LESLEY PEARSE
Ígéret
Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2015
A fordítás alapjául szolgáló mű: Lesley Pearse: The Promise Fordította HORVÁTH M. ZSANETT
Első fejezet 1914. július A férfi behúzódott egy kapualjba a szakadó eső elől, és az utca túloldalán lévő kicsiny, íves ablakú kalapos boltot nézte. A kirakat fölé írt aranyszín dőlt betűk láttán, melyek Belle nevét formázták, hevesebben kezdett verni a szíve. Két hölgy sziluettjét látta odabent; gesztusaikból ítélve tetszett nekik a kirakat kínálata. Végre elérte a célját – megbizonyosodott róla, hogy Belle valóra váltotta az álmát, ám most, hogy eljutott ide, ennél többre vágyott. Egy kövérkés, kipirult arcú matróna menekült be mellé a kapualjba az eső elől. Egy kifordult esernyővel viaskodott. – Ha nem áll el hamarosan, mind úszóhártyát növesztünk! – jegyezte meg kedélyesen, miközben az esernyőjét próbálta visszafordítani. – Nem értem, mi üthetett belém, hogy ilyen időben eljöttem otthonról. – Magam is éppen ezen morfondíroztam – felelte ő, és elvette az asszonytól az ernyőjét, hogy kiegyenesítse a bordákat. – Parancsoljon. – Amikor visszaadta az asszonynak, hozzátette: – Úgyis újra kifordul a szélben. Az asszony kíváncsian pillantott föl rá. – Maga francia, nem igaz? Nagyon jól beszél angolul. A férfi elmosolyodott. Tetszett neki, hogy a vele egykorú angol nők bátran szóba állnak még vadidegenekkel is. A francia nők sokkal tartózkodóbbak. – Valóban francia vagyok, de fiatal koromban két évet Angliában töltöttem. – Üdülni jött? – kérdezte az asszony. – Igen, látogatóba jöttem a régi barátaimhoz – felelte, mert ez részben igaz volt. – Úgy hallottam, Blackheath igazán szép hely, de talán nem a legalkalmasabb pillanatban vágtam neki. Az asszony fölnevetett, és egyetértett vele abban, hogy ilyen zivatarban senki sem indulna sétálni. – Bizonyára Dél-Franciaországban lakik – mondta az asszony, és elismerően nézte lebarnult arcát. – A fivérem Nizzába jár nyaralni, és mindig olyan barnára sülve tér vissza, mint egy gesztenye. Nem igazán értette az asszonyt, de örült, hogy hajlandó beszélgetni vele, és abban bízott, hogy talán sikerül kiderítenie valamit Belle-ről. – Marseille közelében élek. Az a bolt ott a francia kalaposokra emlékeztet – mondta, és a kalapos boltra mutatott.
Az asszony is arrafelé nézett, és elmosolyodott. – Úgy hallottam, Párizsban tanulta ki a szakmát, és errefelé minden hölgy imádja a kalapjait – mondta melegséggel a hangjában. – Ma én is benéznék hozzá, ha nem lenne ilyen rossz az idő, mert mindenkire van egy kis ideje, és olyan elbűvölő ifjú hölgy. – Akkor hát jól megy az üzlet? – Igen, valóban, úgy tudom, mindenfelől özönlenek a hölgyek, hogy tőle vásároljanak. De ha most megbocsát, ideje hazaindulnom, különben ma nem lesz vacsora. – Öröm volt önnel beszélgetni – mondta a férfi, és segített az asszonynak ismét kinyitni az esernyőjét. – Nézzen be hozzá, és vegyen a feleségének egy kalapot – mondta az asszony, ahogy elindult. – Ennél jobb boltot még a Regent Streeten sem talál. Miután az asszony elment, a férfi tovább figyelte boltot, hátha megpillantja Belle-t. Nincs felesége, akinek kalapot vehetne, és aligha van szüksége kifogásra, hogy meglátogasson egy régi barátot. De vajon bölcs döntés fölkavarni a múltat? Megfordult, és a tükörképére meredt a kirakati ablakban. Régi francia barátai szerint sokat változott az elmúlt két évben, amióta utoljára látta Belle-t, ő viszont semmiféle változást nem látott magán. Még mindig karcsú és egészséges volt a kis farmján végzett kemény munkának köszönhetően, válla pedig szélesebb és izmosabb volt, mint azelőtt. A barátai talán úgy értették, hogy a régi seb elhalványult az arcán, és az elégedettség ellágyította szögletes vonásait, amitől kevésbé tűnt veszélyesnek. Tíz évvel ezelőtt, a húszas évei közepén, amikor félelmet kellett keltenie a megjelenésével, büszke volt, ha megjegyezték, milyen hideg a kék szeme, és fenyegető a hangja. Azonban, bár tudta, hogy továbbra is képes az erőszakra, ha szükséges, többé nem erről szólt az élete. Ha itt mindenki úgy érez Belle iránt, mint az asszony, aki olyan elismerően szólt róla, akkor Belle-t többé nem kísérti botrányos múltja. Ennek örült. Nála jobban senki sem tudta, mennyire nehéz továbblépni a múltbéli hibák, rossz döntések és szégyenteljes epizódok után. Most, hogy teljesítette a küldetését, tudta, hogy egyenesen vissza kellene térnie az állomásra, és fölülnie a Londonba tartó vonatra.
Az ajtócsengő csilingelésére riadt föl, amikor valaki távozott Belle boltjából. Az a két hölgy bukkant fel, akiket korábban megpillantott – sejtette, hogy anya és lánya, mert az egyikük negyvenévesnek tűnt, a másik pedig tizennyolc körülinek. A fiatalabbik nő egy várakozó automobilhoz szaladt, kezében két rózsaszín-fekete csíkos kalapdobozzal, míg az idősebbik visszanézett a boltba, mintha elköszönne. Aztán váratlanul megpillantotta Belle-t az ajtóban; ugyanolyan karcsú és gyönyörű volt, mint az emlékeiben, és visszafogott, magas nyakú,
halványzöld ruhát viselt, sötét, fényes haját pedig magas kontyba fogta, csupán néhány rakoncátlan tincs keretezte az arcát. Egyből tudta, hogy nem tud bölcsen viselkedni – beszélnie kell vele. Az elmúlt egy-két évben egyre többet lehetett hallani a háborúról, és a Ferenc Ferdinánd főherceg elleni június végi merénylet óta a háború elkerülhetetlenné vált. Németország biztosan meg fogja támadni Franciaországot, neki pedig harcolnia kell majd a hazájáért, és talán nem fogja megérni, hogy viszontlássa Belle-t. Ahogy a két nő elhajtott, Belle becsukta a bolt ajtaját. Most, hogy a lány magára maradt, ő nem tudott tovább ellenállni a késztetésnek, és átkelt az utcán az esőben, csupán egy-két pillanatra állt meg, hogy az ablakból nézhesse a lányt. Belle háttal állt neki, kalapokat rendezgetett egy kis állványon. Apró gyöngygombok sora futott végig zöld ruhája hátán, és a férfi féltékenyen gondolt bele, hogy sohasem gombolhatja ki őket a lánynak. Belle előrehajolt, hogy fölvegyen egy kalapdobozt a padlóról, és a csinos, csipkés bokacsizma fölött kivillant formás lábikrája. Amikor megmentette Párizsban, látta őt meztelenül, de akkor csupán aggodalmat érzett iránta, most viszont még a kivillanó lábát is izgatónak találta. Belle megfordult, amikor megcsendült az ajtócsengő, a férfi láttán pedig a szája elé kapta a kezét, és elkerekedett a szeme a meglepetéstől. – Etienne Carrera! – kiáltott fel. – Te meg mi az ördögöt keresel itt? Belle hangja, mélykék szeme, és ahogy kimondta a nevét, sóvárgással töltötte el a férfit. – Megtisztelő, hogy még emlékszel rám – mondta, és hajbókolva levette a kalapját. – Napról napra szebb vagy. Jót tett neked a siker és a házasélet. Közelebb lépett a lányhoz, hogy megcsókolja az arcát, Belle azonban elpirult, és zavartan elhátrált előle. – Honnan tudtad, hogy férjhez mentem, és itt élek Blackheathben? – kérdezte. – Elmentem a Ram’s Headbe Seven Dialsben. Az új tulajdonos elárulta, hogy hozzámentél Jimmyhez, és Blackheathbe költöztél. Nem akartam elmenni Angliából anélkül, hogy meglátogatnálak, ezért vonatra szálltam, abban a reményben, hogy itt megtalállak. – Azok után, amit értem tettél, meg kellett volna írnom, hogy hozzámentem Jimmyhez – mondta Belle, aki még mindig izgatott és zavart volt a férfi váratlan feltűnésétől. – Csakhogy... – Elhallgatott. – Megértem – mondta a férfi könnyedén. – A régi barátoknak, akik annyi mindenen mentek keresztül együtt, nem kell magyarázkodniuk egymás előtt. Örülök, hogy végül minden jobbra fordult. Úgy hallottam, a nagybátyjával vendéglőt nyitottak. Belle bólintott. – Igen, a Railwayt, a domb alján. Biztos emlékszel Mogra, meséltem róla, anyám házvezetőnője volt. Két évvel ezelőtt, szeptemberben hozzáment Garthhoz, Jimmy
nagybátyjához, nem sokkal azután pedig mi is megesküdtünk Jimmyvel. – És végre megvan a kalapos boltod! – Etienne elismerően pillantott körbe a halvány rózsaszín és krémszínű boltban. – Nagyon bájos, nőies és elegáns, mint te magad. Egy asszony az utcán azt mondta, hogy még a Regent Streeten sem kapni jobb kalapokat. Belle elmosolyodott, és szemmel láthatóan megkönnyebbült. – Miért nem veszed le azt a nedves esőkabátot, amíg készítek egy csésze teát? Még mindig megvan a farmod? – kérdezte a bolt hátsó szobájából. Etienne fölakasztotta a kabátját az ajtó melletti kampóra, és hátrasimította nedves, szőke haját. – Igen, de fordítok is egy kicsit, ezért is jöttem Angliába, hogy találkozzam egy céggel, amelynek már dolgoztam régebben – válaszolta. – Akkor hát az életed már nem csupán csirkékről és citromfákról szól? – kérdezte Belle, amikor visszajött a boltba. – Kérlek, mondd, hogy kerülöd a bajt! Etienne a szívére tette a kezét. – Biztosíthatlak, hogy az előkelő világ talpköve vagyok – felelte komolyan, de csillogó szemmel. – Több fiatal lányt nem kísértem el Amerikába, és nem is szabadítottam ki senkit őrült férfiak karmai közül. Sosem bocsátott meg magának, amiért nem állt ellen a bűnszövetkezetnek, amelynek dolgozott, amikor arra kényszerítették, hogy egy New Orleans-i bordélyba vigye Belle-t. Részben megkönnyebbült a lelkiismerete, amikor két évvel később, Párizsban, kiszabadította a lányt, ám a lelke mélyén érezte, hogy ezzel még nem tett jóvá mindent. – Nem hiszem, hogy bármiféle talpköve lehetnél a társadalomnak – kuncogott Belle. – Talán kételkedsz a szavaimban? – kérdezte a férfi megjátszott sértettséggel. – Szégyelld magad, Belle, amiért ennyire nem bízol bennem. Hazudtam én neked valaha? – Egyszer azt mondtad, megölsz, ha szökni próbálok – vágott vissza Belle. – Később pedig beismerted, hogy hazudtál. – Ez a baj a nőkkel – mosolyodott el a férfi. – Minden apró, jelentéktelen dologra emlékeznek. – Megérintett egy rózsaszín tollas kalapot egy állványon, és elámult, hogy Belle kitartása és tehetsége meghozta a gyümölcsét. – Most rajtad a sor, hogy igazat mondj. Megadta a házasságod, amire vágytál? – Még többet is! – vágta rá Belle egy kicsit túl gyorsan. – Nagyon boldogok vagyunk, Jimmy a legcsodálatosabb férj a világon. – Ennek szívből örülök – mondta a férfi, és biccentett. Belle ismét kuncogni kezdett. – És veled mi a helyzet? Van egy hölgy az életedben? – kérdezte. – Senki, akivel le akarnék telepedni – felelte a férfi.
Belle kérdőn vonta fel a szemöldökét. A férfi elmosolyodott. – Ne nézz így rám, nem mindenki vágyik házasságra és állandóságra. Különösen most, hogy közeleg a háború. – Nyilván el lehet kerülni? – kérdezte Belle reménykedve. – Nem, Belle. Arra már semmi esély. Már csak hetek kérdése. – Manapság csak erről beszélnek a férfiak – sóhajtott fel Belle. – Teljesen belefáradtam. De mondd, miért nem kísérsz most haza, hogy megismerkedhess Jimmyvel, Garthszal és Moggal? Nagyon örülnének, ha végre megismerhetnének. – Nem lenne illendő – felelte Etienne. Belle lebiggyesztette az ajkát. – Ugyan miért nem? Megmentetted az életem Párizsban, és nagyon csalódottak lesznek, amiért hozzám benéztél, de velük nem akartál megismerkedni. A férfi elgondolkozva nézte Belle-t. – Amikor ideköltöztél, magad mögött hagytad a múltat. Belle ellenkezni akart, de a szíve mélyén tudta, hogy a férfinak igaza van. Aznap, amikor hozzáment Jimmyhez, örökre rázárta az ajtót az Amerikában és Párizsban töltött időkre. Etienne pedig újra kinyitotta a látogatásával, és bár ő maga örült neki, korántsem volt biztos, hogy Jimmy is el lenne ragadtatva. – Mi lesz Noah-val? – kérdezte. – Őt meglátogatod? Olyan jól összebarátkoztatok, amikor engem kerestetek. És biztos emlékszel még Lisette-re, aki gondoskodott rólam, mielőtt elvittél Amerikába. Noah beleszeretett, és összeházasodtak, Lisette pedig már várandós. Van egy gyönyörű otthonuk St. John’s Woodban. – Kapcsolatban maradtunk Noah-val – mondta Etienne. – Talán nem olyan szoros a kapcsolat, mint szeretném, de végül is ő újságíró, így neki könnyebben megy a levélírás, mint nekem. De már olyan ismert, hogy Franciaországban is megjelennek a cikkei. Holnap együtt ebédelünk, az irodája közelében. Mindig barátok maradunk, de nem látogatom őt meg az otthonában. Mindketten egyetértünk abban, hogy jobb, ha Lisette-et nem emlékeztetjük a múltra, különösen most. Belle szomorkásan elmosolyodott, mert pontosan tudta, miről beszél a férfi. Lisette-et is prostitúcióra kényszerítették fiatal korában, ezért is bánt olyan kedvesen Belle-lel. – A tisztes életnek ára van. Nagyon kedvelem Noah-t és Lisette-et, és bár tartjuk a kapcsolatot, és időnként találkozunk, mindig nagyon vigyázunk, nehogy szóba kerüljön, hogyan és miért ismerkedtünk meg. Tudom, hogy ez ésszerű, különösen most, hogy Lisette is és én is férjhez mentünk, így viszont nem tudunk igazán közel kerülni egymáshoz. – Befolyásolja a múlt a Jimmyvel való kapcsolatodat? – kérdezte Etienne, és mélyen Belle
szemébe nézett, mintha azt várná, hogy a lány hazudni fog. – Néha – ismerte be Belle. – Olyan, mint egy tüske az ujjamban, amit nem tudok kiszedni, és nem tudom megállni, hogy piszkáljam. Etienne megértően bólintott. Jó hasonlat volt. – Én is így vagyok vele. De idővel a tüske kiesik, és a helyét új emlékek töltik meg. Belle váratlanul fölnevetett. – Miért vagyunk ilyen gyászosak? Mindannyiunknak – neked, nekem, Jimmynek, Mognak és Lisette-nek is – a nehéz idők után most olyan sok jóban van részünk. Miért olyan betegesek az emberek, hogy folyton a rossz emlékeken rágódnak? – A rossz emlékeken rágódunk, vagy a szép pillanatokon, melyek boldoggá tettek azokban az időkben? – kérdezte Etienne, és egyik szemöldökét kérdőn felvonta. Belle elpirult, és a férfi ebből tudta, hogy a lány nagyon is jól emlékszik az együtt töltött időre. Noha akarata ellenére vitte a lányt Amerikába, Belle mégis gondoskodott róla, amikor tengeribeteg lett az úton. Mielőtt elérték New Orleanst, közeli jó barátok lettek, és Belle a tizenhatodik születésnapjának estéjén fölkínálta magát neki. Etienne már nem is értette, hogy volt képes ellenállni azon az éjszakán, mert vágyott a lányra, hiába várta otthon a felesége és a két kisfia. Feszes, fiatal testének és édes csókjainak emléke évek múltán is, még mindig gyakran fölhevítette. Mégis örült, hogy nem hagyta magát elcsábítani aznap éjjel – már így is éppen elég teher nyomta a lelkiismeretét. – Valahányszor New Yorkról olvasok, mindig te jutsz eszembe, amint a látványosságokat mutogatod – mondta Belle. – Vigyáznom kell, nehogy kicsússzon a számon, hogy már jártam ott, különben el kellene magyaráznom, mikor és kivel. Sosem kérdeztem tőled, hogy hogyan érezted magad azon a két napon. Élvezted? – Hosszú ideje az volt a legpompásabb szórakozás, amiben részem volt – ismerte be a férfi. – Úgy rácsodálkoztál mindenre, és látni akartál mindent. Rossz érzés volt folytatni az utunkat New Orleansba, tudván, hogy ott kell majd hagynom téged. – Nem volt olyan rossz Marthánál – mondta Belle, és vigasztalóan a férfi karjára tette a kezét. – Sosem hibáztattalak, megértettem, hogy meg kellett tenned. Különben is, két évvel később Párizsban berontottál az ajtón, hogy kiszabadíts Pascal karmai közül, és ezzel mindent jóvá tettél. Belle önkéntelenül megremegett, mint mindig, valahányszor eszébe jutott, milyen szörnyűségeket művelt vele Pascal. Az az őrült bezárta egy padlásszobába, és ha Etienne nem talált volna rá, Pascal végül megöli. Etienne azonban nemcsak megmentette, hanem meg is gyógyította, amikor az ágya mellett ült a kórházban, és hagyta, hogy kisírja magát, beszélgetett vele, és reményt adott neki. Belle
arra a napra is emlékezett, amikor Noah elárulta, hogy Etienne felesége és két fia meghalt egy tűzvészben az otthonukban. Szégyellte magát, amiért az első reakciója az volt, hogy Etienne végre szabad, nem pedig az iszonyat, hogy a szerettei ilyen szörnyű halált haltak. Etienne észrevette, hogy Belle megborzongott, és mivel jól tudta, hogy váratlan látogatása és a közös emlékek felzaklatják a lányt, úgy érezte, jobb, ha visszahozza őt a valóságba. – Belépek a hadseregbe, amint visszatértem Franciaországba – mondta. – Jaj, ne, ezt nem teheted! – riadt meg Belle. Etienne fölnevetett. – A nők mindig így reagálnak erre, de ez a kötelességem, Belle. És a múltam ismét utolért, mivel a kötelező sorozás alól azzal bújtam ki fiatal koromban, hogy Angliába jöttem. – Meg fognak büntetni ezért? – kérdezte Belle. Etienne elvigyorodott. – Remélem, inkább örülnek majd, hogy fegyvert adhatnak a kezembe – válaszolta. – Nem vagyok oda a kiképzésért, és hogy parancsolgassanak nekem, és nem vagyok olyan ostoba, hogy azt higgyem, dicsőség vár a végén, de szeretem Franciaországot, és nem fogom tétlenül nézni, amint megszállják a németek. Belle fürkésző pillantást vetett a férfira. – Talpraesett és bátor vagy, Etienne, jó katona leszel. De jobban örülnék, ha biztonságban lennél a farmodon, és citromot termesztenél, meg csirkéket etetnél. A férfi vállat vont. – Az életben nem mindig választhatjuk a biztonságos és kényelmes utat. Erőszakos múlt áll mögöttem, tudom, mi a legrosszabb, amit egy ember tehet egy másikkal. Azt hittem, soha többé nem kell felidéznem ezt a tudást, de úgy tűnik, a hazámnak most éppen erre van szüksége. – Jó és becsületes ember vagy – sóhajtott fel Belle. – Kérlek, vigyázz magadra. Ha biztos vagy benne, hogy nem akarsz megismerkedni Jimmyvel, be kell zárnom a boltot, és haza kell indulnom. Mindig együtt vacsorázunk, mielőtt kinyitja a fogadót estére. – Igen, természetesen, nem tartalak föl tovább – mondta a férfi, de még nem nyúlt a kalapjáért és a kabátjáért. El akarta mondani a lánynak, hogy mindig is szerette, a karjába akarta őt zárni és megcsókolni. De tudta, hogy ahhoz már túl késő. Párizsban megvolt rá a lehetősége, de elszalasztotta. Belle már egy másik férfihoz tartozik. – Jobb lenne, ha előttem mennél el. Nem szeretném, ha bárki megjegyezné, hogy egy idegennel sétáltam az utcán – mondta Belle nyíltan. Etienne fölvette a kabátját. – Megtaláltam, amit kerestem – mondta halkan. – Boldog vagy, és biztonságban vagy. Élj boldogul, tiszta szívedből szeresd Jimmyt, és remélem, egy nap Noah arról fog hírt adni, hogy
rengeteg gyereked született. Ajkához emelte Belle kezét és megcsókolta, majd sarkon fordult, és kisietett az ajtón.
– Au revoir – suttogta Belle, ahogy becsukódott az ajtó Etienne mögött, és könnybe lábadt a szeme, mert annyi mindent szeretett volna mondani még a férfinak. És sokkal többet akart hallani az ő életéről is. Tizenhat évesen azt hitte, szerelmes belé. Még mindig elpirult, ha eszébe jutott, hogyan vetkőzött le, és feküdt a férfi ágyába, és hívta, hogy feküdjön mellé. Etienne igazi úriemberként viselkedett; a karjába vette és megcsókolta, de semmi mást nem csinált. Felnőttként visszatekintve mindarra a szörnyűségre, amit Etienne előtt élt át, amikor elrabolták az utcáról, majd Párizsba vitték, hogy eladják egy bordélynak, ahol öt férfi erőszakolta meg, úgy érezte, bárkit képes lett volna szeretni, aki a megpróbáltatásai után kedvesen bánik vele. Mégsem csupán arról volt szó, hogy Etienne kedves volt hozzá, vagy hogy a férfi olyan erős volt, érzékeny és odaadó, mert ezek a lányos ábrándok végigkísérték New Orleansban és a Franciaországba tartó hajón. Amikor a férfi ismét felbukkant, hogy megmentse az életét, Belle ártatlansága már rég elveszett, és többet tudott a férfiakról bármelyik nőnél. De nyilván a férfi is érez iránta valamit – mi másért rohant volna Párizsba két évvel később, amikor megtudta, hogy eltűnt? A lábadozás alatt, miután Etienne megmentette, várta őt, és remélte, hogy a férfi beismeri majd előtte a szerelmét. Érezte, hogy a férfi szereti, abból, ahogyan ránézett, és a gyengéd gondoskodásából. Mégsem zárta a karjaiba soha, és nem vallotta be, hogy vágyik rá, még akkor sem, amikor elváltak a Gare du Nord vasútállomáson, és Belle sírva fakadt, elárulva az érzelmeit. Minden tőle telhetőt megtett, hogy kitörölje az emlékeiből az elválást, és hogy milyen sokáig sóvárgott még a férfi után, még akkor is, amikor már biztonságban volt otthon Moggal, és Jimmy házasságról beszélt. Miért kellett éppen most idejönnie, hogy visszafúrja ezt a tüskét a szívébe? Belle nem hazudott neki. Nagyon boldogok Jimmyvel. Jimmy a legjobb barátja, szeretője, bátyja és férje is egyben. Ugyanaz a céljuk, ugyanaz nevetteti meg őket, benne minden megvan, amire egy lány vágyik. Elfeledtette vele a múlt szörnyűségeit, és a karjaiban Belle gyengédségre és kielégülésre lelt, mert odaadó és érzékeny szerető volt. Jimmy az egész világot jelenti neki; szeret vele élni. Bárcsak el tudta volna mondani Etienne-nek, hogy milyen csodálatos újra látni, hogy az elmúlt két évben oly sokat gondolt rá, és oly sok mindent köszönhet neki.
Egy férjes asszony azonban nem mondhat ilyet, és arra sem bátoríthatta, hogy tovább időzzön a boltban. Blackheath egy kis falu, az emberek szűk látókörűek és kíváncsiak, és sokan örömmel pletykálnának arról, hogy egy jóképű férfit láttak Belle-lel beszélgetni a boltjában. Nekilátott kitakarítani, letörölte a pultot, és fölvett néhány elszórt csomagolópapírt a padlóról. Belle azonban kénytelen volt föltenni magának a kérdést, hogy ha minden ilyen tökéletes, akkor miért érzi mégis, hogy valami hiányzik. Amikor az újságban a szüfrazsettekről olvas, miért irigyli a bátorságukat, hogy dacolva a fenyegetéssel, ki mernek állni a jogaikért? Miért érzi kissé fojtogatónak a társadalmi normákat? És mindenekelőtt Etienne hangja, arca és kezét érintő ajka miért tudták még mindig fölkavarni az érzéseit? Félresöpörte a gondolatait, kihúzta a fiókot, ahol a bevételt gyűjtötte, és a pénzt berakta egy vászontasakba, amit a retiküljébe rejtett. Szalmakalapját egy hosszú kalaptűvel rögzítette a fején, majd fölvette a kabátját, és kezébe vette az esernyőjét. Az ajtó mellett megtorpant, mielőtt lekapcsolta a lámpákat, és eszébe jutott, amikor először nyitotta meg a kalapos boltot. Hűvös novemberi nap volt, csupán két hónap telt el Mog és Garth esküvője óta, ő és Jimmy pedig karácsony előtt készült összeházasodni. Aznap minden új és érintetlen volt. Jimmy vett neki egy kicsi, de drága francia csillárt és egy üvegborítású pultot. Mog akadt rá a két, tizenkilencedik század eleji székre, és új, rózsaszín bársonyhuzatot tetetett rájuk, Garth pedig megbízott két lakberendezőt, akik csodálatos munkát végeztek, és a régi kis boltból rózsaszín-krémszínű női mennyországot varázsoltak. Az első napon huszonkét kalapot adott el, és több tucat nő jött vissza azóta vásárolni, akik korábban csak nézelődtek. Az elmúlt tizennyolc hónapban, amióta megnyitotta a boltot, összesen kevesebb mint hét olyan nap volt, amikor egy kalapot sem adott el, és csak azért, mert rossz idő volt aznap. Hetente átlagosan tizenöt kalap fogyott, és bár ez azt jelentette, hogy keményen kellett dolgoznia, hogy lépést tudjon tartani a vásárlók elvárásaival, és föl kellett vennie egy bedolgozó segédet is, nagyon jól ment az üzlet. Nyáron egyszerű zsirardi kalapokat vásárolt, amiket aztán ő maga díszített fel, és ez a fogás nagyon sikeresnek bizonyult. A bolt híresen virágzott. – Mint minden az életedben – emlékeztette magát, ahogy lekapcsolta a villanyt.
Etienne egyenesen az állomásra ment, mivel azonban pont lekéste a vonatot, és huszonöt percet kellett várnia a következőre, a jegykiadó ablaka mellett ácsorgott, és az utca túloldalán lévő Railway vendéglő felé nézett. Sosem tudta megérteni az angol vendéglőket: a merev nyitva tartási időt, a bárpult mellett
álldogáló férfiakat, amint jókora adag sört vedelnek, majd záráskor hazabotorkálnak, mintha csak részegen tudnának a feleségük és gyerekeik szemébe nézni. A francia ivók sokkal kulturáltabb helyek. Nem csupán a részegek templomai, mert egész nap nyitva tartanak, és senki sem furcsállja, ha valaki betér egy kávéra vagy üdítőre, amíg elolvassa az újságot. A Railway legalább hívogatónak tűnt, a friss mázzal és ragyogó ablakaival. El tudta képzelni, hogy egy hideg téli éjszakán meleg, barátságos menedéket nyújt a férfiaknak. Ahogy nézte, egy megtermett, vörös hajú, szakállas férfi lépett ki az ajtón. Bőrkötényt viselt a ruhája fölött, és Etienne sejtette, hogy ő Garth Franklin, Jimmy nagybátyja. Fölfelé nézett, a törött csatornából ömlő vízre, ami az épület elején folyt végig, és kihívott valakit bentről. Egy fiatalabb férfi csatlakozott hozzá, és Etienne egyből tudta, hogy ő Jimmy. Magasabb volt, mint amilyennek elképzelte, olyan magas, mint a nagybátyja, és ugyanolyan széles válla volt, de simára borotválta az arcát, és rendezett haja sötétebb vörös volt, talán olajat kenhetett rá. Úgy festettek, mint apa és fia, ahogy ott álltak és meredtek fölfelé, és a törött ereszről beszélgettek, mintha észre se vennék a szakadó esőt. Jimmy hirtelen megfordult, vidáman elmosolyodott, és Etienne látta, hogy észrevette a közeledő Belle-t. Belle alig tudta megtartani az esernyőjét a feje fölött és a kabátot a vállán, de ahogy közelebb ért, szaladni kezdett a férfiak felé. Amikor odaért melléjük, az esernyőjét hátraengedte, Etienne pedig látta, hogy a mosolya ugyanolyan vidám, mint a férjéé. Jimmy egyik kezével elvette az ernyőt a feleségétől, a másikkal pedig megsimogatta nedves arcát, majd homlokon csókolta. Ebből a kicsi, gyengéd gesztusból Etienne megértette, mennyire szereti őt. El kellett fordulnia tőlük. Tudta, hogy örülnie kellene, hogy Belle-t őszintén szeretik és óvják, ehelyett azonban csupán mardosó féltékenységet érzett.
Második fejezet Belle bosszúsan pillantott föl a vázlatfüzetéből a földszinti ivóból érkező ricsaj hallatán. Számított rá, hogy a szombat esték lármásak lesznek, különösen zárás előtt, de arra nem, hogy még kedden este nyolckor is ekkora lesz a zaj. Mog otthonteremtő képességei kiteljesedtek, amióta mindannyian Blackheathbe költöztek. A hatalmas nappali mindkét tolóablaka az utcára nézett. Délután és esténként elárasztotta a napfény, Mog pedig rendkívül ízlésesen és otthonosan rendezte be halványzöld tapétával, melyet apró levélminta díszített, mohazöld bársonyfüggönyökkel és egy török szőnyeggel, amit egy aukción vásárolt. A vendéglő előző tulajdonosai hátrahagytak egy hatalmas kanapét, valószínűleg azért, mert már elég viharvert volt, Belle és Mog azonban huzatot varrt rá laza pamutszövetből, és a Seven Dialsből magukkal hozott két fotelre is készítettek hozzáillő huzatot. Garth folyton azzal ugratta Mogot, hogy dzsentrivé akar válni, és állította, hogy az asszony hamarosan cselédet is föl akar majd fogadni. Azt viszont mind tudták, hogy Mog soha nem bízná másra az otthona kitakarítását; túlságosan szerette ahhoz, hogy hagyja, hogy egy idegen matasson benne. A nappali többnyire békés menedéket szokott nyújtani a vendéglő nyüzsgése elől. Belle esténként szeretett az ablak melletti asztalnál üldögélni és a kalaptervein dolgozni, ám a ma esti éktelen zajban nem tudott összpontosítani, és mivel elöntötte a kíváncsiság, úgy döntött, lemegy és megnézi, mi folyik odalent. Mivel Garth nem szerette, ha esténként asszony van a vendéglőben, csak az ajtó mögül tudott kukucskálni. Ám még így is jól látta, hogy a vendéglő teljesen megtelt fiatalemberekkel, akik mind arra vártak, hogy kiszolgálják őket. Az volt a legmeglepőbb, hogy az élet minden területéről érkeztek vendégek. Voltak belvárosi úriemberek keménykalapban, sötét öltönyben és keményített fehér ingben, és voltak kétkezi munkások lapos sapkában és piszkos kezeslábasban, de a két véglet között is szinte minden létező öltözet jelen volt. Jimmy és Garth alig győzte töltögetni a sört. – Mi az ördög folyik odakint? – kérdezte Belle Mogtól, aki a konyhában mosogatta a poharakat. – Legalább nyolcvanan vannak. Miért jöttek ma ennyien? – Mind beálltak a hadseregbe – mondta Mog, és megcsóválta a fejét, mintha ezt őrültségnek tartaná. Augusztus 4-én, két héttel korábban Németország megtámadta Belgiumot, Anglia pedig hadat üzent Németországnak. Azóta mindenki csak erről beszélt. Teli voltak vele az újságok, az utcasarkokon a férfiak a várható végkifejletről diskuráltak, még a Belle boltjába betérő nők
is erről beszéltek, s néhányan féltek, hogy a férjük vagy a kedvesük is felcsap katonának, míg mások szerint minden egészséges férfinak kötelessége harcolni. Mint mindenki, Belle is tudta, hogy a brit hadsereg túl kicsi, de gyakran mondogatták, hogy a katonáikat viszont jobban kiképezték, mint bármelyik más európai sereg katonáit. Belle nem számított rá, hogy az ilyen hétköznapi férfiak is csatlakozni akarnak majd. – Mindannyian?! – csodálkozott Belle, és ismét kilesett az ajtó mögül. – Még nem is férfiak, a legtöbbjük túl fiatal! Most, hogy tudta, mitől olyan izgatottak, kipirult arcuk és csillogó szemük megriasztotta őt. Némelyiküket fölismerte; olyan nők fiai, testvérei és férjei voltak, akiket ő maga is ismert, és eltűnődött, vajon mit fognak szólni ahhoz, hogy a férfiak beálltak a hadseregbe. – Egy katona fújta a kürtöt a templom előtt – mondta Mog, mintha ez megmagyarázná a férfiak lelkesedését. – Garth arra járt délután, és látta, hogy tömegével mentek föliratkozni. Neki is furcsán csillogott a szeme, amikor hazajött, de szerencsére negyven év fölöttieket nem engednek jelentkezni. Belle megrémült. – Ugye Jimmy nem akar majd beállni? – Ha van egy csöpp esze, akkor nem – mondta Mog, és elfintorodott, mintha a puszta gondolattól is rosszul lenne. – De a férfiak furcsa szerzetek – ki tudja, mi jár a fejükben? Legtöbben csak kalandra vágynak, úgyhogy reméljük, hogy igaz, amit beszélnek, és karácsonyra vége lesz. Garth benyitott, és szólt Mognak, hogy igyekezzen a poharakkal, és megkérte, hogy segítsen a kiszolgálásban is. Miközben visszament az emeletre, Belle arra gondolt, hogy nagyon nagy nyomás nehezedhet Garthra, amiért mégis hagyja, hogy asszony lépjen a vendéglőjébe. Ám amint visszaért a nappaliba, aggódni kezdett Jimmyért. Jimmy szerint a katonaság a hivatásosok dolga, nem pedig a forrófejű amatőröké. De bármit is mondott, Belle gyanította, hogy a többi férfi és a hazafiasság nyomására végül meggondolhatja magát. Mognak valószínűleg igaza van abban, hogy a legtöbb rekruta csak kalandra vágyik, de lesz, aki meghal vagy megsebesül, és ez Jimmyvel is megtörténhet. A gondolattól, hogy elveszítheti Jimmyt, Belle-nek könnybe lábadt a szeme. Nem tudott és nem is akart belegondolni, hogy milyen lenne nélküle az élete. Letörölt egy könnycseppet, és nem értette, hogy miért olyan érzékeny néhány hete. Előző nap is könnyekben tört ki, amikor kinyitott egy dobozt a beszállítójától, és négy tekercs vörös szalagot talált benne a megrendelt vörös, rózsaszín, kék és sárga helyett.
Belle az óta a júniusi nap óta nem volt önmaga, hogy Etienne váratlanul megjelent a
boltjában. Rögtön a férfi látogatása után nagyon melegre fordult az időjárás, és megnőtt a kereslet a szalmakalapok iránt. Félretett néhány elkészült darabot, így nem kellett pánikba esnie, mégis kétségbeesetten szaladt a beszállítójához Lewishambe, és szinte az egész készletet fölvásárolta. Ám ahelyett, hogy nekilátott volna elkészíteni a kalapokat, csak tétlenül bámult ki a bolt ablakán. Napközben gyakran elbóbiskolt, éjszaka pedig nem tudott aludni. Egész nap éhesnek érezte magát, ám amikor Mog feltálalta a vacsorát, egyszeriben elmúlt az étvágya. Összpontosítani sem tudott, képtelen volt félóránál tovább figyelni bármire. Először azt hitte, talán csak azért történik mindez, mert Etienne felkavarta a régi emlékeket; valóban gyakran elábrándozott. Most viszont arra gondolt, hogy talán a háború okozta, mert nehéz volt úgy előretekinteni, hogy nem látta, mit hoz a jövő. S vajon valóban a küszöbönálló háborút és bizonytalanságot okolhatta az érzékenységéért, szórakozottságáért és bágyadtságáért? Mognak és Jimmynek nem szólt, mert semmi kézzelfoghatót nem tudott volna mutatni nekik, és különben is félt bármit mondani, nehogy kicsússzon a száján, hogy Etienne meglátogatta. Bűntudata volt emiatt. Miért ne örülhetne, hogy meglátogatta egy régi barátja? Az igazat megvallva félt, hogy véletlenül mond valamit, amiből Jimmy rájön, hogy nem csupán barátként gondol Etienne-re. A napnál is világosabb volt, hogy Jimmynél jobb férjet keresve sem találhatna. Belle azt is tudta, hogy nem sok néhai örömlány dicsekedhet azzal, hogy a düh vagy féltékenység pillanataiban sem vágják a fejükhöz a múltjukat. Jimmy pedig sosem tett ilyet. Kedves, megbízható és figyelmes volt, és bármire hajlandó volt Belle kedvéért. Ami viszont ennél is különösebb, és amit mindennél többre tartott, az a házasságon belüli szabadsága volt, ami szokatlannak számított. Jimmy sosem szólt bele az üzleti ügyeibe, büszke volt arra, hogy Belle olyan jól boldogul, ő pedig tudta, hogy ha belebukna, Jimmy támogatná. Ráadásul a férje bálványozta őt. Belle sejtette, hogy ha Etienne szerelmet vallott volna neki Párizsban, és hozzá ment volna feleségül Jimmy helyett, az ő kapcsolatuk sosem lett volna olyan békés, mint ez a házasság. Noah-nak igaza volt, amikor Angliába hazafelé rámutatott, hogy Etienne veszélyes ember. Nem úgy értette, hogy Etienne valaha is fizikailag bántalmazná, csak arra utalt, hogy bonyolult lélek, bonyolult és sötét múlttal a háta mögött. Már örökre elment. Talán már éppen a németek ellen harcol. Belle csupán remélni tudta, hogy biztonságban van. – Mi jár a fejedben? Belle fölkapta a fejét Mog hangjára. Annyira belemélyedt a bűnös gondolatokba, hogy észre sem vette, amikor az asszony belépett a szobába.
A házasság csodákat tett Moggal. Belle gyerekkorában, amikor még Seven Dialsben éltek, az asszony kedves és szerető, szürke kisegér volt. Elvégezte a munkáját, a főzést, a takarítást és a varrást, mindig sötét, alaktalan ruhákat viselt, haját pedig szorosan hátrafésülte az arcából. Sokkal idősebbnek tűnt Annie-nél, Belle vér szerinti anyjánál, pedig valójában egyidősek voltak. Most viszont divatos, méretre szabott ruhákat hordott, melyek kihangsúlyozták apró, ám formás alakját. Igaz, hogy barna hajában már megjelentek az ősz hajszálak, de laza kontyba fogta, és néhány tincset szabadon hagyott az arca körül, mely ragyogott a friss levegőtől és a boldogságtól. Lehet, hogy harmincnyolc éves, ám rózsaszín-fekete csíkos ruhájában, melyet a derekánál redők díszítettek, tíz évvel fiatalabbnak látszott. Mog maga varrta a ruhát, de olyan ügyesen varrt, hogy úgy festett, mintha a Tranquil Valebeli méregdrága boltban vásárolta volna. Mindenkinek, aki rákérdezett, azt mondta, hogy házvezetőnőként dolgozott, mielőtt hozzáment Garthhoz, a külseje alapján pedig mindenki azt hitte róla, hogy a dzsentriknek dolgozott. Soha senki sem gondolta volna, hogy mostanáig egész felnőtt életében cselédként dolgozott egy bordélyban, és sokkal többet tudott erről a szakmáról, mint Blackheath egész női lakossága együttvéve. – Elkalandoztál – mondta Belle-nek, és kedvesen rámosolygott. – Elmeséled, min törted a fejed? Mog mindig is olyan volt neki, mintha az anyja lenne, és ő máskor mindig beavatta a bizalmába. Etienne-ről azonban nem beszélhet neki, mert Mog elborzadna, hogy képes Jimmyn kívül más férfira is gondolni. – Csupa bolondságon – sóhajtott fel Belle. – Csak ez a háború, meg a nyüzsgés az ivóban. Nyugtalanító. Mog lepillantott a kalapra, amit Belle rajzolt, és összevonta a szemöldökét, mert gyászosan festett, korántsem volt olyan habos, mint a többi kalapja. – Már két hete egy kicsit nyúzott vagy – jegyezte meg. – Csak nem kaptad be a legyet? Belle-nek leesett az álla a meglepetéstől, részben azért, mert Mog ugyanazt a szlenget használta, mint Seven Dialsben, de legfőképpen azért, mert eszébe sem jutott ez a lehetőség. – Nem, dehogy! – tiltakozott. – Legalábbis nem hiszem. Biztos nem! Vagy mégis? Mog felkacagott. – Ha nem ismernélek, azt hihetném, hogy fogalmad sincs, hogyan csinálják a kisbabákat – mondta. Belle elpirult, és kuncogni kezdett. Amióta Mog hozzáment Garthhoz, egyszer sem hozta fel, hogy Belle valaha szajha volt, és még akkor is gondosan kerülte a témát, ha azokról az időkről beszélt, amikor cseléd volt, és az ő dadája a lány anyjának a bordélyházában. Így most
az utalás meglepőnek hatott. – Erre nem is gondoltam – felelte Belle. – Hát akkor most gondolj – mondta Mog élesen. – Észrevettem, hogy tegnap éjjel rosszul lettél az ökörnyelv láttán, amit készítettem. Még szerencse, hogy időben kirohantál a konyhából. – Csak furcsa szaga volt. – Talán, de eddig sosem zavart. Mikor jött meg az utolsó havid? Belle megpróbálta felidézni. Emlékezett a májusira, amikor volt egy rövid hőhullám, de ez minden. Elmondta Mognak. – Ez nem azt jelenti, hogy azóta nem jött meg, csak nem emlékszem – tette hozzá. – Ha az volt az utolsó, akkor már a harmadik hónapban jársz – mondta Mog, és tűnődve nézett Belle-re. – Van bármi más tüneted? – Kicsit furcsán érzem magam – ismerte be Belle. – De nem vagyok rosszul, vagy ilyesmi. – Ne vágj már ilyen fancsali képet – mondta Mog könnyedén. – A kisbaba égi ajándék, aminek örülni kell. Én egyre csak abban bízom, hogy szerencsém lesz, de talán már túl öreg vagyok hozzá. Belle meglepődött. Sose hitte, hogy Mog gyereket akarna. Ám sóvár tekintetéből egyértelmű volt, hogy pontosan ebben reménykedett, amikor feleségül ment Garthhoz. – Nem vagy túl öreg – mondta Belle gyorsan. – A nők a negyvenes éveik közepéig szülnek. De nem hiszem, hogy ez lenne a megfelelő pillanat bármelyikünknek is; úgy nem, hogy közben dúl a háború. – Hát, én nem vagyok várandós – sóhajtott fel Mog. – Te viszont lehetsz, és háború ide vagy oda, mind örülni fogunk a jövevénynek. Gondolj bele, milyen izgatott lesz Jimmy! – Még ne szólj neki – figyelmeztette Belle. – Nem hiszem, hogy terhes vagyok. Mog olyan tudálékos pillantást vetett Belle-re, amilyet akkor szokott, amikor meg van róla győződve, hogy ő jobban tudja. – Sosem árulnám el Jimmynek, amiről magunk közt beszélünk, most viszont jobb lesz, ha visszamegyek poharakat mosogatni. Miután Mog elment, Belle a hasára tette a kezét. Ugyanolyan lapos volt, mint mindig, de jó érzés volt belegondolni, hogy talán egy parányi kisbaba növekszik benne. New Orleansban és Párizsban mindig rettegett az ilyesmitől, és minden tőle telhetőt megtett, hogy megelőzze a bajt. Jól tudta azt is, hogy mik a terhesség első tünetei, mivel a New Orleans-i lányok állandóan erről beszéltek. Bizonyos szagok gyakran váratlan rosszullétet okoznak, érzékenyebbé válnak a mellek, és előfordulnak reggeli rosszullétek. Belle mellei azonban nem voltak érzékenyek, és nem érezte rosszul magát.
Egy boldog házasságban teljesen természetesnek számít a gyerekvállalás. Belle azonban valamiért nem számított rá. Fogta a ceruzáját, és folytatta a rajzolást, ám képtelen volt odafigyelni, és amikor meghallotta Garth csengetését odalent a vendéglőben, amivel az utolsó rendelést jelezte, örült, hogy az este már majdnem véget ért. Sokáig tartott, mire Garth és Jimmy mindenkit kiterelgetett. Belle kinézett a nappali ablakán, és látta a kettes-hármas csoportokban tántorgó, egymás vállaiba kapaszkodó férfiakat az utcán. Látta, amint az egyik hasra esik. Fogalma sem volt, vajon másnap már mind úton lesznek-e a franciaországi kiképzőtáborba, vagy tovább tart megszervezni az ilyesmit, de ijesztő volt belegondolni, hogy néhány héten belül fegyver lesz a kezükben. Bolti eladók, hivatalnokok, kőművesek és kertészek voltak; legtöbben csak a vásáron láttak puskát. Bellenek görcsbe rándult a gyomra aggodalmában, és volt egy olyan baljós előérzete, hogy néhányan nem érik meg a következő születésnapjukat. Elvetette az ilyen érzelgős gondolatokat, és lement, hogy segítsen eltakarítani a forgalmas este nyomait. Félórával később a bárpultot és az asztalokat is letörölgették, a székeket felpakolták rájuk, és a legtöbb pohár már el volt mosva és meg volt szárítva. Mog kimerültnek tűnt. Garth kiment a hátsó udvarba a slagért, és a sok hányásról meg az illemhely mocskos állapotáról motyogott valamit. – Ma este több mint egy heti bevételünk volt – mondta Jimmy, miközben kivitt egy tálca tiszta poharat, és bárpult alatti polcra tette. – De azért remélem, nem lesz még egy ilyen éjszakánk, mint a mai. – Ugye nem fogsz beállni a seregbe? – kérdezte Belle idegesen. A férfi fölnevetett, és félbeszakította a munkáját, hogy megveregesse Belle arcát. – Na persze, hogy itt hagyjam a legcsinosabb londoni hölgyet? Dehogy fogok, hacsak nem teszik kötelezővé. Amire nem sok az esély, mert akkor mégis ki maradna Angliában, ha minden negyven év alatti férfit elküldenének Franciaországba? – A magamfajta vén pacákok – kiáltott be Garth az udvarról. – És ha még egyszer ilyen mocskot kell föltakarítanom, inkább hazudok a koromról, és önként jelentkezem.
Aznap éjjel Jimmy szinte azonnal elaludt, amint lefeküdt, de szokás szerint egyik karjával magához ölelte Belle-t, és a hátához bújt. Belle hallgatta a lélegzését a sötétben, és a hasára tette férje kezét. Már nem riasztotta Mog felvetése, és a kényelmes ágyban örömmel töltötte el a gondolat, hogy Jimmyvel gyerekük lesz. Látta maga előtt Mogot és Gartht, amint a kicsinek gőgicsélnek, mindig készek segíteni körülötte, és úgy szeretik, mintha a saját
unokájuk lenne. Jimmy fantasztikus apa lesz; odaadó, türelmes és nagyszívű. De vajon ő jó anya lesz? Mivel nincsenek kistestvérei, semmit sem tud a gyerekekről, és a neveltetésének köszönhetően még a karjában sem tartott soha egyet sem. Seven Dialsben csak az asszonyok kendőibe csavart kisbabákat látta. Itt, Blackheathben sok anya alkalmazott dadákat, hogy sétálni vigyék a gyerekeket a babakocsival. Vajon képes lesz folytatni így a munkáját a boltban? Habár esze ágában sem volt feladni, a saját anyja példáját sem akarta követni – nem akarta egyszerűen Mogra bízni a kicsit. Amikor eszébe jutott Annie, Belle eltűnődött, vajon az anyja mit fog szólni, ha megtudja, hogy nagymama lesz. Közömbösen fogadja majd a hírt? Vagy talán meglátja benne az esélyt, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz? Amikor Annie segített megszerezni a boltot, Belle remélte, hogy így lesz, de erre mégsem került sor. Ha Belle nem látogatná meg havonta egyszer, akkor egyáltalán nem állnának kapcsolatban egymással. Annie még mindig a King’s Cross-i panziót üzemeltette, amit akkor szerzett, amikor a régi ház leégett Jake’s Courtban, és nagyon jól boldogult. Elegáns ruhái és kifinomult modora láttán senki se gondolta volna, hogy valaha bordélytulajdonos volt. Belle sejtette, hogy az anyja azt is titokban tartja, hogy van egy lánya, ezért valószínűleg nem fog lelkesedni egy unokáért. Belle végigsimított a hasán, és némán megfogadta magában, hogy minden szeretetet és gondoskodást megad majd a gyerekének, amit ő nem kapott meg az anyjától.
Harmadik fejezet Belle egy újsággal legyezgette magát. Olyan meleg volt a boltban, hogy úgy érezte, mindjárt elolvad. A néhány napja tartó fullasztó hőségben már sokadjára tűnődött el azon, hogy vajon ki találta ki, hogy a nőknek ilyen sok ruhát kell viselniük. Alsóinget, inget, alsóneműt és harisnyát viselt, valamint több méter anyagból készült alsószoknyát és hosszú ujjú, magas nyakú ruhát. Már mindet átizzadta, és fájt a lába, mivel megdagadt a melegben, de még így is szerencsésebbnek tartotta magát, mint a legtöbb nő, akik még fűzőt is viseltek. Délután négy óra volt, és reggel tíz óta egyetlen vásárló sem érkezett. Korábban többen is benéztek, amikor sétálni indultak az emberek. A legtöbb hölgy kezében napernyő volt, és ha eszébe jutott volna, hogy beszerezzen néhányat, akkor legalább ma eladott volna valamit. De nagyon nagy volt a csönd ahhoz képest, hogy péntek volt, talán mert ma este nyílik a vásár. Tavaly izgatottan várta; Jimmy szombat este vitte el, és pompásan szórakoztak a hajóhintán, a körhintán és a csúszdán, és egy kókuszdióval meg egy aranyhallal tértek haza, amit Jimmy nyert. Idén azonban Belle nem lelkesedett érte. Lehet, hogy ez lesz augusztus utolsó hete, és talán mindenkinek ez jelenti a nyár a végét, a gyep viszont barna volt és koszos, mert nem esett elég eső. Idén még nagyobb lesz a tömeg, mert mindenki jól akarja érezni magát, amíg megteheti, és átmenetileg meg akar feledkezni a háborúról. A forgalmas este óta, amikor annyi fiatalember jelentkezett a seregbe, kevesebbet beszéltek róla, de sokat morgolódtak, hogy a gazdagok élelmiszert halmoznak föl. Itt-ott teljesen kiürítették a boltokat, és állítólag várható, hogy magasba szökik az élelmiszerek ára. Belle azonban több kalapot adott el, mint ahány szerelmespár igyekezett megházasodni. Azt kívánta, bárcsak másnap elmehetnének Jimmyvel a tengerpartra, csodás lenne érezni a tengeri szellőt és elmenekülni a csatornaszag elől, amitől rosszul volt. Ám a vásár miatt tudta, hogy Jimmy nem hagyhatja magára Gartht és Mogot a vendéglővel. Belle a bolt nyitott ajtajához lépett egy kis friss levegőért, és az ajtónak támaszkodva elmerengett, hogy vajon ma este szóljon-e Jimmynek a babáról. Két napja végre elment dr. Towle-hoz a Lee Parkba, aki megerősítette, hogy valóban három és fél hónapos terhes. A tünetek szinte abban a pillanatban jelentkeztek, amint Mog fölvetette a lehetőséget. Eleinte csak egyre érzékenyebb lett a szagokra, és abbahagyta a teaivást. Mostanra pedig már a mellei is érzékenyek és duzzadtak lettek, és a szoknyadereka már szoros volt. Egyelőre csupán Mog tudott róla, aki úgy vélte, hogy még nem érkezett el az ideje, hogy szóljanak Jimmynek és Garthnak is. Belle szerint ez a legnagyobb ostobaság, amit valaha hallott, mert mi lehetne természetesebb annál, hogy szól a férjének, hogy gyerekük lesz? De
már észrevette, hogy a nők errefelé nem beszélnek a terhességről, és mivel nem akart tapintatlan lenni, egyelőre megtartotta magának a hírt. Egy fiatal pár közeledett az utcán. A lány, aki valószínűleg fiatalabb volt Belle-nél, kis termetű és karcsú volt, és halvány rózsaszín, fodros ruhát viselt lapos szalmakalappal. Egy nála pár évvel idősebb férfi karját fogta, aki banktisztviselőnek tűnt a hivatalos fekete öltönyben és merev gallérban. A lány felnézett az arcára, miközben a férfi beszélt, s szinte csüngött a szavain. Mivel túl fiatalnak tűnt a házassághoz, szokatlan volt, hogy nem kíséri őket gardedám. Belle nevetségesnek tartotta, hogy egy fiatal pár nem sétálhat egyedül az utcán anélkül, hogy megszólnák őket, de ez így ment errefelé. Amikor Moggal először költöztek Blackheathbe, minden ilyen különös és korlátozó szokásnak be kellett hódolniuk, hogy be tudjanak illeszkedni a közösségbe, és ne pletykáljanak róluk. Belle eljátszotta a szerepét, de legbelül lenézte a negédes nőket, akiknek kalapokat készített, mert sokkal többet tudott náluk a férfiakról és úgy általában az életről. Ám az anyaság küszöbén egy kicsit szomorú volt, és aggódott a világiassága miatt. Hogy lesz képes fölnevelni egy szemérmes lányt, és megtanítani neki, hogy engedelmeskedjen a férjének, és tartsa be az illemszabályokat, hogy be tudjon illeszkedni a kifinomult társadalmi körökbe, amikor maga egyáltalán nem így nőtt fel? Követte az ifjú párt a tekintetével, amíg be nem fordultak a sarkon, majd elnézett balra, és eljátszott a gondolattal, hogy bezárja a boltot, mivel az utca teljesen kiürült. Lejjebb remegett a forró levegő az út fölött, mintha víztócsa lenne. Belle eltűnődött, vajon ezt hívják-e délibábnak, mert már hallotta, hogy a sivatagban gyakran látnak vizet az emberek ott, ahol valójában egy csöpp sincs. Harsány kiáltás és zörgő kocsikerekek zaja zökkentette ki az ábrándozásából. Jobbról egy kisebb kocsi közeledett, melyet két barna ló vontatott, a kocsis éppen zabolázta őket, a lovak lába előtt pedig egy nő hevert a földön. A kocsis nagy sebességgel közeledhetett, és úgy tűnt, a nő éppen kilépett az útjába. Belle odasietett, hogy segítsen, a kocsis pedig lemászott a bakról. – Körül se nézett, csak kilépett elém. Majdnem átgázoltam rajta – mondta a férfi remegő hangon, hamuszürke arccal az ijedtségtől. – Jól tette, hogy megállt – mondta Belle, és letérdelt a nő mellé. A nőnek leesett a kalapja, a haja pedig eltakarta az arcát. Belle óvatosan hátrasimította a haját, és szinte arra számított, hogy szörnyű sérülést lát majd, ha az egyik pata eltalálta az arcát. De nem látott vért, csak egy horzsolást a homlokán, amit a földre zuhanás okozott. Mivel nem látta, mi történt, Belle nem tudta, hogy a nő vajon megbotlott-e, és elvesztette az eszméletét az eséstől, vagy csak elájult. Fiatal nő volt, a húszas évei elején, és elegáns, halványkék ruhát viselt.
– Hall engem? – kérdezte Belle, és alaposan végigmérte, hátha talál más sérülést is a testén. A nő szemhéja megremegett, majd kinyílt. – Mi történt? – kérdezte elhaló hangon. – Azt hiszem, elájulhatott, de szerencséje volt, hogy nem gázolta el a lovas kocsi – mondta Belle. – Tudja mozgatni a karját és a lábát? A nő üres tekintettel bámult Belle-re, nyilvánvalóan sokkot kapott. Belle fölpillantott a kocsisra, egy alacsony, kövérkés emberre, zöld egyenruhában. A kezét tördelte, és a nőhöz hasonlóan ő is sokkot kapott. – Nem tudom – felelte. – Csak lelépett a járdáról, és amikor rákiáltottam, összeesett. Olyan erővel húztam vissza a kantárt, hogy csoda, hogy a lovak nem ágaskodtak fel. Megüthette egy pata, de olyan közel voltam, hogy a lovakon kívül semmi mást nem láttam. Nem az én hibám volt. – Persze hogy nem – mondta Belle, majd megigazította a nő ruháját, hogy eltakarja a lábait. – Sehol sem vérzik, és inkább meglepettnek tűnik, mint sérültnek. Szerintem csak elájult. Mostanra köréjük gyűlt néhány ember, és bár Belle tudta, hogy jobb nem háborgatni egy sérültet, nem hagyhatta ott a nőt az úton. Észrevett egy nagydarab, sötét hajú férfit a bámészkodók közt, és odaintette. – Segítene elvinni a kalapos boltig? – kérdezte tőle Belle. – Onnan már tudok orvost hívni. – Jól vagyok – mondta a nő remegő hangon. – Csak segítsen fel. A férfi odalépett hozzá, lehajolt, és úgy vette a karjaiba a nőt, mint a pelyhet. Belle fölvette a kék kalapot az útról, és megmutatta, merre van a bolt. – Úgy látom, magát is megrázták az események – mondta Belle a kocsisnak. – Jöjjön be maga is, készítek egy csésze teát. – Nagyon kedves magától, hölgyem – mondta a férfi. – De el kell mennem az úrnőért. Belle már megtapasztalta a Blackheathben töltött idő alatt, hogy a szolgák nagyon ügyelnek, nehogy felbőszítsék a munkaadójukat. – Hát, ha biztos benne – mondta. – A fiatal hölgynek nem lesz baja, gondoskodom róla. A nagydarab férfi éppen leültette a nőt egy székre, amikor Belle visszaért a boltba. Megköszönte neki, mielőtt az távozott, majd a sérült nőhöz fordult. – Belle Reilly vagyok – mondta. – Magát hogy hívják? – Miranda Forbes-Alton – felelte a nő, és hátradőlt. Nagyon sápadt volt, és a horzsolás a homlokán piszkos volt. A Forbes-Alton név valamiért ismerősen csengett Belle-nek, de egyelőre nem tudta hova tenni.
– Rendben, Miss Forbes-Alton – mondta határozottan. – Bezárom a boltot, és kitisztítom a horzsolást a homlokán. Ösztönösen tudta, hogy a nő olyan súlyos sokkot kapott, hogy lehet, hogy rosszul lesz tőle, és nem akarta, hogy mások is lássák. Ezért amikor becsukta az ajtót, a rolót is lehúzta. Először hozott egy pohár vizet, majd várt egy kicsit, hogy meggyőződjön róla, hogy a nő nem lesz rosszul, mielőtt kihozott egy tál vizet és egy tiszta ruhát, hogy lemossa a homlokát. – Szörnyen melegem volt, amikor fölfelé jöttem a dombra – mondta Miss Forbes-Alton, amikor Belle elkezdte gyengéden kitisztítani a sérülését. – Arra gondoltam, hogy innom kell egy kis vizet, de azután már semmire sem emlékszem. Miért voltam az úton? – Szerintem elájult – mondta Belle. – Előfordult már korábban is? – Iskoláskorom óta nem – mondta a nő, és összerezzent, amikor Belle kihalászott egy szemcsét a horzsolásból. – De gyakran elájultam, amikor áldozni kellett mennünk reggeli előtt. Elütött az a kocsi? – Nem hinném – mondta Belle. – Fáj a karja vagy a lába? Miss Forbes-Alton végigsimított a lábain a ruhán keresztül. – Csak a fejem fáj. – Szerencséje volt, hogy a kocsis idejében meg tudott állni. Azt mondta, kilépett elé, és pont előtte esett össze. Ha megütötte volna valamelyik ló, akkor sokkal súlyosabb lenne a sérülése. Miután kitisztította a sebet, Belle hátrament, hogy föltegyen egy kanna teát. Amíg várta, hogy fölforrjon a víz, kinézett az ajtó mögül, és alaposabban szemügyre vette a nőt. Habár riadt és feldúlt volt, a beszédéből, megjelenéséből és ruhájából egyértelműen kiderült, hogy igazi úrinő. Ízléses, krémszínű cipője egyedül többe kerülhetett, mint a legdrágább kalap Belle boltjában, kék ruhája pedig valódi selyem volt. – Mindig is csodáltam a boltját – mondta Miss Forbes-Alton, és Belle meglepődött, hogy a hangja máris mennyivel erőteljesebb. Olyan pattogósan beszélt, mint oly sokan az ő köreiből. – Valaki azt mondta anyámnak, hogy maga francia, de nem az, ugye? – Nem, csak Párizsban tanultam a mesterséget – felelte Belle. – A közelben lakik? – Igen, a Paragonon – mondta a nő. – Anyám vett magától egy kalapot, amikor megnyitotta a boltot. Az a kedvence, lila bársony, kis ibolyákkal a karimája körül. Belle már tudta, miért volt olyan ismerős a Forbes-Alton név. Egy nagyon felvágós nőszemély volt, aki ragaszkodott hozzá, hogy a kiválasztott kalapot kiszállítsák az otthonába. Belle csak azért egyezett bele, mivel az volt az első napja, és amikor este odaért, a komornyik egyszerűen elvette tőle, és még csak meg sem köszönte a fáradságát. A ház nagyon impozáns volt, igaz, az egész Paragon előkelő hely volt az oszlopsorokkal összekötött György-korabeli, háromemeletes házakkal. Ez volt a legelegánsabb környék
Blackheathben. – Emlékszem az édesanyjára – mondta Belle. – Én vittem el neki a kalapját a Paragonra. Aggódni fog magáért, kisasszony. Telefonáljak, hogy küldjenek valakit, aki hazaviszi? Belle-nek csak néhány hete volt telefon a boltjában. A néhány ajtóval lejjebb található ruhaboltostól hallotta, hogy érdemes beszereznie egyet, mert a jómódú hölgyek szeretnek időpontot kérni a vásárláshoz, hogy egyedül velük foglalkozzanak. Belle addig azt hitte, hogy a telefon csak egy hóbort, ami sosem fog elterjedni a hétköznapi emberek közt. Mivel azonban szeretett volna tehetősebb kuncsaftokat vonzani, úgy döntött, kipróbálja. Amióta beszereltette, számos telefonhívást kapott, és jó volt telefonon megrendelni az anyagokat a kalapokhoz, ahelyett, hogy személyesen kellene elmennie a raktárba. Kezdte úgy gondolni, hogy néhány éven belül már minden üzletben és otthonban lesz telefon. – Kérlek, szólíts Mirandának. És nem, senkit sem kell hívnod. Pár perc, és jobban leszek. Belle elkészítette a teát, Miranda csészéjébe több cukrot tett, és ragaszkodott hozzá, hogy egyen egy kis süteményt is. Még mindig nagyon fehér volt az arca, igaz, a legtöbb felsőbb osztálybeli nő tésztaképű volt. – Nem hagyom, hogy egyedül menj haza – mondta, amikor átnyújtotta Mirandának a teáját. – Elkísérlek, és javasolni fogom az édesanyádnak, hogy hívjon orvost. Tudom, hogy ma nagy a hőség, de ennyitől még nem kellene elájulnod. Miranda szeme tágra nyílt rémületében. – Ne! Semmi szükségem kísérőre vagy orvosra – mondta az idegességtől elvékonyodott hangon. Belle azonnal gyanakodni kezdett. A legtöbb ember hálás lenne a segítségért és a támogatásért, ha súlyos sérüléstől vagy a haláltól menekül meg. Miranda anyja még egy kalapdobozt is képtelen volt magával vinni, aligha nevelhette önállóságra a lányát. – Csak nem valami olyasmiben sántikáltál ma, amiről nem szeretnéd, ha tudomást szerezne a családod? – kérdezte félvállról. – Az egyenességed szinte már udvariatlan – felelte Miranda, és felvonta vékony, arisztokratikus orrát. – Nagyra értékelem a segítséged, de ettől még nincs jogod vallatni engem. Belle vállat vont. Szemmel láthatóan Miranda ugyanolyan nagyképű, mint az anyja. Már megszokhatta, hogy az „iparosoknak” hajbókolniuk kell a felsőbb osztálybéliek előtt. – Szerintem minden nőnek kötelessége felajánlania a barátságát egy másik nőnek, ha az bajban van. Az ingerlékenységedből ítélve pontosan tudod, hogy miért ájultál el, és félsz, hogy ha hazakísérlek, anyád ragaszkodni fog hozzá, hogy orvost hívjon. Belle csak tippelt, ám amikor meglátta a riadalmat Miranda arcán, tudta, hogy rátapintott a lényegre.
A lány talán gyakran érezte magát rosszul az utóbbi időben. Néhányszor úgy érezhette, menten elájul. És Miranda nem viselt jegygyűrűt az ujján. Vajon ilyesfajta bajba jutott volna? Belle jól tudta, hogy könnyen megsértheti Mirandát, és ezzel saját magát is bajba sodorhatja. De képtelen volt figyelmen kívül hagyni a dolgot, mert az ösztöne azt súgta, hogy a lánynak segítségre van szüksége, ezért odalépett hozzá, és letérdelt a szék mellé. – Gyereket vársz? – kérdezte halkan. – Ha akarod, hozzám vághatod, hogy törődjek a magam dolgával, de akkor is szükséged lesz valakire, akinek elmondhatod. Bennem megbízhatsz, egy léleknek sem szólok. Mirandának nem kellett válaszolnia. Könnybe lábadt a szeme, és a tenyerébe temette az arcát, a gőg varázsütésre eltűnt. Belle mélyen együtt érzett a lánnyal. Ismerte már a felsőbb osztályokat annyira, hogy tudja: egy házasságon kívül született gyermek hatalmas botrányt kavar. – Nem tudsz gyorsan férjhez menni? – kérdezte, és vigasztalón átölelte Mirandát. – Már nős – zokogta Miranda. – Nem is tudtam, akkor legalábbis nem, amikor történt. De már úgysem számít, mert ma elmentem egy asszonyhoz, aki elintézte. Belle gyomra felkavarodott. New Orleansban, Martha házában az egyik lány elment egy asszonyhoz, aki „elintézte” az akaratlan terhességet. Tudta, hogy ez mivel jár. – Ma mentél el hozzá? Szappanos vizet és irrigátort használt? Miranda bólintott. – Azt hittem, nála zajlik le az egész, de azt mondta, menjek haza, és néhány órán belül megtörténik. Ahogy fölfelé jöttem az állomástól, szédülni kezdtem, és mire magamhoz tértem, téged láttalak. Belle sejtette, hogy Miranda naiv módon azt hitte, a korai terhesség megszakítása gyorsan és fájdalommentesen zajlik. A magzatelhajtó nyilván nem világosította föl, mert félt, hogy nem fizetik ki. – Most hogy érzed magad? – kérdezte, és Miranda hasára tette a kezét. Nagyon karcsú volt, mégis szoros fűzőt viselt. – Tompa fájdalmat érzek – mondta Miranda. Belle mély levegőt vett, hogy összeszedje magát. Tudta, hogy hagynia kellene, hogy Miranda hazamenjen, ahogy eredetileg is tervezte; végül is a lány semmit sem jelent neki. De nem hitte, hogy Mirandának van fogalma róla, milyen fájdalmas lesz, és mennyi vért fog veszíteni. Egyedül, a hálószobájában aligha lesz képes megállni, hogy fölsikoltson. És a basáskodó anyja mellett, egy szolgákkal teli házban a titka hamar kitudódik, és tönkreteszi az életét. Belle képtelen volt belegondolni, hogy egy nőnek egyedül kelljen szembenéznie egy ilyen megpróbáltatással.
