Louise Jensen - Az _ajándék-1

LOUISE JENSEN Az ajándék

Ulpius Baráti Kör Budapest A mű eredeti címe: The Gift Fordította Sillár Emőke

A szerző már megjelent, kötete: A nővér

Copyright © Louise Jensen, 2016 Hungarian translation © Sillár Emőke, 2017 (© Művelt Nép Könyvkiadó, 2017) ISBN 9786155676468

Callumnak, Kainak és Finley-nek. Mindig rátok leszek a legbüszkébb.

Később Rohanok. Sötét van. Rettenetesen sötét. Felhők száguldanak a szénfekete égen, eltakarják a holdat és a csillagokat. Tüdőm megtelik nedvességgel, és ahogy élesen beszívom a levegőt, émelyítő hullámokban tör rám a hányinger. Rohamosan fogy az erőm. Edzőcipőm csattog az aszfalton, és mintha már nem hallanék lépéseket a hátam mögött, de nehéz eldöntenem az üvöltő széltől. Lopva a hátam mögé pillantok, lábam laza talajra téved, és megbotlom, kinyújtom a kezemet, hogy felfogjam az esés lendületét. Arcom valami keménybe és szilárdba ütközik, ami felszakítja a bőrömet. Állkapcsom összecsattan, és a fogam a nyelvembe hasít, vér önti el a számat. Lenyelem, epe és félelem kúszik a torkomba. Ne üss zajt! Félek. Rettenetesen félek! A hasamon fekszem. Mozdulatlanul. Némán. Várok. Csíp a tenyerem. Arcom lüktet. Rothadó levelek szagát érzem az orromban. Kavarog a gyomrom, ahogy lassan araszolok előre, könyökömet a nedves talajba vájom, hogy meg tudjak kapaszkodni. Bal. Jobb. Bal. Jobb. Most az aljnövényzethez érek. Tüskék szúrnak a bőrömbe és csimpaszkodnak a ruhámba, én pedig csak lapulok, fákkal körülvéve, azt hiszem, hogy láthatatlan vagyok, de a felhők szétválnak, és a holdfénynél megpillantom a kapucnis pólóm ujját, amely, hihetetlen, de fehér a ráfröcskölődött sár ellenére! Átkozom magam. Ostoba! Ostoba! Ostoba! Lerántom magamról

a pólót, és begyömöszölöm egy bokor alá. Fogam vacog a hidegtől. A félelemtől. Balra tőlem ágak reccsennek talpak alatt. Ösztönösen fellököm magam, és a lábujjaimra dőlök, mint egy sprintre készülő futó. Szívverésem a fülemben dobol, mégis hallom. Köhögés! Most a hátam mögött. Közel. Túl közel! Rohanok. Bukdácsolok előre. Meg tudom csinálni, mondom magamnak, de ez hazugság! Tudom, hogy már nem bírom sokáig. A felhők újra elfedik az eget, és a sötétség letaglózó. Egyelőre lassítok, mivel nem látom, hová teszem a lábamat. A föld tele van gödrökkel, és nem kockáztathatom, hogy kificamítsam a bokámat, vagy még valami rosszabb történjen. Mit csinálnék akkor? Hogyan tudnék elmenekülni? A szél dühöng, elsöpri a felhőket, és a szemem sarkában egy árnyék mozdul. Megperdülök és sikítok. Rohanok.

ELSŐ FEJEZET Most Minden kedden négy és öt óra közt hazudok. Vanessa, a pszichológusom, az orrnyergére tolja teknőckeretes szemüvegét, és odacsúsztat nekem egy doboz Kleenexet, mintha ma volna a nap, amikor a bűnömet kiokádom, és ott hever majd köztünk bűzösen és mérgezőn a lehetetlenül fényesre polírozott asztalon. – Szóval, Jenna. – A dossziémban lapozgat. – Közeleg a hat hónapos évforduló. – Hogy érzi magát? Vállat vonok, és lecsippentek egy kóbor szálat a ruhám ujjáról. A levendula potpourri illata idegesít, akárcsak a fényes levelű növények túlzott sokasága ebben a gondosan megtervezett térben, de lenyelem az izgágaságomat, és helyet változtatok a túl puha kanapén. Hangulatingadozásaimat nem foghatom örökösen a gyógyszeres kezelésemre, igaz? – Jól – mondom, bár ez távolabb már nem is lehetne az igazságtól. Rengeteg érzelem vár bennem arra, hogy kitörhessen, de valahányszor itt vagyok, a szavak csomókba kötődnek a nyelvemen, és bármennyire szeretnék igazán megnyílni, sohasem sikerül. – Volt valahol ezen a héten? – Elmentem mamával, pénteken. Hát ez aligha újdonság. Minden héten ez történik. Néha nem is

értem, egyáltalán miért járok Vanessához. Már teljesítettem az előírt számú kezelést, mégis halálpontosan megérkezem minden alkalommal. Gondolom, azért, mert keveset járok el otthonról, és szeretem ezt a rutint, a normális életnek ezt a nekem jutó darabkáját. – És társaságban? – Nem. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára esti programom. Csak harmincéves vagyok, de legalább a duplájának érzem magam. Azután évekig nem volt kedvem társaságba járni, és most jobban szeretek otthon lenni. Egyedül. Biztonságban. – Érzelmileg? Leülepednek már a dolgok? Megszakítom a szemkontaktust. Vanessa a paranoiámra utal, és nem igazán tudom, mit mondjak. A gyógyszerkoktélt, amelyet azért szedek, hogy a testem ne lökje ki az új szívet, minden kórházi felülvizsgálatnál újra beállítják, de az aggodalom már úgy beburkolt, mint egy második bőr, és bármilyen keményen próbálom, képtelen vagyok lerázni magamról. – A sürgető érzés… – belenéz a jegyzeteibe –, hogy elfusson? Még mindig magával van? – Igen. Az adrenalin csípi a bőrömet, és átnedvesedik a pólóm hónalja. A veszélyérzet, ami gyakran elönt, annyira elsöprő, hogy szinte már ómennek érzem. – Nem szokatlan, hogy az ember el akar menekülni a saját életétől, amikor valami nehezen feldolgozható traumatikus hatás érte. Össze kell dolgoznunk, hogy megtörjük a mániákus gondolatok körforgását.

– Nem hiszem, hogy ez ennyire egyszerű. – A félelem olyan valóságos és szilárd, mint a borostyán papírnehezék Vanessa íróasztalán. – Átéltem újabb… – Nem vagyok biztos benne, hogy el akarom mondani neki, de most megint úgy néz rám, mintha egyenesen átlátna rajtam. – …epizódokat. – Ugyanolyanokat, mint korábban? Az ellenállhatatlan szédülést? Kicsit megemeli az állát, miközben a válaszomra vár, és azt kívánom, bárcsak ne szóltam volna. – Igen. Nem veszítem el az eszméletemet, de csőlátásom lesz, és minden hang letompul. Egyre gyakrabban fordul elő. – És mennyi ideig tartanak ezek az epizódok? – Nehéz megmondani. Talán másodpercekig. De amikor ez történik, annyira… – Úgy nézek körül az irodában, mintha a szó, amelyet keresek, a falra volna festve. – …meg vagyok rémülve. – Az érzés, hogy nem vagyunk a magunk urai, rémisztő, Jenna, és érthető azok után, amin keresztülment. És említette ezeket az epizódokat dr. Kapurnak? – Igen. Azt mondja, hogy pánikrohamok előfordulnak az én gyógyszeres kezelésem mellett, de ha minden jól megy, a hat hónapos felülvizsgálatomnál csökkentheti a tablettáim számát, és annak segítenie kell. – Akkor ez jó hír. És mikor kell visszamennie dolgozni… – a papírjaira néz – …hétfőn? – Igen. De csak részleges munkaidőben. Kezdetben. Linda és John, a főnökeim, több mint nagyvonalúak voltak, amikor szabadságot adtak. Papa barátai, és szinte egész

életemben ismertek, és bár Linda azt mondta, ne érezzem úgy, hogy kötelező visszamennem, hiányzik a munkám. El sem tudom képzelni, hogy valahol újra kezdjek. Valami ismeretlen helyen. De azért ideges vagyok. Olyan sokáig voltam távol. Milyen érzés lesz? Ismét normálisnak lenni. Izgulok, ha arra gondolok, hogy emberekkel kell találkoznom. Túlságosan hozzászoktam a magam társaságához, ahhoz, hogy otthon vagyok, hogy kitöltöm az időmet. „Piszmogás”, mama régebben így hívta; „rejtőzködés”, mondja most, de a lakásomban a kegyetlen szorongás, amelyet állandóan magammal hurcolok, nem olyan éles. Viszont az élet megy tovább, nem igaz? És attól tartok, ha most nem kényszerítem magam, hogy újra elkezdjek élni, akkor már sohasem fogok. – Hogy érzi magát a gondolattól, hogy visszamegy? Vállam megkezdi az automatikus emelkedést a fülem felé, de megállítom. – Azt hiszem, jól. A szüleim nem lelkesek az ügyben. Megpróbáltak lebeszélni. Megértem, hogy attól tartanak, túl sok lesz, de Linda azt mondja, kezdetben lassan szoktathatom magam. Elmehetek korán, ha túlságosan elfáradok, és bemehetek későn, ha rossz éjszakám volt. Mindig jó viszonyom volt Lindával, még ha nem is látogatott meg az elmúlt néhány hónapban. Gondolom, nem tudja, mit mondjon. Senki nem tudja. A tény, hogy majdnem meghaltam, kínosan érinti az embereket. – És mi van a donor családjával? Még mindig próbál kapcsolatba lépni velük? Fészkelődöm a székben. Az elmúlt néhány hónapban

köszöneteimet egyik levélbe öntöttem a másik után, de a transzplantációs koordinátorom mindet elutasította. Figyelmetlen voltam, és túl sok mindent elárultam magamról. Utalást tettem arra, hogy ki vagyok, hol élek. De az ilyen részletek nélkül az egész olyan ridegnek és személytelennek tűnt! Végül megfizettem egy magánnyomozót, hogy keresse meg őket, és egyenesen a családnak írtam. Kisebb vagyonba került, de megérte, hogy elmondhattam, mennyire hálás vagyok, és a cselekedetük milyen sokat jelent a családomnak – és mindezt anélkül, hogy megszűrtem volna a szavaimat. Nem akartam a továbbiakban zavarni őket, és nem számítottam rá, hogy hallani fogok felőlük, de azonnal válaszoltak, és úgy tűnt, őszintén örülnek, hogy értesültek rólam. Tudom, hogy Vanessának nem fog tetszeni, ami most következik. Kiszárad a szám, és előrehajolok, hogy felvegyem a poharamat. Reszket a kezem, csilingelnek a jégkockák, és víz loccsan le a pohár oldalán, belecsurog az ölembe, és átáztatja a farmeromat. Az italomat szopogatom, közben hallom Vanessa hátam mögött diszkréten elhelyezett órájának a tik-tik-tik-takolását. – Vasárnap találkozom velük. – Ó, Jenna! Hiszen ez teljesen etikátlan! Hogy nyomozta ki őket? Tudja, hogy ezt jelentenem kell! Arcom lángol, miközben a cipőmet tanulmányozom. – Ezt nem mondhatom el! Sajnálom. – Tudja, hogy a kapcsolatot nem támogatják! – Helytelenítés csöpög minden szavából. – Főleg ennyire a folyamat kezdetén. Hihetetlenül lehangoló lehet mindenki számára, és több lépcsővel visszavetheti magát. Elég lett volna egy szimpla

köszönőlevél, de találkozás – én egyszerűen… – Tudom. Nekik pontosan ugyanezt mondták, de meg akarnak ismerni. Tényleg!

És

nekem

szükségem

van

rá,

hogy

találkozzam velük. Csak egyszer. Úgy érzem, mintha egy idegen lakna bennem, és tudni akarom, ki az! Hangom megtörik. – Ez szinte a rögeszméjévé vált, és nem egészséges, Jenna! Mi haszna lesz abból, ha tudja, kinek a szívét kapta? Valami modern és kaotikus festmény lóg mögötte, a színei most örvényleni kezdenek, és az emésztő nyugtalanság növekszik bennem. – Segítene, ha érteném. – Értené, mit? Vanessa felém hajol, mint egy zsoké a lovon, aki áttörést érez és száguld előre. – Hogy miért maradtam én életben és halt meg ő? *** Van egy bemélyedés a csokoládészínű bőrkanapén. Azt a helyet jelzi, ahol sok-sok órát töltöttem. Akár egy táblát is kitehetnénk: „EGY ÉLET NÉLKÜLI LÁNY ÉL ITT.” Meggyújtok egy bogyóillatú gyertyát, mielőtt ledobom magam a szokásos pontra. Miután Vanessánál voltam, mindig annyira kimerültnek érzem magam. Sohasem tudom, hogy ezt az érzelmek okozzák, amelyek felbugyborékolnak, amikor a makulátlan irodájában ülök, vagy az erőfeszítés, hogy bent tartsam őket. Felveszem a vázlatfüzetemet a dohányzóasztalról. A rajzolás mindig

megnyugtat.

James

Bay

szól

a

Bluetooth

hangszórómból, és mialatt ő visszatartja a folyót, én a ceruzát a térdemhez kocogtatom, az egyhangú falakat bámulom, és inspirációra várok, hogy nekifogjak. Azóta tervezem, hogy kifestem a szobát, amióta Sam elköltözött, majdnem hat hónappal ezelőtt. Hogy a saját képemre formálom a lakást. A magnóliát napsugaras sárgával és vérbő vörössel takarom le: merész színekkel, amelyeket Sam utál. Nem mintha arról volna szó, hogy visszajön, bár tudom, hogy szeretne. Sose akarta, hogy szakítsunk, de én nem álltam az együttérzést a szemében, ahogy rám nézett, miután megoperáltak, azt, ahogy faksznizott körülöttem és ötpercenként megkérdezte, jól vagyok-e. Nem akartam, hogy ott ragadjon egy ilyen nő mellett, mint én, hogy „átsegítsen”, mintha öregek lennénk, és semmi többet nem várnánk az élettől. Az, hogy szabaddá tettem, életem legnemesebb cselekedete volt, akkor is, ha a gyomrom még mindig összerándul, valahányszor rá gondolok. Próbálunk barátok maradni. SMS-eket küldünk. Facebookozunk. De ez nem ugyanaz, igaz? Gondolatban hozzáírom a szobafestést az elvégzendők listájához, amelyekre talán soha nem kerítek sort. A napok, amikor pihennem kellett, már elmúltak, de beleragadtam egy mókuskerékbe, amelyből nem tudok kiszállni, és igazat szólva, félek. A fizioterápia órái és a brosúrahegy ellenére, amellyel hazaküldtek, tétovázás van a mozdulataimban. Kikényszerített lassúság. Orvosaim szerint jól gyógyul a testem, de az eszem mintha nem hinné ezt el, és halálra vagyok rémülve, hogy túlságosan megerőltetem magam. Hogy valami elromlik, és akkor mit csinálnék? Elképzelem, ahogy a padlón fekszem. Képtelen vagyok elérni a telefont.

Képtelen vagyok megmozdulni. Ki tudná meg? Színlelek mamának, hogy jól megvagyok egyedül. Színlelek mindenkinek. Még magamnak is. Mit rajzolhatnék? Átpergetem a füzetem lapjait. Kezdetben Sam egyik képe jön a másik után, de újabban a rajzaim sötétebbek lettek. Szinte fenyegetőek. Erdők kicsavarodott faágakkal, homályból kibámuló szemek, egy gyöngyszemű bagoly. Sóhajtok. Talán igaza van Vanessának, hogy aggódik a lelki egészségem miatt. Pityeg a mobilom. SMS Racheltől, és tudom, anélkül is hogy kinyitnám: azt kérdi, mit csinálok később. Azt fogom mondani, hogy otthon töltöm az estét, és megkérem, hogy igyon egyet az egészségemre a pubban. Ez a mi heti rutinunk, mint Punch és Judy. Minden alkalommal ugyanaz, bár néha szinte viszketek, hogy más legyen a vége. Elmehetnék, gondolom magamban, de aztán elhessegetem a gondolatot. Hiábavalónak tűnik, hogy megpróbáljak ugyanazokhoz a szokásokhoz visszatérni. Már nem az a személy vagyok, mint régen, és különben is, az emberek most másképp kezelnek, soha nem néznek egyenesen a szemembe, mivel nem tudják, hogy mit mondjanak. Majd találkozom Rachellel hétfőn a munkahelyünkön. Közel hat hónappal ezelőtt meghalt valaki, hogy én élhessek. Olyan szűk lett a világom, hogy néha úgy érzem, mintha nem kapnék levegőt. Ki volt az, aki meghalt értem? Szorosan összezárom a szememet, de a gondolat tovább dübörög felém, és nem tudom, hogyan állíthatnám meg. Reszketek, és átmegyek az ablakhoz. A befújó szellő jeges, de én hálás vagyok a friss levegőért. Hetek óta otthon vagyok, de a kórház súlyos

szaga mintha befészkelte volna magát a tüdőmbe, és bármilyen idő van, mindig résnyire nyitva tartom az ablakokat. Kinézek a redőny lécei közt az alkonyatba, és hideg kúszik fel a gerincemen. Egy árnyék mozdul meg a kapualjban az utca túloldalán, és elönt a futásra sürgető érzés, amelyről Vanessának beszéltem. Felgyorsul a lélegzetem, de az utca csendes. Nyugodt. Becsapom az ablakot, bezárom a redőnyöket, és ott maradok bebábozva a nappalim halvány fényében. Beszűkül a világom, akárcsak az önbizalmam. Újra a kanapén fekszem, és úgy reszket a kezem, hogy nem tudom a ceruzát tartani. Biztonságban vagyok, mondom magamnak. Akkor miért nem érzem úgy?

MÁSODIK FEJEZET Tíz hónappal ezelőtt mindketten betegek voltunk. Egy vírus száguldott körbe Sam irodájában, és egyik nap arra jöttem haza a munkából, hogy Sam ott fekszik összekuporodva a kanapén egy paplanba bugyolálva, mellette nagy halom összegyűrt papír zsebkendő a padlón. A fűtőtestek okádták a forróságot. Ledobtam a kabátomat és a pulóveremet. – Azt hiszem, haldoklom, Jenna! – károgta Sam, és felém nyújtotta a karját. Nevettem, de amikor megfogtam a kezét, síkos volt az izzadságtól. Homlokára tettem a tenyeremet. Tűzforrónak éreztem, annak ellenére, hogy Sam foga vacogott a hidegtől. – Influenza, ember! – Lángoló arcához nyomtam az ajkam. – Mindjárt jövök. Kirohantam az éjszakai gyógyszertárba, és bevásároltam egy tonna Lemsipet és aszpirint, és otthon édes kukoricás csirkelevest melegítettem. Két nap múlva kapart a torkom, folyt a szemem, és olyan vadul reszkettem, hogy elharaptam a nyelvemet. Napokig az ágyat nyomtuk. A levegő sűrű és savanyú lett, miközben orrvérzésig teljes tévésorozatokat néztünk végig DVD-n, és üvöltőre csavartuk a hangerőt, hogy elnyomja görcsös köhögésünket. Felváltva csoszogtunk ki a konyhába, mint a zombik, lassan és céltudatosan, hogy ennivalót hozzunk, amit nem tudtunk lenyelni, és innivalót, aminek nem éreztük az ízét. Óriási megkönnyebbülés volt, amikor kezdtük

jobban érezni magunkat. Amikor felhúztuk a tolóablakot, és beengedtük a hűvös szellőt, hogy kisöpörje a rossz egészség bűzét. A zuhany alatt a forró víz tűkkel szurkálta a bőrömet, és azt hittem, túl vagyok a legrosszabbon. Sam ereje napról napra jobban visszatért, az enyém azonban nem, és egy hét után olyan kimerült voltam, hogy ebédszünetben szundítottam a kocsiban, és este elaludtam a kanapén, miközben az M&S készételek szénné égtek a sütőben. Éjszaka levegő után kapkodva ébredtem, próbáltam oxigént erőltetni a tüdőmbe, és állandóan kidugtam a fejemet az ablakon és kortyoltam a friss levegőt, miközben azon gondolkoztam, hogy mi történik velem. – Foglaltam neked időpontot az orvosnál – mondta Sam egyik nap. – Öt óra. Semmi vita! Túlságosan ki voltam facsarva, hogy tiltakozzam. Ültem a háziorvos várójában, a betegség áporodott és nyomasztó levegőjében. Az orvos meghallgatta a szimptómáimat, majd megvakarta mákosan ősz szakállát, és azt mondta, hogy amit tapasztalok, teljesen normális, és csupán pihenésre van szükségem. Biztosított, hogy vissza fog térni az energiám. Három héttel később alig volt annyi erőm, hogy kikeljek az ágyból. Már több mint két hete nem dolgoztam. – Ez szerintem nincs rendjén! – mondta Sam, miközben fölöttem állt, aggodalomtól feszült arccal. – Foglaltam neked időpontot, hogy egy másik véleményt is meghallgassunk. Délben hazajövök, hogy elvigyelek. Később kivonszoltam magam az ágyból, és kicsoszogtam a fürdőszobába, de közben megálltam, hogy felvegyem a postát a

lábtörlőről. Ez volt az utolsó dolog, amire emlékeztem. Sam ott talált az előszoba padlóján, elfehéredett ajakkal, és üvöltő szirénával és villogó kék fénnyel berohantak velem a kórházba. A következő néhány hónap összefolyik. Bizonyos szinten azért tudatában voltam, hogy mi történik körülöttem. Vírusos szívizomgyulladásom volt, amely agresszívan megtámadta a szívfunkcióimat, és az egyetlen esélyem a szívátültetés maradt. Sam állandóan ott ült labdává gömbölyödve az ágyam melletti széken. Mama felragasztotta ragyogó, boldog mosolyát, és mindennap meglátogatott. Papa fel-alá járkált a szobában, kezével a nadrágzsebében, lehajtott fejjel. A gépek pityegése volt az utolsó dolog, amit este hallottam, és az első hang, amelyre reggel felébredtem, azon tűnődve, hogy hol vagyok. Semmi nem hasonlítható a kórházak, a pusztulással kevert fertőtlenítők, a reménnyel vegyített kézzselé szagához. Túl gyenge voltam, hogy olvassak, és a tévére sem tudtam összpontosítani. – A Kardashianok vagy szappanopera-sztárok? Kérdezte Rachel, amikor pletykalapokból olvasott fel, én azonban az álom mezsgyéjén jártam, és sohasem tudtam lépést tartani azzal, hogy ki vált el kitől, vagy melyik színésznő volt éppen túl kövér. Túl sovány. Az egész olyan jelentéktelennek tűnt, a dolgok, amelyeken annak idején nevettünk a pubban, de hálás voltam a társaságáért. Rajta kívül egyetlen barátom sem jött el, hogy meglátogasson. Mielőtt a megkülönböztethetetlen ételek zörgő kocsikon megérkeztek, mama feltámasztott a párnákra. Soha nem tettem egyenlőségjelet a tény, hogy fel tud húzni az ágyban, és a

leadott súlyom mennyisége közt. Apró darabokra vágta a puha kórházi ételt, és én egészben nyeltem le mindet, mert túl kimerült voltam a rágáshoz. Mi mehetett végbe mama fejében? Emlékképek a pufók totyogósról, aki voltam, beszíjazva a magas fehér műanyag etetőszékembe, tágra nyitott szájjal, mint egy verébfióka. Hogy tudta ezt elviselni? Soha nem láttam sírni, egyetlenegyszer sem. Senki nem árulta el nekem, hogy az orvosok azt mondták, rendkívül valószínűtlen, hogy időben találjanak egy szívet. Haldokoltam. A transzplantációs listák végtelen hosszúra nyúltak, és bár ahhoz nem voltam elég jól, hogy hazamehessek, prioritást sem jelentettem. Hogy készül fel az ember a legrosszabbra? El sem tudom képzelni. És fájdalom gyötör, ha arra gondolok, min mehettek keresztül: mama, Rachel és Sam, amikor az ágyam mellett ültek, összefűzött ujjakkal, és egy istenhez imádkoztak, akiben nem hittek. Papa mindennap meglátogatott reménytelenül és zaklatottan, de soha nem maradt sokáig, és amikor beszélt, éle volt a hangjának, mintha örökké dühös lenne, és talán az is volt. Az ember nem várhatja el, hogy valaki végignézze, ahogy az egyetlen gyermeke elenyészik a szeme előtt, igaz? Az idő végeérhetetlennek tűnt: orvosok konzultáltak, ápolónők nyüzsögtek, és feljegyzések születtek, amíg egy nap csoda történt. – Találtunk egy szívet! – jelentette be dr. Kapur. A szív tökéletesen megfelelt, de nem volt semmiféle ünneplés, miközben előkészítettek a műtétre; mindenki fájdalmasan tisztában volt azzal, hogy az életnek ez az ajándéka csak egy másik család gyásza árán születhetett meg.

Az ágy kerekei nyikorogtak, ahogy végigtoltak a folyosón, a mennyezeti lámpák fénye olyan bántón fehér volt, hogy úgy éreztem, be tudnának szippantani a fényességükbe és át tudnának repíteni egy halál utáni életbe, amelyben kétségbeesetten akartam hinni. Nem gondoltam, hogy az ember érezheti ennél rosszabbul is magát, de amikor két nappal később felébredtem az intenzív osztályon, annyira szenvedtem, hogy szinte azt kívántam, bárcsak meghaltam volna. Folyadékokat vezettek csöveken át a karomba, és a drain a mellemben ólomsúlyúnak tűnt. Egyik nap Sam fél térdre ereszkedett az ágyam mellett. Először azt hittem, a kimerültségtől. A csengőért nyúltam, hogy hívjam a nővért, amikor észrevettem a fekete bársonydobozt a tenyerében. Egy gyűrű – csillogó gyémántokkal körülvett ovális zafír – rejtőzött benne. – Ez nem éppen a romantikus környezet, amelyet elképzeltem, de lennél a feleségem? – Sam? Nem tudtam, mit mondjak. Kivette a gyűrűt a dobozból, és felém nyújtotta. Végigfuttattam az ujjamat a kövön, amely olyan mélykék volt, mint az óceán. – Nagymamáé volt. Azt akarta, hogy új hagyományt teremtsek. Azzal, hogy tovább adom a családban. Nagyot nyeltem. Az eszem viaskodott a szívemmel. – Vehetek egy másikat, ha nem tetszik! Sam bizonytalannak tűnt, fiatalabbnak a harminc événél, és az akaraterőm minden morzsájára szükségem volt, hogy ne fakadjak sírva. Begörbítettem az ujjamat, hogy ne tudja

felhúzni a gyűrűt. Tudtam, hogy már soha nem akarnám levenni. – Nem lehetek a feleséged – suttogtam. – Sajnálom. – Miért nem? Hiszen már beszéltünk róla! – Minden megváltozott. Én megváltoztam. – Te még most is te vagy! Olyan gyengéden simogatta meg az arcomat, hogy csaknem a karjába omlottam. Mosatlan hajam és állott leheletem ellenére úgy nézett rám, mintha én volnék a legszebb nő a világon. Lelkem darabokra szakadt, amikor a szemébe néztem, és azt láttam, hogy aggodalom sugárzik onnan, ahol régen vágy égett. – Nem akarok már együtt lenni veled, Sam. Erőltettem magam, hogy kimondjam a szavakat, amelyek nagyobb szenvedést okoztak, mint a bőrömbe vágó szike. – Nem hiszek neked, Jenna! – Pedig igaz. Már ezelőtt is sokat gondolkoztam velünk kapcsolatban. – Csak azért mondod, mert beteg vagy… – Nem. Már ezer éve vannak kételyeim. Sajnálom! – Mióta? Azelőtt minden szép volt! Azelőtt. Milyen ártalmatlan szó, de mindig választóvonalat jelent. Azelőtt és azután. Egy üvegfalat, amely elkülöníti a dolgokat, amelyeket meg tudtam tenni akkor, azoktól, amelyeket többé már nem tudok. – Jenna, légy őszinte! Szeretsz? Keresztúthoz értem. Igazság vagy hazugság. – Nem szeretlek, Sam. – A hazugságot választottam. – Sajnálom.

Ez volt a helyes lépés. Miatta. Sam beszélni kezdett, de nem tudtam a szemébe nézni. A lepedő kikeményített sarkát csavargattam az ujjaim közt, és ráparancsoltam magamra, hogy erős maradjak. Jobban meglesz nélkülem. Visszatette a gyűrűt a dobozba, és miközben rákattintotta a fedelét, felugrott, és roskatag vállal átment a szobán. Rettenetesen szerettem volna visszahívni, és megmondani neki, hogy természetesen szeretem, de a szavak a nyelvemhez bilincselődtek. Tétovázott az ajtónál, és keményen beleharaptam az arcomba, hogy ne kiáltsam el a nevét. Szám megtelt fémes vérrel és megbánással, és ahogy tovább lépett, ajándékba kapott szívem és a bűntudat heves dobogásba kezdtek bennem. *** Négy héttel a szívátültetés után hazaengedtek a kórházból. Mama jött értem. – Hol van papa? Elengedte a kérdést a füle mellett. Beültetett egy taxi hátsó ülésére annyi gonddal, amennyi az új apákra jellemző, amikor elhagyják a szülészetet, és autós gyerekülésekbe tett újszülött babákat és a tökéletes jövőről szőtt álmokat dajkálnak. Mama bekapcsolta a biztonsági övemet, bár tiltakoztam, hogy magam is meg tudom csinálni, aztán kirázott egy vatta-puhaságú kockás pikniktakarót, és a térdemre terítette. – A lányomnak szívátültetése volt. Kérem, vezessen lassan! – mondta. – Azt a mindenit! – A sofőr elcsavarta a gombot a rádióján, és a zene elhalkult. – Nem fiatal ehhez egy kicsit, aranyom?

Gyerekek! Mindig csak az aggodalom velük! Nekem három van. És unokák is. A taxi gurult előre, a közlekedési lámpa alakú légfrissítő himbálózott a belső tükrön, és émelyítőn édeskés szagot árasztott. Csigalassúsággal araszoltunk előre – mama meg sem rezdült a gyorsítást követelő dudák kakofóniájától – gyerekkorom három hálószobás földszintes háza felé. A „Paint It Black” szólalt meg. A Rolling Stones volt papa egyik kedvence. Mama a zene mellett arról csevegett a sofőrrel, hogy milyen enyhe telünk volt idáig. Becsuktam a szememet, súlyos fejemet az ablakhoz támasztottam, álomba szenderültem. A motor rezgésétől bizsergett az arcom. Kiabálás zajára ébredtem. Egyre élesebbre váltó kemény, dühös hangokra. Kábán megpróbáltam egyenesbe tornászni magam, erőltettem, hogy kinyissam a szememet, amikor a taxi előrelódult, kerekei felgyorsultak, és én hátraestem az ülésben. Szédítő sötétségbe zuhantam, amikor a fejem elbillent, és nekicsapódott az ablaknak. – Nem. Nem. Nem! Egy nő rémült sikításai csendültek a fülemben, és félelem száguldott át az ereimen. Csikorogtak a fékek. Üveg tört, és úgy éreztem, repülök, bőröm égett, vérzett, ahogy az üvegszilánkok belevágtak a húsomba. Kezem fellendült, hogy eltakarjam az arcomat, és aztán jött a némaság. Csend. Zene? Széttártam az ujjaimat, és kikandikáltam. Még mindig be voltam kötve az ülésbe. A sofőr feje föl-le ugrált a „Paint It Black” ritmusára. Mama épp arról beszélt neki, milyen kemény fagyot jósoltak a hétvégére.

Megvizsgáltam a tenyeremet, forgattam a fejemet. Semmi vér. Figyelmeztettek, hogy millió mellékhatása lehet a gyógyszereimnek. Próbáltam megfejteni, hogy mi történt, közben kábának éreztem a fejemet, és nem tudtam, hogy csak képzeltem-e az egészet. A motor duruzsolása összefogott a gyógyszereimmel. Újra megtámasztottam a fejemet, és az út további részében vakon bámultam ki az ablakon. Nyilván csak álmodtam.

HARMADIK FEJEZET Hetek óta otthon vagyok, de még mindig nyugtalanít, hogy egyedül élek. A legkisebb zajra is felébredek, és fekszem az ágy közepén, mereven, mint egy fatuskó, fejem kába, a pánik kötélként szorítja a torkomat. Mellemhez markolom a paplant, amíg sikerül a hangot azonosítanom. Általában egy kocsiajtó csapódik be, vagy a szomszédok jönnek haza későn. Kényszerítem a kezemet, hogy engedjen a szorításon, és boldog dolgokra gondolok, ahogy Vanessa tanácsolta. Sam minden emlékembe belekúszik. Minden egyes lélegzetemmel érzem a hiányát. Áthúzok egy kefét kócos hajamon, és vaníliaillatú parfümöt fújok a csuklómra. A hálószoba ablakán kívül az ég tompa pasztellszínekből búzavirág kékbe váltott. Gyönyörű nap ígérkezik, de a napsütés nem oszlatja el a bensőmben kotló sötétséget. Ma elmegyek hazulról. Odakint fékek sivítanak, és összerezzenek. Mama integet egy taxiból, és lekiabálok, hogy egy perc múlva ott leszek. Az előcsarnokban kinyitom a bejárati ajtót, és megállok az ajtónyílásban – nincs mitől félni! –, mielőtt átlépem a küszöböt. – Elhoztad a gyógyszereidet? – kérdi mama, bár még be sem csuktam rendesen a kocsi ajtaját, és a biztonsági övet sem csatoltam be. – Igen. Néha nem hiszed el, hogy már harmincéves vagyok, igaz?

– Remek ez az egész, szerinted is? Van a számodra egy meglepetésem. Tulajdonképpen kettő. A taxi irányjelzője jobbra kat-kat-kattog, és besorolunk a forgalomba. Egy Polót dobok a nyelvemre, várom, hogy a mentás íz lecsillapítsa a gyomoridegességemet. – Kérsz egyet? – nyújtom a csomagot mamának. – Nem, köszönöm. Mosolyog, de mosolya erőltetettnek tűnik, és most látom csak, mennyire sápadt. Szeme körül elmélyültek a pókhálószerű finom vonalak. – Minden oké, mama? Kibámul az ablakon, mintha a szavakat formálná, mielőtt megszólal. Nem néz a szemembe, de odacsúsztatja az egyik kezét, hogy megfogja az enyémet. – Elhatároztam, hogy beadom a válókeresetet. – Mama! Nem! A taxisofőr felcsavarja a hangerőt a rádión, de fütyülök rá, hogy hallja-e, amit mondunk. Még mindig nem tudom elhinni, hogy a szüleim különváltak nem sokkal az operációm után. – Nem adhattok fel csak úgy harmincöt év házasságot! Papa tudja? Eddig azt reméltem, hogy némi különélés után rendbe hozzák a dolgot. – Még nem. – Még mindig nem értem, miért váltok el! – Bonyolult. Papa is mindössze ennyit mond, amikor megkérdem, mintha gondosan elpróbálták volna a szavakat.

– Nem létezik, hogy ezt akarjátok! – Márpedig így van. Jól érzem magam egyedül – mondja mama, de a fején kiáltó ősz hajszálak és az orrnyergébe vésődött mély ráncok más történetet mesélnek. – Az én hibám? Olyan boldognak látszottak azelőtt. El sem tudom képzelni, milyen nyomás nehezedett rájuk, amíg attól féltek, hogy meghalhatok. – Nem minden rólad szól, ifjú hölgy! Hangszíne eleven, és látszólag egyben van, de nem győzött meg. Amióta beteg vagyok, mindegyikünk kiszámíthatatlanul nagy érzelmi árat fizet. Felépülésem örömét elrontotta a bánat, hogy mama és papa különválnak. Hogy én és Sam felbontottuk a kapcsolatunkat. – Különben is, megérkeztünk. Kihalász egy húszfontos bankjegyet a táskájából, amikor a taxi megáll a Masonic Hall előtt. Elengedem az ajtókilincset, és miközben kilépek a kocsiból, hajlítgatom az ujjaimat, hogy a vérkeringés meginduljon bennük, és azon gondolkozom, mit keresünk itt. *** Egy lánycsapat, Smartie-színű szoknyákban és karperecekben, tart a hall felé. A kő ajtókeret fölött zászló csapkod a szélben: „Ész, test, lélek.” Elfojtok egy nyögést. – Tudom, hogy nem vagy oda az ilyesmiért, de Vanessa meditációt ajánlott, igaz? A szorongásodra. Úgy gondoltam, ez jó hely lesz, hogy foglalkozz vele – mondja mama.

Arca ég a várakozástól. Mielőtt felelhetnék, lábak dobognak fel a lépcsőn a hátam mögött, és nyöszörögve előredőlök, amikor meglökik a vállamat, kezemet a fejemhez kapom, hogy védjem magam. – Jenna! Mama gyengéden megfogja a kezemet, és lefejti a fejemről. – Ezt nem folytathatod így! Nem vagy önmagad! Állandóan táncolnak az idegeid. Szeretném, ha újra boldog lennél. Kezdj el élni! – Szeretnék. – Félek, hogy elsodornak az érzelmek. – Annyira hálás vagyok ezért a második lehetőségért, tényleg az vagyok! De… – Nyomasztó, tudom. De ha visszamész hétfőn dolgozni, és tudod, hogy szerintem ez túl sok még neked, találnod kell valamit, ami segít ellazulni, és már így is rengeteg tablettát szedsz. Vessünk csak egy pillantást befelé, hátha találunk egy természetes alternatívát, jó? – Igen. Bizonytalan a hangom. Mama belém karol, és együtt besétálunk. Összerezzenek, amikor megütnek egy gongot, és a hang megrázza a koponyámat. A hall zsúfolva van az ezüst ékszerek és a könyvhalmok súlya alatt dülöngélő és nyikorgó bakasztalokkal. Minden könyvborítón az „életmód-változtatás” szavak állnak. Ajkamat összeszorítva fémállványról lógó, élénk színű ruhák közt lapozok. A levegőt füstölők ködösítik, és émelyít a szantálfa szaga. Egy gumírozott derekú hosszú szoknya

megragadja a szememet. Kihúzom, és magam elé tartom. Az anyag suhog a bokám körül. Rettentően kéne valami új holmi, amit viselhetek. A diétám a lehető legegészségesebb, mégis felszedtem majdnem tizenkét kilót. Az utolsó felülvizsgálatnál dr. Kapur azt mondta, hogy ez a gyógyszereimtől van, és csekély ár azért, hogy életben maradtam. Szégyelltem magam, hogy egyáltalán szóba hoztam. De nem hiszem, hogy meg tudnék válni a batikolt pólóktól. Általában farmerben járok. Tavaly kalandra adtam a fejemet, de Rachel hülyére nevette magát, amikor felpróbáltam egy fényes legginget a Top Shopban. Elmosolyodom az emlékre, és azt kívánom, bárcsak itt volna Rachel. Mama bandzsít, ahogy a programot tanulmányozza. – A kettes szobában egy pszichikus médium van. Nézzük meg? Ennél rosszabbat el sem tudnék képzelni, de biztos vagyok benne, hogy mamát boldoggá fogja beleegyezem. Ártani nem árthat, igaz?

tenni,

úgyhogy

*** A kettes szoba ajtajára egy fehér A4-es lap van felrajzszögezve, amelyre a „NE ZAVARJ” szavakat firkálták kék golyóstollal. A falnak támaszkodom, miközben mama utasít, hogy semmi túl személyeset ne mondjak a médiumnak. Az ajtó kitárul, és egy lány, akit úgy húsz év körülinek gondolok, szökell ki rajta, széles mosollyal az arcán. Mama megszorítja a kezemet; tenyere forró és ragadós, és aggódni kezdek, hogy túl komolyan veszi ezt a dolgot. Remélem, hogy Cigány Lee, vagy akárhogyan hívja is magát,

kedves lesz. A szoba világos. A hölgy, aki betessékel bennünket, nem lehet idősebb nálam. Haja rövid, elegáns, mézszőke. Bébi​rózsaszín lepkék pettyezik krémszínű búzát. Csalódott vagyok. Valami hangulatosabbat vártam. Gyertyákat. Egy kristálygömböt. Ha mást nem, legalább tarot kártyákat. – Kérem. Foglaljanak helyet! – Hegyes akrilkörmű ujjaival a székekre mutat. – A nevem Fiona. Összenézünk mamával, és tudom, hogy azon gondolkozik, a valódi nevünket adjuk-e meg. Elnyomok egy kuncogást, amikor eszembe jut, hogyan alkottuk meg Rachellel a pornósztár nevünket úgy, hogy összekombináltuk első házi kedvencünk nevét az utca nevével, ahol felnőttünk. Silky Queen voltam én, míg Rachel a Misty Manor névre hallgatott. – Első alkalom? – kérdi Fiona. – Igen. – Mama rám néz „a tekintettel”. Azzal, amely minden anya sajátja. – Engem Daphnének hívnak, és ő a lányom, Jenna. – Örülök, hogy mindkettejükkel megismerkedhetem. Pszichikus médium vagyok. Tudják, mi az? – Az eltávozottakkal kommunikál? – kérdi mama, és én nem tudom megállni, hogy ne forgassam a szememet. – Nem egészen. Ráhangolódom az emberek vagy tárgyak energiájára. Intuíció segítségével, de az önöket körülvevő szellemi energia is irányít. Ki lesz az első? – Csak Jenna miatt vagyunk itt. – Mama lerázza magáról a kardigánját, és előrehajol. – Én jól vagyok. Fiona egy pillanatra lehunyja a szemét, aztán olyan intenzitással kezd tanulmányozni, hogy lángol az arcom.

– Valami zűrzavarban volt része mostanában? Bólintok – nem vagyok elájulva. Talán nincs mindenkinek valami zűrzavarban része? „Egy veszteségben?” Összeszorítom az ajkam; nem szeretnék semmit elárulni, és eltökélem, hogy nem említem meg Sam nevét. – Beteg volt – jelenti ki Fiona. Elnyomok egy sóhajt, amikor arra gondolok, hogy a legtöbb ember köhögött vagy megfázott mostanában. De legalább fejfájása volt. Gondolataim elkalandoznak, azon tűnődöm, mikor fejezzük be ezt, és mit ehetnénk ebédre. Az egész annyira mesterkélt. – Jenna, maga egy ikerpár fele volt? Meglepetten nézek mamára. – Nem, legalábbis nem hiszem. – Volt valaha oka arra, hogy azt higgye, egynél több magzatot hordott? – Fiona ezt a kérdést mamához intézi. – Nem. Soha! – válaszolja mama. Fiona a szemöldökét ráncolja. – Határozottan két energiát érzek. Hasadást. Ez gyakran előfordul egypetéjű ikreknél. Majdnem olyan, mintha két személyiség viaskodna itt. Új szívem megdobban a mellkasomban. – Ez a másik energia – kérdezem – férfi vagy nő? – Határozottan nő – mondja Fiona. Előrehajolok a székemben. Lehet, hogy a donorról beszél? De hát ez nevetséges! Rágom a szám szélét, miközben megpróbálom eldönteni, beszéljek-e neki az átültetésről. – Lehet ez Nana? – kérdi mama, és vállam megroskad a

csalódástól. Még mit nem! A végén még kiderül, hogy egy elhunyt nagyszülőről van szó. Leteremtem magam, amiért egy pillanatra bedőltem a gondolatnak, hogy Fiona valami különleges adottsággal rendelkezik. – Nem – tiltakozik Fiona. – Fiatalabb. Erősebb. – Ki az? Az ablakon kívül sötét felhők takarják el a napot. A nappalt éjszakává változtatják, és megborzongok. Fiona előrehajol, és megragadja a kezemet. Statikus áramütést érzek, és bizseregnek az ujjaim. Megpróbálok elhúzódni, de ő fokozza a szorítását, fényes rózsaszín körmök nyomódnak a bőrömbe. Ahogy megérint, látásom kezd elhomályosulni, és a szoba fokozatosan elhalványul, végül betakar a sötétség. Hol vagyok? Kiáltozást hallok. Dobol a szívem. Izzadság gyöngyözik az arcomon. Egy árnyék közelít felém, és úgy érzem, hogy ráznak. Félek. Rettenetesen félek! Valami nagyon, nagyon rossz történik, és nem vagyok biztonságban. Lenyelem a félelmem keserű ízét, és mély lélegzetet veszek, hogy megnyugtassam magam, de valami fémes szag tölti meg az orromat. Vörös villanást látok. Vér! Sikoltás indul bennem, de Fiona elrántja a kezét, és én újra ott vagyok a Masonic Hallban. Mellkasom zihál a félelemtől, miközben küszködöm, hogy megszólaljak. Nedves tenyeremet a farmeromba törlöm. – Jól vagy, Jenna? – Mamának aggódó kifejezés ül az arcán, és kinyújtja a kezét, hogy megérintse a karomat. – Egész testedben reszketsz! – Mi az, ami most történt? – Remeg a hangom. – Olyan

valóságosnak tűnt! – Drágám, nem tudom – mondja mama. – Mintha teljesen máshol lettél volna és… – A maga segítségét kéri – szakítja félbe Fiona. – Kicsoda? Már közel állok a könnyekhez. Meg fogok őrülni? Mi az, amit az előbb láttam? – Meg kell tanulnia, hogy odafigyeljen arra, amit ő mond! Fiona megpaskolja a kezemet, és összerándulok, amikor újra megérint, de most nem történik semmi. – Nem értem… Kopogás hallatszik az ajtónál, és két lány lép a szobába. – Elnézést. Tétováznak, amikor meglátnak minket, mamát és engem. – Semmi baj. Itt már végeztem – szólítja meg őket Fiona. – Magának már semmi többet nem tudok mondani, Jenna. – De ki… – A kapcsolat, amelyet éreztem, megszűnt. Igazán nem tudok semmi mást! Bocsánatkérőn hangzik, és szeretnék még több kérdést feltenni, de a lányok már ott téblábolnak az asztalnál, várják, hogy elmenjünk. Annyira reszket a lábam, hogy csak nagy erőfeszítéssel tudok felállni. – Legyen óvatos, Jenna! – Fiona hangja követ, miközben kimegyek a szobából. – Keressünk egy helyet, ahol le tudsz ülni – ajánlja mama, és belém karol. – Nem tudom, mi a csudáról beszélt. Kissé sarlatánnak tűnt. Ne haragudj, drágám! Csak szerettem volna

valamit adni neked, amit várhatsz. Még hogy légy óvatos! Ne is figyelj rá! Elérjük egy lépcsősor alját. – Ülj le ide, drágám. Hozok neked egy kis vizet – ajánlkozik mama. – Nagyon sápadtnak látszol. A lépcsők alján ülök, lehunyom a szememet, és megpróbálok értelmet adni a történteknek. Szívem keményen és gyorsan ver a mellkasomban. Egy második energia. Nem lehet… vagy mégis? Bordáimra szorítom a tenyeremet, és új szívem mintha azt dobogná: segíts-segíts-segíts!

NEGYEDIK FEJEZET Amikor kilépünk mamával a Masonic Hallból, még mindig szédülök a Fionával történt találkozás hatásától. Annyira valóságosnak tűnt az egész: az érzés, hogy ráznak, a vér, a sötét alak! Az epizódokban, amelyekről Vanessának beszéltem, általában mindent feketeség borít. Ez más volt. Mintha kaleidoszkópba néztem volna. Egy kép, ami az egyik másodpercben ott van, a következőben eltűnik. Egy mozdulat, és az egész szétesik, és csak töredékek maradnak, amelyeknek önmagukban nincs semmi értelmük. Aggodalom kúszik fel a gerincemen, amikor a „második energiára” gondolok, amelyről Fiona beszélt, és lüktet a fejem, ahogy megpróbálom kihámozni az egész értelmét. Bármennyire is nem hiszek semmiféle médiumjelenségben, tagadhatom, hogy mit éreztem. Ijedt vagyok, és fáradt. – Hazamehetünk, ha akarsz, Jenna.

nem

Mama hangja áttör a gondolataimon, és kényszerítem magam, hogy mosolyogjak. Tudom, hogy tervez még valamit, és nem szeretnék csalódást okozni neki. – Jól érzem magam. Alig várom, hogy megtudjam, most mire készülsz! Remélem, nem veszi észre a fásultságot a hangomban. – Meglepetés! Már majdnem ott vagyunk. Le tudsz majd ülni – mondja, és tudom, hogy nem lehet becsapni. Látja, mennyire kimerült vagyok.

Nem telik el sok idő, és mama kinyit egy üvegajtót, amely régebben egy pékségbe vezetett. Vegyszerek szaga fojtogatja a torkomat, amikor belépünk a csupa fényes fekete csempe és krómszerelvény fodrászszalonba. – Bejelentettem magunkat a fodrászatba. A vendégem vagy. – Semmi baja a hajamnak! A hullámzó fürtű hidrogénezett szőke recepciós szkeptikusan felhúzza az egyik szemöldökét, és érzem, hogy lángol az arcom, amikor azon tűnődöm, mikor is mostam hajat utoljára. – Túlságosan megnőtt. Csinos kell légy hétfőre, ha még mindig szeretnél visszamenni dolgozni. Mama hangjának éle van, ahogy ezt mondja. Értem, hogy aggódik, de bármennyire vágyom is néha rá, nem bújhatok el örökre a lakásomban. Lejárt a törvényes betegállományom, és igaz, hogy papa azt mondta, ne aggódjak, kifizeti a lakbéremet, már mama számláit is ő fizeti, és bár erősködik, hogy bírja, tudom, hogy nem engedheti meg magának. Csak meg kell nézni azt a rémes egyszobás lyukat, ahol él, hogy lássa az ember, mennyire meg kell húznia a nadrágszíját. Amellett imádom a munkámat. Állatorvosi asszisztens vagyok, és összetört a szívem, amikor az orvosok eltanácsoltak attól, hogy egyáltalán állatok közelébe menjek a műtét utáni első néhány hónapban. Fennállt a kockázat, hogy fertőzést kapok a házi kedvencektől, elsősorban a macskáktól, és ez végzetesnek bizonyulhatott volna. Ezt is hozzáírtam annak a sok mindennek a hosszú listájához, amiket kezdetben el kellett kerülnöm: embertömegeket, autóvezetést, szexet. Nem mintha lenne autóm, vagy lenne bárkim, akivel szexelhetnék, ettől

függetlenül veszteségként éltem meg ezeket. Egyébként a kilökődést gátló gyógyszereimet fokozatosan csökkentették, mivel dr. Kapur elégedett volt a javulásommal, úgyhogy beálltam a normális kerékvágásba. Legalábbis az én új normális kerékvágásomba. Dr. Kapur egyetért azzal, hogy ha visszamegyek dolgozni, a pszichológiai jótétemények túlszárnyalják a potenciális kockázatokat, amelyek most már összehasonlíthatatlanul kisebbek, mint korábban voltak. – Igen, még mindig szeretnék visszamenni. Linda majd vigyáz rám – mondom, és mama összeszorítja az ajkát. Tudom, hogy azt hiszi, senki sem képes úgy vigyázni rám, ahogyan ő. – Nem bánnám, ha megnyírnának. Köszönöm, mama! Hosszú színtelen hajfürtöket csavargatok az ujjam körül. A végek töredezettek, és a hajam sokkal vékonyabb, mint azelőtt volt. Leveszem a kabátomat, és mint egy múmia, széttárom a karomat, hogy rám tudjanak teríteni egy fekete köpenyt. A fejmosótál élesen a nyakamba vág, amikor hátrahajtom a fejemet, és összeszorítom az állkapcsomat. Meleg víz folyik a fülembe, aztán lehűl, ahogy belecsurog a galléromba, de csikorgó foggal megerősítem, hogy jó a hőmérséklet: „Igen, jó lesz így.” A víz eláll, és határozott ujjak masszírozzák a fejbőrömet. A sampon illatos – citrom, azt hiszem –, és annyira jólesik az érintés, hogy majdnem hangosan felnyögök, és a feszültségemet mintha elfújták volna. A tükör előtt a fodrász fésűt húz végig a hajamon. A székben mellettem mama gyomorégés elleni tablettát pottyant egy csésze kávéba. – Akkor csak egy hajvágás lesz?

Vörös villanások rebbennek át az agyamon. Korábban soha nem érzett könnyedség hajt előre. Mintha azóta, hogy Fiona a második energiáról beszélt, már nem volnék olyan egyedül. Elképzelem, hogy valaki suttog nekem a tudatomon kívül, és egy kicsit felbátorodom. – Meggondoltam magam – válaszolom. – Megpróbálhatnék valami egészen mást? *** Tarkóm hűvös, mivel nem zárja el egy hajfüggöny a szellőtől, és nem bírom megállni, hogy ne nézzem meg a tükörképemet minden egyes kirakatban, amely mellett elhaladunk. Alig hiszem el, hogy ez én vagyok! Amint hazaérünk, lecövekelek az előszobában, és belebámulok az aranykeretes tükörbe, amelyet egy csomagtartó-vásáron vettem. – Jól nézel ki! – Mama megáll mögöttem. – Nem tudom, mi szállt meg – mondom, miközben jobbrabalra forgatom a fejemet és a fülem elé húzgálom a hajamat, mintha ezzel meg tudnám hosszabbítani. – Az biztos, hogy merész választás valakitől, aki még soha nem festtette a haját, és nem viselte röviden. De csinos vagy. Fiatalabb. Egyébként sem vagyok öreg, de tudom, mit akar mondani. Az elmúlt néhány hónap feszültsége rávésődött az arcomra, de a manófrizura jól áll. – Teát? – kérdezi mama. – Kérek. Beszívom a levegőt, ahogy elnyomakszik mellettem, és elindul

a konyha felé. Hallatszik a víz surrogása, amikor elfordítja a csapot, és a teáskanna bekapcsol. Hallom, hogy kinyílik a hűtő ajtaja, és kivesz egy doboz tejet. Tudom, hogy meg fogja szagolni, jó-e. Nem tudok elszakadni a tükörtől. Hajam új vörös színe melegséget kölcsönöz a bőrömnek. A lila zacskók a szemem alatt kevésbé feltűnőek. Felemelem a kezemet, és mindkét tenyeremmel a fejbőrömre simítom a hajamat. Olyan puha! Bizseregnek az ujjhegyeim, mintha fel lennének töltve elektromossággal, és elfog a pánik, amikor kezdem úgy érezni magam, mint Fionánál. Szinte elszakadva a valóságtól. A tükörben lassan elmosódik a képem, és szédülés kap el. Nem lehet, hogy ez történik! Hogy újra! Sötétség. Sikoltás. Fájdalom. A félelem olyan erővel és sebességgel tör rám, hogy úgy érzem, mintha egy pántot szorítottak volna a tüdőmre, amely akadályozza a légzésemet. Fojtogat a veszélyérzet. Ám az érzés most egy pillanat alatt eloszlik, ismét az előszobában állok, és súlyosan a falnak dőlök, mintha a támogatása nélkül elesnék. Biztonságban vagyok, mondom magamnak, de ez a biztonság nem tűnik valóságosnak. Mintha Fiona elindított volna bennem valamit, és a bőröm borsódzik a gondolatra. Lassan és mélyen veszem a levegőt, de a sikoltás, amelyet másodpercekkel azelőtt hallottam az agyamban, megmarad, akárcsak a pánikérzet. Másodkézből kapott szívem dörömböl a bordáimon, és rászorítom az ujjaimat. Kié voltál? – Engedje el a megszállott gondolatait! – mondta Vanessa múlt kedden.

De mi van, ha azok nem engednek el engem? Akkor mi van?

ÖTÖDIK FEJEZET Hét, nyolc, kilenc, tíz: aki bújt, aki nem, megyek! Szemem kipattan, és nyári ruhád rubintvörös villanásait lesem, de nem látlak. Papa azt mondta, nem mehetünk messzire, úgyhogy valahol a közelben kell lenned, de kisebb vagy nálam, és be tudsz bújni olyan helyekre, ahová én nem. Csikorog a kavics a lábam alatt, ahogy futok. Egy kicsi, éles kő beakad a lábujjaim közé. Odabicegek a hatalmas fabagolyhoz, és leülök a poros földre; kitárt szárnyai eltakarnak a forró sárga nap sugaraitól. Kinyitom a műanyag szandálom csatját, és visszalököm a kavicsot a földre. Sirályok legyeznek szárnyukkal a felhőtlen égen, elrikoltják az éhségüket, és megkordul a gyomrom, amikor elszalad mellettem egy hotdogot szorongató fiú. Sült hagyma és ketchup illatát hagyja maga után. Mérges vagyok a hőségtől. Odabaktatok a sövényhez, és lábujjhegyre állok, hogy mögé pillanthassak, de nem vagy ott. Labdákat suhintó fémütők folyamatos pattogása hallatszik, és átbandukolok a minigolf-pályára. Az érmék, amelyeket papa adott két 99 fagylaltra, csörögnek a zsebemben, és szinte érzem a Cadbury Flake illatát, és érzem a fagylalt hűvösségét, ahogy a tölcsér aljára nyomom a csokoládét az ujjammal. Hogy utoljára maradjon a legjobb. Pásztázom a lehetetlen teknőkkel és akadályokkal teli pályát, egy kicsi alakot keresek kócos lófarokkal és heges térdekkel. Ha

nem talállak meg hamarosan, el kell kiáltanom a nevedet, és akkor veszítek, de megéri, mert megvehetjük a fagylaltunkat. A távolban dübörgő hullámok és a játszótéren visongó gyerekek hangján túl meghallom. A sírást. Lassan megfordítom a fejemet, hegyezem a fülemet, megpróbálom kizárni a háttérzajt. Újra ott van. A sírás. A te sírásod. Pontosan tudom, hol vagy. Odafutok a fakunyhóhoz, amelyben golfütőket és golflabdákat tartanak, és négykézlábra ereszkedem. A kemény föld nyomja csupasz bőrömet, és száraz fű csiklandozza a sípcsontomat. Benézek a kunyhó alá. – Megvagy! Kinyújtom az ujjaimat, és te belecsúsztatod kicsi kezedet az enyémbe. Talpra segítelek. Sár maszatolja össze a homlokodat, könnyek csíkozzák az arcodat. – Olyan soká jöttél! – Hangosan szipogsz. – Azt hittem, sose fogsz megtalálni. Leguggolok, és kiveszem a papír zsebkendőt a farmerszoknyám zsebéből. Segítek neked kifújni az orrodat. – Persze hogy megtaláltalak! – mondom. – Megígérem, hogy mindig meg foglak találni!

HATODIK FEJEZET Homályos fény szűrődik be a szobámba. Összegömbölyödöm az oldalamon, magamhoz ölelem a párnámat, és az ablakon keresztül figyelem, ahogy az ég mályvaszínből szürkébe, aztán kékbe vált, és lassan feljön a nap. Szakadozott volt az alvásom. Prednisone-t szedek, ami élénk álmokkal jár, tudom, hogy ez a szokásos mellékhatása, de amikor megsimítom a talpamat, szinte azt várom, hogy homokszemek hullnak az összegyűrt lepedőmre. A sirályok rikoltása, a hotdog aromája, mindkettő még élesen ott él az agyamban. Lezuhanyozom, aztán kókuszvajat dörzsölök a bőrömbe, ujjaim végigtapogatják a papírvékonyságú sebhelyet a mellemen. Ed Sheeran a „The City”-t énekli. Elnyomok egy ásítást, ahogy leülök a tükör elé, és Touche Éclat-t kenek a szemem alatt éktelenkedő fekete félholdakra. A telefonomról szóló dal megszakad, amikor papa hív, és kihangosítom őt. – Azt hittem, átugrasz tegnap, hogy elvidd a könyveket, amelyeket Lindától kaptam, hogy visszaadhasd őket hétfőn. – Elnézést, papa, kiment a fejemből! Zsúfolt napom volt mamával. – Hogy van? – kérdi. – Jól. Papa kifújja a levegőt, és elképzelem, ahogy leveszi a szemüvegét és megdörzsöli a benyomódásokat az orrnyergén.

Úgy érzem, szinte azt szeretné hallani, hogy mama nem tud meglenni nélküle, kétségbeesetten szeretné őt visszakapni, de nem tudom hiú reményekkel áltatni. – Miért nem kérdezed meg őt magát? – Nem olyan egyszerű. – De pontosan olyan egyszerű, ha még mindig szereted! Még mindig szereted? Válást említett, papa! Rendbe kéne hoznod, mielőtt túl késő! Megemelkedik a hangom. Hosszan hallgat, mielőtt témát vált. – Jenna, értem, hogy miért akarsz hétfőn visszamenni a munkába, de aggódom, hogy ez túl sok lesz neked. Túl korainak tűnik. Miért nem jössz az én praxisomba dolgozni? Rajtad tarthatnám a szememet, és minden gond nélkül bármikor elmehetnél, ha fáradtnak érzed magad. – Nem lesz semmi bajom! Linda és John majd vigyáznak rám. Csak részidőben leszek ott. – Legalább milliószor lefolytattuk már ezt a beszélgetést. Ránézek az órámra. – Mennem kell – mondom. – Valami kellemes helyre mész? – Papa reményteljesnek hangzik. – Rachel jön át. Utálok hazudni, de a gyomrom összeszorul az idegességtől, ha arra gondolok, hogy a donorom családjával fogok találkozni. Ma nem tudok a szüleim érzéseivel foglalkozni, elegek nekem a sajátjaim. Vanessához hasonlóan biztosan nem értenének egyet. ***

A busz átdöcög a városon, és a vidéki utakon nagyobb sebességre kapcsol. Túl az ablakon birkák legelik a smaragdzöld füvet, és marhacsordák állnak olyan távoli mezőkön, hogy dalmata kutyáknak nézem őket. A külvilág idillinek tűnik, de a busz belseje olcsó parfümtől bűzlik. Szörnyű meleg van. Kezdek aggódni, hogy nincs elég levegő, lecsukom a szememet, és hagyom, hogy a gondolataim elkalandozzanak, miközben próbálom a légzésemet szabályozni. Ismét arra gondolok, milyen lehetett a donor. Tom, a férfi, akinek írtam, úgy utalt rá a válaszlevelében, hogy „a lányom”, ezért tudom, hogy nőnemű szív dobog bennem. Alig várom, hogy ma többet is megtudjak a lányról. Fékek csikorgása lök vissza a jelenbe: egy nyitott tetejű ezüst kocsi megcsúszik egy hajtűkanyarban, és átsodródik a busz útjába. Élesen beszívom a levegőt, amikor a sofőrünk rátenyerel a dudára, és elrántja a kormányt. Jobbrabalra csapódom, ahogy rászaladunk a füves útszélre, és amikor a fejem keményen nekiütődik az ablaknak, a gyomrom megtelik félelemmel. Környezetem elhalványul, és mintha egy egészen más helyre kerültem volna. Úgy érzem, hogy ujjak ragadják meg a karomat, ráznak, és én nyöszörgök. – Minden oké, nem ütköztünk össze semmivel! Megsérült? Egy hang nyugtatgat, és hirtelen újra a buszon ülök, a piszkos ablakon beömlő napfénybe pislogok. Egy idősebb férfi néz rám aggódva, míg a többi utas az idióta sofőrök miatt morog. Szaggatott a légzésem. Épp most volt egy újabb epizódom, és azt kívánom, bárcsak mama velem volna. Jól vagyok! Jól vagyok! Jól vagyok! Emlékeztetem magam, hogy Vanessa azt mondta, csupán a gyógyszereim okozzák a félelmeimet, de ettől a dolog

még cseppet sem lesz kevésbé valóságos. Kevésbé rémisztő. Az utazás hátralévő részében lüktet a fejem, és azt képzelem, hogy még mindig érzem a kezeket, a bőrömbe keményen belenyomódó ujjakat a karomon. *** A busz csikorogva megáll egy szépen gondozott utcán, ahol félkörív ablakos villákat látok távolabb az úttól. A Google Maps felvilágosít, hogy tízperces séta vár rám, és azzal a reménnyel szállok le a buszról, hogy sikerül az ideges energiámból valamennyit elégetnem. A szellő frissen vágott fű illatát hozza. A melegebb idő felbátorította az embereket a kocsimosásra és a virágágyak felásására. Nárciszok és harangvirágok bújnak ki a földből. A GPS az okostelefonomon azt mondja, hogy forduljak jobbra, és ahogy eltávolodom a főúttól, a házak egyre kisebbek és kopottabbak lesznek, és egyre közelebb kerülnek a járdához. Mintha a nap sem sütne már olyan fényesen. Egy üres csipszeszacskót fúj a szél át az úton, mint egy elszáradt gyomot, míg végül egy kutyagumival teleszórt csatornában köt ki. Ahogy elérem a harmincas számot, azon tűnődöm, vajon a donor is ebben a szinte gazdátlan házban élt-e, amelyik előtt állok. Valamikor biztosan volt itt egy ösvény. Szürke kő villan elő ittott az óriási méretű gyommennyiség alól, amely áttört a repedezett aszfalton. Elsárgult függönyök takarnak koszos ablakokat, fakereteket és pattogzó festéket. Csalánon taposok át, és megnyomom az ajtócsengőt. Nem hallom az árulkodó

dallamot, úgyhogy erősebben ránehezedek a hüvelykujjammal. Zörgés hallatszik a szomszéd házból, egy mély hang káromkodik, és egy kisfiú szalad ki. Összeszáradt takony lóg az orrából, és piszkos szürke pólója megdermedt ételtől mocskos. Mosolygok. Két ujját felém böki, és érzem, hogy az arcom lángolni kezd. Visszafordulok a bejárati ajtóhoz, és olyan erősen kopogok, hogy megfájdul az ujjam. Az ajtó nyikorogva kinyílik. Az előttem álló hölgy szürke a bánattól, az aggodalom mély vonalakat vésett az arcába. Szálkás szőke haj hullik a vállára. Egy pillanatra megdermed a levegő. Mindketten a másiktól megbűvölve állunk. A sürgető érzés, hogy megöleljem, olyan erővel tör rám, hogy zsebre dugom a kezemet. – Hello. Biztos Amandához van szerencsém? – mondom, pedig kérdeznem sem kell. Tudom, hogy ő az. – Én… – Ó, édes istenem! Tenyerével eltakarja a száját, és hátralép, a fejét rázza. Szeme nagyra tágul, és becsapja az ajtót.

HETEDIK FEJEZET A fiú a szomszéd házból dől a nevetéstől, én pedig tátott szájjal állok. Túlságosan döbbent vagyok, hogy megmozduljak. Bámulom a csukott ajtót: a hámló piros festék alól kilátszó csupasz fa foltjait, az elrozsdásodott harmincas számot, amely nem áll teljesen egyenesen. Eldugult lefolyó szagát érzem, amitől forogni kezd a gyomrom, és ahogy összecsattintom a fogamat, elharapom a nyelvem. Számat elönti a vér és a megaláztatás. Heteket töltöttem azzal, hogy elképzeltem ezt a napot. Az első találkozásunkat. Az agyamban élő képbe soha nem tartozott bele egy kisfiú, aki egyik lábáról a másikra ugrál, homlokához szorított keze „L” alakot formál, miközben azt kántálja: „Lúzer, lúzer.” Még soha nem éreztem magam ilyen kicsinek és jelentéktelennek. Arcom ég a pirosságtól. Körbetapogatok a zsebemben, és kihúzok egy összegyűrt papírfecnit a címmel. Határozottan ez az a ház. Mit tegyek? Az ajtó nyikorogva újra kinyílik. Most egy sötétbarna hajú, pirospozsgás arcú férfi lép elő. – Jenna. – Kinyújtja a kezét, és én megrázom. Nedves és meleg. – Elnézést kérek Amandáért. Azt hittem, ha vele nyittatom ki az ajtót, segítek, hogy összeszedhesse magát. Amúgy is rettenetesen ideges volt, hogy magával találkozik, de a látvány sokkolta. A haja, tudja? Kezem a tarkómhoz rebben. Fogalmam sincs, miről beszél, és épp meg akarom kérdezni, amikor újra megszólal.

– Egyébként Tom vagyok. De ezt már tudja. Jöjjön be. Kérem! Szívem dörömböl a bordáimon, mintha felismerné Tom hangját. Belépek. Forró könnyek csípik megmagyarázhatatlanul a szememet, és lenyelem őket. – Jöjjön be. Lelapult és kérges és sötétebb csík van a szőnyeg közepén. A bolyhokat letaposta az évek forgalma. Ahogy végigsétálok az előszobán, eszembe jut, hogy a donorom lábnyomát követem. Odateszem a lábamat, ahová ő tette, és letaglóz az egész szörnyűsége. A nappali fülledt. Napfény árad be az ablakon, és ételszag érződik a levegőben. Amandát elnyeli a hatalmas virágos karosszék, amelyben ül. – Sajnálom, Jenna. Az előbbieket – mondja, de mintha nem nézne rám. Tom viszont abba sem hagyja a bámulást. – Teát? Főzhetek egy kannával? – kérdezi. – Kérek. A szobában annyira áporodott a levegő, hogy szívesebben innék egy pohár vizet, de tudom, hogy Tom számára a kanna felforralása, a tea áztatása rituálét jelent, és a normalitás érzetét kölcsönözheti ennek a helyzetnek. A férfi elindul a nappali végében lévő ajtó felé. Megmarkolom a sálamat, és elhúzom a torkom elől, hogy egy kicsit könnyebben lélegezhessek, de nem veszem le, mintha a sebhelyemet takaró rétegek elrejthetnék az okot, amiért itt vagyok. Micsoda ostobaság! Úgysem fogják soha elfelejteni. Bárcsak hoztam volna valami ajándékot: virágot, csokoládét,

bármit, ami megtöri a jeget. De nem akartam érzéketlennek tűnni. Semmi nem hasonlítható az ajándékhoz, amelyet ők adtak nekem, de most, ahogy itt állok üres kézzel, úgy érzem, udvariatlan vagyok. Megköszörülöm a torkomat, és Amanda összerezzen a hangra, mintha elfeledkezett volna a jelenlétemről. – Tomnak ez nem tart sokáig. Helyezd magad kényelembe, Jenna! – mondja, és a hangja olyan halk, hogy nem merek megmozdulni, mialatt beszél, hátha nem hallom meg, amit mond. – Köszönöm! Leteszem a padlóra a táskámat, és körülnézek a szobában. Magnólia színnel festették be a fűrészporos tapétát. Piszkos a kortól. Lapos képernyős televízió áll a sarokban, vastag porréteg takarja. Az ablak alatt nagy kínai vázát látok. Összemaszatolt üveges dohányzóasztal támaszkodik aranyozott lábakra egy kifakult jádezöld és aranymintás szőnyegen. A bútor erősnek tűnik. Drágának. Nem olyan, amilyet a ház külseje után ítélve vártam volna. Több olajfestmény díszíti körben a falakat. – Gyönyörűek ezek! Odamegyek az egyikhez, és előrehajolok, hogy jobban lássam. Két lány áll az óceán partján egymás kezét fogva, és rugdossa a vajsárga naptól csillogó hullámokat. Vízcseppek fröcskölnek nevető arcukba, hogy örökre ott maradjanak felfüggesztve a levegőben. – Nagyon jók ezek a képek! Mindegyiket ugyanaz a művész festette? A következőt tanulmányozom. Sirály repül a levegőben, alatta

egy kislány guggol a homokban, pufók kezével a chipszét takarja, és a madarat bámulja. – Én festettem őket – szólal meg Amanda. – Maga nagyon tehetséges! Mindig szerettem volna festeni, de igazából sohasem volt elég hely a lakásomban egy állványnak. De rajzolok. – Szeretném megkérdezni, hogy a lánya is festette, de nem tudom, hogyan közelíthetném meg a témát anélkül, hogy még jobban elkeserítsem. – Persze én nem vagyok ilyen jó. Hangom, ami erősebb, mint szeretném, mintha körbepattogna a szobában, és érzem, hogy természetellenesen szól. A gázkandalló fölött egy polcon ezüsttrófea áll fotók körében. Gyomrom összerándul, ahogy közelebb húzódom a rám bámuló arcok tengeréhez. Vajon ő az egyikük? A donorom? Szememet vonzza egy viktoriánus keret Tom egyik fotója mellett, amelyen egy halat tart a magasba a letámasztott horgászbotja mellett. Felveszem. Nehezebb, mint vártam, és mindkét kezem kell hozzá, hogy biztosan tartsam. Két lány nevet a kamerába, karjuk egymás nyakát fogja át. A bal oldali lány manófrizurát visel, és vörösre van festve a haja. Kezem a hajamhoz rebben. Nem csoda, hogy Amandát sokkolta a látványom, amikor kinyitotta az ajtót. – Ő a lánya? – kérdezem, bár már tudom a választ. – Igen, ő Callie – mondja Amanda. – Callie. Ízlelgetem a szót a nyelvemen. Hogy haltál meg? A szoba forró és fülledt, karomon a szőrök mégis égnek állnak, és nem tudom leállítani a reszketésemet.

