MARIELUISE VON INGENHEIM Sissy 5. Sissy fia, a trónörökös Rudolf szerelmei Rövid ismertető a hátoldalról: A Sissy-sorozat népszerű írónője ezúttal a tragikus sorsú Rudolf főherceg életútját követi végig. A császári ház bűszkesége a jóeszű, jóképű Rudolf anyja csapongó fantáziáját és szabadságszeretetét örökölte. Hiába a katonai nevelés, hiába az apai szó: Rudolf a saját útját akarjajárni. Börtönnek érzi az udvart, az asszonyi karokban keres feloldódást Házasságának egy felelőtlen kaland vet véget, az udvari titkosrendőrség minden lépését figyeli. Szeretője, Mitzi Caspar színésznő nem tudja megóvni a reá leselkedő veszedelmektől. A legnehezebb órákban feltűnik a gyönyörű Mary Vetsera, s elindulnak a mayerlingi vadászkastély felé… 288,- Ft MARIELUISE VON INGENHEIM Sissy fia, a trónörökös Rudolf szerelmei Rakéta Könyvkiadó Kft. BUDAPEST Fordította PATAKY PÉTERNÉ
1993 by hpt-Verlagsgesellschaft mbh Co. KG - Neuer Breitschopf Verlag First published in Austria by hpt-Verlagsgesellschaft mbh Co. KG, under the title: Mayerling All rights resetved throughout the world. No Parts of this publication may b,: reproduced, stored in a retreverial system, or transmitted, in any form or by any means, electronic, mechanical, photocopying, recording or otherwise, without the prior permissión of hpt-Verlagsgesellschaft mbh Co. KG. Hungarian translation Pataky Péterné, 1993 Első rész 1. A felséges asszony harmadik gyermeke Őfelsége a császárné huszonöt esztendős volt, amikor újra anyai örömök elé nézett. Az első két gyermek kislány lett. Zsófia alig két esztendőt élt, húga, Gizella a császári papa kedvence, de mégis csak kislány volt, márpedig a császár, éppúgy, mint az egész Monarchia, trónörökös fiúcskára vágyott. Sissy is nagyon szeretett volna már eleget tenni annak, amit a kötelességének mondtak. De legfőképpen szeretett volna túllenni a szülés fájdalmain. Császárné volt: neki nem adatott meg, hogy elvonul-hasson és nyugodtan hozza világra gyermekét, ahogy a legszegényebb alattvalója is tehette. Mert a gyermek az ő gyermeke - amelyik most világra jönni készül, nem csak az ő gyermeke. A kicsi, mihelyst felsír, már a birodalomé, és Bécs város falainak bástyáiról ágyúüdvlövésekkel fogadják. Huszonegyet lőnek, ha kislány születik és százegyet, ha kisfiú. A két kislányt annak idején az udvari szokásoknak megfelelően rögtön a gyermekszobába, a dadushoz vitték. Sissy anyósa, Zsófia főhercegnő és anyacsászárnő úgy intézte, hogy Sissy alig-alig láthassa gyermekeit. Zsófia most, amint megérkezett a Burgba a hír, hogy Sissy hamarosan szülni fog,
azonnal Laxenburgba sietett, és a templomban kihelyeztette az oltáriszentséget, 5 letérdelt elé, hogy imádkozzon: “Uram add, hogy kisfia szülessen!” Ugyanebben az órában Schönbrunnban rettenetes dolog történt. A kastély óriási tükörtermében minden látható ok nélkül lezuhant a mennyezetről a középső nagy kristálycsillár és a parkettán ezer darabra törött. Erről persze Sissy mit sem tudott, nem is mondtál el neki soha, hiszen mint mindenki, ő is rossz előjelnek tartotta volna születendő gyermeke sorsára nézve. 1858. augusztus 21-én, ezen a forró nyári napon, a fiatal császárné órákig szenvedett. Este tíz óra felé a fájások olyan erősek lettek, hogy Erzsébet minden igyekezete ellenére sem tudta visszafojtani fájdalmas kiál-tásait. A paraván túloldalán összegyűlt arisztokraták és az anyacsászárné térdre estek, hogy imádkozzanak a sikeres szülésért. Gruberné asszony, a bába, a vajúdó császárné fölé hajolt: - Most, felséges asszony, most nyomja erősen! - ta-nácsolta. Sissy azonban, aki már verítékben fürdött, alig-alig hallotta. És még egy teljes negyedórát tartott, míg Gruberné asszony és Seeburger doktor, az udvari orvos végre kimondták a boldogító, megváltó szavakat: - Kisfia született, felséges asszony! Végre, vége a szenvedésnek, és végre kisfiú… Rudolf! Egy pici, ártatlan csecsemő, épp csak megszületett és máris ezredes a hadseregben! Ez a kicsi fiú arra született, hogy egy napon majd ő uralkodjon Alsó- és Felső-Ausztria hercegségein, Salzburg, Steier, Karintia hercegségeiben, Görz és Gradiska grófságain, Isztria őrgrófságán, Trieszt városán, Tirol őrgrófságán, Vor-arlberg tartományán, a Cseh Királyságon, a Morva őr-grófságon, a Sziléziai hercegségen, a Galíciai Királyságon, a Bukovinai hercegségen, a Dalmát Királyságon, a Magyar Királyságon, a Horvát és Szlovén Királyságon, az erdélyi nagyfejedelemségen. És ráadásul ő a leendő “jeruzsálemi király” is! Az ártatlan kicsi gyermeknek sejtelme sem volt arról, mit kapott a bölcsőjébe már a
születésekor. Karoline Welden bárónő lett a dadája, ő gondoskodott a fiúcska testi jólétéről. Sissy ezekben a percekben semmi mást nem érzett, csak a megkönnyebbülés kábító érzését, és azt, milyen jó, hogy ott van mellette anyja, Ludovika bajor hercegné. Ludovika nővére, Zsófia, a császár anyja és immár a kis trónörökös boldog nagymamája - nem vesztegette az időt személyes érzelmekre. Kemény asszony volt és vérbeli politikus, ami akkor mutatkozott meg igazán, amikor képes volt rábeszélni férjét, Ferenc Károly főherceget, mondjon le a trónról, hogy fiukat, Ferenc Józsefet ültethessék rá. Abban az időben, az akkori for-rongó Európában ez nagyon józan és okos megoldás volt. Sissy, akit a fiatal császár nőül választott, viszont egy általán nem Zsófia igényeinek és ízlésének megfelelő meny volt. Zsófia Sissy nővérét, Ilonát szerette volna fia mellett látni a császári trónon és még most is, évekkel az esküvő után meg volt győződve arról, hogy Nené (ez volt Ilona beceneve) sokkal jobb császárné lett volna. Sissy élénk, nyughatatlan szellem volt, álmodozó, önfejű kis vadóc. Bár Gizella lányuk szerencsére az ap-jára ütött, gondolta Zsófia, de sajnos, amilyen mértékben az apjukra hasonlítanak a lányok, éppolyan gyakori, hogy a fiúk az anya tulajdonságait öröklik… - Nagyon keménykezű nevelésre van szüksége, nagyon sokat kell tanulnia és nem szabad elkényeztetned, Franzl - mondta Zsófia a fiának. - Nos, egyelőre nem úgy fest, mint egy kicsi Siegfield - jegyezte meg Ferenc József az ősi, legyőzhetetlen germán mondahősre utalva, amikor először karjába tették a pici, piros arcú, ráncos, nyivákoló lényt. - De remé-
6 7 lem, lesz belőle valami, méghozzá nem “kripli”, hanem igazi férfi! Akinek igazi férfit kellett faragnia a kisfiúból, az Gondrecourt Lipót vezérőrnagy volt, Rudolf nevelője. Módszerei valószínűleg életre szóló nyomot hagytak az érzékeny kisfiú lelkében. Hatéves korában ordítva rángatta ki Rudolfot legmélyebb álmából, hogy szokjon a hirtelen ébresztőkhöz és zuhogó esőben is kivitte katonai gyakorlatokat végezni a kertbe. De ez csak addig folyt így, amíg meg nem tudta a gyermek anyja, a császárné. Akkor ultimátumot küldött anyósának: ő maga akarja kézbe venni gyermeke nevelését. Ez hallatlan el-járás volt az udvarnál, ettől kezdve a kisfiú családi vi-szály és viharok középpontja lett, de még Sissy győzelme után sem változott számára sokat az élet, mert anyja felháborodva és megbántódva elutazott. A trónörökös új nevelője apjának egykori szárnysegéde, Leopold Latour von Thurnburg gróf lett. Ez az okos és jellemes férfi egészen más alkat volt, mint Gondrecourt. A trónörökös tanítására és nevelésére válogatott professzorokat hívtak meg, akiknek az elkövetkező években meg kellett tanítaniuk a kisfiút mindarra, amit szeriritük egy leendő császárnak és királynak tudnia kell. Az ország népét időnként tájékoztatták arról, hogy a trónörökös milyen előrehaladást mutat tanulmányai terén, a vizsgáknál pedig mindig jelen volt a császári atya (és gyakran a császári nagymama is). A császár érthető módon komoly figyelemmel kísérte fia fejlődését és gondoskodott arról, hogy a fiú mindent megkapjon, amire csak szüksége lehet. Rudolf kedves, érzékeny gyermek volt… Apja iránt inkább távoli és félénk tiszteletet érzett, semmint szeretetet. Világszép mamájához sokkal több szál vonzotta, de hát ő nagyon ritkán volt otthon és még ritkábban tudott időt szakítani fia számára. Rudolfot professzorok, doktorok, az összes tudományág legkiválóbb képviselői vették körül, s olyan tantervet állítottak neki össze, amely egész napját kitöl-tötte. A kisfiú a magány aranyketrecében nőtt fel.
“Wowo”, a dajkája helyettesítette pici korában az anyját. Most Latour gró a próbálta, amennyire lehet, az apa helyét betölteni. Hiszen az igazi apa császár volt és király, aki a messzi, jóformán elérhetetlen Olümpo-szon trónolt. Így növekedett fel Rudolf, míg 1877. július 24-én nagykorúvá nem nyilvánították. A császár köszönőlevelet írt Latournaka “Legmélyebben átérzett hálámat szeretném kifejezni, mert Ön minden tekintetben tökéletesen megfelelt annak a bizalomnak, amelyet Önbe vetettem, és házamnak valóban nagy szolgálatot tett. “ Rudolf pedig megkapta saját udvarát, ugyanis egyelőre nem választhatta meg önállóan a barátait, sőt még a szolgáit sem. Egyszerűen kinevezték az udvartartását. A főudvarmestere Bombelles gróf lett. Bombelles gróf életvidám, sőt életművész férfi volt, egészen addig a pillanatig, amíg Mexikóban, Queretaróban végig nem kellett néznie a császár bátyjának, Miksának a kivégzését. A mexikói dráma olyan törést okozott a lelkében, amelyet igazán soha nem tudott kiheverni. Hazatérve Bécsbe újra megpróbált visszakapcsolódni régebbi vidám életébe, de vidámsága már nem volt szívből fakadó. Ezt azonban nem vette ész-re mirdenki. Rudolf pedig, aki végre megszabadult az óriási mennyiségű tanulnivaló nyomasztó terhétől, most aztán, mint minden fiatalember, ki akarta tombolni magát. Valósággal belevetette magát az életbe, olyannyira, hogy egy reggel régi, jóakaratú tanárától a következő figyelmeztető levelet találta az asz-8 9 talán: “Nem szükséges az élet kelyhét egyszerre kiürítenie! Élvezze az életet mértékkel!” Az aggodalom jogos volt. E sorok íróját, Walterskirchen báróját persze senki nem vette komolyan. Rudi Bombellesszel Korfura utazott, hogy megismerje Görögországot, a visszaúton pedig Svájcba mentek, mert ezeket a helyeket a mama, Sissy oly nagyon szerette. Ennek az utazásnak szentimentális záróakkordja az volt, amikor Bombelles javaslatára meglátogatták Habichtsburg várát: - Császári fenség, íme ön előtt áll ősei vára és egész büszke nemzetsége ősi fészke! Rudolf szerette a természetet, de szerette a társaságot is. Ezt a tehetségét csillogtatta meg az angliai út során, amikor Viktória királynő udvarába látogatott el. Nagy sikere volt: a hölgyek el voltak ragadtatva az ifjú, jó fellépésű, de azért egy kicsit szentimentális, egy kicsit el-varázsolt hercegtől. Az életnek ezen a területén is oly sok öröm és élvezet kínálkozott!
Rudolf természetesen feladatot is kapott. Az első időben beutazta a monarchia összes országát, hogy megismerje a katonai intézményeket, táborokat, iskolákat, kaszárnyákat. Azután császári parancs emlékeztette, hogy születésétől ezredesi rangot visel, ezért be kell vonulnia a Prágában állomásozó 36-os számú tüzérregimenthez. Rudolf, aki eddig csak a kötelességeket ismerte, most azt próbálgatta, hogy mekkora szabadságot biztosít ne-ki a tiszti egyenruha. Prágában megtapasztalhatta a sajtó “figyelő” szemét is. Apjának még semmit nem jelentett az újságírók hatalma, nem hitt benne, hiszen tudta, hogy bármelyik pillanatban beléjük fojthatja a szót. Fia azonban hamar felfogta, hogy micsoda hátrányokkal jár, ha egy uralkodónak ez szokásává válik, és hogy mennyire hasznos tud lenni a sajtó, mennyire egyszerű a közvéleményt a se-gítségével befolyásolni. Mindez már az 1878-as esztendő őszén történt. 2. A királykisasszony A laekeni kastély, a belga királyok rezidenciájának öreg, vastag falai az emeleten csaknem háromnegyed méter szélesek. A szobák és termek kettős szárnyas ajtói között így aztán kicsi kamrácskák voltak, amelyeken szinte át kellett kelni, amikor az egyik teremből a másikba léptek. Ha az ajtókat bezárták, ez a kis köztes tér sötét, nyomasztó börtönné alakult. Stefánia semmi mástól nem rettegett annyira, mint attól, ha bezárták a tanulószoba két szárnyas ajtaja közé. Ezt a borzasztó büntetést mindig könyörgéssel és sírással próbálta elkerülni, általában hiába, mert apja, Lipót király a kemény, szigorú és következetes nevelés híve volt. Stefánia, a középső lány - akkor még csak tizenöt éves - gyakran érezte ezt saját bőrén. Becsukta a szemét, reszketett egész testében és imádkozott. Ilyenkor gyakran jutott eszébe, milyen boldog lehet nővére, Louise, aki már Bécsben él, Coburg Fülöp herceg feleségeként, és legalábbis a levelei szerint, a nagyvilági dámák gondtalan életét éli. Persze annak idején ő sem járt jobban, mint Stefánia! Laeken börtön volt a királyi gyermekek számára, szabadulni csak akkor lehetett, ha valaki jött és
kinyitotta a ketrec ajtaját. Nővére, Louise esetében Fülöp herceg volt a megmentő.. A kastély körüli csodálatos kertben azért sejteni lehetett, milyen is az a szabadság. Legalábbis olyankor, amikor éppen nem azt a darabka földet kellett művelni, amelyet nekik jelöltek ki és ahová gyümölcsöt és zöld-10 11 séget kellett ültetniük. Ez is a királylányok egyik feladata volt, a zöldségek gondozása és a gyomok kiirtása. Ha nagynéha kirándultak a papával és a mamával Henrietta királyné született osztrák főhercegnő és magyar hercegnő volt - az öreg tervureni kastélyba mentek, hogy Charlotte nénit meglátogassák. Charlotte néni a papának, II. Lipót belga királynak volt a húga, aki Miksa herceghez, Ferenc József osztrák császár öccséhez ment feleségül, és így lett belőle rövid időre mexikói császárné. Tante Charlotte, amikor Mexikóban már tarthatat-lan lett a helyzetük, mert az Egyesült Államok - bár amúgy nem túl nagy indiánbarát hírében állt-a mesztic Benitó Juarezt támogatta fegyverrel, pénzzel és sza-badcsapatokkal is, hogy harcolhasson a hatalom meg-szerzéséért Mexikóban, az európai királyi udvarokat járta végig, hogy támogatást szerezzen Miksának. Könyörgése azonban süket fülekre talált. Amikor Mexikó császára utolsó rnenedékként az ostromlott Queretaro erődítményben sáncolta el magát, Charlotte utolsó kilátástalan kísérletként a pápához fordult segítségért, de hiába. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, elméje elbo-rult és már soha nem tudta meg, mi történik a valóságban. A királyi család Tervurenban ezt az őrült asszonyt látogatta, megpróbálták újra meg újra éreztetni vele szeretetüket. O azonban még mindig azt hitte, egy hadsereg élén nemsokára indulhat Mexikóba, hogy kiszabadítsa férjét. Ez volt a kényszerképzete még évekkel azután is, hogy az árulás révén elesett queretarói vár harangdombján Miksát, a mexikói császárt kivégezték. Stefánia sohasem félt Charlotte nénitől, Louisét ellenben az asszony különös beszéde és viselkedése megijesztette. Stefánia mindig úgy érezte, hogy a volt mexikói császárné lelke mélyén ma is egy kedves álmodozó lány, aki olyannyira foglya saját gondolatainak, hogy a valóságot már nem tudja, vagy talán nem is akarja felfogni. Egy nyári éjszaka a tervureni kastély kigyulladt. Charlotte néni annyira ragaszkodott otthonához, hogy alig-alig lehetett kimenteni. Henrietta mama ezen az éjszakán csodálatosan viselkedett részt vett a tűzoltásban és
végül, amikor a lobogó lánggal égő kastélyból már semmit sem lehetett megmenteni, fogatba ültette sógornőjét és mivel félt, hogy őrületében ki talál ugrani, oda is kötözte, majd kimenekítette egészen Brüsszelig. A tervureni kastély porig égett. Henrietta királyné Pest-Budán nőtt fel, csinos és életvidám hercegnő volt, akit fiatalon eljegyeztek Lipót belga herceggel anélkül, hogy előtte találkoztak volna egymással. Ez a házasság összetörte kislánykori álinait. Legnagyobb fájdalma az volt, hogy kisfia, Lipót trónörökös korán meghalt: tízéves korában tüdőgyulladás vitte el. Henrietta nagyon tehetséges volt a zenélésben, szépen festett és nagyon kellemes énekhangja volt. Stefánia éppen ellenkezőleg. A zongoraórán a tanárnő vo-nalzóval ütött folyton az ujjára, de úgy, hogy a kislány keze gyakran egészen bedagadt. Úgy próbálta enyhíteni a fájdalmakat, hogy szobájában a mosdóban hűtötte le a kezét. Ez azonban a hideg téli hónapokban gyakran nem sikerülhetett, mert apjuk rendeletére, aki szerette volna, ha gyermekei erős és kemény jellemek lesznek, a hálószobaablakot télen-nyáron nyitva tartották, és bizony nemegyszer belefagyott a víz a mosdótálba. Nem csoda hát, ha Stefánia királykisasszony tizenöt évesen azért imádkozott, hogy jöjjön végre valaki, aki megmenti innen, megmenti a szenvedésektől és a nyomasztó légkörű kastélyból, mindegy már hogy ki az, csak jöjjön, hiszen ennél csak jobb sorsa lehet valaki oldalán! Bár a tudatlan nép gyakran irigyelte a királyi 12 13 gyermekeket, minden egyszerű polgárgyermeknek több joga volt, több szabadsága és főleg több szülői szeretet jutott neki, mint Stefániának és testvéreinek. Stefánia egyáltalán nem volt hiú. Nővére, Louise vi-tathatatlanul csinosabb volt nála, ezt ő is elismerte. Stefánián csak kék szeme és hosszú, selymesen csillogó szőke haja volt gyönyörű. De ennek is csak négy fal között örülhetett. Az udvari káplán arra figyelmeztette a szülőket: vigyázzanak, nehogy a kislány hiúvá váljon. Ezért aztán az apja azt parancsolta, Stefánia kösse szép haját mindig fejdísze alá, amikor, ez egyébként ritkán történt meg, a nyilvánosság előtt mutatkozik.
1872-ben a belgák újra reménykedhettek, hogy trónörökösük lesz, de a királyné újabb kislányt szült, Klementina királykisasszonyt. Rá két évre ütött Louise számára a szabadulás órája: megtörtént az esküvő Fülöp szász-coburg-gothai herceggel Bécsben. Stefánia egyedül maradt. - Nem tudom tovább elviselni, nem bírom - zokogott a sötét ajtóközben. Ebben a pillanatban - a kislány úgy érezte, egy örök-kévalóság múlt már el megfordult a kulcs a zárban. A szobalánya nyitotta ki az ajtót, pukedlizett, majd komoly arccal így szólt: Fenséges hercegnő, kérem jöjjön azonnal az öltöztetőszobába. - Az öltöztetőszobába? - álmélkodott Stefánia. Most, ebben az órában? A szobalány nem adott semmilyen magyarázatot. Az öltöztetőszobában már ott volt a királyné, az első udvarhölgy, Stefánia nevelőnője és még három dáma. Mindannyian egyszerre és izgatottan beszéltek - ez utóbbiak, mint a bemutatásnál kiderült, divattervezők és tanácsadók voltak. Stefánia lassan kihámozta a beszélgetésből, hogy - legnagyobb csodálkozására hosszú estélyi ruháról van szó, amely neki készül… vagyis az első báli ruhájáról! Először azt hitte, meg kell jelennie anyja valamelyik estélyén, amelyen mindig elsőrangú művészek szere-peltek, de Henrietta királyné hamar felvilágosította: Chotek gróf volt itt, kislányom. Bejelentette, hogy az osztrák császárné meg fog látogatni bennünket! Angliába utazik vadászatra és Brüsszel felé veszi az út-ját. Chotek azt tanácsolta, mutassunk be téged a császárnénak.
Stefánia szabályosan elszédült, mikor életében először befűzték. Most lesz rajta először fűző és igazi estélyi ruha: úgy látszik, lassan új élet kezdődik el… Pedig tíz perccel ezelőtt még mint neveletlen iskoláslány állt a gyűlölt és rettegett ajtóközben. Chotek gróf az Osztrák-Magyar Monarchia követe volt a brüsszeli királyi udvarnál. Felesége, Kinsky gróf nő nemrégen ajánlott egy fiatal magyar lányt, Sárai Tonit, aki az elkövetkezendő napokban lép szolgálatba, hogy Stefániát magyarra tanítsa. Természetesen ez is Chotek gróf ötlete, aki maga egyébként régi cseh nemesi család sarja volt. Stefánia semmiféle összefüggést nem látott mind-ezen események között. Gyönyörű szöveteket terítettek eléjük, miközben méretet vettek róla. A királyné dön-tött, Stefánia véleményét senki nem kérdezte. Hogy is lehetett volna neki véleménye ilyen fontos kérdésekben - hisz tudatlan gyermek volt még! Stefánia még mindig nem ocsúdott fel meglepetéséből, boldog örömmel nézte magát a földig érő tükörben: tökéletesen,megváltozott egész megjelenése, miközben egyik mintaszövetet a másik után csavarták az alakja köré, amely a fűző hatására kezdett kicsit kerekdedebb formákat elárulni.
14 15 Henrietta királyné csaknem kedves közvetlenséggel fordult lányához és magyarázta el, miről van szó: - Erzsébet - Henrietta Sissy császárnét mindig magyar keresztnevén emlegette - tudod, Erzsébet széplélek. Szereti a lovakat és a szép embereket. Állítólag gyűjti a szép háremhölgyek fotóit is, verseket ír. A magyarok istenítik! Ahonnan ő jön most hozzánk, sok rokonunk lakik, Louise is, a nővéred. Szeretném, ha tetszenél neki, Stefánia. - Igenis, mama - bólintott Stefánia engedelmesen, de nagy zavarban. - Ne legyél ügyetlen, amikor majd ott állsz vele szemben, és ne legyél túl szerény! Hiszen benned is ki-rályi vér folyik! - figyelmeztette az anyja. A következő órák során aztán kiderült, mit is jelent a “királyi vér”. A nép lázongott. A brűsszeli gyári munkások kivonultak az utcára. Egy csapat lázongó férfi asszonyostul és gyerekestül egészen a királyi kastély kertjéig vonult. A minisztert, aki megpróbált az emberekhez beszélni, lehurrogták. Botokkal, dorongokkal voltak felszerelkezve és meglehetősen fenyegetően viselkedtek. Agitátorok heccel-ték őket, jelszavaikat kórusban skandálták a munkások. A kertkaputól nyílegyenes allé vezetett a kastélyig. A kapuőrök mozdulatlanul és rezzenéstelen arccal álltak a kapu két oldalán, de reszkettek, mert tudták, bármely pillanatban sorsdöntő parancsot kaphatnak. A király dolgozószobájában lázasan tanácskoztak az urak. Legtöbben az erőszakos beavatkozást sürgették. A király azonban másképpen döntött. Hívatta a feleségét és a lányát. - Ez itt a mi népünk - magyarázta nekik. - Most a kötelességünket kell teljesítenünk! Ne féljetek, vagy ha 16
igen, semmiképpen se mutassátok. Mi vagyunk az ő ki-rályi családjuk. Kiállunk eléjük! Ezt is tették. Az alkony lassan ereszkedett le a békés, illatozó királyi kertre, míg Lipót király határozott és kemény léptekkel megindult a kovácsoltvas kapu felé, amely elválasztotta alattvalóitól. Egyetlen katonáját, egyetlen szárnysegéd-jét, egyetlen miniszterét sem vitte magával. Kilépett a keskeny oldalkapun és míg az őrök szalutáltak, odaállt a kissé hátráló tömeg elé. A kiáltozás abbamaradt. - Itt vagyok-mondta hangosan és tisztán érthetően. - Apákat, anyákat, gyermekeket látok közöttetek. Én is elhoztam a családomat, kivéve a legkisebbet, akit otthon kellett hagynom! Egyesek nevettek, aztán újra ólomsúlyú csend nehezedett a térre. - Nos - folytatta a király - eljöttünk hozzátok. Be-széljünk hát egymással! Meghallgatlak benneteket, és meglátom, mit tudok tenni. Végül is én vagyok a királyo-tok, azért vagyok itt, hogy segítsek, ha szükség van rám! Előbb csak elszórtan hangzott néhány éljen, de per-ceken belül az egész, imént még fenyegető tömeg olyan űdvrivalgásban tört ki, hogy Stefánia szinte belesüke-tült. - Köszönöm - intett a király. - Én is éppen így sze-retlek benneteket, gyermekeim! A taps és éljenzés folytatódott. - Holnap reggel küldjétek el hozzám követeiteket. Az éljenzéstől senki nem fog jóllakni, én sem. Menjünk haza, aludjon mindenki egyet a dologra, és holnap meglátjuk, mit lehet tenni. Jó éjszakát, emberek! A király elégedett pillantást vetett a mellette álló ki-rálynéra, aki büszkén viszonozta azt. Henrietta érezte, hogy Stefánia egész testében reszket, megnyugtatóan végigsimított hát a haján. 17 5-t Í - Jól van, kicsim, már nincs baj - súgta neki halkan. -
Nézd csak, mindenki elindult hazafelé. - Integessél te is nekik, Stefánia - kérte a király. Stefánia engedelmeskedett. A szülei integettek, mintha jóbarátoktól búcsúznának. A király hátat fordított az oszladozó tömegnek és visszatért szerettei kíséretében a kastély kertjének megnyugtató biztonságába. Csak itt sóhajtott föl hallható megkönnyebbüléssel, és Stefánia is csak itt vette észre, apja homlokát izzadtsággyöngyöcskék borítják. - Nagyon ügyesen viselkedtél, Henrietta - dicsérte a király feleségét. - Meg te is, Stefánia - tette hozzá. A vadállatot most még megfékeztük. Tényleg úgy érez-tem magam, mint egy idomár az oroszlánketrecben. Stefánia, a tizenöt éves kislány, hallgatagon és még mindig reszketve lépdelt szülei között az alkonyban alig-alig felsejlő kastélyépület felé. Látta az arcokat a tömegben és a következő éjszakákon nemegyszer álmodott velük. De előbb még szüleivel együtt vacsorázni mentek a kastély ebédlőtermébe. A király étkezés előtt elmor-molta az asztali imádságot, azután szokás szerint csendben ették meg az ételeket: zöldségleves, rántott zeller volt és végül sütemény. Stefánia, aki eddig csak gyümölcslevet kaphatott, most először ihatott együtt szüleivel egy pohárka bort. Valóban: nemsokára fordulat áll be az életében… 3. Nagyra törő tervek Aznap egész Brüsszel talpon volt, Laeken kastélya pedig csak úgy fürdött a fényben. Az átutazóban Brüsz-szelben lévő osztrák császárné tiszteletére adott vacsorára mindenki egybegyűlt, aki csak számított. Amikor a világszép császárné bevonult, a király oda-hajolt feleségéhez: Egyáltalán nem látszik rajta, hogy már az ezüstlakodalmukon is túl vannak! Stefániát felkészítettétek? - Természetesen. Még néhány magyar szót is tud, ez biztos jó benyomást fog kelteni - suttogta Henrietta ki-rályné.
Stefánia hercegkisasszony nem vehetett részt a vacsorán, a császárnénak csak utána mutatták be. Szegény lány egészen belebetegedett az izgalomba, annyi mindent meséltek neki Erzsébetről. Végre elérkezett a nagy pillanat. Ott állt Sissyvel szemben, aki szűk fekete bársonyruhát viselt, ami ki-rálynői alakját még jobban kiemelte. Hajában csillogó diadém. Stefánia egy pillanatra behunyta a szemét, úgy ragyogtak a gyémántok. Anyja megérintette a vállát, és a lány tudta, most pu-kedliznia kell, de épp csak hozzákezdett s máris érezte, hogy két gyöngéd asszonyi kéz ér a derekához. - Ma chére petite - suttogta a császárné, és felemelte magához Stefániát. - Kedves kicsim! Stefánia a bemutatás után úgy tért vissza a szobájába, mint egy alvajáró. Csak egy pillanat volt, egy rövid pillanat, nem is tudta jól megnézni magának a császárnét, csak az érzés maradt meg benne, hogy ez az asszony gyönyörű és nagyon kedves. És ezért az egyetlen rövid percért, amíg bemutatták, amíg ott álltak egymással szemben, ami talán csak egy szívdobbanásnyi ideig tartott, ezért volt a nagy előkészület? A sok izgalom, az új ruha, a művészien feltűzött új frizura, a fehérre sikált fogak és a kifényesített körmök? Stefániá hirtelen vad éhséget érzett. Ó még egy falatot sem evett! Csalódott volt, dacos és éhes. A szobájában Toni várta: - Szeretnék valamit enni - közölte Stefánia.
18 19 - Hát persze - helyeselt Toni megértően - de előbb talán öltözzünk át. - A többiek már mind ettek - dacolt Stefánia. - De felség…! - Toni hangjában szemrehányás csengett. - Inkább azt mondja meg, hogy milyen… milyen a császárné? - Honnan tudjam, mademoiselle? - felelte Stefánia ártatlanul. - Minden olyan gyorsan történt, alig láttam őt. Átölelt, de még azt sem tudom, mondott-e valamit vagy sem, se nem láttam, se nem hallottam abban a percben! Csak egyvalamire emlékszem élesen: ibolya-illata volt. - Igen, az a kedvenc parfümje - közölte Toni. - És felség, elmondta a néhány magyar köszöntő szót, amelyet megtanítottam önnek? - De hiszen nem is jutottam hozzá, hogy bármit mondjak! Még csak pukedlizni sem tudtam rendesen, mert nem engedte, mademoiselle, egyszerűen csak magához ölelt! - Milyen kedves! Úgy látszik, felséged tetszett neki mondta Toni reménykedve. A belga királyi pár is reménykedett, miután a magas bécsi látogató különvonata másnap kigördült a pályaudvarról. - Mit gondolsz? - kérdezte Henrietta királyné visz-szafelé a hintóban. A király vidáman küntegetett az utat szegélyező embertömegnek. - Várjuk ki a végét - mondta óvatosan a feleségének. -Azt hiszem, jó jel lenne, ha Londonból visszafelé újra Brüsszelen keresztül utazna. - Szerintem a kislányunk a korához képest nagyon kedves és csinos volt - jegyezte meg Henrietta és ő is integetni kezdett. Mosolygott és újra a férjéhez fordult. - Te az anyja vagy - felelte a király elgondolkodva. -
Ő azonban az anyósa lenne, feltéve ha összejön a dolog. Erzsébet császárné az ez évi angliai és írországi vadászatai után visszafelé újra Brüsszelen keresztül utazott… 4. A trónörökös menyasszonya 1880. március 4-én gördült be a trónörökös udvari különvonata a brüsszeli pályaudvar nagy csarnokába. Rudi huszonkét esztendős volt, középmagas, vékony fiatalember, világosbarna szemű, barna hajú. Fiatal ar-cában szokatlan volt a halvány kis bajusz, amely kicsit unott és várakozó kifejezést kölcsönzött vonásainak. Az egyik szalonkocsiban, a vonat végén, vele utazott egy Badenből való fiatal színésznő is. A lány egy pohár pezsgővel a kezében állt az elfüggönyzött ablak előtt és óvatosan kikukucskált a pályaudvarra, amely zsúfolásig megtelt a trónörökösre várakozó emberrel. - Sajnálom, Minna, de nem hagyhatod el a vonatot hallotta hirtelen maga mögött Rudi hangját. - Látha-tatlannak kell maradnod, megértetted? Lát-ha-tatlannak! Az hiányozna még csak, hogy valaki megtudja, magammal hoztalak leánynézőbe! Minna Pick vihogott. - Nevethetsz, de nekem egyáltalán nem lenne jó kedvem, ha a kedves papám megtudná, hogy itt vagy. - Hány éves a kicsike? - Fiatalabb, mint te, azt hiszem, még tizenhat sincs. - Na, akkor még marad egy kis időnk egymásra mondta a lány, és újra kuncogni kezdett. - El kell majd mesélned nekem, milyen! Főleg azt szeretném tudni, hogy csinosabb-e, mint én! - Nem ezen múlik ez a házasság - jegyezte meg Rudolf keskeny kis mosollyal. -
Apámnak bebeszélték, 20 21 hogy egy ilyen kis “házitündér” elvonná a figyelmemet az őrült gondolataimtól. - Az őrült gondolatok, ez én vagyok, igaz? - kérdezte a telt, sötét hajú lány gúnyosan. - Jaj, milyen kellemesen szemtelen és buta vagy sóhajtott fel a trónörökös nevetve, és megsimogatta a lány haját, aztán elbúcsúzott: Most már tényleg nem várakoztathatom tovább a peronon álló magasrangú urakat miattad. - Akkor menj csak, de nehogy hűtlen legyél hozzám figyelmeztette a lány tréfásan, a megbántottat játszva. Aztán még óvatosan figyelte az ablakon keresztül, ahogy császári házból származó szeretője végiglépdel a piros szőnyegen, míg a zenekar a belga és az osztrák himnuszt játssza. Rudolf csak később tudta meg, hogy a rá “vigyázó” titkosrendőrök figyelmét természetesen nem kerülte el, hogy Minna Pick kisasszony is ott utazott az udvari vonaton. Pedig Rudi azt hitte, a lehető legügyesebben és legóvatosabban csempészte fól a vonatra. Eközben a királyi palotában Stefánia várta, hogy elérkezzék a nagy pillanat. Már tudta, miről van szó. Anyja hetek óta másról sem beszél, minthogy milyen nagy szerencse fogja őt érni. - Stefánia, kicsim… képzeld el, te vagy a kiválasztott, te leszel Európa egyik legnagyobb birodalmának uralkodónője… A koronaherceg jön, hogy megkérje a kezedet! Rudolf, Erzsébet fia… - De hiszen nem is ismer engem, chére maman! - Éppen ezért jön most ide, szeretne téged megismerni. Fényképet már látott rólad. - És mi lesz, ha nem fogok neki tetszeni? - De tetszeni fogsz, egészen biztos. Kicsim, nem is tudod, milyen bájos vagy. Csak
ne ügyetlenkedjél, ha majd ott állsz vele szemben. Nézzél nyugodtan a szemébe! Egyébként a nevelésed, amit itt Laekenben kaptál, képessé tesz arra, hogy a neked szánt szerepet tökéletesen betöltsd. Vagyis hogy te legyél Ausztria-Magyarország császárnéja és királynéja! Stefánia reménykedve sóhajtott fel. Bécsben csak jobb lehet, gondolta magában. - Látod, Stefániám, kedvesem, Bécsben barátokat és rokonokat is találsz majd! Mindenekelőtt Louise, a nővéred vár rád. Sokat lesz majd veled, meglátod. És a sógorod, Coburg Fülöp herceg leendő férjed egyik legjobb barátja. Budapesten él József nagybátyád és Er-zsébet nénéd, jaj, olyan szívesen cserélnék veled! Nem is tudod, milyen gyönyörű Bécs és Budapest! A király, aki még ilyen különleges esetben is végtelenül korrekt volt, más szavakkal szólt Stefániához. A dolgozószobájába hívatta és kis sajnálkozással nézett rajta végig. Stefánia, aki oly gyakran hiányolta az apai szeretet szavait, ebben az órában megérezte, hogy apja mégiscsak szereti. - Még csak tizenöt éves vagy, gyermekem-mondta a király elgondolkodva. - De azért elég okos ahhoz, hogy felinérd, miről van szó. Rudolf trónörökös meg fogja kérni a kezedet. Sok hercegkisasszony megy férjhez már ennyi idős korában, nincs ebben semmi rendkívüli. A trónörökösöknek minél hamarabb kell gondoskod-niuk leendő újabb kis trónörökösökről. Rudolf a szász házasságot, amelyet pedig felajánlottak neki, elutasította. Az a hercegkisasszony nem tetszett neki, joga van választani, még ha sokan rossz néven vették is tőle. - És miből gondolod, hogy én tetszeni fogok neki, papa? - kérdezte Stefánia zavartan. - Most nem erről van szó - tért ki a király a kérdés elől. - Sokkal inkább azt
szeretném neked elmondani, hogy neked is van jogod választani. Miután bemutattunk benneteket egymásnak, nyugodtan vonulj vissza a 22 23 szobádba és gondolkozzál. Nem akarunk téged semmire kényszeríteni… Noha az, ami itt most adódik neked, különlegesen jó parti lenne, talán a legjobb: Ezekkel a szavakkal a király elbocsátotta leányát, aki nehéz szívvel ment vissza a szobájába. Agyában egymást kergették a gondolatok. Tonitól kért tanácsot, aki természetesen rajongó szavakkal mesélt Magyarországról és Wimmer udvari káplánról, aki még anyjával jött ide. A főtisztelendő atya nem is lett volna igazi bécsi, ha valaha elfeledte volna szülővárosát. Még most is honvággyal gondolt vissza és mesélt a királyi gyermeknek a gyönyörű, keringőlelkű városról. De mindenki csak az országról és a városokról be-szélt, ahol Stefániának majd élnie kell, ha igent mond a trónörökösnek. Senki sem ismerte őt magát, és a “házasság” továbbra is nagy, sötét titok maradt a kislány számára. Illetlen lett volna arról beszélni, mit jelent egy férfi és egy nő együttélése… Nővére, Louise sem írt még egy árva szót sem erről azokban a levelekben, amelyek mostanában érkeztek Bécsből, és amelyeknek nyilvánvalóan az volt a céljuk, hogy kedvező döntésre hangolják Stefániát. L.ouise csak bálokról írt, fogadásokról, kocsikázásokról, színházról és zenéről, meg a gyönyörű ékszerekről, amelyeket fér-jétől kapott. Ezek szerint valóságos paradicsomban él! És ha Stefánia összevetette magában ezeket a leírásokat azzal az élettel, ami neki és L,ouisének itt Laekenben kijutott, akkor nem is történhetett másképpen, mint hogy szép lassan megérett benne a vágy, hogy neki is olyan jó élete legyen, mint Louisének. Sőt még jobb is, hiszen a trónörökös feleségeként a birodalom legelső családjának tagja lesz! Szíve mélyén Stefánia belátta, hogy szülei bölcsen rendezték el jövendő életét, a legjobbat akarják neki. Készen állt már arra, hogy beleegyezzen a házasságba, ha megtetszik a trónörökösnek. Így hát végül is Rudolfé volt a végső szó, nem pedig az övé. Stefániának eszébe sem jutott, hogy Rudolfra is igaz mindaz, amit apja vele
kapcsolatban mondott: a “kínálat”, a házassági lehetőségek nem túlságosan nagyok. Rudolf mindenképpen a kisebbik rosszat akarta választani, azt a megoldást, amelynek révén a lehető legtovább élheti még vidám agglegényéletét. Márpedig Stefánia csak tizenöt éves, és még ha a felesége is lesz majd, olyan fiatal lesz, hogy úgy alakítja, ahogyan majd neki megfelel. Így hát nagyjából ő is elhatározta magát, amikor fo-gata a kíváncsi pillantások kereszttüzében áthaladt a brüsszeli kastély kertkapuján. Stefánia szíve a torkában dobogott, amikor belépett a fogadóterembe. Ruhája és frizurája révén sokkal idősebb és érettebb benyomást keltett, mint amennyi évei szerint valójában volt. Apja odalépett mellé és a trónörökös elé vezette, hogy bemutassa őket egymásnak. Ott állt hát, szemtől szemben azzal a férfival, aki szülei kívánsága szerint a társa lesz. Stefánia megpróbált a férfi szemébe nézni, hogy kitalálja, milyen benyomást tett rá. De Rudolf világosbarna, állhatatlan szeme kitért a pillantása elől. Stefánia alig hallotta, mit mond apja. Csak Rudolfot figyelte. Oly fiatalnak tűnt, oly vékonynak, vékonyabbnak, mint elképzelte. Tulajdonképpen nem az a típusú férfi, aki tetszett neki. De amikor beszélni kezdett, egész arca megváltozott a kedves és finom mosolytól. Akkor egy-szeriben olyan kedvesség és vonzerő áradt belőle, ami Stefániát is éppúgy levette a lábáról, mint a bécsi asszonyokat. Vacsora után Stefánia gyakorlatilag biztos volt már magában. Csak jobb lehet, mint a laekeni házi börtönben maradni, noha ez a ház a szülei háza volt, az otthona. Ha Rudolf akarja, ö boldogan követi majd Bécsbe, a 25 császári palotába, amelyről mindenki, akivel csak be-szélt, olyan sokat áradozott. Rudolf is hasonlóan gondolkodott. Ha arra a szász hercegnőre gondolt, akit feleségül kellett volna vennie, akkor ez a gyönyörű szőke hajú belga kislány valóságos angyalnak tűnt előtte, noha amúgy nem volt rajta semmi különösebben érdekes. De hát éppen a fiatalsága révén tud még egy kis időt nyerni! Ha feleségül veszi, majd megneveli magának a kicsikét… Vacsora után Henrietta mama izgatottan lépett be lánya szobájába. - Nos, gyermekem? - kérdezte egyszerűen. Stefánia éppen vetkőzött, most sarkon fordult, anyja nyakába borult, majd kezet
csókolt neki. Szíve majd kiáradt boldogságában, alig tudott megszólalni. - Mit mondott? - kérdezte végül félénken. - Holnap megkéri a kezedet, amennyiben te… Nos, mit mondhatok neki? A szárnysegéde már várja, hogy diszkréten eláruljuk neki a te szándékaidat. Döntened kell, kicsim! - Már döntöttem, mama - felelte Stefánia, és újra átölelte anyja nyakát. - Akkor már csak a kis Klementina marad nekem gondolta a királyné. De hát hiába, ez a lányos szülők sorsa. A lányok kirepülnek, mint a madarak, legyenek a szülők bár királyok, hercegek vagy koldusok, gazdagok vagy szegények. Még királyoknál és császároknál is így van ez… - Hát akkor kicsim, Isten áldása legyen veled és leendő férjeddel! Henrietta magához szorította Stefániát. Jóval hosz-szabban tartott ez az ölelés, mint rendesen. Stefánia szeme megtelt könnyel, és Henrietta, aki ebben a pillanatban csak anya volt, semmi más, végigsimított fényes, szőke haján. - Apád és én - suttogta - a legjobbat akartuk neked. Lehet, hogy ezt nem láttad be mindig, mégis így volt ez, így van ez, nem másképp. Szigorú nevelést kaptál, de hamarosan be fogod látni, miért volt erre szükség. Felesleges írigyelni azokat, akik trónon ülnek és jogar van a kezükben. Kemény munka ez is, súlyos teher birodal-makat igazgatni és képviselni. Leendő apósodban olyan embert fogsz megismerni, aki sok mindenben hasonlít apádhoz. Mindennap megkérdezi magától, hogy azokkal a döntésekkel, amelyeket aznap hozott, el tud-e számolni Isten előtt. Amikor népek sorsáról van szó, akkor a saját életünk háttérbe kell hogy szoruljon. Gondolj erre, kislányom, amikor majd magadnak kell döntened. És ne felejtsd el: Rudolf nem akármilyen férfi, ahogyan te sem vagy akármilyen lány. Mind a ketten királyi gyermekek vagytok, hercegek és hercegnők. Stefánia újra kezet csókolt anyjának, egyszerűen nem tudta másképp kifejezni köszönetét és háláját. Ezen az estén - apja is bejött hozzá egy pillanatra és ellágyult hangulatában egy
puszit nyomott az arcára Stefánia alig hunyta le a szemét. Pedig szeretett volna másnap reggel ragyogó szépen vőlegénye elé állni, de ehelyett kialvatlan volt, és úgy érezte magát, mint akit kerékbe törtek. Ezen az éjszakán a trónörökös is keveset aludt, erről Minna Pick gondoskodott. Aznap éjjel különösen rafi-nált volt szerelmében, mintha érezte volna, nem sok ideje van már császári szeretője mellett… És ezt szerette Rudi. Minna és Stefánia. Olyanok voltak, mint a nappal és az éjszaka, a mennyország és a pokol. De mintha a pokol egy kicsit jobban vonzotta volna… Rudolf sosem tudott ellenállni a temperamentumos asszonyoknak. Hajnalra teljesen kimerülten fekedtek egymás mellett. Rudolf rövid álomba zuhant, de hamar felébresztették. Délelőtt tíz óra volt. Megcsaltam Ste-26 2i fániát, jutott eszébe a különös gondolat. Valóban? Bolondság, hiszen még csak jegyesek sem vagyunk! Szabad ember vagyok egyelőre és remélem, jó darabig az is maradok! Számítása bevált. Mialatt egész Brüsszel az ifjú pár hivatalos eljegyzését ünnepelte, az orvosok kijelentették, hogy Stefánia még nem érett a házasságra. Az es-küvőt legkorábban egy év múlva lehet megtartani. Rudolf trónörökös saját legnagyobb meglepetésére igen gyengéden búcsúzott boldog menyasszonyától. Ebben a pillanatban valóban nagyon tetszett neki, így hát tökéletesen elégedetten indult haza Bécsbe. 5. Medvevadászat A trónörökös vadásztársasága Pozsonyban gyülekezett. Johann Salvator főherceg érkezett elsőnek Szelényivel, a festővel együtt, akinek Rudolf kívánságára néhány érdekes pillanatot kell megörökítenie, majd megérkezett a trónörökös maga, udvari vadászaival. A Kis-Kárpátokba indultak, ahol az egyik, sűrű erdővel borított hegyoldalon medvéket láttak. Rudolf és Stefánia már váltott néhány levelet találkozásuk óta, amelyekben
mindketten kifejezték, mennyire örülnek a közös jövendőnek. Rudolf egyelőre még zavartalanul folytatta tovább megszokott agglegényéletét. Ugyanakkor az, hogy menyasszonya oly messze volt tőle, meg is szépítette emlékeiben a lányt. Időközben lassan valóban úgy érezte, szeretni fogja, és örült, hogy jól választott. Ilyenkor leült az íróasztala mellé és meglepően gyöngéd és kedves szavakkal ecsetelte, mennyire hiányzik neki Stefánia. Amikor a belga királykisasszony ezeket a szavakat ol“vasta Laekenben, felhőtlenül boldognak érezte magát. Rudolfban sok kedvesség volt, jól tudott fogalmazni, kedvessége a szavakon keresztül is eljutott ahhoz, akinek szánta. Feltéve persze, ha nem éppen katonai tartalmú szövegeket írt! Ilyenkor ugyanis csak úgy fröcs-költ a tollából a düh és a változtatás vágya, mert ugyanúgy, mint Johann Salvator, azt gondolta, hogy az egész osztrák-magyar katonai rendszert alapjaiban kellene megváltoztatni. Amíg azonban az öreg Albrecht herceg élt, szó sem lehetett semmi ilyesmiről. Közös nézeteik révén Johann Salvator és Rudi egyre közelebb kerültek egymáshoz. Valódi barátság kezdett köztük kialakulni. Ez természetesen nagy örömet szerzett a toszkánai nagyhercegnőnek, mert tökéletesen belevágott az elképzeléseibe. - Hívd meg egyszer Orthba - javasolta fiának. - Itt teljes nyugalomban, zavartalanul beszélhetnétek egymással a terveitekről - sürgette egyre gyakrabban. A vízikastélyban a besúgóktól is védve vagytok, ott az-tán mindenről beszélhettek, azokon a falakon egyetlen szó sem szivároghat ki! Az idős hölgy ezzel arra célzott, ami mind a két fia-talembernek sok kellemetlenséget okozott már. Mind a kettőjüket figyelték, “őrizték”, különösen a trónörököst, akivel a titkosszolgálat külön osztálya foglalkozott, az egyes számú alosztály. Mindez természetesen őfelsége “b:ztonsága” érdekében történt, legalábbis így hangzott a hivatalos magyarázat. Ez igaz is volt, de csak részben. Túlságosan gyakran kértek magasabb helyekről olyan jelentéseket, amelyeknek azt kellett tartalmazniuk, kikkel érintkezik a koronaherceg, mit csinál egészen pontosan
reggeltől estig, és ez már természetesen nemcsak személyes biztonsága érdekében történt, hanem politikai okokból. - Alapjában véve az, amit mi egymással beszélge-28 29 tünk, már csaknem lázadás - állapította meg Rudi egy nap, valamelyik heves vitájuk után. - Igen, de ez a lázadás még igazán nagyon ártalmat-lan - védekezett Johann Salvator. - Mi csak egy második Königrátzet szeretnénk megakadálnozni! Szegény Benedek tábornok! Neki kellett tartania a hátát a poroszokkal szemben elveszített csata miatt. Az ördögbe is! Ilyesminek nem szabad még egyszer megtörténnie! Márpedig bármikor bekövetkezhet, ha kitör egy váratlan háború. Csinos egyenruhákkal még egyetlen hábo-rút sem tudtak megnyerni! - És ne feledkezz meg pattogó katonamuzsikánkról-mosolygott gúnyosan Rudol Igen, ez a mi osztrák mentalitásunk… Mindig vidáman és elegánsan, még akkor is, ha átcsapnak rajtunk a hullámok. Amíg csinos lányok vannak, keringözzünk csak! Aztán pedig jöjjön a temetési szertartás, jöhetnek a szájtáti bámészkodók: szép kis hulla lesz belőlünk! - Már majdnem úgy beszélsz te is, mint Bratfisch, a fiákeresed - mondta Johann Salvator. - Ő a nép gyermeke, aki az igazat mondja! És ráadásul nemcsak mondja, hanem fütyülni és énekelni is tudja! Kár, hogy nem vihetem magammal Prágába. Már csak néhány hónap, Johann, és a Moldva partjára kell költöznöm. Szegény Stefánia, már előre örül Bécsnek, nem tudja még, hogy Prágában fogunk lakni, legalábbis eleinte. - Szerintem a Hradzsint is hamar megszokja majd. Csak vigyázz, tudod, Minna miatt… - Már nagyon unom - vallotta be Rudi. - Terhemre van, túl sokat enged meg magának. Azt hiszem, adandó alkalommal kiteszem a szűrét.
- Pedig már megszokták a titkosrendőreid - tréfálkozott Johann Salvator. - Hát azok között is van egy-kettő, akit meg tudnék fojtani - dörmögte Rudolf dühösen. - Ezek az idióták azt hiszik, hogy “láthatatlanok”… - Ne haragudj rájuk, nekik is élniük kell valamiből. A medvékhez úgysem jönnek utánunk, ott teli lenne a nadrágjuk! A medvevadász-expedíció pozsonyi főhadiszállása Frigyes főherceg palotája volt. A főherceg, Rudi unokatestvére Izabella von Croy-Dülmen hercegnőt vette feleségül. Nagyon gazdagok voltak és gazdag gyermekáldásban volt részük, de Izabella mindig csak leányokat hozott világra, pontosan. tizenkettőt. Szelényi mesternek külön szobája volt, ahol elhe-lyezhette festőállványát, ecseteit és festékeit. Az indulás előtti este még Heléna Vetsera bárónő is feltűnt, férje, Albin kíséretében. Ők ketten pardubicei birtokukra indultak másnap. Albin kiváló úrlovas és híres lótenyésztő volt. Felesége, a harminchárom éves, gyönyörű, érzéki bárónő nagy hatással volt Rudira. - Hogy vannak a gyerekek, bárónő? - kérdezte Izabella, hogy megindítsa a társalgást. - Ó, köszönöm, Laci és Feri jól vannak. Hannának egy ideje gyakran fáj a torka, már nem is tudom mit csináljak, félek, még Maryt is megfertőzi. Mary kilencéves és rém érzékeny! De hát egy anyának mindig vannak gondjai, ezt ön is tudja, hercegnő! Beszéljünkvi.dámabb témáról! A trónörökös igazán csinos fiatalember lett! A bécsi hölgykoszorú bizonyára szomorú lesz, ha megnősül! A főhercegnőnek nem egészen ez volt a véleménye, egyébként pedig az volt az érzése, mintha a bárónő ma-ga is szemet vetett volna a császári sarjra… Pozsony annakidején szinte Bécs elővárosának számított. Rudolf kedvelte a várost, de most már a vadá-
szat lázában égett, indulni akart, amint lehetett. A Kis-Kárpátok gyönyörű hegyes-völgyes tájain 30 31 szlovákok, magyarok és a Mária Terézia által betelepített németek leszármazottai éltek. Vadban csodálatosan gazdag volt a vidék, igazi eldorádó egy olyan szenvedélyes vadász számára, mint amilyen Rudolf trónörökös. Szelényi, a festő rengeteg érdekes motívumot talált. A népviseletbe öltözött férfiak, gyerekek, asszonyok ruházata különlegesen színes volt, a táj ősi szépségéről nem is beszélve. De hiába szeretett volna egy-egy falu-ban továbbidőzni, amíg a kiszemelt vadászterületet el nem érték, sehol sem volt hosszabb pihenő. A faluba megérkezve megtudták, hogy nem is egy, hanem több medvét is láttak már a környéken… - Merre vagy, mackó úrfi? - tréfálkozott Johann Salvator máris. - Ki szeretnénk csalogatni az erdőből! A parasztok bárányokról meséltek, amelyeket a hatalmas állat szétszaggatott, és óriási lábnyomokról, amelyek egészen a falu határáig követhetőek voltak. Az óriási mancsok nyomát tisztán ki lehetett venni a nedves, puha földben. Rudi megparancsolta, hogy a falu lakosságából válo-gassanak ki megfelelő számú hajtót. Körülbelül húsz, különböző korú ember gyülekezett össze, és mindenki biztosította Rudit, hogy nagyon örülnének, ha meglőné a medvét, lehetőleg minél hamarabb. Az asszonyok és a gyermekek nagyon féltek a “szörnyetegtől”. - A múlt héten - mesélte egyikük - egy méhész kaptárát borította fel. Megette belőle az összes mézet, a méhviasszal együtt! - Hát az igazi csemege lehetett számára - nevetett Rudi, és legszívesebben rögtön indult volna. Másnap kora hajnalban a vadászok felállították a hajtókat, egy meglehetősen nagy területen félkörben. Úgy sejtették, a barnamedve ezen a körön belül tanyá-
zik valahol. A hajtók mindenféle zajkeltő szerszámmal szerelkeztek föl, kereplőkkel, fedőkkel, botokkal - a megadott időpontban ezekkel nagy csinnadrattát csap-va indultak el a kör közepe felé. Ott állt lesben a két va-dász, oda várták a fenevadat. A vadászok nagyon ügyesen választották meg ezt a pontot. Nagy tisztás szélén volt, ahol a medvének semmiféle bokor nem nyújtott rejtekhelyet. A vadászok egy óriási, villámsújtotta fatörzs mögött várakoztak, amelyet a szél csavart ki és azóta ott korhadt a földön. - A medvének éppen itt, velünk szemben kellene ki-lépnie az erdőből, épp a puskáínk elé fog szaladni - állapította meg Rudi elégedetten. - Igen. Ráadásul felénk fúj a szél, úgyhogy még szagot sem kaphat. - Nagyon jó. Jobban el sem lehetett volna ezt rendezni. Most már csak várnunk kell. - Nem tarthat a dolog túl soká, a hajtók elég gyorsan haladnak, ahogy hallom. - Szerencse, mert a fatörzs tele van hangyákkal, azt hiszem, nem bírjuk ki sokáig ezen a rejtekhelyen! Valóban, a korhadó fatörzs belseje tele volt óriási fekete hangyákkal. Nemsokára támadást is indítottak ellenük, nadrágszárukon és ruhájuk ujján mászva fel. A vadászok átkozódva próbálták lesöpörni őket. - És még csípnek is! - dühöngött Rudi. - De hiszen ez rettenetes… Au! Én nem maradok itt egy percet sem tovább! Éppen fel akart állni, hogy valami kevésbé kényelmetlen helyet keressen magának, Johann Salvator azonban megfogta a kabátja ujját és lerántotta. Óriási sötét árnyék közeledett a szemközti bokrok között, lassan, és éppen feléjük. Mély, dühös dörmögést hallottak. - A medve! - sziszegte Johann Salvator. - Valóban! Micsoda óriás… Nem is vártam volna! Pompás példány!
32 33 - Várj, míg egy kicsit közelebb jön-suttogta Johann Salvator izgatottan. Legszívesebben ő maga lőtt volna rá az állatra, de természetesen átengedte az első lövés jogát a trónörökösnek. Rudolfnak minden önuralmára szüksége volt, hogy az apró, tűszúrásszerű hangyacsípések ellenére nyugodt és mozdulatlan tudjon maradni. Egy örökkévalóságnak tűnt számára, míg a medve, akit a hajtók zavartak fel téli álmából, óvatosan kiért a tisztás szélére, körülszimatolt, majd kilépett az erdőből. Bár az előtte elterülő rét nem látszott biztonságosnak, nem volt más választása, mert mögötte egyre közeledett a hajtók rettenetes hangzavara. Tett pár lépést, aztán gyors ügetésbe váltott át azzal a szándékkal, hogy a veszedelmes nyílt tisztást minél gyorsabban maga mögött hagyja. Rudolf úgy érezte, elérkezett a megfelelő pillanat. Hirtelen felállt, megcélozta az állatot és tüzelt. A medve valósággal megdermedt a látványtól. A go-lyókat azonban mintha meg sem érezte volna! Rudolf ekkor újra elsütötte puskáját, a medve fájdalmasan felmordult, és két hátsó lábára állva felegyenesedett. Egy közeli facsoport mögül Szelényi mester figyelte a jelenetet. Ez a pillanat azonban nem volt alkalmas a rajzolásra. A trónörökös élete veszélyben forgott! - Jóságos ég - suttogta a festő rémülten. - Mindjárt megtámadj a… A medve valóban tett néhány lépést így felegyene-sedve a trónörökös felé, aki - nem lévén több golyó a puskájában - nem tudott újra rálőni. A fenevad kitátotta hatalmas száját, a föld szinte döngött léptei alatt. Már nyújtotta éles karmokkal felfegyverzett mancsait a trónörökös vékony, inas teste felé, amikor közvetlen közelből két újabb lövés dördült el.