– Nincs olyan barátod, akihez elmehetnél, hogy nála töltsd az éjszakát? – kérdezte. Miranda csodálkozva meredt rá. – Miért akarnék ilyet tenni? Belle fölsóhajtott, és eltűnődött, vajon hogy lehet valaki ennyire ostoba. – Mert szükséged lehet a segítségre. Az ilyesmi nagyon zűrös tud lenni – felelte. Miranda kék szeme elkerekedett az iszonyattól. – Akkor senkihez sem mehetek, akit ismerek! Felháborodnának. Most mihez kezdjek? Megijesztettél. Belle megfogta Miranda kezét, és mélyen a szemébe nézett. Nem volt kimondottan csinos lány, az orra túl csontos volt, az ajka pedig túl vékony, mégis volt benne valami szépség, s még kisírt szemmel is vonzó volt. Belle felidézte a nehéz helyzeteket, amiket eddig átélt. A legtöbből sikerült segítség nélkül kikecmeregnie, és minden élmény után egyre erősebb lett. Mégis képtelen volt egyszerűen hagyni, hogy ez a lány mindent elveszítsen azzal, hogy egyenesen hazaküldi őt. Gyanította, hogy az anyja kitagadná, ha szégyent hozna rá a lánya. – Itt maradhatsz – mondta hirtelen felindulásból. – Itt? – Miranda úgy nézett körbe a boltban, mintha hajmeresztőnek találná a gondolatot. – Nem úgy értettem, hogy a boltban – magyarázta Belle. – Hanem a hátsó szobában. Ott kényelembe tudlak helyezni. Itt van víz, és illemhely a hátsó udvaron. Itt maradok, és gondoskodom rólad. De előbb haza kell telefonálnod, és ki kell mentened magad. – Megtennéd értem? – Mirandának ismét könnybe lábadt a szeme. – Hisz alig ismersz! Különben is, férjnél vagy, nem vár haza a férjed? Belle tudta, hogy Jimmy elszörnyedne, ha megtudná, mibe keveredett a felesége, de esze ágában sem volt beavatni őt, addig legalábbis nem, amíg le nem zajlik az egész. Majd beszél Moggal, és a segítségét kéri. – Őszinte leszek hozzád. Egyáltalán nem vágyom erre – mondta Belle őszintén. – De nem tudnék a tükörbe nézni, ha most hazaküldenélek, és nem gondoskodna rólad senki. Ha ez kiderül, oda a jó híred. Találkoztam anyáddal, emlékszel? Nem hiszem, hogy kedvesen bánna veled. – Mit érdekel az téged? – Mondjuk, hogy én is keresztülmentem egy s máson a múltban. Most pedig gondolkozz: mit mondhatnál anyádnak, hogy kinél töltöd az éjszakát? – Hát, ma reggel azt mondtam neki, hogy meglátogatom egy barátomat, aki Belgraviában lakik. Néha ott töltöm az éjszakát. – Ott a telefon. – Belle a készülékre mutatott. – Használd. Amikor Belle kiment a hátsó szobába, Miranda éppen a központost kérte, hogy kapcsolja a számot. Csak remélni tudta, hogy Mrs. Forbes-Alton nem fogja megtudni, hogy a hívás
Blackheathből érkezett Belgravia helyett. A hátsó szoba ugyanolyan széles volt, mint a bolt, de nem olyan hosszú, és a szoba túlsó végében lévő ajtó egy kis körbefalazott hátsó udvarra nyílt, ahol a mellékhelyiség volt. A szoba bal oldalán a mennyezetig érő polcokon szegélydíszekkel, vásznakkal és nemeztekercsekkel teli dobozok sorakoztak. Jobboldalt, az ajtó mögött volt egy mosdó, gáztűzhely és egy kis kályha, amibe Belle hideg időben be szokott fűteni. Ha a kis asztalt félreteszi a munkapad mellé, a padlón ki tud alakítani egy ágyat. Szerencsére volt néhány párnája, amiket még Seven Dialsből hozott magával, hogy majd új huzatot varrjon rájuk. Volt egy öreg, de tiszta bútorhuzata is, ami még a bolt berendezéséből maradt meg. Hallotta Mirandát a telefonon beszélni, és úgy tűnt, mintha az anyja nem lenne otthon, és az egyik szolgálónál hagyna neki üzenetet. Szörnyen meleg volt, ezért Belle kinyitotta a hátsó ajtót, és elé húzta a gyöngyös függönyt, ami kint tartotta a legyeket, majd lerakta a vánkosokat a földre, és betakarta őket a bútorhuzattal. – Mama és papa elment otthonról, és késő estig biztos nem érnek haza – szólalt meg Miranda a háta mögött. Belle hátranézett, és látta, hogy a lány a küszöbön áll, és idegesen nézi a rögtönzött ágyat. – Ami nem is baj, mert mama hosszan faggatózott volna. – Akkor jó. De egy kis időre magadra kell hogy hagyjalak, amíg hazaszaladok – mondta Belle. Látta, hogy Miranda kezd megrémülni, amiért a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan eltervezte. Belle azonban kénytelen lesz őt magára hagyni. Haza kell mennie, és ki kell mentenie magát éjszakára, és hoznia kell néhány tiszta lepedőt, törülközőt és egyéb holmit. – Ne ijedj meg, nem maradok soká. Miért nem veszed le a ruhád és a fűződ? Sokkal kényelmesebben fogod érezni magad, én pedig hozok neked egy hálóinget otthonról. Belle kiment a szűk sikátorra nyíló hátsó ajtón, és szólt Mirandának, hogy ugyanerről fog visszajönni is. Amíg hazafelé tartott, végiggondolta, miket kell elhoznia, és mit fog mondani Jimmynek. Szerencséje volt. Mog egyedül volt a konyhában, tortát sütött, és azt mondta, hogy Jimmy és Garth elment Lewishambe néhány új székért az ivóba. Belle képtelen volt hazudni Mognak, ezért elárulta neki az igazat Mirandáról. – Tudom, hogy mit fogsz mondani – mondta, miután befejezte. – Haza kellett volna küldenem, nem lett volna szabad belekeverednem, de nem tehettem, Mog! Mog a meglepetéstől szólni sem bírt. Belle látta az arcán, hogy vívódik. Végül Mog intett a kezével, jelezve, hogy Belle-nek nem volt más választása, mint segíteni a lánynak. – Szerintem én is ugyanezt tettem volna. De Belle, az ilyesmi rosszul is elsülhet. Hallottam már nőkről, akik belehaltak. Ígérd meg, hogy ha bármi baj lesz, ha belázasodik, kihívod az
orvost! – Hát persze – felelte Belle. Már ki is talált egy mesét vészhelyzet esetére: hogy amikor majdnem elütötte a kocsi, Miranda elvetélt, ő pedig inkább beengedte a boltjába, mintsem hazaküldje egyedül. Jellemző volt Mogra, hogy nem fecsérelte az időt további fejmosással, hanem fölszaladt az emeletre, és kerített néhány lepedőt, törülközőt, egy takarót és tiszta ruhákat a vérzés csillapítására. Egy szempillantás múlva már vissza is tért a holmival, Belle még meg sem tudta enni a sebtiben elkészített szendvicset. Mog hozott valami gyógyszert is barna üvegben. – Három-négy óránként adj neki ebből két teáskanállal; csillapítja a fájdalmat, és lenyomja a lázat – mondta. – Jimmynek azt fogom mondani, hogy átmentél Lisette-hez éjszakára, mivel Noah nincs otthon, és magányos. Ebbe bele fog törődni, mivel Lisette családtag. De később meg kell ezt beszélned Lisette-tel is, nehogy eláruljon véletlenül. Belle is fölsietett az emeletre néhány holmiért, és amikor visszajött, látta, hogy Mog bepakol egy táskába, egy kisebbe pedig egy üveg levest tesz, némi almás pitét és egy kis üveg konyakot. – Csak néhány apróság, hátha megéheztek – mondta, és elvette Belle-től a holmiját, és azokat is bepakolta a táskába. – Ha konyakot teszel neki a meleg tejbe, az lecsillapítja kissé. Belle átkarolta Mogot, Mog pedig szorosan magához ölelte őt. – Olyan jó ember vagy – mondta Belle. – Köszönöm, hogy nem haragszol rám. Mog elhúzódott, de nem engedte el Belle karját, és mélyen a szemébe nézett. – Hogy haragudhatnék azért, mert olyan nagy szíved van? – kérdezte Mog. – Holnap reggel benézek hozzád, mielőtt fölkelnek a férfiak. Csak hogy lássam, hogy van. Tartsd tisztán, forralj vizet, és azzal mosd le odalent. Ne ijedj meg, de amikor végül megtörténik, valószínűleg rosszul lesz. Ha azonban elájul, vagy túl sok vért veszít, azonnal hívd ki az orvost, bármit is mond. Belle ekkor megértette, hogy Mog is átsegített már ezen nőket; ez is olyan része volt a múltjának, amiről sosem beszélt. – Megígérem – mondta, és hirtelen megijedt attól, amit magára vállalt. Mog ismét magához szorította. – Lélekben veled leszek, ha testben nem is. Most pedig eredj, mielőtt Jimmy visszaérne.
Miranda egy zsámolyon ült a nyitott hátsó ajtó mellett, amikor Belle átkecmergett a két nagy táskával a kapun. Még mindig fel volt öltözve, és az arca szürke volt az idegességtől. – Olyan meleg van – nyöszörögte. – És fáj a hasam.
– Az jó jel – vágta rá Belle. – Azt jelenti, hogy már elkezdődött. Miért nem vetted le a ruhád? – Nem tudom kigombolni – mondta a lány. – Mindig a cseléd szokott segíteni. – Hát, itt nincs cseléd – mondta Belle, és letette a táskáit, szólt Mirandának, hogy forduljon meg, és kioldozta a ruháját. A fűzőjét olyan szorosra húzták, hogy csoda volt, hogy egyáltalán kapott levegőt. Belle gyorsan kioldozta. – Vegyél le mindent – mondta, és beletúrt a táskába, hogy kihalássza a hálóinget, amit a lánynak hozott. Miranda elfordult, amikor levette az alsóingét, Belle-t pedig kirázta a hideg az élénkvörös horzsolások láttán, amiket a fűző okozott a lány meztelen hátán és derekán. Ráadta Mirandára a tiszta hálóinget, majd intett, hogy az alsóját és a harisnyáját is vegye le. – Melegítek egy kis vizet, hogy meg tudd rendesen mosni magad odalent – mondta Belle. – Addig ülj le, amíg elkészítem az ágyad.
Kilenc órára besötétedett, és sokkal hűvösebb lett. Miranda az ágyon feküdt, a tiszta lepedők közt, Belle pedig behozott egy széket a boltból, és az ágy mellé ült. Miranda evett egy kis levest és kenyeret, amitől sokkal nyugodtabbnak tűnt, a Belle munkapadját megvilágító lámpa fényében pedig a szoba is otthonosabb lett. – Mesélj arról a férfiról – mondta Belle. Látta, hogy Mirandának fájdalmai vannak, de a lány szerint egyelőre nem voltak súlyosabbak a havi vérzés görcseinél. – Családi barát? Miranda elárulta, hogy három testvére van: két bátyja, akik megnősültek, és saját otthonuk van, valamint egy húga, Amy, aki húszéves, és egy ügyvéd jegyese. Ő maga huszonhárom éves. Amikor korábban Belle megkérdezte, hogy mivel foglalkozik az apja, Miranda meglepődött. – Foglalkozik? – kérdezte. – Ő vezeti a sussexi birtokot, természetesen. Erre gondoltál? Belle ebből sejtette hogy Mr. Forbes-Alton örökölte a vagyonát, és csak annyit kell tennie, hogy szemmel tartja azokat, akik a vidéki birtokon dolgoznak, és kezelni a bevételt, amiből fenntartja az előkelő londoni házat. Miranda említette, hogy nemrég tértek vissza Sussexből, ahol egy hónapot töltöttek. Azt mondta, rettegett, nehogy az anyja tovább akarjon maradni, mivel gyorsan el kellett intéznie a magzatelhajtást. – Nem, a családom nem ismeri – mondta. – A Greenwich Parkban találkoztunk tavasszal. Egyedül mentem sétálni, és megbotlottam. Ő fölsegített, és mivel fájt a bokám, fölajánlotta, hogy hazakísér. Olyan elbűvölő volt, mulatságos, érdekes és kedves. A szüleim már évek óta próbálnak férjhez adni, de az általuk választott úriemberek mind olyan unalmasak és komolyak. – És, gondolom, nem is lett volna szabad egyedül sétálgatnod? – kérdezte Belle.
Miranda halványan elmosolyodott. – Nem, mama felbőszült volna, ha rájön. Arra sem kérhettem Franket, hogy látogasson meg, mivel nem barátokon vagy családon keresztül ismerkedtünk meg. Ezért kezdettől fogva titokban kellett találkozgatnunk. Belle sejtette, hogy Frank egy igazi gazfickó. Kihasználta Miranda helyzetét, mivel pontosan tudta, hogy a lány nem mutathatja be a szüleinek, ezért bármilyen mesét kitalálhatott magáról anélkül, hogy félnie kellett volna a lelepleződéstől. – Mégis, mi az ördögöt mesélt neked magáról? – kérdezte Belle. – Nem sokat. Mit mondhatott volna? Egy úriember, akinek magánélete van. – Vállat vont. – Jól öltözött, és azt mondta, Westminsterben lakik. – Milyen helyekre mentél vele? – kérdezte Belle. – Többnyire csak sétálni, legtöbbször Greenwichbe, mert nem akartam, hogy Blackheathből bárki lásson vele. Néhányszor fölhajóztunk a folyón, és elmentünk ebédelni. Hetente csak egyszer tudtam találkozni vele, máskülönben szemet szúrt volna a távollétem. – Úgy értem, hol csábított el? – kérdezte Belle. Miranda elpirult. – Egy greenwichi szobában. Belle megrázta a fejét. – Nem tartottad ezt különösnek, miután azt állította, hogy Westminsterben lakik? – Azt mondta, pletykálnának a szolgálói – felelte a lány. – Annyira belebolondultam, hogy bárhová hajlandó lettem volna követni. – És mikor árulta el, hogy nős? – Amikor elmondtam neki, hogy valószínűleg terhes vagyok. – Miranda szeme ismét megtelt könnyekkel. – Tényleg arra számítottam, hogy majd azt mondja, ne aggódjak, és azonnal összeházasodunk. De még csak rám se nézett. Egy teaboltban voltunk, és csak bámult kifelé az ablakon, és azt mondta: „Ez a te problémád”, nem is azt, hogy a „miénk”. Miután elmentünk a teázóból, azt mondta, hogy mindvégig tudtam, hogy nős. – Milyen ügyesen csűrte-csavarta, hogy téged hibáztathasson! – jelentette ki Belle. – Micsoda gazfickó! Miranda felsóhajtott, majd elfintorodott, amikor újabb erős fájása támadt. – Mindig megbeszéltük, hol találkozunk legközelebb. Amikor azt mondta, hogy a szokásos időben vár a Greenwich Park-i rózsakertben a következő héten, reménykedni kezdtem, hogy addig végiggondolja a dolgot, és talál valami megoldást. Aztán a greenwichi Tengerészeti Akadémiánál búcsúzóul ugyanolyan gyengéden csókolt meg, mint mindig. Akkor láttam utoljára. – És, gondolom, nem tudtad újra fölvenni vele a kapcsolatot?
Miranda megrázta a fejét. – Nem tudtam a címét, semmit sem tudtam, csak történeteket emberekről, melyeket valószínűleg csak kitalált. Elmentem a teázóba, ahová gyakran jártunk Greenwichben, és megkérdeztem a kiszolgálót, hogy látta-e őt, de azt felelte, hogy csak velem járt ide. Mi mást tehettem volna még? Már elmentem a házhoz, ahová párszor elvitt, mert azt állította, hogy egy barátjáé. De amikor beszéltem valakivel, kiderült, hogy abban a házban csak órákra adnak bérbe szobákat. Belle megfogta Miranda kezét, és megszorította. Átérezte, milyen megalázó lehetett rájönni, hogy ingyenszajhaként kezelték. – A ma éjszaka után tovább kell lépned – mondta gyengéden. – Mindnyájan átéltünk olyasmiket a múltban, amikre nem vagyunk büszkék. De ez nem a te hibádból történt, csak túl hiszékeny voltál. Ő a rossz ember, amiért megjátszotta, hogy szeret téged. – Ez az egészben a legszörnyűbb – mondta Miranda. – Én tényleg szerettem, mindent kockára tettem, hogy vele lehessek. Hogy teheti ezt egy ember egy másikkal? – Szerintem vannak, akik romlottnak születtek – felelte Belle. – A szavaidból ítélve gyakorlott szoknyapecér, de legalább nem próbált pénzt kicsalni tőled. Miranda elszégyellte magát. – Valójában adtam neki ötven fontot – árulta el. – Alig két héttel azelőtt, hogy közöltem vele, hogy terhes vagyok. Egy ideje csak arról beszélt, hogy van egy földterület London határában, amire érdemes lenne építkezni. Még terveket is mutatott kis házakról, amelyek tökéletesek lennének fiatal házasoknak, akik olcsó vidéki otthonra vágynak, de elég közel ahhoz, hogy bejárhassanak a városba dolgozni. Belle már tudta, mi következik. – Gondolom, azt mondta, hogy a megtakarítása le van kötve, és készpénzre van szüksége, hogy lefoglalhassa a földet? – Honnan tudtad? – kérdezte Miranda csodálkozva. – Ösztön – magyarázta Belle. – Te pedig, gondolom, önként felajánlottad neki a megtakarított pénzed? – Száz fontot akart, de nem volt annyim – mondta a lány. – Megígérte, hogy visszaadja, amint befolyik egy kis összeg az eladott részvényekből. Forrt Belle-ben a düh, amiért ilyen aljas volt a férfi. – Utálom ezt mondani neked, Miranda, de jobb lesz, ha szembenézel a ténnyel, hogy attól a perctől kezdve, amikor rájött, hol laksz, az volt a célja, hogy pénzt csaljon ki belőled – mondta. – Az elegáns ruhái, a modora, és az is, ahol megismerkedtetek, mind azt sugallja, hogy szándékosan keresett valakit, akit kihasználhat. Nyilvánvalóan olyan férfi, aki fortéllyal keresi a pénzét.
– Akkor hát szerinted sem nős? A lány olyan reménykedve tette fel ezt a kérdést, hogy Belle kis híján fölnevetett az ostobaságán. A pénze elvesztése, és az, hogy a férfi többé nem ment el a megígért találkozóra, nem volt elég bizonyíték a lánynak, hogy a férfi egy csirkefogó; Miranda továbbra is el akarta hinni, hogy csak azért hagyta el, mert nős. – Talán nős, talán a felesége is olyan hiszékeny, mint te – felelte Belle. – De valószínűleg egy egész csoport londoni nővel randevúzik, akik mind rajongva szeretik, csüngnek rajta, és azt hiszik, hogy őszintén szereti őket. Belle számtalanszor hallotta Jimmyt és Gartht ilyen férfiakról beszélni Seven Dialsben, akik abból élnek, hogy kihasználják a nőket. Mog erre mindig azt mondta, hogy amíg a nők fel nem lázadnak, meg nem szerzik a szavazati jogot, és nem ragaszkodnak egy olyan társadalom felépítéséhez, amelyet nemcsak a férfiak irányítanak, és nemcsak a férfiak érdekét tartja szem előtt, addig a gazfickók és hazugok bárhová be tudnak férkőzni. – Honnan szereztél tudomást az asszonyról, aki „segített” neked? – kérdezte Belle. El sem tudta képzelni, hogy egy olyan családi háttérrel rendelkező nő, mint Miranda, hogyan kerülhet kapcsolatba egy ilyen személlyel. – Egy nőtől hallottam róla a greenwichi házban – mondta Miranda. – Sírva fakadtam, amikor a férfi, aki a házat vezette, durván beszélt velem, és azt mondta, hogy nem ismeri Franket. A nő utánam jött, és megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben. Annyira zaklatott voltam, ő pedig olyan kedves volt, hogy beszéltem neki a babáról, ő pedig megadta nekem a bermondseyi címet. Belle bólintott. Sejtette, hogy a nő szajha volt, és volt szíve. Néha úgy érezte, egyedül a bukott nőknek van nagy szívük. – Iszonyatos volt az a hely, ahová küldött – avatta be őt Miranda. – Még soha nem láttam ahhoz hasonlót. Rongyos, koszos gyerekek voltak mindenfelé, meg betört ajtók és ablakok, olyan piszkos és bűzös volt, hogy legszívesebben sarkon fordultam volna, hogy elrohanjak. De nem tehettem, végig kellett csinálnom. Belle el tudta képzelni, miféle hely lehetett, egy rothadó, túlzsúfolt bérház, mint Seven Dialsben. – Nagyon bátran viselkedtél. De ha azt végig tudtad csinálni, akkor bármit meg tudsz tenni. Most hogy érzed magad? – Azt hiszem, elkezdtem vérezni. – Miranda elpirult, amiért ilyen személyes dolgot fedett fel magáról. – Feküdj le, hadd nézzem – mondta Belle. – Nem kell zavarba jönnöd. Semmi olyanod nincs, amim nekem ne lenne, csak gondolj rám nővérként. Miranda valóban vérzett egy kicsit, de inkább csak a szappanos víz folyt ki belőle, amit a
magzatelhajtó használt. Az egyik New Orleans-i lány, aki egyszer maga is átesett ezen, elmagyarázta Belle-nek, hogy ezt úgy csinálják, hogy kitágítják a méhnyakat, majd belepumpálják a szappanos vizet, ami irritálja a méhet, és beindítja a vetélést. Elviselhetetlen volt belegondolni, hogy mivel nyithatják ki a méhnyakat. Belle lemosta Mirandát, és tiszta ruhát tett alá. Sejtette, hogy most már nem tart sokáig, ezért adott a lánynak Mog orvosságából. Már majdnem hajnali egy óra volt, amikor Miranda fájdalmai súlyosbodtak. Belle el tudta képzelni, milyen kínokat állhat ki a lány abból, ahogy gyöngyözött a homloka, és fájdalmasan grimaszolva begörbítette a hátát. Miranda mégsem sikoltott fel, csak szorosan fogta Belle kezét. Fél háromra már Belle is teljesen kimerült, és eltűnődött, vajon meddig tarthat még a szörnyű fájdalom. – Nagyon bátor vagy – mondta, amikor ismét letörölgette Miranda arcát a hideg vizes ruhával. A lány már vonaglott a szenvedéstől, és az alsó ajkába harapott, nehogy felkiáltson. Amikor öklendezni kezdett, Belle gyorsan hozott egy tálat, és a lány elé tartotta, miközben a másik kezével félrehúzta a lepedőt, hogy szemügyre vehesse. Rengeteg friss vér volt rajta, és amikor Miranda még egyszer öklendezett, kijött belőle valami, ami leginkább májdarabkákra hasonlított. Mivel Belle tudta, hogy ez mit jelent, kis híján ő is öklendezni kezdett. – Ez volt az? – zihálta Miranda. Belle összeszedte a véres ruhákat, és tiszta ruhát terített Miranda alá. Nem akarta alaposabban megvizsgálni, de sejtette, hogy kénytelen lesz, mielőtt a vödörbe teszi őket. Volt köztük valami sápadt, békaporonty alakú dolog, és mivel tudta, hogy az lehet a magzat, Belle akaratlanul is elsírta magát. A tudat, hogy ennek a szerencsétlen tökmagnak el kellett pusztulnia, még elviselhetetlenebb volt, hiszen a saját méhében egy kívánt és szeretett csecsemő növekedett. – Igen, ez volt az – felelte a könnyein keresztül. – Elmúlt a fájdalom? – Igen, már csak sajog – suttogta Miranda rekedten. – Mihez is kezdtem volna nélküled? Belle őszintén remélte, hogy soha életében nem kell többé ilyen szörnyűséget látnia. Némán átkozta Franket, és azt kívánta, bár látná a férfi, hogy mit okozott a becsvágya és gonoszsága; megfizetne érte. Tetőtől talpig lemosdatta Mirandát, és betakarta egy lepedővel. – Legközelebb, ha megismerkedsz egy fiatalemberrel, mutasd be nekem, hogy alaposan kikérdezhessem – suttogta, és megcsókolta a lány homlokát. – Most pedig készítek neked egy kis meleg tejet konyakkal. Azután alhatsz.
Negyedik fejezet Reggel hat után Mog beosont a hátsó kapun a bolt udvarára. Gyönyörű reggelre virradt, és úgy tűnt, ismét forró napjuk lesz. Énekeltek a madarak, ő pedig máskor emlékeztetné is magát, milyen szerencsés, hogy kijutott Seven Dialsből, és szerető, dolgos férje van. Ám most annyira aggódott Belle-ért, hogy alig bírta lehunyni a szemét az éjjel. Bár amikor Annie bordélyházában dolgozott cselédként, hat-hét olyan lányról is gondoskodott, akik ugyanazt élték át, mint ma éjjel Miranda, és sosem tudott hozzászokni. Ocsmány és szégyenletes dolog volt, az pedig még szörnyűbb, hogy Belle kénytelen terhesen végignézni az ilyesmit. Mog teljes szívéből kívánta, bár lenne más megoldás a hajadon nőknek, akik ilyen helyzetben találják magukat. Ám ha nem vetik alá magukat a magzatelhajtásnak, a család vagy a gyerek apjának a támogatása nélkül könnyen az utcán találhatják magukat, és egyedül a dologházban lelnének menedéket. Ha a gyerek nem hal meg születésekor, valószínűleg árvaházba adják, vagy olyasvalakinek a gondjaira bízzák, aki jövedelmező üzletnek tartja a gyereknevelést, és nem mutat gyengédséget a kicsik iránt. Most viszont Mog legnagyobb félelme az volt, hogy ha valami rosszul sült el az éjjel, akkor Belle komoly bajba kerülhet. A bíróság ugyan nem foglalkozik azzal, aki egy prostituáltnak segít, de egy disztingvált hölgy már más kérdés. Vannak nők, akik belehalnak az ilyen barbár magzatelhajtásba, ha nem is akkor, amikor történik, de később, amikor fertőzést kapnak. Belle ugyan semmi rosszat nem tett azzal, hogy segített Mirandán, ám ha a lány meghal, a családja keresni fogja a felelősöket, és Belle-t teszik meg bűnbaknak. Néma csönd volt, és a hátsó ajtót résnyire nyitva hagyták, hogy szellőzzön a szoba. Mog kitárta, hogy benézhessen. Belle a padlón aludt, egy szál alsóingben, haja összekócolódott, és fejét az egyik karcsú karján nyugtatta. A sebtiben összerakott ágyon fekvő szőke lány ugyanolyan békésen pihent. Egy régi, csipkés szegélyű pamuthálóinget viselt, amit Mog varrt Belle-nek. A lány jó színben volt, nem volt túl sápadt, sem kipirult és lázas. Mog megkönnyebbült. Nem látott vért, se felfordulást, ami azt sugallná, hogy valami szokatlan történt a szobában. Az udvaron látott egy lefedett vödröt, és sejtette, hogy abban van az éjszaka történtek bizonyítéka. Ám hiába könnyebbült meg, hogy mindent rendben talált, volt valami a szőke lányban, ami miatt ismét bekukucskált, és döbbenten vette észre, hogy az Mrs. Forbes-Alton lánya. Néhány napja még csupán hírből hallott az asszonyról: azt beszélik, bombasztikus, és szereti mindenbe beleütni az orrát a környéken. Mog végül akkor találkozott vele először, amikor
összehívtak egy gyűlést, hogy kötőegyletet indítsanak, és hasznos holmikat készítsenek a fronton harcoló katonáknak. Mrs. Forbes-Alton is jelen volt mindkét lányával, akikre Mog jól emlékezett, mivel szemmel láthatóan kényelmetlenül érezték magukat, amikor az anyjuk hangoskodni kezdett, mintha ő irányítana ott mindent. Mrs. Fitzpatrick, egy híres zongorista kékvérű felesége fölvetette, hogy Mrs. Jenkins, a helyi rövidáru-kereskedő javaslatokat tehetne, hogy miket kössenek, és segíthetne a kezdőknek is, mivel ő gyakorlott a kézimunkában. Mrs. Jenkins örömmel beleegyezett, sőt, árengedményt kínált a nála vásárolt gyapjúra. – Azt már nem! – csattant fel Mrs. Forbes-Alton. – Nem hagyhatjuk, hogy ebből bárki profitáljon. Nagykereskedőtől kell beszereznünk a gyapjút. A többi asszonnyal együtt ezen Mog is felbőszült, mivel Mrs. Jenkins elvesztette a férjét a dél-afrikai háborúban, és néhány héttel korábban mindkét fia beállt katonának. Jószívű asszony, aki minden helyi újszülöttnek nagylelkűen köt ruhákat, és számos fiatal hölgynek segített már elkészítenie az esküvői ruháját. Mindenki tudta, hogy nehéz idők várnak rá most, hogy mindkét fia bevonult. Ám amint egy asszony rámutatott, valószínűleg többet tud majd kötni, mint bárki más a környéken. Az aznap délutáni gyűlésen mindkét Forbes-Alton lány kifogástalanul volt felöltözve, és szemérmesen engedelmesnek látszottak. Mog így még nehezebben tudta elhinni, hogy az idősebb és kevésbé csinos lány titkos szerelmi viszonyt folytatott. A gyűlés után mindenkinek megvolt a véleménye Mrs. Forbes-Altonról, és azt mondták, mindig így viselkedik, mindenkit lekicsinyel, holott ő maga alig csinál valamit. Azt is mondták, hogy nagyképű és rosszindulatú asszony, és ocsmányul bánik a szolgálóival. Így kissé ironikusnak hatott, hogy Belle megmentette Mirandát, és ezzel együtt megkímélte ezt a kellemetlen asszonyt a kiérdemelt szégyentől és megaláztatástól. Most, hogy Mog tudta, milyen Miranda anyja, mélyen együtt érzett a lánnyal. Valószínűleg a szolgák nevelték föl, az anyja nem sok érdeklődést vagy szeretetet tanúsított iránta. Nem csoda, hogy belevetette magát az első férfi karjaiba, aki azt állította, hogy szereti. Ám a csekélyke boldogságért magas árat kellett fizetnie. Remélhetőleg néhány nap pihenés után teljesen fölépül, Mog azonban tudta, hogy a gyerek elvesztése, akár baleset volt, akár szándékosan történt, olyan lelki sebet okoz, aminek sokkal tovább tart majd a gyógyulása. Belle mocorogni kezdett, és kinyitotta a szemét, amikor megnyikordult az ajtó. Mog láttán elmosolyodott, a szája elé tette az ujját, és Miranda felé intett, majd fölkelt, és kilépett az udvarra. Becsukta maga mögött az ajtót, és belekarolt Mogba, majd odaléptek néhány faládához, és leültek a napsütésben.
– Azt hiszem, rendbe jön – mondta Belle halkan. – Nagyon bátran viselkedett, nem sikoltozott meg ilyesmi, és miután megtörtént, gyorsan álomba merült, de én ezt nem tudnám még egyszer végigcsinálni. Mog átkarolta és magához szorította a lányt. Utálta, hogy Belle ilyen megrázó eseménynek volt a szemtanúja. – Bele se merek gondolni, mi lett volna Mirandával, ha hazamegy – mondta Mog elgondolkodva. – Találkoztam az anyjával, elviselhetetlen nőszemély. – Elmesélte Belle-nek, amit tudott róla. – Most mi lesz vele? – Hagyom, hadd aludjon, amíg csak tud – mondta Belle, és az ajtó felé pillantott. – Természetesen ma nem nyitok ki, ha úgyis Lisette-nél kellene lennem. Később hazakísérem. Szerencsére a barátja, akinél elméletileg az éjszakát töltötte, nem érhető el telefonon, úgyhogy az anyja nem fogja megtudni, hogy nem volt ott. Miranda eljátszhatja, hogy csak szokatlanul erős havi vérzése van, és lefekhet pihenni. – Attól meg kell szabadulnod. – Mog a vödörre mutatott. – Majd később öntök rá egy kis terpentint és elégetem – mondta Belle. – Most nem tehetem; gyanút keltene, ha valaki ilyen korán meglátná a füstöt. – Le a kalappal előtted, mindenre gondoltál – mondta Mog elismerően. Mindig elcsodálkozott, hogy a sok megaláztatás és szörnyűség után, amiken Belle keresztülment, a lány meg tudta őrizni az emberségét, méltóságát, kedvességét és humorérzékét. Úgy szerette Belle-t, mint a saját gyerekét, amióta csak a karjába vette csecsemőkorában, és akkor is szeretné, ha elveszítené az eszét és a szépségét. Mog azonban arra volt a legbüszkébb, hogy Belle hazatért Angliába, és önerőből megnyitotta a kalapos boltot, amiről mindig is álmodozott, és ami nagy sikernek bizonyult. Belle halványan elmosolyodott. – Nem ez volt az első alkalom, hogy ki kellett tervelnem valamit, de azt nem tudom, elmondjam-e Jimmynek. Hogy viselkedett tegnap este? – Jól, de ő mindig mindent könnyen vesz. Nem olyan, mint némelyik férfi, aki kiborul, ha a felesége elmegy otthonról. Szerencsés asszony vagy. – Tudom – mondta Belle komoran. – Ezért is érzem olyan szörnyen magam, amiért azt kell hazudnom neki, hogy Lisette-et látogattam meg. – Akkor ne mondj neki semmit, inkább áruld el neki végre, hogy babát vársz. Annyira meg fog örülni a hírnek, hogy nem fog Lisette után kérdezősködni. Belle elmélázott. – Kíváncsi vagyok, vajon Miranda tartja-e majd a kapcsolatot velem mindezek után. – Szeretnéd? – kérdezte Mog. – Igen – bólintott Belle. – Először nagyképűnek hittem, de aztán kiderült, hogy sok
bennünk a közös, és nagyon megkedveltem őt. Egyre csak arra tudtam gondolni, hogy csak a szerencsén múlt, hogy nem kerültem én is ugyanilyen helyzetbe. De azt nem árultam el neki, hogy várandós vagyok, nem lett volna helyes. Mog felsóhajtott. – Nem, de ne rágódj ezen. Mellette álltál, amikor segítségre volt szüksége. Most pedig, ha nincs szükséged semmire, jobb lesz, ha én hazamegyek. Elvigyek valamit kimosni? Nem akarom, hogy Jimmy bármi gyanúsat lásson nálad. – Van egy lepedő és egy törülköző – mondta Belle, és fölkelt, hogy kihozza őket. – Egy körül hazaérek. Amikor Mog pár perc múlva kinyitotta a kaput, a szennyes ruhával a táskájában, visszafordult Belle-hez. – Annyira büszke vagyok rád – mondta. – Lehet, hogy jogi szemszögből nézve bűnt követtél el, amikor belekeveredtél, de az én szememben bátran és kedvesen viselkedtél. Remélem, Miranda is megérti, mekkora áldás, hogy megismerkedett veled.
Egy óra után Belle bezárta a boltot, és Mirandával egymásba karolva elindultak a Paragon felé. Rengeteg ember sietett a vásárra, a gyerekek izgatottan szaladgáltak a zenebona és a zsivaj felé. Miranda sápadt és kimerült volt, de jó hangulatban volt, és már nem voltak fájdalmai. Belle korábban kiosont a boltból, és vett neki néhány Hartmann tisztasági betétet, és mindketten megkönnyebbülve látták, hogy már elapadt a vérzés. – Nagyon jó mókának tűnik a vásár – mondta Miranda, és elnézett a domb felé. – De mama nem szereti. Sosem engedett el bennünket Amyvel. Egyszer, néhány éve ki akartunk szökni vacsora után, de elkapott minket, amikor kinyitottuk a bejárati ajtót. Nagyon felbőszült, egy hét szobafogságot kaptunk, és azt mondta, csak gyári munkáslányok és utcalányok mennek el a vásárba. – Ez nem igaz! – méltatlankodott Belle. – A férjem elvitt tavaly, és rengetegen voltak a középosztályból. Csupán ártalmatlan szórakozás. – Mama nagyon makacs – sóhajtott fel Miranda. – Az igazat megvallva bárkihez hozzámennék, hogy elmenekülhessek előle. – Senkihez sem kell hozzámenned, hogy elszabadulj otthonról – jelentette ki elborzadva Belle. – Könnyen munkát kaphatsz egy irodában, és bérelhetsz magadnak egy szobát. Tudom, hogy a tiédhez hasonló háttérrel rendelkező lányok nem szoktak dolgozni, de most háború van, és ezért sokkal több lehetőséget kapnak a nők. És nekem elhiheted, hogy egy magadfajta jól nevelt lányt szívesebben alkalmaznak, mint bárki mást. Miranda megszorította a karját.
– Olyan ösztönzően hatsz rám! – mondta. – Amint vége ennek az egésznek, elmegyek munkát keresni. Mama legfeljebb csak annyit tehet, hogy kitagad, és most úgy érzem, az igazi áldás lenne rám nézve. Belle sejtette, hogy Miranda nem lesz olyan boldog, ha megtudja, milyen hosszú a munkaidő, és milyen alacsonyak a bérek. Annak viszont örült, hogy legalább elfoglalta valamivel a gondolatait. – Mielőtt még túlságosan megörülnél a szabadság gondolatának, előbb el kell simítanod ezt a dolgot anyáddal – mondta pajkosan. – Mondhatod, hogy a horzsolás a homlokodon egy kicsit megrázott, hogy ma reggel elestél Belgraviában, és erős a havi vérzésed. Arra az esetre, ha valaki látna minket együtt, mondd, hogy a vonaton találkoztunk, és mivel szédültél vagy ilyesmi, hazakísértelek. Miranda egyetértően bólogatott. – Elképesztő, mi mindenre gondolsz. De mi van, ha valaki látta a tegnapi balesetet? Belle már erre is gondolt. – Én senkit sem ismertem föl a jelenlévők közül, és szerintem ha valaki ismert volna téged, előlépett volna. Ám ha mégis visszajutna az anyád fülébe, egyszerűen tagadd le, hogy te voltál az. Ha eljön hozzám, én fedezlek, és azt mondom neki, hogy egy idegen volt. – Nem is tudom, hogy háláljam meg neked – mondta Miranda gyengéden. Nagyon zavarba jött reggel, amikor fölébredt; még soha senki nem bánt vele ilyen kedvesen. – Kapcsolatban maradhatunk? – Meg is sértenél, ha nem így tennél – felelte Belle. – Remélem, nagyon jó barátnők leszünk. Aztán eszébe jutott, hogy Mrs. Forbes-Alton nem lenne elragadtatva attól, hogy a lánya egy boltossal barátkozik, különösen mivel Belle férje vendéglős. Az is valószínű, hogy pár nap múlva Miranda megijed, hogy Belle elkotyogja a titkát. – Igaz, én nem forgok a te köreidben – mondta Belle könnyedén. – De bármikor betérhetsz a boltba beszélgetni. És egy pillanatig se gondold, hogy valaha is elárullak és elpletykálom, ami történt. Ígérem, soha senkinek sem szólok egyetlen szót sem. Mog, a nagynéném tudja, de mi egyformák vagyunk, lakat van az ajkunkon, bennünk megbízhatsz. – Tudom – mondta Miranda. – Éreztem, amint felajánlottad a segítséged. Már értem, miért beszélnek rólad az anyám barátai. Fiatal korod ellenére mélyen érző, lenyűgöző nő vagy. Belle fölnevetett. – Miket beszélnek rólam? – Hát, a szépségedet számtalanszor szóba hozták már, akárcsak a csodálatos, ízléses kalapjaidat. És mint tegnap mondtam, azt is beszélik, hogy francia vagy, ami a legtöbbek szótárában azt jelenti, hogy eleven nő vagy.
Belle elcsodálkozott. – Annak tartasz? Miranda Belle-re sandított, és elpirult. – Hát, van benned valami... Nagyvilági vagy, erős és megértő. Remélem, egy nap majd mindent elmesélsz magadról. Hogyan jutottál el Párizsba, hol ismerkedtél meg a férjeddel, és hogy szerettél-e előtte más férfit. – Egy nap – mondta Belle, bár gyanította, hogy ha elárulná a teljes történetet Mirandának, a lány szívrohamot kapna. – Talán a háború eltörli a társadalmi korlátokat is; ez várható, ha minden nőnek be kell segítenie. Remélem, így lesz; nincs sok türelmem a jelenlegi, nőket korlátozó normákhoz. – Ezt jó hallani. Mama mindig azt hajtogatja, hogy vegyem föl a kesztyűm, vegyem föl a kalapom, húzzam ki magam, egy hölgy így vagy úgy viselkedik. Ezt az egyet szerettem Frankben, még akkor is, ha gazfickó volt. Mellette szabadnak éreztem magam, mert fittyet hányt a szabályokra. – Némelyik szabály viszont azért van, hogy megvédjen bennünket – emlékeztette őt Belle. – Nemcsak a csirkefogók tudnak izgalmasak és szenvedélyesek lenni. És most, hogy már tudod, milyen a legrosszabb férfi, a jövőben a legjobbakat keresd. Belle elköszönt Mirandától az ajtó előtt, majd hazaindult. Bár továbbra is aggódott Mirandáért, és remélte, hogy az anyja nem fog gyanakodni, nyugtalanította, hogy haza kell mennie Jimmyhez. Eddig soha nem hazudott neki. Néha nem mondott el neki mindent, de talán a férje is így tett. Azt azonban nem árulhatja el neki, amit az éjszaka művelt. Elborzadna, ha megtudná.
Jimmy a bárpult mögött volt Garthszal, amikor Belle belépett az oldalajtón. A vásár miatt zsúfolt volt a vendéglő, és nagy volt a zaj. Belle hátrament a konyhába, és ott találta Mogot, aki éppen szendvicseket készített. – Minden rendben? – kérdezte Mog halkan, noha az ajtó csukva volt. – Jól van – nyugtatta meg Belle. – Nem volt lázas, és már fájdalmai sem voltak, reggel nagyon éhes volt, hazafelé pedig felélénkült. Annyira megkönnyebbültem, hogy minden rendben zajlott. – Hála a magasságosnak! – mondta Mog, és az ég felé pillantott. – Most pedig térjünk vissza a világi dolgokhoz. Mindjárt kiviszem ezeket a szendvicseket, és szólok Jimmynek, hogy hazajöttél. Miért nem szaladsz föl, és váltasz ruhát?
Belle megmosakodott, és éppen tiszta inget húzott, amikor Jimmy belépett a hálószobába. Az ajtófélfának támaszkodott, és huncutul elvigyorodott. – Ezt nevezem én szép látványnak, az én csinos, félmeztelen feleségemet. Nagy kár, hogy olyan nagy ma a forgalom az ivóban, különben ledöntenélek az ágyra, és csupa illetlenséget művelnék veled. Belle fölnevetett, és a férjéhez lépett, hogy átölelje. Nagyon jóképű volt a fehér ingben és a smaragdzöld mellényben, ami kiemelte sárgásbarna szemeit. – Hiányoztál tegnap éjjel – mondta Belle. – Nagyon szerettem volna elmondani neked valamit. – De remélem, nem azt akartad mondani, hogy elszaladtál egy másik férfival, aztán meggondoltad magad – mondta Jimmy, és Belle orrához dörgölte az orra hegyét. – Nem, mert már nem sokáig tudok szaladgálni – felelte Belle, majd két kezébe vette férje arcát, és megcsókolta. Jimmy elhúzódott. – Micsoda? – kérdezte zavartan, majd Belle hasára nézett, és egyik kezével megérintette. – Csak nem? – De igen! – nevetett föl Belle. – Kisbabát várok! Jimmy egy másodpercig döbbenten nézett, majd szélesen elvigyorodott. – Kisbabát? Ez biztos? Mikorra? – Az orvos nem tudta pontosan, de szerintem három és fél hónapos lehet, úgyhogy február vége felé. Jimmy szorosan magához ölelte őt. – Ez a legcsodálatosabb, amit valaha hallottam, leszámítva azt, amikor először mondtad, hogy szeretsz – súgta gyengéden Belle fülébe. – Jaj, Belle, ki lehetne még nálam is boldogabb a világon? Belle elhúzódott, és észrevette a fiú arcán megcsillanó könnycseppeket. – Hát én, én vagyok a legboldogabb, mert itt vagy nekem te és a baba. – Szólnunk kell Mognak és Garthnak – mondta Jimmy, és könnyes szeme izgatottan felcsillant. – Mog biztosan el lesz ragadtatva, Garth talán nem, neki időre van szüksége, hogy hozzászokjon a gondolathoz. – Majd elmondjuk nekik, amikor délutánra bezár a vendéglő – mondta Belle. Mog nem fogja elárulni, hogy ő már rég tudta. – És addig vissza kell mennem az ivóba, és eljátszani, hogy semmi jelentőségteljes nem történt? – kérdezte Jimmy. – Legszívesebben lemennék, és mindenkinek bejelenteném, de az nem lenne helyes, igaz? – Nem – mondta Belle, és elmosolyodott férje kisfiús lelkesedésén. A férfiak családon kívül
nem szokták emlegetni vagy megbeszélni a terhességet, még akkor sem, amikor teljesen nyilvánvaló volt. Legfeljebb annyit mondtak, hogy az asszony „anyai örömök elé néz”, de azt is csak akkor, ha valami nyomós okuk volt megemlíteni a témát. Mindezek ellenére Belle észrevette, hogy még a legdurvább férfiak is előzékenyen és kedvesen bánnak a várandós asszonyokkal. – Különben csak zavarba hoznád őket. – Azt viszont nem bánják, ha meg kell keresztelni – kuncogott Jimmy. – És úgy veregetik háton az apát, mintha nagy tettet vitt volna véghez. Az meg eldicsekszik az újszülött fiával, aztán figyelmen kívül hagyja, amíg elég érett nem lesz ahhoz, hogy hasznossá tegye magát. – Tudom, hogy te nem ilyen apa leszel – veregette meg gyengéden az arcát Belle. – Számítok rá, hogy mindenben segítesz majd, még a pelenkázásban is. Úgyhogy eredj vissza az ivóba, és mosolyogj, de egy szót se szólj. – Szeretlek, Mrs. Reilly – mondta a férje, ahogy elfordult, hogy kimenjen. – Én is szeretlek, Mr. Reilly – szólt utána Belle. Öltözködés közben Belle eltöprengett Jimmy utolsó megjegyzésén a férfiakról, akik dicsekednek az újszülött fiúval, majd elhanyagolják, amíg fel nem nő. Gyakran emlegette, mennyire helyteleníti, ha egy férfi minden egyes éjjel az ivóban ül, ahelyett, hogy a feleségével és a gyerekeivel lenne otthon. Mindketten láttak asszonyokat péntek esténként a vendéglő előtt, itt és Seven Dialsben is, csecsemővel a karjukon, hogy elkérjék a férjük fizetését, mielőtt az elverné az egészet. Sokan semmi kivetnivalót nem találtak az asszonyverésben, és úgy bántak a feleségükkel, mint egy élettelen tárggyal. Jimmy apja elhagyta az anyját, amikor a fiú még csak kisbaba volt, ezért pontosan tudta, milyen nehéz egy nőnek egyedül fölnevelnie a gyerekét. Talán ezért olyan fogékony a nők szükségletei iránt. Mindig is nagyon odaadóan védelmezte Belle-t, megértően fogadta, ha fáradt volt, és bármire hajlandó volt, hogy segítsen neki. Most, hogy gyereket vár, Belle tudta, hogy számíthat férje oltalmazó erejére, humorérzékére, és mellette még a szüléstől sem fog félni. Talán még Miranda megpróbáltatásait is feledtetni tudja vele. De mindenekelőtt azt is tudta, hogy a kisbaba sosem fog szűkölködni a szeretetben és gondoskodásban. Boldogok lesznek együtt, Jimmy krikettezni fog, és csónakot úsztat a tavon a gyerekükkel, esti meséket mesél majd neki, puszit ad a kisebesedett térdekre, és elűzi a rossz álmokat; olyan apa lesz, amilyet mindketten hiányoltak gyerekkorukban. Mennyire szerencsés!
Miután bezárták az ivót délután, Jimmy és Garth csatlakozott Moghoz és Belle-hez a konyhában egy csésze teára és némi süteményre. Alig ültek asztalhoz, Jimmy máris kibökte.
– Gyerekünk lesz! – közölte minden bevezető nélkül. – Belle néhány órája szólt róla. Garth egyáltalán nem úgy reagált, ahogy várták. Fölpattant a székről, körbedzsiggelte a szobát, és kurjongatott örömében. Jól megtermett ember létére is könnyed léptekkel járt, de még így is mulatságos látványt nyújtott. – Ez a legjobb hír a világon – mondta, és olyan erővel csapott Jimmy vállára, hogy attól összeesett volna egy kisebb termetű férfi. – Nem mintha sokat tudnék a babákról. Néhányszor persze a karomba vettelek, de az már régen volt. Remélem, lány lesz, nem kell még egy répafejű férfi a családba. Mog is meggyőzően eljátszotta, hogy ugyanúgy meglepte a hír, mint Gartht; fölkelt, és átölelte Belle-t és Jimmyt, és azt mondta, ez a legjobb hír, amit valaha hallott. Aztán, mialatt mindenkinek töltött teát, izgatottan lelkendezett, hogy összeállítja a babakelengyét, és beszerzi a bölcsőt. – Mikor fogod bezárni a boltot? – kérdezte Garth Belle-t. – Nem lehetsz talpon egész nap. – Erre még nem igazán gondoltam – felelte Belle. Garth összefonta a karját, és bőszen nézett a lányra. – Szerintem az elkövetkező hetekben jobb lesz, ha fölszámolod – mondta, és Jimmyre nézett támogatásért. – Nem igaz, fiam? Jimmy Belle-re mosolygott, és megfogta a kezét. – Biztos vagyok benne, hogy Belle azt fogja tenni, ami a legjobb a kicsinek. Ezt bárki más úgy értelmezte volna, hogy Belle-nek szabad választása van, a lány azonban érezte, hogy még a férje szerint is otthon kellene maradnia kötögetni és varrni, amíg meg nem születik a baba. Szemmel láthatóan magáévá tette a nagybátyja értékrendjét. Garth nem értett egyet a női emancipációval. Mog szerette megkérdőjelezni a nézeteit, akár a nők szavazati jogáról volt szó, akár arról, hogy beléphessenek a vendéglőbe, vagy olyan munkát végezzenek, ami hagyományosan férfimunka. Ám hiába ingerelte, valójában ő volt a tökéletes asszony, mivel gyönyörűen mosott, főzött és takarított, és a férjére bízta a döntéshozatalt. Mostanáig a baba csupán vágyálom volt. Belle arra számított, hogy minden megy tovább a régiben, csak éppen lesz velük egy dundi kisbaba is, akiért rajongani fognak, és a bölcsőben gőgicsél majd. Bele se gondolt abba, hogy ezzel véget ér a szabadsága. – Nagyon fáradtnak látszol, Belle – mondta Mog, talán mert megérezte, mire gondol a lány. – Miért nem mégy föl, és pihensz le egy kicsit? – Igen, azt hiszem, az lesz a legjobb – felelte Belle. – De te is dőlj le, biztos már hajnal óta fönt vagy. Belle még ébren volt, amikor Jimmy belépett a hálószobába, de szorosan behunyta a szemét, és úgy tett, mintha aludna. Sejtette, hogy Jimmy beszélgetni akar a kisbabáról, Belle
azonban ezt nem akarta, most semmiképpen nem. Jimmy levette a cipőjét, és lefeküdt Belle mellé az ágyba, és rövidesen hangosan szuszogni kezdett, amiből Belle tudta, hogy elaludt. Nagy volt a forróság, és Belle hanyatt fekve nézte a fehér csipkefüggönyön áthatoló nap sugaraiban táncoló parányi porszemeket. Ő maga rendezte be a hálószobát, ő választotta ki a rózsás tapétát, a rézágyat, a vastag fehér ágytakarót és a rózsafa öltözőasztalt a kis fiókokkal, amikben az ékszereit tartotta. Garth egyszer tréfásan megkérdezte Jimmyt, hogyan képes elviselni egy ilyen fidres-fodros lányos szobát, amire Jimmy azt felelte, hogy szereti, mivel Belle is szereti. Ez a válasz jellemző volt Jimmyre. Egyáltalán nem volt puhány; tudott ő keményen bánni a bajkeverő vendégekkel, és nem sok türelme volt a naplopókhoz és azokhoz, akik megállás nélkül panaszkodtak. Egyszerű ember volt, aki elfogadta, amit az élet kirótt rá, és nem érdekelte, mit gondolnak róla az emberek. Sőt, Belle senkit sem ismert, aki ne szerette volna kedvessége, nagylelkűsége, érdeklődése és kitűnő humorérzéke miatt. De mindenekelőtt Jimmy őszinte volt. Ha valaki kikérte a véleményét, ő megmondta, és ha megígért valamit, betartotta a szavát. Az ágy mellett volt egy ezüstkeretes fénykép az esküvőjükről. Mog varrta Belle esküvői ruháját meseszép, csontszínű szaténból, magas nyakkal, hosszú ujjakkal, redőkkel a ruhaderékon és egy kis félrehajtott uszállyal. Jimmy is nagyon elegáns volt a halványszürke, hajszálcsíkos frakkban. A többi képen nagyon merevnek és komolynak látszottak. Ezen azonban nevetve egymás szemébe néztek, és felvillantották igazi énjüket. Arra emlékeztette Belle-t, milyen szerencsés, amiért talált valakit, aki feltétel nélkül szereti őt a múltja ellenére. Ebben a csinos kis szobában semmi sem számított a szeretkezés örömén kívül. Jimmy ugyan még szűz volt a nászéjszakájukon, ám az ő karjaiban Belle nagyobb gyönyört élt át, mint Serge-zsel New Orleansban. Serge-et megfizették, hogy megtanítsa őt szeretkezni, és mesterien csinálta, Jimmytől viszont azt tanulta, hogy az igaz szerelemnek és a valódi, szívből jövő szenvedélynek mindent elsöprő ereje van. – Ideje, hogy bebizonyítsd neki, hogy igazi feleség is tudsz lenni. Ez fontosabb a kalapkészítésnél és kereskedésnél – gondolta Belle. A férjéhez fordult, átkarolta és szorosan magához ölelte őt. A kisbaba egy újabb kezdetet jelent, és ezúttal figyelembe kell vennie Jimmy érzéseit és véleményét is.
Ötödik fejezet Amikor megcsendült az ajtócsengő, Belle letette a fátylat, amit éppen egy kalapra próbált rögzíteni, és kisietett a boltba. – Jimmy! – A férje látogatása meglepte. Jimmy csak olyankor jött a boltba, amikor rossz volt az idő, hogy hazakísérje Belle-t. De még csak délután három óra volt, és gyönyörű októberi nap. – Mi szél hozott? – Festékért indultam az ablakkeretekre – felelte a férfi. Belle összevonta a szemöldökét. A bolt nem esett útba a festékbolt felé, ráadásul Jimmy kissé zaklatottnak tűnt. – Valami baj van? – kérdezte Belle. – Csak akkor látogathatom meg a feleségem, ha valami baj van? – csattant fel Jimmy. Belle odalépett mellé. – Biztos valami baj van, mivel így rám mordultál – mondta szemrehányóan. – Sajnálom – mondta a férje. – De ma odajött hozzám egy nő, és ezt adta a kezembe. – A zsebébe nyúlt, és egy fehér tollat húzott elő. Belle-nek elállt a lélegzete. Alig egy-két napja olvasta az újságban, hogy vannak nők, akik fehér tollakat osztogatnak a férfiaknak a gyávaság jeleként, amiért nem vonultak be a seregbe. Belle azonban azt hitte, hogy ezek csupán rendhagyó esetek, néhány ostoba, unatkozó nőszemély a keményen dolgozó férfiakat zaklatja. – Ne is törődj vele, elment az esze annak a nőnek – mondta. – Nem, legalább tízen voltak – mondta Jimmy nagyon zavartan. – Minden férfit megállítottak. Láttam, hogy Willie, az ablakmosó is kapott egyet, meg az újságárus az állomáson, és egy másik férfi, aki csupán sétált a feleségével. Annyira megdöbbentett, hogy nem maradtam bámészkodni, hogy ki más kap még, hanem egyenesen idejöttem. – Semmi jelentősége – csitította Belle. – Senkinek sem kötelező bevonulnia. – Ám ahogy mindezt kimondta, végigfutott a hátán a hideg, mert két héttel ezelőtt látott egy hatalmas plakátot az állomáson, melyen az egyenruhás Lord Kitchener ujjal mutatott az olvasóra. A plakátra azt írták: „A hazádnak szüksége van rád”. Belle úgy vélte, nagyon erőteljes volt a mondanivalója. – Lehet, hogy nem kötelező, de talán erkölcsileg ez a helyes – töprengett Jimmy. Belle megrémült. Tudta, hogy amikor Jimmy olyan szavakat használt, mint „erkölcsileg helyes”, akkor már rég elhatározta, hogy mit fog tenni. – Nem teheted, pont most, hogy jön a gyerek! – kiáltott fel. Jimmy közelebb húzódott, hogy átölelje. – Nem szeretném, ha a fiunk vagy a lányunk gyávának tartana – súgta Belle fülébe. – És
nem egyedül maradsz itt, Garth bácsi és Mog vigyáz majd rád. Belle dühösen kitépte magát az öleléséből. – De megölhetnek. A gyerekünknek nem egy hősi halott apa kell. – Arra nem kerül sor – felelte a férje, és kérlelőn kinyújtotta a kezét. – Eredj! – Belle az ajtóra mutatott. – Remélem, észhez térsz, mire hazaérek. Jimmy szó nélkül elment, Belle pedig visszatért a munkapadjához. Olyan dühös lett, hogy véletlenül elszakította a fátylat, amin dolgozott, és mérgében földhöz vágta a kalapot. Ismét csilingelt a csengő, és mivel azt hitte, hogy Jimmy jött vissza bocsánatot kérni, Belle úgy tett, mintha nem hallotta volna. – Belle! – szólalt meg egy női hang. – Itt vagy? Miranda volt az. Belle igyekezett összeszedni magát, majd bement a boltba. Miranda nagyon elegáns volt a halvány mályvaszínű kosztümjében és a hozzá illő, műibolyákkal díszített apró kalapban, arca rózsás volt, szinte ragyogott. – Milyen kellemes meglepetés! – mondta Belle, és örült, amiért elvonják a figyelmét a bosszankodástól. – Sokat gondoltam rád. Miranda két hete írt levelet a családi birtokról, Sussexből. Megköszönte Belle kedvességét, és azt írta, hogy sikerült teljesen fölépülnie, anélkül, hogy bárkiben gyanút keltett volna. – Jó ismét Londonban lenni – mondta Miranda. – Már annyira szerettem volna beszélgetni veled. A mama most még elviselhetetlenebb, mint máskor. Annyira szeretne már férjhez adni, hogy egyfolytában férfiakat hívott vacsorára, akiknek partiképes a fiuk. Akkor sem lehetett volna egyértelműbb a szándéka, ha ráírta volna a meghívókra, hogy férjre vadászik a lányának. Belle elmosolyodott. – És elnyerte valaki a tetszésed? Miranda a szemét forgatta. – Mind rémesek voltak. Különben is, egyre csak a háborúról beszéltek, meg hogy beállnak a seregbe. Halálra untam magam. Te hogy vagy? – Néhány perccel ezelőtt még jól éreztem magam, aztán benézett Jimmy. Azon gondolkodik, hogy bevonul, de én erre még csak gondolni sem merek. – Jóságos ég! Nem is csodálom. De korábban azt mondtad, hogy nem vonul be, amíg nem lesz kötelező. – Nekem is ezt mondta. De ma egy nő adott neki egy fehér tollat, és most bűntudata van, és attól fél, hogy az emberek gyávának tartják. – Mama is csatlakozott egy csoporthoz, amelyik fehér tollakat osztogat – mondta Miranda, és elfintorodott. – Szerintem az is elég szörnyű, hogy a férfiak egymást belekényszerítik, nem hiányzott, hogy még a nők is megalázzák őket, és kénytelenek legyenek bevonulni. Az olyan
nők, mint anyám, bele sem gondolnak abba, hogyan fognak boldogulni a katonák feleségei és gyerekei. Úgy hallottam, a zsold csupán éhbér. Belle úgy találta, Miranda együttérzése a feleségek és gyerekek iránt ideális alkalmat nyújt, hogy elárulja neki, hogy gyereket vár. – Engem nem is annyira a zsold izgat, tudod, gyereket várok. – Ez csodálatos! – mondta Miranda, és meleg mosolya elárulta, hogy őszinte az öröme. – Mikorra? – Február végére. Miranda megrendült. – Igen, már akkor is várandós voltam – mondta Belle. – De aznap éjjel képtelen voltam elmondani neked. Tudod, nem tűnt helyesnek. – Mennyire helytelen volt részemről, hogy a saját problémáimmal terheltelek, éppen ilyenkor – mondta Miranda, és közelebb lépett, hogy átölelje Belle-t. – De nagyon örülök neked, és kérlek, ne hidd, hogy felzaklat, ha beszélsz róla. Meg tudom érteni, miért nem akarod, hogy a férjed éppen most vonuljon be. De ha végiggondolja, biztos vagyok benne, hogy elveti az ötletet. – Hát, rengeteg apa bevonult – sóhajtott föl Belle. – Épp tegnap hallottunk egy ötgyerekes családapáról Lee Greenből. Garth szerint a férfiak az ivóban azon tréfálkoztak, hogy biztos csak szabadulni akar tőlük. Néhány percig még a háborúról beszélgettek, majd Miranda azt mondta, hogy alaposan megfontolta, hogy munkát keres, és végül elköltözik otthonról. – Az elmúlt pár napban több helyre is beadtam a jelentkezésem – mondta. – Nem áltatom magam, tisztában vagyok vele, hogy nincs semmi tapasztalatom. Az egyetlen dolog, amihez értek, az autóvezetés. – Ejha! – Belle le volt nyűgözve; egy férfit sem ismert, aki tudna autót vezetni, nemhogy egy nőt. Amikor Blackheathbe költöztek, még kevés autót lehetett látni, ám az elmúlt két évben egyre több járt az utakon. Még mindig csak a gazdagoknak telt autóra, és Belle nem gondolta, hogy ez a közeljövőben változni fog. – Papa sofőrje megtanított, amíg Sussexben voltunk – mondta Miranda félvállról. – Gondoltam, mivel olyan sok férfi megy el harcolni, biztos lesz üresedés. Habár az autókat nagyon nehéz beindítani, nagy erőfeszítésbe kerül elfordítani a kart. Utánaolvastam annak is, hogyan működnek. Nem akarok bolondot csinálni magamból, ha lerobban. – Annyira örülök, hogy ilyen határozott és optimista vagy – mondta Belle. – Hát, tudod jól, hogy kinek köszönhetem – mondta Miranda felvont szemöldökkel. – De most, hogy megosztottad velem a híreidet, talán viszonozhatom, amit értem tettél. Vigyázhatok a boltra, ha pihenni akarsz, vagy el akarsz menni valahová.
Belle meghatódott. – Ez nagyon kedves tőled – mondta. – De azt hiszem, fölszámolom a boltot még szülés előtt. – Jaj, ne! – kiáltott fel Miranda. – Nem teheted, annyira tehetséges vagy, és mindenki imádja a kalapjaidat. Nem fogadhatsz föl egy dadát? – Azt sosem tenném! – jelentette ki Belle elborzadva. Miranda fölnevetett. – Nem, nyilván nem. Én jobban jártam a dadával, mintha az anyám nevelt volna fel. – Valamit azonban szeretnék kérdezni – mondta Belle. – Jól érzed magad? Nem a rosszullétre gondolok; túltetted magad rajta? Miranda elkomorult. – Volt néhány nap, amikor nagyon pityergős és önsajnáló hangulatban voltam – ismerte be. – De Sussexben jobban lettem. Eljártam sétálni, megtanultam vezetni, és meglátogattam a papa bérlőit. Még sosem csináltam ilyet azelőtt, azt hiszem, a történtek felnyitották a szemem a való világra. Biztos meglepte őket, hogy érdeklődöm a kertek, a gyerekek és a tetők állapota iránt. Néhányan annyira szegények, hogy rádöbbentem, milyen szerencsés vagyok. Addig beszélgettek, amíg el nem érkezett a zárás ideje. Ahogy Belle visszafordult bezárni az ajtót, Miranda megfogta a karját, és megszorította. – Remélem, Jimmy nem vonul be, de ha mégis, ne feledd, hogy rám számíthatsz.
Aznap este, amikor Belle lefeküdt Jimmy mellé az ágyba, már tudta, hogy a férje meghozta a döntést. Ma nem volt nagy forgalom az ivóban, és Jimmy föl-följárt az emeletre, hallgatagon ücsörgött Belle mellett, majd ismét lement. Feszült arckifejezéséből ítélve beszélgetni akart, de félt, hogy veszekedés lesz a vége. Belle nagyon szerette volna megbeszélni a dolgot, de már elég jól ismerte Jimmyt ahhoz, hogy tudja, a férfinak időre van szüksége, és csak megbánná, ha erőltetné. Most viszont, ahogy Jimmy hozzá bújt, mint mindig, Belle szinte hallotta, amint a férfi fejében kavarog a sok ellentétes érzés. Belle tudta, hogy Jimmy nem saját magát félti, csak fél őt elhagyni. Azt is tudta, hogy ha sírva könyörögne neki, akkor talán le tudná beszélni. De vajon helyes lenne ilyesmit tenni, amikor Jimmy kötelességének érzi, hogy bevonuljon? Belle sejtette, hogy a férje azt is nagyon jól tudja, hogy a Railwaynek nincs szüksége mindkettejükre Garthszal, különösen azután, hogy a törzsvendégeik már elmentek Franciaországba. Valószínűleg bűntudata támadt, valahányszor meghallotta, hogy valaki bevonult, amikor ő olyan fiatal és egészséges, és nincs semmilyen kifogása arra, hogy otthon
maradjon. Senki sem tartaná nyomós oknak a kisbabát, mivel a férfiak távolságot tartanak az ilyesmitől, és a feleségük anyjára meg nővéreire bízzák a támogatást. Belle azt is tudta, hogy Jimmy jó katona lenne; bátor, erős és intelligens. A többi férfi is kedvelte, és Belle-nek semmi kétsége nem volt afelől, hogy hamarosan előléptetnék, mivel jó vezető. Bármennyire félt, hogy Jimmy megsebesül vagy meghal, szerette nemes természetéért. Nem szerette zaklatottnak látni, amikor Jimmy a kötelessége és Belle reakciója között vívódott. Tudta, hogy Jimmy attól fél, hogy ő úgy fogja megélni, mintha elhagyná őt, és ez szakadékot okozhat kettejük között. Túlságosan szerette a férjét ahhoz, hogy hagyja kétségek közt vergődni. Tudta, hogy most ugyanolyan bátran kell viselkednie, mint Jimmynek, és engednie kell, hogy a férfi azt tegye, amit helyesnek ítél. Megfogta Jimmy kezét, és megszorította. – Nem akarom, hogy elmenj – suttogta a sötétben. – Én nem olyan vagyok, mint te, nem érdekel a király meg a haza, elég önző vagyok ahhoz, hogy azt akarjam, hogy minden ugyanilyen kényelmes maradjon. De tudom, hogy elveid vannak, és ha úgy érzed, el kell menned harcolni, melletted állok. – Komolyan? – kérdezte a férfi. – Tudod, hogy nem akarok elválni tőled, de amikor háború van, ez aligha nyomós ok arra, hogy kibújjak a szolgálat alól. Szinte minden férfinak, aki már elment, volt kedvese vagy felesége, akit nem akart itt hagyni, mégis elég bátrak voltak ahhoz, hogy megtegyék. Az a mai fehér toll csak az első lesz a sok közül, ha maradok. Néhányan majd azt mondják, hogy nemcsak gyáva vagyok, hanem hasznot is húzok a háborúból. Ezt nem tudnám elviselni. Belle hozzá bújt, és az ajkába harapott, nehogy kicsússzon a száján, hogy nem érdekli, ha a férjét gyávának tartják, amíg otthon van mellette. – Tudom, én sem tudnám elviselni – hazudta. – Bárcsak el tudnám hinni, hogy karácsonyra vége lesz – mondta Jimmy, és átkarolta Bellet. – Bárcsak megígérhetném, hogy épen és egészségesen térek haza. De őszintén hiszem, hogy ha Isten vigyázott rád, és visszahozott hozzám mindazok után, amiket átéltél az elrablásod után, akkor nem lesz olyan kegyetlen, hogy hagyjon meghalni Franciaországban, éppen akkor, amikor az első gyerekünket várod. Belle nem volt benne biztos, hogy Isten ilyen elvek alapján munkálkodik. Úgy vélte, néhány embert újra meg újra próbára tesz. Jimmyvel két, felhőtlenül boldog évet töltöttek együtt, és talán ez volt minden, amire számíthattak. Jimmy Belle hasára tette a kezét, és szótlanul simogatta a kis domborulatot, mintha azt próbálná közölni a gyerekével, hogy szereti, és jó apja akar lenni.