NYOLCADIK FEJEZET – Ki az ott, Callie mellett? A másik lányt tanulmányozom a fotón. Haja hosszú és hamuszőke. Ahogy az arcát vizsgálom, ismerősnek tűnik, bár nem hiszem, hogy találkoztunk volna. – Ő Sophie. A kisebbik lányunk. – Itt van? Hátranézek a vállam fölött, szinte azt várom, hogy megjelenjen. – Nincs. – Amanda hangja megbicsaklik. – Őt is elvesztettük. – Sajnálom! Óvatosan visszateszem a képet a polcra. A pólóm a bőrömhöz tapad, és elhúzom a hasamtól. Úgy érzem, mintha kiszívták volna a levegőt a szobából, és nem értem, hogyan tudja Amanda elviselni a forróságot a kardigánjában. Nyilván minden értelemben elvesztette az érzékelési képességét. Kínos csendben ülünk, és a torkomban emelkedő gombócot olyan szilárdnak érzem, hogy szinte be tudnék nyúlni érte, hogy kihúzzam. Porcelán csörömpöl, és talpra ugrom, amikor Tom besétál a szobába, és a csészék és csészealjak – ezüstözött tálcán egyensúlyozva – összekoccannak. – Jenna, kérem! Foglaljon helyet. Tegye magát kényelembe. Mosolyog, és úgy érzem, a mosolya őszinte. Őszintébb, mint amit cserében felajánlok. Szinte kétségbeesetten szeretnék elmenni, elszaladni ezektől az emberektől, akiknek nem tudok

vigasztalást nyújtani. – Parancsoljon! – mondja Tom, majd felvesz egy kockacukrot, és beleejti a teájába. – Kekszet? – Köszönöm. Elveszek egy omlós teasüteményt, szorosan tartom az ujjaim közt, de túl izgatott vagyok ahhoz, hogy megegyem. Amikor elkezd morzsálódni, a térdemre teszem. Lenyalom a cukrot az ujjaimról, közben próbálom elnyomni a növekvő pánikot. Rémes ez az egész! Soha nem voltam jó a hétköznapi fecsegésben, és nem akarom kerülgetni az okot, amelyért idejöttem, de azt sem érzem, hogy fejest ugorhatnék a dologba. Szemem repdes körbe a szobában, és fészkelődöm a helyemen. – Kié az a trófea? – A gázkandallóra mutatok. – Tomé. – Amanda válasza késlekedés nélkül érkezik, és úgy érzem, hálás, hogy még nem beszélünk Callie-ról. – Golf​ban nyerte. – Apám évekig golfozott. Szombat délutánonként találkozott Johnnal. Mama és Linda néha elmentek vásárolni. Papa ütői még mindig mama garázsában vannak, és arra gondolok, vajon hiányzik-e neki a golf. Azt kívánom, bárcsak újra elkezdene játszani, de szerintem a szakítások ezzel járnak. A széttört barátságok. Kényszerítik az embert, hogy valamelyik oldalra odaálljon. – Későn kezdtem – mondja Tom. – Három éve szívinfarktusom volt, de igazából nem változtattam meg az életstílusomat. Ostobán azt hittem, hogy túl fiatal vagyok a hosszú távú szívproblémákhoz, de akkor jött a második infarktus, és sokáig bizonytalan volt a sorsom. Az orvosok nem hitték, hogy

kibírom. Callie és Sophie halálra rémültek. Sophie mindennap kikérdezte, hogy mit ettem és ittam, állandó félelemben élt, hogy meg fogok halni. – Mindnyájan abban éltünk – vetette közbe Amanda. – Tudom. De megváltoztattam az életemet. Abbahagytam a piálást és a cigit, és elkezdtem gyalogolni és golfozni, de nem élveztem úgy, mint a horgászatot, amelyet annak idején a bátyámmal, Joe-val űztünk. Nincs annál jobb, mint egy folyó partján ülni, de ettől nem leszel fitt, igaz? Nehéz egy rendszerhez tartani magadat, ha nem találsz benne élvezetet. Bezzeg Amanda és a jógája! Régebben mindennap reggel hatkor kelt, hogy végigcsinálja a rutinját. Én már nem edzek. – Pedig kellene! Nem tudnám elviselni, ha bármi történne veled, Thomas! Amanda lesújtottnak látszik. – Nem megyek sehová! – Tom átnyúl a kanapé karfáján, és gyengéden kisimít Amanda arcából egy hajtincset. – Kénytelen vagy elviselni engem. A mozdulat olyan egyszerű, olyan bensőséges, hogy összeszorul a torkom. – Furcsa játék a golf. Mérföldeket sétálsz egy labda után. De jó volt kijutni a házból. Rengeteg időt töltöttem fekvéssel, pihenéssel. Úgy éreztem, elszakadtam a világtól. Amanda azt mondta, hobbira van szükségem. Valamire, ami lefoglal. Kicsit elveszettnek éreztem magam, hogy nem volt az üzlet, amelyet vezettem. Joe bátyám lépett a helyemre, amikor beteg lettem. Úgy volt, hogy csak egy időre, de soha nem mentem vissza. Muszáj volt stresszmentesen élnem. Megvolt a fontossági

sorrend. Mosolyt küld Amandának, miközben ezt mondja. – Mi volt az üzlet? – kérdem, és örülök, hogy Tom ilyen beszédes. – Autóalkatrészeket árultam. Apám, Colin, fémhulladék​kereskedő volt. Nem születtem pénzbe. Nem úgy, mint Aman​da. A szülei elborzadtak, amikor randevúzni kezdtünk; nem mintha valaha is megenyhültek volna irántam! Most Floridában élnek. Gondolom, nem voltam éppen jó fogás. Önkormányzati telepen nőttem fel. Anyám takarítónő, apám verekedős fickó volt. Amanda mégis látott valamit bennem, igaz, drágám? – Még most is látok. Jó ember vagy! – Régebben biztosításokat árultam, de amikor apám elhunyt, és a fémtelepet rám és Amandára, a házat és a pénzt a bátyámra, Joe-ra hagyta, úgy gondoltam, lássunk neki. Akkor csuktunk be, amikor Callie meghalt. Senkinek sem volt szíve, hogy folytassa. Talán később találkozik majd Joe-val. Beugrik, hogy leadja Amanda ismétlős receptjét. A bátyám csuda nagy szerencse! Nem is tudom, mit csinálnék nélküle. Amanda összeráncolja a szemöldökét. Amikor látja, hogy figyelem, megszólal. – Szörnyű volt, amikor Thomas megbetegedett. Teljesen magam alatt voltam, amikor az orvos azt mondta, hogy készüljek fel a legrosszabbra. Miután Thomas hazajött, megőrjítettem a sertepertélésemmel. – Ilyen volt a mamám is. Mindent befújt Dettollal, nehogy kapcsolatba kerüljek valami baktériummal. El sem tudom képzelni, mekkora feszültséggel jár, ha az ember szerette ilyen

beteg. – Nehéz volt megbirkóznom vele. – Amanda a füle mögé gyűri a haját. – Thomas mindig mindenről gondoskodott, aztán hirtelen minden rám szakadt. Még azt sem tudtam, melyik nap kell kitenni a szelektív hulladékot. De hát át kellett vergődnöm magam a feladatokon, a tőlem telhető legjobban. – Remek munkát végeztél, összetartottad a háztartást! – mondja Tom, de Amanda kis, szomorú fejrázással válaszol. – A te szüleid hogyan boldogultak? – Azt hiszem, szétválasztottam őket. Végül különváltak, mialatt beteg voltam. – Sajnálom – jegyzi meg Amanda. – Gondolod, hogy rendbe hozzák a dolgot? – Remélem! – Talán csak egy kis lazításra van szükségük most, hogy maga a javulás útjára lépett? – kérdi Tom. – Amikor jobban lettem, Sophie hetekre elment, utazgatott. Szüksége volt a kikapcsolódásra. Szívfájdító, hogy többé már sohasem voltunk olyan közel egymáshoz. Több időt töltött a barátjával, mint velünk, de azt hiszem, fel kellett nőnie, és az eltávolodás része volt ennek. Mindnyájan másképp bírjuk le a nehézségeket, igaz? – Gondolom. Ám tudom, hogy a szüleim szétválásában több van, mint amennyit elmondanak nekem. – Tehát állatorvosi asszisztens és a városközpontban lakik? – Hálás vagyok, hogy Tom témát váltott. – Jó érzés volt, amikor kiderült, hogy ilyen közel van hozzánk. A kórház elszörnyedt,

hogy egyenesen magától kaptunk egy levelet. Azt tanácsolták, hogy ne találkozzunk, de én azt hiszem… – Nem érdekel, hogy mit mondanak! – A szavak kibuknak Amandából. – Azzal, hogy itt vagy, úgy érzem, mintha Callie részben velünk volna. Ebben a szobában. Hihetetlen! – A légkör megtelik érzelmekkel, és amikor Amanda a szemembe mélyeszti a tekintetét, arra gondolok, hogy még soha nem tapasztaltam meg ilyen kapcsolatot. Ösztönösen a keze után nyúlok. Sírva fakad, és érzem, hogy az én arcom is nedves a könnyektől. – Megmentette az életét. A mi kislányunk! – Tom hangja megtörik. – Annyi mindent akartam mondani! – Megtörlöm a szememet az ujjaimmal. – De most, hogy itt vagyok… Köszönöm! Ez nem tűnik elegendőnek, de olyan hihetetlenül hálás vagyok! A szüleim is. Olyan fantasztikusan önzetlen dolog, amit tettek. El sem tudom képzelni… – Nem tudtam arra gondolni, hogy még egy szülőpár úgy érezzen, ahogyan mi éreztünk. Helyesen akartam cselekedni. Helyes döntést akartam hozni. Amanda elhúzza a kezét, és kirángat egy papír zsebkendőt a ruhája ujjából. Némán ülünk, amíg kifújja az orrát. Én a megfelelő szavakat keresem. Bármilyen szót. Az óra ketyeg. Végül Tom szólal meg. – Callie is a városban lakott. Az egész tele van véletlenekkel. – Mama azt mondja, hogy nincsenek véletlenek. A dolgoknak vagy meg kell történniük, vagy nem. Nagyon hisz a sorsban. Vagy inkább hitt. Azelőtt…

Elhallgatok, érzem, milyen tapintatlanul hangzik, amit mondok. Sors vagy nem, bizonyos dolgok mindig érthetetlenek lesznek. – Van testvére, Jenna? – kérdi Tom. – Nincs. Egyetlen gyerek vagyok. De mindig szerettem volna egy kishúgot, akire vigyázhatok. Összerezzenek, amikor a szemem Callie és Sophie fotójára téved. Megint rosszat mondtam, de Amanda kicsit felélénkül, amikor megszólal. – Callie is mindig akart egy húgot. Annyira védte Sophie-t, örökké kirángatta a bajból. Ha Sophie fennragadt egy csúszda tetején, vagy elveszett a szupermarketben, Callie mindig ott volt számára. Annyira közel álltak egymáshoz, igaz, Thomas? – Mint két tojás, ha az ember rájuk nézett, de a személyiségük nem is lehetett volna különbözőbb. Öröm volt látni, hogy milyen kötődés van köztük. Joe és én ugyanilyenek voltunk gyerekkorunkban. Minden tőle telhetőt elkövetett, hogy vigyázzon rám, amikor fiatalok voltunk; a szüleink mindig rengeteget dolgoztak. Még most is ezt csinálja, azt hiszem. Callie ugyanígy volt Sophie-val. Csend van, és nagyot nyelek, mielőtt megszólalnék. – Nem veszik rossz néven, ha megkérdezem, hogyan halt meg Callie? A levegő összesűrűsödik, és a mozdulatok lelassulnak, ahogy Tom csörömpölve lerakja a csészéjét a csészealjra. Az ölébe bámul, tenyerébe görbíti az ujjait, és én visszatartom a lélegzetemet, míg a válaszára várok.

KILENCEDIK FEJEZET – Callie autóbalesetben halt meg – nyögi ki Tom. Amanda arca belülről ráncosodik össze, mintha kivették volna az arccsontját, és előre-hátra hintázik a székén. – Szeretnél ledőlni, Amanda? – kérdi Tom. Felesége bólint, túlságosan feldúlt a beszédhez. Tom gyengéden a könyöke alá nyúl, és talpra segíti. Agyam gondolatok és érzelmek kuszasága. Lelkem egyik fele szeretné megkérni Amandát, hogy maradjon, szeretné biztosítani őt, hogy nem szükséges Callie-ról beszélnünk, de a vágy, hogy többet is megtudjak, forrón, vadul éget, és elfojtja a szavakat, amelyeket ki kellene mondanom. Ehelyett figyelem, ahogy Amanda az ajtó felé csoszog – Tom karja átöleli a derekát, és Amanda a férjének dől –, és hallgatom a léptek lassú dobogását, ahogy felfelé cammognak a lépcsőn. Mikor elmennek, odarohanok az ablakhoz, félrerántom a hálós függönyt, aztán addig tolom az ablakot, amíg egy csattanással kinyílik. Úgy szívom a ropogós, friss levegőt, mintha víz alatti úszásból buktam volna fel. A mennyezet nyikorog fölöttem, aztán Tom léptei dübörögnek lefelé a lépcsőn. – Kezd egy kicsit sok lenni neki – mondja, amikor belép a szobába. Karja tele van fotóalbumokkal, amelyeket halomba rak a földön, de a halom megdől, és az albumok lecsúsznak. Fényképek

szóródnak szét a kopott szőnyegen. Letérdelek, és felveszem a kandallópárkányon álló, Callie-ról és Sophie-ról készült fotó kisebb mását. A kép megbabonáz. – Ebből többet csináltattunk, hogy betehessük a karácsonyi üdvözlőlapok mellé – mondja Tom. – Szeretne egyet? – Köszönöm. Gondosan beteszem a táskámba, aztán a többi fotóra fordítom a figyelmemet. Szorít a mellkasom, miközben az előttem kiteregetett rövid élet képeit nézegetem. Úgy tűnik, órák telnek el, mire Tom megszólal, és amikor ez megtörténik, szavai lassúk és ólomsúlyúak. – Öreg szomszédunk lányának az esküvőjén voltunk. Amanda és én, és Callie és Nathan. – Nathan? – Callie vőlegénye. Kedves fickó. Öt évig voltak együtt. Az volt a véleményünk, hogy Callie még túl fiatal ahhoz, hogy összeköltözzön valakivel, de Nathan nagyon vigyázott rá. Mindentől óvta. Aznap este értünk jöttek kocsival, és észrevettem, hogy nem sokat beszélnek az út alatt. Egész este hallgattak, nem mintha hallhattuk volna egymást attól a pocsék zenétől, amelyet a DJ üvöltetett. Grime, Callie azt mondta, így nevezik. Nem a mi ízlésünk, az biztos. Megkönnyebbülés volt, hogy lehalkították, amikor a nyárson sült malac megérkezett. Amanda és én éhesek voltunk, de Callie és Nathan azt mondták, várnak még egy kicsit. Amikor visszaértünk az asztalhoz, nem voltak ott, és először azt hittem, a táncparketten lehetnek. Csak amikor a DJ kiürítette a parkettet a boldog pár első táncához, akkor jöttünk rá, hogy ott

sincsenek. Nem tudom, mennyi ideje voltak távol. Bekukkantottunk a toalettekbe, mielőtt kimentünk, hogy megnézzük, nem léptek-e ki egy kis friss levegőt szívni, de a kocsijuk nem volt ott. Mind a kettőt megpróbáltam felhívni, ám egyik sem vette fel a telefonját. Ekkor aggódni kezdtem. Nem vallott Callie-ra, hogy búcsú nélkül elmegy. – Tom arca ráncokba fut a fájdalomtól. – Soha többé nem láttam. – És a baleset… – Belebotlom a szavaimba. Tudatában vagyok, hogy érzéketlennek tűnhetek. – A hazavezető úton történt? – Nem. Amikor nem értük el őket telefonon, taxit hívtunk, és elmentünk a házukhoz. Kocsit nem láttunk, de égett a lámpa. Nathan nyitott ajtót. Azt mondta, taxin jött haza, mert migrénje volt. „Nem vagyok meglepve, olyan hangos volt a zene”, mondtam. Otthagyta a kocsit Callie-nak, mert a lányunk azt mondta, hogy velünk akar maradni. Hívta őt, de Callie neki sem vette fel a telefont. – Mit csináltak? – Nathan pánikba esett. El akart indulni, hogy megkeresse, de azt mondtam neki, maradjon nyugton, és hívja fel Callie minden barátját, aki csak eszébe jut – például azt a Sarát és Christ, Callie munkatársait, akikről a lányunk mesélt, és a kórházakat. Nathannek nem volt autója, és valakinek ott kellett maradni a házban, hátha Callie előkerül. Mi hazamentünk a taxival. „Talán összevesztek, csak Nathan nem mondja el nekünk”, vetettem fel Amandának. „Jobb lesz, ha otthon maradunk, hátha Callie hozzánk jön.” Nem tudtuk, ki máshoz fordulhatna. Az iskolában rengeteg barátja volt, de amióta Nathannel élt, nem sokat járt el egyedül hazulról. Örökké

együtt voltak. Pillanatragasztóval összeragasztva, szoktam mondani. – Sokat veszekedtek? Callie és Nathan. – Istenem, dehogy! Soha nem hallottam, hogy felemelték volna a hangjukat, és nem hiszem, hogy összevesztek volna, de egész este olyan csendesek voltak, és próbáltunk magyarázatot találni erre. Lehetőségekre gondolni. – Elhallgat, és amikor újra megszólal, már nyugodtabb a hangja. – Amikor megcsördült a telefon, megfagyott a vér az ereimben. Egyszerűen tudtam, hogy nem lehet jó hír. A kórház hívott. Callie-t egy füves parton találták meg Woodhavennél. A kocsi egy fának csapódott. Callie egyenesen… – Megtörik a hangja. – Callie egyenesen kirepült a szélvédőn. Már alig élt, amikor a kórházba értünk. Ujjait a szemhéjára nyomja, mintha egy képet próbálna elűzni. – Woodhaven? Ott volt az esküvő? Körülbelül negyven kilométerre van innen. Egyszer áthajtottunk rajta Sammel hazafelé jövet a tengerpartról. Megálltunk egy pohár almaborra egy nádfedeles pubnál a faluközösség rétjén. A pub kertje tele volt fapadokkal és élénk színű napernyőkkel. – Nem. Az esküvő az ellenkező irányban volt. Callie-nak semmi oka nem volt rá, hogy Woodhavenben legyen. Ez a falu nem a hazafelé vezető úton van. – Nathan nem tudott valami fényt deríteni a dologra? – Vigasztalhatatlan volt. És éppen olyan zavarodott, mint mi. A rendőrség kikérdezett minket Callie lelkiállapotáról. Mintha szándékosan vezetett volna a fának! – A szín kifut Tom arcából.

– Tudja, nem volt bekapcsolva a biztonsági öve. El tudja képzelni, hogy valaki annyira depressziós legyen, hogy ilyet tesz? – Most látszik, hogy reszket. – „A mi Cal​lie-nk biztosan nem!”, mondtuk, hiszen boldog volt. Tudtuk volna, ha nem az! – Természetesen! – Odanyúlok, és megérintem a karját. – Azon tűnődtem, talán elrántotta a kormányt, hogy elkerüljön valamit. Valami állatot, amelyik kiszaladt elé. Ez jellemző lett volna Callie-ra. Soha nem akart bántani semmit. Nem voltak féknyomok, de a rendőrség azt mondta, ez nem szokatlan ilyen nedves utakon. Tom kinyit egy barna bőralbumot, a végére lapoz, és kihúz egy fotót. Átnyújtja. – Ez Nathan. A szélénél fogom, mielőtt a tenyerembe teszem, tudom, hogy ragadósak az ujjaim. Nathan a magas, sötét hajú és jóképű férfi megtestesítője, és ahogy csokoládébarna szemét, göndör haját nézem, rebbenő mélység támad a gyomromban. A képen Nathan és Callie hóval lepett pázsiton állnak. Mögöttük, bár tél van, színekkel pettyezett növények és bokrok bozótja látszik. Callie Nathan melléhez szorítja az arcát, és imádattal néz fel a férfira. – Még most is kapcsolatban vannak? – Nem. Teljesen kétségbeesett. Később kicsit keményen beszéltem vele, ha őszinte akarok lenni. Erősködtem, tudnia kellett, hogy Callie nem volt velünk. Gyakorlatilag megvádoltam, hogy hazudik. Minden összezavarodott a kérdésektől, amelyeket a rendőrség feltett. – Tom a fejét rázza. – Nem akartam bántani. Tudom, mennyire imádta Callie-t, de

az érzelmek nagyon felfokozódtak. Azt hiszem, kerestem valakit, akit hibáztathatok. Rémes volt! Egyáltalán nem beszéltünk egymással Callie temetésén, és nem jött el a halotti torra. Később elnézést kértem. Megittunk együtt egy csésze teát néhány hónappal ezelőtt, amikor elhozta a lányunk holmiját, de nagyon kínos volt. Korábban úgy éreztem, mintha a fiam lenne… Tom szavai botladoznak az érzelmektől. – Boldognak látszanak együtt. – Azok is voltak. Nathan úgy gondolta, Callie a világ közepe. Ez volt az első együtt töltött karácsonyuk. – Hol készült a kép? Gyönyörű hely. Megfordítom a fotót, de semmi sincs a hátára írva. – Otthon készült. Nagyon szép volt a kertünk. Callie gondozta. Imádott a szabad levegőn lenni. Amanda és én sohasem voltunk zöldujjúak, nem értettünk a növényekhez. Kitekintek a kis köves udvarra, amely a veranda ajtaján keresztül látszik. – Természetesen nem ez az a ház. – Tom észreveszi a zavaromat. – Azelőtt mi is a városközpontban laktunk. De Callie után, amikor az üzlet bezárt, nem tudtuk a jelzálogot fizetni, és ide kellett költöznünk. – Sajnálom! El sem hiszem, mi mindenen kellett keresztülmenniük az elmúlt évben. – A pénznél rosszabb dolgokat is elveszítünk. – Tom megérinti a karomat. – És jól megvagyunk. Van egy kötvényünk még a biztosítási ügynök napjaimból, amely hoz egy kevés

jövedelmet, és van egy kis megtakarításunk is. Jelenleg elvagyunk, de ötvenévesen túl fiatal vagyok a visszavonuláshoz, nem igaz? Szeretnék újra dolgozni, ha találnék olyan munkát, amelyik nem nagyon stresszes, de már dinoszaurusznak tekintenek az én koromban. Amandát sem szeretném magára hagyni. Annyira törékeny! Tom visszaveszi a fotót, és az album első oldalára lapozok. Callie és Sophie, sokkal fiatalabban, aranyszínű homokon pózolnak. A testvéreket ikreknek is lehetne nézni. Ugyanaz a ragyogó szőke haj és jádezöld fürdőruha. A következő kép akár egy üdvözlőlapra is ráillene. Mama, papa és két csodálatos tizenéves lányuk állnak egy karácsonyfa előtt. Fehér tündérfények ragyognak, és ezüstös díszítés omlik le szimmetrikusan a fa ágairól. Callie és Sophie egy tál mézeskalács figurát nyújtanak a néző felé. A képről látom, hogy Tom nem sokat változott. Sokkal soványabb most, és a mosolya már nem éri el a szemét, de világosan látszik, hogy ő az. Ám a fotót közelebb kell hoznom a szememhez, és jól meg kell néznem ahhoz, hogy biztos legyek, Amandát látom. Arca a fotón teltebb, simább. Haját méz- és karamellszínű csíkok teszik gazdagabbá. Nyaka körül egy csillag alakú függőn megvillan a fény: rubintok és gyémántok sziporkáznak olyan ragyogón, mint Amanda mosolya. Amikor kinyitotta az ajtót, azt hittem, biztosan az ötvenes éveiben jár, de úgy gondolom, legalább tíz évvel fiatalabb annál, mint amit hittem. A bánat kiszívta belőle az életet. Az utolsó fénykép a könyvben Callie-t és Nathant ábrázolja. Nathan citromsárga nyakkendőt és a gomblyukában krémszínű

szegfűt visel, Callie elegáns a hosszú vörös flitteres ruhájában, amelynek jól kellene illenie festett vörös hajához, de valahogy nem jön össze a dolog. Egy kerek asztalnál ülnek. Bonyolult virágkompozíció áll a közepén, de a figyelmemet Callie arca ragadja meg. Meglepetten nézek fel Tomra. Sóhajt. – Szegény arca. Nem túl hízelgő, igaz? Nekiment egy szekrénynek korábban a munkahelyén. Kitörölte volna, ha látja, de ez volt az utolsó kép, amelyet róla készítettünk. – Aznap este, amikor meghalt? – Igen. A képen Callie elfordul Nathantól, homlokát ráncolja és a semmibe bámul; vagy elveszett a gondolataiban, vagy valamit néz, amit a kamera nem lát. Vastag a sminkje, de nem rejti el a fekete foltot a szeme körül és a dühödt zúzódást feldagadt arcán.

TIZEDIK FEJEZET – Tudja, Callie soha nem nyerte vissza az eszméletét – mondja Tom. A mondat megül közöttünk. Milyen könnyen lehetett volna az én apám, aki ezeket a szavakat mondja – rólam! Egyenesen Tom szemébe nézek. – Amit tettek. Hogy aláírták a pozitív donori beleegyezést… – Ő is ezt akarta volna. Őszintén, Jenna! – Megérinti a karomat, meg is szorítja, és melegség hullámzik át rajtam. – Jó érzés tudni, hogy Callie megmentette az életét! Igazán. És azt hiszem, az, hogy itt van, jót tesz Amandának. Talán kirázza őt egy kicsit a fekete mélységből. Mindenesetre jobban, mint azok az átkozott tabletták, amelyeket az orvos felír. Állandóan kimerült tőlük, a kedélyén viszont semmit sem javítanak. Soha nem beszél senkivel, és soha nem megy sehová. Azonban az, hogy találkozott magával, és tudja, hogy Callie egy része tovább él… – Megpaskolja a kezemet. – Örülök, hogy eljött! – Én is – mondom, és így is érzek. – Jó lesz, ha megnézem, mi van Amandával. – Tom átvág a nappalin, már nem azokkal a céltudatos nagy léptekkel, mint korábban, hanem apró, lassú lépésekkel, húzza a sarkát, mintha szeretne még valamit mondani. Amikor az ajtóhoz ér, megfordul, nekidől az ajtókeretnek. – Az, hogy nem tudjuk – mondja csendesen. – A rengeteg kérdés. Éjszaka Amandát kiütik a gyógyszerei, én meg csak fekszem ott, és azon töröm a

fejemet, hogy miért. Miért hagyták ott a fogadást? Miért volt Callie Woodhavenben? Miért nem volt vele Nathan? Később egyszer beszéltünk róla, Nathan és én, amikor a temetését intéztük. Sírt, és azt mondta, el kell engednem a kérdéseket, különben meg fognak őrjíteni, de én nem tudtam sírni. Olyan rohadt dühös voltam! Tudom, hogy Nathannak igaza van. A tudás nem hozza Callie-t vissza, de ha ismernénk a válaszokat… – Tenyerét a mennyezet felé emeli, mintha attól félne, hogy rázuhannak a válaszok. – Ha értenénk, miért halt meg. – Megrázza a fejét. – Soha nem fogtam fel, mit akartak azok az istenverte amerikaiak, amikor lezárásról beszéltek, de – elnézést! A szőnyeget rugdossa a cipője orrával. – Nem kell bocsánatot kérnie. – Az a baj, hogy Amanda nem hajlandó beszélni róla. Képtelen beszélni róla. Azt mondja, a megismerés nem fog békét hozni. Semmi nem fog, hacsak Callie nem jön vissza, ez pedig nem történhet meg. Talán igaza van. Nem tudom. Csak olyan átkozottul gyötrelmes. A nem tudás. Még az iPhone-ját is átnéztem, amikor Nathan visszahozta a holmiját, hogy megkeressem… Fogalmam sincs, mit akartam megkeresni. Lehet, hogy csak kedve volt a kocsikázáshoz. A rohadt életbe, soha nem fogom megtudni, igaz? Szája sarka legörbül, és egy rettenetes pillanatig azt hiszem, hogy sírva fakad, ehelyett lehajol, és felvesz egy láthatatlan szálat a földről. Figyelem, ahogy legyőzött vállal kioldalog a folyosóra, és mindennél jobban kívánom, hogy bárcsak tudnék segíteni neki. De fogalmam sincs, mit tegyek. Mit mondjak.

*** – Soha nem jut az ember eszébe, hogy meg kell majd tennie. Hogy el kell temetnie a saját gyermekét. – A kijelentés úgy bukik ki Tom szájából, amikor visszajön a szobába, mintha képtelen volna bent tartani a szavakat. – Ez így nincs rendjén! – Éppen belefogok a válaszba, de miközben leül, ismét elkezd beszélni. – A templom zsúfolásig megtelt. Azt hiszem, fiatalok temetésén mindig így van. Amanda azt akarta, hogy csak a család legyen jelen. Meghittséget akart. Egyikünk sem kívánt fecsegni a baleset után, de a hír szárnyakon jár, nem igaz? Végül is örülök, hogy olyan sokan eljöttek leróni a tiszteletüket. Callie kollégái. Néhányan még a régi iskolatársai közül is hallottak róla. Azt hittem, legtöbbjükkel elvesztette a kapcsolatot, miután olyan komolyra fordult a dolog Nathannal, de rengeteg ember volt jelen. Nem ismertünk mindenkit, nem mintha most meg tudnám mondani, hogy ki volt ott, az egészet mintha köd borította volna. Az „I Have a Dream” szólt az Abbától. Ez volt Callie kedvenc dala. Nem sokan jöttek el a torra a pubba, néhányan csak egy italra álltak meg. Nagy megkönnyebbülés volt, amikor az utolsó ember is elment. – El sem tudom képzelni, hogyan érezhették magukat! Csak egyszer voltam temetésen, a nagyim temetésén, és akkor még kicsi voltam. Soha nem felejtem el a templom fagyosságát. És a méhviasz szagát. – Borzalmas nap volt! Amire hazaértünk, valaki betört a házunkba. Teljesen kipakolta. – Rángatóznak az izmok az arcán. – A rendőrség azt mondta, gyakori eset. El tudja ezt hinni? Hogy vannak emberek, akik abból élnek, hogy kiszúrják

a házakat, amikor tudják, hogy a lakók temetésen vannak? Micsoda beteg csirkefogókkal van tele a világ! Amanda teljesen belezavarodott. Egyébként is már készültünk elköltözni, ezért úgy döntöttünk, itt az idő, hogy összepakoljunk és elhagyjuk a várost. Új kezdet. Hát az emlékek? Nos, azok követnek, akárhová is mész. – Sajnálom! Sok értéket vittek el? – A pénzt széfben tartottuk. Ékszereket. Amandának volt néhány gyönyörű darabja. Volt egy csillag, amelyet úgy csináltattunk, rubintokból és gyémántokból, megért egy vagyont, de akkor nem tűnt fontosnak. A javakat pótolni lehet. Az embereket… Ránk telepszik a csend. A távolban egy kutya ugat. Tom elnyom egy ásítást. A nap megkerülte a házat, most meleg aranyizzás tör át a veranda piszkos ajtaján, és tócsába gyűlik a kanapén, ahol Tom ül, némán. Gyérülő haján keresztül átlátszik a skalpja a napfényben. Bőre most petyhüdtebbnek tűnik. Sápadtabbnak. Valahogy idősebbnek látszik, mint amikor megérkeztem, és a szívem sajog érte. Két lányt elveszíteni! El sem tudom képzelni, és bár szeretném megkérdezni, hogy mi történt Sophie-val, Tom egy napra épp elég megrázkódtatáson ment keresztül. Felállok. – Mennem kell. Használhatom a fürdőszobájukat, vagy így felkelteném Amandát? Tom kiegyenesíti a gerincét és megnyújtja a nyakát. – Bevett egy tablettát. Földrengés kéne ahhoz, felébredjen. Az ajtó a lépcső tetejével szemben van. ***

hogy

Odafönt elosonok feltehetően Tom és Amanda hálószobája mellett. A szoba sötétbe burkolózik, és savanyú szag árad ki a nyitott ajtón. – Nem! Nem! Nem! – mormolja Amanda, és ösztönösen odamegyek hozzá. Az árnyak közt látom kiálló kulcscsontját a hálóinge alatt, és még soványabbnak tűnik, mint odalent, a kardigánjába burkolózva. Olyan, mintha csak a bánat szálaiból szőtték volna össze, és ahogy jobbra-balra dobálja a fejét, aggódni kezdek, nehogy szétbomoljon. Szavakkal nyugtatom, amelyeket nem hall, és kisimítom beesett arcához tapadó nyirkos haját. Nehéz elszakadnom Amandától, de végül lábujjhegyen visszatipegek a folyosóra. Ahogy benézek a szomszéd szobába, látom, hogy tele van dobozokkal. Rózsaszínek a falak, és sok helyen hámlik a nyuszis tapétaszegély. A lila függönyök nem egészen érnek össze középen. Az ablakokon lógnak, de olyan vékonyak, hogy nem zárják ki a fényt. Az utolsó lakóknak biztosan egy pici kislányuk volt, és el sem tudom képzelni, hogy tudja Amanda és Tom elviselni, hogy betegyék ide a lábukat. Rengeteg emléket idézhet fel. Az egyik doboz tetején egy baba ül, és azon tűnődöm, vajon Callie-é vagy Sophie-é volt-e, és bár tudom, hogy tovább kell mennem a fürdőszobába, valami húz a baba felé. Megérintem drótszerű haját. Durvának érzem az ujjaim alatt. Kezem a papundekli doboz fölött tétovázik. Igazán nem kéne szaglásznom, de nem tudom megállni, hogy felnyissam a fedelét. – Minden oké odafent? – kérdi Tom színpadias suttogással.

A lépcsők nyikorognak súlyos léptei alatt. Berontok a fürdőszobába, és hátamat az ajtónak támasztva megállok, kapkodom a levegőt. Nem hiszem el, hogy majdnem rajtakaptak, amikor Callie dolgai közt kutakodtam! Megszólal az ajtócsengő, és Tom léptei elhalkulnak. Meghúzom a láncot, és megnyitom a csapokat. Már félúton járok a lépcsőn, amikor dühös suttogásokat hallok a nappaliból. – Nem fog rájönni! Tom szinte sziszeg, és én megdermedek lépés közben. – Tudod, hogyan érzek ezzel kapcsolatban! – válaszolja egy férfi, szavai sütnek a nehezteléstől. – Ami megtörtént, az megtörtént! Túl késő már a megbánáshoz. – Tom hangja határozott. Táskám a nappaliban van, úgyhogy nem tudok csak úgy elosonni. Hangosabban lépek, ahogy haladok lefelé, figyelmeztetem őket várható érkezésemről. A szoba elnémul, amikor kinyitom az ajtót, és Tom ellép a férfitől, akivel vitázott. – Jenna – mondja egyenletes hangon. – Ő a bátyám, Joe. A férfi megfordul, és ahogy rám mered, úgy érzem, mintha millió láthatatlan hangya nyüzsögne a bőrömön.

TIZENEGYEDIK FEJEZET – Mennem kell – bököm ki izgatottan, miközben eloldalazok Tom és Joe mellett. Felveszem a táskámat a padlóról, és a vállamra lendítem. – Jenna, annyira örülök, hogy eljött! – Tom mindkét kezemet a kezébe fogja. – Meg kell engednie, hogy Joe hazavigye. Olyan hosszú az út buszon, és rettenetesen fáradtnak látszik. – Semmi baj, én nem… – kezdem, és az ajtó felé lépek. – Nem. Igazán! Joe csak azért jött, hogy leadja Amanda ismétlős receptjét. Ugye, nem gond, Joe? Csend van, közben Joe engem tanulmányoz. Semmit sem hallani az óra ketyegésén kívül. Végül megszólal. – Természetesen. Csak irányítania kell majd. – Nem igazán tudom az utat innen. – Világért se vallanám be, hogy ott a Google Maps a telefonomon. Nem akarok kínos csendben ülni Joe-val a kocsiban. – Könnyebb lesz busszal. – Azt hiszem, van egy olyan satnav ketyere Callie egyik dobozában odafent. Karácsonyra vettük neki – mondja Tom. – Megkeresem, és lehozom. Különben is meg kell újra néznem Amandát. – Ne, kérem… De már ott sincs, és összeszorul a gyomrom, amikor arra gondolok, vajon észreveszi, hogy kinyitottam egy dobozt? Próbálok visszaemlékezni, becsuktam-e a fedelét. Elveszem a gondolataimban, és összerezzenek, amikor Joe megszólal.

– Nem tudom, mennyit hallott. Az előbb. A nappali ajtaja felé int a fejével, és mivel a tekintete a vesémig hatol, kénytelen vagyok igazat szólni. – Valaki azt mondta „nem fog rájönni”. Nem hallgatóztam! – Védekező a hangom. – Semmi közöm hozzá. – Magáról beszéltünk – mondja Joe, és egy pillanatra megdöbbenek. – Tom nem akarta, hogy megtudja: én nem értettem egyet azzal, hogy maga idejöjjön. Egyszerűen… – A padlót nézi, aztán felemeli a fejét. – Hogy őszinte legyek, nem lelkesedtem. Amikor hallottam… tudja. A gondolat bántott, hogy Callie-t összevissza szabdalják. Őrült dühös voltam, amikor Tom megkapta a maga levelét. Rettenetesen önzőnek éreztem, hogy a beleegyezésük nélkül kapcsolatba lépett velük, különösen, amikor olyan mélyen gyászolnak. – Sajnálom! Nehézkesen leülök a kanapéra, és kezembe temetem a fejemet. – De most úgy látom, hogy Tom felszabadult. Attól, hogy hallott magáról. Mialatt felnőttünk, mindig próbáltam őt védelmezni, és most annyira tehetetlennek éreztem magam, miközben figyeltem, min megy keresztül. Olyan érzés, mintha csődöt mondtam volna, mint az erős báty – magyarázza Joe. – Amikor Tom megkapta a levelét, könnyű volt a haragom egy részét maga ellen irányítani. – Én mindössze annyit szerettem volna, hogy tudjanak meg valamit rólam és a családomról, hogy személyesebbé tegyem a levelemet. Mi mind végtelenül hálásak vagyunk. Azt reméltem, hogy ez maguknak is segíthet. Talán egy kicsit. Nem gondoltam…

– Nem mindig könnyű valaki más helyzetébe képzelni magunkat, igaz? – A párna, amelyen ülök, elmozdul, ahogy Joe leül mellém. Cigaretta szaga van. – Én csak arra gondoltam, amit mi veszítünk, arra nem, hogy mit nyerhet egy arctalan figura, de most, hogy látom magát, nehéz elhinnem, hogy Callie nélkül nem volna itt, és igazán büszke vagyok az unokahúgomra. Annyira kedves lány volt! Biztosan ezt akarta volna. – Köszönöm! – Kérem. Szíves szavai súlyos érzést keltenek bennem, amely egy kicsit a szégyenre hasonlít, és nem tudom, mi mást mondhatnék. Örülök, amikor Tom visszatér. *** Hátracsavarodom az ülésemben, búcsút intek. Tom a lépcsőn áll, egyre kisebb lesz, és nem fordulok vissza, amíg el nem tűnik a szemem elől. Joe kocsija öreg és fáradt. Egy „INKÁBB HORGÁSZNÉK” felirat málladozik a hátsó ablakon. A belseje tele van szórva McDonald’s-zacskókkal. Félrerúgok egyet, és összenyomom a lábam előtt a padlón, hogy kényelmesebb helyem legyen. – Nyilván azt gondolja, több eszem is lehetne, hogy ilyet eszem, szemem előtt Tom szívrohamával, de néha ez a legkönnyebb megoldás, amikor az ember úton van. Nyugodtan dobjon mindent hátra! Mindkét ablakot leereszti, és a beáramló levegő felhígítja az állott füst és sült krumpli szagát. Megnyomom a gombot a

Garvin satnavon, amelyet Tom adott a kezembe, amikor elindultunk, de nem történik semmi. Van hozzá egy töltőzsinór, és bedugom a szivargyújtóba. Az elem lámpája zölden villog az egység oldalán. – Túlságosan le van merülve – mondom. – Egy darabig kiismerem magam. Van ott bent egy zsebtérkép, ha szükségünk volna rá. Joe a kesztyűtartó felé int a fejével, és meghúzom a fogantyút. – Jelly Babies? – Kiemelem a cukorkás zacskót. – Sokszor elvittem a lányokat, amikor fiatalok voltak. Tom későig dolgozott, és Amanda ideges volt a két kisgyerekkel, mivel nem volt pénz a szórakoztatásukra. Elkocsikáztunk a semmi közepére, ahol sárkányt reptettünk és futóversenyeket rendeztünk dombnak felfelé. Mindig volt egy zacskó Jelly Babies a kocsiban, hogy elővehessem, valahányszor elkezdődik az elkerülhetetlen „már majdnem ott vagyunk?” kérdéssorozat. Az évek alatt mintha a pirosak függőjévé váltam volna. Nem nagyon egészséges, ha valaki annyi időt tölt a kocsiban, mint én. – Mivel foglalkozik? – Tisztítószereket

árulok

hotelláncoknak

és

nagy

szervezeteknek. Pontosan olyan unalmas, mint amilyennek hangzik, de nem könnyű munkát találni, ha az embert beskatulyázzák középkorúnak. Amikor bedőlt a vállalkozásunk, valami kevésbé stresszeset szerettem volna. Mindennap megmondják, hova menjek, és mit mondjak. Nem kell gondolkoznom, azt viszont gyűlölöm, hogy olyan sokáig távol kell lennem Tomtól. Teljesen lefoglalja, hogy Amandára vigyáz,

magával egyáltalán nem törődik. Ha azt tehetném, amit akarok, mindketten a folyó partján ülnénk egész nap és horgásznánk, csakhogy ebből nem lehet megélni, igaz? Hétköznapi dolgokról fecsegünk, amíg a mellékútról rátérünk a kettős autópályára. Amikor felgyorsulunk, Joe megnyom egy gombot, és az ablakok zümmögve becsukódnak. Lesimítom a hajamat. – Kérdezhetek valamit Sophie-ról? – A tőlem telhető legnagyobb gonddal formálom a szavakat. – Mostanában halt meg? – Halt meg? Joe meglepetten néz rám. Egy autóduda sivít a jobb oldalunkon, Joe feje visszapattan az út felé, és amikor élesen elrántja a kormányt, nekiesem az ajtónak. Hajszálon múlt, hogy nem ütköztünk össze valakivel. – Sophie nem halt meg! – Elnézést! Amanda azt mondta, hogy „őt is elvesztettük”. Úgy értettem… – Érzem, hogy ég az arcom. – Sajnálom, azt hittem… – Sophie Spanyolországban van a barátjával. Nyaralt, amikor Callie-t a baleset érte. Nekem kellett elmondanom a hírt telefonon, de azt válaszolta, nem tudná elviselni a temetést, és távolságra van szüksége, hogy feldolgozza a történteket. Mind azt hittük, hogy mostanra már itthon lesz. – Nem tartja a kapcsolatot a szüleivel? – Senki nem hallott egy szót sem felőle. – Tom azt mondja, hogy már régebben is eltűnt. – Igen. Tom második szívrohama után nem tudott megbirkózni

a helyzettel, és hónapokra eltűnt. Egy nap megjelent az ajtóban, mintha mi sem történt volna. Ugyanez lesz most is, biztos vagyok benne. Vissza fog jönni, mindig visszajön. Azért nagyon szeretném, ha kapcsolatba lépne velünk… Nem tudom biztosan, merre kell kimennünk ebből a körforgalomból! Újra megnyomom a gombot a Garminón, és most bekapcsol. Nem tart sokáig, mire elnavigálok a lehetőségek közt. Az egyik almenüben ott vannak az „előző utak” elrejtve. Joe-ra pillantok, előrehajol vezetés közben, erősen koncentrál az útra. Győz a vágy, hogy többet is megtudjak Callie-ról, és megérintem a képernyőt. Hová szeretett járni? Az utolsó ismert úti cél egy napokkal Callie baleste előtti dátumot visel. Megnyomom a „menj ide” gombot, és egy térkép jelenik meg. Rázúmolok. Burton Aerodrome. Ez a semmi közepén van, és jól ismerem. Fiatal koromban egy ideig volt egy Fox nevű német juhászkutyánk. Egy mentő központból került hozzánk, ahová kihívták papát. Öreg volt, alultáplált és részben kopasz, emberekkel félénken, más kutyákkal agresszívan viselkedett. Papát arra kérték, hogy altassa el, de ő inkább hazahozta. Minden este munka után betette Foxot a kocsijába, és kihajtott a repülőtérre. Évek óta elhagyatottan állt és nagyon kieső helyen volt, ezért alig volt kutyasétáltatóba botlanak. Vajon mit kereshetett Callie ott?

esély,

hogy

egy

másik

TIZENKETTEDIK FEJEZET A lakásom meleg. A tegnap esti lasagna fokhagymás illata úszik a levegőben. Csörögve ledobom a kulcsaimat a konyhaasztalra, és felnyomom a tolóablakot, kidugom a fejemet, hogy búcsút intsek Joe-nak, aki a kocsijában araszol az utcán. Fejem dobol az elfojtott feszültségtől. Megterhelő nap volt. Otthon vagyok. Biztonságban vagyok. Joe eltűnik a kanyarban, és még le sem vettem a kabátomat, máris a konyhaasztalnál ülök, és bekapcsolom a laptopomat. Pislogok a képernyő fényességétől, ahogy életre zümmög. Callie Valentine. Ő az, akinek a szíve dobog bennem. Már nem tudok nem gondolni rá. Begépelem a Google keresőbe Callie nevét az „autóbaleset” szóval és a dátummal, amikor a szerencsétlenség történt. Szinte biztos, hogy megtalálok minden részletet, amit csak lehet. Rádöbbenek, hogy ha én ennyire kétségbeesetten vágyom az információkra, milyen végtelenül nyomorultul érezheti magát Tom és Amanda a rengeteg megválaszolatlan kérdéssel. Talán segíthetnék nekik. A gondolat kéretlenül bukkan fel a fejemben. Ujjaim lecsúsznak a billentyűkről, és hátradőlök a székemben. Az, hogy nem tudjuk. Tom szavai élesek és félreérthetetlenek az agyamban. Mi volna, ha ki tudnám deríteni, miért hagyta Callie ott az esküvőt, és miért volt egyedül a kocsiban, mérföldekre otthonról? Végigolvasom az online híradást a balesetről, de nem tudok

meg semmi újat. Callie nem volt bekötve az ütközés idején. Az utak nedvesek és a vezetési viszonyok rosszak voltak. Véletlen halált állapítottak meg, és más kocsi nem volt érintve a szerencsétlenségben. Végigfutok Callie közösségi oldalán. Nincsenek adatvédelmi korlátozások a Facebook profilján. Nevet a profilképén, foga egyenes, hihetetlenül fehér. Millió mérföldre van attól a sápadt, homlokát ráncoló lánytól, akit az esküvőn fényképeztek le. Posztjai ritkák és banálisak, fotóalbuma tele van a róla és Nathanról készült képekkel. A férfi Nathan Prescott néven szerepel, és most, hogy van egy vezetéknevem, ujjaim repdesnek a billentyűkön. Felugrik Nathan fényképe, zordan néz ingben és tűcsíkos nyakkendőben, sötét szeme egyenesen a lencsébe bámul. Nevetségesen jóképű. Életrajza szerint könyvelő a Nash and Rogersnél. Ásítok. Gondolataim összekavarodnak, és bandzsítok a fáradtságtól. Egyáltalán hol kezdjem el kideríteni, hogy mi történt azon az éjszakán? Egyszerre lehetetlennek tűnik még a próbálkozás is, de nem adhatom fel. Nem hagyhatom Tomot és Amandát cserben, még mielőtt belefogtam volna a nyomozásba. Talán segít, ha leírom a dolgokat. Mióta orvosságokat szedek, ködös az emlékezetem, gyakran összezavarodom, könnyen elveszítem a gondolataim fonalát. Előveszek a szekrényből egy új vázlatkönyvet, rajzolok egy négyzetet és fekete filctollal beleírom: ’CALLIE’. Vonalat húzok egy kisebb négyzethez, és beleírom: ’NATHAN’. Amikor a vizsgáimra készültem, agytérképeket készítettem, így tudtam kibogozni a gondolataimat. Fogalmam sincs, mi legyen a következő lépés,

amikor eszembe jut, hogy Callie utolsó úti célja a Burton Aerodrome volt. Furcsa hely egy látogatásra! Megguglizom, és a legújabb jelentés szerint, de ez már hónapokkal ezelőtt készült, elutasították egy új lakópark engedélyezését, mivel a területet védett természeti parkká nyilvánították. Színes tollakat fogok, és újabb négyzeteket rajzolok, amelyek az általam ismert tényeket tartalmazzák. Callie az esküvőn. Nathan korán elmegy. Burton Aerodrome. A baleset. Tomtól és Amandától tudom, hogy Callie fogorvosi asszisztens volt, és találok egy régi újságcikket, amelyhez egy fotó is társul: egy csapat lány, tökéletes mosollyal és koromfekete tunikában, egy hatalmas ötszáz fontról szóló csekket tart a magasba. A cikkben az áll, hogy Callie fogorvosi rendelője részt vett egy jótékonysági futásban, hogy pénzt gyűjtsenek a rákkutatásra. A részleteket hozzáteszem az agytérképemhez. Amikor kész vagyok, ráragasztom a hűtő oldalára a mágneses betűkkel, amelyekkel annak idején Samnek írtam üzeneteket, majd leülök, és olyan sokáig bámulom, hogy a fehér sávok eltűnnek a négyzetek közül. Árnyak osonnak be a konyhába. Hideg szellő fúj be a nyitott ablakon, libabőrös lesz a karom. Berántom az ablakot. Odakint ezüstösen csillog a hold, és miniatűr képe visszatükröződik a mosogató alján tócsába gyűlt vízen. Ujjbegyeimmel felborzolom a vizet, és a fodrok magukkal ragadják a képet. Mobilom csengőhangja áttör a gondolataimon. Szárazra törlöm az ujjaimat, mielőtt felveszem a telefont. – Szia, Rach. – Otthon vagy?

– Ebben a percben értem haza – hazudom. Elfelejtettem, hogy megígértem Rachelnek: abban a másodpercben felhívom, amint megjöttem. – Jó napod volt? – Az egész nap zűrös volt. Le vagyok égve, és Liam most elmehetne egy többnapos kirándulásra az iskolával, úgyhogy előállt egy újabb valami, amire ki kell pengetnem a pénzt. – Amióta Rachel mamája elhagyta őket, a papája folyamatosan részeg, egy munkát sem tud hosszabb ideig megtartani, úgyhogy Rachel vállalta az öccséért a felelősséget. – Na és – kérdi –, hogy ment a dolog ma? Jól vagy? – Remekül. Ők viszont nem. Tom és Amanda. A szülei. Callie szülei. Ez volt a neve. Callie. Csak huszonnégy éves volt. A szavak ömlenek belőlem, és mély lélegzetet veszek. – Persze hogy nincsenek jól! – vág közbe Rachel. – Hogy is lehetnének, nem igaz? – De igen, csak azt reméltem, attól, hogy meglátnak és tudják, hogy Callie egy része tovább él, esetleg megnyugszanak. – Biztos vagyok benne, hogy bizonyos értelemben ez így is van, de elvesztették a lányukat, Jen! Nem sok minden segíthet ezen. Csak az idő. – Van valami, ami szerintem segíthet. – Elmondom Rachelnek, milyen körülmények közt halt meg Callie. – Ha ki tudnám deríteni, miért hagyta ott az esküvőt és hová ment, az talán elhozná nekik a lezárást. – Lezárást? Hallom a kétkedést a hangjában, és szinte biztosra veszem, hogy felhúzza az egyik szemöldökét. – Nem úgy értem, hogy elfelejtik őt. De a nem tudásról van szó.

Ezt mondta Tom. Ez ébren tartja éjszaka. Furcsa, nem gondolod? Hogy így eltűnt? – Nem igazán. Semmit nem tudunk róla. Biztos vagyok benne, hogy ha lett volna bármi különös az esetben, akkor rögtön kinyomozzák. – De figyelj! – Felolvasom az online újságcikket. – Callie biztonsági öv nélkül vezetett. Ki ilyen felelőtlen? – Ő. – Szünet. – Nézd, Jenna, miért googlizod? Találkoztál a szüleivel, és megköszönted. Ez nem elég? Hónapokon át rögeszmés voltál… – Aligha rögeszmés… – Másról sem beszéltél, és azt mondtad, ha egyszer megtudod, kinek a szívét kaptad, tovább tudsz majd lépni. Hagyd a dolgot magad mögött! – Értem, de… – Nézd. Tudom, milyen nehéz volt. Tényleg tudom! És ez az elmúlt néhány hónap munka nélkül, Sam nélkül, hogy lefoglalja az idődet, könnyen hozzájárulhatott, hogy a donor megszállottja légy, de a dolgok most megváltoznak, igaz? Visszatérnek a normális kerékvágásba. Hétfőn újra elkezdesz dolgozni, és rengeteg minden lefoglalja majd az idődet. – De úgy érzem, tartozom nekik! – Magadnak tartozol azzal, hogy normális életet élsz! Egyébként is, hogy tudnád kinyomozni, mi történt? – Gondoltam, megkérdezem Nathant. Nem tartod furcsának, hogy azt mondta, nem tudta, hol van Callie. Tudnia kellett! Mondjuk, ha miatta menekült el? – Emberek ezrei veszekednek, nem nagy ügy.

– De Callie arca kék-zöld volt. Mi van, ha Nathan verte? – És Callie szülei ezt hiszik, ugye? – Nem. Ők azt mondják, hogy Callie és Nathan igazán boldogok voltak együtt, és soha nem veszekedtek, de… – Hát tessék! Felejtsd el, Jen! Nem mintha tudnád, hogy hol él a pasas, és ha ő a felelős a lány sérüléseiért, akkor veszélyes, és jobb, ha a közelébe sem mész! – Már kinyomoztam, hogy hol dolgozik. – Krisztusom! – csattan fel Rachel, és úgy érzem, hogy a korábbi izgatottságom apadni kezd. – Egyszerűen odasétálsz hozzá, és azt mondod: „Maga nem ismer engem, de bennem dobog a menyasszonya szíve, és lenne szíves megmondani, miért ment el egyedül az esküvőről?” Talán azt mondja majd, hogy menj a fenébe! Én ezt mondanám. – Elhallgat egy pillanatra. – Nézd! – A hangja most lágyabb. – Miért nem beszéled meg ezt alaposan Vanessával, hogy meglásd, ő mit gondol? – Azt fogja mondani, hogy rossz ötlet. – Talán azért, mert tényleg az! – Csipogás hallatszik a háttérből. – Bocs, Jen, ez a füstjelző. Mennem kell, mielőtt az én kedves öcsém leégeti a házat. Őszintén, az ember azt hinné, hogy babos pirítóst készíteni egyszerű dolog. Ígérd meg, hogy elfelejted ezt, és tovább lépsz, Jenna! Ígérd meg! Pocsékul éreztem magam. Kiveszek egy doboz sós karamellfagylaltot a mélyhűtőből, és kirántom az evőeszközös fiókot. A kések és villák mellett ott pihen az a fakanál, amelyet Sam használt: úgy tett, mintha mikrofon volna, és együtt énekelte Ed Sheerannel a „Kiss Me”-t, miközben főzte az ő

ételét – az egyetlen ételt, amelyet főzni tudott –, a chilis marhát. Ez volt a mi dalunk. Vajon Callie ugyanolyan boldog volt Nathannal, mint én voltam Sammel? Gondoljon Rachel bármit, tudom, hogy hétfőn találkozni fogok Nathannal. Ebből nem lehet baj, igaz? Végül is, ha ez a férfi veszélyes volna, Tom és Amanda tudnának róla. Vagy mégsem?

TIZENHARMADIK FEJEZET Eső kipeg-kopog az ablakon, felébreszt az alvásból. Rögtön Callie jut az eszembe, a gondolatok tülekednek a figyelmemért, pedig még ki sem nyitottam a szememet. Átgurulok a másik oldalamra, megnézem, hány óra. Még nyolc sincs. A vasárnap ott terpeszkedik előttem végtelen, kitöltendő óráival. Túl korán van, hogy felhívjam Rachelt. Én mindig korán kelő voltam, ő viszont a hétvégeken soha nem bújik elő tizenegy óra előtt. A tegnap esti telefonbeszélgetésünkre gondolok, a hangjából kihallatszó csalódottság még mindig csípi a szememet, és nem vagyok biztos benne, hogy ma akarok-e beszélni vele. A találkozás Tommal és Amandával végtelen sok érzelmet kavart fel, dolgokat, amelyekről azt hittem, már túl vagyok rajtuk. Rachel soha nem érezte a veszteség letaglózó súlyát, és ennek örülök, de ez azt jelenti, hogy néha van köztünk egy szakadék. Vannak dolgok, amelyekről tudunk beszélni, és vannak, amelyekről nem. Ledobom a takarót. Hűvös van. Lábamat puha zokniba bújtatom, mielőtt átmegyek a szobán. Kihúzom a fadobozt a szekrény aljából, és az ágyra teszem. Törökülésben a matracra telepszem, és a takarót, mint egy pelerint, a vállamra terítem. Teljes a csend. Kinyitom az iTunes-t, és halkra állítom a zenét. A Goo Goo Dolls az „Iris”-t éneklik. Mindkét kezemet a doboz fedelére teszem, de még mindig nem érzem, hogy kész lennék kinyitni. Inkább végigfuttatom az ujjaimat a dobozt díszítő

míves elefántfaragásokon. Ha szembenézünk a múlttal, a legjobb úton járunk, hogy beléphessünk a jövőbe, mondja Vanessa, de mi van, ha én még nem készültem fel rá, hogy elengedjem a múltat? Zümmögni kezd a telefonom, és Sam fotója ugrik fel. Annyira elveszettnek és magányosnak érzem magam, hogy úgy döntök, inkább felveszem, nem állítom hangpostára, mint szoktam. – Szia! – mondja, és a hangja csengésétől eláll a lélegzetem. Próbálom kapcsolatunkat az SMS-ek és a messenger szintjén tartani. Piszok nehéz, ha hallom a hangját. – Gondoltam, hogy már fent vagy. Mit csinálsz? – Semmit – válaszolom. – Szerettem volna megtudni, hogy ment a dolog tegnap. – Oké – mondom, de a döccenés a hangomban elárul. – Jöjjek át? Jólesne beszélned róla? – Nem. – Elviselhetetlen lenne együtt lenni vele abban a térben, amelyet egykor megosztottunk. Egy pillanatig egyikünk sem szólal meg. Hallom, ahogy lélegzik. Eszembe jut az idő, amikor itt feküdtem ebben az ágyban, Sam karja a vállamon, fejem a mellén. Az emelkedés és a süllyedés. – Sam – mondom. – Szeretnék elmenni valahova. Elvinnél? *** A bejárat fölötti tető alatt téblábolok, védve az esőtől. Sam cseresznyepiros Fiatja befordul az utcába. Kirohanok a járdaszegélyhez, lábam tócsákon fröcsköl keresztül, fejemre kapucnit húztam. Testem beleolvad az utasülésbe, amelyben ezerszer ültem azelőtt. Kinyújtom a lábamat, lábfejem a

kesztyűtartó alatt, és úgy tűnik, az ülést nem mozdították el azóta, hogy utoljára én utaztam benne. A padló tele van a humbug eldobott műanyag csomagolópapírjaival, amelyet Sam vezetés közben ropogtatni szokott. A menta szaga beitta magát a kocsi belsejébe. Nem szólunk, mivel Sam érzi, nem vagyok még kész, hogy a tegnapi napról beszéljek, de a csend meghitt, ismerős, és egy gyors megállás után már ott is vagyunk. Dörög az ég, és villámok világítják meg előttem a templomot. A templomkert üres. A reggeli könnyű eső most viharosra vált, és az eget sötét felhőmassza takarja. A sírkövek közt bóklászunk. Rothadó levelek szagát érezzük, és a bokrokat egy láthatatlan állat zörgeti. Edzőcipőm csatakosra ázott, és a farmerom alja a lábamhoz tapad. Sam hozza a selyemvirágokat, amelyekért beugrottunk az Asdához, és amikor hirtelen megállok, belém ütközik. – Ez az! A sírkő fekete és fényes. „Callie Amanda Valentine”, tájékoztatnak az elejére vésett kavargó betűk. Itt nyugszik, és amikor arra gondolok, hogy a teste odalent fekszik, a szíve pedig bennem dobog, térdem megcsuklik, és a vizes fűre ereszkedem, letaglóz az egész hatalmas súlya. Sam leteszi a virágokat, és hátralép, kezét a vállamon nyugtatja. Ujjaim a feliratot követik – „Aki egyszer találkozott vele, sohasem felejti el” – és bár én soha nem találkoztam vele, tudom, hogy az életem hátralévő részében mindennap gondolni fogok rá, a lányra, aki második esélyt adott nekem az életre. Visszapislogom a könnyeket, amelyek azzal fenyegetnek, hogy végigfolynak az arcomon.

– Nem engedlek el! – suttogja egy férfihang, de nem Samé, és senki más nincs a közelemben. Hirtelen úgy érzem, mintha a semmiből meglöknének. Elesem. Pánik tör rám, és feltápászkodom. Botladozom, rohanok, kétségbeesetten el akarok menekülni, és amikor egy kar kígyózik a derekam köré, és kényszerít, hogy megálljak, megpördülök és odacsapok. – Jenna! Sam arca beúszik a látóterembe. Esőkabátjába kapaszkodom, és ő a karjába ölel. Nyakához nyomom az orromat, és beszívom az ismerős finom aftershave illatát. Nem enged el, amíg nem áll le a remegésem. *** – Mi történt ott? Halálosan rémültnek látszottál! Sam kocsijában ülünk, én a palackzöld gyapjúpulóverébe burkolózva. – Nem tudom. Furcsán… éreztem magam. Már korábban is megtörtént. Vanessa szerint túl erősek a gyógyszereim, de dr. Kapur azt mondja, nem fog csökkenteni rajtuk a hat hónapos felülvizsgálatomig. Nincs semmi ok az aggodalomra – mondom nagy magabiztossággal, amelyet nem érzek. Lelkem mélyéig meg vagyok rendülve, de nem tudom, mi mást mondhatnék Samnek. Hogyan lehetséges, hogy egy hangot hallok? Hogy kezeket érzek, amelyek meglöknek? Egyik percben elönt a félelem, a másikban elmúlik? Néha úgy érzem, hogy az őrület kerülget. – Talán érdemes volna újra beszélni vele. Rettenetesen

sápadtnak látszol, Jen. Szeretnéd, hogy eljöjjek veled a kórházba? – Nem – mondom, pedig nagyon is szeretném. Először, a transzplantáció után, azt hittem,

a dolgok

visszatérnek a normális kerékvágásba. Már majdnem összespóroltuk a pénzt egy ház előlegére. Meglesz a három gyerekünk, akikről korábban beszéltünk. Ez a kezdeti napokban volt. Azokban a napokban, amikor azt hittem, egy új szív új életet jelent, de az orvos a fejét rázta, és közölte, hogy ha életben akarok maradni, szó sem lehet róla, hogy megnőjön a hasam. Szó sem lehet róla, hogy miniatűr lábak rugdossák a bőrömet. Nem lesz csöppség Sam szemével és az én hajammal, aki pici ujját az enyém köré fonja, miközben tejet vedel. Sam természetesen azt mondta, hogy nem számít, de amikor megemlítette az örökbefogadást, tudtam, hogy mégiscsak családra vágyik. A statisztikák szerint a szívátültetett betegek túlélési és gyógyulási mutatói állandóan javulnak, és bár kívülről ismerem ezeket, mégis a végtelenségig googlizom őket. Keresem az új csoda történetét. Valakit, aki dacolt a sorssal, és még mindig él tíz, tizenöt, húsz év után. A gondolat, hogy öt év múlva talán már nem leszek, állandóan ott motoszkál az agyamban. Eltemetem a „hát nem vagyok szerencsés” és a „mindig vannak kivételek” szólamok alá, de az öt év lehetetlenül rövidnek, néha viszont hosszabbnak tűnik, mint amennyit remélni merek. Hogyan fogadhatnék örökbe egy gyereket, amikor tudom, talán már nem leszek, hogy lássam felnőni? Sam azt mondja, kéttagú család is lehetünk, de ettől úgy érezném, hogy

csapdába ejtettem. Neki még megvan a lehetősége, hogy találkozzon valakivel. Hogy gyerekei legyenek. És semmit sem szeretnék jobban a világon, mint hogy ő boldog legyen! De ma könnyű azt kívánni, hogy bárcsak más lenne a helyzet. Hideg eső csöpög a hajamból, lecsurog az arcomon, és Sam előrehajol, hogy letörölje a hüvelykujjával. Bizsereg a bőröm. – Aggódom miattad! Ajka melegen és lágyan súrolja a számat. Lélegzete mentaillatú, és akaratom ellenére belefúrom az ujjaimat a hajába, és visszacsókolom. Aztán észhez térek és ellököm magamtól. – Sam… – Tudom. – Hátradől az ülésében. – Barátok. Elfordítja a slusszkulcsot, és a motor életre bődül. Figyelem, ahogy a remény kihal a szemében.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET Gyomrom eltelt a szendvicsektől, amelyeket a romantikus piknikünkre készítettél. Te vagy a legcsodálatosabb szerelmes a világon! Túlettem magam, és elálmosodtam. Hallom halk horkolásodat, miközben én is próbálok elszundítani. Zümmögés zsong a fülem mellett, és megmozdulok. Melegem van és ragadok; egyik karom az arcomat takarja, a másik tehetetlenül hever az oldalam mellett. Csak erőfeszítéssel tudom kinyitni a szememet. A nap kék és felhőtlen égből tűz. Minden túl fényes. Túl vibráló. Olyan fényképre illő nyári nap van, amikor az idegenek egymásra mosolyognak és egyetértenek, hogy ma senkinek sem lesz szüksége esernyőre. De tartson ez csak a hét végéig, akkor majd mindenki panaszkodni fog, hogy a kert kiszárad, a virágok elfonnyadnak és megbarnulnak. Mi a csudáért van locsolási tilalom, amikor júniusban folyton zuhogott az eső? Legyintek a kezemmel, fél szívvel erőfeszítést teszek, hogy elhessegessem a méhet. Elmozdul a súlyom, és már nem érzem kényelmesen magam. Fickándozom a fenekemmel, próbálom megtalálni a bemélyedést, amelyet a földben csináltam. A pikniktakaró együtt mozog velem; hozzáragadt a csupasz bőrhöz a combom hátsó felén. Megfeszítem a sípcsontomat, mozgatom a lábfejemet és nyújtogatom a lábujjaimat. Korallpiros lábkörmeim igazi nyári hangulatot idéznek. Kezemen is ki kellett volna lakkoznom a

körmömet, de mindig olyan könnyen lepattogzik a festék. Lábfejem dülöngél, ahogy ellazítom az izmaimat. Búza szúrja a talpamat. Balra tőlem egy patak csobog. Az előbb ott álltunk a rozoga fahídon a hatalmas fűzfa árnyékában, és Poohstickst játszottunk. Én nyertem, és te úgy tettél, mintha duzzognál. – Én soha nem veszítek! – mondtad morgós és bosszús hangon, aztán erősen a számra szorítottad az ajkadat, és magadhoz préselted a testemet. Megnyalom száraz ajkamat, miközben a víz csobogását hallgatom. Nem érem el a hűtőtáskát, és túl melegem van, hogy megmozduljak. Még öt percet adok magamnak, akkor majd iszom valamit és megmártózom. Azt hiszem, elbóbiskoltam, mert a következő dolog, amely tudatosul bennem az, hogy ég a bőröm és fejfájás lüktet a szemem mögött. Izzadságréteg borítja a testemet. Egy traktor hangját hallom a távolból, és reménykedem, hogy a farmer nem erre tart. Könyökömet a földbe vájom, ahogy megpróbálom felemelni magam, de árnyék vetül rám, és a súlyod lenyom, bőröd ugyanolyan ragadós, mint az enyém. Forró kezek futnak fel a testemen, ujjak bújnak be a bikini felsőmbe. Mellbimbóm megkeményedik, és felnyögök. – Túl meleg van ehhez. Szállj le rólam! – tiltakozom, bár mindketten tudjuk, hogy könnyen megingok. Ki tudna neked nemet mondani? – És ehhez mit szólsz? Valami nedves érinti meg az alsó ajkamat, és kinyújtom a nyelvemet – eper –, az édes illat elér az orromba, és csurog a nyálam, amikor elhúzod a gyümölcsöt.

– Etess meg! – követelem, és tágra nyitom a számat, mint egy madárfióka. Óvatosan a nyelvemre teszed a puha gyümölcsöt. Hátsó fogaim közt görgetem, és beleharapok. Leve szétfut a számban, és lecsurog a torkomon. Nem emlékszem, voltam-e valaha ilyen boldog. A nap fényétől könnyezik a szemem. Hunyorgok. Már megint a hűtő tetején felejtettem a napszemüvegemet. Nem látom a vonásaidat, csupán feketeség vagy a fehéren izzó nap előtt, de érezlek. Óh, hogy érezlek! Rágok, nyelek és megnyalom az ajkamat. – Kérsz még egy epret, bébi? Azon tűnődöm, hogy te kérsz-e. Hogy leeszed-e az epreket a meztelen testemről, mint múltkor? – Kérek! Soha nem tudok eleget enni belőle. Majdnem úgy vágyom rá, mint amennyire rád! – Kívánsz? Meleg ujjak vándorolnak felfelé a combom belső oldalán. – Mindig. – Örökre? Tudod, hogy mindig vigyázni fogok rád! – Hadd gondoljam meg! Az örökre hosszú idő – mondom, de mosolygok, hogy mutassam, csak viccelek. – Hozzám vagy láncolva, akár akarod, akár nem! Ujjaid megkeresik a bordáimat, és visítok, amikor megcsiklandozol. Nevetve ellöklek magamtól, és talpra szökkenek. – Csak ha megfogsz! – kiáltom a vállam fölött, és kacagva futok, amikor utánam eredsz. – Nem tudsz elmenekülni tőlem! – kiáltod, és abban a

pillanatban arra gondolok, miért akarnék valaha is elmenekülni tőled.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET Ez az első napom újra a munkában, és máris kimerült vagyok, pedig még el sem kezdtem. Tegnap éjjel nem tudtam lecsillapodni az ágyban. Ébren voltam a hajnali órákig, Sam gyapjúpulóverét ölelgettem, amely még rajtam volt, amikor kitett a kocsiból. Agyam megpróbálta visszajátszani a templomkertben történteket, mint egy végtelenített DVD, de amikor a részleteket igyekeztem felidézni, minden olyan homályos lett, mint egy gyermekkori emlék, és már azt sem tudom, nem csak képzeltem-e az egészet. Végül meglepett az álom, de nyugtalanító volt, és amikor felébredtem, hihetetlennek tűnt, hogy véres eprekről álmodtam. Mindig utáltam az epret, és az ízük hozzátapadt a nyelvemhez, még ébredés után is sokáig éreztem. Mentolos rágógumit rágok, az állatorvosi rendelő előtt állok reggel 7.45-kor, és úgy érzem magam, mint első nap az iskolában a nyári szünet után. Mélyen a gyomromban megrebben valami, amikor arra gondolok, hogy be kell lépnem, de azt hiszem, helyes, hogy visszajövök. Mit csinálnék, ha nem ezt tenném? Ki volnék? – Jenna! Kezek ragadják meg a vállamat, és a szívem a torkomba ugrik. – Bejössz, vagy mi? – vigyorog Rachel. Kerek és szeplős arcán öröm látszik, amikor észrevesz, és követem csapkodó barna lófarkát az üvegajtón keresztül.

Odabent fertőtlenítő csípi az orromat, és kezdek megnyugodni. El sem tudom képzelni, miért gondoltam, hogy minden annyira más lesz. Én vagyok az, aki megváltozott. – Nem válaszoltál tegnap a hívásaimra! – Rachel fenyegetőn billegteti egyik ujját az arca előtt, mintha mérges volna, de tudom, hogy igazából nem az. Ő az utolsó ember, aki haragot tartana. – Hogy vagy? – Jól. Igazán jól. Nem hazudok. Fizikailag remekül vagyok, de Rachel összehúzza a szemét, és tudom, hogy nem hisz nekem. – Miről is beszéltünk szombaton? A donorról? Gondolkoztál arról, amit mondtam? – Callie volt a neve! – csattanok fel, de azonnal bocsánatot is kérek. – Ne haragudj, Rachel! Nem akartam… – Oké, Nebáncsvirág kisasszony! Tudom, hogy visszatérsz majd a kedves természetedhez, ha csökkentik a gyógyszereidet. Közben azonban – színpadiasan sóhajt – nehéz dolog a legjobb barátodnak lenni, de hát valakinek ezt a munkát is el kell végeznie, nem igaz? Szomorúan megrázza a fejét, én pedig belebokszolok a vállába. Hirtelen sehol máshol nem szeretnék lenni. – Most, hogy visszajöttél a munkába, nincs semmi kifogás, hogy kihagyd a pub kvízt! Senki más nem tud annyit, mint te, amikor művészeti kérdésekre kerül sor, amelyekre egyébként mindenki fütyül. – Biztos vagyok benne, hogy jól szerepeltél abban a szaros popzenei fordulóban! – Jobban, mint a lehangoló énekesek/dalszövegírók, akiket te

hallgatsz! Ásítást színlel, és kitör belőlem a nevetés. Oly régen nem hallottam ezt a hangot, hogy szégyenlősen a szám elé kapom a kezemet. – Hogy mentek itt a dolgok? Alig beszéltünk a munkáról, amióta nem dolgoztam. – Semmi sem változott, leszámítva, hogy Linda rémesen stresszes és mindenért felcsattan. John alig jár be, úgyhogy Lindára tonnányi extra munka hárul. Linda és a férje, John a praxis tulajdonosai, de John félig visszavonult tavaly. Furcsa lesz nem látni őt mindennap, ahogy vicceket süt el. Ahogy lerohanja a kekszesdobozt a konzultációk közt. – Most, hogy John nem jár be, Linda elkezdett sima gyomorégés elleni szereket vásárolni a csokoládésok helyett. El tudod ezt képzelni? Szinte kegyetlenség a személyzettel szemben. Vissza kell adnom neked a rangidős állatorvosi asszisztens koronádat. Vezetheted a felkelést! – Még nem! Egy darabig ragaszkodom a részmunkaidőhöz. – Ez jó! – Rachel sugárzik. – Hozzászoktam a havi extra pénzhez. – Elkerekedik a szeme. – Ó, istenem, Jenna! Nem úgy gondoltam, hogy… – Elakad. – Csak Liammel meg minden… – Semmi baj. Igazán! Megértem, és ha bármikor megszorulsz, tudod, hogy csak kérned kell – ajánlom fel. De biztos vagyok benne, hogy nem fog kérni. Túl büszke. Automatikusan belépünk megszokott szerepeinkbe. Rachel bekapcsolja a légkondit, én beizzítom a desktopot, átlapozom a CD-ket, megnyomom a gombot az ősrégi CD-lejátszón, és a

teteje nyikorogva felnyílik. Vannak dolgok, amik sohasem változnak. – Abba? – Rachel átlibben a recepción, és felhúzza a szemöldökét, amikor megszólal a „Mama Mia” – Ki vagy te, és mit műveltél Jennával? – Csak valami lelkesítőhöz volt kedvem. – Mondja a lány, aki egyszer kijelentette, hogy inkább felvágná az ereit, mint hogy svéd popzenét hallgasson? Megpördül, megbillent a csípőjével, aztán felkap egy tollat, elénk tartja, és beleénekelünk, mintha mikrofon volna. Boldogabb vagyok, mint emberemlékezet óta. – Úgy hallom, valaki örül, hogy visszajött. Linda átkopog a recepción a magas sarkújában, és megölel. Érzem a gerince dudorait a ruhája alatt. Rengeteget fogyott, és a sötét karikák a szeme alatt sápadtabbnak mutatják a szokottnál. – Jól vagy, Linda? – Nekem kellene ezt tőled kérdeznem! – Én jól vagyok. – John csókoltat. Később majd beugrik a héten, hogy lássa, hogyan illeszkedtél vissza. Lindának és Johnnak nem születtek gyerekei, és Johnnak mindig gyenge pontja voltam. Kis koromban elhalmozott édességekkel, és amikor idősebb lettem, ötfontos bankjegyeket csúsztatott a kezembe, valahányszor átjöttek vacsorára. Lágyabb természetű, mint Linda, de mindkettejüknek szeretek dolgozni. – Nem szabad ma túlzásba vinned, kisasszony! Nem vagyok meggyőződve, hogy egyáltalán vissza kellett-e jönnöd. –

Arcomat tanulmányozza. – Ha túl soknak találod, mindketten megértjük. Ne érezd kötelezőnek, hogy itt kell lenned. – Nem érzem annak. Jól leszek, ha fokozatosan szoktatom hozzá magam. – Biztos vagy benne? Egyelőre itt tartjuk Kellyt. Nagyon szeretne állandóra itt maradni, úgyhogy ne aggódj, nem hagysz minket munkaerő nélkül. Még nem találkoztam az ideiglenes asszisztenssel, aki helyettesített. Rachel szerint aranyos, de Rachel mindenkiről ezt gondolja. Csilingel a harang, amikor kinyílik a bejárati ajtó, és a nap első páciense átlő az ajtón csikorgó körmökkel és hevesen lihegve. – Johnson! Nem tudok ellenállni, letérdelek, hogy megdögönyözzem a bokszer kutyát. Johnson hátrafelé csúszik, amikor megpróbál megállni a steril fehér padlólapokon. – Örülök, hogy újra látom, Jenna! – Köszönöm, Mr. Harvey. Johnson jól van? Mr. Harvey a felesége halála után vette Johnsont, és bár a kutya nehezen kezelhetőnek bizonyult, neki volt köszönhető, hogy Mr. Harvey fia már nem sírja magát álomba minden este. – Most az egyszer semmi katasztrófa. Ma csak a vitaminjaiért jöttünk. Mr. Harvey aláírja a beleegyező nyilatkozatot, és Rachel bevezeti Johnsont az egyik kezelőbe, miközben a kutya ugrál, megpróbálja szájába kapni a szőttes piros pórázát. Egész délelőtt folyamatosan áramlanak a betegek – elfelejtettem, mekkora nyüzsgés szokott lenni –, és örülök a

szünetnek, amikor Linda kidugja a fejét az irodájából, és megkér, hogy csináljak kávét. Kanálszámra teszem a kávét a bögrékbe, hozzáöntök egy kis tejet, és nekidőlök a konyhapultnak. A kanna forr és köpköd, de a zaj fölött is meghallom a telefon csengését. Visszaszaladok a recepcióra, de mire odaérek, már elhallgat. A személyzeti szobában vizet töltök a bögrékbe, és kiosztom a kávékat. Négykézláb állok a hűtő előtt, hogy feltöröljem a dobozból kicsurgott tejet, amikor Kelly belelöttyinti a kávéját a mosogatóba, és kiöblíti a bögréjét. Aztán jön Rachel a saját és Linda kávéjával. – Cukorbajossá akarsz tenni bennünket? – Mi van? – Teleraktad cukorral. – Én nem… Nem emlékszem. Elnézést! Fárasztóbb volt ez az egész, mint hittem – ismerem el. – Ha szeretnél korán elmenni, én beállok helyetted – ajánlja fel Kelly. – Köszönöm! – Elindulunk vissza a recepcióra, és összeszedem a holmimat. – Csak várok egy kicsit, hogy üdvözölhessem Mrs. Bainbridge-t. 12.00-re jelentette be Caspert, a Jack Russeljét. Olyan édes kutya! És Mrs. Bainbridge is nagyon kedves. Hihetetlen, hogy már kilenc hónapja nem láttam! Hiányoztak a fecsegéseink. Virágot és egy gyógyuljmeg kártyát küldött Lindával, és szeretném megmondani neki, mennyire meghatott, hogy gondolt rám. Tudom, hogy nem igazán engedhet meg virágot a nyugdíjából. Számtalanszor kifizettem a biztosítási kötvényén felüli összeget Casper kezeléséért anélkül, hogy Linda tudott volna róla.

