Marian Keyes.docx

Marian Keyes

Lucy Sullivan férjhez megy

ULPIUS-HAZ

A fordítás alapjául szolgáló mű: MARIAN KEYES: Lucy Sullivan is Getting Married Arrow Books The Random House Grop Ltd.

Fordította: MOLNÁR EDIT Szerkesztette: DEZSÉNYI KATALIN Borító és sorozatterv: BOGNÁR TAMÁS

www.ulpiushaz.hu Copyright © Marian Keyes, 1997 Hungarian translation © Molnár Edit, 2002 © Ulpius'ház Könyvkiadó Bt., 2002

ISBN 963 9348 89 9

Liamnek

Első fejezet Amikor Meredia figyelmeztetett, ne felejtsem el, hogy négyen az irodából jövő hétfőn jósnőhöz megyünk, idegesen összerándult a gyomrom. – Elfelejtetted! – kiáltotta vádlón Meredia. Pufók arca megremegett. Valóban. Meredia az íróasztalára csapott, és vészjóslóan közölte: – Eszedbe ne jusson kibúvót keresni. – A francba – suttogtam, mert pontosan erre készültem. Nem mintha bármiféle kifogásom lett volna az ellen, hogy megjósolják a jövőmet. Épp ellenkezőleg – általában jó buli szokott lenni. Különösen, amikor a jósnők ahhoz a részhez értek, hogy álmaim férfija csupán karnyújtásnyira van tőlem, na, az mindig oltári volt. Néha még én is nevettem. De le voltam égve. Bár nem sokkal azelőtt kaptam kézhez a fizetésemet, a bankszámlám holokauszt utáni, hullákkal borított átokföldje képét mutatta, mert azon a napon, amikor megkaptam a pénzt, egy vagyont költöttem aromaterápiás olajokra, amelyek állítólag megfiatalítják, erővel töltik el és felélénkítik az embert. És anyagi romlásba döntik – bár a gyártók ezt nem tüntették fel a csomagoláson. Bizonyára úgy okoskodtak, annyira megfiatalodom, megerősödöm és felélénkülök majd, hogy ezt már fel sem veszem. Szóval, amikor Meredia emlékeztetett rá, annak idején megígértem, hogy harminc fontot fizetek valami nőszemélynek, hogy az elmondhassa nekem, a tengerentúlra fogok utazni és magam is rendelkezem bizonyos jósnői képességekkel, rá kellett döbbennem, hogy két hétig nem fogok ebédelni. – Nem biztos, hogy megengedhetem magamnak – mondtam idegesen. – Most már nem táncolhatsz vissza! – mennydörögte Meredia. – Mrs. Nolan kedvezményt ad nekünk. Mindenkinek többet kell fizetnie, ha te nem jössz. – Ki ez a Mrs. Nolan? – kérdezte Megan gyanakvón, és felpillantott a számítógépéről, amelyen éppen pasziánszozott. Eredetileg azoknak az ügyfeleknek a nevét kellett volna ellenőriznie, akik már egy hónapnál régebben nem fizettek. – Tarotolvasó – felelte Meredia. – Miféle név az, hogy Mrs. Nolan? – tudakolta Megan. – Ír – méltatlankodott Meredia. – Na ne! – Megan bosszúsan dobta hátra fényes, szőke haját. – Úgy értem, lehetetlen, hogy egy jósnőt Mrs. Nolannak hívjanak. Legyen Madame Zora vagy valami ilyesmi. Nem létezik, hogy Mrs. Nolan. Hogyan higgyük el egyetlen szavát is? – Hát, pedig ez a neve. – Meredia hangja sértődöttségről árulkodott. – És miért nem változtatja meg? – kérdezte Megan. – Azt mondják, semmibe se kerül. Nem igaz, „úgynevezett” Meredia? Sokatmondó csend. – Vagy szólítsalak inkább „Coral”-nak? – folytatta Megan diadalmasan. – Ne szólíts – mondta Meredia. – A nevem Meredia. – Persze – válaszolta Megan maró gúnnyal. – Tényleg az! – kiáltott fel Meredia ingerülten. – Akkor lássuk az anyakönyvi kivonatodat – mondta kihívóan Megan.

Megan és Meredia a legtöbb kérdésben nem voltak egy véleményen, de különösen Meredia nevének az ügyében támadtak nézeteltéréseik. Megan komoly gondolkodású ausztrál nő volt, alacsony hülyeségtűrő küszöbbel. Amióta három hónappal ezelőtt alkalmi munkaerőnek megérkezett hozzánk, nem lehetett kiverni fejéből a gondolatot, hogy Meredia valódi neve nem is Meredia. Lehet, hogy igaza volt. Bár kedveltem Merediát, el kellett ismernem, hogy a neve hevenyészve összecsapott, ingatag, ócska tojástartó dobozokból eszkábált tákolmány érzetét keltette. Én azonban, Megannal ellentétben, semmi kivetnivalót nem találtam a dologban. – Szóval, biztos, hogy nem ,,Coral”? Megan kis noteszt kapott elő a sportszatyrából, és áthúzott benne valamit. – Nem – felelte Meredia hűvösen. – Rendben – mondta Megan. – Akkor a C megvolt. Következik a D. Daphne? Deirdre? Dolores? Denise? Diana? Dinah? – Fog|d már he! – kiabált Meredia. Szemmel láthatóan a könnyeivel küszködött. – Elég legyen. – Hetty szelíden megfogta Megan karját, mert ez volt a szokása. Bár magasan hordta az orrát, jóindulatú nő volt, aki mindig le tudta csillapítani a kedélyeket. Ami persze azt jelentette, hogy nem volt túl szórakoztató társaság, de senki sem lehet tökéletes. Hettyről már első pillantásra lerítt, hogy sznob. Nemcsak azért, mert úgy festett, mint egy ló, hanem azért is, mert rémes ruhákat hordott. Harmincöt éves kora ellenére szörnyű szövetszoknyákat és virágmintás ruhákat viselt, amelyek úgy festettek, mintha családi ereklyék volnának. Hetty soha nem vett új ruhákat, ami nagy kár, mert az egyik legfőbb kötelék, amely az irodai dolgozókat összeköti, a fizetésnap utáni ámokfutás során zsákmányolt holmik bemutatása. – Bárcsak eltűnne innen ez az ausztrál béka! – mormolta oda Meredia Hettynek. – Lehet, hogy már nem kell sokáig vám - vigasztalta Hetty. Aztán kitört belőle a sznob.– Fel a fejjel – mondta. – Mikor mész már el innen? – kérdezte Meredia Megantól. – Amint megkapom a pénzem, dagi – felelte Megan. Megan annak idején nagy európai körútra indult, de átmenetileg elfogyott a pénze. Állandóan azt ismételgette azonban, hogy amint lesz elég tőkéje, hogy folytassa az útját, már megy is – Skandináviába, Görögországba, a Pireneusokba vagy Nyugat- Írországba. Addig Hettynek és nekem kellett gátat szabnunk a rendszeresen kitörő rosszindulatú vitáknak. Biztosra vettem, az ellenségeskedés fő okát az képezte, hogy Megan magas volt, napbarnított és ragyogó jelenség. Ezzel szemben Meredia alacsony, kövér és csöppet sem ragyogó. Meredia irigyelte Megan szépségét, míg Megan megvetette Merediát a tekintélyes súlya miatt. Amikor Meredia nem kapott magának megfelelő méretű ruhát, Megan ahelyett, hogy hozzánk hasonlóan együttérzően sóhajtozott volna, odavetette neki: – Ne nyavalyogj már, hájpacni, hanem diétázz, a jóistenit! Meredia azonban soha nem diétázott. Miközben arra volt kárhoztatva, hogy valahányszor végigmegy az utcán, az autók lesodródjanak miatta az útról. Mert ahelyett, hogy függőleges csíkokkal és sötét színekkel próbálta volna leplezni idomait, úgy öltözködött, mintha egyenesen ki akarná hangsúlyozni. A réteges öltözködés volt a mániája: réteget rétegre halmozott. Komolyan, dögivel. Több négyzetméternyi szövet, több kilométernyi bársony, amelyet redőzve, megtűzve, csomózva, masniba kötve, kapcsokkal összefogva, sálakkal rögzítve rendezett el terjedelmes hordóhasa körül. És minél több szín, annál jobb. Karmazsinvörös és cinóber és narancssárga és tűzpiros és bíbor. És ez még csak a haja. Meredia olyan elfogultsággal viseltetett a henna iránt, mint egy szociális munkás. – Vagy ő, vagy én – motyogta Meredia, vészjósló pillantást vetve Meganra.

De csak a szája járt. Meredia nagyon régóta dolgozott az irodában ahogy mondani szokta, ősidők óta, a valóságban úgy nyolc éve –, de soha nem sikerült másik állást szereznie. Még csak elő sem léptették. Ezt keserűen a méretcentrikus vezetőség számlájára írta. (Bár a sikert lihegve hajszoló köpcös férfiak hadát látszólag semmi sem akadályozta abban, hogy a cég szamárlétráján különféle magas pozíciókat érjenek el.) Lehet, hogy gyáva nyúl voltam, de elég könnyen beadtam a derekamat Merediának. Még arról is sikerült meggyőznöm magam, hogy egyenesen a hasznomra válik majd a pénztelenség – ha két hétig ebéd nélkül leszek kénytelen kihúzni, az élénkítő hatással lesz az örökös fogyókúrámra. És Meredia emlékeztetett valamire, ami elkerülte a figyelmemet. – Most szakítottál Stevennel – mondta. – Amúgy is ideje, hogy elmenj egy jósnőhöz. Bár nem szívesen ismertem el, Merediának valószínűleg igaza volt. Most, hogy rájöttem, nem Steven álmaim férfija, csak idő kérdése volt, mikor kezdek spirituális kutatómunkába, hogy megtudjam, ki az. Ezt csinálta minden barátnőm, és ezt csináltam én is, annak ellenére, hogy csupán jó bulinak tartottuk az egészet, és senki nem hitt a jósnőknek. Legalábbis egyikünk sem vallotta volna be, hogy hisz nekik. Szegény Steven! Mekkorát csalódtam benne. Főleg, hogy kezdetben minden olyan ígéretesnek látszott. Azt hittem, Steven klassz pasi – átlagosan jó külseje az én szememben adoniszi magasságokig emelkedett, köszönhetően a szőke, göndör hajának, a fekete bőmadrágjának és a motorjának. Vadnak, veszélyesnek és féktelennek tűnt – mi mást is gondolhattam volna? Mi más volna a motor meg a fekete bőrnadrág, ha nem egy vad, veszélyes és féktelen férfi egyenruhája? Persze nem kételkedtem, hogy semmi esélyem nála, hiszen, gondoltam, egy ilyen helyes srác a legválogatottabb lányokkal járhat, és nyilván fel sem figyel a magamfajta hétköznapi jelenségre. Mert én aztán tényleg hétköznapi jelenség voltam. A külsőm is hétköznapi. Közönséges göndör barna hajam volt, és annyi pénzt költöttem hajsimító termékekre, hogy valószínűleg nagyban megkönnyítette volna a dolgomat, ha egyenesen a közeli drogériába utalják a fizetésemet. Közönséges barna szemem volt, és – büntetésképpen, amiért írek a szüleim – vagy nyolcmillió közönséges szeplőm – egy minden egyes írért, aki az 1845–49-es nagy éhínség idején halt meg, szokta mondani az apám, amikor berúgott, és érzelgős hangulatban emlegette az „óhazát”. De, minden hétköznapiságom ellenére, Steven randira hívott, és úgy viselkedett, mintha kedvelne. Én pedig, természetesen, egy szavát sem hittem. Amikor kijelentette, én vagyok az egyetlen lány az életében, meg voltam győződve róla, hogy hazudik, amikor közölte, hogy aranyos vagyok, minden oldalról szemügyre vettem, körbejártam és megvizsgáltam a kijelentést, hogy rájöjjek, mit akarhat tőlem ez a fickó. Semmi különösebb bajom nem volt, csak abban a hitben éltem, hogy egy olyan férfival, mint Steven, az ember a fenti feltételek mellett randizik. Időbe telt, míg rájöttem, hogy Steven őszintén beszél, és nem mondja minden lánynak ugyanazt. Kísérletképpen úgy döntöttem hát, hogy el vagyok ragadtatva, holott igazából csak zavarban voltam. Nem volt kétséges, hogy Stevennek van egy másik, titkos élete is, amiről nekem semmit sem szabad megtudnom – éjszakai vágták a Harleyn, hogy ismeretlen nőkkel feküdjön le a tengerparton vagy valami hasonló. Ilyen típusnak látszott. Rövid életű, szenvedélyes, hullámvasútszerű viszonyra számítottam, amelyben pattanásig feszült idegekkel várom Steven hívását, majd egész testemet elönti az eksztázis, amikor végre telefonál. De Steven mindig akkor hívott, amikorra ígérte. És mindig azt mondta, hogy csinos vagyok, függetlenül attól, mi volt rajtam. Én meg ahelyett, hogy örültem volna, feszengtem. Tulajdonképpen azt kaptam, amit láttam, és fura módon úgy éreztem, becsaptak.

Steven kezdett túlzottan rajongani értem. Egy reggel arra ébredtem, hogy a könyökére támaszkodva bámul le rám. – Gyönyörű vagy – mormolta. Szörnyen éreztem magam. Amikor szeretkeztünk, azt kiabálta: „Lucy, Lucy, istenem, Lucy!”, egymilliószor egymás után, tisztára felhevülten és szenvedélyesen, mire én is megpróbáltam bekapcsolódni és tisztára felhevült meg szenvedélyes lenni, de egyszerűen csak hülyén éreztem magam. És minél jobban szeretett Steven, én annál inkább kiábrándultam belőle, míg a végén már alig kaptam levegőt mellette. Fulladoztam a dicséreteitől, levegő után kapkodtam a rajongásától. Ennyire azért nem vagyok szép, gondoltam önkéntelenül is, és ha Steven az ellenkezőjét hiszi, akkor valami nem stimmel nála. – Mit szeretsz rajtam? – kérdeztem tőle újra meg újra. – Azt, hogy szép vagy. – Hogy szexi vagy. – Hogy igazi nő vagy – jöttek Steven émelyítő válaszai. – Nem igaz – válaszoltam elkeseredetten. – Hogy állíthatod az ellenkezőjét? – Most mindenki azt hinné, hogy le akarsz koptatni – mosolygott gyengéden Steven. Valószínűleg a gyengédsége volt az, ami teljesen kiborított. A gyengéd mosolyai, a gyengéd pillantásai, a gyengéd csókjai, a gyengéd simogatásai, annyi gyengédség, hogy az már őrület. És olyan érzékeny volt! Mr. Tapintat – nem bírtam elviselni. Bárhova mentünk, el nem engedte a kezemet, büszkén mutogatott mint „asszonyát”. Amikor a kocsiban ültünk, a combomra tette a kezét, amikor tévéztünk, majdnem rám feküdt. Egy pillanatra sem szállt le rólam, a karomat cirógatta, vagy a hajamat csavargatta, vagy a hátamat simogatta, amíg már nem bírtam tovább, és el kellett löknöm magamtól. A Tépőzárember, a végén már így hívtam magamban. És a legvégén már a képébe is vágtam. Ahogy telt-múlt az idő, a legszívesebben letéptem volna magamról a bőrt, valahányszor csak megérintett, és már a szeretkezés gondolatától is rosszul lettem. Egy napon Steven kijelentette, nagy kertre vágyik meg egy házra, tele gyerekekkel és ez aztán betette a kaput! Végeztem vele, méghozzá haladéktalanul. És nem értettem, mit találhattam rajta annak idején olyan vonzónak, mert addigra már nem ismertem nála visszataszítóbb alakot a föld kerekén. Még mindig szőke haja volt, fekete bőrnadrágja és motorja, de már nem tudott megszédíteni. Megvetettem, amiért annyira szeretett. Csodálkoztam, hogyan képes ilyen kevéssel beérni. Egyetlen barátom sem értette, miért szakítottam vele. – De hát olyan aranyos volt! – sopánkodtak. – De hát olyan jó volt hozzád! – mondták mások. – De hát olyan jó parti volt! – méltatlankodtak. Mire én azt feleltem: – Nem, nem volt az. Egy jó partit nem lehet ilyen könnyen megszerezni. Steven csalódást okozott nekem. Tiszteletlenségre számítottam, de cserébe rajongást kaptam, hűtlenségre számítottam, de cserébe odaadást kaptam, felfordulásra számítottam, de cserébe megbízhatóságot kaptam és (ez a legkiábrándítóbb az egészben) farkasra számítottam, de cserébe egy birkával szúrták ki a szemem. Dühítő, amikor a helyes pasiról, akiért az ember teljesen odavan, kiderül, hogy egy hazug, kétszínű disznó. De majdnem ugyanolyan rossz, amikor a pasiról, akiről azt hitted, hogy egy megbízhatatlan nőcsábász, kiderül, hogy rendes ember, és semmi gond vele. Jó pár napig töprengtem, miért pont azokhoz a fickókhoz vonzódom, akik undokul bánnak

velem? Miért nem tudok azokhoz vonzódni, akik kedvesek? Minden férfit meg fogok vetni, aki valaha is jó lesz hozzám? Az a sorsom, hogy kizárólag olyan férfiak után epekedjek, akik kutyába sem vesznek? Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy az önbecsülésemről töprengek – miért csak akkor érzem jól magam, amikor cudarul bánnak velem? Aztán eszembe jutott, hogy a „pénz számolva, asszony verve jó” mondás már évszázadok óta tartja magát. Erre megnyugodtam – végül is, nem én találtam ki a játékszabályokat. És akkor mi van, ha az én szememben az ideális férfi egy önző, megbízható, hűtlen, kitartó, álnok, kedves, csélcsap fickó, aki engem tart a világ közepének, soha nem akkor hív, amikorra ígéri, azt az érzetet kelti bennem, mintha én volnék a legkülönlegesebb nő a világegyetemben, és az összes barátnőmet megpróbálja lefektetni? Tehetek róla, hogy nekem ilyen barát kell, egy olyan férfi, aki több, egymással szöges ellentétben álló dolog egyszerre?

Második fejezet Úgy tűnt, egyenes arány áll fenn aközött, mennyire nehéz eljutni egy jósnő házához és hogy az illető hölgy mekkora megbecsülésnek örvend. Minél megközelíthetetlenebb és lehangolóbb a találkahely, annál magasabb színvonalú a jóslás, tartotta a közvélekedés. Vagyis Mrs. Nolan bizonyára zseni volt, mert London külvárosának egyik borzalmas, távoli peremkerületében lakott. Olyan sötét és isten háta mögötti helyen, hogy Hetty kocsijával kellett odamennünk. – Miért nem busszal megyünk? – kérdezte Megan, amikor Hetty bejelentette, hogy mindenkinek be kell szállnia a benzinpénzbe. – A busz már nem jár ki oda – mondta Meredia tétován. – Miért nem? – tudakolta Megan. – Csak – válaszolta Meredia. – Miért? – Engem is izgatott a dolog. – Történt egy… sajnálatos eset – motyogta Meredia, és összesen ennyit volt hajlandó elárulni. Hétfőn, pontban ötkor, Megan, Hetty, Meredia és én a munkahelyünk bejárata előtti lépcsőn gyülekeztünk. Hetty elment, hogy elhozza a kocsit arról a helyről, ahová leállította – több kilométernyi távolságból, mert London belvárosában ezt jelentette a parkolás –, aztán beszálltunk. – Hagyjuk hátra eme elátkozott helyet – javasolta valamelyikünk. Már nem emlékszem, melyikünk, mert mindennap ezt mondtuk a munkaidő végén. Bár azt azért nem feltételezem, hogy Hetty volt az. Az utazás kész rémálomnak bizonyult. Vagy azzal töltöttünk hosszú perceket, hogy dugóban vesztegeltünk, vagy azzal, hogy névtelen peremkerületeken haladtunk keresztül, míg végre sikerült felhajtanunk az autópályára. További maratoni autókázás után rátértünk az egyik lehajtósávra, végül befordultunk egy lakótelepre. De micsoda lakótelepre! Én meg a két bátyám („Christopher Patrick Sullivan” és „Peter Joseph Mary Plunkett Sullivan”, ahogyan bigott katolikus anyám elnevezte őket) ilyen lakótelepen nőttünk fel, nekem tehát szabad volt e helyeket és azok embertelen voltát kritizálni, anélkül hogy bárki álnok liberálisnak bélyegezhetett volna. De az a lakótelep, ahol én nőttem fel, távolról sem nyújtott olyan apokaliptikus látványt, mint az, amelyiken Mrs. Nolan lakott. Két hatalmas, szürke háztömb mint két őrtorony magasodott a több száz siralmas külsejű, kicsi, szürke, kockaházszerű épület fölé. A környéken kóbor kutyák barangoltak céltalanul, lagymatag lelkesedéssel keresve valakit, akit megharaphatnának. Növényzet nem volt: sehol egy bokor, sehol egy fa, sehol egy fűszál. A távolban üzletek rövid betonsora látszott. Majdnem mindegyik be volt deszkázva, kivéve egy halsütödét, egy bukmékerirodát és egy éjjel-nappali boltot. Lehet, hogy csak a túl élénk fantáziám játszott velem, de megesküdtem volna, hogy az esti félhomályban négy lovast látok a halsütöde előtt lézengeni. Eddig rendben volnánk. Mrs. Nolan nyilvánvalóan jobb, mint azt korábban gondoltam. – Uramatyám! – fakadt ki Megan undortól eltorzult arccal. – Micsoda lepratelep! – Ugye? – mosolygott büszkén Meredia. A nagy szürkeség közepén egy darabka föld látszott, amelytől a városrendezők nyilván azt várták, hogy kicsi, buja növényzettől zöldellő oázis lesz belőle, ahol, jókedvű családok játszadoznak a napfényben. De most úgy tűnt, mintha már régóta nem nőne ott fű. Az alkonyi félhomályban vagy tizenöt gyerek csoportosult a földdarabkán. Körbeálltak valamit, ami kísértetiesen hasonlított egy kiégett autóra.

Bár csípősen hideg márciusi este volt, egyikük sem viselt kabátot (sem rövid tiszti zubbonyt), és amint megpillantottak bennünket, rögtön félbehagyták azt a bűncselekményt, amelyre éppen készültek, majd hangos kiabálással szaladni kezdtek felénk. – Te jó isten! – kiáltott fel Hetty. – Mindenki zárja be az ajtót! Mind a négy ajtózár a helyére kattant, amint a gyerekek nyüzsögni kezdtek a kocsi körül, öreges és ravasz pillantásokkal méregetve bennünket. Még félelmetesebbé tette őket, hogy a képüket valami fekete maszat borította, ami talán csak a kiégett autóból származó olaj vagy elszenesedett fém lehetett, de harci festéknek tűnt. Egyfolytában kiabáltak. – Mit mondanak? – kérdezte Hetty rémülten. – Azt hiszem, azt kérdezik, hogy Mrs. Nolanhoz jöttünk-e – válaszoltam bizonytalanul. Egy tizedmilliméternyit letekertem az ablakot, és a kölyök- hangok bábeli zűrzavarából kivettem, hogy a gyerekek tényleg ezt akarják tudni. – Hú! A bennszülöttek barátságosak – mosolyodott el Hetty, és megkönnyebbülten felsóhajtott, eltúlzott mozdulatokkal törölve le homlokáról az izzadságot. – Beszélj velük, Lucy. Idegesen lejjebb tekertem az ablakot. – Ööö… Mrs. Nolanhoz jöttünk – mondtam. Sivító hangok kakofóniája volt a válasz. – Az az ő háza. – Ott lakik. – Az a ház. – Hagyják itt a kocsit. – Az az ő háza. – Arra. – Én majd odavezetem magukat. – Nem, majd én. – Nem, én vezetem oda őket. – Nem, én vezetem oda őket. – De én láttam meg őket először. – De te húztad a rövidebbet. – Bazmeg, Cherise Tiller. – Nem, te bazmeg, Claudine Hall. Ádáz verekedés tört ki négy vagy öt kislány között, miközben mi a kocsiban ültünk és vártuk, hogy abbahagyják. – Szálljunk ki – mondta Megan unott hangon. Még egy hadseregnyi félnomád kölyök sem tudta megijeszteni. Kinyitotta az ajtót, és átlépett néhány gyereken, akik a járdán birkóztak. Aztán Hetty meg én is kiszálltunk. Amint Hetty kitette a lábát az autóból, egy szikár, vézna kislány, akinek olyan arca volt, mint egy harmincöt éves hamiskártyásnak, rángatni kezdte a kabátját. – Hé, én meg a barátnőm majd vigyázunk a kocsijára – ajánlkozott. A barátnője, aki még nála is véznább és kisebb volt, továbbá úgy festett, mint egy barátságtalan majom, némán bólintott. – Köszönöm – válaszolta Hetty rémült arccal, miközben megpróbálta lerázni magáról a kislányt. – Majd figyelünk, hogy ne történjen vele semmi – mondta a töpörödött kislány valamivel fenyegetőbb hangon, továbbra is erősen csimpaszkodva Hetty kabátjába.

– Adj nekik pénzt – indítványozta Megan bosszúsan. – Ezt akarják mondani. – Már ne is haragudj! – kiáltott fel Hetty felháborodottan. – Nem adok. Ez zsarolás. – Ugye, nem bánnád, ha meglennének az autód kerekei, amikor visszajövünk? – kérdezte Megan. A kislány meg a majma türelmesen, karba font kézzel figyelték a szóváltást. Most, hogy egy olyan értelmes, az utcai életben jártas nő vette kézbe az ügyet, mint Megan, tudták, kedvükre való lesz a dolgok kimenetele. – Nesze! – mondtam, azzal átadtam a harmincöt éves kislánynak egy egyfontost. Mogorva biccentéssel vette el a pénzt. – Most pedig, indulhatnánk végre, hogy megjósolják a jövőnket? – kérdezte Megan türelmetlenül. Meredia, a hájas rakás szerencsétlenség, a sátánfiókákkal folytatott eszmecsere teljes ideje alatt a kocsiban lapult. Arra várt, hogy a gyerekek elszállingózzanak, mielőtt kipréseli magát az autóból. Abban a minutumban azonban, amikor azok meglátták, hogy türemkedik kifelé a kocsiból, szélsebesen visszaszaladtak. Nem mindennap került útjukba egy százkilós, tetőtől talpig karmazsinvörös bársonyba öltözött nő, a ruhájával megegyező színű hajzattal. Most azonban tudták, hogyan hozzák ki a helyzetből a legtöbbet: az ingyencirkusz lehetőségét felismerve, csúfolódni kezdtek és ontották a gúnyos megjegyzéseket. A gyerekutánzatokból előtörő visító kacagás vérfagyasztó volt. A kommentárok változatosan alakultak: – Nézd már azt a hájas tehenet, bazmeg! – Ráesett a karnis, bazmeg! – Undorító, bazmeg! – Hol vannak á Greenpeace-hajók, bazmeg? Szegény Meredia, akinek az arca ugyanolyan vörös volt, mint a teste többi része, úgy vánszorgott végig a Mrs. Nolan ajtajáig vezető rövid úton, mint Kis Mukk, miközben hahotázó és sértéseket ordibáló borzalmas kölykök egész hada futott és táncolt a nyomában. Karneváli hangulat uralkodott, mintha cirkusz érkezett volna a városba, mialatt Hetty, Megan meg én oltalmazóan körülfogtuk Merediát, lagymatag kísérleteket téve arra, hogy elhessegessük a gyerekeket. Aztán megpillantottuk Mrs. Nolan házát. El sem lehetett téveszteni. Kőborítású, dupla ablaküveges ház volt, amelynek bejáratához kis üvegverandát illesztettek. Az összes ablakra horgolt csipkefüggönyt és gondosan összekötött vászonrolót erősítettek. Az ablakpárkányokat zsúfolásig megtöltötték a dísztárgyak: porcelánlovacskák, üvegkutyák, rézkancsók és pici fa hintaszékekben ülő pici szőrös állatkák. A jólét kézzelfogható jelei, amelyek megkülönböztették az épületet a környező házaktól. Mrs. Nolan szemmel láthatóan szupersztár volt a tarotolvasók között. – Csöngess be – mondta Hetty Merediának. – Nem, inkább te – így Meredia. – De te már jártál itt – felelte Hetty. – Majd én – sóhajtottam fel, azzal előrehajoltam és megnyomtam a gombot. Amikor a Greensleeves első pár sora csendült fel az előszobában, kuncogni kezdtünk Megannal. Meredia hátrafordult, és átható pillantást vetett ránk. – Csönd legyen! – sziszegte. – Több tiszteletet kérek. Ez a nő a legjobb. Ő a mester. – Már jön is. Jaj, istenem! Már jön is – suttogta Hetty izgatottságtól rekedt hangon, amikor egy árnyalak jelent meg a verandát borító tejüveg mögött. Hetty nem sokat járt el hazulról. – Jézusom, Hetty, mért nem élsz! – kiáltott fel Megan megvetően. Kinyílt az ajtó, de az egzotikus, barna bőrű, jósnőszerű asszony helyett egy mogorva fiatalember

állt a küszöbön. Egy maszatos arcú kisgyerek kukucskált ki a két lába közül. – Igen? – kérdezte a férfi, és végignézett rajtunk. Enyhe döbbenetében elkerekedett a szeme, amikor megpillantotta a karmazsinvörösben pompázó Merediát. Egyikünk sem szólalt meg. A középosztálybeliek félénkségével jöttünk ide. Még én is, pedig én munkáscsaládból származtam. Hetty gyengéden oldalba bökte Merediát, mire Meredia oldalba bökte Megant, mire Megan oldalba bökött engem. – Mondj már valamit – sziszegte Hetty. – Mondj te – motyogta Meredia. – Nos? – tette fel a kérdést újra a rendőrspicli kinézetű férfi, nem túl udvarias hangon. – Mrs. Nolan itthon van? – kérdeztem. A férfi gyanakvóan végigmért, majd arra az elhatározásra jutott, hogy megbízhat bennem. – Most nem ér rá – dünnyögte. – Mit csinál? – tudakolta Megan türelmetlenül. – Uzsonnázik – felelte a férfi. – Megvárhatnánk bent? – kérdeztem. – Be vagyunk jelentkezve – szólt közbe Meredia. – Hosszú volt az út – magyarázta Hetty. – Egy csillag vezetett bennünket Napkeletről – vihogott Megan a háttérben. Mind a hárman hátrafordultunk, és szigorú pillantásokat vetettünk rá. – Bocs! – motyogta. Úgy tűnt, a fiatalember halálosan megsértődött, amiért ennyire nem adjuk meg a tiszteletet az anyjának, vagy a nagyanyjának, vagy akárkije volt is ez a Mrs. Nolan, és már arra készült, hogy becsukja az ajtót. – Ne, kérem, ne! – rimánkodott Hetty. – A hölgy nem úgy gondolta. – Nem rikkantotta Megan vidáman, a megbánás legkisebb jelét sem mutatva. – Akkor jó – mondta a fiatalember kelletlenül, és beengedett minket az aprócska előszobába. Alig fértünk el benne négyen. – Itt várjanak – parancsolt ránk a férfi, azzal átment egy másik helyiségbe. Ami az ajtónyitáskor előtörő és az ajtó becsukásakor megszűnő füstből, teáscsészecsörgésből és tükörtojásszagból ítélve, a konyha lehetett. Az előszobafalon alig volt egy tenyérnyi hely, amelyet ne borítottak volna barométerektől készült képek, faliszőnyegek vagy lópatkók. Meredia óvatosan megmozdult, mire levert a falról egy terebélyes családot ábrázoló fényképet. Lehajolt, hogy felvegye, erre a fenekével vagy tíz másik képet söpört le a földre. Hosszú percekig ácsorogtunk az előszobában, teljesen magunkra hagyatva, miközben a csukott ajtó mögül beszéd- és nevetésfoszlányok szűrődtek ki. – Éhen halok – szólalt meg Megan. – Én is – csatlakoztam hozzá. – Vajon mit esznek? – Micsoda hülyeség! – mondta Megan. – Menjünk innen. – Várjatok! – kiáltott fel Meredia. – Csodálatos nő. Tényleg. Mrs. Nolan végre befejezte az uzsonnázást, és utat tört közöttünk. Nem tehettem róla, de amikor megláttam, csalódottságot éreztem – olyan hétköznapi külseje volt. Semmi vörös turbán vagy arany karikafülbevaló a láthatáron. Szemüvege volt, és rövid, dauerolt haja. Drapp pulóvert, melegítőalsót és – ami a legrosszabb – papucsot viselt. És olyan parányi volt! Én sem vagyok túl magas, de ez a nő alig ért a derekamig.

– Jól van, lányok – mondta élénken és hivatalos hangon, dublini akcentussal. – Ki az első? Meredia ment be elsőnek. Aztán Hetty. Aztán én. Megan utoljára akart maradni, hogy lássa, szerintünk megéri-e az árát a dolog.

Harmadik fejezet Amikor rám került a sor, beléptem abba a helyiségbe, amely a jelek szerint a család „tisztaszobája” lehetett. Alig tudtam bejutni az ajtón, mert zsúfolásig tömve volt bútorokkal meg mindenféle kacattal. Egy hímzett kályhaellenző állt a hatalmas mahagónikre- denc mellett, amely rengeteg csecsebecse súlya alatt roskadozott. Bármerre nézett az ember, mindenütt zsámolyokat és egybetolható dohányzóasztalkákat látott, illetve egy háromrészes, barna bársony ülőgarnitúrát, amelyről még nem vették le a nejlonborítást. Mrs. Nolan az egyik nejlonhuzatú fotelben ült, és intett, hogy üljek le vele szemben. Miközben átverekedtem magam a bútorok között, hogy eleget tegyek a kérésének, hirtelen rám tört az idegesség és az izgatottság. Mert bár Mrs. Nolanhoz látszatra jobban illett volna, ha térden állva a padlót sikálja Hetty konyhájában, valahogyan csak rá kellett szolgálnia a jó hírnevére mint jósnő. Mit fog mondani? – gondoltam magamban. Mi vár rám? – Foglaljon helyet, kedveském – szólalt meg. Leereszkedtem a nejlonborítású fotel szélére. A nő rám nézett. Ravaszul? Bölcsen? Rákezdett. Prófétai hangon? Vészjóslóan? – Hosszú utat tett meg idáig, kedveském – mondta. Összerezzentem. Nem hittem volna, hogy azonnal a közepébe vágunk. És hogy a nő ennyire a fején találja a szöget! Igen, valóban hosszú utat tettem meg az uxbridge-i lakótelepen töltött gyerekkorom óta. – Igen – helyeseltem óvatosan, egészen megrettenve a megállapítástól. – Nagy volt a forgalom, kedveském? – Mi? Hogy micsoda? Ja… ööö… a forgalom? Nem, nem mondhatnám – nyökögtem. Már értem! Csak beszélgetni akart. A szeánsz még nem kezdődött el. Kiábrándító. Na, mindegy. – Jaj, kedveském – sóhajtott fel Mrs. Nolan. – Kész csoda lesz, ha egyszer befejezik azt a nyüves elkerülőutat. A kamionok kiverik az álmot az ember szeméből. 21 – Ööö, igen – bólintottam. Valahogy nem tűnt helyénvalónak a forgalomról és kamionokról beszélgetni. De kisvártatva a tárgyra tértünk. – Gömb vagy kártya? – szegezte nekem a kérdést Mrs. Nolan. – H-hogyan? – kérdeztem udvariasan. – Gömb vagy kártya? Kristálygömb vagy tarotkártya? – Ja! Hát, nem is tudom. Mi a különbség? – Egy ötös. – Nem, úgy értem… mindegy. Legyen kártya. – Jó – felelte Mrs. Nolan, és egy dörzsölt pókerjátékos ravaszságával keverni kezdte a paklit. – Keverje meg, kedveském – adta át a csomagot. – De vigyázzon, nehogy leejtse. Biztosan szerencsétlenséget jelent, ha leejtem, gondoltam magamban nagy bölcsen. – Fáj a hátam – magyarázta Mrs. Nolan. – Az orvos azt mondja, ne hajolgassak. Most pedig tegyen fel egy kérdést, kedveském – indítványozta. – Egy kérdést, amire a kártya fog választ adni. Ne mondja ki, kedveském. Nem rám tartozik – pillanatnyi csönd, sokatmondó szemvillanások –, kedveském. Egy csomó kérdés közül választhattam volna. Például, elérjük valaha is, hogy ne legyenek éhező

emberek a földön? Megtalálják az AIDS ellenszerét? Eljön a világbéke? Sikerül befoltozni az ózonlyukat? De, érdekes módon, a „mikor találkozom már egy rendes férfival?” mellett döntöttem. Fura. – Megvan a kérdés, kedveském? – érdeklődött Mrs. Nolan, és visszavette a paklit. Bólintottam. Mrs. Nolan szélsebesen szétdobálta a kártyákat az asztalon. Fogalmam sem volt, mit jelentenek a képek, de ránézésre nem tűntek túl ígéretesnek. Egy csomó ábrán kard látszott, az pedig biztosan nem jelent jót. – A kérdése egy férfival kapcsolatos? – tudakolta Mrs. Nolan. De ettől még én sem estem hasra. Hiszen fiatal nő vagyok. Nincs sok gondom. Azaz, tulajdonképpen, van egypár. De az átlagos fiatal nő két ügyben vár eligazítást egy_ jövendőmondó tói – a karrierjét és a szerelmi életét illetőleg. És ha a karrierjével vannak gondjai, valószínűleg maga veszi kezébe a dolgokat. Például lefekszik a főnökével. Marad tehát a szerelem. – Igen – válaszoltam fásultan. – Egy férfival kapcsolatos. 22 – Magának nincs szerencséje a szerelemben, kedveském – állapította meg Mrs. Nolan együtt érzőén. Ez is hidegen hagyott. Való igaz, nincs szerencsém a szerelemben. De mutassanak egy nőt, akinek van. – Egy szőke férfit látok a múltjában, kedveském – közölte Mrs. Nolan. Feltehetőleg Stevenre gondolt. De, kérdem én, kinek nem volt egy szőke férfi az életében? – Nem illett magához, kedveském – folytatta Mrs. Nolan. – Köszönöm – feleltem egy kissé bosszúsan, mivel erre már magam is rájöttem. – De rá se rántson, kedveském – tanácsolta a nő. – Ne aggódjon. – Mert itt egy másik férfi, kedveském – közölte Mrs. Nolan széles mosollyal. – Tényleg? – kérdeztem elragadtatva, és közelebb húzódtam hozzá. A nejlonhuzat megreccsent a combom alatt. – Többet is megtudhatnék róla? – Igen – felelte Mrs. Nolan, a kártyákat tanulmányozva. – Esküvőt látok. – Komolyan? – kérdeztem. – Kiét? Az enyémet? – Igen, kedveském – válaszolta Mrs. Nolan. – A magáét. – Tényleg? – kiáltottam fel. – Mikor? – Mielőtt a levelek másodszor is lehullanak, kedveském. – Tessék? – Mielőtt a négy évszak egyszer és még egy félszer lepereg egymás után – mondta Mrs. Nolan. – Elnézést, de még most sem értem egészen – szabadkoztam. – Körülbelül egy év múlva – vetette oda a nő, kissé bosszúsan. Kicsit csalódott voltam. Körülbelül egy év múlva még javában tartani fog a tél, holott én mindig úgy képzeltem, hogy tavasszal lesz az esküvőm. Azon ritka alkalmakkor persze, amikor egyáltalán volt erőm elképzelni, hogy valaha is férjhez megyek. – Nem lehetne valamivel több, mint egy év? – érdeklődtem. – Kedveském – válaszolta Mrs; Nolan éles hangon –, nem én szabom meg ezeket a dolgokat. Én csak az üzeneteket továbbítom. – Bocsánat – motyogtam. – Jó – enyhült meg Mrs. Nolan –, a biztonság kedvéért mondjuk azt, hogy legfeljebb tizennyolc hónap.

– Köszönöm – feleltem, miközben azt gondoltam magamban, 23 ez nagyon kedves Mrs. Nolantól. Ezek szerint férjhez megyek, gondoltam. Nem semmi. Főleg most, amikor egy baráttal is beértem volna. – És ki az? – Legyen óvatos, kedveském – figyelmeztetett Mrs. Nolan. – Nem fci^tos,'nogy rögtön ¿feltárul az illető valAUkiléte. – Jelmezbálon találkozunk? – Nem – mondta Mrs. Nolan vészjósló hangon. –* Lehet, hogy az illető nem az, akinek első pillantásra látszik. – Ja, úgy érti, hazudozni fog! – kiáltottam fel megvilágosodva. – Ez egyértelmű. Miért pont ő lenne más, mint a többi? Felnevettem. Mrs. Nolan bosszús képet vágott. – Nem, kedveském – magyarázta ingerülte». – Azt srarptn mondani, hogy vigyázzon, nehogy elvakítsa a szerelem. Meg kell találnia ezt a férfit, és tiszta, bátor tekintettel kell szemügyre vennie. Lehet, hogy az illetőnek nem lesz pénze, de magának nem szabad megaláznia. Lehet, hogy az illető nem lesz túl csinos, de magának nem szabad megaláznia. Nagyszerű, gondoltam magamban. Tudhattam volna! Egy nyomorék éhenkórász. – Értem – feleltem. – Szóval szegény lesz, és csúnya. – Nem, kedveském – kiáltotta Mrs. Nolan felbőszültén, sutba dobva a misztikus nyelvezetet. – Csak azt mondom, nem biztos, hogy az illető a zsánere lesz. – Értem! – rikkantottam. Bárcsak ezzel kezdte volna. Tiszta és bátor tekintet, na ne! – Tehát – folytattam – amikor a fénymásolónál összefutok Jasonnel, a pattanásos képű, szakadt tizenhét éves sráccal, és ő elhív szipuzni, nem szabad a képébe röhögnöm és azt mondanom, hogy akkor lássam, amikor a hátam közepét. – Erről van szó, kedveském – válaszolta Mrs. Nolan elégedetten. – Hiszen a szerelem a legváratlanabb helyeken bonthatja ki szirmait, és nekünk készen kell állnunk, hogy leszakítsuk a virágát. – Értem – bólintottam. Hiába minden, Jason akkor sem érhetne el nálam semmit, ha piros hó esne. Persze semmi értelmét nem láttam, hogy ezt Mrs. Nolan orrára kössem. Ha értette a dolgát, úgyis kitalálta. Fürgén a kártyalapokra kezdett mutogatni, és szaggatott mondatokban beszélt, így jelezve, hogy a szeánsz a végéhez közeledik. – Három gyereke lesz, kedveském, két lány és egy fiú. 24 És: – Soha nem lesz pénze, kedveském, de boldogan fog élni. És: – A munkatársai közül valaki az ellensége, kedveském. Irigykedik a maga sikereire. Ezen nevetnem kellett – kissé keserűen. Mrs. Nolan is nevetett volna, ha tudja, milyen alantas és utálatos munkát végzek. Aztán csend lett. Mrs. Nolan a kártyákra pillantott, majd felnézett rám. Nyugtalanság tükröződött az arcán. – Sötét felhők tornyosulnak a feje fölött, kedveském – szólalt meg lassan. – Sötétség,

szomorúság. Legnagyobb rémületemre, hirtelen gombócot éreztem a torkomban. Én is pontosan így festettem le az időnként# rám | törő depressziós rohamaimat: sötét felhő. Nem a hétköznapi „bárcsak az enyém lehetne az a bőrszoknya” típusú depresszióról volt szó +- bár néha attól is szenvedtem. De tizenhét éves korom óta komoly klinikai depressziós rohamokat éltem át. Bólintottam. Alig tudtam megszólalni. – Igen – suttogtam. – Sok-sok éve cipeli ezt a terhet – mondta Mrs. Nolan halkan, mélységes ■együttérzéssel-és megértéssel tekintve rám. – Igen – suttogtam újra, és éreztem, hogy a szemem megtelik könnyel. – Úgyszólván egyedül viselte a megpróbáltatásokat – mondta Mrs. Nolan gyengéden. – Igen – bólintottam, és éreztem, hogy egy könnycsepp gördül le lassan az arcomon. Istenem! Szörnyű volt! Azt hittem, szórakozni jövök. Ehelyett ez a nő, aki jóformán vadidegen, a vesémbe látott, ott érintet t meg, ahová addig kevés ember nyert betekintést. – Bocsánat – szipogtam, a kézfejemmel törölgetve az arcomat. – Semmi baj, kedveském – mondta Mrs. Nolan, azzal átnyújtott egy papír zsebkendőt abból a dobozból, amelyet a jelek szerint ilyen célból tartott az asztalon. – Előfordul az ilyesmi. Várt egy darabig, amíg összeszedtem magam, aztán újra beszélni kezdett. – Jól van, kedveském? – Igen. – Szipogás. – Köszönöm. – Minden’rendben lesz, kedveském. De ne rejtőzzön el azok elől, akik segíteni szeretnének magán. Hogyan segítsenek, ha maga nem engedi? 25 f Nem igazán értem, mire céloz – motryorogtam. – Lehet, hogy nem, kedveském – felelte Mrs. Nolan kedvesen. – De remélem, rá fog jönni. – Köszönöm – szipogtam. – Maga nagyon kedves. És köszönöm, izé, a fickót meg hogy férjhez fogok menni meg mindent. Jó volt hallani. – Nincs mit, kedveském – felelte a nő nyájasan. – Harminc fontot kérek. Kifizettem a pénzt, és feltápászkodtam a zizegő nejlonról. – Sok szerencsét, kedveském – szólt Mrs. Nolan. – Beküldené a következőt? – Ki is következik? – tűnődtem el. – Ja, Megan, azt hiszem. m«- Megan! – kiáltott fel Mrs. Nolan. –Milyen gyönyörű név! Walesi a hölgy? i – Ausztrál – feleltem mosolyogva. – Még egyszer köszönöm. Viszlát! – Viszlát, kedveském! – biccentett Mrs. Nolan nyájasan. Kiléptem az aprócska előszobába, ahol mind a három nő nekem esett és a kérdéseivel kezdett ostromolni: – Na? y Mit mondott? – Megérte az árát? (Ez utóbbit Megan kérdezte.) – Igen – válaszoltam Megannak. – Menj be. – Csak akkor megyek be, ha mindenki megígéri, hogy addig nem mesél semmit, amíg vissza nem jövök – mondta Megan durcásan. – Nem akarok kimpadni a buliból. – Jó, rendben – sóhajtottam fel. – Önző dög! – mormogta a bajsza alatt Meredia. – Vigyázz magadra, dagi! – sziszegte Megan. 26 Ü^gyedif^fejezet

Amikor húsz perc múlva megjelent a mosolygó Megan, ideje volt ismét nekivágnunk a hideg éjszakának, hogy megnézzük, mit műveltek a sátánfiókák a kocsival. – Ugye, minden rendben lesz? – kérdezte szegény, Hetty idegesen, azzal futásnak eredt. – Őszintén remélem – válaszoltam, szaporán lépkedve a nyomában. Tényleg őszintén reméltem. Annak az esélye, hogy más járművel jussunk haza, a jelek szerint roppant halvány volt. – Nem kellett volna idejönnünk l* fakadt ki Hetty gyámoltalanul. – Ugyan már! – felelte Megan feldobva. –'Istenien éreztem magam. – Én is – hallottuk Meredia hangját, aki ötven méterrel mögöttünk dübörgött. Hihetetlen, de az autó egészben volt. Amint befordultunk a sarkon, az a kislány toppant elő a semmiből, akit a kocsi őrzésével megbíztunk. Nem tudom, milyen fenyegető pillantást vethetett Hettyre, de sikerült elérnie, hogy azon nyomban további aprópéna után kezdjen kutatni táskájában. A többi gyereknek színét se láttuk, de valahonnan a közelből ordibálás, visongás és üvegcsörömpölés hallatszott. Amikor kihajtottunk a lakótelepről, elhaladtunk mellettük. Éppen egy lakókocsin ügyködtek. Gondolom, ízekre szedték. – Ezeknek nem kellene már ágyban lenniük! – kérdezte Hetty nyugtalanul, a gettóval vívott első csetepatéjától megtörten. – Hol vannak a szüleik? Mit művelnek? Tenni kéne valamit. A gyerekek el voltak ragadtatva, hogy újra láthatnak bennünket. Amint a kocsink kellő közelségbe ért, vad nyerítésbe, óbé- gatásba, mutogatásba és kotkodálásba kezdtek. A jelek szerint továbbra is Meredia érdekelte őket. Három vagy négy fiú üldözőbe vett bennünket: egy jó darabig a kocsi mellett szaladtak, és nagy vihogások közepette förtelmes grimaszokat vágtak, míg végre sikerült leráznunk őket. Amint nyilvánvalóvá vált, hogy megszabadultunk a kis anya- szomorítóktól, fellélegeztünk. Eljött az idő, hogy újracsócsáljuk a 27 Mrs. Nolan által mondottakat. Mind a négyen fel voltunk ajzva. Mindenki tudni akarta, mi „jutott” a többieknek – olyanok voltunk, mint az óvodások, akik zsákbamacskahúzás után megmutatják egymásnak a szerzeményeiket. – Te mit kaptál? – Muti a tiédet! – Ide nézz! A kocsiban fülsiketítő volt a lárma, mivel Meredia és Megan egymást túlkiabálva igyekeztek elmesélni a velük történteket. – Tudta, hogy ausztrál vagyok – harsogta Megan izgatottan. – Azt mondja, törés következik be az életemben, de jól fog végződni, és én most is, mint mindig, bámulatos ügyességgel fogok megküzdeni a helyzettel. – Az utolsó szavakat enyhe önelégültséggel vetette oda. – Úgyhogy talán nem ártana megint útnak indulnom – folytatta. – Akármi lesz is, úgy látom, már nem sokáig kell bámulnom a savanyú képeteket. – Azt mondta, pénz áll a házhoz – közölte Meredia boldogan. – Nagyszerű – szólalt meg Hetty, szokatlanul keserű hangon. – Legalább megadod a húsz fontot, amivel tartozol. Észrevettem, hogy Hetty a szokásosnál is csöndesebb. Nem kapcsolódott be az általános üdvrivalgásba, csak tekintetét elő- reszegezve rángatta a kormányt. Vajon a munkásosztálybeli gyerekekkel való szoros érintkezés rántotta görcsbe a konzervatív testét? Vagy valami más?

– Neked mit mondott, Hetty? – kérdeztem némi aggodalommal. – Csak nem azt, hogy valami bajra számíthatsz? Hí De igen – felelte Hetty elvékonyodó hangon. Mintha könnyek fojtogatták volna a torkát! – Micsoda? Mit mondott? – kérdeztük kórusban, azzal közelibb hajoltunk hozzá, mohón várva a szörnyűségekről – balesetről, betegségről, halálról, anyagi csődről, jelzáloghiteit érvényesítő cégekről, kazánrobbanásról – szóló jóslatokat. – Azt mondta, hamarosan találkozom életem szerelmével – válaszolta Hetty könnyek között. Némaság telepedett a kocsira. Jaj, istenem! Ez aztán kellemetlen. Rettenetes. Kész katasztrófa. Szegény Hetty! Mélyen felkavaró lehet, ha közlik veled, hamarosan találkozol életed szerelmével, miközben már rég férjnél vagy és két gyereket nevelsz. – A nő azt állítja, hogy fülig bele fogok habarodni az illetőbe 28 – szipogta Hetty. – Szörnyű lesz. A mi családunkban még soha nem vált el senki. És mi lesz Marcusszal meg Montague-val? – (Vagy „Troilusszal meg Tristannal”, esetleg „Cecillel meg Sebastiannal”.) – Éppen elég gondot okoz nekik a kollégiumi élet, most még azt a megaláztatást is el kell viselniük, hogy lelép az anyjuk? – Te jó ég! – mondtam együtt érzőén. – Ne vedd úgy a szívedre. Lehet, hogy nem is így lesz. De Hetty könnyei ettől csak még sűrűbben kezdtek potyogni. – De miért ne találkozhatnék életem szerelmével? Én találkozni akarok vele. Megan, Meredia meg én döbbent pillantásokat vetettünk egymásra. Te jó isten! Ez merőben szokatlan fordulat. Lehetséges, hogy az általában józan és higgadt – sőt, azt mondanám, unalmas«» Hetty'ideg-összeroppanást kapott? – Miért ne rúghatnék ki én is a hámból? Miért kell nekem a jó öreg, unalmas Dick mellett leragadnom? – tette fel a kérdést. Valahányszor kimondta azt, hogy „miért”, ököllel rávágott a kormánykerékre, mire a kocsi átsodródott a másik sávba, nagy riadalmat váltva ki belőlünk. A körülöttünk haladó autókban már mindenki nyomta a dudát, de Hetty szemmel láthatóan észre se vette. El voltam képedve. Két éve dolgoztam együtt Hettyvel, és bár soha nem voltunk puszipajtások, azt hittem, viszonylag jól ismerem. Zavart csönd honolt a kocsiban, miközben Meredia, Megan meg én csak nyeldekeltünk és igyekeztünk kitalálni valami vigasztalót – hiába. Hetty mentette meg a helyzetet. Nem véletlenül volt a tizennegyedik unokanővére a Királynő – háromszor elbocsátott»- udvarhölgye. Nem azért járt méregdrága leányneveidébe, hogy ne tanulja meg, hogyan kell elsimítani a kínos helyzeteket. – Bocsánat! – mondta, és egy csapásra visszaváltozott Hettyvé; az udvariasság, a sznobság, a higgadtság, a tartózkodás álarca szorosan visszasimult a helyére. – Bocs, lányok! – ismételte. – Ne haragudjatok. Megköszörülte a torkát és kihúzta magát, így jelezve, hogy nincs további hozzáfűznivalója a témához. Dick és az ő unalmas lénye nem képezheti megbeszélés tárgyát. Milyen kár! Pedig mindig is érdekelt. Mert, hogy őszinte legyek, Dick tényleg dögunalmasnak tűnt a szememben. Viszont, és ezt most a lehető legjobb értelemben mondom, Hetty is. 29 – Nos, Lucy? – szólalt meg Hetty határozottan, az érdeklődés utolsó megmaradt morzsáit is lepöckölve magáról. – Neked mit jósolt Mrs. Nolan?

– Nekem? – kérdeztem. – Ja, igen! Azt mondja, férjhez megyek. Ismét csönd támadt az autóban. Ismét döbbent csönd. Megan, Meredia és Hetty hitetlenkedése olyan kézzelfogható volt, mintha egy ötödik személy is utazott volna a kocsiban. Ha nem vigyáz, a végén még a benzinpénzbe is beszállhat. – Tényleg? – kérdezte Hetty, sikeresen tizenhat szótagossá bővítve a kurta megjegyzést. – Te! – kiáltott fel Megan. – Még hogy te férjhez mész! – Igen – válaszoltam védekezőn. – Mi a rossz ebben? – Az égvilágon semmi – felelte Meredia nyájasan. – Csupán annyi, hogy eddig nem nagyon volt szerencséd a férfiakkal. * – Persze nem a te hibádból – tette hozzá Hetty sietve és tapintatosan. Hetty nagyon tapintatos tudott lenni. – Márpedig Mrs. Nolan ezt mondta – jelentettem ki durcásan. A többiek nem igazán tudták, mit válaszoljanak erre, így a beszélgetés fonala itt megszakadt, míg végre megint civilizált terepre nem értünk. Engem tettek ki elsőnek, mart Liindbroke Grove-ban laktam. Az utolsó mondat, amit hallottam, miközben kikászálódtam a kocsiból, Meredia száját hagyta el, aki lelkesen magyarázta mindenkinek, aki hajlandó volt rá figyelni, hogy Mrs. Nolan szerint a tengerentúlra fog utazni, és maga is rendelkezik bizonyos jósnői képességekkel. 30 Ötödifcifejezet Két lánnyal laktam közös albérletben, Karennel és Charlotte- tal. Karén huszonnyolc éves volt, én huszonhat, Charlotte pedig huszonhárom. Rossz hatással voltunk egymásra, rengeteget ittunk és csak nagy ritkán takarítottuk ki a fürdőszobát. Amikor hazaértem, Karén és Charlotte már aludtak. Hétfő este rendszerint korán ágyba bújtunk, hogy kiheverjük az előző hétvége kicsapongásait. A konyhaasztalon egy cédula hevert, amelyen Karén tudatta velem, hogy Dániel keresett telefonon. Dániel a haverom volt, és bár ő állt a legközelebb ahhoz, hogy állandó férfinak nevezhessem az életemben, akkor sem lettem volna hajlandó romantikus kapcsolatra lépni vele, ha az emberiség jövője függött volna ettől. Innen már sejthető, mennyire dúskáltam a férfiakban. Az életem maga volt a „Csökkentett férfitartalmú”, a „Férfimentes” lét. Dániel csodálatos volt, de tényleg. Barátok jöttek, barátok mentek, de arra mindig számíthattam, hogy Dániel egyfajta pasipótlékként legyen jelen az életemben, felbosszantson a szexista megjegyzéseivel, és közölje, hogy neki a rövidebb, szőkébb szoknya jobban tetszik. Ráadásul nem is volt csúnya, legalábbis nekem ezt mondták. Minden barátom egyetértett abban, hogy Dániel imádni való. Még Dennis, a meleg haverom is azt állította, nem rúgná ki az ágyából. Amikor Karén fogadta Dániel hívását, olyan képet vágott, mintha orgazmusa volna. Dániel néha átjött hozzánk, és miután elment,. Karén meg Charlotte a kanapénak azon a darabkáján fetrengtek, ahol előtte ült, miközben eksztázisszerű hangokat hallattak. Nem értettem, mire ez a nagy felhajtás. Mivel Dániel a bátyám, Chris barátja volt, hösszú évek óta tudtunk egymásról. Túl jól ismertem őt ahhoz, hogy odalegyek érte. Vagy hogy ő odalegyen értem, ha már itt tartunk. Lehet, hogy volt idő, egyszer, több ezer fényévnyire innen, a múltban, amikor Dániel meg én félénken egymásra mosolyog31 tünk egy Duran Duran-szám alatt, és azon elmélkedtünk, milyen lenne smárolni egyet.

Előfordulhat azonban, hogy nem is történt ilyesmi, én legalábbis nem emlékszem, hogy valaha is így éreztem volna Dániel iránt, csak'azért feltételeztem az ellenkezőjét, mert az érzelmek zűrzavarában, ami a kamaszkoromat jelentette, szinte minden srácért odavoltam. Kész főnyereménynek számított, hogy Dániel meg én tényleg nem tetszettünk egymásnak, mert ha az ágyban kötöttünk volna ki, Chris kénytelen lett volna fölképelni Dánielt, amiért foltot ejtett a kishúga becsületén, én pedig senkit sem akartam bajba keverni. Karén és Charlotte h teljesen alaptalanul – féltékenyek voltak a barátságunkra. Hitetlenkedve csóválták a fejüket, és ezt hajtogatták: – Te mázlista, hogy tudsz ilyen laza lenni vele? Hogy vagy képes poénkodni és megnevettemi – őt? Én egy* szót sem twiok kinyögni a jelenlétében. Pedig könnyű dolgom volt, mert Dániel nem volt az esetein. Ha valaki tényleg tetszett, begyulladtam, törtem-zúztam és így indítottam a beszélgetéseket: „Gondolkoztál már rajta, milyen lehet radiátornak lenni?” A cédulára bámultam, amrt*Karén hagyott .nekem – még egy pici folt is virított rajta, amit Karén „nyálcsepp” felirattal látott el –, és azon töprengtem, felhívjam-e Dánielt. Ügy döntöttem, hogy nem. Lehet, hogy már lefeküdt. Nem egyedül, ha tudnak követni. A fenébe Dániellel meg az aktív szexuális életével! Beszélni akartam vele. Mrs. Nolan jóslatai kellőképpen megmozgatták a fantáziámat. Nem a féijhezmenetelről mondottak – nem voltam olyan őrült, hogy azt a részt komolyan vegyem. Viszont az, amit Mrs. Nolan a fejem fölött tornyosuló sötét felhőkről magyarázott, eszembe juttatta a Depressziós rohamaimat, és hogy milyen szörnyűek is voltak azok. Karent és Charlotte-ot is felkelthettem volnu, de nem volt kedvem hozzá. Eltekintve attól a ténytől, hogy ha nem egy hevenyészve rögtönzött buli kedvéért, hanem más okból ébresztem fel őket szendergésükből, nagyon undokul viselkedtek volna, még csak nem is tudtak a Depressziómról. Néha persze elejtettem nekik egy-egy megjegyzést, hogy le vagyok törve, ők pedig megkérdezték: „De miért?”, mire. én ¡jrról kezdtem hablatyolni, hogy a barátom hűtlen volt hozzém, vagy hogy rossz napom volt az irodában, vagy hogy nem férek bele a 32 tavalyi szoknyámba, és ilyenkor felettébb megértőek voltak velem. Arról azonban sejtelmük sem volt, hogy időnként depresszióba zuhantam, nagy D-vel. A családtagjaimon kívül Dániel volt azon kevesek egyike, aki tudott erről. Ennek az volt az oka, hogy szégyelltem magam. Az emberek vagy abban a hitben éltek, hogy a Depresszió elmebetegség, következésképpen én tökhülye vagyok, ezért lassan kell beszélni hozzám, de az a legokosabb, ha messziről elkerülnek. Vagy úgy vélekedtek – ez volt a gyakoribb eset –, hogy Depresszió nem is létezik, az csak az idegbetegek megfoghatatlan agyszüleménye. Hogy a jelenség a mindenki által jól ismert „zaklatott idegállapotban van” korszerű változata csupán, amely emberi nyelven azt jelenti: „ok nélkül sajnálja magát”. Hogy egyszerűen belemerültem az önsajnálatba, és a kamaszkori szorongás mocsarában dagonyázom;- holott azok az. idők' már régen elmúltak. És hogy mindössze annyi lenne a dolgom, hogy „összeszedjem magam”, „kiszálljak az ördögi körből” és „sportoljak”. Meg tudtam érteni ezt a felfogást, mert mindenki depressziós néha. Ez is hozzátartozik az élethez, az alku része – verőfényes napok és fülfajás. Az emberek depresszióba »zuhannak* a pénz miatt (mármint azért, mert nincs elég belőle, nem pedig azért, mert a pénz rosszul tanul az iskolában, vagy mert az utóbbi időben rengeteget fogyott). Jönnek a bajok – házasságok hullanak szét, munkahelyek szűnnek meg, a tévé két nappal a garancia lejárta után döglik be satöbbi, satöbbi –, és az emberek elkenődnek. i

Mindez világos volt a számomra, jaz a depresszió azonban, amitől én szenvedtem, nem az alkalomadtán az emberre telepedő búskomorság és tehetetlen düh volt csupán – bár abban is volt részem, méghozzá elég nagy rendszerességgel. Így voltak ezzel mások is, különösen, ha egy masszív piálással és minimális alvással töltött hét állt a hátuk mögött, de a búskomorság meg a tehetetlen düh kiáfniska volt azokhoz a kegyetlen és gonosz gyilkos szellemekhez képest, amelyek időről időre megrohantak, hogy keresztre feszítsék a gondolataimat. Az én depresszióm nem közönséges depresszió volt: ó, nem, én a szuper, de luxé, elsőrangú, költségeket nem kímélő változatot mondhattam a magaménak. Nem mintha a legelső alkalommal bármi is azonnal szemet szúrt volna mindebből. Nem állandóan éreztem nyomorultul magam, sőt az esetek zömében tulajdonképpen derűs, csinos és szó 33 rakoztató voltam. És ha néhanapján pocsékul is éreztem magam, mindent megtettem, hogy ez ne látszódjon rajtam. Csak amikor úgy elszabadult a pokol, hogy már nem tudtam leplezni a gondjaimat, választottam menedékemül az ágyamat pár naptól egy hétig terjedő időszakokra, és vártam, hogy elmúljon a vész. Ami, előbb vagy utóbb, mindig bekövetkezett. Életem legrémesebb depressziós rohama igazság szerint az első volt. Tizenhét éves voltam, tombolt a nyár, akkor fejeztem be a sulit, és minden különösebb ok nélkül – eltekintve a nyilvánva- lóaktól – a fejembe vettem, hogy a Föld szomorú, elhagyatott, igazságtalan, kegyetlen és siralmas hely. Olyan események törtek le, amelyek a világ eldugott sarkaiban történtek olyan emberekkel, akiket nem is ismertem, és nem tűnt valószínűnek, hogy valaha is személyesen fogok ismerni, figyelembe véve, hogy a fő ok, ami miatt szánalmat éreztem irántuk, az volt, hogy éhínségben vagy pestisben haltak meg, vagy egy földrengés során rájuk dőlt a házuk. Minden apró hír, amit láttam vagy hallottam, megríkatott – autóbalesetek; éhínségek; háborúk; az AIDS áldozatairól szóló műsorok; olyan anyákról szóló történetek, akik halálukkal kisgyerekeket hagytak maguk után; agyonvert feleségekről szóló tudósítások; olyan férfiakkal készült interjúk, akiket ezrével bocsátottak el a szénbányákból, és akik jól tudták, hogy noha még csak negyvenévesek, soha többé nem kapnak állást; olyan hattagú családokról szóló újságcikkek, akiknek heti ötven fontból kellett eltartaniuk magukat; sorsukra hagyott szamarakról készült fényképek. Még a híradások végén bemutatott kis színestől – amelyben kutyák bicikliztek vagy skandálták: „kolbász” – is összefacsa- rodott a szívem, mert jól tudtam, csak idő kérdése, és ezek a kutyák el fognak pusztulni. Egy napon egy kék-fehér mintás gyerekkesztyut találtam a házunk előtt a járdán, és a •mélységes bánat, amit ez az eset váltott ki bennem, szinte elviselhetetlen volt. Olyan szívbe markoló volt az aprócska, kékre fagyott kézre vagy a társa nélkül árválkodó másik kesztyűre gondolni, hogy forró és keserű krokodilkönnyeket hullattam, valahányszor csak megláttam a kesztyűt. Egy idő után már ki sem tettem a lábam hazulról. És nem sokkal később az ágyból sem voltam hajlandó felkelni. Iszonyú volt. Ügy éreztem, mintha minden parányi bánatmorzsa a világon személyesen az én ölembe hullana, mintha szomorúságra szakosodott intemetközpont működne a fejemben, mint 34 ha a valaha létezett összes boldogtalan pillanat valamennyi atomja rajtam keresztül találna utat magának, mielőtt becsomagolnák és távoli vidékekre szállítanák őket, lévén, hogy én egy központi búbánatraktár vagyok. Az anyám a gondjaiba vett. Egy coup á'état-tói tartó kényúr határozottságával, teljes hírzárlatot rendelt el. Eltiltott a tévénézéstől, ám ez a döntése szerencsére egybeesett azzal az időszakkal,

amikor annyi tartozásunk gyűlt össze – talán az adóhivatalnál –, hogy a végrehajtók lefoglalták pár bútorunkat, többek között a tévét is, tehát amúgy sem nézhettem volna. És minden áldott este, amikor a testvéreim hazajöttek, az anyám motozást tartott a bejárati ajtóban, hogy megszabadítsa őket azoktól az újságoktól, amelyeket esetleg maguknál rejtegettek, és csak ezután nyertek bebocsátást a házba. Nem mintha anyámnak a médiát érintő szigorító intézkedései bármiféle változást eredményeztek volna. Megvolt az a bámulatra méltó képességem, hogy szinte bármiben felfedezzem a tragédiát – akár annak legkisebb szikráját is’ –, és még azon is képes voltam elbőgni magam, amikor a kertészmagazinban – amely az egyetlen engedélyezett olvasnivalóm volt – leírták, hogy a februári fagy során sok kisebb virághagyma pusztult el. Végül anyám kihívta dr. Thomtont, de előtte, az orvos tiszteletére, legalább egy napot töltött bősz rendrakással és takarítással. Dr. Thomton depressziót állapított meg, és – minő meglepetés! – antidepresszánst írt fel, amelyet eszem ágában sem volt beszedni. – Mit segítenének? – zokogtam. – Talán az antidepresszáns elintézi, hogy újra munkába állhassanak a yorkshire-i bányászok? Talán az antidepresszáns segít megtalálni a párját ennek a… ennek a… (ekkor már levegő után kapkodtam és nehezen forgott a nyelvem, annyira elfogott a sírás) … ennek a KESZTYŰNEK! ? – fakadtam ki. – Jaj, hagyd már a fenébe azt a rohadt kesztyűt! – csattant fel az anyám. – Az agyamra megy ezzel a kesztyűvel. Igen, doktor úr, a lányom alig várja, hogy szedni kezdhesse a tablettákat. Anyám egyike volt azoknak az embereknek, akik nem fejezhették be iskolai tanulmányaikat, ezért meg volt győződve róla, hogy mindenki, aki egyetemet végzett, de különösen az orvosok, majdnem olyan tévedhetetlenek, mint a pápa, és hogy a felírt narkotikumok beszedése misztikus és szent dolog. („Nem vagyok méltó, hogy elfogadjam őket, de egy szavadba kerül, és én meggyógyulok.”) 35 Ráadásul ír volt, és jól fejlett kisebbrendűségi komplexustól szenvedett, – ezért úgy vélte, amit az angolok mondanak, az csak jó lehet. (Dr. Thomton angol volt.) – Bízza csak rám – nyugtatta meg zord anyám dr. Thomtont. – Majd én ügyelek rá, hogy bevegye. így is történt. Es kis idő múltán javulni kezdtem. Nem mondom, hogy boldog lettem volna. Még mindig az volt a véleményem, hogy mindannyian el vagyunk átkozva, és a jövő mérhetetlenül szürke, végeláthatatlan pusztaság, ennek ellenére úgy gondoltam, az még nem árthat, ha fölkelek egy fél órácskára és megnézem az Eastenderst. Négy hónap elteltével dr. Thomton kijelentette, ideje, hogy leálljak az antidepresszánssal, és ezek után mindannyian lélegzetvisszafojtva figyeltük, bírom-e a gyűrődést vagy bombaként csapódom vissza a könnyáztatta, fél pár kesztyű jelképezte pokolba. De addigra beiratkoztam egy titkárnőképzőbe, és – ha törékeny lélekkel is, de – bizakodva néztem a jövőbe. Az iskolában új világ tárult a-szemem elé. Rengeteg bizarr és ámulatba ejtő ismeretre tettem szert +- elképedve hallottam, hogy a fürge vörös róka lehagyja a lusta kutyát; hogy szavak végén az „ó” és az „ő” mindig hosszú, kivéve a „no” és „nono’ese- tében; hogy ha gépelési hibát vétek egy levélben, azon nyomban összedől a világ. Tökéletesen elsajátítottam azt az emba^próbáló tudományt, hogy cirkalmas macskakaparással és pontokkal töltsem meg az ölemben fekvő spirálfüzet oldalait; nagyon igyekeztem, hogy mintaszerű titkárnő legyek: amikor egyik este bulizni mentünk a lányokkal, sikerült gyorsan eljutnom négy

rumos kóláig, és minden részletre kiterjedő, naprakész ismeretekkel rendelkeztem a Mlss Selfridges árukészletévé kapcsolatban. Eszembe sem jutott, hogy valami mást is kezdhetnék az életemmel – olyan sokáig éltem abban a hitben, megtiszteltetés, ha az ember titkárnőnek tanulhat, hogy észre se vettem, mennyire unom az egészet. És ha észre is vettem volna, nem táncolhattam vissza, mert az anyám – aki nagyon eltökélt asszony volt – szik- laszrlárd meggyőződéssel vallotta, hogy nekem ezt kell csinálnom. Egyenesen sírt örömében, amikor megkaptam az oklevelemet, amely bizonyította, elég gyorsan tudom mozgatni az ujjaimat ahhoz, hogy percenként negyvenhét szót gépeljek le. Egy igazságosabb világban ő iratkozott volna be egy gyors- és gépírótanfolyamra, nem én, de nem így történt. 36 Én voltam az egyetlen lány az osztályból, aki titkárnőképzőbe járt^Gita Pradeshen kívül, aki a Testnevelési Egyetemen tanult tovább, a többiek vagy terhesek lettek, vagy férjhez mentek és árufeltöltők lettek az egyik bevásárlóközpontban, vagy a három kombinációját valósították meg. Én elég jó tanuló voltam, legalábbis túlságosan tartottam az apácáktól és az anyámtól ahhoz, hogy kész csődtömeg váljon belőlem. Ahhoz viszont túlságosan féltem egyes osztálytársaimtól, hogy osztatlan sikert érjek el – ők voltak a „belevaló csajok”, akik ba- góztak, festették a szemüket, a korukhoz képest igen fejlettek voltak mellkastájékon, és azt suttogták róluk, hogy rendszeresen lefekszenek a barátjukkal. Nagyon szerettem volna bekerülni a bandájukba, de erre esélyem sem volt, mivel néha sikerült jól megírnom a dolgozataimat. Egyszer hatvanhárom százalékos lett a biológiadolgozatom, és örülhettem, hogy élve megúsztam a dolgot, ami nagy igazságtalanság volt, mivel a dolgozatot a szaporodásból írtuk, és a lányok valószínűleg sokkal jobban hozzá tudtak volna ízól ni a témához, mint én, ha egyáltalán bejöttek volna órára. De dolgozatíráskor mindig orvosi igazolásuk volt, amit az anyukájuk hamisított nekik. Az anyukák még a lányoknál is ijesztőbbek voltak. Ha az apácák kételkedni mertek egy orvosi igazolás hitelességében, és ennek megfelelően büntetést foganatosítottak, az anyukák – sőt néha még az apukák is – berohantak az iskolába, és nagy botrányt csaptak: veréssel fenyegették az apácákat, azzal vádolták őket, hogy hazugnak nevezték a lányukat, és magukból kikelve ordítoztak, hogy feljelentést tesznek. Egy alkalommal, amikor Maureen Quirke egy hónapon belül há*am orvosi igazolást hozott, amelyek mindegyikén az állt, mentsék fel a lányt a dolgozatírás alól, mert most jött meg neki, Fidelma nővér összecsapta a kezét és így szólt: – Bolondnak nézel, lányom? Pár óra múlva Mrs. Quirke úgy rontott be az iskolába, mint egy fúria. (Mint Maureen később elmesélte, az volt a poén az egészben, hogy ő akkor már rég terhes volt, bár amikor megírta az igazolásokat, még nem tudott róla.) Mrs. Quirke ezt vágta Fidelma nővér fejéhez: – Senki sem nyúlhat a gyerekeimhez. Senki! Kivéve engem és a férjemet. Fogjon magának egy férfit, maga aszott, vén szeszkazán, és hagyja békén a lányomat. 37 Azzal maga mögött vonszolva Maureent, dölyfösen kimasíro- zott a kapun, majd egészen hazáig a lányát csépelte. Ezt azért tudom ilyen pontosan, mert amikor délben hazaértem az iskolából, az apám mohón nekem esett és ezt újságolta: – Az utcán szembejött velem az a Quirke nevű lány az anyjával, a nő úgy tángálta, mint szódás a lovát. Mondd már el, mi történt.

Szóval, amikor leálltam az antidepresszánssal és elkezdtem a titkárnőképzőt, a depresszióm nem tért vissza a maga teljes embertelenségében, de nem is múlt el nyomtalanul. És mivel rettegtem, hogy megint depressziós leszek, viszont gyógyszert«em akartam szedni, annak szenteltem az életem, hogy megtaláljam azokat a módszereket, amelyekkel au natúréi kordában tarthatom a kedélyállapotomat. Végérvényesen száműzni akartam az életemből a depressziót, de be kellett érnem azzal, hogy érzelmi homokzsákjaimmal lankadatlanul erősítgetem lelkem gátjait. Az úszás és az olvasás mellett a depresszió elleni harc is a hobbimmá vált. Jobban mondva, ha őszinte akarok lenni, az úszás saját jogán nem is volt igazi hobbi, pontosabban fogalmazok, ha azt mondom, a „Depresszió elleni harc” fejezet „Testmozgás” al- fejezetének „Könnyű sport” kategóriájába tartozott. Mindent elolvastam a depresszióról, ami csak a kezem ügyébe került, és semmi sem gyújtotta fel jobban a lelkesedésemet, mint egy jó kis szaftos történet egy híres emberről, aki a kínok kínját állta ki a depresszió miatt. Amikor olyan emberekről olvastam, akik hónapokat töltöttek az ágyban, nem ettek, nem beszéltek, csak a plafont bámulták, és azt kívánták, bárcsak lenne annyi erejük, hogy megöljék magukat, miközben könnyek csorogtak végig az arcukon, teljesen felvillanyozódtam. Elit társaság tagja voltam. Churchill úgy emlegette a depresszióját, hogy a „fekete kutya”, ami tizennyolc évesen eléggé zavarba hozott, mert szerettem a kutyákat. Persze ez még az előtt történt, hogy a média bemutatta a pitbull terriereket. Amikor ez bekövetkezett, pontosan megértettem, mire célzott Churchill. Amikor betértem egy könyvesboltba, úgy tettem, mintha céltalanul böngésznék a kötetek között, de hirtelen arra ocsúdtam, hogy rég magam,mögött hagytam az újdonságokat, a szépirodalmat, a krimiket, a sci-fiket, a szakácskönyveket, a lakberendezési kiadványokat és a horrorrészleget, és már az életrajzoknál tar tok (ahol csak egy pillanatra álltam meg, hogy megnézzem, nem adta-e ki valami depressziós az élettörténetét); majd, mintegy varázsütésre, mindig az önsegítő könyveknél találtam magam, ahol órákat töltöttem olyan kiadványok lapozgatásával, amelyektől azt reméltem, meggyógyítanakmegtalálom bennük a varázsszert, amely elmulasztja, vagy legalábbis enyhíti az emésztő kínt, amit szinte mindig éreztem. Persze a legtöbb önsegítő könyv annyi marhasággal volt tele, hogy még a legboldogabb, legkiegyensúlyozottabb embert is kétség- beesésbe taszította volna. Akadtak könyvek amelyek olvasása közben még egy olyan pihent agyú is, amilyen csak egy tősgyökeres San Franciscó-i lakos lehet, nehezen tudta volna türtőztetni magát. Az Agorafóbia? Ne menjen el hazulról nélküle vagy Kleptománia – kalauz, mely örömet lop az életébe címektől megállt az ember esze. Egy szó, mint száz, általában egy vékonyka könyvecskével távoztam, amely arra biztatott, hogy „éljem át a félelmet, aztán rajta!”, vagy „gyógyítsam meg az életemet”, vagy hogy nem is volna rossz, ha „újra felfedezném” a „bennem lakozó gyermeket”. Esetleg arra kért, gondolkozzam el rajta: „miért várom el tőled, hogy szeress, ha én sem szeretem magamat”. Igazából egy olyan önsegítő könyvre lett volna szükségem, amely segít megakadályozni, hogy önsegítő könyveket vásárolgassak, mivel egyik sem segített rajtam. Ahogy az apám szokta mondani, fabatkát sem értek. Csak bűntudatot ébresztettek bennem. Nem volt elég csupán elolvasni a*könyveket. Ahhoz, hogy eredményt érjek el, feladatokat kellett végrehajtanom – például, a tükör elé állni és naponta százszor elmondani, hogy szép vagyok – ezt hívják pozitív megerősítésnek. Vagy minden reggel fél órát tölteni azzal, hogy elképzelem, mint záporozik rám a szeretet – ezt nevezik vizualizációnak. Vagy leírni az összes jó dolgot, ami életemben ért – ezt úgy hívják: az összes jó dolog leírása, ami

életemben ért. Rendszerint elolvastam a könyvet, és körülbelül két napig követtem is az utasításait, aztán vagy belefáradtam, vagy beleuntam, vagy a testvéreim rajtakaptak, amint mézesmázos szavakat intézek a saját tükörképemhez. (Soha nem felejtem A Nagy Szívatást, ami ezután következett.) Aztán rám tört a búskomorság és a bűntudat. Így hát arra a következtetésre jutottam, hogy a könyvben vázolt elmélet nyilván alapjaiban hibás, mert egy fikarcnyival sem érzem jobban magam, ezáltal tiszta lelkiismerettel hagyhattam a fenébe az egész vállalkozást. 39 Mással is próbálkoztam – estikeolajjal, Bg-vitaminnal, kimeri- tő edzéssel, a tudatalattira ható önsegítő kazettákkal, amelyeket alvás közben kell lejátszani, jógával, speciális tornával, vízen lebegéssel, aromaterápiás masszázzsal, sihacuval, reflexológiával, élesztőmentes diétával, gluténmentes diétával, cukormentes diétával, ételmentes diétával, vegetarianizmussal, „húszabáló” diétával (nem tudom, van-e rá külön szakkifejezés), ionizálással, önérvényesítő tanfolyammal, pozitív gondolkodásra nevelő tanfolyammal, álomterápiával, regressziós hipnózissal, imádkozással, meditációval és napfényterápiával (egy krétai nyaralás keretében, hogy pontos legyek). Egy ideig nem ettem mást, csak tejtermékeket, majd egy időre teljesen elhagytam azokat (elsőre félreértelmeztem a cikket), aztán úgy éreztem, ha még egy napot csoki nélkül kell kihúznom, úgyis öngyilkos leszek. És bár egyik lépésem sem bizonyult a Végső Megoldásnak, legalább egy darabig enyhítettek a kínjaimon, és soha többé nem zuhantam olyan mély depresszióba,
boszorkány. És amikor Anya meg Apa elmentek a kocsmába, a bátyáim azzal etettek, hogy a szüléink leléptek, és soha többé nem jönnek vissza, én pedig árvaházba kerülök, ahol ütni-vemi fognak, továbbá kozmás tejbegrízt kell ennem és hideg teát innom. A szokásos testvércsínyek. Mindent elregéltem Alisonnak, és amikor ahhoz a részhez értem, hogy Anya meg Apa elmentek a, kocsmába, ő nagy örömmel csapott le a témára. – Meséljen valamit a szülei alkoholfogyasztási szokásairól – mondta, azzal hátradőlt a széken és kényelembe helyezte magát, várva, hogy meginduljon a panaszáradat. 41 – Nem sokat tudok yiondani – feleltem. – Az anyám Bem iszik alkoholt. Alisonnak megnyúlt a képe. – És az édesapja? – kérdezte bizakodva, miután rájött, hogy még nincs veszve minden. – Hát, ő igen – válaszoltam. A nő el volt ragadtatva! – Csakugyan? – kérdezte végtelenül szelíden. – Akar beszélni róla? – Igen, azt hiszem – feleltem zavartan. – Bár nincs miről. Amikor azt mondtam apámról, hogy iszik, nem úgy értettem, hogy bármiféle problémája volna. – Üüüüüühüm – bólintott Alison finoman, sokatmondóan. – Mit ért azon, hogy valakinek „problémája” van? – Nem is tudom – válaszoltam. – Azt hiszem, azt, hogy alkoholista. Az apám pedig nem az. Alison egy szót se szólt. – Nem az – nevettem el magam. – Ne haragudjon, Alison, szívesen mondanám, hogy az apám részeges, és amikor kicsi voltam, soha n§m volt elég pénzünk, Apa megvert bennünket, kiabált velünk, megpróbált megerőszakolni engem, és azt vágta az anyám fejéhez, bárcsak ne vette volna feleségül. Alison nem nevetett velem, ettől egy kicsit hülyén éreztem magam. – Az édesapja mondott valaha is olyasmit az ön édesanyjának, hogy bárcsak ne vette volna feleségül? – kérdezte halkan és méltóságteljesen. • Nem! – kiáltottam megszégyenülten. – Nem? – kérdezte Alison. – Hát, csak nagyon ritkán – ismertem be. – És csak olyankor, amikor részeg volt. És az is nagyon ritkán fordult elő. – Erezte már úgy, hogy a családjának nincs elég pénze? – Soha nem voltak kenyérgondjaink – feleltem hűvösen. – Nagyszerű – mondta Alison. – Persze ez nem egészen igaz. – Szinte késztetést éreztem, hogy színt valljak. – Mindig is voltak kenyérgondjaink, de nem azért, mert Apa ivott, hanem mert… nem volt elég pénzünk. – Miért nem volt elég pénzük? – kérdezte Alison. – Mert apám sehol sem tudott elhelyezkedni – magyaráztam készségesen. – Tudja, nem volt képesítése, mert tizennégy éves korában abba kellett hagynia az iskolát, tudniillik meghalt az apja, és neki kellett eltartania az édesanyját. 42 – Értem – r mondta Alison. Az az igazság, hogy Apa annak idején sokkal bővebben témá- zott a munkanélküliségén, de, furcsa módon, ezt nem akaródzott Alison orrára kötnöm. Az egyik legtisztább gyerekkori emlékem, amint Apa a konyhaasztalnál ül és felhevülten ágál a rendszer hiányosságai ellen. Azt szokta mondani, hogy az angol munkahelyen az ír munkás mindig a

„munka szemetjét” kapja, és Seamus O’Hanlaoin, Mi- chael O’Herlihy meg a többiek beszari alakok és „nyalizók”, mert lefeküdtek az angol vezetőségnek, de csak hallanánk, mit mondanak a hátuk mögött. És bár Seamus O’Hanlaoinnak, Michael O’Herlihynek meg a többieknek van állásuk, én, Jamsie Sullivan, legalább emelt fővel járhatok. Ez nagyon fontos lehetett neki, mert többször is elmondta. Főleg akkor, amikor Saidbh O’Herlihy meg Siobhán O’Hanlaoin elmehettek a skóciai osztálykirándulásra, én viszont nem. Ezt nem akartam elmesélni Alisonnak, mert féltem, hogy magára veszi apám véleményét az angol főnökjelöltekről, és megsértődik. Sorolni kezdtem, milyen állásokra jelentkezett sikertelenül az apám, amikor Alison a szavamba vágott. H- Erre a hétre ennyi elég lesz. – Azzal felállt. – Ó, már le is telt az egy óra? – kérdeztem, döbbenten konstatálva, milyen hirtelen vége szakadt az aznapi beszélgetésnek. – Igen – felelte Alisoh. Félelemmel vegyes bűntudat lett úrrá rajtam. Reménykedtem, hogy nem árultam el Apát. – Nézze, nem szeretném, ha azt gondolná, hogy az apám nem volt jó hozzám – mondtam elkeseredetten. » Nagyon kedves ember, és én szeretem. Alison rám villantotta Mona Lisa-szerű mosolyát, majd kifürkészhetetlen arckifejezéssel így szólt: – Viszlát a jövő héten, Lucy. – Koritolyan-.Tiegyon jő fej » kötöttem az çbet a karóhoz. – Persze, Lucy – mosolyodott el Alison összeszorított ajkakkal. –* Viszlát a jövő héten. A következő héten még rosszabbul sült el minden. Alisonnak valahogyan sikerült kiszednie belőlem, hogy annak idején nem mehettem el a skóciai osztálykirándulásra. – Nem szomorkodott miatta? – kérdezte. •*- Nem – feleltem. – Nem haragudott az édesapjára? – tudakolta Alison. 43 – Nem – ismételtem. – De miért nem? – Alisonnak ezen a ponton már kissé kétségbeesett volt a hangja. Ez volt az első eset, hogy kimutatta az érzelmeit. – Csak – feleltem kurtán. – Hogyan reagált az ön édesapja, amikor kiderült, hogy ön nem mehet el a kirándulásra? – kérdezte Alison. – Vissza tud rá emlékezni? – Persze – mondtam meglepetten. – Közölte velem, hogy az ő lelkiismerete tiszta. „Az én lelkiismeretem tiszta” – ez volt Apa egyik szavajárása. „Én nyugodtan alszom éjjel az ágyamban” – ez volt a másik. És igaza is volt. Gyakran előfordult, hogy már azelőtt elnyomta a buzgőság, mielőtt ágyba került. Ez rendszerint azokon az estéken történt így, amikor többet ivott a kelleténél. A végén ezt is megvallottam Alisonnak. – Meséljen nekem azokról az estékről, amikor az édesapja… ööö.v többet ivott a kelleténél – szólított fel. – Úgy beszél, mintha valami szörnyűségről volna szó – mondtam panaszos hangon. – Nem történt semmi rossz, sőt. Az apám énekelt egy kicsit meg sírt. Alison szótlanul rám meredt, mire, hogy megtörjem a csöndet, kifakadtam:

– De az sem volt szomorú, amikor sírt, mert tudtam, hogy az apám, furcsa módon, kifejezetten örül, ha búslakodhat, ugye, érti, mire gondolok? Nyilvánvaló volt, hogy Alison nem ért semmit. – A jövő héten megbeszéljük – mondta. – Lejárt az idő. De a következő héten már nem beszéltünk meg semmit, mert soha többé nem mentem vissza Alisonhoz. Ügy éreztem, szinte rákényszerít, hogy undokságokat mondjak Apáról, és szörnyű lelkiismeretfurdalást éreztem emiatt. Ráadásul, mivel én voltam depressziós, nem értettem, miért kellett két teljes beszélgetést szentelnünk az apámnak és annak, mennyit ivott vagy nem ivott. Az volt az érzésem, ugyanúgy, ahogy a fogyókúrától meghízik az ember, a pszichoanalízis is csak újabb problémákat hoz magával. Ezért őszintén reméltem, Mrs. Nolan nem arra akart kilyukadni, hogy keressek fel egy másik Alisont, mert ahhoz aztán végképp nem volt kedvem 44 9íe.tecCif
kellene lennie annak a könyvnek, hogy annyi pénzt fizessek érte. Komolyan mondom, Lucy, néha csodálkozom rajtad! – Tehát – szólalt meg Megan tárgyilagos hangon. – Kaptál egy hét font ötvenről szóló csekket, ez a negyede annak az összegnek, amibe Mrs. Nolan jövendölései kerültek, és azt állítod, hogy a jóslata, miszerint pénz áll a házhoz, beteljesült? Jól értem? – Igen – felelte Meredia méltatlankodva|r Azt nem mondta, mennyi pénzről van szó, Csak azt, hogy pénz áll a házhoz. Ami meg is történt – tette hozzá védekezőn. – Most mi van? – kiáltott fel, amikor mind a hárman csalódott arccal visszakullogtunk a helyünkre. – Túl nagyok az elvárásaitok. Ez a ti bajotok. – Amikor Mrs. Nolannál voltunk, egy pillanatra elhittem, hogy a jóslatai valóra válnak. De nem úgy fest, hogy találkozni fogok életem szerelmével – állapította meg Hetty szomorúan. – Az én életemet sem fenyegeti törés – mondta Megan. – Legfeljebb a cipőm sarkáét. – És én sem megyek férjhez •*. szólaltam meg. – Semmi remény – kontrázott Megan. – Semmi – sóhajtott fel Hetty bánatosan. Eszmecserénket főnökünk, Ivor Simmonds érkezése szakította félbe. Vagy „Ivor, a Méregkeverő”, ahogy néha hívtuk. Vagy „az a mocskos szemétláda”, ahogy más alkalmakkor emlegettük. – Hölgyeim! – biccentett felénk olyan arckifejezéssel, amelyről lerítt, mindennek gondol bennünket, csak hölgyeknek nem. – Jó reggelt, Mr. Simmonds *- köszönt Hetty udvarias mosollyal. – Moty-moty – dünnyögtük mi, többiek. Tudniillik utáltuk a tagot. Nem mintha különösebb okunk lett volna rá. Mit nekünk, hogy egy csöpp humorérzék sem szorult belé – ahogy Megan szokta mondani, a pasas karizmáját még a születésekor sebészileg eltávolították-, mit nekünk, hogy alacsonyra nőtt, mit nekünk, hogy gyérülő, szalmacsutakra emlékeztető, vörösesszőke haja, undorító vörösesszőke szakálla, sötét lencséjű szemüvege, örökké nedvesen csillogó vastag, piros szája és – ami a legrosszabb – kerek, lottyadt, nőies feneke, valamint ízléstelen, olcsó, fényes öltönye volt, amely – úgyahogy – eltakarta az előbb említett hátsót, illetve az alsógatya vágását, amely jól kivehető volt az öl- tönynadrág fényes hátulja alatt. Érthető, hogy mindezek a tényezők sokat nyomtak a latban. De leginkább mégis azért utáltuk a pasast, mert a főnökünk volt. Mert ez volt a szabály. Az undorítósága néha kifejezetten kapóra jött. Egyszer, amikor Megan komoly hányingerrel küszködött egy üveg barackpálinka társaságában eltöltött este után, nagy segítségünkre volt a dolog. – ^Bárcsak ki tudnék taccsolni! – nyafogott Megan. – Máris jobban lennék. – Képzeld magad egy ágyba Ivorral – vetettem fel segítőkészen. – Ez az! – kiáltott fel Meredia vidáman. – Képzeld el, hogy smárolnod kell vele, és meg kell csókolnod a száját meg a szakái- lát. Pfúj! – Jézusom! *- motyogta Megan, enyhén öklendezve. – Azt hiszem, működik. – Fogadjunk, hogy összevissza szörcsög – mondta Meredia, gyönyörűséggel vegyes undortól eltorzult arccal. – Képzeljétek el, hogy nézhet ki egy szál alsógatyában – vetettem fel. – Koncentráljatok erősen. Fogadjunk, hogy gatyából sem a normális fajtát viseli. Semmi guszta bokszeralsó. – Nem igaz – szólalt meg Hetty, aki általában nem szokott bekapcsolódni a mókába. Mind a hárman megpördültünk a székünkkel. – Te meg honnét tudod? – kérdeztük tőle kórusban.

– Mert… ööö… izé… tudniillik… a vágása- – Hetty finoman elpirult. tm Világos – feleltük nagylelkűen. « – Fogadjunk, hogy bugyit hord – mondtam kuncogva. – Nőit. Nagy, rózsaszín kötött bugyogót, ami egészen a hónaljáig ér. A felesége vásárolja neki a mamikák boltjában, mert a normál méretűbe nem fér bele. 4 Azt képzeljétek el, milyen lehet a fütyije – vágott közbe Meredia. – Igen – mondtam, és éreztem, hogy émelyegni kezd a gyomrom, – Fogadjunk, hogy pici és ványadt, és vörösesszőke szőr nő körülötte és,.. 47 Ez betette a kaput. Megan kirohant az irodából, és két |perc múlva sugárzó arccal tért vissza. – Ejha! – vigyorodott el. – Mint a lakodalmas kutya. Nincs egy kis fogkrémetek? I – Komolyan mondom, Megan – szólalt meg Hetty ridegen néha igazán elveted a sulykot. Megan, Meredia meg én csodálkozó pillantásokat vetettünk egymásra, és azon töprengtünk, mi bosszanthatta fel ennyire az egyébként csiszolt modorú és udvarias Hettyt. Bizonyos szerencsés egybeesések folytán Mr. Simmonds szemmel láthatóan éppen annyira utált minket, mint mi őt. Ránk meredt, becsörtetett az irodájába, és bevágta az ajtót. Meredia, Megan meg én kapkodva próbáltuk beindítani a számítógépünket. Hetty nem, mert az övé már be volt kapcsolva. Az irodában Hetty végezte a munka proszlánréSzét. – Volt ugyan egy rémisztő időszak, amikor Megan jött be elsőnek és végigrobotolta a napot. Nem elég, hogy időben kezdett, de ráadásul akkor is rögtön munkához látott, ha korán ért be. Nem hajtogatta szét az újságot és nem pillantott az órájára, mondván: – Még három perc. Egy másodperccel sem dolgozom többe* ezeknek a szemétládáknak, mint amennyit megérdemelnek – ahogy mi, többiek szoktuk. Meredia meg én egyszer félrevontuk és elmagyaráztuk neki: nemcsak a mi munkánkat veszélyezteti,, hanem az is előfordulhat, hogy kidolgozza magát az állásából. („És akkor hogyan jutsz el Görögországba?) így hát Megan visszavett az iramból, sót még egy-két hibát is sikerült vétenie. Ettől fogva sokkal jobban kijöttünk egymással. – Majd Hettytmegcsinálja – ez volt a mottó az irodában. Egyedül Hetty nem tudott róla. Sosem tudtam rájönni, miért dolgozik Hetty. Az biztos, hogy a pénzre nem szorult tá. De Meredia meg én arra a következtetésre jutottunk, akkor, amikor Hetty úgy döntött, hogy unatkozik és szórakozásié van szüksége, bizonyára az össze» londoni jótékonysági bizottság túlzsúfoltsággal küszködött, úgyhogy Hetty lejjebb adta az igényeit, és inkább nálunk keresett állást. Ami nem sokban különbözött a jótékonysági munkától. Meredia meg én rengeteget nevetgéltünk azon, hogy a Fém- és Műanyag-nagykereskedésnél dolgozni ugyanolyan, mindia az ember jótékonysági munkát végezne, olyan szánalmasan alacsony a fizetésünk. 48 Telt-múlt az idő. Munkához láttunk. Ímmel-ámmal. Többé szó sem esett Mrs. Nolanról, nagy „ő”-kről, törésekről, pénzről vagy az én férjhezmenetelemről. Valamivel később anyám keresett telefonon. Magamban már felkészültem az újabb rémhírekre, mivel sohasem azért hívott, hogy csevegjünk vagy pletykáljunk egyet, hogy oktalanságokkal üssünk agyon pár percet az alkalmazóim idejéből. Anyám kizárólag azért hívott, hogy elfúló hangon katasztrófákról számoljon be – a halálesetek voltak a kedvencei, de tulajdonképpen bármi megtette.

Egy kilátásban lévő leépítés a bátyáim munkahelyén, egy daganat a nagybátyám pajzs mirigyén, egy tűzeset egy mo- naghani pajtában vagy egy hajadon unokanővér teherbe esése (a kombájn okozta halálos balesetek mellett, ez volt az egyik kedvence). – Ismered Maisie Pattersont? – szegezte nekem a kérdést izgatottan. – Persze – vágtam rá, miközben ez járt a fejemben: „Maisie kicsodát?”, de jól tudtam, hogy okosabb ezt válaszolni, máskülönben egész nap itt ülhetek, míg az anyám levezeti nekem Maisie Patterson családfáját. („Finertan lány volt, aztán hozzáment… dehogynem ismered Finertanékat, tudod, amikor kicsi voltál, át- vittelek hozzájuk, szép nagy zöld kapus házuk volt, közvetlenül Nealonék mögött laktak, dehogynem ismered Nealonékat, tudod, Bridie Nealon egyszer adott neked két Marietta-kekszet, dehogynem emlékszel, milyen az a Marietta-keksz, tudod, szitán átnyomod a vajat…”) – Az a helyzet, hogy… – kezdte az anyám, és jelentőségteljesen elhallgatott. Maisie Patterson a jelek szerint visszaadta a lelkét a Teremtőnek, de ezt persze nem lehetett csak úgy kijelenteni. – Igen? – mondtam türelmesen. – Tegnap megtért az őseihez! – kiáltotta az anyám rövid hallgatás után. – Hogyhogy? – érdeklődtem szelíden. – Elment meglátogatni a rokonait? Meddig marad? – Jaj de szellemes vagy! – mondta az anyám keserűen. Idegesítette, hogy a bejelentésétől nem állt el a lélegzetem és nem szédültem le a székről. – Küldj nekik egy részvétkártyát. – Hogyan történt? – kérdeztem, remélve, hogy sikerül felvidítanom. – Beszorult a feje a kombájnba? Megfulladt a gabonasilóban? Vagy megtaposta egy tyúk? – Szó sincs róla – felelte az anyám ingerülten. – Ne nevettesd ki magad, hiszen már régóta Chicagóban élt. 49 – Ja, izé… peraze. – Nagyon szomorú eset – mondta anyám, tisztelete jeléül pár decibellel halkabban, és a következő negyedóra folyamán Maisie Patterson betegségének teljes történetét megosztotta velem. Szólt a titokzatos fejfájásokról, a szemüvegről, amit azért írtak fel az asszonynak, hogy elmúljon a fejfájása, a CT-vizsgálatokról, amelyeken át kellett esnie, miután a szemüveg nem segített, a röntgenfelvételekről, a gyógyszerekről, a kórházban töltött időszakokról, amikor a zavart elméjű specialisták nem hagytak bé- két neki, a végső aggasztó jelekről, és végül a piros Toyotáról, amely elütötte, áthajtott rajta, véget vetett a szenvedéseinek és átküldte a másvilágra. 50 9{yo[cadif
kivasalva, így ugyanazokat a cuccokat kellett felvennem, amelyeket előző nap viseltem az irodában és szórtam szét este a földön. Karén és Charlotte szobájában sem találtam tiszta bugyit, úgyhogy a bikinialsómban mentem dolgozni. Mire kiértem a metróállomásra, már az összes valamirevaló újság elfogyott, ráadásul pont az orrom előtt ment el a szerelvény. Amíg a következőre vártam, eszembe jutott, hogy veszek egy zacskó csokipasztillát a peronon álló automatából. Most az egyszer működött is az a fránya masina, de két másodperc alatt befaltam a pasztillákat, mire nyomban lelkiismeret-furdalásom támadt és aggódni kezdtem, hátha táplálkozási rendellenességtől szenvedek, ha egy1 zacskó csoki bekebelezésével indítom a napot. Nyomorultul éreztem magam. Hideg volt, esett az eső, és kilátástalannak éreztem a napot. Szívesebben lettem volna otthon, hogy ropit és kekszet majszol- gatva, színes magazinok súlyos tornyaitól körülvéve nézzem a tévé reggeli műsorát. Amikor húszperces késéssel bevánszorogtam az irodába, Megan felnézett az újságjából. – Le sem vetkőztél tegnap este? – tudakolta vidoran. 51 f- Mi van? – kérdeztem elcsigázottan. – Azt kérdeztem: ruhástul aludtál? – Jaj, fogd már be! – mordultam fel. Az olyan napokon, mint ez is, Megan ausztrálokra jellemző egyenessége túl sok volt nekem. – Különben is – közöltem vele –, ha szerinted pocsékul nézek ki, még nem láttad, mit vettem fel bugyi gyanánt. Megan még ötpercnyi éjszakai alvás után is időben felkelt volna, hogy kivasalja a ruháit. És ha nincs tiszta bugyija, előbb indult volna el otthonról, hogy munkába menet beugorjon valahova és vegyen egyet. Nem mintha Megannal valaha is előfordult volna, hogy ne lett volna tiszta bugyija, mivel mindig jóval azelőtt tartott nagymosást, hogy a fehémeműs szekrénye kiürült. Ennyit az ausztrálokról. Összeszedettek. Szorgalmasak. Tehetségesek. A nap a normális kerékvágásban telt. Hébe-hóba egy Locker- bie-méretö katasztrófáról ábrándoztam, amelynek során lezuhan egy repülőgép, és pont a mi irodánkon landol. Hogy biztosra menjünk, lehetőség szerint az én íróasztalomon. Akkor egy jő darabig nem kellene bejönnöm dolgozni. Persze az is lehet, hogy meghalnék, de kit érdekel? Az sem változtatna a helyzeten. A Mr. Simmonds irodájába vezető ajtó állandó rendszerességgel tárult fel; nagy fenékriszálások közepette a főnök csörtetett ki rajta, és vagy az én, vagy Meredia, vagy Megan íróasztalára hajított le valamit, ilyen és ehhez hasonló gorombaságok kíséretében: – – Ebben negyvennyolc hiba van. Micsoda fejlődés! – Melyiküknek van részesedése a Tippexnél? Hettyvel soha nem mert szemétkedni. Hetty előkelősége arra emlékeztette, hogy ő csak egy közönséges középosztálybeli család sarja, aki mösjálas öltönyt hord. Tíz perccel két óra előtt, amikor éppen az íróasztalomon könyököltem és egy újságcikket olvasgattam, amely arról szólt, hogy a kávé tulajdonképpen miért is hasznos az emberi szervezet számára, Meredia pedig egyJhatalmas tábla csokoládéval a keze ügyében halkan hortyogott a székében, drámai fordulat következett be az irodában, és lám, a Meganra vonatkozó jóslat kezdett valóra válni. Többé-kevésbé… Falfehér arccal Megan tántorgott be az ajtón. Ömlött a vér a szájából. – Megan! – kiáltottam fel rémülten, és felugrottam az asztaltól. – Veled meg mi történt?

Hol? Mi? – motyogta Meredia, álmából felriadva, teljesen 52 zavartan, miközben egy apró nyálcsepp buggyant elő a szája bal sarkából. – Semmi válaszolta Megan, de kissé bizonytalanul állt a lábán, ezért leroskadt az íróasztalomra. Vér csörgött végig az arcán és a blúzán. – Hívom a mentőket – mondta. – Jézusom, sző sem lehet róla! – kiáltottam fel kétségbeesetten, és kezébe nyomtam egy marék papír zsebkendőt. Egy szem- pillantás alatt csurom vér lett mindegyik. – Majd én. Feküdj le. Meredia, emeld már föl a hájas seggedet és segíts neki lefeküdni! – Ne nekem hívd a mentőt, te szerencsétlen! – csattant fel Megan bosszúsa^! és lerázta magáról Meredia kezét. – Annak a fickónak kell, aki elesett a biciklijével és rám zuhant. – Te jó isten! * kiáltottam fel. – Nagyon megsérült? – Nem – felelte Megan kurtán. – De nagyon meg fog, ha majd kezelésbe veszem. Hullaszállítót kell hívni hozzá, nem mentőt. Mielőtt cselekedhettem volna, Megan felkapta a telefonkagylót, és bár tele volt a szája vérrel, felhívta a mentőket, hogy kérjen egy kocsit. – Hol van a fickó? – érdeklődött Meredia. – Kint fekszik az épület előtt, és feltartja a forgalmat – válaszolta Megan. Felettébb paprikás hangulatban volt. – Van valaki mellette? – kérdezte Meredia, és mohó fény gyulladt a szemében. – Egy csomóan – vakkantotta Megan. – Tt, britek odavagytok egy jő kis balesetért, mi? – Azért jobb lesz, ha megnézem – szólt Meredia, és odacsörtetett az ajtóhoz. – Lehet, hogy sokkos állapotban van. Betakarom a sálammal. – Minek? – ellenkezett Megan. Miközben beszélt, vér bugy- gyant elő a szájából. – Már ráterítettek egy kabátot. Meredia azonban nem tágított. Meghallotta, hogy a lehetőség kopogtat az ajtaján. Bár csinos (de elképzelhetetlenül pufók) arca volt, nem volt szerencséje a férfiaknál. Az őt lelkesen hajku- rászók azok közé a fura alakok közé tartoztak, akik meghatározott „céllal” közeledtek a betegesen elhízott nőkhöz. És ahogy Mere- dia szokta mondani méltóságteljes hangon: – Kinek kell egy olyan férfi, aki csak a testedért szeret? De a másik megoldás is majdnem olyan rossz, mint az előbbi, gondoltam magamban. Meredia akkor szeretett férfiakkal megismerkedni, amikor azok kiszolgáltatott állapotban voltak – vagy lelkileg, vagy fizikailag –; ilyenkor a gondjaiba vette Őket, nélkü53 lözhetetlenné tette magát, és megadta nekik mindazt a törődést, amire egy gyengélkedő embernek szüksége volt. A porszemet a gépezetben az jelentette, hogy abban a pillanatban, amikor ezek a férfiak már elég jól voltak ahhoz, hogy tx> vábbálljanak, pontosan ezt tették. Arkon-bokron menekültek Meredia szerető ölelése elől, olyan sebesen, ahogyan csak a frissen gyógyult lábuk bírta. – Na jó, feltakarítom ezt a mocskot – szólt Megan, a blúza ujjába törölgetve az ajkait. – Ne viccelj! – mondtam neki. – Össze kell varrni a szádat. – Ugyan már! – hördült fel Megan gúnyosan. – Kutya bajom. Láttad már, mit müvei egy kombájn az ember karjával…? – Jaj, ne légy már ennyire… ennyire… ausztrál! – kiáltottam rá. – Össze kell varrni a szádat. Kórházba kell menned. Elkísérlek Ha Megan azt képzelte, kihagyom a kínálkozó alkalmat, hogy ellógjam a délutánt, nagyon tévedett.

– Nem, szó se lehet róla, hogy elkísérj – fortyant fel Megan. – Mit gondolsz, mi vagyok én? Kis pisis? Ebben a pillanatban nyílt az ajtó: Hetty jött vissza az ebédszünetről. Kellőképpen rémült képet vágott, amikor szembesült a Megan arcán zajló Apokalipszis mosttal. Két másodperccel ezután Mr. Simmonds lépett be, szintén ebédszünetről jött vissza. Egy Hetty ebédszünetétől független ebédszünetről – ezt nem győzte hangsúlyozni. Ök ketten merő véletlenségből futottak össze a kapuban, nem mintha ez bárkit is érdekelt volna. Mr. Simmonds is elszomyedt. Szemmel láthatóan felzaklatta a látvány, hogy Meganból ömlik a vér, de szerintem az még jobban idegesítette, hogy hová. Drága kis birodalmának az íróasztalára, dossziéira, telefonjaira, leveleire és irataira. Közölte, hogy Megannak feltétlenül kórházba kell mennie, nekem meg feltétlenül el kell kísérnem, és amikor Meredia visszajött, és szólt, hogy a mentők megérkeztek, őt is elengedte. Azt mondta, jobb, ha Hetty marad, mert valakinek tartania kell a frontot. Miközben vidáman kikapcsoltam a számítógépemet és kabátba bújtam, hirtelen eszembe ötlött, bármit kell is tartania Hetty-I nek, az nem Mr. Simmonds frontja. i 54 %iUrux<űí
várják ezeket a dokumentumokat. Azt mondták, sürgős. Nem látta valaki a rádiómat? Shane biciklis futár volt, és éppen kiszállított valamit, amikor irányt változtatott, és Meganon landolt. Már majdnem elszunyókált, amikor hirtelen felriadt és folytatta a WCl-nek szállítandó dokumentumokról szóló.monológját. Megan meg én szenvedő pillantásokat váltottunk egymással, amikor Shane már tizedszer kezdte újra a szöveget, miközben Meredia úgy mosolygott rá, mint egy aranyos kisfiúra. Lassan ne-1 künk is leesett, hogy a fickó talán nem is idióta, hanem egyszerűen agyrázkódást kapott. Shane rendszeresen ismétlődő kitöréseitől eltekintve a beszélgetés akadozva folyt. – Nézd a dolog jó oldalát – mondtam Megannak mosolyogva, a felrepedt ajkaira célozva. – Itt van 6 nagy törés, amit-megjósoltak neked. Fogadok, hogy erre nem is gondoltál. Ekkor Meredia hirtelen felegyenesedett ültében, mint akit hátba lőttek, majd elkapta a csuklómat és belemélyesztette a körmeit. – Úristen! – sziszegte maga elé meredve, miközben különös fény gyúlt a szemében. Akarom mondani, őrült fény. Öriik fény gyűlt a szemében. – Eltalálta! – fakadt ki, még mindig sziszegve és még mindig maga elé meredve. – Istenem, eltalálta! – Felfogtuk – morogtam, mert bosszantott Meredia színpadias viselkedése. És a csuklóm is fájt. – Hé, igazad van! – kacagott fel Megan. – Au! – jajdult fel, mert a nevetéstől megint vérezni kezdett az arca. – A fene egye meg! – hahotázott teli szájjal, miközben vér patakzott végig az arcán. – Tessék, itt a nagy törés. Ahogy megjósolták. Azt viszont nem tudom, mi jó sülhet ki belőle. – Idővel minden világos lesz – jelentette ki Meredia titokzatos hangon, azzal burkolt pillantásokat vetett Shane-re, sokat- mondóan rákacsintott Meganra, majd ismét Shane felé f®rdult. – Ha érted, mire gondolok… – folytatta jelentőségteljes hangsúllyal. – Igen, lehet – nevetett Megan vidáman. Nem tudtam biztosan, Meredia magának vagy Megannak szánja-e Shane-t, de múltbeli emlékeim alapján gyanítottam, hogy magának akarja megkaparintani a fickót. A szituáció teljes egészében az ő jegyeit hordozta magán. Bár, igazság szerint, Megannak kellett volna megkapnia a pasast. Végtére is nem ő fogta fel az esését? És olyan bátran viselte az egész megrázkódtatást – igazán megérdemelt volna valami jutalmat. – Most már csak te meg Hetty vagytok hátra, Lucy rí mondta Megan. – Nemsokára minden jóslatnak be kell teljesülnie. – Mond neked valamit az, hogy „majd ha fagy” meg „ha piros hó esik”? – kérdeztem nevetve. – Jaaaj, te hitetlen Tamás – pirított rám Meredia. – Azt azért el kell ismerned, hogy különös dolgok történnek velünk. – Eszemben sincs – válaszoltam. – Ne legyetek már ennyire ostobák! Ha nagyon akarjuk, bármit lehet úgy csűmi-csavami, hogy egybecsengjen bizonyos jóslatokkal. – Ennyi cinizmus egy ilyen fiatal lányban! – mondta Meredia, és szomorúan megcsóválta a fejét. – Nem látta valaki a rádiómat? – brekegte az újra eszméletére térő Shane. *- Beszélnem kell az irányítómmal. – Sss, édesem, nincs semmi baj – nyugtatta meg Meredia, miközben erővel a vállára nyomta a fickó fejét. Shane valami tiltakozásfélét dörmögött, de ez sem segített rajta. – Várj csak – szólt át Meredia figyelmeztető hangon a kótya- gos Shane feje fölött. – Majd meglátod. Minden valóra válik. És akkor majd sopánkodhatsz. Szenvedő mosolyt villantottam Meganra, azt várva, hogy majd viszonozza, de legnagyobb

rémületemre nem így történt. Megan alig győzött bólogatni a Merediával való nagy egyetértésében. Mi a szösz, gondoltam magamban, döbbenettől elszoruló torokkal, csak nem kapott agyrázkódást? Úgy értem, Megan volt a legcinikusabb ember, akit valaha ismertem, magamat is beleértve – pedig valaha azt hittem, én büszkélkedhetem a legkifinomultabb cinizmussal. Voltak napjaim, amikor mérget vettem volna rá, hogy az akkoriban munkálkodó legprofibb cinikusokat is le tudnám pipálni. Megan, hozzám hasonlóan, olyan cinikus volt, hogy még Dániel sem nyerte el a tetszését. – Engem aztán nem ver át a jó modorával meg a sármjával t jelentette ki Megan az első találkozásuk után. Akkor meg mi történhetett vele? Nem képzelheti, hogy beteljesültek a rá meg Merediára vonatkozó jóslatok! És azt sem képzelheti, hogy emiatt a Hettyre és rám vonatkozó jóslatok is valóra fognak válni! 57 Amikor a nővérek keze alól végre elfogytak a szívroham áldozatai és a többi szerencsétlen felhőit, összevarrták Megan arcát, és közölték velünk, hogy Shane nem kapott agyrázkódást, egyszerűen csak kötelességtudó. Végül mindannyiunkat szélnek eresztettek. – Hol lakik? – kérdezte Meredia Shane>tol, amikor megáll-* tünk a kórház parkolójában. – Greenwichben – felelte Shane óvatosan. Greenwich Dél-Londonban volt. Dél-London leglxisejében. – Micsoda szerencse! – kiáltott fel Meredia gyorsan. – Akkor egyfelé megyünk. – De… «■ kezdtem volna tiltakozni, és már éppen figyelmeztetni akartam Merediát, hogy ő Stroke Newingtonban lakik, London északkeleti részén – kilométerekre Greenwichtől. Meredia azonban gyilkos pillantást lövellt rám, mire a kifogásaim semmivé foszlottak. – Még el kell mennem a biciklimért – hátrált ijedten Shane. – És mindenképpen kézbesítenem kell ezeket a dokumentumokat. – Ne csacsiskodjon! – mondta Meredia tettetett jókedvvel. – Majd holnap elintézi. Most jöjjön. Jó éjt, lányok, holnap találkozunk az irodában. Ha lábra bírok állni – súgta oda nekünk, éppen elég hangosan ahhoz, hogy Shane mindent halljon és riadtan összerezzenjen. – Ugye, értitek? – kacsintott ránk Meredia, a lába köze felé biccentve. Majd egy utolsó, jelentőségteljes hu- nyorítással útnak indult, karon ragadva és magával cibálva a rémült Shane-t. A fickó esdeklő tekintettel nézett vissza ránk, az arca egy nagy segélykiáltás, de semmit sem tehettünk érte. Vitték, mint áldozati bárányt a kés alá. 58 ( Mze.di^J:ejezet Másnap, amikor Megan és Meredia boldog-boldogtalannak tudtára adta, hogy férjhez megyek, elszabadult a pokol. Tulajdonképpen nem is mondták el mindenkinek, csak Caroline-nak, a recepciósunknak. De ezzel ugyanazt az eredményt érték el – sőt talán nagyobb sikerre tettek szert –, mintha világgá kürtölték volna a hírt. Megan és Meredia – annak ellenére, hogy még barátom sem volt – eldöntötték, hogy Mrs. Nolan rám vonatkozó jóslatai, a kettejüket érintő jövendölésekhez hasonlóan, be fognak következni. Később persze bocsánatot kértek és esküdöztek, hogy nem akartak semmi rosszat, csak vicceltek satöbbi, satöbbi, de addigra már kész volt a baj, mivel a gondolat belefészkelte magát az agyamba M arra a megállapításra jutottam, hogy nem is jönne rosszul egy barát, egy lelki társ, valaki, aki mellett biztonságban érezhetem magam és akivel szoros közelségbe kerülhetek.

Régi vágyaim kerültek a felszínre. Várni kezdtem valamit az életemtől, ami mindig óriási hibának bizonyult. De amikor reggel felberregett a vekker, még minden előttem állt. Akkor még azt hittem, hogy pocsékul vagyok. Egyedül az vigasztalt, hogy péntek van. Amikor felkeltem, ugyanolyan szétesett voltam, mint előző nap. Továbbra sem sikerült kimosni a ruháimat, így továbbra sem volt tiszta bugyim, kénytelen voltam tehát Steven bokszer- alsóját felvenni, ami akkor maradt itt, amikor körülbelül három héttel ezelőtt, egészen váratlanul, kitettem a szűrét a lakásból. A gatyát később kimostam, azzal a nem túl eltökélt szándékkal, hogy visszajuttatom Stevennek, úgyhogy legalább tiszta volt. A metróállomáson a csokiautomata jól kiszúrt velem, mert működött – már megint! Minden masina összeesküdött ellenem. A gép kiadott egy tábla mazsolás-mogyorós csokit, nekem pedig nem volt annyi akaraterőm, hogy ne egyem meg. Egyre nőtt bennem a gyanú, hogy táplálkozási rendellenességtől szenvedek. A csokipasztillák csak 170 kalóriát tartalmaztak, ezzel szemben a mazsolás-mogyorós tábla 267-et. Vagy 269-et? Akárhogy is, min59 deliképpen többet. Fokozatosan romlott az állapotom. Lehet, hogy holnap már egy családi kiszerelésű táblát kérek a géptől, gondoltam magamban, egy hét elteltével pedig két kiló bonbont fogok elnassolni reggeli előtt? Végre befutottam az irodába, még az én fogalmaim szerint is tetemes késéssel. Amint elviharzottam a recepció előtt, majdnem feldöntöttem Mr. Simmondst, aki szélsebesen vágtatott a férfivécé irányába, miközben a hátsó fele jó-három kilométerrel a többi testrésze mögött robogott, erősen igyekezve, hogy le ne maradjon. Mr. Simmonds fel volt dúlva, és vöröslött a szeme. Ha el tudtam volna képzelni a pasasról, hogy képes az emberi érzelmekre, megesküdtem volna, hogy sírt. A jelek szerint valami nagyon felzaklatta. Jókedvre derültem. Ragyogó mosolyt villantottam Caroline-ra, a recepciósra, mivel az életembe került volna, ha nem így teszek. A csaj könnyen felhúzta az orrát és visszatartotta a magánhívásaimat, ha az az érzése támadt, hogy nem veszem emberszámba. Caroline vidáman visszamosolygott rám. Amint elrobogtam előtte, még hallottam, hogy utánam kiált valamit – fura, mintha azt mondta volna, hogy: „Gratulálok!” de nem álltam meg, mert égtem a vágytól, hogy kiderítsem, miféle katasztrófa érte Mr. Simmondsot. Beviharzottam az irodába. Már nem is aggódtam annyira a késés miatt. Mr. Simmonds a jelek szerint egészen mással volt elfoglalva. Megan zúzódásai szépen bekékültek, és arca jobb alsó felét fehér kötés takarta. Gyökeret vert a lábam döbbenetemben, amikor észrevettem, hogy Megan és Meredia nem veszekednek. Még jobban elképedtem, amikor megláttam, hogy békésen társalognak egymással. Különös! – gondoltam magamban. Úgy látszik, tűzszünet készül. Megan és Meredia a kekszesdoboz mellett kuporogtak – az irodai keksz mindig komoly összekötő kapocs volt –, és halkan sutyorogtak. Valószínűtlennek tartottam, hogy Megan sérüléseit vagy Meredia szexuális életét tárgyalják meg egymás között. Ezeknél komolyabb eseményre volt szükség, hogy Megan összejöjjön Mere- diával. Ez minden kétséget kizáróan azt jelentette, hogy történt valami. De jó! Még fényesebb kedvem kerekedett. Szerettem az izgalmakat. Lehet, hogy Mr. Simmondsot kirúgták. Vagy otthagyta a 60

felesége. Vagy valami hasonló kellemes fordulat következett be, reménykedtem. Gyorsan körbepillantottam az irodában. Hol van a kötelességtudó Hetty? – Lucy! – kiáltott fel Meredia drámai hangon. Ahogyan máskor is. – Hála az égnek, hogy itt vagy! Ezt neked is hallanod kell. – Mit? – kérdeztem, és megborzongtam izgalmamban. – Rólad van szó? Összejött a dolog Shanenel? Röpke árnyék suhant át Meredia arcán. – Erről majd később – mondta. – Nem, az irodáról van szó. – Komolyan? – állt el a lélegzetem. – Gondoltam, hogy történt valami. Az előbb futottam össze Ivorral, a Méregkeverővei az előcsarnokban, és… – Lucy, jobb, ha leülsz – vágott a szavamba Megan. – Mi történt? – kérdeztem követelőzően, úgy furdalta az oldalamat a kíváncsiság. – Olyasmi – suttogta Meredia drámai hangon, lelkesen borzolva a kedélyeket –, olyasmi, amiről neked is tudnod kell. – Ha nekem is tudnom kell róla, miért nem mondod már el, a fenébe is! – csattantam fel. – Hettyről van szó»“ közölte Megan ünnepélyesen, a szája ép sarkán át szűrve a szavakat. – Hettyről? – kiáltottam hitetlenkedve. – De mi köze Hetty- nek Méregkeverő Ivorhoz? Csak nem? Jaj, istenem, ugye, nincs viszonya vele? – Nem, nem, nem – borzongott meg Meredia. – Jó hírünk van. De Hetty pár napig nem fog bejönni, mert történt vele valami. – Nem árulnád el végre, mi az a valami? – siránkoztam. – Vagy itt kell ülnöm egész nap, amíg hajlandó vagy elregélni? – Türelem! – méltatlankodott Meredia. – Mondd már el neki – szólt oda a gengszterszájú Megan. – Miről van szó? kérdeztem, a helyzethez illő hangsúllyal. – Hetty – kezdte Meredia. Aztán elhallgatott. Hogy fokozza a feszültséget. Azt hittem, idegrohamot kapok. – Hetty – ismételte. Megint elhallgatott. Uralkodnom kellett magamon, nehogy felsikoltsak. – Hetty találkozott élete szerelmével – zsolozsmázta Meredia. Csönd támadt. Még a légyzümmögést is hallani lehetett. – Tényleg? – nyögtem ki rekedten. – Nekem elhiheted – felelte Meredia öntelt mosollyal. Megan- ra pillantottam. Józanságot és higgadtságot vártam. De Megan csak biccentett, és az ő arcán is ugyanaz az öntelt mosoly játszott. 61 – Találkozott élete szerelmével, otthagy» Dicket, és azonnal odaköltözött Rogerhez. – Ivomak, a Méregkeverőnek pedig megszakad a szíve – ha- hotázott Megan, karcsú, bronzbama combját csapkodva. – Nevetséges! – jegyeztem meg szórakozottan. – Nincs is szíve. Megan és Meredia erre még nagyobb viháncolSsba kezdtek, de képtelen voltam velük nevetni. – Teljesen rá volt gerjedve Hettyre – mondta Megan. – Pfúj, undorító! Szegény Hetty! Képzeljétek csak cl! Szerintem a pasas állandóan felállt farokkal mászkált közöttünk. – Fogd már be, Megan? –^kiáltottam rá. – Mindjárt hányok. – Én is – közölte Meredia. – Jól értettem? – kérdeztem elgyengülve. – Roger a másik pasi?

– Igen – mosolyodott el Megan. – De Hettynem szokott ilyesmit csinálni – mondtam. Fel voltam dúlva. Igenis, Hetty egyáltalán nem szokott ilyesmit csinálni. Eddig, legalábbis. El voltam keseredve. Hetty kiegyensúlyozott, kötelességtudó, készséges és komoly asszony volt – meg minden más, ami „k”-val kezdődik. Egyszerűen nem tudtam elképzelni róla, hogy találkozik élete szerelmével és otthagyja a férjét. Egyszerűen nem. Csak az dúlhatott volna fel és ejthetett volna zavarba ennyire, ha a Föld letér a pályájáról, a Nap nyugaton kel fel kelet helyett, vagy ha a padlóra ejtett pirítós nem a vajas felére esik. Az, hogy Hetty faképnél hagyta Dicket, mindent megkérdőjelezett, amit addig igaznak hittem ♦ a világ alapjaiban rendült meg körülöttem. – Nem is örülsz? – kérdezte Meredia. – Ki ez « pasas? – fakadtam ki. – Ki Hetty nagy szerelme? – Türelem, megtudod – mondta Meredia élvezettel. – Igen, ezt kapd ki! – vágott közbe Megan, szintén élvezettel. – Hetty nagy szerelme nem más, mint Dick testvére – közölte Meredia, hevesen gesztikulálva. – Dick testvére? – suttogtam. A dolgok egyre bizarrabb fordulatot vettek. – Hogy történt? Hetty hosszú évek óta ismerte a pasit, és hirtelen rájött, hogy szerelmes belé? – – Nem, nem, nem – mondta Meredia, és úgy mosolygott rám, mint egy csintalan gyerekre. – Az egész olyan romantikus. Csak három nappal ezelőtt ismerkedtek meg, egymásra néztek és voilà!, coup de foudre, l’amour, je t’adore, ööö… izé… la plume de ma tantei. : – hallgatott el, mivel kifogyott a francia kifejezésekből, amelyekkel Hetty szerelembe esését akarta illusztrálni. 62 – Hogyhogy még nem ismerték egymást?, – kérdeztem. – Hetty már évek óta férjnél van. Ekkor belém nyilallt valami. – Jaj, ne! – kiáltottam fel rémülten. – Jaj, ne! Csak ezt ne! – Mi baj? –kérdezte Megan és Meredia kórusban, visszafojtott lélegzettel. – Csak azt ne mondjátok, hogy Dick öccséről van szó, aki az elmúlt húsz évet külföldön, Kenyában vagy Burmában töltötte, mint az a pasas a Rádzsa utolsó napjaiban, és egyszer csak hazajött, bronzbamára sült bőrrel, a homlokába hulló szőke tincsekkel, és fehér lenvászon öltönyben őgyelgett a házban vagy üldögélt egy nádszékben, gint iszogatva, miközben lusta, érzéki pillantásokkal bűvölte Hettyt. Ezt egyszerűen nem bírnám elviselni. Túl sok lenne a klisékből. – Komolyan mondom, Lucy – mondta Meredia rosszallóan –, neked túl élénk a fantáziád. Semmi ilyesmiről nincs szó. – Ezek szerint Hetty nem kapott elefántcsont karkötőt? – kérdeztem. – Nos, ha kapott is, nem említette – felelte Meredia tétován. – Hú! – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. – Remek! – Dick bátyjáról van szó – közölte Megan. – Remek – ismételtem. – Ez legalább ellentmond a sztereotípiáknak. – És Hetty valami családi viszály miatt nem találkozott vele – folytatta Meredia. – Dick és Roger évekig nem álltak szóba egymással. De nemrég kibékültek… Bár most, hogy Hetty… Rámeredtem a két nőre, a boldogságot és izgatottságot sugárzó arcukra. – Mi bajod, te szerencsétlen liba? – szegezte nekem a kérdést Megan. – Nem tudom – válaszoltam. – Nem jó ez így. – Dehogynem – énekelte Meredia. – A jósnő megmondta, hogy Hetty találkozni fog élete szerelmével. És tessék! – De olyan szifrnorú az egész – mondtam elkeseredetten. – Valami nem stimmel Hettyvel meg Dickkel. Világosan látszott, amikor Hetty Mrs. Nolantól hazafelé menet úgy felkapta a vizet.

Meredia és Megan komoran ültek, és egy szót se szóltak. – De ahelyett, hogy megoldást keresne, beveszi egy kókler dajkameséjét… – Mrs. Nolan nem kókler – vágott a szavamba Meredia dühösen, – Nem is jár a tőzsdére. – Kókler, nem bróker – kiáltottam bőszülten. – Mrs. Nolan 63 azt jósolta Hettynek, hogy találkozni fog élete szerelmével, erre ő ráakaszkodik az első férfira, akibe belebotlik, egy férfira, aki még annyira sem elegáns, hogy vászonöltönye vagy nádszéke legyen, majd fütyülve a következményekre, fogja magát és megszökik vele! És ha már itt tartunk – tettem hozzá –, azt hiszem, Hetty még Ivorral, a Méregkeverővei is kikezdett, olyan rémes állapotban volt. Elhallgattam, hátha valamelyik nagyokos elbánja magát. Megan is, Meredia is falfehér volt, és csörgött róluk a veríték. Rövid szünetet tartottam, aztán így folytattam: – Semmi bajom azzal, hogy megjósoltattuk a jövőnket, de nem kellett volna ennyire komolyan venni a dolgot. Csak poénból csináltuk. Nem pedig azért, hogy komoly problémákra találjunk megoldást. Mind a két nő hallgatott. – Hát nem értitek? – kiáltottam rájuk, de kerülték a pillantásomat és a cipőjük orrát bámulták. – Hetty rossz úton jár. – Honnan tudod? – kérdezte Meredia. – Miért nem bízol semmiben? Miért nem hiszel Mrs. Nolannak? – Mert Hettynek komoly gondjai vannak a házasságával – feleltem. – És azzal semmi sem fog megoldódni, ha elhiteti magával, hogy rátalált élete nagy szerelmére. Ezzel csak megfutamodik a problémák elől. – Egyszerűen félsz – csattant fel hirtelen az összeroskadt, de szenvedélyes Megan. Dühös volt a hangja, lángoló arca pedig mély felháborodásról tanúskodott. A zúzódásokat meg a kötést látva, az volt az érzésem, mintha a Fiúk és lányokból vagy a Távol és közelből néznék egy jelenetet. – Mitől? – kérdeztem meglepetten. – Félsz elismerni, hogy bekövetkeztek a rám, Merediára és Hettyre vonatkozó jóslatok, mert így azt is el kellene ismerned, hogy te leszel a következő. – Megan – mondtam kétségbeesetten. – Mi történt veled? Azt hittem, te vagy az egyetlen józan ember közöttünk. Az értelem hangja. Meredia dühösen összerázkódott és szemmel láthatóin felfújta magát, ami nem kicsiség, mivel megesküdtem voltia rá, hogy már majdnem elérte a robbanási pontot. – Nézd, Megan – folytattam. – Te nem is hiszed el igazán ezt a hülyeséget a jóslatokról. Valid be. – A tények magukért beszélnek – válaszolta Megtm gőgösen. – így igaz – vigyorodott el gúnyosan Meredia. Amint látta, 64 hogy Megan az ő oldalán áll, egyből bátrabb lett. Még az ajkát is megpróbálta lebiggyeszteni.» így igaz. A tények magukért beszélnek. Úgyhogy akár meg is barátkozhatsz a gondolattal. Férjhez fogsz menni. – Nem bírom tovább hallgatni ezt a sok baromságot – jelentettem ki nyugodt hangon. – Egyikőtökkel sem akarok összeveszni emiatt. Ami engem illet, téma lezárva. Megan és Meredia furcsán egymásra néztek – aggodalmaskodva? vagy talán bűntudatosan? de úgy döntöttem, hogy tudomást sem veszek róluk.

Leültem az íróasztalomhoz, bekapcsoltam a számítógépet, elhessegettem magamtól a gyorsan tovaröppenő, de annál intenzívebb késztetést, hogy felkössem magam, és munkához láttam. Kis idő múlva arra lettem figyelmes, hogy Megan és Meredia még ezután sem kezdtek el dolgozni – nem mintha bármi furcsaság lett volna ebben, figyelembe véve, hogy Mr. Simmondsnak még híre-hamva sem volt –, de ahelyett, hogy ausztráliai magán- beszélgetésekkel, a Marié Claire lapozgatásával vagy ebédeléssel (amit Meredia legtöbbször fél tizenegy tájban szokott megejteni) ütötték volna el az időt, csak ültek és különös pillantásokkal méregettek engem. Abbahagytam a gépelést, és felnéztem. – Mi a baj? – kérdeztem bosszúsan. – Miért vagytok ilyen furcsák? – Mondd meg neki – súgta oda Meredia Megannak. – Na, ne! – kacagott fel kurtán Megan. – Én aztán nem. A te ötleted volt, mondd meg neki te. – Te dög! – kiáltotta Meredia. – Nem is az én ötletem volt, hanem a miénk. – Menj a francba! – csattant fel Megan. – Te kezdted az egész… Az eszmecserét a telefon csörgése szakította félbe. Sikerült úgy tartanom a kagylót, hogy ne kelljen levennem a szemem a két lármásan veszekedő nőről. Nem szerettem volna elpasszolni egy jó kis csetepatét, márpedig az ember mindig bizton számíthatott rá, hogy Megan és Meredia nem bánnak kesztyűs kézzel egymással. Öröm volt látni, mennyire rövid életű volt a kettejük közötti entente cordiale. – Halló! – mondtam. – Lucy! – kiáltotta egy hang. Jaj, nekem! Karén volt az, a lakótársam. Dühtől remegett a hangja. Biztosan elfelejtettem befizetni a gáz- vagy a telefon- számlát. 65 – Szia, Karén! – mondtam gyorsan, és megpróbáltam leplezni az idegességemet. – Nézd, ne haragudj, hogy elfelejtettem befizetni a telefonszámlát. Vagy a gázszámlát. Tegnap este későn értem haza és… – Lucy, igaz, amit hallok? – vágott a szavamba Karén. – Persze hogy igaz – feleltem méltatlankodva. – Jóval elmúlt éjfél, amikor hazaértem és… – Nem, nem, nem – mondta Karén türelmetlenül. – Úgy értem, igaz, hogy férjhez mész? Forogni kezdett velem az iroda. – Tessék? – kérdeztem bágyadtan. – Ki a fene mondta ezt neked? – A központos csaj – közölte Karén. – És meg kell mondanom, kicsit fiira, hogy tőle kell megtudnom. Mikor akartál beavatni engem meg Charlotte-ot? Azt hittem, mi vagyunk a legjobb barátnőid. És most be kell tennünk egy hirdetést az újságba az új lakótárs miatt, pedig mi hárman olyan jól kijöttünk egymással, de mi lesz, ha valami szörnyű némbert kapunk ki, aki nem iszik és nincsenek jóképű ismerősei, nélküled annyira más lesz minden… Nem volt vége a panaszáradatnak. Megan és Meredia időközben gyanúsan elhallgattak. Mind a ketten halálos csöndben ültek, rá volt írva az ostoba arcukra, hogy lelkiismeret-furdalásuk van, és félnek. Lelkiismeret-furdalás az arcukon? Karén félelme, hogy férjhez megyek? Megan és Meredia mániája, hogy a Hettyre vonatkozó jóslatok „bekövetkeztek”? Mrs. Nolan jövendölése, hogy férjhez megyek. Lelkiismeret-furdalás az arcukon. 66 ^Uzene^yecCififejezet Végre leesett a tantusz.