– Mikor mész el a toborzóirodába? – suttogta Belle, akit meghatott a férje érzékenysége. – Holnap – hangzott a válasz. – Semmi értelme tovább halogatni az elkerülhetetlent.
Aznap, amikor Jimmy elment a toborzóirodába, váratlanul ősziesre fordult az idő. Lehűlt a levegő, és a nedves, szeles időjárásban lehullottak az aranyló és vöröslő levelek a fákról, melyek addig oly szépek voltak. Belle ezt előjelnek tartotta, hogy a boldogságuk a végéhez közeleg, de lenyelte a könnyeit, és vastag, meleg zoknikat, alsóneműt, szappant és vigasztaló apróságokat pakolt Jimmy táskájába, és megpróbált nem azon rágódni, hogy vajon ez a két nap lesz-e az utolsó, amit együtt töltenek. Aznap reggel, amikor Jimmynek föl kellett szállnia a London Bridge felé tartó vonatra, hogy csatlakozzon a többi férfihoz a Royal Sussex ezredben, az ég olyan ólomszürke volt, mint Belle szíve, és hideg szél süvített a hátsó ajtó résein keresztül. Garth kedélyesen megjegyezte reggelizés közben, milyen jól sikerült az előző esti búcsúztató az ivóban, de nyilvánvaló volt, hogy ő is tart a búcsú pillanatától. Mog szomorú arccal pakolt szendvicseket és süteményt Jimmynek az útra, Belle pedig képtelen volt megszólalni. Reggel nyolckor mind a négyen kint álltak a blackheathi vasútállomáson, és Belle Jimmybe csimpaszkodott, Garth és Mog pedig csak nézte őket. Amikor az első kuncsaftjuk bevonult, mindketten a vendéglő előtt állva éljeneztek, amikor az útnak indult, ám azóta már mind látták a veszteséglistákat, és komolyabban vették a háborút. Az idegesség mély ráncokat hagyott az arcukon. – Minden nap minden percében a szívemben foglak őrizni – suttogta Belle. A London Bridge-nél Jimmy átszáll majd egy Doverbe tartó csapatszállító vonatra, majd Franciaországba hajózik, ahol Etaples-ban részt vesz a kiképzésen. A peron zsúfolásig telt a szeretteiket kikísérő barátokkal és családtagokkal. A bevonulók közül sokan szinte még kisfiúk voltak, és könnyes szemű anyák és nővérek sürögtek körülöttük. Néhány férfi már egyenruhát viselt – talán kimenőn voltak; volt köztük néhány fess főtiszt is, de a legtöbben Jimmyvel egykorúak voltak. Belle sejtette, hogy Jimmyhez hasonlóan eleinte ők is elhamarkodottnak ítélték a bevonulást, most viszont, a fehér tollak és a Kitchener-plakát láttán úgy érezték, nekik is menniük kell. Észrevette, hogy az egyik feleség láthatóan a terhesség vége felé jár már, és az arca vörös volt, mintha átsírta volna az éjszakát. – Én is a szívemben őrizlek minden pillanatban – súgta Jimmy a fülébe. – Azért ne nagyon szokj hozzá, hogy tiéd az egész ágy. Valószínűleg olyan rossz katonának fogok bizonyulni, hogy egyenesen visszaküldenek majd hozzád. Belle mosolyt erőltetett az arcára.
Jimmy a feliratkozása óta tréfálkozott. Ám a hencegése nem volt valami meggyőző; Belle tudta, hogy ő is fél. Amikor meghallotta a közeledő vonatot, és rádöbbent, hogy már csak egy percük van hátra együtt, nem tudta tovább elfojtani a könnyeit, amelyek már a két órával korábbi szeretkezésük alatt előtörtek. Minden simogatás olyan gyengéd volt, minden csók olyan édes, hogy elképzelhetetlennek tűnt, hogy a halál valaha is elválaszthatja őket, ám most, hogy közeledett a vonat, többé semmi sem volt elképzelhetetlen. – Hadd kísérjelek el a London Bridge-ig – kérlelte. – Nem, kedvesem – mondta Jimmy, és szorosan magához ölelte Belle-t. – Már így is elég szörnyű a búcsú. Ott még rosszabb lenne, ráadásul utána egyedül kellene hazajönnöd. – Ugye írsz majd? – kérdezte. – Hát persze, hogy írok, akár mindennap, ha tudok, de a kézbesítés valószínűleg lassú lesz, úgyhogy ne kezdj el aggódni, ha késve jön meg a levelem. A vonat időközben beért az állomásra, és ahogy elhaladt mellettük a mozdony, beburkolta őket a füst. Jimmy ismét megcsókolta őt, majd Mogot és Gartht is átölelte. – Vigyázz magadra – mondta Mog remegő hangon. – Húzd be a nyakad, fiam – mondta Garth rekedten. – Ne hősködj fölöslegesen, hagyd a többieket érvényesülni. Egyszeriben kinyílt a kocsik ajtaja, és a peronőr belefújt a sípjába, hogy jelezze a fölszállást. Belle visszarántotta Jimmyt, és magához szorította. – Szeretlek – suttogta, ahogy lábujjhegyre állt, hogy megcsókolhassa. – Vigyázz magadra! Jimmynek el kellett húzódnia tőle, hogy fölszálljon a vonatra, de miután becsukódott az ajtó, kihajolt a nyitott ablakon, és csókokat dobott a feleségének. Végül felhangzott az utolsó sípjel, és a vonat elindult, Belle pedig mellette sétált, egyre gyorsabban, míg végül szaladnia kellett, és potyogtak a könnyei. Látta, hogy Jimmy is megtörli a szemét, és ajkaival a „szeretlek” szót formázza, majd véget ért a peron, és Belle kénytelen volt megállni. Csak ekkor vette észre, hogy nincs egyedül; rajta kívül legalább húsz másik nő csinálta ugyanezt. Végül mind ott álltak, sírva a peron végén, amíg el nem tűnt a vonat a szemük elől. Belle ekkor döbbent rá, hogy életében most először mutatta ki az érzelmeit nyilvánosan. Egy nála jóval fiatalabb lány felé fordult, aki kétségbeesetten zokogott, és átkarolta. – Biztos nem esik bántódásuk – mormolta megnyugtatóan. – De miért kellett elmennie? – zokogta a lány. – Könyörögtem neki, hogy maradjon. – Mert úgy hiszik, így helyes, nekünk pedig erősnek kell lennünk, és csodálnunk kell a meggyőződésüket és a bátorságukat – felelte Belle. Ahogy a többi nővel együtt visszaindultak a peron mentén, sokan megérintették egymás
vállát vagy karját, a közös bánat és megértés apró jeleként. Belle-nek erről eszébe jutott Martha bordélyháza New Orleansban: a szótlan, de mély testvériség a nők között, mely minden üres szónál vigasztalóbb volt.
Két héttel azután, hogy Jimmy elment Franciaországba, Belle egy délután sokáig bent maradt a boltban, és Jimmy első levelét olvasta. Szakadt az eső, és a közelgő tél újabb előjeleként gyorsan besötétedett, ő pedig fölkelt, hogy leoltsa a villanyt. Egy hete kapott egy képeslapot. A bolognai kikötő elmosódott képe volt rajta, és Belle sejtette, hogy Jimmy akkor vette, amikor leszállt a hajóról, mert az első Etaples-ban töltött napján adta föl. Csak pár sort írt, melyben tudatta, hogy megérkezett, és kilenc másik férfival osztozik egy barakkon. Figyelmeztette Belle-t, hogy nem tud majd gyakran írni, mivel naphosszat lőgyakorlaton, kiképzésen és testgyakorláson vesz részt a tengerpart homokbuckái közt. Lassan eltelt az első hét Jimmy nélkül; ő pedig hiányolta maga mellől a férje meleg testét az ágyban, kezét a hasán, mely a búcsú óta egyre csak nőtt. Hiányoztak a közösen elköltött vacsorák, Jimmy tréfái az ivóba járó kuncsaftokról és a helyi pletykák. Garth és Mog megpróbálta kárpótolni; Mog esténként belopódzott a hálószobájába, hogy megcsókolja és betakargassa, Garth pedig kifényezte a cipőjét, és megkérdezte, hogy telt a napja a boltban. Ám akármilyen kedvesek és figyelmesek voltak, nem tudták betölteni az űrt, amit Jimmy hagyott. Mindannyian érezték a hiányát: a fütyülését a pincéből, könnyed lépteit a lépcsőn, ragályos nevetését és elbűvölő modorát. Mognak könnybe lábadt a szeme egyik délután, amikor kivette a frissen sült zsömléket a sütőből, és Jimmy nem volt ott, hogy pimaszul elcsenjen egyet, amikor elfordult. Garth már annyira megszokta, hogy Jimmy végzi a nehéz munka oroszlánrészét, hogy most, hogy egyedül kellett boldogulnia, sajgott a háta, és alig győzte szusszal, mielőtt kinyithatta a vendéglőt. Amikor megérkezett az első levél, mindhárman megkönnyebbültek. Jó volt megtudni, hogy miből áll a kiképzés, hallani az újdonsült barátairól, és tudni, hogy állja a sarat. Jimmy a kiképzőtáborban töltött második estén kezdte a levélírást, és leírta, milyenek a szobatársai, a kiképzés és az étel. Összebarátkozott egy John Dixon nevű emberrel, aki Woolwichből származott. Talpraesettnek, mulatságosnak és kicsit zsiványnak találta, és azt írta, hogy a Seven Dials-i férfiakra emlékezteti. Akkor abba kellett hagynia az írást, és másnap este folytatta, az egész napos lőgyakorlat után. – Hasznavehetetlen vagyok – írta. – Újra meg újra rá kellett lőnünk a célra, majd odamenni,
hogy megnézzük, eltaláltuk-e. Én még csak a közelébe se lőttem, egyetlenegyszer sem. Az őrmester mihaszna répafejűnek nevezett, amihez hozzátett még néhány sértést, amit inkább nem írok le. Másnap testgyakorlat következett. Jimmy harminc fekvőtámaszt tudott nyomni, mielőtt összeesett, de a legtöbben még tízet se tudtak megcsinálni. – Mindig gyanítottam, hogy a hordócipelés jó valamire – tette hozzá. Ezen a ponton, bár nem írta le, úgy tűnt, mintha nagyon nehéznek és ijesztőnek találná a kiképzést. Azt írta, némelyik férfi tántorgott a kimerültségtől a sok futás után a homokban. A tény, hogy egyszerre sosem írt többet néhány sornál, bizonyította, hogy hajnaltól késő estig keményen dolgoztatják őket, de két nappal később büszkén jelentette, hogy száz lövésből hetven találata volt a lőgyakorlaton, és már ötven fekvőtámaszt tud nyomni. Ahogy Belle folytatta az olvasást, olyan benyomása támadt, mintha a férje egy rémálom kellős közepébe csöppent volna – szerelvényvizsgálatok, több mérföldnyi futás teli hátizsákkal a hátán, hason csúszás a nedves homokbuckákon, szuronygyakorlat és a puska gyors újratöltése: így teltek a mindennapjai. Ráadásul Jimmy azt írta, hogy folyamatosan szakad az eső, és hideg van. Említett valamit, amit Bull Ringnek hívnak, ahol a menetelést gyakorolják, és azt írta, hogy Etaples egy nyomorúságos kis falu, ahol még egy rendes bolt sincs. Jimmy nagyon sötéten írta le a helyzetét, mégis meglepően vidámnak tűnt a hangvétele, még akkor is, amikor leírta, hogy a katonai csizma olyan nehéz, mint az ólom. Ám az volt a legjobb a levélben, hogy gondolt Belle-re. – Elképzellek, amint a hajadat fésülöd az öltözőasztal mellett ülve, és ahogy a válladra omlik, olyan fényes, mint a szurok. Máskor látom a lelki szemeimmel, amint elindulsz reggel a boltba, szemérmesen és tartózkodóan. Arra gondolok, ahogy almát eszel, ahogy felvillannak apró, fehér fogaid, a nyelved pedig rózsaszín és hegyes, amikor megnyalod az ajkad. Belle sejtette, hogy Jimmy ennél sokkal személyesebb dolgokra is gondol, amiket nem írhat le, mivel tudja, hogy a leveleket cenzor is olvassa, és Belle fel fogja olvasni Garthnak és Mognak. Ám azzal zárta sorait: – Megállás nélkül csak rád gondolok, azon tűnődöm, vajon mit csinálhatsz éppen, és vajon magányos vagy-e nélkülem. A hasadban növekvő kisbabánkra gondolok, és imádkozom, hogy hazatérhessek, mielőtt megszületik. Remélem, nem haragszol rám, amiért eljöttem, épp akkor, amikor a legnagyobb szükséged lenne rám. Belle mindennap írt neki levelet, amióta elment, és esténként föladta őket a boltból hazafelé menet. Nem tudta, mit írjon neki, mivel minden napja egyformán telt. A tréfálkozás pedig még nehezebben ment. A legtöbb vásárlója hétköznapi ember volt, és aligha mondtak bármi olyat, amit Jimmy mulatságosnak találna. Néha, amikor újraolvasta, amit arról írt, hogy Mog mit készített előző este, vagy hogy mit üzent Garthon keresztül az egyik kuncsaftjuk,
jellegtelennek találta a levelét. Ám mindig felidézett valami régi, közös emléket, ami megmosolyogtathatja a férjét, illetve megírta neki, hogy mennyire hiányolja, és milyen sokat jelent neki. Végül minden levél aljára rajzolt valamit, egy nyuszit, egy cicát vagy más aranyos kis állatkát és egy kalapot. Belle kezébe vette az elkészült levelét, amelyben megírta, hogy aznap reggel egy hatalmas pók várta a munkapadján. Halálra rémült tőle, és ráborított egy poharat, majd átrohant a szomszédba, hogy megkérje Mr. Stokesot, a susztert, hogy vigye ki a boltjából. Ezért most a levél aljára egy kis tréfás rajzsorozatot kanyarított egy kövér pókról, ami kalapot viselt, és kuncogott magában rajzolás közben, mert eszébe jutott, hogy Jimmy mulatságosnak találta, hogy ennyire fél a pókoktól. Csilingelt az ajtó, Belle talpra ugrott, s a vázlatfüzetét a pultra tette. Egy megtermett férfi lépett be, hosszú, nedves esőkabátban, ő pedig eltűnődött, vajon megkérheti-e, hogy vegye le, és hagyja az ajtó mellett, mert nem akarta, hogy végigcsöpögtesse a vizet a padlón. – Jó napot, uram – mondta udvariasan. – Miben segíthetek? – Kalapot akarok – mondta a férfi gorombán. – Sajnos nem árulok kalapokat úriembereknek – felelte Belle, mert gyanította, hogy a férfi saját magának akar kalapot venni, mivel fedetlen fővel érkezett, és kopaszodó kobakja csillogott az esővíztől. – De van egy bolt úriemberek számára néhány házzal lejjebb az utcában, ahol kaphat. – Nem mondtam, hogy férfikalapot akarok! – csattant fel a férfi. Belle hirtelen megrémült. Bár a férfi távolról elég tisztesnek tűnt, dohos szaga Slyra emlékeztette Belle-t, az egyik férfira, aki elrabolta őt tizenöt éves korában. Ez a férfi bajuszt is viselt, ami ápolatlan volt, és borostás volt az álla. Amikor Belle alaposabban végigmérte, észrevette, hogy piszkos az ingnyaka. – Akkor talán a kedves feleségének szeretne kalapot venni? – kérdezte. Belle még soha nem érezte magát fenyegetve a boltjában, most azonban, amikor látta, milyen sötét és néptelen az utca az eső miatt, rádöbbent, hogy könnyen egy tolvaj prédájává válhat, ha az a kirakaton keresztül látja, hogy egyedül van. – Pénzt akarok! – mordult fel a férfi, és a zsebébe nyúlt, majd előhúzott egy rövid, vaskos fa bunkósbotot. Belle döbbenten és rettegve bámult rá. Igaz, hogy ideges lett a férfitól, erre azonban nem számított. – Ma alig volt bevételem – nyögte. Igazat szólt, csak egy kalapot sikerült eladnia, egy olcsó nemezkalapot két shillingért. A pénztárgépben tartott apróval együtt összesen talán hétnyolc shillingje lehetett.
A férfi rávicsorgott. – Ne hazudj nekem, tudom, hogy jól megy az üzlet. – Ma nem. Megállás nélkül esik, és hideg van – mondta. A férfi előrevetette magát, a bunkósbotot suhogtatva, Belle pedig elhátrált a pulttól, és a fejére tette mindkét kezét. – Ne üssön meg, odaadom, amim van – kiáltott fel. Amikor a várt ütés nem érkezett meg, kilesett az ujjain keresztül. A férfi már a pénztárgépnél volt, és a zsebébe pakolta a felmarkolt aprót. Belle ebből tudta, hogy már régebben kifigyelhette, mivel az apró fiókot nehezen lehetett kiszúrni. – Hol a többi? – kérdezte a férfi, és ismét Belle felé közeledett. – Ha nem adod oda, szétverem ezt a boltot, aztán téged is. Belle szíve zakatolt a rettegéstől. A férfi elkeseredett arcáról leolvasta, hogy komolyan gondolja, amit mondott. – Nincs több – ismételte. – Csak egy olcsó kalapot adtam el ma, a többi pénzt pedig nem tartom a boltban. – Ne hazudj nekem! – kiáltotta a férfi. – Add ide! Ha lett volna még pénz nála, Belle boldogan odaadta volna. Már elég elkeseredett férfival találkozott élete során ahhoz, hogy tudja, az a legfontosabb, hogy lecsitítsa őket. – Esküszöm, hogy nincs több – bizonygatta. – Ha lenne, odaadnám. A férfi erre meglendítette a bunkósbotot, és összezúzta a forgatható állótükröt, melynek szilánkjai hangos csörömpölés kíséretében hullottak a földre. – Add ide, vagy te leszel a következő! – üvöltött a férfi. Belle nem tudta, mihez kezdjen. A hátsó ajtó be volt zárva és le volt reteszelve, és még ha el is érné, a férfi elkapná, mielőtt ki tudná nyitni, hogy elmeneküljön. – Nem tudok odaadni valamit, ami nincs itt – kiáltotta. – Magánál van minden. A férfi dühösen felmordult és előreugrott, és a bunkósbottal keményen a vállára ütött. Belle felsikoltott a fájdalomtól, megtántorodott, és a vállához kapott. – Odabent van, nem igaz? – A férfi a bunkósbottal a hátsó munkaszoba felé mutatott. Belle a szobaajtó mellett állt, a falhoz simulva. – Ha talál odabent pénzt, nyugodtan elviheti – zokogta. Amint megindult a férfi a hátsó szoba felé, Belle megragadta a lehetőséget, és a bolt ajtaja felé rohant. Már a kilincsen volt a keze, amikor a férfi megragadta a vállát, és visszarántotta. – Nem mégy sehová, te ribanc! – kiáltott rá a férfi, és olyan erővel ütötte meg a bunkósbottal az oldalán, hogy Belle összeesett és a földre zuhant. Ám a férfinak ez nem volt elég, meglendítette a lábát, hogy belerúgjon. Amint ezt látta, Belle megpróbálta a karjával védeni a hasát, de elkésett: a férfi csizmája
egyenesen az alhasát érte, Belle pedig végigcsúszott a padlón, és a pultnak csapódott. Olyan erős volt a fájdalom, hogy meg sem próbált fölkelni. Ehelyett csak összegömbölyödött; alig látott valamit. Hallotta, hogy a férfi bezárja a bejárati ajtót, és lehúzza a rolót, és biztos volt benne, hogy most megöli, és egyre csak az járt a fejében, hogy hogyan viselné Jimmy az ő elvesztését. A férfi azonban nem jött vissza hozzá, csak átlépett rajta, és hátrament a műhelyébe. Belle hallotta, amint tör-zúz odabent, ahogy lerángatja a polcról a szegélydíszekkel teli dobozokat. Bizonyára zsebre vágta a kulcsokat. Nem volt értelme a telefon után nyúlni, mert megállítaná, amint meghallja a hangját. Nem tudott szembeszállni a férfival, még felnyögni sem mert fájdalmában és félelmében, nehogy még jobban felbőszítse. Az volt az egyetlen esélye, ha mozdulatlanul és látszólag eszméletlenül fekszik a padlón, mert miután a férfi meggyőződik arról, hogy sehol sincs pénz a boltban, elmegy. Nehéz volt hangtalanul feküdni, amikor olyan erős fájdalmai voltak, hogy kis híján felsikoltott. Egyszer nyitotta ki a szemét, amikor hallotta, hogy a férfi kibont egy bádogdobozt, és látta, hogy a benne lévő süteményeket a kabátzsebébe gyömöszöli. A fájdalom annyira fölerősödött, hogy forogni kezdett vele a szoba, és az utolsó dolog, amire emlékezett, az volt, hogy mindjárt rosszul lesz.
– Mrs. Reilly! Mrs. Reilly! Belle a távolból egy férfi hangját hallotta, és nagy erőfeszítés árán kinyitotta a szemét. – Ó, hála az égnek! – kiáltott fel a férfi. – Egy pillanatra azt hittem... – Elhallgatott. – Ne mozduljon, Mindenütt törött üveg van. Hívok segítséget. Belle magához tért annyira, hogy tudja, a férfi Mr. Stokes, a suszter a szomszédból, de nem emlékezett, hogy miért érez olyan heves fájdalmat, és miért hever az üvegszilánkokkal borított padlón. Csak akkor tért vissza az emlékezete, amikor több másik férfihangot is meghallott, és fölismerte köztük dr. Towle-ét. Amikor fölkereste őt a terhességgel kapcsolatban, meglehetősen nagyképűnek találta a doktort. Magas, jóképű férfi volt, dús fekete hajjal és mélykék szemekkel, és azt hitte, talán csak azért viselkedik így, mert körberajongják a női páciensek. Most viszont, ahogy kedvesen és gyengéden megvizsgálta őt a padlón, és őszintén felháborodott, amiért ilyen durván rátámadtak, Belle ráébredt, hogy az orvos nem csupán jóképű próbababa, hanem jószívű ember is. Belle leírta a jelen lévő rendőrnek a betörőt, aki kirabolta és megtámadta, majd felbukkant Garth, aki egy másik férfival együtt ráfektette őt egy hordágyra, és hazavitte. – Borzasztó támadást élt át – mondta dr. Towle együtt érzően valamivel később, amikor
Belle már a saját ágyában feküdt otthon. – De azért hoztam inkább ide a kórház helyett, mert szerintem Mrs. Franklin felügyelete alatt hamarabb felépül majd. Belle még bólintani sem bírt, hogy kifejezze háláját, amiért hazahozták Moghoz és Garthhoz. – A kisbabám jól van? – kérdezte, miután az orvos egy kis ezüstös, kürt alakú szerkezettel meghallgatta a hasát. – Még mindig dobog a szíve – felelte dr. Towle, és együtt érzően megpaskolta Belle kezét. – De most mindennél fontosabb, hogy ágyban maradjon, mivel eltörhetett néhány bordája. Bekötöztem, hogy össze tudjanak forrni. A vállával azonban nem tudok mit kezdeni; nem tört el – a fájdalmat a nehéz ütés nyomán keletkezett súlyos sérülés okozza. Néhány napig még fájni fog, és a súlyos sokk miatt leverten érezheti magát. De mindez majd elmúlik, én pedig mindennap eljövök meglátogatni. Miután Mogot ellátta további instrukciókkal, és hagyott nála orvosságot is, amivel Belle fájdalmait enyhítheti, a doktor elment. – Szegény drágám – mondta Mog, az ágy fölé hajolt, és kisimította Belle haját az arcából. – Remélem, elkapják azt a szörnyeteget, aki ezt művelte veled. Az egyik rendőr azt mondta Garthnak, hogy múlt héten volt egy hasonló támadás Lewishamben is. Gyanítják, hogy ugyanaz volt az elkövető. – Azt hittem, meg fog ölni – mondta Belle gyengén. – Az egész boltot összetörte? – Garth szerint nagy volt a felfordulás, de a férfiak mindig túloznak, amikor dühösek. Reggel elmegyek megnézni, és kitakarítok. De te még nem mehetsz vissza, lányom! – Mr. Stokes talált rám – mondta Belle. – Látta a rablót? – Csak egy férfit látott a domb felé menekülni – felelte Mog. – Éppen bezárta a saját boltját, amikor kirohant tőled, de ugyanakkor jött egy rendőr is fölfelé az utcán. Mr. Stokes azt mondta Garthnak, hogy először azt hitte, meghaltál. – Ezt ne írjuk meg Jimmynek – kérte Belle. – Nem akarom, hogy miattam aggódjon. – Ezt meg kell beszélnem Garthszal – mondta Mog. – Olyan dühös, hogy majd felrobban. De szerintem igazad van, semmi értelme szólni Jimmynek. Belle sírva fakadt, Mog pedig leült az ágy szélére. Nem merte megölelni Belle-t, nehogy fájdalmat okozzon, ezért csak letörölte a könnyeit. – Nyugodj meg, kiscsibém, itt vagyunk Garthszal, és vigyázunk rád – csitította Belle-t. – Úgy érzem, mintha újra kezdődnének a rossz idők – zokogta Belle. – Először Jimmy bevonul, aztán ez! Tudhattam volna, hogy a boldogság nem tart sokáig.
Hatodik fejezet Belle éles fájdalomra ébredt. Nem volt benne semmi szokatlan – a támadás óta, az elmúlt két napban már megszokta, hogy mindig a fájdalomra ébred. Most viszont más volt: nem a bordája vagy a válla fájt, hanem a hasa és hátul a dereka. Még sötét volt, és látta az utcai lámpák halvány derengését beszűrődni a függöny szélei körül. A Mogtól kapott gyógyszertől még nagyon kába volt, és ahogy enyhülni kezdett a fájdalom, ismét elszenderült. Újabb szúró fájdalomra ébredt. Nem tudta, mennyi idő telhetett el az előző óta, egy óra vagy csak néhány perc, de ezúttal erősebb volt a fájdalom, annyira, hogy felkiáltott. Mintha betetőzött volna, majd lassan enyhülni kezdett, és mire elmúlt, Belle már tudta, mi a baj. Megindult a szülés. Hanyatt feküdt, a hasára tett kézzel; érezte a domborulatot, és elsírta magát, mert tudta, hogy a baba nem fogja túlélni, ha kevesebb mint hat hónap után születik meg. A lelki szemei előtt látta Mirandát a vánkosokból összeállított ágyon feküdni a bolt hátsó szobájában, amikor a lány ugyanúgy festett, ahogy most ő érezte magát. Vajon ez lenne Isten büntetése, amiért akkor segített Mirandának? Ha igen, akkor Isten szívtelen, mert ő csupán nővérként tevékenykedett, nem ő hajtotta el a magzatot, még csak nem is vett részt Miranda döntéshozatalában. Jimmyvel mindketten akarták ezt a gyereket. Szerették és óvták volna, mert meg akarták adni neki mindazt, amit ők nélkülöztek gyerekkorukban. Vagy talán azért történik most ez vele, mert régen szajha volt? Újabb fájdalomhullám érkezett, és Belle belemarkolt a matracba. Hiába szeretett volna csöndben maradni, nem tudta elfojtani a sikolyát, mert még soha életében nem érzett ilyen szörnyű fájdalmat. Kinyílt a hálószoba ajtaja, és Mog lépett be egy gyertyával a kezében. – Mi a baj, kiscsibém? – kérdezte. – A kisbabám – nyögte Belle. – Segíts! – Jaj, a hétszázát! – kiáltott fel Mog, és az ágyhoz lépett, majd lerakta a gyertyát. – Mióta vannak fájdalmaid? Amikor ismét enyhült a fájdalom, Belle megmondta neki, Mog pedig meggyújtotta a gázlámpát a falon, elővett egy tiszta lepedőt a szekrényből, széthajtogatta, és Belle alá rakta. – Fölkeltem Gartht, és elküldöm az orvosért – mondta Mog, higgadtan, mint mindig, ha krízishelyzet adódott. – Felöltözöm, és visszajövök hozzád. Tarts ki, nem maradok el soká.
Belle észlelte, hogy Garth és Mog a lépcső tetején beszélget. Hallotta a férfi súlyos lépteit a lépcsőn, majd az ajtócsapódást. Mog visszajött egy kancsó forró vízzel és néhány törülközővel. – Legszívesebben megölném azt a gazembert, aki ezt művelte veled! – mondta, miközben lemosta Belle arcát és kezét. – De egyelőre csináljuk végig együtt. A fájások egymás után érkeztek, egyre erősödtek, és egyre kevesebb idő telt el közöttük. Mog fogta Belle kezét, hideg vízzel törölgette az arcát, és megnyugtató szavakat mormolt, azt mondogatta, hogy az orvos hamarosan megérkezik. Belle képtelen volt válaszolni, mert már a fájások közötti időben is készült a következőre, és amikor megjött, perzselte a bensőjét, és Belle azt hitte, belepusztul a gyötrelembe. Dr. Towle éppen akkor érkezett, amikor elindult kifelé a kisbaba. Belle látta, hogy Mog a fejéhez kapja a kezeit, amikor fölemeli a takarót, és bár Belle nem látta, amit ők látnak, érezte a meleg, sikamlós dolgot a lábai közt, és a belsejéből kiömlő folyadékot. Azután minden elhomályosult. Amikor magához tért, az orvos a szívverését hallgatta a sztetoszkóppal. – Annyira sajnálom, Mrs. Reilly – mondta a férfi. – Reméltem, hogy a sérülései nem vezetnek idáig, de az ilyesmi fölött nincs hatalmam. Belle-nek meg sem kellett kérdeznie, hogy meghalt-e a baba, tudta, hogy semmi esélye sem volt. – Kisfiú volt vagy kislány? – kérdezte. – Lány, de még túl kicsi volt ahhoz, hogy lélegezni tudjon – válaszolta a férfi, és elcsuklott a hangja. Jimmy kislányra vágyott, és Florence-nek akarta hívni. Potyogni kezdtek Belle könnyei; úgy érezte, mintha mindent elragadtak volna tőle. – Mrs. Franklinnel most lemosdatjuk, és beadok valamit, amitől el tud majd aludni – mondta az orvos, miközben megmérte a pulzusát. – Bárcsak a bánat ellen is lenne orvosságom, de attól tartok, azt csak az idő tudja enyhíteni. Belle érezte, hogy ismét elkezd vérezni, és behunyta a szemét, hogy ne kelljen látnia a pánikot Mog kedves arcán.
Reggel tíz órakor Mog lekísérte dr. Towle-t az emeletről. Mindketten tántorogtak a kimerültségtől; Mog fehér köténye vérfoltos volt, az orvos pedig most kevésbé volt megnyerő látvány, mint máskor, mivel sötét borosta volt az arcán, és véreresek voltak a szemei. Ólomszürke volt az ég, és nagyon hideg volt. Fölhallatszott, amint Garth hordókat pakol a pincében, mivel nyitva hagyta az ajtót.
– Rendbe fog jönni? – kérdezte Mog remegő hangon. Belle rengeteg vért vesztett, és egyszer úgy tűnt, nem fogja túlélni. Az orvos azonban elállította a vérzést, és Belle már Isten kezében volt. – Fiatal és erős – mondta dr. Towle, és mélyet sóhajtott, mintha nehezen találna okot a bizakodásra. – Ha a következő huszonnégy órát átvészeli újabb vérzés nélkül, és nem kap fertőzést, akkor teljesen föl fog épülni. Kerítek mellé egy nővért. Maga csodálatra méltó asszony, Mrs. Franklin, de kimerült, és Belle-nek szakszerű ápolásra van szüksége. Mog bólintott. – Bármit, ami segít. Belehalnék, ha elveszíteném. – Maga a nagynénje? – kérdezte a férfi, és kíváncsian fürkészte az arcát. Tudta, hogy Mr. Franklin Jimmy Reilly nagybátyja, de feltűnt neki, hogy az asszony milyen mélyen szereti a betegét, sokkal odaadóbban, mintha csupán a házasságán keresztül lennének rokonok. – Az anyja házvezetőnője voltam – felelte Mog. – De én neveltem Belle-t, a születése óta. – Értem – bólintott a férfi. – Nos, csodálatos munkát végzett – elbűvölő ifjú hölgy, és a feleségem szerint nagyon tehetséges kalapos. Nagy kár, hogy a férje nemrég ment el Franciaországba. A jelenléte biztos sokat segítene. – Megpróbáljuk hazahívni? – kérdezte Mog. – Belle nem akarta, hogy tudomást szerezzen a támadásról, nehogy aggódni kezdjen érte, és szerintem most is ugyanígy gondolja. – Igen, de az alapján, amit Jimmyről hallottam, szerintem itt akarna lenni, hogy gondoskodjon a feleségéről. Nyilván időbe telik, mire elérik és hazajöhet, de szerintem el lehet intézni. – De hogyan, doktor úr? – kérdezte Mog, és idegesen babrált a kötényével. – Nem tudom, kihez forduljak ez ügyben. – Csak mondja meg, melyik ezredben van, és majd én elintézem. Van egy kis befolyásom, haza tudom hívni. Miután további instrukciókat adott Mognak Belle ápolását illetően, amíg a nővér meg nem érkezik, és fölírta Jimmy adatait, dr. Towle elment, és azt mondta, este visszajön. Garth éppen akkor lépett be a konyhába, amikor Mog beáztatta a véres lepedőket a teknőben. A felesége válla fölött látta, amint Belle vére vörösre festi a hideg vizet, és elsápadt. – Rendbe fog jönni? – kérdezte. – Nem tudom. – Mog a férjéhez fordult, és sírva fakadt. Éjszaka hallotta, hogy Garth föl-alá járkál a szoba előtt a folyosón, és jó érzés volt tudni, hogy a férfi ugyanannyira aggódik, mint ő. Garth átkarolta Mogot, és szorosan magához ölelte. – Nem lehet olyan kegyetlen a sors, hogy pont most és éppen így ragadja el tőlünk, azok után, amiken keresztülment. Olyan sokat jelent Jimmynek és nekünk – mondta a férfi remegő
hangon. – Vissza kell mennem hozzá – mondta Mog, és kiegyenesedett, majd megtörölte a szemét a ruhaujjával. – Felhoznál egy kis szenet, hogy befűthessek a szobájában? Olyan hideg lett, és ha megérkezik a nővér, nem ültethetjük be egy hideg szobába. – Gondolsz néha magadra is? – kérdezte Garth gyengéden, és megcirógatta az arcát. – Alig két órát aludtál egész éjszaka. Kimerültnek látszol. – Rendbe jövök, amint Belle is jobban érzi magát – felelte Mog. Garth ismét átölelte, és megsimogatta a haját. – Akkor menj föl, majd én hozok föl neked egy kis teát, és befűtök odafönt.
Este nyolckor Mog a karosszékben ült Belle szobájában, és a táncoló lángnyelveket nézte. Dr. Towle egy órája járt itt, hogy ellássa Belle-t tiszta gézzel, és nagyon megörült annak, hogy a betege nem veszített több vért, és erősebb lett a pulzusa. Ezért haza is küldte Smethwick nővért, és megkérte, hogy másnap reggel jöjjön vissza fölváltani Mogot. Az orvos azt is mondta, hogy sikerült üzennie az etaples-i parancsnoknak, és Jimmy valószínűleg rajta lesz a következő Doverbe tartó hajón. Mog hallotta a szekerek, kocsik és olykor-olykor egy autó hangját az utcáról. Hallotta, amikor valaki, acélvasalással a cipőjén, elment a ház előtt, az ivó azonban sokkal csöndesebb volt, mint máskor. Sejtette, hogy Garth szólt a vendégeknek, hogy halkabban viselkedjenek, hogy Belle pihenni tudjon. Nagyon hosszú és kimerítő nap volt a mai. Smethwick ugyan kiváló nővér volt, de ő volt a legparancsolgatóbb nőszemély, akivel Mog valaha életében találkozott. Rögtön azzal kezdte, hogy kivitetett Moggal minden „csecsebecsét” a szobából – a díszes vánkosokat, csipketerítőket, a kalaptartó állványt, rajta hat csinos kalappal, a számtalan kendőt és a fodros ágytakarót. Mog rámutatott, hogy Belle meg fog lepődni, amiért egy csupasz szobában találja majd magát, ahonnan eltűntek a szeretett tárgyai, a nővér azonban egyre csak azt hajtogatta, hogy hemzsegnek rajtuk a bacilusok. Ez így ment tovább egész nap: szünet nélkül ugráltatta Mogot. Egyszer sem javasolta, hogy Mog feküdjön le pihenni, ő pedig már alig állt a lábán a fáradtságtól. A nővér még ahhoz is ragaszkodott, hogy Mog elmenjen májért, amit aztán tejben meg kellett dinsztelnie, és amikor Belle képes volt enni, megetették vele, hogy vért tudjon termelni a szervezete. Mog megjegyezte, hogy Belle utálja a májat, és egy pohár Guinness ugyanezt a hatást éri el, és még ízletes is. – Alkoholt adni egy beteg nőnek? – csattant fel Smethwick nővér. – Mi jöhet még ezután? Mog kerülte a további összetűzéseket, de elhatározta, hogy megkínálja Belle-t egy kis Guinnesszel, mivel az a kedvenc itala.
Úgy tervezte, hogy szundít egy kicsit a tűz mellett, de most, hogy megpihenhetett, képtelen volt behunyni a szemét. Fölkelt, és odalépett Belle mellé. A tűz és az ágy melletti gyertyaláng fényében nem tudta megállapítani, hogy kezd-e visszatérni az élet a lányba, de legalább békésen aludt. Sötét haja összekócolódott, szája fölrepedezett, de Mog szemében még mindig gyönyörű volt. Eszébe jutott, amikor ötévesen kanyarót kapott, és akkor is ő ápolta. Mog két hétig ki sem mozdult a sötét szobából, hideg vízzel mosdatta, hogy lent tartsa a lázát, és rettegett, hogy elveszítheti a látását, mint oly sok gyerek, aki elkapta a kanyarót. Annie csak az ajtóig jött, hogy megnézze, hogy van. Azt mondta, azért nem lép be, mert nem akarja elterjeszteni a kórt, de ő mindig talált kifogást a normális anyai ösztönök ellen. – Küldenem kellene neki egy telegramot – gondolta magában Mog, és bűntudata támadt, amiért a támadás után nem gondolt rá azonnal, és így nem készítette fel Belle-t a mai eseményekre. Mog és Annie kapcsolata megromlott, amikor leégett Annie bordélyháza Belle elrablása után. Két évvel később, amikor Belle hazatért Franciaországból, kibékültek a lány kedvéért, és Mog meghívta Annie-t az esküvőjére. Belle esküvőjére is eljött, és segített az előkészületekben is, valójában azonban a közös múlton kívül semmi sem tartotta össze őket. Mog gyakran eltűnődött, vajon barátok voltak-e valaha is. Sokkal inkább úrnő–szolga kapcsolatnak tűnt az övék. Mégis, hiába volt Annie olyan kemény asszony, aki sosem mutatta ki az érzéseit, Mog mégis megszerette a lányát. Belle azt mesélte, hogy amikor legutóbb meglátogatta az anyját, és közölte vele, hogy várandós, Annie azt mondta, hogy reméli, hogy nagyanyaként jobban fog teljesíteni. Legördült egy könnycsepp Mog arcán. Amikor Belle várandós lett, annyira megörült, hogy meg is feledkezett a saját gyerek utáni vágyakozásáról. Már kötött is két kis kardigánt, és számos parányi hálóinget varrt, épp most kezdett bele egy sálba. Nem a ruhák számítottak; odaadhatja őket egy másik fiatal anyának. Az fájt a legjobban, hogy összezúzták az álmait. Nem fog babakocsit tolni séta közben. Nem lesznek családi vakációk a tengerparton, és nem fogja megtölteni a karácsonyi harisnyákat, sem iskolába kísérni a kisgyermeket. Dr. Towle ma este azt mondta, hogy szerinte jobb lenne, ha Belle nem próbálna meg újra teherbe esni, mert a belső sérülései miatt valószínűleg ugyanez történne. Jimmy teljesen össze fog törni. Egyszer azt mondta Mognak, hogy legalább négy gyereket szeretne. Természetesen ettől még nem fog elmúlni a Belle iránti szerelme, de Mog tudta, hogy Jimmy szeretné kitölteni a mérgét a férfin, aki kirabolta és megverte Belle-t. Nem az ellopott pénz vagy a boltot ért kár érdekli, hanem az az elvetemült alak, aki elragadta Belle-től és Jimmytől a legdrágább dolgot az életükben. Belle mocorogni kezdett, és kinyitotta a szemét.
– Miért ácsorogsz ott? – suttogta erőtlenül. – Csak téged nézlek, kiscsibém – mondta Mog, és leült az ágy szélére. – Hogy érzed magad? – Nem tudom – felelte Belle. – Sokat aludtam? – Elég sokat – mondta Mog. – Már este tíz óra van. Már eltelt több mint huszonnégy óra. – És azóta aludtam? Mog rádöbbent, hogy mivel Belle egész nap eszméletlen volt, nem is tudja, milyen közel volt az életveszélyhez. – Igen, többnyire – mondta. – Visszafekhetsz aludni, de hadd itassalak meg előbb. Az orvos szerint adnom kell neked egy kis meleg tejet konyakkal. Megyek és fölhozom. Mog visszatért a tejjel, amibe nemcsak konyakot csöpögtetett, hanem orvosságot is, amit az orvos azért adott, hogy Belle tudjon aludni. Segített a lánynak fölülni; olyan óvatosan emelte föl, amennyire csak tudta, nehogy megsértse a vállát, és a szájához tartotta a poharat. – Idd ki mind – mondta, mint Belle kicsi korában. – Ettől jobban leszel. Jó volt látni, hogy Belle kiissza az egészet, mert egész nap csupán néhány korty vizet ivott. Amikor befejezte, Mog megigazította a párnáját, majd visszafektette. – Hogy fogom ezt elmondani Jimmynek? – kérdezte Belle, és könnybe lábadt a szeme. – Majd reggel megbeszéljük – mondta Mog. – Ma éjjel melletted maradok, hátha szükséged lesz valamire. – Feküdj be mellém az ágyba. – Belle megfogta Mog kezét. – Kérlek. Nem akarom, hogy egész éjjel egy széken kuporogj, nagyon fáradt lehetsz. Mognak megfordult a fejében, hogy Smethwick nővér helytelenítené az ilyesmit. Ugyanakkor Belle-lel már sokszor aludtak egy ágyban a múltban, ami vigaszt nyújtott nekik a nehéz időkben. Különben is, mit számít, mit gondol Smethwick? Belle kívánsága fontosabb. – Ha szeretnéd – mondta Mog. – Csak lemegyek jó éjszakát kívánni Garthnak, és fölveszem a hálóingem. Te addig aludj. Lehajolt, és megcsókolta Belle homlokát. Meleg volt, de nem volt láza. Meghallgatásra találtak volna az imái?
Másnap Mog egész nap ideges volt. Belle állapota stabilnak tűnt, még néhány kanál levest is evett, de ez még nem jelentette azt, hogy túl van a veszélyen. Mog tudta, hogy a fertőzés bármikor bekövetkezhet, és a legtöbb hasonló helyzetben lévő nő ebbe hal bele. Smethwick nővér halálra idegesítette a folyamatos parancsolgatásával és fennhéjázásával. Egyértelművé tette, hogy nem akarja, hogy Mog ki-be járkáljon a betegszobába, így Mognak csak a házimunka és az aggódás maradt. Mog telegramozott Annie-nek, így ő is bármikor megjelenhetett. Amitől csak tovább
fokozódik majd a feszültség a házban. Garth nem kedvelte az asszonyt, és ha Annie hozza a szokásos nyers formáját, valószínűleg elveszti a türelmét. Mog leginkább arra vágyott, hogy Jimmy hazajöjjön. A jelenléte megvigasztalná Belle-t, és Garth sem maradna férfitámasz nélkül, Jimmy néma ereje pedig erőt öntene Mog lelkébe is. Megjött a telegramos fiú Annie válaszával. – Mondd meg Belle-nek, hogy sajnálom. Most nem tudom meglátogatni. Hamarosan. Annie. – Mi az ördög lehet fontosabb a beteg lányánál? – kérdezte Garth, és legörbült a szája, mint mindig, amikor visszafojtotta az érzelmeit. Mog gondolkodás nélkül eljátszotta szokásos békítő szerepét. – Lehet, hogy beteg. Vagy talán van egy zűrös vendége. Bármi lehet. – Vagy egyszerűen nem tartja olyan rossz dolognak egy gyerek elvesztését – mordult föl Garth. – Ne mondj ilyet – vágott vissza Mog. – Belle szerint nagyon megörült annak, hogy nagymama lesz. – Az egyetlen dolog, aminek megörül, ha pénzt tud csinálni – mondta Garth, és faképénél hagyta Mogot.
Amint aznap este elment Smethwick nővér, Mog fölment, hogy meglátogassa Belle-t. A lány ébren volt, és úgy festett, mint aki korábban sírdogált. – Mi a baj, kiscsibém? – kérdezte Mog, és leült az ágy szélére. – Bárcsak Jimmy itt lenne – mondta Belle sóvárogva. – Azon töprengek, hogyan közöljem vele a hírt. – Amiatt már nem kell aggódnod, az orvos üzent neki, és hazahívatta. Eddig azért nem szóltam, mert reméltem, hogy egyszer csak belép az ajtón, és meglep téged. – Valaki más szólt neki? – Belle elborzadt. – És mégis miért engednék haza? Hacsak nem azt hiszik, hogy haldoklom! Mog nagyot nyelt. Tudhatta volna, hogy Belle csak Jimmy érzéseire gondol a saját szükségletei helyett. – Dr. Towle azt mondta, hogy van némi befolyása. Gondolta, szükséged van Jimmyre. – És azt is gondolta, hogy helyes hazautaztatni és a legrosszabbal ijesztegetni? – Biztos vagyok benne, hogy dr. Towle szólt a parancsnoknak, hogy már lábadozol, kiscsibém. Jimmyt is elég jól ismerem ahhoz, hogy tudjam, dühös lett volna, ha meg sem próbálunk üzenni neki. Sokkal rosszabb lett volna levélben megírni, és hagyni, hogy mindenféle szörnyűségekre gondoljon.
Belle eltakarta a szemét a kezével, és felzokogott. – Soha semmi sem lesz ugyanolyan többé! Minden tervünk összedőlt. Jimmy a seregben van, én pedig elveszítettem a kisbabámat. Semmim sem maradt. – Micsoda butaság! – méltatlankodott Mog. – Még itt vagytok egymásnak Jimmyvel, és a háború sem fog örökké tartani. És amint rendbe jössz, visszatérhetsz a boltodba. Belle levette a kezét a szeméről. – Nagyon jól tudod, hogy Garth és Jimmy sosem hagyná, hogy visszamenjek dolgozni. Olyannak kell lennem, mint a többi angol feleség, itthon kell ülnöm egész nap. Nem lehetek önmagam, csak nézhetem, amint peregnek az évek, és nincs semmi, aminek elébe nézhetnék, semmi, amit elérhetnék. Mog ellenkezett, mert úgy érezte, ezt kell tennie. Azt mondta, Belle-t csupán kimerítette a kisbaba elvesztése, és most görbe tükrön keresztül szemlél mindent. Mégis tudta, hogy Bellenek igaza van. Garth és Jimmy nem akarná, hogy visszamenjen a boltba, túlságosan féltenék azok után, ami történt. Ha Belle olyan lenne, mint a többi hétköznapi, jó nevelésben részesült ifjú hölgy, nem is vágyna többre a megbecsült feleség szerepénél. Belle azonban nem volt hétköznapi, neki nem volt rendes gyerekkora egy olyan anya felügyelete alatt, aki elvégzi a házimunkát, miközben az apja dolgozni jár. Amikor a legfogékonyabb korban volt, elrabolták az otthonából, és olyasmiket tanult az Atlanti-óceán mindkét oldalán, melyek eltörölték az ártatlanságát, és önálló életre tanították. Mog tudta, hogy Belle utálja a társadalmi osztályokat, ám az első nap óta, amióta megnyitotta a boltot, kénytelen volt az „előkelő emberek” kedvében járni, mert szüksége volt a pártfogásukra. Otthon mindig kifigurázta a boltba betérő hölgyeket, amint felhúzott orral parádéznak, és arról panaszkodnak, mennyire kimerítette őket a ruhapróbálgatás, az ebéd a barátaikkal vagy a bridzselés. Mog, Jimmy és Garth mindig jókat kacagott az előadásán, ahogy Belle eljátszotta, milyen unalmas ezeknek a nőknek az élete. Alig csinálnak valamit, az egyetlen életcéljuk szemmel láthatóan az volt, hogy férjhez adják a lányaikat, hogy azok is ugyanolyan életet élhessenek, mint ők maguk. Mivel azonban Belle olyan tehetséges kalapos volt, különleges státusa volt ezek között a nők között, és már megszokta a rajongásukat. Igaz, hogy nem szívelte, amit ezek a nők jelképeznek, ám büszke volt arra, hogy fél lábbal be tudott hatolni a világukba. Ha föladja a boltot, egyből vendéglősné lesz belőle, és azok, akik eddig barátként gondoltak rá, hátat fordítanak neki. Belle-nek legalább akkora szüksége volt az emberekre, mint a kreativitásra. Ha gyereke lehetett volna, gondos, szerető anya lett volna belőle, de túl sok szenvedély, képzelőerő és
intelligencia szorult belé ahhoz, hogy örömét lelje a házimunkában. – Beletelik még némi időbe, mire összeszeded magad – mondta Mog óvatosan, mert nem akarta meghazudtolni Gartht és Jimmyt. – Most csak pihenj, hogy erőre kapj, és beszélni tudj Jimmyvel, amikor hazatér. Te is tudod, milyen megértő. Ha nem is akarja, hogy tovább vezesd az üzletet, biztosan nem ellenezné, ha valami önkéntes munkát vállalnál. – Osztogassak fehér tollakat, mint Miranda anyja? – kérdezte Belle keserűen. – Vagy talán lépjek be a kötőegyletedbe? Komolyan el tudsz engem képzelni, amint ilyesmit csinálok? – Tudod jól, mi a véleményem azokról az ostoba nőszemélyekről, akik fehér tollakat osztogatnak – felelte Mog. – De vannak más szerepek is, hasznos munkák. Úgyhogy amíg itt fekszel, az önsajnálat helyett gondolkozz el inkább azon, hogy mihez kezdhetnél magaddal.
Hetedik fejezet – Jól van, jól van, jövök már! – mordult föl Garth, ahogy fölmászott a pincéből, hogy ajtót nyisson. Tudta, hogy Mog fönt van Belle szobájában, Smethwick nővér pedig még nem érkezett meg, ezért azt hitte, dr. Towle talán korábban érkezett, mivel még csak reggel fél nyolc volt. Kireteszelte az ajtót, elfordította a kulcsot a zárban; az ajtó túloldalán Jimmy állt talpig egyenruhában. – Jimmy, fiam! – kiáltott föl Garth meglepetten és boldogan. – De jó újra látni téged! Gyere be. Jimmy levette a sapkáját, mielőtt belépett, majd megtorpant az előcsarnokban, és fölpillantott a lépcső irányába. – Hogy van? A parancsnokom csak annyit mondott, hogy elveszítette a babát, de tudom, hogy ennél többről van szó. Garthnak mindig is nehezére esett női dolgokról beszélni, ezért habozott. – Ugye nem halt meg? – kérdezte Jimmy tágra nyílt szemmel. – Dehogy, dehogy. – Garth vállon veregette. – Persze hogy nem. Nagyon rosszul volt, de úgy hisszük, most már gyógyulgat. Az biztos, hogy egyből jobban lesz, amint meglát téged. Jimmy kettesével szedte a lépcsőfokokat fölfelé. Mog éppen elvette Belle elől a reggelizőtálcát, amikor berontott a szobába. – Jimmy! – kiáltott föl mindkét nő. Mog azt mondta, hogy jó újra látni, Belle pedig sírva fakadt. Az ágyban ült, ám a napfényben olyan volt az arca, mint a sárguló pergamen. Mog megfésülte a haját, de az még mindig fénytelen volt. Jimmy oda akart rohanni a feleségéhez, hogy megölelje, Mog azonban megállította. – Vigyázz a vállára és a bordáira, még mindig fájnak neki. – Miért? – kérdezte Jimmy zavartan. – Később majd elmagyarázom – mondta Mog. Jimmy értetlenül nézett Mogra, majd leült az ágy szélére, és megcirógatta Belle arcát. – Ne sírj, kedvesem – mondta. – Most már itt vagyok, és mindent elmesélhetsz, ha készen állsz. Mog hallotta Smethwick nővér lépteit a lépcsőn. – Jön a nővér, hogy megfürdesse és ellássa Belle-t. Lejöhetsz a konyhába, amíg megcsinálja, készítek neked reggelit. Biztos fáradt és éhes vagy az egész éjszakán át tartó utazástól.
– Nem fog elzavarni a feleségem mellől egy nővér! – méltatlankodott Jimmy. Mog hátrafordult, és megpillantotta Smethwick nővért az ajtóban. Csúnyácska, kövérkés, tésztaképű asszony volt, és kétségtelenül meghallotta Jimmy megjegyzését. – A feleségének, Mr. Reilly, most szakképzett ápolóra van szüksége – csattant fel csípősen. – És ne üljön az ágyra. Csak a jó ég tudja, miféle bacilusok tenyésznek az egyenruháján. Jimmynek leesett az álla, Belle azonban föltápászkodott a párnáiról. – Ne merészeljen ilyen hangon beszélni a férjemmel! – figyelmeztette a nővért. – Egész éjjel úton volt, hogy hazatérjen hozzám Franciaországból. Azért fizetjük magát, hogy ellássa a teendőit, nem pedig azért, hogy a férjemet vagy a nagynénémet sértegesse. Ezt ne feledje, ha itt akar dolgozni. Mog elégedetten elvigyorodott. Belle nyilvánvalóan jobban érzi magát, ha szembe mer szállni egy olyan sárkánnyal, mint Smethwick. – Hagyjuk őket egyedül tíz percre, nővér – javasolta Mog. – Menjünk le a konyhába, és igyunk meg egy csésze teát, amíg elkészítem Jimmy reggelijét. Miután Mog és a nővér lement, Jimmy rámosolygott Belle-re. – Honnan szalasztottátok ezt az emberevő némbert? – kérdezte. Belle visszadőlt a párnákra. – Mog szerint az orvos küldte, de szerintem a pokolból érkezett. Büntetés a régi bűneimért. – Meséld el, mi történt – kérte Jimmy. – Hogy értette Mog, amit a válladról és a bordáidról mondott? Baleset ért? Belle már sokat gondolkodott azon, hogyan fogalmazza meg a boltban történteket úgy, hogy Jimmy visszaengedje oda dolgozni, ám a szemében tükröződő aggodalom láttán, és a hosszú, nyugtalanul töltött utazás után úgy érezte, el kell mondania neki a teljes igazságot. Miközben mesélt, látta, hogy Jimmy újra meg újra ökölbe szorítja a kezét. Az olyan férfiak, mint ő és Garth, képtelenek a babérjaikon ülve várni, hogy a rendőrség és a bíróság igazságot szolgáltasson. Belle biztos volt benne, hogy Garth már felajánlott valami jutalmat bárkinek, aki el tudja árulni neki a támadó nevét. – Annyira sajnálom, Belle – mondta Jimmy, és a felesége arcára tette a kezét, a szeme pedig megtelt könnyekkel. – Bele sem bírok gondolni, hogy valaki bántott téged. Annyira sajnálom a kisbabánkat is. Nem tudom, mivel vigasztalhatnálak meg. – Nekem már az is elég, hogy itt vagy – mondta Belle, és megcsókolta férje kezét. Látta rajta a sebeket és hólyagokat, melyek emlékeztették, hogy Jimmy sem piknikezni ment. – Most menj le reggelizni, aztán fürödj meg, és aludj egy kicsit. Hadd jöjjön fel az az emberevő némber. És próbáld meg rávenni Mogot, hogy ő is pihenjen, képzelheted, ő mennyit aludt. Jimmy szomorúan elmosolyodott. – Franciaországban mindig elképzeltelek, amint a konyhában beszélgetsz és mosolyogsz,
és minden úgy megy tovább, mint azelőtt. Azt hittem, ha valami baj lesz, az engem fog érni, nem téged. – Már gyógyulgatok – mondta Belle. – Na eredj, menj le. Később beszélünk.
Amint Jimmy elköltötte a reggelijét, és magába döntött három, nagyon jóleső csésze teát, kiment, hogy megkeresse a nagybátyját. Garth éppen poharakat törölgetett az ivóban, és idegesen kapta föl a fejét, amikor Jimmy belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. – Milyen volt a kiképzés? – kérdezte Garth. – Durván megkopasztottak. Jimmy bánatos mosollyal végigsimított rövid haján, amit a katonai borbély nyírt le. – Ha szerencsém van, karácsony előtt nem kopasztanak meg újra – mondta. – Belle elmesélte, mi történt. Tudsz már valamit arról, hogy ki tette? – Csak annyit tudunk, hogy az elmúlt néhány hónapban volt pár hasonló támadás Lewishamben, Catfordban és Greenwichben is – felelte Garth. – A rendőrség szerint ugyanaz az elkövető, a magányos boltosokra utazik, többnyire a nap végén támad. Úgy vélik, deptfordi lehet, de tudod, hogy ott mi van. Jimmy tudta: sötét, zsúfolt bérházak, túlzsúfolt tömegszállások és emberek, akik nem köpik be a sajátjaikat. – Ha úgy gondolják, hogy deptfordi, tudják a nevét is? – Ha tudják is, nem árulják el. És nehéz lenyomozni valakit teljes személyleírás nélkül. Szerinted Belle le tudná rajzolni? Az segítene. Jimmy eltöprengett. Belle nagyon ügyes vázlatokat készített emberekről is, de nem volt benne biztos, hogy jót tenne neki, ha le kellene rajzolnia egy olyan embert, akit legszívesebben elfelejtene. Ezt meg is mondta Garthnak. Garth felsóhajtott. – Tudom, ezért nem is szóltam eddig. Az olyan férfi, aki képes megverni egy védtelen nőt, megérdemli, hogy neki is alaposan ellássák a baját. Jobban érezném magam, ha én magam tehetném meg. – Én is – mondta Jimmy. – De csak két nap kimenőt kaptam, és azt Belle-lel szeretném tölteni. – Milyen az élet odaát? – Olyan izmaim fájnak, amelyeknek eddig a létezéséről sem tudtam – mondta Jimmy. – De fittebb vagyok a többieknél. Ráadásul egyre jobban lövök – az őrmester már nem üvöltözik velem, sőt, a minap még meg is dicsért. Csak abban reménykedem, hogy nem borulok ki a fronton sem. A legtöbb fiatalember alig várja, hogy mehessen harcolni, de a hajón a sebesültekkel utaztam együtt, és olyan szörnyű sérüléseket láttam, hogy rosszul lettem.
Nem akarta elárulni Garthnak, hogy segített a nővéreknek. Nem sokat tudott tenni, csak vízzel itatta és cigarettával kínálta a katonákat. Néhányan megkérték, hogy írjon levelet a nevükben a szeretteiknek. Mind hivatásos katonák voltak, kemény, rettenthetetlen férfiak, néhányan a dél-afrikai háborúban is harcoltak; teljesen mások voltak, mint az önkéntesek a kiképzésen. Ha ezeket a hadviselt férfiakat meg tudták sebesíteni vagy ölni, akkor mi lesz az újoncok sorsa, akik még mindig csupán kalandnak tartják a háborút? Két férfi, akinek Jimmy segített levelet írni, meghalt, mielőtt elérték volna Dovert, Jimmy mégis elment, és föladta a leveleiket. A szeretteik talán lelnek némi vigaszt abban a tudatban, hogy a katonák még a halálos ágyukon is rájuk gondoltak. Garth megveregette Jimmy vállát. Jimmy tudta, hogy a nagybátyja szótárában ez azt jelenti, hogy büszke rá, és megérti a félelmeit. Miután megfürdött, aludt két órát a kanapén, majd ismét civilbe öltözött. Hallotta az orvost kilépni Belle szobájából, és utolérte a lépcsőn. – Hogy van a feleségem, doktor úr? – kérdezte, miután bemutatkozott. – Sokkal vidámabban, most, hogy hazatért – mosolyodott el az orvos. – Szerintem már nem fenyegeti fertőzésveszély, de még időbe telik, míg újból erőre kap. Rengeteg vért vesztett. Jimmy bólintott. – Mrs. Franklin gondoskodik róla, hogy rendesen egyen és sokat pihenjen. Hálás vagyok önnek mindazért, amit a feleségemért tett. És amiért segített, hogy hazajöhessek hozzá. Nagyra értékelem. – Semmiség. – Az orvos Jimmy vállára tette a kezét, és szomorúan a szemébe nézett. – De attól tartok, van még valami, amit el kell mondanom. Nem tanácsolom, hogy a felesége megkockáztasson még egy babát. Jimmy elsápadt. – Soha? – Nem állítom biztosan, hogy a sérülései miatt nem tudna kihordani egy újabb babát, de kockázatos lenne – mondta gyengéden az orvos. – Tudom, hogy ez mekkora csapás mindkettejüknek, és nagyon sajnálom. – Belle már tudja? – kérdezte Jimmy remegő hangon. – Még nem, és szerintem egyelőre jobb lenne, ha ez köztünk maradna. Jimmy nagyot nyelt, és bólintott. Képtelen volt megszólalni.
Két nappal később, amikor Belle lepihent ebéd után, Jimmy elsétált a bolthoz. Reggel számtalan kedves hangvételű levél érkezett Belle vásárlóitól, akik hallották, mi történt, és együttérzésükről akarták biztosítani őt. Belle megkérdezte Jimmyt, hogy szerinte
mit válaszoljon nekik, és hogy elárulja-e, hogy bezárja a boltot. Jimmy nem tudta, mit feleljen. Garth egyértelműen kinyilvánította a véleményét. Azt mondta, hogy többé nem biztonságos Belle-nek visszatérnie, és otthon van a helye. Jimmy egyetértett Garthszal, de azt is tudta, hogy milyen sokat jelent Belle-nek a bolt, és egyelőre nem akart mondani semmit. Úgy gondolta, ha előbb körülnéz, rendezni tudja a gondolatait, és meg tudja hozni a döntést. Becsukta maga mögött az ajtót, és egy pillanatig döbbenten nézte a boltot. A támadást követő napon Mog kitakarított, ám a betört állótükör és a törött szék a raktárban elég volt Jimmynek ahhoz, hogy el tudja képzelni, milyen szörnyű lehetett a támadás. Még mindig ott virított egy vérfolt a falon, melynek láttán Jimmy éktelen haragra gerjedt. Ám ahogy körbejárt, és megérintette a Belle keze munkáját dicsérő kalapokat, tudta, hogy képtelen lesz ragaszkodni hozzá, hogy Belle föladja az álmát. Enélkül, miután ő visszament Franciaországba, Belle-nek semmije sem marad. Arra riadt föl, hogy valaki kopogtat. Mog kirakott egy cédulát, amelyre azt írta: „Határozatlan ideig zárva”, mégis ott állt az ajtó előtt egy fiatal nő, és integetett, hogy nyissa ki neki az ajtót. Jimmy bosszúsan nyitotta ki. Fiatal, nagyon elegáns nő állt az ajtó előtt, tollas zöld kalapban, ami nyilvánvalóan Belle munkája volt. – Sajnálom, de a bolt zárva van – mondta Jimmy, és a cédulára mutatott. – Látom, tudok olvasni – mondta a nő némi éllel a hangjában. – De egy ideig távol voltam. Azért ugrottam be, hogy meglátogassam Belle-t, tudja, barátok vagyok. Miranda Forbes-Alton a nevem. Talán történt valami Belle-lel? Maga kicsoda? Jimmynek ismerős volt a Miranda név, Mog említette, hogy basáskodó az anyja, és a lány lekezelő modorából ítélve az alma nem esett messze a fájától. – A férje vagyok – mondta. – Megtámadták és kirabolták, és emiatt elvesztette a kisbabáját is. Megrökönyödve látta, hogy a nőnek könnybe lábad a szeme. – Édes Istenem, csak ezt ne! – mondta Miranda, és megtörölte a szemét egy csipkés zsebkendővel. – Szegény Belle, micsoda szörnyűség! Annyira örült annak a babának. Bárcsak hamarabb tudomást szereztem volna erről! Tehetek valamit? Vigyázhatok a boltra, ha az segít. Jimmynek nem tetszett a nő kurta modora, amikor megkérdezte, hogy ő kicsoda. Ám a reakciója láttán megenyhült. – Ez nagyon kedves magától – mondta. – De úgy döntöttünk, hogy egyelőre zárva tartjuk a boltot. Képzelheti, milyen gyönge és szomorú még mindig. – Hát persze, hogy az. Annyira sajnálom, hogy udvariatlanul beszéltem magával, Mr.
Reilly. Nem hittem, hogy maga az, mivel úgy tudtam, Franciaországban van. Meséljen a támadásról. Mikor történt? Jimmy részletesen elmagyarázta, mi történt, és azt is elmondta, hogy Belle majdnem belehalt a vérveszteségbe, és hogy a doktor segített, hogy hazajöhessen hozzá. Miranda összerezzent, és teljesen elborzadt. – De magának vissza kell mennie a seregbe, nem? – kérdezte. – Tudok segíteni valamiben? Nagyon kedvelem Belle-t, és tudom, hogy szomorú lesz, ha maga elmegy. Jimmy látta, hogy a nő komolyan gondolja, amit mond, és tudta, hogy könnyebb lesz visszatérnie Franciaországba abban a tudatban, hogy Belle-nek van itt egy jó barátja, akivel beszélgetni tud. – Holnap kell visszamennem – mondta. – Belle biztos nagyon örülne, ha délután meglátogatná, talán maga fel tudja vidítani. – Megteszek minden tőlem telhetőt – mondta a nő. – És kérem, mondja meg neki, hogy sokat gondolok rá, és magyarázza el neki, hogy nem is tudtam a támadásról, amíg nem találkoztam magával. – Természetesen, Miss Forbes-Alton. Nagyra fogja értékelni a kedvességét, akárcsak én. Van egy oldalajtó a vendéglőben; nem kell keresztülmennie az ivón. – Kettő körül ott leszek – mondta a nő. – Vigyázzon magára Franciaországban. Belle-nek egy darabban lesz szüksége magára. Jimmy ekkor elmosolyodott. Már értette, miért kedveli Belle ezt a nőt; elsőre kissé nyers, de kedvesen bánik az ismerőseivel.