Csilingel a csengő, és mindketten az ajtó felé nézünk. A mosoly megfagy az arcomon. Gyomrom összeszorul a nyugtalanságtól, amikor Casper felém ront hevesen lihegve, oldalt kilógó rózsaszín nyelvével. Izzadság csípi a hónaljamat, és elfog a csőlátás. Mrs. Bainbridge előttem áll, szemem sarkából látom, hogy mozog a szája, de nem tudom levenni a tekintetemet Casperről. A tűhegyes fogai közül csurgó nyálról. – Jenna? – Kelly arca felém közeledik. Hallom a nevemet, de mintha víz alatt volnék. Tenyeremet az íróasztalom széléhez nyomom, hátragurítom a székemet, és kirohanok a klotyóra. Kavarog a gyomrom, és hideg vizet engedek a tenyerembe, rálöttyintem az arcomra, aztán lehúzok egy durva kék papírtörölközőt, és szárazra tapogatom a bőrömet. Képem visszabámul rám a tükörből, élénkvörös haj és űzött szemek. Miért félek annyira Caspertől? Csak egyharmada Johnson méretének, és különben is, minden kutyát szeretek. Egy ököl veri az ajtót. – Jól vagy ott bent, Jen? Kelly azt mondja, rémültnek látszottál. – Jól, köszönöm, Rach – kiáltok vissza, pedig csöppet sem vagyok jól. Annyira remeg a lábam, hogy leroskadok a toalett fedelére, és kezembe ejtem a fejemet. Mi történik velem? Amióta szombaton találkoztam Fionával, a médiummal, ezek a kérészéletű érzések, amelyek elöntenek, elállítják a lélegzetemet és felgyorsítják a pulzusomat, egyre sötétebbé válnak. Egyre gyakoribbá. Szinte állandóan szorongató félelem rágja a gyomromat. Nem tudok nem gondolni erre a második energiára, pedig korábban soha nem hittem ilyen dolgokban.

Nem tudom biztosan, hogy most hiszek-e, mégis… Valami megváltozott, és szívesen elismerem, hogy félek tőle, ettől a balsejtelemtől, amely beleivódott a lényembe. Vajon mit jelent? Ugye, nem vagyok veszélyben? És mintha sikítást hallanék az agyamban, rövidet és éleset. De nem vagyok biztos benne.

TIZENHATODIK FEJEZET Szemhéjam összeragadt az alvástól, szétfeszítem és ásítok. Ha napközben szundítok, mindig lomhának érzem magam. A nap még fényes odakint, átsüt a nappali ablakát takaró redőny lécein, tigriscsíkokat vetít a laminált padlóra. Testem hozzátapadt a bőrkanapéhoz, és miközben ülőhelyzetbe hámozom magam, fejemet a kezembe rejtem, és visszaemlékszem, micsoda katasztrófa volt az első napom a munkahelyemen. Kibotorkálok a konyhába, csupasz lábam a padlócsempéhez ragad, kitöltök egy pohár citromlét, és miközben iszom, nekidőlök a mosogatónak, hagyom, hogy a keserű íz elűzze a fáradtság utolsó suttogásait. Agytérképem kavargó vonalai vonzzák a szememet, megbűvölten bámulom, nem veszek tudomást zümmögő telefonomról. Mama vagy papa lesz, arról akarnak faggatni, hogy ment a visszatérésem első napja. Mindkettejüknek küldtem egy SMS-t, amint hazaértem, hogy megnyugtassam őket, jól ment, de nem fognak leszállni rólam, amíg nem beszéltek velem. Abból, amekkora cirkuszt csinálnak, azt hihetné az ember, hogy hegyet másztam. Ha felhívom őket, rögtön sejteni fogják, hogy valami nincs rendben, főleg mama, és nem tudok szembenézni azzal, hogy kiderüljön, könnyek közt hagytam el a rendelőt a Casperrel történt találkozás után. Nem tudok szembenézni a „mondtam, hogy túl sok lesz” beszélgetéssel, amely elkerülhetetlenül bekövetkezik.

Lerázom a Jack Russellel kapcsolatos gondolataimat, magamhoz húzom a laptopomat, képeket töltök le Callie-ról a Facebook oldaláról, és átküldöm őket a drótnélküli printeremre az előszobába. A printer zümmög és kattog, és kiköpi a képeket. A hűtőhöz erősítem őket a mágneses betűkkel, és amikor a hűtő megtelik, Blu-Tackkel a falra ragasztom a többit: Callie keresztbe tett lábbal zöld fűszőnyegen, arca ragyog a boldogságtól, hajában százszorszép koszorú; Callie és Nathan, nem sejtve a kamerát, mélyen egymás szemébe néznek; Callie Tom és Amanda közt ül, gyöngyöző pezsgőspoharakat emelnek köszöntőre. Minden képhez aláírást mellékelek egy Post-it lapocskára, hogy emlékezzek, hol és mikor készültek. Hová tűntél azon az éjszakán? Ujjammal követem Callie arcának körvonalát. Tiszta és tökéletes bőre ragyog. Gerincem kiegyenesedik, mintha erő folyt volna át a csontjaimba, kihúzom, és hirtelen erősnek érzem magam. Már nem vagyok legyengült a betegségtől, elfog a meggyőződés, hogy képes vagyok cselekedni. Képes vagyok változtatni a dolgokon. Céltudatosan felveszem a mobilomat, bepötyögöm Nathan hivatali számát, amelyet az agytérképemre írtam, és hívom a számot. *** Nathan irodája előtt a nap csillog a forró kátrányon, és a levegő sűrű a kipufogógázok bűzétől. Egy fatörzshöz támaszkodom, megbizonyosodom, hogy az ágak eltakarnak. Az immunerősítők, amelyeket állandóan szednem kell, hajlamossá tesznek a bőrrákra, de ezen a nyáron én leszek az angol rózsa

mintapéldánya! Nem veszem le a szememet az épület bejáratáról. Nathan titkárnője azt mondta a telefonban, hogy a főnöke hatkor végez. Miközben várok, magányosnak és védtelennek érzem magam, és az aggodalomtól átnedvesednek a ruháim. Senkinek nem nézek a szemébe. Fejemben átfutom az előkészített forgatókönyvet, de a szavak még magamnak is erőltetettnek, mesterkéltnek tűnnek. Hatkor az emberek kezdenek kiözönleni Nathan irodájából. A férfiak meglazítják a nyakkendőjüket és feltűrik az ingük ujját, a nők kardigánt gyűrnek a táskájukba. Összerezzenek, valahányszor hozzám ér valaki, ahogy elsiet mellettem, és még jobban a fához préselem magam. Kérge kaparja csupasz vállamat, amitől csíp a bőröm. Negyed hétkor már fáj a lábam. Hiába nézem egyre gyakrabban az órámat, attól nem múlik gyorsabban az idő. Fél hétkor melegem van és fáradt vagyok, közel állok ahhoz, hogy feladjam. Arra gondolok, talán elmulasztottam őt. A forgalom folyamatos, motorok bőgnek és sztereók bömbölnek a nyitott ablakokon keresztül. Tompa fájdalom gyötri a halántékomat. Már majdnem hazaindulok, amikor újra kinyílik az ajtó, és meglátom őt. Nathant. Bézs esőkabát van a karjára vetve. Barna bőr aktatáska himbálózik a másik kezében. Láttára élesen beszívom a levegőt, amikor a felismerés villámcsapásként átfut rajtam. Lábam öntudatlanul megmozdul, mintha láthatatlan kötél húzna felé. Léptei hosszúk, fényes fekete bakancs csattog a járdán, és félig futnom kell, hogy lépést tartsak vele. A főutcán nyüzsögnek az emberek, sietnek haza, hogy még élvezhessék a napfényt, mielőtt eltűnik. Belém ütköznek és lökdösnek. Túl nagy a tömeg, és elveszítem Nathant a szemem

elől. A vér dobol a fülemben, erősen küzdök, hogy nyugodt maradjak. Összeszorítom és ellazítom az öklömet, megpróbálom felidézni Vanessa tanácsát. Figyelem, milyen gyorsan lélegzem, és igyekszem lassítani. Nyugtalanságom egyre nő. Nem emlékszem, hogy belélegeznem kell háromra vagy ötre, vagy ez a kilélegzés, és teljesen haszontalanul próbálok úrrá lenni a pánikomon. Belépek egy kapu alá, meggörnyedek, és igyekszem a lehető legkisebbre összezsugorodni. Lélegezz! Egy, kettő, három. Felkapom a fejemet, amikor egy busz kiengedi a fékeit, és füstöt sziszeg ki, forognak a kerekei, ahogy elhúz a járdától. Bebámulok az ablakain, amint elhalad mellettem, de nem látom Nathant. Bárhol lehet. Reménytelennek tűnik, hogy megtalálom, és miután olyan sokáig vártam az irodája előtt, most borzasztó csalódás, hogy elvesztettem. Azonban, ha őszinte akarok lenni, a csalódás mellett megkönnyebbülést is érzek. Fejem nehéz, és a gondolataim kuszák. Torkom kiszáradt, és jobbra-balra pillantgatok, keresek egy helyet, ahol egy üveg vizet vehetnék. Van egy Coop lejjebb az utcán. Talpra kecmergek, és folyamatosan mély lélegzeteket veszek, miközben áthaladok az úton. Ezután haza fogok menni. Az üzlet zsúfolásig tele van. A vásárlók szinte a karácsony mániákusságával törnek utat a polcokhoz, lekapják az utolsó burgereket a barbecue-hoz, cicegnek, mert nem maradt zsemle. A légkondicionálás éles ellentétben áll a kint tűző ragyogó napsütéssel. Először csak téblábolok, örömmel veszem tudomásul, hogy lehűl és megnyugszik a vérem, de nemsokára libabőrös lesz a karom, és elindulok a hűtő felé. Ahogy az

érzelmeim kezdenek lecsillapodni, eszembe jut a vacsora, és körülnézek, hátha meglátok valamit, amire gusztusom támad. A gyümölcs és zöldségsor végén friss eper van kis kosarakban, a szemek kövérek és pirosak, folyik a nyálam. Bár normál körülmények közt utálom az epret, most ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy lefejtsem a celofánt, és a száránál fogva kivegyem a legnagyobb szemet. Nyitott szájam előtt lóbálom, aztán belemélyesztem a fogamat a lágy húsba. Az édes íz felrobban a számban. Lehunyom a szememet, az eper leve lecsurog az államon. – Úgy látom, élvezi? Kipattan a szemem, és ő áll ott. Nathan. A hangok felívelnek, aztán elhalnak körülöttünk. Bámulok rá, nem tudom abbahagyni. Kezem megrándul, szinte mágneses erő húzza, hogy kinyúljak, és végighúzzam az ujjaimat a borostán az álla vonala mentén. Vajon ő is érzi? A kapcsolatot. Megtörlöm a számat a kézfejemmel. – Nem tudtam ellenállni. Kifizetem. Nevetése halk és mélyről jön. – Nem marasztaltam el. Ismertem egy lányt, aki mindig ezt csinálta. – Fejét oldalra billenti, miközben tanulmányoz engem. – Emlékeztet rá. Azt hiszem, a haja miatt. Kezem megérinti hátul a nyakamat. Furcsa a csupasz bőr tapintása. – Az eper volt a kedvence. Állandóan azt evett. Azt mondta, hogy természetes fogfehérítő is. Nem mintha fehéríttetni kellett volna a fogát, hiszen fogorvosi asszisztens volt. – Beletúr sűrű, göndör hajába. – Elnézést. Csak fecsegek. De

Callie rendszeresen ezt csinálta. Megette az epret, amelyet egy piknikre vettünk, mialatt körbesétáltunk az üzletben, úgyhogy vissza kellett mennem egy újabb adagért. Callie. Piknik. Eper. Az álmaim. Nem lehet, hogy Callie-ról szólnak? Visszagondolok a festményre Amandánál. A lányok a tengerparton az álmomban. Callie és Sophie? Előttem Nathan összehúzott szemöldökkel azt kérdi „Jól van?”, de nem tudom mozgatni a számat, nem tudok beszélni, mosolyogni. „Egy második energia”, mondta Fiona. Callie? Lehetetlen! A légkondicionálás ellenére forróság önt el, amikor rám zuhannak az érzések, és mind a figyelmemet követelik. Lebegek a testem fölött, majdnem megérintem a lámpák forró fehér csíkjait. Elhalkul a zaj. Sikít a csend. Pörgök és forgok, és a látásom egyre jobban összezsugorodik. Alice vagyok, aki eltűnik a nyúl üregében, míg már csak egy tűszúrásnyi fény látszik, és aztán semmi. *** Cipők. Lábak vesznek körül. Edzőcipők, toronymagas sarkak és szandálok. Konfettiként szétszóródott eper hever körülöttem. Érzékeim dübörögve életre kelnek, pislogva felülök, megragadom a topom alját és lerángatom, hátha kilátszanak a hurkák a derekam körül. – Tessék. Nathan leguggol mellém, és lecsavarja egy üveg Evian tetejét. A címke puha és nedves a kondenzvíztől. Köszönetet károgok, és mohón kortyolom a vizet. A tömeg eloszlik.

– Biztosan túlságosan felhevült odakint. Napszúrást kapott. – Talán. De nem is ebédeltem ma. Egy szeplős eladó méreget ellenségesen – bár a névtábláján az áll, hogy „BOLDOGAN SEGÍTEK” –, miközben felszedi az ép eperszemeket, és feltörli a fehér padlólapon szétfröccsent trutyit. Olyan a kép, mint egy bűntény helyszíne. Reszketek, felhúzom a térdemet az államig, és átfogom a lábszáramat a karommal. – Nézze. Tudom, hogy nem ismer engem, de itt lakom a sarkon túl. Nem akarna eljönni hozzám? Tudok valami ennivalót adni, és hívok egy taxit, amikor jobban érzi magát. Nathan felajánlja a kezét, és talpra segít. Megingok, és karja a derekamra fonódik. Úgy dőlök hozzá, mintha ezt már ezerszer megtettem volna. – Kedves magától, de… – Csak semmi de! Nem engedhetem, hogy ilyen állapotban hazamenjen. Soha nem bocsátanám meg magamnak, ha elájulna, miközben átmegy az úton vagy valami ilyesmi. – Felhívhatom a papámat. Biztosan várhatok itt, amíg megjön. Az eladó, aki vadul takarít körülöttünk, áthúzza a felmosót a lábamon. Víz csurog a szandálból kikandikáló lábujjaimra. Ragadósak lesznek a fertőtlenítőtől. – Elnézést – motyogja, bár vigyorog közben, és most már egy másodpercet sem akarok itt tölteni. Kizárt dolog, hogy egyébként hazamennék egy idegennel, arról már nem is beszélve, hogy ott maradjak vacsorára, de rosszul érzem magam. Egyébként Nathan nem idegen, igaz? Nem egészen az. És amúgy is akartam vele beszélni. De Callie

megsebzett arca beúszik a tudatomba, és tétovázom. Mi van, ha Nathan veszélyes? – Ha jobban szeretné felhívni a papáját, itt maradok magával, amíg megérkezik. Homlokát ráncolja az aggodalomtól, és félresöpröm az aggályaimat. Hány olyan kedves ember van, aki megáll és segít egy tökéletes idegennek? – Köszönöm, de inkább elmennék a maga lakására – mondom. Callie lakására, gondolom. Az én lakásomra, dobogja a szívem.

TIZENHETEDIK FEJEZET Nathan mellett sétálok, és lábam mintha tudná, hová megy: a közlekedési lámpánál balra, a templomnál jobbra, most megállunk és átmegyünk az úton. Nathan hangja halk és megnyugtató, de nem értem, amit mond. Nem értem, mi történik velem. Eper? Mindig utáltam az epret. A piknikről szóló álom átvillan a fejemen. Csak nem fogok megőrülni? Callie szíve fáj a mellkasomban. Lehet, hogy visszavonhatatlanul Nathanhoz kötődik? De hiszen ez nevetséges! Egy szív csupán egy szerv! Valahogy tudom, hogy megérkeztünk. Az otthon érzése fog el. És minden annyira szürreálisnak tűnik, majdnem olyan, mintha részeg volnék. Lelassítunk és megállunk a kocsifelhajtó végénél. Nathan egyik kezével feltartja az esőkabátját, és minden zsebét megtapogatja, hogy megtalálja a kulcsát. Ezek a házak még mindig úgy festenek, mintha újonnan építették volna őket, pedig talán már több mint húsz éve állnak itt. Piros tetőcserepek, és egyetlen kémény sem látszik. Nathan belöki a nyikorgó kertkaput, és kizárja az ezüstözött kopogtatós, fényes fekete bejárati ajtót. Követem az előszobába, ahol mosópor szaga úszik a levegőben. Az éjszakai Eiffel-toronyról készült hatalmas nyomat lóg a falon fényes fekete keretben. – Érezze magát otthon! – Nathan végigmegy az előszobán. Mindössze négy lépés kell neki ahhoz, hogy elérje a konyhát. –

Teát? – Kérek. Ujjaimat végighúzom a vajszínű falakon, miközben követem őt, és megtapintom a fényes fehér ajtókeretet, amely egy illemhelyre vezet. Nem tudom megállni, hogy ne fogjak meg mindent. Szilárdságot szeretnék érezni az ujjaim alatt, hogy meggyőzzem magam, ez nem álom. A konyhában Nathan csészéket vesz elő a szekrényből, és tejet hoz a hűtőből. – Cukor? – Köszönöm, nem. Nathan belemárt egy kanalat egy dobozba, fehér kristályszemeket halmoz az italomba, és megkeveri, amikor lesüllyednek. Azon tűnődöm, hallotta-e, amit mondtam, de mielőtt megszólalhatnék, rám pillant, és hozzátesz még egy fél teáskanállal. – Tudom, hogy nemet mondott, de ez jót tesz egy sokk esetén. Cukor. Még mindig nagyon sápadtnak látszik. Üljön le! Menjünk ki a kertbe? Már nyitja is a hátsó ajtót. Rettenetesen szeretném a ház többi részét is látni, de Nathan átnyújt egy doboz csokoládét. – Vigye ki ezt, és egyen. Mindjárt kanyarítok valami rendes ételt. A kert gyönyörű, a széleken tobzódnak a színek, és eszembe jut, hogy Tom mesélte nekem, Callie mennyire szeretett kertészkedni. Nekidőlök a kerítésnek, szopogatom a teámat, Nathan pedig egy nagy zöld ernyővel küszködik, próbálja úgy beállítani, hogy az asztal árnyékban legyen.

– El tudná hozni az üléspárnákat a kerti kunyhóból? – kérdi. A kunyhóban fojtogató a hőség, mégis nedvesség és föld szagát érzem. Kerti szerszámok lógnak a falról, sár tapad a vasvilla ágaira. A túlsó sarokban komposzt és mész áll zsákokban felhalmozva, és van egy kertészetről szóló könyvekkel és vetőmagokkal telezsúfolt polc. Megtalálom a párnákat félig egy ponyva alá rejtve. Kihúzom őket, és elmozdítok egy virágcserepet. Felborul, ezüstös villanást látok, és a legnagyobb pók, amellyel életemben találkoztam, átfut a padlón. Sikítok és kirohanok. – Jól van? Nathan elveszi tőlem a párnákat. – Pók! – lihegem, és a kert sarka felé oldalazok. Nathan összeüti a párnákat, por száll fel, majd elül. – Lányok! Mindentől félnek. – Nem mindentől! – tiltakozom. – A barátnője fél a pókoktól? – Nincs barátnőm. Callie. A menyasszonyom. Néhány hónappal ezelőtt meghalt. – Sajnálom. És tényleg sajnálom. – Köszönöm – mondja. Arca zárkózott. Odahúzza a székeket az asztalhoz, és látom rajta, hogy nem akar Callie-ról beszélni. Részben megkönnyebbülök. Nehéz eldöntenem, hol kezdjek bele, és a fejem még mindig lüktet az erőfeszítéstől, hogy mindent analizáljak, ami velem történik. Csaholás hallatszik a szomszéd kertből, a hang után ítélve kiskutya lehet.

– Rohadt dög, ki nem állhatom! – bosszankodik Nathan. – Az új szomszédoké. Callie idegrohamot kapna, ha még itt volna. Szenvedélyesen gyűlölte a Jack Russelleket. Egy megharapta gyerekkorában, és azóta rettegett tőlük. Érdekes, mert a nagy kutyákat szerette, viszont egy Jack Russellnek a közelébe sem tudott menni, még ha pórázon vezették is. A kert megbillen és inogni kezd – képek lüktetnek: Mrs. Bainbridge – Casper – a tűhegyes fogai – Callie – a félelem, amelyet a rendelőben éreztem. A hátsó ajtó felé botladozom. – Csak beugrom a toalettre – mentegetőzöm. Össze kell szednem a gondolataimat. Az illemhelyen a vécé fedelén gubbasztok. Callie rettegett a Jack Russellektől. Lehet, hogy az ő félelmét éreztem a rendelőben? Őrülten hangzik! Homlokomra nyomom a tenyeremet. A nap vadul süt odakint, és biztatom magam, hogy a forróság tesz irracionálissá, vagy a gyógyszereim tesznek paranoiássá, de tudom, hogy ennél többről van szó. Azt érzem, amit ő érzett, de hogy lehet ez? Nathan megütögeti az ajtót, tovább cincálja a már amúgy is rongyos idegeimet. – Jól van, Jenna? – Egy másodperc. Keresem a zárat – kezem nem akarja abbahagyni a remegést –, és kinyitom az ajtót. Nem tudom, mit mondjak. – Sajnálom. Ostobaság volt tőlem, hogy kivittem a kertbe ebben a hőségben, amikor egyszer már elájult. Nagyon sápadt. Nem fog újra megszédülni, ugye? – Nem, jól vagyok. Igazán! Csak egy kicsit tántorgósnak érzem magam.

– Legalább várjon, amíg eszik valamit, és jobban lesz. Összedobok egy bolognesét. Ehetünk az ebédlőben. Kellemes lesz újra használni. Tétovázom. Rémesen érzem magam, de mindenképpen beszélni akartam Nathannal. – Elnézést. Erőszakos vagyok? Callie azt mondta, hogy néha az tudok lenni. De jót akarok. Őszintén. Örülnék a társaságnak – mondja, és ahogy elmosolyodik, tudom, hogy maradni fogok. – Oké. Köszönöm. *** – Hogy ismerte meg őt? Callie-t? Egy konyhaszéken ülök, és a paprika egy darabját majszolom, amelyet Nathan apróra vág a tészta szószához. – Egy bárban. Elmentünk este mulatni néhány sráccal a munkahelyemről. Callie várta, hogy kiszolgálják, és nevetett valamin, amit a barátnője mondott. A látványától elállt a lélegzetem. A legszebb nő volt, akit életemben láttam. A barátnője kiment a toalettre, és ez a gusztustalan alak odavágódott hozzá, és elkezdte fűzni. Látszott, hogy egy erőszakos figura. Olyan részeg volt, hogy alig állt a lábán. – Homlokát ráncolja az emléktől. – Callie elfordult, és nyilvánvaló volt, hogy szeretné lerázni a pasast, de az nem tágított. Soha nem felejtem el, milyen képet vágott, amikor odaléptem, átfogtam Callie derekát, és megcsókoltam az arcát. „Sajnálom, hogy késtem, drágám”, mondtam. A pofa megértette az üzenetet, és visszatámolygott a haverjaihoz. Callie fényes fegyverzetű lovagjának nevezett, és ezzel el is dőlt

a dolog. – Szerelem első látásra? Sam és én lassan hevültünk fel. Ezer éve barátok voltunk, mielőtt összekerültünk. – Minden megvolt benne, amire vágytam. Édes, gyönyörű és kedves volt. Túl kedves. Levágja egy újabb piros paprika tetejét. – Lehet valaki túl kedves? Gyakran gondolok arra, hogy a világ nem elég kedves. – Néha meg kell tanulni, hogy az ember kiálljon magáért, nem így van? Lágy hangon beszél, de olyan erővel markolja a kést, hogy az ujjpercei elfehérednek. Belekaparja a zöldségeket a vágódeszkáról a serpenyőbe. A hús, a fokhagyma és a fűszernövények már egy ideje párolódnak, és megkordul a gyomrom. – Menjünk, üljünk le a nappaliban, amíg ez megfő – ajánlja Nathan. A nappali makulátlan. A bútor fényes és fehér. Terjedelmes, krémszínű, süppedős szőnyeg borítja a padlót a karamell bőrkanapé és a dohányzóasztal között. A szoba túlsó végében van még egy ajtó, ami feltételezésem szerint az ebédlőbe vezet. A kandallópárkányon ezüstkeretben Callie nagy fényképét látom. Rozoga hídon áll egy csobogó patak fölött. Nevet. Karját előrenyújtja, ujjait széttárja, és egy kis bot esik ki a kezéből. Az álmom! Mintha eltűntek volna a csontok a lábamból, leroskadok a kanapéra. – A születésnapja volt – mondja Nathan a hátam mögül, de én

nem tudom levenni a tekintetemet a képről. – Imádott Poohstickst játszani. Akkoriban nem volt pénzünk elegáns kirándulásra. De Callie azt mondta, hogy egy meglepetés pikniktől is boldog. Tudom, hogy az volt. Szívesen elmondanám Nathannek az álmomat, az érzést, hogy végtelenül szeretnek, és végtelenül boldog vagyok, de hogyan érthetné meg? Lehetetlenül hangzik. Lehetetlen is. Olyasmiről álmodom, ami soha nem történt meg velem. Ami valaki mással történt, akit sohasem ismertem. Mellemre szorítom a kezemet, és érzem, ahogy Callie szíve dob-dob-dobban bennem. És ekkor már tudom teljes bizonyossággal. A szív nem csak egy szerv. A szív titkokat és hazugságokat raktároz. Reményeket és álmokat. Több mint egy izom. Tudom, hogy több. A szív emlékezik.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET – Olvassa el ezeket! Egy köteg A4-es papírt nyomok Vanessa orra alá. Összegyűrődtek, amikor bepréseltem őket a táskámba. Tegnap este, miután hazaértem Nathantól, órákon át googliztam, egyik oldalt nyomtattam ki a másik után igaz élettörténetekről. Néhányat fölerősítettem a falra Blu-Tackkel Callie fényképei közé. A magnólia festés a konyhámban már alig látható. – Jenna, én megértem, hogy elhiszi, van olyan dolog, mint a celluláris emlékezet… – mondja Vanessa. – Van olyan! – Talpra ugrom, kezem ökölbe szorítva feszül az oldalamon. – Sok tudós és orvos, és ezeknek a száma egyre nő, támogatja az elméletet, hogy az emlékek elraktározódhatnak a szív neuronjaiban, és át lehet adni őket a szívátültetettnek. A legújabb tudomány igazolni próbálja az elméletet, hogy a szív szerepet játszik az érzéseinkben. Azt már kimutatták, hogy a szív intelligens. – De azt még nem bizonyították be, hogy a celluláris emlékezet… – Azt már bebizonyították, hogy magát az emlékezetet az idegrendszer teríti szét, és a szív idegrendszerének körülbelül 40 000 neuronja van, amelyek az aggyal kommunikálnak. Ha átültetnek egy szívet, átültetik ezeket a neuronokat is. – Fél éjszaka ébren voltam, megszűrtem a tényeket, átrágtam magam az orvosi zsargonon, próbáltam megérteni a témát. Folytatom.

– Volt egy tanulmány, amelyet a Quality of Life Research publikált Ausztriában. Ez azt dokumentálta, hogy a kísérletben részt vett szívátültetett betegek huszonegy százaléka bizonyos mértékű változást tapasztalt. Huszonegy százalék! Ez rengeteg! – Kérem, üljön le! Vanessa hangszíne sohasem változik. Lehet, hogy kérdőn felhúzza az egyik szemöldökét, és átnéz a szemüvege fölött azon a jellegzetes módján, amitől az ember tele lesz kétségekkel, de a hangja mindig ugyanaz marad. Nem veszek róla tudomást, és az ablakhoz lépek. – Hogy érzi magát most, hogy visszatért a munkába? – Maga is megnézheti a Google-ban! – Eltökéltem, nem hagyom, hogy ejtse a témát. – A celluláris emlékezet… – Jenna, én nem tudok… – Helyesebben nem akar! – Megpördülök, hogy szembe nézzek vele. – Kérem! Olvassa az orvosi folyóiratokat! Ha​waii​ban, a Honolului Egyetemen a Nővérképző kutatást végzett, és dokumentálták, hogy a tanulmányban érintett összes szívátültetett beteg olyan változásokon ment keresztül, amelyek megegyeztek a donor történetével. Nemcsak az ízlésük, az érzékelési tapasztalataik is megváltoztak. Online is ezrével vannak valós életből vett esetek, ahol emberek egy szervet kapnak, és ez megváltoztatja őket. – Persze hogy megváltoztatja őket! Második esélyt ad nekik az életre. – Kinek az életére? Az övékére? A donorukéra? – Nem lehet, hogy… – Van egy eset, ahol egy brit nő arra ébredt az operációja után,

hogy folyékonyan beszél oroszul. Soha nem járt Oroszországban. A donor orosz volt. Egy másik esetben egy fiú rájött, hogy olyan jól zongorázik, mint egy koncertpianista – egyetlen hangszert sem próbált ki egész életében. Ezt nem én találom ki! Ma reggel némán újra, meg újra elsoroltam magamnak a tényeket, tudtam, nyugodtan kell előadnom az egészet, hogy bármi reményem legyen az elfogadásra. Ehelyett belebotlom a szavaimba az igyekezettől, hogy minél előbb kimondjam őket. Hangom túl magas és túl gyors. – Biztos vagyok benne, hogy nem maga találja ki, de tudományosan… – Tudományosan lehetetlen, hogy egy tizenéves lány kap egy szervet, az első autóvezetői óráján beül a volán mögé, és úgy vezet, mint Lewis Hamilton. A donora autóversenyző volt. – Tudom, hogy nevetségesen hangzik, de kétségbeesetten szeretném, hogy Vanessa higgyen nekem. Visszasüppedek a kanapéra. – Nézze. – Lenyugtatom a hangomat. – Nem csak jelentős változásokról van szó, amelyeket az emberek átélnek. Kis dolgokról is szó van. Vágynak olyan ételekre, amelyeket még sohasem kóstoltak, újfajta zenét hallgatnak, más műfajokat olvasnak. Ha az átültetettek találkoznak a donor családjával, gyakran azt tapasztalják, hogy az új dolgok, amelyeket kipróbálnak, a donor kedvencei voltak. Ha a tudósok komolyan veszik ezt, maga miért nem tudja? – De az ízlések mindig is változnak. Egyszerűen természetes, hogy ha az ember kap egy második haszonbérletet az életre, akkor új tapasztalatokra vágyik. Hogy kiélvezze, amit csak lehet.

Az új könyvek és új zene kipróbálása része ennek. – De vannak furcsa álmok, emlékek dolgokról, amelyek nem történtek meg, és aztán kiderül, hogy a donor életében fordultak elő. – Emberek ugyanazokat a dolgokat tapasztalják meg anélkül, hogy tudnánk róla. Nem minden tapasztalat vadonatúj. – Nagyon erős kapcsot éreztem Nathannal. Mintha valahogy össze lennénk kötve. – És ő is érezte? Ezt a köteléket? Nathan házában kábulatban ültem a vacsora alatt, miközben spagettit tekertem a villámra, és amint leszedte a tányérokat, elmentem. Nem cseréltünk telefonszámot, és ma reggel küldtem neki egy kérést, hogy legyen barátom a Facebookon, de nem válaszolt. Tom és Amanda sem léptek kapcsolatba velem. Ezek az emberek, akikhez, úgy érzem, kötődöm, nagyon könnyen elengedtek. Lehet, hogy az egész csak az én fejemben létezik? Vanessa kérdését eleresztem a fülem mellett, és tovább ütöm a vasat. – És mi van az én epizódjaimmal? A félelmemmel? A pánikommal? A dolgokkal, amelyeket látni vélek? Olyan, mintha régebben megtörténtek volna. Mi van, ha tényleg megtörténtek, csak nem velem? Hanem Callie-val? Ez lehetséges, nem? Nem fogok megőrülni, remélem? – Maga nem őrült, Jenna. Csak egy hihetetlenül szörnyű tapasztalaton ment keresztül, és nagyon erős gyógyszereket szed. A lelki egészsége szenvedett kárt. Érthetően. Beszéltünk már a relaxációról, ugye? Nem veszek tudomást a kérdéséről.

– És mi van az álmommal? Hogy Poohstickst játszottam a hídon. Mi van a piknikkel? – Azt hiszem, mindenki játszott Poohstickst egy bizonyos korban. Ez talán egy régi emlék, amely felszínre tört a gyermekkorából. Nem szeretkeztem egy búzamezőn, amikor gyerek voltam, gondolom, de az álmomnak ezt a részét nem mesélhetem el neki. Túl zavarbaejtő. – De miért emlékeznék rá pont most? Épp azelőtt, hogy Nathannal találkoztam? Mindegy, hogy Vanessa mit mond, úgysem tud meggyőzni. – Ki tudja? Rengeteg minden okozhatja, hogy a tudatalatti visszalök valamit a tudatos agyba. Egy illat. Egy hang. Egy érzés. – Ez túl esetleges. Előrehajolok, kezemre húzom Sam zöld gyapjúpulóverének az ujját, és fel-le táncoló térdemre teszem a könyökömet. – Gyakran így jönnek elő az emlékek. Öntudatlanul. Látott már Derren Brown-show-t? Csalétkeket használ, hogy az agyat egy bizonyos irányba terelje. Tudja, hogy az emberek mit fognak mondani és csinálni, mivel ő állította elő a válaszukat. Vizuális és auditív ösztönzőket alkalmazott. Nem lehetetlen, hogy a maga emlékeit ugyanígy csalogatták elő. – De szerintem ezek nem az én emlékeim! Szerintem Callie emlékei. Az álmok, amikor egy másik kislánnyal a tengerparton vagyok – azt hiszem, ő Sophie. A mamájánál festmények vannak a falon a lányokról a tengerparton. A piknik. A férfi. Ő biztosan Nathan. – Tegyük fel egy pillanatra, hogy Callie emlékeit álmodja. –

Vanessa arca semleges, és tudom, hogy a kedvemben akar járni. – Mit érez? Ezzel a férfival? Ez a lány? – Boldogságot. – Hajlandó volna megfontolni a lehetőséget, hogy a Cal​lie halálával kapcsolatos mélyen gyökerező bűntudata testesülhet meg az álmaiban? Hogy megmutassa, Callie boldog életet élt, és ezzel könnyítsen a lelkiismeretén? Egy pillanatig elgondolkozom ezen. Tényleg hihetőnek tűnik. – De annyira valóságosnak érzem! Azt hiszem, Callie el akar mondani nekem valamit, viszont az egész rettentő ködös. Az álmok boldogak, de az emléktöredékek, amelyek ébrenlétemben villannak fel előttem, nagyon sötétek. Callie félt valamitől. Vagy valakitől. Ebben biztos vagyok. – Maga fél, Jenna? Nem Callie. Maga. – Néha. – És az álmai. Vegyük azt, amikor a tengerparton játszik. Hogyan érezte magát benne? – Kevésbé magányosan – ismerem el. Egész gyerekkoromban akartam egy testvért. – És… – Elhallgatok. Pír önti el az arcomat, amikor az álmokra gondolok, amelyekben az a férfi szerepelt. Nem akarom elmondani Vanessának, hogy még akkor is érzem meleg ujjait a bőrömön, amikor felébredek, és a testem ég a vágytól, hogy megérintsenek. Lehet, hogy csupán a tudatalattim sugdos nekem? Egy órával ezelőtt a celluláris emlékezet még teljesen valóságosnak tűnt. Most már nem vagyok biztos benne. – Magányos? – Nem. Igen. Egy kicsit, azt hiszem.

– A világ könnyen félelmetes helynek tűnhet, ha az ember amúgy is egyedül érzi magát. Minden érzelem, amelyet megtapasztal, kizárólag a magáé, Jenna. Birtokba kell vennie őket, hogy képes legyen előrelépni! Nagyon nehéz időszakon van túl. Majdnem meghalt. A kapcsolata Sammel kudarcot vallott. Szülei különváltak. Bármelyik incidens ezek közül önmagában is komoly stresszt okozhat. Az összes így együtt – nem csoda, hogy ennyire ideges. – De Callie… – Ha görcsösen csak Callie-ra gondol, az nem fog segíteni magának. Nagyon sajnálom a lány családját, igazán sajnálom – mondja Vanessa. – Rendkívül dicséretes tett a szervadományozás, de meg kell találni a módját, hogy az ember megbékéljen a történtekkel. Callie mindenképpen maghalt volna, akár felajánlják a szívét, akár nem. Ez… – Tollával megkocogtatja a feljegyzéseimet. – Ez az, amiért egy köszönőlevélen kívül megpróbálunk minden kapcsolatot elbátortalanítani. Túlságosan sok érzelemmel jár. Mindenkinek. Határozottan azt tanácsolom, hogy szüntessen meg minden érintkezést Callie családjával. Nem szeretnék érzéketlennek tűnni, de maga az én elsőszámú prioritásom, Jenna. Magának is első helyen kell kezelnie a saját érzelmi jólétét. – De a piknikálmom… – Már megingok. – Ki nem állhattam az epret, mielőtt ezt az álmot láttam. Most meg egyfolytában epret eszem. – Az ízlések megváltoznak, ahogy öregszünk. Régebben a kelbimbót becsomagoltam egy papír zsebkendőbe, és a zsebembe rejtettem, most pedig imádom.

– Ez aligha ugyanaz a dolog. – Nem vagyok dietetikus, de az erős vágyakozást a hormonrendszer felborulása és elégtelensége is okozhatja. Teste tudja, hogy mire van szüksége. Az eper egészséges választás, és nem olyasmi, ami miatt aggódnia kellene. – De… Abbát hallgatok. – Nos, emiatt talán tényleg kéne aggódnia! – Vanessa rám kacsint, hogy mutassa, tréfál. Leteszi az írótábláját és a tollát maga elé az asztalra. – Sajnálom, Jenna, elszaladt az idő. Tudom, hogy aggódik, és tényleg komolyan veszem. Vezessen feljegyzést a gondolatairól, írjon le mindent, amit furcsának talál, és hozza el a jövő héten. Majd együtt átvesszük. Közben pedig próbáljon relaxálni. Feláll, és tudom, hogy itt nem fogom megtalálni a válaszokat, amelyekre szükségem van. Vanessa nem hisz nekem. De valami történik velem, és eltökéltem, hogy kiderítem, mi az. Amikor megfordulok, hogy kisétáljak az ajtón, megszólal. – Engedje el Callie-t, Jenna! De mi van, ha Callie nem enged el engem? Szeretném megkérdezni. De nem teszem. És jeges hideg borzolja a tarkómat.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET Gondolataimba mélyedve hagyom el Vanessa irodáját. Nem hisz nekem. És most már én is kételkedem magamban. Tegnap éjjel, ahogy más recipiensek beszámolóit olvastam, teljesen biztos voltam benne, hogy a szövet képes az emlékeket elraktározni, de ahogy Vanessa mondja, valószínűleg mind ugyanazokat a gyógyszereket kapjuk. Lehetséges, hogy hasonló mellékhatásokat tapasztalunk? Lelépek a járdáról, hogy átmenjek az úton, és hirtelen fékek csikorognak, egy duda üvölt. Ott helyben jéggé dermedek, amikor egy férfi kidugja dühödt vörös arcát a kocsija ablakán, és azt ordítja, hogy „nézd, hova mész, te hülye liba”, miközben elkormányoz mellettem. Egy középkorú nő hirtelen visszaránt a járdára. – Jól van, kedvesem? – kérdi. Pánik fog el attól, hogy szorítja a karomat. A korlátozottság érzése úgy tör rám, mint egy ökölcsapás. Mintha már korábban is átéltem volna ezt. Callie-val történt? Vagy képzelődöm? Kihúzom magam a szorításából, de nem tudok rendesen lélegezni. Nincs elég levegő. Minden túl fényes. Túl hangos. Bizsereg a hónaljam, és kétségbeesett vágy fog el, hogy elmeneküljek. Egyedül érzem magam. Rettenetesen, reménytelenül, visszavonhatatlanul egyedül, és csak egyetlen hely van, ahol szívesen lennék. ***

Sam kocsija kint áll a mamája háza előtt. Itt lakik, amióta szétment a kapcsolatunk. A kertkapu előtt téblábolok, ujjaim megragadják a hideg fémreteszt, de nem húzom el. Nem láttam Kathyt, amióta Sam és én elváltunk egymástól, és nem tudom, milyen fogadtatásban lesz részem. Valaki dörömböl az ablakon, és ez felfelé vonzza a tekintetemet. Harry, Sam féltestvére integet a hálószobájából. Idegességemet attól, hogy meglátnak, elsodorja a megkönnyebbülés hulláma, hogy most már nem mehetek csak úgy haza. Kitárul a bejárati ajtó. Sam az öltönye nadrágját viseli, fehér inge ujját feltűrte, és tudom, hogy a nyakkendője a zakója zsebébe van begyűrve. Nem lehet régóta otthon, különben pólóban és farmerban volna. Nagylábujja kikandikál a zoknijából, és elszomorodom, amikor arra gondolok, hogy ha másként sikerülnek a dolgok, akkor most a felesége volnék, gondoskodnék róla, megstoppolnám a zokniját. Lehordom magam a romantikázásért, és megpróbálom összeszedni a gondolataimat. Életemben nem stoppoltam meg semmit. – Hello! – üdvözöl Sam. – Visszahoztam a pulóveredet. Tudom, hogy ez az egyik kedvenced. A húzózsinórral bíbelődöm a pulóver alján, de egyetlen mozdulatot sem teszek, hogy levegyem magamról. – Van kedved bejönni? Köszönni mamának? Tétovázom, bár majd meghalok valami normális élethez hasonlóért, még ha csak egy órára is. Belépek. Alig vagyok túl az ajtón, amikor Harry, mint egy torpedó, a karomba veti magát.

Államat a feje tetején nyugtatom, és beszívom citrom- és limesamponja illatát. – Hiányoztál, Jenna! – Te is hiányoztál. – Akkor el kellett volna jönnöd látogatóba. – El bizony! Buta vagyok, igaz? Hátralépek, mulatságos pofát vágok, és Harry kuncog. Csak hétéves, és Kathy és egy nála fiatalabb férfi rövid kapcsolatának a gyümölcse, aki semmit sem óhajtott kezdeni se Kathyval, se a gyerekével. Kathy térdel a konyhában, elcsavarja a sütő óráját, aztán megnyomja a gyújtógombot, és sisteregve fellobban a láng. Hullámzik a gyomrom, amikor feláll és szembenéz velem. Feszülten várom a reakcióját, és bár a kimerültség rávésődött az arcára, és szarkalábak látszanak a szeme körül, amelyek biztosan nem voltak ott még néhány hónappal ezelőtt, őszintén boldognak tűnik, amikor meglát. – Itt maradsz vacsorára? – kérdi, mintha nem telt volna el ezer év azóta, hogy utoljára láttam. – Nagyon szívesen! – Akkor gyürkőzz neki, te lány! Vigyorog, és az egész olyan, mint a régi szép időkben. Harry narancslét adagol poharakba, Kathy a mélyhűtőben turkál, ötletszerűen kivesz zacskókat, amelyekből kijöhet egy vacsora: Smiley arcú burgonyát és kolbászt palacsintatésztában. Sam kinyit egy doboz főtt babot, én pedig egy tál meleg víz fölé tartom a mélyhűtött csokoládétortát abban a reményben, hogy egy kicsit gyorsabban kiolvad. A „Hungry Like a Wolf” ordít a

rádióból, ami mindig a 80-as évek slágereit sugárzó állomásra van beállítva. Ahogy összezsúfolódunk a csöppnyi konyhaasztal körül, eszembe jut, hogy egyszer sem gondoltam Callie-ra, amióta megérkeztem, és enyhe bűntudatot érzek, amikor rájövök, hogy ez megkönnyebbülést jelent. Végigfecsegjük a vacsorát, és miután a torta szélét is megettük – a közepe még mindig jeges –, Sam elmosogat, és Harry elmeséli nekem, hogy most Star Wars-legókat gyűjt. Felviharzik, hogy lehozza a modelljeit. Kathy és én bemegyünk a nappaliba. Ásít. Hajtincsek szöktek ki a lófarkából, és a füle mögé gyűri őket. – Harry szeretné megismerni a papáját – meséli nekem. – Ó. Nem igazán tudom, mit mondjak. Még soha nem beszélt nekem a férfiről, és Sam szinte soha nem említi; ha mégis, akkor „a hülye fasz” néven titulálja. – Persze ennek meg kellett történnie egyszer, de az olykorolykor előforduló kérés mára már szinte állandó követeléssé vált. – Mit fogsz csinálni? – Gondoltam, bármilyen lúzer is, az a tisztességes, ha küldök neki egy SMS-t, és közlöm vele, hogy a fia kérdezősködik. Gondoltam, megszondázom, de nem válaszolt, és nem sokkal ezután leállt a gyerektartás fizetésével. Korábban mindig értesített, hogy mikor dug be valami pénzt a postaládába – „nem használ bankot”. – Kathy idézőjelet tesz a levegőbe az ujjaival. – Mindig nagyon óvatos volt, nehogy Harry a közelben legyen, és kiszúrja. Nem hiszem, hogy egyszer is eszébe jutott

volna, hogy Harry szeretné megismerni. Lehet, hogy lelépett. – Felhívtad? – Igen. Hetekig csak kicsengett a szám, és most ki van kapcsolva. Külön takarítást kellett vállalnom, hogy pótoljam a pénzt. Teljesen kivagyok. – Mit mondtál Harrynek? – Mit mondhatnék? Az igazságot aligha mondhatom el. Apja csak egy ostoba kaland volt. Nem akart gyereket. Ő maga is úgy viselkedett, mint egy gyerek. Nemrég láttam egy sportkocsiban egy olyan fiatal csajjal az utasülésben, aki gyakorlatilag a lánya lehetne. Megálltak egy piros lámpánál, és ő szinte csontig lesmárolta a lány arcát. Szívesen megmondtam volna a kiscsajnak, hogy jobbat is választhatna. Azért el kell ismernem, hogy anyagilag legalább mindig gondoskodott Harryről, még ha kapcsolatot nem is akart vele. De most… – Nincs olyan szervezet, amelyik beszedi a gyerektartást? Nem kerested őket? – Nincs értelme. Mindig azt mondta, hogy egyéni vállalkozó. Ha nincs munkaadó, akitől letiltanák a pénzt, nem sokat tehetnek. Mielőtt mondhatna még valamit, Harry bebotladozik a szobába, karja modellekkel van megrakodva. Törökülésben a padlóra ereszkedem, hogy megcsodáljam mindegyiket, és segítek visszaépíteni a darabokat, amelyek leestek, miközben lehozta őket a lépcsőn. Harry már háromszor megvert a Who Top Trumps játékban, mire szólok neki, hogy ideje elindulnom. – Eljöhetek megint, hogy megnézzem az állatokat a munkahelyeden, Jenna? Kérleeeek!

Átkarolja a lábamat. – Jöhet? – kérdezem Kathyt. – Persze. – Vasárnap reggel? Tudom, hogy van néhány állat, amelyek ott maradnak a hétvégére. – Remek. Ott találkozunk. – Hazaviszlek – mondja Sam. – Köszönöm. Inkább gyalog megyek. Nem kockáztathatom, hogy újra egyedül maradjak a kocsiban Sammel. Hogy megcsókoljam. Nem volna tisztességes. Egyikünk részéről sem. Zavartan állunk a küszöbön, aztán előrehajolunk, és fél karral megöleljük egymást. Próbálunk vigyázni, nehogy a testünk összeérjen. Kilépek, és ismét egyedül maradok. A felhők elfeketednek, és vadul száguldanak az égen. Harap a levegő, és örülök, hogy elfelejtettem Sam pulóverét visszaadni. *** Félúton vagyok hazafelé, amikor megnyílik az ég, és hideg, kövér esőcseppek zuhognak rám. A lakásban felveszek egy borítékot a lábtörlőről, és beviszem a hálószobába. Áthúzom Sam ronggyá ázott pulóverét a fejemen, lehámozom magamról a farmert, és bedobom a hálószobám sarkában álló túlcsorduló szennyeskosárba. Leülök az ágyam sarkára, hogy feltépjem a borítékot, amely a postával érkezett. Kedves Jenna!

Nagyon köszönjük, hogy meglátogatott bennünket. Természetesen tudtuk, hogy egy rész Callie-ból tovább él, de azzal, hogy találkoztunk magával, valahogy valósággá vált az egész. Lányunk megmentett egy életet, és rettentő büszkék vagyunk rá. Mindketten úgy érezzük, hogy erős kötelék fűz minket magához. Jövő vasárnap lesz Callie születésnapja. Gondolom, azt kellene mondanom, hogy lett volna, nem igaz? Nem hiszem, hogy valaha hozzászokom ehhez. Nem akartuk kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy telefonon tesszük fel a kérdést, de először elmegyünk, virágot viszünk Callie sírjára, és őszintén örülnénk, ha később csatlakozna hozzánk, hogy megünnepeljük kislányunk életét. Nagy különbséget jelentene, ha tudnánk, hogy Callie egy része ott van velünk. Szeretettel Tom és Amanda Mire kétszer végigolvasom a levelet, reszketek. Kinyitom a szekrényemet, valami száraz ruhát keresek, és nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy kivegyem a fadobozt és a mellemhez szorítsam. Hogy tud Tom és Amanda megbirkózni az elszenvedett veszteséggel? A doboz zárva van, a fa vastag, de nem kell felnyitnom a tetejét, hogy lássam, mi van benne. Valahányszor becsukom a szememet, látom. Mit szólna Sam, ha tudná, mit rejt a doboz? El sem tudom képzelni. Letérdelek, óvatosan visszateszem, és letakarom az egyik sálammal. Újabb este, amelyet otthon töltök. Felsorakoztatom a tablettáimat a konyhaasztalon, ahogy valamikor fényképeket sorakoztattam fel, és lenyelem a nevetséges számú tabletta első

adagját, amelyek az életben maradásomat biztosítják. Lemosom őket egy pohár langyos vízzel. Callie szemrehányón néz le rám a falat borító fotókról. Nem tudom, mit gondoljak. Mielőtt Vanessával beszéltem, teljesen biztos voltam benne, hogy ennek a szívnek – az ő szívének – éreznie kell valamit azokból a dolgokból, amelyeket Callie érzett. Nehéz lecsillapodnom. Meggyújtok egy kókuszgyertyát a nappaliban, amely mindig azt a képet idézi fel, hogy egy aranyló tengerparton fekszem, és forró homokot pergetek az ujjaim közt. Ben Howard énekel: „Only Love”. Rajzolok, miközben a gondolataim szabadon száguldanak. Ujjaim szinte önszántukból szállnak a papíron. Amikor lenézek a lapra, döbbenten látom, hogy egy lányt rajzoltam, térde a levegőben, ellentétes karja kilencven fokban meghajlítva, mintha rohanna. Elfordítja a fejét, hogy a háta mögé nézzen, és jeges rémület tükröződik az arcán. Mégsem ez lep meg, hanem a tény, hogy a lány pontosan olyan, mint én.

HUSZADIK FEJEZET Beleszúrom a nyalóka pálcikáját és tollát a toronyba. Olyan zászlófélének. Kavicsok jelzik az ablakokat és az ajtókat. Rengeteg gyerek nyüzsög a tengerparton, de szerintem a mi várunk a legszebb. Homok száll mindenfelé, ahogy a vizesárkot ásod, a szemembe, a számba, a hajamba hullik. – Hagyd abba! – szólok rád. – Mit hagyjak abba? – kérdezed, és hátraülsz a sarkadra. Mérgesen nézek, de nem tudok őszintén haragos arcot vágni. Tested nagyrészt eltakarja a fabaglyot a hátad mögött, de úgy néz ki, mintha a szárnyai a te oldaladból nőnének ki. Olyan vagy, mint egy angyal, a napfényben csillámló hosszú szőke hajaddal, és kuncogok, amikor felkapom a vödrömet. – Töltsük fel a vizesárkot! Az a vesztes, aki utoljára ér a tengerhez! Hátramaradok, indulási előnyt adok neked. Lábad vadul pumpál, egyik kezedben vödör, a másikban lapát, és amikor a lábad belefröcsköl az óceánba, közvetlenül mögötted vagyok. A jeges víz lelassít, sót nyalok le az ajkamról, és nevetek az arcodra kiülő döbbeneten. Lábujjaimon ugrálok, és a mellemhez húzom a térdemet, elmerülök a nem-egészen-kék-tengerben. Hajam szétterül a vállam körül, hanyatt vetem magam, szétteszem a kezemet és a lábamat, mint egy tengeri csillag, és lebegek. Víz sustorog a fülemben, úgy érzem, mindentől elszakadtam, miközben a

felhőkre figyelek. Egy sárkányt, egy disznót, egy kastélyt látok. Leengedem a lábamat, lábfejem csapkod, amíg elérem a tenger kavicsos, iszapos fenekét. Aztán hozzád fordulok. – Próbáld ki! – biztatlak. – Olyan, mintha hal volnál. A fejedet rázod. Mindig féltél bevizezni az arcodat, még a fürdőkádban is, és amikor mama hajat mos neked, úszószemüveget viselsz. Nem tudsz úszni, és még csak megpróbálni sem vagy hajlandó. Mögéd állok, és bepréselem a kezem a hónaljad alá. – Feküdj a hátadra – mondom. – Félek! – suttogod. – Ne félj! Elkaplak. Mindig el foglak kapni.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET Pocsék idő van. Az eső nem száradt föl éjjel, és a felhők még most is szürkék és hasasok. Miközben munkába megyek, fagyos esőcseppek vágódnak az arcomba. Megtörlöm a szememet az ujjhegyeimmel, és amikor elveszem őket, feketék az elkent szempillafestéktől. Rögtön Callie fekete szemét látom. Tényleg attól volt, hogy nekiment egy szekrénynek a munkahelyén? Eszembe jut egy ötlet. Megtudhatnám, ha elmennék a fogorvosi rendelőbe, ahol dolgozott, és megkérdezném a személyzetet. A víz pocsolyába gyűlt az út mentén, és ahogy egy autó elrobog mellettem, rögtön csuromvizes leszek. Bosszúsan valami boldogabb témára állítom át az agyamat. A tengerparti álomra a két lánnyal, amelyet ma éjjel láttam. A tudomány ellenére, amelyet Vanessa folyton a fejemhez vág, titokban hiszek abban, hogy ők Callie és Sophie, és ahogy Callie boldogabb korszakára gondolok, elszáll a rosszkedvem. Belököm a rendelő ajtaját, és elönt az öröm, amikor meglátom Johnt a recepcióban Lindával. – Milyen a nyugdíjas élet? – kérdezem, és előrelépek, hogy megöleljem, de az arckifejezése megállít. – Jenna. Bejönnél az irodába, kérlek? Ledobom a táskámat, és követem Johnt. Linda becsukja az iroda ajtaját mögöttünk, aztán sietve megkerüli az íróasztalát, és egy sóhajjal beleereszkedik a székébe. – Miután elmentél tegnap, panasz érkezett egy bizonyos Mr.

Freemantől. John Linda mögött áll, kezét a vállára teszi, de Linda lerázza magáról. – Kitől? – Most költözött a környékre. Sürgős eset miatt telefonált. Elütötték a macskáját. Azt mondták neki, hogy már nincs időpont. – Kivel beszélt? Szabály, hogy bemondjuk a nevünket, amikor felvesszük a telefont. – Azt mondta, hogy veled beszélt, Jenna! És rettenetesen odavolt, hogy nem tudjuk fogadni, de te azt mondtad neki, hogy ez nem a mi problémánk, és letetted a telefont. – Én? – Előrehajolok. – Azt mondta, hogy velem beszélt? Soha nem hallottam róla! – Biztos vagy benne? – kérdi John. – Linda azt mondja, mostanában nagyon… szórakozott vagy. – Abszolút! – mondom. Lehet, hogy a gyógyszerek feledékennyé tesznek, de udvariatlan biztosan nem leszek tőlük. – Hisztek nekem, remélem? Egy pillanatig csend van, mielőtt Linda megszólal. – Lehet, hogy rosszul hallotta a nevet. Akkor ne foglalkozzunk a dologgal. De amikor elindulok kifelé, nem néz a szemembe. Mindnyájan tudjuk, hogy a Jenna távolról sem hangzik Kellynek vagy Rachelnek, és fáj, hogy talán nem bíznak bennem. Ez a munka a szál, amellyel a régi életemhez kötődöm, és ha ezt elvágják, igazán nem tudom, mit kezdek magammal.

– Talán Kelly tett úgy, mintha én volnék? Nincs időm, hogy meggondoljam az ajkamra kívánkozó szavakat. – És miért tenne ilyet? – John hangjában nyoma sincs a megszokott melegségnek. – Hogy bajba keverjen? Azt mondtátok, hogy szeretne több órát dolgozni. Linda olyan arckifejezéssel néz rám, mintha sajnálna. – Kelly aranyos lány. Jenna, aggódunk érted! Annyira belefeledkezel a gondolataidba. Hiába vagy itt, az eszed mintha máshol járna. – Sajnálom. Jobban fogok vigyázni. Megígérem! Linda és John egy pillantást váltanak, mielőtt John megszólal. – Akkor vissza a munkába! De ha van valami, amiről beszélni szeretnél… Ha bármit tehetünk, hogy segítsünk neked, tudod, hol találsz meg bennünket. Amikor kilépek és behúzom magam mögött az ajtót, hallom halk, visszafogott hangjukat, és tudom, hogy rólam beszélnek. Ahogy elmegyek Kelly mellett a folyosón, nem tehetek róla, dühösen bámulok rá. *** Legközelebb, amikor cseng a telefon, különösen kedvesen szólok bele. – Hello, Jenna! – mondja egy meleg és ismerős hang. – Itt Nathan beszél. Csak szerettem volna ellenőrizni, hogy minden rendben van-e magával? Hétfő után? Szidtam magam, hogy nem kértem el a mobilszámát, és a társasági médiában teljesen

reménytelen vagyok, de emlékeztem, hogy hol dolgozik. Remélem, nem bánja, hogy hívom? – Nem. Jól vagyok. Zavarban, de jól vagyok. – Arra gondoltam… – Hallom a remegést a hangjában. – Emlékszem, azt mondta, hogy pénteken nem dolgozik, és nekem jár néhány szabad óra. Volna kedve találkozni velem, hogy sétáljunk egyet a csatorna partján? Tétovázom, de csak egy másodpercig. – Igen. *** A Yankee Candle lángja narancsszínben lobog, és a lakás hamarosan fahéjtól illatozik. Egyenként leemelem a párnákat a kanapéról, és ducivá püfölöm őket. Azt akarom, hogy minden tökéletes legyen, mire Rachel megérkezik. Régen hetente átjött, mialatt Sam tekézett, de ez megszűnt, miután megbetegedtem. Hiányzott. Az ilyen lányos estéken gyakran orrvérzésig néztük a vacakabbnál vacakabb tévéműsorokat. Darabokra cincáltuk a Don’t Tell the Bride sorozatot, és visítottunk a vőlegény választásaitól. Ma este a tévé sötét és néma marad. Annyi minden van, amiről beszélhetünk! Nem mindig könnyű a rendelőben időt szakítani egy kis csevegésre. Átfutok a Spotifyon, próbálok olyan zenét találni, amelyik mindkettőnknek tetszik. Végül Ellie Goldingnál kötök ki. Az „Anything Could Happen” szűrődik ki a hangszórókból, és együtt énekelek a dallal, miközben kiegyenesítem a szőnyeget. Amikor megszólal a csengő, odaszaladok, hogy kinyissam az

ajtót. Úgy ölelem meg Rachelt, mintha nem csak órákkal azelőtt hagytam volna ott a rendelőben. Haja nedves a zuhanyozástól, a rendelő szagát a körtesampon édes illata vette át. – Elnézést. – Felém nyújt egy nejlonzacskót, és üvegek csörrennek össze. – Aldi. A Tescóhoz túlságosan le vagyok égve – mennyire érzed ezt nyomasztónak? De mosolyog, amikor belép az ajtón. Semmi nem tudja sokáig elkeseríteni. – Nem kellett volna semmit sem hoznod! – De örülök, hogy hozott. Hazafelé jövet be akartam ugrani az Asdához, de elfelejtettem. – Menj, és tedd magad kényelembe a nappaliban. Hozok valami italt. Csak akkor veszem észre, hogy Rachel követett a konyhába, amikor megszólal. – Mi a szar ez, Jenna? Táskája nagy puffanással a padlóra esik. A konyha közepén áll, 360 fokban forog, szája tátva a döbbenettől, miközben próbálja felfogni Callie fotóit, a jegyzeteket a Post-it cetliken, a celluláris emlékezetről szóló információs lapokat. – Tudom, hogy zűrzavaros az egész. – Kiveszem a nejlonzacskóból az üvegeket. Rozébor neki, szénsavas bodzavirág nekem, és kiveszek két poharat a konyhaszekrényből. – De van benne logika. Kinyitok egy zacskó tengeri sós csipszet, belerázom a tartalmát egy tálba, és nem tudok ellenállni: egyet bedobok a számba. – Ez… – Rám bámul, miközben sót nyalok le az ujjaimról. – Ez nem normális, Jen! – Az nem normális, hogy átültetik valaki szívét a testedbe,

Rachel! Tudod, hogy ki akartam deríteni, mi történt Callie-val! Tom és Amanda kedvéért? – Igen. De… – A képek felé int. Soha nem fordult elő, hogy ne találjon szavakat, és bosszant, hogy annyira könnyen ítélkezik. Lehajol a hűtő előtt, tanulmányozza agytérképem kavargó vonalait. – Krisztusom! – nyögi ki végül, amikor felegyenesedik. Lekapom az italomat a konyhapultról, és ragacsos gyümölcslé löttyen az ujjaimra. – Gyere be! – mondom, felveszem a csipszet, és bemasírozok a szobába. A nappaliban Rachel nehézkesen leül egy székre, és belekortyol a poharába. Másodpercek alatt szárazra issza, aztán újra tölt. – Callie vőlegénye, Nathan felhívott tegnap. Alig várom, hogy elmondhassam neki, pénteken találkozunk. Záporozó kérdésekre számítok, ehelyett csak ennyit mond: – Jen, azt hiszem, beszélned kéne valakivel. – Azt reméltem, hogy veled fogok beszélni ma este. Kezd elhalványulni a lelkesedésem attól, hogy itt van. – Úgy értem, valakivel, aki, nos… a lelki egészséggel foglalkozik. Vanessa? – Nem vagyok őrült! Sért, hogy azt hiszi, talán az vagyok. Az átélt epizódokról még nem is beszéltem neki, és a magány köpenyként borul rám most, hogy tudom, nem is fogok. – Nem hiszem, hogy őrült vagy! – Lassabban beszél, mint szokott, mintha minden szót gondosan megválogatna. – De nagyon sok nyomás nehezedett rád: az operáció, Sam, a

visszatérés a munkába. – A munka stresszes. – Megragadom az alkalmat, hogy olyan témára tereljem a beszélgetést, amely nem Callie-ról vagy az én elmeállapotomról szól. – Mi a véleményed Kellyről? – Aranyos. Persze fiatal. De lelkesen fog neki mindennek, amit meg kell csinálni. – Azt hiszem, megpróbál kirúgatni. Rachel arcán a hitetlenség sokkal többet elárul, mint amit bármilyen szó mondani tudna. A szakadék egyre szélesebb köztünk. A veszteség érzése durva és nyers. – Felejtsd el, hogy ezt mondtam! – bököm ki gyorsan. – Nézzünk valamit a tévében? Lehalkítom a zenét, és váltogatom a csatornákat a távirányítóval, amíg rátalálok a Say Yes to the Dress egy régi epizódjára. Némán nézzük, a csipsz érintetlen, mikor a menyasszony visít a gyönyörűségtől egy finom, szív alakú függő és egy karkötő szett láttán. Sam pontosan ilyen karkötőt vett nekem az egyik Valentin-napra, és állandóan a táskám cipzáras zsebében hordom, hogy mindig közel legyen hozzám. Most egy orvosi ID karkötőt viselek, és boldogtalanul babrálom a zárját. Amikor a program alig egy óra múlva véget ér, Rachel feláll, indulni készül. – Dolgozol holnap? – Csak délelőtt – mondom. – És utána? Beszélsz Vanessával? A kedvemért? – Meggondolom – ígérem. De nem áll szándékomban, hogy felhívjam Vanessát holnap délután. Benézek Callie fogorvosi rendelőjébe, és találkozom a

kollégáival. Eltökéltem, hogy kiderítem, a kék foltok Callie arcán tényleg attól voltak, hogy nekiment egy szekrénynek a munkahelyén, vagy létezik valami más magyarázat.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET A hatalmas fabagoly szárnya alatt keresünk menedéket. Kövér esőcseppek ugrálnak a kavicsokon, és köd lóg le az égről, betakarja az acélszürke tengert. – Készen állsz? – kérdem. Ráhúzom az esőkabátod kapucniját a fejedre, és megkötöm a madzagot az állad alatt, hogy az üvöltő szél ne kapjon bele. Egymás kezét fogva rohanunk az árkád felé, szandálunk pocsolyákon keresztül fröcsköl, ruhánk alja csuromvizes. Odabent lehúzom a kabátod cipzárját, és te úgy rázod meg a fejedet, mint egy kutya. Vízcseppek záporoznak az ajtóhoz legközelebb álló gépre. – Azt! – mutatod. Markodba nyomok egy marék aprót, és figyelem, ahogy beteszel egy tízpennyst a gép nyílásába. Rákulcsolom a kezemet a hideg fémkarra, és jobbra-balra, előre-hátra kormányozom a hatalmas karmokat, amíg nem kezdesz el visítani és tapsolni, amikor Malacka fölött tétováznak. A daru megremeg, ahogy leereszkedik, és amikor a lábánál fogva felemeli Malackát, te izgatottan tapsolsz, és engem diadalérzés fog el. Amikor Malacka már majdnem a miénk, kicsúszik a karmok szorításából, és lepotyog, hogy együtt maradjon a többi elérhetetlen nyereménnyel. Zajos könnyekben törsz ki. Bolyhos rózsaszín vattacukorral vigasztallak meg. Amíg darabokat tépkedsz le belőle az ujjaddal, és a szádba tömöd, odamegyek a

kioszkhoz, és az egész zsebpénzemet egy ölelgetnivaló játékra cserélem. Azt mondom, hogy kizárólag neked nyertem. Mosolyt villantasz rám, átöleled a derekamat, és azt suttogod, hogy mindig mindent jobbá teszek a számodra. Mindig. És megígérem, hogy ez mindig is így lesz.

HUSZONHARMADIK FEJEZET – Föld hívja Jennát. Linda az arcom előtt legyez a kezével, és összerezzenek. Megint Callie-ra gondoltam. – Elnézést. Mondtál valamit? – Az inzulin, amelyet Caspernek kellett megrendelned – hol van? – Nincs a raktárban? – Nem láttam. Biztosan megérkezett? – Meg kellett érkeznie! De nem emlékszem, hogy láttam volna. – Kelly? Kelly megfordul. A polcokat tölti fel vigyorgó kutyapofákba illesztett plasztik műcsontokkal. – Te vetted át az inzulint? – Nem. Hátralököm a székemet. – Megyek, megnézem. Itt kell valahol lennie. Talán Ra​chel tette el? Egész délelőtt nem láttam őt. Valószínűleg elkerül a tegnap este után. Amikor felállok, billentyűket üti.

Kelly belecsusszan

– Megnézem a rendelési rendszerben. – Van jelszavad? Kezdem az enyémet sorolni.

a székembe,

és a

– Van sajátom! – Homlokát ráncolva nézi a képernyőt. – Segítettem a rendelésekkel, amikor nem voltál itt. Nincs nyoma, hogy inzulint rendeltünk volna ezen a héten. – Biztos vagyok… Sajnálom. Forró arcomra szorítom a tenyeremet. – Semmi baj, felhívom a Greenacres-t, hátha van tartalékuk – mondja Linda, de nem mosolyog, és éle van a hangjának. Nem tehetek neki szemrehányást. Rengeteg hibát vétek mostanában. Néhány nappal ezelőtt a gyógyszer, amelyet az egyik kezelőszobában hagytam a bélférges kismacska számára, a súlyának megfelelő adag kétszerese volt. Meg is ölhettem volna, és rémület fog el, valahányszor erre gondolok. – Ne aggódj, Jenna! Majd én elmegyek és elhozom. Kelly vidáman mosolyog, én pedig dühös pillantást vetek rá. Linda azt hiszi, hogy Kelly rohadtul tökéletes. De tényleg az? Nem nehéz kitörölni egy rendelést a rendszerből! Gyanú folyik át az ereimen, amitől felforr a vérem és megfeszülnek az izmaim. Tényleg én csinálom az összes hibát? Agyam tele van tátongó fekete lyukakkal ott, ahol az emlékeknek volna a helye. Bárcsak alaposan megbeszéltem volna ezt Rachellel tegnap este! Csilingel a csengő, amikor kinyílik az ajtó, és egy hölgy lép be. Vonakodó pudlit vonszol pórázon. A kutya megveti a lábát a padlón, hátradobja bolyhos fehér fejét és vonít, és úgy érzem, legszívesebben együtt vonítanék vele. Ránézek az órámra és látom, hogy még egy óra van hátra ebédidőig, amikor befejezem a munkát. A rendelő zajai elhalkulnak, és elsodródom, vissza a gondolataimba.

*** Nem tart soká, mire elérem a fogorvosi rendelőt, ahol Callie dolgozott. Ahogy átsétálok a parkolón, látom, milyen drága kocsik állnak ott: egy fekete BMW, egy ezüst Mercedes és egy csillogó sárga sportkocsi, amely a kinézete után ítélve lenyitható tetejű lehet. Eltűnődöm: vajon a fogorvosok többet keresnek, mint az állatorvosok? Ahogy kinyitom a súlyos bejárati ajtót, szegfűszeg illata csap meg, és egy fúró fojtott zümmögését hallom. Amikor kicsi voltam, rettegtem a fogorvostól. Egyszer betömték egy fogamat, és annyira féltem az injekciótól, hogy aztán minden alkalommal, amikor emlékeztetőt kaptam az éves ellenőrzésre, elfogott a remegés. Ma már, mivel számtalan vérvételen estem át az utóbbi időben, szinte észre sem veszem, ha éles tű hatol a bőrömbe. A recepció ragyogó fehér, a sarokban egy fényes zöld guminövény ágaskodik. Kis togyogós térdel a padlón, játékokat húzgál ki egy kék plasztikdobozból, és visít a gyönyörűségtől, amikor rátalál Thomasra, a gőzmozdonyra. – Segíthetek? Annyira megbűvölnek a recepciós vakítóan fehér fogai, hogy elfelejtek megszólalni. Megismétli a kérdést. – Igen. Elnézést. Nem vagyok az önök betege, de a rendes fogorvosom szülési szabadságon van, és arra gondoltam, hátha valaki be tudna préselni mára. Erősen vérzik a fogínyem, és nagyon aggódom. – Megnézem, de azt hiszem, fullon vagyunk. – Ráteszi a kezét a számítógép egerére, megrázza, és a képernyője életre kel. –

Nincs a rendelőjében senki más, aki elláthatná? – Mindenki nagyon elfoglalt. Egyébként is szeretnék ide regisztrálni. Itt dolgozott az unokatestvérem, és olyan jó véleményeket hallottunk. – Igazán? – Felnéz. – Ki az unokatestvére? – Callie. Calli Valentine. El sem hiszem, hogy mit beszélek. – Ó, istenem! Sajnálom! Sara vagyok. Egészen jó barátnők voltunk Callie-val. Ő… – Sara! – Emlékszem a fotóra, amelyet az interneten találtam, és hazardírozok egy kérdést. – Együtt vettek részt a rákkutatásért rendezett jótékonysági futásban? – Igen! – Felsóhajtok a megkönnyebbüléstől. – Mindenki teljesen döbbent volt, amikor meghallottuk, mi történt. Nézze, megkérdezem Christ. Ebédszünete van, de biztosan hajlandó lesz megvizsgálni magát. Callie igencsak a gyenge pontja volt. – Átlök egy darab papírt és egy tollat az asztalon. – Töltse ki ezt az űrlapot, hogy regisztrálni tudjam mint pácienst. – Köszönöm. Miközben telefonon beszél, a falra ragasztott, szájhigiéniáról szóló posztereket pásztázom, de a szavak egybefolynak. Mit művelek? Hazudok. Elkerülhetetlen, hogy rajtakapjanak. – Már jön is lefelé – mondja Sara. Másodpercekkel később lépések dobognak le a lépcsőn. Egy körülbelül velem egykorú férfi robban be a recepcióra. – Ő Chris – mutatja be Sara. – Hello! – üdvözlöm. Néhány kínos pillanat után megszólal.

– Hasonlít rá. Callie-ra. Van valami gyanús a hangjában. A hajamat bámulja, mintha minden tincset az emlékezetébe akarna vésni. Egyik lábamról a másikra állok, kínosan érzem magam vizslató tekintetétől. – Nem igazán. – Felemelem a kezemet, és megérintem a fejemet. – A vörös haj teszi. Nagyon jellegzetes. Köszönöm, hogy bejelentés nélkül fogad. Igazán kedves magától. Nem tudom, Sara elmondta-e… Fecsegek, kitöltöm a köztünk feszülő csendet. – Igen. A fogínye aggasztja. Jöjjön fel, megnézem. Megfordul, és követem a meredek lépcsőn fel a szobájába, ahol a táskámat és a dzsekimet a sarokban álló ruhafogasra akasztom. Megkérdezem, használhatom-e a mosdót, mielőtt nekifogunk. Hideg vizet fröcskölök az arcomra. Elbátortalanodtam, és nem tudom, mitől lélegzem egy kicsit gyorsabban és pirul ki egy kicsit jobban az arcom: Chris velem kapcsolatos reakciójától vagy a ténytől, hogy Callie munkahelyén vagyok. Amikor visszamegyek a szobába, Chris egy hatalmas fekete szék felé int, és átad egy plasztikkötényt, hogy védjem a ruhámat. – Közel állt hozzá? Callie-hoz? – kérdezem, mivel kétségbeesetten szeretném megszüntetni a csendet. – Maga az unokatestvére? – Igen. – Megtorpanok. – Mesélt magáról. Természetesen… Elhallgatok, és megkötöm a kötényt a derekamon, aztán körülnézek a csupa fehér és króm szobában. Parafa tábla lóg a falon, fotók és képeslapok összevisszasága van rátűzve színes rajzszögekkel. Középen egy fényképet látok Chrisről és Callie-

ról, arcuk összeér, mosolyognak a kamerába. – Munkahelyi barbecue. – Chris követi a szemem irányát. – És mióta vérzik a fogínye? – Néhány hónapja. Elmondom, milyen gyógyszereket szedek, de arról nem szólok, hogy miért. – Azt hiszem, ez gyakran előfordul, de helyesen tette, hogy bejött. Jobb félni, mint megijedni, nem igaz? Leülök, és Chris gumikesztyűt húz. A szék berreg, ahogy hátrabillen, és amikor Chris kézbe veszi a mennyezeti lámpa fényében csillogó rozsdamentes acél szerszámot, becsukom a szememet, és tágra nyitom a számat. Érzem, hogy nyál csurog le az államon. Éles fém kaparássza a fogaimat és bökdösi az ínyemet. Megpróbálok a háttérben szóló rádióra koncentrálni. Az egyik klasszikus állomásra van hangolva. – Azt hiszem, a vérzés a gyógyszerek elkerülhetetlen mellékhatása, de úgy tűnik, egyébként minden rendben van. Kérjen egy időpontot hat hónapra, majd magán tartjuk a szemünket. A szék ismét berreg, és felegyenesedem. Pislogok az erős fényben, rózsaszín folyadékot lötyögtetek a számban, aztán beleköpöm egy gurgulázó és sziszegő rozsdamentes acél tálba. Chris lehúzza a kesztyűjét, és beledobja a lábánál álló szemétkosárba. – Sajnálom Callie-t. Nagyon kedveltem. Mindnyájan kedveltük. Kopogás hallatszik az ajtón. – Ez a következő betegem – mondja Chris, és csalódott vagyok, hogy nem tudtam kérdezősködni tőle.

