Leejtette a pisztolyt. - Mitch! Te őrült! - Halkan, izgatottan beszélt. - Mit keresel itt? Még mindig nem mondtak le rólad. Még mindig meg akarnak gyilkolni. . . - Ezt mind tudom - feleltem. - Értem, Kathy. Az oroszlán szájába dugom a fejemet, hogy bizonyítsam neked, nem hazudok, amikor elismerem, neked volt igazad és nem nekem. - Hogy találtál rám? - kérdezte gyanakodva. - O'Shea-n megéreztem a parfümöd szagát. A Ménage a Deux-t, a kétszemélyes háztartást. Körülnézett a zsúfolt szállásokon, s elkuncogta magát. - Ez valóban az, ugye? - Vége a hajszának, Kathy - mondtam neki. - Nemcsak azért jöttem ide, hogy engedélyeddel vagy engedélyed nélkül megtaperoljalak, hanem hogy megmondjam neked, a te oldaladon állok. Mondd meg, mit akarsz, s a tied. Alaposan végignézett rajtam. - A Venust! - válaszolta. - A tied. - Mitch - suttogta -, hazudsz . . . hazudsz.. . - Holnap megtudod, ha élve kikerülünk innét. Addig nem érdemes beszélni róla, ugye? Az éjszakát, ha akarjuk, ha nem, itt kell töltenünk. - Igen - mondta Kathy. - Az éjszakát itt kell töltenünk. - Aztán hirtelen, szenvedélyesen hozzátette: - Úristen, hogy epekedtem utánad! Hat órakor felvijjogtak az ébresztő szirénák. Dobhártyahasogató szubszonikus töltésük biztosította, hogy egyetlen álomszuszék se akadályozza az épület reggeli kiürítését. Kathy fürgén nekiállt, hogy elrakja a lépcsőbe az ágyneműt. - A sorompókat öt perc múlva leeresztik - dörrent rám. Felemelte a tizenhetedik lépcső tetejét, egy ideig matatott benne,

majd kihalászott egy lapos dobozt, amelyről kiderült, hogy sminkelőkellékeit tartalmazza. - Állj nyugodtan. Felvisítottam, amikor borotvával felül végighasította jobb szemöldökömet. - Állj nyugodtan! - Ny . . . i . . . ssz! Most a bal szemöldökömet hasította át. Aztán titokzatos keféivel fürgén bepamacsolta az arcomat. - Huh! - mondtam, amikor felemelte felső ajkamat és egy műanyag tampont nyomott alá. Füleimet két mézgás vattacsomóval a kobakomhoz ragasztotta. - Nézd meg magad -mondta, s felém nyújtotta a tükröt. - Pompás - válaszoltam. - Egyszer már kijutottam innét a reggeli hajszában. Gondolom, másodszor is sikerülni fog. - Már eresztik a sorompókat - mondta, s feszülten hallgatta a bevezető zajt, amelyet az én gyakorlatlan fülem nem fogott fel. A sorompók nyikorogva leereszkedtek. A harmincötödik emeleten az éjjeli lakók közül csak ketten voltunk. De nem egyedül! B. J. Taunton és két legénye állt ott. Taunton kissé dülöngélve, vörös képpel, vigyorogva. Mindkét legénye géppisztolyt tartott kezében és rám szegezte. Csuda szerencsétlen helyet választott szoknyavadászatra, Courtenay - szólalt meg Taunton, s egyet csuklott. Fotonyilvántartásunk van az olyan hívatlan vendégekről, mint maga, öregfiú. Kislány, legyen olyan szíves egy kissé félrehúzódni . . . Nem húzódott félre. Sőt, egyenest Taunton karjaiba szaladt, s revolverét a köldökéhez szorította. Taunton vörös képéből kifutott a vér. - Tudja, mi a teendő - mondta Kathy komor hangon. - Fiúk - suttogta Taunton -, dobjátok le a fegyvereteket. Az isten szerelmére, dobjátok le. Pillantásokat váltottak egymással. - Dobjátok le! - könyörgött. Örökkévalóságig tartott, amíg letették géppisztolyukat, de végül mégiscsak letették. Taunton zokogásba tört ki. - Hátra arc - mondtam a két legénynek. - Feküdj! - Közben már én is elővettem kölcsönkért ultrarövid pisztolyomat. Remekül állt a kezemben. A liftet könnyűszerrel megtölthették volna gázzal, ezért gyalog mentünk le. Hosszadalmas, lassú és óvatosságot igénylő ügy volt, jóllehet B. J. sakkhúzása miatt az összes éjjeli lakót már órákkal előbb kizavarták az épületből. Taunton egész úton zokogott és

locsogott. A tizedik emeleti fordulóban siránkozni kezdett: - Innom kell egyet, Courtenay. Másként meghalok. Van itt egy italmérés, rajtam tarthatja a revolvert. . . Kathy komoran nevetett az ötleten. Lassú lépésben folytattuk a levonulást. Az éjszakai lakók kijáratánál, bár kint hideg volt, levettem a kabátomat, és Kathy revolveres kezére borítottam. -Minden rendben! - szólt oda Taunton reszkető hangon a megdöbbent előcsarnokőrségnek, amely már felénk indult. - Ezek itt barátaim. Minden rendben van! Az ingajárat torkolatához mentünk vele, beugrottunk a járatba, s otthagytuk őt hamuszürke arccal s izzadva az utcán. A „többség győz" elvét alkalmaztuk. Taunton csak úgy férhetett volna hozzánk, ha az egész ingajárattal harcba keveredik, s erre nem volt felkészülve. Egy óra hosszat utaztunk cikcakkban, s aztán az egyik állomásról felhívtam az irodámat. Az üzemi őrséggel találkát beszéltem meg egy másik állomáson, s tizenöt perc múlva már a Schocken-Toronyban voltam. Aznap az első okot a nevetésre a reggeli újság szolgáltatta nekünk. Többek közt az állt benne, hogy ma reggel három órakor Tauntonék lépcsőházában hűtőfolyadék-szivárgást fedeztek fel. B. J. Taunton élete kockáztatásával személyesen ellenőrizte az épület éjszakai lakóinak evakuálását. Rekordidő alatt, minden baleset nélkül folyt le. A reggelim fölött odaszóltam Kathynek: - Csuda pocsék a hajad. Ezt a vacakot nem lehetne kimosni belőle? - Elég volt az enyelgésből - válaszolta. - Azt mondtad, megkapom a Venust. És ezt komolyan gondoltam, Mitch. A Venust isten is nekünk szánta. Csak mi tudjuk, mit kell csinálni vele, s amellett a mi emberünk szállt le ott elsőnek. O'Shea közénk tartozik, Mitch. - Mióta? - Mióta anyja és apja rájött, hogy nem növekszik, azóta. Tudták, hogy a VKSZ-nek hamarosan űrhajósokra lesz szüksége . . . minél kisebbekre. Nem a Föld fedezte fel a Venust, hanem a VKSZ. És igényt tartunk rá, hogy betelepíthessük. Tudod szállítani? - Persze - válaszoltam. - Úristen, micsoda zűr lesz ebből. Már kitöltettük a jelentkezési listákat... a buzgó balekok csak úgy égnek a vágytól, hogy a Venusra mehessenek, s kiaknázhassák a Föld és Fowler Schocken által és részére. Na jó, majd visszavonulót fújok. A házitelefonon beütöttem a K. & F.-et.