Este hatkor Jimmy próbálta rávenni Belle-t, hogy egyen valamit. – Rajta, még egy falatot – mondta, és egy falat halas pitét tartott a felesége szája elé. Belle fölsóhajtott, engedelmesen kinyitotta a száját, és hagyta, hogy Jimmy megetesse őt. Mog készítette a legízletesebb halas pitét a világon, és normális körülmények között Belle az utolsó morzsáig fölfalta volna, de most nem volt éhes, és pár falat után föladta. Mivel azonban Jimmy másnap reggel indul vissza Franciaországba, tudta, hogy a férje nyugodtabb lesz, ha azt hiszi, hogy ismét rendesen eszik. Férje hazatérése sokat javított Belle állapotán. Smethwick nővér bosszúságára Jimmy az elmúlt két nap java részét Belle ágya mellett töltötte, beszélgetett vele, és fölolvasta neki az újságot. Nagyon fog hiányozni, ha elmegy. Dr. Towle előző este szólt Smethwicknek, hogy a továbbiakban nem lesz rá szükség. Belle és Mog rendkívül megörült, hogy nem kell többé látniuk azt a zsarnok nőszemélyt. – Látod, csak lusta voltál – jelentette ki Jimmy elégedetten, amikor sikerült újabb falatot
belekényszerítenie Belle-be. – Ha nem eszel rendesen, szólok Mognak, hogy hívja vissza az emberevőt. – Tényleg jóllaktam. – Belle eltolta maga elől a tányért. – Nem emésztek fel elég energiát ahhoz, hogy éhes legyek. Majd visszajön az étvágyam, ha már mindennap fölkelhetek. – Az még legalább egy hétbe telik – mondta Jimmy szigorúan, és visszatette a tálcára a tányért. – És akkor is csak egy-két órára kelhetsz föl. – Arról már nem fogsz tudni – incselkedett Belle. – Dehogynem, mindig érezlek, még akkor is, ha távol vagyunk egymástól. Aznap, amikor megtámadtak, nagyon rossz érzés kerített hatalmába. De nem hittem, hogy veled történt valami. – Akkor jobb lesz, ha vigyázok, hogy mit csinálok – mondta Belle hamisan. – Most pedig add ide a vázlatfüzetemet, megpróbálom lerajzolni azt az embert. Jimmy hátradőlt a párnán, amíg Belle rajzolt. Mindig lenyűgözte, ha valaki egyetlen ceruzával képes volt megjeleníteni valamit. Az ő rajzai gyerekesek voltak – csak botlábú, hurkatestű kutyákat és százszorszépeket tudott rajzolni. Rossz volt látni Belle-t sápadtan és gyöngén. A haja már megérett a mosásra, még soha nem látta ennyire fénytelennek, de addig nem lehetett hozzányúlni, amíg meg nem gyógyult a válla. Tudta, hogy Belle minden erejével azon van, hogy elhitesse vele, hogy már jobban van, és testileg valóban gyógyulgatott, ám hiába próbált nevetni vagy incselkedni vele, Jimmy érezte, milyen mélyen érintette a kisbaba elvesztése. Mindennél jobban szeretett volna segíteni neki, hogy elmúljon a gyásza. Amikor hazajött, és elmesélte neki, hogy Miranda másnap meglátogatja, Belle nagyon megörült. – Annyira örülök, hogy megismerkedtetek – mondta. – Elsőre kicsit karót nyeltnek tűnik, de ez csak a neveltetése miatt van. Amint jobban megismered, meglátod, hogy ugyanolyan, mint mi. Ahogy most elnézte Belle-t rajzolás közben, belegondolt abba, hogy egy olyan emberrel kötött elképzelhetetlennek tűnő barátságot, mint Miranda, és eltűnődött, vajon Belle apja úriember volt-e. Belle már tizenöt évesen olyan kifinomult és érzékeny volt, mint a felsőbb osztálybeli emberek. Részben talán azért, mert csecsemőkora óta gondos ellátásban részesült, de elég volt csak egy pillantást vetnie a telivér lovakra ahhoz, hogy tudja, hogy a vérvonal igenis számít. Igaz, hogy Mog gondozta és jó modorra tanította Belle-t, ám göndör fekete haját és gyönyörű kék szemét az apjától örökölhette. Úgy vélte, valószínűleg a tartását és az elbűvölő modorát is az apjának köszönhette. Ha Annie tudja is, hogy ki az apa, márpedig abban a szakmában ezt sosem lehet biztosan tudni, nem valószínű, hogy valaha is elárulná Belle-nek. Mog sem tudta; azt mondta, nem sok
figyelmet szentelt Annie-nek a terhesség utolsó stádiumáig, és amikor egyszer megkérdezte, Annie rámordult, hogy törődjön a maga dolgával. Jimmy annyit tudott Mogtól, hogy Annie egy kis faluban nőtt föl, és az apja asztalos volt. Hiába hordta fenn az orrát, hiába öltözött elegánsan, és adta elő a kifinomult úrinőt, senki sem gondolta, hogy előkelő származású lenne. – Csak ennyi telik tőlem – mondta Belle, és a vázlatfüzet zörgése kizökkentette Jimmyt a gondolatiból. Jimmy elvette a rajzot, és alaposan szemügyre vette, ám egyáltalán nem olyan elvetemült gonosztevőt látott, mint amit várt, csak egy hétköznapi arcot, ami könnyen lehetett egy banktisztviselő vagy egy portás arca is. – Nem erre számítottál? – kérdezte Belle. – Sajnálom, hogy nem rajzolhattam neki baljós sebhelyet vagy üvegszemet, de nagyon hétköznapi fickó volt. Zömök, majdnem teljesen kopasz, úgy száznyolcvan centi magas. Reszelős hangja volt, és amikor közelebb jött, csak akkor láttam, hogy piszkos az ingnyaka és elhanyagolt a szakálla, és megcsapta az orrom a dohos, tömény szag, amit árasztott. Akkor ijedtem meg. – Tudhattam volna a Seven Dialsben töltött éveim alapján, hogy a gazfickók nem küldenek figyelmeztetést – mondta Jimmy elmélázva. – Nagyon jól rajzolsz, Belle. Talán foglalkozhatnál vele komolyabban is. – Úgy érted, a bolt helyett? – kérdezte Belle, és Jimmy észrevette felesége jól ismert, makacs arckifejezését. – Nem feltétlenül – mondta óvatosan. – Nézd, egyetértek Garth bácsival abban, hogy veszélyes egyedül visszamenned. Túl közel van a dombhoz, könnyen kirabolhatnak és elmenekülhetnek anélkül, hogy bárki látná a támadódat. De ha fölvennél egy asszisztenst, nagyobb biztonságban lennél. – Az jelentősen csökkentené a bevételemet – mondta Belle. – Eleinte talán. De ha a megfelelő embert választod, például Mirandát, több időd marad arra, hogy kalapokat készíts. A különleges darabokat megtarthatnád a saját boltodnak, a hétköznapibb kalapokat pedig eladhatnád más boltoknak, mondjuk Lewishamben vagy Greenwichben. – Akkor megengeded, hogy megtartsam a boltot? Jimmy elmosolyodott, amikor látta, hogy Belle-nek felragyog az arca. – A férjed vagyok, nem a főnököd – mondta. – Tudom, hogy a legtöbb férfi azt képzeli, hogy ez a két szerep elválaszthatatlan egymástól, de engem egy varrónő nevelt föl, és neki sem dirigált férfi. Mindig azt mondta, hogy valójában a nők az erősebbik nem. Elég csak rád és Mogra néznem ahhoz, hogy tudjam, igaza volt. Belle megfogta a férje kezét, és megcsókolta.
– De addig nem mehetsz vissza, amíg dr. Towle meg nem engedi – figyelmeztette. – És amíg nem szerzel egy asszisztenst. Belle néhány másodpercig szótlanul nézte a férjét, és legördült egy könnycsepp az arcán. – Most miért sírsz? – kérdezte Jimmy. – Miattad – mondta Belle. – Mert mindig olyan megértő és figyelmes vagy velem. Annyira szerencsés nő vagyok! Jimmy odahajolt hozzá, és megcsókolta. – Reméljük, Garth bácsi nem ragaszkodik hozzá, hogy ő uralkodjon az életünk fölött, mert most lemegyek, és közlöm vele a terveinket. Leviszem a rajzodat is, holnap majd megmutatja a rendőrségnek.
Másnap reggel még sötét volt, amikor megszólalt az ébresztőóra. Jimmy megállította, és elkezdett kikászálódni az ágyból. – Ölelj át még egyszer – mondta Belle álmosan. Jimmy visszafordult hozzá, és óvatosan átkarolta, vigyázva, nehogy megsértse a vállát vagy a bordáit. Belle forró teste szinte beleolvadt az ölelésébe, és ahogy Jimmy beszívta felesége levendulaillatát, teljes szívéből kívánta, bár ne kellene elérnie azt a vonatot. Belle selymes haja az arcát cirógatta, teste puha volt a fehér pamuthálóing alatt, és Jimmynek fogalma sem volt, mikor tarthatja ismét a karjaiban. – Mennem kell – suttogta. – Maradj itt, és feküdj vissza. Nem akarom, hogy megpróbálj lejönni az emeletről – jobb itt elbúcsúznunk. Azzal gyengéden megcsókolta, majd elhúzódott, kimászott az ágyból, és gyertyát gyújtott, hogy föl tudjon öltözni. – Vedd föl azt az új mellényt, amit Mog kötött neked, hideg lesz a hajón – mondta Belle, miközben Jimmy a nadrágját húzta föl. Mog kimosta és kivasalta az egyenruháját, Garth pedig kibokszolta a csizmáját; ezekkel az apró gesztusokkal mutatták ki a szeretetüket. Jimmy azt kívánta, bárcsak kevesebb jelét látná ennek, bárcsak Mog ne várná odalent egy bögre teával, egy csomag szendviccsel az útra, meleg zoknikkal és új sállal a zsákjában. Az ilyen szerető gondoskodás csupán megnehezíti az elválást. Végül befűzte a csizmáját, és odalépett Belle-hez, hogy még egyszer, utoljára megcsókolja. Szerette volna elmondani neki, hogy ha nem térne vissza, szeretné, ha Belle sosem felejtené el, hogy a szerelmének köszönhetően ő volt a legboldogabb férfi a földön. De nem akarta emlékeztetni őt, hogy megölhetik a csatatéren. Saját magát sem kellene erre emlékeztetnie, csak a jövőjükre szabad gondolnia, amikor együtt lesznek a háború után. – Szeretlek – mondta egyszerűen, és betakargatta Belle-t.
Elnézte őt, hogy mindig emlékezzen rá Franciaországban: a párnán szétterülő fekete hajzuhatagra, könnyes kék szemére, és remegő, telt ajkaira. – Nagyon vigyázz magadra, és írj mindennap – mondta gyengéden, majd elfújta a gyertyát, és kiment a szobából. Meg kellett állnia a lépcső tetején, hogy összeszedhesse magát. Itthon csupán egy férj volt, de ha kilép az ajtón, katonaként kell viselkednie, nem szabad félnie és érzelgősen viselkednie.
Később, amikor Belle meghallotta Jimmy távolodó lépteit az utcán, sírva fakadt. Hamarosan az állomásra beérkező vonatot is hallotta, majd a pöfögő hangot, ahogy távolodott, és elvitte a férjét. Mog följött az emeletre, és amint számított rá, benézett a szobájába, Belle azonban úgy tett, mintha aludna, mert tudta, hogy az együttérzésétől csak még rosszabbul érezné magát. Végigsírta az egész reggelt; most, hogy elvesztette a kisbabát, és Jimmy is elment, és talán sosem tér haza, Belle teljesen elcsüggedt. Az sem segített, hogy Mog megpirongatta, amiért nem ette meg a reggelijét és az ebédjét. – Tökéletesen megértem, hogy rosszkedved van, amiért Jimmy elment – mordult rá az asszony. – De attól még nem fog visszatérni, ha nem eszel, te viszont nem fogsz megerősödni. Jobb dolgom is van, mint fölmászkálni hozzád teli tálca étellel, amihez hozzá sem nyúlsz.
Amikor délután kettőkor Belle lépéseket hallott közeledni a folyosón, azt hitte, Mog tér vissza, hogy újabb fejmosást adjon neki, ezért a párnába fúrta az arcát, hogy úgy tegyen, mintha aludna, ám amikor kinyílt az ajtó, meghallotta Miranda hangját. – Jaj, szegény Belle! – kiáltott fel a lány. Belle fölült. Teljesen kiment a fejéből, hogy ma Miranda meglátogatja. Ha nem felejtette volna el, megkérte volna Mogot, hogy küldje el a lányt. De most, hogy itt volt, egy hatalmas csokor melegházi virággal, Belle nem akart bárdolatlanul viselkedni. – Milyen kedves tőled, hogy meglátogattál – mondta gyengén, mert jól tudta, hogy Mog ott áll Miranda mögött, készen arra, hogy rászóljon, ha nem viselkedik hálásan. – Teljesen elborzadtam, amikor Mr. Reilly mesélt a támadásról, annyira sajnálom, ami történt – mondta Miranda. – Sussexben voltam, ezért nem hallottam róla. Bárcsak tehetnék valamit, hogy jobban érezd magad. – Már attól jobban érzem magam, hogy eljöttél hozzám – mondta Belle. – Gyere, ülj le. Nekem hoztad azokat a gyönyörű virágokat?
Mog elmosolyodott, szemmel láthatóan megkönnyebbült, hogy Belle nem viselkedik kínosan. – Hozzak nektek egy kis teát? – kérdezte. – És vízbe teszem a virágot is. Miranda azt felelte, hogy nagyon jólesne egy csésze tea, és odahúzott egy széket Belle ágya mellé. Mog kiment a szobából, és magával vitte a virágokat. – De hiszen te sírtál! – mondta Miranda, miután becsukódott az ajtó. – Érthető, különösen most, hogy Jimmy visszament Franciaországba. Gondolom, úgy érzed, mintha mindent elragadtak volna tőled. – Igen, pontosan ezt érzem – sóhajtott föl Belle. – Nem is tudom, mihez kezdenék, ha még Jimmyt is elveszíteném. Hamarosan kiküldik a frontra, és bár megtanult lőni, azt aligha tanítják meg a férfiaknak, hogyan állítsák meg az ellenség golyóit. – Nekem úgy tűnt, nagyon higgadt és intelligens férfi – mondta Miranda. – És van mihez hazatérnie. Van egy dandártábornok nagybátyám; egyszer azt mondta, hogy veszélyesek az olyan katonák, akiknek nincs vesztenivalójuk. Igaz, hogy nagyon bátrak, de ugyanakkor vakmerőek is. Az olyan férfiak, mint Jimmy, akiknek van vesztenivalójuk, nem vállalnak fölösleges kockázatot, amivel veszélybe sodornák magukat vagy a bajtársaikat, és végül belőlük lesznek a legjobb tisztek. – Ez megnyugtató – mondta Belle, és erőtlenül elmosolyodott. – De most segíts kizökkenteni az önsajnálatból. Meséld el, mivel foglalkoztál! Miranda olyan mozdulattal vetette hátra elegáns selyemsálát, amiből látszott, hogy rengeteg mesélnivalója van. – Hát, bármilyen különösen hangzik, besegítettem egy kis kórházban Sussexben – mondta. – A legtöbb beteg sebesült tiszt, és mivel tudok vezetni, szanatóriumokba fuvaroztam őket, vagy a családjukhoz, amikor már elég jól érezték magukat ahhoz, hogy utazni tudjanak. De nem tartott sokáig, mert valaki felháborodott, hogy egy nő férfimunkát végez. – De hiszen ez nevetséges! – kiáltott föl Belle. – Nyilván a legtöbb férfi, aki vezetni tud, már bevonult. – Úgy tűnik, nem – mondta Miranda komoran. – Persze, én csak önkéntes voltam, és az igazat megvallva szerintem udvariatlanság volt a részükről visszautasítani a segítségemet. Azt mondták, legyek inkább betegápoló, és segítsek a betegek és sebesültek körül, ha már mindenáron csinálni akarok valamit. De utálom, hogy azt képzelik, a nők csak mosdatni és kötözni tudnak. Képzelheted, hogy a kedves mamám szerint egy kifinomult ifjú hölgynek még azt sem lenne szabad csinálnia. Miranda azután elmesélt Belle-nek egy kellemetlen autós epizódot. A sötétben rossz irányba fordult a vidéki úton, és az erdőben beragadt a sárba egy beteggel, aki nem tudott járni.
– Rémisztő volt – mondta. – Ott kellett hagynom a kocsiban, és elgyalogolnom a legközelebbi farmra segítségért. Szakadt az eső, a cipőm és a kabátom teljesen átázott. Amikor végre egy farmerrel visszamentünk traktoron az autóhoz, hogy kihúzzuk a sárból, az az átkozott beteg még rám förmedt, amiért otthagytam gyufa nélkül. Most mondd meg! Ott ült a meleg, száraz ülésen, és panaszkodott, hogy nem tudott rágyújtani, amikor én öt mérföldet gyalogoltam, és átáztam, mint egy kivert kutya! Belle fölnevetett. Miranda kissé zsémbesnek tűnt. A beteg biztos azt hitte, hogy elment a legközelebbi szállodába, és kivett egy szobát éjszakára, róla meg teljesen megfeledkezett. – És most mihez kezdesz? – kérdezte. – Teával kínálod a katonákat, amíg a csapatszállító vonatra várnak? – Tényleg fölkértek, hogy osztogassak teát – mondta Miranda. – De az elviselhetetlen lenne. Naphosszat olyan asszonyok vennének körbe, mint az anyám. Azt nem sokáig viselném. – Eljöhetnél a boltba segíteni, amikor jobban leszek – mondta Belle gondolkodás nélkül. – Jimmy azt mondta, visszamehetek, ha fölveszek valakit magam mellé. Még javasolta is, hogy téged kérjelek meg. Természetesen megfizetném, és szerintem tökéletes lennél. Hisz valóságos divatmodell vagy! Miranda ezüstszürke kosztümöt viselt, hosszú, karcsúsított szoknyával; a test vonalát követő kabát nyaka köré rojtos, ezüstös kék selyemsálat kötött, némi rózsaszínes árnyalattal. Egyszerű, szürke kalapján a sál anyagából készült pánt futott körbe. – Ugye nem mondod komolyan? – kérdezte meglepetten. – Dehogynem – mondta Belle. – Föl kell vennem egy kisegítőt, de sokkal jobb lenne olyasvalaki, akinek van fellépése és megjelenése, mint egy közönséges bolti lány, aki csak a sajtszeleteléshez ért. Miranda fölnevetett. – Jaj, Belle, imádnám, mert odavagyok a kalapokért. Csak a jó ég tudja, mit fog szólni hozzá az anyám. – Mondhatnád neki, hogy csak besegítesz. Állítsd be úgy, mintha irgalmas cselekedet lenne. Mindketten kacagásban törtek ki. Belle elképzelte, amint az impozáns Mrs. Forbes-Alton fölpaprikázódik méltatlankodásában, és úgy beszél a közönséges boltosokról, mintha holmi rágcsálók lennének. – Majd azt mondja: „Ezt nem gondolhatod komolyan, Miranda! Még a végén szüfrazsettnek néznek!” – utánozta Miranda az anyja hangját. – Azt képzeli, hogy minden, ami csak egy kicsit is diverzáns, az emancipáció jele. – Mog nagyon rokonszenvez a szüfrazsettekkel – mondta Belle. – Akárcsak én. Miért ne
szavazhatnának a nők is? – Az igazat megvallva, én is egyetértek – árulta el Miranda. – Ha a nők irányíthatnának, nem lennének háborúk. Jobb dolgunk is van, mint sáncokat ásni és emberekre lövöldözni. – Na és mivel töltenéd az időd, ha bármit megtehetnél a világon? – kérdezte Belle. – Szívesen eltöltenék egy délutánt egy csodálatos szerető karjaiban – mondta Miranda. Váratlan és pikáns válasza visszaröpítette Belle-t a Martha New Orleans-i bordélyházában töltött lusta napok közé. A lányok mindig nagyon kedvesek és nyíltak voltak, és Belle-nek hiányzott a női tréfálkozás. Miranda ugyan nem fogalmazott olyan nyíltan, mint azok a lányok, ám a tény, hogy megbízik Belle-ben annyira, hogy ilyesmit szóba hozzon, egyértelművé tette számára, hogy barátként tekint rá. Miranda a szája elé kapta a kezét. – Jaj, milyen udvariatlanság volt ilyesmit mondanom azok után, amiken keresztülmentél – mondta, és elvörösödött. – Ugyan, dehogy – nevetett föl Belle. – Sokkal jobban fölvidítottál, mint hinnéd. – Komolyan? – Igen, komolyan. Örülök, hogy fesztelenül viselkedsz mellettem. Még mindig nevettek, amikor Mog belépett a tálcával, melyen vázában a virágot, valamint teát és süteményt hozott mindkettejüknek. – Már lentről hallattam a kacarászást – mondta. – Beavattok a tréfába? – Csak Belle egyik vásárlóján nevettünk – mondta Miranda. – Mindketten mulatságosnak találtuk. – Nos, öröm volt hallani – mondta Mog. Letette a tálcát az öltözőasztalra, és a komódra helyezte a vázát. – Magára bízom a többit, Miss Forbes-Alton – mondta, és kiment a szobából. Belle elnevette magát. – Miranda, te ugyanolyan jól hazudsz, mint én – mondta. – Anyám mellett szoktam rá – válaszolta a lány. – Szétrobbanna a dühtől, ha meghallaná, hogy egy szeretőre vágyom. Belle egyszeriben megértette, hogy Miranda miért viselkedett olyan elővigyázatlanul Frankkel. Igaz, hogy naiv volt, amikor megismerkedett a férfival, de korántsem volt olyan törékeny virágszál, mint Belle hitte. Kalandvágyó volt, és csak a tapasztalatlansága miatt tudta kihasználni egy nála jóval gyakorlottabb csábító. Úgy tűnt, sokkal több bennük a közös, mint először hitte. Miranda ötig maradt, és szinte repült az idő beszélgetés közben. Amikor Miranda észrevette, mennyi az idő, és azt mondta, ideje hazaindulnia, hirtelen komolyabbra fordította a szót.
– Tudom, hogy nem kérdeztem, mit érzel a kisbabád elvesztése miatt – mondta, és közelebb hajolt, hogy megcirógassa Belle arcát; halványkék szemében együttérzés tükröződött. – Kérlek, ne hidd, hogy nem érdekel, nagyon is törődöm veled. De azok után, amiket együtt éltünk át, úgy éreztem, nincs jogom ilyesmit kérdezni, mert gondolhatod, hogy semmit sem éreztem a saját kisbabám elvesztésekor. Az őszintesége meghatotta Belle-t. – Pontosan tudom, hogy érted, Miranda. Ugyanezért nem árultam el neked aznap éjjel, hogy várandós vagyok. Mindketten elvesztettük a kisbabánkat, akár szándékosan, akár akaratlanul, és ugyanazt a fájdalmat éljük át. Szerintem nagyon bátor dolog volt tőled, hogy eljöttél meglátogatni; biztos attól féltél, hogy ellened fordultam. De melletted sokkal jobban érzem magam, és reményt adtál nekem, hogy egy nap majd begyógyul a sebem. Ez minden együtt érző szónál többet ér. Miranda gyorsan letörölgette a könnyeit. – Eljöhetek ismét? Tudom, hogy pihenésre van szükséged, hogy visszanyerd az erőd, de mit szólnál, ha holnapután ismét meglátogatnálak? – Az csodálatos lenne – mondta Belle. – És komolyan mondtam, hogy gyere a boltba dolgozni, úgyhogy jobb lesz, ha előre felkészíted rá anyádat. Ezen ismét jót nevettek, és Belle még mindig mosolygott, amikor Miranda kiment a szobából, és lement a lépcsőn.
Nyolcadik fejezet A deptfordi rendőrőrs kihallgatószobájában Broadhead rendőr kivette a mappából Mrs. Reilly rajzát a támadójáról, és megmutatta Wootton őrmesternek. Garth Franklin két nappal ezelőtt hozta be a rajzot a blackheathi rendőrőrsre, és Broadhead nem vesztegette az idejét, egyből biciklire pattant, és az összes hasonló bűntény áldozatát meglátogatta, hogy megmutassa nekik. Egy személyt leszámítva mindenki megerősítette, hogy ez az ember támadta meg őket. Amióta alkalmatlannak minősítették a katonaságra, James Broadhead most először érezte úgy, hogy talán többet segíthet a hazájának, ha a rendőrségen marad. Harmincöt évesen, egyedülálló és bivalyerős férfiként kötelességének érezte, hogy önként jelentkezzen a seregbe. Ám elutasították, mivel hiányzik két ujja a jobb kezéről. Tizenegy éve veszítette el őket, amikor a keze beszorult egy vasgerenda alá, mialatt megpróbált kiszabadítani egy romos épületben rekedt kisfiút. A sorozóbizottság nem hitte, hogy tud lőni. Broadhead szívesen bebizonyította volna nekik az ellenkezőjét – végül is az ujjai elvesztése nem akadályozta a rendőri munkáját sem. Az elutasítás egy időre megkeserítette, és nem érezte magát igazi férfinak, ám az érzést most elnyomta az izgatottság, hogy bizonyítékot talált, hogy Mrs. Reilly támadója más bűntényekért is felelős. – Mit csinált? – kérdezte Wootton, és közelebb vitte a rajzot a lámpafényhez, hogy megnézhesse. Ötvenes férfi volt a képen, markáns állkapoccsal és katonai bajusszal. Broadhead összefoglalta neki a férfi bűntényeit, és közölte, hogy a hasonló támadások többi áldozata is megerősítette, hogy ez a férfi rabolta ki őket. – Ki rajzolta a képet? Rendőr? – Mrs. Reilly készítette, a blackheathi kalapos. Elveszítette a kisbabáját is miatta, és majdnem belehalt. Wootton összevonta a szemöldökét. – Akkor jobb, ha elkapjuk, mielőtt valaki mást is bántana. Ismerős az arca, de nem tudom a nevét. De ha már behoztuk korábban, akkor valaki biztos felismeri. Broadhead boldogan elvigyorodott, mivel a nyomozás szívügyévé vált. Ő volt az első rendőrtiszt, aki kiérkezett a helyszínre, és elborzadt, hogy az asszonyt, akit már oly régóta csodált a távolból, ilyen durván bántalmazták. A Railwaybe járt inni, és Jimmy Reillyt is megbecsülte, s nagyon szerette volna a felesége támadóját rács mögött látni. – Ki tudná deríteni most? – kérdezte Woottontól. – Minél előbb kapjuk el azt a patkányt, annál jobb.
Wootton kiment, hogy beszéljen a többi rendőrrel, és húsz percig vissza sem jött. Amíg Broadhead egyedül várakozott a kihallgatóteremben, hökkenten hallgatta az épület lármáját. A blackheathi rendőrőrs általában nagyon csöndes hely volt, a szombat estéket kivéve, amikor bevitték a verekedő részegeket. Most viszont hétköznap dél volt, és egy asszony teli torokból üvöltött, valaki más egy cellaajtón dobolt, szünet nélkül csapkodták az ajtókat, és kétpercenként kiáltozás és káromkodás tört ki. Egyszer volt valami dulakodás is az ajtó előtt, és egy férfi hangosan bizonygatta, hogy nem ő volt. Wootton elégedett arckifejezéssel tért vissza. – Igen, itt van a körzetünkben. Archie Newboldnak hívják, de nincs állandó lakhelye. Állítólag néhány éve kigolyózták a hadseregből, azóta többször is behoztuk verekedésért, részegségért és rendzavarásért. Broadhead bólintott. – Tehát, mikor kapjuk el? – Nincs itt semmiféle „mi” – mondta a feljebbvaló férfi élesen. – A mi körzetünkben van, mi hozzuk be. Maga visszamehet a kellemes Blackheathbe; majd tudatjuk, ha elfogtuk. Broadhead úgy érezte, mintha arcul ütötték volna. – De uram, én dolgozom az ügyön. Én akartam behozni. Wootton mélyen a szemébe nézett, mielőtt válaszolt. – Ha itt akar elfogni egy bűnözőt, ismernie kell a környéket is. Rengeteg itt a szűk, sötét sikátor, öreg raktárépület, ópiumbarlang, bordély és túlzsúfolt bérház, melynek egy szobájában tíz ember lakik, mocskos koszfészkek, ahol a nők ugyanolyan romlottak, mint a férfiak, és a gyerekek követik a példájukat. Maga csak visszatartana minket. Keménynek látszik, de az itt nem elég, ugyanolyan ravasznak kell lennünk, mint ők. Broadhead utálta, hogy a rendőri munkája csupán elkódorgott kutyák megkereséséből és idős hölgyek kísérgetéséből állt, de tudta, hogy jobb, ha nem vitatkozik egy rangidős tiszttel. Wootton különben is úgy festett, mint aki meg tudja nehezíteni az életét, ha magára haragítja. – Hát, tudja, hol talál meg, ha mégis segítségre lenne szüksége – mondta. – A rajzot visszaviszem magammal, szükség lesz rá bizonyíték gyanánt. Wootton ismét a rajzra pillantott. – Nagyon jó a kép. Azon tűnődöm, vajon a hölgy le tudna-e rajzolni valakit, akit leírnak neki. Az jelentősen megkönnyítené a bűnözők elfogását. – Közvetítem neki a dicséretet, de nem tudom elképzelni, hogy ilyesmivel akarná tölteni az idejét, különösen azok után, amiken keresztülment – felelte Broadhead. – Most megyek; sok szerencsét Newbold elfogásához!
November utolsó hetében Belle a támadás óta most először ment el a boltba. Mog elkísérte, és Miranda azt ígérte, hogy ott találkoznak. – Kicsit dohos szag van idebent – mondta Mog, amikor kinyitotta az ajtót, és fölkapcsolta a világítást. – De az gyorsan elillan, ha befűtünk. Belle tétován belépett, és meglepődött, hogy minden ugyanolyan volt, mint a támadás előtt. Tudta, hogy Mog és Garth kicserélte az állótükröt, és eltávolította a törött holmikat, mégis arra számított, hogy marad valami bizonyítéka az utolsó itt töltött délutánnak. Tudta, hogy hálásnak kellene lennie, amiért nem maradt semmi emlékeztető, és izgatottnak, hogy visszatérhet szeretett boltjába. Ám az igazat megvallva nem szívesen volt itt. Sem most, sem később. Nem arról volt szó, hogy félt volna. Egyszerűen úgy érezte, elmúlt a késztetés, ami hajtotta, hogy megszerezze a boltot, és keményen dolgozzon érte. Úgy érezte, többé képtelen órákon át kalapokat tervezni és készíteni. Ahhoz sem volt kedve, hogy naphosszat a boltban ácsorogjon, amíg a hölgyek felpróbálgatják a kalapjait, és arról fecsegnek, hogy hol akarják viselni őket. Átérezte a helyzet iróniáját. Nagy erőfeszítésbe került meggyőzni Mogot, Jimmyt és Gartht, hogy szüksége van a boltra, és most, hogy ők elfogadták, nem akarja többé. De már nem hátrálhatott meg, különösen azok után nem, hogy hirtelen ötlettől vezérelve munkát kínált Mirandának. – Új készletet kell fölhalmoznod, és meg kell változtatnod a kirakat kínálatát, hogy az emberek lássák, mennyire örülsz, hogy visszatérhetsz – mondta Mog. Belle-nek már majdnem kicsúszott a száján, hogy sosem fog örülni a visszatérésnek, ám még idejében észbe kapott, mivel tudta, hogy ha elárulná Mognak, hogyan érez, az asszony aggódni kezdene. – Karácsony előtt nem fog menni – nyögte ki Belle. – Újévig még várok. A teste meggyógyult ugyan, de a szikra mintha kihunyt volna a bensőjében. Sokszor olyan szomorúnak és melankolikusnak érezte magát, hogy fölment a szobájába, és Mognak azt mondta, csak olvasni akar. Ám meg sem próbált kinyitni egy könyvet, csak feküdt az ágyon, és a mennyezetet bámulta, reményvesztetten és vigasztalhatatlanul. – Okos ötlet – mondta Mog, anélkül, hogy hátrafordult volna. Egy vörös bársonykalapot igazgatott az állványon, mintha az számítana bármit is. – Nincs elég időd ahhoz, hogy elegendő kalapot halmozz föl, és az újranyitásnak meg kell adni a módját. Miranda még különben is a teás standnál segédkezik. Abban a pillanatban meg is érkezett Miranda; már odakintről integetett. Belle örült, hogy a lány eltereli a gondolatait, és ajtót nyitott, hogy megölelje barátnőjét. Miranda rendszeres látogatásai nélkül Belle teljesen összeomlott volna az elmúlt néhány
hét alatt. A lány sosem faggatózott; ha Belle rosszkedvű volt, egyszerűen elfogadta. Ha szomorú volt, átölelte, és fölajánlotta, hogy megfésüli a haját, vagy elhívta sétálni. Sok mulatságos történetet mesélt a hölgyekről, akikkel együtt dolgozik a Charing Cross pályaudvar teás standján. Belle csak annak köszönhetően tudta átvészelni a nehéz napokat, hogy Miranda bármikor meg tudta őt nevettetni. – Olyan izgatott vagyok – mondta Miranda kifulladva, majd észrevett egy éjkék kalapot az egyik állványon, és rávetette magát. – Jaj, de bájos! – ámuldozott, és lekapta saját barna filckalapját, hogy fölpróbálhassa. Aztán pózolni kezdett a tükör előtt, beszívta az orcáit, és lebiggyesztette az ajkát. – Hogy nem vettem észre eddig? Pont illik hozzám. Mint mindig, most is sikerült megnevettetnie Belle-t. A kék kalap egy kicsit csacska volt, csupa tüll és bársonyvirág, egy elegáns szálloda délutáni teájához illett, és tökéletesen mutatott Miranda szőke haján. – Szerintem anyád azt mondaná, hogy nem fogja melegen tartani a fejed – mondta. – Kit érdekel, amikor olyan csinos és mulatságos? – felelte Miranda. – Olyan ügyes vagy, Belle! Remélem, én is megtanulok készíteni valami kalapra hasonlító holmit, amíg itt leszek. Belle-nek bűntudata támadt, amikor rádöbbent, mennyire komolyan vette Miranda a munkaajánlatát. Nyilván túlteszi magát a csalódottságán, ha Belle elmagyarázza neki az érzéseit, most viszont olyan csinosan áll neki az a kalap, az arca pedig úgy ragyog az új kezdet miatti izgatottságtól, hogy Belle képtelen volt kilyukasztani a léggömböt. Miután Mog elment, hogy bevásároljon, Belle és Miranda pedig megígérte neki, hogy visszamennek a vendéglőbe, amint befejezték a sertepertélést, Miranda körbejárta a boltot, és fölpróbálgatta a kalapokat, mindegyikben más személyt játszott, és arról beszélt, milyen alkalomra fogja fölvenni a fejfedőt. Amikor fölvett egy egyszerű, tengerészkék, harangszabású nemezkalapot, ápolónői állásra jelentkező vidéki lánnyá vedlett át. – Mindent tudok a gyerkőcökről – mondta erős, falusi akcentussal. – Tudják, tíz gyerekből én vagyok a legidősebb, és az anyám nem veti meg az itókát, ezért én vigyázok a porontyokra. Szerintem nem szabad szíjjal ütni a kicsinyeket, még akkor se, ha rossz fát tettek a tűzre, elég egy jókora nyakleves, aztán be kell zárni őket a szenespincébe. Belle elnevette magát, mert Miranda arckifejezése egy utálatos tanárára emlékeztette az iskolából, aki rendszeresen megbotozta a gyerekeket. Mindketten megriadtak, amikor valaki kopogott az ajtón. Miranda bűnbánóan kapta le a kalapot a fejéről. – Egy rendőr van odakint – mondta. Belle fölállt.
– Broadhead rendőr az, akiről már meséltem neked. Ajtót nyitott, és behívta a férfit. Bár nem sokra emlékezett a támadás után, miután a rendőr többször is meglátogatta otthon, Belle megkedvelte a férfit. – Mi szél hozta? – kérdezte. – Elfogták és letartóztatták a támadóját – mondta a férfi sugárzó arccal. – Ma hajnalban kapták el Deptfordban. Holnap bíróság elé állítják, de a tárgyalásig előzetes letartóztatásban marad. Egyelőre a bíróságtól függ, hogy karácsony előtt ki tudják-e tűzni a tárgyalást. Belle-nek hatalmas kő esett le a szívéről. – Ez igazán jó hír – mondta. – A tudattól, hogy többé senkit sem bánthat, nagyobb biztonságban fogjuk érezni magunkat a többi boltossal. A rendőr bólintott. – Összefutottam Mrs. Franklinnel az utcán, ő mondta, hogy itt találom. Örömmel látom, hogy már fölkelt és jobban van. Szörnyű dolgokon ment keresztül, különösen így, hogy a férje távol van. Belle bemutatta neki Mirandát, és elmagyarázta, hogy ő lesz az asszisztense a boltban. – Jimmyt a nyugati frontra vezényelték – tette hozzá. – Legalábbis ezt hallottam legutóbb. Csak a jó ég tudja, mikor tér vissza hozzánk. – És még azt állították, hogy karácsonyra vége lesz! – mondta Broadhead. Zavartan viselkedett, mintha mondani akarna még valamit, de nem tudná kinyögni. – El kell mennem holnap a bíróságra? – kérdezte Belle, hogy megtörje a zavart csöndet. – Nem, dehogy, ez csupán előzetes meghallgatás. Az ügyész ismertetni fogja a bíróval az ügyet. – Akkor tehát majd szól, ha szükség lesz rám is? – kérdezte Belle. – Természetesen – mosolyodott el a férfi. – Most mennem kell, csak szólni akartam, hogy a rajza nélkül sosem tudtuk volna őt elfogni. Maga igazán tehetséges. És csodálatosak a kalapjai is. – Köszönöm, nagyon kedves – mondta Belle. – És igazán örülök, hogy elfogták az emberüket.
Miután Broadhead elment, Miranda kajánul vigyorogva a falnak dőlt, és Belle-t nézte. – Mi az? – kérdezte Belle. – Tetszel neki – mondta Miranda. – Eredj már! – vágott vissza Belle. – Le sem tudta venni rólad a szemét! Lefogadom, hogy hallotta, hogy Párizsban éltél, és egy kis olálában reménykedik.
Belle játékosan megfenyegette Mirandát. – Miranda, neked aztán mocskos a fantáziád!
Miranda észrevétele nagyon is helytálló volt, mivel James Broadheadnek egész úton visszafelé a rendőrőrse Belle-en járt az esze. Amikor megnyitotta a boltot Tranquil Vale-ben, híre ment a környéken, és még a rendőrőrsön is hallottak róla. Már a szépsége is elegendő volt ahhoz, hogy feltűnést keltsen, ám volt valami az elegáns, nőies üzletben, ami mindenki kíváncsiságát fölkeltette, férfiét és nőét egyaránt. Valahányszor James elment a bolt előtt, nem tudta megállni, hogy be ne lessen a kirakaton keresztül. Hallotta a pletykát, hogy Belle francia, és még arra is célozgattak, hogy könnyűvérű. Ám a pletyka elhalt, amikor kiderült, hogy Franciaországban tanulta ki a kalaposmesterséget, és Jimmy jegyese, aki a nagybátyjával a Railwayt vezeti. James azonban addig a napig nem is beszélt Belle-lel, amíg meg nem támadták. Csupán a bolt ablakában látta őt. Néha egy vásárlót szolgált ki, máskor pedig egy széken ülve varrt vagy írogatott. Jamest azonban mindig szíven ütötte sötét, fényes haja, elefántcsont bőre és karcsú, formás alakja. Éppen a templom környékén járt, amikor összeházasodtak Jimmyvel, és amikor kilépett a templomból, Jamesnek a lélegzete is elállt. Ragyogóan festett a krémszínű selyemruhában és habos fátyolban. Belle Jimmyre nézett, épp együtt nevettek valamin, James szívébe pedig belehasított a féltékenység. Őrá még soha egyetlen nő sem nézett így. Puszta véletlen volt, hogy ő érkezett elsőként a támadás helyszínére. Éppen előző nap változott az őrjárat útvonala, és ha még mindig a régi utat járta volna, akkor Lee Green felé ment volna, nem pedig fölfelé Tranquil Vale-be. Stokes, a suszter, aki segítségért indult, valaki mást talált volna helyette. Belle a földön feküdt, s véres volt mögötte a fal. James addig nem is tudta, hogy állapotos, ám ahogy Belle a földre zuhant, láthatóvá vált a hasa körvonala, és egyik kezét még mindig védelmezőn rajta tartotta, ami mélyen meghatotta a férfit. Miután megérkezett az orvos, James fölrohant a dombra a támadó után, és ha akkor megtalálja, kitépi a szívét. Azóta háromszor látogatta meg Belle-t. Először a támadás utáni napon, hogy fölvegye a vallomását. Belle sápadt volt, kimerült és levert, mégis minden tőle telhetőt megtett, hogy fel tudja idézni a lehető legtöbb részletet a tettesről. Aztán James megtudta, hogy Belle elveszítette a kisbabáját, és egy ideig életveszélyben volt. Végül azonban szerencsére fölépült, és James következő látogatásain már egyre jobb színben volt. Hiába ment keresztül annyi mindenen, Belle mégsem siránkozott, sőt, mintha türelmetlenül várta volna, hogy James kérdései véget érjenek, hogy ő is kikérdezhesse a férfit
magáról. Az emberek mindig rápillantottak a hiányzó ujjaira, majd gyorsan elfordították a tekintetüket, mintha undorodnának a látványtól. Belle azonban nyíltan rákérdezett, hogy mi történt, és mennyi ideig tartott, amíg meggyógyult a keze. Megkérdezte, milyen sérüléseket szenvedett a kisfiú, akit kiszabadított, majd azt mondta, az anyja igazán hálás lehet, amiért megmentette a kisfiát. James aznap, ahogy kilépett a Railwayből, úgy érezte, büszke lehet hiányzó ujjaira, ahelyett, hogy takargatná őket. Ma el akarta mondani neki, mennyire örül annak, hogy már jobban van, de kék szeme, hosszú, sötét pillái és telt ajkai látványa megbénították. James azt kívánta, bárcsak könnyebben menne neki az udvarias társalgás, akkor talán hosszabban elbeszélgethettek volna. Szívesen megnézegetné az összes kalapját, fölsöpörné neki a padlót, és lemosná az ablakokat, bármire hajlandó lenne, hogy a közelében maradhasson. Ám Belle barátnője is ott volt, és Jamesnek semmi más nem jutott az eszébe. Nagyon örült annak, hogy elfogták a támadót, és büszke volt a felettesei dicséretére. Talán még elő is léptetik, ami tökéletes befejezése lenne a dolgoknak. Egyelőre viszont abba kell hagynia az álmodozást. Végtére is Belle férjes asszony.
Nem James Broadhead volt az egyetlen férfi, akinek Belle körül forogtak a gondolatai. Jimmy is rá gondolt – ez volt az egyetlen dolog, ami egy kis melegséget tudott csalni a szívébe. A menetelés az etaples-i kiképzőtáborból Franciaországon át kínszenvedés volt. A francia utak göröngyösek voltak, és nehezen esett rajtuk a járás, különösen azokban a nehéz katonai Amma csizmákban, amelyeket még be sem törtek. Jimmy lába is felhólyagosodott – akkora hólyag nőtt a sarkára, mint egy félkoronás –, más férfiak azonban még rosszabbul jártak: vérzett a lábuk, és úgy bicegtek, mint a vénemberek. Antwerpen elesett, és rengeteg ember menekült az ellenkező irányba a németek elől. Néhányan kézikocsikat vagy babakocsikat toltak maguk előtt, magasan megrakodva a személyes holmijukkal. Jimmy látott egy szekeret, amelyre bútorokat halmoztak föl, és a tetején széken egy öregasszony ült. Mások kétrét görnyedtek a vállukra nehezedő súly alatt. Riadt szemű asszonyokat látott, tejet és kenyeret kunyeráló gyerekekkel a karjukon, és rengeteg gyereket meg csüggedt, szánni való idős embert. Ők maguk sem tudták, hová mennek, és miből fognak megélni. Jimmyt a juhokra emlékeztették, ők is vakon követték az előttük menetelő embert. November elejétől megállás nélkül szakadt az eső, és most már havazott is. Nem lenne elviselhetetlen, ha minden este száraz szállást és meleg ételt kapnának, és meg tudnák szárítani rendesen a ruhájukat, hogy másnap frissen folytathassák az utat. Ehelyett azonban
még örülhettek, ha sikerült egy istállóban tölteniük az éjszakát – még sátraik se voltak, mint a többi ezrednek. Gyakran éjszakáztak a szabad ég alatt, vacogtak a vízhatlan kabátban, és hideg marhahúskonzervet ettek. Ma este, amikor Belle-re gondolt, Jimmy egy istállóban volt, és ahogy végignézett a többi férfin, akikkel együtt képezték ki Etaples-ban, amint összebújva próbálnak aludni a szalmán, eltűnődött, vajon hányan jutnak el egyáltalán a frontra. Sokan csúnyán köhögtek, voltak, akik folyton kijárkáltak, mert vizelniük kellett, és ma összeesett az egyikük, azt mondták, tüdőgyulladást kapott. Többnyire banktisztviselők, bolti segédek és gyári munkások voltak, meg volt köztük néhány tanár is; egyikük sem volt hozzászokva a szabadban való élethez. Az etaples-i kiképzés ugyan szívósabbá tette őket, ám a hosszú meneteléstől apránként annyira legyengültek, hogy hamarosan többtucatnyian súlyos betegek lehetnek. Jimmy úgy érezte, ő még tartja magát, de ő tizenhat éves kora óta nehéz hordókat cipelt mindenféle időjárásban, és mindig sokáig dolgozott. Ráadásul több réteg meleg gyapjúalsó volt az egyenruhája alatt. Amikor azonban dideregve lefeküdt, csak arra tudott gondolni, mi jöhet még. Hallotta, hogy a rossz idő miatt tűzszünet alakult ki a fronton, Brunskill kapitány azonban azt mondta, ne higgyék, hogy tétlenül maradnak majd, mivel a Brit Expedíciós Hadsereg által kiásott lövészárkok és sáncok, melyekkel kezdetben a német tüzérségtől védték magukat, nagyon rossz állapotban vannak. Az lesz a dolguk, hogy megjavítsák és kiterjesszék a lövészárkokat. Jimmy már megbánta, hogy olyan elhamarkodottan vonult be. Most már tudta, hogy a németeknek félelmetes hadseregük van, és úgy hallotta, hogy a brit erők nagy részét már megtizedelték Monsnál, valamint az úgynevezett „versenyfutásban a tengerhez”. Azok a férfiak hivatásos katonák voltak, talán kevesebben lehettek a franciáknál, de szívósak voltak, és alapos kiképzésben részesültek. Angliának már csak Kitchener serege maradt, egy szedettvedett csapat fiatal kölyök, akik a dicsőség ígéretében hagyták el az otthonukat. Jimmy semmit sem látott a sötét istállóban – a tüzet, amit korábban gyújtottak odakint, már rég eloltotta az eső –, de hallotta a szipogást, horkolást és köhögést, és eltűnődött, vajon hány férfi sírdogál hangtalanul, azt kívánva, bár ne dőltek volna be a patriotizmusnak, és ne követték volna önként jelentkező barátaikat. De most már itt voltak, és néhány nap múlva kint lesznek a fronton. Már csak súlyos sérültként térhetnek haza; még a halottaikat is itt temetik el.
Kilencedik fejezet Broadhead rendőr keresztülfurakodott a lewishami bíróság előcsarnokában összegyűlt tömegen, hogy utolérje Belle-t és Mogot, mielőtt hazamennek. – Csak meg akartam köszönni, hogy ma eljött tanúskodni – mondta Belle-nek. – Nem lehetett könnyű. Belle erőtlenül mosolyodott el. Valóban nehéz volt kint várni, hogy behívják a tárgyalóterembe szemtanúként, a koszos, mocskos emberek közé, akik bűzlenek, és vészjóslóan merednek rá. Kikérdezték a rablásról, és hogy milyen sérüléseket szenvedett, és ami még rosszabb, el kellett mondania a bíróságnak azt is, hogy elvetélt. Broadhead rendőr azonban nagyon kedvesen bánt vele, és Belle nem akarta, hogy a férfi úgy érezze, hogy súlyosbította a szenvedését. – Megkönnyebbültem, hogy vége, és hogy néhány évig még biztosan nem rabol ki és nem bántalmaz senki mást – felelte. – Köszönöm, hogy bíróság elé állította. Archie Newboldot bűnösnek találták hét rendbeli erőszakos rablásban, és tíz év börtönbüntetésre ítélték. Belle csupán egy tanú volt a sok közül, a bíró azonban kiemelt dicséretben részesítette a rajza miatt Newboldról, aminek következtében a vádlottak padján ülő férfi olyan fenyegetően meredt rá, hogy megijesztette őt. Január közepe volt, és havazott odakint. A csontig hatoló hidegben Belle teljesen átfagyott és kimerült, de nem csak a tárgyalás miatt. A minap olvasott az újságban a zeppelines bombatámadásokról Yarmouthban és King’s Lynnben, melyekben huszonnyolc ember vesztette életét, és további hatvanan megsérültek. Ehhez pedig hozzáadódott a háborúban elesettek növekvő száma. Belle úgy érezte, az Anglia fölött gyülekező sötét fellegek nem tűnnek el egyhamar. – Meghívhatom mindkettejüket egy csésze teára? – kérdezte Broadhead, mintha megérezte volna Belle érzéseit. – Ez nagyon kedves magától – felelte Belle. – De azt hiszem, jobb lesz, ha ebben a hóban inkább hazasietünk. – Az kicsoda? – kérdezte Mog a rendőrt, és egy magas, keszeg férfi felé intett, aki sötét kabátot és puhakalapot viselt. A kijárat mellett állt a falnak támaszkodva, és őket nézte. – Nagy érdeklődéssel bámul minket. Már a tárgyaláson észrevettem. Broadhead a férfira pillantott. – Gondolom, riporter. Valószínűleg abban reménykedik, hogy beszélhet magukkal. Ha szeretnék, kikísérem magukat a kocsijukhoz; akkor nem meri zargatni magukat. Belle eddig észre sem vette a férfit, és mivel senkivel sem akart beszélni, belekarolt Mogba,
és hagyta, hogy Broadhead kikísérje őket az épületből. Ám ahogy elindultak lefelé a lépcsőn, a magas férfi útjukat állta. – Miss Cooper, nemdebár? – kérdezte, és kezet nyújtott Belle-nek. Belle szívverése kis híján megállt a leánykori neve hallatán. Megtántorodott, és Mogra pillantott segítségért. – Tudom, hogy most Mrs. Reillynek hívják, de valaha Belle Cooper volt, igaz? – kérdezte simulékony és tudálékos hangon, sárgásbarna szeme pedig kíváncsian csillogott. Belle ösztönösen tudta, hogy a férfi összekapcsolja őt John Kenttel, aki annak idején elrabolta és eladta egy bordélyháznak, mert szemtanúja volt annak, hogy megölte az egyik lányt az anyja házában. Kentet felakasztották, mielőtt összeházasodott Jimmyvel, Belle pedig azt hitte, hogy ha Blackheathbe költözik, a múlt feledésbe merül. Ám értelmetlen lenne letagadni a Cooper nevet, azzal azt sugallná, hogy rejtegetnivalója van. – A leánykori nevem valóban Cooper – mondta, és próbálta leplezni az idegességét. – Talán ismerjük egymást? – Broadhead rendőr kocsit hívott nekünk – mondta Mog, és megszorította Belle karját, hogy jelezze: jobb, ha gyorsan továbbállnak. – Mennünk kell, nem várakoztathatjuk meg ebben a hidegben. – Blessard – mondta a férfi, továbbra is Belle felé nyújtva a kezét. – Frank Blessard a Krónikától. Nem, még nem találkoztunk, de... Belle félbeszakította azzal, hogy megrázta a kezét. – Örültem a szerencsének, Mr. Blessard, de most sietnünk kell. Ahogy Moggal lesiettek a lépcsőn, tudta, hogy a férfi követi őket abban a reményben, hogy szóra bírhatja, Belle azonban még csak pillantásra sem méltatta, és megkérdezte Broadheadet, hogy van-e kedve velük tartani a kocsin. – Igazán kedves magától. Villamossal mentem volna – felelte a férfi, és sugárzott az arca az örömtől. – De ha nem bánják, magukkal sokkal gyorsabban visszaérek.
– Az az ember, Blessard, aki megszólított, azt mondta, a Krónikától jött – mondta Belle Broadheadnek a kocsiban. – Nem ismerem azt a lapot. Maga? A rendőr elfintorodott. – Szennylap. Ügyesen tette, hogy lerázta, a szaftos részletek érdekelték. Ha megint megkörnyékezné, küldje el. Nincs türelmem az efféle sakálokhoz; kiszemelnek maguknak egy ügyet, és ha nem elég szenzációs a sztori, akkor kitalálnak egyet. Mire visszaértek Blackheathbe, a hóesésből havas eső lett, és miután Belle kifizette a kocsist, elköszönt a rendőrtől, és besiettek Moggal a házba.
Garth a konyhában várta őket. – Jól ment? – kiáltott ki nekik, miközben levették a kinti ruháikat és a csizmájukat. – Föltettem a teavizet. Hány évet kapott a patkány? Belle és Mog bement Garthhoz a konyhába, és a tűzhelyhez léptek, hogy fölmelegítsék a kezüket. Mog elmesélte Garthnak az ítéletet. – De Belle egy kicsit zaklatott, mert egy újságíró Cooper néven szólította. – Emiatt ne aggódj – mondta Garth, és nagy kezét Belle vállára tette. – A lánykori neved nem titok. Sokan tudják errefelé, hónapokig laktál itt, mielőtt hozzámentél Jimmyhez. – Ez igaz, de miért szólítana pont Coopernek, amikor a tárgyaláson Reillynek neveztek? És volt benne valami alattomos – mondta Belle, és Garth széles mellkasának dőlt vigaszért. – Szerintem ott volt Kent tárgyalásán. Garth átölelte a lányt. – Ugyan már, emiatt nem kell aggódnod. Soha semmi rosszat nem mondtak rólad azon a tárgyaláson. Szerintem csak az izgatta, hogy megint egy rossz ember áldozata lettél. Ilyen a kíváncsiság, nem igaz? – Hát persze – vágta rá Mog határozottan. – Olyan csinos vagy meg minden, a férjed a fronton, te meg olyan okos vagy, hogy lerajzoltad azt a gonosztevőt. Kérdezd csak meg Noaht, biztos volt idő, amikor bármit megadott volna egy ilyen jó kis sztoriért. – Talán nem ártana fölhívnom Noah-t – mondta Belle, és Garthról Mogra nézett. – Tudjátok, tanácsért. Van egy olyan érzésem, hogy nem most láttam utoljára ezt az embert, és tudnom kell, hogyan bánjak vele, ha ismét felbukkan. – Mintha nem aggódnál már így is eleget Jimmy miatt – mondta Mog. Belle jól tudta, hogy Mog hajlamos túlzásba vinni az idegeskedést, ezért úgy döntött, jobb lesz, ha megnyugtatja. – Miatta nem aggódom, Jimmy tényleg jól van, csak panaszkodik a leveleiben, hogy hiányzunk neki és utálja a hideg, nyirkos időt – mondta könnyedén. – Azt írta, az ő lába közel sincs olyan rossz állapotban, mint a többi férfié. És ha nekünk nem panaszkodhat, akkor mégis kinek? Valójában Belle nagyon is aggódott Jimmyért, mert kiérezte férje nyomorúságát az utolsó levél sorai közül. Azt írta, elment az orvosi tiszthez, mert gangrénás lett a lába, de hozzátette, hogy az övé közel sem volt olyan rossz, mint a többieké, ezért nem is küldték kórházba, mint másokat. Azt írta, szerencse, hogy Mog annyi meleg gyapjúzoknit kötött neki, mert gyakran tudja váltogatni őket, csak a száradás nehéz. Belle tudta, hogy a gangrénát az okozza, ha sokáig vízben állnak. Beleborzongott, hogy milyen szörnyű körülmények közt élnek és harcolnak odaát a katonák. A katonalét telis-tele volt igazságtalanságokkal. Ha csatában sebesülnek meg, katonai
nyugdíjat kapnak, de ha rokkantak lesznek, vagy megbetegednek az életkörülmények miatt, semmit sem kapnak. Jimmy a levelében tréfálni próbált, hogy az egyetlen esélye a hazatérésre a Blighty{1} jegy. Ezen súlyos sérülést értett, vagy olyan betegséget, amit a fronton nem tudnak ellátni. Azt mondta, egy ember az ezredéből lábon lőtte magát, majd azt hazudta, hogy baleset történt, amikor a fegyverét tisztította. Egy másik a lövészárok fölött integetett, abban a reményben, hogy a németek lelövik. Belle nem hitte, hogy Jimmy megemlítene ilyesmit, ha nem játszott volna el ő maga is a gondolattal, hogy valami hasonlót tegyen. Arról is mesélt, hogy elküldték éjszakai őrjáratra a „senki földjére”, felderítésre, és az egyik éjjel a németek jelzőfényeket lőttek föl, ő pedig mozdulatlanná dermedt, mint egy riadt nyuszi, ahelyett hogy a földre vetette volna magát. Aztán azzal tréfálkozott, hogy a németek még arra sem méltatják, hogy lelőjék. Belle azonban felfogta, hogy nincs ebben semmi vicces; Jimmy nyilvánvalóan halálra rémült. S mintha ez nem lenne már önmagában is elég szörnyű, abba még rosszabb volt belegondolni, hogy Jimmy ezt be sem merte ismerni, mert nem akarta, hogy gyávának tartsák. Belle nem győzött szörnyülködni azon, hogy a legtöbb ember dicsőíti a háborút. Eltűnődött, vajon akkor is ugyanígy éreznének-e, ha elveszítenék a szerettüket. Az újságok felváltva írtak a német rémtettekről, gyerekgyilkosságokról, nemi erőszakról és a hadifoglyok kínzásáról, miközben ujjongva győzködték az olvasókat, hogy a szövetséges erők győzedelmeskedni fognak az iszonyatos veszteségeik ellenére. Mivel a katonáknak megtiltották, hogy megírják, hol vannak pontosan, és nem tudták megmondani, hogy áll a háború, még ha tudták volna is, senki sem volt biztos abban, hogy mi folyik odaát.
– Jól vagy, Belle? Belle-t Mog hangja zökkentette ki az álmodozásból, és halványan elmosolyodott. – Persze, jól vagyok. Azt hiszem, fölmegyek, befűtök a nappaliban, és írok egy levelet Jimmynek. Biztos szeretné hallani, hogy ment a mai nap. – Ne rágódj többet azon a riporteren – mondta Mog. – Mire végignézi a többi mai tárgyalást, meg is feledkezik rólad.
Belle megírta a levelét Jimmynek. Blessardot nem említette benne, csak a többi szemtanút és a tárgyalás kimenetelét. Megírta azt is, hogy havazott, de már csak havas eső esik, és hogy egy héten belül újra megnyitja a boltot. Sikerült elegáns szőrmekalapokat és hozzájuk illő kézmelegítőket beszereznie, melyeket el tud adni addig, amíg meg nem tervezi és el nem
készíti a tavaszi kollekciót. Mint mindig, a levelet most is megtöltötte az otthoni élet apró részleteivel, hogy mennyire aggódnak Jimmyért Moggal és Garthszal, és hogy mennyire hiányzik neki. A levél aljára ezúttal egy bírói parókát viselő malacot rajzolt, mivel reggel észrevette, hogy a bírónak malacszerű arca volt, apró sötét szemekkel és malacorral. Egy másik papíron lerajzolta Blessardot is, amilyennek az emlékezetében látta a férfit. Csontos arca volt, rossz bőre, vékony ajka, és apró, világosbarna bajusza, Belle azonban nem emlékezett a szemére, csak a ravasz csillogására. Talán a múlt kísérti?
Hat héttel a tárgyalás után, délután négy óra körül Belle barna szőrmekalapjába, barna tweedkabátjába és a vastag kék sálba burkolózva, amit Mog kötött neki, a boltba indult. Mivel aznap reggel erősen havazott, Belle tovább maradt otthon, hogy néhány új terven dolgozzon, és Mirandára bízta a bolt kinyitását. A sötétben meseszép volt a hóesés; olyan csekély volt egész nap a forgalom, hogy még az utat is jó öt centi vastag hó borította. Mog oktalanságnak tartotta, hogy ilyen későn elmenjen, mivel ilyen időben úgysem lesznek vásárlók, Belle azonban friss levegőre vágyott, és találkozni szeretett volna Mirandával. Az íves kirakati ablakfülke mindig nagyon hívogató volt a sötétben, ahogy kiszűrődött a benti fény a járdára. Belle egy pillanatra megállt, és a kirakatban közszemlére tett szőrmekalapokat és kézmelegítőket nézte. Látta, hogy Miranda odabent áll egy zsámolyon, és a kalaptartó dobozokat rendezgeti a polcon. Mind mindig, most is rendkívül elegánsan festett szilvakék gyapjúruhájában és a hozzá illő, bársonnyal szegélyezett blézerben; szőke haját befonta, és a feje köré tekerte. Leugrott a zsámolyról, amikor meghallotta az ajtócsengő csilingelését, Belle pedig belépett a boltba. – Nem gondoltam, hogy ma benézel – mondta meglepetten és vidáman. – De nagyon örülök neked, mert ma járt itt néhány irtózatos ember, és el akartam mesélni neked, mi történt. Belle elmosolyodott. Miranda szerette a hatásvadász szavakat; az „irtózatos” volt az egyik kedvence. – Mi volt olyan irtózatos bennük? Csúnyák, gorombák, slamposak voltak? – Inkább irtózatosan unalmasak. Az egyik asszony megállás nélkül a drágalátos macskájáról beszélt, amelyik nemrég elhunyt. Hogy várhatja el tőlem bárki is, hogy megálljam ásítás nélkül egy vörös kandúr erényeinek ecsetelését több mint egy órán keresztül? Aztán járt itt az az asszony is, aki olyan turbánfélét visel, és folyton szipog.
Belle fölnevetett. Pontosan tudta, hogy Miranda kire céloz: az asszony gyakran bejött a boltba, de soha nem vette le a furcsa turbánt, hogy fölpróbáljon egy igazi kalapot. Belle mindig is sejtette, hogy a turbán alatt tar kobak lapul. – Ezek szerint az üzlet is irtózatos volt ma? – Ellenkezőleg, eladtam négy szőrmekalapot és három kézmelegítőt! – dicsekedett Miranda. – És járt itt az a kísérteties Miss Orwell is, aki mindig úgy néz ki, mintha büdöset szagolna; az anyjával jött, és azt szeretné, ha készítenél neki egy fejdíszt az áprilisi esküvőjére. A koszorúslányoknak is kell majd valami. Azt mondtam, majd fölhívod, és megbeszéltek egy időpontot, hogy kitárgyaljátok a részleteket. – Kitűnő! – mondta Belle. – Meg kell próbálnunk megkedvelni a kísérteties Miss Orwellt. Szerencsére elég csinos ahhoz, hogy jól mutasson rajta az egyik lenyűgöző kreációm. Mindketten fölnevettek. Szerettek nevetni azokon a vásárlókon, akiket nem kedveltek, noha mindig elbűvölően viselkedtek velük szemtől szemben. Belle hátrament a raktárba, hogy ránézzen a kis kályhára, ami melegen tartotta a boltot, és megrakta fával éjszakára. – Igyunk egy csésze teát, mielőtt bezárunk? – kiáltott ki Mirandának. Belle gyakran eltűnődött, vajon mihez is kezdene Miranda barátsága nélkül. Hasonló volt a humorérzékük, sosem állt be kínos csönd a beszélgetéseik során, és Belle teljes mértékben megbízott a lányban. Habár szerette Mogot és Gartht, a vendéglőn és a családon kívül másról nem lehetett beszélgetni velük. Miranda azonban sokat utazott; sok minden érdekelte, és vidám természetét még basáskodó anyja sem tudta megtörni. – Vagy bezárhatnánk most, és megihatnánk azt a sherryt, ami még karácsonyról maradt – kiáltott vissza Miranda. – Tudtam én, hogy nem csak a csinos pofikádért alkalmazlak – mondta Belle, és levette az üveget a polcról. – Zárd be az ajtót, és húzd le a rolót. Néhány perccel később már mindketten a munkaszobában ültek a tűzhely mellett, egy pohár sherryvel a kezükben. Belle néhány napja bevallotta Mirandának, hogy többé nem érdekli a bolt. Miranda akkor nem vette komolyan, azt hitte, csak rossz napja van. Belle meg akarta értetni vele, hogy ennél azért többről van szó. – Nem szívesen hozom fel ismét, Miranda – mondta. – De tényleg nem akarom tovább vezetni a boltot. Tudom, hogy mennyire szereted, és azt hiszed, majd visszatér a lelkesedésem, de nem fog. Inkább önkénteskednék. – De hisz olyan nagy sikere van! – tiltakozott Miranda. – Majd én vezetem helyetted. Otthon maradhatsz kalapokat készíteni. – A kalapok sem érdekelnek többé – vallotta be Belle. – És a bérleti szerződés hamarosan úgyis lejár. Emelni fogják a bérleti díjat, és én nem tudom újabb három évre elkötelezni
magam. Különösen, ha folytatódik a háború. Miranda fürkésző tekintettel nézte Belle-t. – Már akkor észrevettem, hogy csökkent a kedved és a lelkesedésed, amikor újranyitottunk az új évben. Nem akartam szóvá tenni, mert azt reméltem, hogy idővel minden visszatér a régi mederbe. – Elhallgatott, mintha nem tudná, hogyan folytassa. – De ha úgy érzed, hogy nem fog menni, akkor megértem, ha föl akarod adni. De az önkéntes munka! Tudom, hogy szükség van munkásokra a lőszergyárakban, de nem tudlak elképzelni, amint olyan munkát végzel. Ápolónőkre is szükség van, de te nem vagy ápolónő. Gondolom, dolgozhatnál kórházi kisegítőként, de tényleg ilyen piszkos munkára vágysz? – Nem bánnám. Miranda elborzadt. – Te tényleg komolyan beszélsz, igaz? – Igen, komolyan. Nem akarom elvenni a munkád, de én már nem szívesen csinálom. Régen szerettem kalapokat tervezni és készíteni, de most már inkább nyűgnek érzem. Ha jelentkezem a kórházba, és szerzek némi tapasztalatot, néhány hónap múlva talán beléphetek a Vöröskeresztbe. – Úgy érted, Franciaországba akarsz menni? Belle ebbe valójában bele se gondolt, de most rádöbbent, hogy pontosan ezt akarja. – Igen, azt hiszem. Miranda elképedve bámult rá. – És mit szólna ehhez Jimmy? Belle elfintorodott. – Szörnyülködne. Akárcsak Mog és Garth. Nagy perpatvar kerekedne. De ez az én életem, és odaát minden segítségre szükségük van. Ne mondd, hogy nem válnék nagyobb hasznukra, mint azok a fád társasági hölgyek, akik még soha életükben nem öltözködtek föl és nem engedtek fürdővizet segítség nélkül. Egy olyan nő, mint én, nem ájul el tetvek vagy meztelen férfitestek láttán. – Nem úgy, mint én? – vigyorodott el Miranda. – Ne feledd, hogy én sem ájulnék el egy meztelen férfitest láttán. Belle felkacagott. – Tudod jól, hogy nem úgy értettem. De mindketten olvastunk az újságban nőkről, akik önkéntes ápolók lettek, és a képzett ápolónők mellett dolgoznak. Ha nekik sikerült, nekem miért ne sikerülne? – Hát, először is, huszonháromnak kell lenned, és kétlem, hogy férjes asszonyt is fölvennének. – Erről hazudhatok – mondta Belle.
Miranda csettintett a nyelvével, és játékosan megfenyegette Belle-t az ujjával. – Mi van a múltaddal? – kérdezte. – Valahányszor így beszélsz, olyan érzésem támad, mintha már sok mindenen keresztülmentél volna, és sok mindent láttál volna. Barátok vagyunk; megbízhatsz bennem, miért nem meséled el? Belle halványan elmosolyodott. – Talán mert nem akarnál többé a barátom lenni, ha megtudnád a teljes igazságot. Miranda megfogta Belle kezét. – Semmi olyat nem tudsz nekem mondani, aminek hallatán kevésbé kedvelnélek. Különben sem zördülnénk össze, már túl sokat tudsz rólam. Úgyhogy áruld el végre, és megígérem, hogy veled tartok az őrült ötletedben, és együtt megyünk Franciaországba. – Ezt nem gondolhatod komolyan! – kiáltott föl Belle. – Hányást akarsz föltakarítani, és véráztatta egyenruhákat levágni a sebesültekről? – Egyik sem izgat különösebben – rezzent össze Miranda. – De Isten a tudója, hogy rám fér egy kis izgalom, és erre nálad jobb partnert nem ismerek. Talán még vezethetem is a mentőautót. Apámnak rengeteg kapcsolata van, te meg azt mondtad, szerezhetünk tapasztalatot a helyi kórházban; esetleg el is végezhetnénk egy elsősegély-tanfolyamot? Belle-t elöntötte a melegség. Egy percig sem hitte, hogy olyan egyszerű lesz, mint amilyennek Miranda beállította, de a kilátás, hogy valami újat és merészet csináljanak, izgalmas volt, és elűzte a melankóliáját, ami már oly régóta nyomta a lelkét. – Tényleg velem tartanál? – Hát persze! Mi vesztenivalóm van? Segítettél nekem, amikor senki másra nem számíthattam. Tudom, hogy te vagy az egyetlen igaz barátom, akire számíthatok, a többiek csupán felszínes ismeretségek. Inspiráló vagy, vicces, kedves, és acélszíved van, amitől én is bátrabbnak érzem magam, ha a közeledben vagyok. Belle-nek könnybe lábadt a szeme az őszinte szavak hallatán. – Ez lesz a legnagyobb kaland az életemben – mondta halkan. – Talán nagyobb és fontosabb lesz még azoknál a dolgoknál is, amelyek azelőtt történtek velem. – Ami pedig az „azelőttöt” illeti. – Miranda fogta a sherrysüveget, és mindkettejüknek töltött még egy pohárral. – Mesélj róla. Belle fölidézte, hogy karácsony előtt egyik délután olyan levert volt, hogy megkérte Mogot, ha Miranda átjönne, mondja neki azt, hogy elment otthonról. Miranda valóban benézett, de nem vette be Mog meséjét, és ragaszkodott hozzá, hogy beszélhessen Belle-lel. Csak annyit csinált, hogy bejött a nappaliba, leült Belle mellé a kanapéra, és átölelte a barátnőjét. Az az egy ölelés rengeteg megértésről tanúskodott. Miranda nem emlékeztette Belle-t, mennyi mindene van, amiért élnie kell, nem ismételgetett üres közhelyeket, nem prédikált bátorító szavakat, csupán felajánlotta a társaságát, a hallgatását és a barátságát, és semmit
sem kért érte cserébe. Belle érezte, hogy talán valóban tartozik neki az igazsággal. – Rendben van, ha együtt vágunk bele, akkor jobb, ha tudod. Kezdjük azzal, hogy bordélyházban születtem és nevelkedtem. Belle a lehető legegyszerűbben és legtömörebben adta elő a történetét: Millie meggyilkolását, és hogy a gyilkos hogyan rabolta el és adta el prostituáltnak Franciaországban. Ahogy azzal folytatta a történetét, hogy Etienne elvitte Martha New Orleans-i bordélyházába, észrevette, hogy Miranda szeme elkerekedett a döbbenettől, de nem akadt el az elbeszélésben. – Mivel nem tudtam visszajönni Angliába, úgy döntöttem, beletörődöm a sorsomba, és én leszek a legjobb szajha – mondta egyszerűen. – Én lettem a legjobb lány, és néha bizony még élveztem is. Mirandának csak akkor állt el a lélegzete, amikor Belle ahhoz a részhez ért, hogy Pascal bezárta abba a montmartre-i kis padlásszobába. – Ha ezt mástól hallanám, el se hinném – mondta Miranda. Belle elmesélte, hogyan szabadította ki őt Etienne, és azzal fejezte be a történetet, hogy szemtanúként jelent meg Kent tárgyalásán. – Ez aztán a nem hétköznapi történet! – jelentette ki Miranda. – De ez sok mindent megmagyaráz, amit eddig nem értettem. Annyira örülök, hogy a bizalmadba avattál. – Én is – ismerte be Belle. – Tudod, nagyon szerettem volna elmesélni neked valamit, ami Newbold tárgyalásán történt. Addig azonban nem mondhattam el, amíg nem ismerted meg a múltam. Aznap megszólított egy riporter. A lánykori nevemet használta, és azt hiszem, ott volt Kent, az elrablóm tárgyalásán is, ezért sokat tudhat a múltamról. Részben ezért is akarom fölszámolni az üzletet. Van egy olyan érzésem, hogy ismét meg fog környékezni. – Úgy érted, meg akar zsarolni? Belle vállat vont. – Vág az eszed, mint a borotva, ezt szeretem benned. Mog szerint csak a rablás érdekelte, de én már találkoztam néhány féreggel, és azt hiszem, ő se különb a többinél. Nevezzük megérzésnek. – De a szeretteid már mind tudnak erről – mondta Miranda. – Nem lehet megzsarolni azt, akinek nincs titkolnivalója a szerettei előtt. – Ez igaz, de ő már arra is rájöhetett, ha körbekérdezősködött errefelé, hogy most tisztes életet élek. Képzeld csak el, hogyan reagálnának itt az emberek, a vásárlóim, ha megtudnák rólam az igazat! – De az az ember nyilván nem tudhat mindent! Csak annyit, hogy fiatalon eladtak egy bordélyba, és az emberek együtt éreznének veled. Belle felvonta a szemöldökét.