– Köszönöm, hogy besuvasztott – mondom. – Szívesen. Még találkozunk. Odalent a táskámban kutatok a pénztárcámért és várok, míg Sara becsomagol egy oroszlános nyelű fogkefét és egy tubus eperszemekkel díszített fogkrémet a kis togyogós számára, akit bejövet láttam. – Nézd, kutyus! A kisfiú rámutat a Scooby Doo matricára a pólóján. Azt mondom, hogy nekem nincs matricám, és ő biztosan nagyon jó gyerek volt. Ragyog az örömtől. – Hogy ment? – kérdi Sara, amikor távoznak. – Teljesen jól – válaszolom. – Sara, van valaki a személyzetben, aki Woodhavenben lakik? – Istenem. Nincs. Jó nagy út volna idáig, azt hiszem. Miért kérdi? – Ott történt Callie balesete. Nem tudjuk, miért járt ott. Nagyon szeretnénk rájönni. – Fogalmam sincs. Sajnálom! – Van valaki, aki esetleg tudhatja? Nem nagyon ismerjük a barátait; tudja, hogy van ez a családban. Nem mindig oszt meg az ember mindent. Kivel szokott lógni? – Csak Nathannal, azt hiszem. Sokat ugrattuk, barátilag, mindig kedvesen. Azért, mert mindig együtt voltak. Nathan gyakran hozta el a munkába és vette fel, ha az időrendjük összhangban volt. Nemegyszer mondtam, hogy „bárcsak nekem is volna egy ilyen emberem”. – Maga szerint milyennek tűnt? A halála előtti napokban? – Hadd gondolkozzam! – Sara arca megfeszül a koncentrálástól.

– Hétfőn beteget jelentett. Valami vírus. Nathan telefonált, vele akart beszélni, úgyhogy nyilván hirtelen tört ki Callie-n, miután Nathan már elindult a munkahelyére, ha nem tudta, hogy Callie otthon van. Amikor bejött dolgozni, rémesen nézett ki, halálsápadt volt. Véraláfutás éktelenkedett a szeme alatt. Azt mondta, elcsúszott, amikor kilépett a zuhanyból. „Nem kellene itt lenned!”, mondtam neki. „Tovább fogod adni, és én nem akarom kihagyni a születésnapomat a hétvégén! Ha elkapom, megöllek!” – Lesüti a szemét. – Ha tudtam volna, hogy meg fog… Nos, akkor soha nem ejtem ki ezt a számon. – Ez csak egy szokásos szófordulat. Kérem, ne érezze magát rosszul miatta. Callie biztosan nem szeretné – mondom, mintha tényleg ismerném őt. – Nem akart hazamenni. Túl lelkiismeretes volt. Figyeltem rá, hogy ne dolgozza agyon magát azon a héten, és egy kicsit sertepertéltem körülötte. Még egy kis levest is hoztam neki otthonról, de Nathan mindennap eljött, és elvitte ebédelni, úgyhogy Callie-nak egyszer sem kellett ennie belőle. Sara, Tomhoz hasonlóan, úgy gondolja, hogy Nathan tényleg gondoskodott Callie-ról, de ez már egy kicsit mániákusnak tűnik nekem. – Biztos vagyok benne, hogy Callie értékelte a gesztust. – Remélem! – Sara fintorog. – És hogy vannak a szülei? Sophie? – Tom és Amanda birkóznak a történetekkel, amennyire tudnak, de Sophie nincs itt. Hónapok óta Spanyolországban él, és senki nem tud róla semmit. – Gondolom, Sophie elmenekülése nem rossz dolog, ha

figyelembe vesszük… – Mit? Sara elpirul. – A Prince of Walesben szokott inni. Ismeri azt a pubot a Green Streeten? Nem tudta? Sophie kicsit eldobta a sulykot. Callie nem örült azoknak a bagázsoknak, akikkel együtt lógott. – Hazafelé benézek oda, hátha valaki hallott róla. Köszönöm! – Várjon egy pillanatig. Eszembe jutott valami. – Megfordul, és beletúr egy fiókba, és amikor visszafordul hozzám, átnyújt egy átlátszó plasztikzacskót egy tömzsi Nokia mobiltelefonnal. – Akkor találtam, amikor kipakoltam Callie fiókját. Már volt egy iPhone-ja, ezért ezt nem használta. Úgy gondoltam, nem érdemes a szüleit zaklatni vele. Annyira régi már, talán ezer éve itt hever. Egyébként be sem kapcsol. Volt ott néhány Kit-Kat is, de azokat megettem. Szörnyűnek tartja? Azelőtt mindent megosztottunk. – Callie biztosan nem bánná. Kezdem azt hinni, hogy tényleg ismertem. Elveszem a telefont. Bár Sara mondta, hogy az akkumulátor lemerült, mégis kísértést érzek, hogy megnyomjam a gombot, de a képernyő sötét marad. Amikor a telefont a mellemhez szorítva elhagyom a rendelőt, érzem, hogy szemek égetik a tarkómat. Megfordulok, és felnézek a konzultációs szobákra. Chris árnyéka dereng az ablakban.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET Miután eljövök a fogorvostól, beugrom a Carphone Warehouseba, és veszek egy töltőt a telefonhoz, amelyet Sara adott oda nekem. Ahelyett, hogy egyenesen hazamennék, elindulok a pub felé, ahol Sophie szokott inni, abban a reményben, hogy elkapom a tömeget, akik egy munka utáni italra néznek be. Valaki csak hallott Sophie-ról! Képzeljék el, mennyire örülne Tom és Amanda, ha kapcsolatba tudnék lépni vele, és meg tudnám győzni, hogy jöjjön haza? A Prince of Wales olyan távol áll a királyi fenségtől, amilyen távol csak lehet. A koronát ábrázoló lepattogzott és kifakult cégér nyikorog a szélben, és a szimpla ablakok vibrálnak a dübörgő rockzenétől. Motorbiciklik sorakoznak katonásan a járdaszegély mellett. Fényes króm és sima fekete ülések. Még korán van. Az eget indigó és szürke foltok szennyezik, a hold és a nap ugyanazon a helyen világít. Benézek az ajtó törött üvegén. A pub meglepően zsúfolt a napszakhoz képest. Látom a bárpult fölött felakasztott ezüstkupák sorát. Amikor üvöltés hangzik fel, sietősen hátralépek. Kifordul a bokám, de az ajtó zárva marad. Újra bepillantok, és észreveszem a távolabbi falon lógó tévét. Hang nélkül megy egy futballmeccs, és néhány fickó röhög a képernyő előtt. – Bemegy vagy mi? Összerezzenek a hátam mögül rám morduló hangra, eldadogom a bocsánatkéréseimet, félreállok és hagyom, hogy a férfi

betolakodjon mellettem. Amikor kinyílik az ajtó, megcsap az állott sörszag. Követem a vendéget befelé, bokám lüktet, miközben lépek. Lehet, hogy csak képzelem, de ahogy megállok a bárpultnál, elcsendesül a csevegés a pubban. Hideg leheletet érzek a tarkómon, mintha állna mellettem valaki, aki halkan lélegzik, de amikor megfordulok, senkit sem látok. Reszket a kezem, ahogy kihúzok egy tízfontos bankjegyet a pénztárcámból, és várok, hogy a pultos észrevegyen. Összerezzenek, amikor biliárdgolyók csattannak a hátam mögött, és hirtelen mintha minden felhangosodna. Túl hangos lesz. Érmék zörögnek a játékgépben, és izzadság csurog a lapockáim közt. Mindent legyőz a sürgető érzés, hogy elrohanjak, vissza a lakásom biztonságába. Nem veszem észre, hogy a csapos ott áll előttem, amíg két tenyerével rá nem csap a bárpultra. – Süket, vagy mi? Angolul beszélek, nem igaz, Neil? A fickó jobbra tőlem a bárszéken vihog. – Ja. Én értlek, Steve. Kinyitom a számat, hogy megszólaljak, de a szavak kiszáradt szájpadlásomhoz tapadnak. – Kér. Egy. Italt? – tagolja Steve. Már ég az arcom, de ahogy Tomra és Amandára gondolok, zavarom elhalványul a veszteségük mellett. Meg tudom csinálni! Megnyalom a szám szélét, és nagyot nyelek. – Citrom és lime. – A csapos szemébe nézek. – Kérem – teszem hozzá, mivel nem mozdul. – És szalmaszálat is kér a citrom és lime-jához? Már éppen felelnék, de Neil felém fordítja a fejét, hogy

megnézzen, és megszólal. – Talán egy cseresznyét és egy ernyőt szeretne! Tudom, hogy nevetnek rajtam. A remény, hogy válaszokat találhatok itt, elszivárog a testemből, és ahogy távozik, kiszívja az erőt az izmaimból. Odahúzok magamhoz egy bárszéket, és leülök. Ahogy a csapos lecsapja elém az italomat a pultra, kiloccsan a pohár oldalán. Steve pillantása dacos, szinte kihívó, hogy mondjak valamit. Lesütöm a szememet, felveszek egy sörös rongyot, hogy feltöröljem a tócsát, de az anyag kemény és merev. Ledobom, és a farmeromba törlöm a kezemet. A limonádém íztelen és meleg, de a lime illata felélénkít. Kihúzom a gerincemet és felemelem a fejemet. Visszalököm az italomat a pulton. – Kérek bele jeget! Egy pillanatra megáll a levegő, aztán valami mosolyféle fut át Steve arcán. Neil dől a nevetéstől, és közelebb húzza a székét hozzám. Magával hozza a jegesvödröt. Olajtól és állott cigarettafüsttől bűzlik, és legyőzöm a sürgető érzést, hogy hátrahőköljek tőle. – Nem láttam már korábban is itt magát? Neil lehúzza a cipzárt a kapucnis felsőjén, és leveszi a felsőt magáról. Mocskos a keze, és sötét szőrök állnak ki karja sápadt bőréből. Leemeli a vödör tetejét, felmarkol néhány jégkockát, és próbálok nem fintorogni, amikor belepottyantja őket az italomba. Kizárom a körme alatti piszok gondolatát az agyamból, hálásan mosolygok, és kézbe veszem a poharamat, bár nem tudom rászánni magam, hogy belekortyoljak.

– Most költöztem ide – hazudom. – A barátnőm járt ide inni. Úgyhogy gondoltam, kipróbálom. – Ó? – felemeli a korsó sörét, és iszik egy kortyot. Habos bajusz nő a felső ajkán, és letörli a kézfejével. – Ki a barátnője? – Sophie-nak hívják. – Nem ismerek senkit, akinek ez a neve. Rengeteg lány jár ide. – Várjon egy pillanatig! Eszembe jut a fotó, amelyet Tom adott nekem. Kiveszem a táskámból, és megmutatom Neilnek. – Ez Sophie, a bal oldalon. Ismeri? – Nem. Pedig már évek óta itt iszom. Arckifejezése megfejthetetlen, ahogy rám bámul. Kényelmetlenül fészkelődöm, lábamat a padlónak feszítem, fenekem elcsúszik a fa bárszéken. Vissza akarom tenni a képet a táskámba, de kikapja a kezemből. – Steve! – ordítja el magát. – Ez a lány egy Sophie nevű valaki barátnője, aki, úgy tűnik, ide járt inni. – Ujjai közt lóbálja a fotót. – Te régebben vagy itt, mint én. Ismered? – Nem – mondja Steve anélkül, hogy megfordulna és megnézné. – És hol van? Ez a maga barátnője? Felém hajol, miközben beszél. Lehelete hagymától bűzlik. – Nem tudom. – Vizslató tekintetétől libabőrös leszek. – Nem közeli barátnőm. – Mégis magánál hordja a fényképét? Biztosan fontos magának? Maga kicsit olyan, mint a lány nővére. Megváltozik a hangja, miközben tanulmányoz engem. – Honnan tudja, hogy Callie Sophie nővére, ha nem ismeri? –

szegezem neki a kérdést. – Nyilván mondta. – Nem hiszem, hogy mondtam volna. Próbálom visszajátszani a beszélgetésünket a fejemben, de már egy ideje olyan ideges vagyok, hogy csak vázlatosan emlékszem. – Hazugnak nevez? A barátságosságnak még a látszata is eltűnik, ahogy összehúzott szemmel bámul rám. – Nem. Természetesen nem! Elkapom a fotót, és kinyitom a táskámat, de remeg a kezem, a táska kicsúszik a markomból, és a tartalma szétszóródik a földön. Leguggolok, tenyeremmel egy tamponra csapok, amelyik el akar gurulni. Azt kívánom, bárcsak megnyílna a föld és elnyelne. – Forest Gate-ből jön? Akkor nem éppen helyi? Neil kinyitotta a tárcámat, és most a személyi igazolványomat tanulmányozza. – Ez a költözés előtt volt – hazudom. Elkapom az igazolványt tőle, és begyűröm a táskámba. Felállok. – Van itt toalett? Talán kisurranhatok egy vészkijáraton. A pub hátsó része felé int a fejével. Elinalok a sötét ajtó felé, cipőm minden egyes lépésnél odaragad a fapadlóhoz. Nem látok másik kivezető utat, úgyhogy belökök egy ’HÖLGYEK’ feliratú lepattogzott ajtót. A toalettek bűzlenek a tisztítószerektől. Élénk rózsaszín folyadékot löttyintettek a piszkos vécékagylókba. A mosdóban gyűrűt képez a kosz, fölötte nyitva áll az opálos ablak. Felé hajolok, kétségbeesetten vágyom a friss levegőre.

Árnyak mozognak odakint, és dulakodás zaját hallom. Valamit a falhoz döngölnek. Meg sem merek mozdulni, amikor egy férfi könyörgését hallom. – Sajnálom! Meg tudom szerezni! Kérem, ne... Puffanás hallatszik. Egy kiáltás. Egy másik hang, most mélyebb. – Ajánlom is! Tudja, mi fog történni, ha nem, és gondolom, nem szeretné a gyerekeit apa nélkül hagyni? Képzelje csak el, hogyan éreznék magukat, ha az apjukat baleset érné? Arra gondolok, hogy Callie biztonsági öv nélkül vezetett, és megfagy a vérem. Tudom, hogy azonnal el kell hagynom a pubot, de hogyan? Kinézek a bárba vezető ajtón. Alig hallom a wurlitzer hangját a fülemben zúgó vértől. A széken, amelyen Neil ült, most nem látok senkit; a férfi üres korsója az én teli citrom és lime-os poharam mellett áll, de kapucnis felsője a székre van akasztva. Őt hallottam ott hátul? A bejárati ajtó felé rohanok, nem veszek tudomást Steve hátam mögött felhangzó kiáltásáról. – Nem kell az itala, hercegnő? Kint néhány férfi lézeng cigarettával a kézben, füst gomolyog a levegőbe. Érzem magamon a tekintetüket, és megborzongok. Félig rohanok az úton, bokám lüktet a fájdalomtól. Gyorsan száll le az este, az ég tintakékre vált, és csak minden második utcai lámpa ég. Hosszú az út hazáig, és tétovázom, amikor meglátok egy buszmegállót, de védtelennek érezném magam, ha ott ácsorognék. A fenyegetés, amelyet a toalett előtt hallottam, zsong a fejemben: „Meg tudnánk csinálni, hogy balesetnek tűnjön.” Callie karamboljának körülményei ugrálnak a gondolataimban, és elhessegetem őket. Változik az idő, köd

ereszkedik le, és miközben megyek, karommal átfogom a bordáimat, hogy védekezzek a harapós szél ellen, ami csípi az arcomat és megbénítja az orrom hegyét. Csak egy könnyű dzseki van rajtam, és egy napraforgós pamutsál; elfelejtettem, néha milyen könyörtelenek tudnak lenni a tavaszi esték. Autók berregnek el lassan mellettem, lámpáik belehasítanak a félhomályba. Tarkómon bizseregnek a hajszálak, és úgy érzem, hogy figyelnek. Hátrafordítom a fejemet, de senkit sem látok. Gyorsabbra veszem a lépteimet, sietek végig az úton. Mögöttem zajt hallok, de nem tudom azonosítani, és megállok. Szívem a fülemben dobog. Jobbra-balra forgatom a fejemet. Egy tévé fénye villog egy átlátszó függönyön keresztül, és megnyugtat a gondolat, hogy valaki ilyen közel van. Leteremtem magam, amiért ennyire paranoiás vagyok. Eljátszom a gondolattal, hogy felhívom Samet, amikor csoszogó lépteket hallok egy parkoló autó mögül. Adrenalin fűti a testemet, és a szememet meresztem, egy mozdulatra várok. Minden elhalványul a periférikus látásomban, és nem észlelek mást, mint feketeséget. De aztán elmozdul valami. Egy árnyék. Megfordulok és rohanok. Lábam dobog a járdán. Már nem járok messze az otthonomtól, azonban mire elérek az útkereszteződéshez, kifogy a levegőm. Megnyomom a gombot, de nem várom meg, hogy a lámpa váltson, előbb átrohanok az úton. Csend van, amikor keresztülsietek a parkon. A tóban a kacsák már a szárnyuk alá dugták a fejüket. Nincsenek kisgyerekek, akik kenyérhéjat dobálnak a piszkos vízbe. Ahogy elhaladok a játszótér mellett, nyikorgást hallok, és megdermedek. Mi volt ez? A szél újra dühöngeni kezd és

rájövök, hogy egy hinta mozog, mintha egy kísértetgyerek játszana az elhagyatott játszótéren. Rohanok előre, átvágok a füvön, az adrenalin elnyomja a fájdalmat a bokámban. Nedvesség szivárog a vászoncipőmbe. Az ösvénytől távolabb most sötétebb van, de tudom, hogy már majdnem a kapunál járok. És akkor meghallom. A lépéseket. Megállok és megfordulok. Csend van. Olyan erővel szorítom össze az öklömet, hogy a körmöm a tenyerembe vág. Zizeg a bokor. Csak egy állat. Elindulok, és ismét hallom. Lábak dobdob-dobogását az aszfalton. – Hello? Körbefordulok, visszatartom a lélegzetemet. A fülemben zakatoló szívverésem fölött ismét hallani vélem a lépéseket, és futni kezdek. A kapu felé rohanok, táskám a combomat veri. Tüdőm ég az erőfeszítéstől és a bekapkodott fagyos levegőtől. Most ismét az ösvényen vagyok, és már majdnem hazaértem. Cipőm csuromvizes, és a sarka csúszkál a földön, de nem lassítok. Még két perc, és otthon vagyok. Ám amikor a kapu felé vetem magam, visszarántanak. Valami beleakadt a sálamba. Vagy valaki.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET Az érzés, hogy visszahúznak, fokozza a félelmemet. Két kézzel kapaszkodom a sálamba, és felsikoltok. Izmaim megfeszülnek, várom a forró lehelet hullámát a nyakamon, a kezek érintését a torkomon, de a pamut szakadásán kívül nem hallatszik más hang. Sálam egy fa ágába akadt, és addig tekergek, amíg kiszabadítom magam, és kirohanok a kapun, szinte sírva a megkönnyebbüléstől. Majdnem otthon vagyok. Ahogy befordulok az utcámba, elhúzom a táskám cipzárját és beletúrok a kulcsaimért, de olyan vadul reszketek, hogy a kulcsok zörögve kiesnek a kezemből. Köhintést hallok a hátam mögül. Egy férfi köhintését. Remegve felveszem a kulcsokat. A lakásokhoz vezető közös ajtó mindig nyitva van, és olyan erővel lököm meg, hogy nekicsapódik a falnak, és amikor visszapattan, arcon vág. Összeszorítom a fogamat, elharapom a nyelvemet. Lenyelem a vért, kettesével szedem a lépcsőket, és mire elérem az ajtómat, annyira reszketek, hogy nem tudom beilleszteni a kulcsot a zárba. A külső ajtó becsapódik a lépcső alján. Követett valaki? Ismét a kulccsal küszködöm. Megcsikordul az alsó lépcsőfok. A padló nyikorog, vagy van ott valaki? Képtelen vagyok nyugton maradni, fel-le ugrálok, miközben újra előrebököm a kulcsot, és most belesiklik a zárba. Elfordítom, kattanást hallok, beesem a bejárati ajtómon, és becsapom az ajtót magam után.

Lábam már nem képes megtartani, leroskadok az előszoba padlójára, és csak ülök, várom, hogy az adrenalin lecsillapodjon, hallgatom a saját szaggatott lélegzésemet és a rapzene dübörgését a fölöttem lévő lakásból. Amikor nyugodtabbnak érzem magam, felállok, de a lábam még mindig reszketős, és úgy billegek a konyhaablak felé, mintha a padló szivacsból volna. Odakint pára fátyolozza a lámpákat, az utca nagy része láthatatlan. Semmit sem látok. De ez nem jelenti azt, hogy senki sincs ott! Halvány a fény, amikor felkapcsolom a lámpát, de ahogy az energiatakarékos körte egyre fényesebben világít, Callie BluTackkel a falra erősített fényképei kivehetőbbé válnak. A Facebookon talált egyik Callie előtt állok. Bébi rózsaszín rózsabokornál térdel, metszőollóval a kezében. Mi történt veled? Fogok egy vörös filctollat, hozzáírom a Prince of Wales-t az agytérképhez a hűtőn, és húzok egy görbe vonalat, amely Sophie-hoz kapcsolja. Vajon van a pubnak valami jelentősége? Olyan, mintha számozott pontok összekötésével rajzolnál valamit, ami nem áll össze értelmes képpé, ha kihagysz egy számot. Bedugom a Sarától kapott mobiltelefont a töltőbe, amelyet a Carphone Warehouse-ban vettem, de így sem hajlandó bekapcsolni. Leülök az asztalhoz, és rácsapok a szóközbillentyűre a laptopon, hogy magához térítsem a képernyőt. Csend honol, leszámítva a billentyűzeten kattogó ujjaim zaját. Beírom a Google-ba, hogy „SOPHIE VALENTINE”, de nem találok semmit, amit közvetlenül Sophie-hoz köthetnék, és a Facebookon ezrével vannak ilyen nevű

emberek. Megpróbálom a „PRINCE OF WALES” pubot és a címét, és belekukkantok az Utazási Tanácsadó által szemlézett cikkekbe, amelyek mindenkit eltanácsolnak, hogy felkeressék a helyet. Végül rábukkanok valami érdekesre, egy archivált riportra. Ma reggel joggolók találták meg egy a harmincas évei elején járó férfi súlyosan összevert testét a Prince of Wales pub melletti parkban a Green Streeten. A férfi eltűnését eddig még meg nem nevezett barátnője jelentette reggel 9 óra tájban, miután nem tudta őt elérni a mobilján. A telefonra a helyszínen akadtak rá, szét volt zúzva. A rendőrség épp a lányhoz tartott, hogy kikérdezzék, amikor hívást kaptak a férfi hollétéről. Sérülései kritikusak, de nem életveszélyesek. Phillip Denby őrmester közlése szerint a sértettet a Prince of Walesben látták inni utoljára. Este 10.30 körül felhívta a barátnőjét azzal, hogy indul haza, de soha nem érkezett meg. A rendőrség kéri, ha bárkinek információja van, azonnal lépjen velük kapcsolatba az alábbi számon… A szavak, amelyeket a pubban kihallgattam, súlyként nehezednek a mellemre: „Gondolom, nem szeretné a gyerekeit apa nélkül hagyni? Képzelje csak el, hogyan éreznék magukat, ha az apjukat baleset érné?” Becsapódik a lenti közös ajtó, és összerezzenek. Bejött vagy kiment valaki? Várok, ökölbe szorítom az ujjaimat. Nem hallok lépéseket a lépcsőn, nincs mozgás a fölöttem lévő lakásban sem. Nyugtalanság hullámzik át rajtam. Végtelen lassan felállok, inkább felemelem, mint hátralököm a székemet, nehogy zajt üssek. A konyha fényességében nem látok mást,

amikor kinézek az ablakon, mint saját rémült arcom tükörképét. Szorongva visszatérek a laptopomhoz, és kinyitok egy másik archivált riportot, amelynek néhány nappal későbbi a dátuma. A rendőrség tegnap letartóztatta Neil Cartwright helyi lakost (a képen) a Prince of Wales pubban a Green Streeten, feltételezett bántalmazás gyanúja alapján. Cartwrightot előzőleg már kihallgatták egy B osztályú kábítószer terjesztésével kapcsolatban, és már többször ült börtönben betörésért. Kinagyítom a szemcsés képet, és a fotón látható férfit tanulmányozom. Feje kicsit jobbra fordul, mintha a mögötte álló alakhoz beszélne, aki még homályosabban látszik. De határozottan ő az. Ugyanaz a Neil, akivel korábban találkoztam. Ki ez az ember, és honnan tudta, hogy Callie és Sophie testvérek? Dörömbölést hallok, de most nem lentről jön. Valaki megdöngette a bejárati ajtómat. Torkomba ugrik a szívem. Nem várok senkit. Teljesen összeszűkült a világom a műtétem óta, alig van egy maroknyi ember, aki meglátogat, de ők mind felhívnak előzőleg, hogy tudják, alkalmas-e a látogatásuk. Újra hallom a kopogást, most hangosabban. Türelmetlenül. Nem merek megmozdulni. Alig kapok levegőt. Tökéletes csendben várok, de hirtelen rettenetes gondolatom támad. Bezártam az ajtót? Megfeszül az arcom, amikor eszembe jut, milyen megkönnyebbüléssel robbantam be az előszobába és omlottam a padlóra, a táskámat és a kulcsaimat szorongatva. A francba! Nem zártam be! Tudom, hogy nem zártam be. Bárki áll is ott kint, semmi nem akadályozhatja meg abban, hogy bejusson!

HUSZONHATODIK FEJEZET Felveszem a kulcskarikámat, és végigosonok az előszobán az ajtó felé. Megrezzenek, amikor a kulcsaim összecsörrennek. Kinyújtom a kezemet, becsúsztatom a kulcsot a zárba, és lélegzet-visszafojtva elfordítom, de már zárva van. Nyilván automatikusan bezártam. Éppen hátralépek, amikor kattogva kinyílik a levélláda, és szemek fénylenek a nyíláson keresztül. – Callie? Ott van? Én vagyok. Chris! Eltart néhány másodpercig, mire felfogom a nevet. A hangot. Callie kollégája. – Chris? Felkattintom a villanyt, és kinyitom az ajtót. Chris fekete nagykabátban van, és halványan még mindig érződik rajta a fogorvosi rendelő szaga. – Mit keres itt? – Felkészülök, hogy ha kell, becsapom az ajtót. – Követett? Emlékszem, amikor eljöttem a fogorvostól, mondtam Sarának, hogy benézek a pubba. Lehet, hogy Chris volt, aki hazáig követett a Prince of Walestől? – Hogy mi? Istenem! Dehogy! A regisztrációs űrlapjáról vettem le a címét. Sara találta ezt a recepción, miután maga elment. – Felém nyújtja a szíves karkötőt, amelyet Sam vett nekem. – Gondoltam, hogy a magáé lehet. – Az is. Kinyújtom a kezemet. Tenyerembe ejti a karkötőt, és

rákulcsolom az ujjaimat. Biztos voltam benne, hogy be volt cipzárazva a táskám zsebébe, de talán kicsúszott, amikor kivettem a tárcámat. – Biztosan akkor esett ki, amikor fizetett. Gondoltam, mivel útba esik hazafelé menet… – Hogy jött idáig? – Ez inkább vádaskodásnak hangzik, mint kérdésnek. – Kocsival. Nézze. Sajnálom, Callie. Nem akartam felizgatni! – Jenna. Jenna vagyok! – csattanok fel. – Elnézést! Elnézést. Csak annyira… A haja miatt van. – Hátrálni kezd. – Elnézést – ismétli meg, aztán megfordul, és ledübörög a lépcsőn. Becsapom az ajtót, és beakasztom a láncot. A konyhaablakhoz rohanok, feltépem, hegyezem a fülemet, meghallom-e egy kocsi motorját, de az utca csendes. Sötét. És semmit sem hallok. *** A telefon most már eléggé feltöltődött, hogy bekapcsoljon, és rájövök, nem is olyan öreg jószág, mint Sara gondolta. Az SMSek és hívások nagy része közvetlenül Callie halála előtt datálódott. Ahogy olvasom az SMS-eket, égnek áll a szőr a karomon. Csak egyetlen kapcsolat szerepel a listán. Egy szám. Nem egy név. És minden hívás és SMS attól a személytől jön és annak a személynek szól. Átfutok rajtuk. Próbáltam találkozni veled, de követett – mondja Callie az egyikben. Légy óvatos – így a válasz.

El tudsz szabadulni? Nem. Minden lépésemet figyeli. Szükségem van rád. Tudom. Próbálkozom. Adj egy kis időt. Nem könnyű. Gyere most. Követ. Rengeteg SMS érkezett azon az éjszakán, amikor Callie meghalt, de tőle egyetlen válasz sem ment el. Gondoltam, hogy mostanra már itt leszel? Próbáltalak hívni. VEDD FEL! Hol vagy? Kivel SMS-ezett Callie? Viszonya lett volna valakivel? Tudnom kell! Szinte gondolkodás nélkül hívom a számot Callie listájáról. Vigyázok, hogy a saját számomat ne írja ki a telefon. Csak cseng, és cseng, és amikor már éppen fel akarom adni, kattanást hallok. Lélegzetvétel hangját. Mozdulatlan maradok. Néma. Várom, hogy a másik szólaljon meg először. Valami hallatszik a háttérben. Valami ismerős hang, de nem tudom hová tenni. Behunyom a szememet. Mi ez? Ez a zaj? Megdörzsölöm a homlokomat, mintha egy képet is elő tudnék varázsolni a zaj mellé, mint egy szellemet a palackból. A lélegzés a telefon másik végén szaggatottá válik, és halk torokköszörülés hallatszik, de nem tudom megállapítani, hogy az illető férfi vagy nő. – Hello! – szólalok meg végül, mert már nem bírom a várakozást. Zúgást hallok a fülemben, amikor megszakad a vonal. Próbálom

újra hívni, most Callie telefonjáról, de egy géphang tájékoztat, hogy a mobil pillanatnyilag nem elérhető. Most mi legyen? *** Sötétség honol a konyhában, leszámítva a zöld izzást a tűzhely óráján. Éjjel egy óra , a szemem ég a kialvatlanságtól, de nem tudom elszakítani magam az ablaktól. Olyan hosszú ideje térdelek a faszéken, amelyen általában reggelizni szoktam, hogy a tűszúrások a lábamban zsibbadássá változtak. Az út hazafelé a pubból felkavart, és nem tudom Neilt kiverni a fejemből. Valahányszor arra gondolok, hogy végre lefekszem, valami megragadja a szememet odakint. Egy árnyék leselkedik egy autó mögül, egy alak mozdul meg egy kapualjban. Csendes az éjszaka. Inkább néma, csak a hűtőm zümmög. Azért olykorolykor egy hang átszúrja a levegőt: egy macska nyávogása, egy kocsi zúgása a távolban. Úgy kapaszkodom Callie telefonjába, mint a fuldokló a szalmaszálba. Agyam száguld. Ki figyelte Callie-t? Engem is figyelnek? Fel-le pásztázom az utcát, de senkit sem látok. Végül ellazítom a testemet. Botladozom, amikor megpróbálok felállni, és életet dobogok elzsibbadt lábamba. Túl fáradt vagyok a fogmosáshoz. Levendulaolajat spriccelek a párnámra, hogy segítsen elaludni, és belezuhanok az ágyba, de amíg várom, hogy a kimerültség úrrá legyen rajtam, ismét csak arra gondolok, hogy rendesen be van-e zárva a bejárati ajtó, hogy tényleg biztonságban vagyok-e. Felkelek, megrázom a kilincset, ellenőrzöm, hogy elhúztam-e a reteszt, de nem nyugszom meg. Valaki követett. Tudom, hogy így van. Forgolódom az ágyban,

végül felkapcsolom az olvasólámpámat, és aranyos izzás önti el a szobát. A lágy fény megnyugtat, és lecsukom a szememet. Görcsös az álom, amikor meglep. Arcok közelítenek felém: Chris, Neil, Nathan. Callie segítségért kiált. Amikor hajnalban felébredek, újra elolvasom az SMS-eket Callie telefonján. Valaki figyelte őt, követte őt, és pánik robban a mellemben, amikor arra gondolok, hogy most talán engem követnek.

HUSZONHETEDIK FEJEZET Izzadság gyöngyözik a lapockáim közt. Péntek kora reggel van, de a rendőrőrsön már túl nagy a meleg. Majdnem egy órája ülök a recepción. Éles és megfélemlítő a világítás, úgy érzem, a szürke falak felém dőlnek, és rám szakad a mennyezet. A kemény műanyag széket, amelyen ülök, a padlóhoz csavarozták. Megragadom a szélét, nehogy megfutamodjak, és belélegzem az állott levegőt. Callie telefonját a táskámba dugtam. Ez az egyetlen bizonyíték, hogy valaki figyelte, követte őt. Ha viszonya volt, Nathan követhette. De ha arra gondolok, milyen kedves volt hozzám, amikor elájultam, nehéz elképzelnem, hogy ő félemlíthette meg Callie-t. Nem tudom, jót teszek-e azzal, hogy idejöttem. A gondolat, hogy felbukkan egy rendőrautó Tom és Amanda házánál, és egy rendőrtiszt ünnepélyesen megáll a tikkasztó nappalijukban, hogy közölje velük, gyanú merült fel Callie halálával kapcsolatban, összetöri a szívemet. Lehet, hogy csak rontok a helyzeten? Nem tudok tisztán gondolkodni. Idegesít az állandó zaj: telefonok csöngenek, ajtók csapódnak, rádiók recsegnek. A mellettem ülő férfinak szögesdrót van a nyaka köré tetoválva, és a ruhája cigarettafüsttől bűzlik. Az idegeimre megy, ahogy a térde fel-le ugrál, és megállás nélkül ki-be csattogtatja a Zippo öngyújtóját. Az ajtó balra tőlem berregni kezd, majd nyikorogva kinyílik, és

egy rendőr, aki túl fiatalnak látszik ahhoz, hogy itt legyen, elkiáltja magát. – Jenna McCauley? – Én vagyok Jenna. – Felállok és bólintok. – Hodges rendőrőrmester vagyok, lenne szíves követni? Elindul egy látszólag végtelen folyosón. Szandálom talpa csikorog a piszkos fehér linóleumon, miközben igyekszem lépést tartani vele. Mire bevezet egy kis szobába, kifogy a lélegzetem, és hálásan leereszkedem egy székre. – Azt mondta, információja van számunkra egy gyanús halálesettel kapcsolatban. Hodges őrmester ceruzája a jegyzettömbje fölött várakozik, és zavarban vagyok. – Nem kéne még valakinek itt lennie? – kérdezem. – Egy másik rendőrnek? – Ez nem formális kihallgatás, Miss McCauley. – De mindent feljegyez? Körülnézek. Nem látok mást, mint csupasz falakat és egy kis téglalap alakú ablakot, amely olyan magasan van, hogy csak a felhők látszanak benne. – Túl sok tévét néz. Ez csak egy informális csevegés. Kezdjük a nevével és a címével. Tolla karcolja a jegyzetfüzetét, és én sorolom az adataimat. – És ki az, akinek a halála miatt itt van? – Callie Valentine. – Rokona? – Nem. – Tudja az illető családja, hogy maga itt van?

– Nem egészen. – Barátja volt az illető? – Félig-meddig. – Félig-meddig? – Felhúzza a szemöldökét. – Igen – mondom most határozottabban. Elmesélem neki Callie balesetét. – De én nem hiszem, hogy baleset volt! – Hodges őrmester arca szenvtelen marad, miközben beszámolok a pubban tett látogatásomról és a kihallgatott beszélgetésről. – És itt van ez! Szinte diadalmasan átcsúsztatom a telefont az asztalon. Felveszi, és jegyzeteket készít, miközben legörgeti az SMS-eket. – És ezt a munkahelyén találták? – Igen. – De nem tudja biztosan, hogy az övé volt? – A fiókjában volt. Nézze, nem tudná lefuttatni a számot egy komputeren? Ez bizonyíték! – Minek a bizonyítéka? A dolgok nem ilyen egyszerűek, Miss McCauley! Ha ez egy feltöltőkártyás telefon, szinte lehetetlenség lesz kinyomozni. Ha tényleg Miss Valentine telefonja volt is, akkor sem jelenti azt, hogy gyanús az elhunyt halála. Várjon itt! Kimegy a szobából, és az ajtó becsapódik mögötte. Felállok, és fel-alá járkálok, köröket teszek a lehetetlenül apró szobában, úgy érzem magam, mint egy ketrecbe zárt patkány. Jóval később, amikor már megittam az elém tett vizet a szorításomtól összeroppant fehér műanyag pohárból, és fejemet a kezembe hajtva ismét ülök, Hodges őrmester visszacsusszan a székébe.

– Kinyomoztuk Callie Valentine halálát, amikor történt, és balesetnek nyilvánították. – Tudom, de… – Beszéltek a családjával és a barátaival. Nagyon alaposak voltunk. – De a telefon… – Meg fogjuk vizsgálni. Felém nyújtja a készüléket. – Nem kellene megtartania? Bizonyítékként? – Jelenleg nincs ok arra, hogy újra megnyissuk a nyomozást, de ahogy mondtam, meg fogjuk vizsgálni, és kapcsolatba lépünk magával, ha bármilyen új tényre fény derül. Közben pedig, ha úgy gondolja, nyugodtan ugorjon be ide, kérem. – De nagyon erősen úgy érzem, hogy… – Felemelem a hangomat. – Sajnos, ahhoz, hogy tovább lépjünk, többre van szükségünk, mint érzésekre, Miss McCauley. – Szarkazmusa sért. – Kikísérem. Hodges őrmester a markomba nyomja a mobilt, nagy léptekkel az ajtó felé indul, és felrántja. És így, egyszerűen, kidob. *** A rendőrőrs előtt leereszkedem a hideg lépcsőkre, a nedvesség beszivárog a ruhámba. A nap áttör a felhőkön, de még mindig hűvös van. Karommal átfogom a lábamat, államat a térdemen nyugtatom. Az őrsön érzett zavar meleg hulláma már lecsillapodott. Hodges őrmester képe nagyon hasonlított ahhoz, amelyet Rachel vágott múltkor este. Senki sem hisz

nekem, és nem tudom, most mit tegyek. Kettőkor találkozóm van Nathannal a csatornánál, és képtelen vagyok eldönteni, hogy odamenjek-e, vagy sem. Becsapódik egy kocsi ajtaja, és felkapom a fejemet. Az út túlsó oldalán egy sor üzletet látok, és az öbölben egy ragyogó sárga sportkocsi parkol. Láttam már ezt a kocsit valahol, de eltart néhány másodpercig, mire eszembe jut, hogy hol. A fogorvosi parkolóban. Lehet, hogy Chrisé? Senki nincs az autóban, és lábam kop-kop-kopogja aggodalmas ritmusát az aszfalton, holott közben küszködöm a természetes ösztönömmel, hogy elfussak. Hajt a gúny, amellyel az előbb találkoztam, úgyhogy átmasírozok az úton. Tetemre fogom hívni Christ! Megkérdezem, mi a fenére játszik. A kocsi motorházára támaszkodom, és próbálok sokkal lezserebbnek tűnni, mint ahogyan valójában érzek. Mély levegőket veszek az orromon keresztül, igyekszem nem kinyitni az öklömet. A patika ajtaja kitárul, és egy hosszú barna hajú hölgy a homlokát ráncolja, amikor kilép. – Elnézést! Volna szíves nem a kocsimra támaszkodni? – csattan fel, és én bocsánatkéréseket dadogva odébb lépek. Agyam és testem mintha elszakadtak volna egymástól, és szédül a fejem. Kinyújtom az egyik kezemet, és megtámaszkodom a falban, mintha meg akarnám akadályozni, hogy tovalebegjek. Csak a fejemben létezik az egész? A sárga kocsi, amelyről biztosra vettem, hogy Chrisé, felbőgeti a motorját, és dühöngök. Félek. Össze vagyok zavarodva. Már egyáltalán nem vagyok biztos a saját gondolataimban. Tudom, hogy így nem folytathatom. Nekitámaszkodom a durva téglának, és tárcsázok

egy számot. – Kérem, segítsen! – könyörgök.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET Vanessa azt mondja, örül, hogy lát, és hellyel kínál. Nem kérdi, miért könyörögtem Beverlynek, a recepciósának, hogy találjon nekem időt. Lecsapom a táskámat a padlóra, és belesüppedek a kanapéba. Vanessa közelebb csúsztat hozzám agy doboz Kleenexet, mintha eljött volna a nap, amikor megtör. Nem tudom leállítani a térdemet, egyfolytában fel-le rángatózik, miközben próbálok némi rendet rakni a dolgok közt, amelyeket elkeseredetten el akarok mondani Vanessának. Vizet csobbant egy korsóból két pohárba. Belekortyolok, hálásan a hűvösségéért. Izzadok és reszketek, miután egész úton rohantam a rendőrállomástól idáig. És valahányszor beszívom a potpourri levendulaillatát, megfeszül a homlokomat szorító pánt. – Köszönöm, hogy az ebédszünetében fogad. Igazán hálás vagyok érte! – Hangom színtelen, és elhallgatok. – Hogy van, Jenna? Kinyitom a számat, hogy megszólaljak, ehelyett zokogásban török ki. Vanessa némán ül, és veszek a papír zsebkendőkből, amelyekről azt hittem, soha nem lesz rájuk szükségem. Megtörlöm a szememet és kifújom az orromat, de valahányszor beszélni próbálok, elakad a lélegzetem, és a szavak a torkomban ragadnak. – Csak nyugodtan! – mondja Vanessa és bólintok, zavartan attól, hogy nem tudom összeszedni magam.

Végül a vállam abbahagyja a reszketést, és Vanessa átnyújt egy barna fonott kosárkát az asztalon. Beledobom a gombóccá gyűrt papír zsebkendőket. – Nem tudom, mit mondjak. Kinézek az ablakon a tovahömpölygő felhőkre. Nem akarok a pillantásával találkozni. Nem tesz fel kérdéseket, és tudom, hogy ez egy trükk. Azt hiszi, ha elég sokáig hallgat, kitöltöm szavakkal a köztünk lévő űrt, de őszintén mondom, hogy nem tudom, hol kezdjem. Azt fogja gondolni, hogy bolond vagyok, és eltűnődöm, nem vagyok-e tényleg az. – Azt hiszem, valami rossz dolog történt Callie-val. – Hátrafordítom a fejemet, hogy szembenézzek Vanessával, de az arca kifejezéstelen. – És nem tudom, mit tehetnék ezzel kapcsolatban. – Mit gondol, mi történt vele? – kérdi. Kihúzok egy újabb zsebkendőt a dobozból, és az ujjaim körül tekergetem. – Azt hiszem, félt. Azt hiszem, valaki bántotta. Voltam a rendőrségen, de nem vettek komolyan. Azt hiszem, lehet, hogy… – Tétovázom, nem akarom hangosan kimondani a szót. Még gondolni sem akarok rá! – Azt hiszem, lehet, hogy meggyilkolták – suttogom, és felkészülök a reakcióra. Vanessa nem kapkod levegő után. Még meglepetést sem mutat. Egyszerűen feltesz egy kérdést a szokásos semleges hangján. – Miből gondolja, hogy valaki bántotta Callie-t? Kínosan érzem magam. Több reakcióra számítottam. – Megpróbáltam kideríteni, mi történt azon az éjszakán –

tudja, Tom és Amanda kedvéért. Hogy ne gondoljanak görcsösen mindig arra, miért hagyta ott Callie az esküvőt, és rendesen meggyászolhassák a lányukat. – Amikor kimondom a „ne gondoljanak görcsösen mindig arra” szavakat, úgy tűnik, mintha Vanessa egy milliméternyire felhúzná a szemöldökét, de nem vagyok biztos benne. Folytatom. – Nehezebb, mint hittem. Először arra gondoltam, Nathan bántotta. Rettentően félek, és azt hiszem, ez Callie félelme. Rengetegszer álmodom egy férfiről, mindig ugyanarról, de soha nem látom az arcát. Viszont biztos vagyok benne, hogy Nathan az. – És mi történik ezekben az álmokban? Bántja az a férfi Calliet? – Nem – vallom be. – Az álmok boldogak, de amikor ébren vagyok, rengeteg sötét érzés fog el. Azt hiszem, ezek Callie emlékei, de nem tudom kibogozni őket. Amikor megismertem Christ, nagyon furcsa érzés fogott el… – Ki az a Chris? – Callie főnöke a fogorvosi rendelőben. Most Vanessa összeszorítja az ajkát, de már folyik belőlem a szó. Hogy arra gondoltam, segítene, ha kideríteném, hol van Sophie Spanyolországban, és akkor Tom és Amanda közvetlenül kapcsolatba léphetnének vele. Elmesélem a Prince of Wales pubban átélt kalandomat, és megkönnyebbülés, hogy mindezt kiadhatom magamból. Mire befejezem, félig-meddig arra számítok, hogy Vanessa talpra ugrik, és ragaszkodni fog hozzá, hogy azonnal hívjuk a rendőrséget. Ehelyett egyik kezével feltolja a szemüvegét az orrán, a másikkal jegyzeteket firkál a dossziémba. Miközben arra várok, hogy befejezze az

írást, újra megszólalok. – További kutatásokat is végeztem. A celluláris emlékezetről. Létezik egy dokumentált eset, ahol egy nyolcéves kislány egy meggyilkolt tízéves lány szívét kapta, és elborzasztó rémálmokat élt át a férfiről, aki meggyilkolta a donort. Álmai olyan traumatikusak és részletesek voltak, hogy a pszichiátere és az édesanyja értesítették a rendőrséget, akik elég bizonyítékot gyűjtöttek össze, hogy megtalálják és elítéljék a gyilkost. Vanessa feltekint, és azt hiszem, sikerült felkeltenem az érdeklődését, de csak ennyit mond: – Ehhez nem tudok hozzászólni, Jenna, azt viszont elmondhatom, hogy amit megtapasztal, az teljesen normális reakció. – Normális arra gondolni, hogy valakit meggyilkoltak? Nem tudom elképzelni, hogyan győzhetne meg erről. – Hallott már a másodlagos traumatikus stresszről – Secondary Traumatic Stress, azaz STS, Jenna? – Nem. – Akkor fordul elő, amikor egy egyén, ez esetben maga, egy másik ember személyes traumájáról hall. A kockázat nagyobb a nők és azok körében, akik maguk is megoldatlan traumás kérdésekkel küszködnek. Maga mindkét kategóriába beleillik. A bűntudata amiatt, hogy megkapta Callie szívét, amelyhez a Tom és Amanda iránt érzett empátiája és az a tehetetlenség is társul, hogy nem tudja enyhíteni a szenvedéseiket, eredményezte, azt hiszem, a másodlagos traumatikus stresszt. – Vanessa belekortyol a vizébe, aztán folytatja. – A

szimptómák a reménytelenség, kétségbeesés és aggodalom érzésétől a nem kívánt gondolatokig, traumatikus események újraéléséig – még akkor is, ha az illető nem volt jelen az eseménynél – rémálmokig tarthatnak. – De követtek hazáig, ebben biztos vagyok! Folyton meg vagyok rémülve. Mintha valaki figyelne. – A fokozott érzékenység és a különleges éberség néha része lehet az STS szimptómáinak. Nagyon könnyű azt képzelni, hogy valaki követi magát, még ha ez nincs is így. – De nem csak elképzelem a dolgokat! Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy az egész csak a fejemben létezik. – Nem azt mondom, hogy bármit elképzel, Jenna. Minden, amit gondol és érez, nagyon valóságos a maga számára. De abban hiszek, hogy az STS, a gyógyszerekkel együtt, amelyeket szed – és tudjuk, hogy a Prednisone mellékhatása, például, lehet paranoia –, hozzájárulhat az irracionális gondolatokhoz. Abban, hogy maga állandóan Callie halálával foglalkozik, ezek a szimptómák öltenek testet. Tényleg azt hiszi, hogy ha bármi gyanú felmerült volna, véletlen halálnak nyilvánítják? Saját maga mondta, hogy a rendőrség alaposan kivizsgálta az ügyet, és mindent kizárt, ami gyanúra adhatott volna okot. – De Tom és Amanda valamit furcsának talál. – Ennek így kell lennie. Ez a megbirkózás egyik mechanizmusa. A balesetek túl véletlenszerűek. Túl nehéz feldolgozni őket. Természetes, hogy az ember okot keres a miértre. Máskülönben semminek sincs értelme. Egy pillanatra elgondolkozom ezen.

– Azt hiszem, belátom, hogy értelmet próbálnak adni a lányuk halálának. De a másodlagos traumatikus stressz nem mindent magyaráz meg, igaz? A mobil, amelyet Sara adott oda nekem a fogorvosnál és a rajta lévő üzenetek – ezek valóságosak! Megmutatom. Beletúrok a táskámba, és kiveszem a telefont. Vanessa lassan forgatja a kezében, mintha még soha nem látott volna ilyet. – Honnan tudja, hogy ez Callie-é? – teszik fel a kérdést nekem ma már másodszor. – Sara találta Callie fiókjában a munkahelyén. – De mi bizonyítja, hogy Callie telefonja volt? Az SMS-ek nem említik a nevét, igaz? Tudja, hogy Callie-nak volt egy iPhoneja, amelyik most a szüleinél van. Egy beteg is otthagyhatta ezt a recepción, és Callie betette a fiókjába, hogy majd később foglalkozik vele. Van egy dobozom a szekrényben, tele elhagyott tárgyakkal. Soha senki nem vesztett el semmit az állatorvosi rendelőben? Éppen a múlt héten találtam egy baseballsapkát a recepción, és begyűrtem a fiókomba, hátha a tulajdonos visszajön és visszakéri, de azért nem értek egyet ezzel. Témát váltok. – Na és a pub? Határozottan hallottam, amikor egy férfi azt mondta: „Elintézhetjük, hogy balesetnek tűnjön.” Tudom, hogy ezt hallottam! – Az a pub hírhedt arról, hogy kisstílű gonosztevők járnak oda. Tele van velük. Nem tudja, ki beszélt odakint, és ez nem olyan hely, ahová szabad volna betennie a lábát, különösen egyedül! Nincs bizonyítéka, hogy Sophie vagy Callie ismerte Neilt. És újra itt a szó, ami miatt senki sem vesz komolyan.

Bizonyíték. – De Neil tudta, hogy testvérek! – tiltakozom. – Talán természetes következtetés, ha hasonlítanak egymásra. De biztos benne, hogy maga nem említette ezt? – Igen. Ám túl sokáig tétováztam, mielőtt válaszoltam volna. Nem tudom, Vanessa észrevette-e. – Nézze, Jenna. Semmi sem bizonyítja, hogy valami rossz történt volna Callie-val vagy Sophie-val. Súlyos érzelmek rohannak meg, amikor ezt mondja. Soha nem jutott eszembe, hogy bármi történhetett Sophie-val. – Gondolja, hogy Sophie jól van? Olyan furcsa, hogy egyáltalán nem jelentkezik. – Sophie traumatikus tapasztalaton esett át. Meghalt a nővére. Nem szokatlan, hogy az embernek szüksége van térre és távolságra, amíg a bánatával birkózik. Biztos vagyok benne, hogy újra kapcsolatba lép majd a szüleivel, amikor mindent feldolgozott. Azt mondta, már azelőtt eltűnt, hogy a dolgok túlságosan elfajultak volna? – Igen. Rágom a szám szélét, agyam ketyeg, miközben megpróbálom értelmezni, amit Vanessa mond. Minden magyarázat, amellyel előrukkolt, elképzelhetőnek tűnik. Talán elképzelhetőbb, mint az én elméleteim. Lehet, hogy csak a fejemben létezik az egész? Egyszerűen nem tudom. Még egyszer utoljára igyekszem őt meggyőzni. – Callie otthagyta az esküvőt… Nathan is. Tom azt mondja, egyáltalán nem volt jellemző Callie-ra, hogy búcsú nélkül

menjen el. – Összeveszhettek. Emberek ezrei teszik. Nézze, Jenna – Vanessa leteszi a jegyzeteit, és előrehajol. – Ha azt hinném, akár egy fikarcnyi bizonyíték is szolgál arra, hogy Callie halála nem baleset volt, erkölcsi kötelességemnek érezném, hogy jelentsem, de erre semmi sem utal. Tényleg semmi! – De olyan erősen érzem, hogy Callie azt akarja, tegyek valamit! – A konyhámra gondolok, amelyiket kitapétáztam Callie fotóival és agytérképekkel, de már nem vagyok biztos a dolgomban. Fele időben azt sem tudom, mit csinálok. – Vanessa, a munkahelyemen hibákat követek el, elfelejtek dolgokat. Lehet, hogy ez is része ennek? Ennek a másodlagos traumatikus stressz dolognak? – Abszolút. – Lehet rajta javítani? El tudja mulasztani? – Alig hallható a hangom. – Együtt dolgozhatunk rajta. Beszélgethetünk. Mikor kell legközelebb orvosi felülvizsgálatra mennie? – Jövő héten lesz a hat hónapos ellenőrzésem. – Ha minden rendben van, újra csökkenteniük kell a gyógyszereit. Ez különbséget jelent majd. Nincs egyedül, Jenna! Felém nyúl, megszorítja a kezemet, és megint elöntenek a könnyek, de most a megkönnyebbüléstől. *** Tele vagyok pozitív érzésekkel. Kilépek Vanessa irodájából a ragyogó délutáni napsütésbe, és fáradt szememre csúsztatom a napszemüvegemet. Ahogy végigsétálok a majdnem üres utcán,

ellenállok a kísértésnek, hogy hátrakapjam a fejemet és ellenőrizzem, nem követ-e valaki. Vanessa magyarázata a másodlagos traumatikus stresszről, amely paranoiát és irracionális gondolatokat okoz, valahogy megnyugtatott, bár arról nem vagyok teljesen meggyőződve, hogy nem létezik celluláris emlékezet. Túl sok kutatómunkát végeztek ezzel kapcsolatban ahhoz, hogy csak úgy legyintsünk rá. Azt azért elfogadom, hogy a telefon bárkié lehetett, és úgy tűnik, hogy rendesen kivizsgálták Callie halálát. Frissen sült kenyér szaga árad ki egy pékség nyitott ajtaján, és korogni kezd a gyomrom. Megnézem az órámat, és látom, hogy már elmúlt fél kettő. Kettőkor van találkozóm Nathannal, és azt hiszem, el is megyek, teszek legalább még egy utolsó kísérletet, hogy valami választ találjak Tomnak és Amandának, vagy ami még jobb, megtudjam Sophie címét. Lépések kopognak mögöttem a járdán, egyre közelebb és közelebb érnek. Megfeszül a vállam, de nem nézek hátra. Nincs mitől félnem! Felgyorsul a tempóm, de azt mondom magamnak, hogy ez csak azért van, mert nem akarok elkésni, nem pedig azért, mert ideges vagyok. Forró a tarkóm, tudom, hogy a nap melege okozza, nem valaki égető tekintete. Fejemben visszajátszom a beszélgetést Vanessával, megnyugtatom magam, hogy nem valóságos a félelmem, de a kopogás mögöttem belehasít a levegőbe, és az izmok megfeszülnek a gyomromban. Nem tudom megállni, hogy körbe ne forduljak, és mintha látnék valakit, aki a hőség ellenére fekete kapucnis felsőt visel, és berohan a pékségbe, amikor észreveszem. Nem tudom, nő vagy férfi. Légzésem felgyorsul,

fogalmam sincs, miért. Hiszen nincs mitől félnem. Vagy mégis?

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET Szúnyogfelhők lebegnek a csatorna napfénypettyezte vize fölött. Nathan még nincs itt, és miközben egy lécpadon ülök és várakozom, egyik ásítást nyomom el a másik után. Egy keskeny csónak, amelynek az oldalára narancsvirágokat festettek, sodródik el lustán mellettem, bacon illata száll róla a vízen át. Figyelem, ahogy megáll egy zsilipnél. Egy ősz hajú nő és egy csaholó Yorkshire terrier szállnak ki a csónakból, míg egy matrózsapkás férfi a fedélzeten marad. Szememet megragadja valami mozgás a hídon. Egy elmosódott alak. Nem tudom kivenni a ragyogó napsütésben, de úgy tűnik, mintha egyenesen engem nézne. Vanessa megnyugtatásai ellenére ideges vagyok, és visszabámulok rá, de amikor felemeli a karját, integet és előrelép, látom, hogy csak Nathan az, és lassan kifújom a levegőt a megkönnyebbüléstől. – Örülök, hogy újra látom! – mondja, amikor csatlakozik hozzám. Felállok, és arcon csókol. – Hoztam magának valamit. – Lelendíti a hátizsákját a válláról, és kivesz belőle egy üveg vizet. – Nehogy megint túlságosan felhevüljön! – mondja, és én felszabadultan nevetek. Sétálunk, és közben apróságokról fecsegünk. A napsütés kicsalta a családokat, és a vontatóúton nyüzsögnek a rolleres apróságok és a biciklis gyerekek. Kutyák feszülnek a pórázuknak, rettenetesen szeretnének a vízbe ugrani. – Nézze!

Egy fészekalja kiskacsa bukdácsol fel-le, és próbál lépést tartani az anyjával. A kacsamama rémisztő gyorsasággal lapátol a vízen át. – Ó, az a kicsi lemarad! – mutatom. – Lassítsuk le a mamát! Nathan ismét benyúl a hátizsákjába, és elővesz egy zacskó kenyeret. – Tessék! Odaad egy kenyérhéjat, én pedig apró darabokra töröm, aztán a darabokat belököm a csatornába, lebegnek a piszkos víz tetején. A kacsa irányt vesz feléjük, fiókái szorosan a nyomában. Figyeljük, ahogy felfalják a kenyeret, aztán elúszik a család, és eltűnik a nádas mögött. Nathan begyűri az üres zacskót a hátizsákjába. – Fagylalt? – Az finom lenne. Egy padon ülök, míg Nathan sorban áll a kioszknál. Megköszönöm neki, amikor visszajön egy tölcsérrel, amelyben a fagylaltot csúcsosra formázták, és a csokoládépehely úgy áll ki belőle, mint egy zászló. Körbenyalom a nyelvemmel a tölcsér szélét, de Nathan beleharap a fagylaltba. Összerándul. – Fagylalt frász? Bólint, nyelvével a fogát tapogatja. – Nyomja a nyelvét a szájpadlásához! – tanácsolom. – Harry mindig befalja a fagylaltját. Ez segít meleget generálni. Tényleg működik! Néhány perc múlva már tud beszélni.

– Valóban segített! Ez annak a jele, hogy öregszik az ember. Nem tud semmi túl hidegbe harapni. Amikor annyi idős voltam – fejével egy fiatal fiú felé int, aki egy Fab fagyit rágcsál, a cukorgolyók ezrével repülnek szét a füvön –, egyszerűen beleharaptam a fagylaltba. Ki az a Harry? Megmagyarázom, és a homlokát ráncolja. – Ezek szerint még mindig kapcsolatban van Sam családjával? – Igen. Ezer évig nem láttam őket azután… azután, hogy Sam és én szakítottunk, de nem tudom elképzelni, hogy Harry ne legyen része az életemnek. Maga találkozik még Callie családjával? – Nem. Kurta a válasza, de erőltetem, hogy többet is mondjon. – Miért nem? – Nem akartak látni a baleset után. Gondolom, túl fájdalmas lett volna.

– Callie-nak volt testvére? Bátyja vagy nővére? Miközben ezt kérdezem, figyelem, ahogy egy ragyogó kék szitakötő lebukik a víz felé. Nem tudok egyenesen Nathan szemébe nézni. Az alakoskodás nem áll jól nekem. – Volt egy húga, Sophie, de a baleset előtt láttam utoljára. Nem tudta kezelni a helyzetet. Még Callie temetésére sem jött el, hogy lerója az utolsó tiszteletét. Küldött egy koszorút, mintha ezzel mindent pótolhatna. – Itt lakik valahol a közelben? Mármint Sophie? – Fogalmam sincs, hol van. Mély lélegzetet veszek.

– És Callie balesete. Mi történt? Nathan darabokra töri a fagylalttölcsére maradékát, és a vízbe dobja. – Vezetett, és nekiment egy fának. Rémes éjszaka volt. Alattomosak voltak az utak. – Ez borzasztó! Hová tartott? – Számít ez? Hangja elutasító. Úgy érzem, mintha kihallgatnám, de meg kell tennem, Tom és Amanda kedvéért. Újra nekifutok. – Arra gondoltam, nem magával volt-e találkozója? – Nem. Hangja megtörik, előrehajol, kezébe ejti a fejét, és bűntudatot érzek, hogy erőszakoskodom. – Biztosan nagyon hiányzik! – Kinyúlok, és megszorítom a karját. – Hosszú ideig voltak együtt, ugye? Kihúzza magát, és kifújja a levegőt. – Öt évig. Nem mintha a végén ez számított volna. Meg sem szólalhattam. – Miben? – Bármiben. Hogy hová temessék. Utált minden templomi ceremóniát. Azt akarta, hogy hamvasszák el, és a hamvait szórják szét az óceán partján. Beszéltünk erről egyszer, miután megnéztünk egy filmet, amelyben valaki fiatalon meghalt. A szülei még azt is megengedték, hogy felvágják a testét. Képzelje el! Kivágtak belőle szerveket, és elajándékozták őket, mintha a hentes pultról vett húsdarabok volnának. – Nem ért egyet a szervdonációval? – Hangom éles. – Egyáltalán nem tartom természetesnek. Istent játszanak az

orvosok! – Mélyen a zsebébe süllyeszti a kezét, és nekidől a kemény háttámlának. – Tudja, ő olyan… nos, egyszerűen tökéletes volt, gyönyörű! És ha arra gondolok, hogy már nem egész… Ez nincs rendjén! – El sem tudom képzelni, milyen nehéz lehet magának. De így életeket mentett meg! – Tudom. Neki tetszett volna. Egyszerűen nem tudom elviselni a gondolatot, hogy ő már nem Callie. És jogom lett volna beleszólni! Úgy volt, hogy összeházasodunk. Tom és Amanda elé tették a tollat és a beleegyezési nyilatkozatot, és az én véleményemet meg sem kérdezték. Emlékszem, amikor minden véget ért és a nővérek átadták Tomnak Callie holmiját, ő továbbnyújtotta nekem, mintha pusztán csak arra volnék jó, hogy tartsam a dolgait. Olyan erővel szorítottam őket a mellemhez, hogy azt hittem, elpattannak a bordáim. Istentelenül dühös voltam! Csendben ülünk. Nem tudom, mit tegyek. Nem tudom, mit mondjak, és azon gondolkozom, ne menjek-e haza. Tom és Amanda mindennel megbékél majd a végén, és Nathan még mindig gyászol. Úgy tűnik, detektívmunkám nem vezet sehova. Megköszörülöm a torkomat, és Nathan megfordul, hogy rám nézzen. – Sajnálom! Nem így terveztem a napot. Hogy az exemről beszéljek. De olyan jól érzem magam a társaságában, Jenna, ahogyan ritkán szoktam más emberekkel – mondja, és eltűnődöm, vajon ő is érzékeli-e a láthatatlan szálat, amely egymáshoz köt bennünket. – Nincs semmi baj. Igazán!

– Dehogy nincs! Éhes? Pótolhatom a hibámat valami jó étellel. Feláll, felém nyújtja mindkét kezét, és talpra húz. – Ismerek egy remek pubot, és nincs messze. *** Könnyedén folyik a beszélgetés a vacsora alatt. Úgy érzem, mintha ezer éve ismerném Nathant, és azt hiszem, bizonyos értelemben ismerem is. Valahányszor megemlítem Callie-t vagy Sophie-t, Nathan témát vált, és egy idő után megkönnyebbülést jelent banális dolgokról beszélni: tévéről, zenéről. Meglepetten tapasztalom, hogy jól érzem magam, és szeretném tudni, vajon ő is így érez-e. Megváltozik a légkör, amikor elviszik a tányérunkat. Mindketten a számláért nyúlunk, kezünk összeér, és kipattan egy szikra. Nathan azt kérdi, van-e kedvem elmenni hozzá egy kávéra. Vágyakozás ébred bennem, de azzal magyarázom, hogy csak azért, mert Callie érzéseit élem át. Megpróbálok Samre gondolni, de amikor kilépünk a pubból, nem érzek mást, mint Nathan kezének melegét a dzsekimen keresztül. A derekamat fogja, és azt kívánom, bárcsak a bőrömet érintené. *** Nathannál a kanapé végén ülök, magam alá húzom a lábamat, és tökéletesen otthon érzem magam. – Bort? – Nekem nem, köszönöm. – Az alkohol meleg árama megnyugtatná az idegeimet, de szigorúan tilos bármit is innom

a transzplantációm óta. – Migrént kapok tőle – hazudom. Amikor azt mondom az embereknek, hogy soha nem iszom, mindig gyanakodva néznek rám, és számtalan kérdést tesznek fel. – Az rossz lehet. Az egyik lánynak az irodámban szoktak migrénjei lenni. Szerencsére nekem egyszer sem volt. Készítek teát. Amikor egyedül maradok, megpróbálom felidézni, mit mondott Tom, hogy Nathan miért hagyta ott az esküvőt. Nem migrénről volt szó? Vagy rosszul volt? Összeszorítom a szememet, de az emlék az ujjaim végén túl táncol, és nem tudom elérni. Amikor Nathan visszajön, olyan közel ül le mellém, hogy a combunk összeér és érzek forróságot és hideget és izgalmat és rémületet és mindent, csak szomjúságot nem. De ez nem is baj, mert annyira remeg a kezem, hogy nem tudom felvenni a csészét. – Feltehetek egy személyes kérdést, Jenna? Kezem önkéntelenül a mellkasomhoz

rebben,

hogy

megbizonyosodjon, a sebhelyem el van takarva. – Még mindig szerelmes Sambe? A kérdés úgy ér, mintha a gyomromba bokszoltak volna. Kinyitom a számat, hogy nemet mondjak, de a szó hozzáragad a nyelvemhez, mint a mogyoróvaj, és nem tudom kiköpni. Megrázom a fejemet, de nem tudom, jobban meggyőztem-e Nathant, mint saját magam. Nathan átmegy a szobán, lehajol, és egy ezüstszínű iPoddal babrál egy Sonos dokkon. Könnyű népzene tölti meg a levegőt, és a lábam dobolja a ritmust, mintha már hallottam volna ezt a

dalt. – Szokta magányosnak érezni magát? – kérdi Nathan. Ott veszi fel a beszélgetés fonalát, ahol elhagyta. Azokra az időkre gondolok, amikor a fürdőszoba padlóján hevertem, és úgy éreztem, meghalok. Az éjszakákra, amikor felébredtem, és a mellemhez nyomtam a kezemet, hogy ellenőrizzem, ver-e még a szívem, mert halálra rémültem, hogy meg fog állni. A sötét hideg estékre, amikor összekuporodtam a kanapén, egyedül. – Jól megvagyok magamban – mondom, de a szemem megtelik könnyel, és megtörik a hangom. Gyűlölöm, hogy ilyen sebezhetőnek érzem magam. Nathan átkarol, és addig simogatja a tarkómat, míg a bőröm annyira felforrósodik, hogy arra gondolok, biztosan égeti a kezét. Először merevséget érzek. Zavart. De megengedem magamnak, hogy hozzá dőljek. Nem Sam, de valami ismerős sugárzik belőle, amitől fájdalom nyilall a testembe. Olyan régen nem érintett meg senki! Először csak ülünk. Némán. – Jenna! – suttogja, és felé fordítom a fejemet, hogy a szemébe nézzek. Félek és izgatott vagyok, és amikor odahajol, hogy megcsókoljon, elhúzódom, mert nem vagyok biztos benne, hogy tényleg ezt akarom. Megérintem az arcát. Ismét hozzám hajol, ajka végigsimítja az enyémet, és elvesztem. Hátrafeszít, már a kanapén fekszem, kezem a hajába borzol, nyelvét a számba nyomja. Keze mindenhol ott van, és a testem kiált ezért, de amikor megpróbálja kigombolni a farmeromat, eksztázisom rémületbe vált. Elég erős a szívem? Meg fogok

halni? Ellököm a kezét, és megpróbálok felülni, de újra megcsókol, és kezdi kigombolni a blúzomat. Nem hagyhatom, hogy meglássa a sebhelyemet! Kezemet a gombjaimra szorítom, hogy távol tartsam, de a csókolózást nem tudom abbahagyni. Nem tudom azt mondani neki, hogy ez túl sok. Túl korai. Nem állok készen. Soha nem volt szó arról, hogy megkedvelem, de annyira akarom ezt, hogy a csípőm magától megmozdul. Kirángatom az ingét a farmerjából, érzem a bőre melegét. Számolom a szívverésemet, miközben Nathan a mellbimbómat sodorja a hüvelyk- és mutatóujja közt. Abbahagyom a számolást, amikor csókokkal borítja a nyakamat, és mire a keze bekúszik a farmeromba, félelmem kezdeti nyöszörgései a szenvedély kiáltásaivá válnak, és már nem érdekel, hogy száguld a szívem. Lihegek, és szétteszem a lábamat, és érzem, hogy zuhanok, zuhanok, zuhanok le egy szikláról. *** Késő van, amikor a konyhaasztalomnál ülök, holdfény árad be az ablakon, előttem egy fél csésze kamillatea. Lecsukom a szememet, és két ujjamat végighúzom a mellkasomon, próbálom azt érezni, amit Nathan érezhetett. Vajon észrevette a sebhelyemet? Azon a helyen vékonyabbnak érzem a bőrömet. Ráncosnak. De tudom, hogy ott van. Gondolataim helyén teljes káosz uralkodik. El sem tudom képzelni, hogy fogok aludni ma éjszaka. – Maradj itt! – könyörgött Nathan. – Nem maradhatok. Kimenekültem a szorításából, és hívtam egy taxit. Nathan felajánlotta, hogy hazavisz, de ragaszkodtam a taxihoz. Nem

akartam azt a kínos érzést, hogy muszáj behívnom. – Nem mintha volna valaki, akihez haza kell sietned? – ráncolta a homlokát. – Nem. Fogam közé kaptam alsó ajkam puha húsát. Nem tudtam, mit mondjak. Nem akartam átélni a zavaró érzést, hogy le kell vetkőznöm. A kérdéseket a sebhelyemről. Azonkívül holnap lesz Callie születésnapja, és korán el kell indulnom hazulról, hogy időben Tomhoz és Amandához érjek. – Hétfőn szabadnapom van – mondtam. – Tartoznak még neked plusz órákkal? – Igen, jó a hétfő, de mit szólnál ehhez a hétvégéhez is? – Programom van. Sajnálom – tettem hozzá, amikor megnyúlt az arca. A taxi dudával jelezte az érkezését. Nathan odakísért az autóhoz, és hosszan és szenvedélyesen megcsókolt. – Van rá esély, hogy még ma beszáll, kedveském? – kiáltott ki a sofőr, és bemásztam a hátsó ülésre. Most, ahogy kiöblítem a csészémet a mosogatónál, kipillantok az ablakon. Az utca túloldalán egy árnyék válik ki a feketeségből. Egy alak. Mozdulatlanul állok. Lekapcsoltam a villanyt, úgyhogy nem láthatnak be, de égnek áll a hátamon a szőr. Az alak a falnak támaszkodik, és mereven nézi az ablakomat. Nem látom jól a sötétben, és nehéz megállapítanom, hogy férfi vagy nő. Szorítást érzek a mellemben. Ki az? Lát engem? Kényszerítem magam, hogy másfelé nézzek. De szememet vonzza az ablak. Még mindig ott van. Azzal biztatom magam, hogy talán csak egy cigarettára

lépett ki, de nem látom az árulkodó parázst. Megfeszül a testem. Fájnak az izmaim. De ott maradok állva, figyelem, ahogy ő figyel engem. Aztán elkezdek pislogni, és már eltűnt, és nem tudom, ott volt-e egyáltalán. Vanessa azt mondta, nincs mitől félnem, de ettől még száguld a szívverésem.

HARMINCADIK FEJEZET Huzatos itt fent, a szellő felemeli a szoknyám szélét, és rászorítom a tenyeremet a selyemre, lesimítom. Lehet, hogy Merilyn Monroe jól viselte a könnyed szexis szélfútta külsőt, de én nem szeretném egész Párizs előtt közszemlére tenni a bugyimat, még ha vadonatúj piros selyem is – ooh la la! Másodszor vagyunk fent a toronyban. Pontosan ezen a helyen álltunk előző alkalommal is, fázós ujjainkat a kávézóban vásárolt, forró csokoládéval teli csészékre fontuk, csodáltuk az embereket, akik hangyákként futottak el alattunk, és soha nem pillantottak fel. Mennyi ideig kell egy városban élned, hogy érzéketlenné válj a szépségei iránt? Meg vagyok győződve, hogy ha itt élnék, soha nem venném biztosra Párizst. Azért ez elbűvölő, még ha fázom is. A fények szétterülnek előttem, a hold krémes izzással vonja be a folyót. Elég tiszta az ég, hogy lássuk a csillagokat. Ez életem legkivételesebb, legromantikusabb estéje. A hajó siklik a vízen. Fényképezőgépek vakui pettyezik az eget, mint miniatűr tűzijátékok, és azon gondolkozom, mikor indul az utolsó kirándulás, és van-e bár a fedélzeten. Reszketek, és a vállamra teríted az öltönyöd zakóját. Közvetlenül mögöttem állsz, karodat szorosan a derekamra fonod, és megpróbálom a legapróbb részleteket is az emlékezetembe vésni. Nagy a nyüzsgés. A nők elegánsak, karcsú a derekuk és fiúsra vágott a hajuk. Megtapogatom a hajam végét. Régóta hosszú. Van egy

fodrász a hotelünkben, és arra gondolok, holnap rövidre vágatom és talán be is festetem. Melleden pihentetem a fejemet. Megköszörülöd a torkodat mögöttem, és megfeszül a tested. Hirtelen fázni kezdek, amikor elengedsz, és megfordulok, hogy megkérdezzem, jól vagy-e. Először nem értem, amit látok. Egy reflektor előtt állsz, nem vagy más, mint egy óriási árnyék. Azt hiszem, talán megsérültél, amikor fél térdre ereszkedsz, de akkor meglátom. A gyémánt fényesebben csillog a párizsi estéknél, és nem tudom levenni a szememet a dobozról, amelyet a kezedben szorongatsz. – Hozzám jössz, bébi? A kérdés annyira váratlan, hogy nem tudok megszólalni, és a többi ember, akik itt vannak fent velünk, a ködbe vesznek, bár még hallom, ahogy suttognak. Várják a választ. A világ forog körülöttem, mintha tériszonyom volna, bár nem félek a magasságtól, és úgy érzem, zuhanok. Kinyújtod az egyik kezedet, és én megfogom, ismét biztonságban vagyok. Fényképezőgép kattan, fekete pontok táncolnak a szemem előtt. Nem látok, csak érzek. Érzem, ami betölti a szívemet, és az te vagy. Mindig is te voltál. – Igen! – mondom, és szinte el sem akarom hinni, mennyire szerencsés vagyok. Rád bíznám az életem.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET Tudom, hogy butaság, de egy fekete-fehér csíkos topot veszek ki a szekrényből ma reggel. Éjszaka Párizsról álmodtam, és vágyakozni kezdtem a könnyed eleganciára, ami minden párizsi nőre jellemző. Ha jól érzem magam kívül, talán belül is jobb érzésem lesz. Félreteszem szokásos parfümömet, és Chanel No 5-öt fújok a csuklómra, de a virágillattól felfordul a gyomrom. Rettentő ideges vagyok attól, hogy ma látni fogom Tomot és Amandát. Hogyan érezhetik magukat Callie első olyan születésnapján, amelyen ő nincs ott? Épp a szempillafestékemet kenem fel, amikor kopognak a bejárati ajtón, és összerezzenek. A spirál elcsúszik, fekete csíkot húz az arcomra, amely jól illik a szemem alatti sötét karikákhoz. Múlt éjszaka órákig dobáltam magam és forogtam az ágyban. Valahányszor majdnem elbóbiskoltam, felrázott a nyugtalanság, és sietve a bejárati ajtóhoz űzött, hogy ellenőrizzem, be van-e zárva. Mintha valaki figyelt volna, aki nem tudott bejutni. Újra hallom a kopogást, és tétovázom, mielőtt odamennék az ajtóhoz, de ha egyszer túl akarok jutni ezen a másodlagos traumatikus stresszen, el kell kezdenem valahol. Elképzelhetetlennek látszik, hogy bármi rossz történhet, amikor a nap olyan fényesen süt be az ablakokon. Kinyitom az ajtót, és megdörzsölöm az arcomat. – Nathan!