- Charlie! Arról a bizonyos dologról van szó, hogy CO 2-ben nem szabad konkurrálni a földi termelőkkel. Megváltozott a helyzet. Kiderült, hogy a gyártók többsége Tauntonék ügyfele. - Kitűnő, Mr. Courtenay - mondta boldogan. - Az előzetes munkálatok arra mutatnak, hogy alaposan befűthetünk nekik. Most Kathyhez fordultam. - Elő tudnád keríteni Runsteadet? - kérdeztem. - Nem tudom, hol tartja őt a VKSZ, de itt szükségünk van rá. Nagy munka vár ránk. A reklámszakmában a legnagyobb művészet: meggyőzni az embereket anélkül, hogy tudnák, hogy meggyőzték őket. Most pedig az a feladatom, hogy rávegyem a reklámíróimat, beszéljék le az embereket anélkül, hogy akár ők, akár a reklámírók tudnák, hogy lebeszélem őket. És ehhez elsőrangú segítségre van szükségem, akivel nyíltan beszélhetek. - El lehet intézni - mondta, és egy csókot lehelt rám. -Ezt azért kaptad, mert többes számot használtál. - Igen? - kérdeztem. - Többes számot használtam? Ó! Ide figyelj, drágám. Szép kis lakásom van odafent, tizenkétszer tizenkétszeres. Fárasztó éjszakád volt. Nem mennél fel egy kicsit szundizni? Tömérdek munkám van. Újból megcsókolt. - Ne dolgozd agyon magad, Mitch - mondta. - Este találkozunk. 18 Nem tudtam volna Runstead nélkül megoldani a dolgot, legalábbis idejében nem. Szélsebesen jött vissza Chicagóból. Ott lapult, mióta Kathy titkos üzenetére színleg öngyilkosságot követett el. Igazgatósági ülés közepén toppant be: kezet ráztunk, és az igazgatóság bevette a mesét, hogy valamilyen titkos megbízatás miatt tűnt el a láthatárról. Végül is egyszer már bevették ugyanezt a mesét. Runstead tudta, mi a feladata, s télies gőzzel nekilátott. Konzi ide, konzi oda, Runsteadet továbbra is besúgónak tartottam. De azt el kellett ismernem, hogy a dolgok egyszeriben ugrásszerűen íveltek felfelé. A Fowler Schocken és Társai cég a felszínen valamennyi ügyfelére kiterjedő, hatalmas jelszó-pályázatot hirdetett meg, ezerötszáz első díjjal - mindegyik díj egy-egy hálóhely volt a Venus-rakétán. Összesen nyolcszázezer díjat tűztünk ki, de a többi nem számított. A

zsűrizést egy pártatlan versenyelemző cégre bíztuk, amelynek vezetője - mint kiderült -Runstead egyik barátjának sógora volt. Az első díj nyertesei közül, mondta nekem Matt, mindössze ezernégyszáz volt a konzik földalatti szervezetének tényleges tagja. A fennmaradó százra fiktív neveket írtak be, utolsó pillanatban felmerülő nehézségek esetére. Kathyvel Washingtonba mentem, hogy kibulizzam a végső engedélyt a rakéta indításához. Runstead közben New Yorkban ajnározta a bébit. Többször is jártam már Washingtonban egy-egy ebéd vagy valamilyen délutáni elfoglaltság végett, de ez a mostani kétnapos kirándulásnak ígérkezett. Úgy örültem neki, mint egy kisgyerek. Kathyt leraktam a szállodában, megígértettem vele, hogy nem megy egyedül városnézésre, aztán kocsiba ültem, és a külügyminisztériumba hajtattam. Az előszobában egy keménykalapos mogorva emberke várakozott. Amikor meghallotta a nevemet, sietve felállt, és átengedte nekem a helyét. Micsoda változás a Chlorella-beli napokhoz képest, Mitch, öregfiú, gondoltam magamban. A követünk izgatottan sietett üdvözlésemre, megnyugtattam őt, és elmagyaráztam, mi a kívánságom. - Gyerekjáték az egész - ígérte. - Még ma délután keresztülhajtom a bizottságban a felhatalmazási törvényt, s egy kis szerencsével holnapra mindkét ház megszavazza. - Remek. Szüksége van valamilyen támogatásra? - Nem hinném, Mr. Courtenay. De az nagyon jó volna, ha időt tudna magának szakítani, hogy holnap délelőtt beszédet intézzen a Házhoz. Boldogan hallgatnák önt, s ez megkönnyítené az ügy gyors elintézését. - Nagyon szívesen - válaszoltam, s lenyúltam a táskámért. De a keménykalapos megelőzött, s könnyedén meghajolva odanyújtotta nekem. - Csak értesítsen az időpontról. Ott leszek. - Nagyon köszönöm, Mr. Courtenay! - Kitárta előttem az ajtót. Az emberke habozva megszólalt: - Mr. Abels? A követ megrázta a fejét. - Látja, mennyire el vagyok foglalva - mondta barátságosan. Jöjjön vissza holnap. Az emberke hálásan mosolygott, és követett ki az ajtón. Mindketten odakiáltottunk egy kocsinak, s az emberke kinyitotta számomra az ajtót. Tudják, milyen fajta kocsik járnak Washingtonban!