– Errefelé? Soha többé nem venne tőlem kalapot senki. El tudod képzelni, mit szólna az anyád? Miranda bólintott. – Igen, de nem mindenki olyan, mint ő. – De éppen elég hozzá hasonló él itt – mondta Belle szomorúan. – Moggal mindent megtettünk, hogy beilleszkedjünk, és tisztes életet éljünk. Az az alak mindent tönkretehet. Nem is magam miatt aggódom, hanem szegény Mog miatt. Olyan boldogok Garthszal, és Mog imádja, hogy befogadták a közösségbe. Már annyi fájdalmat okozott neki az elrablásom, nem akarom, hogy miattam megszégyenüljön, miután rendeződött az élete. – Attól még, hogy Franciaországba menekülsz, Blessard megteheti – mondta Miranda. – Igaz. De szerintem ő csak pénzt akar. Valószínűleg megnézte magának a boltot, és úgy gondolja, rengeteg pénzem van, és könnyű célpont vagyok, mivel a férjem elment katonának. Ha fölszámolom, és önkéntes ápolónak állok, nem tud hasznot húzni belőlem. – Aha. – Miranda eltöprengett. – Esetleg megpróbálkozik Garthszal? Belle fölnevetett. – Gartht csak egy féleszű környékezné meg. Egyből kitekerné a nyakát. Mindketten elhallgattak, és a sherryt kortyolgatva bámulták a tüzet. – Az a férfi, Etienne... – Miranda kérdő felvonta szépen ívelt szemöldökét. – Úgy vettem észre, hogy volt ott még valami. A szeretőd volt? Belle megrázta a fejét. – Nem, de szerettem őt. Miranda elmosolyodott. – Talán ezért is vonz annyira Franciaország, nem? Belle-nek elkerekedett a szeme. – Dehogy! Ilyesmi eszembe se jutott. Csak csinálni akarok valami értékeset, hogy ismét elevennek érezzem magam, és ne csak a napokat számolgassam Jimmy hazatéréséig. – Hát, most már én is csatlakozni akarok hozzád ebben az őrült tervben – mondta Miranda. – Úgyhogy legjobb lesz, ha mindent eltervezünk, és eldöntjük, hogyan tovább.
Tizedik fejezet A Railway fényei már kihunytak, amikor Belle éjfélkor hazaért az első napja után a Királyi Herbert Katonakórházból. Halkan beosont az oldalajtón, és éppen levette a kabátját a sötét előszobában, amikor kinyílt a konyhaajtó, és megpillantotta Mog fényben úszó alakját. – Megijesztettél. Azt hittem, már lefeküdtél – mondta Belle. – Azt hiszed, ágyba tudnék bújni, miközben te odakint kódorogsz? – csattant fel Mog. – Készítettem teát, de már kihűlt. Gondolom, élted a világodat Pukkancs kisasszonnyal… Belle már rosszul volt a fáradtságtól, és semmi kedve nem volt veszekedni. – A kórházból jövök – mondta. – Az egyetlen világ, amit ma éltem, a lábfagyás világa volt. – Gondolom, akkor holnap nem fogsz visszamenni. Mog összefonta a karját a mellén, és dühödt, méltatlankodó arckifejezéssel nézte őt. Belle egész úton hazafelé azt mondogatta magában, hogy képtelen folytatni a nővérsegéd munkáját; még soha életében nem dolgozott ennyire keményen, és nem látott ennyi szörnyűséget. Mog gúnyolódása hallatán azonban meggondolta magát. – Föladtam én valaha is bármit az életben, amire vágytam? – kérdezte. Április vége volt, és Mog azóta gúnyolódott a tervein, amióta egy hónappal ezelőtt Belle közölte Moggal és Garthszal, hogy nem fogja meghosszabbítania bolt bérleti szerződését, és jelentkezett önkéntes munkára a kórházban. Mog néha annyira túlzásba vitte a gonoszkodást, hogy Belle már azon gondolkozott, bérel valahol egy szobát, és elköltözik otthonról. Mivel azonban tudta, hogy ez felzaklatná Jimmyt, inkább maradt a helyén, és várta, hogy Mog lecsillapodjon. – Akkor biztos szeretsz ingyen tizenhat órát dolgozni mindennap – vágott vissza Mog. – Szerinted az nem is számít, hogy katonák életét mentjük meg? – sóhajtott fel Belle. – Számomra ez sokkal fontosabb annál, hogy hiú és ostoba asszonyoknak készítsek kalapokat. – Annál is fontosabb, hogy egy kis pénzt keress addig, amíg Jimmy haza nem jön? Ha nem keresel semmit, hamar elfogy, amit a boltból félretettél. – Ez az én dolgom! – mondta Belle. – Talán igen, de lefogadom, hogy majd megbeszéled Puffancs kisasszonnyal, és ő majd előáll egy ennél is eszelősebb ötlettel. Belle-t megbántotta és elszomorította Mog féltékenysége és gyűlölködése. – Már egy tucatszor elmondtam, hogy az én ötletem volt, nem Mirandáé, és ne nevezd Puffancs kisasszonynak, mert egyáltalán nem az, nagyon jó barátom. Most megyek, és lefekszem. Remélem, holnap estére beletörődsz abba, hogy ezt akarom csinálni. Mog felhorkant.
– A hozzá hasonló nők már alig várják, hogy kimehessenek Franciaországba lábatlankodni. Lefogadom, hogy ez lesz a következő terve. – Azok a nők nem lábatlankodnak Franciaországban. Csodálatos munkát végeznek. Mog visszamasírozott a konyhába, és becsapta maga mögött az ajtót. Belle túl fáradt volt ahhoz, hogy utánamenjen, és megpróbáljon beszélni a fejével, ezért inkább fölvánszorgott a lépcsőn, hogy lefeküdjön. Tudta, hogy Mog valójában azért aggódik, mert fél, hogy Belle elfelejti férjes asszony voltát. Mog visszavonhatatlannak tartotta a házasságot; amint kimondták az esküt, a feleségnek az a dolga, hogy kiszolgálja és boldoggá tegye a férjét. Mivel azonban Jimmy távol volt, Belle ezt akkor sem tudná megtenni, ha akarná, Mog viszont mégis azt várja tőle, hogy a férje körül forogjon az élete, esténként otthon kötögesse neki a zoknikat, leveleket írjon, és terveket szövögessen a hazatérése köré. Belle korántsem felejtette el, hogy férjnél van; mindennél jobban vágyott arra, hogy véget érjen a háború, és Jimmy hazajöjjön, s hogy ismét rendeződjön az életük. Nyilvánvaló volt, hogy a háború nem ér véget egyhamar, Belle pedig még abban sem lehetett biztos, hogy Jimmy túléli. Képtelen volt ölbe tett kézzel várakozni otthon. Jimmy is támogatta a döntésében. A válaszlevelében félreérthetetlenül megírta, hogyan vélekedik Belle önkéntes munkájáról. – „Büszke leszek rád, amiért sebesült katonákon segítesz – írta. – Isten a tudója, hogy a sebesülteknek, akiket itt látok, minden segítségre szükségük van. Garth bácsi és Mog valószínűleg ellenezni fogja, mert így nem tarthatnak állandóan szemmel, de ne is törődj velük, az élet tette őket ilyen merevvé.” – „Szerintem ha hazajöttem, saját helyre kellene költöznünk. Már mindketten elég időt pazaroltunk arra, hogy mások elképzelései szerint éljünk. Gyakran ábrándozom arról, hogy a tengerparton élünk, és vendéglő helyett talán csak kiadó szobáink vannak; bármit megadnék most egy csöndes és tiszta helyért. Még akkor is ropognak a fegyverek, amikor már visszavezényeltek bennünket a lövészárkokból, de azzal terelem el a gondolataimat az itteni szörnyűségekről, hogy elképzelem, amint egy puha, tiszta ágyban hentergőzünk együtt, nyitva van az ablak, lágy szellő fújdogál, és csönd van, vagy a tűz mellett ülve eszünk bármit, ami nem marhakonzerv.” Jimmy sokat emlegette a szüntelen puskaropogást és a csönd utáni vágyakozását a leveleiben, Belle pedig tudta, hogy a férfi, akihez feleségül ment, már nem ugyanaz az ember lesz, amikor véget ér a háború. Lehet, hogy nem jut el Franciaországba, de a kórházi munka révén legalább meg tudja érteni, hogy miken megy keresztül a férje. Belle ágyba bújt, és végiggondolta a hosszú nap eseményeit. A főnővér, egy karcsú és szigorú asszony, tetőtől talpig végigmérte reggel, amikor megérkezett a kórterembe. Belle az
előírt magas nyakú, bokáig érő tengerészkék ruhát viselte fehér kézelővel, gallérral, köténnyel és főkötővel, mégsem nyerte el a főnővér tetszését. – Nem lóghat ki a hajad a főkötő alól – szólt rá a főnővér. – Azt teszed, amit mondok, és ha alkalmatlannak talállak, azonnal elküldelek innen. – Igen, főnővér – mondta Belle, és visszatuszkolta rakoncátlan tincseit a főkötő alá. Egy kicsit fölzaklatta a rideg fogadtatás, mert bár nem várt köszönetet az önkéntes munkáért, arra sem számított, hogy úgy bánnak majd vele, mint egy diáklánnyal. A negyvenágyas kórterem, ahová beosztották, meglepően rendezett és békés volt, igaz, kicsit sötét, mert a terem végében levő keskeny ablak túl magasan volt. A legtöbb beteg az ágyban feküdt, a takarójukat kisimították, a hófehér lepedőt gondosan visszahajtották, de senki sem nyögött és hánykolódott a fájdalomtól, ahogy Belle várta. Szinte minden szempár Belle-re szegeződött; némelyik férfi még huncutul el is vigyorodott. Két Alexandra királynés ápolónő volt szolgálatban, és két másik nő, akikről Belle azt gyanította, hogy vagy civil nővérek, vagy önkéntesek, mint ő. Az első feladata az volt, hogy lesikáljon odakint egy ágyat, amiben előző éjjel meghalt egy katona. Az erős fertőtlenítő vegyszer marta Belle kezét, és a szagáról eszébe jutott New Orleans és az a szer, amivel nekik kellett lemosniuk a kliensek nemi szervét. Elmosolyodott, amikor elképzelte, vajon hogyan reagálna a főnővér, ha erről tudomást szerezne. Miután végzett az ággyal, Adams nővér, egy csúnyácska, harminc év körüli, sovány nő, akiről Belle feltételezte, hogy a legmagasabb rangú nővér, szólt, hogy nézze meg, hogyan kötözi át a sebeket May nővér. Ez igazi tűzkeresztségnek bizonyult. Az első beteget gránát találta el. Ami megmaradt a jobb karjából, azt még a helyszínen amputálták a válla alatt, de az egész mellkasa és jobb oldala csúnyán megégett és megsebesült. Belle nem lett rosszul, csak elborzadt a szörnyű seb láttán, és tudta, hogy ha egyedül kellene kitisztítania sóoldattal, azt se tudná, hogy hol kezdje, és félne, hogy további fájdalmat okoz a betegnek. Lomax közlegény azonban föl sem nyögött, miközben May nővér gyengéden letörölgette a sebet; Belle-en tartotta a szemét, és még beszélgetni is megpróbált. – Az első napja? – kérdezte. Belle azt felelte, hogy igen. – Figyelje May nővért, ő a legügyesebb és a leggyengédebb. Látom, jegygyűrűt visel. A férje Franciaországban van? Mirandának igaza volt abban, hogy férjes asszonyokat nem vesznek fel a képzésre. Belle hazudott a koráról, és azt mondta, huszonhárom éves, de azt beismerte, hogy férjnél van. A felvételi beszélgetésen kereken megmondták neki, hogy csak azért fogadják el a jelentkezését, mert a férje tényleges katonai szolgálatban vesz részt.
– Igen, úgy tudom, Ypres környékén van. Persze, nem árulhatja el, de utalt rá. – Sok sebesültünk tért vissza onnan – mondta May nővér. – Remélem, a férjed biztonságban van. – Köszönöm, nővér – mondta Belle, majd ismét Lomax felé fordult. – Most mihez fog kezdeni? – kérdezte tőle. A férfi még olyan fiatal volt, nem lehetett több tizenkilencnél; az ép karja ugyan izmos volt, de a teste még olyan szögletes volt, mint egy fiatal fiúé. – Visszamegyek Sussexbe, és segítek apámnak a farmon – mondta. – Szerencsére balkezes vagyok. Úgyhogy sok mindent meg tudok csinálni. Bátorsága és az önsajnálat teljes hiánya könnyeket csalt Belle szemébe. Mire May nővérrel végigjárták a kórtermet, Belle rádöbbent, hogy a sebesültek büszkeségből nem mutatják ki a sérüléseik okozta fájdalmat, mivel senki sem panaszkodott vagy nyögdécselt, miközben átkötözték a sebeiket. Egy ember mindkét lábát elvesztette, egy másik a hasán feküdt, mert a hátán jókora nyílt seb tátongott. Egy másikkal pedig éppen reggel közölték, hogy térd fölött le kell vágni a lábát, mert elüszkösödött. Belle egész nap egyedül az üszkös lábból áradó szagtól lett rosszul. Számtalan ágytálat kiürített, háromszor is le kellett mosdatnia egy vérhasban szenvedő beteget. Volt dolga hányással és vérrel, és segített kiteríteni egy férfit, aki egy iszonyatos hasi sebbe halt bele. Mégis egyedül az üszkös láb szagától émelygett. May nővér huszonnyolc év körüli, magas, erős, rózsás arcú vidéki lány volt. Fegyelmezetten és hozzáértően dolgozott, Belle azonban érzékelte a nőből áradó kedvességet is, miközben gyorsan és hatékonyan, fontoskodás nélkül dolgozott. Sokat lehetett tanulni tőle, mivel minden betegről mesélt Belle-nek, és elmagyarázta, hogy kinek mire van szüksége. Azt mondta, hogy a többi nővérrel együtt nagyon örülnek az önkéntesek segítségének, és hogy Belle-nek megvan az érzéke ahhoz, hogy hasznossá tegye magát. Délután egy egész konvoj mentő érkezett a kórházhoz, és több mint száz újabb sebesültet hoztak be hordágyon. Belle May és Adams nővérrel együtt kiment eléjük, hogy megmutassák a beteghordóknak, melyik kórterembe vigyék a sebesülteket. Az újonnan érkezetteknek legalább a fele nagyon rossz állapotban volt. Igaz, hogy levették az egyenruhájukat, és bekötözték a sebeiket Franciaországban, de itt meg is kellett műteni őket ahhoz, hogy életben maradhassanak. Belle még soha életében nem érezte ennyire tehetetlennek magát. Csak figyelte a nővéreket, és tanult tőlük, miközben azok a betegekkel beszéltek, hogy megnyugtassák őket. May nővér megmutatta, melyik betegnek adhat inni, és melyiknek adhat cigarettát, már ha kért, és egyszer még félre is vonta Belle-t, hogy megkérdezze, segítene-e levelet írni haza egy vak betegnek. – Albert Fellows a neve, és valószínűleg nem éri már meg a reggelt – mondta a nővér
halkan. – Súlyos mellkasi sebet szerzett az arcsérülései mellé. Tizennyolc évesnek hazudta magát, hogy bevonulhasson, de szerintem csak tizenhét, és szeretné, ha az anyja tudná, hogy rágondolt a végén. Albert Fellows fejét és szemét bekötözték, és ami kilátszott az arcából, az a felismerhetetlenségig roncsolódott. Belle megfogta a kezét, amikor leült mellé az ágyra egy jegyzetfüzettel és egy ceruzával a kezében. – Helló Albert, Mrs. Reilly vagyok – mondta. – Nem nővér vagyok, hanem önkéntes, de a nővér azt mondta, hogy levelet szeretnél küldeni az édesanyádnak. El tudod mondani, hogy mit írjak neki? Képtelenség volt elképzelni, hogy a fiú vajon hogy nézhetett ki, mielőtt megsebesült, de felhólyagosodott, kérges keze kicsi volt, így Belle tisztában volt azzal, hogy még gyerek. – Sosem voltam valami jó levélíró – nyögte a fiú. – Mindig Sarge írt helyettem, úgyhogy írjon, amit jónak lát. – Drága anya? – javasolta Belle. – Mamának hívom – mondta a fiú. – „Drága mama, a woolwichi Királyi Herbert Kórházban vagyok” – kezdte Belle. – Ez jól hangzik? – Igen, írja meg neki, hogy gyengélkedem, de jó kezekben vagyok. Írja meg, hogy nem majréztam a lövészárokban, és sajnálom, hogy annyi aggodalmat okoztam. – A fiú elhallgatott, nehézkes szuszogásából pedig egyértelmű volt, hogy nehezére esik a beszéd. Belle aznap már többször is hallotta a „majrézás” szót a katonáktól; félelmet jelent. Biztos volt benne, hogy mindegyikük félt, de ahogy a sérüléseik miatt sem panaszkodtak, a félelem eltitkolását is dicséretesnek tartották. Belle eltűnődött, vajon hogy lehet merszük kiugrani a lövészárkokból, amikor tudják, hogy jó eséllyel lelövik őket. – Vannak fivéreid vagy lánytestvéreid, akiket megemlíthetnék? – kérdezte a fiútól. – Egyetlen gyerek vagyok, papa már évekkel ezelőtt meghalt – nyögte a fiú. – Írja meg neki, hogy simogassa meg helyettem is Whiskyt, ő a kutyám. Más nem jut az eszembe. – Megírhatnánk neki, hogy szereted őt – javasolta Belle. – Sose mondtunk egymásnak ilyen érzelgős dolgokat – nyögte a fiú. Belle gyengéden megszorította a kezét, és örült, hogy a fiú nem látja a könnyeket a szemében. – Most itt az ideje az érzelgős szavaknak. Én biztosan örülnék, ha ilyet írna nekem az én bátor fiam. – Hát jó. Írja meg azt is, hogy vigyázzon magára, és ne dolgozzon túl keményen. May nővér azt javasolta, hogy Belle írja le, amit a fiú diktál, majd később tisztázza le a levelet.
– És úgy írom alá, hogy „Szerető fiad: Albert” – mondta Belle. – Föladja helyettem? – kérdezte a fiú. – Hát persze, Albert – felelte Belle. – Most pedig pihenj, amíg meg nem érkezik az orvos. – Maga fiatal? – kérdezte Albert. – Fiatalos a hangja, és finom, puha keze van. – Igen, fiatal vagyok – felelte, és igyekezett elnyomni a hangja remegését. – Még nem dolgozom itt elég régóta ahhoz, hogy kérges kezem legyen. De gondolom, idővel ez változik. – Még soha nem csókoltam meg lányt – mondta a fiú. – Némelyik ürge mindenfélékről mesélt, hogy miket csinált már lányokkal. Gondolom, csak fel akart vágni… – Igen, ebben biztos vagyok – felelte Belle, és azt kívánta, bárcsak megígérhetné a fiúnak, hogy egy nap majd neki is lesz barátnője. – Most mennem kell, de később visszajövök meglátogatni. Albert egy órán belül meghalt, de May nővér mellette volt, és fogta a kezét. Belle a könnyeit nyelte, és a nővér vigasztalón megfogta a karját. – Jobb így neki, Reilly – mondta gyengéden. – Elmúlt a fájdalma, és mégis miféle élet várt volna rá vakon, eltorzult arccal? Az is jobb, hogy az anyjának nem kellett őt így látnia. Büszke lehet a fia bátorságára, és olyannak őrizheti meg az emlékeiben, amilyen életében volt. – Ez minden alkalommal ilyen nehéz? – kérdezte Belle, és arra gondolt, hogy képtelen lesz megőrizni a lelki erejét, ha rendszeressé válnak az efféle jelenetek. – Erőt merítünk azokból, akik fölépülnek – mondta a nővér. – És nem rágódunk azok fölött, akik nem. Minden tőlünk telhetőt megteszünk értük, és bár Albertért csak annyit tehettél, hogy megírtad a levelét az anyjának, ez sokkal több vigaszt nyújtott neki, mint a morfium. Ahogy Belle álomba merült, eltűnődött, vajon Mirandának milyen napja lehetett. Reggel együtt mentek a kórházba, Mirandát azonban egy másik kórterembe osztották be, és Belle azóta nem is látta, még akkor sem, amikor megérkezett a konvoj.
Három napba telt, mire Belle ismét összefutott Mirandával. A második naptól kezdve Belle minden reggel hat órakor kezdett, és este hatkor végzett, és lehet, hogy Mirandának más volt az időbeosztása. Ám a harmadik napján Belle éppen a Shooters Hillen gyalogolt fölfelé, amikor fölkapta a fejét egy biciklicsengőre. Miranda elszántan pedálozott fölfelé. – Ez igazán jó ötlet! – mondta Belle. – Sokkal gyorsabb, mint gyalog. – Papától kaptam – lihegte Miranda, miközben leszállt, és Belle mellett tolta a biciklijét. – Hogy megy a munka? – Kezdek rájönni, hogy az ápolás nem gyáváknak való – felelte Belle. – És neked? Már azt hittem, föladtad, miután nem láttalak.
– A tiszti kórterembe osztottak be – mondta Miranda. – Tényleg majdnem kimenekültem onnan. Iszonyatos! Hiába kifinomult emberek, a sérüléseik ugyanolyan szörnyűek, mint a többieké. De én nem adom fel, különben az anyám tapsolna örömében. Belle fölnevetett. – Én is így érzek. Mog csak arra vár, hogy mikor somfordálok vissza hozzá. Nagyon csúnyán viselkedik mostanában. A két idősebb nőről kezdtek beszélgetni gyaloglás közben. – Szerintem elég tapasztalatot szerzünk ahhoz, hogy szeptemberben jelentkezni tudjunk Franciaországba – mondta Miranda. – Otthon még nem szóltam a tervünkről. És te? – Nem mertem, csak az utolsó pillanatban árulom el – mondta Belle. – Szerintem neked is jól jönne egy bicikli – mondta Miranda, és betolta a biciklijét a fészerbe. – megtaníthatlak biciklizni. – Komolyan? – kérdezte Belle lelkesen. – Vasárnap szabad vagyok, te is? Miranda azt felelte, hogy ő is ráér, és azt javasolta, hogy találkozzanak délután. – Menjünk a Greenwich Parkba. Miután megegyeztek abban, hogy délután háromkor találkoznak, elbúcsúztak egymástól, és a kórtermükbe siettek. Belle első munkája aznap reggel az volt, hogy le kellett mosnia két ágyat odakint. Munka közben elmosolyodott, amikor arra gondolt, hogy Miranda meg fogja tanítani biciklizni. Így sokkal gyorsabban tud majd ingázni a kórház és az otthona között.
Vasárnap délután háromkor Miranda a templom mellett várta Belle-t a biciklijével. Napos idő volt, és a dombon rengeteg család volt, sárkányt eregettek, csónakot úsztattak a tavon, kutyát sétáltattak és labdáztak. – Mama szerint nem szabadna vasárnap bicikliznem – mondta Miranda. – Azt mondja, istentelen dolog! Belle fölkacagott. Sajnos újból találkozott Mrs. Forbes-Altonnal a bolt bezárása előtt. A nő az önkéntes munkáról faggatta, és egyértelműen kijelentette, hogy Belle-t hibáztatja, amiért ilyen „furcsa ötletet” ültetett a lánya fejébe. Belle legszívesebben a képébe vágta volna, hogy ha nem fehér tollak osztogatásával töltené az idejét, akkor talán kevesebb sebesült férfit kellene ápolni. De nem merte, az asszony túlságosan megfélemlítette, és úgyis csak Mirandán töltené ki a haragját. A park egyik csöndesebb zugába vonultak a biciklivel. – Szállj föl – mondta Miranda egy néptelen ösvényen. – Tartalak, amíg meg nem találod az egyensúlyt.
Belle fölszállt, Miranda pedig fogta a nyerget, amíg ő nekiállt pedálozni. Miranda a bicikli mellett szaladt, és segített neki egyensúlyozni. Aztán elengedte, Belle pedig elesett. Ez többször is megismétlődött, Belle szoknyája beleakadt a láncba, megsértette a csuklóját, amikor ráesett, és fölhorzsolta a térdét, de eltökélt szándéka volt megtanulni biciklizni. – Neked meddig tartott? – kérdezte kifulladva Mirandát. – Sokáig, és én térdnadrágban csináltam, ami megkönnyíti a dolgot – felelte a lány. – Nekem nincs annyi időm – mondta Belle. – Még ma meg kell tanulnom, hogy megkérhessem Gartht, holnap vegyen nekem egy biciklit, hogy kedden már azzal mehessek a kórházba. Megacélozta magát, és visszaszállt a biciklire. Ezúttal sikerült majdnem tíz méterig rajta maradnia, mielőtt elvesztette az egyensúlyát, és elesett. – Már ráéreztél – szólt utána Miranda. – Szállj föl megint, és pedálozz tovább. Belle-nek sikerült. Megingott, de egyenesen tartotta a biciklit, és ezúttal valóban biciklizett. – Ügyes vagy! – kiáltott utána messziről Miranda. – Menj tovább, amíg meg nem tudsz fordulni valahol anélkül, hogy leszállnál róla, és gyere vissza. Belle megcsinálta. Nemcsak rajta maradt a biciklin, hanem meg is tudott fordulni, és növekvő önbizalommal hajtott vissza. Miranda tapsikolt örömében. – Sokkal gyorsabban tanultad meg, mint én! – mondta. – Most menjünk teázni, aztán hazafelé biciklizhetsz. A park teázójában, tea és sütemény mellett megbeszélték az első hetüket a kórházban, miután túltették magukat a biciklizés izgalmain. – Nem igazán nekem való – ismerte be Miranda. – Rosszul vagyok az ágytálak kiürítésétől, és aligha leszek képes valaha is átkötözni egy sebet, de szerencsére azt az igazi nővérek csinálják. MacDonald nővér állandóan szemmel tart. Szerintem egyáltalán nem kedvel. De próbálom emlékeztetni magam, hogy mentőautósofőr leszek, csak az elsősegély alapjait kell elsajátítanom, és ez segít. Miranda valóban csak takarítói munkákat kapott, amiket Belle is: felmosást, az ágytálak kiürítését és azon betegek megetetését, akik már nem tudtak egyedül enni. Belle ezenkívül le is mosdatja és meg is borotválja a betegeket, és a kevésbé súlyos sebeket is ő kötözi be. Egyikük sem rágódott túl sokáig a munka nehézségein. Rengeteg mulatságos történettel nevettették meg egymást. – Pénteken új önkéntes érkezett – mondta Miranda. – A nővér szólt neki, hogy adjon ágytálat egy betegnek, akinek függönyt húztak az ágya köré. A nővér, aki odabent volt vele, éppen lemosdatta, így a férfi a bekötözött sebeit leszámítva anyaszült meztelen volt. Látnod kellett volna az arcát, amikor kijött, vörös volt, mint egy postaláda, és remegett, mint a kocsonya. Azt mondta, még soha életében nem látott meztelen férfit, még fiútestvérei
sincsenek. Belle fölnevetett. A nővérek az ő kórtermében is meséltek hasonló történeteket, sőt, azt mondták, Belle az első önkéntes, aki még csak el sem pirult. Szerencsésnek érezte magát, amiért férjnél van, különben a nővérek elkezdtek volna kíváncsiskodni. – A férfiaknak se könnyebb – mondta. – Tegnap behoztak egy nagyon fiatal fiút, és le kellett mosdatnom. Behunyta a szemét, szerintem azt képzelte, hogy ha ő nem lát engem, akkor én sem látom őt. Nem hiszem, hogy az anyján kívül bárki más látta volna meztelenül. Még akkor is elpirult, és kerülte a tekintetemet, amikor később visszamentem megetetni. – Hogy ment, amikor... ööö... tudod? New Orleansban? – kérdezte Miranda. – Az első fél tucat férfi után elmúlik a szégyenérzet – sóhajtott föl Belle. – Túl sokat tanultam a férfiakról. Megpróbáltam elfelejteni, amikor Párizsba értem, de nem sikerült. – Gyakran eltűnődöm, milyen lesz, ha találkozom egy férfival, akit valóban szeretek – mondta Miranda. – Egyre csak azt mondogatom magamnak, hogy nem fogom ismét megtenni, addig nem, amíg férjhez nem megyek, de nem tudom, elég erős leszek-e. Belle kíváncsian nézett a barátnőjére. Sejtette, hogy Miranda úgy érti, hogy hiányzik neki a szeretkezés. A többi hasonló korú és családi hátterű nő errefelé prűd és kimért volt, de Belle gyanította, hogy Miranda ereiben egy kéjenc vére csörgedezik. Minél jobban megismerte a lányt, annál inkább érezte úgy, hogy Miranda sosem lesz képes elfogadni a nőkre kirótt szigorú társadalmi szabályokat. Talán éppen ennek a hasonlóságnak volt köszönhető, hogy olyan szoros barátságot kötöttek. – Akkor csak olyan férfiba szeress bele, aki megérdemel téged – figyelmeztette őt Belle. – Nem akarod ismét átélni azt a fájdalmat és bánatot. A háború ugyan új lehetőségeket nyit meg a nők előtt, de vannak dolgok, amik nem változnak. – Tudom – sóhajtott föl Miranda. – Például az anyám. Akkora sznob! Gondolom, azt képzeli, hogy a tisztek ürüléke nem olyan büdös, mint a közkatonáké. Belle fölnevetett. – Ha tényleg annyira utálod a kórházi munkát, hagyd ott. Biztos találsz sofőri munkát. Nyilván vannak, akiknek a sofőrjük bevonult. Feladhatnál egy hirdetést az újságban. Miranda elfintorodott. – Végig kell csinálnom, Belle. Be akarom bizonyítani magamnak és a családomnak, hogy ki tudok tartani valami mellett, hogy hasznos és független vagyok. Crooke nővér tegnap azt mondta, hogy azt hitte, még az első napomat sem fogom végigcsinálni. Ő nem az a fajta, aki két kézzel osztogatja a dicséreteket, de szerintem azt próbálta ezzel mondani, hogy megleptem, és jól csinálom. Ez nyilván jelent valamit. Belle fölemelte a teáscsészéjét, és koccintott Mirandával. – Franciaországra! – mondta.
– Franciaországra! – mondta Miranda. – Szerinted odajutunk valaha is? – Ha elég kitartóak vagyunk, bármit meg tudunk tenni – felelte Belle. – És ezt azzal bizonyítom be, hogy hazáig biciklizem. Belle magabiztosan tekert a templomig, majd megvárta Mirandát. – Jól csinálod! – mondta Miranda. – Épp az jutott eszembe, hogy ha az a Blessard megint megpróbálna kapcsolatba lépni veled, most már legalább gyorsan el tudsz biciklizni előle. – Remélem, föladja, most, hogy bezárt a bolt – mondta Belle. – A hideg ráz ki tőle, tényleg nem tudom, mit akarhat. Nem hiszem, hogy csak egy sztorira vágyik az újságja számára. – Szerintem téged akar – mondta Miranda. – Eleget tud rólad ahhoz, hogy izgassa a múltad. Szerintem felizgatta a történeted. – Jaj, ezt ne is mondd, arra a párizsi férfira emlékeztet – mondta Belle riadtan. – Sokkal kevésbé fogod izgatni a fantáziáját, ha egyszer meglát az egyenruhádban. – Miranda elfintorodott, majd fölnevetett. – Menj haza, és ne izgasd magad miatta, csak egy idióta. Remélem, sikerült rávenned Gartht, hogy szerezzen neked egy biciklit. Ahogy Belle lefelé sétált Tranquil Vale-be, Blessardon járt az esze. Newbold tárgyalása óta sosem volt egyedül a boltban, és idővel csaknem elfeledkezett a férfiról. Ám egy nap, amikor Miranda elszaladt a papírboltba, Blessard besétált, és halálra rémítette. Belle-nek úgy tűnt, hogy a férfi figyelte a boltot, és megragadta az alkalmat, amikor Belle egyedül maradt. Belle azonban nem mutatta ki a riadalmát. Blessard azt mondta, hogy csak azért ugrott be, mert szeretné meginterjúvolni egy cikkhez, ami arról fog szólni, hogyan azonosítja a rendőrség a bűnözőket. Blessardot azért érdekelte Belle, mert lerajzolta a támadóját. Belle azt felelte, hogy sajnálja, de nem akarja, hogy meginterjúvolják, sem most, sem máskor. Szerencsére megszólalt a telefon, és Belle kitessékelte a férfit. Mivel minden olyan könnyen ment, Belle azt hitte, tévedett a férfi szándékaival kapcsolatban. Csakhogy két héttel később ismét felbukkant, aznap, amikor Belle nyitotta ki a boltot, és Miranda szabadnapot vett ki. Blessard ezúttal sokkal erőszakosabb volt, kéretlenül leült, és túlságosan személyesre vette a hangnemet, a keresztnevén szólította Belle-t, mintha régi barátok lennének. – Mrs. Reilly vagyok – javította ki Belle. – A legutóbbi látogatásakor világosan megmondtam, hogy nem adok interjút. Most pedig ha megbocsát, dolgom van, és egy boltban ülő férfi elveszi a hölgyvásárlóim kedvét. Blessard fölállt, és az ajtóhoz lépett. Amikor hátrafordult, Belle azt hitte, hogy bocsánatot fog kérni. Ismét tévedett. – Párizsban nem viselkedtél volna ilyen nagyképűen – mondta. – Sok mindent tudok rólad, Belle, nem ártana, ha nem felejtenéd el.
– Nem ártana, ha nem felejtené el, hogy engem nem lehet egykönnyen megfélemlíteni – mondta Belle. – Ha ismét visszajön, hívom a rendőrséget, és megmondom nekik, hogy zaklat engem. Miután Blessard elment, Belle hátrament a műhelybe, és le kellett ülnie, annyira fölzaklatta a férfi. Kent tárgyalásán megemlítették, hogy Belle-t Párizsba hurcolták, és eladták egy bordélyháznak. Belle azonban biztos volt benne, hogy Blessard nem erre utalt, hanem arra a két évvel későbbi időszakra, amikor Belle visszatért Párizsba, és prostituáltként dolgozott. El sem tudta képzelni, hogyan szerzett erről tudomást a férfi, amikor a barátai Párizsban még a csendőrök elől is el tudták titkolni. Noah-tól azonban hallotta, hogy a mindenre elszánt riporterek képesek addig ásni, amíg meg nem találják, amit keresnek. Blessard azóta nem tért vissza, Belle pedig gondoskodott róla, hogy egyetlen pillanatra se maradjon egyedül a boltban. Garth azt mondta, kitekeri a férfi nyakát, ha a Railwaybe jön. Miranda megjegyzése azonban, hogy a férfit talán izgatja a múltja, nyugtalanította Belle-t. Már jól tudta, mi sül ki abból, ha egy férfi rögeszmésen üldözni kezdi. Ám amint Miranda is mondta, most, hogy már tud biciklizni, egyszerűen elkerekezhet Blessard elől, ha az megpróbálna az útjába állni.
Tizenegyedik fejezet 1916 Etienne a fatönknek támaszkodott, meggyújtotta a cigarettáját, behunyta a szemét, és élvezte a meleg májusi napsütést az arcán. Jó érzés volt néhány napig távol lenni a frontvonaltól Verdunben, aludni, enni, megfoltozni az egyenruháját és a lelkét. A senki földjén heverő holttestek bűze erősödött, amióta melegedni kezdett az idő, sokan kaptak vérhast, nem volt elég ivóvizük, és gyakran még arra sem maradt idejük két támadás között, hogy megegyék az élelmiszeradagjukat. Most csak arra akart gondolni, hogy otthon van a marseille-i farmon, de a távoli puskaropogás még ezt is ellehetetlenítette. Először húszévesen járt Verdunben. Akkor még gyönyörű hely volt. Elbűvölte a középkori város a szűk, kanyargós utcáival, és amikor szétnézett a régi városfalakról, látta a szikrázó Meuse folyót a buja zöld legelők és erdők közt tekergőzni. Amikor megpillantotta a kőerődök gyűrűit a közeli dombokon, húsz kisebbet és négy nagyot, eszébe jutottak a gyerekkori történelemleckék. A porosz–francia háborúban ez a hely esett el utoljára, tíz hosszú hétig kitartottak, mielőtt megadták magukat. A történelme miatt, és az itt harcolt katonák bátorságának köszönhetően, akik francia kézben tartották, a város minden francia szívében különleges helyet töltött be. Éppen ezért akarták a németek elfoglalni. Tudták, hogy a francia tábornokok minden emberüket kiküldik majd a védelmére, és akkor roppant hadseregükkel és tűzerejükkel kivéreztethetik Franciaországot, és ezzel kiütik Anglia kezéből a „legjobb kardot”. A néhai zöld legelők most kopárak voltak, bombatölcsérek és kidőlt fák tarkították, melyeket vagy az ellenséges tűz döntött le, vagy kivágták őket tűzifának és lövészárkok építéséhez. Többé nem énekelt itt madár, és Etienne nem tudta, hogy a fák hiánya, a fegyverek hangja vagy a véráztatta föld miatt. De ha madár lenne, ő sem szívesen maradna ilyen csüggesztő helyen. Francia katonák vették körbe, akik ugyanazt csinálták, mint ő – élvezték a fronttól távoli pihenőt. Mögöttük egy kis falu romjai közt néhány ember éppen egy estaminet{2}-ben evettivott, egy egyszerű, faasztalokkal és padokkal berendezett kávézóban. Valahol a közelben hangos nevetés harsant föl. Etienne nem tudta biztosan, hogy egy tó vagy egy esővízzel teli bombatölcsér mellől érkezett-e, de úgy döntött, csatlakozik hozzájuk. Nem akarta kihagyni az alkalmat, hogy levegye piszkos ruháit, és megfürödjön. Amikor Etienne-t 1914 októberében friss rekrutaként idevezényelték, mindenki bevehetetlennek tartotta Verdunt, mivel dombok és hegygerincek veszik körbe a Meuse
mindkét partján, és erődök védik, melyek közül a Douaumont erőd volt a legerősebb és legdominánsabb. 1916 újévéig ez a nézet nem is változott, mivel tartották magukat még az ellenség ágyúi ellenére is. A Douaumont erődnek ki kellett volna tartania; Joffre tábornok elvitette a lőfegyvereiket a front más részeire. Etienne-t még mindig kirázta a hideg, valahányszor eszébe jutott az a február 21-ei hajnal, amikor a németek ismét támadásba lendültek, ezúttal hihetetlen erővel. Már jó ideje rengeteg embert és nehéztüzérséget hoztak titkon a frontra, és a felderítőgépeik elfogták az angol és francia gépeket, amelyek jelenthették volna ezt. A teljes nyolc mérföld széles frontvonalról érkező erős ágyútűz megbénította a franciákat, kidöntötte és a levegőbe repítette a fákat, több ezer ember pedig meghalt vagy megsebesült. A németek fegyverei elpusztították a francia távíróvonalakat, és gyakorlatilag megakadályozták, hogy újabb erősítés érkezzen hozzájuk. Etienne Driant alezredes egyik vadásza volt, és a férfi parancsnoksága alatt keményen ellenálltak, de nem sokra jutottak. Gallant Driant-t még aznap délután megölték, amikor a tüzérséggel megpróbált visszavonulni Beaumont-ba. A frontvonal jelentős része megadta magát, a franciák vesztesége iszonyatos volt, Etienne azonban úgy érezte, nekik is sikerült rákoppintaniuk az ellenség orrára, mivel a németeknek is rengeteg sebesültjük volt, különösen a rohamcsapataik között. Február 24–én, napkelte előtt Samongneux elesett. Az 51. és a 72. hadosztály az embereinek a kétharmadát elveszítette, és a végsőkig kitartottak. Beaumont volt a következő, és a marokkói lövészek meg az algériai zuávok, akik nemrég érkeztek, egyenként estek el a csatában, mert nem tudtak felkészülni sem a kegyetlen hidegre, sem a fáradhatatlan német ágyútűzre, és hamarosan Douaumont erődje is elesett. Minden francia tudta, hogy a Douaumont erőd elveszítésének a híre bejárja majd Franciaországot, nemcsak azért, mert nemzeti büszkeségük forrása volt, hanem azért is, mert így szabad út nyílt az ellenséges erők előtt Verdunba. A várost mégsem ürítették ki, Pétain tábornok nem engedte. Ez a keményfejű ember talán visszavonulót fújt volna, ha lett volna választása, de mivel nem volt, berendezkedett a védelemre. Pétainnek két felbecsülhetetlen tulajdonsága volt: mindenkinél többet tudott a modern tűzfegyverekről, a katonák pedig tisztelték, és megbíztak benne. Etienne jól emlékezett arra, hogy a férfi felbukkanása Verdunban azonnal helyreállította a katonák önbizalmát, és növelte a morált. A saját fegyverükkel vágott vissza a németeknek, amikor a tüzérséget vezényelte ki, hogy maximális csapást mérjenek az ellenségre. Mivel a Verdunbe vezető vasútvonalakat megrongálták, Pétain gondoskodott róla, hogy az ellátmányt egy keskeny úton hozzák be, amit Voie Sacrée-nak, azaz Szent Útnak neveztek el. Mindennap folyamatosan jöttek a járművek az erősítéssel és az ellátmánnyal.
Mielőtt azonban Pétain igazi befolyást gyakorolt volna a csatatérre, úgy tűnt, a németek kezdenek kimerülni. Mint oly sokan, Etienne is élvezettel nézte, amint az ellenség küszködik a bombatölcsérekkel tarkított földön, és könyörtelenül leszedte őket. A csaták megállás nélkül követték egymást, egyik oldalnak sem maradt egy pillanat nyugalma sem a folyamatos tűzben. Minden ellenséges támadást francia ellentámadás követett, és március végére az a hír járta, hogy a németek veszteségei már majdnem olyan súlyosak voltak, mint az övék. Ám a 88 ezer elesett francia is túl sok volt. Májusban a dolgok rosszabbra fordultak, mert Pétain tábornokot előléptették, Nivelle tábornok került a helyére, és Mangin tábornok lett a hadosztályparancsnok. Mangin ódivatú tiszt volt, folyamatosan támadott, és nem érdekelte, hány ember vész oda. Már el is nevezték „Mészárosnak” és „Emberevőnek”, Etienne pedig nem látott kiutat a nyomorúságból. Minden egyes barátját elveszítette, akit a seregben szerzett. Idővel új katonák töltötték be a helyüket, és velük is összebarátkozott, de már őket is elvesztette. Többé nem volt kedve ismerkedni. Csöndesebb időkben kártyázott és ivott és tréfálkozott velük, de tudta, hogy ha mesélnének neki a feleségükről, gyerekeikről, családjukról, arról, hogy miben hisznek és miről álmodnak, csak még jobban fájna a haláluk. Mindennap tudta a fronton, hogy ez lehet az utolsó napja, és csak gyors halálért fohászkodott. Tudta, hogy képtelen lenne súlyos sebesültként tengetni az életét, mint sokan mások. Néha eltűnődött, vajon minek köszönhette eddig a szerencséjét. Talán annak, hogy már fiatalon megtanulta a túlélést? Vagy annak, hogy gyors, határozott és rettenthetetlen, amint Beaudin kapitány mondta, amikor januárban tizedesnek léptette elő? A kapitány azt is mondta, hogy jó katona, született vezér, és értékes az ezred számára. Etienne elmosolyodott magában, amikor arra gondolt, vajon akkor is ennyire megbízna-e benne a kapitány, ha tudná, miféle életet folytatott régen. Etienne-t hangzavar riasztotta fel az ábrándozásból, és fölkelt, hogy elnézzen a falusi estaminet felé. Egy teherautót látott és négy angol khakiszínű egyenruhát viselő férfit egy csapat francia katona között. Már távolról látta az angolokon, hogy könnyen verekedés törhet ki. Viszonylag kevés angol járt erre, többségük Ypres körül védte a frontot. Etienne sejtette, hogy csak útbaigazításért álltak meg, a franciák azonban valószínűleg részegek, és aligha beszélnek angolul. Etienne nem akart vérontást, ezért úgy döntött, jobb lesz, ha közbelép. Ahogy közelebb ért hozzájuk, és hallotta, mint mondanak, tudta, hogy igaza volt. Az angolok útbaigazítást kértek a francia parancsnokságra, a franciák pedig nem értették, és mivel részegek voltak, élvezettel állták útjukat, és sértegették őket.
Etienne már alig száz méterre volt az estaminet-től, amikor az egyik angol megragadta a legnagyobb szájú francia vállát. Nyilvánvalóan arra készült, hogy képen törli. – Ne üsd meg, csak egy részeges bolond! – kiáltott fel Etienne. – Majd én segítek. Az angolok meglepetten kapták fel a fejüket. Etienne ekkor a franciákat szólította meg, és azt mondta nekik, hogy szégyellniük kellene magukat, amiért nem segítenek a szövetségeseiknek, mire azok visszakullogtak az estaminet-be. – Meghívhatlak benneteket egy italra? – kérdezte Etienne az angoloktól. – Szeretnélek kiengesztelni a társaim modortalanságáért. Útba is tudlak igazítani, és rajzolok nektek egy térképet. A négy férfi összenézett, majd az alacsony, sötét hajú tizedes megköszönte, és elfogadták a meghívását. Mivel azonban nem szívesen mentek be a franciák közé, akik korábban sértegették őket, leültek odakint a földre, és Etienne kihozott nekik egy üveg bort. – Itt nincs sör – mondta, miközben szétosztotta a poharakat. – És a bor se valami jó. Megkérdezte őket, hogy honnan jöttek, és elmagyarázta nekik, hogy merre van a francia parancsnokság. Az alacsony, izmos férfi volt a tizedes. A tizenkilenc körüli szőke fiú beceneve Szamár volt, és Etienne csak találgatni tudott, hogy miről kapta a nevét, a nagydarab embert pedig, aki meg akarta ütni a franciát, Tomnak hívták. A negyedik, akit vörös haja miatt Vörösnek neveztek, nevetve mesélte, hogy Tom arról kapta a nevét, hogy mindenre azt feleli, hogy „T’om”. Amíg Etienne lerajzolta nekik az utat, Verdunről kérdezgették, és hogy mióta van a fronton. Etienne mesélt nekik az itteni szörnyűségekről. Nekik is voltak hasonló történeteik Ypres-ről, de azt mondták, hogy az utóbbi időben egész csöndes arrafelé, és főleg azzal foglalkoznak, hogy kijavítsák a lövészárkokat. – Nagyon jól beszélsz angolul – jegyezte meg Vörös. – Angliában éltél? – Egyszer régen, majdnem két évig – felelte Etienne. – Londonban, és te is onnan jöttél, nem igaz? Felismerem az akcentusod. – Azt hittem, az angolok mind egyformák a franciáknak. – Ha már ráhangolódott a füled a nyelvre, akkor nem. Ha Franciaországban élnél, te is megtanulnád a különbséget egy párizsi és egy dél-francia kiejtése között – felelte Etienne, miközben alaposabban szemügyre vette a londonit. Ismerős volt az arca, de Etienne nem tudta hová tenni. Sosem beszélt még vörös hajú angollal, sem itt, sem máshol. – Hogy bírjátok itt? – kérdezte a tizedes. – Úgy hallottuk, igazi mészárlás volt, több mint nyolcvanezer halottal. – Azt mondják, lehet, hogy volt az több is – sóhajtott föl Etienne. – De a németeknél is majdnem ugyanennyien estek el. Miért mentek a francia parancsnokságra?
Észrevette, hogy a férfiak összenéznek. – Nem kell elmondanotok, csak mert vettem nektek egy italt – mondta. – Csupán kíváncsi vagyok. – Két emberünkért megyünk – mondta Vörös. – Egyelőre nem tudjuk, hogy dezertőrök, vagy csak eltévedtek. A tieitek találtak rájuk. – De ugye nem katonai rendészek vagytok? – Etienne megvetette a katonai rendészeket, és ha tudta volna, hogy ezek a férfiak közéjük tartoznak, nem segített volna nekik. – Dehogy! Ez nem hivatalos kiruccanás. A kapitányunk jó ember, azok ketten meg régóta velünk harcolnak, és jó katonák. Azt hittük, elestek, amikor nem jöttek vissza, miután kivezényelték őket a lövészárokból; aznap éjjel sokan elestek, és néhányukat elnyelte a sár. Aztán szóltak a kapitánynak, hogy megtalálták őket, és neki eszébe jutott, hogy azon az éjszakán sűrű köd volt. Abban könnyű eltévedni. Ezért úgy döntött, visszahozatja őket kikérdezni. Ha a katonai rendészetet küldte volna utánuk, esélyük sem lenne. Etienne felvonta a szemöldökét. Még soha nem hallott róla, hogy egy tiszt, akár angol, akár francia, lehetőséget adott volna dezertőröknek, hogy magyarázatot adjanak az eltűnésükre. Azt hallotta, hogy a francia katonákat lelőtték, amikor elmenekültek Ypres-ből, noha nem is dezertőrök voltak, csak a mérges gáz elől menekültek. – Akkor nagy szerencséjük van – mondta. – Szerintem a dezertőröket, akár szándékosan, akár véletlenül tévedtek el, nem kellene lelőni – mondta a vörös hajú férfi indulatosan. – Csak pazarolják az életeket. Ha majréznak, dolgoztathatnák őket a bázison – ott is ugyanolyan szükség van emberekre, mint a fronton. – A mi kis Vörös Reillynk még akkor is megvédené egy patkány életét, ha az a golyóit akarná leharapni – mondta a tizedes erőltetett vigyorral. – Még jó, hogy tudjuk, hogy ő nem majrézik. A Reilly névre Etienne fölkapta a fejét. Mind a négy angol nevetett, de ő csak hitetlenkedve bámult a Vörösre. Jimmy lenne az? Londoni, Reilly a neve, és vörös a haja. Túl sok véletlen egybeesés. De Belle Jimmyje vendéglős, nem vonulna be, amíg nem kötelező. És még ha meg is tenné, mekkora az esélye, hogy két férfi, aki ugyanazt a nőt szereti, együtt iszogasson egy francia estaminet-ben? Etienne eddig csak egyszer látta Jimmyt, aznap, amikor ellátogatott Blackheathbe, de csak távolból látta néhány pillanatra. Csak arra emlékezett, hogy magas és vörös hajú, az arcát nem látta. Talán csak azért ismerős, mert kezd elmenni az esze, ami nem is csoda, ha valaki hónapokat tölt ebben a pokolban. A Reilly név elég gyakori Angliában; biztos több száz van belőlük Londonban. – Mi az, cimbora? Úgy festesz, mint aki kísértetet látott!
Etienne fölriadt a tizedes megjegyzésére, és magára erőltetett egy mosolyt. – Csak arra gondoltam, hogyan reagálnék, ha egy patkány beleharapna a golyóimba – mondta. A beszélgetés a mérges gázra terelődött. – Szerencsénk volt, hogy aznap nem voltunk szolgálatban – mondta Tom. – Elszürkült az arcuk, öklendezve jöttek vissza a lövészárkokból, borzalmas volt. A tizedes arról beszélt, hogy azt mondták nekik, tartsanak a szájuk és az orruk elé egy rongyot, amit vagy vízbe, vagy a saját húgyukba áztattak, és hogy a kapitányuk szerint, akik belehaltak, azok valójában a tüdejükben keletkezett habtól fulladtak meg. – Itt is volt ilyesmi? – kérdezte. Etienne éppen válaszolni akart, hogy sokat hallott erről, de ő maga nem tapasztalta, amikor a tizedes megpillantott az estaminet-ben egy férfit egy tál étellel a kezében. – Van tojásuk meg krumplijuk! – kiáltott fel. – Muszáj ennem belőle! A tizedes fölpattant, Tom és Szamár követte. Vörös megkérte őket, hogy hozzanak neki is, és kint maradt Etienne-nel. Most, hogy kettesben maradt Vörössel, Etienne úgy döntött, nekilát puhatolózni. – Odahaza is Vörösnek hívtak, vagy itt szerezted a neved? Az angol elvigyorodott. – Etaples-ban a kiképzőtiszt répafejűnek szólított. Aztán amikor megtanultam lőni, elnevezett Vörösnek. A többiek átvették tőle, de az igazi nevem James, és mindenki csak Jimmynek szólít. Etienne-nek végigfutott a hátán a hideg, és kiszáradt a szája. – Mivel foglalkoztál, mielőtt bevonultál? – kérdezte nagy nehezen. – Vendéglőt vezettem a nagybátyámmal – felelte Jimmy. – Nem volt ki mind a négy kerekem, hogy bevonultam. A feleségem várandós volt, és még Etaples-ban voltam, amikor elvesztette a kisbabát. Olyan beteg volt, hogy hazaküldtek hozzá, és az igazat megvallva erős volt a kísértés, hogy vissza se jöjjek. – Ezért érzel együtt a dezertőrökkel? – Talán. Belle nagyon rosszul volt, megtámadták és kirabolták a boltjában, nem lett volna szabad magára hagynom. Végül átvészelte, még vissza is ment a boltba egy időre. De már abbahagyta, és most önkéntes munkát végez a katonai kórházban. Etienne hirtelen azt kívánta, bárcsak nyugton maradt volna a fenekén azon a fatörzsön, és ne segített volna az angolokon. Akkor vígan abban a hitben maradhatna, hogy Belle boldogan éli az életét. – Ápolónő? – Hát, ő a kórtermi csicskás, de van érzéke az ápoláshoz. Az az őrült ötlete támadt, hogy
amint szerzett némi tapasztalatot a kórházban, belép a Vöröskereszthez, és idejön mentőt vezetni. – Az nem nőnek való munka! – mondta Etienne. Eddig csak két női mentőautósofőrt látott; komor arcú nők voltak, acélidegekkel. – Nagyon veszélyes, gyakran túl közel kell jönniük a frontvonalhoz. Ne hagyd, hogy ezt csinálja! Jimmy elfintorodott. – Ha az én Belle-em a fejébe vesz valamit, az Isten se veri ki belőle – mondta. – De a kórházban egyelőre olyan sok a sebesült, hogy szükségük van rá, úgyhogy remélem, hogy azóta föladta az ötletet. Már rég nem említette a levelében. Etienne legszívesebben azt válaszolta volna, hogy pontosan tudja, milyen makacs és forrófejű tud lenni Belle, de tudta, hogy nem szabad elárulnia magát. Ha elmondja Jimmynek, hogy kicsoda, véletlenül az érzéseit is felfedheti. Nem engedheti úgy vissza az angolt a csatatérre, hogy az ilyesmiken rágódik. – Most már mennem kell, várnak rám – mondta, és fölkelt. – Örültem a találkozásnak. Fejeket behúzni, és tartsd otthon a feleséged biztonságban, hogy hazamehess hozzá. – Nagyon örülök, hogy megismerkedtünk – mondta Jimmy, és fölállt, hogy kezet rázzon Etienne-nel. – Te is vigyázz magadra. És köszönjük a bort meg az útbaigazítást. Etienne sietősen léptekkel távozott. Hallotta, hogy Jimmy utánaszólt, hogy nem árulta el a nevét, de úgy tett, mintha nem hallaná, és elment.
– Hová tűnt a francia? – kérdezte a tizedes Vöröstől, amikor kijött két tányér tojással és krumplival. – Neki is hoztam. – Vissza kellett mennie – felelte Vörös. – Nagy kár, rendes fickó volt. Akartam kérdezni tőle néhány francia kifejezést a parancsnokságra. – Kemény fickónak tűnt – jegyezte meg Tom, aki szintén két tál étellel bukkant fel. – Láttátok a hideg szemeit? Nem csoda, hogy a franciák meghátráltak, amikor rájuk üvöltött. Mielőtt idejöttünk, azt hittem, a franciák mind beszariak. – Miért? Talán az ő seggüket is „t’od”? – kérdezte Szamár, és kórusban felröhögtek. – Akkor majd én megeszem a francia krumpliját – mondta Tom. – Ti meg kunyerálhattok, ha akartok.
Etienne megrendülten sétált vissza a táborba. Miután 1914-ben eljött Angliából, sikerült elterelnie a gondolatait Belle-ről, de a mai nap eseményei ismét az eszébe juttatták. Igaz, hogy kevesebb mint fél órát töltött Jimmyvel, de még ennyi idő is elég volt ahhoz,
hogy kiismerje. Talán örült volna, ha a férfit ostobának és gyengének találja. Csakhogy Jimmy erős, fegyelmezett és egyenes ember volt, szilárd jellemű, aminek köszönhetően első osztályú katona és nyilván igaz barát is lehet. Vajon Belle tényleg képes lenne idejönni? Etienne úgy vélte, a legtöbb nő túlságosan félne még belegondolni is, hogy betegye a lábát egy hadviselő országba, Belle azonban a vakmerőségig bátor volt. És nagyon megszállottan tudott viselkedni, ha akart valamit, akár megszökni Martha New Orleansából, akár megnyitni a kalapos boltot.
Tizenkettedik fejezet 1916. július 1. – Egy istenverte pacsirta! – kiáltott fel Szamár, ahogy fölnézett a tiszta, kék égre, és a csivitelő madarat kereste a tekintetével, miközben rumot iszogatott. – Hé, Vörös, szerinted ez jó előjel, vagy csak örül, hogy végre elhallgattak a fegyverek? Már reggel fél nyolckor nagy volt a hőség, és öt nap szüntelen, fülsiketítő puskaropogás után végre elnémultak a fegyverek. A madárdalt leszámítva kísérteties csönd honolt a fronton. Még a német fegyverek is hallgattak. Jimmy az ezredével két héttel korábban Ypres-ből átvonult Somme-ba, hogy csatlakozzanak a frontvonal mögött több mérföldet elfoglaló brit hadsereg táborához. Mint mindig, most sem közölte velük senki, hogy a tábornokok miért éppen a nyugati frontnak ezen szakaszát tartják fontosnak. Csak annyit tudtak, hogy a német vonalak mögött nem húzódtak fontos útvonalak, sem vasútállomások; mostanáig ez egy csöndes szektor volt. De bármiért is választották éppen ezt a helyet, a katonák megörültek a változásnak, mert ez legalább nem volt mocsaras vidék, mint Ypres. A meszes talajon nem önti el a víz a lövészárkokat, és a környék is szép, zöld szántóföld volt, melyet a kacskaringós Somme szelt át. Jimmy tegnap végre megtudta, hogy az a céljuk, hogy elvonják a németeket Verduntől, és megkönnyítsék az ott harcoló francia sereg dolgát. A kapitánya szerint az öt napon át tartó ágyútűz tönkretette az ellenség szögesdrótos védelmi vonalát, és elpusztította az összes katonát és fegyvert a frontvonalon. Amíg arra vártak, hogy kiküldjék a lövészárkokból az első csapatot, mind azt képzelték, hogy olyan lesz átszelni a senki földjét, mint sétálni a parkban, és csak akkor kezdődik a harc, amikor elérik az ellenség második vonalát. – A pacsirta jó előjel – mondta Jimmy, és az utolsó cseppig megitta a rumot. A többiekkel ellentétben ő egyáltalán nem hitte, hogy az akció gyerekjáték lesz. De azért jó volt, hogy elhallgattak a nehézfegyverek, és élvezhették a meleg napsütést. A békés időszak nem tartott sokáig. A britek ismét támadásba lendültek, ezúttal az ellenség második védelmi vonalán. Amint jelt adtak, a senki földjén készenlétben fekvő katonák azonnal fölkeltek, és a tisztekkel együtt rendíthetetlenül megindultak az ellenség felé. Aztán eljött az ideje, hogy elinduljon az első hullám. Jimmy és a cimborái a második hullámban voltak, és várakozás közben a mellvéd mentén masírozó tiszteket figyelték, akik bátorító szavakat kiáltoztak, és segítettek a nehéz felszerelés alatt összerogyó katonáknak fölkelni. Jimmy innen nem látta, mi történik a front többi részén, de sejtette, hogy ugyanaz, mint náluk. A túloldalon még át kellett mászniuk a saját szögesdrótjukon, de előző este helyenként már átvágták, és deszkákkal áthidalták őket.
– Mi jövünk – kurjantott Tom vidáman, és szinte izgatottan nyomta el a cigarettáját. – Isten a tanúm, hogy készen állok. Ekkor meghallották az ellenség géppuskáit. Nemcsak néhányat, hanem több százat, és mind egyszerre tüzeltek. Tomnak arcára fagyott a vigyor, Szamár pedig úgy meredt Jimmyre, mintha azt mondaná: – Azt hittem, már mindet kiiktattuk. – Rosszabbnak tűnik, mint amilyen – mondta Jimmy, de ő is félt, amikor előrelépett, és intett a többieknek, hogy kövessék, és foglalják el a helyüket. A várakozás volt a legrosszabb a lövészárok magas fala mögött, ahonnan ki sem láttak. Csengett a fülük a gépfegyverek ropogásától, nyomta a vállukat a nehéz felszerelés, és szörnyű volt belegondolni, hogy talán át sem jutnak a senki földjén. A katonák, akik az imént még nevettek, most sápadtak és idegesek voltak, Jimmy pedig valamivel arrébb látott egy fiatal fiút hányni. A parancsra azonban nem sokáig kellett várniuk. Amikor elérték a mellvédet, Jimmy látta, hogy az ellenség frontvonalán katonák várják őket, és a németek a fegyverek egy részét a brit szögesdrót kerítésre irányítják. Könnyedén leszedték a briteket. Halott katonák hevertek a szögesdróton, és a bajtársaiknak át kellett mászniuk a tetemükön. Odakint pedig még rosszabb volt a helyzet. Jimmy úgy saccolta, hogy az első hullámnak több mint a fele már holtan vagy sebesülten fekszik a földön, és mielőtt ő is kiugrott közéjük, látta, hogy az életben maradtak közül még többen elesnek. Jimmy átjutott a szögesdróton, várt egy pillanatig, hogy az utasításoknak megfelelően átcsoportosuljanak a katonák, majd Szamárral a jobbján és Tommal a balján belevetette magát a golyózáporba. Szamárt tíz méteren belül eltalálták. A teste megrándult, mintha elektromos ütés érte volna, majd hátrazuhant, és nem mozdult többé. Jimmynek elég volt egyetlen pillantást vetnie rá ahhoz, hogy tudja, a fiú meghalt; a mellkasán találták el, és ömlött a vér a nyílt sebből. – Gyere, Vörös! – sürgette Tom, amikor Jimmy megtorpant. – Már semmit sem tehetsz érte. Mi megcsináljuk. Tovább meneteltek az ellenséges tűzben. Jimmy némán fohászkodott a saját biztonságáért, amikor még több ismerős katonát látott maga körül elesni. Borzalmas volt a füst, a fegyverek ropogása és a sebesültek sikoltozása, de nem állhatott meg, mindenáron el kellett jutniuk az ellenséges vonalakhoz. Váratlanul erős fájdalmat érzett a jobb felkarjában; rádöbbent, hogy eltalálták. Rémülten nézett le, és látta saját kiömlő vérét. Tovább menetelt, de a karja mintha lángolt volna, a fájdalom olyan erős volt, hogy imbolyogni kezdett. Alig bírta tartani a fegyverét – így már képtelen lesz lőni.
– Eltaláltak, Tom – kiáltotta. – Menj tovább, ne állj meg, csatlakozz a többiekhez. Tom hátrafordult, egy pillanatig habozott, majd intett és továbbment. Jimmy tett még néhány lépést, majd belevetette magát egy gránáttölcsérbe. Odabent elájult. Amikor magához tért, volt vele még két ember az ezredéből; mindketten nyögtek a fájdalomtól. Jimmynek még mindig a hátán volt a felszerelés, amit most óvatosan, a karjába belehasító fájdalomtól grimaszolva levett magáról. Nagy volt a hőség, hiába volt még kora reggel. A fölötte elviharzó, német vonalak felé tartó katonák azt jelentették, hogy napnyugtáig nem számíthat segítségre. Fölnézett a gránáttölcsér széleire, és rádöbbent, hogy segítség nélkül nem fog tudni kimászni belőle. Már szédült a vérveszteségtől. Vagy talán csak a rumtól, amit nemrég ivott. – Milyen súlyos a sebetek? – kérdezte a másik két férfit. – Segíthetek valamiben?
Ez volt élete leghosszabb, legfájdalmasabb és legrosszabb napja, pedig rengeteg rossz napban volt már része a bevonulása óta. Levette a zubbonyát, és bekötözte a sebét, hátha ezzel sikerül megelőznie a fertőzést, és megtette, amit tudott a másik kettőért is, habár nekik súlyos mellkasi sebük volt, és délelőtt tizenegyre mindketten elájultak. Megpróbálta beosztani a magával hozott vizet, de olyan meleg volt, hogy a szomjúság végül legyőzte. A tölcsérből csupán a kék, felhőtlen eget látta, és a fölötte elrohanó katonák végtelen sorát. A gépfegyverek szünet nélkül, kérlelhetetlenül ropogtak, ő pedig hallotta a gránáttölcsér közelében haldokló férfiak sikolyait és nyöszörgését. Mire a nap közvetlenül a feje fölé ért, nem maradt vize, és legszívesebben üvöltött volna a karjában érzett fájdalomtól. Megpróbált Belle-re gondolni, és elképzelni a hűvös konyhát odahaza. De hiába tudta egykét pillanatra felidézni a képüket, a lárma és a vérontás csakhamar visszarántotta a kegyetlen valóságba. Az egyik ájult férfin megjelent egy patkány, Jimmy pedig megdobta egy kővel, hogy elriassza. A patkány eliszkolt, de nyilván hamarosan visszatér, mert vonzza a vérszag. Jimmy ekkor megpróbált fölállni, hogy kimásszon innen, és visszatérjen az övéihez. De akár a tölcsért körülvevő nagyszámú holttest, akár a sebe vagy a hőség miatt, a lába összecsuklott, és nem maradt más választása, mint visszabújni a tölcsérbe. Amikor közelebbről megnézte a másik két férfit, kiderült, hogy mindketten meghaltak. Ekkor feldühödött. Hogy küldhettek a tábornokok ennyi embert a biztos halálba? Ha az egész front mentén az történt, amit a tölcsérből látott, akkor a brit hadseregnek legalább a fele odaveszett. Leszállt az alkony, és végre eljöttek érte. A délután nagy részét eszméletlenül tölthette. Amikor a szájához tartottak egy vizespalackot, alig bírt nyelni, annyira megdagadt a nyelve és
az arca.