– Elnézést! – Nem mosolyog. – Tudom, hogy nem kéne csak úgy bejelentés nélkül felbukkannom, és úgy volt, hogy hétfőig nem találkozunk. – A lábát bámulja. – Bejössz egy percre? Fél óra múlva elmegyek, de… – Mit mondtál, hová mész ma? Átlép a küszöbön, és kínosan érzem magam, hogy az előszobában áll, azon a helyen, ahol Sam szokott állni. Nem tudom biztosan, hogyan érzek iránta a rideg nappali fényben. Már nem látom, meddig tartok én, és hol kezdődik Callie. – Jól vagy? – Tanulmányozom, elkerülöm a kérdését. – Összetörtnek látszol. Nem borotválkozott, és vörös a szeme fehérje. – Nem tudtam aludni. Nem néz rám, és egy pillanatnyi szünet után megkérdem. – Valami baj van? – Tegnap este. – Megköszörüli a torkát. – Nem volt szándékomban, hogy ez történjen. De helyesnek tűnt. Nekem. De ma… nos, ma nehéz nap van. Callie születésnapja lett volna, és folyton azon jár az eszem, milyen rémes ember vagyok. Gyűlölöm a gondolatot, hogy azt hiszi, elfelejtettem. Kedvellek, Jenna, őszintén kedvellek, de olyan átkozottul bűnösnek érzem magam! Rázkódni kezd a válla. Odalépek hozzá, és megölelem, és így állunk, egymást átkarolva, szívünk együtt dobban, hosszúhosszú ideig. Amikor végül szétválunk, megkérdezi: – Kaphatnék egy pohár vizet? – Természetesen. Megfordulok, és elindulok a konyha felé. Nathan a nyomomban

van, de amikor közeledem az ajtóhoz, és meglátom Callie falaimról rám mosolygó arcát és a hűtőre mágnesezett agytérképet, olyan hirtelen állok meg, hogy Nathan belém ütközik. Megfordulok, próbálom elállni a tekintetét, de a homlokát ráncolja, és nem tudom, nem késtem-e el. Mit látott? – Várj inkább a nappaliban. Nagy disznóól van itt. Az előszoba végére mutatok. – Mindenhol mosatlan edény? Semmi baj. Mindnyájunknak vannak rossz szokásai, nem igaz? Oldalra lép, megpróbál elmenni mellettem. Elzárom az útját, teszek egy lépést előre, kényszerítem, hogy visszalépjen. – Kérlek! Mellének támasztom a kezemet. Szeme összeszűkül, ahogy átnéz a vállam fölött. Hátrafelé taszigálom. Némán ül a kanapén, amikor átadom neki a vizet, és remélem, nem veszi észre, mennyire remeg a kezem. Nem beszélünk, mindketten beleveszünk a saját gondolatainkba. Amikor elmegy, erőltetettnek érzem az arcomra adott csókot. Vagy csak úgy képzelem? *** – Kérem, jöjjön be, Jenna! Tom mosolya röpke, gyorsan a boldogtalanság kifejezése veszi át a helyét, amelyet nem tud titkolni. A nappali fullasztóbb a szokottnál, és úgy érzem, mintha valami szoros présbe fogná a tüdőmet, miközben áthaladok a szobán, hogy üdvözöljem Joe-t és helló-puszit adjak Amandának. – Milyen volt a temetőben? – kérdem.

– Selyemvirágok voltak Amanda sírján – meséli Amanda. – Imádta volna őket. Biztos Nathan tette oda. Annyira örülök, hogy nem felejtette el Callie-t! – Készítek teát – mondja Tom. – Mi volna, ha kimennénk? Sétálnánk egy kicsit? – ajánlom, mert alig várom, hogy kimenekülhessek a bezárt, állott levegőből. – Ki? Már megint? Amanda lesújtottnak látszik a gondolattól, és megszorítom a kezét. – Elmehetnénk a parkba? – mondja Tom. – Callie-nak tetszene. – Oké! – egyezik bele Amanda. – Gyorsan melegszik az idő odakint. Talán le kéne vennie a pulóverét – vetem fel. Tom felviszi Amandát, hogy elkészüljön. Amikor kimennek a szobából, Joe-hoz fordulok. – Hallott mostanában Sophie-ról? – Nem – mondja. És az, ahogy az arca megnyúlik, kikényszeríti belőlem a vallomást. – Megpróbáltam megtalálni. – Micsoda? Miért? Megdöbbenek a kérdéstől, és elhallgatok, de Joe felém hajol, és tudom, hogy válaszolnom kell. Beszélek, először óvatosan, azt magyarázom, mennyire szeretnék segíteni. De úgy érzem, mintha futóhomokra tévedtem volna, miközben az arckifejezését figyelem, a reakcióit lesem. Nem is akarom, mégis elmondom neki a pubot, a rendőrséget; a szavak ömlenek az

ajkamról, átbukdácsolok mondatokon a sietségtől, hogy mindent kiadjak magamból, mielőtt Tom és Amanda visszatér. Amikor befejezem, Joe hátradől a székében, és megdörzsöli az arcát. – Tudom, hogy jót akar – mondja. – De az a pub nem olyan helynek tűnik, ahová szabad volna belépnie. Őszintén szólva meg vagyok lepve, hogy Sophie odajárt. Ez a Neil úgy hangzik, mint aki nagyon veszélyes lehet. És Sara a fogorvosnál? Biztos volt benne, hogy Sophie abba a pubba járt? A Green Streeten? West Creatonban is van egy Prince of Wales. Az kellemes hely, és közelebb lett volna Sophie-hoz. Elbizonytalanodom. A rossz pubba mentem volna? – Nézze, elmegyek és magam is ellenőrzöm, de… Nem tudja befejezni a mondatot, mert Tom bedugja a fejét az ajtón, és közli, hogy készen vannak, indulhatunk. *** A parkban Amanda nyughatatlan, szeme ide-oda rebben. El sem tudom képzelni, mennyire letaglózó lehet kilépni a világba több hónap begubózás után. A fényesség. A zaj. Arra gondolok, túl sok lehet a számára. Tom a nap felé fordítja az arcát. Gyönyörű idő van. Színes sárkányok lebegnek a csillogó kék ég háttere előtt, farkuk csapkod a szellőben. Boldog gyermekek visításai keverednek madárdallal és a frissen vágott fű szagával. Tom tüsszent. – Szénanátha – mondja, és kifújja az orrát. – Sophie ugyanígy szenvedett tőle. Folyton szipogott. – Callie imádott volna itt lenni, ugye, Thomas? – mondja

Amanda. – Bizony! Imádta a szabad levegőt – meséli nekem Tom. – Ennek ellenére mindig hosszú ujjú ruhát és hosszú szoknyát viselt. Kövérnek tartotta magát. Nem tudom, miért. Remek alakja volt. Sophie viszont gyakorlatilag bikiniben élt nyáron. Ő meg mint egy seprűnyél. Szereti a napot, Jenna? – Igen, bár vigyáznom kell a bőrömre a gyógyszerek miatt, amelyeket szedek. Rengeteg napvédő krémet használok. – Emlékeztek a születésnapi piknikekre, amiket a lányokkal tartottunk? – kérdi Joe. – Mindig egy 99 fagylalttal fejeztük be. Megyek, hozok fagylaltot nektek. Tom és Joe elindulnak a dombon a rózsaszín kocsi felé, amelynek egy óriási fagylalttölcsér van a tetején. Amanda és én az egyik, tóra néző kovácsoltvas padon ülünk. – Meleg van, ugye? – Amanda az arcát legyezi a kezével. – Bárcsak egy italt kértem volna fagylalt helyett! – Kér vizet? – Igen. Kérek. Elindulok Tom és Joe felé. Beszélgetésbe merültek a sor végén, amely egy hatalmas tölgyfa körül kígyózik. Mögéjük lépek, hálásan az árnyékért. Éppen szólni akarok nekik a víz miatt, amikor rájövök, hogy vitatkoznak. Tom felcsattan. – Hagyd abba, Joe! Testvérek vagyunk. Nem tudod megváltoztatni a múltat… Jenna! – Hangja a szokásos hangszínére enyhül, amikor észrevesz. – Minden rendben? – Amanda szeretne egy üveg vizet – mondom. – Hát persze. Remek idő van! Elhúzza a gallérját a nyakától. Lesétálok a dombról, és amikor

visszafordulok, látom, hogy Tom és Joe már nem vitatkoznak. Mereven állnak. Összefont karral. Egy szót sem szólnak. *** Szememet árnyékolom a naptól, úgy figyelem, ahogy a kacsák az ázott kenyeret csipegetik, amelyet mamák és apróságok dobtak be nekik. – Callie nagyon szerette etetni a madarakat – szólal meg Amanda. – Egyik évben hattyú hercegkisasszony partit akart. Nem találtam kész jelmezt, úgyhogy Tom órákon át dolgozott, Joe pedig tollakat vett egy szakboltban, és papundeklire ragasztották őket, így csináltak Callie-nak szárnyakat. Soha nem fogom elfelejteni az arcát! Lassan és megfontoltan fújja ki a levegőt, és megfogom a kezét. – Meséljen a partiról! – Ezt… – Megáll, és megköszörüli a torkát, mintha szokatlannak találná a saját hangját. – Ezt otthon rendeztük. Add tovább a csomagot. Hagyományos játékok. Nem volt sok pénzünk, amikor kicsik voltak. Két évvel ezelőtt elvittük őket a Fortnum & Masonhöz délutáni teára, aztán egy West End show-ba. És tavaly elrepültünk Párizsba. Én fiatal koromban soha nem töltöttem a születésnapjaimat Angliában, és szerettem volna, hogy ők is megtapasztalják ezt. Annak az izgalmát, hogy a különleges napodat egy másik országban éled meg, de igazság szerint másról sem beszéltek, mint a kölyökkorukban rendezett partikról. Amikor Sophie megpróbálta rátűzni a farkat a szamárra, de Joe combjába bökte a rajzszöget. Azt hiszem, nem fájt igazán. Sophie nem szúrta

meg erősen, de Joe fél lábon ugrált körben és visított, a lányok meg dőltek a nevetéstől. Mindent meg akartam adni nekik, de Párizsban esett az eső. Elmentünk egy hajóútra a Szajnán, és borzasztó hideg volt. Nem ilyen emlékeket akartam hagyni bennük. De azt hiszem, Callie-nak tetszett. Néhány hét múlva visszament Nathannal. – Szerintem sokkal izgalmasabbak a születésnapok, amikor fiatal az ember. Nagy a várakozás. Aztán kinövünk belőle. – Talán, de én mindig úgy éreztem, hogy csalódást okoztam nekik. Hogy soha nem adtam eleget. – Az anyja szeretetén kívül nincs másra szüksége egy gyereknek – mondom, és összerezzenek a kijelentés banalitásától. – Vödörszámra van szeretetem, és nincs kinek adjam! Könnyek homályosítják el Amanda szemét, és karomat a vállára csúsztatom. Kacagás hangjai szúrják át a levegőt, és mindketten jobbra nézünk. Két kislány fogócskázik egy borosüveg színű fűfolton, egyforma farmerruhában, és érzem, hogy Amanda válla megemelkedik, amikor élesen beszívja a levegőt. Szeme követi őket, miközben kergetik egymást, de én nem a lányokat figyelem. Mögöttük egy padon, a fák árnyékában egy alak ül, fekete csuklyával a fején, arcát eltakarja a leveleken foltokban átsütő nap. Rábámulok. Fejét oldalra hajtja, mintha tudná, hogy nézem. De nem mozdul. Tom és Joe megérkezik az ostyatölcsérek oldalán csurgó, félig elolvadt fagylaltokkal. Joe megpróbál beszélgetésbe elegyedni, de Tom és Amanda megbűvölten figyeli a lányokat, én pedig nem tudom a fekete alakról levenni a szememet. Megesszük a

fagylaltunkat, és amikor felállunk, ő is feláll. A kijárat felé sétálunk. Tom és Joe a tóban található halakról beszél, de alig figyelek rájuk. Kényszeresen hátra-hátranézek a vállam fölött. A lányok még mindig játszanak, de a férfi eltűnt. Nyújtogatom a nyakamat, megpróbálok az ösvényt szegélyező fákon túl látni, mintha arra bujkálna. Ott volt egyáltalán? – Jól van, Jenna? – kérdi Joe. – Köszönöm, jól – mondom, holott ez nem igaz. Hiába magyarázta el nekem Vanessa a másodlagos traumatikus stresszt, félelmem terjed, mint a fodrok a kacsás tó vizén, és úgy tűnik, nem tudom lecsillapítani.

HARMINCKETTEDIK FEJEZET Harry tíz előtt nem fog ideérni a rendelőbe, hogy megnézze az állatokat, de még alig múlt kilenc óra, és én már megérkezem. Ébren voltam a hajnal első sugaránál, próbáltam a Callie-val kapcsolatos gondolatokat a vasárnapi teendők takarója alá gyömöszölni, de miközben kiürítettem a hűtőt és egy nedves konyharuhával az üvegpolcait törölgettem, megint azon kaptam magam, hogy töprengek. A konyha falai mintha araszolnának előre, Callie fotói fölém tornyosulnak. Végül megragadom a táskámat és a kulcsaimat, és idejövök, hogy elmeneküljek előle, de a szíve ott dob-dob-dobban a mellemben, és tudom, hogy még ha le is veszem az összes képét, soha nem szabadulok meg tőle. Valójában nem. A rendelő bejárati ajtaja nincs bezárva, és azonnal izgulni kezdek, hogy elfelejtettem ráfordítani a kulcsot, amikor elmentem, de aztán eszembe jut, hogy csütörtök óta nem voltam dolgozni. Most az egyszer nem én vagyok a hibás, de ez nem oszlatja el a vergődő érzést a gyomrom mélyén. Ki lehet itt? Visszanézek a vállam fölött. A parkoló üres. Belököm az ajtót, és meglepetten látom Rachelt a számítógép fölé hajolva. – Rach? – Tétovázva megyek át a recepción. Tulajdonképpen nem beszéltünk a nálam töltött félresikerült szerda este óta. – Mit csinálsz itt? – Ma van, ugye, hogy Harry jön? Gondoltam, szívesen látnám.

Szívesen töltenék egy kis időt veletek. Szeme fehérjét apró vérerek csíkozzák. – Rémesen nézel ki! – bukik ki belőlem. – Üdv, haver! Hamarosan hazamegyek és bedőlök az ágyba. Egész éjjel polcokat töltöttem föl az Asdában. Próbálom összeszedni a pénzt Liam iskolai kirándulására. – Nem tudtam, hogy második munkát is vállaltál. – Ez volt az első éjszakám. És az utolsó is. Éppen a neten keresem, nem találok-e valami más részmunkaidős állást. – Segíthetek. De mire körbesétálom az íróasztalt, kikapcsolja a komputert. – Azzal segíthetsz, ha készítesz nekem egy jó erős kávét. Fáradtan rám mosolyog, és elindulok a konyha felé. Ez a legkevesebb, amit megtehetek. *** Harry egy legómodellt szorongatva robban be a rendelőbe. – Ez egy Star Wars menekülő gondola, Jenna! Leguggolok, és alaposan megvizsgálom, mielőtt visszaadom neki. – Jó reggelt! Mosolyt villantok Kathyre, Sam mamájára. Bár a múlt héten nagyon kellemesen töltöttük együtt az időt, mégis kicsit furcsán érzem magam. Nem tudom, hogyan illünk össze Sam nélkül. – ’reggelt, Jenna! Köszönöm, hogy megteszed ezt értünk! Harry egész héten másról sem beszélt. Nos, szinte másról sem. Arca elsötétül, és arra gondolok, vajon Harry még mindig azzal gyötri-e, hogy meg akarja ismerni az apját.

– Vártam ezt a napot. Kérsz valamit inni? – Ha nem bánod, elugrom a Tescóba. Két óra múlva itt leszek. – Csak ne siess! Jól megleszünk, igaz, Harry? De a gyerek már kisétált hátul, és hallom, hogy Rachellel fecseg. Elbúcsúzom Kathytől, és csatlakozom hozzájuk. Harry a padlón térdel, kezében bot, amelynek a végéről egy madártoll lóg, azt lóbálja egy fiatal fekete macska előtt. A macskának fehér csík van az orrán, és Zebrának hívják. Lekuporodik, szeme követi a játékot, és amikor ráugrik, Har​ry kacag gyönyörűségében. Általában nem fogadunk be állatokat, amikor a gazdájuk elmegy, de Zebra John és Linda barátainak a cicája, és Johnnak ellágyul a szíve, ha szívességet kérnek tőle. Harry a délelőtt nagy részében Zebrával játszik, és amikor a kiscica elfárad, Rachel felnyalábolja, és visszateszi a ketrecébe. – Gyere, nézd meg, mi van itt, Harry, de csöndben kell maradnod! Kézen fogom, és bevezetem egy kis szobába. Harry eltúlzott óvatossággal sétál a kutya rekesze felé, lábujjhegyen, hogy ne üssön zajt. Mindkét kezét a szájához kapja, amikor meglátja a kis fekete keveréket egy valaha fehér puha takarón kuporogni. Lehalkított hangon elmagyarázom neki, hogy a kutyát egy kertben találták, azután hozták be ide. – Azt hisszük, hogy elütötte egy autó, és Levendulának hívjuk a bokor után, amelyben ráleltek. Nincs benne csip, és még senki sem jelentkezett érte. Addig tartjuk itt, amíg a lába meggyógyul, és aztán átadjuk a túlzsúfolt állatmenhelynek, ahol a kutyák rácsok közt remegnek, miközben a látogatók a ketreceket vizslatják,

szeretnék a legszebb, a legdédelgethetőbb állatot kiválasztani. Vagy megállás nélkül ugatnak és nekiugranak a dróthálónak: válassz-engem-válassz-engem-válassz-engem! – Akkor senki sem szereti őt? Gyorsan könnyek gyűlnek Harry szemébe, és hangosan beszél. Karjára teszem a kezemet, hogy megnyugtassam. – Még nem tudjuk, Harry. Lehet, hogy van valahol családja, akik keresik. Ezt persze kétlem, ahogy az állat összetapadt szőrét és kiálló bordáit nézem. – Én szeretem őt. Tényleg szeretem! Megtarthatom? Egyik vagy másik állattal mindig átmegyünk ezen a kérdésen, valahányszor Harry ide látogat. Néha azt gondolom, túl sok ez neki, annyira elöntik az érzések, de Kathy szerint minden alkalommal, amikor elmegy, azt mondja, hogy élvezte a látogatást, és könyörög, hogy újra idejöhessen. – Azt hiszem, hamarosan eljön érte a családja – mondom diplomatikusan. Tudom, Kathy nem túl lelkes kutyaügyben. – Mama azt mondja, hogy a kutyák kemény munkát jelentenek. A gyerekek is, csak a kutyák még keményebbet. – Ez így van, Harry. Rengeteg gondoskodást igényelnek. – És sétáltatást és etetést. Gondolod, hogy a papámnak van kutyája? Meglepetésként ér a kérdés, és buzgón megtöltöm Levendula vizestálját, miközben a válaszon gondolkozom. – Nem tudom, Harry. – Ez a legjobb felelet, amellyel elő tudok állni.

– Ha papának van kutyája, akkor én megsétáltathatom, és szeretném őt és ő is szeretne engem – jelenti ki Harry. – Nemsokára találkozom papával. – Tényleg? Meglepődöm. Ezek szerint Kathy kinyomozta a férfit. – Igen. Megkértem mamát. Papa talán elvisz a parkba. Ismered Debbie-t az iskolából? Mellette ülök. De nem szeretem. Piszkálja az orrát és a taknyát a pad aljába törli, amikor azt hiszi, hogy senki sem látja. A papája most egy másik házban alszik valakivel, akit Sharon néninek hívnak, bár igazából nem Debbie nénikéje. Ez hülyeség, nem? – Harryből úgy dől a szó, hogy abba kell hagynom, amit csinálok, hogy koncentrálni tudjak. – A papája minden vasárnap elviszi. Nem maradhatnak otthon, hogy videojátékokat játsszanak, mert Sharon nénire „rájön a bolondóra”, és a lakás túl kicsi, és legjobb a friss levegő. A parkba mennek, mert a papája azt mondja, nem engedheti meg magának, hogy valami jó helyre vigye, mert a mamája „kiszívja az utolsó csepp vérét is”. De szerintem a park jó. És ha Sharon nénire rájön a bolondóra, tovább kell kint maradniuk, és McDonald’sot kell enniük teára. Harry levegőt vesz, és közbevágok. – Jelentkezett a papád, Harry? – Még nem, de mama azt mondja, hamarosan felbukkan, mert a rossz pénz nem vész el. Milyen az a rossz pénz, Jenna? Rossz, gondolom, de csak megrántom a vállamat. – Nem tudom, Harry. Szeretnéd kimérni Levendula ételét? A kutya figyeli, ahogy Harry szaftillatú száraz ételt mer egy mérőcsészébe, aztán az ételdarabokat beleönti egy

rozsdamentes acél tálba. Két kézzel felveszi, óvatosan odasétál Levendulához, aki nem mozdul, csak a farkával csapkod. Harry leteszi az ételt. A kutya megszaglássza és megnyalja a száját, aztán esdekelve néz fel ránk, mintha engedélyt kérne, hogy ehessen. – Láss hozzá, kislány! – Megvakarom a fülre tövét. – Itt senki sem fog bántani. Levendula körbe lökdösi az ételdarabokat az orrával, vadul szaglássza, aztán behabzsolja az egészet. – Kimegyek a vécére, Jenna – mondja Harry. – Amikor végeztem, adjatok neki öt percet. – Miközben beszél, kezével legyez az orra előtt. – Ezt mondja Sam minden reggel. Harsány nevetés kíséri Harryt végig a folyosón. Becsukja a toalett ajtaját maga mögött, és én kisétálok az udvarra. Rachel a piknikasztalnál ül, kezébe támasztja a fejét. – Jól vagy? – kérdem. – Meggyötörten. Hamarosan

elindulok.

Beszélhetünk

egy

pillanatra? – Természetesen. – Lecsusszanok vele szemben a padra. – Miről van szó? – Azokról a fotókról a konyhádban, Callie-ról. Tenyerem az asztalon fekszik, és végigcsúszik a felületén, ahogy fellököm magam. Szálka megy a puha bőrbe a hüvelyk- és mutatóujjam közt. Megrándulok, amikor egy csepp vér az asztallapra hull, ahogy kihúzom a szilánkot. – Jenna, kérlek! Ülj le. – Mintha az ajtócsengő csilingelését hallottam volna. Félrehajtom a fejemet, de semmit sem hallani a madarak

örömteli csipogásán kívül, ahogy az etetőről lógó zöld hálón hintáznak és a kövér ételgolyókat csipegetik. – Kathy meg fog találni minket. Figyelj. Tudom, bármi módon, ahogy képes vagy, segíteni akarsz Callie szüleinek, hogy jobban érezzék magukat, és ezt megértem, tényleg. De én neked szeretnék segíteni, hogy te jobban érezd magadat, érted? – Tudom. Nehézkesen leülök, és a pad csikorogva elmozdul a kavicson. – Hiányzol. – Hiszen itt vagyok. – Fizikailag itt vagy, de lélekben? Teljesen lefoglal Callie, és nem tehetek úgy, mintha megérteném, milyen valaki más egy darabját a testedben érezni, de… – Beszéltem Vanessával – vágok közbe. – Tudom, hogy a viselkedésem egy kicsit… – Utálom a megszállott szót használni. – …kiszámíthatatlan volt, de a magam módján kellett megbirkóznom ezzel. A magam idejében. – Annyira örülök, hogy beszéltél vele! Segített? – Igen – ismerem el. – Most nem fogok mindent elmagyarázni, amikor ilyen fáradt vagy, de Vanessa segíthet nekem. Köszönöm, hogy mellettem állsz, Rach. Igazi jó barát vagy. Tudom, hogy nem volt könnyű. Én nem voltam könnyű. Alig várom a hat hónapos felülvizsgálatot a jövő héten. Remélem, hogy amikor csökkentik a gyógyszereimet, a régi énemre fogok hasonlítani. – Hasamra teszem a kezemet. – Legalább leadok valamennyit ebből a súlyból, amit felszedtem. – Akkor erről most nem akarsz beszélni? – Kivesz egy Mars szeletet a zsebéből.

– Tényleg meg kell kérdezned? Felrántom a szemöldökömet, és ő mosolyog, lehúzza a csomagolópapírt és kettétöri a csokoládét. A karamell nyúlik, mielőtt a csokoládé eltörik, és a felét odaadja nekem. Mintegy fegyverszünetként. *** – Jenna? Kathy bedugja a fejét a hátsó ajtón. – Szia! – Felállok, ragacsos ujjaimat nyalom. – Harry a vécén van. Azt mondta, eltarthat egy darabig. – Nem könnyű fiúkkal élni – sóhajt Kathy színpadiasan. – Jó lesz, ha siet. Kiolvadnak a halrudak a csomagtartóban. Besétálok, és kopogok a toalett ajtaján. – Harry? Itt van a mamád. Csend. Újra kopogok. Most erősebben. – Harry? Megpróbálom a kilincset. Az ajtó üres szobába nyílik. – Harry? Lábam félre csúszkál a padlón, ahogy szobáról szobára rohanok, izzadság gyöngyözik a homlokomon. – Kathy.… – Nagyot nyelek. – Annyira sajnálom! Eltűnt. Sehol sem találom. És csak akkor veszem észre a legó szétszórt darabjait a padlón.

HARMINCHARMADIK FEJEZET Kathy keze szorosan fogja az enyémet, mialatt a rendőrautó hátuljában ülünk. A rendőrség már átvizsgálta a környéket, mi mégis kibámulunk az ablakon, kétségbeesetten reméljük, hátha megpillantjuk Harryt. Rengeteg sötétbarna hajú fiú van, és valahányszor meglátok egyet, felcsillan bennem egy csöppnyi remény, de rögtön darabokra is törik, amikor rájövök, hogy nem ő az. Kathy nem kiabált, vagy sikoltozott, vagy csinált bármit, amit én tettem volna a helyében, de tudom, hogy ha rám rontana, ököllel püfölne, kibokszolná rajtam a dühét, akkor sem érezhetném rosszabbul magam, mint most. Amikor a rendőrök megkérdezték, hogy hallottunk-e valamit, összenéztünk Rachellel, mindketten emlékeztünk rá, hogy az udvaron álltam, és azt hittem, hallom az ajtócsengő csilingelését, de aztán leültem, és csokoládét ettünk. A karamell és a bűntudat feltolult a gyomromban, és úgy éreztem, hánynom kell. Most Kathy otthona felé közeledünk. A házat már ellenőrizték, és tudjuk, hogy Harry nincs ott, de azt mondják, hogy még korán van, és statisztikai valószínűség, hogy fel fog bukkanni. Úgy látszik, gyerekek rendszeresen eltűnnek, de hát ők nem Harry, igaz? A szemébe lógó frufrujával és az elbűvölő mosolyával. Nem tudom felfogni, hogy elcsavargott. Még soha nem tett ilyet.

*** Kathynál a rendőrnő felteszi nekem ugyanazt a kérdést, amelyre már válaszoltam. Semmi szokatlan nem volt Harry viselkedésében. Semmi jelét nem adta, hogy arra gondolna, elszökik. Az állatokról beszélgettünk. Az iskoláról. Arról, hogy Harry az Állatvédőknél akar dolgozni, hogy kóbor állatokat mentsen meg egy sárga kisteherautóban, amilyet a hirdetésekben látott. – És nem vett észre egyetlen gyanús alakot sem az épületen kívül? A rendőrnő gőzölgő kávésbögrét tart elém, de amikor kinyújtom a kezemet, hogy elvegyem, annyira remegek, hogy inkább leteszi az asztalra. Tétovázok, mielőtt erre a kérdésre felelnék. Nem tudom, hogyan magyarázzam el az érzést, hogy követnek. Hogy figyelnek. Semmi konkrétumot nem tudok mondani neki, és különben is, Vanessa szerint az egész csak a fejemben létezik. Amellett ha nem is ez a helyzet, akkor sem köthető Harry eltűnéséhez, igaz? És nem is láttam senkit ma reggel. – Nem. – És semmi más nem volt? Úgy tanulmányoz engem, mintha tudná, hogy valamit elhallgatok. – Nos. – Kathy sápadt arcára pillantok. Kivörösödött szemére. Nem szeretném még jobban felzaklatni, de volt még egy dolog, amiről beszélgettünk, és tudom, hogy ez fontos lehet. – Harry megemlítette a papáját. Nagyon szeretett volna találkozni vele, és azon tűnődött, van-e kutyája.

Zokogás tör ki Kathyból, és ökölbe szorítja a kezét. – Harry állandóan kutyáért könyörög. Ha visszajön, bármit megkap, amit akar. Bármit! Közelebb lépek hozzá, és átfogom a vállát. Lerázza a karomat. – És Harry papája? Benne van a képben? Kathy a fejét ingatja. – Owen? Egy semmirekellő. Soha semmi köze nem volt Harryhez! – Van valami elérhetősége hozzá? Egy telefonszám? Cím? Kathy megtörli az orrát, és kinyitja a telefonját. Legörgeti a névjegyzéket, és megtalálja a férfi számát. – Egy ideje nem válaszol a hívásaimra. Hónapok óta nem fizet gyerektartást. Cseresznyepiros villanás halad el az ablak előtt, és dübörög be az udvarra. Fékek csikorognak. Sam. Visszatartom a lélegzetemet, amikor kivágódik a bejárati ajtó, és ismerős lábdobogás zúg végig az előszobán. Megáll az ajtóban, felméri a rendőröket, aztán odarohan és letérdel Kathy elé. Átkarolja. – Semmi baj, mama. Megtaláljuk! – Owenről kérdeznek. De ő nem vihette el! Semmit nem akar Harryvel kezdeni. De mi van, ha elege lett abból, hogy minden hónapban fizet érte? Ó, istenem! – Előre-hátra hintázik. – Nem bántaná, ugye, Sam? – Persze hogy nem! – Sam elfordítja a fejét, és a rendőrnőhöz szól. – Mit tehetnék? – Lenne egy nemrég készült fényképük Harryről? Sam előveszi a telefonját, és átlapozza a fotóit. Válla fölött fényképeket látok Harryről. Harry kecskéket etet a farmon;

Harry a locsolócsővel játszik a kertben; Harry csomagolópapírt tép le egy nagy szögletes dobozról. Arca mindegyik képen ragyog a boldogságtól. Sam egy, az iskolában nemrégen készült képénél állapodik meg. Harry egyenesen a kamerába néz, sugárzik. Első foga hiányzik. Sam átnyújtja a telefonját. – Na és az apja? Owen, így hívják? – kérdezi a rendőrnő. Sam a fejét rázza. – Róla nincs fényképem. Mama? Kathy megtörli az arcát a ruhája ujjával. – Van egy Harry bébialbumában, az alsó fiókban. A kórházban készült, ez volt az egyetlen alkalom, amikor Owen találkozott Harryvel. Sam kihúz egy könyvet, és átpörgeti a lapokat. – Itt van. Rámutat egy Kathyról készült képre: kimerült mosoly, fekete karikák a szeme alatt, Harryt dajkálja, egy sötét hajú férfi áll az ágya mellett, és lenéz a fiára. Ahogy Owen arcát bámulom, ég a mellem, úgy érzem, hogy a tüdőmből kiszívták a levegőt. Eső. Sötétség. Vér. Képek suhannak át az agyamon. Mintha egy alagúton keresztül száguldanék egy vonaton, és poszterek képe villanna el mellettem, amelyeket nem tudok azonosítani. Owen arca annyira ismerős. Tudom, hogy sohasem találkoztam vele, de olyan érzésem van, mintha kinyitnának egy üveg pezsgőt, és töredezett emlékek habzanának és folynának ki belőle, és egyik emlék sem jó. A félelem egyre nő és nő. A tehetetlenség érzése. Vékony izzadságréteg fedi a testemet. Mi történik velem?

Fülemre szorítom a kezemet, megpróbálom elnémítani a mormolást a fejemben.

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET Úristen! Mit tettem? Mit tettem? Mit tettem?

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET – Jen? – Sam hangja halványan tudatosul bennem, és az agyam kezd lecsillapodni. – Jól vagy? Elveszem a kezemet a fülemről. Mindenki engem bámul, és megrekedek a zavar és a rémület között. – Izzadsz. Tessék. Elővesz egy zsebkendőt a zsebéből, és gyengéden megtörölgeti a homlokomat, pontosan úgy, ahogyan a betegségem alatt tette. Aztán beleteszi a zsebkendőt a kezembe, és köré fonom az ujjaimat. Tudom, hogy ha az orromhoz nyomom és belélegzem az illatát, humbug szagát fogom érezni. – Menjünk ki, szívjunk egy kis friss levegőt – mondja. A hátsó lépcsőn ülünk. Testünk árnyékban van, lábunkat égeti a nap. A levegő súlyos a rozmaring illatától, amely Kathy fűszerkertjéből árad. – Mi történt az előbb, Jenna? Orromon át mély lélegzetet veszek. Számon át kifújom a levegőt. Mintha órák telnének el, mire képes vagyok megszólalni. – Ugye, még sohasem találkoztam Owennel? – Meg akarom erősíteni, amit már úgyis sejtek. – Nem. Amennyire én tudom. Miért? Hogyan mondhatnám el, hogy amikor ránéztem arra a fotóra, úgy éreztem, láttam már azokat a szemeket? Mélyen a bensőmben egy hang azt mondja, hogy valami nagyon, nagyon

rossz dolog történt, de olyan az egész, mintha zavaros vízen keresztül nézném. Elmosódó formák és mozdulatok. Inkább azt mondom: – Annyira kétségbe vagyok esve! Harry miatt. Ujjaim körül tekergetem a zsebkendő sarkát, végül olyan lesz, mint egy mutatópálca. – Nem a te hibád! – mondja Sam, bár mindketten tudjuk, hogy igenis az enyém. – Hétéves. Jobban kéne tudnia, mint hogy elcsatangoljon. Meg fogjuk találni. Remegés érződik a hangjában. Ujjaival beletúr a hajába, amely most szanaszét áll, és elnyomom a késztetést, hogy lesimítsam. Feláll, és fel-alá járkál a kis szürke verandán, ahol számtalan nyári napot töltöttünk kolbászsütéssel és hagyma karamellizálásával, miközben fekete füst gomolygott át a szomszéd kerítésén. – A francba azzal, amit a rendőrség mond! Nem tudok itt ülni, és semmit sem csinálni. Elmegyek Owenhez! – Harry egyáltalán tudja, hogy hol lakik? – kérdezem. – Mamának megvan a címe a noteszában. Nem volna nehéz Harrynek kikeresnie. Okos kölyök. – De nyilván Owen háza lesz az első hely, amelyet a rendőrség ellenőriz! Lehet, hogy épp vele beszélnek? Látom a rendőrnőt a konyhában, a rádiójába beszél. – Ha Owen vitte el, nem valószínű, hogy felveszi a telefonját, nem igaz? Azt mondják, megtesznek mindent, amit tudnak, de vajon prioritásnak tekintik-e, hogy Owen házát ellenőrizzék? Egyáltalán komolyan veszik ezt az egészet? Hiszen nem kisbaba, és nem volt… nos, semmi a rendelőben.

Azt hiszem, vérre gondol, és egy pillanatra elhallgatunk. – Miért pont most ment el? Ma? – Talán egy alkalomra várt. Az iskolából nem jöhet el, ha egy felnőtt nem megy érte, és otthon mama úgy figyeli, mint a héja. Még most sem engedi kint játszani. Bassza meg! Elmegyek. – Sam hangja most határozottabb. – Jössz? Kinyújtja a kezét, és én elfogadom. Ahogy talpra húz, nekiesem a mellének, és megtart, egy pillanattal tovább szorít még akkor is, amikor már újra érzem a talajt a lábam alatt. *** Sam motorja életre bődül, és alig hallom, amikor megszólal. – Bocs a zajért. Lyukas a kipufogóm. Olyan a hangunk, mintha a Grand Prixen versenyeznénk, ahogy Owen háza felé száguldunk. Sam egy szót sem szól, ajka vékony vonal, ahogy ki-be kígyózik a forgalomban, és gyorsít, amikor a lámpák sárgára váltanak. Owen háza nem olyan, amilyet vártam. Sam annyira rossz véleménnyel van róla, hogy úgy képzeltem, egy nyomortanyán él. Egyszobás lakásban, amelyet elárasztanak az elvihető ételek dobozai és az üres sörösüvegek. Csikorogva megállunk egy kis ház előtt. Gyom veri fel a réseket a betonkockák közt az előkertben. – Várj itt! Sam kivágja az ajtaját, és végigrohan a kocsifelhajtón. A mindent elsöprő pánik, amelyet korábban éreztem, amikor megláttam Owen fotóját, most újra felforrósítja a véremet, és küzdök, hogy a légzésemet szabályozni tudjam. Hányingerem

van, és behunyom a szememet. Ököllel verem az ajtót a zuhogó esőben. Sírok. Szívem mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Könyörgök. Sikoltozom a levélláda nyílásán keresztül. „Csak beszélni szeretnék veled!” Reszkető kézzel kicsatolom a biztonsági övemet, kilököm az ajtót, és kilendítem a lábamat a kocsiból. Felállok, kezemet az autó forró tetejére teszem, hogy megerősítsem magam, mielőtt elindulok a házhoz. Sam abbahagyta a kopogást az ajtón, és most a ház hátulja felé megy. A bejárati ajtó zárva van. A sötétítők lehúzva. Leguggolok, és benézek a levélláda résén. Posta áll halomban az ajtó mellett. Sam a veranda ajtaját rázza. Ahogy óvatosan átmegyek a hátsó kerten, gyomok és csalán akaszkodnak a lábamba és ragadják meg az edzőcipőm fűzőjét. Ezt a kertet hosszú, hosszú idő óta nem gondozta senki. Kezemmel beárnyékolom a szememet, és a mocskos üveghez nyomom az arcomat. Végigpásztázom a nappalit, a kanapét, a dohányzóasztalt, a kandallót. Szemem elidőzik a tűztéren, sötét foltot látok. A semmiből sikítást hallok. Hátratántorodom, majdnem elesem. Nem tudom, a fejemből jön-e a hang, de a ház belsejében nincs mozgás. Kinyújtom a kezemet, és megragadom Sam karját. Megnyugtatom magam, hogy ő itt van. Ő valódi. – Hallottad ezt? – Mit? – Á, semmi – mondom. Mi történik velem? Mi történt Callie-val? Ismerte Owent, ebben biztos vagyok, sőt félt tőle.

*** Amikor visszaérünk Kathy házához, barátok és szomszédok jönnek, hogy részt vegyenek a keresésben. Elfoglalom magam aggodalmamban, hogy ha leállok, a környezetem darabokra hullik, és újra elnyel a sötétség. Szendvicseket készítek, amelyek ott maradnak és összeaszalódnak a tálon, a saláta megfonnyad, és a tojások megdermednek. Senki sem éhes. A tévé vibrál a háttérben, és Kathy üres tekintettel bámulja a képernyőt, de tudom, hogy ha elé állnék, és megkérdezném, hogy mit néz, fogalma sem lenne róla. Sam a folyosón járkál fel-alá, egyik telefonhívást bonyolítja a másik után. Senki sem látta Harryt, de az emberek segíteni szeretnének. Sam mindenkinek azt mondja, hogy jöjjön el. A printer a környék térképeit zümmögi ki, és Sam megjelöli a helyeket, amelyeket át kell kutatnunk. Szüleim is úton vannak. – Mindenkit párokba osztunk, amikor megjönnek. Így nagyobb területet tudunk bejárni. Megdörzsölöm a szememet, kimerült vagyok, pedig még délután négy óra sincs. El sem hiszem, hogy Harry csak néhány órája tűnt el. Napoknak érzem. Nem tudok megnyugodni. Mintha azzal, hogy megláttam Owen fotóját, kihúztam volna egy dugót az agyamban, lüktető képek szikráznak fel, de el is tűnnek, mielőtt teljesen megragadhatnám őket. Majdnem olyan, mint a suttogós Add tovább játék, és fogalmam sincs, hogyan magyarázzam őket. Egy üres pillanatban SMS-t küldök Nathannak, hogy tudja, mi történik. Felajánlja, hogy eljön segíteni, de tétovázom, nem tudom, akarom-e a múltamat és a jelenemet ugyanabban a

szobában látni. – Jenna? – szólít meg Sam, és elteszem a telefonomat. A nyugalom megtestesítője, ahogy a kutatást szervezi határozott hangon, de kétszer annyit pislog, mint szokott, és tudom, mennyire fél. – Átnéznéd a környéket az állatorvosi rendelő körül? Mindenkinél jobban ismered. Egy felírótáblát adnak körbe, és hozzáfirkálom a mobilszámomat a többiek listájához. Sam le fogja másolni őket, hogy kapcsolatba léphessünk egymással, átadhassuk a híreket. – Amikor megtaláltuk – mondja Sam, és mindannyian mosolygunk és bólintunk. – Természetesen megtaláljuk! Bepréselem magam Kathy mellé a kanapéra, míg a telefonszámok listájára várok. „Semmi baja sem lesz!”, mondom neki, de beleveszett egy másik világba. Felkapom a távirányítót, ujjam készen áll, hogy a 24 órás hírekről valami kevésbé lehangolóra váltson. De megragad a rendőrök nyüzsgése egy mező körül. A riporter, arcán komoly kifejezéssel, kezével a sárga rendőrségi szalag felé int a háta mögé. A kamera egy fehér sátort pásztáz, aztán a bejáratot őrző rendőr komor arcára zúmol. Lábát szétterpeszti, kezét összefonja maga előtt. Felnyomom a hangerőt, és közelebb hajolok a készülékhez. Egy nő arca tölti be a képernyőt. Orcája kivörösödött, ősz haj kandikál ki egy fekete beanie sapka alól. – Elmondaná a saját szavaival, hogy mi történt? – Igen.

A nő szeme megtelik könnyekkel, és jobbra-balra ringatja magát. A riporter a karjára teszi a kezét, hogy megnyugtassa – vagy megállítsa? Nem tudom. – Barnabyt sétáltattam. – A kutyáját? – Igen. – A lába körül ugráló King Charles spániel felé int. – Egy állatmenhelyről kaptam. Hagytam, hogy az unokám, Chloe nevezze el. Szája gyors mosolyra rándul, mintha most jött volna rá, hogy a tévében van. Hogy Chloe láthatja. De az arca elkomorul, amikor hátranéz a válla fölött. – Ott találtam meg. Megtörik a hangja, visszalép és megtörli az orrát, de a riporter újra az arcába nyomja a mikrofont. – És mit talált? A nőt könnyek öntik el, és egyik oldalról a másikra rázza a fejét. – Igazából Barnaby találta meg. Nem akarta abbahagyni az ásást. Megpróbáltam elhúzni, de rám morgott. Ez nem szokása, és arra gondoltam, hogy biztosan valami jó szagot érez. Talán egy csontot. Pupillája kitágul, ahogy a távolba mered. – Aztán mi történt? Láthatóan összerezzen, amikor a riporter hangja visszarántja a jelen pillanatba. – Elnézést. Igen. Megragadtam Barnaby nyakörvét, és megpróbáltam elhúzni, és akkor megláttam azt. Szorosan összezárja a szemhéját. – Azt? – Egy kezet. Egy emberi kezet. Sajnálom, képtelen vagyok…

Elszalad, és a kamera a riporter arcát mutatja. – Legfrissebb hírek. Egy kutyasétáltató holttestet talált a Burton Aerodrome-nál. Maradjanak a készülék mellett az újabb információkért.

HARMINCHATODIK FEJEZET Te kibaszott, kibaszott szörnyeteg!

HARMINCHETEDIK FEJEZET Először azt hiszem, hogy Kathy, aki beszélt, de ő a kanapén ül, karjával átöleli magát, és lassan hintázik előre-hátra. A rendőrök sietve megnyugtatják, hogy a holttest nem Harry, de a „mi-van-ha” ott érződik a levegőben, és a hangulat megváltozik. Ahogy körülnézek a szobában, a sokk nyilvánvaló mindenki arcán. Bár senki nem mond semmit, közös elmozdulás történt a gondolkozásunkban. Attól, hogy Harry csak elcsatangolt, eljutottunk odáig, hogy a legrosszabbtól félünk. Az emberek felveszik a cipőjüket és felhúzzák a cipzárt a kabátjukon, készen állnak a keresésre. Szédül a fejem. A Burton Aerodrome az utolsó hely, amelyet Callie felkeresett a satnav segítségével, de mielőtt időm volna rendesen átgondolni a dolgot, ismerős hangot hallok. „Hello?”, kiált be az előszobából. Kinyílik a nappali ajtaja, és amikor meglátom mamát és papát, ahogy egymás mellett állnak, forró gombóc jön fel a torkomban. Alig vártam, hogy egy szobában lássam őket. De nem így. – Mama! Átmegyek a szobán, és megcsókolom púderos arcát. Sütemény szaga van, és ahogy a füle mögé gyűri a haját, észreveszem, hogy liszt és vaj szorult a körme alá, és teljesen meghatódom. Mindent otthagyott, hogy eljöhessen. – Papa felvett. Gondoltam, gyorsabb, mint ha taxira várok. – Leguggol Kathy mellé, és megveregeti a kezét. – Megtaláljuk. Ne

aggódj! – Hello, Sam! Papa megrázza Sam kezét, de egyikük sem mosolyog. Nincs „örülök, hogy újra látlak”. Ez nem egy boldog találkozás. – Szóval a rendelőből tűnt el. Linda tudja? – kérdi papa tőlem. – Biztos, hogy a rendőrség beszél Lindával, ha szükségesnek tartják! – csattan fel mama. – Nem úgy értettem, hogy én… – kezdi papa. – Hagyjátok abba! Ez nem az a hely vagy idő! Szinte sziszegek. Mindkét szülőm a cipőjét bámulja, és úgy érzem, a szerepek felcserélődtek. Éppen indulunk az ajtón kifelé, amikor a rendőrségi rádió recsegni és búgni kezd, és a rendőrnő feltartja a kezét, mintha a forgalmat állítaná le. Megállunk menet közben, ő pedig kilép. Kérlek, add, hogy Harryvel semmi baj ne legyen! Amikor a rendőrnő percekkel később visszatér, mosolyog. – Megtaláltuk! Jól van, és egy kocsi rövidesen hazahozza. Kathy hátraroskad a kanapén – csendben és némán –, és én kimegyek, és előveszem a mobilomat. Több nem fogadott hívás és SMS jött Nathantól, mind azt kérdi, mi történik, de Rachelt kell felhívnom, mielőtt bármi mást csinálnék. Még mindig a rendelőben van, a híreket várja. – Rach? Minden rendben, megtalálták! – szakad ki belőlem, mielőtt akár csak annyit mondhatna, hogy helló. – Basszus, hála az égnek érte! – Élesen kifújja a levegőt. – Itt ültem, és arra gondoltam, hogyan érezném magam, ha Liamről volna szó. Azt hiszem, tíz évet öregedtem ma délután. – Sajnálom! Tartozom neked egy drága itallal.

– Sokkal többel tartozol nekem annál, Jenna McCauley! Holnap találkozunk a rendelőben! A nappaliban ülünk és halkan beszélgetünk, miközben az óra mutatói mintha ólomlábakon járnának. Úgy tűnik, órák telnek el, mire meghalljuk egy motor zúgását és ajtók csapódását. Harry bebiceg a szobába, sápadt arcát könnyek csíkozzák. Kathy beburkolja az ölelésével, és most az egyszer Harry nem próbál kificánkolni belőle. – Hol volt? – kérdi Sam. – Miller Road – mondja a rendőr, aki hazahozta. – Egy fiatal mama vette észre, hogy az ablaka alatt sír, és kiment, hogy megnézze. Nem sokan tennék meg manapság. Kificamította a bokáját, de alaposan megvizsgáltuk, és jól van. Nem esett baja. Kathy enyhít a szorításán, de nem engedi el Harryt, mintha attól félne, hogy újra eltűnhet. – Mi a csudát kerestél ott, Harry? Betegre aggódtuk magunkat! Hangja, ahogy beszél, egyre sipítóbbá válik, és mivel Harry újabb zokogásban tör ki, a rendőr válaszol helyette. – Azt mondta, hogy kijött a vécéről, és kiment a recepcióra, hogy megkeresse Jennát. – Kényelmetlenül fészkelődöm a székemen. – Meglátott valakit kint a parkolóban. Integetett neki, és az visszaintett, és Harry arra gondolt, talán a papája jött el, hogy meglepje, úgyhogy kilépett az ajtón, amelyik nem volt bezárva – újra összerezzenek –, és követte az alakot, de nem tudott lépést tartani vele, és megpróbált szaladni, de kificamította a bokáját. – És az a személy – kérdezem – hogy nézett ki? – Harry nem tudott más leírást adni, csak hogy farmert és

fekete csuklyás felsőt viselt, de hát ez bárki lehet, nem igaz? *** A következő félórában a nappali lassan kiürül, és papa megkérdi, hazavigyen-e. – Nem maradnál még egy kicsit? – kérdi Sam, és én bólintok, és búcsúzóul megölelem a szüleimet. – Köszönöm, hogy eljöttek. – Mindig itt vagyok, ha szükséged van rám – mondja papa, de mamára néz, miközben beszél. – Induljunk, Daph? – Hívhatok egy taxit, Ken – mondja ő. – Ha hazaviszlek, levághatom a füvet, míg ott vagyok, és aztán beszélgethetnénk? Mama felnéz az égre, mintha útmutatást keresne, csak aztán válaszol. – Ettél? – Csak egy tál zabpelyhet. – Az nem rendes étel. Csináltam egy pitét. Anélkül, hogy papára nézne, megfordul, és peckesen kisétál az ajtón. Az ablakból figyeljük, ahogy az autónál vár. Papa kinyitja neki az utasülés felőli ajtót, és bár mama lerázza a kezét, amikor papa odaadja neki a biztonsági övet és a vállához ér, arra gondolok, hogy ez talán a kezdete valaminek. *** Miközben Sam hazavisz, keze egy zacskó humbugban kotorászik. Kivesz egyet, és próbálja vezetés közben kicsomagolni. Volt idő, amikor lecsavartam neki a plasztikot, és betettem a cukrot a szájába, de ezt most túl intimnek érezném.

A motor dohog, miközben a lámpánál várakozunk, és a vöröstéglás villát bámulom, amelyik nem egészen illik ennek az utcának a többi részéhez. Lonc kúszik ki-be a rácson az ajtó két oldalán, és halvány rózsaszín iszalag kandikál az alkonyi égre. Az egész olyan fájdalmasan gyönyörű. Olyan fájdalmasan normális. Tudom, hogy ha valami rettenetes dolog történt volna Harryvel ma, már sohasem lettem volna képes ugyanúgy látni a világot. Sam elért az édessége rágós közepéhez, és a fogai csikorognak, mielőtt nyel. – Jen, szerettem volna beszélni veled. Odafordulok hozzá, de az arca szenvtelen, az utat nézi maga előtt. – A… Callie-val kapcsolatos megszállottságodról. – Nem vagyok megszállott! Másodlagos traumatikus stressz szindrómám van! Sam elcsavarja a fejét, hogy rám nézzen, és látszik a meglepetés az arcán. – Már beszéltél róla valakivel? – Pénteken elmentem Vanessához. Tudom, hogy egy kicsit… túl sok figyelmet szenteltem neki. – Szóval levetted őket, a képeket a konyhádban? – Honnan tudsz róluk? – Próbálom az élességet kivenni a hangomból. – Rachel mondta. Rettentően aggódik miattad. Mindketten aggódunk. – Rólam beszéltetek a hátam mögött? Rohadtul kedves tőletek! A féltékenység savként bugyborékol a gyomromban. Rachel ezt

eddig még nem említette. – Nem arról van szó, hogy pletykált. Tényleg kiborult, miután látta a képeket. Azt mondta, majdnem olyan volt, mint egy kegyhely. – Ez nem egy francos kegyhely! Csak érdekel Callie, ennyi az egész. Kit ne érdekelne? – Vagyis nem kevered bele magadat a családjába, mert azt gondolod, valahogy… – Sehová nem keverem bele magam! Ők is látni akarnak engem. – Rachel azt mondta, próbálsz többet megtudni arról az éjszakáról, amikor Callie meghalt? Nem hiszem… – Rachel kurva sokat mondott, nem gondolod? – Szerencsés vagy, hogy ott van neked, Jenna. Az operációm előtt talán úgy írtak le, hogy „becsületes”, „lojális”, „kedves”. Most „szerencsés”, „ötletes” és „bátor” vagyok, és ahogy Sam szájából hallom a szót, felborzolódom. – Ne mondd meg nekem, hogy milyen vagyok! – csattanok fel. – Úgy tűnik, azt hiszed, tartozol ezeknek az embereknek. Most már ő is kiabál, és arra gondolok, hogy a nap felgyülemlett érzelmei csordulnak túl, de én sem tudok megnyugodni. – És te azt hiszed, hogy nem tartozom? Megmentették az életemet! – Az ő választásuk volt. Te nem tartozol senkinek! – Neked sem? Csikorogva lefékez a lakás előtt a dupla sárga vonalon, és egymásra meredünk. – De igen, most, hogy említed, nagyon is azt hiszem, hogy tartozol nekem!

– És mivel? Mivel tartozom neked, Sam? Az életem hátralévő részével? – Legalább egy tisztességes beszélgetéssel! Úgy látom, többet törődsz egy csomó idegennel, mint velem! – Lüktet az ér a halántékán. – Ellöktél magadtól mások miatt… – Mi van, ha nem? Ha egyszerűen már nem akartam veled lenni? Ezzel a gondolattal nem tudsz mit kezdeni, igaz, Sam? – Talán én sem akarok veled lenni, gondoltál már erre? De vannak dolgok, amelyekről beszélnünk kell! – Talán Rachellel akarsz lenni, hogy folytathassátok a meghitt csevegéseiteket! Képtelen vagyok a szavaimon uralkodni, és utálat suhan át az arcán. – Rachel legalább boldog, hogy él. Te nem haldokolsz, Jen, ma biztosan nem! Hagyd abba, hogy úgy viselkedsz, mintha minden lélegzetvételed az utolsó lehetne, mert ezzel szerintem éppen Callie szívét teszed tönkre! Szavai mellbe vágnak, és dühömben majdnem kiesem az autóból, aztán bevágom magam mögött a kocsi ajtaját. A lakásom felé masírozok, és nem fordulok meg, amikor a kocsi kerekei felsivítanak, ahogy Sam elszáguld. Dühöm nem csillapul, miközben feldübörgök a lépcsőn a lakásomhoz. Ha nem lennék annyira beleveszve a gondolataimba, talán meghallottam volna. Egy hangot. Ahogy kinyílik a lenti ajtó. A lépcső nyikorgását. A csendben mögém lopakodó lépteket. De egyáltalán nem veszem észre, hogy nem vagyok egyedül, miközben a táskámban kutatok a kulcsaimért. Aztán mérgemben élesen beszívom a levegőt, készen arra, hogy

dühösen kifújjam, és akkor megérzem a szagot. Olaj. Állott cigarettafüst. És már csak a másodperc törtrésze kell, hogy rájöjjek, valaki áll mögöttem. Forró és savanyú lehelet éri az arcomat. Sikítás készül a torkomban, de egy kéz lecsap a számra, és ujjak markolnak a hajamba.

HARMINCNYOLCADIK FEJEZET Az a valaki, aki megtámadott, beszél. Hangja halk, szavait féken tartja, de én nem hallok mást, mint a fülemben doboló és sziszegő vért, ahogy küzdök, hogy kiszabaduljak. Rémület vágtat át a testemen, és miközben harcolok, elvesztem lábam alól a talajt, és összecsuklom, mint egy rongybaba. Hajamnál fogva felrántanak, és mintha ezer, meg ezer vörösen izzó tű szúrna a fejbőrömbe. A számat befogó kéz ellenére kipattan az ajkam, és teljes erővel harapok, fogaim satuba fogják a férfi ujjait. – Kibaszott kurva! Előretaszít, súlyosan a térdemre esem, és a fejemet a padlóba verem. Kábán bekúszom a sarokba, és addig helyezkedem, amíg a gerincemet erősen a falnak tudom nyomni. Szemem körbeszáguld, keresek valamit, bármit, amit fegyverként használhatok. Neil a Prince of Wales pubból összehúzott szemén keresztül dühösen méreget, miközben az ujjait szopja. – Mit akar? Kényszerítem magam, hogy felálljak, táskámat pajzsként szorongatom magam előtt, ujjaim a fogóra kulcsolódnak, készen arra, hogy hozzávágjam a táskát, ha közelebb lép. – Hol van Owen? – morogja, és egy pillanatra megdöbbenek. Miért keresi Harry papáját? Miért jön hozzám? Megdörzsölöm ez egyre nagyobbra dagadó púpot a fejemen, mintha el tudnám tüntetni a vattás érzést.

– Követett múltkor este a pubból? Miért kérdez Owenről? Ismeri Kathyt és Harryt? Dől belőlem a szó, tudom. Túl sok kérdést teszek fel, de attól félek, ha abbahagyom, tőlem vár majd válaszokat, és sejtelmem sincs Owenről. Akkor mit fog csinálni? Kintről egy autó motorjának a zúgását hallom, és itt nem hallanánk, ha nem volna lyuk a kipufogóján. – Ez a barátom, Sam! – A szavak kibuknak belőlem a megkönnyebbüléstől. Neil tétovázik, mielőtt kipillant az utcára néző kis, repedt ablakon. – Milyen kocsija van? – Egy Fiat. Piros. Hosszú, szaggatott lélegzeteket veszek, amikor Neil megpördül, és kettesével véve a lépcsőket, ledübörög. Amikor a külső ajtó kivágódik, odaszaladok az ablakhoz. Sam becentizi az autót egy helyre a virágbolt előtt. Végignézek az utcán, sehol nem látom Neilt. Sam már leparkolt, de nem állítja le a motort. Látom, hogy homlokát a kormánykerékre hajtja, mintha azt próbálná eldönteni, hogy mit csináljon. Nekitámasztom a fejemet a piszkos üvegnek, és szuggerálom, hogy jöjjön föl. Az idő mintha gumiból volna. Nyúlik és nyúlik. Egyikünk sem mozdul. Lélegzetem bepárásítja az üveget, és ráhúzom a ruhám ujját a tenyerem élére, hogy letöröljem az ablakot. Amikor újra kilátok az utcára, ég Sam tolatólámpája. Az autó megmozdul, és a motor bőg, és amikor Sam elindul, azt suttogom: „Kérlek, ne menj el!”, de természetesen nem hall engem, és egyedül

vagyok. Tényleg egyedül vagyok? Hangot hallok. Lehet egy elmozduló padlódeszka. Lehet a levélládán átfújó szél. Lehet valami. Lehet semmi. De kirántom a kulcsaimat a táskámból, és berohanok a lakásba. Bezárom magam mögött a bejárati ajtót, és elé vonszolom a telefonasztalt. Biztos, ami biztos. *** Rettenetesen fáradt vagyok. Agytérképem kusza vonalak szövevénye, és ahogy küzdök, hogy álmosságtól nehéz szemmel fókuszálni tudjak, a színek mintha hemzsegnének a lapon. Ám a kimerültségem csekély a félelemhez képest, amely körbefon, mint a fára kúszó borostyán, amióta felkerestem Owen házát. Biztos vagyok benne, hogy már láttam őt. Százhuszonötödször ellenőrzöm a telefonomat. Beállítottam egy Google riasztást a Burton Aerodrome-ra. Nem kaptam információfrissítést, és az ott talált holttestet nem tudom kiverni a fejemből. Callie miért volt ott? Váratlan hang hasítja ketté a kora reggeli csendet, amitől összerezzenek. A másodperc törtrészéig azért aggódom, nehogy Neil visszajöjjön, és megint arra gondolok, hogy talán hívnom kellett volna a rendőrséget. De csak egy kutya ugat. Neil. Owen. Callie. Arcuk villog az agyamban, és amikor már úgy érzem, hogy szétpattan a fejem, beugrik. A találtam az elmosódott és csak egy

Neilről készült szemcsés fotó, amelyet a neten őt erőszakkal vádoló cikkel együtt. A mögötte álló alak Owen volt. Biztos vagyok benne, hogy ő volt, gyors ellenőrzésre van szükség, hogy megerősítse,

igazam van. Vajon Callie ismerte Owent? Viszonya volt vele? Bár nem ismertem őt, szinte lehetetlennek tűnik Owennel együtt gondolni rá. Rettentő fáradt vagyok. Beletúrok a hajamba, és meghúzom, mintha ezzel ki tudnám szabadítani a nyomás egy részét a koponyámból. Szemem most lecsukódik, és kiiszom a csészémet, de a szemem nem pattan ki. Keresztbe teszem a karomat magam előtt az asztalon, és ráhajtom a fejemet. Csak egy másodpercre. Annyira fáradt vagyok. De nem akarok elaludni. Nem biztonságos elaludni. A sötétség azonban betakar, belefúrja magát a tudatalattimba, és felvillant egy emléket.

HARMINCKILENCEDIK FEJEZET Lerántom a ruhámat és a bugyimat, és begyűröm az egészet a szoba sarkában álló fonott szennyeskosár mélyére. Holnap majd kidobom őket. Nem bírnám elviselni, hogy újra hordjam ezeket a ruhákat. Annyira remeg a lábam, hogy csak erőfeszítéssel tudok bemászni a kádba. Forróra állítom a zuhany tárcsáját, és a térdemre ereszkedem. Úgy érzem, már soha nem fogok felmelegedni. Mit tettem! Olyan hosszú ideig maradok mozdulatlan, hogy libabőr kúszik végig a karomon. A lefolyó beszívja a zuhogó vizet és a könnyeimet. Felnyúlok a tusfürdőért és a mosdókesztyűért, és addig dörzsölöm a bőrömet, amíg rózsaszín és reszelős lesz, de még így is piszkosnak érzem magam kívülről. Piszkosnak belülről. Egy kép ugrik be az agyamba az utolsó közös fürdőnkről. Ahogy nekidőlök a mellednek, és te gyengéden samponozod a hajamat. Gyertyák pislognak. Levendula bugyborékol megnyugtatón. Hogy lehet, hogy ennyire megváltoztak a dolgok? Kopogást hallok a fürdőszoba ajtaján. – Nem hallottam, amikor hazajöttél. Jó estéd volt? – kérded, bár tudom, hogy megbántódsz, valahányszor nélküled megyek el valahová. Hányinger fog el, és egész testem vadul rázkódik. Próbálom időben elérni a toalettet, de nem tudom, és hányok, és a gyomrom tartalmát szanaszét fröcskölöm a fürdőszoba

padlóján, fuldokló zokogásaimtól kísérve. – Rosszul vagy, bébi? Engedj be! – mondod, de én képtelen vagyok rá. Nem engedhetlek be! Soha semmit nem tudtam eltitkolni előled. Mindig azt mondtad, hogy kizárólag egymásra van szükségünk. De ez nem igaz. Már nem! És nem tudom, hogyan mondjam el neked, de azt tudom, hogy el kell mondanom. *** – Elvitte a macska a nyelvedet? – kérded, és én megrázom a fejemet. – Akkor meséld el. Meg kell ígérned, hogy senkinek sem mondod el, honnan szerezted ezt! Könnyedén végighúzod az ujjadat kék-zöld arcomon, megérinted a feldagadt bőrt a szemem alatt, és én visszasüllyedek a székembe. – Természetesen. De hiszen már megígértem! – Azt hiszem, el kéne vigyelek – mondod, és én felállok, odaviszem a reggeli edényt a mosogatóhoz, és közben nem nézek a szemedbe. – Ma később kezdek. Furcsán nézne ki, ha ilyen korán odaérnék. Menj csak el a megbeszélésedre. – Nem is tudom… – Nézd. Azt akartad, hogy a dolgok újra normálisak legyenek köztünk? Megérintem az arcomat, és arra gondolok, hogyan képzelheted, hogy ezt elfelejtem. – Oké.

Megcsókolsz a fejem búbján, és azt mondod, később találkozunk. Lépteid visszhangoznak az előszobában, és amikor becsapódik a bejárati ajtó, beszaladok a nappaliba, és kikukucskálok az ablakon, félig a függöny mögé rejtőzve. Eltűnsz a sarkon, a bézs esőkabát a karodra van vetve, a barna aktatáska himbálózik a másik kezedben. Nem tudom, hogy vagy képes ilyen normálisan viselkedni ma reggel, mintha a tegnap esti üvöltő harag meg sem történt volna. Alig merek levegőt venni, miközben várom, hogy visszajössz-e – meglepetés! –, de ahogy a másodpercekből percek lesznek, érzem, hogy kezdek megnyugodni. Tényleg elmentél. Nem sokat számít, mit veszek fel, és bár csak épp most húzódtam el az ablaktól, nem tudnám megmondani neked, hogy milyen idő van. Esik? Süt a nap? Fogalmam sincs. Leveszem a munkahelyi egyenruhámat, és farmerba és pólóba bújok. Az egynapos bőröndöm a hatalmas tölgyfa szekrény tetején van, és lábujjhegyre kell állnom, hogy le tudjam rántani. Porszemek hullnak felfelé fordított arcomra, és köhögök, és köhögök. Egyáltalán nem gondolom meg, hogy mit gyömöszölök a táskába. Ruhákat, fehérneműt, piperét. Csak a legfontosabbakat. És amikor a bőrönd már majdnem szétreped, küzdök, hogy be tudjam húzni a cipzárt. Belebújok a dzsekimbe, és a vállamra vetem a táskámat. Kikattintom a pénztárcámat, hogy ellenőrizzem, mennyi készpénz van nálam, de üres. Biztos voltam benne, hogy maradt két húszfontos bankjegyem. Meg kell állnom egy banknál, és kinyitom a Lloyds applikációt az iPhone-omon,

hogy lássam, mennyi pénzünk van. Régen saját számlám volt, de most a béremet minden hónapban egy közös takarékszámlára fizetik. Először nem akartam, hogy így legyen, de azt mondtad, ha továbbra is magam döntök a pénzügyeimről, túlköltekezem ruhákra. Most örülök, hogy annyira pedánsan kezeled a táblázataidat és a számlás dobozodat. Egész csinos megtakarításunk van. Beütöm a kódot, és topogok, miközben várom, hogy letöltsön az oldal, és amikor megjelenik, eláll a lélegzetem. Semmi sincs a számlán. Félelem és csalódás dúl bennem, és könnyek csípik a torkomat. Az ágyunkra vetem magam, és zokogok. Hogy tudlak így elhagyni? Semmim sem maradt!

NEGYVENEDIK FEJEZET Álmomban sírtam, és amikor felébredek, nedves az arcom. Először nem tudok tájékozódni, mert nem az ágyamban vagyok. Karom súlyosan hever a konyhaasztalon, elzsibbadt, mintha ezer tűvel szurkálnák. Felülök, és éles fájdalom hasít a nyakamba. Az agytérkép hozzáragadt az arcomhoz, és lehámozom a bőrömről. Megdörzsölöm a szám sarkába száradt nyálat. Odakint az eget sárgabarack csíkok színezik, és a tűzhely világító számai elárulják, hogy reggel hat óra van. Megnézem a telefonomat. Nincsenek friss információk a Burton Aerodromeról, de később, miközben a rántottát piszkálom, amelyet háborgó gyomrom nem kíván, pityeg a mobilom. Felkapom az asztalról, híreket remélek. Ehelyett egy SMS-t találok Nathantól, amelyben az áll, hogy délben felvesz a munkahelyemen, és egy villanásnyi bosszúság fut át rajtam. Nem mehetek dolgozni! Nem találkozhatom Nathannal! Annyi minden van itt, amire rá kell jönnöm! Owen neve a szemem elé ugrik az agytérképről, és arra gondolok, ha Callie ismerte őt, akkor Nathannak is ismernie kellett. „Örülök, hogy látni foglak”, válaszolom, de tompa fájdalmat érzek a mellemben, és olyan szorosan összezárom a fogamat, hogy lüktet a halántékom. *** Felnézek, amikor valaki belép a rendelőbe, és nem látok mást,

mint két farmerba öltözött lábat és egy hölgy fejét; testét eltakarja egy hatalmas rózsával és liliommal teli fonott kosár. – Küldemény Jenna McCauley számára. – Én vagyok. Elveszem a virágokat, közben elfordítom a fejemet átható illatuktól. A recepcióspultra teszem őket, felvágom a borítékot, és elolvasom a kártyát – „NAGYON KÖSZÖNJÜK, HOGY VELÜNK TÖLTÖTTE CALLIE SZÜLETÉSNAPJÁT. TOM ÉS AMANDA X” – és ahogy a nevüket olvasom, a már ismerős szorítás fokozódik a mellemben. Tizenkettőkor kinyitom az ajtót, hogy elmenjek, de Kelly utánam szól. – Ne felejtsd itt a virágaidat, Jenna! – Holnapig itt hagyom őket. – Lennél szíves nem itt hagyni őket? – Vág egy pofát. – Szénanáthám van. Nagyot szuszog, és lenyelem a bosszúságomat. Amikor felkapom a virágokat, szirmok hullnak a padlóra, de nem veszem fel őket. *** Nathan a kocsiban ül, ott vár rám. – Drágának tűnnek – mondja, és megfordul az ülésében, amikor a csokrot beteszem hátra. – Titkos imádó? – Egy hálás pácienstől kaptam. – A hazugság könnyen gördül le a nyelvemről. – Ez kedves. Nincs hozzá kártya? – Benéz a virágok közé. – Nincs. Személyesen hozták.

– Virágkereskedő, ez a páciens? Egy pillanatra zavarba jövök. – Csak a hölgyet láttam, amikor behozta a kocsijából. Lélegzetvételnyi szünet következik, aztán folytatja. – Egyébként szereted a művészetet? Van egy amatőr kiállítás a templomhajóban a Chiltern Roadon. De nem várja meg a választ, balra jelez, és kihajt a parkolóból. Szemét erősen az útra tapasztja. *** Háromfontos belépőjegyet kell váltani a kiállításra. Benne van egy tűzforró ital egy vékony műanyag pohárban, amely égeti az ujjamat, és egy krémes sütemény. Halvány fertőtlenítőszag érződik a levegőben. Tiszta libabőr vagyok, miközben körbesétálunk a teremben. A kiállított képek a meglepően jótól a mi-a-fene-ez-ig váltakoznak. – Nagyon csendben vagy. Minden rendben? – kérdi Nathan. Érzem a tenyere melegét a gerincem tövénél, és valami megrebben mélyen a gyomromban. Nem tudok rájönni, hogy izgalom vagy viszolygás. A közelség, amely péntek este összekötött bennünket, szertefoszlott, és most kényelmetlenül érzem magam a társaságában. – Jól vagyok, csak egy kicsit fáradtan. Közelebb lépek egy téglalap alakú, narancsszínű macskát ábrázoló festményhez, úgyhogy a keze lehullik rólam. – Elmehetünk hozzád, ha akarsz? – Nem! A szó hangosabban pattan ki a számból, mint szeretném, és

nem veszek tudomást az arcán

felvillanó sértettségről.

Odasétálok a következő kiállított vászonhoz. Kis tengerparti jelenet ragadja meg a szememet. Zászlókkal díszített pasztell fürdőházak sorakoznak, mintha arra készülnének, hogy versenyt futnak az almazöld tenger felé. Magányos rózsaszín vödör és ásó hever a mézszínű homokon. Azokra a festményekre emlékeztet, amelyeket Amanda készített valamikor, amelyeket a falon láttam a házukban. Arra figyelmeztet, hogy miért vagyok itt Nathannal. – Elnézést. – Kinyúlok, és megérintem a karját, amikor csatlakozik hozzám. – Össze vagyok törve. Alig aludtam valamit az éjszaka, miután Harry eltűnt. – Ez érthető. Azt hittem, haragszol rám, mert bejelentés nélkül felbukkantam vasárnap. Éreztem, kellemetlen a számodra, hogy ott vagyok a lakásodban. – Nem erről volt szó, csak nem vártam látogatókat. Nem volt elmosogatva. – És nem akartad, hogy bemenjek a konyhába, és meglássam. – Meglásd? – Gyomrom apró gombóccá zsugorodik, amikor az agytérképre gondolok, de aztán rájövök, hogy Nathan a mosatlan edényre utal, és tovább fecsegek. – Nehéz lehetett a vasárnap, mivel Callie születésnapja volt. – Minden nap nehéz. Születésnap vagy sem. – Szomorúság ül a szemében. – Nyilván folyton rá gondolsz. Az éjszakára, amikor a baleset történt. Ha szeretnél beszélni róla… – Folytassuk? Először arra gondolok, hogy a beszélgetésre érti, de a következő

kiállított vászon felé int. Nem tudok elszakadni a tengerparti festménytől, és hirtelen ötlettől vezérelve megveszem Amandának. Ez a kiállítás utolsó napja, úgyhogy a művész boldogan hagyja elvinni, és miközben selyempapírba csomagolja, Nathan megkér, hogy fogjam a zakóját, amíg elmegy a vécére. Kifizetem a festményt, és becsúsztatom a táskámba, aztán elindulok a toalett ajtaja felé. Nathan zakóját nehéznek érzem a kezemben, a lábamhoz csapódik, és valami kemény és tömör ütközik a combomnak. A telefonja. Felpillantok a toalett ajtajára. Csukva van, és tudom, hogy nincs sok időm, ha meg akarom nézni Nathan kapcsolatait. Ha meg akarom tudni, hogy Owen szerepel-e a névjegyzékében. Ha Callie tényleg ismerte, akkor Nathannak is biztosan ismernie kellett. Remeg a kezem, amikor benyúlok a zakó zsebébe, és kiveszem a telefont. Megérintem a home gombot, és a képernyő kivilágosodik. Egy fotó Callie-ról, keresztbe tett lábbal ül egy tó partján, a távolba néz, nem tudja, hogy figyelik. A telefon nem kér jelszót, és a menüre navigálok, legörgetem a névjegyzéket. Szerepel rajta egy Owen, de nem tudom kinyitni a névjegyét, hogy lássam, van-e mellette cím, mert a telefon kicsúszik a kezemből, és csattanva a földre esik. Leguggolok és rákulcsolom az ujjaimat, de mielőtt felállhatnék, Nathan cipője lép elém, és tudatában annak, hogy lángol az arcom, felnézek rá. – Mit csinálsz? – kérdi Nathan, és a kezét nyújtja. – Sajnálom. Kiesett a zsebedből. Átadom neki a telefont, és mielőtt betenné a nadrágja zsebébe, rápillant a képernyőre. Aztán mindkét csuklómat megragadja, és talpra húz. Szorosan markol. Majdnem túl szorosan, és nem

tudom elnyomni a pánik érzését a gyomromban. Amikor újra kinyílik a toalett ajtaja, a kiáramló légfrissítő szagától hányingerem lesz. Megszólal a mobilom, és Nathan elenged, de amikor beletúrok a táskámba a telefonomért, még mindig érzem a csuklómra szorosan kulcsolódó kezét, ujjai belenyomódnak a puha húsba, mintha szétzúznák a csontjaimat. Forróság fog el. Szédülés. Ájulás. A képernyőm villog: „ismeretlen szám”, és ellépek Nathantól, hogy fogadjam a hívást. – Hello? – Jenna. Itt Joe. Callie nagybátyja. Remélem, nem baj, hogy hívom! Tomtól kaptam meg a számát. Nathanra pillantok, de belemerül az egyik festménybe. – Egyáltalán nem baj. Minden rendben? – Nem igazán. – Akkorát sóhajt a telefonban, hogy szinte érzem a légáramlatot a fülemen. – Callie születésnapja nagyon visszavetette Amandát, és Tom rettenetesen küszködik. Állandóan próbál bátornak mutatkozni, de az első születésnap, amely Callie nélkül telt, és úgy, hogy Sophie sem volt itt, végtelenül megviselte őket. Amanda egyáltalán nem volt hajlandó kikelni az ágyból tegnap, és ma sem. – Annyira sajnálom! Tehetnék valamit? Változatlanul szeretnék segíteni, ha tudok, hogy megtalálják Sophie-t. – Tudna segíteni, ha Amandával tölthetne egy kis időt. – Hangja halk, elnyomja a teáskocsi nyikorgása, ahogy eltolják mellettem. A fal felé fordulok, tenyeremet a jobb fülemhez szorítom. – Ez mentesítené Tomot. Én segítek, ahányszor csak tudok, de a következő néhány napban úton leszek. Betegre

aggódom magam, hogy látom, Tom mennyire stresszes, ez árt a szívének. Mindkettejüknek segített, hogy maga ott volt Callie születésnapján, tudom, hogy így van! Nem tartozik a családhoz, de fontos a kötődés. – Megteszek, amit tudok. Felhívom Tomot, meglátjuk, mikor érnek rá. Különben is van valamim Amanda számára. – Nem mintha volna valami programjuk. Most mindketten otthon vannak. Épp most beszéltem Tommal. – Ó. Akkor jó. – Elnézést, talán elfoglalt? – kérdi Joe, és tétovázom, de hogyan utasíthatnám el őket? A szívem családját? – Nem, oda tudok menni most – válaszolom. – Maga egy angyal! Nagyon köszönöm. Szétkapcsolom a hívást, és megfordulok. Nathan közvetlenül mögöttem áll. – Ki volt az? – kérdi. Hirtelen nem tudok mit válaszolni, miközben azon gondolkodom, mióta lehet ott. Vajon mit hallhatott? Mondtam Tom vagy Amanda vagy Callie nevét, vagy csak Joe említette őket? – Elvitte a macska a nyelvedet? – kérdi Nathan, és mosolyog. De amikor megismétli pontosan azt a kifejezést, amely a ma éjszakai álmomban szerepelt, szaggatott képek villannak fel az agyamban, és megakadályozzák, hogy válaszoljak: összevert arc, hiányzó pénz, a csapdába esés érzése. Nathan csak bámul rám, várja, hogy megszólaljak, és az egész testem megdermed. Nem lehet ő az az ember, akitől Callie félt! Ez képtelenség, hiszen annyira gyengéd volt, amikor szeretkeztünk.