Olyan vérlázító volt az egész, hogy alig hittem el. Ezek tényleg azt képzelték, azért, mert Mrs. Nolan Merediára, Meganra és Hettyre vonatkozó jóslatai állítólag bekövetkeztek, az engem érintő jövendölések is feltétlenül valóra válnak? Ez a két idióta tényleg boldog-boldogtalannak szétkürtölte, hogy férjhez megyek, mintha az konkrét tény volna, nem pedig egy tarot- olvasó látomása? Elöntött a pulykaméreg. Es a rémület. Hogy lehettek ilyen ostobák? Rájöttem, hogy nincs jogom így gondolkodni. Az életem hülyeségek sorozata, egy-két nevetséges és kifejezetten őrült húzással tarkítva. Ahhoz viszont nem fért kétség, hogy soha nem lennék képes ekkora szemétségre! Összehúztam a szemem. Meredia összezsugorodott a székében, maga volt a meghunyászkodó félelem. (Persze amikor azt mondom: „Meredia összezsugorodott”, kizárólag képletesen beszélek.) Megan makacs és hetyke kifejezést erőltetett a szájára, legalábbis annak egyik felére – őt nem volt olyan könnyű megijeszteni. Karén tovább hadarta a magáét. – .. .persze, kereshetnénk egy srácot is, de mi van, ha az egyikünk megtetszik neki, és… – Karén – próbáltam meg közbeszólni. – …és összepisálja a fürdőszobát, tudod, milyenek a férfiak… – Karén – ismételtem egy kicsit hangosabban. – Persze, neki biztosan lennének jóképű barátai, sőt lehet, hogy ő maga i« jól nézne ki, viszont nem mászkálhatnánk pucéran, bár ha a pasi jóképű, talán nem is lenne ellenünkre és… – Karén! – kiáltottam. Erre elhallgatott. – Karén – mondtam megkönnyebbülve. Örültem, hogy sikerült megakasztani barátnőm megállíthatatlan belső monológját. – Most nem tudok beszélni, de amint lehet, visszahívlak. – Steven az, ha nem tévedek – vágott a szavamba Karén. – 67 Örülök, olyan helyes fiú. Nem is értem, miért dobtad ki, hacsak nem az volt a célod egész idő alatt, hogy megkérje a kezed. Ügyes húzás volt, Lucy, nem is gondoltam volna rólad, hogy… Bontottam a vonalat. Nem tudtam, mi mást tehetnék. Áthatóan néztem Merediára, aztán Meganra, aztán ismét Merediára. Majd újabb gyors pillantást vetettem Meganra, csak hogy éreztessem vele, még korántsem szálltam le róla. Néhány másodperc elteltével megszólaltam. – Karén volt az – mondtam kábultan. – És a jelek szerint az a kényszerképzetQfhogy férjhez megyek. – Ne haragudj – motyogta Meredia. – Igen, ne haragudj – motyogta Megan. – És miért ne haragudjak? – kérdeztem undokul. – Méltóztat- nátok felvilágosítani arról, hogy egészen pontosan mi folyik itt? Persze azért nagyjából sejtettem, mi folyik. De minden egyes részletről értesülni akartam, továbbá ki akartam tenni a kedves kis párost annak a kínos élménynek, hogy magylw®kodniuk kelljen. Hogy hangosan, szavakba öntve, közönség előtt kelljen színt vallaniuk ostobaságuk pontos természetéről. Nyílt az ajtó, majd az igazgatósági irodán dolgozó Catherine lejtett be és hajított valamit az irattálcára. – Lucy! – kiáltotta. – Mit hallok! Később lejövök, h«cy meghallgassam a részleteket. Azzal Ifilibegett. – Mi a fe… – kezdtem volna.

Megszólalt a telefon. A másik lakótársam, Charlotte hívott. – Lucy – lihegte. – Karén most mesélte el! Azt akarom mondani, hogy nagyon örülök. Tudom, hogy Karén szerint szemét vagy, amiért nem szóltál nekünk, de biztosan megvolt rá az okod. – Charl… – próbáltam közbevágni. De ugyanúgy, ahogy Karén esetében, most sem jutottam szóhoz. – És, Lucy, örülök, hogy végre minden rendbe jött – csicseregte Charlotte. – Őszintén szólva, soha nem gondoltam volna. Persze, mindig lehurrogtalak, amikor azt mondtad, hogy Üregig rodra egy garzonban fogod találni magad egy villanymáií tor meg negyven macska társaságában, de kezdtem aggódni, hogy meg a végén igazad lesz… – Charlotte! – vágtam közbe mérgesen. (Villanyradiítor, na de kérem!) – Le kell tennem. Azzal lecsaptam a kagylót. Amely nyomban újra megszólalt. 68 L Ezúttal Dániel keresett. – Lucy – szólalt meg rekedtes hangon –, mondd, hogy nem igaz. Ne menj hozzá! Senki sem szerethet téged annyira, mint én. Zord arckifejezéssel vártam, hogy abbahagyja. – Lucy – mondta Dániel egy idő után. – Ött vagy? – Igen – feleltem kurtán. – Kitől tudod? – Christől – válaszolta Dániel meglepett hangon. – Christől? – üvöltöttem. – Christől, a bátyámtól?!! – Izé, igen – nyökögte szegény Dániel. – Titokban akartad tartani? – Dániel. – Megpróbáltam megmagyarázni a dolgot. – Nézd, most nem mehetek bele a részletekbe. De amint tudlak, hívlak, jó? – Jó – egyezett bele Dániel. – És az előbb csak vicceltem. Nagyon örü… Lenyomtam a gombot. A készülék újra megszólalt. Hagytam, hadd csörögjön. – Jobb lesz, ha ti veszitek föl – mondtam mogorván. Meredia felkapta a kagylót. – Halló! – szólt bele idegesen. – Nem – mondta, és félénken rám nézett. – Most nem tud a telefonhoz jönni. Szünet. – Jó, megmondom neki – motyogta, azzal letette a kagylót. – Ki volt az? – kérdeztem, miközben úgy éreztem magam, mintha csak álmodnám az egészet. – Ööö, a fiúk a raktárból. Meg akarnak hívni egy italra, hogy megünnepeljétek a nagy eseményt. – Mégis, mennyire súlyos a helyzet? – kérdeztem, borzadálytól kótyagos fejjel. – Az egész cégnek megüzentétek e-mailben? Vagy csak a pár száz legközelebbi barátomnak? És a bátyám honnan tudja? – A bátyád? – kérdezte Megan, és rémület suhant át az arcán. Meredia nagyot nyelt. – Lucy – szólalt meg ijedten. – Senkinek sem e-maileztünk. Becsszó. – Nem – szólt közbe Megan. A saját érdekében reméltem, hogy megkönnyebbülésében kuncogta el magát. – Csak pár embernek mondtuk el. Caroline-nak. Meg Blandinának meg… – Blandinának! – vetettem közbe indulatosan. – Hogy Blan- ¿inának! Ha neki elmondtátok,

fölösleges is e-mailezni. Biztosra veszem, hogy már az egész világ tudja. Valószínűleg a marslakók is. És fogadni mernék, hogy az anyám is. 69 Blandinának, a PR-menedzserünknek a pletykálkodás jelentette az élet sóját, az éltető oxigént. Ismét megszólalt a telefonom. – Jobb lesz, ha ti veszitek föl – morogtam fenyegetően. – Ha megint azért hív valaki, hogy gratuláljon a küszöbönálló me- nyegzőmhöz, nem vállalok felelősséget a tetteimért. Megan vette föl a kagylót. – Halló! – szólt bele, idegességtől remegő hangon. – Téged keresnek – nyújtotta felém a kagylót. Majdnem leejtette, mintha égette volna a kezét. – Megan!,- sziszegtem oda neki, vadul hadonászva, hogy fogja be a mikrofont- – Senkivel sem akarok beszélni. Nem veszem át. – Azt hiszem, kénytelen leszel – mondta Megan szerencsétlenül. – Az édesanyád az. 70 f Hzenf
Evekkel ezelőtt feladtam a reményt, hogy anyám valaha is jó véleménnyel lesz a választottaimról, megcsodálja a lakásomat, tisztelni fogja a munkámat és kedvelni a barátaimat. – Olyan vagy, mint az apád – közölte velem keserűen. Szegény Anya – semmi sem volt elég jó neki, amit csináltam. Amikor elvégeztem a titkárnőképzőt, egy multinacionális cég londoni irodájában kaptam állást. Anyám már az első napon felhívott, nem azért, hogy gratuláljon és minden jót kívánjon, hanem hogy közölje velem, a cég részvényei tíz pontot estek a tőzsdén. – Anya, hallgass már meg, a fenébe is! – vágtam közbe emelt hangon. – Nem megyek férjhez. – Értem. Szóval azzal hozol szégyent a fejemre, hogy törvénytelen unokával ajándékozol meg – kiáltott fel az anyám, még mindig tombolva a méregtől. – És honnan szeded ezeket a csúnya szavakat..'. (Tíz évvel ezelőtt anyám meglátogatta a Bostonban élő nővérét, Francest, és amerikanizmusoktól hemzsegő szókinccsel érkezett haza, ami nagyon furcsán hatott az északír akcentusa mellett.) – Anya, nem vagyok terhes, és nem megyek férjhez – mondtam sietve. Zavart csönd támadt. – Csak vifcc volt az egész. – Megpróbáltam barátságosabban beszélni. – Ja, ha csak egy hülye vicc, akkor oké – horkant fel az anyám, újra nyeregben érezve magát. – Az lesz az igazi vicc, amikor egy napon hazajössz és bejelented, hogy egy tisztességes fiatalember feleségül akar venni. Mennyit fogok nevetni azOn a napon! Meg fogok pukkadni. Legnagyobb meglepetésemre, hirtelen elftiitÖtf fi bariig. Váratlanul kedvem lett volna odakiáltani anyámnak, hogy soha többé nem megyek haza, oltár elé állok, és őt még csak meg sem hívom az esküvőre. Persze az a legnevetségesebb az egészben, gondoltain magamban, hogy abban a valószínűtlen esetben, ha valaha if összejön72 nék egy tisztességes férfival, akinek munkája és bejelentett lakása van, viszont nincs volt felesége vagy priusza, nem bírnám ki, hogy ne dicsekedjek el vele az anyám előtt, önelégülten arra szólítva fel az öreglányt, próbáljon csak meg hibát találni a választottamban. , Mert annak ellenére, hogy gyakran úgy éreztem, ki nem állhatom az anyámat, a szívem mélyén mégis arra vágytam, hogy megpaskolja a fejemet és azt mondja: – Ügyes vagy, Lucy. – Apa otthon van? – kérdeztem. – Persze hogy itthon van a drágalátos apád – felelte az anyám keserűen. – Hol lenne? Munkában? – Beszélhetek vele? Ha beszélhettem volna pár percet Apával, az valamicskét javított volna a hangulatomon. Legalábbis azzal vigasztalhattam volna magam, hogy nem vagyok kész csődtömeg, hogy az egyik szülőm szeret. Apa mindig fel tudott vidítani és nevetségessé tudta tenni Anyát. – Kétlem – válaszolta az anyám nyersen. – Miért? – Gondolkozz, Lucy – mondta az anyám fáradtan. – Tegnap kapta meg a segélyt, mit képzelsz, milyen állapotban lehet? – Értem – feleltem. – Alszik. – Alszik! – csattant fel az anyám zordan. – Kómában van. Állandó jelleggel, hol jobban, hol kevésbé, huszonnégy órán keresztül. A konyhánk már olyan, mint egy nyavalyás üvegraktár! Nem szóltam semmit, mivel absztinens anyám mindenkiről, aki néha-néha legurított egy-egy pohárral, automatikusan azt hitte, hogy alkoholista. Annak alapján, amit állított, azt lehetett hinni,

hogy Apa még Olivér Reedet is túlszárnyalja. – Szóval nem mész férjhez? ^kérdezte az anyám. – Nem. – És ezért kellett ekkora hűhót csapnod? – De… – Le kell tennem – mondta az anyám, még mielőtt kigondolhattam volna valami csípős megjegyzést. – Nem fecseghetek itt egész nap. Jó azoknak, akik megtehetik. Elöntött a pulykaméreg. Végtére is, ő hívott fel engem, de még mielőtt ezt a fejére olvashattam volna, megint sikerült megelőznie. – Mondtam már, hogy most a tisztítóban dolgozom? – kérdezte, minden átmenet nélkül, sokkal békülékenyebb hangnemre váltva. – Hetente háromszor. 73 – Ó! – És szerdán meg szombaton én csinálom a szervizmosást. – Ó! – Bezárták a kisboltot – folytatta az anyám. – Ó! Túlságosan haragudtam rá ahhoz, hogy szóba álljak vele. – Nagyon örültem, amikor felvettek a tisztítóba erre a pár órára – magyarázta az anyám. – Jól jön egy kis mellékes. – Ó! – Úgyhogy amellett, hogy takarítok a kórházban, feldíszítem a templomot meg segítek Colm atyának a lelkigyakörJat megszervezésében, elég sok a dolgom. Ki nem állhattam, amikor az anyám ezt csinálta. Majdnem rosszabbul tűrtem, mint amikor keserű volt, és elviselhetetlen. Hogyan várhatta el tőlem, hogy egyik pillanatról a másikra civilizált beszélgetésre térjek át, azok után, amiket nem sokkal korábban vágott a fejemhez? – És neked jól megy a sorod? – kérdezte félszegen. Minél kevesebbszer látlak, annál jobban – szerettem volna mondani, de türtőztettem magam. – Jól – feleltem, nem túl meggyőzően. “ Régóta nem jártál itthon – jegyezte meg anyám jókedvűnek és kissé kötekedőnek szánt hangon. – Azt hiszem. Miért nem jössz el valamelyik este a jövő héten? – Majd meglátom – válaszoltam, és kezdtem pánikba esni. Nem tudtam annál rémesebb dolgot elképzelni, mint hogy anyám társaságában töltsék el egy estét. – Csütörtökön – mondta az anyám határozottan. – Apádnak addigra elfogy a pénze, úgyhogy nagy valószínűséggel józan lesz. – Még meggondolom. – Csütörtökön – jelentette ki anyám megfellebbezhetetlenül. – Most leteszem. – Megpróbált derűsen és barátságosan beszélni, de kilógott a lóláb. – Ezek a… yuppie-k, vagy hogy a csudába hívják Őket, az új házakból, sorba állnak a gyönyörű Armada öltönyeikért meg a drága selyemingeikért meg a többi firlcfrancért. Képzeld, van, aki még a nyakkendőjét is kitiszifttatja. Most mondd meg! A nyakkendőjét. Mi jön még? Jó egyeseknek, hogy ennyi kidobni való pénzük van… – Akkor jobb is, ha leteszed – mondtam émelyegve. – Isten áldjon. Viszlát csü… Levágtam a kagylót.

74 – Különben is, Armani! – üvöltöttem. Könnyes szemmel pillantottam fel Meganra és Merediára, akik az egész beszélgetés alatt némán és megsemmisülten ültek a helyükön. – Most nézzétek meg, mit műveltetek, hülye libák! – kiáltottam, és magam is meglepődtem, amikor forró, haragos könnyek peregtek végig az arcomon. – Ne haragudj suttogta Meredia. – Igen, Lucy, ne haragudj – dörmögte Megan. – Elaine találta ki az egészet. – Menj a fenébe, szemtftláda! – sziszegte Meredia. – A nevem Meredia, és az egész a te ötleted volt. Tudomást sem vettem róluk. Mind a ketten lábujjhegyen járkáltak körülöttem. Megdöbbentette és megijesztette őket, hogy mennyire dühös vagyok. Nagyon ritkán kaptam fel a vizet. (3c legalábbis ezt gondolták. Valójában gyakran voltam mérges, csak ritkán mutattam ki. Nagyon féltem, hogy elveszítem az emberek jóindulatát, ezért nem provokáltam vitát, és ennek egyaránt megvolt az előnye meg a hátránya. A hátrányt az jelentette, hogy harmincéves koromra nagy valószínűséggel sikerül szert tennem egy jó kis gyomorfekélyre, az előnyt viszont az, hogy azon ritka alkalmakkor, amikor szabad folyást engedtem a haragomnak, sikerült némi tiszteletet kivívnom. A legszívesebben lehajtottam volna a fejem az íróasztalomra, hogy aludjak egyet. Ehelyett azonban kivettem egy húszfontost a pénztárcámból és beletettem egy borítékba, amelyet megcímeztem az apám nevére. Ha Anya már nem dolgozik a kisboltban, a szüleim még nagyobb pénzszűkében lehetnek, mint egyébként. A hír, hogy mégsem megyek férjhez, legalább olyan gyorsan terjedt el a vállalatnál, mint az eredeti, amely ennek az ellenkezőjén ről szólt. Az emberek hosszú tömött sorokban, a legképtelenebb ürügyekkel özönlöttek az irodánkba. Olyan volt az egész, mint egy rossz álom. A folyosón csoportosulok hirtelen elhallgattak, majd kacarászni kezdtek, amikor elhaladtam mellettük. A jelek szerint valaki a személyzeti osztályról gyűjtést indított a megsegítésemre, és csúnya tömegverekedés tört ki, amikor megpróbálták visszaszolgáltatni az adományokat, mert a visszakövetelt összegek sokkal magasabbak voltak, mint amekkorával az illetők eredetileg hozzájárultak a kezdeményezéshez, és bár semmi közöm nem volt a történtekhez, mégis úgy éreztem, hogy én vagyok a felelős. 75 A rettenetes nap csak nem akart eltelni, de végül mégis befejeződött, Péntek este volt, és ilyenkor rendszerint „beültem egy italra” a munkatársaimmal. De nem ezen a pénteken. Egyenesen hazamentem. Egyedül akartam lenni. Hazavittem a szégyenemet, a megalázottságomat és a többiek szánalmát, amit az egyedülállóságom miatt éreztek. Elég volt nekem, hogy egy napig pletykák és közröhej tárgya voltam. Szerencsére péntek esténként rendszerint Karén és Charlotte is „beült egy italra” a saját munkatársaival. Mivel a „beülni egy italra” rendszerint jó hétórányi masszív piálást takart, ami szombat hajnalban ért véget egy névtelen, a turisták kizsebelésére szakosodott alagsori éjszakai bárban, valahol az Oxford Circus közelében, ahol az ember olcsó öltönyt viselő és nyakkendőjüket a fejük köré csomózó fiatal férfiakkal táncolt, nagy esélyem volt rá, hogy csak az enyém legyen a lakás.

Ennek örültem. Amikor összeütközésbe keveredtem az élettel, és én kerültem ki vesztesként – általában ez volt a helyzet –, a legszívesebben hibemáltattam volna magam. Elrejtőztem az emberek elől. Senkivel sem akartam beszélni. Az emberi érintkezést arra korlátoztam, hogy rendeltem egy pizzát és kifizettem a futárt. Az volt a legjobb, ha a futár le sem vette a bukósisakját, mert ezzel a szemkontaktust is el lehetett kerülni. Idővel rendbe jöttem. Pár nap elteltével sikerült visszanyernem aiuiyi erőt, amennyi ahhoz volt szükséges, hogy kimerészkedjek az utcára és szóba álljak az embertársaimmal. Sikerült befoltoznom a lyukat a védőpáncélzatomon, hogy ne legyek nyűg a többiek nyakán. Hogy képes legyek nevetni a balszerencsémen, és másokat is erre biztassak, hogy megmutassam, milyen jó fej vagyok. I 76 lizeníiarmadil
– Hol bujkáltál? – süvöltötte Adrián. – Non 1.Itta lak már, izé… napok óta! A többi kuncsaft félbehagyta a böngészést és vírakozóan rám nézett. Nekem legalábbis ez volt az érzésem, igfii ugyan, hogy a félénkségem már-már a paranoia határát súrolta. Lángolt az arcom szégyenemben. – Fogtad magad, és éltél egy kicsit? – kérdezte Adrián. – Igen – mormoltam. (Adrián, kérlek, fogd már he!) – Es mi történt? – érdeklődött Adrián. – Semmi sem lett belőle – mosolyodtam el szomorkásán. Adrián felröhögött. – Tudod, hogy jó a szöveged? Kényszeredetten elvigyorodtam. Biztosra vettem, hogy a többi vásárló most felém nyújtogatja a nyakát, rám néz és ezt gondolja magában: „Neki – ennek a jelentéktelen tökmagnak? Jól hallottam? Nem úgy néz ki, mint akinek jő a szövege.” – • – – Örülök, hogy megint itt vagy – közölte velem Adrián. – Es mit nézel meg ma este? Jaj, ne! – kiáltott fel. Az undortól lefagyott az arcáról a széles mosoly, és majdnem hozzám vágta a kiválasztott kazettát. – Négy esküvő, egy temetés? – Igen, Négy esküvő, egy temetés – erősködtem, azzal visszatoltam a kazettát Adrián elé. – De, Lucy! – mondta Adrián esdeklő hangon, miközben egy mozdulattal visszatolta elém a filmet. – Ez egy szentimentális limonádé. Tudom már, tudom már! Mit szólnál a Cinema Para- disó hoz? – Már láttam – közöltem vele. – Te ajánlottad. Aznap, amikor nem engedted, hogy kivegyem A szerelem hutíAnihosszánt. – Aha! – kiáltott fel Adrián diadalmasan. – Es mit szólnál ehhez: Cinema Paradiso, a rendezői változat? – Már láttam. –Jean de Florette? – kérdezte Adrián bizakodva. – Láttam – válaszoltam. – Babette lakomája? 78 – Láttam. – Cyra.no de Bergerac? – Melyik változat? – Bármelyik. – Mindet láttam. – Édes életi – Láttam. – Valami Fassbindertől? – Nem, Adrián – kiáltottam. Megpróbáltam leküzdeni kétség- beesésemet és a sarkamia állni. – Sosem engeded, hogy azt vegyem ki, amihez kedvem van. Az összes külföldi és kultfilmet láttam már, ami a kölcsönződben megtalálható. Légyszi, légy szí, csak most az egyszer engedd meg, hogy megnézzek egy limonádét. Angolul beszélőt – tettem hozzá sietve, mielőtt Adrián valami svéd nyelvű vígjátékot próbál felkutatni nekem. Adrián felsóhajtott. – Jó, legyen – mondta szomorúan. – Négy esküvő, egy temetés. Mit vettél vacsorára? – Ó! – hökkentem meg kissé a váratlan téma váltástól. – Tedd föl a szatyrodat – utasított Adrián.

Vonakodva a pultra raktam a reklámtáskáimat. Ez is hozzátartozott a rituáléhoz. Egyszer régen Adrián bevallotta nekem, hogy a munkája miatt nagyon elszigeteltnek érzi magát. Hogy soha nem akkor eszik, amikor más rendes ember. Es ha napi kapcsolatot tarthatna fenn az irodai dolgozókkal, és tudná, azok mit csinálnak, pontosabban, mit esznek esténként, az olyan érzést keltene benne, mintha ő is a való élet részese volna. Normális esetben mélyen együtt éreztem vele, de aznap este szerettem volna elvonulni a külvilágtól, egyedül lenni a csokim meg a borom társaságában, hogy kihasználjam embertársaim távollétét. És szégyelltem is magam a cukorban és telített zsírsavakban gazdag, fehérjében és rostban viszont szegény szerzeményeim miatt. – N® lám! – md>»dta Adittan, beleíurkálva a reklámszatyrokba. – Csoki, sült krumpli, bor. A csoki meg fog olvadni, ha a krumpli mellé teszed. Le vagy törve? ; – Azt hiszem – feleltem. Megpróbáltam mosolyogni és udvarias maradni. Miközben minden porcikám azt kívánta, hogy végre otthon lehessek, bezárt ajtók mögött. – Szegény – mondta Adrián kedvesen. Megint megpróbáltam elmosolyodni, de nem ment. Egy pilla 79 natra átsuhant az agyamon, hogy elmesélem Adriannek az egész férjhezmenetel-fiaskót, de nem volt hozzá erőm. Adrián rendes. Nagyon rendes. És helyes is, gondoltam bizonytalanul. És valahogy az volt az érzésem, mintha tetszenék neki. Talán nem ártana számításba vennem, méláztam el. Lehet, hogy Mrs. Nolan erre célzott, amikor közölte velem, hogy elsőre nem fogom felismerni a jövendőbeli férjemet. Bosszankodva eszméltem rá, hogy már én is kezdek hinni Mrs. Nolannak, hogy ugyanolyan ostoba vagyok, mint Megan és Me- redia. Szedd össze magad, gondoltam mérgesen, nem fogsz férjhez menni senkihez, pláne nem Adrianhez. Semmi jő nem sülne ki belőle. Először is, ott voltak a pénzügyi megfontolások. Nem tudtam pontosan, mennyit kereshet Adrián, de nem lehetett túl magas a fizetése – még az én éhbéremnél sem lehetett sokkal több. Nem mintha pénzsó vár lettem volna, de nézzünk szembe a tényekkel, gondoltam magamban – hogy tudnánk megélni a kettőnk fizetéséből? És mi lenne a gyerekeinkkel? Adrián a nap húsz óráját, a hét minden napját munkával tölti, a srácok nem is találkoznának az apjukkal. Lehet, hogy még én sem találkoznék vele annyit, amennyi elegendő lenne ahhoz, hogy teherbe ejtsen. O, jaj! Adrián beütötte a tagsági számomat, amelyet már fejből tudott, majd közölte, hogy büntetést kell fizetnem egy film után, amelyet tíz nappal azelőtt kölcsönöztem ki, de még nem vittem vissza. – Tényleg? – kérdeztem, és elsápadtam a gondolattol, mekkora összeggel tartozhatok, továbbá az ijedségtől, hogy talán soha nem szabadulok az üzletből. – Bizony – mondta Adrián aggodalmaskodó arccal. – Ez nem rád vall, Lucy. Igaza volt. Soha nem voltak kockázatos húzásaim. Tí|kágosA féltem attól, hogy magamra haragítok valakit, vagy hogy leszidnak.

– Te jó isten! – kiáltottam fel rémülten. – Mi.–g csak nem is emlékszem, hogy kivettem volna valamit az elmúlt kér hétben. Melyik film az? – A muzsika hangjai. – Ja! – mondtam gondterhelten. – Akkor nmi rn voltam. Biztosan Charlotte vette kölcsön a kártyámat. 80 Elszorult a szívem. Ez azt jelenti, gondoltam magamban, hogy le kell szúrnom Charlotte-ot, amiért köztisztviselőnek adta ki magát. És el kell kémem tőle a pénzt. Egy foghúzást könnyebben elviselnék. – De miért pont A muzsika hangjai? – kérdezte Adrián. – Ez a kedvenc filmje. – Tényleg? Csak nem elmebeteg? – Nem – feleltem védekezőn. – Nagyon aranyos lány. – Menj már! – gúnyolódott Adrián. – Biztosan bőg a butaságtól. – Nem igaz – erősködtem. – Csak még fiatal. – És talán egy hangyányit buta is, gondoltam magamban, de ezt kár lett volna Adrián orrára kötnöm. – Ha elmúlt nyolc, már kinőtt a „csak még fiatal” kategóriából – horkant föl Adrián. – Hány éves? – Huszonhárom – dünnyögtem. – Elég idős hozzá, hogy közelebbről is megismerjem – mondta Adrián. – Fogadok, hogy rózsaszín az ágyneműje és nyuszis papucsot hord – tette hozzá fintorogva. – És odavan a gyerekekért meg az állatokért, és vasárnap reggel korán felkel, hogy megnézze az Én kicsi pánimat. Ha Adrián sejtette volna, mennyire közel jár az igazsághoz! – Rengeteget meg lehet tudni egy emberről, ha megnézed, melyik filmet veszi ki – magyarázta Adrián. – Mellesleg, miért a te kártyádat használja? – Mert az övét megszüntetted. Nem emlékszel? – Csak nem ő az a szőke csaj, aki elvitte magával a Repülők, vonatok, automobilokat Spanyolországba? – kiáltott fel Adrián rémülten. Leesett az álla a felfedezéstől, hogy annak a rémes lánynak adta kölcsön az egyik legértékesebb filmjét, aki annak idején egész Európán végighurcolta az ő szeretett gyermekét, majd miután hazajött, nem volt hajlandó büntetést fizetni. Hogy Charlotte megszegte az őt sújtó kereskedelmi szankciókat. – De igen. – Nem is érjPm, hogyhogy nem ismertem meg – mondta Adrián feldúltan. – Nyugalom, nyugalom – csitítgattam, hogy lehiggadjon és hazaengedjen. – Visszaszerzem a filmet. És kifizetem a büntetést. Bármit kifizettem volna, csak hogy megszabaduljak. – Ne – mondta Adrián. – Csak szerezd vissza a filmet. Úgy beszélt, mint az elveszett gyermeküket sirató anyák a tévéfelhívásokban. – Csak szerezd vissza – ismételte. – Mindössze ennyit kérek. 81 Távoztam. Ki voltam merülve. Ennyit az elh.it falasomról, hogy senkivel sem akarok beszélni. De mással már nem vagyok hajlandó szóba állni ,iz este folyamán, döntöttem el. Önkéntes némasági fogadalmat tettem. Bár úgy éreztem, mintha a fogadalmam nem is lett volna olyan önkéntes. 82 *1izennegyedikj-ejezet A lakásban óriási volt a rendetlenség. A konyha romokban hevert, a mosogatóban halomban állt a

szennyes edény. A szemetest ki kellett volna üríteni, a radiátorokat száradó ruhák borították, valaki két pizzásdobozt hajított a nappali padlójára, amelyek hagyma- és szalámiszaggal árasztották el a levegőt, és a hűtőben is furcsa illat terjengett, amikor kinyitottam, hogy berakjam a bort. Noha a lakás állapotától még depressziósabb lettem, mint annak előtte voltam, nem bírtam rávenni magam, hogy a pizzásdobozok szemétbe hajításán kívül mást is csináljak. De legalább otthon voltam. Éppen élénk kutatómunkát folytattam a konyhában egy nagyjából tiszta tányér után, amire rárakhattam volna a sült krumplit, amikor megszólalt a telefon. És mielőtt észbe kaphattam volna, már fel is vettem a kagylót. – Lucy? – kérdezte egy férfihang. Egy pillanatra legalábbis azt hittem, hogy egy férfi beszél. Aztán rájöttem, hogy csak Dániel az. – Szia – mondtam, és megpróbáltam udvarias lenni, miközben átkoztam magam, amiért felvettem a kagylót. Dániel nyilvánvalóan azért hívott, hogy kárörvendően élvezkedjen a megjósolt férjhezmenetelem fölött. – Szia, Lucy – üdvözölt Dániel barátságos, de aggodalmaskodó hangon. – Hogy vagy? • Eltaláltam. Semmi kétség: azért hívott, hogy kárörvendjen. – Mit akarsz? – kérdeztem hűvösen. – Csak tudni szerettem volna, hogy vagy – válaszolta Dániel, tűrhetően imitálva, hogy meglepődött. – Egyébként köszönöm kedves kérdésedet. – Azért hívtál, hogy röhögj rajtam – jelentettem ki sértődötten. – Dehogy! – mondta Dániel. – Komolyan! – Dehogynem, Dániel – sóhajtottam föl. – Bármilyen szerencsétlenség történik is velem, te mindig telefonálsz, hogy az orrom alá dörgöld. Ugyanúgy, ahogy én is hülyére röhögöm magam, ha téged ér valami kellemetlenség. Ez a szabály. – Nem egészen – mondta Dániel szelíden. – Nem tagadom, te 83 w mindig remekül szórakozol, amikor én pofái»leseifi, de nincs igazad, amikor azt állítod, hogy én kinevetlek, aimkfif fajban vagy. Csönd. – Nézzünk szembe a tényekkel – folytatni Dániel kedMgen. J- Ha ez volna a helyzet, az egész életemet végi^rfthógriím. – Jó éjt, Dániel – mondtam hűvösen, és magalt fii- biiztam a telefont. – Várj, Lucy! – kiáltottadDaniel. – Csak vicceltem. I e jó ég! – dünnyögte. – Mennyivel jobb fej vagy, amikor működik a hu- morérzéked. Egy szót sem szóltam, mert nem tudtam eldönteni, elhiggyem--e Dánielnek, hogy csak viccelt. Nagyon érzékenyen el intett az engem ért k*asztrófák látszólag aránytalanul nagy mennyisé« Rettegtem attól, hogy mások kigúnyoljanak vagy – ami még rosszabb – sajnáljanak. A csönd elhúzódott. Micsoda pénzkidobás, gondoltam magamban Szomorúan. Aztán megpróbáltam összeszedni magam. Az élet úgy* éppen elég siralmas, gondoltam. Semmi értelme, hogy teljes letargiába süppedjek a telefonbeszélgetés közben ki nem mondott szavak tragédiája okán. Hogy elüssem az időt, belelapoztál a magtzinha. Találtam egy cikket, amely a beöntésről szólt. Pfúj, AiiiHdham mtgamban, milyen undorító! Jó lehet. Aztán bekaptam két habrolót. Egy énmagátam nem volt elég.

– Hallom, nem mész férjhez – «Mblalt meg végül Dániel, miután a csönd már kezdett kínossá válni. – Nem, Dániel, nem megyek férjhez – feleltem jóváhagyólag. – Remélem, kellemes hétvégét szereztem neked. Most pedig leteszem. Jó éjt! – Lucy, kérlek! – könyörgött Dániel. – Dániel – vágtam a szavába elcsigázottan. – Nagyon nincs hangulatom ehhez. Még beszélni sem akartam senkivel, csak veszekedni volt kedvem. – Sajnálom – mondta Dániel bűnbánóan. – Komolyan? – kérdeztem gyanakvóan. – Igen – felelte Dániel. – Becsszó. – Akkor jó – feleltem. – De most már tényleg leteszem. – Pipa vagy rám – állapította meg Dániel. –1 Liliom a Rangodon. – Nem, Dániel, nem vagyok pipa rád – mondtam fáradtan. – Csak egyedül akarok lenni. – Jaj, ne! – kiáltott fel Dániel. – Ez azt jelenti, hogy a következő hétvégéig illegalitásba vonulsz egy doboz keksz társaságában? – Lehetséges. – Halkan felnevettem. – Viszlát egy hét múlva. – Időnként majd felhívlak, hogy megfordítsalak – mondta Dániel. – Nem akarom, hogy megint felfekvéseid legyenek. – Kösz. – Nem is, figyelj csak, Lucy. Nem megyünk el valahova holnap este? – Holnap este? – kérdeztem. – Szombat este? – Igen. – De Dániel, még ha el is akarnék menni valahova holnap este, ami nem felel meg a valóságnak, kizárt dolog, hogy veled menjek – fejtettem ki. – Ó! – Nem akarlak megbántani – mondtam kedvesen. – De szombat este! A szombat este arra való, hogy az ember buliba menjen és megpróbáljon felszedni valakit, nem pedig arra, hogy a régi barátaival találkozzon. Isten erre találta ki a hétfő estéket. Hirtelen aggasztó gondolat ütött szöget a fejembe. – Hol vagy? – kérdeztem Dánieltől gyanakvóan. – Oöö, otthon – válaszolta Dániel zavartan. – Péntek este? – kiáltottam fel elképedve. – És szombat este velem akarsz találkozni? Mi a baj? Aztán rájöttem. És érezhetően jobb kedvre derültem. – Kidobott, mi? – kérdeztem Dánieltől behízelgő hangsúllyal. – Ez a Ruth végre észre tért. Bár, be kell vallanom, mostanáig nem gondoltam volna, hogy az is van neki. Mindig goromba megjegyzésekkel illettem Dániel barátnőit. Szentül hittem, az a nő, aki elég hülye ahhoz, hogy szóba álljon egy olyan szembetűnően csélcsap és kapcsolatokra éretlen egyénnel, mint Dániel, megérdemli, hogy az ember lekicsinylőén beszéljen róla. – Még most sem örülsz, hogy felhívtalak? – kérdezte Dániel kedvesen. – Nem vagy oda a boldogságtól, hogy nem irányítottál át az üzenetrögzítőre? – Kösz, Dániel – mondtam, és kezdtem jobban érezni magam. – Roppant figyelmes vagy. Öntsd ki a szíved. Mi történt? – A! – mondta Dániel bizonytalanul. – Csak a szokásos. Majd holnap este elmesélem. – Dániel – mondtam szelíden –, holnap este nem találkozunk.

– De Lucy – győzködött Dániel. – Már foglaltattam asztalt az egyik étteremben. 85 – De Dániel – válaszoltam, hasonló meggyőzei erővel előbb meg kellett volna beszélned velem. Tudod, mennyire kiszámíthatatlan vagyok. És jelen pillanatban egyáltalán nem vagyok jó társaság. – Tudod – magyarázta Dániel már régen lefoglaltam azt az asztalt. Úgy volt, hogy Ruthtal megyek, de most, hogy már nem vagyunk együtt… – A, már értem – mondtam megvilágosodva. – Nem kifejezetten engem akarsz odavinni. A kárki megteszi. Nos, ezt nem lesz nehéz összehozni, figyelembe véve, mennyire odavannak érted a nők. Bár, őszintén szólva, nem fér a fejembe… – Nem, Lucy – vágott közbe Dániel. – Kifejezetten téged szeretnélek odavinni. – Sajnálom, Dániel – jelentettem ki szomorúan –, de túlságosan le vagyok törve. – Nem vidított fel a hír, hogy elhagyott a barátnőm? – tudakolta Dániel. – De, persze – feleltem. Kezdett eluralkodni rajtam a bűntudat. – Csak ki sem bírom tenni a lábam itthonról. Ekkor Dániel bedobta az adu ászt. – Most lesz a születésnapom. – De csak kedden – vágtam rá gyorsan. Kiment a fejemből, hogy Dánielnek születésnapja lesz, de villámgyorsan eszembe jutott egy kifogás. Nagy gyakorlatom volt benne, hogyan kell kibújni bizonyos dolgok alól, amelyekhez nem fűlött a fogam, és ez meg is látszott. – De nagyon szeretnék elmenni ebbe aa^Mw-Mnbe – mondta Dániel rábeszélőleg. – És olyan nehéz asztalt szeefrani. – Jaj, Dániel – sóhajtottam fel elkeseredetten. – Miért csinálod ezt velem? – Tudod, nem te vagy az egyetlen, aki pocsékul érzi magát – válaszolta Dániel halkan. – Ez nem csak a te lsj^lltíiupd. – Jaj, ne haragudj, Dániel. – Egyszerre támMll lel bennem a lelkiismeret-furdalás és a harag. – Fáj a szív,td? – Tudod, hogy van ez – mondta Daniul, míg mindig halkan<és csüggedten. – Cserbenhagytalak valaha is, ¿miikor ki voltál borulva? – kérdezte, és ezzel megpecsételte a sorsom^. – Ez zsarolás – mondtam lassan. – De azért elmftgyek. – Jó – vidult fel Dániel. – Nagyon pocsékul vagy? – kérdeztem. Mindig is Érdekelt más emberek szomorúsága. OsszehasanlÍt4>ti.un 6f> egybevetettem a 86 sajátommal, csak hogy megállapíthassam, nem is vagyok annyira különc. – Igen – válaszolta Dániel búsan. – Te nem volnál az? Ha nem tudnád, honnan szerezhetsz magadnak új hálótársat? – Dániel! – kiáltottam magamból kikelve. – Te szemétláda! Sejthettem volna, hogy csak tetteted magad. Egy csöpp őszinte érzés sem szorult beléd! – Vicc volt, Lucy, vicc – mondta Dániel szelíden. – Én így szoktam megbirkózni a kellemetlenségekkel. – Soha nem tudom, mikor viccelsz és mikor beszélsz komolyan – sóhajtottam fel. – Én sem – hagyta helyben Dániel. – Most pedig hadd meséljek egy kicsit arról a csodálatos étteremről, ahová holnap viszlek.

– Te csak ne vigyél engem sehová. – Kényelmetlenül éreztem magam. – Úgy beszélsz, mintha randira készülnénk, pedig ilyesmiről szó sincs. Mondd csak azt, hogy az étteremről, ahová erőszakkal elcibálsz. – Bocsánat – szólt Dániel. – Az étteremről, ahová erőszakkal elcibállak. – Nagyszerű – mondtam. – így már jobb. – A neve Kreml. – Kreml? – kiáltottam fel rémülten. – Ez azt jelenti, hogy orosz? – Eléggé nyilvánvaló – felelte Dániel aggodalmaskodó hangon. – Baj? – Igen! – jelentettem ki. – Ezt értsem úgy, hogy órákat kell sorban állnunk az ételért? Mínusz húsz fokban? És bár egy csomó ínycsiklandó étel fog szerepelni az étlapon, az egyetlen fogás, amit felszolgálnak, nyers fehérrépa lesz? – Egyáltalán nem – tiltakozott Dániel. – Semmi ilyesmitől nem kell tartanod. Az étterem bolsevizmus előtti és csodálatos. Kaviár meg gyümölcsvodka. Osztályon felüli. Imádni fogod. – Nincs más választásom – feleltem zordan. – De továbbra sem értem, miért ragaszkodsz hozzá, hogy én menjek veled. Miért nem hívod Karent vagy Charlotte-ot? Mind a ketten oda- vannak érted. Bármelyikükkel pompásan szórakoznál. Vagy mindkettejükkel, ha jobban meggondolom. Kis flört a borscs mellé? Hármasban a biincsikekkel? – Nem, köszönöm'- mondta Dániel határozottan. – Kissé viharvert vagyok. Egy időre elegem van a csajokból. – Neked? – kiáltottam fel. – Nem hiszem el! Neked a csajozás ugyanolyan természetet szükségleted, mint a lélegzés. – Nem vagy nagy véleménnyel rólam – felelte Dániel, jót de 87 rülve a megjegyzésemen. – De viccen kívül, szívesebben lennék együtt olyasvalakivel, aki nincs oda értem. – Nos, a legtöbb esetben nem sok hasznomat veszed, de legalább ebben a tekintetben a kedvedre tudok tenni – állapítottam meg, majdnem jókedvűen. Úgy tűnt, faividukam egy kicsit. – Nagyszerű! – örvendezett Dániel. Rövid időre elhallgattunk. Aztán Dániel megszólalt. – Lucy – törte meg a csendet félszegen –, kérdezhetek tőled valamit? – Hát persze. – Nem annyira fontos – mondta Dániel. – Csak kíváncsi vagyok, hogy, izé, miért nem tetszem neked? – Dániel! – kiáltottam fel undorral. – Szánalmas vagy. – Csak tudni szeretném, mit csinálok rosszul… – védekezett Dániel. Letettem a kagylót. Alighogy sikerült tálra varázsolnom a langyos sült krumplit, újra megszólalt a telefon, de ezúttal ravaszabb voltam. Bekapcsoltam az üzenetrögzítőt. Nem érdekelt, ki az, nem akartam beszélni vele. – Ööö, halló! Itt Mrs. Connie Sullivan. A lányomat keresem, Lucy Sullivant. Az anyám volt. Mit képzel, hány Lucy van a lakásban, bosszankodtam magamban. Ám ugyanakkor elöntött a boldogság, amiért, ha hajszál híján is, de megmenekültem. Úgy megkönnyebbültem, hogy fel sem vettem a kagylót. Mit akar a vén szatyor?

Bármi volt is a mondanivalója, nem szívesen osztotta meg az üzenetrögzítővel. – Lucy, édesem, ööö, izé, khmm, itt, ööö, Anyu. Alázatosan beszélt. Amikor „Anyudként mutatkozott be, az mindig annak a jele volt, hogy békülni próbál. Valószínűleg azért telefonált, hogy vonakodva bocsánatot kérjen tőlem, amiért olyan undok volt velem reggel. Rendszerint ezt csinálta. – Lucy, édesem, én, ööö, azt hiszem, egy kicsit szigorú voltam hozzád a telefonban ma reggel. De csak azért, mert a javadat akarom. Lebiggyesztett ajakkal és megvető nrck¡fejezesse 1 hallgattam a szavait. – De muszáj volt, hogy felhívjalak. Nem hírunu megnyugod ni – folytatta. – Tudod, kicsit megijedtem, amikor az eszembe jutott, hogy esetleg… bajba kerültél… – Azt, hogy: „bajba kerültél”, csak suttogva merte kimondani, kétségtelenül elővigyázatosságból, nehogy valaki, aki véletlenül fultanúja az üzenetének, meghallja, hogy ilyen mocskos kifejezés hagyja el a száját, – De csütörtökön találko?unk, és ne felejtsd, hogy hamvazószerda lesz és kezdődik a nagybö… Az égnek emeltem a tekintetemet, bár senki sem volt jelen, aki a tanúja lehetett volna, azzal kimentem a konyhába sóért. A világért sem vallottam volna be, de most, hogy az anyám felhívott és tulajdonképpen bocsánatot kért, kezdtem jobban érezni magam… Megettem a sült krumplit, megettem a csokit, megnéztem a filmet és korán lefeküdtem. A bort nem ittam meg, de lehet, hogy rosszul tettem, mert nyugtalanul aludtam. Mintha egész éjszaka ki-be járkáltak volna az emberek. Állandóan szólt a csengő, ajtók nyíltak és csukódtak, pirítósszag terjengett a levegőben, az előszobából ez szűrődött be: „Hogyan oldjunk meg egy olyan problémát, mint Maria?”, a konyhából fojtott vihogás hallatszott, az egyik szobából felboruló bútorok robaja szüremlett át, aztán megint vihogás, ami ezúttal már nem volt olyan fojtott, majd valaki, nagy csörömpölés közepette, minden bizonnyal dugóhúzó után kutatott az evőeszközös fiókban, miközben férfiak nevetgéltek. Ez volt az egyik hátránya annak, ha az ember péntek este korán ágyba bújt egy olyan lakásban, amelyben a másik két lakótársa bulizni készült és a sárga földig leitta magát. A legtöbb esetben én is tevékeny részese voltam a vihogásnak, csapkodásnak és dörömbölésnek, úgyhogy nem zavart, amikor más is ezt csinálta. De most, hogy józan és elkeseredett voltam, és felejteni akartam, sokkal nehezebb volt megbirkózni a helyzettel. Felkelhettem volna, hogy pizsamában, elfeküdt hajjal és smink nélkül kimasírozzak a hallba és megkérjem Karent meg Charlotte-ot meg a vendégeiket, hogy vegyenek vissza a hangerőből, de az sem segített volna rajtam. Vagy az lett volna a vége, hogy részegen kicikiznek a pizsamám meg a hajam miatt, vagy az, hogy erőszakkal belém töltenek fél üveg vodkát a „sok lúd disznót győz” nevében. Néha azt kívántam, bárcsak egyedül élnék. Az utóbbi időben elég sokat gondoltam erre. Végül sikerült elaludnom, majd, látszólag nem sokkal később, megint felriadtam. Fogalmam sem volt, hány óra lehetett, de még mindig koromsötét volt. A házban csend honolt, a szobám pedig jéghidegre hűlt – még nem kapcsolták be a fűtést. Hallottam, hogy odakint esik az eső, és szél rázza a szobám rozoga ablakait. Egy kóbor légáramlat enyhén meglibbentette a függönyöket. Autó haladt el a ház előtt, kerekei surrogtak a nedves aszfalton. Kellemetlen érzés suhant át rajtam – üresség? magány? elha- gyatottság? – ha ezek egyike sem, akkor kiterjedt családjuk egy másik tagja. – Ki sem lépek az utcára – gondoltam magamban. – Nem, amíg ilyen a világ. Amíg rossz az idő, és az emberek kinevetnek. Egyikhez sincs kedvem.

Kisvártatva önkéntelenül is rá kellett döbbennem, hogy noha még csak szombat reggel fél hat van, teljesen éber vagyok. Mindig ez történt velem – hétfő reggeltől péntek reggelig még az óracsörgésre sem bírtam kinyitni a szemem, sőt az sem zavart, hogy elveszthetem az állásomat, ha elkésem. A felkelés szinte megoldhatatlan problémát jelentett, mintha tépőzárból lett volna a lepedőm. De amint eljött a szombat reggel, amikor nem kellett korán kelnem, magamtól felébredtem, és semmilyen körülmények között sem bírtam rávenni magam, hogy átforduljak a másik oldalamra, becsukjam a szemem, összegömbölyödjek a takaró alatt és visszaaludjak. A kivételt azok a ritka szombatok jelentették, amikor dolgoznom kellett. Akkor ugyanolyan nehezemre esett a felkelés, mint az előző öt reggelen. Ha anyám ezt tudja, valószínűleg különcségem – ami, szerinte legalábbis, alapvető jellemvonásom – bizonyítékát látta volna benne. – Tudom már – ötlött az eszembe. – Harapok valamit. Felkeltem – a szoba jéghideg volt átvágtam u halion és beléptem a konyhába, ahol, legnagyobb megdöbbenésemre, már volt valaki. Fütyülök rá, ki az, gondoltam magamban harciasait. Szóba Sem állok vele. Az illető egy ismeretlen srác volt. Egy szál bokszeralsóban állt, és mohón csapvizet ivott egy bögréből. Pattanásos volt a háta. Nem ez volt az első szombat reggel, amikor olyan férfiba botlottam a konyhánkban, akiről biztosan tudtam, hogy még soha az életben nem láttam. Az egyetlen különbséget az jelentette ezen a bizonyos szombat reggelen, hogy nem én nAflht haza az illetőt. 90 Valami miatt – talán azért, mert úgy itta a vizet, mintha a szomjhalál fenyegetné, vagy mert pattanásos volt a háta – elhatároztam, hogy kedves leszek hozzá. – Van kóla a hűtőben – szólaltam meg szívélyesen. A srác összerezzent és megfordult. Az arca is pattanásos volt. – Ó, ööö, szia – mondta, és a kezét automatikusan az ágyéka elé kapta, védekezésképpen. (Vajon ott is pattanásos? – méláztam el.) – Bocs – hebegte. – Remélem, nem ijesztettelek meg. Ööö… az egyik lakótársaddal jöttem haza az este. – Vagy úgy – mondtam. – Melyikkel? Kire akaszkodott rá ez a pattanásos képű tegnap este? Karenre vagy Charlotte-ra? – Ööö, elég ciki – közölte a srác szégyellŐsen. – De az a helyzet, hogy nem emlékszem a nevére. Kicsit sokat ittam. – Akkor írd le – javasoltam kedvesen. – Szőke. – Ez nem segít – közöltem a sráccal. – Mind a két lakótársam szőke. – Ööö, nagy, izé – mondta a srác, hatalmas kört írva le a kezével.^ – A, úgy érted, nagyok a mellei! – Hirtelen megértettem. – Nos, ez megint csak bármelyikük lehet. – És fura akcentusa van – tette hozzá a srác. – Skót? – Nem. – Yorkshire-i? – Igen! – Akkor ez Charlotte. Fogtam egy zacskó ropit és visszabújtam az ágyba. Pár perc múlva a pattanásos képű benyitott a szobámba.

– Jaj! – kiáltott fel zavartan és feszengve, a kezét ismét az ágyéka elé kapva. – Hol van… ? Azt hittem… – Szomszéd szoba – mondtam álmosan. 91 <1ízenötödi(
– Mindig ezt mondod, Lucy. – Bocs. – Kérlek! – Nem. – Kérlek! – Jó, nem bánom, de ígérd meg, hogy nem nevetsz ki és nem fogsz sajnálkozni. Azzal mindent elmeséltem Karennek: a Mrs. Nolannál tett látogatásunkat, a jóslatokat, hogy Meredia váratlanul hét font Öt- venhez jutott, hogy Megannak felrepedt a szája, és hogy Hetty lelépett Dick bátyjával, ezért Megan és Meredia mindenkinek szétkürtölték, hogy férjhez megyek. Karén tágra nyílt szemmel hallgatott. – Úristen! – lehelte. – Ez rémes! És kínos is. – Nekem mondod? – Kiborultál?'' – Egy kicsit – vallottam be vonakodva. – A helyedben megfojtanám Merediát. Ezt nem viheti el szárazon. Hihetetlen, hogy Megan is belekeveredett. Mindig olyan normálisnak tűnt. – Tudom. – Tömeghisztéria lehetett az egész – vetette föl Karén. – Mi más törhetne ki egy akkora tehén körül, mint Meredia, ha nem tömeghisztéria? – jegyeztem meg. 93 Karén felnevetett, majd heves köhögőroham fogta el. Charlotte vánszorgott be a szobába. Vastag, ormótlan, garbó- nyakú lila kötött ruhát viselt, amely majdnem a bokájáig ért. Ez képviselte nála a szőrcsuha egyéni változatát. – Lucy! – jajdult fel, azzal könnyekben tört ki és a nyakamba borult. Jobb híján átöleltem, nem feledkezve meg róla, hogy egy fejjel magasabb nálam. – Ügy szégyellem magam – zokogta Charlotte. – Undorító! Bárcsak meghalnék. – Sss, sss! – csitítgattam rutinosan. – Majd elmúlik. Ne feledd, hogy sokat ittál tegnap este, és az alkohol levertséget okoz. Ma mindenképpen depressziós lennél. – Tényleg? – kérdezte Charlotte, és reménykedve rám nézett. – Becsszó. – Jaj, Lucy, te annyira jó vagy hozzám. Mindig tudod, mit kell mondanod, amikor el vagyok keseredve. Persze hogy tudtam. Annyi személyes tapasztalattal rendelkeztem e téren, hogy szívtelenség lett volna, ha nem osztom meg másokkal is a kínkeservvel megszerzett ismereteimet. – Soha többé nem iszom – fogadkozott Charlotte. Nem szóltam semmit. – Egy kortyot sem! A körmeimet vizsgálgattam. – Vagyis, soha többé nem iszom tequilát – jelentette ki Charlotte vehemensen. Kibámultam az ablakon. – Maradok a bornál. A tévére szegeztem a tekintetemet (pedig nem is volt bekapcsolva). – És minden pohár után iszom egy kis ásványvizet. Megigazítottam egy párnát. – És egy este nem iszom többet négy pohár bornál.

Megint a körmeimet kezdtem vizsgálgatni. – Jó, legyen hat. Újabb pillantás az utcára. – A pohár méretétől függően. Majd a tévére. – Egy héten nem iszom többet tizennégy egységnél. Es ez így ment tovább, amíg Charlotte végül meggyőzte magát, hogy napi egy üveg tequila nem árthat. Már rengetegszer hallottam ezt. – Lucy, szörnyen viselkedtem – közölte velem Charlotte bizalmasan. – Levettem a blúzomat, és melltartóban táncoltam. m Egy szál melltartóban? – kérdeztem komolyan. – Igen. – Bugyi nem is volt rajtad? – Dehogynem, az rajtam volt. Meg a szoknyám is. – Akkor nem is lehetett olyan szörnyű. – Azt hiszem. Jaj, Lucy, vidíts fel! Mesélj valamit. Azt meséld el… lássuk csak, azt meséld el… azt meséld el, amikor a barátod lapátra tett, mert beleesett egy másik srácba. Elszorult a szívem. De én voltam a hibás. Gondos munkával elértem, hogy – a legjobb barátaim legalábbis – afféle botcsinálta komikusként tiszteljenek, aki saját életének a tragédiáit helyezi a középpontba. Egyszer régen rájöttem, csak egyetlen módon kerülhetem el, hogy szerencsétlen és szánalmas figura váljon belőlem; ha szellemes és szórakoztató vagyok. Pláne, ha a saját szerencsétlen és szánalmas dolgaimmal kapcsolatban viselkedem így. Senki sem tudott kinevetni, mert élből lepipáltam mindenkit. De ebben a pillanatban képtelen voltam komédiázni. – Ne, Charlotte, nem megy,.. – Na, ne csináld! – Nem. – Kérlek! Azt meséld el, amikor a srác rábeszélt, hogy vágasd le a hajad rövidre, és aztán mégis kidobott. – Jaj… jaj… a fenébe is! Nem bánom. Ki tudja, gondoltam magamban, talán felvidulok tőle. Úgyhogy olyan szórakoztatóan, ahogy csak tudtam, előadtam Charlotte-nak megalázó szerelmi csalódásom történetét, amely csupán egy volt a sok közül. Hogy éreztessem vele, nem számít, mekkora katasztrófa az élete, engem nem szárnyalhat túl. – Este buliba megyünk – mondta Karén. – Jössz? – Nem tudok. – Nem tudsz, vagy nem akarsz? – kérdezte Karén rosszmájúan. Mivel skót származású volt, a rosszmájú kérdések az erősségei közé tartoztak. – Nem tudok. – Miért nem? – Mert kénytelen voltam beleegyezni, hogy Dániellel vacsorázzak. – Vacsorázni mész Dániellel! Mázlista! – lehelte Charlotte kipirult arccal. 95 – Hogyhogy veled megy? – sikoltott fel Karén undorral. • – Karén! – szólt rá Charlotte.

– Ugyan, Lucy, tudod, hogy értettem – mondta Karén türelmetlenül. – Tudom. Karén nem válogatta meg a szavait, de, hogy méltányosak legyünk vele, tökéletesen igaza volt – magam sem értettem, Dániel miért pont engem választott. – Szakított azzal a hogyishívjákkal – mondtam, mire elszabadult a pokol. Karén úgy ült fel a kanapén, mintha halottaiból támadt volna föl. – Komolyan mondod? – kérdezte egy megszállott arckifejezésével. – A legkomolyabban. – Nahát! – lehelte Charlotte üdvözült mosollyal. – Hát nem csodálatos! – Szóval Dániel szabad? – kérdezte Karén. – Nagyon is az – feleltem ünnepélyesen. – Lerótta, amivel a társadalomnak tartozott satöbbi. – Nem sokáig, ha rajtam múlik – közölte Karén, acélos eltökéltséggel a hangjában, és lelki szemei előtt megjelent ő meg Dániel, amint kéz a kézben sétálnak be elit éttermek ajtaján, ragyogó mosolyt villantanak egymásra az esküvőjükön, és gyengéden babusgatják elsőszülött gyermeküket. – Hová mentek? – kérdezte Karén, miután visszatért a jelenbe és az általános kavarodás alábbhagyott egy kissé. – Valami orosz étterembe. – Csak nem a Kremlbe? – kérdezte Karén döbbenten. – De igen. – Te átkozott, átkozott, átkozott, átkozott, átkozott mázlista! Mind a két nő leplezetlen irigységgel bámult rám. 1“ Ne nézzetek így – szólaltam meg ijedten. – Nincs is kedvem elmenni. – Hogy mondhat* ilyet! – kiáltott fel Charlotte. –NEgy olyan jóképű… – Gazdag – vetette közbe Karén. – Egy olyan jóképű és gazdag férfi, mint Dániel, meghív egy elit étterembe, neked meg nincs kedved elmenni? – Dániel nem is jóképű és nem is gazdag… – tiltakoztam ügyefogyottan. – Dehogynem! – kiáltotta a két nő kórusban. – Jó, lehet, hogy az. De, de… de ez még nem segír rajtam – 96 mondtam elhaló hangon. – Az én szememben nem jóképű. Csak egy haver. És szerintem teljesen fölösleges egy haverral vacsorázni szombat este. Pláne, ha nincs is kedvem elmenni sehová. – Hátborzongató vagy É dörmögte Karén. Nem is tagadtam. Karén fölöslegesen tépte a száját. – Mit veszel fel? – kérdezte Charlotte. – Nem tudom. – Tudnod kell! Nem a sarki kocsmába ugrasz le egy sörre. Amikor Dániel nyolc óra körül megérkezett, még nem voltam készen. De ha Charlotte meg Karén nem kényszerít és beszél rá, hogy fürödjek meg és vegyem fel a csábító aranyszínű ruhámat, még mindig pizsamában lézengek. Nem mintha hálás lettem volna nekik érte. A képükbe vágtam, hogy öltözzenek fel és menjenek el Dániellel Ők. Elhalmoztak a tanácsaikkal, hogy mit vegyek fel, hogyan fessem ki az arcomat és milyen frizurát fésüljek magamnak. Minden mondatot így kezdtek: „Ha én mennék el Dániellel…” és „Ha Dániel engem hívott volna el…” – Ezt vedd föl, ezt vedd föl – kiabálta izgatottan Charlotte, egy pár csipkés selyetnharisnyát húzva elő a fehémeműs fiókomból.

– Nem – jelentettem ki, azzal kivettem a harisnyát a kezéből és visszatettem a fiókba. – De olyan szép! – Tudom. – Akkor meg miért nem veszed fel? – Minek? Csak Dániellel találkozom. – Olyan hálátlan vagy. – Nem igaz. Minek venném fel? Fölösleges, úgysem látja senki. – Jesszus! – mondta Karén, és előhúzott egy melltartót. – Nem is tudtam, hogy ilyen kicsi melltartókat is gyártanak. – Mutasd! – kérte Charlotte, azzal kikapta a holmit Karén kezéből, és röhögőgörcsöt kapott. – Úristen! Mint egy baba- melltartó, mint 0indy melltartója. A mellbimbóm éppen hogy beleférne. – Akkor nagyon apró mellbimbóid lehetnek – bökte oldalba Charlotte-ot Karén nevetve. – Nem is tudtam, hogy tripla A-s melltartót is gyártanak. Fel-alá járkáltam a szobában, lángolt az arcom szégyenemben, és vártam, hogy a két nő abbahagyja a cikizésemet. Amikor megszólalt a csengő, Karén becsörtetett a szobámba és energikusan rám spriccelt a parfümjéből. 97 – Kösz – mondtam könnybe lábadt szemmel, és vártam, hogy eloszoljon az illatfelhő. – Nem miattad, te hülye – közölte velem. – Azért csinálom, hogy olyan illatod legyen, mint nekem. Te egyengeted a Dánielhez vezető utamat. – Ó! Charlotte és Karén összevesztek, hogy ki nyisson ajtót Dánielnek. Karén nyert, mert ő lakott hosszabb ideje a lakásban. – Gyere be! – tárta ki az ajtót élénken és túláradó lelkesedéssel Dániel előtt. Karén mindig élénk és lelkes volt Dániel társaságában, és valószínűleg nem az ajtó volt az egyetlen dolog, amit szívesen kitárt volna előtte. Dániel úgy nézett ki, mint mindig, de nem volt kétséges a számomra, hogy egy későbbi időpontban kénytelen leszek végighallgatni Karén és Charlotte áradozását arról, hogy milyen istenien festett. Furának találtam, hogy a nők ennyire rajonganak Dánielért, mert én semmi különlegeset nem láttam benne. Nem volt átható kék szeme, kékesfekete haja, érzéki, duzzadt szája és akkora álla, mint egy retikül. Semmi ilyesmi. A szeme szürke volt, és cseppet sem átható – unalmasnak tartottam. A haja pedig meghatározhatatlan színű volt – barna. Mint az enyém, azzal a kivétellel, hogy az ő tincsei a Jó Hajtündér keze nyomát viselték magukon, mert egyenesek és fényesek voltak. Az én hajam viszont sprőd és göndör, és amikor megáztam, úgy néztem ki, mintha házilag daueroltam volna be a hajam. Dániel rámosolygott Karenre. Sokat mosolygott. Mindenki, aki egy picit is vonzódott Dánielhez, azt hajtogatta, milyen szép a mosolya, én pedig nem értettem, miért. Csak egy sor apró, fényes fogat láttam. Jó, úgy tűnt, Dánielnek ép a fogsora és mindegyik foga valódi. Egy sem hiányzott, egyik sem volt fekete vagy zöld és mohlepte, továbbá egyik sem állt derékszögben, de ettől még nem estem hasra. Dániel sikere abban áll, jöttem rá, hogy úgy néz ki, mirttiegy rendes fiú, mint egy jól nevelt, barátságos, konzervatív elveket valló férfi, aki megadja a nőknek a kellő tiszteletet.

Ami olyan távol állt a valóságtól, hogy az embernek kacagnia kellett. De mire Dániel női rájöttek erre, már túl késő volt. – Szia, Karén! – köszönt Dániel, ismét bevetve a mosolygásos cselt. – Hogy vagy? – Remekül! – jelentette ki Karén. – Prímán! És azon nyomban, nyíltan, szégyenkezés nélkül flörtölni kezdett. Kétértelmű pillantásokkal és jelentőségteljes mosolyokkal bombázta Dánielt. És birtokolni vágyásában páratlan magabiztossággal söpört le egy láthatatlan pihét Dániel fekete télikabátjáról. – Szia, Dániel! – Charlotte lassan előbújt a szobájából. 0 is szégyentelenül flörtölt Dániellel, de a kedves, félénk mosolyok és a rebbenő pillantások taktikáját választotta. Rózsás arc, halvány pír és tiszta szemű, tiszta arcú, tejszagú egészség. Dániel ott állt az előszobánkban, mosolygott és nagyon magasnak látszott. Amikor Karén megpróbálta bevezetni a nappaliba, ellenállt. – Köszönöm, nem – szólt. – Kint vár a taxi. Amikor ezt mondta, jelentőségteljesen rám nézett, majd az órájára pillantott. – Korán jöttél – mondtam szemrehányóan. Fel-alá rohangáltam az előszobában, hogy megtaláljam a magas sarkú cipőmet. – Éppenséggel percre pontosan érkeztem – felelte Dániel szelíden. – Te biztosan jobban tudod – kiáltottam ki a fürdőszobából. – Csinos vagy – állapította meg Dániel. Amikor újból elvi- harzottam mellette, megragadott és megpróbált megpuszilni. Charlotte-nak megnyúlt a képe. – Juj! – kiáltottam fel, az arcomat törölgetve. – Vigyázz, elma- szatolod a festéket. A magas sarkú cipőmre a konyhában bukkantam rá, a hűtőszekrény és a mosógép közötti résben. Felvettem, és Dániel mellé álltam. Még így is sokkal magasabb volt nálam. – Gyönyörű vagy, Lucy – mondta Charlotte sóvárogva. – Jól áll neked ez az aranyszínű ruha. Olyan vagy, mint egy királykisasszony. – Igen – helyeselt Karén. Egyenesen Dánielre mosolygott, és a szükségesnél sókkal hosszabb ideig bámult a szemébe… nem mintha Dánielnek, ennek a bájgúnámak ellenére lett volna a dolog. – Hát nem összeillő pár! – kiáltott fel Charlotte, és felváltva mosolygott rám meg Dánielre. – Nem – dörmögtem, a magas sarkú cipőtől eljutva a zavar legmagasabb fokáig. – Nevetségesek vagyunk így együtt. O túl magas, én meg túl alacsony vagyok. Az emberek azt fogják hinni, hogy cirkusz érkezett a városba. 99 Charlotte döbbenten és hevesen tiltakozott, Karén viszont nem cáfolt meg. Karenben túláradt a versenyszellem. Nem tehetett róla. Egyike volt azoknak az embereknek, akik soha nem hagyták el és becsülték alá magukat, és soha nem eresztettek meg szánalmas vicceket a saját kárukra. Ezzel szemben én szinte mást sem csináltam. Meg voltam győződve róla, hogy Karén képtelen erre. Általában nagyon kedves lány volt, de ha rosszul mentek a dolgok, nem volt tanácsos felbosszantani – amikor részeg volt, kifejezetten ijesztően viselkedett. A tiszteletet tartotta a legfontosabbnak. Már-már a mániájává vált, ha kíváncsiak a véleményemre. Két hónappal azelőtt a barátja, Mark félénken felvetette, hogy ők ketten talán túlságosan is közel kerültek egymáshoz, mire Karén meg sem várta, hogy a srác befejezze a mondatot, hanem rákiáltott, hogy takarodjon a lakásból, és soha többé ne jöjjön vissza. Karén még annyi időt sem adott szegény srácnak, hogy az rendesen felöltözzön. (Még mindig őrizte Mark alsónadrágját, amelyet diadalmasan lengetett az ablakban, miután az el- somfordált.) Aztán vett három liter kannás bort, és

ragaszkodott hozzá, hogy mellette legyek, amíg meg nem issza^az egészet. Rémes egy éjszaka volt – Karén csak ült, vad arckifejezéssel bámult maga elé, és egy szót sem szólt, csak néha-néha fakadt ki: „szemétláda”, mialatt én idegesen kortyolgattam a boromat és vigasztalásnak szánt közhelyeket motyogtam az orrom alatt. Aztán Karennél egyszer csak elszakadt a cérna. Felém fordult, megragadta a ruhám elejét és akadozó nyelvvel ezt mondta: . – Haénnem tissztelem magamm, akkor kijafene? ^He? – szegezte nekem újra a kérdést, miközben félig lehunyta szemét, és az arca majdnem érintette az enyémet. – Vállaszojj! – Igazad van – helyeseltem idegesen. – Kijafene? Másnap persze bocsánatot kért, és azóta sem fosdttlt elő vele ilyesmi. Azt leszámítva, hogy túláradt benne a versenyszellem, nagyszerű lakótárs volt. Jókat lehetett vele hülyéskedni, isteni ruhái voltak, amiket kis könyörgés után mindig kölcsönadott, néha módfelett vulgáris tudott lenni, és mindig pontosan fizette a lakbért. Persze, tisztában voltam vele, ha az érdekeink valamikor is ellenkezni fognak egymással, fel kell készülnöm rá, hogy vagy elegánsan visszavonulok, vagy egy darabig kórházi koszton kell élnem. Eddig azonban még nem kerültünk összetűzésbe egy mással – és nem tartottam valószínűnek, hogy ez Dániel miatt bekövetkezne. Karén megpróbált a lehető legközelebb kerülni Dánielhez. – Ma este buliba megyünk – közölte vele, kizárólag hozzá intézve a szavait. – Ha van kedvetek, ugorjatok be vacsora után. – Jól hangzik – felelte Dániel mosolyogva. – Felírom a címet. – Fölösleges – szólaltam meg, szinte megrészegülve az előszobái románc hangulatától. – Nekem megvan. – Biztos? – kérdezte Karén nyugtalanul. – Biztos. Most pedig menjünk. Essünk túl a dolgon. – Gyere el a buliba – kiáltotta Karén. – Még ha Lucynak nincs is kedve jönni. Karén persze azt akarta mondani: pláne, ha Lucynak nincs kedve jönni, gondoltam magamban vidoran. Kiléptünk az ajtón. Dániel fogpasztareklámba illő mosolyt villantott Karenre és Charlotte-ra, én pedig derűs pillantást vetettem rá. – Mi van? – kérdezte Dániel, miközben lefelé mentünk a lépcsőn. – Mi rosszat tettem? Szörnyű vagy! – nevettem fel. – Volt már rá példa, hogy nem kezdtél ki egy nővel? – De hát én nem kezdtem ki senkivel – tiltakozott Dániel. – Csak természetesen viselkedtem. Udvarias voltam. Kétkedő pillantást vetettem rá. – Gyönyörű vagy, Lucy – jegyezte meg Dániel. – Hogy te mekkora szélhámos vagy! – feleltem. – Figyelmeztető táblát kellene viselned. Hogy elriassza tőled a nőket. – Fogalmam sincs, mit csináltam rosszul – fakadt ki Dániel. – Tudod, mi lenne a táblán? – folytattam, mintha mi sem történt volna. – Mi, Lucy? – Óvakodj a bikától. Dániel kinyitotta előttem az ajtót, mire arcul csapott a hideg levegő, a kinti idlág. Istenem! – gondoltam magamban elkeseredetten. – Hogy élem túl ezt az estét? 101 (

Tizenfiatodil<^fejezet

Megérkeztünk az étterembe, ahol a világ legszomorúbb embere nézett utána az asztalfoglalásunknak. – Dimitrij majd felakasztja a kabátjukat – közölte velünk gondterhelten, erős orosz akcentussal. Egy pillanatra elhallgatott, mintha óriási erőfeszítésébe kerülne, hogy folytatni tudja a megkezdett mondatot. – Azután – sóhajtott fel–, Dimitrij majd odavezeti önöket az asztalukhoz. Lagymatagon csettintett, mire bő tíz perc múlva megérkezett Dimitrij: egy alacsony, kapatos férfi rosszul szabott szmokingban. Úgy tűnt, mintha alig bírná visszafojtani a könnyeit. – Mizster Vadzson és kízsérője? – motyogta, akár egy gyászoló rokon a temetésen. – Ööö, tessék? – kérdezte Dániel. Gyengéden oldalba böktem. – Ránk gondol- Téged hívnak Watsonnak. – Tényleg? Ja, igen. – Erre tezzsék – suttogta Dimitrij fátyolos hangon. Először egy kis pulthoz vezetett bennünket, ahol átadtuk a kabátunkat egy lélegzetelállítóan gyönyörű, de lélegzetelállítóan unott arcú fiatal nőnek. Szögletes alakja, porcelánfehér bőre és hollófekete haja volt, és csak úgy áradt belőle a fájdalmas közöny. Még Dániel százwattos mosolya sem váltott ki belőle fikarcnyi érdeklődést. – Leszbikus – mordult fel Dániel. Követtük Dimitrijt az étterembe, általa méltóságteljesnek hitt, de valójában csigalassúságú tempóban. Állandóan nekiütköztem hátulról. Amikor ráléptem a cipősarkára, Dimitrij megállt, hátrafordult és inkább szomorú, mintsem méiges pillantást vetett rám. Annak ellenére, hogy semmi kedvem nem volt eljönni, el kellett ismernem, hogy az étterem gyönyörű. A berendezés fényes csillárokból, rengeteg vörös bársonyból, hatalmas aranykeretes tükrökből és nagy pálmákból állt. A helyiséget fiatal, szép emberektől származó morajlás, csörgés és csilingelés töltötte be, akik kacagva feketeribizli-ízü vodkát ittak és kaviárt ejtettek a ruhájuk elejére meg az ölükbe. Mélységesen hálás voltam, hogy hagytam rábeszélni magam az aranyszínű ruhára. Bár nem éreztem úgy, mintha a társasághoz tartoznék, legalább az öltözékemmel nem lógtam ki onnan. Dániel könnyedén átkarolta a derekamat. – El a kezekkel! – mormoltam, és elhúzódtam tőle. – Mit képzelsz? Ne kezelj úgy, mintha én is a nőd volnék. – Ezer bocsánat – mondta Dániel komolyan. – A szokás hatalma. Egy pillanatra elfeledkeztem róla, hogy te vagy mellettem, és automatikusan éttermi üzemmódra kapcsoltam. Felkacagtam, mire Dimitrij azonnal hátrafordult és átható pillantást vetett rám. – Ööö, bocsánat… – – motyogtam, és úgy elöntött a szégyen, mintha udvariatlanságon vagy istenkáromláson kaptak volna. – Az azstal – közölte velünk Dimitrij, erőtlenül rámutatva a több hektáron elterülő hófehér, keményített lenvászon abroszra, a több száz csillogó-villogó kristálypohárra és»a vakító evőeszközök hosszú sorára. Lehet, hogy csak nyers fehérrépát kapunk enni, gondoltam magamban, de a Kreml festői környezetet biztosít mindehhez. – Nagyon szép – mosolyogtam rá Dánielre. Aztán Dimitrij meg én rövid táncot mutattunk be, amikor egyszerre próbáltuk kihúzni a székemet, majd mind a ketten visszakoztunk, majd ismét egyszerre lendültünk előre. – Rendelhetnénk valami italt? – kérdezte Dániel, miután végre mind a ketten elfoglaltuk helyünket a hatalmas kerek asztal egymással szemközti oldalán.

Dimitrij felsőhajtott, így jelezve, sejtette, hogy efféle, egyébként teljesen ésszerűtlen kívánságra kerül majd sor, de ő egy becsületes, kötelességtudó ember, aki mindent megtesz, hogy teljesítse a kérést. – Zsólok Gregorijnak, az italozs pincérnek – mondta, azzal odább vánszorgott. – De… – kiáltott Dániel a távozó Dimitrij után. – Istenem! – mondta. – Csak egy kis vodkát szeretnék rendelni, erre az egész bonmizériát végig kell szenvednünk. Gregorij azonnal mellettünk termett és szomorú mosollyal átnyújtotta a több kilométer hosszú itallapot, amelyen az összes elképzelhető ízű vodka megtalálható volt. Már a látvány is feldobott. Szinte örültem, hogy eljöttem. – Mmmm! – mondtam izgatottan. – Mit szólnál az epreshez? 103 Vagy legyen inkább mangós? Nem, nem, várj csak… esetleg fe- keteribizlis? – Teljesen mindegy – kiáltott át Dániel az asztal túloldaláról. – Te választasz. – Ebben az esetben – szóltam –, kezdetnek kóstoljuk meg a citromosat, aztán egy kicsit később kérünk egy másikat. Fiatalabb koromban elkápráztattak a koktéllapok, minden egyes kreációt meg akartam kóstolni, a legszívesebben ábécésor- rendben végigittam volna az egész kínálatot, úgy, hogy soha nem rendelek kétszer ugyanabból, de a megvalósításra már nem került sor, mert nagyon féltem, hogy berúgok. Es az, amit az ízesített vodkákkal kapcsolatban javasoltam, feltehetőleg ennek a felnőtt változata volt. Még mindig féltem, hogy berúgok, de ezen az estén úgy éreztem, túlélném a dolgot. – Két citromos vodkát kérünk – rendelt Dániel. Amint Gregorij távozott, Dániel rám sziszegett az asztal fölött: – Gyere át ide. Olyan messze vagy. – Nem – feleltem ijedten. – Dimitrij ide ültetett. – Na és? Nem az iskolában vagyunk. – De nem akarom megharagítani… – Lucy! Ne legyél már ilyen mulya. Gyere ide. – Nem! – Jő, akkor én megyek oda. Dániel felállt, pár méterrel odébb tolta a székét, és majdnem az ölembe ült. A szomszéd asztalnál ülő két bájos fiatal értelmiségi pár döbbenten meredt ránk, mire bánatos, „jaj, nekem, látják, ezzel a bunkóval kell kibírnom, egyébként roppant jól nevelt vagyok és magamtól soha nem vetemednék ilyesmire” pillantást vetettem rájuk, míg Dánielről sugárzott az elégedettség. – vEz az! – vigyorodott el. – így már sokkal jobb. Végre látlak is. J Azzal átrakta a késeit, a villáit, a poharait meg a szalvétáját az én terítékem mellé. – Dániel, légy szíves – szóltam rá kétségbeesetten –, mindenki minket néz. – Kik? – kérdezte Dániel, és körbepillantott. – Ja, már látom. – Akkor visszafognád magad? – dörrentem rá jogos felháborodással. De Dániel oda sem figyelt, mert addigra szemezni kezdett a szomszédos asztalnál ülő csinosabbik nővel, bevetve a szokásos trükkjeit. Ránézett a nőre, mire az elpirult és félrekapta a pillantását. Aztán Dániel fordította el a tekintetét, mire a nő lopva rápillantott. Aztán Dániel ránézett a nőre, rajtakapta, hogy őt mé 104 regeti, és rámosolygott. A nő visszamosolygott, mire én ököllel rácsaptam Dániel karjára. – Ide figyelj, te szörnyeteg, nem is akartam eljönni veled ma este! – Bocs, Lucy, bocs, bocs, bocs.

– Hagyd abba, oké? Nem fogom eltörni, hogy egész este a vállára fölé intézd a szavaidat. – Igazad van, ne haragudj. – Te akartad, hogy eljöjjek ide, úgyhogy okosabban teszed, ha beszélgetnMs méltóztatsz velem. Ha flörtölni szeretnél, miért hoztál magaddal? – Ne haragudj, Lucy, igazad van, Lucy, bocsáss meg, Lucy. Dániel hanga alázatos volt, ám az arckifejezése korántsem. – JÉs nyugodtan abbahagyhatod ezt az idétlen vigyorgást – folytattam. – Mert engem nem hatsz meg vele. – Bocs. Gregorij két súlyos, élénksárga folyadékkal teli poharat tett le elénk. Az ital, a színét elnézve, mintha egyenesen Csernobilből származott volna, de, gondoltam magamban, udvariatlanság lenne hangot adni eme véleményemnek. – Jesszusom! – kiáltott fel Dániel gyanakvóan, a fény felé tartva a poharát. – Olyan, mintha radioaktív volna. – Csitt! – szóltam rá. – Boldog születésnapot. Koccintottunk és felhajtottuk a vodkát. Azon nyomban bizsergető, parázsló forróság kezdett kifelé sugározni a gyomromból. – Istenem! – kuncogtam. – Mi van? – Tényleg radioaktív. – De azért finom. – Nagyon. – Kérsz még? – Igen, azt hiszem. – Hová tűnt Gregorij? – Itt jön. Gregorij éppen felénk közeledett. Dániel leintette. – Még kettőt, lesz szíves – mondta. Gregorijnak felderült az arca. Egyszerre tudott a végletekig búskomor, illetve vidám képet vágni. – Rózsaszínűt – kiáltottam oda neki. – Epreset? – kérdezte Gregorij. – Az rózsaszínű? 105 – Igen. – Akkor epreset. És talán ehetnénk is valamit. – Jó – mondtam, és felkaptam az étlapot. Kihozták a rózsaszínű vodkát, és annyira finom volt, hogy úgy döntöttünk, iszunk még egy pohárral. – Olyan kicsik ezek a poharak. Nem sokat árthat, ami bennük van – okoskodtam. Kihozták az újabb kört – ezúttal ribizlis vodkát – I mi pedig felhajtottuk. – Ez hamar felszívódik, ugye? – Kérsz még? – kérdezte Dániel. – Igen. – Együnk valamit? – Azt hiszem, nem ártana. A, itt jön Dimitrij. Hozhatod a fehérrépát, Dimitrij – mondtam kedélyesen. Döbbenten állapítottam meg, hogy jól érzem magam.

– Valamit el kell mondanom neked, Lucy ** váltott át hirtelen komoly hangnemre Dániel. – Halljuk – mondtam. – Egy pillanatig azt hittem, kezd jó kedvem lenni, de az lesz a legokosabb, ha gyorsan véget vetünk a mókának. – Ne haragudj, kár, hogy előhoztam. Felejtsd el. – Nem tudóin elfelejteni, te agyalágyult. Ahhoz előbb el kell mondénod. – Jó, rendben, de nem fogsz repesni az Örömtől. – Ki vele. – Ruthról van szó. – Ki vele! – Én dobiam őt. Nem pedig ő engem. Csak erről van szó? – gondoltam magamban kissé kábultan. Aztán eszembe jutott, hogy kötelességem megrendszabályozni Dánielt. – Te szemétláda! Hogy tehetted? – Úgy unatkoztam, Lucy. Átkozottul unatkoztam. Kész rémálom volt az egész. – De hiszen Ruthnak nagy didkói voltak. – Na és? – Szóval közölted vele, hogy „úgy szeretném meghálálni, két kezemmel meggyurkálni”? – kérdeztem, és fetrengtem a röhögéstől. A mai egyike volt azon ritka alkalmaknak, amikor úgy éreztem, roppant vicces vagyok. 106 – Pontosan – felelte Dániel, szintén nevetve. – És „Ruthul” elhagytad – állapítottam meg túláradó vidámsággal. – Igen. – Érzéketlen tuskó vagy. – Ugyan már, Lucy, ez nem igaz. Megpróbáltam kedves lenni hozzá. – Sírt? – Nem. – Akkor is szemétláda vagy. Dániel kissé zaklatottnak látszott, és mintha könnybe lábadt volna a szeme. A vodka elérzékenyített minket. – Kár volt elmondanom – szólalt meg Dániel duzzogva. – Tudtam, hogy neríi lesz ínyedre. – Lehet, de majd csak túlélem. Halványan elmosolyodtam. Hirtelen már nem is érdekelt annyira Ruth. Már semmi sem érdekelt igazán. – Ez nagyon filozofikus volt, Lucy. – Tudom, filozofikus hangulatban vagyok. – Érdekes, én is. – Mitől lehet? Csak nem a vodkától? – Biztosan attól. – Kicsit furcsán érzem magam, Dániel, szomorú vagyok, mint mindig, de egyben boldog is. Mélabús. – Tudom – csapott le Dániel a megjegyzésemre. – Én is így érzek. Azzal a különbséggel, hogy én boldog vagyok, mint mindig, de egyben szomorú is. – Ilyen lehet az oroszok lelkivilága – kuncogtam. Repesett a szívem, és jól tudtam, hogy csupa sületlenséget hordok össze, de nem érdekelt. Amit mondtam, nem hangzott sületlenségnek, hanem fontosnak és igaznak. – Gondolod, hogy az oroszok azért isznak annyi vodkát, mert filozofikusak és boldogtalanok, vagy azért filozofikusak és boldogtalanok, mert túl sok vodkát isznak?

– Fogas kérdés,1 Lucy. Miért nem találom meg az igazi nőt, Lucy? – kérdezte Dániel komolyan. – Nem tudom, Dániel. Miért nem találom meg az igazi férfit? – Nem tudom, Lucy. Örök életemben magányos leszek? – Igen, Dániel. Örök életemben magányos leszek? – Igen, Lucy. Elhallgattunk, szomorkásán egymásra mosolyogtunk, miközben lelkünk egyesült a keserédes melankóliában. Egyenesen tob 107 zódott benne. Egyszer csak kihozták az ételt. Talán pont ebben a pillanatban. – Dán, tudod, az egész nem számít, mert legalább lényegében emberek vagyunk. Megízleljük a lét fájdalmát. Iszunk még egyet? – Milyen színűt? – Kéket. Dániel hátradőlt a székén, és megpróbált leinteni egy pincért. – A hölgy még kettőt kér ebből – kiáltotta, és hadonászni kezdett az egyik pohárral. – Persze nem magának akarja mind a kettőt… vagy talán mégis? Hogy is van ez, Lucy? – Ugyanezt, uram? – érdeklődött Gregorij. Legalábbis én úgy emlékszem, hogy ő állt mellettünk. Melankolikusan rámosolyogtam, mire hasonló arckifejezéssel viszonozta a gesztust. – Pontosan ugyanezt – mondta Dániel. – De két pohárral. Nem, inkább néggyel. És.., várjon csak – kiáltott Gregorij után –, kék legyen. Hol is tartottunk? – kérdezte elbűvölő mosollyal. Nagyon örültem, hogy eljöttem Dániellel – olyan aranyos volt. – A lét fájdalmáról beszélgettünk, ha jól emlékszem – folytatta Dániel, – Igen – válaszoltam. – Pontosan arról. Jól állna nekem az a frizura, amit az a lány visel? – Melyik? – kérdezte Dániel, és hátrafordult. ■ Igen, nagyon jól. Még szebb is lennél, mint ő. – Akkor jő – kuncogtam. – Mi végre ez az egész? – Micsoda? – Ez az egész mindenség. Az élet, a halál, a frizurák? – Honnan tudjam, Dániel? Mit gondolsz, miért vagyok állandóan magam alatt? – De jő érzés, nem? – Micsoda? – Magad alatt lenni. – Igen – kacarásztam. Már megint. Nem tudtam abbahagyni. Dánielnek igaza volt. Mind a ketten szomorúak voltunk, de szárnyakat kaptunk, szinte eksztázisba kerültünk a nagy boldogtalanságtól. – Mesélj a férjhezmeneteledről. – Nem. – Kérlek! – Nem. – Nem akarsz beszélni róla? – Nem. 108 – Bármi történik veled, mindig ezt mondod. (- Mit? – Hogy nem akarsz beszélni róla. – Nos, nem akarok beszélni róla.

– Connie-nak elszállt az agya? – Teljesen. Megvádolt, hogy terhes vagyok. – Szegény Connie. – Szegény Connie, még mit nem! – Túl szigorú vagy vele. – Nem igaz. – Rendes nő, és csak a javadat akarja. – Ha-ha! Te könnyen beszélsz, mert hozzád mindig kedves. – Kedvelem. – Én viszont nem. – Nem volna szabad ilyeneket mondanod az anyádról. – Kit érdekel? – Nagyon makacs tudsz lenni, Lucy. – Jaj, Dániel – nevettem fel. – Hagyd már abba, az isten szerelmére! Az anyám lefizetett, hogy dicsérd őt előttem? – Nem, tényleg kedvelem. – Ha ennyire odavagy érte, gyere velem csütörtökön. – Jó. – Mi az, hogy „jő”? – Ahogy mondom: „jó”. – Van kedved hozzá? – Persze hogy van. – Nekem nincs. Szünet. – Hanyagolhatnánk ezt a témát? – kérdeztem. – Csak depressziós leszek tőle. – Hiszen már amúgy is le voltunk törve. – Tudom, de az másfajta szomorúság volt. Jóféle szomorúság. Tetszett. – Rendben. Bészélgessünk arról, hogy egyszer mindannyian meghalunk, ezért semmi értelme ennek az egésznek? – Igen. Kösz, Dániel, te egy angyal vagy. – De előbb – jelentette ki Dániel – igyunk. Melyik színt nem kóstoltuk még? – A zöldet. – Kivis vodka? – Jöhet. Kihozták az italt, majd mind a ketten jóízűen falatozni kezd 109 tünk, de miután végeztünk, képtelen lettem volna megmondani, mit is ettem tulajdonképpen. Ha jól emlékszem, azért ízlett. Dániel szerint végig azt hajtogattam, hogy finom. És olyan jót beszélgettünk. Nem sokra emlékszem belőle, de valami olyasmiről volt szó, hogy semminek sincs értelme, és mindannyiunk sorsa meg van pecsételve. Akkor tökéletesen értettem az egészet. Teljes harmóniában voltam önmagammal, a világegyetemmel és Danilllel. Halványan emlékszem, 'hogy Dániel ököllel verte az asztalt és buzgón helyeselt: – Tökéletesen igazad van. – Majd leintette az egyik pincéit (Gregorijt vagy Dimitrijt?), és odakiáltotta neki: – Hallgassa csak ezt a nőt, minden szava színigaz, ez aztán az egyenes beszéd! Csodálatos este volt, és talán még mindig ott ülnék az étteremben azt kiáltozva: „Lilát! Lilát kérek!” ^ ha Dániel meg én egyszer csak arra nem ocsúdunk, hogy mi vagyunk az egyedüli

vendégek, és egy sor alacsony, kapatos, szmokingos pincér bámul bennünket a pult mögül. – Lucy – sziszegte oda nekem Dániel. – Azt hiszem, ideje mennünk. – Ne! Olyan jó itt. – Gyerünk, Lucy, Gregorij meg a többiek szeretnének hazamenni. Lelkiismeret-furdalásom támadt. – Persze- Persze. Órákba telik, amíg szegények elbumliznak Moszkváig az éjszakai járattal. És fogadjunk, hogy már korán reggel itt kell lenniük. Dániel elbődült, hogy kéri a számlát – az illedelmes viselkedés, amelyet az érkezésünkkor öltöttünk magunkra, már régen a múlté voltHozták a számlát – szinte azonnal. Dániel megnézte. – Bolívia nemzeti adóssága? – tudakoltam. – Inkább Brazíliáé – felelte Dániel. – De mit számít? – Úgy van – helyeseltem. – Különben is, tele vagy pénzzel. – Nem igaz. Minden relatív. Csak mert te éhbérért dolgozol, azt hiszed, mindenki, aki többet keres nálad, tele van pénzzel. – ©! – Az a helyzet, hogy minél többet keresel, annál nagyobb az adósságod. – Dán, ez csodálatos! Ez egy egyetemes igazság: mindannyian tartozunk valakinek az életben. Nem véletlen, hogy ilyen jó állásod van. * Nem, Lucy – mondta Dániel izgatottságtól érdes hangon. –I 110 Az a csodálatos, amit te mondtál, teljesen igazad van: tényleg mindannyian tartozunk valakinek az életben. Ezt feltétlenül írd fel. Tulajdonképpen mindent fel kellene írnunk, amiről ma este beszéltünk. Zúgó fejjel arra gondoltam, milyen bölcsek is vagyunk mi két- ten. Közöltem Dániellel, szerintem milyen bölcs és csodálatos is ő. – Kösz, Dániel – mondtam. – Ez isteni volt. – Örülök, hogy jól érezted magad. – Nagyszerűen. Most már mindent értek. – Például mit? – Hát, nem csoda, hogy eddig úgy éreztem, mintha kívülálló volnék, mert minden jel arra mutat, hogy orosz vagyok. – Ezt meg honnan veszed? _ ■* – Onnan, hogy szomorú vagyok, de boldog. És úgy érzem, mintha itt megtaláltam volna a helyem. – Részeg vagy. – Ugyan! Máskor is voltam már részeg, de még soha nem éreztem magam így. Gondolod, hogy kapnék munkát Oroszországban? – Valószínűleg igen, de nem akarom, hogy elmenj. – Meglátogathatsz. Amúgy is rákényszerülsz majd, amikor itthon elfogynak mellőled a lányok. – Ezt okosan mondtad, Lucy. Elmegyünk a buliba, amire Karén hívott minket? – Igen! Már el is feledkeztem róla. 111 f

fizenfwtedi(<^fejezet – Elég borravalót adtál nekik? – súgtam oda Dánielnek, amikor végül távoztunk a Kremlből és a felsorakozott személyzet búcsút intett nekünk.

– Igen. – Akkor jó. Helyesek voltak. Miközben felfelé mentünk a Kreml lépcsőin, egyfolytában nevettem, és amikor kiléptünk a hideg éjszakába, még jobban elfogott a kacagás. – Kilyukad a2 oldalam. Isteni volt – mondtam, Dánielnek dőlve. – Akkor jő – felelte. – Most pedig viselkedj rendesen, különben soha nem kapunk taxit. – Ne haragudj, Dán, azt hiszem, kicsit becsíptem, de olyan boldog vagyok. – Orüíftk, de fogd már be a szád egy percre. Megállt mellettünk egy taxi. Egy morcos pasas ült a volánnál. – Csíz! – kiáltottam oda neki vihogva. Szerencsére nem hallotta meg. Bemásztam a kocsiba, és Dániel becsapta mögöttünk az ajtót. – Hová? – kérdezte a pasas. – Ahová csak akarja – feleltem ábrándosán. – He? – Ahová csak akarja – ismételtem. – Mit számít? Száz év múlva maga sem lesz itt, én sem leszek itt, a ¡maijáról nem is beszélve! – Elég volt, Lucy. – Dániel oldalba bökött, de közben pukka- dozott a nevetéstől. – Hagyd békén a szegény embert. Wimbledonba lesz szíves. – Álljunk meg egy éjjel-nappalinál és vegyünk valami piát a bulira – vetettem fel. – Mit? – Vodkát. Újabban ez a kedvenc italom. – Jó. – Ne, meggondoltam magam. – Miért? – Mert már így is eléggé be vagyok rúgva. – Na és? Nem érzed jól magad? 112 – De, csak jobb lesz, ha visszafogom magam. – Ugyan. – De, muszáj. Vegyünk valami mást, ami nem olyan erős. – Sört? – Nekem mindegy. – Vagy egy üveg bort? – Rád bízom. – Vagy Guinnesst? – Ahogy akarod. – Lucy, az isten szerelmére! Ne legyél már ilyen birka, mondd meg, mit szeretnél! Mindig szerénykedsz és… – Nem vagyok birka és nem szerénykedem – nevettem. – Tényleg mindegy. Tudod, hogy nem vagyok nagy piás. A taxisofőr bosszúsan felhorkant. Szerintem egy szavamat sem hitte. Amint a taxi befordult az utcába, megcsapta a fülünket a zene. – Jó a buli – jegyezte meg Dániel. – Igen – helyeseltem. – Kíváncsi vagyok, kiszáll-e a rendőrség. Az a jó buli legbiztosabb jele. – Jaj, ne! A szomszédok biztosan betelefonálnak a helyi rendőrőrsre. Legjobb, ha bemegyünk és gyorsan tombolni kezdünk, mielőtt lefújják az egészet. – Nyugi – csitítgattam Dánielt. – Sokan felhívják a rendőrőrszobát, de csak kevés bulit fújnak le.

Dániel felkacagott. A kelleténél hosszabban. A vodka hatása a jelek szerint még nem párolgott el teljesen. Kisebb dulakodás kezdődött, hogy melyikünk fizesse ki a fuvart. – Majd én. – Nem, majd én. – De a vacsorát is te fizetted. – Te meg nem is akartál eljönni. – Akkor is, így igazságos. – Miért nem tudod elengedni magad és hagyni, hogy az ember kényeztessen? Olyan… – Mosmá’ döntsék el, mit akarnak! Nem állok itt egész este. – A taxisofőr sietve félbeszakította Dániel zseb-pszichoanalízisét, mielőtt belemerültünk volna a részletekbe. – Fizess – mormoltam oda Dánielnek. – Gyorsan, mielőtt előkerül a kalapács az ülés alól. Dániel kifizette a pasast, aki morgolódva vágta zsebre a kétségtelenül nagyvonalú borravalót. 113 – Micsoda szájas egy fehérnép – közölte Dániellel búcsúzóul. – Ki nem állhatom a szájas fehémépeket. – És ezzel elrepesztett. Dideregve álltam a járdán, és dühösen bámultam a tovarobo- gó taxi után. – Van képe ilyet mondani! Nem is vagyok szájas. – Csigavér, Lucy. – Jó, mindegy. – Különben, van némi igazság abban, amit mondott. Néha kifejezetten szájas vagy. – Jaj, fogd már be! Megpróbáltam haragudni Dánielre, de nem tudtam visszafogni a nevetésemet. Ami merőben szokatlan viselkedésnek számított tőlem, de ez már csak egy ilyen szokatlan este volt. Becsöngettünk a házba, ahol a buli zajlott, de senki sem nyitott ajtót. – Lehet, hogy nem hallják a csengőt – mondtam, amint dideregve ácsorogtunk a párás éjszakában, Guinness-szel a hónunk alatt, a vastag faajtó mögül kiszűrődő zene- és nevetésfoszlányokat hallgatva. – Túl hangos a zene. Továbbra sem történt semmi, egy tapodtat sem mozdultunk, csak vacogtunk és türelmesen várakoztunk. – Legalább a felét hadd fizessem ki – szólaltam meg. – Miről beszélsz? – A taxiról. Legalább a felét hadd adjam oda. – Lucy! Néha a legszívesebben felpofoználak! Az őrületbe… – Csitt! Jön valaki. Kinyílt az ajtti, és egy sárga inges srác állt a küszöbön. – Tessék! – mondta udvariasan. Csak ekkor esett le, hogy halvány gőzöm sincs róla, kinek a bulijába jöttünk. – Ööö – hebegett Dániel. – Izé, John mondta, hogy jöjjünk el – motyogtam. – Akkor jó! – kiáltott fel a sárga inges vigyorogva, és egy#0P sokkal barátságosabb lett. – Szóval John haverjai vagytok. Dilis egy fazon. – Ööö, az – helyeseltem buzgón, és égnek emeltem a tekintetemet. – De még mennyire! A jelek szerint ez volt a varázsszó, mert kitárult az ajtó, és átléphettük a küszöböt, hogy mi is

csatlakozzunk a bent zajló össznépi mulatsághoz. Elszorult a szívem, amikor észrevettem, hogy rengeteg a lány. Egy férfira körülbelül ezer jutott – ami átlagon 114 aluli aránynak számított egy londoni bulin –, és mind érdeklődéssel méregette Dánielt. – Ki ez a John? – súgta oda Dániel, miközben befurakodtunk az ösztrogénillatú előszobába. – Nem hallottad? Egy dilis fazon. – Jó, de ki az? – Fogalmam sincs – súgtam oda neki lopva, és körülnéztem, hogy a sárga inges hallótávolságon kívül tartózkodik-e de úgy gondoltam, nagy a valószínűsége, hogy vagy lakik itt egy John nevezetű fickó, vagy az itt lakóknak van John nevű ismerősük. A nagy számok törvénye, semmi több. – Atyaisten, fantasztikus vagy! – ámuldozott Dániel. – Nem – válaszoltam. – Csak neked túl sok ostoba nővel volt dolgod. – Igazad van – töprengett el Dániel. – Miért mindig a buta libákat szúrom ki? – Mert egyedül azok állnak szóba veled – feleltem kedvesen. Dániel sértődött pillantást vetett rám. – Igazságtalan vagy. – Nem – válaszoltam. – Csak a javadat akarom. Nekem sokkal jobban fáj, mint neked. – Tényleg?! – Nem. – Ó! – Csak semmi duzzogás. Elcsúfítja a férfias álladat, és megijednek tőled a lányok. Sarjadzó vitánkat egy harsány és vidám skót kiáltás szakította félbe: – De jó, hogy itt vagytok! A sasszemű Karén közeledett felénk, éppen az előszobában ácsorgó, sörözgető embertáanegen törtetett keresztül. Biztosan egész este a bejárati ajtót leste, gondoltam magamban gonoszul, de rögtön furdalni kezdett a lelkiismeret. Nem halálos bűn vonzónak találni Dánielt, csak nagyon rossz ízlésre és ítélőképességre vall. Karén remekül nézett ki: szőke volt, vidám és elbűvölő – kifejezetten Dániel esete. Biztosra vettem, ha ügyesen keveri a kártyáit és megfékezi az éles elméjét, nagy valószínűséggel ő lesz Dániel következő barátnője. Karén nagyon örült, hogy eljöttünk, és olyan szaporán zúdította ránk a kérdéseit, ahogy az esőcseppek potyognak a földre felhőszakadás idején. Milyen volt az étterem? Jó volt-e az étel? Találkoztunk-e híres emberekkel? Pár percig botorán azt hittem, hogy ez egy valódi beszélgetés, 115 amelynek én is a részese vagyok. Amíg fel nem tűnt, hogy Karén néma csendben hallgatja végig a Gregorijról és Dimitrijről szóló, fergetegesnek szánt beszámolómat, ám valahányszor Dániel kinyitja a száját, a hasát fogja a nevetéstől. És valahányszor ta- lálkozott a tekintetünk, roppant energikusan és jelentőségteljesen ráncolta a homlokát – szemöldöke a haja tövétől az arccsontjáig szaladt majd hangtalanul odasúgott nekem valamit. K*ncSl#tva próbáltam követni a szájmozgását, hogy rájöjjek, nfft mond. Már megint kezdi. Mi van?… Mit akarhat?… Az első betű? Mi lehet? Kér szótag? – Kopj le! Karén odahajolt hozzám, és ezt súgta a fülembe, miközben Dániel egy pillanatra elfordult, hogy levegye a kabátját. – Az isten áldjon meg, kopj már le! – O, izé, rendben.

A társalgás magja terméketlen talajra hullott, kétség sem férhetett hozzá, hogy fölösleges vagyok. Ideje volt szednem a sátorfámat. Sejtettem, hogy másnap megkapom a magamét. Karén hegyi beszédet fog tartani. („Az isten szerelmére, miért nem tudtál lekopni? Komolyan mondom, el sem hiszem, hogy ennyire hülye vagy.”) Fel tudtam mérni, mikor nincs rám szükség. Ha jobban meggondolom, kivételes tehetségnek számítottam ezen a területen, sokszor már az előtt tisztában voltam a helyzettel, hogy a többiek megsejtettek volna valamit. Aznap este viszont szokatlanul tapintatlan voltam. Fülig vörösödtem szégyenemben – bírtam elviselni, ha valamit rosszul csináltam majd ezt motyogtam: – Ööö, ott leszek. – Azzal diszkréten odébb húzódtam a pártól, és letáboroztam az előszobában. Egyikük sem tiltakozott. Kicsit bántott, hogy Dániel meg sem próbál feltartóztatni, és nem kérdezi meg, mihez szándékozom kezdeni, de jól tudtam, hogy fordított esetben, ha nálam lenne kapás, én sem turném meg őt magam mellett. Később azonban kezdtem komolyan nsweul érezni magam – egyedül voltam, sehol sem láttam ismerőst, és még le sem vettem a kabátomat; meg mertem volna esküdni rá, hogy mindenki engem néz, és azt gondolja magában, hogy nincsenek barátaim. A kezdeti eufória elpárolgott, és a helyét a szokásos akut félénkségem foglalta el. Hirtelen teljesen kijózanodtam. Sokszor éreztem úgy, hogy az élet egy olyan buli, amelyre engem nem hívtak meg. Most tényleg egy olyan buliban voltam, 116 amelyre nem hívtak meg, és szinte biztató felfedezésnek számított, hogy azok az érzések, amelyek az egész életemet végigkísérték – elszigeteltség, ügyefogyottság, paranoia –, helyénvalónak bizonyultak. A zsebkendőnyi helyen sikerük lehámoznom magamról a kabátomat. Derűs mosolyt varázsoltam az arcomra, hátha meg tudom győzni a körülöttem viháncoló jókedvű embereket, hogy nem csak ők szórakoznak jól. Hogy én is boldog vagyok, teljes életet élek, egy csomó barátom van, és csak azért vagyok egyedül, mert ma ilyen a hangulatom, de ha kedvem szottyanna rá, máris egy hatalmas csoportosulás közepén találnám magam. Nem mintha mindez bármit is számított volna, mivel senki még csak rám se hederített. Abból ítélve, hogy egy lány nekem rohant és rálépett a lábamra, miközben izgatottan rohant ajtót nyitni, egy másik lány pedig rám öntötte a borát, amikor megpróbálta megnézni az óráját, az volt az érzésem, hogy láthatatlan vagyok. Nem is a nedves ruhám idegesített föl, hanem a lány bosszús kifakadása, mintha az egész az én hibám lett volna, s a végén már tényleg az volt az érzésem, hogy én tehetek mindenről, amiért rossz helyre álltam. Eddigi életem azzal telt, hogy hol elviselhetetlenül feltűnőnek, hol pedig teljesen láthatatlannak éreztem magam. Aztán az egyik elágazásban Charlotte-ot pillantottam meg, és meglódult a szívem. Szélesen rámosolyogtam és odakiáltottam neki, hogy mindjárt megyek. Ám Charlotte alig észrevehető, de annál határozottabb mozdulattal megrázta a fejét. Egy fiatalemberrel beszélgetett. Miután hosszasan ácsorogtam magamban, vigyorogva, mint a tejbetök, eszembe jutott valami – betehetném a sört a hűtőbe! Örültem, hogy van célom. Hasznom. Feladatom. Még a magam jelentéktelen módján is számítottam valamit! Teljesen elájulva magamtól meg az újonnan felfedezett értékeimtől, átverekedtem magam az előszobában csoportosuló ha- taMnas és a konyhában csoportosuló még hatalmasabb embertömegen, majd betettem a négy doboz Guinnesst a hűtőbe. A másik kettőt a hónom alá csaptam, és megpróbáltam utat tömi a tágas nappaliba, ahol a móka java zajlott. És akkor megláttam őt.

117 ^izmnyolcadi(
Pontosan az én zsánerem volt: nem unalmas és savanyú, hanem fantáziadús, leleményes és imádni való. – Olyan régóta várok rád: el sem hiszem, hogy végre megérkeztél. Valóban létezel? – kérdezte. – Vagy csak a Guinnessre szomjas képzeletem játszik velem? – Nagyon is létezem – biztosítottam a férfit. Bár ebben magam sem voltam biztos. És azt sem tudtam eldönteni, vajon ő valóságos-e. – Nagyon szeretném, ha léteznél és ezt a tudomásomra is hoznád, de az is lehet, hogy csak álmodom az egészet, beleértve azt is, amikor közlöd velem, hogy létezel. Zavaros ügy. Átérzed a problémámat? – Tökéletesen – válaszoltam komolyan. El voltam bűvölve. – Megkaphatnám a sörömet? – kérdezte a férfi. – Hát, nem is tudom – mondtam idegesen, egy pillanatra megfeledkezve a bűvös hangulatomról. 119 – Kilencszáz év – figyelmeztetett a férfi gyengéden. – Igen, tudom – feleltem. – Tökéletesen megértelek, de ez a sör itt Dánielé. O vette, és pont most akartam a kezébe nyomni egyet, de… á, mindegy. Tessék. – Az lehet, hogy Donal vette, de a sors úgy rendelte, hogy nálam kössön ki – közölte velem a férfi bizalmasan, és ezzel sikerült megpuhítania. – Igazán? – kérdeztem elbizonytalanodva, miközben két érzés viaskodott bennem: a vágy, hogy engedelmeskedjek az ismeretlen férfit körüllengcvtermfKetfölötti qíitAek; illetve a félelem, hogy megvádolnak, más kárára jótékonykodom a Guinnessekkel. – Donal is így akarta volna – folytatta a férfi, gyengéden kihúzva valamit a hónom alól. – Dániel – mondtam szórakozottan, és kikukkantottam az előszobába. Láttam, hogy Dániel és Karén összedugják a fejüket. Nem úgy tűhik, mintha Dánielt nagyon izgatná a Guinnessek sorsa, gondoltam magamban. – Lehet, hogy igazad van – adtam be a derekamat. – Csak egy baj van – közölte velem a férfi. – Micsoda? – Ha csupán a képzeletem szüleménye vagy, akkor értelemszerűen a sör sem valóságos, és az álombéli Guinness fabatkát sem ér az igazihoz fepest. Olyan gyönyörűen beszélt, olyan lágyan és költőien – mintha már hallottam volna valahol ezeket a szavakat, mégsem tudtam rájönni, hogy hol. A férfi felnyitotta a sörösdobozt, és ledöntötte a torkán a tartalmát. Az egészet egy kortyra itta meg, én pedig csak álltam és bámultam. Mi tagadás, le voltam r^égözve. Tapasztalataim szerint nagyon kevés férfi volt képes erre a mutatványra. Az egyetlen kivételt az apám képezte. El voltam ragadtatva – akárki volt is az illető, teljesen meghódított. – Hmmm – mondta elgondolkodva. Az üres dobozra pillantott, majd rám. – Nehéz megállapítani. Lehet, hogy igazi volt, de az is lehet, hogy a képzeletem szüleménye. – Nesze – nyomtam a kezébe a másik dobozt. – Ez valódi, garantálom. – Nem tudom, miért, de bízom benned. – Azzal a férfi fogta a másik dobozt is és megismételte a mutatványt. – Tudod – tűnődött eK*és a kézfejével megtörölte a száját –, azt hiszem, igazad van. És ha a Guinness valódi, akkor te is létezel. 120 – Tudtommal – feleltem bánatosan, – Bár sokszor magam sem vagyok biztos benne. – Ezt értsem úgy, hogy néha láthatatlannak érzed magad? – kérdezte a férfi. Meglódult a szívem. Ezt az égvilágon senki sem kérdezte még tőlem, pedig az életem jelentős részében pontosan így éreztem magam. Talán gondolatolvasó ez a fickó? Csak ámultam és

bámultam. Egy vadidegen ember a vesémbe látott, és felfedezte a valódi énemet. Megrészegített a jókedv, az öröm és a bizakodás. – Igen – válaszoltam elhaló hangon. – Néha láthatatlannak érzem magam. – Tudom – jegyezte meg a férfi. – Honnan? – Mert velem is ez a helyzet. – Ó! Csak álltunk, és egy darabig némán, halvány mosollyal az arcunkon bámultuk egymást. – Hogy hívnak? – kérdezte a férfi hirtelen. – Vagy szólítsalak egyszerűen Guinness istennőnek? Ha akarod, rövidíthetem is. GI. De akkor azt hinném, amerikai katona vagy, és megpróbálnálak tűzharcra kényszeríteni, pedig, nézzünk szembe a tényekkel, a külsőd nem marcona, bár a lábad izmos… (Itt elhallgatott és oldalra hajolt, úgyhogy a feje egy magasságba került a térdemmel.) – Igen, szép izmos lábad van – egyenesedett fel. – Nem tudom, elég gyorsan el tudnál-e futni, ha felrobban egy akna. Bár azért megúsznád ép bőrrel, szerintem nem kell téged félteni. Majd meglátjuk. Majd meglátjuk. Hogy is hívnak? – Lucy. – Szóval Lucy – mondta elgondolkodva, és rám emelte kissé véraláfutásos, tengerzöld szemét. – Szép lányhoz illő szép név. Noha meg voltam róla győződve, hogy a megérzéseim nem csalnak, azért feltettem a kérdést: – Véletlenül… nem… vagy ír? – De igen, fr vagyok, mi más is lehetnék – válaszolta a férfi színpadias ír akcentussal és rövid táncot rögtönzött. – Donegal megyéből származom. – Én is ír vagyok – kiáltottam fel izgatottan. – Észre se vettem – közölte a férfi kételkedve. – Pedig igaz – erősködtem. – A szüleim legalábbis írek. A vezetéknevem Sullivan. – ír név, ez tény – ismerte el a férfi. – A Paddius faj Plasticus fajtájához tartozol? 121 – Tessék? – „Úgynevezett” ír vagy? – Itt születtem – vallottam be. – De a szívem mélyén ír vagyok. – Nekem ennyi elég is – mondta a férfi vidáman. – Az én nevem Gus. De a barátaim csak Augustusnak hívnak, a rövidség kedvéért. – O! – El voltam bűvölve. Egyre jobban éreztem magam. – Örvendek a szerencsének, Lucy Sullivan – mondta Gus, és megszorította a kezem. – Részemről a szerencse, Gus. – Kérlek, ne! – emelte fel a kezét védekezőén Gus. – Augustus. Ragaszkodom hozzá. – Ha meg nem sértelek, maradnék a Gusnál. Az Augustus túl nagy falat nekem. – Igen? – kérdezte Gus meglepetten. – Túl nagy falatnak tartasz? Hiszen még csak most ismerkedtünk meg. – Oöö, nem úgy értettem – hebegtem, és közben azon morfondíroztam, vajon nem két különböző dologra gondolunk-e. – Ezt még egy nőtől sem hallottam – szólalt mejg Gus elgondolkodva. – Különös lány vagy te, Lucy Sullivan. Éles szemű, ha szabad így fogalmaznom. És ha ragaszkodsz a külsőségekhez, nyugodtan hívj Gusnak. – Köszönöm. – Látszik, hogy jó nevelést kaptál.

– Tényleg? – Igen! Kellemes a modorod, roppant kifinomult és udvarias. Gondolom, zongorázni is tudsz. – Azt nem. – Csodálkoztam, Gus miért váltott ilyen hirtelen témát. Szívesen válaszoltam volna azt, hogy tudok zongorázni, mert minden vágyam az volt, hogy jó benyomást tegyek rá, ám ugyanakkor féltem ekkorát hazudni, hátha a beszélgetőtársam azon nyomban megkérdezi, nem volna-e kedvem négykezest játszani. – És hegedülni? – Azt sem. – Hát szájharmonikázni? – Azt sem. – Akkor tangóharmonikázni? – Azt sem – feleltem, és azt kívántam, bárcsak abbahagyná már. Mit akar a hangszerekkel? – A csuklód nem úgy néz ki, mintha kecskedobos volnál, de engem nem csapsz be. 122 – Én nem játszom kecskedobon. Ez meg miről beszél? – Akkor, Lucy Sullivan, szabad a gazda. Feladom. Áruld el, rru a hangszered. – Miféle hangszerről beszélsz? – Amelyiken játszol. – De én nem játszom semmilyen hangszeren. – Hogyan? Ha nem zenélsz, akkor biztosan költő vagy. – Nem – feleltem kurtán, és már azon törtem a fejem, hogyan szabadulhatnék meg Gustól. Ez még nekem is sok volt az extravaganciából, pedig magas különcségtűrő küszöbbel rendelkeztem. Flann O’Brien alakjai nagyon is helyénvalónak tűnnek a Flann O’Brien-könyvekben, de egészen más a helyzet, ha egy bulin kell társalogni velük. Gus mintha olvasott volna a gondolataimban, mert a karomra tette a kezét, és hirtelen sokkal normálisabban kezdett viselkedni. – Ne haragudj, Lucy Sullivan – mondta alázatosan. – Sajnálom. Megijesztettelek, ugye? – Egy kicsit – ismertem el. – Nem akartam – felelte Gus. – Semmi baj – mosolyodtam el megkönnyebbülten. Semmi kifogásom nem volt a különc csodabogarak ellen, de ha a viselkedésük kezdett kórossá válni, tudtam, mikor kell olajra lépni. – Az a helyzet, hogy első osztályú anyaggal nyomtam tele magam az este – folytatta Gus –, és most nem nagyon vagyok magamnál. – Ó! – mondtam elhaló hangon, nem tudván, mit is gondoljak. Ezek szerint Gus drogos? Zavar ez engem? Azt hiszem, nem, gonaWtam magamban, amennyiben nem heroinfüggő, mivel nem sok teáskanalunk van otthon. – Mit szedsz? – puhatolóztam óvatosan, nehogy Gus azt higgye, felelősségre akarom vonni. – Mid van? – nevetett fel Gus. Aztán hirtelen elkomolyodott. – Már megint kezdem, ugye? Megijesztettelek? – Hááát, tudod… – Nyugalom, Lucy Sullivan. Nálam csak az enyhe hallucinogének meg a kedélyjavítók jöhetnek szóba. És csak kis mennyiségben. És csak ritkán. Elvétve. Ha eltekintünk a sörtől. Be kell vallanom, hogy azt viszont mindig nagy előszeretettel fogyasztom. – Engem nem zavar – mondtam. Semmi bajom nem volt az iszákos férfiakkal. 123

De, tűnődtem el, ha Gus kábítószer hatása alatt áll, az azt jelenti, hogy normális esetben nem mesél történeteket és látomásai sincsenek, hanem ugyanolyan unalmas dÉM, mint bárknjfljg? Őszintén reméltem, hogy nem így van. Elviselhetetlenül kiábrándítónak találnám, gondoltam magamban, ha ez a vonzó, elbűvölő, nem mindennapi férfi a vérében áramló kábítószer utolsó nyomaival együtt az enyészeté lenne. – Te mindig ilyen vagy? – kérdeztem óvatosan. – Ööö, a látomásaidra meg a történeteidre értem. Vagy ez csak a drog hatása? Gus rám meredt a szemébe hulló fényes, hullámos tincsek mögül. Az én hajam miért nem csillog így, tűnődtem el szórakozottan. Kíváncsi vagyok, Gus milyen balzsamot használ. – Ez lényeges kérdés, ugye, Lucy Sullivan? kérdezte Gus, még mindig mereven bámulva. – Sok múlik rajta. – Azt hiszem – motyogtam. – De őszintének kell lennem hozzád – közölte velem Gus zordan. – Nem mondhatom azt, amit hallani akarsz, nem igaz? Nem voltam biztos benne, hogy egyetértek Gusszal. Egy kiszámíthatatlan és nyomasztó világban szokatlan és kellemes dolognak számít, ha az ember azt hallja, amit hallani akar. – Azt hiszem – sóhajtottam fel. – Nem leszel elragadtatva attól, amit most mondani fogok, de a lelkiismeretem azt diktálja, hogy mindent megvalljak neked. – Jó – mondtam szomorúan. – Nincs más választásom. – Gus gyöngéden megérintette az arcomat. – Tudom. – O! – Gus hirtelen felordított és színpadiasan széttárta a karját. Az egész konyha aggodalmas pillantásokat vetett rá, még a hátsó ajtónál ácsorgó emberek is megfordultak. – „0, mily kusza hálót sző, ha álnokságra kész, a fő.” Egyetértesz velem, Lucy Sullivan? – Igen – nevettem fel. Nem tehettem róla, Gus olyan idétlenül és mulatságosan viselkedett. – Szőni tudsz, Lucy? Nem? Manapság nincs nagy kereslet rá. Kihalófélben lévő szakma. Magam sem értek hozzá. Két bal lábam van. Nos, az a szomorú igazság, Lucy Sullivan… – Már nagyon furdal a kíváncsiság. – Akkor figyelj! Ha nem vagyok belőve, még szörnyűbben viselkedem, Tessék! Kimondtam! Gondolom, most fogod magad és faképnél hagysz. 124 – Nem egészen. – Szerinted nem vagyok agyalágyult pojáca, aki csak púp az ember hátán? – De. – Azt akarod mondani, Lucy Sullivan, hogy neked az agyalágyult pojácák az eseteid, akik csak púpok az ember hátán? Korábban nem is gondoltam rá, de most, hogy Gus említette… – Igen – feleltem. 125 ^tizeníqCencecCifíifejzzet Gus kézen fogott és átvezetett az előszobán, én pedig hagytam, hogy vezessen. Vajon hová visz? – gondoltam magamban izgatottan. Elhaladtam Dániel mellett, aki kérdőn felvonta a szemöldökét, majd megfenyegetett a mutatóujjával, de levegőnek néztem. Bagoly mondja verébnek. Ülj le ide, Lucy Sullivan – mutatott rá Gus az alsó lépcsőfokra. – Itt nyugodtan beszélgethetünk.

Mindez nagyon valószínűtlennek tűnt, figyelembe véve, hogy a lépcsőn nagyobb volt a forgalom, mint az Oxford Streeten. Csak sejtéseim voltak, mi folyhat odaförvn – valószínűleg a szokásos dolgok: drogozás, hempergés a legjobb barátnőd barátjával a legjobb barátnőd kabátján satöbbi. – Ne haragudj, hogy az előbb megijesztettelek, de az volt a benyomásom, hogy te egy kreatív egyéniség vagy – szólalt meg Gus, miután elhelyezkedtem a legalsó lépcsőfokon. – Magam is zenész vagyok”, és a zene a szenvedélyem – folytatta Gus. – És néha megfeledkezem róla, hogy iem mindenki érez így. – Semmi baj – mondtam elragadtatva. Gus nemcsak hogy nem volt bolond, hanem az is kiderült róla, hogy muzsikus, márpedig az én szememben az ideális férfi vagy író-, vagy zenészféle volt, vagy olyasvalaki, aki a kreativitásából él és eljátssza a zaklatott művészt. Soha nem szerettem bele olyan férfiba, akinek rendes állása volt, és reméltem, hogy ez soha nem is fog bekövet- Jcezni. Nem tudtam annál unalmasabb dolgot elképzelni, mint egy rendszeres jövedelemmel rendelkező férfit, aki kézben tartja a pénzt, és csak addig nyújtózkodik, ameddig a takarója ér. A pénzügyi bizonytalanság egyenesen szerelmi ajzószerként hatott rám. Anyám homlokegyenest ellentétes nézeteket vallott erről a kérdésről, csakhogy belé egy csepp regényesség sem szorult, míg az én testemben mikroszkóppal sem találtak volna egy olyan porcikát sem, amelyet ne itatott volna át a romantika. Az orsócsontom, a singcsontom, a térdkalácsom, a combcsontom, a me- denceövem (az aztán különösen!), a szegycsontom, a felkarcsontom, a lapockacsontom – mind a kettő a teljes hátgerincem, az összes bordám, a lábközépcsontjaim özöne és a majdnem 126 ugyanannyi kézközépcsontom, továbbá a belső fülemben található apró csontocskák – hogy is hívják Őket? – mind-mind romantikusok voltak. – Szóval zenész vagy? – kérdeztem Gustól kíváncsian. Lehet, hogy ezért volt olyan ismerős – lehet, hogy már láttam vagy hallottam valahol, vagy egy fényképről ismerős az arca. Igen. – Híres? – Ezt hogy érted? – Minden családban ismerik a neved? – Lucy Sullivan, egyetlen családban sem ismerik a nevem, még a saját családomban sem. – Ó! – ■Most csalódtál bennem, ugye? Alighogy megismerkedtünk, máris válságba jutott a kapcsolatunk. Fel kell keresnünk egy pszichológust, Lucy. Maradj itt, hozok egy telefonkönyvet és kikeresem a Kapcsolat címszót. –Te csak ne menj sehová – nevettem fel. – Nem csalódtam benned. Csak az volt az érzésem, mintha már láttalak volna valahol, de nem tudtam, hol, így azt gondoltam, ha híres vagy, akkor ez lehet a magyarázat. – Azt akarod mondani, hogy mi nem ismerjük egymást? – kérdezte Gus meghökkenve. – Azt – feleltem vidáman. – Lehetetlen – erősködött Gus. – Ha ebben az életben nem is, akkor az előzőben biztosan találkoztunk már. – Ez idáig rendben van – mondtam elgondolkozva. – De még ha az előző életünkben ismertük is egymást, honnan tudjuk, hogy akkor milyen volt a viszonyunk? Nem furcsa: csak mert valakik ismerik egymást az előző életükből, az még nem jelenti azt, hogy annak idején jó viszonyban is voltak, hát nem? – Tökéletesen igazad van – felelte Gus, és megragadta a kezemet. – Nekem is ez a véleményem,

de eddig te vagy az első, aki igazat ad nekem. ' – Képzeld csak el: ¿ni van, ha az előző életedben én voltam a főnököd? Ugye, nem örülnél túlságosan, hogy viszontlátsz? – Jesszusom, dehogy, iszonyú lenne! Meghalsz, más helyre és időbe kerülsz, újra megszületsz és ugyanazokkal a barmokkal találkozol, akikkel a legutóbb. Emlékszel rám az ókori Egyiptomból? Akkor jó, mert szépen elbazilikáztad azt a piramist. Most visszamész és megcsinálod rendesen.^ – Pontosan. És te emlékszel rám? Én vagyok az az oroszlán, aki 127 felfalt téged, amikot az ókori Rómában éltél. Most már eszedbe jutottam? Jó, akkor házasodjunk íssze. Gus elragadtatással nevetett. – Csodálatos vagy. De bármit mondasz, szerintem mi jóban voltunk abban a bizonyos előző életünkben. Kellemes a kisugárzásod: lehet, hogy te magyaráztad el nekem a Pitagorasz-tételt, amikor Püthagorasznak már elfogyott a türelme (micsoda vérmes egy alak volt!), vagy pénzt adtál kölcsön nekem a századfordulón, vagy valami más jót tettél velem. Van még abból a Guinnessböl? Elküldtem Gust a hűtőhöz, és a lépcsőn ülve vártam, hogy visszajöjjön. Nem bírtam magammal, el voltam bűvölve, és majdnem kibújtam a bőrömből boldogságomban. Micsoda férfi! Nagyon örültem, hogy eljöttem a buliba – megfagyott az ereimben a vér a gondolatra, hogy ugyanekkora eséllyel akár otthon is maradhattam volna, és akkor soha nem találkozom Gusszal. Lehet, hogy Mrs. Nolan mégis igazat mondott. Lehet, hogy Gus a nagy „ő”, a féffi, akire vártam. Ha már a várakozásnál tartunk, hol a fenében van? Mennyi időbe telik, hogy odamenjen a hűtőhöz és elcsórja Dániel maradék Guinnessét? Hiszen már hosszú percek óta várok. Miközben én ábrándos, idétlen vigyorral az arcomon ülök itt a lépcsőn, lehet, hogy Gus szóba elegyedett egy másik fiatal lánnyal és teljesen elfeledkezett rólam? Megijedtem. Meddig üljek még itt, és mikor induljak Gus keresésére, morfondíroztam magamban. Mi számít elfogadható várakozási időnek? Nem korai egy kicsit – még az én mércémmel mérve is –, hogy már a kapcsolatunk elején mindent tűvé kell tennem érte? Az ábrándos, boldog lelkiállapotom hirtelen szertefoszlott. Tudhattam volna: ez az egész túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Arra ocsúdtam, hogy mindenki zsivajog és viháncol körülöttem – mialatt Gusszal beszélgettem, teljesen megfeledkeztem a külvilágról és azon töprengtem, vajon rajtam nevetnek-e az emberek. Látták, amint Gus nők ezreivel műveli ugyanezt? Megérezték,^ hogy ideges vagyok? Ám ekkor megjelent Gus. Kicsit zilált volt a külseje. – Lucy Sullivan – közölte velem nyugtalanul és bosszúsan. – Ne haragudj, hogy ilyen sokáig magadra hagytalak, de rémes perpatvarba keveredtem. 128 – Te jó ég! – mondtam nevetve. – Mi történt? – Amikor odaértem a hűtőhöz, egy fickó éppen a barátod, Donal söréből akarta kiszolgálni magát. Rákiáltottam: „El a kezekkel!” „Nem” – mondta ő. – „De igen” – mondtam én. – „Ez az én söröm” – mondta ő. „Nem igaz” – mondtam én. Verekedés tört ki, Lucy, melynek során kisebb sérüléseket szenvedtem, de a Guinness most már biztonságban van. – Ez biztos? – kérdeztem meglepetten, mivel Gus egy üveg vörösbort szorongatott a kezében, a Guinnessnek viszont nyoma sem volt. – Igen, Lucy, a végén feláldoztam magam, így most már biztonságban van. Már senki nem

lophatja el. – Mit csináltál vele? – Hogy mit? Természetesen megittam, Lucy. Mi mást tehettem volna? – Hát… Idegesen hátrafordultam, és a korlát rácsai között Dánielt pillantottam meg, amint dúlva-fúlva csörtetett át az előszobán. – Lucy! – kiáltotta. – Valami kis pöcs elcsórta a… Amikor meglátta Gust, a torkán akadt a szó. – Te! – üvöltötte. O, jaj. A jelek arra mutattak, hogy Dániel és Gus már ismerték egymást. – Dániel, ő Gus. Gus, ő Dániel – mondtam elhaló hangon. – O az! – kiáltotta Gus felbőszültén. – Ez az az enyveskezű alak, aki le akarta nyúlni a barátod Guinnessét. – Tudhattam volna – szólalt meg Dániel, lemondóan csóválva a fejét, és ügyet sem vetett Gusra, amikor az vádlón rászegezte az ujját. – A fenébe is, tudhattam volna. Hogyan szúrod ki az i lyeneket, Lucy? Csak ezt az egyet áruld el nekem. – Jaj, menj a francba, te álszent kígyó – válaszoltam bosszúsan és zavartan. – Te ismered ezt az embert? – tudakolta Gus. – Nem kéne ilyen alakokkal barátkoznod. Látnod kellett volna, hogyan… – Én megyek – közölte velünk Dániel –, és Karén borát is maiammal viszem. – Azzal kikapta Gus kezéből a borosüveget, és újra eltűnt a tömegben. – Láttad ezt? – ordított fel Gus. Már megint kezdi. Megpróbáltam visszatartani a nevetésemet, de nem tudtam uralkodni magamon – a jelek szerint mégsem voltam olyan jó- .in, mint korábban hittem. 129 – Higgadj már le! – kaptam el Gus karját. – Ülj le és maradj nyugton. – A, szóval üljek le és maradjak nyugton? – Igen. – Vagy úgy. Gus egy pillanatig rám meredt, csinos kis arca ádáz haragról árulkodott. – Ha te mondod, Lucy Sulliran. – Én mondom. Gus engedelmesen, roppant készséges arckifejezéssel leült mellém a lépcsőre. Egy darabig némán ücsörögtünk. – Na, nem baj – szólalt meg Gus. – Egy próbálkozást megért. 130 Júiszadif^fejezet Hirtelen kifogytam a beszédtémákból. Ott ültem a lépcsőn, Gus- nak préselődve, és azon törtem a fejem, mit is mondhatnék. – Hát! – szólaltam meg eltúlzott lelkesedéssel, miközben megpróbáltam leplezni a hirtelen rám tört félszegségemet. Most mi lesz, gondoltam magamban. Búcsúzzunk el egymástól, és könynyedén távozzunk, ahogy a hajók siklanak ki a kikötőöblükből? Semmi kedvem nem volt hozzá. Elhatároztam, hogy kérdezek valamit Gustól – a legtöbb ember szeret saját magáról beszélni. – Hány éves vagy? – Olyan vén, mint a hegyek és olyan fiatal, mint a hajnal, Lucy Sullivan. – Konkrétabban? – Huszonnégy.