Belle egy héttel később értesült arról, hogy Jimmy megsebesült. – Eltaláltak a felkaromon, de ne aggódj, nem súlyos a sebem. Elláttak, és hamarosan hazaküldenek kimenőre. Szerencsém volt, a cimborámnak, Szamárnak nem sikerült megmaradnia, ahogy oly sok kedves ismerősömnek sem. De gyanítom, már hallottad, milyen sokan elestek július elsején. Belle valóban hallott róla. Az első hullám július negyedikén érkezett a Herbertbe, és másnapra már rengeteg sebesült volt a kórházban. Miranda kórtermében azt mondta az egyik tiszt, hogy szerinte több mint tizennyolcezer halottjuk és harmincezer sebesültjük volt a somme-i csatának csupán az első napján. Belle akkor még nem tudta, hogy Jimmy is részt vett benne, de félt, hogy ott lehetett, mert korábban azt írta, hogy új helyre vezényelték. Amíg meg nem érkezett Jimmy levele, mindennap a rettegett telegramot várta. Örült, hogy a férje csupán megsebesült, de ugyanakkor félt is. Sok sebesült zárkózott magába, és szenvedett rémálmoktól. Abból, amit mondtak, sokszor csupán az elejtett szavaikból derült ki, hogy a poklot járták meg Franciaországban. Jimmy július utolsó hetében tért haza. A karja fel volt kötve, és hámlott a bőr az arcáról, de a mosolya ugyanúgy ragyogott, mint mindig. – Nem kell a felhajtás! – mondta, amikor Belle körbeugrálta, hogy kényelembe helyezze; felvágta neki az ételt, és segített levetkőzni. – Jól vagyok. Még soha nem örültem neked és az otthonomnak ennyire. De bármikor visszaküldhetnek tovább harcolni. A Herbert többi sebesültjéhez képest Jimmynek szerencséje volt. Tiszta maradt a sebe, és szépen gyógyult. Csak azért kötötték föl a karját, nehogy felszakadjon; minden ujja működött, amit be is bizonyított azzal, hogy lejátszott egy dallamot a vendéglő zongoráján. – Azt hiszem, felkötve tartom a karomat a többiek miatt – mondta vigyorogva. – Élvezem, hogy hősként bánnak velem. Húsz hónap telt el a bevonulása óta, és az első otthon töltött éjszakáján olyan hévvel szeretkezett Belle-lel, mintha attól félne, hogy többé nem lesz rá alkalma. – Ezért érdemes volt megsebesülnöm – mondta. – A kórházban másra se tudtam gondolni, a nővérek folyton kérdezősködtek, hogy minek vigyorgok. Egy-két nappal később beismerte, örült, hogy hazaengedték. Nem számított rá; a legtöbb hozzá hasonló sérültet csak ellátják a helyszínen, majd küldik is vissza harcolni. Azt mondta, valószínűleg a parancsnoka keze volt a dologban. De bármennyire örült is a férje hazatérésének, Belle-t halálra rémítette a gondolat, hogy hamarosan vissza kell mennie a frontra. Nem tudta elhinni, amit Jimmy mondogatott, hogy
már megkapta a maga sebesülését, és ezentúl biztonságban lesz. Valahányszor kitisztította és átkötözte a sebet, arra gondolt, vajon mit érezhetnek azok a feleségek, akik telegramon értesülnek a férjük haláláról. Belle még a szeretkezés édes örömei közepette sem bírta elűzni a félelmét Jimmy közelgő távozásától, és a bűntudatát, amiért olyan jól boldogult nélküle. Mog úgy dicsekedett Jimmynek Belle kórházi munkájáról, Garth pedig úgy mondogatta, mennyire számíthatnak Moggal Belle-re, mintha Belle maga lenne az erény példaképe. Nehéz volt elhinni, hogy Mog eleinte olyan hevesen ellenezte a munkát és Miranda barátságát; azóta megváltozott a véleménye mindkettőről, még bátorította is Belle-t, hogy a szabadnapjait a barátnőjével töltse. Néhány hete kiruccantak biciklivel az Elthamon túli vidékre, esténként pedig koncertekre és színházba jártak. Most, hogy Jimmy hazatért a halál torkából, Belle nem tudta eldönteni, hogy tökéletes, otthon ülő feleségként viselkedjen-e, vagy a saját álmait hajkurássza tovább. Továbbra is el akart menni Franciaországba Mirandával. Már kétszer is jelentkeztek mentőautósofőrnek, és mind a kétszer visszautasították őket. Miranda szerint azonban csak azért nem fogadták el eddig a jelentkezésüket, mert még nem rendelkeztek kellő tapasztalattal, és ragaszkodott hozzá, hogy még egyszer megpróbálják.
Szép volt az idő, és Belle-nek sikerült kivennie néhány nap szabadságot, hogy együtt lehessenek Jimmyvel. Elmentek a Greenwich Parkba piknikezni, leültek egy fa alá, és beszélgettek. Jimmy mesélt a seregben szerzett barátairól, a fronton uralkodó körülményekről, és szidta a tábornokokat, akik szerinte ostobák és felkészületlenek voltak ahhoz, hogy a katonákat vezessék. – Azzal az ötnapos ostrommal Somme-nál csak az idejüket és az energiájukat fecsérelték – mondta felindultan. – Mint kiderült, a gránátok fele föl se robbant, és ami föl is robbant, még az se tudott áttörni a szögesdróton, se visszaszorítani a németeket a második vonal mögé. Láttam a kórházban egy férfit, aki órákra fönnakadt a szögesdróton; napközben négy különböző helyen lőtték meg, és ízekre szaggatták, és ő csak egy volt a több százból. Mint később kiderült, a németek rendesen beásták magukat. Biztonságos betonbunkereik voltak, és sokkal jobb meg sokkal nagyobb puskáik, mint nekünk. Esélyünk sem volt. Ahogy teltek-múltak a napok, Belle megértette, hogy Jimmy egy kicsit szégyenkezett, amiért fedezéket keresett a gránáttölcsérben, és egész nap ott maradt. Semmi oka nem volt erre; Belle látta a sebén, hogy képtelen lett volna lőni, és valószínűleg egyébként is elájult volna a vérveszteségtől, és akkor halálos lövést is kaphatott volna. Ezt meg is mondta neki, majd megpróbálta elvonni a figyelmét az országszerte kirobbant sztrájkokkal, az emelkedő
árakkal és az élelmiszerhiánnyal. Egy kicsit Belle is szégyenkezett, amiért nem árulta el Jimmynek, hogy még mindig el akar menni Franciaországba, és hogy Miranda vezetni tanítja, amikor csak sikerül kölcsönvennie a nagybátyja autóját. Belle azonban azzal áltatta magát, hogy úgysem fogják elfogadni a jelentkezésüket. A háború különben is hamarosan véget érhet, még akkor is, ha Jimmy ezt nem hiszi. Belle megkönnyebbült, hogy a férje sebe nem volt súlyos, és azt akarta, hogy úgy térjen vissza Franciaországba, hogy a nyári parkra, a szeretkezésükre, a finom ételekre és a nevetésre emlékszik. Nem egy olyan feleségre, aki folyton eltitkol előle valamit.
Tizenharmadik fejezet Belle odaért a fészerhez, és mielőtt kitolta volna a biciklijét, feltűrte az egyenruhája szoknyáját pár centivel, és rákötötte az övét, hogy ne engedjen le. Enyhe áprilisi este volt, és a zsúfolt, sötét kórteremben töltött hosszú nap után jó volt kint lenni a friss levegőn. A hazaút a dombon át mindig felüdítette Belle-t, és már nagyon várta. Ám ahogy kihúzta a biciklijét, észrevette, hogy megint lapos mindkét kerékgumi. Semmi értelme nem volt felpumpálni őket; mint máskor, most is szándékosan rongálták meg őket. Ahogy Belle megpörgette a kerekeket, látta, hogy mindkettőből egy-egy lapos fejű rajzszög áll ki. Belle már tudta, hogyan kell megjavítani a lyukakat, sőt, amióta megtanult biciklizni, mindenféle javítást megtanult. Itt azonban nem tudja megcsinálni – haza kell tolnia a biciklit, és otthon kell megjavítania. Ahogy elindult gyalog, a biciklijét tolva, a hazafelé tartó vagy éppen az éjszakai műszakra érkező nővérek, önkéntesek és beteghordók integettek neki, és jó éjszakát kívántak. Már mindenki ismerte őt a Herbertben, és sok barátot szerzett itt. Hiányozni fognak, amikor két hét múlva elmegy Mirandával Franciaországba. A lapos biciklikerekek azonban nem fognak hiányozni. Mindenki azt hitte, hogy valaki csupán ostoba tréfát űz Belle-lel. Ő azonban korántsem volt ebben olyan biztos, úgy érezte, valaki rosszindulatból szemelte ki magának. Nem volt benne rendszeresség. Néha kéthetente történt, aztán semmi sem történt hetekig, egyszer három hónapig nem történt meg, és Belle már kezdte azt hinni, hogy a titokzatos elkövető beleunt a tréfába. Csakhogy végül mindig visszatért. Belle megpróbálta máshol hagyni a biciklijét, megkockáztatva a dorgálást, de ez sem tartotta vissza az elkövetőt. Adams nővér szerint féltékenységből csinálja valaki, mivel Belle csinos, és a kórházi dolgozók és a betegek körében egyaránt népszerű. Mindenki egyetértett abban, hogy az elkövető minden bizonnyal a kórházban dolgozik. A tavalyi év mindenki számára megerőltető volt Angliában. A háború elején még lelkesedéssel töltötte el az embereket az izgalom és a hazafias láz. Ám amikor a háború nem ért véget olyan gyorsan, mint mindenki várta, és a veszteséglista egyre hosszabb lett, a légitámadások okozta félelem és az élelmiszerhiány kimerítette az embereket, és elvette minden reményüket. A háború nyomán azonban történt néhány változás, aminek Belle örült. A fiatal nők több szabadságot kaptak, és olyan munkát vállalhattak, ami öt évvel korábban elképzelhetetlen lett
volna. Női kalauzok voltak a buszokon, voltak taxisofőrnők és postásnők, és nők dolgoztak a lőszergyárakban és a földeken is. Eltűntek a gardedámok, mivel oly sok fiatalember harcolt Franciaországban, hogy szükségtelenné vált a jelenlétük. Belle gyakran elmosolyodott a makacs matrónák újságban megjelent dühös levelein, melyekben az erkölcs romlását vizionálták. Szerintük a fiatal nők túl merészen viselkednek, táncolni járnak, sötétedés után egyenruhás férfiakkal sétálgatnak, és vendéglőkben isznak. Mindez igaz is volt, és Belle tökéletesen meg tudta érteni, hogy a fiatalok ki akarják élvezni az életet, amikor a halál bármelyik pillanatban lecsaphat rájuk. A tavalyi év azonban jól telt Belle számára, leszámítva, hogy hiányolta Jimmyt és aggódott érte. A kisbaba elvesztését követő melankóliája elmúlt, már csak a bánat maradt, amivel meg kellett tanulnia együtt élni. Mirandával szoros barátságot kötöttek, Mog és Garth pedig már nem csupán megtűrte, hanem még büszke is volt Belle munkájára. Mog néha még megjegyezte, hogy reméli, a háború után Belle folytatja a kalapkészítést, de abban egyetértett, hogy helyes döntés volt önkéntes munkát vállalnia a kórházban. Nagyon kemény munka volt, attól a pillanattól kezdve, hogy reggel megérkezett a kórterembe, nem volt megállás este hatig. Mindennap folyamatosan érkeztek a sebesültek, de már nem annyian, mint a tavaly júliusi somme-i csata után. Belle tavaly olyan szörnyű sérüléseket látott, amelyekről el sem tudta képzelni, hogy az emberi test el tudja viselni – vakságot, letépett karokat és lábakat, borzalmas égési sérüléseket és hasi sebeket. Legjobban az arc és a fej sérüléseitől viszolygott. A mankós és tolószékes férfiakat hősként kezelték, csodálattal és tisztelettel bántak velük az emberek. Ám akik csúnyán eltorzultak, azoktól elfordultak, még saját családtagjaik is nehezen viselték a látványukat. Az 1916-os nagyszámú veszteség miatt Mirandát és Belle-t végül fölvették mentőautósofőrnek. A pokoli verduni csatákban nyolcvanhétezer francia esett el, a novemberig tartó somme-i csatának pedig több mint négyszázezer szövetséges katona esett áldozatul, és ez megváltoztatta a Vöröskereszt kilátásait. Ráadásul sok amerikai mentőautósofőr állt be a seregbe harcolni, mivel végre Amerika is belépett a háborúba a szövetségesek oldalán. Mivel a német tengeralattjárók február óta könyörtelenül támadtak, és nemrég kezdetét vette az arrasi csata is, még több lett a sebesült, és a hatóságoknak minden segítségre szükségük volt. Mirandával mindketten kitűnő referenciákat kaptak a kórtermi nővérektől és a főnővértől, valamint tudtak vezetni. Belle azonban sejtette, hogy az is mellettük szólt, hogy mindketten beszélnek egy kicsit franciául, és az újrajelentkezés az eltökéltségüket bizonyította. A főnővér, aki még a legtapasztaltabb nővéreket is alig dicsérte meg, nemhogy az alsóbbrendű önkénteseket, meglepte Belle-t.
– Eleinte azt hittem, csak egy csacska, szeleburdi lányka vagy – mondta, és szúrós szemével rámeredt. – De megbízhatónak, lelkiismeretesnek és állhatatosnak bizonyultál. Ha nem lennél férjnél, megkértelek volna, hogy végezd el a nővérképzést. Nem akarom elveszíteni a segítségedet, de tudom, hogy minél gyorsabban jutnak el a sebesültek a kórházakba, annál nagyobb az esélyük a túlélésre. Meg fogom írni a Vöröskeresztnek, hogy megvan az álláshoz szükséges leleményességed és bátorságod, és elegendő tapasztalatot szereztél itt ahhoz, hogy el tudd végezni a munkád. Belle izgatottsággal vegyes félelemmel várta az indulás napját. Már rengeteget beszéltek róla Mirandával, most viszont, hogy valóban megtörténik, mindketten kétségbe vonták saját képességeiket. Sebet kötözni a nővérek felügyelete alatt egy dolog, egy szörnyű fájdalmakat átélő súlyos sérültet biztonságban a kórházba juttatni pedig megint más. Féltek, hogy eltévedhetnek, lerobbanhat a mentőautó, és hogy nem lesznek képesek megőrizni a nyugalmukat vészhelyzet esetén. Ahogy a biciklit tolta hazafelé, Belle mégsem azon rágódott, hogy vele mi történhet Franciaországban, hanem Jimmy miatt szomorkodott. A férjének szerencséje volt, hogy csak könnyű sérülést szenvedett, amikor oly sokan meghaltak az ezredéből a somme-i csata első napján, és ő sosem fogja elfeledni, hogy Jimmy milyen hévvel beszélt az ottani „mészárlásról”. Ám a férfi hiába hajtogatta, hogy a sérülése csupán semmiség, és jól van, amíg otthon volt, Belle ugyanazt a rémületet látta a szemében, mint a kórházi sebesültekében. Az utolsó napján, mielőtt visszament Franciaországba, váratlanul kibökte, hogy a németek lángszórókat vetettek be ellenük Ypres-nél. Elmesélte, hogy jobbra tőle, a lövészárkok mentén váratlanul egy tűzfal jelent meg az éjszakai ég előtt, és hallotta a katonák üvöltését, és érezte a sülő hús szagát, ahogy megpróbáltak kimászni a lövészárkokból, hogy elmenekülhessenek. A tűz őt már nem érte el, de aznap éjjel közel ötven katona halt meg, akiket jól ismert, és még náluk is többen élték túl, akik hátralévő életüket szörnyű fájdalmakkal és hátborzongató sebekkel élik majd le. A társaival együtt őt is kiküldték, hogy távolítsa el a lövészárkokból a holttesteket. Azt mondta, voltak, akik még mindig a falra voltak tapadva, mint a rákok, mert a lángok éppen akkor érték el őket, amikor megpróbáltak kimászni. Mások egymásra zuhantak, feketére sülve; az egyenruhájuk szénné égett. Jimmy elhányta magát a látványtól, utána pedig még napokig nem bírt enni. Azonnal bocsánatot kért Belle-től, amiért ezekkel az emlékképekkel terhelte. Ő azt felelte, hogy jobb beszélni az ilyesmiről, mint magába fojtani, de Jimmy szemmel láthatóan rosszul érezte magát, amiért elfecsegte ezeket. Talán azt hitte, az igazi férfiak megtartják maguknak az efféle emlékeket. Amióta visszament, a levelei rövidek és vidám hangvételűek voltak, vicces kis anekdotákat
mesélt a többi katonáról. Néhányan ügyes guberálók voltak, felfedezőútra mentek, és konyakkal vagy csapdával fogott nyúllal tértek vissza. Volt, aki verset írt vagy énekelt, volt, aki a többieket nevettette meg, mások pedig tehetséges mesemondók voltak. Azt hihette volna az ember, hogy Jimmy cserkésztáborban van, ahol egész nap vicceket mesélnek egymásnak. Belle azonban már megtanult a sorok közt olvasni. Tudta, hogy Jimmy félt, amikor kiküldték a frontvonalra, de úgy hitte, hogy a sorsa eleve elrendeltetett, és nem tud változtatni rajta. Belle azt is tudta, hogy amint mentőautót fog vezetni, ugyanolyan szörnyű látványokban lesz része, mint Jimmynek. A Herbertbe behozott sebesülteknek már kitisztították és bekötözték a sérüléseit. Remélte, hogy ezeknél sokkal szörnyűbb látványt is el tud majd viselni anélkül, hogy összeomlana. – Helló, Belle, kilyukadt a gumi? Belle összerezzent a háta mögül felhangzó férfihangra, és egyből tudta, hogy Blessard az. Ebben a pillanatban döbbent rá arra is, hogy ő a felelős a lyukas gumikért, és hogy rá várt a kertkapuban. Azt is sejtette, hogy nem ez volt az első hasonló eset, de legtöbbször, ha lyukas volt a gumija, hazafuvarozta egy orvos, aki éppen akkor végzett a kórházban, vagy Mr. Eldredge, a zöldséges, aki ellátta a kórházat, és gyakran tért be a Railwaybe egy italra. – Magának Mrs. Reilly vagyok – mondta, és továbbment, anélkül, hogy hátranézett volna. A férfi követte, és megragadta a biciklinyerget, hogy megállítsa. – Ne légy már ilyen mogorva. Csak köszönni akartam. Belle megfordult, hogy szembenézzen a férfival. Kockás zakót és szürke flanelnadrágot viselt, szemmel láthatóan azért öltözött ki így, hogy lenyűgözze Belle-t. – Nos, köszönt, most már eressze el a biciklimet, kérem. A férfi elengedte, de Belle mellé lépett, és együtt sétált vele tovább. – Nehéz lehet a kórházban dolgozni. Őszintén csodálom az önkéntesek munkáját, nem lehet könnyű. – A sebesült katonáknak sem könnyű – vágta rá Belle élesen. – Csodálom, hogy maga nincs a seregben. Vajon miért? Előző évben kötelezővé tették a katonai szolgálatot, és a férfinak nem volt semmilyen szemmel látható fogyatékossága. – Rossz a szívem – felelte Blessard. – Különben már én is odaát harcolnék. Belle lesújtó pillantást vetett a férfira. Lehet, hogy igazat szólt, de sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy lefizetett egy orvost a felmentésért. – Nézze, Mr. Blessard, nem akarok udvariatlan lenni, de nincs semmi mondanivalóm magának, és nem kívánom a társaságát. Úgyhogy menjen az útjára, és hagyjon engem békén! Blessard erre megragadta Belle karját, és olyan erővel szorította meg, hogy fájdalmat
okozott neki. – Hogy lehet egy szajha ilyen felvágós? – kérdezte. – Mindent tudok rólad. Minden apró részletet. Én utána tudok ám járni azoknak, akik érdekelnek. Talán sikerült meggyőznöd a blackheathieket, hogy Párizsban a kalaposmesterséget tanultad ki, de én pontosan tudom, hogy mivel foglalkoztál. Lehet, hogy van néhány befolyásos barátod, aki eltüntette a nyomokat, de egy riporter mindig ki tudja deríteni az igazságot. Belle ekkor elengedte a biciklijét, és ahogy az a földre zuhant, sarkon fordult, fölhúzta a térdét, és teljes erőből belerúgott a férfi lába közé. Blessard hátrahőkölt a fájdalomtól. – Sok mindent tanultam Párizsban – mondta Belle. – Többek közt azt, hogy hogyan bánjak a magafajta patkányokkal. Ha még egyszer a közelembe merészkedik, keservesen megbánja. Azzal fölvette a biciklijét, és sietősen távozott. Amikor a válla fölött hátrapillantott, látta, hogy a férfi összegörnyed fájdalmában. Nem tudja követni. Amikor hazaért, Garth és Mog éppen vacsorához készülődött. Amikor megjegyezték, mennyire kipirult, Belle elmesélte nekik, mi történt. – Megyek, és ellátom a baját! – mondta Garth, és fölállt. – Már biztosan elment – mondta Belle. – Visszakúszott a lyukba, ahonnét előmászott. – De mi lesz, ha megint utánad jön? – kérdezte Mog riadtan. – Két héten belül megyek Franciaországba. Nem hinném, hogy addig összeszedi magát – felelte Belle. – Nem lett volna szabad megrúgnod – mondta Mog. – Ettől csak még inkább ártani akar majd neked. – Mog! Megérdemelte! – mondta Garth döbbenten, amiért a felesége nem fogta Belle pártját. – Mégis mit kellett volna tennie? Hagyni, hogy erőszakoskodjon vele? – Nem, de az erőszak csak még több erőszakot szül – mondta Mog bátortalanul. – Egy fenét, én azt mondom, ha megdobnak kővel, hát dobd vissza nekik – felelte Garth. – Ügyes lány vagy, én meg majd beszélek azzal a Broadheaddel. Ő majd kideríti, honnan jött az a gazfickó, én pedig elbánok vele. Mog megrázta a fejét. – Nem árulhatod el Broadheadnek, amit az az alak Belle-nek mondott! – Nem, tényleg nem – értett egyet Belle. Kedvelte P. C. Broadheadet, jó ember, de azt is tudta, hogy tetszik a férfinak, és valószínűleg le akarná tartóztatni Blessardot. Egy olyan alak pedig, mint Blessard, világgá kürtölné Belle múltját, ha sarokba szorítanák. Ezt nem kockáztathatja meg. – Ne törődjünk vele. Úgysem tud többé zaklatni, ha nem leszek itt. Ám annak ellenére, amit mondott, este mégis zaklatottan ült le levelet írni Jimmynek. Mivel Blessard már régóta nem jött a közelébe, Belle azt hitte, hogy elvesztette az érdeklődését. A
mai találkozás azonban rácáfolt a reményére, és kiderült, hogy eddig csupán szerencséje volt, amikor elkerülte a férfit, valahányszor az kilyukasztotta a bicikligumiját. Belle ma este kimutatta a foga fehérjét, Blessard pedig ezek után még inkább le akarja majd leplezni őt. Belle nem is saját magát féltette. A háború és mindaz, amit eddig látott, már megtanította neki, hogy történnek rossz dolgok az életben, és soha semmi nem marad változatlan. Jimmyvel elköltözhetnek innen, ha a háború véget ért, de mint mindig, most is Mogot és Gartht féltette. Ők nagyon boldogok itt, az emberek szeretik és tisztelik őket. Az előző évben Mog a háborús célokra rendezett jótékonysági események vezércsillagává vált, főzött, varrt, kötött, pultokban állt, és jelmezeket készített a felvonulásokhoz. Életében először fölnéztek rá az emberek, és számítottak rá. Belle tudta, hogy ha kiszivárog a múltja, azt Mog megszenvedi. Még ha Mog régi munkája nem is derülne ki, akkor is kiközösítenék, pusztán azért, mert köze van Belle-hez. Belle azonban semmit sem tehet, amivel megakadályozhatná, hogy Blessard leleplezze, ha valóban ez a célja. Csak abban reménykedett, hogy egyedül őt éri majd kár.
Két héttel később Belle és Miranda végre a Doverbe tartó vonaton ült. A vonat tele volt a Franciaországba visszatérő katonákkal, a hölgyeknek kijelölt kocsi azonban egyedül az övék volt. – Hála az égnek, hogy vége! – mondta Miranda vidáman, amikor elfordult az ablaktól, és leült az ülésre. A szülei kikísérték az állomásra, és az anyja teli torokból bömbölt, mintha soha többé nem látná viszont a lányát. Belle fölhúzta az ablakot, és észrevétlenül letörölte a könnyeit, mielőtt ő is leült. Mog megőrizte a nyugalmát az állomáson, Belle azonban tudta, hogy amint hazament Garthszal, össze fog omlani és zokogni fog otthon, és az ő könnyei valódiak lesznek. Mindez ismét arra emlékeztette Belle-t, mennyire szerencsés, amiért szeretik. Mirandánál volt ugyan az előny, a vagyonos és jó kapcsolatokkal rendelkező szülők miatt, ám a családja azonnal kitagadná, amint elkövetne egy hibát. Belle tudta, hogy Mrs. Forbes-Alton azzal fog dicsekedni a barátainak, hogy Miranda fontos háborús munkát végez, ám a ma reggeli könnyek hamisak voltak, megjátszottak, és az asszony valójában még örült is, hogy elkerült a lánya láb alól. – Mama akkora színésznő! – mondta Miranda. – Mielőtt eljöttünk ma reggel, hallottam, hogy azt mondja a cselédnek, hogy pakolja össze a holmimat, és vigye le a pincébe, mert kell a szobám a nővérének, aki hozzánk jön lakni. Soha többé nem megyek vissza oda. A mai nap lesz szabad életem első napja! – Az én anyám se jobb – ismerte be Belle. – Két hete megírtam neki, hogy elmegyek, és megkérdeztem, hogy átjön-e vasárnap elbúcsúzni. Csak egy rövidke üzenetet írt, hogy nincs
ideje, de sok szerencsét kíván. Nekem se maradt sok kedvem vele bajlódni. – Hogy viselkedhet így? – kérdezte Miranda. Belle már számtalanszor föltette magának ugyanezt a kérdést. Annie sosem vigasztalta a kisbabája elvesztése miatt, nem aggódott Jimmy biztonságáért, és nem érdekelte Belle kórházi munkája sem. Csak arról tudott beszélni, hogy milyen jól megy a panziója, és mennyi elbűvölő katonatiszt szállt meg nála. Még az sem érdekelte, hogy később hány vendégének a neve tűnt fel a veszteséglistákon. – Sosem viselkedett igazi anya módjára – sóhajtott föl Belle. – Hideg, önző asszony. A legjobb dolog, amit értem tett, az volt, hogy Mogra bízott. – Az enyém se különb. Kicsi korunkban csak tíz percekre láttuk esténként, mielőtt lefeküdtünk aludni. Úgy megjátssza magát, előadja másoknak, hogy mennyi mindent megtett értünk. De az igazság az, hogy a szolgák neveltek föl bennünket. Papa viszont ma reggel egy kis pénzt nyomott a kezembe – vigyorodott el Miranda. – Száz fontot! Nem tudom, hogy ezzel azt akarta-e mondani, hogy többé vissza se jöjjek, vagy csak így próbál gondoskodni rólam. Belle az új ruhákra gondolt, amiket Mog varrt neki, és a gyümölcstortára, amit megsütött, és becsomagolt a bőröndjébe. Az ilyesmire fordított idő és energia a szeretete kézzelfogható bizonyítéka volt, és sokkal többet jelentett, mint egy köteg pénz. Ami pedig Jimmyt illeti, ő azzal bizonyította a szeretetét, hogy őszintén örült annak, hogy Belle olyasmivel foglalkozik, amit csinálni akar. Azt írta, büszke rá, amiért ilyen fontos dolgot cselekszik, és talán lesz alkalma meglátogatni. – Hát, most már csak egymásra számíthatunk – mondta Belle. – Reménykedjünk, hogy tényleg tudjuk majd vezetni azokat a mentőautókat. És tudunk egy kicsit franciául. – Hát persze, hogy menni fog, zseniálisak leszünk. De muszáj itt kuksolnunk ebben a kocsiban? Biztos jobban szórakoznánk a katonák társaságában. – Miss Forbes-Alton, nem azért jött ide, hogy szórakozzon – utánozta Belle a Herbert főnővérének a hangját. – Különben is tömve van a vonat. Már az is nagy szerencse, hogy van ülőhelyünk, a saját fülkéről már nem is beszélve. – De ülhetnénk akár valakinek a térdére is! – monda Miranda huncut arccal. – Élvezd ki az itteni kényelmet, a hajó tele lesz katonákkal. Mire Calais-ba érünk, még te is megunod a flörtölést. – Nem tudom elhinni, hogy az önkéntes ápolók nem vegyülhetnek a katonákkal – mondta Miranda, és elővette az alapozóját a táskájából, hogy bepúderozza az orrát. – Azt reméltem, megismerkedünk egy gáláns tiszttel, aki majd körbeudvarol minket a szabad időnkben. Belle fölnevetett. – Aligha hiszem, hogy az alváson kívül másra is marad majd energiád munka után. – Kíváncsi vagyok, vajon találkozol-e Jimmyvel vagy a franciával – töprengett Miranda.
– Őszintén remélem, hogy egyiküket sem kell majd a mentőautóban látnom – felelte Belle. Azt kívánta, bár Miranda ne emlegetné olyan gyakran a „franciát”. Azt sem tudta, vajon Etienne él-e még, és kissé aggasztotta, hogy folyton eszébe jutott a férfi. – És a bátyáid? Ők hol vannak? – Belle tudta, hogy ők közvetlenül a kötelező katonai szolgálat bevezetése előtt vonultak be, és mindketten tisztek, de Miranda nem mondta, hogy pontosan hol vannak Franciaországban. Miranda kicsit zavarba jött. – Mindketten egy londoni irodában dolgoznak. Azt nem tudom, hogy ez hogy lehet, biztos a drága mama intézte el. Belle keserűen elmosolyodott. Mrs. Forbes-Alton igazán megérte a pénzét, más férfiakat belehajszolt a katonaságba, de a saját fiai persze biztonságban maradtak. Belle eltűnődött, vajon hogy képes az a nőszemély fölemelt fővel járni az utcán.
Késő éjjel érkeztek meg Camiers-be, a brit hadsereg főhadiszállására. Belle tudta, hogy Etaples-tól, Jimmy kiképzőtáborától és a tengertől északra vannak, de arra nem számított, hogy ilyen hatalmas lesz ez a hely. Az út mindkét oldalán hosszú sorokban álltak a nagy bádogkunyhók, pislákoló fénnyel az ajtajuk fölött, mögöttük pedig harangsátrak sorakoztak. A kocsi hátuljában Belle és Miranda mellett még tíz önkéntes ápoló ült, valamint két idősebb nő, akik a Vöröskeresztnek dolgoztak, de nem árulták el, mi a munkájuk. Calais-ból nagyon hideg és rázós útjuk volt, mivel a teherautó ponyvája lobogott a szélben, az út pedig tele volt kátyúkkal. – Remélem, nekünk nem kell sátorban aludnunk – mondta az egyik önkéntes ápoló selypítve. Belle idegesen pillantott Mirandára. Ő sem vágyott ilyesmire. – A kunyhószerű épületek főleg kórtermek – szólalt meg az egyik idősebb nő. – Belülről sokkal jobban néznek ki, mint kívülről. Hosszú tetőablak van bennük, úgyhogy elég világos van odabent, különösen napsütésben. Közöttük színházak, konyhák meg ilyesmik vannak. Benneteket biztosan kunyhóban szállásolnak el, a sátrakban főleg az itt dolgozó férfiak laknak, vagy kiegészítő kórtermeknek használják őket, ha sok a sebesült. Tavaly a somme-i csata alatt mindet erre kellett használniuk. Az önkéntes ápolókat egy kunyhóba vezették, mely sokkal kisebb volt, mint az említett kórtermek. Belle-t és Mirandát egy másik kunyhóhoz vitték, közel a mentőautókhoz. – Az egyik nő majd elmagyarázza, mi lesz a dolgotok – mondta a teherautósofőr. – Sok szerencsét! Szükségetek lesz rá, ez a hely maga a pokol. Egy harminc év körüli, nagyon rövid hajú, kék flanelpizsamát viselő, megtermett nő fölkelt
az ágyból, amikor Belle és Miranda belépett a kunyhóba. – Ti biztosan Reilly és Forbes vagytok – mondta, és kezet nyújtott nekik. – Sally Parsons. Fönt maradtam, hogy üdvözöljelek titeket; a többiek is szerettek volna, de végül elaludtak. – Nagyon kedves tőled – mondta Miranda. – De feküdj le nyugodtan. Sajnáljuk, hogy elkéstünk. Amíg Miranda beszélt, Belle körbenézett. Hat ágy volt odabent, melyekből három már foglalt volt, és Sallyé nyilván az volt, amelyik mellett egy kis lámpa égett. Semmi otthonos nem volt a helyben. Csak egy kunyhó volt csupasz fapadlóval, minden oldalon két-két ablakkal, középen egy tűzhellyel és egy asztallal meg két paddal. Minden ágy mellett volt egy kis szekrény. – Ott van a mellékhelyiség – mutatott Sally egy ajtóra a kunyhó túlsó végében. – Van két mosdó is, de attól tartok, csak hideg vizünk van. Odakint akasztjuk föl az overallunkat, és kint hagyjuk a csizmánkat is. Holnap majd megmutatom, hová megyünk fürödni. Most pedig, ha nem bánjátok, bezárom az ajtót, és lefekszem. Amint Miranda fölkapcsolta a lámpát a saját ágya és Belle ágya között, Sally lekapcsolta az övét, és lefeküdt aludni. Miranda és Belle összenézett, és azt sem tudták, sírjanak-e vagy nevessenek. Nem számítottak éppen luxusra, de ez nagyon spártai volt, és hideg is. Miranda megpaskolta az ágyát, és elfintorodott. – Mint a beton – suttogta. – De legalább itt vagyunk egymásnak – súgta vissza Belle. Tíz percen belül ágyba bújtak, és bár Belle nevetett, amikor Mog becsomagolta neki a gyapjúpaplant, amit ő maga kötött neki, most mégis hálásan csavarta maga köré, mivel az ágynemű durva tapintású volt és hideg, a takarónak pedig furcsa szaga volt. A kis ablakokon beszűrődött némi fény, és Belle hallotta a közelben a férfiak halk hangját. Időnként elsétált mellettük valaki az úton, és néha ajtócsapódást hallott a távolból. – Szép álmokat – súgta Mirandának. – Reggel mindent jobb fényben látunk majd.
Tizennegyedik fejezet Szürke, nyirkos reggelre ébredtek, és Sally bemutatta őket a másik három lánynak: Maud Smithnek, Honor Wilkinsnek és Vera Reidnek. – Mauddal együtt jártunk iskolába Cheltenhamben – mondta. – Honor Sussexből jött, Vera pedig Új-Zélandról. Itt mi vagyunk az egyetedüli női sofőrök, és a férfiak gyakran kekeckednek velünk, de összetartunk, és nem hagyjuk magunkat. Sally, Maud és Honor sokban hasonlított egymásra, mind harminc körüli, csúnyácska, testes nők voltak, és affektált hangon beszéltek. Belle-t tanítónőkre emlékeztették, érzékeny és jószívű, de szinte bizonyosan unalmas társaságra. Vera azonban érdekesnek tűnt. Fiatalabb volt, szeplős, kíváncsi arca volt, kacsatojás kék szeme és széles, meleg mosolya. – Nekem nincs más mentségem, mint az, hogy megőrültem – mondta. – Legalábbis így érzem. Belle még soha nem találkozott új-zélandiakkal, és különösnek találta Vera akcentusát. Nem volt idejük megismerkedni. Sally adott Belle-nek és Mirandának egy-egy khakiszínű overallt, hogy vegyék fel a ruhájukra, és azt javasolta, hogy húzzák fel néhány centivel a szoknyájukat, hogy ne lógjon a sárba. Végül szigorúan hátrafésült hajjal, csúcsos khakiszínű sapkában elmentek a kantinba reggelizni, ahol pár szelet kenyeret kaptak két szelet zsíros szalonnával és egy bögre teát, majd elmentek a Brit Királyi Orvosi Hadtesttől Taylor kapitányhoz, aki alá a mentősök tartoztak. – Itt várunk. – Sally egy kunyhóra mutatott, melynek nyitott ajtaján keresztül látták, hogy körülbelül harminc férfi ül odabent. – Csöngetnek, ha érkeznek a sebesültek, és akkor rohanunk az állomásra. Mindenki előresiet, mivel először az ülő betegeket hozzák. Taylor kapitány idősebb férfi volt, és olyan kétkedő tekintettel mérte végig őket, mintha nem tudná elhinni, hogy egy nő elég erős lehet ahhoz, hogy elbírjon egy hordágyat. Keveset beszélt, csak annyit mondott, hogy elvárja tőlük, hogy tisztán tartsák magukat és a mentőautókat, és hogy be kell tartaniuk a kunyhójuk falán kifüggesztett szabályzatot. Aztán mindkettejük mellé kijelölt egy-egy beteghordót, aki velük megy a mentőautóban. Miranda Alfot kapta, egy ötven körüli, nagyon alacsony, görbe lábú, de izmos vállú férfit. – Hát, nem róla fogok álmodni ma éjjel – súgta Belle-nek. Belle David Parksot kapta, aki Sheffieldből jött. Nem lehetett több huszonöt évesnél; üde arcú, szőke hajú, elálló fülű fiatalember volt. Elmesélte Belle-nek, hogy azért bocsátották el a seregtől, mert 1915-ben Ypres-nél megsérült a lába, de maradt, hogy segíthessen a betegek körül. Ahogy elment, hogy beszéljen valaki mással, Belle látta, hogy a fiú erősen sántít, és
eltűnődött, vajon hogy lesz képes nehéz terheket cipelni. Belle egy óra múlva már nagyon örült Davidnek. A fiú nemcsak pontosan tudta, hogy hová kell menniük, és mit kell csinálniuk az állomáson, hanem a mentőautó gyengéit is ismerte, és egyáltalán nem borzadt el attól, hogy női sofőr a társa. Erőteljes északi akcentussal beszélt, de szelíd, szinte szégyenlős modora miatt Belle azonnal megkedvelte. A fiú azt mondta, ő nem tudna autót vezetni, mert a lábsérülése miatt nem tudja nyomni a kuplungot. – Miért nem mentél haza, miután megsérültél? – kérdezte Belle, ahogy a mentőautókonvoj aznap először elindult az állomás felé. Belle küszködött a sebességváltókkal és a nehéz kormánnyal, David azonban segített, és ettől megjött az önbizalma. – Biztos eleged lett a háborúból a sérülésed után. – Mi vár otthon egy magamfajta kriplire? – A fiú vállat vont. – Senki sem adna munkát, anyámnak se hiányzik egy újabb éhes száj otthon a kicsik mellett, a barátaim meg mind itt vannak. A fiú szavai nem sokban különböztek a Herbert betegeiétől. Sokan jöttek szegény családokból Leedsből, Manchesterből és Birminghamből. Azért vonultak be, hogy elmeneküljenek a szegénység, a sivár környezet és a kilátások hiánya elől. Sajnos azonban a sebesültek nagy része megkeseredve tér haza, és még rosszabb élet várja őket otthon, mint korábban. Belle azonban olyanokkal is találkozott, akik úgy vélték, hogy a sereg sokat javított az életükön. A rendszeres étkezés és a kiképzés izomerősítő gyakorlatai férfit faragtak a cingár fiúkból. A különböző háttérrel rendelkező társaikkal kötött barátságok és a tisztek útmutatása szélesítette a látókörüket, és új képességeket is tanultak. Belle biztos volt benne, hogy David is az utóbbiak közé tartozott. – Talán dolgozhatnál egy kórházban a háború után – vetette föl. A fiú szégyenlősen elmosolyodott. – Olvasok egy könyvet a fizikoterápiáról. Szeretnék majd ezzel foglalkozni. Gondolom, erről a pályáról biztos nem küldenek el egy nyomorékot. Mire odaértek az állomás peronjához, az ülő betegeket már elvitték a kórházba, és már csak fekvő betegek maradtak. Bár az állomás zsúfolásig megtelt nővérekkel, hordágyon heverő férfiakkal és más hadiszemélyzettel, Belle-t meglepte a szervezettség és a nyugalom. Minden kocsiajtónál egy nővér állt hófehér kötényben és sapkában a rábízott betegek listájával, és megmondta a beteghordóknak, hogy milyen sorrendben vigyék az embereket. Minden betegnél ott volt a személyes holmiját tartalmazó táska az oldalán, de kevesen viseltek kórházi kék ruhát, mint a Herbertben. A legtöbben alsóinget hordtak, némelyiküké szakadt volt és véres. Belle látott bekötött karcsonkokat, bekötözött fejeket, megégett arcokat, néha pedig nem lehetett lábat látni a takaró alatt. Hallott nyögést és olykor egy-egy fájdalmas
kiáltást, de a sebesültek többnyire csöndesek voltak, olyannyira, hogy néhányan élettelennek tűntek. – Menj előre, mi következünk – mondta David, ahogy az előttük álló mentőautó elkanyarodott, miután beraktak hat hordágyat a kialakított állványra. – Ha elkezdjük berakni őket, ne mutasd ki a sebesültek előtt, hogy még sosem csináltál ilyet, és ne reagálj a sérüléseikre. Belle azt hihette, hogy már hozzászokott a rémisztő sebek látványához és a betegek ágyba segítéséhez, de még sosem emelt meg egy hordágyat; a Herbertben ezt mindig a beteghordók csinálták. Ahogy Daviddel fölemelték az elsőt, amelyen egy hasi sérült feküdt, egy pillanatra megtántorodott, annyira nehéz volt, a sebesült pedig könyörgőn nézett rá, hogy ne bántsa. – Most már jobb lesz – vigasztalta őt. – A kórházban nem fogják többet mozgatni. Ahogy fölemelték és berakták a mentőbe, Belle úgy érezte, kiszakad a karja, de ismét megnyugtatta a sérültet, és megtörölte a homlokát egy nedves ruhával. – Jól csinálod – mondta David halkan, amikor visszamentek a második betegért. – Rátermett vagy – egy mosoly és egy kedves szó majdnem olyan sokat segít, mint a morfium. Miután megtelt a mentő, és minden hordágyon ott lógtak a beteg adatai, Belle elhajtott az állomásról, és igyekezett kikerülni a kátyúkat az úton. Átizzadta a ruháit, és úgy érezte, mintha a karját egy középkori kínzóeszközzel nyújtották volna ki, és tudta, hogy a kórháznál végig kell csinálnia ugyanezt visszafelé. Még csak reggel kilenc múlt, és este hatig ezt fogja csinálni. Eltűnődött, vajon képes lesz-e végigcsinálni a napot. Ha David nem lett volna mellette, valószínűleg délre bedobta volna a törülközőt. A fiú azonban azt mondta, hogy mindig az első nap a legrosszabb, és bátorította, hogy ne adja föl. – Tudom, hogy képtelenségnek tűnik fölemelni még egyet – mondta, és egy bögre teát adott Belle-nek, hogy le tudja nyelni az aszpirint. – De gyorsan megerősödsz majd, és nem akarhatod megadni Taylor kapitánynak azt az örömöt, hogy alkalmatlannak találjon egy lányt a munkára.
Este hatkor, amikor Miranda és Belle visszatért a kunyhóba, mindketten nyögve rogytak le az ágyra. Olyan sokat ingáztak az állomás és a kórház között, hogy már nem is számolták. Sajgott minden porcikájuk, és a szörnyű látvány, a rossz szagok és a fájdalmas sikolyok kísértették az érzékeiket, és megkérdőjelezték a kitartásukat. – Erre nem számítottam – mondta Miranda a kimerültségtől elhaló hangon. – Én sem – bólintott Belle. – Szerintem föl se bírom emelni a karom, hogy levetkőzzek és megfésülködjek. – Elég a nyavalygásból! – csattant föl Vera a szoba túloldalán. Már levetkőzött csipkés
alsószoknyára, elsietett megmosakodni, és éppen egy kék ruhát vett föl, mintha bálba készülődne. – Menjetek, vegyetek egy forró fürdőt, az majd felfrissít. Belle fölült az ágyban. – A mai nap ugye szokatlanul zsúfolt volt? – kérdezte reménykedőn. – Ilyen szokott lenni, ha zajlik a csata – mondta Vera. – Húsvétig egész csöndes volt, aztán elkezdődött a csata Arrasnál, és hamarosan úgy kétezer sérült érkezett, britek, franciák, ausztrálok és kanadaiak. Azt mondják, hamarosan még rosszabb lesz. – Nem hiszem, hogy végig tudok csinálni még egy olyan napot, mint a mai – vallotta be Miranda, és Belle is pontosan ugyanezt gondolta. – De igen, tudsz – mondta Vera határozottan. – Az első napomon én is ugyanezt hittem, de aztán megszoktam. Menjetek el fürödni, egyetek valamit, aztán feküdjetek le. Jó mélyen fogtok aludni, és holnap reggel már nem lesz ilyen ijesztő. Adjátok ide a szoknyátokat, majd én megjavítom őket ma este. – Tényleg megtennéd? – kérdezte Belle. Hosszú szoknyája egész nap útban volt, de ma este már nem maradt ereje rövidebbre szabni. – Hát persze, mind együtt vagyunk benne – mondta Vera. – Segítünk egymásnak, így boldogulunk. – De nem készülsz valahová? – kérdezte Miranda. Vera kihúzogatta a hajtűit, és bőszen fésülgette a haját. – Csak vacsorázni, de mindig átöltözünk, amikor visszajövünk. Ahogy Sally mondja: „Nekünk, lányoknak fenn kell tartanunk a látszatot”.
Az elkövetkező napokban Belle megértette, hogy Vera elmélete arról, hogy segítik egymást, megkönnyítette a munkát, és egyfajta bajtársiasság alakult ki köztük. Nem volt különösebben nehéz segíteni egy másik sofőrnek a berakodásnál, és mindig viszonozták a segítséget, különösen, ha a beteg nagyon nehéz volt. Amióta megérkeztek, szinte megállás nélkül esett, és egyszer Miranda autója beleragadt a sárba. Azonnal rohantak a férfiak segíteni, zsákokat hoztak a kerekek alá. Egy másik alkalommal David megbotlott a hordággyal, de egyből ott termett mellette egy segítő kéz. Néha, amikor kevesebb vonat érkezett, Belle és Miranda a többi sofőrrel és beteghordóval ismerkedett. Néhányukat Davidhez hasonlóan kitették a seregből, de maradni akartak, hogy segítsenek. Másokat kisebb egészségügyi problémák miatt utasítottak el a seregből. De sokan jöttek hasonló okból, mint ők Mirandával, mert segíteni akartak, vagy változásra vágytak. De bárhonnan jöttek is, senki sem félt bepiszkítani a kezét, sokat nevettek és ugratták egymást, és bár a munka különösen nehéz volt, Mirandával felszabadítónak találták, hogy befogadták
őket a férfiak világába. Az egyik idősebb sofőr, akiről mindketten úgy vélték, hogy teljesen elítéli a női mentősöket, egyik nap majd megszakadt a nevetéstől, amikor meghallotta őket Mirandával két házsártos nővért utánozni. Másnap, amikor Belle mentőjében elszakadt az ékszíj, ő jött oda segíteni neki, és megmutatta, hogyan tegyen fel újat. Amikor Belle megköszönte neki, azt mondta, hogy semmiség, és hogy Mirandával igazi napsugarak, és örül, hogy a csapat tagjai. Belle nagyon megörült a férfi dicséretének, s attól a pillanattól kezdve úgy érezte, hogy bármilyen nehéz is a munka, és bármennyire rosszak is az életkörülményeik, helyesen tették, hogy idejöttek. Időnként még maga Taylor kapitány is mormolt néhány elismerő szót. David azt mondta, egyszer meghallotta, amint a kapitány megjegyzi egy másik tisztnek, hogy „Az a két új lány nagyon rátermett”. Az eső azonban megállás nélkül szakadt. Minden nap végére teljesen eláztak és átfagytak. Esténként a kunyhó inkább mosodára hasonlított, mivel kiteregették a nedves ruháikat, és a vizes csizmák újságpapírral kitömve sorakoztak a tűzhely körül. Belle mégis sokkal energikusabbnak érezte magát, mint otthon. Vacsora után nem ment vissza egyenesen a kunyhóba kártyázni, olvasni és leveleket írni, hanem egy órára benézett a kórtermekbe, hogy lássa, milyen állapotban vannak a betegek, akiket behozott. Gyakran ajánlotta föl a segítségét a nővéreknek, levelet írt a katonáknak, akik már nem bírták megtartani a tollat, fölolvasott azoknak, akik megvakultak, és megetette azokat, akiknek segítségre volt szükségük. Miranda sokat ugratta emiatt, szerinte már éppen elég szörnyűséget láttak napközben. Mivel Belle nagyon elfoglalt volt, a Jimmyhez írt levelei ugyanolyan rövidek voltak, mint a férjéi. Mognak és Garthnak is megpróbált írni minden héten, de nem tudta, hogyan reagáljon Mog pletykáira a helybéliekről, az élelmiszerhiányra és arra, hogy ki jelent meg a heti varróegyleti gyűlésen. Mindez jelentéktelennek tűnt azok után, amivel ő töltötte a napjait. Most már megértette, miért írt Jimmy mindig olyan keveset a saját mindennapjairól. Persze egy cenzor elolvasta a leveleit, de sokkal valószínűbb volt, hogy úgy érezte, aki nem éli át, amit ő, az nem tudja megérteni, hogy mi történik. Belle is így érzett: nem tudta elmagyarázni a fekete humort, ami segített feldolgozni a napi szörnyűségeket, vagy hogy miért kedvelte meg annyira a munkatársait. Már tudta, hogy a katonák élete korántsem olyan, amilyennek az újságok beállítják. Mielőtt idejött, Belle azt hitte, hogy Jimmy folyamatosan a lövészárokban lapul, és megállás nélkül lőnek rá. Davidnek köszönhetően azonban, aki járt a fronton, megtudta, hogy a katonák egyszerre csak négy napot töltenek a frontvonalban, majd visszaküldik őket a vonalak mögé.
Miután meggyógyult, Jimmy visszament a frontra, de egy másik ezredbe; a legutóbbi leveléig még tartalékosok voltak. David szerint azonban még a fronton sincsenek folyamatosan kitéve az ellenség lövéseinek. Mint kiderült, a katonák sokat unatkoznak, amikor csak az ellenség tevékenységét kell szemmel tartaniuk. Sőt, a front egyes részein alig történik valami, s David szerint gyakran előfordul, hogy mindkét oldal az „élni és élni hagyni” elvet vallja. Persze még ezeken a csöndes részeken is meghalhatnak emberek, ha leszedi őket egy mesterlövész, vagy eltalálja őket egy gránát, de akkor válik igazán veszélyessé a helyzet, amikor a tábornokok támadást indítanak, vagy amikor kiküldik a katonákat a senki földjére járőrözni, hogy meglessék, mit csinál az ellenség. Belle azt hitte, hogy a tartalékosok pihenhetnek, David szerint azonban egyáltalán nem ez a helyzet. A tartalékosokat sem hagyják lazsálni: gyakorlatoznak, ellátmányt rakodnak, lövészárkokat javítanak, eltemetik a halottakat, megjavítják a szögesdrótot, lőszert szállítanak, valamint kimossák és megjavítják az egyenruhájukat. Jimmy már említette a tetveket, a sarat, az átázott egyenruhákat, a patkányokat és a latrinák állapotát, amikor 1915-ben befejezte a kiképzést, de mindig csak futólag, mintha nem zavarnák ezek a dolgok. A sofőrök azonban, akik már jártak a kötözőknél betegekért, sokkal élénkebben írták le ezeket a szörnyűségeket. Egyikük elmesélte Belle-nek, hogy a férfiakat szinte megőrjítik a tetvek, és égő gyertyával próbálják leégetni őket az egyenruhájukról. Azt mondta, a testüket harapásnyomok borítják, melyek gyakran elfertőződnek. Belle azt is hallotta, hogy a mély sár, amin a katonáknak át kell mászniuk, gyakran a latrinák ürülékével keveredik, és néha még emberi maradványok is vannak benne. A patkányok állítólag olyan kövérek, mint a macskák, és hemzsegnek a lövészárkokban, így sokszor még egy könnyű sérülés is elüszkösödhet, és amputáláshoz vezethet. Április kilencedikén, húsvéthétfőn, amikor megkezdődött az arrasi csata, az ónos eső és a hó újabb megpróbáltatás elé állította a katonákat. A naponta beérkező sebesültek a sárba ragadt tankokról és megfulladt öszvérekről meséltek, és gyakran még a sebesültek sem bírtak kimászni a mély sárból, és ők is így haltak meg. Jimmyt egy istállóban szállásolták el, és többet írt az italról meg az estaminet-ben kapható tojásról és krumpliról, mint a mocsaras területekről, de már csak idő kérdése volt, hogy mikor küldik ki az ő ezredét is a csatába. Mivel Belle pontosan tudta, hogy ez mit jelent, egyre nehezebbnek találta a vidám, könnyed levelek írását, hisz mindennap látta, hogy mi történhet a férjével. Vera nagyon izgatott volt, mert hamarosan megérkezik a két bátyja, akik csatlakoztak az ANZAC{3}-hoz, és már úton voltak ide Új-Zélandról. Tony és Krumpli volt a nevük, és Vera csak nevetett, amikor Belle megkérdezte, honnan ered a különös becenév. De hiába volt Vera izgatott, amiért viszontláthatja őket, egyúttal félt is, hogy egyből a frontra kerülnek, mint a
többi kanadai és ausztrál. Sallynek, Maudnak és Honornak is voltak itt fivérei és unokatestvérei, és Belle észrevette, hogy bár keveset beszélnek róluk, mindennap diszkréten átfutják a veszteséglistákat. Íratlan szabálynak tűnt, hogy uralkodnak a fronton harcoló rokonaik iránt érzett aggodalmukon. Henrynek, az egyik sofőrnek az unokaöccse röviddel azután tűnt el, hogy Miranda és Belle megérkezett. Belle látta Henryt a kunyhó mögött lehajtott fejjel zokogni, ám amikor megszólalt a csengő, a férfi úgy ugrott be a mentőbe, és folytatta a munkáját, mintha mi sem történt volna. Sally a rá jellemző tárgyilagossággal megjegyezte, hogy a munka segít feldolgozni a gyászt. De még ha az összes nővér, sofőr, beteghordó, orvos és más kórházi személyzet képes volt is uralkodni magán, az Angliából érkező rokonok, akik haldokló fiaikhoz és férjeikhez jöttek, képtelenek voltak uralkodni az érzelmeiken. Nap nap után láttak újabb látogatókat érkezni a kórházba. Nemcsak a civil ruhájuk miatt tűntek ki a dolgozók közül, hanem feszült és döbbent arckifejezésük miatt is. Legtöbbjük még soha nem hagyta el Angliát, még franciául sem beszéltek, csak annyit tudtak, hogy a fiuk vagy a férjük meg fog halni. Előfordult az is, hogy túl későn érkeztek, és a szerettük már halott volt. A nővérek mindig együtt érzőn viselkedtek, és minden tőlük telhetőt megtettek, hogy megvigasztalják őket, de még tragikusabb volt, hogy ezek a szerencsétlenek ilyen hosszú utat tettek meg, és még csak el sem tudtak búcsúzni. Szinte mindennap voltak temetések; Belle-t kirázta a hideg, valahányszor meghallotta a kürt kísérteties hangját, amint a katonai gyászindulót fújták. David nagyon filozofikusan állt hozzá a gyászoló rokonokhoz. Szerinte ők legalább tudják, hogy hol nyugszik a szerettük, és hallották az imákat, nem úgy, mint sok ezer másik, akiknek a halottait tömegsírokba temették a csatamező közelében. Ráadásul voltak holttestek, amelyek sosem kerültek elő; vagy felrobbantak, vagy elnyelte őket a sár. Az ilyen katonák családja kínokat élhet át, mert abban reménykedhetnek, hogy talán csak foglyul ejtették őket, vagy egy kórházi ágyon fekszenek valahol, és egy nap majd hazatérnek.
Május végén, amikor Belle és Miranda már egy hónapja volt Franciaországban, kaptak egy szabadnapot. Egészen eddig csupán fél nap pihenőket kaptak, többnyire vasárnaponként, amikor kevesebb vonat érkezett. A közeli faluban azonban nem sok mindent lehetett csinálni, és messze volt tőlük, ezért ilyenkor mindig a kunyhóban maradtak vagy mostak. Igazi luxusnak érezték, hogy aznap végre nem kellett korán kelniük, és amikor fölkeltek, hét ágra sütött a nap, Miranda pedig azt javasolta, hogy délután menjenek el stoppal Calais-ba kicsit körülnézni. Naponta jártak Calais-ba teherautók ellátmányért, és tudták, hogy könnyen rávehetnek egy
sofőrt, hogy vigye el őket. Megfürödtek, megmosták a hajukat, és fölvették a legjobb ruhájukat. Mielőtt eljöttek Angliából, rájuk szóltak, hogy csak praktikus, hétköznapi viseletet hozzanak magukkal, mivel nem sok helyük lesz a ruháiknak. De egyikük sem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy becsomagoljon egy különlegesebb alkalmakra tartogatott csinosabb ruhát. Miranda kék kínai selymet viselt, Belle pedig egy mályvaszínű, virágmintás darabot. – Bárcsak lenne egy csinosabb kalapom! – mondta Miranda, amikor fölvette a tengerészkék nemezkalapot, amit idefelé jövet viselt. – Ha úgy festünk, mint akik kerti partira indulnak, túl nagy feltűnést keltünk – mondta Belle, és feltűzte saját világosbarna kalapját, amit a télikabátjához készített. Még abban sem volt biztos, hogy el szabad menniük Calais-ba. Az egyik nővér azt mondta Belle-nek, hogy sem a nővérek, sem az önkéntesek nem vegyülhetnek a katonákkal, és ha felmerül a gyanú, hogy ezt teszik, akár haza is küldhetik őket. Ugyanez a nővér azt mesélte, hogy az egyik kollégáját nem engedik ki a kórház területéről még az apjával sem, aki tisztként szolgál. Nevetségesnek tűnt az egész, ugyanakkor a Herbert főnővére hasonlóan szigorúan bánt az otthoni nővérekkel. – Talán Calais-ban vehetnénk új kalapokat – vetette fel Belle. – Nem viselhetjük ezeket egész nyáron. – Nem vágysz egy forró fürdőre, és arra, hogy utána valami csinos ruhában egy elegáns helyre mehess? – kérdezte Miranda, és megcsipkedte az arcát, hogy kipiruljon. – Sok mindenre vágyom – ismerte be Belle. – Mog főztjére, egy kényelmes ágyra, Jimmy ölelésére éjszakánként. Egyedül Párizsban jártam elegáns helyeken, de nem szívesen idézem fel, hogy miért voltam ott. – Egy nap talán elmehetnénk Párizsba? – kérdezte Miranda reménykedve. – Megkereshetnéd a barátodat, akinek éttermei vannak. Ő biztos jól elszórakoztatna minket. – Annak már vége. Ilyesmire sosem gondolok – mondta Belle némi éllel a hangjában. Ez azért nem volt teljesen igaz; szokott Etienne-re és Philippe-re, az étteremtulajdonosra gondolni, akit Miranda emlegetett, és sokkal gyakrabban, amióta itt vannak. Valahányszor francia akcentust hallott, eszébe jutott a múlt. De ha ezt beismerné Miranda előtt, meg kellene osztania vele az emlékeit is. – Sajnálom, hogy fölemlegettem – mondta Miranda bűnbánó arckifejezéssel. – Csak egy kis szórakozásra vágyom.
Egy ötven év körüli francia teherautósofőr vitte el őket. Nem tudott jól angolul, de annyit sikerült elárulnia, hogy hatkor fog visszaindulni, és ha ők nem lesznek ott, akkor nélkülük fog visszajönni.
– Calais nem való a szép lányoknak – dorgálta meg őket. – Sok a katona!
A sofőrnek igaza volt a katonákkal kapcsolatban. Mindenütt ott voltak, a kávézókban, az ivókban, a teherautókon és az utcákon. Voltak itt franciák, angolok, ausztrálok, sőt, még szoknyás skótok is. Megbámulták a két lányt, és fütyültek utánuk, egy fiatal katona hangosan dalra fakadt, a barátai pedig csatlakoztak a kórushoz. Belle és Miranda fölhúzta az orrát, és továbbsétált, noha legszívesebben fölnevettek volna, de nem akarták, hogy valaki a kórházból fölismerje őket, és azt higgye, hogy bátorítják a katonákat, mert akkor másnap már ki is tennék őket. Mámorító volt kint lenni a napsütésben, nézegetni a boltokat, a kávézókat és a dolgukra igyekvő egyszerű embereket, távol a kórház hangjaitól és szagaitól. Az egyik mellékutcában találtak egy álmos kis kalapboltot, és vettek egy-egy szalmakalapot, amit azonnal föl is vettek, régi kalapjukat pedig a bevásárlótáskába rejtették. Új harisnyákat is vettek, megittak egy csésze csokoládét az egyik kávézóban, majd lementek a partra sétálni. A La Manche csatornán hemzsegtek a hajók, hiszen a háború nem csak a szárazföldön dúlt. Följebb, a parton a németek már elfoglalták Zeebruggét és Ostendét, és a tengeralattjáróik állandóan a brit hajókat célozták meg. Miranda fölpillantott egy repülőre. – Különös, hogy mára már mennyire megszoktuk őket – mondta eltöprengve. – Papa néhány éve mutatott nekem egy képet egy repülőről, nagyon izgatta a repülés gondolata. De sosem értettem, hogy tudnak fönt maradni a levegőben, és azt hittem, hogy ez csak egy hóbort, ami el fog tűnni. – Én még mindig nem értem, hogy tudnak repülni – mondta Belle. – És az autók! Tizenhárom lehettem, amikor először megpillantottam egyet a Stranden, mellette szaladtam az úton. Az emberek akkoriban azt mondták, hogy az is el fog tűnni. Képzeld csak el, ha ezt elmeséljük a gyerekeinknek! Ők már el sem fogják tudni képzelni az életet nélkülük. – Én még azt sem tudom elképzelni, hogy milyen lesz az élet a háború után – mondta Miranda. – Úgy értem, hogyan folytathatnánk ott, ahol abbahagytuk? Belle-t meglepte barátnője kétségbeesett megjegyzése. – Nem lesz minden ugyanolyan – vigasztalta. – Hogyan is lehetne, amikor minden megváltozott? – Már több ezer férfi halt meg, és még többen rokkantak meg – mondta Miranda. – Még kisebb lesz az esélye, hogy beleszeretek valakibe és férjhez megyek, mint azelőtt. Neked ott lesz Jimmy, én meg egy vénkisasszony leszek a szüleim nyakán. – Ne légy már ilyen kishitű! – méltatlankodott Belle. – Biztos megismerkedsz majd
valakivel, és egymásba szerettek. Különben is azt mondtad, hogy sosem mész haza, és hogy ez a függetlenséged kezdete. Olyan jól boldogulsz a munkáddal, ha a háborúnak vége, biztos bármit meg tudsz majd csinálni, amit csak akarsz. – Akkor miért nem tudom elképzelni? – kérdezte Miranda, és fölvett egy kavicsot, majd a tengerbe dobta. – Neked ez biztos nem esik nehezedre. – Valóban nem – ismerte el Belle. – De amit elképzelünk, azt csupán szeretnénk, ha megtörténne. Szeretem elképzelni, hogy Jimmyvel a tengerparton éldegélünk, és talán egy panziót vagy ilyesmit vezetünk. Kétlem, hogy erre valaha is sor kerülne, de ha nincsenek álmaid, és nem dolgozol a megvalósításukon, semmi sem fog változni. Ekkor visszaindultak a városba, és bementek egy kávézóba, hogy harapjanak valamit, mielőtt hazamennek. Kicsi és koszos hely volt, egyszerű faasztalok álltak benne, melyek már megértek egy alapos suvickolásra, de a kellemesebb kávézók mind teli voltak katonákkal. Két idősebb férfi marhapörköltet evett, melynek mennyei illata volt, ezért amikor a pincérnő odalépett hozzájuk, csak rámutattak a férfiak ételére, és kértek egy kis bort is. Már falatoztak, amikor belépett két amerikai katona. Fiatalok voltak, talán huszonháromhuszonnégy év körüli, magas, napbarnított arcú férfiak, és az angolokhoz képest nagyon elegánsan festettek az egyenruhában. Miranda kihívóan bámulta őket, Belle azonban figyelmeztető pillantást vetett a barátnőjére. Mindkét férfi levette a kalapját és megtorpant az asztaluk mellett, és nemcsak őket nézték, hanem a tányérukat is. – Ez nagyon étvágygerjesztő, hölgyem – mondta a sötét hajú. A rangjelzése szerint őrmester volt. – Nekünk is ajánlja? – Nagyon finom – felelte Miranda, és kissé elpirult. – Akkor mi is ezt rendeljük – mondta a férfi. – Még nem ismerjük itt ki magunkat, csak néhány napja érkeztünk. Nem bánják, ha ideülünk az asztalukhoz? – Csak tessék – mondta Miranda, és kerülte Belle tekintetét, mert tudta, hogy nem ért egyet vele. – Miranda Forbes-Alton vagyok, ő pedig Belle Reilly. Mi sem ismerjük ezt a helyet, most járunk először Calais-ban. – Will Fergus vagyok – mondta a sötét hajú őrmester, és kezet nyújtott. – Ő meg Patrick Mehler – tette hozzá, és szőke hajú társa felé biccentett. – Biztos, hogy nem zavarunk? – Hamarosan vissza kell indulnunk – mondta Belle, és remélte, hogy Miranda ebből megérti, hogy nem szabad elveszítenie a fejét két ilyen jóképű férfi társaságában. – Hová, hölgyem? – kérdezte az őrmester, és mindkét férfi leült. – Camiers-ba. A kórházba – felelte Miranda. – Mentőautósofőrök vagyunk. És nem kell hölgyemnek szólítaniuk, csak Mirandának és Belle-nek. Angliában csak az arisztokrata nőket
szólítják hölgyemnek. Will fölnevetett; gyönyörű fehér fogsora volt. – Nos, hölgyek, akkor szólíthatom önöket Belle-nek és Mirandának? Nem tudom elhinni, hogy két ilyen csinos lány ilyen kemény munkát végez. De megéri megsebesülni, ha ti vezettek. Belle egyből tudta, hogy Miranda bele fog habarodni a férfiba. Jóképű volt, elbűvölő és formás. Mi több, nem volt olyan elgyötört a tekintete, mint a legtöbb kórházi dolgozónak. A férfiak is rendeltek, közben semmiségekről fecsegtek. Will Philadelphiából jött, Patrick pedig Bostonból, és előőrsként küldték őket, hogy előkészítsék a terepet az amerikai katonáknak, akik év végén érkeznek. Belle gyorsan közölte, hogy férjnél van; Patrickről is kiderült, hogy nős, és Belle sejtette, hogy a férfi hozzá hasonlóan érez, és egy kicsit aggódik, hogy Will belerángatja valamibe. Belle mesélt neki Jimmyről, és elmesélte, miért jöttek ide Mirandával, majd a feleségéről kérdezgette a férfit, hogy jelezze, nem kíván flörtölni vele. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy Willt ugyanannyira lenyűgözte Miranda, mint a lányt a férfi. Úgy nevettek együtt, mint két régi barát, egymás szavába vágtak, és közel hajoltak egymáshoz az asztal fölött. Ha nem lenne szabályellenes a katonákkal vegyülniük, Belle örült volna Miranda örömének, de már elég jól ismerte a barátnőjét ahhoz, hogy tudja: bármit kész kockára tenni, ha kedvel egy férfit. Amikor Belle emlékeztette Mirandát, hogy ideje visszaindulniuk a teherautóhoz, Will gyorsan fölajánlotta, hogy elviszi őket. – Autóval jöttünk – mondta. – Maradjatok még. Csak most ismerkedtünk meg. Belle tudta, hogy ha ragaszkodna ahhoz, hogy azonnal visszainduljanak, azzal magára haragítaná Mirandát. Ráadásul a szeme előtt bontakozott ki a románc, amitől nem akarta megfosztani a barátnőjét. Ezért csak elmosolyodott, és elfogadott még egy italt. Will állta a szavát. Miután körbejárták a várost, és ittak még néhány pohárral, visszafuvarozta őket. Pontosabban Patrick vezetett, Will és Miranda pedig a hátsó ülésen csókolózott. – Helyteleníted a dolgot – mondta Patrick az utolsó ivóban, ahová betértek. Miranda és Will egy kicsit lemaradt, és olyan közelről bámultak egymás szemébe, hogy úgy néztek ki, mintha eggyé olvadtak volna. – Nem erről van szó. Nagyon bájosak együtt – sóhajtott föl Belle. – Csak nem akarom, hogy baja essen, vagy bajba kerüljön a kórházban. – Még sose láttam ilyennek egy lánnyal – jegyezte meg Patrick. – Nincs könnyű dolga, az igazat megvallva. A pokolba is, miért ne érezhetnék jól magukat? Biztos nálatok is ez megy Angliában, megmondják, mit csináljatok, mit ne csináljatok. De most itt vagyunk
Franciaországban, dúl a háború, bármikor meghalhatunk. Mi házasok vagyunk, Belle, de mi is éreztünk már így. Nem kellene örülnünk, hogy végre ők is átélhetik? – De, igazad van – ismerte el Belle. – De ez így túl gyors. Miranda olyan makacs. – Will rendes srác. – Patrick Belle vállára tette a kezét. – Nem te választod a szerelmet, a szerelem választ téged. Különben is túl fiatal és szép vagy ahhoz, hogy a lehetséges következményeken rágódj. Will és Patrick kitette őket a kórház kapujánál. Már majdnem tizenegy óra volt, és ahogy visszaindultak a kunyhóba, Belle észrevette, hogy Miranda spicces egy kicsit. – Hát nem csodálatos Will? – kérdezte Miranda kifulladva, Belle karjába csimpaszkodva. Belle a barátnőjére pillantott. Még a kórtermek ajtaja fölött pislákoló gyenge fényben is látta, hogy Mirandának csillog a szeme. – De igen, az – felelte, és megremegett a hűvös időben. – De egyelőre félek, hogy bajba kerülhetünk. – Holnap ismét találkozunk – mondta Miranda ellentmondást nem tűrő hangon. – Ma megismerkedtem a férfival, akivel le akarom élni az életemet, és semmi más nem érdekel. Vera már ágyban volt, amikor visszaértek a kunyhóba, és az ajkára tette az ujját, hogy jelezze, hogy a másik három lány már alszik. – Későn jöttetek meg – suttogta. – Már kezdtem aggódni. Jól éreztétek magatokat? – Mi az hogy! – súgta vissza Miranda, majd kitáncolt a mellékhelyiségbe. Belle leült Vera ágyára. – Keresett minket valaki? Bajban vagyunk? – Nem, csak én haragszom, amiért megijesztettetek – mosolyodott el Vera. – Na mesélj, mi történt? – Majd reggel elmondom a teljes történetet – felelte Belle. – Egyelőre legyen elég annyi, hogy Miranda szerelmes. Ne szólj a többieknek; nem szeretnénk, ha visszajutna Taylor kapitány fülébe a dolog. Belle vetett még egy pillantást Mirandára, mielőtt lekapcsolta a lámpát. A lány még nem aludt, csak mosolyogva feküdt az ágyban. Még sosem látta ilyen boldognak.