– Jenna, jól vagy? – Sajnálom, el kell mennem. – Mondtam valamit? – Nem, nem. Csak egy … egy… Egy barát. Szüksége van rám. – Az, aki a virágokat küldte? – Nem. Csak… – Elhallgatok, nem tudom, hogyan magyarázzam. – Vészhelyzet. – Elviszlek – mondja. – Messze van… – Ragaszkodom hozzá. Kedvesen beszél, de úgy érzem, hogy jeges zönge érződik a hangjában, ugyanaz, amelyet álmomban hallottam. Vagy csak képzelem? Kilépünk a ragyogó napfényre. Ahogy a kereszteződésnél állunk, oldalról Nathanra pillantok – lehet, hogy ő bántotta Callie-t? A zöld jelzés csipogása figyelmeztet, hogy most biztonságos az átkelés. De ahogy Nathan megragadja a könyökömet, és átkormányoz az úton, mindent érzek, csak biztonságot nem, és azon gondolkozom, hogyan fogok megszabadulni tőle.

NEGYVENEGYEDIK FEJEZET – Köszönöm a felajánlást, hogy elviszel, Nathan. De inkább fogok egy taxit. – Igyekszem, hogy a hangom vidám és könnyed legyen, amikor leintek egy kocsit. – Később majd felhívlak. – De mi lesz… – kezdi, én azonban már kászálódom is be a hátsó ülésre, és becsapom magam mögött az ajtót. Ahogy elhajtunk, elfordítom a fejemet, hogy kinézzek a hátsó ablakon, és a sokk Nathan arcán szinte tapintható. Negyvenöt perc múlva megérkezem Tomékhoz. Sápadt, amikor kinyitja az ajtót, de üdvözlésképpen megölel, és megkérdi, hogy vagyok. – Én jól. És hogy van Amanda? – Lehalkítom a hangomat, amikor belépek az előszobába. – Egyre rosszabbul. Nem tudom, mit tegyek! – Arcán minden vonásba aggodalom vésődött. – Miért nem tart egy kis szünetet? Menjen el sétálni! Majd én itt maradok vele. – Jólesne egy séta, de… – Látszik, hogy tépelődik, amikor a lépcső felé pillant. – Amanda rendben lesz, megígérem. Talán észre sem veszi, hogy maga elment. – Köszönöm. Nem maradok sokáig. Belebújik a cipőjébe, és én felmegyek a lépcsőn. Nem tudom, Amanda ébren van-e. Bedugom a fejemet a hálószoba ajtaján, és próbálok nem visszahőkölni az izzadság és kétségbeesés

savanyú szagától. – Amanda? – suttogom. Alig látni a félhomályban, és lábujjhegyen áttipegek a szobán az ágyban kucorgó alak felé. A takaró lágyan emelkedik és süllyed, ahogy horkol, és a legnagyobb csendben kimegyek. Tétovázom a lépcső tetején. A rumli szoba jobbra van tőlem. Tárva-nyitva áll az ajtaja. Látom a Callie holmiját tartalmazó dobozokat, és lenézek a hallba. Lehet, hogy Tom órákig nem jön vissza. Amanda alszik. Nem származik semmi rossz abból, ha egy gyors pillantást vetek a dolgokra, igaz? *** Megpróbálom egészen halkan kinyitni az első dobozt, de a papundeklifülek egymáshoz surlódnak, és néhány másodpercenként megállok, hogy Amandára füleljek. Az első doboz ruhákkal van tele, és belenyomom a kezemet a puhaságba, de semmi mást nem érzek, úgyhogy megnézek egy másikat. Drótok összevisszaságát emelem ki, és alatta egy iPadet találok. Kinyitom a mágneses tokot, a képernyő azonban sötét marad. Megtalálom a megfelelő vezetéket, és bedugom egy konnektorba. Az akku jele pirosan villog, de néhány perc múlva már azt mutatja, hogy tölt, és amikor bekapcsol, izgalom fog el. Megnyitom a Safarit, de nincs internetkapcsolat, és létre kell hoznom egy hotspotot az én telefonomról, mielőtt újra próbálkozom. Callie szörfölési története üres. Csalódottan fordulok az e-mailjeihez. Legörgetem őket, de semmi érdekeset nem találok. Receptek, amelyeket Amanda küldött neki, YouTube, vicces macskák videók, amelyeket Sara továbbított a

munkahelyéről. Átlapozom az applikációit. Words with Friends, Air Hockey, Tetris. Megnyomom az Evernote ikonját. Van egy fájl kertészkedésről. Jegyzetek bokrokról. És egy „repülés” jelzésű folder. Ezt megnyitom, és találok egy linket egy oldalhoz, amely árakat kínál két egyirányú jegyre Spanyolországba. Callie nyilván segített Sophie-nak és a barátjának az utazásuk lebonyolításában, de csodálkozom, hogy a jegyek miért csak oda szólnak, amikor Tom és Amanda arra számítanak, hogy Sophie bármelyik nap visszajöhet. Van egy másik fájl is, és ez linkeket tartalmaz egy rövidlejáratú kölcsönhöz szóló applikációhoz, de mielőtt többet is elolvashatnék, mozgást hallok Amanda szobájából. Kihúzom az iPadet, és mindent halkan visszateszek oda, ahol találtam. Aztán kisurranok a szobából, és kopogok Amanda ajtaján. A hátán fekszik, és a semmibe bámul. Keze a takarón pihen, és a hálóinge ujjából kilátszó csuklói vékony hasonlítanak; egy rossz mozdulat, és eltörnek. – Hogy van, Amanda?

ágakhoz

– Fáradtan – suttogja, bár csak most ébredt fel. – Hoztam magának valamit. Szétnyithatom a függönyöket? Feje alig mozdul, de úgy látom, mintha bólintana. Megkerülöm az ágy lábát és elhúzom a függönyöket, aztán kinyitom az ablakot. Meleg mézes fény önti el a szobát. Máris kevésbé fülledt. A matrac besüpped és nyikorog, amikor leereszkedem az ágy szélére. Amanda feltámasztja magát egy párnával, én pedig elhúzom a táskám cipzárját, és kiveszem a festményt. Keze reszket, és órákig tart, mire lehámozza a selyempapírt.

Amikor már kicsomagolta a képet, döbbenten látom, hogy gyötrelem ül ki az arcára, ahogy a festményt bámulja. Többet lát a jelenetben, mint amennyit én képes volnék belelátni. – Sajnálom. Nem akartam felizgatni! – Nem izgattál fel. Nagyon kedves tőled, hogy gondoltál rám. – Ma vettem egy amatőr művészeti kiállításon. Azokra a képekre emlékeztetett, amelyeket maga festett. – Imádtuk a tengerpartot. Mindnyájan. Gyerekkoromban én külföldi nyaralásokhoz voltam szokva. Garantált napsütéshez, de Tom és én ezt nem tudtuk biztosítani a lányoknak. Az Owl Lodge Caravan Parkba jártunk Newley-On-Sea-be, évről évre, és a lányok imádták. Még akkor is, amikor az eső olyan hangosan verte a lakókocsi tetejét, hogy vattát kellett tömnöm a fülükbe, hogy el tudjanak aludni. Callie-nak és Sophie-nak pontosan ilyen rózsaszínű vödre volt, mint ez. Végighúzza az ujját a dudorokon, amelyeket az ecset húzott a festékben. – Szép emlékek. – Nem fogtam fel, milyen szerencsés vagyok. – Amanda könnyekben tör ki. Felállok, és kicsavarom a testemet, hogy fölé hajoljak és megöleljem. Pólóm átnedvesedik a bánatától. Tartom, miközben a teste rázkódik, nem figyelek a kezemet szurkáló ezernyi tűre és a hátamat gyötrő fájdalomra, amíg Tom haza nem ér. *** Nagyon hosszú nap volt, és kimerült vagyok, de amikor

kinyitom a lakásomhoz vezető közös ajtót, ösztönösen megérzem, hogy valami baj van. Émelyítően édes illat érződik a levegőben. Először az idegeimmel magyarázom – érthető, hogy a Neillel átélt tegnapi tapasztalatom után mindentől cidrizek – de ahogy belépek, meglátom. A lépcsőkön szétszórt liliomokat és rózsákat. A virágokat, amelyeket Nathan kocsijában hagytam. A fonott kosár, amelyben hozták őket, törötten és kitekeredve hever szanaszét, mintha rátapostak volna. Ahogy állok és bámulom a jelenetet, vér tolul az agyamba, és megingok a lábamon. Egyik kezemet a falnak támasztom, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. Az ajtó becsapódik mögöttem, és a gyomrom kemény csomóvá ugrik össze a félelemtől. Hátranyúlok, újra kinyitom az ajtót, és hagyom, hogy megint becsapódjon, mintha elmentem volna, aztán bebújok a lépcső oldalán sötétlő árnyékba, várom, hogy lépések dobogjanak le a lépcsőn. Ott maradok elrejtőzve, a lehető legkisebbre húzom össze magam, miközben peregnek a percek, végül görcsöt kap a lábam, kénytelen vagyok felállni. Nem hiszem, hogy van itt valaki. Lassan. Csendesen. Felóvakodom a lépcsőn, a nyakamat nyújtom, keresek egy mozdulatot az árnyékban, lábak csoszogását, és bár semmi sem történik, félelmem csak fokozódik, egyre fokozódik, amíg felérek a lépcső tetejére – és akkor már tudom. A bejárati ajtóm nyitva van. Valaki van a lakásomban.

NEGYVENKETTEDIK FEJEZET Számra tapasztom a kezemet, tökéletes csendben állok, fülemet hegyezem, hátha mozgást hallok odabentről. Semmi nem hallatszik, csupán halk nevetés a fölöttem lévő lakásból, és a tévéjük csendes mormolása. Arra gondolok, hogy felrohanok, de csak nemrég költöztek be, és még nem találkoztam velük, és különben is, a lakásomból semmi zaj nem szűrődik ki. Kinyújtom a karomat, ujjhegyem könnyedén érinti az ajtót, és óvatosan-óvatosan lökök rajta egyet. A zsanérok csikorognak, és leejtem a kezemet. Összefüggéstelen képek rontanak rám. Egy alak rejtőzködik az ajtó mögött; az ágyam alatt; a szekrényemben. Nem tudom rávenni magam, hogy bemenjek. Hátra lépek, a falhoz nyomom a gerincemet, félig-meddig azt várom, hogy valaki rám ront. Nem veszem le a szememet az ajtóról, miközben visszavonulok a földszintre, és amint kiérek, leereszkedem a járdaszegélyre, térdem közé ejtem a fejemet, várom, hogy elmúljon a súlytalanság érzése. Amikor ez megtörténik, és úgy érzem, képes vagyok beszélni, kiveszem a mobilomat a táskámból. Jött egy SMS Nathantól, és a lélegzetem megakad a tüdőmben, amikor elolvasom. „Remélem, jól van a barátod. A lépcsődön hagytam a csokrot x.” Nyugtalanság lopakodik a gyomromba, amikor ismét úgy érzem, hogy figyelnek. Mindkét vállam mögött hátranézek, mielőtt elkezdek számokat beütni a telefonomon. „Kilenc.” „Kilenc.” Tétovázom, ujjam megáll a billentyűk fölött. A

virágok bizonyíthatják, hogy Nathan itt járt, de ez még nem jelenti azt, hogy bent is volt a lakásomban. Hogy bárki bent volt a lakásomban. Vajon bezártam az ajtót, amikor elmentem? Egyáltalán becsuktam? Átkutatom zavaros agyamat, és a kétség egészben lenyel. Nem lehetek biztos. Gondolkozz, Jenna! Lecsukom a szememet, kezembe képzelem a kulcsaimat, és most kifejezetten erősen érzem, hogy becsuktam magam mögött az ajtót. „Többre van szükségünk, mint érzésekre, Miss McCauley!” A mód, ahogyan elküldtek a rendőrőrsről, még most is bánt, és nem akarom hívni a rendőrséget, ha nem vagyok biztos, hogy valaki betört a lakásomba. És nem vagyok biztos. Egyáltalán nem vagyok biztos. Akkor most mi legyen? *** Még mindig a járdaszegélyen ülök, amikor Sam megérkezik, vacog a fogam, pedig nem fázom. Csikorogva lefékez a dupla sárga vonalon. – Jen! Becsapja a kocsi ajtaját, és három lépéssel ott terem. Dülöngélve állok, és a mellére ölel. Gyapjúpulóvere dörzsöli az arcomat, de nem húzódom el. – A rendőrség odafönt van? – kérdi. – Nem hívtam fel őket. – Miért nem? Fogja a felső karomat, és hátralép, hogy a tekintetemet fürkészhesse. Remélem, nem látja a bűntudatot a szememben, és nem jön rá, hogy lefeküdtem valaki mással. – Nem vagyok biztos benne, hogy becsuktam az ajtót, amikor

elmentem. Tele volt a fejem. – Végül vallomást teszek. – Holnap van a biopsziám. Nem tudok tisztán gondolkozni. Nem akarom a rendőrség idejét vesztegetni. Alsó ajkamat rágom, nem szeretném elmondani neki, hogy napokkal korábban felkerestem a rendőrállomást, és most félek, hogy megint nem hinnének nekem. A dolgok, amelyeket elrejtek, kezdenek nagyobb súllyal esni a latba, mint az igazságok, amelyeket kimondok – a mérleg elbillen, lehúzza a megtévesztés. Felpillant a lakás ablakára. – Megyek, megnézem. Várj itt! Sam eltűnik a közös ajtón keresztül, és másodpercek telnek el, mire követem, lábujjhegyen tipegek mögötte, de amikor felér a lépcső tetejére, hangos suttogással megállítom. – Sam! Megfordul. – Talán mégis hívnunk kellene a rendőrséget. Lehet, hogy van bent valaki. Érzelmek vonulnak át az arcán. – Nem hagyom, hogy bárki bántson! – mondja, és belép az ajtón, mielőtt válaszolhatnék, hogy őmiatta, nem magam miatt aggódom. Sóhaj szakad ki belőlem, amikor utánamegyek. Ahogy jobbra pillantok, látom, hogy a nappaliban teljes a felfordulás. Könyveket rángattak le a polcokról, párnákat dobáltak a földre. – Menj, várj odakint! Feszült a hangja, és bár nem követem, amikor végigmegy az előszobán, ki sem tudok menni. Gyomrom csupán egy szoros,

kemény csomó, és lábam a padlóhoz ragadt. Sam sorra tűnik el a szobákban, aztán visszatér hozzám. – Senki nincs itt, de hívnunk kell a rendőrséget! Félrelököm, és berohanok a hálószobába. – Ne érj hozzá semmihez! – kiáltja, de már túl késő. Fiókokon lépek át, amelyeket kihúztak a komódból, és a tartalmuk kiömlött, mint a festék. Térdre esem a szekrényem nyitott ajtaja előtt, és felemelem a felborított, üres faragott fadobozt. – Jenna? Hallom, hogy Sam szólít, de nem beszélek. Nem tudok beszélni. Eszelősen kutatok a zűrzavarban, megkeresek mindent, ami elveszett, egyenként visszateszem a tárgyakat a dobozba, de így már mindent beszennyeztek. Egy idegen megérintette őket, és lenyelem a torkomat maró savat. Ott van a citromszínű újszülött bébizokni, a puha krémszínű nyuszi az összegyűrhető fülével, a csöppnyi kezeslábas, amelyre egy összegömbölyödött, alvó sündisznót nyomtattak. Először nem találom az ultrahang felvételt, és bár a kép ráégett a szívemre, pánik fog el, aztán az ujjaim hozzáérnek a fényes papírhoz, és felveszem a lenyomatot az életről, amely soha nem élhetett. – Mindent megtartottál? – mormolja Sam. Nyers érzések vágnak mélyen a gyomromba, és magamba roskadok, fejemet a térdemre hajtom. Minden, amit soha nem beszéltünk ki rendesen, páraként függ a levegőben. Szeretném elmondani neki, mennyire sajnálom, hogy elvesztettem a babánkat, amikor a szívem feladta a próbálkozást, de a bocsánatkérések elakadnak a torkomban, a

könnyeimmel és a szégyenemmel együtt. Sam átkarol, miközben himbálom magam, hüvelykujja ritmikusan simogatja a tarkómat, és a bánatom foltja egyre nő. *** Kicsit furcsán éreztem magam, amikor takarókat és párnát hoztam Samnek, mintha vendég volna. Mintha ez soha nem lett volna az otthona. De hálás vagyok, hogy nem kell egyedül lennem ma éjszaka. Fekszem az ágyban, hallgatom, ahogy az eső dobol az ablakon. Olyan sokáig bámulom az utcai lámpát, hogy narancs színe elmosódik, és beleolvad a szénfekete égbe. Lehunyom a szememet. Holnap lesz a hat hónapos felülvizsgálatom, muszáj egy kicsit pihennem. A toalett lánca megcsörren, és víz zubog a padlódeszkák alatt a csövekben. Megnyugtató Sam lépteinek nyikorgó hangja, ahogy végigtopog az előszobán, de ahelyett, hogy bejönne a hálószobába és a hátamhoz simulna, csikorogva kinyílik a nappali ajtaja, és a kanapé rugói felnyögnek, ahogy lefekszik. Nem tud elcsendesedni. A kanapé nyekereg és nyögdécsel a súlya alatt, és azon tűnődöm, bejön-e, és ágyba bújik-e velem. Azon tűnődöm, akarom-e, hogy így legyen. A betörés óta a nyugtalanság rövid, éles robbanásokban lüktet át rajtam. Nem hívtam a rendőrséget. A zűrzavar, a szanaszét dobált papírjaim, számláim, rajzfüzetem ellenére semmi sem tűnt el, és nem tudok szembenézni azzal, hogy megpróbáljak mindent megmagyarázni, amikor az egész annyira zavaros a fejemben. Sam, amikor segített rendet rakni, néma maradt, miközben összeszedte Callie fotóit, amelyeket letéptek a

konyha falairól, de láttam az elképedést az arcán, ahogy megvizsgálta az agytérképem szétszaggatott darabjait. Észrevettem, hogy enyhén ingatja a fejét, miközben összefüggéstelen gondolataimat tanulmányozza. Vajon akkor is azt hinné, hogy az egész csak a fejemben létezik, ha nem rohanok oda a hűtőhöz, amikor beléptünk a konyhába, és nem állok oda az ajtaja elé, hogy ne lássa, amit én látok? A mágneses betűket, amelyeket négy szóba rendeztek: „HAGYJA ABBA A SZIMATOLÁST!”

NEGYVENHARMADIK FEJEZET – Semmi az egész! – Kezem az arcomhoz rebben, ujjhegyeim óvatosan megérintik a szemem alatt feldagadt bőrt. – Leestem otthon a lépcsőn. Hosszú volt a reggel. Magyarázkodtam, aggódó kérdéseket és együtt érző mosolyokat hárítottam el, de az igazságot aligha vallhatom be, ugye? Veled őszinte voltam. Túl őszinte, és tessék, hová juttatott ez engem! Egyedüllétre vágyom, és figyelem, ahogy az óra mutatói ketyegnek: másodpercek válnak percekké, percek órákká, míg végre elérkezik az ebédidő. – Kiugrom – kiáltok, és már rohanok is az ajtó felé, alig várok egy kis friss levegőt. Egy kis időt, amelyet egyedül tölthetek. Teret, ahol gondolkozhatok. Jeges szél fúj, leszegem a fejemet, és nekiveselkedem, ahogy átvágok a parkolón. Könnyű eső szitál, és arra gondolok, mennyire védtelen leszek, ha leülök a parkban, és eltűnődöm, mi volna, ha beugornék a szüleimhez, bár megígértem neked, hogy nem találkozom velük. Hogy senkivel sem találkozom. Ha te nem vagy ott. Elveszem a gondolataimban, alig látom az unalmas, szürke járdát, miközben sietek. És akkor észreveszem. A cipőt. A fényes fekete bakancsot. A te cipődet. Felemelem a fejemet, és ott ülsz a falon. Aktatáska a lábadnál. Nem bánod, ha veled ebédelek? – mondod, és a szívem

összeszorul.

NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET Kipattan a szemem. Valaki fogja a bokámat. Megpróbálok kirúgni, testem sikamlós az izzadságtól, de nem tudom megmozdítani a lábamat. Szívem a torkomba ugrik, aztán észreveszem, hogy csak az ágynemű gubancolódott össze a bokám körül. Előrehajolok, kiszabadítom magam és felülök, lassú és mély lélegzeteket veszek, amíg lelassul a pulzusom. Jól vagyok. Biztonságban vagyok. Lépések kopognak a nappaliban, és ismét elfog a pánik, de aztán eszembe jut, hogy még itt van. Sam. Nyikorgást hallok a fal túloldaláról, ahogy Sam újra megfordul a kanapén. Bedugom a kezemet az ágytámla rúdjai közé, és hozzányomom a tenyeremet a hűvös vakolathoz, ami elválaszt bennünket. *** – Jó reggelt! Sam halkan belép a konyhába, mezítláb, a haja szanaszét áll. Felveszi a teáskannát, rázogatja, aztán odaviszi a mosogatóhoz, és megnyitja a csapot. Megfordítom az új agytérképet, amelyet most rajzoltam, arccal lefelé fekszik előttem az asztalon, és a mostanra már kihűlt csésze kávémat dajkálom. Órák óta fenn vagyok, végigvettem a gyanúimat. Túlságosan féltem, nem mertem újra elaludni. Ki hagyta a figyelmeztetést a hűtőmön? Vissza fognak jönni? Koffein vibrál

az ereimben, és fészkelődöm a helyemen. – Összetörtnek látszol. – Sam kihúz egy széket, és egy pillanatra lehunyom a szememet, amikor a szék lábai csikorogva végigcsúsznak a padlón. – Nézd, Jen. Beszélnünk kell. Alaposan. Megfeszülök a szavaitól, és felállok. Valami átsuhan az arcán, ami lehet sértettség, de bosszúság is. – Ez nem a megfelelő idő, Sam! – Nem tudom, hogy a betörésről vagy a bébiről akar beszélni. – Fel kell készülnöm a kórházra. – Hogyan érzel a mai biopsziával kapcsolatban? Az arcán tükröződő együttérzéstől felforrósodik a torkom. – Jól. De a hangom túl vidám, és amikor a zuhany éles tűi alatt állok, erősebbre csavarom a vízsugarat, nehogy meghallja, hogy sírok. *** Nem emlékszem, éreztem-e valaha ilyen fáradtnak magam. Zúg a fejem, és talán nem kéne dolgoznom, de papa csak 11.30-ra jön értem, hogy elvigyen a kórházba. Miután Sam elment dolgozni, sötétnek és üresnek éreztem a lakást, a legkisebb hangra is összerezzentem, és nem akartam egyedül ott maradni. De most itt vagyok, óriási erőfeszítésembe kerül, hogy mosolyogjak az ügyfelekre, hogy megnyugtassam őket, minden rendben lesz a kedvencükkel, bár nem mindig hiszek ebben. Rossz dolgok is előfordulnak. Kinyílik a rendelő ajtaja, és a hirtelen huzat felemeli a papírokat a recepciós asztalról. Egyik kezemmel rájuk csapok,

mielőtt elrepülnének. A szállítóautó sofőrje kiékeli az ajtót, barna papundeklidobozokat cipel be a kisteherautó hátuljából, és halomba rakja őket a várószoba sarkában. – Úristen! – mondja Linda. – Mik ezek? – Az orvosságrendelés. De még soha nem láttam, hogy ennyi érkezett volna. A dobozokban mintha ólomsúlyok lennének, ahogy egyik kimerült lábamat erőltetem a másik elé, míg az egészet bevisszük a raktárszobába. Linda egy ollóval átvágja a csomagolószalagot, és a padlón térdelve kipakoljuk a dobozok tartalmát. Amikor befejezzük, Linda a sarkára ereszkedik. – Jenna, háromszor akkora mennyiség van itt, mint amire szükségünk van. – Hangja határozott. – Tényleg azt hiszem, végig kellene gondolnod, hogy szabadságot veszel ki. Aggódom… – Jól vagyok. Talán az áruházban követtek el hibát. Biztos vagyok benne, hogy a múlt heti megrendelés ismétlését küldtem át e-mailen. – Ráncolom az arcomat, próbálok emlékezni, de agyam tele van sötét lyukakkal. Ha őszinte akarok lenni, arra sem emlékszem, hogy feladtam-e a rendelést. – Elhozom a szállítási levelet az asztalomról. A recepción csöng a telefon, egy kutya csahol, vizelet csöpög egy macskahordóból, és a szag erős és savanyú. Fogalmam sincs, mihez fogjak először. Alig tudom kezelni a dolgokat. – Jenna! Mrs. Bainbridge aggódó kiáltása ráz fel a gondolataimból. Átbotorkált az ajtón. Könnyek ömlenek végig aggodalomtól szürke arcán. Caspert dajkálja a karjában. Összerázkódom a Jack

Russell látványától, de a kutya csendes. Túl csendes. Nem veszek tudomást elsöprő nyugtalanságomról, kényszerítem magam, hogy átvegyem az állatot tőle, és ahogy lenézek nyitott szájára, kilógó malacrózsaszín nyelvére és tűhegyes fogaira, kezd a képe elhomályosulni. – Mi történt? Linda hangja kiránt a kábulatomból, és hálásan átadom neki Caspert. Annak ellenére, hogy kicsi, holtsúlynak éreztem a karomban. – Így feküdt a kosarában ma reggel. A konyha borzalmas állapotban volt. Mindent összerondított a hasmenés. Meg fog halni? – Mrs. Bainbridge hangja reszketős. – Mindent megteszünk, amit tudunk. Követem Lindát a kezelőszobába, ahol leteszi a kutyát az asztalra. – Megleszel egy percig vele? Be kell fejeznem a nyulat a szomszéd szobában. – Megleszek, persze – mondom. Össze vagyok törve, de robotpilótával működöm, amikor beteszek egy kanült Casper vénájába a lábán, aztán rákötöm az állatot egy infúzióra. Felakasztom a folyadékkal teli zacskót, és finoman megnyomom, amíg megindul a csepegés a csövön. Behívom Mrs. Bainbridge-t. Ajka reszketni kezd, amikor meglátja kedvencét. – Mi baja van? – Nem tudjuk biztosan, amíg nem végzünk el néhány tesztet. Most kritikus, de stabil az állapota. Amint ön aláírja a beleegyező nyilatkozatot, vért veszünk tőle. – Mrs. Bainbridge

keze reszket, amikor átveszi a felé nyújtott tollat. Az aláírása alig olvasható. Visszakísérem a recepcióra. – Eltarthat egy ideig. Talán jobb volna önnek, ha otthon várakozna. – Szeretnék itt maradni. Majdnem egy órával később még mindig a tesztek eredményeire várunk. Már három csésze tejes teát készítettem neki. Iszogatja őket, miközben én a kezét fogom, és hüvelykujjammal simogatom száraz, májfoltos bőrét. – Már nem tarthat túl sokáig – mondom, tudatában annak, hogy hamarosan el kell indulnom a kórházba. Aggaszt, hogy ott kell hagynom őt. – Megnézhetem? – Előbb látnom kell. – Megpaskolom a kezét. Casper az oldalán fekszik a ketrecében, lába merev, sehová nem néző szeme üveges. – Lélegeztetőt! – kiabálom, bár ahogy ránézek, tudom, hogy túl késő. Lépések dobognak be a szobába. Mikor megfordulok, Linda, Kelly és Rachel áll némán mögöttem. – Casper… – A kutya felé intek. – Szegény Mrs. Bainbridge! Szegény Casper! Gombszeme mintha engem figyelne, és egy lepedőt terítek mozdulatlan testére. Ahogy felállok, észreveszem, hogy Kelly felcsíp valamit a mosogató mögül. – Jenna? – szólít meg. Hideg, kemény pillantásától megdermedek. – Mi van? – Ezeket találtam. – Kinyitja a kezét, és két üres inzulinos fiolát

látok. – Ma te használtad elsőként ezt a szobát. Te öntötted ezt Casper infúziójába? Te okoztál neki rohamot? – Természetesen nem! Nagyot nyelek. Miért bámul mindenki rám? – Nem titok, hogy félsz tőle! – mondja Kelly. – Soha nem tennék ilyet! – A kutya felé intek a kezemmel. Várom, hogy Linda vagy Rachel kiáll mellettem, de egyik sem teszi. – Újra elemezzük a vérét – mondja Linda a homlokát ráncolva. Nem én voltam! Lesújt a gondolat, hogy ilyen ostoba hibát követhetek el. De miért volna ez hiba? Kizárt dolog, hogy inzulin lehetett az infúzió közelében. Szándékos volt! Fáradt és összezavarodott vagyok, de még ha figyelembe vesszük is a homályt, amelyet a gyógyszereim okoznak, ezt nem tehettem. Egyszerűen nem tehettem! Összeszámolom a dolgokat, amelyek rosszul sikerültek, amióta visszajöttem dolgozni. Hiányzó megrendelések. Túlrendelések. Helytelen dózisok. Nő a haragom, és elvakít a düh, ahogy hirtelen minden a helyére kerül. – Te voltál! – Ujjammal Kelly mellébe bökök, és ő hátratántorodik. – Megpróbálsz befeketíteni! Hogy elveszítsem a munkámat, és te kaphasd meg! Te… te kibaszott kurva! Meglököm. Fejét a falba veri, szeme kitágul a sokktól és fájdalomtól. Felé ugrom, de Rachel megragadja a karomat, ujjai keményen a csuklómba vájnak. – Hagyd abba, Jenna! Kelly nem tenne ilyet! Lerázom magamról Rachelt, és most neki támadok.

– Akkor te voltál? A számítógépen dolgoztál szombaton, amikor megérkeztem. A rendeléseimmel szórakoztál? – Tudom, hogy teljesen kijöttem a sodromból, de nem vagyok képes lehiggadni. – Nem titok, hogy le vagy égve! A részeges apáddal és az öcséddel, akit támogatni kell. Ha engem kirúgnának, te kapnád a vezető pozíció bérét. Vagy Samre hajtasz? Mesélt nekem a hátam mögött folytatott intim kis beszélgetéseitekről! Ömlenek a szavak a számból, mérgezőn és gonoszul, és közben a harag savként bugyborékol a mellemben. – Köszönöm, barátnőm! Én voltam az, aki fedezte a hibáidat. Kinyitom a számat, hogy válaszoljak, de Linda megszólal. Halkan és nyugodtan. – Azt hiszem, legjobb lesz, ha most hazamész, Jenna. – Linda, egyszerűen nem hiheted el, hogy ezt tettem! Évek óta ismersz! – Nem tudom, mit gondoljak, de a rendelőm tele van páciensekkel, itt egy magyarázatra váró halott kutya, és az asszisztenseim ordítoznak egymással. Mindnyájatokkal beszélek majd, ha megnyugodtatok és megvan Casper vérvételének az eredménye, de közben, Jenna, a Kelly elleni támadásod fényében azt szeretném, ha most elmennél! – Én szeretném elmondani a hírt Mrs. Bainbridge-nek. – Tudom, mennyire össze lesz törve. Linda Kellyre pillant, aki kezével a tarkóját szorongatja. Nem löktem meg ilyen erősen. – Kimehetsz a hátsó ajtón – mondja Linda. – Rendben! Meglököm az ajtót. Nekicsapódik a falnak. Felkapom a

táskámat, és kiviharzom a vészkijáraton. Először fürgén sétálok, de az adrenalinhullámok fokozatosan lecsillapodnak, és a tempóm lelassul. Lehet, hogy elvesztettem a munkámat? Nő az aggodalmam, most erősebben és gyorsabban. Lehet, hogy elvesztettem Rachelt? Semmi sem olyan romboló, mint a gyanú. Felfal engem, kívül-belül. Rachel nem tett volna ilyet. Ugye? De a bizalmatlanság rágja a gyomromat. Rachel nem tagadta, igaz? Ám akkor egy másik gondolat bukkan fel bennem, belevág a mellembe, megállít az utamon. Mi van, ha én voltam? Nem lehet tagadni, mennyi minden ment ki az eszemből az utóbbi időben. Homlokomra szorítom a kezem élét, ujjaim a fejbőrömbe vájnak, ahogy megpróbálom visszaidézni az utolsó órát, de attól a pillanattól kezdve, hogy Casper megérkezett, minden ködös, mintha réges-régen történt volna. Biztos vagyok benne, hogy csak sóoldat volt Casper infúziójában, de nem vagyok abszolút meggyőződve. Most úgy érzem, hogy senkiben sem bízhatok. Még magamban sem.

NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET 11.30-kor a sarkon várok, úgy, hogy ne lássanak a rendelőből, amikor papa megáll mellettem. Azt hittem, mama a kórházban fog találkozni velünk, de az utasülésből integet, és meghatódom, amiért félretették a nézeteltéréseiket, hogy ma mindketten mellettem állhassanak. Bemászom hátra, betakarózom a piros kockás takaróval, amelyet papa mindig magával hord „vészhelyzet esetére”, és olyan érzésem van, mintha meghittségbe burkolóznék. Lehetnék újra kicsi, becsatolva a kocsi hátuljában, miközben papa citromos cukorkát ropogtat, és mama azt mondja neki, hogy rossz felé megy. Egymás mellett sétálunk be a kórházba, és hála önt el, hogy van két ember, akikre még mindig számíthatok. A várószoba meleg és csendes, leszámítva egy kerekes ágy távoli kattogását. Fertőtlenítő zselét pumpálunk a tenyerünkbe, és grimaszolok, mert csípi a papír okozta vágást a kezemen. Kemény narancsszínű széken ülök, nem veszek tudomást az asztalon halomban álló idejét múlta magazinokról, és megkérdezem: – Nos? Ti ketten…? Egymásra pillantanak, és egy röpke másodpercig azt hiszem, hogy tévedtem, de papa megfogja mama kezét, és megszólal. – Igen. Beszélgettünk a Harryvel történtek után, és újra megpróbáljuk. – Ez briliáns! – mondom, és komolyan is gondolom.

– Megállapodtunk egy találkozóban egy olyan terapeutával, mint a te Vanessád, hogy kivesézzük a dolgokat. – Egy idegennek fogtok az érzéseitekről beszélni? Papa még az utat sem kérdezi meg egy idegentől, ha eltéved. – Bármit megteszünk, Jen! Könnyekben török ki. Forró, zajos könnyekben. – Jenna? Drágám. Azt hittem, örülni fogsz! – Mama kihalászik egy papír zsebkendőt a táskájából. – Örülök is! – Kifújom az orromat. – Boldoggá tesz, hogy valami jót is hallok. Minden annyira szörnyű volt az utóbbi időben, annyira nehéz, és azt hiszem… azt hiszem, elvesztettem a munkámat. – Miért? – Mama hangja éles. – Rengeteg hibát csináltam. Túl sok anyagot rendeltem. Rossz gyógyszereket adtam ki. Panaszkodtak rám, hogy udvariatlan vagyok az ügyfelekkel. A legtöbbre nem emlékszem, hogy elkövettem volna. Az orvosságoktól néha zavaros a fejem. Nehezen koncentrálok. Ma reggel… – Megtörlöm a szememet. – Casper meghalt, és Kelly egy inzulinos fiolát talált az infúziója mellett. Megvádolt, hogy szándékosan tettem az infúziójába. – Ó, Jenna! – Papa megszorítja a kezemet. – Annyira sajnálom! – De, papa, én meg Kellyt vádoltam meg azzal, hogy ő tette. Úgy gondoltam, hogy az állásomra hajt, és amikor tagadta… megvádoltam Rachelt. Azt mondtam, ki akar rúgatni, hogy ő vehesse át a vezető asszisztensi állást a pénz miatt. Mondtam néhány szörnyűséget a családjáról. Isten tudja, talán én voltam, aki inzulint kevert a sóoldatba. Halálosan fáradt vagyok. Jelenleg tényleg nem tudom, hogy mit csinálok.

– Egy pillanatig sem hiszem, hogy te voltál! – Papa odanyújt egy tiszta papír zsebkendőt. – Nem tudhatod. Múltkor teljesen elfeledkeztem arról, hogy elmenjek hozzád, nem így van, papa? Hogy elhozzam azokat a könyveket Lindának? És nem hívtalak fel, mama, ahogy megígértem. Állandóan elfelejtek dolgokat. Mindent összekeverek. Szegény Casper! Kifújom az orromat. Mama és papa váltanak egy pillantást. – Látom, még ti ketten is azt gondoljátok, hogy használhatatlan vagyok! Friss könnyáradat önt el. – Az isten szerelmére, Ken, mondd el neki! – csattan fel mama. – Mit mondjon el? Papa feláll, és fel-alá járkál a folyosón. – Ha te nem mondod el, majd elmondom én! – mondja mama. – Jenna! Papa leguggol elém, és a kezébe veszi a kezemet, mintha rettenetes híreket készülne közölni velem. – Amikor beteg voltál… – Nagyot nyel, és elfordítja a tekintetét, mintha a szavait próbálná rendbe szedni, mielőtt folytatja. – Nehéz volt. Mindenkinek. Teljesen elveszettnek éreztem magam, hogy nem tudok segíteni neked, és kellett valaki, akivel beszélhetek. Linda mindig olyan jó barát volt, de az egyik éjszaka elkövettem egy hatalmas, hatalmas hibát. – Beleharap az alsó ajkába. – Mondjuk úgy, hogy Linda és én, nos, túl közeli barátságba keveredtünk. Először nem is jövök rá, hogy mit ért ezen, és kérdőn mamára nézek, de ő kerüli a tekintetemet. És akkor felfogom.

– Lefeküdtél Lindával? – Elrántom a kezemet. – Hogy tehettél ilyet? Na és mama? És John? Hiszen a barátod! Ez megmagyarázza, miért hagyta papa abba a golfozást Johnnal olyan hirtelen. – Nem vagyok büszke arra, amit tettem. A fájdalomra, amit okoztam. Pillanatnyi őrültség volt, de, nos… ennél bonyolultabbá vált a dolog. Linda többet akart. Évek óta boldogtalan volt Johnnal. Megmondtam neki, hogy ő és én csupán ostoba hiba voltunk. Ez persze nem tetszett neki, bár kénytelen volt elfogadni. De teljes szakítást akart. Hogy többé ne legyen barátság köztünk. És nem akart a közeledben lenni. – Hát ezért voltatok mamával az ellen, hogy visszamenjek! Egyáltalán nem azért, mert aggódtatok, hogy megfertőzhetnek az állatok! – Drágám, hogyne aggódtunk volna! Természetesen aggódtunk! De… – És Linda! Folyton azt kérdi, képes vagyok-e ott dolgozni. És azt mondja, megérti, ha elmegyek. – Természetesen nem tud csak úgy kirúgni. Hogyan magyarázná ezt meg Johnnak? És nem szeretne mindenki előtt szívtelennek tűnni. Az operációd után. Azt hiszem, mindezt gyűlöletből teszi. Azt reméli, elmész, vagy talál egy megfelelő okot, amiért elküldhet. – És hagytátok, hogy visszamenjek oda dolgozni? – Mamára meredek, és most kényelmetlenül fészkelődik a helyén. – Miért nem mondtátok el? Nem hiszem el! És mama hogy bírta ki, hogy neki dolgozom? De aztán eszembe jut, hogyan próbált különböző irányokba

terelni az operációm óta, gyengéden rábeszélni, hogy gondolkozzam más dolgokról is, amiket csinálhatnék. Mama hosszan, reszketőn kifújja a levegőt. – Rendkívüli helyzet volt. Apád és Linda egyszer voltak együtt. Egyszeri hibát követtek el, és te már addig is oly sokat vesztettél. Samet, a babát, az egészségedet. A munkád volt az egyetlen, amibe kapaszkodtál. Nem vállalhattam a felelősséget, hogy azt is elvegyük tőled! – Hazudtatok nekem! Felállok, amikor az ápolónő közeledik, és bármennyire félek is attól, ami rám vár, megkönnyebbülés, hogy követhetem a kanyargó folyosókon. Egyszer sem nézek vissza a szüleimre. *** Elvisznek, hogy átöltözzek egy kórházi hálóingbe. Az egyik kötő hiányzik a hátán, és összefogom, ahogy csoszogok előre, tudom, hogy mindenki bámulhatja a fenekemet. Jó, hogy a legnagyobb bugyimat vettem fel ma. Dr. Kapur örül, hogy lát. Mindig úgy üdvözöl, mintha én volnék a kedvenc páciense, és annak ellenére, hogy tudom, mi következik, én is örülök a találkozásnak. A doktor jelentős része lett az életemnek, majdnem olyan, mintha egy régi barátot látnék viszont. Felmászom a keskeny gurulós ágyra, és erősen kapaszkodom, miközben a nővér egy pumpát nyomkod a lábával. Egyre följebb emelkedem, és az izmaim minden rántásnál megfeszülnek, ahogy próbálok nem leesni a padlóra. Elnémulok, és igyekszem elnyomni a rám törő pánikot, miközben dr. Kapur az iker lányairól szóló mesékkel tölti ki a

csendet, akik most mentek iskolába. Amikor először volt biopsziám, azt hittem, csak vicc, hogy ki kell venni egy darabot a szívemből, hogy megvizsgálják, és idegesen nevettem, amikor dr. Kapur azt mondta, hogy nem altatással, hanem helyi érzéstelenítéssel végzik. Pedig ő halálosan komoly volt. Feküdtem a hideg, kemény ágyon, a csupasz fehér mennyezetről fénylő ragyogó lámpákat bámultam, és próbáltam megnyugodni. Elhittem dr. Kapur megnyugtató szavait, hogy alig fogok érezni valamit. Katétert vezettek be a nyaki vénákon keresztül, hogy elérjék a szívemet, és amikor a szerkezet kivett egy darabot az élő szövetből, az enyhe húzás helyett, amelyet a doktor jósolt, éles rántást éreztem. Könnyek szöktek a szemembe, amikor elragadtak egy darabot a szívemből, és úgy éreztem, mintha egy nyúlüregbe zuhannék. Most angiogram vizsgálatot is végeznek. Szorosan összezárom a szememet, és megpróbálom valahová máshová képzelni magam, miközben leborotválják az ágyékomat. Megfeszül a testem, amikor a tű éles hegye behatol ebbe az érzékeny területbe. A rádió háttérzaja, a nővér halk, dallamos ír hangja elúszik, és mély lélegzeteket veszek. Erőltetem, hogy megnyugodjon a testem, és bár félig tudatában vagyok annak, ami körülöttem történik, sodródom, lebegek, felszárnyalok egy emlékbe, amely azonnal halálos rémülettel tölt el.

NEGYVENHATODIK FEJEZET Vízsugarak ömlenek a zuhanyból, elnyomják a hangomat, ahogy a hideg kék csempéhez préselem magam a fürdőszobában. Egyik kezemet a fülemre szorítom, megfeszülök, hogy halljam a hangot a telefon túlsó végén. Az én hangom először halk, de egyre hangosabbá válik, küszködöm, hogy meghalljanak. A kilincs megzörren, és összerezzenek, mellemhez szorítom a telefont. Várok. Rat-rat-rat. Az ajtó megremeg a keretében, és a pulzusom az egekbe szökik. – Kivel beszélsz? – Hangod sötét és dühös. – S, S, Senkivel! – Megszakítom a vonalat, és elcsavarom a zuhany tárcsáját. – Hallottam, hogy beszélsz. – Aligha lehet valaki itt velem! – vágok vissza. – Különben is, elvetted a mobilomat, igaz? Úgyhogy senkit sem tudok hívni! Szívem olyan hevesen ver, hogy csodálkozom, miért nem hallod. Remélem, nem emlékszel az eldobható telefonra, amelyet két évvel ezelőtt vettem, amikor meg kellett javíttatnom az iPhone-omat. Ha ezt is elveszed, nem tudom, mit fogok tenni. Az ajtókilincs újra zörögni kezd. Most erősebben, és a csempékhez nyomom a tenyeremet, hogy erőt gyűjtsek. – Nyisd ki az ajtót!

– Éppen törölközöm. – Ragaszkodom hozzá… – Egy pillanat… Nem vagyok vizes, teljesen fel vagyok még öltözve. Lerángatom a ruháimat, és magam köré tekerem a törölközőmet. Köhögök, amikor kinyitom a tükrös fürdőszobaszekrényt, hogy álcázzam a zajt, kimarkolom a tamponjaimat a dobozból, és belehelyezem a titkos telefonomat. Tamponokat szórok a tetejére, megrázom őket, hogy biztosan eltakarják a fekete plasztikot. Visszateszem a dobozt a szekrénybe, és a tetejére rakom a Veetemet, aztán becsukom az ajtót. Leguggolok, végighúzom a kezemet a kád alján, és a vállamra rázom a vízcseppeket az ujjaimról. – Gyere! Ki! Most! Hangodnak éle van. Az a bizonyos éle. És mély lélegzetet veszek, mielőtt kinyitom az ajtót.

NEGYVENHETEDIK FEJEZET Később egy nappali osztályon fekszem, gyömbéres kekszet mártogatok egy csésze gyenge teába, és ahogy a cukor szétárad a szervezetemben, kezdem kicsit kevésbé reszketegnek érezni magam. Odanyúlok a táskámért, és beletúrok, hogy kivegyem a mobilomat. Még mindig dühös vagyok a szüleimre, de szeretném, ha mama tudná, hogy minden rendben ment. Aggódni fog. Van egy nem fogadott hívásom Lindától, és megfeszül az állam, amikor meglátom a nevét. Hangposta üzenetet hagyott, és kinyitom a telefonomat, hogy kitöröljem, de aztán a kíváncsiságom győz, és lejátszom. Jenna, én vagyok, Linda. Apád felhívott, és elmondta, hogy tudsz a… nos, hogy tudsz róla, és soha nem akartam… nem kellett volna… Mindegy, nem te voltál – úgy értem, Caspernél –, és én sem. Öreg volt, és már halott, amikor megtaláltad. Elküldöm neked a jelentések másolatát, hogy megnézhesd, ha akarod. A fiolák csak… ostobaságok voltak. És a többi ügy… Nézd, mi mindig annyira kedveltünk, John és én. John nincs jól. Tudtad? Vizsgálatokon megy keresztül, és nem szabad felizgatni. Remélem, elintézhetjük ezt magunk közt. Hívj fel. Kérlek. Ha van esélyem, hogy… Kifut az időből, és egy géphang opciók listáját ajánlja fel. Azt választom, hogy újra, meg újra meghallgatom az üzenetet, miközben a gyömbér szomorúsággal keveredik a gyomromban. John és Linda olyan sokáig részei voltak az életemnek. Megint

egy kicsit összébb szűkült a világom. *** Félig szundítok, amikor dr. Kapur bevonul a fülkémbe, és összehúzza körülöttem a függönyt. – Hogy érzi magát, Jenna? – kérdezi nagy hangon. Biztosan azt hiszi, hogy a vékony anyag hangszigetelőként működik. – Jól. A megszokott brit választ adom, mintha nem éppen most csípett volna ki egy darabot a szívemből, hogy tanulmányozza. – Semmit nem akar elmondani nekem? – kérdi, és ránéz a felíró táblájára. Megrázom a fejemet, és ő körmöl valamit, aztán bekattintja a golyóstolla végét, és a tollat bedugja a zsebébe. – Csökkentem az orvosságait, de két hét múlva szeretném újra látni. – Két hét múlva? – Rögtön a mellemhez kapom a kezemet, a legrosszabbtól tartok. – Valami baj van. – Fizikailag minden jónak tűnik. A jónál is jobbnak. – Biztatón mosolyog. – De a mellékhatásai kicsit… extrémek. És biztos akarok lenni, hogy az orvosságok csökkentése könnyít rajtuk. – Mellékhatások? – Annyi van, hogy azon tűnődöm, valami különlegesre utal-e. – A paranoiája. – Honnan tud erről? – Nem emlékszem, hogy említettem volna neki. – Vanessa mondta. – Vanessa? – Most én vagyok az, aki túl hangosan beszél. – Ő a terapeutám! Nem oszthatja meg…

– Vanessa nagyon szoros együttműködésben dolgozik velünk. Mi küldtük hozzá magát. Ha aggódik valamelyik páciensünk miatt, mint ahogy ez a maga esetében történt, teljes joga, hogy… – És mi van az én jogaimmal? Ez a bizalom elárulása! Bíztam benne! – Továbbra is bízhat. Megnyugtathatom, hogy nem beszélne meg… De a hangját elnémítja egy suttogás a fejemben: Ne bízz senkiben! *** Szinte csalódott vagyok, amikor azt mondják, hogy elmehetek, és amikor a mosolygó nővér átadja a kezelés utáni instrukciókat, meg hogy milyen mellékhatásokra figyeljek, és a telefonszámok listáját, amelyeket sürgős esetben fel kell hívnom, majdnem megkérdezem, hogy nem maradhatnék-e. Nem vagyok oda a gondolattól, hogy mamát vagy papát lássam, vagy visszamenjek a lakásomba. A nővér megkérdi, ki jön értem, és azt felelem, hogy a szüleim itt vannak valahol, valószínűleg a kávézóban. Felajánlja, hogy felhívja őket, de elhárítom, hogy majd én megteszem. Lassan öltözöm, és amikor már nem tudom elkerülni, fogom a telefonomat. SMS jött egy ismeretlen számról, és amikor kinyitom, érzem, hogy összeszorul a torkom. „Remélem, megkapta tegnap a hűtőjén hagyott üzenetet? Nagyon nem szeretném, ha baleset érné MAGÁT!”

NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET – Vedd be! – Nem! – Nyisd ki a szád! Ajkam közé erőlteted a hüvelykujjadat, és keményen rányomod az alsó fogaimra. Megpróbálom hátravetni a fejemet, de az ujjaid az államat markolják. Könnyek szöknek a szemembe, és mindkét kezemet a karodra kulcsolom, megpróbállak ellökni, de gyenge vagyok. – Rajta! – mondod. – Jobban fogod érezni magadat tőle. Tudod, hogy így lesz. Kimerülten abbahagyom a harcot, és amikor lazítasz a szorításodon, hátrahanyatlom a székemben. – Csak egyet! Felém közelítesz, és megpróbálom egyik oldalról a másikra rázni a fejemet, de elfog a hányinger. A szédülés. A félelem. – A kedvemért. – Most ellágyul a hangod. Már képtelen vagyok küzdeni. Kinyitom a számat. A kapszulát a nyelvemre ejted. Keserű az íze. Egy pohár meleg vizet tartasz az ajkamhoz, és én nyelek. – Jó kislány! – mondod, miközben kisimítod a hajamat az arcomból, és ujjaid a szemöldökömet nyugtatják. Behunyom a szememet. Várom, hogy szétterjedjen a zsibbadás. Fokozatosan elernyednek az izmaim. Úgy érzem, mintha lebegnék.

Amikor legközelebb megszólalsz, hangod tompa, mintha nagyon távolról jönnél. Azt hiszem, azt mondod: „Csak azt szeretném, hogy jobban érezd magadat”, de már semmiben sem vagyok biztos. Hol elvesztem, hol visszanyerem az öntudatomat. Végtagjaim súlyosak, és nem tudom koordinálni őket. Mozgást érzékelek. Viszel, és küzdök, hogy kiszabaduljak, de mintha ólomból volna a testem. – Shhhh – csitítasz.

NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET Még remegek, amikor elgémberedve és összetörve felébredek a kanapén. Két napja volt a biopsziám, és azóta nem feküdtem le az ágyba. Valahányszor elalszom, mintha visszakerülnék Callie emlékeibe, és félek, hogy mit fogok látni, amikor becsukom a szememet. Félek álmaim sötétjétől. A dolgoktól, amelyekre nem mindig emlékszem, amikor izzadtan és sikítozva felébredek. A finomabb részletek elhalványulnak, kicsúsznak a tudatomból, és nem marad más, csak a sűrű, mindent elborító félelem. „Nagyon nem szeretném, ha baleset érné MAGÁT!”, így szólt az SMS a telefonomon, és biztos vagyok benne, hogy ha elvinném a rendőrségre, újra csak elküldenének. Nem lehet tudni, kitől kaptam, és olyan gondos a megfogalmazása, hogy talán nem is értelmezhető fenyegetésként – de én tudom, hogy az! –, és annak ellenére, hogy szüntelenül ellenőrzöm, be vane zárva a bejárati ajtó, el van-e húzva a lánc, nem mozdítottáke el a bútorokat, amelyeket az ajtó elé vonszoltam, amint hallok valami apró zajt, meggyőzöm magam, hogy valaki van itt velem. Megpróbálok ébren maradni azzal, hogy szakadatlanul kávét iszom, fel-alá járkálok a lakásban, az agytérképemet tanulmányozom, a végtelenségig googlizok. Tíz napja múlt, hogy a holttestet felfedezték a Burton Aerodrome-nál – a rendőrség miért nem azonosította még?

Ki járt a lakásomban? A helyi újságok nem jelentettek egyetlen betörést sem az elmúlt napokban, és azon gondolkozom, hogy a nálam történtek nem lehetnek-e valami módon összefüggésben Tom és Amanda betörésével. Visszamegyek Callie temetése napjáig, és ellenőrzöm az akkori archívumokat. Órákig kell olvasnom, mire megtalálom. Egy kis bekezdés jelent meg a betörésről, aztán napokkal később jött egy kommentár. A rendőrség két embert tartóztatott le a Chester Road-i betöréssel kapcsolatban. Minden ellopott tárgyat megtaláltak, kivéve a széfből elvitt készpénzt és egy különleges nyakláncot, amelynek a képét lent közöljük. A rendőrség kéri, ha bárkinek információja van erről a tárgyról. lépjen velük kapcsolatba az alábbi számon. Feltételezések szerint ez a két ember felelős egy sorozatbetörésért, amelyek mind akkor történtek, amikor a lakástulajdonosok temetésen voltak. A cikk alatt Amanda rubinttal és gyémánttal kirakott csillag alakú nyakláncának fotója látható. Egyik megnevezett férfi sem Neil vagy Owen, és arra gondolok, hogy a Toméknál történt betörésnek talán nincs is köze Callie-hoz, na de mi a helyzet az én betörésemmel? Agyam állandóan a hűtőn hagyott üzenetre ugrik. „HAGYJA ABBA A SZIMATOLÁST!” Ó, istenem. Annyira félek! Amikor hajnalodni kezd, lerogyok a kanapéra, vakon bámulom a sarokban világító tévét. A hangot lehalkítottam, hogy meghalljam, ha valaki újra be akar jönni a lakásomba. Hallgatózom. Állandóan hallgatózom. Száznyolcvannégy nappal ezelőtt Callie szívét átültették a testembe. Mostanában előfordul, hogy gyűlölöm őt, ezt a lányt,

aki lehetőséget adott nekem az életre. Nem tudom, hogy mit akar. Hogy mit akar elmondani nekem. Már nem tudom, mi valóságos és mi nem, és senki nincs, akivel beszélhetnék erről. Senki nincs, akiben megbízhatnék. Az ablakon kívül arany fénnyel feljön a nap, de még a napvilág első sugarainál is érzem. A rajtam nyugvó szemek szúrós tekintetét. Ahogy figyelnek. Várnak. És megint körbejárom a lakást. Benézek a szekrénybe, az ajtók mögé, az ágy alá, de senki sincs ott. Soha nincs ott senki. Fullad a torkom, amikor lenyelem az orvosságaimat. Folyik az orrom, és ég a homlokom. Haldoklom. A gondolat kéretlenül ugrik az agyamba, és eltaszítom. Természetesen nem így van! De mi van, ha mégis? Mi van, ha a testem kezdi elutasítani Callie szívét, és soha nem fogom megtudni Tom és Amanda kedvéért, hogy mi történt azon az éjszakán. Súlyos fejemet a kezemben dajkálom. A kapott figyelmeztetések ellenére újra meg kell próbálnom kideríteni az igazságot, de nem tudom, merre forduljak. A konyhában az agytérképet tanulmányozom, és ahogy a nap emelkedik az égen, visszatükröződik a hűtő fogantyújának ezüstjén. A ragyogó fényesség egy emléket idéz fel, ez alkalommal az én emlékemet, a Nathannál tett első látogatásról. Amikor kivittem a kerti székek párnáit Nathan fészeréből, és felborítottam egy virágcserepet. Ezüst csillant, mielőtt kirohantam a pók elől. Egy ajtókulcs. *** Belépek Nathan előszobájába, bezárom magam mögött az ajtót,

és a kulcsot a zsebembe csúsztatom. Majd visszateszem a fészerbe, mielőtt elmegyek. A ház mozdulatlan. Békés. De a csendet inkább ellenségesnek, mint megnyugtatónak érzem. Bár tudom, hogy senki sincs itt, Nathan dolgozik, csak résnyire nyitom ki a nappali ajtaját, aztán átpréselem magam, és lábujjhegyen az ablakhoz tipegek. Ledobom a táskámat, elemelem a függönyt, és kikandikálok az utcára. Végigveszem a lehetőségeket, hogy hol fordulhat ez a kalandom rosszra, és bár kerülget a nyugtalanság, nem látok szomszédot, aki a házra mutogatna, vagy aggódva beszélne a mobiltelefonjába. Nem hiszem, hogy bárki látott volna bejönni, és néhány perc után eléggé lehiggadok ahhoz, hogy megmozduljak. Nem tudom, mire számítok, hogy mit fogok itt találni, de egyszerre érzek izgalmat és félelmet. Pulzusom gyors és könnyű. Nem voltam még az emeleten, nem jutottunk el a kanapétól az ágyig azon az éjszakán. Ahogy visszaemlékszem, mit tettünk, ahogy érzem Nathan kezét a testemen, epét nyelek. A pihenőn három csukott fényes fehér ajtó áll előttem, és lassan belököm az elsőt. Ez a fürdőszoba, halvány fehérítő szag érződik benne. Pásztázom a szobát, látom a fonott ruháskosarat a sarokban, a kék csempéket a kád körül. Pontosan olyan, ahogyan az álmomban megjelent, és ha eddig lett volna akár egy csöppnyi kételyem, most teljes bizonyossággal tudom, hogy az álmaim Callie emlékei. Kinyitom a tükrös fürdőszobaszekrényt, de nincs benne se tamponos doboz, se Veet, csak Nathan árva borotvája és egy üveg aftershave. A hálószoba következik. A magas tölgyfa szekrény a sarokban áll, erről húzta le Callie a bőröndjét álmomban. Szóval tényleg

el akarta hagyni Nathant. Nehézkesen leülök a gondosan bevetett ágy végére, a steppelt ágytakaró egyenletesen lóg le és sima. Az SMS-ekre gondolok, amelyeket Callie az ismeretlennek küldött. Valószínűnek látszik, hogy viszonya volt, és Nathan rájött és megverte, és azon gondolkozom, hogy ez az első eset volt-e, vagy már korábban is megütötte? Nem tűnik erőszakos férfinak. „Figyelmes”, Tom így jellemezte. De azt hiszem, van egy finom elválasztó vonal a figyelmes és az uralkodó viselkedés között, és Nathan minden jel szerint átlépte ezt. Ha nem nullázza le a megtakarítási számlájukat, Callie talán előbb elhagyja. A gondolat, hogy Callie még most is élhetne, elszomorít, ugyanakkor ha ő még itt volna, akkor én valószínűleg nem. Talán úton volt, hogy találkozzon a szerelmével, amikor meghalt, talán a gyorskölcsön, amelyért folyamodott, megérkezett, és a boldog jövőjéről álmodozott. De csak spekulálok, és még ha határozott bizonyítékom volna is arra, hogy a lányuk boldogtalan volt Nathannal, nem mondhatnám el Tomnak és Amandának, és úgy érzem, valahogy cserbenhagytam őket. Száguldanak a gondolataim, és lüktet a fejem. Homlokomra nyomom a kezemet. Forró, amikor elveszem. Haza kéne mennem. Igazán nem érzem jól magam, de folyton az jár az eszemben, kivel lehetett Callie-nak viszonya. Owen volt-e, vagy Nathan egyik barátja. Beletúrok a szekrénybe és a komódba, nem tudom, mit szeretnék megtalálni, de nincs rendetlenség, amelyben kutathatnék, csak gondosan kivasalt és összehajtott ruhák. A harmadik hálószoba pontosan ilyen nett. Szabályos. Csak egy szimpla ágy és egy ágyneműtartós láda van benne. Felemelem a

láda tetejét, és barna bélelt borítékok üdvözölnek. Kiborítom az első tartalmát. Egy halom Valentin napi üdvözlőlapot és „Szeretlek” kártyát látok, és rettentően elszomorodom, amikor elolvasom őket. Callie és Nathan boldogok voltak egykor. A következő boríték szétválik a széleinél, és ahogy belenézek, döbbenten tapasztalom, hogy gumival összefogott bankjegycsomagokat tartalmaz, és amikor kiveszem őket, meglátok még valamit a boríték alján, ami megcsillan a fényben. Egy nyaklánc: csillag alakra formált rubintok és gyémántok. A függő, amelyet elloptak Amandától a betöréskor Callie temetésének napján. Miért van ez Nathannál? Emlékszem, Tom azt mondta, Nathan nem ment el a halotti torra, de hát ő csak nem tört be Tom házába? A következő boríték könnyű, és először ezt hiszem, hogy üres, de a kezem három útlevelet húz ki, és hátralapozok bennük a fotókhoz. Az egyik Nathané, a másik Callie-é és a harmadik Sophie-é. Sophie, akiről azt hiszik, hogy Spanyolországban van? Hogy lehet ott, ha az útlevele itt van? Nathannak tudnia kell, hogy Sophie nincs külföldön! Miért hazudik? És a lány miért nem lépett kapcsolatba a szüleivel? Egy gondolat döbben belém durván. Mi van, ha a repülőtéren talált holttest Sophie-é? Ezt próbálja Callie elmondani nekem? Hogy Nathan mennyire veszélyes? Émelygős érzés támad a gyomromban, miközben visszatuszkolom az útleveleket a borítékba. Kicsúsznak az ujjaim közül, ahogy összerezzenek egy csattanó hangtól. A kertkapu! Mindent felnyalábolok a padlóról, és beszórom a ládába, aztán visszatartott lélegzettel várok, azt remélem, a levélláda zörgését fogom hallani, hátha reklámanyagot tesznek

bele. Kulcs kaparja a zárat, és huzat csap meg, amikor kinyílik a bejárati ajtó. Nathan hazajött! Vadul körülnézek a szobában. Nincs hová elbújnom. És aztán gyomorszorító érzés fog el, ahogy eszembe jut. A táskámat a nappaliban hagytam!

ÖTVENEDIK FEJEZET Pánik bukdácsol az ereimben, ahogy Nathan lenti mozdulatait hallgatom. Aktatáskája puffanva ér a padlóra, cipője csattan a lábtörlőn. Kérlek, ne menj be a nappaliba, pörög az agyamban, mint egy mantra, de aztán belém döbben, hogy azt se szeretném, ha feljönne. Annyira megfeszülnek az izmaim, hogy úgy érzem, mintha kőből lennék. Nem merek megmozdulni. Alig merek lélegzetet venni. Egy nyikorgás. A lépcsők. Erre jön! Próbálok emlékezni, hogy visszatettem-e mindent oda, ahol találtam, de képtelen vagyok felidézni, hogy becsuktam-e a fürdőszobaszekrényt. Végtelenül csendesen odalépkedek az ablakhoz és kinézek, kétségbeesetten keresek egy másik kijáratot, pedig tudom, hogy ilyen nem létezik. Nathan léptei egyre közelednek. Izzadság gyűlik össze a gerincem tövében, a pólóm hozzám ragad. Meglep, hogy Nathan nem hallja szívem őrült dobogását. Egy másodpercig tökéletes csend van. Nyugalom. Miért hagyta abba a mozgást? Homlokomat az ajtóhoz támasztom, elképzelem, hogy a másik oldalon áll, és a kilincsért nyúl. Biztosan tudom, hogy az ajtók csukva voltak, amikor megérkeztem. Most tárva-nyitva állnak. Tudnia kell, hogy van itt valaki! Mit fog szólni, ha megtalál? Mit fog tenni? Egy mobil éles hangja metszi át a levegőt, és azonnal a zsebemhez kapok, de Nathan felcsattan: „Hello!”, és a csengés elhallgat. Nem az én telefonom szólt. Felsóhajtok a megkönnyebbüléstől, és elnémítom a mobilomat.

– Mi a szart akarsz? Dühösnek tűnik. Igazán dühösnek. Még soha nem hallottam, hogy így beszélt volna. Csiklandoz a torkom, és nagyot nyelek. Nem köhögök. – Megmondtam, hogy soha többé ne keress! – Pillanatnyi csend következik. – Tudom. Láttam. Ez aztán nem az én problémám! Szünet. – Hol vagy? … Baszd meg! Őrült dühösnek tűnik, és egy nyüszítés szakad ki belőlem. Számra tapasztom a kezemet, és lekuporodom, a sarkamra ülök. Túl kocsonyás a térdem, hogy állni tudjak. – Veszélyes játékot űzöl! Oké, holnap este. – Szünet. – Akkor tíz körül, aztán végeztünk. Érted? Soha! Többé! Ne! Keress! Csattanás hallatszik, és felugrik a vállam, de másodpercekkel később víz kopog a kádba, amikor megnyitja a zuhanyt. Tétovázom, hogy megmozduljak-e. Meg vagyok győződve, hogy észre fogja venni a nyitott fürdőszobaszekrényt, és rám veti magát, ha megpróbálok elmenekülni. A másodpercekből percek lesznek, és tudom, hogy nincs sok időm. Leveszem a cipőmet, egyik kezemben tartom, az ajtóhoz nyúlok, és lassan húzom magam felé. Nyikorog. Felkapom a fejemet, de még folyik a víz. A fürdőszobaajtó zárva marad. A lépcső végtelennek tűnik, ahogy egyenként veszem a fokokat, minden lépés, minden nyikorgás után megállok, és hátra nézek. Amikor leérek, kikapom a táskámat a nappaliból, és megpróbálom kinyitni a bejárati ajtót. Zárva van. Benyúlok a hátsó zsebembe a kulcsért, ekkor észreveszem, hogy valami megváltozott. Megállt a víz

zúgása. A fürdőszoba ajtaja egy kattanással kinyílik. Összeszorítom az ajkamat, nehogy egy hang eláruljon, és matatok, hogy minél gyorsabban kinyissam az ajtót. A padlódeszkák mozognak fölöttem. A zár kipattan. Árnyék vetül a lépcső szőnyegére. Ujjaim megragadják a kilincset. Jön! Kirántom az ajtót, és már kint is vagyok. Nagyon halkan becsukom magam után. Aztán futok. *** A düh Nathan hangjában, miközben telefonon beszélt, a sarkamban van, és ahogy rohanok, elképzelem, hogy az ujjai megragadják a vállamat, hátra rántanak, forró leheletét a nyakamba fújja. Szúró fájdalom nyilall az oldalamba, és a húsomba nyomom a tenyeremet, lábam lelassul, végül már egyáltalán nem mozog. Hátamat egy falnak támasztom, kezem a térdemen, összegörnyedek, levegő után kapkodok, szememet abba az irányba meresztem, ahonnan jöttem. Szívem a torkomba ugrik, amikor megjelenik egy alak a sarkon. De nem Nathan az. Megtörlöm a homlokomat a ruhám ujjával, és közben azon gondolkozom, hogy mit tegyek. Kimerült vagyok. Hányinger kavarog a gyomromban, és tudom, hogy nem érek el hazáig. Egy biopszia után általában napokig pihenek, hogy visszanyerjem az energiát, amelyet az eljárás fizikailag és lelkileg kiszívott belőlem. Nem hoztam el a pénztárcámat, és a lakásomon sincs pénz, úgyhogy nem tudok taxit hívni. Ilyen esetben felhívnám papát, de most nem tudom, mit mondanék neki. Ma reggel telefonált, de hagytam, hogy a mobilom átkapcsoljon üzenetrögzítőre, és

amíg eldadogott egy újabb bocsánatkérést, erősen lenyomtam a hüvelykujjamat, kitöröltem a hangot, amely régebben vigasztalást és megnyugtatást jelentett. Nagyot nyelek. Csíp a torkom, és lecsap rám az aggodalom, szorosan megragad, miközben a szervátültetett betegekről szóló rémtörténetek, akik fertőzéseket kaptak kórházakban, cápákként köröznek az agyamban. Minden elmúló másodperccel egyre jobban felforrósodom, amíg meggyőzöm magam, hogy lázam van, holott tudom, hogy ez lehet pánik, és igyekszem emlékezni a dolgokra, amelyeket Vanessa tanított. Kiegyenesítem a gerincemet. Mélyen beszívom a levegőt, kitolom a hasamat. Néhány lélegzetvétel után nyugodtabb vagyok. Higgadtabb. Lehunyom a szememet, és próbálom egy gyönyörű kertbe képzelni magam, ehelyett Nathan mérges arcát látom fölém tornyosulni. Bántotta Sophie-t? Az ő holtteste van a repülőtéren? Kipattan a szemem, és erőltetem, hogy tovább menjek. Kiveszem a telefonomat a zsebemből, és felhívom a számot, amelyet nem akartam felhívni. *** Úgy érzem, mintha ezer éve a kovácsoltvas padon ülnék, és már majdnem meggyőztem magam, hogy nem fog eljönni. Autók suhannak el leengedett ablakokkal, dübörög a basszus. Egyikük sem ő. A mögöttem lévő üzlet nyitott ajtajából elsöprő szappan- és fürdőbombaszag áramlik ki. Szantálfával kevert eper, levendulával kevert citrus. Fejfájás kúszik a szemem mögé. Végre itt van, és a megkönnyebbülés hulláma talpra emel. A járdaszegély felé lépek, és integetek.

– Köszönöm, hogy eljöttél, Sam! – mondom, és bemászom az utasülésre. Egy humbugot ropogtat, és már elérte a rágós részt a közepén, de bólint. Hátra hajtom a fejemet, miközben az irányjelző tiktakol, és besorolunk a forgalomba. A motor duruzsol, zene árad a hangszórókból, és a meghittségben megnyugvást lelek. Sam az úton tartja a szemét. – Jól vagy? – Gyengének érzem magam a biopsziám után. Elmentem sétálni, és nem tudtam, hol vagyok. Nem lett volna szabad olyan messzire merészkednem. – Akkor hazaviszlek. Haza. Tudom, hogy a lakásra gondol az üres szobáival és a szinte üres hűtőjével, de itt, ahol a testem beleolvadt az ülésbe és menta szagát érzem, miközben Ed Sheeran pengeti a gitárját és könyörög, hogy „adj nekem szerelmet”, jobban otthon érzem magam, mint bárhol. Biztonságban vagyok, és fájdalmas arra gondolnom, hogy Callie-nak nem volt ebben része. – Sam? Van időd, hogy előbb elvigyél valahova? *** A kocsi csikorogva befordul a pub parkolójába Woodhaven​ben. Úgy tűnik, egy emberöltővel ezelőtt volt, amikor megálltunk itt a tengerpartról hazafelé jövet. Ahogy rázkódunk a durva aszfalton, leesik egy szirom az ölemben tartott napraforgókról, amelyeket egy BP benzinkútnál vettünk. – Nem tudom, miért akarsz idejönni – jegyzi meg Sam. – Arról volt szó, hogy továbblépsz.

– Tudom. De képtelen vagyok lerázni az érzést, hogy valamit tennem kell, bár lehet, hogy az egészet rosszul képzelem. – A lehullott szirmot sodorgatom az ujjaim közt. Mintha bársonyt tapintanék. – Talán csak látnom kell, hol halt meg Callie, és tisztességesen el kell búcsúznom tőle. Azt hiszem, épp ott van fent. – Eltakarom a szememet a naptól, és felfelé mutatok az úton. – Ott az útkereszteződés, és azon túl a fa. Igyál valamit és várj meg itt. – Veled jövök – mondja Sam, és meghatódom az ajánlatától. – Köszönöm – mondom, amikor kilépünk a kocsiból. – De egyedül szeretnék lenni. – Természetesen! – csattan fel, és megrettenek. – Ez mit akar jelenteni? – Megint ellöksz magadtól! Ahogy mindenkivel teszed. – Én nem… – Ahogy Rachellel tetted! – mondja. – Megint meghitt beszélgetéseket folytattatok rólam? – Hogy vádolhattad meg azzal, hogy szándékosan bajba kevert a munkahelyeden, Jen? – Nem gondolkoztam normálisan. Közvetlenül a biop​sziám előtt volt, és… Különben tudom, hogy nem ő volt, Linda mondta… – Ehhez nem kellett volna Linda! – Tudom – mondom csendesen. – Sajnálom. – Nem tőlem kell bocsánatot kérned! – Pillanatnyilag úgy érzem, hogy mindenkinek bocsánatkéréssel tartozom. Nehéz eldöntenem, hogy hol kezdjem. Nézd, Sam…

– Nem tudom ezt tovább csinálni, Jen! Ezt, hogy próbáljunk meg barátok lenni. Rohadt nehéz. – Lenéz a lábára, és a kavicsokat rugdossa. – Sajnálom, Jen! Megiszom egy korsó sört. Szólj, ha végeztél, és hazaviszlek, hozzád. Ellépdel, és mindazok ellenére, amit mondott, attól szeretnék sírva fakadni, hogy a „hozzád” szóval utalt a lakásunkra. *** A fa egy tölgy, nagy és masszív, száraz fű és százszorszépek kuszasága pettyezi a gyökereit borító poros talajt. Végighúzom az ujjamat durva kérgén, keresem a roncsolást, amelyet Callie kocsija okozhatott, de csak egy egészen kis karcolást találok. Milyen gyorsan eltünteti a természet az élet jeleit! Majdnem olyan, mintha Callie sohasem lett volna itt. Mindkét tenyeremet a fa törzséhez szorítom, és lehunyom a szememet. A föld megindul a lábam alatt, elveszítem az egyensúlyomat, és teljes erővel nekiesem a fának, amikor az igazság eltalál, olyan keményen és fájdalmasan, mint egy tégla.