– Értem. – Vagyis, kilencszázhuszonnégy. – Igazán? – Es te hány éves vagy, Lucy Sullivan? – Huszonhat. – Hmmm, értem. Észrevetted, hogy az apád lehetnék? – Ha kilencszázhuszonnégy éves vagy, akkor akár a nagyapám is lehetnél. – Még annál is öregebb vagyok. – De a korodhoz képest nagyon jól tartod magad. – A tiszta élet, Lucy Sullivan, szerintem ez a magyarázat. A tiszta élet meg az alku, amit az ördöggel kötöttem. – Miféle alku? – El voltam bűvölve, remekül éreztem magam. – Hogy a kilencszáz év alatt, amíg rád várok, semmit sem öregszem, de ha valaha is beteszem a lábam egy irodába, hogy tisztességes munkával keressem meg a kenyeremet, azon nyomban megöregszem és meghalok. – Érdekes – mondtam –, pontosan ez történik velem is, valahányszor dolgozni megyek, de nekem nem kellett kilencszáz évet vámom, hogy mindez megtörténjen. – Csak nem irodában dolgozol? – kérdezte Gus rémülten. – 131 Jaj, szegény kicsi Lucy, micsoda csapás! Hiszen neked nem is vol- na szabad dolgoznod, egész nap selyemágyon kellene heverész- ned az aranyszínű ruhádban, cukorkát eszegetve, a csodálóidtól és az alattvalóidtól körülvéve. – Mélységesen egyetértek – válaszoltam melegen –, a cukorkát kivéve. Nem lehetne inkább csokoládé? – Dehogynem – felelte Gus terjengősen. – Legyen csokoládé. És ha már selyemágyról esett szó, nagy pimaszság lenne, ha azt kérném tőled, hadd töltsem nálad az éjszakát? Eltátottam a számat, és kiszaladt az arcomból a vér. – Bocsáss meg nekem, Lucy Sullivan – ragadta meg Gus a karomat halálra rémült arccal. – El sem hiszem, hogy ilyesmi szaladt ki a számon. Kérve kérlek, száműzd a gondolataidból, próbáld meg elfelejteni, hogy valaha is ilyesmit kértem tőled, hogy ilyen piszkos ajánlat hagyta el az ajkami-Béaísak lesújtana rám az ég haragja. De még a villámcsapásra sem vagyok méltó. – Semmi baj – mondtam kedvesen, mert Gus önostorozása megnyugtatott. Ha ennyire zavarban van, biztosan nem szokása, hogy félig ismeretlen nőknél töltse az éjszakát. – De igenis baj – felelte Gus riadtan. – Hogy is kérdezhettem ilyet egy olyan nőtől, mint te vagy? Most megyek; szeretném, ha azt is elfelejtenéd, hogy találkoztunk, ez a legkevesebb, amit tehetek. Isten veled, Lucy Sullivan! – Ne menj el! – kiáltottam fel rémülten. Abban nem voltam biztos, hogy le akarok feküdni Gusszal, de azt sem akartam, hogy elmenjen. – Azt akarod, hogy veled legyek, Lucy Sullivan? – kérdezte Gus nyugtalan arckifejezéssel. – Igen! – Hát, ha komolyan mondod… várj meg itt, mindjárt hozom a kabátomat. – De hát… Istenem! Amikor azt mondtam Gusnak, legyen velem, úgy értettem, hogy legyen velem a buliban és beszélgessünk tovább, de a jelek szerint ő úgy értelmezte a dolgot, hogy meghívtam, feküdjön mellém a selyemágyba, a cukorkák közé, de nem akartam megharagítani azzal, hogy felfedem előtte a félreértés mibenlétét, így hát minden arra utalt, hogy lesz egy vendégem

éjszakára. Gus visszajött – sokkal hamarabb, mint előzőleg –, egy sálat, egy kabátot meg egy pulóvert cipelve a hóna alatt– Kész vagyok, Lucy Sullivan. Meghiszem azt, gondoltam magamban, idegesen nyeldekelve. 132 – Csak még valamit, Lucy. Most meg mi van? – Nem biztos, hogy van nálam elég pénz, hogy ki tudjam fizetni a taxi felét.'Hosszú az út Landbroke Grove-ig. – Mennyid van? Gus egy marék aprót kotort elő a zsebéből. – Lássuk csak, négy font… öt font… jaj, bocsánat, ez pezeta. Ot pezeta, egy tízcentes, egy szerencsemedál és hét, nyolc, kilenc, tizenegy penny. – Annyi baj legyen! – Elnevettem magam. Végül is, mit várhattam volna? Aki egy éhenkórász muzsikusról álmodozik, az ne panaszkodjon, ha a választottjának nincs pénze. – Kamatostul megadom, Lucy, amint befutok. 133 9{uszonefii)ecíií<^fejeze.t Hosszú idő telt el, mire megérkeztünk Landbroke Grove-ba. Gus egész úton fogta a kezem, de nem csókoltuk meg egymást. Csak idő kérdése volt, hogy ez is megtörténjen – ideges is voltam miatta. Azaz, inkább izgatott. Gus a fejébe vette, hogy szóval tartja a taxisofőrt, és minden- ' féle hülye kérdést tett fel neki – ki volt a leghíresebb utasa, ki volt a legjelentéktelenebb utasa satöbbi –, és csak akkor hallgatott el, amikor a sofőr, valahol Fulham környékén, egyetlen üvöltéssel beléfojtotta a szót, majd rövid, angolszász káromkodások özönét zúdítva ránk közölte, amennyiben Gus nem fogja be a száját, mind a kettőnket kipenderít a kocsiból, és az út hátralévő részére magunknak kell gondoskodnunk szállítóeszközről. Aznap este felettébb rossz benyomást tettek rám a taxisofőrök. – Vadista szandál – suttogta Gus. Az út hátralévő részét azzal töltöttük, hogy sutyorogva bökdöstük egymást, vihogtunk, mint a dedósok, és találgattuk, vajon miért ilyen morcos a taxisofőr. Kifizettem a fuvart, Gus pedig mindenáron ragaszkodott hozzá, hogy tegyem el a maréknyi külföldi aprópénzét. – De nekem nem kell – mondtam. – Tedd csak el, Lucy – erősködött Gus. – Nekem is van önérzetem – tette hozzá alig leplezett öniróniával. – Na jó*– mosolyodtam el. Boldog voltam, hogy örömet szerezhetek Gusnak. – A szerencsemedálodat viszont nem kérem, nekem is van egy vagonnal, de azért koszi. – Fogadni mernék, hogy az édesanyádtól kaptad. – Hát persze. – Igen, az ír anyák kimeríthetetlen szerencsemedál-források. Mindig rejtegetnek egyet valahol. Nem érzed úgy, hogy az anyád állandóan rád erőlteti a dolgokat? – Hogy érted ezt? Miközben a zárral vacakoltam, Gus oldalba bökött. – Kérsz egy csésze teát? Igen? Főzök egy egész kannával, az majd felmelegít. Gus felcsörtetett a lépcsőn és utánam kiáltotta: – Kérsz egy szelet kenyeret? Edd csak meg az egész veknit. Van

134 itt egy zsák krumpli meg egy nyolcfogásos lakodalmi ebéd, na, edd csak meg, úgyis olyan sovány vagy. Zörögnek a csontjaid. Tudom, hogy most vacsoráztál, de egy kis repeta nem árt. Képtelen voltam visszafojtani a nevetésemet, annak ellenére, hogy nagyon aggódtam, hátha a többi lakónak nem lesz ínyére, hogy hajnali kettőkor egy részeg ír ordibálására riadnak fel, aki arra próbálja rábeszélni okét, hogy egyenek meg egy egész mar- hacombot. – Na! – üvöltötte Gus. – Meg is sütjük neked. – Sss! – pisszegtem rá kuncogva. – Pardon – mondta Gus félhangosan. – Nos, mit szólsz hozzá? – kérdezte, a kabátom ujját ráncigálva. – Mihez? – Hogy megegyél egy egész malacot? – Na ne! – De úgyis kidobnánk, ha te nem kéred. És kifejezetten neked öltük le. – Fejezd már be! – Akkor legalább ezt az egy csepp szenteltvizet meg ezt a szerencsemedált fogadd el. – Jó, de csak a te kedvedért. Amikor beléptünk a lakásba, felajánlottam, hogy főzök egy kis teát, de Gust nem hozta lázba az ötlet. – Hullafáradt vagyok, Lucy – jelentette ki. – Feküdjünk le. Te jó ég! Sejtettem, hogy ez mit jelent. Annyi minden miatt kellett aggódnom, nem is beszélve a fogamzásgátlás kérdéséről, és ahogy elnéztem, Gus nem volt olyan állapotban, hogy ilyesmivel törődjön. Vagy akár csak gondoljon is rá. Lehet, hogy józanul felelősségteljes állampolgár – bár erre nem mertem volna megesküdni –, de a jelek most arra utaltak, hogy nekem kell észnél lennem és vigyáznom. Nem mintha rosszul esett volna – jobban szerettem azokat a férfiakat, akik a féktelenségük és nem az óvatosságuk miatt követnek el baklövéseket. – Mit szólsz hozzá, Lucy? – mosolygott rám Gus. –Jó! – vágtam rá erőltetett vidámsággal, fesztelenséggel és közömbösséggel, megjátszva az öntudatos nőt. Aztán az jutott az eszembe, lehet, hogy túl lelkes voltam, holott – bár nagyon igyekeztem, nehogy Gus azt higgye, majrés liba vagyok – azt a látszatot sem akartam kelteni, mintha mindenáron le akarnék feküdni vele. – Ööö, gyere – motyogtam, remélve, hogy sikerül semleges hangot megütnöm. 135 Rájöttem, hogy nem viselkedtem túl okoson, ügy vadidegen embert, egy vadidegen férfit hoztam fel az üres lakásba. I la a végén megerőszakolnak, kirabolnak és megölnek, csak ínagamat hibáztathatom. Bár Gus nem úgy viselkedett, mintha nemi erőszakot vagy rablást akart volna elkövetni. Azzal volt elfoglalva, hogy körbetáncolta a szobámat, sorra nyitogatta n fiókokat, beleolvasott a hitelkártya-egyenlegeimbe és megcsodálta a szobám berendezési tárgyait. – Valódi kandalló! – kiáltott fel. – Lucy Sullivun, tudod, mit jelent ez? – Mit jelent? – Azt jelenti, hogy idehozunk két széket és a lobogó tűz fényénél történeteket mesélünk egymásnak. – Jó, de az a helyzet, hogy nem szoktunk begyújtani a kandallóba, mert a kémény… De feleslegesen magyarázkodtam, mert Gus már a szekrényem ajtaját tárta ki és a felakasztott ruháim között kezdett kotorászni. – Nahát! Ez majdnem olyan, mint egy palást – kiáltott fel, azzal előhúzta az egyik régi

kabátomat, egy csuklyás hársonykle- petust. – Hogy tetszik? Magára húzta a kabátot (őszintén megvallva, úgy tűnt, egyedül ezt akarja magára húzni), feltette a csuklyát, majd nagy suhogások közepette a tükör elé állt. – Gyönyörű! – nevettem fel. – Illik hozzád. Gus úgy nézett ki, mint egy manó – egy érzéki manó. – Kinevetsz, Lucy Sullivan? – Dehogy. Eszemben sem volt kinevetni Gust, mivel óriási hatást tett rám. El voltam ragadtatva a lelkesedésétől, az érdeklődő természetétől, az egyéni világszemléletétől. Nincs rá jobb kifejezés – teljesen megigézett. Attól is nagyon megkönnyebbültem, hogy jelmezbálosdit játszott, ahelyett hogy megpróbált volna az ágyba csábítani. Vonzónak találtam Gust – kifejezetten vonzónak de kissé korai lett volna rögtön ágyba bújni vele. Viszont megengedtem neki, hogy nálam aludjon. Valami azt súgta, ebben az esettan az etikett azt diktálja, nem tehetem meg, hogy nem fekszem le vele. Persze tisztában voltam vele, hogy elméletileg jogomban áll megtagadni, hogy ágyba bújjak valakivel, akivel nem akarok, vagy bármelyik pillanatban meggondolni magam, de a valóságban túlságosan szégyelltem magam ahhoz, hogy nemet mondjak. Arra gondoltam, ha már Gus ekkora utat tett meg, udvariat 136 lanság lenne üres kézzel elküldeni. Mindez a gyerekkorom öröksége volt, amikor a vendégszeretet mindenekfelett állt, amikor nem számított, hogy nekünk nem jutott vacsora, csak a vendégek lakjanak jól. Az is eszembe jutott, hogy Gust meg engem valószínűleg egymásnak teremtett a sors, és ez eléggé megmozgatta a fantáziámat. Nemcsak megbocsáthatatlan durvaság lenne a részemről, ha megtagadnám, hogy ágyba bújok Gusszal, gondoltam magamban, hanem egyenesen szembeszállnék a sors akaratával, és ezzel _ kivívnám az istenek haragját. Nagy megkönnyebbülés volt rájönni erre, mert az egész „engedjek? ne engedjek?” dilemma okafogyottá vált. Nem volt más választásom. Le kellett feküdnöm Gusszal. Csak semmi agonizálás – ez így van rendjén. Ennek ellenére még mindig ideges voltam. Úgy látszik, az istenek nem gondolhatnak mindenre. Az ágyamon ültem és a fülbevalómmal játszadoztam, miközben Gus fel-alá kószált a szobámban, időnként felkapott valamit, aztán letette és közben be nem állt a szája. – Szép könyvek, Lucy. Kivéve ezt a kaliforniai baromságot – dörmögte a Ki használja a kocsit a kilencvenes évek diszfunlccionális családjaiban című könyv hátlapjára pillantva. Örömmel láttam, hogy Gus kissé extravagáns, de nem elmebeteg. Visszatettem a fülembe a fülbevalóimat, hogy alkalomadtán újra kivehessem. Mindig is jó ötletnek tartottam ékszert viselni sikamlós helyzetekben, mert míg azt a látszatot tudtam kelteni, hogy vetkőzöm, tehát belevaló nő vagyok, a valóságban a másik fél már akkor az alsóneműjében parádézott, amikor én még a közelében sem jártam ennek az állapotnak, így megvolt a lehetőségem, hogy egérutat nyerjek vagy meggondoljam magam, anélkül hogy akár – többek között – a kisujjamat is közszemlére tettem volna. Erre a trükkre tizenöt éves koromban jöttem rá, amikor a nyári szünetben Ann Garrett, Fiona Hart meg én vetkőzőpókert játszottunk néhány utcabeli fiúval. Ann és Fiona mind a ketten tekintélyes keblekkel büszkélkedhettek, és azon a szexuális mellék- zöngéktől hangos nyáron – amelyek, be kell vallanom, nem tőlem eredtek – minden vágyuk az volt, hogy olyan helyzetekbe keveredjenek, ahol fel kell tárniuk bájaikat. Én lapos voltam, mint a deszka, és bár nagyon örültem, hogy vannak barátaim, inkább meghaltam volna, mint hogy balzsamos nyári estéken bugyiban meg

trikóban üldögéljek a boltok mögötti réten, Derek Wheatley, Gordon Wheatley, Joe Newey és Paul Stapleton társaságában. 137 Úgy oldottam meg a problémát, hogy annyi ékszert és kiegészítőt aggattam magamra, amennyit csak c«z* fctfítam szedni. A fülem nem volt kilyukasztva – huszonhárom évfcs koromig nem szántam rá magam így klipszet kellett viselnem, amely akadályozta a véráramlást és fájdalmasan lüktető v
yúiszonkettedifífejezet Kiráncigáltam a paplant Gus alól, és betakargattam vele, amitől egyszeriben gondos anyának éreztem magam. Még egy hajfürtöt is kisimítottam a homlokából, csak hogy fokozzam a hangulatot. Nem baj, hogy hagyom ruhástul aludni? – morfondíroztam magamban. Most már nincs mit tenni, mert én aztán nem fogom levetkőztetni. Eszemben sem volt Gus alsógatyájában turkálni és lapos pillantásokat vetve rá, alattomos módon kilesni, mi vár rám. Ezek után kissé – hogy is mondjam csak – bizonytalanul, lefekvéshez kezdtem készülődni. Belebújtam a pizsamámba – biztosra vettem, hogy Gus nem bukik a csábos hálóöltözetekre, amit nem is bántam, mert nekem nem volt olyan. Az efféle holmik inkább rémisztőleg, mint ingerlőleg hatottak volna Gusra. Bár, sosem lehet tudni… Aztán fogat mostam. Még szép. Olyan hosszasan sikáltam, hogy kisebesedett az ínyem. Jól tudtam, hogy a fogmosás a leges- legfontosabb teendő, amikor az ember egy ismeretlen férfival bújik ágyba. A színes magazinok cikkei és a múltbeli emlékeim alapján nem győztem eléggé hangsúlyozni, mennyi minden múlik ezen. Elszomorító arra gondolni, hogy az a férfi, aki elég vonzónak tartott ahhoz, hogy veled töltse az éjszakát, másnap reggel fejvesztve menekül, ha a leheleted csak egy picit is szagos, pedig, sajnos, ez az igazság. Kár is búslakodni ezen. Majd ahelyett, hogy lemostam volna a sminkemet, még több festéket kentem magamra. Ragyogóan akartam kinézni reggel, amikor Gus felébred, és arra gondoltam, az erős smink ellensúlyozza majd Gus józanságát – ha úgy tetszik, egyensúlyba hozza a dolgokat. Ezek után bemásztam az ágyba Gus mellé. Nagyon aranyos volt alvás közben. Nyitott szemmel feküdtem a sötétben, miközben az elmúlt este eseményei jártak a fejemben, és nem tudom, hogy az izgalom, a várakozás, a csalódottság vagy a megkönnyebbülés volt-e az oka, de nem bírtam elaludni. Kis idő múlva nyílt a bejárati ajtó, és hallottam, hogy Karén, Charlotte meg egy férfi társalog egymással, majd a teáskanna fütyülése, fojtott beszélgetésfoszlányok és tompa nevetés szűrődött 140 I be a szobába. Minden sokkal nyugalmasabban zajlott, mint előző este – semmi Muzsika hangjai, semmi bútorborogatás, semmi hisztérikus nevetés. Miután hosszú percekig feküdtem a sötétben, elhatároztam, hogy felkelek és megnézem, mi folyik odakint. Úgy éreztem, kihagytak a buliból. De ez nem számított újdonságnak. Óvatosan kikecmeregtem az ágyból, vigyázva, nehogy megzavarjam Gus álmát, majd lábujjhegyen kiosontam a szobából, és amint az előszobában állva, halkan becsuktam az ajtót, a hátammal egy nagy, sötét izének ütköztem, amely általában nem szokott a szobám előtt tartózkodni. Akkorát ugrottam, mint egy szöcske. – Jézusom! – kiáltottam fel. – Lucy – csendült fel egy férfihang. Az izé a vállamra tette a kezét. – Dániel! – fakadtam ki, és hátrafordultam. – Te meg mi z fenét csinálsz itt? Halálra ijesztettél, te hülye! Dániel ahelyett, hogy bocsánatot kért volna, felnyerített. A hasát fogta nevettében. – Helló, Lucy! – lihegte. Alig bírt megszólalni, úgy rázta a kacagás. – Minő szíves fogadtatás. Azt hittem, már félúton vagy Moszkva felé. – Miért ólálkodtál itt a sötétben az ajtóm előtt? – kérdeztem. Dániel, még mindig nevetve, a falnak dőlt. – Micsoda képet vágtál! – mondta, a szemét törölgetve. – Látnod kellett volna. Elfutott a méreg, egyáltalán nem találtam viccesnek a helyzetet, úgyhogy nagyot sóztam Dánielre.

– Au! – jajdult fel Dániel nevetve, és a karjához kapott, ahol megütöttem. – Veszélyes vagy. Mielőtt még egyet rávághattam volna. Karén jelent meg az előszobában, erre hirtelen világosság gyúlt az agyamban. Karén jelentőségteljesen rám kacsintott és így szólt: – Én hívtani ide Dánielt. Ne félj, neked semmi közöd az egészhez. Le a kalappal Karén előtt. Csak ámultam és bámultam. Szólni sem tudtam. Ügy tűnt, barátnőm jelentős előrehaladást ért el a Daniel-hadműveletben. – Már menni készültem – mondta Dániel. – De ha fönn vagy, maradok még egy kicsit. Betódultunk a nappaliba – jómagam kissé zavarban voltam, amiért Dániel a kék flanelpizsamámban lepett meg –, ahol Char141 lőtte boldogságtól sugárzó arccal feküdt a kanapón. A jelek arra utaltak, hogy a szobában nemrég teát fogyasztottak. – Lucy! – kiáltott fel Charlotte örvendezve. – De jó, hogy fönn vagy! Gyere, ülj ide mellém, – Felült és megpaskolta a kanapét maga mellett, mire odakucorodtam mellé és szerényen magam alá húztam a lábamat. Nem akartam, hogy Dániel észrevegye, hogy a lábkörmömről lepattogzott a lakk, a lábfejemen pedig vízhólyag virít. – Van még tea? – kérdeztem. – Egy hektoliterrel – felelte Charlotte. – Hoz;ok neked egy csészét – ajánlkozott Dániel, azzal kiment a konyhába. Egy pillanat alatt visszajött, teát töltött egy bögrébe, tejet és két kanál cukrot adott hozzá, megkeverte és átadta nekem. – Kösz, néha még hasznodat is lehet venni. Dániel megállt a kanapé mellett – úgy magasodott fölém, mint egy torony. – Vedd már le a kabátod – szóltam rá ingerülten. – Úgy nézel ki, mint egy temetkezési vállalkozó. – Szeretem ezt a kabátot. – És ülj le. Elállód a fényt. – Bocsánat. Dániel leereszkedett a hozzám legközelebb eső fotelbe, Karén pedig leült a földre, és Dániel foteljének a karfájára hajtotta a fejét. Csillogott a szeme, az arckifejezése ábrándos volt, és romantikus. Komolyan mondom, leesett az állam. Karén teljesen ki volt vetkőzve önmagából. Általában nagyon nehezen adta be a derekát. Teljes bizonytalanságban tartotta a férfiakat, nem egy kiegyensúlyozott fickóból csinált már „Két Lábon Járó Kétségbeesés”-!. Szerintem Karén mindig is kemény dió volt, most azonban sugárzott belőle a puhaság, a kellem és a báj. Nahát, nahát, nahát. – Megismerkedtem valakivel – jelentette be Charlotte. – Én is – mondtam vidáman. És Karén is, bár ez nem igazán volt a megfelelő pillanat, hogy mesélni kezdjen. – Tudjuk – közölte velem Charlotte. – Karén hallgatózott az ajtód előtt, mert kíváncsi volt, nyomjátok-e már. – Te pletykás liba! – dühöngött Karén. – Csönd legyen! – kiáltottam rá. – Ne veszekedjetek. Mindent tudni akarok Charlotte lovagjáról– Nem, mesélj a tiedről – mondta Charlotte. – Nem, először te. 142 – Nem, te.

Karén unott, komolykodó arcot vágott, de csak azért, hogy elhitesse Dániellel, ő felülemelkedik az olyan ostoba, gyerekes dolgokon, mint a pletykálkodás. Nem hibáztathattuk – mind ugyanígy viselkedtünk a kiszemelt férfi jelenlétében. Egyedül én voltam a hibás. Jól tudtam, Karén csak megjátssza magát, és amint megbizonyosodik arról, hogy Dániel ráharapott a csalira, megint önmaga lehet. – Kezdd te, Lucy – vágott közbe Dániel. Karén meglepett arcot vágott, de aztán így szólt: – Gyerünk, Lucy. Most mit kéreted magad? – Na jó – mondtam, mintha hájjal kenegetnének. – Halljuk! – Charlotte izgatottan kulcsolta át a térdét. – Hol kezdjem? – kérdeztem fülig érő szájjal. – Nézzetek rá – szólalt meg Karén szárazon. – Úgy vigyorog, mint pék kutyája a langyos kiflire. – Hogy hívják? – kérdezte Charlotte. – Gus. – Gus.' – Karén elborzadt. – Micsoda undorító név! Gus, a gorilla. Gázos Gus. – És milyen? – Csodálatos – feleltem, és már lendültem volna bele a mesébe. Ám ekkor észrevettem, hogy Dániel furcsán méreget. Előre' csúszott a fotelben, a térdére támaszkodott, és félig tanácstalanul, félig szomorúan bámult rám. – Most miért nézel így? – kérdeztem méltatlankodva. – Hogyan?! De ezt már Karén kiáltotta Dániel helyett. – Köszönöm, Karén – közölte vele Dániel udvariasan –, de nekem is van nyelvem. Karén vállat vont, és dölyfösen hátravetette szőke haját. Az arcát elöntő enyhe pírtól eltekintve semmi jelét nem adta, hogy zavarba jött. Irigyeltem a lelki nyugalmáért és a hidegvéréért. Dániel ismét felém fordult. – Hol is tartottunk? – kérdezte. – Ja, igen. Hogyan?! Kitört belőlem a nevetés. – Nem is tudom – mondtam kuncogva. – Olyan furcsán. Mintha tudnál valamit, amit én nem. – Lucy – közölte velem Dániel komolyan. – Nem vagyok olyan hülye, hogy feltételezzem, tudok valamit, amit te nem. Nekem kedves az életem. – Nagyszerű – mosolyodtam el. – Akkor elmesélhetem, milyen a lovagom? 143 – Igen – mondta Charlotte izgatottan. – Folytad. – Hááát – mondtam – huszonnégy éves, ír száwwtrású és fan- tasztikus figura. Szórakoztató és egy kicsit, hogy is mondjam, fiú- gos. Soha nem találkoztam még hozzá hasonló emberrel… – Tényleg? – kérdezte Dániel meglepetten. – És a volt barátod, Anthony? – Gust nem is lehet egy napon említeni Anthonyval. – De… – Anthony elmebeteg volt. – De… – Gus pedig nem az – jelentettem ki határozottan. – És az a másik részeges ír, akivel jártál? – vetette fel Dániel. – Kicsoda? – kérdeztem. Kezdtem elveszíteni a türelmemet. – Az a hogyishívják – válaszolta Dániel. – Matthew? Malcolm? – Malachy – dörmögte Karén segítőkészen. Az áruló! – Ez az! Malachy.

– Gus Malachyval sem említhető egy napon – kiáltottam. – Malachy állandóan részeg volt. Dániel egy szót se szólt. Csak felvonta az egyik szemöldökét és jelentőségteljes pillantást vetett rám. – Na jó! – fakadtam ki. – Sajnálom, ami a söröddel történt. Ne aggódj, veszek helyette másikat. Különben, mióta vagy ilyen smucig disznó? – Nem is vagyok… – Miért kötekedsz ennyit? – De… – Nem is örülsz? – De, csak… – Figyelj, ha nem tudsz rendesen beszélgetni, inkább maradj csöndben! – Ne haragudj. Dánielnek olyan bűnbánó volt a hangja, hogy elszégyelltem magam. Előrehajoltam és engesztelésül félszegen megdörzsöltem Dániel térdét. Ír lévén nem bírtam megbirkózni a hőséggel és a spontán érzelemkitörésekkel. – Te ne haragudj – motyogtam. – Még a végén férjhez mész – szólalt meg Charlotte. – Lehet, hogy Gus lesz az a férfi, akiről a jósnőd beszélt. – Lehet – mondtam halkan. Szégyelltem bevallani, hogy ez már az én fejemben is megfordult. – Őszintén szólva – jegyezte meg Charlotte félénken –, egy darabig azt hittem, hogy Dániel az a titokzatos férfi, a leendő férjed. Felkacagtam. – O! Még a kisujjammal sem érnék hozzá. Soha nem tudhatod, merre járt. Dániel vérig sértődött, Karén pedig majd megpukkadt mé^pben. Sietve visszakoztam és melegen Dánielre kacsintottam. – Csak vicceltem, Dániel. Ne vedd úgy a szívedre, de ha ez megvigasztal, az anyám el lenne ragadtatva. Az ő szemében te vagy az ideális vő. – Tudom – sóhajtott fel Dániel. – De neked van igazad, mi ketten nem mennénk semmire. Túl hétköznapi vagyok neked, nem igaz, Lucy? – Ezt meg hogy érted? – Van állásom, nem síkrészegen jövök a randevúra, ha elmegyünk valahova, én fizetek, és hányatott sorsú művész sem vagyok. – Fogd be a szád, te szemétláda! – mondtam nevetve. – Minden barátomat részeges, ingyenélő naplopóként állítod be. – Komolyan? – Igen. És jobban teszed, ha vigyázol a nyelvedre, mert nincs igazad. – Bocsánat. – Semmi baj. – De akkor is – mondta Dániel. – Nem hiszem, hogy Connie ugrálni fog a gyönyörűségtől, amikor találkozik Gusszal. – Nem fog találkozni vele – jelentettem ki. – Pedig ez elkerülhetetlen, ha össze akartok házasodni – figyelmeztetett Dániel. – Jaj, Dániel, hagyd már abba! – könyörögtem. – Ez most egy ünnepi alkalom. – Ne haragudj, Lucy – dörmögte Dániel. Elkaptam a pillantását. Nem tűnt túl bűnbánónak. Még mielőtt tiltakozhattam volna, megszólalt: – Charlotte, most te mesélj.

Charlotte egyenesen repesett a boldogságtól, ezért készségesen engedelmeskedett a felszólításnak. Mint kiderült, a lovagját Simonnak hívják, aki magas, szőke, jóképű, huszonkilenc éves, a reklám- szakmában dpjgoiik, egy csodakocsi tulajdonosa, és a bulin piócaként tapadt Charlotte-ra, másnap pedig felhívja és elviszi ebédelni. – És tudom, hogy_ fel fog hívni – közölte velünk Charlotte csillogó szemmel. – Úgy érzem, ez most sikerülni fog. – De jó! – örvendeztem. – Úgy látszik, ma mindenki szerencsével járt. Azzal fogtam magam és visszabújtam az ágyba, Gus mellé. 145 9úiszonítarmadií<^fejezet Gus még mindig aludt, és még mindig istenien nézett ki. De Dániel szavai kissé felzaklattak. Igaza volt – az anyám nem rajon- gana Gusért. Sőt kifejezetten idegenkedne tőle. El volt rontva az estém. Hihetetlen, gondoltam magamban, hogy az anyám milyen csalhatatlan ösztönnel tudja tönkretenni mások örömét. Amennyire vissza tudok rá emlékezni, mindig ezt csinálta. Amikor kicsi voltam, és Apa jókedvűen jött haza, mert kapott munkát vagy nyert a lóversenyen, az anyámnak mindig sikerült véget vetnie az ünnepi hangulatnak. Apa ragyogó arccal belépett a konyhába, a zsebe tele volt édességgel, a hóna alatt pedig egy barna papírzacskóba csomagolt üveget szorongatott. Mire Anya ahelyett, hogy mosolyogva azt kérdezte volna: „Mi történt, Járásié? Mit ünnepiünk?”, mindent tönkretett azzal, hogy elhúzta a száját, és valami gorombaságot vágott Apa fejéhez, például: „Jaj, Jamsie, már megint?” vagy: „Jaj, Jamsie, megígérted!” Én már hat- vagy nyolcévesen is átéreztem a helyzet tragédiáját. Megdöbbentett Anya hálátlansága. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy a tudtára adjam, szörnyen viselkedik és én Apa oldalán állok. És nem csak azért, mert nem mindennap jutottunk édességhez. Teljes szívemből egyetértettem Apával, amikor kijelentette: – Lucy, az anyádon rajta van a rapli. Mivel más nem tettle meg helyettem, úgy éreafem, az én kötelességem enyhíteni a hangulatot. Úgyhogy amikor Apa leült az asztalhoz és töltött magának egy pohárkával, mellé ültem, hogy legyen társasága, hogy biztosítsam őt az együttérzésemről, és hogy ne kelljen egyedül ünnepelnie azt, amit éppenséggel egyedül ünnepel. Jó volt nézni őt. Ritmikusan ivott, és ez nyugtatólag hatott rám. Anyám úgy mutatta ki a nemtetszését, hogy összevissza csapkodott, csörömpölt, mosogatott és törölgetett. Apa időnként megpróbálta felvidítani. – Edd meg a csokoládédat, Connie – szólt oda neki. Ha ismerte volna a „fel a fejjel” kifejezést, jó hasznát vehette volna. 146 Egy idő után Apa elővette a lemezjátszót, feltett egy lemezt, és vele énekelte a „Négy zöld mező”-t, a „Bárcsak Carrickfergusban lehetnék”-et meg még néhány ír dalt. Újra meg újra lejátszotta, és a dalok közötti szünetekben időnként odaszólt Anyának: – Edd meg a kibaszott csokoládédat! Majd nem sokkal ezután sírni kezdett. De az éneklést sem hagyta abba, így fátyolos volt a hangja a könnyektől. Vagy a konyaktól. Jól tudtam, majd megszakad a szíve, hogy nem lehet Carrickfergusban – gyakran úgy sajnáltam emiatt, hogy én is el- pityeredtem. Anyám azonban csak ennyit mondott: – Jesszusom! Ez a szerencsétlen azt sem tudja, hol van Carrick- fergus, de azért oda kívánkozik. Nem értettem, miért kell ilyen undoknak lennie. Ilyen kegyetlennek. Mire Apa akadozó nyelvvel így felelt:

– Ez csak egy lélekállapot, kedvesem. Ez csak egy lélekállapot. Nem tudtam biztosan, mit akar mondani ezzel. De amikor odavágta Anyának: – De honnan is tudnád, amikor nincs is lelked? – már pontosan értettem, miről van szóEgymásra néztünk Apával és kuncogni kezdtünk, akár az összeesküvők. Ezek az esték mindig ugyanúgy zajlottak. A meg nem evett csokoládé, a ritmikus ivás, a csapkodás meg a csörömpölés, az éneklés meg a sírás. Aztán mikor az üveg már majdnem teljesen kiürült, megszólalt az anyám: ' – Helyben vagyunk. Kezdődik a műsor. Apa feltápászkodott. Előfordult, hogy nem is tudott egyenesen járni. Ha jól meggondolom, ez elég gyakran megesett. – Visszamegyek Írországba – szófelt meg anyám unott hangon. – Visszamegyek Írországba – kiabálta apám akadozó nyelvvel. – Ha most elindulok, még elérem a postahajót – mondta az anyám, még mindig unottan, a mosogatónak támaszkodva. – Ha most eliridulok, még elérem a hajópostát – ordította az apám. Időnként kancsalított is, mint amikor az orra hegyét akarja megnézni az ember. – Bolond voltam, hogy annak idején egyáltalán eljöttem onnan – folytatta Anya vontatottan, miközben a körmeit vizsgál- gatta. Nem értettem, hogyan lehet ennyire szenvtelen. – Egy nagy barom voltam, hogy annak idején egyáltalán eljöttem onnan – üvöltötte Apa. 147 – Nocsak, most már nagy barom vagy? – mormolta Anya. – En jobban szerettem a bolondot, de egy kis változatosság sosem árt. Szegény Apa csak állt: imbolyogva, gömyedten; úgy nézett ki, mint egy bika, Anyára bámult, de látni nem látta. Talán csak az orra hegyét. – Csomagolok – mondta Anya, mintha színházi súgó lett volna. – Csomagolok – jelentette ki Apa, a konyhaajtó felé tántorogva. Bár sokszor tanúja voltam ennek a jelenetnek, és Apa soha nem jutott tovább a bejárati ajtónál, minden egyes alkalommal azt hittem, hogy tényleg elmegy. – Apa, ne menj el! – rimánkodtam. – Nem maradok egy fedél alatt ezzel a hárpiával, aki még a csokoládét sem eszi meg, amit hoztam neki 9 felelte az apám. – Edd meg a csokit – kérleltem Anyát, miközben megpróbáltam megakadályozni, hogy Apa kimenjen a konyhából. – Ne állj az utamba, Lucy, mert hártakö… izé, hákratököm… izé, ott egye meg a fene! – morogta az apám, és kizuhant az előszobába. Aztán fültanúi voltunk, amint nagy robajjal feldől az előszobaasztal, mire anyám ezt dörmögte az orra alatt: – Ha ez a nyomorult összetörte a… – Anya, ne hagyd, hogy elmenjen – esedeztem magamból kikelve. – A kapunál nem jut tovább – mondta az anyám keserűen.»- Gyávább ez annál. És bár soha nem hittem neki, igaza lett. Apa csak nagy ritkán jutott tovább a kapunál. Egyszer elment egészen O’Hanlaoinék házáig. A hóna alatt a maradék konyakot szorongatta, meg egy nejlonzacskót, amelybe® négy szelet kedyiéuvolt. Ennyi elemózsiát vitt a hazáig, Monaghanig vezető útra. Egy darabig O’Hanlaoinék háza előtt álldogált és mindenfélét óbégatott. Hogy O’Hanlaoinék becstelenek, és Seamusnak annak idején azért kellett eljönnie Írországból, hogy börtönbe ne zárják.

– Tele volt a gatyád – kiabálta az apám. Nekünk kellett odamenni Anyával meg Chrisszel, hogy hazahozzuk. Szó nélkül velünk jött. Anya kézen fogva vezette végig szigorú tekintetű szomszédaink előtt, akik karba font kézzel bámultak bennünket az alacsony kertkapuk mögül, csendben figyelve a látványosságot. Amikor a házunkhoz értünk, Anya hátrafordult és odakiáltotta nekik: 148 m – Most már bemehettek. Vége az ingyencirkusznak. Meglepődve láttam, hogy sír. Biztosan szégyenében, gondoltam magamban. Szégyenében, amiért így bánt Apával, amiért elrontotta az örömét, amiért nem ette meg – a csokit, amit kapott, amiért nem tartotta vissza Apát, amikor az megpróbált elmenni. Szégyenében, amire jócskán rászolgált. 149 Jiiiszonnefiyedikj-ejzzet Arra ébredtem, hogy Gus fölém hajol, és nyugtalanul fürkészi az arcomat. – Lucy Sullivan? – kérdezte. – Én vagyok – feleltem álmosan. – Hála istennek! – Miért? – Azt hittem, csak álmodtalak. – Aranyos vagy. – Örülök, hogy így gondolod, Lucy – mondta Gus bánatosan. – De, sajnos, tévedsz. Gyakran, amikor felébredek, azt kívánom, bárcsak álmodtam volna az előző éjszakát. A változatosság ked- véért, most van rá remény, hogy nem csak álom volt az egész. – Ó! Zavarban voltam, de Gus kijelentése úgy hangzott, mint egy bók. – Köszönöm, hogy igénybe vehettem a fekhelyedet, Lucy – mondta Gus. – Angyal vagy. Rémülten felültem. Mintha Gus búcsúzkodott volna. Csak nem akar elmenni? De nem, mivel nincs rajta az inge, még biztosan nem megy el, gondoltam magamban. Visszabújtam az ágyba, Gus pedig mellém feküdt. Bár a paplan kettőnk között volt, csodálatosan éreztem magam. – Szívesen – mondtam mosolyogva. – Izé, Lucy, szeretném megkérdezni, mennyi ideje vagyok itt. – Kevesebb mint egy napja. – Csak? – kérdezte Gus csalódott hangon. – Micsoda lazaság! Úgy látszik, öregszem. Bár még korán van. Rengeteg az időnk. Nekem aztán mindegy, gondoltam magamban. Maradhatsz, ameddig csak akarsz. – És most igénybe vehetném a fürdőszobádat, Lucy? – Az előszobából nyílik. – De előbb eltakarom a szégyenemet, Lucy. Fürgén felkönyököltem – annál is inkább, hogy jól megnézzem magamnak Gus szégyenét, mielőtt eltakarja – és láttam, hogy valamikor az éjszaka folyamán Gus alsónadrágra vetkőzött. 150 Csodálatos teste volt! Gyönyörű, sima bőr, izmos kar, keskeny csípő és lapos has. A lábát nem láttam rendesen, mivel Gus jóformán rajtam feküdt, de ha az sem különbözik a teste többi részétől, gondoltam magamban, akkor nem lesz okom panaszra. – Ott a köntösöm az ajtón.

– De mi lesz, ha összeakadok az egyik lakótársaddal? – kérdez- te Gus megjátszott aggodalommal. – Mi lenne? – kuncogtam. – Szégyellni fogom magam. És, izé… mindenféléket gondolnak majd rólam. Gus leszegte a fejét és szégyellősen elvigyorodott. – Miket? – nevettem fel. – Kíváncsiak lesznek, hol aludtam, és ezzel oda a becsületem. – Ugyan már! Majd én megvédem a becsületedet, ha arra kerül a sor. Gus olyan gyönyörűen beszélt, hogy órákig elhallgattam volna. – Jó ez a köntös! – jegyezte meg. Csuklyás, fehér frottír fürdő- köpeny volt. Gus magára kanyarította, majd feltette a csuklyát és az ágyamhoz settenkedett. – Tagja vagy a Ku-Klux-Klannak, Lucy Sullivan? – kérdezte, és megnézte magát a tükörben. – Nem rejtegetsz égő kereszteket az ágyad alatt? – Nem. – Ha egyszer kedved támadna belépni, nem is kell egyenruhát venned, csak magadra kapod ezt a köntöst, felteszed a csuklyát, és mindenki elájul a gyönyörűségtől. Hátradőltem és Gusra mosolyogtam. Boldog voltam. – Na jó – mondta Gus. – Akkor megyek. Kinyitotta az ajtót, de azonnal be is csapta. Összerezzen tem. – Mi van? – Az a fickó! – mondta elborzadva Gus. – Miféle fickó? – Az a magas, aki elcsórta a barátod sörét meg az én boromat. Itt áll az ajtó előtt. Ezek szerint Dániel itt aludt – nocsak! – Figyelj rám – suttogtam. – O az, Lucy, esküszöm – erősködött Gus. – Hacsak nem hal- lucinálok megint. – Nem hallucinálsz – nyugtattam meg. – Akkor meg ki kell rakni innen. Különben az utolsó szöget is elviszi, de komolyan! Ismerem az ilyeneket. Vérprofik… 151 – Gus, figyelj rám, légy szíves – mondtam, igyekezve megőrizni a komolyságomat. – Nem visz el innen semmit. A barátom. – Tényleg? Ezt komolyan mondod? Persze, semmi közöm hozzá, és mi ketten alig ismerjük egymást, ezért nincs is jogom beleszólni a dolgaidba, de hogy egy közönséges bűnözővel barátkozz. .. szó, ami siö^ezt nem vártam volna tőled… és nem értem, mi ilyen vicces. Azt bezzeg nem fogod viccesnek találni, amikor legközelebb az ócskapiacon látod viszont a rekamiédat, te meg alhatsz a földön. Szerintem ez egyáltalán nem mulatságos… – Hagyd már abba, Gus, és figyelj rám – nyögtem ki nagy nehezen. – A magas fickó, aki az ajtó előtt áll, Dániel. Senkitől sem lopott el semmit. – De hát a saját szememmel láttam… – Az a saját söre volt. – Nem, az Donal söre volt. – De ő Donal, és Dánielnek hívják. Rövid csönd támadt, amíg Gus megemésztette a tényt. – Uramisten! – nyögött fel.

Megtántorodott, majd az ágyamra vetette magát és a kezébe temette az arcát. – Uramisten, uramisten, uramisten! – jajgatott. – Nincs semmi baj – mondtam kedvesen. – Uramisten, uramisten, uramisten! Gus rám kuk#cskák az ujjai közül. – Uramisten! – mondta döbbent arccal. – Nincs semmi baj. – Dehogy nincs. – Ugyan már. – De. Megvádoltam a barátodat, hogy ellopta a saját sörét, aztán megittam az egészet. És a barátnője borát is elcsórtam… – Az a lány nem a barátnője… – jegyeztem meg feleslegesen. – Bár előfordulhat, hogy mostanra már… – Arról a nyomulós szőkéről beszélsz? – Oöö, igen. – Így is lehet mondani. – Hidd el nekem – erősködött Gus. – Ha rajta múlt, már rég a barátnője. – Azt hiszem, igazad van – bólintottam. Milyen érdekes, gondoltam magamban. Előfordulhat, hogy Gus jó megfigyelő és jó emberismerő? Mennyi a megjátszás a könnyelmű, féktelen bohóckodásában? Vagy ez ugyanannak az embernek a másik arca? És nekem van elég energiám, hogy ezt elviseljem? 152 – Normális esetben nem vagyok ám ilyen utálatos, Lucy, esküszöm neked – bizonygatta Gus. – A drog volt az oka. Biztos vagyok benne. – Persze – válaszoltam, már-már csalódottan. – Bocsánatot kell kémem tőle – pattant fel Gus az ágyról. – Nem – szóltam rá. – Gyere vissza. Ahhoz még korán van. Majd később. Gus egy darabig idegesen és nyugtalanul toporgott a küszöbön, majd résnyire nyitotta az ajtót. – Elment – sóhajtott fel megkönnyebbülten. – Most már nyugodtan letusolhatok. – Azzal kisurrant a szobából. Mialatt Gus a fürdőszobában volt, elégedetten heverésztem az ágyban. Kár lett volna tagadnom, megkönnyebbüléssel töltött el a tudat, hogy Gus szégyellte magát, amiért lenyúlta Dániel Guinnessét. Mindez arra utalt, hogy jóérzésű ember. És okos is – elég hamar kiismerte KarentGus még annál is jóképűbb volt, mint ahogy emlékeztem – mosolygós, vonzó és a szeme »Aár feleannyira sem volt véraláfutásos. Vajon mi lesz, méláztam el, amikor Gus visszajön a fürdőszobából? Felöltözik és elmegy, kínosan kerülve a telefonálás témáját? Valami azt súgta, nem így lesz. Őszintén reméltem, hogy nem. Efcttal nem munkált bennem az a szörnyű és megalázó érzés, amely gyakran lepi meg az embert, amikor vasárnap reggel arra ébred, hogy egy vadidegen alak fekszik mellette az ágyban, vagy fordítva. Gus legalább felkeltett. Nem surrant ki az ágyból, hogy halkan felöltözzön a sötétben, aztán, az alsógatyájával a zsebében, az óráját az éjjeliszekrényemen felejtve, kimeneküljön a lakásból. Nem arra ébredtem, hogy becsapódik mögötte a bejárati ajtó. A párkapcsolatok terén szerzett tapasztalataim alapján, ez ígéretes kezdetnek számított. Gus mellett természetesen és felszabadultan viselkedhettem. Nem is idegeskedtem. Csak egy

egész picit. Gus visszajött a fürdőszobából, a dereka köré egy rózsaszín törülközőt tekert, a haja nedves volt, és fényes, a bőre tiszta és illatos. Gyanúsan illatos. Jól tippeltem a lábával kapcsolatban. Gus nem volt túl magas, de áradt belőle a férfiasság. Megborzongtam. Alig vártam, hogy… izé… közelebbről is megismerhessem. – Egy patyolattiszta férfit látsz magad eíőtt, Lucy – vigyorgott 153 Gus önelégülten. – Exfoliáltam, defoliáltam, megmostam, kondicionáltam, tápláltam, hidratáltam, bemasszíroztam, felken- tem! Jó, mi? Hát ezzel foglalkoztam az elmúlt tíz percben. Lucy, emlékszel még azokra az időkre, amikor az embernek elég volt megmosakodnia? Ennek vége. Lépést kell tartanunk a világgal, nem igaz, Lucy Sullivan? – De igen – kacagtam fel. Gus olyan mulatságos volt. – Nem lacafacázhatunk, ugye, Lucy Sullivan? – Nem. – Keresve sem találnál nálam tisztább férfit egész Londonban. – Meghiszem azt. – Csodálatos a fürdőszobád, Lucy. Büszke lehetsz rá. – Ööö, ha te mondod… A fürdőszobánk állapota nem nagyon foglalta le a gondolataimat. – Lucy, remélem, nem baj, hogy Elizabeth cuccait használtam. – Ki az az Elizabeth? – Tőlem hiába kérdezed, neked kell tudnod, te laksz itt. Nem az egyik lakótársadat hívják így? – Nem, csak én lakom itt, meg Karén meg Charlotte. – Akkor elég pofátlan nőszemély lehet, mert tele van a fürdőszoba a cuccaival. – Mi a fenéről beszélsz? – Elizabeth, mi is a vezetékneve? G-vel kezdődik. Ardent, azt hiszem. Elizabeth Ardent, most már emlékszem, mert éppen azon gondolkoztam az előbb, milyen jól illene ez a név egy romantikus írónőhöz, de, lényeg a lényeg, egy csomó üveg meg tubus van a fürdőszobában és mindegyikre az ő neve van ráírva. – Te jó isten! – tört ki belőlem a nevetés. Gus Karén méregdrága Elizabeth Arden tusfürdőjét és testápolóját használta. Charlotte meg én csak úgy emlegettük a cuccokat: Elizabeth Pardon. De csak irigységből, mert csöpögött a nyálunk utánuk, miközben hozzájuk sem mertünk érni. Tulajdonképpen Karén sem nagyon használta őket – kiállítási tárgyak voltak csupán, amelyek arra szolgáltak, hogy Karén felvághasson a Daniel-félék előtt, nem mintha Dánielnek feltűntek volna az ilyen dolgok, lévén, hogy férfi, ugyebár. Egészen mostanáig az volt a gyanúm, hogy közönséges festékes víz van az üvegcsékben. Hogy ebből mi lesz! – Jaj, ne! – kiáltott fel Gus idegesen. – Már megint elszúrtam. Újabb faux pas-C követtem el (ha nem tévedek, már jócskán túl 154 léptem a kvótámat), nem lett volna szabad hozzányúlnom ahhoz a cucchoz, igaz? – Nyugi! – csitítgattam. Késő bánat, ezt már úgysem lehet visszacsinálni, és ha Karén

felhúzná magát… nem… amikor Karén felhúzza magát, felajánlom, hogy kártalanítom. – Gus, azért szeretném, ha máskor nem nyúlnál Karén holmijához. – Ki az a Karén? Ja, már értem! Övé az Elizabeth-cucc? Szegény Karén, csak más nevére szóló használt üvegek és tubusok jutnak neki. Én tudom, milyen az, az összes tankönyvemen, még a sajátjaimon is, más neve állt, annyi bátyám volt… Legközelebb a te cuccaidat fogom használni a fürdőszobában. – Jó – mosolyodtam el, örömmel hallva, hogy lesz legközelebb. – Melyikek azok? – tudakolta Gus. – Az összes többi flakonra az volt írva: „Boots”. Nehogy azt próbáld bemagyarázni nekem, hogy azok a tieid, mert épeszű ember téged nem hívhat így. – Köszönöm, Gus – mondtam. Elbűvölt, megigézecc a hullám- vasutazáshoz hasonlító érzés, amelyet a Gusszal folytatott beszélgetés váltott ki belőlem. – De, azok az enyémek. – Remélem, tudod, hogy rád is vonatkozik az Arumegjelölési Törvény – vigyorodott el Gus. – Egy olyan gyönyörű nőre, mint te – tette hozzá, amúgy mellékesen. Elpirultam. Gus szájából minden bók rendkívül izgatóan hatott. – Kösz – nyögtem ki. – Lucy – mondta Gus. Az ágyhoz lépett, leült mellém és megfogta a kezemet. Sima és meleg volt a bőre. A kezem aprónak tűnt az övé mellett. Szerettem kicsinek érezni magam a férfiak mellett. Néhány barátom kifejezetten cingár volt, és semmi sem keserített el jobban, mint olyan férfival ágyba bújni, akinek kisebb a feneke és vékonyabb a combja, mint az enyém. – Ne haragudj – szólalt meg Gus őszinte hangon, miközben a hüvelykujjával köröket rajzolt a hátamra és ezzel megremegtette az idegszálaimat. Alig fogtam fel, mit mond. – Nagyon kedves lány vagy, és tetszel nekem – folytatta Gus. – És máris egy csomó dolgot sikerült elszúrnom, pedig még csak most ismerkedtünk meg. Néha rosszkor sütöm el a poénokat, és ha valami nagyon piszkálja a fantáziámat, akkor még hülyébben viselkedem. Bocsánatot kérek. Repesett a szívem. Amúgy sem voltam mérges Gusra, de a rövid monológja után elöntött a gyengédség és… a szeretet. – Ami a fürdőszobai dolgot illeti, talán ha beszélnék Eliza- bethtel, és megmagyaráznám neki… 155 – Karén! – mondtam nyomatékosan. – Karén a neve. Nem Elizabeth. Amikor megláttam a pajkos csillogást Gus szemében, ajkamra fagyott a szó. – Csak vicceltem, Lucy – szólt Gus. – Tudom, hogy a láayt Karennek hívják, és nem lakik itt semmiféle Elizabeth. – O! – mondtam zavartan. – Most biztosan azt hiszed, hogy nincs ki a négy kerekem – jegyezte meg Gus. – De engem nem zavar, kedves tőled, hogy a kedvemre akarsz tenni. – Én csak… az a helyzet, hogy… – dadogtam. – Semmi baj – mondta Gus. Sokat sejtetően egymásra mosolyogtunk, ez volt a mi kis tréfánk. Máris voltak közös titkaink, poénjaink, amelyek mások számára nem mondanak semmit – kialakult a verbális jelrendszerünk. – Akkor rendben. Minden rendben. – Ha te mondod, Lucy. Most pedig sétálni megyünk. Gus már sok bemondásával megnevettetett, de ettől a javaslatától egyenesen röhögőgörcsöt kaptam. – Mi olyan vicces, Lucy?

– Hogy én sétálni menjek? Vasárnap? – Aha. •Na ne. – Miért ne? – Mert röpködnek a mínuszok odakint. – Majd jól felöltözünk. És tempósan sétálunk. – De, Gus, októbertől áprilisig ki sem teszem a lábam a házból vasárnap, csak este ugróm le a Cash’n’Currybe. – Akkor itt az ideje, hogy változtass a szokásaidon. Mi az a Cash’n’Curry? – Indiai étterem. – Jó neve van. – Igazából nem is így hívják, azt hiszem, Lahore Csillaga vagy Bombay Ékköve a neve. – És minden vasárnap este oda mentek? – Minden vasárnap este, kivétel nélkül, és mindig pontosan ugyanazt esszük. – Na jó, később oda is benézhetünk, de most irány a Holland park. Csak egy saroknyira van innen. – OW, tényleg? – Aha. Mióta laksz itt, Lucy Sullivan? – Két-három éve – motyogtam. 156 – És eddig még nem voltál a parkban? Micsoda szégyen, Lucy! – Nem igazán vagyok oda a szabadtéri programokért, Gus. – Én viszont igen. – Van ott tévé? – Aha. – Komolyan? – Nem, de nyugi, én majd elszórakoztatlak. – Akkor jó. E1 voltam ragadtatva. Majd kibújtam a bőrömből. Gus velem akarta tölteni a napot. – Kölcsönadod ezt a pulóvert? – Igen, meg is tarthatod, én utálom. Gus egy darabig a szekrényeimben kotorászott, majd előbányászott egy undorító, sötétkék pulóvert, amit még az anyám kötött. Pontosan azért nem vettem föl soha, mert tőle származott. Végig rosszul feszítette meg a szálat, ezért a nyakkivágás egy autógumira hasonlított – ami meglepő volt, mert az anyám általában ügyesen kötött. Amikor ez a pulóver volt rajtam, úgy festettem, mint egy nyolcvankilós teknősbéka. 157 Húiszonötödif^fejezet Lezuhanyoztam, és amikor végeztem, üresen találtam a szobámat – Gus eltűnt, engem pedig elfogott a pánik. Féltem, hogy végleg elment, de az még jobban aggasztott, hogy itt maradt. Bámulatra méltó tehetsége volt hozzá, hogy mindent a feje tetejére állítson, és – a korábbi megindító mentegetődzése ellenére – csöppet sem voltam meggyőződve arról, hogy biztonságos felügyelet nélkül szabadjára engedni a lakásban. Lelki szemeim előtt megjelent a kép, amint Gus Dániel és Karén mellett heverészik az ágyban, és vidáman cseverészik, miközben az újdonsült pár vonakodva és bosszúsan parancsol megálljt a szexuális tevékenységének. De minden rendben volt.

Gus a konyhában tartózkodott, Dániel és Karén társaságában üldögélt az asztalnál. Teát ittak a kiteregetett újságok fölött. Legnagyobb megkönnyebbülésemre, mindenki jó hangulatban volt, és kellemes, civilizált vasárnap reggeli beszélgetést folytatott egymással, szót sem ejtve holmi elcsórt Guinnessekről vagy nem rendeltetésszerűen használt Elizabeth Arden piperékről. Úgy tűnt, Gus és Dániel tisztázták a nézeteltérésüket, amelyet az váltott ki, hogy Gus jogtalanul itta meg Dániel Guinnessét. Gus és Karén között pedig a lehető legnagyobb volt az egyetértés. – Lucy – mqgolygott rám Gus, amikor megjelentem a konyhaajtóban –, gyere, és végy magadhoz némi táplálékot. – O – leheltem, kissé meghökkenve a puszipajtás hangulattól. Azt azért nem mondanám, hogy felkaptam a vizet, de egy kicsit ki voltam akadva, amiért ezek az emberek, akiket én ismertettem össze egymással, nélkülem is remekül szórakoznak. – Elmeséltem Karennek, hogy használtam az Elizabeth Ardent cuccait – duruzsolta Gus ártatlan képpel. – Es azt mondja, nem haragszik. – Semmi gond – szólóit meg Karén, mosolyt villantva Gusra, Dánielre és rám. A fenébe is! A nyakamat rá, hogy Karén nem lett volna ilyen elnéző, ha Charlotte vagy én használtuk volna az Elizabeth Arden piperéit. A jelek szerint Gus a szívébe lopta magát. De az is lehet, hogy Dániel múlt felül minden képzeletet az ágyban az előző éjszaka. Később úgyis megtudom. Karén a legapróbb részletekig mindent el fog mesélni, amikor a férfinép felszívódik. Órákig tartott, amíg elkészültem. A legnehezebb dolog a világon az alkalomnak megfelelően öltözni, ám ugyanakkor csinosnak, nőiesnek és karcsúnak látszani. Sokkal nehezebb dolgom volt, mint előző este, amikor Dániellel mentem vacsorázni. A nagy szabadtéri megmozduláshoz illő öltözék kiválasztásánál az volt a cél, hogy úgy fessek, mintha nem is érdekelne, hogy nézek ki, mintha az első kezembe akadó cuccot hánytam volna magamra. Farmert viseltem – ez elkerülhetetlen volt, noha nagyon zavart, hogy feszül a combomon. Ki nem állhattam a combomat, és mindent megadtam volna érte, hogy vékony legyen. Még imádkoztam is. Egyszer. Karácsonyi misén voltunk. (Az anyám még mindig ragaszkodott hozzá, hogy en famille vegyünk részt a karácsonyi misén, én pedig nem vitatkoztam. Bármilyen ellenvetés a Viennetta megvonásával járt együtt.) Amikor a pap azt mondta, mindenki imádkozzon saját kívánságai beteljesüléséért, én vékonyabb combot kértem magamnak Istentől. Később az anyám megkérdezte, mi volt a „kívánságom”, de amikor elmondtam neki az igazat, méregbe gurult és közölte, hogy nem lett volna szabad ilyen teljességgel haszontalan és nem helyénvaló dologért imádkoznom. Így hát szégyenkezve visszasomfordáltam a templomba, jámboran lehajtottam a fejem és elmondtam egy újabb imát, amelyben vékonyabb combot kértem anyámnak, apámnak, Chrisnek, Pete-nek, Sullivan Nagyinak, az afrikai éhezőknek és mindenkinek, aki rászorul. Isten azonban nem díjazta önzetlenségemet és nem ajándékozott meg vékonyabb combokkal. Rá kellett jönnöm, hogy egyedül úgy tudom kisebbnek feltüntetni, ha nagy ruhadarabokkal leplezem. Úgyhogy felvettem a vastag talpú motoroscsizmámat. Ettől viszont úgy néztem ki, mint egy teherautó-sofőr, ezért kis- lányos, rózsaszín angórapulóverrel ellensúlyoztam a látványt. Valamint egy kék-fekete kockás flanelinggel, hogy törékenynek és aprónak tűnjek. További egy órát töltöttem azzal, hogy a hajam úgy fessen, mintha csak lazán összekötöttem volna a fejem tetején. Egy örökkévalóságig tartott, amíg sikerült úgy elrendeznem a göndör fürtjeimet, mintha azok véletlenszerűen hullanának az arcomba. 159 Aztán – a „Mintha nem is volna kifestve”, avagy a „Kendőzetlen elegancia” stílus (ahogy

tetszik) elérése érdekében – rengeteg festéket kentem az arcomra. Hamvas pír, hófehér bőr, csillogó szemek és friss ajkak. Gust a nappaliban találtam meg – a legnagyobb egyetértésben csevegett Karennel, Charlotte-tal és Dániellel. Úgy viselkedtek, mintha már időtlen idők óta ismernék egymást, ami nagy örömmel töltött el. Minden vágyam az volt, hogy a lakótársaim és a barátaim rokonszenvesnek találják Gust. És hogy Gus is rokonszenvesnek találja őket. Persze azért nem kell túlzásba esni. Csak egyetlen rémesebb dolog van annál, ha a barátod és a lakótársaid nem jönnek ki egymással: ha túlságosan is odavannak egymásért. Ez ugyanis mindenféle kellemetlen bonyodalomhoz és kavarodáshoz vezethet, ha a lefekvésre kerül a sor. Charlotte Simonja már telefonált, ezért Charlotte, kismin- kelvej parfümtől illatozva, izgatottan az induláshoz készülődött. – Óvszer – mondta lázas izgalommal, azzal leült és kotorászni kezdett a táskájában. – Óvszer, óvszer, van nálam óvszer? – Hiszen csak ebédelni mentek – mondtam. – Lucy, ne nevettesd ki magad – szólt rám Charlotte megvetően. – … A, megvan… a francba, ez csak egy. Milyen ízű? –Pina Colada, de azért megteszi. – De csinos vagy, Lucy! – kiáltott fel Dániel áhítattal. – Aha. Gyönyörű vagy. – Gus hátrafordult, hogy jól megnézhessen magának. – Gyönyörű vagy – visszhangozta Charlotte. – Kösz! – Mehetünk? – Gus felállt. – Igen. – Nagyon örülök, hogy megismerkedtünk – mondta Gus az egybegyűlteknek. A jelek szerint az előző esti gyűlölködés már rég a feledés homályába merült. – És sok szerencsét a… ööö… az izéhez… – biccentett oda Charlotte-nak. – Koszi! – Charlotte idegesen elmosolyodott. – Jó mulatást! – kacsintott rám Dániel. – Neked is – kacsintottam vissza rá. 160 rtiiszonhatodikjejezet Legalább az eső nem esett. Az ég kék volt, és felhőtlen, a levegő pedig hideg, de szélcsendes. – Van nálad kesztyű, Lucy? – Igen. – Akkor ide vele. – Ó! – Önző dög. –Jaj, nem nekem kell – nevetett Gus. – Nézz csak ide, az egyiket felhúzzuk a te jobb kezedre, a másikat az én bal kezemre, középen pedig összefogódzkodunk. Érted? – Értem. Ez nagyszerű ötlet volt, mivel a kézfogás kényes kérdését is megoldotta. Ami a tegnapi, alkoholgőzös éjszakán nem jelentett problémát, a hideg és kijózanító napvilágnál viszont komoly nehézséget okozhatott volna. A kezünket lóbálva haladtunk tovább, a hideg levegő pirosra csípte az arcunkat. Egy pádon megpihentünk és kézen fogva figyeltük a mókusok ugrándozását. Bár kissé szégyelltem magam, nem bírtam levenni a szemem Gusról. Istenien nézett ki, a haja hollófekete volt, és fényes, az álla borostás (valószínűleg nem találta meg Karén epilátorát), a szeme világoszölden csillogott a hideg, téli fényben.

Csodálatos volt vele. – De jó itt! – sóhajtottam fel. – Úgy örülök, hogy elhoztál. – Örülök, hogy örülsz, kicsi Lucy Sullivan. – Milyen édesek a mókusok! – áradoztam. – Jó nézni őket, ahogy fel-alá futkosnak meg ugrabugrálnak meg kaszinóznak. Gus hirtelen kiegyenesedett ültében és rám meredt. – Komolyan beszélsz? – kérdezte halálos aggodalommal. Most meg mi van, gondoltam magamban nyugtalanul. Már megint rájött a bolondóra? Minden jel erre mutatott. – Meg kell mondanom neked – közölte velem Gus magából kikelve –, hogy bizonyosan itt a világ vége, ha már az erdők jámbor állatainak is tiltott szerencsejátékokkal kell elütniük az ide 161 jüket… de, gondolom, ez London hatása. Legközelebb füvet fognak szívni? Te jó ég, gondoltam magamban, ez becscwarodott. Mégsem tudtam komolyan venni a dolgot. Alig bírtam megszólalni a ne- vetéstől. – Kaszinóznak, azaz jól érzik magukat – magyaráztam. – Elsőre is megértettelek, Lucy Sullivan – felelte Gus. – És miben utaznak, Lucy? Kutyákban? Lovakban? Bingóban? Szemet lesütni és két kövér hölgyet a kis mókuskáknak! Kártyában? Blackjackben? Rulettben? Rien ne va plus! Rien ne va plus, a fenébe is. Kiveszett a világból az ártatlanság, Lucy! írmagja sem maradt. Már nincsenek romlatlan lények. Ha belegondolok, hogy ezek az aranyos mókuskák kaszinóba járnak, megszakad a szívem. Donegalban nem fordulhatna elő ilyesmi. Miért baj, ha valaki mogyorót gyűjtöget? Gondolom, már nem jelent kihívást. .. A tévé hatása. Gus rám meredt, és kezdett derengeni neki valami. – Jaj! – kiáltott fel szégyenkezve. – Jaj! Jaj, ne! Te csak átvitt értelemben mondtad, hogy kaszinóznak. Nem szó szerint. – Igen. – Jaj! Jaj! Akkor elnézést kérek. Félreértettelek. Most biztosan azt gondolod, a sárgaházban a helyem. Gumiszobába Gusszal. – Nem. Azt gondolom, hogy meg kell szakadni tőled. – Ez roppant kedves tőled, Lucy – mondta Gus. – A legtöbb ember egyszerűen bolondnak néz. – Vajon miért? – kérdeztem nevetve. •– Vizsgálj meg – válaszolta, színlelt ártatlanságot erőltetve ko- boldszerű arcára. Szívesen, gondoltam magamban. – Különben is – folytatta Gus –, ha valaki azt hiszi rólam, hogy bolond vagyok, még nem ismeri a családomat. Ajaj! Kellemetlen felismerés a láthatáron. De én kihúztam magam, és emelt fővel álltam elébe. – Miért, milyen a családod, Gus? Gus elhúzta a száját és így szólt: – Hát, talán az „őrült” lenne a legpontosabb kifejezés, de… Megpróbáltam leplezni a rémületemet, de az arckifejezésem elárulhatott, mert Gusból kitört a nevetés. – Szegény kicsi Lucy. Ha látnád a gondterhelt pofikádat! Igyekeztem bátran elmosolyodni. – Nyugodj meg) Lucy, csak ugrattalak. Nem is őrültek…

Felsóhaj tottam. 162 – .. .annyira… – folytatta Gus. – De nagyon, nagyon érzelmesek, azt hiszem, így tudnám a legjobban megfogalmazni. – Hogy érted ezt? Essünk túl a nehezén, határoztam el magamban. – Nem szívesen mondom el, Lucy, hátha arra a következtetésre jutsz, hogy hiányzik egy kerekem. Félek, ha meghallod, milyenek a családi körülményeim, hanyatt-homlok .elmenekülsz. – Ne butáskodj – nyugtatgattam Gust. De görcsbe rándult a gyomrom. Istenem, kérlek, add, hogy ne derüljön ki semmiféle szörnyűség. Ahhoz túlságosan is szeretem Gust. – Biztos, hogy hallani akarod, Lucy? – Biztos. Azért nem lehet olyan rémes a helyzet. A szüleid élnek? – Aha. Mind a kettő. Összeillő pár. Hiánytalanul megvannak. – Azt már említetted, hogy egy csomó testvéred van… – Öt. – Az rengeteg. – Azon a vidéken, ahonnan én származom, nem. Mindig is röstelltem, hogy a testvéreim száma nem haladja meg a tízet. – Idősebbek vagy fiatalabbak nálad? – Idősebbek. Mindegyik idősebb nálam. – Szóval te vagy a legkisebbik fiú. – Igen, bár én vagyok az egyetlen közülük, aki már nem lakik otthon. – Öt felnőtt férfi egy házban, ez sok összeütközéssel járhat. – Jézusom! Még a felét sem tudod. De muszáj otthon lakniuk, mert a farmon meg a kocsmában dolgoznak. – Kocsmátok is van? – Igen. – Akkor jó sok pénzetek lehet. – Nem éppen. – Pedig én mindig azt hittem, ha valaki kocsmát üzemeltet, annak a bőre alatt is pénz van. – A mi kocsmánk nem ilyen. A bátyáim az okai. Odavannak a piáért. – A, már értem: elisszák a hasznot! – Nem^ nevetett Gus. – Nincs haszon, amit elihatnának, mert az italkészletet szlopálják föl. – Jaj, Gus! – Alig van mifr kimérnünk, mert a testvéreim mindent meg- isznak, és mivel már majdnem az összes írországi sörfőzdének tar 163 tozunk, egyikük sem hajlandó saállítani nekünk. Közmegvetés tárgyai vagyunk az írországi szeszfőzők körében. – És vendégeitek sincsenek, belőlük nem tudnátok hasznot húzni? – Olyan elhagyatott vidéken van a kocsmánk, hogy nem nagyon. A bátyáim meg az apám alkotják a törzsközönséget. Meg persze a helyi rendőrség, de ők csak záróra után térnek be, hátha hűvösre tafeaínek valakit. És n** szolgálhatjuk ki őket teljes áron, sőt tulajdonképpen nem is kérhetünk tőlük egy fityinget sem, mert ha megpróbálnánk, lecsuknának bennünket, amiért

megsértjük az italmérési törvényt. – Viccelsz? – Nem. Törtem a fejem, megpróbáltam pénzfialó, hasznot hozó tervekkel előállni, amelyek felvirágoztathatnák Gusék kocsmáját. Karaoke esték? Vetélkedők? Termékbemutatók? Meleg étel ebédidőben? Mindet Gus elé terjesztettem. – Nem, Lucy – rázta meg a fejét Gus mélabúsan. – A testvéreim nem nagy szervezőtehetségek. Valami biztosan balul sülne el, mert mindig berúgnak és összeverekednek. – Komolyan mondod? – Persze! Nálunk majdnem minden este a véres dráma jegyében telik. Egyik este hazamegyek, és azt látom, hogy az egyik bátyám a konyhában van, a másik háromból ömlik a vér, az ötödiknek pedig be van bugyolálva a keze, mert ököllel kitörte az ablaküveget; mind az öten egymást átkozzák, aztán zokogásban törnek ki és kijelentik, hogy testvérként szeretik a többieket. Az agyamra mennek. – És min vesznek össze? – kérdeztem kíváncsian, elbűvölve. – Bármin. Nem válogatósak. Egy sötét pillantáson, egy rossz hangsúlyon, teljesen mindegy. – Tényleg? – Igen. Otthon töltöttem a karácsonyt, és a megérkezésem estéjén jól bepiáltunk. Egy darabig minden klasszul ment, aztán, ahogy az már lenni szokott, elfajultak a dolgok. Éjféltájban PJ kitalálta, hogy Paudi furán méregeti őt, azzal behúzott egyet Paudinak, mire Mikey rákiabált PJre, hogy hagyja békén Paudit, mire John Joe behúzott egyet Mikeynek, amiért rákiabált PJ-re, mire PJ behúzott egyet John Joe-nak, amiért az behúzott egyet Mikeynek, mire Stevie elkezdett bőgni, hogy testvér testvér ellen harcol. Aztán PJ is bőgni kezdett, mert szégyellte magát, amiért felizgatta Stevie t, mire Stevie behúzott egyet PJ164 nek, amiért verekedést provokált, mire Paudi behúzott egyet Stevie-nek, amiért az behúzott egyet PJ-nek, mert ő akarta megütni PJ-t… És akkor jött az apám .és mindegyiknek behúzott egyet. – Gus levegőt vett. – Iszonyú volt. Az unalom az oka, ezt lefogadom. De az egészet az alkohol táplálja. Pár évvel ezelőtt sikerült lehiggadniuk egy kicsit, amikor bevezették nálunk a Sky Sportsot, de Apa nem fizette be az előfizetési díjat, úgyhogy elölről kezdődött az egész kalamajka. Le voltam nyűgözve, akár órákig is elhallgattam volna Gus gyönyörű, lírai akcentusát, amint az elbűvölően diszfunkcionális családjáról mesél. – És te hogyan illesz bele a képbe? Te kinek húztál be? – Senkinek. Egyáltalán nem illek bele a képbe, legalábbis nagyon igyekszem nem beleilleni. – Olyan mulatságos ez az egész – jegyeztem meg. – Mintha egy színdarabot hallanék. – Tényleg? – kérdezte Gus döbbenten, sőt bosszúsan. – Lehet, hogy rosszul meséltem el a történetet, mert egyáltalán nem volt mulatságos. Azon nyomban elszégyelltem magam. – Ne haragudj, Gus – motyogtam. – Egy pillanatra elfelejtettem, hogy az életedről beszélgetünk. Olyan élvezetesen mesélsz… De elhiszem neked, hogy megrázó élmény volt. – Meghiszem azt, Lucy – méltatlankodott Gus. – Mély nyomokat hagyott bennem és rémes tettekre kényszerített. – Például mire? – Annak idején órákig kószáltam a hegyekben, a nyulakkal beszélgettem és verseket írtam. Persze csak azért, mert szabadulni akartam a családomtól, és nem tudtam jobbat kitalálni. – De mi rossz van abban, ha valaki a hegyekben kószál, a nyu- lakkal beszélget és verseket

ír? – Szerintem mindez zabolátlan, romantikus és tipikusan ír lelkületre vallott. – Nagyon sok minden, Lucy, és biztosan egyetértenél velem, ha valaha is olvastad volna a verseimet. Felnevettem, de csak halkan, mert nem akartam, hogy Gus azt higgye, gúnyt űzök belőle. – Es a nyulak nagyon rossz társalgók – folytatta Gus. – Csak a répáról meg a szexről tudnak beszélni. – Igazán? – Úgyhogy amint megszabadultam hazulról, rövid úton szakítottam a versírással és a háborgó lelkű költő képzetével. – Semmi rossz nincs abban, ha valakinek háborog a lelke… – 165 tiltakoztam, elszántan ragaszkodva hozzá, hogy Gust költői lényként állíthassam be magam előtt. – Dehogynem, Lucy. Szégyenletes és unalmas. – Komolyan? Én kedvelem a háborgó lelkű embereket… – Ne, Lucy, ne tedd – jelentette ki Gus kereken. – Ragaszkodom hozzá. – Milyenek a szüleid? – váltottam témát. – Az apám a legelvetemültebb. Ha iszik, szörnyeteggé változik. És ez sokszor megesik. – És az édesanyád? – Nem nagyon csinál semmit. Akarom mondani, éppen eleget dolgozik: főz, mos meg minden, de meg se próbálja kordában tartani a többieket. Azt hiszem, fél tőlük. Sokat imádkozik. És sír. A mi családunk imád sími, érzelgős egy társaság vagyunk. Az anyám azért imádkozik, hogy a bátyáim meg az apám hagyják abba az ivást és legyenek kiscserkészek. – Lánytestvéreid vannak? – Kettő is, de már fiatalon elmenekültek otthonról. Eleanor tizenkilenc évesen hozzáment egy emberhez, a letterkennyi Francis Cassidyhez, aki a nagyapja lehetett volna. – Gus egészen felvidult az emlék hatására. – Csak egyszer járt a farmon, amikor megkérte apámtól Eleanor kezét, de (lehet, hogy ezt nem volna szabad elmesélnem, mert azt fogod hinni, hogy közönséges tus- kók vagyunk) elkergettük. Megpróbáltuk ráuszítani a kutyákat szegény öreg-Francisre, de azok a dögök nem voltak hajlandóak megharapni. Biztosan féltek, hogy elkapnak tőle valamit. – Gus mereven figyelt. – Talán bújjak a föld alá szégyenemben, Lucy? – Ne – válaszoltam. – Mulatságos történet. – Tudom, hogy nem viselkedtünk túl vendégszeretően, Lucy, de nem sok szórakozásunk akadt, és Francis Cassidy rettenetes ember volt, jóval elvetemültebb bármelyikünknél. A leggono- szabb vénember, akit valaha is ismertem, és biztosan megvert bennünket a szemével, mert a tyúkok négy napig nem tojtak, a teheneknek pedig elapadt a tejük. – És a másik nővéred? – Eileen? Ö egyszerűen eltűnt. Egyetlen helybeli fickó sem kérte meg a kezét, gondolom, Francis Cassidy vadította el Őket. Csak akkor vettük észre, hogy Eileen elszökött, amikor egyik nap nem volt az asztalon a reggeli. Nyár volt, szénát kaszáltunk, pity- mallatkor keltünk, és Eileennek kellett volna elkészítenie a reggelit,^mielőtt kimentünk a rétre. – És hova ment? 166 – Nem tudom, talán Dublinba. – És senki sem aggódott érte? – kérdeztem döbbenten. – Senki sem próbált utánamenni, megkeresni? – Persze, mindenki aggódott. Hogy ezentúl nekik kell megcsinálniuk maguknak a reggelit.

– De hát ez iszonyú! – kiáltottam fel mérgesen. Eileen története sokkal jobban felizgatott, mint Francis Cassidy esete a kutyákkal. – Rettenetes! – Lucy – szorította meg a kezemet Gus. #■ Én nem aggódtam, hogy magamnak kell megcsinálnom a reggelimet. Én el akartam menni Eileenért, de az apám megfenyegetett, hogy megöl. – így már más – enyhültem meg. – Sajnáltam Eileent, kedves lány volt, sokat beszélgettünk. De örültem, hogy elment. – Miért? – Okosabb volt ő annál, hogy mások cselédje legyen, de az öregem egy aggastyánhoz akarta hozzáadni, aki a mellettünk lévő farmon élt a testvérével, hogy megkaparinthassa a földjüket. – Micsoda barbárság! – mondtam viszolyogva. – Vannak, akik jó üzletnek tartanák – felelte Gus. – De én nem tartozom közéjük – tette hozzá sietve, amikor áthatóan ránéztem. – És mi lett szegény Eileennel? – kérdeztem. Ügy éreztem, megszakad a szívem a szomorúságtól. – Azóta sem hallottál róla? – Gondolom, Dublinba ment, de mivel eddig nem jelentkezett, nem tudom biztosan. – Szomorú történet – sóhajtottam fel. Aztán hirtelen szöget ütött a fejemben egy gondolat, és szúrós pillantást vetettem Gusra. – Ügye, nem most találod ki az egészet? Ugye, amit elmondtál, nem csak az élénk fantáziád szüleménye, mint a kaszinóba járó mókusok meg az Elizabeth Ardent nevű lakótársam? – Dehogy! – tiltakozott Gus. – Persze hogy nem. Hidd el nekem, Lucy, nem tudnék komoly dolgokkal viccelődni. Annak ellenére, hogy azt kívánom, bárcsak mese volna az egész. Gondolom, egy olyan kifinomult városi lány, mint te vagy, megütközéssel hallgatja a családom történetét. Fura, de nem így volt. – De el sem tudod képzelni, mennyire elszigetelten éltünk – folytatta Gus. – A farm az isten háta mögött volt, és mi alig érintkeztünk a külvilággal, így nem gondoltam, hogy létezik ennél jobb élet is. Nem volt összehasonlítási alapom. Evekig abban a hitben éltem, hogy a verekedés, a sírás, a veszekedés meg a töb 167 bi teljesen normális, és mindenki úgy él, mint mi. Meg kell mondanom, nagy kő esett le a szívemről, amikor rájöttem, hogy a gyanúm nem volt alaptalan, és a családtagjaim tényleg olyan őrültek, mint amilyennek gondoltam őket. Ez tehát a származásom története, Lucy. – Köszönöm, hogy elmondtad. – Megijesztettelek? – Nem. – Miért nem? – Nem tudom. – Biztosan a te családod sem normális. – Elnézést, ha kiábrándítalak, de az. – Akkor miért vagy ilyen elnéző az enyémmel? – Mert te te vagy, nem pedig a családod. – Bárcsak ilyen egyszerű lenne, Lucy Sullivan! – De hiszen ez az igazság, Gus… hogy is hívnak? – Gus Lavan. – Örülök, hogy megismertelek, Gus Lavan – ráztam meg Gus kezét. Lucy Lavan, gondoltam magamban. Lucy Lavan? Nem is rossz. Mi lenne, ha megfejelnénk? Lucy Sullivan Lavan? Ez is gyönyörűen hangzott.

– Részemről a szerencse, Lucy Sullivan – mondta Gus ünnepélyesen, és melegen megszorította a kezem. – Bár ezt már mondtam egyszer, ha jól emlékszem. – Igen, tegnap este. – De ez mit sem változtat a kijelentés őszinteségén, Lucy. Nem iszunk meg egy korsó sört, Lucy? – Ööö, de, pprsze, ha szeretnéd. Eleget sétáltál? – Ahhoz eleget, hogy megszomjazzam, ergo eleget sétáltam. – Akkor jő. – Hány óra van, Lucy? – Nem tudom. – Van órád? – Nincs. – Nekem sincs. Ez jelent valamit. – Mit? – kérdeztem melegen. Hogy Gus meg én lelki társak vagyunk? Hogy Gus meg én ideális párt alkotunk? – Hogy mindenhonnan elkésünk. – Aha. Most meg mit csinálsz? Gus majdnem teljesen hanyatt feküdt a pádon, és az égboltot kezdte fürkészni, közben a fogát szívta és olyanokat dünnyögött, 168 hogy: – Száznyolcvan fok… New Yorkban hét órával előbbre járnak… vagy az Chicago? – Az eget nézem, Lucy. – Miért? – Hogy megtudjam, mennyi az idő, természetesen. – Természetesen. Elhúzódó csönd. – Sikerült megtudnod? – Azt hiszem, igen. – Gus elgondolkodva bólintott. – Azt hiszem. Újabb elhúzódó csönd. – Lucy, megállapítom, hogy minden valószínűség szerint… tudod, mindig fennáll a lehetőség, hogy az ember téved… de én kész vagyok kijelenteni, hogy minden valószínűség szerint nappal van. Nyolcvanhét százalék. Nem, legyen inkább nyolcvannégy. – Hajlok rá, hogy igazat adjak neked. – Szívesen meghallgatnám a véleményedet a témáról, Lucy. – Szerintem úgy két óra lehet. – Te jó isten! – pattant fel Gus a pádról. – Már ilyen késő van? Akkor gyerünk, szedjük a lábunkat! – Miről beszélsz? – kérdeztem kuncogva, miközben Gus keresztülvonszolt a parkon. – Záróra, Lucy Sullivan, záróra. Mocskos egy szó. Mocskos egy összetett szó, hogy pontos legyek. Erkölcstelen, förtelmes kifejezés – köpködött Gus. – Erkölcstelen! Ma háromkor zárnak a kocsmák és hétig nem nyitnak ki, ha jól tudom. – Igen – megpróbáltam lépést tartani Gússzál –, hacsak ma reggel nem módosították az italmérési törvényeket. – Lehetségesnek tartod? – torpant meg Gus. – Nem. – Akkor gyerünk – mondta Gus, és futásnak eredt. – Csak egy óránk van. 169

9úiszonftetedil
– Jó – mondtam, azzal kotorászni kezdtem a zsebemben, hogy megkeressem a pénztárcámat, és elővettem egy ötfontost. – Koszos őt font? – jegyezte meg Gus hitetlenkedve. – Biztos, hogy elég lesz, Lucy? – Igen – válaszoltam ellentmondást nem tűrően. – Kérsz még egy kólát? – Igen! Miközben Gus a pultnál'volt, gyorsan felhajtottam a maradék kólámat. Elhatároztam, hogy ha Gus nem adja vissza az aprót kérés nélkül, akkor… akkor… nem is tudom… – Itt a visszajáró, Lucy. Felpillantottam az üres poharamból, amelybe addig komoran bámultam. Gus idegesen méregetett, nyitott tenyerében pár penny feküdt. – Kösz. – Elmosolyodtam, és elvettem a tizenhárom pennyt. Egy csapásra elpárolgott a rosszkedvem. Végtére is, az elv ugyanúgy számít, mint a pénz. – Lucy – szólalt meg Gus komolyan. – Köszönöm az italt meg a többit… nagyon rendes tőled. Kedden megkapom a pénzem, este elviszlek valahova, és az én vendégem leszel. Megígérem. Ööö… koszi. – Szívesen – válaszoltam mosolyogva, és sokkal, de sokkal jobban éreztem magam. Gus kiköszörülte a csorbát, talán megérezte, hogy egyre csalódottabb vagyok. 171 Ehhez nagyon jól értett – mármint hogy kiköszörülje a csorbát. Hogy az utolsó pillanatban visszaküzdje magát rosszallásom szakadékénak a széléről, ahol eddig tántorgott. Nem mintha nem szívesen költöttem volna rá – vagy bárki másra, ha már itt tartunk –, főleg, amikor olyan jelentős dologról volt szó, mint meghívni egy italra ebédidőben, azt viszont ki nem állhattam, ha hülyének vagy baleknak néztek. Gus még megivott néhány kört, én pedig boldogan fizettem („Kedden az én vendégem leszel, Lucy”). Szűk egy órával később már jó néhány körön túl voltunk. – Le a kalappal előttünk, fantasztikus teljesítményt nyújtottunk a rendelkezésünkre álló rövid idő alatt, Lucy – nézett végig Gus az üres poharakkal teli asztalon, amikor közeledett a három óra, és a csapos szólt, hogy menjünk haza. – Hát nem csodálatos, mi mindent el tudsz érni, ha nagyon akarod? – Gus az utolsó, félig üres söröskorsójával hadonászott, hogy még nagyobb érvényt adjon a szavainak. – Csak egy kis elszántság kell hozzá. Bár egy kicsit csalódtam benned, Lucy – érintette meg szeretetteljesen az arcomat. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom. De két diétás kóla és egy gin-tonik? Biztos, hogy ír vagy? – Igen – feleltem. – Akkor legközelebb jobban be kell dobnod magad, nem hagyhatsz mindent rám. – Gus – kuncogtam. – Rossz hírem van. – Mi az? – Nem iszom sokat. És soha nem iszom napközben… Általában – tettem hozzá sietve, amikor Gus vádlón a ginespoharamia pillantott. – Tényleg?, De hát én azt hittem… Nem azt mondtad, hogy?… De azt, ugye, nem ítéled el, ha mások sokat isznak? – kérdezte Gus reménykedve. – Egyáltalán nem – nyugtattam meg. – Egyáltalán nem. – Akkor jó – sóhajtott fel Gus megkönnyebbülten. – Jézusom, egy pillanatra megijedtem. Biztos, hogy már nincs kiszolgálás? – Biztos.

– Odamegyek és megkérdezem – mondta Gus pajkosan. – Gus! Nincs kiszolgálás! – De hát ott áll a csapos. Még biztosan ad valamit. – A poharakat mosogatja el. – Azért megnézem. – Gus! De Gus már fel is ugrott a székről, a pultnál termett és heves 172 taglejtések közepette beszédbe elegyedett a csapossal. Majd, legnagyobb rémületemre, hangos szóváltásra lettem figyelmes, amelynek akkor szakadt vége, amikor Gus megfellebbezhetetlenül a faborítású pultra csapott. Visszajött az asztalhoz. – Zárva vannak – motyogta az orra alatt. Felkapta a korsót, és kerülte a pillantásomat. Észrevettem, hogy a többi vendég nagy érdeklődéssel figyel bennünket. Kicsit zavarban voltam, de csiklandozott a nevetés. – Nem tudom, mi a baja ennek a csapos fickónak, de ostoba egy alak – dörmögte Gus. – Ostoba és kellemetlen. Igazságtalan volt, amit mondott. És bármi történt is, mindig a vendégnek van igaza, nem? Elnevettem magam, mire Gus rám meredt. – Et tu, Lucy? – kérdezte. Megint felnevettem. Nem tehettem róla – biztos a gin volt az oka. – Többet be sem tesszük a lábunkat ide, Lucy. De nem ám! Nem azért járok kocsmába, hogy sértegessenek, Lucy. Komolyan beszélek. Gus csinos, mozgékony arcát görcsbe rántotta a felháborodás. – Van még éppen elég hely, ahova mehetek, ha azt akarom, hogy sértegessenek. – Mit mondott a pasas? – kérdeztem, és nagyon igyekeztem, nehogy mosolyra görbüljön a szám. – Lucy, nem vagyok hajlandó elismételni, pláne nem a te jelenlétedben – mondta Gus komolyan. – Nem mocskolom be a saját szájamat, és nem szennyezem be a finom kis füledet körüllengő illatos levegőt azzal, hogy megismétlem, amit ez a rohadék, ez a… ez a… tetves görény, ez az aljas, szemellenzős, szaros mocsadék mondott nekem. – Ez kedves tőled – feleltem, komolyságot erőltetve az arcomra. – Annyira tisztellek, Lucy! – Örülök neki. – Te egy igazi hölgy vagy, Lucy. És vannak bizonyos szabályok, bizonyos önkorlátozó előírások, amelyekhez tartom magam, amikor egy hölgy társaságában vagyok. – Köszönöm, Gus. – És ezzel – állt fel Gus, miután fenékig ürítette a poharát – végeztünk is. – Mit akarsz csinálni? – kérdeztem tőle. – Nos, vasárnap délután van, megittunk pár pohárkával, hideg van, és csak tegnap este ismerkedtünk meg, ennélfogva csak 173 az következhet, hogy visszamegyünk hozzád, összebújunk a kanapén és megnézünk egy fekete-fehér filmet. – Gus jelentőségteljesen rám mosolygott, és átölelte a rózsaszín angórapulóver takarta derekamat. Magához vont, engem pedig elhódított… a vágy, azt hiszem. Csodálatos volt Gus karjában. Annak ellenére, hogy Gus nem nőtt túl magasra, erős és férfias volt. – Isteni ötlet. – Megborzongtam. Noha féltem, hogy a tévében nem lesz fekete-fehér film, és Karén esetleg éppen Dániellel hempereg a nappali padlóján. Bármikor beugorhatunk Adrian-

hez, hogy kikölcsönözzünk egy videót, ha a tévében nem adnak semmi nézhetőt, de azt már nem igazán tudtam, hogyan oldjuk meg a Dániel és Karén problémát. Es mi lesz, ha Adrián bepipul, ha egy férfival lát? Mit mondok neki? Szomorú, de ilyen az élet, ahol minden jóban van valami rossz, és minden egyes boldogságmorzsához egy másik ember fájdalma árán jutunk hozzá. 174 9~(uszonnyoCcadi(
te már rohansz is – magyaráztam. – Szinte látom magam előtt, amint egyenruhába bújsz és lecsúszol egy póznán. Dennis úgy elpirult, hogy az arca sötétebb lett, mint a kiszőkített haja. – Mi közöd hozzá? – kérdezte dölyfösen. – A magánéletem csak rám tartozik. – Vegyük fel a pletykapozíciót – szóltam, azzal elhelyezkedtünk a kanapén, egymással szemben. Elmeséltem Dennisnek, hogy jósnőnél jártam; – Miért nem szóltál? – fustölgött Dennis. – Én is elmentem volna. – Ne haragudj! – Gyorsan rátértem a borzalmas munkahelyi pletykára, mely szerint férjhez fogok menni. – Komolyan mondom, Dennis, pocsék érzés volt. Nem elég, hogy megaláztak, még magányosnak is éreztem magam. Mintha tényleg sohasem mennék férjhez. – Én soha nem fogok férjhez menni – jegyezte meg Dennis. – Nem engedik. – Szinte habzott a szája, amikor ezt mondta. – Ne haragudj, tapintatlan voltam – szóltam közbe sietve. Nem akartam, hogy Dennis a régi nótát kezdje fújni, miszerint a melegeket diszkriminálják, pedig engedélyezni kellene, hogy házasságot köthessenek egymással, ugyanúgy, mint a „tenyészállatok” – ahogyan a heteroszexuálisokat nevezte nagy előszeretettel. – Öregnek, hasznavehetetlennek, kiürültnek és szánalmasnak éreztem magam. Érted? 176 – Öóóó, hát hogyne, drágám – biggyesztette Dennis az ajkát. – Dennis, kérlek, ne beszélj ilyen buzisan velem. – Ezt hogy érted? – Ne hívj „drágám”-nak – könyörögtem. – Az olyan modoros, ír vagy, ne feledd. – Akkor kapd be! – így már jobb, szóval, hol is tartottam? Ja, igen, el sem hiszem, hogy huszonnégy óra alatt minden megváltozott. – Mindig hajnal előtt van a legsötétebb – állapította meg Dennis bölcsen. – Szóval, szombat este megismerkedtél az embereddel. – Igen. – Biztosan ő az, akit megjósoltak neked – jelentette ki Dennis. Pontosan azt mondta, amit hallani akartam. – Azt hiszem, tényleg így van – feleltem szégyellősen. – Tudom, hogy nem volna szabad ilyenekben hinnem, és meg is kérlek, hogy ne áruld el senkinek, de mégis jólesik. – Lehetek az egyik koszorúslány? – Hát persze. – De SEMMI esetre sem viselhetek rózsaszínt, úgy nézek ki benne, mint a MOSOTT SZAR. – Jó, jó, olyan színt választasz, amilyet csak akarsz. – Semmi más nem érdekelt, csak hogy Gus legyen a beszélgetés központi témája. – Jaj, Dennis, ő az, akire vártam, annyira egyformák vagyunk. Ha Isten színe elé járultam volna, hogy elmondjam neki, milyen a férfiideálom, és Isten jó hangulatban lett volna, akkor adta volna nekem Gust. – Komolyan? Ennyire jó a pasi? – Igen. Dennis, kicsit szégyellem magam, amiért így gondolkodom, de Gus túl tökéletes ahhoz, hogy azt higgyem, véletlenül botlottunk egymásba. A jósnőnek igaza volt. Úgy érzem, ennek így kellett történnie. – Fantasztikus! – kiáltotta Dennis lelkesen. – Egészen másképp látom az életemet, a múltamat – mondtam filozofikusan. – Az a sok hülye, akivel régebben jártam, nem ok nélkül került az utamba. Emlékszel, mindig úgy tűnt, mintha egyik rémes kapcsolatból a másikba sodródtam volna.

– Igen, nagyon is jól emlékszem. – Ne haragudj, többet nem fog előfordulni. De, tudod mit mondok, Dennis? Mindig egy lépéssel közelebb kerültem Gushoz. Azokban az években, amikor az volt az érzésem, mintha a dzsungelben kóborolnék, valójában jó úton jártam. 177 – Gondolod, hogy velem is ez a helyzet? – kérdezte Dennis re- ménykedve. – Holtbiztos. Épségben, kisebb karcolásokkal sikerült átkelnem a Rossz Férfiak Aknamezőjén – folytattam felhevülten –, és átjutottam a túloldali tisztásra, ahol Gus várt rám. Jaj, Dennis, bárcsak tudtam volna, hogy egyszer vége szakad a magányomnak. – Bárcsak mind a ketten tudtuk volna – mondta Dennis, kétségtelenül azokra az estékre célozva, amelyeket azzal kellett töltenie, hogy az én siránkozásomat hallgatta. – Hinnem kellett volna benne. – Rám kellett volna hallgatnod. – Sejtelmünk sincs róla, mi vár ránk, hová sodor bennünket az élet» mondtam párás szemmel. – Régebben azt hittem, én alakítom a sorsomat, én vagyok a hajó kapitánya. Ha jól meggondolom, Dennis, a szívem mélyén tudtam, magam tehetek róla, hogy romokban az életem… – Na, jó, ebből elég! – kiáltott fel Dennis türelmetlenül. – Hanyagold a filozófiát, tudom, mire akarsz kilyukadni, de inkább róla beszélj. Pontos adatokat kérek! – Jaj, Dennis, Gus fantasztikus, egyszerűen fantasztikus, minden jó, ami vele kapcsolatos. Érzem, hogy ő az igazi. – Konkrétabban? – kérdezte Dennis türelmetlenül. – Izmos? – Igen, egy kicsit… – Tehát nem. – Dehogynem, Dennis, vannak muszklijai. – Magas? – Nem. – Mit jelentsen az, hogy „nem”? – Azt, hogy nem magas. – Tehát alacsony? – Jól van, Dennis, alacsony. De én is az vagyok – tettem hozzá sietve. – Lucy, mindig is pocsék volt az ízlésed a férfiak terén. – Marha jó! – kiáltottam fel. – Ezt az az ember mondja, aki odavan Michael Hatleyért. Dennis röstelkedve hajtotta le a fejét. – Az az ember, aki százszor végignézte a Riverdance-et videón – gúnyolódtam. Ezt maga Dennis vallotta be nekem, amikor egyik este berúgott. Keservesen meg is bánta. – Nagy a világ – mondta Dennis meghunyászkodva. – Mindenféle ízlésnek helye van benne. 178 – Pontosan! – vágtam rá. – Szóval, lehet, hogy Gus alacsony… – Biztos, hogy alacsony. – …de fantasztikusan jóképű és gyönyörű a teste és… – Sportember? – kérdezte Dennis reménykedve. – Szerintem nem. – Sajnáltam, hogy ki kell ábrándítanom Dennist, de képtelen voltam hazudni neki. Amúgy is észrevenné, amikor találkozik Gusszal. – Ez azt jelenti, hogy sokat iszik? – Azt jelenti, hogy szereti a társaságot.

– Értem. Saóval, sokat iszik. – Jaj, Dennis, ne legyél már ilyen negatív! – Elkeseredetten forgattam a szememet. – Várj, amíg megismered. Imádni fogod, esküszöm! Csodálatos, mulatságos, elbűvölő, intelligens, kedves és, istenemre mondom, szuperszexi. Lehet, hogy neked nem az eseted, de az én szememben tökéletes. – És mt a bibi? – Ezt meg hogy érted? – Mindig van valami bibi, nem? – Menj a francba! – válaszoltam. – Tudom, hogy eddig nem voltam túl szerencsés, de… – Nemcsak a te pasijaidra értettem – sóhajtott fel Dennis. * Az összes pasira. Én aztán tudom. – Dennis – mondtam. – Tudtommal nincs semmiféle bibi. – Higgy nekem – közölte velem Dennis. – Bibi mindig van. Gazdag? – Nem. – Szóval szegény? – Hát, segélyből él… – Jaj, Lucy, már megint! Miért szedsz fel mindig ilyen csóró alakokat, akik szakadt rongyokban mászkálnak? – Mert nem vagyok olyan felszínes, mint te. Túlságosan sokat foglalkozol a fiúk ruházatával meg azzal, hogy milyen a frizurájuk és milyen órát viselnek. – Meglehet – felelte Dennis sértődötten. – Te viszont nem törődsz eleget ezekkel a dolgokkal. – Különben is – mondtam –, nem én szedem fel őket, csak úgy rám ragadnak. – Fogadok, ha Kaliforniában élnél, ezt nem úsznád meg szárazon. De ne is törődj vele. Hogyhogy segélyből él? – Nem arról van szó, amire gondolsz – magyarázkodtam hevesen, – Nem naplopó vagy ingyenélő, ahogyan az anyám nevezné. Zenész, és nehezen kap munkát. 179 – Már megint egy. zenész? – Igen, de ő más, mint a többi, és én nagyon tisztelem azokat az embereket, akik a művészet kedvéért vállalják a pénzügyi nehézségeket. – Tudom. – Én is szívesen lemondanék az irodai robotról, csakhogy nincs tehetségem semmihez. – De nem ciki olyasvalakivel járni, akinek sosincs pénze? És ne kezdd nekem nyomni a süket dumát, hogy a szerelem mindent legyőz, meg hogy vannak sokkal fontosabb dolgok is. Gondolkozzunk praktikusan. – Nem ciki. Csupán arról van szó, nem biztos, hogy eleget keresek ahhoz, hogy el tudjam tartani kettőnket és hátteret tudjak biztosítani ahhoz az életstílushoz, amihez Gus hozzászokott. – Kínban voltam, amiért ezt bevallottam. – Miféle életstílusról beszélsz? Kábítózik? – Nem. – Utánagondoltam. – Illetve, lehet, hogy igen. – Másodállást kell keresned, sőt neked is be kell szállni a játékba, ha Gus ilyen életstílushoz van hozzászokva. – Fogd már be! Éppen azt próbálom elmesélni, hogy Gus meg én beugrottunk egy pizzára a PizzaParadicsomba… – De hiszen vasárnap van. Miért nem a Cash’n’Currybe mentetek? – Mert Dániel és Karén már ott voltak, és látszott rajtuk, hogy teljesen egymásba vannak feledkezve. Nem akartunk zavarni. Dániel és KARÉN?! – sikoltott fel Dennis elsápadva. – Karén és DÁNIEL?

– Ööö, igen. – Megfeledkeztem róla, hogy Dennis bele van zúgva Dánielbe* ^ A te Karened? Karén McHaggis vagy hogy is hívják azt a skót kockás, kaledóniai tyúkot? – Dennis nem kedvelte Karent. Mostantól kezdve még kevésbé fogja. • ■ i – «Igen, Karén. – Dániellel, az én Dánielemmel? ^Ha Dániel Watsonról beszélsz, akkor igen, a te Dánieleddel. ^•¡Istenem, teljesen megrázott ez a hír. – Dennist minden ereje elhagyta. – Kérek egy kis erőset. – Van egy üveg izé valahol. – Hol? – Ott, a könyvespolcon. – Akkora parasztok vagytok! A könyvespolcon tartjátok a piát? 180 – Mit tegyünk? Könyvünk nincs, valamit meg csak kell tartani rajta. Dennis kotorászni kezdett a polcon. – Nem találom. – A múltkor még ott volt. – Most nincs itt. – Lehet, hogy Karenék megitták. Bocsánat, bocsánat! – kiáltottam sietve, amikor Dennis újból összerezzent. – Csak vegyétek el tőlem nyugodtan, úgysem fog sokáig tartani. – Dennis hangja megremegett.® Dániel ugyanis meleg. – De hiszen szerinted a világegyetem összes férfija az. – Dániel tényleg meleg. Előbb-utóbb úgyis megvilágosodik. És akkor jövök én. – Jó, jó, mondj, amit akarsz. – Nem akartam felizgatni Den- nist, de ne haragudjon a világ! Az összes meleg férfiismerősöm meg volt győződve róla, hogy tulajdonképpen minden épkézláb férfi latens buzi. 181 9{uszmkiíencedikJ-ejeze t Dennis visszaült a helyére, a szívére szorította a kezét és mélyeket lélegzett, miközben én remegtem a türelmetlenségtől. Végül így szólt: – Rendben. Megnyugodtam. – Jó. N Újra belefogtam a történetbe. – Szóval, a PizzaParadi- csomban Gusnál nem volt pénz… persze hogy nem, hiszen előző este és ma délután sem volt egy vasa sem, és bár tehetséges ember, nem hinném, hogy az alkímia az erősségei közé tartozik… – Szóval te fizettél. – Igen, ami nem baj, mert teljesen érthető, hogy… – És micsoda segge van a pincérnek… – Dennis a nap huszonnégy órájában meleg volt, nem tudta meghazudtolni magát. – Elég jó. Gus megivott vagy tíz üveg peronit és… – Tíz üveg peronit! – Csigavér – mondtam. – Elvileg semmi bajom nem volt vele, főleg mert a peroni gyenge, de valakinek ki is kellett fizetnie az egészet. – Ugye, meg se fordult a fejedben, hogy Gus kihasznál? – szegezte nekem a kérdést Dennis. Délután, amikor a kocsmában voltunk, valóban átsuhant az agyamon a gondolat, és el is fogott az idegesség, mert rettegtem attól, hogy mások hülyének néznek vagy palira vesznek. Viszont ki nem állhattam, amikor a pénz miatt kellett veszekedni. A gyermekkoromra emlékeztetett. Eszembe jutott az anyám, amint kivörösödött, eltorzult arccal pöröl Apával. Én soha

nem leszek ilyen. – Nem, Dennis, mert Gus olyan gyönyörűeket mondott nekem az étteremben. – Egy kis hízelgés megér tíz peronit? – Simán. – Halljuk. – Megfogta a kezemmondtam lassan, hogy fokozzam a hatást –, és nagyon komoly hangon így szólt; „Végtelenül hálás vagyok neked, Lucy.” Aztán így folytatta: „Úgy szégyellem magam, amiért nincs pénzem, Lucy.” És ezt kapd ki, Dennis: „Főlegmost, hogy megismerkedtem veled.” Na, ehhez mit szólsz? – Ezzel meg mit akart mondani? – Szerinte csodálatos vagyok, és megérdemelném, hogy gyönyörű helyekre vigyenek és mesés ajándékokkal halmozzanak el. – De rá ne is számíts. – Dennis néha nagyon undok tudott lenni. – Állítsd le magad! – torkolltam le. – Azt mondta, a legszívesebben pezsgős vacsorákra vinne, és venne nekem virágot meg csokoládét meg bundát meg beépített konyhát meg elektromos szeletelőt meg egy olyan kicsi porszívót, amivel a kanapét lehet kitisztítani, és persze mindent, ami csak a szívem vágya. – És mi a szíved vágya? – érdeklődött Dennis. – Gus. – Nem hiszem, hogy most a szívedről van szó. – Olyan közönséges vagy, tudsz te másra is gondolni a szexen kívül? – Nem. És aztán mit mondott? – Azt, hogy azzal a kicsi porszívóval klasszul ki lehet szedni a bolyhokat az ember kabátzsebéből. – Ez a Gus olyan, mint egy Fomasetti étkészletből kilógó cukortartó-'horkant fel Dennis. – Már ne is haragudj, de elektromos szeletelő meg porszívó meg bunda! Pedig még a felét sem hallotta a történetnek. Nem is akaró- dzott elmondanom neki. Elegem volt az elmarasztaló megjegyzésekből, arra vágytam, hogy Dennis velem együtt örüljön. Mert a beszélgetésünk Gusszal ezek után egy kicsit zavarossá vált. – Szereted a virágokat? – kérdezte Gus. Mire én azt feleltem: J- Igen, Gus, nagyon, de az életem virágok nélkül is teljes. Mire Gus azt kérdezte: – És a csokoládét? – Imádom a csokoládét, de nem szűkölködöm benne. – Ó! Igazán? – Gus magába roskadt, és árnyék suhant át az arcán. – De mit is vártam? – mondta gyászosan. – Egy ilyen gyönyörű nő, mint te. Hogy lehettem olyan ostoba, hogy azt higgyem, én vagyok az egyetlen férfi az életedben? Aki felmagasztalja magát, megaláztatik! – kiáltott fel drámaian. Rámeredtem és azon gondolkodtam, ezúttal mi üthetett belé. – Hányszor figyelmeztettek, Lucy, minek is tagadnám. Rengetejgszer. Jólelkű emberek. Vigyázz a büszkeségedre, Gus, mondták. Es én hallgat 183 tam rájuk? Jaj, nem, jaj, nem! Csak mentem a saját fejem után, és azt képzeltem, egy olyan istennő, mint te, ráér a magamfajtákkal foglalkozni. Amikor megbabonázott hódolók szívüketlelkü- két kiteszik, csak hogy egy kedves pillantást vessél rájuk. – Hagyd abba, Gus. Miről beszélsz? Nincs semmi baj – szóltam oda a pincérnek, aki Gus

bömbölését hallva odarohant az asztalunkhoz. – Minden rendben, köszönjük. – Ha már itt van, hozzon még egy üveggel – lengette meg Gus a peronis üveget a pincér orra előtt. (Ez lehetett a kilencedik.) – Természetesen magáról beszélek, Miss Lucy Sullivan Istennő. Miss, ha jól sejtem… – Igen. – … Meg a hódolókról, akik elhalmozzák csokoládéval. – Gus, nekem nincsenek hódolóim, akik csokoládéval halmoznának el. – De hát nem azt mondtad, hogy… ? – Azt mondtam, hogy nem szűkölködöm a csokoládéban. Ami igaz is. De én veszem meg magamnak. – Aha! – felelte Gus lassan. – Szóval te veszed meg magadnak. Már értem… – Akkor jó – mondtam nevetve. – Örülök, hogy érted. – Független nő vagy, Lucy/Az bizony. Nem akarod elkötelezni magad mellettük, és igazad is van. Légy hű magadhoz, ahogy azt barátunk, Billy Shakespeare mondja. – ^Ööö, ki mellett nem akarom én elkötelezni magam? – A hódolók mellett. ^ Gus, nekem nincsenek hódolóim. – Nincsenek? – Nincsenek- Legalábbis most. – Nem akartam, hogy Gus azt higgye, egy nagy rakás szerencsétlenség vagyok. ^ Hogyhogy nincsenek!! ? – Nem tudom. V Hiszen gyönyörű vagy. – Köszönöm. – Eddig még senkitől sem hallottam, hogy az angolok rövidlá- tóak, pedig minden jel erre mutat. Ez az egyetlen magyarázat, amit el tudok képzelni. – Köszönöm. – Ne hálálkodj állandóan. Komolyan beszélek. Elégedett csönd támadt. Mosolyogva néztük egymást. Gus tekintete egy kicsit homályos volt, valószínűleg a túlzott mennyiségű peronitól. 184 Semmi, értelme nem lett volna, hogy mindezt Dennis orrára kössem. Úgy döntöttem, hogy átsiklom fölötte, és a következő kellemes epizódot mesélem el neki. Ekkor Gus így szólt: – Óöö, Lucy, kérdezhetek tőled valamit? Mire én azt feleltem: – Hát persze. – Véletlenül megütötte a fülemet, hogy jelenleg nincs udvarlód. – Igen. – … Akkor jól gondolom, hogy üresedés történt? – Igen, azt hiszem, így is lehet fogalmazni. – Tudom, hogy égbekiáltó arcátlanságot fogok mondani, de nem pályázhatnám meg ezt az üres helyet? A piros-fehér kockás abroszra szegeztem a tekintetemet, mert nem mertem Gus szemébe nézni, és ezt suttogtam: – De igen. Dennis csalódott arcot vágott. – Jaj, Lucy! – sóhajtott fel. – Hát hiába papolok neked? Ilyen könnyen nem szabad beadnod a derekad. Dolgozzanak csak meg érted.

– Nem, Dennis – jelentettem ki határozottan. – Értsd meg, nem mertem játszadozni vele. Gus hajlamos félreérteni a dolgokat, még akkor is, ha nyíltan beszélek vele. Ha cseleket és női praktikákat vetettem volna be: nemet mondok, amikor azt gondolom, talán, és talánt mondok, amikor azt gondolom, igen, tönkretettem volna a kapcsolatunkat. – Jó, ha ragaszkodsz hozzá. És aztán mi történt? – Gus így szólt: „Ami az érzelmeket illeti, én sem vagyok elkötelezve. Megeszed ezt a pizzát?” •- A kígyónyelvű ördög! – dörmögte Dennis egy fikarcnyi meghatódottság nélkül. – Majd kibújtam a bőrömből – mondtam. – Nem volt tUlzás egy kicsit? – kérdezte Dennis. – Persze, kifizetted azt a pizzát, tehát úgyis meg kellett volna enni, de, már ne is haragudj, Lucy, ezért kibújni a bőrödből? Ezt elengedterrl a fülem mellett. – És hogyan prütyköl? – Még nem tudom. – Nem engedted neki? – Nem is próbálkozott. ^De hiszen majdnem huszonnégy órán át együtt voltatok. Nem aggódsz? – Nem. – Nem aggódtam. Meg kell hagyni, Gus visszafogottsága meglepő volt. De nem példátlan. 185 – Lehet, hogy meleg – mondta Dennis. – Nem meleg. – Mintha nem is izgatna, hogy nem vetette rád magát – jegyezte meg Dennis zavartan. – Mert nem izgat – feleltem. – Én azokat a férfiakat szeretem, akik nem siettetik a dolgokat, akik meg akarnak ismemi, mielőtt ágyba visznek. Ez tényleg így volt, nem csak Dennis miatt szájhősködtem – engem rettegéssel töltöttek el azok a férfiak, akik nyíltan vállalták, hogy mindenük a szex. Azok a nagy, felnőtt férfiak, akiknek hatalmas a szexuális étvágyuk. Azok a bugyiolvasztó tekintetű, vaskos combú, szőrös mellkasú, széles állkapcsú, borostás férfiak, akiknek óránként hatszor van merevedésük, akik izzadság-, só- és szexszagot árasztanak magukból. Azok a férfiak, akik ezzel az egyértelmű mondattal lépnek be a szobába: – Itt a merevedésem, a többi részem öt perc múlva érkezik. Az ágyékcentrikus férfiaktól úgy féltem, mint a tűztől. Valószínűleg azért, mert attól tartottam, nagyon igényesek és kritikusak lennének a teljesítményemmel kapcsolatban. Ezek a férfiak kedvükre válogathatnak a nők között, így a legmagasabb színvonalhoz vannak hozzászokva. Ha én a deszkamellemmel, a rövid lábammal, a halovány bőrömmel bekúsznék az ágyukba, keservesen csalódnának. – Ez meg mi a franc? – kérdeznék, amikor levetkőznék. – Te nem is olyan vagy, mint az a csaj, akit délután dugtam meg. Te nem is vagy nő. Hol vannak a didkóid? Abban reménykedtem, ha egy férfi még azelőtt megismer, mielőtt lefeküdnék vele, nagyobb eséllyel számíthatok rá, hogy kedves lesz velem és nem nevet ki. Továbbá, a vonzó személyiségemnek köszönhetően nagyobb hajlandóságot mutat arra, hogy szemet hunyjon a nyilvánvaló testi fogyatékosságaim fölött. Ez persze nem azt jelenti, hogy egyszer vagy kétszer nem feküdtem volna le olyan férfiakkal, akiket alig ismertem. Volt idő, amikor azt hittem, nincs más választásom. Amikor megtetszett egy férfi, én pedig féltem, ha elutasítom a szexuális közeledését, odébbáll és többé nem is akar hallani rólam. Ha Gus ragaszkodott volna a szexuális együttléthez, valószínűleg engedtem volna neki. De sokkal jobban örültem, hogy nem így történt. – Te meg a katolikus bűntudatod – csóválta meg a fejét Dennis szomorúan. Le kellett állítanom,

mielőtt támadást intézett volna a katolikus egyház, az apácák és a Keresztény Testvériség ellen, és kifejtette volna, ezek mekkora rombolást idéznek elő 186 azoknak a fiataloknak a lelkében, akik kapcsolatba kerülnek velük, mivel kiirtják belőlük az érzéki örömök bűntudat nélküli élvezetének a képességét. Egész éjszaka ezt hallgathattam volna. – Nem, Dennis, nem a katolikus bűntudat gátol meg abban, hogy fűvel-fával lefeküdjek. Gyanítottam, ha nagy, ugrándozó melleim és hosszú, karcsú, narancsbőrmentes, bronzbama combjaim volnának, szemet tudnék hunyni a katolikus bűntudatom fölött. Valószínűleg sokkal nagyobb hajlandóságot mutatnék rá, hogy vadidegenekkel bújjak ágyba. Lehet, hogy még a szexet is élvezetes időtöltésnek tartanám, nem pedig olyan kötelességnek, amelynek során menteni kell, ami menthető, amelynek során megpróbálok úgy tenni, mintha jól érezném magam, miközben azon ügyködöm, hogy eltakarjak egy feneket, amely túlságosan nagy, egy mellkast, amely túlságosan kicsi, egy combot, amely túlságosan… stb. stb. – Ha te mondod. – Dennis hangja még mindig hitetlenkedés- ről árulkodott. – Most komolyan, Dennis. Meg vagyok róla győződve. – Akkor jó. – Egy szó, mint száz, mindent egybevetve, összefoglalásképpen, mi a véleményed? – kérdeztem Dennistől vidáman. – Hát nem enni való? – Az igazat megvallva, nekem nem kéne… – Michael Flatley – súgtam oda neki. – .. .de – tette hozzá sietve – aranyos lehet. És ha mindenáron csórókkal akarsz járni, remélem, tudod, mit csinálsz. Nem ajánlanám a dolgot, de látom, hogy a falnak beszélek. – Hát nem csodálatos, amit a jósnő mondott? – noszogattam Dennist, megpróbálva visszaterelgetni őt a pozitív megjegyzések vonalára. – Meg kell hagyni, az időzítés tökéletes – ismerte el Dennis. – Ez jelent valamit. Normális esetben óva intenélek, de úgy tűnik, ez a találkozás meg van írva a csillagokban. Pontosan ezt akartam hallani. – A pénzügyeket leszámítva, rendes veled? – kérdezte Dennis. – Nagyon rendes. – Jó. Személyesen is látnom kell, mielőtt kimondanám a végső szót, de pillanatnyilag, így előzetesen is, áldásom rátok. – Köszönöm. – Na jó. Fél egy van. Megyek bulizni. – Bekapsz egy speedet, felveszed a kockás ingedet és Pét Shop Boys-számokra táncolsz? 187 – Úristen, Lucy! – kiáltott fel Dennis undorral. – Micsoda felháborító sztereotípiák! – Nem ezt fogod csinálni? – De. – Akkor érezd jól magad. Én lefekszem. Boldogan aludtam el. 188 Jjarmincadiíifejezet Persze másnap reggel, amikói1 felébredtefn, és eszembe jwtott, hogy fel kell kelnem és dolgozni kell mennem, már egészen más színben láttam a világot. Legszívesebben a föld alá bújtam volna, de hétfő reggel volt, és én nem tudtam meghazudtolni magam. Attól, hogy megismerkedtem valakivel, ráadásul egy olyan aranyos férfival, mint Gus, nem

váltam egy éjszaka leforgása alatt olyasvalakivé, aki az óracsörgés előtt kipattan az ágyból és azt énekli: „De jó, hogy nem haltam meg éjjel!” Addig tapogatóztam, amíg meg nem találtam a vekker gombját, még ötpercnyi, bűntudattól terhes szunyókálást engedélyezve ezzel magamnak. Bármit megadtam volna, hogy ne kelljen felkelnem. Bármit. Legnagyobb örömömre foglalt volt a fürdőszoba. Semmi értelme nem volt felkelnem addig, amíg fel nem szabadul. A halál- büntetés ideiglenesen felfüggesztve. Ráérősen, félálomban heverésztem az ágyon, és lustán sorra vettem a rendelkezésemre álló különféle öngyilkossági módozatokat, mert, természetesen, mindegyik sokkal csábítóbbnak tűnt, mint metrón munkába menni. Sokszor eljátszadoztam már az öngyilkosság gondolatával r majdnem minden hétköznap reggel és rájöttem, egy modern lakás teljesen alkalmatlan arra, hogy valaki öngyilkos legyen benne. Sehol egy üveg permetszer, sehol egy kötél, sehol egy kerti saerszám. De nem lett volna szabad ilyen borúlátónak lennem – azt mondják, minden sikerül, csak akarni kell. Viszont ha nem vagyok borúlátó, akkor nem akarom megölni magam, és az egész kérdés okafogyottá válik. Sorra vettem a rendelkezésemre álló lehetőségeket-.' Választhattam volna a paracetamol-túladagolást. De biztosra vettem, hogy nem sikerülne, legalábbis nekem nem, mivel egy- szer-kétszer, amikor elviselhetetlen macskajajtól szenvedtem, vagy egy tucat tablettát bevettem, és még csak el sem álmosod- tam, nemhogy meghaltam volna. 189 r Az ötlet, hogy megfojtsam magam egy párnával, nem tunt különösebben rémesnek. Szép, békés halál, és az az előnye is meg' van, hogy az embernek fel sem kell hozzá kelnie az ágyból. De engem a szinkronúszásra emlékeztetett az egész – semmi értelme, ha az ember egyedül próbálkozik. Ekkor meghallottam, hogy valaki kilép a fürdőszobából, mire megdermedtem a rémülettől, de egy másik valaki villámgyorsan besurrant a helyére. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel még nem kell felkelnem. Noha jól tudtam, meg vannak számolva a perceim. De pillanatnyilag vízszintes helyzetben lehettem, és elábrán- dozhattam róla, hogyan csináljam ki magamat, annak ellenére, hogy jól tudtam, igazából egyáltalán nem akarok öngyilkos lenni – olyan természetellenes, amikor az ember a saját életének vet véget. Es rengeteg vesződséggel is jár. Kész röhej – azért akarsz meghalni, mert nem bírod az élet megpróbáltatásait – ám egyszeriben össze kell szedned minden erődet, hogy félretold a bútorokat, székre állj, felhúzd a kötelet, bonyolult csomókat köss, egymáshoz erősíts bizonyos tárgyakat, kirúgd a hokedlit magad alól, illetve forró fürdőkkel, borotva- pengékkel, hosszabbítőzsinórokkal, elektromos gépekkel és gyomirtóval pepecselj. Az öngyilkosság bonyolult, emberpróbáló feladat, amely gyakran azzal jár, hogy el kell látogatnod egy vasáruboltba. És mire sikerül kikecmeregned az ágyból, hogy elvánszorogj a sarki gazdaboltba vagy patikába, már túl vagy a nehezén, és akár el is mehetsz dolgozni. Nem akartam megölni magam. De hosszú időbe telt, amíg attól, hogy ne akarjak öngyilkos lenni, eljutottam odáig, hogy fel akarjak kelni. Lehet, hogy a csatában győzedelmeskedtem, de hogy megnyertem volna a háborút, arra egyelőre semmi jel nem mutatott. Karén rontott be a szobába. Elegáns és lehengerlő látványt nyújtott, a sminkje pedig tökéletes volt. Kissé rám ijesztett ezen a reggeli órán. Karennek mindig ápolt volt a külseje, és a haja még esős időben sem göndörödött be. Vannak ilyen emberek. Én nem tartozom közéjük. – Lucy, Lucy, Lucy, ébresztő! – parancsolt rám. – Dánielről akarok beszélni veled, volt már

szerelmes, igazán szerelmes? – Ööö… Na, hiszen évek óta ismered. 190 – Hát… – Ugye, nem? – Izé… – Nem gondolod, hogy itt lenne az ideje? – szegezte nekem a kérdést Karén. – De – feleltem. Egyszerűbb volt, ha nem vitatkozom. – Szerintem is. – Karén lehuppant az ágyamra. – Menj arrébb! Teljesen kész vagyok. Égy darabig csendben feküdtünk. Hallottuk, amint Charlotte a Valahol a szivárvány felettet énekli a fürdőszobában. – Ez a Simon gyerek nagy szám lehet – jegyezte meg KarénEgyetértettem. *- Jaj, Lucy! – sóhajtott fel Karén drámaian. – Nem akarok dolgozni menni. – Én sem. Következett a „Gázrobbanás” című játék. – Nem örülnél, ha gázrobbanás lenne? – kérdezte Karé». – De! Nem nagy, de… – De ahhoz elég nagy, hogy itthon kelljen maradnunk… – De nem akkora, hogy bárki is megsérüljön… – Pontosan, de a ház megroggyanna, és mi napokra bent rekednénk, és nem lenne más, csak a tévé meg a magazinok, és mindent ki kéne ennünk a fagyasztóból… Bár az, hogy bármi volna a fagyasztóban, csak hiú ábránd volt. Semmit sem tartottunk benne, egy hatalmas csomag zöldborsót kivéve, amely akkor került oda, amikor négy évvel ezelőtt Karén beköltözött a lakásba. Néha vettünk egy-egy doboz családi jég- krémet, azzal a céllal, hogy időnként eszünk belőle egy keveset, és így hónapokig kitart majd, de legtöbbször már aznap estére nem maradt belőle semmi. Néha, a változatosság kedvéért, a „Földrengés” című játékot játszottuk. Azt kívántuk, hogy legyen földrengés, amelynek a mi házunk az epicentruma. Arra viszont 1 mindig vigyáztunk, hogy rajtunk kívül senkinek se kívánjuk a halálát vagy a pusztulását. Ha jobban meggondolom, egyedül a házunkból kivezető út pusztulása után áhítoztunk. A magazinok, a tévé, az ágyak, a kanapék és az élelmiszerek, csodával határos módon, mind megmenekültek. Előfordult, hogy azt kívántuk, törjön el az egyik – vagy mind a két – lábunk, és áhítattal gondoltunk a többhetes biztos, zavartalan fekvésre. De tavaly télen Charlotte eltörte a kislábujját flamencoórán (legalábbis ez volt a hivatalos magyarázat, valójá191 r bán az történt, hogy meglehetős alkoholos befolyásoltság alatt átugrott egy d ohányzóasztalt), és elmondása szerint a kínok kín- ját állta ki. Azóta nem vágytunk végtagtörésre, csak vakbélgyulladásra. – Na jó – szólalt meg Karén eltökélten. – Megyek dolgozni. A szemetek! – tette hozzá. Miután távozott, Charlotte lépett be a szobába. Lucy, hoztam neked egy csésze kávét. – O, ööö, koszi – motyogtam, és feltápászkodtam. A munkahelyi szerelésében és smink nélkül Charlotte tizen- két évesnek nézett ki. Csak a jól fejlett mellkasa árulta el.

– Siess – szólt rám –, és akkor együtt mehetünk a metróig. Beszélnem kell veled. – Miről? – kérdeztem óvatosan, és kíváncsi voltam, vajon az esemény utáni tabletta előnyeiről és hátrányairól lesz-e szó. – Az a helyzet – mondta Charlotte szenvedő arckifejezéssel –, hogy tegnap lefeküdtem Simonnal. Nem gondolod, hogy undorító dolog két emberrel ágyba bújni egy hétvége alatt? – Aáááá… – nyugtatgattam. – De az, tudom, hogy az, de én nem akartam, Lucy – siránkozott Charlotte. – Azaz, amikor megtettem, akkor persze akartam, de nem döntöttem el előre, hogy két emberrel fogok lefeküdni. Honnan tudhattam volna péntek este, hogy szombat este megismerkedem Simonnal? – Erről van szó – helyeseltem buzgón. – Szörnyen érzem magam, Lucy, megszegtem a saját szabályaimat – ostorozta magát hevesen szegény Charlotte. – Megfogadtam, hogy soha nem fekszem le senkivel az első este… nem mintha Simonnal az első este feküdtem volna le, mert megvártam a másnap délutánt' sőt inkább már este volt. Hat óra is elmúlt. – Akkor jó – mondtam. – És isteni volt – tette hozzá Charlotte. – Remek – válaszoltam bátorítólag. ■ • – De mi van azzal a másik pasival, a péntek estivel? Úristen, még a nevére sem emlékszem! Hát nem szörnyű, Lucy? Képzeld csak el! Megmutattam valakinek a fenekemet, és közben azt sem tudom, hogy hívják az illetőt. Derek, azt hiszem, Derek volt a neve – mondta Charlotte, a homlokát ráncolva. – Te is láttad. Olyan Derek-formája volt, nem? – Charlotte, ne legyél már ilyen szigorú magadhoz. Ha nem emlékszel a nevére, akkor nem emlékszel. Mit számít? – Semmit – felelte Charlotte izgatottan. – Persze hogy nem. 192 L Az is lehet, hogy Geoff volt a neve. Vagy Alex. Jaj, istenem! Na, mi lesz, felkelsz végre? – Igen. – Ne vasaljak ki neked valamit? – De igen, légy szíves. – Mit? – Bármit. Charlotte kiment a vasalóért, én pedig feltápászkodtam, és az ágyam szélére ültem. Charlotte bekiabált a konyhából, és elmesélte: azt olvasta valahol, hogy Japánban végeznek egy olyan műtétet, amelynek során összevarrják az ember szűzhártyáját, miáltal bárki visszanyerheti a szüzességét. Kérdezte, szerintem alávesse-e magát, egy ilyen operációnak. Szegény Charlotte. Szegény mi. Nagyon szépen köszönjük: roppant hálásak vagyunk a szépen becsomagolt (habár vonakodva átadott) ajándékért, amit szexuális szabadságnak hívnak, de ki volt az a világtól elmaradott, vénséges vén nagynéni, aki saját kezűleg horgolt bűntudat-csomagocskákat is mellékelt hozzá? Azt lesheti, hogy köszönetét mondjunk neki. Mintha egy gyönyörű, rövid, szűk, csábos, tűzpiros ruhát kapnál ajándékba, azzal a feltétellel, hogy ha felveszed, csak lapos sarkú barna bakancsot viselhetsz hozzá és nem festheted ki az arcodat. Amit nyertünk a réven, elvész a vámon. A munka nem is készített ki annyira. Mindenképpen sokkal jobban éreztem magam, mint pénteken, amikor hazamentem.

Megan és Meredia roppant alázatos és aranyos volt. Nem szóltak egymáshoz, de ez nem volt meglepő. Kivéve, amikor Megan időről időre lazán odavetette Merediának: – Kekszet, Eleanor? Vagy: – Odaadnád a tűzőgépet, Fiona? Mire Meredia válaszul ezt sziszegte vissza: – A nevem Meredia. Nagyon kedvesen viselkedtek velem. Igaz, egyes kollégáim időnként még mindig kaján pillantásokat vetettek rám, de már nem éreztem magam olyan levertnek, gyámoltalannak és megalázottnak. Más színben láttam a világot – rájöttem, hogy valószínűleg mindenki Megant és Merediát tartja ostabának7nem pedig engem. Végül is tőlük származik ez a képtelen történet. Ráadásul péntek óta jelentős változás következett be az éle 193 r temben. Megismerkedtem Gusszal. Valahányszor eszembe jutott, úgy éreztem, mintha védöpáncélzat fedné a testemet – most már senki sem gondolhatja rólam, hogy egy nagy rakás szerencsétlenség vagyok, mivel… nos… nem vagyok az. A sors különös iróniája, hogy míg pénteken mindenki azt hitte, férjhez fogok menni, amikor még barátom sem volt, most, hétfőn, miután megismertem egy különleges egyéniséget, senki sem merte felhozni a témát a jelenlétemben. Égtem a vágytól, hogy elmeséljem a történteket Merediának és Megannak, de még túl korai lett volna megbocsátani nekik, úgyhogy tartanom kellett a számat, amíg a megfelelő sértődött- ségi idő le nem telt. A másik ok, ami miatt úgy éreztem, már nem állok az érdeklődés középpontjában a kollégáim körében, az volt, hogy tényleg nem álltam ott – lejárt lemeznek számítottam. Kipattant a hír Hettyről és Ivor, a Méregkeverő iránta táplált forró érzelmeiről. Minden jel arra mutatott, hogy a főnök péntek este kirúgott a hámból, jól beszívott és a vezérigazgatótól kezdve a portásokig bezárólag az egész vállalatnak elfecsegte, hogy szerelmes Hettybe, és felháborítónak találja, hogy a szerelme faképnél hagyta a férjét, bár valójában nem azért van felháborodva, mert Hetty lelépett otthonról, hanem azért, mert nem miatta tette ezt. Ami Hettyt illeti, ő nem adott életjelet magáról. – Bejön ma Hetty vagy még mindig gyengélkedik? – kérdeztem Ivortól ártatlanul. Hetty beteg volt, mi legalábbis ezt a látszatot prébáltuk fenrttarsaíli. – N«m tudom – mondta Ivor könnyes szemmel. – De ha ennyire a szívén viseli a sorsát, átveheti a munkáját, amíg ő nem jön vissza – suttogta. A szemét! – Természetesen, Mr. Simmonds. Majd ha piros hó esik, pajtikám. – Mi van Hettyvel? – kérdeztem Megantól és Merediától, amikor Ivor bement az irodájába és becsukta az ajtót, kétségtelenül azért, hogy az íróasztalra hajtsa a fejét és kizokogja magát. – Tudtok róla vtlamit? – Persze, persze, én tudok – felelte Meredia, két kézzel kapva a lehetőség után, hogy kibékülhessen velem. – Átugrottam hozzá tegnap… – Te keselyűi – kiáltottam fel. – Most akarod hallani vagy nem? – kérdezte Meredia mogorván. Hallani akartam.

194 – …és egyáltalán nem látszott boldognak. Egyáltalán nem – ismételte Meredia nyomatékkai és komoran, lubickolva a drámai hangulatban. Mondandóját a telefon csörgése szakította félbe. Meredia felkapta a kagylót, egy darabig türelmetlenül figyelt, majd felmordult: – Igen, értem, de jelenleg, sajnos, nem működik a számítógépes rendszerünk, így nem tudom ellenőrizni az ön számláját, de ha gofidölja, felírom a telefonseálHít és később^ visszahívom. Uhüm – bólintott, miközben a kezébe sem vette a tollat. – Igen, megvan. Amint tudom, visszahívom. – Lecsapta a kagylót. Í Jézusom! Ezek a hülye ügyfelek! – Tényleg nem működik a rendszer? – kérdeztem. – Honnan tudjam? – válaszolta Meredia meglepetten. – Még be se kapcsoltam a gépet. Bár nem hinném. Hol is hagytam abba? Ja, persze, Hettynél… Állandóan ezt csináltuk az irodában. Néha azt mondtuk, hogy nem működik a rendszer, néha takarítónőnek adtuk ki magunkat, néha úgy tettünk, mintha rossz volna a vonal és nem hallanánk, mit mondanak a telefonálók, néha letettük a kagylót, mintha megszakadt volna a vonal, néha pedig eljátszottuk, hogy csak törjük az angolt („Én nem érteni ángol”). Az ügyfelek felkapták a vizet és a főnökkel akartak beszélni; ilyenkor megkértük őket, hogy „tartsák a vonalat”, majd néhány perc elteltével beleszóltunk a kagylóba, kenetteljes és megnyugtató hangon biztosítva az őrjöngő ügyfelet, hogy a vétkes alkalmazott azonnal megkapta a felmondását. Meredia hosszasan ecsetelte, milyen pocsékul néz ki Hetty: tiszta csont és bőr. – De hiszen mindig is csont és bőr volt – vetettem ellen. – Nem – csattant fel Meredia bosszúsan. – Látszik rajta, hogy sokat szenvedett, hogy egy nagyon megrázó… megrázó… ööö, nagy megrázkódtatásban volt része. – Nem értem, miért van úgy elkenődve – jegyezte meg Megan. – Egyszerre két pasi akarja megkettyinteni. Mindig azt mondom: két dudás is megfér egy csárdában (és nem csak a csárdában). – Jaj, istenem! – prüszkölte undorral Meredia. – Hogy vagy képes mindent… mindent… a primitív állati ösztönökre visszavezetni! – Sok érv szól mellette, Gretel • közölte Megan sejtelmesen, és érzéki, telt ajka titokzatos mosolyra húzódott. Mielőtt kilejtett volna a helyiségből, még mormogott valamit az orra alatt. Azt hiszem, azt: „hárman párban”. 195 – A nevem Meredia – üvöltötte utána Meredia. – Hülye liba! – füstölgött. – Hol is tartottam? Ja, igen. Megköszörülte a torkát. – A két szerelme között őrlődik. – Merediát elragadta a hév. – Egyfelől ott van Dick, a megbízható, becsületes Dick, a gyermekei apja. Másfelől pedig ott van Roger, az izgalmas, a kiszámíthatatlan, a szenvedélyes… Csak mondta, mondta, míg végül elérkezett az ebédidő. Amikor is felfüggesztettem a munkát, majd fogtam magam és egy órán át az üzleteket jártam. A tény, hogy még el sem kezdtem dolgozni, egyáltalán nem zavart. Elmentem, hogy vegyek Dánielnek egy képeslapot meg valami ajándékot a születésnapjára, ami mindig kisebbfajta tortúrának számított. Soha nem tudtam, mit vegyek neki. Mít ajándékozzunk a férfinak, akinek már mindene megvan? – morfondíroztam. Vehetnék neki könyvet, gondoltam magamban, de már van neki egy. Ezt el ne felejtsem megmondani neki, jól fog szórakozni. A végén mindig valami rémes és fantáziátlan holmit szereztem be neki: egy pár zoknit, egy

nyakkendőt vagy zsebkendőket. Tovább súlyosbította a dolgot, hogy ő, velem ellentétben, mindig csodálatos és ötletes dolgokkal lepett meg. A legutóbbi születésnapomra egynapos fürdőbérletet kaptam tőle, ami maga volt a tökéletes, felhőtlen boldogság. Egy gondtalan nap, amelyet azzal töltöttem, hogy az úszómedence mellett heverésztem, miközben masszíroztak és kényeztettek. Én azért is nyakkendőt vettem neki. Már évek óta nem kapott tőlem, talán megteszi, gondoltam magamban. Viszont sikerült találnom egy szép képeslapot, egy szép, vicces, kedves képeslapot, amelyet úgy írtam alá: „Szeretettel, Lucy”, és őszintén reméltem, Karén nem fogja megtalálni, és nem vádol meg azzal, hogy megpróbálom lecsapni a kezéről a pasiját. A csomagolópapír majdnem ugyanannyiba került, mint a nyakkendő. Biztosan színaranyból készült. A nyakkendőt az irodában csomagoltam be, de vissza kellett mennem a postára, hogy feladjam a csomagot. Az irodai postán is feladhattam volna, de szerettem volna, ha Dániel még ebben az évszázadban megkapja az ajándékát, és nem voltam biztos benne, hogy a postázóban dolgozó két zombi ezt feltétlenül biztosí 196 tani tudja. Nem mintha bunkók lettek volna – éppen ellenkezőleg: annak idején szívből és kitörő örömmel gratuláltak az állítólagos esküvőmhöz ennek ellenére nem tűntek túl ragyogó elmének. Készségesek és előzékenyek voltak, de nem túl rátermettek – talán így jellemezhetném őket a legtalálóbban. Végre elérkezett az öt óra, én pedig rohantam haza, mint akit puskából lőttek ki. 197 r Oíarmince£yedií
lemásztak a hűtő polcáról – dobált ki a szemétbe. Letettem a reklámszatyromat az övé mellé, hogy beszélgethessenek egymással. – Muti, muti, mit vettél? Valami finomat? – kérdezte Charlotte. – Almát… 198 – Ó! Én is. – v.meg szőlőt… – Én is. – …meg zsírszegény joghurtot… – Én is. – Sajnálom, de semmi finomat. – Kár. Illetve, jobb is, mert mostantól kezdve odafigyelek a táplálkozásomra. – Én is. M- És minél kevesebb kísértés ér, annál jobb. – Szerintem is. – Karén leugrott a sarki kisboltba. Reménykedjünk, hogy nem vesz semmi finomat. – Mr. Papadopuloszhoz ment? – Igen. – Akkor nem fog. – Miért nem? – Mert ő semmi finomat nem árul. – Azt hiszem, igazad van – mondta Charlotte. – Minden olyan… izé, piszkos, nem? Még az olyan finomságok is, mint a csoki, gyanús kinézetűek, mintha a háború előttről származnának. – Igen – helyeseltem. – Szerencsénk van. Képzeld el, hogy néznénk ki, ha egy helyes kis bolt mellett laknánk, ahol csupa finomságot árulnak. – Kövérek lennénk – válaszolta Charlotte. – Hájas disznók. – Ha jobban belegondolunk – mondtam –, ez a lakásunk egyik előnye. Bele kellett volna tenni a hirdetésbe: „Bútorozott, háromszobás lakás, kettes kategória, közel a metróhoz és a buszmegállóhoz, mérföldekre a nem gyanús külsejű csokit áruló üzletektől.” – Hát ez az! – kontrázott Charlotte. – Nézd, megjött Karén. Karén zord arckifejezéssel beviharzott a konyhába és levágta a bevásárlószatyrát az asztalra. Remegett a dühtől. – Mi van, Karén? – kérdeztem. – Ki a fene dobott pezetákat a malacperselybe? Lesül a képemről a bőr. M*k Papadopulosz most azt.kiszív hogy, megpróbáltam átverni. Ti is tudjátok, miket mondogatnak a skótokról meg a pénzről! – Miket mondogatnak? – kérdezte Charlotte. – Ja, persze, hogy a skótok zsugoriak. Azért őket is meg lehet ér… Charlotte-nak a torkán akadt a szó, amikor meglátta, milyen képet vág Karén. 199 – Ki volt az? – kérdezte Karén ellentmondást nem törő hangon. Néha nagyon félelmetes tudott lenni. Eljátszadoztam a gondolattal, hogy hazudok, és, mondjuk, a Pattanásos Hátúra kenem az egészet, szegény, lapátra tett Pattanásos Hátúra, aki vasárnap este idetelefonált és Charlotte-ot kérte, mire azt kellett hallania, hogy nálunk nem lakik ilyen nevű lány. Elhatároztam, hogy tagadni fogok.