Tizenötödik fejezet Belle lenyűgözőnek találta a Mirandán végbement változást, amióta a lány megismerkedett Willel. Bár a lány szinte minden éjjel kiosont, hogy találkozzon a férfival, és éjfél utánig vissza se tért, reggel mindig frissen ébredt, énekelt, nevetett, és mindenkihez kedves volt. Sally helytelenítette a dolgot. Csípős megjegyzéseket tett Miranda könnyűvérűségére, de hiába vágott fel és irigykedett, ő nem az a fajta volt, aki beárulja a társát. Még Belle-nek is nehezére esett nem irigykednie. Barátnője csillogó szeme és ábrándozó arckifejezése eszébe juttatta, mit érzett Etienne iránt, és bűnbánóan eltűnődött, vajon miért Etienne jár az eszében Jimmy helyett. – Szóval, milyen ez a fickó, akivel Miranda jár? – kérdezte David Belle-től egy reggel, amikor elindultak az állomás felé a betegekért. – Hogy érted? – kérdezte Belle gyanakvóan. Egy árva léleknek sem szólt Miranda kedveséről, és nem hitte, hogy a többi lány pletykált volna. – Ne bolondozz már, láttam én, mi történt, miután elszöktetek Calais-ba – vigyorgott a fiú. – Idegesnek látszottál, ő meg úgy szökdécselt, mint egy újszülött bárány. Nem olyan nehéz levonni a következtetéseket. Belle nem látta értelmét, hogy hazudjon Davidnek. Rendes fiú volt, és tudott titkot tartani. – Hát, erről ne beszélj senkinek. Amerikai, nagyon jóképű, kedves ember. Őrmester. – Egy amcsi? – kérdezte. – Szóljatok már neki, hogy vonszolják ide a seggüket, és segítsenek végre befejezni ezt az istenverte háborút. – Jönnek, vagy legalábbis ezt állítják – mondta Belle. – Akkor majd nem lesz ennyi ideje Mirandának udvarolni. – Minek idegeskedsz ennyit, ha rendes a fickó? – Miranda nagyon beleélte magát – sóhajtott föl Belle; az igazat megvallva örült, hogy végre beszélhet róla valakinek. – Félek, hogy hazaküldik, vagy nem fog összejönni a dolog kettejük közt. – Semmi értelme idegeskedni – vont vállat a fiú. – Ha megismerkednék egy lánnyal, aki olyan boldoggá tesz, mint amilyen most Miranda, én is bármit megtennék, hogy vele lehessek. Különben is, te nem azért jöttél ide, hogy közelebb legyél a férjedhez? Belle bólintott, de bűnbánóan gondolt arra, hogy ez nem volt igaz. Eddig eszébe se jutott, hogy kérjen két nap szabadságot Taylor kapitánytól, hogy találkozhasson Jimmyvel. Vajon miért nem?
Két nappal később Miranda éppen a haját igazgatta az esti találka előtt, amikor Belle belépett a kunyhóba; viaszosvászon kabátjáról csöpögött az esővíz. Belle nem szólt semmit, csak levette a kabátját, fölakasztotta az ajtó mellé a szögre, és lehajolt, hogy levegye a csizmáját. A másik négy lány a kunyhó végében kuporgott. Fölnéztek, és intettek Belle-nek, amit Belle viszonzott, majd fogta a törülközőjét, hogy megszárítsa a haját. Miranda úgy érezte, hogy Belle szándékosan kerüli. – Haragszol rám? – kérdezte, amikor Belle végül leült az ágyára. – Dehogy haragszom! – felelte Belle meglepetten. – Már miért haragudnék? – Gondoltam, talán amiért mostanában eljárok Willel, és magadra hagylak. – Én nem bánom, Verával is jól kijövünk – mondta Belle. – Jól összebarátkoztunk. Miranda úgy érezte, mintha arcul csapták volna. – Nem akarom elveszíteni a barátságodat – mondta. Belle fölnevetett. – Több kell ahhoz egy férfinál, ha engem le akarsz rázni – felelte. Miranda megkönnyebbülten fölsóhajtott. Belle nem tréfálkozna, ha valóban dühös lenne. – Tudod, most kell kihasználnunk az időnket. Bármikor elküldhetik máshová. – Miranda úgy érezte, meg kell magyaráznia a viselkedését. Tizenhat éves kora óta arra vágyott, hogy átélje ugyanazt a szerelmet, amiről a romantikus regények szólnak. Háromszor volt koszorúslány, és mind a három házasság úgy köttetett, hogy az ara talált magának egy megfelelő partnert, akit a család elfogadott; e házasságok nem az őrült szerelemről szóltak. Mire megismerkedett Frankkel, már kezdte azt hinni, hogy a szerelem nem is létezik. Ám a sok szenvedés után, amit Frank okozott, Miranda maga is kezdte elhinni, hogy talán jobb elfogadni egy kedves, megbízható férfi társaságát, akire számíthat. Ekkor azonban megismerkedett Willel, éppen akkor, amikor a legkevésbé számított a románcra, és egyszeriben teljesen biztos lett benne, hogy rá várt egész életében. Minden tökéletes volt; bármiről tudtak beszélgetni, és ugyanazok a dolgok nevettették meg őket. Will megdobogtatta a szívét, és napkeltétől napnyugtáig csak ő járt a fejében. Ám a legjobb az volt az egészben, hogy a férfi is ugyanígy érzett. A háború bizonytalanná tette a jövőt, Willben azonban biztos lehetett. Ez volt a várva várt szerelem. Ám hiába forgott minden éber gondolata és álma a férfi körül, Belle barátságát sosem akarta elveszíteni. Belle ahhoz túl sokat jelentett számára, Miranda pedig szégyenkezve gondolt arra, hogy talán elhanyagolta a barátnőjét. Belle odahajolt hozzá, és hűs, nyirkos kezét Miranda karjára tette. – Megértem, és nagyon örülök nektek – mondta. – Csak légy óvatos! Hagyj valamit későbbre is.
Miranda körbepillantott a szobában, hogy nem hallgatózik-e valaki, de Sally olvasott, Vera zoknit stoppolt, Honor és Maud pedig sakkozott. – Még nem csináltuk – suttogta. – Emiatt aggódsz? Belle fölkuncogott. – Nem erre gondoltam. És aligha van jogom erkölcscsőszt játszani. Csak attól félek, hogy túlságosan beleéled magad. – Ahhoz már késő. Taylor kapitány megengedte, hogy kivegyem a vasárnapot, Will pedig elvisz valahová. Amikor Belle erre nem szólt semmit, Miranda megfogta barátnője kezét. – Tudom, hogy azt hiszed, vakmerő vagyok, de szeretem őt, Belle. Igazán szeretem. Ő is szeret engem. Belle rámosolygott. – Megértem, és én igazán nem ítélkezem. A helyedben valószínűleg ugyanezt tenném – mondta. – De miért húzod itt az időt, amikor már vár rád? Vedd föl a kabátomat, különben bőrig ázol. Miranda pár perccel később elhagyta a kunyhót a viaszosvászon kabátban. Végigment a kórház területéről kifelé vezető úton, majd szokás szerint a főkapu előtt pár méterrel letért egy ösvényre két kórterem között, és elment a kerítésig, majd kimászott egy lyukon. Régebben találta ezt a kiutat, mivel tudta, hogy ha a főkapun menne ki, az őrség jelentené. Will a közelben várta a kocsijában, a bokrok mögött. Mint mindig, amikor találkoztak, Miranda most is remegett az izgalomtól. Még Frankkel sem érzett így, bár őt sosem ismerte igazán. Will azonban teljesen más volt. Melegszívű, nyitott, megbízható férfi, mindig ott volt a megbeszélt időpontban, és sosem erőltette a szexet, hiába mondogatta, hogy minden csók olyan, mint július negyedike. Mirandának tetszett a hasonlat, ő is úgy érezte, mintha tűzijáték robbanna ki a bensőjében; elég volt megérintenie a férfi kezét, és máris kívánta őt. Valójában csak az újabb terhességtől való félelem tartotta vissza eddig. Az anyja nem fogadna el senkit, aki nem kékvérű, vagy legalább gazdag. Márpedig Will philadelphiai családja teljesen hétköznapi. Az apja egyike volt annak a több ezer nyomorgó írnek, akik a 1800-as évek végén vándoroltak ki Amerikába, és két évvel később olasz emigránsok lányát vette feleségül, akitől öt gyermeke született; Will volt a legidősebb. Az apjának volt egy kis építővállalata, és azt akarta, hogy Will vele dolgozzon, és bár ezt meg is tette, amint az öccse elég idős lett ahhoz, hogy átvegye a helyét, Will belépett a seregbe. Azt mondta, többet akar az élettől, mint falakat építeni. Szerény származása ellenére Will igazi úriember volt. Gyengéden és tisztelettudóan bánt vele, és úgy tűnt, mindent szeret a benne. Soha senki nem bánt még így Mirandával, még a
saját családja sem. És ő Willel akart élni Amerikában a háború után, vele akart menni, hogy elfeledhesse a saját múltját. Az sem érdekelte, ha soha többé nem látja viszont a családját. Will kinyitotta a kocsiajtót, ahogy Miranda odaszaladt. – Helló, szépségem! – mondta, és felvillantotta fehér fogsorát a sötétben. Miranda lekapta magáról a nedves kabátot, a hátsó ülésre hajította, és beszállt, majd izgatottan a férfi felé fordult. – Hmm – dünnyögte a férfi a hosszú, mély csók után. – Erre érdemes volt várni. Remélem, elszabadulsz a hétvégére, már találtam magunknak egy helyet. – Igen, elintéztem – mondta Miranda, és Will vállára dőlt. – De, ugye, óvatos leszel, ha tudod, mire célzok? – Persze, drágám, vigyázni fogok – mosolygott a férfi. – Nem akarom, hogy teherbe ess, amíg össze nem házasodtunk. – Összeházasodunk? – kérdezte Miranda. A férfi fölnevetett. – Gondolom, illendően kellett volna megkérnem a kezed. A hétvégére terveztem, de kicsúszott a számon. De mit szólsz? Hozzám jössz, ha vége ennek az őrült háborúnak? Miranda átkarolta a férfit. – Akár már holnap hozzád mennék, még ebben az őrült háborúban is – mondta, és csókokkal borította el a férfi arcát. Will megfogta Miranda kezét, és megcsókolta az ujjait. – Nem tudom megmondani, hogy hol kötünk ki – mondta. – Bárhová elküldhetnek, de azt akarom, hogy mellettem légy. – Engem az sem érdekel, ha a sivatagban, egy hegy tetején vagy a Holdon kell élnünk, amíg együtt vagyunk – mondta Miranda, és örömkönnyek peregtek végig az arcán. – Hé, ne sírj, kedves – mondta férfi, és a hüvelykujjával letörölte Miranda könnyeit. – Már írtam rólad a családomnak, és tudom, hogy ők is ugyanúgy fognak szeretni, mint én. A te családod mit fog szólni? – Bárcsak azt mondhatnám, hogy örülni fognak – felelte Miranda szomorúan. – De már meséltem anyámról. Engem nem érdekel, veled fogok élni, kénytelenek lesznek ebbe beletörődni. – Szerintük talán nem vagyok elég jó neked? – Szerintük senki sem elég jó nekem, hacsak nem ismeri az anyám a családját, és nem arisztokraták – sóhajtott fel Miranda bánatosan. – De emiatt ne aggódj. Engem fogsz feleségül venni, nem az anyámat.
Belle már aludt, amikor Miranda jóval éjfél után beosont a kunyhóba. Annyira izgatott volt, hogy egyszerűen muszáj volt fölébresztenie a barátnőjét. – Ugye még nincs reggel? – kérdezte Belle álmosan, amikor Miranda megrázta. – Nem, még nincs, de el kell mondanom valamit, és nem várhat reggelig. A holdfényben Miranda látta, amint Belle megdörzsöli a szemét. – Remélem, fontos! – mondta. – Az. Will megkérte a kezem. Ha véget ér a háború, vele megyek Amerikába. Hát nem csodálatos? Annyira boldog vagyok! Belle fölült az ágyban, és megszorította Miranda kezét. – Ez csodás hír, nagyon örülök nektek. De itt fogtok összeházasodni? – suttogta. – Még nem döntöttük el. Én szeretnék, de ő azt akarja, hogy jelen legyen a családja is. Majd hétvégén megbeszéljük. – Elmondod a szüleidnek? – Nem, mama úgyis utálatosan viselkedne. Kész tényként fogom tálalni nekik. – Remélem, itt esküdtök meg, hogy jelen lehessek – mondta Belle. – De most már visszafekhetnék? – Úgy érted, „visszafekhetek” – kuncogott Miranda. Folyton kijavította Belle beszédét – régi tréfa volt köztük, hogy ő a nyelvtantanára. – Te meg elhúzhatsz – mondta Belle. – És ne feledd, hogy én leszek a tanúd.
Szombaton kivételesen elállt az eső, de még mindig hűvös volt az idő. Aznap délután az egyik francia mentős megjegyezte, hogy eddig ez volt a legcsapadékosabb nyár. A kórház területén hatalmas tócsák voltak, és ebből mindenki el tudta képzelni, milyen szörnyű körülmények közt harcolhatnak a katonák a fronton. Miranda este hatkor találkozott Willel a szokott helyen. Amióta megismerkedtek, most először látta napfényben a férfit, és észrevette, hogy lemosta és kifényezte az autót, valamint saját magát is; érezte a citromos szappan illatát a férfin, és bár egyenruhát viselt, mint mindig, az frissen volt vasalva, a csizmája pedig ragyogott. – Már azt hittem, sose jön el a ma este – mondta Will, és megcsókolta Miranda nyakát. – A többiek folyton ugrattak; azt mondták, egész nap az órát bámulom. – Én is – vallotta be Miranda. – Nagyon elfoglaltak voltunk, és folyton beragadt a váltó a mentőmben, úgyhogy már sajog a karom az erőlködéstől. Reméltem, hogy marad időm megfürödni, mielőtt találkozunk, de nem volt szerencsém. Te viszont olyan elegáns és nett vagy! A férfi még sosem tűnt ennyire jóképűnek. Aranybarna volt a bőre, csillogott a szeme, sötét
haját pedig takarosan megnyírták. Mirandának hevesen dobogott a szíve az előttük álló éjszaka izgalmától, de azt kívánta, bárcsak maradt volna ideje kicsinosítani magát. – Az én szememben gyönyörű vagy, ennivalóan szép – mondta a férfi. – Jobb lesz, ha elviszlek, mielőtt meggondolnád magad.
Hiába volt Franciaország háborús övezet, hiába uralkodott benne a pusztítás, hiába a kopár csatamezők, a tömegsírok, sebtiben fölépített kórházak, ellátmánylerakatok és a teherautókkal, ágyútalpakkal, ló vontatta kocsikkal és menetelő katonákkal telezsúfolt utak, néhány mérföldnyire ettől a csúf helytől ismét idilli volt a vidék. Az emberek ezt gyakran mondogatták, és ahogy Will elvitte Mirandát a kórháztól Rouen felé, ő végre a saját szemével is láthatta mindezt. A táj itt még gyönyörű volt, zöld mezők voltak mindenfelé, tehenek legelésztek a legelőkön, és idős emberek gondozták a veteményeseket. – Milyen szép! – mondta Miranda, amikor elindultak lefelé egy szűk ösvényen. – Érzem a frissen nyírt fű és a nedves föld illatát meg a rengeteg vadvirágot! Mintha csak Sussexben lennék, annyira más, mint Camiers! Will rámosolygott. – Csak ne számíts Waldorfra, édes. A francia tiszt, aki mesélt róla, ugyanolyan rosszul beszélt angolul, mint én franciául; lehet, hogy éppen azt ecsetelte, milyen rémes hely. De azt mondta, hogy idehozta a barátnőjét, és kapcsolatba lépett velük a kedvemért. – Csodálkozom, hogy egyáltalán tudod, merre megyünk, sehol sincsenek útjelző táblák. – Korai még a dicséret, lehet, hogy oda se találunk – nevetett föl Will.
– Megérkeztünk – mondta a férfi valamivel később, és megállt egy festői szépségű, omladozó öreg kőépület előtt, melynek a zsaluiról mállott a festék. A nap hatalmas tűzlabdaként nyugodott le a ház mögött, rózsaszín derengésbe burkolva a falakat. A kopott felirat szerint a hely neve „La Faisan Doré” volt. Miranda annyit tudott, hogy a doré aranyat jelent, a másik szót azonban nem ismerte. A hely kissé megviseltnek tűnt, ám a mocsár közepén álló, bádogtetős hideg kunyhóhoz képest valóságos palota volt. Odabent hasonlóan kopott, de különleges volt minden, mint a régi angol vidéki házakban. A bejárati ajtó egy tágas, alacsony mennyezetes teremre nyílt. Jobbra volt egy ivó, ahol le is lehetett ülni; némelyik székből és kanapéból már kilógott a tömés, a kőpadlóra terített szőnyegek pedig feslettek. Balra volt az étkező, egyszerű, tiszta faasztalokkal, melyeket éppen megterített a vacsorához egy fiatal, vézna, tizennégy körüli fiú. A szoba mindkét oldalán égett a tűz a kandallóban. Kövérkés, mosolygós arcú idős asszony lépett oda hozzájuk, hogy
üdvözölje és vörösborral kínálja őket. Franciául elhadarta, hogy ha vacsorázni szeretnének, most kell rendelniük, mivel szombat esténként mindig nagy a forgalom. Úgy tűnt, csak egyféle étel szerepel a kínálatban, és Miranda egyedül a „bouef” szót ismerte föl. Mindezt lefordította Willnek is, aki beleegyezően bólintott. Leültek a tűz mellé, hogy fölmelegedjenek, közben a bort iszogatták, és miután a fiú megterített, megmutatta nekik a szobájukat, ahová az ivó végéből vezetett föl lépcső. Miranda felsikoltott örömében, amikor a fiú kinyitotta a szoba ajtaját. Ugyanolyan kopott volt idebent is minden, mint odalent, de egyben kényelmes is, és egyfajta elhalványult pompát árasztott minden, akárcsak annak idején a nagyszülei háza. Egy régi, gyönyörű diófa ágy állt benne, hozzáillő szekrénnyel és öltözőasztallal, a mezőkre néző ablak melletti kis kerek asztalon egy csokor rózsaszín rózsa illatozott a vázában. Willnek le kellett hajolnia, nehogy beverje a fejét a gerendákba a mennyezeten, és ahogy a fiú széles vigyorral az arcán kiment a szobából, Miranda megpaskolta az ágyat, és arra a következtetésre jutott, hogy tollmatrac van benne, mert nagyon puha volt. – Mit gondolsz, kedves? – kérdezte Will nyugtalanul. – Szerintem csodálatos – felelte Miranda őszintén. Igaz, hogy szállt már meg ennél sokkal szebb szobákban is, ez viszont romantikus és otthonos volt. – Tökéletes arra, hogy itt töltsük az első közös éjszakánkat. Miranda lehúzta a kifakult ágytakarót, mely alatt legnagyobb meglepetésére csipkés ágyneműt talált. Kissé krémszínű volt már az időtől, de simára vasalták, és Miranda érezte a levendula illatát. Amikor kinyitotta a második ajtót a szobában, egy fürdőkáddal és bidével fölszerelt kis fürdőszobában találta magát. Amikor megnyitotta a csapot, még jobban meglepődött azon, hogy forró a víz. A kórházban szerencséjük volt, ha akadt egyáltalán egy kevés meleg víz. Sally szerint ezt szándékosan csinálták, nehogy valaki túl sokáig pancsoljon, amire egyébként sem volt sok esély, mivel a kórházi fürdőszoba hideg és huzatos volt. Miranda boldogan nézett föl Willre. A férfi átölelte és megcsókolta. – Látom, már alig várod, hogy megfürödhess, úgyhogy én megvárlak odalent az ivóban, és addig iszom valamit. Gyere le, ha elkészültél. Mirandát meghatotta a férfi figyelmessége. Arra számított, hogy Will ráveti magát, amint egyedül maradnak a hálószobában, és bár őrülten vágyott rá, szerette volna, ha minden tökéletes. Blúzban és szoknyában jött el a kórházból, hogy ne keltsen feltűnést, de becsomagolt egy bordó bársonyruhát, amiről még Belle sem tudta, hogy magával hozta Angliából. Amikor kiderült, milyen körülmények közt kell élniük a kórházban, a ruha nevetségesnek tűnt.
Heteken át hevert csomagolópapírba burkolva, és Miranda már kezdte azt hinni, hogy sosem lesz alkalma fölvenni. Amíg folyt a víz a kádba, elővette a ruhát, és legnagyobb örömére az össze sem volt gyűrődve. Will már a második pohár konyaknál tartott, és nézte, amint megtelik a hely szürke egyenruhás francia tisztekkel, akik vacsorázni jöttek, amikor észrevette, hogy minden szempár a lépcsőre szegeződik. Miranda jött lefelé, és szenzációsan nézett ki. Szőke haját fölcsavarta, és két teknősbékapáncél fésűvel rögzítette, bordó ruhája pedig kiemelte a vonalait, és jól mutatott sápadt angol bőrén. A dekoltázs látni engedte krémszínű vállait, a szoknyája pedig suhogott mögötte, ahogy lelépkedett az ebédlőbe. A ragyogó nyakékkel, hozzáillő fülbevalóval és kecses cipővel akár egy divatmagazinból is kiléphetett volna. Will büszkén csodálta a kedvesét. – Megfelelek? – suttogta Miranda, amikor odaért mellé. A férfinak elszorult a torka. Miranda pontosan annak látszott, ami volt: előkelő családból származó, kifinomult nőnek, Will pedig el sem tudta hinni, hogy Miranda őt szereti. – Viccelsz? Még az elnöknek is megfelelnél, nemhogy egy szerény őrmesternek. – Be kell vallanom valamit – mondta a férfi később, amikor leültek egy ablak melletti asztalhoz. A hely mostanra zsúfolásig megtelt, és a fiú, aki megmutatta a szobájukat, most harmonikázott. Sült krumpli és hús volt a vacsora, a húst véresen, de puhán készítették el, a bor pedig gyümölcsös és testes volt. Volt még négy-öt másik nő is a szobában, mind jól öltözöttek voltak, de korántsem annyira, mint Miranda. A lány már megjegyezte, hogy inkább feleségeknek tűnnek, mint barátnőknek, mivel nagyon kényelmesnek látszottak, és nem sokat beszélgettek a férfitársukkal. – Remélem, nem azt akarod közölni, hogy már nős vagy – mondta Miranda. – Különben rád borítom ezt a pohár bort. – Dehogy! – nevetett föl a férfi. – Nagyon zavarba ejtő vallomás lesz. – Falábad van? – kérdezte Miranda csillogó szemmel. – Nem baj, engem nem zavar. – Szerintem arra már rájöttél volna – mondta férfi. – A nevemről van szó. – Mi a baj a Willel? – kérdezte Miranda. – Szerinted a William rövidítése? Miranda bólintott. – Talán nem? – Nem, a Wilburé. Miranda fölkacagott. – Wilbur!?
– Attól tartok. El tudod fogadni? – Hát, nem is tudom. Nem lesz könnyű. Belle szakadni fog a nevetéstől az esküvőnkön. – Akkor jobb lesz, ha titokban esküszünk meg. És minél előbb, mert a mai éjszaka után tisztességes asszonyt kell faragnom belőled. Miranda szótlanul nézte a férfit; csillogó szeméből Will mindent ki tudott olvasni, amit tudni akart. Az apja egyszer azt mondta, hogy amikor megismerkedett az anyjával, sajogni kezdett a szíve, és egyből tudta, hogy ez az igaz szerelem. Will szíve most ugyanígy sajgott; minden, amire az életben vágyott, itt ült vele szemben. – Akár holnap hozzád mennék, ha lehetne – mondta Miranda lágyan.
Ahogy a fölkelő nap első sugarai áthatoltak a függönyön, Miranda felkönyökölt az ágyban, és Willt nézte. A férfi egyik erős, barna karját Miranda testén nyugtatta, az arca pedig a párnába fúródott, úgy aludt el. Miranda alig tudta elhinni, milyen csodálatos volt vele szeretkezni. Mindent elfeledtetett vele, ami korábban történt, a szégyent, amit Frank okozott, a tudatot, hogy nem érdekli az anyját, és az érzést, hogy mit sem ér az élete. A férfi megcsókolta minden egyes porcikáját, még azokat a helyeket is, amelyekre Miranda csak pironkodva tudott gondolni, és olyan gyengéden cirógatta, hogy ő majdnem elsírta magát. Frankkel szenvedélyes és izgalmas volt az együttlét, de már tudta, hogy mi hiányzott belőle; mellette sosem érezte magát istennőnek, mint Willel. Sosem volt ennyi öröm és élvezet benne, sem ennyi egymásnak szerzett visszafogott gyönyörűség. Finoman végigsimította a férfi hátát, és élvezte sima, selymes bőrének és feszes, izmos fenekének a tapintását. Ahogy a férfi tökéletességét csodálta, rémülten gondolt bele abba, hogy megsebesülhet a csatában. Mindennap elborzadt a megcsonkított és eltorzult fiatalemberek láttán, de a gondolat, hogy ugyanez Willel is megtörténhet, elviselhetetlen volt számára, és könnyek szöktek a szemébe. Éjszaka meg is mondta a férfinak, mennyire aggódik érte. – Majd vigyázok magamra miattad – mondta Will vidáman, mintha a szerelem mindentől megvédené. – Nem hiszem, hogy Isten hagyná, hogy megismerkedjünk, egymásba szeressünk, és aztán meghaljak, vagy súlyosan megsérüljek. Ezzel sikerült Mirandát is meggyőznie. Nyilván nem lehet ennyire szeretni, és aztán egyetlen gránáttal vagy golyóval elpusztítani az egészet. De most, az alvó kedvese láttán Miranda félelmei ismét föltámadtak. Rádöbbent, hogy Belle sosem mondta, hogy aggódna Jimmyért. Vajon azért, mert elhitette magával, hogy a férje legyőzhetetlen? Vagy valóban retteg érte, és csak úgy érzi, hogy ha beszél róla, valóra válhat, amitől a legjobban fél?
– Miért nézel? – kérdezte Will álmosan, és szorosan magához ölelte, és a mellére vonta a lányt. – Mert olyan szép vagy – suttogta Miranda.
Már majdnem tizenegy óra volt, amikor a szerelemtől jóllakottan végre lementek az emeletről. Legszívesebben az egész napot egymás karjaiban töltötték volna, de el kellett hagyniuk a szobát. Már csak egy házaspár és három francia katona lézengett az ivóban. A párt már látták előző este, a katonák azonban idegenek voltak, besorozott férfiak, akik csak kávéra tértek be. A szállodatulajdonos nő franciául megkérdezte Willtől, hogy kérnek-e kávét, és jelentőségteljesen mosolygott, mintha pontosan tudná, hogyan telt az éjszakájuk. Miranda bizonytalan franciával azt felelte, hogy kérnek kávét. – Szerintem gyakran lát itt hozzánk hasonló párokat – súgta Willnek. – Angliában nem néznék el az ilyesfajta viselkedést. – Az amerikaiak is nagyon ódivatúak tudnak lenni – mondta Will. – El kell játszanod, hogy házas vagy, különben nem kapsz szállodai szobát. Az asszony hozott nekik egy kanna kévét és egy kosárban néhány meleg croissant-t. Ahogy elfordult, mondott valamit a francia katonáknak, amit Miranda nem értett, de abban biztos volt, hogy róluk szólt, mert a férfiak feléjük néztek, és elmosolyodtak. – Szerinted ezt a helyet csak a franciák ismerik? – kérdezte Miranda. – Valószínűleg. A francia sereg területén van – felelte a férfi. – A legtöbb angol tisztnek túl távoli lenne ahhoz, hogy idejöjjenek, és úgy hallottam, nem sokuknak jön át a felesége látogatóba.
A két tizedes közül az egyik megszólította Willt. Túl gyorsan beszélt ahhoz, hogy Miranda megértse, mit mond. Will értetlenül nézett a férfira. – Azt kérdi, mikor jönnek az amerikaiak segíteni – fordította nekik a francia őrmester tökéletes angolsággal. – Már úton vannak – felelte Will. A férfi aztán megkérdezte Willtől, hogy hol állomásozik, és hogy mikor állnak harcra készen a seregeik. Will elmesélte, hogy Calais-ban vannak, és a sereg 1918 elejére készül fel. Aztán Verdun és a somme-i csata felől kérdezte a franciát, és elmondta, mennyire megdöbbentette a nagyszámú angol és francia veszteség. Az őrmester mindent lefordított a társainak.
Will néhány napja elárulta Mirandának, hogy nehéz volt kiderítenie a valódi körülményeket a fronton, és hogy mit gondolnak a francia és szövetséges katonák az amerikaiak érkezéséről. Jobb elejét venni az ellenséges érzelmeknek. Miranda rádöbbent, hogy Will éppen arra használja fel ezt a remek alkalmat, hogy kiderítse, mi a francia katonák véleménye. Miranda hagyta, hogy Will beszélgessen, és a kávéját iszogatta, meg a croissant-ból falatozott, de a szeme sarkából a francia őrmestert figyelte, nemcsak azért, mert olyan jól beszélt angolul, hanem mert szemmel láthatóan jól kijöttek Willel, és a fegyverzetet, a tankok, valamint a lovasság előnyeit és hátrányait vitatták meg. A férfi teljesen lenyűgözte, jéghideg kék szeme, kiugró arccsontja, és a régi seb, ami úgy nézett ki, mintha késsel vágták volna meg. Még a haja is különös volt, mivel nagyon világos barna volt, itt-ott aranyszőke tincsekkel. Nem találta jóképűnek, legalábbis nem úgy, mint a takaros, egészséges Willt; a francia ahhoz túl keménynek tűnt. De megvolt benne az az elán, ami annyira jellemző volt a francia tisztekre; meleg nevetése volt, és tökéletes angolsággal beszélt, Miranda pedig úgy érezte, hogy több lapul a férfiban egy egyszerű katonánál. – Elfelejtettem bemutatkozni – mondta Will. – Will Fergus őrmester vagyok, ő pedig a menyasszonyom, Miranda Forbes-Alton Angliából. Miranda mentőautósofőr Camiers-ben. – Maga túl gyönyörű ahhoz a kemény munkához – mondta az őrmester gálánsan, amitől még jobban belopta magát Miranda szívébe. – Ők itt Pierre Armel és Deguire tizedesek, én pedig Etienne Carrera vagyok. El vagyunk bűvölve. Miranda fölkapta a fejét az Etienne név hallatán. Lehet akár a leggyakoribb név is Franciaországban, de mindaz, amit Belle mesélt az ő Etienne-jéről, illett erre az emberre. Belle sosem említette a vezetéknevét, és nem írta le a külsejét sem; csak annyit mondott, hogy sötét múltja van, és tökéletesen beszél angolul. Milyen különös lenne, ha ő lenne az! Will a közelmúltbéli francia zendülésről kérdezte őket. Hallott róla, hogy rengeteg katona hagyta el a posztját, és arra volt kíváncsi, vajon alaptalan pletyka volt-e az egész. – Valóban megtörtént, de mi nem vettünk részt benne – mondta Etienne. – Habár nem hibáztatom azokat, akik igen. A mieink mindig készen álltak megvédeni a vonalaikat, de őrültség volt olyan támadásokba küldeni őket, amelyek biztos halált jelentettek. Azok, akik benne voltak, nem dezertőrök voltak, bármit is hallottál. Egyszerűen csak kimerültek, alultápláltak és rosszul felszereltek voltak; Tudták, hogy túlerővel néznek szembe, és sokkal kevesebb nagy puskájuk volt, mint a németeknek. Az egyetlen lehetséges módon ellenkeztek. És működött is, mert végre javultak a körülmények, jobb ételt kapunk és több pihenőt. A párbeszéd még így zajlott egy ideig, a két tizedes franciául kérdezgetett, az őrmester pedig fordított Willnek. Miranda Etienne-en tartotta a szemét. Minél tovább nézte a férfit, annál inkább úgy érezte, hogy ki kell derítenie, vajon ő lenne-e az az ember, akit Belle szeret. Megvárta, amíg elhallgattak a férfiak.
– Carrera őrmester, maga véletlenül nem Marseille-ből jött? – kérdezte. – De igen – mondta a férfi meglepetten. – Ismeri a helyet? – Nem, de egy barátom ismert egy Etienne nevű marseille-i férfit – mondta. – Csak eltűnődtem, vajon nem maga lenne-e az. A férfi ekkor tartózkodóvá vált, és összehúzta a szemét. – Hogy hívják a barátját? – kérdezte. – Belle Reilly. A férfi elképedt. – Igen, én vagyok az. Ismerem Belle-t. Will csodálkozva pillantott Mirandára. – Kicsi a világ – mondta. – Ő is itt van Franciaországban – mondta Miranda. – Együtt dolgozunk a kórházban. Érdekes volt látni, hogyan fogadta a hírt a férfi. Nem válaszolt azonnal, de Miranda látta rajta, hogy gondolkodik, kérdéseket akar föltenni, és egyben azon is töpreng, vajon ő mennyit tudhat róla. – Ő is mentőautót vezet? – Igen, együtt jöttünk ide. Jó ideje barátok vagyunk már, Londonnak ugyanazon a részén élünk. A férfi most feléhajolt, szemmel láthatóan szeretett volna többet megtudni, de az is az eszébe jutott, hogy Belle talán nem örülne a felbukkanásának. – A férje persze valahol Belgiumban van, talán Ypres közelében – folytatta Miranda. – Somme-nál megsebesült, de szerencsére nem volt súlyos. Maga megsebesült már? A férfi elmosolyodott, és a tekintete elviselhetetlenül csábító lett. – Csak könnyebben. Megmondhatja Belle-nek, hogy kitart a szerencsém. Volt valami bizalmas a válaszában, amitől Miranda elbátortalanodott, és szólt Willnek, hogy most már ideje visszaindulniuk. Már megbánta, hogy nem gondolta végig, amikor megkérdezte a férfit, hogy ismeri-e Belle-t. Így az ő hibája lesz, ha a férfi eljön a kórházhoz, és kényelmetlen helyzetbe hozza Belle-t.
Miranda és Will később átautózott egy másik kis faluba, és lementek sétálni a folyópartra, mielőtt ebéd után néztek volna. – Meséld el, honnan ismeri Belle a francia őrmestert! – kérte Will. – Meglepődött, amikor elárultad neki, hogy itt van Franciaországban. Miranda legszívesebben elmesélte volna Willnek az egész történetet, de nem tehette, mert fölfedte volna Belle múltját is.
– Párizsban találkoztak még a háború előtt – mondta óvatosan. – Ez még jóval azelőtt történt, hogy mi megismerkedtünk és összebarátkoztunk volna. – Biztos jelentett neki valamit a férfi, ha mesélt róla neked – mondta Will. – És az is biztos, hogy ő is jelentett valamit neki – majdnem fölugrott a székről, amikor kimondtad a nevét. – Talán volt köztük valami. De Belle hazament, és hozzáment Jimmyhez. Ő a gyerekkori kedvese volt. – Akkor Jimmy nem semmi fickó lehet. Miranda pontosan tudta, hogy Will mire gondol. Még a rövid találkozásból is egyértelmű volt, hogy Etienne két barátja, sőt, Will is csodálja a férfit. Nem azért, amit mondott vagy amit csinált, egyszerűen volt benne valami vele született kiválóság. Az idegen nyelv folyékony ismerete ennek csak egy része volt, akárcsak a külseje és a modora. – Jimmy nagyon jó ember – mondta Miranda. – Szerető, megbízható, és a maga módján ugyanolyan karizmatikus. Nagyon boldogok együtt, és tökéletes párt alkotnak. – Akkor talán jobb, ha nem szólsz neki, hogy összefutottál a régi barátjával – mondta Will. Miranda rádöbbent, milyen jó megfigyelő Will. Nem hitte, hogy sok férfi képes lenne ilyen jól megítélni a helyzetet. – Igen, azt hiszem, igazad lehet. De nem lesz könnyű elhallgatni előle.
A másik három lány már aludt, amikor Miranda aznap este tizenegykor visszaért, Belle azonban az ágyában olvasott, és várta Mirandát. – Milyen volt? – suttogta, majd lerakta a könyvet, és megpaskolta maga mellett az ágyát, hogy Miranda odaüljön mellé. – Olyan csodás, hogy le se tudom írni – felelte Miranda. – Akkor először meséld el, milyen helyen szálltatok meg! – Régi, kopott, de otthonos hely volt, és ezek után nagyon kényelmes is. Belle, ő az igazi, minden porcikámban érzem, semmi kétely nem maradt bennem. Sose hittem, hogy ilyen boldog leszek. – Eldöntöttétek már, hol lesz az esküvő? – Belle még sosem látta ennyire szépnek a barátnőjét, a boldogságtól szinte kivirult, Belle korábbi aggályai pedig a viszony helytelenségéről egyszeriben elpárologtak. – Úgy döntöttünk, hogy itt tartjuk meg, de Will azt mondta, hogy ki kell kérnie a parancsnoka engedélyét. Persze lehet, hogy nem adja meg, mivel most jön a sereg is. És fogalmam sincs, hol fogunk élni, hogy itt maradhatok-e, vagy mi lesz. – Majd elrendeződnek a dolgok, mint mindig – nyugtatta meg Belle. – Lehet, hogy türelmesnek kell lenned egy ideig. De az nem olyan rossz.
– Te könnyen beszélsz – mosolygott pajkosan Miranda. – Most, hogy végre megkaptam, még jobban vágyok rá, és egy kínszenvedés a várakozás. Még új ruhára is szükségem lesz az esküvőre. Szerinted találok majd Calais-ban varrónőt? – Biztos, hogy találsz, de most jobb lesz, ha lefekszel. Ma azt hallottuk, hogy sok sebesült fog érkezni. Holnap nem lesz nyugtunk!
Miranda még sokáig éberen feküdt, miután Belle elaludt, és újra meg újra végigjátszotta a fejében az elmúlt éjszakát Willel. A puszta emléke is felizgatta, és hevesebben kezdett verni a szíve. Hogy megpróbáljon elaludni, elképzelte, hogy véget ér a háború, és hajóra száll Willel Amerikába. Azt mondta, a szülei háza kicsi; sorháznak nevezte, amiről Miranda úgy vélte, olyan lehet, mint az angol sorházak. De nem maradnak ott sokáig, csak amíg Willt ki nem vezénylik egy új posztra; azután házasoknak fenntartott katonai szálláson fognak élni. Amikor Belle úgy döntött, hogy önkéntes munkára jelentkezik a Herbertbe, Mirandának nem fűlt a foga a dologhoz. Többször is majdnem kisétált onnan, annyira kemény volt a munka, és utálta, hogy parancsolgatnak neki. Az igazat megvallva csak azért maradt, mert nem akarta, hogy az anyja elégedetten a fejéhez vághassa, hogy „ő megmondta”. Azért ötlötte ki a mentőautóvezetést, mert az könnyebb és csábítóbb munkának tűnt. Most már nevetett korábbi naivitásán, mivel semmi csábító nem volt benne, és még nehezebb munkának bizonyult. Most viszont úgy érezte, az lehetett a sorsa, hogy idejöjjön, és megismerkedjen Willel. Új élet várt rá egy olyan földön, ahová mindig is el szeretett volna jutni. Will ma rengeteget mesélt róla: a szülei küzdelmeiről, amikor bevándorlóként megérkeztek Amerikába, a zsúfolt, veszélyes környékről, ahol fiatalabb korában éltek, és a nagyvárosoktól távoli vidék varázsáról. Azt ígérte, szerez neki egy könyvet Amerikáról, hogy megtudja, milyen ott az élet. Holnap majd Belle-t is megkérdezi. Ez eddig eszébe sem jutott. Különös volt belegondolni, hogy mindezt Franknek köszönheti. Ha nem ismerkedett volna meg vele, és nem került volna sor az abortuszra, sosem találkozott volna Belle-lel, és az élete teljesen másképp alakult volna. Mostanra már férjhez adták volna a szülei, és kétségkívül azzal töltené az idejét, hogy zoknikat és sálakat köt a katonáknak, és napról napra jobban hasonlít az anyjára. Belle lesz az egyetlen, aki hiányozni fog neki, ha belevág az új életébe. A barátsága felbecsülhetetlen volt, a sok közös titok, a nevetések és az együttlét valakivel, aki mindent tud róla, mégis szereti. Miranda úgy érezte, hogy Belle mellett ő maga is jobb emberré vált. Nagyon nehéz lesz búcsút mondani neki.
Belle ágyára pillantott. Ma éjjel túl sötét volt ahhoz, hogy lássa őt, de hallotta halk szuszogását álmában. Miranda azt kívánta, bárcsak elmesélhetné neki, hogy találkozott Etienne-nel. Willnek azonban igaza volt, megzavarhatná a nyugalmát, ha megtudná, hogy a férfi ennyire közel van. Miranda elmosolyodott magában. Az a férfi bármelyik nő nyugalmát megzavarná. Ehhez már a hideg kék tekintete, a kiugró arccsontja és francia akcentusa is elég volt, de volt benne valami más is. Belle egyszer azt mondta, hogy egy barátja tigrishez hasonlította őt, és Miranda találónak vélte a hasonlatot. Ha valaki szembekerül vele, a férfi igazi vadászként viselkedne, erősen, talán könyörtelenül és veszedelmesen. Abban mégsem kételkedett egyetlen pillanatig sem, hogy a férfi törődött, és még mindig törődik Belle-lel.
– Ideje fölkelni, lányok! – szólt rájuk Sally másnap reggel hatkor. Belle fölnyögött, megdörgölte a szemét, és megadóan ledobta magáról a takarót. – Még nem lehet reggel, csak pár perce feküdtünk le – mondta. – Valaki biztosan – jegyezte meg Sally csípősen, és Mirandára pillantott, aki még mindig mélyen aludt. – Semmi szükség a szarkazmusra, Sally – mondta Vera. – Csak irigykedsz. – Csak hogy tudd, tizenegykor jött meg. Beszéltem vele – mondta Belle, és megrázta barátnője karját, hogy fölébressze.
Visszatért az eső. Amikor elindultak a kunyhóból reggelizni, ismét tócsákban kellett gázolniuk. Tizenöt perccel később Belle már a mentőautóhoz rohant, kabátjával a feje fölött, és látta, hogy David már bent ül, és beindította a motort. Ahogy Belle beszállt, észrevette, hogy Miranda a saját autója mellett ácsorog Alffal, és mintha dühös lenne valamiért. – Vajon mi lehet a baj? – kérdezte Belle Davidtől, ahogy felkészült az indulásra. – Szerintem bosszankodik, amiért megint azt kell vezetnie – mondta David. – Emlékszel, hogy szombaton panaszkodott, hogy beragadtak a váltók? Belle emlékezett. Miranda azt mondta, hogy megfájdult tőlük a karja. – Gondolom, szombaton annyira sietett, hogy elfelejtette jelenteni – mondta. A két lány mindig megpróbált egymás mögött menni, mert így, ha késedelem volt az állomáson, beszélgetni tudtak egymással, ezért Belle várt egy kicsit, hátha Miranda be tudja indítani a mentőautót. Amikor látta, hogy elindulnak, ő is elindult, Miranda pedig követte őt. – Úgy tűnik, minden rendben – mondta David, és a visszapillantóba nézett. – Talán mégis
megjavították. Jól telt a hétvégéje? – Nagyszerűen – mosolygott Belle. – Mintha a hetedik mennyországban járt volna. De ma nagyot fog csattanni a földön, ha minden igaz, ma a szokásosnál is több sebesült érkezik. David belevágott egy történetbe egy előző éjjel kialakult vitáról, melynek során két férfi a kunyhójából egymásnak ugrott egy otthonról kapott, eltűnt gyümölcstorta miatt. Dan, akié a torta volt, a másik férfit, Ernie-t vádolta azzal, hogy megzabálta az egészet. – És tényleg? – kérdezte Belle. – Nem, mint kiderült, Dan eldugta a bőröndjébe, és megfeledkezett róla. Amikor valami másért elővette a bőröndöt, előkerült a torta. Dannek nem volt más választása, mint megosztani velünk, Ernie pedig egy jó nagy szeletet kért a bocsánatáért cserébe. Belle fölnevetett. A férfiak folyton ilyesmiken civakodtak. A lányok a kunyhóban sokkal kulturáltabban viselkedtek; mindig megosztották egymással, amit otthonról kaptak. – Ez az istenverte eső szerinted egész nyáron így fog esni? – kérdezte Belle, és előrehajolt, hogy kilessen a szélvédőn, mivel az ablaktörlők nem törölték le rendesen az esőcseppeket. Már majdnem odaértek a vasúti átjáróhoz, de amikor elérték a fülkét, ahol egy férfi szokott ülni, aki zászlóval jelez, ha vonat érkezik, Belle észrevette, hogy a férfi nincs a fülkében. – Vajon hol lehet? – kérdezte Davidet. Gyakran beszélgetett a férfival, ha várakozni kellett a vonat miatt. – Talán ma nem is várnak vonatot – mondta David reménykedve. – Vagy már elment. Belle áthajtott a síneken, és a visszapillantóba nézett, hogy Miranda követi-e, de a barátnője jó négyszáz méterrel lemaradt, úgyhogy nyilván továbbra is gondok voltak a váltókkal. Belle lelassított, hogy Miranda utolérje, és ekkor meghallotta a vonatfüttyöt. – A fenébe, jön a vonat! – kiáltott fel rémülten. Megállt, és Daviddel kiszálltak, hogy figyelmeztessék Mirandát. De mire kiértek a mentőből, látták, hogy Miranda autója már a síneken áll, és szemmel láthatóan beragadt. – Az isten szerelmére! – kiáltott fel David. – Mit csinál? Elkezdtek visszafelé szaladni, közben pedig figyelmeztetően hadonásztak a karjukkal, Miranda autója azonban nem mozdult, és még a távolból is látták, hogy nem tud se előre, se hátra menni. A kórházi vonatok ugyan lassúak voltak, de az átjáró közelében volt egy kanyar, így a mozdonyvezető nem fogja időben észrevenni az autót ahhoz, hogy meg tudjon állni. – Szálljatok ki! – kiáltotta David és Belle teli torokból. – Szálljatok már ki! A vonat már majdnem odaért, még eltakarták a fák, de már látták a gőzt és hallották a közelgő zakatolást. Belle rémülten felsikoltott; már elég közel ért az átjáróhoz, hogy lássa Miranda sápadt, riadt
arcát és a közelgő vonatot. Az utasülésen Alf élénken gesztikulált, nyilván azt kiáltozta Mirandának, hogy szálljon ki, aztán kinyílt az ajtaja, és a férfi Belle felé kezdett rohanni. Ekkor minden lelassult. A mozdonyvezető észrevehette a mentőautót, mert csikorogni kezdett a fék, Miranda pedig a vonat felé fordította a fejét, és a karja mozgott, mintha a váltókkal küszködne. A következő pillanatban pedig a vonat már ott volt, nekicsapódott a mentőautónak, és maga előtt tolta a síneken, mint egy darab kartont. Látták, hogy Miranda karja meglendül és a fejét próbálja védeni, amikor a mentő az oldalára fordult, a vonat pedig egyenesen ráhajtott, mielőtt meg tudott volna állni.
Tizenhatodik fejezet David megpróbálta visszatartani Belle-t, ő azonban lerázta magáról a férfit, és az összetört mentő felé rohant. Tudta jól, hogy kicsi az esélye annak, hogy Miranda nem sérült meg súlyosan; a vonat összezúzta a kocsit. A mozdonyvezető és a tűzoltó kiugrott a mozdonyból, a vonat ablakain pedig nővérek hajoltak ki, hogy lássák, mi történt. Alf térdre zuhant az úton, és azt zokogta, hogy ő megpróbálta kihozni Mirandát. Belle hátrakiáltott Davidnek, hogy gondoskodjon a férfiról. A vonat tűzoltója megpróbálta útját állni Belle-nek. – Ez nem lánynak való látvány – mondta, és megragadta Belle karját. – Ő a barátom, én pedig mindennap látok sebesült férfiakat – zokogta Belle. – Legalább hadd nézzem meg, be tudok-e jutni a kocsiba, hátha van még remény. Ellökte a férfit, és a mentőhöz szaladt. A mozdony elülső kerekei a kocsi vezetőülésében voltak, és mivel Mirandának nyoma sem volt, talán áteshetett az utasülésre. A szélvédő ripityára tört, a síneket vérfoltos üvegszilánkok borították. Belle ekkor kis híján elveszítette az önuralmát. Az emberek kiáltoztak, a mozdonyból áradt a gőz, de meg kellett néznie, ezért letérdelt és belesett a kocsi maradványaiba. Az alján, az utasülés felőli ajtón megpillantotta Miranda szőke haját, a teste azonban fejjel lefelé állt, és groteszk módon kicsavarodott; mindkét lába beszorult a mozdonykerekek alá. Olyan sok vér volt odabent, hogy Belle öklendezni kezdett. – Hallasz, Miranda? – kérdezte. – Belle vagyok, itt vagyok, kérlek, mondj valamit, ha hallasz. Nem érkezett válasz; se hang, se mozdulat. Belle megkereste a barátnője kezét, amely még mindig a fejét védte, mint amikor nekicsapódott a mozdony. Belle megfogta a kezét, és megnézte a csuklóján, hogy van-e pulzusa. Nem volt. Miranda már meghalt. – Szerettelek, Miranda – suttogta Belle, és az arcán legördülő könnyek közé esőcseppek vegyültek. – Sose volt igazi barátom előtted, és fogalmam sincs, mihez kezdek majd nélküled. Ekkor odalépett mellé a mozdonyvezető, és fölsegítette, Belle pedig a férfi karjába zuhant, és csak zokogott. – Menjünk, kedves, már jönnek, hogy elvigyék a mentőt. Itt már semmit sem tehet. A vonaton lévő sebesülteket is el kell vinni a kórházba.
Ez volt a legrosszabb nap. Vasúti dolgozók érkeztek nehézgépekkel, hogy visszatolják a mozdonyt, és leemeljék a mentőautót a sínekről. A mozdonykerekek elgörbültek, meg kellett javítani őket, hogy a vonat továbbmehessen az állomásra. Az állomáson várakozó mentőknek közben körbe kellett menniük a vonat másik oldalára, hogy el tudják szállítani a betegeket a vonatról. A késedelem mindenkit kimerített, és a magas peron nélkül sokkal nehezebb volt leemelni a vonatról a sérülteket. Mindenkinek rosszkedve volt, és a szállítás így még fájdalmasabb volt a sebesülteknek. A szörnyű tragédia mélyen fölzaklatta a sofőröket és a beteghordókat, így senki sem a legjobb teljesítményt nyújtotta. Belle is kénytelen volt folytatni a munkáját; a sok súlyos sebesült mellett, akiknek műtétre és ellátásra volt szükségük, nem volt választása. Ám a látvány és a veszteség okozta sokkot képtelenség volt félresöpörni. Alf mélyen meg volt rendülve; visszavitték a kórházba, de mindenkivel beszélt, aki ismerte Mirandát, mert szüksége volt a megerősítésükre, hogy nem tehetett többet érte. Abból, amit mondott, nyilvánvalóvá vált, hogy Miranda nem dermedt meg a félelemtől – az utolsó pillanatig próbálta bátran levinni a mentőautót a sínekről, nehogy kisiklassa a vonatot. A katonák csak késő délután emelték ki Miranda testét a mentőautóból. Mivel szakadt az eső, mindenki bőrig ázott, és ez tovább rontotta a már egyébként is szörnyű napot.
Amikor este nyolc körül Belle és David visszatért a kórházhoz, azt az üzenetet kapták, hogy jelenteniük kell Taylor kapitánynál. – Már csak ez hiányzott! – nyögött fel David. Belle kedvéért egész nap erős maradt. Forró, édes teát hozott a lánynak, megvigasztalta, letörölte a könnyeit, és elzavarta a kíváncsiskodókat. De ő is kedvelte Mirandát, és ő maga is szemtanúja volt a borzalmas balesetnek; olyan sápadt volt az arca, hogy félő volt, hogy bármelyik pillanatban elájulhat. Taylor kapitány kiváló szervező volt, de nagyon gorombán tudott viselkedni a beosztottjaival, és mindenki tudta, hogy helyteleníti a női sofőröket. Belle és David arra számított, hogy a kapitány kemény álláspontot fog képviselni Miranda halálával kapcsolatban, ha megtudja, hogy a lány nem jelentette a rossz váltókat. Éppen telefonált, amikor beléptek az irodájába. A kapitány intett, hogy várjanak. Csuromvizes volt az overalljuk, csöpögött róluk a víz a padlóra, és dideregtek, inkább a sokktól, mint a hidegtől. Taylor kapitány alacsony és köpcös férfi volt, szürke haja és dús bajusza volt. Az egyenruhája mindig kifogástalan állapotban volt, mintha mindennap kivasalná; mindenki tudta, hogy civilben bankigazgató volt. Amíg telefonon beszélt, tetőtől talpig alaposan
végigmérte Belle-t, olyan tekintettel, mintha taszítaná a lány ázott megjelenése. – Csuromvizesek – mondta, miután lerakta a telefont. – Nem tartom fel sokáig magukat, de hallanom kell a maguk verzióját is a mai nap eseményeiről. – Senki sem őrködött a vasúti átjárónál, uram – mondta Belle. – Észrevettem, amikor átmentünk. Mindketten azt hittük, azért, mert nem érkezik vonat. Belle úgy érezte, ezt tisztáznia kell, mivel ez volt a baleset oka. A hibás váltó mellékes volt. – Parks! – mondta Taylor kapitány, és David felé fordult. – Mondja el, mi történt. A teljes sztorit. David megerősítette, hogy nem volt őr az átjárónál, majd elmagyarázta, hogy miután átkeltek a síneken, észrevették, hogy Miranda messze lemaradt mögöttük, ezért megálltak. – Javasolni akartam, hogy hagyja ott a mentőautót, és jöjjön velünk az állomásra, uram – mondta. Majd elmondta, mi történt, amikor meghallották a közeledő vonatot. – A mentőautó pont az átjárón akadt meg. Láttuk, hogy Miranda a váltókkal küszködik. Amikor meghallottuk a vonatot, elkezdünk visszarohanni, és kiabáltunk neki és Alf Doddsnak, hogy szálljanak ki. Pont az átjáró előtt van egy kanyar a síneken, és tudtuk, hogy mire a mozdonyvezető észreveszi a mentőautót és fékezni kezd, már nem marad elég ideje ahhoz, hogy megálljon. – Említette Forbes-Alton bármelyiküknek, hogy gond van a váltókkal, mielőtt útnak indultak? – Szombaton azt mondta, hogy nehéz váltani, uram – felelte Belle. – De nem jelentette? – Nem tudom, uram – mondta Belle. – Szombat este nem beszéltem vele, mivel nem itt töltötte az éjszakát. Éktelen haragra gerjedt. A barátja meghalt, ez a fontoskodó kis alak pedig, aki egész nap csak az irodájában kuksol, és még egy hordágyat sem emelt fel soha életében, sem az állomáson nem járt, hogy saját szemével lássa a sebesülteket, arra célozgat, hogy Miranda hibája volt. – Ez nyilvánvalóan nem arról szól, hogy mi baja lehetett a mentőautónak. – csattant fel. – Az őrnek ott kellett volna lennie a posztján. Még ha Miranda biztonságban át is jutott volna, a következő mentőautót akkor is elüthette volna a vonat. Miranda meghalt, és nem a saját hibájából. Szörnyű halált halt, és éppen az esküvőjét tervezte. Mi lesz a szüleivel? Beszélt már velük? A férfi kissé zavarba jött. – Még nem, Reilly, majd küldök nekik egy telegramot. – Nem tudná inkább felhívni őket? – kérlelte a lány, és közelebb lépett az íróasztalhoz. – Képzelje el a reakciójukat a telegramra, hogy a lányukat elütötte egy vonat! – A telegram a megszokott eljárás – mondta tétován a férfi.
– Már megbocsásson, uram – mondta Belle könnyes szemmel. – De a hadsereg és a Vöröskereszt nyilván tartozik nekik egy telefonhívással és egy magyarázattal, hogy miért halt meg a lányuk. – Megértem, hogy zaklatott, de követnünk kell az előírásokat. A rokonokat telegramon értesítjük. – De ő nem is katona volt, hanem önkéntes! És ki fog szólni a vőlegényének? Vagy egyszerűen megvárja, amíg idejön keresni őt? – Nem is tudtam, hogy vőlegénye volt – mondta a kapitány. – Nos, volt neki, egy amerikai őrmester. Fergus a neve; jelenleg az érkező amerikai katonáknak készíti elő a terepet. Taylor följegyezte a nevet, majd Belle-re pillantott. – Kapcsolatba lépek a parancsnokával. A tiszteletlen viselkedését pedig betudom a közeli barátja elvesztésének. Most elmehetnek, vegyenek száraz ruhát. David szalutált, és elindult kifelé, Belle azonban nem tágított. – Kérem, uram! Miranda keményen dolgozott, a szülei pedig befolyásos emberek – kérlelte a férfit. – Föl kellene hívnia őket még ma este, és közölni velük a hírt. Adja meg nekik a lehetőséget, hogy elrendezzék Miranda hazaszállítását és temetését. Vagy talán egy tömegsírba akarja temetni azokkal a katonákkal, akik ma éjjel belehalnak a sérüléseikbe? A kapitány egy pillanatig állta Belle tekintetét, majd lesütötte a szemét. – Jól van Reilly, megértettem. Adja meg a számukat, és fölhívom őket. Most menjen, és húzzon száraz ruhát. Holnap mindketten szabadnapot kapnak, megértem, hogy pihenésre van szükségük, hogy túltegyék magukat rajta. Belle előrelépett, fogott egy ceruzát, és leírta Forbes-Altonék telefonszámát a férfi jegyzetfüzetébe. – Köszönöm, uram – mondta, és elfordult, nehogy a férfi lássa a könnyeit. Odakint David átkarolta őt. – Nagyon bátran viselkedtél – mondta, és szorosan magához ölelte a lányt. – Egy pillanatra azt hittem, megütöd, ha nem adja be a derekát. – Csak az győzte meg, amikor azt mondtam, hogy a szülei befolyásosak – zokogta Belle. – A napi szörnyűségek után azt hinné az ember, hogy már hozzászoktunk az ilyesmihez, nem? És azt még el is tudtam viselni, amikor az a két hasi sérült ma meghalt, mire a kórházhoz értünk velük; az ő haláluk irgalmas volt. Mirandának azonban volt miért élnie. Annyira vágyott a szerelemre, és végre megtalálta. Kegyetlenség, hogy így kellett elmennie. David egy ideig szótlanul ölelte Belle-t, hogy megvigasztalja. – Gyere, visszaviszlek a kunyhóba – mondta végül. – Aggódom Will miatt – mondta Belle, miközben hagyta, hogy David elvezesse. – Miranda
holnap este találkozott volna vele. Mi lesz, ha Taylor kapitány nem keresi fel? – Szerintem szólni fog neki; azok után, amiket mondtál, nem merne másként tenni. De veled mi lesz? Hazamész a temetésére? Belle értetlenül nézett a fiúra; képtelen volt gondolkodni a fájdalomtól. David megértette. Nem erőltette a témát, csak elkísérte a kunyhóba, és kinyitotta neki az ajtót. – Kérd meg valamelyik lányt, hogy hozzon neked egy forróvizes-palackot – mondta. – És holnap maradj ágyban.
Másnap elállt az eső, és kisütött a nap. Belle a kunyhóban maradt, felváltva sírt, rágódott mindazon, amit szeretett Mirandában, és bámulta a mennyezetet. Amikor a többi lány este visszatért, és gondoskodva kérdezgették, hogy evett-e egész nap, és hogy érzi magát, Belle legszívesebben ismét sírva fakadt volna. Azt mondta nekik, hogy szüksége van egy kis friss levegőre, majd kiment a kunyhó elé, és lekuporodott a lépcsőre. Az előző napi tócsák már sokkal kisebbek voltak, meleg volt a levegő, és minden tisztábbnak és frissebbnek tűnt. Belle furcsán érzéketlennek érezte magát, amiről úgy vélte, talán a természet ily módon dolgozza föl a gyászt. Tudta, hogy még össze kell csomagolnia Miranda holmiját, és levelet kell írnia a szüleinek, de egyelőre képtelen volt rá. Még Jimmynek és Mognak sem tudott írni erről. Rengeteg emlék járt a fejében Mirandáról, de mind boldogabb időkről szólt. Látta maga előtt a lányt, amint kalapokat próbál föl a boltban, és közben grimaszol a tükörbe, eszébe jutott, milyen jókat nevettek, amikor vezetni tanította Belle-t az apja autóján, és hogyan vigasztalta meg, amikor elvesztette a kisbabáját. Felidézte, milyen tehetségesen utánozta az embereket, és a szarkasztikus kis megjegyzéseit, melyek mindig elmések és mulatságosak voltak. Miranda azonban sosem volt szándékosan goromba, nagylelkű volt, odaadó és hűséges. Belle mindig azt hitte, hogy még öreg korukban is jó barátnők lesznek. Mindent tudtak egymásról, nem voltak titkaik egymás előtt. Miranda volt az egyetlen ember, aki mellett Belle önmaga lehetett. Nem hitte, hogy valaha is szerez még egy ilyen barátot. – Szólj nyugodtan, ha inkább egyedül akarsz lenni. Belle fölkapta a fejét Vera hangjára. Észre se vette, amikor kinyílt a kunyhó ajtaja. Vera vidám, élénk személyiség volt, híres volt a jókedvéről. Még a legmorcosabb sofőrök és beteghordók is megjegyezték, milyen üdítő a mosolya, és hogy mindig mindenkinek kész segíteni. Bájos, csintalan, szeplős arca, göndör, vörös haja és karcsú alakja láttán senki sem hitte volna, hogy milyen erős tud lenni. Vera gyakran emlegette tréfásan, hogy már gyerekként
izmokat növesztett, amikor segített az apjának tésztát dagasztani a pékségben. – Maradj – mondta Belle, mert nem feledte, hogy Vera társaságára mindig számíthatott, amikor Miranda Willel randevúzott. – Azt hittem, egyedül akarok lenni, de valójában nem akarok. – Olyan közel álltatok egymáshoz, hogy nyilván el sem tudod képzelni nélküle az életed – mondta Vera, és leült mellé. – Pontosan erről van szó – mondta Belle gyászosan. – Mindig azt hittem, hogy én gondoskodom kettőnkről; én hoztam a döntéseket, ő pedig követett. De most nélküle úgy érzem, soha többé nem lesznek új ötleteim és terveim. Épp azon gondolkodtam, hogy ez mennyire különös; végül is, ha elment volna Willel, vagy úgy dönt, hogy inkább hazamegy, akkor boldogultam volna nélküle. – Erre azonban nem számítottál, ez végleges, ezért fáj annyira – mondta Vera. – Egyikünk se került igazán közel hozzá, mégis mind a hatunkat letaglózott a hír. Minden sofőr és beteghordó ugyanígy érez. – Nem tudom, képes leszek-e itt maradni ezek után – mondta Belle szomorúan. – Bármit megadnék, hogy otthon lehessek Moggal és Garthszal, ugyanakkor tudom, hogy ha hazamennék, otthon is ugyanilyen üresnek érezném magam. – Segítene, ha találkoznál Miranda anyjával? Belle megrázta a fejét. – Ő az utolsó ember, akit látni akarok. Megjátszaná a gyászt, de tudnám, mennyire hamis, mert sosem volt kedves Mirandához. – És mi lesz Willel? Szüksége lesz valakire, akivel beszélgethet. – Igen, ez igaz. Szegény ember, annyi tervük volt! Mirandának még arra se volt ideje, hogy minden tervét megossza velem, de nem hinném, hogy most tudnék Willel beszélni, egyelőre biztosan nem. – Velem bármikor beszélgethetsz – mondta Vera, és megszorította Belle karját. Egy ideig együtt üldögéltek néma megértésben. Időnként elhaladt mellettük egy-két nővér vagy kórházi szolga, és voltak civilek is, akik a betegek rokonai lehettek. Lejjebb az úton néhány férfi álldogált, aki már elég jól volt ahhoz, hogy elhagyja a kórházat; néhányan mankóra támaszkodtak, másoknak fel volt kötve a karjuk, vagy be volt kötve a fejük. A közelben madarak énekeltek, de azon túl jól hallatszott a mérföldekre levő frontról a fegyverropogás. Belle törte meg a csöndet. – Nagyon hangosak lehetnek a fegyverek, ha idáig elhallatszanak – mondta. – Igazi pokol lehet odakint. Már három éve tart a háború, és még senki se látja a végét. Hány embernek kell még meghalnia, mire elég lesz?