- Elvihetem valahová? - kérdeztem. - Nagyon kedves öntől - válaszolta, s bebújt utánam a kocsiba. A hajtó hátradőlt a pedálon, és benézett hozzánk. - Engem a Park Starrhoz vigyen. De előbb ezt az urat tegyük le mondtam neki. - Helyes - bólintott a hajtó. - A Fehér Házba, elnök úr? - Igen, kérem - válaszolta az emberke. - Nem is tudom elmondani, mennyire örülök, hogy megismerhettem önt, Mr. Courtenay folytatta. - Véletlenül hallottam, mit beszélt Mr. Abelsszel. Nagy örömömre szolgál, hogy a Venus-rakéta ilyen közel áll a befejezéséhez. A Kongresszus szinte már teljesen leszokott róla, hogy tájékoztasson, mi történik a világban. Persze tudom, mennyire elfoglalja őket a sok vizsgálat és egyebek. De ... - Elmosolyodott. Aztán pajkosan hozzátette: -Részt veszek ám a pályázatukon, Mr. Courtenay. Ezzel a jelszóval: „Tudja már, hogy égen-földön Starr a sztár?" Bár nem hinném, hogy elmehetek, még ha nyernék is vele. - Én se gondolom, hogy ez megoldható volna - válaszoltam komolyan. - És amúgy is biztosan akad itt elég dolga. - Nem különösebben sok. Januárban még csak-csak. Össze kell hívnom a Kongresszust, és meg kell tartanom a beszédemet az Ország helyzetéről. De az év hátralevő része aztán már csendben telik el. Ugye, ön holnap beszédet fog intézni a Kongresszushoz, Mr. Courtenay? Az ugyanis együttes ülést jelent, s ezekre rendszerint engem is beengednek. - Örömmel látnám önt - mondtam szívélyesen. Az emberke meleg mosolyától szemüvege megcsillant. A kocsi megállt, az Elnök melegen kezet rázott velem és kiszállt. Aztán még bedugta a fejét az ablakon. - Rendkívül kedves volt öntől - mondta, s félősen a hajtó felé pillantott. - Nem akarom beleütni az orromat mások dolgába, de engedjen meg nekem egy szerény tanácsot. . . értek valamit a csillagászathoz, ez a hobbym. Remélem, nem fogja megengedni, hogy az űrhajó indítását a mostani csillagállás utánra halasszák. Ajkára tette ujját. - Isten áldja meg, uram - mondta. - Az út hátralevő részében a hajtó szőrös fülét bámultam, s azon törtem a fejemet, vajon mire akart ez az emberke kilyukadni. Esténket szabaddá tettük, és kettesben elmentünk várost nézni. A híres cseresznyevirágok valóban gyönyörűek voltak, de friss konzervista érzéseimmel határozottan hivalkodóknak találtam őket.

- Tizenkettő épp elég volna belőlük - hangzott az ellenvetésem. - De hogy ennyi vázában szétszórják őket, ez valóságos pocsékolása az adófizetők pénzének. Tudod, mibe kerülnek Tiffanynél? - Mitch, Mitch - kuncogott Kathy. - Várj, amíg átveszszük a Venust. Gondoltál már rá valaha, milyen lesz, ha egy egész bolygót beültethetünk? Számtalan acre földet, virágokkal . . . fákkal . . . s minden egyébbel? Egy tanítónő típusú molett teremtés, aki mellettünk támaszkodott a korlátra, e szavak hallatán fölegyenesedett, ránk bámult, orrát fintorgatta, majd odébbállt. - Rossz hírbe keversz minket, Kathy - szóltam rá. - Mielőtt még bajba jutnánk, menjünk . . . menjünk vissza a szállodába. Kathy izgatott visítására ébredtem. - Mitch - kiáltotta a fürdőszobából, s két kerek szeme ámuldozva meredt rám -, itt kád van! Kinyitottam a zuhanyozófülke ajtaját, s kiderült, hogy nem is zuhanyozó! Megfürödhetek, Mitch? Kérlek! Vannak pillanatok, amikor még egy becsületes konzervista is gyönyörűségét leli benne, hogy a Fowler Schocken és Társai cég vezetője. Ásítottam egyet, csókot fújtam Kathy felé. - Fürödj csak meg. És tiszta édesvizet eressz a kádba, hallod-e? Kathy úgy tett, mint aki el akar ájulni, de láttam, hogy nem vesztegeti az időt, azonnal feladja a rendelést. Mialatt a kád megtelt vízzel, felöltözködtem. Kényelmesen megreggeliztünk, s utána kéz a kézben a Capitoliumhoz sétáltunk. Kathynek a sajtópáholyban találtam helyet, jómagam pedig a Képviselőház üléstermébe indultam. A washingtoni főösszekötőnk a tömegen átfurakodva odajött hozzám, s egy fakszimile-szalagot nyújtott át nekem. - Rajta van az egész, Mr. Courtenay - mondta. - Minden rendben? - A legtökéletesebb rendben - válaszoltam. Intettem neki, hogy menjen, s a fakszimilére néztem. Dickentől volt, a rakéta felszállási helyéről. Utasok és személyzet készültségben. Beszállás a hajóba keleti időszámítás szerint 11 óra 45-kor kezdődik és 16 óra 45-kor ér véget. A hajó 9 óra 15 perc óta üzemanyaggal és élelemmel ellátva várakozik. Biztonsági intézkedések foganatosítva, de ismeretes, hogy a MIA, CIC és a Time-Life strómanok útján rejtjeles táviratot küld. A navigációsfülke kérte, figyelmeztessük önt: indulás csakis a délelőtti órákban lehetséges.