– Ööö… Aztán jobban meggondoltam a dolgot. Karén úgyis rájön. Karén ízekre szed. Furdalna a lelkiismeret, amíg be nem vallók mindent. – Bocs, Karén, valószínűleg az én hibám… Nem én tettem a pénzt a perselybe, de az én hibám, hogy hozzánk került. De hát nem is jártál Spanyolországban. – Tudom, Gustól kaptam a pénzt, de nem akartam elfogadni, ezért biztosan az asztalon felejtettem, és valaki beledobta a perselybe, mert azt hitte, igazi pénz… – Ja, ha Gus volt, az más. – Komolyan? – kérdeztük kórusban Charlotte-tal. Leesett az állunk. Karén ritkán volt ilyen megértő és könyörületes. Igen, Gus egy cukorfalat. Olyan édes! Teljesen buggyant, persze, de jól áll neki. … Elizabeth Ardent… – vihogott magában. – Megpukkadok. Riadtan pillantottunk egymásra Charlotte-tal. – Nem is akarod seggbe rúgni? – kérdeztem nyugtalanul. – És leküldeni Mr. Papadopuloszhoz, hogy megmagyarázza neki, nem vagy becstelen, sóher skótr… I – Nem, nem, nem – legyintett Karén. Meghatott a Karenben végbement változás: mintha kevésbé agresszív, mintha sokkal kedvesebb lett volna. « +- Nem – folytatta. – Ne aggódj. Te mész. Elsétálsz Mr. Papa- dopuloszhoz és bocsánatot kérsz tőle. – Ööö… – Nem muszáj most rögtön. Várhatsz vacsoráig, de ne felejtsd el, hogy nyolckor záróra. Karenre meredtem, nem tudván eldönteni, hogy komolyan beszél-e vagy sem. Biztosra kellett mennem, mert nem akartam feleslegesen idegeskedni. – Ugye, viccelsz? – kérdeztem reménykedve. Feszült csönd támadt, majd Karén így szólt: Persze, csak vicceltem. Mivel Dániel a barátod, jobban teszem, ha kedvesebb leszek hozzád. 200 Elbűvölő, lefegyverző mosolyt villantott rám, amiből ezt lehetett kiolvasni: „pimasz vagyok, de te képtelen vagy neheztelni rám ezért”, én pedig halványan visszamosolyogtam rá. Szerettem az egyenes beszédet. Bár ez tulajdonképpen sze- menszedett hazugság, azt hiszem, egyike a legjobban túllihegett dolgoknak, amelyekről csak hallottam. Karén azonban úgy viselkedett, mintha az egyenes beszéd hatalmas erény volna, a legkedvesebb gesztus, amit csak mások felé gyakorolhat. Miközben nekem az volt a véleményem, vannak bizonyos dolgok, amelyeket nem kellene, vagy nem is kell kimondani. És hogy az emberek néha azért jelentik ki: „Csak őszinte vagyok”, mert így lehetőségük van rosszmájúskodni. Hogy utat engednek a rosszindulatúság árjának, gonoszul kegyetlenek, teljesen tönkreteszik mások életét, aztán ártatlan képet vágva, panaszosan így mentegetőznek: „De hát én csak őszintén megmondtam a véleményemet.” Pedig nincs jogom kifogást emelni az efféle emberekkel szemben – lehet, hogy Karén imádta az összeöíííést, én viszont betegesen irtóztam tőle. Csak mondogasd neki, hogy milyen nagyszerű ember vagyok – utasított Karén. – Meg hogy több millióan szerelmesek belém. – Ööö, jó – adtam be a derekamat. – Csinálok egy kis párolt brokkolit – szólalt meg Charlotte, a háztartás ügyeire terelve a szót. – Ti is kértek?

– Én párolt répát csinálok – feleltem –, ti is kértek? Háromoldalú megállapodást kötöttünk, mely szerint igazságosan megosztozunk pároltzöldségvagyonunkon. «-Ja, Lucy!|- jegyezte meg Karén, amúgy mellékesen. Túlságosan is mellékesen. Megacéloztam magam. – Dániel telefonált. – Ööö, izé, jó… tényleg? Elég közömbös voltam? – Engem keresett – mondta Karén diadalmasan. – Azért telefonált, hogy velem beszéljen. Csodás. – Nem veled. Velem. – Nagyszerű, Karén – mondtam nevetve. – Akkor ti ketten most már egy pár vagytok? – Nagyon úgj néz ki – válaszolta Karén öntelten. – Örülök neki. Jobb lesz, ha belenyugszol. Megettük a párolt zöldséget, megnéztük a sorozatokat és egy szívszorongató dokumentumfilmet a természetes szülésről, 201 amelytől mind a hárman összevissza fészkelődtünk a székünkben. Eltorzult arcú, izzadságban fürdő, lihegő, levegő után kapkodó, nyögdécselő nők. És ezek még csak mi voltunk: én, Charlotte meg Karén. – Jézusom! – mondta Charlotte, aki kővé dermedve, döbbent arccal^ meredt a képernyőre. – Soha nem szülök gyereket. ^ Én sem – helyeseltem buzgón, és hirtelen ráébredtem, mennyi előnnyel jár, ha valakinek nincs barátja. – Kérhettek érzéstelenítést – jegyezte meg Karén. – Akkor nem fáj. – Az sem jön be mindig – figyelmeztettem. – Tényleg? Honnan tudod? – kérdezte Karén. – Lucynak igaza van – szólalt meg Charlotte.»– A sógornőm azt mondta, hogy neki semmit sem használt, szörnyű kínokat állt ki és még három utcával arrébb is hallották a sikoltozását. Jó történet, jól előadva, de nem tudtam eldönteni, el- higgyem-*e, mivel Charlotte Yorkshire-ből .származott, ahol elviselhetetlen gyötrelmekről szóló történetekből gazdagodtak meg az emberek. Karent nem nagyon győzte meg Charlotte vérszomjas meséje. Karén akaratának puszta erejével gondoskodik majd róla, hogy hasson az érzéstelenítés, amely nem is merne másként tenni. – És a gázzal kevert levegő? – kérdeztem. – Azt mondják, az csillapítja a fájdalmat. – Gázzal kevert levegő? – horkant fel Charlotte gúnyosan. – Gázzal kevert levegő! Annyit használ, mintha ragtapaszt tennél egy amputált kézre! – Jaj, istenem! – mondtam szédelegve. – Jaj, istenem! Nem nézhetnénk valami mást? Fél tíz körül a párolt zöldségek által biztosított rövid távú telt- ségérzet megszűnt és támadásba lendült a farkaséhség. Ki törik meg elsőnek? A feszültség egyre nőtt, míg végül Charlotte odavetette: – Nincs kedve valakinek sétálni egyet? Karén meg én titokban hálásan felsóhajtottunk. – Hová? – kérdeztem óvatosan. Nem lehetett volna rávenni olyasmire, aminek nincs köze az evéshez, de Charlotte nem hagyott cserben. «- A halsütödébe – felelte szégyellősen.

– Charlotte! – kiáltottunk fel Karennel kórusban. – Az ég áldjon meg! Mi lesz a fogadalmainkkal? *- De én éhes vagyok – cincogta Charlotte. – Egyél egy répát – mondta Karén. – Inkább semmit sem eszem, mint hogy répára fanyalodjam – vallotta be Charlotte. Együtt éreztem vele. Inkább leharaptam volna egy darabot a kandallópárkányból, mint hogy répát egyek. – Hát – sóhajtottam fel –, ha tényleg éhes vagy, elkísérlek. – Alig bírtam magammal. Meghaltam egy kis sült krumpliért. – És – sóhajtott fel Karén, mintha óriási erőfeszítésébe kerülne –, hogy jobban érezzétek magatokat, nekem is vehettek egy zacskó sült krumplit. – Ha csak azért csinálod, hogy ne legyen akkora lelkiismeret- furdalásom, ne törd megad – mondta Charlotte kedvesen. – Azért, mert nekem nincs akaraterőm, neked még nem kell felborítanod a fogyókúrádat. – Nem számít – tiltakozott Karén. – Komolyan mondom – kötötte az ebet a karóhoz Charlotte. – Nem kell feláldoznod magad. El tudom viselni a bűntudatot. – Fogd már be a szád és hozzál nekem sült krumplit! – üvöltötte Karén. – Kicsit vagy nagyot? – Nagyot! Curryszósszal és szafaládéval! 203 9{arminct
tudod, mi van ott? – Fogalmam sincs, Gus – válaszoltam sietve. Semmi kedvem 204 nem volt találgatásokba bocsátkozni arról, mi található a Cavendish Crescent 54-es szám alatt – már ha létezik egyáltalán ilyen cím; minden erőmmel azon voltam, hogy az eredeti medrében tartsam a beszélgetést és megnyugtassam magam, Gus tudja, hol mikor és hogyan találkozzon velem. – Hol van az a cédula, amire felírtam neked a címet? – kérdeztem, jól tudván, hogy úgy beszélek, mint egy anya vagy egy tanítónő, de nem volt más választásom. – Nem tudom – felelte Gus, azzal elengedte a karomat, átkutatta a zsebeit és végigpaskolta a kabátját. –Jaj, ne, Lucy, azt hiszem, elvesztettem. Még egyszer leírtam neki a címet. – Próbáld meg nem elfelejteni – mosolyodtam el idegesen, azzal átadtam Gusnak a cédulát. Newcastle Square 6., öt óra. – Öt óra? Azt hittem, fél hat. – Nem, Gus, öt óra. – Ne haragudj, Lucy, minden kimegy a fejemből. Egyszer még a saját nevemet is elfelejtem, igaz, ez gyakran meg is történik. Sok olyan beszélgetésben volt részem, amikor azt kellett mondanom a másiknak: „Pardon, mi is a nevem?” Olyan a fejem, mint a… mint a, tudod, mint az a kerek izé sok lyukkal. – Szita. – A nyugtalanságtól nyers lett a modorom. – Jaj, Lucy, ne mérgelődj – nevetett fel Gus lágyan. – Csak vicceltem. – Akkor jó. – Nem fogom elfelejteni – ígérte Gus, és lassan elmosolyodott, amitől görcsbe rándult a gyomrom. – Öt óra, Newcastle Crescent 56. – … Nem, Gus… – …nem, nem, nem, bocs, Cavendish Square… Nem tehet róla, gondoltam magambanyés próbáltam léhiggadni. Bizonyos szempontból Gus roppant enni valóan viselkedett. És mindenki meg lenne zavarodva, ha annyit ivott volna, mint ő. – …nem, nétn, nem, ne haragudj rám, Lucy, Newcastle Square 56., öt óra. – Hat. Gus elkínzott arcán a zavar jelei mutatkoztak. – Most mondtad, hogy öt óra! – kiáltotta panaszosan. – De semmi probléma, Lucy, egy nőnek joga van meggondolnia magát, tedd csak te is, ha muszáj. – Nem, Gus, nem gondoltam meg magam. Azt akartam mondani, hogy öt órakor a hatos szám alatt. 205 r – Na, jó, azt hiszem, megjegyeztem – mosolyodott el Gus. – Öt órakor a hatos szám alatt. Öt órakor a hatos szám alatt. Öt órakor a hatos szám alatt. – Viszlát, Gus. – Nem hat órakor az ötös szám alatt? – kérdezte Gus, – Nem! – kiáltottam fel riadtan. – Ja, csak vicceltél… Gus búcsút intett és papagáj módjára ismételgette: – Öt órakor a hatos szám alatt, öt órakor a hatos szám alatt, ne haragudj, Lucy, nem tudok elköszönni, mert akkor elfelejtem, hogy öt órakor a hatos szám alatt, öt órakor a hatos szám alatt,

de találkozunk öt órakor… Azzal sarkon fordult, és egyfolytában ezt kántálta: – .. .a hatos szám alatt, öt órakor a hatos szám alatt… Álltam a kapuban, és Gus után bámultam a sötét utcán. Csalódott voltam, amiért meg sem próbált megcsókolni. Sebaj, gondoltam magamban. Sokkal fontosabb, hogy megjegyezte, hol kell találkoznia velem kedden. Amennyiben a megfelelő napon, a megbeszélt időpontban eltalál a szóban forgó épületbe, elég időnk lesz a csókolózásra. – …öt órakor a hatos szám alatt, öt órakor a hatos szám alatt – sodorta felém a hideg esti szél, miközben Gus a mantra ütemére lépdelt. Megborzongtam, részben a hidegtől, részben a boldogságtól, és bementem a házba. A nyugtalanság tehát, amit kedd reggel éreztem, ugyanannyira volt félelem attól, hogy Gus nem jön el, mint örömteli várakozás. Biztos voltam benne, hogy Gus szeret és szándékosan nem ejt át, de arról már egyáltalán nem voltam meggyőződve, hogy a vasárnap esti részegsége következtében nem ment-e ki a fejéből, miben állapodtunk meg. Ennek ellenére csodaszép bugyit vettem fel, mert jobb félni, mint megijedni. Felpróbáltam azt a kicsi zöld izét, amely úgy nézett ki, mintha karcsúsított kosztümkabát volna, ám valójában egy nagyon rövid, trapéz alakú ruhácska volt, aztán felhúztam a csizmámat. Megcsodáltam magam a tükörben. Nem is rossz, gondoltam magamban. Mint egy apród. Ekkor átsuhant rajtam a félelem – mi lesz, ha Gus nem jön el? Jaj, miért is nem írtam fel a telefonszámát, gyötrődtem magamban. El kellett volna kémem tőle, de féltem, ha megteszem, Gus azt hiszi, hogy teljesen bele vagyok zúgva. Azt is sejtettem, az irodában mindenkiben fel fog támadni a 206 gyanú, hogy este randira megyek, amikor meglátják, hogy olyan ruhát vettem fel, amiből kilóg a fenekem, ha felemelem a karom. Ilyenek voltak a kollégáim – az ember nem fésülködhetett meg anélkül, hogy ne kapjon lábra a híresztelés: tetszeni akar valakinek; az ember nem vágathatta le a frufruját anélkül, hogy a többiek ne azt a következtetést vonják le belőle: új pasija van. Háromszáz alkalmazott osztozott ötemeletnyi irodahelyiségen, és ezek mindegyike roppant érdeklődést tanúsított a többiek magánügyei iránt. Ez sokat elárult arról, milyen érdekesnek találtuk a munkánkat. Az embernek az volt az érzése, mintha akváriumban dolgozna. Semmi sem maradt megjegyzés nélkül. Még a többiek szendvicstöltelékével kapcsolatos találgatások is ki tudták tölteni a délután túlnyomó részét. („Soha nem szokott tojásos szendvicset enni, mindig csak sonkásat. De ezen a héten kétszer is tojásosat evett. Fogadni mernék, hogy állapotos.”) Caroline, a recepciós volt a fő pletykaforrás. Sasszeme volt, semmi sem kerülte el a figyelmét, és ha semmi sem akadt, amire felfigyelhetett volna, egyszerűen kitalált valamit. Állandóan ilyesmivel állította meg az embereket: „Ajaj, Jackie a könyvelésről egy kicsit nyúzott ma reggel. Szerelmi bánat.” Mire egy szem- pillantás alatt az egész irodaházban elterjedt a pletyka, hogy Jackie válik. És mindez azért, mert Jackie aznap reggel elaludt és nem volt ideje kisminkelni magát, mielőtt munkába indult. Alig bírtam elviselni a gondolatot, mekkora megaláztatásban lesz részem, ha egész nap félmeztelenül teszem a semmit az irodában, és a végén senki sem jelenik meg öt órakor, hogy magyarázatot adjon a viselkedésemre. Azt is megtehettem volna, hogy egy külön táskában elviszem magammal a randira szánt szerelésemet és munka után átöltözöm, de ez talán még nagyobb botrányba torkollt volna. („Láttátok Lucy Sullivant? Alvócuccal jött be ma reggel. Méghozzá kedden. Ajánlatot kapott,

semmi kétség.”) Ahogy sejtettem, általános felfordulás támadt az irodában, amikor lehámoztam magamról a rémséges barna télikabátomat és felfedtem rövid szoknyás bájaimat. – Azannya! – kiáltott fel Megan. – Milyen lenge vagy ma! – Ki az illető? – tudakolta Meredia. – Ööö… – Elpirultam. Megpróbáltam úgy tenni, mintha fogalmam se volna, miről beszélnek, de hiába. Nem tudtam hazudni. – Én, ööö, megismerkedtem valakivel a hét végén. Megan és Meredia diadalmas pillantásokat vetettek egymás207 ra. Öntelt pillantásokat, amelyek ezt sugallták: „Tudtam, hogy ez fog történni.” – Azt látjuk – jegyezte meg Meredia megvetően. – És ma este találkoztok. – Igen. – Legalábbis reméltem, hogy találkozunk. – Halljuk, kiféle. Haboztam. Még haragudnom kellett volna kettejükre, de a vágy, hogy mindent elmeséljek Gusról, elsöprő erejű volt. ^ Jó – adtam be a derekamat mosolyogva. Odahúztam egy szé|r két Megan íróasztalához, mert hosszabb időre kellett berendezkednem, azzal ismertetni kezdtem ©us életrajzát. – A neve Gus és huszonné… Megan és Meredia odaadó figyelemmel csüggtek a szavaimon, elismerően álmélkodtak, és sütött róluk az elégedettség, amikor meghallották, milyen szépeket mondott nekem Gus. – …Tényleg azt mondta, hogy szívesen venne neked egy kis- porszívót a kanapéhoz? – kérdezte Meredia elbűvölve. – Igen. Hát nem édes? – Jesszusom! – dörmögte Megan, és az égnek emelte a tekintetét. – Kit érdekel? Milyen a dákójai Rövid (és. vastag? Hossjú és vékony? Vagy, mint az én kedvencem, hosszú és vastag? – Ööö, izé… szép – feleltem szórakozottan. Mielőtt kénytelen lettem volna bevallani, hogy még nem is láttam, Ivor, a Méregkeverő rontott be a helyiségbe, rajtakapva bennünket, amint a lábunkat lógázzuk. Kicsit üvöltözött velünk, mire mind a hárman pirulva visszakullogtunk az íróasztalunkhoz. – Miss Sullivan – ripakodott rám –, úgy látom, ma reggel elfelejtett szoknyát venni a kosztümkabátjához. Mr. Simmondsot önzővé és. csúnyává tette a szerelmi csalódás. Nem mintha azelőtt, mielőtt Hetty lelépett volna a sógorával, nem lett volna önző és csúnya. – Ez egy ruha – mondtam szemérmetlenül. A boldogságtól, amit Gus idézett elő bennem, megjött a bátorságom. – Nem vagyok hozzászokva az ilyen ruhákhoz – üvöltötte Mr. Simmonds. – Ilyen ruhát nem tűrök meg az irodában. Holnap öltözzön fel tisztességesen. – Azzal beviharzott a szobájába és bevágta az ajtót. – Rohadék! – dünnyögtem. 208 9íarmincfiarmadil
szégyelltem magam, amiért elfecsegtem a megismerkedésemet Gusszal, azt kívántam, bárcsak lakatot tettem volna a számra, de hát nem bírtam türtőztetni magam. Minden vágyam az volt, hogy eldicsekedhessek Gusszal, mostanra azonban ráébredtem, hogy mindent elszúrtam. A sorsot kísértettem azzal, hogy mindent elmondtam róla, és most nem fog eljönni. Soha többé nem látom, gondoltam magafn bán.. Azért a biztonság kedvéért kisminkelem magam. A mosdó felé menet észrevettem, hogy az előcsarnokban két portás dulakodik valakivel. Néhány csöves mindig megpróbált behúzódni az épületbe a hideg elől, és a portásoknak kellett elvégezniük azt a kellemetlen feladatot, hogy kitessékeljék őket. Az volt a legszomorúbb az egészben, hogy nemegyszer irigyeltem a csöveseket. Ha választhattam volna, hogy az irodában rosto- koljak vagy egy huzatos kapualjban, egy darab kartonon, azt hi- szepi, az utóbbi lehetőség mellett döntöttem volna. A portásoknak kellett fenntartani a rendet az épületben, csak a várt vagy az előre bejelentkezett, belépőkártyával rendelkező vendégeket engedhették be. Szegény portások azonban nem voltak képzett biztonsági őrök, így nem mindig sikerült megvédeni magukat, és előfordorlt, hogy amikor megpróbáltak kidobni valakit, elfajultak a dolgok, főleg, ha az illetéktelen behatoló részeg volt. Ez mindig óriási bulinak ígérkezett, és ha Caroline éppen jóban volt velünk, felszólt, mire mindannyian hanyatt-homlok rohantunk, hogy tisztes, távolból figyelemmel kísérjük az eseményeket. Lábujjhegyre álltam, hogy jobban lássam, mi történik. Egy ismeretlen embert vonszoltak az ajtó felé, de az illető ellenállt, erősen kapálódzott. Amikor megláttam, hogy belerúg Harrybe, elmosolyodtam. Mindig a gyengébbnek szurkoltam. 209 Elfordultam, és éppen átsuhant a fejemen, hogy ez a betolakodó, akit most próbálnak kidobni, nagyon ismerős valahonnan, amikor hirtelen meghallottam, hogy valaki a nevemet kiáltja. – Ő az, Lucy Sullivan, Lucy, Lucy, Lucy! Lucy, Lucy! – kiabálta a hang tulajdonosa magából kikelve. Mondd meg nekik, ki vagyok. A közelgő vész szörnyű előérzetével, lassan hátrafordultam. Gus volt az. A Harry és Winston karjaiban kapálózó, hadonászó, rugdalózó alak Gus volt. Hátrafordult és kétségbeesett pillantást vetett rám. – Lucy – könyörgött –, ments meg! Harry és Winston megtorpantak, mielőtt együttes erővel kilódították volna Gust az utcára. – Ismeri ezt az embert? – kérdezte Winston hitetlenkedve. – Igen – válaszoltam higgadtan. – Elárulnák, mi folyik itt? Megpróbáltam csendes felsőbbrenálséggel beszélni, megpróbáltam nem kimutatni, hogy majdnem meghalok szégyenemben, és ez be is jött. – A negyedik emeleten találtunk rá, nem volt nála belépő és… A negyedik emeleten, gondoltam magamban rémülten. – Téged kerestelek, Lucy – közölte velem Gus felhevülten. – Jogom volt hozzá. – Nagyon tévedsz, kispajtás – morogta Harry fenyegető hangon. Látszott rajta, hogy legszívesebben a fülénél fogva penderítené ki Gust, akár egy Dickens-regényből származó kéménysep- rőtanoncot. – Fönn volt a negyedik emeleten, a saját szememmel láttam. Ügy csinált, mintha az övé tenne az egész kóceráj, ott ült Mr. Balfour széMben, az ám. Idestova harmincnyolc éve dolgozom itt, de ez az első eset, hogy… A negyedik emeleten voltak a magas rangú igazgatósági tagok irodái, és majdnem akkora

tisztelet övezte a helyet, mintha az maga lett volna a mennyország. A negyedik emelet volt a Fémés Műanyag-nagykereskedés Ovális Szobája. Én magam még sohasem jártam ott, ahhoz túl jelentéktelen voltam, de Merediát egyszer felrendelték valamilyen szabálysértési ügyben, és ő mesélte, hogy az emelet fényűző álomország, gyönyörű, süppedős szőnyegekkel, gyönyörű, unalomba süppedt titkárnőkkel, mahagóni falburkolattal, műtárgyakkal, bőr ülő- garnitúrákkal, bárszekrénnyé alakítható íJÉdgömbökkel és rengeteg kövér, kopasz, nyugtatókon élő férfival. Bár halálra voltam rémülve, csodálattal töltött el Gus vakmerősége, Harryt és Winstont azonban szemmel láthatóan mélyen megdöbbentette látogatóm szentségtörő, tiszteletlen magatartása. 210 Úgy döntöttem, jobb, ha kezembe veszem a dolgokat. – Köszönöm, fiúk – mondtam a két portásnak, megpróbálva jobb belátásra téríteni őket- – Minden rendben. Majd én elintézem az ügyet. – De még most sincs neki belépője – makacskodott Harry. – Ismeri a rendelkezéseket, kislány. Ha nincs belépő, nem lehet bejönni. Harry rendes ember volt, de ragaszkodott az előírásokhoz. – Jó – sóhajtottam föl. – Gus, várj még egy kicsit itt a bejáratnál, ötkor lejövök hozzád. – Hol? – Itt – mondtam fogcsikorgatva, azzal a bejáratnál álló széksorhoz vezettem Gust. – Ugye, itt biztonságban leszek, Lucy? – kérdezte Gus nyugtalanul. – Ugye, nem fognak idejönni, hogy megint balhézzanak velem? – Csak ülj le ide, Gus. Bőszen bevágtattam a mosdóba. Tomboltam a méregtől. Haragudtam Gusra, amiért bohócot csinált belőlem a munkahelyemen, attól pedig még jobban felment bennem a pumpa, hogy mindez azelőtt történt, hogy kisminkeltem volna magam. – Affrancba! – sziszegtem. Majdnem sírva fakadtam dühömben. – Affrancba, affrancba, affrancba! A legszívesebben meghaltam volna. Caroline szemtanúja volt az esetnek, így öt percen belül az egész épület tudni fogja a hírt. Csak pár napja történt, hogy utoljára köznevetség tárgya lettem a munkahelyemen, és nem voltam biztos benne, hogy ezt még egyszer el tudnám viselni. És ami még ennél is rosszabb, Gus smink nélkül látott. Tudtam, hogy Gus egy kissé különc, és nem is volt kifogásom a viselkedése ellen, de egyáltalán nem örültem az iménti jelenetnek. Megrendült a bizalmam Gusban, és ez rettenetes érzés volt. Lehet, hogy rosszul ítéltem meg Gust? Ez a kapcsolat is katasztrófába fog torkollni? Lehet, hogy Gus nem ér meg ennyi fáradságot? Nem kellene még most kiszállnom? De nem akartam így érezni Gus iránt. Istenem, kérlek, ne engedd, hogy kiábránduljak belőle! Nem bírnám elviselni. Annyira szeretem, és annyira bízom kettőnkben. Egy vékonyka hang azonban azt súgta, hagyjam, hadd üldögéljen csak a bejáratnál, én pedig surranjak ki a hátsó ajtóry Egy pillanatra óriási megnyugvással töltött el a gondolat, amíg eszembe nem jutott, hogy Gus valószínűleg egész éjjel várna 211 rám, aztán másnap reggel visszajönne, és tovább várakozna, amíg végül meg nem érkezem. Mitévő legyek? – morfondíroztam. Elhatároztam, hogy megemberelem magam.

Odamegyek a bejárathoz, kedves leszek Gushoz, és úgy teszek, mintha mi sem történt volna. Ekkor már a negyedik és egyben utolsó festékréteget kentem fel a szempillámra, és sokkal higgadtabbnak éreztem magam. Van valami megnyugtató abban, amikor az ember rúzst, alapozót és szemfestéket tesz fel. Kezdeti nehézségek, ez a bajunk Gusszal. Csip-csup ügyek. Emlékezetembe idéztem a szombat estét és az örömet, amit akkor éreztem, amikor megismertem. Emlékezetembe idéztem a csodálatos vasárnapot, azt, hogy mennyi közös tulajdonságunk van, azt, hogy Gus testesít meg mindent, amire eddig vágytam, azt, hogy milyen jól meg tud nevettetni, azt, hogy megért engem. Hogyan is fordulhatott meg a fejemben, hogy cserbenhagyom, kérdeztem magamtól. Pláne hogy az előzetes várakozásaimmal ellentétben, sikerült (nagyjából) időben, a megfelelő napon eljutnia a megfelelő helyre. Meglágyult a szívem. Szegény Gus, gondoltam magamban. Nem az ő hibája. Olyan naiv, mint egy gyerek – honnan is ismerhette volna a Fém- és Műanyagnagykereskedés szabályait és előírásait? Valószínűleg őt is kínosan érintette az eset. Biztosan nagy megrázkódtatás érte. Harry és Winston termetes, marcona emberek. Gus valószínűleg megijedt tőlük. Amikor végül lementem a bejárathoz, nemcsak én voltam sokkal nyugodtabb, hanem úgy láttam, mintha Gus is változáson ment volna keresztül. Sokkal higgadtabbnak, józanabbnak, felnőttebbnek és összeszedettebbnek tűnt. Amikor meglátta, hogy jövök, felállt. Tudatában voltam, hogy rövid a szoknyám, és hogy az előcsarnokban tömörülő kollégáim, akik tolakodva és lökdösődve próbálnak kijutni az épületből, kíváncsian tekingetnek felém. Gus elismerő pillantást vetett rám, majd gyászos arckifejezést öltött magára: sápadt volt, elkeseredett és nyugtalan. – Lucy – szólalt meg végtelenül szelíden. – Tehát visszajöttél? Féltem, hogy kisurransz a hátsó ajtón. – Megfordult a fejemben – vallottam be. – Nem hibáztatlak – mondta Gus, feszült, szánalmas képet vágva. 212 Aztán megköszörülte a torkát, és szabadkozni kezdett – a jelek szerint azalatt gyakorolta be az egészet, amíg én a mosdóban tartózkodtam, és dühösen kenegettem magamra a festékrétegeket. – Lucy, fogadd legőszintébb bocsánatkérésemet – hadarta Gus. – Nem volt szándékomban ártani neked. Remélem, hajlandó vagy megbocsátani és… Csak mondta és mondta, közölte velem, hogy még ha én meg is tudnék bocsátani neki, nem biztos, hogy ő meg tudna bocsátani saját magának satöbbi, satöbbi. Vártam, hogy abbahagyja, hogy lefussa a tiszteletköröket. Az önostorozása egyre felháborítóba, a viselkedése egyre szánalmasabbá, az arckifejezése túlságosan is gyávává és alázatossá vált. Hirtelen belém hasított, milyen röhejes ez az egész. Kit érdekel, gondoltam magamban, és nem bírtam megakadályozni, hogy mosolyra húzódjon a szám, amikor átéreztem a helyzet ostobaságát. – Na, tessék! – kiáltott fel Gus, hirtelen félbeszakítva a teljes megalázkodást. – Mi olyan vicces? – Semmi – válaszoltam nevetve. – Csak te meg az arckifejezésed, mintha kivégzés előtt állnál, meg Harry és Winston, meg hogy ezek ketten úgy viselkedtek, mintha közveszélyes bűnöző volnál… – Én ezt egyáltalán nem találom viccesnek, Lucy – közölte velem Gus sértődötten. – Olyan volt az egész, mint a Midrught Expressben. Azt hittem, kerékbe törnek, és már kezdtem aggódni a testi épségemért.

– De Harry meg Winston a légynek sem tudna ártani – nyugtattam meg Gust. – Engem nem érdekel, hogy Harry meg Winston mit művel holmi rovarokkal – mondta Gus felháborodva. – A magánéletük csak rájuk tartozik, de, Lucy, biztosra vettem, hogy meg fognak ölni. – De mégsem öltek meg, vagy igen? – kérdeztem kedvesen. – Nem, azt hiszem, nem. Gus hirtelen felengedett. – Igazad van. – Elvigyorodott. – Te jó isten, azt hittem, soha többé nem állsz szóba velem. Úgy szégyellem magam… – Te szégyelled magad… – horkantam föl. Aztán elnevettem magam, mire Gus is elnevette magát, és az jutott az eszembe, hogy ez is egyike lesz azoknak a kellemetlen epizódoknak, amelyeket majd elmesélhetünk az unokáinknak. 213 r („Nagyapa, Nagyapa, azt meséld el, amikor kidobtak Nagyanya munkahelyéről…”) Hogy most van születőben a történelem. r Remélem, nem okoztam neked kellemetlenséget – mondta Gus nyugtalanul. – Nem fognak kirúgni? y Nem – feleltem. – Ne aggódj. – Biztos? – Holtbiztos. – Honnan tudod? – Onnan, hogy nincs akkora szerencsém. Ezen mind a ketten elnevettük magunkat. • Gyere. – Gus rám mosolygott, átkarolta a derekamat, és levezetett a lépcsőn. – Elviszlek valami szép helyre, és rengeteg pénzt fogok költeni rád. 214 ZHarmincnefiyecíiíífejezet Gyönyörű esténk volt. Kezdetnek Gus meghívott egy italra. Még ki is fizette. Aztán, amikor visszajött a pulttól és leült mellém, kotorászni kezdett a táskájában, majd átnyújtott nekem egy összelapított virágcsokrot. De akármennyire viharvertek voltak is a virágok, a látszat arra vallott, hogy boltban vették, nem pedig valakinek a kertjéből csórták el őket, így határtalanul boldog voltam. – Köszönöm, Gus – mondtam. – Gyönyörű csokor. Mert az is volt, a maga zilált módján. – De kár volt megvenned – szabadkoztam. – Nem kellett volna. fe- Dehogynem – erősködött Gus. – Mit képzelsz? Ha egy olyan gyönyörű nőről van szó, mint te? Rám mosolygott: olyan jóképű volt, hogy összevissza kezdett kalapálni a szívem. Megremegtem a boldogságtól, és hirtelen minden a helyére került. Iszonyúan örültem, hogy nem hagytam faképnél Gust és nem surrantam ki a hátsó ajtón. – És ez még nem minden – folytatta Gus, azzal újra belenyúlt a táskájába, akár a Mikulás a puttonyába, és előhúzott egy pelen- kás kisbabákkal meg gólyákkal díszített papírba tekert.csomagot. – Te jó ég, Lucy, ne haragudj a csomagolás miatt – mondta Gus, savanyú arccal meredve a papírra. – Nem vettem észre a boltban, hogy esküvői.

– Ööö… izé, semmi baj – nyugtattam meg, azzal letéptem a csomagról az omifiőzuS papírt. Egy doboz bonbon volt benne. – Köszönöm í*r kiáltottam boldogan, elragadtatással, amiért Gus ennyit fáradozott értem. – Van itt még valami – szólalt meg Gus, hónaljig kotorászva a táskájában. Arra az emberre emlékeztetett, aki egy tehénnel művelt valamit az Állati páciensek című sorozat egyik részében. Ha a kanapéporszívó lesz, meghalok a nevetéstől, döntöttem el magamban, teljesen lenyűgözve Gus gondosan válogatott ajándéközönétől, amelyet a vasárnap esti pizzériabeli beszélgetésünkre alapozott. 215 Biztosan kedvel, gondoltam magamban. Nagyon kell, hogy kedveljen, ha ennyit fáradozott értem. Repestem a boldogságtól. Gus végül előhúzott egy kisebb csomagot, amely szintén gó- lyás papírba volt betekerve. Gyufósdoboznyi méretű volt, így nem lehetett a kanapéporszívó. Kár. Meredia elájulna a gyönyörűségtől, de mindegy. De ha nem kanapéporszívó, akkor micsoda? – Egyszerre nem tudtam megvenni az egész kabátot – mondta Gus magyarázatképpen. –''Úgyhogy darabonként kapod meg. Bontsd ki – nevette el magát, amikor zavartan rámeredtem. Kibontottam a dobozt: egy szőrös kulcstartó volt benne. Milyen édes! Gus nem felejtette el a bundát. – A bunda legyen veled – mondta Gus. – Azt hiszem, érc. – Talán nyérc – feleltem kedvesen. – Ja, az lehet – gondolkozott el Gus. – Vagy hidra. De sose aggódj, Lucy. Tudom, hogy egyesek ki vannak ákadva a bunda miatt, meg hogy megölik az állatokat (én nem, mert én falusi gyerek vagyok, de tudom, hogy vannak, akiket ez zavar), de egyetlen állatot sem kellett hazavágni ahhoz, hogy ezt a pici kulcstartót elkészítsék neked. – Aha. Ez azt jelenti, hogy mégsem nyérc. Vagy érc. Vagy hidra. De nem számít. Legalább biztonságban vagyok az állatjogi aktivistáktól meg a vörös festékkel teli vödreiktől. – Köszönöm szépen, Gus – mondtam olvadozva. – Köszönöm a gyönyörű ajándékokat. – Szívesen, Lucyr– válaszolta Gus. Majd jelentőségteljesen rám kacsintott. – És ez még nem minden, ne feledd, hogy még gyerek az idő – mondta vigyorogva. – Oöö, igen – motyogtam fülig pirulva. Lehet, hogy ma lesz az az este, gondoltam magamban, és görcsbe rándult a gyomrom az izgalomtól. – Azt áruld el – kérdeztem kuncogva, hevesen próbálva témát váltani –, mi a fenét kerestél te Mr. Balfour székében? – Üldögéltem, az a pasas is megmondta – válaszolta Gus. – Nem szentségtelenítettem meg semmiféle szent helyet. – De Mr. Balfour a vezérigazgatónk – magyaráztam. – És akkor mi van? – kérdezte Gus. – Az is csak egy szék, és Mr. Balfour is csak egy ember, bármit csinál. Egyáltalán nem értem, miért kellett akkora felhajtást csapni. Ezeknek aranyéletük lehet, ha ezenkívül nincs más bajuk. 216 Gusnak tökéletesen igaza van, gondoltam magamban. Milyen nagyszerűen áll hozzá a dolgokhoz.

– Küldjék csak el azt a két fickót pár hétre Boszniába, majd meglátjuk, mennyire fogja érdekelni, őket Mr. Balfour széke, amikor visszajönnek – tette hozzá. – És ha már itt tartunk, Mr. Balfourt is elküldhetnék. Most pedig idd ki a poharad, Lucy, mert elviszlek vacsorázni. – Jaj, Gus, nem engedem, hogy az összes pénzedet rám költsd – siránkoztam. – Nem lehet. Furdalna a lelkiismeret. – Csillapodj, Lucy, megeszed a vacsorát, én pedig kifizetem és punktum. – Nem, Gus, nem engedem, de tényleg. Egy csomó ajándékot vettél nekem és még egy italra is meghívtál, kérlek, hadd fizessem én a vacsorát. – Nem, Lucy, szó se lehet róla. – Ragaszkodom hozzá, Gus, mindenáron ragaszkodom hozzá. *- Csak nyugodtan, Lucy – felelte Gus. – De árt a szépségednek. – Csönd legyen, Gus! – kiáltottam. – Én fizetek és kész. – De Lucy… – Nem – mondtam. – Egy szót se többet. – Hát, ha komolyan gondolod – válaszolta Gus kelletlenül. – Igen – mondtam határozottan. – Hová szeretnél menni? – Tulajdonképpen bárhová, Lucy. Nekem könnyű a kedvemre tenni. Minden jöhet, ami ehető… – Jó – mondtam boldogan. Kavargott a fejem az előttünk álló lehetőségektől. Van az a csodálatos malajziai étterem… – .. .de főként a pizza, Lucy – folytatta Gus. – Imádom a pizzát. – O! – feleltem, visszaterelgetve a gondolataimat Délkelet- Azsiáből. („Gyertek vissza, gyertek vissza, megváltozott a terv.”) – Jó, Gus, akkor legyen pizza. Tökéletes este volt. Kezünket-lábunkat törtük nagy igyekezetünkben, hogy megosszuk egymással a gondolatainkat, annyi mondanivalónk volt magunkról. Egyikünk sem tudott elég gyorsan beszélni ahhöz, hogy lépést tartson saját lelkesedésével és izgatottságával. Minden második mondatunk ez volt: „Ez az, én is pontosan így gondolom”; vagy: „Nem hiszem el – szerinted is így van?”; vagy: „Tökéletesen egyetértek veled, tökéletesen.” Gus mesélt nekem a zenéről, a hangszerekről, amelyeken játszott, a témákról, amelyekről a legszívesebben írt. Csodálatos volt. Tudom, hogy szombaton is sokat beszélget217 tünk, ráadásul az egész vasárnapot együtt töltöttük, de most minden más volt. Ez volt az első randevúnk. Órákig ültünk az étteremben, egyfolytában beszéltünk, és egymás kezét szorongattuk a fokhagymás franciakenyér fölött. Meséltünk a gyerekkorunkról, a jelenlegi életünkről, és úgy éreztem, bármit mondok is Gusnak, bármit árulok is el neki magamról, ő megérti. Úgy, mint eddig senki más. Kicsit elábrándoztam arról, milyen is volna Gus feleségének lenni. Nem a miénk lenne a legmintaszerűbb házasság, de kit érdekel? Azok az idők már rég elmúltak, amikor a gyenge asszony otthon maradt a kalyibában, amelynek rózsa futotta be az ajtaját, hogy elvégezze a házimunkát, mialatt a férfi pirkadattól napnyugtáig keményen robotolt. Gus meg én a legjobb barátok leszünk. En támogatni fogom a zeneszerzői munkásságában, dolgozni fogok, hogy legye.n miből megélnünk, és amikor majd felfedezik, minden interjúban el fogja mondani, hogy nélkülem nem juthatott volna el idáig, és egyedül nekem köszönheti a sikereit. A házunk zeneszótól, nevetéstől és lázas beszélgetésektől lesz hangos, és mindenki irigyelni fog

bennünket a csodálatos házasságunk miatt. És hiába leszünk dúsgazdagok, akkor is örülni fogunk az egyszerű dolgoknak, és mi leszünk egymás szeme fénye. Egy csomó érdekes és tehetséges ember ugrik be hozzánk váratlanul, én pedig fenséges vacsorákat ütök össze nekik, csupa maradékból, miközben gondolatébresztőén és szellemesen csevegek Jim Jarmusch korai filmjeiről. Gus mindig mellettem fog állni, és miután hozzámentem feleségül, nem érzem majd magam olyan… olyan félembemek. Egészséges és ép lelkű leszek, mintha én se lógnék ki a sorból. Gus fejét sona nem fogják elcsavarni a csinos rajongók, akikkel a turnék alatt találkozik, mert egyiküktől sem kapná meg azt a feltétlen szeretetet, biztonságérzetet és ragaszkodást, amit tőlem. Vacsora után Gus így szólt: – Sietned kell haza, Lucy, vagy elmenjünk még valahova? – Ráérek – feleltem. Tényleg ráértem. Addigra már biztos voltam benne, hogy a kapcsolatunk ezen az estén fog beteljesülni, és miközben repestem a boldogságtól, remegett a térdem az ijedtségtől, akartam a dolgot, de féltem is tőle. Egyszerre kívántam a pokolba és fogadtam örömmel mindent, ami késleltette az igazság pillanatának az eljövetelét. – Jő – mondta Gus. w Szeretnélek elvinni valahova. – Hová? 218 II – Meglepetés. – De klassz! – Nem baj» Lucy, hogy buszra kell szállnunk? – Dehogy. Felszálltunk a 24-es buszra, és az én jegyemet is Gus fizette. A gesztus birtoklásvágyra utaló felhangjai örömmel töltöttek el. Aranyos, kamaszos dolog volt. Amikor a busz megérkezett a kies Camden Townba, Gus meg én leszálltunk. Gus kézen fogott és végigvezetett az üres sörösdobozok alkotta szőnyegen, a kartonlapokon fekvő, kapualjakban alvó emberek és a mocskos járdán kuporgó, aprópénzért kolduló fiatal lányok és fiúk mellett. Leesett az állam döbbenetemben – mivel London belvárosában dolgoztam, tudtam, hogy nálunk is komoly problémát jelent a hajléktalanság, de itt annyi volt az otthontalan ember, hogy az volt az érzésem, mintha egy másik, rég letűnt világba csöppentem volna, amelyben az emberek arra kényszerülnek, hogy mocsokban éljenek és éhen haljanak. Némelyikük részeg volt, de a legtöbbjük nem. Nem mintha mindez mérvadó lett volna. – Álljunk meg, Gus – szólaltam meg, és kivettem a pénztárcámat a táskámból. Szörnyű dilemma gyötört – az összes aprómat egyvalakinek adjam, hogy az valami értelmeset is kezdhessen vele, például, vehessen magának enni- vagy innivalót, vagy próbáljam meg elosztani a lehető legtöbb ember között, hogy 20 penny jusson mindenkinek? De mit lehet kezdeni 20 pennyvel? – viaskodtam magamban, még egy tábla csokoládéra sem elég. Álltam az utcán, és a járókelők lökdösődése közepette megpróbáltam dűlőre jutni. – Gus, szerinted mit csináljak? – kérdeztem rimánkodva. – Szerintem keményítsd meg a szívedet, Lucy – felelte Gus. – Csukd be a szemed. Hiába adod oda az összes pénzedet, semmin sem változtat. Igaza volt – az aprópénzem nem tett ki nagy összeget, de ez hidegen hagyott. – Nem tudom becsukni a szemem – válaszoltam. – Legalább az aprót hadd adjam oda. – Akkor add egyvalakinek – javasolta Gus. – Gondolod, hogy ez a helyes megoldás? – Ha minden csövest végig akarsz járni Camdenben, hogy eloszd közöttük a pénzedet, a

kocsma, ahová el akarlak vinni, 219 r már rég zárva lesz, mire végzel, úgyhogy, igen, szerintem az a helyes, ha egyvalakinek adod az aprót – mondta Gus jókedvűen. – Gus! Hogy lehetsz ennyire szívtelen? – kiáltottam fel. – Mert muszáj, Lucy, méghozzá mindenkinek – felelte Gus. – Na, jó, akkor kinek adjam? – Akinek akarod. – Akárkinek? – Azért akárkinek ne, inkább valaki olyannak, aki tényleg le van égve és csövezik. Ne szólítgass le embereket a sörözőkben vagy az éttermekben, hogy rájuk tukmáld a pénzedet. – De én annak akarom adni, aki a leginkább rászorul – magyaráztam. – Honnan tudjam, hogy melyikük az? – Nem fogod megtudni, Lucy. – Jaj! – Neked a jótékonykodás önzetlen tettét kell végrehajtanod, Lucy- Hagyd az erkölcsi ítélkezést. – De én nem… – De igen, Lucy. Azzal, hogy annak adod a pénzedet, aki szerinted a leginkább rászorul, biztosítani akarod, hogy kapsz valamit cserébe – magyarázta Gus. – Rosszul éreznéd magad, ha a pénzed egy részeges tolvajhoz kerülne, aki veri a feleségét? – Hát, igen… – Akkor félreérted az egészet, Lucy – mondta Gus. – Az adakozás a lényeg, nem pedig az, amit cserébe kapsz, jobban mondva, az, aki cserébe kap valamit. – O! – suttogtam. Lehet, hogy Gusnak igaza van. Szégyelltem magam.1*- Jó – határoztam el magam. – Annak a fickónak adom, aki ott ül. – Jaj, ne, Lucy – kiáltott fel Gus, és a karomnál fogva visszarántott. – Csak neki ne. Az egy mocskos tetű. Egy pillanatig bosszúsan meredtem Gusra, aztán mind a kettőnkből kitört a nevetés. – Ugratsz? – kérdeztem végül. – Nem, Lucy – nevetett Gus bocsánatkérőleg.B Nem ugratlak. Bárkinek odaadhatod a pénzed egész Camdenben, kivéve őt. O meg a testvérei, simlis egy banda. Ráadásul nem is hajléktalan a fickó: tanácsi lakása van Kentish Townban. – Honnan tudod? – kérdeztem Gustól kíváncsian, bár nem tudtam, higgyek-e neki. – Hát csak úgy – válaszolta Gus sötéten. – És az ott? – mutattam rá egy másik szegény szerencsétlenre, aki az egyik kapualjban kuporgott. 220 – Felőlem. – O nem mocskos tetű? – kérdeztem. – Tudtommal nem. ^ És a testvérei? – Csak jókat hallottam róluk. Miután megszabadultam az alig egymaréknyi érmétől, megfordultam és egy idősebb férfiba ütköztem, aki tántorogva haladt az utcán. – Üdvözlöm, szép jó estét – köszöntött barátságosan, mintha ismernénk egymást. Ír akcentussal

beszélt. – Jó estét – viszonoztam a mosolyát. – Ismered? – kérdezte Gus. – Nem – válaszoltam bizonytalanul. – Legalábbis nem hiszem, de köszönt, úgyhogy udvariasságból visszaköszöntem neki. Gus átvezetett az úttesten, majd befordultunk egy mellékutcába és beléptünk egy fényesen kivilágított, meleg, zajos kocsmába. Tömve volt nevetgélő, beszélgető, iddogáló emberekkel. Ügy tűnt, Gus mindenkit ismer. A sarokban három zenész játszott: egy férfi kecskedudán, egy nő szájharmonikán és egy meghatározhatatlan nemű illető hegedűn. Felismertem a dallamot – apám egyik kedvenc dala volt. Mindenki ír akcentussal beszélt körülöttem. Úgy éreztem, mintha hazatértem volna. – Úlj le ide – mondta Gus. Átvezetett a vörös képű, jókedvű emberek tömegén, és rámutatott egy hordóra. – Amilyen gyorsan csak tudok, hozok valamit inni. Alaposan megvárakoztatott, én pedig kényelmetlenül feszengtem a hordó tetején, amelynek a széle már barázdát vájt a fenekembe. Hány óra lehet? – tűnődtem el. Abban biztos voltam, hogy jóval elmúlt tizenegy, bár még mindig volt kiszolgálás. Hirtelen beléra villant a gyanú – csak nem egy illegális italmérésben vagyok! amiről az apám ódákat szokott zengeni? Talán az, gondoltam magamban izgatottan. Nem volt órám, és a mellettem álló nőnek meg a barátainak sem volt, de egyikük azt mondta, ismer valakit a kocsma túlsó felében, akinek van, és sehogy sem lehetett lebeszélni róla, hogy átverekedje magát a tömegen és kiderítse nekem a pontos időt. Kisvártatva visszajött. – Húsz perc múlva éjfél – közölte velem, ismét átadva magát a korsó sörének. 221 – Köszönöm – mondtam izgatottan. Tehát jól gondoltam – ez itt tényleg egy illegális italmérés. Fantasztikus! Vad, vakmerő, veszélyes. Meglehet, Gus rosszul tette, hogy idehozott és kitett a letartóztatás veszélyének, de nem bántam. Úgy éreztem magam, mintha az élet sűrűjében járnék, mintha igazán élnék. Gus végre megjött a sörökkel. – Ne haragudj, hogy ilyen sokáig elmaradtam – mentegetőzött. – Összefutottam pár haverral és… – Jó, jó – fojtottam belé a szót, és lekecmeregtem a hordóról. Égtem a vágytól, hogy szóba hozzam a törvénysértő magatartásunkat, nem érdekeltek Gus kifogásai. – Gus, nem is aggódsz a rendőrök miatt? – leheltem, megelégedettséggel vegyes rémülettől tágra nyílt szemmel. – Nem – válaszolta Gus. – Tudnak ők vigyázni magukra. – Nem úgy értem – mondtam kuncogva. – Úgy értem, nem félsz, hogy letartóztatnak bennünket? Gus megtapogat«# a zsebeit, majd megkönnyebbülten felsóhajtott és így szólt: – Nem, Lucy, jelen pillanatban nem félek tőlük. Gus nem vett komolyén, és ez bosszantott. – Nem úgy értein, (J*is – tiltakoztam. – Nem félsz, hogy rajtunk ütnek, és minítenkit

összevernek meg letartóztatnak? – De miért tennék? – kérdezte Gus csodálkozva, – Nincs elég ember az utcán, akit letartóztathatnak, amikor rájuk jön a bunyózhatnék? N^m kifejezetten ezért szavazták meg nekik a csa- vargásról'tartló törvényi? – De Gus – mondtam Hkaseredve –, mi van, ha meghallják a zenét? Mi van, ha megszimatolják, hogy mi itt iszogatunk, pedig már jócskán elmúlt tizenegy? – Hiszen nem csinálunk semmi rosszat – felelte Gus. – Bár ez soha nem tartotta vissza őket a múltban – tette hozzá. – De igen – kötöttem az ebet a karóhoz. – Ez egy illegális italmérés. Tizenegykor záróra. Megsértettük a törvényt– Nem – nevetett Gus. – De igen. – Lucy, Lucy, figyelj rám! Ennek a kocsmának külön engedélye van éjfélig. Senki nem követett el semmit, leszámítva azt a tetves csapost, aki nem tudta tisztességesen teletölteni a korsót! – Ó! 222 Rettenetesen csalódott voltam. – Azt akarod mondani, hogy ez az egész törvényes és szabályos? – kérdeztem megsemmisülten. – Persze hogy az, Lucy ~ nevetett Gus. – Csak nem képzeled, hogy olyan helyre hozlak, ahol bajba kerülhetsz? – Ööö, izé, tudod… azt hittem… Az este végeztével Gus hazajött velem. Egyikünk sem tétovázott, egyikünk sem feszengett, úgy tűnt, ez a legtermészetesebb dolog a világon. Egy szót se szóltunk, csak megtörtént magától. Amikor végre kijutottunk a kocsmából és Gus összes ismerősétől megszabadultunk, mind a ketten egyetértettünk abban, hogy taxival kellene visszamennünk Landbroke Grove-ba. Így is tettünk. Gus nem ajánlotta fel, hogy menjünk fel hozzá, és én sem akartam felvetni ezt a lehetőséget. Nem is furcsállottam a dolgot. Lehet, hogy rosszul tettem. 223 Íhíarmincö tödif^fejez e t Csütörtökön két paca árnyékolta be egyébként felhőtlen boldogságomat. Megtudtuk, hogy Hetty hivatalosan is benyújtotta a felmondását. Ami elszomorított. Nemcsak azért, mert Hetty volt az egyetlen közülünk, aki hajlandó volt dolgozni, hanem azért is, mert tudtam, hiányozni fog. Ki nem állhattam a változásokat, éJtemegve vártam, ki kerül Hetty helyére. Másodsorban pedig megígértem anyámnak, hogy csütörtökön, munka után meglátogatom. A Gusszal való kapcsolatomnak abban a szakaszában jártam, amikor folyton körülötte forogtak a gondolataim. Szinte megszakítás nélkül úsztam a boldogságban (kivéve fél nyolc és tíz között, de már ez sem viselt meg annyira, W[eg, ha Gus velem volt, de erről majd később). H» áfpfcn nem voltam együtt Gusszal, megölt a vágy, hogy beszélhessek róli valakinek – bárkinek. Hogy elmesélhessem, milyifi istenien néz ki, milyen bársonyos a bőre, milyen izgató az illata, milyen zöld a szeme, milyen selymes a haja, milyen gyönyörű az akcentusa, milyen észveszejtő dolgokat mond, milyen szépek a fogai – ahhoz képest, hogy egy isten háta mögötti ttoiyán nőtt fel – és milyen apró a feneke. Hogy a legnagyobb részletwai^^gcl ecsetelhessem, milyen csodálatos bókokkal és ajándékokkaírWmozott el. Túláradt bennem a boldogság meg az adrenalin, és fel sem tűnt, hogy vaTtMÉMbg én vagyok a legunalmasabb ember a világon.

Megrészegített a jókedv, rózsaszínben láttam a világot, és úgy éreztem, mindenki ugyanúgy örül a boldogságomnak, mint én. Persze rosszul gondoltam: az emberek azzal vigasztalták egymást: „Nem fog sokáig tartani.” Vagy: „Ha még egyszer meghallom, hogy a pasas a fogával kapcsolta ki és vette le a melltartóját, visítok.” Nem mintha Gus a fogával vette volna le a melltartómat. Az igaz, hogy kedd este teljesedett be a kapcsolatunk, de nem a Kilenc és fél hét stílusában. Amit nem is bántam – az én elképzelé 224 seim szerint az élvezetes szex nem azt jelenti, hogy bekötik a szemem és ecetes hagymát dugdosnak a számba. Mivel kisebbrendűségi komplexustól szenvedtem és a szex terén sem voltam túl magabiztos, az ágyban is az egyenes megoldásokat szerettem. Kirázott a hideg azoktól a férfiaktól, akik egy csomó különféle po- zitúrát szerettek volna kipróbálni. Még a különféle pozitúrák híján is meiír.ideggörcs voltam, amikor Gus meg én hazaértünk. Szerencsére, holtrészeg ideggörcs, ami nagyjából elejét vette az esetleges feszélyezettségnek. Mind a ketten fetrengtünk a röhögéstől és egybe? a szobámban kötöttünk ki. Gus villámgyorsan ledobálta a ruháit, és az ágyra, illetve rám vetette magát. Szilárdan elhatároztam, hogy rá se nézek a meredező péniszére – ahhoz túl szégyellős vagyok, gondoltam magamban. De akaratlanul is vonzotta a tekintetemet a látvány. És vonzotta. És vonzotta. Nem tehettem róla, egyszerűen megigézett. Ahhoz képest, hogy egy tizenöt centiméteres lüktető, eres li- laságról volt szó, nagyon is csábítóan hatott. Mindig csodálkoztam, hogy egy ilyen, tulajdonképpen… ööö… bizarr kinézetű izé hogyan lehet ennyire izgató. Aztán rajtam volt a sor, hogy levetkőzzek. – Mi folyik itt? – ráncigálta meg Gus a ruháimat tettetett riadalommal. – Te még fel vagy {¡Jtözve. Gyerünk, le a cuccokkal, egy-kettő. Jó móka volt, arra emlékeztetett, amikor kislánykoromban az anyám vetkőztetett. – Nyújtsd ki a lábad – parancsolt rám Gus az ágy végéből, azzal megfogta a harisnyámat és húzni kezdte. Amikor meghallottam, hogy szétreped az anyag, hahotázni kezdtem. – Fel a kezekkel! – kiáltott rám Gus, azzal leráncigálta a pólómat. – Te jó ég! Hová tűnt az arcod? – Itt van bent – mondtam fojtottan a pólóm mögül. – A nyak- kivágásból is ki kell bújtatnod, nemcsak a karöltőből. – Hála istennek, már azt hittem, úgy elkapott a hév, hogy lefejeztelek. Rekordidő alatt meztelen voltam, de most az egyszer nem sze- mérmeskedtem, nem éreztem kínban magam és nem szégyelltem a testemet. Esélyem sem volt rá, hogy visszafogott és félénk legyek, Gus olyan gyakorlatiasan közelítette meg a dolgokat. – Ugye, nem vagy orvostanhallgató? – kérdeztem gyanakodva. – Nem. 225 Hát persze hogy nem volt az. Hlfeledkeztem róla, hogy az orvostanhallgatók röhögőgörcsöt kapnak a „fenék” szó hallatán. Gus nem sok időt vesztegetett az előjátékra. Hacsak ez a kérdése nem annak számított: – Szedsz valamit? Mámoros volt a szenvedélytől és rögtön belém akart hatolni – milyen találó kifejezés! Természetesen örültem a lelkesedésének, innen látszott, hogy tényleg odavan értem. – De nehogy három másodperc alatt menj el – figyelmeztettem. És amikor sikerült három

másodperc alatt elmennie, gurultunk a kacagástól. Aztán Gus gyakorlatilag elaludt rajtam. De nem voltam csalódott vagy mérges. Nem visítottam a fülébe, követelve, hogy azonnal ébredjen fel és engem is elégítsen ki, amíg tíz orgazmusom nem lesz – pedig, mint századvégi nőnek, jogomban állt volna. Megkönnyebbültem, hogy Gus nem túl kifinomult szexuális téren, mivel ez azt jelentette, hogy semmiféle követelménynek nem kell megfelelnem. Számomra a szex sokkal inkább a melegségről és a szeretetteljes légkörről szólt, mint az orgazmusról. Es Gus jól értett a melegség és a szeretetteljes légkör megteremtéséhez. Gusnál átugrottam az óvatoskodflsstl teli ismerkedési szakaszt, és egyből fejest ugrottul a szerelcfljbe. Így aztán nagyon bánkódtam, amiért arra kellett fecsérelnem az időmet – amelyet, ha nem is Gusszal, hát legalább a Gusról szóló áradozással üthetíim volna el –, hogy meglátogassam az anyámat. Egyedül az tette valamelyest elviselhetővé a gondolatot, hogy Dániel is jön velem. Az anyám előtt nem hozhatom szóba Gust, de oda- és visszafelé, a metrón lyukat beszélhetek Dániel hasába. Csütörtökön munka után találkoztam Dániellel, és együtt kimetróztunk a Piccadilly vonal végállomásáig. – Élvezetesebb programot is el tudnék képzelni ma estére, mint hogy meglátogassam az anyámat és száz kilométert utazgassak miatta – zsörtölődtem, miközben a zsúfolt szerelvény belsejében himbálóztunk. A levegő nedves felöltők kipárolgásától volt terhes, a padlót pedig elárasztották az aktatáskák meg a reklám- szatyrok. – Például sót bányásznék Szibériában. Vagy tisztára nyalnám az M6-ost. – Ne feledkezz meg az apádról – figyelmeztetett Dániel. – Vele is találkozni fogsz. Nem is örülsz neki? – Persze hogy örülök, de úgysem tudunk rendesen beszélgetni, 226 amikor Anya ott van. És úgy sajnálom magára hagyni Apát, lel- kiismeret-furdalásom van miatta. – Jaj, Lucy, tönkreteszed magad – sóhajtott föl Dániel. – Azért nem olyan rossz a helyzet, te is tudod– Tudom – feleltem mosolyogva –, de még az is előfordulhat, hogy élvezem. Nem akartam, hogy Dániel lelkizni kezdjen, mert jól tudtam, hogy abból semmi jó nem sülne ki, de ő az a fajta volt, aki nem könnyen száll le az emberről. És már sok barátság omlott össze megfontolatlan tanácsok miatt. – Lehet, hogy tényleg élvezed – ismerte el Dániel, kissé meglepődve a felfedezéstől. – Akkor jó – tnosolyodtam el. – Örülök, hogy egyetértünk. Most már nem kell, hogy megnyugtassalak, ha aggódsz értem. Amikor kiléptünk a metróállomásról, már sötét és hideg volt. Negyedórát kellett gyalogolni a házunkig. Dániel ragaszkodott hozzá, hogy vigye a szatyromat. – Te jó ég, Lucy, ez egy tonna. Mi van benne? – Egy üveg whisky. – Kinek hoztad? – Nem neked, az biztos – mondtam kuncogva. – Sejthettem volna. Tőled csak sértéseket várhatok. – Nem igaz! Egy gyönyörű nyakkendőt kaptál tőlem a születésnapodra. – Valóban és köszönöm szépen. Legalább előrelépés volt tavalyhoz képest. – Akkor mit vettem neked?

– Zoknit. – Ja, persze. – Mindig „apucis” ajándékokkal lepsz meg. – Ezt hogy érted? – Hát nyakkendővel, zoknival, zsebkendővel. Mindenki ilyesmit vesz az apjának. – Én nem. – Tényleg? Te mit adsz neki? – Legtöbbször pénzt. És néha egy üveg finom konyakot. – Á. – Idén valami különlegességgel szerettelek volna meglepni. Idén könyvet akartam venni neked… – De már van egy, igen, tudom, Lucy – vágott a szavamba Dániel fürgén. – Jaj! – nevettem el magam. – Már említettem? 227 – Úgy rémlik, igen, Lucy. Egyszer-kétszer. – Juj, de ciki! Bocs. – Miért kérsz bocsánatot? Mert századszor sütöd el az ócska viccedet? Vagy mert szerinted műveletlen filiszter vagyok? – Falanszter – mondtam bizonytalanul. – Falangista – vágott vissza Dániel. • i Ne haragudj, hogy századszor sütöttem el az ócska viccemet. Különben, mit akarsz, nem is ócska. De azért a célzásomért nem kérek bocsánatot, hogy nem vagy nagy koponya. Nézd csak meg a nőidet. – Lucy! – förmedt rám Dániel. Rémülten néztem rá: úgy tűnt, mintha komolyan mérges volna. De aztán elnevette magát és hitetlenkedve csóválta meg a fejét. – Lucy Sullivan, mit meg nem engedsz magadnak, nem is értem, eddig miért nem tekertem ki a nyakad. – Tulajdonképpen én sem – mondtam elgondolkodva. – Gonosz vagyok veled. Pedig nem is gondolom komolyan. Nem hiszem, hogy buta vagy. Azt viszont továbbra is fenntartom, hogy nők terén rémes az ízlésed, és azt is, hogy rosszul bánsz velük, de ettől eltekintve, egész jó fej vagy. – Istenem, ez aztán a dicséret! – vigyorodott el Dániel. – írásba adnád? – Nem. Némán lépdeltünk tovább a külvárosi koc^házak hosszú sora előtt. Dermesztő hideg volt. Kis idő múlva Dániel megszólalt: – Szóval, kinek vetted? – Mit? – A whiskyt. Kinek vetted? – Apának, természetesen. Ki másnak? – Még mindig tintázik? – Dániel! Ne mondj ilyeneket. – Milyeneket? – Úgy beszélsz, mintha az apám egy szeszkazán vagy valami hasonló lepattant alak volna. – Csak mert Chris azt állította, hogy leszokott. – Ki, Apa? – kérdeztem megvetően. – Leszokott a piáról? Ne kacagtass. Miért tette volna? – Nem tudom – válaszolta Dániel eltúlzott kedvességgel. – Én Christől hallottam. Biztosan tévedett. Csendben ballagtunk tovább.

– Anyukádnak mit hoztál? 228 – Anyának? – kérdeztem meglepetten. – Semmit. – Sóher. – Nem igaz. Soha nem hozok neki semmit. – Miért nem? – Mert dolgozik. Van pénze. Apa nem dolgozik, ezért nincs is pénze. – Soha nem gondoltál még rá, hogy meglepd az anyukádat valami aprósággal? Megtorpantam és elálltam Dániel útját. •- Ide figyelj, te varangy! – mondtam dühösen. – Veszek neki ajándékot a születésnapjára, karácsonyra meg anyák napjára és ez bőven elég. Lehet, hogy te mindig viszel valamit az anyukádnak, amikor meglátogatod, de én nem. Ne próbáld bebeszélni nekem, hogy hálátlan gyerek vagyok. – Csak azt akartam mondani… á, mindegy. – Dániel úgy el-, kámpicsorodott, hogy elillant a haragom. – Na, jó – érintettem meg a karját –, ha ettől jobban érzed magad, veszek neki egy tortát, amikor a boltokhoz érünk. – Ne fáradj. – Dániel! Most miért duzzogsz? – Nem duzzogok. – De igen. Azt mondtad, hogy ne fáradjak. – Igen – nevetett fel Dániel elkínzottan. – Azt mondtam, hogy ne fáradj, mert én hoztam tortát az anyukádnak. Megpróbáltam undort színlelni. – Dániel Watson, micsoda varangy vagy! – Nem vagyok varangy. Csak jól nevelt. Az anyukád meghívott vacsorára, én pedig udvarias vagyok. – Lehet, hogy te ezt udvariasságnak nevezed, én viszont nyalizásnak. – Jól van, Lucy – nevetett Dániel. – Nevezd, aminek akarod. Befordultunk a sarkon, és amikor megpillantottam a házunkat, összeszorult a szívem. Gyűlöltem ezeket a látogatásokat. Eszembe jutott'valami. – Dániel – szólaltam meg sürgetőleg. – Tessék. – – Ha egy szót is szólsz Gusról az anyám előtt, megöllek. – Eszemben sem volt. – Dániel sértődöttnek látszott. – Akkor jó, örülök, hogy ilyen remekül megértjük egymást. – Szerinted az anyukád nem repesne az örömtől? – kérdezte Dániel ravaszkásan. – Fogd be a szád! 229 9{armncíiatodifcjejezet Láttam, hogy meglibben a függöny a nappali ablakában. Még be se csöngettünk, amikor Anya már a nyitott ajtóban állt. Egy pillanatra elszomorodtam. Nincs jobb dolga? – gondoltam magamban. – Isten hozott benneteket! – köszöntött Anya jókedvűen. Sü* tött róla a vendégszeretet és a nyájasság. – Gyertek be, megfáztok. Hogy vagy, Dániel? Nincs jobb dolgod, mint ennyit utazni, hogy meglátogass minket? Nagyon átfagytál? – kérdezte és megragadta Dániel kezét. – Nem is

olyan vészes. Tegyétek le a kabátotokat és gyertek be, épp elkészültem egy kannával. – Nem is tudtam, hogy Mrs. Sullivan újabban kerámiá2ik – Dániel ragyogó és sokatmondó mosolyt villantott Anyára. – Elég! – Anya csilingelve kacagott, és a szemét forgatta. – Szörnyű alak vagy. Ledugtam az ujjamat a torkomon, és öklendezni kezdtem. – Fejezd be! – mordult rám Dániel. – Most miért vagy ilyen undok? – kérdeztem meglepetten. –* Nem szokásod. – Mert néha gyerekesen és tűrhetetlenül viselkedsz. Ettől úgy elöntött a méreg, hogy miközben lehámoztuk magunkról a kabátot a zsebkendőnyi előszobában és a lépcsőkorlát végére akasztottuk őket, legalább ötvenszer daráltam el lehetetlen hangon: „gyerekesen és tűrhetetlenül”. Dániel felhúzott szemöldökkel nézett rám, de láttam rajta, hogy alig tudja visszatartani a nevetését. – Ha most azt mondod: „ez aztán az érett viselkedés”, bokán rúglak – figyelmeztettem. – Ez aztán az érett viselkedés. Egymásnak estünk. Megpróbáltam megütni Dánielt, de Ő elkapta a csuklómat, és erősen megszorította. Aztán nevetve nézte, hogyan vergődöm, hogy kiszabaduljak. De moccanni sem bírtam, Dániel pedig teljesen közömbös arckifejezéssel vigyorgott le rám. Felizgatott a macsós viselkedése. Ha nem Dánielről lett volna szó, még erotikusnak is találtam volna a jelenetet. – Te állat! – Tudtam, hogy ezzel a leikébe gázolok. Igazam 230 volt, azonnal elengedett. Mire, perverz módon, csalódottságot éreztem. Bementünk a jó meleg konyhába, ahol Anya éppen a keksszel, a cukorral meg a tejjel volt elfoglalva. Apa az egyik karosszékben ült és halkan hortyogott; gyérülő fehér haja az égnek meredt. Gyengéden lesimítottam. A szemüvege lecsúszott. Elszoruló szívvel észleltem, hogy kezd öregedni. Már nem középkorú vagy idős, hanem apró öregember. – A tea majd felmelegít – mondta Anya. – Új szoknyád van, Lucy? – Nem. – Hol vetted? – Nem is új. – Elsőre is megértettem. Hol vetted? – Úgysem ismered azt a boltot. – Majd meglátjuk. Nem vagyok ám olyan régimódi, mint ahogy Lucy gondolja – fordult Anya Dánielhez kislányos mosollyal, és elé tolta a keksszel megrakott tányérokat. – A Kookaiban – feleltem összeszorított fogakkal. – Micsoda név! – kiáltott fel az anyám tettetett jókedvvel. – Mondtam, hogy nem ismered. – Tényleg nem ismerem. És nem is akarom megismerni. Miből van ez a szoknya? – Megtapogatta az anyagot. – Honnan tudjam? – csattantam fel bosszúsan, és megpróbáltam kiszabadítani a szoknyámat a karmai közül. – Nem az anyaguk miatt veszem meg a ruhákat, hanem mert tetszenek. – Szerintem műszál – dörzsölte meg Anya a szoknyámat. – Nézd meg! Nézd csak meg, hogy bolyhosodik! – Fejezd be. – És a tisztázás! Egy gyerek is különbül meg tudná csinálni. Mit mondtál, mennyibe került?

– Nem mondtam semmit. – Mennyibe került? Legszívesebben azt válaszoltam volna, hogy semmi köze hozzá, de tudtam, ez gyerekesen hangzana. – Már nem emlékszem. |~ Szerintem nagyon is jól emlékszel. Csak szégyelled elárulni. Fogadni mernék, hogy méregdrága volt. Sokkal többe került, mint amennyit ér. Nem szóltam semmit. – Soha nem tudtál a pénzzel bánni, Lucy. Továbbra sem szóltam. 231 – Ismered a mondást. A bolondnál nem sokáig marad meg a pénz. Csöndben ültünk, én dúltam-fúltam és hozzá se nyúltam a teámhoz, mert az anyám főzte. Anya mindig a legrosszabbat hozta ki belőlem. Dániel törte meg a feszültséget, amikor kiment az előszobába, hogy behozza az anyámnak szánt tortát. Anya persze odavolt a gyönyörűségtől: le se lehetett vakarni Dánielről, rátelepedett, mint a piszok. – Milyen kedves tőled! Nem kellett volna. Bár elég szomorú, hogy a saját véremtől semmit sem kapok. – Kettőnk ajándéka, nem csak az enyém – mondta Dániel gyorsan. – Varangy – súgtam oda neki az asztal fölött. – O – felelte Anya. – Nos, köszönöm, Lucy. De tudhatnád, hogy böjt alatt nem eszem csokoládét. – A torta nem csokoládé – mondtam, nem túl meggyőzően. – A csokoládé az csokoládé – jelentette ki Anya. – Lefagyaszthatod böjt utánra – vetettem fel. – Nem állna el. – De igen. – Különben is, ellentétes lenne a böjt szellemiségével. – Na, jó! Akkor ne edd meg. Add ide nekünk. A sióban forgó torta, amely az asztal közepén állt, hirtelen olyan rémisztővé vált, mint egy időzített bomba. Ha nem vagyok meggyőződve az ellenkezőjéről, megesküdtem volna, hogy ketyeg. Tudtam, hogy senki sem fogja megenni. – Miről mondtál le böjt idejére, Lucy? – Semmiről! Van elég bajom anélkül is – tettem hozzá síri hangon, és reménykedtem, Anyának leesik, hogy ezt a mai látogatásra értettem. – Nem mondtam le semmiről. Legnagyobb meglepetésemre, az anyám egy szót sem szólt. Egy pillanatig szinte… gyengéden… nézett. – A kedvencedet kapod* szólalt meg. – A kedvenc mimet? – A kedvenc ételedet! – Tényleg? Nem is tudtam, hogy van kedvenc ételem. Lássuk, milyen moslékot kotyvasztott össze az öreglány. De merő rosszindulatból ezt feleltem: – Jaj, de jó, Anya! Nem is tudtam, hogy jártas vagy a thai konyhában.

232 Anya olyan pillantást vetett Dánielre, mintha ezt akarná mondani: „tréfáljuk meg a kicsikét”. – Ez meg miről beszél? Tájkonyha? Mindig is csodabogár voltál, Lucy, de hogy a kedvedre tegyek, lehozom föntről apád régi ünneplőruháját. Nem fog hiányozni neki – tette hozzá keserűen. – Legutoljára az esküvőjén volt rajta népviselet. – Elhallgass má’! – dünnyögte egy hang a sarokból, ** Hát Mattié Bürke temetésén nem ünneplőben voltam? Apa felnyitotta a szemét és zavartan nézett körül a szobában. – Apa! – kiáltottam örömmel. – Hát felébredtél? – A, feltámadt a halott – jegyezte meg Anya gúnyosan, amint Apa megpróbált felegyenesedni ültében. – Nem! – mondta Apa. – Az nem Mattié Bürke volt, hanem Laurence Molloy. Már meséltem neked, Lucy? Egyszer Laurence Molloy úgy tett, mintha meghalt volna, hogy virrasztás címén nagy murit csaphassunk. De amikor rájött, hogy ott kell feküdnie kiterítve a kemény deszkán, szomjan, mivel a szájunk kipá- rolgásán kívül nincs más innivaló, megmérgesedett, kiugrott a koporsóból és kikapta az üveget az egyikünk kezéből. Ide vele, aszongya… – Fogd be a szád, Jamsie! – förmedt rá az anyám. – Vendégünk van, és biztosan nem érdeklik az eltékozolt ifjúságodról szóló történeteid. – Nem az eltékozolt ifjúságomról beszéltem – dörmögte Apa. – Laurence Molloy feltámadása nem régi eset… ó, szervusz, fiam – szólt, amikor felfedezte Dánielt. – Emlékszem rád. Néha átjöttél játszani Christopher Patrickhoz. Akkoriban nagy lakli voltál, állj csak föl, hadd lássam, összementél-e azóta! Dániel, heves széktologatások közepette, félszegen felállt. – Hiszen azóta még magasabb lettél! – állapította meg Apa. – Nem hittem volna, hogy létezik ilyen. Dániel hálásan leült. – Lucy – fordult felém Apa –, édes kislányom, drágaságom, nem is tudtam, hogy jössz. Miért nem szóltál, hogy jön? – vonta kérdőre az anyámat. – Én szóltam. – Nem szóltál. – De szóltam. – Megesküszöm rá, hogy nem szóltál! – De i… á, minek is kínlódom. Mintha a falnak beszélnék. – Lucy – mondta Apa –, megyek, és rendbe szedem magam. Egy szempillantás alatt visszajövök. 233 Azzal kicsoszogott a szobából, én pedig elfogódott mosollyal néztem utána. – Jól néz ki – jegyeztem meg. – Azt mondod? – kérdezte Anya hűvösen. Kínos csönd támadt. – Még egy kis teát? – kérdezte Anya Dánieltől, régi ír szokás szerint heves kínálgatással törve meg a beszélgetésben beállt szünetet. – Köszönöm. – Kekszet? – Nem, köszönöm. – Egy kis szelet tortát? – Nem, köszönöm. Kell a hely a vacsorának.

– Ugyan már, hiszen még növésben vagy. – Nem, tényleg nem kérek semmit. – Biztos? – Anya, hagyd már békén! – nevettem el magam, és eszembe jutott, mit mondott Gus az ír anyákról. – Elárulod végre, mit főztél vacsorára? – Halrudat babbal és sült krumplival. – Oöö, az finom lesz, Anya. Való igaz, úgy fél emberöltővel ezelőtt tényleg ez volt a kedvenc ételem, amíg fel nem kerültem Londonba, és meg nem ismerkedtem az olyan egzotikus ételekkel, mint például a tandoori metélt és a pekingi kacsa ízű chips. – De jó! – mondta fülig érő szájjal Dániel. – Imádom a halni- dat babbal és sült krumplival. Ügy tűnt, komolyan beszél. – Bármit adnának, ezt mondanád, ugye, Dániel? – kérdeztem. – Ha Anya így szólna: ,Jaj, Dániel, arra gondoltam, hogy a heregolyóidat tálalom fel fehérboros mártásban”, te ezt válaszolnád: „Mmmm, nagyszerű, Mrs. Sullivan, összefut a számban a nyál.” Igaz? Dániel elszömyedt arckifejezését látva, elnevettem magam. – Lucy – rándult össze Dániel –, jobban vigyázhatnál a szádra. – Bocs – feleltem kuncogva. – Elfelejtettem, hogy a legbecse- sebb tulajdonodról van szó. Mihez kezdene Dániel Watson a nemi szervei nélkül? Osszeomlana az életed, nem igaz? – Nem, Lucy, nem erről van szó. Bármelyik férfi felháborítónak találná az efféle megjegyzéseket, nem csak én. Anya végre magához tért. – Lucy… Carmel… Sullivan – hápogta, a gutaütés szélén járva. – Mi a fenéről hablatyolsz te itt? 234 – Semmiről, Mrs. Sullivan – felelte sietve Dániel. – Semmiről az égadta világon. Komolyan. – Semmiről, Damel? Karén nem így gondolja. – Rákacsintottam Dánielre, mire ő kétségbeesetten Anyával kezdett beszélgetni. Hogy van? Dolgozik-e még? Hogy tetszik neki a tisztítóban? Anya csak kapkodta a fejét: felváltva nézett rám és Dánielre. Két érzés viaskodott benne: az öröm, hogy Dániel figyelmének a középpontjába került, és a gyanú, hogy kicsúsztam a markából, holott valami förtelmes és megbocsáthatatlan bűnt követtem el. De győzött a hiúsága. Pár perc múlva a tisztító kuncsaftjairól, az elkényeztetett, gazdag mihasznákról szóló történetekkel árasztotta el Daniéit, akik azt szeretnék, ha már tegnapra elkészülne minden, akik nem ismerik azt a szót, hogy köszönöm, akik olyan helyen parkolnak le a kocsijukkal, a (,nagy, csillogó-villogó BMX-eikkel vagy BTK-ikkal, vagy mi a csudákkal”, ahol feltartják a forgalmat, akik csak kritizálni i tudnak („Ma is bejöi> az egyik, egy kis taknyos, a képembe vág, most mondd meg!, a képembe vág egy inget és azt kérdezi: »Ezzel meg mi a francot műveltek?« Hát, először is, Dániel, mit káromkodik, ezt meg is mondtam neki, aztán megnéztem az inget, de persze egy porszem sem volt rajta…”), blablabla, blablabla. Dániel egy szent türelmével hallgatta. Nagyon örültem, hogy eljött velem. Egyedül nem bírtam volna idegekkel. – …mondom neki: „Ez patyolatfehér.” Mire ezt válaszolja: „Hát ez az, amikor beadtam, még kék volt”… Anyám csak mondta, mint az imamalom. Dániel pedig együtt érzőén mosolygott és bólogatott. Élveztem a helyzetet – rám szinte nem is volt szükség, anyám csak egy-egy bólintást vagy hümmögést várt tőlem. Minden figyelmét Dánielre összpontosította. A tisztítósztori végre befejeződött.

– … Erre azt mondja nekem: „Találkozunk a bíróságon.” Mire én: „Találkozik magával a rosseb.” Mire ő: „Ehhez az ügyvédemnek is lesz egy-két szava.” Mire én: „Remélem, jó hangosan tud kiabálni, mert ai egyik fülemre majdnem teljesen «ükét vagyok…” És te hogy vagy, Dániel? – kérdezte végül Anya. – Köszönöm, jól, Mrs. Sullivan. – Jobban már nem is lehetne, nem igaz, Dániel? Mesélj Anyának az új barátnődről. Fel voltam dobva. Tudtam, hogy ezzel sikerül felbosszantanom Anyát. Még nem adta fel a reményt, hogy Dániel egyszer majd csak belém szeret. 235 – Elég, Lucy – mormolta Dániel zavartan. – Most mit kéreted magad, Dániel? – Tudtam, hogy idegesí- tőén viselkedem, de rettenetesen élveztem a helyzetet. – Ismerjük az illetőt? – kérdezte Anya reménykedve. – Igen – feleltem boldogan. – O! – Anya megpróbálta leplezni az izgatottságát, de nem nagyon sikerült neki. – Igen, a lakótársam, Karén. – Karén? – Igen. – Az a skót lány? – Igen. És majd megőrülnek egymásért. Hát nem fantasztikus? Hát nem fantasztikus? – ismételtem meg a kérdést, amikor Anya egy szót se szólt. – Szégyentelen egy perszóna… – jegyezte meg Anya, majd tettetett rémülettel a szája elé kapta a kezét. – Jaj, Dániel, mit is mondok! Nagyon sajnálom. Jézus Szent Szíve, hogy lehettem ilyen tapintatlan! Bocsáss meg, Dániel. Régóta nem találkoztam Karennel- Biztos, hogy most már sokkal kevésbé közönséges. – Már el is felejtettem – válaszolta Dániel halvány mosollyal. Nagyszerűen viselkedett. Akár a földbe is döngölhette volna a vén szipirtyót, nincs olyan bíróság a világon, amelyik elítélte volna. – Bármennyi baj van Lucyval – jegyezte meg az anyám színlelt bizonytalansággal, mintha csak magában beszélne –, legalább soha nem viselkedett közönségesen. Ö aztán nem teszi közszemlére a melleit. – Csak azért, mert nincs mellem, amit közszemlére tehetnék. Nyugodj bele, hogy ha volna, igenis kipakolnám, hogy a franc esne bele! – Vigyázz a szádra, Lucy – csapot t a karomra az anyám. – Még hogy vigyázzak a számra? – dühöngtem. – Azt hiszed, ez valami? Mondhatnék cifrábbakat is… A torkomon akadt a szó és magamban elátkoztam Dánielt, amiért velem volt. Vendég jelenlétében nem tudtam rendesen veszekedni az anyámmal. Nem mintha Dániel vendégnek számított volna, de akkor is. – Bocsássatok meg egy pillanatra – mondtam, azzal kimentem az előszobába. Ott kivettem a whiskysüveget a táskámból és felmentem az emeletre. Egyedül akartam lenni Apával. 236 9~üirmincfietedif<^fejezet Apa a szobájában volt, az ágyon ült és a cipőjét húzta. – Lucy – mondta. – Éppen most akartam lemenni hozzád. – Maradjunk itt egy kicsit – feleltem neki, és megöleltem. – Príma – válaszolta. – Beszélgetünk egy jót, csak mi ketten. Odaadtam neki a whiskyt, mire újra megölelt.

– Nagyon, nagyon jó vagy hozzám, Lucy – mondta. – Hogy vagy, Apa? – kérdeztem könnyes szemmel. – Prímán, Lucy, prímán. Miért sírsz? – Rossz rágondolni, hogy itt vagy bezárva, egyedül… vele – biccentettem a földszint felé. – De nekem nincs okom panaszra, Lucy, hidd el – tiltakozott Apa nevetve. – Anyád nem is akkora sárkány. Jól megvagyunk. – Tudom, hogy csak azért mondod, hogy ne aggódjak – szipogtam. – Mindenesetre kösz. – Jaj, Lucy, Lucy, Lucy – szorította meg a kezemet az apám –, nem szabad így mellre szívnod a dolgokat. Élvezd az életet, mert hosszú a sír. – Jaj, ne – nyüszítettem föl, és most már istenigazából potyogni kezdtek a könnyeim. – Ne beszélj a halálról. Nem akarom, hogy meghalj. Ígérd meg, hogy nem halsz meg! – Ööö… hát… ha ez megnyugtat téged, nem fogok meghalni, Lucyv – És ha mégis eljön az időd, ígérd meg, hogy egyszerre halunk meg. – Megígérem. – Jaj, Apa, hát nem szörnyű? – Mi, drágaságom? – Minden. Élni, szeretni, félni, hogy a szeretteink meg fognak halni. – Ez szörnyű? – Persze hogy az. – Honnan veszed ezeket a rettenetes gondolatokat, Lucy? – Hát… hát… tőled, Apa. Apa ügyetlenül átölelt és megjegyezte, hogy bizonyára félreértettem őt, hogy tudtával ő soha nem mondott ilyet, és hogy én 237 még fiatal vagyok, előttem az élet, ezért meg kell próbálnom jól éreznem magam. – De minek, Apa? – kérdeztem tőle. – Te sem élvezted soha az életet, mégsem lett belőle bajod. – Lucy – sóhajtott fel Apa –, az én helyzetem más volt. Az én helyzetem más. Én már öreg vagyok. Te viszont fiatal. Fiatal, szép, iskolázott. Soha ne feledd el, mennyi előnnyel jár, hogy annak idején tanulhattál – magyarázta indulatosan. – Nem fogom. – ígérd meg. – Megígérem. – Ez mind a tiéd, Lucy, örülj neki. – Hogyan örülhetnék? – makftcskodtam. – És te hogy várhatod el tőlem, hogy örüljek? Mi ketten egyformák vagyunk, Apa. Akaratlanul is megérezzük a hiábavalóságot, az értelmetlenséget, a sötétséget, amikor mindenki más az élet napos oldalán jár. – Mi bajod, Lucy? – Apa figyelmesen fürkészte az arcomat. – Férfi van a dologban, mi? Valami nyálasszájú a bolondját járatja veled? Ez a baj? – Nem, Apa – nevettem el magam, bár még mindig folytak a könnyeim. – Az az égimeszelő csinált valamit, aki a konyhában ül? – Ki… ja, Dániel? Dehogy. – Csak nem, izé, tudod… bizalmaskodott veled, Lucy? Mert ha igen, istenuccse, szólok a két bátyádnak, hogy húzzák el a nótáját. Egy jó seggberúgás, aztán fel is út, le is út, ezt érdemli az ilyen, és ezt is fogja kapni. Nincs ki a négy kereke, ha azt képzeli, hogy egy ujjal is hozzányúlhat Jamsie Sullivan lányához, méghozzá büntetlenül… – Apa – mondtam elkínzottan. Dániel nem csinált semmit. – Láttam én, milyen szemeket mereszt rád – felelte Apa sötéten.

– Semmilyen szemeket nem mereszt rám. Képzelődsz. ■* Igen? Meglehet. Nem ez az első eset. – Apa, nincs férfi a dologban. – Akkor miért gondolod, hogy magányos vagy? – Mert az vagyok, Apa. Akárcsak te. – De én jól megvagyok, Lucy, az élő Istenre esküszöm. Soha nem voltam jobban. – Kösz – sóhajtottam fel, és Apa oldalának dőltem. – Tudom, hogy csak azért mondod, fcogy jobb kedvem legyen, de ennek eU lenére jólesik. ' – De… – mondta az apám kissé zavartan. Úgy tűnt, mintha 238 keresné a szavakat, de semmi sem jutna az eszébe. – Gyerünk – szólalt meg végül –, vár a sült krumpli. Lementünk a földszintre. Az este elég zord hangulatban telt, mivel én összevesztem az anyámmal, Apa pedig gyanakodva méregette Dánielt, mert meg volt győződve róla, hogy tisztességtelen szándékai vannak velem kapcsolatban. A hangulat akkor enyhült meg egy kicsit, amikor Anya lecsapta elénk a vacsorát. – Aranysárga rapszódia – jelentette ki Apa a tányérjára pillantva. – Az bizony. Aranysárga halrudak, aranysárga babszemek, aranysárga krumpli és – hogy mindezt leöblítsük – egy pohár pompás ír malátasör, ami, minő szerencse, szintén aranysárga! – A krumpli nem aranysárga – mondta Anya. – És megkínáltad már Dánielt valami itallal? – Határozottan aranysárga – ellenkezett Apa hevesen. ♦■És nem, nem kínáltam meg. – Dániel, megkínálhatlak valamivel? – pattant fel Anya. – Ha szerinted nem aranysárga, akkor mégis milyen színű? – tudakolta Apa, az asztallapnak intézve a kérdést. – Rózsaszín? Zöld? – Köszönöm, Mrs. Sullivan – felelte Dániel riadtan. – Nem kérek semmit. – Nem is kapsz egy kortyot sem – közölte vele Apa harciasan. – Csak ha elismered, hogy a krumpli aranysárga. Anya is, Apa is Dánielre szegezte a tekintetét: mind a ketten azt várták, hogy nekik adjon igazat. – Inkább sárgásbarna – kockáztatta meg végül. Az örök diplomata. – Aranysárga! – Sárgásbarna – replikázott Anya. Dániel egy szót se szólt. Csak zavartan pislogott. – Rendben – üvöltötte Apa, azzal az asztalra csapott, mire a? összes tányér és evőeszköz táncolni és csörömpölni kezdett. – De nehéz veletek! Aranybama, és ez az utolsó szavam. Akár tetszik, akár nem. De azt nem mondhatjátok, hogy nem tartom meg a szavam. Adj neki inni. Apa egy szempillantás alatt felvidult, A vacsora varázslatosan hatott a gyászos hangulatára. – Csak egy jobb dolog van a halrúdnál – jegyezte meg, boldog mosollyal tekintve az asztal körül ülőkre. – Hat halrúd. Nézzétek csak ■ mondta elragadtatással, azzal a villájára tűzött egy teljes 239 halrudat, majd felemelte és körbeforgatta, hogy minden szögből megcsodálhassuk. – Gyönyörű. Ez az igazi művészet. Egyetemi diploma kell hozzá, hogy az ember tisztességesen el tudjon készíteni egy ilyen legénykét. – Jamsie, ne csinálj vásári látványosságot a vacsorádból – szólt rá Anya, elrontva a hangulatot. – Szívesen találkoznék ezzel a Hogyishívják kapitánnyal, hogy kezet rázzak vele és gratuláljak a kiváló munkájához ►- jelentette ki Apa, a füle botját sem mozdítva. – Bizony ám. Lehet, hogy beleteszik a Ki kicsodába. Mit gondolsz, Lucy?

– Nem hiszem, hogy valós személy, Apa – mondtam kuncogva. CNem valós személy? – kérdezte Apa. – Hiszen láttam a tévében. Nagy fehér bajusza van, és egy hajón lakik. – De… Nem tudtam eldönteni, hogy Apa komolyan beszél-e vagy sem. Azt hiszem, viccelt – legalábbis őszintén reméltem. – A Nobel-díjat is megérdemelné, meg bizony – jelentette ki Apa. Melyik Nobel-díjat? – kérdezte Anya gúnyosan. – A halrudakért járó Nobel-díjat, tennészetesen– felelte Apa meglepetten. – Mégis mit gondoltál, melyiket, Connie? Az irodalmit? Annak semmi értelme! Anya felkacagott, és huncut pillantást vetett Apára. Miután leszedtük a tányérokat, Apa visszavonult a karosszékébe, Dániel, Anya meg én pedig a konyhaasztal mellett üldögéltünk, hogy elkortyolgassuk az egy hektoliternyi teát. – Azt hiszem, ideje mennünk – szólaltam meg elgondolkozva, fél tizenegy tájban. Az előző fél órában bátorságot gyűjtöttem, hogy fel merjem vetni az ötletet. Tudtam, hogy anyámmal nem könnyű dűlőre jutni. – Máris? – sikoltott fel. – Hiszen még csak most jöttetek. – Késő van, Anya, és mire hazaérek, éjszaka lesz. Aludnom kell. – Nem értem, mi van veled, Lucy. Én a te korodban áttáncoltam az éjszakát. – Vastabletta, Lucy – kiáltotta Apa a sarokból. – Az kell .neked. Hogy is hívják azt a másik izét, amit a fiatalok szednek gyengeség ellen? – Nem tudom, Apa. Sanatogen? – Nem – motyogta. – Más neve van. – Most már tényleg mennünk kell. Ugye, Dániel? – kérdeztem ellentmondást nem törő hangon. – Oöö, persze. 240 – Kokain! Ez az! – kiáltott fel Apa boldogan, amiért eszébe jutott a név.^ Menj el orvoshoz, írass fel egy adag kokaint, az egy szempillantás alatt gatyába ráz. – Nem hinném, Apa – feleltem kuncogva. – Miért nem? – vágott vissza az apám. – Vagy a kokain is illegális ? – Igen, Apa. – Ez felháborító – jelentette ki. – Ezek a törvényhozók tönkreteszik az életünket az adóikkal meg az „ez is tilos, az is tilos” szövegükkel. Kinek árt vele az ember, ha néhanapján bekap egy kis kokaint? Ezeknek fogalmuk sincs róla, mi a jó. – Igen, Apa. – Miért nem maradsz itt éjszakára? – vetette föl Anya. – Megágyaztam neked a régi szobádban. Borsódzni kezdett a hátam a gondolatra. Egy fedél alatt lenni az anyámmal? Megint azt érezni, hogy csapdába estem? Hogy soha nem szabadulok? – Oöö, nem, Anya, Dánielnek haza kell mennie, úgyhogy inkább elkísérem… – Dániel is itt maradhat – mondta Anya izgatottan. ^ Alhat a fiúk régi szobájában. – Köszönöm szépen, Mrs. Sullivan… – Connie – hajolt át az asztal fölött anyám, és Dániel karjára tette a kezét. – Hívj csak Connienak, olyan furcsa, hogy most, felnőttkorodban is Mrs. Sullivannek szólítasz. Te jó isten! Az anyám úgy viselkedett, mintha… mintha/tór- tölne, Danié llel. Majdnem elhánytam magam. – Köszönöm szépen, Connie – ismételte Dániel –, de tényleg haza kell mennem. Korán reggel értekezletem lesz…

– Hát, ha muszáj. A világért sem akarom, hogy homokszem kerüljön a gazdaság gépezetébe. De, ugye, hamarosan eljössz megint? – Persze, az nagyon jó lenne. – Legközelebb itt is aludhatnátok. – A, ezek szerint én is hivatalos vagyok? – kérdeztem. –, Lucy – csattant fel Anya. – Te hívás nélkül is jöhetsz. Hogy bírod elviselni? – kérdezte Dánieltől. »Állandóan megsértődik. – Nem olyan vészes – motyogta Dániel. A veleszületett udvariasságánál fogva inkább Anyával értett volna egyet, de a veleszületett vészjelző rendszere figyelmeztette, nagy vakmerőség volna a részéről, ha felbosszantana. Dánielnek nincs könnyű dolga, gondoltam magamban, nehéz 241 lehet egyszerre mindenkinek a kedvere tenni. Rettenetesen fárasztó lehet a nap huszonnégy órájában elbűvölőnek és simulé- konynak maradni. – Hiszi a piszi – jegyezte meg Anya csípősen. – Ööó, hívhatunk egy taxit? – kérdezte Dániel, kétségbeesetten próbálva témát váltani. – A metró már derogál? – kérdeztem tőle. – Késő van. – És? – Esik az eső. – És? – Én fizetek. – Rendben. – Van egy taxitársaság a közelben – mondta Anya. – Ha annyira siettek, felhívom őket. Megrémültem. A közeli taxitársaság állandóan változó sofőrállománya afgán menekültekből, indonéz bevándorlókból és száműzetésre ítélt algériaiakból állt, akik egy szót sem tudtak angolul, és akik, a tájékozódási képességükből ítélve, nem sok időt töltöttek Európában. Nagyon sajnáltam őket a különféle problémáik miatt, de nem Oslón keresztül«kartam hazajutni. Anya felhívta őket. – Negyedóra – mondta. Körbeültük az asztalt és vártunk. A hangulat feszélyezett volt, megpróbáltunk úgy tenni, mintha ez a tizenöt perc sem különbözne az este tööbi rfezétől, eljátszottuk, hogy remekül érezzük magunkat, és nem hegyezzük a fülünket, türelmetlenül várva, hogy végre fékező autó zaját halljuk a bejárati ajtó elől. Mindenki hallgatott. Semmi könnyed téma nem jutott az eszembe, amivel megtörhettem volna a feszültséget. Anya felsóhajtott és ostobán megszólalt: „Hát, igen.” O volt az egyetlen ismerősöm, aki keserűen tudta mondani, hogy: „Hát, igen” vagy: „Még egy csésze teát?” Tíz óra elteltével, cn legalábbis annyinak éreztem, mintha autó fékezett volna a ház előtt. Kiszaladtam, hogy megnézzem. A taxitársaság gépkocsiparkja csupa rémes csotrogányból állt, főként Ladákból és Skodákból. Egy ősrégi, mocskos Ford Escort állt a bejárat előtt, cs még az esti sötétségben is jól látszott, hogy tiszta rozsda. – Megjött a taxi – kiáltottam. Fogtam a kabátomat, megöleltem Apát és bepattantam a kocsiba. – Jó estét, Lucy vagyok – köszöntöttem a sofőrt. Úgy gondol 242 tam, mivel rengeteg időt fogunk együtt tölteni, jó, ha legalább egymás keresztnevét tudjuk. – Hasszán – felelte mosolyogva a férfi.

– Elffezör Landbroke Grove-ba legyen szíves – szóltam oda neki. – Nem beszélni sok ángol – szabadkozott Hasszán. – Ó. – Parlez-vous français? – kérdezte Hasszán. – Un peu – válaszoltam. – És te parlez français? – kérdeztem Dánieltől, amikor beszállt mellém a kocsiba. – Un peu – felelte. – Dániel, ő Hasszán. Hasszán, ő Dániel. A két férfi kezet rázott, majd Dániel türelmesen megpróbálta elmagyarázni az útirányt. – Savez-vous Westway? – Ööö… – Akkor savez-vous London, belváros? Üres tekintet. – Hallott már Londonról? – kérdezte Dániel barátságosan. – A, igen, London. – Hasszán arca félderült. – Bien! – örvendezett Dániel. – Az Egyesült Királyság fővárosa. – Úgy van. – Lakossága… – folytatta Hasszán. – Elvinne minket oda? – kérdezte Dániel. Kezdte elveszíteni a türelmét. – Majd én mondom, merre menjen. És rengeteg pénzt kap^ cserébe. Útnak indultunk. Dániel időnként felkiáltott: „à droit” vagy: „à gauche”. – Hála istennek, hogy túl vagyunk rajta – sóhajtottam föl, amikor elindultunk, miközben Anya a sötét utcán állva integetett utánunk. – Szerintem jó kis este volt – jegyezte meg Dániel. – Ne nevettess – feleltem gúnyosan. – Komolyan. – Hogy mondhatsz ilyet? Láttad, mit művelt ez a… ez a… vén szipirtyó? – Ha jól sejtem, az édesanyádról beszélsz. Szerintem egyáltalán nem szipirtyó. – Daniel! Állandóan lehurrog. – Te pedig állandóan szekálod. – Mi? Hogy merészeled? Jő és kötelességtudó lány vagyok, egy csomó sértését elengedem a fülem mellett. 243 – Lucy – nevetett Dániel. – Nem igaz. Cukkolod és szándékosan felbosszantod. – Fogalmam sincs, miről beszélsz. Különben is, mi közöd hozzá? – Semmi. – És olyan unalmas – folytattam szinte azonnal. – Állandóan arról a hülye tisztítóról beszél. Mit érdekel engem? – De… – Na? – Nem tudom… Szerintem egyedül érzi magát. Nincs kivel beszélgetnie… – Ha magányos, azt csak magának köszönheti. – …be van zárva abba a házba, az apád az egyetlen társasága. El szokott járni hazulról? Azonkívül, hogy dolgozni megy? – Nem tudom, nem hiszem. És ami a lényeg: fütyülök rá.

– Tudod, hogy nagyon jó a humora? – Nem tudom. – Pedig ez az igazság, Lucy. Nagyon fiatalos nő. – Vén satrafa. – Elképesztő vagy! – kiáltott fel Dániel. – Legyen eszed. Az anyád nem vén satrafa. Nagyon csinos. Hasonlítasz rá. – Dániel – sziszegtem –, ez a legnagyobb séwfc, amit valaha is hallottam tőled. Ez a legnagyobb sértés, amit életemben kaptam. Dániel csak nevetett. – Ütődött. – De Apával azért jó volt találkozni. – Igen, egész rendes volt velem – jegyezte meg Dániel. – O mindig rendes. – Legutóbb nem volt az. – Komolyan? – Igen. Alávaló gazembernek nevezett, aztán me.gvádolt, hogy elloptam a földjét, és hétszáz évig elnyomatás alatt tartottam. – Ne vedd magtárt – csitítgattain Dánielt. – Te csak egy jelkép vagy Apa száunilrfc. – Akkor is kellemetlen volt – felelte Dániel hűvösen. – Soha életemben nem loptam el semmit. – Soha? – Soha. – Még kiskorodban sem? – Oöö, nem. – Biztos? – Igen. – Egészen biztos? 244 – Hát, majdnem. – Még cukorkát sem csórtál a boltból? – Nem. – Ne haragudj, nem hallom. – Nem! – Most mit kiabálsz? – Hát jó! De igen! Ha nem tévedek, arra célzol, amikor Chrisszel késeket meg villákat emeltünk el a Woolworth’s áruházból. – Ööö… Ez új volt a számomra, de Dániel már felpörgette magát. – Te sosem hagysz békét az embernek, ugye? – kérdezte tőlem dühösen. – Mindent kiszedsz belőlem, nem lehet titkom előtted… – Miért pont késeket meg villákat? – iijijjftHMközbe döbbenten. – Miért ne? – De… mire kellettek nektek? Miért loptátok el? – Mert megtehettük. – Nem értem. – Mert megtehettük. Mert el tudtuk lopni. Nem azért, mert szükségünk volt rájuk – magyarázta Dániel. – Nem az volt a jutalom, amit megszereztünk, hanem maga a szerzés. A szerzés aktusa volt a lényeg, nem az, amit végül sikerült megkaparintanunk.

– Ó. – Érted? – IgerUpzt hiszem. És mit csináltatok a cuccal? – Odaadtam az anyámnak a születésnapjára. – Te mocskos disznó! – De kapott mást is – tette hozzá Dániel sietve. – Egy tojásfő- zőt. Nem, nem, a tojásfőzőt úgy vettem. Ne nézz rám így, Lucy! – Nem azért nézek így, mert azt gondolom, hogy loptad a tojásfőzőt. A tojásfőzővei van a baj! Miféle ajándék ez egy nőnek? – Kicsi voltam, Lucy. Nem tudtam jobbat kitalálni. – Hány éves vc5ft:ál? Huszonhét? – Nem – nevetett Dániel. – Hat. – Nem sokat változtál azóta, Dániel. – Ezt meg hogy érted? Szerinted még mindig evőeszközöket lopkodok a Woolworth’s áruházból az anyám születésnapjára? – Nem. – Hát akkor? – Azért veszed el a dolgokat, mert megteheted. – Fogalmam sincs, miről beszélsz – mondta Dániel sértődötten. – Dehogynem – énekeltem vidáman. – Nem. – De igen. Idegesítelek? – Igen. – A nőkről beszélek, Dániel. A nőkről és rólad, Dániel. Rólad és a nőkről, Dániel. – Sejtettem – válaszolta Dániel, és elnyomott egy halvány mosolyt. – Elveszed őket, mert megteheted. – Nem igaz. – De igen. – Lucy, a fenébe is, nem. – És Karén? – Mi van vele? – Mennyire komolyak az érzéseid? Vagy csak szórakozol vele? – Karén nagyon tetszik nekem – mondta Dániel őszintén. – Komolyan, Lucy. Nagyon okos lány, jó társaság és csinos is. – Biztos? – kérdeztem szigorúan. – Biztos. – Komolyak a szándékaid? – Igen. – Akkor jó. Csönd. – Oöö, te, izé… szerelmes vagy belé? – puhatolóztam. – Lucy, nem ismerem még olyan hosszú ideje, hogy szerelmes legyek belé. – Aha. – De igyekszem. – Értem. Zavart csönd. Nem tudtam mit mondani. Ami eddig még soha nem fordult elő velem Dániel jelenlétében.

– Apa nagyon csöndben volt ma este – szólaltam meg végül. – Visszafogta magát. – Igen, még nótázni se nótázgatott. – Ezt meg hogy érted? – Rendszerint előad pár tüzes strófát a Carrickfergusból vagy a Négy zöld mezőből, és felszólít, hogy énekeljek vele. Az volt az érzésem, hogy Dániel gúnyolódik, de nem akartam megbizonyosodni róla, így nem is szóltam semmit. Hosszú idő elteltével megérkeztünk a házunk elé. – Kösz, hogy elkísértél – mondtam Dánielnek. 246 – Ne butáskodj. Jól éreztem magam. – Hát akkor, jó éjszakát. – Jó éjszakát, Lucy. – Majd találkozunk. Gondolom, valamikor felugrasz Karenhez. – Valószínűleg. – Dániel elmosolyodott. Hirtelen elöntött a méreg. „O az én barátom” – gondoltam magamban durcásan, mint egy gyerek. – Szia! – mondtam kurtán, azzal hátat fordítottam Dánielnek, hogy kiszálljak a kocsiból. – Lucy – szólalt meg Dániel. Szokatlan, új színt hallottam ki a hangjából – talán sürgetést –, muszáj volt megfordulnom, hogy lássam az arcát. – Mi van? – kérdeztem. – Semmi… csak… jó éjt. – Igen, jó éjt – feleltem, megpróbálva minél elkeseredettebben beszélni. De nem szálltam ki az autóból. Furcsa feszültséget éreztem, ami azt jelentette, hogy még várok valamire, csak azt nem tudtam, mire. Veszekedni fogunk, villant át rajtam. Halkan, de féktelenül. – Lucy – szólalt meg Dániel újra azon a furcsa, sürgető hangon. De ezúttal nem válaszoltam, nem sóhajtottam fel és nem kérdeztem meg, hogy mi van, mint egyébként szoktam. Csak fölnéztem Dánielre, és – először életemben – megretten- tem tőle. Nem akartam ránézni, de nem tudtam parancsolni magamnak. Dániel felemelte a kezét és megérintette az arcomat, én pedig úgy pislogtam rá, mint egy nyuszi az autó reflektorfényében. Most meg mi a fenét csinál? Dániel gyengéden kisimította a hajamat a szememből, miközben én dermedten bámultam rá. Aztán magamhoz tértem. – Jó éjszakát – kiáltottam vidáman, azzal fogtam a táskámat és az ajtó felé húzódtam. – Köszönöm a fuvart. Szia! Ja, és bonsoir – rikkantottam oda Fftsszárurak. – Bon chance a Belügyminisztériummal. – Salut – kiáltotta vissza Hasszán. Odaszaladtam a házhoz, és bedugtam a kulcsot a zárba. Remegett a kezem. Nem tudtam elég gyorsan bemenni. A szobámban akartam lenni, biztonságban akartam érezni magam. Nagyon megijedtem. Mi volt ez a hirtelen támadt feszültség köztem és Dániel között? Olyan kevés ismerősöm volt, akinek a társaságában fesztelenül tudtam viselkedni, olyan kevés ismerősöm volt, 247 akit a barátomnak tekinthettem. Nem bírnám elviselni, ha meg- romlana a kapcsolatom Dániellel.

Pedig valami nem stimmelt közöttünk, szokatlan fordulatot vettek az események. Lehet, hogy felbőszítettem Dánielt, amikor a barátnői miatt undokoskodtam. Lehet, hogy beleszeretett Karenbe és foggal-körömmel védi. Lehet, hogy már nincs sz#l*Ége rám, mert szerelmes lett és rátalált a lelki társára – előfordul az ilyesmi. Hány barátság romlott már meg, amikor az egyik fél szerelmes lett? Több száz. Nem lennék meglepve, ha velünk is ez történne. De itt van nekem Gus. Vannak még barátaim. Jól megleszek. 248 J-CarniincnyoCcadií^fejezet Körülbelül hat héttel később történt, vasárnap este, vasárnap késő este. Nemrég értünk haza a Cash’n’Curryből, és Gus már egy órája hazament. Karén, Charlotte meg én ernyedten feküdtünk a nappali különböző bútordarabjain, chipset ettünk, néztük a tévét, és a hétvége fáradalmait próbáltuk kiheverni. Karén hirtelen felült, és olyan képet vágott, mint aki óriási elhatározásra jutott. – Pénteken vacsorapartit adok – jelentette ki –, és ezennel meghívlak titeket, Simont meg Gust. – Hú, koszi, Karén – feleltem idegesen. Sejtettem, hogy Karén forral valamit. Az elmúlt fél órában különös, eltökélt arckifejezéssel bámult a tűzbe. – Dániel is jön? – kérdezte Charlotte ártatlanul, mint egy ma született bárány. Naná, hogy jön, gondoltam magamban. Karén éppen Dániel miatt találta ki az egészet. – Naná, hogy jön – válaszolta Karén. – Éppen Dániel miatt találtam ki az egészet. – Értem – bólintott Charlotte. Én is értettem. Karén végtelenül kifinomult, tízfogásos vacsorát fog készíteni és elegánsan, királynői módon fogja feltálalni, anélkül hogy leöntené a ruháját vagy kipirulna az arca. Gyönyörű, szellemes és szórakoztató társaság lesz, amivel azt próbálja bebizonyítani, mennyire nélkülözhetetlen is ő Dániel számára. – Csodás este lesz – mondta Karén. – Mindenki öltözzön ki. – De jó! – örvendezett Charlotte. – Felvehetem a tehenész- lány-szerelésemet. – Nem erre gondoltam – felelte Karén rémülten. – Csípjétek ki magatokat: estélyi ruha, ékszerek, tűsarkú cipő. – Nem hinném, hogy Gusnak van estélyi ruhája – jegyeztem meg. – Ha, ha – mondta Karén faarccal. – Nagyon vicces. De azért ügyelj rá, hogy normális ruhában legyen, ne a szokásos topis cuc- caiban. Most pedig – folytatta Karén – mindenki idead nekem, 249 mondjuk… ööö… harminc fontot, a többit meg majd a végén elrendezzük. – Mi-i? – kérdeztem, és elfogott a pánik Erre nem számítottam. De, a tátott szájából ítélve, Charlotte sem. Jaj, ne! Az egész hétvégét végigbuliztam Gusszal, így túl összetört voltam ahhoz, hogy „vitába szálljak” Karennel. – Igen – felelte Karén ingerülten. – Ugye, nem várjátok el tőlem, hogy egyedül fizessem a kaját? Én felügyelem az előkészületeket és én főzöm a vacsorát is. – Na, jó, igazad van – mondta Charlotte, vidámságot erőltetve magára, majd rám nézett, és a tekintetéből ezt lehetett kiolvasni: „nézzük a dolog jobbik oldalát”. – Nem várhatjuk el Karentől, hogy csupa jótékonyságból lásson vendégül minket meg a barátainkat. Milyen igaza volt.

– Jó, akkor ezt megbeszéltük – jelentette ki Karén ellentmondást nem tűrő hangon. – Most pedig kérem a pénzt, ha nincs kifogásotok ellene. Döbbent csönd támadt. – Most – ismételte Karén. Kelletlenül a táskánk után nyitunk, majd következtek a lagymatag kifogások. – Nem hiszem, hogy van nálam annyi. – Csekket is elfogadsz? – Nem ér rá holnap este? – Most őszintén, Karén – jegyeztem meg –, hogy képzeled, hogy egy vasunk is maradt vasárnap estére ? Pláne a mostani hétvége után. Karén felháborítóan pimasz megjegyzést tett a bölcs szüzekről meg az ostoba szüzekről, mire közöltem vele, hogy ebben a lakásban nincsenek szüzek, sem bölcsek, sem ostobák, így hát fogalmam sincs, miről beszél. Kitört a nevetés, és átmenetileg oldódott a feszültség, amíg Karén újra nem kezdte. – Azonnal szükségem van a pénzre – figyelmeztetett bennünket. – Miért? – kérdeztem ostobán. – Tudtommal a Waitrose nincs nyitva vasárnap este fél tizenegykor. – Ne poénkodj, Lucy – szólt rám Karén lesújtóan. – Nem áll jól neked. – Nem poénból mondtam – hebegtem. – Tényleg érdekel, miért éppen most kell neked az a pénz. Ma. Vasárnap késő este. 250 – Nem mára kell, te hülye. Holnapra. Hazafelé jövet bevásárolok, ezért kell most odaadnotok. – Ó. – Most együtt lemegyünk az automatához – közölte Karén ellentmondást nem tűrő hangon. Charlotte vakmerően megkísérelt ellenállni, de a próbálkozása kudarcra volt ítélve. – De esik az eső, vasárnap este van, és hálóingben vagyok… – Nem muszáj felöltöznöd – mondta Karén nagylelkűen. – Köszönöm – sóhajtott fel Charlotte. – Csak vegyél kabátot a hálóingedre – folytatta Karén. – És húzzál nadrágot meg csizmát, az elég lesz. Sötét van, a kutya sem fogja észrevenni. – Jó – felelte Charlotte engedelmesen. – És nem kell mind a kettőtöknek lemenni – folytatta Karén. – Lucy, add oda a kártyádat Charlotte-nak és mondd meg neki a PIN kódodat. – Te nem jössz? – kérdeztem bátortalanul. – Lucy, komolyan mondom, néha olyan hülye tudsz lenni, miért mennék? – Azt gondoltam, hogy… – Nem gondolkodsz, az a te bajod. Charlotte majd lemegy, te maradhatsz. Nem is fáradtam azzal, hogy dühöngjek. A zökkenőmentes együttélésnek az az egyik feltétele, hogy képesek legyünk elviselni, ha a többiek időnként rémesen viselkednek. Hogy amikor nekünk szottyan kedvünk eljátszani az antikrisztust, viszonozzák a szívességünket. – Nem hagyom, hogy Charlotte egyedül menjen – jelentettem ki. – Charlotte nem olyan hülye, hogy egyedül menjen – kiabált ki Charlotte a szobájából. Karén vállat vont. – Ha feláldozod magad… Kabátot vettem a pizsamám fölé, a nadrág szárát pedig betűrtem a csizmámba. – Ott az esernyőm az előszobában – kiáltotta Karén. – Süsd meg az esernyődet! – válaszoltam, de már biztonságos helyről: a csukott bejárati ajtó

túlsó oldaláról. A zökkenőmentes együttélés másik feltétele, hogy soha ne szalasszuk el a lehetőséget a gőz kieresztésére. 251 Charlotte-tal nekivágtunk az esőnek, hogy elvergődjünk a bankig. – Szemét! – füstölgött Charlotte. – Nem is szemét – feleltem morcosán. – Nem? – kérdezte Charlotte meglepetten. – Nem! Rohadt szemét – javítottam ki. Charlotte tócsákon keresztülgázolva csörtetett előre. – Szemét, szemét, szemét, szemét, szemét, szemét, szemét, szemét, szemét! – kiabálta. Egy kutyáját sétáltató férfi jött át az úttesten, és jól megbámult bennünket, ezt a két mocskos szájú eszelőst, akik itt menetelnek az utcán – Charlotte rózsaszín hálóinge minden lépésnél vadul meglibben a kabátja alatt, a púderkék flanelpizsdniám szára lobog a szélben. – Remélem, trippert kap Dánieltől – mondtam. – Vagy herpeszt, vagy kiütéseket, vagy valami más undorító betegséget. – Vagy megtetvesedik – kontrázott Charlotte rosszindulatúan. – És remélem, teherbe esik. És legközelebb, amikor Dániel feljön hozzánk, meztelenül fogok mászkálni a lakásban, hogy Dániel lássa, nekem nagyobbak a melleim. Meg is pukkadna a basásko- dó vén banyája. – Tedd meg! – mondtam hevesen. – Akár le is smárolhatnád Dánielt. – Igen – lelkesedett Charlotte. – Az klassz lenne. – Vagy le is feküdhetnél vele. Karén ágyában, ha lehet – vetettem fel kárörvendően. – Remek ötlet! – rikkantotta Charlotte. – És utána elmesélhetnéd Karennek, hogy Dániel szerint pocsék az ágybiwn, « te ezerszer jobb vagy nála. – Nem is tudom – feWtc Charlotte bizonytalanul. – Nem lenne könnyű elcsábítani Dánielt, szerintem odavan Karenért. Miért nem próbálod meg te? – Én? – Igen, neked jobbak az esélyeid – mondta Charlotte. – Azt hiszem, Dániel gyengéd érzelmeket táplál irántad. – Lehet – válaszoltam komoran. – De most a szexről van szó. Nem jó, ha Dániel túlságosan ellágyul mellettem. Ezen mind a ketten jót nevettünk, és máris jobban éreztük magunkat. Csakhogy eszembe jutott Dániel – aki már szinte alig állt szóba velem. Azaz, én voltam az, aki már szinte alig állt szóba Dániellel. Mindenesetre, furcsa helyzetben voltunk. 252 Kivettük a pénzt, majd – miután átázva és durcásan hazaértünk – mogorván átadtuk Karennek. – Szóval, süssem meg az ernyőmet? – kérdezte a kanapén hasaló Karén összehúzott szemmel. Elvörösödtem zavaromban. De amikor ránéztem Karenre, láttam, hogy vigyorog. – Igen – nevettem el magam, és ezzel megtört a jég. – Megyek aludni. Jó éjszakát – mondtam. – Jó éjszakát – kiáltott utánam Karén. – Ja, Lucy, szeretném, ha te is meg Charlotte is itthon maradnátok csütörtök este, a takarítás meg az előkészületek miatt. Megtorpantam az ajtóban és rájöttem, a zökkenőmentes együttélés egyik további feltétele, hogy képesek legyünk elképzelni, amint szöges bottal csépeljük a lakótársunk fejét. – Jó – motyogtam anélkül, hogy hátrafordultam volna. Éjszaka arról ábrándoztam, hogy fekete szemeteszsákokba pakolom Karén ruháit, és az egészet kirakom a kukásoknak.

Csütörtök este, a Hosszú Előkészületek Éjszakáján, azt hittem, meghaltam és a pokolba jutottam. Karén úgy döntött, hogy a legtöbb ételt már előző este megfőzi, így a vacsora napján nem lesz más dolga, mint gyönyörűnek, józannak, higgadtnak és kiegyensúlyozottnak lenni. Egyedül az volt a baj, hogy Karén annyira izgult és annyira meg volt győződve róla, ez az egész óriási hatással lesz Dánielre, hogy még nehezebb volt vele, mint egyébként. Mindig is tettre kész volt, és eltökélt, de nagyon könnyű tettre kész és eltökélt nőből basáskodó bunkóvá válni. Karén a jelek szerint sikeresen ugrottá át a határvonalat. Úgy határozott, hogy Charlotte meg én végezzük a tényleges, fizikai előkészületeket, ő pedig inkább afféle Művészeti Igazgató lesz, aki felügyeli a munkánkat, tanácsokat osztogat nekünk, utasít és irányít. Más szóval, ha krumplit kellett hámozni, esze ágában sem volt megcsinálni. Charlotte meg én szinte alig léptünk be az ajtón, Karén máris utasítgatni kezdett bennünket. – Te – kiáltott rá Charlotte-ra, egy tollal hadonászva és egy listát tartva a kezében – készíted elő a répát, a paprikát, a padlizsánt meg a cukkinit, te főzöd meg a korianderes citromfűlevest és te csinálod a spárgafelfúj tat. – Te – kiáltott rám – csinálod a hercegnő burgonyát, a kivi253 pürét, az áfonyazselét, te vered fel a tejszínhabot, te töltőd meg a gombafejeket és te sütöd meg a bécsi tallért. Charlotte meg én halálra rémültünk. A legtöbb ételről még csak nem is hallottunk, nemhogy meg tudtuk volna főzni. Char- lőtte specialitása a pirítós volt, az enyém pedig a zacskós leves, de ha ezeknél bonyolultabb ételekkel próbálkoztunk, annak sírás, veszekedés és tettlegesség lett a vége. Szénné égett kéreg, nyers belső, emelt hangok, megsértett érzelmek, keverés-kava- rás. Többe került az orvos, mint a hús – nálam legalábbis ez volt a helyzet. Aznap este a konyha maga volt Dante Pokla. Az a bugyor, amelyben a bűnösöket zöldségekkel és gyümölcsökkel kínozzák A négy platni és a sütő megállás nélkül üzemelt, gomolygott a gőz, zörögtek és táncoltak a fedők, zubogott a víz. Mindenütt szőlő-, spárga*, karfiol-, krumpli-, répa- és kivihegyek tornyosultak. Pokoli volt a hőség, Charlotte meg én céklavörösek voltunk. Karén nem. Nem volt rakodóhely, mert Karén bevitette velünk a konyha- asztalt a nappaliba. Tedd csak le őket. Ne, ne, ne a tojáshabba, az ég áldjon meg! – sikoltott fel, amikor ki kellett pakolnom a hűtőből, hogy helyet csináljak a húsz-harmincféle desszertnek, amelyet Karén el akart készíttetnrvelünk. Mindent elleptek az ételek. A hűtő tetejét, a mosogatótálcát, a padlót elborították a pácolódó disznóhússal és dermedő zselével teli tálak, valamint az alufóliába csomagolt fokhagymás franciakenyerek. Féltem akár fél centit is mozdítani a lábam, nehogy bokáig süllyedjek az olívaolajból, vörösborból, borókabogyóból, vaníliából, köményből és „Karén titkos hozzávalójából” álló páclébe. Amennyire megfigyeltem, Karén titkos hozzávalója nem volt más, mint közönséges barna cukor. Viszketett a tenyerem, amiért úgy tett, mintha „hétpecsétes titokról” volna szó. Meghámoztam tizennégymillió krumplit. Felszeleteltem tii zenhétezer kivit. Aztán kockára vágtam őket. Aztán egy szitán átpasszíroztam az egészet – hogy minek, nem tudom. Lenyúztam az ujjaimat, amikor átcipeltem a konyhaasztalt az előszobán. Elvágtam a „hüvelykujjamat, amikor a cukorborsót tisztítottam. Erős paprika került a sebbe. Karén rám szólt, hogy vigyázzak, mert nem akarja, hogy vér csöpögjön az ételbe. Időről időre kijött hozzánk és „tréfálkozva ellenőrizte”, mit csinálunk. Noha tisztában voltam vele, hogy nevetséges vagyok, összeszorult a gyomrom. Karén úgy viselkedett, mint egy

törzsőrmester, aki az újoncokat szemléli a katonai parádén. 254 – Nem, nem, nem – mondta, és legnagyobb megdöbbenésemre, a kezemre vágott egy fakanállal! – Nem így hámozunk krumplit. A fele lejön a héjával. Ez pazarlás, Lucy. – A fenébe a rohadt fakanaladdal! – csattantam fel, és azt kívántam, bárcsak rugós bicska volna a kezemben zöldséghámozó helyett. A zsarnok némber túl messzire ment,1 és az ütés is fájt. – Húúúúú, kicsit harapósak vagyunk ma este – hahotázott Karén. *- Meg kell tanulnod, Lucy, hogyan viseld az építő jellegű kritikát. Semmire se mész ezzel a hozzáállással. Habzott a szájam. De megpróbáltam figyelembe venni – figyelembe kellett vennem, hogy Karén halálosan szerelmes. Még ha a szerelme Dániel is. Nincs jogom ítélkezni. – Ez meg mi a fene? – tudakolta Karén. Időközben a sárgarépát pucoló Charlotte mellé lépett, és felemelt egyet a már megtisztított darabok közül. – Répa – válaszolta Charlotte. Határozottan. Védekezően. – Milyen répa? – kérdezte Karén lassan és jelentőségteljesen. – Pucolt répa. – Pucolt répa! – kiáltotta Karén diadalmasan. – Azt mondja, pucolt répa. Megkérdezném tőled, Lucy Sullivan, szerinted ez a répa meg van pucolva? – Igen – feleltem bátran, lojálisán. – O, nem, tévedsz! Ha ez a répa meg van pucolva, akkor nagyon rosszul pucolták meg. Kezdd elölről, Charlotte, és másodszorra ne szúrd el. – Állítsd le magad, Karén! – fakadtam ki. Olyan dühös voltam, hogy nem törődtem semmivel. – Mi itt szívességet teszünk neked. – Tessék? – kérdezte Karén összehúzott szemmel. – Hogy mondtad? Ti tesztek szívességet nekem? Én nem így gondolom, Lucy. De mindegy, nyugodtan hagyd abba, ha akarod, de ne várd, hogy te meg Gus az asztalunkhoz ülhettek holnap este. Ez belém fojtotta a szót. Gus nagy lelkesedéssel fogadta a vacsora hírét, főleg az tetszett neki, hogyjci kell öltözni. Nagyon csalódott lenn^ ha nem jöhetne el. Úgyhogy lenyeltem a mérgem. Egy lépéssel közelebb kerültem a gyomorfekélyhez. – Iszom egy pohár bort • mondtam harciasan, azzal kivettem a hűtőből az egyik üveget. – Te is kérsz, Charlotte? – Ne nyúlj hozzá! – kiabált rám Karén. – Holnap estére ve… á, mindegy, igyatok csak. Tudod mit, én is kérek. 255 Az egész estét végigdolgoztuk, hámoztunk, kapartunk, szeleteltünk, reszeltünk, tölteléket készítettünk, habot vertünk, sü- töttünk-főztünk. Annyit dolgoztunk, hogy Karén majdnem hálás volt nekünk, de csak két másodpercig. – Köszönöm mindkettőtöknek – mondta, miközben lehajolt, hogy kivegyen valamit a sütőből. – Tessék? – kérdeztem, mert olyan fáradt voltam, hogy azt hittem, képzelődöm. – Azt mondtam, köszönöm – ismételte Karén. – Mind a ket- ten na… O, te jó ég! Gyorsan, gyorsan – üvöltött föl, azzal félretaszított az útból és elejtette a tepsit, amelyben minden bizonnyal a bécsi tallérok voltak, majd elsüllyesztette a tartalmát egy tál francia lecsóban. – Leégett a kezem! – kapkodott levegő után. – Ezek az edényfogó kesztyűk teljesen használhatatlanok. Hajnali kettőkor végre ágyba kerültem. A sebes kezem sajgott és bűzlött a fokhagymától meg a jódtól. A díjnyertes hosszúságú körmöm, amelyet azóta növesztettem, hogy tövig le volt rágva,

berepedt és letörött. 256 0^amiincfcitencedi(
– Hogy is szoktuk nevezni azokat, akik szeretik a dzsesszt, Lucy? – kérdezte Charlotte. – Hangyás alakoknak? – vetettem föl. – Nem. – Kecskeszakf Has, hippifejíí festőpalántáknak? – Ez az! – kiáltott fel Charlotte vidáman. – Akik fekete garbót és sínadrágot hordanak. – Lehet, de most szeretjük a dzsesszt – mondta Karén ellentmondást nem törő hangon. – Jobban mondva, Dániel szereti – dünnyögte Charlotte. Karén elragadó volt – vagy szánalmas, attól függően, honnan nézzük. Halványzöld, a vállát szabadon hagyó, görögös stílusú estélyi ruhát viselt. A haját feltíízte, de néhány tincs kis csigákban és loknikban hullott alá. Valósággal ragyogott, ezerszer elbűvö- lőbb és előkelőbb jelenség volt, mint Charlotte vagy én. Én az aranyszínű ruhámat vettem föl, azt, amelyik akkor volt rajtam, amikor Gusszal megismerkedtem, mert ez volt az egyetlen sikkes holmim, Karén pompázatos toalettjével összehasonlítva azonban topisnak és elnyűttnek hatott. Charlotte, hogy őszinte legyek, még nálam is rendezetlenebb 258 látványt nyújtott. Az egyetlen alkalmi ruháját vette föl, azt, amelyet a nővére esküvőjén viselt mint koszorúslány, egy terjedelmes, vörös taftesodát. Charlotte meghízhatott egy kicsit az esküvő óta, mert a mellkasa majdnem szétrepesztette a pánt nélküli fűzőrészt. Karén bizonytalanul pislogott, amikor Charlotte nagy suhogások közepette előjött a szobájából és diadalmasan megpördült a tengelye körül. VaAóezínűleg azt kívánta magában, bárcsak mégis megengedte volna Charlotte-nak, hogy az felvegye a tehe- nészlány-szerelését. Karén kétségbeesetten utasításokat kezdett osztogatni. – Amikor megérkeznek a fiúk, én szóval tartom őket a nappaliban, te, Lucy, bekapcsolod a sütőt és a legalacsonyabb fokozaton megmelegíted a krumplit, te pedig, Charlotte, felteszed a… Karennek hirtelen a torkán akadt a szó rémületében. – A kenyér, a kenyér, a kenyér – sikoltott fel. – Elfelejtettem kenyeret venni. Mindennek vége! Elvesztünk! Haza kell küldeni a vendégeket. – Higgadj le, Karén! A kenyér az asztalon van – mondta Charlotte. – Jaj. Jaj. Jaj, hála istennek! Tényleg? – Karén majdnem elbőgte magát. Charlotte meg én elkínzott pillantásokat vetettünk egymásra. Karén egy másodpercre elhallgatott, majd az órára nézett. – Ezek meg hol a fenében vannak? – kiáltott fel, és cigarettára gyújtott. Reszketett a keze. – Ne izgulj – csitítgattamfc- Alig múlt nyolc, – Megmondtam nekik, hogy pontban nyolcra várjuk őket – felelte Karén agresszíven. – Senki sem veszi szó szerint az ilyesmit – mormoltam. – Nem illik pontosan érkezni. A nyelvem hegyén volt, hogy emlékeztessem Karent, ez csak egy vacsora és a díszvendég Dániel, de még időben visszafogtam magam. Karenből sütött az agresszivitás. Feszült csöndben ültünk. – Senki sem jön el – mondta Karén könnyes szemmel, és lehajtott egy pohár bort. – Akár ki is dobhatjuk a kaját. Gyertek, menjünk ki a konyhába és hajítsuk ki az egészet. Lecsapta a poharát az asztalra, és felállt. Na, mi lesz? – parancsolt ránk. ^ Ugyan! – szólalt meg Charlotte. – Már miért dobnánk ki? Azután, hogy ennyit vesződtünk vele? Majd mi megesszük, a maradékot meg lefagyasztjuk. 259

– Aha! – mondta Karén undok hangon. – Majd mi meg- esszük, mi? Miért vagy olyan biztos benne, hogy senki sem jön el? Tudsz valamiről, amiről én nem? – Dehogy – válaszolta Charlotte elhűlve. – Hisz te mondtad, hogy… Csöngettek. Dániel volt az. Karén gyönyörűen kifestett arca megkönnyebbülésről árulkodott. Úristen, gondoltam magamban riadtan, ez tényleg teljesen bele van zúgva a pasasba. Dániel sötét öltönyt és hófehér inget viselt, amely jól kiemelte halványan lebarnult bőrét, a februári, jamaicai nyaralás maradványát. Magas volt, sötét hajú és jóképű, egyfolytában mosolygott, a haja a homlokába hullt és két üveg behűtött pezsgőt is hozott – az ideális vendég. Nem bírtam megállni mosolygás nélkül. A tökéja- tes külsejű, a jól neveltbe elviselhetetlenül közhelyszerű férfi. Ügy beszélt, mint az udvarias vacsoravendégek, ilyeneket mondott, hogy: – Mmmm, milyen finom illatok! És: – Gyönyörű vagy, Karén. Te is, Charlotte. Csak akkor romlott meg kissé a kifogástalan modora, amikor engem meglátott. – Te meg min nevetsz, Sullivan? – tudakolta. – Az öltönyömön? A frizurámon? Mi van? – Semmi – tiltakopfcuu. – Az égvilágon semmi. Honnan veszed, hogy rajtad nevetek? – Miért törnéd meg a hagyományokat? – dörmögte Dániel. Azzal odébb lépett és mqginr udvarias vendéghez méltóan kezdett beszélni: mfWUpdczrc, hogy segíthet-e, miközben jól tudta, hogy a lavina, amelyet elindít, a következő, kissé hisztérikus válaszokból fog öswtevödni: – A, dehogy! Majd mi elintézzük! – Tölthetek valamit, Dániel? – kérdezte Karén kegyesen, miután beterelte ^Dánielt a nappaliba. Charlotte-tal megpróbáltunk utánuk menni, de Karén hátrafordult: – Indulás melegíteni – sziszegte, és elállta az utunkat, mire hátulról Charlotte-nak ütköztem. Ismét csöngettek. Ezúttal Simon állt az ajtóban. Mint mindig, most is alaposan kicsípte magát, szmokingot viselt vörös selyemövvel, és iszonyú hülyén nézett ki. O is hozott egy üveg pezsgőt. Istenem, gondoltam magamban. Gus lesz a kakukktojás – még jobban ki fog lógni a társaságból, mint egyébként. Gusnál nem lesz pezsgő, sőt lehet, hogy egyáltalán nem is hoz semmit. 260 Nem mintha engem érdekelt volna, de a^|
– Nyolcra. – Már negyed kilenc van. – Karén, mindjárt itt lesz. – Ajánlom is. Karén, egy üveg itallal a hóna alatt, suhogva visszatért a nappaliba. Tovább kavargattam a mártást, és közben icipicit összerándult a gyomrom. Gus mindjárt itt lesz. Igaz, kedd óta nem beszéltem vele, és vasárnap találkoztunk utoljára. Hirtelen rémesen hosszúnak tűnt az azóta eltelt idő. Vajon elegendő volt ahhoz, hogy Gus elfelejtsen? Valamivel később Karén újra megjelent. – Lucy! – kiáltott rám. – Már fél kilenc! – És? – Hol a fenében van Gus? – Fogalmam sincs, Karén. – És nem gondolod, hogy utánajárhatnál? – dúlt-fúlt Karén. – Miért nem hívod föl? – tanácsolta Charlotte. – Hátha elfelejtette. Lehet, hogy eltévesztette a napot. 261 – Szerintem az évet tévesztette el – undokoskodott Karén. – Már biztosan elindult – mondtam –, de a biztonság kedvéért felhívom. Jóval magabiztosabban beszéltem, mint ahogyan éreztem magam. Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy Gus elindult otthonról. Bármi megeshet. Lehet, hogy elfelejtette, lehet, hogy kicsúszott az időből, lehet, hogy elgázolta egy busz. De nem akar- tam, hogy a többiek meglássák rajtam, milyen ideges vagyok. Zavarban voltam. Szégyelltem magam. Karén és Charlotte barátja bezzeg időben érkezett. Még pezsgőt is hoztak. Az én barátom fél órát késik, és még egy üveg kölyökpezsgő, eg$ üveg csapvíz sem lesz nála, ha végre kegyeskedik ideérni. Ha ideér egyáltalán, súgta egy vékonyka hang. Elfogott a pánik. Mi lesz, ha Gus nem jön? Mi lesz, ha nem jön, ide sem szól, és soha többé nem látom? Mi lesz velem? Megpróbáltam lehiggadni. Persze hogy eljön. Már biztosan úton van. Nagyon szeret, természetes, hogy nem hagy cserben. Nem akartam felhívni Gust, mert még soha nem kerestem telefonon. Amikor kértem, megadta a telefonszámát, de az volt az érzésem, nem rajong az ötletért, hogy felhívjam. Azt mondta, gyűlöli a telefont, hogy az csak szükséges rossz. De nem is kellett felhívnom soha, mert mindig ő keresett, és most, hogy jobban belegondolok, ezek mindig zajos telefonfülkékből származó kurta hívások voltak. Gus inkább felugrott, vagy eljött értem munka után. Az biztos, hogy nejn sutyorogtunk és nevetgéltünk órákat a telefonban, mint Charlotte meg Simon. A pénztárcámban megtaláltam Gus számát, és feltárcsáztam. A telefon hosszasan k¡csöngött, de senki sem vette fel a kagylót. – Nem veszi fel – mondtam megkönnyebbülve. – Biztosan elindult már. Ekkor a vonal túlsó végén felvették a kagylót. – Halló – szólalt meg egy férfihang. – Oöö, halló, Gusszal szeretnék beszélni. – Kivel? – Gusszal. Gus Lavannal.