ÖTVENEGYEDIK FEJEZET – Állj meg, állj meg, állj meg! – NEM! – bömbölöd, és bár voltak az utóbbi időben viharos veszekedéseink, még sohasem hallottalak ilyen dühösnek. Közel préselem magam az ajtóhoz, és az ujjaim megragadják a hideg fémkilincset. Bárcsak kiugorhatnék, de túl gyorsan vezetsz! A szélvédő ablaktörlői sus-sus-sustorognak, ahogy az eső kalapál, és a reflektorok alig tudják megvilágítani az utat előttünk. – Lassíts le! – szinte suttogom. Az utak álnokok. – Lassíts le. Kérlek! Dübörgés

hallatszik,

amikor

egy

teherautó

elszáguld

mellettünk, éles fehér reflektoraitól vércseppekként csillognak a piros flitterek a ruhámon. A vibrációtól kinyílik a kesztyűtartó, a zárja sohasem működött rendesen, és ahogy megpróbálom újra becsukni, meglátom. Az iPhone-omat! Amelyet elvettél tőlem. Nem csoda, hogy nem találtam meg, amikor átkutattam a házat. Oldalra pillantok, szemed az előttünk húzódó útra tapad, és becsúsztatom a telefont a táskámba. A régi eldobható mobilt, amelyet eddig használtam, ostoba módon az íróasztalom fiókjában felejtettem ma, és óriási megkönnyebbülést jelent, hogy újra kapcsolatba lehet lépni velem. Tudom, hogy azt hiszed, helyesen cselekszel, amikor

megpróbálsz úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. De történt, és nem térhetünk vissza oda, ahol korábban voltunk. Én már nem ugyanaz az ember vagyok. És te sem, ha őszinte akarsz lenni. Hogyan is lehetnél azok után, amit tettem? Rángatózik az izom az arcodban, és olyan szorosan markolod a kormányt, hogy a vállad szinte a füledet súrolja. Felemeled a bal kezedet, és lerántod a nyaksálat a nyakadról, és ahogy lelököd a földre, hozzáérsz a gomblyukadhoz. A virágszirmok könnyekként záporoznak. – Azt hittem, ma este teszel egy erőfeszítést – mondod. – De a ma este nem arról szólt, hogy visszatérünk a normalitáshoz, igaz? Légy őszinte! Gondolod, hogy a dolgok újra normálisak lehetnek? Rettentő sok szívfájdalom érződik a hangodban. – Nem tudom, hogyan lehetnénk. Próbálkozom, de nem tudom elfelejteni! Valahányszor lehunyom a szememet, látom… – Nagyot nyelek, és megérintem még mindig sajgó arcomat. – Hazudnom kellett a szüleimnek. Azt kellett mondanom, hogy nekimentem egy szekrénynek. Micsoda klisé! Mindenkinek hazudok. Nem tudom tovább csinálni! Egyszerűen nem tudom. El kell mennem! Sajnálom. – Nem kell elmenned! – mondod. – Választhatsz, Callie. Kereshetünk új állást, elköltözhetünk, és újra kezdhetjük az életünket. Ha beleegyezel, hogy teljesen megszakítod a kapcsolatot, ez új kezdetet jelenthet. – Nathan – mondom, és dühödt tekinteted találkozik a pillantásommal. – Nem tehetem. – De hiszen boldogok voltunk valamikor! Újra azok lehetünk.

Választhatsz engem. – Annyira sajnálom! Megfordulsz, hogy rám nézz, és amikor a szemünk találkozik, egy pillanatra meglátom régi énünket. Duda üvölt, fékek csikorognak, gumik sivítanak, és mindkét kezemmel megragadom az ajtó kilincsét. – Nathan! – sikítok.

ÖTVENKETTEDIK FEJEZET Érzékeim dübörögve újra életre kelnek, és hunyorgok a fényességben. Nathan vezetett! Dühöm olyan forrón lángol, mint a nap az égen. Most itt vagyok, a baleset helyszínén, és a részletek gyémántélességgel jelennek meg az agyamban. A csillogó vörös ruha, amelyet Callie viselt az esküvői fogadáson. Nathan citromszínű nyaksála. Az a kibaszott szörnyeteg vezetett! Ő törte össze az autót. Láttam a dühöt az arcán, és éreztem Callie félelmét, amikor a nevét kiabálta. Lehet, hogy kikapcsolta Callie biztonsági övét? Szándékosan megölte a lányt? Nyilván elmenekült, és otthagyta őt haldokolva egy árokban. Micsoda kibaszott gyáva szemét! Visszabandukolok a pubhoz. Sam a kocsiban ül, és a telefonját babrálja. Nem szólal meg, amikor bekászálódom, és bekapcsolom az övemet. Elfordítja a kulcsot az indítóban, a kerekek felpörögnek, és egy porfelhőben elhagyjuk a parkolót. A hangszórókból Ed Sheeran és Taylor Swift mondják nekünk, hogy minden megváltozott, és Sam kikapcsolja a sztereót. De én nem töltöm ki a csendet. A gondolataim mérgezők. Pusztítók. Elégetik a hálámat, és ebben a pillanatban nem érezek mást, mint hideg, engesztelhetetlen gyűlöletet. Mindenki iránt, aki hazudott nekem. Mindenki iránt, aki megmentett. Aki hagyta, hogy ezt a féléletet éljem. Nem egészen a sajátomat. Nem egészen Callie-ét. Már tudom, mit

akart Callie elmondani nekem: Nathan ölte meg, és nem hiszem, hogy Callie békében nyugodhat, ameddig Nathan nem fizet meg ezért. Istenem, majd én gondoskodom róla, hogy megfizessen érte!

ÖTVENHARMADIK FEJEZET Tegnap éjjel félálomban hánykolódtam a kanapén, meg voltam győződve, hogy egyáltalán nem tudok majd elaludni, de amikor felébredek, még mindig őrült dühösen Nathanra, eszembe jut egy régebbi álom, amelyet róla és Callie-ról láttam valamikor. És ez egy ötletet ad. Szinte még sötét van, amikor kinyitom az állatorvosi rendelő ajtaját, majd bezárom magam mögött. Nincs sok időm. Linda mindig korán érkezik. A felkelő nap halvány csíkokban süt át a redőnyök lécein, de nem nyitom ki őket. Odarohanok a falon lévő dobozhoz, és kikapcsolom a riasztót. Visszatartom a lélegzetemet, amíg pity-pity-pityeg, de a kód nem változott, és a fények felvillannak egyszer, kétszer, háromszor. Bent vagyok. A raktárszoba sötét, de nem merem felgyújtani a foszforeszkáló fényeket. Sokáig búgnak, miután lekapcsolta az ember őket, és nem akarom, bárki megtudja, hogy itt jártam. Hogy rájöjjön, mit vittem el. Semmit sem fognak hiányolni a következő leltárig. Reszkető kézzel elhúzom a táskám cipzárját, és kiveszem a mobilomat. A zseblámpa applikáció segítségével átnavigálok a szobán. A veszélyes gyógyszerek szekrénye zárva van, és beütöm a kombinációt. Megszólal a csengő, amikor a bejárati ajtó kinyílik. A francba! Becsukódik. Tüsszentés készülődik az orromban, és rátapasztom a kezemet,

hogy visszatartsam. Linda magas sarkú cipőjének kopogását hallom kint a folyosón. A falhoz lapulok – kérlek, ne jöjjön be ide semmiért! –, és Linda megáll. Csiklandoz a torkom, és izgatottan nyelek, próbálom elnyomni a köhögést. Újra hallom a magas sarkú cipőket, amikor Linda elhalad az ajtó előtt. Kinyílik az irodája ajtaja, aztán egy csattanás következik, ahogy becsukódik mögötte. Csendben kitárom a szekrényajtót, és rögtön meglátom, amit keresek. Bedobom a fiolákat a táskámba, és centinként kinyitom az ajtót, szívem tamtamot ver. Egészen halkan végiglopakodom a folyosón, és kisurranok a vészkijáraton. A hosszú úton kerülöm meg a parkolót, hogy a körülötte lévő fal eltakarjon. Nem kockáztathatom, hogy Linda meglásson. Vajon kihívná a rendőrséget, ha tudná, mit vittem el? A fioláknak nincs semmi súlya, mégis úgy érzem, hogy a táskám nehezebb, mint volt. Lecsúszik a vállamról, és visszarántom. Ahogy kiosonok az utcára, üres gyomrom összerándul egy elhaladó busz kipufogógázától. Már nyolc óra van, és nagy a forgalom az úton. Autók száguldanak el mellettem, és emberek igyekeznek munkába. Ásításokat nyomnak el és az okostelefonjaikat bámulják, de úgy érzem, mintha a pillantásuk engem égetne. Mintha figyelnének. Elítélnének. Szinte azt várom, hogy valaki megállít, és rám süti a tolvaj bélyegét, aki vagyok. Kicsit szorosabban markolom a táskám pántját. Meg vagyok győződve, mindenki tudja, hogy mi van benne. Hogy mit tervezek. Leszegem a fejemet, meredten bámulom a járdát, és sietek,

ahogy csak tudok, de az izmaim fájnak, és rémesen melegem van. Lélegzetem gyorsabb, mint a lépteim, és fokozom a sebességemet. A fülemben zúgó vér először elnyomja őket. A lépéseket. Amelyek együtt gyorsulnak velem. Valaki követ. Kicsit elfordítom a fejemet, és egy mozdulat villan a szemem sarkában. Inkább érzem, mint látom, hogy valaki kinyúl, hogy megragadjon. Szinte gondolkozás nélkül átrohanok az úton. Fékek csikorognak, és a rémülettől megdermedek egy közeledő autó útjában. A másodpercek perceknek tűnnek, és mintha a világ lassítva mozogna, minden apró részletet érzékelek. A sofőr halálra vált arcát, ahogy kifeszített karral hátranyomja magát az ülésében. A bámészkodók ijedt sóhaját. Az üvöltő dudákat. Az autó kormányát elrántják, de a kocsi nem ugrik fel a járdára, amely tele van járókelőkkel. Egy hölgy babakocsit tol, egy idős úr súlyosan egy sétabotra támaszkodik. Még mindig egyenesen a kocsi útjában állok. Még mindig képtelen vagyok megmozdulni. Egy bicikli zörög, amikor a biciklista a földre esik, miután megpróbálja megúszni az elkerülhetetlent. Egy sikoly. Lehunyom a szememet, és várom az ütközést.

ÖTVENNEGYEDIK FEJEZET Fejem megrándul, kicsavarja a nyakamat, és éles fájdalom lövell a hátamba, ahogy visszarántanak a járdára, ahonnan épp most léptem le. Az autó, ami majdnem elütött, tovább hajt az úton, most sokkal lassabban, és a biciklista feláll és végigtapogatja magát, mintha ellenőrizné, vannak-e sérülései. A feszültség az izmaimban oldódni kezd, és reszketés fog el. Amikor a látásom kitisztul, és a hallásom visszatér a normálishoz, csak akkor érzékelem, hogy valaki még mindig markolja a karomat. Megfordulok, hogy szembenézzek vele, és megpróbálom lerázni, de még mélyebbre vájja az ujjait. – Rach? – Nagyot nyelek. – Mi a franc, Jenna? Egy autó elé léptél? – Nem láttam! Hitetlenség villan a szemében. – Ez egy főút! Mindig tele van autókkal. Jól vagy? Úgy nézel ki, mint egy rakás szar. Mikor aludtál utoljára? Megrántom a vállamat. – Ugye, nem akartál… tudod. Bajt okozni magadnak? – kérdi. – Istenem, dehogy! Kinek nézel? Némán tanulmányoz, és nem hibáztatom, hogy nem válaszol. Magam sem tudom már, hogy ki vagyok. Elengedi a karomat, és átteszem a táskámat a másik vállamra, a benne lévő fiolák tudatában. – Mit csinálsz itt? – kérdi Rachel. – Gondoltam, téged látlak,

amikor leszálltam a buszról. Megpróbáltalak utolérni. – Nem hiszem el, hogy még mindig Lindának dolgozol… – mondom, és a hangom élesebb a szándékoltnál. – Szükségem van a pénzre. Azért jöttél, hogy bocsánatot kérj? – Tőle? – Tőlem! – Ó, sajnálom – mondom, de a bocsánatkérésem még nekem is üresen cseng. Szórakozottan elnézek mellette felfelé az úton, a rendelő irányába. Aggódom, hátha Lindát kicsalta az autódudák kakofóniája. – Rach, mennem kell. Majd egy másik alkalommal bepótoljuk. – Sajnálom, Jenna. – Szeme fénylik, ahogy szomorúan megrázza a fejét. – Nem hiszem, hogy bepótolhatjuk. *** Kilenc óra előtt otthon vagyok, és még mindig reszketősnek érzem magam, miután majdnem elütött egy autó. Minden gramm erőmre szükségem van, hogy odahúzzam a telefonasztalt az ajtó elé, és miután megbizonyosodtam, egyszer, kétszer, háromszor, hogy a lánc be van akasztva, elvégzem az ellenőrzéseimet. Senki sem leselkedik az ágy alatt, vagy rejtőzködik a szekrényben. A nappaliban a kezemre húzom a ruhám ujját, és a mandzsettával megtörlöm csatakos szemöldökömet, aztán rázuhanok a kanapéra. Még órák vannak hátra, mielőtt Nathan hazamegy a munkából. Mielőtt el kell mennem. Párnát gyűrök a fejem alá, és Callie-ra gondolok. Arra, hogy mit fogok csinálni. Érte. Szívemre szorítom a kezemet. Értünk.

Súlyos a testem. Forró. Fájnak az izmaim, és a hajam nedves az izzadságtól. Azt mondom magamnak, hogy csak megfáztam, de minden múló pillanattal fokozatosan rosszabbul érzem magam. Mint ahogy tegnap gondoltam, talán fölszedtem valami vírust a kórházban. Kapar a torkom. Csak egy megfázás. De túlságosan is tudatában vagyok, hogy attól a másodperctől kezdve, amikor ezt a szívet beültették, a testem azon konspirál, hogy elutasítsa. Eddig csak az immunerősítők tudták megakadályozni, hogy a testem azt tegye, ami a természetéből következik, és kilökje, amit idegen szervnek érez. Ahogy a gyógyszereimre gondolok, eszembe jut, hogy olyan sietve, olyan állapotban távoztam ma reggel, hogy teljesen elfelejtettem bevenni a tablettáimat. De egy kihagyott dózis még nem okozhat bajt. Attól még nem érezném ilyen betegnek magam. „Tarts ki, Callie!”, mondom a szívem dobbanásainak. Csak képzelem, vagy tényleg lassabban ver? Gyengébben. Nem! Csak egy megfázás. Megpróbálom ülő helyzetbe tornászni magam, hogy elhozzam az orvosságaimat, de túl nehéz a testem, és visszahanyatlom. Küzdök, hogy nyitva tartsam a szememet, de nem tudom.

ÖTVENÖTÖDIK FEJEZET Fél öt van, amikor izzadságban úszva felébredek. A délután sötét és borongós. A nappali ablaka előtt viharfelhők gyülekeznek az acélszürke égen. Kapar a torkom, úgy érzem, mintha lenyeltem volna egy drótkefét, és olyan erősen köhögök, hogy ég a mellkasom. Csak egy megfázás. Az oldalamra gurulok, és az agyam visszaszáll egy fájó emlékhez: az első alkalomhoz, amikor elaltattam egy állatot. Keserű epe csípte a torkomat, amikor Linda megtöltötte a fecskendőt. Vadul reszketett a kezem, ahogy a durva szőrt simogattam. Maud, a Golden Retriever türelmesen várt a kezelőasztalon. Kiszáradt a szám. Nyelvem mintha feldagadt volna, ahogy mormoltam neki: „Nem fog fájni, drágám. Így lesz a legjobb.” – Ez nem szükséges! – mondta John. Linda némán állt mellette. – Tudom. Olyan halk volt a hangom, hogy én magam is alig hallottam. Kinyújtottam a kezemet, és amikor Linda beletette a fecskendőt a tenyerembe, rákulcsoltam az ujjaimat a hideg műanyagra. Linda azt akarta, hogy az összes állatorvosi asszisztens el tudja végezni az eutanáziát, bár felügyelet mellett csinálták. „Nem csak kiscicákról és kiskutyákról szól a történet”, szokta mondani. „Ha nem vagytok ugyanúgy felkészülve a rosszra,

mint a jóra, akkor nem a megfelelő munkahelyen vagytok.” És én bólogattam, és azóta sem vallottam be, hogy egész bensőm cseppfolyóssá válik, valahányszor arra gondolok, hogy tanúja voltam azoknak az utolsó lélegzetvételeknek. Hogy felelős voltam azokért az utolsó lélegzetvételekért. De azért megtettem. Fellököm magam. Fogy a kölcsönkapott időm. Minden múló perccel fokozatosan rosszabbul érzem magam. Callie elhagy. Testem elutasítja a szívét. Minden gyengülő szívdobbanás erre figyelmeztet, de ő még kapaszkodik belém, és igazságot akarok szolgáltatni neki. Szinte ugyanaz a lény vagyunk, Callie és én, és az álmaimból tudom, hogy Nathan uralkodott rajta: elvette a telefonját és a pénzét, és Callie félt. Nathan vezette az autót aznap éjjel – nem taxival ment egyedül haza, ahogy Tomnak és Amandának állította. Teljesen meg vagyok erről győződve, de hol a bizonyíték? Senki nem fog komolyan venni! Pedig minden, amit láttam, minden, amit éreztem, amikor a rohamom volt a baleset helyszínén, teljesen valóságosnak tűnt. De mi van, ha rosszul ítélem meg? Ez a gondolat, akárhányszor elhessegetem, mindig visszatér. Csend van. Mélységes csend. Bárcsak volna valaki, akivel megbeszélhetném a dolgokat, de ki? Vanessa nem hitt nekem, Rachel már nem akar barátkozni velem, és még Sam is lemondott rólam. A szüleimmel szinte nem beszéltem azóta, hogy megtudtam papa és Linda viszonyát. Nincs senki, akivel ezt megoszthatnám. Még ha keresztülviszem is a tervemet, akkor sem mondhatom el Tomnak és Amandának, hogy Callie halála elégtételt nyert. De én tudni fogom, nem igaz? Amit

megtenni készülök, az helyes, ugyanúgy, mint Maud esetében. De mi van, ha rosszul ítélem meg? Kivonszolom magam a konyhába, és hideg vizet fröcskölök az arcomra, aztán lenyelem a gyógyszereimet. Bekapcsolom a rádiót, halkan szól, hogy társaságot szolgáltasson, miközben állok, és az agytérképemet bámulom. A celluláris emlékezet kinyomtatott lapjait. Callie és a családja fotóit, amelyeket a Facebookról töltöttem le. Van egy kép a régi Amandáról, arca ránctalan, szeme összegyűrődik a nevetéstől, és tudom, hogy ha nem lenne Nathan, még most is az a nő volna. Nem az elaggott üres burok, amelyik nap, mint nap ugyanabban a székben ül, és a lányát gyászolja, akit sohasem fog újra látni. Másik dal szólal meg a rádión. Ed Sheeran énekel: „Kiss Me.” A mi dalunk Sammel, és egy pillanatra olyan éles, gyötrő fájdalom döf a mellembe, hogy összegörnyedek, és bele kell kapaszkodnom a szék szélébe, hogy megnyugodjak. Tudom, nem késő taxit hívni, hogy bemenjek a kórházba és kezelést kérjek, de ahogy felemelem a fejemet, újra meglátom Amandát, és a kétely legkisebb árnyéka nélkül tudom, hogy meg kell tennem. Meg kell ölnöm Nathant!

ÖTVENHATODIK FEJEZET Nathan kertajtója nyikorog, ahogy belököm. Izmaim megfeszülnek az idegességtől, amikor megzörgetem az ezüstözött kopogtatót. Nathan árnyéka az opálos üveg felé közeledik. Izzadság gyöngyözik a halántékomon. Csörögnek a kulcsai. Egyre gyorsabban ver a pulzusom. Kitárul a bejárati ajtó. Ott áll Nathan, vizesen a zuhanyozástól, törölközővel a derekán. Nyilván készül, hogy találkozzon azzal, akivel telefonon beszélt és megállapodott, hogy tízkor randevúznak. – Jenna? – Tétovázik egy pillanatig, zavart látok a szemében. – Bejössz? Ó, istenem! Tényleg képes vagyok megtenni? *** Nathan elment felöltözni, és azt mondtam neki, hogy készítek italokat. Tudom, hogy nincs sok időm, mielőtt lejön, de most, hogy itt vagyok a házában, nem tudom, képes vagyok-e végrehajtani. A konyhában a mosogatónál állok, kinézek a kertbe. Az eget vörösre csíkozza a tüzes lenyugvó nap. Úgy érzem, oda tudnék rohanni kitárt karokkal, hogy megérintsem. Olyan gyönyörű a világ! Az emberek csúfítják el, és szeretnék labdává gömbölyödni, és üvölteni az egész igazságtalanságától. A börtönök tele vannak erőszaktevőkkel, gyilkosokkal, gyermekbántalmazókkal – miért élnek ők, erős és tökéletes szívvel, miközben az én életem lassan elapad? De ha megölöm

Nathant, nem vagyok ugyanolyan rossz, mint ők? Egyszerűen nem tudom! Fejbőrömbe vájom az ujjaimat, mintha el tudnám hallgattatni a hangot a fejemben, amelyik azt mondja, ne tegyem ezt. Arra gondolok, hogy egyszerűn haza kéne mennem, de leszűrődik a lépcsőn, ahogy Nathan fütyörészik, mintha semmi gondja nem volna a világon, és ez tüskét szúr a dühömbe. Döntök. Kiveszek két poharat és egy üveget a konyhaszekrényből, és az egyik kehelybe erős és keserű Jack Danielst öntök. Nem tudom biztosan tartani a kezemet, és újra, meg újra megpróbálom kihúzni a dugót a fiolából, amelyet a munkahelyemről loptam, de mennél jobban igyekszem, annál jobban izzad a tenyerem. Az üveg csúszós, és a fogásom gyenge. Lerántom a konyharuhát a tűzhely melletti akasztóról, és újra megpróbálom. Most meglazul, megadja magát. Beleöntöm a tartalmát a borostyánszínű folyadékba, és megkeverem az ujjammal. Almalét löttyintek a poharamba, és egy pillanatig kísértést érzek, hogy hozzátegyek egy kis alkoholt. Már nem tűnik fontosnak, hogy iszom-e, mivel olyan rémesen érzem magam, hogy meg vagyok győződve, kilököm Callie szívét. De tiszta fejre van szükségem. Felveszem mindkét italt. Erőfeszítés kell hozzá, hogy megtartsam őket. Téglák súlyát érzem a kezemben. Rettentően, rettentően rosszul vagyok. Csak egy megfázás. Készen állok. ***

Nem tudok lecsillapodni a nappaliban. Fölöttem mozognak a padlódeszkák, ahogy Nathan a hálószobájában készülődik. A kandallópárkányon álló fotón Callie szeme mintha követne, ahogy fel-alá járkálok a szobában. Annyira vidámnak látszik, ahogy a hídon áll nevetve! Nincs ahhoz hasonlítható érzés, mintha az embert végtelenül szeretik, mintha végtelenül boldog, és fogadni mernék, hogy Callie abban a percben azt hitte, hogy ez az érzés örökké fog tartani. Eszembe jut az utolsó fényképe a lila monoklis és feldagadt arcával, és arra a rombolásra gondolok, amelyet egymásnak okozunk, amikor a kapcsolatok megrepednek és összeomlanak. Előveszem a mobilomat, és küldök egy SMS-t Samnek. „Annyira, annyira sajnálok mindent!” Nem igazán tudom, hogy azért kérek-e bocsánatot, amit megtettem, vagy azért, amit megtenni készülök. Szemem ég a ki nem ontott könnyektől, de nem tudok sírni. Még nem. Lépések dobognak le a lépcsőn. Tudom, hogy még nem késő meggondolni magam, de amikor Nathan besétál a szobába, átlépkedek a krémszínű szőnyegen, és odanyújtom a poharát. – Köszönöm – mondja. – Nem nézel ki valami jól, Jenna! – Homlokomra nyomja a tenyerét. – Tűzforró vagy. Hátrahajtom a fejemet, hogy eltávolítsam a kezét, és fájdalom lüktet a szemem mögött. Elsöprő a sürgető vágy, hogy valaki törődjön velem, gondoskodjon rólam, de felidézem a rettegést, amelyet a szívem ismer. Azt akarom, hogy Nathan is érezze. Tudja, milyen az, ha tehetetlen és rémült vagy. – Csak megfáztam. Semmi az egész. Sajnálom, hogy nem válaszoltam az SMS-eidre az elmúlt napokban. Gondoltam,

beszélhetnénk. – Nagyon szívesen, de nincs sok időm. Elmegyek ma este. – Hová? – Közömbös a hangom. – Egy barátommal találkozom. Bárkivel beszélt is telefonon, biztosan nem a barátja, de nem kellene meglepődnöm azon, hogy ilyen könnyedén hazudik. Hirtelen jeges nyugalom száll meg. – De egy italra azért van időd? – Igen, de azt hittem, teára gondolsz. Vezetni fogok. – Orrához emeli a poharát, és beleszagol. – De ezer éve nem ittam Jack Danielst. Ajkához tartja a kristálykelyhet, de aztán leengedi, mielőtt inna belőle, és lenyelem a csalódásomat. – Valami baj van? – Jég. Kérsz? Fejemet rázom – torkom túlságosan összeszorul ahhoz, hogy beszélni tudjak. Nathan kivonul a szobából, és hallom a jégkockák csilingelését, ahogy kiesnek a hűtő adagolójából. Lerogyok a kanapéra. Lábam mintha gumiból volna. – Mire iszunk? – kérdi Nathan, amikor visszajön. – Az igazságra. – Hangom egy oktávval magasabb a megszokottnál, és reménykedem, hogy nem veszi észre. – Az igazságra? – Iszik egy kortyot, és vág egy grimaszt. – Víz sincs benne – meg akarsz ölni? Újabb kortyot iszik, ez alkalommal kisebbet. – Egészségedre! Egy hajtásra megiszom az almalevemet, és amikor a hideg ital a mellembe vág, visszaköpöm a poharamba, folynak a könnyeim,

és csak köhögök, és köhögök. Nathan elveszi a poharamat, átöleli a vállamat, és nincs hozzá energiám, hogy lerázzam magamról. Odanyújt egy doboz papír zsebkendőt. Kiveszek egyet, és megtörlöm a szememet. Míg az orromat fújom, hoz egy takarót, és a lábam köré gyűri. Arra gondolok, bárcsak ne volna ilyen kedves. Báránybőrbe bújt farkas – így nevezné mama, de mi van, ha nem az? De mi van, ha rosszul ítélem meg? Azonban már kiitta a poharát, és tudom, hogy túl késő.

ÖTVENHETEDIK FEJEZET Mesterkélt fecsegéssel töltöm ki az időt. Végül Nathan megszólal. – Jenna, nem érzem jól magam! – Pupillája zavarossá válik. A kanapé hátának támasztja a fejét, mintha túl nehéz volna, hogy tartani tudja. – Azt hiszem, elkaptam azt, ami neked van. – Biztosíthatlak, hogy nem – mondom. Hangom hideg és pattogó. – Beszéljünk, Nathan. Beszéljünk Callie-ról! – Callie-ról? – Mondd el! – Kiveszem az üres poharat a kezéből, és lecsapom a dohányzóasztalra. – Mondd el, hogy mit tettél vele! – Mit tettem vele? Jenna, te összevissza beszélsz! Tényleg nem vagy jól! – Nem én vagyok az, aki beteg, Nathan! – Odahajolok hozzá, és a fülébe súgok. – Tudom! – Mit tudsz? – Tudom, hogy az uralmad alatt tartottad. Megfélemlítetted. – Arcom most egészen közel van az övéhez. – Megölted! – Ez nevetséges! – csattan fel. Álarca kezd lehullani. – Szerettem Callie-t. Semmit nem tettem, csak megvédtem. Semmit! Te nem ismerted. – Arca egyre jobban kivörösödik, és nem tudom, hogy a dühtől, vagy a szertől, amelyet a whiskyjébe tettem. – Azt hiszem, jobb lesz, ha elmész. Szavai most lelassulnak, és megrázza a fejét, mintha megpróbálná kitisztítani a gondolatait.

– Nem megyek sehová! Addig nem, amíg nem mondod el az igazságot. Fölötte állok. Fellöki magát, de aztán visszahanyatlik a kanapéra, megrázza a fejét, és újra próbálkozik. – Jenna, nagyon furcsán érzem magam! Hangja kásás, és kinyitja, majd becsukja a száját egyszer, kétszer, mintha azt ellenőrizné, működik-e még az állkapcsa. – Ez nyilván a pentobarbitone-tól van, amelyet a Jack Danielsedbe tettem. A kutyákat általában gyorsan megöli, de a méreted és az italodba tett mennyiség után ítélve, húsz perced van. Lehet több, lehet kevesebb. Nehéz megítélni. Nathan szeme kitágul, megragadja a kanapé szélét, és megpróbálja függőlegesbe húzni magát, de a lába nyilván érzéketlen, és a padlóra zuhan, feje csak milliméterekkel kerüli el a dohányzóasztalt. Keze a bokám felé kúszik. Hátralépek, hogy ne érjen el, és lebámulok a férfira, akinek az elborzasztóan szívtelen tettei véletlenül megmentették az életemet. Élesen belerúgok a bordáiba, hogy eszméleténél tartsam. – Kezdj el beszélni!

ÖTVENNYOLCADIK FEJEZET Nathan a földön fekszik a hasán, és vonaglik, ahogy megpróbál a végtagjain uralkodni. Apró, szerencsétlen mozdulatok ezek, mint amikor egy hátára fordult teknősbéka próbálja egyenesbe hozni magát. Felém fordítja az arcát, nyakán kidagadnak az erek, szeme kigúvad a félelemtől. – Mi történik velem? – Apránként leáll a tested. – Táskámban van egy másik fiola is. Előveszem, és megmutatom neki. – Ez az ellenszer. Ha elismered, mit tettél, beadom neked, és a nyomorúságos életed hátralévő részét börtönben töltheted. Érted? – Igen, én… – Még nem! Leguggolok, és a vállába mélyesztem az ujjaimat és húzom, egyszer, kétszer, háromszor, de nem tudom a hátára gördíteni. Szakad rólam az izzadság. Letérdelek, és most az egyik tenyeremet a vállának, a másikat a combjának vetem, és teljes erőből felfelé nyomom, és amikor kicsit elmozdul, a feneke alá feszítem a térdemet, nehogy visszaguruljon. Csikorgatom a fogamat, és újra lökök rajta egyet. Most átbillen. Lihegve a telefonomért nyúlok, kinyitom a hangrögzítő applikációt, és a dohányzóasztalra teszem a készüléket. – Most beszélj! – Add be az ellenszert, kérlek! – Mennél hamarabb beszélsz, annál hamarabb megkapod. Ne

aggódj, annak ellenére, ahogyan érzed magad, nem haldokolsz. Még nem! – Nem tudom, mit akarsz, hogy elmondjak. Semmi rosszat nem tettem! Kérlek, Jenna… Szeme csillog a könnyektől, de ez csak fokozza a bennem fortyogó dühöt. – Hallgattad, ahogy Callie könyörög, miközben a halálba vezetted? Mutattál bármi együttérzést? – Őszintén nem tudom, mire gondolsz, hogy mit tettem? Én és Callie boldogok voltunk. Ne hagyj meghalni, Jenna! – Elvetted tőle a telefonját. Nathan sűrűn pislog. – Hogy tudtad…? – Lenulláztad a bankszámláját, hogy uralkodhass rajta. – Közös számla volt… – Követted őt. Figyelted. Egy másodpercre sem hagytad egyedül. Még a munkahelyén sem tudott megszabadulni tőled, igaz? Amikor kijött ebédidőben, te ott vártad. Féltél, hogy elhagy, így volt? Ismerd el! – Most már visítok. – El akart hagyni, igaz, Nathan? Egy könnycsepp gördül le az arcán, és a felvevőt közel tartom a szájához. – Igen – suttogja.

ÖTVENKILENCEDIK FEJEZET – Nem hagyhattad, hogy elmenjen, igaz? – Nem ezt akarta, a lelke mélyén. – De igen! Félt tőled. – Honnan a fenéből tudnád? – Hangja egy hajszálnyival erősebb. – Nem ismerted! – Nem, de érzem! – Lerántom a pólómat, és megmutatom neki a sebhelyet. – Én kaptam a szívét. Hallottál már a celluláris emlékezetről? – Nem. De kérlek, Jenna, add be… – Vannak tudósok, akik a szívet „második agynak” nevezik, és azt hiszik, képes emlékeket tárolni, és amikor átültetnek egy szívet, a szerv recipiense örökölheti a donor emlékeit. Én örököltem Callie emlékeit. Éreztem a félelmét! – Nem tőlem félt! Nem hiszem el, hogy megmérgeztél! – Tőled kaptam az ötletet. Kényszerítetted, hogy bevegyen valamit, ugye? Aznap este, amikor meghalt? – Én soha… – Elhallgat. – Az altatóra gondolsz? Két nappal azelőtt, hogy meghalt, bátorítottam, hogy vegyen be egy tablettát azokból, amelyeket az apja szívrohama után írtak fel neki, amikor nem tudott aludni. Napokig ébren volt. Szüksége volt a pihenésre. Különben honnan tudod ezt? Mit értesz azon, hogy örökölted az emlékeit? Ez nevetséges! – Akkor mit gondolsz, honnan tudom mindezt? Álmodom Callie-ról. Rólad. Sophie-ról. Megölted őt. Megölted

mindkettőjüket! Az agyamon átvillanó véletlenszerű gondolatok végre alakot öltenek. – Callie el akart hagyni, és Sophie segített neki. Külföldre készültek? – Hangosan gondolkozom. – Elrejtetted az útlevelüket, hogy ne tudjanak elmenni, és nem engedted, hogy Callie hozzájusson a telefonjához, a pénzéhez, de miért törtél be Tom házába Callie halotti tora alatt? Nehéz a fejem, és ég a homlokom. Nem egészen áll össze a dolog. Fogy az idő. Mi a francért nem ismeri el Nathan, amit tett? – Nem törtem be Tom házába a halotti tor alatt! Visszajöttem ide, és eszméletlenre ittam magam. És senki útlevelét nem rejtettem el. Jenna, azt hiszem, képzelődsz! Azt hiszem, segítségre van szükséged, és én segíteni fogok neked. Ígérem! De előbb neked kell segítened nekem! Igazán nem érzem jól magam! Nathan sápadt, és az ajka szederjes. Aggódom, hogy ilyen gyorsan romlik az állapota. – Amanda nyaklánca és az útlevelek odafönt vannak. Láttam őket! Kezemmel megdörzsölöm fáradt szememet, mintha megpróbálnám magam elé idézni a képüket. Hiszen láttam őket. – A vendégszobában? – Igen. Ismerd el! – Tehát nem arról van szó, hogy megbolondulok. Tudtam! – Akkor nyilván a kórház leltárát is láttad!

– Milyen leltárt? – Tom vette át Callie holmiját a kórházban, és odaadta nekem a tárgyak listájával. El sem olvasta. Senki nem tudott koncentrálni. Aláírták a transzplantációs űrlapot, Callie-t elvitték, és aztán minden összefolyt. Én hazahoztam a holmikat. Callie táskájában voltak az útlevelek a nyaklánccal és a pénzzel együtt. Aznap este vehette el, amikor a szülei házában voltunk, hogy elvigyük őket az esküvőre. Tom és Amanda nyilván nem használták a széfet Callie halála és a temetés közti napokban. Csak akkor vették észre, hogy ezek a dolgok eltűntek, amikor a rendőrség kérte, hogy sorolják fel, mit vittek el a betörők. Tétovázom. Nem vagyok biztos benne, hogy hazudik, de ki kell derítenem. Benyúlok a zsebébe, és kihúzom a mobiltelefonját, hogy ne tudjon segítséget hívni. – Ne mozdulj! – mondom, bár nem hiszem, hogy képes volna megmozdulni. Felmegyek a vendégszobába, és kinyitom az ágyneműtartót. Nem ellenőrzöm a borítékokat, amelyekbe belenéztem, mielőtt Nathan hazajött, és amelyek megzavartak, de ahogy lejjebb ások a láda aljára, találok egy A4-es papírt a St. Martin Kórház logójával a lap tetején. Ez Callie tulajdonainak a halála éjszakáján kelt leltára, és ahogy átfutom, látom, hogy Nathan igazat mondott. A nyaklánc, a pénz, az útlevelek, mind szerepelnek rajta. A láda tartalmát otthagyom szanaszét szórva a szőnyegen. Felállok, és fekete foltok ugrálnak a szemem előtt. A falnak támasztom a tenyeremet, hogy megnyugodjak. Csak egy

megfázás. Reszkető lábbakkal lemegyek, hogy újabb kérdéseket tegyek fel Nathannak, de a nappali üres. Nathan eltűnt! Átmegyek a szőnyegen és leguggolok, kezemet a lelapult szálakhoz dörzsölöm, ahol a teste feküdt. Mintha oda tudnám varázsolni. A szőnyeg még meleg. Hol lehet? Zajt hallok a hátam mögül.

HATVANADIK FEJEZET Visszafordulok, amikor a súrlódó hangot hallom a hátam mögött. Az ebédlőajtó nyitva van, és odalopakodom. A nyíláson keresztül látom, hogy Nathan a könyökén vonszolja magát előre. Amikor hallja, hogy közeledem, hátrafordítja a fejét, és rám mered véreres szemével. – Jenna! Kérlek, hívj mentőt! Nem akarok meghalni! – Akkor mondd el az igazat! Gyűlölöm a könyörgést a hangomban. Nem azt képzeltem, hogy ez így fog lezajlani. – Nem tudom, mit akarsz, mit mondjak el? Mondd meg, hogy mit mondjak. Bármit elmondok. Bármit aláírok. De Callie tényleg balesetben halt meg. Senki sem ölte meg! Elhozom a mobilomat, Nathan telefonját otthagyom a dohányzóasztalon, és újra kezdem a felvételt. – Callie félt, ugye? Éreztem. Láttam dolgokat. A véraláfutásokat az arcán, te okoztad? – Nem! Soha nem bántottam volna. Szerettem! – De azt mondtad: „Ígérd meg, hogy senkinek nem mondod el, hol szerezted ezt!”, és megérintetted az arcát. Ha attól lett volna kék-zöld, hogy elesett, nem számított volna, kinek mondja el. Azt akartad, hogy hazudjon! – Honnan veszed…? – Celluláris emlékezet. Mondtam, hogy az ő emlékeit álmodom. – Kapar a torkom, amikor felemelem a hangomat.

– Nem akartam, hogy elmenjen! Arra gondoltam, hogy ha marad, ha továbbra is úgy viselkedünk, mintha minden rendben volna, a dolgok egyszer csak visszakerülnek a régi kerékvágásba. Régebben annyira boldogok voltunk! Felajánlottam, hogy váltsunk munkát és költözzünk el. Kezdjük újra. Csak időre volt szüksége, hogy belássa, működhet a dolog. Ezért vettem el a telefonját és a pénzét, és ezért voltam állandóan a közelében. Hogy megakadályozzam, hogy elmenjen. De azt hiszem, azon az éjszakán mindenképpen elment volna. – Az esküvő éjszakáján? Nathan erőtlenül bólint. Te vezetted az autót azon az éjszakán, amikor meghalt. Láttam! Szemhéja megremeg, és tudom, hogy kifutok az időből. De erőltetem. – Te vezettél? – Igen. Hangja egyre gyengébb, és megragadom a telefonomat, a szája felé lököm a mikrofont. Végül meghallom, amit remélek, ám nem hozza el azt a hirtelen megkönnyebbülést, amelyet reméltem. Próbál még valamit mondani, de összeakadnak a szavai. Nehéz megérteni őket. Megnyalja az ajkát, és vizet hozok a konyhából, a szájához tartom a poharat. A víz lecsurog az állán, és fuldoklik. Amikor abbahagyja a köhögést, nem pumpál a melle. Teste tökéletesen mozdulatlan. Tökéletesen csendes.

HATVANEGYEDIK FEJEZET – Nathan! Nem halhatott meg! Félelem hasít belém. Mellére ejtem a fülemet, és felkiáltok a megkönnyebbüléstől, amikor meghallom, hogy ver a szíve a bordái alatt. Könnyeim a mellére csurognak. Tudtam, amikor Nathan konyhájában álltam, és a lemenő napot bámultam, hogy képtelen vagyok meggyilkolni. Egyszerűen képtelen vagyok, bármit is tett. Két különböző szert loptam el a munkahelyemről: egyet, amely megölné Nathant, és egyet, ami nem. A nemhalálos mérget csempésztem az italába. De abból ítélve, hogy milyen gyorsan összeesett, a beadott ketamine dózis túlságosan nagy lehetett. A pentobarbitone érintetlen fiolái, amelyek képesek megölni egy embert, még mindig a zsebemben lapulnak. Linda pánikba fog esni, amikor rájön, hogy hiányoznak. Megérdemli! – Ébredj fel! – Keményen rázom Nathan vállát. Kinyílik a szeme, vadul bámul, és próbál felülni, de nem tud. – Kicsatoltad a biztonsági övet? Szándékosan okoztad a balesetet? – Nem én voltam. – Szeme újra lecsukódik, csak résnyi látszik belőle. – Nem én vezettem, amikor a baleset történt. Veszekedtünk az esküvőn, és egész úton hazafelé kiabáltunk egymással. Rettenetes volt! Amikor hazaértünk, elmentem a toalettre, és mire kijöttem, Callie elvitte a kocsit, és elment. Leülök a sarkamra. Pólómat csavarni lehet az izzadságtól. Nem

tudom, mit tegyek, és rettenetesen fáradt vagyok. Kellemetlen érzés szorítja a gyomromat, és ez nem csak attól van, amit művelek. Hiszek Nathannak. A kedvességére gondolok, arra, ahogy vizet adott nekem és gondoskodott rólam; a kenyérre, amelyet magával hozott, hogy etethessem a kacsákat. Az igazat mondta a nyakláncról és az útlevelekről. Callie álmai átvillannak az agyamon: „Rád bíznám az életemet!”, mondta Nathannak, és egy mélyen gyökerező érzés azt súgja, hogy én is így tennék. – Nathan, nem haldokolsz. Csak egy ideig aludni fogsz, de kérlek, próbálj ébren maradni! Callie-nak szüksége van rám. Szüksége van ránk, hogy megtegyünk valamit. Tudom! Azt hiszem, nem enged szabadon, amíg ezt nem teszem meg, csakhogy nem tudom, mi az. Tartozom neki. Mondd el! Kit választott helyetted? Kivel van találkozód ma este? Nathan küzd, mondani szeretne valamit, és az arcához hajolok. Érzem a Jack Danielst a leheletén. – Sophie. – Csukva van a szeme, de újra megszólal, lassan préseli ki a szavakat. – Azt szeretné, hogy Sophie-nak segíts. – Sophie-nak? Bajban van? Lehet, hogy Callie ezt akarja elmondani nekem? Nathan alig mozdítja a fejét, de úgy érzem, hogy bólintani próbál. – Vele kell ma este találkoznod? – Igen. Távol akartam tartani őket egymástól. Hogy Callie biztonságban legyen. Soha nem lett volna szabad belekeverednie. – Belekeverednie mibe?

– Azt hittem, hogy vége, de nem így van. – Most forog a szeme. – Hol van Sophie, Nathan? – A... Úgy látszik, a beszéd az energiája utolsó morzsáját is felemésztette, és amikor lehunyja a szemét, sötét pillái halálosan sápadt bőrére csukódnak. Megrázom a vállánál fogva, keményen és gyorsan, de a feje oldalra billen. Melle rángatózva és zajosan emelkedik-süllyed. Kezemben dajkálom a fejemet. Nathan legalább egy óra hosszat nem nyeri vissza az eszméletét. Tízkor kell találkoznia Sophie-val, és ha nem érem el a lányt azelőtt, megint eltűnhet. Szívem, mint a pattogatott kukorica, dagad a mellemben, és tudom, hogy kifogyok a kölcsönkapott időmből. Ha felhívom dr. Kapurt, felvesznek a kórházba, de azt hiszem, számomra már túl késő, és tartozom Callie-nak, és tartozom a szüleinek. Ha Sophie veszélyben van, segítenem kell! Most kell segítenem. Ökölbe szorítom a kezemet, és a szemüregembe nyomom. A köd feloszlik a fejemben. Hol lehet Sophie? Gondolkozz! A háttérzaj. A hívás, amelyet Callie második mobiljáról próbáltam, arról, amelyet Sara adott oda a fogorvosi rendelőben. Az a szám biztosan Sophie-é volt, ha Nathan próbálta távol tartani őket egymástól. Mi volt az a zaj? Már korábban is hallottam. Gondolkozz! Hirtelen beugrik. Az óceán partján megtörő hullámok dübörgése! Tudom, hol van Sophie. Eleget láttam az álmaimban. Owl Lodge Caravan Park. Meg kell találnom őt!

HATVANKETTEDIK FEJEZET Hideg van. Kibaszott hideg, gondolja Sophie. Melle fáj, ahogy beszívja a nedvességet. Azt kívánja, bárcsak hozott volna magával egy takarót, de meg kell elégednie azzal, hogy válla köré gyűri a kabátját, és a kezére húzza a pulóvere ujját. Kaparászás hallatszik, élesen és kitartóan, és labdává gömbölyödik, felidézi magában a dalocskát, amelyet Callie énekelt, amikor kicsik voltak, és ő bemászott Callie ágyába az éjszaka közepén, félelemtől reszketve, mert meg volt győződve, hogy egy szörny van a szobájában. Ez nem a valóság, Csupán a képzelet, Ágyad alatt nincsen Egy rémes szörnyeteg. Aludj hát gyorsan el, Mindjárt feljön a nap, Gondold el mi mindent Játszhatunk majd holnap! Sophie odabújt ahhoz a lényhez, akit a legjobban szeretett a világon, biztonságban és melegben érezte magát, és reggel, amikor felébredtek, Callie nem mondta el a szüleiknek, hogy a húga ismét megzavarta az álmát. Sophie-nak sohasem jutott eszébe, hogy eljön az idő, amikor a nővére nem lesz ott, hogy megvédje. Callie csípőre tett kézzel állt Darren Patterson fölött, miután elgáncsolta a fiút, mert bőgőmasinának nevezte a

húgát. – Ha szórakozol a testvéremmel, velem szórakozol! – mondta. Mindig ott volt Sophie számára, és a lánynak most nagyobb szüksége van rá, mint bármikor. De Callie már nem tud segíteni neki. Sophie gyomra korog az éhségtől, órák óta nem evett. Kivesz egy Snickerst a zsebéből. A kassza melletti fém árubemutató polcról csente el, miközben sorban állt, hogy kifizesse a kávéját. Begyűrte a zsebébe, mielőtt a kifakult vörös hajú, taknyos lány a pult mögött kiszúrhatta volna. Úgy kell neki, hülye liba! Sophy észrevette az undort a lány tekintetében, amikor felmérte összetapadt haját, piszkos ruháit. Most újra ellenőrzi a telefonját. Lemerült. Nem mintha arra gondolna, hogy bárki hívni fogja, hacsak Nathan nem csörög rá, hogy nem jön. Rohadtul jobban tenné, ha jönne! Sophie úgy gondolja, hogy jönni fog. Nathan soha nem akarná, hogy az emberek rájöjjenek, mit tett Callie. Hogy tönkretegyék tökéletes barátnője emlékét, hogy a szülei tökéletes lányáról és az ő tökéletes nővéréről már ne is beszéljünk! Sophie megtörli a szemét a ruhája ujjával. Az itteni portól folyik, ennyi az egész. De tudja, hogy most nem tisztességes. Callie az ő tökéletes nővére volt, és most azt kívánja, bárcsak sohase rántotta volna bele az általa kreált zűrzavarba. Callie minden áldott nap hiányzik neki. Koromsötét van. Sikítás. Sophie tarkóján égnek áll a szőr, de azzal nyugtatja magát, hogy csak egy róka. Semmi sincs itt, ami bánhatná. De tudja, hogy ez nem igaz. Szörnyek nem csak az ágyad alatt rejtőznek.

HATVANHARMADIK FEJEZET Hívtam egy taxit. Nem szívesen hagyom Nathant egyedül, de azt hiszem, nem lesz vele semmi baj. Meghűl a vér az ereimben, ha arra gondolok, hogy meg is ölhettem volna. Remélem, amikor felébred, megérti, hogy mindent Cal​lie-ért tettem. Bárcsak világosabb lett volna Callie üzenete. „Figyelnie kell”, mondta Fiona, a médium. Hogyan érthettem Callie-t ennyire félre? A testvére iránt érzett szeretete hajt előre. Milyen bajba keveredett Sophie? Nathan arca sápadt, de nyugodt. Kisimítom a frufruját a homlokából. Akár alhatna is. Lehetne most bármelyik reggel, és más körülmények közt talán a hangja volna az utolsó dolog, amit hallok, mielőtt álomba sodródom, és az arca az első dolog, amit meglátok, amikor fölébredek. De sohasem volt az enyém, hogy szerethessem. Valójában nem. Sohasem lett volna szabad lefeküdnöm vele! Megragadom Nathan övét az ujjaimmal, és valahogy sikerül őt olyan helyzetbe húznom, amelyben visszanyerheti az eszméletét. Nyögök, ahogy megmozdítom. Egyenletes a pulzusa. Rendben lesz. Add, istenem, hogy rendben legyen! Két éles dudaszó hangzik az ablakon kívülről. Elemelem a függönyt, és kinézek az éjszakába. Jelzek a sofőrnek, hogy máris indulok, felkapom a táskámat, és becsapom a bejárati ajtót magam után. Szitálni kezd az eső. Megadom a címet a sofőrnek, és

hátrahajtom a fejemet az ülésre, amelynek halvány cigarettaszaga van, bár az ablakon ott a piros „Dohányozni tilos” felirat. – Megérkeztünk – mondja a sofőr. Felé nyújtom a két húszfontos bankjegyet, amelyeket már a kezemben szorongatok. – Tartsa meg a visszajárót. Arcom vizes az esőtől, ahogy a küszöbön állok, és ököllel verem a bejárati ajtót. Arra gondolok, hogy fáznom kéne, de tűzforró vagyok, és nem tudom, meddig vagyok még képes talpon maradni. Karom reszket az erőfeszítéstől, ahogy újra ráverek az ajtóra, és amikor kitárul, gyakorlatilag belezuhanok Tom karjába. – Sophie-ról van szó! – krákogom.

HATVANNEGYEDIK FEJEZET Sophie a hold felé tartja az óráját, hogy újra megnézhesse az időt. Kilenc óra múlt. Már nincs annyira meggyőződve, hogy Nathan eljön. Mit fog csinálni, ha mégsem bukkan fel? Itt nem maradhat, és pénz és az útlevele nélkül sehová sem mehet. Már nincs senki, akit felhívhatna anélkül, hogy veszélybe sodorná a családját. És szereti őket. Őszintén! Könnyek csorognak az arcán, és takony folyik összefagyott orrából. Ha egyszer elkezd sírni, nem tudja abbahagyni. Előre-hátra ringatja magát. A nyöszörgés, ami elhagyja a száját, annyira nem hasonlít semmire, amit addig hallott, hogy percekbe telik, mire rájön, hogy ő adja ki azt a hangot. Mindennél jobban vágyik az apjára. Szeretné, ha Tom megsimogatná a haját, és a hercegnőjének nevezné. Mint régen. Azt kívánja, bárcsak az apja átölelné és megnyugtatná, hogy minden rendben lesz. De az apja nem nyugtathatja meg. Nincs minden rendben. És Sophie tudja, hogy már nem kislány. Már évek óta nem az. Amióta találkozott Owennel. Mindazok ellenére, ami történt, ha a férfira gondol, szíve még mindig bukfencet vet. Sophie három évvel azelőtt ismerte meg Owent. Apja éppen akkor esett át a második szívrohamán, és mindenki azt hitte, hogy meg fog halni. Sophie meg volt rémülve. Callie-nak ott volt Nathan, akire támaszkodhatott. Mama és Joe bácsi állandóan bent voltak a kórházban, és Sophie egyedül maradt, hogy elképzelje a legrosszabbat, és el is képzelte. Valahányszor

lehunyta a szemét, látta, ahogy meghúzza magát egy fekete esernyő alatt, és eső veri apja koporsóját, miközben leengedik a földbe. Mivel nem tudta lerázni ezt a képet, amely időről időre rátört, kabátja alá rejtette apja whiskyjét, és kiballagott a parkba. Az első kortytól, amelyet lenyelt, égett a melle, és sav szökött a torkába. Hogyhogy az emberek ezt az italt isszák a szórakozás kedvéért? Az üvegből kortyolgatott, miközben lassan forgott a körhintán, aztán a hinta egyszer csak egy rántással megállt, és ő a borostyánszínű folyadékot a fehér farmerjára köpte. – Hé! Sophie megtörölte a száját az egyik kezével, és hátra tekerte a nyakát. Kicsit szorosabban markolta az üveget, amikor meglátta a férfit, aki mindkét kezével visszatartotta a körhintát. – Egyedül iszol? Jól vagy? – kérdezte, és az aggodalma felbátorította Sophie-t, hogy az igazat mondja. – Nem – válaszolta. – Szeretnél beszélni róla? A férfi feje oldalra billent, mintha tényleg meg akarná hallgatni, és Sophie-ból kitört a bánata. – Beteg a papám. Lehet, hogy meg fog halni. – Gyere, ülj le ide mellém, és mesélj el mindent – mondta a férfi. Idősebb volt nála. Nem olyan öreg, mint az apja, de felnőtt. Kicsit olyan, mint az egyik tanár az iskolában, és So​phie lemászott a körhintáról, és hagyta, hogy egy padhoz vezessék. – Engem Owennek hívnak – mondta a férfi, miközben leült, egy kicsit túl közel a lányhoz.

– Sophie. Sophie újra meghúzta az üveget, és amikor leengedte a szájától, a férfi elvette tőle. Sophie azt hitte, bajban van, de a férfi a saját ajkához emelte, és mohón beleivott, aztán visszaadta. – Elég idős vagy, hogy ihass? – kérdezte. – Tizenhét – mondta Sophie. – De mindenki azt mondja, hogy idősebbnek látszom. – Így van. – A férfi végigmérte. – Mesélsz a papádról? Sophie belezokogott a férfi fekete bőrdzsekis vállába. Könnyei végigcsurogtak a fényes felületen, miközben elmesélte, mennyire fél. Mennyire egyedül érzi magát. Egymásnak adogatták az üveget, miközben a férfi hallgatta. Tényleg meghallgat, gondolta Sophie. És mire a férfi két ujját a lány álla alá tette, felfelé billentette az arcát, és Johnny Walkertől elzsibbadt ajkára rányomta Sophie életének első csókját, a lány tudta, hogy szerelmes.

HATVANÖTÖDIK FEJEZET Tom félig a karjában visz be a nappaliba, és lefektet a kanapéra. Küszködöm, hogy fel tudjak ülni. – Jenna? – Amanda letelepszik mellém, és a kézfejét a homlokomhoz nyomja. – Tűzforró vagy! – Kihívom a mentőket – mondja Tom. – Nem! – Ellököm Amanda kezét. – Sophie bajban van! – Sophie Spanyolországban van – mondja Tom határozottan. – Owennel. – Nem. Nincs! Nyelvem mintha feldagadt volna a számban, és szinte a szavak megformálásához sincs erőm. – Összevissza beszél, Jenna! Láza van, és beviszem a kórházba – int le Tom. – Nézzen bele a táskámba! – mutatok kétségbeesetten a padló felé. Tom elhúzza a táskám cipzárját, és a dohányzóasztalra borítja a tartalmát. Amanda megragadja az útlevelet. Amikor kinyitja, a szín kiszalad az arcából. – Sophie-é! – suttogja az ujjain keresztül. – Jenna. – Hangja most erősebb. – Hol van? Hol van az én kicsi lányom? – Miért van magánál Sophie útlevele? Mi folyik itt, Jenna? – Tom úgy mered rám, mintha sohasem látott volna. Kutatok a szavak közt, amelyek lázas fejemben kavarognak, próbálok olyan magyarázatot megfogalmazni, amely nem

hangzik úgy, mintha megőrültem volna. De nem tudok. – Létezik valami, amit celluláris emlékezetnek hívnak, ahol… – A recipiens örökli a donor emlékeit. Hallottam erről. Órákat töltöttem azzal, hogy transzplantáltakat kutattam. Beszéltem neked erről, emlékszel, Amanda? A tudósok által végzett kutatásról. Mi köze ennek Sophie-hoz? Tom átmegy a szobán, és átöleli Amandát, mintha a szavaim nyilak lennének, amelyek megsebezhetik őt. – Érzek dolgokat. Látok dolgokat. Zavaros képeket. Töredezett álmokat. Azt hiszem, ezek Callie emlékei. Régóta próbál elmondani nekem valamit, de eddig minden annyira homályos volt, most azonban tudom. Sophie veszélyben van! Nathan mondta el nekem. – Feltartom a tenyeremet, hogy elejét vegyem az elkerülhetetlen kérdéseknek. Nem tudok válaszolni rájuk. – Úgy volt, hogy találkozik Sophie-val ma este. Meg kell találnunk őt. Tom és Amanda csendbe burkolóznak, igyekeznek feldolgozni, amit magyarázni próbálok. Bíznak bennem? Remélem! Callie kétségbeesése beszívódott testem minden egyes sejtjébe. Tom elindul a bejáratiajtó felé, és egy rettenetes pillanatig azt hiszem, hogy távozásra fog felszólítani. Ehelyett elhozza a cipőjét a lábtörlőről. – Hol van? – Azt hiszem… – Azt hiszi? Ha itt van, tudnom kell, hogy hol keressem! Felhívom Nathant, hogy tényleg találkozója volt-e vele. – Felveszi a vonalas telefont. – Nem fog válaszolni – mondom, és Tom tétovázik. – Tudom,

hogy hangzik, de bízniuk kell bennem! Pillanatnyi szünet után visszateszi a kagylót. – Rengeteget álmodtam Callie-ról és Sophie-ról – mondom. – De minden álom ugyanazon a helyen történt. Olyan helyen, ahol boldogok voltak és biztonságban érezték magukat, és azt hiszem, Sophie ott van. – Hol? – Amanda összefűzi a kezét. Szórakozottnak látszik. – A lakókocsiparkban, ahová annak idején jártak. Owl Lodge, azt mondta, így hívták, Amanda? – Newley-on-Sea? Akkor jártunk oda, amikor a lányok kicsik voltak. Két éve bezárták. – Biztos vagyok benne, hogy ott van! – Hozom a kulcsaimat és a cipődet, Amanda. Tom felviharzik a lépcsőn, én pedig felhúzódzkodom, és átkarolom Amanda vállát, részben, hogy magam megtartsam, részben, hogy őt vigasztaljam. – Azt hittem, Spanyolországban van. Owennel – jegyzi meg Amanda. – Talán hívnunk kellene a rendőrséget? Hátha bajban van? – mondom. Amanda rám néz, aggódó kifejezéssel az arcán. – Orvoshoz kell menned, Jenna! Rettenetesen nézel ki. – Jól vagyok – hazudom. Ennek most már a végére kell járnom. – Nem vállalhatom érted is a felelősséget. Hívok egy mentőt. Nem kockáztathatsz semmit Callie szívével! Mielőtt válaszolhatnék, Tom robban be a szobába. Hangosan beszél a mobiltelefonján. „Tudom, tudom. Őrültségnek hangzik. De legalább a végére kell járnunk! Hamarosan

felhívlak, amikor már többet tudok.” Zsebre vágja a telefonját, és odaadja Amandának a cipőjét. – Csak tájékoztattam Joe-t – magyarázza. – Akkor menjünk! Teszek egy lépést, de Amanda a karomra szorítja a kezét. – Tom, nem hiszem, hogy Jennának jönnie kéne. Beteg! Tom rám pillant. – Nem kell jönnie. – Jönni akarok! – mondom határozottan. – Jönni akar – visszhangozza Tom. – Gyerünk, nincs időnk a vitára. Sophie a prioritásunk. *** Tom kocsijának hátuljában mellemre szorítom a kezemet. Szívem azt dobogja: Sophie, Sophie, Sophie, és odasúgom Callie-nak, hogy segíteni fogunk a húgán. De nem tudom, még mennyi ideig bírom. Csak egy megfázás. Kivéve, ha nem! Mi mindent összehazudtam már, és még most is hazudok magamnak. Pityeg a telefonom. Nathan neve jelenik meg a képernyőn: „Hol vagy?” „ Megyek, hogy megkeressem Sophie-t”, válaszolom. „Sajnálom!” Összerázkódom, amikor arra gondolok, hogy megölhettem volna, és azon tűnődöm, ugyanaz az ember leszek-e valaha még ezután? Egyáltalán van-e ezután a számomra? Lakótelepeket sötét vidéki utak váltanak fel, és az autó kerekei egyre gyorsabban pörögnek.

Lélekszakadva száguldunk át Woodhaven falván. A félelem jeges ujjai nyúlnak utánam és szorítanak meg, amikor az utazásra gondolok, amelyet Callie tett itt hat hónappal ezelőtt, és arra, hogyan végződött ez a számára. Egyre gyengébbnek érzem magam. Szörnyű az idő. Eső zúdul le a láthatatlan éjszakai felhőkből, és az ablaktörlők hipnotikusan suh-suh-suhognak. Erősen próbálom, de már nem tudom nyitva tartani a szememet.

HATVANHATODIK FEJEZET A múlt hét végéig Sophie úgy gondolta, hogy biztonságban van. Fokozatosan leszokott róla, hogy állandóan hátranézzen a válla fölött. Az elmúlt néhány hónapban megpróbált új életet kezdeni, városról városra költözött, hostelekben lakott. Készpénzfizetős munkákat vállalt mint pincérnő, olyan bűzös és lélektelen pubokban, mint a Prince of Wales. Soha nem felejti el, milyen idegesség költözött a gyomrába, amikor Owen először vitte el a törzshelyére ebédelni. – Biztosan jól nézek ki? – kérdezte, és hátramaradt, amikor elérték a bejárati ajtót. A szokásosnál hosszabb időt töltött azzal, hogy vastagon kihúzza a szemét fekete szénnel és hamis szempillákat ragasszon fel, mindent elkövetett, hogy idősebbnek látsszon a maga tizenhét événél. Jó benyomást akart kelteni Owen barátainál. – Remekül nézel ki, bébi! – Owen szeme végigfutott rajta, és Sophie-t elfogta a várakozás édes izgalma. – Csak egy kis felspécizés. – Még egy gombot kigombolt a lány blúzán, és Sophie érezte, hogy forróság önti el, amikor rájött, hogy a fekete csipkés melltartó, amelyet Owen a múlt héten vett neki, közszemlére van téve. – Ne aggódj! Most az én csajom vagy, és vigyázni fogok rád. Különben is, Steve, a tulaj, a haverom. Owen vadul megcsókolta, mielőtt ujjait Sophie ujjaiba fűzte. Bebandukoltak a pubba, és a sör és izzadság állott szaga átjárta

a lány orrát, kitörölte a kórház illatát, amely szinte egész lényébe beleette magát. – Ő az üzleti partnerem, Neil. Owen bemutatta egy férfinak, aki olyan nyíltan bámulta a dekoltázsát, hogy Sophie ösztönösen keresztbe fonta a kezét, elzárta magát a férfi tekintetétől. – Az üzleti partnered? A két hét alatt, amióta megismerte Owent, főleg ő beszélt, kiöntötte a félelmeit haldokló apjával kapcsolatban. Elmondta, hogyan hallotta késő éjszaka anyja elfojtott zokogását a papírvékony falakon keresztül. Mesélt a kifizetetlen számlákról, amelyek halomba gyűltek a mikró tetején. Arról, hogy meghallotta, amikor az anyja azt mondta a barátnőjének a telefonba, hogy az üzlet bevételei nélkül elveszthetik a házukat. Hová mennének? Sophie el sem tudta képzelni. Egyik aggodalom a másik után hagyta el az ajkát. Elfogta a szégyenérzet, amikor rájött, hogy nem adott esélyt Owennek a beszédre. Nem sokat tudott a férfiről azon kívül, hogy egész bensője elolvadt, amikor Owen meleg nyelve bekúszott a szájába, és hogy az érzés, amikor a férfi keze felfutott meztelen lábán, elfeledtette vele minden problémáját. – Mivel foglalkozik? – kérdezte Neilt. – Ezzel-azzal – hangzott a válasz. – Italt? Neil elővett egy köteg pénzt a zsebéből, és lehámozott róla egy húszfontost. Sophie tétovázott. Szeretett volna kifinomultnak látszani, de olyan beteg volt az éjszaka után, amikor whiskyt ivott a parkban, hogy már az alkohol gondolatától is felfordult a

gyomra. – Egy kólát kérek. Neil kérdőn felhúzta a szemöldökét. – Később be kell mennem az apámhoz a kórházba – magyarázta Sophie. – Nagyon beteg, és nem akarom, hogy megérezze az alkoholt a leheletemen. A gondolatra, hogy az ő nagy, erős papája ott fekszik a kórházi ágyon olyan fehér arccal, mint a párnája, könnyek szöktek a szemébe és szipogott, tudatában annak, hogy ha elkezd sírni, a sminkje patakokban fog lefolyni az arcán. – El sem tudom képzelni, milyen nehéz lehet magának! – Neil rátette a kezét Sophie ujjaira. Sophie olyan súlyosnak érezte őket, mint Owen karját, amellyel a férfi átfogta a vállát, de amikor Owen a szemébe nézett, elfogta az összetartozás érzése, és már nem számított annyira, hogy mama és Joe bácsi állandóan a kórházban vannak, és róla többnyire nem vesznek tudomást. Hogy Callie-nak ott van Nathan, aki vigaszt nyújthat. Most már vannak saját barátai. Van valaki, aki szereti őt. – Kér valamit, ami kiveszi magából a feszültséget? – kérdezte Neil. – Miféle valamit? – Ami segít ellazulni, és nem hagy szagot maga után. A papája soha nem fogja megtudni. – Nem hiszem… – Hagyd békén, csak egy gyerek! Steve, a tulaj vidám pillantást vetett a lányra, és kezdte kiönteni a kólát egy üvegből.

Sophie kihúzta magát. – Nem vagyok az, csak… – Semmi baj, Soph. – Owen megmarkolta a fenekét, és megszorította. – Itt van, ha szükséged volna rá. Tudod, ha meghal a papád, és nem tudsz megbirkózni vele. Legalább a temetésen átsegít. Mintha hatalmas súlyt vágtak volna Sophie melléhez. Nem halhat meg a papája! Egyszerűen nem halhat meg! De szeme előtt megjelentek a gépek, a drótok, a pity-pity-pityegés, amely sokáig ottmaradt a fejében még azután is, hogy eljött a kórteremből, és könnyektől homályos szemét Owen​re emelte. – Oké. Mid van?

HATVANHETEDIK FEJEZET Felkapom a fejemet, és letörlöm a nyálat az államról. Nyilván elbóbiskoltam. Belehunyorgok a feketeségbe, próbálok rájönni, hogy hol vagyunk. Nincsenek mérföldkövek, de odakint a sötétségben az óceán dübörög. Résnyire lehúzom az ablakot, és érzem a sót a nyelvemen. – Eltorlaszolták a központi parkolóba vezető utat – mondja Tom, miközben az autó lelassul és megáll. – A másik oldalon kell körbevezetnünk, hogy a tengerparti parkolóban parkolhassunk. Dohog a motor, ahogy egyesbe teszi a kocsit, és újra elindulunk. – Kíváncsi vagyok, hogy ez hová vezet. Tom élesen balra, egy földútra kanyarodik, és a már amúgy is lüktető fejemet beleverem az ablakba. Fű nő, ahol valaha az út volt, és ahogy az autó ki-be ugrál a kátyúkban, megragadom a kilincset, hogy egyensúlyban tartsam magam. És egyszer csak ott van. Tom reflektorai megvilágítják a baglyot, szárnyai széttárva, csőre néma huhogásra nyílik. Owl Lodge. Newley-on-the Sea. Megérkeztünk.

HATVANNYOLCADIK FEJEZET Itt fagyos hideg van éjszaka. Sophie a melléhez húzza a térdét, és átfogja a sípcsontját a karjával. Az ülés, amelyen kuporog, nedves, és barackszínű műanyag hab bújik ki a lyukakon, ahol a rovarok befúrták magukat. Visszaemlékszik, hogyan hajtották szét ezt az ülést ággyá, amelyen ő és Callie osztoztak nyaraláskor, ahová bebújtak az egyforma pizsamájukban. Reggel a közös fürdőszobában zuhanyoztak, álltak a hideg, homokos vízben, amely az előttük mosdó ember után összegyűlt a zuhanytálcában. Callie segített Sophie-nak megmosni a haját, és mindig vigyázott, nehogy a habos buborékok csípjék a szemét. Callie mindig mellette állt, és Sophie a megbánás ezer változatát érzi, amikor arra gondol, hogy ha Callie nem segít neki azon az éjszakán, akkor még ma is élne. Szörnyű éjszaka volt. Az eső úgy csapkodta az ablakokat, mintha marokszám szórták volna rájuk az apró kavicsokat, de odabent, Owen házában, meleg és barátságos hangulat uralkodott, a radiátorok ontották a forróságot. – Gyere, bébi! Tudod, milyen hatással van rád. Owen felé nyújtotta az összetekert bankjegyet. – Ezt nem csinálom többet! Azt hittem, megértetted, amikor újra összekerültünk. Tiszta maradok. – És én tisztellek ezért. Őszintén. Csak még egy utolsót! A régi idők kedvéért.

Sophie tétovázott. Vágyott a drog feldobó hatására. – Ez lesz a legutolsó eset! Lehajolt a dohányzóasztalra, és erőset szippantott, aztán letörölte a fehér por maradványait az orra alól, és bekuporodott Owen ölébe. Éppen becsúsztatta a kezét a férfi bokszerjébe, amikor valaki megzörgette a bejárati ajtót. – Ne törődj vele! – mormolta Owen, amikor Sophie megdermedt. Megfogta a lány kezét, hogy a folytatást sürgesse. Újra felhangzott a dörömbölés, ezúttal hangosabban. – Majd elmennek. Owen keményen megszorította Sophie mellbimbóját, és a lány felnyögött. A levélláda fedele csörögve felemelkedett. – Tudom, hogy itt vagytok benn!– sikította egy hang. Callie hangja. Sophie talpra evickélt, és megigazított a topját. – Csak beszélni akarok veled! – kiabálta Callie. – Nem fog elmenni, amíg nem nyitod ki az ajtót – mondta Sophie, és Owen dühösen morgott, miközben felhúzta a cipzárját és végigvonult az előszobán. Callie betrappolt a nappaliba, csöpögő haja a fejbőrére tapadt, szeme villámokat szórt. Megragadta Sophie karját. – Megyünk! – Nem! – Sophie konokul állt. – Nem megy sehová! – Owen eltorlaszolta az ajtót. – Benne voltunk valamiben, amíg durván félbe nem szakítottál bennünket. Megragadta a lába közét és önelégülten mosolygott. – Mi a szart látsz ebben a lúzerben, Soph?

– Szeretem! Sophie arra gondolt, bárcsak Callie adna Owennek egy lehetőséget, hogy jobban megismerhesse őt. – Ez. Nem. Szerelem! Callie a homlokára csapott kétségbeesésében. Gyémánt eljegyzési gyűrűje megcsillant a fényben, és Sophie-nak hirtelen elege lett a tökéletes nővéréből az ő tökéletes életével és az ő tökéletes barátjával. Megragadta Callie vállát, és vadul megrázta. – Hagyj békén! Mindig megpróbálsz mindent tönkretenni nekem. Nincs rád szükségem! Sophie forrónak érezte a száját elhagyó szavakat. – Hallottad, mit mondott! – Owen oldalra lépett, és az előszoba felé intett a kezével. – Kísérd ki magad. Nekünk dolgunk van! Keze a nadrágja cipzárja felé mozdult, és Callie ráugrott, hátralökte. – Te kibaszott, kibaszott szörnyeteg! – Szállj le rólam, őrült kurva! Owen keményen meglökte Callie-t, aki elesett. Gyomorszorító csattanás hallatszott, ahogy beverte a fejét a dohányzóasztalba, és mozdulatlanul elterült a mocskos szőnyegen. Sophie egy pillanatig azt hitte, hogy meghalt, és olyan fizikai fájdalmat érzett, hogy hányinger kerülgette. Zokogás tört ki belőle, de Callie felült, és Sophie megkönnyebbülten odafutott hozzá. Callie fél arca vörös volt, és feldagadt, és a szeme csak résnyire látszott. Vér csurgott a szája sarkából, és Sophie letörölte a hüvelykujjával.

– Ó, istenem! Callie. Ez baleset volt. Igaz, Owen? Nem volt szándékos, ugye? – Persze hogy nem – mondta Owen. – Soph. Kérlek, gyere velem! Sophie nagyot nyelt. Nem tudott a nővére szemébe nézni. – Mama és papa örülnek, hogy én és Owen újra együtt vagyunk. Miért nem tudsz te is örülni? – Mama és papa nem tudnak erről a szarról, azért! Callie felkapott egy műanyag zacskót az asztalról, amelyben a fehér por volt, és Owen nevetett. De a nevetése, hidegen, üresen csengett. – Mondok neked egy történetet „erről a szarról”, jó? Owen talpra rántotta Callie-t, aki nyöszörgött, és megpróbálta kiszabadítani a karját, de Owen nem engedte el. Sophie látta, hogy Callie bőre benyomódik, szinte érezte, milyen keményen szorítja a férfi a nővérét. Félt. Rettentően félt, hogy mi fog történni, és tudta, hogy el kell innen vinnie Callie-t. Felkapott egy összeborult párt ábrázoló bronzszobrocskát, amelyet ő vett Owennek az egyéves évfordulójukra, és teljes erővel lesújtott vele a férfi tarkójára.

HATVANKILECEDIK FEJEZET A hely koromsötét. Ha a hold nem világítana, az égvilágon semmit sem lehetne látni. – Hol van Sophie? – nyüszíti Amanda. Leengedte a kocsi ablakát, mintha ez megkönnyítené a látást. De nem. Tom leállítja a kocsit, és kiveszi a kulcsot. A reflektorok elsötétülnek, és a motor pat-pat-pattog, ahogy elkezd hűlni. – Jobb, ha gyalog megyünk – mondja Tom. Kivesz egy zseblámpát a kesztyűtartóból, és odaadja Amandának, aztán kilépünk a kocsiból. Fülsiketítő az óceán dübörgése, és hideg, sós levegő csípi az ajkamat. – Próbáljuk meg a lakókocsit, amelyet mindig béreltünk! Tom megragadja Amanda kezét, és elindul előre. Én hátramaradok, a mobilom lámpájával világítom meg az ösvényt, de nehéz lépést tartanom, lábam állandóan belesüpped a puha talajba. Végtagjaim mintha márványból volnának. Annyira, annyira fáradt vagyok, de az adrenalin mozgásban tart. Átnyomakszunk egy résen a fémakadályok közt, amelyeket úgy tessék-lássék kiraktak, hogy megnehezítsék az átjárást, és nem veszünk tudomást a „VIGYÁZAT! KUTYÁVAL ŐRZÖTT TERÜLET!” tábláról. Ahogy nézem, a lakókocsipark évek óta gazdátlan, és minden, amit érdemes volt ellopni, már régen eltűnt.

Átkanyargunk az elhagyatott vidámparkon. Egy Ferris óriáskerék emelkedik ki a sötétségből, gondolái nyikorognak a szélben. Csattanás. Mindnyájan megdermedünk. Megfordulunk. Egy hotdogos tábla lóg reménytelenül egy láncon, és csapódik egy fabódé oldalának. Lábam lámpácskák százainak törött üvegén csikorog, amelyek valamikor a rothadó körhinta körül tekeregtek, de most a piszokban hevernek. A vidámpark kicsi, de el tudom képzelni, milyen óriásinak tűnhetett az itt nyaraló kisgyerekek szemében. A távolban lakókocsik sorai emelkednek ki a sötétségből. – Várjanak! – A minigolf kunyhó rohadó fakeretébe kapaszkodom. Szálkák szúrják át a bőrömet. – Egy másodperc. – Jól van? – Tom előreoldalaz, alig várja, hogy újra elindulhasson. Hagyom, hogy a sós tengeri levegő elárassza a tüdőmet. Megacélozom magam, hogy tovább tudjak menni. – Már nincs messze. Meg tudom tenni. Csak egy megfázás.