Ujjaim közt hamuvá morzsoltam szét a szalagot. Amikor felkapaszkodtam az emelvényre, valaki elkapta a könyökömet. Az Elnök volt, páholyából kihajolva, arcán maszkszerű mosollyal odasúgta nekem: - Mr. Courtenay, gondolom, megértette, mit akartam mondani önnek tegnap a kocsiban. Örülök, hogy a rakéta indulásra készen áll. És most még szélesebben mosolyogva bólintott, annak az államférfinak előírásos modorában, aki néhány jelentéktelen szót vált egy előkelő vendéggel - ön bizonyára tudja, hogy ... ő is itt van. Nem volt módom megtudakolni, ki az az „ő", mert a Ház elnöke kinyújtott kézzel máris felém sietett, s a teremben feldübörgött a taps. Mosolyt erőltettem az arcomra. Nem sok okom volt a mosolyra, ha a Venus-rakétáról szóló hírek már az Elnökig elszivárogtak. Fowler Schocken szenteskedő vén hipokrita volt, Fowler Schocken vigyori szélhámos volt, de ha nem létezett volna valaha egy Fowler Schocken, nem tudtam volna végigmondani beszédemet. Szinte hallottam, amint a fülembe suttogja: - Add be nekik, Mitch. Beadhatod nekik, ha észben tartod, hogy be akarják venni. - És én pontosan azt adtam be az összegyűlt törvényhozóknak, amire áhítoztak. Röviden érintettem az amerikai vállalkozás és az otthon kérdését, egy világot kínáltam nekik, amit kifoszthatnak és azon túl egy egész kirabolható univerzumot, amelyhez Fowler Schockenék bátor úttörői nyitják meg majd az utat. Elébük varázsoltam a bolygók hadrendjét, amelyet mi, vállalkozó szellemű amerikai üzletemberek fogunk birtokolni és irányítani, mi, akik a civilizációt naggyá tettük. Óriási tetszést arattam, szavaimat fantasztikus tapssal fogadták. Amikor az első hullámok elültek, a teremben vagy egy tucat ember állt, tapsolva jelezte a Ház elnökének, hogy szót kér. Alig vettem észre, hogy Kathy eltűnt a sajtópáholyból. A jelentkezők közül a Képviselőház elnöke az ősz hajú, öreg Colbeet, egy sovány és méltóságteljes férfiút választott ki, aki már négy évtizedes szolgálatra tekinthetett vissza. - A Fincsi-Cola tiszteletre méltó képviselőjének adom meg a szót. - Köszönöm, elnök úr. - Colbee arcán udvarias mosoly suhant végig, de a szeme, úgy tűnt nekem, merev, mint a kigyóé. Fincsi-Cola névlegesen a csekély számú nagy függetlenek közé tartozott, de emlékeztem Fowler egyik megjegyzésére, miszerint fogyasztói ügynökségük Tauntonéhoz meglepő hasonlatosságot mutat. - Ha szabad a Felsőház nevében szólnom, szeretnék köszönetet mondani

előkelő vendégünknek kitűnően megválasztott szavaiért. Biztos vagyok benne, hogy mindannyian élvezettel hallgattuk e nagy kaliberű és magas állású férfit. - Menj vissza a Berlitz-iskolába, te westchesteri svihák, gondoltam magamban keserűen. Mert éreztem, most jön hideg zuhany. - Elnök úr engedelmével - dörmögte tovább Colbee - szeretnék néhány kérdést feltenni vendégünknek azzal a törvénnyel kapcsolatban, amelynek megfontolására ma itt összejöttünk. - Megfontolására, mondod, te csibész, gondoltam magamban. Addigra már a karzatokon is felfigyeltek rá, hogy mi történik. Colbee mondanivalójának hátralevő részét akár nem is kellett volna meghallgatnom. - Talán elkerülte az önök figyelmét, hogy még egy vendég tisztelt meg minket megjelenésével. Természetesen Mr. Tauntonra gondolok. - Elegáns mozdulattal a látogatók karzata felé mutatott, ahol felbukkant B. J. vörös képe. Két egykedvű alak közt állt, akikben azonnal felismerhettem volna őreit. - Mr. Taunton az ülés előtt egy rövid megbeszélés során volt olyan szíves közölni velem egyet s mást, amivel kapcsolatban szeretnék Mr. Courtenaytől felvilágosítást kérni. Először is - s most a kígyószemek acélkeménnyé merevedtek azt szeretném megkérdezni Mr. Courtenaytől, ismer-e egy bizonyos George Groby nevű személyt, akit szerződéssze-gésért és nőgyilkosságért köröznek. Másodszor azt szeretném megkérdezni, hogy vajon Mr. Courtenay nem azonos-e véletlenül Mr. Grobyval. Harmadszor szeretném megkérdezni Mr. Courtenaytől, megfelel-e a tényeknek az a jelentés, amelyet Mr. Taunton szerint feltétlenül megbízható személytől bizalmas formában kaptam, s amely azt tartalmazza, hogy Mr. Courtenay jelentős szerepet tölt be a Világ Konzervista Szövetségében, amelyet mi, lojális amerikaiak általában azon a néven... Mondatának utolsó szavait még maga Colbee se hallotta, akkora zenebona robbant ki.

19 Visszapillantva az eseményekre, mindaz, ami az elkövetkező negyedórában történt, összefolyik, elmosódik az emlékezetemben. De magam előtt látok néhány képet, összefüggéstelennek tűnő, megdermedt pillanatokat: a megvetés és gyűlölet körülöttem áramló hullámait, az Elnök eltorzult arcát, amint kiáltozik, de a hangmérnök a fülkéjében nem hallja, majd a Ház elnökének gyűlölködő pillantását, ahogy felém nyúl. Aztán az Elnök maximumra felerősített hangja mennydörgött a teremben: - Az ülést elnapolom! -, és a törvényhozók arcára kiült a megdöbbenés e hihetetlen merészség láttán. Az az emberke igazi nagyságról tett tanúbizonyságot. Mielőtt még bárki megmozdulhatott vagy észbe kaphatott volna, összeütötte tenyerét - úgy hangzott, mint valami atomrobbanás -, mire egy elegáns egyenruhába öltözött rendőrosztag indult meg felénk. - Vezessék el! - kiáltotta az Elnök nagyszerű mozdulattal, s az osztag szempillantás alatt körülfogott és letaszigált az emelvényről. És mialatt a nemzetgyűlés tagjai még csak hápogtak, az Elnök egészen az ajtóig kísért. Arca fehér volt a félelemtől, s mégis odasúgta nekem: - Megakadályozni nem tudom, de a délutánba beletelik, amíg a CC-től megjön a rendelkezés. Isten áldja, Mr. Courtenay. Aztán szembefordult velük. Nem hinném, hogy Caligula keresztényei bátrabban vonultak volna be az arénába. Az osztag az Elnök saját őrsége volt, a Brink vezérkari akadémia kitüntetéssel végzett hallgatóiból állt. A hadnagy egyetlen szót sem szólt hozzám, de arcán láttam a leplezett undort, ahogy elolvassa az elnöktől kapott cédulát. Tudtam, nem szívesen hajtja végre a parancsot, de azt is tudtam, hogy végrehajtja. Anacostiába vittek, s ott az Elnök saját gépére raktak fel. Elkísértek, enni is adtak, sőt az egyikük még kártyázott is velem, amikor a hajóablakokon túl a sugárhajtású motorok felvillantak és útnak indultunk. De szóba elegyedni nem voltak hajlandók velem. Az Elnök „hagyományos", esetlen, ócska luxusgépén az utazás sokáig tartott. Időt vesztegettünk a reptéren is - láttam, ahogy a határvonal elmosódott sávja csigalassúsággal húz el alattunk. A landolás idejére már teljesen besötétedett. És a várakozásnak még most se volt vége, a töprengésnek se, hogy vajon Kathynek is sikerült-e kijutnia, s hogy mikor fogom őt viszontlátni. A hadnagy