– Ja, vele. Sajnos nincs itt. Befogtam a kagylót. – Már elindult – mondtam mosolyogva Karennek. – Mikor? – kérdezte. – Mikor ment el? – ismételtem papagáj módjára. – Lássuk csak, ööö, úgy két hete, ha jól emlékszem. 262 – Mi…i? Karén észrevehette rajtam, hogy megrémültem, mert így fakadt ki: – Nem hiszem el! Fogadni mernék, hogy öt perce indult el a marhája. Magára vessen, mert nem várunk tovább… Egyre messzebbről hallatszott a hangja: végigvágtatott az előszobán, kétségtelenül azért, hogy ráparancsoljon Charlotte-ra, végezze el a végső simításokat az előételeken. – Két hete? – kérdeztem halkan. Bármennyire is döbbent volr tam, jól tudtam, hogy ezt az értesülést okosabb megtartani magamnak. Túlságosan is megalázó, ahhoz, hogy szétküitöljem a lakótársaimnak és a barátaiknak. – Körülbelül két hete L felelte a hang megfontoltan. – Vagy tíz napja. – O, hát akkor, köszönöm. – Ki keresi? Mandy? – Nem – válaszoltam, a könnyeimmel küszködve. – Nem Mandy. Ki a fene az a Mandy? – Átadjak Gusnak valami üzenetet, ha véletlenül összefutok vele? – Nem. Köszönöm. Viszonthallásra. Letettem a kagylót. Itt valami nem stimmel. Ereztem. Ez nem normális viselkedés. Miért nem említette Gus, hogy elköltözik? Miért nem adta meg az új telefonszámát? És hol a fenében lehet mos&?«“» Dániel lépett ki az előszobába. – Te jó ég, mi van veled? – Semmi – feleltem, és megpróbáltam mosolyt erőltetni az arcomra. Karén visszajött az előszobába. – Ne haragudj, Lucy, várunk még egy kicsit. Jaj, ne. Ne, ne, ne. Nem akartam várni. Az a szörnyű érzésem támadt, hogy Gus'nem fog megérkezni. Nem akartam, hogy mindannyian a csengőt figyeljük, mert akkor teljesen nyilvánvalóvá válna, ha végül nem érkezik meg. Azt akartam, hogy Gus nélkül folytatódjon tovább az este. És ha mégis betoppanna, az csak kellemes meglepetés lenne. – Nem, Karén, szerintem kezdjük el. – Ugyan, még fél óra nem számít. Tipikus. Karén jót akart, ami nem volt jellemző rá, de rmost az egyszer a pokolba kívántam miatta. 263 – Gyere, ülj le és igyál egy pohár bort – hívott Dániel» Fal- fehér vagy, kimerültél. Testületileg bevonultunk a nappaliba, valaki a kezembe nyomott egy pohár bort, én pedig megpróbáltam úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna. A többiek felszabadultak és jókedvűek voltak, cseverésztek, fel- alá mászkáltak, bort szopogattak, míg én mereven, sápadtan, csendben ültem és pattanásig feszült idegekkel vártam, hogy megszólaljon a csengő, imádkoztam, hogy megcsördüljön a telefon. – Jaj, Gus, ne csináld ezt velem, sgí*es – könyörögtem magamban. – Istenem, add, hogy Gus

megérkezzen. Harminc másodperc múlva – én legalábbis úgy éreztem – eljött a kilenc óra. Az idő nagy kerékkötő. Amikor azt szerettem volna, hogy szaladjon, például munka közben, ólomlábakon cammogott. Huszonnégy órába is beletelt, hogy hatvan perc elmúljon. Most viszont, amikor szerettem volna megállítani, csak rohant előre. Azt akartam, legalább egy-két óráig ne legyen több fél kilencnél, hogy Gus ne késsen olyan sokat. Amikor még csak fél órája nem jött, volt rá remény, volt rá esély, hogy megérkezik. Azt akartam, olyan lassan vánszorogjon az idő, hogy ne lépjük túl azt az időtartamom amelyen belül Gus még bwoppaiaÍKit. Minden eltelt másodperc, minden másodpere, amely hozzájárult az idő múlásához, az ellenségein volt. Az óra riktakolása egyre jobban eltávolította tőlem Gust. Valahányszor megakadt a beszélgetés – és ez elég gyakran előfordult, mivel mindenki kényelmetlenül érezte magát ennyi ünnepélyességtől a saját otthonunkban, továbbá a borból sem fogyott elegendő –, valaki így szólt: – Hol késik Gus? – Honnan jön ? Cnmdenből? – Biztos a metróban akadt el. – Szerintem nem vette szó szerint a nyolc órát. Senki’sem izgult különösebben. Én annál inlfálsb. Halálra voltam rémülve. Nemcsak azért, mert Gus késett – bár már ez is rém kínos volt, azok után, hogy Karén ekkora felhajtást csapott a vacsora körül –, hanem azért is, mert ráadásul elköltözött otthonról anélkül, hogy szólt volna nekem. Emiatt volt rossz előérzetem. Akárhonnan is néztem, éreztem, hogy Valami Nem Stimmel. A kétségbeesés markolászta a szívemet. Mi lesz, ha Gus nem jön el? 264 Mi lesz, ha soha többé nem látom? És ki az a Mandy? Megkíséreltem bekapcsolódni a nappaliban zajló, kissé feszélyezett társalgásba, próbáltam odafigyelni, mit mondanak a többiek és mosolyt erőltetni a merev, falfehér arcomra. De annyira fel voltam dúlva, hogy alig bírtam megülni egy helyben. Aztán egyszer csak átestem a ló túlsó oldalára és lehiggadtam. Végül is csak egy órát, na, jó, másfél órát – a francba, már egy és háromnegyed órát? – késett. Most már biztosam megjön, egy kicsit be lesz csípve és előad valami röhejes, hajmeresztő kifogást. Mindig túllihegem a dolgokat, gondoltam magamban szigorúan. Biztos voltam benne, hogy Gus eljön, és kissé csodálkoztam magamon, amiért rögtön a legrosszabbra gondoltam. Gus a barátom volt, és az elmúlt hónapok során olyan közel kerültünk egymáshoz – tudtam, bogy nem vagyok közömbös a számára, és nem hagy cserben. 265 9{e£jyvenedil
Karén hagyta, hogy Charlotte kicserélje a kazettát, ami azt jelentette, hogy valószínűleg neki is elege volt John Coltrane előbb említett kacifántos játékából. – Hát akkor – váltott témát Karén –, Gus ide, Gus oda, együnk. Szeretném, ha megkóstolnátok a finom vacsorát, mielőtt túl részegek lennétek ahhoz, hogy értékelni tudjátok. Tálalva van. Charlotte, Lucy! – Az ajtó felé terelt bennünket. Ránk hárult a feladat, hogy felszolgáljuk az ételt. Egy falat sem ment le a torkomon. Még mindig kétségbeesetten reménykedtem, hogy Gus eljön. Egyszer csak megérkezik, valami észbontó, felháborító kifogással a tarsolyában. Nem leszek mérges rád, Gus, fogadkoztam nekihevülten. Becsszó, csak gyere el, én pedig egy szót se szólok. Egy idő után már senki sem kérdezgette, hol marad Gus vagy mi történt vele, és senki sem nézett ki az ablakon, vajon nem közeledik-e taxi a ház felé, amelyben Gus ül. Ehelyett mindenki azon volt, hogy ne is említse Gus nevét. Világossá vált, hogy Gus nem csupán elkésett, hanem meg sem fog érkezni. A többiek pontosan tudták, hogy Gus átvert, de zavarukban ügyetlenül megpróbáltak úgy tenni, mintha szó se volna ilyesmiről vagy ha mégis, ők nem vették észre. Tudtam, hogy csak jót akarnak, de megalázó volt a jóságuk. Nem akart vége lenni az estének. Annyi étel, annyi fogás volt terítéken, hogy azt hittem, soha nem fogynak el. Bármit megadtam volna érte, hogy ágyba bújhassak, de a büszkeségem visszatartott. Csak jóval később, amikor már mindenki pocsolyarészeg – f nem csupán nagyon részeg – volt, került szóba újra Gus. 266 – Küldd el a sunyiba ezt a tetűt – handabandázott Karén. A haja féloldalt kibomlott. – Hogy merészeli ezt művelni veled? Legszívesebben kitekerném a nyakát. – Ne ez legyen az utolsó dobása – mondtam feszült mosollyal. – Bármi történhetett vele. – Jaj, Lucy! h- kiáltott fel Karén gúnyosan. – Hogy lehetsz ilyen hülye? A vak is látja, hogy átvágott. Persze, a vak is láthatta, hogy Gus átvágott, de abban reménykedtem, ha úgy teszek, mintha szó se volna ilyesmiről, megőrizhetem a maradék méltóságomat. Dániel és Simon zavarban voltak. Simon szívélyesen megkérdezte, Dánieltől: – És hogy megy a munka? – Azért telefonálhatott volna – jegyezte meg Charlotte. – Biztosan elfelejtette – válaszoltam szánalmasan. – Öreg hiba – mondta Karén. – Megnézted a telefont? – kiáltott fel Charlotte hirtelen. – Biztosan elromlott vagy nincs vonal, ezért nem jelentkezett Gus. – Kétlem – jegyezte meg Karén. – Lehet, hogy nem jól tetted vissza a kagylót – vetette fel Dániel. – Lehet, hogy félrecsúszott, és Gus nem tud felhívni. Mivel Dániel felvetéséről vblt szó, adtam neki némi hitelt. Sorban kimasíroztunk az előszobába, én az élen, elkeseredetten kapaszkodva a reménybe, hogy Dánielnek igaza volt. Persze hiába. A telefon tökéletesen működött, és a kagyló is a helyén volt. Milyen megalázó! – Lehet, hogy történt vele valami – szólaltam meg reménykedve. – Lehet, hogy baleset érte. Vagy leütötték és megölték C folytattam, és éreztem, hogy új erőre kap bennem a remény. Még mindig sokkal jobb, ha Gus törött csontokkal, véresen fekszik egy kamion kerekei alatt, mintha kiábrándult volna belőlem.

Karén éppen heves, de követhetetlen vitát folytatott Simonnal a skót nacionalizmusról, amikor kopogtak. – Csönd legyeft! – kiáltott fel Dániel. – Azt hiszem, jött valaki. Elhallgattunk – inkább a meglepetéstől, mint a kíváncsiságtól állt el a szavunk. Visszafojtott lélegzettel hallgatóztunk. Dánielnek igaza volt. Tényleg kopogtattak. Hála istennek, gondoltam magamban izgatottan, és elszédültem, annyira megkönnyebbültem. Hála istennek, hála istennek, hála istennek! Kérj tőlem bármit, jótékonykodni fogok, istápolom a szegényeket, támogatom az 267 egyházi alapítványokat, vagy legyen ronda a bőröm, bármit elviselek, de köszönöm Neked, hogy visszaadtad Gust. – Majd én kinyitom, Lucy – pattant fel Charlotte. – Ugye, nem akarod, hogy azt higgye, aggódtál miatta? Viselkedj természetesen. – Kösz – mondtam, és pánikszerűen rohantam a tükörhöz. – Hogy nézek ki? Jó a frizurám? Jaj, ne, nézzétek, tiszta vörös az arcom! Gyorsan, gyorsan, adjatok egy rúzst! Beletúrtam a hajamba, majd levetettem magam a kanapéra, megpróbáltam közömbös arcot vágni, és vártam, hogy Gus bedülöngéljen a szobába. Annyira boldog voltam, hogy nem fértem a bőrömbe. Már alig vártam, hogy hallhassam, miféle cirkalmas és fantáziadús kifogással áll elő Gus. Kész kabaré lesz. Telt-múlt az idő, de Gusnak híre-hamva sem volt. Hangokat hallottam az előszobából. – Most mit vacakol? – szisszentem föl, és idegesen átültem a kanapé szélére. – Csigavér – dörzsölte meg Dániel a térdemet. De azonnal abbahagyta, amikor Karén jelentőségteljesen a kezére nézett, majd rá, majd megint a kezére. Karén furcsa képet vágott, amitől egy kissé eltorzultak a vonásai. Rájöttem, hogy megpróbálja kérdőn felvonni a szemöldökét, de a részegségtől nem nagyon sikerül neki. Teltek a percek, de Gus továbbra sem került elő. Ereztem, hogy valami nem stimmel – biztosan azért nem jön be, mert megsérült –, ezért nem sokáig bírtam tovább: sutba dobtam a közömbösség álarcát, és kimentem, hogy a saját szememmel lássam, mi történik. Gus nem volt sehol. Csak az alsó szomszédunk, Neil állt az ajtóban. Neil rossz hangulatban volt, és na^yyon rövid hálóköntösében a zenére panaszkodott. Biztos voltam benne, hogy Gus a helyszínen van, ezért nem kis erőfeszítésembe telt, hogy felfogjam, tévedtem. Részegen Neil háta mögé sandítottam és csodakoztam, miért nem áll ott Gus. És amikor belém nyilallott, hogy Gus el sem jött, alig bírtam elhinni. Olyan keserű volt a csalódás, hogy szó szerint megmozdult a föld a lábam alatt. Bár lehetséges, hogy ez csak a bor hatása volt. – …ne halkítsátok le a zenét – magyarázta Neil. – De az ég szerelmére, tegyetek be másik kazettát! Ha egy csöpp részvétet éreztek embertársatok iránt, tegyetek be másik kazettát. – De én szeretem a Simply Redet – felelte Charlotte. 268 – Tudom – válaszolta Neil. – Különben miért nyekergetnéd nyolc hete éjjel-nappal? Charlotte, kérlek! – Na jó – adta be a derekát Charlotte durcásan. – Inkább tedd be helyette ezt – mondta Neil, és átnyújtott egy kazettát. – Menj a francba! – dúlt-fúlt Charlotte. – Mit képzelsz, ez itt a mi lakásunk, és azt hallgatunk,

amit mi akarunk. – De én is részesülök belőle… – siránkozott Neil. Visszatántorogtam a nappaliba. – Hol van Gus? – kérdezte Dániel. – Gőzöm sincs – dünnyögtem. A sárga földig leittam magam, és késő éjszaka, valamikor fél három tájban, elhatároztam, hogy előkerítem Gust. Lehet, hogy az a pasas a régi lakásból meg tudja adni az új számát. Kiosontam az előszobába a telefonhoz. Ha Karén és Charlotte tudják, mire készülök, megpróbáltak volna megakadályozni benne. Szerencsére mind a ketten hullarészegek voltak. A többiek abbahagyták a vetkőzőpókert, mert Charlotte mindenáron spanyol zenét akart hallgatni. Aztán bemutatta a lépéseket, amelyeket flamingóórán tanult és mindenkit táncba hívott. Tudtam, hogy a kétségbeesés diktálja a tettemet, de részeg voltam, és nem bírtam megálljt parancsolni magamnak. Fogalmam sem volt, mit mondok majd Gusnak, ha véletlenül utolérem. Hogyan magyarázom meg neki, hogy bár megszereztem az új számát és kinyomoztam a hollétét, nem vagyok megszállott? De már semmi sem érdekelt. Minden jogom megvan rá, hogy megkeressem Gust és beszéljek vele, győzködtem magamat részegen. Megérdemlem, hogy magyarázatot kapjak a viselkedésére. Nem fogok nekiesni, határoztam el magamban. Barátságos leszek és megkérdezem, miért nem jött el. Egy vékonyka józan hang azt ségta, ne hívjam fel Gust, bolondot csinálok magamból azzal, hogy nyomozok utána, csak még jobban megalázkodom, dióda se figyeltem. Kényszer hatása alatt álltam, és képtelen voltam uralkodni magamon. De senki sem vette fel a kagylót. Csak ültem a földön és hagytam kicsöngeni a telefont, míg végül egy gépi hang közölte velem, a hívott szám nem válaszol – jaj, koszi, magamtól rá nem jöttem volna! –, mire csalódottan levágtam a kagylót. Fel sem figyeltem a nappaliban folyó hacacáréra. – Nem veszik fel? – kérdezte valaki. Összerezzentem. 269 A francba! Dániel volt az, éppen a konyhába indult, valószínűleg borért. – Nem – feleltem mérgesen, amiért rajtakaptak. – Kit hívtál? – kérdezte Dániel. – Szerinted? – Szegény Lucy. Szörnyen éreztem magam. Már nem úgy volt, mint régen, amikor Dániel kinevetett és kicsúfolt, ha valami szerencsétlenség ért. Megváltozott a helyzet, úgy éreztem, Dániel már nem a barátom. El kell titkolnom előle az érzéseimet. – Szegény kicsikém – mondta Dániel. – Fogd be a szád – néztem föl rá durcásan. Átléptünk egy határt. A könnyed adok-kapok komoly és ádáz küzdelemmé változott. – Mi bajod, Lucy? – Dániel leguggolt mellém. – Ne kezdd! – csattantam fel. – Nagyon is jól tudod, mi bajom, – Nem – válaszolta Dániel. – Mi történt velünk? – Semmi közünk egymáshoz – feleltem, egyrészt hogy fájdalmat okozzak Dánielnek, másrészt, hogy elkerüljem a összetűzést és az őszinte kifakadást, amitől, úgy éreztem, csak egy hajszál választ el bennünket. – De igen. – Dániel gyengéden megérintette a nyakamat, és a hüvelykujjával körkörösen cirógatni kezdte a fülem alatti területet. Hirtelen elakadt a lélegzetem, aztán, legnagyobb döbbene-

temre, azt éreztem, hogy megkeményednek a mellbimbóim. – Mit művelsz? – suttogtam, mereven figyelve Dániel ismerős, kellemes vonásait. De nem húzódtam el. Részeg voltam. Cserbenhagytak, és valaki kedves volt hozzám. – Nem tudom – felelte Dániel elhűlve. A lehelete az arcomat csiklandozta. Istenem, gondoltam magamban rémülten, ahogy Dániel arca egyre közeledett az enyémhez. Meg fog csókolni. Dániel! Dániel meg fog csokolni, és noha a barátnője kétlépés- nyire van tőlünk, olyan részeg és feldúlt vagyok, hogy nem fogok ellenkezni. – Hova tűnt Dániel? – penderült ki Karén az előszobába. A szépség közbelép! – Ti meg mit műveltek itt? – kiáltott ránk. – Semmit – pattant fel Dániel. – Semmit – mondtam elhaló hangon, és feltápászkodtam. – Azt mondtam, hozz be egy lavór vizet Charlotte-nak – rikácsolta Karén. 270 – Miért, mi történt? – kérdeztem, örömmel fogadva, hogy eltértünk az eredeti témától, miközben Dániel a konyha felé vette az irányt. – Megbotlott tánc közben – felelte Karén hűvösen. – És kibicsaklott a bokája. De úgy látom, Dániel szívesebben üldögél és sutyorog veled a padlón, mint hogy szegény Charlotte-nak segítsen. Bementem a nappaliba. Charlotte a kanapén feküdt és kaca- rászva jajgatott, miközben Simon a lábát masszírozta és a szoknyája alá kukucskált. Csak egy pár csepp bor maradt az üvegek alján, de körbejártam az asztalt, és mindent megittam, ami az utamba került, amíg el nem fogyott az egész. Kétségbeesetten kutattam innivaló után, de hirtelenjében semmit sem találtam. Kisebb szóváltás kerekedett, mert Charlotte váltig állította, hogy eltörött a bokája és kórházba kell mennie, Simonnak viszont az volt a véleménye, hogy Charlotte bokája nem tört el, <£ak kibicsaklott. Ekkor Karén rászólt Charlotte-ra, hogy hagyja abba a nyavalygást, mire Simon közbelépett és közölte Karennel, hogy fogja be a száját és ne sértegesse a barátnőjét, és ha Charlotte kórházba akar menni, akkor kórházba fog menni. Karén megkérdezte Simontól, ki főzte neki a vacsorát, mire Simon azt felelte, hallotta, mit művelt Karén és hogyan dolgoztatta halálra Charlotte-ot, így ha bárki is köszönetét érdemel a vacsoráért, az Charlotte… és így tovább. Legurítottam fél üveg vörösbort, amit a kanapé mögött találtam, és láblógatva hallgattam a veszekedést. Karén a sárga földig lehordta Charlotte-ot, amiért azt mondta Simonnak, hogy ő főzte a vacsorát, mert Charlotte a kisujját sem mozdította. A kisujját sem! Megpucolt pár szál sárgarépát, ennyi az egész.,. Rámosolyogtam Dánielre, egy pillanatra elfeledkezve róla, mi történt, illetve mi történhetett volna az előszobában. Dániel visszamosolygott, mire minden az eszembe jutott. Elvörösödtem, és elfordítottam á tekintetemet. Találtam egy kis gint, és megittam. De még ekkor sem voltam elég részeg. Biztosan tudtam, hogy van egy üveg rum a kredenc- ben, de hiába tettem tűvé mindent, nem találtam. – Gus lenyúlta – találgatott Karén. – Az lehet – feleltem komoran. Végül beismertem a vereséget, ágyba bújtam – egyedül ^ és elvesztettem az eszméletemet. 271 ÍA(egyvenegyedififejezet Hét óra tájban felriadtam – végre szombat volt, én pedig rögtön tudtam, hogy valami történt.

Mi is? Ja, igen! Már emlékeztem. Jaj, ne! Bárcsak ne emlékeztem volna. Szerencsére pokoli macskajaj kínzott, így sikerült visszaalud- nőm. Tízkor ébredtem, és a felismerés, hogy elvesztettem Gust, olyan hatással volt rám, mintha fejbe csaptak volna egy palacsintasütővel. Felkeltem, és levonszoltam magam az előszobába. Charlotte és Karén a konyhát rakták rendbe. Annyi volt a maradék, hogy sírni tudtam volna, de uralkodtam magamon, mert a többiek még azt hitték volna, Gus miatt bőgök. – Jó reggelt – mondtam. – Jó reggelt – válaszolták. Szótlanul álltam. Visszafojtottam a lélegzetemet, és reménykedve vártam, hátha az egyikük így szól: – Ja, Gus telefonált. Hiába. Jól tudtam, hogy semmi értelme megkérdezni, nem keresett-e Gus. A többiek tisztában voltak vele, hogy ez a legfontosabb a számomra. Ha Gus telefonált volna, azonnal közlik velem a jó hírt. Vagy hanyatt-homlok rohantak volna, hogy felkeltsenek. De hiába minden, egyszer csak arra ocsúdtam, hogy bizonytalanul ezt kérdezem: – Nem keresett valaki, amíg aludtam? Nem bírtam uralkodni magamon. Aki át mondott, mondjon bét is. Fájt a szívem – most már mi értelme visszakozni? – Oöö, nem – motyogta Karén lesütött szemmel. – Nem – erősítette meg Charlotte. – Senki. Jól tudtam, hogy ez lesz a válasz, akkor meg miért törtem le mégis? – Hogy van a bokád? – kérdeztem Charlotte-tól. – Jól – felelte félénken. – Elugrom újságért – mondtam. – Ha visszajöttem, segítek takarítani. Kértek valamit? 272 – Nem, kösz. Nem is akartam újságot venni. De ha nagyon szeretnénk valamit, az úgysem következik be, és ha egyfolytában a készüléket bűvölöm, Gus úgysem fog felhívni. Még régről tudtam, hogy ha elmegyek otthonról, nagyobb eséllyel keresnek telefonon. Amikor beléptem az ajtón, visszafojtott lélegzettel vártam, hogy Karén vagy Charlotte kirohanjanak az előszobába és elfúló hangon közöljék velem: – Képzeld, mi történt! Gus telefonált. Vagy: – Képzeld, mi történt! Gus van itt. Tegnap este elrabolták, és csak egy pár perce engedték szabadon. De senki nem szaladt ki az előszobába, hogy elfúló hangon közöljön velem bármit is. Kénytelen voltam levetett sapkával be- somfordálni a konyhába, ahol a többiek rögtön a kezembe nyomtak egy törlőruhát. – Nem keresett valaki? – kérdeztem tompa hangon. Karén és Charlotte ismét csak a fejét rázta. Rosszkedvűen összeszorítottam a számat. Többször nem kérdezem meg, határoztam el magamban. Csak csalódást okozok magamnak, és kínos helyzetbe hozom a többieket. Megfogadtam a női magazinok tanácsát és Elfoglaltam Magam. Ha az ember Elfoglalja Magát, sikerül elterelnie a gondolatait holmi olajra lépett férfiakról, és – szerencsémre – a tegnap esti

eszem-iszom után hegyekben állt a mosogatnivaló – bár nem gondoltam volna, hogy nekem is részt kell vennem a romeltakarításban. Azt hittem, soron kívüli szabadságot kapok, és mivel Gus lapátra tett, mindenki kedves lesz hozzám, különös elbánásban lesz részem, és Karén elengedi a háztartási teendőimet. Nem úsztam meg. Karén azonnal utasítgatni kezdett. – Foglald el magad – mondta vidáman, azzal a kezembe nyomott egy halom piszkos tányért. – Ez majd eltereli a gondolataidat. Ezzel még jobban sikerült felbosszantania – nekem megértésre volt szükségem, azt akartam, hogy kesztyűs kézzel bánjanak velem, mint egy lábadozó beteggel. A mosogatás úgy hiányzott, mint egy hasba rúgás. És aki azt állítja, hogy szerelmi bánat esetén azzal tudjuk elterelni a gondolatainkat, ha Elfoglaljuk Magunkat, nagyon tévSl, mert bár aznap alaposan Elfoglaltam Magam, állandóan Gus ján az eszemben – nem fért a fejembe, attól, hogy feltakarítom a hányást a fürdőszobában, miért tudom könnyebben feldolgozni 273 Gus eltűnését. Mindössze arról volt szó, hogy a kínlódás egyik formáját átmenetileg egy másikkal váltottam fel. Kiporszívóztam az egész lakást, elmosogattam az ép tányérokat és poharakat, a törött tányérokat kidobtam a szemétbe, és írtam egy cédulát a kukásoknak, hogy meg ne vágják magukat. Kiürítettem egy halom hamutartót, az érintetlen edényeket lefóliáztam és betettem a hűtőbe, ahol három hétig foglalják majd el az értékes helyet a csökkentett zsírtartalmú joghurtok elől, és vékony penészszakállat növesztenek, míg végül ki nem dobjuk őket. Megpróbáltam kiszedni a gyertyaviaszt a szőnyegből, de nem sikerült, úgyhogy rátoltam a kanapét. És mindeközben egyfolytában Gusra gondoltam. Pattanásig feszültek az idegeim. Egész nap csörgött a telefon: minden egyes alkalommal, amikor megszólalt, összerezzentem, megmerevedtem és eszeveszetten imádkoztam: – Istenem, add, hogy Gus legyen az! Nem mertem felvenni a kagylót, hátha Gus keres. Ha megteszem, azzal elismerem, hogy felzaklatott az eset, és ezzel megbocsáthatatlan bűnt követtem volna el. Karennek vagy Charlottenak kellett félbehagynia a lábassúrolást (Charlotte esetében) vagy a légfrissítő-permetezést (Karén esetében), hogy felvegyék a kagylót helyettem. Mivel faképnél hagyott nőnek számítottam, ragaszkodtam hozzá, hogy várják meg az öt csengetést. – Még ne, még ne! – könyörögtem minden egyes alkalommal. – Hagyd csöngeni. Nem szabad azt hinnie, hogy tűkön ülve várjuk a hívását. – De hiszen ez az igazság. – Charlotte meglepett arcot vágott. – Legalábbis a te esetedben. Ez sem segített. Csak egyszer kerestek engem, akkor is – ki más? – az anyám. – Mi tartott ennyi ideig? – kérdezte, amikor Charlotte szomorúan átadta nekem a kagylót. És egyszer csak beesteledett. A szombat este mindig is központi helyet foglalt el az életemben. Maga volt a csoda, a fény az éjszakában, de egy eseménytelen szombat este, egy Gus nélküli szombat este – rádöbbentem, hogy szinte rettegek tőle. Az elmúlt hat hétben – csupán ennyi lett volna? – minden szombat este különös jelentőséggel bírt, mert Gus velem volt. Elmentünk valahova vagy otthon maradtunk, de akármit is csináltunk, azt együtt tettük. Most pedig úgy éreztem, soha egy

274 szombat estét sem töltöttem egyedül életemben, olyan idegennek tűnt az egész. Volt benne valami hátborzongató, mintha egy kígyót bíztak volna rám, hogy foglalkozzak vele egy kicsit. Mit kezdjek magammal? És kihez forduljak támogatásért? Az összes barátom foglalt volt. Charlotte-nak ott volt Simon, Karennek Dániel, Dánielnek pedig Karén, bár Dániel különben sem volt n»ár a barátom. Dennist ugyan felhívhattam volna, de nevetségesnek tartottam az ötletet. Szombat este volt, így biztosra vehettem, hogy Dennis, meleg lévén, otthon borotválja a fejét, és készül a féktelen, szombat esti őrületre. Charlotte és Simon moziba hívtak – Charlotte kijelentette, hogy egyedül a mozit bírja elviselni az előző esti tivornya után –, de nem mentem el. Nem attól féltem, hogy elefánt leszek – ugyan, elégszer volt már részem ilyesmiben, és csak az első tízezer alkalom kellemetlen –, hanem, szégyen, de féltem elmenni hazulról, hátha beállít Gus. Ostoba módon még mindig reménykedtem, hogy Gus jelentkezik. Valójában abban bíztam, hogy nyolc óra tájban betoppan egy kölcsönkért, bő zakóban meg egy rosszul megkötött nyakkendőben, mert tévedésből azt hiszi, hogy a vacsorameghívás nem péntek, hanem szombat estére szól. Ez is lehetséges, gondoltam magamban nem túl nagy meggyőződéssel. Néha előfordul az ilyesmi. Talán velem is, és akkor meg vagyok mentve. Kacagva visszaléphetek a szakadék széléről, mivel nem is kellett volna odaállnom. Karén és Dániel nem hívott sehova. Nem is vártam tőlük. És nem is akartam, hogy hívjanak. Olyan kényelmetlenül éreztem magam Dániel társaságában, hogy szinte alig szóltunk egymáshoz. És fülig vörösödtem, amikor eszembe jutott, hogy előző este azt hittem, meg fog csókolni, holott csak meg akart vigasztalni, amiért Gus cserbenhagyott. Hogyan juthatott eszembe ekkora marhaság? – kérdeztem magamtól keserűen. És ami még rosszabb, hogyhogy nem tiltakoztam? Hiszen Dánielről volt szó. Olyan, mintha hagytam volna, hogy az apám lesmároljon. Mindenki elment otthonról, én pedig egyedül maradtam a lakásban ezen a derűs, áprilisi estén. Valamikor Gus megjelenése és eltűnése között kitavaszodott, de annyira el voltam foglalva a bulizással meg a szerelemmel, hogy észre sem vettem. 275 Rájöttem, hogy sokkal nehezebb elviselni a visszautasítást, amikor hosszúak a nappalok. Amikor sötét volt, legalább behúzhattam a függönyöket, begyújthattam a kandallóba, bebújhattam a takaró alá és belesüp- pedhettem az egyedüllétbe. De ez a napsütéses tavaszi este kínosan érintett. Megmutatta, micsoda balek vagyok – nyilvánvalóvá vált a szerencsétlenségem. Úgy éreztem, én vagyok az egyetlen ember a világon, aki egyedül van otthon ezen a szombat estén. Sokkal jobb, ha télen hagyják el az embert – sokkal diszkrétebb. Amikor eljött a nyolc óra, Gusnak viszont híre-hamva sem volt, még sötétebb kétségbeesésbe süppedtem. Miért nem tudok egyből a szakadék legmélyére zuhanni és túlesni a dolgon? Jól tudtam, a ragtapaszt is egyetlen határozott, fájdalmas mozdulattal kell letépni a sebről, de amikor szívügyekről volt szó, gyötrel- mes lassúsággal szabadultam meg a keserveimtől. Elhatároztam, hogy kihozok egy filmet. És egy üveg bort is veszek, mert pia nélkül nem élem túl az estét. – Gus úgysem telefonál, Gus Mandyvel van – mondtam tettetett közömbösséggel. Ha elég jól csinálom, ha meg tudom győzni az isteneket, hogy ami érdekel, az tulajdonképpen nem is érdekel annyira, akkor talán az ölembe pottyan. A videókölcsönzőben Adrián úgy fogadott, mint egy messziről jött embert. – Lucy! Hová tűntél? – üvöltött rám a bolt túlsó feléből. – Ezer éve nem láttalak. Ezer éve!

– Szia, Adrián – suttogtam, remélve, hogy Adrián, követve a példámat, levesz egy kicsit a hangerőből. – Minek köszönhetem a megtiszteltetést? – harsogta. – Szombat este van, és te csak így egyedül? Fogadok, hogy dobott a fickó! Kényszeredetten elmosolyodtam, és levettem a polcról a Ku- tyaszorítóban t. Amikor Adrián megfordult, hogy megkeresse a kazettát, lagymatagon végigmértem. Ennyivel Örtozom magamnak, gondoltam. Most, hogy megint egyedül vagyok, nyitott szemmel kell járnom, hogy megtaláljam azt a potenciális férjjelöltet, akiről Mrs. Nolan beszélt. Adrián nem is rossz, gondoltam magamban elcsigázottan. Jó a feneke, semmi probléma vele, csak egy a baj: ez a fenék nem Gus feneke. Szép a mosolya, de ez a mosoly nem Gus mosolya. Csak az időmet vesztegettem, Gus járt a fejemben, és rá sem tudtam nézni más férfira. 276 Alig bírtam elhinni, hogy vége – túl kevés idő telt még el ahhoz. Arra vártam, hogy kiszúrják a szememet, a földbe döngöljenek a bizonyítékokkal, mert csak ezek után nem lettek volna kétségeim. Nem adtam fel olyan könnyen a reményt. A belenyugvás nem volt az erősségem. Egyfelől biztosan tudtam, hogy soha többé nem látom Gust, másfelől viszont képtelen voltam feladni a reményt, hogy létezik magyarázat – akármilyen valószerűtlen is –, és mindent újrakezdhetünk. Átmentem a szomszédos éjjel-nappaliba. Bent hemzsegtek a vidám fiatalok, akik borért, sörért és cigarettáért tértek be. Hirtelen belém nyilallt a régi, jól ismert érzés, hogy az élet egy olyan buli, amelyre engem nem hívtak meg. Az összetartozás érzése átutazó vendég volt az életemben, amíg Gusszal jártam, de most megint úgy éreztem, csak kísértet vagyok az össznépi mulatságon. Miközben hazafelé bandukoltam – hogy ezzel is teljen az idő –, hirtelen elfogott a pánik, meg voltam győződve róla, hogy Gus egy szempillantás múlva hív. Futásnak eredtem és kifulladva berobbantam a lakásba, hogy lássam, világít-e a kis piros lámpa az üzenetrögzítőn, de persze nem világított. Csak bámult rám mereven, de egyszer sem pislantott. Egy örökkévalóságba telt, amíg végre, gyötrelmesen lassan, besötétedett, amíg az emberek hazajöttek a bulizásból és lefeküdtek, amíg keskenyebb lett a szakadék köztem és a többi ember között, amíg végre nem éreztem kívülállónak magam… Berúgtam és még egyszer felhívtam a Gus által megadott számot. Senki sem vette fel a kagylót – szerencsére. Bár akkor nem így éreztem, majd megpukkadtam mérgemben, magamon kívül voltam a csalódottságtól és a magányosságtól. Beszélni akartam Gusszal, ha utolértem volna, biztosan minden rendbe jön.. Nagy részegségemben még az is megfordult a fejemben, hogy taxival kimegyek Camdenbe és megkeresem Gust, körbejárom a kocsmákat, ahol együtt voltunk, de szerencsére valami visszatartott – talán az a gondolat rettentett el, hogy esetleg a titokzatos Mandy is vele lesz, amikor belébotlom. A józanságnak sikerült áttörnie a megszállottság páncélzatán. Csendes vasárnap reggelre ébredtem. Fel sem kellett kelnem, máris tudtam, hogy egyedül vagyok a lakásban, hogy Karén és Charlotte nem jöttek haza az éjjel. Még csak hét felé járt az idő, én azonban teljesen éber és teljesen magányos voltam. Hogyan tereljem el a gondolataimat, hogy elhessegessem a 277 magányt? Hogyan akadályozzam meg, hogy teljesen becsavarod- jak Gus miatt? Olvashattam volna, de nem akartam, nem találtam semmi érdekes olvasnivalót. Nézhettem volna a tévét, de tudtam, hogy nem leszek képes koncentrálni. Elmehettem volna futni, azzal legalább levezethettem volna a bennem dúló feszültség egy részét, de ^ligi bírtam – kikecmeregni az ágyból» Túláradt bennem az idegkimerítő adrenalin, de képtelen voltam rávenni magam, hogy

felkeljek. Felhívhattam volna a lelkisegély-szolgálatot, de mondvacsináltnak tartottam a problémámat – „Elhagyott a barátom, pedig már az esküvőt tervezgettük!” amikor komoly emberek és komoly nehézségek is léteznek a világon. Nemcsak Gus vált köddé, hanem az esküvőnkről szövögetett álmaim is szertefoszlottak. Az ábrándokról ugyanolyan nehéz lemondani, mint a szeretett férfiról. Persze, az egész az én hibám volt. Egy percig sem lett volna szabad komolyan vennem Mrs. Nolan*}óslatait. Hiszen aonak idején éppen én hordtam le Merediát és Megant, amiért hitelt adtak a szavainak. Aztán alighogy hátat fordítottak nekem, egy szempillantás alatt bevettem a mesét. Ahelyett, hogy alkalmi kapcsolatként kezeltem volna a történteket, azt hittem, hogy Gus az én emberem, és ásó-kapa választ majd el minket. Tulajdonképpen nem is az én hibám, próbáltam meggyőzni magamat. Mrs. Nolannak feltűnt a határozatlanságom és a magányosságom, ezért azt mondta, amit hallani akartam. Így, miközben választhattam, hogy elhiszem-e az esküvőről mondottakat – fehér ruha, családi veszekedések, hússaláta stb. –, örömmel vettem, hogy azzal kecsegtetnek, van egy lelki társam. Csak magamat okolhatom, amiért bedőltem ennek az épületes marhaságnak. Zúgó fejjel feküdtem az ágyon, szitkokat szórtam a saját fejemre, megbocsátottam magamnak, aztán megint szitkozódni kezdtem, vártam, hogy megszólaljon a telefon, gyilkos féltékenységet éreztem az ismeretlen Mandy iránt, reménykedtem, hogy ő és Gus csak barátok, bizakodtam, hogy Gus talán mégis felhív, megróttam magamat, hogy ne butáskodjak, aztán arra gondoltam, hogy Gus talán mégis, mire figyelmeztettem magam, hogy mazochista vagyok, majd azzal védekeztem, hogy csak romantikus stb. Ügy éreztem, a tartalmatlan vasárnap délelőtt még soha nem volt ilyen rémes. Kísértetvárosra hasonlító lelkem mocskos utcáit ellepte a gaz. 278 Hogy bírtam ki, mielőtt megismertem Gust? – kérdeztem magamtól. Mivel ütöttem el ezt a rengeteg időt? Nem emlékeztem, hogy valaha is ennyire kiüresedettnek éreztem volna magam, de valahogy csak megvoltam, mert a múltban rengeteg vasárnapot töltöttem Gus nélkül. Aztán egyszer csak rájöttem, mi történt – Gus jött, kitöltötte az űrt, és amikor elment, többet vitt ríiagával, mint amenn^jt hozott. Behízelegte magát a szívembe, elérte, hogy megbízzak benne, aztán amikor nem néztem oda, lelépett az érzelmi berendezési tárgyaimmal, és teljesen kifosztotta lelkem nappali szobáját. Minden bizonnyal egy camdeni kocsmába vitte és ott áron alul eladta a zsákmányt. Palira vettek, méghozzá nem először. Egy örökkévalóságba telt, mire beesteledett. Charlotte és Karén nem jöttek haza. A telefon hallgatott. Kilenc óra tájban visszavittem a filmet, kihoztam egy másikat, és vettem még egy üveg bort. Megittam, berúgtam és lefeküdtem aludni. Es egyszer csak hétfő reggel lett. Eltelt a hétvége, és Gus nem jelentkezett. 279 9\fegyvml&te-difcjejezet Hetty utóda aznap reggel kezdte a munkát. Hat hét telt el azóta, hogy Hetty felmondott: hosszú idő ez három embernek, hogy egy ember helyett próbáljon dolgozni. De Ivor térden állva könyöigött kegyelemért a személyzetisnek: adjanak pár hét haladékot, mielőtt pályázatot írnának ki a hely betöltésére. Szegény bolond még reménykedett, hogy újra rövid, lottyadt, fehér, szeplős karjaiba zárhatja Hettyt. Hetty azonban már Edinburghban élt a sógorával – a hírek szerint nagyon boldogan –, így lvomak végül is le kellett nyelnie a békát.

Új kollégánk egy fiatalember volt. Mindez nem volt akkora véletlen, mint első látásra tűnik. De nem ám! Meredia rendezte így. Ezt csak azért tudom, mert rajtakaptam a sündörgésen. Egyik hétfőn, szerencsétlen véletlenek sorozata folytán – amint kiléptem a peronra, befutott a metró, azonnal volt csatlakozás stb. – korábban értem be az irodába. Meredia már bent volt. Ez már önmagában is meglepett, de amit még ennél is furcsábbnak tartottam, kolléganőm dolgozott, lázasan rendezgetett egy halom papírt, egyes lapokat a szemétkosárba hajított, másokat az iratmegsemmisítővel zabáltatott fel. – Jó reggelt! – köszöntem. – Ne zavarj, dolgozom – dünnyögte Meredia. – Mit művelsz? – Semmit – válaszolta Meredia, és tovább tömködte az iratokat a gépbe. Furdalta az oldalamat a kíváncsiság, mert minden jel arra mutatott, hogy Meredia valami rosszban sántikál. Sejthettem volna, hogy hétfő reggel háromnegyed kilenckor nem igaziból dolgozik. Jobban megnéztem a Meredia íróasztalán tornyosuló papírkö- teget. Önéletrajzok voltak. – Meredia, mik ezek a papírok, és honnan szerezted Őket? – Hetty állására jelentkeznek bennük. A személyzeti osztályról küldték le Szarházi Simmondsnak, hogy nézze át. 280 – De miért tünteted el őket? Nem akarod, hogy új munkatársat kapjunk? – Nem mindet dobom ki. – Értem. – Nem értettem. – Csak a férjes asszonyokét – folytatta Meredia. – Megkérdezhetem, hogy miért? – Ha férjnél vannak, minek dolgoznak? – felelte Meredia keserűen. – Viccelsz? – kérdeztem elhulve. – Azt akarod mondani, hogy azért semmisíted meg a férjes asszonyok jelentkezési lapjait, mert férjnél vannak? – Igen – válaszolta Meredia mogorván. – Csak a világ sorsát szeretném jó irányba terelni. Nem bízhatod a véletlenre, ha igazságos elbánásra vágysz, magadnak kell kézbe venned a dolgokat. – De Meredia – ellenkeztem –, attól, hogy ezek a nők férjnél vannak, még nem biztos, hogy boldogok is. Lehet, hogy verik vagy csalják őket, vagy a férjük egy unalmas fráter. Az is lehet, hogy özvegyek vagy elváltak. – Fütyülök rá – szipogta Meredia. – Akkor is volt egy szép nap az életükben, amikor gyönyörű ruhában az oltár elé tipegtek. – De ha boldogtalanná akarod tenni őket, a legokosabb, ha hagyod, hadd vegyék fel az egyiküket. Nézz csak meg minket, milyen szerencsétlenek vagyunk. – Ne is próbálj lebeszélni, Lucy – mondta Meredia, és alaposan szemügyre vett egy újabb papírlapot. – Mit gondolsz, Ms. L. Rogers férjezett vagy sem? – Nem tudom. A nő nem akarja, hogy tudjuk. Ezért írta azt, hogy „Ms.” – A nyakamat rá, hogy hajadon – folytatta Meredia, a füle botját sem mozdítva. – Csak azért írt „Ms.”-t, nehogy kiderüljön, hogy nincs senkije. Egye fene, kap egy esélyt. – Azért gondold meg – győzködtem Merediát. – Mi lesz, ha még egy egyedülálló nő kerül ide? Ettől csak még szorosabb lesz a verseny azért a pár valamirevaló férfiért. Csak vicceltem, de Merediának elborult az arca. – Jézusom, igazad van – mondta. – Erre nem is gondoltam.

– Az lenne a legokosabb – jegyeztem meg, és éreztem, hogy a kisördög bujkál bennem –, ha az összes nőt kiselejteznéd, és csak a férfiak papírjait hagynád meg. Meredia ráharapott az ötletre. x Zseniális! – kiáltotta és a nyakamba borult. – Zseniális, zseniális, zseniális! 281 Boldog voltam – mindennek örültem, ami megtörte a munka egyhangúságát. Meredia szélsebesen átlapozta az iratköteget és hozzálátott, hogy az összes nőt kiselejtezze, mielőtt lvor megérkezik. De a tisztítómunka ezzel még nem ért véget, mert Merediának a fejébe szállt a hatalom, tetszett neki, hogy élet és halál ura lehet. – Mit kezdjünk egy vén kecskével? – kérdezte. Azzal kiszupe- rálta az összes harmincöt év fölötti férfit. A kezdetben még vastag papírköteg ekkorra már jócskán megfogyatkozott, Meredia pedig még tovább apasztotta, amikor beleolvasott a hobbiról és érdeklődési körről szóló részekbe. – Hmmm, ez kertészkedni szeret. Viszlát! – hajította félre az egyik papírlapot. – Ez meg polgárőr – tolt odébb egy másikat. Mire végzett, csak négy jelentkező maradt. Négy huszonegy és huszonhét év közötti férfi, akik a következő szabadidős tevékenységeket sorolták fel: „bulizás”, „kondizás”, „hülyülés a haverokkal”, „tengerparti nyaralás” és „ivás”. Meg kell hagyni, ígéretes volt a kínálat. Ha nem lett volna hályog a szememen, és nem hittem volna szentül, hogy Gusszal járni maga a mennyország, magam is izgatottan vártam volna a fejleményeket. Még azon a héten behívták a négy férfit beszélgetésre. Amikor sorban megérkeztek, Meredia, Megan és én a recepció környékén ólálkodtunk, hogy jól megnézhessük őket magunknak, mielőtt villámgyorsan felterelték őket a személyzeti részleg titkárságára, hogy Blandina megkérdezhesse tőlük, hol képzelik el magukat öt év múlva. („Egy kötélen lógva, ha még mindig itt kell dolgoznom” – szólt a helyes válasz, bár ők ezt nem tudhatták. Mindegy – ha megkapják az állást, hamar rá fognak jönni.) Tízes skálán pontoztuk őket annak alapján, mennyire jóké- pűek, mennyire formás a fenekük, mekkora a zsebük stb., nem mintha bármi beleszólásunk lett volna a végső döntésbe. Ez persze nem tartott vissza bennünket attól, hogy szenvedélyes elkötelezettséggel tárgyaljuk ki őket. Nekem a kettes számú tetszett – mondta Megan. – Neked mi a véleményed, Louise? – A nevem Meredia – válaszolta Meredia ingerülten. – És messze a hármas számú volt a legaranyosabb. – Nekem a kettes számú jobban tetszett 4 szólaltam meg. – Irtó helyes volt. Megan nagy várakozással tekintett a négyes számú jelölt elé, aki a „kondizást” nevezte meg a hobbijaként, de amikor megér 282 kezett, szomorúan kellett látnunk, hogy homoszexuális. Persze nem vették fel, mivel lvor úgy félt a homokosoktól, mint a tűztök Amikor az elbeszélgetés után visszajött az irodába, így viccelődött: – Ha leejtettem volna egy ötvenpennyst a földre, nem hajoltam volna le érte. Háttal a falnak! Hahaha! De komolyra fordítva a szót, lányok – folytatta ~, nem vehetek fel ide egy meleget. – Miért nem? – kérdeztem. A főnök zavarba jött. – Mi van, ha… izé… megtetszem neki? – Maga! – sikoltottam föl.

– Igen, én – simította hátra lvor a maradék haját. – Egyáltalán nem tűnt értelmi fogyatékosnak – jegyeztem meg Megan és Meredia vihogása közepette. lvor Összevonta a szemöldökét, de nem tudott rám ijeszteni, olyan dühös voltam. – Mit akar ezzel mondani, Miss Sullivan? – kérdezte hűvösen. – Abból, hogy az illető meleg, maga pedig férfi, még nem következik, hogy szemet vet magára. Van képe azt gondolni, hogy létezik élőlény a földön, férfi, nő vagy állat, aki vonzónak találja! – Már hogyne vetne szemet rám – dörmögte lvor. – Tudja, milyenek ezek. Fűvel-fóval összeszűrik a levet. Mind a hárman felhördültünk. – Hogy merészeli! – Fasiszta! – Honnan a fenéből tudja? – És ha jár valakivel? – kérdezte Megan. – És ha szerelmes? – Ne nevettesse ki magát – hebegte lvor. – Es most már fejezzék be, mert úgysem vesszük fel az illetőt. Elmehet fodrásznak vagy dolgozhat a Terence Conran étteremben. Az való neki. Azzal bement az irodájába és bevágta az ajtót, hadd füstölögjünk magunkban. A kettes számú jelölt, a jóképű, mosolygós huszonhét éves húzta a rövidebbet. Neki ajánlották fel az állást, ő pedig elfogadta, és ezzel megpecsételte a sorsát. Jednek hívták, és bár nem ő^volt a legvonzóbb a jelentkezők közül, jó benyomást tett rám. Állandóan mosolygott, szinte sugárzott az arca. Fülig ért a szája és vidáman csillogott a szeme – érdekes lesz látni, hogyan koptatja el a munka a mosolyát. Mr. Simmonds alig bírt magával. – Örülök, hogy még egy férfi lesz az irodában – hajtogatta. Vi 283 dáman dörzsölgette a tenyerét, és lelki S2emei előtt már látta, hogyan gurít le egy korsó sört ebédidőben, hogyan cserél eszmét az autókról, és – együtt érző válasz reményében – hogyan emeli égnek a tekintetét, így horkanva fel: „Nők!” Jed hétfőn állt munkába, azután, hogy Gus faképnél hagyott. Reggel meglepődve tapasztaltam, milyen tetterős vagyok. Felkeltem, lezuhanyozfem, felöltöztem, elmentem dolgozni, azon töprengtem, hol rontottam el Gusszal, de különösebben nem éreztem rosszul magam, inkább halott volt a lelkem. Megan már bent volt. Skóciában töltötte a hétvégét. Ausztrálhoz méltóan szervezte meg a programot – minek repülőre ülni, amikor tizenkét órát zötykölődhetsz egy rozoga buszon és megspórolhatsz egy ötöst? A negyvennyolc órás út során tíz várost látott, megmászott egy-két hegyet, ÖKzefutott pár ausztrál fickóval, a sárga földig leitta FA^nt velük egy glasgow-i kocsmában, aztán elkísérte őket a szállásukra és a földön aludt, miközben arra is volt ideje, hogy boldog-boldogtalannak küldjön egy képeslapot, egy szemhunyásnyit sem aludt, mégis gyönyörű volt, és alig várta, hogy megint útra kelhe*en. Még ajándékot is hozott nekünk, egy darab skót tejkaramellát a régi fajtából, amely keményebb, mint a gyémánt, összeragasztja fogaidat és beléd fojtja a szót. Meredia is megérkezett. A legszebb függönyében – amelyet az új munkaerő tiszteletire vett fel – rontott be az irodába, és a skót kockás celofánborítást tatípve, azonnal rávetette magát a tejkaramellára. Bekebeleztük az egészet. Aztán befutott Jeti, félénk volt, és ideges, de úgy vigyorgott, mint a tSfbetak. Öltönyt viselt inggel és nyakkendővel, amiről, gondoltam magamban, sürgősen le fogjuk szoktatni.

Nagy sebbel-lobhal bevágtatott Ivor, a Méregkeverő, és úgy tett, mintha ő volna a Fontos Üzletember. Egyfolytában kiabált, férfiasan hadonászott és hátravetett fejjel hahotázott. Az emeletiektől tanulta. Szeretett így viselkedni, de csak ritkán nyílt rá alkalma. – Jed! – üvöltötte el magát és kezet rázott Jeddel. – Üdvözlöm! Örülök, hogy itt van! Elnézését kérem, amiért nem voltam itt, amikor megérkezett, dugóba kerültem, tudja. Remélem, ez a három semmirekaU# perszóna, ha-ha, elszórakoztatta, ha-ha. – Atyáskodóan Jed vállára tette a kezét, és az fróasaKilomhoz vezette a fickót. – Hölgyeim, ha-ha, szeretném bemutatni önöknek csapatunk újdonsült tagját, ha-ha, Mr. Daviest. – Szólítsanak Jednek – motyogta Jed. 284 Síri csönd volt. Egy szót sem bírtunk kinyögni, mert tele volt a szánk tejkaramellával. De lelkesen mosolyogtunk és bólogattunk. Azt hiszem, Jednek kellemes fogadtatásban volt része. Ivor úgy döntött, hogy kezelésbe veszi Jedet, nagyon örült, hogy akad valaki, akit elkápráztathat – tisztában volt vele, hogy mi, nők egy hangyányi tiszteletet sem érzünk iránta –, ezért szégyentelenül dicsekedni kezdett. Hosszasan fejtegette, milyen fontos pozíciót tölt be a vállalatnál, és mekkora karriert futhat be Jed, „ha keményen dolgozik”. Amikor ezt mondta, keserű pillaníést vetett hármunkra. – Egy napon – jelentette ki még az én szintemre is felkerülhet. Majd ezzel fejezte be a mondókáját: – De nem ácsoroghatok itt egész nap. Rengeteg a dolgom. – Bánatos, elgyötört, bizalmas mosolyt villantott Jedre, és fontoskodva besietett az irodájába. Néma csönd támadt. Zavartan vigyorogtunk egymásra. Aztán megszólalt Jed. – Köcsög! – mondta, a csukott ajtó felé fordulva. Micsoda megkönnyebbülés – Jed sem lóg ki a sorból! Megan, Meredia meg én büszke, elégedett pillantásokat vetettünk egymásra. Micsoda ígéretes kezdet! És Jed még csak tíz percet töltött az irodában. Fáradságot nem kímélve addig fogjuk gyúrni és okítgatni, amíg olyan szarkasztikus és cinikus nem lesz, mint, mondjuk, Meredia. 285 9{egyvmfiarmadit
– Aggódom Anyu miatt – mondta Peter. – Miért? – kérdeztem. – És miért hívod „Anyu”-nak? Úgy beszélsz, mint Al Jolson. – Ki? – Tudod: „Nekem te vagy a mindenem, egyetlenem.” Néma csönd. – Komolyan aggódom miattad, Lucy. De mit is akartam, Anyu nagyon furcsán viselkedik mostanában. – Hogyhogy? – sóhajtottam fel, és megpróbáltam úgy tenni, mintha érdekelne a dolog. – Feledékeny. – Lehet, hogy Alzheimer-kórja van. 286 – Te mindenből viccet csinálsz, ugye, Lucy? – Nem viccelek, Peter. Lehet, hogy tényleg Alzheimer-kórja van. Miket szokott elfelejteni? – Hát, tudod, mennyire utálom a gombát. – Tényleg? – Igen! Hiszen tudod. Mindenki tudja! – Jól van, jól van, csillapodj. – Amikor valamelyik este náluk jártam, gombás melegszendvicset adott a teához. – És…? – Hogyhogy „és”? Ez nem elég? Mondom neki: „Anyu, én nem szeretem a gombát.” Mire ő: „Jaj, biztosan összekevertelek Christopherrel.” – Ez aztán a katasztrófa, Pete – mondtam szárazon. – Őrülhetünk, ha a hónap végéig kihúzza. – Gúnyolódj csak – felelte Peter sértődött hangon. – De ez még nem minden. – Csupa fül vagyok. – Csinált valamit a hajával. – Csak előnyére válhat. – Nem, Lucy, tényleg fura. Göndör és szőke, Anyu teljesen más lett tőle. – A, most már értem! – mondtam komolyan. – Ne aggódj, Peter, pontosan tudom, mi történt. – Mi? – Anyának szeretője van, te buta. Szegény Peter nagyon begorombult. Az ő szemében anyánk földre szállt angyal, csak még tisztább és ártatlanabb. De legalább megszabadultam a bátyámtól, és őszintén reméltem, hogy többé nem fog nevetséges telefonhívásokkal zaklatni. Volt elég bajom anélkül is. 287 9^egyvenne£jyedil
híján az életem egyszerűen /a- batkát sem ért. Nem voltak különleges meglepetések vagy lelki pótszerek, nem volt elmosódottan kirajzolódó jövő vagy szárnyaló varázslat, nem volt semmi, ami felvidíthatott – volna. Színtelen, unalmas, földhözragadt és szürke voltam egyedül. Az egyéniségem egy barátcswhához hasonlított, és még én is elvesztettem az érdeklődésemet saját magam iránt. Nem akartam elmenni a buliba, mert az önsajnálatban sokkal nagyobb örömöm telt, de muszáj volt erőt vennem magamon, mert megbeszéltem Jeddel, hogyiBBt megyünk. Nem hagyhattam cserben, mert rajtam kívül senkit nem ismert a társaságból. Meredia nem fogadta el a meghívást (más irányú elfoglaltság), de ez csak kapóra jött, mert a ház nem volt túl nagy. Megan persze ott volt, de Ő a háziasszonyi teendőket látta el, és épp elég elfoglaltságot jelentett a számára, hogy szétválassza a verekedőket, vagy sörivóversenyeken vegyen részt, nem hiányzott neki, hogy még Jedet is pátyolgassa. Jeddel az Earls Court-i – avagy, ha stílusosak akarunk lenni, a Kis Sydney-i – metróállomáson találkoztam. Egy dolog, hogy az ember munka után megiszik valamit a kol 288 légáival, arra viszont mindig ügyeltem, hogy a hétvégémbe senki se piszkítson bele. Jed azonban más volt, mint a többi – csodálatos, kivételes. Az első hét végére a „Mr. Szipoly” gúnynevet ragasztotta Mr. Simmondsra, egyszer elkésett, kétszer felhívta egy madridi barátját, és egyben le tudott nyelni egy egész csomag csokoládés ét- vágyserkentő port. Ezerszer jobb fej volt, mint Hetty. Azt hiszem, Ivor már kezdte úgy érezni, Jed ugyanúgy elárulta és cserbenhagyta, mint annak idején Hetty. Megan ígéretének megfelelően, a buliban nyüzsögtek a férfiak – a termetes, részeg, lármás ausztrálok. Olyan érzésem támadt, mintha erdőben járnék. Jedet már érkezéskor elvesztettem szem elől, és az este hátralévő részében nem is láttam viszont. Túlságosan alacsony volt. Az óriások olyan nevekre hallgattak, mint például Kevin O’Leary vagy Kevin McAllister, és részegen üvöltözve idézték fel azokat az időket, amikor berúgtak és vadvízi evezésen vettek részt Zambiában. Vagy amikor berúgtak és ejtőernyőzni mentek Johannesburgba. Vagy amikor berúgtak és azték romokról ugráltak le Mexikóvárosban. Idegenkedve figyeltem őket, a férfiak más fajtájához tartoztak, mint amihez hozzá voltam szokva. Túl termetesek, túl szőkék, túl nagyhangúak voltak. Es ami a legrosszabb: mindegyikük fura farmert viselt – kék far- meranyagból készült nadrágot, de a hasonlóság a két ruhadarab között ezzel véget is ért. (Farmer, Jim, de nem az a fajta, amit mi ismerünk.) Nem voltak rajtuk felismerhető márkajelek, és szerintem Jed volt az egyetlen ember a társaságban, akinek a nadrágja gombokkal és nem cipzárral záródott. Az egyik fickó hátsó zsebére egy papagáj volt ráhímezve, a másiknak tűzés díszítette a nadrágszárát – olyan volt, mint a redőzés. A harmadiknak végig zsebek borították a nadrágját, a negyediknek négyszögletes anyagdarabkákból varrták össze a farmerját. Még egy-két kőmosott darabbal is találkoztam. A fiúk nem zavartAták magukat. Korábban azt hittem, nem számít, mi van egy férfin, felőlem bármilyen ócska rongyot magára vehet, de aznap este rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Szerettem, ha egy férfi lezseren és sportosan öltözködik, de az ízlésesen lezser és sportos viseleteket részesítettem előnyben. Az összes fickó megpróbált kikezdeni velem – némelyikük kétszer-háromszor is próbálkozott –, minden alkalommal ugyanabba az irányba terelve a beszélgetést. 289 – Dugunk egyet?

– Nem, köszönöm. – És nem akarsz lefeküdni, amíg én lenyomok egy menetet? Vagy: – Hasra fordulva alszol? – Nem. – Nem baj, ha én igen? Miután már körülbelül ötödször környékeztek meg hasonló szövegekkel, így szóltam: – Kevin, kérdezd már meg, hogy szeretem a tojást. – Lucy baba, hogy szereted a tojást? – Megtermékenyítés nélkül! – ordítottam. – Most pedig kopj le! Egyszerűen nem lehetett őket megsérteni. – Oké – vonták meg a vállukat. – Azé neharaguggy. – Azzal odaléptek a következő nő mellé, aki a látókörükbe került, hogy hasonlóan elbűvölő módon őt is megkörnyékezzék. Fél kettőre négymillió doboz sört ittam meg, és színjózan voltam. Egyetlen vonzó férfi sem volt a láthatáron, és jól tudtam, hogy ez nem is fog megváltozni. Csak az időmet vesztegetem, ha egy perccel is tovább maradok. Elhatároztam, hogy lelépek, amíg nem késő. Senki sem vette észre, hogy távoztam. Egyedül ácsorogtam a járdán, és miközben megpróbáltam leinteni egy taxit, elkeseredetten arra gondoltam – ennyi az egész? Ez minden, amit az élettől várhatok? Ez a legtöbb, amire egy londoni magányos nő számíthat? Ujabb szombat este ment pocsékba. Amikor hazaértem, üres volt a lakás. Annyira el voltam keseredve, hogy még az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejemben, de nem tudtam kellően feltüzelni magam. Majd reggel, fogadtam meg, ha nem leszek ennyire magam alatt, talán meg tudom tenni. „Gus, te rohadék.” – Ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt álomba merültem volna. – „Ezt mind neked köszönhetem.” 290 9{egyvenötöcCi(
– Minek siettetni? – válaszoltam. Ezt tulajdonképpen neki kellett volna mondania nekem, gondoltam magamban zavartan. – De ha állandóan itthon kuksolsz, senkivel sem fogsz megismerkedni – mondta Charlotte. És ez esetben ő sem hempereghet Simonnal az előszoba padlóján. De Charlotte elég tapintatos volt ahhoz, hogy ezt elhallgassa. – Nem igaz, hogy állandóan itthon kuksolok – feleltem. – Szombaton is elmentem bulizni. 291 – Adjunk fel egy hirdetést – javasolta Charlotte. – Miféle hirdetést? – Társkereső hirdetést. <|Na, ne! – Már a gondolattól is kirázott a hideg. – Lehet, hogy bajban vagyok, jő, elismerem, nagy bajban vagyok, de ilyen mélyre azért nem akarok süllyedni. – De Lucy! – tiltakozott Charlotte. – Félreértettél. Egy csomó normális ember társkereső hirdetések segítségével találja meg a párját. – Elment az eszed? – kérdeztem metsző hangon. – Nem vagyok hajlandó ennek a kétes társaságnak a tagja lenni, semmi kedvem a magányosok klubjához, az önkiszolgáló mosodákhoz, az olyan férfiakhoz, akik azt mondják a telefonban, hogy úgy néznek ki, mint Kenau Reeves, aztán kiderül, hogy inkább Van Morrisonra hasonlítanak, de még ízlésük sincs; akik azt mondják, hogy kölcsönös szereteten alapuló kapcsolatra vágynak, holott valójában csak agyon akarnak verni, hogy aztán kenyérvágó késsel csillagokat karcoljanak a hasadra. Szó sem lehet róla. Nem ettem meszet. Charlotte dőlt a nevetéstől. – Egyáltalán nem erről van szó – lihegte, a szemét törölgetve. – Változnak az idők. Régen ciki volt… – Te megtennéd? – kérdeztem, rövidre zárva a témát. – Hát, nem is tudom – hebegte Charlotte. – Én nem vagyok egyedül… – Nem csak azért idegenkedem tőle, mert ciki – vágtam közbe dühösen –, igazából az bosszant, hogy rögtön rád sütik a „Szegény Szerencsétlen Vénlány” jelzőt. Értsd már meg, Charlotte, ha elindulok a magányos szívek útján, az maga a halál. A reményeimmel együtt a maradék önbecsülésem is elillan. – Ne butáskodj – felelte Charlotte, azzal felült a kanapén, és fogott egy tollat meg egy darab papírt, amely történetesen egy kínai étterem szórólapja voltP- Gyerünk!»- kiáltotta vidáman. – Kitalálunk egy aranyos szöveget, egy csomó aranyos srác válaszol rá, és máris meg van oldva a problémád! – Nem! – De – felelte Charlotte kedvesen, ám határozottan. – Lássuk csak, hogyan is jellemezzünk… Hmmm, mit szólsz ahhoz, hogy „alacsony”… nem, az „alacsony” nem jó. – Egyszerűen pocsék – hagytam helyben. – Még azt hiszik, hogy törpe vagyok. – Azt, hogy „törpe”, ma már nem szabad használni. 292 – Akkor függőlegesen problémákkal küszködő. – Az meg mi? – Törpe. Akkor miért nem azt mondod? 1-De… – „Törékeny”? – Ne, utálom ezt a szót. Olyan… olyan… gyerekes és szánalmas. Mintha még arra sem volnék

képes, hogy kicseréljek egy gyújtógyertyát. De hát ez az igazság. – Na és? Ez még nem jelenti azt, hogy világgá kell kürtölnöm. – Igazad van. Ne kérjem meg Simont, hogy írja meg a hirdetésedet? Végül is a reklámszakmában dolgozik. T- De, Charlotte, Simon reklámgrafikus! Charlotte üres tekintettel bámult rám. – Azaz? – Azaz, ő csak, izé, rajzol. Nem ír. Á, szóval a reklámgrafikus rajzol! ■kiáltott fel Charlotte, mintha akkor jött volna rá, hogy a Föld gömbölyű. Charlotte néha kifejezetten hátborzongatóan viselkedett. Nem szerettem volna a fejében élni, sötét, elhagyatott, ijesztő hely lehetett. Kilométereket gyalogolhat az ember anélkül, hogy egy értelmes gondolattal találkozna. – Tudom már, tudom már, megvan! „Zsebvénusz” – fordult felém Charlotte. Elégedetten csillogott a szeme, amiért ilyen fan- táziadús ötlet jutott az eszébe. – Nem! – Miért nem? Nekem tetszik. – Mert nem vagyok „zsebvénusz”, a fenébe is! – Na és? Akik elolvassák, nem tudják, és amikor találkoznak veled, úgyis látni fogják, milyen helyes vagy. – Nem, Charlotte, ez hülyeség. És rossz vége lehet: előfordulhat, hogy a jelentkezők visszakérik a pénzüket. – Ó, a francba! – kiáltott fel Charlotte rémülten. – Igazad van. – Hagyjuk abba – könyörögtem. – Akkor legalább nézzünk bele a Time Out hirdetéseibe, hátha találunk valamit. – Nem! – mondtam kétségbeesetten. – Figyelj csak, ez egész jó – csicseregte Charlotte. – Magas, sportos, szőrös, ó… jaj… – Pfúj! – tiltakoztam. – Ez nem az én esetem. 293 – Még szerencse – jegyezte meg Charlotte lelombozva. – Lesz- bikus. Kár. Kezdtem megkedvelni. Hát, igen, így van ez. Charlotte tovább böngészte a hirdetéseket. Időnként hozzám fordult. – Mit jelent az, hogy „füstmentes”? – Nemdohányzó. – És a „vidám természetű” ? – Humoros, ha nem tévedek. – Érdekes. – Szó sincs róla, Charlotte – feleltem bosszúsan. – Ezek az emberek azt hiszik magukról, hogy rém jópofák, és halálra nevetik magukat a saját vicceiken. – Mi jelent az, hogy „jó anyagi körülmények között élő”? – Gazdag. – Nem! – De igen. – Elég felvágós szöveg, nem igaz? Rögtön elmegy az ember életkedve. – Attól függ. Nekem biztosan, de nem mindenkinek.

– Ugye, nincs kedved hétköznap délutánonként egy hamp- steadi házaspárral hancúrozni? – Charlotte! – kiáltottam fel magamból kikelve. – Hogy jut eszedbe? Amúgy sem tudok elkéredzkedni az irodából – tettem hozzá morcosán, mire mind a kettőnkből kitört a nevetés. – Ehhez mit szólsz? „Szerető, gyengéd férfi keresi azt a lányt, akit elhalmozhat a szerelmével.” – Szó se lehet róla. Micsoda balek! Mint én, csak férfiban. – Igen, szerintem is nyálas – helyeselt Charlotte. – Na és ez? „Férfias, igényes óriás sportos, tanulékony bombázót keres ka- land céljából.” – Tanulékony? – sikoltottam föl. – Sportos? Kaland céljából? Ez iszonyú! Nem fejtené ki bővebben, mit vár egy kapcsolattól? Jézusom! , Kezdtem elveszíteni a türelmemet. Végtelenül lehangoló volt az egész. Közönséges és elszomorító. Amíg élek, nem vagyok hajlandó társkereső hirdetéseken keresztül ismerkedni, gondoltam magamban. – Csinos vagy – mondta Charlotte, és megigazította a galléromat. – Azért mondod, hogy felvidíts? – kérdeztem keserűen. – Meglátod, istenien fogod érezni magad – felelte Charlotte bizonytalanul. 294 – Előre tudom, hogy iszonyú lesz. – Gondolkodj pozitívan. – Persze! Akkor miért nem mész el te? – Mert felesleges. Nekem van barátom. – Dörgöld csak az orrom alá! – Biztosan tetszeni fog – győzködött Charlotte. – Nem fog tetszeni. – Ugyan már. – Nem hiszem el, hogy ezt teszed velem, Charlotte – mondtam durcásan. Valóban nem akartam hinni a fülemnek – Charlotte elárult. A buta liba összehozott valakivel, akit a társkereső hirdetések között talált. Úgy beszélt meg randevút a nevemben egy amerikai pasassal, hogy nekem nem is szólt. Persze amikor kiderült a turpisság, magamon kívül voltam. Bár én korántsem estem akkora túlzásba, mint Karén. Amikor meghallotta, hogy – Charlotte szavaival élve – „vakrandevúra” megyek, betegre röhögte magát. Csak addig bírta visszafojtani a nevetését, amíg felhívta Dánielt, hogy neki is elújságolja a hírt, majd újabb húsz percen keresztül hahotázott. – Istenem, te aztán nagyon elszánt vagy – jegyezte meg, amikor letette a kagylót és letörölte a könnyeket az arcáról. – Semmi közöm az egészhez – tiltakoztam dühösen. – Különben sem megyek el. – Muszáj elmenned – mondta Charlotte. – így illik. – Te buta tyúk! – kiáltottam. Charlotte rám meredt. Nagy, kék szeme könnybe lábadt. – Ne haragudj, Charlotte – mondtam zavartan. – Nem vagy buta tyúk. Charlotte kissé érzékenyen reagált az értelmi képességeivel kapcsolatos vádakra, mivel Simon pár nappal korábban buta tyúknak nevezte, és a főnöke is hasonló megjegyzést tett rá. – Charlotte, figyelj rám – jelentettem ki gőgösen, és megpróbáltam hajthatatlan maradni. – Nem megyek el. Akármilyen rendes is a pasas, nem érdekel. – Csak jót akartam – szipogta Charlotte, és könny gördült ki a szeméből. – Azt hittem, örülni fogsz, hogy megismerkedhetsz egy rendes emberrel. – Tudom. – Lábujjhegyre álltam, és bűntudatosan átöleltem Charlotte-ot. – Tudom. – Kérlek, Lucy, ne haragudj rám – zokogta Charlotte.

295 – Nem haragszom – szorítottam magamhoz. – Jaj, Charlotte, ne bőgj. Utáltam a könnyeket – anyám könnyei kivételével –, de megfogadtam, történhet bármi, sírhat Charlotte, ahogy akar, nem fogom beadni a derekamat, nem találkozom ezzel a Chuck nevű fickóval. Beadtam a derekamat, és beleegyeztem, hogy találkozzam ezzel a Chuck nevű fickóval. Nem tudom, a többiek hogyan vettek rá, de sikerült nekik. Valamennyi önérzet azért maradt bennem, mert kézzel-lábbal tiltakoztam. – Kész katasztrófa lesz – bizonygattam Charlotte-nak az előszobában. – Hogy nézek ki? – Már mondtam, hogy nagyon csinos vagy. Ugye, Si? – Mi? Ja, persze, persze, nagyon csinos * helyeselt buzgón Simon. Alig várta, hogy kitegyem a lábam, és rávethesse magát Charlotte-ra. – És, Lucy, jó fej lesz – szólt utánam Charlotte. – Inkább rémes – mondtam baljóslatúan. – Sosem tudhatod – felelte Charlotte komoran, és megfenyegetett az ujjával. – Lehet, hogy most találkozol a nagy „ő”-vel. Legnagyobb rémületemre, magamban igazat adtam Char- lotte-nak, vagy legalábbis reménykedtem, hogy igaza van. Volt valami abban, amit mondott – előfordulhat, hogy az illető tény- lég szimpatikus, lehet, hogy ő a kivétel, amely erősíti a szabályt, még az is megeshet, hogy nem perverz, elképesztően ocsmány, érzelmi roncs baltás sorozatgyilkos. A remény, ez a sült bolond, ez a lobbanékony tékozló fiú, ritka vendég volt az életemben. Bár a múltban már számtalanszor cserbenhagyott, úgy döntöttem, adok neki még egy esélyt. Mikor jön már meg az eszem? Nekem lételemem a csalódás? – morfondíroztam magamban. Hirtelen felvillanyozódtam – mi van, ha tényleg rendes a fickó? Mi van, ha olyan, mint Gus, csak épeszű, kevésbé ütődött, és jobb viszonyban van a telefonnal? Csodálatos lenne. Feltéve, hogy az illető tényleg megtetszik, és minden jól megy, még éppen beleférnék a Mrs. Nolan által megadott időkeretbe. Elmehetek Amerikába, hogy megismerkedjem a választottam családjával, és hat hónapon belül az oltár elé állhatok. 296 ü^egyvenfiatodikjejezet Nyolc órára beszéltük meg a randevút egy szürke, jellegtelen étterem elé, amely egyike volt azoknak a vendéglátóhelyeknek, amelyek gombamód szaporodnak London belvárosában, hogy élelemmel lássák el az évente a fővárosba látogató több millió amerikait. Chuck azt mondta – egy pillanatra megszédültem, mert alig bírtam elhinni, hogy egy Chuck nevű férfival fogok vacsorázni –, szóval, Chuck azt mondta, arról ismerem meg, hogy tengerészkék ballonkabát lesz rajta és egy Time Owtot tart majd a kezében. Különös ismertetőjel: tengerészkék ballonkabát és Time Out! Semmi kedvem nem volt az étterem előtt szobrozni és várni, hogy Chuck megérkezzen, nehogy az ő kénye-kedvének legyek kitéve, ha kész katasztrófának bizonyul. Ehelyett úgy tettem, mintha buszra várnék, és az utca túloldaláról tartottam szemmel a terepet. Felhajtott gallérral figyeltem a szemközti bejáratot. A torkomban dobogott a szívem, mert bár meg voltam győződve róla, hogy a pasas förtelmes lesz, a szívem mélyén azért reménykedtem, hogy tűrhetően fog kinézni. Nyolc óra előtt öt perccel megérkezett az emberem. A tengerészkék ballonkabát és a Time Out sem hiányzott. A megfigyelőhelyről nézve egész tűrhető volt a pasas. Legalábbis normálisnak tűnt. Csak egy

feje volt, feltűnő testi hibát nem lehetett észrevenni rajta, egy testrészéből sem volt több vagy kevesebb a kelleténél – legalábbis külsőleg. A lábujjairól vagy a péni- széről ilyen rövid ismeretség után még nem tudtam nyilatkozni. Átmentem az úton, hogy közelebbről is megszemléljem az alanyt. Nem rossz, nem rossz, sőt. Akár jóképűnek is nevezhetném. Átlagosan magas, napbarnított, sötét hajú, sötét szemű, jó csontú, markáns arcú. Emlékeztet valakire, gondoltam magamban… kire is? Majd később eszembe jut. Feltámadt bennem a remény. A pasas nem volt a zsánerem, de a zsánereimmel még soha nem mentem semmire, úgyhogy üsse kő, határoztam el, próbáljuk meg. Ennyivel tartozom neked, Charlotte, gondoltam magamban. 297 A pasas észrevett. A Time Outomra pillantott. Szólásra nyitotta a száját. Nem lett nyálas az arcom. Ígéretes kezdet. – Te biztosan Lucy vagy'-1- mondta. Eredetiség, nulla pont, to- vábbá egy halom büntetőpont a topiák nadrágért – az amerikaiak már csak ilyenek –, és tízből tíz pont, amiért nincs nyúlszá- ja, nem dadog és nem nyáladzik. Egyelőié. – Te pedig Chuck, ha nem tévedek – feleltem, magam sem terelve új irányba a beszélgetést. – Második Chuck Thaddeus Mullerbraun, Arizona, Tucson, Redridge – mondta Chuck vigyorogva. Erőteljesen és szívélyesen megrázta a kezem. O, jaj, gondoltam. Gyorsan összeszedtem magam. Nem az ő hibája – az amerikaiak mindig ezt csinálják. Bármivel fordul hozzájuk az ember, bármivel, például Isten létezéséről faggatja őket vagy elkéri tőlük a sót, azzal kezdik, hogy eldarálják a teljes nevüket és lakcímüket. Mintha attól félnének, ha nem ismétlik el időről időre, kicsodák és hová valósiak, egyszerűen megszűnnek létezni. Kész röhej. Mi lenne, ha valaki megállítana az utcán, hogy megkérdezze a pontos időt, mire én így válaszolnék: – Első Lucy Carmel Sullivan, Egyesült Királyság, London W10, Landbroke Grove, Bassett Crescent 43D, legfelső emelet, jaj, elnézést, nincs órám, de körülbelül negyed kettő lehet. Ahány ház, annyi szokás, gondoltam magamban – a spanyolok például hajnali kettőkor vacsoráznak –, örülnöm kellene, hogy kapcsolatba kerülhetek egy másik kultúrával. Vive la difference! Lucy Mullerbraun ? A I*ucy LaVan jobban hangzott, gondoltam magamban szomorkásán, de semmi értelmét nem láttam, hogy a dolgok jelenlegi állása mellett belemélyedjek a témába. Hogy a dolgok egyéb állásáról ne is beszéljünk. – Bemegyünk? – kérdeztem udvariasan, az étterem bejáratára mutatva. – Miért ne? Beléptünk az óriási hodályba, ahol egy alacsony Puerto Ricó-i egy ablak melletti asztalhoz vezetett bennünket. Leültem. Chuck velem szemben foglalt helyet. Elfogódottan, idegesen mosolyogtunk egymásra. Egyszerre kezdtünk beszélni. Erre mind a ketten elhallgat298

tünk, és egyikünk sem volt hajlandó megszólalni, majd megint egyszerre kezdtünk bele a mondókánkba: – Mondd csak nyugodtan. – Mind a ketten elnevettük magunkat. – Először te. Mulatságos volt. Megtört a jég. tf Na! – unszoltam Chuckot, mert attól féltem, hajnalig sem lesz vége a magánszámunknak. – Először te, ragaszkodom hozzá. – Jól van – mosolyodon el Chuck. – Csak azfr akartain «mondani, hogy szép a szemed. – Köszönöm feleltem mosolyogva, és elöntött a melegség. – Szeretem a barna szemet – folytatta Chuck. – Én is – feleltem. Eddig rendben volnánk. A jelek szerint vannak közös tulajdonságaink. – A feleségemnek is barna szeme van – jegyezte meg Chuck. Mi? ■m A volt feleségednek? – kérdeztem halkan. – Igen, a volt feleségemnek – helyesbített Chuck. – Már elváltunk, de mindig megfeledkezem róla. Erre most mit mondjak? Nem is tudtam^hogy a pasas elvált. Igaz, mi van abban, gondoltam magamban eltökélten, mindenkinek van múltja, és Chuck különben sem állította, hogy soha nem volt nős. – Már túl vagyok rajta – mondta Chuck. – Ööö… az jó – válaszoltam, és megpróbáltam némi lelkesedést mutatni. Minden jót kívánok a feleségemnek. – Nagyszerű – mondtam szívélyesen. Csönd. – Nem vagyok elkeseredve – jegyezte meg Chuck keserűen, miközben elkeseredetten szegezte a tekintetét az asztalterítőre. Csönd. Meg – szólalt meg Chuck. T- T… tessék? – kérdeztem. – Meg – ismétdte Chuck. – így hívják a feleségemet. Az igazi neve Margaret, de én mindig Megnek szólítottam. Szeretetből. – Ez kedves – feleltem elhaló hangon. – Igen, az – válaszolta Chuck, és furcsa, szórakozott mosollyal nézett rám. – Az volt. Kínos csönd támadt. Halk kalapálásra lettem figyelmes. Beletelt egy-két percbe, amíg rájöttem, hogy a szívem felől jön a zaj. Egyre gyorsabban, lankadatlanul, egy mozdony erejével zakatolt a mellkasomban. 299 Az is lehet, persze, suhant át az agyamon, hogy rosszul közelítem meg a helyzetet. Mi ketten talán feledtethetjük egymással a szerelmi csalHá- sokat. Lehet, hogy Chucknak éppen egy megbízható nő szerelmére van szüksége. És az is lehet, hogy nekem éppen – ha jól emlékszem – az arizonai Chuck Thaddeus Mullerbraun szerelmére van szükségem. Jött a pincérnő, hogy felvegye a rendelést. – Egy pohár kiváló angol csapvizet kérek – dőlt hátra Chuck a széken, és megcsapkodta a hasát. Az a szörnyű balsejtelmem támadt, hogy nejloníng van rajta. És mi az, hogy csapvíz? Ez csapvizet iszik? Megunta az életét? A pincérnő gyilkos pillantást vetett Chuckra. Rögtön látta, hogy sóherral van dolga. Remélem, Chuck nem várja el tőlem, hogy én is csapvizet igyák! Sajnálom, de elmehet a francba, mert én italra vágyom. Rendes italra.

Majd én megmutatom neki! – Egy rumos kólát legyen szíves – mondtam szemrebbenés nélkül. Amikor nő elment, Chuck áthajolt az asztal fölött. – Nem is tudtam, hogy szereted a szeszes italt – jegyezte meg. Lehet, hogy mi ketten mégsem feledtetjük egymással a szerelmi csalódásokat. Chuck olyan undorral és megvetéssel beszélt, mintha azt mondta volna, nem is tudta, hogy kisgyerekekkel fajtalankodom. – Igen – feleltem kissé kihívóan. – Miért ne? Időnként megiszom egy-két pohárral. – Semmi gond – válaszolta Chuck lassan. – Semmi gond. Semmi gond. Engem nem zavar. Semmi gond. – Te nem iszol? – kérdeztem. – Dehogynem – felelte Chuck. Hála istennek. – Vizet – folytatta Chuck. – Vagy üdítőt. Nem vágyom másra. Nincs is jobb ital a világon egy pohár jéghideg víznél. Jól megvagyok a szesz nélkül. Próbáltam összeszedni magam. Ha Chuck azzal folytatja, hogy így is teljes az élete, felállók és hazamegyek, határoztam el magamban. De, fájdalom, erre nem kerülhetett sor. Tehát folytatni kellett a beszélgetést. – Oöö… Meg sem iszik? – kérdeztem. – Alkoholt – tettem 300 hozzá sietve, nehogy Chuck megint eljátssza velem az előbbi játékot. – Egy kortyot sem, jól megvan nélküle – bömbölte Chuck. – Az igazat megvallva, én is jól megvagyok alkohol nélkül – mondtam, és közben azt kérdeztem magamtól, miért mentegetőzöm. – Hé! – Chuck átható pillantást vetett rám. – Tulajdonképpen kit akarsz meggyőzni? Engem? Vagy magadat? Most, hogy jobban szemügyre vettem ezt az alakot, feltűnt, hogy a bőre nem is bronzos, hanem inkább sárgás. Nem is napbarnított, hanem inkább narancsos árnyalatú. A pincérnő kihozta az italokat. Chuck vizét meg a kólával kevert Sátáni Találmányt. – Sikerült választaniuk? – kérdezte. – Hé, még csak most jöttünk – förmedt rá Chuck. A nő elkullogott. Szerettem volna utánaszaladni és bocsánatot kérni tőle, de Chuck beszélgetésnek még jóindulattal sem nevezhető eszmefuttatásba kezdett. – Voltál már férjnél, Lindy? – kérdezte. – Lucy – javítottam ki. – Mi? – kérdezte Chuck. – Lucy – ismételtem. – A nevem Lucy. Chuck üres tekintettel bámult rám. – Nem Lindy – magyaráztam. – Ja, persze – nyerített föl Chuck. – Pardon, pardon. Már leesett. Igen, persze, Lucy. Megint kitört belőle a nevetés. Öblösen hahotázott. Beletelt egy kis időbe, amíg lehiggadt. Hitetlenkedve rázta a fejét: – Lindy! Ez haláli! Ha-ha-ha! Lindy! Most szólj hozzá!

Majd, mintha csak egy vörös nyakú amerikai ősbunkót hallanék, így kiáltott: – Há-há, mindjárt összehugyozom magam a röhögéstől! Szerintem legalábbis ezt mondta. És az arca, amely első látásra olyan markánsnak tűnt, most mozdulatlan volt, merev, kőszerű. Az arcomra fagyott a mosoly. Megvártam, míg Chuck lehiggad, feztán így szóltam: – Hogy a kérdésedre válaszoljak, Brad, még nem voltam férjnél. – Hé, hé, hé! – borult el Chuck arca. – Az én nevem Chuck. Ki a fene az a Brad? 301 – Csak vicceltem – magyarázkodtam. – Te Lindynek szólítottál engem. Én pedig Bradnek szólítottalak téged. – Aha. – Chuck úgy bámult rám, mintha elment volna az eszem. Olyan volt az arca, mint a diavetítővászon – egyik mozdulatlan kép a másik után, a kettő között pedig a nagy semmi, amíg Chuck félresöpörte az egyik érzelmet és várta, hogy felbukkanjon a következő. – Hé, te! – fenyegetett meg. – Dilis vagy? Mert jelen pillanatban nincs kedvem dilisekre pazarolni az időmetUralkodtam magamon, és nem kérdeztem meg tőle, mégis mikor van kedve dilisekre pazarolni az idejét, de nehezen tudtam lakatot tenni a számra. – Csak vicceltem – mondtam kedvesen. Nem árt, ha lecsillapítom, gondoltam magamban, mert kicsit megrémített ez a hirtelen hangulatváltozás. Megesküdtem volna, hogy a fickónak fegyvere is van. Különös, megszállott tűz égett a szemében, ami kezdetben elkerülte a figyelmemet. És a haja is gyanús volt… valami nem stimmelt vele. Chuck rám meredt, lassan bólintott (nem lehetett nem észrevenni, hogy miközben a feje előrelendül, a haja egy helyben marad) és így szólt: – Oké, leesett. Csak vicceltél, ugye? Szélesen elvigyorodott. Hogy a tudtomra adja, értékeli a humoromat. … A jelek szerint nemcsak beszárította és formára igazította… – Vicc volt, mi? Nem rossz. .. .hanem egy egész flakon hajlakkot is ráfújt,.. – Jó duma, igen, igen, jó duma. Látom, szeretsz mókázni, szivi. … Lehet, hogy paróka?… – Ühüm – mormoltam. Féltem kinyitni a számat, hátha leokádom Chuck kitérdesedett farmerját. … Bár inkább sisakra hasonlít, olyan merev és ragacsos… Chuck megfogott egy zsemlét, és az egészet a szájába tömte – úgy mozgott az állkapcsa, mint a kérődző tehénnek. Undorító volt. De ami ezután következett, azt el sem akartam hinni. Chuck nem csupán durrantott egyet. Sokkal inkább olyan hangot hallatott, mintha egy kalapáccsal diribdarabra zúzta volna a saját szellentését. Ügy bizony, durrantott egyet, hosszan, hangosan éHnem is zavartatva magát. Amikor szegény pincérnő visszajött az asztalunkhoz, hogy fel 302 vegye a rendelést, én még sokkhatás alatt álltam. Éreztem, ha ezek után egy falatot is le kell nyelnem, menten kitaccsolok. Chuck étvágyára azonban nem lehetett panasz. A legnagyobb alig átsütött steaket rendelte, amit az étlapon talált. – Miért nem hozatod ide az egész marhát, hogy másszon rá a tányérodra? – vetettem fel.

Semmi kifogásom nem volt a vörös húsok kedvelői ellen, de olyan jólesett komiszkodni Chuckkal, hogy nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Sajnos Chuck csak nevetett. Kár a gőzért, itt hiába piszkálódom. Chuck úgy döntött, ideje, hogy közelebbről is megismerkedjünk és megosszuk egymással az élettapasztalatainkat. – Hé, jártál már a Karib-szigeteken? – böfögött rám. És meg se várva a választ, azon nyomban a fehér homokról, a barátságos helyi lakosokról, az olcsó, vámmentes ajándéktárgyakról, a csodálatos konyháról, a potom áron kapott teljes ellátásról (amit a sógorának köszönhet, aki egy utazási irodában dolgozik) kezdett regélni. – A szó szoros értelmében véve már nem a sógorod, most, hogy Meg elvált tőled… – vágtam közbe, de Chuck adta a süketet. Kizárólag önmagával volt elfoglalva. Ódákat zengett a gyönyörű kabánáról, amelyben laktak, meg a világító trópusi halakról. Igyekeztem türtőztetni magam, de a végén betelt a pohár. Udvariatlanul félbeszakítottam Chuckot, amikor az éppen a kristálytiszta, égszínkék tengerről áradozott, amelyet üvegfenekű hajóval is bejártak, – Ha nem tévedek – mondtam gúnyosan –, Meg is veled volt. Chuck rám pillantott, és mozdulatlan arcán a gyanakvás jelei kezdtek mutatkozni. Káprázatos mosolyt villantottam rá, csak hogy összezavarjam. – Hé, ezt meg hogy találtad ki? – vigyorgott rám. Erősen megmarkoltam a szék oldalát, nehogy behúzzak neki egyet. – Női megérzés – nevettem fel lágyan, miközben éreztem, hogy a gyomrom tartalma már a fogsorom hátulját nyaldossa. … Ha már itt tartunk, miért olyan furcsák Chuck fogai? Talán íny védőt visel?… – Szóval, össze akarsz jönni velem, Lisa. – Ööö… – Hogyan adjam Chuck értésére anélkül, hogy megsérteném, hogy szívesebben jönnék össze egy leprással? 303 Leprás, ez az. – Figyelmeztetlek – vigyorgott Chuck –, hogy én válogatós vagyok ám. Hol a vacsorám? Már semmi sem érdekelt. – De te tetszel nekem. – Kösz – dünnyögtem. – Ne fáradj. – Igen, tízes skálán, mondjuk… lássuk csak, igen, hét pontot adnék neked. Nem, legyen inkább hat és fél. Muszáj levonnom fél százalékot, amiért már az első randevún alkoholizáltál. – Talán fél pontot, nem fél százalékot, tízes skáláról van szó, nem százasról, és különben is, miért nem lehet már az első randevún alkoholizálni? – tudakoltam hűvösen. Chuck lassan összevonta a szemöldökét. – De nagy a szád. Állandóan feleselsz. – Nem, Chuck, engem komolyan érdekel, miért vontad le azt a fél pontot. – Oké, oké. Megmondom, megmondom. Persze hogy megmondom. Tudod, mit jelent az, ha valaki már az első randevún szeszes italt iszik? Nem látod, mit sugallsz ezzel magadról? Üres tekintettel bámultam rá. – Nem – feleltem kedvesen. – Világosíts fel, légy szíves.

– He? – Vilá…, izé, magyarázd el, légy szíves. – K-Ö-N-Y-U-V-E-R-U – betűzte Chuck. – Tessék? – kérdeztem zavartan. – Könnyűvérű – mondta Chuck türelmetlenül. – Nekem ez azt sugallja, hogy könnyűvérű vagy. – Ja, könnyűvérű – csaptam a homlokomra. – Talán ha jól betűzted volna, rájövök, mire is akartál kilyukadni. Chuck szeme résnyire szűkült. – Hé, ezzel meg mit akarsz mondani? Hogy okosabb vagy nálam? – Egyáltalán nem – válaszoltam udvariasan. – Csak azt akartam a tudomásodra hozni, hogy a „könnyűvérű”-t két „ny”-nyel írják. Ajaj! Elszabadult a pokol. – A férfiaknak megvan a véleményük a részeges nőkről – közölte velem Chuck, szigorú pillantást vetve a rumos kólámra, majd rám. Ez nem lehet igaz. Ez meg van rendezve. Más magyarázatot nem tudok elképzelni. Körülnéztem a helyiségben, azt remélve, hogy az egyik asztalnál ott ül Dániel vagy a Kandi kamera stábja. 304 De egyetlen ismerős sem volt a láthatáron. Jaj, istenem, sóhajtottam fel, bárcsak vége lenne már. Micsoda időpocsékolás. Pláne péntek este, amikor jó műsorok mennek a tévében. – Nem kötelező itt ülnöd – suttogta egy lázadó hangocska. – De igen – válaszolta egy kötelességtudó hangocska. – Ugyan már! – tiltakozott az első hang. – De, de… beleegyeztem, hogy találkozzunk, ki kell bírnom az előírt időt. Nem mehetek haza. Udvariatlanság lenne – ellenkezett a kötelességtudó énem. – Udvariatlanság?! – dúlt-fúlt a lázadó hang. – Udvariatlanság?! Ez az alak talán udvarias? A Hirosimát lebombázó amerikaiak udvariasabbak voltak nála! – Igen, de alig találkozom férfiakkal, és ajándék lónak ne nézd a fogát, és… – magyarázkodott a kötelességtudó énem. – Nem hiszek a fülemnek! – kiáltotta a lázadó hang őszinte megdöbbenéssel. – Tényleg ilyen kevésre tartod magad, hogy inkább elviseled ezt az alakot, mint hogy egyedül maradj? – De olyan magányos vagyok – siránkozott a kötelességtudó hang. – Talán kétségbeesett – horkant fel a lázadó hang. – Ha ez a véleményed – felelte vonakodva a kötelességtudó énem, mert nem szívesen utasított volna el egy férfit, akármilyen rémes alakról volt is szó. – Igen, ez a véleményem – jelentette ki a lázadó énem ellentmondást nem tűrő hangon. – Jó, akkor úgy teszek, mintha rosszul lennék – mondta a l|p- telességtudó hang. – Mintha eltörött volna a lábam vagy vakbél- gyulladásom lenne. – Szó sem lehet róla – torkollt le a lázadó énem. – Minek áltatni ezt az embert? Ha már faképnél hagyod, csináld tisztességesen. Mondd csak meg neki, milyen ellenszenvesnek és visszataszítónak találod. Ne hagyd magad, állj a sarkadra. – Nem tudom megtenni – tiltakozott a köteJességtudó énem. A lázadó hang nem válaszolt. – Vagy mégis? – Hát persze – mondta a lázadó hang melegen. – De… de… mit tegyek? – kérdezte a kötelességtudó énem összeszoruló gyomorral. – Biztosan eszedbe jut valami. És hadd emlékeztesselek rá, hogy ha most lelépsz, még

elcsípheted a kedvenc sorozatodat – felelte a lázadó hang. 305 Chuck tovább szónokolt. – Ma felszálltam a metróra, és – nem vicc, Lizzie – én voltam az egyetlen fehér ember a kocsiban… Na jó! Ebből elég! Betelt a pohár. – Félek – ocsúdott fel a kötelességtudó énem. – Mi lesz, ha a nyomomra bukkan és halálra kínoz? Kinézem belőle. – Nyugalom – felelte a lázadó hang. – Nem tudja a címedet, még a telefonszámodat sem adtad meg neki. Csak egy postafiók- szám van nála. Gyerünk! Nincs mitől félned. Szédelegtem a szokatlan tetterőtől. Felálltam és fogtam a kabátomat meg a táskámat. – Elnézést. – Kedvesen mosolyogva félbeszakítottam Chuckot, aki éppen arról tartott szabadelőadást, hogy szigorítani kellene a bevándorlási feltételeket, és csak a fehér embereknek volna szabad szavazati jogot adni. – Kiugróm a mosdóba– A kabátodat is viszed? – érdeklődött Chuck. – Igen – válaszoltam nyájasan. – Te tudod. Barom! Remegő lábbal elindultam. Reszkettem, de belül repestem az örömtől. Elhaladtam a pincérnő mellett, aki éppen az egyik asztalt szedte le. Úgy túláradt bennem az adrenalin, hogy alig bírtam megszólalni. – Elnézést. – Botladozott a nyelvem, összevissza dadogtam. – Az ablak melletti asztalnál ülő úr azt kéri, vigyenek ki neki egy üveggel a legdrágább pezsgőből. – Rendben – felelte a pincérnő. – Köszönöm – mondtam mosolyogva és továbblépdeltem. Amint hazaérek, első dolgom lesz felhívni az éttermet, hogy megérdeklődjem, nem vonták-e felelősségre a személyzetet, határoztam el magamban. Odaértem a női mosdó elé, egy pillanatra megtorpantam, aztán továbbmentem. Mintha álmodtam volna az egészet. Csak akkor fogtam fel, hogy sikerült meglógnom, amikor az étterem küszöbéről kiléptem a nedves járdára. Az eredeti tervem az volt, hogy angolosan távozom és hazamegyek, Chuckot pedig az idő múlása ébreszti majd rá, hogy soha többé nem lát viszont. De ez nem lett volna tisztességes. Kihűl a vacsora, amíg Chuck arra vár, hogy visszatérjek. És csak vár, csak vár… Feltéve, hogy ennek az undorító alaknak volt gyerekszobája, 306 és megvárja, amíg visszajövök a mosdóból, mielőtt beburkolná a félholt állatot. Nem kell mindenkiről a legrosszabbat feltételezni, gondoltam magamban. Belebújtam a kabátomba, és annak ellenére, hogy zuhogott az eső és péntek este volt, azonnal kaptam taxit. Az istenek kegyesek voltak hozzám. Ez volt a jel, hogy helyesen cselekszem. – Landbroke Grove – szóltam oda a sofőrnek izgatottan, amikor beszálltam a kocsiba. – De mielőtt elindulnánk, megkérhetném egy szívességre? – Az attól függ – felelte a sofőr gyanakvóan. A londoni taxisofőrök már csak ilyenek. – Most búcsúztam el a barátomtól. Örökre elutazik, és most ott ül ennek az étteremnek az ablakában. Nem tudna lassan odahajtani, amíg észre nem vesz, hogy még egyszer utoljára búcsút inthessek neki?

A sofőrt mélyen meghatotta a kérésem.^ – Mint Frank Sinatra és Ava Gardner. És én még azt hittem, kihalt az emberekből a romantika – jegyezte meg furcsa, fátyolos hangon. – Bízza csak rám, aranyom. Melyik a barátja? – Az a napbarnított, jóképű férfi – mutattam Chuckra, aki éppen a késéről visszatükröződő képmását csodálta, és várta, hogy visszatérjek a mosdóból. A taxisofőr közvetlenül Chuck asztala elé hajtott. Letekertem az ablakot. – Lekapcsolom a lámpát, aranyom, hogy jobban lásson – mondta a sofőr. – Köszönöm. Chuck ide-oda pörgette a kést, hogy más fényviszonyok mellett is megszemlélhesse saját tükörképét. – El van ájulva magától – jegyezte meg a sofőr. – Haj aj. – Biztos, hogy ő az, aranyom? – kérdezte a sofőr kételkedve. – Biztos. Chuck bosszús képet vágott. Bizonyára jóval többet időztem a mosdóban, mint Meg szokott, és ez nem tetszett neki. – Rádudáljak, aranyom? – kérdezte hű sofőröm. – Miért ne? A sofőr megnyomta a dudát, mire Chuck kinézett az ablakon, hogy lássa, honnan ered a lárma. Kihajoltam a taxi ablakán és lelkesen integetni kezdtem. 307 Chucknak felderült az arca, vidáman elmosolyodott és felemelte a kezét, hogy visszaintegessen. Kis idő elteltével azonban a zavar jelei kezdtek mutatkozni ostoba arcán, amikor rájött, hogy az ismerős alak, akinek integet, nem más, mint az aznap esti partnere, az a nő, akit meghívott vacsorázni, az a nő, akinek nagy szertartásossággal éppen abban a pillanatban tették le a rákkoktélját az üres széke elé, holott ő már egy taxiban ül, és most készül elhagyni a helyszínt. Chuck kénytelen volt csírájában elfojtani a vidám integetést. Chuck összeráncolta sárgás homlokát. Nem értette a dolgot. Erezte, hogy valami nem stimmel. Aztán leesett neki a tantusz. Az arckifejezése mindenért kárpótolt. Amikor rájött, hogy nem is a mosdóban vagyok, hanem faképnél hagytam, és egy taxiban ülök, majd elolvadtam a gyönyörűségtől. Az egész átkozott estéért kárpótolt, hogy láthattam, miként ül ki az elképedés és az ádáz düh Chuck pimasz, sunyi, napbarnított arcára. A fickó felugrott és elejtette a kést, amelyben addig önmagát csodálta. Fetrengtem a röhögéstől. – Mi a… ? – tátogott Chuck az üveg mögött, haragtól eltorzult arccal. Szinte megelevenedett. – Kapd be! – tátogtam vissza neki. Azzal kidugtam a két kezemet az esős éjszakába, és mind a két középső ujjamat az égnek emeltem, hátha Chuck nem tud szájról olvasni. Tíz másodpercig mind a két kezemmel rövid, felfelé irányuló mozdulatokat végeztem, miközben Chuck tehetetlenül tombolva bámult ki az ablakon. – Hajtson tovább – szóltam oda a taxisofőrnek. A sofőr beletaposott a fékbe. Ebben a pillanatban két pincér jelent meg Chuck háta mögött, az egyik egy jegesvödröt és egy fehér asztalkendőt, a másik egy üveg pezsgőt tartott a kezében. A taxiban aztán rájöttem, kire emlékeztetett engem Chuck. Donny Osmondra! Donny Osmondra, amint a kutyahűségről énekel. A sárgás bőrű, őszinte, mélyen érző Donny Osmondra, akinek kutyahűséghez illő kutyaszeme volt. De az én Donny Osmon- dómnak nem jutott a csillogásból, neki nehéz élete volt, az én Donny Osmondomnak semmi sem jött össze, ő egy megkeseredett, humortalan, jobboldali érzelmű Donny

volt. Mire hazaértem, mátí megbántam, hogy pezsgőt rendeltem Chuck nevében. Nem volt szép tőlem, hogy vele akartam kifizettetni. Attól, hogy undok és kellemetlen alak, nekem még 308 nem muszá^úgy viselkednem, ahafy ő. Amint hazaértem, rögtön felhívtam az éttermet. – Ööö, jó estét – mondtam idegesen. – A segítségüket szeretném kérni. Ma* este önöknél vacsoráztam, és váratlanul dolgom akadt, de mielőtt távoztam volna, rendeltem egy üveg pezsgőt a barátomnak. Ööö… meglepetésnek szántam, nem hiszem, hogy kifizette- Csak azt akarom megkérdezni, nem vonták-e le a pezsgő árát a pincérnő béréből… – Az amerikai úriemberről van szó? –kérdezte egy férfihang. – Igen – feleltem vonakodva. Úriember a fejed! – Ön pedig nyilván a pszichiátriai kezelés alatt álló hölgy. Ennek nincs bőr a képén! Hogy merészeli azt állítani, hogy nem vagyok épelméjű? – Az amerikai úriember szerint öw gyakran csinál ilyesmit, de nem szándékosan. Nyeltem egyet. – Kifizetem a pezsgőt – dünnyögtem. – Szükségtelen – közölte velem a hang. – Hajlandóak vagyunk lemondani a kártérítésről, ami a megrongált berendezés után járna, amennyiben az úr kifizeti a pezsgőt. – De nem tisztességes, hogy neki kell kifizetnie, amikor nem is ivott belőle – mondtam. – Téved, az egészet megitta – felelte a hang. – Hiszen nem is szereti az alkoholt – ellenkeztem. – Még hogy nem szereti! – válaszolta a hang. – Jöjjön csak ide és nézze meg a saját szemével, ha nekem nem hisz. – Ezek szerint az illető még mindig ott van? – Persze! És nem alkoholmentes tequilát iszik. Te jó isten! Az én lelkemen szárad, hogy Chuck alkoholista lett. De mit bánom én – ez a legjobb, ami történhetett vele. Most pedig irány a tévé! Legnagyobb rémületemre a nappaliban Karenbe és Dánielbe botlottam. Borozgattak és undorító nyalakodások kfcepette az én műsoromat nézték az én tévémén. – Korán megjöttél – jegyezte meg Karén bosszúsan. – Ühüm – feleltem szenvtelenül. Én is dühös voltam. Ez azt jelenti, hogy nem nézhetem meg a kedvenc sorozatomat. Nem maradhatok egy szobában Karennel és Dániellel, miközben ők ketten egymást nyalják-falják. A szobámban kell kuksolnom, miközben ők elterpeszkednek a kanapén, Karén Dániel ölébe hajtja a fejét, Dániel megcirógatja 309 Karén haját, Karén megcirógatja Dániel… á, ki tudja, mire készülnek, nem is akarok belegondolni. Felfordult a gyomrom ennyi smacizástól. Charlotte és Simon soha nem hoztak kínos helyzetbe, nem tudom, mi ütött Karenbe és Dánielbe. – Hogy vagy? – kérdezte Dániel önelégült felsőbbrendűséggel. – Jól – feleltem könnyedén. – És milyen volt az amerikai? – tudakolta Dániel. – Hülye. – Komolyan?

– Komolyan. – Jaj, Lucy, már megint? – sóhajtott föl Karén. – Kezdesz sportot űzni ebből a dologból. – Megyek lefeküdni – mondtam. – Jó – válaszolta Karén, és buján Dánielre kacsintott. – Ha-ha – nevettem, mert nem akartam leégetni magam. – Jó éjszakát. – Lucy, azért, mert mi itt vagyunk, még nem kell elvonulnod – szólalt meg Dániel, udvariasan, mint mindig. – Dehogynem – javította ki Karén. – Maradj – unszolt Dániel. – Ne maradj – nevetett Karén. – Karén, ne legyél bunkó – mondta Dániel zavartan. – Nem vagyok bunkó – mosolygott Karén –, csak őszinte. Lucynak tudnia kell, hol a helye. Porig sújtva sarkon fordultam. – Jaj, Lucy, majdnem elfelejtettem – kiáltott utánam Karén. – Mit? – torpantam meg a küszöbön. – Kerestek telefonon. – Ki volt az? – Gus. 310 9{egyvenf.etedil
De egyfolytában mosolyogtam – tíz óra öt perckor beszélni fo311 gok Gusszal, Gusszal, akiről azt hittem, örökre elveszítettem. Alig bírtam uralkodni magamon. Amikor az óramutató elérte a kilenc ötvenötöt, rajtállásba helyezkedtem, és vártam, hogy eldördüljön a startpisztoly. És vártam. És vártam… Gus nem telefonált. Hát persze hogy nem. Hogyan is képzelhettem, hogy veszi a fáradságot? Az összes ilyenkor szokásos kifogást sorra vettem, nehogy el- bőgjem magam. Siet az órám. Gus nem tud különbséget tenni öt perc és egy óra között, lehet, hogy egy kocsmában üldögél, ahol, ha van is tele- fon, az valószínűleg nem működik, ha pedig mégis működik, egy fiatal nő ül rajta, aki éppen panasznapot tart az otthoniaknak. Tizenegy órakor azonban elismertem a vereséget, és lefeküdtem aludni. – Szemétláda! – dühöngtem magamban. – Ez volt az utolsó dobása. Ha mégis felhív, nem állok szóba vele. Vagy legalábbis közlöm vele, hogy nincs mondanivalónk egymásnak. Egyszer csak megszólalt a csengő. Rémülten ültem föl az ágyban. Jaj, ne! Gus itt toporog a küszöbön, én meg lemostam magamról a sminket! Istenem, micsoda katasztrófa! Kipattantam az ágyból. Hallottam, hogy valaki megnyomja a kaputelefon gombját. – Tartsátok szóval – sziszegtem oda Karennek a szobám ajtajából. – Öt perc alatt elkészülök. – Kit tartsunk szóval? – kérdezte Karén. – Hát Gust. – Miért, itt van? – Most jön föl a lépcsőn, az előbb engedted be, – Én ugyan nem – felelte Karén. – Dehogynem – erőskggltem. – Egy perce sincs. Karén nagyon furcsán viselkedett, pedig nem látszott rajta, hogy ivott volna. – Miről beszélsz? – Fürkészően rám nézett. – Jól vagy, Lucy? – Én remekül – válaszoltam. – Inkább miattad aggódom. Ha nem Gus csöngetett, akkor kit engedtél be? – A pizzást. – Miféle pizzást? – A pizzafutárt, aki pizzát hozott nekem meg Dánielnek. – De hol van? – Itt – felelte Karén, azzal kitárta a bejárati ajtót, amely mö 312 gött feltűnt egy piros overallos, bukósisakos alak, kartondobozzal a kezében. – Dániel – kiáltott Karén. – Van apród? – Vagy úgy – suttogtam, és visszasomfordáltam a szobámba. Minek hívott Gus egyáltalán? – töprengtem magamban könnyes szemmel. Mire volt ez jó? Az égvilágon semmire. Csak kihozott a sodromból. Órákkal később, amikor már mindenki lefeküdt, és a lakásban sötétség honolt, megszólalt a telefon. Azonnal felriadtam – az idegrendszerem még álmomban is teljes készültségben volt, arra várva, hogy Gus telefonáljon. Kitámolyogtam az előszobába, hogy felvegyem a kagylót, mivel sejtettem, hogy csak Gus lehet a vonal túlsó oldalán – senki más nem telefonálna az éjszaka

közepén –, de túl álmos voltam ahhoz, hogy örüljek. Gus részeg volt. – Felmehetek, Lucy? – Ez volt az első kérdése. – Nem – feleltem szórakozottan. – És köszönni ki fog? – Muszáj találkoznunk, Lucy – kiáltotta Gus szenvedélyesen. – Nekem meg muszáj aludnom. – Lucy, Lucy, hová tűnt belőled a tűz, a szenvedély? Még hogy aludni! Azt bármikor lehet. De nem mindennap adódik rá alkalom, hogy együtt lehessünk. Ezt nagyon is jól tudtam. – Lucy, kérlek – mondta Gus. – Haragszol rám, ugye? – Igen, haragszom rád – válaszoltam szenvtelenül, vigyázva, nehogy túl mérges legyen a hangom és elijesszem Gust. – De, Lucy, kérlek, mindent megmagyarázok – ígérte Gus. – Halljuk. – A kutya megette a házi feladatomat, nem csörgött a vekker, kilyukadt a biciklim kereke. Nem volt kedvem nevetni. – Ajaj – kiáltotta Gus. – Nem is szól hozzám, ez azt jelenti, hogy megint felbosszantottam – mondta. – Most komolyan, Lucy, mindent megmagyarázok. – Rajta. – De ez nem telefontéma. Inkább felugróm. – Addig be nem teszed a lábad ide, amíg el nem mondod, mi történt – feleltem. – Kemény nő vagy te, Lucy Sullivan – kiáltotta Gus szomorúan. – Kemény! Kegyetlen! – Szóval? – kérdeztem udvariasan. 313 – Tényleg jobb lenne, ha háromdimenziós formában mondhatnám el. A testetlen hangok nem alkalmasak erre a célra – győzködött Gus. – Lucy, kérlek, ki nem állhatom a telefont. Azt vettem észre. – Akkor gyere át holnap. Nagyon késő van. – Késő! Lucy Suüivan, mikor törődött bármelyikünk is az idő* vei? Mi ketten egyformák vagyunk: szabad lelkek, akik nem foglyai az időnek, hiába mesterkednek azok a fránya greenwichiek. Mi történt veled? Az órafigyelés gonosz szelleme megkaparintotta a lelkedet? Gus egy pillanatra elhallgatott, majd visszafojtott rémülettel így szólt: – Jézusom, Lucy, csak nem vettél órát!? Elnevettem magam – ez a piszok Gus! Hogyan ijesszek rá, ha hagyom, hogy megnevettessen? – Holnap reggel várlak, Gus – megpróbáltam határozott és ellentmondást nem tűrő hangon beszélni –, akkor mindent elmesélhetsz. – Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra – jegyezte meg Gue vidáman. – Nem, Gus. Holnap. – Ki tudja, mit hoz a holnap, Lucy? Holnap új nap virrad ránk, ki tudja, hol leszünk már akkor? Nem tudom, Gus szándékosan rendezte-e így, de fenyegetést éreztem ki a hangjából – lehet, hogy holnap már nem fog felhívni, lehet, hogy soha többé nem látom, de most, ebben a pillanatban találkozni akar velem. O az enyém, és okosabban teszem, ha ajándék lónak nem nézem a fogát, üstökön ragadom a szerencsét és meglátom a különbséget a veréb meg a túzok között. Ilyen feltételek mellett is ragaszkodsz Gushoz? – suttogta a fülembe egy vékonyka hang. Igen – válaszoltam elcsigázottan.

Nincs benned semmi önbe…? Nincs! Hányszor mondjam még el? – Na jó, Gus – sóhajtottam fel, és úgy tettem, mintha csak akkor adtam volna be a derekamat, holott a végkifejlet természetesen egy pillanatig sem volt kétséges. – Gyere fel. – Mindjárt ott vagyok – mondta Gus. Ez negyedórától négy hónapig bármit jelenthetett, komoly fejtörésembe került tehát, hogy kifessem-e magam vagy sem. Tudtam, hogy nem szabad kísérteni a sorsot – ha kifestem magam, Gus nem jön. Ha viszont nem festem ki magam, biztosan 314 betoppan, de úgy megrémül a látványtól, hogy azon nyomban sarkon is fordul. – Mi történt? – kérdezte egy suttogó hang. Karén volt az. – Gus telefonált? Bólintottam: – Bocs, hogy felébresztettünk. – Megmondtad neki, hogy menjen a fészkes fenébe? – Oöö, nem, még nem hallottam a teljes történetet. Gus, izé, mindjárt felugrik, hogy elmesélje. – Most!? Hajnali fél háromkor? – Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra – mondtam, nem túl meggyőzően. – Más szóval, Gus bulizni volt, de nem jött össze senkivel, ezért most kedve szottyant egy kis etyepetyére. Gratulálok, Lucy, igazán sokra becsülöd magad. – Nem erről van szó… – magyarázkodtam, és közben összeszorult a gyomrom. – Jó éjt, Lucy – sóhajtott föl Karén anélkül, hogy végighallgatott volna. – Megyek vissza az ágyba. Dánielhez – tette hozzá gő- gősen. • Jól tudtam, hogy Karén az egészet el fogja mesélni Dánielnek, mert egyszerűen mindent kifecsegett rólam, legalábbis az életem összes megszégyenítő és csúfos epizódját a szerelme tudtára adta. Nem lehettek titkaim, gyűlöltem Dánielt, amiért annyi mindent tud rólam, amiért pökhendien és lekezelően bánik velem. Állandóan nálunk lebzselt, már-már az volt az érzésem, hogy együtt élünk. Miért nem viszi el Karent a saját lakásába, miért nem hagynak engem békében? – Bárcsak szakítanának! – gondoltam magamban dühösen. Úgy döntöttem, félrevezetem a sorsot, már amúgy is elegem volt belőle, hogy minden hatalom az ő kezében van, így, bár kifestettem magam, nem öltöztem föl. Egy szempillantás múlva felberregett a kapucsengő, olyan hangosan, hogy arra még a halottak is felébredtek volna. Majd elhallgatott, így biztosítva pár másodpercnyi nyugalmat, de aztán újra megszólalt, és egy darabig abba sem hagyta– Gus megérkezett. Kinyitottam a bejárati ajtót, és vártam, hogy Gus felbukkanjon, de hiába. Hallottam, hogy pár emelettel lejjebb hangos veszekedés folyik. Gus végre felbotorkált a lépcsőn – imádni való volt, izgató, borzas és részeg. Véglegesen és visszavonhatatlanul kicsúszott a lábam alól a 315 talaj. Csak akkor jöttem rá, mennyire hiányzott Gus, amikor megpillantottam. – Te jó isten, Lucy – morogta Gus, amint benyomakodott a lakásba –, a szomszédotok egy vérengző fenevad. Mással is meg- történhetett volna. – Mit műveltél, Gus? – kérdeztem. – Eltévesztettem a csengőt – felelte Gus mogorván, és habozás nélkül becsörtetett a szobámba. Nono, álljon meg a menet, gondoltam magamban. Gus kicsit elszámította magát. Nem jöhet fel

csak úgy ide, azok után, hogy hetekig nem hallottam felőle, és nem várhatja, hogy azonnal ágyba bújjak vele. Pedig így volt. Gus már az ágyamon ült, és a csizmáját húzta le. – Gus – »•szólaltam meg bizonytalanul, és már éppen belefogtam volna az ilyenkor szokásos hegyi beszédbe. Hogy merészelsz így bánni velem, mit képzelsz te magadról, minek nézel te engem, nekem is van önérzetem (hazugság), ezt nem vagyok hajlandó lenyelni (szintén hazugság) stb. – Mondom neki: „Csak felébresztettem magát, nem szálltam meg Lengyelországot.” Ha-ha, tudtam, hogy ezen majd elgondolkozik. Német a fickó, ugye? – Sajnos nem, Gus. Osztrák. – Egykutya. Mind magas, szőke és állandóan virslit zabái. Amióta Gus betámolygott a lakásba, most először emelte rám nyughatatlan, vérben forgó tekintetét. – Lucy! Édes kicsi Lucym, gyönyörű vagy. Azzal felugrott, és hozzám lépett. Meglepődtem, hogy az illata milyen erős sóvárgást és vágyat ébreszt bennem. – Mmmmmmm, Lucy, úgy hiányoztál. – Gus beleszagolt a nyakamba, és becsúsztatta a kezét a pizsamafelsőm alá. Amikor az ujjai hozzáértek a meztelen bőrömhöz, megremegrem a vágytól, amely három hétig háborítatlanul szunnyadt bennem, de emberfeletti erőfeszítéssel sikerült úrrá lennem rajta. El a kezekkel! – gondoltam magamban. Még nem hordtalak le. – Jaj, Lucy, Lucy – dünnyögte Gus, újra kezdve a támadást. – Soha többé nem hagylak magadra. Egyik kezével szorosan átfogta a derekamat, a másikkal pedig kigombolta a pizsamám legfelső gombját. Ügyetlenül megpróbáltam visszagombolni, de csak amolyan tessék-lássék módra. Nem bírtam magammal – Gus annyira érzéki volt. Szép, veszélyes és féktelen. És az illata is olyan finom volt, olyan egyéni. 316 – Gus! – Amikor Gus megpróbálta lehúzni rólam a pizsamafelsőmet, dulakodni kezdtünk. – Három hétig felém sem… – Tudom, Lucy, ne haragudj – mondta Gus, és leráncigálta a pi- zsamafelsőmet. – Nem tehettem róla. Üristen, de gyönyörű vagy! – Magyarázatot követelek – makacsoltam meg magam, miközben Gus az ágy felé taszigált. – Hogyne, Lucy, hogyne – helyeselt Gus szórakozottan, és lenyomott az ágyra. – De nem ér rá reggel? – Gus, ünnepélyesen megígéred, hogy reggel meg tudod és meg is fogod magyarázni, mi történt? – ígérem. – Gus komolyan a szemembe nézett, és közben le- ráncigálta rólam a pizsamanadrágot. – Mindennek elmondhatsz. Még meg is ríkathatsz – esküdözött. Agyba bújtunk. Eszembe jutott, mit mondott Karén, de nem osztottam a véleményét – nem éreztem úgy, hogy kihasználnak. Szeretkezni akartam Gusszal. Ezzel bizonyosságot nyerhetek afelől, hogy Gus még mindig szeret és nem ábrándult ki belőlem, hogy, bár három hétre eltűnt, nem miattam tette. Ügy' döntöttem, másnap reggelre halasztóm a fejmosást. Megadtam magam a vágynak, és lefeküdtem Gusszal. Arról azonban elfeledkeztem, hogy Gus nem a kitartásáról híres – alig kezdtünk hozzá a dologhoz, máris vége volt. Gus, mint rendesen, most is pillanatok alatt elment. Így elég ideje lett volna rá, hogy kimagyarázkodjon. De szinte azonnal mély álomba merült. A végén pedig én is elaludtam.

317 9fó£yvennyoCcadikJejeze.t Másnap reggel sem volt könnyebb fülön csípni Gust. Ahhoz képest, hogy az este teljesen el volt ázva, meglepően energikusan viselkedett. Normális esetben azt kellett volna tennie, amit más rendes ember szokott: azaz, kiterülve feküdni az ágyon, lavórért könyörögni és esküdözni, hogy soha többé nem nyúl a pohár után. Ezzel szemben Gus már pirkadatkor fönn volt, és kekszet majszolgatott. Amikor pedig megjött a postás, kicsörtetett az előszobába, hogy összeszedje a küldeményeket, majd nagy papírzörgés és borítéktépdesés közepette felbontotta a leveleimet, és elolvasta, mi áll bennük. – Ezt nevezem, Lucy – mondta büszkén. – Örömmel látom, hogy egy rakás pénzzel lógsz a banknak. Most már csak annyi a dolgod, hogy elköltözöl és elfelejtesz szólni nekik. Feküdtem az ágyon, és bosszúsan azt kívántam, higgadjon már le Gus. Vagy legalább»He emlékeztessen rá, mekkora adósságom van. – Mi ez a Russel & Bromley? – kérdezte, – Már megint a régi nóta? – Igen. – Egy pár fekete antilopbőr csizma és egy pár^zexi, kígyóbőr cipő, hogy pontos legyek. – Figyelj rám, Gus! – Megpróbáltam hajthatatlan lenni és magamra vonni Gus figyelmét. – Most már tényleg… – Ez meg mi, Lucy? – lengetett meg Gus egy borítékot az orrom előtt. – Karén banki értesítője lehet. Nem kéne…? Csábító volt a gondolat. Charlotte meg én már régóta sejtettük, hogy Karennek több ezer fontnyi dugipénze van. Nagyon szerettem volna tudni, hogy igaz-e. De nem értem rá ilyesmire. – Hagyd a csudába Karén banki értesítőjét, Gus – próbálkoztam másodszor is. – Tegnap este azt mondtad, mindent megmagyarázol és… – Megengeded, hogy letusoljak, Lucy? – vágott a szavamba Gus. – Van egy kis bukém. Azzal felemelte a karját, és megszagolta a hónalját. 318 – Pfúj! – fintorította el az arcát. – Én vagyok Oroszlánszagú Richárd. Én semmit sem éreztem. – Mindjárt lezuhanyozhatsz. Add ide azt a borítékot. – Gőzöljük fel, Karén soha nem tudná meg… A jelek szerint Gusnak, az esti szenvedélyes fogadkozásai ellenére, esze ágában sem volt tisztára mosnia magát. Én pedig annyira örültem, amiért visszatért hozzám, hogy nem akartam elriasztani azzal, hogy mindenárat! magyarázkodásra és mentegetőzésre kényszerítem. Viszont, gondoltam magamban, éreztetnem kell vele, hogy nem viheti el szárazon, ha így bánik velem. Dehogynem viheti el szárazon, hiszen tegnap éppen ez történt. De az volt a legkevesebb, hogy hangot adjak a nemtetszésemnek és úgy tegyek, mintha szorult volna belém némi önbecsülés. Abban reménykedtem, hogy bár saját magamat úgysem csaphatom be, Gust talán sikerül. Csapdába kell csalnom, hogy „komolyan beszélhessek” vele. Hízelgéssel, ravaszul kell megkömyékeznem, úgy, hogy észre se vegye. Ha ajtóstul rohannék a házba, biztosan megtagadná az együttműködést. Nyájasnak, de egyben szigorúnak kell lennem. Gus felé fordultam, aki az ágyon hevert, és a bankom nyugdíj- pénztárról szóló reklámfüzetét olvasgatta. – Gus, beszélnem kell veled. – Nagyon igyekeztem, hogy nyájasan szigorú, vagy ha ez nem

megy, akkor szigorúan nyájas hangot üssek meg. Kicsit eltúlozhattam a szigorúságot, mert Gus így kiáltott: – Ó, jaj! – Majd ijedten leugrott az ágyról, bebújt a szekrény mögé és összekuporodott. – F-ffélek. – Ugyan, Gus, ne félj. – Nem félek, hanem f-f-félek. – Akkor ne f-f-félj. Semmi okod nincs rá. De Gus nem hitt nekem. Idfl4kéfit kidugta fpkete fürtös fejét a szekrény mögül, rám villantotta csillogó szemét, majd ismét fedezékbe vonult és ezt dünnyögte: – Jaj, ne, körbedeszkázom magam, körbefalazom magam, nekem végem, ez a nő fasírtot csinál belőlem. Majd rágyújtott egy nótára, amely arról szólt, hogy amikor fél, emelt fővel Jár és vidáman fütyörészik, hogy senki se sejtse… ez az ember FÉL! 319 PB~ GUS, gyere elő, légy szíves. Próbáltam vidáman beszélni, hogy Gus lássa, nem haragszom rá, de nehezen tudtam megőrizni a hidegvéremet. Ordítani tudtam volna. – Gus, kérlek, nem vagyok mérges, te is tudod. – Az egyetlen dolog, amitől félnem kell, maga a félelem, ugye? – hallatszott Gus tompa hangja. – Pontosan – bólintottam, a szekrény felé fordulva. – Csupán az a bökkenő, Lucy – folytatta Gus –, hogy én nagyon félek a félelemtől. – Akkor nyugodj meg. Nem bántalak. Gus előbújt. Nagyon aranyos volt. – Nem fogsz kiabálni velem? – Nem. – Kénytelen voltam megnyugtatni. – Nem fogok kiabálni veled. De tudni akarom, hol voltál három hétig. – Ilyen hosszú lett volna? – kérdezte Gus ártatlanul. – Ne csináld ezt, Gus. A Karén bulija előtti kedden hallottam rólad legutoljára. Mi történt veled? – Mindenféle – felelte Gus bizonytalanul. – Nem tűnhetsz el három hétre csak úgy. – Ezt nagyon gyengéden mondtam, nehogy felbosszantsam Gust, és azt kelljen hallanom tőle, hogy menjek a fenébe, annyi időre tűnik el, amennyire csak akar, mert nekem semmi közöm az egészhez. – Na jó – szólalt meg Gus. Türelmetlenül közelebb hajoltam hozzá, azt remélve, hogy természeti katasztrófákról és isteni csapásokról fogok hallani. Hogy sem Gus, sem én nem tehetünk a háromhetes különválásról. – A bátyó feljött Emerald Isle-ról és kirúgtunk a hámból. – És ez három hétig tartott? – kérdeztem hitetlenkedve. Nem volt okos dolog tőlem, hogy állandóan ezt hajtogattam, könnye- débben is felfoghattam volna a dolgot. Nem akartam, hogy Gus azt higgye, az eltűnése óta számoltam a napokat, annak ellenére, hogy ez volt az igazság. m Igen, három hétig buliztunk – válaszolta Gus meglepetten. – Mi a rossz ebben? – Mi a rossz ebben? – ismételtem gúnyosan. – Sokkal hosszabb ideig is voltam már bevetésen – közölte Gus zavartan. – Azt akarod mondani, hogy három hétig egyfolytában ittatok? Nem ismertem magamra. Úgy beszéltem, mint az anyám, a hangsúlyom, a vádjaim, még a szavaim is megegyeztek az övéivel. – Ne haragudj, kicsi Lucy – mondta Gus. – Az egész nem

320 olyan borzasztó, mint amilyennek látszik. Kiment a fejemből Karén bulija, és amikor eszembe jutott, nem mertelek felhívni, mert tudtam, hogy a plafonon leszel. – Miért nem szóltál ide másnap? – kérdeztem, és belém hasított a fájdalom, amikor eszembe jutott, milyen kínokat álltam ki, miközben Gus hívására vártam. – Mert teljesen magam alatt voltam, amiért megfeledkeztem a buliról és felbosszantottalak, és Stevie azt mondta: „Csak egy dolog hozhat rendbe, pajtás, ha…” – …iszol még egy pohárral – fejeztem be a mondatot. – Pontosan! Másnap pedig… – …Annyira szégyellted magad, amiért nem hívtál fel, hogy ismét csak le kelle« innod magad, hogy megnyugodj.,. – Nem – felelte Gus meglepetten. – Másnap óriási buli volt Kentish Townban. Délelőtt tizenegykor kezdődött. Elmentünk, és a sárga földig leittuk magunkat, Lucy. A sárga földig! Ilyet még biztosan nem láttál, a saját nevemet is elfelejtettem. – Ez nem mentség! – kiáltottam fel, de szinte azonnal a torkomra forrott a szó, mert mintha megint az anyámat hallottam volna. – Tudod, hogy nem érdekel, ha berúgsz. – Próbáltam megőrizni a hidegvéremet. – De annak nem örülök, hogy egy szó nélkül eltűnsz, aztán megjelensz és úgy teszel, mintha mi sem történt volna. – Bocsánat! – kiáltott fel Gus. – Bocsánat, bocsánat, bocsánat! Összeszedtem magam és feltettem a legkényesebb kérdést: – Gus, ki az a Mandy? Feszülten figyeltem Gus arcát, hogy következtetéseket tudjak levonni a reakciójából. Vajon jól láttam, hogy Gus megrémül? Biztosan képzelődtem. Végül is, nem esett le az álla, nem temette a kezébe az arcát és nem zokogott fel: „Sejtettem, hogy egyszer ez a nap is eljön.” Gus durcásan csak ennyit mondott: – Senki. – Már hogy lenne senki, amikor valaki? – Kényszeredetten elmosolyodtam, hogy biztosítsam Gust, nem vádolom semmivel, kizárólag jóhiszeműen érdeklődöm. – Nem fontos. Csak egy haver. – Gus – mondtam kalapáló szívvel. – Felesleges hazudoznod. – De én nem hazudok. – Sértett, megbántott kang. – En nem állítottam, hogy hazudsz. De ha van valakid, mondd meg. 321 Azt kellett volna mondanom: ha van valakid, elmehetsz a jó büdös francba. De nem akartam elkövetni azt a baklövést, hogy kimutatom az érzelmeimet. Köztudott, hogy a no mindenáron meg akarja szerezni a férfit, a férfi viszont fél, hogy csapdába esik, ezért az a legokosabb, ha a nő úgy tesz, mintha nem is törné magát. Kár, hogy ez a módszer számtalanszor visszaütött már. Előfordult, hogy közöltem egy barátommal: „Nem vagy a tulajdonom. De jogom van tudni, ha van valakid.” Majd ezek után, amikor összefutottam az úgynevezett kedvesemmel egy buliban, és ő éppen egy másik nőt ölelgetett, legszívesebben a képükbe locsoltam volna az italomat. A barátom pedig megkérdezte: „Nem azt mondtad, hogy nem zavar?” – Lucy, nincs senkim rajtad kívül – esküdözött Gus. Már nem volt annyira megrémülve, zöld szemében az őszinteség fénye villant meg. Úgy tűnt, nem vagyok közömbös a számára. Bár nem akartam piszkálódni, kicsúszott a számon: – Gus, jártál valakivel, izé, mielőtt, ööö, összejöttünk? Gus egy pillanatig döbbenten meredt rám, amíg lefordította a kérdésemet a saját nyelvére.