Az állat torkából hörgés tört fel, a medve elveszítette az egyensúlyát és végigzuhant a földön. Még egyszer megpróbált feltápászkodni, azután megváltotta őt a halál. Johann Salvator mindkét golyója éppen a szíve köze-pébe fúródott. A trónörökös csak most tért magához az ijedtségből. - Épp az utolsó pillanatban, de épp jókor - sóhajtott fel megkönnyebbülten. - Már azt hittem, Stefánia megözvegyül, még mielőtt összeházasodunk! - Nem hal meg az ember olyan könnyen, ha a legjobb barátja ott van mellette nevetett Johann Salvator. - Igazad van - bólintott Rudolf, és kezet nyújtott ba-rátjának. - Remélem, viszonozni tudom. - Ugyan, menj már, hiszen ez természetes - mondta a főherceg, de azért látható volt, hogy örült Rudolf kéz-nyújtásának, és tetszett neki a dolgok ilyetén alakulása. - A bundája természetesen a tied, hiszen a te golyód lyukasztotta ki először. Valószínűleg az én lövéseim nélkül is vége lett volna, csak kicsit később. - De akkor engem is magával vitt volna a pokolba csóválta Rudolf a fejét. - Nem, nem! A bundája a tied! - Na jó, de mit kezdjek vele? Inkább készíttesd ki gondosan a bőrét, és tömesd ki. Az óriások múzeumába való. Orth kastélyában el sem férne. - Csodálatos zsákmány - jött elő Szelényi a rejtekhelyéről. - Gratulálhatok? Mennyi hús lehet ez? - A húst a falu lakóinak ajándékozzuk. Mi csak a mancsokat tartjuk meg, igazi csemege, ma este medve-talpat eszünk! Ünnepi vacsora lesz! - Rudi még mindig a hangyákat próbálta ruhájáról lesöpörni. - De most aztán igyekezzünk, mert szeretnék átöltözni, úgy érzem, egész testemen hangyák mászkálnak. Nos, Szelényi, sikerült néhány vázlatot készítenie? A festő szó nélkül átnyújtottá neki a kezében lévő la-34 35 I pot, amelyen a hatalmas medve éppen Rudira próbál támadni.
- Gyönyörű - dicsérte Rudi. - A jó öreg Brehm is örülni fog neki. 6. A szürke eminenciás Montenuovo herceg, a főudvarmester gyors léptekkel sietett végig a bécsi Hofburg hosszú folyosóin a császár dolgozószobája felé. Amint a tapétaajtó becsukódott mögötte, azonnal eltűntek a császár és közte a nyilvánosság előtt gondosan megtartott udvarias formaságok. Hiszen gyermekekként együtt játszottak a schönbrunni kastély parkjában és fiatalemberekként is jó barátok voltak. Montenuovo, akinek eredeti neve Neuberg volt, egyébként mindig rendkívül nagy hangsúlyt fektetett a formaságokra és az udvari etikettre, különösen arra, hogy őt mindig mindenki megfelelően szólítsa meg. A bécsiek ezen csak mosolyogtak, hiszen tudták, hogy Neuberg gróf császári főistállómester fia volt és a hercegsége, nevének előkelő olaszos változása onnan ered, hogy Mária Lujza főhercegnő, miután Napóleontól elvált, megszökött az istállómesterével, ezzel a bizonyos Neuberg gróffal, és végül hozzá is ment feleségül. Akárhogy is, Montenuovo herceg mostanra kétségtelenül az udvar szürke eminenciása lett. A császár mindenben kikérte a véleményét. A herceg a császár bizalina segítségével olyan megingathatatlan hatalmat szerzett magának, amelyben azután az utolsó kis pa-ragrafusig minden lehetőséget kihasznált az “uralkodásra”. Semmit nem lehetett a szemére vetni, de mindenki rettegett tőle. Még a császári ház tagjai, a császár legközelebbi hozzátartozói is. De hiába, a csá36 szár nagyra tartotta, és nagyon jól megértették egymást. Ferenc József ötvenéves volt, alkotóereje és egész-sége teljében lévő férfi. Akik nem kedvelték a politikáját és minden reményüket a trónörökösbe helyezték, azoknak bizony akár még húsz vagy több évet is várniuk kell, míg egyáltalán kilátás nyílik arra, hogy Rudolf trónra lépjen.
De voltak, akik nem vágytak erre a pillanatra, közéjük tartozott természetesen a herceg is. Számára a jelenlegi helyzet volt a legjobb, akár örökké eltarthatott volna. Az ő és családja érdekeit a változatlanság szolgálta a legjobban. Montenuovo ma a küszöbön álló trónörökösi esküvő részleteit akarta megbeszélni a császárral. Ez az esküvő jó alkalom volt arra, hogy megcsillogtassa kiváló szervezőkészségét és újabb kitüntetéseket szerezzen. - Felség, én… - Jaj, hagyd már abba - intette le Ferenc József türelmetlenül. - Az ajtó már csukva van, ülj le és mondd! Mi újság? - Nos hát, Brüsszelből megérkezett a hozománylis-ta… Thun-Nostitz grófnő ott van már Brüsszelben. A leendő trónörökösnénak lassan hozzá kell szoknia, hiszen ő lesz a főkomornája. Hát mondhatom, nem különösebben nagyvonalú a belga király, már ami a hozományt illeti. Szerintem lehetne még alkudozni. Egyéb-ként a kelengye gyönyörű, minden tiszteletem, igazán, bár nekem egy kicsit túl sok a csipke. Nostitz grófnő azt írja, hogy Brüsszelben az emberek egymás sarkát leta-posva bámulják a kiállított darabokat. Ferenc Józsefnek nem nagyon tetszett, hogy Montenuovo a fia esküvőjéből is gazdasági kérdést csinál. - Nem kell nekünk a Lipót pénze - közölte. - Csak a rend kedvéért - vitatkozott Montenuovo. 37 Bízd csak rám, majd én elintézem. Neked viszont Rudit kellene egy kicsit elővenned, folyton ezzel a Johann Salvatorral mutatkozik, most a Kárpátokban vadásznak. Állítólag majdnem szerencsétlenség történt egy medvevadászat alkalmával. Izabella
mesélte, aki nemrég járt Bécsben. - Mi történt? - figyelt fel a császár. - Rudolf csak megsebesítette a lövésével a medvét, mire az rá akart támadni… Johann Salvator állította meg az utolsó pillanatban, legalábbis Izabella ezt mondta. - Ezt talán nem kellene a nyilvánosság elé tárni. - Késő, késő! Vetsera bárónő már mindent tud a hercegnőtől. Ez pedig annyit tesz, mintha egész Bécsben kihirdettük volna. - Vetsera bárónőt jobb lenne… Egyáltalán udvarképes? Bejáratos az udvarba? - Hála Istennek nem - felelte Montenuovo, és sokatmondó pillantással fordította szemét a mennyezet felé. - Meggazdagodott levantei család sarja, nem be-járatos az udvarba, de nagyon szeretne az lenni. Nagy házat visz a Szaléziánusok utcájában lévő palotájukba. Két lánya van, akiket szívesen házasítana ki “fölfelé”, majd ha itt lesz az ideje… Bátyjait, a Baltazzi testvéreket a felséges asszony, a császárné is jól ismeri a lovak miatt. Ugyanis híres lovasok, a Jockey klub hangadói. A lovakhoz értenek, meg kell hagyni! - Sissy ismeri őket? - kérdezte a császár felcsillanó érdeklődéssel. - De mennyire! Hiszen ott vannak minden vadászaton és minden lóversenyen. Magyarország, Skócia, Csehország, Anglia vagy Franciaország, teljesen mindegy, ők követik a császárnét. Igazán szórakoztató urak, nagyon jó társalgók. Csak a báróné nem tetszik nekem. - És miért? - Fogalmam sincs. Ösztönös ellenszenv. Általában nem kedvelem a felkapaszkodó embereket… De ha érdekel, szívesen szállítok róla még több információt. - Á, minek! Ha nem udvarképes, akkor úgy sem kell vele beszélnem. Ha mégis belebotlok valahol, majd megmondják, amit tudnom kell róla.
- Nos, akkor térjünk rá az esküvőre! A jó bécsiek bizonyára szeretnék a menyasszonyt legalább egy nappal előbb látni. Szerintem végig kellene kocsikáztatni a Práteren, természetesen a családtagok kíséretében. - Végig a Práter középső alléján? - Szerintem az lenne az igazi… És ha a folyócska fölötti híd időben elkészül, akkor Stefánia fel is avathatná rögtön, és máris lenne Bécsnek Stefánia hídja! - Ezt a városi tanácsos urak elé kell előbb terjeszteni. - Már megtörtént, felség - mosolygott az udvarmester önelégülten. - A városi tanácsos urak nemsokára benyújtják az udvari kancelláriának erre vonatkozó kérelmüket. - És mit csinálunk, ha a híd nem készül el? - Akkor majd később fogja felavatni-felelte a herceg röviden. - Aha - b5lintott Ferenc József, nem tudta elrejteni mosolyát. - Igazad van, népszerűsíteni kell őt a bécsiek körében. - Nem lesz nehéz feladat szerintem. A bécsieket könnyű fellelkesíteni. Mi mindent nem éljeneztek már és ki mindenkit! Például Bonaparte Napóleont is… - Remélem, egy cseppet sem hasonlít rá a leendő menyem - tréfált a császár. - Rudit előveszem majd: micsoda ötlet, hogy ily könnyelműen ekkora veszélynek teszi ki magát. Tudatosítani kell benne újra, hogy az élete és az egészsége nemcsak az övé, hanem a biroda-38 39 lomé is és hogy az egész ország jövője tőle függhet! Azt hittem, a nevelői ezt tisztázták vele. - Túlságosan sok a liberális a környezetében. Az a sok művész és újságíró… és Johann Salvator, akinek újabban egy kis “balettpatkány” a barátnője. - Ezzel nincs egyedül, azt hiszem - mondta a császár félig-meddig tréfásan. - Az opera balettkara iránt elég sok úr érdeklődik az udvarból…
- Hát, amíg csak érdeklődnek… de néha az ilyen viszony veszedelmessé is válhat. - Azt hiszem, ezek az urak még tudják, hogy lehet egy ilyen ügyből tisztességesen kiszállni - mondta a császár fejcsóválva. - Szerintem egy főhercegnek tudnia kell, mivel tartozik a rangjának… Bizonyára tudja is, de csak józan pillanataiban. - Mindenki mindig tudja, mivel tartozik a rangjának, kivétel nélkül! - A császár acélkék szemébe az a jéghideg és szigorú pillantás költözött, amelytől oly sokan féltek a környezetében. - Így lenne helyes - bólintott a herceg egyetértően. - Ami pedig a fiamat illeti, tudnia kell, hogy neki mindenben példát kell mutatnia, de különösen igaz ez a kötelességek terén. - Igen, ezt nem lehet elégszer az eszébe idézni - jegyezte meg a herceg titkos kárörömmel. Az arckifejezése közben egy rezzenésnyit sem változott, Ferenc József császár azonban kitűnő emberismerő volt. Egy árnyalatnyí rosszallás futott végig a vonásain. - Igen, igen - mondta inkább csak magának. - Hiába, ilyen az élet. A hercegnek azonban más volt a véleménye. - Ha az embernek van fia, az is kereszt, de ha nincs, az még rosszabb - dörmögte. Remélem, az ifjú pár tudni fogja, mi a kötelessége. Hiszen fiatalok, igazán nagyon fiatalok, és van idejük is. Remélem, elég kötelességtudóak, és ki is használják ezt az időt - tette hozzá kis grimaszt vágva. A császárnak e téma legalább annyira kellemetlen volt, mint az a mód, ahogyan barátja beszélt róla. - Ezt már a sors fogja eldönteni - fejezte be a beszélgetést határozottan. - Ami pedig Rudit illeti, komolyan fogok vele beszélni. Nem kockáztathatja könnyelműen az életét, még a vadászaton sem. Ezt tisztázni fogom vele, remélem, megérti végre.
Összeráncolta a homlokát, míg Montenuovo herceg átadta az esküvőí ceremóniára vonatkozó terveit. Jól tudta, hogy a herceg pontosan tartja magát a szokások-hoz és az előző császári esküvőkhöz. Gyorsan átfutotta és csak ennyit jegyzett meg: - Sok pénzbe fog kerülni. - A népnek meg kell adni, ami megilleti, a szórakozás terén is - felelte erre a herceg. A császár aláírta a tervezetet. - De papa! - Egy szót se többet, Rudi. A kőrnyezeted meglehetősen sok kívánnivalót hagy maga után. Itt az ideje, hogy felnőttként viselkedj. Férfi vagy, aki nemsokára megházasodik és remélhetőleg apa is lesz… Ráadásul katonatiszt! Nagyon jól tudod, mit jelent ez. És még trónörökös is vagy! Ennek azért mégiscsak van súlya, nem…? - Papa, nem voltam könnyelmű, hidd el. Tele voltunk hangyával, az egész i-uhánk, mindenütt csak hangyák mászkáltak! Ráadásul csiptek is, nem tudtam eléggé odafigyelni. A fene egye meg! Tudod jól, meny-40 41 nyire nyugodt a kezem máskor! Az a rohadt hangya-boly… - Légy szíves, mérsékeld magad és válogasd meg a szavaidat. Nem kocsmában vagyunk, ahol szégyen-szemre olyan gyakran megfordulsz. Én pedig nem a barátod vagyok, akivel szemben megengedheted ezt a hangot. Egyébként nem akarok többet beszélni a témáról, csak figyelmeztetlek, légy óvatosabb a saját érdekedben, mert különben kénytelen leszek letiltani a va-dászatokat. -… megtiltod, hogy vadásszak?! Papa, ezt nem gondolhatod komolyan! - A te kezedben van a döntés. Tudom: jó, lelkes és szenvedélyes vadász vagy, mint ahogy én is. Legalább ezen a téren énrám hasonlítasz. Én azonban soha nem engedtem meg magamnak, hogy a kötelességeimet a magánszenvedélyeimnek rendeljem alá! És ezt megko-vetelem tőled is! Te nem akárki vagy, nem az utcasarokról szalajtottak, hogy az életedet csak úgy kockára tedd! Ami pedig a társaságodat illeti, szívesen látnám, ha egy kicsit kevesebbet forognál liberális
körökben. És ezt is a saját érdekedben mondom. Remélem, tisztában vagy azzal, hogy mindent, amit teszel, mondasz vagy írsz, mindent aszerint mérlegelnek, hogy te vagy a leendő császár. Így fognak téged megítélni. Hogy akarsz majd a mérvadó körökben barátokat szerezni, ha a viselkedéseddel megfélemlíted őket? Most még a fiatalságod magyarázhatja a ballépéseidet, de meddig még? Rudi a lelke mélyén tudta, hogy apjának most is igaza van. Mindig igaza volt, bármit mondott. Mindig korrekt volt, minden ügyben és mindenkihez, és éppen ez volt az, ami Rudit legjobban ingerelte. De nem csak ez. Apja megint a “mérvadó körökről” beszélt. Ez pedig azt az őskonzervatív csoportosulást jelentette, amelyben Ferenc József trónja legfőbb támaszát látta. De tekintetbe kell venni azt is, hogy a császár a késő biedermeier időkben, 1848-ban került a trónra! Alapjában véve Metternich herceg menekülésének és az utána felforrósodó hangulatnak köszönhette a trónt. Csakhogy azóta nagyot fordult a világ! - Papa! Nem mindig ezek a körök lesznek a mérv-adóak - védekezett. - De hát nem érted? Csak tőlünk függ, mely körök a mérvadók! - támadt rá a császár. - Melyek azok a körök, szerinted, amelyekben képviselve van a szellem és a kultúra, a tudomány és a józan politika, amely nem a napi sikerekre törekszik, amely az egészet, a jövendőt tartja szem előtt? Talán a lázongók és az újítók, akik ködös és zavaros elméleteiket fejtegetik? Vagy talán a hatalom- és pénzvágyók, akik a nemzetiségeket és az osztályokat egymás ellen uszítják, akiknek csak az a céljuk, hogy mindent leromboljanak és tönkretegyenek, hogy ők maguk kerülhessenek a kormányrúd mellé? Tényleg ezt hiszed, Rudolf? Minden monarchia alap-elve a kontinuitás, a folytatólagosság! Az uralkodóház folytatólagossága, a kül- és belpolitikájának azonossága! A te barátaid szerintem pont olyanok, mint a sok reklám, amely az árut azzal a szóval dicséri, hogy “új”! Új! - hát ez nekem nem dicséret! Ami új, nem okvetle-nül jó is… és mindegy most, hogy valamilyen termék ről beszélünk, vagy a barátaid világmegváltó ötleteiről, melyeknek más céljuk sincs, mint a vagyonuk gyarapítása! Rudi tudta, semmi értelme ellentmondani apjának, ezért aztán hallgatott, abban a reményben, hogy így hamarabb véget ér a beszélgetés. Joggal feltételezte, hogy a
legjobb módszer a hallgatás. A császárnak be kellett látnia, hogy intelmei süket fülekre találnak. Mégis kötelességének érezte, hogy legalább megpróbálja felnyitni a fia szemét.
42 43 Megint ott magasodott kettejük között a hallgatás elképzelhetetlenül vastag fala. Végül Ferenc József engedékenyen így szólt: - Gyere, olvasd el, milyen lesz az esküvői ceremónia és protokoll. Talán a házasság kicsit észretérít. 7. A trónörökös Prágában A hidegzuhanyt már másnap az atyai kegy meleg napsütése váltotta fel: kalács és korbács, csak most fordított sorrendben. Rudi jól ismerte apját erről az oldaláról is, de most az öröme nagyobb volt, mint előző napi csalódottsága. Kézhez kapta kinevezését a prágai hadtest parancsnokává, és ez, tekintettel fiatal korára, elismerés volt apja részéről, másrészt pedig bizalma bizonyítéka is, mert Rudi maga is úgy gondolta, hogy még nem igazán érdemelte ki. Útban Prága felé már előre azon álmodozott, milyen lesz a találkozás tiszttársaival, akik között ő volt a legfiatalabb, és akiknek most az ő parancsát kell követniük. Vajon irigyek lesznek-e vagy sem? Mindenesetre ő a hadseregben mindig a legjobbat akarta és jó néhány újítást próbált már bevezetni. Például javított a csapatok ellátásán, megpróbálkozott a zsoldok kényes kér-désével is foglalkozni, és azzal is, hogy a hároméves katonai szolgálat sokszor akadályt jelentett a fiatalembereknek a saját hivatásukban való előrejutásban. Rögtön meg kell írnom Stefinek! - jutott hirtelen az eszébe. - Most a prágai csapatok parancsnokához fog feleségül menni, azonkívül, hogy trónörökösné lesz, még a katonatisztfeleség életébe is bele kell tanulnia! Talán először jutott ez az eszébe, és most különösen gyengéd érzésekkel töltötte el a gondolat, hogy a szép szőke lány a messzi Brüsszelben várakozik az esküvőjükre. Rudolf e pillanatban hálás volt Chotek grófnak és anyjának, a császárnénak, mivel
kettejük segítségével sikerült megtalálni a kiutat a kényelmetlen szász házasságból. Valószínű, hogy az a házasság nagyobb politikai előnyökkel járt volna, különösen a Németországgal való kapcsolatok terén, de egyetlen porcikája sem kívánta! Rudi az anyjának is írt rögtön: “Azt hiszem, Stefániában igazi angyalra leltem! Hű és jó leány ő, aki szeretni fog engem, okos, művelt és jó kísérőm lesz egy életen át. Biztos vagyok benne, hogy nemsokára megszereti majd új hazáját, a mi szép Ausztria-Magycar-országunkat, sőt nemsokára hazánk díszévé válik!” Amit még röviddel ezelőtt lehetetlennek tartott, most megtörtént: örült a közeledő esküvőnek! Rudi levelére hosszú út várt, egészen Írországig kellett utaznia. Sissy újra ebben a gyönyörű zöld országban vadászott, ami Viktória angol királynőnek egy cseppet sem tetszett. A katolikus császárné jelenléte mindig hozzájárult ahhoz, hogy a helyi vallási konfliktusok fellán-goljanak, ráadásul az öregedő és egyre kerekedő ki-rálynő azért annyira még nő volt, hogy irigyelje Sissy szépségét és vonzerejét. Pedig már Sissy is negyvennégy éves volt, de nem látszott rajta a kora. A világszerte megcsodált gesztenyebarna hajkorona még mindig gyönyörűen csillogott a fején és az örökös diétának köszönhetően még mindig nádszálkarcsú volt. És még mindig rajongók vették körül, szerelmes férfiak, mint például Bay Middleton, aki a vadászatait szervezte, vagy Rudi Lichtenstein és Lord Shefton, hogy Kinsky hercegről ne is beszéljünk, aki őmiatta maradt agglegény. Sissy titkárának, Ringernek jutott az a hálátlan és 44 45 nehéz feladat, hogy a császárt rávegye, fizesse ki Sissy írországi tartózkodásának költségeit. A császár nehéz szívvel, de végül is személyes vagyonából kifizette a tízezer fontos “kis” összeget, extravagáns feleségének ugyanis az a szerény kívánsága támadt, hogy az egyik kis írországi falu pályaudvarát bővítsék ki újabb vágányok kal, amelyeken a lovakat szállító vagonokat lehet majd elhelyezni… Természetesen Írországban is ott volt a császárné mellett Festetics grófnő, első udvarhölgye. A grófiiő
olyannyira Sissy hatása alatt állt, olyannyira kötődött szeretett császárnéjához, hogy még a házasságról is le-mondott, pedig Dolgoruckij herceg Oroszország leggazdagabb asszonyává tette volna. Ez a füstbement házasság egy cezúrát jelentett az életében, olyan áldozatot, amelyet nemcsak a császárnéért hozott meg, hanem hazájáért is, hiszen Magyarország politikusainak ügyes sakkhúzása volt, hogy ő nyerte el ezt az állást Sissy mellett. Az természetesen már a grófiiő kedves egyéniségének érdeme, hogy Sissy annyira megszerette őt és rajta keresztül Magyarországot. Fia levele nagy meglepetést okozott Sissynek: elég ritkán írtak egymásnak, szinte még ritkábban, mint ahogy találkoztak. Ráadásul éppen akkor kapták a hírt II. Sándor orosz cár meggyilkolásáról is. - Látja, Festetics - jegyezte meg Sissy - milyen jó, hogy nem ment férjhez Oroszországba! Az én közelemben nagyobb biztonságban van. A szegény cárt széttép-ték a bombák, pedig ő csak jót akart országának! Festetics grófnő erre nem tudott mit mondani, de Sissy már nem is figyelt rá, mert újra Rudi soraiba mélyedt. - Szegény fiú - mondta sajnálkozva. - Azt hiszem, eljön az idő, amikor csodálkozni fog! Stefánia májusi születésű, ő pedig augusztusi, igazi oroszlán. Vajon hogy illik egymáshoz az oroszlán és a bika… Stefánia otthonülő, földhözragadt, házias típus, flamand parasztlány. És Rudi? Egoista, teli ellentmondásokkal, nagyvonalú, büszke, szabad szellem, valódi intellek-tuális lélek. Mi fog ebből kisülni… - Félek, hogy nem sok jó… - Larisch grófja és grófnője érkezett! - jelentette most az inas. Larisch grófnő Sissy unokahúga volt, bátyjának, Lajosnak (akit Sissy csak Louisnak hívott) és Henriette Mendel színésznőnek a lánya. Ez bizony rangon aluli házasság volt, amelyet a müncheni udvarnál senki sem helyeselt, kivéve természetesen Sissyt. Bár a házasság után a színésznőnek a Wallersee bárónői címet adományozták (ez volt a legalacsonyabb nemesi cím), de ez sem javított sokat a helyzetén. Sissy nagyon kedvelte a házaspár húszéves lányát és megpróbálta egy kicsit
egyengetni a sorsát: az ő kívánságára vette feleségül Marie-t Larisch gró a, aki ezzel szívességet tett a császárnénak és ettől előnyöket remélt. A feleségével viszont édeskeveset törődött. Marie még valamivel belopta magát Sissy szívébe: nagyon értett a lovakhoz és kiváló lovas volt. De a császárnéi kegy nélkül soha nem juthatott volna be a bécsi udvarba, és ez arra ösztönözte, hogy különösen kedves és szívélyes legyen nagynénjével, de Rudolffal, unokatestvérével is. Gátlástalanul lett volna akár Rudolf szeretője is, feltéve, ha ezzel nem veszíti el a császári szülők jóindulatát. - Kérem, Festetics, gondoskodjék a grófékról - adta ki a parancsot a császárné. - Én majd később fogadom őket, előbb lemegyek az istállóba szétnézni. Sissynek mindig a lovak voltak a legfontosabbak. 46 Prágában a cár meggyilkolásának híre óriási felháborodást keltett, különösen a radikális nemzeti körökben. Ezek az emberek mindig is a nagy szláv népcsaládhoz tartozónak érezték magukat, így személyükben sértette őket ez a merénylet minden szlávok atyja, a cár ellen. Dühüket pedig úgy vezették le, hogy különböző gyűléseken összetűzéseket kezdeményeztek a német nemzetiségű Schönerer-féle mozgalom tagjaival. Ez utóbbi párt - és ezt az elhárítás is nagyon jól tudta - különböző titkos csatornákon át egyenesen a bécsi német követségtől kapta a támogatást. Schönerer számára a császár Potsdamban lakott és nem Bécsben, míg az ultra-szlávok a szentpétervári uralkodót tekintették császáruknak. Eleinte csak a különböző gyűléstermekben ütötték-verték egymást, nemsokára azonban áttevődött a hely-szín a nyílt utcára, ennek jó néhány kirakatüveg esett áldozatául. Ekkor már mindenki, a sajtó is, azt várta, hogy a városi katonai parancsnokság közbelép. Ők azonban nem akarták lejáratni magukat, a csehek a magyarokkal történt kiegyezés óta úgy érezték, elhanyagolták őket. Ferenc József még ha akarta sem koronáztathatta volna magát Csehország királyává anélkül, hogy
meg ne sértette volna a magyar alkotmányt. Így hát aki Prágában felelős lett volna a rendcsinálásért, in-kább elbarikádozta magát az íróasztala mögött, ahe-lyett, hogy azzal törődött volna, hogy lecsillapítsa a ke-délyeket. A tiszti kaszinóban viszont mindenki Rudolfot figyelte. - Ne öntsünk olajat a tűzre! - Közbe kellene lépni! - hangzott mindenfelől, míg végse Rudi is felállt, körbepillantott és ettől rögtön várakozásteljes csönd lett. - Uraim! - mondta Rudolf. - Schönerer úr úgy gondolja, az uralkodója 8erlinben van, a cseh szélsőségesek pedig úgy, hogy Szentpétervárott. Azt hiszem, meg kellene mutatnunk nekik, hogy mindketten tévednek! Most igazi trónörökösnek látszott, egyben császári apja itteni helyettesének. A tisztek megéljenezték, és a prágai nép is ünnepelte, amikor néhány óra múlva végiglovagolt regimentje élén Prága utcáin. Nem tör-tént semmi olyasmi, amivel túllépett volna hadosztály-parancsnoki hatáskörén, egyszerűen csak kivonultak a város környékére egy kis gyakorlatozásra. Csakhogy a kivonulásra szándékosan a Vencel téren át került sor, és végigvonultak a legfontosabb főutcákon is, ahol mindenütt sorfalat állt P:ága népe. Az elővárosokban még szívélyesebben fogadták őket. Ezeknek az embereknek Rudolf a reménységet jelentette. Rudolf Stefire gondolt, úgy érezte, ha most látná, nagyon büszke lenne rá. És, bár félénk tisztelettel, az apjára is gondolt, mialatt büszkén lovagolt végig Prága utcáin katonái élén és minden oldalra szívélyesen köszöngetett. Most bizonyára elégedett lenne a fiával… Montenuovo herceg egyáltalán nem volt elégedett, amikor megtudta, mi történt Prágában, pedig ennek a kihívó felvonulásnak volt köszönhető, hogy a két szembenálló csoport, ha nem is kötött békét, de mindenesetre egy időre felfüggesztette a nyílt ellenségeskedést. - Ez a zöldfülű császárfi úgy látszik, népszerűséget akar szerezni a cseheknél mondta a herceg meglehetősen rosszkedvűen Taaffe grófnak, aki mint
miniszterelnök ugyan nem értett mindig egyet a politikai ügyekben Montenuovóval, de nem lehetett róla azt sem állítani, hogy a trónörökös híve lenne. - Akinek elsősorban őfelsége a császár tisztelete a fontos, nem biztos, hogy örül neki… - felelte a gróf óvatosan. - Így van… És az sem sokat javít a helyzeten, ha a 48 49 trónörökös az apja elé próbál tolakodni, hogy a tömegek rokonszenvét megnyerje. A császár tartja egyben a Monarchiát és nem a fia… - Legalábbis addig, míg ő maga nem lesz császárrá tette hozzá a gróf. - Addig még elég sok időnk van - dörmögte a herceg. - A császár a legjobb egészségnek örvend és egyáltalán nem öreg ember még. - Csakhogy a fiatalság türelmetlen. - Feltéve, ha hagyják - vágta rá a herceg günyosan. Azt hiszem, nekünk éppen arról kell gondoskodnunk, hogy a fiatalúr ne legyen türelmetlen. A mi feladatunk őfelségének a császárnak javát szem előtt tartani, és ezzel a birodalom érdekeit képviselni. És a sajátunkat - gondolta mindkét úr, de ezt nem is kellett már kimondaniuk, úgyis tudták, hogy egy véle-ményen vannak. Rudi hiába reménykedett néhány dicsérő sorban, Bécs hallgatott, a Hofburgból semmilyen megerősítést nem kapott, hogy ügyes volt, jól döntött. Rudolf nagyon csalódottnak érezte magát. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy elkeseredettségében újra belevesse magát a Minnával való kalandba. Szerencsére még időben fe-gyelmezte magát. - Nem. Végképp be kell fejeznem ezt az ügyet mondta, és Minna hiába igyekezett újra visszakerülni a kegyeibe. Rudolf szárnysegédje a trónörökös nevében elvitt néhány sort és egy szép gyűrűt a lánynak. Ez azt jelentette, vége a viszonynak.
Stefánia győzelme volt ez, még ha neki magának sejtelme sem volt róla. Amikor a főudvarmesteri hivatalból megjött a hír, hogy a Hradzsinban kialakították a trónörökös pár számára a lakosztályt, Rudolf boldog örömmel látott neki, hogy fészküket berendezze. Pick kisasszony azonban egyáltalán nem örült, sőt kifejezetten dühös volt, hogy elutasították és úgy érezte, a gyűrű, bármilyen értékes is, egy cseppet sem tudja megédesíteni a keserű poharat. - Szóval idejutottunk - mondta hetykén és szemtelenül a szárnysegédnek, akinek az a nehéz feladat jutott, hogy közölje vele, a jövőben nem érintkezhet a trónörökössel. - A kisasszonynak meg kell értenie… - Megérteni!? Most egyszerre értsek meg mindent? Hiszen eddig, ő maga mondta, én voltam az egyetlene és a mindene, és most csak úgy egyszerűen értsem meg… Kirúgott… Még jó, hogy nem tettlegesen, mint ahogy a macskát kergetik el! - De kisasszony! Hiszen erről szó sincsen. A császári fenség mindig megtartja jó emlékezetében. De ha nem viselkedik ésszerűen, akkor ezt igen megnehezíti neki. - Ésszerűen!? - A lány megpróbálta elfojtani zokogását. - Összetörik a szívemet, és akkor viselkedjek még józanul és okosan! - Összetörték a szívét?! - a szárnysegéd nagyon jól tudta, mit gondoijon az ilyen érzelmekről, mennyit érnek a valóságban. - Hiszen oly sok szép órát töltött vele, és akárhogy is vesszük, ártani nem ártott önnek, kisasz-szony. Egyszer minden véget ér. Kisasszony, búcsúzom! A szárnysegéd összecsapta a bokáját, jobb kezét búcsúzóul még szalutálásra emelte a sapkájához és gyorsan meghajolt. Ezzel a tökéletes “adieu”-vel el is tűnt. Minna dühösen vágta be mögötte az ajtót. A díványra vetette,magát, zsebkendőjét a
szempillájához érintette, de aztán összegyűrte és dühösen ledobta a földre. Semmi szüksége nem volt rá, ugyan minek kezdett volna sírni, mikor senki se látja…?
50 51 i Inkább elővette a gyönyörű gyűrűt, felhúzta az ujjára és megcsillogtatta a napfényben az értékes követ. - Legalább ez az enyém - állapította meg elégedetten. - A császári fenség igazán nem garasoskodott… 8. A sajtó hatalma Rudolf éppen visszatért a kaszárnyából hradzsini lakosztályába, amikor a titkára jelentette: - Császári fenség, egy bécsi újságíró kéri, hogy fogadja. - Egy újságíró Bécsből? Ki az és mit akar tőlem? A titkár maga mellé intette az ajtónálló szolgát, akinek a kezében a névjegyes ezüsttálca volt. Rudolf elvette róla az újságíró névkártyáját: MORITZ SZEPS főszerkesztő NEUES WIENER TAGBLATT - olvasta Rudolf. - Kérem, ossza be holnapra, legjobb lenne délután. Arról nem mondott semmit, miért kéri, hogy fogadjam? - Egy interjúról van szó, császári fenség. Az úr itt vár az előszobában. Külön ezért utazott ide Bécsből, és már ma este vissza kell térnie. Egyébként már több mint egy órája várakozik odakint. Rudolf zavarba jött. Nem szerette, ha lerohanják, de végül mégsem adott elutasító választ. Ismerte az újságot, ő maga is forgatta néhányszor és érdekesnek találta.
Tulajdonképpen szívesen ismerkedett meg a főszerkesztővel. És az is hízelgett a hiúságának, hogy ez az ember saját maga jött el, és nem küldözgetett hozzá holmi újságírócskákat. 52 - Kéretem - mondta végül. - Kérem, vezesse be Szeps urat a dolgozószobámba. Néhány perc múlva ott állt a két férfi egymással szemben. Rudolf még nem sejtette, hogy nem is olyan sokára milyen fontos ember lesz a főszerkesztő az életében. Szeps középmagas, jó felépítésű, szakállas férfi volt, tudós arccal és világos szempárral. Rendkívül komoly benyomást keltett, különösen jól szabott, valószínűleg Bécs egyik legjobb szabójánál készült ezüstszürke öltönyében. - Szeps úr? - kérdezte Rudolf kellemesen meglepve. - Mit tehetek önért? Kérem, foglaljon helyet. Parancsol szivart vagy cigarettát? - Alázatosan köszönöm, császári fenség. Rendkívül nagyra értékelem, hogy ilyen készségesen rámáldozza drága idejét. Megígérem, nem veszem a szükségesnél tovább igénybe. - Sajnálom, hogy ilyen soká kellett várakoznia. Éppen most értem haza… Tudja, a katonai szolgálat.. - Természetesen, császári fenség. Legalább még egyszer átgondoltam mindazokat a kérdéseket, amelyeket lapom és annak olvasói nevében szeretnék önnek feltenni. - És mit szeretnének az olvasók megtudni tőlem? mosolygott Rudolf, mert ez a kérdés kellemesen érintette. - A néhány héttel ezelőtt lezajlott prágai zavargásokról lenne szó. A bécsi újságokban rövid kis jegyzetek, hírecskék jelentek meg. Bennünket is cenzúráztak, és egészen nyilvánvalóan éppen azokat a részeket nem engedték megjelenni, amelyek a császári fenség beavatkozását ecsetelték. Úgy tűnik, magasabb helyeken nem szívesen látták volna, ha erről bővebb terjedelemben jelenik meg valami. Megkérdezhetem, miért?
- Miért? Hogyan…? Ön azt mondja, magasabb he-53 lyeken ellene voltak? Akkor hiába kérdez engem, főszerkesztő úr, ezt én sem tudom megmagyarázni magamnak - felelte Rudolf döbbenten. Szeps pillantása éber figyelemmel nyugodott Rudolf arcán, de rájött, a trónörökös az igazat mondja. - Lehetséges - kérdezte tétován - hogy bizonyos köröknek az az érdeke, hogy császári fenség sikereit ne tegyék közhírré? Hiszen siker volt, ahogy engem informáltak, a hangulat egyértelműen megfordult, a prágaiak ön mellé álltak! - Lehet, hogy vannak ilyen körök, nincs kizárva… felelte Rudolf bizonytalanul. - Gondoltam - bólintott Szeps. - És most, éppen ezért, kétszer olyan fontosnak tűnik számomra, hogy tájékoztassam a nyilvánosságot. Megkérhetném császári fenséget, hogy mondja el, mi is történt pontosan? Rudolf még mindig csodálkozva, de ugyanakkor bosszankodva is azon, hogy Bécsben az ő itteni személyes sikerét megpróbálják elbagatellizálni - elmondta a szerkesztőnek, mi történt Prágában és ő hogyan reagált az eseményekre. Moritz Szeps nagyon figyelt, egyetlen szóval sem szakította félbe a trónörököst. Szorgalmasan jegyzetelt. Rudinak az volt az érzése, gyorsírással néhány fontosabb mondatát szó szerint is lejegyezte. - És ön szeretné ezt megjelentetni az újságjában? kérdezte, amikor befejezte az események leírását. - Természetesen. A nyilvánosságnak joga van arra, hogy megtudja, mi történt. Császári fenséged nem így gondolja? - De igen, nekem is ez a vélemény em - bólintott Rudolf.
- Egy népnek, amelyik elől elhallgatják az igazságot, vagy bármilyen okból meghamisítják, igen kevés oka van arra, hogy elégedett legyen kormányával. A nagy-54 közönségnek joga és igénye is van már az objektív információkra. - Ez azonban már bizonyos ítélőképességet és szellemi érettséget tételez fel - vetette ellen a trónörőkös, akaratlanul is azt a kifogást használva föl, amelyet nem is olyan régen apja, a császár szájából hallott egy hasonló vita során. - Tökéletesen egvetértek - mondta Szeps Rudolf legnagyobb meglepetésére - mégis szeretném megkérdezni: hogyan képzeli el, hogy az olvasók mérlegelni tudjanak, ha folyton kiskorünak kezeljük őket és előírjuk, hogy mit gondoljanak? Hiszen végül is, nagyrészt, felnőtt emberek! Fel kell róluk tételeznünk, hogy bizonyos intelligenciával már rendelkeznek! Attól függ, melyik lapot választjuk - felelte Rudolf. - Például az olcsó bulvársajtó olvasóí… -… az én napilapom nem tartozik közéjük… -… nem is ezt mondtam. Inkább csak arra gondolok, hogy azoknak a lapocskáknak, amelyeket az alsóbb néprétegek olvasnak előszeretettel, azoknak egészen más intelligenciaszínttel lzell számoiniuk, és erre kell a lapjukat is ráhangolniuk, különben senki nem venné meg őket. - Felséged a számból veszi ki a szót. Éppen ez az az ok, amiért egy újságnak arra kell törekednie, hogy igényes olvasói legyenek. Arra kell törekednie, hogy magasabb igényeknek feleljen meg. - És gondolja, hogy ez az interjú ezt a célt fogja szolgálni? mosolygott a trónörökös. - Egyik legfőbb célunk - mondta Szeps - hogy többet közöljünk, több információt hozzunk, mint a többi újság, hiszen ezért veszik és ezért olvassák lapunkat. Olvasói postánk a bizonyíték arra, hogy a mi olvasóközönségünk elsősorban a középrétegből tevődik össze.
55 i De sok iparos, értelmiségi, magasabb rangú hivatalnok, művész és mások is olvassák. - Érdekes - mondta Rudolf elgondolkodva. - Erről az oldaláról még sosem vizsgáltam a dolgot. - És arról az oldaláról sem, hogy a mi lapunk ezeknek a személyiségeknek kiváló szócsőként szolgál? És nem is csak az olvasói levelek közlésével. - Így hát a cikkében én magam is szóhoz fogok jutni? Szeps elmosolyodott: - Erre nagy szükség van. Szó szerint fogom idézni császári fenséged szavait, mert re-mélem, hogy ilyen módon elkerülhetem a cenzúrát. Remélem, nem merészelik a trónörökös saját szavait is betiltani! Most Rudolfon volt a sor, hogy kicsit gúnyosan el-mosolyodjon. - Fogalma sincs, főszerkesztő úr, hogy mi mindent merészelnek… Az imént a véleményformálásról be-szélt. Tudja, hogy festenek azok az újságok, amelyeket reggel a császár elé tesznek?… Már csak töredékek… Állítólag azért, mert nem akarják őfelsége drága idejét arra pazarolni, hogy az egész újságot végig kelljen bön-gésznie, ezért csak a fontos cikkeket teszik elé. A valóságban azonban azt akarják megakadályozni, hogy a császár tudomást szerezzen mindarról, ami itt-ott a cenziíra ellenére mégis megjelenik. - És ő tűri? - háborodott fel Szeps. - Talált megfelelő megoldást. Rainer főherceg, a nagybátyám, minden reggel eljön és elhozza a papának az újságokat, amelyeket a déli pályaudvarnál vásárol számára. Az egyenruha kabátjának belső zsebeiben csempészi be apám dolgozószobájába. És amikor elmegy, magával viszi az előző napi lapokat… Szeps előbb döbbenten nézett Rudolfra, aztán szív-ből felnevetett: - Hát, ez nagyszerű! Óriási!
- Igen, nekünk is megvannak a trükkjeink… de ezt 56 semmi esetre sem hozhatja le az újságjában. Különben nem lennének többé döbbent tekintetek a koronata-nácsban, amikor apám olyasmiről kezd beszélni, amiről nem lenne szabad tudnia… - Aha, tehát szívesen állítja be úgy magát, mint aki mindenről tud. Ez nem rossz taktika, császári fenség. - És mondja - szólalt meg Rudolf rövid tűnődés után - az én tollamból is közölne cikkeket? - Nagyobb megtiszteltetés nem is érhetne! - vágta rá Szeps azonnal. - Természetesen nem kérek honoráriumot… - De kapni fog, legfeljebb jótékonysági célokra fordítja. - Nem, nem… Hajlandó lennék a lapot anyagilag is támogatni… De senki emberfiának nem szabad megtudnia, hogy én vagyok a cikkek szerzője. - Névtelenségbe akar burkolózni? - Valamilyen álnevet kitalálunk majd. Nagyon nagy szükségem lenne egy jó szócsőre! - Császári fenség, mindenben a szolgálatára állunk! biztosította Szeps Rudolfot. - Számíthat ránk! Amikor csak óhajtja fenséged. Tudom, hogy kiváló írói tehetséggel van megáldva, olvastam Brehm űr Állatok élete című könyvsorozatában császári fenséged cikkeit. - Ön hízeleg. A lapban azonban természetesen nem madártani értekezéseket vagy útleírásokat szeretnék közölni, hanem politikai eszmefuttatásokat. Mindkét férfi elhallgatott, mindketten megpróbáltak a másik tekintetében olvasni. Úgy látszott, jól megértik egymást. Szeps szó nélkül nyújtotta Rudolfnak a kezét, és a trónörökös viszonozta a kézfogást. Ettől a pillanattól kezdve barátok lettek. Szeps udvariasan elbúcsúzott, és megkérte Rudolfot, amilyen gyorsan csak lehet,
szállítsa az első cikket. Ru-57 dolf megígérte, és különös módon felszabadult és boldog volt, amikor a bécsi szerkesztő eltávozott. - Igen, igen - ismételgette magában az iménti szavakat örömmel. - Nekünk is megvannak a trükkjeink… A következő napokban tisztiszolgájával minden reggel behozatta a kaszárnyába a Tagblattot, amelyet Prágában is lehetett kapni. Türelmetlenül várta már, hogy, megjelenjen az interjúja. A szerkesztő látogatása utáni ötödik napon végre ott volt a kezében. Újra meg újra elolvasta, és úgy érezte, hitelesen van megírva és megszerkesztve. Ez az ember érti a mesterségét - állapította meg ma-gában. Kivágta a lap impresszumát, és gondosan eltette ira-tai közé. Szeps cikke a tisztek között kézről kézre járt, és mindenki lelkesen fogadta. A császárnak Rainer főherceg vitte el a Hoftburgba. Külön is felhívta rá bátyja figyelmét: - Van itt valami a fiadtól és a fiadról, kedves unokaőcsém-uramról - mosolygott Rainer főherceg. - Fogadjunk, hogy neked nem vágták ki az újságból. Valóban nem volt a császár elé “tálalt” napi hírek között, ahogy a császár erről azonnal meggyőződött. Homlokán kidagadtak az erek a dühtől, de nem veszítette el önuralmát, hiszen arra nevelték, minden hely-zetben őrizze meg tartását. - Úgy látszik, azt hitték - jegyezte meg Rainer főherceg - hogy egy apának nem kell ilyesmiről tudnia. - De amikor ez az apa egyben a császár is - tette hozzá Ferenc József szomorúan akkor erre is fel kell készülnie és erről is tudnia kell. Köszönöm, hogy elhoztad nekem.
- Nincs mit köszönni, tudod, mindennap megteszem. - De ma különösen fontos volt számomra. - Kíváncsi vagyok, Albrecht nagybátyánk olvasta-e a cikket, és mit szól hozzá. Szerintem megüti a guta! - Sosem kedvelte Rudit különösebben. De ebben az esetben igazán nem tudom, mi kifogása lehetne. Szerintem a fiú körültekintően és nagyon ügyesen járt el. - Viszont a prágai városparancsnokot azért elővenném! - Meg is teszem, meglátod. Tudtam, hogy zavargások vannak Prágában, de azt nem, hogy ilyen méreteket öltöttek. Hálás vagyok Rudinak! - Jó lenne, ha ez a tudomására jutna. Bizonyára nagyon örülne, szerintem várja is. Egy dicsérő szó az ap-jától, a császártól, csodákat művelhet! Rainer is tudta, Ferenc József ezen a téren meglehetősen takarékos. Családja sok tagja gondolta róla azt, hogy hideg és megközelíthetetlen, de tévedtek, ha azt hitték, hogy nem viseli a szívén sorsukat. Csak saját hozzátartozói elé magasabb mércét állított. - Hát akkor mára el is búcsúzom - mondta Rainer főherceg, aki igen elégedett volt mai látogatása ered-ményével. Fogta az előző napi újságokat, belerejtette egyenruhakabátjának hatalmas zsebeibe, majd egy ke-délyes “Szervusz, felség” kiáltással elbúcsúzott. A közönség nem tulajdonított olyan nagy jelentőséget Moritz Szeps cikkének, mint ahogy írója és közre-adója remélték. A hír ugyanis már nem volt igazán ak-tuális, időközben sok más esemény történt, ami .1-vonta az emberek figyelmét. A női olvasókat amúgy is sokkal jobban érdekelte Rudolf küszöbön álló házassága, mint a prágai események. Nagyon szívesen olvastak arról, milyenek a brüsszeli városházán kiállított kelengyedarabok, milyenek á csipkék, amelyeket Brüsszel városa ajándé-
kozott az otthonától búcsúzó királykisasszonynak, hány leánykéz hímezte és horgolta és varrta a csodálatos menyasszonyi ruhát, hányan dolgoztak Stefánia alsó-
58 59 szoknyáján, milyen hosszú a menyasszonyi ruha uszálya és vajon melyik ékszerét fogja viselni, mit kap aján-dékba leendő apósától és anyósától és… és… 9. A menyasszony megérkezik A brüsszeli és a bécsi udvar hosszas tárgyalások után megegyezett abban, hogy 1881. május 10-e legyen az a nap, amikor Rudolf és Stefánia az oltár elé lépnek, hogy házasságot kössenek. Erre a napra mindkét udvarban és mindkét városban már hónapokkal előre készülődtek. Bécsben már januárban elkeltek a szállodai szobák. Az esküvő ugyan nagyon költséges, de úgy felpezsdíti a turizmust és a ke-reskedelmet, hogy végül is nyereséget hoz. Brüsszelben is nagy volt az izgalom. Búcsúünnepélyt rendeztek a királykisasszonynak, hiszen ki tudja, mikor látják újra szép, szőke hajú Stefániájukat? A harmadik város, amely ebből az “évszázad esküvőjéből” hasznot húzni remélt, Salzburg volt, ugyanis a vőle-gény ott üdvözölte először osztrák földre, vagyis új ha-zája területére lépő menyasszonyát. Itt csatlakozott Stefániához leendő bécsi udvartartása is, kivéve főkomornáját, Zita Thun-Nostitz grófnőt, aki elébe ment Brüsszelbe. Egész Európából, sőt még a tengerentúlról is jöttek újságírók, rajzolók, fényképészek Salzburgba. Az em-léktárgy-kereskedőknél is nagyüzem volt. A szokásos, a jegyespár képével díszített kávéscsészéken és bögréken kívül még rengeteg féle-fajta emléktárgy-giccset lehetett vásárolni, és színes képeslapokat, amelyeken a jegyespáron kívül a császári, illetve királyi szülők is láthatók voltak. Azokon az utcákon, ahol az ifjú pár majd végigkocsi-zik, már napokkal előbb nagy díszítésbe fogtak. Gir-landokat akasztottak a házak falára, és kis diadalívek nyúltak a keskeny utcán át, amelyek az R és S betűket foglalták magukba. Május másodika volt a nagy nap, amikor Stefániának el kellett búcsúznia az atyai
háztól. Korán reggel misén kell résztvennie a palota kápolnájában, ahol Isten áldását kérik majd rá. Stefánia azonban a szükségesnél jóval előbb felkelt. Halkan és óvatosan futott le a kertbe, végig a szőnyeggel borított lépcsőkön a meglepett lakájok és őrök előtt. Egyenesen kis zöldséges- és virágoskert-jébe igyekezett, amelyet ő maga ültetett és egy kertész segítségével maga is gondozott. Minden zöldellt, minden virágzott a termékeny földön. Magát a parkot is vi-rágtenger öntötte el. Ott volt még a nagy, vastag, kinyúló tölgyfaágon a hinta, amelyen nővérével oly sokat hintáztak, ott voltak a bokrok, amelyek között annyit bújócskáztak és a nagy zöld rét, ahol annyit futkostak és ugrándoztak… És itt, a kerítés tövében, a kis nyúlket-recek… Stefánia óvatosan megfogta kicsi, puha, fekete nyuszikáját, elővette a ketrecből, szívéhez szorította és szeméből máris potyogtak a búcsúzás fájdalmas köny-nyei. Ó, és még az utazóruhája is tele lett fekete nyuszi-szőrrel… Ijedten rakta vissza az állatot a ketrecébe. A nyuszi ártatlan szemekkel bámult rá. - Isten veled, drága Mumbi - zokogott fel Stefánia. Erről a búcsúról senkinek sem volt szabad tudnia… Gyorsan rendbehozta a ruháját és futott vissza a kastélyba. A park falain túl, már hallotta, gyülekeznek az emberek, sok ezer kíváncsi, akik egészen a pályaudvarig kísérik majd, mind tőle szeretnének búcsút venni… És elérkezett a pillanat… Stefánia beszállt szülei kíséretében a kastély előtt álló díszhintóba, amelyet hat pompás almásderes húzott. Ágyú- és harangszó kísérte 60 61 a királyi hintósort a pályaudvarig, emberek éljeneztek, integettek. Csaknem három óra hosszat tartott, míg ki-jutottak a vasúthoz. A fiatal lánynak kimerítő utazás volt ez a három óra, ráadásul még a búcsú fájdalma is szorította a szívét, azon kívül, hogy rettegett bizonytalan jövőjétől. Ugyan mindenki rózsaszínűnek festette le ezt a jövőt, de Stefánia a szíve mélyén aggódott. Pedig nem is volt még olyan régen, amikor mást sem kívánt, mint hogy végre elmehessen innen, végre önálló lehessen, alig várta es-küvője napját, amely kiszabadítja a szülői ház aranyketrecéből. De most, hogy ilyen közel került az
esküvő napja, most, hogy valóban búcsúzni kell, félelmet és bizonytalanságot érzett. Fájdalmat, hogy el kell hagynia azt, amit mindennek ellenére szeretett és megszokott. A hintósor zászlókkal és virágokkal feldíszített utcákon haladt végig. Az ablakokból és a bulvárok járdájáról ezrek és ezrek integettek Stefániának. Volt, aki felemelte a kisgyermekét, hogy jobban láthassa a búcsúzó királykisasszonyt. 6 .y - Mosolyognod kell, gyermekem! Integess! És mo-r,: solyogj… Szedd össze magad, Stefánia - figyelmeztette őt anyja. A rendőr- és katonakordonnak nem volt könnyű dolga, hogy visszaszorítsa a tömeget és sikerüljön kiérni a pályaudvarra, ahol a királyi pár különvonata már be-fűtve várakozott. Dobpergés, trombitaharsogás, parancsszavak röpködtek, és az utolsó pillanatban felhangzott a nemzeti himnusz. Stefánia mindebből már alig hallott valamit, fáradtan és teljesen kimerülten dőlt hátra a vonat bársony ülésére. Végre kigördült a szerel-vény a csarnokból. f…:: A különvonaton igen élénk volt a hangulat. Udvaroncok, udvarhölgyek, a kíséret tagjai élénken tárgyal-6….. ták az utazás várható érdekességeit. A vonatút mentén mindenütt integettek az emberek, és elvárták, hogy a királykisasszony kinézzen az ablakon, intsen vissza nekik, búcsúzzon el tőlük is. Minden állomáson küldött-ség várta, mindenütt búcsúajándékokat adtak neki. Augsburgban egynapos pihenőt tartottak, erre Stefániának igen nagy szüksége volt. A következő szerdán már meg is érkeztek osztrák földre, Salzburg városába. - Stefánia…! Rudolf, a díszegyenruhás, villogó kardos, fess fiatal katonatiszt, ott állt a piros
szőnyeg végén a peronon, hatalmas rózsacsokorral a kezében. Stefánia zavartan viszonozta a Rudolftól kapott puszit, aztán sót és kenyeret kellett ennie, amelyet salz-burgi népviseletbe öltözött parasztlányok adtak át neki annak jeléül, hogy üdvözlik új otthonában, új hazájában, és kívánják, legyen boldog és szerencsés. Majd a különböző népcsoportok képviseletében érkeztek kül-döttségek, mind-mind ajándékot hozva, egyikük például egy rokkával lepte meg! Azután újabb kocsikázás következett. Embersorfal között végig Salzburg utcáin, a rezidenciáig, ahol az ünnepi díszvacsora várta őket. Ez a császár háza volt, de most a toszkánai nagyherceg lakott benne és családja. Ők voltak a vendéglátó házigazdák. - Johann nincs itt? - kérdezte Rudolf csodálkozva a nagyhercegtől. - Nem tudod? - álmélkodott a nagyherceg. - Egy szóval se említsd akkor még senkinek: kegyvesztett lett! A legrosszabbtól tartok. - Kegyvesztett…? Papánál? - döbbent meg Rudol - Jó ideje tartottam ettől. Albrecht műve! Múlt héten még beszéltem apáddal, megpróbáltam megakadályozni a legrosszabbat. De sajnos nem sikerült. Minden hiába! Johannt minden tisztségéből és hivatalából fel-62 63 függesztették, valószínűleg a hadsereg tiszti névsorából is törlik. Katasztrófa… - Az ég szerelmére… - Igen, az ég szerelmére! És ennek ő maga az oka! Az irományai! Főleg a legutóbbi, amelyben a hadseregbeli állapotokat kritizálja igen élesen. Albrecht nem tudta elviselni. Egyébként, ha engem kérdezel, igaza van a fiúnak. Csak talán a hangnem volt túl éles és túl szemtelen. Rudolf arra a cikkre gondolt, amelyet álnéven ugyan, de éppen a napokban adott le a Tagblatt szerkesztősé-
gébe. Ez a cikk is a hadseregen belüli visszaéléseket és lehetetlen állapotokat kritizálta, különös tekintettel a hadsereg felső vezetésére. Vagyis nagyjából hasonló volt a témája, mint Johann Salvator cikkének. Szeps már olvasta az írást és tudatta Rudolfffal, hogy kisebb javítások után szívesen közli. Nyilvánvaló volt, hogy ezek a javítások a szövegnek azokat a részeit érintik majd, amelyek szerinte valószínűleg nem mennének át a cenzúrán. - És mi lesz, ha megkérdezik, ki a valódi szerző? kérdezte Rudolf. - Garantálom fenségednek, hogy titokban tartjuk biztosította Szeps. Rudi kételkedett abban, hogy megtartják-e a titkot, ha esetleg tettlegesen is fellépnek ellenük. A hir, amelyet most kapott Johann Salvatorról megijesztette. Ez az ügy reá nézve is kellemetlen következményekkel járhat. - Még nem tették közhírré - mondta neki a nagyherceg. - Azt hiszem, a mai nap nem a legalkalmasabb, hogy erről beszéljünk. Johann Orthban van, ha tudni akarod, hol keresheted. Különösen az anyja számára nagy csapás az, ami történt! Stefánia azt remélte, hogy rendkívül figyelmes és gyengéd vőlegény fog reá várni. Rudolf az is volt… a 64 pályaudvaron. De a vacsoránál már különösen viselkedett, nem figyelt rá, teljesen szórakozott volt. Épp hogy csak elfogyasztották az ünnepi vacsorát, még akkor este elbúcsúzott az egész társaságtól azzal, hogy sürgősen Bécsbe kell indulnia. De először Orthba ment. A megregulázott főherceg visszavonult vízivára sáncai mögé. A trónörököst is sötét ábrázattal fogadta. - Tessék, ezt kapja az ember, ha segíteni akar a ha-zájának! - dörmögte mérgesen. De felvirrad még az én napom, talán nincs is már messze az az idő… És akkor mindent visszafizetek az öreg Albrechtnak! Rudolf elmondta neki, milyen cikket írt Szeps szá-
mára és hogy nemsokára meg fog jelenni. A főherceg nagyot nevetve csapott a combjára. - Hát ez jó, ez óriási! - kiáltotta. Legalább meglátják, nemcsak egyedül én gondolkozom így! Ha sikerülne a közvéleményt a mi oldalunkra állítani… Rudolf, nekünk össze kell tartanunk! Csak rövid időt töltöttek együtt, Rudolfnak tovább kellett sietnie Bécsbe. Stefánia kénytelen volt egyedül csodálni Salzburg várának gyönyörű kivilágítását és fölötte a tűzijátékot, amely az éjszakai égen megsokszo-rozta a csillagokat. Rudolf újra vonaton ült. Stefánia május 6-án érkezett meg Bécsbe. A schönbrunni kastélyban szállásolták el. Az ősi ceremóniának megfelelően igazából csak az esküvő napján tehette volna be a lábát a birodalom fővárosába, de a bécsiek annyira kíváncsiak voltak trónörökösnéjükre, hogy ezúttal kivételt tettek. De az éjszakákat még Schönbrunnban, a városon kívül kellett töltenie. Csodálatos tavaszi reggel volt. Sissy és Ferenc József a schönbrunni pompás tükörteremben fogadta a belga királyi párt és leányukat. Ferenc József észrevette Ste-6 fánia rémült pillantását, odalépett hozzá és atyaian ma-gához ölelte. - Üdvözlünk, kedves leányom - mondta szívből jövően. - Hozz szerencsét a házunkra! Aztán a császár bemutatta Stefániának az összes herceget, főherceget és egyéb udvaroncokat szépen sorban, akiket mind meghívtak a nagy ünnepségre, azután Sissy következett, aki bemutatta a főhercegnőket, hercegnőket és hercegkisasszonyokat. Aztán a legszorosabb családtagok üdvözölték egymást, a budapesti nagynéni és nagybácsi is ott volt, magukkal hozták gyermekeiket is. - De hol van Louise? - Stefánia hiába kereste a nővérét, pedig annyira várta már vele a viszontlátást. - Sajnos, Coburg hercegnőnek távol kellett marad-nia - közölte vele főudvarmesternője.