egymagában kiszállt a repülőgépből, hosszú, hosszú ideig nem tért vissza. Azzal töltöttem az időt, hogy mindenféle kérdéseket tettem fel magamnak, olyan kérdéseket, amelyek már korábban is felmerültek bennem, de eddig minden alkalommal elhessegettem őket. Például: Kathy, Matt Runstead és Jack O'Shea közösen tervelték ki, hogy a szó szoros értelmében jégre tesznek. Rendben van, ezzel választ kaptam a legtöbb kérdésre, amelyet rejtélyesnek találtam. De nem adott választ Hesterre. Sőt, ha meggondolom, nem adott választ Runstead teljes tevékenységére sem. A konzik támogatták az űrrepülést. De Runstead szabotálta a KalMex-i Venus-kísérleteket. Efelől nem lehetett semmi kétség: hisz az a balek ott jóformán bevallotta. Lehet, hogy átejtés volt? Runstead konzinak álcázta magát, aki viszont reklámfőnöknek álcázta magát, holott a valóságban . . .? Szerettem volna, ha Kathytől mindezekre a kérdésekre valamilyen teljesen új magyarázatot kaphatok. Éjfél volt, mire a hadnagy visszatért. - Minden rendben - mondta nekem. - Egy kocsi vár önre odakint. A hajtó tudja, hová kell menni. Kimásztam a gépből és kinyújtózkodtam. - Köszönöm - mondtam esetlenül. A hadnagy kiköpött, egyenest a lábam elé. Az ajtó csapódott, s én félreálltam az induló gép útjából. A kocsi hajtója mexikói volt. Megpróbáltam angolul feltenni neki egy kérdést, semmi válasz. Aztán megpróbáltam a chlorellai „egyetemen" tanult spanyol nyelven feltenni egy kérdést, erre csak bámult rám. Legalább ötven jó okom volt rá, hogy ne akarjak vele menni, hisz fogalmam se volt, kicsoda-micsoda. De nem volt választásom. A hadnagy teljesítette a parancsot. És most, hogy eleget tett a kapott utasításnak, szinte láttam magam előtt, ahogy az aktív kis katonaagyveleje megfogalmazza a jelentést, amellyel leadja valakinek a drótot, hogy hol lehet megtalálni azt a hírhedt konzit, Mitchell Courtenayt. Könnyű préda leszek. Csak azon fog múlni, ki kap el előbb; Taunton vagy a rendőrség. Nem mintha ezen az alternatíván érdemes volna sokat törni a fejemet. Beszálltam a kocsiba.

Önök most valószínűleg azt gondolják, hogy a mexikói hajtó láttán fel kellett volna ismernem a helyzetet. Nem ismertem fel. Csak amikor már megláttam a hatalmas rakétán villogó csillagfényeket, akkor jöttem rá, hogy Arizonában vagyok, s értettem meg, mit tett az Elnök értem. Egy Pinkerton-rendőrökből és saját üzemi őrségemből álló vegyes osztag fogott körül, végigsiettek velem az őrbódék mellett, ki a szabad térségre, egészen a rakétához. A parancsnok félhold alakban egymáshoz illesztette hüvelyk- és mutatóujját: - Most már biztonságban van, Mr. Courtenay - mondta. - De én nem akarok a Venusra menni! - kiáltottam. Hangosan felnevetett. Fuss és várj, fuss és várj! Az egész hosszú, komor menekülés végső soron egy helyben topogás volt, de a kezdetén és a végén olyan zűrzavaros, hogy képtelen voltam összeszedni gondolataimat. És itt se adtak módot nekem, hogy gondolkozzam. Valaki az ülepemnél fogva megragadott, beemeltek a rakétába. Bent pedig inkább odavonszoltak, mint odavezettek egy gyorsulási függőágyhoz, s utána jobbról-balról leszíjaztak. A függőágy ide-oda lengedezett, zötykölődött, s tizenkét óriás ült a mellemen. Isten hozzád, Kathy, isten hozzád, Schocken-Torony. Tetszik, nem tetszik, útban voltam a Venus felé. De Kathynek ezúttal se mondtam véglegesen istenhozzádot. Mert ő maga oldotta fel a szíjakat rajtam. Kikászálódtam a függőágyból, súlytalanul ide-oda támolyogtam. Közömbös üdvözlő szavakra tátottam a számat, de csak egy nyikkanás tört elő a torkomból: - Kathy! Nem volt éppenséggel valami ragyogó szónoklat, de ragyogó szónoklatra nem is lett volna időm. Ehhez Kathy ajka és az én ajkam túlságosan el volt foglalva. Amikor egy pillanatnyi szünetet tartottam, hogy lélegzetet vegyek, megkérdeztem: - Ebbe a termékbe milyen alkaloidát teszel? - De hiábavaló kérdés volt. Kathy újabb csókot várt, és én újból megcsókoltam. Nehéz munka volt. Valahányszor Kathy megmozdult, nekiütődtünk a korlátnak, vagy teljesen lesodródtunk a padlóról. Leültünk. Egy idő után beszélgetni kezdtünk. Kinyújtózkodtam és körülnéztem. - Gyönyörű szép hely ez itt -