– Úgy érted, volt-e másik barátnőm melletted? – Gus elször- nyedt. – DEHOGY. Akár igazat is mondhatott. Valószínűleg így állt a dolog, mivel Gus nem volt akkora szervezőtehetség, hogy kettős életet éljen. Az igazat megvallva, nála már az is sikernek számított, ha felkeléskor nem felejtett el levegőt venni. – Hogy képzeled!? – kiáltott fel. – Mit gondolsz, milyen ember vagyok én! ? Gus szenvedélyes fogadkozásai és az én mindennél erősebb vágyam, hogy higgyek neki, végül azt eredményezték, hogy megtört az ellenállásom. Felvidított és megrészegített a megkönynyebbülés. Gus megcsókolt, és ettől még jobban elszédültem. – Lucy – szólt Gus. – Soha nem tudnék fájdalmat okozni neked. Hittem neki. Faragatlanság lett volna, ha megemlítem, hogy ez már megtörtént. Az volt a lényeg, hogy Gus nem szándékosan ártott nekem. – Most már mehetek tusolni? – kérdezte szelíden. Amíg Gus zuhanyozott, az anyám járt a fejemben. Nagyon megrémültem, amikor rájöttem, hogy úgy beszélek, mint ő. Ezentúl igyekszem még liberálisabb lenni, fogadtam meg magamban. 322 Amikor Gus kijött a fürdőszobából, hallottam, hogy Dániel és Karén odaköszönnek neki. – Jó reggelt, Gus – mondta Dániel. Mi ilyen mulatságos? – gondoltam magamban védekezőn. – Jó reggelt, Danny Boy. Jó reggelt, Morag McVitie – felelte Gus nyájasan, mintha egy percig sem lett volna távol. – Jó reggelt, Paddy O’Paddy – köszöntötte Karén Gust. – Jó reggelt, Heather McAprósütemény – mondta Gus Karén- nek. – Jó reggelt, Paddy O’Kőmíves – válaszolta Karén Gusnak. – Jó reggelt, Sóher McSeanConnery – vágott vissza Gus Ka- rennek. – Jó reggelt, Rózsafüzér O’Semtex – felelte Karén Gusnak. – Jő reggelt, Ronald McDonald – mondta Gus Karennek. Mindenki remekül szórakozott. Nagy élet folyt a fürdőszoba előtt, A lakótársaimnak meg a barátomnak sikerült ismét egymásra találniuk, és rajtam kívül senki sem zavartatta magát. 323 9{egyven(<&nce(£ikjejezet Cíus meg én tehát ismét egy pár lettünk. Megpróbáltam elengedni magam és hosszabbra ereszteni a gyeplőt. Gus öntörvényű ember, ismételgettem magamban újra meg újra. Rá különleges szabályok vonatkoznak. Az, hogy elkésik vagy órákig beszélget valakivel egy buliban, ahová együtt megyünk és ahol nem ismerek senkit, még nem jelenti azt, hogy nem törödik velem. Nem teszem alacsonyabbra a mércét, határoztam el magamban. Csak a szemléletemen próbálok változtatni. Tudtam, hogy Gus szeret, mert a háromhetes kihagyás után mégiscsak visszajött hozzám. Nem kellett volna megtennie, senki sem kényszerítene. Az új hozzáállásomnak hála, remekül kijöttünk egymással. Gus kifogástalanul viselkedett. Illetve, igyekezett kifogástalanul viselkedni, de azért nem tudta meghazudtolni önmagát. Nyár volt, és egyszer végre nem csak papíron. Londonban akkora volt a hőség, és olyan erősen tűzött a nap, hogy sokan úgy vélekedtek, hamarosan itt a világvége. Egymást követték a verőfényes, derűs napok, de London lakosságát már annyiszor megtréfálta

az időjárás, hogy mindenki arra számított, bármelyik pillanatban vége szakadhat a hőhullámnak. Az emberek a fejüket csóválták, és komoran ezt hajtogatták: – Nem fog sokáig tartani. Ám az időjárás változatlan maradt, és már-már úgy tűnt, örökké sütni fog a nap. Idillikus időszak volt. Felhőtlen boldogságban teltek a hetek, úgy éreztem, mintha egy aranyszínű selyemgubóban élnék. A szobámat minden reggel aranyló napfény árasztotta el, szin- te öröm volt felkelni és élni a mindennapi életemet. Nyáron enyhült a depresszióm, és még a munkát sem éreztem annyira kimerítőnek. Főleg, miután kisebb tüntetést rendeztünk, és a karbantartó osztály kénytelen volt beszerezni nekünk egy ventilátort. 324 Ebédidőben kimentünk Jeddel a Soho Square-re, ahol több ezer irodai alkalmazott tülekedése közepette megpróbáltunk megkaparintani egy zsebkendőnyi helyet a gyepen, ahol leheveredhettünk vagy olvasgathattunk/1 * Jed remek társaságnak bizonyult, mert amikor megpróbált beszélgetésbe elegyedni velem, csak rá kellett szólnom, hogy fogja be a száját, és ő engedelmeskedett. Feküdtünk a fűben, és kellemes csönd honolt körülöttünk. En legalábbis kellemesen éreztem magam. Meredia nem jött velünk, mert irtózott a napsütéstől. Ebédidőben az irodában maradt, a leeresztett redőnyök mögött, és átkokat szórt az időjárásra, hogy végre eleredjen az eső. Mindennap izgatottan böngészte az 'időjárás-jelentést, reménykedett, hogy visszaesik a hőmérséklet, és tombolt a méregtől, amikor az Írország felől érkező hatalmas fekete felhők elkerülték Nagy-Bri- tanniát és egyenesen Franciaország felé vették az irányt. Napközben el kellett viselnünk a látványt, amint Meredia felhajtja a szoknyáját, és egy doboz hintőport szór vaskos combjai közé. – A moletteknek kínszenvedés a hőség® hajtogatta Meredia keserűen, majd megkérdezte, akarjuk-e látni a horzsolásait. Egyedül az vidította föl, ha azt olvasta, akadnak olyan helyek a világon, ahol még melegebb van, mint Londonban. – Legalább nem Mekkában élek – sóhajtozott. – Képzeljétek, milyen lehet Kairóban. Megan sem jött ki a parkba. Igazi ausztrálhoz méltóan, kitörő örömmel fogadta a kánikulát, és komoly napozásba kezdett. Sokkal komolyabba, mint Jed vagy én. Gúnyosan megmosolyogta a hozzám hasonlókat, akik a füvön üldögélve felhúzták a szoknyájukat a térdük fölé, és azt hitték magukról, hogy roppant merészek és ledérek. O nagyban játszott – meztelenül napozott a strandon. Merediát a szokásosnál is harciasabban támadta: – Ide figyelj, Pauline! – sziszegte. – Fia nem hagyod abba a nyavalygást a combod miatt, megmutatom neked a lebarnult mellbimbóimat. – Folytasd csak, folytasd csak – szólt oda Jed lelkesen Mere- diának. Meredia lesújtó pillantást vetett rá, és ezt dünnyögte: – A nevem Meredia. Megan kivirult a hőségben. Egyenesen lubickolt benne. Farmersortban járt dolgozni – nem az ő hibája volt, hogy úgy fes325

lelt, mintha a Bayu/atchbó\ lépett volna elő. Nem akart kihívó lenni, nem tehetett róla, hogy gyönyörű. Én azonban örültem, hogy nem vagyok ausztrál. Nem mertem volna félmeztelenül mászkálni. Hálát adtam Istennek, amiért hideg éghajlatú országba születtem. Délutánonként elmentünk fagyizni, és még Ivor is velünk tar- tott. Akár a katonák, akik karácsonykor a senki földjén fociznak egymással, a szokatlan időjárás hatására mi is felfüggesztettük a munkahelyi ellenségeskedést. Bár nem volt túl szép látvány, amint Ivor az egész csokibevo- natot leharapdálta a Magnumjáról, majd duzzadt, vörös nyelvével körbenyalogatta a jégkrémet. Megant végül felrendelték a személyzetire, mert valaki panaszt tett a sortja miatt. Valószínűleg az egyik női munkatárs le* hetett az elkövető, mert az a seregnyi férfi, aki a legszánalmasabb ürügyekkel jelent meg az irodánkban, hogy szemügyre vehesse Megan hosszú, napbarnított combjait, szóba sem jöhetett. Merediával madarat lehetett volna fogatni. Őszintén remélte, hogy Megan megkapja a felmondását. Ám Megan titokzatos, ugyanakkor elégedett mosollyal tért vissza az irodába. – Segítsünk összepakolni a cuccaidat? –(kérdezte Meredia re* rtiénykedve. – Majd meglátjuk, Rosemary, majd meglátjuk – somolygott Megan. – Mit vigyorogsz? – kérdezte Meredia zavartan és gyanakvóan. – És a nevem Meredia – tette hozzá szórakozottan. – Fel kell mennem – bökött Megan a plafonra. ~ Fel, a Paradicsomba. Merediának leesett az álla. – Mit mondasz? – kapkodott levegő után. Majd felcsattant: – Fel, a pénztárba, a végkielégítésedért? – Nem – felelte Megan, még mindig titokzatos, elégedett, szfinxszerű mosollyal. – Csak egy pár emelettel feljebb. Merediát a szívroham kerülgette. – Hánnyal? – nyögte ki rekedten. – Eggyel? Megan mosolyogva megrázta a fejét. – Kettővel? Mosolygás, fejrázás. Meredia már csak cincogni tudott: – Hárommal? 326 Mire Megan, a kegyetlen Megan, rövid, idegőrlő hatásszüne- tét tartott, majd ismét megrázta a fejét. – Csak nem a… csak nem a negyedik emeletre?–suttogta szegény Meredia. – De igen, dagi, a negyedikre. Kiderült, hogy Frank Érskine, egy hájas, kopasz vén kecske az igazgatóságról szemet vetett a sortban pompázó Meganra. És – ahogy már az ilyen alakok szokták – saját mindenhatóságát bizonyítandó, megígérte Megannak, hogy keres neki egy üres helyet. – Miféle üres helyet? – kérdezte Meredia rosszmájúan. – Az íróasztalon, széttett lábbal? A hír futótűzként terjedt el, mert Megan felemelkedést jelentő sortja az egész vállalat fantáziáját megmozgatta. Mindenkinek az volt az álma, hogy kiemeljék az Ellenőrzési Osztály mocsarából és egyenesen a negyedik emeletre kerüljön. Kiemelt fizetéssel, természetesen. Az/emberek így sóhajtoztak: – És ha elgondolom, hogy eddig nem hittem a mesékben.

Meredia rosszul viselte a helyzetet, teljesen összeroppant. Már nyolc éve dolgozik a vállalatnál, siránkozott, nyolc éve. Ez az ausztrál cafat egy ejtőernyős. Egy birkatolvaj közvetlen leszármazottja. Vagy egy büdös birkáé… Ámikor valaki így szólt Merediához: – Hallom, Megannak felvitte az isten a dolgát – ő így válaszolt: • –- Egyszer fent, egyszer lent, ha érted, mire gondolok. Ilyenkor összeszorította a száját és nyomatékosan bólintott. Meredia sértő vádaskodásai nemsokára Megan fülébe is eljutottak. Megan villámló szemmel félrevonta Merediát. Nem tudom, mit mondott neki, de azt mindenesetre elérte, hogy Merediának egy pár napig falfehér és riadt volt az arca. Később pedig nem győzte hangsúlyozni, hogy Megant kizárólag a szakmai tudása miatt léptették elő. Legalábbis nyilvánosan. 327 Ótvenedií^fejezet Emlékszem, azon a nyáron Gus mindennap eljött értem munka után, amikor a nappali hőség már kezdett alábbhagyni. Balzsamos estéken kiültünk a kocsma elé, hideg sört iszogattunk, beszélgettünk és nevetgéltünk. Néha többen voltunk, néha csak Gus meg én. De a mozdulatlan, meleg levegő, a poharak csilingelőse, a beszélgetés zaja mindig elkísért bennünket. Sokáig világos volt, és soha nem sötétedett be egészen. Az ég kékje egyre erőteljesebb lett, és sötétebb árnyalatúra változott, de néhány óra múlva pirkadni kezdett, és újabb káprázatos nap köszöntött ránk. A hőségtől megváltoztak az emberek; sokkal kedvesebbek lettek London tele volt vidám, barátságos fazonokkal – ugyanezek az év többi részében lógó orral lopakodtak végig az utcán. Most kitárták a lelkűket, és mediterrán hangulat lett úrrá rajtuk, mivel még este tizenegykor is egy szál pólóban üldögélhettek az utcán, anélkül hogy halálra fagytak volna. Ha az ember végigtekintett egy zsúfolt sörkerten, ránézésre meg tudta mondani, ki munkanélküli és ki nem az. Nemcsak azért, mert a munkanélküliek soha senkit nem hívtak meg egy körre, hanem azért is, mert csokibarnák voltak. Olyan meleg volt, hogy este tíz vagy tizenegy óra előtt még csak gondolni sem bírtunk az evésre, akkor viszont bágyadtan elvonszoltuk magunkat egy étteremig, amelynek nyitott ajtajai és ablakai az utcára néztek, olcsó bort szopogattunk és úgy tettünk, mintha külföldön lennénk. Minden éjjel nyitott ablak mellett.aludtunk, egy szál lepedővel takaróztunk, de még így is melegünk volt. Lehetetlenségnek tűnt, hogy újra beköszöntsön a hideg idő. Egyik éjszaka olyan melegem volt, hogy kétségbeesésemben lelő- csoltam magam egy pohár vízzel. Nagyon kellemes érzés volt. És a szenvedélynek az a foka, amelyre Gust juttatta, még ennél is kellemesebb érzésekhez vezetett. Egy perc megállásom sem volt. Az élet grillpartik, bulik és házon kívül töltött esték végeláthatatlan sorát jelentette, én leg 328 alábbis így emlékszem. Biztosan előfordult egyszer-kétszer, hogy otthon maradtam, tévét néztem és korán lefeküdtem, de ha akadt is ilyen alkalom, képtelen vagyok felidézni. Nemcsak a programjaim száma növekedett meg, hanem a barátaimé is. Mindig volt társaságom. Guson kívül is – aki minden este kapható volt egy kis kiruccanásra. Soha nem fenyegetett az a veszély, hogy nincs, aki elkísérjen, ha be akarok ülni valahova egy italra.

A kollégáim gyakran elkísértek bennünket. Még szegény Me- redia is erőt vett magán, majd leroskadt valahova, pihegve le- gyezgette magát és szédülésre panaszkodott. Jed és Gus remekül összebarátkoztak – legalábbis egy idő után. Amikor először találkoztak, úgy viselkedtek, mint két félénk kisfiú, akik nagyon szeretnének játszani egymással, de nem tudják, mi a teendő. Végül aztán mind a ketten előbújtak a szoknyám mögül, és megtették a kezdő lépéseket. Azt hiszem, Gus felajánlotta Jednek, hogy megmutatja neki az új hasisszerzeményét. Ezek után nem lehetett megfékezni Őket. Amikor Jed is velünk volt, Gus alig szólt hozzám. Hosszasan pusmogott Jeddel, gondolom, a zenéről beszélgettek. Gyakori témája ez a fiúknak. Azzal próbálják lepipálni egymást, hogy ők még emlékeznek annak a tizedrangú együttesnek a nevére, amelynek a gitárosa később egy másik zenekarban játszott. Ez napokig leköti őket. De ha megkérdeztem Jedet és Gust, miről van szó, rejtélyesen csak ennyit válaszoltak: – Férfidolog, te úgysem értenéd. Én pedig elnézően mosolyogtam, egészen addig, amíg Char- lőtte Simon barátja nem került sorra. Gus és Jed folyamatosan ugratták Simont az állandóan cserélődő elegáns, divatos ruhatára, a menedzserkalkulátora és az Aréna vagy GQ magazin egy-egy példánya miatt, amelyet mindig magánál hordott. De kevésbé nyíltan is csinálhatták volna. Minden alkalmat megragadtak, hogy felbosszantsák szegény Simont. – Uj a pólód? – kérdezte Gus Simontól egyik este. Gus olyan képet vágott, mint aki kettőig sem tud számolni, ami rossz jelnek számított. L “J Igen, Paul Smithnél vettem – felelte Simon büszkén, azzal felénk fordította a karját, hogy jól megnézhessük a márkajelet. – Nekem is van! – közölte Gus megnyerő mosollyal. – Pont ilyet árultak a Chapel Street-i piacon, öt darab volt öt font. De nem hiszem, hogy a fickó, akitől vettem, Smithéktől lett volna, 329 úgy tudom, a múlt hónapban mindet lesittelték, mert lopott cuccokat árultak. Biztos, hogy Smithnek hívták? – Igen – felelte Simon szűkszavúan. – Biztos. – Talán már kiengedték őket – mondta Gus bizonytalanul. Az- zal új témába kezdett, boldogan, hogy elrontotta Simon örömét. Elérkezett a várva várt este, amikor Dennis végre megismerke- dett Gusszal. Dennis udvariasan mosolyogva kezet rázott vele. Majd felém fordult, és aggodalmaskodó arccal a szája elé kapta a kezét. – Beszélhetnénk négyszemközt? – kérdezte, azzal átvonszolt a kocsma túlsó sarkába. – Jaj, Lucy! – nyöszörgőit Dennis. – Mi van? Dennis tébolyultan a kezébe temette az arcát, és drámai hangon suttogta: – Angyal, igazi angyal. – Tetszik? – Dagadt a mellem a büszkeségtől. – Lucy, TÜNDERI! Ebben egyetértettünk. – Ritkán botlik az ember ilyen jóképű írbe – folytatta Dennis –, de akkor aztán nincs kegyelem. Nem mintha Dennis tudná. Honnan is tudhatná, ha a tükör- bői szerzi az értesüléseit. Dennis egész este Guson lógott, és ez bosszantott. Dennis állandóan azt hajtogatta, hogy szerelemben és háborúban minden megengedett. Legalábbis akkor, amikor más barátjára vetette ki a hálóját. Később, hazafelé menet, a buszon, Gus megjegyezte: – Rendes, barátságos fickó ez a Dennis.

Gus ennyire naiv volna? – Van barátnője? – Nincs. – Kár, halál jó fej a fickó. Magamban felkészültem rá, hogy Gus ezek után közli velem, a héten megisznak valamit kettesben Dennisszel, de, szerencsére, erre nem került sor. – Össze kéne hoznunk valakivel – mondta Gus. – Nincsenek facér barátnőid? – Csak Meredia és Megan. – Szegény Meredia szóba sem jöhet – felelte Gus együtt érzőén. – Miért nem? – érdeklődtem harciasan. – Te nem vetted észre? – kérdezte Gus. – Mit nem vettem észre? – mosolyogtam gúnyosan, és már azon voltam, hogy lelököm Gust az ülésről. 330 – Most mit játszod az eszed, Lucy, ne mondd, hogy neked nem tűnt föl – érvelt Gus. – Hogy Meredia túlsúlyos? – kérdeztem paprikásán. – Szép dolog… – Nem, te buta – felelte Gus. – Nem erre gondoltam. Jézusom, Lucy, miket nem mondasz, ezt nem vártam volna tőled. – Miről beszélsz? – Hát Merediáról meg Jedről. – Gus – mondtam komolyan. – Te tisztára hülye vagy. – Az lehet – helyeselt Gus. – Mi van Merediával meg Jeddel? – Meredia szereti Jedet. – Mindenki szereti Jedet – válaszoltam. – Nem, Lucy – magyarázta Gus. – Azt akarom mondani, hogy Meredia bírja Jed buráját, szívesen megvakargatná a füle tövét. – Ugyan már! – kacagtam fel gúnyosan. – De igen. – Honnan tudod? – Hát nem nyilvánvaló? – Nekem ugyan nem. – Nekem viszont igen – mondta Gus. – Pedig te vagy a nő, állítólag neked vannak ösztönös megérzéseid. – De, de… Meredia sokkal idősebb, mint Jed. – Te is idősebb vagy nálam. – Csak egypár évvel. – Különben is, a szerelem nem ismer határokat – jegyezte meg Gus bölcsen. – Ezt egy aforizmakönyvben olvastam. Nahát, nahát, nahát! Ez már döfi. Szerelem! Intrika! Románc a fenyegető levelek között. – És Jednek tetszik Meredia? – kérdeztem izgatottan. Hirtelen felvillanyozódtam. – Honnan tudjam? – Puhatold ki. Beszélj vele. – Jó, de mi, férfiak, nem szoktunk ilyesmikről tárgyalni. – ígérd meg, hogy megpróbálod, Gus – könyörögtem. – Megígérem – felelte Gus. – De ezzel Dennis problémája még nem oldódik meg. – És Megan?

Gus vágott egy grimaszt és megcsóválta a fejét. – Annak a nőnek elvei vannak. El van ájulva magától. Azt gondolná, jobbat érdemel, bármilyen rendes fickó is ez a Dennis. – Gus! Megan egyáltalán nem ilyen. 331 – Dehogynem – dünnyögte Gus. – Nem – kötöttem az ebet a karóhoz. – De igen. – Gus sem tágított. – Ezen nem veszünk össze – mondtam. – Micsoda pálfordulás – jegyezte meg Gus komoran. Amikor később kérdőre vontam Dennist, azzal kezdte, hogy Gus csodálatos, egyébként pedig meleg – de nekem a szemem se rebbent. Ezek után azonban Gus anyagi helyzete felől érdeklődött, amivel sikerült elrontania az ünnepi hangulatot. – Ja, az – feleltem elutasítóan. – Ne aggódj. – De van pénze? – Nem sok. – Mégis állandóan bulizni jártok. – Na és? – Hallottad már zenélni? – Nem. – Miért nem? – Mert leginkább télen lép fel. – Légy óvatos, Lucy – figyelmeztetett Dennis. – Gus nagy szélhámos. – Köszönöm a tanácsodat, Dennis, de tudok vigyázni magamra. – Tévedsz. Nyáron gyakran találkoztunk Charlotte-tal és Simonnal. Amikor a törzstagok munka utáni ivászatra indultak, az esetek nagy részében ők is benne voltak a buliban. Aztán elutaztak Portugáliába egy hétre. Minket is hívtak, hogy menjünk velük. Vagyis Charlotte elhívott engem és azt mondta, Gus is jöhet, ha akar. Az sem baj, ha civakodni fognak Simonnal. De nem volt annyi pénzünk, hogy elutazzunk – nem mintha sajnáltam volna, mert az életem így is nyaralásra hasonlított. Gus, Jed, Megan, Meredia és Dennis meg én kikísértük a reptérre Charlotte-ot és Simont, mert mindannyian olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy nehezen viseltük az elválást. Amíg Charlotte és Simon nyaralni voltak, sokszor emlegettük őket: – Mit gondoltok, mit csinálhatnak most Simonék? Vajon gondolnak ránk? Még Gus is nehezen volt meg Simon nélkül. – Nincs kit cikiznem – panaszkodott. Aznap este, amikor Simonék hazaérkeztek, a nagy örömre va 332 ló tekintettel óriási bulit csaptunk. Az összes ajándékba kapott vinho verdét benyakaltuk. Remekül éreztük magunkat, de Charlotte egyszer csak hányni kezdett, ezért le kellett fektetni. Nyáron csak ketten nem szálltak be a buliba: Karén és Dániel. Alig láttam őket. Karén az ideje túlnyomó részét Dánielnél töltötte. Időnként felugrott a lakásba, hogy összeszedjen egy váltás ruhát, de csak ki-be futkosott, miközben Dániel lenn várakozott a kocsiban.

Soha többé nem találkoztam Dániellel négyszemközt. Még telefonon sem beszéltünk. Amit felettébb sajnáltam, mert ilyen szentimentális, érzelgős barom voltam. De hiába igyekeztem, már nem volt visszaút. így hát megpróbáltam a kellemes dolgokra – nevezetesen Gusra – koncentrálni. Akkor ébredtem rá, hogy Dániel és Karén igencsak közel kerültek egymáshoz, amikor megtudtam, hogy szeptemberben Skóciába utaznak. Karén csillogó tekintete arra utalt, hogy nyeregben érzi magát Dánielnél. Csak idő kérdése volt, mikor bonyolódik vitába az édesanyjával, hogy a négyszer elbocsátott ötödik unokanővért is meghívják-e, és mikor veti össze a citromos sütemény előnyeit a parfétortáéval. Kíváncsi voltam, megkér-e, hogy én legyek az egyik koszorús- lány. Valami azt súgta, hiába reménykedem. Egyik szombat este mindannyian – jómagam, Charlotte, Simon, Gus, Dennis, Jed, Megan, sőt még Karén és Dániel is – szabadtéri koncerten vettünk részt egy észak-londoni kastély kertjében. Bár komolyzenét játszottak, remekül éreztük magunkat. Elnyúltunk a meleg füvön, hallgattuk, hogyan susognak a falevelek a könnyű, nyári szélben, pezsgőt kortyolgattunk és szalámis zsemlét meg minifánkot eszegettünk. Miután véget ért a koncert, elhatároztuk, hogy elég volt a komolykodásból, még nem élveztük ki kellőképpen az éjszaka örömeit. Alig múlt éjfél, és úgy vélekedtünk, nagy kár lenne napfelkelte előtt ágyba bújni. így hát az egyik éjjel-nappali boltban – amelyben az elárusító örömmel szegte meg az előírásokat – jócskán feltankoltunk borból, taxiba vágtuk magunkat és hazamentünk. Otthon nem volt elég tiszta pohár, ezért Karén felszólítására önként vállalkoztam, hogy elmosok párat. Miközben a konyhában voltam, és a poharakat dugdostam a csap alá, szomorúan, mert egy pillanatra sem akartam kimaradni 333 a nappaliban zajló mókából, egyszer csak megjelent Dániel. Dugóhúzóért jött. – Hogy vagy? – kérdeztem. Önkéntelenül is elmosolyodtam, mert a szokás hatalom. – Jól – felelte Dániel mogorván. – És te? – Én is. Kínos csönd támadt. – Rég láttalak – szólaltam meg. – Igen – válaszolta Dániel. Megint elhallgatott. Majdnem olyan nehéz volt szóra bírni, mint vért venni egy fehérrépából. – Hallom, Skóciába készültök – törtem meg a csöndet. – Igen. – Örülsz? – Igen, még nem jártam ott – felelte Dániel kurtán, – Nem csak erről van szó, ugye? – kérdeztem, enyhén kötekedve. – Hogyhogy? – Dániel hűvös pillantást vetett rám. – Karén családjával is találkozol, ha nem tévedek – bólintottam meggyőződéssel. – Hogyan tovább? – Miről beszélsz? – kérdezte Dániel összeszorított ajkakkal. – Nagyon is jól tudod – mosolyodtam el bizonytalanul. – Tévedsz – csattant fel Dániel. – A fenébe is, csak nyaralni megyünk, világos? – Te jó ég – motyogtam. – Hová lett a humorérzéked?

– Ne haragudj, Lucy. – Dániel megpróbálta elkapni a karomat, de leráztam magamról a kezét, és kimentem a konyhából. Könnybe lábadt a szemem, amitől nagyon megijedtem, mert soha nem szoktam sírni. Csak menstruáció előtt, de az nem számít. Vagy amikor láttam a tévében, hogy egy sziámi ikerpárt kettéválasztottak, és az egyik gyerek meghalt. Vagy amikor szemtanúja voltam, hogy egy idős ember egyedül biceg végig az utcán. Vagy amikor bementem a nappaliba, és mindenki mérges volt, mert nem vittem magammal tiszta poharat. Szemetek! Bár Meredia, Jed, Megan, Dennis, Charlotte és Simon hangsúlyos szerepet játszott az életemben, kár tagadni, hogy a nyár Gus- ról szólt. Miután visszatért a háromhetes távollétéből, sülve-főve együtt voltunk. Néha lagymatag kísérleteket tettem rá, hogy egyedül töltsem az estét – nem jószántamból, hanem mert úgy éreztem, így illendő. Úgy kellett tennem, mintha nem függenék senkitől, mintha a 334 saját életemet élném, de igazság szerint minden öröm, amit Gus nélkül éltem át, sokkal nagyobb volt, ha vele is megoszthattam. Gus még rá is tett egy lapáttal. – Ma ne találkozzunk – mondtam néhány alkalommal. – Mosnom kell, és sok a dolgom. – De Lucy – sopánkodott Gus. – Hiányozni fogsz. – Holnap úgyis találkozunk – feleltem, és megpróbáltam úgy tenni, mintha bosszankodnék, de a szívem mélyén persze örültem. – Egy éjszakát kibírsz nélkülem. Gus azonban kilenc órakor megjelent, és bár megpróbált úgy tenni, mintha szégyellné magát, nem tágított. – Sajnálom, Lucy – közölte velem mosolyogva, – Tudom, hogy egyedül akarsz lenni. De muszáj volt eljönnöm, hogy lássalak öt percre. Már megyek is. – Maradj – szóltam utána minden egyes alkalommal, és Gus nagyon is jól tudta, hogy így fogok tenni. Rettenetes volt rágondolni, hogy minden pillanatot, amit Gus nélkül töltöttem, teljes időpocsékolásnak tartottam. Bár nem vertem nagydobra, megőrültem Gusért. És a jelek szerint Gus is megőrült értem, ha az együtt töltött idő bizonyíték lehet erre. Az egyetlen problémát, ha ezt egyáltalán problémának lehet tekinteni, az jelentette, hogy Gus soha nem mondta, hogy szeret. Nem jelentette ki: – Szeretlek, Lucy. Nem mintha különösebben zavart volna, mivel jól tudtam, hogy Gusra különleges szabályok vonatkoznak. Valószínűleg szeret, csak elfelejtette megemlíteni. Különben is, ő már csak ilyen. Mindenesetre úgy vélekedtem, az a legokosabb, ha addig nem vallók neki szerelmet – noha fülig szerelmes voltam belé –, amíg ő meg nem teszi. Semmi értelme elhamarkodni a dolgokat. Ezenkívül annak is megvolt az esélye, hogy Gus nem szeret, ennél pedig nincs megalázóbb dolog. Szerettem volna elbeszélgetni Gusszal a kapcsolatunkról, fcogy merre tartunk és mi legyen velünk a jövőben. De Gus egyszer sem hozta fel a témát, így én sem mertem. Próbáltam türelmes lenni, de keserves volt a várakozás. Amikor félelmeim vagy kétségeim támadtak, felidéztem Mrs. Nolan HÍflatát, és emlékeztettem magam, hogy ismerem a jövőt, és az Gusszal kapcsolatos. (Vagy: ismerem a jövőt, és az a piával kapcsolatos, hogy a pofátlan Dánielt idézzem.)

Azzal vigasztaltam magam, hogy a türelem rózsát terem, hogy 335 a2 állhatatosság meghozza a gyümölcsét. És igyekeztem elfeledkezni az olyan szólásokról, mint például: addig üsd a vasat, amíg meleg, jobb elébe vágni a dolgoknak, ne ülj ölbe tett kézzel. Nem emlékszem, hogy azon a varázslatos, napsütéses nyáron sokat aggódtam volna a közös jövőnk miatt. Akkor még azt hittem, boldog vagyok, és beértem ennyivel. 336 Ötvenegyedií^fejezet Augusztus tizenkettedik reggele semmiben sem különbözött a többi napsütéses reggeltől. Egy nem elhanyagolandó apróságot kivéve – 'Gus korábban kelt fel, mint én. Ez rendkívül szokatlan fordulatnak számított. Amikor reggelente munkába indultam,^jus még javában aludt. Csak jóval, jóval később ment el anélkül, hogy kulcsra zárta volna az ajtót. (Miután minden ehetőt felfalt a hűtőből és felhívott néhány embert Donegalban.) Ennek köszönhetően a lakás tárva-nyitva állt a portyázó betörők előtt, ami számos nézeteltérést szült köztem és Karén között, azon ritka alkalmakkor, amikor Karén éppen hazajött. De nem bírtam rávenni magam, hogy kulcsot adjak Gusnak, mert nem akartam azt a látszatot kelteni, mintha együtt szeretnék élni vele, nehogy elijesszem. Megnyugtattam Karent, a lakásban akkora a rendetlenség, hogy ha be is térnének, a betörők azt hinnék, egy másik b&Ada alig pár perce forgatta fel a kócerájt. Előfordulhat, hogy amikor hazaérünk, egy új tévét és hifit pillantunk meg a nappaliban, fejtegettem buzgón, amikor Karén hitetlenkedve felvonta a szemöldökét. Aznap reggel Gus előbb kelt fel, mint én, amitől megszólalt a fejemben a vészcsengő. Gus az ágyon ült, és miközben a cipőjét húzta fel, mellékesen megjegyezte: – Kicsit elfáradtam, Lucy. – Mmmm, tényleg? – kérdeztem, de túl álmos voltam ahhoz, hogy észrevegyem, mennyire megrémültem. Ám amikor Gus így szólt* – Tarthatnánk egy kis szünetet – egy pillanat műve volt, hogy rájöjjek, itt nem laza csevegés készül. Á „kicsit elfáradtam” – különösen az „elfáradtam” – hatására a farkaskutyák ugatni kezdtek a szögesdrót kerítés mögött. De a „tarthatnánk egy kis szünetet” után már a szirénák is felbőgtek, és a reflektorok fénye ide-oda cikázott a betonon. 337 Miközben megpróbáltam feltápászkodni, egy hang szólalt meg a fejemben: Vészhelyzet, pasi szökni próbál, ismétlem, pasi szökni próbál. Úgy éreztem magam, mintha egy liftben állnék, amely roham- sebességgel zuhan a mélybe, hiszen minden no tudja, hogy férfinyelven a szünet vagy a találkozások ritkítása annyit tesz: „Nézz meg jól, mert most látsz utoljára.” Abban reménykedtem, Gus arckifejezése majd magyarázatot ad a történtekre. De Gus kerülte a pillantásomat, leszegte göndör, fekete fürtökkel borított fejét, és a cipőjét kötötte be, szokatlan alapossággal. – Gus, mit akarsz ezzel mondani? – Egy darabig ne találkozzunk – dünnyögre Gus. Úgy beszélt, mintha betanult szöveget adna elő, mintha súgógépről olvasná a mondatokat. Vagy a cipőjéről. De addigra már annyira megrendítettek a szavai, hogy kisebb gondom is nagyobb volt annál, mint azzal foglalkozni, ezek a mondatok nem Gusra vallanak.

Észre kellett volna vennem, az, hogy Gus vette a fáradságot és közölte velem, mindennek vége, egyáltalán nem volt jellemző rá. – De miért? – kérdeztem rémülten. – Mi történt? Mi a baj? Mi változott meg? – r Semmi. Gus végre elkínzottan felemelte a fejét. Addigra legalább negyvenszer köthette be és oldozhatta ki a cipőfűzőjét. Lapos oldalpillantást vetett rám, a másodperc törtrészéig bűnbánó arcot vágott, majd így fakadt ki: – A te hibád, Lucy, nem kellett volna ennyire belebonyolódnod, nem kellett volna ennyire komolyan venned. Nem is tudtam, hogy Gus „a legjobb védekezés a támadás” szakítási módszer híve. Azt hittem, hozzá inkább a rajtaütésszerű megoldások illenek. Döbbenetemben elfelejtettem felhívni a figyelmét arra a tényre, hogy ő volt az, aki egyetlen éjszakát sem bírt ki nélkülem, hogy még a lábamat sem tudtam nyugodtan leborotválni, mert ő akkor is ott szobrozott a fürdőszoba előtt, azt ordibálta, hogy hiányzóm, megkért, hogy énekeljek valamit, és folyvást faggatott, mikor leszek már készen. De nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy mérges legyek Gusra. Az ráér később is. Amikor dadogva, reszkető tagokkal megpróbáltam kikecmeregni az ágyból, Gus az ajtó felé hátrált és búcsút intett. 338 – Megyek, Lucy. Sok szerencsét! Isten veled – mondta könnyedén és vidáman. Ahogy távolodott, egyre jókedvűbb lett. – Ne, Gus, várj egy kicsit. Beszéljük meg. Kérlek, Gus. – Mennem kell. – De miért ilyen hirtelen? – Csak. – Nem találkozhatnánk később? Gus, nem értem az egészet, mindenképpen beszélnünk kell. Gus durcás, barátságtalan képet vágott. – Eljössz értem munka után? – kérdeztem. Megpróbáltam megőrizni a hidegvéremet, minden igyekezetemmel azon voltam, nehogy hisztériázni kezdjek. Gus továbbra sem szólt egy szót sem. – Kérlek, Gus – próbálkoztam újra. – Jó – dörmögte, azzal kisurrant a szobából. Bevágódott a bejárati ajtó. Gus elment, én pedig, még mindig félálomban, azon töprengtem, vajon nem egy rossz álom kellős közepébe csöppentem-e. Még nyolc óra sem volt. Nagy kábulatomban meg se fordult a fejemben, hogy kirohan- jak az előszobába és megpróbáljam feltartóztatni Gust. És amikor végül eszembe jutott, ahelyett hogy örültem volna, elöntött a méreg. Valahogy sikerült bevánszorognom az irodába, nem mintha sok hasznom származott volna belőle. Úgy éreztem magam, mintha a tenger fenekén úszkálnék – minden tompa, homályos, lassú volt körülöttem. A hangok messziről, elnyújtottan, torzan szóltak. Alig jutottak el hozzám, és képtelen voltam odafigyelni rájuk. Keserves kínok közepette egész nap arra vártam, hogy végre öt óra legyen. Csak rövid időszakokra tisztult ki az agyam – mint amikor a nap előbújik a felhők mögül. Ilyenkor elfogott a kétségbeesés. Mi lesz, ha Gus nem jön el, gyötrődtem magamban. Mihez

kezdek akkor? Mindenképpen eljön, nyugtatgattam magam elkeseredetten. Beszélnem kell vele, hogy megtudjam, mit rontottam el. Az volt a legrosszabb, hogy senkinek sem árulhattam el, mi bajom. Mert Gus nemcsak engem hagyott faképnél, hanem Jedet, Merediát és Megant is, és féltem, hogy a többiek szomorúak lesznek. Attól is féltem, hogy engem hibáztatnak majd. Mély kábulatban telt a nap. Miközben az ügyfeleket kellett volna figyelmeztetnem, hogy 339 amennyiben nem fizetnek, megbírságoljuk őket, teljesen máshol járt az eszem, csak Gusra tudtam gondolni. Honnan veszi, hogy túl komollyá vált a kapcsolatunk? – morfondíroztam magamban. Eltekintve attól a nyilvánvaló ténytől, hogy ez az igazság. De akkor is, mi rossz van abban? Megpróbáltam dolgozni, de semmi kedvem nem volt hozzá. Kit érdekel, hogy a Pótgumi két évvel túllépte a kilencvennapos hitelidőkeretet? Fütyülök rá. Kisebb gondom is nagyobb ennél. Mit törődöm vele, hogy az így Kerék a Világ csődbe ment és ezerfontos adósságot hagyott maga után? Ki tud ilyen ügyekkel foglalkozni, amikor majdnem megszakad a szíve? A munkám hiábavalósága mindig akkor mutatkozott meg a legnyilvánvalóbban, amikor szerelmi csalódás ért. Nihilistává tett, ha elhagytak. Nem túl nagy letk^edéssel,sorban felhívtam az ügyfeleket, és flegmán megfenyegettem őket, hogy bírságot kell fizetniük, továbbá az összes vagyonukból kiforgatjuk őket, miközben az járt a fejemben: „Száz év múlva semmi jelentősége nem lesz ennek az ügynek.” Csak pár ezer évet kellett várni, hogy a munkanap végre lomhán eljusson a végkifejletig. Elérkezett az öt óra, Gusnak viszont híre-hamva sem volt. Kétségbeesetten megvártam a fél hatot, mert fogalmam sem volt, mit kezdjek magammal, az időmmel, az életemmel. Semmire sem voltam képes a várakozáson kívül. De Gus nem jött el. Persze hogy nem jött el. Miközben azon töprengtem, mi legyen a következő lépés, a sejtelem, amely addig csupán baljóslatúan pislákolt az agyam leghátsó rekeszében, most kézzelfogható félelemben kristályosodott ki. Nem tudtam, hol lakik Gus. Ha nem jön el, bottal üthetem a nyomát. Nem tudtam sem a telefonszámát, sem a lakcímét. Gus egyszer sem vitt fel a lakására, minden közös program – az alvástól a szexen át a tévénézésig – nálam zajlott. Éreztem, hogy ez így nincs rendjén, de valahányszor megkértem Gust, hadd menjek fel hozzá, hihetetlenebbnél hihetetlenebb kifogásokkal szerelt le. Olyan bizarr meséket adott elő, hogy megborzongtam, annak idején milyen könnyedén bevettem. Hajthatatlanabbnak kellett volna lennem, keseregtem magamban. Kényszerí,tenem kellett volna Gust. Ha jobban a sar 340 kiinra álltam volna, most nem lennék ekkora slamasztikában. Legalább azt tudnám, hol keressem. Nem értettem, Jiogy lehettem ennyire befolyásolható – még csak nem is gyanakodtam? Ahogy visszaemlékszem, igenis, gyanakodtam. De mivel ezzel fenekestül felforgattam volna a

boldogságomat, uralkodtam magamon. Nagyon elnéző voltam Gusszal, megelégedtem azzal a homályos és általánosító magyarázattal, hogy Gus nem mindennapi egyéniség. És most, hogy faképnél hagyott, nem győztem csodálkozni, mennyire naiv voltam. Ha az újságban olvastam volna magamról, egy olyan lányról, aki (majdnem) öt hónapja jár egy fiúval (ha azt a három hetet is beleszámoljuk, amikor Gus májusban eltűnt), de még azt sem tudja, hol lakik az illető, az lett volna a véleményem, hogy ennek a lánynak nincs ki a négy kereke és megérdemli a sorsát. Vagy mégsem. A valóságban minden másképpen történt. Azért nem mertem erőltetni semmit, mert nem akartam elüldözni Gust. Különben is, gondoltam magamban, nem is kellett erőltetni semmit, mert Gus úgy viselkedett, mint aki kedvel engem. Mégis, elviselhetetlen csalódottságot éreztem, amiért nem beszélhetek vele. Főleg, hogy mindent magamnak köszönhettem. Gus a következő néhány végeérhetetlen, pokoli napban sem jelentkezett, és már nem is bíztam benne, hogy viszontlátom. Mert szörnyű felismerésre jutottam – igenis számítottam rá, hogy Gus el fog hagyni. Amíg vele voltam, egyfolytában ettől rettegtem. Az idilli nyár nem volt más, csupán önámítás. Bár csak utólag fedeztem fel a balzsamos, napsütéses felszín alatt húzódó feszültségeket. Gus három hétig tartó eltűnése óta nem éreztem biztonságban magam. Úgy tettem, mintha mi sem történt volna, mert így kellemesebbnek tűnt az élet. De semmi sem volt olyan, mint azelőtt. Kétségtelenül Gus javára billent a mérleg – aki egy csepp tiszteletet sem mutatott irántam, én pedig úgy tettem, mintha ez így is volna rendjén. Nyugodt lélekkel vehetett semmibe. Gus roppant gálánsán viselkedett, nyíltan soha nem éreztette velem, hogy a markában vagyok. De a felszín alatt mindig is ott munkált a bizonytalanság – Gus egyszer már elhagyott és bármikor újra megteheti. Jó hasznát vette azon képességének, hogy úgy el tud tűnni, mint a kámfor. 341 Rejtett erőharc folyt közöttünk. Gus katasztrófapolitikát folytatott, én pedig sztoikus nyugalommal tűrtem a megpróbáltatásokat. Meddig hagyhat magamra egy bulin, mikor haragszom meg rá? Mennyi pénzt „kérhet kölcsön” tőlem, mikor lesz elegem a folytonos „adakozásból”? Mennyit flörtölhet Megannal, hányszor kell megérintenie a haját, mikor fagy le az arcomról az örökös mosoly? A félelem rengeteg energiámat emésztette föl – állandóan idegeskedtem Gus miatt. Szorongtam. Valahányszor megígérte, hogy eljön értem vagy találkozunk, addig nem bírtam megnyugodni, amíg meg nem érkezett. Én azonban az összes problémát a szőnyeg alá söpörtem, nem engedhettem, hogy napvilágra kerüljenek és mindent tönkretegyenek. Betömtem a réseket, elfojtottam a félelmeimet és lenyeltem a sértéseket, mert úgy éreztem, megéri. És, úgy tűnt, igazam volt, mert – legalábbis kívülről nézve – boldogok voltunk Gusszal. Most viszont, hogy elhagyott, ráébredtem, amíg vele voltam, állandóan attól rettegtem, hogy utoljára látom. Nem tágítottam, azt szerettem volna, ha kapok valamit cserébe a pénzemért. A lehető legtöbbet akartam elraktározni magamban Gusból, hogy felkészüljek azokra az időkre, amikor majd megint faképnél hagy. 342

Ötmnf^ettedif^fejezet Végül kénytelen voltam bejelenteni az irodában, hogy már nem vagyunk együtt Gusszal. Szörnyű volt. Jed és Meredia őrjöngtek – olyanok voltak, mint két gyerek, akik megtudják, hogy a Mikulás nem létezik. – Gus már nem szeret bennünket? – kérdezte Meredia el vékonyodó hangon. Leszegte a fejémés a sátorszerű szoknyáját kezdte birizgálni. – Dehogynem – csitítgattam kedvesen. – A mi hibánk? – kérdezte Jed, olyan bánatosan, mint egy négyéves gyerek. – Valami rosszat csináltunk? – Ti egyáltalán nem tehettek róla – feleltem barátságosan. – Gus meg én már nem értjük meg egymást, de… Elhallgattam, mielőtt azon kaptam volna magam, hogy leülök, átölelem őket és türelmesen elmagyarázom nekik: „Néha előfordul, hogy két felnőtt kiábrándul egymásból, ami nagyon szomorú dolog, de nem jelenti azt, hogy Gus már nem szeret titeket, csak…” Ehelyett panaszosan felkiáltottam: – Az isten szerelmére! Nem egy válófélben lévő házaspár gyerekei vagytok, úgyhogy fejezzétek be! – Nekem fáj a legjobban – figyelmeztettem őket, kissé higgadtabban. – Attól mi még találkozhatunk vele – fordult Jed Merediához. – Lucynak nem kell ott lennie. – Köszönöm szépen, önző dögök – jegyeztem meg. – Legközelebb majd arra kértek, hogy beszéljem meg Gusszal a láthatási feltételeket. A szívtelen Megan nem érzett együtt velem. – Örülj, hogy megszabadultál attól a balfácántól – mondta, és megvetően legyintett egyet. Nem tagadom, igaza volt. De nem tudtam hálás lenni neki. Részegen kóvályogtam a váratlan veszteségtől. Sokkos állapotba kerültem Gus hirtelen eltűnésétől. Mert semmi jelét nem láttam, hogy Gus érdeklődése megcsappant volna irántam – az utolsó pillanatig boldognak tűnt. 343 Akár lehetett is, gondoltam magamban némi önelégültséggel – eleget küszködtem, hogy jól érezze magát. Természetesen, mivel duplán is hátrányos helyzetűnek számítottam, hiszen nő voltam, és semmire sem becsültem önmagamat, magamban kerestem a hibát. Miért hagyott el Gus? Mit rontottam el? Mit kellett volna tennem? Bárcsak előre sejtettem volna, gondoltam magamban elkeseredetten. Akkor talán jobban odafigyelek. Bár, hogy őszinte legyek, ebben nem voltam egészen biztos. Abban, hogy Gus kilépett az életemből, az volt a legrosszabb – mindig is ezt tartottam a szakítás legelviselhetetlenebb következményének –, hogy hirtelen tengernyi szabad idő állt rendelkezésemre. Mint Gus legutóbbi eltűnésekor is: nem tudtam mit kezdeni vele. Annak idején egy teljes negyedik dimenzió nyílt meg előttem, egymást követték a végeérhetetlen esték, amelyek most nem tudtak elég gyorsan eltelni. Soha nem éreztem magam ilyen nyomorultul. Bár valószínűleg minden egyes szakítás után ezt gondoltam. Hogy elüssem az üres órákat és perceket, állandóan bulizni jártam, megpróbáltam szórakozásba fojtani, felemészteni a bánatomat. Muszáj volt – annyira nyugtalan voltam, hogy nem tehettem mást. A semmittevés szóba sem jöhetett. De nem jártam sikerrel, a rosszkedv nem hagyott el. Amikor beültem egy kocsmába, hiába vett

körül egy sereg jókedvű, vidám ember, bennem eszeveszett, pusztító fájdalom tombolt. Nem tudtam szabadulni tőle. Alig aludtam. Viszonylag könnyen álomba merültem, de már kora hajnalban, négy-öt óra körül felriadtam és nem tudtam visszaaludni. Nehezen viseltem az egyedüllétet. De senkit sem tűrtem meg magam körül. És bárhol voltam is, mindig másutt szerettem volna lenni. Bárhol és bárkivel voltam, bármit csináltam, pocsékul éreztem magam, szenvedtem. Esténként hatalmas tömeg vett körül, de én úgy éreztem, egyedül vagyok, mint az ujjam. Pár hét elteltével már valamelyest jobban éreztem magam, de nem volt szemmel látható a változás. – Majd elfelejted Gust – mondta mindenki együtt érzőén. De én nem akartam elfelejteni. Még mindig az volt a véleményem, hogy Gus a legszórakoztatóbb, legokosabb, legvonzóbb ember, akit valaha is ismertem. 344 Ö volt az ideális férfi a szememben. És ha elfelejtem, ha már nem vágyódom utána, saját magamból veszítek el egy darabot. Nem akartam, hogy begyógyuljanak a sebeim. Hiába mondogatta mindenki, tudtam, hogy soha nem fogom elfelejteni Gust. Úgy szenvedtem, hogy el sem tudtam képzelni az életemet fájdalom nélkül. Ráadásul Mrs. Nolan átkozott jóslata sem hagyott nyugodni. Képtelen voltam elfogadni, hogy nem Gus az igazi – annak ellenére, hogy a jelek egyértelműen erre utaltak –, mert kényelmesebb volt azt hinni, a mi szerelmünk meg van írva a csillagokban. – Ez a Gus szemét egy alak, mi? – jegyezte meg Megan egyik nap az irodában. – Lehet – feleltem udvariasan. – Csak nem akarod azt mondani, hogy nem is gyűlölöd? – Megan fel volt háborodva. – Nem gyűlölöm – válaszoltam. – Lehet, hogy gyűlölnöm kellene, de nem megy. – Miért nem? – tudakolta Megan. – Mert Gus ilyen – magyaráztam. – Ha szereted, bele kell törődnöd, hogy a megbízhatatlan énjét is szereted. Vártam, hogy Megan kigúnyoljon és buta libának nevezzen. Nem kellett csalódnom. – Hogy lehetsz ekkora balek, Lucy? – nevetett Megan. – Az egész a te hibád, nem lett volna szabad eltűrnöd a hülyeségeit. Az olyan állatoknak, mint Gus, meg kell mutatni, ki a főnök, be kell törni őket. Én mindig ehhez tartom magam – tette hozzá. Megan könnyen beszélt, farmon nőtt fel, méghozzá ausztrál farmon. A kisujjában volt, hogyan kell kipányvázni, felszerszá- mozni és betömi az állatokat. – Én nem akartam betörni Gust – mondtam. – Ha mintaszerűen viselkedik, elvesztette volna az egyéniségét. – Valamit valamiért, Lucy – felelte Megan. – Most már semmim sincs – frissítettem fel Megan emlékezetét. – Gyerünk, fel a fejjel. Ugye, nem is vagy annyira elkeseredve? – kérdezte Megan vidáman. – De igen – válaszoltam szégyenkezve, mert ha valakiből ennyire hiányzik az önbecsülés, azzal nem illik dicsekedni. – Ezt nem mondod komolyan – gúnyolódott Megan. – De igen. – Tényleg? – pillantott rám Megan nyugtalanul. – Igen. 345 – De miért? – kérdezte Megan.

– Mert… mert – hebegtem. – Mert Gus igazi egyéniség. Nem találkoztam még hozzá hasonló férfival. És már nem is fogok… szipogás… soha. Amikot azt mondtam: „soha”, vészesen elcsuklott a hangom, de sikerült elkerülnöm, hogy az asztalomra boruljak és keserves zokogásban törjek ki, – Szóval, ha ott könyörögne a küszöbödön, hogy fogadd vissza, te megbocsátanál neki? – gyötört tovább Megan. Megborzongtam. Lelki szemeim előtt megjelent egy szeren- csétlen asszony homályos képe, aki eltűri, hogy a szeretője megverje, ellopja a pénzét és kikezdjen a barátnőivel. – Megan – mondtam bosszúsan –, én nem tartozom azok közé a nők közé, akiket halálra kínoznak a férfiak, de ők mégis mindig megbocsátanak nekik. – ÉJfckes – jegyezte meg Megan. – Pedig pontosan úgy viselkedsz. – Csak mert Gusról van szó – magyaráztam. – Nem tenném meg mindenkinek. Ő a kivétel. Gus kedvéért érdemes megszegni a szabályokat – tettem hozzá. – Azt látom – felelte Megan. Legszívesebben a földbe döngöltem volna. – Akkor is – kurjantott Megan tettetett jókedvvel túl fogod élni. Két hét múlva már a nevére sem fogsz emlékezni, és nem is érted majd, mire volt jó ez a nagy cirkusz! 346 Ötvenharmadilífejezet Már három emelettel lejjebbről meghallottam a sikoltozást – mintha egy sebesült állat, egy vajúdó asszony vagy egy leforrázott gyerek üvöltött volna fájdalmában. Valami szörnyűség történt, gondoltam magamban, és miközben felrohantam a lépcsőn, rájöttem, hogy a jajveszékelés a mi lakásunkból jön. – Jaj, Lucy – kiáltotta Charlotte elfúló hangon, amikor beestem az ajtón. – Ügy örülök, hogy megjöttél. Szerencséje volt. Csak azért mentem haza, mert senki sem akart beülni velem egy italra munka után, kivéve Bameyt és Slayert, a két zombit a postázóból. – Baj van? – kérdeztem rémülten. – Karén – felelte Charlotte. – Hol van? Megsérült? Mi történt? Karén viharzott ki a szobájából – a ruhái csálén álltak, az arca vörös volt, és könnyáztatta –, és a falnak csapott egy poharat, amely apró szilánkokban landolt az előszoba padlóján. – Rohadék, rohadék, rohadék! – visította. Komoly szerencsétlenség érhette Karent, de legalább egészben volt, bár megfésülködhetett volna. Erős alkoholszag terjengett körülötte. Észrevett. – És az egész a te hibád, hülye Sullivan – ordította. – Micsoda? Én nem csináltam semmit – tiltakoztam bűnbánóan és ijedten. – De igen. Te mutattál be neki. Ha nem ismerkedünk össze, nem szeretek bele. Nem mintha szerelmes volnék belé, mert egyenesen rühellem! – bömbölte Karén, azzal visszarohant a szobájába, és arccal az ágyra vetette magát. Charlotte meg én utánamentünk. – Dániel keze van a dologban? – súgtam oda Charlotte-nak. – Fogd be a szád! – sikoltott fel Karén. – Ezt a nevet soha többé nem akarom hallani ebben a házban. – Tudod, milyen az, ha ejtik az embert, nem? – súgta a fülembe Charlotte. 347

Bólintottam. – Most már ketten vagytok. Tehát felbomlott a Dániel–Karén szövetség. Mi történt? – kérdeztem Karentől gyengéden. – Szakítottam vele – felelte Karén fojtott hangon, azzal felkapta az ágya mellett álló konyakosüveget és nagyot húzott belőle. A konyak fele már hiányzott. – Miért szakítottál vele? – kérdeztem kíváncsian. Azt hittem, Karén halálosan szerelmes Dánielbe. – Jól jegyezd meg, Sullivan. Én szakítottam vds, és nem fordítva. – Rendben – mondtam idegesen. – De miért? – Mert… mert… – Karennek megint potyogni kezdtek a könnyei. – Mert… megkérdeztem tőle, hogy szeret-e, és ő azt felelte… hogy… hogy… hogy… Charlotte-tal türelmesen vártuk, hogy Karén a lényegre térjen. – …hogy… NEM – nyögte ki nagy nehezen Karén, majd újra keserves sírásba kezdett. – Nem szeret – emelte rám homályos, kisírt szemeit. – Mit szólsz hozzá? Azt mondta, hogy nem szeret. – Ha ez megnyugtat, Karén, jól tudom, mit érzel. Csak két hete, hogy Gus szakított velem, emlékszel? – Ne marháskodj! – felelte a könnyező Karén elfúló hangon. – Gus komolytalan ügy volt, Dániel viszoni annál komolyabb. – Én nagyon komolyan vettem Gust – mondtam sértődötten. – Az a te bajod – közölte velem Karén. – Mindenki láthatta, milyen elmebeteg, megbízhatatlan, felelőtlen alak. Dánielnek viszont… JÓ ÁLLÁSA VAN! A zokogástól megint összefüggéstelenül kezdett beszélni, így nem igazán tudtam kivenni a szavait. Valami olyasmit mondott, hogy Dánielnek saját lakása és drága… mohái vannak? Nem, nem, bocsánat, drága ruhái. – Ehhez nem vagyok hozzászokva – zokogta Karén. – Ez nem volt benne a tervben. – Mindenkivel előfordul az ilyesmi – feleltem kedvesen. – Nem. Velem nem. – Ugyan már, Karén – kötöttem az ebet a karóhoz. – Nézz csak meg engem… – Te csak ne hasonlítgasd magadat hozzám – visította Karén. – A nyomomba sem érhetsz. Téged lapátra lehet tenni. Téged is ^ biccentett Charlotte felé. – De engem nem. Én nem tűröm az ilyet. 348 Ettől a torkunkra forrott a szó. – Istenem! – Karent újabb sírógörcs fogta el. – Hogy menjek most Skóciába? Mindenkinek elmeséltem, hogy Dániel milyen gazdag. Úgy volt, hogy kocsival megyünk, most viszont nekem kell fizetni az útiköltséget, pedig meg akartam venni azt a jó kis dzsekit a Morgansnál, de most nem lesz rá pénzem. A rohadék! Karén ismét a konyakosüveg után nyúlt. Régi, különleges konyak volt, az a fajta, amit gazdag üzletemberek ajándékoznak egymásnak karácsonyra, az a fajta, amit nem szokás meginni. Inkább dísztárgynak, a rongyráeás kellékének szánták, mint arra, hogy gyömbérsörbe keverjék. – Ez meg honnan van? – kérdeztem Karentől. – Annak a szemétnek a lakásából csórtam el – fröcsögte Karén. – Csak azt sajnálom, hogy nem hoztam többet.

Ismét potyogni kezdtek a könnyei. – •Pedig olyan gyönyörű az a lakás – bömbölte. – Úgy volt, hogy én rendezem be, már szólni is akartam Dánielnek, hogy vegye meg azt a kovácsoltvas ágyat, amit az Eííe Dekoráció bán láttam. Szemétláda. Igen, igen, igen, persze. – Ki kéne józanodnia – mondtam. – Adjunk neki enni – javasolta Charlotte. – Úgyis éhes vagyok. De, ahogy az már lenni szokott, semmi sem volt otthon, csak lejárt szavatosságig joghurt. így hát leugrottunk a Cash’n’Currybe, ahol óriási felfordulást és megrökönyödést keltettünk a személyzet körében, mivel kizárólag vasárnap szoktunk náluk enni. – Megesküdtem volna, hogy ma hétfő van – szólt oda Pavel bangladesiül Karimnak, amikor beléptünk és leültünk a törzsasztalunkhoz. – A fenébe, én is – helyeselt Karim. – De ezek szerint vasárnap van. De jó, akkor ma egy órával korábban zárunk. Vidd ki a bort, én meg szólok a séfnek, hogy megjöttek, felteheti a csirke tikka maszalát. Jól rajtunk ütöttek ma este, nem hibázhatunk. – Egy üveg házi fehérbort kérünk – szóltam oda Mahmudnak, de Pavel már nyitotta is nekünk a palackot a bárpultnál. Mindig ugyanazt rendeltük az indiai étteremben – ki sem kellett hozni az étlapot. Egy zöldséges birijánit, két tikka maszala csirkét, rizst és fehérbort. Csak a bor mennyisége változott, de minden alkalommal legalább két üveggel megittunk belőle. Mialatt az ételre vártunk, sikerült összerakni, pontosan mi is történt Karén és Dániel között. 349 Mint kiderült, Karén biztosra vette, hogy Dániel szerelmes belé, ezért úgy döntött, készen áll egy ilyen irányú vallomásra. Így elegendő idejük lett volna arra, bogy megvegyék az eljegyzési gyűrűt, mielőtt elutaznának Skóciába, ahol közölnék az örömteli hírt Karén szüleivel. Dániel azonban idegesítően hallgatott, ezért Karén elhatározta, kézbe veszi a dolgokat, mivel a skóciai utazás napja egyre közeledett. Biztosra véve, hogy a válasz igen lesz, megkérdezte Dánieltől, hogy szereti-e. Mire Dániel farkast eresztett a bárányok közé, és udvariasan azt válaszolta, hogy Karén sokat jelent a számára. Karén közölte vele, hogy ez mind szép és jó, de szereti-e. Dániel azt felelte, hogy Karén remek társaság és gyönyörű nő. – Ez magától értetődő – mondta Karén gőgösen –, de szeretsz? – Ki tudná meghatározni, mi a szerelem? – kérdezett vissza Dániel, kétségtelenül a végletekig elkeseredve. – Válaszolj: igen vagy nem–követelőzött Karén. – SZE-RETSZ? – Sajnálom, de a válaszom: nem^ felelte Dániel. Széttört álmok, ádáz veszekedés, Karén ellopja a konyakot, taxit hív, reményét fejezi ki, hogy Dániel a pokolban fog megrohadni, távozik Dániel lakásáról és hazamegy. – Rohadék! – zokogta Karén. Mahmud, Karim, Pavel meg az a fickój aki Michaelként mutatkozott be, együtt érzőén bólintottak. Áhítattal csüngtek Karén szavain. Pavel majdnem elbőgte magát. Karén felhajtott egy pohár bort – egy kevés végigcsurgott az arcán –, majd azonnal újra teletöltötte a poharát. – Még egyet – lengette meg az üres üveget a körülöttünk csoportosuló pincérek orra előtt. Charlotte-tal egymásra néztünk. „Már eleget ivott” – olvastuk ki egymás szeméből, de egyikünk sem mert rászólni Karenre. Karim kihozta a bort, és amikor letette az asztalra, ezt motyogta:

– A cég ajándéka. Fogadja részvétünket. A végén mi is berúgtunk Charlotte-tal, mert meg akartuk akadályozni, hogy Karén még jobban elázzon, ezért megpróbáltunk minél több bort elinni előle. Nem mintha ezzel bármit is elértünk volna, mert amint kiürült a második üveg, Karén újat rendelt, és minden kezdődött elölről. Igaz, addigra már kezdtem jól érezni magam. Karén egyre részegebb lett, kétszer is a rossz végénél gyújtott rá a cigarettájára, a vacsorába lógatta a dzsekije mandzsettáját és beleejtett egy pohár vizet a zöldséges birijánimba- – Úgyis undorító voltk mondta kótyagosan. 350 Majd, legnagyobb rémületemre, üveges tekintettel előrebu- kott, és arccal a tikka maszala csirkében landolt. – Gyorsan, gyorsan, Charlotte – kiáltottam rémülten. – Emeld föl, szabadítsd ki az arcát az ételből, mert megfullad. Charlotte a hajánál fogva felrántotta Karén fejét, mire Karén kábultan oldalra fordult. – Mi a francot csinálsz? – támadt Charlotte-ra. A homlokán piros szósz virított, a hajába rizsszemek vegyültek. 4 Elájultál, Karén – v mondtam elfúló hangon. – Beledőltél a vacsorádba. Jobb lesz, ha hazamegyünk. – Menj a francba! – handabandázott Karén. – Hazudsz. Csak leejtettem a cigimet, és fel kellett vennem a földről. – Aha–feleltem megkönnyebbülten, de ugyanakkor zavartan. – Hülye liba – dünnyögte Karén agresszívan* – Aszondod, nem tudom tartani a piámat? Figyeljél – intette oda Mahmudot. – Teszerinted szép vagyok? He? – Gyönyörű – bizonygatta Mahmud szolgálatkészen, egy pillanatig azt gondolván, hogy rámosolygott a szerencse. – Naná – mondta Karén. – Naná. Te viszont ronda vagy – tette hozzá rövid töprengés után. Mahmud úgy elszomorodott, hogy a végén a szokásosnál is nagyobb borravalót adtam neki. Nekem kellett kifizetni a vacsorát, mert Charlotte a nagy izgalomban otthon felejtette a pénztárcáját, és bár Karén megpróbált kiállítani egy csekket, olyan részeg volt, hogy még a tollat sem tudta felemelni. Hazatámogattuk Karent, majd levetkőztettük és ágyba fektettük. – Legyél jó kislány, Karén, és igyál egy kis vizet, akkor nem leszel olyan rosszul holnap reggel, amikor felébredsz – mondta Charlotte, fél liter vizet dugva Karén orra alá. O sem volt kifejezetten józan. – Üccse, úccse ébredek fel többet – válaszolta Karén. Furán nyöszörögni kezdett. Egy idő után rájöttem, hogy énekel. Vagy mi. ^BMér hiszed… hogy semmit se érek nélküled. Nehidd, nehidd… – nyüszített. – Karén, légy szíves – rimánkodott Charlotte, és újra Karén orra alá nyomta a vizeskriglit. – Ne szólj közbe, amikor éneklek. Amikor Dánielről éneklek. Beszállni! Mér hiszed… hogy semmit se… érek… Na, mi lesz? – förmedt ránk agresszíven. – Énekeljetek. – Karén, légy szíves – mormoltam csillapítólag. 351 – Mit cseszegetsz? – förmedt rám Karén. – Énekelj, az istenit! Mér hiszed… mi lesz, rajta! – Ööö, miért hiszed – kapcsolódtunk be Charlotte-tal. Rémesen éreztük magunkat. – Khm, hogy, ööö, semmit, sem, ööö, érek, hhh, nélküled… Mire eljutottunk volna a második strófáig, Karén elveszítette az eszméletét. – Jaj, Lucy – siránkozott Charlotte. – Úgy aggódom.

– Fölösleges – csitítgattam megjátszott magabiztossággal. – Rendbe fog jönni. Egy szempillantás alatt magára talál. – Nem Karenről beszélek – mondta Charlotte. – Saját magamról. – Miért? – Először Gus, most Dániel, mi van, ha Simon lesz a következő? – Ugyan miért? Nem fertőző betagségről van szó. – De a baj mindig hármasával jön. – Charlotte rózsás arcát összegyűrte az aggodalom. – Lehet, hogy Yorkshire-ben hármasával jön – feleltem kedvesen –, de most Londonban vagy, úgyhogy ne izgulj. – Igazad van – vidult fel Charlotte. – Különben is, Gus kéj- szer hagyott el téged, és ha Danielék szakítását is hozzávesszük, akkor méris megvan a három. – Milyen kár, hogy Gus nem tett lapátra még egyszer, akkor megkímélhettem volna Karent ettől az egész hajcihőtől – jegyeztem meg kissé kesernyésen. – Ne hibáztasd magad, Lucy – felelte Charlotte. – Nem tudhattad előre. 352 Ötmnnegyedtáifejezet Három a tánc. Bármennyire ostoba volt is Charlotte, ezúttal tökéletesnek bizonyultak a megérzései. Simon kedden nem hívta fel a munkahelyén, pedig általában mindennap telefonált, volt, hogy kétszer is. Amikor Charlotte kedd este felhívta, Simon nem volt otthon, és az egyébként készséges lakótársa zavartan hallgatott, amikor Simon tartózkodási helye felől érdeklődött. – Lucy, rosszat sejtek – mondta Charlotte. Szerdán újból próbálkozott, de nem Simon vette fel a kagylót. Hanem egy nő, aki ezt kérdezte: – Ki beszél? Amikor Charlotte bemutatkozott, a nő azonnal rávágta: – Simon értekezleten van. Charlotte egy óra múlva megint telefonált, és pontosan ugyanaz a jelenet játszódott le, mint korábban. Charlotte nyomban megkérte a barátnőjét, Jennifert, hogy hívja fel Simont, aki tüstént otthon termett, mert Jennifer Morrisszal hajlandó volt beszélni. Jennifer átadta a kagylót Charlotte-nak, és amikor Simon már vonalban volt, Charlotte megkérdezte tőle: – Simon, mi folyik itt? Le akarsz rázni? Mire Simon idegesen és kedélyesen felnevetett, majd így válaszolt: – Ugyan dehogy, ugyan dehogy, ugyan dehogy! Charlotte azt mondta, ez volt az a pillanat, amikor biztosan tudta, hogy nagy baj van, mert Simon soha nem használta ezt a kifejezést. – Ebédeljünk együtt, Simon – javasolta Charlotte. – Jó lenne, jó lenne – felelte Simon. – De nem fog menni. – Miért beszélsz így? – kérdezte Charlotte. – Hogy? – tudakolta Simon. – Mint egy tahó – válaszolta Charlotte. (Amin jót mulattam, mert mindig is az volt a véleményem, hogy Simon egy nagy tahó, de persze nem mondtam, mert nem akartam még jobban felbosszantani Charlotte-ot.) 353 – Gőzöm sincs, miről beszélsz – jelentette ki Simon.

Charlotte felsóhajtott. – Akkor találkozzunk este. – Sajnos, lehetetlen – felelte Simon. – Miért? – Üzleti ügy, Charlotte, üzleti ügy – válaszolta vontatottan Simon. – Eddig soha nem voltak üzleti ügyeid – jegyezte meg Charlotte, – Minden a nyakamba szakadt – felelte Simon behízelgő modorban. – És mikor látlak? – kérdezte Charlotte. – Sajnálom, Charlie – mondta Simon de nem találkozhatunk. – Meddig? – kérdezte Charlotte. – Nem akarod megkönnyíteni a dolgomat, ugye? – jegyezte meg Simon könnyedén. – Miről beszélsz? – Értsd meg, Charlotte, hogy nem akarok találkozni veled. – Miért nem? – Mert V-É-G-E, vége. – Vége? Mármint a szerelmünknek? – Bravó! – kacagott fel Simon. – Végre felfogtad. – És mikor akartad bejelenteni? – kérdezte Charlotte. – Már megtörtént, nem? – méltatlankodott Simon. – De csak azért, mert felhívtalak. Telefonáltál volna? Vagy azt akartad, hogy magamtól jöjjek rá? – Időben szóltam volna – felelte Simon. – De miért? – kérdezte Charlotte elcsukló hangon. – Már, már .. .nem szeretsz? – Jaj, Charlotte, ne hülyéskedj – mondta Simon. – Frankó volt, jól éreztük magunkat, de most találtam valaki mást, akivel elszórakozhatok. – És velem mi lesz? – kérdezte Charlotte. – Én kivel szórakozzak? – Ez nem az én problémám – válaszolta Simon. – Majd felszedsz valakit. Na hallod, a te dudáiddal. – Nekem nem kell senki más – siránkozott Charlotte. – Én téged akarlak. – Pech! – kiáltotta Simon vidáman. – Vége a dalnak. Ne légy önző, Charlie, hagyd, hadd érvényesüljön a többi lány is. – Azt hittem, szeretsz – mondta Charlotte. – Nem kellett volna ennyire komolyan venned – válaszolta Simon. 354 – Akkor ennyi? – kérdezte Charlotte, a könnyeivel küszködve. – Ennyi – mondta Simon. – Lucy, úgy beszélt, mint egy idegen – mesélte később Char- lőtte. – Azt hittem, ismerem. Azt hittem, szeret. Nem bírom elhinni, hogy ilyen hirtelen képes volt lerázni. És nem értem, miért – hajtogatta. – Mit rontottam el? Miért ábrándult ki belőlem? Talán meghíztam? Igen, Lucy? Vagy túl sokat beszéltem a munkahelyi gyötrelmeimről? Bár tudnám. Elképedve rázta meg a fejét. – Ezek a férfiak kiismerhetetlenek – sóhajtotta. Ót legalább nem gyötörte a mitikus csábító – A Nagymellű Nő – alakja, amely annyiszor megjelent a faképnél hagyott deszkalányok képzeletében, mert Charlotte maga volt A Nagymellű Nő. Viszont minden más szempontból elégedetlen volt magával. Kierőszakolta, hogy találkozhasson Simonnal. Hihetetlen szívóssággal és elszántsággal nyomozott utána – az ember nem is hitte volna, hogy erre is képes, amikor először pillantotta meg

kerek, ártatlan arcát. A következő pár napban megvárta Simont munka után, míg Simon végül bele nem egyezett, hogy beüljenek egy italra, abban a reményben, hogy Charlotte ezek után békén hagyja. Egymás után ürültek ki a poharak, mind a ketten berúgtak, felmentek Simon lakására és ágyba bújtak. Reggel aztán Simon így szólt: – Ez jó volt, Charlotte. De a jövőben meg ne lássam, hogy az irodám előtt ólálkodsz. Csak kinevetteted magad. Charlotte-ot felettébb megdöbbentette ez a fordulat. Nem rendelkezett elég tapasztalattal a szerelem terén ahhoz, hogy tisztában legyen vele, attól, hogy Simon vele töltötte az éjszakát, semmi sem tért vissza a rendes kerékvágásba. – De… de – hebegte. – És a múlt éjszaka? Semmit sem,.. ? – NEM, Charlotte – vágott közbe Simon türelmetlenül. – Semmit sem jelentett a számomra. A dugás az dugás. Most pedig öltözz fel, és amikor elmész, ne felejtsd itt a videojátékaidat. – Az a legszömyűbb, Lucy – panaszolta Charlotte a történtek után –, hogy még most sem tudom, miért szakított velem Simon. – Hogyhogy? – kérdeztem. – Elfelejtettem megkérdezni. – Miért, mit csináltatok egész idő alatt? – kiáltottam fel meglepetten. –Jó, jó, ne is válaszolj, van egy tippem. – Túl fiatal vagyok hozzá, hogy lehúzzam a rolót – mondta Charlotte komoran. – Soha nem lehetsz elég fiatal – feleltem bölcsen. 355 Ötvenötödif^fejezet IJgy volt, hogy Megan a héten kezdi az új munkáját, de bonyodalmak merültek fel. Jobban mondva, csupán egy. Konkrétan: Frank Erskine elmeállapota. A vezérigazgató nem örült a beosztottja viselkedésének. Frank felvetését, miszerint hozzanak létre új munkakört egy csinos, barnára sült fiatal nőnek, aki sortot visel, egy öregedő fér- fi eltévelyedésének tartották, akinek igazán több esze is lehetne. A vállalatnál elterjedt a pletyka, hogy Frank egyszerre szenved kapuzárási pániktól és idegösszeroppanástól, ezért képtelen ésszerű döntéseket hozni. Bizonyos források szerint (Személyzeti), meglehetősen erőszakos módszerekkel rábeszélték, hogy vegyen ki meghosszabbított betegszabadságot. Szerencsére, a felesége hajlandó volt mellé állni, és minden a sajtó kizárásával történt. Amint Frank visszatér – bár senki sem hitte, hogy ez valaha is bekövetkezik –, az igazgatóság a legnagyobb örömmel kezd el foglalkozni Megan előléptetési ügyével. Addig azonban Megan kénytelen volt az Ellenőrzési Osztályon senyvedni. Merediának hízott a mája. 356 Ötvenfiatodiíiifejezet Három szív vérzett. Mintha mindannyian pestisjárvány áldozatai lettünk volna. Gyászfátyollal kellett volna borítani a lakást és fekete keresztet erősíteni a bejárati ajtóra. Mély szomorúság, a betegség és a halál érzete lengett körül bennünket. Valahányszor beléptem a lakásba, szinte hallani véltem, hogy valaki a gyászindulót játssza orgonán a pincében.

– Métely ül ezen a házon – jegyeztem meg, mire a többiek komoran bólogatni kezdtek. Majd Charlotte megkérdezte, mi az a métely. Annak ellenére, hogy kint még javában tombolt a nyár, amint valaki átlépte a lakásunk küszöbét, zord, barátságtalan tél fogadta. Egyik vasárnap délben Karén és Charlotte leugrottak a kocsmába, hogy leigyák magukat, és azon köszörüljék a nyelvüket, tulajdonképpen milyen kicsi is Simon és Dániel pénisze. Továbbá, hogy megtárgyalják, mind a két fiú olyan rémes volt az ágyban, hogy Karén és Charlotte egyszer sem jutottak el az orgazmusig, az összeset megjátszottak. Én is szerettem volna velük tartani, de önkéntes szobafogságra ítéltem magam. Kicsit aggasztónak találtam azt az alkoholmennyiséget, amelyet Gusszal, de különösen Gus elvesztése után elfogyasztottam, ezért máshol kerestem vigasztalást. A helyi antikváriumban rábukkantam egy nagyszerű könyvre, amely olyan nőkről szólt, akik túlságosan szerettek. Csodálkoztam, hogy az útjaink eddig még egyszer sem keresztezték egymást, de a könyvet jó tíz évvel korábban adták ki, amikor én még kezdő neurotikusnak számítottam, és épp csak kezdtem rákapni a dolog ízére. Megszólalt a telefon. – Dániel – kiáltottam, mert ő volt a vonal túlsó végén. – Mi a fenét akarsz, te, mocskos szoknyapecér? – Lucy – válaszolta Dániel visszafojtott türelmetlenséggel. – Ott van? 357 – Kicsoda? – kérdeztem hűvösen. – Karén. – Nem, nincs itt. Majd megmondom neki, hogy kerested. De ne nagyon számíts rá, hogy visszahív. – Ne, Lucy – szólt Dániel ijedten. – Ne mondd meg neki, hogy telefonáltam. Veled akarok beszélni. – Én viszont nem akarok beszélni veled – feleltem. – Kérlek, Lucy! – Hagyjál békén – förmedtem rá. – Van bennem némi együttérzés, ha nem tudnád. Azok után, hogy felforgattad a barátnőm éle- tét, összetörted a szívét, nem várhatod, hogy a puszipajtásod legyek. Vártam, hogy Dániel megjegyzést tesz a puszipajtássággal kapcsolatban, de erre nem került sor. – De Lucy, te az én legjobb barátom voltál – mondta Dániel. – Sajnálom – jelentettem ki egyszerűen. – Ismered a szabályokat: a fiú összejön a lánnyal, a fiú szakít a lánnyal, a fiú kiesik a pikszisből a lány lakótársainál. – Lucy – szólalt meg Dániel végtelenül komolyan. – Valamit el kell mondanom neked. – Akkor mondd, de gyorsan. – Nem gondoltam volna, hogy idáig jutok, de… az a helyzet, hogy… hiányzol, Lucy. Belém mart a fájdalom. De már megszoktam. – Egész nyáron nem hívtál – emlékeztettem Dánielt. – Te sem. – Hogy tehettem volna? Foglalt voltál, és a barátnőd kitekerte volna a nyakam. – Te is foglalt voltál – mutatott rá Dániel. – Ha-ha! Gustól nem kellett tartani, igaz? Tudom én, mire akarsz kilyukadni. – Gus említése könnyeket csalt a szemembe. – Gus nem túl magas, de fogadok, hogy közelharcban remekül megállná a helyét.

– Nem erre céloztam – válaszolta Dániel. – Gusnak nem is kell verekednie. Már attól sóbálvánnyá dermedtem volna, ha öt percig a süket dumáját kell hallgatnom. Elfutott a méreg. Dániel mondja Cusról, hogy süket a dumája! Olyan nevetséges volt az egész, hogy nem is vitatkoztam. – Ne haragudj – mondta Dániel. – Ezt nem kellett volna. Gus jópofa fickó. – Komolyan mondod? – Nem. De félek, hogy lecsapod a kagylót és látni sem akarsz többé. 358 – A félelmed jogos – feleltem. – Mivel semmi kedvem találkozni veled. – Lucy, kérlek! – könyörgött Dániel. – Mit akarsz? Szánalmas vagy. Átmenetileg elfogytak mellőled a nők, és az egód nem bírja feldolgozni a helyzetet, így hát felhívod a jó öreg Lucyt, hogy.. – – Úristen! – méltatlankodott Dániel. – Ha az önbizalmamat szeretném növelni, te lennél az utolsó, akihez fordulnék. – Akkor miért akarsz találkozni velem? – Mert hiányzol. Átmenetileg kifogytam a sértésekből, Dániel pedig rögtön kihasználta az alkalmat. – Nem unatkozom – vallotta meg őszintén. – Nem érzem egyedül magam, nincs szükségem nők társaságára, nem az önbizalmamat akarom növelni. Látni szeretnélek. Kifejezetten téged. Elhallgatott. A levegő visszhangzott az őszinteségétől. Egy pillanatig majdnem bedőltem neki. – Bárcsak hallanád magad – mondtam nevetve. – Azt hiszed, minden lányt meg tudsz szédíteni, aki az utadba kerül? A kifakadásom ellenére valami megmozdult bennem. Talán megkönnyebbültem? Viszont ilyen könnyen nem adhattam be a derekamat, nem akartam csalódást okozni Dánielnek. – Tudhatnád, hogy engem nem hatsz meg a behízelgő dumáddal – figyelmeztettem. – Tudom – válaszolta. – Sőt azt is tudom, ha találkozunk, olyan leszel velem, mint a pokróc. – Igazán? – Azt fogod mondani, hogy megbízhatatlan… izé vagyok. – Varangy? – siettem a segítségére készségesen. – Az, varangy. És szoknyapecér. – így van. El sem tudod képzelni, miket tartogatok a számodra. – Állok elébe. – Te beteg vagy, Dániel Watson. – Azért találkozunk? – De… de én jól megvagyok itt. – Mit csinálsz? – Fekszem az ágyon… – Nálam is lefekhetsz. – Csokit eszem… – Annyi csokit veszek neked, amennyit csak akarsz. – De éppen egy nagyon érdekes könyvet olvasok, te pedig biztosan beszélgetni akarsz… 359 – Nem foglak zavarni. Ígérem. – De nem sminkeltem ki magam, és iszonyúan nézek ki. – Na és? Amikor megkérdeztem Dánieltől, hogyan jutok el hozzá, végleg megadtam magam. – Érted megyek – ajánlkozott Dániel.

Hátravetettem a fejem és sátáni kacajt hallattam. – Mi ilyen vicces? – kérdezte Dániel. – Dániel – feleltem. – Legyen eszed. Mit gondolsz, mit szól majd Karén, ha meglátja a kocsidat a házunk előtt? – Jaj, tényleg – dünnyögte Dániel szégyenkezve. – Hogy lehettem ilyen tapintatlan? – Ne bomolj – gúnyolódtam. – Mindenki tudja, hogy nincs bőr a képeden, elvégre férfinak születtél, nem? Arra céloztam, ha Karén rájön, hogy nem hozzá jöttél, hanem hozzám, kitekeri a nyakadat. Meg az enyémet – tettem hozzá, és hirtelen elfogott a jeges rémület. – Akkor mást kell kitalálnunk – mondta Dániel. Vártam, hogy belássa, nem találkozhatunk. – Tudom már! – kiáltott fel lelkesen. – Felveszlek a kereszteződésnél. Ott senki nem fog meglátni. – Daniul! – kiáltottam felháborodva. – Hogy képzeled… ? Na jó, nem bánom. Miközben rendbe szedtem magam, úgy éreztem, áruló vagyok, ami egyszerre volt ijesztő és izgalmas. Karén nem tiltotta meg, hogy találkozzak Dániellel. Legalábbis nem mondta. De jól tudtam, elvárja tőlem, hogy gyűlöljem Dánielt azért, amit vele művelt. Ha az egyikünk lapátra került, a lakótársnői szolidaritás azt diktálta, hogy egy emberként álljunk ki mellette. Ha egy férfi szakított valamelyikünkkel, mind a hármunkról le kellett mondania. De amikor Dániel felhívott, ráébredtem, mennyire hiányzott a társasága. Most, hogy úgy tűnt, ismét barátok leszünk, ezt nyugodtan bevallhattam magamnak. Keserédes hangulat telepedett rám, amit akkor érez az ember, amikor kibékül valakivel. Dániel megnevettetett, és abban az időben nevetésből volt a legnagyobb hiány nálunk. Elegem volt abból, hogy mind a hárman elgyötört arccal mászkálunk és alig eszünk – felkapunk egy darab kekszet, leharapunk belőle egy aprócska darabot, majd letesszük és teljesen megfeledkezünk róla. Es a könyökömön jöttek ki az erőszakos filmek, amelyeket 360 Karén hozott ki a videókölcsönzőből. Kivette a Carrie-t, a Mocskos hétvégét és a rendelkezésre álló összes olyan filmet, amelyben a nők véres, brutális módon állnak bosszút a férfiakon. ■ Charlotte is csúnyán visszafejlődött – azt hittük, örökre megszabadultunk Christopher Plummertől és az ő combjaitól. De nem, Charlotte állapota súlyosan megromlott, állandóan a Muzsika hangjait bámulta, amikor Karén éppen nem töltötte meg a képernyőt véres, szenvedő emberek képeivel. Véres, szenvedő férfiak képeivel, ha ez egyáltalán lehetséges. Elegem volt abból, hogy siralomházban kell élnem. Legszívesebben magamra kaptam volna egy tűzpiros ruhát és elmentem volna bulizni. De igazságtalan voltam. Csak a szerencsémnek köszönhettem, hogy az én barátom hamarabb unt rám, mint a másik két férfi Karenre és Charlotte-ra, ami azt jelentette, hogy ami a lábadozás! időszakot illeti, pár héttel a többiek előtt jártam. Milyen gyorsan felejtünk. Csak tíz napja volt, hogy szipogva ültem a kanapén, távirányítóval a kezemben, és a Terminátort néztem – azt a részt, amikor Schwarzenegger így szól: „Hasta la vista, bébi.” Aztán visszapörgettem, és még egyszer megnéztem. Aztán visszapörgettem, és még egyszer megnéztem. Aztán visszapörgettem… Félelmetes, mikre vetemedik az ember, amikor szerelmi bánat gyötri. De Adrián üzlete legalább felvirágzott. Dániel idegesen várakozott a kereszteződésnél.

– Ne is képzeld, hogy szóba állok veled – mondtam, amikor beszálltam mellé. El kellett ismernem, hogy Dániel egészen vonzó jelenség, ha valakinek ő az esete. Hálát adtam Istennek, hogy nekem nem. A szokásos munkahelyi öltöny helyett koptatott farmert és egy csodaszép szürke pulóvert viselt. Mesés ez a szürke pulóver, gondoltam magamban, talán egyszer kölcsönadja. Eddig még egyszer sem tunt fel, milyen hosszú és vastag Dániel szempillája – a szürke pulóverhez hasonlóan, ez is sokkal jobban mutatott volna rajtam. Zavarban voltam. Olyan régóta nem találkoztunk így, egyedül, hogy el is felejtettem, hogyan kellene viselkednem. Abból ítélve, hogy hirtelen elöntött a melegség, valószínűleg örültem, hogy láthatom Dánielt. – Akarsz vezetni? – kérdezte. A melegség egyre fokozódott. – Megengeded? »akadt el a lélegzetem. Egy éve tanultam meg vezetni és meg is szereztem a jogosítványt, annak ellenére, hogy nem volt autóm, nem tudtam autót venni, és nem volt szükségem autóra. Azért tanultam meg vezetni, hogy erősnek érezzem magam – ezzel is arra törekedtem, hogy elégedett legyek az életemmel. Amúgy imádtam az autókat. Dánielnek pedig meseszép kocsija volt: sportos és szexi. A márkáját nem tudtam, mert, akárhogy vesszük, lány vagyok. De a legfontosabbakkal tisztában voltam – az autó gyönyörű és jókat lehetett vele száguldozni. A nők imádták. Azzal bosszantottam Dánielt, hogy a „szexmobil” vagy a „kéj- taxi” nevekkel illettem a kocsiját, ás közöltem vele, a lányok csak az autója miatt járnak vele. Kiszálltunk, és helyet cseréltünk. Dániel átdobta nekem a kulcsot a kocsi teteje fölött. Belevetettem magam a londoni forgalomba, és Dániel lakása felé vettem az irányt. Azóta nem éreztem ilyen jól magam, hogy utoljára szeretkeztem Gusszal. Bár nem állt szándékomban, úgy vezettem, mint egy megszállott. Régóta nem ültem már volán mögött. Az is lehet, hogy túl régóta. Vakmerő húzásokra vetemedtem, amelyek roppant hatásosak, ha az ember gyors autóban ül. Amikor zöldre váltott a jelzőlámpa, felbőgettem a motort és kilőttem, miközben a többi autós keserű pillantásokat vetett utánam – Dániel csak biztatott, hogy adjak neki kakaót. Bevágtam mások elé, és mialatt a dugóban vesztegeltünk, rámosolyogtam és rákacsintottam a mellettünk várakozó autókban ülő pasikra. Kissé megdöbbentem, amikor némelyik autós rám kiabált és mérgesen hadonászni kezdett, miután megszöktem előle vagy bevágtam elé – legalábbis kezdetben. De gyorsan elsajátítottam az autós etikettet. Így, amikor egy pasas bevágott elém, dühösen felüvöltöttem: – Bunkó! – Megpróbáltam letekemi az ablakot, hogy sértő kézmozdulatokat tehessek, de nem találtam a kallantyút. A pasas rémülten hajtott tovább. Hirtelen feloszlott a köd, ráeszméltem, milyennek láthatott a többi autós, beleértve az iménti bunkót is. Elszömyedtem – észre se vettem, milyen agresszívan viselkedtem. Féltem, hogy Dániel megharagszik – végül is az a pasas akár ki 362 is szállhatott volna, hogy jól felpofozzon. A vezetés közbeni düh- kitörések úgy divatba jöttek, hogy az emberek úgy gondolták, kutya kötelességük átadni magukat a haragnak. Ha hetente legalább egyszer nem találják magukat egy közlekedési dugó kellős közepében, amint meztelen felsőtesttel bokszállásba helyezkednek egy másik autóssal szemben, mit sem ér a jogosítványuk. – Bocs, Dániel – motyogtam, és idegesen oldalra sandítottam, de Dániel a térdét csapkodta nevettében.

– Micsoda képet vágott az ürge – hahotázott. – Nem hitt a szemének. Potyogtak a könnyei a nevetéstől. Végül nagy nehezen kinyögte: \ – Egyébként, itt találod az elektromos ablaknyitó gombját. Amikor befordultunk Danielék utcájába és leparkoltam – kö- Lrülbelüljnásfél méternyire a járdaszegélytől –, így szóltam: – Köszönöm, Dániel. Hetek óta nem éreztem magam ilyen jól. Nem vezettem rosszul, de a parkolás nem tartozott az erősségeim közé. – Szívesen – felelte Dániel. – Jól mutatsz a kocsiban. Illetek egymáshoz. Elpirultam és Dánielre mosolyogtam: egyszerre voltam boldog és zavart. – Nem tartott valami sokáig – panaszkodtam. – Ha van kedved – mondta Dániel –, a jövő hét végén leviszlek vidékre, és mindenki elől megszökhetsz az autópályán. – Ühüm – feleltem közönyösen. Dániel nem azt mondta: „lemegyünk”, hanem azt, hogy: „leviszlek”, ami furcsa érzéseket keltett bennem. Nem voltam kifejezetten ideges… talán csak egy kicsit. – Oöö, Lucy… – Na? – Nagyon megsértődnél, ha egy kicsit, ööö, közelebb állnék a járdához? – Nem. – Hirtelen úgy éreztem, muszáj rámosolyognom Dánielre. – Egyáltalán nem. 363 Ötvenhetedif^fejezet Ezer éve nem jártam Dantei lakásában. Utoljára csatatérre hasonlított, mert Dániel polcokat akart feltenni a falra, és a vakolat nagy része lepotyogott. A szőnyeg alig látszott ki a törmelék alól. Most azonban nehezen jöttem volna rá, hogy agglegénylakban vagyok – a lakás nem hasonlított ócskavastelepre vagy egy sporttáska belsejére. Nem hevertek törött motoralkatrészek a konyhaasztalon, az előszobát nem borították el hány ócJö kartonlapok, a kanapét nem foglalták el tollaslabdaütők, nem sorakoztak tollaslabdák a tévé tetején. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Dániel lakása szép lett volna. A bútorok kissé szedettvedettek voltak, mert egy részük Dániel bátyjától, Paultól származott, aki, miután felbomlott a házassága, Szaúd-Arábiában vállalt munkát, másik részük pedig Dániel jobblétre szenderült nagymamájától. A legjobban úgy lehetett volna jellemezni Dániel bútorait: nem voltak elég egyéniek ahhoz, hogy elrettentsék az embert. Itt-ott, mint oázis a sivatagban, azért felbukkant egy-két kifejezetten tetszetős holmi is – egy piros, zsiráf alakú CD-tartó, egy önmagában álló gyertya –, olyan tárgyak, amelyek Simon lakásában csak úgy hemzsegtek. Ám ha valaki azt mondta Simonnak: „szép ez a polc”, ő nem érte be egyszerű „köszönöm”'mel, hanem rögvest darálni kezdte: – Conran, Rod Arad, korlátozott példányszám, valamikor egy vagyont fog érni/»- Simon valószínűleg igazat mondott, én mégis férfiatlannak tartottam a viselkedését. Az összes élettelen lakótársa pedigrével és családfával rendelkezett: Sirnon>annak
A szenvedély, amelyet az otthonteremtés iránt érzett – helyes vagy helytelen –, meglátásom szerint a homoszexuális közösség tagjaira volt jellemző. Dániel Tetszetős Tárgyai furcsa elegyet alkottak M némelyik darab antik hatást keltett, de akadtak csillogó-villogó, modem holmik is. – De szép! – jegyeztem meg, azzal lekaptam egy órát az undorító kredencről, amely Dániel örökségének a részét képezte. – Én is szeretnék egy ilyet, honnan szerezted? Ruthtől kaptam. • •- O! – Üjabb mutatós tárgy vonta magára a figyelmemet. – Micsoda gyönyörű tükör! – kiáltottam fel, és mohón végigsimítottam a zöld fakeretet. – Honnan szerezted? j- Karentől kaptam – felelte Dániel szégyenlősen. Ez magyarázatot adott a stílusok összevisszaságára – Dániel barátnői szemmel láthatóan arra törekedtek, hogy otthagyják a kezük nyomát a lakás berendezési tárgyain, de nem volt egyforma az ízlésük. – Csodálom, hogy Karén nem kérte vissza – jegyeztem tneg. – Visszakérte – vallotta be Dániel halkan. – Akkor miért van még itt? – Miután Karén közölte velem, hogy igényt tart a tükörre, azonnal lecsapta a kagylót, és azóta sem hajlandó szóba állni velem, így nem tudom, mikor vigyem el neki. – Majd én hazaviszem – ajánlkoztam buzgón, és lelki szemeimmel már láttam is a tükröt a szobám falán. – Nem… mégsem. Karén megtudná, hogy nálad voltam, és felrobbanna. – Lucy, jogod van itt lenni… – válaszolta Dániel. Elengedtem a fülem mellett a megjegyzését. Én is tudtam, hogy jogom van találkozni Dániellel, de tisztában voltam vele, hogy Karén másképp fogná fel a dolgot. – Lássuk a lakáS legfontosabb helyiségét – mondtam, azzal Dániel hálószobája felé vettem az irányt. – Miket vettél? Levetettem magam Dániel ágyára és kipróbáltam a rugózását. – Szóval, itt kerül sor a fő attrakcióra? – kérdeztem. – Fogalmam sincs, miről beszélszdünnyögte Dániel. – Hacsak nem az alvásra gondoltál. – Ez meg mi? –r csipkedtem meg az ágy térítőt. – Gyanúsan hétköznapi anyag. Azt hittem, ti, kéjencek, szőrmével terítitek le az 365 ágyatokat. Nem mintha meg tudnám különböztetni az ágyterítőt a takarótól. – Jól gondolod, de amikor azt mondtad, átjössz, gyorsan levettem a szőrme «gyterítőt. És lecsavaroztam a tükröt a plafonról. Arra viszont már nem volt időm, hogy kikapcsoljam a videokamerát. – Undorító vagy – mondtam szórakozottan. Dániel halványan elmosolyodott. – Képzeld csak el. – Végignyúltam az ágyon, és felnéztem Dánielre. – Dániel Watson ágyában, na, jó, ágyán fekszem, ami nem kis dolog. Nők százai sárgulnak az irigységtől. Kettő biztosan – tettem hozzá, Karenre és Charlotte-ra célozva. Majd azzal folytattam, amit sosem hagytam ki, amikor Dániel hálószobájában voltam. – Találd ki, ki vagyok. – Fetrengeni kezdtem az ágyon, miközben kéjes hangokat hallattam. – Jaj, Dániel, Dániel! – nyöszörögtem. De hiába vártam, hogy Dániel – szokása szerint – elnevesse magát. – Szabad a gazda? – Igen. – Dennis – jelentettem ki diadalmasan.

Dániel kényszeredetten elmosolyodott. Lehet, hogy túl gyakran adtam elő ezt a számot. – És jelen pillanatban kivel osztod meg az ágyadat? – váltottam témát. – Nem érdekes. – Van valakid? – Nem mondhatnám. – Micsoda? Ezt értsem úgy, hogy négy órája megismerkedtél egy nővel, de még nem sikerült elcsábítanod az „én vagyok a megtestesült ártatlanság, nem vagyok kéjenc, tisztelem a nőket” magánszámoddal? Kezdesz kijönni a gyakorlatból – kiáltottam. – Bizonyára. Dániel, szokásától eltérően, nem mosolyodott el, hanem egyszerűen kiment a szobából. Ijedten felpattantam az ágyról, és utánaszaladtam. – Hogyhogy ilyen szép rend van? – kérdeztem gyanakodva, amikor visszamentünk a nappaliba. Szégyelltem magam, mert hiába osztottuk meg a házimunkát Karennel és Charlotte-tal, olyan volt a lakásunk, mint egy szemétdomb. 366 Mindig nagy lelkesedéssel láttunk munkához, de már másnap megbántuk az elhatározásunkat. – Charlotte, ha átveszed tőlem a fürdőszobát, péntek estire kölcsönadom neked az antilopbőr ruhámat. – A fenébe, Karén, persze hogy lemostam… igen… hogy használtam volna szivacsot, amikor Charlotte az egészet elkoptatta, miután lefeküdt azzal a dán fickóval… nem tehetek róla, hogy nem jött le az egész, ez nem elhatározás kérdése. – Tudom, hogy vasárnap este van, tévét nézünk és majd leragad a szemünk, de muszáj kiporszívóznom, sajnálom, menjetek át a másik szobába és kapcsoljátok ki a tévét, mert szükségem van a konnektorra… hé, ne kiabáljatok! Ne kiabáljatok! Ha még erre sem vagytok képesek, akkor hagyjuk az egészet, én szívesen megcsinálnám, de ha ti nem akarjátok… Fel kellett volna fogadnunk egy bejlátónőt, aki hetente kitakarítja a lakást, de Karén minden egyes alkalommal megvétózta a javaslatot. – Miért fizessünk azért, amit mi is meg tudunk csinálni? – kérdezte. – Egészséges fiatal nők vagyunk, egyedül is megbirkózunk a feladattal. Kár, hogy nem volt igaza. – Fekete rabszolganőt tartasz, aki, szegény, a minimálbér töredékéért „mindent elvégez” helyetted? – kérdeztem Dánieltől. – Nem – felelte Dániel vérig sértve. – Kötényes, fejkendős bejárónőd sincs, akinek fáj a háta, vörös a térde, letörli a port, teát iszik és állandóan panaszkodik? – Nincs – válaszolta Dániel. – Én takarítok, ha tudni akarod. – Persze – mondtam hitetlenkedve. – Fogadni mernék, hogy az új barátnőd az áldozat: neki kell kivasalnia az ingeidet és kitakarítania a fürdőszobát. – Tévedsz. – Miért, mi a rossz abban? – kérdeztem. – Biztosan'örtfcwnel teszi. Ha valaki felajánlaná nekem, hogy bizonyos szexuális szolgáltatásokért cserébe hajlandó kivasalni a ruháimat, nem tudnék nemet mondani. – Lucy, bizonyos szexuális szolgáltatásokért cserébe hajlandó vagyok kivasalni a ruháidat – mondta Dániel pléhpofával. – Téged kivéve, azt hiszem, ezt elfelejtettem megemlíteni – helyesbítettem. – De, Lucy, én szeretek takarítani – erősködött Dániel. Gúnyos pillantást vetettem rá. – És még te nevezel reménytelen esetnek engem.

367 – Ez nem igaz, Lucy – felelte Dániel sértődötten. *- Nem? – kérdeztem meglepetten. – Pedig minden okod megvolna rá. … Ami engem illet, én kifejezetten utálom a házimunkát. Ha a pokolra jutok (és nincs okom az ellenkezőjét feltételezni), nekem kell kivasalnom a Sátán összes cuccát. És a porszívózás – ne is beszéljünk róla, ez a mumus a házimunkák között, mindennap ki kell majd porszívóznom az egész poklot. Nem vagyok olyan, mint a természet – tettem hozzá. – Hogyhogy? – A természet rendre törekszik. Dániel elnevette magát. Hála istennek, gondoltam magamban. Eddig szokatlanul komor volt. – Gyere ide, Lucy – karolt át. Összerezzentem, de kiderült, hogy csak a kanapéhoz akar vezetni. – Ugye, azt mondtad, hogy vízszintes helyzetben akarsz lenni? – kérdezte. – Igen. – Ez a legalkalmasabb hely. – És mi van a csokival, amit ígértél? – tudakoltam rendíthetetlenül. A heverészés semmit sem ér csokoládé nélkül. És csokoládét fekve a legjobb enni. – Már hozopn is. – Dániel kiment a szobából. Aznap szakadt vége a jó időnek. Augusztus végén jártunk, és bár a kánikula megszűnt, még mindig elég meleg volt ahhoz, hogy Dániel nappalijában az összes ablak nyitva legyen. Egyszer csak, mintha gombnyomásra történne az egész, feltámadt a szél, a levelek susogni kezdtek, beborult az ég, és meghallottuk a vihar első, baljós morajlását. – Az ég dörgött? – kérdeztem reménykedve. – Azt hiszem. Az ablakhoz rohantam, és kihajoltam. A szél felkapott egy nejlonzacskót, amely valószínűleg egész nyáron át háborítatlanul hevert a járdán, és végigkergette az aszfalton. Pillanatokon belül az eső is eleredt, és a világ megváltozott. A fakó, száraz, poros utak és kertek sötétté, nedvességtől csillogóvá váltak, a fák világoszöld lombja szinte megfeketedett. Gyönyörű látvány volt. A levegő zölden, hűvösen illatozott. Ahogy imbolyogva kihajoltam az ablakon, nedves fu szaga csapta meg az orromat. Akkora esőcseppek hullottak az arcomra, hogy majdnem agyrázkódást kaptam. 368 Imádtam a zivatart – egyedül vihar idején találtam meg a lelki egyensúlyomat. A zűrzavar és az elszabadult elemek megnyugtattak. Ez nem csak azért volt így, mert csodabogárnak számítottam – a jelenségnek tudományos magyarázata is volt. Zivatar idején a levegő megtelik negatív ionokkal, és ezek – bár nem tudom, micsodák – állítólag jó hatással vannak az ember hangulatára. Amikor ezt megtudtam, még ionizálót is vettem, hogy bármikor újrateremthessem a vihar hatásait. De az érzést össze sem lehetett hasonlítani az eredetivel. Ismét megdördült az ég, és ezüstös, vibráló fény cikázott át a szobán. Az ezüstös villanásban Dániel asztala, székei és berendezési tárgyai megdermedtek meglepetésükben, mint az álmukból felriadt emberek, ha hálószobájukban hirtelen felgyullad a villany. Ömleni kezdett az eső, és valahol mélyen a testemben ott dü- börgött a vihar.

– Hát nem csodálatos? – fordultam mosolyogva Dániel felé. Dániel pár lépésnyire állt tőlem, és engem figyelt. Mereven bámult, és az arckifejezése kíváncsiságról árulkodott. Nyomban zavarba jöttem. Dániel biztosan azt hiszi, hogy hibbant vagyok, amiért ennyire élvezem a felhőszakadást, gondoltam magamban. A furcsa, átható pillantás meglágyult, és Dániel rám mosolygott. – Elfelejtettem, mennyire szereted az esőt – szólalt meg. – Egyszer azt mondtad, amikor esik, úgy érzed, a külvilág tökéletesen tükrözi a lelkiállapotodat. – Igazán? – Elszégyelltem magam. – Nem csoda, hogy agyalá- gyultnak tartasz. – Ez nem igaz – felelte Dániel. Rámosolyogtam. Dániel visszamosolygott, és közben furcsán megrándult a szája széle. – Inkább lélegzetelállítónak – mondta. Ettől leesett az állam. Rövid csönd támadt. Valami – velem vagy Dániellel kapcsolatos – könnyedén odavethető sértésen törtem a fejem. Valamin, ami megtöri a feszültséget. De egy hang sem jött ki a torkomon. Megnémultam. Biztosra vettem, hogy Dániel nem bóknak szánta az iménti mondatát, de fogalmam sem volt, mit válaszoljak rá. – Gyere el az ablaktól – szólt rám végül Dániel. – Nem akarom, hogy agyoncsapjon »villám. – Nézzünk szembe a tényekkel, ha bárkivel megtörténhet, ak 369 kor én vagyok az első számú jelölt – jegyeztem meg, mire mind a ketten elnevettük magunkat. De kínosan kerültük egymás közelségét. Dániel becsukta az ablakokat, és a zivatar hangjai eltompultak. A vihar tovább torflfeolt, süvített, dübörgött a fejőnk fölött. Szakadt az eső, és délután öt órakor már majdnem olyan sötét volt, mint éjszaka. Kivéve, amikor villámlott, és egy szédítő másodpercre fénybe borult a szoba. Esővíz folyt végig az ablaküvegen. – Vége a nyárnak – jegyezte meg Dániel. Csak egy röpke pillanatra szomorodtam el. Tisztában voltam vele, hogy a nyár nem fog örökké tartani, és már itt az ideje, hogy elköszönjön. Amúgy is szerettem az őszt. Az őszt – az új csizmák szezonját. A vihar végül minden dühét kiadta magából, és az eső egyenletes, megnyugtató, álmosító, meghitt kopogássá szelídült. Betakarózva feküdtem a kanapén, átadva magam a kényelemnek és a biztonságnak. Olvastam, és közben csokoládét majszoltam. Dániel a fotelban ült, ropit rágcsált, újságot olvasott és halkan tévézett. Azt hiszem, két órán keresztül nem is szóltunk egymáshoz. Időnként megmozdultam és így sóhajtottam fel; – Istenem, de jó. – Vagy: –’Hámozz meg nekem még egy szőlőt, Kopernikusz. Ilyenkor Dániel rám mosolygott, de nem hiszem, hogy ezek a mondatok beszélgetésnek számítottak volna. Az éhség volt az, ami végül szólásra kényszerített bennünket. – Dániel, kilyukad a gyomrom. – Nos… – Nehogy azt mondd, hogy egész délután csokit ettem, és nem lehetek éhes. – Eszembe sem jutott ilyesmi – mondta Dániel meglepetten. – Tudom, hogy a keksznek és az édességnek külön gyomrot tartasz fenn. Elvigyelek vacsorázni?

– Akkor le kell szállnom a kanapéról? – Ó, már értem a problémádat – szólt Dániel, m Rendeljünk pizzát? – Fokhagymás franciakenyérrel? – kérdeztem reménykedve. – Sajttal? – kérdezte Dániel behízelgő modorban. Micsoda férfi! Kihúzta a menő szekrénysor egyik fiókját, és egy halom pizzás szórólapot szedett elő belőle. 370 – Nézd át ezeket, és mondd meg, mit kérsz. – Muszáj ? – Nem, ha nincs hozzá kedved. – De akkor honnan fogom tudni, mi a választék? így hát Daniul felolvasta nekem a szórólapokat. – Vékony vagy vastag tésztásat kérsz? – Vékony tésztásat. – Normál lisztből vagy teljes őrlésűből? – Normálból! Teljes őrlésű liszt! Undorító! – Kicsit kérsz, közepeset vagy nagyot? – Kicsit. Dániel egy pillanatra elhallgatott. – Tehát közepeset. Miután a pizzarendelés lebonyolításra került, megint megszakadt a beszélgetés fonala. Tévét néztünk, ettünk és alig szóltunk egymáshoz. Hosszú ideje nem éreztem magam ennyire boldognak. Nem mintha ez különösebben meglepő lett volna, tekintve, hogy hetekig öngyilkos akartam lenni. Az este folyamán kétszer is csöngött a telefon, de amikor Dániel felvette a kagylót, a hívó bontotta a vonalat. Gyanítottam, hogy a volt barátnői közül kereshette valaki. Ami kellemetlen emlékeket idézett fel bennem, mert eszembe jutottak azok az esetek, amikor én csináltam ugyanezt azokkal a pasikkal, akik az én szívemet törték össze. Ha Gusnak lett volna telefonja, valószínűleg naponta tízszer felhívtam volna. Később Dániel hazavitt. Ragaszkodtam hozzá, hogy a kereszteződésnél tegyen ki. – Nem – mondta Dániel. – Bőrig ázol. – Kérlek, Dániel – könyörögtem. – Félek, hogy Karén meglátja a kocsidat. – És akkor mi van? * – Pokollá teszi az életemet. – Jogunk van találkozni egymással. – Lehet – ismertem el. – De nekem kell együtt élnem vele. Nem volna ekkora a szád, ha Karén a te lakótársad lenne. – Felkísérlek és megmondom neki a magamét – fenyegetőzött Dániel. – Jaj, ne! – kiáltottam fel. – Az szörnyű lenne. Figyelj – mondtam higgadtabban. – Majd én beszélek vele. Minden rendben lesz. 371 Ötvmnyo[cadií
Jogom van találkozni Dániellel, hiszen a barátom, méghozzá évek óta, sokkal régebbről ismer engem, és – ha már itt tartunk – én is sokkal régebbről ismerem őt, mint Karent. Első hallásra szörnyen meggyőző volt az egész. De amint bedugtam a kulcsomat a zárba, inamba szállt a bátorságom. – Hol a fenében voltál? Karén már várt, majd megpukkadt mérgében, és egy csordulásig teli. hamutartó állt előtte az Tisztaion. – Ööö… Szívesen hazudtam volna, de láttam, hogy Karén mindent tud. Hogy jött rá? Kinek járt el a szája? Charlotte később megsúgta, hogy Adrián volt a ludas. Miután bezárt a kocsma, Karén és Charlotte úgy döntöttek, kivesznek egy filmet, hogy legyen mivel elütniük a vasárnap délutánt, amikor is Adrián megkérdezte tőlük, ki volt „az a strici, akinek a csodakocsijába” beszálltam. – Majdnem elbőgte magát – mondta Charlotte. – Azt hiszem, beléd van esve. Ezt is magamnak köszönhettem. Ha a lakásban találkozom Dániellel, ahelyett hogy kibúvókat keresek, nem buktam volna le. Legjobb az egyenes út. Vagy őszinte vagyok, vagy eltüntetem a nyomokat. – Mi van köztetek? – szegezte nekem a kérdést Karén metsző hangon. Falfehér volt, csak két vörös folt virított az arcán. Őrjöngött mérgében vagy idegességében. – Semmi – igyekeztem megnyugtatni. Nemcsak azért, mert aggódtam a testi épségem miatt, hanem azért is, mert tudtam, 372 milyen pokoli érzés, amikor az emberben ott munkál a sejtelem, hogy a szeretett férfi hűtlen lett hozzá. – Ne szédíts. – Komolyan, Karén, csak átugrottam hozzá. Teljesen ártatlan találkozás volt. – Ártatlan! Annak az embernek egyetlen cselekedete sem ártatlan. És tudod, kitől tudom? Tőled, Lucy Sullivan. – A kettő nem ugyanaz… Karén keserűen felkacagott. – Jaj, Lucy, dehogynem, ne is áltasd magad. – Én nem… – De igen. Ehhez nagyon ért. Még velem is elhitette, hogy én vagyok a világ közepe. – Nem erre gondoltam, Karén. Azért nem ugyanaz a két dolog, mert semmit sem akarunk egymástól Dániellel. Csak barátok vagyunk. – Ne légy ilyen naiv. Különben is, kezdettől fogva gyanús voltál nekem, túl sokat hangoztattad, mennyire nincs hatással rád Dániel… – Csak józanul gondolkodtam… I ^ …és Dániel se vesztegetné rád az idejét, ha nem akarna megszerezni magának. Imádja akihívásokat. Megpróbál lefektetni, mert levegőnek nézed. Kinyitottam a számat, de egy hang sem jött ki rajta. – Igaz, hogy vezethetted a kocsiját? – Igen. – A rohadék! Nekem soha nem engedte. Fél év alatt egyszer sem. – Hiszen nem is tudsz vezetni. – Miért nem tanított meg?! Ha szorult volna belé némi jóérzés, hagyta volna, hogy órákat vegyek tőle.

– Hát… – Szóval, máris talált magának új barátnőt? – kérdezte Karén, és torz mosolyra húzódott a szája. – Nem hinném – csitítgattam. – Ne aggódj. – Nem aggódom – húzta el a száját Karén. – Miért tenném? Végül is én rúgtam ki őt. – Persze. – Nem tudtam, mit mondjak. – Hogy lehetsz ennyire szánalmas? – kérdezte Karén. – Keress magadnak valakit, ne az én morzsáimon tengődj. Mielőtt tiltakozhattam volna, Karén újabb vádat hozott föl ellenem. 373 – És hogy mertél elárulni engem, mégis mit szólnál, ha én szűrném össze a levet Gusszal? – Ne haragudj. – Porig voltam sújtva. Karennek igaza volt. Szégyelltem magam, úgy éreztem, áruló vagyok. – Nem engedem, hogy ezentúl találkozzatok, nem fogod idehozni a volt barátomat a saját lakásomba. – Eszemben sincs. – Azt hittem, érzékenyen szem előtt tartom Karén érzéseit, de kiderült, hogy tapintatlan és Önző vagyok. – Gondolom, Dániel egész idő alatt rólam beszélt… Nem tudtam, mit mondjak – féltem, hogy Karén leikébe gázolok, ha ellentmondók neki. – .. .nos, nem szeretném, ha bármit is megtudna rólam. Hogyan őrizzem meg a titkaimat, ha a lakótársnőm a volt barátommal jár? – Szó sincs ilyesmiről. Bűntudat és lelkiismeret-furdalás gyötört. Haragudtam magamra, amiért megbántottam Karent, és nem értettem, milyen jogon tettem ezt. Ekkor beütött a mennykő. – Megtiltom, hogy találkozzatok. – Karén egyenesen a szemembe nézett. Csak annyit kellett volna tennem, hogy kihúzom magam, nagyot nyelek és közlöm Karennel, hogy nem tilthat el senkitől. De másképp döntöttem. Annyira furdalt a lelkiismeret, hogy nem mertem szembeszállni Karennel. Nem volt jogom hozzá. Rossz barátnő voltam, rossz lakótárs és rossz ember. Mindent jóvá akartam tenni. Meg se fordult a fejemben, mihez kezdenék, ha nem találkozhatnék Dániellel, mert ki akartam békülni Karennel. – Jó – azzal fejemet lehorgasztva kimentem a szobából. 374 A Ówen^iCencedil^fejezet Másnap estére randevút beszéltem meg Dániellel – nem is értettem, mi ütött belém. Tudtam, hogy tilos Dániellel találkoznom, Karentől pedig egyenesen rettegtem. Amikor azonban Dániel felhívott és megkérdezte, elvihet-e vacsorázni munka után, valamiért elfogadtam a meghívását. Valószínűleg azért, mert időtlen idők óta nem jártam étteremben. Bár ez minden bizonnyal a lázadás egy formája csupán, gondoltam magamban, bármennyire is titkos és bizalmas. Mintha fityiszt mutatnék Karennek, annak ellenére, hogy, képletesen szólva, védőkesztyűt húztam a kezemre. Mielőtt Dániel megérkezett az irodába, megigazítottam a sminkemet n annak ellenére, hogy csak Dániellel volt randevúm, úgy gondoltam, a vacsora az vacsora, az ember sohasem tudhatja, kivel találkozik. De miközben a szemceruzával pepecseltem, rémülten állapítottam meg, hogy a torkomban dobog a szívem, és reszketek. Isten ments, hogy érezzek valamit Dániel iránt,

gondoltam magamban ijedten. Aztán rájöttem, hogy csak a jó öreg félelem munkál bennem. Félelem Karentől és attól, mit kapok majd tőle, ha lebukunk. Micsoda megkönnyebbülés! Mennyivel jobb halálosan rettegni valakitől, mint halálosan vágyódni valaki után. Amikor Dániel (belépőkártyával a kezében – Dániel soha nem vetemedne arra, amire Gus) öt órakor megjelent az irodában, annyira megörültem – annak ellenére, hogy öltönyt viselt –, hogy álszent harag támadt föl bennem Karén iránt. Még az is megfordult a fejemben, hogy ha harc, legyen harc. Bár ezt nem gondoltam komolyan. – Leugrunk egy sörre vacsora előtt – mondtam Merediának, Megannak és Jednek. – Ha gondoljátok, gyertek velünk. Ám a többiek elhárították a meghívást. Meredia és Jed arckifejezése ezt sugallta: „Ez az ember nem Gus.” Összeszűkült szemmel méregettek, miközben magamra kaptam a kabátomat. Anyunak új barátja van, holott Ők azt akarják, hogy Anyu Aput szeresse. Disznók! Anyu is Apuval szeretne lenni, de mit tegyen? Talán, ha visszautasít egy ingyenvacsorát, Gus azonnal visszatér hozzá? Megan vidáman közölte Dániellel: – Köszönöm a meghívást, és remélem, zokon veszed, hogy visszautasítalak. Nincs kedvem egy varanggyal tölteni az estét. Egy igazi férfival van randim. Hozzám hasonlóan, Megan is szükségét érezte, hogy megbüntesse Dánielt, amiért az jóképű, és beteges érzelgősséget vált ki az intelligens nőkből. Ennek ellenére kissé nyersen fogalmazott. És ki ez az igazi férfi, akitől így hasra van esve? Valószínűleg egy tagbaszakadt birkanyíró, aki napokig nem borotválkozik és nem cseréli le az alsónadrágját. így hát kettesben mentünk sörözni Dániellel. – Karén hívott – mondta, miután leültünk. – O! – Görcsbe rándult a gyomrom. – Mit akart? Csak nem békülnek ki? – Megkért, hogy tartsam távol magam tőled – felelte Dániel. – Hogy nem sül le a bőr a képéről! * fakadtam ki megkönnyebbülten. – És te mit válaszoltál? – Hogy mind a ketten felnőttek vagyunk, és azt csinálunk, amit akarunk. – Minek kellett ezt mondanod? – jajdultam föl. – Miért ne? – Persze, te felnőtt vagy, és azt csinálsz, amit akarsz. Nem neked kell együtt élned Karennel. Ha én próbálnék meg felnőtt módjára viselkedni, kitekerné a nyakamat. – De… – És mit válaszolt? – kérdeztem. – Mérges volt. – Hogy érted ezt? – Elszorult a szívem. – Azt mondta… várjunk csak, pontosan hogy is fogalmazott. .. azt mondta, hogy borzalmas vagyok az ágyban. Aztán, természetesen, hozzátette, hogy életében nem látott még olyan kicsi péniszt, mint amilyen az enyém. ^ – Világos – bólintottam. – Csak egyvalaki rendelkezik még az enyémnél is kisebb pé- nisszel, Karén két hónapos unokaöccse, nem csoda, hogy annyi barátnőm volt, nyilvánvaló, hogy a férfiasságomat próbálom bizonygatni. A szokásos kisstílű vádaskodások, amelyek csakis egy faképnél hagyott nő szájából származhatnak, fennállt azonban a veszély, 376

hogy Dánielt felzaklatják Karén sajátságos kirohanásai. A vigyorgásából ítélve, Dániel nem látszott megrendültnek. – Mit is vágott még a fejemhez? – bámult maga elé elgondolkodva. – Jó lenne, ha eszembe jutna, mert haláli volt, de bárkit megkérdezhetek az irodából, mivel ők is hallották. – Nem azt mondtad, hogy Karén hívott fel téged? – kérdeztem zavartan. – O hívott. De az egész iroda hallotta, mit mondott. Igen, már emlékszem: meg merne esküdni rá, hogy két ősz szálat is látott az ágyékszőrzetemben, és csak azért járt velem, mert majdnem minden reggel elvittem a munkahelyére, így nem kellett bérletet vennie, továbbá, a hajam már kezd ritkulni tarkótájékon, és harmincöt éves koromra olyan kopasz leszek, mint Right Said Fred, minek köszönhetően egy lány sem fog szóba állni velem. – Alnok némber! – kiáltottam fel. A Right Said Fred-hason- lat övön aluli ütés volt. Le a kalappal Karén előtt. – És rólam mi szépet mondott? – Megpróbáltam összeszedni magam. – Semmit. – Biztos? – Biztos. Dániel nem mondott igazat. Amikor Karén dühös volt, vaktában vagdalkozott. – Nem hiszek neked, Dániel. Mit mondott? – Semmit, Lucy. – Tudom, hogy hazudsz. Fogadjunk, hogy megsúgta, időnként vattával tömöm ki a melltartómat. – Igen, de ezt már amúgy is tudtam. – Hogyan?! Ne is válaszolj, nem akarom tudni. Jó, akkor fogadjunk, hogy közölte veled, szerinte kétségbeejtő vagyok az ágyban, mert tele vagyok gátlásokkal. Dániel savanyú képet vágott. – Eltaláltam? – szegeztem neki a kérdést. – Nagyjából – motyogta Dániel. – Pontosan hogyan fogalmazott?! – Azt mondta, összeillő pár leszünk, mert valószínűleg egyformán pocsék szeretők vagyunk – vallotta be Dániel. – A szemét! – ámultam el. – Pontosan tudja, mi fáj a legjobban. De nem gondolta komolyan, amit rólad mondott – folytat377 tam, igyekezve megnyugtatni Dánielt. – Nekem mindig áradozott, milyen klassz vagy az ágyban, és a péniszedről is azt állította, hogy szép nagy. A szomszédos asztalnál ülő két építőmunkás leplezetlen csodálattal bámult ránk. – Köszönöm, Lucy – mondta Dániel melegen. – Én pedig biztos forrásból tudom, hogy te is jó vagy az ágyban. – Gerry Bakertől? – kérdeztem. Gerry Baker Dániel kollégája volt, akivel annak idején rövid életű viszonyba keveredtem. – Gerry Bakertől – bólintott Dániel félszegen. *- Megkértelek, hogy ne tárgyaljátok ki Gerryvel az ágybéli képességeimet – méltatlankodtam. – Nem direkt volt – tiltakozott Dániel ijedten. – Csak az történt, hogy Gerry megemlítette, jó vagy az ágyban és… Az egyik építőmunkás rám kacsintott, és így szólt: – Meghiszem azt, szivi. A másik építőmunkás elsápadt, és sietve Dánielhez fordult:

– Bocs, haver, ne is törődjön vele. Be van állítva. Nem akarta megsérteni sem magát, sem a barátnőjét. – Semmi baj – feleltem gyorsan, mielőtt Dániel kénytelen lett volna megvédeni a becsületemet. L Nem vagyok a barátnője. Ami azt jelentette, hogy bárki nyugodtan sértegethetett. Az építőmunkások megkönnyebbülten felsóhajtottak, de beletelt egy kis időbe, mire sikerült meggyőznöm Dánielt, hogy egyikük sem akart kikezdeni velem. ^Jpn rád haragszom – magyaráztam. – Semmit sem kérdeztem Gerrytől – dünnyögte Dániel. Kellőképpen szégyellte magát. – Véletlenül kicsúszott a száján, de nem akart… – Fejezd be – szóltam rá. – Szerencséd van. Karén túlságosan felbosszantott ahhoz, hogy azon aggódjak, miket mesélt Gerry a bugyimról. – Meg sem említette a bugyidat – nyugtatott meg Dániel. – Nagyszerű. – Ha jól tudom, olyan rövid ideig volt rajtad, hogy észre sem vette… Csak vicceltem – tette hozzá sietve Dániel, amikor feléje fordítottam haragtól égő arcomat. Visszatértünk Karenre. – Nem gondolhatja komolyan, hogy van köztünk valami – jelentettem ki. – Tudja, hogy csak barátok vagyunk. – így van – helyeselt Dániel buzgón. – Pontosan ezt mondtam neki én is, hogy mi ketten csak barátok vagyunk. Ezen jót nevettünk. 378 íHatvanadif^fejezzt Ha Karén nem dühít föl, eszembe sem jutott Volna részt venni a Nagy Befeketítő Hadműveletben, ami ezután következett. Nem volt tiszteletre méltó és nemes cselekedet tőlem, hogy elárultam a barátnőmet, lakó- és nőtársamat, ráadásul egy férfinak, de mindnyájan emberek vagyunk. Még hogy pocsék szerető vagyok! Megáll az eszem. Persze, még soha nem volt jó vége a pletykálkodásnak. Később szégyellni fogom magam, az átkaim visszahullanak a fejemre, háromszorosan kapok vissza mindent stb. De úgy döntöttem, állok elébe. A pletykálkodás úgy hatott a lelkemre, mint a gyorsétel. A tett elkövetésekor nem bírtam ellenállni neki, de utána mindig kavargóit a gyomrom. Tíz perccel később pedig megint éhes voltam. – Mesélj Karenről. Mit vétettél ellene, hogy ennyire gyűlöl? 4 kérdeztem Dánieltől. – Fogalmam sincs – felelte Dániel. – Szerintem azért jutottatok ide, mert egy egocentrikus, önző barom vagy, aki összetörte Karén szívét. – Ezt komolyan gondolod, Lucy? – Dániel bosszús képet vágott. – Hát… igen, azt hiszem. – De, Lucy – makacskodott Dániel. – Tévedsz. Nem ez volt a baj. – Akkor mi? Tudni akarom, miért nem vallottál szerelmet Karennek – mondtam, beindítva a befeketítő rakétákat. Majd én megmutatom Karennek – még hogy használhatatlan vagyok az ágyban! – Azért nem vallottam neki szerelmet, mert nem voltam szerelmes belé – sóhajtott föl Dániel. – Hogyhogy nem voltál szerelmes belé? – kérdeztem. – Mi nem tetszett benne?

Visszafojtott lélegzettel vártam. Annak ellenére, miket mondott Karén Dánielről ^ és rólam –, nagyon fontosnak tartottam, hogy Dániel ne kezdje el pocskondiázni Karent, hanem viselkedjen úriember módjára és adja meg neki a kellő tiszteletet. Nem feledkeztem meg a tényről, hogy Dániel férfi, tehát alapjában véve ellenség. 379 A magam részéről semmi kivetnivalót nem találtam abban, hogy néhány gondosan kiválasztott titok megszellőztetésével leromboljam Karén hírnevét, de Dánieltől nem tűrhettem el, hogy ne a legmélységesebb tisztelettel beszéljen a volt barátnőjéről. Legalábbis addig, amíg nem szólok neki, hogy abbahagyhatja. – Lucy – felelte Dániel óvatosan, gondosan megválogatva a szavait és feszülten fürkészve az arcomat. – Nem akarok semmi olyasmit mondani Karenről, ami egy esetleges téves értelmezés folytán a rosszmájúság látszatát keltené. Tökéletes válasz. Megkönnyebbülten elmosolyodtunk. – Értem, Dániel – bólintottam komolyan. Ebből elég volt. Miután túlestünk a formalitásokon, mindent tudni akartam Karenről. Minél szaftosabb részleteket hallok, annál jobb. – Ne aggódj, nem értelmezek félre semmit. – Tűkön ültem. – Nekem mindent elmondhatsz. – Lucy – dadogta Dániel. – Nem biztos, hogy… ez nem szép dolog… – Semmi vész, Dániel, már sikerült meggyőznöd, hogy rendes fiú vagy – próbáltam megnyugtatni. – Biztos? – kérdezte. – Biztos – feleltem álnokul. – Mondd már, az isten áldjon meg! A többi férfihoz hasonlóan, Dánielt is noszogatni kellett. A férfiak szeretik azt a látszatot kelteni, hogy nem természetük a gonosz pletykálkodás, de persze imádják, ha merényletet követhetnek el valamelyik embertársuk ellen, minél véresebbet, annál jobb. Kacagnom kellett, amikor a férfiak égnek emelték a tekintetüket és álszent módon felhorkantak, amikor egy nő rosszmájú megjegyzést tett valakire. A férfiak elvetemültebb pletykások, mint a nők. – Lucy, ha el is mondok valamit (ezt persze ne vedd ígéretnek), azt másnak nem szabad megtudnia – figyelmeztetett Dániel szigorúan. – Ez természetes – bólintottam komolyan. Az járt a fejemben, vajon Charlotte ébren lesz-e még, amikor hazaérek. – Még Charlotte-nak sem – tette hozzá Dániel. Disznó! – Jaj, ne csináld, legalább Charlotte-nak hadd mondjam el – durcáskodtam. – Nem. 380 – Kérlek! – Nem, Lucy. Ígérd meg, különben nem mondok semmit. – ígérem – énekeltem gyerekes hangon. Semmi vész. A szó elszáll, és amúgy sem állok eskü alatt. Gyors pillantást vetettem Dánielre, aki nehezen tudta megőrizni a komolyságát. Megpróbált elnyomni egy mosolyt, de nem bírt uralkodni magán. Örömmel töltött el a tudat, hogy még mindig meg tudom nevettetni. – Jól van, Lucy. – Dániel mély lélegzetet vett, és nagy nehezen mesélni kezdett. – Tudod, hogy nem akarom rossz színben feltüntetni Karent.

– * Persze – feleltem meggyőzően. – Nem is kérnélek ilyesmire. Találkozott a pillantásunk, és Dánielnek ismét megrándult a szája széle. Hátrafordult, és úgy tett, mintha a kocsmában nézne körül, de én jól tudtam, hogy a vigyorgását akarja leplezni. Karén óriási hibát követett el, amikor mind a kettőnket megsértett, mert így elérte, hogy összefogjunk ellene Dániellel. Amíg a sebek, amelyeket a szurkplódásai okoztak, be nem gyógyulnak, mi ketten megbonthatatlan szövetséget alkotunk. Nincs annál nagyobb összekötő erő, mint amikor két ember egyformán neheztel egy harmadik személyre. Dániel végül megköszörülte a torkát, és megszólalt: – Tudom, úgy tűnik, mintha minden felelősséget Karenre próbálnék hárítani. De Karén nem szeretett engem igazán. Még csak nem is törődött velem. – Úgy tűnik, minden felelősséget Karenre próbálsz hárítani – néztem Dániel szemébe. – Pedig így van, Lucy, hidd el. Karén nem szeretett engem. – Hazug disznó! – vetettem oda gúnyosan. – Majd megveszett érted. – Nem igaz – felelte Dániel, megdöbbentően keserű hangon. – A bankbetétemért veszett meg. Vagy legalábbis azért, amiről azt hitte, hogy a bankbetétem. Biztosan összetévesztette a hiteltúllépésemet az aktuális egyenlegemmel. – Jaj, Dániel, nincs olyan nő, aki csak a pénzéért járna egy férfival. Dajkamese – jegyeztem meg. – Pedig Karén ilyen nő. Neki a méret számít: a pénztárcám mérete. Dániel olyan fancsali képet vágott, hogy nem mertem nevetni. – És megpróbált megváltoztatni – mondta elkeseredetten. – Nem szeretett olyannak, amilyen vagyok. Csalódott volt, mert zsákbamacskát vett. 381 – Inkább zsákbadisznót. – Nem hagyhattam ki az olcsó poént. – Nem vagyok disznó – húzta fel az orrát Dániel. – Hogyan próbált megváltoztatni? – kérdeztem békülékenyen. Nem akartam, hogy Dániel megsértődjön és hallgatásba burkolózzon. – Azt mondta, hogy nem veszem komolyan a munkámat. Megkérdezte, miért nem vagyok kicsit ambiciózusabb. És állandóan nyúzott, hogy tanuljak meg golfozni, mert több üzlet köttetik golfozás közben, mint a tárgyalóteremben. – De hiszen te kutatással foglalkozol. – Összezavarodtam. – Nem is kötsz üzleteket, ha jól tudom. – Hát ez az! – felelte Dániel. – Emlékszel, amikor elvittem Karent arra a munkahelyi bulira július végén? – Nem – válaszoltam, és megpróbáltam visszafogni magam, nehogy odavágjam neki: „Honnan a fenéből emlékeznék, milyen bulira vitted el Karent, amikor fel se hívtál, hogy elmeséld, mi van veled!” – Látnod kellett volna, mit művelt. Megborzongtam, és közelebb húzódtam Dánielhez, hogy minden szót tisztán halljak abból a rémes történetből, amelybe belefogott. – Amit Joe-val művelt… – Joe-val, a főnököddel, azzal a Joe-val? – kérdeztem. – .. .Igen. Szörnyű volt, Lucy. Gyakorlatilag felajánlkozott neki, hogy ezzel is hozzájáruljon az előléptetésemhez. – Úristen, ez rettenetes! – pirultam el. – Pont Joe-t kellett kiszúrnia! Miért nem állítottad le? – Gondolhatod, hogy megpróbáltam, de tudod, milyen Karén: makacs, mint az öszvér. – Ez iszonyatos! – borzadtam el.

– Lucy, úgy szégyelltem magam – mondta Dániel. Az emlék hatására elsápadt, és kiverte a víz. – Majd elsüllyedtem. – Képzelem. Joe a fiúkat szerette. Elhallgattunk. Lelki szemeink előtt megjelent szegény Karén képe, amint fölöslegesen mutogatja az idomait. – A munka- meg a pénzügyektől eltekintve azért jól megvoltatok? – kérdeztem. – Kedvelted Karent? – Persze – felelte Dániel határozottan. Egy szót se szóltam. – Azt hiszem, jól éreztem magam vele. – Dániel felsóhajtott. – Nem sok humorérzék szorult belé. Tulajdonképpen, egy csöpp sem. 382 – Ugyan. – Ezt nem tudtam magamban tartani. – Igazad van, Lucy. Tényleg volt humorérzéke: az a fajta, amikor mulatságosnak találod, ha valaki elcsúszik egy banánhéjon. Furdalt a lelkiismeret, ugyanakkor nagy kedvem lett volna mindennek elmondani Karent. Győzött a lelkiismeret-furdalás. – De azért szép nő, igaz? – kérdeztem. – Nagyon – bólintott Dániel. – És a teste is gyönyörű – nyaggattam tovább. Dániel különös pillantást vetett rám. – Igen – válaszolta. – Azt hiszem. – Akkor miért hagytad ott? – Mert kiábrándultam belőle. Sátáni kacajt hallattam. – Ha-ha! Persze. Egy bögyös szőkéből. – Olyan hideg volt, mint a jégcsap – tiltakozott Dániel. – Elkeserítő, amikor a nő, akivel ágyba bújsz, még csak nem is ked- vei Lucy, azoknak a szörnyűségeknek az ellenére, amiket rólam, illetve, ahogy észrevettem, rólunk, férfiakról gondolsz, nem a nagy mellek és a szex jelentik a vágyaim netovábbját. Nem ez a lényeg. – Hanem? – kérdeztem gyanakvóan. – Például, a humorérzék. És annak is örültem volna, ha nem mindig nekem kellett volna fizetnem mindenért. – Dániel, mi ez a pálfordulás? – kérdeztem meglepetten. – Nem szoktál ennyire smucig lenni. – Nem az elv számít, hanem a pénz – vigyorodott el Dániel. – Nem, Lucy, én nem a pénz miatt bosszankodom, hanem azért, mert Karén még csak fel sem ajánlotta soha, hogy ő fizet. Díjaztam volna, ha a változatosság kedvéért egyszer ő hív meg valahova engem. – Lehet, hogy nem volt elég pénze – vetettem fel kétkedve. – Nem vártam el, hogy valami drága helyre vigyen. A gesztus bőven elég lett volna. – Vacsorát is rendezett a tiszteletedre. – Nem. Te meg Charlotte végeztétek a munka oroszlánrészét. Hirtelen élénken felvillant az emlékezetemben a Hosszú Előkészületek Éjszakája. – És mi álltuk a költségek egy-egy harmadát. – A becsületem már csak árnyéka volt régebbi önmagának. – Meg én – jegyezte meg Dániel. – Micsoda? – sikoltottam fel. – Ezt nem hiszem el!