- Hogyan? Louise nem tudott eljönni? De hát miért? - kérdezte Stefánia ijedten. De már ott is termett a mamája. - Képzeld csak el, Louise tegnapelőtt egy kislánynak adott életet…! Ez aztán a jó jel! Stefánia már alig figyelt oda, pedig a cercle még nagy figyelmet kívánt volna. A bécsi udvar összes tagját bemutatták neki, a miniszterektől kezdve a tudósokig, az összes udvaroncot. Stefánia feje zsongott a sok névtől és sok történettől. Csak egyre tudott gondolni, folyton-folyvást: Louise nincs itt és talán az esküvőjére sem tud jönni. Annyira, de annyira szeretett volna beszélni vele! A csodálatos ünnepi ebédből alig tudott egypár falatot lenyelni, pedig a császári ház konyhája igazán kitett magáért. De ezen a napon nemcsak Louise, a vőlegény is hiányzott a társaságból. 10. Az évszázad esküvője Másnap délelőtt a Monarchia minden országából megérkezett a csinos, népviseletbe öltözött küldöttség. Mindenki ajándékot nyújtott át a menyasszonynak. Május 8-án délután pedig - bár viharfelhők lógtak Bécs városa felett - hatvankét hintó sorakozott fel a schönbrunni kastély előtt, hogy onnan kiindulva végigkocsikázzanak a Práteren, bemutatva Bécsnek leendő trónörökösnéjét. A bécsiek már előre örültek a “ramazúrinak”, ahogy a bécsi népnyelv az ilyen fényes nagy eseményeket nevezte. Ferenc József és a menyasszony apja, a belga király ült az első hintóban, a másodikban a jegyespár, a harmadikbán pedig Sissy és Henrietta, a menyasszony anyja. A bécsiek elözönlötték az utcákat, és az esetleg várható vihar és eső ellenére csak úgy tülekedtek végig a Mariahilferstrassén, egészen a Ringig, és onnan át a hi-
dakon, a Práterbe vezető utat mindenütt ellepték. A Práter előtt már félelmetessé nőtt a tömeg. A hintósor elindult és egy darabig, ha nehezen is, de sikerült eljutniuk, de a Prátercsillag előtt egyszerűen nem lehetett továbbhaladni. A rendőrség tehetetlen volt, a biztonsági kordont már régen áttörték a lelkes és kíváncsi bécsiek, a tömeg üdvrivalgásokkal fogadta és körbefolyta a hintókat. - Kérem, kérem, lássák be, így nem tudunk továbbhaladni! - kiáltott fel őfelsége, felemelkedett és megpróbálta hangjával túlkiabálni az éljenző tömeget. Hiába, szinte meg sem hallották. Sőt azt hívén, hogy be-szélni akar, még hangosabb éljenzésbe törtek ki. - Hát ez reménytelen - állapította meg Rudolf, és megszorította rémült kis Stefániája kezét. - Látod, máris mennyire szeretnek!
66 1 67 A tervet, hogy végigkocsikáznak a Práteren, fel kellett adni. - Majd egyszer máskor, Stefi. Ne aggódj, elviszlek, majd végigkocsizunk a főúton, ha nem lesz ilyen tömeg. Most a legszebb a Práter, most, hogy nyílnak a gesztenyefák gyertyavirágai. Stefánia csak bólintani tudott, zúgott a feje a nagy kiabálástól és izgalomtól. Hohenlohe herceg udvarmesternek időközben sikerült nagy nehezen a császár hintójáig verekednie magát. - Azt hiszem, felség, semmi értelme, teljesen elözönlötték az emberek előttünk is az utat. Talán csak a d,.utschmeisterek segíthetnének itt… - Na jó, hát akkor menjünk haza - sóhajtott Ferenc József és maga sem tudta, hogy örüljön vagy inkább bosszankodjon. A deutschmeisterek - a bécsi császárok házi regimentje - kitettek magukért. Sikerült szabaddá tenniük az egyik mellékutcát. - Most legalább megismerted egy kicsit a bécsieket, Stefi - tréfálkozott Rudolf, hogy menyasszonya ijedtségét oldja. A bécsiek egészen Schönbrunnig követték őket, kör-bevették a kastélyt, megtöltötték a parkot, ahol népünnepélyt rendeztek számukra. Amikor a csillagok már fent voltak az égen - mert az idő ragyogóan kitisztult Rudolf és Stefánia már sokadszor álltak a kastély teraszán szüleik és rokonaik koszorújától övezve és integettek. Együtt csodálták meg a Gloriette felett sziporkázó tűzijátékot, amelynek fénypontjaként újra csak az S és R betűket lehetett látni, amint egybefolynak a májusi éjszaka egén. Az éljenzés csak nem akart csitulni… Elérkezett május 10-e is. Stefánia fiatal és bájos menyasszony volt. Délelőtt tíz órakor kezdődött az ünnepi mise az Ágoston-rendiek templomában, amelynek padsoraít ezen a napon a rengeteg meghívott nemes úr és asszony töltötte meg, a
császári ház minden tagja és számtalan vendég. Az ünnepien feldíszített templom tömve volt, amikor felzúgott az orgona. Drága flamand gobelínek és bíbor bársonyfüggönyök díszítették a templom máskor rideg falait. Ezer és ezer virág illata keveredett a tömjén bódító füstjével… Schwarzenberg hercegprímás várta az ifjú menyasz-szonyt a szélesre tárt templomajtóban. Stefánián ezüstbrokát menyasszonyi ruha volt, girlandok és ezüströzsák díszítették az amúgv is nehéz ruha hosszú uszályát, amelyet apródok és koszorúslányok vittek. A fejéről leomló hosszú fátylat szikrázó gyémántokból álló diadém tartotta, amelyet mirtusz- és narancsvirág koszorú övezett. A templom előtt a szülők megáldották leányukat. Stefánia azt remélte a sorstól, hogy ennek az áldásnak minden kívánságát beteljesíti majd. A bíboros és a főpapok előrekísérték a bíborszínű bársonnyal bevont kis zsámolyig, amely a menyasszony helye volt a főoltár mellett balra. Mögötte állt a trónus, amelyen a menyasszony szülei, a belga királyi pár foglalt helyet a balda-chin alatt. Szemben velük ült Rudolf és Rudolf mögött ugyanolyan trónuson az osztrák császári pár. Rudolf meglehetősen türelmetlenné vált a bíboros hosszú beszéde alatt. Megint valami titokról volt szó, amely két lelket az örökkévalóságig összeköt. Végre elkövetkezett a pülanat, amikor egymás mellett álltak az oltár előtt és kimondhatták az ünnepélyes igent. A templom ablakai belereszkettek az üdvözlő ágyúlövések hangjába, ráadásul Bécs összes harangja is 68 69 megszólalt. Isten előtt házastársak voltak hát, a templom előtt éljenzésben tört ki a tömeg. Amikor kivonultak, a belga udvartartás, amely eddig Stefániát körülvette, átengedte helyét az új osztrák ud-varnak, amelyet Nostitz grófnő vezetett. Stefánia úgy érezte, ezzel az utolsó szálakat is elvágták, amelyek régi otthonához kötötték. Az ünnepélyes esküvő után átvonultak a Burg ceremóniatermébe, ahol véget nem érő cercle kezdődött.
Stefánia már az elején teljesen kimerültnek érezte ma-gát. Rudolffal együtt számtalan emberrel kellett kezet ráznia és mosolyogva fogadni a jókívánságokat. Ezután következett még a díszebéd, ahol újra összegyűlt a császári és a királyi ház, valamint a magasrangú vendégek, akiknek nagy kitüntetés volt ez a meghívás. Egyre közeledett az óra, amikor Stefániának végképp el kellett búcsúznia királyi szüleitől. Reszketve gondolt ű arra, vajon mikor lesz újra alkalma látni őket és szülőhazáját. Egyre világosabban érezte, mennyire fél a jövőjétől, még attól is, hogy egyedül marad majd a férjével, úgyhogy szinte egy falatot sem tudott lenyelni. Úgy tűnt, az ég is osztja a menyasszony borús és szomorú érzéseit: beborult, majd vad májusi zivatar csapott le a városra. A Burg előtt várakozó tömeg, amely még szerette volna az ifjú párt látni, a környező házakba menekült. Lassan leszállt az est is. - Indulnunk kell - emlékeztette Rudolfot Bombelles gró a. Stefánia már a cercle után levette csodálatos, de ne-héz és kényelmetlen menyasszonyi ruháját és útiruhába öltözött. Most könnyek között búcsúzott el a szüleitől. - Gyere hát, kicsim, induljunk - sürgette Rudolf. A fiatal házaspár egyszerű utazóbatárba ült be, majd feltűnés nélkül kihajtott a Burg egyik kisebb kijáratán. - Laxenburgba megyünk egyelőre - magyarázta Rudol - Mama nagyon szereti azt a kastélyt, én is szívesen vagyok ott. Meglátod, neked is tetszeni fog, csodálatos park veszi körül, és nincs is messze Bécstől - ecsetelte Rudolf úticéljuk szépségeit. - O, igen? Stefánia alig tudta, mit beszél. Teljesen kimerült a rendkívül fárasztó nap után, amelyet most még ez a hosszú kocsiút követett, amiről Stefánia úgy érezte, sosem fog véget érni.
A városon kívül szántóföldeken, mezőkön haladtak át, amelyek fölött a délutáni eső párája gomolygott. Stefánia megborzongott. Sápadt holdfény küzdött a ködpárával. Stefánia egyre kellemetlenebbül érezte magát, egyre jobban félt és fázott. Hiába mondogatta magának, hogy ő a menyasszony, most már fiatalasz-szony és ez élete legszebb, legboldogabb napja. De nem, egyáltalán nem volt boldog, egy fikarcnyit sem. Rudolf megsejtette, mit érez a mellette vacogó kislány. Némán ült ő is a kocsiban, hátradőlve a puha pár-nákra és kifelé bámult a batárt körülvevő sötétségbe. - Stefi - fordult kis feleségéhez, mert hirtelen elfogta a gyöngédség és a szánalom. Stefi, ne félj. Meglátod, minden jó lesz! Megfogta a kislány kezét és megszorította. Csakhogy az ő keze is jéghideg volt, nem tudta felmelegíteni felesége hideg ujjait. Mindketten fáztak. Végre megérkeztek Laxenburgba. A kastély ki sem volt világítva rendesen. Rendkívül izgatottnak tűnő személyzet fogadta az ú párt. Nemsokára kiderült, hogy az izgalomra minden okuk megvan. - De hiszen itt semmi sincs előkészítve a fogadásunkra - állapította meg Stefánia rémülten és elkesere-detten. - minden csupa festékszag, a falak nedvesek a 70 1 71 friss festéstől, a bútorok sincsenek a helyükön… Mintha nem is tudták volna, hogy… - Igen, igen… - próbálta Rudolf megnyugtatni. Tényleg egy kicsit hirtelen és későn döntöttük el, hogy idejövünk. Először ugyanis úgy tervezték, hogy azonnal az esküvő után utazunk Prágába. De mama végül másképpen döntött. Mondtam neked, hogy szereti ezt a kastélyt, és azt remélte, neked is jól fog esni, ha a fárasztó és feszült napok után pihenhetünk itt egy keveset, és nem kell azonnal a hosszú vonatútra indulnunk Prágáig. Itt közel vagyunk Bécshez, kényelmesen berendezkedhetünk és pihenhetünk egy jót. Senki sem fog bennünket zavarni. Meglátod, holnap, napfényben, minden egészen más lesz.
- De olyan nedves és áporodott a levegő, mintha ki sem szellőztettek volna panaszkodott Stefánia. Sehol nem volt egy csokor virág, sőt szőnyegek sem voltak a hideg padlón, a kandallókban nem égett a tűz. A falakból áradt a hideg, és ezt nemcsak Stefánia érezte így. Kint egymás után érkeztek a kocsik, kanyarodtak a bejárat elé. Bombelles gró a érkezett a trónörökös udvartartásával, és Nostitz grófné a koronahercegnéével. Megkeresték a nekik kiutalt termeket, de mindannyian felháborodva tértek vissza az előcsarnokba. - Pedig éppen tegnap olvastam az újságban - panaszkodott a grófnő - hogy a kastélyt hatalmas költ-séggel rendbehozták az ifjú pár számára. Az én szobám meg úgy néz ki, mintha Mária Terézia óta senki be sem tette volna oda a lábát. Talán még a pókhálók is abból az időből maradtak! Bombelles gró a, akit a trónörökös azonnal hívatott, szintén fel volt dúlva. - A szobánkban még mosdó sincsen - háborgott Rudolf. - Egyszerűen beraktak egy széket és rá egy la-72 vórt! Sőt, még törülközőt sem készített mellé senki. Egyszerűen botrányos! És, kérdem én, vajon mit fog szólni a feleségem ahhoz, hogy így fogadjuk itt? - A trónörökösné asszony dolga lesz majd, hogy itt berendezkedjen! - A gróf nem szenvedett hiányt a gyors és éles válaszokban. - Ó lesz itt a háziasszony, legalábbis amíg el nem indulnak Prágába. - De egyelőre még itt vagyunk! - dühöngött Rudolf. - Nézzen utána, legalább egy pohár bort kaphassunk! Megfagyunk, egy kis belső fűtés el fog kelni! - Máris intézkedem - búcsúzott a gró Kénytelen volt ő is igazat adni a trónörökösnek. Azt meg sem merte kérdezni, mit
gondol az egészről Stefánia, az ifjú trónörökösné. Nem csodálkozott volna a válaszon, Stefániának ugyanis egyetlenegy kívánsága az volt, hogy ezt a barátságtalan házat ha lehet, azonnal, de minél hamarabb itthagyja és hazautazzon szülei után Brüsszelbe. Csaknem elsírta magát. A bor sem esett jól, amit egy szolga tálalt fel nekik, alig ivott egy kortyot belőle. - Nem kérsz még esetleg egypár falatot? - kérdezte a trónörökös. - Nem, köszönöm nem. - Nos, nem lesz azért olyan rossz, meglátod. Befűttetek a kandallóba, mindjárt barátságosabb lesz a szobánk - mondta Rudolf engesztelően. Végigsimított a kislány szőke haján, ami nagyon tetszett neki. Igazán vonzó és nőies csak a haja volt Stefánián. - Majd… majd meglátod, megszokjuk egymást mondta még. - Engedd, hogy megcsókoljalak. Stefánia reszketve hagyta, hogy megtörténjen a dolog. Ajkai reszkettek, felzokogott. Rudolf erre átfogta a derekát és magához húzta. - Ne legyél már gyerek - mondta. - Gyere, kinyitom 73 I a ruhádat. Helyezzük magunkat kényelembe, megful-ladsz ebben a szoros fűzőben. - Hívatom az öltöztetőnőmet. - Nem, ma én magam csinálom - tiltakozott Rudolf. - Ne félj, kiismerem magam. Ezt Stefánia már a következő pillanatban megállapíthatta. A férfinak valóban volt gyakorlata és úgy tűnt, mindenki abban bízott, ő fog arról gondoskodni, hogy Stefánia megtudjon mindent, amit egy friss asszonynak házassága első éjjelén meg kell tudnia. És Stefánia még ezen az éjszakán megtudta. Rémü-
letet, megvetést és undort érzett utána. Rudolf eleinte gyöngéd szavakat suttogott a fülébe, kedves volt hozzá, de ez a kedvesség nemsokára csodálkozásba, majd türelmetlenségbe csapott át. Stefánia fájdalmasan nyöszörgött, ez a hang töltötte be a sötét szobát, amelynek falaiból, a lány legalábbis így érezte, hideg gyűlölet áradt felé. Ő sem érzett mást, mint gyűlöletet és végtelen szégyent. Rudolf megizzadva, fáradtan nyúlt el mellette és mély álomba zuhant. Utolsó gondolata is még a csodálkozás volt, hogy lehet valaki ennyire tapasztalatlan és ügyetlen. Stefánia a párnájába temetkezve zokogott. A csukott ablaktáblák résein halványan besütött a hold. Nemsokára felhők takarták el, és már ez a hideg fény sem világított be a barátságtalan szobába. Sötét volt. - Istenem, segíts… Mama, ó, mama és papa… édes jó apám, miért nem segítetek a kislányotokon? - Stefánia imádkozott és panaszkodott, a honvágy szinte kettétépte kis szívét. Heves vágy fogta el otthona és a gyermekkor ártatlan napjai után, amelyek ezen az éjszakán rettenetes véget értek. Még Louise is, akiben annyira reménykedett, oly messzire volt tőle! 74 A hold lassan végigvándorolt a laxenburgi kastély te-tőin. Felhő takarta el és a következő fény, amit Stefánia érzékelt, az a halvány hajnali derengés volt. Egy pillanatra sem hunyta be a szemét. Másnap reggel Nem tudott elaludni, és már hallotta azt is, ahogy a kastély lassan ébredezett. A szolgák felkeltek, sürögtekforogtak, a konyha is elkezdte működését. Megkezdődött a nap. Stefánia fázva és reszketve kelt fel. Mellette az ágyban ott feküdt Rudolf takarójába burkolózva és hangosan szuszogott. Undort és megvetést érzett Stefánia, és hiába próbálta lesikálni a testét, nem remélhette, hogy mindaz, ami történt vele, meg nem történtté tehető. Belépett az öltözőszobájába, ahol már várták a komornák. Furcsa, különös fény derengett a szobában, egyáltalán nem vakító májusi napfény fogadta. Kinézett az ablakon és csodálkozva kiáltott fel: - Esik a hó!
- Igen, császári fenség, pedig május 11-e van-felelte az egyik leány. - Az én nevem Katharina, császári fenség. Ha lehet, kérem nevezzen Kathynak. - Jól aludt fenséged? Az én nevem Marika. Fertődről jövök. Jót pihent? Nem, egyáltalán nem pihent sehogyan sem… Stefánia az ablakhoz lépett. Olyan vigasztalan látvány fogadta, amely tökéletesen megfelelt mostani hangulatának. Óriási, nehéz pelyhekben hullott a hó, az ablakhoz érve félig elolvadva csúszott végig az üvegtáblákon. Stefánia úgy érezte, a hideg ég is őt siratja. - Talán még hóembert is csinálhatunk - nevetett Kathy, és öltöztetni kezdte Stefániát. A fodrásznő is ott 75 várakozott már, Stefánia némán tűrte, hogy a lányok tegyék a dolgukat. Hallotta, hogy vidáman csevegnek közben, de nem figyelt oda. Micsoda megaláztatásban volt része az éjjel! Hogy lehetett egy fiatal férj az első együtt töltött éjszakán ilyen tapintatlan. Vajon felébredt már? Stefánia rettegett a pillanattól, amikor újra ott állnak majd egymással szemben. Sápadtan és szótlanul ült a fésülködőasztalnál. Egy vágya volt, de tudta, hogy azt senki sem teljesítheti. El akart menni innen, el ettől a férfitól, el ebből a hideg, idegen kastélyból, haza Laekenba, a szüleihez! Rabszolganő vagyok! Rabszolganő, akit eladtak idegen országba! Vajon ma éjjel és az összes következőn ugyanígy történik minden? Ugyanezt kell elviselnem, hogy gyereket szülhessek, ahogy Rudolf mondta? És az hogy lesz? Belehalok? Ilyen vigasztalan és rettenetes gondolatok forogtak a fejében, amikor belépett Nostitz grófnő. Stefánia, amint meglátta a kedves hölgyet, zokogásban tört ki. - De császári fenség! - kiáltott a grófnő ijedten. Stefánia odalépett hozzá és a grófnő mellére vetette magát. Nem tudta visszatartani a sírást, zokogott, zokogott gátlástalanul, és a grófiiő, aki először csak csodálkozott,
lassacskán megértette, mi zajlik kis védencében. Mintha a saját lánya lenne Stefánia, magához szorította és végigsimított gyengéden a haján. - Jól van, jól, fenség-próbálta meg Stefániát vigasz-talni. - Nem olyan borzasztó az, minden asszony átesik rajta, hiába, ez a házasság. Gondoljon csak arra, milyen jó lesz, ha a kisbabáját tartja majd a karjában, milyen szép dolog az, hogy fogja szeretni! Az mindent jóvá tesz majd… A természet így van berendezve. A császári fenség bizonyára nem tett, nem akart semmi rosszat. Stefániát csak nagyon nehezen lehetett megnyugtat-76 ni, a könnypatak csak lassacskán apadt el. A fiatal trónörökösné egyáltalán nem értette, hogy mihez gratulál neki mindenki, még aznap is egész nap érkezett a posta, levelek, táviratok, sőt még ajándékok is a Monarchia és a világ minden részéből. Aznap egyedül reggelizett. A forró tea jót tett, kicsit átmelegítette. A zsömle másmilyen volt, mint az ottho-ni, nagyobb, de tulajdonképpen finom. Stefánia ráébredt, mennyi mindenhez kell majd itt hozzászoknia. Azután a menükártyát rakták elébe, amelyhez a beleegyezését kérték. Így tudta meg, hogy még aznap é a következő hét néhány estéjén is vendégek lesznek. Megkezdődött tehát háziasszonyi munkája is. Szerencsére a grófnő jó tanácsokkal szolgált, mindenben se-gítségére volt. Rudolf kipihenten, de csak közepes hangulatban jelent meg késő délelőtt. Kutató pillantást vetett feleségére, baráti puszit nyomott a homlokára, majd egy csomó levelet dobott elé az asztalra. - Angyalom - kezdte - nézz csak ide, ez mind a te hazádból érkezett, ez a sok levél, illetve néhány Franciaországból. Nekem kicsit nehezen megy a francia, kérlek, segíts, el tudnád ezeket intézni? - Igen, meglesz - bólintott Stefánia szomorúan. Rudolf leült a felesége mellé és átfogta a derekát. A lány azonnal megdermedt, úgy ült ott, mint aki karót nyelt, egész testében
felébredt a védekezés ösztöne. - Stefánia - mondta a férfi fejcsóválva - mi van veled? Remélem, nem vagy teljesen frigid? - Az mi? - kérdezte a lány. - Nos,… amikor valami nincsen egész rendben az érzéseiddel. Általában szeretik az asszonyok az ilyesmit, örülnek neki… Te viszont úgy feküdtél a karomban, mint egy jéghideg viaszbaba. Hát ez nem normális do-77 log, egyszerűen nem ismerem ki magam nálad. Talán beszélned kellene a háziorvosunkkal. - Nem normális? Hogy én nem vagyok normális? Stefánia minden porcikája tiltakozott a gyanúsítás ellen. - Hát nem tudod megérteni, mit érezhet egy fiatal lány, akinek senki nem mondta, mi fog történni, aki semmit sem tudott és akinek ilyen dolgokat kell megta-pasztalnia? - De hiszen ez a legkellemesebb és legtermészetesebb tapasztalat a világon! Minden lánnyal ez történik, ha férjhez megy. Sokan rannak, akik alig bírják kivárni… Csak a kolostorokban nincsenek hitvesi ágyak, angyalom! Van nálunk egy mondás: “Serénykedj és reménykedj!”, mármint a gyermekáldásban. Sok családban a háziasszony maga hímezi ki és akasztja fel a hálószobában. Nos, gyere ide, nyugodj meg. Meglátod, jó lesz majd még. Stefánia semmiképpen sem akarta, hogy ne tartsák egészen normális, rendes nőnek. Talán nem is Rudolf a hibás, hanem a szülei és a nevelői, akik rosszul értelme-zett erkölcsösségükben nem készítették föl arra, mi vár rá a házasságban. - Ha majd egyszer gyermekünk lesz… - Hát persze, hogy lesz! Nem akarok csalódást okozni a szüleinknek és a népemnek! - Igen, igen, de én most a gyerekre gondoltam. Azt akarom mondani, Rudolf, hogy ha majd felnő a gyermekünk, akkor mindent tudnia kell… mielőtt még… a lányunknak is… Rudolf harsányan felnevetett.
- Na, a fiunknak majd én megmagyarázom - mondta mulatva. - A lányoknál viszont a te dolgod lesz. - De hát neked… neked úgy értem… hogyan…? Rudolf végre megértette, mit akar kérdezni Stefánia: - Hát egy halastónál, vagyis egy haltenyésztő gazdaságban - mondta és pár mondatban összefoglalta Stefániának is a tudnivalókat. - Az összes főhercegnek… úgy értem, ez hozzátartozik a nevelési programhoz. Így magyarázták el az összefüggéseket, a többit persze ránk bízták már. - Akkor… nem én voltam neked az első? - Szerencsére nem - dörmögte Rudolf. - De most hagyjuk ezt a kényes témát, örüljünk inkább egymásnak. Nézd csak, esik a hó. Az egész parkot hó borítja! Félek, le fog törni néhány ág, mert ez a hó vizes és nagyon nehéz. - A virágok is el fognak fagyni! Nálunk ilyenkor már régen tavasz van. - Nálunk is, angyalom. Ez most különleges időjárás, ilyesmi nagyon ritkán fordul elő. Sajnálom, hogy éppen velünk kellett megtörténnie, de meglátod, néhány nap múlva elmúlik és ragyogó májusi napsütésre fogunk ébredni. Akkor neked is jobb kedved lesz, többet fogsz mosolyogni… Még valamit… nemsokára vendégeink lesznek. Szeretném, ha vidámabb ábrázattal fogadnád őket. - Természetesen, Rudolf. Tudom jól, mi illik, ne aggódj. Most pedig megírom a postádat. - Te tényleg olyan vagy, mint egy kis angyal - hízelgett Rudolf, és figyelmesen kezet csókolt Stefániának. Május 12-én, délelőtt z 11-kor a főudvarmester, Montenuovo herceg irodájában. “Úgy tűnik, a trónörökösnek komoly nehézségei vannak á trónörökösnével…” jegyzetelt a herceg. “A besúgók jelentése szerint a nászéjszakán komplikáció támadt, amit a trónörökös csak nehezen tudott megoldani. A trónörökösné túl éretlenül kezdte a házasságát. Ami azt a kérdést illeti, mikor számíthatunk gyerekre ebből a házas-78 79
ságból, azt hiszem, egyelőre a legnagyobb óvatosságot ta-nácsolhatom csak. Lehetséges, hogy a válaszra még sokáig kell várnunk. “ A főherceg becsukta az irattartóját és az egész irományt bezárta íróasztalának titkos fiókjába. Egy bizonyos helyen meg kellett nyomni az asztal lapját. A díszes asztallapon idegen sosem vette volna észre, pedig a pont ügyesen meg volt jelölve. Ezzel lehetett nyitni és csukni a fiókot. Montenuovo herceg felállt, az ablakhoz lépett és ki-bámult a szomorú, nedves, ködös időbe. A belső vár-udvarra látott, egyenesen arra, amelyen I. Ferenc császár lovasszobra állt. S szemben vele, az udvar másik oldalán láthatta a császár dolgozószobájának magas ablakait. A függönyök be voltak húzva. Egy árnyalakot lehetett látni, amint fel-alá járkált a szobában. Ez a császár volt, aki ott emésztette magát egyedül a gondjaival. Egy óriási birodalom terhe nyugodott a vál-lán. Valószínűleg már ő is kapott híreket Laxenburgból, . de nem feltétlenül ugyanazokat, mint a herceg. Montenuovónak a trónörökös közvetlen szolgái között is volt informátora, mint ahogy a trónörökösné kíséretében is volt beépített embere. Azt is tudta, hogy a belga királyi követség is rendkívül érdekelt abban, hogy közvetlenül a trónörököspár környezetéből kapjon friss információkat. De nemcsak ők voltak ezzel így. Potsdamnak is messzire ért a keze, egészen Bécsig, és ők is tudták, hogyan használják ki a trónörököspár életének személyes tanúit. Mindezeken felül még ott volt a biztonsági szolgálat, nekik azonban parancsba adták, hogy a császári ház tagjainak magánlakosztályába ne tegyék be a lábukat. Éppen ezért, ha valakit az érdekelt, mi zajlik e mögött a falak mögött, akkor más hírforrás után kellett néznie. Természetesen találhatott is, ha nem is ingyen és nem is 80 az állam költségére. Ezek a beruházások általában nagy hasznot hajtottak… És Montenuovo beruházó volt. A saját és a császár érdekében egyaránt. Sohasem volt kicsinyes, legalábbis ő így gondolta, ha arról volt szó, hogy bizalmas helyről pontos és lehetőleg gyors információkat kapjanak és ezzel megelőzzék a többi érdekeltet. Ebben a tekintetben a herceg arról a Rotschild báróról vett példát, aki
óriási vagyont szerzett a börzén azzal, hogy Napóleon waterlooi vereségéről néhány órával korábban értesült, mint a konkurencia. Montenuovo a csengő után nyúlt. Amikor felhangzott a hangja, belépett a kancellária egyik írnoka, aki röviddel ezelőtt kísérte ki a Laxenburgból érkezett istállófiút. - Egy szót se arról az emberről, aki az imént felkere-sett, értette? - Természetesen, kegyelmes uram, értettem - hajolt meg az írnok. - Nem ért maga semmit - támadt rá dühödten a herceg. - Igenis, kegyelmes uram, semmit - hajolt meg a titkár alázatosan. - Hát azért mondom - dörmögte a herceg fenyegetően. - Különben még következményei lesznek a dolognak… A sovány, öregedő titkárnak ez mintha tőrdöfés lett volna a szívébe. - Kegyelmes uram, biztosíthatom arról, hogy . . - Jó,. jó, szóval érti… - Nem, nem, nem értek semmit, kegyelmes uram! Hiszen a kegyelmes úr mondta éppen az imént, hogy nem értek semmit, de hát nem is tudok semmit, hogy miért nem szabad… 81 - Hülye! - mondta halkan Montenuovo. - Menjen a dolgára! A titkár újra mélyen meghajolt, és nagyot sóhajtva visszavonult a dolgozószobájába. Montenuovo is mélyet sóhajtott. - Gyenge pont - állapította meg. - Ezt az embert le kell váltanom. Az ilyen üresfejűek veszedelmessé válhatnak… Eszébe jutott, hogy ennek a kancelláriaí titkárnak a személyi anyagában azt olvasta, szorgalmas, intelligens, tapasztalt férfi.
- Lehet, hogy szorgalmas… tőlem akár tapasztalt is lehet… de hogy intelligens? - a herceg a fejét csóválta. Egy óra múlva Krausz báróval, a rendőrfőnökkel ta-lálkozott a Michaelerplatzi Grindsteidl kávéházban. - Úgy hívják, Sibkövetz - mondta a herceg, mikőzben a kávéját kortyolgatta. Valahogy gyanús nekem. Úgy csinál, mintha teljesen üresfejű lenne, pedig igazán nem az. Miért állítja hát be magát butábbnak, mint amilyen a valóságban? Az én helyzetemben már nagyon óvatosnak kell lenni. Szívesen megtudnám, miféle kapcsolatai vannak és alkalmas-e arra, hogy nyugodtan dolgoztassam az irodámban. A báró szorgalmasan jegyzetelt. - Bécsben csak úgy nyüzsögnek a titkosrendőrök és a kémek - mondta Krausz gondterhelten. - De hát, amint ön is tudja, katonai ügyekben nem vagyok illetékes. - Ebben az esetben nem hiszem, hogy valamelyik külföldi hatalom emberéről lenne szó. - Hanem? Mondja csak herceg, érdeklődéssel hallgatom sürgette a rendőrfőnök. - Nos, inkább a trónörökös környezetéből gondolok bizonyos személyekre. Ért engem? A császárnak megvannak a maga barátai és a trónörökösnek is a sajátjai. És ahogy tudja, kedves barátom, az érdekek valószínűleg különbözőek. - Hm-bólintott a báró is. - Ez a dolog természetéből adódik, szerintem. - Nemzedéki ellentét? Igen, de azért nem mondanám ilyen nyíltan a császár és a trónörökös személye esetében. Talán inkább csak a környezetükre vonatkoztathatom mindezt… Érti…?! - Megteszek majd minden tőlem telhetőt - felelte Krausz báró komoly ábrázattal.
82 1 83 Második rész 1. Jószerencse és balszerencse A trónörököspár a prágai vár, a Hradzsin egyik gyönyörűen berendezett lakosztályában kezdte meg közös életét. Ferenc József igen elégedett volt azokkal a jelentésekkel, amelyek Prágából érkeztek fia és menye nyilvános fellépéseiről. Teljes mértékben igazolva látta véleményét, miszerint a házasság jót fog tenni a fiúnak. Rudolfot elég nagy mértékben igénybe vette a csapat-testénél teljesített szolgálat, pedig esténként reprezentációs feladatok is vártak rá. Stefániával szeretetremél-tó, kedves fiatal pár voltak, akik bárhol jártak, rokon-szenvet ébresztettek az emberekben. A karcsú, bécsie-sen kedves trónörökös és a méltóságteljes, kicsit elfogódott belga királykisasszony, akinek mindig időre volt szüksége, hogy felengedjen a társaságban, nagyon “érdekes” jelenségnek tűnt a prágai hölgyek és urak szemében. Egyik este meglehetősen fáradtan, de azzal a jó ér-zéssel tértek haza lakosztályukba, hogy jól sikerült a fogadás, amelyet a városi tanács dísztermében adtak. Megkönnyebbülten sóhajtottak fel, amikor beléptek saj át négy faluk közé, ahol már nem voltak kitéve idegen és kíváncsi pillantások kereszttüzének. A borvörös selyemmel tapétázott szobák ugyan nem voltak nagyon barátságosak, nem is voltak elég jól megvilágítva, de Stefinek mégis sikerült igazi otthont teremtenie e falak között. Körülnézhetett a bécsi császári bútorraktárban és neki jobban tetszőre cserélte ki a prágai garnitúrákat, és igyekezett mindig friss virággal díszíteni a szobákat. Ezerszer jobban érezte magát itt, mint Laxenburgban. Rudolf kigombolta díszegyenruhája kabátját és végighevert az egyik díványon.
- Gyere, Stefi, ülj ide mellém - hívta gyengéden a feleségét. - Az az érzésem, hogy a prágaiak szeretnek bennünket. Tetszünk nekik, te meg én… - nevetett fel. - Lehet, hogy igazad van. Megengedsz egy tanácsot? Szerintem egy kicsit festeni kellene a bajuszodat, a po-mádé nem elég rá. Egyébként talán éppen azt kedvelik bennünk, hogy szinte egymás ellentétei vagyunk, te sötéthajú, Kokó, én meg szőke. Rudolf megfordult, hogy jól megnézhesse kettejüket a dívány mögött lógó velencei kristálytükörben. - Hmhm - dörmögte Rudolf önkritikusan. - Igazad van, a bajuszom még elég gyérnek tűnik így, de meglátod, fog ez még változni! A tükörből Stefánia kicsit elfogódott, tiszta kék szeme és Rudolf okos, de mindig elgondolkodó tekintete pillantott vissza rájuk. - Gyere, feküdjünk le, angyalom - javasolta Rudolf. - És ne hívjál folyton Kokónak! Magához vonta a feleségét, és gyöngéden megcsókolta fehér tarkóját. Stefi nevetve tért ki előle: - Laekenben így hívták a kedvenc papagájomat, tudod?! - magyarázta mosolyogva. - És én papagáj vagyok? - nevetett vele Rudolf. - Miért, én angyal vagyok? - rázta meg Stefi a fejét. - Nekem igen - ölelte át újra Rudolf fiatal feleségét. Nem sokkal később egymás mellett feküdtek a nagy ágyban és elfújták a gyertyát. Hálószobájuk előtt a folyosón fel-alá masírozott az őr. Egyenletes léptei tom-pán puffantak a vastag szőnyegen. Három órakor fogják 84 85 majd leváltani, addig nem volt már sok idő, éjfél jócskán elmúlt. Rudolf és Stefánia a sötétben hallgatták az előbb kö-
zeledő, majd távolodó lépteket. - Nem tudna valahol máshol járkálni, vagy mi lenne, ha csak lecövekelne itt az ajtónk előtt? -kérdezte Stefi. Így nem tudok elaludni. - Engem már nem zavar - felelte Rudolf halkan. Gyermekkorom óta kénytelen voltam megszokni… A gyerekszobám előtt is folyton ketten mászkáltak fel-alá, sőt néha még jó hangosan beszélgettek is. - Ó, te szegény - suttogta Stefánia sajnálkozva. - Ó, hát ez semmi! Az is megtörtént, hogy nevelőm, Gondrecourt az éjszaka közepén petárdákkal ébresztett, mert ez is a nevelési és edzési programjához tartozott. Már kisfiúként hozzá kellett szoknom a csatazajhoz. - Akkor hát neked sem volt valami boldog gyerek-korod… - Boldog gyerekkor! - Rudolf keserűen felnevetett. Alig négyéves voltam, amikor hajnalok hajnalán, zuhogó esőben kellett gyakorlatoznom a kertben. Nos, igaz, hogy ezredesi rangban voltam, és az egyenruhához hozzátartozott a drill és a fegyelem is. Stefánia gyengéden megsimogatta férje arcát. - Szerencsére ez már mind a múlté - suttogta a fülébe. Rudolf gondolatai elkalandoztak: - Az is szerencse, hogy itt a cseh tartományban is lassan megnyugszanak a kedélyek… - dörmögte, belefúrta a fejét a párnájába és nemsokára már aludt is. Néhány héttel azelőtt ugyanis újra zavargások törtek ki. A prágai “Ausztria” nevezetű diákszövetség kirándulást szervezett, és meglehetősen hevesen összetűztek
a szintén szervezetten érkező cseh diákokkal. Szerencsés véletlen volt, hogy a 36-os számú tüzérezred, Rudolf hadteste, éppen ott a környéken gyakorlatozott. A trónörökös rövid úton teremtett rendet és a veszekedő feleket még külön személyesen is jól lehordta. A nyugtalan lakosság lelkesen fogadta közbelépését és megéljenezte, amikor katonáival újra elvonult. A kislányok virágcsokrokat nyújtottak át neki, és az újságok reménységnek nevezték őt, a szlávok barátjának. Ez azonban már egyáltalán nem vágott bele Rudolf szándékaiba. A Monarchiának, amely oly sok kis nép-ből tevődött össze, olyan trónörökösre volt szüksége, akiben mindenki egyformán megbízhatott. Nem véletlenül kellett diákévei alatt az összes monarchiabeli nyel-vet megtanulnia! Természetesen tökéletesen beszélt csehül is, így hát Prágában gond nélkül megértethette ma-gát. A levelek azonban, amelyek örökké távollevő anyjának szóltak, mind csiszolt magyar nyelven íródtak. Ez volt ugyanis az a nyelv, amelyet Erzsébet a legjobban szeretett, hiszen köztudomású volt, hogy szívében a magyarok állnak az első helyen. Rudolf természetesen haladéktalanul jelentést írt apjának az esetről és nem titkolta azt a véleményét sem, hogy szerinte Taaffe gróf helytelen politikája robban-totta ki ezt a zavargást a csehek és a csehországi német nemzetiségek között. Ferenc József így továbbította a levelet miniszterelnökének: “Mellékelten küldöm önnek annak a levélnek egy részletét, amelyet most kaptam fiamtól. Lehet, kicsit túl élénken festi le az esetet, de ennek ellenére megfontolásra ajánlom a történteket. A hatóságoknak az egész Monarchiában az a kötelességük, hogy nemzetiségre és politikai pártállásra való tekintet nélkül tartsanak rendet, biztosítsák a polgárok személyes szabadságát és védjék a törvényes rendet. Kérem, ne adja ki a levelet a kezéből, olvasás után azonnal küldje vissza nekem. “
86 87 A levél következménye az lett, hogy a csehek és a német nemzetiségiek közötti nyugtalanságot szítók ellen végre keményebben léptek fel. Viszont Taaffe gróf ezzel . az esettel örök ellensége lett Rudolfnak, akit ez azonban cseppet sem zavart, sőt: nagyon is elégedett volt amiatt, hogy végre sikerült egyszer elérnie valamit egy olyan emberrel szemben, akit az apja nagyon sokra tart. Csakhogy a győzelmeit hamar elfeledték, de a gyűlölet gyilkos vetése nemsokára szárba szökkent… Prágából érkezve 1881 decemberében Rudolf és Stefánia Gödöllőn töltötték a karácsonyt, ahol az egész császári család összetalálkozott, Sissy szándékai szerint. A fiatal párt Erzsébet üdvözölte. A császár szokás szerint dolgozott, hiszen itt is folyamatosan ellátták ak-tákkal Bécsből és Budapestről is, és csak akkor nézett fel munkájából, amikor jelentették neki, hogy fia és menye óhajtja köszönteni. - Üdvözöllek benneteket - mondta a belépő fiata-loknak, akiket vizsgálódó pillantással mért végig. - Látom, jól vagytok. Nagyon örülök gyerekek, hogy együtt lehetünk! Stefánia pukedlizni akart, de a császár egyszerűen magához vonta. - Hagyd ezt, Stefi - tiltakozott. - Menjetek, helyez-zétek magatokat kényelembe. Vacsorához én is lemegyek. Addig viszont még dolgoznom kell, bocsássatok meg. Holnap reggel Budára kell mennem. - Gödöllő ugyan nem a Hradzsin - magyarázta Er-zsébet Stefániának - de biztos vagyok benne, itt is jól fogjátok érezni magatokat. Én sehol sem érzem magam oly otthonosan, mint itt. - De azért mi is nagyon szépen berendezkedtünk a Hradzsinban, mama - kezdett beszámolni Rudolf az életükről, míg szobáik felé igyekeztek. - Igazam van, Stefi? A prágaiak nagyon kedves emberek, rokonszenv-vel fogadtak bennünket, már néhány
barátunk is van. - Nos igen, Csehországnak is megvan a maga szép-sége… Egyébként Marie Larisch, az unokatestvéred is itt van, Rudolf. Hívatlan vendéget is hozott magával. A hölgy megérezte, nem látjuk túl szívesen, és másnap elutazott. De most már sajnálom, mert időközben megtudtuk, hogy Vetsera bárónét rettenetes szerencsétlenség érte… A Szaléziánusok utcájában a 11-es számú ház egy csinos kis bérpalota volt, amelyet kicsi, de ápolt kert vett körül. Ezt a házat bérelte a Vetsera család. Aki manap-ság keresné, már nem találja meg, mintha a sors maga akarta volna, hogy semmi se emlékeztessen többé arra a tragédiára, ami ezt a családot érte. A házat lebontották, amikor a környező utcákat rendezték. Nagyon előkelő környék volt ez a múlt századi Bécsben. Modena herceg és Metternich kancellár nyári palotája volt a környéken, nem volt messze a Belvedere kastély és Schwarzenberg herceg csodálatos palotája sem. Nem véletlenül választotta a család ezt a palotát. Már maga a környék azt sugallta, hogy az itt lakóknak magas társadalmi rangjuk van, vagy legalábbis erre törekszenek, mert ez volt a helyzet Vetsera báróné esetében is. Mindenki tudta róla, hogy “felfele kapaszkodik”. Nem tartozott azon kiválasztott és kivételes személyiségek közé, akik “udvarképesek” voltak, de makacsul törekedett arra, hogy bekerüljön a császár környezetébe. Vetsera báróné Baltazzi lánynak született. A Baltazzi család vagyonát 1740-ben egy Evangeli Baltazzi ala-pozta meg. Helene Baltazzi az unoka, Theodore és an-88 89 nak felesége, Elisa tíz gyermeke közül volt az egyik. Elisa Helene születésekor, 1847-ben 22 esztendős volt. Helene Baltazzi tizenhét éves korában, 1864 áprili-sában a gyámjához, Albin Vetserához ment hozzá Konstantinápolyban, ezzel korán elhunyt édesanyja utolsó akaratának engedelmeskedett. Albin az osztrák-magyar követség magasrangú tisztviselője volt a szultán portáján. Vetsera báró régi pozsonyi család sarja volt és diplomatakörökben igen jó nevet szerzett magának. Elisa Baltazzi, aki halálakor szerette volna minden gyermeke sorsát elrendezni, Albin Vetserát kérte fel Helene gyámjának azzal, hogy amint Helene eléri azt a kort, amikor már férjhez mehet, házasodjanak össze. A kislány igen jelentős hozománya
bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy a fiatal diplomata beleegyezett a tervbe. Mindenesetre szerelmi házasságnak nem lehetett nevezni a kapcsolatukat, még Helene oldaláról sem. Házasságukat bő gyermekáldás kísérte. Fiuk, Ladis-laus, akit Lacinak neveztek, már házasságuk első évének végén megszületett. Őt Hanna, majd 1871-ben Mary követte és miután áttelepedtek Bécsbe, 1872-ben megszületett a báróné második fia, Franz Albin, akit Ferrynek hívtak. A gyermekek nagybátyjai, Helene bátyjai, Alexander, Hector és Aristid szintén átköltöztek a Török Birodalomból a Monarchiába, és rövid idő alatt igen híressé váltak mint kiváló lovasok és lótenyésztők. Abban az időben azt mondták, lehet “felfele” meg “lefele” házasságot kötni. A Baltazzik, mint a Vetserák is, felfele törekedtek, csak Hector volt kivétel ez alól, aki első, grófkisasszony felesége halála után Klementin Krauszt vette el, az udvari opera szép táncosnőjét. Vetsera bárónő rendkívüli szívóssággal építette társadalmi kapcsolatait. A Szaléziánusok utcájában lévő palotájában igen élénk társadalmi élet folyt, Helene nagy házat vitt. Gyakoriak voltak a vendégségek, amelyekért cserében természetesen elvárta, hogy őt is hívják meg. Férjét diplomáciai szolgálata elég gyakran külföld-re hívta, de a bárónő Bécsben maradt. Albin Vetsera végül Kairóban, mint magasrangú diplomata hunyt el. Ebben az időben Vilmos főherceg feltűnően gyakran fordult meg a Vetsera palotában, és Bécsben azt suttogták, az özvegy kegyeit keresi. Még egy magasrangú látogatója volt a háznak, Larisch grófnő, akinek annyit sikerült elérnie, hogy a Baltazzi testvéreket, mint kiváló lovasokat, meghívták a császárné vadászataira. 1881. december 9-én Vetsera bárónő visszaérkezett Bécsbe arról a bizonyos balul sikerült gödöllői látogatásról. Kora hajnalban futott be vonata a bécsi keleti pályaudvarra. Már amikor beszállt a fiákerbe megtudta, micsoda katasztrófa történt az éjjel, hiszen egész Bécs erről beszélt: leégett a Ringszínház, és a csaknem ezer néző közül csak hatszáznak sikerült kimenekülnie a szabadba. Helene még nem sejtette, hogy ő is egyike azoknak, akik hiába várják fiuk hazatérését. A Szaléziánusok utcájába megérkezve látta, hogy palotájában izgatott jövés-menés folyik,
minden ablak ki van világít-va. Hamarosan megtudta, Laci fia nem érkezett haza az éjszaka… Este színházba indult… A bárónő azonnal a Ringszínházhoz vitette magát. A füstölgő romok rettenetes látványt nyújtva meredtek az ég felé. A színház belseje beomlott a tűzvészben, de mindenhol hozzátartozók próbálták keresni azokat, akik eltűntek. Kétségbeesett anyák és apák, feleségek és gyermekek botorkáltak a parázson és a hamuban: ez maradt Bécs legelegánsabb színházából. Helene nemsokára kénytelen volt tudomásul venni a szörnyű hírt: Laci eltűnt, minden bizonnyal valahol a romok alatt hever. Félholtan tért haza, zokogását nem tudta semmi csillapítani.
90 91 - Azt mondják, elátkozott ház ez - mormogta sápadtan és reszketve. - Állítólag egyetlen lakójának sem hozott szerencsét… 2. Csalódás 1893 szeptemberére várták: az egész Monarchia reménykedett, hogy megszületik a kis trónörökös. Vajon a trónörököspárnak kisfia vagy leánya lesz? Talán még Rudolfnál és Stefániánál is nagyobb izgalommal várták a leendő nagyszülők a hírt. Amióta az udvar tudtul adta, hogy Stefánia trónörökösné anyai örömök elé néz, az újságokban szüntelenül folyt a találgatás, vajon fiú lesz vagy lány a kicsi. Vajon örülhet-e majd a császár a fiúunokának? Nagy hazafiak még fogadásokat is kötöttek, amelyek kimenetele természetesen rendkívül bizonytalan volt, így hát majdnem olyan izgalmasak voltak, mint egy lóverseny. Minél inkább közeledett a szülés ideje, annál hevesebb viták folytak arról, lesz-e valóban trónörökös? Rudolf és Stefánia még mindig boldogan élt Prágában. Rudolf lassan emelkedett a ranglétrán, és szívvel-lélekkel állt tiszttársai mellett és csapata élén. Sok mindent tett azért, hogy javuljanak a körülmények a hadseregben, sok javaslata volt, sok jelentést adott be, ame-lyekkel azonban csak az öreg Albrecht főherceg ellenkezését sikerült kiváltania. Rudolf sok mindent kifogásolt. Császári apja figyelmesen elolvasta a jelentéseket, de aztán mind a fiókjába rakta. Lassan megérett benne egy terv, hogy egy olyan rangot, hivatalt hoz létre, ami eddig nem létezett: a hadsereg főfelügyelőjét. Ezt a tisztet a fiának szánta. A trónörököspár jó ideig eleget tett reprezentációs kötelességeinek a Moldva partján fekvő városban, a terhesség elején sokszor látták Stefániát a férje oldalán, ahogy a boldogságtól ragyogva vonultak egymás karján. Ha akárcsak néhány napig is távol kellett lenniük egymástól, Rudolf olyan gyengéd leveleket írt, mint még soha életében. Ezekben angyalomnak nevezte feleségét, míg
Stefi változatlanul a kedves Kokó becenévvel viszonozta ezt. - Hát nem megmondtam? A gyerekek szépen össze-szoktak. Azt hiszem, szerencsénk van a menyünkkel örvendezett Ferenc József Amikor viszont néhány napig felhősebb volt az ifjú pár viszonya, Erzsébet úgy érezte, az ő kételkedése igazolódott. Mégis azt mondta: - Csak megszokják egymást! De azt hiszem, lassan ideje lenne, hogy Bécsbe költözzenek. A császár is ezt akarta. Mindketten szerették volna a fiatalokat, de különösen a remélt unokát a közelükben tudni. Nem sejtették, hogy ezzel Rudolf és Stefánia közős élete egyetlen boldog időszakának vetnek véget. - Áthelyeztek Bécsbe - közölte Rudolf egy délután a feleségével. - Pedig olyan jól berendezkedtünk már itt Prágában, olyan jól érzem itt magam! - El kell innen költöznünk? - kérdezte Stefánia szomorúan és megbántva. - Olyan szépen belaktuk itt a kis fészkünket, ann barátunk van már… - Ez sajnos a papát nem érdekli - bosszankodott Rudolf. - És Bécsben megint nézhetjük az udvaroncok unott képét! A sok intrika! A sok hízelgő! Ha csak eszembe jut Montenuovo, vagy Taaffe gróf, a vén csont Albrechtről nem is beszélve! Az a gyanúm, ők azok, akik papa előtt be akarnak feketíteni. Legszívesebben több méter vastag falat emelnének apa és fia közé…! - Itt Prágában te is a magad ura voltál, Rudi, és én is úgy rendeztem el az életünket, ahogy akartam… - Így van. De Bécsben, majd meglátod, semmi sin-92 1 93 csen a hajbókoló udvaroncok nélkül… A hadseregben semmi sem történhet Albrecht tudta nélkül, a politikában Taaffe és az udvarnál Montenuovo tudtán kívül… - Ó, Kokó! Szerintem ők téged éppúgy a pokolba kívánnak, mint te őket - mosolygott Stefánia, de végtelenül sajnálta férjét. - De neked legalább itt vagyok én, és ha Isten is úgy akarja, akkor nemsokára még valaki, aki
nagyon fog téged szeretni, és azt fogja mondani neked nemsokára, hogy papa! Stefánia elgondolkodva bámult ki a magas, boltíves ablakon és fájdalmas búcsúpillantással nézett végig az arany város háztetőin és kupoláin. - Nos, Kokó, talán nem lesz olyan rettenetes mondta Stefánia, hogy lelket öntsön férjébe. - És ha majd a te oly szigorú császári papád végre nagypapa lesz, megnézném, hogyan tudja majd a herceg elidege-níteni tőle az unokáját! - Igen, az unokája… Nekem is ő minden reményem - ismerte el Rudolf, ellépett az ablaktól és homlokon csókolta Stefániát. - Angyalom, meglátod, neked is megváltozik a helyzeted, ha megszületik a baba… Nagy tisztelettel fognak rád tekinteni… Stefánia is férje felé fordult, majd, mintha titkos imát küldene az ég felé, felnézett a mennyezetre. - Édes Istenem, add, hogy kisfiú legyen - kívánta lelke mélyéből. - És add, ha egy mód van rá, hogy ne Laxenburgban kelljen a világra hoznom! Mert amennyire anyósa, Sissy szerette ezt a Bécshez közeli ódon kastélyt, talán éppen hatalmas parkja miatt, amelyben oly jól lehetett lovagolni, Stefánia éppen any-nyira gyűlölte az egész épi::letet, még a kertjét is. Nászéjszakájának rémült ijedtségét és szégyenét nem felejtette el, sem azt, milyen szomorú hangulatban teltek el házasságának első napjai. A császári parancsnak megfelelően néhány hét múlva 94 csomagolni kezdtek. Elbúcsúztak prágai barátaiktól. Rudolfnak nehezebbre esett az elválás katonáitól és tiszttársaitól, mint gondolta volna. De hát a parancs az parancs. Bécsbe érkezve rögtön kiderült, hogy mindaz, amiben Stefánia reménykedett és amit könyörögve kért az égtől, nem teljesült. Már a Hofóurgban kijelölt lakosztályuk sem tetszett Stefániának.
A trónörökös-lakosztály ugyanis a Burg egyik legöre-gebb épületszárnyában volt, a svájci traktusban. Ablakai két szűk udvarra nyíltak, s habár az egyikben ott volt a rendkívül reprezentatív “követek lépcsője” és a bejárat a várkápolnába, viszont a másikat szüntelenül az udvari konyhából kiáradó ételszag töltötte meg, amely ablakukig is feláramlott, márpedig a trónörökösné semmit sem gyűlölt úgy, mint az ételszagot. Az udvari konyha bejárata éppen az ablakaik alatt volt. Az óriási ételgyár nemcsak a császár asztalára készített ételeket, hanem az udvaroncok és a Burgban szolgálatot teljesítő hivatalnokok számára is, nem is beszélve az őrszemélyzetről és az egész Burg személyzetéről. Éjjel-nappal egyfolytában dolgoztak benne, különösen nagyobb fogadások vagy bálok idején, amikor különleges ételeket és gyönyörűen elrendezett hidegtálakat kellett készíteniük. Stefánia úgy érezte, la-kása alá van aknázva: szakácsok, konyhalányok, kukták sürögtek-mrogtak szüntelenül alatta. Még a császári borospincéhez is, amely három emelet mélyen volt alattuk, ott vezetett le a pincelejáró. Az udvari konyhának éjjel-nappal csaknem három-ezer embert kellett étellel-itallal ellátnia, és bizony senkinek sem kellett soha egy percet sem várnia az ételre! Legföljebb az étkezők voltak időnként pontatlanok, a felszolgálók soha. Az udvari konyha, az udvari pince és 95 a cukrászat több száz embert foglalkoztatott és a nap huszonnégy órájában dolgoznia kellett. Ez természetesen zajjal is járt, de főleg mindenféle szagokkal. - Ennél rosszabbat szándékosan sem találhattak volna ki nekem, mint hogy itt jelölték ki a szállásunkat! És kérte férjét, sőt követelte, tegyen panaszt a császárnál. A császárnak azonban ezer más dolga volt. Legfőképpen az, hogy éppen Romániával készült katonai szerződést kötni, mert szerette volna Ausztria helyzetét megerősíteni a meglehetősen bizonytalan és feszültsé-
gekkel teli Balkánon. Románia királynéja, aki eredetileg német hercegnő volt és Sissy jó barátnéja, Carmen Silva álnév alatt novellákat és verseket írt, így hát kicsit hasonló lélek volt Sissyhez. Az osztrák császári házhoz fűződő baráti szálak ellenére is nehéz volt meggyőznie férjét, a román királyt, hogy kösse meg ezt a szerződést Ausztria-Magyarországgal. Károly királynak ugyanis az oroszoktól és a törököktől is volt félnivalója. Ferenc Józsefnek igen fontos lett volna ez a szövetség, szerette volna háromtagúvá kibővíteni a Németországgal nemrégen kötött megállapodást, hogy ezzel ellensúlyozza az oroszokkal szövetkezett franciák fenyegető magatartását. Ezzel azonban Rudolf egyáltalán nem értett egyet, szerinte sokkal fontosabb lenne Ausztria-Magyarországnak Angliával és Franciaországgal szövetséget kötnie, hogy ezzel elejét vegyék a poroszok egyre fokozódó hatalmi törekvéseinek. Ugyanis szövetség ide vagy oda, a poroszok Ausztriát is fenyegették, méghozzá generációk óta. Amikor Rudolf, Stefánia sokadszori sürgetésének végre engedve megjelent apjánál, hogy szállásuk ellen kifogást tegyen, süket fülekre talált. - Ez nem az én asztalom, kedves fiam. Tudod jól, ez Montenuovo dolga. Ő dönt a lakosztályok beosztásáról és biztos vagyok benne, nem akart rosszat. Egyébként Stefániának úgyis át kell költöznie Laxenburgba, ha közeledik a szülés ideje. - Laxenburgba…? - Hová máshová? Te is Laxenburgban jöttél a világ-ra. Mi bajod van Laxenburggal? - Stefánia nem érzi ott jól magát. - Majd megszokja. Laxenburgban jó a levegő és éppen erre van szüksége neki és a gyereknek is. Egyébként Rudi, mint látod, dolgom van. Át kell néznem még a román szerződést, tudod a szövetség. - Papa… szerintem ez a konstelláció… - Ez nem a te gondod, Rudolf. - De talán egy napon majd az lesz!