mondtam. - De miután ezzel a témával végeztünk, hadd térjek rá most valami másra, ami piszkál. Két kérdésem van. - S elmondtam neki a két kérdést. - Ó, Mitch - mondta. - Hol kezdjem? Hogy lehetett ötcsillagos belőled? - Esti iskolába jártam - válaszoltam. - De még nem feleltél a kérdéseimre. - Magadtól is kisüthetnéd a választ. Az igaz, hogy mi, konzik támogattuk az űrhajózást. Az emberi nemnek szüksége van a Venusra. Szüksége van egy olyan bolygóra, amely nincs megrontva, tönkretéve, kiaknázva, kirabolva . . . - Ó! - mondtam. - Kizsigerelve, elpusztítva . . . érted, ugye? Mi is azt akartuk, hogy menjen egy hajó a Venusra. De Fowler Schockent nem akartuk a Venuson látni. Sem Mitchell Courtenayt. Legalábbis addig nem, amíg Mitchell Courtenay olyan fráter, aki egy megadollár külön profitért kizsigerelné a Venust. Nincs olyan sok bolygó, ahol az emberi nem letelepedhetnék, Mitch, Nem engedhettük, hogy Fowler Schocken Venus-projektuma sikerüljön. - Hm - mondtam a hallottakat emésztgetve. - És Hester? Kathy megrázta a fejét. - Ezt süsd ki magad - válaszolta. - Te tudod a választ? - Tudom. Nem olyan nehéz kisütni. Hízelegtem neki, de mindhiába. Így aztán egy ideig megint csókolgattam őt, míg valamilyen tolakodó, hajóstiszti vállpántos egyén vigyorogva be nem kukkantott hozzánk. - Nem akarják megnézni a csillagokat, jó emberek? - kérdezte abban a turistavezető modorban, amit annyira utáltam. Persze, semmi értelme sem lett volna, hogy a társadalmi rangomat az orra alá dörzsöljem, a hajóstisztek mindig egy kissé felvágnak, s mindenképpen csúnya lett volna, ha ezért legorombítom. Amellett. . . Amellett. Erre a gondolatra meghökkentem. Megszoktam, hogy ötcsillagos vagyok. És korántsem volt mulatságos, hogy immár egy vagyok a sok közül. Gyorsan végigfuttattam az agyamban a konzielméletemet. Nem, nem volt benne semmi olyan, ami arra mutatott volna, hogy a jövőben egy fikarcnyi esélyem legyen rá, hogy urazzanak és kiszolgáljanak.

Hello, Kathy. Isten hozzád, Schocken-Torony. Előrementünk a megfigyelő állásba. Csupa idegen arcot láttam magam körül. A Hold-űrhajókon nem voltak ablakok. Ezek a radarszemű, földi ellenőrző csápos alkotmányok az acél nagyobb szilárdsága kedvéért feláldozták a csillagok szép, de haszontalan látványát. Így hát eddig még az űrben sose láttam a csillagokat. A hajóablakon túl fehér éjszaka uralkodott. Csillagpor fölött szétszórt csillagrészecskék előterében fényes csillagok ragyogtak. Még hüvelyknyi szélességű sötét területet se láttam, minden fényben, égő pasztellben ragyogott. A hajóablak oldalai körül tűzkarika jelezte a Nap irányát. Elfordultunk a hajóablaktól. - Hol van Matt Runstead? - kérdeztem. Kathy elkuncogta magát. - A Schocken-Toronyban, stimuláló pirulákon él, s megpróbálja kibogozni az összevisszaságot. Valakinek ott kellett maradnia, Mitch. Szerencsére Matt a megbízóleveleid alapján rendelkezik a szavazatokkal. Washingtonban beszéltünk vele, egy csomó kérdést kell majd feltennie, s közel s távolban senki se lesz, aki választ adjon rájuk. Kathyre bámultam. - Mit keresett Runstead Washingtonban? - Téged hozatott el onnét, Mitch! Miután Jack O'Shea letört . . . - Mit csinált? - Ó, úristen. Menjünk sorba. O'Shea letört. Túl sokat részegeskedett, s már nem talált a tűnek egy üres helyet a karján, s véletlenül éppen egy nem megfelelő lány szeme láttára mondták fel az idegei a szolgálatot. Alapos kezelésbe vették. Mindent beköpött rólad, rólam, a rakétáról, mindenről. - Kik vették kezelésbe? - A te nagy és kiváló barátod, B. J. Taunton. - Kathy vad mozdulattal gyufát gyújtott, és a cigarettájához tartotta. Az agyában is tudtam egy kissé olvasni. A pinduri Jack O'Shea-re gondoltam, erre a hatvan font súlyú megalvadt porcelánra és felolvasztott viaszra, harmincöt hüvelyknyi összecsavarodott bélre és hájra. Az elmúlt hetekben egyszer-másszor előfordult, hogy egyenesen utáltam Jacket. De most mindezt elfelejtettem arra a gondolatra, hogy ez az elpusztítható emberke Taunton emberszabású majmainak kezében van. -Taunton mindent megtudott, Mitch - mondta Kathy. -Legalábbis minden lényegest. Ha Runsteadnek nem lett volna Tauntonék

kihallgatószobájában egy rejtett mikrofonja, minket is elkaptak volna. De Mattnek még volt ideje rá, hogy Washingtonba menjen, figyelmeztessen engem és az Elnököt . . . ó, nem, az Elnök nem konzi, de jó ember. Méltó a hivatalára. És így aztán most... itt vagyunk. A kapitány félbeszakította a beszélgetésünket. - Öt perc múlva pályakorrekció - mondta. - Jól tennék, ha visszabújnának a függőágyaikba. Ez ugyan nem nagy ügy, de ... az ember sose tudhatja. Kathy bólintott és megindult velem. Kivettem szájából a cigarettát, egyet szippantottam belőle, majd visszaadtam. -Mi az, Mitch? kérdezte. - Jó útra tértem - feleltem. - Izé . . . Kathy. Még egy kérdésem van. Nem nagyon szép kérdés. Kathy felsóhajtott. - Ugyanúgy áll a dolog, mint veled és Hesterrel - mondta. - Mi volt Jack és . . .? - kérdeztem. - Már megmondtam. Ugyanaz volt Jack és énköztem, mint közted és Hester közt. Egyoldalú ügy. Jack talán szerelmes volt belém. Vagy valami hasonló. De én nem voltam szerelmes belé. - És most kirobbant belőle: - Mert beléd voltam szerelmes, őrülten! - Hm - mondtam. Alkalmas pillanat lett volna, hogy elkapjam és megcsókoljam, de nem tudtam, mert ellökött magától. A folyosó falába vertem a fejemet. - Hu! - kiáltottam fel. - Milyen buta vagy, a fene egyen meg! - mondta. - Jack meg akart kapni, de én senki mást nem akartam, csak téged, mindig csak téged. És te sose vetted magadnak a fáradságot, hogy elgondolkozz rajta . . . nem vetted észre, mennyire szeretlek, éppúgy, ahogy azt se vetted észre, hogy Hester mennyire szeret. Szegény Hester . . . tudta, hogy sose fog megkapni téged. Úristen, Mitch, hogy lehettél ilyen vak? - Hester szerelmes volt belém? Igen, a fene egyen meg! Mi másért követett volna el öngyilkosságot? - Kathy valósággal toporzékolt, úgyhogy egy hüvelyknyire felemelkedett a levegőbe. Fejemet dörgöltem. - Nocsak - mondtam kábultan. Megszólalt a hatvan másodperces riasztó. - Gyerünk a függőágyba - mondta Kathy. Szeméből áradt a könny. Átöleltem.