383 Azt mindenesetre el kell ismerni, hogy Karennek vastag bőr van a képén. – Lehet, hogy Simontól és Gustól is bezsebelte a pénzt – kiáltottam fel. – Jó kis üzletet csinált. – Arra várhatott, hogy Gus egy' vasat is adjon neki – felelte Dániel. Nem szóltam rá, hogy fogja be a száját és szálljon le Gusról. Egész eddig a volt barátnőjét szapultuk. A legkevesebb, hogy Dániel megjegyzést tett a volt barátomra. – És egyfolytában azt az ostoba magazint bújta, ami az X bárónőről, Y hercegnőről meg Ivana Trumpról készült fotókkal van tele – tette hozzá Dániel. – Öreg hiba – feleltem. – Nekem az a lap tetszik, amelyikben terhes férfiakról és pedofil férjekről lehet olvasni. Mi is a címe, Lucy? – Zsaru magazin? – Nem, Lucy, nők szokták olvasni. – Marié Clairel – Ez az! – Dániel magánkívül volt. – Imádom azt a lapot. Olvastad a cikket azokról a nőkről, akiket azért csuktak le, mert abortusznak vetették alá magukat? Azt hiszem, a februári számban jelent meg. Jézusom, Lucy, egyszerűen… Közbevágtam: – De hiszen Karén is olvassa a Marié Cíaire t – kiáltottam fel védekezőn. – Ó! – Ez hatott. Dániel egy darabig elgondolkodva ült. – Nem – szólalt meg végül. – Mi nem? – Akkor sem szeretem. Elnevettem magam. Akaratom ellenére. A Jóisten majd megbüntet érte. – Azt hiszem – jelentette ki Dániel szomorúan –, az a baj, hogy meguntam Karent. – Már megint? – kiáltottam fel. – Mit akarsz ezzel mondani, Lucy? Mi az, hogy már megint? – Ruthtal is ez volt a baj. Hogy unatkoztál mellette. Nem gondolod, hogy alacsony az unalomtűrő küszöböd? – Nem. Te, például, nem untatsz. – Meg az autóverseny sem. De az nem is a barátnőd – széllé- meskedtem. – De… 384 – Az a titokzatos új nő, akit még nem sikerült ágyba csábítanod. .. ő nem untat? – kérdeztem kedvesen. – Nem. – Ami késik, nem múlik, Dániel. Fogadjunk, hogy három hónap múlva arról fogsz siránkozni, mennyire unatkozol mellette. – Lehet, hogy igazad van – válaszolta Dániel. – Mint általában. – Jó. Most pedig vigyél el vacsorázni. Bármi jöhet, a pizzát kivéve. Ez volt Gus egyik legfőbb fogyatékossága – fék a felkapott külföldi mosléktól. A pizza volt az egyetlen étel, amitől nem idegenkedett. Átmentünk a kocsmával szomszédos indiai étterembe. Komoly akartam maradni, és szerettem volna, ha rázúdítha- tóm Dánielre a Gusszal kapcsolatos problémáimat. De nem tudtam őszinte beszélgetésre bírni. Valahányszor kérdeztem tőle valamit, az ételről faragott rímeket. Ami kétségtelenül elbűvölő produkció volt, de én a szívügyeimet akartain megvitatni. Az én szívem ügyeit. Ebi Dániel nem tudott úgy magával ragadni, mint Gus. Attól

azonban nem kellett tartanom, hogy az összes pénzemet kicsalja a zsebemből. Minden rosszban van valami jó. – Szerinted rátelepedtem Gusra? – kérdeztem, amikor a pincér letette a földimogyorós rizst az asztalra. – Nem rizsa ez gyerekek, mogyorós rizst egyetek – szavalta Dániel. – A, itt a bádzsi. Mi ez, bácsi? Csak nem bádzsi? – Egymás mellé helyezte a két hagymás bádzsit. – Nem tudom, Lucy, igazán nem tudom. Dánielre nem volt jellemző, hogy ennyire jókedvű legyen. Vagy talán mégis? Annak idején, mielőtt a lakótársaim szemet vetettek rá, remek társaság volt. Most is jól éreztem magam vele, de nem értem rá szórakozni: meg kellett nevelnem. Nézzünk szembe a tényekkel: senki más nem tette volna meg helyettem. – Szerintem nem. Csak azért akartam kevesebbet együtt lenni vele, mint ő velem… – Te jössz – vágott a szavamba Dániel. – Halljuk a rímet. – Ööö, szedd gyorsan a lábad, mert nem marad pápád – szavaltam kissé feszélyezetten. Rámutattam a pápadra, hogy Dániel tudja, miről van szó. – Szerinted sikerül elfelejtenem Gust? – Itt a csirke korma – kiáltott fel Dániel, amikor megpillantotta a pincért. – Finom csirke korma, nem kell hozzá torma – kántálta Dániel, miközben ide-oda húzogatta előttem a tányért. – Persze. Te jössz. 385 Rámutattam a szomszédos asztalon illatozó bondára, és szórakozottan így szóltam: – Hú, de ronda, az a bonda. De mikor? – Lássuk csak – nrondta Dániel megfontoltan, – g Ezen gondolkodnom kell, Lucy. A, már tudom! Összerezzentem. Dániel tudja, mikor felejtem el Gust? – Akkor szép az asztala, ha van rajta maszala – szavalta. – Ez jó volt, nem? – kérdezte sugárzó arccal. – Csirke tikka maszala – m^ydfázta türelmesen, amikor döbbenten rámeredtem. – Érted, asztala, maszala. – De mi lesz Gusszal meg velem? – kérdeztem elhaló hangon. – Ó, a francba! Látom, hogy hiába próbálok értelmesen beszélgetni veled. Mi ez? – Zöldséges curry. – Jó. Ha nyavalya töri, nem kell más, csak curry. Dániel egy pillanat alatt újabb versikével állt elő. V Tudja már azt Mirijámi, jó étel a birijáni – kántálta. Leintettem egy arra haladó pincért, és megkértem, hozzon egy adag dált, majd Dánielhez fordultam. – Kértem egy tál dált – közöltem vele. – A nán még csak hagyján – válaszolta. Egész este fetrengtünk a röhögéstől. Remekül szórakozhattunk, mert a szomszédos asztalnál ülők méltatlankodó megjegyzéseket tettek ránk. Nem is emlékeztem, mikor nevettem ennyit utoljára. Bizonyára még Gus idejében. Amikor hazaértem, Karén már aludt. Ez volt az egyik legnagyobb előnye annak, hogy kutyába sem vett. Lehetővé tette, hogy fütyüljek a parancsaira és szándékosan megszegjem a szavam anélkül, hogy ő valaha is rájönne. 386 9íatvanegyedl(
– Mit vétett neked? – kérdeztem meglepetten. – Semmit. – Most Meganon volt a sor, hogy meglepődjön. – Akkor miért sértegeted? – kérdeztem kissé harciasan. – Hiszen te szoktad így emlegetni – védekezett Megan. – Ö! – hökkentem meg. – Tényleg. Megannak, elméletileg, természetesen igaza volt. Állandóan Dánielen köszörültem a nyelvemet, de nem szándékosan. – Mind a ketten így szoktuk emlegetni, Lucy – emlékeztetett Megan. Nyugtalan volt a hangja – lehet, hogy nem véletlenül. Amikor Megan először találkozott Dániellel és kijelentette, egyáltalán nem tetszik neki a fickó és nem érti, mi ez a nagy felhajtás körülötte, el voltam ragadtatva. Büszkén mutogattam mindenkinek – aki hajlandó volt rám figyelni – mint az intelligens nő mintapéldányát. – Megan szerint Dániel labdába sem rúghatna Ausztráliában – újságoltam vidáman mindenkinek, Dánielt is beleértve. – Azt mondja, túl nyálas. Ö a kemény, fickós férfiakat kedveli. Megan most attól tartott, hogy megváltoztattam a szabályokat. Dánielt nem lehet többé büntetlenül pocskondiázni. Nem változtattam meg a szabályokat, gondoltam magamban feszengve, de sértette a fülemet, hogy Megan nyálasnak nevezi Dánielt. Méghozzá rettenetesen. Úgy éreztem, mintha elárultam volna Dánielt, különösen azután, hogy volt olyan kedves és elvitt vacsorázni. Ekkor azonban bedübörgött Meredia, a nyomában Jeddel. És teljesen el is feledkeztem Dánielről, mert Jed hülyéskedni kezdett. Felakasztotta a kabátját, ránk meredt, majd megdörzsölte a szemét és így kiáltott: – Jaj, ne, ezek szerint ébren vagyok, nem álmodom! Ez iszonyú, ISZONYÚ! Ezt majdnem minden reggel eljátszotta. Nagyon büszkék voltunk rá. 387 Telt-múlt az idő. Épphogy bekapcsoltam a számítógépemet (ami azt jelentette, hogy körülbelül tizenegy óra lehetett), amikor az anyám telefonált. Közölte, hog^bejön a városba és saeretne találkozni velem. Nem lelkesedtem az ötletért, de ő nem tágított. – Beszélnem kell veled – mondta titokzatosan. – Már alig várom – feleltem unottan. A szomszédaink ellopták a kuka fedelét, a madarak állandóan leszedik a tejesüveg kupakját, holott ő már többször is szólt a tejesembemek, hogy csukja be a kertkaput maga mögött – ezeknek a „beszélgetéseknek” a során az anyám ilyen és ezekhez hasonló világrengető tragédiákról számolt be. Furcsálltam, hogy bejön a városba. Még soha nem járt Londonban, annak ellenére, hogy mindössze harminc kilométerre lakott a belvárostól. Harminc kilométerre és ötven évre. Semmi kedvem nem volt találkozni vele, de a lelkfismeretem azt súgta, el kell mennem, mert nyár eleje óta nem láttuk egymást. Nem tehettem róla – rengetegszer jártam otthon – jó, egyszer vagy kétszer –, de mindig csak Apa volt odahaza. Megbeszéltük, hogy együtt ebédelünk – persze nem ezekkel a szavakkal, mivel fel sem tételeztem anyámról, hogy ismeri az „ebéd” fogalmát. O inkább i\tott egy csésze teáit és bekapott egy sonkás szendvicset. – Találkozzunk egykor az irodával szemközti kocsmában – mondtam. Anyámat azonban elborzasztotta a gondolat, hogy egyedül beüljön egy kocsmába és ott várjon meg engem. – Mit fognak gondolni rólam az emberek? – kiáltotta rémülten. – Jó – sóhajtottam. – Majd korábban odamegyek, akkor nem kell vámod rám.

– Hogy képzeled? – Anyámat a hisztéria kerülgette. – Ez ugyanakkora illetlenség. Hogy egy nő egyedül üldögéljen nyilvános helyen… – Mi van abban? – kérdeztem gúnyosan, majd felvilágosítottam, hogy mindig egyedül járok kocsmába, de időben leállítottam magam, mielőtt még rákezdhetett a sápítozásra: – Jaj, nekem, micsoda feslett nőt neveltem! – Csak egy csésze teát szeretnék inni – kezdte elölről az anyám. – Rendben, van egy kávézó a… – Nem túl puccos? – vágott a szavamba riadtan. Rémülettel 388 töltötte el a gondolat, hogy életbe léphet a „melyik villát használjam az öt közül” forgatókönyv. Fölöslegesen aggódott, én is kényelmetlenül éreztem magam az efféle helyeken. – Nem túl puccos – feleltem. – Nyugi, kellemes hely. – És mit lehet ott enni? – Egyszerű ételeket – nyugtattam meg. – Szendvicset, túrótortát. – Fekete-erdő tortát is? – kérdezte az anyám reménykedve. Valahonnan ismerte ezt a süteményt. – Valószínűleg – válaszoltam, .–r- Vagy valami hasonlót. – A pultnál kell rendelni vagy… ? – Leülsz egy asztalhoz. Anya, és a felszolgálónő felveszi a rendelést. – Csak úgy bemegyek az utcáról és leülök az egyik asztalhoz, vagy…? – Megvárod, amíg leültetnek H tanácsoltam. Amikor megérkeztem, anyám már ott ült az egyik asztalnál. Ügy festett, mint egy vidéki nénike, aki egy napra feljött a városba. Azt sem tudta, hová legyen zavarában, mintha semmi joga nem volna rá, hogy elfoglalja a széket. Idétlenül mosolygott, és idegesen szorongatta a táskáját, hogy megvédje a rablóktól, akik tudomása szerint hemzsegnek Londonban. „Ezt aztán nem adom” – sugallta a görcsösen a táskáját szorongató két keze. Anyám megváltozott – karcsúbbnak és fiatalabbnak tűnt, mint általában. Petemekhmosr az egyszer igaza volt – tényleg csinált valamit a hajával. Jól áll neki, ismertem el vonakodva. A ruhája is olyan… olyan… milyen is volt? Csinos. És, mindennek a tetejébe, ki volt rúzsozva a szája. Anyám soha nem rúzsozta ki magát, csak ha esküvőre ment. Vagy temetésre, de csak ha nem szerette az illetőt, aki meghalt. Leültem vele szemben, félénken elmosolyodtam, és azon töprengtem, vajon miért akar beszélni velem. 389 9{atz)an(
– Azért, Lucy, mert ez a házasság már évek óta csak papíron létezik. Ezt te is nagyon jól tudod – próbált meg a maga oldalára állítani az anyám. – Nem, nem tudom – feleltem. – Most hallom először. – Lucy, látnod kellett – kötötte az ebet a karóhoz az anyám. Kissé eltúlozta a szerepét. Esdeklően megpróbálta megérinteni a karomat. – Nem tudtam – erősködtem. Nem fog behálózni, akármiről legyen is szó. Mi folyik itt? – gondoltam magamban elborzadva. Másoknak talán elválnak a szülei, de az enyéim nem. Elsősorban azért nem, mert katolikusok. A biztos családi háttér volt az egyetlen ok, amiért olyan sokáig hajlandó voltam elviselni a katolikus szüléimét meg a hóbortjaikat. Íratlan megállapodás volt ez köztünk. Az én kötelességem, többek között, az volt, hogy minden vasárnap elmenjek misére, randevúra ne vegyek fel lakkcipőt, és minden tavasszal negyven napra mondjak le az édességről. Ennek fejében a szü 390 leim együtt maradtak, bár minden bizonnyal ki nem állhatták egymást. – Szegény Lucy! – sóhajtott fel az anyám. – Soha nem voltál képes szembenézni a kellemetlenségekkel. Ha összecsaptak a fejed fölött a hullámok, rohantál és a könyveidbe temetkeztél. – Na ne bassz ki – fortyantam föl. – Szállj le rólam, itt most te tartozol elszámolással. – Ne haragudj – folytatta az anyám szelíden. – Nem kellett volna ezt mondanom. Most már végképp leesett az állam, mert egy dolog, hogy az anyám elhagyja az apámat, de ezúttal egészen másról volt szó. Az anyám nemcsak nem szólt rám, hogy ne káromkodjak, hanem még ő kért bocsánatot tőlem. Halálra váltan meredtem rá. Itt nagy baj lehet. – Lucy – mondta az anyám, ha lehet, még szelídebben. – Apáddal már évek óta nem szeretjük egymást. Sajnálom, hogy ez ekkora meglepetésként ért téged. Egy hang nem jött ki a torkomon. A családom – és vele együtt az én életem is – a szemem láttára omlott össze. Már így is elég ingatag lábakon állt az önbizalmam. Attól féltem, ha életem egyik fő meghatározó tényezője darabjaira hullik, végleg köddé válók. – De miért pont most? – tettem föl a kérdést pár percnyi hallgatás után. – Ha már évek óta nem szerettétek egymást, amit nem nagyon hiszek, miért pont most döntöttél úgy, hogy elhagyod apát? Ekkor hirtelen megvilágosodtam – az új frizura, a smink, az új ruhák –, minden értelmet nyert. – Istenem! – kiáltottam fel. – Ezt nem hiszem el. Megismerkedtél valakivel, ugye?Neked… neked… szeretőd van! Anyám, az álnok, kerülte a pillantásomat. Tudtam, hogy a lényegre tapintottam. – Lucy – siránkozott. – Olyan magányos vagyok. – Magányos? – kérdeztem hitetlenkedve. – Hogy lennél magányos, amikor ott van neked Apa? – Lucy, értsd már meg – rimánkodott az anyám. – Az apád mellett élni olyan, mint egy gyerekkel élni. – Na ne! – csattantam föl. – Ne próbálj úgy tenni, mintha az egész Apa hibája lett volna. Te vagy a felelős, mindennek te vagy az oka. Anyám búsan lehajtotta a fejét, és meg sem próbált védekezni. – Ki az? – sziszegtem oda neki, és éreztem, hogy elönt az epe. – Ki ez a te… te… barátod? 391 – Kérlek, Lucy – mormolta az anyám. Idegesített a szelídsége, amikor szurkálódott, jobban nyeregben éreztem magam.

– Ki vele – faggattam. De ő csak némán, könnyes szemmel bámult rám. Miért nem válaszol? – Ismerem? – kérdeztem rémülten. – Igen, Lucy. Sajnálom, Lucy, én nem akartam… – Azonnal mondd meg, ki az – parancsoltam rá. – Hát… – Igen? Hát… – KIIII? – Majdnem visítottam. – Ken Keams – bökte ki az anyám. Ki? – gondoltam magamban kábultan. – Ki az a Ken Keams? – Ken Keams. Ken Keams a tisztítóból. – Ja, Mr. Kearns. – Homályosan megjelent az emlékezetemben a kopasz vén kecske, a barna kardigánjával, a gumicipőjével még a 'látszólag külön életet élő
– Kérlek, Lucy – mondta az anyám elvékonyodó hangon. – El sem tudod képzelni, mennyit viaskodom a lelkiismeretemmel. Egyre csak imádkozom, hogy Isten mutassa meg az utat… – Mekkora álszent vagy! – kiáltottam fel. Nem mintha sokat törődtem volna az erkölccsel, viszont jól tudtam, hogy az anyámat felzaklatja majd a megjegyzésem, és nekem ez volt a legfőbb célom. – Egész életemben a katolikus egyház tanításaival tömted a fejem, és mélyen elítélted a leányanyákat meg az abortuszt, most pedig kiderül, hogy te sem vagy jobb náluk! Házasságtörő vagy, megszegted a szent hetedik parancsolatot. – A hatodikat – helyesbített az anyám. Egy pillanatra feltámadt a szokásos sziporkázó kedve. Ha! Tudtam, hogy ezzel megfogom. – Micsoda? – kérdeztem undorral. – A hatodik parancsolatot szegtem meg, a hetedik azt mondja, ne lopj. Mit tanítottak nektek hittanon? – Látod, látod! – sikoltottam föl keserű diadallal. – Már megint kezded, ítélkezel, úgy teszel, mintha te volnál az erkölcs éber védelmezője. Más szemében a szálkát, a magáéban a gerendát se! Az anyám lehorgasztotta a fejét, és a kezét tördelte. Ismét visszavedlett mártírrá. 393 – És Colm atya mit szól a dologhoz? – szegeztem neki a kérdést. – Gondolom, már nem haverkodik veled, amióta… amióta… fel- dúltad az otthonodat. Na? – kérdeztem, amikor nem válaszolt. – Megkértek, hogy a jövőben ne én díszítsem az oltárt – vallotta be nagy nehezen az anyám. Egy könnycsepp gördült végig az arcán, fehér csíkot hagyva maga mögött, amint utat vájt a gyakorlatlanul felkent alapozórétegen. – Nagyon helyes – horkantam fel. – És a bizottság nem fogadta el az almatortámat, amit a kézműves vásárra sütöttem – tette hozzá az anyám, és további könnycseppek gördültek le az arcán. Olyan lett, mint egy nyugágy. – Nagyon helyes – feleltem ingerülten. – Biztosan azt hitték, hogy ragacsos – mosolyodott el halványan az anyám. Hűvösen végigmértem, mire elkomorult az arca. – Az időzítésed is remek volt – mondtam undokul. – Hogy menjek vissza dolgozni ezek után? Igazságtalan voltam, mert Ivor házon kívül volt, tehát úgysem csináltam volna semmit, de ez lényegtelen. – Ne haragudj, Lucy – felelte az anyám halkan. – De azonnal el akartam mondani. Nem akartam, hogy mástól tudd meg. – Jó – mondtam fürgén, azzal felkaptam a táskámat. – Most már tudom. Kiüzönöm szépen, szervusz. Nem vettem elő pénzt. Majd az anyám kifizeti a szendvicsemet, úgyis miatta nem tudtam megenni. – Várj – szólalt meg az anyám. – Ne menj még, Lucy. Hadd mondjam el, amit akarok, mindössze ennyit kérek tőled. – Halljuk – feleltem. – Legalább röhögök egy jót. Anyám mély lélegzetet vett, és belefogott a mondókájába. – Lucy, tudom, hogy az apádat mindig jobban szeretted, mint engem… Elhallgatott, hátha tiltakozni kezdek. Egy szót sem szóltam. – …de nehéz helyzetben voltam – folytatta. – Nekem kellett erősnek lennem, nekem kellett rendet tartanom az apád helyett. Tudom, hogy őt jópofának tartottad, engem pedig gonosznak és szánalmasnak, de valamelyikünknek muszáj volt ellátnia a szülői feladatokat. – Hogy merészeled – csattantam föl. – Apa kétszer, tízszer jobb szülőm volt, mint te.

– De teljesen megbízhatatlan… – tiltakozott az anyám. – Te csak ne beszélj nekem a megbízhatatlanságról – vágtam a szavába. – És mi van a te kötelességeiddel? Ki fog Apáról gondoskodni? 394 Bár akkor már sejtettem, mi a válasz a kérdésemre. – Miért kellene bárkinek is gondoskodni róla? – kérdezte az anyám. – Csak ötvennégy éves és makkegészséges. – Tudod, hogy egyedül nem boldogul – feleltem. – Tudod, hogy nem tud gondoskodni magáról. – És vajon miért nem, Lucy? – kérdezte az anyám. – Rengeteg férfi él egyedül, némelyik sokkal idősebb az apádnál, és mégsem szorul segítségre. – De Apa nem hétköznapi eset, ezt te is jól tudod – válaszoltam. – Ne gondold, hogy ezzel megúszod. – És miért nem hétköznapi eset az apád? – érdeklődött az anyám. – Te is tudod – feleltem dühösen. – Nem tudom – válaszolta az anyám. – Áruld el. – Nem vagyok hajlandó tovább vitatkozni veled – jelentettem ki. – Te is tudod, hogy Apáról gondoskodni kell, kész, passz. – Képtelen vagy szembenézni a tényekkel, ugye, Lucy? – kérdezte az anyám, és szenteskedő, ártatlanságot, végtelen megértést és elkötelezett törődést sugárzó arccal nézett rám. – Micsoda? – kérdeztem. – Nincs olyan tény, amivel ne tudnék szembenézni. Ma még nagyobb zagyvaságokat hordasz össze, mint egyébként. – Az apád alkoholista – mondta az anyám szelíden. – Ez az, amivel képtelen vagy szembenézni. – Ki alkoholista? – csattantam föl, elborzadva anyám mesterkedéseitől. – Apa nem alkoholista. Látom már, mire akarsz kilyukadni, azt hiszed, azzal, hogy mindennek elmondod Apát és különféle szörnyűségeket terjesztesz róla, kivívod az emberek sajnálatát, és nyugodt szívvel hagyhatod ott a férjedet. Engem nem versz át. – Lucy, az apád hosszú évek óta alkoholista, valószínűleg már a házasságunk előtt is az volt, csak akkor még nem ismertem fel a jeleket – magyarázta az anyám. – Marhaság! – horkantam föl. – Apa nem alkoholista, ne nézz már teljesen hülyének. Alkoholistákat az utcán látni, mocskos kabátjuk van, hosszú szakálluk és magukban beszélnek. – Lucy, sokféle alkoholista létezik, azok az emberek, akiket az utcán látsz, pontosan olyanok, mint az apád, csak kevésbé szerencsések. – Akkor lennének csak igazán pechesek, ha téged vettek volna el feleségül – vágtam az anyám szemébe. – Lucy, szerinted az apád nem iszik sokat? 395 – Inni iszik – ismertem el. – De nem is csoda. Pokollá tetted az életét. Az az első emlékem, hogy veszekedsz vele. – Sajnálom, Lucy. – Anyám szeméből potyogni kezdtek a könnyek. – Olyan nehéz életünk volt, soha nem volt pénzünk, az apád nem dolgozott, de azt a pénzt is elitta, amit arra tettem félre, hogy ennivalót vegyek neked meg a bátyáidnak. Amikor elmentem a boltba, azt a mesét kellett beadnom, hogy nem jutottam el a bankba, és hitelre volna szükségem. Persze mindenki nagyon jóiltudta, honnan fúj a szél, és nekem is volt büszkeségem, Lucy. Nehezen viseltem a helyzetet, engem úgy neveltek, hogy többet várjak az élettől. Ekkorra már erősen rázta a zokogás, de engem nem tudott meghatni. – Nagyon szerettem az apádat – zokogta. – Huszonkét éves voltam, és Jamsie teljesen megszédített. Folyton fogadkozott, hogy abbahagyja az ivást, én pedig reménykedtem, hogy

egyszer minden jóra fordul. Minden egyes alkalommal hittem neki, és ő minden egyes alkalommal becsapott. Az anyám csak mondta, mondta – egyfolytában vádaskodott. Hogy az apám már az esküvőjük másnapján részeg volt; hogy amikor Chris született, egyedül kellett elvánszorognia a kórházba, mert az apám eltűnt, valószínűleg részeg volt; hogy amikor Christ keresztelték, az apám a hátsó sorban állr a templomban, és a „Férfi a rács mögött”-öt énekelte… Oda sem figyeltem. Úgy döntöttem, hogy ideje visszamennem dolgozni. Ezekkel a szavakkal álltam fel: – Tudom, hogy ez téged nem érdekel, de én majd gondoskodom Apáról, és valószínűleg sokkal többet fogok elérni nála, mint te. – Ezt komolyan gondolod, Lucy? – Az anyám nem volt meghatva. – Igen. – Sok szerencsét – mondta. – Szükséged lesz rá. – Hogyhogy? – Tudsz lepedőt mosni? – kérdezte az anyám rejtélyesen. – Miről beszélsz? – Majd meglátod – válaszolta az anyám. – Majd meglátod. 396 9{atvanfiarniacCiíifejeze t Sokkos állapotban mentem vissza dolgozni. Első dolgom volt felhívni Apát, hogy megbizonyosodjak róla, jól van, de olyan összefüggéstelenül és kábultan beszélt, hogy halálra rémültem. – Ma este kimegyek hozzád munka után – ígértem. – Minden rendben lesz, ne aggódj. – Ki fog most gondoskodni rólam, Lucy? – kérdezte az apám reszketeg hangon. Meg tudtam volna ölni az anyámat. – Majd én – ígértem lelkesen. – Mindig melletted leszek, ne félj. – Te nem hagysz cserben? – kérdezte az apám szánalmasan. – Soha – mondtam, a lehető legkomolyabban. – Itt maradsz éjszakára? – tudakolta az apám. – Persze. Örökre melletted maradok. Ezek után felhívtam Pétért. Nem volt benn a munkahelyén, amiből azt a következtetést vontam le, hogy Anya már neki is elújságolta a nagy hírt, és a bátyám, az az Ödipusz-komplexusban szenvedő idióta, hazament, behúzta a függönyöket, lefeküdt, és most várja, hogy megszakadjon a szíve bánatában. Amikor odatelefonáltam a lakására, rekedtes, megtört hangon szólt bele a kagylóba. Azt mondta, ő is gyűlöli Anyát. De jól tudtam, hogy egészen más okból, mint én. Peter nem azért omlott össze, mert Anya elhagyta Apát, hanem mert Anya nem miatta hagyta el Apát. Christ is felhívtam, és kiderült, hogy Anya már reggel közölte vele a hírt. Haragudtam Chrisre, amiért nem hívott fel, hogy figyelmeztessen. Rövid szócsata zajlott le köztünk, nem is bántam, mert legalább egy kis időre elfeledkeztem Apáról. Chris megkönnyebbült, amikor megmondtam neki, hogy Apánál alszom. („Jézusom, Lucy, koszi, ha nagy leszek, meghálálom.”) Chris és a Felelősségtudat nem álltak túl jó viszonyban egymással, személyesen még nem is találkoztak. Ezek után felhívtam Dánielt, és mindent elmeséltem neki. Remek hallgatóság volt, mert mélységesen együtt érzett velem. És amúgy is rajongott az anyámért. Örültem, hogy végre alkalmam nyílt megmutatni neki, mekkora szemétláda Anya. 397 Dániel nem fűzött megjegyzést anyám eltűnéséhez. Felajánlotta, hogy kivisz az apámhoz. – Nem – mondtam.

– De – felelte Dániel. – Szó se lehet róla – közöltem vele. – Fel vagyok dúlva, nem lennék jó társaság, az út hosszú és unalmas, továbbá egyedül akarok lenni az apámmal. – Rendben – válaszolta Dániel. – De én akkor is melletted szeretnék lenni. – Dániel sóhajtottam föl. – Látom, hogy neked pszichiáter segítségére volna szükséged, de én most egyáltalán nem érek rá arra, hogy a lelki problémáiddal foglalkozzam. – Lucy, legyen eszed – parancsolt rám Dániel. Ezen mind a ketten elnevettük magunkat. – Dániel, a lehetetlent kéred tőlem – mondtam. – Ne táplálj hiú reményeket velem kapcsolatban. – Ide figyelj! – kiabált rám Dániel. – Van kocsim, neked sokat kell utaznod, és haza is kell menned, hogy összepakold a cuc- caidat. Este ráérek, ezért kiviszlek Uxbridge-be, punktum! – Hű! – tátottam el a számat. Dániel a sanyarú körülmények ellenére is nagy hatást tett rám. – Igenis, őrmester! Nézd meg a combjaidat, fogadok, hogy tiszta izom mind a kettő. Dániel nem egészen értette, miről beszélek. Érdekes, eddig soha nem foglalkoztattak Dániel combjai. Volt egy olyan halvány sejtésem, hogy egyébként is izmosak. Furcsán éreztem magam és megborzongtam, így elhallgattam. – Köszönöm, Dániel – adtam be a derekamat. – Ha tényleg nem fáradság, sokat segítenél, ha elvinnél. Anya szörnyű lépése sem tudta csillapítani a rettegésemet, mit kapok majd Karentől, ha kiderül, hogy Dániel elkísért Uxbridge-be. Szerencsére, Karén még nem volt otthon, amikor Dániellel útnak indultunk. Útközben megálltunk egy szupermarketnál, hogy bevásároljunk Apának. Egy vagyont költöttem el, mindent megvettem, amiről azt gondoltam, hogy az apám szereti – gyümölcstortát, spagettit, minifánkot, habcsókot, színes savanyúcukrot meg egy üveg whiskyt. Nem érdekelt, hogy az anyám alkoholistának nevezte Apát. Nem hittem el. Vagy ha mégis, nem foglalkoztam vele. Bármire hajlandó lettem volna, hogy felvidítsam az apámat, hogy éreztessem vele, van, aki szereti. 398 Meleg családi fészket alakítok ki a számára, gondoltam magamban fanatikus elszántsággal. Már alig vártam, hogy munkához láthassak. Majd én megmutatom az anyámnak. Amikor megérkeztünk, Apa a fotelban kuporgott, részeg volt, és sírt. Megdöbbenve láttam, mennyire el van keseredve, mivel azt hittem, örülni fog, hogy Anya végre elment és békén hagyja. Arra számítottam, Apa egyenesen megkönnyebbül, hogy ketten maradtunk. – Szegény Apa! – Lecsaptam az asztalra a szatyrokat, és odaszaladtam hozzá. – Jaj, Lucy! – ingatta a fejét az apám. – Jaj, Lucy, mi lesz velem? – Majd én gondoskodom rólad. Most pedig igyál egy kortyot, Apa – unszoltam, azzal intettem Dánielnek, hogy vegye elő a whiskyt. – Nem bánom, Lucy – mondta Apa bánatosan. – Nem bánom. – Jól meggondoltad, Lucy? – kérdezte Dániel halkan. – Ne kezdd te is! – sziszegtem oda neki. – A felesége most hagyta faképnél, hadd igyon egy kortyot, a fenébe is! – Higgadj le, Lucy – szólt rám Dániel, azzal felkapott egy üres whiskysüveget Apa fotelja mellől, és odavágta nekem. – Csak nehogy megöld. – Egy korty nem árt – feleltem hűvösen. Hirtelen nagyon megsajnáltam magamat és Apát. Mielőtt felocsúdhattam volna, hisztériázni kezdtem.

– Az isten szerelmére, Dániel! – rikácsoltam. Azzal kirohantam a konyhából, és bevágtam magam mögött az ajtót. Belöktem a „szép” szoba ajtaját, és őrjöngve levetettem magam a „szép” szürke-barna mintás kordbársony kanapéra. A szobát mindig a látogatók fogadására használtuk. De soha nem jött hozzánk senki, így a kanapé eredeti, 1973-as állapotában pompázott. Mintha idc&uiok védte volna. Csak ültem és sírtam, miközben szégyelltem magam, amiért rá mertem ülni arra a szép bútordarabra, amelyre csak az ír püspököknek és látogatóknak volt szabad. Pár perc múlva Dániel jelent meg az ajtóban. Tudtam, hogy utánam fog jönni. – Adtál inni Apának? – kérdeztem tőle durcásan. – Igen – felelte Dániel, és megkerülte a füstüvejg dohányzó- asztalt. Leült mellém a megkövesedett kanapéra. Átölelt. Tudtam, hogy ezt fogja tenni. Dániel jól értett az ilyesmihez, kedves volt, és megbízható, mindig számíthattam rá. Az egyik kezével átfogta a vállamat, a másikat pedig a térdem 399 alá csúsztatta, majd az ölébe húzott. Erre nem számítottam, de nem ellenkeztem. Sok-sok szeretette volt szükségem. Átadtam magam az érzésnek, Dánielhez simultam és tovább hüppögtem. Dániel karjaiban nagyon jól lehetett sírni, megnyugodtam és biztonságban éreztem fnajjam. Egészen elkapott a hév: Dániel öltönyébe temettem az arcom, miközben Daniéi gyöngéden cirógatta a hajam és így csitítgatott: – Sss, Lucy, ne sírj. Kellemes érzés volt. Az orrom Dániel nyakának préselődött – a fejembe szállt a vér, olyan finom illata volt. Férfias és édes. Már-már izgató, gondoltam magamban ' öbbenten – legalábbis, ha nem Dánielről lett volna szó, annak találtam volna. Eljátszottam a gondolattal, milyen íze lehet Dánielnek. Valószínűleg isteni. Olyan közel ültem hozzá, hogy csak ki kellett volna nyújtanom a nyelvemet és megérinteni a finom bőrt a nyakán. Gyorsan megálljt parancsoltam magamnak. Nem nyalogathatom a férfiakat, még akkor sem, ha Dánielről van szó. Dániel az egyik kezével tovább cirógatta a hajamat, a másikkal pedig a tarkómhoz nyúlt, ahol is érdekes műveletbe fogott a hüvelyk-, illetve mutatóujjával. Felsóhajtottam, és még közelebb húzódtam hozzá. Fantasztikus érzés volt, végtelenül megnyugtató. Mmmmm, gondoltam magamban, borzongatóan megnyugtató. Megnyugtató és… Hirtelen ráébredtem, hogy abbahagytam a sírást. Pánikba estem, belém villant, hogy azonnal ki kell szabadítanom magam Dániel öleléséből. Kizárólag akkor találtarrr,megengedhetőnek, J hogy odasimuljak a férfiakhoz, ha romantikus kapcsolatban álltam velük, vagy ha az egyikünk meg akarta vigasztalni a másikat. Dániellel sem volt más a helyzet, csalárd fondorlattal csalt a karjába, és a könnyeim elapadtával a bérleti jogviszonyom is megszűnt. Remélve, hogy Dániel nem fog hálátlannak gondolni, megpróbáltam elhúzódni tőle. Dániel rárr»«msolygott, ¿nmtha tudna valamit, amit én nem. Vagy amit tudnom kellene. Néha az agyamra megy a szabályosan tökéletes külseje, bosszankodtam magamban. És a fogai is a szokásosnál fehérebben villognak, biztosan fogorvosnál volt. Ez is idegesített. Melegem volt, és kellemetlenül éreztem magam. Nem tudtam pontosan, hogy miért. 400 Minden bizonnyal azért, mert eljutottunk az érzelmi kitörések egyik kényes pontjához. A

boldogság vagy a bánat tovaszállt, a kézszorongatás, egymás ölelgetése és a záporozó könnyek pedig egyszeriben szörnyen kínossá váltak. Valószínűleg ezért érzem úgy, hogy szabadulnom kell Dánieltől, gondoltam magamban, lázasan kutatva magyarázat után. Nem szívesen mutattam ki az érzéseimet. Legalábbis józanon. Dániel azonban nem vette észre, hogy ki akarom szabadítani magam a szorításából. Hiába próbáltam kibújni az öleléséből. Ismét elfogott a pánik. – Kösz – szólaltam meg szipogva, és reménykedtem, hogy nem remeg a hangom. Megint kísérletet tettem rá, hogy elszakítsam magam DanieltőW- Ne haragudj. Szabadulnom kell tőle, gondoltam kétségbeesetten. Kényelmetlenül éreztem magam Dániel karjában, de nem hétköznapi értelemben. Zavart Dániel közelsége. Miközben az egereket itattam, egy csomó olyan dolog tűnt fel vele kapcsolatban, amit korábban észre sem vettem. *( Például, hogy magas – én az alacsony férfiakhoz voltam hozzászokva. Furcsa érzés volt, hogy egy akkora férfi tart a karjában, mint ő. Ijesztően furcsa. – Nem kell bocsánatot kémed – mondta Dániel. Vártam, hogy, szokás szerint, félig gúnyos mosolyt villant rám, de csalódnom kellett. Dániel sötét, komoly tekintettel bámult le rám, és nem mozdult. Viszonoztam a pillantását. Csend telepedett ránk. Vártunk. Pár perce még biztonságban éreztem magam, most viszont minden az ellenkezőjére fordult. A légzésem szabálytalanná vált, hiába próbáltam visszanyerni a lelki egyensúlyomat. Dániel megmozdult, mire hátrahőköítem. De csak egy hajtincset simított ki a homlokomból. Megborzongtam az érintésétől. – Igenis bocsánatot kell kémem – hadartam idegesen. Nem bírüarrrDaniel szemébe nézni. – Ismersz, imádom, ha lelkiisme- ret-furdalásom lehet. Dániel nem nevetett. Rossz jel. És továbbra sem engedett el. Még rosszabb jel. 401 Legnagyobb rémületemre, erőteljes szexuális vonzódás támadt fel bennem Dániel iránt, és ettől majdnem leszédültem az öléből. Újabb kísérletet tettem rá, hogy kiszabadítsam magam az öleléséből. Azt hiszem, nem igyekeztem eléggé. – Lucy – szólalt meg Dániel, azzal megfogta az államat, és gyengéden magapfelé fordította az arcomat, hogy a szememhp nézhessen. – Nem eresztelek, úgyhogy kár a gőzért. Te jó isten, gondoltam magamban. Megáll az ész. Nem tetszett Dániel hangja. Azaz, nagyon is tetszett. Ha nem rémültem volna halálra attól, amit hallottam, biztosan elolvadok tőle. Valami különös dolog történt – miért kopogtat be az ajtón a Szexuális Vonzódás, amikor Dániellel vagyok együtt? Miért pont most? – Miért nem engedsz el? – dadogtam, hogy időt nyerjek. Dániel szempillái vonták magukra a figyelmemet – olyan hosszúak és sűrűek, hogy az már illetlenség. És mióta ilyen érzéki Dániel szája? A bőre is csodálatos, a fehér ing csak kiemeli a barnaságát. – Azért – nézett a szemembe Dániel –, mert kívánlak. A rohadt életbe! Az egész bensőm megborzongott. Közeledtünk a határ felé, amely mögött

ismeretlen terület várt ránk. Ha egy csöpp eszem lett volna, ellenállok. De elvesztettem a fejemet. Nem bírtam uralkodni magamon. Még ha ez lett volna is a szándékom, Dánielt nem lehetett megfékezni. Előre tudtam, hogy meg fog csókolni. A szájunk már majdnem összeért, határtalanul lassan közeledett egymás felé. Danie^íirca ^vek óta iscneíős volt a számomra, de most idé- gennek, határtalanul vonzónak tűntHátborzongató érzés volt. De kellemes is egyben. Végül, amikor az idegszálaim már pattanásig feszültek, és éreztem, hogy nem bírom tovább, Dániel fölém hajolt, az ajkamra szorította a száját és megcsókolt. A csókja úgy áradt szét bennem, mint egy gyöngyöző ital. Viszonoztam a csókját. Mert – szégyellem bevallani – ez folt minden vágyam. Mérges voltam, mert remekül éreztem magam. Ez volt életem legcsodálatosabb csókja, és ezt Dánielnek köszönhetem. Rettenetes – ha Dániel ezt megtudná, szétrepedne a 402 melle a büszkeségtől. Vigyáznom kell, nehogy megtudja, határoztam el magamban sürgősen. Olyan dolgokat fedeztem fel, amelyeket addig még soha. Milyen széles és kemény Dániel háta, ahogy végigsimítom a csodálatos anyagból varrott öltönyét. Nem csoda, hogy ilyen jól csókol, gondoltam magamban, miközben megpróbáltam elhúzódni tőle, négy gyakorlata van. Ekkor azonban Dániel másodszor is megcsókolt, én pedig azt mondtam magamban, ha már úgyis megtörtént a baj, üsse kő, akár repetázhatok is. Dánielnek csodálatos íze volt. A szája tökéletes, a bőre pedig márványsima. Érzéki pézsmaillat áradt belőle. Férfi volt, igazi férfi. Istenem, gondoltam magamban, ezt nem élem túl. Dániel gondoskodni fog róla, hogy ezt soha ne felejtsem el. Micsoda szégyen! Azok után, hogy annyit csúfoltam a külseje meg a szoknyapecér természete miatt. Ha nem ment volna el a józan eszem, jót nevettem volna saját magamon. Karén kitekeri a nyakam, döbbentem rá. Elvesztem. Hogy tehettem ilyet? – kérdeztem magamtól elképedve. Bár miért is ne? Ezek a gondolatok suhantak át az agyamon, hogy aztán villámgyorsan elpárologjanak, engem pedig egyre inkább elborított a vágy. Időnként megszólalt bennem egy hang: ■J- Tudod, ki ez? Dániel, ha nem vetted volna észre. És tudod, hol vagy? Igen, pontosan, az anyád szép szobájában. Colm atya kanapéján. Reszkettem a vágytól. Szeretkezni akartam Dániellel, ott és akkor, Colm atya kanapéján, jól tudván, hogy Apa a másik szobában van. Fütyültem rá. Pedig Dániel nem csinált mást, csak csókolt. Csókolt és a legártatlanabb helyeken simogatott. Nem tudtam, hogy örüljek vagy mérgelődjek, amiért meg se próbál végigtapogatni, nem dönt hátra a kanapén és nem nyúl be a szoknyám alá. Dániel nagy nehezen elhúzódott tőlem, és így szólt: – Lucy, nem is tudod, mióta vártam erre a pillanatra. Becsületére legyen mondva – jól adta magát. A hangja forrón és szenvedélyesen zengett. És

öröm volt ránézni. A pupillái kitágultak. A szeme szinte feketén parázslott, a haja szexisen felborzolódott, nyoma s^m volt a szokásos jólfésültségének. Az arcki403 fejezése volt a legjobb – egy szerelemtől, de legalábbis vágytól ittas férfit láttam magam előtt. Nem csoda, hogy futnak utána a nők. – Igen, Dániel – mondtam reszkető hangon, és megpróbáltam mosolyt erőltetni az arcomra. – Fogadni mernék, hogy minden lánynak ezt mondod. – Nem viccelek, Lucy – felelte Dániel komoly hangon, és komolyan a szemembe nézett. A józanság, már ami maradt belőle, kelletlenül ismét megpróbált úrrá lenni csapongó érzelmeimen. Bár még mindig egész testemben remegtem a kielégületlenségtől. Dánielre néztem, szerettem volna hinni neki, de jól tudtam, hogy hiába próbálkozom. Csak ültünk egymás mellett, összesimulva, és mégis elkülönülten, Dániel is. szomorú volt, én is szomorú voltam, Dániel még mindig átölelt, és noha már jócskán visszaéltem a vendégszeretetével, nem akaródzott elhúzódnom tőle. – Kérlek, Lucy – mondta Dániel, és a két keze közé fogta az arcomat. Olyan gyengéden és óvatosan tartotta, mintha a fejem egyJiénsavval teli vadöf lett volna, • Nyílt az ajtó. Apa csoszogott be. Annak ellenére, hogy bak- kecske módjára ugrottunk szét Dániellel, az apám rögtön rájött, mire készültünk, és bosszúsan, elhűlve meredt ránk. – Édes jó istenem – ordított föl. – Ti a2tán jó firmák vagytok, kész Szodoma és Begorra! 404 Oíatvannegyediíijejezet A következő napokban sebtiben megváltozott az életem. Új otthonom lett – vagy régi, attól függően, honnan nézzük. Legszívesebben azonnal felmondtam volna az albérletet, égtem a vágytól, hogy új életet kezdhessek, alig vártam, hogy megmutathassam, mennyire a »ívemen viselem az ügyet. Valakinek oda kellett költöznie Apához, hogy a gondját viselje. Én voltam a legkézenfekvőbb jelölt. Ha Chris vagy Peter felajánlották volna a segítségüket, akkor is ragaszkodtam volna hozzá, hogy egyedül birkózzam meg a feladattal. Nem mintha a bátyáimnak, ennek a két pipogya fráternek egyáltalán eszébe jutott volna segíteni. Mind a ketten elborzadtak a gondolatra. Nem mintha bármi hasznukat lehetett volna venni – az anyám a születésük napjától kezdve kiszolgálta őket, így azt sem tudták, hogyan kell megnyitni a csapot, a házvezetésről már nem is beszélve. Csodálom, hogy a cipőjüket képesek voltak bekötni. Nem mintha én jobban értettem volna a háztartási munkákhoz, de tudtam, hogy majd csak elboldogulok valahogy. Megtanulom, hogyan kell halrudat sütni, gondoltam magamban lelkesen, a szeretet majd átsegít a nehézségeken. Mindenki megpróbált lebeszélni róla, hogy visszamenjek Uxbridge-be. Karén és Charlotte nem akarták, hogy kiköltözzek az albérletből – nem csak azért, mert sok vesződséggel járt volna új lakótársat keresni. – Az apádnak semmi baja – mondta Karén döbbenten. – Egy csomó férfi él egyedül. Miért kell odaköltöznöd? Időnként meglátogatnád, megkérnéd valamelyik szomszédot, hogy nézzen rá, megosztanátok a 'munkát a bátyáiddá?,' ez nem elég? Nem tudtam magyarázatot adni Karennek. Úgy éreztem, bele kell adnom apait-anyait. Hazaköltözöm és gondoskodni fogok Apáról úgy, ahogy senki azelőtt, úgy, ahogy mindig is gondoskodni kellett volna róla. Őrülten örültem, hogy az apám egészen az enyém, hogy végre kettesben leszünk. Haragudtam anyámra az álhatatlansága miatt, de mit várhattam volna. Megkönnyebbültem, hogy végre eltűnt az életünkből. – Rémes, hogy visszaköltözöl a szüléidhez – mondta Charlotte

405 elszömyedve. – Az apádhoz – tette hozzá gyorsan. – Jól gondold meg, Lucy. Mikor fogsz nemi életet élni? Nem félsz, hogy az apád beront a szobába, rajtakap benneteket és megtiltja, hogy ilyesmit művelj a házában? Azt is megmondja majd, hányra kell hazaérned? – hablatyolt tovább, pedig már tűkön ültem. – És ha közli veled, hogy: „ebben a ruhában nem mehetsz el itthonról”, vagy: „úgy ki vagy pingálva, mint egy utcalány”? – kiáltotta. – Tiszta hülye vagy! Charlotte-nak az volt a baja, hogy nemrégiben költözött el a szülői házból. Még élénken élt emlékezetében az az időszak, amikor az apja rövid pórázon tartotta. Lubickolt a hirtelen rászakadt szabadságban. Azokon a napokon, amikor nem érzett mélységes lelkiismeret-furdalást a viselkedése miatt. – És ha az apád megismerkedik valakivel? – kérdezte. – Nem fordulna föl a gyomrod, ha váratlanul benyitnál a szobába és rajtakapnád őket az ágyban? – De… – próbáltam meg közbevágni. Röhejesnek tartottam, hogy szegény Apa megismerkedjen valakivel. Majdnem olyan röbejesnek, mint hogy nekem barátom legyen. A szerelem nem volt napirenden. Dániel csókja kivételes esetnek számított. Soha meg nem ismétlődő alkalom volt, amilyen csak egyszer adódik az életben. Siessünk, amíg ki nem fogynak a készletek. Miután Apa rajtakapott bennünket, amint kifújtuk magunkat két csók között, egy darabig mereven bámult. Rosszalló pillantást vetett ránk, mi pedig röstelkedve pislogtunk, ahogy illik. Majd kiment a szobából, mi pedig összeszedtük magunkat. Én arra vártam, hogy normalizálódjon a szívverésem. Dániel pedig (mint később megtudtam) arra, hogy megszűnjön az erekciója és kiegyenesedhessen. Némán, megsemmisülten ültünk egymás mellett a kanapén. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. Szörnyen éreztem magam. Csókolóztam Dániellel! Csókolóztam Dániellel. Csókolóztam Dániellel. És Apa rajtakapott bennünket – micsoda gyalázat! Az egyik énem még mindig tizennégy éves volt. Már az is najgy megrázkódtatást jelentett, hogy Anya faképnél hagyta Apát. És, bizonyos szempontból, ekkor ért az újabb sokkhatás: Dániel csókja. Még rágondolni is rossz volt. Nem értettem, miért tett rám akkora hatást Dániel – valószí 406 nűleg gyámolításra volt szükségem, amiért széthullott a csalá dunk, állapítottam meg magamban. És hogy mi vezette Dánielt? Ki tudja? Ő férfi, én nő vagyok (azaz, valami olyasmi, de inkább lány, gondoltam magamban). En voltam kéznél. Minden a feje tetejére állt – úgy gondoltam, ennyi felfordulás bőven elég egy napra. Szerettem volna, ha minden visszatér a rendes kerékvágásba köztem és Dániel között. Ezt úgy érhetem el a legkönnyebben, gondoltam magamban, ha normálisan viselkedem. Így hát sértegetni kezdtem Dánielt. – Kihasználtad a helyzetet – mordultam rá. – Te szemét – tettem hozzá, a biztonság kedvéért. – Igazán? – kérdezte Dániel meglepetten. – Igen – feleltem. – Láttad, hogy ideges vagyok szegény Apa miatt. Erre megpuhítasz a szokásos nyálas, „mindig bejön a lányoknál” viselkedéseddel, és lesmárolsz. – Ne haragudj – mondta Dániel elszömyedve. – Nem akartam… – Hagyjuk – sóhajtottam álszent módon. – Felejtsük el. De még egyszer elő ne forduljon.

Tudom, hogy igazságtalan voltam. Kettőn áll a vásár, de kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy azon morfondírozzak, szeretem-e Dánielt. Nem is foglalkozom a dologgal, határoztam el magamban. Ügyesen a szőnyeg alá tudtam söpörni a kellemetlen élményeket. Akkor még nem is sejtettem, mekkora tehetség vagyok ezen a téren. Tíz perc múlva Dániel szégyenkezve eloldalgott. Apa majdhogynem az öklét rázva állt a bejárati ajtóban, és addig nézett a távozó Dániel után, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy elment. Még egy csésze teára sem hívtuk meg búcsúzóul. Az anyám forgott volna a sírjában. De jó is lett volna. 407 Oíatvanö tödif^fejez e t Pár nappal a nagy smárolási epizód után Dániel meglátogatott Uxbridge-ben. Annyira szégyelltem magam, hogy azt sem bántam volna, ha soha többé nem látom, de nem volt menekvés. Az eset utáni napon Dániel felhívott az irodában, és megkért, hogy ebédeljünk együtt. Közöltem vele, hogy semmi kedvem hozzá. – Légy szíves, Lucy – kérlelt Dániel. – Miért? – kérdeztem. – Jaj, ne! – Mi az, hogy: „jaj, ne”? – Ha most azt mondod, hogy beszélnünk kell, öngyilkos leszek. Megan, Meredia és Jed szinte egyszerre kapták fel a fejüket. – Pedig tényleg beszélnünk kell – mondta Dániel. – A lakásodról. Az én lakásomról1 – Mi van vele? – kérdeztem meglepetten. – Majd elmondom. Jól tudtam, hogy az egész csak ürügy, de úgy döntöttem, beadom a derekam. – Gyere ki hozzánk holnap este – mondtam végül. Legnagyobb rémületemre, a gondolat, hogy látni fogom Dánielt, melegséggel és örömmel töltött el. – Érted megyek munka után – ajánlkozott Dániel. – Ne! – kiáltottam gyorsan. Nem bírtam volna elviselni egy teljes metróutat Dániel társaságában. Spontán elégnék a visszafojtott szégyentől. Amikor letettem a kagylót, Megan, Meredia és Jed keselyű módjára csaptak le rám. – Ki volt az? – Gus hívott? – Mi történt? – Kibékültetek? – kiabálták. Pattanásig feszült idegekkel vártam, hogy Dániel megérkezzen. A fejemben egymást kergették az ellene és mellette – jobban mondva, a mellette és mellette – szóló érvek. Óriási hiba volt, hogy leálltam smárolni vele. Minden további csók végzetes hiba lenne. 408 Való igaz, úgy éreztem, vonzódom Dánielhez, de tudtam, hogy nem komolyan. A sokkhatás, amely akkor ért, amikor anyám faképnél hagyta apámat, felkavarta az érzelmeimet, és csak azt hittem, hogy Dániel tetszik nekem. Az, hogy leálltam csókolózni vele, csak a rendkívüli körülmények eredménye volt. Felejtsük el az érzelmeket, gondoltam magamban, miközben vadul keféltem a hajamat. Apa ellágyulva figyelt. Ha rájön, miért fésülködöm, nem lesz ilyen nyájas.

Egyrészről, gondoltam magamban komoran, itt vagyok én. Egy zavart lelkű, gyámoltalan, nincstelen, csonka családból származó gyermek, aki kész beleszeretni az első emberbe, aki egy kicsit is kedves hozzá. Másrészről, itt van Dániel – egy férfi, akinek mindene a szex, de egy ideje senkit sem tudott az ágyába csábítani. Persze hogy nem kényes arra, kivel szűri össze a levet. Én voltam kéznél. Velem szűrte össze a levet. Világos, mint a nap. Nem válogatott. Ezenkívül Dániel szereti a kihívásokat. Amit Karén vasárnap este a fejemhez vágott, csak megerősítette azt, amit mindig is tudtam. Dániel még az anyját is képes volna letepemi, ha tudná, hogy az kézzel-lábbal tiltakozni fog. Én nem adom meg magam, gondoltam magamban eltökélten. Most az egyszer nem esem az önsorsrontás csapdájába. Nem dőlök be Dánielnek. Másképpen fogok viselkedni. Abban a pillanatban, amint kinyitottam az ajtót, a fogadalmam, hogy nem dőlök be Dánielnek, megingott, majd összeomlott. Dániel jóképű volt, és vonzó, ami kellemetlen meglepetésként ért. Hogyhogy most egyszeriben izgatónak találom? Ez eddig még soha nem fordult elő – legalábbis velem. Legnagyobb döbbenetemre, olyan félénken és idétlenül viselkedtem, mint egy kamaszlány. – Szia! – kőMÖntöttem Dániel nyakkendőjét. Dániel lehajolt, hogy megpusziljon, mire Apa elbődült a konyhában. – Hé, te! – ordította. – Hagyjad a lányomat, te tetű! Dániel azonnal hátrahőkölt. Úgy éreztem magam, mint egy éhező, aki előtt meglengetnek egy zacskó ropit, majd gyorsan elrántják az orra elől. – Gyere be – tessékeltem befelé Dániel inggallérját. Azt sem tudtam, hová legyek szégyenemben. Amikor átvág409 tünk az előszobán, beütöttem a csípőcsontomat a telefonasztal' kába, de úgy kellett tennem, mintha nem is fájna. Nem akartam, hogy Dániel felajánlja, megpuszilja a fájós részt. Mert nem ellenkeztem volna. – Vedd le a kabátod – fordultam oda Dániel mellényzsebéhez. Undorítónak találtam, hogy Dániel ekkora hatással van rám. Nyilvánvaló volt, hogy kicsúszott a lábam alól a talaj, persze csak átmenetileg. Csak azért, mert a szüleim különváltak. De így is meg kellett védenem magam. Elhatároztam, hogy nem maradok egyedül Dániellel, és ha elmegy, soha többé nem találkozom vele. Jó, talán nem soha többé, de egy darabig semmiképpen. Amíg az életem vissza nem tér a rendes kerékvágásba, vagy amit annak nevezek. Fondorlatos tervem részeként a konyhába vezettem Dánielt, ahol zord apám tanyázott. – Jó estét, Mr. Sullivan – köszönt Dániel idegesen. – Nem sül le a bőr a képedről? – dörmögte Apa. – Még vissza mersz jönni, azok után, hogy… hogy kuplerájt csináltál a házamból? – Hallgass, Apa! – Majd elsüllyedtem szégyenemben. – Többször nem fordul elő. – Ennek aztán vastag bőr van a pofáján – dünnyögte Apa. Aztán, szerencsére, elhallgatott. – Kérsz egy csésze teát? – kérdeztem Dániel válláról. – Kész van már a palacsinta? – vágott közbe Apa udvariatlanul. – Miféle palacsinta? – Szerdán mindig palacsintát szoktunk enni. – De ma csütörtök van.

– Igen? Akkor kész van már a gulyás? – Csütörtökön gulyást szoktatok enni? Az apám gyászos képet vágott. – Ne haragudj, Apa, jövő hétre mindenbe belejövök. Ma estére jó lesz a pizza is? – Amit telefonon kell rendelni? – élénkült fel az apám. – Igen. – Létezik másfajta pizza is? – Nem mélyhűtött? – Szívbe markoló volt látni Apa reménytől fénylő arcát. – Dehogy! – Akkor jó – vidult fel az apám. – Sör is lesz? – Persze. Gyanítottam, hogy Apa leghőbb vágya teljesül most. Az anyám nem örült volna ennyi extravaganciának. 410 Amikor megrendeltem a pizzát, Apa ragaszkodott hozzá, hogy személyesen beszélhesse meg a pizzással, milyen feltétet kér. – Mi az az ajóka? Akkor tegyen rá egypár darabot. Mi az a kap- ribogyó? Abból is dobjon rá egy marékkal. Maga szerint az ajóka illik az ananászhoz…? Csodáltam Dániel türelmét, bár továbbra sem bírtam a szemébe nézni. Amikor kihozták a pizzákat meg a sört, körbeültük a konyhaasztalt. Amint megvacsoráztunk, Apa ismét ellenséges pillantásokat lövellt Dániel felé. Elviselhetetlen volt a feszültség. Apa nem nézett Dánielre. Amikor Dániel nem figyelt, gonoszul rásandított, de amikor Dániel visszafordult, gyorsan elkapta róla a tekintetét. Dániel gyanította, hogy Apa sötéten méregeti, és ettől kezdve ő próbálta rajtakapni Apát. Az egyik pillanatban még elgondolkodva itta a sörét, majd hirtelen Apa felé fordult, aki éppen vasvillaszemekkel méregette őt. Mire Apa, szintén egy szempillantás alatt, villámgyorsan elfordította a fejét és egy angyal ártatlanságával kórtyolgatta a sörét. Ez így ment órákon keresztül. Én legalábbis meg mertem volna esküdni rá. Olyan vészterhes volt a hangulat, hogy amikor megittuk a sört, boldogan rávetettük magunkat a whiskyre. Abban a néhány percben, amíg Apa elfordult, hogy átkokat szórjon a tévében nyilatkozó politikusra („mutasd csak a füledet, hadd lássuk azt a sok vajat, ami mögötte van!”), Dániel vadul grimaszolni, bólogatni és kacsingatni kezdett, majd az ajtó felé bökött, jelezve, hogy menjünk át a másik szobába. Mondjuk a nappaliba, hogy ott folytassuk, ahol a múltkor abbahagytuk. Tudomást se vettem róla. Apa végül úgy döntött, hogy lefekszik. Addigra már mind a hárman becsíptünk egy kicsit. – Egész este itt akarsz maradni? – kérdezte apám Dánieltől. – Nem – felelte Dániel. – Akkor lódulj – állt föl Apa. – Mr. Sullivan, megengedi, hogy négyszemközt beszéljek a lányával? – kérdezte Dániel. – Hogy megengedem-e? – fortyant fel Apa. – Azután, amit a múltkor műveltetek, biztosra veheted, hogy nem engedem meg. – Sajnálom, ami történt – mondta Dániel alázatosan. – Biztosíthatom, hogy még egyszer nem fog előfordulni. – Becsületszavadat adod? – kérdezte Apa szigorúan. – Becsületszavamat adom – fogadta meg Dániel ünnepélyesen. 411

– Akkor nem bánom – mondta Apa. – Köszönöm – hálálkodott Dániel. – Én megbízom bennetek – fenyegetett meg minket Apa az ujjával. – De aztán nehogy kirúgjatok a hámból. – Eszünkben sincs – fogadkozott Dániel. – Se ki-, se berúgni nem fogunk. Apa gyanakvó pillantást vetett rá. Azon morfondírozott, vajon Dániel nem akarja-e palira venni. Dániel a legártatlanabb, „megbízhat bennem, Mr. Sullivan’arckifejezését öltötte magára. Apa, még mindig nyugtalanul, elcsoszogott lefeküdni. Arra számítottam, hogy amint Apa becsukja az ajtót maga mögött, Dániel megpróbálja rám vetni magát. Egy világ dőlt QS*»»bennem, amikor nem ez történt. Alig vártam, hogy lerázhassam magamról Dánielt és perverz disznónak nevezhessem. Rettenetesen zavarba jöttem, amikor Dániel gyengéden megfogta a kezem és szelíden így szólt: – Lucy, fontos dolgot kell megbeszélnem veled. – 0, hogyne – feleltem gúnyosan. – Méghozzá… – kuncogtam – a lakásommal kapcsolatban. Ügy ismertem az ürügyeit, mint a tenyeremet. – Igen – mondta Dániel. – Remélem, nem fogod azt hinni, hogy beleavatkozom a dolgaidba… illetve, tudom, hogy azt fogod hinni, hogy beleavatkozom a dolgaidba… de még ne jelentkezz ki a lakásból. Leesett az állam – arra aztán egyáltalán nem számítottam, hogy Dániel a lakásügyemet szeretné megtárgyalni velem. – Miért ne? – kérdeztem. – Csak azt akarom mondani, hogy ne ugorj fejest egy olyan dologba, aminek nem látod a végét – felelte Dániel. – Szó sincs ilyesmiről – válaszoltam. – De igen – mondta Dániel. Hogy nem sül le a bőr a képéről? –Túl nagy megrázkódtatás ért ahhoz, hogy józanul tudj gondolkodni. – Csudákat! – Könnybe lábadt a szemem. – De igen. Nézd csak meg magad. Lehet, hogy Dánielnek igaza volt, de nem akartam csak úgy beadni a derekamat. Belekortyoltam a whiskybe. – De minek fizessem a bérleti díjat – kérdeztem tőle –, ha az apámnál lakom? – Talán azért, mert egy idő után nem akarsz majd az apádnál lakni – kockáztatta meg Dániel. 412 – Ugyan már! – feleltem. – Az is lehet, hogy anyád visszajön. Kibékül az apáddal – mondta Dániel. Megrémültem a gondolattól. – Ez nem valószínű – jelentettem ki. – És mi van akkor, ha bemész a városba, lekésed az utolsó metrót, és nem akarsz egy vagyont költeni taxira, hogy hazagyere Uxbridge-be? Nem az lenne a kézenfekvő, hogy legyen egy kis szobád Landbroke Grove ban? – kérdezte Dániel. – Ugyan már, Dániel – mondtam elkeseredetten többet nem megyek be a városba esténként. Ez a fejezet lezárult az életemben. Kérsz még whiskyt? – Igen. Lucy, aggódom érted – öltötte magára Dániel az aggodalmaskodó arckifejezését. – Fölösleges – feleltem bosszúsan és csalódottan. – És ne bá- jologj itt nekem, nem vagyok a… a… nőd. Látom, nem bírod átérezni a helyzet komolyságát. Anyám faképnél hagyta az apámat, és ez bizonyos kötelezettségeket ró rám. – Az anyák naponta hagyják faképnél az apákat – mondta Dániel. – És az apák megbirkóznak a

nehézségekkel. Nem várják el a lányuktól, hogy az mindent feladjon értük és apácaéletet éljen. – Dániel, én ezt akarom csinálni, nem érzem úgy, hogy áldozatot hozok. Ezt kell tennem, nincs más választásom. Nem érdekel, ha soha többé nem mehetek bulizni. Eddig sem volt sok örömöm az életben. Majdnem elbőgtem magam ennyi jóságtól, ennyi gyermeki odaadástól. – Lucy, legalább egy hónapot várj. – Dániel korántsem hatódott meg annyira, mint én. – Jó, rendben – adtam be a derekamat. – Megígéred? – Igen, azt hiszem. Ekkor elkaptam Dániel pillantását. Olyan jóképű volt! Majdnem feldöntöttem a poharamat. Türelmetlenül vártam, hogy Dániel molesztálni kezdjen. Teljesen biztosra vettem, csak azért jött el hozzám, hogy lesmárolhasson, ezért roppant csalódott lettem volna, ha meg sem próbál megcsókolni, mielőtt elmegy. 413 Oíatvanfiatodif^fejezet Amit ezután tettem, az egyáltalán nem volt jellemző rám. Szerintem az elfogyasztott tetemes alkoholmennyiség okolható a történtekért. Továbbá a megrázkódtatás. Továbbá az a tény, hogy időtlen idők óta nem feküdtem le senkivel. Az a fajta akaraterő, amely akkor lép mozgásba, amikor nagyon vonzódsz valakihez, de kitérsz az útjából, mert tudod, hogy csak bajt hoz rád, a való életben nem létezik. A szívem felülkerekedett az eszemen. A kéjvágyam felülkerekedett az eszemen. – Akkor kezdjük – mondtam lassan. – Mit? – A bulizást. A szórakozást. Céltudatosan – bár egy kissé dülöngélve – felálltam, mélyen Dániel szemébe néztem, és megkerültem a konyhaasztalt. Miközben Dániel hitetlenkedve bámult rám, csábítóan az egyik szemem elé húztam egy hajtincset, majd buja vonaglások közepette beleültem Dániel ölébe, és átöleltem a nyakát. Közelebb hajoltam hozzá. Dániel fantasztikusan nézett ki. Micsoda gyönyörű ajka van, és nemsokára engem fog csókolni. Törődésre, vad, állatias szexre és nagy adag szenvedélyre volt szükségem. És ki más volna alkalmasabb erre a feladatra, mint Dániel? Természetesen nem voltam szerelmes belé. Gust szerettem. De nő vagyok. Nekem is lehetnek vágyaim. Miért csak a férfiaknak szabad kiélniük magukat? Én is ezt akartam, bármit takart is a kifejezés. – Mit csinálsz, Lucy? – kérdezte Dániel. – Mégis, mire tippelsz? – Megpróbáltam csábos, rekedtes hangon beszélni. Dániel nem ölelt át. Közelebb vonaglottam hozzá. – Becsületszavunkat adtuk apádnak – mondta Dániel aggodalmaskodó arccal. – Én ugyan nem. Csak te. – Tényleg? Jó, akkor becsületszavamat adtam apádnak. 414 – Hazudtál – búgtam. Remek mulatság ez a csábítósdi, határoztam el magamban. És milyen könnyen megy. Már nagyon vártam ezt a pillanatot. Régen nem éreztem ilyen jól magam, mint most. – Ne, Lucy! – mondta Dániel.

Ne? Ne? Jól hallottam? Dániel felállt, én pedig szinte lecsúsztam az öléből. Imbolyogva értem földet. A teljes megalázottság érzése még nem támadt fel bennem. Elnyomta a részegség. De már nem sokáig váratott magára. Micsoda szégyen! Dániel bárkivel hajlandó volna ágyba bújni. Mi baja velem? Nem lehetek ennyire visszataszító. – Lucy, nagyon örülök, hogy… Ettől végképp felment bennem a pumpa. – Örülsz!? – üvöltöttem. – Menj a francba, te atyáskodó barom. Adni tudsz, de elvenni nem. Flörtölsz velem, aztán amikor benyújtanám a számlát, lerázol. – Lucy, egyáltalán nem erről van szó. Felzaklattak az események, és ki vagy bukva. Nem akarom kihasználni a helyzetet… – Ezt majd én döntöm el – feleltem. – Lucy, borzasztóan kívánlak… – De nem akarsz lefeküdni velem – fejeztem be a mondatot Dániel helyett. – így van, nem akarok lefeküdni veled. – Milyen megalázó – suttogtam. Aztán új erőre kaptam. – És ami a múltkor történt? – kérdeztem. – Nem pisztoly volt a zsebedben. Akkor még rajtad volt a kangörcs. Dánielnek megvonaglott az arca. Először azt hittem, hogy az undortól, de aztán rájöttem, hogy a visszafojtott nevetéstől. – Kitől hallottad ezt a kifejezést, Lucy? – Tőled, ha jól emlékszem. – Tényleg? Azt hiszem, igazad van. Némán a padlóra szegeztem a tekintetem. Mintha négy lábam lett volna. Nem, kettő. Nem, most megint négy. – Lucy, nézz rám – kérlelt Dániel. – Mondani szeretnék valamit, Fölemeltem szégyentől lángoló arcomat. – Értsd meg, hogy nem akarok lefeküdni veled – magyarázta Dániel. – De később, amikor már nem leszel ilyen zaklatott, és rendeződik az életed, jó lenne szeretkezni veled. Röhej! A térdemet csapkodtam a nevetéstől. 415 – Mit mondtam? – kérdezte Dániel zavartan. – Ugyan már, Dániel. Micsoda nyálas, könnyzacskófacsaró szöveg ez. „Jó lenne szeretkezni veled”, de nem most. Ne nézz hülyének, légy szíves, tudom, mikor utasítanak vissza. – De én nem utasítottalak vissza. – Jól értettem, amit mondtál? Jó lenne szeretkezni velem – csúfolódtam gonoszul. – így van – felelte Dániel halkan. – De nem most. Ha ez nem visszautasítás, akkor nem tudom, micsoda. Ismét kitört belőlem a nevetés. Dániel megsértett és porig alázott, bosszút akartam állni rajta. – Lucy, figyelj rám, légy szí… – Nem! Ekkor vagy kijózanodtam, vagy lehiggadtam. – Ne haragudj, Dániel. Nem vagyok magamnál. Hülyeséget csináltam.

– Nem… – Most pedig az lesz a legjobb, ha hazamész, hosszú az út hazáig. Dániel bánatosan nézett rám. – Jól vagy? – kérdezte. – Hagyd már abba, ne fáraszd magad – rivalltam rá. – Nálad ezerszer vonzóbb férfiak is visszautasítottak már. Rendbe fogok jönni, amint túlélem a magalázottságot. Dániel már nyitotta a száját, hogy újabb közhelyeket zúdítson a nyakamba. – Jó éjt, Dániel – mondtam határozottan. Dániel megpuszilt. Olyan mereven álltam, mint egy kőszobor. – Holnap hívlak – szólt vissza Dániel a bejárati ajtóból. Megvontam a vállam. Már semmi sem lesz olyan, mint régen. El voltam keseredve. 416 HíaWanfie tedifcifejezet Másnap hivatalosan is búcsút vettem a Landbroke Grove-i albérlettől. Charlotte és Karén kikísértek, miután átadtam Karén- nek egy halom előre dátumozott lakbércsekket. – Isten veled, lehet, hogy soha többé nem látjuk egymást – mondtam neki, és reménykedtem, hogy ettől majd feltámad benne a lelkiismeret-furdalás. – Jaj, Lucy! – Charlotte majdnem elsírta magát. Túlságosan szentimentális volt. – Majd szólunk, ha megjött a telefonszámla – közölte velem Karén. – Vége az életemnek – jegyeztem meg fagyosan. – De – tettem hozzá – ha Gus telefonál, mindenképpen adjátok meg neki a számomat. 417 9{atvannyoCcadÍf
felhívtam a figyelmét az otthonunk nyújtotta (véges) szórakozási lehetőségekre. Például, kedvesen megkérdeztem, nem akar-e 418 tévét nézni? Meccset? Szappanoperát? Vagy megpróbáltam rábeszélni, hogy pihenjen le. Az ágy és a tévé jelentették számunkra a kikapcsolódást. Apa alig evett, hiába kínálgattatn. Nekem sem, yolt étvágyam. De míg magam miatt nem aggódtam, féltem, hogy az apám a teljes leépülés felé halad. Egy hét sem telt el, és én máris kimerültem. Azt hittem, az apám iránt érzett szeretet szárnyakat fog adni: minél többet kér tőlem Apa,, én annál boldogabb leszek, minél többet kell tennem érte, annál többet akarok majd segíteni neki. Mindenáron meg akartam felelni Apának, és ez rengeteg energiámat emésztette föl. Ugrásra készen figyeltem, minden kívánságát teljesítettem, és olyan dolgokat is megcsináltam neki, amelyeket nem is kellett volna. Aztán csodálkoztam, hogy összeomlottam. Már a mindennapos tennivalók is nagy áldozatot követeltek tőlem. Például: legalább másfél órába telt, hogy reggelente eljussak a munkahelyemre. Elkényelmesedtem, Landbroke Grove-ból, ahol számtalan metróvonal, busz és taxi közül választhattam, fél óráig tartott az út. Már el is felejtettem, milyen a külvárosi ingázó élete, akinek csupán egyetlen járat áll a rendelkezésére, és ha azt az egyet le- kési, húsz percet kell várnia a következőre. Régebben nagymesternek számítottam az ingázás művészetében, de túl hosszú ideig éltem a városban, és alaposan visszafejlődtem. Elfelejtettem, hogyan kell a levegőbe szimatolni és az égre (meg az elektronikus jelzőtáblára) pillantani, hogy megtudhassam, a szerelvény egy perc múlva indul, és már nincs időm újságot venni. Már nem érzékeltem a zsúfolásig megtelt peron rezgéseit, észre se vettem, hogy egymás után három szerelvény maradt ki, és ha fel akarok jutni a következőre, előre kell furakodnom. Régebben ösztönösen tudtam mindent. Egy közösséget alkottam a szerelvényekkel, szinte egylényegűvé váltam a metróval, ember és gép szinkronban, tökéletes harmóniában működött együtt. De ezek az idők elmúltak. Bár régebben mindig elkéstem a munkából, ha úgy tartotta volna kedvem, akár időben is érkezhettem volna. Most nem volt választásom. A Londoni Metrótársaságra és annak késleltető mechanizmusaira – sínre esett falevelekre, sínre esett emberek419 re, nmghifeásodott j^jU^ndezésekre, ülésen felejtett, bomba- riadót okozó sajtos szendvicsekre – voltam utalva. Hajnalok hajnalán kellett felkelnem. Egy hét elteltével pedig rá kellett döbbennem, hogy Apával nincs minden rendben* így világossá vált a számomra, hogy még korábbra kell beállítanom a vekkert. Az irodában egész nap Apa miatt aggódtam, mert hamar kiderült, hogy egy pillanatra sem lehet egyedül hagyni. Apáról gondoskodni olyan volt, mintha egy gyereket bíztak volna fcám. A gyerekekhez hasonlóan, nekiesem volt félelemérzete, nem fogta föl, milyen következménnyel járhatnak a tettei. Ügy gondolta, nem nagy ügy, ha nyitva bagyja az ajtót, amikor elmegy otthonról. Nemcsak kulcsra nem zárta, hanem egyenesen tárva- nyitva felejtette. Nem mintha bármit is ellophattak volna tő- lünk, de ami sok, az sok. Amint letelt a munkaidőm, rohantam haza. Bármi megeshetett. Szinte mindennap történt valami. Már nem is számoltam, Apa hányszor aludt el és hagyta nyitva a vízcsapot vagy a gázt.

Vagy hányszor felejtette a kandalióállványon a fortyogó fazekat, amely aztán lángra kapott. Vagy hányszor égette ki cigarettájával a párnát, amin ült. Gyakran értem haza arra, teljesen kimerültén, hogy a konyhí^H bán forró víz Gröpög a plafonról. Vagy égett szagot éreztem, és egy megfeketedett, ösgjaégett lábast találtam a tűzhelyen, miközben Apa békésen hortyogott a fotelban. Többé nem mentem el otthonról esténként. Azt hittem, nem fog hiányozni a szórakozás, de szégyenkezve kellett rádöbbennem, hogyant tedtem. Az, hogy korán lefeküdtem, nem jelentette azt, hogy sokat aludtam volna, mert Apa gyakran az éjszaka kellős közepén is felébresztett, és ilyenkor fel kellett kelnem, hogy segítsek neki. Apa már az első éjszaka bepisiltél mában. Kétségbeesésemben majd elvesztettem a józan eszemet. – Nem bírom, nem bírom – gondoltam magamban elkeseredetten. – Istenem, adj erőt, hogy össze ne roppanjak a fajdalomtól. Nem hí|tara elviselni, hogy az apámat ilyen kiszolgáltatott helyzetben látom. Apa hajnali háromkor ébresztett föl. – Ne haragudj, Lucy – mondta szégyenkezve. – Ne haragudj, ne haragudj. – Semmi baj – csitítgattam. – Nem kell bocsánatot kémed. 420 Gyors pillantást vetettem azflg^lÉra, és láttam, hogy oda semmiképpen sem fekhet vissza. – Menj föl a fiúk szobájába, én meg, izé, rendbe hozom az ágyadat – mondtam. – Jó – felelte az apám. – Menj csak – noszogattam. – Nem haragszol? –»kérdezte Apa meghunyászkodva. – Micsoda? – kiáltottam fel. – Miért haragudnék? – Eeljössz jó éjszakát kívánni? – Hát persze. Apa tehát lefdi®dH Chris ágyára és nyakig betakarózBIt. A nyaka ráncos volt, és fehér borosta borította. Lesimítottam szál- macsutakszerű, ősz haját, homlokon csókoltam, és elöntött a büszkeség, örültem, hogy ilyen nagyszerűen gondját viselem az apámnak. Senkinek sincs különb dolga, mint neki. Amikor apám elaludt, leháztam a lepedőt az ágyáról és beletettem a szennyeszsákba. Aztán kerítettem egy l»vór meleg, szappanos vizet, és lesikáltam a matracot. Csak az zavart az egészben, hogy másnap reggel Apa halálra rémült, amikor felébredt Chris ágyában. Nem tudta, hogyan került oda, mert semmire sem emlékezett az éjszaka történtekből. Amikor Apa az első éjszaka bepisilt álmában, azt hittem, a megrázkódtatás viselte meg, és egyedi esetről van szó. T^edtem. Szinte minden éjszaka megtörtént a baj. Volt, hogy többször is. Volt, hogy Chris ágyában is. Ezután Peter ágyába kölufftettem át Apát. Szerencsére – mivel több ágy már nem volt a házban, csak az enyém –, azt már nem pisilte össze. AWBi mindig felkeltett, ilyenkor megnyugtattam és másik ágyba irányítottam át. Az első néhány éjszaka annyira kimerített, hogy úgy döntöttem, reggelre, munkába indulás előlire halasztóm az éjszakai nagytakarítást. Nem vártam, nem várhattam estig, Apát pedig nem kérhettem meg, hogy segítsen. Ehelyett fél órával előbbre állítottam a vekkert – pedistfnár így is embertelenül korán keltem –, hogy reggel eltürd^üin a nyomokat.

Amikor Apa felkeltett, hogy bepisilt álmában, megmondtam 421 neki, hogy feküdjön át egy másik ágyba és megpróbáltam visszaaludni. De nehéz dolgom volt, mert az apámat minden egyes alkalommal bűntudat gyötörte: el akarta mondani, mennyire sajnálja a történteket, továbbá meg akart bizonyosodni róla, hogy nem haragszom rá. Volt, hogy órákon keresztül beszélt – sírt, önmagát ostorozta, és fogadkozott, hogy ez többet nem fog előfordulni. Es mivel hullafáradt voltam, nehezemre esett elfojtanom a türelmetlenségemet. Ezzel azonban felzaklattam az apámat, és lelkiis- meret-furdalásom támadt, ettől még kevesebbet aludtam, minek következtében legközelebb még türelmetlenebb voltam… A fülemben pedig állandóan ott csengett, amit anyám mondott: hogy Apa alkoholista. Árgus szémekkel figyeltem, ntesinyit iszik. Már ránézésre is rengeteg volt. Több, mint amennyire gyerekkoromból emlékeztem. De azt gondoltam, hátha túlzott je* lentőséget tulajdonítok anyám szavainak, ezért megpróbáltam úrrá lenni a gyanakvásomon. Lehet, hogy Apa sokat iszik, de nem is csoda. A felesége most hagyta faképnél, miért viselkedne másképp? 422 üíat'üanÍQÍencediíiJ-ejezet Gyorsan kialakultak a rendszeres napi tennivalóim. Esténként beszaladtam a mosodába, hogy megszárítsam a lepedőket, amelyeket még munkába menet hagytam ott. Aztán vacsorát főztem Apának, és rendszerint egy-egy kisebb balesetet is el kellett hárítanom, mert az apám örökké felgyújtott, eltört vagy elvesztett valamit. Nem tudom, a fáradtságom mikor változott át haraggá. Sokáig magamba fojtottam a dühömet, mert szégyelltem magam miatta. A lelkiismeret-furdalásnak és a hiábavaló büszkeségnek köszönhetően egy darabig még önmagam elől is sikerült eltitkolnom. Kezdtem visszasírni az előző életemet. Arra vágytam, hogy bulizni járjak, leigyam magam, sokáig fenn maradjak, ruhákat cserélgessek Karennel meg Charlotte-tal, és fiúkról, továbbá a péniszük méretéről beszélgethessek velük. Fárasztott, hogy folyton ébernek kell lennem, hogy mindig Apa rendelkezésére kell állnom. Az volt a legnagyobb baj, hogy tökéletésenjmeg akartam felelni Apának. Szerettem volna, ha úgy érzi, én mindenkinél jobban viselem a gondját. De képtelen voltam rá, és egy idő után már nem is volt kedvem hozzá. Már nem kihívásnak tartottam a feladataimat, hanem nyűgnek. De ezt a világért sem vallottam volna be. Kettőnkről gondoskodni jóval nehezebb feladat volt, mint magamat ellátni. Dupla olyan nehéz. És dupla olyan drága. A pénz hamarosan komoly fejfájást okozott nekem. Régebben csak azt kittem, hogy anyagi gondjaim vannak, mivel soha nem jutott elég pénz olyan alapvető dolgokra, mint új cipő vagy új ruha., Most azonban rémülettel kellett megállapítanom: félő, hogy az alapvető élelmiszerekre sem jut elég. Fogalmam sem volt, hová úszik el az a sok pénz. Először életemben rettegtem, hogy elveszítem az állásomat. Komolyan rettegtem. Most, hogy felelősséggel tartoztam valakiért, minden megvál423 tozoct. Hirtelen megértettem, miért mondják az esküvői ceremónián: „jóban-rosszban”. Eltekintve attól az apróságtól, hogy Apa nem a férjem. Könnyű volt szórni a pénzt, amikor még sok volt belőle. Soha nem képzeltem volna, hogy valamit is megtagadok az apámtól. Hogy nem adom oda neki a rövid ujjú műszálas ingemet.

De tévedtem. Ahogy fogyott a pénzünk, egyre jobban zokon vettem, amikor Apa kölcsönkért tőlem. Zokon vettem, hogy reggelente, mielőtt elvánszorogtam dolgozni, ezzel állt elém: – Lucy, kicsikém, tegyél ki pénzt az asztalra. Egy tízest, ha lehet. Zokon vettem, hogy idegeskednem kell. Zokon vettem, hogy hiteltúllépésre kényszerülök. Zokon vettem, hogy magamra egy fillér sem jut. Rémes, mivé lettem – a kicsinyesség, amikor árgus szemmel figyeltem minden falatot, amit Apa lenyelt, amikor árgus szemmel figyeltem minden falatot, amit nem nyelt le. Ha már vettem a fáradságot, hogy bevásároljak és főzzek neki, az a legkevesebb, hogy megeszi, amit elé rakok, gondoltam magamban dühösen. Apa kéthetente kapott segélyt, de fogalmam sem volt, mit csinál vele. A saját fizetésemből vezettem a háztartást. – Legalább egy liter tejet vehetne! – dohogtam tehetetlen haragomban. Elszigeteltnek éreztem magam. A kollégáimon kívül csak Apával érintkeztem. A régi ismerőseimmel nem tartottam a kapcsolatot. Nem volt rá időm, mert munka után rögtön haza kellett rohannom. Karén és Charlotte mindig ígérgették, hogy egyszer majd eljönnek, de úgy beszéltek, mintha legalábbis külföldi expedícióra készülnének. Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy nem látogatnak meg – nem lettem volna képes rá, hogy két teljes óráig boldognak tettessem magam. Gus is rettenetesen hiányzott. Arról ábrándoztam, hogy eljön értem és megszöktet. De amíg Uxbridge-ben éltem, semmi esélyem nem volt rá, hogy összefussak vele. A régi ismerőseim közül egyedül Dániellel tartottam a kapcsolatot. Időnként „beugrott” hozzánk. Alig bírtam elviselni. Minden alkalommal, amikor ajtót nyitottam neki, az volt az első gondolatom, milyen magas, szexi” és vonzó. Aztán eszembe jutott az az este, amikor rávetettem magam, ő pedig visszautasított. Az emlékek hatására elöntött a szégyen. És, mintha ez még nem lett volna elég, Dániel állandóan kínos kérdésekkel zaklatott. 424 – Miért vagy így kifacsarva? – Már megint a mosodába mész? – Miért van szénné égve az összes lábasod? – Segíthetek valamiben? ^kérdezgette folyton. De a büszkeségem nem engedte, hogy eláruljam neki, Apa milyen rossz állapotban van. Csupán ennyit válaszoltam: – Menj haza, Dániel, egyedül is elboldogulok. Az anyagi helyzetünk egyre romlott. Az lett volna a legokosabb, ha felmondom a Landbroke Grove-i albérletemet. Végül is, mit érek azzal, ha lakbért fizetek egy olyan lakás után, ahová be sem teszem a lábam? De azon nyomban.ráébredtem, hogy nem merem megtenni ezt a lépést. Az albérlet volt az utolsó kötelék, amely a régi életemhez fűzött. Ha erről is lemondok, az azt jelentené, hogy soha többé nem megyek vissza Londonba, hogy most és mindörökké Uxbridge-ben ragadok. 425 JíetvemcCií
Nem szívesen fordultam Dr. Thomtonhoz. Nemcsak azért, mert szenilis vénember volt, akit már régen ki kellett volna vonni a forgalomból, hanem azért is, mert tudtam, az egész családot elmebetegnek tartja. Engem már kezelt depresszióval. És volt egy időszak, amikor a tizenöt éves Peter megkaparintotta az orvosi lexikont, és bebeszélte magának, hogy az összes ott felsorolt betegségnek szenvedő alanya. Anya szinte naponta elhurcolta a rendelőbe, ahogy ábécésorrendben és hipochonderhez illően végigrágta magát a könyvön, az agorafóbia, az akné, az Alzheimer- kór, az angina, az angolkór és az asztma tüneteit fedezve fel magán, amíg végül valaki be nem fújta. Még az aknéja sem volt komoly. Bár az anginához közel járt, mire Anya végül feladta. A váró ítéletnapi hangulatot tükrözött, még a csilláron is lógtak (képletesen szólva, hiszen az orvosi várókban nincsen csillár): lépten-nyomon verekedő gyerekekbe, visítozó anyukákba és tüdőbajos aggastyánokba botlott az ember. Amikor végre Odoktorsága színe elé járulhattam, az asztalon hasalt, kimerült és rosszkedvű volt, a tolla a receptblokk tetején hevert. – Mit tehetek önért, Lucy? – kérdezte elcsigázottan. Jól tudtam, mit akar mondani: „Már emlékszem, te is a buggyant Sullivanékhez tartozol. Mi van? Megint rád jött az ötperc?” – Nem rólam van szó – kezdtem habozva. Dr. Thornton azon nyomban felélénkült. – Egy ismerőséről? – kérdezte reménykedve. – Ügy is lehet mondani – feleltem. 426 – Talán terhes? – tudakolta dr. Thornton. – Hmmmm, erről van szó? – Nem*.. – Rejtélyes folyása van? – vágott a szavamba dr. Thornton türelmetlenül. – Egyáltalán nem… – Fájdalmas a havivérzése? – Nem… – Csomót talált a mellében? – Nem – válaszoltam, félig nevetve. – Nem rólam van szó. Az apámról. – A, róla – mondta dr. Thornton bosszúsan. – Akkor miért nem 6 van itt? Nem küldhet ide mást maga helyett, látatlanban nem tudok diagnózist felállítani. – Hogy érti ezt? – Az agyamra megy – fakadt ki Dr. Thornton. – A sok mobil- telefon meg az internet meg a számítógépes játékok meg a szimulátorok. A való élet már senkit sem érdekel! – Oöö… – hebegtem elképedve. Fogalmam sem volt, mit feleljek erre a retrográd kirohanásra. A legutóbbi találkozásunk óta dr. Thornton még excentrikusabb lett, mint volt. – Maguk mind azt képzelik, hogy a kisujjukat sem kell megmozdítaniuk – folytatta a doktor emelt hangon. Lila volt a feje. – Csak ülnek Otthon a modem meg a PC előtt, és azt hiszik, hogy élnek, azt hiszik, szükségtelen azzal fárasztaniuk magukat, hogy kapcsolatba lépjenek az embertársaikkal. Elég, ha megírják e-mailben, mik a tüneteik. – Orvos, magadat gyógyítsd meg! Dr. Thornton szemmel láthatóan az ideg-összeroppanás határán járt. Aztán, amilyen gyorsan jött, ugyanolyan gyorsan el is szállt a haragja. – Mi baja az apjának? – sóhajtotta, visszaroskadva az íróasztalra. – Nehezemre esik megmondani – feleltem zavartan. – Miért? – Az apám nem érzi betegnek magát… – kezdtem bele finoman a bonyolult történetbe.

– Ha az apja nem érzi betegnek magát, ön viszont nem ért égyet vele, akkor ön szorul segítségre – mondta ki dr. Thornton kertelés nélkül. – Nem, félreért… – Nagyon is jól értettem, mire célzott – vágott közbe dr. Thornton. – Jamsie Sulivannek kutya baja. Ha leszokna az italról, tökéletesen rendbe jönne. Bár erre nem mernék megesküd427 ni – tette hozzá, mintha magában beszélne. – Isten tudja, milyen állapotban van a mája. Lehet, hogy már hatszögletű. – De… – Lucy, csak az időmet rabolja. A váró tele van betegekkel, komoly betegekkel, akik segítségre szorulnak. Eközben pedig a Sullivan család nőtagjai azzal nyaggatnak, hogy gyógyítsak meg egy embert, aki úgy döntött, hogy a halálba issza magát. – Hogyhogy a Sullivan család nőtagjai? – kérdeztem. – Ön. Az ön édesanyja. Aki már szinte állandó bútordarab nálunk. – Igazán? – kiáltottam föl meglepetésemben. – Bár most, hogy említi, egy ideje nem járt itt. Önt küldte maga helyett? – Ööö, nem… – Hogyhogy nem? – kérdezte dr. Thomton. – Mi történt? – Elhagyta az apámat – mondtam, együttérzést várva. Dr. Thomton azonban elnevette magát. Félig-meddig. Fölöttébb furcsán viselkedett. – Ezek szerint rászánta magát – csukladozott. Félrebillentett fejjel figyeltem a doktort, és azon töprengtem, mi üthetett belé. És miről beszél egyáltalán, mit akar azzal, hogy Apa a halálba issza magát? Miért az italra vezet vissza mindent? Az agyam egyik zugában lassan formálódni kezdett egy gondolat, amitől halálra rémültem. – Maga meg ott folytatja, ahol az édesanyja abbahagyta? – érdeklődött dr. Thomton. – Ha azt kérdezi, hogy én viselem-e gondját az apámnak, akkor a válaszom, igen – feleltem. – Lucy, menjen haza – sóhajtott dr. Thomton. – Semmit sem tehet az édesapjáért, mi már mindent megpróbáltunk. Amíg ő maga nem dönt úgy, hogy leszokik az italról, senki sem tud segíteni rajta. Még több mozaikdarabka került a helyére a fejemben. – Nézze, azt hiszem, félreértett – mondtam, az igazsággal hadakozva. – Nem azért jöttem ide, mert az apám iszik. Azért vagyok itt, mert valami baja van, aminek semmi köze az italhoz. – Mi az? – kérdezte dr. Thomton türelmetlenül. – Agyba vizel. Csönd támadt. Most megfogtam, gondoltam magamban idegesen, remélve, hogy nem tévedek. – Az ágybavizelésnek érzelmi okai vannak – folytattam bizakodva. – Semmi köze az italhoz. 428 – Lucy – mondta dr. Thomton elkeseredetten. – Igenis van köze az italhoz. – Nem értem, mire céloz – szorult össze a gyomrom. – Nem értem, miért beszél mindig az italról. – Tényleg nem érti? – ráncolta össze a homlokát dr. Thomton. – De hiszen tudnia kell, mint ahogy tudja is. Hogyhogy/iem látja, amikor együtt élnek? Én nem élek együtt az apámmal – feleltem. – Legalábbis évekig nem éltünk együtt, csak most költöztem vissza. – És az édesanyja nem mondta el önnek…? – kérdezte dr. Thomton. Ekkor megpillantotta

elborzadt, nyugtalan arcomat. – Ó! Ó! Már látom. Nem mondta el. Remegett a lábam, tudtam, mit fogok hallani. Egész életemben ezt a katasztrófát próbáltam elkerülni, de most szembe kellett néznem a tényekkel. Ez hát a nagy titok. Szinte megkönnyebbültem, most már nem kell tovább kerülgetnem a forró kását. – Nézze – sóhajtott föl dr. Thomton –, az ön édesapja idült alkoholista. Összeszorult a gyomrom. Tudtam, és mégsem tudtam. – Ez biztos? – kérdeztem. – Nem tudott róla, ugye? – kérdezte dr. Thomton megeny- hülten. – Nem – válaszoltam. – De most, hogy ön elmondta, nem is értem, hogyhogy nem jöttem rá előbb. – Ez gyakran előfordul – magyarázta dr. Thomton fásultan. – Mindig szembesülnöm kell vele, amikor problémák adódnak egy családban, mégis, mindenki úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben volna. – Ó! – Mintha egy elefánt élne a nappaliban, de mindenki lábujj- hegyen jár, és úgy tesz, mintha nem venné észre. – Ó! – ismételtem. – És mit tehetek én? – Hogy őszinte legyek, Lucy – válaszolta dr. Thomton –, ez nem tartozik a szakterületemhez, én csak a testi betegségekhez értek. Ha az ön édesapja egy benőtt körömtől vagy bélproblémáktól szenvedne, többféle kezelési javaslattal is tudnék szolgálni. De a családterápia, a pszichodráma, a konfrontációs kezelés nem az én világom. Már öreg vagyok hozzá. – Ö! – Ön jól van? – kérdezte dr. Thomton reménykedve. – Nem érte erős sokkhatás? Mert a sokkot tudom kezelni, arról még tudok egyet s mást. 429 – Jól vagyok – álltam fel. Szabadulni akartam a doktortól, hogy megemésszem a hallottakat. De nem voltam elég gyors. – Várjon! – szólt utánam dr. Thomton sürgetőleg. – Felírok valamit. – Mit? – kérdeztem. – Egy új apát? Aki nem alkoholista? – Né butáskodjon – mondta dr. Thomton, – Altatót. Nyug- tatót. Antidepresszánst. – Köszönöm, de nem szükséges. – Van egy javaslatom, ami talán segíthet – mondta dr. Thom- tón elgondolkodva. Remény töltötte el a szívemet. – Igen? – kérdeztem elfúló hangon. – Gumilepedő. – Gumilepedő? – kérdeztem elvékonyodó hangon. – Igen, az megvédi a matracot a… Sarkon fordultam. Szédelegve léptem ki a rendelőből. Amikor hazaértem, Apa a fotelben aludt, és a cigarettájával épp lyukat égetett a karfába. Ahogy beléptem az ajtón, felriadt. – Elugranál italért, Lucy? – kérdezte. – Jó – feleltem. Annyira bénult voltam, hogy nem is vitatkoztam. – Mit hozzak? – Attól függ, mennyi pénzed van – válaszolta az apám félénken. – Ó! – mondtam fagyosan. – Azt akarod, hogy én fizessek? – Hááát – felelte Apa bizonytalanul. – Két napja kaptad meg a segélyt – jegyeztem meg. – Mit műveltél vele? – Jaj, Lucy – kacagott fel Apa rosszmájúan. – Pont olyan vagy, mint anyád.

Leforrázva, éhvelygő gyomorral léptem ki az ajtón. Tényleg pont olyan vagyok, mint az anyám? – gondoltam magamban. A boltban, a kelet-európai olcsó lötty helyett, amelyet az apám rendszerint inni szokott, tisztességes whiskyt vettem. De még így is nyugtalan voltam, mindenfélével el akartam halmozni Apát, így hát kértem még negyven cigarettát, négy tábla csokoládét meg két zacskó chipset. Amikor az összkiadásom már húsz font körül járt, abban a biztos tudatban lélegeztem fel, hogy, az extravaganciámnak köszönhetően, már semmiféle hasonlóság nincs köztem és az anyám között. Állandóan dr. Thomton szavai jártak a fejemben. Nem akartam hinni neki, de hiába igyekeztem. Megpróbáltam a régi mó* 430 dón, majd alkoholistaként szemlélni Apát, és az alkoholisták ismérvei jobban illettek rá. Tökéletesen illettek rá. Dr. Thomton leleplező mondatainak hatására felborult az első dominó, a többi meg már nagy sebességgel csapódott a földre. Mintha vörösbort löttyintettek volna a fehér abroszra, úgy itatta át egész életemet a felismerés: a legkorábbi emlékeimet is beszennyezte. Be kellett, hogy szennyezze. Már szennyezett volt. Új megvilágításban láttam az életemet, az apámat, a családomat, és hirtelen minden a helyére került. Nem tudtam megbirkózni a valósággal. Az volt a legrosszabb, hogy egészen másképpen láttam az apámat. Mintha idegen lett volna. Megpróbáltam tenni valamit. Nem akartam, hogy az az ember, akit annyira szerettem, a szemem láttára legyen az enyészeté. Szeretnem kellett. O volt a mindenem. Óvatosan szemügyre vettem az apámat, a múltbeli eseményeket, az összes árulkodó jelet. Próbáltam uralkodni ínagamon, apránként akartam sorra venni az életem történéseit, könnyen emészthető, falatnyi darabokra szerettem volna szétosztani Őket. Magamat védtem, nem akartam, hogy teljesen elborítson a veszteség érzése. De képtelen voltam más szemmel nézni az apámra. Már nem láttam szeretetre méltónak, aranyosnak, imádni valónak és viccesnek. Hanem egy iszákos, handabandázó, magatehetetlen és önző vénembernek. Nem szívesen gondoltam ezt az apámról, elviselhetetlen érzés volt. Annak idején őt szerettem a legjobban, talán ő volt az egyetlen, akihez igazán ragaszkodtam. Most azonban rá kellett ébrednem, hogy az az ember, akit bálványoztam, még csak nem is létezik. Nem csoda, hogy gyerekkoromban úgy meg tudott nevettetni. Könnyű bohóckodni, ha az ember részeg. Nem csoda, hogy Apa annyit énekelt. Nem csoda, hogy annyit sírt. Egyedül a remény, hogy megváltoztathatom, mentett meg az összeomlástól. Csak akkor ismerhetem el – kénytelen-kelletlen hogy Apa alkoholista, gondoltam magamban, ha hiszek benne, hogy létezik megoldás a problémájára. Hallottam olyan alkoholistákról, akik meggyógyultak. Csak annyit kell tennem, hogy utánajárok a dolognak. Segítek az apámnak. Meggyógyul, és mindenki boldog lesz. 431 9íewene£yedH
– Nem – csattant fel dr. Thomton. – Félreért, az alkoholizmust nem lehet gyógyítani. – Ne nevezze alkoholizmusnak. – Miért ne, Lucy? Ez a helyes meghatározás. – Mi lesz az apámmal? – Ha nem hagyja abba az ivást, meghal – közölte dr. Thomton. Megszédültem. – Akkor rá kell vennünk, hogy leszokjon – mondtam kétség- beesetten. – Hallottam már masszív alkoholistákról, akiknek sikerült. Ok hogyan csinálták? – Nem segít más, csak az AA – válaszolta dr. Thornton. – Az meg mi… ? Vagy úgy, az Anonim Alkoholisták! – kiáltottam fel. – Nem hiszem, hogy Apának való hely. Tele van… tele van… alkoholistákkal. – Pontosan. – Gondoljon csak bele. – Majdnem elnevettem magam. – Büdös öregemberek elnyűtt kabátban és nejlonzacskóval a lábukon? Az apám nem ilyen. Bár, ha jobban meggondolom, ő is elég büdös volt, szerintem soha nem fürdött, hiába engedte tele a kádat vízzel, de ezt nem akartam dr. Thomton orrára kötni. – Lucy, sokféle alkoholista létezik, férfiak és nők, fiatalok és öregek, büdösek és illatosak. – Tényleg? – kérdeztem kétkedve. – Igen. – Nők is vannak köztük? 432 – Igen. Dolgozó családanyák, akik szép ruhában és magas sarkú cipőben járnak, parfümtől illatoznak, és gyönyörű a frizurájuk. .. – Dr. Thomton szomorúan elhallgatott, a jelek szerint egy bizonyos személyről beszélt. – És mi történik, ha elmennek az AA-ba? – Nem isznak többet. – Soha? – Soha. – Ünnepi alkalmakkor sem? – Nem. – Nem hinném, hogy Apa belemenne ebbe – jegyeztem meg kételkedve. – Vagy mindent», vagy semmit – válaszolt* a doktor. – És az édesapját elnézve, a semmi a valószínűbb. – Rendben – sóhajtottam föl ha ez az egyetlen megoldás, megemlítem neki az Anonim Alkoholistákat. – Lucy – fakadt ki dr. Thomton. – Már tud róluk. Évek óta. Még aznap este felvetettem a témát. Végre-valahára. Egyre halogattam a dolgot, és a végén Apa már berúgott, mielőtt egy szót is szólhattam volna. – Apa^ kérdeztem idegességtől remegő hangon –, nem gondolod, hogy túl sokat iszol? Az apám összevonta a szemöldökét. Még sohasem láttam ilyennek. Egészen más volt. Azokhoz az alattomos, gonosz, részeges öregemberekhez hasonlított, akiket az utcán látni, amint vadul hadonászva érthetetlen szitkokat szórnak a járókelőkre és megpróbálják megütni Őket, de túl részegek ahhoz, hogy komoly bajt okoznának. Apa éberen figyelt, úgy méregetett, mintha ellenség volnék. – A feleségem lelépett «mondta agresszívan. – Még az italt is sajnálod tőlem? – Nem – feleltem. – Egyáltalán nem. Nem volt nekem való ez a feladat.

– Apa – folytattam óvatosan. A hátam közepébe sem kívántam ezt a beszélgetést. Nem az anyja vagyok. Hanem a lánya, neki kellene leszidnia engem, nem pedig fordítva. – A pénz miatt mondom – próbáltam ügyefogyottan a tárgyra térni. – Persze, persze! – fortyant föl az apám. – Pénz, pénz, pénz. Állandóan a pénz miatt nyavalyogtok. Pont olyan vagy, mint az anyád. Miért nem hagysz itt te is? Gyerünk, kifelé! Takarodj, arra van az ajtó! 433 A vita lezárult. – Dehogyis hagylak itt – suttogtam. – Mindig melletted maradok. Kutya legyek, ha elismerem, hogy az anyámnak igaza volt. Csakhogy nem sokkal ezután Apa még rosszabb állapotba ke- rült. Bár lehet, hogy csak azért éreztem így, mert most már jobban odafigyeltem rá. Nyilvánvalóvá vált, hogy már reggel is iszik. Verekedés tört ki miatta a helyi kocsmában. Előfordult, hogy a rendprség hozta haza az éjszaka kellős közepén. De én tartottam magam. Nem roppanhattam össze, mert senki sem segített volna rajtam. Újból felkerestem dr. Thorntont, de amikor meglátott, csak megrázta a fejét és így szólt: – Sajnálom, azóta sem találták fel a csodaszert. Hacsak ma reggel tíz óra óta nem változott a helyzet. – Várjon – vágtam a szavába. – Olvastam a hipnózisról. Nem lehetne hipnózisban rávenni Apát, hogy hagyja abba az ivást? Hipnózissal a dohányzásról és a csokoládéevésről is le lehet szoktatni embereket– Nem, Lucy – válaszolta ingerülten dr. Thomton. – N incs bizonyítékunk rá, hogy a hipnózis eredménnyel jár, de még ha volna is, a hipnotizálandó személynek magának is akarnia kell a változást. Az ön édesapja még azt sem hajlandó elismerni, hogy sokat iszik, ezért semmi esélyt nem látok rá, hogy le akarjon szokni az italról. Ha pedig mégis, akkor készen áll arra, hogy csatlakozzon az AA-hoz – tette hozzá fensőbbségesen. Elhúztam a számat. A doktor meg ez a hülye AA! – Jó. – Ez sem szegte a kedvemet. – Hagyjuk a hipnózist. És az akupunktúra? – Mi van vele? – kérdezte dr. Thomton elcsigázottan. – Az akupunktúra nem segíthetne apámon? Nem szúrhatnának tűt a fülébe? Vagy valahová máshová? – Valahová máshová mindenképpen – dünnyögte dr. Thomton. Méghozzá eléggé ellenségesen. – Nem, Lucy. Más lehetőségem nem lévén, kikerestem az Anonim Alkoholisták számát a telefonkönyvből, és felhívtam őket, hogy megkérdezzem, mit kezdjek Apával. Noha roppant kedvesek és együtt érzők voltak velem, elmondták, hogy addig semmit sem tehetnek az apámért, amíg ő maga el nem ismeri, hogy segítségre szorul. Halványan emlékeztem valami ilyesmire. És még valamire. Ha az illető maga is elismeri, hogy segítségre van szüksége, az már fél siker. Én azonban nem vettem be ezt a mesét. 434 – Ugyan már – mondtam ingerülten. – Önöknek az a dolguk, hogy leszoktassák a2 embereket az italról, akkor meg mire várnak? – Sajnálom – felelte a nő a vonal túlsó végén. – Senki sem vállalhatja át ezt a feladatot. – De az apám alkoholista – fakadtam ki. – Az alkoholisták állítólag képtelenek maguktól leszokni. – Ez igaz – válaszolta a nő. – De akarniuk kell, hogy leszokjanak. – Azt hiszem, nem értett meg – mondtam. – Az apámnak nagyon nehéz az élete, ráadásul

anyám most hagyta el, így hát muszáj innia. – Egyáltalán nem muszáj – felelte a nő. Kedvesen. – Ez nevetséges! – kiáltottam. – A főnökével szeretnék beszélni. Szakember segítségére van szükségem. Az apám különleges eset. A nő felnevetett. Ettől még inkább felment bennem a pumpa. – Annak idején mindannyian azt hittük, hogy különleges esetek vagyunk – mondta. – Ha annyi fontom lenne, ahányszor ezt már hallottam, gazdag nő volnék. – Miről beszél? – kérdeztem hűvösen. – En is alkoholista vagyok – válaszolta a nő. – Komolyan? – kérdeztem meglepetten. – Nem is hallani a hangján. – Miért, mit gondol, hogyan kellene beszélnem? – kérdezte a nő. – Hát… részegen, azt hiszem. – Már két éve nem iszom – mondta a nő. – Semmit? – Semmit. – Ügy értem, egy kortyot sem? – Egy kortyot sem. Nem ihatott túl sokat, gondoltam magamban, ha két évig absztinens tudott maradni. Valószínűleg kocaalkoholista volt. – Hát, tesaönöm – mondtam búcsúzóul. – Nem hinném, hogy Apa az önök embere. Ö már kora reggel whiskyt iszik. – Szinte büszkeséget éreztem. – Nagyon nehezen tudna leszedni. Nem bírná ki két évig ital nélkül. – Én is reggel kezdtem inni – jegyezte meg a nő. Nyeltem egyet. Nem akartam elhinni, amit mondott. – És a konyak volt a kedvenc italom – folytatta. – Naponta egy üveg – tette hozzá rövid hallgatás után. – Én sem voltam más, mint az ön édesapja. – De ő már öreg… – mondtam kétségbeesetten. – Magának viszont fiatalos a hangja. – Minden korosztály megfordul az AA-ban. Egy csomó idős 435 ember is. Odakiildjek valakit, hogy beszéljen az édesapjával? – kérdezte a nő. Tudtam, hogy Apa dühös lenne és megalázónak találná az egész procedúrát, ezért gondolkodási időt kértem. A nő egy másik szervezet, az Anon-Al telefonszámát is megadta. Elmondta, hogy ezt az alkoholisták barátai és családtagjai számára tartják fönn, ők talán tudnSAak segíteni. Vég» kétségbeesésemben felhívtam őket. Még az egyik foglalkozásukra is elmentem. Arra számítottam, hogy jó kis tippeket kapok majd, hogyan szoktassam le Apát az italról: hogyan dugjam el a piát a házban, hogyan vizezzem fel az italt, hogyan győzzem meg, hogy este nyolc után már ne igyon. Legnagyobb bosszúságomra, egyáltalán nem erről volt szó. Mindenkiwrról beszélt, hogyan próbálnak szabadulni az alkoholista férjüktől, vőlegényüktől, feleségül«:®!, lányuktól vagy barátjuktól, hogy végre a saját életüket élhessék. Az egyik férfi elmondta, hogy az anyja rengeteget iszik, ezért neki a részeges, magatehetetlen nők a zsánerei. Mindannyian a „kölcsönös függőséget” emlegették, amely nem volt ismeretlen a számomra, mert az önsegítő könyvekben már olvastam róla, de nem értettem, mennyiben vonatkozik ez rám és az apámra. – Nem tudod megváltoztatni az apádat – közölte velem az egyik nŐ. – És azzal, hogy mégis

megpróbálod, csak a saját problémáidat söpröd a szőnyeg alá. – Az apám a probléma – válaszoltam sértődötten. – Tévedsz – felelte a nő. – Hogy lehetsz ennyire szívtelen? – kérdeztem. – Én szeretem az apámat. – Nem gondolod, hogy neked is jogod van a boldogsághoz? – kérdezte a nő. – Nem hagyhatom cserben Apát – feleltem hűvösen. – Pedig ez lenne a lehető legokosabb dolog – jegyezte meg a nő. – A lelkiismeretem nem hagyna nyugodni – jelentettem ki ál- szenten. – A lelkiismeret-furdalás önámítás – válaszolta a nő. – Hogy merészelsz! – kiáltottam. – Neked fogalmad sincs, miket beszélsz. – A férjem alkoholista volt – mondta a nő. – Nagyon is jól tudom, min mész most keresztül. – Normális ember vagyok, akinek az apja egy kicsit többet iszik a kelleténél. Én nem vagyok olyan… olyan… balfék, mint 436 ti, akik azért jöttök el ezekre a hülye foglalkozásokra, hogy megbeszéljétek, hogyan kell kizárni az alkoholistákat az életetekből. – Az elején nekem is ez volt a véleményem – mondta a nő- – Nincs hatalmad az apád meg az alkohol fölött. De a saját életedbe még lehet beleszólásod. – Nekem kötJességeim vannak. – Magaddal szemben. És nem mennek olyan egyszerűen a dolgok, hogy ha az egyik ember abbahagyja az ivást, akkor a másik embernek egy csapásra jobbra fordul az élete. – Ezt meg hogy érted? – Milyenek voltak a szerelmi kapcsolataid? Nem válaszoltam. – Az olyanok, mint mi, nehezen tudnak jó párkapcsolatot kialakítani – magyarázta a nő. – Én nem vagyok olyan, mint ti – közöltem megvetően. – Meglepődnél, mennyien fjük rossz párkapcsolatban, nem hozzánk illő férfiakkal – mondta a nő szelíden. – Mert arra alapozzuk az elvárásainkat, amit az életünkben felbukkanó alkoholistákkal való együttélés során tapasztalunk. Itt a telefonszámom. Hívj fel, ha b*6?élgerni támad kedved. Bármikor. Faképnél hagytam, mielőtt odaadhatta volna a ■Émot. Újabb feltárt lehetősig. Újabb zsákutca. És most mihez kezdek? Megpróbáltam kevesebb pénzt adni Apának. De addig rimánko- dott és sírt, amíg el nem fogott a lelkiismeret-furdalás és meg nem könyörültem rajta, annak ellenére, hogy egyáltalán nem álltam jól anyagilag. Az egyik percben dühöngtem, a másikban viszont úgy elszo- morodtam, hogy majdnem megszakadt a szívem. Egyszer gyűlöltem az apámat, máskor imádtam. De teljesen kétségbe voltam esve. 437 ttetvenk.ettedikj-ejeze.t A karácsony rémesen telt. Egyetlen bulira sem tudtam elmenni. Miközben mindenki rövid, fekete, flitteres ruhát öltött (és ezek még csak a férfiak voltak), addig én egy Uxbridge-be tartó metrószerelvényen zötykölődtem. Miközben mindenki lékázott vagy a főnökét csókolgatta, én megpróbáltam rávenni Apát, hogy feküdjön vissza, egyáltalán nem haragszom, amürt megint bepisilt álmában. Azt hiszem, Tündérkeresztanyám alaposan félrehallotta az utasításokat, m«i^”A pia legyen

veled!” helyett a következőt mondta: „A pisa legyen veled!” Még ha találtam volna valakit, aki gondját viseli Apának, akkor sem mehettem volna el sehova, mert úgy le voltam égve, hogy senkit sem tudtam volna meghívni egy italra. Apa az ünnepet megelőző időszakban még masszívabban ivott, mint egyébként. Fogalmam sincs, miért – nem mintha ürügyre lett volna szüksége. Hogy teljes legyen a nyomorúságom, mindössze két karácsonyi lapot kaptam. Az egyiket Dániel küldte, a másikat Adrián a v ideókölcsönzőbőlKarácsony napja egyenesen iszonyú volt. Sem Chris, sem Peter nem jöttek el látogatóba. – Nem akarom, hogy úgy tűnjön, mintha valamelyikük mellett is állást foglalnék – szólt Chris kifogása. – Nem akarom megharagítani Anyut – közölte A1 Jolson, alias Peter. Rettenetes napom volt. Az volt az egyetlen örömöm, hogy Apa délelőtt tizenegyig kómában feküdt. Olyan kétségbeesetten vágytam társaságra, bármire, ami feledteti velem Apa jelenlétét, hogy szinte vártam, mikor mehetek vissza dolgozni. 438 tHetvenfiarmadififejzzet Mivel a karácsony szörnyen sikerült, balgán abban reménykedtem, hogy az újév majd szerencsésebb lesz. Január negyedikén azonban Apa alaposan kirúgott a hámból. Nyilvánvaló volt, hogy előre megtervezte az akciót, mert amikor munkába menet egy csomag gumicukrot akartam venni az állomáson, üres volt a pénztárcám. Hazarohanhattam volna, hogy leállítsam, de nem érdekelt az egész. Amikor beértem a városba, megpróbáltam pénzt kivenni az automatából, de a gép elnyelte a kártyámat. „Ön többszörösen túllépte a hitelkeretét, lépjen kapcsolatba a bankjával” – állt a villogó üzenetben. Majd ha fagy, gondoltam magamban. Ha akarnak valamit, keressenek meg. (Soha nem kapnak el élve stb.) Megantól kellett kölcsönkérnem egy tízest. Amikor hazaértem a munkából, félelmetes külsejű hivatalos levél várt a postaládában. A bankom felszólított, hogy szolgáltassam vissza a csekk-könyvemet. Kezdett kicsúszni a lábam alól a talaj. Megpróbáltam úrrá lenni a jeges rémületemen. Mi lesz ebből? Amint a konyha felé indultam, valami megroppant a lábam alatt. Lenéztem: az egész előszobaszőnyeget üvegcserepek borították. A konyhában is ugyanez volt a helyzet. A konyhaasztalt törött tányérok, csészealjak és tálak lepték el. A nappaliban a füst- üveg dohányzóasztal szilánkokban állt, a könyvek és a kazetták szanaszét hevertek a padlón. Az egész alsó szint fel volt forgatva. Apa keze munkája. Régebben is előfordult néha, hogy részegen tömwzúzni kezdett, de ehhez a pusztításhoz semmi sem volt fogható. Az apámnak természetesen híre-hamva sem volt. Ki-be járkáltam a konyha és a nappali között. Fel sem bírtam fogni, mekkora a kár. Apa mindent összetört, amit csak lehetett. Még a törhetetlen tárgyakkal is próbálkozott. A konyhában volt egy sárga műanyag lavór, amelyet – a rajta látható horpadások számából ítélve – szintén megpróbált ripityára törni. A nappaliban egy egész polcnyi giccses porcelánbabát, – kutyuskát és – csengőt – az anyám szeme fényeit – söpört le a földre. Meg 439

sajnáltam az anyádat. Jól tudtam, milyen sokat jelentettek neki ezek a tárgyak. Még sírni sem volt «fa. Hozzáláttam, hogy feltakarítsam a romokat. Éppen négykézlábra állva szedegettem ki az összetört porcé- lánbaba darabkáit a szőnyegből, amikor megszólalt a telefon. A rend<»ÉgiM hívtak, közölték, hogy Apát letartóztatták. Tisztelettel megkértek, hogy menjek el a rentklWfcre, tegyem le^H óv»ékot. Sem pénzem nem volt hoaaá, sem erőm. Sírva fakadtam. Aztán elhatároztam, hogy felhívom Dánielt. Csodával határos módon, otthon volt – nem tudom, ellenkező esetben mihez kezdtem volna. Annyira zokogtam, hogy nem nagyon értette, mit mondok. – Apára íjjart a dili – bömböltem. – Miféle bili? – Nem bili, dili. – Lucy, hogyhogy rájött a bili? – A* ég szerelmére, gyere ide! – Sietek – ígérte Darfiel. – Pénzt is hozzál magaddal – tettem hao^». Dániel két porcelánkutyányi, egy porceláncsengőnyi és fél dohányzóasztalnyi idő múlva érkezett meg. – Ne haragudj, Lucy – mondta, amikor ajtót nyitottam. – Már kitaláltam. Apáddal történt valami? Átölelt, de én füra»n,ki.sikloctam a karjából. A szemÉhs vonzalom volt a legut^S»amire az érzelmek zWzavSÜfean sziikaé-1 gém volt. – Igen. – Omlöttek a könnyeim. – De szó sincs… – Biliről – fejezte be a mondatomat Dániel. – Igen, erre már magamtól is rájöttem. Ne haragudj, nem értettem, mit mondlH Te jó isten, csak nem földrengés volt nálatok? – Nem… – Betörtek beütök! Semmihez sem szabad hozzányúlni, Lucy. – Francokat! – zokogtam. – Az a barom, részeges apám csinál ta az egészet. – Ezt nem hiszem el, Lucy. – Dániel őszintén elszörnyedt, amitől csak még nyomorultabbul éreztem magam. – De nBfaÉ- túrt a hajába. – fogalmam sincs. De egyre veszélyesebb lesz. Le tartóztat tálB – Mióta tartóztatnak le azél*?lha a saját házadban összetöröd 440 a berendezést? Te jó ég, ez az ország napról napra jobban hasonlít egy rendőrállamhoz. Nemsokára már az is törvénybe ütköző lesz, ha elégeted a pirítóst, vagy dobozból eszed a fagylaltot, vagy… – Fogd már be a szád, te ■véresszájú liberális! – Akaratom ellenére is elnevettem m*Btn. – Nem afltt tartóztatták le, mert ÖMfWiile a saját nippjeit. Nem tudom, mit művelt, de nem is merek belegondolni. – Csak óvadék ellenében adják ki? – Igen. – Jól van, Lucy, pattanj be a csibemobilba. Menjünk, szabadítsuk ki az öreget! Apának egy mritifekihápís volt a rovásán – ittas randalírozás, a köznyugalom megzavarása, magántulajdon megrongálása, súlyos testi sértés megkfcérlése, obszcén magatartás stb. Le voltam taglq^fe Soha nem képzeltem volna, hogy eljön az idő, amikor óvf^kot kell letennem, hogy apámat kiengedjék a bötlönből.

Amikor Apát elővezették a cellából, olyan szelíd volt, mint a kezes bárány – Wszállt belőtea harci szellem. Hazavittük és lefektettük. AztánNlXtem egy csésze teát Dánielnek. – És most mihez kezdünk, Lucy? – szólalt meg Dániel. – Hogyhogy mihez kezdünk? – kérdeztem védekezőn. – Te meg én. – Neked mi közöd az egészhez? – Lucy, csak egyszer, csak egyetlenegyszer ne támadnál rám. Segíteni akarok. – Nincs szükségem a segítségedre. – De igen – mondta Dániel. – Mástíülönben nem hívtál volna föl. – Nincs ezen mit szégyellni – tette hozzá. – Ne legyél ennyire érzékeny. – Te is érzékeny leniéi, ha az apád alkoholista lenne – sírtam el magam ismét. – Jó, lehet, hogy nem alkoholista… – De az. – Dániel zord képet vágott. – Mondj, amit akarsz – zokogtam. – Teszek rá, hogy alkoholista-e vagy sem. Csak az bánt, hogy állandóan részeg, és ezzel tönkreteszi az életemet. Potyogtak a könnyeim, több hónapnyi visszafojtott gyötrelem folyt végig az arcomon. – Te tudtad? – kérdeztem. – Tudtad, hogy Apa… – Igen. – Honnan ? 441 – Chris mondta. – És nekem miért nem szólt senki? – Ok szóltak. – És miért nem segítettek? – Próbáltak. De nem engedted nekik. – Most mihez kezdek? – Költözz el innen, majd valaki gondoskodik az apádról. – Jaj, ne! – kiáltottam fel ijedten. – Jó, nem muszáj elköltöznöd, ha nem akarsz, de rengeteg ember van, aki segíthet neked. A testvéreiden kívül ott vannak a házi betegápolók meg a szociális munkások. Továbbra is gondoskodhatsz az apádról, de nem egyedül kell megbirkóznod a feladattal. – Még meggondolom. Éjfélkor még mindig bánatosan üldögéltünk a konyhaasztalnál. Egyszer csak megszólalt a telefon. – Mi jöhet még? – jegyeztem meg rémülten. – Halló! – Beszélhetnék Lucy Sullivannel? – harsogta egy ismerős hang. – Gus? – kiáltottam fel, és elöntött a boldogság. – Személyesen – ordította a fülembe Gus. – Szia! – Legszívesebben táncra perdültem volna. – Honnan szerezted meg a számomat? – Összefutottam azzal a szőke spinével a McMullensben, ő mondta, hogy valami lepattant helyen élsz. Már úgyis nagyon hiányoztál. – Komolyan? – Az örömtől könnyek szöktek a szemembe. – Hát persze, Lucy. Mondom a csajnak: „Ide azzal a telefon- számmal^ hadd hívjam fel Lucyt, hogy megbeszélhessek vele egy randit.” Es most itt vagyok, Lucy, felhívtalak, hogy megbeszéljek veled egy randit. – Ez fantasztikus! – kiáltottam elragadtatva. – Alig várom, hogy lássalak.

– Add meg a címed, és máris ott vagyok. – Úgy érted, most? – Mikor máskor? – Most nem érek rá, Gus. – Hálátlannak éreztem magam. – És mikor fogsz ráérni? – Holnapután? – Értettem. Csütörtökön, munka után érted megyek. – Remek! Csillogó szemmel fordultam oda Dánielhez. – Gus volt az – mondtam elfúló hangon. 442 – Rájöttem. – Sokat gondolt rám. – Igazán? – Találkozni akar velem. – Szerencséje, hogy vajból van a szíved. – Most miért vagy ilyen undok? – Futhatott volna még néhány kört. Nem kellett volna ilyen könnyen beadnod a derekadat. – Dániel, az, hogy Gus felhívott, a legcsodálatosabb dolog, ami hónapok óta történt velem. Nincs erőm játszadozni vele. Dániel kényszeredetten elmosolyodott. – Inkább a csütörtök esti játszadozásra tartogatod az energiádat –jegyezte meg barátságtalanul. – És akkor mi van? – kérdeztem dühösen. – Nekem is lehet szexuális életem. Miért lettél egyszeriben ilyen prűd? – Mert te többet érdemelnél. Dániel felállt, és az ajtó felé indult. – Biztos, hogy ne maradjak itt éjszakára? – Biztos, koszi. – Megígéred, hogy gondolkodsz azon, amit az apáddal kapcsolatban mondtam? – Megígérem. – Holnap hívlak. Szia! Amikor lehajolt, hogy megpusziljon – az arcomon –(így szól- tam: Ööö, Dániel, nem tudnál kölcsönadni egy kis pénzt? – Mennyit? – Ööö, egy húszast, ha lehet. Hatvan fontot kaptam. – Erezd jól magad Gusszal – mondta Dániel. – Nem csütörtökre kell a pénz – feleltem védekezőn. – Nem is gondoltam. 443 ítfetvennegyedHifejezet Magamon kívül voltam, hogy viszontláthatom Gust. Persze mivel már három hónapja nem mozdultam ki otthonról, az izgalmam részben egyszerűen a bezártságnak volt köszönhető. De nem csak erről volt szó – még mindig őrülten szerettem Gust. Nem adtam föl a reményt, hogy egyszer kibékülünk. Olyan izgatott voltam, hogy még Apa miatt is elfelejtettem aggódni. Amikor elmeséltem az irodában, hogy találkozom Gusszal, elszabadult a pokol. Merediának és Jednek elállt a lélegzete örömében; összefogódzkodva végigszökdécseltek az irodán: még egy

széket is felborítottak. Majd irányt változtattak, és Meredia tekintélyes csípőjével egy írószertartót sodort a földre, minek kö- 1 vetkeztében gemkapcsok, hibajavító festékek, tollak és filcek szóródtak szerteszét. Merediáék majdnem olyan izgatottak voltak, mint én – valószínűleg azért, mert az ő társasági és szerelmi életük is ugyanolyan eseménytelen volt, mint az enyém, és minden fordulatot örömmel fogadtak, akár a saját életükben, akár a másokéban következett be. Csak Megan fintorgott. – Gus? – kérdezte. – Gusszal randizol? Mi történt? Hol találkoztatok? – Felhívott. – A rohadék! – fortyant föl Megan. Egyhangúlag letorkoltuk. – Miket beszélsz! – ripakodott rá Meredia. – Fogd be a szád, Gus igenis jő fej! – méltatlankodott Jed. – Szóval, mi történt? – tudakolta Megan eltántoríthatatlanul. – Gus felhívott, és aztán? – Kérte, hogy találkozzunk – válaszoltam. – És elárulta, hogy miért? – kérdezte Megan. – Megmondta, mit akar? – Nem. – És találkozol vele? – Igen. – Mikor? 444 – Holnap. – Mi is mehetünk? – kérdezte Meredia esdeklő hangon. A padlón térdelt, és marokszám szedte fel a gemkapcsokat. – Nem, Meredia, most nem – válaszoltam. – Semmi érdekes nem történik velünk – jegyezte meg Meredia rosszkedvűen. – Ugyan «már – mondta Jed kedélyesen, hogy felvidítsa Mere- diát. – És a tűzriadó? Egy héttel azelőtt tűzriadó volt az épületben, és őszintén mondom, remekül szórakoztunk. Főleg, hogy előre figyelmeztettek bennünket: Gary, a biztonsági osztályról részleteket szivárogtatott ki Megannak, így próbálta elcsábítani – sikertelenül. Ennek köszönhetően mi már két órával a sziréna megszólalása előtt indulásra készen ültünk: felvettük a kabátunkat és az Hsztalra készítettük a táskánkat. A körözvény szerint az én lettem volna a tűzellenőr, de fogalmam sem volt, mit takar a kifejezés, és később sem sikerült megtudnom. Így hát, kihasználva a kavarodást, elmentem az Oxford Streetre, hogy cipőt nézzek magamnak. – Ne menj el a randira, Lucy – mondta Megan feldúltan. – Ne félj – nyugtattam meg, mert meghatott az aggodalmaskodása. – Tudok vigyázni magamra. Megan megcsóválta a fejét. • – Csak bajt hoz rád – mondta. És aznap szokatlanul csendes volt. Másnap reggel Jed azzal lépett be az irodába, hogy egész éjjel le se hunyta a szemét, annyira izgatott volt. Aztán egész nap panaszkodott, hogy remeg a gyomra az idegességtől. Ragaszkodott hozzá, hogy személyesen ellenőrizze a kinézete» met a randevú előtt. – Sok szerencsét, Sullivan ügynök – mondta. – Öntől függ a sorsunk. Régóta nem éreztem magam ennyire fiatalnak és vidámnak. Mintha az élet tartogatna számomra valamit. Gus az épület előtt várt, miután nézeteltérésbe keveredett Winstonnal és Harryvel (mint később

megtudtam, jogosan). Amikor megláttam/összeszorult a gyomrom – fantasztikusan nézett ki a zöld szemébe hulló fényes, fekete haj tincseivel. A négy hónap nem halványította el Gus szépségét. – Lucy! – kiáltott Gus, amikor megpillantott. Kitárta a karját, és érzékien odalépett hozzám. 445 – Gus – mosolyodtam el elakadó lélegzettel. Reméltem, Gus nem veszi észre, hogy az örömtől és az izgatottságtól alig bírok megállni a lábamon. Gus átölelt és magához szorított, de amikor megéreztem a belőle áradó alkoholszagot, hirtelen vége szakadt szárnyaló boldogságomnak. Semmi szokatlan nem volt abban, hogy Gus bűzlik az alkoholtól – az lett volna a csoda, ha ennek az ellenkezőjét tapasztalom. Többek között éppen ez tetszett benne annyira. Illetve, annak idején éppen ez tetszett benne annyira. Most azonban úgy tűnt, ennek vége. Egy pillanatra elöntött a méreg – ha egy büdös kocsmatölte- lékkel akartam volna tölteni az estét, akár otthon is maradhattam volna Apával. Azt hittem, ez az este maga lesz a Felhőtlen Kikapcsolódás, nem szerettem volna, ha csöbörből vödörbe kerülök. Gus hátralépett, hogy a szemembe nézhessen, de továbbra is á»lelt, és egyfolytában mosolygott. Ettől felvidultam. Elszédített, hogy közvetlenül magam előtt látom ezt az izgató, csinos arcot. Cusszal vagyok, gondoltam magamban hitetlenkedve. Álmaim férfiját tartom a karomban. – Igyunk valamit, Lucy – szólalt meg Gus. Megint elfogott az a különös érzés – a mérhetetlen bosszúság. Micsoda meglepetés! – gondoltam magamban dühösen. Azt hittem, Gus valamivel ötletesebb javaslattal áll elő a kibékülésünk alkalmából. Úgy kell nekem. – Gyere már! – noszogatott Gus, és szaporázni kezdte a lépteit. Majdnem futásnak eredt. Nagyon szomjas lehet, gondoltam magamban, miközben «nottan ballagtam a nyomában. Gus egy közeli kocsmába vezetett, amelyben már többször megfordultunk. Gus egyik törzshelye volt: jól ismerte a csapost meg a vendégek zömét. Amikor a vágtázó Gus mögött átléptem a küszöböt, hirtelen rádöbbentem, hogy ki nem állhatom ezt a kocsmát. Azelőtt nem jutott el a tudatomig, de mindig is kellemetlenül éreztem magam itt. Minden ragadt a piszoktól, és senki sem takarította le az asztalokat. A helyiség tömve volt férfiakkal, akik mind engem bámultak, amikor beléptem, és a személyzet is határozottan udvariatlan volt a lányokkal. De az is lehet, hogy csak velem. Ennek ellenére megpróbáltam pozitívan gondolkodni. Gusszal voltam, aki ismét elbűvölt. Aranyos volt, szórakozta 446 tó és szexi. Annak ellenére, hogy most is az a rémes irhakabát lógott rajta, amelyről mindig az volt a kényszerképzetem, hogy tele van bolhákkal. Amikor elérkezett az idő, hogy megrendeljük az első kört, átmenetileg megszegtük a hagyományokat – Gus fizetett. És micsoda zenés-táncos műsort rögtönzött köré! Természetesen, amint leültünk, a pénztárcámért nyúltam, mert Gus mellett ezt szoktam meg. Mindenki mellett ezt szoktam meg, gondoltam magamban komoran. De ahelyett, hogy Gus, szokásához híven, a saját italát is velem fizettette volna ki, felugrott, és szabály szerint felüvöltött: – NEM! NEM! Szó sem lehet róla!