- Ne arra gondolj, ami majd lesz, hanem arra, ami most van. A jelennel kell foglalkoznunk, mert belőle nő ki a jövő és nem fordítva Egyébként pedig kérlek, fog-lalkozz komolyabban a hadsereggel, ez hatalmunk egyik legfőbb záloga. Egy új hivatalra gondoltam, szeretném ha te lennél a hadsereg főfelügyelője. Reformálj, ahol szükségesnek látod, de mértékkel. Ne vigyél semmit tíxlzásba. Most menj, nyugtasd meg Stefániát. Azzal a császár elbocsátó kézmozdulatot tett, mintha nem is a fia, hanem egy idegen állna előtte. Az utolsó szavaknál már újra gondolataiba mélyedt és az aktára figyelt, amelyen éppen dolgozott. Így volt ez csaknem mindig. Rudolf fortyogott a dühtől, mís kiment apja dolgozószobájából, ugyanakkor csodálta ezt az embert, aki ilyen hatalmas mennyiségű munkával is megbirkózik. De miért nem ad át nekem is egy részt belőle? - töprengett. Miért nem vehe-tem le a válláról legalább az egyszerűbb ügyeket? Főfelügyelő a hadseregnél - hát ez meg mi lesz?! Megint egy 96 9 új hivatal, amelyet azért találtak ki, hogy a trónörököst valamivel elfoglalják! Rudolf keserű mosolyra húzta el a száját. Ez megint csak valami alibi munka lesz! Az igazán fontos dolgoknak a közelébe sem engedi apja. Mintha nem bízna meg benne… vagy csak nem képes arra, hogy megossza munkáját? Talán minden trónörökösnek ez a sorsa… Mindenféle feladattal megbízzák őket, csak azért, hogy csináljanak valamit, de ezek sohasem lényeges dolgok. A lényeg hirtelen szakad a nyakukba azon a napon, amikor elhangzik a kiáltás: Meghalt a király, éljen a király! Rudolf belátta, nincs mit tenni, mindkét rossz hírt közölnie kell Stefániával. - A lakosztályunkat természetesen Montenuovónak köszönhetjük. Ráadásul Laxenburgban kell világrahoznod a gyermekünket. Tudom, mit akarsz most mondani, Stefánia…! - Nem, nem tudod! - kiáltott fel felesége mérgesen. Olyan férfihoz mentem feleségül, aki arra sem képes, hogy szembeszálljon apja
makacsságával? - Ez a makacs apa, Stefánia, ne felejtsd el, maga a császár. Itt neki van egyedül szava. Szóhoz sem engedett jutni. Csak a balkáni szerződés jár a fejében meg az ehhez kapcsolódó külpolitikai problémák. Majd hozzátette a jobb hírt is: - Viszont arról beszélt, a hadsereg főfelügyelőjévé fog kinevezni. - És ez mit jelent? - Azt, hogy valószínűleg sokat kell majd utaznunk, Stefánia. Vagyis látogassam végig az egész hadsereget, a sok garnizont… lehet, hogy éppen az a cél, hogy ne legyek Bécsben. Emlékeztetőket és reformjavaslatokat kell gyártanom. - És ezeknek a megvalósítását kiverekedni… - Megvalósítást? A gyakorlatba átültetést, úgy érted? Egy felügyelő csak egy felügyelő, semmi több: jól hangzó cím egy teljesen üres beosztáshoz. Ne feledkezz meg Albrecht bácsikámról. Amíg ő él és ő a hadsereg főparancsnoka, minden javaslatom egy fiók mélyén végzi. Augusztus végén a trónörökösné érezte, hogy közeleg a szülés ideje. Szeptember másodikán aztán a bécsiek izgatottan számolták az ágyúlövéseket, amelyek hírül adták fia vagy lánya lett Rudolfnak: sajnos csak huszon-egyig kellett számolniuk… Stefánia hő kísánsága nem teljesült - kislánya született. Rudolf arcáról világosan leolvasható volt a csalódás. Csak Ferenc József, az újsütetű császári nagypapa vigasztalta a fiát: - Fiatalok vagytok, még előttetek az élet. Majd legközelebb fiú lesz! De a trónörökösnek nem született több gyermeke, nem volt “legközelebb”. Ezt 1883. szeptember 2-án még senki nem sejtette. 4. Sötét fellegek “Hiszen még fiatalok, van idejük bőven!” - mondogatta a császári ház és a birodalom minden népe. De a sors másképpen rendelkezett. Ami ezután történt, súlyos csapás volt a dinasztiára. Rudolf és a császár sokáig nem akarták elhinni a következményeket. Rudolf
szívesen hallgatott barátai vigasztaló szavaira: - Ez csak amolyan gavallérbetegség, császári fenség! Ugyan mit tesz az! Majd elmúlik. Az orvosok bizonyára tudnak segíteni, ha meg nem, nincs más hátra, gyerünk a lányokhoz! Ez a legbiztosabb módszer, mindenki tudja a hadseregben. Azzal kitisztul a testből, majd meglátja fenséged!
98 1 99 Egy csinos, tüzes fiatal cigánylány volt minden baj okozója, aki tudta, hogy beteg, de elhallgatta. Egyetlen túláradóan vidám éjszakát töltött vele Rudolf, két va-dászat között, valahol Pozsony környékén. Reggel a lány még egy csinos kis pénzeszacskót is kapott. A vadászatok után Rudolf hazatért Bécsbe, Stefijéhez. Stefi hamarosan tudomást szerzett férje kalandjáról, de nem Rudolf mondta el neki, nem ő tett vallo-mást! A cigánylány mindkettőjüket megbetegítette. A férfi számára valóban csak egy kis gavallérbetegség volt az egész. Semmi különös dolog, csaknem minden-napos a fiatal, rámenős tiszteknél. De a trónörökösnő számára katasztrófa lett. Szerencsére az orvosok diszkrétek voltak. - Császári fenség, ez egy csúnya hashártyagyulladás, el kell mennie kúrára, hogy hamar rendbe tudjuk hozni. Legjobb lenne, ha együtt utaznának el délre. Mire visz-szajönnek, mindketten jól lesznek. Stefánia elég naiv volt ahhoz, hogy elhiggye. Még mindig túl keveset tudott ezekről a dolgokról. Nemsokára komoly tapasztalatokat gyűjtött, csak az ár, amit ezért fizetnie kellett, túlságosan magas volt. Nővére, Louise öntött végül tiszta vizet a pohárba. Louise, a bécsi társaság egyik nagyasszonya, általában kevés időt tudott húgának szentelni, mindenesetre sokkal kevesebbet, mint ahogy Stefi remélte és várta. Amikor Bécsbe érkezett, feltételezte, nővére majd mindenben segíti, mindig mellette fog állni. De Fülöp Coburgi herceg felesége csak saját magával és a körülötte nyüzsgő udvarlókkal volt elfoglalva. Stefánia gyakrabban látta a sógorát, a
“Dagit”, ahogy Rudolf tréfásan nevezte néha. De ezt is csak azért, mert ők ketten Rudival jó barátok voltak, együtt jártak vadászni. - Lacromára utazunk, Stefánia! Majd meglátod, minden rendbejön - próbálta nyugtatgatni a feleségét Rudi. Stefánia ugyanis sokkal többet szenvedett a betegségtől, mint ő. Rudolf túl későn ismerte fel, mit köszönhet pillanatnyi könnyelműségének. Gyermeke anyját is megfertőzte! Az orvosok pedig gyanúsan komoly képet vágtak mindannyiszor, ha Rudolf arról faggatta őket, vajon milyen következményei lesznek Stefánia betegségének a jövőben. Lehet-e még anya? - Nem tudunk még semmit sem mondani, császári fenség. Lacroma mindenképpen jó megoldás lenne, az enyhe déli klíma biztos jót fog tenni. - És legalább megszabadulunk a pletykás Bécstől tette hozzá Rudi dühösen. - Elegem van abból, ahogy a mindenki rám néz, engem figyel! Ez a sajnálkozó szemrehányás minden pillantásban! Ez a gúny és megvetés! - Ezt császári fenséged csak beképzeli magának. Betegségének gyakori velejárója a depressziós hangulat, ez teljesen normális. Nekünk, orvosoknak kötelességünk hallgatni, és őfelségén kívül senki nem tud semmit. Őfelsége pedig nyilván hallgatni fog, ebben biztos lehet. - És a személyzet…? - Ettől a gondtól is megszabadulnak Lacromán. És mire visszajönnek, már mindenen túl lesznek! - Emberi számítás szerint, császári fenség - tette hozzá az asszisztens halkan. Rudolf alig mert a felesége szobájába lépni. Mint már napok óta, most is heves szemrehányásokkal fogadta férjét Stefánia. - Hogy tehetted ezt velünk? - támadt neki őszinte haraggal és mélyen megbántottan. Az asszony szeme villámlott. Rudolf csodálkozva torpant meg. Ilyennek még sosem látta Stefit: gyűlölet villant meg a tekinteté-
ben.
100 1 101 - De Stefánia…! - Menj innen és ne nyúlj hozzám! Soha többé ne nyúlj hozzám, hallod! Nem akarom, hogy még egyszer megérintsél! Méreg vagy, igen, méreg! Méreg, amely engem is tönkre fog tenni! - Stefánia, miket beszélsz? - Miket beszélek? Louise volt itt és mindent elmon-dott! Elmagyarázta, mi ez a “hashártyagyulladás”, vagyis hogy szó sincs hashártyagyulladásról! A betegségünk annak a szégyennek a következménye, amit te hoztál a fejünkre! Mert azt, hogy nem én vagyok, akinek a szenvedéseinket köszönhetjük, mindenki tudja. Te csaltál meg engem egy piszkos, elhanyagolt nőszeméllyel, engem, leányod anyját, a trónörökösnét, egy királynak a lányát… ! - Stefánia, igaz, könnyelműség volt… - Könnyelműség! Annál sokkal többről van itt szó! Tudod, mit mondott Louise? Hogy valószínűleg soha többé nem lehet gyermekünk! - Stefánia, próbáljunk meg nyugodtan beszélni egymással. Elutazunk Lacromára, ott minden rendbe jön! - Bolond vagy! Tudod, mi történik majd Lacromán? Nagy titoktartás közepette elvégzik rajtam, amit meg kell tenni. És még ha szerencsém van és meggyógyulok, Erzsébet akkor is örökre az egyetlen gyermekünk marad, mert második már nem lesz. Nem szülhetek soha többé, érted? - Ezt mesélte be neked Louise? - Igen, de ez nem mese, ő jól tudja, miről van szó és én elhiszem minden szavát. Nekem eddig itt csak ha-zudtak! Stefánia kétségbeesetten vetette magát a párnáira és hevesen felzokogott. Végtelenül undorodott a saját testétől és még annál is jobban Rudolfétól. Rudolfot elöntötte a sajnálat és gyöngédség hulláma.
Odalépett Stefánia mellé, hogy megsimogassa, de az asszony hevesen ellökte magától és rákiáltott: - Menj! Menj innen! Megmondtam már neked, hogy méreg vagy, és nem akarom, hogy még egyszer hozzám érj! Stefánia vonásai megkeményedtek. Rudolf lenyelte az indulatos választ, az ő pillantásából is harag, sőt ájult düh áradt, amikor egyetlen szó nélkül hátat fordított Stefániának és kiment a szobából. Átsétált a dolgozőszobájába. Az íróasztalon ott állt az a csontkoponya, amelyet még első nevelőjétől kapott. Kezébe vette és elgondolkodva figyelte. Lassacskán le-csillapodott, a Stefánia iránt érzett harag is múlni kezdett. Valószínűleg nemcsak Louise, de az orvosok is azt tanácsolták neki, hogy ne érintkezzen többé velem, gondolta Rudolf magában. Hiszen igaz is, én még mindig fertőzök, amíg nem gyógyítanak meg egészen. Az az átkozott cigánylány… Az a rettenetes teremtmény, akinek fogalma sincs arról, hogy mit tett velünk! A férfi még mindig szilárdan hitt abban, hogy meggyógyulhat. Amit azonban a sógornője Stefániának jósolt, az bizony őt is megrázta a lelke mélyéig. Nem lesz többé gyermeke? Vége a reménységnek, hogy fiú utóda és ezzel trónörököse születik, aki majd őt, Rudolfot felváltja a birodalom trónján?! Visszarakta a koponyát az íróasztal szélére, a sok terv és írásmű közé, amelyek az asztalán halmozódtak. Vajon az az egy pillanat, amikor nem tudott uralkodni magán, valóban ilyen rettenetes következményeket von maga után? Örökre vége a Habsburgok férfiágának? Ekkor eszébe jutott a Mária Terézia-féle Pragmatica Sanctio. Hiszen a nagy császárnő is uralkodó lett végül! - Tulajdonképpen Erzsi is örökölheti a trónt egy napon - állapította meg magában.
102 103 Mert Erzsébetnek keresztelték a lányukat, Sissy volt a keresztmama. Igen tulajdonképpen a Habsburg örökősödési törvény szerint a kicsi Erzsébet is lehetne trónörökös… Csakhogy vajon Ferenc Józsefnek egyáltalán megfordulna-e ilyen gondolat a fejében? Foglalkozna-e komolyan ilyen kérdéssel valaha is? Rudolf leült az íróasztal mellé a székére, nagyot sóhajtott és lázas, forró fejét két tenyerébe támasztotta. Nyomorultul érezte magát. Arra vágyott, bár mehetne el innen, minél messzebb… Lacromára. Ezt a kicsi, adriai-tengeri szigetet azért vette, hogy ott, az elhagyott kolostorban menedéket találjon. A családjának szánta az öreg kolostort és a szigetet, Stefinek és a gyermekeiknek… Azt szerette volna, legyen egy olyan hely az életükben, ahol távol lehetnek minden gondtól és bajtól. Most valóban odautazik Stefivel. Erzsit persze itt kell hagynia a nevelőnőkre és korántsem pihenni utaznak! Menekülés lesz, kétségbeesett menekülés Bécsből, az udvari pletykák fojtó világából. Már az utca népe is a trónörököspár titokzatos betegségéről suttogott. Természetesen az udvar kénytelen volt az időközi értesítőkben rendszeresen közzétenni jelentést a betegek állapotáról. Ezek a bulletinek nem mindig az igazat írták, de a bécsiek már rég tudtak olvasni a sorok között. Stefániának igaza volt: micsoda szégyen! A birodalom első családjának az volt a kötelessége, hogy jó példával járjon alattvalói előtt, hogy felinutassa, milyen a helyes és követendő élet… Az a cigánylány a saját pillanatnyi előnyét tartva szem előtt, felelőtlen módon rettenetes katasztrófát okozott! Gavallérbetegség, dörmögte Rudi. Igen, a gavallérok betegsége. A legutolsó katonát is megbotozzák azért, ha ilyen fertőzést szed össze. Ő is ezt érdemelné most. Még többet is… De hát most már… majd ha újra egészséges leszek, minden helyre jön reménykedett.
A trónörököspár orvosai kíséretében utazott el Lacromára. Ott megtörtént Stefánia trónörökösnével, amit Louise nővére jövendölt neki. Elmondhatatlan kínok között feküdt, de végül is felépült. Egy napon maga a császárné állt az öreg kolostor kapuja előtt. Sissy kötelességének érezte, hogy utánanézzen, hogy vannak a “gyerekek” és hogy saját szemével lássa, javul-e fia és menye állapota. - Stefániának nem lehet több gyermeke, felség - közölte vele Niederhofer, az udvari orvos. - Sajnálom, felség, de ez volt az egyetlen mód, hogy a császári fenség egészségét helyreállítsuk. Erzsébet elsápadt, bólintott, majd lement Stefániához a kolostorkertbe. Ott pihent egy nyugágyon, de amikor meglátta a császárnét, fel akart állni. - Maradj, Stefi, maradj csak, feküdj - lépett mellé Sissy és a kezét nyújtotta. Nagyon rossz volt? - Rettenetes, chére maman. Azt hittem, ott halok meg. - De szerencsére még élsz. Az ember néha többet ki-bír, mint gondolná. Sokkal többet is. És Rudi? - Rudi fent van és olvas. Kérem… Értsenek meg… Nem hagyom, hogy… nem akarok még egyszer meg-betegedni… ugye érted, mama? - Miért, ő még nem gyógyult meg? - tudakolta Sissy aggódva. - Sajnos nem. Niederhofer doktor attól fél, hogy nem is fog soha igazán meggyógyulni. - Borzalmas lenne… szegény Rudi!
104 105 - Én nem tudom sajnálni őt, mama. Ő az oka mindennek! És velem szemben teljesen felelőtlenül viselkedett. Szégyentelenül megcsalt egy közönséges nővel! - Ó, Stefánia, hiszen olyan fiatal még… - Az lehet, hogy fiatal, de nős és apa. Valamint arra is gondolnia kellett volna, hogy ő a trónörökös! Stefániából most is az a szigorú felelősségtudat be-szélt, amelyet gyerekkorában a belga király udvarában, a laekeni kastélyban neveltek belé. Rudolf is nagyon hasonló szellemű nevelést kapott. Csakhogy őnála ugyanaz a szigorú nevelés ellentétes hatást váltott ki: belőle fékezhetetlen szabadságvágy tört fel, nem tűrt korlátokat és könnyelmű magatartásán még a házasság után sem tudott változtatni. És most íme, itt voltak a következmények… - Stefánia, gondolj arra, hogy ti ketten a nyilvánosság fényében álltok. Bármi történik is, neked és Rudolfnak együtt kell mutatkoznotok az emberek előtt. A nép szeretné boldognak látni trónörököspárját… És nektek el kell játszonotok ezt a színjátékot. Hogy otthon, a négy fal között mi történik, ahhoz senkinek semmi köze, feltéve, ha nem kerül nyilvánosságra. És erre is nektek kell vigyáznotok. - Tudom, mama - bólintott Stefánia komolyan. Ezeken a dolgokon már én is sokat gondolkoztam. - Jól tetted, Stefánia. Gondolkodjál még és beszéld meg Rudolffal is. Most felmegyek hozzá. Néhány napot itt maradok, úgy indulok tovább Korfura. Hiszen tudod, én vagyok a “vándormadár”, a fecske, aki mindenütt otthon érzi magát! A trónörökös már jó előre tudomást szerzett anyja érkezéséről, csak a táviratot, amelyből megtudta, nem merte megmutatni Stefániának. Általában kerülte a feleségét, nem kívánt a szeme elé kerülni, s csak az or-vosokon és a szolgaszemélyzeten keresztül üzentek egymásnak. - Mama - üdvözölte Rudolf Erzsébetet szomorú mosollyal. - Mit műveltél már megint, te fiú - Sissy mindennek ellenére talált fia számára
néhány gyöngéd szót. - És milyen rosszul nézel ki! Erzsébet valóban megijedt. Fia megtört férfinak látszott, arca beesett, máskor oly élénk tekintete mintha egészen kialudt volna. - Nem szabad ennyire a szívedre venni - bátorította fiát egy kicsit, aztán leült mellé. Rudolf zavart arcán furcsa mosoly futott át. Aztán a barátairól és ismerőseiről érdeklődött. - Mondd meg nekik, mama, jól vagyok, ha kérdezik. És… papa… hogy v an? - kérdezte bátortalanul. - Üdvözöl téged - közölte Sissy nevetve. - Csak fel a fejjel, és emlékezzél arra, hogy ki vagy! - Hiszen ezt próbálom, mama - felelte Rudolf szomorúan csóválva a fejét. - Talán azért fáj annyira a nyakam, mert megpróbálom a gerincemet minél egye-nesebben tartani! 4. Egy házasság vége A trónörököspár néhány hét múlva visszatért Bécsbe. Stefánia meggyógyult, Rudolf állapota átmenetileg ja-vult. Rudolf még egyszer megpróbálta, hogy gyengéd-séggel elnyerje felesége bocsánatát, de jeges elutasításra talált. Stefánia kitartott az elhatározása mellett, hogy soha többé nem engedi magához férjét. - De hát így nem élhetünk! - fakadt ki Rudolf. - Ki bírja ezt ki, Stefánia? - Nekünk kettőnknek ki kell bírnunk - szögezte le 106 1 107 kérlelhetetlenül az asszony. - Mindkettőnk életét tönkretetted. - Könnyelműség volt, belátom, és végtelenül sajnálom. Nem tudsz nekem megbocsátani? Stefánia csaknem gorombán támadt rá: - Megbocsátani? Neked? Azok után, hogy megaláz-tál és nevetségessé tettél a családjaink, az udvar, sőt az egész nép előtt?
Elfelejtetted, hogy huszonhat órát va-júdtam, míg gyermekünk megszületett, elfelejtetted, készen álltam arra, hogy ezt a szenvedést újra meg újra magamra vegyem azért, hogy megszülethessen a várva várt trónörökös? És azt, hogy ezt a gondolatot, ezt a re-ményt most már egyszer s mindenkorra fel kell adnunk? Én igazán jó feleséged akartam lenni, de te… te jó férjem voltál? - Stefánia, én… - Nem. Ne is mondj semmit. Fejezzük be ezt a vitát. A szüleimnek, akik bíztak benned, épp olyan rettenetes csalódást okoztál, mint nekem. Mindennek vége, és ezt te akartad így! Ezután mindketten a magunk útját járjuk majd. Most Rudolf válaszolt hevesen: - Úgy látszik, elfelejtetted, mit mondott neked ma-ma és mit mondott a császár, mi az, amit mindkettőnk-től elvárnak, sőt megkövetelnek!? Kénytelenek vagyunk ezentúl is boldog házasság látszatát kelteni. Stefánia élesen felnevetett: - A látszatot, hát persze! Ebben az udvarban és a ti életetekben úgyis minden látszat, mérföldekre a valóságtól és az igazságtól! Természetesen készen állok arra, hogy meghozzam ezt az áldozatot, hogy úgy tegyek, mintha… A nyilvánosság előtt, akkor, amikor minden szem ránk szegeződik! Egyébként pedig kímélj meg a jelenlétedtől, kérlek. - Így is jó - dörmögte Rudolf, akit mélyen megse-beztek Stefánia szavai. - Ha te ilyen kemény tudsz lenni, én is az leszek. Holnap este meg kell mutatnunk magunkat a bécsieknek, látniuk kell, hogy a trónörököspár házassága még mindig milyen boldog… - gúnyos nevetéssel húzta be Rudolf maga után az ajtót. A heves vita után Rudolf nyugalomra vágyott, bement hát kislányához, Erzsébethez, hogy játsszon vele egy kicsit. Amikor meglátta, még jobban megsajdult a szíve. Igen, igaz, amikor Erzsi megszületett, az egész család, az egész udvar éreztette Stefániával, mennyire csalódott, amiért csak kislányt hozott a világra és nem a
remélt fiút, nem a trónörököst. Az egyetlen, aki kedves mosollyal fogadta a hírt, az az apja volt, a császár, és egyedül ő volt az, aki vigasztalta őket, biztatva, hogy van még idejük. Most már nincs idejük, és ez az ő hibája. Másnap doktor Auchenthalerral kellett beszélnie, az orvosával. A doktor elmagyarázta neki, hogy Stefániának igaza van, nem is tehet semmi mást, csak így védekezhet az esetleges újabb fertőzés ellen. Ezzel azonban a közös boldogságról szőtt álmuk végleg szertefoszlott… - Ami pedig önt illeti, császári fenség, mindent és valóban minden eszközt megpróbálunk, ami akár csak reményt is nyújt arra, hogy a bajt egy napon teljesen megszüntessük. Addig azonban valószínűleg újra meg újra fellobban majd. A tudomány mai állása szerint semmiféle garanciát nem vállalhatok a tökéletes gyógyulásra. - Ez tehát azt jelenti, hogy gyógyíthatatlan vagyok? Az orvos bizonytalan kézmozdulatot tett. - Vannak esetek, amikor nem tudunk segíteni. - Köszönöm, doktor - nyögte ki Rudolf nagy nehezen. Auchenthaler gondterhelten nézett vissza. A trónörökös egyenesen dolgozószobájába indult, belépett, majd 108 109 magára zárta az ajtót. Megpróbált a munkájába menekülni, hátha akkor nem kell kétségbeejtő helyzetére gondolnia. De íróasztalán ott állt az öreg, sápadt koponya és gúnyosan vigyorgott. Rudolf belebámult az üres szemgöd-rökbe: . - Na, öregem - dörmögte - már előre örülsz nekem, igaz? Igen, igen, előbb-utóbb mindannyian úgy nézünk majd ki, mint te. És a vég hamar eljön… de addig… addig éljen az élet! Legyünk minél vidámabbak! Ez az egyetlen módja annak, hogy a sötét gondolatokat elűz-zük! Meg hogy megfeledkezzünk arról, te is a világon vagy.
Előled senki sem menekülhet, tudom - tette hozzá rezignáltan. - Sem koldus, sem király. Rudolf becsöngette inasát, Loscheket. Alázatosan, hajlongva lépett be az ajtón, az egyszerű ember benyomását keltő férfi, akit a trónörökös gyakran vitt el vadászkirándulásokra, és ott kiderült, milyen kitűnő gyakorlati érzéke van. Végül szinte nélkülözhetetlen segítőjévé lett a trónörökösnek. - Ma este fél kilencre rendeld ide Bratfischt, a fiáke-rével… És Nostitz grófnő tudassa a feleségemmel, legyen szíves időben elkészülni, hogy indulhassunk a mosónők báljára. A nép szeretné látni a trónörököspárt! - Igenis, felség. Loschek kutató pillantást vetett urára, de Rudolf ki-fürkészhetetlen ábrázattal temetkezett a munkájába. Ez bizony parancs volt, és Stefániának engedelmes-kednie kellett. Fél óra múlva mégis azt üzente a szobalányával Rudolfnak, hogy rettenetes migrénje van. Rudolf visszaüzente, hogy ezt sajnos nem tudja tekintetbe venni. Egy ilyen közös báli este még egy évvel ezelőtt is megdobogtatta Stefánia szívét, előre örült neki. A jelen körülmények között ezt is megalázásnak vette. A bécsi mosónők bálja abban az időben jóval tőbb volt, mint egy egyszerű bál, valóságos bécsi népi ünnepély lett belőle, régen szétfeszítve az eredeti kereteket. A határtalan jókedv estéje volt ez, amit valaha a bécsi nép alsóbb rétegei ünnepeltek, de időközben a magasabb bécsi társaság által is gyakran és szívesen látogatott mulatság lett belőle. Ekkoriban már jóformán hozzátartozott a jó modorhoz, hogy az ember megjelenjen ezen a bálon, ahol inkognitóban maradhatott, és nem kellett az udvari etikett előírásaihoz igazodni. Mert ennek a bálnak az volt a mottója: “Itt ember vagyok, itt szabad egyszerű emberként viselkednem”. A felsőbb osztályokban szokásos merev tartózkodást egyáltalán nem nézték jószemmel. Így történt, hogy a jótékonykodásáról oly híres Pauline Metternich hercegnőnek az a szerencsétlen ötlete támadt, hogy hasonló bált rendez saját
ragyogó nemesi palotájában is, ahol viszont, noha mindenkinek jelmezben kellett megjelen-nie, mégis maguk között voltak. A vendégek jócskán adakoztak ugyan, de a jó modor és a jó erkölcsök újra átvették az uralmat. Csak az igazi mosónőbálon enged-hették el magukat az emberek. Még az arisztokraták is. Ezt a bált általában egy elövárosi fogadóban tartották. Ezeken az estéken mindig forró volt a hangulat. Folyt a bor és a sör, és legtöbbször valamelyik Strauss-zenekar játszott, húzta a talpalávalót egész este. A fiatalok boldogan ropták a táncot. Néha maga Edi mester is megjelent egy-egy negyedórára, hogy gyorsan bemu-tasson egy új keringöt. A legmerészebb táncosnők még a kánkánnal is megpróbálkoztak. A teremben összeke-veredett a füst- és izzadságszag a gulyás, a sör és a forró virslik illatával. Az ácsolt asztalok és padok mindenütt foglaltak voltak, a táncparketten pedig életveszélyes volt a tömeg. A báli éjszaka csúcspontja a mosónőki-rálynő-választás volt, amire minden lány, aki elég szép-110 I 111 nek érezte magát, benevezhetett. A zsűri a nyilvánvalóan szakértő férfiakból állt. Idén a Vörös Kakasban rendezték a bált, amelynek oldalsó termeit Rudolf is jól ismerte. A Vörös Kakas valaha postakocsi-állomás volt, időközben az egyik leghíresebb vendégfogadó, sőt szálloda lett. Régtől fogva nagyon jó híre volt, még Johann Strauss, az idősebbik is játszott itt táncmuzsikát. A trónörökös gyakran mulatott itt a barátaival, ilyenkor mindig behívta a fiákeresét,. Bratfischt is. Bratfisch, “a nép gyermeke” volt, nagyon kellemes hanggal áldotta meg az ég, citerázni is tudott, meg fütyülni is, rengeteg nótát meg viccet ismert, úgyhogy a vidám társaságban lassan nélkülözhetetlenné vált. Olyan jó hangulatot tudott teremteni, hogy ha ő jelen volt, senki sem unatkozott. Bratfisch olyan fiákert bérelt, amelynek nem volt száma. Mindig arról álmodott, hogy egyszer majd önálló lesz, vehet néhány lo-vat és egy szép fiákert is. Felesége is volt és gyermekei, így hát kedves, szakállas, mackós arca időnként meglehetősen gondterheltnek tűnt. Nem sok reménye volt arra, hogy álma valaha is valóra váljon. Szerény fizetését akkor tudta kiegészíteni, amikor Rudolfnak este is szüksége volt rá, mert ilyenkor bőséges borravalót kapott és nemcsak tőle, hanem a többi úrtól is, akik vele utaztak.
A trónörökösnek természetesen állandóan rendelkezésére állt volna egy gyönyörű, címeres udvari hintó, de Rudolf szinte soha nem vette igénybe. Sokkal szívesebben utazott ezzel a szám nélküli fiákerrel, mert azt remélte, így kevésbé bámulják meg. Idővel szövetség-féle alakult ki kettőjük között, Bratfisch jóformán csak Rudolfnak dolgozott, így lett az eredetileg “rendes” bécsi rendszámmal ellátott fiákerből szám nélküli “pri-vát” fiáker. Az természetesen illúzió volt, hogy Rudi így megszabadulhat a titkosrendőrök seregétől. De azért Bratfischnak néha-néha sikerült leráznia a makacs ül-dözőket. Ennek Rudolf mindig nagyon örült, de különösen akkor, ha a kegyvesztett toscanai herceghez, Johann Salvatorhoz igyekezett. Bár tudták, hogy a főherceget éppoly gondosan figyelik, mint őt. Stefánia még soha nem volt a mosónők bálján. És most sem volt semmi, de semmi kedve ahhoz, hogy férjével kikocsizzon ebbe az elővárosi kis fogadóba. Bár szobalánya elmesélte, hogy majdnem mindig ez az egyik legjobban sikerült bécsi mulatság, és már majd-hogynem történelmi rangja van, oly régen rendezik meg, ez sem ébresztett benne különösebb érdeklődést. Már attól a gondolattól is szenvedett, hogy Rudolffal esetleg táncolnia is kell. És ráadásul hol! Biztosan szívesen meglátogatná ezt a fogadót valamelyik délelőtt udvarhölgyei kíséretében, de hogy egy ilyen népies parasztbál kedvéért odamenjen, ráadásul még jelmezben is - hát ez ellen minden porcikája tiltakozott! Nostitz grófnőnek mindenesetre elég baja volt azzal, hogy megtalálja Stefániának a megfelelő mosónőruházatot. Megkérdezték az udvari színház jelmeztárát, meg az összes lehető jelmezkölcsönzőt, csakhogy Stefánia irtózott attól, hogy fölvegyen egy olyan ruhát, amelyet előtte mások viseltek. Végül sikerült egy varrónőt találni, aki vállalta, hogy elkészíti egy délután. Stefánia fejébe vette, hogy jelmez ide vagy oda, ő felteszi a legszebb ékszereit. Amikor Rudolf megjelent hogy induljanak, és szemrevételezte felesége kosztümjét, gúnyosan felnevetett: - Ezt, remélem, nem gondolod komolyan-kérdezte. - Gyémántos diadémmal akarsz a mosónők báljára jönni? Ne nevettesd ki magad. Azonnal vedd le - követelte ridegen.
112 113 Stefánia sírógörcsben tört ki: - Meg akarsz alázni az emberek, az egész nép előtt! kiáltotta, és keze ökölbe szorult. - Butaságokat beszélsz - utasította rendre Rudolf hidegen. - Nem az udvari bálba megyünk! Egyrészt könnyen lekapcsolhatnak ott rólad valamit, amit soha nem fogunk viszontlátni, másrészt pedig éppen az a vicc az egészben, hogy te is mosónőnek öltözöl, hát nem érted? Rajtam is csak civil ruha lesz, és boldogan hagyom itthon az összes kitüntetésemet. Boldog vagyok, hogy legalább ezen az egy estén levethetem a rangomat. Most gyerünk! Stefánia szemébe újra könny szökött, és rátámadt Rudolfra: - Csak azért teszed ezt velem, hogy fájdalmat okozzál és bántsál! - Stefánia, miket beszélsz?! - De igen, tudom, biztos vagyok benne, hogy csak engem akarsz bosszantani! - Szóval szerinted egy közös báli este bosszantás? kérdezte Rudolf gúnyosan. - Nem hiszem, hogy ezt bárkinek be tudod magyarázni. - Milyen aljas vagy, Rudolf - sziszegte Stefánia gyűlölettel. - Te meg egyszerűen buta vagy - vágott vissza Rudolf. - Nem hagyom, hogy elrontsd a mai estémet! Azzal sarkon fordult, és kisietett a szobából. Szerencsére Stefánia még időben kiküldte a szobalányait, így négyszemközt zajlott az újabb veszekedés. Stefánia azonban, Rudolffal ellentétben, aki gyakran remegő, de halk hangon
beszélt, egyáltalán nem fékezte dühkitörését. Így hát aki a trónörökös-lakosztály személyzetéből eddig még nem tudta, mi a helyzet kettőjük között, az most megtudhatta. Sose felejtsd el, hogy király lánya vagy - ezt tanították a szülei Stefániának. Nos, ma este is bebizonyítja, hogy a nyilvánosság előtt tudja majd magát tartani, és méltóságteljesen tud viselkedni még a diadém nélkül is, amelyet engedelmesen kiszedetett a hajából. Leszárította arcáról a könnyeket, aztán bement a gyerekszobába, ahol a kis Erzsébetet éppen lefektetni készültek. Már ott volt Rudolf, az apa is. A kislány kerekre tágult szemmel csodálta az anyját, akit ilyen maskarában még sosem látott. - Milyen szép vagy, mama! - suttogta a kicsi. Stefánia kicsorduló könnyei mögül is mosolyogni próbált, magához szorította kislányát. -Aludj jól, picim - búcsúzott el tőle. - Papa és mama ma éjszaka későn jönnek haza, de az őrangyalod itt lesz veled . . 5. Egy balul sikerült bál Némán ültek egymás mellett a fiákerben, amely az éjszakai Bécs utcáin zötyögött kifelé, végig az elővárosi főutcákon, és már közeledett a Szent Rókus plébániatemplomhoz, amely mellett ott állt a Vörös Kakas. Bratfisch két gebéje már álmában is odatalált volna, ami azt bizonyította, hogy ezt az utat nem először teszik meg. Bratfisch kapucniját a fejébe húzva és kabát-ját maga előtt összefogva kuporgott fenn a bakon. La-zán tartotta a gyeplőt széles kezében, az ostor ott volt mellette, de nem volt rá szizkség. Dúdolgatott és fütyürészett magában, mintha csak az időt akarta volna múlatni. Ha valaki belenézhetett volna az arcába a gázlámpák halovány fényénél, csodálkozott volna a keserű arckifejezésen. Bratfisch ugyanis feszülten figyelt. Éppen a harmadik titkosrendőr mellett haladtak el, ezúttal Habrada biztos úr mellett. Az egyik sarkon állt, 114 115
éppen egy gázlámpa alatt, és a zavar legkisebb jele nél-kül húzta elő a jegyzetfi,izetét, amikor a szám nélküli fiáker lassú tempóban elhaladt mellette. Bratfisch fiákeres halad el előttem a megfigyelt kocsival a Beatrix és a fő utca kereszteződésénél. A kocsiban két személy, ő császári fensége a trónörökös és felesége felismer hető. 22 óra 1 S perc. E. e. n. t. Habrada cs. és kir. biztonsági rendőr A bécsi rendőrfőnök, Kraus báró holnap reggel elégedetten állapíthatja majd meg, amikor a Schottenrin-gen levő irodájába beviszi a tisztiszolga a reggeli feketéjét és kiflijét, hogy - legalábbis Habrada biztos úr megfigyelése szerint - e. e. n. t. Ez a négy betű volt a hivatali rövidítése annak, hogy említésre méltó esemény nem történt”. A Beatrixgassét ugyanebben az időben egy másik titkosrendőr is figyelte. Ugyanis az egyik csinos kis polgári palotácskából éppen ekkor lépett ki egy ifjú pár, és szállt be az előre megrendelt fiákerbe. Ez a hölgy is mosónőnek volt öltözve, és az úr ugyanúgy civilben volt, mint Rudol Csakhogy ezen a höl-gyön sokkal természetesebben állt a jelmez, mint a trónörökösnén. - Legfőbb ideje, hogy elindultunk, Rudi lehet hogy már vár bennünket - mondta a férfi sóhajtva. - Rémes, hogy rátok, asszonyszemélyekre folyton várni kell. Kísérőnője felnevetett: - Fogadjunk, hogy Stefire legalább ugyanannyit kellett várni, mint rám! A titkosrendőr, aki az egyik gesztenyefa törzse mögött állt, előhúzta a jegyzettömbjét: Őfőhercegsége, ohann Salvator Milli Stubel kisasz-szony kíséretében elindult otthonról, 22 óra I S perc. E. e.
n. t. Postpischil cs. és kir. rendőrbiztos 2-es alosztályról. Igen, Johann Salvator főherceget is figyelték. De míg Rudolfnak csak rendkívül terhes volt ez az állapot, addig a kegyvesztett főhercegnek nagy veszedelmet is jelenthetett. A trónörökösné már megszokta, sőt bizonyos fokig meg is kedvelte a titkosrendőröket, mert úgy érezte, védelmet nyújtanak neki, különösen egy ilyen estén, mint ez. Milli Stubelnek hosszú időre volt szük-sége, míg ráébredt, őt is megfigyelik. Nem is neki tűntek fel először a keménykalapos urak, hanem két kolléga-nőjének az udvari opera balettkarából. Aztán egy alkalommal Milli próbát tett, megállt az egyik tükörfényes kirakat előtt, és óvatosan megfigyelte, követi-e valaki. Ott volt mögötte a titkosrendőr. - Mondd, muszáj ezt, Johann? Minek ez egyáltalán? Csak nem gyanúsítanak valamivel? - panaszkodott főhercegi barátjának a következő este. Johann Salvator elkomorult. - Mindannyiunkat állandóan figyelnek, Milli. Fogalmad sincs arról, mit művelnek Rudival. És az utóbbi időben még romlott is a helyzet. - De hát miért? Féltenek benneteket? Azt hiszik ta-lán, kárt akarok tenni benned?! kérdezte a lány izgatottan. A főherceg felnevetett: - Azt hiszem, azzal nagy szívességet tennél nekik. - Szívességet? - Milli hitetlenkedve kerekítette el nagy, őzbarna szemét. - Ezt nem mondod komolyan? - Dehogynem, egészen komolyan mondom - bólintott Johann, és még csak el sem mosolyodott.
116 117 - De hát miért? - csodálkozott a lány. - Nem tudom neked elmagyarázni. Talán majd egyszer később megérted, Milli. Most mindenesetre jobb is, ha nem tudsz semmit, mert esetleg valami alkalmat-lan helyen szólnád el magad, vagy még az is lehet, hogy valaki megpróbálná kiszedni belőled. Egyébként ezek a dolgok nem az ilyen csinos fejecskékbe valók. Tudod mit, Milli? Rá se ránts! Ha meglátsz egy ilyen alakot, nézd levegőnek. Ezen az estén a két fiáker ugyanoda igyekezett: a Vörös Kakasba, amely már ünnepi kivilágítással várta a vendégeit. Sokan érkeztek a báli éjszakára, és sokan voltak olyanok is a fogadó körül, akik csak bámészkodni jöttek. Mikor odaértek, a fogadóból már zeneszó szűrődött ki. Strauss zenekara játszott ezen az estén is. A nagy Johann ugyan már szinte sohasem vezényelte egyik zenekarát sem, áttért az operettírásra. És mivel Josef meghalt, a harmadik testvér, a fess Edi vezényelte a Strauss-zenekarokat. Ugyanis nem csak egy volt, hanem három, de alkalmanként négy is. Edi mindegyiket egyszerre szerette volna vezényelni, de mivel ez nem ment, úgy oldotta meg, hogy egyik helyről a másikra kocsizott minden este. Volt úgy, hogy három-négy helyen is vezényelt egyetlen éjszakán. Ot szerencsére nem figyelték meg - mert ezt a megfeszített tempót a cs. és kir. titkosrendőrök sem bírták volna.. ! Amikor a uónörököspár kiszállt Bratfisch fiákeréből, a nézők közül sokan felismerték őket, és boldogan tap-soltak nekik. Ez persze hízelgett Stefániának. - Látod, Stefi, el kellett jönnünk. Az ilyesmitől le-szünk népszerűek - mondta Rudolf békülékenyen. Stefánia nem méltatta válaszra a férjét. Rudolf ragaszkodott ahhoz, hogy senki se jöjjön velük a kísére-tükből, úgyhogy Stefánia most hirtelen vadidegen arcokat látott maga körül, amelyek közül bizony sok maradt közömbös. Alig akadt olyan, aki meghajolt, és egyetlen hölgy sem pukedlizett előtte. Stefánia szorosabbra húzta a vállkendőjét, a kíváncsi pillantások elől próbált védekezni. Keze görcsösen markolta kis kézitáskáját, mintha attól félne, valaki el akarja tőle lopni. Még legyező sem volt nála, amely mögé arcát elrejthette volna.
Rettenetesen kínosan érezte magát. Ami Stefániának sokkhatást jelentett, azt Rudolf ha-tározottan élvezte. - Látod milyen jó itt - Rudolf egészen felengedett. Légy okos, felejtsd el a mérgedet. Boldog az, aki felejteni tud - idézte a férfi az egyik operettslágert. Csakhogy Stefánia nem tudott felejteni. A pincér odavezette őket Rudolf törzsasztalához, a terem végébe, a megemelt kis pódium szélére. A következő pillanatban már ott állt mellettük Johann Salvator és Milli. - Szervusz, ez itt Milli - üdvözölte a főherceg a trónörököst barátságosan, majd kutató pillantást vetett Stefániára, mintha szerette volna felmérni, milyen hangulatban van. - Kézcsókom… Milli nyilvánvalóan nem nagyon tudta, hogy visel-kedjen, de ugyanezt lehetett elmondani Stefániáról is. - Hát akkor üljünk le - javasolta Rudol - Nézzük egy kicsit a táncolókat, aztán átmehetünk az oldalsó szobákba vacsorázni. Már javában állt a tánc. A parkett tömve volt ölelkező párokkal, akik a keringő ritmusára forogtak. Stefánia jóformán oda se nézett. - Várjuk meg, míg Fiáker Milli következik-javasolta Johann: - Ha még nem hallottad, feltétlenül érdemes lenne addig maradni. Stefánia idegesen dobolt az ujjaival az asztalon, éreztette, hogy a hölgy cseppet sem érdekli.
118 119 Rudolf a mellette ülő Millít méregette, aki elpirult a kutató pillantások miatt. - De hiszen ti még nem is ismeretik egymást - kapott észbe Johann. - Igaz, elég régen voltunk itt együtt. Felső-Ausztriába vonultam vissza, tudod a kastélyom-ba, azok után, ami itt Bécsben történt velem… - Jó, hogy most újra itt vagy, méghozzá ilyen csinos kísérettel - mosolygott Rudol - Hát, valahogy el kell kergetni a sötét gondolatokat - felelte Johann Stefániára nézve, mintegy a helyeslését várva. - Stefánia, mindenki minket néz - fordult Rudolf feléségéhez - ne vágj ilyen szenvedő arcot. Mindenkinek tudnia kell, hogy veszekedtünk? - Ó, ez pont jó lesz, ez talán segít! - üdvözölte Johann a pincért, aki egy üveg pezsgővel lépett az asztaluk mellé, és négy poharat tett az azt aka. - Remélem - sóhajtott Rudolf, és homloka elfelhősödött. - Gyertek, koccintsunk mindannyian erre a szép estére! Stefánia egy hajtásra kiitta a poharát, és keményen letette az asztalra. Tiltakozásnak szánta, de ehelyett Milli elismerését aratta le vele: - Ezt nevezem! A következő keringőnél a főherceg felkérte kísérőjét. - Gyere, táncoljunk mi is - kérte Rudolf Stefániát. Stefánia kötelességtudóan felállt, de úgy mozgott férje karjában, mint egy viaszbaba. Rudolf érezte, hogy elromlik a jókedve, elrontják a kellemes estéjét. Stefánia éppen ezt akarta. Szerette volna, ha a jövőben nem kell Rudolffal ilyen helyekre járnia. Vállalta, hogy a hivatalos udvari kötelezettsé-
geknek eleget tesz Rudolf oldalán, de ennél többre nem volt hajlandó. Egyébként is akadt éppen elég dolga, minden napra tele volt az előjegyzési naptára, még az oly gyakran távollevő császárnét is neki kellett helyettesítenie. A tánc szünetében a konferanszié végre bemondta, hogy Fiáker Milli következik. A lány apja valóban fiákeres volt, és Milli az évente megrendezett fiákerverse-nyeken már többszcir bebizonyította, milyen kitűnően tudja hajtani a lovakat, több versenyt meg is nyert. Egész Bécs rajongott ezért a csodálatos lányért, mindenki tudta, hogy egy dúsgazdag bankár akarja feleségül venni már régen, Millinek azonban nem állt szán-dékában lemondani a szinpadról. Amint kilépett a színpadra, tapsvihar fogadta. Temperamentumos, tüzes lány volt, szemtelen nótákat énekelt, és varázslatosan festett a mosónőkosztümben. A férfiszívek mind feldobogtak. Alig-alig akarták leen-gedni a színpadról. - Mit szólsz? - kérdezte Rudolf a feleségét, azt re-mélve, hogy Stefániánál csak megtörik a jég. Ő azonban csak röviden válaszolt: - Közönséges és obszcén - és meg sem mozdította a kezét, hogy tapsol-jon. - Ugyan, menj, hiszen olyan bájos. Igazi bécsi nő felelte Rudolf. Egyszerre megérezte, hogy mennyire idegen neki Stefánia. Olyan volt, mintha valami egészen más világ-ból érkezett volna. Úgy látszott, nem is lesz már soha igazán otthonos itt Bécsben, sosem érzi majd úgy, hogy ez a hazája, ez az otthona. Lehet, hogy képtelen erre? Mamának igaza volt, amikor a legutóbb azt mondta, Stefánia olyan, mint egy flamand parasztlány. Mi köze neki ehhez a nőhöz? Stefánia a lelkesedés legkisebb jele nélkül követte hármukat az oldalsó terembe, ahol a híres pörköltet tá-
lalták fel. Az egész terem ínycsiklandóan illatozott a hagymától és paprikátöl.
120 121 - Ez a magyarok nemzeti étele - magyarázta Milli Stubel a trónörökösnének kedvesen. Stefánia egyszerűen keresztülnézett rajta, evett két falatot, aztán letette a villáját. Azok hárman erre egyszerűen kinevették. Stefánia felháborodva pattant fel. - Szeretném, ha hazakísérnél - szólt Rudolfra. Most azonnal! Rudolf csak a fejét rázta: - Ha kinevettünk, annak te magad vagy az oka. Most ülj vissza, és egyél, uralkudj magadon, légy szíves. Ezt a viselkedést itt senki nem méltányolja! Stefánia dühtől remegve engedelmeskedett. A pör-költ ízlett neki, és amikor látta, a többiek nem erőltetik, ő is evett, és ivott rá egy pohárka bort. De már senki sem szólt hozzá, mindenki érezte, hogy hangulata a mély-penton van. - Ne forduljatok meg, figyelnek bennünket - vágott Johann Rudolf szavába, aki épp egy vidám történetet mesélt. - Már rég észrevettem őket. Gyere, menjünk vissza a nagyterembe, ott a tömegben zavartalanul beszélhetünk - javasolta Rudolf a barátjának. - A hölgyek itt maradhatnak még, mi körülnézünk, mi újság odabent. Amíg odáig jutottak, Johannak és Rudolfnak keresztül kellett verekednie magát a tömegen, úgy hogy a titkosrendőr szem elől tévesztette őket. - Azt hiszem, Stefániával vége mindennek - jegyezte meg Rudolf szomorúan. Igazán mindent megteszek, de teljesen felesleges. - Majd csak akad valaki más - felelte a főherceg könnyedén. - Nekem nagy szerencsém van az én Mil-limmel. Barátságos kis fészket rendeztem be magunk-nak egy kedves kis házban a Beatrixgassén. Bármikor felbukkanhatok, nyugalom és béke vár. Azt hiszem, Millinél jobbat nem is találhattam volna. - Jó neked - sóhajtott Rudolf.
- Nézz körül, keressél te is valakit magadnak-javasolta Johann jóakaratúlag. - Csak nem fogsz itt búsla-kodni!
6. Mitzi Caspar - Könnyen beszélsz - dörmögte Rudolf bosszúsan és kedvetlenül. - Ugyan, menj már, csak terajtad múlik. Minden lányt megkaphatsz. Fiatal és jóképű vagy. Meg sem kell mondanod, hogy te vagy a trónörökös. Rudi elmosolyodott: - Látod, ez jó lenne… Olyan nő úgysem érdekelne, akinek csak azért kellek, mert trónörökös vagyok. Tudod, kicsit régimódi a felfogásom… és úgy érzem, éppen most olyasvalakire lenne szükségem, aki engem szeret. Saját magam miatt, értesz? - De még mennyire! Látod, Milli éppen ilyen. Millinek aztán édesmindegy, hogy főherceg vagyok vagy sem, jobban mondva inkább zavarja. Úgy gondolja, anélkül sokkal egyszerűbb és szebb lenne az életünk. Mit tegyünk, a bőrünkből nem bújhatunk ki… - Prágában még - kalandozott el Rudolf - azt hittem, hogy Stefivel boldogan és jól élhetünk majd. Komolyan, nagyon megszerettem ott. Persze tudom, hogy én vagyok a hibás mindazért, ami történt. Mintha valami rossz szellem szállt volna meg! De hát neir bűnhődtem már eleget? Nem javul az állapotom, pedig az orvosok már a fél udvari patikát megetették velem. Tudod, ha találok is egy barátnőt, talán éppen olyat, akivel jól megértjük egymást, annak nem akarok olyan kínszenvedést okozni, mint Stefinek. Stefi most, hogy nagy 122 123 nehezen túl van, legszívesebben megfojtana, azt hiszem. Főleg azért, mert nem lehet több gyereke… De ezt senkinek sem szabad tudnia, Johann, senkinei az egész monarchiában! Komolyra fordult a beszélgetésük a vidám báli éjszakán. A főherceg részvéttel figyelte barátját. Betegsége és a gondok nyomai már kiültek az arcára, de azért még mindig vonzó, fiatal férfi volt.
- Gyere, igyunk egyet - javasolta Johann. - Ne emészd magad annyit, Rudi, attól semmi sem változik. Peched volt, de nem te vagy az egyetlen, másokkal is megesik ilyesmi. És nem jut nekik Auchenthaler meg Wiederhofer doktor. Ők igazán értik a dolgukat, biztos, hogy egy napon sikerül meggyógyítaniuk téged. Vagy lehet, hogy magától is elmúlik, már ilyet is hallottam. - Néhányszor magam is azt hittem, elmúlt, de aztán újrakezdődött. Mondhatom, nagyon lehangoló volt. Az ember olyan tisztátalannak érzi magát… - Bolondságokat beszélsz, Rudi! Inkább igyál még. Legjobb lesz, ha elfelejted az egészet. - Képtelen vagyok rái Rudolf akaratlanul is hangosabban mondta az utolsó mondatát, a körülöttük állók csodálkozva meredtek ráj k. - Gyere, menjünk vissza a nagyterembe. Mindjárt éjfél lesz, és kezdődik a választás. Ki lesz idén a mosónők királynője…? Meglátod, sok csinos lányt találsz a felvonulók között! - De hol van Stefi és Milli? Csak nem veszítettük el őket itt a tömegben? - aggódott Rudi. Johann sem látta az asszonyokat sehol. Ekkor azonban mindenki befelé igyekezett, hogy láthassa a szép-ségkirálynő-választást. Magukkal sodorták Rudolfot és Johannt is. Lehetetlen volt a befelé áramló emberekkel szemben közlekedni. - Biztos megvannak valahol - nevetett a főherceg, akit éppen odébblökött valaki. Uram, kicsit óvatosabban! Leszakítja az összes gombomat - próbálta a mellette tolakodó kövér férfit rendre utasítani, aki hatalmas testével, mint valami gőzmozdony tört magának utat.
- Hát akkor engedjen átmenni, uram! Nem szeretném elmulasztani, amikor felvonulnak. Ön nyugodtan kinn maradhat, ha nincs érzéke a női szépség iránt - vágott vissza a kövér dühösen. - Adjak helyet? Engedjem be? De hát hogyan? Hiszen engem is löknek minden oldalról, alig kapok levegőt. - Akkor menjen ki a kertbe, és pihenjen egyet, üljön le a rózsatövek közé… Mindenesetre engem engedjen be a terembe, méghozzá gyorsan! - Hát ez hallatlan! Nem vagyunk szardíniák - a főherceg egyre dühösebb lett. - Stefánia! Stubel kisasszony! - Rudolf a hölgyeket kereste, de ő is elakadt a tömegben. Hirtelen a nagyteremben találták magukat, a tömeg besodorta őket. Fojtó, parfümiliattal terhes levegő és izgatott légkör fogadta őket. Hirtelen két magas, erős, civilbe öltözött rendőr jelent meg mögöttük, és megfogták a kövér férfi vállát, aki az imént szóváltásba keveredett a főherceggel. - Mi van? ulit akarnak tőlern? - védekezett a férfi ijedten. - Engedjenek el, hallják? Hagyjanak békén! El-mulasztom a legszebb lányokat! - Hát azokat biztos nem látja, uram, mert most be-visszük. Zavarja a közrendet. - Mit? Zavarom a közrendet?! De hát kicsodák maguk? - Ne keltsen feltűnést, uram…
124 I 125 - Ajaj, ez két titkosrendőr, akik miránk akarnak vi-gyázni, és most nyakon csípték a dagadtat-Johann csak most ismerte fel a helyzetet. - De hol a két asszony? - Rudolfnak csak ezen járt az esze, fél szemmel figyelte, ahogy a titkosrendőrök a szikrázó szemű, átkozódó férfit kivonják a forgalomból. - És Bratfisch is eltűnt… - állapította meg a főherceg. - Pedig azt hittem, majd énekel meg fütyül nekünk. - Ehelyett fütyül ránk… - Rudolf megpróbálta a humoros oldaláról nézni a helyzetet. Pedig aggódott Stefánia és Milli eltűnése miatt. De nemsokára minden kiderült. A nagyteremben várakozásteljes csönd támadt, mi-után már mindenki elhelyezkedett a kis színpad körül. Ekkor a zenekar tust húzott, megjelent a konferanszié, és hogy a figyelmet felkeltse, ráütött egy óriási nagy gongra. - Éjfél van, hölgyeim és uraim - kiáltotta. - Pont tizenkét óra, megkezdjük a választást. Kiválasztjuk a legszebb csillagot Bécs egén! Önök itt előttem, önök a szakértő zsűri. Önöknek kell kiválasztani a legszebb mosónőt ma éjjel! Amikor szavazásra kérem önöket, emeljék fel a karjukat. Már meg is kértem három kiváló urat, akik rögtön felfáradnak a színpadra, ők fogják a szavazatokat megszámlálni. Ha holtverseny alakulna ki, akkor a két hölgynek újra meg kell jelennie a színpadon, és önök újra szavazhatnak. A legeslegszebb lesz végül a mosónők királynője, nem is akármilyen díj várja: tíz üveg legfinomabb pezsgő, és egy igazi, tizennyolc karátos aranylánc! Természetesen a második és a harmadik helyezett is nyerni fog, mégpedig öt, illetve három üveg pezsgőt. És most, kérem, figyeljenek, kezdődik a szép-ségkirálynő-választás! Először is üdvözöljük az önként jelentkező szavazatszámlálókat, segítőtársaimat nagy tapssal! 126
A színpadon megjelent a három úr, nevetve és inte-getve köszönték meg a tapsot. - Odanézz, Bratfisch! - kiáltott fel Rudolf. - Nem is szólt, hogy ő is részt fog venni a mókában! Ebben a pillanatban bukkant fel mögöttük Milli Stubel. Végre sikerült átverekednie magát a tömegen, és megkopogtatta Johann Salvator vállát. - Johann . . - Ó, Milli, végre! Hol voltatok? - Csak én jöttem… ő császári fe… - Pszt! - sziszegte Rudolf. - Csak semmi címzés! Mi van a feleségemmel, hová lett? - Hazament… Azt üzeni, hogy hazament - magyarázta Milli. - Azt mondta, hogy nem bírja tovább. - Visszament a Burgba? Egyedül? - csodálkozott a trónörökös, és a szeme szikrázott a dühtől. - Két úr ajánlotta föl neki a hintóját. Azt hiszem, titkosrendőrök lehettek… és az egyik külföldiül beszélt. Talán franciául… - És ez az úr is vele ment? - Igen, együtt szálltak be. Én ugyan megpróbáltam rábeszélni, hogy maradjon még, de ügyet sem vetett rám. - No nézd csak - dörmögte Rudolf. - Most már értem. Nyilván a belga követségről volt valaki. Ők sem tévesztik szem elől a királykisasszonyukat! Ne haragud-jon, Milli kisasszony. - Szerintem egyenesen jó, hogy hazament a feleséged, ha egyszer nem tetszett itt neki… Most legalább nyugodtan mulathatunk, senki sem ronthatja el a jókedvünket! - Johann Salvator láthatóan megkönnyebbült.