- Borzasztóan nevetséges ügy - mondta. - Összesen egy percem van, hogy megcsókoljalak, kibéküljünk, befejezd a kérdés-felelet játékot, közöljem veled, hogy különfülkém van két függőággyal, s hogy leszíjazzuk magunkat bennük. Gyorsan kiegyenesedtem. - Egy perc nagy idő, drágám - mondtam neki. És még csak nem is tartott addig.

»Gravy Planet« 1952 júniusában új folytatásos regény közlését kezdte meg az egyik legismertebb és legolvasottabb amerikai tudományos-fantasztikus folyóirat, a Galaxy, vagyis a Tejút. A dülledt szemű szörnyeteghez, marsbeli hercegkisasszonyokhoz, atombombákhoz, sugárfegyverekhez, süvítve száguldó űrhajókhoz szokott olvasók már a címet is kissé hümmögve és fejcsóválva vették tudomásul. Gravy planet? A „gravy" az amerikai nyelvjárásban könnyű keresetet, tisztességtelen, törvénytelen jövedelmet, sápot, vesztegetési pénzt, de tiszta hasznot is jelent, tehát a regényben olyan bolygóról van szó, amely tiszta hasznot vagy törvénytelen jövedelmet, sápot hoz. Még inkább meglepte az olvasókat az első néhány fejezet. Miért fantasztikus regény ez? Hiszen nincsen szó semmi másról, mint egy szabályos amerikai állampolgárról, aki egy szabályos amerikai reklám-ügynökség irodájában szabályos körülmények között szabályosan dolgozik. Az első fejezetekben legfeljebb néhány kifejezés látszott feltűnőnek, de azokat szófacsarásnak, tréfás fintornak is vehette az olvasó. Ami pedig a Fowler Schocken és Társai cég igazgatói értekezletét illeti, nos, ezer és ezer amerikai vállalatnál pontosan ilyenek az igazgatói értekezletek. Talán azzal a kivétellel, hogy a Venus-üzlet - a bolygóról és nem valami álcázott szuper-szexy vállalkozásról van szó! - más vállalatnál nem kerül, illetve, hogy egészen pontosak legyünk, 1952-ben még nem került szőnyegre. Azóta a helyzet nagyot változott, s lehet, hogy ma már vannak vállalatok, amelyeknek igazgatósági ülésén vitáznak a Venus-üzlet állásáról. .. A könyv megszokott helyzetet ábrázol, megszokott környezetben indul. Aztán lépésről lépésre, oldalról oldalra változik az ismerős környezet, hogy néhány fejezet után fantasztikus, szatirikusan kiélezett világban találjuk magunkat. A regény hatalmas sikert aratott. Az olvasók izgatottan falták. Először 1953-ban jelent meg könyv alakban, aztán szinte minden évben új és új kiadás látott napvilágot. Számos nyelvre lefordították, megjelent Lengyelországban, Romániában, a Szovjetunióban is. Ha valahol összeállítják a tíz legjobb tudományos-fantasztikus regény jegyzékét, ez a mű köztük van. Írók és kritikusok egybehangzóan dicsérik. Elismeréssel írt róla Jefremov, a szovjet tudományosfantasztikus irodalom „nagy öregje", Swifthez mérték francia

kommunisták és katolikusok, Kingsley Amis pedig a science fictionről írott tanulmánykötetében szinte minden oldalon emlegeti és valósággal mércének tekinti. Könyvalakban a mű címe megváltozott. „The Space Merchants" - ezt olvashatjuk a címlapon. Ketten írták: Frederik Pohl és Cyril M. Kornbluth. A világirodalomban elég ritka az írói társulás, s még ritkább az olyan írói társulás, amelyik jó műveket eredményezett. Hirtelenjében csak a Goncourt-testvérek, Erckmann-Chatrian s Ilf-Petrov rémlenek fel. Érdemes megjegyezni, hogy Erckmann és Chatrian fantasztikus történetekkel kezdte, Ilf és Petrov pedig a szatírában alkotott feledhetetlen műveket. A tudományos-fantasztikus irodalomban a közös munka meglehetősen gyakori. Mintha az írók nemcsak tartalmi ihletést kapnának a tudománytól, hanem módszert is. Nem tudni, hogyan dolgoznak együtt a tudósok egy-egy témán, de az irodalomban úgy van - legalábbis egyik amerikai science fiction-író szerint -, hogy az egyik megírja a vázlatot, a másik kijavítja és átírja. Pohl és Kornbluth másképpen dolgozott. Meleg-gépváltással, ahogy valószínűleg Ilf és Petrov is. Megbeszélték a cselekményt, fejezetekre osztották, aztán az egyik az írógéphez ült, a másik lement a hallba kávézni, cigarettázni, újságot olvasni. Így kapcsolták össze a kellemest a hasznossal. Legalábbis a legenda szerint. . . Voltak kritikusok, akik az önállóan írott művek stílusvizsgálatából kiindulva megpróbálták eldönteni, hogy a közös művek melyik fejezetét írta Pohl és melyiket Kornbluth. „Jómagam - jegyzi meg ezzel kapcsolatban Amis -, másokra bízom annak eldöntését, hogy ki írta a közös munka egyik vagy másik fejezetét, de önálló munkáik ismeretében arra lehet következtetni, hogy »A Venus-üzlet« cselekményesebb, erőszakos akciókról szóló részeit Kornbluth, a szatirikus, társadalmi hátteret rajzoló fejezeteket pedig Pohl írta." Pályafutásukat mindketten a harmincas évek végén kezdték. Több irodalmi hajlandóságú fiatallal együtt tagjai voltak a „Futurian" Irodalmi Társaságnak, lelkes rajongói, olvasói, kritizálói a tudományos-fantasztikus irodalomnak. Kornbluth előbb indult, munkásságát a negyvenes évek elejétől számítják, amikor különböző magazinokban bizonyította elbeszéléseivel tehetségét és azt, hogy „a mezőny egyik legjobb ígérete". Egyik anekdota szerint már