HETVENEDIK FEJEZET Fény szúr át a mocskos műanyag ablakon, és Sophie egy motor zúgását hallja a távolból, aztán megint sötét lesz. Csend. Biztosan Nathan jött meg. Kurva nagy köszönet érte, gondolja Sophie, és kezdi a holmiját begyömöszölni egy hátizsákba. Ahogy benyom egy blúzt a zsák aljára, keze valami hideg fémhez ér. Owen pisztolya. Egyike volt a néhány holminak, amit becsomagolt, amikor elindult. Sophie halálra rémült, amikor egyik nap Owen peckesen bevonult a házba, és megmutatta neki. – Minek kell ez neked? Sophie elhátrált Owentől, aki a saját képére fogta a fegyvert a tükörben, és úgy tett, mintha meghúzná a ravaszt. – Védekezésre, bébi! Szeretnéd megfogni? – Nem! Soha nem fogom megérinteni! Akkor összerázkódott, de most kiveszi

a

zsákból,

és

megnyugtatónak érzi a súlyát a kezében. Természetesen nem fogja használni, de magánál tartja minden eshetőségre. Utoljára körbepillant a lakókocsiban, ahol oly sok boldog órát töltött a nővérével gyerekkorában. Buborékos italok és csokigolyók. Snaps szójátékok! – Isten veled, Callie! – suttogja. Vállára emeli a zsákját, de mielőtt átjutna a lakókocsin, kivágódik az ajtó, és felkiált, amikor a fegyvert kicsavarják a kezéből.

HETVENEGYEDIK FEJEZET Nekem az összes lakókocsi egyformának tűnik, de úgy látszik, Tom és Amanda tudják, merre tartanak, ahogy jobbra-balra kanyarognak. Végül megállnak egy nagy autó előtt. – Ez az! A zseblámpa halványsárga sugara csillog a műanyag ablakokra rakódott penészen. Tom meglöki az ajtót. Könnyen kinyílik. – Sophie! – Belép. – Nincs itt. Csalódottság keseríti a hangját, és kezdem azt hinni, hogy tévedtem, hogy tényleg kezdek megőrülni, amikor Amanda előrerohan, több energiával, mint amennyit valaha láttam tőle, és térdre esik. – Nézzétek! – Kihúz egy kockás blúzt egy hátizsákból, és zászlóként lobogtatja. – Ez Sophie-é. Callie vette neki az utolsó születésnapjára. Együtt mentek vásárolni. Emlékszem! Arcához szorítja, mintha az illata elvezetné a lányához. – Ezek szerint itt volt? Hol lehet most? – kérdi Tom. És akkor sikítást hallunk.

HETVENKETTEDIK FEJEZET – Gyorsabban! Sophie nem tudja levenni szemét a pisztolyról a férfi kezében, miközben átvágnak a minigolfpályán, ahol ő és Callie órákat töltöttek azzal, hogy golflabdákat tömtek dinoszauruszok szájába és hidak alá. Megbotlik, és valami élesre esik, ami belevág a tenyerébe. Sikításait magukkal sodorják a zúgó hullámok. A férfi felrántja. – Kérlek! – könyörög, és mindkét kezével a férfi kezébe kapaszkodik, megpróbálja szétfeszíteni erős ujjait. A szél belefúj a szájába, és kiabál, hogy hallatsszon a hangja. – Sajnálom! Nem lehetne, hogy megálljunk és mindent megbeszéljünk? A parton a lába belesüpped a puha homokba. Nem látja az óceánt, de a vízpermet az arcát éri, és tudja, hogy dagály van. – Kérlek! – könyörög megint. – Félek a víztől! – Tudom – mondja a férfi. – Shhhh. Már majdnem ott vagyunk. Igyekezz! Sophie reszket, és bár fogvacogtató hideg van, érzi, hogy a félelemtől csattognak kasztanyettaként a fogai. Valamikor itt álltak ennek a víznek a szélén, ő és Callie. Callie szorosan fogta a kezét, miközben hullámok nyaldosták a lábukat. Callie leguggolt, és kezével vizet mert Sophie rózsaszín vödrébe – homokvárat építettek, és víz kellett a vizesárokhoz.

Egy hullám váratlanul érte Sophie-t. Elcsúszott és a fenekére esett a vízben, de Callie nem engedte el a kezét. Tudta, mennyire fél Sophie attól, hogy megfulladhat. Így fog ma meghalni? Mindazok után, amin átment? Sophie hajlítgatja az ujjait, és elképzeli, hogy még mindig érzi Callie meleg kezét.

HETVENHARMADIK FEJEZET – Onnan jött, azt hiszem – mondja Tom, ahogy a lakókocsi előtt állunk, mozdulatlanul, mind a fabagoly. És újra halljuk. A sikítást. Napközben sirálynak lehetne vélni. – A partról jön – mondja Tom, és előreugrik. Nem tudom, hogyan sikerül felkapaszkodnom a homokdűnére, de amikor elérem a tetejét, Amanda és Tom már két alak felé rohan a parton keresztül, akik igyekeznek elfutni. Zseblámpájuk fényköre egyre halványabb lesz, és négykézláb kúszom, kezem belegabalyodik a nedves tengeri növényekbe, lihegek és izzadok. Nem tudok felállni. Csak egy megfázás. Okostelefonom lámpájával megvilágítom a szinte feketének tűnő homokot, és megnyalom sós ajkamat. Meg tudom csinálni! Callie-ért. Cipőm belesüpped a vizes homokba, és talpra küzdöm magam. – Sophie! Sophie! Amanda hangja alig hallatszik. Fejemet nekifeszítem a szélnek, és előrelendülök. Szakad rólam az izzadság. Úgy érzem magam, mint egy taposómalomban, mintha sehová sem jutnék, de amikor felpillantok, látom, hogy utolértem Tomot és Amandát, akik megállnak két alak előtt. Sophie-t felismerem a fotójáról, mellette Joe. Karja az oldala mellett lóg, valami ezüst csillog a kezében. Egy pisztoly! Lábam akaratlanul hátrál. – Sophie?

Amanda egy lépést tesz a lánya felé, de Joe felcsattan. – Maradj ott, ahol vagy! Amanda mögött állok, és a kezemmel eltakarom a telefonomat, hogy ne látsszon a fénye, de itt nincs térerő. Nem tudok segítséget hívni. – Joe? Mit csinálsz itt? Az egy pisztoly? – Tom legyökerezik. – Papa! Sophie zokog, és elönt a szeretet a lány iránt, akivel még sohasem találkoztam. Szívem testvére iránt. – Azt hittem, Spanyolországban vagy, Sophie! – mondja Tom. Könnyek csorognak végig az arcán. – Spanyolországban. Owennel. Vártuk, hogy hazagyere. Nem értem, mi folyik itt! – Engedd el, Joe! – Amanda hangja halálosan nyugodt. – Sophie, gyere ide hozzám! – Nem! – Joe felemeli a karját. Keze remeg, amikor ránk fogja a pisztolyt. – Nagyon sajnálom, Tom! – mondja.

HETVENNEGYEDIK FEJEZET – Joe? Miért van nálad fegyver? Tom nem tudja levenni szemét a bátyjáról, miközben válaszra vár. Hátrapillantok, próbálom felmérni, mekkora a távolság vissza a parkba, de gyenge vagyok. Lassú. Még ha futva teszem is meg, nem hiszem, hogy elég gyorsan el tudok rejtőzni az árnyak közt, ha Joe meghúzza a ravaszt. Vacognak a fogaim. Lehet, hogy mindazok után, amin átmentünk, így fogok meghalni? – Ez nem az én fegyverem – mondja Joe szinte könyörögve, mintha sajnálatot kellene éreznünk iránta, de a karját nem engedi le. A homokot spongyának érzem a lábam alatt, és ráparancsolok rémült térdemre, hogy ne rogyjon össze. Szemem sarkából látom, hogy Amanda magába roskad, és átkarolom a derekát. Nem vagyok elég erős, hogy megtartsam, ha netán összeesne, de el sem tudom képzelni, mennyire félhet, és szeretnék némi vigaszt nyújtani neki. Érzem, hogy egész testében remeg, és hirtelen elfog a düh Joe ellen, amiért Amandát ilyen helyzetbe hozza mindazok után, amit ebben az évben elviselt. – Kinek a pisztolya? – Szinte követelem a választ. – Az övé. – Joe megrázza Sophie vállát. – Elvettem tőle, nehogy valami újabb ostobaságot elkövessen. – Sophie? Ez a te pisztolyod? – kérdi Tom, és nem értem, hogyan képes így fegyelmezni a hangját.

Szinte el tudom képzelni, milyen volt mint szülő, amikor a lányok kicsik voltak, és megpróbálta nyugodtan kideríteni, ki dobta a zöldségeket a szemétbe, vagy ki tört el egy játékot. – Owené – mondja Sophie, de nem tud az apja szemébe nézni. Senkinek sem tud a szemébe nézni. – És miért van Owennek fegyvere? – kérdi Tom. Sophie könyörögve tekint a mamájára, szeme csillog, ahogy a hold fényesebben süt. – Ne gyötörd, Tom! Nyilván rémes tapasztalaton ment keresztül, de most visszajött. A lányunk visszajött! – mondja Amanda határozottan. – Akkor most mi fog történni? – kérdi Tom. Joe leengedi a fegyvert, és elereszti Sophie-t, de nem mozdul. – Ó, istenem! Egyszerűen képtelen vagyok ezzel megbirkózni. Képtelen vagyok! – Döbbenten látom, hogy Joe sírva fakad. – El kell innen mennünk, mielőtt Owen megérkezik! – Vigyük haza Sophie-t! – mondja Amanda, és egy lépést tesz előre, de Tom kiteszi a karját, hogy megállítsa. – Most akarok Owenről hallani! Miért menjünk el, mi​előtt megérkezik? Mibe keveredett ez a te barátod? Egy pillanatig minden csendes. Nyugodt. Az óceán eltűnik a háttérben. Senki nem mozdul. A szél elállt, és a zúgó hullámok most csak halkan locsognak. Érzem, hogy alig veszek levegőt, de végül Sophie megtörli az orrát a ruhája ujjával, és beszélni kezd. – Amikor szívrohamod volt, annyira féltem, hogy meg fogsz halni, de megígérted nekem, hogy minden rendben lesz, és én hittem neked. De nem volt rendben, igaz? Jött egy újabb

szívroham, és a doktor azt mondta, nem biztos, hogy túléled. Megrémültem. Mama és Joe bácsi minden idejüket veled töltötték. Callie Nathannal volt. Nekem nem volt senkim. És akkor találkoztam Owennel, és ő meghallgatott. Tényleg meghallgatott! És egymásba szerettünk. Amikor elkezdett anyagot adni nekem, azt hittem, azért teszi, mert aggódik értem. – Anyagot? – Kokaint. Csak addig akartam használni, amíg újra jól leszel, de amikor kijöttél a kórházból, nem tudtam abbahagyni. Nem akartam, papa. Annyira sajnálom! – Az a kibaszott, kibaszott szörnyeteg! Hol van? – Düh árad Tom hangjából, és arra gondolok, ha Owen itt volna, most nagyon-nagyon félne. – Megölöm! – Már halott – mondja Sophie.

HETVENÖTÖDIK FEJEZET – Önvédelem volt, Soph – mondta Callie. – Látni fogja a rendőrség. A kanapén ültek, mindketten úgy tettek, mintha hinnék, hogy minden rendben lesz, de Callie bőre zöldes színben játszott, és monoton hangon beszélt. – Gyilkos vagyok, börtönbe fogok kerülni! Sophie átfogta karjával a derekát, és előre-hátra ringatta magát. Pánik fojtogatta a torkát. – Nem fogsz! – biztatta Callie, de Sophie még soha nem hallotta a nővérét ilyen bizonytalannak. – De igen! Börtönbe kerülök. Nem fogom tudni elviselni! Sophie kezébe temette az arcát, és a zokogás olyan erővel rázta a testét, hogy azt hitte, kettészakad a melle és a szíve kiesik a padlóra. – Nem fogom hagyni! – Callie átölelte húga vállát. – Majd azt mondjuk, hogy én tettem. Azt mondhatjuk, hogy átjöttem, téged kerestelek, de nem voltál itt. Owen megtámadt. A rendőrség el fogja hinni! – Callie keze feldagadt arcára téved. – Megvédtem magam. – De a seb a tarkóján van! Ez nem önvédelem. Nem hagyhatom, hogy ezt magadra vállald! Ó, istenem. Nem mehetek börtönbe! – Ha elmagyarázzuk a rendőrségnek… – Nem! Sophie a fejét rázta. Tudta, hogy ha bevonják a rendőrséget, a

titkok, amelyeket rejtegetett, a hazugságok, amelyeket mondott, mind kiderülnek. Családja szétszakad. Gyűlölni fogják. Callie gyűlölni fogja. – Kérlek, Callie! Segítened kell! – Sophie erősen megszorította nővére karját. – Hogyan? Callie szeme Owenre rebbent. Vér szivárgott a fejéből, és összekente a kandallót. – Megszabadulhatunk a holttestétől. Senki sem fogja megtudni! – Sophie-ban feltámadt a remény csírája. – Senki nem fogja hiányolni. Lényegében nem. Nincs családja. – Sophie kizárta Owen fiának, Harrynak a gondolatát. Valószínűleg sohasem látta az apját. – A haverjai mind lúzerek. Főleg Neil. Azt hiszi magáról, hogy valami nagy szám, holott csak egy kisstílű szélhámos. A pénze miatt fog hiányozni neki Owen, de mint embert, tulajdonképpen senki sem fogja hiányolni. – Senki, őrajta kívül. Sophie ellökte magától ezt a gondolatot. – Ez a tökéletes megoldás. – Sophie, én nem vagyok képes… – Ha szeretsz, akkor képes vagy! Fájdalom villant fel Callie szemében, és Sophie érezte, hogy nem tisztességes, de a kétségbeesés úgy dagadt benne, mint egy luftballon, és nem tudta, mi mást tehetne. Verte a vasat, az ötletek csak úgy sziporkáztak. – Eltemethetjük. Nézd! – Felkapta az ingyenes helyi újságot a dohányzóasztalról, és belelapozott, amíg megtalálta, amit keresett. – Burton Aerodrome. – Ujjával rábökött a cikkre. – Természetvédelmi területté nyilvánították. Soha nem fognak

építkezni rajta. Soha nem ássák fel! Callie felállt, és nagy léptekkel az ablakhoz ment. Sophie arra gondolt, bárcsak tudná, mi jár a nővére fejében. Mindig olyan közel voltak egymáshoz, de most mintha egy világ választaná el őket. Sophie a kezét tördelte várakozás közben. Az óra hangosan ketyegett. Vére lüktetett a fülében. Callie megfordult. Arcát könnyek csíkozták. – Oké. Segítek neked. *** Sophie gyorsan akart cselekedni, mielőtt Callie meggondolja magát. Bement a hálószobába, hogy hozzon egy lepedőt, amelybe belecsavarhatják Owent. Ahogy az ágy lábánál állt, ahol elvesztette a szüzességét, észrevette Owen óráját az éjjeliszekrényen. Neki már soha nem lesz szüksége rá, hogy tudja, hány óra. Mit tett? Berohant a fürdőszobába, és gyomrában az izmok sikítottak, ahogy belehányt a vécécsészébe, amíg már semmi nem maradt benne. Amikor túl volt rajta, benyomott néhány holmit egy hátizsákba. Soha nem jön ide vissza! Besétált a nappaliba, lepedővel a karján és keserű ízzel a szájában. Callie a mobiltelefonján pötyögött. – Mit csinálsz? – dadogta Sophie szíve. – Megírom Nathannak, hogy együtt töltjük az estét. Különben nem fogja tudni, hol vagyok. – Fogadok, hogy boldog lesz ettől! Sophie tudta, hogy Nathan nem szereti, és bár értette, hogy miért – az összes visszaesés, az összes stressz, ami elé Callie-t

állította –, mégis bántotta a dolog. Callie az ajkába harapott, és Sophie egy pillanatra azt hitte, hogy meggondolta magát. Azt kívánta, bárcsak ne mondott volna semmit, de Callie felállt, vett egy mély lélegzetet, és megszólalt. – Lássunk hozzá! *** Callie egyenesen a bejárati ajtó elé tolatott. Kinyitotta a csomagtartót, és Sophie kivette belőle a kerti szerszámokat és a talicskát, amelyekkel Callie a szülei kertjét gondozta, és betette őket a hátsó ülésre. Még mindig ömlött az eső, és bár a sötétség betakarta őket, Sophie idegesen körülnézett, azt képzelte, hogy figyelő szemek lesnek rájuk. A nappaliban a lányok eltették a dohányzóasztalt az útból, és kiterítették a lepedőt. – Emeljük rá, és csomagoljuk bele – javasolta Callie, de egyikük sem mozdult. – Háromra! – mondta Callie. Lehajolt, és kezét Owen válla alá csúsztatta. – Fogd meg a lábát, Soph! Sophie boldog volt, hogy a nővére átvette az irányítást. Majdnem úgy érezte magát, mint a régi szép időkben, és könnyek csípték a szemét, amikor arra gondolt, mi mindenben fog megváltozni a kapcsolatuk ezután. Sophie összerázkódott, amikor a keze Owen bokája köré kulcsolódott. A férfi farmerja felcsúszott, és Sophie megpillantotta a Mr. Grumpy zoknit, amelyet ő vett Owen

születésnapjára. Megállíthatatlanul remegni kezdett. – Ha nem vagy biztos benne, még nem késő meggondolni magadat – vetette fel Callie. – Felhívhatom a rendőrséget. De Sophie-nak a gondolat, hogy a rendőrség beleás a múltjába, rosszabb volt a gondolatnál, hogy mire készülnek. – Biztos vagyok! – mondta. De nem volt. Nem igazán. – Egy, kettő, három! – nyögte Callie, amikor megfeszült, hogy megmozdítsák Owent. – A rohadt életbe! – Sarkára ült, miközben a holttestet a lepedőbe tekerte. – Nem hiszem el, hogy ilyen nehéz! – Hogy fogjuk betenni a kocsiba? Rémület ült Sophie mellében, és hangja természetellenesen magasan csengett. – Talicska? – kérdezte Sophie. *** Az utazás a Burton Aerodrome-ra némán telt, leszámítva az utasításokat adó satnav pattogós hangját és az ablaktörlők ritmikus surrogását. Sophie még mindig érezte a tisztítószerek szagát az orrában, de a kandallón megmaradt folt ellenére biztos volt benne, hogy az összes szétfröccsent vért eltávolították a nappaliból. Kezét durvának érezte a fehérítőtől, amelyet használt. Amikor elértek a repülőtérre, Callie kocsija átbukdácsolt az egyenetlen földön. – Mit gondolsz, hová? – Sophie aggódva nézett körül. – Nem tudhatok mindent! – csattant fel Callie, és Sophie érezte a lökést, ahogy a nővére távolodni kezd tőle. – Mit szólnál, ha a

bokrok közelébe tennénk? Nem volna annyira szembetűnő, hogy megbolygatták a talajt, ha valaki erre jön. Callie Sophie felé fordította az arcát, miközben válaszra várt, és a félhomályban viaszosan csillogott a bőre. Sophie azon törte a fejét, hogyan tud majd Callie továbblépni ebből. Hogyan tud bármelyikük továbblépni. – Oké – válaszolta. Callie újra gyorsított, és amikor a motor hangosabban dübörgött, kicsatolta az övét és hátrafordult, hogy elérje a táskáját, amelyet mindig a hátsó ülésre dobott vezetés közben. – Hányszor mondtam, hogy ezt ne csináld! – Sophie kikapta a táskát Callie kezéből. – Ez veszélyes! Mit akarsz? – Van benne egy csomag mentás cukor valahol. Felfordult a gyomrom. Köröztek a repülőtéren Extra Strongot szopogatva. Végül Callie újra lelassított. – Itt. Azt hiszem. Leparkolt, és leállította a motort, de a reflektorokat égve hagyta, hogy keresztülvágják a sötétséget, megvilágítsák az esőt. Callie átadta Sophie-nak a villát, ő maga pedig fogta az ásót. Bár vizes volt a talaj, hosszú ideig tartott, mire sikerült egy elég mély gödröt ásniuk. Amikor befejezték, Sophie karjában remegtek és égtek az izmok, és egész testét ragadós izzadság borította. Ránézett a nővérére, és nem tudta, hogy Callie arca az esőtől vagy a könnyektől nedves. ***

– Gyere velem! – könyörgött Sophie, amikor a vasútállomás parkolójában ültek. – Nem mehetek. Szeretem Nathant! – És engem szeretsz? Sophie nem hitte, hogy Callie még mindig szeretheti. Mindazok után, aminek kitette ma éjszaka. – Természetesen. Hiszen a testvérem vagy! – Elmondod neki? Nathannak? Callie kisöpörte nedves haját a szeméből, keze még mindig reszketett. – Nem tudom, Soph. Még soha nem titkoltam el előle semmit. – El fogja mondani a rendőrségnek. – Nem fogja! – Természetesen kell viselkedned. Amikor hazamész. A munkahelyeden. Mindenhol. Nem fogod tudni megtenni. Ismerlek. – Nem hagyhatom el az életemet! – Callie megdörzsölte arcát a ruhája ujjával. – Hová fogsz menni? – Nem t’om. – Sophie megvonta a vállát. – Mindig vágytam Spanyolországba. A francba! Az útlevelem még azóta is mamánál és papánál van, hogy elvittek minket Párizsba. – Próbáljuk…? – Meg tudnád szerezni, Callie? És valamennyi készpénzt? Amennyi elég a repülőútra és egy-két hónapra egy B&B-ben, amíg megvetem a lábamat? Kérlek! – Azt hiszem. Szólnom kell a banknak, ha megtakarítást veszek ki, úgyhogy eltarthat néhány napig. És mi lesz mamával és papával?

– Holnap majd küldök nekik egy SMS-t, és azt mondom, hogy elmentem Owennel nyaralni. A többit majd később kitalálom. – Sophie kinyitotta a kocsi ajtaját, kimászott, és a vállára emelte a hátizsákot. Nagyon kicsinek érezte magát. És nagyon magányosnak. – Majd SMS-ezek neked, megírom, hol vagyok. Köszönöm, Callie! Mindent köszönök! Kezdett elfordulni. – Várj! – kiáltott utána Callie. – Veled jövök. Spanyolországba. Nem örökre. Nem akarom elhagyni Nathant. De legalább addig, amíg rendeződnek a dolgaid. Sophie-nak elszorult a torka, nem tudott megszólalni. Csak bólintott. – Találkozunk néhány nap múlva, amikor megszereztem az útlevelünket és valamennyi pénzt. Minden rendben lesz, Soph. Megígérem!

HETVENHATODIK FEJEZET Tom mindkét kezét a szájára tapasztja, és Amanda térdre esik, mintha a csontjai elporladtak volna. Labdává húzza össze magát a nedves, tengeri növényekkel borított talajon. Nem csoda, hogy olyan erős félelem fogott el, amikor megláttam Owen fényképét Kathy házában. Gondolatok zúdulnak át a fejemen. Tényleg Callie vezetett, amikor a baleset történt. A részletek olyan gyorsan a helyükre kerülnek, hogy nehéz lépést tartani velük. – Callie-nak a baleset éjszakáján veled volt találkozója? – kérdezem Sophie-tól. – Amikor ő és Nathan felvették a szüleiteket, hogy elmenjenek az esküvői fogadásra, Callie kivette az útleveledet és elvette a pénzt és a nyakláncot a széfjükből. – Te meg ki a franc vagy? Sophie rám bámul, csak most vesz észre, és irracionálisan sértve érzem magam, hogy nem ismer, amikor én ösztönös kötődést érzek iránta. – Jenna vagyok. Én… – Megöltél valakit, Sophie? – vág közbe Tom. – Nem csoda, hogy elszöktél! – Nem akarok börtönbe kerülni, papa! – Nem fogsz – nyugtatja meg az apja. – Owen bántotta Callie-t. Te megvédted a nővéredet. Segítek neked. De mindent el kell mondanod! Mindent elmondtál, Sophie?

Sophie elfordítja a szemét. – Nem. Joe válla, mint egy legyőzött emberé, összeesik. – Képtelenség, hogy megölted! Azt hittem, itt van veled. Semmi mást nem kell elmondanod, Sophie! – De elmondok! Beteg vagyok a titkoktól! Beteg vagyok a hazugságoktól! Sophie hangja élesebbé válik, és Amanda talpra tántorog. – Kétségbe ejted! Hagyd abba! Ezt megbeszélhetjük otthon. – Nem! Nem jöhetek haza! Vasárnap megtalálták Owen holttestét. Az egészet eltemettem az agyam hátsó zugában, és félig meggyőztem magam, hogy valójában meg sem történt. De a 24 órás hírcsatorna, amelyik egyfolytában szól a pubban, ahol dogozom, jelentette, hogy megtalálták Owent, és tudom, hogy csak idő kérdése, hogy azonosítsák, és keressenek engem. El akartam hagyni az országot, amint Nathan elhozza az útlevelemet és a pénzt. Nem hiszem el, hogy ehelyett titeket hívott fel! – Sophie, valamit kitalálunk – biztatja Tom. – Csak mondd el az igazságot. Mindenben segítek, amiben tudok. – Tom, ő nem… – Amanda. Hagyd Sophie-t beszélni! Sophie az óceán feketeségébe bámul. – Papa. Owen a drogokat, amelyeket nekem adott, a barátjától, Neiltől kapta a pubban. Soha nem kérte, hogy fizessek, és azt hittem, hogy ajándék, mert a barátom, de egy nap Owen előállt azzal, hogy pénzzel tartozom Neilnek. Sok pénzzel! És nem csak azért, amit kaptam, Neil kamatot is felszámolt. Az összeg

napról napra nőtt. Nem tudtam, mit tegyek. Owen azt mondta, hogy megpróbál megvédeni, de Neil és mások a pubból megfenyegettek, hogy bántani fognak. És bántani fogják Calliet, ha nem tudok fizetni. Owen aggódott, amiért ilyen helyzetbe hozott, de azt mondta, rendbe tudja tenni az egészet. – Rendbe tenni? Hogyan? – kérdi Tom. – Úgy, hogy az autóalkatrész-üzleten keresztül drogot csempésznek be. Mondtam neki, hogy az üzlet veszteséges lett, míg te olyan beteg voltál, de azt állította, ki tudja fizetni az adósságomat, és még ahhoz is elég pénzt tud csinálni, hogy rendezze a jelzálogunkat, amíg jobban leszel. Segített. – De mi nem importáltunk olyan gyakran – mondja Tom. – És ha mégis, hegyekben állt a papírmunka. Az importdokumentumok. Hogy tudta ezt Owen megcsinálni az aláírásom nélkül? Pillanatnyi csend van, mielőtt Sophie megszólal. – Nem te voltál az egyetlen, akinek aláírási joga volt. Az üzlet nem egyedül a te neveden volt, nem igaz? – Amanda? Tom úgy bámul a feleségére, mintha még soha nem látta volna, és Amanda a kezébe temeti az arcát.

HETVENHETEDIK FEJEZET – Nem tudtam, mi mást tehetnék – védekezik Amanda, és leereszti a kezét az arcáról. Tom megmarkolja a bal vállát. Még a holdvilág árnyékában is látom, milyen halálosan sápadt. – Kórházban voltál – folytatja Amanda. – Az orvos azt mondta, meghalhatsz. A számlák halmozódtak. A jelzálogot nem tudtam fizetni. Mit kellett volna tennem? A lányainkat megfenyegették! – Szólhattál volna a rendőrségnek! – Gondolod, hogy 24 órás védelmet ajánlottak volna Callie-nak és Sophie-nak? Tennem kellett valamit, hogy megvédjem őket! Az anyjuk vagyok. Olyan egyszerűnek látszott, amit Owen mondott. Aláírok néhány dokumentumot, és Callie és Sophie biztonságban lesznek, és elég pénzt kapunk, hogy megéljünk. Máskülönben honnan vettem volna elő a pénzt, amelyet ez a Neil követelt? Több ezer fontról volt szó! – Illegális dologba keverted Sophie-t! Amanda megrándul Tom szavaitól. Még soha nem hallottam ilyen keményen beszélni. – Éppen Sophie miatt volt, hogy valami illegális dolgot kellett tennem! Azért csináltam, mert szeretem őt! – De tudtad, hogy a lányunk drogozik, és nem szóltál nekem? – Mindent megpróbáltam, hogy abbahagyja, és amikor kijöttél a kórházból, nagyon igyekezett. Emlékszel, hogy hónapokra eltűnt, és te azt hitted, meg kell nyugodnia a betegséged okozta

stressz után. Fizettem érte, hogy egy klinikán kezeljék. – Ezt nem tudom felfogni! – Tom megroggyan. Nagyon rosszul néz ki. – Te tudtál erről, Joe? – Akkor nem, esküszöm! Hazajöttél, és elmondtad nekem, hogy Amanda rábeszélt, vonulj vissza az egészséged érdekében, és megkérdezted, elvállalnám-e az üzlet vezetését. Akkor jöttem rá, hogy mi folyt itt, amikor belenéztem a számlákba. A profitod meredeken felszökött. Azt hittem, Amanda hibázott a könyvelésben, de bevallotta, hogy Owennel kötött megállapodást. Rettenetesen dühös voltam. Nem meséltem el neked, mert az orvos figyelmeztetett, hogy kerülnöd kell a stresszt. De nem akartam, hogy közöm legyen hozzá. Nem kellett, hogy közöm legyen hozzá! – És megszűnt? Ez a megállapodás? Amikor kifizettétek Sophie adósságát, megszűnt? – Nem – vallotta be Joe. – Nem szűnt meg. Annyira sajnálom, Tom! Megpróbáltam rávenni őket, hogy hagyják abba, tényleg megpróbáltam, de a legtöbb, amit tehettem, az volt, hogy téged távol tartottalak tőle. Téged és Callie-t. – Hónapokon keresztül kérted a bocsánatomat, Joe, és én azt hittem, azért, mert az üzlet bedőlt Callie halála után, és már senkinek sem volt szíve, hogy feltámassza. gondoltam… erre. Tom arca összerándul, mintha fájdalom gyötörné.

Sohasem

– Iszonyúan éreztem magam! – nyögi ki Joe. – Azt reméltem, hogy soha nem fogsz rájönni. Amikor Sophie eltűnt Callie halála után, azt hittem, megint drogot használ, hogy meg tudjon birkózni a bánatával. Amikor felhívtál ma este, és azt

mondtad, hogy itt lehet, arra gondoltam, biztosan Owennel van. Nem akartam, hogy belefuss Owenbe, amikor Sophie be van lőve. Amikor egyedül találtam Sophie-t a lakókocsiban, az első gondolatom az volt, hogy elvigyem innen, amilyen gyorsan csak lehet. Azt hittem, Owen biztosan ott ólálkodik valahol a közelben. Álmomban nem jutott eszembe, hogy ő… hogy Sophie… Joe újra elkezd sírni, és nyugtalanít, hogy tanúja vagyok a gyötrődésének. – Tudod, amikor megjelentetek az előbb, egy másodperc törtrészéig arra gondoltam, hogy lelövöm Amandát azért, amit tett. El tudod ezt hinni? – Joe megtörli az orrát a kézfejével. – Rengetegszer próbáltam rábeszélni, hogy ne folytassa. Talán mégis el kellett volna mondanom neked. Sajnálom! De szeretlek. Az öcsém vagy, és nem akartam kockáztatni az egészségedet. – Én sem, Tom! – szól közbe Amanda. – Vigyáztam rád, amikor beteg voltál. Gondoskodtam róla, hogy ne kelljen aggódnod a számlák miatt. Egyszer sem kérdezted meg, hogy boldogulunke. Egyetlenegyszer sem! – Amanda már kiabál. – És folytattam, mert Owen nélkül nem láttam mást, mint egy küszködéssel teli jövőt, amelyben havonta ki kell fizetnem a jelzálog részleteit. Soha nem maradt semmi valami jobbra. Míg felnőttem, a Maldív-szigeteken nyaraltunk és Michelincsillagos éttermekben ettünk. Te. Te juttattál ide bennünket! – Hangja keserű. – Mindent feladtam érted, de te nem tudtál megfelelő körülményeket biztosítani nekünk. – Szerettelek!

– Én is szeretlek, őszintén, de azt akartam, hogy a lányok megtapasztalják azt, amiben nekem részem volt gyerekkoromban. Minden értük történt. Értünk. A családunkért. Könnyűnek tűnt. És könnyű is volt. Owen mindent elintézett, én csak szemet hunytam fölötte. Semmi mást nem tettem, mint aláírtam néhány papírt. Nem volt óriási pénzekről szó, nem volt annyi, hogy felhívja ránk a figyelmet, de elég volt ahhoz, hogy jó jövedelmet biztosítson. Owen óvatos volt. Nem kellett az embernek semmiért aggódnia. – Börtönben végezhetted volna! Mindannyian börtönben végezhettük volna – Tom hangja hideg, mint az acél. – Mi lett volna akkor a lányokkal? – Owen azt mondta, nincs kockázat. Tudta, mit csinál, papa! – Sophie hangja elhaló. – Elmeséltem neki, hogy elveszíthetjük a házat. Gondoskodott rólunk. – És Callie? Ő tudta? – Tom még mindig a vállát markolja. – Nem. Azt tudta, hogy Owen rászoktatott a drogra, de nem tudott mamáról és az üzletről. Aznap este Owen mindent el akart mondani Callie-nak, ezért ütöttem le. Pánikba estem. Ha nem teszem, a nővérem talán még mindig élne! – Nem! – Amanda a kezét tördeli. – Ne mondd ezt! Szinte lehetetlennek érzem az életet. Nem számít, mennyi orvosságot veszek be, rémesen érzem magam minden nap minden másodpercében, amikor arra gondolok, hogy elvesztettük Callie-t, és hogy téged is elvesztettünk, Sophie. Azt hittem, nem tudod elviselni, hogy Callie emlékeinek közelében légy, ezért mentél el Spanyolországba Owennel. Képtelen vagyok elhinni, hogy… hogy megölted! Annyira sajnálom, hogy

mindezen keresztül kellett menned, de találunk megoldást. Egymás közt. Egy család vagyunk. – Nem mind vagyunk egy család! – kiált fel Sophie. Kikapja Joe kezéből a pisztolyt, és rám fogja. – Még mindig nem tudom, ki a franc vagy te, te viszont már rengeteget tudsz rólunk! – Sophie! Amanda megpróbálja kicsavarni a fegyvert a kezéből. Küzdelem hallatszik. Aztán egy lövés. Tom a homokra zuhan, a szívét markolja. Amanda sikít, de ahogy Tomra nézek a hold fényében, nem látok golyó ütötte sebet. Nem látok vért. És akkor rájövök. Tomnak biztosan szívrohama van. Nem ő az, akit találat ért.

HETVENNYOLCADIK FEJEZET Sophie ott fekszik a homokon. Joe térdre veti magát, ujjait a lány nyakára préseli, keresi a pulzusát. Szívem azt sikoltozza, hogy nem-nem-nem, és megpróbálok csendben elhátrálni, de lábam megcsikordul a kavicson, és Amanda felkapja a fejét. Egy nő gyötrődő szemébe bámulok, akinek a szabadságán kívül már semmi vesztenivalója nem maradt. – Mentőre van szükségünk! – kiabálja Joe. Amanda kezéből lóg a pisztoly. Lába földbe gyökerezett. Nem tudom, mit akar csinálni, de nem kockáztathatok. Mindent láttam és hallottam. Fuss! Ráparancsolok beteg testemre, hogy mozduljon. Adrenalin önti el a szervezetemet, és botladozva elindulok a néma bagoly, egy távoli árnyék felé. Amanda idősebb nálam, én viszont gyenge vagyok. Lassú. Csak azt remélhetem, hogy találok egy rejtekhelyet, vagy elérek egy magaslatra, ahol talán van térerő, és segítséget hívok. Sötét van. Rettenetesen sötét. Felhők száguldanak a szénfekete égen, eltakarják a holdat és a csillagokat. Tüdőm megtelik nedvességgel, és ahogy élesen beszívom a levegőt, émelyítő hullámokban tör rám a hányinger. Ne hagyj cserben, Callie, gondolom, miközben próbálok biztonságba rohanni, de megroggyan a lábam, és úgy érzem, mintha lassított felvételben mozognék. Kinyílik a szám, ahogy

levegőért kapkodok. A só és a kétségbeesés ízét érzem a nyelvemen. Felkecmergek a homokdűnére, szívem majd szétrobban az erőfeszítéstől, lábam kapaszkodóért tapogat a puha homokban. Ujjaim fűcsomókba marnak, ahogy vonszolom magam fölfelé. Mellkasom mintha lánggal égne, de hallom, hogy Amanda ott liheg mögöttem, és feltámad bennem a túlélési ösztön. Az elmúlt hónapokban azon tűnődtem, akaroke élni, de ez a kérdés most kitörlődött az agyamból. Rettegek attól, hogy meghalhatok. Elérem a tetőt, és lopva hátrapillantok. Nem látom, hogy Amanda feje megjelenne, de nem lehet messze. Puffanást hallok. Azt hiszem, visszacsúszott. Rohamosan fogy az erőm. – Jenna, kérlek, várj meg! Szükségem van a telefonodra! – kiabálja. Hangja túl közelről szól, gyorsan közeledik hozzám, és vadul körülnézek, próbálom visszanyerni a tájékozódási képességemet. Hogy kiszámítsam, hol van a kocsi. Hol van az út. – Jenna! Kérlek! Rosszul érted! Mindent a lányokért tettem. Mindent! Mély lélegzetet veszek, összezárom, kinyitom az öklömet, aztán újra előrelendülök, karom pumpál az oldalam mellett. Hátranézek a vállam fölött. – Jenna! Állj meg! Kérlek, ne menj tovább. Ne hívd a rendőrséget! Hadd magyarázzam meg! De nem hallatszik lelkiismeret-furdalás a hangjában. Düh löki ki a szavait, és mindegyik mintha a lapockám közé sújtana.

Fuss! Nem szabad megállnod! Edzőcipőm csattog az aszfalton, és mintha már nem hallanék lépéseket a hátam mögött, de nehéz eldöntenem az üvöltő széltől. Semmi esélyem, hogy elfuthassak előle. Egyetlen reményem, hogy rossz felé ment. Titokban hátranézek a vállam fölött, de a lábam laza talajra téved, elvesztem az egyensúlyomat és megbotlom. Kinyújtom a kezemet, hogy felfogjam az esés lendületét. Arcom valami keménybe és szilárdba ütközik, ami felszakítja a bőrömet. Állkapcsom összecsattan, és a fogam a nyelvembe hasít, vér önti el a számat. Lenyelem, epe és félelem kúszik a torkomba. Ne üss zajt! Félek. Rettenetesen félek! Nem tudom, Amanda mire képes. Meddig menne el, hogy megakadályozza, hogy a rendőrséggel beszéljek. A hasamon fekszem. Mozdulatlanul. Némán. Várok. Csíp a tenyerem. Arcom lüktet. Rothadó levelek szagát érzem az orromban. Kavarog a gyomrom, ahogy lassan araszolok előre, könyökömet a nedves talajba vájom, hogy meg tudjak kapaszkodni. Bal. Jobb. Bal. Jobb. Most az aljnövényzethez érek. Tüskék szúrnak a bőrömbe és csimpaszkodnak a ruhámba, én pedig csak lapulok, fákkal körülvéve, azt hiszem, hogy láthatatlan vagyok, de a felhők szétválnak, és a holdfénynél megpillantom a kapucnis pólóm ujját, amely, hihetetlen, de fehér a ráfröcskölődött sár ellenére! Átkozom magam. Ostoba! Ostoba! Ostoba! Lerántom magamról és begyömöszölöm egy bokor alá. Fogam vacog a hidegtől, a

félelemtől, reccsennek lábujjaimra a fülemben

a láztól. Hol van Amanda? Balra tőlem ágak talpak alatt, ösztönösen fellököm magam, és a dőlök, mint egy sprintre készülő futó. Szívverésem dobol, mégis hallom. Köhögés! Amanda köhögése.

A hátam mögött. Közel. Túl közel! Fuss! Bukdácsolok előre. Meg tudom csinálni, mondom magamnak, de ez hazugság. Tudom, hogy már nem bírom sokáig. – Semmi értelme, hogy fuss! – kiabálja Amanda. – Úgy ismerem ezt a parkot, mint a tenyeremet. Lábam végtelenül gyenge. Fejem túl nehéz a nyakamon. Csak egy megfázás. Mozdulj! A felhők újra elfedik az eget, és a sötétség letaglózó. Egyelőre lassítok, mivel nem látom, hová teszem a lábamat. A föld tele van gödrökkel, és nem kockáztathatom, hogy kificamítsam a bokámat, vagy még valami rosszabb történjen. Mit csinálnék akkor? Hogyan tudnék elmenekülni? A szél dühöng, elsöpri a felhőket, és a szemem sarkában egy árnyék mozdul. Megperdülök és sikítok. Amanda közvetlenül mögöttem van. Fuss!

HETVENKILENCEDIK FEJEZET Lassítok. Ki vagyok merülve. A világ pörög, és fekete foltok úsznak cikcakkban a szemem előtt. Meg fog találni, bárhol vagyok is. Beteg vagyok. Haldoklom. Nem tudok gyorsabban futni nála, és nincs, ahová elrejtőzhetnék. Forró könnyek peregnek a szememből, és hűlnek ki az arcomon. Vége! Az életnek, amelyért olyan keményen küzdöttem, hogy megtartsam. Átjár a reménytelenség, és ahogy lassan megfordulok, Amanda megáll. Előregörnyed, térdére teszi a kezét, levegőért kapkod. Ellenőrzöm a mobilomat. Még mindig nincs térerő. – Add ide a telefonodat! – követeli Amanda, de a fejemet rázom. – Kérlek! Tomnak és Sophie-nak segítségre van szüksége! – Megingok. Ha meg akarna ölni, már biztosan megtehette volna. – Rendezhetjük ezt a dolgot, nem igaz? Felegyenesedik és elindul felém, jobb kezéből lóg a pisztoly, megcsillan a holdfényben. Nagyot nyelek. Hogy képzelheti, hogy ezt valaha is rendezhetjük? Félek rágondolni. Mozdulj, Jenna, suttogja egy hang a fejemben. Lábujjaim megrándulnak, és hirtelen újra futok, kígyózom az elhagyatott fagylaltoskioszk és a lepattogzott, kifakult festékű hatalmas műanyag állatok közt. – Nem akarlak bántani! Rosszul hiszed. Nem tudsz elrejtőzni! – kiáltja Amanda, de rögtön érzem, hogy ez nem így van. Számolj tízig! Tudom, hová megyek.

A vidámpark koromsötét, de töredékes képekben látom, milyen volt. Narancsszín, sárga, zöld villogó fények. Bömböl a zene. Vattacukor illata. Kisgyerekek rángatják a szülők kezét. „Kifoghatok egy kacsát?” „Felülhetek a körhintára?” Átvágok a lapos körhintán, lábam dobog a padlódeszkákon, szinte érzem, ahogy körbeforog, egyre gyorsabban és gyorsabban, míg a bámészkodók arca összefolyik. A nagy épület a kopott étel és ital felirattal be van deszkázva, és ahogy megkerülöm a szélét, azt képzelem, hogy érzem a forró, olajos csipsz szagát. A kunyhó ott van előttem. A minigolftábla rozsdás zsanérokról lóg, leng a szélben. Térdre esem, és kutatok a nagy meglazult padlódeszka után. Inog, de a gyomok benőttek a lapok közé, és nem tudom kiszabadítani. Pattanás. Egy ág eltörik, és tudom, hogy Amanda közel jár. Belevájom a körmömet a lapok közti pici résbe, és hatalmasat rántok rajta. A rés kicsi. Elég nagy egy gyereknek, de nem hiszem, hogy én átférek rajta, és a csalódástól összeszorul a torkom. Átdugom a kezemet a nyíláson, és rájövök, hogy odabent lejt a talaj. Ha át tudom préselni magam, van elég hely, hogy elrejtőzzem. Könyököm szemetet söpör el, ahogy kígyóként vonaglom előre, és amikor port nyelek, elfog a köhögési inger, de visszatartom a lélegzetemet, amíg az érzés elmúlik. Fejem, aztán a vállam, majd a felsőtestem átpréselődik a sötét, nedves lyukba. Valami megérint, megállít, és megdermedek – azt hiszem, Amanda elkapott –, de csak a fenekem ért a fönti deszkához, és csavarodnom és csavarodnom kell, amíg át tudom erőltetni.

Bent vagyok, szoros labdaként. Körbemanőverezek, izmaim már sikoltoznak. Átdugom a kezemet a nyíláson, és visszahelyezem a deszkát épp akkor, amikor fény jelenik meg a kantin sarkánál. Amanda zseblámpája. Térdem valami keménybe és göröngyösbe váj, és az ezer tűvel szurkáló lábam szeretne megmozdulni, mégis csendben maradok, nem veszek tudomást a fájdalomról. Hihetetlennek tartom, hogy Amanda nem hallja vágtató szívemet, szaggatott lélegzetemet, de egyfolytában a nevemet kiáltozza, és hallom a dühöt a hangjában. Nem tudja, hol vagyok. Kinézek a deszkák közti résen, és látom a cipőjét. Egyre nagyobb lesz, ahogy közeledik hozzám, és reszketek a rémülettől. Imádkozom, hogy ne találja meg ezt a helyet, ahol Sophie bújt el Callie elől réges-régen. Nyikorgást hallok. Kinyílik a kunyhó ajtaja. Lábak dobognak a fejem fölött. Por ömlik az arcomba. A szemembe. A számba. Tudom, hogy ha képes vagyok mozdulatlan maradni, akkor biztonságban vagyok. Valahol máshol fog keresni. És akkor megszólal a mobilom.

NYOLCVANADIK FEJEZET Nyüszítek, mint egy sebesült állat a kezelés alatt, és küszködöm, hogy elő tudjam venni a telefonomat a zsebemből a szűk helyen. Sam hív. – Jenna, épp most olvastam az SMS-ed és… – Segíts! – makogok a mobilba. – Meg fog ölni! – Jenna? Mi történik? Hol vagy? Amanda négykézlábra ereszkedik, és benéz a lyukon. Teljes erőből a szemébe nyomom a hüvelykujjamat, és felsikolt a fájdalomtól. Keze lecsap a padlólapokra, igyekszik utat találni befelé, de a kunyhó rossz oldalán próbálkozik. – Jenna, kérlek! Csak beszélni akarok veled. Ennyivel azért tartozol nekem? – Az Owl Lodge Caravan Parkban vagyok Newley-on-Sea-ben. Kérlek, hívd a rendőrséget és a mentőket! Sam? Sam? Nézem a képernyőt, de megint nincs térerő, és nem tudom, Sam hallott-e engem. – Jenna. Kérlek, gyere ki! Beszéljük ezt meg tisztességesen. Sajnálom! Őszintén. Tudom, hogy rosszat tettem, de a jó ügy érdekében történt. Kérlek! Ne mondd el senkinek! Tom kedvéért? Nem érdemli meg, hogy egyedül maradjon. Próbáltam megvédeni őt. Megvédeni a lányokat. – Tétovázom. Ha holtan akarna látni, már lelőtt volna. Valami jó érzés azért maradhatott benne. – Kérlek! Beszéljük meg, hogy mit akarsz tenni. Ugye, nem akarod elmondani senkinek? Tom fogja

megszenvedni, ha börtönbe kerülök, és te kedveled őt, ugye? Ő nagyon kedvel téged! Mindketten kedvelünk. Gondolj Callie emlékére! Nem akarhatod, hogy mindenki tudja, segített egy gyilkosság elleplezésében. Megmentette az életedet! Nélküle nem volnál itt. Tartozol nekünk! Ugye? Callie. Mellemre szorítom a kezemet, és könnyek csorognak végig az arcomon. Nem tudom, mit tegyek, és nagyon, nagyon fáradt vagyok. Csak egy megfázás. De a szívem egyre lassabban ver, és tudom, hogy közel a vég. A kunyhó fölöttem hullámzik és nyikorog, ahogy Amanda rugdossa a deszkákat, és hallatszik, hogy szilánkokra törnek. Tudom, valószínűleg nem sikerül kitörnöm, mielőtt bejut, de a maradék erőm utolsó morzsáját is összeszedem. Meg kell próbálnom! Mindkét kezemmel fellököm a laza padlódeszkát, és átmászom a nyíláson. Testem szabad, lábam még bent van, amikor hozzáütődöm valami keményhez. Elcsavarom a nyakamat, és felnézek. Lábak. Amanda lábai. Hónom alá szorítja a kezét, és húzni kezd. Sikítok, amikor érzem, hogy csúszom a piszokban. Kezemmel a hátam mögött tapogatok, próbálok valamit találni, amibe belekapaszkodhatnék, de a többéves jóga meglepően megerősítette Amandát. Majdnem kint vagyok a nyíláson, amikor megérzem. Hideg és fém. Rátérdeltem. Egy minigolfütő, és ahogy Amanda kihúz a szabadba, sikerül megragadnom a nyelét, és a testemhez szorítom. A szél süvít, miközben fölöttem áll. Mindketten hevesen

lihegünk. – Miért nem tudod megígérni, hogy nem mondod el senkinek? Képtelen vagyok levenni a szememet a fegyverről. Remeg a keze, és a pisztoly a lábához ütődik. – Hinne nekem, ha megígérném? Mintha órák telnének el, mielőtt megszólal. – Mikor a lányok kicsik voltak, párnacsatát vívtak, miközben én ebédet főztem. Ezerszer megmondtam nekik, hogy ne csinálják. Talpalatnyi hely sem volt a nappalinkban. Eltörtek egy vázát. A nagyszüleimé volt, és egy vagyont ért. Dühös voltam, és tudni akartam, mi történt. Callie rögtön előlépett, és azt mondta, „én voltam, mama”. Ilyen volt. Becsületes és kedves és benned… benned dobog a szíve. Te vagy belőle az utolsó darab, ami tovább él, és szeretnék bízni benned, de… de te nem ő vagy! – Érzem, amit ő érzett. A nyaralásokat. Hogy idejött magával és Tommal, amikor ő és Sophie kicsik voltak. Nagyon boldog volt. – Úgy gondoltam, több pénzzel boldogabbak lesznek. – Több pénzzel maga volt boldogabb. – Nem voltam. Nem igazán. Természetesen megkönnyebbülést jelentett. Tom nem volt elég jól, hogy munkát vállaljon, és nem tudom, különben mit tettünk volna. Én már évek óta nem dolgoztam, és még ha sikerül is állást kapnom, nem tudtam volna kifizetni Sophie adósságát. De megadtam az árát. A végső árat, és nem mehetek börtönbe. Semmiképpen sem mehetek! – Ezt nem tudom megígérni, Amanda. Különben is haldoklom. Nekem nem maradt más, mint a becsületem. – Kérlek, Jenna! Ne akard, hogy bántsalak! Nagyon nem

szeretném! – Kattanás. – Te kényszerítesz rá, hogy megtegyem! – mondja. Kibiztosította a pisztolyt. – Nagyon sajnálom, Jenna! Először térdre, aztán álló helyzetbe lököm magam, és meglendítem a golfütőt. A vállán találja el, és kibillenti az egyensúlyból, de nem ütöttem elég nagyot. Kiegyenesedik, és felemeli a fegyvert. Most két kézzel ragadom meg az ütő nyelét, és sikerül annyi energiát összeszednem, hogy teljes erőből lecsapjak. Ez alkalommal a halántékán találja el. A földre zuhan, mint egy harmonika. Gyomorszorító reccsenés hallatszik, ahogy a feje egy sziklához ütődik. Csend. Próbálok megmozdulni, de a lábam nem engedelmeskedik. Térdem rogyadozik, és elesem, a hátamon fekszem, csillagok sziporkáznak fölöttem. Amikor a fekete ég felém zuhan, arra gondolok, vajon ez az utolsó dolog, amit az életben látni fogok?

NYOLCVANEGYEDIK FEJEZET Először a pityegést hallom, lerohanja a fülemet, a koponyámat. Fájdalom lüktet a halántékomban. Aztán következik a meleg, kényelmetlen és ragacsos érzés. Amikor beszívom a levegőt, megcsap a szag. Fertőtlenítő. Kórházban vagyok. Megpróbálom kinyitni a szememet, de súlyos a szemhéjam, és túl nagy erőfeszítést követel. Csoszogó léptek közelednek az ágyhoz, és tudom, hogy beszélnem kéne, de a nyelvem a szájpadlásomhoz tapad. Kéz nehezedik a karomra, ujjak érintik a bőrömet, érzem, hogy a párna elmozdul a fejem alatt, és megadom magam a mélybe húzó sötétségnek. *** Nem tudom, mennyi idő telt el, mire az érzékeim újra életre kelnek, ám most addig erőlködöm, amíg kinyílik a szemem. Szobám sötétségbe burkolózik, de fény szűrődik be a kis üvegablakon keresztül a folyosóról, téglalapot vetít a padlóra. Két nővér beszélget odakint halk hangon. Megpróbálom elérni a csengőt, hogy tudassam, ébren vagyok, de agyonnyom a testemre nehezedő ágynemű súlya. Minden erőmre szükségem van, hogy elfordítsam a fejemet. Sam ül egy széken összekuporodva, és azt hiszem, hogy álmodom, de megérzi, hogy figyelem, nyújtózik, ásít és átjön a szobán, hogy az ágyam szélére üljön. – Helló, szépségem!

Ajka a homlokomat súrolja, hűvös és lágy, és sírni szeretnék, de nincs hozzá erőm. – Szomjas vagyok. Szájam reszelős és száraz, mintha lesmirglizték volna. Sam megnyomja az ágyam melletti csengőt, hogy behívja a nővért, és fogja a kezemet, amíg kinyílik az ajtó. A szobát fényesség önti el, és dühösen pislogok, mert folyik a szemem. – Felébredt? Nagyon megrémített bennünket! Szólok dr. Kapurnak. – Kaphat egy kis vizet? – kérdi Sam. – Néhány kortyot – de ne vigyék túlzásba. Sam a fejemet dajkálja, és az ajkamhoz tartja a poharat. A víz meleg és állott, de még életemben nem ízleltem ilyen finomat. – Sophie? – Erőfeszítésembe kerül a beszéd. Sam megfogja a kezemet. – Nagyon sajnálom, Jen. Nem élte túl. Elönt a szomorúság, és újra lehúz az álom. *** Amikor felébredek, először csendben fekszem, a dob-dobdobogásra figyelek a mellkasomban. Most valahogy másnak érzem. Szorosan ölel a bánat. Az oldalamra gurulok, labdává gömbölyödöm, levegőért kapkodok, és a szemem Sam tekintetébe kapcsolódik. Itt van. Még mindig itt van. Látása azonnal megnyugtat. – Haldoklom? – suttogok. Bár félig azt vártam, hogy a testem visszautasítja Callie szívét, mégis elképzelhetetlen szomorúság fog el, hogy bekövetkezhet.

A vég. Nem állok készen. És kárhoztatom magam minden lehetőségért, amelyet elmulasztottam. Az életért, amelyet nem éltem. Sam kinyújtja a kezét – ezt a kezet soha nem lett volna szabad elengednem! –, ujjaink egymásba fonódnak, és testem minden sejtje zokog az elpazarolt időért.

NYOLCVANKETTEDIK FEJEZET Csillagok pettyezik a tintafekete eget, és hullámok nyaldossák a partot. A sustorgó hang elandalít, miközben ülök és várok. Tudom, hogy eljössz! Valamikor bújócskát játszottunk itt a homokdűnék közt. Kis kezedet a szemedre szorítottad, és tízig számoltál, de amint megfordultam, hogy elszaladjak, széttártad az ujjaidat és kikukucskáltál. Azt hitted, nem tudom, miért találsz meg azonnal, de tudtam. Mindig tudtam. Mellemhez húzom a térdemet. A szél fújja a hajamat, sós víz csókolja az ajkamat, és meresztem a szememet a sötétségbe, szeretnélek rögtön meglátni. Elhalványul az ég, és a lágy barackizzás levendulaszínre változtatja a felhőket, ahogy felkel a nap. Gyönyörű! Az eget lila, narancssárga, vörös csíkok szabdalják, mielőtt felölti szokásos elfogódott kékjét, mintha ennél több soha nem lehetne. De valamennyien többek vagyunk, mint ahogy gondoljuk. Mint ahogy érezzük. Most meglátlak. Lejjebb a parton. Mozdulataid lassúk, bizonytalanok. Felemelem a kezemet, hogy integessek, és az arcod felderül, fényesebben ragyog, mint a nap. Átölellek. Nagyon hosszú idő telt el. – Itt vagy! – mondod, mintha lehetnék máshol is. Ujjaimat az ujjaidba fűzöm. Megfordulunk, és a fehér habbá porló hullámokat figyeljük. A part hamarosan megtelik pufók totyogósokkal, akiknek fagylalt csöpög az álláról. Kilógó nyelvű,

rohangáló kutyákkal és testvérekkel, akik ugyanúgy játszanak, ahogy annak idején mi játszottunk. – Készen állsz? – kérdem. Nagyot nyelsz és bólintasz, és együtt sétálunk be a fénybe.

NYOLCVANHARMADIK FEJEZET Amikor újra felébredek, először a mennyezeten foszforeszkáló csövek zümmögését hallom meg. Túl nagy a fényesség a szobában, és a hasamra gurulok, hogy a párnába temessem az arcomat, de a kézfejemre ragasztott kanül beleakad az ágyneműbe, és halkan felkiáltok. – Jól vagy? Sam még mindig itt van, és ahogy elnézem gyűrött ruháját és az árnyékot az állán, azon tűnődöm, mikor mehetett utoljára haza. – Még élek? – Ez inkább kérdés, mint állítás. – Meggyógyulsz, Jenna! – mondja Sam. Vizslatom az arcát, keresem az árulkodó mozdulatot, ahogyan néha a szemét forgatja, amikor nem mond teljesen igazat – a feneked természetesen nem nagy –, de most semmi jelét nem látom a hazugságnak. Kicsit megrázom a fejemet. – De… – Bakteriális fertőzésed van. Ha nem kerültél volna ide időben… – Megszorítja a kezemet. – Dr. Kapur elégedett azzal, ahogy a kezelésre reagálsz. Maga fogja elmondani neked, amikor vizitel. Higgy nekem! – mondja, és én hiszek. Már nem érzem olyan forrónak magam, és az izmaim sem fájnak annyira. Sam vizet önt egy pohárba, és tartja a fejemet, amíg iszom.

– Felhívom a szüleidet. Hazaszaladtak, hogy lezuhanyozzanak és tiszta ruhát vegyenek. – Nem kell itt maradod – mondom, amikor kiürítettem a poharat. – De itt akarok maradni! Jen. Majdnem elvesztettelek. Megint. Elszorul a torkom és szúr a szemem. – Bocsánatot kérek! Mindenért. Azt hittem, hogy helyesen cselekszem. Amikor elvesztettem a babát, úgy éreztem, hogy cserbenhagytalak. – Nem a te hibád volt. Éppen ilyen könnyen hibáztathatnád az orvost, akit felkerestél az influenzánk után. Aki azt mondta neked, hogy a gyengeség és a szédülés természetes szimptóma az első három hónapban. Nem látta, hogy mi fog következni, pedig ő orvos volt. Senkit nem hibáztathatunk, Jen! – Nem tudtam magamra nézni. Nem értettem, hogy te hogyan tudsz rám nézni. – Szeretlek – mondja Sam. Az egyszerű igazság. Tudom, hogy beszélnem kell Samnek magamról és Nathanról. De ez nem a megfelelő idő. Nem itt. Nem most. – Én is szeretlek, Sam! – És ebben a pillanatban csak ez számít. Megsimogatja a karomat a hüvelykujjával. – Legjobb volna, ha most rögtön telefonhívást. Mindenki aggódik miattad. – Mindenki?

elintéznék néhány

– Anyám magánkívül van. – Tényleg? Azt hittem, soha nem bocsátja meg nekem, hogy Harry eltűnt. – Lehet, hogy kárpótolnod kell egy kicsit. De nem azért, mert

Harry eltűnt. Tudja, hogy az nem a te hibád volt. – Akkor miért? – El sem tudom képzelni, mi mást követhettem el. – Annyira megkönnyebbült, hogy Harry jól van, hogy beadta a derekát, és befogadta azt a kóbor kutyát, amelyikért Harry egyfolytában nyavalygott. Lavendert. Mama naponta kétszer viszi sétálni. Zsörtölődik, de azt hiszem, valójában szereti. Tegnap találkozott a réten egy özvegyemberrel, akinek egy Johnson nevű bokszere van. Újra fognak találkozni. A férfinak van egy Harry korú fia, aki szintén meg van őrülve a Star Warslegókért. Lehet, hogy ez valaminek a kezdetét jelenti? Mr. Harvey az állatorvosi rendelőből! – Rachel is bejön később. – Sam látja a meglepetést az arcomon. – Tudod, felmondott. Azt hiszem, szó szerint azt mondta Lindának: „Menj a picsába!” Sam a telefonjával babrál, aztán leteszi az éjjeliszekrényemre. A „Kiss Me” szól a hangszóróból, és miközben Ed Sheeran énekel, Sam fellendíti a lábát az ágyra, és én a falhoz húzódom, hogy helyet csináljak neki. Egymás mellett fekszünk, karja a vállamon, fejem a mellén. Érzem, ahogy emelkedik és süllyed. Hogy hiányzott ez nekem! Csak akkor szólal meg, amikor vége van a dalnak. – Annyira megijedtem, amikor felhívtalak, Jen. Nem tudtam, mi történik, és a gondolat, hogy talán soha többé nem látlak, halálosan megrémített. Ez nem a legromantikusabb környezet. Megint. – Benyúl a zsebébe, és kivesz egy gyűrűsdobozt. – De, hozzám jössz feleségül? Kipattintja a doboz fedelét, és ott van. A nagymamája gyűrűje.

Elszorul a torkom. – Nem tudom tovább adni. – Tovább adni mit? – A gyűrűt. – Nehezen lélegzem. – Azt mondtad, a nagymamád azt akarta, hogy hagyomány váljék belőle. De nekem soha nem lesz unokám, hogy továbbadjam. Sam kihúzza alólam a karját, az oldalára gurul, és mélyen a szemembe néz. – Jen, egyikünk sem tudja, mi fog történni. Meddig élünk. – Letöröl egy könnyet az arcomról a hüvelykujjával. – Dönthetünk úgy, hogy gyereket akarunk, örökbe fogadhatunk, felnevelhetjük; vagy nem. De ha nem fogadod el ezt a gyűrűt, akkor sehová sem kerül. Szeretlek! Csak téged. Valami megrebben a mellemben, és várok, hogy meglássam, előbukkannak-e az érzések, amelyekről azt hittem, hogy Nathannak szólnak. De semmit nem érzek, csak forró szerelmet Sam iránt, amely eltörli a kétségeimet. Tudom, hogy bármit tartogat is a jövő, ő ott áll majd mellettem, és elhatározom, hogy a legtöbbet fogom kihozni másodpercből. – Igen. Hozzád megyek! – mondom.

minden

hátralévő

Hangom erős és biztos, és Sam lehajtja a fejét, homlokunk összeér. És így maradunk, amíg egy tolókocsi becsattog a szobába, hogy italt és újságot kínáljon Samnek. Sam kiás némi aprópénzt a zsebéből, és két csésze teát vásárol. – Nem éppen pezsgő, de akarsz hozzá epret? Kihúzza az éjjeliszekrényem fiókját, és kivesz egy kosár epret. – A mamád hozta be. Azt mondta, a kedvenced.

Gyomrom felfordul az íze, az állaga gondolatára. – Nem. Még most is utálom. Rettenetesen megkönnyebbülök. Callie eltűnt, és én maradtam. Csakis én! És Sam. És a mi kétszemélyes családunk.

EPILÓGUS Egy évvel később Fény tör be a függönyök résén. Hátamra gurulok, belesüllyedek a megsüppedt matracba, széttárom kezem-lábam, mint egy tengeri csillag, nyújtóztatom fájó izmaimat. Lábam kilóg az egyszemélyes ágyam végén, és a kora reggeli hűvös levegő belecsíp az ujjaimba. Az előszoba felől hallom, hogy mama a konyhában csörömpöl, hallom az erős vízsugarat, ahogy papa kinyitja a zuhanyt. Egy ilyen földszintes házban minden áthallatszik. Felkönyökölök, és széles mosolyra húzódik a szám, ahogy gyerekkorom tölgyfa szekrényére nézek. Régen az iskolai egyenruhám lógott a sima, kerek fogantyúról. Keményített ing, vasalt nyakkendő. Ma az esküvői ruhámat látom rajta. Krémszínű selyemhajtások és kézzel felvarrt gyöngyök, amelyek halvány rózsaszínben ragyognak a homályos fényben. Boldogság ugrál körbe a gyomromban, ahogy Samre gondolok, és azon tűnődöm, hogyan érezheti magát most, hogy egyedül ébredt fel az ágyunkban az új, három hálószobás házunkban. Nagy megkönnyebbülés volt, amikor elköltöztünk. Joe arca égett a szégyentől, amikor elmondta, hogy ő tört be a lakásomba, és küldte nekem az SMS-t, hogy eltántorítson Sophie keresésétől. Bár megértettem, hogy megpróbálta megakadályozni, hogy megtaláljam Sophie-t, hátha rájövök, mit tett, és elmondom Tomnak, de attól kezdve már soha nem

éreztem azt a lakást az otthonomnak. Harrynek saját hálószobája van nálunk, és gyakran alszik ott. Egy egész hétvégémbe került, mire felraktam a Star Wars tapétát a falakra, és kisimítgattam a buborékokat, de megérte, amikor láttam, mennyire felderül az arca. Van egy kis kertünk is, és mentát és rozmaringot nevelek a krumplinkhoz. Gyakran állok kint, érzem a szelet a hajamban, az esőt a bőrömön, a nap melegíti a csontjaimat, és mindenért hálát adok, amink van. Természetesen lehetetlen néha nem gondolnom Amandára, aki egy apró cellába bezárva él, és ilyenkor haraggal kevert bánatot érzek. Reménnyel kevert szomorúságot. Annak ellenére, hogy rettenetes dolgokat művelt, mindenért vállalta a felelősséget, és minden vádpontban bűnösnek vallotta magát. Hagyta, hogy Joe és Tom új életet kezdhessenek. Most is tisztában vagyok vele, hogy nélküle nem volnék itt. Most is hálás vagyok neki. Mindnyájunknak megvannak az okai, amiért azt tesszük, amit teszünk, nem igaz? Amiért hazugságokat mondunk. Mindnyájan a jó és a rossz keveréke vagyunk, és nem hiszem, hogy van olyan ember, aki tisztán az egyik vagy a másik volna. Legalábbis szeretem ezt hinni. Kopognak az ajtón. Mama letesz egy csésze gőzölgő kávét az éjjeliszekrényemre. – Hogy érzed magad? – Izgatottan. És tényleg izgatott vagyok. A gyógyszereim és a felülvizsgálataim számát csökkentették, és már nem látok minden sarokban rejtőző árnyakat és minden mozdulatomat

figyelő szemeket. Úgy éreztem magam, mint minden jövendőbeli menyasszony, amikor egyik ruhát próbáltam fel a másik után, és mindegyiket imádtam, miközben mama figyelt, és könnyek csorogtak végig az arcán. Biztosan voltak idők, amikor azt hitte, soha nem látja meg ezt a napot. – Ez a tiéd. Szigorú utasításokat kaptam, hogy csak ma adhatom oda. Leteszi a papundeklidobozt a paplan tetejére, és elhúzza a függönyöket, aztán elhagyja a szobát. Párnákkal feltámasztom magam, és kinyitom a dobozt. Selyempapírba csomagolt tárgy van benne, tetején egy fehér borítékkal. Felvágom a borítékot, széthajtom a papírt, és örül a szívem, amikor felismerem Tom kézírását. Kedves Jenna! Sajnálom, hogy Joe és én nem lehetünk ma magával, de ez az első pisztrángszezonunk Skóciában, és reméljük, a horgász vállalkozásunk elég jövedelmet hoz, hogy kihúzhassuk a telet. Sivár errefelé, és hidegebb is, mint gondoltam, ugyanakkor szebb is. Azt hittem, el leszünk szigetelve, de özönlenek a turisták, és elégedett vagyok. A friss levegő és a testmozgás nagyon jót tett nekem. Lefogytam és fittebbnek érzem magam. Joe végez minden manuális feladatot a csónakokkal, én pedig a botokkal és zsinórokkal foglalkozom. Ez az élet mindkettőnknek megfelel. De hát, Jenna, ma férjhez megy! Mindketten örülünk a boldogságának. Gyakran gondolok magára. Emlékszem, hogy égett Callie az izgalomtól, amikor elmondta nekem, hogy eljegyezték egymást Nathannal (mellesleg nemsokára

látogatóba jön!). Callie soha nem jutott el odáig, hogy lefoglalja az esküvő helyszínét, vagy ruhát válasszon, de ezt megvette, és azt hiszem, őszintén örülne, ha a magáé lenne. Sok szeretettel Tom xx Óvatosan kibontom a selyempapírt, és nagyot nyelek, amikor meglátom az ezüsttiarát, amelyet Callie sohasem viselhetett. Két kezemben dajkálom. A nap áttűz az ablakon, visszaverődik a csöppnyi gyémántokról, szivárványokat vetít a falaimra. Kivágódik az ajtó. – Hát te mit csinálsz még mindig az ágyban? – rántja le rólam Rachel a takarót. – Pizsamában akarsz férjhez menni, vagy mi? Koszorúslányi minőségemben megparancsolom, hogy tedd a seggedet sebességbe! Nevetek. – Istenien nézel ki! Szemem végigsiklik citromsárga Ragaszkodott hozzá, hogy ő fizesse ki.

ruháján.

Designer.

– Tudom! – Megperdül. – Kizárólag a legjobbat vesszük abból az uzsorabérből, amelyet a papád fizet nekem mint vezető állatorvosi asszisztensnek. – Minden fillért megérdemelsz! És ez így igaz. Most én is papánál dolgozom, de csak háromszor egy héten. A szabadidőmben művészeti tanfolyamra járok, és az új házunkban műteremmé alakítottam a rumli szobát. Új dolgokat próbálok ki. „Teljességében élem az életemet”, mondta Vanessa. Őszintén odavolt. Más olajképeket festeni, mint vázlatokat csinálni, és még nem sikerült elérnem, hogy a

lányok a tengerparton képem, amelyen dolgozom, életszerű legyen, de sikerülni fog. *** – Ideges vagy? – kérdi papa. – Egy kicsit. Bedugom a fejemet a templomajtó nyílásán. Mindenki ott van. Kathy, kézen fogva Mr. Harvey-val – még mindig nem szoktam meg, hogy Simonnak szólítsam. Harry, egyik kezében Lavender pórázával. A kutyának nagy rózsaszín masnit kötöttek a nyakára. Mama már a szemét törölgeti, és elöl ott van Sam. Megfordul, összekapcsolódik a tekintetünk, és az idegességemet mintha elfújták volna. – Kész vagy? – kérdi papa. Megigazítom Callie tiaráját a fejemen, aztán belekarolok papába, és várjuk, hogy megszólaljon a zene. Felcsendül az „I Have a Dream” az Abbától. És belépek a hátralévő életembe.

LEVÉL LOUISE –TÓL Helló! Először is óriási köszönet minden könyvbloggernek és olvasónak, akik elolvasták és megosztották A nővért, és véleményt mondtak róla. Az, hogy első könyvem No 1 lett a listán, több mint amiről valaha is álmodtam, és rendkívül hálás vagyok a támogatásért. Őszintén remélem, hogy élvezettel olvasták Jenna történetét. A celluláris emlékezet elméletét egyre több szakember támogatja, és engem rendkívül megragadott. Teljesen elmerültem a kutatásaimban, és a legtöbb példa, amelyet Jenna a Vanessával folytatott beszélgetéseiben megemlít, igaz. Megdöbbentő volt számomra, hogy hány transzplantációs beteg ment át különböző mértékű változásokon az operáció után. Ezekre a beszámolókra nincsenek racionális magyarázatok. Hogyan élhetik át a recipiensek a donor emlékeit, akivel soha nem találkoztak? Vajon a tudomány mindent meg tud magyarázni? Nemrégen még a szívet tekintették a bölcsesség és az érzelmek központjának. Mit gondolnak? Nagyon szeretném tudni! Természetesen, Az ajándék végsősoron fikció, és az alkotás során éltem a művészi szabadsággal. Amikor Jennát megformáltam, különösen azt az érzelmi hatást szerettem volna feltárni, amelyet az egészségben bekövetkezett ilyen drasztikus változás okozhat. Remélem, hogy kellő jó ízléssel közelítettem meg az orvosi szempontot anélkül, hogy

trivializáltam volna a következményeket, amellyel a szervátültetés jár. El sem tudom mondani, mennyire csodálom a donorcsaládokat. Családom és én, amióta csak emlékszem, rajta vagyunk a regisztrációs listán, és ha önök még nincsenek, kérem, jelentkezzenek. Életeket menthetnek meg! Végül, imádok visszajelzéseket kapni az olvasóktól. Kapcsolatba léphetnek velem a weboldalamon, vagy a Twitteren és a Facebookon keresztül. Szívből köszönöm, hogy időt szántak rá, és a napjuk egy részét Jennával töltötték. Ha élvezték Az ajándékot, nagyra értékelnék egy rövid kritikát. Igazán sokat jelentene. Louise x www.louisejensen.co.uk Fab_fiction fabricatingfiction/

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁSOK Rengeteg emberre volt szükség, hogy ez a könyv megszülessen, és nagyon sok mindenkinek kell köszönetet mondanom: a Bookouture-nek, benne a mindkét, színfalak mögött dolgozó csapatnak és a többi közreműködőnek, akik a támogatás állandó forrását jelentik számomra. Szerkesztőmnek, Lydia VassarSmith-nek, Henry Steadmannek, aki egy újabb szenzációs borítót tervezett nekem, és Rory Scarfe-nak, aki hitt bennem, mint íróban, és ez óriási segítséget jelentett. Az elmúlt évben nagyon kedves emberekkel találkoztam az írói világban mind online, mind offline. Külön szeretnék köszönetet mondani a könyvbloggereknek, akik fáradhatatlanul dolgoznak. Összeköt bennünket a történetek szeretete, és rendkívül hálás vagyok minden egyes kritikáért. Nagyszerű volt megosztani a publikált könyv tapasztalatát virtuális írótársammal, Sam Carringtonnal, aki nap mint nap ösztönöz, hogy leüljek és csináljam, és Tom Bale-lel, aki mindig kéznél van, hogy válaszoljon a végtelen számú kérdésekre, amelyek felmerülnek bennem, miközben kiadott íróként átnavigálok az első évemen. Köszönet Leanne Larennek a rendőrségi eljárásokról szóló információkért – bármilyen tévedés kizárólag az én hibám. Sara Hammondnak figyelmes füléért, és ne felejtsük el AZT az idézetet, amely örökre ott függ majd az íróasztalom fölött. Sarah Wade-nek – köszönet, hogy mindig felvidított. Symon

Adamsonnak – köszönet a korai olvasásért. Bekkii Bridges-nek az állatorvosi asszisztens életébe adott bepillantásért. Komolyan adósa vagyok Emma Mitchellnek, Lucille Grantnek és Mick Wynn-nek, akik nagyvonalúan feláldozták az idejüket és rengeteget segítettek, hogy Az ajándékot azzá a történetté formáljuk, ami ma. Visszajelzéseik felbecsülhetetlen értékűek. Családomnak szeretetükért és támogatásukért, különösen a mamámnak, Diane Hocktonnak, amiért olyan elnéző volt velem ebben a munkás évben, és a nagynénémnek, Judy Kingstonnak, amiért fáradhatatlanul támogatott. Karen Appleby-nek – senki nem mondja meg úgy, mint egy testvér. Talán nem mondom elégszer, hogy szeretlek, de így van! Callumnak, Kainak és Finley-nek, csodálatos fiaimnak, akik arra inspirálnak, hogy a lehető legjobb változata legyek önmagamnak. Bármekkorára nőtök, mindig ti lesztek az én világom. Rendkívül hálásan fejeztem be Az ajándék írását, hiszen még mindig van férjem! Köszönet azért, hogy vállaltad a nehézségeket otthon, és a tántoríthatatlan hitedért, hogy meg tudok írni egy második könyvet. Csodálatos voltál! És természetesen Ian Hawley-nek, a legnagyobb szeretettel, mindig.

Kínálatunk megtekinthető az interneten is:

www.muveltnep.hu

Művelt Nép Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó dr. Szilvásy György Sorozatszerkesztő Kepets András Nyomás és kötés Printcity Europe Zrt.