Eközben már elkezdték a választást, egymás után vonultak fel a mosónőnek öltözött lányok. Nagy vi-dámság volt a teremben, mert valaki ügyesen becsem-127 pészett néhány feltűnően csúnya lányt is a felvonulók közé. Ilyenkor persze nagy hujjogás és fütyülés tört ki, az urak kiválóan szórakoztak, a hangulat egyre emelkedett. Utolsónak egy olyan “mosónő” jelent meg a színpadon, aki egész tartásával, arányos alakjával, szép vonású arcával azonnal magára vonzott minden pillantást. Karcsú, vékonyra fűzött dereka, finoman ívelt szemöl-döke, még az a mód is, ahogyan a ruháját viselte, minden arra utalt, hogy ez a “mosónő” jelmezbe bújt színésznő. - Ki ez? - kérdezte Rudolf, mialatt a teremben néhány másodpercre teljes csönd lett, mielőtt kitört volna a lelkes éljenzés, és ezer kar lendült a magasba. Rudi is felemelte a karját, Johann Salvator követte példáját. - Ő az! - kiáltott fel a konferanszié. - Az utolsó hölgy a legszebb! Bécs megválasztotta új szépségkirálynőjét: Mitzi Caspar kisasszonyt az udvari opera balettkarából! - Tehát ő is balettozik - jegyezte meg Rudolf. - Kolléganők, ugye, Stubel kisasszony? - Tulajdonképpen már nem. Nincsen szüksége rá, hogy dolgozzon, gazdag barátai vannak. Mitzi nagyon csinos. És rendes lány, mindannyian nagyon szerettük, míg benne volt a balettkarban. Kitűnt közülünk, olyan feltűnően szép volt a színpadon… Éppen úgy, mint most is, mindenki őt bámulta. Egy napon aztán felbuk-kant Wolfné asszony, és beültette a bogarat Mitzi fülébe: dúsgazdaggá teszi anélkül, hogy itt a balettban ha-lálra ugrálná magát… - Wolfné? A kuplerájos? Őróla biztos hallottál már te is, Rudi. A legjobb körökből is járnak a lányaihoz-magyarázta a főherceg bajusza alatt mosolyogva, közben a színpadon átadták a díjakat. Nagy volt az éljenzés. Meg akarod ismerni Caspar kisasszonyt? Ennél mi sem könnyebb, ha tényleg érdekel a dolog. Nagyon csinos és okos: de Wolfiié asszony cseppet sem olcsó.
- Majd megegyezem vele, ha akarok-felelte Rudolf. - Most, hogy Stefi ilyen rútul elárult, nagy szükségem lenne egy kedves, melegszívű nőre… - Tudod mit? Hívjuk meg most rögtön, menjünk el a Sacherba, vigyük magunkkal Bratfischt is. Az egyik szeparéba kérjük majd a vacsorát, és ott elszórakoztat minket. Biztos vagyok benne, hogy itt a citerája. Jó alkalom lenne, hogy feltűnés nélkül, alaposan megnézd magadnak Mitzit. - Jó ötlet a citera - felelte Rudolf - a sacherbeli szeparé még jobb! Rajta! Stefi majd csak lenyeli ezt a békát is! Nem sokkal később Bratfisch fiákere ott zötyögött velük a bécsi éjszakában. Ahogy közeledtek a belváros-hoz, egyre forgalmasabbak lettek az utak, sokan igyekeztek egyik bálból a másikba. A Sacher fel volt készülve a kései vendégekre. Persze nem pörköltet tálaltak fel, mint a Vörös Kakasban. Itt más ínyencségek várták a vendégeket. Maga a tálalás is külön ceremónia volt, de hát ennek így kellett lennie, igazodtak a vendégek ízléséhez. Mitzi Caspart nem feszélyezte a környezet. Fesztele-nül csevegett Millivel, örült, hogy találkozott egykori kolléganőjével. Nagyon kellemes hangulat alakult ki, felszabadultan társalogtak mind a négyen, Rudi és Mitzi is. Rudi egyébként Hohenembs gró a néven mutatkozott be. Amikor Mitzi meghallotta ezt a nevet, érdeklődve hegyezte a fülét, és vékonyra szedett szemöldökét a magasba húzta: - Hohenembs? Ó, azt hiszem, ezt a nevet már hallottam… - mosolyodott el finoman. Ezzel világossá vált, hogy Rudinak fel kell adnia 128 1 129 amúgy sem túl ügyesen megválasztott inkognitóját, hiszen Bécsben nagyjából mindenki tudta, hogy a Hohenembs grófnő a császárné álneve, így hát az okos Mitzinek nem volt nehéz kikövetkeztetnie, kinek a fiával is áll szemben. Természetesen sokat segített ebben az is, hogy Rudolf arcképe majdnem mindennap szere-pelt valamelyik újságban, s látható volt a császári családról készült levelezőlapokon.
Mitzi Caspar finom ösztönével azt is azonnal megérezte, hogy a császárfiú azt szeretné, ha nem vennének tudomást a rangjáról, ráadásul tudta, nős ember, így hát csak valami diszkrét kalandot kereshetett nála. És Mitzi az okot is tudta: hiába próbálta az udvar titokban tartani, már mindenfelé suttogták, hogy a trónörökös házasságával nincs minden rendben. Vagyis Mitzi azonnal felismerte, hogy sosem remélt lehetőség áll előtte, most akár örökre is megcsinálhatja a szerencséjét. De Mitzinek - és ezt Wolfiié asszony elégszer a szemére vetette már - túlságosan lágy szíve volt… - Túl jóságos vagy - mondogatta neki a madám. így semmire se viszed! Az érzelmek nem töltik meg a pénztárcát, kislány! Jó lenne, ha ezt végre megjegyeznéd magadnak. Wolfné tudta, hogy Mitzi a “legjobb ló az istállójában”, mégis, éppen ez a lány nem illett bele az elképzeléseibe. Mitzi Casparnak szíve volt és érzelmei. Nem tudott kibújni a bőréből… Mitzi leeresztett szempillái alól hosszan vizsgálgatta a trónörököst. Közben vékony, hosszú ujjaival oly elegánsan tartotta és fogyasztotta el a kaviáros kenyérkét, ami éles ellentétben állt mosónő kosztümjével. 7. A szerelmi fészek Nlitzi hamar kitalálta a trónörökös tekintetéből, hogy nagyon tetszik neki. A férfi szomorú, szeretetéhes pillantása viszont Mitzire volt nagy hatással. Mindig is megindították az ilyen szánalmat kérő, megértést re-mélő tekintetek. - Mi hárman jó barátok vagyunk - próbált Milli közvetítőként működni - Johann, a gróf és én. Milyen jó lenne, ha te is a mi társaságunkhoz tartoznál ezentúl, most, hogy oly hosszú idő után újra összetalálkoztunk! - Nem is volt az olyan hosszú idő, talán csak egy-két év, viszont… az én koronám
nem igazi, csak egyetlen éjszakára kaptam… de a gróf és a főherceg úr… - Ugyan, ki tudná megmondani, mi mennyi időre szól - felelte Rudolf némi melankóliával a hangjában. Mindannyian a sors kezében vagyunk… Ki tudja, kire mit mér ki… - Remélem, nekem a legjobbat - nevetett Milli. Különösen, ha ilyen vidám társaságban vagyok, mint ma este! - Bratfisch, gyere, játssz valamit - hívta oda Rudolf a fiákerest, nehogy a hirtelen támadt melankolikus hangulat eluralkodjék rajta. A fiákeres behozatott egy tálalóasztalkát, arra állította fel a citeráját, majd odaállt mellé, és belekezdett egy vidám bécsi nótába. Rudi kicsit közelebb húzódott Mitzihez. - Tényleg nagyon kellemes a társaság. Csakhogy ritkán tudunk így négyen együtt lenni. Én viszont nagyon örülnék, ha kettesben is találkozhatnék magával… - Szeretné, ha a barátnője lennék, ugye? - Mitzi le-fegyverző nyíltsággal fordult a férfi felé. - Nekem semmi kifogásom ellene, csakhogy gróf úr… - Mondd csak egyszerűen, Rudi - kérte a trónöröá
130 131 0 kös. - Gyere, igyunk pertut! - A pertupuszi azonban igazi csókká alakult. Mitzi lehunyta a szemét, Johann Salvator és Milli örömmel figyelték az események alakulását. - Hiába, Rudi igencsak rámenős - jegyezte meg a főherceg jókedvűen. - Látod, máris csókot kapott Mitzitől! Mitzi Caspar azonban nem őrá figyelt, erősen gondolkodott, hogyan válaszoljon Rudolfnak. - Nem olyan egyszerű azért ez a dolog - mondta ki végül. Bratfisch olyan hangosan verte a citeráját, hogy Mitli halkan ekebegett szavait alig hallotta meg Rudolf. - Ha Wolfné asszonyra gondolsz, majd én elintézem - suttogta vissza Rudolf - ha végkielégítést kérne… - Végkielégítést? - Nos… én komolyan gondolom, Mitzi… Tényleg szükségem van valakire, akihez bármikor elmehetek, aki mindig szívesen lát. Kell valaki, akivel beszélgethe-tek, aki értékel engem… és persze csak magamnak szeretnélek. - De hiszen… jegygyűrü van az ujján, gróf úr! - Ha rajtam múlna, nem maradna ott örökké, Mitzi. Az a házasság, amiben most élek, már nem nevezhető házasságnak. - De hát a gyerek… hiszen van gyermeke… - Ő még kicsi, és semmi szükség arra, hogy bármiről tudomást szerezzen. Rudolf száján hirtelen szaladt ki ez a válasz, és abban a pillanatban ráébredt, semmi
értelme tovább bújócs-kát játszania. - Tudod, ki vagyok? - kérdezte meg egyenesen. - Igen. A… trónörökös - suttogta Mitzi dadogva. Azonnal felismertem… felismertelek… A trónörökös és én, az egyszerű polgárlány… Mire fog ez vezetni? Mit fognak szólni az emberek? Hiszen az ilyesmit nem lehet titokban tartani, igaz? - A trónörökös is csak férfi - felelte Rudolf. - Caspar kisasszony majd kap egy szép kis házat, ahol akkor és annyiszor keresem fel, ahányszor csak akarom. És oda viszem magammal, ahova csak akarom. Akit ez bosz-szant, azokon nem tudok segíteni, sajnálom! - Házat… saját házam lesz? - Igen, veszek neked egyet. De csak mi kettőnknek… Wolfné asszonynak ott semmi keresnivalója nem lesz, de másnak sem! Mitzi, azt akarom, hogy csak engem várjál, csak énnekem legyél, egyedül énnekem! Csak az enyém lehetsz! - És miből fogok élni abban a házban? - Buta kérdés - nevetett Rudolf. - Ezen ne törd a fe-jedet. Ez az éjszaka komoly fordulatot hozott Mitzi Caspar életében. A Heuműhlgasse 10-es számú ház Bécs negyedik kerületében egy szép napon hatvanezer forintért gazdát cserélt. Az új tulajdonos Marie Caspar lett. A vételárat, illetve annál jóval többet Hirsch báró, a bankár adta át egy estélyen Rudolf titkárának. Spindler, a titkár, másnap délelőtt vitte át a bankigazgatónak Rudi levelét arról, hogy megkapta a pénzt: a levélke tulajdonképpen adóslevél volt… Csakhogy maga a ház nem volt még elég, be is kellett rendezni. A trónörökös szerette volna igazán jól és otthonosan érezni magát benne, és persze a szeretője is er-re törekedett. Így hát bútorokat, függönyöket, szőnye-geket, lámpákat kellett vásárolni, nem beszélve a ház-tartás apró kellékeiről. Mitzinek szüksége volt házmes-terre is, aki egyben segített a nagyobb takarításokban.
Egyébként Mitzi saját maga főzött és látta el a háztar-tást.
132 133 Azokon az estéken, amikor a trónörökös kiszállt a Heuműhlgasse 10-es számú ház előtt Bratfisch fiákeréből, egyszerre több “feltűnés nélküli” úr jegyezte fel az eseményt. És azt is, mennyi ideig maradt. Általában a kora hajnali órákban tért vissza a Hofburgba. Egy napon aztán reggel nyolckor kopogtatott az egyik, máskor mindig csak éjszaka szolgálatot teljesítő úr Mitzi ajtaján. A lány még ágyban volt, aludt, és csak a földszinten lakó házmester, Sterzer jött ki. - A nagyságos asszony alszik, egyébként pedig senki sincs itthon - mormogta Sterzer maga is még álmosan, az ajtót éppen hogy csak kinyitva. - Mit óhajt az úr? Nem vásárolunk semmit, már mindenünk van, ami szükséges. Az utazó ügynöknek nézett titkosrendőr vigyorgott, és bizalmas hangra váltott át. látja, ez aztán nagyon jó hír, hogy Caspar kisasszony még alszik, és senki más nincs a házban. Nem akarok semmit eladni, jóember. Inkább én szeretnék önnek egy ajánlatot tenni, amivel sok pénzt kereshetne. - Igen? - Sterzer szeme elkerekedett. - Sok pénzt, azt mondja? - Hát persze, jóember. De talán odabent jobban meg tudnánk beszélni a dolgot. - Akkor jöjjön be, uram, ha mindenáron beszélni akar velem. - Igen, amennyiben ön… A beszélgetésből csak ennyit hallott és semmi többet a “véletlenül” a ház előtt elhaladó, csomagokkal meg-rakott postásfiú, mert az ajtót ekkor becsukták. De ez nyilvánvalóan elég volt arra a postásfiúnak, aki a csomagjait a járókelők legnagyobb csodálkozására berakta a következő szemetesládába, hogy gyors léptekkel meginduljon a Ring felé. Fél óra múlva a titkosrendőrök irodájában már meg is született a jelentés: “A porosz királyi ház bécsi követségén szolgálatot teljesítő Adolf Kernaus titkos ügynök ma reggel felvette a kapcsolatot Marie Caspar házmesterével. A cél valószínűleg az, hogy a házmestert, Sterzert rávegye arra, információkat adjon át a porosz titkosszolgcilatnak őfelsége
a trónörökös érdekesebb kijelentéseiről. Ennek következtében ellenlépések megtétele látszik szükségesnek. “ Még ugyanazon a napon, alkonyattájt, Sterzernek újabb látogatója érkezett. Két férfi jött, de nem voltak olyan barátságosak, mint a reggeli látogató. A rémült házmesternek már az ajtónyitáskor az orra alá dugták a fényes kis rézplakettjüket, amelyen Sterzer az alkonyi fényben jóformán csak a kétfejű sast látta, de ez is elég volt neki, hogy megijedjen. - Titkosrendőrség, Sterzer úr. Mindent tudunk, engedjen be bennünket. Jobb, ha nem tagad le semmit, úgyis tudjuk - közölte egyikük, és a rémült házmestert szinte maga előtt tolva beléptek a lakásba. Pedig Sterzer legszívesebben becsukta volna az ajtót, hogy be se te-hessék ide a lábukat! Ebben a pillanatban Mitzi tűnt fel a lépcsőn, aki éppen át akarta küldeni házmesterét a közeli fogadóba vacsoráért. - Kik az urak, és mit óhajtanak? - kérdezte Mitzi csodálkozva. - Jókor jön, Caspar kisasszony-szólt az a férfi, aki az imént oly erélyesen lépett be a házba. - Titkosrendőr-ség… Ő császári fensége biztonsága érdekében… Ma reggel egy egyén megpróbálta az ön házmesterét megkörnyékézni. Egy külföldi hatalom ügynöke, akit mi már régen figyelünk. Mit akart öntől, Sterzer? Megfe-nyegette vagy pénzt ígért? - Hát… azt mondta… azt akarta… - a házmester kínok kínját állta ki, nem tudott mit felelni.
134 135 - Majd én megmondom, hogy mit akart. Azt akarta, hogy ön mindenről tegyen jelentést, amiről ő császári felsége és Caspar kisasszony beszélget. És pénzt ajánlott önnek, talán nem is keveset… - De hát én… én úgysem mondtam volna semmit… Egészen biztosan nem…! - Marhaság - dörmögte a titkosrendőr. - Annak a férfinak nem szabad gyanút fognia, hogy a nyomában vagyunk… És hogy akar az információkhoz hozzájutni? Hiszen nem keresheti fel önt mindennap, és ön sem mehet hozzá, amikor jelentenivalója lenne. - Azt mondta… azt mondta, hogy a Rennwegen van egy trafik, menjek oda, és vegyem meg az Érdekes Új-ságot, és… - Értem már. Jól ismerjük azt a trafikot meg a tulajdonosát is. Menjen csak nyugodtan oda, és tegyen jelentést, mintha mi sem történt volna, és nekünk is jelentsen! - És a pénz, amit megígértek? - kérdezte Sterzer remegő hangon. - Ha elfogadom, akkor felakasztanak? - Szó sincs róla - mulatott a titkosrendőr a rémült házmesteren. - Sőt el kell fogadnia, érti? Hiszen nem szabad, hogy bármit is észrevegyenek. Megértette? Most pedig szeretnék a kisasszonnyal négyszemközt beszélni. Sterzer teljesen megzavarodva vonult vissza lakásába. Caspar kisasszony elbizonytalanodva vezette át a két férfit a szalonba. - És nekem mit kell tennem? - Nekünk tudnunk kell, mi az, amit a házmestere jelent a trafikosnak. És azt is, amit nem… Még akkor is, ha teljesen jelentéktelen megjegyzéseket tesz a trónörökös, vagy legalábbis ön azt hiszi róla, hogy jelentéktele-nek. Mert lehet, hogy
számunkra értékes információkat tartalmaz. Ennek megítélését kérjük, hagyja az illetékes személyekre, értette? Ki jár még önökhöz, úgy értem, valami olyan nem feltűnő személy, aki néha idejön, s akinek a megjelenését természetesnek találhatják. Caspar kisasszony - és Rudolf éppen ezt becsülte benne a legtöbbre - jó adag természetes ésszel és intelligenciával megáldott lány volt. Kicsit gondolkodott, aztán kijelentette: - Wolfné asszony. - Aha… gondoltam. Jól van, akkor jegyezzen fel mindent, és adja át Wolfnénak egy lezárt borítékban. Mi majd gondoskodunk arról, hogy haladéktalanul el-jusson hozzánk. És még valami: önnek és a trónörökösnek egyaránt az az érdeke, hogy az igazságnak megfelelően tegyen jelentést. Fel sem tudja mérni, micsoda súlyos következményei lehetnek annak, ha valamit elhallgat. Remélem, megértett bennünket? - És nekem mi hasznom ebből? - kérdezte Mitzi Caspar gúnyosan. - Mi nem vagyunk oly nagylelkűek, mint a porosz nagykövetség embere - felelte a titkosrendőr. - Nem tudunk mást kínálni önnek, csak azt, hogy tiszta lesz a lelkiismerete. És kérem, egyetlen szót se szóljon a trónörökösnek a látogatásunkról, megértette? A titkosrendőrök ujjukkal megbiccentették a kalap-jukat, és már mentek is. Este tíz óra körül érkezett meg Rudolf, civilben. Amikor Sterzer kinyitotta neki az ajtót, feltűnt neki a házmester kicsit zavart viselkedése. Azt is rögtön látta, Mitzi ideges. - Itt voltak? - kérdezte meg Rudolf egyenesen. - Úgy értem, a titkosrendőrök? - Én nem ismerem ki magam ezekben az ügyekben, de voltak itt… - vallotta be Mitzi zavartan. Rudolf legyintett: - Ne izgasd magad, Mitzi-mondta fáradt mosollyal.
- Azon jobban csodálkoztam volna, ha nem jönnek.
136 1 137 Mindenhová követnek, minden lépésemet figyelik! Néha sikerül kicseleznem őket, de lassacskán már azt is unom, hogy folyton azon törjem a fejemet, hogyan tudnám lóvá tenni ezt a társaságot. El tudom képzelni, mit akartak tőletek. Tedd meg nekik ezt a szívességet! Nem fogok semmi olyat mondani, amit ne adhatnál to-vább. - De hiszen… ez rettenetes, Rudolf - Mitzi egészen kétségbeesett, és szívéből sajnálta barátját. - Látod, ez lett a mi kis szerelmi fészkünkből. 8. Egy szeánsz Hirsch báró nem volt különösebben meglepve, amikor a trónörökös bizalmasa jelentette be magát nála. Hirsch egy párizsi székhelyű nagy bankház vezetője volt Bécsben. Mindkét városban lakást tartott fenn, hol itt, hol ott élt. A Hirschbankháznak kiváló kapcsolatai voltak Rotschild báró házával, és, különösen Bécsben, a leg-diszkrétebb pénzforrás volt az előkelő és még előkelőbb társaságban. Hirsch báró nagy házat vitt. A szalonjában nagy volt a forgalom, bárki, akár meghívás nélkül is, megjelenhe-tett. Általában igen érdekes dolgok történtek a bárónál. Jó koncertek voltak, amelyen neves zongoristák és éne-kesek léptek fel. De más rendezvények is voltak, kicsit spiritiszta jellegűek, nemcsak nála, hanem barátjánál, Lázár Hellenbach bárónál is. - Tisztelt és szeretett titkár úr - üdvözölte Hirsch báró Szögény-Marich grófot. - Mi az oka, hogy ilyen megtiszteltetés ér engem? Talán segítségére lehetek őfelségének, a trónörökösnek? - Őfelsége barátja, Johann Salvator főherceg ma es-tére különös meghívót kapott Hellenbach bárótól.
138 Tudja-e, mi fog ott történni? - kérdezte a titkár kertelés nélkül. Hirsch báró sokatmondóan mosolygott: - Ez a meghívás csak ürügy, ha szabad így mondanom - kezdett bele a történetbe. - O császári fensége és Johann Salvator főherceg már délelőtt ott voltak a báró házában, és bizonyos előkészületeket tettek, amelyekről azonban nem szabad önnek semmit elárulnom. - Még nekem sem? - kérdezte Szögény-Marich csodálkozva. - De hiszen tudja, hogy a trónörökös teljes bizalmát élvezem. - Természetesen tudom - bólintott Hirsch báró, és összekulcsolta az íróasztalon nyugvó kezét. - Egy kicsit zavarban vagyok - vallotta be a titkár. Ó császári fensége különös kérdéseket tett föl nekem ma, és aggódom. - Miket kérdezett, ha szabad tudnom? - Például azt, hiszek-e abban, hogy az ember a halála után is tovább élhet. És félek-e a haláltól… A báró mosolygott: - Ezt megmagyarázhatom önnek. Nincs abban semmi különös, ha ismeri a Hellenbach bárónál teendő ma esti látogatás okát. - Csak nem spiritiszta ülést tartanak? Valami szeán-szót? Ófelsége a császár szigorúan megtiltotta az ilyesmit a Burgban. - Éppen ezért mennek Hellenbach báróhoz - mosolygott Hirsch. - De nemcsak szeánszról van szó. - Hanem? - Bizonyára olvasta az újságban, hogy Bastian megérkezett Bécsbe.
- Bastian, a szellemidézős - Nevezze, ahogy akarja. Ez a férfi egyenesen New Yorkból jött, és ott állítólag hihetetlen dolgokat vitt 139 Í, végbe. Azt állítja, ma este Hellenbach bárónál materia-lizálni fog egy szellemet. - Vagyis… láthatóak lesznek a szellemek, akiket fel-idéz? - Pontosan. Kicsit csodálom ugyan, hogy a trónörökös nem informálta a terveiről. Másrészt viszont… - Hogyhogy másrészt? Mit akar ezzel mondani? érdeklődött a titkár gyanakodva. De a báró csak legyintett: - A dolog összefügg azzal, hogy az urak ma délelőtt Hellenbach bárónál voltak magyarázta Hirsch jóakaratúan. - Ön is ott lesz ma es-te? Akkor holnapra okosabb lesz. Kísérletről van szó, semmi másról, reméljük, sikerülni fog. Hogy őszinte legyek, én magam is rettentő kíváncsi vagyok. De gondolom, nemcsak ezért jött el hozzám, ugye? - Tökéletesen igaza van, báró úr. Levelet is hoztam a trónörököstől. - Adja ide kérem, és várjon egy percet. Ha olyan dologról van szó, amit azonnal elintézhetek, viheti is a választ. A titkár a mappájából elővett egy lepecsételt borítékot, és átadta Hirsch bárónak. A bankár odalépett a levéllel az ablakhoz, és olvasni kezdte. Szögény-Marich türelmesen várakozott, és közben a mennyezet gyönyörű fafaragásait bámulta. A báró tudta, hogyan kell jól élni! Alig két percbe tellett, és a bankár visszafordult a titkárhoz: - Kérem, mondja meg ő császári fenségének, hogy örömmel állok rendelkezésére. Ma este úgyis találkozunk, és akkor pozitívan fogjuk az ügyet lezárni.
Az esti órákban Hellenbach báró döblingi villája elé sorban érkeztek a hintók. Az inasok felvezették a vendégeket a lépcsőn, be a ház belsejébe, az óriási szalonba. A gázlámpa megvilágította, sötétzöld szövettel tapétázott, és a nehéz, ónémet bútorokkal berendezett szalon lassan megtelt az érkező vendégekkel, akik mindannyian ismerték egymást, és így hamarosan élénk beszélgetésbe merültek. Utolsónak a trónörökös és ba-rátja, Johann Salvator főherceg érkezett. Hellenbach báró arról volt híres, hogy igyekezett mi-nél nevesebb és előkelőbb embereket maga köré gyűjteni, ezért bizony a háta mögött sokszor kigúnyolták. Most is csupa arisztokrata volt a “háta mögött”, ki-véve Moritz Szepset, az újságírófőszerkesztőt, és Alexander Girardit, a színészt. Rudolfon és Johannon kívül még több előkelő vendég várta érdeklődve, mi történik aznap este. A társaság közepén állt a házigazda, és élénken vitatkozott vendégeivel. A szomszédos könyvtárszoba ajtajához közel kör alakú asztal állt, néhány székkel. A könyvtár ajtaját vastag szövetfüggöny takarta. Ebben a pillanatban az öreg falióra éppen nyolcat ütött. - Ahogy látom, mindannyian együtt vagyunk - állapította meg a báró örömmel. Engedjék meg az urak, hogy bemutassam a világhírű médiumot, Bastian urat! Ebben a pillanatban Hirsch báró odalépett a trónörökös mellé. - Minden rendben, császári felség - súgta oda diszkréten. - Nagyon jó! Akkor majd aláírom. - De nem itt és nem most, felség. Tegye csak el, majd holnap elhozza a titkárom az aláírását. Eközben egy alacsony, kövérkés, élénk mozgású fér-fiú lépett be a szalonba, és meghajolt. Tökéletesen szabott frakkot viselt, cipője tükörfényesen ragyogott. Bastian meghajolt, aztán várakozásteljesen körbenézett. - Bastian úr sajnos egyetlen szót sem tud németül -
magyarázta Hellenbach báró bocsánatkérően. - Arra kéri önöket, üljenek le a kerek asztal köré, és fogják meg 140 1 141 egymás kezét, ezzel kört alkotva, hogy létrejöjjön a mágneses feszültség. - Ehhez kicsit sokan vagyunk - állapította meg a főherceg. - Az asztal körül csak heten férünk el, és nincs is több szék - tette hozzá a trónörökös. - Mi ideállunk majd oldalt, és onnan figyelünk. Bastian úr, noha egy szót sem tudott németül, mégis megérteni látszott, amit Rudolf és Johann mondott. Élénken tiltakozott. - Azt mondja, az összes jelenlevőnek be kell kapcsolódnia a körbe - magyarázta Hellenbach. - De hiszen ez lehetetlen, ő maga is láthatja, hogy nem megy. Nem elég nagy az asztal. - Sajnos, ez a legnagyobb kerek asztalom - mondta Hellenbach báró. - Na jó, akkor mi elmegyünk, és majd egy más alkalommal jövünk vissza fenyegetőzött Johann főherceg. - Nem, nem! Kérem, maradjanak - tiltakozott Hellenbach, és Bastiannak kezdett magyarázni meglehetősen erőszakosan. Bastian végül belement abba, hogy néhányan állva maradjanak. - Azt mondja, ilyen körülmények között nem tudja garantálni, sikerül-e ma este, amire készül - fordított a báró. - Kéri, hogy az urak, akiknek nem jutott hely, legyenek szívesek, és a fal mellé álljanak. Erre természetesen néhányan, akik már leültek, felpattantak, hogy átadják helyüket a császári ház tagjainak. Keresett udvariassággal kínálták fel helyüket, de Johann és Rudolf elutasították az ajánlatot, ők tudták miért.
Hellenbach báró intésére most az egyik inas lecs varta a gázvilágítást annyira, hogy csak derengő kék fény világította meg a szobát. Hirsch báró, aki Rudolf mellett állt, ezt a félhomályt használta fel arra, hogy egy borítékot dugjon a trónörökös egyenruhájának zsebébe. Bastian nyilvánvalóan rosszkedvűen vonult vissza a könyvtárszoba ajtaját takaró bársonyfüggöny mögé, a szomszéd szobába. Hellenbach báró és az inas kétoldalt fogta a függöny két szárnyát, így az egész olyan volt, mint valami színpadi függöny. Bastian a szomszéd szobában leült egy székre a szoba közepén. Ebben a pillanatban a könyvtárban teljesen kihunyt a világítás. - Kérem, kapcsolódjanak össze egy nagy körbe, fogják meg egymás kezét - kérte a ház ura, és amikor ez megtörtént, a médium hangosan felsóhajtott. - Most fog transzba esni - suttogta Girardi. - Istenem, kezd izgalmassá válni a dolog! Egyelőre azonban semmi sem történt azon kívül, hogy a könyvtárszobából időnként hatalmas sóhajokat hallottak. Az asztal körül ülő férfiak változatlanul fogták egymás kezét. A többiek egyesével, vagy kis csoportok-ban álldogáltak a falnál, és a bársonyfüggönyre bámultak, bár a félhomályban alig-alig lehetett kivenni. Rudolf és Johann az ajtó két oldalán helyezkedtek el. Az általános izgalom és feszült hangulat közepette ez senkinek sem tűnt fel. Hirtelen megmozdult a függöny: egy halványan derengő valami jelent meg, egy fátyolszerű alak gomolygott ki majdnem az ajtó felső sarkánál! Óriás lehetett, mert most lent a padlónál is hasonló fehéren fénylő valami lett látható! De még mielőtt igazán ki lehetett volna venni, mi az, Bastian nagyot sóhajtott a könyvtárszobában, és alig érthetően egy nevet mormolt. Úgy hangzott inkább, mint valami eskü, és abban a pil-lanatbari a jelenség újra eltűnt a sötétben. A szeánsz résztvevői és nézői egyaránt beleborzong-tak a jelenségbe. Ekkor felhangzott a vendéglátó hangja: - Kérem, tartsák zárva a kört! Fogják egymás kezét…
142 I 143 A lábaiknak is össze kell érniük, különben nem lesz elég erős a mágneses tér, és Bastian úr semmire sem megy! Ez után a figyelmeztetés után néma csönd lett. Nem sokkal később egészen tisztán, kivehetően megjelent egy fej, egy világító, szinte átlátszó emberi koponya, közvetlenül a parketta fölött, a függöny előtt, és lassan emelkedni kezdett, mint valami léggömb. De rögtön ezután nagy csattanás hallatszott, majd egy rémült kiáltás, és végül a trónörökös parancsoló hangja: - Világosságot! Kapcsolják fel a világítást! - Megvan! - hangzott a főherceg vidám hangja is. Az ördögbe! Ennek a férfinak aztán van ereje! Ugyanis Bastian úr kétségbeesetten próbálkozott, hogy kiszabadulhasson a főherceg karjai közül. De hiába! Most fellángoltak teljes fénnyel a gázlámpák, és mindenki láthatta, mi történt! A trónörökös és barátja szellemirtóként működtek: mégpedig nagyon sikeresen. A világszerte ismert, állítólagos médium, Bastian lelepleződött: közönséges csaló volt. Ott állt, egész testében reszketve. A vendégek először dühösen kiáltoztak, de ezek a kiáltások nemsokára gúnyos hahotává alakultak. Rudolf Bastian lábára mutatott: a ragyogó lakkcipők sehol sem voltak, és nem természetfölötti jelenség tüntette el őket: Bastian úr a szomszéd szobában egyszerűen kibújt a cipőjéből, hogy minél csendesebben tudjon végigosonni a szőnyegen, így most zokniban ácsorgott a felháborodott vendégek körében. Nyomorúságos látvány volt, a társaság fele felháborodva, a másik fele mulatva figyelte. Aznap délelőtt Rudolf és Johann Salvator alaposan szemügyre vették az esti előadás színhelyét, és bizonyos előkészületeket tettek. Néhány kicsi szöget vertek az ajtóba,
és erős, de nagyon vékony drótot kötöztek hozzá. Amikor Bastian úr elkezdte foszforral átitatott kendőit lobogtatni a több mint egy méter vastag ajtóközben, Rudolf meghúzta a drótot, és ezzel becsukta a könyvtárszoba ajtaját, úgy, hogy Bastian nem menekülhetett! Abban a pillanatban Johann két erős karja ragadta meg a csalót, és így sikerült leleplezni öt. - Vége, Bastian úr - nevetett Rudolf. - Az előadásának vége! - Tudnia kell még azt is - tette hozzá Johann Salvator - hogy előzetesen érdeklődtünk ön felől. Megtudtuk, hogy mielőtt médiummá vált volna, a Sarassani cir-kusznál volt bohóc. - Gyerünk, vigyük az őrszobára ezt a csalót! - kiáltott fel az egyik felháborodott vendég. - Ugyan minek? - tiltakozott Rudolf. - Hagyjuk futni! - Jó, de a cipője marad - nevetett Johann Salvator. Majd holnap reggel utánaküldjük a szállodába! Általános derültség támadt, miközben Bastian urat zokniban szépen kirakták az ajtó elé. - Ebből jó kis cikk lehetne holnapra, egész Bécs ezen nevetne - mondta Szeps. - Én magam fogom megírni - közölte Rudolf. - Végül is az ötlet tőlem származik! - De már ma éjjel szükségem lenne rá, hogy frissen hozhassam reggel - magyarázta a főszerkesztő. - Rendben van, akkor rögtön viheti is magával, Szeps - javasolta Rudolf. - Várjon, míg megírom a szöveget. Közben iszunk egy pohár bort, és kényelembe helyez-heti magát a dolgozószobámban. Johann főherceg is jöhet, már mindent előkészítettem. Gyorsan elbúcsúztak Hellenbach bárótól, Hirsch bankártól, és megparancsolták,
álljon elő Bratfisch fiákere. Bratfisch persze ott várakozott a ház előtt, a két főúr beszállt, Szeps pedig saját fiákerével indult utánuk.
144 145 A két fogat a Josefplatzon állt meg. - Ma este már nem lesz szükségem önre - búcsúzott Bratfischtől a trónörökös. - Akkor jó éjszakát, császári fenség-búcsúzott el jókedvűen a nagy darab fiákeres, megsuhogtatta az ostorát, és már indult is tovább. A főszerkesztő fogatának kocsisa pedig kényelembe helyezte magát a bakon, és szunyókálni kezdett. Az őrök szó nélkül beengedték a három férfit. Hosszú lépcsőkön és visszhangos, homályos folyosókon kellett keresztülhaladniuk, míg odaértek a trónörökös lakosztályához, és Rudolf dolgozószobájába léphettek. Loschek inas elvette az urak kabátjait, és hozott innivalót. Rudolf azonnal leült az íróasztalához. Johann főherceg csodálkozva nézte, milyen pillanatok alatt változnak át gondolatai írott szavakká. - Bár nekem is elég nagy a fantáziám - jegyezte meg - de azért ilyen gyorsan nem menne nekem. - De hiszen a könyvéért díszdoktori címet is kapott már - mondta Szeps. - És nem azért, mert ő a trónörökös! Valóban kitűnő munka! A Tagblatt remek munkatársat nyert a személyében, csak éppen nem szabad megtudnia senkinek! Eközben Rudolf csak írt és írt. - Van egy munkatár-sam, a Frischhauer-folytatta Szeps- ő jön el mindig a cikkekért. Aztán lemásolom, és az eredetit pedig elége-tem Így senki nem tudja kikutatni, ki volt az írója. Minden cikk névtelen marad. Általában azt szoktuk odaírni: külföldi tudósítónktól érkezett. Nagyon érdekes írásokat kapok a trónörököstől, sajnos, egyiket-másikat nem is merem közölni a cenzúra miatt. - Szeretnék magamnak odaát, az istállók épületében egy kis szerkesztőségi szobát berendezni - újságolta Rudolf, aki közben azért őrájuk is figyelt. - Minbenne, ami szükséges, és főleg lesz külön kijárata a St. Michael térre, hogy könnyebb legyen
felkeresni engem. - Kitűnő ötlet, császári fenség - mondta Szeps. Ugyanis rendkívül érdekes vendéget várok Franciaországból: a sógoromat, Clemenceau urat. És a porosz ügynökökre való tekintettel jó lenne, ha nem tudnák, hagy önök esetleg találkoznak… 9. Álinok - Ugyan ki más lehetett, mint Taaffe gróf, aki Albrecht főherceg segítségével döntő csapást mért rád, kedves fiam? - kérdezte felháborodott hangon a toscanai főhercegnő fiától, Johann Salvatortól. - Montenuovónak köszönhetjük ezt a kedvezőtlen, sőt szégyenteljes helyzetet! Téged töröltek a hadsereg tisztikarának névsorából, felmentettek az összes hivatalodból, és ide száműztek Orth kastélyába… Mindezt csak azért, mert volt néhány jó ötleted, és azokat volt merszed őfelesége a császár elé beterjeszteni! - Szeps segítségével a Wiener Tagblattban nyilvánosságra is hoztam az írásaimat. - Nem te vagy az egyetlen, aki Szeps újságjának dolgozik. A lehető legjobb társaságban vagy, fiam, hiszen a trónörökös is ezt csinálja. - De erről senkinek sem szabad tudnia, mama. - Ne legyél nevetséges! Ők mindent tudnak, épp csak a megfelelő pillanatra várnak. Egy biztos, semmiképpen sem kívánnak liberális császárt a trónra. Képzeld el, ha Fererlc József meghalna, márpedig egy napon meg fog halni, mi lesz ebből a társaságból, ha Rudi kerül trónra és te, mint szövetségese és jobbkeze… - Mi az, hogy szövetségese, mama? Mire gondolsz? - Te is uralkodóház sarja vagy, és neked is jogod van 146 1 147 trónra! Gondolom, nem ismeretlen előtted az a tény, hogy Bismarck terjeszkedő
politikája miatt Ausztria érdekeltségei kényszerű módon kelet felé tolódtak el, a Balkánra. Bulgáriában most Coburg Ferdinánd ural-kodik. Ezt azonban bizonyos körök nem nézik jó szemmel Magyarországon. És ha jól vagyok informálva, akkor olyan emberek is akadnak, és nem is kevesen, akik szeretnének Magyarországnak önálló, saját királyt. És ez könnyen lehet az egyik Habsburg… - De mama…! - Ez nem újság, fiam - folytatta nyugodtan a nagyhercegnő. - Csak éppen semmi értelme ilyen elméleti eszmefuttatásokat folytatni… - Ferdinánd sosem fog lemondani, mama. - De majd le kell mondania, ha Rudolf lesz Magyarország királya. Ez a nagy lehetőség, Johann, mindkettőtöknek! Tartsd magad ahhoz, amit Kálnoky mond, többet én nem is mondok neked. A magyar törvények szerint lehetséges, hogy a trónörökös még apja halála előtt trónra kerüljön. Ráadásul akárki is a király felesége, abból azonmód királyné lesz, még ha nem is nemes és “egyenrangü”. - Vagyis Rudolf akár el is válhatna, és… -… ehhez ugyan pápai engedélyre lenne szüksége, de az biztos elintézhető - jegyezte meg a főhercegnő csak úgy mellékesen. Rudolf gondja számára csak addig volt érdekes, míg összekapcsolódott a fia érdekeivel, és amíg a fia előrejutását szolgálhatta a megoldás. - A magyarok alkotmányuk értelmében választhat-nak is királyt. Már egyszer megpróbálták az osztrák császárt, aki egyben az ő királyuk is, megfosztani a trónjától. Ferenc József bizonyára jól emlékszik a láza-dók elleni harcokra. Ma is vannak még olyanok a régi magyar arisztokraták között, akik a lázadók oldalán álltak annak idején! Ha Ferenc József nem kap segítséget a cártól, sosem tudta volna megtartani Magyarországot. De azoknak az utódai, akiket a lázadás leverése után a császár nevében végeztek ki, nem felejtenek… - Kossuth…
- Igen, Kossuthnak menekülnie kellett. Kossuth magyar, Rudolf pedig egy Habsburg, méghozzá Ferenc József fia! Ez tökéletesen megváltoztatja a helyzetet, nem? És amint ő Magyarország királya lesz, szabaddá válik előtted az út a bolgár trónra, fiam. Igen, igen, ez így van… Mondom, tartsd magad ahhoz, amit Kálnoky mond. Ő igen tehetséges politikus, és amint tudod, sokan állnak mögötte, akik segítenének a tervei kivitelezésében. Rudolf nem fog nemet mondani, ebben biztos vagyok, hiszen csak akkor kezdhetne bele a reformjaiba, ha lenne saját birodalma, saját hatalma. - Az ő ötletei sokkal nagyra törőbbek, mint ahogy általában az emberek hiszik. Az ő álmai nagyon merészek, chére maman. A Monarchia a mostani formájában, azzal, hogy az egyik nemzetiséget előnyben részesíti, a másik népcsoportot pedig elhanyagolja, egyszerűen túlhaladott. Nem tartható fenn tovább! Rudolf mindent meg akar változtatni. Mindent újjá fog szer-vezni! - Hát éppen ez az! Ezt kellene kipróbálnia Magyarországon, feltéve, ha ott engedik gúnyolódott a főhercegnő, mert egy pillanatig sem vette komolyan Rudolf álinait. Amint a magyar trónon fog ülni, mindent másképpen fog látni, figyeld meg. Beszélni és cselekedni az két különböző dolog. A dolgokat megváltoztatni nem elég. Jobbá kell tenni, javítani kell rajtuk…! - Néha én is azt hiszem, hogy túl sok terhet vesz ma-gára. Túl nagyot akar markolni. Az ő tragédiája szerintem az, hogy jelenlegi pozíciójában még a megvalósítás 148 149 küszöbéig sem juthat el. Rudolf úgy érzi, minden napja haszontalanul telik el, csak vesztegeti az idejét. - Nagyon jó! Vagyis azonnal el fogja fogadni Magyarország trónját, amint felkínálják neki. Márpedig ez fog törrénni… Ismétlem, Kálnokyra hallgassatok! Mialatt az öreg, nedves, barátságtalan orthi vízikastélyban anya és fia ilyen komolyan beszélt a jövőről, amelytől a toscanai főhercegnő azt várta, hogy családja neve újra felragyog, újra hatalom és méltóság lesz osztályrészük, a császár, akiről ők ketten beszéltek, az udvari színházban ült. Az utóbbi időben feltűnően gyakran kereste fel, mégpedig mindig akkor, amikor a tár-sulat egy fiatal tagja fellépett. Katharina Schratt volt az illető. Amúgy a császár legfeljebb hivatalos alkalmakkor ment a színházba, ha valamelyik
magas rangú vendégét kellett elkísérnie. Nem volt nagy színházrajongó, még az udvari operában is gyakran tátongott üresen a páho-lya. Annál inkább feltűnt most ez a hirtelen támadt érdeklődés, és Bécsben mindenki tudni vélte, kit figyel a császár a színházi látcsövén át. Sissy, aki éppen ezekben a napokban tért vissza kor-fui nyaralásából, szintén hírét vette a dolognak. Az udvari kamarilla egyik “jóakaratú” tagja mondta el neki, negédes mosollyal. Sissy tisztában volt vele, hogy ő maga rettenetesen elhanyagolja a császárt. Vadászatok, lovaglás, utazás ez volt az élete, örökös menekülés a kötelességei elől, amelyeket magas rangja írt elő. És menekülés volt ez a házasságából is. A császár természetéből fakadó kötelességtudatból reggeltől estig nagyon komolyan dolgozott, minden apró ügyet maga akart intézni, magánem-berként azonban nagyon egyedül volt. Létezett ugyan állítólag egy ház a Maximstrasséban, amelyben bizonyos Anna Nahovsky lakott. A villa - úgy suttogták-a császár ajándéka volt, és Anna két gyereke állítólag szintén a császártól származott. Ezt az ügyet a titkok sűrű fátyla fedte. Ferenc József félrelépett? Akkor pedig megteheti másodszor is. De ha egy népszerű, ismert színésznővel teszi, akkor aligha kerülhető el, hogy a lakosság is megtudja. Sissy fia, Rudolf is félrelépett. Neki is volt barátnője, Mitzi Caspar, és neki is volt különálló háza, ha nem is akkora villa, és nem is a schönbrunni kastély közelében. Sissy még egy napja sem volt Bécsben, máris bejelent-kezett hozzá a menye, hogy jelentést tegyen, mit végzett azokon a különböző bizottsági üléseken, jótékonysági bálokon, alapítványi megbeszéléseken és hasonlókon, ahol neki kellett a császárnét helyettesítenie. Mellékesen kicsit panaszkodott is az anyósának Rudolfra. - A te hibád - utasította el Sissy a fiára szórt vádakat. - Neked kellene magadhoz láncolni, megtartani! Ne legyél hozzá ennyire hideg és elutasító! Akkor nem fogja máshol keresni azt, amit otthon nem kaphat meg. De hiszen Sissy pontosan tudta, Stefánia miért hideg és elutasító a férjével… És ő maga, ő talán nem volt hideg és elutasító? Még ugyanazon a héten különleges élményben lehetett részük a lelkes bécsieknek. Ilyesmit már hónapok óta nem láttak: a császári pár teljes egyetértésben kocsizott el
az udvari színházba, ahol egy sikerdarabot játszottak már sokadszorra. A császár egyébként már legalább ötször vagy hatszor látta ezt a darabot, amelynek főszerepében a fiatal, csinos, kerekded Katharina Schratt csillogtatta meg tehetségét. Sissynekbe kellettvallania, legalábbis saját magának, hogy ez az asszony külsőleg mindenképpen vonzó el-lenpárja volt. Katharina fiatal volt, friss, vidám és egészen különleges asszonyi melegség áradt belőle. Olyan érzése volt mellette az embernek, mintha kellemes, fű-
150 I 151 tött polgári szobában lenne egy hideg téli napon. Nem csoda, hiszen polgári körülmények között nőtt fel, és családja heves tiltakozása ellenére lépett színpadra. Azután férjhez ment ittebei Kiss báróhoz, és így a fiatal színházi csillagból nemes, udvarképes hölgy lett. Tehát férje volt, a császárnak pedig felesége. Így hát a viszonynak még halvány árnyékát is kerülniük kellett, a császári családnak mintaképül kellett vagy legalábbis kellett volna szolgálnia. Aztán Sissy megtudta bizalina-sától, Ferenczy Idától, hogy Kathi Schratt már régen külön él a férjétől, bár nem váltak el hivatalosan, de Kathi teljesen eladósodott magyar arisztokrata férjét már egy évvel a házasságkötés után elhagyta egy ameri-kai színházi turné során. Kathi sosem adta fel szenvedélyesen szeretett hivatását. Kiss báró egyébként diplomáciai szolgálatban állt. Egy napon az udvari festő, Angeli tudatta a színész-nővel, hogy magasabb helyről érkezett megbízásból le kell festenie. Kathinak nem volt ellenére a dolog, és a festő termében azután találkozott Ferenczy Idával, sőt magával a császárnéval is. - A férjemnek szánom ajándékul a képet - magyarázta Sissy, és mindenki meglehetősen meg volt lepve. Szeretném, ha karácsonyig elkészülne. Gödöllőn tölt-jük a karácsonyt, ott szeretném a fa alá tenni. Tudnia kell, kisasszony, a férjem rendkívül tiszteli és csodálja önt. Ha a trónörököst minden sarkon megfigyelték, akkor védekezésül ő is kiépített magának egy udvari hírszol-gálatot, és ez nem utolsó sorban Johann Salvator és Moritz Szeps segítségével sikerült neki. Így aztán hamarosan megtudta, mi készül. Már mindennap várta, hogy apja szemrehányásokat tesz neki Mitzivel folytatott viszonya miatt. Mitzi is megbetegedett, mint annak idején Stefánia, de méltósággal viselte a csapást, és nem fordult el emiatt Rudolftól. Ezt Rudolf igen nagyra értékelte. Ami pedig az előre sejthető atyai szemrehányásokat illeti, Rudolf elhatározta, bármennyire tiszteli is apját, nem fog lakatot tenni a szájára.
- Micsoda? Ő akar nekem szemrehányásokat tenni? - magyarázta Mitzinek. - Csak nem?! Hogy ne neves-sek! A saját ajtaja előtt söprögessen, azt szeretném ajánlani, méghozzá minél hamarabb! Elhiheted nekem, Mítzi, ezt fogom mondani. Igaz, hogy az apám és még hozzá császár, tudom, tisztelettel tartozom neki, de mindennek van határa! - Csakhogy a szerelem nem tart örökké - jegyezte meg Mítzí. - De a miénk talán igen felelte Rudí. - Ugyan, menj már, ne nevettesd ki magad! Egy szép napon majd elküldesz, tudom, hogy van az ilyesmi. - Mit gondolsz rólam? Nagyon tévedsz! Mi együtt fogunk meghalni. - Na, az még odébb van - nevetett Mitzí. - Beszél-jünk majd erről tíz, nem, öt, akár három év múlva, feltéve, ha akkor még együtt leszünk! - Nem hagylak el téged, Mítzí, és te sem fogsz engem elhagyni - mondta a trónörökös különös hangsüllyal és különös tekintettel. - Nem vagy olyan, mint a többi lány, és én sem vagyok akárkí. Minket a sors vezetett egymáshoz. - A sors? - nevetett Mitzi újra. - Inkább a barátnőm, Millí Stubel. - Ő is a sors keze volt - ragaszkodott Rudolf az ötletéhez. - Ennek így kellett történníe. - Néha úgy beszélsz, hogy az embert elfogja a félsz mondta a lány zavartan. Rábámult Rudira.
152 I 153 Most Rudolfon volt a nevetés sora, de élesre és el-kínzottra sikerült ez a nevetés. - Gyere, öblítsük le az ijedtségedet - mondta. Igyunk valamit! Néha tényleg furcsa hangulat fog el, de ne gondolj semmi rosszra. Legjobb lesz, ha tüstént elfelejted! Mitzi nem tudta elfelejteni Rudi szemének különös csillogását, és különös arckifejezését. Csendes óráiban sokszor idézte fel magában. Ezen az estén Rudolf a szokásosnál hamarabb búcsúzott. - Vissza kell mennem a Burgba, Mitzi - magyarázta - még vendégeket várok. 1.,:. A házmesternek szokás szerint borravalót adott, cin-kosan rákacsintott, és beszállt a fiákerébe. Bratfisch pontosan előállt a kocsival. Negyed tizenkettő volt, amikor Rudolf belépett a lakosztályába. - Szeps urat várom még ma este - mondta Loscheknak. - Es a sógorát, akik beszélni szeretnének velem. Kérem, vezesse majd be az urakat a dolgozószobámba, ott várok rájuk. Valószínűleg a hátsó lépcsőn jönnek. i. Loscheknak szeme sem rebbent, noha elég különös dolog volt, hogy a trónörökös vendégei ezen a lépcsőn érkezzenek, hiszen ott a személyzet szokott közlekedni. De aki ismerte a járást, ezen a módon is eljuthatott a trónörökös dolgozószobájába, és közben kikerülte Stefánia szobáit. A két úr húsz perc múlva érkezett, ezt az időt Rudolf arra használta fel, hogy kidolgozza egy már régen ter-vezett ötletét, hogy formás cikk legyen belőle. Szerette volna még aznap átadni a főszerkesztőnek.
Szeps sógorának egy fiatal francia politikus volt a bátyja, bizonyos Georges Clemenceau, akinek szintén komoly tervei voltak a jövőre nézve. Persze Rudolfnak is rengeteg terve volt, és ráadásul Rudolf biztos lehetett abban, hogy egy napon majd politikai döntéseket kell hoznia, Clemenceau ezt csak remélhette. Szeps főszerkesztő igen érdekesnek és hasznosnak találta, hogy ösz-szeismertesse a két férfiút, cseréljék csak ki véleményüket országaik sorsáról. Clemenceau ennél többet várt ettől a beszélgetéstől. Rudolf szívélyesen köszöntötte vendégét, sherryt és szivart hozatott, aztán sűrű füstöt eregetve leültek az asztal köré, mikor Clemenceau hirtelen megkérdezte: Nincs füle a falaknak? - Remélem, nem hallgatnak ki bennünket - felelte Rudolf óvatosan. -De húzódjunk közelebb egymáshoz, ha önnek az megnyugtatóbb. Így is tettek. Szeps egy bólintással tette zsebre Rudolf kéziratát, hogy később el ne felejtsék, aztán mindketten Clemenceau-ra figyeltek. - Francia vagyok, mint tudj a - kezdte a férfi. - Franciaországban igen csodálkoznak azon, hogy Ausztria-Magyarország és a német birodalom szerződést köt egymással, mégpedig éppen akkor, amikor a német birodalom meglehetősen agresszív politikát folytat az önök hazája ellen, mint ahogy Franciaország ellen is. Már Mária Terézia császárnő és Madame Pompadour is felismerte, hogy Ausztria és Franciaország természetes szövetségesei lehetnek egymásnak a közös ellenség, a poroszok ellen. 10. Férfiak és hatalom A trónörökös egyre nagyobb figyelemmel hallgatta a fiatal francia politikust. Georges Clemenceau okfejtése nem nélkülözte a logikát, és nagyon ügyesen utalt vissza tör-ténelmük közös szakaszaira.
154 155 - Amit ön itt most előadott, Clemenceau úr - gondolkodott el Rudolf-az már az én fejemben is többször megfordult. - Ó, valóban? Ennek örülök, nagyon örülök. Okos gondolatok. De ha ön is így gondolja… akkor hogy lehet, hogy birodalmuk mégis megkötötte azt a szerződést a poroszokkal? Rudolf mosolygott: - Túlbecsüli a befolyásomat. Ön republikánus, de nálunk monarchia van. - De hiszen önöknél is van parlament, nem igaz? Akkor miért nem tudja meggyőzni a politikusait? - Mert nekem nem ez a dolgom. A külpolitika tekintetében általában csak reprezentációs feladatokat kapok, azt is csak időnként. Ha meglátogatom a spanyol vagy a belga királyt, netán az orosz cárt, akkor ez nem azt jelenti, hogy AusztriaMagyarország ezekkel az or-szágokkal szerződést akar kötni. Ezekkel a látogatásokkal csak a különböző uralkodóházak közti kapcsolato-kat akarjuk erősíteni, hiszen majdnem mindenhol rokoni szál is akad. Ezeknek a látogatásoknak ahhoz kell hozzájárulniuk, hogy ne támadjanak konfliktusok. Clemenceau megcsóválta a fejét. - De hiszen láthatja, konfliktusok vannak - tiltakozott, mert nem győzték meg Rudolf szavai. - Meg kell állapítanom, ilyen rokoni kapcsolat nem áll fönn Ausztria-Magyarország és Franciaország, a mai Franciaország között. Az utolsó kapcsolatok meglehetősen sajnálatosan végződtek. Lehetséges, hogy ezt vetik még mindig a szemünkre? A mi nemzedékünk már nem bűnös az osztrák főhercegnő halálában! Rudolfnak újra mosolyognia kellett azon, milyen bonyolultan, de ugyanakkor milyen finoman fejezi ki magát a francia. - Mária Antoinette, az önök királynéja, Mária Teré-
zia lánya volt. Vagy talán Mária Lujzára gondol, aki az önök császárának, Napóleonnak volt a felesége?… Az ő fia, Montenuovo, az egyik legbefolyásosabb ember ma az udvarban. Mária Lujza második házasságából született. - Igen, tudom. Napóleonnak a reichstadti herceg, a Sasfiók volt a fia… Franciaországban még ma is sokan hiszik azt, hogy a fiút meggyilkolták Bécsben. - De hiszen ez nem igaz, uram! Igaz, hogy fiatalon halt meg, de tüdőbajban, amit bármikor bizonyíthatunk. Egész Bécs gyászolta, még a császár maga is. Mindenki szerette a Sasfiókot. - És az ön nagyanyj a… Nem szeretnék indiszkréciót elkövetni, de mi Franciaországban kicsit máshogy látjuk a dolgokat. Nos, III. Napóleonnak, jelenlegi császárunknak valószínűleg volt oka feltételezni, hogy az ön nagybátyja, Miksa, a mexikói császár közvetlen vér-rokonságban állt a Sasfiókkal… Rudolf dühös lett. - Talán azért hagyta olyan szégyenteljes módon pácban a nagybátyámat Mexikóban, mert ráébredt, hogy tévedett? Clemenceau nagyot sóhajtott. - Azt hiszem, egészen különleges viszony van országaink között. A családi kapcsolatok nem voltak szerencsések, de talán az ész segíthet. A magam részéről úgy gondolom, Bécs és Párizs sokkal jobban hasonlít egymásra, már ami az emberek gondolkodásmódját illeti, mint Bécs és Potsdam, vagy akár Párizs és Potsdam. Így hát lehetségesnek kell lennie… Arra gondolok, úgy érzem, önck a nem megfelelő partnerrel kötöttek szövetséget. Hogyha AusztriaMagyarország és az én hazám szövetkezne egymással, az egy csapásra megváltoztatná viszonyunkat Oroszországgal is. Ott még mindig ha-ragszanak önökre, a cár úgy gondolja, Ferenc József hamar elfeledte, hogy neki köszönheti azt, hogy meg-156 I 157 tarthatta a magyar koronát is. És Franciaország szövetségese a cári birodalomnak…
- És Angliának is! Tegyük a szívünkre a kezünket… Ön a nyugati szövetségi rendszerbe hív bennünket? - Ön trónörökös. Egy napon majd önnek kell itt a történelmet irányítania, és ön viseli majd a felelősséget is. Mi kettőnkre hasonló jövő vár, és hasonlóak lesznek a lehetőségeink is, a jók és a rosszak egyaránt. - Rendkívül érdekes a fejtegetése, monsieur, valóban figyelemre méltó. De sajnos túlbecsüli a befolyásomat. Egy trónörökös csak a hatalom előszobájában ül, és gyakorlatilag semmi hatalma nincsen. - Ezen talán lehetne segíteni, monsieur-mosolygott Clemenceau. - Sógorom, Szeps, akit nagyra becsülök, újságíró, én pedig politikus vagyok. Így hát sokféle információhoz hozzájuthatunk, arról is tudunk, milyen a hangulat Magyarországon. Megtudtam, hogyan gondolkodik Kálnoky, a magyar politikus. És nemcsak gondolkodik. Ők készen állnak arra is, hogy csele-kedjenek! Ön ma Bécsben trónörökös, de holnap lehet a magyarok királya is… Ne szóljon most semmit, engedje, hogy tovább gondolkodjam. Valószínűleg támogatásra lenne szüksége. Erre is nagyon jó lenne ez a nyugati szövetség. Tegyük fel, hogy a dolog sikerül. Akkor vajon ez a Magyarország, új királyával az élen, nem érezné-e természetes kötelességének, hogy a nyugati szövetségest erősítse? Amit Clemenceau előadott, tökéletesen logikus volt, nem lehetett semmit felhozni ellene. Szavai felébresztették Rudolfban azt a régi ellenszenvet is, amelyet azóta táplált a német birodalom politikájával szemben, amióta a szerinte kierőszakolt szövetséget megkötötték. Clemenceau mintha kitalálta volna Rudolf gondolatait: - Egy Franciaország-Anglia és Oroszország közötti szövetségben önöknek sem kell Németországtól félniük - jegyezte meg. - Akkor nem történhetne meg még egyszer az, ami Königgrátznél megesett. Rudolf felpillantott, és ránézett barátjára, Moritz Szepsre. A szerkesztő igyekezett minél közömbösebb arcot vágni, egyetlen szóval sem avatkozott bele a beszélgetésbe. Most, hogy érezte, Rudolf rápillant, viszonozta ezt a pillantást, és a trónörökös biztatást olvasott ki a szeméből, de Szeps nem szólt egy szót sem. Nem akart beleavatkozni semmibe. Nagyon jól tudta, meny-nyire kényes a pillanat.