születésekor is lexikon volt a hóna alatt, és amikor egyik látogató föléje hajolva gügyögni kezdett neki, a csecsemő mérgesen ráförmedt: „Asszonyom, Ön engem összetéveszt valakivel ..." Pohl - egyik visszaemlékezésében - arról beszél, hogy milyen éles eszű és éles nyelvű vitázó volt a fiatal Kornbluth, és irodalmi műveltségét, nagy tehetségét, briliáns koncepcióit említi. Kornbluth elpazarolta a tehetségét - mondja egy másik visszaemlékezés. Olyan volt, mint a nagyon tehetséges iskolásfiú, aki gyenge osztályba került, és nagyon korán rájött, hogy mindent könnyedén meg tud csinálni, amire mások csak törekszenek . . . A háború megszakította írói karrierjét. Géppuskás volt az európai fronton, és csak 1949-ben tért vissza a tudományos fantasztikus irodalomhoz. Társakkal vagy egyedül írt regényeit és novelláit társadalmi érzékenység, az amerikai science fictionben elég ritka műgond és csiszoltság, humor és cselekményesség jellemzi. „Sikerült legyőznie és hatalmába kerítenie egy olyan formát - írja róla Damon Knight -, amely nem felelt meg mondanivalójának, valahogy úgy, mintha Milton abszurd versben, és mégis jól írta volna meg az »Elveszett paradicsomot«." Pohl útja és egyénisége is egészen más. Korán szerkesztője lett a „Super Science" és az „Astonishing" című magazinoknak. Sokat írt, kitűnő novellagyűjteményeket szerkesztett, majd a háború után irodalmi ügynökséget alapított. Kiadói és szerkesztői tevékenysége egyre jobban kiterjedt. Ahhoz az egyébként Nyugaton nem ritka írótípushoz tartozik, aki üzleti körökben is ügyesen forgolódik és sikeres vállalkozásokba kezd. Talán efféle tapasztalatainak köszönhető, hogy műveiben nagy helyismerettel írja le az amerikai üzleti élet módszereit és alakjait. Kritikusai kissé felületesnek tartják, mindig elismerve azonban tehetségét, sajátos iróniáját, epizódteremtő készségét és haladó, liberális beállítottságát. Talán érdemes megemlíteni, hogy 1969-ben az amerikai science fiction írók egyik konferenciáján nagy beszédben hívta fel a figyelmet az amerikai civilizáció veszélyeire, és állást foglalt a faji megkülönböztetés, a szegénység és a vietnami háború ellen. Ugyanúgy, mint irodalmi alkotásaiban . . . ,,A Venus-üzlet", s ebben a regény elolvasása után egyet kell értenünk a science fiction teoretikusaival: szatirikus színezetű utópia. Rokona Morus klasszikus művének, de rokona Swiftnek, illetve századunk írói közül Huxleynek és Orwellnek is. Míg azonban

Huxley vagy Orwell az egész emberiség jövőjét rajzolja -reménytelen és lidércnyomásos képekben, ,,A Venus-üzlet" az Egyesült Államok jövőjéről beszél, illetve arról, hogy milyennek látja a jövőt Pohl és Kornbluth. Kiindulópontjuk a reklám és a reklám-ügynökségek helye és szerepe az ötvenes évek Amerikájában. A gazdasági hatalom felfalja a politikait, a társadalom mereven elkülönülő kasztokra tagozódik. A termelést már nem a fogyasztók szükségletei és nem is a termelő vállalatok fejlődésének törvényei szabják meg, hanem a reklám-ügynökségek, amelyek a manipuláció ravasz és rafinált módszereivel egyaránt uralmuk alá hajtják a termelőt és a fogyasztót. A Swift stílusára emlékeztető pontos leírásból az olvasó megismeri ezt az irányított társadalmat és vezető, reprezentatív alakjait, Mr. Schockent, a lírikus hajlamú reklámfőnököt, Kathyt, a rejtélyes asszonyt, Jack O'Shea-t, a törpe űrhajóst, az ellenálló konzikat, J. B. Tauntont, a brutális reklámfőnököt és a főszereplőt, Mitchell Courtenay ötcsillagos osztályvezetőt, aki tulajdonképpen az érzékeny, ingadozó, ösztönösen lázadozó és ugyanakkor konformista értelmiségi megszemélyesítője. Courtenay kalandjait követve bontakozik ki előttünk a jövő Amerikája. Túlnépesedés, luxuscikkek sokasága, hiány a valódi fehérjékben, intézményesített és törvényes kereskedelmi és ipari háborúk a vetélkedő cégek között, emberrablás, létbizonytalanság, kábítószerek használata, szadizmus, az emberi személyiség külsőleges értékelése stb. stb. - íme, a kor néhány jellemzője. Courtenay szabad embernek hiszi magát, és csak később, megpróbáltatásai során ébred annak tudatára, hogy a mindent behálózó reklám és propaganda éppen úgy hatott rá is, mint a társadalom bármelyik tagjára. Az európai olvasónak akarvaakaratlanul a fasizmus propagandistái jutnak eszébe, akik végül maguk is elhitték saját szólamaikat. Courtenay természetesen más. Az események hatására felébred, az ellenállók táborába kerül, hogy azután a regény végén, szinte önmaga ellentétévé változva, megtalált feleségével és meglelt boldogságával elinduljon a Venus pionírjainak sorában emberi jövőt teremteni. A mű befejezése más, mint amit az előzmények után várnánk. A happy end, a konzik kivonulása a rossz és romlott társadalomból nem túlzottan logikus következményei a regény elején felvetett gondolatoknak, de hát nem is várhatjuk, hogy az írók végig

következetesek legyenek. Meg kell elégednünk azzal, hogy „A Venus-üzlet" figyelmeztető, leleplező és elgondolkoztató szatíra, amely végül is a kapitalista társadalom jelenkori tendenciáit extrapolálva Amerika jövőjének egyik lehetséges változatát mutatja be. A könyv címe, akár az első, akár a végleges változatot nézzük, jól tömöríti az ellentmondást, amelyről az írók beszélni akarnak. Lehetetlen, hogy a világűr meghódításának korszakában üzletemberek legyenek egy bolygó urai, lehetetlen, hogy akár a Venust, akár a Földet bárki is „tiszta" vagy piszkos hasznot hajtó magántulajdonának tekintse. Kuczka Péter