– Micsoda? – kérdeztem kissé bosszúsan. – Tedd el azt a pénzt, tedd el azt a pénzt! – rivallt rám Gus, és nagylelkűen legyintett, mint pityókos nagybácsi a lakodalomban. – Ezt a kört én fizetem. Mintha a felhők közül előbújt volna a nap – olyan hatást váltott ki belőlem, hogy Gusnak volt pénze. Ez jó jel: most már minden rendben lesz, mert Gus gondoskodik rólam. – Köszönöm – mosolyodtam el. – Nem, ragaszkodom hozzá – harsogta Gus, a pénztárcámra mutogatva. – Rendben – feleltem. – Különben megsértődöm. Személyes sértésnek veszem, ha nem engeded meg, hogy ezt a kört én fizessem – hőbörgött Gus. – Gus – mondtam neki –, nem vitatkozom. – Ja! Akkor jó. – Gus kissé elképedt. – Mit kérsz? – Egy gin-tonikot – motyogtam szégyellősen. Gus egy gin-tonikkal, egy korsó sörrel és egy nagy adag whis- kyvel tért vissza. Komor képet vágott. – Jézusom! – panaszolta. – Micsoda zsebmetszés! Tudod, menynyibe került a gin-tonik? Annyiba biztosan nem, amennyit a következő körben én fogok rád költeni, gondoltam magamban. Miért kell neked egyszerre kétféle ital, amikor rajtad kívül mindenki más eggyel is beéri? De csak egy alázatos bocsánatkérést rebegtem el, mert nem akartam elrontani ezt a várva várt estét. Ahogy az már lenni szokott, Gus rosszkedve hamar elpárolgott. – Egészségedre, Lucy! – Rám mosolygott, és az anyagi romlásba döntő gin-tonikos poharamnak koccantotta a korsóját. 447 – Egészségedre! – Megpróbáltam úgy tenni, mintha komolyan is gondolnám, amit mondok. – Igyunk, hogy legyen húgyunk – jelentette ki Gus vigyorogva, és egy hajtásra legurította a sörét. Görcsösen elmosolyodtam. Rendszerint halálra röhögtem magam Gus elmés bemondásain, de ma nem. Nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan szerettem volna. Nem nagyon tudtam miről beszélgetni Gusszal, ő pedig egyáltalán nem fárasztotta magát a beszéddel. Régebben mindig rengeteg mondanivalónk volt egymás számára, gondoltam magamban szomorkásán. Most azonban hirtelen kínos csönd telepedett ránk – rám, legalábbis, mindenképpen. Elkeseredetten próbáltam menteni, ami menthető, és ledönteni a közöttünk húzódó falat, de nem mertem erőltetni a társalgást. Gus sem törte össze magát. Mintha megfeledkezett volna a külvilágról. Mintha megfeledkezett volna rólam, döbbentem rá egy idő után. Egy férfi, aki tökéletes harmóniában él önmagával és a világgal, kényelmesen elhelyezkedik a karosszékében, kezében az ital meg a cigaretta, remekül érzi magát, a kocsma közönségét szemléli, odabiccent az ismerősöknek, figyeli, mi zajlik körülötte. Halálosan nyugodt. Gus elvigyorodott, rekordidő alatt kiürítette mind a két poharat, majd visszament a pulthoz, és újabb kört rendelt magának. Tőlem meg se kérdezte, kérek-e valamit. Nem hívott meg. Most, hogy visszagondolok, mindig is ez volt a jellemző rá. De azelőtt nem foglalkoztam a dologgal. Most viszont annál inkább. Némán ültünk: nekem szavamat szegte a hiábavaló várakozás, miközben Gus megitta a két

pohár italt és elszívott egy cigarettát. Aztán egy szuszra lehajtotta a maradék negyed liter sört. Még le sem nyelte, de már rám parancsolt: – Te jössz, Lucy. Gépiesen felálltam, és megkérdeztem tőle^mit kér. – Egy korsó sört kísérővel – felelte Gus ártatlan képpel. – Még valamit? – kérdeztem gúnyosan. – Köszönöm szépen, Lucy – válaszolta Gus elégedetten. – Rendes lány vagy. Egy kis spangli sem ártana. – Spangli? – Cigi. – Cigi? Milyen fajta? – Bensőn and Hedges. – Mennyit kérsz? Ezret? 448 Gus felnyerített. – Húsz is elég lesz, hacsak nem akarsz mindenáron többet venni. – Nem, Gus, nem akarok – feleltem fagyosan. Miközben a pultnál várakoztam, azon töprengtem, miért vagyok ilyen letört. Az én hibám, gondoltam. Előre látnom kellett volna, hogy csalódni fogok. Túl nagy elvárásokkal jöttem ide. És túl nagy igényekkel. Epedve vártam, hogy Gus kedves legyen, hogy csüngjön a szavaimon, hogy azt mondja, hiányoztam neki, gyönyörű vagyok, és halálosan szerelmes belém. De hiába. Meg se kérdezte, hogy vagyok, nem mondta el, hol volt és miért nem jelentkezett négy hónapig. Túl sokat vártam tőle – annyira elégedetlen voltam az életemmel, hogy abban reménykedtem, ő lesz a megmentőm. Aki törődik veleqp, akire ezekkel a szavakkal bízhatom rá az életemet: „Gyere, segíts.” A lehetetlent kértem. Nyugi, mondtam magamnak, miközben megpróbáltam elkapni a csapos pillantását. Engedd el magad. Legalább együtt vagytok. Végül csak előkerült, nem? És most is ugyanolyan szellemes és szórakoztató, mint volt. Mit akarsz még? Poharakkal megrakodva és új reménnyel felvértezve tértem vissza az asztalhoz. – Ezt már szeretem, Lucy – mondta Gus, és úgy rácsapott a sörre, mint egy menstruáció előtt álló nő a mogyorós csókra. Nem sokkal ezután így szólt: – Igyunk még. Majd mellékesen hozzátette: – Te fizetsz. Valami eltörött bennem. Nem vagyok jótékonysági intézmény, gondoltam magamban. Legalábbis, most már nem. – Ne mondd! – kiáltottam, nehezen palástolva a dühömet. – Mióta fogadják el a levegőt törvényes fizetőeszköznek? – Miről beszélsz? – nézett rám Gus félénken. Volt valami a viselkedésemben, ami újdonságként hatott rá. – Gus – közöltem vele kárörvendően –, egy vasam sem maradt. Füllentettem, mert volt még nálam annyi, hogy haza tudjak menni – még egy zacskó sült krumplit is vehettem volna útköz

449 ben de ezt nem kötöttem Gus orrára. Ha megtudja, még ezt a keveset is kicsikarja belőlem. – Micsoda nőszemély vagy! – nevette el magát Gus. – így halálra rémíteni! – Komolyan beszélek. – Ne csináld – tréfálkozott Gus. – Nálad van a varázskártyád, amivel pénzt lehet elővarázsolni a falba vájt kincsesbarlangból, a légépből. – Igen, de… – Akkor meg mire vársz, indulás, Lucy, nincs vesztegetni való időnk. Szaladj és hozd a zsozsót, addig én itt maradok és fogla' lom a helyet. – És te, Gus? – Köszönöm, talán kihúzom egy korsó sörrel, amíg visszajössz. – Nem, Gus, azt akartam kérdezni, hogy neked nincs bankkártyád? – Nekem? – kiáltott fel Gus. A térdét csapkodta nevettében. – Ezt komolyan kérdezted? Hangosan hahotázott, majd elfintorodott, hogy így adja tudtomra: elment az eszem. Némán vártam, hogy abbahagyja a nevetést. – Nem, Lucy – köszörülte meg a torkát, amikor végre lehiggadt, de a szája széle még ekkor is remegett. – Nem, Lucy, nincs. – Sajnos, Gus, nekem sincs. – De én tudom, hogy neked van – kötötte az ebet a karóhoz Gus. – Láttam, amikor pénzt vettél ki vele. – Már nincs meg. – Ne hülyéskedj! – Komolyan mondom. – És miért nincs meg? – Elnyelte a gép. Nem volt pénz a számlámon. – Tényleg? – kérdezte Gus megütközve. Most megkapta a magáét, gondoltam magamban elégedetten. Aztán elszégyelltem magam. Nem szép dolog Guson levezetni a mérgemet, amikor Apára vagyok dühös. Hirtelen úgy éreztem, mindent el akarok mesélni Gusnak, meg szeretném magyarázni neki, miért vagyok undok és rosszkedvű. Megértésre és megbocsátásra, együttérzésre és szeretetre vágytam. Így hát, minden teketória nélkül mesélni kezdtem, milyen érzés Apával élni és minden pénzemet odaadni neki, úgy, hogy nekem egy fillér sem marad… – Lucy – vágott a szavamba Gus türelmetlenül. 450 – Igen? – kérdeztem bizakodva, együttérzést várva. – Tudom már, mit csinálunk – mondta Gus lehengerlő mosollyal. – Komolyan? – Ez fantasztikus, gondoltam magamban. – A csekkfüzeted még megvan, nem? – kérdezte Gus. A csekkfüzetem? – gondoltam magamban. A csekkfüzetem? Mi köze a csekkfüzetemnek ahhoz a szerencsétlenséghez, ami ért? – A csapos jó haverom – folytatta Gus csillogó szemmel. – Biztosan beváltja a csekkedet, és máris öp*tőképesek vagyunk. – Csak úgy sugárzott az elégedettségtől. – De, Gus. – Nem szívesen hűtöttem le. – Semmi sincs a számlámon, és a hitelkeretemet is túlléptem. – O, ne is törődj vele! – felelte Gus. – Csak egy ócska bankról van szó, mit csinálhatnak veled? A magántulajdon lopás, gyerünk, Lucy, ássuk alá a rendszert!

– Nem – mondtam sajnálkozva. – Nem tehetem. – Aftrdög vigye el, Lucy, akkor akár haza is mehetünk – fújta fel magát Gus. – Szia, örültem, hogy találkoztunk. – Na jó – sóhajtottam föl, azzal fogtam a táskámat és megkerestem benne a csekkfüzetemet. Megpróbáltam nem gondolni a bankomtól várható fenyegető telefonhívásra. Gusnak igaza van, gondoltam magamban, mi az a pár fillér! De önkéntelenül is úgy éreztem, mindig csak elvesznek tőlem, holott egyszer, a változatosság kedvéért, kaphatnék is valamit. Kiállítottam egy csekket, Gus pedig odavitte a pulthoz. Az ott töltött idő hosszából és a csapos arckifejezéséből ítélve, nem volt könnyű beváltania. Végre-valahára visszajött. Mind a két keze poharakkal volt tele. – Sikerrel jártam – mondta vijgyorogva, és egy maréknyi ba*Jtjegyet gyömöszölt a zsebébe. Észrevettem, hogy a farmere slicce biztosítótűvel van összefogva. – Kérem a visszajárót, Gus – mondtam, és megpróbáltam palástolni a dühömet. – Mi van veled, Lucy? – morgolódott Gus. – Egyszeriben olyan smucig lettél. – Igazán? – Kavargott a gyomrom a visszafojtott haragtól. – Ezt meg honnan veszed? Hiszen szinte az összeiJkött én fizettem ma este– Ha így fogod fel a dolgot – méltatlankodott Gus –, csak mondd meg, mennyivel tartozom, és amint tudom, megadom. – Nagyszerű – feleltem. – Ezt fogom tenni. 451 – Itt a visszajáró – csapott le Gus egy gombócnyi bankjegyet és érmét az asztalra. Ekkor vál&ciyilvánvalóvá, hogy az este tönkrement, méghozzá helyrehozhatatlanul. Nem mintha korábban kifejezetten jó hangulatban telt volna. De akkor még legalább reménykedhettem, hogy minden jobbra fordul. Jól tudtam, hogy óriási illetlenség ilyet tenni, de fogtam a pénzt, és megszámoltam. Ötven fontról állítottam ki csekket, Gus pedif^körtiJbelil harmincat adott vissza. Egy-két pohár ital, még Gus ivási szokásait figyelembe Véve sem kerülhet húsz fontba. – Hol a többi? – kérdeztem. – Ja! – Gus bosszankodott, de megpróbálta nem kimutatni. – Azt hittem, nem fogsz haragudni: meghívtam Vinníe-t, a csapost egy italra, hajlói, hogy segített rajtunk. Szerintem ez a legkevesebb. – És a maradék? – ArrÚM pultaél álltam, odajött Keith Kennedy, és úgy éreztem, őt is meg kell vendégelnem. – Meg kell vendégelned? – Meg kell hívnom egy italra. Állati rendes velem, Lucy. – És a i*bbi? – Csodálkoztam az állhatatosságomon. Gus elnevette magát, de élesen, erőltetetten csengett a hangja. – . .wÖ^jógegy tízessel is tartoztam neki – vallotta be végül. – Tartoztál r^ki egy tűssel, és az én pénzemből adtad meg a tartozásodat? – kérdeztem higgadtan. – Oöö, igen. Azt hittem, nem baj. Mi egyf«fcét-vagyunk, Lucy, szabad lelkek. A pénz nem számít. Dőlt b|tele a szó, majd John Lennon Imqgine-jét kezdte énekelni, bár egyedül azt a sort tudta, amelyik arra szólít fel, képzeljük el, hogy nincs tulajdon. Összevissza bohóckodott – esdek- lően széttárta a karját, és jelentőségteljes pofákat – Ó, Lucy, képzeld, hogy nincs tulajdon, képzeld, hogy nincs tulajdon, énekelj! Képzeld, hogy nincs tu-hu-la-haj-DÖN! Lá- lá-lá-lá-láá-ááááá-ááááááá!

Elhallgatott és várta, hogy elnevessem magam. De komoly maradtam, ezért tovább bohóckodott. – A lé határozza meg a tudatot. Korábban ellágyultam volna Gus műsorszámaitól. Minden bizonnyal elnevetem magam, közlöm vele, hogy rémesen viselkedik, K9 menten megbocsátok neki. De ezúttal nem ez történt. 452 Egy szót sem szóltam. Megnémultam. Egyszerűen megnémul- tam. Nem is mérgelődtem. Rájöttem, mekkpfe bolondot csináltam magamból. Túlságosan szégyelltem magam ahhoz, hogy dühöngjek. Nem volt jogom heelá» Az egész este azzal telt, hogy megpróbáltam menteni, ami menthető,Üs magam eUÉPs eltitkolni a zaklatottságomat. Most minden rémség a felszínre került. Miért érzem úgy, hogy állandóan ez történik velem? – mor- fondí*>ztam magamban. Egy szempillantás alatt végigtekintettem az életemen, és rá kellett döbbennem: azáft, mert valóban mindig ez történik velem. Az apámnál is mindennapos dolognak számított, hogy adósságba vertem magam miatta. Nem csoda, hogy ismerős az érzés. Gus talán nem mindig tőlem kért kölcsön? Soha nem volt egy vasa sem. Eleinte még örömmel adtam neki. Örültem, hogy segíthetek rajta, örültem, hogy szüksége van rám. Elszorult a gyomrom a felismerései Mekkora balek voltam! Mindenki észrevette, csak én nemwCönnyű az ilyet palira venni. Szegény Lucy, olyan kétségbeesetten vágyik a szeretetre és a melegségre, hogy még pénzt is hajlandó áldozni rá. Az utotaétf^f* is neked adja, mert úgy érzi, te érdemesebb vagy rá, mint ő. Lucy mellett soha nem leszel éhes, még ha neki magának nincs is meg a napi betevője. De mit számít? Kipiirődik vele? Nem Gus volt az egyetlen a szerelmeim közül, aki anyagilag fügpKMBfen. A legtöbb barátom munkanélküli volt. Bízóknak sem volt pénzük, akik dolgoztak valahol. Az este hátralévő részében úgy éreztem, mintha kiléptem volna a testemből és kívBről figyelném magunkat. Gus alaposan berúgott. Faképnél kellett volna hagynom, de nem vitt rá a lélek. Elborzadtam, megrendültem, elhűltem attól, amit láttam, de nem bírtam elfordítani a tekintetemet. Gus a combomhoz nyomta az égő cigarettáját, de még csak észre se vette. Az ölembe löttyintette a sörét, de fel sem tűnt neki. ^ÜSevissza locsogott, belekezdett egy törtépetbe, majd miután teljesen belebonyolódott, elfelejtette befejezni. Átkiabált a szomszédos asztalnál üft pjpiak, és njg akkor sem hagyta abba a hablatyolást, amikor nyilvánvalóvá •lt, hogy idegesíti őket. Kivett egy ötfontost a zsebéből, holott nekem azt mondta, nincs nála pénz, majd azzal szakította félbe a szomszédaink be 453 szélgetését, hogy meglengette az orruk előtt a bankót, és így kiáltott: – Nézzétek, ez itt a barátnőm fényképe. A huszonegyedik születésnapján készült. Hát nem gyönyörű? Régebben a hasamat fogtam volna a nevetéstől. Most viszont rettenetesen szégyelltem magam, a végén pedig egyszerűen unatkoztam. Minél részegebb lett Gus, én annál inkább kijózanodtam. Alig szóltam hozzá, de vagy nem vette észre, vagy nem törődött vele.

Mindig ilyen volt? – morfondíroztam. Hát persze, hangzott a válaszom. Gus semmit sem változott. Én lettem más. Másképpen láttam a dolgokat. Gus szinte nem is törődött velem. Csak azért kellettem neki, hogy megfejjen. Dánielnek igaza volt. Hogy tovább tetézzem a kínjaimat, még azt is el kellett ismernem, igaza volt a felfuvalkodott hólyagnak. Amíg élek, az orrom alá fogja dörgölni. Bár talán nem is lesz – nem is olyan felfuvalkodott, mint régebben. Inkább kedves. Legalább néhanapján meghív egy italra. Vagy vacsorázni… Egy órán keresztül ültem üres pohárral a kezemben. Gus nem vette észre. Kiment vécére, ahol húsz percet töltött, és amikor végül mél- tóztatott visszajönni, még csak bocsánatot se kért. Semmi szokatlan nem volt a viselkedésében. Gusszal mindig így teltek az estéim. Valami miatt olyan férfiakkal vettem körül magam, akik többet ittak a kelleténél, és kihasználtak engem. Nem értettem, hogyan jutottam idáfg. Azt viszont éreztem, hogy torkig vagyok. Amikor eljött a záróra, Gus vitába bonyolódott az egyik csapossal – ez is jellemző volt rá. A csapos rákiabált: – Talán nincs hol aludnod? Gus úgy vélekedett, ez módfelett tapintatlan kérdés, hisz csak pár nappal azelőtt földrengés rázta meg Kínát. És ha egy kínai meghallotta volna, amit mondtál? – hőbör- gött Gus. Az az összefüggéstelen zagyvaság, amivel ezután rukkolt elő, túl fárasztó volt ahhoz, hogy elmeséljem. Legyen elég annyi, hogy a csapos erőszakosan az ajtó felé taszigálta a rúgka- páló Gust, aki ezt kiabálta: – Remélem, a pokolra jutsz. 454 Ha meggondolom, hogy annak idején egyenesen csodáltam ezt a fajta viselkedést, és azt hittem, Gus lázadó! Becsapódott mögöttünk az ajtó, és ott álltunk az utcán. – Na jó, Lucy, menjünk haza – mondta az enyhén dülöngélő, elhomályosult tekintetű Gus. – Haza? – kérdeztem udvariasan. – Igen – felelte Gus. – Rendben van – mondtam szelíden. Gus győzedelmes mosolyt villantott rám. – Hol laksz most? – kérdeztem. – Még mindig Camdenben – válaszolta Gus szórakozottan. – De miért… – Akkor indulás Camdenbe – szóltam. – Ne! – kiáltott föl Gus rémülten. – Miért ne? – kérdeztem. – Mert most nem lehet – felelte. – Miért nem lehet? – Mert… csak. – Márpedig az apám házába nem jöhetsz. – Miért nem? Jól meglennénk az öreggel. – Azt elhiszem – bólintottam. – Éppen ettől félek. Itt valami nem stimmel, mindig is sejtettem. Lehet, hogy Gus a barátnőjével él Camdenben. De fütyültem rá. Még seprönyéllel sem értem volna Gushoz. Nem értettem, azelőtt mi tetszett benne annyira. Ügy nézett ki, mint egy gnóm, egy töpörödött, részeg kobold. A rémes

irhakabátjában meg a mocskos barna pulóverében. Megtört a varázslat. Irtóztam Gustól. Még a szaga is furcsa volt. Gyomorforgató, mint a szőnyegé egy féktelen házibuli után. – Tartsd meg a kifogásaidat – mondtam. – Nem kell megmagyaráznod, miért nem viszel föl magadhoz. Eddig se vittél. Tartsd meg a nevetséges meséidet. – Miféle nevetséges meséimet? – kérdezte Gus. Alig bírta kimondani, hogy „nevetséges”. – Lássuk csak – feleltem. – Azzal hozakodnál elő, hogy a bátyád tehenére kell vigyáznod, de sehová sem fér be, csak a hálószobába, és fél az idegenektől. – Csakugyan? – kérdezte Gus elgondolkodva. – Lehet, hogy igazad van, egészen úgy hangzik, mintha én mondtam volna. Kivételes nő vagy te, Lucy Sullivan. – A, dehogy – mosolyodtam el. – Már nem. Ez összezavarta Gus már amúgy is kusza gondolatait. 455 – Lásd be – erősködött hogy csak hozzád mehetünk. megyek – válaszoltam. – Te maradsz. – De… – tiltakozott Gus. – Jó éjt! – kiáltottam csengő hangon. – Ne, Lucy, várj! – szólt utánam Gus rémülten. Hátrafordultam, és nyájasan rámosolyogtam. – Igen? – Hogy jutok most haza? – kérdezte Gus. – Mi vagyok én, jósnő? – kérdeztem ártatlanul. – De, Lucy, egy vasam sincs. Egészen közel hajoltam Gushoz, és elmosolyodtam. Gus visszamosolygott rám. – Hogy őszinte legyek, kedvesem – aközöltem vele sugárzó arccal –, fütyülök rá. Már régóta vártam a pillanatra, hogy ezt a szemébe vághassam. – Hogy érted ezt? – Hogy te is megértsd – itt hatásszünetet tartottam, és egészen közel hajoltam Gushoz –, HÚZZ A FRANCBA, GUS! Mélyet sóhajtottam. – Keress magadnak más balekot, te koszos kis kocsmatöltelék! Bezárt a bazár! Azzal faképnél hagytam a megdöbbent Gust, és ringó léptekkel elindultam. Olyan önelégülten somolyogtam, mint egy macska. Kis idő múlva rájöttem, hogy rosszfelé megyek, ezért ugyanazon az úton, amelyen jöttem, visszalopakodtam a metró- állomáshoz, remélve, hogy a kis rohadék már elhúzta a csíkot. 456 !rtetvenötödi((_fejez,e t Mérgemben jókedvre derültem. Hazamentem Uxbridge-be, de csak azért, hogy összeszedjem a holmimat. A metró utasai furcsán méregettek, és nem merészkedtek a- közelembe. Újra felidéztem magamban, hogyan döngöltem a földbe Gust, és egy győzedelmes hang ezt ismételgette a fejemben: nincs kegyelem, nincs kegyelem. Szomorkás mosollyal azon töprengtem, vajon mekkora pusztítást sikerült véghezvinnie az apámnak a távollétemben. Lehet, hogy felgyújtotta a házat az a részeges barom. Ez esetben, remélem, bennégett. Elképzeltem, mekkora tűzvész törne ki, és a körülmények ellenére, elnevettem magam. Az utastársaim döbbenten pillantottak rám. Egy hétbe telne, amíg eloltanák. Apám akkora lánggal

égne, hogy talán még a világűrből is látni lehetne, mint a kínai nagy falat. Talán még az iparban is hasznosítani tudnák mint generátort, és pár napig ő látná el árammal egész Londont. Gyűlöltem. Már láttam, milyen gonoszul bánt velem Gus – ugyanolyan gonoszul, mint az apám. Csak a részeges, megbízhatatlan, ágról- szakadt férfiakhoz vonzódtam. Mert az apám ezt a példát mutatta nekem. Egyszeriben kihűlt a szeretetem. Elég volt. Mostantól fogva boldoguljon, ahogy tud. Egy vasat sem kap tőlem – sem ő, sem Gus. A haragom eggyé olvasztotta Gust és Apát. Apa soha nem birizgálta Megan haját, ennek ellenére haragudtam rá. Gus nem zokogott a vállamon kislánykoromban és nem hajtogatta, hogy az élet maga a pokol, de ettől még nem bocsátottam meg neki. Tulajdonképpen hálás voltam Apának és Gusnak, amiért ilyen cudarul bántak velem. Amiért elérték, hogy hátat fordítsak nekik.–Mi lett volna, ha sohasem nyílik ki a szemem? Ha egy kicsivel is kedvesebbek lettek volna hozzám, örökre megpecsételték volna a sorsomat. Újra és újra megbocsátottam volna nekik. Eszembe jutottak a régi szerelmeim, akiket, azt hittem, már ré457 gén elfelejtettem. Rég múlt férfiak, rég múlt megaláztatások, rég múlt idők, amikor még élethivatásomnak tekintettem, hogy ne- hezen kezelhető, önző embereket pátyolgassak. A szokatlannak számító harag mellett még egy különös érzés támadt föl bennem. Ezt pedig úgy hívták, hogy jogos önvédelem. 458 íHetveníiatodil
mivel a gyermekek tapasztalatlanok, azt hiszik, hogy az egészről ők tehetnek. Azt hiszik, az ő kötelességük, hogy felvidítsák a szülőt. Érted? 459 – Igen. – Volt abban valami, amit Charlotte mondott. Emlékszem, Apa annak idején sokat sirt, én meg soha nem tudtam, miért. Viszont ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy megbízónyosodjam: nem miattam. És rettegtem, hogy soha többé nem lesz már boldog. Bármit megtettem volna, hogy segítsek neki, hogy felvidítsam. Charlotte lelkesen próbálta belegUnfcöszölni a kerek életemet a maga kerek elméletébe. – És amikor a gyermek (ez megint csak te vagy, Lucy) felnő, olyan helyzetekhez vonzódik, amelyekben a gyerekkor érzései… hogy a fenébe is van? Re.– – re… rekon… ? – Rekonstruálódnak – siettem Charlotte segítségére. – Jé, Lucy, honnan tudtad? – Charlotte elismerő pillantást vetett rám. Honnan tudtam volna? Legalább ezerszer olvastam a könyvet. Jó, egyszer mindenképpen. És behatóan ismertem a benne felvázolt teóriákat. Eddig a pillanatig azonban meg sem fordult a fejemben, hogy rám is vonatkozhatnak. – E«tzt jelenti, hogy megismétlődnek, ugye, Lucy? – Igen, Charlotte. – Tehát, láttad, hogy az apád alkoholista, és megpróbáltad felvidítani. De nem tudtad. Nem mintha tehetnél róla, Lucy – tette hozzá Charlotte sietve. – Hiszen kicsi voltál, mit csinálhattál volna? Eldugod az üvegeket? Eldugom az üvegeket. Eszembe jutott valami, ami nagyon régen, több mint húsz éve történt. És hirtelen felvillant emlékezetemben az a nap – még nagyon kicsi voltam, talán négy- vagy ötéves, és Chris azt mond] ta nekem: – Gyere, Lucy, dugjuk el az üvegeket. Ha eldugjuk az üvegeket, Anyuéknak nem lesz min veszekedni. Fájó sawvel gondoltam arra a kislányra, aki a kutya kosarába dugott el egy akkora üveg whiskyt, mint saját maga. De Charlotte- ból dőlt a szó, így későbbre kellett halasztanom a tépelődést. – A gyermekből (ez még mindig te vagy, Lucy) felnőtt lesz, aki sokféle férfival találkozik. De csak azokat találja vonzónak, akik ugyanazokkal a problémákkal küszködnek, mint a szülei (azaz az apád). Érted? – Értem. – A felnőtt gyermek azoknak a férfiaknak a társaságában érzi jól magát, akik részegesek, nem tudnak bánni a pénzzel vagy gyakran vetemednek erőszakra… – olvasta Charlotte. 460 – Az én apám soha nem ütött meg bennünket. – Majdnem elsírtam magam. – Ugyan, ugyan, Lucy! – fenyegetett meg Charlotte játékosan a mutatóujjával. – Ezek csak példák. A lényeg az, ha az apa minden este gorillajelmezben ül le vacsorázni, akkor a gyerek a bundás vagy szőrös hátú férfiak társaságában érzi jól magát. Érted? – Nem. Charlotte felsóhajtott, és birkatürelemmel magyarázta: – Olyan férfiakat szedtél össze, akik folyton ittak, nem dolgoztak, ír származásúak voltak, és az apádra emlékeztettek. Mivel az apádat nem tudtad boldoggá tenni, úgy érezted, kaptál még egy esélyt. „De jó, talán őt meg tudom változtatni, ha már az apámat nem sikerült.” Érted? – Azt hiszem. – Úgy fájt a szívem, hogy meg akartam kérni Chartbtte ot, hagyja abba. – Világos – jelentette ki Charlotte határozottan. – Persze te nem tehetsz az egészről, Lucy.

Nem azt mondom, hogy a te hibád. Az aljas éned irányított. – Úgy érted, az alattas énem? Charlotte belepillantott a könyvbe. – Ja, igen, az. Csak tudnám, mi a különbség! Nem volt erőm felvilágosítani. – Ezért szerettél bele olyan buggyant szeszkazánokba, mint Gus, Malachy meg… hogy is hívták azt, aki kiesett az ablakon? – N ick. – Ez az, Nick. Különben hogy van? – Tudomásom szerint, még mindig tolószékkel közlekedik. – Jaj, ez iszonyú! – Charlotte hirtelen lehalkította a hangját. – Megbénult? – Nem, Charlotte – nyugtattam meg sietve. – Már teljesen felépült, de azt állítja, hogy tolószékkel sokkal egyszerűbb az élet, tekintve hogy állandóan részeg. – Akkor jó – sóhajtott fel Chartette megkönnyebbülten. – Már azt hittem, nem áll föl neki. Az sem jelentett volna semmit, ha Nick nem tudja használni a nemi szervét. A legtöbbször túl részeg volt ahhoz, hogy felizgul' jón. Ha egy szombat délután nem lopják el a pénztárcáját, nem hiszem, hogy valaha is beteljesült volna a kapcsolatunk. Charlotte ott folytatta, ahol abbahagyta. – Most, hogy tudod, miért kezdesz mindig csődtömegekkel, jobban oda fogsz figyelni – közölte velem sugárzó arccal. – Az 461 összes kocsmatölteléket kihajítod, találkozol a nagy „ő”-vel, és boldogan éltek, amíg meg nem haltok! Nem tudtam osztozni Charlotte örömében. – Attól, hogy tudom, miért kezdek mindig csődtömegekkel, még nem oldódik meg a problémám – nevettem föl elkeseredet' ten. – Hülyeség! – jelentette ki Charlotte. – Megkeseredett vénlány lesz belőlem, és gyűlölni fogom az iszákos férfiakat. – Nem, Lucy, egy hozzád illő férfi elnyeri majd a kegyeidet – idézte Charlotte a könyvet. – Tizedik fejezet. – De először is változtatnom kell az eddigi életem során belém rögzült szokásaimon. – Ne feledjük, hogy én is olvastam a könyvet. – Tizenkettedik fejezet. Charlotte felbőszült a hálátlanságomon. – Most miért vagy ilyen undok? – kérdezte. – Nem is tudod, milyen szerencséd van. Bármit megadnék, hogy nekem is disz- funkcionális családom legyen. – Charlotte, hidd el, kár irigykedned. – Ugyan! – Charlotte-ot nem lehetett meggyőzni. – Az isten szerelmére, miért? – Egyre jobban elöntött a méreg. – Mert ha semmi bajom sincs a családommal, mivel magyarázom, hogy az összes kapcsolatom kudarcba fullad? Senkit sem hibáztathatok magamon kívül. Charlotte ismét mélységesen irigy pillantást vetett rám– Szerinted az apám egy zsarnok? – kérdezte reménykedve. – Nem – válaszoltam. – Nem nagyon ismerem, de kedves embernek látszik. – Nem gondolod, hogy erélytelen, határozatlan és rossz vezető, akit senki sem tisztel? – olvasta Charlotte hangosan. – Éppen ellenkezőleg – feleltem. – Szerintem nagyon is tiszteletre méltó ember.

– Nem gondolod, hogy hataloméhes? – kérdezte Charlotte es- deklő^hangon. – Melagomániás? – Úgy érted, megalomániás? Nem. Sajnálom – tettem hozzá. Charlotte majdnem megpukkadt mérgében. – Lucy, tudom, hogy nem a te hibád, de te találtad ki az egészet… – Micsodát? – csattantam fel bosszúsan. – Jó, lehet, hogy személy szerint nem te voltál – visszakozott Charlotte –, de soha nem hallottam volna ezekről a dolgokról, ha te nem vagy. Telebeszélted a fejemet – tette hozzá durcásan. 462 – Az volna a világ nyolcadik csodája – dörmögtem az orrom alatt. – Szemét! – Charlotte szemébe könnyek tolultak. – Ne haragudj! – mondtam. Szegény Charlotte! Szörnyű lehet, ha az ember éppen csak annyira értelmes, hogy tisztában legyen a saját butaságával. De Charlotte nem sokáig búslakodott. – Meséld el még egyszer, hogyan dobtad ki Gust – követelte izgatottan. így hát – nem először, de nem is utoljára – felelevenítettem a történteket. – És milyen érzés volt? – tudakolta Charlotte. – Felemelő? Győzedelmes? Olyan jó lenne, ha én is ki tudnám rúgni azt a szemét Simont. – Beszéltél vele mostanában? – Kedden nála aludtam. – Jó, de beszélgettetek is? – Nem, nem nagyon. Charlotte elnevette magát. – Jaj, Lucy, úgy örülök, hogy visszajöttél! – sóhajtott fel. – Hiányoztál. – Te is hiányoztál nekem. – Most, hogy végre itt vagy, jókat beszélgethetünk Frodról… – Kiről? Ja, Freudról. – Micso… ? Hogy kell ejteni? – Mintha azt mondanád, hogy „majd”. Frajd. – Frajd – mormolta Charlotte. – Igen, szóval olvastam róla… Frajd azt mondja, hogy… – Charlotte, mi ütött beléd? – A szombat esti bulira gyakorolok. – Charlotte-nak minden átmenet nélkül megkeseredett a hangja. – Kiráz a hideg azoktól a pasiktól, akik azt képzelik, csak azért, mert nagyok a melleim, már rögtön buta liba vagyok. Majd én megmutatom nekik! Egész este Frodról, akarom mondani, Frajdról fogok beszélni. Bár nem biztos, hogy észre fogják venni: a férfiak soha nem figyelnek rám, inkább a mellbőségemmel társalognak. Egy pillanatra elkomorult. – Mit veszel föl a bulira? Gondolom, időtlen idők óta nem mozdultál ki itthonról. – Nem megyek el. – Mi? ~ Még nem. Túl korai lenne. 463 Charlotte a hasát fogta nevettében. A jelek szerint az alkoholista apjukat magára hagyó emberek önmarcangolását egyenértékűnek tekintette azzal, amikor valaki megbotlik egy öntözőcsőben és ruhástul beleesik az úszómedencébe, vagy az éjszaka kellős közepén nyuszijelmezben kizárja magát a lakásból, és a szomszédaihoz – akik már amúgy is elmebetegnek nézik – kell bekopogtatnia, hogy telefonálhasson.

– Hogy te milyen ostoba vagy! – hahotázott. – Ügy beszélsz, mintha gyászolnál. – Gyászolok is – feleltem kimérten. 464 J-íetvenfietedi(
Nem voltam nagy véleménnyel magamról – bár ez nem számított újdonságnak. Meredia, Jed és Megan komoly érdeklődést mutattak a lelkiállapotom iránt. Illetve a lelkiállapotaim iránt. Mindennap másmilyen volt a hangulatom, a többiek pedig rendre kifaggattak és lelkesen megosztották velem a tanácsaikat, észrevételeiket. Mint már említettem, január volt, és nem nagyon mozdultunk ki otthonról. – Ma hogy érzed magad? – kérdezték a többiek kórusban, amikor beléptem az ajtón. – Mérges vagyok. Mérges, amiért az apám világéletében egy nagy nulla volt. Vagy: 466 – Szomorú vagyok. Úgy érzem, mintha az ember, akit szerettem, az ember, akit az apámnak hittem, halott volna. Vagy: – Elégedetlen vagyok. Jobban is gondoskodhattam volna az apámról. Vagy: – Gyötör a bűntudat. Lelkiismeret-furdalásom van, amiért cserbenhagytam az apámat. Vagy: – Irigykedem. Irigylem azokat, akiknek normális gyerekkoruk volt. Vagy: – Szomorú vagyok… – Már megint? – kérdezte Meredia. – Pár napja is ugyanezt mondtad. – Igen, tudom – válaszoltam. – De ez másfajta szomorúság, ezúttal magamat sajnálom. Fantasztikus, filozofikus beszélgetésekbe bonyolódtunk. – Emlékeztek még azokra a srácokra, akiknek a repülőgépe lezuhant az Andokban? – tettem föl a kérdést. – Azokra, akik megették az utastársaikat? – kérdezte Meredia. – És amikor a túlélők hazatértek, elkergették őket a városból, mert megették a szomszédaikat? – tette hozzá Jed. Mivel irodában dolgoztunk, munkaköri kötelességeink közé tartozott, hogy elolvassuk a bulvárlapokat. – Igen – feleltem. – Mit gondoltok, mi a jobb: ha nyugodt lel- kiismert/rtel haltok meg, vagy ha mindenestül belevetitek magatokat a túlélésért folytatott alantas, embertelen küzdelembe? Órákig vetkőztünk, és közben alapvető erkölcsi kérdéseket boncolgattunk. – Szerintetek milyen íze lehet az emberhúsnak? – kérdezte Jed. – Azt hallottam, olyan, mint a csirkéé. – Csirkemell vagy csirkecomb? – kérdezte Meredia elgondolkodva. – Mert ha olyan, mint a csirkemell, semmi kifogásom ellene, de ha a csirkecombra hasonlít, egy falatot se bírnék lenyelni belőle. – Én sem – csatlakoztam Merediához. – Legföljebb paradicsomszósszal. – Azok a fickók tettek rá valamit? Majonézt vagy ketchupöt? – mélázott el Jed. – Kíváncsi vagyok, a pilótának más íze volt-e, mint a többi utasnak – mondtam. 467 – Valószínűleg igen. – Meredia fontoskodó képpel bólintott. – Mit gondoltok, megsütötték a húst vagy nyersen ették meg? – kérdezte Megan. – Szerintem nyersen – válaszoltam. – Hú, mindjárt kidobom a taccsot – mondta Megan. – Ne mondd! – Mind a hárman meglepődve néztünk rá. Megannak nem volt kényes a gyomra. – Hiszen nem is voltál sehol tegnap este – jegyeztem meg zavartan.

Megan falfehér volt. Bár lehet, hogy csak a barnaság kopott le róla. A mellkasára szorította a kezét, és öklendezni kezdett. – Tényleg hánynod kell? – kérdeztem riadtan. Jed előrelátóan Megan ölébe helyezte az egyik papírkosarat. Mind a hárman Meganra szegeztük a tekintetünket, élvezettel figyeltük a drámai fejlownfriyeket, remélve, hogy Megan tényleg kitaccsol, és ezzel feldobja a napunkat. De csalódnak»kellett. Pár perc elteltével Megan a padlóra hajította a papírkosarat, és így szólt: – Oké, már jól vagyok. Szavazzunk kézfeltartással. Ki van amellett, hogy helyes volt megenni őket? Három kéz emelkedett a levegőbe. – Gyerünk, Lucy! – mondta Jed. – Tedd már föl a kezed! – Nem is tudom… – Lucy, kinek a bőrét akartad megmenteni? A sajátodat vagy az apádét? He? Pirulva feltartottam a kezem. Amíg Meredia keze a levegőben volt, Jed megcsiklandozta a hónalját. Meredia felsikkantott, majd elnevette magát: – Jaaaaj, te kis… Jed és Meredia, megfeledkezve róla, hogy nincsenek egyedül, évődni kezdtek egymással: úgy tettek, mintha dulakodnának. Megannal jelentőségteljesen egymásra pillantottunk. A szürke január tovabicegett. Társadalmi életem pedig még mindig a nullával volt egyenlő. Felújítottam a barátságomat Adriannel, a videókölcsönző tulajdonosával. Megpróbáltam kikölcsönözni az Amikor egy férfi nagyon szere- tét, de a Krzysztof Kieslowski rendezte Veronika kettős életéve 1 tértem haza. Ki akartam venni a Képeslapok a szakadékból^, de valami folytán a Neruda postása lett belőle (a szinkronizálatlan, 468 feliratozás nélküli változat). Térden állva könyörögtem Adrián- nek, adja oda az Első állomás: has Vegast, ehelyett megkaptam az Eine Sonderbare Liebe című filmet, amelyet már meg se néztem. Egyáltalán nem hiányzott a szórakozás, mivel az irodában valóságos szappanopera játszódott le a szemem ÍRt. Meredia és Jed nagyon közel kerültek egymáshoz. Módfelett közel. Mindig egy időben távoztak – bár ez nem szállított akkora szenzációnak, hiszen a cég ö*ffteírtolgozója pontban örérakor hanyatt-homlok menekült az épületből. Ám, ami sokkal árulkodóbb jel volt, együtt is érkeztek. És az irodában is úgy viselkedtek, mint egy szefc relmespár. Egyfolytában kacarásztak és szemérmes pillantásokat vetettek egymásra, mesterkélten vigyorogtak és állandóan elpirultak – úgy tűnt, Jed alaposan belezúgott Merediába. Volt egy játékuk, amelyben más nem vehetett részt: Meredia csokoládé- kockákat, cukorkát vagy szőlőszemeket dobált át Jednek, aki a szájával próbálta elkapni a csemegéket, miközben összeütögette a karját, és fókahangokat hallatott. Irigyeltem őket, amiért boldogok. Örültem, hogy a szemem láttára habarodtak egymásba. Mert Megan nem szolgáltatott több szerelmi drámát. Megváltozott. Csak árnyéka volt a régi önmagának; ezt az is mutatta, hogy alaposan megcsappant az irodánk körül őgyelgő fiatalemberek száma – már kényelmesen ki tudtunk lépni az ajtón, nem kellett lökdösődni és mogorván rászólni egyesekre: – Elnézést, szabad lesz? Nem tudtam rájönni, mi olyan furcsa Meganon, aztán egyszer csak beugrott. Hát persze! A barnaság – teljesen lekopott róla. A tél végre Megant is egyszerű földi halandóvá tette, megfosztotta bőrét a bronzos, belső kisugárzásnak tűnő ragyogástól. A tüneményes istennőből átlagos, robusztus lány lett, akinek néha zsírosán lógott a haja.

Észrevettem azonban, hogy nem csak Megan szépsÉfié fakult meg. Már nem volt olyan belevaló, vidám és energikus, mint azelőtt. Már nem akarta kinyomozni Meredia valódi nevét. Gyakran volt morcos és harapós, ami nyugtalanított. Mindez nagy előrelépésnek számított, ha figyelembe vesszük, hogy akkoriban állandóan azzal voltam elfoglalva, hogy magamat sajnáltam, de aggódtam Meganért. Megpróbáltam kihúzni belőle, mi baja – és nemcsak a morbid kíváncsiság vezérelt. Sötétben tapogatóztam, amíg egy napon próbaképpen meg nem kérdeztem tőle, nincs-e honvágya. Megan felém fordult, és rám rivallt: 469 – Hát tudd meg, Lucy, hogy igenis honvágyam van! Most pedig megkérlek, hogy ne nyaggass tovább. Tökéletesen együtt éreztem vele – engem is egész életemben honvágy gyötört!.*CflPpán annyi volt a különbség kettőnk között, hogy én nem tudtam, hol van az otthonom. Amint rájöttem, hogy Megan boldogsága napelemmel működik, mindenáron napfényhez akartam juttatni. Noha egy ausztrál útra nem tudtam volna_ befizetni, egy bérletet azért vehettem neki aricöaili szoláriumba. Ám amikor átadtam neki az ajándékomat, leesett az álla. Úgy meredt rám, mintha a halálos ítéletét dugtam volna az orra alá, majd nagy nehezen kinyögte: – Nem, Lucy, ezt nem fogadhatom el. Ez volt az a pillanat, amikor komolyan aggódni kezdtem miatta – nem állítom, hogy Megan a fogához verte a garast, de nagyon megbecsülte a pénzt, különösen azokat a dolgokat, amelyekhez ingyen hozzájuthatott. De hiába erősködtem, egyre csak azt hajtogatta, hogy ez túl nagy ajándék a részemről, ezért semmiképpen sem fogadhatja el. A végén én mentem el a szoláriumba, minek köszönhetően a szeplőim száma további nyolcmillióval gyarapodott. 470 írté tvennyoCcadif
– Ne hívogass állandóan! – ripakodtam rá egyik este, amikor nála voltunk, és ő éppen vacsorát főzött nekem. – Bocs, Lucy – mondta Dániel alázatosan, és tovább szeletelte a sárgarépát. 471 – Nem hagyatkozhatok rád teljesen – siránkoztam. – Félek, hogy ez lesz a vége, mert most, hogy Apa nincs, óriási űr támadt az életemben… – …és akaratlanul is ki akarod tölteni – fejezte be a mondatot Dániel.–Nagyon érzékeny vagy, és sebezhető, és nem engedheted meg magadnak, hogy túlságosan közel kerülj bárkihez. Elismerő pillantást vetettem rá. – Nagyon ügyes, Dániel. Most ezt fejezd be. Különösen kikhez? Különösen kikhez nem szabad túl közel kerülnöm? – A férfiakhoz – mondta Dániel büszkén. – Helyes – mosolyodtam el. – Csillagos ötös. Örültem, hogy Dániel ilyen jól ért a lelkizéshez. Pláne, ha figyelembe vesszük, hogy jóképű férfi, aki nagy sikereket ért el a gyengébb nem körében, és nem szorult rá arra, hogy pszichológiai könyveket olvasgasson. – Most jut eszembe – mondtam. – Eljössz velem moziba holnap este? – Persze hogy elmegyek, Lucy, de mintha az előbb azt mondtad tolna, hogy nemszabad túl közéj kerülnöd a férfiakhoz… – Nem rád gondoltam – vágtam közbe könnyedén. – Te nem számítasz férfinak. Dániel megbántott pillantást vetett rám. – Tudod, hogy értem – mondtam bosszúsan. – Más nők szemében természetesen férfi vagy, én viszont csupán a barátomnak tekintelek. – Attól még lehetek férfi – dünnyögte Dániel. – Még akkor is, ha barátok vagyunk. – Dániel, ne duzzogj! Gondolkozz: hát nem sokkal jobb, ha veled vagyok, mint valaki mással, akibe akár bele is szerethetek? Na? – Igen, de… – Dániel elhallgatott. Zavártan nézett mag»elé. Nem volt egyedül. Nem tudtam eldönteni, okos dolog-e Dániellel töltenem az időmet, mert így biztonságban érezhetem magam, vagy éppenséggel halálos veszélynek teszem ki magam azáltal, hogy túl közel kerülök hozzá. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy jobb vele, mint nélküle. Azzal, hogy állandóan emlékeztetem a korlátaira, egyszerűen fenn tudom tartani a három lépés távolságot. Egészen addig vele lehetek, amíg úgy nem határozok, hogy ez így nem mehet tovább. Vagy valami ilyesmi. Mindent egybevetve, okosabb, ha bele se gondolok a következményekbe. Időnként eszembe jutott az a jelenet, amikor Dániel megcsókolt. Nem egyszerűen örültem, hanem egyenesen sugároztam az 472 elégedettségtől, hogy alaposan kivesézhetem az emlékeimet. Mert valahányszor felidéztem magamban az esetet – ami csak nagy ritkán fordult elő –, egyszeriben belém villant annak az éjszakának az emléke is, amikor Dániel nem volt hajlandó megcsókolni, és az a megalázottság, ami ezután lett úrrá rajtam, egyszer s mindenkorra pontot tett a képzelgéseim végére. Dániellel tehát kezdtünk visszatérni a rendes kerékvágásba, és olyan felszabadultak voltunk egymás társaságában, hogy együtt nevettünk kérészéletű romantikus/szexuális kapcsolatunkon. Azaz, majdnem. Néha, amikor Dániel megkérdezte: Kérsz még inni? – kényszeredetten felkacagtam, és könnyedén ezt válaszoltam: – Nem, elég volt. Ugye, te sem szeretnéd, ha megismétlődne az a jelenet, amikor az apámnál

megpróbáltalak elcsábítani? Ezen mindig nagyot nevettem, remélve, hogy a kacagással a maradék szégyenérzetet is ki tudom űzni magamból. Dániel soha nem nevetett velem, de nem is vártam el tőle. 473 O-Cetvenkitencedif^fejezet A januárból február lett. Megjelentek a krókuszok és a hóvirágok. Az emberek elobújtak csigaházukból, főleg miután megkapták a fizetésüket, és a karácsonyt követő anyagi csőd elteltével első ízben volt tele a pénztárcájuk. Meredia, Jed és Megan elvesztették érdeklődésüket a lelki életem iránt, most, hogy elég pénzük volt, kocsmatúrákra mentek és kialakították a saját társasági életüket. Ami nagyon érzékenyen érintett, mert nem sokat tudtam nyújtani nekik – egy nap se telt el anélkül, hogy ne szenvedtem volna az önutálattól és a szégyentől. Hetente egyszer meglátogattam Apát. Mindig vasárnap mentem ki hozzá, mert vasárnap amúgy is öngyilkos hangulat lett úrrá rajtam, és kár lett volna elkótyavetyélni az időt. Bármennyire gyötört az önvád, össze sem lehetett hasonlítani azzal a gyűlölettel, amit Apa érzett irántam. Mondanom sem kell, nagy örömmel fogadtam az utálatát és haragját, mert meg voltam győződve róla, hogy ezt érdemiem. A február márciusba fordult, és én voltam az egyetlen élíltny, aki még nem ébredt föl téli álmából. Annak ellenére, hogy Apa, fizikai szempontból, nagyszerű ellátásban részesült, mardosott a bűntudat. Egyedül Dánielnek sírhattam el a bánatomat. Ellentétben azzal, amit egyesek állítanak, igenis létezik időbeli megköti!? meddig gyászolhat az ember valakit vagy valamit, legyen az apa, vőlegény vagy egy pár cipó, amit nem kapni a méretében. Dániel türelme jóval nagyobb volt, mint másoké. A kollégáim fütyültek rám. Amikor hétfőn megkérdezték: – Szia, hogy telt a hétvége? –, rendszenWit ezt válaszoltam: – Pocsékul, bárcsak halott volnék. A többieknek szemük se rebbent. Ha Dániel nem áll mellettem, becsavarodtam volna. Olyan volt, mint egy terapeuta, azzal a különbséggel, hogy ő nem kért negyven fontot egy óráért, nem viselt drapp kordnadrágot, és nem vett föl zoknit a szandáljához. Nem minden találkozásunkkor voltam magam alatt, de Dániel vészhelyzet esetén is nagyszerűen viselkedett. Újra és új 474 ra – mindig ugyanazokat a kínokat állva ki – végighallgatta, hogyan kérődzőm ugyanazon a témán. Volt, hogy munka után beültünk egy italra, én pedig levetettem magam a Dániel melletti székre és így szóltam: – Lehet, hogy hallottad már… – Azzal részletes beszámolóba kezdtem (tegyük fel) egy álmatlan éjszakáról, egy szomorú vasárnapról, egy gyöt- relmes estéről, amely azzal telt, hogy Apa miatt nyugtalankodtam, ostoroztam magam és szégyenkeztem. Dániel egyszer sem panaszkodott, amiért nem tudtam friss hírekkel szolgálni. Egyszer sem tartotta fel a kezét, mint a forgalmat feltartóztató rendőr, és nem szakított félbe: – Állj! Várjunk csak, Lucy, azt hiszem, ezt már mesélted! Pedig minden alapja meglett volna rá. Mert ha Dániel nem hallgatta végig legalább ezerszer a sirámaimat, akkor egyszer sem. Néha előfordult, hogy a megfogalmazás kicsit más volt, de a végén mindig ugyanoda lyukadtam ki. Szegény! – Ne haragudj, Dániel – mondtam neki. – Bárcsak változatosabb gyötrelmekkel tudnék szolgálni. Már biztosan halálra unsz. – Semmi gond, Lucy – vigyorodott el Dániel. – Olyan vagyok, mint az aranyhal. Rövid az

emlékezetem. Minden alkalommal úgy érzem, mintha most hallanám először, amit mondasz. – Hát, ha tényleg így van – mondtam bizonytalanul. – így – felelte Dániel vidáman. – Meséld el még egyszer, milyen képzeletbeli alkut kötöttél az apáddal. Dánielre sandítottam, hátha gúnyolódik, de nem. – Jó – mondtam félszegen, és (még egyszer) megpróbáltam szavakba önteni a lelkiállapotomat. – Úgy érzem, mintha alkut kötöttem volna Apával. – Miféle alkut? – kérdezte Dániel angyali mosollyal. Épeszű ember, bolond ember. Nagyszerű párost alkottunk. – Csak kitaláció az egész. Mintha azt mondtam volna: „Apa, tudom, hogy cserbenhagytalak, de semmit sem ér az életem, mert rettenetesen szégyellem magam, amiért feláldoztalak a saját boldogságom kedvéért. Most már kvittek vagyunk.” Van ennek értelme, Dán? – Már hogyne volna – bólintott Dániel, ki tudja, hányadszor. Döbbenten kellett megállapítanom, hogy Dániel nagyot nőtt a szememben. Végig mellettem állt a bajban. – Nagyon rendes vagy – közöltem vele egyik este, amikor elhallgattam, hogy levegőt vegyek. – Ugyan, rajtad kívül senkiért sem tenném meg ugyanezt – mosolyodott el Dániel. 475 – De még így sem szabad túl közel kerülnöm hozzád^ tettem hozzá sietve. Az utóbbi öt percben megfeledkeztem erről az elvemről, és Dániel mosolya elbátortalanított. Ellensúlyoznom kellett a helyzetet. – Most próbálok kilábalni a lelki válságból. – Igen, Lucy. – Fel kell dolgoznom az apám elvesztését. – Igen, Lucy. Szerettem volna örökre begubózni, legjobb lett volna, ha a terapeutámon – azaz Dánielen – kívül senkivel sem kell kapcsolatot tartanom. Egészen addig, amíg Dánielnél be nem telik a pohár, ami azzal fenyegetett, hogy romba dől a kényelmes élet, amelyet kialakítottam magamnak. Dániel még csak nem is figyelmeztetett. Egyik este, amikor találkoztunk, a szokásos módon köszöntöttem: – Dániel, örülök, hogy látlak, de csak azért, mert te töltőd ki az életemben támadt űrt. Mire Dániel felemelte a kezét, és végtelenül szelíden így szólt: – Lucy, nem kellene már véget vetni ennek az egésznek? – Ho-hogyan? – Megmozdult a talaj a lábam alatt. – Miről beszélsz? – Lucy, igazán nem akarlak megbántani, de gondolkoztam a dolgon, és szerintem ideje, hogy lezárd ezt a fejezetet – mondta Dániel még szelídebben. Az arcom a hullamerevség állapotába került a döbbenettől. – Nem kellett volna hagynom, hogy ennyire belelovald magad az önsajnálatba – jegyezte meg Dániel keserűen. – Rossz hatással voltam rád. – Nem, nem – tiltakoztam sietve. – Nagyszerűen viselkedtél, csodálatosan. – Lucy, ideje, hogy kimozdulj otthonról – kockáztatta meg Dániel szelíd hangon, amivel sikerült halálra rémítenie. – De hiszen most sem vagyok otthon. – Nyugtalan voltam. És védekezőállásba vonultam. Ereztem, hogy a nyugodt vizeken töltött napjaim meg vannak számlálva. – Úgy értem, szórakoznod kellene – magyarázta Dániel. – Mikor akarsz visszatérni a normális életbe? Mikor fogsz megint emberek közé járni? Bulizni?

– Majd ha elmúlik a bűntudatom. – Gyanakodva méregettem Dánielt. – Dániel, azt hittem, te megértesz– Ezek szerint nem élvezheted az életedet, mert lelkiismeret' furdalásod van az apád miatt? 476 – Pontosan! – Reménykedtem, hogy ezzel a téma le van zárva. De tévedtem. Dániel így szólt: – A lelkiismeret'furdalás nem illan el csak úgy. Tenni is kell érte valamit. Jaj, ne! Ezt aztán nem akartam hallani! Elhatároztam, hogy női bájaim segítségével szerelem le Dánielt, ezért félénken rápillantottam a félig lehunyt szempilláim mögül. – Ne nézz így, Lucy – mondta Dániel. – Úgysem érsz el vele semmit. – Dögölj meg! – dö»nqgtem, majd zavart, mogorva hallgatásba burkolóztam. Durcás képpel néztem Dánielre, de ezzel sem értem el semmit. Láttam, hogy hajthatatlan. – Lucy – szólalt meg. – Nem bántani akarlak, ezért engedd, hogy segítsek rajtad. – Becsületére legyen mondva, látszott rajta, hogy gyötrődik. Éelsóhajtottam, és beadtam a derekamat. – Jól van, te szemét, segíts. – Lucy, a bűntudatod valószínűleg elhalványul majd, de soha nem tűnik el teljesen. Meg kell tanulnod együtt élni vele. – De nem akarok. – Tudom, de kénytelen leszel. Nem vonhatod ki magad az életből, amíg valamikor a távoli jövőben meg nem szabadulsz a bűntudatodtól. Mert elképzelhető, hogy sohasem fog bekövetkezni. Azt sem bántam volna. – Olyan vagy, mint a Kis Hableány – váltott témát hirtelen Dániel. – Igazán? – Ragyogtam a büszkeségtől. Ez a megjegyzés sokkal inkább a kedvemre való volt. Most, hogy Dániel említi, tényleg hosszú, hullámos és fényes a hajam. – Arra kárhoztatta magát, hogy az uszonyain járjon, cserébe azért, hogy a szárazföldön élhessen. Te is hasonló alkut kötöttél: a lelkiismeret-fúrdalásoddal fizettél a szabadságodért. – Ó! – Szó sem esett a hajamról. – Rendes lány vagy, Lucy, semmi rosszat nem tettél, jogod van a boldogsághoz – magyarázta Dániel. – Csak annyit kérek, hogy gondolkodj el ezen. ^ Gondolkodtam. És gondolkodtam. És gondolkodtam. Elszívtam egy cigarettát, és közben gondolkodtam. Megittam egy gin477 tonikot, és közben gondolkodtam. Miközben Dániel odament a bárpulthoz, hogy kérjen nekem még egy pohár italt, gondolkodtam. Végül így szóltam: – Gondolkodtam. Lehet, hogy igazad van, lehet, hogy ideje továbblépni. Igazság szerint, már a könyökömön jött ki a folytonos önmar- cangolás. A könyökömön jött ki, hogy ennyire belelovaltam magam a dologba. És ez így ment volna még egy jó darabig – talán évekig ha Dániel nem kapja el a grabancom. – Jól van, Lucy. – Dániel fellélegzett. – És ha már itt tartunk, egyszer már az édesanyádat is meglátogathatnád. – Mi vagy te? – fortyantam föl. – Az élő lelkiismeretem? – És ha már úgyis dühös vagy rám – vigyorodott el Dániel megkérlek, hogy ne tedd ki magad többé az apád inzultusainak. Hagyd abba az önmarcangolást. Visszafizetted a társadalomnak, amivel tartoztál neki, letelt a büntetésed. – Ezt én döntöm el – mondtam mérgesen. Még hogy hagyjam abba az önmarcangolást! Látszik,

hogy Dánielt nem katolikus szellemben nevelték. Még csak gondolni sem merek egy olyan életre, amely nem jár együtt buzgó önostorozással. Bár most, hogy belegondolok, talán nem is ártana, ha elengedném magam. Tulajdonképpen remek ötlet. Miközben ezt latolgattam magamban, Dániel olyasmit mondott, ami végleg felnyitotta a szemem, így szólt: – Tudod, Lucy, ha nagyon gyötör a lelkiismeret, még mindig visszamehetsz az apádhoz. Amikor csak akarsz. Elképedtem az ötlettől. Erre soha nem lennék képes. Soha többé. Csak ekkor döbbentem rá, miről beszélt korábban Dániel. Azért választottam ^szabadságot, mert szabadságra vágytam. Akkor pedig élnem is kellene vele. Amikor feloszlott a köd, Dánielre meredtem. – Azt hiszem, igazad van – mondtam halkan. – Az élet arra való, hogy élvezzük. – Te jó isten, Lucy! – kiáltott fel Dániel meghökkenve. – Mellőzzük a közhelyeket. – Szemétláda! – feleltem mosolyogva. – Nem retteghetsz örökké – magyarázta Dániel, kihasználva a jókedvemet.–Nem rejtőzhetsz el az érzéseid meg az emberek elől. – Itt hatásszünetet tartott. – Lucy, nem rejtőzhetsz el a férfiak elől. Ez egy kicsit erős volt. Alig álltam lábra, Dániel máris kergetni akart. 478 ■m- Na ne! – kiáltottam fel rémülten. – Azt akarod, hogy barátom legyen, mindazok után, amiket végigcsináltam? – Jaj, Lucy, nyugalom – mondta Dániel. Elkapta a karom, mintha azon nyomban az utcára akartam volna szaladni, hogy felajánlkozzam az első szembejövő férfinak. – Nem most rögtön. Kicsit később, nem pont most… – De Dániel! – siránkoztam. – Én mindig rosszul ítélem meg a férfiakat. Te tudod a legjobban, hogy reménytelen eset vagyok. – Csak arra kérlek, Lucy, hogy barátkozz a gondolattal… – mondta Dániel aggodalmas arccal. – Nem hiszem el, hogy szerinted alkalmas vagyok egy új kap* cső latra – válaszoltam meglepetten. – Lucy, nem azt mondom, hogy… csak egyszerűen… – De én megbízom benned – szóltam közbe elgondolkodva. – Ha szerinted erre van szükségem, akkor az úgy is van. – Csak egy felvetés volt, Lucy – mondta Dániel idegesen. De valami megmozdult az agyamban: eszembe jutott, milyen nagyszerű érzés szerelmesnek lenni. Halványan felderengtek bennem a kellemes emlékek. Talán azzal együtt, hogy elegem lett az önmarcangolásból, azt is eluntam, hogy férfi nélkül éljek. – Nem, Dániel – szólaltam meg elgondolkodva. – Most, hogy mondod, nem is olyan rossz ötlet. – Várj, Lucy, én csak annyit kértem… Most, hogy meggondolom, pocsék ötlet, rémes ötlet, ne haragudj, hogy egyáltalán megemlítettem. Ellentmondást nem tűrően fölemeltem a kezem. – Ne hülyéskedj, Dániel, jól tetted, hogy felhívtad rá a figyelmemet. Köszönöm. – De… – Semmi de, Dániel, tökéletesen igazad van. Ott a helyem a legközelebbi bulin! – mondtam eltökélten. Pár másodpercnyi győzedelmes hallgatás után halkan megszólaltam: – De azért még találkozunk, ugye? Nem minden este, de… Mire Dániel határozottan így felelt: – Persze, Lucy, persze.

Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy Dánielnek egyéb okai is lehetnek arra, hogy lerázzon, hogy a szárnyaimra bocsásson. Hogy a függetlenségemért érzett aggodalma nem teljesen önzetlen. Hogy esetleg egy új barátnő toporog nyugtalanul a kulisszák mögött. Türelmetlenül várja, mikor hajolok meg és vonulok le a színpadról, hogy ő elfoglalhassa megérdemelt helyét 479 a rivaldafényben. Egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy Dániel mély, őszinte és önzetlen aggodalmat érez irántam. Tökéletesen megbíztam benne. Ennek köszönhetően úgy döntöttem, hogy megfogadom a tanácsát. 480 9{yo[cmnacfi(
hogy a fickó csak azért rendezte fe bulit, hogy felszedjen magának valakit. – Ne aggódj – nyugtatgatott a remegő kezű Charlotte. – Biztosan lesznek srácok is, és talán egykét normális fazon is akad közöttük. – Nekem mindegy, csak nehogy olyanok legyenek, mint Gus – feleltem. Karén csörtetett be a szobába, és kitárta a szekrényem ajtaját. – Csak nem akarod azt mondani, hogy a jövőben nem cipelsz haza részeg, csóró elmebetegeket, akik felszlapálják a tequilán- kát? – tudakolta, miközben buzgón keresgélt a felakasztott ruháim köeött. – De igen. – O, a francba! – szisszent fel Charlotte. – Adjatok gyorsan egy zsebkendőt, az egész pofám trutyis lett. – És mindez az apád miatt? – kérdeal Karén, a füle botját sem mozdítva. – Ki tudja? Lehet, hogy amúgy is kiábrándultam volna az éhenkórász muzsikusokból – mondtam. – Kétlem – szólt közbe Charlotte, majd benyálazott egy papír zsebkendőt, és óvatosan letörölgette vele az orcáján virító szempillafestékcsíkokat. Nem szívesen mondott le az elméletéről. – Lásd be, Lucy, te sem leszel fiatalabb. Frod szerint… – Jaj, fogd már be a szád, Charlotte! – csattant fel Karén. – 482 Olvasgasd csak az Enid Blyton-könyveidet. Lucy, hol van a bársonyblézered? Szeretném felvenni. Bosszúsan átnyújtottam neki a szóban forgó ruhadarabot. Nagy nehezen elkészültünk. – Lucy, gyönyörű vagy! – kiáltott fel Charlotte. – Ugyan, – De igen. Nem látszik szürkének az arcpirosítóm? – Egyáltalán nem. Gyönyörű vagy. Az igazat megvallva, még mindig látni lehetett a halvány nyomokat, ahol Charlotte szétdörgölte a szempillafestéket az arcán, de a taxi már elindult, így nem volt idő arra, hogy Charlotte helyrehozza a sminkjét. Amint megérkezünk a buliba, beküldőm a fürdőszobába. – Karén, ez Lucy estéje lesz – mondta Charlotte. – A legjóké- pubb, leggazdagabb pasival fog összejönni. – Ugyan már! – Nem akartam csalódást okozni Charlotte- nak. Lehetetlennek tartottam, hogy egyik percről a másikra, varázsütésre megváltozzak, ahogy azt ő képzelte. – Amúgy is ritkán botlik az ember normális férfiakba, miért találkoznék hirtelen a mesebeli herceggel, aki a lábam nyomát is megcsókolja, mert rájöttem, hogy az apám alkoholista? – Pedig így lesz. – Charlotte hajthatatlan volt. – Figyeljetek – mondta Karén. – Ha felbukkan egy gazdag, jóképű férfi, akkor az az enyém. Dániel neve kimondatlanul lebegett a levegőben. Aztán a rettenthetetlen Karén így szólt:- Emlékszel, amikor meggyanúsítottalak, hogy kikezdtél Dániellel? – kérdezte fenyegető mosollyal. – Bár még most sem vagyok meggyőződve róla, titokban nem táplálsz-e gyengéd érzelmeket iránta. Nem mintha sokra mennél vele – tette hozzá. – Nézzünk szembe a tényekkel, Lucy. – Karén gőgösen végigfuttatta hidegszőke pillantását alacsony termetemen és a lapos mellkasomon. Automatikusan behúztam a nyakam: csúnyának és jelentéktelennek éreztem magam. – Nem vagy Dániel esete. Való igaz. Semmi kétség – Dániel maga mondta. Másra sem tudtam gondolni, mint arra az estére, amikor visszautasított.

483 Otyokvantgye.cCifcJ-eje.ze.t Amint megérkeztünk a buliba, azonnal felfigyeltem rá – az előző életemben Őt választottam volna. Fiatal volt, a haja napszítta és elég hossíAahhoz, hogy megállapíthassam, nem egy tőzsdeügynököt látok magam előtt. Jóképű volt, és megbízhatatlan külsejű, a tekintete ragyogott. Ez a ragyogás valószínűleg kémiai anyagoknak volt köszönhető. A pasiról ránézésre meg lehetett állapítani, hogy mindig mindenhonnan elkésik. A pulóverét régebben úgy jellemeztem volna: egyedi és különleges, pedig a „rémes” is elég kifejező lett volna. Harsogva beszélt: éppen egy történetet adott elő élénk hadonászások közepette. A körülötte csoportosuló emberek harsányan hahotáztak: narkósnak néztem őket. Ez az alak valószínűleg a letartóztatása történetét meséli nekik, gondoltam gonoszul. Összeszedtem magam. Mitől keseredtem meg ennyire? Nem helyes minden rosszul öltözött, hosszú hajú fiatal férfit ugyanabba a kategóriába sorolni, mint Gust. Lehet, hogy ez a szőke srác kedves, jólelkű és dúsgazdag. Tetőtől talpig végigmértem. – Egész helyes – gondoltam magamban. A férfi elkapta a pillantásomat, és vigyorogva rám kacsintott. Elfordítottam a fejem. Pár perccel ezután valaki megkocogtatta a vállam. Megfordultam és őt pillantottam meg – a helyes, harsány, napszítta hajú börtöntölteléket. – Szia! – kiáltotta. A szeme ezüstösen ragyogott. A pulóvere mintájától majdnem epilepsziás rohamot kaptam. – Szia! – mosolyogtam rá. Nem tehettem róla, a szokás hatalma. – Már messziről kiszúrtalak – vigyorgott a férfi, a- És láttam, hogy te is engem nézel. Nincs kedved kijönni a télikertbe és elszívni egy jointot vagy húsz… Némán rámeredtem, mire elhallgatott. Nem akartam udvariatlan lenni, de oda kellett figyelnem a testem jelzéseire, hogy lássam, hatással van-e rám ez az alak. De semmi sem történt, jéghideg maradtam. – Ööö… nem muszáj… csak egy ötlet volt. – A férfi hátrálni 484 kezdett, lehervadt az arcáról a mosoly, és nyugtalan képet vágott. – Hülyeségeket beszélek, nincs is nálam anyag, egy ujjal sem nyúlnék hozzá. Mondj-nemet, ez a jelszavam. Visszamenekült a barátaihoz. Hallottam, amint közli velük, hogy civil ruhás rendőr vagyok. Az egész társaságnak kiszaladt az arcából a vér, és egy emberként kiosontak a szobából. Bármit látott meg bennem ez a fickó – talán rám volt írva, hogy régebben még vonzódtam a hozzá hasonló alakokhoz az már a múlté volt. Csak a kísértete támadt fel egy rövid időre és tévesztette meg őt. Kár, mert nagyon helyes fiú volt. Később hallottam, amint valaki arra panaszkodik, hogy senkitől sem tud anyagot venni. Volt bennem annyi jóérzés, hogy elszégyelljem magam. A buli borzalmas volt, még a rendőrséget sem hívták ki. A zene rémes volt, hamar elfogyott az innivaló, és egyetlen vonzó férfit sem láttaín. Akire egyáltalán érdemes lett volna ránézni. Karén egy magas, tagbaszakadt fickóra hajtott, akinek az apját állítólag majd felvetette a pénz. A rá jellemző konok elszántsággal sikerült találnia valakit, aki ismert valakit, aki ismert valakit, aki ismerte a magas, tagbaszakadt fickót, és elérte, hogy bemutassák neki. Én a kanapén ültem Charlotte-tal. A társaság ránk sem hederített. Halálra untam magam. Charlotte egyfolytában megjegyzéseket tett a vendégekre.

•* Nézd azt a pasast, Lucy, aki az oldalához szorítja a karját: análisan retortált. És: – Nézd azt a csajt, Lucy, milyen kétségbeesetten vágyik a sze- retetre: lehet, hogy az anyja nem szoptatta. Mire én ezt morogtam az orrom alatt: – Talán retardált. És: – Az a csaj a férje kezét szorongatja. Elátkoztam a napot, amikor Charlotte rászabadult a Boldogtalan Nők Pszichológiája sorozatomra. Továbbra sem történt semmi. De legalább áhítattal várhattam, hogy elsétálhassak a taxiállomásig és vehessek egy adag kebabot. Karén libbent mellénk a hústorony társaságában. 485 – Lányok – affektálta ez itt Tóm. Ragaszkodott hozzá, hogy megismerkedhessen veletek. Isten tudja, miért! Charlotte-tal elnevettük magunkat. Tudniillik tisztában voltunk vele, ha nem így teszünk, később baj lehet belőle. – Tóm, ez itt Charlotte, ez pedig Lucy. Közelről már nem is tűnt olyan rémesnek a fickó. Barna haj, barna szem, szimpatikus arc. Csak éppen folyton borsmártással leöntve láttam magam előtt. A mellettem ülő lány felpattant a kanapéról, mert a barátnője összeesett a fürdőszobában. Tóm megkérdezte Karentől, nem akar-e leülni. – Nem – felelte Karén. Mert, természetesen, Tóm mellett akart állni. – Biztos? – kérdezte Tóm elképedve. – Persze. – Karén csilingelve felkacagott. – Szeretek állni. – Akkor jó – mondta az akkor mátfölöttébb elképedt Tóm. Azzal Karén legnagyobb megdöbbenésére leült mellém. Hogy mentse, ami menthető, Karén villámgyorsan lehuppant a kanapé karfájára, Charlotte mellé. Az igazat megvallva, egyenesen ráült Charlotte-ra. Majd áthajolt fölettünk, hogy szóval tarthassa Mr. Bífszteket, és szinte teljesen eltakart engem meg Charlotte-ot. De_ csak az idejét vesztegette. – Ügy örülök, hogy megismertem Karent – közölte velem Tóm. Udvariasan elmosolyodtam. – Mert – folytatta Tóm – egész este téged figyeltelek és próbáltam összeszedni a bátorságomat, hogy idejöjjek és megszólítsalak. Ismét udvariasan elmosolyodtam. Jézusom! Karén megöl. – Áldottam a szerencsémet, amikor a barátnőd végül megszólított. – Miről van szó? – kérdezte Karén mosolyogva. – Éppen azt mondom Lucynak, milyen szerencse, hogy megismertelek – magyarázta Tóm. Karén diadalmasan dobta hátra a haját. – Egész este azon törtem a fejem, hogyan környékezhetném meg Lucyt – folytatta Tóm. Karén feje megmerevedett. Még a hajtincsei is kővé dermedtek. Felém fordult. „Lucy, te szemét dög, ezért még számolunk” – sugallta az arckifejezése. Behúztam a nyakam. Pár nappal az eset után megtudtam, hogy aznap este az összes növény elszáradt a házban.

486 Nem mintha fikarcnyi vonzerőt is találtam volna Tómban – végtére is, jóformán vegetáriánus voltam. – Örülök, hogy a segítségedre lehettem, Tóm – mondta Karén metsző hangon. Felállt, és méltóságteljesen elvonult. Egymásra néztünk Tómmal: az ő arca döbbenetről árulkodott, az enyém félelemről. Majd mind a kettőnkből kitört a nevetés. Nem is csodálkoztam, hogy tetszettem Tómnak. Mert ő nem volt az esetem. Még csak észre sem vettem. Mindig is az volt a véleményem, úgy érhetem el a legkönnyebben, hogy a férfiak felfigyeljenek rám, ha pillantásra sem méltatom őket. De csalni nem lehetett – az soha nem jött be. A férfiak mindig megérezték, hogy amikor levegőnek nézem őket, ám ugyanakkor gőgösen felszegem az állam, csak az eszemet játszom. (Idézet bezárva.) Charlotte – kénytelen-kelletlen – Karén után szaladt, úgyhogy nyugodtan beszélgethettem a beheiwét Tómmal. Jó benyomást tett rám, amikor bevallotta, hogy nem mert megszólítani. Jóravaló srácnak tűnt. A végén azonban mégis odajött hozzám – mert le akart fektetni. Szinte megborzongtam a gondolattól – Tóm olyan nagy volt, mintha egy bikával kellett volna ágyba bújnom. Tóm egyáltalán nem hasonlított Dánielre – Dániel is nagy volt, de nem ijesztően nagy. Szórakozottan töprengtem, vajon hol lehet aznap este. Hirtelen rémisztő gondolatom támadt – lehet, hogy egy másik buliban van, és ugyanazt csinálja, amit Tóm: egy lányt próbál felcsalni a lakására. Gfcszeszorult a gyomrom ijedtemben: hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy felhívjam Dánielt, hogy megbizonyosodjak róla, otthon van és az ágyában fekszik – méghozzá egyedül. Jaj, ne, gondoltam magamban rémülten, tudtam, hogy ez lesz a vége. Lehet, hogy a fogadkozásaim ellenére túl közel kerültem Dánielhez? Nyugalmat erőltettem magamra – nem hívhatom fel Dánielt csak úgy, hogy megkérdezzem tőle, van-e nála valaki? És ha már itt tartunk, miért tenném? A rémülettől lecsillapodtam. Soha nem voltam féltékeny Dánielre. Soha nem érdekelt, kit fűz meg, kit csábít el, kit visz haza, kit vetkőztet le… Megint elfogott a pánik. Dánielnek már régóta nincs barátnője – ez nem mehet így a végtelenségig. Valamikor úgyis megismerkedik egy kedvére való nővel. De mi lesz velem, ha járni kezd valakivel? Hogyan férek majd bele az életébe? 487 Mi folyik itt? – kérdeztem magamtól riadtan. Úgy viselkedem, mintha féltékeny volnék, mintha… mintha… mintha szerelmes lennék Dánielbe. Nem, nem, erre gondolnom sem szabad! ERRE GONDOLNOM SEM SZABAD! Majdnem felvisítottam. A gondolataim visszatértek a jelenbe. Megpróbáltam szegény Tómra koncentrálni, mert kérdezett valamit, és kíváncsian várta a válaszomat. – Tessék? – kérdeztem. Emelygett a gyomrom. – Lucy, nem találkozunk valamelyik este? – De én nem akarok járni veled, Tóm – csattantam fel. Tulajdonképpen azt akartam mondani: „Én nem veled akarok járni, Tóm.” Tóm meghökkenve nézett rám. – Ne haragudj – mondtam. – Nem úgy gondoltam… De igenis úgy gondoltam. Kezdtem féltékeny lenni Dánielre, és Dániel tudta ezt. Lehet, hogy azt hitte, szerelmes vagyok belé. A szemét! – Csak egy vacsoráról lenne szó, Lucy – mondta Tóm félénken. – Ettől még nem kell járnod

velem. – Ne haragudj, Tóm. Alig bírtam megszólalni. Dániel meg akart tőlem szabadulni, döbbentem rá. Ezért beszélt rá, hogy kezdjek új életet. Még hogy Kis Hableány! Csak megpróbálta gyengéden lefejteni magáról a görcsösen belé kapaszkodó ujjaimat. Mély megalázottság lett úrrá rajtam, ami egy pillanat alatt haragba csapott át. Rendben van, gondoltam magamban dühösen, ezennel végeztem Dániellel. Felcsípek valakit, akkor majd észreveszi magát. Randevúzni fogok Tómmal, egymásba szeretünk és úszni fogunk a boldogságban. – Tóm, szívesen elmegyek veled vacsorázni – mondtam. Majd elsüllyedtem szégyenemben. – Ez nagyszerű! – Tóm sugárzott az örömtől. Ha nem sajnálom annyira, szívesen behúztam volna neki egyet. – Mikor? – Megpróbáltam némi lelkesedést vegyíteni a hangomba. – Most? – kérdezte Tóm bizakodva. Gúnyosan felvontam a szemöldökömet, így adva Tóm tudtára, hogy veszélyben az élete. – Bocsánat – mondta Tóm ijedten. – Bocsánat, bocsánat, bocsánat. Holnap este? – Rendben. Ebben megegyeztünk. Még éppen időben, mert a buli hamarosan összerogyott és meghalt. 488 9fyo(cvan(
hancúroznak az ágyban. Kapóra jött, hogy fasírtban voltam Karennel, mert így nem kellett azon töprengenem, milyen kifogást adjak elő, amikor elmegyek otthonról. Ha Karén beszélő viszonyban lett volna velem, biztosan gyanút fog, mert – csak hogy megmutassam Dánielnek, nem vagyok kész csődtömeg – alaposan kicsíptem magam. A szupermini ingruhám és a hozzá illő vékony kabát nem igazán nyújtottak megfelelő védelmet a márciusi csípős hideg ellen, de fütyültem rá. Majd a büszkeség felmelegít. Dániel a megbeszélt időben várt a Green Park-i metróállomás előtt. Amikor dideregve és botladozva elindultam felé magas sarkú kígyóbőr szandálomban, olyan ragyogó mosolyt villantott rám, hogy majdnem kibicsaklott a bokám. Elfogott az ingerültség – és gyanakodni kezdtem. Ez meg mit vigyorog? Az új barátnője miatt ér fülig a szája? A közösülés utáni elégedettségtől sugárzik ennyire az arca? – Gyönyörű vagy, Lucy – mondta Dániel, és arcon csókolt. Megmerevedtem és bizseregni kezdett a bőröm. – Nem fázol? – Egyáltalán nem – válaszoltam könnyedén, miközben diszkréten végigfuttattam a szemem Dánielen, nincsenek-e rajta harapásnyomok vagy karmolások, nem cserepes-e a szája stb. – Hová megyünk, Lucy? – kérdezte Dániel. Nem láttam rajta friss szexuális tevékenységre utaló jeleket, de mivel testének túlnyomó részét télikabát borította, nem lélegezhettem föl. – Meglepetés – mondtam, és közben az járt a fejemben, vajon Dániel azért hajtotta-e föl a gallérját, mert ki van szíva a nyaka. – Siessünk, megfagyok! A fenébe! Találkozott a pillantásunk, és Dánielnek megrándult a szája széle. – Ne csináld! – mordultam rá. – Bocsánat – motyogta Dániel alázatosan. Végigmentünk az Arbroath Streeten, majd megérkeztünk a Shore csupa üveg bejárata elé, ahol diadalmasan felkiáltottam: – Ta-tam! Dániel nem hitt a szemének. Dagadt a mellem a büszkeségtől. A Shore London egyik legújabb, legfelkapottabb étterme volt, rengeteg modell és színésznő fordult meg benne. Legalábbis a 490 magazinok szerint – hiszen én most először (és valószínűleg utoljára) látogattam el ide. Amikor beléptünk, azonnal rájöttem, hogy ami az elitséget és a kiiHhlegességet illeti, alaposan alábecsültem a Shore-t. A személyzet udvariatlansága mindent elárult. A fogadóember, egy mogorva fiatal férfi, úgy meredt rám, mintha lekucorodtam volna a bejáratnál és rápisiltem volna a szőnyegre. – Igen? – vakkanotta. – Ebédelni szeretnénk, a nevem… – Foglaltattak asztalt? – sziszegte a pasas. Kedvem lett volna a képébe vágni: „Ide figyelj, kisapám, te csak egy senki kis recepciós vagy itt. Végtelenül sajnálom, hogy több suskát gombolnak le rólam egy ebédért, mint amennyi a te egyheti fizetésed, de azzal, hogy elrontod a hangulatunkat, még nem tettél semmit a javak újraelosztásáért. Nincs kedved esti iskolába járni? Visszamehetnél tanulni és letehetnéd az érettségit. Akkor talán szerezhetnél magadnak tisztességes állást.” Mivel azonban Dániel születésnapját ünnepeltük, és azt akartam, hogy minden flottul menjen, félénken csak ennyit mondtam: – Igen, Sullivan névre. De a falnak beszéltem. A pasas kiugrott az emelvény mögül, hogy a nyakába borulhasson annak

a Gucci trapéznadrágot viselő nőnek, aki utánunk érkezett. – Kiki, drágám – ömlengett. – Mi volt Barbadoson? – Mi lett volna: a szokásos. – A nő elém furakodott. – Most szállt le a gépünk. Dávid is jön, csak leteszi a BMW-tKörülnézett az étteremben. Dániellel előzékenyen a falhoz lapultunk. – Csak ketten vagyunk – mondta a nő. – Van hely az ablak mellett? – Ööö… foglaltattatok asztalt? – köhintette el magát diszkréten a pasas. – Jaj, milyen feledékeny vagyok! – kiáltott fel a nő fagyos mosollyal. – Ide kellett volna szólnunk a kocsiból. Te vagy az utolsó reményem, Raymond. – Ööö, Maurice – helyesbített Raymond, franciásan ejtve a nevet. – Lényegtelen – legyintett a nő. – Csak szerezz nekünk egy asztalt, de villámgyorsan. Dávid éhen hal. – Ne aggódj, szívem, benyomlak benneteket valahova – vihogott a pasas. – Bízd csak Mauricera. 491 Belepillantott a könyvébe. Dániellel beleolvadtunk a tapétába. Függetlenül attól, hogy a falon nem is volt tapéta. – Lássuk csak – fontoskodott Maurice. – A tízes asztalnál mindjárt végeznek… Minket továbbra is levegőnek nézett. Mocsok! – gondoltam magamban. Ha egyedül vagyok, órákig is elálldogáltam volna. De mivel Dániel születésnapját ünnepeltük, és azt akartam, hogy a barátom jól érezze magát, elhatároztam, hogy a kezembe veszem a dolgokat. – Elnézést, Morris – szólaltam meg. – Dániel is éhen hal, akárcsak Dávid. Szeretnénk leülni. A foglalt asztalunkhoz. Dániel felnyerített. Maurice rám meredt, felkapott két étlapot, és elborzadt pillantást vetett Kikire. Sebes léptekkel keresztülvágott az éttermen. Úgy ment, mintha egy tízpennyst dugtak volna a parányi fenekébe, és most azon igyekezne, hogy le ne essen a pénzdarab. Görcsösen igyekezett. Egyre görcsösebben. Lehajította a két étlapot egy kisebb asztalra, azzal eltűnt. Nem győzött elég gyorsan megszabadulni tőlünk. Alja nép, pfúj! Leültünk az asztalhoz. Dániel rázkódott a nevetéstől. – Lucy, ez fantasztikus volt – állapította meg. – Ne haragudj, Dániel. – Sírás markolászta a torkomat. – Azt akarom, hogy jól érezd magad, mert a születésnapod van, és olyan rendes vagy hozzám, és rengeteget köszönhetek neked, és hol jártál tegnap este? – Tessék? – Dániel zavartan nézett rám. – Hogy hol jártam tegnap este? – Igen – mondtam. Kár volt ajtóstul rohanni a házba. – Sörözni voltam Chrisszel. – És még kivel? – Senkivel. Phű! A megkönnyebbülésem körülbelül fél percig tartott. Amíg eszembe nem jutott, hogy szombat esték végtelen sora áll még előttünk. És bármikor előfordulhat, hogy Dániel megismerkedik valakivel. Annyira letaglózott a felismerés, hogy alig tudtam odafigyelni Dánielre. Arról beszélt, hogy aznap este kabaréba megyünk. – Nem, Dániel, várj egy percet – szakítottam félbe sietve. – Ma este nem jó.

– Nem? Csak nem csalódott? – gondoltam magamban reménykedve. – Sürgős randim van – mondtam. – Igazán? Ez nagyszerű, Lucy. – Miért kell ennyire lelkesednie? 492 – Igen, tényleg nagyszerű – védekeztem mérgesen. – És az illető nem részeges, éhenkórász naplopó. Van állása meg kocsija, és még Karén is kiszúrta magának. – Nagyszerű – ismételte Dániel. Kelletlenül bólintottam. – Ügyes vagy – örvendezett Dániel. Ügyes? – gondoltam magamban dühösen. Hát ennyire szánalmas vagyok? Hirtelen elkomorultam. Némán ültem. Születésnap ide, születésnap oda, úgy haragudtam Dánielre, hogy nem volt kedvem bájotogni. – Úgyhogy ezentúl ritkábban fogunk találkozni – jegyeztem meg. – Értem, Lucy – felelte Dániel kedvesen. Majdnem elbőgtem magam. Csak ültem, és durcásan bámultam az abroszt. Dánielre is átragadhatott a hangulatom, mert ő is leverten hallgatott, ami nem volt rá jellemző. A személyzet udvariatlansága ellenére, az ebéd nem sikeftit valami fényesen. Az étel finom volt, de egy falatot sem bírtam lenyelni. Dániel felbosszantott. Hogy merészel így örvendezni a sikereimen? Mintha fogyatékos volnék. Szerencsére, a személyzet lehetetlen viselkedése szolgáltatott némi beszédtémát. Az összes pincér olyan lekezelően és modor- talanul bánt velünk, hogy az ebéd vége felé vonakodva ismét szóba elegyedtünk Dániellel. – Bunkó! – Dániel halványan elmosolyodott, amikor kávét akartunk rendelni, de a pincér levegőnek nézett bennünket. – Hülye barom! – bólintottam mosolyogva. Amikor kihozták a számlát, dulakodni kezdtünk. – Ne, Dániel – erősködtem. – Születésnapod van, én fizetek. – Biztos? – Biztos – mondtam mosolyogva. De azonnal elkomorultam, amint megláttam a végösszeget. – Legalább a felét hadd fizessem ki – mondta Dániel, amikor meglátta a döbbent arckifejezésemet. – Szó se lehet róla. Ismét dulakodni kezdtünk. Dániel megpróbálta kitépni a kezemből a számlát, mire én a hátam mögé dugtam a kezemet stb. Végül Dániel nagylelkűen beleegyezett, hogy én fizessek. – Köszönöm a nagyszerű ebédet, Lucy – mondta. – Nem is volt olyan nagyszerű – jegyeztem meg bánatosan. – Dehogynem – erősködött Dániel. – Már úgyis kíváncsi voltam erre a helyre, most legalább tudom, hogy milyen. 493 – ígérj meg valamit, Dániel – mondtam felhevülten. – Neked bármit, – ígérd meg, hogy önszántadból soha többé be nem teszed ide a lábad. – Megígérem, Lucy. Elkísértem Dánielt a metróállomásig, aztán buszra szálltam. El voltam keseredve. Tóm tökéletes úriembernek bizonyult.

Pontban hétkor felcsöngetett hozzám, ahogyan megbeszéltük. És ahogyan megbeszéltük, nem jött fel értem. Bár a kecsességnek, az eleganciának és a karcsú termetnek híján volt, aadfti- I fenntartás ösztöne roppant fejlett szinten állt nála. Nem ejtették a fejére: sejtette, hogy Karén rosszul tűri a vereséget. Leszaladtam hozzá. A kocsiban várt rám. Majdnem szívszélhű- dést kaptam, amikor megláttam a volán mögött. Semmi különösebb okom nem volt rá – csak Tóm a hentes kampójáról lelógó húsdarabra emlékeztetett. Ráadásul piros színű inget viselt. Csak remélni tudtam, hogy az orrát nem fifcBtja át. Vacsorázni mentünk – ugyanabba a Császár Új Ruhája étterembe, amelybe Dánielt hívtam meg ebédelni. Még mindig Maurice volt szolgálatban. Viszolyogva és elképedve meresztget- te a szemét, amikor Tóm, velem az oldalán, becsörtetett az ajtón és utat tört magárnak. Tóm megvacsoráztatott, majd megpróbált felcsalni a lakására, bizonyára azzal a szándékkal, hogy kipróbáljon rajtam néhány új figurát. Fölöslegesen strapáira magát. Kedves fickónak tartottam, de akkor sem bújtam volna vele ágyba, ha ő lett volna az utolsó férfi a földön. Ez imponált neki. Amikor visszautasítottam az ajánlatát, áhítattal nézett rám. – Találkozunk a jövő héten? – kérdezte mohón. – Elmehetnénk színházba. – Talán – válaszoltam, nem túl meggyőzően. – Nem ragaszkodom a színházhoz – mondta Tóm nyugtalanul. – Tekézni is elmehetünk. Vagy gokartozni. Amihez kedved van. – Meglátjuk – feleltem. – Majd hívlak. – Jó – mondta Tóm. – Itt a telefonszámom. Meg a munkahelyi számom. Meg a mobilszámom. Meg a faxszámom. Meg az e-mail címem. Meg a lakáscímem. – Köszönöm. – Bármikor hívhatsz – kiáltott utánam Tóm. – Bármikor. Éjjel-nappal. 494 íA(tjoCcvanfíarmadif^fejczet Csütörtök este Charlotte elképesztő hírrel állt elő. Lélekszakadva rontott be az ajtón. – Találjátok ki, kivel találkoztam – újságolta. – Kivel? – kérdeztük kórusban. – Dániellel – felelte Charlotte sugárzó arccal. – Az új barátnőjével volt. Noha nem láttam az arcomat, éreztem, hogy elsápadok. – Micsoda? – szisszent föl Karén. Neki sem volt melege. – Igen – mondta Charlotte. – Dániel tündéri volt! Nagyon örült, hogy összefutottunk… – Milyen a kicsike? – kérdezte Karén zordan. Még szerencse, hogy ő is jelen volt. Az összes kínos kérdést feltette helyettem. – Gyönyörű – áradozott Charlotte. – Pici és kecses, szinte elefántnak éreztem magam mellette. Dús fekete, hullámos haja van. Olyan, mint egy porcelánbaba, Lucyra emlékeztet. Dániel majd megörül érte, látnotok kellett volna a testbeszédét… – Lucy nem olyan, mint egy baba – vágott a szavába Karén. – De igen. – Ugyan. Más dolog, ha valaki alacsony, és megint más, ha olyan, mint egy porcelánbaba, te ostoba liba. – Az arca mindenesetre olyan volt, mint Lucyé. És a haja is – lelkendezett Charlotte. – Nem azt mondtad, hogy gyönyörű? – horkant föl Karén. Először azt hittem, a megvetését akarja kifejezni. De amikor sűrű szipogások közepette rázkódni kezdett a válla és hangosan felzokogott, rájöttem, hogy sír.

Irigyeltem. Mint volt barátnő nyugodtan bőghetett. Én nem. – Rohadt, mocskos szemétláda! – őrjöngött Karén. – Hogy merészel boldog lenni? Hogyhogy mással jött össze, hogyhogy nem döbbent rá, hogy nem tud nélkülem élni! Remélem, kirúgják a munkahelyéről és leég a háza és szifiliszes lesz, nem… AIDS-es, nem… pattanásos, attól összeomlana; remélem, autóbalesetet szenved és totálkáros lesz a kéjmobilja és a farka beszorul a húsdarálóba és ártatlanul letartóztatják és… 495 Az ember rendszerint ilyeneket kíván a volt szerelmének, amikor az arra az arcátlanságra vetemedik, hogy új barátnőre tesz szert. Charlotte megpróbálta lecsillapítani Karent, én azonban szó nélkül kimentem a szobából. Nem tudtam együtt érezni Karennel, éppen elég volt magamat sajnálni. Teljesen lebénultam. Akkor jöttem rá, hogy szerelmes vagyok Dánielbe. Mélyen meglepett az ostobaságom, hogy a hamis önértékelésemről már ne is beszéljünk. Sejtettem egy ideje, hogy Dániel sokat jelent a számomra. Ez nagy felelőtlenség volt a részemről. De beleszeretni, szerelmesnek lenni Dánielbe – az egyenesen halálos véteknek számított. Ha meggondolom, mennyit gúnyoltam azokat a csajokat, akik az évek során beleszerettek Dánielbe. Meg sem fordult a fejemben, hogy mindez velem is megtörténhet. Kétségtelen, hogy le kell vonnom a tanulságot – ne ítélj, hogy ne ítéltess. Nem tudtam józanul gondolkodni, mert a mardosó féltékenység elvette az eszemet. Még a féltékenységnél is erősebb volt az a félelmem, hogy örökre elveszítettem Dánielt. Olyan régóta volt már egyedül, hogy kezdtem azt hinni, ő az enyém. Óriási hibát követtem el. A lehető legostobábban cselekedtem – felhívtam Dánielt. Ö volt az egyetlen, akitől vigasztalást várhattam, annak ellenére, hogy o tehetett mindenről. Szokatlan helyzet egy barát vállán sírni el a bánatomat, amikor az, akihez fordulok, ugyanaz a személy, aki a bánatot okozta. De én mindig is különc voltam. – Dániel, egyedül vagy? – Nemleges válaszra számítottam. – Igen. – Átmehetek hozzád ? Dániel nem mondta, hogy: – Késő van. Mit akarsz? Nem ér rá holnap? Hanem csak ennyit válaszolt: – Érted megyek. – Ne – mondtam. – Fogok egy taxit, és mindjárt ott vagyok. – Hova mész? – Karén rajtakapott, amint megpróbáltam kisurranni az ajtón. – El – válaszoltam dacosan. A bánat meghozta a bátorságomat. – Hova? – Valahova. – Dánielhez, ugye? 496 Karén vagy nagyon jó megfigyelő volt, vagy üldcm mániától szenvedett. – Igen. – Egyenesen Karén szemébe ogjem. – Te hülye liba, semmi esélyed nála. – Tudom. – Elindultam a lépcsőn. – És ennek ellenére odamész? – kérdezte Charlotte bosszúsan. – Igen.

– Itthon maradsz! – rjpakodott rám JBHn. – Majd ha fagy. – Ekkor már fél emelettel lejjebb jártam, sokkal könnyebb volt visszabeszélni. – Megtiltom, hogy elmenj hozzá – kiáltotta Karén. – Fütyülök rá. Karén tombolt a haragtól. Alig bírt megszAlni. – Nem akarom, hogy hülyét csinálj magadból – nyögte ki nqey nehezen. – Persze, de azért jól szórakoznál, ugye? – Aa*Bn^tgyere vissza! – Menj a íransb^– kiáltottam vakmerően. – Úgyis megvárlak! – rikácsolta Karén. – Ájulom, hogy ha- zagyere, különben… 497 9{yoCcmnnegyedil
– Mi a baj? – kérdezte Dániel. – Az apáddal történt valami? – Nem, dehogy. – Tómmal van baj ? – Kivel? Ja, nem, s^gány Tómnak semmi köze a dologhoz. Dániel, miért van az, hogy mindig olyanok szeretnek belénk, akiknek nem nigzqQflNuk 3Z érzelmeit? – Nem tudom, Lucy, de ez a helyzet. De még mennyire! – gondoltam magamban idegesen. Mély levegőt vettem. – Dániel, beszélnem kell veled. De amikor megpróbáltam elmondani neki, mi bajom, sokkal nehezebben ment minden, mint gondoltam. Megalázónak éreztem a helyzetet. Az addig oly féltő gonddal dédelgetett romantikus elképaelé- sem, hogy Dániel nyakába vetem magam, ő ggdig varázsütésre lecsillapítja a háborgó lelkemet, egyszeriben elillant. Az ég szerelmére, hiszen barátnője van! Engem csak a haverjának tekint. Nincsen hatalmam fölötte. Mit mondjak? „Dániel, szeretnél, ha szakítanál a barátnőddel.” Talán ezt? Ugyan! – Lucy, miről szeretnél beszélni velem? – kérdezte Dániel, mivel telt-múlt az idő, én viszont meg se mukkantam. Hosszú percekig lehajtott fejjel ültem, míg végül megtaláltam a megfelelő szavakat. – Charlotte elmesélte, hogy amikor összefutott veled, egy lánnyal voltál, engem pedig elfogott, ööö, a féltékenység – nyögtem ki nagy nehezen. Összehúztam magam, nem bírtam Dániel szemébe nézni. 499 Talán mégsem kellett volna elmondani neki. Hülye ötlet volt. Nem kellett volna idejönnöm, döbbentem rá, teljesen elment Ereszem. Miért nem feküdtem le inlfllSfe és vártam meg, amífiki- józanodom? Végül csak enyhült volna a fájdalmam. – Csak mert az a lány alacsony vo)tjA>fekete hajú – ^tettem hozzá gyorsan, megpróbálva kiköszörülni a csorbát lés visszaszerezni az elveszített méltóságomat. Nem volt igazam a büszkeségemmel kapcsolatban: igenis féltenem kellett volna Daniéitól. – Semmi kifogásom ellene, ha magas, szőke lányokkal jársz, de még emlékszem arra az estérqpz apám házában, amikor visszautasítottál, én pedig azt hittem, azért tetted, mert nem vagyok az eseted. Nem volt kellemes érzés, amikor Chadotte közölte v® J lem, hogy a lány, akivel ma voltál, rám emlékeztetett. Akkor most mi bajod velem… ? – Jaj, Lucy! – mosolyodon el halványan Dániel. Most rajtam nevet, vagy azon, amit mdBBam? Oríljek, vagy szomorkodjak? – Azt hiszem, Sascha tényleg hasonlít rád egy kicsit – mondta Dániel. – Eddig fel*se tűnt, de most, hogy említed… Sascha. Még csuk ez kellett! Miért nem Madge? – Ennyi az egész – mondtam sietve. Kétsftfceesetten 'próbáltam kiköszörülni a csorbát. – Nem érdekes, már megint túllihegB tem a dolgokat. Ismersz. Jó volt kibeszélni magamból. De most már mennem kell… Ekkor váratlanul elöntött a pulykaméreg: – #*eó*
Dániel már nyitotta a s*ájpt, de nem eng<em szóh«e jutni. – Ha szabadulni akartál tőlem, csak szólnod kellett volna« Azt hitted, megsértődöm, 1 *t hitted, féltékeHty leszek? Hdgy nem sül le a bőr a képedről! Azt hiszed magadról, hogy ellenállhatatlan vagy, ugye? Hogy az összes nő megőrül érted. Dániel ismét szólásra nyitotta a^lÉpt, talán tiltakozni aka*, de én résen voltam. – Azt hittem, barátok vagyunk, Dániel. Miért tettfl úgy, mintha aggódnál értem? Mintha fontos lennék a számodra? – De… – Amikor a napnál is világosabb, hogy egpMM magaddal vág* elfoglalva! 500 A legtöbb veszekedésnél ez az a pont, amikor a dühös rikácsolás keserves zokogásba fullad. Ez a veszekedés sem volt kivétel – órát lehetett volna igazítani hozzá. Remegni kezdett a hangom, éreztem, hogy mindjárt elbőgöm magam. De még ennek ellenére sem voltam hajlandó hazamenni. Ostobán abban reménykedtem, hogy Dániel kedves lesz hozzám és mond egy-két vigasztaló szót. – Semmit sem játszottam meg – tiltakozott. – Tényleg aggódtam érted. Nem bírtam elviselni a szánakozó pillantását. – Ne strapáid magad – mondtam undokul. – Tudok vigyázni magamra. – Biztos? – kérdezte Dániel reménykedve. Szánalmas volt. Hogy merészel így beszélni velem! – Persze – vágtam oda. – Nagyszerű – felelte. Hogy lehet ennyire kegyetlen? – gondoltam magamban, miközben mardosott a fájdalom. Könnyen, döbbentem rá. Nagyon is könnyen. Minden nővel ezt csinálja, én miért érdemelnék különleges bánásmódot? – Viszlát, Dániel. Remélem, boldogok lesztek a gyönyörű Saschával – mondtam gúnyosan. – Köszönöm, Lucy, sok boldogságot neked meg a pénzeszsák Tómnak – felelte Dániel, szintén gúnyosan. – Most miért vagy ilyen undok? – kérdeztem bosszúsan. – Mégis, mit gondolsz? – kérdezett vissza Dániel, pár decibellel hangosabban. – Honnan a francból tudnám? – csattantam fel. – Nemcsak te vagy féltékeny! – üvöltötte Dániel. Tajtékzott a dühtől. – Tudom! – válaszoltam. – De, őszintén szólva, Dániel, most nem nagyon tudok Karennel foglalkozni. – Mi a fenéről halandzsázol itt? – kiáltott rám Dániel. – Én saját magamról beszélek! Én is rohadt féltékeny vagyok! Hónapok óta várok a megfelelő pillanatra, hónapok óta várom, hogy végre elfelejtsd az apádat. Mindent megtettem, hogy visszafogjam magam és ne kezdjek ki veled. Olyan türelmes voltam, hogy majdnem beledöglöttem. Dánielnek elfulladt a hangja. Döbbenten bámultam rá, nem bírtam megszólalni. Mielőtt megemészthettem volna a hallottakat, Dániel újból üvöltözni kezdett. – És akkor! – ordította a képembe. – És akkor, amikor végre sikerült meggyőzzelek arról, hogy járnod kellene valakivel, fogod 501 magad és felszedsz egy másik pasast. Azt akartam, hogy velem járj, azt akartam, hogy velem kezdj új életet, nem pedig egy bunkó mázlistával! Zúgó fejjel próbáltam megemészteni a hallottakat. – Várj egy kicsit, várj egy kicsit, miért mondod, hogy Tóm mázlista? – kérdeztem. – Azért,

mert gazdag? – Nem! – kiáltotta Dániel. – Azért, mert veled járhat. – Tévedsz – mondtam. – Csak egyszer randiztam vele, hogy felbosszantsalak téged. Nem jött be. – Nem jött be! – dúlt-fúlt Dániel. – Igenis bejött. Vasárnap este úgy berúgtam, hogy hétfőn nem bírtam bemenni dolgozni. – Komolyan? – Egy pillanatra elkalandoztak a gondolataim. – Hánytál is? Annyira rosszul voltál? – Kedd estig egy falat le nem ment a torkomon – válaszolta Dániel. Elhallgattunk, és egy pillanatra visszaváltoztunk a régi önmagunkká. – Mit jelentsen az, hogy ki akartál kezdeni velem? – Semmit, felejtsd el. – Hallani akarom! – ripakodtam rá Dánielre. – Semmi különös – dünnyögte. – Legszívesebben rád vetettem volna magam, de tudtam, hogy nem tehetem, annyira ki voltál bukva. Ha történt volna közöttünk valami, állandóan attól rettegtem volna, hogy csak azért mentél bele, mert nem vagy beszámítható. Ezért tartottam neked kiselőadást arról, hogy vissza kell térned a való életbe – magyarázta Dániel. – Azt akartam, hogy rendezd a soraidat, és képes legyél önálló döntéseket hozni, hogy amikor randevúra hívlak és te igent mondasz, ne érezzem úgy, hogy kihasznállak. – Amikor randevúra hwsz? – kérdeztem óvatosan. – Igazi randevúra – felelte Dániel félénken. – Mint férfi a nőt– Tényleg? – kérdeztem. – Komolyan beszélsz? Ezek szerint nem azért beszélted tele a fejemet, hogy megszabadulj tőlem és több időd jusson Saschára? – Nem. – Ki ez a Sascha tulajdonképpen? – kérdeztem féltékenyen. – Egy kolléganőm. – És tényleg hasonlít rám? – Van köztetek némi felszínes hasonlóság. Persze Ő közel sem olyan szép, mint te vagy – felelte Dániel szórakozottan. – Es közel sem olyan szórakoztató, érzéki, aranyos vagy okos. Némán ültem. Ez biztatéjprtiangzott. De nem eléggé. 502 – Mióta jártok? – kérdeztem. – Nem járunk – csattant föl Dániel. – Pedig Charlotte szerint… – Jaj, ne! – Dániel a homlokára szorította a kezét, mint akinek a feje fáj. – Képzelem, Cha*lotte miket hordott öíjfze. Tudod, hogy kedvelem, de néha hajlamos félreérteni a dolgokat. – Ezek szerint Sascha nem a barátnőd? – kérdeztem. – Nem. – Miért nem? – Nem lett volna tisztességes kikezdenem vele, amikor téged szeretlek. Elsötétült az agyam. Beletelt egy kis időbe, amíg felfogtam a hallottakat. – Ó! – kiáltottam fel meglepetten. Nem tudtam, mit mondjak. Azzal is megelégedtem volna, ha Dániel csupán vonzónak tart. Úsztam a boldogságban. – Ezt nem kellett volna. – Dániel savanyú képet vágott. – Miért nem? Nem igaz? – Dehogynem. Nem szoktam minden szíre-szóra szerelmet vallani. De nem akarlak

megijeszteni. Lucy, kérlek, felejtsd el, amit mondtam. – Szó sem lehet róla! – méltatlankodtam. – Ez volt a legszebb vallomás, amit életemben hallottam. – Igazán? – kérdezte Dániel reménykedve. – Úgy érted… – Igen, igen – legyintettem szórakozottan. Át akartam gondolni a hallottakat. Nem volt időm Dániellel foglalkozni. – Én is szeretlek – böktem ki. – Azt hiszem, már nagyon régóta. A boldogság és a megkönnyebbülés csörgedező erec|jéből széles folyammá dagadt, végül úgy lövellt szét a testemben, mintha eg^ső repedt volna meg. – Biztos, hogy szeretsz? – kérdefcm Dánieltől gyanakodva. – Jaj, istenem, hát persze. – Mióta? – Régóta. – Gus óta? – Már előtte is szerettelek. – Miért nem árultad el? – Mert kigúnyoltál és megaláztál volna… – Ez nem igaz! – Magamon kívül voltam dühömben. – De igen. – Azt mondod ? 503 – Azt, Lucy. – Lehet, hogy igazad van – ismertem el vonakodva. – Ne haragudj, Dániel – mentegetőztem hevesen. – Muszáj volt undokul viselkednem, mert rettenetesen vonzódtam hozzád. Ezt bóknak szántam – tettem hozzá. – Igazán? – kérdezte Dániel. – De hiszen az összes barátod az ellentétem volt. Hogyan versenyezhettem volna egy olyan fickóval, mint Gus? Igaza volt – mostanáig nem tudtam volna mit kezdeni egy olyan férfival, akinek nincsen tengernyi adóssága és nem vedeli a szeszt. Ezen elgondolkodtam. – Bizcos, hogy szerelmes vagy belém? – Igen, Lucy. – Nagyon? – Igen, nagyon. – Akkor lefekhetek veled? 504 ÍA(yoCcvanötödifcJ-ejezet Nem győztem csodálkozni a vakmerőHgemen: kézen fogtam Dánielt és bevonszoltam a hálószobába. A heves vágy viaskodott bennem a heves szégyenérzettel. Mert féltem, hogy egyszer csak minden az ellenkezőjébe csap át. Bár nagyon jólesett, hogy Dániel szerelmet vallott nekem, az igazi feladat, az igazi próbatétel az ágyban várt rám. Mi van, ha pocsék vagyok az ágyban? Mit kezdjünk azzal a ténnyel, hogy már több mint tíz éve barátok vagyunk? A megalázkodási tényező magas volt. Hogyan fogjuk röhögés nélkül kibírni az érzelgős, romantikus jeleneteket? Mi lesz, ha Dániel elborzad tőlem? Bögyös, nőkhöz szokott. Mit fog szólni, ha meglátja a két

tükörtojást a mellem helyén? Olyan ideges voltam, hogtmajdnem meggondoltam magam. De csak majdnem. Itt volt a lehetőség, hogy lefeküdjek Dániellel, én pedig maradéktalanul ki akartam használni az alkalmat. Szerettem Dánielt. De kívántam is. Az ígéretes kezdet után azonban, amikor is merészen kézen fogtam a szerelmemet, elillant a kacérságom. Miután bevonszoltam Dánielt a hálószobába, nem tudtam, mitévő legyek. Csábír tóan omoljak el az ágyterítőn? Döntsem le Dánielt az ágyra és vessem rá magam? Egyikhez sem volt bátorságom, túl megalázónak találtam volna a helyzetet. Lekuporodtam az ágy szélére. Dániel leült mellém. Részegen mennyivel kirinyebb lett volna a dolgom! – Mi a baj? – suttogta Dániel. – Undorítónak fogsz tartani. – Te fogsz undorítónak tartani engem. – De hiszen csodálatos vagy. – Te is. – Úgy izgulok suttogtam. – Én is. – Hazudsz. – Komolyan – mondta Dániel. – Tedd a szívemre a kezed. Megrémültem. A múltban is sokan megkértek rá, hogy te505 gyem a szívükre a kezem, amely ezek után a szóban forgó fiatal- ember merev hímtagján kötött ki, és óriási sebességgel kezdte felalá dörzsölni az említett szervet. Dániel azonban tényleg a szívére szorította a kezem. És valóban: nagy érzelmek kavarogtak a mellkasában. – Szeretlek, Lucy – mondta Dániel. – Én is szeretlek – feleltem félénken. – Adj egy puszit. – Jó. – Dániel felé fordítottam az arcomat, de lehunytam a szememet. Dániel megpuszilta a szemhéjamat és a szemöldökömet, majd végigcsókolta a tarkómat és a nyakamat. Könnyed, izgató csókjai szinte elviselhetetlen örömet okoztak. Dániel ezután megcsókolta a szájam csücskét és gyengéden harapdálni kezdte az alsó ajkamat. – Most mit élvezkedsz – nyögtem –, csókolj meg rendesen. – Ha a csók tudományom nem elég jó a kisasszonynak. •. – nevetett Dániel. Aztán rám mosolygott. Ehhez nagyon értett. Megcsókoltam – nem bírtam uralkodni magamon. – Azt hittem, izgulsz – jegyezte meg Dániel. – Csitt! – Befogtam a száját. – Már éppen kezdtem megfeledkezni róla. – Mit szólnál hozzá, ha lefeküdnénk az ágyra, és átölelnélek? – kérdezte Dániel, azzal magához vont. – Vagy nálad ez is éivez- kedésnek számít? – Nem, ez aranyos húzás – mondtam Dániel mellkasának. – Nem akarsz még egyszer megcsókolni, Lucy? – suttogta Dániel. – Nem bánom – válaszoltam. – De semmi ravaszkodás: nem szeretném, ha egyetlen mozdulattal letépnéd a melltartómat. – Ne izgulj, Lucy, majd lassan csinálom. – És a bugyimat se kapd elő a fülem mögül. Megértetted? – dünnyögtem.

– Pedig mindig bedobom ezt a trükköt – válaszolta Dániel. – Ez a legfőbb erősségem. Megcsókoltam Dánielt, és elengedtem magam. Csodálatos érzés volt szorosan hozzásimulni, beszívni az illatát, megérinteni a gyönyörű arcát. Lehengerlő látványt nyújtott. – Szeretsz? – kérdeztem tőle ismételten. – Lucy, kimondhatatlanul szeretlek. – De komolyan nagyon szeretsz? – Komolyan nagyon szeretlek – válaszolta Dániel, és mélyen a 506 szemembe nézett. – Jobban, mint bárkit, jobban, mint képzelnéd^. Átmenetileg megnyugodtam. De csak átmenetileg. – Nagyon? – kérdeztem. – Nagyon. – N agyon-nagyon ? – Nagyon-nagyon. – Akkor jó. Némán feküdtünk. – Ugye, nem baj, hogy megkérdeztem? – szólaltam meg. – Egyáltalán nem. – Biztosnak kell lennem. – Tökéletesen-megértelek. Hiszel nekem? – Hiszek neked. Egymásra mosolyogtunk. – Lucy! – szólalt meg Dániel. – Tessék. – Komolyan szeretsz? – Dániel, komolyan szeretlek. – De, Lucy – kérdezte Dániel szégyellősen –, úgy értem, komolyan szeretsz? Komolyan nagyon? – Komolyan nagyon szeretlek, Dániel. – Nagyon? – Nagyon. Dániel határtalanul lassan vetkőztetni kezdett, ügyesen lehúzta a cipzárakat és mindent kibontott rajtam, amit nem lett volna szabad kibontani. Kigombolt egy gombot, és órákig becézett, mielőtt a következőhöz ért. Az egész testemet elborította a csókjaival. Illetve, majdnem az egész testemet, a lábfejemet, hála az égnek, békén hagyta. Az egész Fergie lelkén szárad – a férfiak azt hiszik, órákig kell szopogatniuk a nő nagylábujját, mielőtt teljesítenék ágybéli kötelességüket. Pár évvel ezelőtt a csiklóharap- dálás volt soron, amelynél babrább szexuális tevékenységet el sem tudtam képzelni. Nem szerettem, ha a férfiak a lábfejem közelébe kerültek, kivéve, ha előtte időben figyelmeztettek – időben ahhoz, hogy elmenjek pedikuröztetni. Dániel megcsókolt, és kigombolta a blúzomat, megcsókolt, és lehúzta a blúzomat az egyik váltamról, megcsókolt, és lehúzta a blúzomat a másik vál- lamról, megcsókolt, és nem tett megjegyzést a szürkésfehér bugyimra, megcsókolt, és azt mondta, a melleim egyáltalán nem olyanok, mint két tükörtojás, megcsókolt, és azt mondta, inkább két hamburgerzsemléhez hasonlítanak, majd ismét megcsókolt. 507 r – Gyönyörű vagy, Lucy – hajtogatta. – Szeretlek. Amíg teljesen le nem vetkőztetett. Volt valami erotikus abban, hogy anyaszült meztelenül feküdtem, miközben Dániel teljesen fel

volt öltözve. A mellkasom köré fontam a karomat, és összegömbölyödtem. – Le a göncökkel! – kacarásztam. – Olyan romantikus vagy, Lucy – felelte Dániel, először az egyik, majd a másik karomat hámozva le a mellkasomról; – – Ne takard el magad – mondta. – Olyan gyönyörű vagy. Gyengéden kiegyenesítette a térdemet. – Ne már! – Megpróbáltam leplezni az izgalmamat. – Hogy lehet az, hogy én teljesen pucér vagyok, te meg fel vagy öltözve? – Levetkőzhetek, ha akarod – hecceit Dániel. – Akkor mire vársz? – kérdeztem, harciasságot imitálva. – Arra, hogy szépen megkérj. – Nem. – Ebben az esetben, rád vár a feladat. Levetkőztettem Dánielt. Úgy reszkettek az ujjaim, hogy alig bírtam kigombolni az ingét. De megérte a kínlódás. Dánielnek gyönyörű volt a teste, a bőre sima, a hasa lapos. A körmömmel végigsimítottam a köldökétől a nadrágja kor- cáig húzódó szőrcsíkot, és libábőrös lettem, amikor levegő után kezdett kapkodni. A szemem sarkából gyors oldalpillantást vetettem Dániel sliccére, és megborzongtam, amikor megláttam, mennyire kidudorodik az anyag. Nagy nehezen összeszedtem a bátorságomat, és elkezdtem kigombolni Dániel sliccét. De öltönyös férfiak terén nem volt tapasztalatom. Dániel nadrágján annyi gomb és cipzár volt, hogy azt még a Fort K'nox is megirigyelhette volna. Végül sikerült kiszabadítanunk az ágaskodó férfiasságát. Dániel átment az alsóneműteszten. Amit rólam nem lehetett elmondani. A bugyim jobb napokat is látott már, ideje legnagyobb részét a mosógépben, a fekete mosnivalók közé keveredve töltötte. Dániel csodálatos volt, de – ami még vonzóbbá tette a szememben – korántsem tökéletes. Bár gyönyörűnek találtam, a teste nem volt olyan izmos és alaposan kidolgozott, mint a testkultúraszalon gyöngyeié. Leírhatatlan gyönyört éreztem, amikor Dániel bőre a bőrömhöz ért. A legapróbb érintéstől megremegtem, a karom belső oldalán bizseregni kezdett a bőr, amikor átfogtam Dániel hátát. El 508 gyengültem, amikor Dániel érdes combját az én puha combomon éreztem, fejembe szállt a vér, amikor Dániel keménysége az én nedvességemmel találkozott. Minden gátlásomtól megszabadultam. Csak a vágy maradt. Amikor Dániel szemébe néztem, már nem fogott el a görcsös nevethetnék. Átléptük a határt – többé már nem Dániel és Lucy voltunk, hanem férfi és nő. A fogamzásgátlásról egy szó sem esett közöttünk, de amikor eljött az ideje, mind a ketten a HIVpozitív tudatában a kilencvenes években élő felelősségteljes felnőttek módjára viselkedtünk. Dániel elővett egy óvszert, én pedig segítettem neki felhúzni. Aztán… izé… megtörtént a dolog… _ | Dániel pillanatokon belül elment. Észveszejtően erotikus volt látni, amint az arca eltorzul a kéjtől, a kéjtől, amit én okoztam neki. – Ne haragudj, Lucy – lihegte. – Nem bírtam visszatartani: olyan gyönyörű vagy, és olyan régóta vártam rád. – Azt hittem, kész lepedőakrobata vagy – csipkelődtem. – Nem is tudtam, hogy korai magömlésben utazol.

– Mert nem igaz – védekezett Dániel bosszúsan. – Kamaszkorom óta nem fordult velem elő ilyesmi. Csak öt percet kérek, és bebizonyítom. Dániel átölelt, elárasztott a csókjaival, és a hátamat, a combomat meg a hasamat cirógatta. Öt perc sem kellett hozzá, és újból magához vont. i A második alkalom jóval hosszabb ideig tartott: Dániel határtalan és lélegzetelállító lassúsággal mozgott bennem. Minden figyelmét rám és a vágyaimra összpontosította. Életemben nem találkoztam még olyan férfival, aki ennyire önzetlen óa odaadó lett volna az ágyban. Soha életemben nem éltem át ilyen heves orgazmust: egész testemben reszkettem, a szemem tágra nyílt a döbbenettől és a gyönyörtől. Dániel ezúttal nem hunyta le a szemét a kéj pillanatában, hanem engem nézett. Majdnem elolvadtam, olyan érzéki volt az arca. Hevesen ölelkeztünk, nem tudtunk elég közel kerülni egymáshoz. ^[Bárcsak szétnyithatnám a bőrömet, hogy bebújhass alá – szólalt meg Dániel. Jól tudtam, mire gondol. Egy darabig némán feküdtünk. – Nem is volt olyan rossz, ugye? – kérdezte Dániel. – Mitől féltél annyira? 509 – Egy csomó mindentől – válaszoltam nevetve. – Hogy undorítónak fogod találni a testemet. Hogy mindenféle disznóságra akarsz majd rávenni. – Gyönyörű a tested. És miféle disznóságokra számítottál? Naranccsal teli nejlonzacskókra? – Nem egészen, mivel nem vagy konzervatív parlamenti képviselő, de volt egy-két elképzelésem. – Most már egészen kíváncsivá tettél: miből maradtam ki? – Tudod te azt – mondtam szégyellősen. – Nem tudok semmit – felelte Dániel. – Hát – magyaráztam –, vannak férfiak, akik ilyesmiket kérnek: „Most állj fejre, így, nem baj, ha fáj, egy idő után állítólag csillapodni fog. Most nyisd szét a lábadat 130 fokos szögben, én pedig hátulról beléd hatolok, most csukódj össze úgy, mint egy harapófogó, körülbelül tizenöt centire mozdulj el, nem, azt mondtam, tizenöt centire, ez már majdnem tizennyolc. Hülye liba, ki akarsz nyírni?” Dániel fetrengett a röhögéstől. Csodálatos érzés volt. Ezek után lustán, ráérősen, ismét szeretkezni kezdtünk. – Hány óra van? – kérdeztem valamivel később®-. – Kettő. – Bemész reggel? – Ijgen. És te? – Én is. Tegyük el magunkat holnapra – mondtam. De nem tudtunk elaludni. Korgott a gyomrom, így Dániel kiment a konyhába, és egy csomag csokis keksszel tért vissza. Egymást átölelve feküdtünk az ágyban, kekszet majszolgattunk, csókolóztunk és semmiségekről beszélgettünk. – Ideje beiratkoznom egy konditerembe – mondta Dániel bánatosan, a hasát nyomogatva. – Ha tudtam volna, mi vár rám, már hónapokkal ezelőtt elkezdtem volna edzeni. Ezzel a megjegyzésével jobban a szívembe lopta magát, mint bérmi mással. Amikor megettük a kekszet, Dániel rám szólt: – Ülj fel! Engedelmeskedtem.

Dániel energikusan lesöpörte a morzsákat a lepedőről. – Nem engedhetem, hogy a szerelmem kekszdarabkákon aludjon – magyarázta. Rámosolyogtam. Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Majdnem szívszélhíídést kaptam. Dániel felvette a kagylót. 510 – Halló! Szia, Karén, igen, eltaláltad, már lefeküdtem. Csönd. – Lucy? – kérdezte Dániel lassan, mintha soha életében nem hallotta volna ezt a nevet. – Lucy Sullivan? Csönd. – Lucy Sullivan, a lakótársad? Az a Lucy Sullivan? Igen, itt van mellettem. – Igen, itt van mellettem az ágyban – mondta Dániel. – Szeretnél beszélni vele? Heves tiltakozó mozdulatokat tettem, majd keresztbe tettem és a telefonkagyló elé tartottam a két mutatóujjamat. – Igen – mondta Dániel vidáman. – Háromszor. Ugye, háromszor, Lucy? – Háromszor? – kérdeztem vissza. – Ennyiszer szeretkeztem veled az elmúlt pár órában. ‘ – Óöö, igen, háromszor – ifeleltem elhaló hangon. – Igen, pontosan háromszor, Karén. Bár előfordulhat, hogy az éjszaka folyamán még egyszer nekiveselkedünk. Szolgálhatok még valamivel? Karén magából kikelve hadarni kezdett. Még én is hallottam a kattanást, amikor lecsapta a kagylót. – Mit mondott? – kérdeztem. – Őszintén reméli, hogy mind a ketten AIDS-esek leszünk. – Ez minden? – Ööö, igen. – Gyerünk, Dán, mit mondott még? – Lucy, nem akarlak felizgatni… – Azonnal áruld el! – Azt mondta, lefeküdt Gusszal, amikor jártatok. – Dániel nyugtalanul fürkészte az arcomat. – Rosszul érzed magad? – Nem, inkább megkönnyebbültem. Egész idő alatt sejtettem, hogy Gus megcsal. És te jól vagy? – Miért kérdezed? Nem én jártam Gusszal. – Nem, de amikor én Gusszal jártam, te Karennel. Ha pedig Karén lefeküdt Gusszal, akkor… – Már értem! – kiáltott fel Dániel jókedvűen. – Ezek szerint Karén megcsalt engem. – Szomorú vagy? – kérdeztem nyugtalanul. – Fenéket vagyok szomorú. Fütyülök rá, hogy Karén lefeküdt-e azzal az alakkal. Engem az zavart, amikor te feküdtél le vele. Némán feküdtünk. A boldogságburok, amely körülvett minket, megrepedt. 511 – Fel kell mondanom az albérletet – szólaltam meg végül. – Költözz ide – vetette föl Dániel. – Ne viccelj – válaszoltam. – Csak három és fél órája járunk. Nem korai egy kicsit összeköfcpjésről beszélni? – Összeköltözésről? – kérdezte Dániel döbbenten. – Ki beszél itt összeköltözésről? – Hát te. – JÉn ugyan nem. Úgy félek az anyádtól, hogy gondolni sem merek arra, hogy bűnben éljek az

egyetlen lányával. – Akkor meg miről beszélsz? – Lucy – mondta Dániel félénken. – Azt, ööö, akarom, ööö, kérdezni, hogy… – Mit? – Nem kéne…? Tudod… – Mit nem kéne? – Most biztosan meg fogsz sértődni, amiért ilyet merek kérdezni tőled, de úgy szeretlek és… – Dániel – esdekeltem. – Légy szíves, áruld el, miről van szó. – Nem kell most rögtön választ adnod. – Mire nem kell választ adnom? – siránkoztam. – Annyit gondolkodhatsz rajta, amennyit csak akarsz. – De MIN ? – ordítottam. – Bocs, nem akartalak felbosszantani, de az a helyzet, hogy ööö, izé… – Dániel, mire akarsz kilyukadni? Dániel egy pillanatra elhallgatott, mély levegőt vett, végül kinyögte: – Lucy Carmel Sullivan, hozzám jössz feleségül? 512 ‘EpiCógus Hetty soha többé nem jött vissza dolgozni, elvált Dicktől, elhagyta Rogert, túladott a szövetszoknyáin, vett egy csomó macskanadrágot, Női Ismereteket tanul, és boldog kapcsolatban él egy komoly svéd nővel, Agnethával. Meredia azt mondja, egyikük sem borotválja a hónalját. Frank Erskine sem jött vissza dolgozni, korkedvezményesen nyugdíjba vonult és minden különösebb felhajtás nélkül távozott a vállalattól. Állítólag sokat golfozik. Adrián már csak hétvégenként dolgozik a videókölcsönzőben, mert beiratkozott egy filmrendezői tanfolyamra, ahol talán sikerül megismerkednie egy rendes lánnyal, aki meg tudja különböztetni Walt Disneyt Quentin Tarantinótól. Dániel Ruthja, Karén elődje, benne volt az újságban, mert összeszurte a levet egy politikussal. Jed összeköltözött Merediával, és mind a ketten úsznak a boldogságban. Jed, alacsony termete ellenére, keményen kiáll a termetes Meredia mellett, amire rengeteg alkalma adódik. Merediának, aki harmincnyolc éves, Valerie a becsületes neve. Mindezt teljesen véletlenül tudtam meg, amikor a rendszeres késéseim miatt felrendeltek a személyzetire. Meredia aktája kinyitva hevert Blandina iratszekrényén: nem álltam meg, hogy bele ne olvassak. Megannak nem szóltam a dologról. Jobban mondva, senkinek sem. Charlotte-nak továbbra sem sikerült olyan férfira akadnia, aki komolyan venné, ezért a mellkisebbítést fontolgatja. Pszichológia szakra akar jelentkezni. Amint megtanulja, hogyan kell kiejteni a szót. Karén, nem sokkal azután, hogy összejöttünk Dániellel, Simonnal kezdett randevúzgatni. Két összeillő ember. Méregdrága ruhákat hordanak, és olyan bárokba járnak, amelyeket alig egy hete nyitottak meg, és amelyekről építészeti magazinokban jelennek meg fényképek. Dennis máig nem találta meg a nagy „ő”-t, bár lelkesen keresi. Teljesen összeomlott, amikor Michael Flatley otthagyta a Riverdanceet, de már túl van az első megrendülésen. 513 Megan terhes. És Gus a gyerek apja. Tudomásom szerint azon a nyáron jöttek össze, amikor állítólag én jártam Gusszal. Megan még Gus búcsúbeszédét is megírta, amelyet hozzám kellett volna intéznie. Noha mostanában nem találkoztam Gusszal, nem hiszem, hogy a küszöbönálló apaság felelősségteljesebbé tette volna. Szegény Megan állandóan kimerült és szomorú. Nagyon sajnálom,

és ezt nem úgy mondom, mintha egyáltalán nem is sajnálnám, hanem egyenesen megvetném. Őszintén együtt érzek vele. Az anyám továbbra is Ken Keamsszel él: olyanok, mint két szerelmes tinédzser. Ken új, drága, de luxé, osztályon felüli míí- fogsort csináltatott magának. Az anyám minden egyes találkozásunkkor egyre fiatalabbnak látszik. Nemsokára kitiltják a kocsmákból. Anyával felújítottuk egymás között a diplomáciai kapcsolatot. Bár még korántsem vagyunk kebelbarátnők, azért mindent megteszünk az ügy érdekében. Az apám továbbra is iszik, de legalább a gondját viselik- Egy szociális munkás és egy házi betegápoló is jár hofczá. Felváltva látogatjuk Chrisszel és Peterrel. Amikor én vagyok soron, Dániel elkísér, ami nagy segítséget jelent a számomra, mert Apa így kénytelen két ember között megosztani az átkait. Még mindig lelki ismeret-furdalásom van, azt hiszem, ez már így is marad örökre, de nem veszem a szívemre a dolgot. Dániel időről időre megkéri a kezemet. Én pedig minden alkalommal közlöm vele, hogy hagyjon békén. – Nézd a dolog gyakorlati oldalát – mondogatom neki. – Ki adna ki? Ha Apa nem utálna, akkor sem lenne elég józan ahhoz, hogy az oltár elé tudjon vezetni. Valójában azonban azért nem mondok igent Dánielnek, mert félek, hogy faképnél hagy az oltár előtt. Még nem szoktam meg, hogy egy férfi akár kedves is lehet hozzám. Dániel fogadkozik, hogy szeret és sosem hagyna el, arra viszont nem hajlandó, hogy egy spiritusszal teli befőttesüvegben átnyújtsa nekem a levágott péniszét, mivel szerinte a házasságkötés a leghosiesebb tett, amellyel meggyőzhet az olthatatlan szerelméről. Megígértem neki, hogy fontolóra veszem az ajánlatát. Természetesen a házasságkötésre gondolok. Nem a… micsodája levágására. Ha egyszer férjhez megyek, Mrs. Nolan lesz az esküvői tanúm. Dániel esküdözik, hogy szeret. Szó se róla, a tettei is ezt bizonyítják. Kezdek hinni neki. Egyvalami egészen biztos: szeretem Dánielt. Ha várnak egy kicsit… 514 %pszönetnyiCvánítás Köszönet illeti mindazokat, akik a segítségemre voltak a könyv írása során. Köszönet szerkesztőmnek, Kate Cruise O’Briennek, amiért volt olyan alávaló, hogy visszadobja az első három fejezetet, és közölje velem, jobb író vagyok, mint amilyennek hiszem magam, úgyhogy kezdjem elölről az egészet. Köszönöm lankadatlan lelkesedését és dicsérő szavait, amikor már megbíztam benne, és kockázatot is vállaltam. Azt is köszönöm, hogy türelmes volt velem, amikor nem bíztam önmagamban, és azt hittem, nem vagyok igazi író, és az egész vállálkozás egy szörnyű tévedés volt. Végtelenül hálás vagyok neki. Köszönet a Polbeg minden munkatársának, akik olyan keményen dolgoztak a könyvön. Köszönet Nicole Hodsonnak és Lucy Keoghnak, akik figyelemmel kísérték a készülő kéziratot, miközben bátorítottak és biztosítottak róla, hogy jó úton járok. Köszönet Paula Campbellnek, amiért annyira élvezte az orosz étterembeli jelenetet. Külön köszönetét szeretnék mondani Brenda Dermodynak, amiért keményen dolgozott, és kivételesen elnéző volt a „micsodákkal” szemben. (Kivétel nélkül.) Köszönet Louise Vossnak és Jenny Bolandnek, akik fejezetről fejezetre olvasták végig a készülő könyvet, és mindig követelték (néha kissé erőszakosan) a következő adagot. Lehet, hogy másképpen be se fejeztem volna a regényt. Képtelen vagyok szavakba önteni, milyen nagyra értékeltem a lelkesedésüket és a támogatásukat.

Köszönet Belinda Flahertynek, aki, mielőtt postára adtam volna a kész művet, elolvasta, majd megjegyzésekkel, javaslatokkal látott el, és a jóváhagyásáról biztosított. Köszönet Jill Richternek és Ann Brolannak, amiért elolvasták a bevezető részt, és biztattak, hogy folytassam az írást. Köszönet Paula Whitlamnek a „pecsétért”. Köszönet Geoff Simmondsnak a gumibotért. Köszönet Eileen Prendergastnak a tanácsokért és a kemény munkáért. Külön köszönöm, hogy ellophattam tőle a videókéi- csönzős sztorit. 515 Köszönet a kedvesemnek, Tonynak mindenért. Amiért elviselte, hogy a nászutunkon is dolgoztam, és nem panaszkodott, amikor több figyelmet szenteltem a saját laptopomnak, mint az övének. Amiért elég bátor volt, hogy építő kritikát gyakoroljon. Bocs a fekete szem miatt. Köszönet a botrányosan extravagáns dicsérő szavakért, köszönet, amiért hangosan hahotázott a vicces részeknél, amiért mindig elmosogatott, hogy én haladhassak az írással. Köszönet az állandó és türelmes biztatásért, amiért ezerszer leíratta velem: „izgalom”, amiért a szereplőábrázolástól a nyelvtanig mindenben tanácsot adott nekem. Külön köszönet a csokiért és a Solerókért. Nélküle nem tudtam volna megírni ezt a könyvet. A kiadó könyvei megvásárolhatók az XJlpiuS'ház Könyvesboltban: Budapest XIII., Hegedős Gy. u. 23. » 320-4720 Nyitva: H.–p.: 9-19 óráig Szó.: 9-13 óráig 3. t ULPIUS-HAZ Kínálatunk megtekinthető az interneten is: www.ulpiusha2.hu Ulpius-ház Könyvkiadó Bt., Budapest, 2002 Felelős kiadó: Kepets András Tördelés: Jeges Erzsi A nyomás és kötés ETO-Print Nyomdaipari Kft.–ben készült Felelős vezető: Balogh Mihály I iky Sullivan férjhez meg)'.. vagy mégse? Lucy igazi adagos mai lány. Munkatársnői elhurcolják egy megjövendöli, hogy egy éveiHbelül férjhez fog menni. Ő csak nevetni tud ezen, hiszen épkézláb, Szerethető pasi sincs az Ám a barátnőinek adott jóslatoksT^^^^^ ¿>rra be- teljesülni. .. Marian Keyes a modern női irodalom koronázatlan királynője: öt legényét huszonhét nyelvre fordították le, és több mint hétmillió példányban el- Pincérlányból t i alkoholfüggő, kallódó nőből ünnepelt világsztárrá : fel magát. Akárcsak Lucy Sullivan, ő is humorral rs mérhetetlen akaraterővől csetlik-botlik a modern nagyvárosi lét útvesztőibeiijfkeresi önma- gát, Ékszereimet és a boldogságot. Lucy Sullivan hol vidám, hol megható története, melyből tizenhat részes tévésorozat is készült, a Nők Lapja Regények sorozat méltó indítása. Kedves, szeretni való Btmyv. Sírni és nevetni tudunk Lucy Suliivanen – önmagunkon. És megtanulunk örülni á>^|É|S'sebb jónak is életünkben. 1980 Ft „…az élet egy olyan buli, amelyre engem nem hívtak meg”– gondolja :$laicy®Sullivan.

Melyikünk ne volna már hasonlóképpen? Szó szerint az életünk múlik rajta, hogy' még idejekorán rájöjjünk, miért is maradunk ki a legjobb buliból. Nekünk, : Keyes mert az írónő egy letehetetlffijs&lvasmánvos könyvvel segít hozzá, hogy' megtaláljuk saját életünkben a saját receptünket erre a közös problémára. ISBN 963 9348 89 9 9789639 34