- Amit ön javasol nekem, Monsíeur Clemenceau mondta lassan Rudolf-nem más, mint árulás. Árulás a császár ellen, aki egyben az apám is. - Javasoltam? Jól hallok? Javasoltam volna valamit? Ó, nem, szó sincs róla, egyszerűen csak a gondolataimat mondtam el. Azokat a gondolatokat, amelyeket az én hazámban már sok befolyásos ember végiggondolt. De nemcsak Franciaországban, ha szabad megjegyeznem. Márpedig gondolkodni szükséges! Játsszunk egy kicsit a gondolatainkkal a másik irányban is! Mi történik, ha Ausztria-Magyarország ragaszkodna a Németországgal kötött szerencsétlen szövetséghez? Két lehetőség van: az egyik, hogy az önök politikusainak véleménye, miszerint ez a szövetség megvédi az országot a további német agressziótól, tévedésnek bizonyul. Ekkor a német nemzetiségek segítségével a Monarchia több részén lázadást robbanthatnak ki. Ha a keleti irányú terjeszkedés politikáját folytatják, akkor egy idő után esetleg a német nyelvű népesség kisebbségbe kerül a Monarchiában. Ez pedig kitűnő ürügyet szolgáltatna a poroszoknak arra, hogy védelmezőikként lépjenek fel. A többit kitalálhatja, mint ahogy én is el tudom képzelni. Vegyük most a másik variánst: Ausztria-Magyarország konfliktusba kerül a cárral, aki az ország keleti szomszédainak véd-158 I 159 nőkeként lép fel - Szerbiára gondolok itt például - és akkor éppen önök szolgáltatnak a poroszoknak jó ürügyet arra, hogy keleti és nyugati irányban háborút rob-bantsanak ki. Ez pedig mindannyiuk vesztét jelentené. - Senki nem gondol efféle háborúra. - Monsieur, valaki mindig a háborúra gondol - el-lenkezett Clemenceau kicsit gúnyosan. Rudolf hirtelen felállt. - Örültem a találkozásnak - mondta határozottan -
de azt hiszem, igen későre jár. Rudolf tudta, hogy nem folytathatja, nem szabad folytatnia ezt a beszélgetést. Ahogy Clemenceau világosan és tisztán elemezte hazája jövőjét, egyszerűen a hideg futkosott a hátán. Clemenceau is felállt, majd Szeps is. - Igaza van, későre jár - mondta Clemenceau. - De még nincs késő. Jó éjszakát! - Holnap találkozunk - búcsúzott Szeps is. - Már reggel beviszem a kéziratot a szerkesztőségbe. A két férfi elment. Rudolf egyedül maradt dolgozószobájában, amelyet halványan világított csak meg a lobogó gázláng. Holnap reggel információkat kell sze-reznem erről az emberről! Szepsnek valóban olyan valaki a sógora, akivel a jövőben valószínűleg számolnunk kell. De hát mi is volt ez tulajdonképpen? Fenyegetés? Vagy csak figyelmeztetés? Talán inkább ez utóbbi. Ha jobban belegondol, akkor javaslatnak is lehetett értel-mezni, sőt ennél többnek, szinte felhívásnak. Felhívás árulásra! Lehet, hogy mindenben igaza van, amit csak mondott, de Rudolf befolyását és apjával való viszonyát rosszul mérte fel. - Papával kellett volna beszélnie, nem velem - dör-mögte magában Rudolf, és az íróasztalán álló koponyára meredt. Na, te csontember, neked mi a véleményed? De mi történt volna, ha beszél a papával? A papa őrültnek tartotta volna, és szép udvariasan kite-szi a szűrét. Épp azért jött hozzám, mert tudja, papával nem lehet ilyesmiről beszélni. Papa aláírta a szövetséget, és egy becsületes ember - egy katonatiszt! - tartja a szavát. Ráadásul Clemenceau az én generációm, és ő is úgy gondolja, hogy mi biztosíthatjuk országainkjövőjét. Ezért is jött hozzám. Nem a mában gondolkodik, hanem a holnapban… de vajon kinek az érdekében be-szélt? Saját magáéban? Nem úgy hangzott.
- Csaknem úgy tűnt - gondolkozott tovább Rudolf ezen a különös találkozón mintha valakinek a kül-dötteként beszélne. De ki küldhette? Kinek a nevében lépett fel? Kik állnak mögötte? Mekkora a hatalmuk? Mire képesek, és mi a céljuk? Szeps biztos többet tud, Szepsnek egyszerűen muszáj tudnia, mondta magában Rudolf, és hirtelen ólmos fáradtságot érzett. - Legjobb lesz, ha lefekszem - állt fel a karosszékből. - Ki kell pihennem magam. Holnap bizonyára többet fogok tudni. Az éjszaka elmúlt, és már a hajnal próbált átderenge-ni Rudolf hálószobájának nehéz függönyei mögül. Rudolf még mindig nyitott szemmel feküdt. Nyugtalanul forgolódott ágyában, egyszerűen üldözték, kínozták új meg új gondolatai. Csak néhány szobával odébb feküdt a felesége, Stefánia és kislánya, Erzsébet. Stefániának is nyugtalan volt az álma. Most már többet tudott Mitzi Casparról, a férje szeretőjéről. Nem volt túl nehéz információkat szerezni róla. Rudolf, mivel tudta, hogy minden lépését figyelik, nem is titkolta túlságosan a viszonyát. “Berendezte a lakást, de a bútorok még nincsenek kifizetve” - közölték Stefániával. “És a pénz is hitelből származik, Hirsch báró révén jutott hozzá.” Ilyen módon sikerült Rudolfnak elkerülnie, hogy a 160 161 meglehetősen jelentős összegek feltűnjenek az udvari számvevőszéken. Rudolf tekintélyes apanázst kapott, de semmi mást. És adósságot csinált. Adósságot a szeretője miatt! Micsoda botrány… Ráadásul, ahogy Stefánia észrevette, anyósa és apósa őt hibáztatja, neki tesz szemrehányást azért, hogy idáig fajultak a dolgok. Neki kellett volna mindezt megakadályoznia! Az ő feladata lett volna a családjához, az otthonához kötni Rudolfot, olyan otthont nyújtva neki, ahol jól érzi magát, ahonnan nem kívánkozik el… Rendes körülmények között Stefánia is így gondolta ezt, és úgy érezte, képes is lett volna rá, mint ahogy eleinte sikerült is! De Lacroma és az azt megelőző hetek óta minden másképpen alakult. Vajon apósa és anyósa házassága talán jobb? Ferenczy Ida a császárné megbízásából képet rendelt Katharina Schrattról! Kifelé persze megőrizték a
látszatot, mert Sissy barátnőjeként hívta meg az udvarba Katharinát, sőt talán még felolvasónőjévé is kinevezi! De hát akkor is ott volt még Anna Nahovsky, akinek egy fia és egy kislánya volt, mindketten kiköpött másai a császárnak… Ez volt hát az ő erkölcsös, józan életű és jámbor császári apósa! Aki minden adandó alkalommal rámutatott arra, a birodalom első családjának, a császári családnak példaként kell szolgálnia. Ő, aki csak Isten kegyelméből uralkodhat a birodalmon! Hogy is tehetne szemrehányást a fiának, ugyan milyen jogon?? Stefánia a császárnét sem hibáztatta már, sőt megértette, hogy minden lehető alkalmat megragad, hogy kikerüljön a bécsi udvar mocsarából, és elmeneküljön a természetbe! Hogy a lovak és a kutyák fontosabbak már neki, mint az emberek! A trónörökösné ablakain is betűzött már a hajnal első sugara. Ugyanez a napsugár csillant meg annak a tónak a vizén, mely Orth kastélyát ölelte körül. A stégen éppen egy kocsi gördült végig a part felé. Johann Salvator főherceg ült benne. Kísérteties látvány volt, ahogy a lovak és a kocsi ködpászmákkal körülvéve halad, szinte a víz szinén. Johann azért választotta ezt a korai órát, mert feltételezte, ilyenkor még minden titkosrendőr alszik, és ebben nem is tévedett. Bár a gmundeni vasútállomás lett volna a legközelebb, a főherceg Ievágott egy nagy kanyart, és a második legközelebbi v asútállomáshoz hajtatott. Biztos lehetett benne, hogy itt senkinek sem fog feltűnni, amikor beszáll a vonatba, és elindul Bécs felé, hogy beszéljen Rudolf trónörökössel. 11 Titkos tárgyalások Benedikt Schlosser titkosrendőr figyelmesen és akku-rátusan feljegyezte a jegyzetfüzetébe: Ő császári fensége áthaladt a Pilgram-hídon tíz óra harminc perckor délelőtt, a szokásos irányban. Fiákeres: Bratfisch.
Nem sokkal később Manfred Haberfellner titkosrendőr nyálazta meg a tintaceruzáját, és jegyezte fel szintén gondosan: A megfigyelt személy kiszállt a fiákeréből Caspar kisasz-szony háza előtt. Tíz óra negyvennyolc perc. Aki azonban a megfigyelt személynek ajtót nyitott, nem a házmester volt, és nem is Caspar kisasszony. Ők ketten elmentek bevásárolni a Naschmarktra. Johann 162 163 Salvator főherceg nyitotta ki az ajtót civilben, akit pedig beengedett, az sem a trónörökös volt, ahogy mindkét titkosrendőr feltételezte, abból kiindulva, hogy Bratfisch kocsijában ült. Nem, a férfi a főherceg egyik bizalmasa volt. - Azt hiszem, sikerült - mondta a főherceg, amikor bizalmasa belépett a házba, és ő becsukta mögötte a kaput. - Azt hiszik, hogy Rudolf érkezett meg! Szerencsére ugyanolyan magas vagy, és teljesen hasonló az alakotok is. - És ő hol van? - Ott, ahol mindenképpen lennie kell most, és ezt egyetlen ember sem sejtheti, nem szabad senkinek sem megtudnia! Azt hiszem, sikerült átráznunk ezeket a piócákat. Remélem, legközelebb is ilyen jól megy a dolog. - De ha egyszer rájönnek, hogy becsaptátok őket, akkor még jobban fognak vigyázni. - Éppen ezért nem szabad rájönniük. Állandóan ki kell találni valamit! - És mi mit csinálunk most itt? - Semmit, megvárjuk, míg megérkezik a trónörökös. Nem hiszem, hogy két óránál tovább kellene várnunk, 4 egyébként is, mielőtt Caspar kisasszony visszaérkezik, nekünk el kell tűnnünk. - De hogy jön be Rudolf anélkül, hogy meglátnák a titkosrendőrök? - Ugyanúgy, ahogy mi fogjuk a házat elhagyni. Elővesszük a létrát, nekitámasztjuk a kertet a párhuzamos utca szomszéd házától
elválasztó falnak, és szépen át-mászunk rajta. A túloldalon egy nagy ecetfa van, köny-nyedén lemászhatunk. - De hát fényes nappal… megláthatnak… Ha nem is a rendőrök, de valaki a szemközti házból. - A földszinten a házgondnoknő lakik, ő pedig nyugodtan megláthat, mert le van fizetve. Caspar kisasz-szony maga nyomta a kezébe a nem csekély összeget, arra célozva, hogy hozzá néha férfilátogatók érkeznek. Szegény lány… Szóval a házgondnoknő meg van győződve arról, minden rendben van. A kapu is mindig nyitva van, nem gond áthaladni. És azt is kifigyeltük, hogy abban az utcában soha nem áll titkosrendőr. A két férfi kényelembe helyezkedett a szalonban, it-tak egy kis bort, várták Rudolfot. Johann főherceg, aki Rudi találkozóját megszervezte, nagyon szívesen ott lett volna maga is, és gondolatban ott is volt a kis fogadó hátsó szobájában, ahol ebben a pillanatban öt férfi várakozott Rudolfra. A fogadó egyébként csak néhány utcányira volt Mitzi Caspar házától. Rudolf pontosan tudta, melyik sarkon állnak a titkosrendőrök, így gondosan kiválaszhatta azt a helyet, ahol kiszállt a fiákerből, és ahonnan gyalog sétált el a fogadóig. Most, hogy be-lépett, az urak mind felpattantak. - Üljenek le az urak-mondta, és lerakta a kabátját. Kérem, pontosan jelentsenek. Dönteni nem fogok most, csak meghallgatom önöket. Az egyik férfi, aki alig néhány évvel volt idősebb Rudolfnál, és nyilván rokonszenvből ugyanolyan fazonú szakállt viselt, mint ő, mégis felemelkedett. Egyenes és tiszteletet parancsoló tartásából Rudolf kitalálta, tiszt lehet, csak civilben van. Amikor megszólalt, a kiejtéséből rögtön lehetett tudni, hogy magyar. Alig mondott néhány mondatot Rudolf üdvözlésére németül, a trónörökös belevágott. - Én az önök anyanyelvét gyermekkorom óta beszélem - közölte magyarul. - Magyarország éppen annyira az én hazám is, mint az
önöké. Beszéljenek hát kérem magyarul. A férfiak szeme felragyogott. - Éljen! Éljen! - kiáltották egyszerre. - Csendesebben - csitította őket Rudol - A meg-164 I 165 beszélés után egyesével hagyjuk el az éttermet, tízperces időközökben, mint ahogy megbeszéltük. Ha idő előtt gyanút ébresztünk, akkor felesleges folytatni a megbeszéléseinket. Önök mindannyian kockázatot vállaltak, de az enyém sokkal nagyobb, nagyobb, mint önök kép-zelik. De hát Magyarország jövőjéről van szó! A tárgyalást hirtelen félbeszakították, mert a fogadós jelent meg, bort hozott. Koccintás után kezdtek bele a valódi beszélgetésbe. Amikor az egyik férfi jegyzetelni próbált, Rudolf szinte kitépte a kezéből a papírt: - Csak semmi írott nyom! - figyelmeztette izgatottan. - Amiről mi most beszélünk, csak a fejekben maradhat meg! Még nem tartunk ott, hogy feljegyzéseket készítsünk, mert ezek nem megfelelő kezekben árulóink lehetnek. Nem, először csak szeretném meghallgatni, mit akarnak önök nekem elmondani, és majd tudatom, helyénvalónak találok-e egy újabb találkozót. A trónörökös óvatos magatartása tökéletesen érthető volt, de a férfiak lelkesedése mégis megcsappant. Mi-után végighallgatta őket, Rudolf egy pillantást vetett az órájára, és közölte, hogy nem maradhat tovább. Negyedóra múlva - korábban, mintsem Johann Salvator gondolta - a megbeszélt módon megérkezett Caspar kisasszony házába. - Ilyen hamar elintéztétek? - kérdezte csalódottan. - Szeretnék veled négyszemközt beszélni - felelte Rudolf, és ez egyértelmű jeladás volt Johann Salvator bizalmasának, hogy a falon és az ecetfán keresztül távozzon a házból. - Mi a helyzet? - kérdezte a főherceg izgatottan, amikor a másik már elment. - Ezek álmodozók, Johann - jelentette ki Rudolf. Ilyen emberekkel nem lehet mit kezdeni.
- Álmodozók? Hazafiak! - vágta rá Johann Salvator, és izgatottan fel-alá járkált a szőnyegen. Rudolf leült a díványra. - Hát persze hogy hazafiak - ismerte el. - Sőt igen előkelő családok fiai. De túlságosan egyszerűnek kép-zelik a dolgot! Ne felejtsd el, a magyar hadosztályok is felesküdtek a császárra… - A királyra, Rudolf! Ne felejtsd el! A királyra érvényes az eskü, és akkor, ha te lennél az… - Szöt se többet, ez már felségsértés! - pattant fel Rudolf. - Az a bajod, Rudi, nem tudsz még gondolatban sem elszakadni apádtól. Elfelejtetted, hogyan bánik veled? Mi vár rád itt a Hourgban? Húsz-harminc évig elle-hetsz tétlenül, sőt talán még tovább is, és közben a monarchia épülete összeomlik! Nem, Rudolf, te fiatal, ötletekkel teli király lennél, megbízható és hasznos szövetségeseket szerezhetnél a birodalom számára, ha végre a te fejederi lenne Szent István koronája… - Hagyd abba, Johann, hagyd abba! Rudolf befogta mindkét fülét, de a főherceg csak nevetett. - El nem tudom képzelni, hogy az öreged még egyszer háborúba taszítaná Magyarországot, különösen, ha aláírod vele az “együttműködési szerződést”… - Csakhogy nem hagyna nekem erre időt, ahogy ismerem! - felelte Rudolf. - De hiszen a fia vagy, Rudi! - Hát éppen ez az - kiáltott fel a trönörökös - ő meg az apám! A főherceg leült mellg, és megnyugtatóan a vállára tette a kezét. - Jól van, jóh hiszen nem történt más, mint hogy egy pohárka bor mellett elbeszélgettél néhány emberrel.
Majd az idő megoldja a dolgot, megérleli a megoldást. Mikor találkoztok újra? - Nem szándékozom velük újra találkozni.
166 I 16 - Gondold majd át nyugodtan -róbálta rábeszélni Rudolfot egy újabb találkozóra. Es azért ne szakítsd meg a kapcsolatot. Ők öten éppen olyan idősek, mint te. Most csak őket láttad, pedig mögöttük százak állnak, ezrek, egy egész nép, amely beléd vetette minden re-ménységét. - Nem szeretnék csalódást okozni nekik, de nem ez a módszer. - Mikor nem akarsz csalódást okozni nekik? Mikor te már nagypapa leszel, apád meg a kapucinusok kriptájában fekszik? Nem, Rudolf, nem szabad addig várnod! Tudod jól, hogy ez lehetetlen! - Adj időt - kérte Rudolf, és megkönnyebbülten hallotta, hogy Caspar kisasszony és a házmester megérkeztek a bevásárlásból. - Menned kell, Johann, majd találkozunk. Mitzi Caspar izgatottan rontott a szobába, és Rudi orra alá tartott egy újságot: - Különkiadás! - közölte azonnal. - Az emberek egymás kezéből tépik ki az újságos bódék előtt! Tulajdonképpen egyetlen, vastag betűkkel nyomott újságlap volt az egész: KÜLÖNKIADÁS Lajos, bajor király halott! Titokzatos halál a Starnbergi-tóban. A király és háziorvosa megfulladt. - Rettenetes, nem? - kérdezte Mitzi, míg Rudolf átfutotta a szöveget. - Igen, az - bólintott Rudolf, és falfehérre sápadt. -
Pillanatnyi elmezavar, azt írj ák… - A Wittelsbachok átkos öröksége, még ezt is hozzá merik tenni! - Mitzi, hagyd abba! Tudod, hogy an9ám is abból a családból származik. Ő egyébként nagyon szerette La-jost, jól megértették egymást. Soha egy szóval sem em-lítette, hogy… hogy ne lenne egészen ép az elméje… - De hiszen ez hirtelen jön, bármikor kitörhet valakin! Rudolf már nem hallgatott rá. - Nem tudok maradni, haza kell mennem a Burgba. - Azt hittem, itt ebédelsz… - Mitzi csalódott volt. - Sajnálom, nem lehet, meg kell értened. Haza kell mennem… - Igen, tudom - bólintott Mitzi. - Hiszen hozzájuk tartozol, ott a helyed. Megértlek, Rudi… Menj csak, indulj, Bratfisch itt vár már rád az utcasarkon. - Úgy látszik, megsejtette? - Dehogy, csak biztos ő is olvasta a különkiadást. Indulj hát! - Szervusz, Mitzi! Rudi futó csókot nyomott Mitzi arcára, gondolatban már máshol járt. Tökéletesen tisztában volt azzal, hová tartozik, és hirtelen ráébredt: ugyanilyen tökéletesen tudta akkor is, amikor a magyarokkal beszélgetett. Azt is remélte, hogy a Burgban közelebbi információkat is tudnak a bajor király haláláról. Többet, mint az újságok. Talán már tudják, mi volt olyan titokzatos. Bratfisch szokás szerint nagy nyugalommal ült a bakon, várta “gazdáját”, miközben vastag virzsínia szi-varját szívta. A trónörökös beszállt. - Ügyes vagy, Bratfisch - di-csérte meg házi fiákeresét. - De hiszen magától értetődő, kegyelmes uram, csá-
szári fenség - mondta Bratfisch. - Ahogy olvastam a lapot, rögtön tudtam, mi újság. - Akkor hát gyorsan a Burgba! Bratfisch elővette és megsuhintotta ostorát, a lovak 168 169 elindultak. Gyors galoppban haladtak végig a bécsi ut-cákon, a Ringen át a Hofburgba. Az út mentén mindenki a különkiadásokat olvasta, a rikkancsok hangos szóval kínálták. Kis csoportosulásokat is lehetett látni, akik az újabb híreken vitatkoztak. A bajor király halála felbolygatta Bécs nyugalmát. Rudolf a diplomatalépcsőn szaladt fel. A Radetzky-lakosztály előtt Schratt asszonnyal, a színésznővel ta-lálkozott. Katharina pukedlizett, de Rudolf nem vett róla tudomást. Nem kedvelte az asszonyt, az volt az ér-zése, hogy ő is egy azok közül, akik apja és őközé fura-kodtak. Egy vidéki patikus lánya, egy színésznő, aki a császár és a trónörökös közé furakszik! Eszébe villant, hogy civilben van és így nemigen mutatkozhat apja előtt, így hát befordult balra, hogy a felesége szobáin keresztül saját lakosztályába jusson. Stefánia éppen a kis Erzsébettel foglalkozott, a nevelőnővel és két udvarhölggyel beszélgetett. Amikor Rudolf benyitott, az asszonyok elhallgattak. - Bocsánat, sajnos itt kell gyorsan keresztül mennem… Egyébként… már tudják? Stefánia hidegen végigmérte férjét. - Hogy a király őrült volt? - mondta. - Igen, tudjuk. Olyan megvető pillantással nézett Rudolfra, hogy annak hideg futkosott a hátán. - Bocsáss meg-préselte ki magából a szavakat, majd továbbsietett. Harmadik rész 1. Titokzatos halál Ferenc József meglehetősen rossz hangulatban fogadta a fiát. Egy csomó távirat volt a kezében, amelyek a bajor udvarból érkeztek. Sissy is táviratozott, aki véletlenül éppen odahaza volt Bajorországban.
- Jó, hogy jössz - fogadta Rudolfot a császár - már vártalak. Én nem tudom most Bécset itthagyni, de neked a mamához kell utaznod és vele együtt Münchenbe a temetési szertartásra. A király és anyád nagyon közel állt egymáshoz, ahogy mondani szokás, lelki rokonok voltak. És még egy nagy gondom van. Nővéred, Gizella azt írja, nagyon aggódik a mama állapota miatt… - Miért, csak nem beteg? - kérdezte Rudolf ijedten. - Amint te is tudod, Ottó herceg után most Lajos ki-rály is a szörnyű Wittelsbachörökség áldozata lett. Mamát ez igen mélyen érintette. Attól fél, írja Gizella, hogy ő is megőrül… - Rettenetes lenne - szaladt ki Rudi száján. - Sajnos a Münchenből érkezett jelentéseken nem igazodom ki. Vajon Lajos tényleg bolond volt, vagy esetleg gyilkosság áldozata lett és most ürügynek használják állítólagos őrültségét, hogy a nép előtt titokban tartsák az igazságot? Tudom, hogy a bajor állam kasz-szája teljesen kiürült a király építkezési őrülete és egyéb mániái miatt. Sőt súlyosan el vannak adósodva. Több 170 1 171 millió márkáról van szó. De a királyt egyik napról a másikra nyilvánították őrültnek. Előtte való nap még úgy bántak vele, mint uralkodóval, hivatalos iratokat kellett aláírnia és néhány óra múlva kényszerzubbonyba dugták! Valami nincsen rendjén! - Ha gondolod, papa, szívesen megkérdezem Szeps urat, ő mit tud. - Szepset, az újságírót? - kérdezte a császár gyanakodva. - Firkászokkal veszed körül magad! Nem örülök neki! Mindenki tudja, hogy jó esetben is csak a fele igaz annak, amit leírnak! - Elég szép arány, nem igaz? Papa, úgy érzem, Szeps úrhoz és általában a sajtóhoz nem jól állsz hozzá. Az ő információs csatornáik legalább olyan gyorsan és megbízhatóan működnek, mint a tieid, mint a hivatalosak. Ez persze nem az ő gondjuk. Nekik inkább az a bajuk, nem írhatnak meg mindent, amit tudnak.
- Még szerencse, sőt, hála istennek! Nem való minden a nyilvánosság elébe! - Szeps úr rendkívül egyenes jellem, papa. - Remélem… Légy óvatos, fiam. Szeps úr a legkülönfélébb emberekkel áll kapcsolatban. - Ez a hivatásával jár. - Természetesen… Nem akarom megsérteni. Ismerem az újságját is, elég érdekes… Különösen bizonyos cikkek… Acélkék szemének kemény pillantásával most Rudolfra nézett, mintha ezzel a pillantással a lelke mélyére szeretne benézni. - Gondolom, elhiszed, fontosnak tartom, hogy kikkel érintkezik a fiam - folytatta a császár. - Sajnos, előfordul, hogy a cenzúrának be kell tiltania időnként Szeps úr újságját. - Tudom, papa. Nos, szeretnéd, hogy megkérdez-zem, neki milyen információi vannak Bajorországból? - Nem fontos. Nem hiszem, hogy többet tudhatna meg, mint mi. Egyébként nem is marad rá időd, a lehető leggyorsabban a mamához kell utaznod, hogy aztán mindketten hivatalosan megjelenjetek Münchenben. Rudolf elbúcsúzott és egyenesen a szerkesztőségbe indult. Ott cinkos mosollyal maga Szeps fogadta. - Negyedórával ezelőtt a sajtórendőrségtől voltak itt urak, mindent feltúrtak és átkutattak, egy-két dolgot magukkal is vittek… - újságolta Rudolfiiak. - De nem találtak meg mindent… Csakhogy most nem merem nyilvánosságra hozni azt, amit időben biztonságba he-lyeztem. Fenségednek meg kell értenie. - Lajos király ügyéről? - Természetesen. Őszintén szólva, botrány, ami történt! A király már szinte fogoly volt… esti sétára indult a kastélykertben. Egyedül akart menni, de orvosa, Gudden
doktor mindenáron el akarta kísérni. A király nyilván át akart úszní a Rózsák szigetére, ott már talált volna csónakot, azzal sikerült volna a tó másik partjára menekülnie, ahol az emberek, akik szerették királyukat, segítettek volna neki továbbjutni. Az osztrák-bajor ha-táron is könnyedén átjuthatott volna! Ez a kétségbeesett terv azonban kudarcba fulladt. - Hogyhogy? - Miután Gudden egy tapodtat sem mozdult mellőle, a király nem tudta levetni a ruháit. Leültek egy padra a tó partján, aztán Lajos hirtelen felpattant és belevetette magát a vízbe. Az orvos utána, és valószínűleg valami szörnyű birkózás kezdődhetett a vízben. Mindkettőjükön sérülések látszottak, amikor a holttesteket megtalálták. Most úgy akarják beállítani, mint egy őrült öngyilkossági kísérletét, amelyet az orvos hiába próbált megakadályozni. - De hát minden arra utal, a király tökéletesen tudta, mit csinál!
172 I 173 - Nyilvánvalóan, császári fenség. A miniszterei, a kamarilla és az udvar áldozata. Ez a király egyszerűen túl sokba került nekik. Én viszont azt mondom, egy nap Bajorország még örülni fog azoknak a kincseknek, a csodálatos épületeknek, amelyeket ő építtetett! - De az öccse, Ottó? - Az valóban tragikus eset. De egyben kiváló üxügyet is szolgáltatott arra, hogy a királyt ilyen aljas módon fosszák meg hatalinától és bolonddá nyilvánítsák. Igaz, hogy Lajos olyan álomvilágban élt, amit ezek a szolga-lelkű miniszterek sohasem foghatnak fel! Álmodozó volt, igen, de nem őrült! - Köszönöm, Szeps. Most Bajorországba kell utaznom, elhozom a mamát, aztán együtt megyünk Münchenbe a temetésre. Órák múlva az udvari vonat a bajor határ felé robo-gott a trónörökössel és kíséretével. Rudolfnak épp elég ideje maradt, hogy végiggondolja amit Szepstől hallott és amit ő maga tartott Lajos királyról. Mialatt a trónörökös kísérete elfoglalta müncheni szállását, Rudolf azonnal továbbutazott szárnysegédje kíséretében Feldafingbe, ahol legelőször is nővérével, Gizellával találkozott. Gizella nagyon aggódott anyjuk miatt, aki már egy napja bezárkózott a szobájába… - Rudi, a legrosszabbtól tartok… Tegnap attól féltem, öngyilkos lesz. Nagyon rossz állapotban van, azt hiszem, ki kell mondanom: attól fél, hogy meg fog őrülni… Attól fél, rajta is kitörhet… És bizony köny-nyen meg is történhet, ha továbbra is így gyötri magát! - És az orvos? - Nagymama orvosa kezeli. Kapott már néhány nyugtató injekciót, de gyakran be sem engedi magához. Csak fekszik apatikusan, nyitott szemmel az ágyon, mintha halott lenne, nem lehet vele beszélni, mintha nem is lenne ott. Lajos szellemével beszélget, akit fényes nappal próbál megidézni magának! Mi lesz eb-ből…?
- Papa kifejezett kívánságára részt kell vennünk a temetésen. - Nem lehet ezt valahogy megoldani? Esetleg te mennél csak egyedül?! Beteg, Rudolf, hidd el, nagyon beteg! - Nem vagyok beteg.. A két testvér meglepve fordult hátra. A császárné állt mögöttük. Jéghideg ajkával megérintette Rudolf arcát. Rudolf megdöbbenve nézte anyját. - Mama! - Nem, fiam, nem vagyok beteg. Lajos sem volt az, beszéltem vele. Annyira szeretett volna szabadon él-ni… Most már szabad, egészen szabad. Most már le-győzte az ellenfeleit… Hallottam, hogy miről beszélte-tek az imént. Ne aggódjatok. Elutazom Münchenbe, senki semmit nem fog észrevenni rajtam. A fekete fátyol úgyis elrejti az arcomat. Szeretnék Lajosnak rózsákat vinni, rózsákat oly forrón szeretett szigetéről, amelyet már nem érhetett el. Oly csodásan tudott álmodozni, oly csodásan tudott mesélni! Igazi költő volt. Versei csodálatos szépségét próbálta átültetni egy másik műfajba, az építészetbe. Az álmait faragtatta kőbe! Wag-nerre gondoltál az imént, Rudolf, igaz? Amíg ideutaz-tál, volt időd és alkalmad mindent átgondolni, amit Lajos királyról hallottál. Én tudom, egy napon hálásak lesznek neki azért, amit alkotott. - Szeps is valami ilyesmit mondott, mama. - Akkor okos ember lehet. Veszedelmes dolog, ha valaki megelőzi saját korát, ha valakit nem értenek meg a kortársai. Rudolf, te is hajlamos vagy erre, hadd figyelmeztesselek - mondta a császárné fáradt mosoly-lyal. - A fiam vagy, Rudolf, az én vérem folyik az ereid-174 I 175 ben, az én családom vére és az én családom az álmodozók, az ábrándozók családja… Ezek a szavak visszhangzottak Rudolfban még akkor is, amikor ott állt anyja oldalán a müncheni királyi kastély kápolnájában, ahol a halott királyt felravatalozták.
Ott feküdt a kicsit kövérkés, szakállas férfi, egyenruhában és senki sem tudhatta, mik voltak az utolsó gondolatai, utolsó érzései. Ajka örökre elnémult immár. Sissy a király által oly hőn szeretett rózsákból kötött csokrot rakott a koporsóra. Csak Rudolf, a fia és Gizella, a lánya álltak Sissy mellett. Ez még nem a hivatalos búcsú órája volt, csak ők hárman jöttek el, hogy meg-adják a tiszteletet a halott királynak. Rudolf megborzongott a halott látványától és attól, micsoda titkokat őrizhet. 2. Viták és ellentétek “A fény tengere… ez lesz Bécs, és bevilágítja majd nemcsak a Monarchiát, hanem talán az egész világot…” Rudolf ezeket a lelkes és lelkesen fogadott szavakat 1883-ban mondta, mikor beszédet tartott a bécsi Ro-tundában rendezett elektromos kiállítás alkalmából. Az ünnepi hangulatú közönség nagy éljenzéssel fogadta. - De sajnos a fejek nem akarnak megvilágosodni… mondta három évvel később Frischauer szerkesztőnek, aki szokás szerint ott állt Rudolf dolgozószobájában, és várta a cikket, amit a Wiener Tagblatt szerkesztőségébe kellett vinnie. - Mert ha végre kicsit világosabban gondolkodnának, akkor a politikánk is másképpen nézne ki. Itt van, fogja, vigye el, legyen szíves Szepsnek. Jó lenne, ha rövidítés nélkül lehozná. Bár bizonyos urak nem fognak örülni ennek a cikknek, különösen Berlin-ben, de hát egyszer már ki kell mondanunk, ez így nem mehet tovább! Nem engedhetjük meg, hogy bármit megtegyenek velünk. Ami sok, az sok! - Szeps úr bizonyára megtesz minden tőle telhetőt mosolygott Frischauer. - Jól van, hiszen tudom, ő sem járt rosszul azzal, hogy ő lett a trónörökös “szócsöve” - mosolygott Rudolf is jóakaratúan. - A példányszám is igazán figyelemre méltó. Mennyi is most, negyvenezer? És ennyi annak ellenére, hogy Taaffe folyton elkoboztatja a lapot - vagy talán éppen azért! Egy olyan lapot, amelyről tudják, bármelyik pillanatban betilthatják, csak azért is elolvasnak az
emberek. Frischauer szerkesztő elbúcsúzott. Nem sokkal később a cikk ott volt főszerkesztője kezében. Szeps egyre jobban összeráncolta a homlokát, ahogy haladt a cikk vége felé. Aztán fogta a piros ceruzáját, sűrű fejcsóválás közepette kihúzott ezt-azt, majd újra áthúzta, hogy mégis maradjon. Elsápadt, majd felnevetett. Nagyon tetszett neki a cikk. - Ezt Georges-nak is olvasnia kellene, és Paul sógor-nak is megküldöm, legalább a rövidített változatot. A trónörökösnek tökéletesen igaza van, már nem is kell 1870-71-re vagy Königgrátzre emlékeztetni. Ott franciák voltak az áldozatok, emitt pedig osztrákok, de a háborúnak még nincs vége, csak éppen más, sokkal alattomosabb eszközökkel folyik! Schönerer úr “össznémetjei” tulajdonképpen Potsdam meghosszabbított karja. Potsdam fizeti, és Potsdam irányítja is őket! Azt akarják, hogy a Monarchia német nyelvű területei csat-lakozzanak a német birodalomhoz, de persze nem nyílt háborúsággal, hanem “csak” politikai eszközökkel. És Rudolfnak tökéletesen igaza van, semmitől sem riadnak vissza… Ebben az időben azt suttogták, merénylet készült a császár ellen, amit azonban a titkosrendőrség még idő-
176 I 177 ben meghiúsított. Állítólag egy porosz férfi lett volna a merénylő… Rudolf első felháborodásában nekiült és megírta a cikket. Még nem tudta, hogy a hivatalos, legfőbb véle-mény az, hogy nem szabad nyugtalanságot kelteni sem a monarchia népeiben, sem a szövetséges német birodalomban. Így hát Szeps kénytelen volt Rudolf cikkét olyan általánosságok szintjén tartani, hogy a Tagblattnak nyilván csak nagyon kevés olvasója érthette meg. De közéjük tartozott Schönerer úr, a radikális “nagynémet” párt elnöke, ő pontosan tudta, miről szól. Az a mód azonban, ahogy Schönerer és követői reagáltak a cikkre, mégis elképesztő volt, senki nem számított rá. Habár várható volt, hogy lesz bírósági per, sértegető és tiltakozó beszédek, de ez mindennél alja-sabb volt… Az esti órákban, éppen amikor a másnapi újságot kezdték volna nyomni, fegyveres fér iak támadták meg a szerkesztőséget és a nyomdát. Nem bántottak senkit, csak mindent tönkretettek, összetörtek, ami csak a ke-zükbe került. Szétverték a kiszedett oldalakat, összetépték a kéziratokat, felgyújtották a papírkosarakat. Elszabadult a pokol… Szeps a szobájából a balkonra menekült és lekiabált az utcára, hogy hívjanak rendőröket. Az utcán már gyülekezett a kíváncsi tömeg a szerkesztőség épülete előtt, de csak bámultak és akadályozták a forgalmat, senki nem mert a segítségükre sietni. Már füst és láng-csóvák törtek elő a kitörött ablakokon, amikor felbuk-kant Schönerer úr, mint aki csak arra jár, híres ezüstfejű botjára támaszkodva. Buzdította bandáját és megpróbálta az ácsorgó tömeget is felheccelni. Ez már túl sok volt Szepsnek. - Te porosz disznó! - kiáltott le neki érthető felháborodásában, de az, hogy szokásos diplomáciai ügyes-sége most cserbenhagyta,
szomorú következményekkel járt. A közte és Schönerer úr között kialakult szópárbaj kellős közepén érkezett meg a rendőrség, majd a tűzoltóság. A szerencsétlen jelenetnek másnap a parlament al-sóházában az lett a folytatása, hogy Schönerer lovag úr mint képviselő azonnali intézkedést követelt a botránysajtó, különösen pedig a Wiener Tagblatt ellen. És feljelentette becsületsértésért Szepset. Így kezdődtek a dolgok. A hatóság korlátozta a Tagblatt árusítását, egy ideig csak könyvesboltokban lehetett kapni, trafikban, újságoskioszkban vagy az ut-cán tilos volt árulni, ez természetesen súlyos gazdasági csapás volt az újságra. Szepset a bíróság néhány heti börtönre ítélte, bár természetesen Szeps is feljelentette Schönerert, de az ügyesen kihúzta a fejét a hurokból azzal védekezve, hogy valóban csak véletlenül járt arra, és semmi köze azokhoz, akik kárt tettek a szerkesztőségben. Az elfogott támadók-alig néhányat tudtak elcsípni-természetesen hallgattak, mint a sír. - Megértem, hogy hallgatnak - dühöngött Szeps a cellájában. - Világos, ezért fizetik őket. Biztos vagyok benne, Reuss úr már ki is állította a csekket… - Én meg biztos vagyok benne, hogy a német birodalom nagykövete nem ilyen óvatlan - felelte Frischauer szerkesztő, aki éppen látogatóban járt a főnökénél. Szerintem készpénzzel fog fizetni… - Jól van, Frischauer, köszönöm, hogy eljött. Adja át üdvözletemet a trónörökösnek, és mondja meg, hogy érdekes híreim vannak Franciaországból. A kapcsolat Rudolf és Szeps között még így sem sza-kadt meg. Amikor a főszerkesztő kijött a börtönből, 178 179 nevetve mesélte Rudolfnak: - Legalább volt néhány napom, amikor zavartalanul dolgozhattam! Egész Bécs ezekről az eseményekről beszélt. Rudolfot a történtek csak megerősítették politikai nézetei helyességében. Egyre biztosabb volt abban, hogy Ausztria külpolitikájában gyökeres változtatásra lenne szükség.
Szerinte ugyanis Oroszország is lehetséges ellenség, akivel előbb vagy utóbb háborús viszályokba fog keve-redni az ország. Hiszen a Monarchia a Balkánon próbál terjeszkedni, márpedig az ottani szláv nemzetiségek mellett az oroszok kívánnak védelmezőként fellépni. Ausztria-Magyarország számára tehát sokkal több előnnyel járna a francia szövetség, akik az angolokkal és belgákkal is szövetségesek, hiszen ez a külpolitikai irányultság védelmet nyújtana nemcsak a német birodalom, de az oroszok ellen is. Csakhogy Oroszország már megkötötte a maga szövetségét ugyanazzal a Franciaországgal és Angliával… Ferenc József császár kétségbeesett kísérletet tett, hogy a három császár (az osztrák, a német - és az orosz cár) részvételével hármas szövetséget hozzon létre, és így próbáljon kitörni az ördögi körből. Rudolf azonban felismerte, hogy ez nem volt jó megoldás. Hiszen ahogy Németország Schönerer és a pángermánok lázításával megpróbálta elszakítani a német nyelvű tartományokat, ugyanúgy kísérletezett a cár az immáron osztrákká vált balkáni provinciákban a fanatikus nacionalista szerbek fellázításával. Sőt most már bizonyos ügynökök az eddig nyugodt Csehországban, Morvaországban és Szlovákiában is megkezdték a nacionalista uszítást. Csak el Bécstől! - ez volt a jelszó. - A Monarchiát jelenlegi formájában nem lehet so-káig fenntartani - jelentette ki Rudolf. - A csehek, a szlovákok, a bosnyákok, a horvátok, az összes kis nép, egészen le az Adriáig, mind arra vágyik, hogy több önállóságot kapjon. Valahogyan ezt kellene megoldani. - De hogyan? - kérdezte Szeps. - Valami olyasmit kellene létrehozni, mint az Egyesült Államok - ábrándozott Rudolf - Bécs lenne az európai Washington. Néhány nappal később ohann Salvator főherceg is fellelkesült az ötlettől, mert úgy látta, saját terveit is jól szolgálná. - Ezt csak úgy érhetnéd el, Rudi, hogy átveszed a hatalmat Magyarországon. És királlyá koronáztatod magad! A császár úgysem egyezik bele ebbe soha, arra várhatsz! Ó semrnst sem akar változtatni, mindent úgy akar hagyni, ahogy “átvette”. Ha addig vársz, mig meghal, lehet, túl késő lesz már! Hiszen tudod, hogy minden javaslatot és újítást elutasít! Én már rengeteg tanulmányt nyújtottam be neki, és mi lett érte a köszö-
net? Lefokoztak és lehetetlenné tettek. Apád köré az őskonzervatív hármas, Albrecht, ívlontenuovo és Taaffe olyan falat von, hogy senki sem juthat a közelébe. - Gyermekkora óta ismeri ezeket a férfiakat, mindig mellette álltak, minden jóban és rosszban! - Na még csak az hiányzik, hogy te is védelmedbe vedd őket! Nem veszed észre, hogy ők a legfőbb ellenségeid, Rudi? Azért aggódnak annyira az öregúr életéért, mert mi történne, ha meghalna és te kerülnél a kormányrúdhoz? Vajon milyen következményekkel járna ez rájuk nézve? Nyilvánvalóan elveszítenék a hivatalu-kat, a befolyásukat, a hatalrnukat és ezzel vagyonuk bázisát is! Rudolf, a magyarok várnak rád! - De ha megkoronáztatom magam, akkor köt az ai-kotmányuk… - vetette ellen már sokadszorra Rudolf. Esküt kellene tennem, ami apám ellen fordítana… Rudolf aznap így írt a naplójában: “A fejemben egymást kergetik a gondolatok, ötletek, elképzelések. Mind-180 181 egyikkel foglalkoznom kell, mindegyik valami más irányba vezetne… Mindenki valami másra akar rábeszélni. Egyet biztosan tudok, az, ami a monarchiát apámon kívül össze-tartja, a közös hadsereg, arra vigyáznunk kell!” Johann Salvator úgy érezte, sürgeti az idő, anyja is állandóan arra ösztönözte, cselekedjék, tegyen már valamit azért a bolgár trónért! - Ha a császár valaki mást választ, akkor vége minden reményünknek és álmunknak - közölte kemény hangon fiával. Tulajdonképpen ezek sokkal inkább az ő reményei és álmai voltak, nem annyira Johanné. A fiának nem volt különösebben szüksége a trónra, nagyon jól érezte magát Bécs harmadik kerületében, abban a kis lakásban, amit Millinek vett. A mama azonban addig mondogatta és addig piszkálta a hiúságát, míg végül szinte “megfertőzte” fiát az ötlettel. Így hát Johann Salvator azon mesterkedett, hogy újabb találkozót hozzon létre Rudolf és a lázadó magyarok között, akik szerették volna saját királyulmak tudni a trónörököst.
3. Majdnem katasztrófa 1886 őszén a császár szokásos vadászatainak egyikére indult fiával és a szokásos vadásztársasággal: Hoyos gróffal, Coburg herceggel és Bombelles grófjával. Rudolf még mindig Johann Salvator utolsó látogatásán gondolkodott. Mosolyognia kellett arra a gondo-latra, hogy Johann, bár csak néhány évvel volt idősebb mint ő, a bonyolult családi kapcsolatok miatt igazából a nagybátyja. Erről természetesen sosem esett szó köz-tük, egyszerűen csak barátok voltak. Ez a barátság azonban az utóbbi időben, különösen a toszkánai főherceg részéről egyre inkább érdekszövetséggé alakult… Újra létrejött egy “találkozó”. Egy jótékonysági bálon, amelyet Paula Metternich hercegné rendezett és amelynek fő védnöke Stefánia volt, sikerült összehozni a férfiakat. A bál után jótékonysági vásár volt, ahol a főúri asszonyok árulták saját kézimunkáikat és háztar-tásuk felesleges darabjait. A nagy tömegben Rudolf könnyen eltünhetett felesége oldaláról. Az egyik dohányzószalonba vonult vissza, ahol Károlyi “Pista” gróf várt rá és még jó néhány fiatal magyar politikus. Ezek a férfiak már sokkal jobb benyomást tettek Rudolfra, mint az a másik társaság a fogadóban. Csaknem mind egyenruhában voltak és az udvarba bejáratos legelőkelőbb magyar nemesi családok sarjai közül kerültek ki. Természetesen senki sem sejtette, miről fognak be-szélgetni. Johann Salvator nagyon körültekintően és óvatosan szervezte meg ezt a találkozót, meg is volt rá minden oka. A magyar testőrszázad egyik tisztje emelkedett először szólásra, miután rendkívül tiszteletteljesen üd-vözölték a trónörököst. A testőrgárdáról beszélt… - Hol vannak már a hajtók? - hallotta most Rudolf a fővadász hangját. - Nemsokára indulnak - válaszolta a másik kísérő. Türelem. A vadnak is időt kell adni! Közben Bombelles gró a is elfoglalta a helyét, mindenkinek elmagyarázták, hova kell állnia. Rudolf mellett a toszkánai nagyherceg, Johann apja állt, aki Salzburgból
érkezett az őszi vadászatokra.
182 I 183 - A testőrgárda esetleg házi őrizetben tarthatná és ezzel akadályozhatná a királyt, amíg Budapesten a helyzet hivatalosan is rendeződik - mondta a tiszt. - Ez lenne hát a testőrség feladata Bécsben. Ezalatt Budapesten egyszerűen megfosztanák hatalmától a császárt… Mindenki arról beszélt, hogy ez az egyetlen járható út. A jelenlegi magyar királyt, Ferenc Józsefet meg kell akadályozni abban, hogy érvényre juttathassa jogait, míg Rudolf leteszi az esküt az alkotmányra, vagyis egyszerűen kész helyzet elé kell állítani. De aztán? Mi lesz azután? Ferenc József ezt nem tűri el és sohasem fogadná el, még akkor sem, ha közben a saját fiát kiáltanák ki királynak. Rudolf jól ismerte az apját. Ez egyszerűen puccs lenne, és ebbe Rudolf semmiképpen nem akart belemenni. Különféle találkozók következtek a legkülönbözőbb helyeken, a legnagyobb titokban. Budapesten stratégiákat dolgoztak ki, hatalmas terveket kovácsoltak, hogy mi lesz majd “utána”. Óriási reformokat reméltek, kívánságokat és terveket terjesztettek a trónörökös elé, amelyek részben egyeztek is saját elképzeléseivel. Eközben azonban a legfőbb problémát folyton megkerülték, vagy féketolták: azt, hogy Szent István koronájánakmost is van jogszerű viselője, van magyar király. - A mi felfogásunk szerint maga a korona testesíti meg a hatalmat - magyarázták Rudolfnak. - Egészen másképp van ez, mint Ausztriában. A magyarok úgy gondolják, aki a koronát viseli, az gyakorolhatja a hatalmat is. Ha majd őfensége a trónörökös fején lesz a korona, reá száll a hatalom is. Apj ának akkor már nem lesz joga arra, hogy a Szent Korona nevében uralkodjék. Ferenc József is beállt a lőállásába, mely Rudolféval szemben volt. Már sokat vadászott együtt ez a társaság, mindenki pontosan ismerte a szabályokat, emberi szá-
mítás szerint baleset nem történhetett. Ezeknek a fér-fiaknak, akik oly régen együtt vadásztak, vérükké vált a vadászat alapszabálya: a vadász soha nem hagyhatja el a számára kijelölt lőállást. A császár ebben az évben már több mint hatvan napot vadászott. Rudolf pedig, aki úgy érezte, nincsenek komoly feladatai, az előző évben kétszáz napot! Gyakran kirándult kedvenc festőjével, aki a könyveit illusztrálta és Brehmmel, a természettu-dóssal a Duna Bécs alatti mocsaraiba, mert az ottani csodálatos madárvilág rendkívül érdekelte. Rudolf, Magyarország királya… Tulajdonképpen csak a kezét kellett volna kinyújtani érte, már megvalósíthatónak látta a terveket. Csak igent kellett volna mondania, és az ő fejére kerül Szent István koronája. Magyarországon még a Stefániától való válás sem tűnt lehetetlennek… Mert már itt tartottak. Rudolf nagyon szeretett volna elválni, mert a látszatházasság elviselhetetlen terheket rótt érzékeny lelkére. Szegény kislányuk is igen ritkán láthatta szüleit, ráadásul az utóbbi időben Rudolf fiilébe jutott, hogy Stefi is “szégyentelenül” viselkedik (csak persze sokkal jobban titkolta, mint ő). Stefi “Hamlet”-nek nevezte bizalmas leveleiben az illető urat. Potoczky Artúr grófról volt szó. Stefánia Galíciában ismerte meg, ahová Rudolfot kellett elkísérnie egyik kaszárnyalátogató körútjára. A gróf harminchét esztendős volt, özvegy és igazi, romantikus álmodozó. Leveleket váltottak, melyeknek hangja egyre forróbbá vált. Stefi nem tudván magában tartani az élményt, hogy szereti valaki, elmesélte nővérének, Louise-nek. Louise 184 185 a rábízott titkot elmesélte férjének, a “Daginak”, aki megint csak nem tudott ellenállni a kísértésnek és to-vábbmondta Rudinak. Kárörömmel újságolta: - Szóval felszarvaztak, méghozzá egy vadidegen emberrel! Úgy látszik, nagyon ki volt már éhezve szegény… Neked ott van Mitzi! De neki? Hagyd meg az örömét! Az is lehet, hogy megnyugszik, nem lesz annyi veszekedés, ha neki is van valakije. Gondolj csak a császárra és Schratt Katalinra! Egész Bécs örül, mert a császár boldog vele. Hiába, egy császár is csak ember, te is az vagy és Stefi is! - És Louise? - Rudolf nem tudta ezt a kérdést magában tartani. Bécsben az egyik fő pletykatéma Louise folyton változó hódolói köre volt.
A “dagadt” Coburgi azonban nem vette rossznéven a kérdést. - Louisének itt vagyok én! - mondta kedélyesen. Hallani már a hajtókat. Figyelni kell… Rudolf mellett ott állt Püchel, aki majd fegyvereit tölti újra. A trónörökös belenézett távcsövébe, meglátta apját, aki egy fe-nyőfa tövében, fenyőgallyakból összerótt lőállásban áll, oldalán kedvenc vadászával. Rudi csak nézte apját, akin szürke vadászkalap és lódenkabát volt, és abba az irányba figyelt már, ahonnan az állatok voltak várhatóak. Rudit is elfogta a vadászláz. - Figyelem, jönnek! - suttogta Püchel. - Jól szél alatt vagyunk, pontosan előttünk kell elrohanniuk. Jó lövéshez jut majd fenséged. Valóban, Rudolf lőállása egy mély árok végében, igen kedvező helyen volt. Persze se neki, se apjának nem maradt sok ideje, hogy az elfutó állatokat célba vegyék. A lőállásokat semmilyen körülmények között nem volt szabad elhagyniuk, ezt minden vadász pontosan tudta és sohasem vétett a szabályok ellen, hiszen nemcsak a maga, hanem a többi vadász életét is veszélyeztethette volna. Egy szarvas jel.,nt meg a tisztás szélén. Rudolf lőtt, de nem találta el, majd hallotta apja lövését. A császár is elhibázta, az állat túl gyorsan futott. Mégsem volt esélye, messze tőlük a többi lőállásban is kiváló vadászok vártak rá… Micsoda gyönyörű állat, gondolta Rudolf. Utoljára Mayerlingben látott ilyet. Milyen jó lenne, ha a heili-genkreuzi apátok belemennének a cserébe és odaadnák a mayerlingi majorságot azokért a rétekért és erdőkért cserébe, amelyek az ő apátságuk határán feküdtek. Mayerlingből kiváló kis vadásztanyát lehetne kiépíteni, ideális helyen van. Közel Bécshez, vadban gazdag te-rületen… Most őzek jöttek! Rudolf lőtt és lőtt. Talált és hibázott, ugyanígy apja is a túlsó lőállásban. Püchel alig győzte utánatölteni és cserélni a fegyvereket, amelyek csöve lassan kezdett átmelegedni. - Ott! Újra! - Még egy lövés. Egyre közelebbről hangzott a hajtók lármája, a vadak most már minden oldalról jöttek és próbáltak kitörni a réten át.
A vadászat elérte csúcspontját. Már látni való volt, hogy gyönyörű teríték lesz. A hallali, a vadászat lefújása nem sokat várathat magára, a közeledő lárma alapján már nem sok vad várható, hiszen ha megjelennek a hajtók, azt jelenti, vége a vadászatnak. Ebben a pillanatban még egy őzcsapat tört ki a rétre. Meglepetésszerűen jöttek, itt a közelben lehetett a búvóhelyük, mert egészen frissen vágtattak. Rudolf tüzelt, talált. Újra tüzelt, újra talált. Rudol később sem tudta megmondani, mi ütött be-lé, hogy kiugrott a rejtekhelyéről és az állatok után fordult. Ez szigorúan tilos volt a vadászaton! Csak néhány 186 18 lépésnyit követte az őzeket, de ez a néhány lépés végze-tesnek bizonyult. Újra célzott és lőtt, majd újra. Ez a lövése azonban nem őzet talált… Meghúzta a ravaszt, és valaki felkiáltott. Rudolf többé sosem felejtette el ezt a két egymásutáni hangot. De szerencsére nem a császár kiáltása volt, hanem a mellette álló vadászé, aki éppen az újratöltött puskát nyújtotta át a császárnak. Felsőkarját találta el a lövés. Rudolf úgy állt ott, mint akit fejbe kólintottak. Nem értette, mi történt, hogy tehetett ilyet. Apja pillantásától reszketve indult meg feléjük. - Én… én… nem értem, egyszerűen elragadott a szenvedély… A császár csak a fejét csóválta. - Hogy történhet meg ilyesmi egy olyan kitűnő va-dásszal, mint te, Rudolf? Hogy feledkezhettél meg a szigorú vadászelőírásról és kötelességedről? Nem ra-gadhat így el a szenvedély! Hogy higgyek neked? Rudolf lehajtotta a fejét. Egy hangot se tudott ki-nyögni, ajka elfehéredett, arca tűzben égett. - Rudolf - folytatta a csázár - mi lett volna, ha… Akkor most én lennék Ausztria császára és Magyarország királya - egészítette ki gondolatban Rudolf apja félbemaradt mondatát. Arca még mindig égett a szé-
gyentől. A vérző sebet bekötözték. - Mindenki tartja a száját, igen? Senki emberfiának nem szól egyikük sem követelte a császár. - Maga holnap elmehet az intézőhöz és kér tőle ötven arany fájdalomdíjat. - Parancsára, felség - szorította össze a fogát a vadásza. - Senkinek, soha egy szót sem. - Rudolf, ezt te is parancsold meg Püchelnek-figyelmeztette a császár - neki is tartania kell a száját! Ekkor a császár hátat fordított a fiának. A vadászatot lefújták. A beosztott vadászok megkezdték a teríték előkészítését. “Mit tettem?” - Rudolf egyfolytában szemrehányásokat tett magának. Szíve mélyén pontosan érezte, hogy az a pillanat, amikor lenyomta a ravaszt, sorsfordulót jelent majd az életében. És nem jobbra fordul a sorsa… - De hát nem történt semmi baj, császári fenség! próbálta szárnysegédje, Bombelles grófja megnyugtatni, akinek fülébe mindennek ellenére már eljutott persze a hír, hogy mi történt. - Sokkal nagyobb baj történt, mintsem gondolná felelte Rudolf szomorúan. - Senki, soha nem bocsátja meg nekem! - Bizonyos vagyok benne, hogy apja már megbocsátott önnek. - Ő talán igen, de a többiek…? Természetesen pontosan tudta, minél inkább próbálják eltitkolni az esetet, annál biztosabb, hogy szép lassan sokan meg fogják tudni,
legalábbis az udvarban. Püchel és a sebesült vadász tartani fogják a szájukat, hiszen ötven aranyért már megéri… De a többiek…? Rudolffal néhány nap múlva közölte a császár főudvarmesteri hivatala, hogy őfelsége a jövőben nem kíván vele együtt vadászni… 4. A becsületbíróság Rudolf gondolatai újra meg újra visszatértek ahhoz a pillanathoz. Az emlék nem hagyta nyugodni, míg ál-matlanul feküdt az ágyában s a mennyezetet bámulta. Bárcsak visszaforgathatná az idő kerekét addig a szerencsétlen pillanatig, amikor előjött a lőállásából és lenyomta a ravaszt. De a baj megtörtént, már nem lehetett rajta változtatni.
188 189 Rudolf felségsértést követett el és elveszítette tiszti becsületét. Éppen ő, a trónörökös, az egész birodalom reménysége… - Mit ettem, papa? - nyögött fel kétségbeesetten. Mi történt velem? Hogyan tehettem, hiszen nem akartam . . ! Igen, valóban nem akarta és mégis: mintha valami kényszerítette volna, hogy megtegye. Nem tudja, nem érti, mi üthetett belé… Megint Mayerling jutott az eszébe. Milyen jó kis menedéket lehetne ott építeni, ha átalakítja a majorságot. Oda vonulhatna vissza, oda menekülhetne a világ minden gondja-baja, az egész átkozott élet elől, a birodalmi politika, az európai politika és a magyar király kérdésének gondjai elől… Felderengett a hajnal a svájci udvar sötét kis négy-szögében is. Rudolf még mindig ébren feküdt ágyában, elkerülte az álom. Homlokán kidagadt egy ér, dobolt benne a vér, úgy érezte, betegsége is újra jelentkezik. Kétségbeesése egyre nőtt. A makacs betegség gondolata most háttérbe szorult. Beszélnie kell az apjával! Talán bocsánatát kérheti. Ta-lán mégis elhiszi neki, hogy szerencsétlen véletlen az egész. Hiszen a fia volt, akárhogy is, a fia, még ha vétett is ellene! Átvillant az agyán, hogy elmehetne gyónni is, ezt a gondolatot azonban elvetette. Nem volt túl jó viszony-ban a várkápolna papjával, Mayerrel, és nem bízott igazán a gyónási titoktartásban sem. Itt is mély volt az ellentét közte és apja között: apja úgy élt és úgy cseleke-dett, hogy mindenben megfeleljen hite alaptörvényeinek. Rudolf is mélyen hitt Istenben, vagy legalábbis valamilyen magasabb szellemben, de tetteit ez nem irányitotta oly közvetlen módon, mint apjáét. Nem, nincs szüksége egyházi feloldozásra. Sokkal nagyobb szüksé-
ge lenne egy megértő szóra az apjától. Ügy döntött, már korán reggel felöltözik és kivételesen Grünne grófiiál fog bejelentkezni, hivatalos kihallgatásra. Megtehette volna, hogy minden formalitást mellőzve egyszerűen belép az ismert kis tapétaajtón át az apjához, de most úgy érezte, a dolog fontosabb annál, hogy ilyen módon törjön rá apjára. A császár azonban tudatta vele, hogy aznap nincs egyetlen szabad perce sem. - Nem árt, ha fő még a saját levében - magyarázta a császár Montenuovónak, akinek, amikor meghallotta mi történt a vadászaton, égnek állt a haja rémületében. - Hihetetlen, hihetetlen! És te annyiban akarod hagyni a dolgot?! s háborgott a szürke eminenciás. - Miért, mit tehetnék? dörmögte a császár mérgesen. - Talán jelentsem fel, tartóztassam le, vádoljam meg a nyilvánosság előtt? - Azt hiszem, más korban tudták volna, mit kell ilyenkor tenni - mondta a herceg alig hallhatóan… - Máshol igen, de nem a régi Angliában vagyunk és nem is a középkorban. Nem vagyok a Rettenetes Iván, ha jól tudom. Nem, semmi sem fog történni, de egy kicsit azért megvárakoztatom a fiút. Ennyivel tartozom saját magamnak… “Nem akar látni, nem is enged a színe elé” - döbbent rá Rudolf a keserű valóságra. Annyira kétségbe volt esve és annyira szüksége volt arra, hogy valakivel beszélhessen, hogy úgy döntött, Stefániához megy és a kislányához. Stefániának azonban, mint oly gyakran a Rudolfot érintő ügyekben, fogalma sem volt semmiről, és férje váratlan betoppanása egyrészt meglepte, másrészt bosszantotta. - Mi történt veled? - kérdezte tőle nem túl kedvesen és belenézett Rudolf nyugtalanul vibráló, világosbarna szemébe.
190 I 191 - Hogy van a kicsi? - kérdezte Rudolf kitérően. - Nem is tudom, mikor kérdezted meg utolj ára, hogy van Erzsi - felelte Stefánia gúnyosan. Rudolf az ajkába harapott, amely idegesen rándult meg dús bajusza alatt és megpróbálta megfékezni ma-gában az egyre inkább ágaskodó mérget. Rettenetes szüksége volt egy jó szóra, hát nem tudja ezt Stefánia megérteni, felismerni és felfogni? Hát nem ő a felesége, gyermeke anyja? Ebben a pillanatban Rudolf azt is elfelejtette, hogy már a válás gondolatával foglalkozik. Most boldogan tért volna vissza Stefániához, igen, még arra is képes lett volna, hogy feladja Mitzivel folytatott viszonyát, ha csak egyetlenegy jó szót kap a feleségétől. - A “kicsi” már hároméves - mondta Stefánia ridegen. - És ez alatt a három év alatt szerinted hányszor látta az apját? Hányszor voltál rá kíváncsi? Szerintem már azt sem tudja, hogy apja is van. - De hiszen éppen azért jöttem, hogy lássam. - Most alszik. Talán ébresszem fól, mert rád tört az apai érzés? - Köszönöm, ne - sziszegte Rudolf felháborodva felesége hangnemén, sarkon fordult és gyors léptekkel megindult vissza saját lakosztályába. Csaknem kifulladva ért a dolgozószobájába. Szerencsére Loschek várta már az ajtó előtt és Bombelles grófját jelentette be. Meg kellett beszélniük az aznapi menetrendet. Rudolfnak most jól jött, hogy egész napja zsúfolva volt különböző, már előre megbeszélt programokkal. Lementek a trónörökös kancelláriájába és átbeszélték a napot: el kellett menni a Rudolf Kórházba és meg kellett látogatni a hadtörténeti múzeum építkezését, amely szintén Rudolf védőszárnyai alatt jött létre. Még egy program várta egy kaszárnyalátogatáson kívül: a Baum-garten dombon a Rudolfinum alapítvány építkezése.
Ezek a programok ki is töltötték a napot. Többé-kevésbé így volt ez egyébként mindennap, de ami máskor annyira bosszantotta, most megkönnyebbülést hozott Rudolfnak. Az embereknek feltűnt, mennyire igyekszik aznap. Sajnos, a túlságos igyekezetnek hátulütője is volt. Mindenáron való igyekezete, hogy úgy tegyen, mintha ez a nap tökéletesen olyan lenne, mint a többi, amelyen apja kérésére teljesíti kötelességét, teljesen kimerítette Rudolfot. A kaszárnyalátogatás során különösebb ok nélkül ordítva lehordta az egyik újoncot és kiképzőjét. Egyszerűen muszáj volt már kieresztenie valamit a benne felgyülemlő feszültségből. Természetesen utána azonnal megbánta hevességét. Estére azonban már teljesen kimerült. Csaknem rátámadt Bombelles-ra, mert szeméből szemrehányó pillantást vélt kiolvasni. Szerencsére nem veszítette el teljesen a fejét, úgyhogy a napi programot sikerült szerencsésen befejezni. A vacsora után már csak Frischauer és Szeps várt rá a dolgozószobájában. - Kimerültnek látszik fenséged - állapította meg Frischauer aggódó pillantással. - Így is van - bólintott Rudol Levetette magát a székére, s a vendégeinek és magának whiskyt töltött. Saját poharát alaposan teletöltötte és egy hajtásra kiitta, majd rögtön újra töltött. - Úgy látszik, ma valami felbosszantotta császári fenségedet… - tapogatózott óvatosan Frischauer. Igaza van fenségednek, legjobb lesz, ha leöblíti a torkán. - Bár ilyen egyszerű lenne a dolog - felelte Rudolf komoran. - Sajnos vannak dolgok, amelyeket nem lehet csak úgy egyszerűen leöblíteni. Sajnos… - Oroszország Ausztria magatartása miatt nem 192 193 akarja meghosszabbítani az Ausztriával és Németországgal kötött semlegességi szerződést - jelentette Szeps. - Legalábbis ezt állítják informátoraim Szentpétervárról.
- Várható volt - bólintott Rudolf - és ez előbb vagy utóbb háborút jelent. - Újabb pohár whisky következett. Szeps és Fischauer csodálkozva látták, Rudolf kifejezetten örül a rossz hírnek. - Készíthetnénk egy interjút idevonatkozó nézetei-ről? Vagy inkább saját maga… - A három császár szerződését három évre kötötték és egyetlenegyszer hosszabbították csak meg - emlékeztette Szeps a trónörököst. - De várható, hogy Németország valamilyen titkos egyezménnyel fogja biztosítani majd a hátországát. - Szokás szerint hároméves szerződéssel - gúnyolódott Rudolf. Pillantása kissé zavarossá vált. Alig látta a két férfit, akik szemben ültek vele. Hallotta a hangjukat, de csak nagyon messziről. - Persze -bólintott Szeps. - Ezek a hároméves határ-idők egyébként szokásos dolgok. A politikusok .úgy gondolják, annál messzebb tekinteni felelőtlenség egyébként nem is tartom ezt a szokást olyan rossznak. - Szerintem az ember azt sem tudja felmérni, hogy mi történik egy éven belül. Egyik napról a másikra sem tudhatjuk, mi lesz velünk, sőt egyik percről a másikra sem… Rudolf újra teletöltötte a poharát, míg a látogatók még mindig az elsőt kortyolgatták. - Császári felség most nem érzi jól magát - ismerte fel végre a helyzetet Szeps. Hagyjuk abba a beszélgetést, a kommentárja a szombati számban is megjelenhet még. Ha megengedi fenséged, mára ajánjuk magunkat. - Jó, jó - intette le Rudolf a további udvariaskodást. Menjenek csak. Én pedig… Majd megírom a cikket. Szeps és Fischauer, akik persze semmit sem tudtak a vadászaton történtekről, hazafelé egyfolytában azon törték a fejüket, mi lehetett az oka Rudolf rosszkedvének, sőt elutasító magatartásának. Megkönnyebbülve hagyták el a homályos, gvengén kivilágított Hofburgot.
Rudolf sóhajtott egy nagyot, papírt, tollat vett elő, és kényszerítette magát, hogy gondolatait összpontosítva megírja az ígért cikket. - Úgysem tudok aludni ma sem, akkor már W kább írok - dörmögte maga elé, és papírra vetette, ami a témáról eszébe jutott. “Az események téjlődése abba az irányba mutat, hogy előbb vagy uróbb kénvtelenek leszünk a Balkánon energi-kusabban féllépni. Ha nem most tesszük ezt, akkor is a háborúba rohanunk, de setleg sokkal kedvezőtlenebb körül-mények között. Ha ey eleve ellenséges hangulatú Szerbiába fogunk bevonulni, az alkalmat adhat Oroszországnak arra, hogy háborút indítson. Hiszen már most is meglehetősen Ausztria-ellenes hangulatú a Balkán az Adriától egészen a Fekete-tengerzg! lem kellene megvárnunk, míg Oroszország még jobban ellenünk hangolja az ottani népe-ket. Inkább most Iépjünk, mint később. Egy gyors döntéstől Auszria léte vagy rcemléte is függhet. “ Rudolfnak valóban ez olt a véleménye, és nem sejt-hette, hogy milyen profétikusak a szavai. Huszonöt évvel később mindez beigazolódott… Most azonban Rudolf bizto lehetett benne, a döntést nem fogják meghozni, az Albrecht főherceg vezette katonai főta-nács nyilván nem fogja támogatni. Rudolfot kiverte a veríték, úgy érezte, szobájában fojtóan forró a levegő. Az íróasztalán gúnyosan mosolygott a rett,.netes csontkoponya. - Hát ez az én otthonom? - kiáltott fel és hirtelen elhatározta, azonnal Mitzihez kocsizik. Ő volt az egyet-194 I 19 len, akinek kiöntheti a szívét, ő az egyetlen, aki megérti. Felpattant, becsöngette Loscheket és megparancsolta, kerítse elő Bratfischt, álljon tíz perc múlva a Hofburg előtt. De Bratfisch amúgy is ott várakozott még a Michaeler Platzon, a Burg kapuja előtt, hiszen jóformán éjjel-nappal ura
rendelkezésére kellett állnia. Míg Loschek elszaladt a iákerért, a trónörökös felvette egyenruhakabátját, fogta csákóját, kesztyűjét és a kardot: túl fáradt volt ahhoz, hogy civilbe öltözzön, ha viszont egyenruhában volt, még éjszaka is tökéletesnek kellett lennie a ruházatának. Elhaladt a tisztelgő őrszem előtt, végigszaladt a diplomatalépcsőn, és néhány perccel később már lent állt a svájci udvarban a várkápolna kapuja előtt, amelyet oly halványan világítottak csak meg, hogy alig lehetett felismerni. Elhaladt az ősrégi kút mellett, amely még az utolsó Babenbergi uralkodóktól, a középkorból maradt itt, aztán áthaladt a reneszánsz kapu alatt, amely valaha a várárok fölött vezetett a belső várudvarba. Ekkor, mintegy a semmiből fölbukkant néhány feketébe öltözött férfi és körülfogták Rudolfot. - Önök kicsodák? Mit akarnak tőlem? - kérdezte Rudolf nyersen, és érezte, hogy a túl gyorsan ledöntött whiskyk most a friss levegőn kezdik igazán kifejteni hatásukat. Látása és tudata egyaránt elhomályosult, csak elmosódva látta az alakokat. - Menjen előre, el az őrszem mellett, a borospincéhez. Követjük. - Miért? Miért menjünk oda? Éppen ki akartam ko-csizni! A fiákerem kint vár. - Ezt most nem teheti, császári fenség - hangzott a válasz. - Velünk kell jönnie, ezzel tartozik tiszti becsületének. 196 - Tiszti becsületemnek…? - Rudolf hirtelen kijóza-nodott. - Igen. Semmi mást nem akarunk, mint egy kis be-szélgetést, amelyben tisztázunk néhány dolgot, tanúk nélkül. - Egy beszélgetést… miről? Jelentkezzenek kihallgatásra, ha beszélni akarnak velem! - Rudolf megpróbált fólényes és határozott lenni, megjátszotta az “uralkodó fiát”.
De a másik férfi, aki nyilvánvalóan elváltoztatott, ráadásul suttogó hangon szólt hozzá, nem ült fel ennek. - Jöjjön! - ismételte meg egyszerűen. 5. Vészbíróság Rudolfnak hirtelen világossá vált, hogy nyilván Loscheket is elfogták, amikor elindult Bratfischt megkeresni. Érezte, ismeri ezt a férfit, akivel beszél, de nem tudta hová tegye. A férfiak arcát elrejtette a mélyen szemükbe húzott kalap vagy csuklya, civilben voltak és felhajtották kabátjuk gallérját. Volt, aki félig elfordult. Kik lehettek? Tartásukból Rudolf rájött, hogy néhányan, ha nem is mindannyian, tisztek. Összesen hét személyt számlált össze, és egy pillanatig arra gondolt, őrszem után kellene kiáltania. De nem tette. - Tőlem mehetünk - próbált fólényes nyugalommal válaszolni - de kevés az időm. - Ebben igaza van, császári fenség - helyeselt a társaság szószólója kétértelműen. Egy szót sem szóltak többet, megindultak az udvari borospince felé. Az udvar hatalmas borospíncéje a Lipót szárny alatt volt, a birodalmi kancelláriával átellenben, abban az 197 épületrészben, amelyet még a XVII. században építettek. A Svájci-udvart kötötte össze az Amália-udvarral és még I. Lipót császár rendelte meg. Hatalmas borospincéje volt a császári háznak: három emelet mélyen nyúlt a föld alá. A bejárata közvetlenül a palotaőrség épülete mellett volt, de a férfiak oly nyugodt és biztos léptekkel haladtak el az őrség előtt, hogy senkinek eszébe sem jutott gyanút fogni. A pince ajtaja mögött azonnal meredek lépcső vezetett le a mélybe, amelyet most néhány fáklya világított meg halványan. Rudolfnak feltűnt, hogy a pincelejáró hatalmas szárnyas fakapuja, amelynek kulcsát az udvari pincemester őrizte, most nyitva állt - tehát a férfiak valami módon megszerezték a kulcsot.
- Menjen előre, de ne forduljon meg - parancsolta a kísérője. - Császári fenségednek szavunkat adjuk, hogy beszélgetésünk után szabadon elhagyhatja a pincét. Gondolom, császári fenséged nem gyáva. - Gyáva! Én? - kiáltott fel Rudolf felháborodva és csak azért is megfordult, de túl későn. Már csak azt láthatta, hogy a hét férfi, amint beléptek a pincelejáróba, fekete maszkokat kötött az arcára, amelyek tökéletesen elrejtették vonásaikat. - Meg fogom tudni, hogy önök kicsodák - mondta Rudolf kihívóan. - És ezért még számolni fogunk! - Semmi ilyesmi nem fog történni. Saját érdekében hallgatni fog erről a találkozóról császári fenség. Egy szót sem fog szólni soha senkinek. Ahogy lejjebb értek, egyre hűvösebb lett. Hiszen a pincében állandóan 8-10 foknak kellett lennie. Végtelen hosszú termekben, végtelen hosszú gerendákon álltak az óriási hordók. Voltak köztük olyanok is, amelyek kétszáz hektoliter nemes nedűt foglaltak magukba és szinte minden hordó alját a díszesen kifaragott császári korona díszítette. A férfiak két hordó előtt álltak meg, amelyek talpára az ifjú Ferenc József császárt és menyasszonyát, Erzsébetet vésték bele a sötét csillogó fába. A fáklyák fényében különösen elevennek tetszettek az alakok. A hordók előtt nehéz tölgyfa asztal állt, körülötte néhány szék, éppen hét darab. A férfiak némán leültek. A trónörökös számára nem volt ülőalkalmatosság előkészítve. Az a férfi, aki eddig is a szót vitte és nyilvánvalóan vezetőjük volt, középen foglalt helyet. - Mi ez a színjáték? - kérdezte Rudolf felháborodva. - Ezt a “színházat” az ön érdekében rendezzük és kegyelmes urunk, a császár védelme érdekében, akit isten óvjon… most már öntől is, a fiától - szólt a férfiak szószólója fenyegetően. - Tudjuk, mit tett és tudjuk, mit szándékozott tenni. A gondviselés kegyesen megóvta őfelségét. Ön azonban, aki tiszt és a császár fia, nyilván nagyon jól tudja, mivel
tartozik a becsületének. Gyakorlatilag felségsértés történt, mégpedig olyan ember részéről, aki a császár egyenruháját viseli. Természetesen a hivatalos törvénykezésnek nem szabad semmit sem sejtenie, nem akarunk a világnak ilyen szégyenletes színjátékot mutatni. Tisztesség és becsület iránti érzéke lehetővé teszi ennek a férfiúnak, hogy le-vonja a következtetéseket, feltéve, ha nem akar a világ szemében most már örökre becstelennek látszani. Mert ami megtörtént, nem lesz tovább titkolható… A férfiak némán és várakozásteljesen figyelték Rudolfot álarcuk szemhasítékából, mintha azt várták volna, foglaljon állást. - De hát… szerencsétlen baleset volt - dadogta Rudolf. - Megsebesítettem egy vadászt… na és? Talán lőjem főbe magam emiatt? - Védekezése sajnos nem elfogadható. Saját magának is hazudik-folytatta a középső férfiú. - Vagy van itt az urak között valaki, akinek más a véleménye? Nincs?
198 I 199 Látja, senki sem hisz önnek. Maradjunk tehát a tényeknél. Szándékosan és minden vadászszabályt meg-szegve elhagyta a lőállását. Éppen ön, aki annyit vadászik! Lövése valóban Martin Jaegert találta, de csak alig ötven centiméternyire a császár mellkasától! A vad pedig, amelyre állítólag lőtt, nem abba az irányba menekült, amerre ön tüzelt. - Semmi értelme, hogy magyarázkodjam, hiszen ott sem voltak! - kiáltott fel Rudolf. - Nem látok okot arra, hogy . . Rudolf kihúzta magát, megpróbált méltóságteljesen a szemükbe nézni, majd hátat fordított, hogy induljon. - Nyilvánosságra fog kerülni a dolog-figyelmeztette újra a feketébe öltözött férfi. Mit fog gondolni a nép császáráról és királyáról? - Vagy akár leendő császáráról és királyáról, aki… tette hozzá másikuk is jelentőségteljesen ingatta álarcos fejét. - Egyetlen lehetősége maradt, hogy megmentse a becsületét. Azt kell tennie, amit az ön helyében minden százados megtenne… … mielőtt katonai bíróság elé állítanák és főbe lőnék. Rudolf ösztönszerűen a kardja után kapott, de azonnal felismerte, hogy ez a mozdulat itt hiábavaló. Lehor-gasztotta a fejét. - Tehát vészbíróság előtt állok - állapította meg. - Becsületbíróság előtt - javította ki a csoport vezetője. - Önnek védője is van. Az egyik férfi felemelkedett. … és vádlója is! - erre egy másik férfi állt fel és kihí-
vóan nézett Rudolfra. - De lemondhatunk a tárgyalásról, ha ön úgy dönt, megteszi, amit mi, illetve őfelsége minden tisztességes alattvalója kíván és elvár öntől. Rudolf nagyon jól ismerte a hadseregben uralkodó szokásokat. Tudta, milyen végtelenül szigorú és könyörtelen a becsületkódex. Az ilyen helyzetekben általában egy töltött revolvert tesznek le az asztalra a vádlott elé, magára hagyják, majd a szoba előtt addig várakoz-nak a becsületbíróság tagjai, míg odabent el nem dörren a lövés. Ezzel az ügy le van zárva, az illető, mivel hivatalosan sosem ítélték el, megőrizte a becsületét. - Lehetetlen - közölte végül, jövőjére gondolt, re-ményeire és terveire. Aztán eszébe jutott, hogy a tudomány állása szerint már majdnem biztos, hogy gyógyíthatatlan a betegsége. - Pillanatnyilag lehetetlen - tette hozzá halkabban. Arra gondolt, hogy ha itt időt tud nyerni, úgyis meghal majd nemibetegségében. Az a gondolat is átfutott az agyán, hogy ha meg is kell tennie, amit itt követelnek tőle, talán néhány év múlva már bomló tudatának fogják tulajdonítani a történteket, vagy mint Lajos király és öccse, Ottó esetében, azt fogják hinni, hogy a Wittelsbachok végzete teljesedett be rajta. A bíróság elnöke bólintott: - Szavunkat adtuk önnek - emlékeztette Rudolfot hogy szabadon távozhat innen és teheti, amit még ter-vezett. Mi is úgy látjuk, hogy ez az időpont most szerencsétlen lenne. Így hát önre bízzuk, ön határozhatja meg, hogy mikor kerít sort a dologra. Lehet, hogy bal-esetnek fog feltűnni: úgy rendezi, ahogyan óhajtja. Nem kell ma, sem holnap, sem holnapután. Legyen mondjuk két éven belül. Kíván még valaki szólni? - Én - mondta Rudolf ironikusan. - Miért nem három év? A szerződéseket általában hároméves időtar-tamra kötik. - Kettő elég lesz. Huszonnégy hónap. Ennyi idő áll rendelkezésére, hogy megmentse a becsületét! - És ha nem teszem?
200 I 201 - Akkor kényszeríteni fogjuk rá: és megtaláljuk a módját, ebben biztos lehet! kiáltott fel az egyik férfiú fenyegető hangon, majd az elnök hozzátette: - Tudjuk, hogy úgy fog cselekedni, mint tiszt és be-csületes ember. De nem fogjuk szem elől téveszteni egy pillanatra sem. Mindig a nyomában leszünk, és ha szükséges, az emlékezetébe idézzük magunkat. Amikor kiért a Burg udvarára, Rudolf azt hitte, csak álmodott. Előtte ott magasodott I. Ferenc császár lovasszobrának sötét sziluettje, felrajzolódva a feljövő hold sápadt fényében az égre. Hosszú percekre volt szüksége, míg magához tért. A hét titokzatos férfi idáig követte, de neki semmi kedve nem volt még egyszer a szemükbe nézni. Vajon ami a vadászaton és ma éjszaka itt a pincebolthajtások alatt történt, valóság volt, vagy csak rémálom? Loschek hangja riasztotta fel gondolataiból Rudolfot. - Hála istennek, megtaláltam, császári fenség! Hol volt? Mindenfelé kerestem. Bratfisch már várja a Sváj-ci-udvar előtt! - Igen, igen, Bratfisch - a trónörökös mélyet léleg-zett. - Loschek, azt hiszem ma éjszaka már nem jövök haza, valószínűleg csak korán reggel, ha valaki keres-ne… Az íróasztalomon van egy cikk, Frischauer érte jön a korai órákban. Most pedig térjen maga is nyugo-vóra, Loschek, jó éjszakát! - Köszönöm, császári fenség. Én is kellemes éjszakai nyugodalmat kívánok önnek hajolt meg a hű inas. Bratfisch megemelte a kalapját, mikor meglátta Rudolfot. - A Heuműhlgassébe - mondta neki a trónörökős fáradtan, majd hátradőlt a fiáker megszokott, kényelmes ülésén. Bratfisch bólintott és elindult. Loschek még utánuk pillantott és látta, ahogy hét fekete kabátba burkolózott férfi lép ki a borospince ajtaján. - Nahát, ilyen későn - gondolta magában fejcsóvál-va. - Remélem, kitalálnak a kapun!
Alig tíz perc múlva a házmester kinyitotta Rudolfnak Mitzi Caspar házának kapuját. Rudolf megkönnyebbülten sóhajtott egyet, amikor az halkan becsukódott mögötte. Úgy érezte, másik világba érkezett. Mitzi ébren volt, mintha sejtette volna, hogy Rudolf még eljön az este. Mindig minden elő volt készítve a férfinak, hiszen Mitzi bármely pillanatban számíthatott arra, hogy betoppan. Rudolf boldogan ölelte magához és szenvedélyesen megcsókolta. Mitzit meglepte a viharos gyengédség. - Úgy érzem magam, mint Diogenész Athénban sóhajtott fel Rudolf. - Tudod, az, amelyik lámpással keresett egy igaz embert a piactéren. - Ugye ittál már ma este? - kérdezte Mitzi. - Olyan aranyos vagy így. Gyere, vedd le a kabátodat, helyezd magad kényelembe. Kérsz valamit enni vagy inni? Rudolf eszébe jutott, hogy jóformán semmit sem evett vacsorára. - Megyek a konyhába, készítek valamit. Én is szívesen ennék még néhány falatot és iszom is veled egy kicsit. Úgy örülök, hogy itt vagy! Rudolf felsóhajtott. Egy csapásra jobban érezte ma-gát. Kicsit később, amikor már túl voltak az étkezésen, úgy érezte, Mitzi az ő igazi felesége és nem Stefánia, aki a gyermeke anyj a… - Gyere, meséld el, mi bánt - mosolygott rá Mitzi. Rudolf bele is fogott, de alig ejtett néhány szót a va-dászatról, elhallgatott. Attól félt, hogy nagy hibát követ el ezzel. Egyrészt császári apja megtiltotta, hogy bárkinek 202 I 203 bármit szóljon, még Mitzinek sem akart semmit elárulni. Olyan volt, mintha valami láthatatlan fal emelkedett volna közéjük, a császári tilalom beléfojtotta a szót, elszigetelte még Mitzitől is. Ráadásul nem volt benne biztos, hogy Mitzi nem ejtene el véletlenül valahol egy meggondolatlan megjegyzést. Ekkora veszélynek nem szabad kitennie! A világ
minden kincséért sem akart Mitzinek ártani. De hát akkor kitől remélhet segítséget? Arra van ítél-ve, hogy örökre hallgasson!? Márpedig egy kis segítség-re nagy szüksége lett volna a lelkének. Azok heten megfenyegették, azok heten Damoklész láthatatlan kardját függesztették a feje fölé! - Két év… - dörmögte végül maga elé. - Mit mondtál? - kérdezte Mitzi csodálkozva. - Semmit - a trónörökös mosolyt erőltetett ajkára. Semmi komoly. Gyere, töltsél még egy pohárral! 6. Másfél év múlva… Ezen az estén egy csukott fekete hintó állt meg a Josefplatzon, amelyben három férfi ült. Ma este a trónörökös, hogy csillapítsák a tönkrement házasságukról kerengő plerykákat, Stefániával együtt készült az operába. Császári parancs volt, amelynek engedelmesked-niük kellett. Az indulás előtti heves szóváltás nem akadályozta meg őket abban, hogy sugárzó mosollyal ko-csizzanak végig Bécsen és vidáman integessenek az embereknek. Ezt kívánta tőlük a császár, ezt kellett tenniük. De még mielőtt beszállhattak volna a rájuk várakozó udvari hintóba, kicsapódott a fekete kocsi ajtaja, Szeps ugrott ki belőle és hevesen integetni kezdett a trónörökösnek: 204 - Császári fenség! Csak egy szórai Rendkívül fontos! - Bocsáss meg, Stefánia - fordult Rudolf a feleségéhez. - Hát ez meg mit jelentsen? Emiatt a firkász miatt fogsz engem megvárakoztatni? - Nyilván csak néhány percről van szó - felelte Rudolf komolyan és hidegen, és elindult Szeps után.
- Nézze csak, kit hoztam ide önnek? - mondta Szeps és a hintóban ülő másik két férfira mutatott. - Tisza gróf - szaladt ki Rudolf száján a csodálkozó kiáltás. - A másik úr pedig Teleki gróf - mutatta be neki Tisza a társát. - Rendkívül befolyásos mágnás Erdélyben. Ma magyar miniszterelnöki minőségemben jártam a királynál. Rendkívül sajnálatos, hogy ebből a célból Bécsbe kell utaznom, és nem Budapesten beszélhetek vele! - Mit tehetek önért? - kérdezte Rudolf feszülten. - Nagyon sokat - felelte Tisza. - Nagyon sokat tehet ön Magyarországért. - Hadd halljam - szólította fel Rudolf az urakat, számoljanak be jöveteliik céljáról. - Tudja, hogy megalakult a Függetlenségi Párt Magyarországon, és egyre nagyobb befolyásra tesz szert. Az a férfi, aki e mögött a mozgalom mögött áll, itt ül mellettem: Tisza gróf. - Ez érdekes… És? - Ön ismeri már a terveinket - kezdett bele Tisza. Tudom, barátja, Johann Salvator főherceg is támogatja céljainkat. - Ó - lepődött meg Rudolf, mert eszébe jutottak bizonyos összefüggések. - Azt hittem, hogy kis csoportról van szó… - Kalandorok kis csoportjáról, igaz? - kérdezett vissza Tisza. - Téved, fenség. Ahogy már a miniszter-205 elnök is megmondta, ez valóságos mozgalom, amelynek célja, hogy megszabaduljunk Bécstől. Egyszer azonban már, még Kossuth idejében, véres harcokba torkollottak ezek a tervek. Egyszer már megpróbált Magyarország erőszakkal elszakadni Ausztriától. Ne-künk most más tervünk van. - Éppen ebben az ügyben jártunk ma mindketten őfelségénél, a császárnál. Egészen
hivatalosan kifejtet-tük álláspontunkat. Azt javasoltuk, hogy a császár engedje, sőt támogassa azt, hogy jövő tavasszal önt Budapesten királlyá koronázzuk. Megmagyaráztuk neki, hogy önt még semmi módon nem avattuk be terveink-be, mint ahogy valóban ez csak itt és most történt meg. - És… Mit szólt ehhez apám? - kérdezte Rudolf remegő hangon. - Sajnos, őfelsége osztrák kollégám, Taaffe gróf jelenlétében fogadott bennünket. Mindketten teljes ha-tározottsággal elutasították ötletünket - felelte sajnálkozva Tisza. Rudolf lehajtotta a fejét. Ebben a pillanatban az udvari kocsis kocogtatta meg a hintó ablakát: - Ő császári fensége Stefánia hercegnő aggódik, hogy elkésnek… kicsit türelmetlen… - Ah! - intette le Rudolf dühösen a szolgát. - Mondja meg neki, hogy azonnal jövök! A kocsis csalódottan hajolt meg, és visszament a császári hintóhoz. Tisza így folytatta: - Valóban nem illene tovább várakoztatnia a feleségét. Amúgy sem alkalmas sem a hely, sem az időpont arra, hogy a helyzetet alaposabban elemezzük. Csak annyit még: az elutasítás ellenére mi nem adjuk fel a tervünket, csak azt kell tehát eldöntenünk, hogy milyen módon tudunk célhoz érni. Az ön személye, felség, to-vábbra is rendkívül fontos számunkra. - Így van! - helyeselt Teleki gróf is. - Röviden: mi még ma éjjel visszautazunk Budapestre, és ott bizalmi embereinkkel megbeszéljük az új helyzetet. Őszintén szólva, mai missziónk sikerében Tisza gróffal ellentétben egyetlen pillanatig sem hittem. De semmiképpen sem akartuk kihagyni ezt a lehetőséget! Ezt is meg kellett próbálni… - Igaz… és most? - kérdezte Rudol - Hallani fog rólunk-felelte Teleki, és Rudolf érezte, most már valóban indulnia kell. - Jó mulatást, fenség - búcsúztak el a magyar főurak és Szeps.
A következő néhány óra, amelyet Rudolfnak az operában kellett eltöltenie, nem jelentett számára túl nagy élvezetet. Gondolatai egészen máshol jártak. Őreá és Stefániára irányult a színház közönsége felének látcsöve, és ez sem volt túl kellemes. Mikor beléptek a császári páholyba, mindenki felállt a felcsendülő császári himnusz hangjaira, és világosan kivehető volt, ahogyan a földszinten összesúgnak az emberek. Tehát elérte célját az, hogy megint együtt jelentek meg a nyilvánosság előtt. A trónörökös pár mögött Bombelles gró a és az új főudvarhölgy, Grünne grófnő ült. Más nem is volt aznap az udvari páholyban. . Amint elhangzottak a császári himnusz utolsó hangjai, felzúgott a taps, a karmester meghajolt, és máris kezdődött a balettelőadás. Rudolfnak ma sem volt sok türelme az előadáshoz, már éppen azt figyelte, mikor tűnhet el a páholy mögötti kis szalonban észrevétlenül, hogy rágyújthasson egy szivarra, és nyugodtan végiggondolhassa, amit az imént hallott, amikor véletlenül arra a páholyra tévedt a tekintete, amelyben unokatestvére, Marie Larisch grófnő ült két másik hölgy társaságában. A fiatalabbik a szín-206 207 padnak félig hátat fordítva zavartalanul és nyíltan bámulta Rudolfot a látcsövén keresztül. Rudolf csodálkozva nyúlt saját távcsöve után, hogy ő is megnézze magának a lányt, akit ilyen feltűnően érdekel az ő személye. Különös,és nyilvánvaló fiatalsága ellenére érett szépségnek tűnő, sötét hajú lány volt. Délies varázs áradt belőle. Rudolfot a lacromai asszonyokra emlékeztette. Amint a lány észrevette, hogy Rudolf meg őt nézi, tüntetőleg hátat fordított neki, minden figyelmét a színpadnak látszott szentelni. Így viszont Rudolf zavartalanul élvezhette a lány bájos profilját, amelyet dús, sötétbarna hajkorona övezett. Láthatta érzéki és mégis ártatlan ajkait, csodálatosan lágy és gömbölyű állát. A színpadi lámpa visszfénye álmodozó, hosszú, sötét pillás szemekben csillant meg. Rudolf most hirtelen Larisch grófnőre pillantott.
A grófnő észrevehette, mert ő is felnézett az udvari páholy felé. Rudolf gyorsan intett neki, jelezte, hogy szeretne vele beszélni. Marie megértette, bólintott, majd óvatosan felállt. Néhány perc múlva már ott álltak egymással szemben az udvari páholy kis szalonjában. - Szervusz, Marie… Kik ülnek a páholyodban? - Nem ismerted meg Vetsera bárónőt, Rudolf? A másik hölgy pedig a kisebbik lánya, Mary. Egyébként rendkívül nagy tisztelőd! Az anyját viszont ismerned kellene, Baltazzí lány, tudod, akiknek Pardubicében van ménesük, többször voltak már Gödöllőn, a bátyjai pedig az angliai vadászatokon. - Bocsáss meg, Marie, de a sötétben tényleg nem ismertem meg a bárónőt. - Hát persze, mert csak a lányát bámultad, ő meg csak téged. Mindenki észrevehette… Szeretnéd megismerni? Nem is tudod, milyen hihetetlen örömet szereznél ezzel neki. Tényleg rendkívül bájos leány, és nagyon nagy csodálód. - Nos, ha így áll a helyzet - mosolygott Rudolf, akinek hízelgett a dolog - akkor a szünetben adhatok neki egy autogrammot. - Odalesz a boldogságtól, ha elmondom neki, Rudi! Biztos, hogy kirakja majd bekeretezve az ágya fölé a fényképed mellé! - Na jó - felelte Rudolf, kicsit mulatva a dolgon most már vissza kell mennem a páholyba, különben Stefánia dühös lesz. Marie fürgén lépett ki a folyosóra, és sietett vissza sa-ját páholyába. Mindig szívesen tett apróbb szívességeket a császári család bármely tagjának, hogy így is erősítse helyzetét az udvarban, amely amúgy elég labilis volt, mível morganatikus házasság gyümölcse volt: Marie. Sissy bátyjának és egy színésznőnek gyermekeként látta meg a napvilágot. Mary Vetsera nyilván ártatlan, romantikus, rajongó kislány. De azért Rudolf mindig élvezte, ha akadt olyan asszony vagy lány, aki nem azért szerette, mert ő a trónörökös, hanem férfiüi vonzerejének esett rabjául.
Stefánia teát hozatott magának a szünetben, és Grünne grófné társaságában fogyasztotta el a kicsi, de rendkívül fényűzően berendezett szalonban. A trónörökös pedig Bombelles gró a kíséretében elindult a szőnyeggel borított folyosón a dohányzószalon felé. Tudta, ezen az úton j,véletlenül” találkozhat majd Larisch grófnővel és a fiatal kislánnyal. Mary-nek torkában dobogott a szíve, amikor megpil-lantotta Rudolfot. Oly mély pukkedht vágott ki, hogy keze majdnem a földet súrolta. - Császári fenség… - lehelte előbb halotthalványan, majd vérpirosan, olyan zavarba jött. - Kérem, álljon fel bárókisasszony - mosolygott rá 208 209 Rudolf. - Az unokatestvérem sokat mesélt önről. A kedves mamáját is ismerem, nemcsak a pardubicei ménesük híres, hanem nagybátyjai is, a Jockey Club vezető emberei, ha jól tudom. Rudolf anyjával, a császárnéval ellentétben nem kedvelte különösebben a lovakat, és nem is. tudott jól lovagolni. Ifjabb korában egyszer csúrlyán bukott, fejé is megsérült, azóta a lovak világa tneglehetősen ta öl állt tőle. Rudolf szívesebben ült egy kényelmes hintóban, és csak akkor ült lóra, ha elkerülhetetlenül szüksé-. ges volt. - Gyakran jár operába? - kérdezte barátságosan, mivel a kislány zavartan hallgatott. - A 88-as szezon, ahogy mondják, sokat ígérően indult! - Igen, néha el szoktam jönni… de szívesebben járok lóversenypályára, a turfra vallotta be a lány. - Igen, igen, ott van minden futtatáson, figyeli a nagybátyja lovait! El sem tudod képzelni, Rudi, a eu-denaui férfiak micsoda szemeket meresztenek rá - próbálta tréfálkozással feloldani a feszült hangulatot Marie.
- Azt meg is érdemli ez a csinos kisasszony-helyeselt Rudolf. - Szeretne egy aláírást, ahogy Marie mondta nekem… - Igen, nagyon… csak sajnos nincsen nálam fény-kép, császári fenség - sajnálkozott Mary, és kerekre tágult, szomorú szemmel bámult Rudolfra. - Hát akkor majd a legközelebbi alkalommal… nevetett Rudolf. - De ki tudja, mikor láthatom viszont császári fenségedet - mondta Mary ijedten. - Nos, akkor jöjjön és látogasson meg egyszer - vetette oda Rudolf most már alig odafigyelve. - A grófnő ismeri az utat, majd alkalomadtán elhozzamagával önt is! - Hogyan… elmehetnék… önhöz látogatóba?! A kislány arca csak úgy sugárzott az örömtől. - Hát persze - fejezte be Rudolf a társalgást gyorsan. - De már csöngetnek is, az előadás folytatódik. Viszontlátásra, bárókisasszony! Szervusz, Marie! Rudolf cigarettával a szája sarkában tért vissza a szalonba, meglehetősen csodálkozva a kis baronessz túl-fűtöttségén. A kislány szemmel láthatóan valósággal isteníti őt! Tökéletesen kiment a fejéből ez a találkozó, amikor néhány nap múlva meghívót kapott Teleki gróftól egy er-délyi vadászatra. Azt üzente, elmegy a vadászatra, de tökéletesen tisztában volt azzal, hogy ezúttal nem csakvadászni fognak. Szeps, aki ott volt, amikor Tisza és Teleki gróffal találkozott, az utóbbi időben éppoly erős megfigyelés alatt állt, mint Rudolf és Johann Salvator, aki akkor éppen
Dalmáciában járt. Moritz Szeps, aki Rudolfot folyamatosan tájékoztat-ta a magyarországi fejleményekről, igen nagy veszélyt látott az úgynevezett véderő-javaslatban, amelyet Tisza, Kálnoky külügyminiszterrel együtt hevesen táma-dott. Ez a törvényjavaslat ugyanis arra irányult, hogy a magyar hadsereget csatolják hozzá, olvasszák bele az osztrák seregbe. A Magyarország önállóságát kívánó politikusok természetesen éppen az ellenkezőjére törekedtek. Az ő el-képzeléseik szerint a magyar királyság hadseregének tökéletesen önállónak kell lennie, magyar szolgálati nyelvvel, és csak a Szent István-koronának lennének alárendelve. Így ez a törvénytervezet, amelyet természetesen erősen támogattak Bécsből, a magyar parlamentben heves viták tárgya lett. Ha a parlament megszavazza, és tör-210 ” 211 vény válik belőle, akkor hatalmas akadályt fog képezni az önálló Magyarország felé vezető úton. Természetesen a miniszterelnök, Taaffe gróf szándéka éppen ez volt. Ezen a téren ő, Montenuovo és a császár tökéletesen egy véleményen voltak. Egyébként vitathatatlan, hogy a saját szempontjukból a legjobbat akarták. Rudolf ennek megfelelő hangulatban indult el Er-délybe. Megértette apja politikai szándékait, sőt a lelke mélyén támogatta is őket. Tökéletesen meg volt győződve arról, hogy a nagy közös Monarchiának több előnye van, mint hátránya, hiszen Európa szívében óriási, közös gazdasági térséget hozott létre, amelyben szabadon áramolhat az áru, a pénz, és az emberek szabadon költözhettek. Ezt nem akarta szétzúzni, sőt ellenkezőleg. A dúsgazdag Teleki gróf erdélyi kastélya ezúttal valóban a nacionalista beállítottságú erők találkozóhelye lett. Ennek csak megkoronázása volt a közös, társas vadászat. Rudolfnak, a szenvedélyes vadásznak, igazi élményt jelentettek a vadban oly gazdag erdélyi havasok. Csodálatos terítéket lőttek össze a háromnapos va-dászat alatt. Minden este vacsora
volt, ünnepségek, amelyeken a vendégeknek be kellett mutatniuk, meny-nyire bírják az italt… Mindeddig Rudolf hiába várt arra, hogy szóba kerül az, amiért jött. Hiszen tudta jól, meghívásának az az elsődleges célja. De csak miután lefújták az utolsó va-dászatot és a legtöbb vendég hazaindult, akkor kérette a gróf magához a trónörököst és hívta meg újabb két napra. Ez volt hát a nagy pillanat… És a gróf pezsgőt hozatott. 7. A kétségbeesés határán C.: Mi történt?… - Rudolf megpróbálta összeszeani a gondolatait. Egy expresszvonathoz csatolták hozzá az udvari kocsit, melyen Bombelles gró a jött érte, Erdélybe. A katonai kancellária és a tengerészet közölte, halaszt-hatatlan szüksége van Rudolfra, arra a két napra, amellyel meghosszabbította a vadászatot… Csapattámaszpontokat kellett Rudolfnak megláto-gatnia a Balkánon, utána pedig Pulában, az adriai ki-kötőben találkozott Stefániával, aki ott egy hajót avatott fel. Együtt kellett Trieszten keresztül visszaindulniuk Bécsbe. De mi történt Teleki gróf kastélyában, azon a bizonyos pezsgős vacsorán. Rudolf legnagyobb meglepetésére, mint valami szellem, Johann Salvator is felbuk-kant ott. Minden olyan kísérteties volt, olyan különös, és most mintha vékony fátyolon át látná a történteket. Talán belekevertek valamit a pezsgőjébe, vagy valóban túl sokat ivott? Arra mindenesetre emlékszik, hogy - úgy mondták, “magunk között vagyunk!” - őt mint leendő magyar királyt ünnepelték. Rudolf a legkézenfekvőbb megoldást választotta, egyszerűen tréfára vette a dolgot, de aztán… mintha valamit aláírattak volna vele. De mit? Már csak arra emlékezett, ceruzát használt az aláíráshoz, úgy látszik, az óvatosság utolsó morzsája nem engedte, hogy tintát és tollat használjon. Ceruzás
aláírást semmiféle bíróság sem ismert el. De mégis… Létezett valamilyen irat, amelyet ő saját kezűleg aláírt! És ez az irat Teleki gróf kezében volt… Eleinte hiányolta Tisza István grófot. Azt felelték, bizonyára megjön, csak túlságosan igénybe veszik idejét Budapesten a kormányzati ügyek. Mindez az átkozott 212 213 véderőtörvény miatt, amelynek elfogadását mindenáron meg akarták akadályozni. Aztán Johann arról mesélt neki valami zavaros dolgot, hogy egy bizonyos Potoczky grófnak találkozója volt Stefániával, és valószínűleg Pulába is együtt érkeznek majd. Éppen ezért legyen nagyon óvatos, mit mond a feleségének. Sosem lehet tudni, hogy egy szerelmes nő milyen titkokat fecseg ki az ágyban! O, a trónörökös, mint felszarvazott férj? - ez a gondolat még most, itt a vonatban is újra feldühítette. Csak tudná, mi volt az, amit Erdélyben aláírt?! Johannak tudnia kell, majd ő elmondja. És szükség esetén vissza is szerzi ezt az iratot. Igen, ezt fogja tenni! Különben még megzsarolhatják, és akkor Teleki és követői kezében lesz… Az egyik megálló után belépett a fülkéjébe Bombelles gró a, és váratlan vendéget hozott, Johann Salvatort… A főherceg mosolygott. Úgy látszott, pontosan tudta, merre fog utazni a trónörökös. Rudolf nagyon örült ne-ki, de kicsit meg is döbbentette a megjelenése. - Gyere, maradj itt velem az udvari kocsiban - hívta meg rögtön a barátját, és megkérte Bombellest, gon-doskodjon valami frissítőről. - Éppen rád gondoltam, úgyhogy térjünk rögtön a lényegre. Mi az ördögöt írtam alá Telekiék kastélyában? Nem emlékszem már pontosan. - No igen, a pezsgő - mosolygott Johann Salvator kicsit gúnyosan. - Szerencsére egyikünk sem volt szín-józan - nyugtatta meg aztán Rudolfot. Rudolf bizonytalan kézmozdulatot tett: - Csak nem azt akarod mondani, te sem tudod?
Johann Salvator magasra húzta a szemöldökét, majd némán belenyúlt egyenruhája zsebébe, és kihúzott onnan egy újságot. A Pester Lloyd aznapi száma volt. - Tessék, olvasd el magad - nyújtotta át Rudolfnak. - Akkor megtudod. Rudolf szabályosan kitépte Johann kezéből a lapot, és gyorsan átfutotta a cikket. Rémülten csapott a homlokára. - Hogy állíthat ilyesmit ez a Teleki gróf - kiáltott fel. - Lehetetlenné akar tenni? Hiszen ezzel felségárulónak bélyegez meg, és ő maga is lehetetlenné válik! - Sajnos, ott van a bizonyíték a kezében, feketén-fe-héren, a te aláírásoddal - közölte Johann Salvator nyo-matékosan. - Nem állít semmit, amit ne tudna bármikor bizonyítani. - Mit gondoljak én most róla! Ő maga kér a legnagyobb diszkrécióra, és másnap arról, amit ketten be-széltünk, a parlamentben indít vitát! - Ő a megyéje parlamenti képviselője. És nem tett semmi mást, csak egyszerűen felszólalt a véderőtörvény ellen. Ahogyan a miniszterelnök, Tisza gróf és a külügyminiszter, Kálnoky is. Úgyhogy elég jó társaságban volt. A te neved pedig, Rudolf… … a végső érvet jelentette, igaz? - kiáltott Rudolf izgatottan. - Rudolf, csillapodjál, kérlek! Nem írtál alá semmi olyasmit, ami valóban veszélyes lehetne, hidd el nekem. Lehet, kicsit kínos lesz az ügy Bécsben… az aláírásoddal ugyanis szolidaritást vállaltál azokkal az emberekkel, akik szeretnének téged Magyarország királyává koronázni. - Még apám életében? - Erről egy szó sem áll a papíron. Úgy is lehet magyarázni, hogy ez a te beleegyező nyilatkozatod arra az esetre, ha ő már meghalt.
- Egyik rosszabb, mint a másik! - Rudolf a kezébe temette az arcát. - Hogy tehettem ilyet! Miért nem voltam óvatosabb…
214 215 A Pester Lloydnak ezt a bizonyos számát Bécsben közben betiltották, de persze előtte már jó néhányan olvasták. Az újságárusok szokás szerint félretettek néhány lapot, amelyet a pult alól, kissé drágábban, ügyesen eladtak. Bizonyos urak, pontosan heten, akik a Hofburg kétezer szobája közül az egyikben szintén olvasták a lapot, úgy döntöttek: itt az idő, cselekednünk kell. A pulai hadikikötőbe megérkezve, Rudolf már ott ta-lálta feleségét. Az egész tengerészet őt ünnepelte, a ki-kötői admirálistól kezdve az összes korvettkapitány, a matrózok és a tisztek, mindenki csak a hercegnét bámulta. Stefániának nagy sikere volt a hajóavatáskor. A tengerészzenekar játszott és húzta a tust, pontosan száztíz elegáns egyenruhás zenész. Őket egyébként Arthur Potoczky gróf is hallotta, bár rendkívül szerényen és diszkréten a város egyik távoli szállodájában szállt meg. Stefi a császárné kedves hajójával, a Griffel érkezett Triesztből, és a trónörökös társaságában kellett visszatérnie oda. Éppen csak két napot maradtak Pulában. A hajóavatás már megtörtént, Stefi be is csomagolta-tott. Látogatásának csúcspontja azonban az volt, amikor a vasútállomáson fogadta férjét, a trónörököst, de sajnos az esti gálavacsorán és bálon egy kis baj történt. Rudolf szóváltásba keveredett Potoczky gróffal, s csaknem párbaj lett a dologból. A trónörökös meglehetősen megvetően bánt vele, sikerült csaknem vérig sértenie. A gróf ezek után idő előtt eltávozott a bálról, hosszan tartó kézcsókkal búcsúzva a falfehér, dühtől reszkető Stefániától. Még ugyanezen az éjszakán, éjféltájt, felszálltak az ünnepien kivilágított jó öreg Griff fedélzetére. Éveit te-kintve ez a hajó valóban meglehetősen öreg volt, és a császár már többször le akarta selejtezni, de Sissy imádta a hajót, minden deszkáját, minden csavarját, hiszen annyi mindent élt át a fedélzetén, annyi helyen járt vele!
Mindig újra és újra felújították az ő kívánságára, minden évben újra festették, újra rendbehozták. A kapitány azonban pontosan tudta, mik a hajó hibái, ezért aggódott, amikor ilyen magasrangú vendégeket kellett szállítania, mint a trónörökös párt. Alighogy beléptek a kabinjuk ajtaján, a trónörökös pár között heves, bár halk veszekedés tört ki. Stefánia számonkérte Rudolfon a viselkedését, amellyel Potoczky grófot a nagy nyilvánosság előtt megalázta. Rudolf, aki már amúgy is meglehetősen idegesen érkezett Pulába, még jobban felizgatta magát. Stefánia maga is meglepődött azon, milyen indulatosan reagált a férje. Még sohasem látta Rudolfot ilyen elkeseredett hangulatban. Eközben Rudolf az egyenruhája zsebében egy borítékot gyűrögetett, amelyet Pulába való megérkezésekor kapott meg. A címzés nagy, nyomtatott betűkkel volt a borítékra firkálva, és amikor kinyitotta, nem volt benne semmi más, csak néhány letéphető naptárlap. Rudolf rögtön tudta, miről van szó. A “hetek” jelentkeznek, figyelmeztetnek, számlálják a napjaimat. Nemsokára be kell tartanom az ígérete-met, ha meg szeretném menteni a családom és magam becsületét. Rudolf, teljesen magán kívül, kirohant a kabinból, bevágta az ajtót maga mögött, és felrohant a parancsnoki hídra. Azt remélte, a friss levegő kicsit magához téríti és megnyugtatja. A hajó, bár be voltak kapcsolva a fényszórói, úgy tűnt, a vaksötét éjszakába rohan bele. Kicsit párás, ködös is volt az idő, valóban nem sokat lehetett látni. Át-216 217 hatolhatatlan sötétség vette körül a Griffet. A hajó kapitánya rögtön jelentést tett: - Nincs valami szép időnk, császári fenség. Nem a közvetlen hajózási úton megyünk, hanem egy kis kerülővel. Ez azonban sokkal biztosabb, mert a hajózási vo-nalon több kis sziget is van, amelynek nincs világítótor-nya. Az önök biztonsága érdekében ezen a mai ködös éjszakán inkább a hosszabb utat választottam. Nem akarok kockáztatni.
- Micsoda? Nem egyenesen Trieszt felé haladunk? - Nem, császári fenség. A kapitány azt várta, megdicsérik körültekintéséért, de az ellenkezőjét kapta. - Mi jut eszébe?! - rivallt rá Rudolf. - Azonnal vál-toztassa meg az irányt, és a lehető legrövidebb úton egyenesen Trieszt felé haladjunk! Nincs időm sétaha-jókázásra, megértette? - De császári fenség, kérem… - Nem érdekeli Ez parancs! A kapitány fejcsóválva adta ki a parancsot az útirány módosítására. Rudolf pedig lement a tiszti kantinba, és inni kezdett. Nem akart se látni, se hallani senkit. Úgy érezte, megváltás lenne, ha a hajónak valami baja tör-ténne az éjszakában és mindenestül elsüllyedne. Akkor olyan férfiként halna meg, aki betartotta a szavát, megőrizte a becsületét… Egy órával később Stefánia és kísérete rettenetes ráz-kódásra ébredtek álmukból. A lámpák kihunytak, majd újra felgyulladtak, éles füttyszó hallatszott a fedélzetről. Stefánia rémülten ugrott ki az ágyból, kapta magára köpenyét, és máris a hajó kapitányával szemben találta magát, aki éppen kopogtatni akart az ajtaján. - A hajó zátonyra futott és léket kapott. Kérem, jöj-jenek azonnal a fedélzetre. Vegyék fel a mentőöveket, és szálljon be mindenki a mentőcsónakokba. - Te jóságos ég! - kiáltott Stefánia rémülten. - Csak nem süllyedünk? - A hajó kilyukadt, császári fenség, szivárog be a víz. Már beállítottuk a szivattyükat, ügy gondolom, nincsen közvetlen veszély, mégis azt kérem, menjenek fel a fe-délzetre és kövessék a kapitány parancsait. Stefánia visszament a kabinba, és kíséretének is elmagyarázta, mi a helyzet. A hölgyek sápadtan igyekeztek a fedélzetre. Ott Stefánia Rudolf után érdeklődött. - Azt hittük, önnél van, császári fenség. Természetesen nem Stefániánál volt. A tisztek a csaknem teljesen részeg trónörököst
próbálták erőszakkal felvonszolni a kantinból a lépcsőkön. - Hagyjanak békén! Ne nyúljon hozzám senki! - or-dibált Rudolf. - Itt akarok maradni, megértették? Én… Én majd… panaszt fogok tenni! Fönt, amikor fejét lehűtötte a hideg éjszakai tengeri levegő, egészen elgyengült a térde, szörnyű rosszullét fogta el. Alig észlelte, hogy óvatosan beemelték az egyik mentőcsónakba, és megindultak a partra. Stefi undorodva hüzódott el férje mellől, elfordult, azt figyelte, ahogy a hajó személyzete megpróbálja a Griffet viz fölött tartani. A hajóorvos megkérdezte Stefániát, nincs-e valamire szüksége. - Nekem nincs, de az uramnak annál inkább - mutatott Stefánia Rudolfra: - De hát hogy történhetett ilyesmi egyáltalán? - Ő császári fensége, a trónörökös adta parancsba ezt az irányt - felelte az orvos szemrehányóan. - A kapitány csak engedelmeskedett, őt nem terheli felelősség. Stefánia felháborodásában Rudolthoz fordult: - Te parancsoltad ezt az irányt? Mindannyiunkat meg akartál ölni?
218 219 8. Sötét árnyak - Ez a Griff ügy egyáltalán nem tetszik nekem mondta őfelsége a császár meglehetősen dühösen. A hajó ugyan szerencsére nem süllyedt el, le lehetett vontatni a zátonyról, és mindenkit biztonságba helyeztek, ahogy jelentették, de igen könnyen történhetett volna sokkal súlyosabb baleset is! Hogyan adhattál ki ilyen könnyelmű parancsot? - Nyilvánvalóan alábecsültem a veszély nagyságát, papa - magyarázkodott Rudolf bocsánatkérően. - Ez az utóbbi időben túl gyakran történik meg veled, fiam. Egyszerűen nem veszed észre, mivel mekkora kockázatot vállalsz! - szidta császári apja Rudolfot. A javítási költségekről ne is beszéljünk. A mama ra-gaszkodik hozzá, hogy a Griffet teljesen rendbe hozzuk. - A császár nagyot sóhajtott. - Mi van veled, fiam? Fáradtnak és kimerültnek látszol, úgy tűnik, nincsenek rendben az idegeid. Talán túl sokat írsz. Hiszen nem mondom, nagyon szépek és érdekesek a könyveid, és nagyra értékelem azt is, hogy díszdoktorrá avattak, de… Nemrégen Stefánia járt nálam, ő is rendkívül ag-gódik az egészséged miatt. Azt mondtam neki, ne tegye, mert minden rendben van veled, de azért igazán kímélhetnéd magad egy kicsit. Lovagolj ki néha a Práterba. - Ma tizenegy órakor Ebersdorf környékén leszek, hadgyakorlatszemlén - felelte Rudolf. - Ott eleget ülök majd a nyeregben. - No, ez jó - mondta a császár, és már egészen máshol jártak a gondolatai, miközben elbúcsúzott a fiától. Rudolfnak nem sok kedve volt a katonai felügyelet-hez, nem volt kedve lovagolni sem a simmeringi pusz-tán. Szerencsére a hadgyakorlatnak hamar vége lett, Rudolf a szárnysegédeivel és néhány tiszttel elindult a következő falu felé, végig a mezőkön. Az őszi ég alig látszott, ködös volt az idő. A közeli falu fogadója volt a
cél, Rudolf szeretett volna megbeszélni a tisztjeivel néhány dolgot. Ott várt rá udvari hintója is, amely majd visszaviszi Bécsbe. A köd egyre sűrűbb lett. Némán lovagolt a kis csapat, amikor bal kéz felől, az országúton közeledő menetet vettek észre. Már egészen közel jártak hozzájuk, csak a ködtől nem látták meg őket előbb. - Temetési menet! - kiáltott Rudolf. Valóban, a gyászmenet élén pap haladt, mögötte néhány férfi a vállán vitt egy nyers színű koporsót, és a fa-lubeli temető felé vonultak. A koporsó mögött a gyászoló tömeg vonult lassan és méltóságteljesen. A lovasok megálltak, hogy elengedjék maguk előtt a szomorú menetet. Rudolf azonban nem bírt magával, megsar-kantyúzta lovát, megpróbálta kikerülni az embereket. A többiek utána. A gyászoló emberek csodálkozva néz-ték a lovasokat, akik a tiszteletadás legkisebb jele nélkül tűntek el a ködben. Rudolf megborzongott, rossz előjelnek érezte, hogy gyászmenet keresztezte az útját. Alighogy a faluba értek, leszállt lováról, elbúcsúzott mindenkitől, hintójába vetette magát, és Bécs felé indult. Aznap este Mitzi Casparnál vacsorázott a Heuműhlgasséban. - Mi van veled, Rudolf, oly elgondolkodó vagy ma este! - Igen - vallotta be Rudolf. - Szörnyű volt ma ez a találkozás a gyászmenettel. Utána pedig úgy kezdtem el vágtatni a lovon, hogy minél messzebb tudjam őket, azt hittem, a nyakam szegem. Lehet, talán az lett volna a legjobb, ha kitöröm a nyakam. Akkor már mindenen túl lennék. - De Radi, miket beszélsz? - Tudod, hogy szerencsétlenséget jelent! Biztos va-220 221 gyok benne, valami baj ér… Már az óta a vadászat óta… - Miről beszélsz? Milyen vadászatról?
- Á, nem érdekes, hagyjuk! - Szerintem csak buta babona, hogy a gyászmenet rosszat jelent. - Mitzi tudta jól, ha Rudolf nem akar be-szélni valamiről, jobb, ha nem faggatózik, mert akkor bezárul, mint valami kagyló. Figyelmesen ránézett a férfira, de nem sürgette, tudta, ha akarja, elmondja, mi történt a vadászaton, ha meg nem, akkor nem. Ezt neki tiszteletben kell tartania. Rudolf pedig, bármennyire szenvedett is, a lelke mélyén hálás volt ezért, átölelte Mitzit, és magához húzta. - Te vagy az egyetlen, aki megért engem! - Hát igyekszem - vallotta be Mitzi. - De azért nem könnyíted meg túlságosan a dolgom. - Tudom, de hát mit tegyek, ilyen vagyok. Mitzi gyengéden és vigasztalón simított végig Rudolf haján. - Jól van, hiszen engem is olyannak kell elfogadnod, amilyen vagyok-felelte. Szerintem egy kicsit túl sokat töröd a fejed olyan dolgokon, amelyeket most nem lehet megoldani. Gyere, van még egy-két szép napunk ebben a hónapban, nem lenne kedved kicsit kikapcso-lódni? Kicsit itt hagyni mindent, Bécset meg az összes udvaroncot? - Elutazni? Mitzí, az én napjaim hónapokra előre be vannak táblázva. Azt az időt is úgy lopom magamnak, amit veled töltök. - Na, hát akkor lopj egy kicsit többet! - javasolta Mitzi nevetve. - Menjünk el egy napra, nem kell mesz-szire, csak ide a bécsi erdőbe. Például milyen messze van az új kastélyod? - Végül nem olyan lett, amilyennek képzelterr . Az apátság ragaszkodott hozzá, hogy Mayerlingben maradjanak a tehenek, tizennyolc pontosan. Képzeld el, Mitzi! Ugyanis a kolostornak szerződése volt Badenban és Allandban a tejre, úgyhogy meg kellett tartanom a tejgazdaságot. Mitzi szívből felnevetett: - Hát akkor most tejtermelő paraszt lettél? - Ne félj, nem én törődöm a tehenekkel. A vadászkastély egyébként jól sikerült, de képzeld, most meg táv-
íróállomást építenek nekem, nehogy véletlenül nyug-tom legyen. De most nincs sok kedvem odamenni. - Hiszen nem kell éppen oda! Mi lenne, ha Möd-lingbe mennénk? Az közelebb van. Két nap múlva tényleg nekiindultak. Hűvös, késő őszi nap volt, már érezni lehetett a közeledő tél előszelét. Mitzi piknikkosárkát vitt magával, egy ideig kocsival mentek, és utána indultak neki a sétaútnak, fel a Huszártemplomhoz. - A hegymászástól megéhezik az ember - jegyezte meg Mitzi. - Nekem már igencsak korog a gyomrom. Gondolom, te is így vagy vele? - Hát, hazudnék, ha tagadnám - felelte Rudolf. - Mi van veled? Az egész úton két szót se szóltál hozzám. Mi rontotta el ilyen nagyon a kedvedet? - Nincs kedvem tréfálni - vetette oda Rudolf. Tegnap újabb borítékot kapott a már ismert nagybetűs írással címezve. Ez vékonyabb volt, mint az előző, kevesebb kitépett naptári lapot tartalmazott. Rudolf másnap éjszaka megírta a végrendeletét. Azon is gondolkodott, hogy mi lenne, ha ezt a titokzatos hét férfiút felkutatná és egyszerűen hűvösre tenné őket. Hogy jönnek ahhoz, hogy őt, a trónörököst kritizálni merészeljék? A baj csak az volt, hogy sosem látta őket szemtől szembe. Bár természetesen sejtette, hogy kik lehetnek, de bizonyosan nem tudta. Megbénította a gondolat, hogy esetleg nyilvánosságra hozzák a vadászaton tör-222 223 ténteket. Hát sosem fog elmúlni ez a szörnyű nyomás a lelkéről? Mitzi figyelte, ahogy Rudolf gondolataiba merülve lassan lépkedett fel a hegyoldalon. Erdőkön és réteken haladtak keresztül. - Fáradt vagy már, ugye? - kérdezte aztán együttérző hangon. - Nem tesz semmit, mindjárt fölérünk. Ott jót pihenünk és eszünk majd. Én jó melegen felöltöztem, te sem fázol?
- Nem - hazudta Rudolf. Borzongott. De talán nem csak a hidegtől… A nap ugyan sütött még, de már nem volt ereje, leheletük is meglátszott a hűvös őszi levegőben. Megérkeztek a Huszártemplomocskához, fellépdel-tek a lépcsőkön. Mitzi letette a kosarat, és boldogan simult Rudolflloz. - Milyen szép itt fent! - kiáltott fel. - Egyszerűen csodálatos, ugye, Rudi? Rudolf azonban mereven maga elé bámulva teljesen a gondolataiba merült. - Mi van veled? - Mitzi egészen megrémült. - Miért nézel ilyen furcsán rám? Egészen megrémítesz! Rudolf odalépett Mitzi mögé, keze a zsebében volt, és különös, lobogó tekintettel figyelte a lányt. - Mitzi - kérdezte hirtelen izgatottan - meghalnál velem? - Megőrültél? - Mitzi megpördült a sarkán, és rémülten hátralépett, amikor meglátta, hogy Rudolf egy pisztolyt húz elő egyenruhája zsebéből. - Nem egyedül, Mitzi… Mi együtt… Úgy gondolom. Itt, ahol minden olyan csöndes, ahol csak ketten vagyunk, ahová nem követett minket a világ szennye… Meghalnál velem, Mitzi? A lány hisztérikusan felnevetett. - Nem én, a világért sem! - kiáltotta aztán. - Minek halnék meg? Élni akarok, élni!… - Még a kedvemért sem? - A kedvedért? Mit jelent az, a kedvedért? Élni szeretnék a kedvedért, azt igen! Tedd el azt a revolvert, Rudolf, látni sem bírom! Rudolf ügyet sem vetve a lány szavaira, közelebb lépett. Mitzi azonban ellökte magától, és menekülni próbált. - Maradj itt, Mitzi! - kiáltott utána Rudolf, és eltette a fegyvert. - Csak tréfáltam!
Mitzi nagyot sóhajtott, állva maradt, és csak akkor indult vissza, amikor látta, hogy Rudolf már nem ha-donászik a revolverrel. - Jó kis tréfa! - panaszkodott a lány. - Nagyon megijesztettél. Azt hittem, komolyan gondolod. Rudolf nem szólt egy szót sem, Mitzi pedig kicsoma-golta a kosarat, és leterített egy takarót a földre, majd leült. - Egészen elment az étvágyam - állapította meg. - Te kérsz valamit? Rudolf némán ült le a lány mellé. Mitzi nem is várt választ a kérdésére, csak ült és bámult a levegőbe. - Miért csináltad? Azt hiszem, magad sem tudod. Nekem semmi kedvem a halálhoz, még egy kicsit fiatal vagyok hozzá, nem?… Meg egyáltalán, ki tudja, mi van utána, ha az ember meghalt. Ha a papokra hallgatnánk, akkor bizonyos, hogy mindketten a pokoka jumánk! nevetett fel. - Engem nem érdekelnek a papok - ismerte be Rudolf. - Én nem tudom… azért valaminek kell benne lennie. Én tulajdonképperi szívesen járnék a templomba, ha nem bámulnának meg folyton. - Hát igen. Ha az ember tudná, mi van utána - vette föl Rudolf a gondolat fonalát. Erről már Hamlet is 224 225 gondolkodott. Az igazi, nem a Potoczky gróf, aki Stefinek teszi a szépet, hogy bosszantsanak engem! Látod, ezt a férfit legszívesebben jól elveretném, ha egyszer Bécsbe tévedne! Mitzi felnevetett. - Látod, így sokkal jobban tetszel nekem! Mitzi egész nap nem tudott szabadulni attól a göndolattól, hogy Rudolf mégiscsak komolyan kérdezte, amit kérdezett, bár a trónörökös többször is biztosította arról, hogy csak tréfált. Szerinte semmi értelme nem volt annak, hogy Rudolf oldalán haljon meg, de talán Rudolfnak fontos volt, hogy ők ketten együtt?… Mi történt volna, ha esetleg csak véletlenül és csak napokkal később találják meg a
holttestüket ott fönt a Huszártemplomocskában?! Mert ugyan ki vagyok én? Engem senki nem siratott volna meg, de ő, hiszen ő a trónörökös! Amikor az ő társaságában van, neki, Mitzinek kell felelnie a testi épségéért! Minél tovább gondolkodott ezen, annál jobban megrémült. Másnap úgy döntött, jelentkezik a rendőrségen, megpróbál Krausz báróval beszélni. Rudolf többször említette ezt a nevet, amikor dühösen mesélte, hogy szimatolnak utána. A rendőrség főnöke szinte azonnal fogadta Mitzi Caspar kisasszonyt, nyilván tudta, kiről van szó. - Caspar kisasszony? Igazán szép, hogy eljött hozzám. Már én is terveztem, hogy meglátogatom, vagy magamhoz kéretem… 9. Titkos találka Lépcsőkön, folyosókon, újabb lépcsőkön, átjárókon mentek keresztül, Mary szeme egyre nagyobbra kerekedett a csodálkozástól. Úgy érezte magát, mint valami labirintusban. - Egyedül biztos eltév ednék itt - vallotta be. - Ne aggódj, én kiismerem magam - felelte Larisch bárónő vidáman: Mindjárt ott leszünk nála! - De hát minek ekkora kerülő? - Kerülő? Hiszen ez nem is az. A Hofóurg ősrégi épület, különösen az a része, ahol most vagyunk. A századok folyamán ezerszer átépítették, toldották-foldották, folyosókkal kötötték össze a különböző szin-teket. Egyébként pedig, tudod, a trónörökös felesége kissé féltékeny. Nem örül neki, ha Rudolf ú hölgyeket fogad. Ezért is választottam ezt az utat, így biztosan elkerüljük a lakosztályát. Legyünk tekintettel őrá is! - A trónörökösné féltékeny… rám? - A fiatal kislány kétkedve mosolygott. - Hát persze, hiszen olyan csinos vagy! Azt hiszed, nem tudom, a lóversenytéren már hány férfinak csa-vartad el a fejét?
- Én?. .. Butaság… Én senkinek sem csavartam el a fejér - védekezett Mary. - Nos, legalábbis képletesen már megtetted. Én már többször láttam, hogy fordulnak utánad és micsoda pillantásokat vetnek rád. Úgy neveznek, a turf angyala! - Fuj! -felelte rá Mary. - Ezek a ronda öreg férfiak… - Nos, és mi van Don Miguellel? - Őhozzá kell feleségül mennem, tudod. Mama akarja így. Én eddig még alig-alig láttam, és fogalmam sincs, hogy kedvelem-e vagy sem. De a mama szerint ez nem is érdekes. Bárcsak olyan jóképű lenne, mint a trónörökös! - Te bolond!… Mindjárt ott állsz majd szemben vele! - Igen… Már majd kiugrik a szívem! Azt hiszem, egy szót sem tudok kinyögni, ha megszólít. Marie Larisch bekopogott az egyik nagy szárnyas 226 227 ajtón, amely a jelre kinyílt. Rudolf bizalmas inasa, Loschek állt az ajtó mögött. - Ő császári fensége már várja önöket - közölte ridegen. - Igen, igen, kicsit elkéstünk, Loschek, de másként nem ment a dolog-védte ki a bárónő azonnal az enyhe rosszallást. Valóban húsz perccel később értek ide, mint ahogy Marie megbeszélte Rudolffal, de nem volt egyszerű dolog a fiatal lányt elhozni otthonról, rá kellett beszélni az anyát. Marie azt mondta, vásárolni mennek. Mary Vetserát egyébként mindig társalkodónő kísérte, bárhová ment. Mivel Larisch grófnő a császárné unokahúga volt, és gyakori vendég a Vetsera-palotában, benne megbízott az idősebb Vetsera báróné. Rudolf örömmel fogadta a két hölgyet, Loschek teát szolgált fel. Marie Larisch köszönettel elhárította a kínálást. - Rudi, itt hagyom egy félórára Maryt nálad. Van néhány elintéznivalóm a közelben.
Legkésőbb harminc perc múlva itt vagyok, és hazaviszem. Azzal bátorítólag Mary-re kacsintott, majd kisuhogott az ajtón. Tényleg vásárolni indult, hiszen valamit a bárónőnek is fel kellett mutatnia. Mindenekelőtt azonban Rudinak akarta biztosítani, hogy egyedül maradhasson a lánnyal. Mary eleinte nem tudta legyőzni elfogódottságát. Már maga a terem is, amelyben a császár istenített fia lakott, rendkívül érdekes volt. A falakon körben va-dásztrófeák sorakoztak és festmények, amelyek részben a vadászó, részben az utazó Rudolfot ábrázolták, azonkívül könyvek, könyvek, rengeteg sok könyv, egy íróasztal, teli aktákkal és kéziratokkal, egy revolver is volt ott, és… jaj, Mary pillantása megakadt a koponyán. - Ijesztőnek találja? - kérdezte Rudolf nevetve. - Ezt még az egyik nevelőmtöl kaptam. Azt akarta, hogy ne féljek semmitől, ezért gyerekként is gyakran ijesztgetett. Hát ez nem volt a legjobb módszer, az biztos. Volt úgy, hogy éjszaka ágyúlövésekkel vagy oroszlánordítással ébresztettek fel! - De hiszen ez borzasztó - Mary egészen belebor-zongott. - Ó, igen, elég rémes dolgok történtek velem gye-rekkoromban, egészen míg anyám le nem váltotta a nevelőmet. Akkor azt hittem, több időt tölt majd velem, de sajnos, csak másik, igaz, jobb nevelőt kaptam. - Szegény Rudolf?… - Sajnos, anyám, mint bizonyára ön is tudja, bárókisasszony, nem kedveli Bécset, így hát nem sokat lát-hattam. Mary kerekre tágult szemében sajnálkozás csillant meg. - O, szegény - mondta aztán. Őszinte szánalom csendült ki hangjából. - És én még irigyeltem magát!
- Irigyelt? Ha tudná, gyermekem, mennyire nem vagyok irigylésre méltó… Minden cipész fia irigylésre méltóbb szerintem ebben a birodalomban! A kis Vetsera lánynak könnyek szöktek a szemébe, és teljes odaadással csüggött Rudolf szavain. - Önnek még vannak érzelmei, és tiszta a szíve mondta neki Rudol - Az ilyen emberek már igen ritkák, legalábbis az én környezetemben… Aki énhozzám jön, annak általában valami kívánsága van, az én személyem csak eszköz ennek elérésére. Ön nem ilyen, bárókisasszony, ezt érzem! Rudolf megfogta a lány kezét, aki megremegett az érintésétől. Aztán mindketten hallgattak, egymás szemébe nézve. Mary-nek az volt az érzése, legszívesebben azonnal Rudolf nyakába vetné magát, hogy lecsókolja a gondokat gyönyörű homlokáról. De hát ott voltak a 228 229 nevelés és az etikett korlátai! Mary nagyot sóhajtott a benne viharzó, túláradó érzelmek hatására. Rudolf pedig megértette, mi játszódik le a lányban. A férfi ajkán egy szfinx mosolya jelent meg. - Örülnék, ha viszontláthatnám, kisasszony mondta. - Én eljövök-suttogta Mary, és nem tudta levenni a szemét Rudolfról - ahányszor csak akarja. - Már előre örülök… Ebben a pillanatban lépett be Larisch bárónő, meg-itta a teáját, és rövid, semmitmondó beszélgetés után indultak is. A trónörökös mindkét hölgynek kezet csókolt, de Maryét néhány szívdobbanással hosszabb ideig tartotta kezében… - Egészen odavagy - állapította meg a grófnő, ahogy Mary-re pillantott, de a látvány inkább mulattatta, mint aggasztotta. - Csodálatos ember, Marie, el sem hiszed - vallotta be Mary egészen magánkívül. És szeretne még viszontlátni!
- Úgy, szóval viszont szeretne látni? - Azt hiszem, nagyon magányos lehet - jegyezte meg Mary szánakozva. - No, azért annyira nem magányos, mint ahogy gondolod - próbálta meg a grófnő kijózanítani a rajongó kislányt. - Lehet, de senkije sincsen, aki megértené. - És te… te megérted? - Ó, mi nagyon jól megértenénk egymást… Hiszen azt meg lehet érezni, igaz? Oly közel érzem magamhoz a lelkét! - Mary arca valósággal ragyogott. - Attól tartok, beleszerettél - jegyezte meg Larisch grófnő gúnyosan. - Megmondom neked őszintén, már nagyon régen szeretem Rudolfot. Nem ma kezdődött… - De hiszen még csak most ismerted meg, gyermek-csodálkozott a grófnő. - Ne nevess ki! Én úgy érzem, mintha egy előző éle-tünkben már találkoztunk volna. Oly közel áll hozzám! Igen, annyira megbízom benne! Szeretem! - Vigyázz, Mary, ne csinálj bolondságot! Még csak az hiányozna! Gondolj arra, hogy Braganza herceg jegyese vagy. - Tudom, de Rudolf szeretne viszontlátni, és én még jobban szeretném viszontlátni őt! Larisch grófnő segítségével az elkövetkezendő néhány hétben gyakran láthatták egymást. A titkos talál-kákkal persze rengeteg hazudozás is együtt járt, de Maryt ez csöppet sem zavarta. Boldog órákat töltöttek együtt, kis ajándékokat adtak egymásnak, amelyek ér-téke Mary számára mindig a többszöröse volt a valóságos értéknek, hiszen tőle, az oly igen szeretett férfitől kapta. Otthon persze el kellett őket rejteni. Állandóan rettegett, hogy felfedik a titkát. Marie Larisch grófnő élvezte a helyzetet, örült, hogy szívességet tehet Rudolfnak. Ő
volt a szerelmi postás, hozta-vitte a híreket, szervezte a találkozókat. Nem lá tott semmi különösebbet ebben a kalandban, egy volt csak unokatestvére sok száz hasonló flörtjei közül, legalábbis ezt hitte. Igaz, észrevette, Mary mennyire megváltozott, valósággal kivirult és felizzott a szenvedély tüzében. Marie, akinek boldogtalan volt a házassága, úgy gondolta, hadd élvezze az életet a kicsike egy darabig, hiszen úgyis nemsokára hozzáadják ahhoz a ábra-ganzai herceghez. Azután már nem sok alkalma lesz boldognak lenni… Mary-nek, ha csak rövid időre is, sikerült elfeledtetnie a vadászaton történteket és az egész lidércnyomást, ami Rudolf lelkére nehezedett. Ilyenkor elfeledhette Magyarországgal kapcsolatos gondjait, elfeledte Károlyi 230 231 Pistát, Teleki grófot, még Johann Salvator főherceget is, akinek időközben egyre csökkentek reményei a bolgár trónra. És elfeledhette azt is, hogy vérében a Wittelsbachok átkos öröksége is ott kering… A Heuműhlgasséban azért előfordult időnként, Mitzihez hű maradt mindennek ellenére, legalábbis ő hűségnek érezte ezt. Gyakran ment el Mitzivel vacsorázni különböző zöldvendéglőkbe vagy éjszakai mulatókba, és nemegyszer hajnalig táncoltak vagy énekeltek Bratfisch citeraszója mellett. Az ilyen mulatságokról hazafelé tartva Bratfisch néha kisebb kerülőket tett, megállt egy-egy mellékutcában, ilyenkor a házak árnyékából egy-egy férfi lépett elő, és leveleket nyújtott át Rudolfnak a kocsi ablakán keresztűl, majd eltűnt az éjszakában. - Kik ezek, akikkel így találkozol, Rudolf? - kérdezte egyszer egy ilyen jelenet után Mitzi. - Ezek az én kapcsolataim. Tudod, nem csak Taaf fének és Krausz bárónak vannak informátorai… Nekem is! A trónörökösné egyre jobban aggódott férje egészségi állapota miatt. Látta, hogy Rudolf egyre sápadtabb, halványabb, arca törődött, hirtelen mintha megörege-dett volna, pedig alig volt még harmincéves. - Ez a kicsapongó élet rosszul fog végződni - jósolta egy alkalommal Rudolfnak. Ha már saját magadra és énrám nem vagy tekintettel, gondolj legalább a kislányodra.
- Ha tudnád, mi mindenre kell gondolnom - felelte Rudolf rosszkedvűen. - Kedves Stefánia, értsd meg, képtelen vagyok itthon ülni! Lehetetlen, Stefánia! - Ha neked azoknak az embereknek a társasága ked-vesebb… Én sohasem tudtam megkedvelni őket, és úgy érzem, nekem van igazam. Nézz a tükörbe, Rudolf, ott láthatod, hova vezet ez az élet! Mivé leszel?! Rudolf valóban betegnek látszott. Amikor nem a ba-rátaival vagy Mitzivel volt valahol, vagy nem Mary Vetserával töltött néhány boldog órát, akkor éjjel-nappal íróasztala mellett ült. Részben Szepsnek irt cikkeket, részben pedig egy kéziraton dolgozott, amelyet, ha csak rövid időre is elhagyta a dolgozószobáját, gondosan elzárt. Ugyanabban a fiókban volt, mint a végrendelete, egy kis kazettában. Valami hasonló dolog volt ez is. Csak egyvalaki is-merhette meg, Rudolf unokatestvére, Ferenc Ferdinánd főherceg. Amikor Prágából egyszer útban volt hazafelé Grazba, Rudolf magához kérette Ferenc Ferdinándot. Rövid találkozó volt. A két férfinak meglehetősen különböző volt a véleménye a vallás és a hagyományok tekintetében, ami viszont a hadsereget és a külpolitikát illette, abban tökéletesen egvetértettek. Közös ellenségeik is voltak, Taaffe, Montenuovo és Albrecht herceg, a sorban következő trónörököst, Ferenc Ferdinándot sem szívelte. 10. Barátok és ellenségek A katonai kancellárián találkoztak. Rudolf, ahányszor belépett ennek a kancelláriának a termeibe, mindig eszébe jutott, hogy néhány emelettel lejjebb ott vannak a k. und k. udvari borászat boltives pincéi, és az is, ami ott történt majdnem két évvel ezelőtt… - Gyere, menjünk át hozzám, Franz - javasolta Rudolf. - Itt még a falaknak is fülük van. - Úgvis üdvözölni szerettem volna Stefániát. - Ő most éppen zongoraórát vesz. Gyere, menjünk. Néhány perc múlva ott ültek egymással szemben a 232 233 trónörökös lakosztályában, Rudolf dolgozószobájának hatalmas íróasztala előtt.
- Franz - kezdte Rudolf - örülök, hogy láthatlak és örülök, hogy ilyen jó színben vagy. Mindent meg kell tenned a tüdőbajod ellen, remélem, hamarosan teljesen meggyógyulsz. Ferenc Ferdinánd elhúzta a száját ettől a bevezetőtől. - Miért aggódsz az egészségem miatt? Nagyon kedves tőled, de miért? Egyébként az orvosom újra Me-ránba küldött kúrára. Nagyon unalmas egy ilyen kúra, csak fekszem a jó levegőn! - A doktor nyilván tudja, mi tesz jót neked, Franz… Tudod, énutánam te vagy a következő a trónöröklési listán… Azt hiszem, te leszel a következő császár, és nem én. - Mi jut eszedbe? Csak nem akarsz lemondani? És mit szól hozzá apád? Tud már róla? - Császári édesapám nagyon is sokat tud a fiáról, néha úgy érzem, túl sokat. Másrészt viszont túl keveset. Nem, Franz, nem akarok lemondani, ez csak valami megérzés. Úgy hiszem, nem fogok túl sokáig élni. Viszont vannak ötleteim… arra, hogyan lehetne a Monarchiát, amelyet mindketten szeretnénk fenntartani, megújítani és megmenteni. Tudom, hogy ebben egyetértünk. Azt hiszem, ez az egyetlen út, ami járható. Nagyon sokat gondolkodtam rajta. Apámnak persze nem is merek előhozakodni vele. Ó - te is tudod - szeretne mindent úgy megtartani, ahogy ő átvette annak idején. Úgy is akarja továbbadni, de lehetőleg csak kétszáz év múlva. Viszont az idők változnak, mégpedig egyre se-besebben, a népek lázonganak, és a monarchia ebben a mostani formájában már csak egy öreg, kiszolgált és romos épülethez hasonlít. Ha nem történik semmi, ha nem teszünk valamit, egy nap össze fog dőlni, és mindent maga alá temet! - Ezt a napot nem szeretném megérni, Rudolf De hát én csak egy főherceg vagyok, az is csak mellékvágányon, ráadásul gyenge a tüdőm. - Franz, meg kell gyógyulnod, hogy átvehesd majd jogos örökségedet. Te vagy az
egyetlen, akiben megbízom, az egyetlen, akiről feltételezem, hogy keresztül tudod vinni azt, amire én már nem leszek képes. Benned megvan a kellő energia, és elég makacs is vagy. Pont, amennyi szükséges. Rudolf elutasította Ferenc Ferdinánd tiltakozását. Lehet, hogy Ferenc Ferdinánd valóban hamarabb a trónra fog kerülni, mint most hinné. Aztán hangját egészen lehalkítva, így folytatta: - Nézz ide, Franzl… Ez a vaskazetta itt az íróasztalom fiókjában tartalmazza az összes tervemet és feljegyzésemet. A megfelelő időben valaki át fogja adni majd neked. Vedd magadhoz és ígérd meg, hogy ha te leszel a következő császár és király, akkor megvalósítod a terveimet, hazánk és egész Európa dicsőségére. Es-küdj meg! Add a becsületszavadat! - Rudolf… először is nem én leszek császár és király, hanem te. Másodszor pedig előbb szeretném megismerni ezeket a terveket, mielőtt a becsületszavamat adom. - Hát persze - egyezett bele Rudolf. - Igazad van. Akkos legalább azt ígérd meg nekem, megvalósítod mindazt, ami hatalmadban áll, és amit te is logikusnak és józannak találsz. - Ezt megígérhetem - mosolygott Ferenc Ferdinánd - mert valószínűleg sohasem lesz alkalmam arra, hogy megtegyem. - Ki tudja - felelte Rudi. - De hogy tudd, semmi rosszra nem akarlak felbiztatni… arról van szó a ter-veimben, hogyan lehetne átalakítani a Monarchiát szö-
234 235 vetségi állammá, és hogyan lehetne egy jövendő Európai Egyesült Államok magja. A főhercegnek leesett az álla. - Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen… És valóban a jövő zenéje még, egyikünk sem éri meg… De hogy gondolod az Egyesült Európát? Császárok, királyok, hercegek, köztársaságok egyaránt lesznek benne? - Megoldható - mosolygott Rudolf. - Még néhány dolgot szeretnék hozzáfűzni, hogy érthetőbbek legyenek az írásaim. Biztosíthatlak, mindent alaposan átgondoltam. Rudolf megjegyezte, hogy Stefánia valószínűleg befejezte már a zongoraleckéjét, így hát a főherceg elbúcsúzott tőle. Különös szorongás kerítette hatalmába Ferenc Ferdinándot, amelyet maga sem tudott megmagyarázni. Rudolf azonban, miután kikísérte vendégét, visszaült az íróasztalához, gondosan visszazárta a vaskazettát az egyik fiókba, a kulcsot pedig elrejtette a zsebébe. Szeme lázasan csillogott. Nagyon meg volt elégedve a Ferenc Ferdinánddal folytatott beszélgetéssel, csak azt sajnálta, hogy nem mondhatott neki többet. Az a kevés, amit unokatestvére tud, az is elég talán ahhoz, hogy gondolatokat ébresszen benne. Rudolf jól ismerte Ferenc Ferdinánd véleményét Bismarck politikájáról. És mint Rudolf, Franz is úgy gondolta, hogy a szláv népek a Magyarországgal való kiegyezés óta úgy érzik, háttérbe szorultak a Monarchián belül. Prága is a magyarokéhoz hasonló jogokat követelt magának, és Rudolf nemcsak a cseheknek, hanem a Monarchián belül élő többi népnek és kisebbségnek is szeretett volna egyforma jogokat adni. - Nála jó kezekben lesz a tervem… - mondta halkan maga elé. Majd visszatért a katonai kancelláriára, végezte tovább a munkáját. Még senki sem sejtette, de ez volt a császári család utolsó közös Gödöllőn töltött
karácsonyestéje. Sissy nagyon szerette a gödöllői kastélyt, jobban, mint az újon-nan elkészült bécsi Hermész-villát, amelyet pedig Ferenc József azért építtetett fel, hogy Sissyt kicsit jobban Bécshez kösse. Ez a reménye nem teljesült, de Sissyé sem: ő ugyanis a távoli Korfun, a görög stílusban felépített Achilleionban remélt új otthont találni. Itt Gödöllőn megvolt Sissynek mindene: az istállókban jó lovak, saját lóversenypálya és fedett akadálypálya. A szobákban mindenütt kedvenc festőjének, Ki-rálynak a festményeí, a könyvtárban pedig Jókai és Heinrich Heine kötetei. És Magyarországon lehetett, abban az országban, amelynek lakóit oly közel érezte a szívéhez! Ahogy ott álltak a gyertyafényes, feldíszített óriási fe-nyőfa alatt, s mindenki a csomagjait bontogatta, csodálta és köszönte az ajándékokat, Sissynek megvolt az az illúziója, hogy boldog családban él. Ott volt a császár, a császárné, egyeden fiuk, Rudolf, felesége, Stefánia, ott voltak a lányaik, Gizella és Mária Valéria, az összes unokák… mindenki együtt volt. Ennek az estének különleges fényt kdlcsönzött, hogy a legfiatalabb lány, Mária Valéria eljegyzését ünnepel-hette azzal a fériival, akit szeretett, Ferenc Salvator toszkánai főherceggel. A fiatal pár egy udvari bálon ismerkedett meg, és az idők folyamán őszintén megszerették egymást. Erzsébet minden erejével támogatta ezt a kapcsolatot, azt re-mélte, kedvenc leánya, Mária Valéria megtalálja majd a boldogságot szeretett férje oldalán. Végül a császár is beadta a derekát, így aztán szentestén megtartották az eljegyzést. Rudolf kicsit csalódott volt, mert azt remélte, Johann Salvator is ott lese az eljegyzési ünnepségen. Magányo-236 237 san vonult az egyik ablakmélyedésbe, és már Marynél jártak a gondolatai. Januárban újra Bécsben lesz, újra találkozhatnak. Aztán egy jó vadászatra is van még ki-látás, Coburg herceggel… Rudolfnak hamarosan elege lett a társaságból, és kisétált a teraszon át a szabadba. Jeges hideg volt. Gyönyörű, puha hótakaró borította az egész kastélykertet.
Rudolf gondolatai már az új éven jártak, és tudta, szil-veszter estére még egy utolsó borítékot fog kapni, amely azonban üres lesz. Halk füttyszó hallatszott, Rudolf megállt, körülnézett. Az egyik fenyőfától egy alak vált el. - Szervusz, Rudi, hogy vagy? - Johann, te vagy az? - Rudolf meglepetésében szinte felkiáltott. - Csendesebben! Hogy vannak ott bent? Franzl öcsém boldog és elégedett? - Meghiszem azt! Ők a földkerekség legboldogabb párja most! Bejössz? - Hogy bosszantsam apádat, a császárt? Tudod, hogy nem kedvel engem. Nem, csak miattad jöttem. A véderő-törvényjavaslat január végén kerül a parlament elé, akkor fognak szavazni róla. Sokan vannak mellette és sokan ellene. - Én is olvasok újságot - felelte Rudolf kimérten, és megborzongott. - Károlyi ellene van, Andrássy viszont támogatja a javaslatot. Tudod, szokás szerint a császárné és a császár érdekeit képviseli… - Hiszen ők hozták össze a kiegyezést… - Hát ez igaz. Különösen Erzsébet szorgalmazta, azért is szeretik annyira a magyarok. Amit pedig Andrássy, Erzsébet szócsöve mond, az nekik is megfelel. Úgyhogy könnyen lehet, hogy elfogadják a törvényt, akkor pedig búcsút mondhatunk az önálló magyar seregnek, amely csak Szent István koronájára esküszik fel… - Azt hiszem, Andrássy azért érvel a javaslat mellett, mert úgy érzi, ennyivel tartozik a papának. A mamának semmi köze a dologhoz. - Mindegy, akárhogyan is, Rudi, Teleki azt mondja, cselekednünk kell. Károlyi Pista, Teleki és a többiek is úgy gondolják, még január vége előtt végre kellene hajtani a puccsot, márminthogy téged kellene királlyá ki-kiáltani és megkoronázni, Rudolf - És magában hozzátette: akkor nekem is szabaddá válik az út Bulgária trónjára…
- Még január vége előtt, azt mondod? - Igen, amíg ülésezik a parlament. Már megvan a terv, hogyan foglaljuk el Budapest legfontosabb intéz-ményeit. Hű embereink lesznek ott. - Harc is lesz?… - Nem, feltéve, ha sikerül meglepni őket. Hol leszel? Ezt tudnunk kell. Ne legyél Budapesten, természetesen, semmiképp sem teheted ki magad ilyen veszélynek. Én sem leszek ott. Hol érhetünk hát el, Rudolf? - Bécsben, vagy esetleg Mayerlingben… - Jól van, Rudi. Örulök, hogy végre elszántad magad és végre történik valami! Ez jobb, mint az örökös bizonytalanság és várakozás. - Johann ezzel el is búcsúzott, sarkon fordult és elindult. Rudolf még egy darabig hallgatta, ahogy csikorog a hó csizmája talpa alatt. Újra megborzongott, és gyorsan visszatért a ragyogóan kivilágított meleg kastélyba, ahol igazi karácsonyi hangulat uralkodott. Szeps éjféltájban ért a Burgba. Rudolf visszatért a va-dászatról, és magához kérette. - Mi újság Magyarországon? - Ez volt első kérdése.
238 239 - Úgy tűnik, Tisza végül is Andrássyt fogja támogatni. És mintha Teleki előre megsejtette volna, elutazott az országból… - Teleki elhagyta az országot? - Így van, császári fenség. Rudolf az ajkába harapott. - És Károlyi Pista? - kérdezte izgatottan. Szeps vállat vont: - A birtokán van, úgy mondják. Szerintem várakozó álláspontra helyezkedett. De valami van a levegőben, császári fenség, valami vihar előtti csöndet lehet érzékelni. Szeretném rendkívüli óvatosságra inteni felségedet. Ez a Teleki… jutott Rudolf eszébe, egyszerűen elutazott, és nála van a papír, amit aláírtam! Hol lehet most, és mit tervez? - Állítólag - folytatta Szeps komoly ábrázattal - Budapest környékén több kaszárnyában is készültséget rendeltek el. - Köszönöm a híreket - mondta Rudolf fojtott hangon. - Késő van már, nem szeretném tovább a türelmét igénybe venni. Megérdemli a pihenést. - Hol lesz fenséged, amikor Budapesten szavaznak a véderőtörvényről? - Meghívtam Hoyos grófot és Coburg herceget Mayerlingbe vadászni. Január 29-én Alland mellett, január 30-án a glashüttei területen vadászunk. Jó, ha ön is tudja, hiszen nem lehet tudni, mi minden történhet. - Köszönöm, császári fenség - emelkedett fel Szeps, és egy rövid meghajlással elbúcsúzott. Rudolf elővette a vaskazettáját az íróasztal fiókjából, szivarfiistbe burkolózva újra írni kezdett, pedig szeme majd leragadt a fáradtságtól. Másnap Larisch grófnő, aki a Grand Hotelben szállt meg, és már éppen készült visszautazni férje birtokára, Rudolftól rövid üzeneret kapott:
“Ma délután fél öt körül várj rám. Küldd el a szolgálódat, mindenképpen négyszemközt kell veled beszélnem. A cselédlépcsőn jövök föl, remélem, nem vesz észre senki. R.” Marie elcsodálkozott. A karácsonyi ünnepek előtt Mary-vel együtt vették meg az aj ándékot Rudolfnak: egy arany cigarettatárcát. Rudolf egy vasgyűrűt ajándékozott Mary-nek, amelyet a kislány otthon gondosan elrejtett az ékszeres dobozába. A gyűrűbe ez volt belevésve: “Szerelemben egyesülve mindhalálig!” Még valami volt, amit Mary ennek az ékszeres doboznak a mélyén őrzött: egy vasból készült cigarettatárca, amelyet egyetlen zafirkő ékesített, és amelynek belsejébe Rudolf aláírása volt belevésve és egy rövid ajánlás. Természetesen ennek a két ajándéknak az értéke messze elmaradt az arany cigarettatárcáétól, amelyre Mary majdnem összes megtakarított pénzét föláldozta. De mindegy, akkor is a szeretett férfi ajándékai voltak, és Mary-nek csak ez számított. Sajnos egy szerencsétlen véletlen folytán a báróné, Mary anyja, felfedezte a gyűrűt és a vas cigarettatárcát. Csak a hazugság segített: Marie Larisch azt állította, hogy ezeket ő kapta a trónörököstől, és azért ajándékozta Mary-nek, az unokahúgának ezeket az értéktelen csecsebecséket, mert tudta, mennyire rajong a trónörökösért. Marie Larisch most azt hitte, Rudolfot megnyugtat-hatja, feltéve, ha erről az ügyről van szó. De Rudolf, aki meglehetősen pontosan befutott, egészen másról akart vele beszélni. Amint megérkezett, átnyújtott Marie-nak egy se-lyempapírba vastagon becsomagolt, súlyos tárgyat. - Segítened kell, Marie - mondta gyorsan. - Van itt valami, amit nem akarok az elkövetkezendő napokban a 240 241 közelemben tudni, ha megtalálnák, súlyosan kompro-mittálna a tartalma. Az… maga a halál lenne!
Marie megrémült. - Az ég szerelmére, de hát mi van benne? - kérdezte holtsápadtan. - Csak egy vaskazetta, abban pedig az én feljegyzéseim. Nagyon fontosak, azért nem akarom megsemmi-síteni őket. Úgy hiszem, nálad jó helyen lesznek, itt senki sem fogja keresni. Kérlek, őrizd meg a következő hetekben, talán csak egy-két hétről van szó. - De hát, Rudi, én holnap elutazom a birtokunkra, a férjemhez! - Annál jobb! Kérlek, vidd magaddal és dugd el va-lahova. Ott bizonyára nem fogják keresni. Csak nagyon vigyázz, nehogy a férjed megtalálja! Azután… ha már mindennek vége… majd újra elkérem tőled. Ha én ezt nem tudnám majd megtenni, akkor valaki más jön érte. De annak csak akkor adhatod oda, ha tudja a jelszót. Jegyezd meg magadnak jól, csak három betű: R-I-U-O! - És ez mit jelent? És mi az, amin túlleszel, aminek vége lesz, Rudi? - kérdezte Marie egyre ijedtebben. - Ne kérdezz semmit, ezt nem kell tudnod. Jobb is, ha nem tudsz róla semmit. A saját érdekedben. Larisch grófnő felsóhajtott, a szokatlan és elég kellemetlen feladat nem tetszett neki. Fogta a csomagot, és az ágya alá tolta be, ott az ágyról lelógó takaró rojtjai gondosan elrejtették. Rudolf pedig éppolyan gyorsan, mint ahogyan jött, eltávozott. 11. Utolsó keringő II. Vilmos, Németország császára 1889. január 27-én lett harmincéves. Ez kiváló alkalmat nyújtott arra, hogy a bécsi német nagykövet hatalmas fogadást adjon palotájában, amelyre a császári ház és a diplomáciai testület tagjain kívül a bécsi társaság krémje is hivatalos volt. Rudolf kénytelen volt az ünnepi alkalomra a porosz ulánusok tiszti egyenruháját felvenni, hiszen apja, a császár is porosz tábornoki egyenruhában jelenik majd meg,
tisztelete jeléül. Sissy szokás szerint kimentette magát, Stefánia helyettesítette. Stefánia nehéz, szürke selyemruhába öltözött, és rettegve gondolt az estélyre. Aznap kapott gyengéd levelet “Hamletjától”, és most egyetlen porcikája sem kívánta Rudolf társaságát. De tudta, még ha erőltetett mosollyal is, de valahogy ki kell bírnia ezt az estét. Rudolf időközben már régen visszaköltözött agglegénylakosztályába. Jóformán eszébe sem jutott Stefánia. Mary-re gondolt, akit viszont fog ma este látni. A szerelmes Maryt, akinek más sincsen az édes kis fejecskéjében, csak ő… Aztán eszébe jutott Mitzi Caspar. Milyen mások voltak ők ketten: Mitzi, az érett, tapasztalt nő, aki két lábbal áll a földön, és nem hagyja, hogy legyűrjék a gondok és a bajok. Egyenes és aranyszívű. És a kis Vetsera Mary? Ravaszkodik a szerelme érdekében, és kész arra, hogy túláradó érzelmeiben mindent, de mindent megtegyen és feláldozzon érte. Éretlen volt még, amikor megismerte, de ebben a kapcsolatban megérett és kivirult. Csodálatos szépség vált belőle… Stefániával is milyen másképp lehetett volna minden! De Rudolf tudta, az ő hibája, ami történt, bármennyire is sajnálja. Milyen jó lett volna, ha több gyermekük születik, apja és az egész monarchia kívánsága szerint… Ha lenne most egy fia, egy kis herceg, aki az utódja lesz majd a trónon… A nép még semmit sem sejtett, és még mindig reménykedett egy kis trónörökösben. Micsoda hiú remény, sóhajtott fel Rudolf. Apjára gondolt, a császárra. Még mindig félénk tisz-242 243 telettel viseltetett iránta, az őtvenhét éves, ereje teljében lévő, vasakaratú férfi iránt. Ő valóban példakép tudott lenni. És mama? Mama félgyászban, hiszen nem régen halt meg apja, bajorországi Miksa herceg. Vajon Sissynek nemsokára mély gyászt kell öltenie?… Mama az egyetlen, aki egy kicsit megértette Rudolfot, aki osztotta a magyarok iránti rokonszenvét, aki büszke volt arra, hogy írói tehetsége van a fiának. És aki önként és dalol-va adta át helyét, a császár melletti helyét egy színésznőnek! Sok mindent örököltem anyámtól, gondolta Rudi, Sok jót, de bizonyára sok rosszat is, és félek, még mindig rettegek, hogy örököltem az őrületre való hajlamot is, a Wittelsbachok végzetét!… Ki tudja, mikor csap le rám?
Persze meg lehetett próbálni mindent elfelejteni. Az alkohol is segített, de hiába, Rudolf nem tudott megfe-ledkezni arról, hogy Magyarországon, ott, ahol most oly kiélezett a helyzet, van valakinél egy írás, amelyet ő saját kezűleg írt alá! Vajon miért tette? Azt remélte, hogy a magyarok királyaként megmenekül a bécsi udvarból, megmenekül azoktól a férfiaktól is, akiknek az volt a véleményük, hogy a császárt még saját fiától is meg kell védeni? Akik azt követelték tőle, vonja le a következtetést, és tegye meg, amit a becsület és tisztesség parancsol, különben leleplezik… A megszabott határidő már régen lejárt, az üresen érkezett borítékot már rég széttépte és kidobta. Vajon most mit fognak tenni? Újra számonkérik tőle, ami történt? Vagy valami módon belehajszolják, belekényszerítik egy öngyilkosságba? Amikor néhány perccel tíz óra után Stefániával az oldalán belépett a német követség csodálatosan feldíszített fogadótermébe, moraj futott végi a társaságon. Tíz perc múlva megérkezett a császár is. O is úgy találta, fia rendkívül rosszul néz ki: a második brandenburgi ulánus ezred tisztje olyan volt, mint egy megtört férfi, sápadt arca beesett, haja ritkulni látszott. Rudolf pillantása azonban rögtön egy csinos, fiatal lányt keresett, Maryt. Mary világoskék báli ruhában volt, és elvakult szerelmében hallatlan dologra ragad-tatta magát. Ahogy elvonultak a trónörökös pár előtt, nem pukedlizett Stefánia trónörökösné előtt, hanem megállt vele szemben, és különös, győztes, gőgös és dacos pillantással nézett a szemébe! És ezzel a büszke, gyönyörű teremtéssel nyitotta meg a trónörökös a táncot… A lány pihekönnyűen siklott a karjában, hozzásimult a férfihoz, az emberek összesúgtak. Mary úgy érezte, a hetedik mennyországban van. Ekkor hirtelen kizökkent a keringő csodálatos ritmusából, mert Rudolf halkan a fülébe suttogta: - Mary… eljönnél velem? - Ahová csak akarod - felelte a lány gondolkodás nélkül. - De… egészen messzire! Oda, ahonnan nincs visz-szatérés! - Bárhová - felelte Mary halkan, és mélyen a férfi szemébe nézett. Háromnegyed egykor a császár elbúcsúzott, és a trón-
örökös pár is hamarosan követte. Ahogy lesiettek a követség lépcsőjén, a személyzet újabb vitának lehetett tanúja, mielőtt beszálltak volna hintójukba. A trónörökösné felháborodott megjegyzéseket tett, hogy az a szemtelen “liba” hogy mert így viselkedni vele! A Burg udvarán Rudolf átült egy másik kocsiba. Anélkül, hogy elbúcsúzott volna a feleségétől, beült Bratfisch szám nélküli fekete fiákerébe, és Mitzihez hajtatott. Az éjszaka hátralevő részét ott töltötte. Amikor másnap korán reggel Mitzi lekísérte Rudol-244 245 fot a ház kapujáig, amelyet a házmester tárt ki előtte, Rudolf különös módon vett búcsút barátnőjétől. Egy kis keresztet rajzolt a homlokára, majd így szólt: - Isten áldjon, Mitzi - azzal sarkon fordult, és a házmesternek különösen nagy borravalót csúsztatott a tenyerébe, mint aki tudja, nem jön többé. Pedig tudta, hogy ez a férfi talán több kémszervezemek is dolgozik egyszerre! Ez idő tájt a Vetsera-palotában a cigarettatárca-ügynek egyre kellemetlenebb következményei lettek. - Hogy tehettél ilyet! - Heléna bárónő heves szemrehányásokat tett a lányának. - Nős embertől hogy fo-gadhatsz el ilyenfajta ajándékokat! Te, aki magad is nemsokára menyasszony leszel! Marie Larischnak ugyanis végül mégis be kellett vallania, hogy a Mary dobozában talált zafirdíszes cigarettatárca mégsem az ő tulajdona volt, csak nagyon ha-sonlitott rá. - Soha többé, soha többé nem hagyhatod el a házat felügyelet nélkül! - A bárónö dühösen és kétségbeesetten esett neki a lányának, aki a maga részéről zokogásban tört ki. - Egy percre sem téveszthetlek szem elől, amig el nem múlik ez a rettenetes bolond szenvedélyed, ami sehová sem vezet, semmire sem jó! Egyszer s mindenkorra verd ki Rudolfot a fejedből! Ráadásul még anyja kezébe került a Rodeknél vett arany cigarettatárca számlája is, az pedig Mary nevére szólt, úgyhogy nem lehetett letagadni, és Heléna bárónő tudta, hogy a K. und K. udvari ékszerész gondosan vezetett üzleti könyveiben is
ott áll már a lánya neve. - Micsoda botrány lesz, ha kiderül! - kiáltott fel a bárónő sápadtan. - Mary, kislányom, mibe keveredtél? Van fogalmad arról, hogy ezzel az összes házassági terveinket tönkrezúzhatod? Maryt ez a legcsekélyebb mértékben sem érdekelte, csakhogy nem vallhatta be anyjának. Újabb sírógörcs-csel válaszolt. - A Dunának megyek! - zokogott magánkívül. - Majd én rendbe hozom az ügyet - mondta Marie Larisch. - Én is felelösnek érzem magam, bár nem volt szándékomban ártani a lányodnak. Mary és én most azonnal elmegyünk Rodekhoz, és átiratom a számlát a saját nevemre. A számlakönyvben is kijavíttatom a ne-veket. Még szerencse, hogy Mary megőrizte a számlát! - Kész őrület ez az egész - felelte a bárónő kimerülten. - Öntől egyébként, grófnő, öntől, aki a császárné unokahüga, több tisztességet és erkölcsöt vártam volna el. - Igaza van, kedves báróné, én a császárné unokahúga vagyok és a trönörökös unokatestvére. De semmi rosszat nem láttam abban, hogy Maryt bemutassam Rudolfnak. Mar fiatal, még csak most vezetik be a társaságba, az, hogy bemutatják az udvarnál, igazán nem válhat hátrányára. Csak nem szégyen megismerkedni a császár fiával? - Az attól függ, meddig terjed ez az ismerkedés, grófnő - felelte a bárónő gúnyosan és felháborodottan. - A császár fia sajnos nem csak az erdőben vadászik. - Ezt úgy tekintem, mintha nem hallottam volna, bárónő - felelte Larisch grófnő gúnyosan. - De megértem a haragját, és szeretnék mindent jóvátenni. Hadd vigyem hát el Maryt Rodekhez! Január 27-ére már félig tele volt Rudolf előjegyzési naptára. Fogadnia kellett a bolgárok trónfosztott királyát. Battenberg Sándor herceget, aki átutazóban volt 246 247 Velence felé. Rudolf meghívta Mayerlingbe is vadászni, de a herceg, bár sajnálta, közölte, hogy nem tud tovább maradni. Aztán Wiltschek gró a jelent meg. Rudolf
vele a nagy mű, Az Osztrák-Magyar-Monarchia története képekben és szóban című album egyes részleteit beszélte meg. Ez lett Rudolf nagy művéből… Délelőtt fél tízkor a katonai kancellárián Rudolf nak megbeszélése volt Meyer őrnaggyal. Azután a hadtörténeti múzeumba kellett mennie egy konfe-renciára, ahol felszólalt. Egy órakor pedig Schön-born grófját, Prága püspökét kellett fogadnia. De ezeket a megbeszélt időpontokat Rudolf már nem tartotta be. Csak Szepset és Frischauert akarta még látni. - Budapesten utcai felvonulások és valóságos csaták zajlanak - jelentették Rudolfnak. - A katonaság már beavatkozott. A lázadóknak eddig nem sikerült a parla-mentig eljutniuk. Rudolf keserű mosolyra húzta el a száját, bólintott, majd az ajkába harapott. - Gondoltam - dörmögte. - És a parlamentben mi történik? - Elnapolták a döntést a véderőjavaslatról. - Ó! - a trónörökösben újra feléledt a remény. - És Károlyi Pista? Szeps sajnálkozva mosolygott, Frischauer részvéttel a hangjában jegyezte meg: - A gróf gratulált Tiszának a beszédéhez, amelyet a véderőtörvény elfogadása érdekében mondott. Állítólag különösen azt a pontot di-csérte, hogy a hadseregnek a német lesz az egységes nyelve, ezzel lehetővé válik, hogy magyar, osztrák vagy más nemzetiségű parancsnokok megértessék magukat a katonáikkal. Moritz Szeps levonta a következtetést: - A gróf egyszerűen köpönyeget fordított, császári fenség, ahogy 248 mondani szokás. Már semmit sem kockáztat, egyet szeretne: időben kihúzni nyakát a hurokból. Mert azoknak, akik puccsot terveztek, eléggé forróvá vált a talaj Budapesten. - Így van, császári fenség. Az utóbbi huszonnégy órában elég sokakat letartóztattak. - Köszönöm, uraim - búcsúzott Rudolf a két újságírótól. Ahogy terveztem, délután indulok Mayerlingbe… Körülbelül ugyanebben az órában megállt egy fiáker a Rodek testvérek ékszerboltja előtt, a Kohlmarkton.
A fiákerből kiszállt Larisch grófnő, táskájában vitte magával azt a bizonyos számlát, amelyet át akart íratni, és határozottan benyitott az üzletbe. Ugyanebben a pillanatban kinyílt a fiáker ajtaja a másik oldalon, Mary lecsusszant a földre, és átfutott az út túloldalára, ahol egy sötét, szám nélküli fiáker várakozott. Amint beszállt a lány, a fiákeres azonnal a lovak közé csapott, és pillanatok múlva már el is tűnt a sarkon. Marie Larisch ebben a pillanatban kilépett az üzletből, hogy visszamenjen Maryért a kocsiba, mert mégis szükség volt rá is. - Jöjjön, Mary, kérem - szólt be a kocsiba, és a következő pillanatban döbbenten engedte el az ajtót. Hová lett? - kérdezte a kocsist rémülten, és az üres kocsiba mutatott. - Fogalmam sincs, méltóságos asszony - felelte a fiákeres nyugodtan. - Kiszállt az imént a másik oldalon, és átszállt egy fiákerbe és elhajtatott - mutatott az ostor-nyéllel a másik irányba. - És nem mondta, hová megy? - folytatta a kérdezősködést a grófnő. - Egy szót sem szólt a kisasszony. - O, itt van egy cédula a kocsi bársonyán, nyilván ő hagyhatta itt - vette észre hirtelen a segítőkész kocsis. 249 Marie Larisch fogta a jegyzettömbből ldtépett cédu-lát, és megpróbálta kisilabizálni a hirtelen odavetett so-rokat: “Mire ezt olvasod, már túl késő, hogy nyomomba eredj. Nem tudok így tovább élni, a Dunának megyek! Mary” - Gyorsan, vigyen vissza a Vetsera-palotába! - kiáltott a kocsisra, és máris felugrott a fiákerbe.
Ezalatt a koronaherceg Bécsen kívül, Breitenburg-ban várakozott a Vörös Malomhoz címzett kis fogadóban. Bratfischt várta, és már alig bírt magával. Végre megérkezett a fiáker Mary-vel. Rudolf, aki már elküldte azt a kocsit, amellyel ő érkezett, gyorsan be-szállt, és boldogan ölelte karjaiba a lányt. - Milyen gyönyörű itt a táj - mondta egy hosszú csók után Mary. - Mayerling még sokkal szebb - felelte Rudolf majd meglátod! - Te, otthon azt hiszik, hogy a Dunának megyek az arany cigarettatárca miatt nevetett rá Mary. - Annál jobban fognak örülni, ha majd újra felbuk-kansz - válaszolt Rudolf. Meglátod, akkor csak az fog számítani, hogy előkerültél, nem törődnek semmi mással, mindent megbocsátanak majd. - És akkor hozzá kell mennem ahhoz a rettenetes Miguelhez - tette hozzá Mary szomorúan. - Nekem is feleségül kellett vennem Stefániát - közölte Rudolf - de ki tudja, mi vár ránk? Talán nem is kell hozzámenned. - Nekem semmi kedvem az esküvőhöz, én csak veled szeretnék maradni - vallotta be Mary. - Örökké, örökké a te karodban szeretnék feküdni. Ó, olyan szép lenne… Olyan csodálatos volt tegnap az a keringő is veled! Gyere mondta Rudolf komolyan. - Minden percért kár, amit nem együtt töltünk. Márpedig, Mary, nincsen már sok időnk. Rudolf bement a fogadóba Bratfischért, akinek engedélyezett egy clagy pohár forralt bort, hiszen tudta, hosszú út áll még előttük, és a január igen hideg. Bratfisch arca vórósen fénylett, amikor felült a bakra. - Akkor hát induljl,xnk! - és a lovak közé csapott. Bent d kocsiban Rudolt meleg takarókba csomagolta a lánw.
- Mire alkonyodik, Mayerlingben leszünk - biztatta. Mary odahajtotta fejét Rudolf vállára, becsukta szemét, és átadta magát a boldog álmodozásnak. Nem sokkal később Bécsböl elindult egy szán a csillogó havon. Hét feketébe öltözött, hallgatag férfi ült a szánon, mindannyian mereven maguk elé bámultak. Ők is Mayerlingbe igyekeztek… Vége az ötödik kötetnek RAKÉTA KIADÓ KFT. Felelős kiadó Veress Mariann Alföldi Nyomda (8628.66-14-1) Debrecen, 1993 Felelős vezető: György Géza Szerkesztette Szilágyi Ágnes A kötetet Bezúr Péter tervezte Kiadványszám 107 Megjelent 14 (A/5) ív terjedelemben Plantin betűtípusból szedve ISBN 963 7485 83 X