Vera megfogta Belle kezét, és megszorította, annak jeleként, hogy osztozik Belle haragjában. – Tudod, néha eltűnődöm, vajon miért jöttem ide. Emlékszem, azt hittem, kötelességem segíteni, de nem fogtam fel a pusztítás igazi mértékét és a háború brutalitását. – Mirandával azt hittük, jó kaland lesz – vallotta be Belle. – Ami nagy ostobaságnak tűnik, végül is otthon egy kórházban dolgoztunk, úgyhogy pontosan tudtuk, milyen szörnyű. De bátornak és nemes lelkűnek képzeltük magunkat. Belle keserűen fölnevetett. Vera megértően bólintott. – Gondolom, én is azt hittem, hogy nemes lelkű és önfeláldozó vagyok. De az igazság az, hogy untam a pékségi munkát. Hallgattam az embereket, amint a problémáikról panaszkodnak anyámnak, olyan jelentéktelen semmiségekről, mint a porcelánt összetörő gyerek, vagy a késve megérkező ruhaanyag, és legszívesebben felüvöltöttem volna, annyira unalmas volt az életem. – Régen arról álmodoztam, hogy egy nagyvárosban fogok élni, táncolni járok, és elég pénzem lesz ahhoz, hogy bármit megvegyek magamnak, amire csak vágyom. De semmi másra nem voltam jó, csak arra, hogy kiszolgáló legyek egy boltban. Amikor meghallottam, hogy önkénteseket keresnek, úgy éreztem, mindenre választ kaptam. Világot látok, és olyasmiket fogok tanulni, amiket otthon nem sajátítottam volna el. – Hát, ez sikerült – mondta Belle. – De te nem szereztél kórházi gyakorlatot, mielőtt idejöttél? – Csak egy hónapot Aucklandben, de mivel tudok vezetni, csak az idős embereket bízták rám, úgyhogy nem sokat tanultam. Ezért bízták rám itt a mentőautóvezetést. De nagyon megrázott, amikor az első napomon elmentem a sebesültekért. – Azt el is tudom képzelni – mondta Belle. Még őt is felzaklatta, noha ő már hozzá volt szokva a vér látványához. – Haza akartam menni – folytatta Vera. – A békés otthoni élet paradicsominak tűnt a vér és zsigerek és az anyjuk után síró fiatal katonák között. Most már annyira hozzászoktam, hogy attól félek, soha többé nem fogok tudni beilleszkedni, ha hazamegyek. – Néha én is így érzem – mondta Belle. – Nehéz levelet írni az otthoniaknak, mert el sem tudják képzelni, hogy mit csinálunk, és mert nem is akarom, hogy elképzeljék. Úgyhogy mesélj inkább Új-Zélandról. Sokkal kellemesebb lenne erről írni nekik. Nagyon meleg van ott? – Az Északi-szigeten, ahonnan jöttem, ott igen – felelte Vera. – Tudod, szubtrópusi hely. De lent, a Déli-szigeten nagyon hideg tud lenni, és arrafelé sok az eső. Gyönyörű ország, a hegyekben télen havazik, vannak tavak és sebes folyók. Rengeteg a juh, sokkal többen vannak, mint az emberek, rengeteg a hely, akár mérföldeket mehetsz anélkül, hogy egyetlen házat is látnál. De én egy kis helyen élek, Russellban. Az öböl mellett van. Türkizkék a tenger,
és fákkal borított kis szigeteket látni mindenfelé, nagyon békés és gyönyörű. De régen gonosz hely volt, a Csendes-óceán poklának nevezték, mert a bálnavadászok oda jártak inni és nőket fölszedni. Belle elmosolyodott magában, mert erről eszébe jutott New Orleans, de ezt nem akarta elárulni Verának. – Csodásan hangzik. Láttál már bálnát? – Rengeteget. Apámmal és a bátyáimmal eljártunk halászni, és gyakran láttuk őket, meg delfineket is, ők nagyon izgalmasak, olyan játékosak és szépek. De, gondolom, senki sem értékeli a helyet, ahol felnőtt, amíg el nem jön onnan. – Nekem mennyeinek hangzik – sóhajtott föl Belle. – Jimmyvel úgy terveztük, hogy a háború után a tengerpartra költözünk, de minél tovább vagyok itt, annál ritkábban gondolok a jövőre. Többé el sem tudom képzelni, hogy hétköznapi dolgokat csináljak, mint a mosás vagy a sütés. Talán igazad van, és nem tudunk majd beilleszkedni otthon. Ekkor észrevették, hogy Taylor kapitány közeledik feléjük. – Veled akar beszélni – mondta Vera. – Bemegyek. – Köszönöm, hogy beszélgettél velem, Vera – mondta Belle, amikor a másik lány fölállt. – Sikerült felvidítanod, hálás vagyok érte. – Jó estét, Reilly! – szólt a kapitány, mikor közelebb ért. – Csak azért jöttem, hogy szóljak, sikerült elérnem Mr. és Mrs. Forbes-Altont. Megszervezik, hogy hazaszállítsák a lányuk tetemét. Holnap reggel elviszik. – És beszélt Fergus őrmesterrel? – Személyesen nem – felelte a férfi. – A parancsnokával beszéltem ma reggel, mostanra biztos közölte vele a hírt. Szomorú feladat, és sajnos már mind hozzá vagyunk szokva, hogy az elesett katonákról kell informálnunk a hozzátartozókat, és néha még az itteniekkel is közölnünk kell az otthon maradt családtagok halálhírét, de sose számítottam arra, hogy egy női önkéntesünk haláláról kell tudatnom a családot. – Hazamehetek Mirandával? – kérdezte Belle. – Úgy értem, ugyanazzal a vonattal és hajóval. Ő is ezt akarta volna. Belle látta a a férfi feszült arckifejezéséből, hogy ez lehetetlen. – Vagy legalább hadd menjek vissza a temetésre – folytatta Belle. – Tudom, hogy már egy hiányzó sofőrrel is nehéz, anélkül, hogy egy másik is el akarna menni. – Sajnálom, Reilly. De Mrs. Forbes-Alton ragaszkodott hozzá, hogy nem mehet haza a lánya temetésére – mondta a kapitány. Belle elképedt. – De miért? Hogy mondhat ilyet? Én voltam Miranda legjobb barátja. Ő azt akarná, hogy ott legyek.
A kapitány feszengve intett a kezével, hogy nem tud mit tenni. – Ragaszkodott hozzá, méghozzá nyomatékosan. Biztos vagyok benne, hogy csak a gyász miatt volt, ilyenkor az emberek néha mondanak ésszerűtlen dolgokat. Úgy tűnt, magát okolja a lánya haláláért. – Engem?! – hitetlenkedett Belle. – Mégis hogy lehetne az én hibám? A kapitány vállat vont. – Azt mondta, maga vette rá, hogy idejöjjenek, és hogy megváltozott a viselkedése, amióta maguk megismerkedtek. De, mint már mondtam, az emberek ilyenkor összevissza beszélnek. – Az a nő egy sárkány – hüledezett Belle. – Miranda idősebb volt nálam, maga hozta a döntéseit, nem én vettem rá, hogy idejöjjünk, ő akart jönni. Hogy merészel az anyja ilyesmiket mondani? – Be kell valljam, hogy engem is megdöbbentett a kirohanása – mondta a kapitány. – Elmondtam neki, hogy a lánya boldog volt itt, megbecsült tagja volt a csapatunknak, és hogy véleményem szerint maga jó hatással volt rá. De mintha meg se hallotta volna. Sajnálom, Reilly. – Elárulta neki, hogy hozzá akart menni Fergus őrmesterhez? – Nem, helytelennek tűnt ilyen körülmények között tudatni vele. – Önkéntes vagyok. Ha holnap haza akarnék menni, meg tudná akadályozni? A kapitány egy pillanatig csak nézte Belle-t, mintha meg kellene fontolnia a választ. – Nem, nem tudnám megakadályozni. De azt javasolnám, hogy gondolja végig. Szükségünk van magára, és Mrs. Forbes-Altonnak jók a kapcsolatai, és valószínűleg felhasználná őket maga ellen. Kérem, gondolja végig higgadtan. Biztos vagyok benne, hogy a barátnője sem akarná, hogy kockára tegye a jövőjét egy temetés miatt. Belle éppen dühösen vissza akart vágni, amikor elhaladt mellettük egy amerikai autó. Megpillantott benne egy ismerős arcot, aki őt és a kapitányt nézte, majd a sofőr megállította a kocsit, és visszatolatott hozzájuk. – Ez Fergus őrmester – mondta Belle. – Remélem, már tudja, nem szeretném én közölni vele a hírt. Amikor Will kiszállt a kocsiból, az arcára volt írva, hogy már hallotta a hírt. Mintha összezsugorodott volna, sugárzó megjelenése köddé vált. Szalutált a kapitánynak, majd olyan fájdalmas arckifejezéssel nézett Belle-re, hogy a lánynak elszorult a torka. – Will, ez itt Taylor kapitány, a mentőalakulat parancsnoka – mondta Belle. – Taylor kapitány, ő itt Will Fergus, Miranda vőlegénye. A kapitány részvétet nyilvánított a férfinak, és elmagyarázta, hogy Miranda holttestét másnap reggel szállítják vissza Angliába. Aztán, amikor rádöbbent, hogy a férfi valószínűleg
Belle-lel szeretne beszélni, azt mondta, hogy ha Fergusnek további kérdései lennének, az irodájában megtalálja. – Jaj, Will, annyira sajnálom! – mondta Belle, miután a kapitány elment. – Mennyit mondtak neked? – Keveset – felelte a férfi. – Egy vonat elütötte a mentőautót. Azonnal meghalt, Belle? Bele se merek gondolni, hogy szenvedhetett. Will leült Belle mellé a kunyhó lépcsőjére, Belle pedig elmesélte, mi történt, és megnyugtatta a férfit, hogy Miranda azonnal meghalt. – Mire odaértem, már nem élt, Will. Esélye sem volt. – Szombat este említette, hogy fáj a karja a váltóktól – mondta a férfi. – Bárcsak visszautasította volna, hogy megint vezesse azt az autót. Will elmesélte Belle-nek, hogyan tervezték az esküvőt Mirandával, és hogy bár ő szerette volna azt Philadelphiában tartani, ahol a családja él, végül úgy döntöttek, inkább itt házasodnak össze Franciaországban, mert így sokkal könnyebb lesz együtt hazamenniük a háború után. – A másik ok pedig az volt, hogy Miranda azt akarta, hogy te is ott légy – mondta Will. – Azzal tréfálkozott, hogy valami csúf ruhát fog fölvetetni veled, nehogy szebb légy nála. Belle-nek könnybe lábadt a szeme, amikor elképzelte Mirandát, amint ezt mondja. – Amikor eljöttem az Államokból, egy pillanatig se hittem, hogy szerelmes leszek Franciaországban – folytatta Will. – A többiekkel csak azt hittük, hogy a francia lányok majd sorba állnak értünk, másról se beszéltünk idefelé jövet. Ha valaki azt mondja, hogy bele fogok szeretni egy előkelő angol lányba, hát kinevettem volna. Olyan büszke voltam Mirandára, majd szétvetett a boldogság. Írtam a családomnak, és mindent elmeséltem nekik róla. Elterveztem a jövőnket, csak attól féltem, hogy meghalhatok itt. Sose fordult meg a fejemben, hogy talán ő fog meghalni. Belle elmesélte Willnek, amit Taylor kapitánytól hallott, hogy nem látják szívesen Miranda temetésén, és sírva fakadt. – Legalább nem lesz az anyósod az az elviselhetetlen perszóna – zokogta Belle. – Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy engem hibáztat. – Hé, ne vedd a szívedre! – mondta Will, és átkarolta őt, de már ő is sírt. – Miranda azt mondta, az sem érdekli, ha soha többé nem látja az anyját. Akkor azt hittem, hogy csak összezörrentek egy kicsit, de most már sejtem, hogy szívből beszélt. Ne akarj odamenni pusztán dacból. – Én csak Miranda mellett akartam lenni az utolsó útján – zokogta Belle. – Olyan sokat jelentettünk egymásnak, szörnyű, hogy egyedül kell elmennie. Hogy lehet valaki ennyire kegyetlen és gonosz?
– Jó kérdés – mondta Will csüggedten. – Nem csoda, hogy Miranda azt mondta, hogy csak az esküvő után szól majd a szüleinek rólunk. De tudod mit? Holnap este hozok virágot, és elmegyünk együtt a vasúti átjáróhoz elbúcsúzni Mirandától. Belle letörölte a könnyeit. – Az jó lenne – mondta. – Húgaként szeretett téged – mondta Will, és magához ölelte Belle-t. – Azt mondta, hogy az volt a legjobb dolog az életében, hogy megismerkedett veled, legalábbis addig, amíg velem meg nem ismerkedett. Most mindkettőnknek összetört a szíve, és én el sem tudom képzelni, hogyan fogok ebből valaha is fölépülni, de tudom, hogy azt szeretné, hogy ismét nevess, és boldogok legyetek a férjeddel. Úgyhogy ezen kell lenned a kedvéért. – Megpróbálom – mondta Belle, és mélyen meghatotta, hogy a férfi őt próbálja vigasztalni, amikor neki is fáj. – Gondolom, most jobb lesz, ha bemegyek. Tudom, hogy Taylor kapitány megengedte, hogy beszéljünk, de akkor is rossz szemmel nézik, hogy idekint vagyok veled. – Találkozhatunk holnap? A kerítés mellett foglak várni, ahol Mirandával találkozgattunk. Belle bólintott. – Örülök, hogy eljöttél, annyira aggódtam érted. Én szóltam Taylor kapitánynak, hogy keressenek meg. Ha rá bíztam volna, még a szüleinek is csak egy telegramot küld. – Köszönöm, hogy azt mondtad, a vőlegénye vagyok – mondta Will. – Ettől úgy érzem, valóban összetartoztunk, érted? És ha holnap megadod a családja címét, írok nekik, és elmagyarázom nekik, mennyire különleges volt Miranda. Belle erőtlenül elmosolyodott. Úgy érezte, Will a legkedvesebb férfi, akivel valaha is találkozott, és Mirandának igaza volt vele kapcsolatban. – És megírom nekik, milyen kincs vagy te is – tette hozzá a férfi. – Ugye kapcsolatban maradunk? Talán ha itt végeztünk, egyszer elmegyek Angliába, és meglátogatom a családodat meg a férjedet. Szerencsés, amiért ilyen nő fogja várni otthon.
Miután Will elment, Belle visszament a kunyhóba, és Verával összecsomagolták Miranda holmiját. Belle megtalálta a barátnője másolatát a fényképről, amit együtt készíttettek, mielőtt eljöttek Angliából. Hasonló ruhát viseltek, laza redőkkel a ruhaderékon és széles selyemövvel a derekukon. Belle ruhája fakózöld selyem volt, Mirandáé pedig kék és krémszínű csíkos kreppszatén, és mindketten csinos kis kalapot viseltek, melyeket Belle készített. A kép szépiaszíne elhomályosította a ruhák és kalapok szépségét, de a mosolyuk őszinte volt, mert nagyon izgatottan készültek a franciaországi útra. Belle úgy döntött, Willnek adja a képet, mivel neki már van belőle egy példány, amitől nem akar megválni. Amikor megtalálta a bordó bársonyruhát, sejtette, hogy Miranda azt viselte a Willel töltött
utolsó éjszakán, és ahogy magához ölelte, megérezte Miranda parfümjének az illatát. Szívesen megtartotta volna, de drága darabnak tűnt, és nem akarta, hogy Mrs. Forbes-Alton lopással vádolja. Egy ezüst karkötőt azonban megtartott magának emlékbe, egy bolyhos rózsaszín kendővel együtt, amit Miranda mindig a vállára terített az ágyban. Még mindig levendulaillata volt. – Miért nem adod a naplóját is Willnek? – vetette fel Vera, amikor megtalálta a kék, bőrkötésű könyvecskét Miranda szekrényében. – Biztos sokat írt benne róla. És nem akarná, hogy az anyja olvassa el. Belle ebben egyetértett. Végül összehajtogatták a ruhákat, és bepakolták őket a bőröndbe. Valamivel később Belle átvitte Taylor kapitány irodájába. Később az ágyban beleolvasott a naplóba, és a baleset óta most először talált okot a mosolygásra. Miranda stílusa ugyanolyan komolytalan és kelekótya volt, mint ő maga. Néha egy egész oldalt betöltött, máskor pedig alig írt egykét sort. Az egyik bejegyzés megnevettette Belle-t. Január 19-én ezt írta: Lehet, hogy Fogget nővér kitűnő ápolónő, és remek példakép egy magamfajta üresfejű fruska számára, de azért egyszer szívesen az ágyhoz kötözném, amit velem sikáltat le, hogy megruházhassam egy vizes törülközővel. Aznap, amikor elhagyták Angliát, a bejegyzés így szólt: Szegény Belle, a könnyeivel küszködött, amikor el kellett válnia Mogtól. De majd én a magam képére formálom, érzéketlen nőszemélyt csinálok belőle! Néhány nappal később pedig a következőket írta: Ez a munka Belle-nek való, a mosolyától még a vak is újra látna, a béna pedig újra járna. Lassan belőlem is rendes embert farag. Willről is írt. Aznap, amikor megismerkedtek, ezt jegyezte be a naplóba: Megismerkedtem Willel, a jenkivel, Calais-ban. Könnyűvérű vagyok. Elég volt egyetlen pillantást vetnem rá, és tudtam, hogy rá vártam egész életemben. A csókjai őrült vágyat ébresztenek bennem. Remélem, én is ugyanilyen hatással vagyok rá. Belle becsukta a naplót. Végigfutotta a többi bejegyzést is, és amikor látta, hogy mind Willről szólnak, úgy döntött, jobb, ha egyedül a férfi olvassa el őket. Remélte, hogy mosolyt csalnak majd az arcára, és megérti, milyen jó hatással volt Mirandára. Mindenekelőtt pedig
megvigasztalja majd a tudat, hogy Miranda az utolsó pillanatig a szívében őrizte őt.
Tizenhetedik fejezet Sally elment Belle mellett, amikor az a nap végén a mentőautót takarította ki. – Taylor kapitány megkért, hogy szóljak: valaki vár rád a sofőrszobában – vetette oda kurtán. Belle azt hitte, Will az. Két hét telt el az óta az este óta, amikor elmentek együtt a vasúti átjáróhoz, és virágokat helyeztek el Miranda emlékére. Az az este különösen fájdalmas volt, mert az összetört mentőautó még mindig ott volt, a sínek mellett feküdt az oldalán. A vezetőülés úgy nézett ki, mintha egy óriási konzervnyitóval feszítették volna fel, hogy hozzáférjenek Miranda holttestéhez, és bár az eső már lemosta a vért, a látvány felidézte Belle-ben a katasztrófa borzalmait. Will számára egyszerűen szörnyű lehetett látni, hogyan érte utol a vég Mirandát. A férfi teljesen összetört, és úgy zokogott, hogy Belle megbánta, hogy egyáltalán megmutatta neki a baleset helyszínét. – Annyi tervem volt vele – mondta a férfi a könnyein keresztül. – El akartam vinni a New York-i Waldorfba, és piknikezni akartam vele a Central Parkban. A családom imádta volna, és hiába nem tudtam volna olyan életet biztosítani neki, mint a saját családja, azért nagyon boldogok lettünk volna. Belle csak annyit tehetett, hogy átölelte a férfit, és elmondta, mennyi szépet mesélt róla Miranda. Hogy egész életében egy ilyen szerelemre várt, és hogy már alig várta az esküvőjüket. Leültek egy öreg fatörzsre, és együtt sírdogáltak, majd Belle odaadta neki Miranda naplóját és a fényképet. – Nem olvastam el, miket írt, miután találkozott veled – mondta. – Az csak rád tartozik. De remélem, némi vigaszt nyújt majd a sok mulatságos bejegyzés, és így talán jobban megérted őt. Olyannak őrizd meg az emlékeidben, amilyennek az utolsó éjszakátokon láttad. Ne arra emlékezz, hogyan ért véget az élete. Figyelni fog téged odaföntről, és azt akarja, hogy egy nap majd boldog légy valaki mással. Belle nem feledte azt a fájdalmas estét Willel, és remélte, hogy a férfi ma azért jött, hogy elújságolja, válaszoltak neki Miranda szülei, mert több érzelmi kitörést már nem tudna elviselni. – Bajba kerülsz, ha még több férfi látogatód érkezik – vetette oda Sally gúnyosan. – De gondolom, az ujjad köré csavartad Taylor kapitányt. Sally gyakran tett ehhez hasonló csípős megjegyzéseket Belle-re. Ez őt Martha New Orleans-i lányainak marakodására emlékeztette. Nem értette, hogy mi oka lehet Sallynek a féltékenységre, mert nem voltak vetélytársak, sőt, Sally sokkal jobb sofőr és autószerelő volt.
– Hát, te senkit sem tudnál az ujjad köré csavarni – vágott vissza Belle. – Egy kígyó vagy, mérget köpsz az áldozataidra, hogy megbénítsd őket. Sally elviharzott, válaszra sem méltatta őt. Vera, aki hallotta a szócsatát, rávigyorgott Bellere, és elismerően föltartotta a hüvelykujját. Vera jelenléte vigasztalóan hatott Belle-re. Átköltözött Miranda ágyára, talán mert tudta, hogy Belle éjszaka hiányolja a legjobban régi barátnőjét. A többi lány egyáltalán nem is említette többé Mirandát, mintha sosem járt volna ott, Vera viszont megkérte Belle-t, hogy beszéljen róla, és ez sokat segített. Mivel Belle nem akarta, hogy Will lássa, miféle munkát végez, előbb gyorsan beszaladt a kunyhóba, és levette véres overallját, megmosta az arcát és a kezét, és megfésülte a haját. A sofőrkunyhó ajtaja tárva-nyitva volt, Belle pedig mosolyogva lépett be, mert Willre számított, ám amikor meglátta, hogy ki vár rá odabent, arcára fagyott a mosoly. Etienne volt az. Valahányszor maga elé képzelte a férfit, mindig olyannak látta, mint Párizsban a Gare du Nord pályaudvaron: puhakalapban, sötét öltönyben és csíkos mellényben, a szeme akár a kék üveg. Most viszont francia szürke-kék egyenruhában volt, csizmája ragyogott, és őrmesteri karjelzést viselt. Kék szeme azonban változatlan maradt, és Belle-nek nagyot dobbant a szíve. Amikor Belle megérkezett Franciaországba, figyelte a francia katonákat, hátha megpillantja köztük a férfit. A beérkező francia sebesülteket is mindig végignézte. Arra viszont egyáltalán nem számított, hogy a férfi így fog felbukkanni előtte. – Etienne! – kiáltotta. – De hogyan? – Belle tétovázott, annyira meglepődött, hogy azt se tudta, mit mondjon. – Összefutottam Will Fergusszel az amerikai bázison, amikor ellátmányért mentem – hangzott a válasz. – Elmesélte, mi történt a barátnőjével. Meg akartalak látogatni, mert biztos voltam benne, hogy te is olyan nehezen viseled, mint ő. Belle kissé megszédült a sokktól, és le kellett ülnie. – De honnan tudod, hogy ismertem? – kérdezte. Etienne összevonta a szemöldökét, és ő is leült. – Miranda nem mesélte neked, hogy összefutottunk a Faisan Doréban? – Nem, egy szóval sem említette – mondta Belle. – De aznap késő éjjel ért vissza, és másnap reggel halt meg. – Elhallgatott, és tanácstalanul meredt a férfira. – De mégis hogyan kapcsolt össze minket? Etienne vállat vont. – Éppen arra jártam néhány emberemmel. Will beszélgetett velünk, én meg fordítottam a másik két társamnak. Végül bemutatkoztunk egymásnak. Csak sejtem, hogy a barátnője fölismerte a nevem, nyilván említetted neki, mert megkérdezte, Marseille-ből jöttem-e.
Amikor igennel válaszoltam, megkérdezte, ismerek-e egy Belle nevű lányt. Ugyanúgy nézhettem ki, mint te most, teljesen elképedtem. Azt mondta, együtt jöttetek ide. – Nekem nem szólt! – csodálkozott Belle. – Talán úgy vélte, jobb, ha nem teszi – mondta a férfi. – Csak utána döbbentem rá, hogy sokat mesélhettél neki rólam, ha megjegyezte a nevemet. Ez meghatott. Aztán hallottam, milyen szörnyű balesetben hunyt el. Will alig bírta elmesélni. – Valóban szörnyű volt – mondta Belle. – Még mindig alig hiszem el, hogy megtörtént. Olyan jó barátok voltunk, és azt hittem, mindig azok maradunk. Nem tudom, mihez kezdjek nélküle. – Sejtettem, hogy ez a helyzet, ezért is jöttem ide – mondta Etienne. – De, az igazat megvallva, örülök, hogy meséltél neki rólam, mert ezek szerint nem felejtettél el. A kunyhó ajtaja nyitva volt, ők egymással szemben ültek, és senki sem hitte volna, hogy több volt köztük futó ismeretségnél. Belle hirtelen mégis nagyon ideges lett. – Egyszer kiöntöttük egymásnak a szívünket – mondta Belle könnyedén, mintha jelentéktelen dologról lenne szó. – Egyedül neki meséltem New Orleansról és Párizsról meg a te szerepedről. Miranda azonban romantikus lélek volt, és mindig többet képzelt bele a történetekbe, mint ami valójában történt. – Nagyon sokat jelenthetett neked, ha mesélni tudtál neki azokról az időkről. – Etienne mélyen Belle szemébe nézett, és az egyik szemöldökét kérdőn fölvonta. – Hogy ismerkedtetek meg? – A boltomban – mondta Belle. – A közelben lakott, és valóban fontos volt számomra. A halála padlóra küldött. Olyan szörnyű volt, és nem történt volna meg, ha ott van az őr az átkelőnél, ahogyan kellett volna. – Nehéz elveszíteni a régi barátokat – mondta Etienne. – Én már olyan sokukat veszítettem el a háborúban, hogy többé inkább nem is barátkozom senkivel. – Nekem még soha nem volt igazi barátom Miranda előtt, akivel bármiről beszélhetek. Szerintem neki se. Más a családi hátterünk, de nagyon sok volt bennünk a közös. – És mi lett a bolttal? – Jimmy bevonult, én elvesztettem a kisbabámat, és elegem lett a kalaposkodásból, olyan komolytalannak tűnt, amikor férfiak halnak meg a fronton. – Nagyon sajnálom a kisbabádat – mondta Etienne. – Látom, hogy az mindent megváltoztatna, különösen így, hogy a férjed távol van. De miért jöttetek ide Mirandával? Belle sejtette, hogy a férfi azért puhatolózik, mert azt hiszi, miatta döntött így. Tudta, hogy nyilvánvalóvá kell tennie, hogy egyáltalán nem erről van szó, ám a férfi iránti érzelmei, melyekről azt hitte, már elmúltak, és amelyeket mélyen eltemetett magában, most ismét felszínre törtek. Etienne francia akcentusa annyira vonzó volt, és számos kellemes közös
emléket idézett fel. – Az merő véletlen volt – felelte Belle, és kerülte a férfi tekintetét, nehogy az hazugságon kapja. – Úgy döntöttünk, besegítünk a háborúba azzal, hogy önkéntesnek csapunk fel a katonai kórházban, és abban az évben Miranda megtanított autót vezetni. Aztán hallottuk, hogy nagy szükségük van itt mentőautósofőrökre. Gondoltam, így legalább Jimmyt is gyakrabban láthatom majd. – Sokat láttad, amióta idejöttél? Mint azelőtt is, valahányszor Jimmyről kérdezték, Belle-nek bűntudata támadt, amiért meg sem kísérelt találkozni a férjével. – Nem, sajnos túl sok dolgom volt. – Miranda meg tudta oldani – mondta Etienne. Belle elpirult. Sejthette volna, hogy Etienne ezt szóvá teszi. – Neki könnyebb volt, Willnek nincs rendszeresen beosztva az ideje, és különben is a közelben van. – Én nem vagyok a közelben, rendszeres tennivalóim vannak, ám amikor meghallottam, hogy itt vagy, azonnal el akartam jönni, hogy lássalak. Nem a nehézségek tartottak vissza, hanem a félelem, hogy nem akarsz látni. Belle úgy érezte, a férfi sarokba szorítja, és arra próbálja rávenni, hogy vallja be, mit érez iránta. Azzal tudná a legkönnyebben elhárítani, ha azt mondaná, hogy nem akarta látni őt, de ilyesmit képtelen lett volna hazudni. – Nem számítottam rá, hogy viszontlátom Willt – folytatta Etienne. – De a sors közbeszólt, és elküldtek a raktárához Calais-ban. Amikor elmesélte, mennyire megrázott téged Miranda halála, úgy éreztem, szükséged lehet egy régi barátra. De ha fölzaklat a jelenlétem, el is mehetek. – Fölzaklattál legutóbb, amikor megjelentél nálam – mondta Belle. – Miért csinálod ezt? – Miért jövök el hozzád? Vagy miért zaklatlak föl? – kérdezte Etienne. Tiszta, kék szeme mintha egyenesen a lány lelkébe látott volna. – Azért jövök el hozzád, mert nem tudok távol maradni tőled. Azt csak te tudod megmondani, hogy miért zaklat föl a jelenlétem. – Akkor miért nem jöttél utánam Angliába, miután eljöttem Párizsból? – fakadt ki Belle. – Tudtad, hogy vártalak. A férfi mélyet sóhajtott. – Azt hittem, időre van szükséged, hogy túltedd magad a történteken. – Azt az egy levelet, amit küldtél, mintha csak egy nagybácsi írta volna, hogy az egészségem felől érdeklődjön – mondta ingerülten Belle. Etienne fölkelt, odalépett Belle mellé, és megfogta a kezét. – Megmondtam, hogy rosszul írok angolul – mondta szemrehányóan. – Te meg másról sem
írtál, csak Jimmyről, ráadásul egy házban laktatok. Noah írt nekem, hogy szerinte össze fogtok házasodni. Azt akartam, hogy boldog légy, és azt hittem, az lesz a legjobb, ha kihátrálok az életedből. – Hogy lehettem volna őszinte hozzád, ha sosem jelezted, hogy többnek tartasz egy barátnál? – kérdezte Belle, aki már reszketett a férfi közelségétől és érintésétől. – Az, hogy olyan gyorsan a segítségedre siettem, és melletted maradtam, amíg lábadoztál Párizsban, talán nem az érzéseimet bizonyította? – kérdezte a férfi. – Azok után, amiken keresztülmentél, meg se mertelek csókolni. – Etienne elengedte Belle kezét, és az arcához emelte, majd megcsókolta őket. Gyengéd, puha csókok voltak, elegendőek ahhoz, hogy Belle szíve hevesebben kezdjen verni. – Férjes asszony vagyok – mondta, de nem húzódott el, és tisztában volt vele, hogy még a hangja sem ingerült. – Azt mondják, szerelemben és háborúban mindent szabad. – Etienne rávillantotta pajkos, kisfiús mosolyát. – Egyikünk sem tudja, vajon túléljük-e ezt a háborút. Nem akarok úgy meghalni, hogy nem vallottam be neked, hogyan érzek irántad. – Micsoda olcsó húzás! – mondta Belle, és most már ingerült volt. – Gondolom, azért jöttél, mert azt vártad, hogy a karjaidba vetem magam, mivel magányos vagyok a barátnőm nélkül, és Jimmy a fronton van. Hát tévedtél. Párizsban megvolt a lehetőséged, hogy kifejezd az érzéseidet. – Ha megtettem volna, velem maradtál volna? Belle fölidézte az utolsó perceket a Gare du Nord-on, és a sajgó fájdalmat a szívében, amiért annyira vágyott a férfira. – Az állomáson megkértelek, hogy mondj valamit franciául. Nem értettem, mit mondtál, de tudom, hogy nem azt, hogy szeretsz. – Azt mondtam, tűzön-vízen átmennék, és bármilyen megpróbáltatással szembenéznék érted – felelte a férfi, és mélyen a szemébe nézett. – Ha ez nem azt jelenti, hogy szeretlek, akkor nem tudom, hogy mi mást mondhattam volna még. Még mindig megtenném, és ma még azt a fájdalmat is vállaltam, hogy egy férjes asszonyt látogatok meg. Belle-nek könnybe lábadt a szeme. Mintha olvadni kezdett volna valami a bensőjében, és bár tudta, hogy azt kellene válaszolnia neki, hogy már túl késő, és el kellene fordulnia tőle, erre mégis képtelen volt. Etienne fölemelte a kezét, és szótlanul letörölte Belle könnyeit a hüvelykujjával, az ajka pedig megtalálta Belle ajkait, és úgy csókolta meg a lányt, ahogy azt Párizsban csupán remélni merte. Belle önkéntelenül átkarolta a férfit. Etienne nyelve a nyelvével játszott, teste nekifeszült,
és úgy lángolt fel a szenvedélyük, mint az erdőtűz. Belle teljesen megfeledkezett a nyitott ajtóról, és hogy bárki megláthatja őket; azt is elfelejtette, hogy van egy férje, akinek megszakadna a szíve, ha ezt megtudná. Teljesen elveszett, ezt ő is tudta. Többé nem tudott elhúzódni Etienne-től, és úgy tenni, mintha semmit sem jelentene neki. Arra vágyott, hogy a férfi birtokba vegye őt, és az érzés túl erős volt ahhoz, hogy szembeszegüljön. – Gyere velem – mondta Etienne, miután az ajka végül elengedte; még mindig szorosan ölelte a karjaival. – Tudok egy helyet, ahol együtt lehetünk. – Helytelen, Etienne – mondta Belle gyengén. – Hogy lehetne helytelen, amikor megtálaltam a lányt, akit szeretek, merő véletlenségből egy olyan országban, amelyet háború szakított ketté? Meghalhatok a következő csatában, akárcsak Jimmy. Meg kell ragadnunk, amit lehet, mert nem tudjuk, mit hoz a holnap. Belle már sokszor hallotta ugyanezeket a szavakat, amióta Franciaországba érkezett, és mindig egyetértett, de egy halk hang a fejében most arra próbálta őt emlékeztetni, hogy az ő esetében ez nem érvényes, mert férjnél van. Egy sokkal hangosabb hang azonban elhallgattatta, és azt mondta, ez az utolsó esélye Etienne-nel, és pokolba a következményekkel. Belle hallotta magát, amint azt mondja Etienne-nek, hogy menjen el a kórház területéről és várjon rá ugyanott a kerítésnél, ahol Miranda mászott ki mindig Willhez. Még egy csók, és megegyeztek. Etienne elment, Belle pedig visszaszaladt a kunyhóba, hogy átöltözzön, és becsomagoljon éjszakára egy táskába. Szerencséjére Vera egyedül volt a kunyhóban, s az ágyában olvasott. Azt mondta, a többiek elmentek teniszezni. – Fedeznél? – kérdezte Belle, miután csak annyit mondott, hogy elmegy egy régi baráttal. – Ne mondj többet annál, hogy szerinted a férjem jött ma látogatóba. Reggelre visszaérek. – Akkor hát nem Jimmy az? – kérdezte Vera. Meglepődött ugyan, de nem hüledezett; ő nem volt olyan merev, mint az angolok. Azt is gyakran mondogatta, hogy minden esélyt a boldogságra két kézzel kell megragadni. Belle megrázta a fejét. – Holnap elmagyarázom. És imádkozz a lelkemért, mert tudom, hogy nem lenne szabad ilyesmit tennem. Miután gyorsan megmosakodott, és tiszta alsóneműt húzott, valamint fölvette az egyetlen jó ruháját, a munkaruháját pedig egy táskába tömte, Belle végigszaladt a kórtermek között, ki az útra, ahol Etienne várta. Hevesen vert a szíve, szinte szaltókat vetett a mellkasában, ám ahogy beszállt a teherautóba, amit Etienne vezetett, elég volt egyetlen pillantást vetnie a férfi boldog arcára
ahhoz, hogy tudja: bármi történjék is később, megéri a kockázatot. – Ahová megyünk, az csak egy vendéglő néhány szobával az emeleten – mondta Etienne. – De akik a feleségüket vitték oda, azt mondták, hogy a szobák tiszták. Ígérem, reggel hat előtt visszaviszlek a kórházba, már ha nem gondoltad meg magad… Belle megrázta a fejét, elmosolyodott, és megcsókolta a férfi arcát. Ma este úgy tesz, mintha szabad lenne, mint a madár. A bűntudattal ráér később számolni. A vendéglő úgy tizenöt mérföldre volt a kanyargó úton. Olyan helyen volt, amit még falunak sem igen lehetett nevezni, annyira kicsi volt; csak egy marék házikó volt benne, egy vegyesbolt és a vendéglő a szobákkal. Tojást és krumplit ettek, és olyan száraz bort ittak hozzá, hogy Belle alig bírta megállni a fintorgást. Volt ott néhány francia katona, de Etienne egy hátsó asztalt szerzett maguknak, és ha ismerte is valamelyiküket, nem említette. Beszélt a férfival a pult mögött, amikor megérkeztek; gyors szóváltás volt vállvonogatással és legyintéssel. Amikor Belle megkérdezte tőle, hogy mit mondott a férfinak, Etienne csak nevetett, és azt állította, hogy a férfi megjegyezte, micsoda szépség a párja, és a nászutasszobát adta nekik. – Szóval, ez lenne a nászutasszoba – mondta Belle, amikor később fölmentek az emeletre. Parányi szoba volt az épület végében, alig maradt benne hely a kétszemélyes ágy körül, a virágmintás tapéta pedig itt-ott málladozott a falról. – Végül is kétszemélyes az ágy – mondta Etienne, és megpaskolta az ágyat. – És itt van mellette a fürdőszoba – azt hittem, kint lesz a vécé. Belle furcsán érezte magát, amikor a férfi kinézett az ablakon. Nem volt szajha többé, akinek kezdeményeznie kell, de feleség sem volt, aki elsőként bújik az ágyba, és megvárja, milyen hangulatban van a férje. Pironkodott levenni előtte a ruháit, ami nevetségesnek tűnt, hisz tizenhat évesen bemászott a férfi ágyába a New Orleans felé tartó hajón, és nyíltan fölkínálta magát neki. Etienne elfordult az ablaktól, és rámosolygott. A lemenő nap fénye beszűrődött az ablakokon, és aranyló glóriát vont a férfi feje köré. – Izgulsz? Belle bólintott, képtelen volt megszólalni. Etienne megkerülte az ágyat, és átkarolta őt. – Ezen tudok segíteni – mondta gyengéden, és megcsókolta. Amint az ajkuk összeért, és Etienne nyelve Belle szájába hatolt, a lány egyből izgalomba jött, s elpárolgott a félelme és a szégyenérzete. Etienne az ágy felé húzta és lefektette Belle-t, majd tovább csókolta, amíg a lány ficánkolni nem kezdett, és el nem kezdte rángatni az egyenruháját, hogy levegye. – Előbb te – suttogta Etienne, és eltolta Belle kezét, majd megfordította a lányt, hogy kigombolhassa a ruháját. Megcsókolta a lány hátát minden egyes gomb után, majd lehúzta a
ruhaujját az egyik karján, és végigcsókolta a karját a csuklójáig, majd ugyanezt elismételte a másik karján is. Aztán lehúzta a ruhát, és megfordította Belle-t, hogy csókokkal halmozhassa el a melleit, melyeket alig takart az alsóing. – Nagyobbak, mint tizenhat éves korodban voltak – suttogta a férfi. – Gyönyörű női keblek, pont amilyennek elképzeltem őket. Tovább csókolgatta őket, amíg kigombolta az alsószoknya derekát, majd azt is a földre dobta, és kihámozta Belle-t a harisnyájából, alsójából és végül az alsóingből, és meztelenre vetkőztette. Az egyenruha durva szövete izgatóan hatott Belle meztelen testére, és Etienne nem sietett levenni magáról. Combját Belle lába közé nyomta és hozzádörzsölte, mialatt megállás nélkül csókolgatta és szopogatta a melleit. Belle kapkodva, türelmetlenül gombolta ki a férfi zubbonyát, annyira vágyott meztelen teste érintésére. Etienne nadrágtartót viselt a kék pamutingen, amit Belle szinte letépett róla. – Hová sietsz, kicsim? – suttogta Etienne. – Miénk az egész éjszaka. Belle már számtalanszor látta a férfi meztelen mellkasát úton Amerikába, és rácsodálkozott a széles, izmos vállakra és karcsú derekára, ám ahogy lehúzta róla az inget, észrevett egy friss sebhelyet, mely a vállától az oldaláig húzódott. – De hiszen te megsebesültél! – kiáltott föl Belle, és gyengéden megérintette a sebet. Sokkal nagyobb volt, mint Jimmy sebe, Belle pedig azt kívánta, bárcsak ne jutott volna most az eszébe a férje. – Semmi baj – mondta Etienne. – Gyerekkoromban mindig is egy ijesztő sebhelyre vágytam. Azt hittem, attól fenyegetőbbnek néznék ki. – Enélkül is éppen elég fenyegető tudsz lenni – mondta Belle, és ujjával finoman végigsimított a seben. Etienne ekkor közelebb húzta őt magához, és elhallgattatta egy csókkal, majd beletúrt a hajába. Belle többé nem hallotta a vendéglőben nevetgélő és beszélgető katonák hangját, nem vette észre az éjszaka beköszöntét, és nem érdekelte többé, hogy mekkora bajba keveredhet egyetlen örömteli éjszaka miatt. Etienne sebe fájdalmasan emlékeztette a férfi korábbi szavaira, hogy semmi sem garantálja, hogy túlélik a háborút. Belle sosem hitte, hogy akár ő, akár Miranda meghalhat itt, a barátja azonban elment, és bár Jimmy és Etienne nagyobb eséllyel esik el egy csatában, mint hogy ő is meghaljon egy ostoba balesetben, azért semmiben sem lehetett biztos. Csak annyit tudott, hogy a sors közbeszólt, és visszahozta Etienne-t. Ennek is meglehetett az oka. Tizenhat évesen szerette a férfit. Az ő segítségével sikerült túltennie magát a szörnyűségeken, amiket az elrablása után élt át, valamint erőt és kitartást adott neki ahhoz,
hogy szembenézzen a New Orleansban átéltekkel. Két évvel később ő mentette ki Pascal karmai közül Párizsban, és az ágya mellett ült, amíg lábadozott. Mindenki más azt hinné, hogy Belle is csak egy újabb hűtlen asszony, aki engedett a kísértésnek, hogy szeretőt fogadjon, amiért távol van az otthonától, és magányos, Etiennenek azonban előjoga volt a szívére. Minden simogatás, csók, érintés és fülbe súgott kedveskedés egyre csak növelte Belle eksztázisát. Etienne nem próbált türelmetlenül beléhatolni, sőt, mintha csak Belle gyönyörét tartaná szem előtt, addig nyaldosta, amíg Belle föl nem sikoltott az élvezettől, és kérlelni nem kezdte, hogy hatoljon végre belé. Hosszú, lassú lökések következtek, és mindkettejükről folyt a veríték a gyengédség és a mohó szenvedély váltakozásától. Belle ismét elélvezett, és a gyönyör pillanataiban észre sem vette, hogy a férfi elhúzódott. Amikor észlelte a ragacsos nedvességet a hasán, rádöbbent, hogy Etienne még saját szenvedélye közepette is gondolt rá, és nem kockáztatta meg a terhességet. – Gyönyörű angol rózsaszálam – mondta a férfi, és felkönyökölt, Belle-t nézte, és gyengéden letörölte a könnyeket az arcáról. – Mennyit álmodoztam erről! – Bárcsak... – mondta Belle, és újabb könnyek szöktek a szemébe. Etienne azonban az ajkára tette az ujját, amelyen Belle megérezte a saját illatát. – Ne mondj ilyet. Elég, ha elhisszük, hogy ahogy a sors ismét összehozott bennünket, további tervei is vannak velünk. Szeretlek, Belle, nemcsak ma éjjel, hanem örökké. A szerelem mindig utat tör magának. – Visszamész a frontra? – kérdezte Belle. – Igen, hamarosan. De majd írok neked, és meglátogatlak, amikor csak tudlak. Elhiszed, hogy egy nap majd véget ér a háború, és együtt leszünk? – Igen, mert szeretlek. – Nem most volt itt az ideje annak, hogy az akadályokról beszéljenek. – És azt hiszem, ideje, hogy viszonozzam a tőled kapott gyönyört, hogy legyen mire emlékezned a lövészárokban. Belle ezután játszadozni kezdett vele, a száját és a nyelvét használva. Valahányszor a férfi megpróbált örömöt szerezni neki, Belle ellökte a kezét, és tovább dolgozott rajta, amíg Etienne fel nem adta és el nem fogadta, hogy ez most csak az övé. Belle-nek eszébe jutott Martha New Orleans-i háza, amikor meghallotta a férfi nyögéseit. Amikor először meghallotta, hogy a szájába kell vennie egy férfit, azt hitte, ez a legundorítóbb dolog a világon. Mindvégig kerülte az ilyesmit. Etienne-nel azonban nem voltak fenntartásai, teljesen természetesnek tűnt. Belle maga is élvezte a férfi gyönyörét.
Pont hat előtt ért vissza a kórház területére, és ismét szakadt az eső. Belle már munkaruhában volt, és tiszta overallt viselt, a ruhája a táskájában lapult, így egyenesen a mentőautóhoz mehetett. Az ajkai megduzzadtak a csókolózástól, sajgott odalent, kimerítette az alváshiány, és fájt a szíve, mert fogalma sem volt, mikor látja viszont a férfit. – Fogd ezt, és vigyázz magadra – mondta Etienne, és egy cetlit nyomott a kezébe. – Ezeken a címeken el tudsz érni, ha valami váratlan dolog történne veled, vagy ha nem tudnék eljönni érted. Belle rápillantott: az ezred adatai voltak, valamint egy marseille-i meg egy párizsi cím. – Megpróbálok írni angolul – mondta Etienne szomorkás mosollyal, és az ujja köré csavart egy hajtincset Belle hajából. – De ha mégsem sikerül, akkor se feledd, hogy szeretlek, és keresztülmennék tűzön-vízen, s szembenéznék bármilyen megpróbáltatással, hogy veled lehessek. Belle-nek könnybe lábadt a szeme. – Vigyázz magadra a kedvemért! – mondta remegő hangon. – De ha mégis megsebesülsz, kérd meg őket, hogy ide hozzanak. – Most már minden okom megvan rá, hogy vigyázzak magamra – mondta a férfi, és odahajolt egy utolsó csókért. – Most menj, nem akarom, hogy bajba kerülj. Belle nézte, amint a férfi elhajt a kocsival. Hirtelen rádöbbent, mit művelt. Hogy lesz képes ezek után Jimmy szemébe nézni? Miért engedett a kísértésnek? Megérte egyetlen szenvedélyes éjszaka a bűntudatot, amit ezentúl érezni fog?
Vera odalépett Belle-hez, amikor a mentőautót készült beindítani. David elment a raktárba takarókért. – Sally kissé undok volt tegnap este – suttogta Vera. – Azt hitte, Willel mentél el, és azt mondta, ideje hagynod, hogy megálljon a saját lábán. Nem mondtam neki, hogy nem Will volt az, úgyhogy ne áruld el magad, ha szóvá tenné. Belle rémülten meredt Verára. – Azt hiszi, egész éjjel vele voltam? Vera halványan elmosolyodott. – Nem, kilencre már mind elaludtak, úgyhogy nem tudják, hogy nem jöttél vissza. Reggel előbb fölkeltem, és összegyűrtem az ágyad, meg kinyitottam az ajtót. – Hála az égnek! – sóhajtott föl Belle. – Nem szeretném, ha azt hinnék, hogy Miranda fiújával voltam. Már így is éppen elég rosszul érzem magam. Vera megfogta a kezét, és megértően megszorította. – Egy kicsit felelőtlen voltál – mondta vigasztalóan –, de egyáltalán nem vagy rossz. Csak
vigaszra szorultál, ennyi az egész. Belle-t meghatotta a lány megértése. – Köszönöm, hogy fedeztél. Később megpróbálok mindent elmagyarázni.
Délelőtt tízre Belle háromszor fordult az állomáson. Mivel az övé volt a második mentőautó, amelyik elhagyta a kórházat, az első fordulóban ülő betegeket hozott, akikkel sokkal könnyebb volt, mint a hordágyon fekvőkkel. A második és harmadik fordulóban azonban főleg kanadaiak voltak, megtermett, nehéz férfiak, szörnyű sebekkel. – Ma nagyon csöndes és ábrándozó vagy – jegyezte meg David, ahogy kitakarították a mentőt, miután az egyik beteg rosszul lett. – Mi lehet az oka? Belle az Etienne-nel töltött éjszakát élte újra, és annyira átélte az emlékeket, hogy kimelegedett és izgatott lett tőlük, és azon tűnődött, vajon mikor látja viszont a férfit. Davidet sok mindenbe beavatta; már Miranda halála előtt is jó barátok voltak, ám a baleset óta még közelebb kerültek egymáshoz. Etienne-ről azonban mégsem beszélhetett a fiúnak – elborzadna, hogy egy férjes asszony, akinek a férje a fronton harcol, egy másik emberrel találkozgat. Belle csak most kezdte kiértékelni a helyzetét. Jimmy jó ember, és szereti őt. Összetörné a szívét, ha azt mondaná neki, hogy el akarja hagyni. És ha ezt megtenné, Mogot is elveszítené, mert Garth feleségeként Mog sosem állhatna az ő oldalára. – Csak a régi nóta, még mindig a háborús veszteségeken rágódom – vágta rá gyorsan. – Olyan bizonytalan az élet, nem? – Hallottál már a férjed felől, amióta írtál neki Mirandáról? – kérdezte David. – Nem, és Mogról meg Garthról sem – felelte Belle. – Azon tűnődöm, vajon Mog elment-e Miranda temetésére. Mrs. Forbes-Alton nyilván mindenkinek beszámolt róla, és Mogot megdöbbenthette, hogy nem mentem haza. Persze elmagyaráztam neki levélben, hogy miért nem mehettem, de aligha hiszem, hogy időben megkapta. – Reméljük, nem támadt neki Mognak azzal, hogy a te hibád volt – mondta David. – Gonosz dolog bárkinek ilyet mondani. – Talán Mrs. Forbes-Alton boldogtalan házasságban él – vetette fel Belle. – Gondolom, az ilyesmi megkeseríti az embert. – Igen, szerintem is. Volt egy nagynéném, aki igazi sárkány volt mindenkivel, és végül megtudtam, hogy nem engedték hozzámenni ahhoz a férfihoz, akit szeretett. Akihez hozzáadták, rendes volt, de gerinctelen. Ettől vált a nagynéném olyan ellenségessé. – Gyakran eltűnődöm, hogyan viseli a súlyosan sebesült katonák felesége, amikor hazatér a férjük – folytatta a fiú. – Akármilyen boldogok voltak, mielőtt megsebesült, csekély
nyugdíjból megélni egy férfival, aki folyamatos ápolásra szorul, igazi rémálom lehet. Belle fölkapta a fejét a szavaira. Etienne úgy beszélt, mintha lenne esélyük a közös jövőre. Csak nem abban bízik, hogy Jimmy elesik a háborúban?
Tizennyolcadik fejezet Néhány nappal az Etienne-nel töltött éjszaka után Belle munka előtt bement a postára, hátha érkezett levele. Amikor a kezébe nyomtak egy borítékot, nagyot dobbant a szíve, mert azt hitte, Etienne-től jött. Amikor megpillantotta Jimmy ismerős írását, a csalódottságát szégyen váltotta föl, amiért így reagált. Drága szerelmem! – olvasta. Sajnálattal hallottam Mirandáról. El sem tudom hinni, hogy ilyen tragikus és megelőzhető balesetben hunyt el. Az is szörnyű, hogy végignézted az egészet – mert látni egy barát halálát százszor rosszabb, mint később értesülni róla. Bárcsak ott lehettem volna melletted, hogy megvigasztaljalak; biztos nagyon magányosnak érezted magad, és érzed magad még mindig. Iszonyúan felbőszített, hogy az anyja nem hagyta, hogy elmenj a temetésére. Miféle anya tagadja meg a lánya legjobb barátjától, hogy végső búcsút vegyen tőle? De ne rágódj ezen többet, kedvesem, ne feledd, hogy Mog mindenkinek el fogja mondani Blackheathben, hogy mi történt, és akkor majd megtudják, milyen érzéketlen az a nőszemély. Willel is mélyen együtt érzek. Tudom, hogy ha én veszítenélek el téged, értelmét vesztené az életem. Ha újra látod, add meg neki a címünket, és ha véget ér a háború, talán eljön meglátogatni minket. Megmutathatnád neki Miranda kedvenc helyeit. Talán segít majd neki, ha meglátja, honnan jött a menyasszonya, és milyen volt az élete a háború előtt. De bölcsebb lenne nem bemutatni az anyjának! Ami engem illet, kitartok, bár a folyamatos eső egy eleve mocsaras területen aligha válik hasznunkra a várható nagy offenzívában. Még nem tudjuk, mi a terv, azt mondják, Haig túl sok hibát követett el, és Plumer tábornok fogja átvenni a vezetést. Majd kiderül, hogy ez javít-e valamit a katonák helyzetén. Mostanában szerencsénk volt, nem küldtek ki a frontra, de gondolom, mire véget ér a jelenlegi kiképzésünk, ennek vége. Már mind megelégeltük ezt a helyet: vajon hány csatát vívunk még néhány száz négyzetméter földterületért? Elegünk van a sárból, a mocsokból és a pusztításból, az életek elvesztéséről nem is beszélve. Bárcsak tudnánk, mikor lesz már vége! Nem látom, hogy haladnánk bármivel is. A németek száma sehogy se fogy, ráadásul betonbunkereik vannak, úgyhogy jobb a védelmük, és kényelmesebb helyzetben vannak nálunk. Na tessék, panaszkodom neked, amikor te meg ennek az őrületnek a végeredményét látod! Adja Isten, hogy már ne tartson soká! Egyre csak arról álmodozom, hogy otthon
vagyunk, tiszta ruhákban, forró fürdőben, sétálunk a Greenwich Parkban, iszunk egy pint sört, és nincs több fegyvertűz. Megkérdeztem, hogy kaphatok-e kimenőt, hogy meglátogassalak, de elutasították. Azt mondják, talán ősszel, de az még olyan messze van! Mog azt írta legutóbb, hogy egyre rövidebb leveleket írsz nekik. Gondolom, azért, mert keményen kell dolgoznod. Tudom, hogy azt kívánja, bárcsak összecsomagolnál és hazamennél, annyira hiányzol neki. Miranda társasága nélkül talán most éppen erre gondolsz. Annyit tudok, hogy én is jobban örülnék, ha biztonságban lennél otthon. A Miranda balesete előtti leveledben azt írtad, hogy sok kanadait láttál a kórházban. Én is találkoztam jó néhánnyal. Nagyon ügyesen szerezték meg a Vimy-síkságot, bátor, jó emberek. Ha az amerikaik csak feleennyire jók, karácsonyra elsöpörjük a németeket, és mind hazamehetünk. Igaz, erre immár három éve várunk mindhiába. Millió csók: A Te szerető Jimmyd Belle letörölte a könnyeit a kézfejével. A levél tökéletesen jellemezte Jimmyt, a kedves, odaadó férfit, aki mindig is jobban törődött másokkal, mint saját magával. A cenzor miatt nem írta meg, hogy pontosan hol van, sőt, még az is meglepte Belle-t, hogy egyáltalán meg merte említeni Haiget és Plumert, ám a leírásából kiderült, hogy valahol Ypres közelében van; az ott megsérült katonáktól Belle tudta, milyen ádáz csatákat vívnak arrafelé. Az Etienne-nel töltött éjszaka óta Belle mintha egy bura alatt élt volna, mely megakadályozta, hogy belegondoljon a jövőbe. Valamiért azt képzelte, hogy majd csak történik valami csoda, hogy ne kelljen választania a két férfi közül. Jimmy levelével a kezében viszont ráébredt saját önámítására. Mi az ördöghöz fog kezdeni? Ha Jimmy felbukkanna, képtelen lenne a szemébe nézni. A férje belehalna, ha megtudná, hogy hűtlen volt hozzá, amit ráadásul semmivel sem érdemelt ki. Belle-nek lenne indoka, ha Jimmy elhanyagolta volna, ha részeges vagy feleségverő ember lenne. Ráadásul még mindig szereti őt. Etienne miatt nem múltak el az érzelmei, de mégis hogyan lehetséges egyszerre két férfit szeretni? – Rossz hír? – kérdezte David. Belle fölkapta a fejét a kérdés hallatán. Észre sem vette Davidet, aki nyilván nézte őt, miközben a levelet olvasta, és a könnyeit törölgette. – Nem, egyáltalán nem rossz hír, csak Jimmy levelei mindig megríkatnak – vágta rá gyorsan. – Már nagyon rég nem láttam, és kezdem azt hinni, hogy minden meg fog változni köztünk, ha véget ér a háború. Többé nem leszünk ugyanazok, mint azelőtt. David átkarolta a vállát, és együtt érzően magához ölelte. – Legalább te is itt vagy; így megérted, miken megy keresztül. Máris jobbak az esélyeid,
mint azoknak a feleségeknek, akik otthon várják a férjüket. – Talán – sóhajtott föl Belle. Összehajtotta a levelet, és az overallja zsebébe csúsztatta. – De most ideje indulnunk. Már úton voltak az állomásra, amikor David ismét megszólalt. – Valami aggaszt téged, érzem. Nekem elárulhatod. Senkinek sem kotyogom el. Belle mosolyogni próbált. David is jó ember volt, sosem zsörtölődött, mindig lehetett rá számítani, és hűséges volt. Ezenfelül nagyon intuitív volt, és Belle tudta, hogy muszáj lesz mondania valamit a fiúnak, különben nem hagyja abba a kíváncsiskodást. – Csak padlóra küldött Miranda halála. Az egyik pillanatban még jól érzem magam, aztán megint levert vagyok. Legszívesebben összecsomagolnék és hazamennék. – Azt nem teheted! Mihez kezdenék nélküled? – kiáltott föl a fiú. – Szerencsés fickónak tartanak, mivel én dolgozom a legszebb lánnyal a kórházból; ez nagyot jót tesz az önbecsülésemnek. Belle akaratlanul is fölnevetett. – Kérhetnéd, hogy Vera mellé osszanak be, ő is bájos lány, és nincs senkije. – Nem rossz ötlet! – vigyorgott a fiú. – De attól tartok, hogy Sally mellé osztanának be, az ő nagy szája pedig megrémít. Meséltem már a sofőrről, akivel előtted dolgoztam? Egy amerikai nagyokos volt, aki megállás nélkül panaszkodott, és Bucknak hívták. Ki nem állhattam. Szerencsére lelécelt, mielőtt elfogyott volna a türelmem. Ami pedig Verát illeti, tegnap este beszélgettünk, és ő sem akarja, hogy elmenj. Azt mondta, az a legjobb dolog az ittlétében, hogy megismerkedett veled. Belle ettől meghatódott; ő is kedvelte Verát. Vidám, melegszívű, jó humorú lány volt. Nem állt senkinek az oldalán, sőt, Belle-nek gyakran el kellett magyaráznia Sally csípős megjegyzéseit, mert Vera olyan társadalomban nevelkedett, ahol nincsenek osztálykülönbségek, és nem értette ezt az angol jelenséget. Vera átérezte Belle dilemmáját Etienne és Jimmy miatt, nem bátorította, de nem is ítélte el érte. A rá jellemző nyugodt racionalitással csak annyit mondott, hogy szerinte Belle csupán vigaszért fordult Etienne-hez Miranda halála után, és ezért jobb, ha nem mond és tesz semmit elhamarkodottan, mert később még megbánhatja.
Másnap reggel Belle rövid levelet kapott Etienne-től. A férfi csak annyit közölt, hogy kivezényelték. Nem árulhatta el, hová, és azt sem írta meg, hogy tartalékosok-e, vagy a fronton vannak az ezredével. – Csak azt akarom, hogy tudd: folyton rád gondolok – írta a férfi. Igazat szólt, amikor azt mondta, hogy rosszul ír angolul; a megfelelő szavakat használta, de rossz helyesírással.
Fáj, hogy olyan lehetetlen helyzetbe hoztalak. Néha arra gondolok, hogy talán jobb lett volna, ha sosem látogatlak meg, mert most, hogy ennyi angol katona közé kerültem, szégyellem magam, amiért más férfi feleségére fáj a fogam. Ennek ellenére tovább szövögettem a terveinket. Az egyik, ami tökéletesnek tűnt, habár most már látom, milyen elkeseredett ötlet a részemről, az volt, hogy eltűnsz a kórházból, és elmész a marseille-i házamba, hogy ott várj rám. Hogy merülhetett föl bennem ilyesmi? Elveszítenél mindenkit, akit szeretsz, és ismét megsiratnának, mint amikor korábban tűntél el. Nem lelném örömömet abban, hogy fájdalmat okozok másoknak, te pedig sosem tudnál megbocsátani magadnak. Az egyetlen út az őszinteség: együtt kell szembenéznünk Jimmyvel, és elmondanunk neki az igazat. Azzal győzködöm magam, hogy ha valóban szeret téged, ő is azt akarja, hogy boldog légy. De azt is tudom, hogy kevés férfi ilyen nemes. Főleg, ha elveszítik azt az embert, aki a legdrágább nekik. Belle sírva fakadt. Etienne első ötlete már neki is eszébe jutott, és ugyanezen okból vetette el ő is. A második ugyan becsületes módszer, de tudta, hogy képtelen lenne rá. Nincs elég bátorsága ahhoz, hogy összetörje Jimmy szívét. Szinte azt kívánta, bárcsak Etienne csupán játszadozna vele, és hamarosan beleunna a játékba. Ám a levél többi része a szerelméről tanúskodott, és nyilvánvaló volt, hogy esze ágában sincs lemondani róla.
Június utolsó hetében jelentősen csökkent a kórházi vonatokkal érkező sebesültek száma. Azok a dolgozók, akik már legalább egy éve voltak itt, azt mondták, hogy ez csupán vihar előtti csönd. Mintha Jimmynek igaza lenne, és egy nagy támadásra készülnének, mert amikor Belle átment a kórtermekbe, az orvosok és nővérek minden jobb állapotban lévő beteget eltávolítottak. A kórház személyzete nyilvánvalóan egy újabb veszteséghullámra készült. Mivel kevesebb vonat érkezett, Belle és még néhány mentős az állomás helyett Calais-ba és a kórházi hajókhoz szállította a felépülő betegeket. Belle megörült a változásnak; a betegek is örültek, hogy hazamehetnek, így jó hangulatban voltak, és jó volt látni, hogy mi zajlik a forgalmas kikötőben. Calais utcáin hemzsegtek a katonák, ausztrálok, új-zélandiak, kanadaiak és az újonnan toborzott angolok, akik vagy a kiképzőtáborba tartottak, vagy a frontra. Már több amerikai volt itt, egy hivatásos katonákból álló kisebb előőrs, akik a hamarosan érkező rekrutákat fogják kiképezni. Néhányan közülük a rakparton segítettek Belle-nek és Davidnek a sebesültek körül, és bár a
mentősök örültek a segítségnek a nehéz emelgetésekben, Belle-t bosszantotta a katonák viselkedése. Túl jó kedvük volt, és nem is titkolták, mennyivel kiválóbbnak tartják az amerikai hadsereget a britnél. Azok után, hogy az Egyesül Államok három évig tétlenül nézte a háborút, és csak akkor csatlakozott, amikor a németek megtorpedózták a hajóikat, Belle úgy vélte, hogy semmi joguk játszani a megmentőt. A széles, üde képű szőke férfi, aki mintha egyenesen egy farmról érkezett volna, becsmérlő megjegyzéseket tett az angol katonákra, amiért olyan kimerültek és csüggedtek. – Mi a bajuk? – kérdezte. – Úgy viselkednek, mintha máris elvesztették volna a háborút. És milyen cinikusak! Amikor kérdezgetjük őket, csak annyit mondanak: „Hamarosan meglátjátok!” A franciák még rosszabbak, a legtöbb úgy fest, mint egy hobó, mocskos az egyenruhájuk, és meg se borotválkoznak. Egyáltalán nem úgy néznek ki, mint a katonák. – Kimerültek és levertek – csattant föl Belle. – Nem akarják elmesélni, hogy milyen, mert már szinte mindenkinek megölték a barátait, akivel érkezett. Moslékot kapnak enni, nincs pihenőjük, a létező legszörnyűbb körülmények közt kell enniük, aludniuk és élniük, és a legtöbben azóta nem kaptak kimenőt, amióta idejöttek. De egy pillanatig se merészelje kétségbe vonni a bátorságukat: ha elérkezik az ideje, kimasíroznak a lövészárkokból, mert mindnek oroszlánszíve van! Ami pedig a borotválatlan franciákat illeti, ne higgye, hogy a csinos egyenruha és gondosan nyírt frizura egyenlő a biztonsággal! A fronton egyedül a mersz számít, a gyors és jól irányzott lövés, és hogy sebesültként fedezéket tudjon keresni egy gránáttölcsérben, különben odavész. – Nos, hölgyem, ezt jól megkaptuk! – felelte a férfi, akit szemmel láthatóan meglepett, hogy egy ilyen fiatal nő ekkora hévvel beszél. – Gondolom, jókora meglepetés vár ránk. – Az biztos! – mondta Belle. – De remélem, mindketten biztonságban hazajutnak. Angliában már alig maradt asszony, aki ne siratta volna el a férjét, fiát vagy fivérét. Ma a szerencsésebbeket látják, akik hazamennek. Nyomorékok és megtörtek, de legalább élnek. Mind ugyanolyan lelkesen érkeztek, mint maguk, elhitték, hogy a király és a haza nemes érdekeit szolgálják. Most viszont mind úgy véli, hogy a háború a legocsmányabb, legkegyetlenebb dolog, amit valaha láttak, és még évekig rémálmaik lesznek tőle.
– A mindenit, Belle! – kiáltott fel David, amikor visszaültek a mentőbe. – Jól beolvastál nekik! Belle elpirult. – Hát kiérdemelték. Mi az ördögnek képzelik magukat, Isten ajándékának? – Nem szoktál ilyen zsémbes lenni – jegyezte meg a fiú. – Talán mégis haza kéne menned. Belle csak azért mondta neki, hogy haza akar menni, hogy elhárítsa a további faggatózást, amiért olyan visszahúzódó. Ám az elkövetkező napokban egyre többet gondolt arra, hogy
talán ez lenne a megoldás a problémájára. Helytelennek tűnt itt lenni Franciaországban, ilyen közel ahhoz a két férfihoz, akik között nem tud választani. Még az is lehet, hogy ők is közel vannak egymáshoz. Ez valószínűtlennek tűnt, mert még ha mindketten Ypres környékén vannak is, a frontvonal mérföldekre elhúzódik, és több tízezer katona van odakint. De nem is ez számított, mert ők ott voltak, Belle pedig itt. És úgy érezte, az lesz a legjobb, ha mindkettejüktől tartja a távolságot. Etienne biztosan hamarosan ismét felbukkan. Nem az a fajta ember, akit érdekel az engedély; egész életében újraírta a szabályokat, és a saját ravaszságára támaszkodott. Ám ha Belle nincs itt, többé nem tudja őt megkísérteni. Otthon, Mog és Garth rendezett, hétköznapi életében ismét tisztán tudna gondolkodni, és elfelejtené ezt az őrületet. Márpedig ez valóban őrület. Hogy fordulhatott meg egyáltalán a fejében, hogy elhagyja Jimmyt? Pontosan az a fajta férj, akiről a nők álmodoznak. Mégis mit tud Etienne-ről? Igaz, hogy megmentette az életét Párizsban, ám amikor először találkoztak, csak egy felbérelt verőlegény volt. Ha jobban belegondol, amint véget ér a háború, és Jimmy hazajön, rá fog jönni, hogy ő az a férfi, akire szüksége van. Verának talán igaza volt abban, hogy csak Miranda halála miatt vetette magát olyan könnyedén Etienne karjaiba. Ám ha a háború után még mindig Etienne-re vágyik, akkor is meg tudja kímélni Jimmyt a hűtlensége okozta fájdalomtól. Majd azt mondja neki, hogy többé nem szereti, és elhagyja. Semmi szükség még több szenvedést okozni neki azzal, hogy elmondja az igazat. Az elkövetkező napokban Belle ugyanolyan odaadóan végezte a munkáját, mint mindig. Esténként továbbra is betért a kórtermekbe, hogy felolvasson a vakoknak, és levelet írjon azoknak, akik már erre sem képesek. Azután Verával leültek beszélgetni egy bögre kakaó fölött. Belle nem akarta megbeszélni vele a dilemmáját. Vera nem volt olyan prűd, mint a többi angol nő; még azt is megértette, hogy Belle egy régi baráthoz fordult vigaszért, amikor gyászolt, de még őt is sokkolná a teljes igazság. A betegekről beszélgettek, akikkel megismerkedtek, és akiket megkedveltek, hogy milyen vegyes társaság a többi sofőr, és milyen az élet otthon. Belle imádott Új-Zélandról hallani, és Vera remekül le tudta festeni szavakkal a látványt. Belle szinte látta maga előtt a lány otthonát, a kétszárnyú, fehérre festett, deszkaburkolatú boltot a tenger közelében, ahol Vera szülei kenyeret és péksüteményt sütnek a hátsó pékségben. Elképzelte a kemencék melegét, a piruló kenyér illatát és Vera parányi hálószobáját fönt, a tetőtérben, melyről a tengerre látni. – A fivéreim szobája hátul van, és néha kimásztak éjszakánként az ablakon, le a pékség tetején, hogy találkozzanak a barátaikkal anyu és apu tudta nélkül – mesélte Belle-nek. – De mindig lebuktak, másnap valaki elárulta anyunak, hogy látta őket. Sosem értettem, miért teszik; Russellban semmi sem történik, csak inni járnak a férfiak az ivóba. De akkoriban még
túl fiatalok voltak az ilyesmihez. A fivérei, Krumpli és Tony is itt voltak valahol Franciaországban. Vera csak a szokásos képeslapot kapta tőlük, amiből még kevesebb derült ki, mint Jimmy leveleiből. Vera nagyon örült, hogy a műszaki csapatban vannak, telefonvezetékeket fektetnek le, alagutakat építenek, és csupa olyan munkát végeznek, ami elengedhetetlen a hadsereg működéséhez. Bár Belle tudta, hogy ezek is elég veszélyes dolgok lehetnek, mivel a telefonvezetékek egyenesen a frontra mennek, és folyamatosan javítani kell őket. Három hét telt el az Etienne-nel töltött éjszaka óta. Belle már eldöntötte, hogy hazamegy, és Verának is szólt róla, mielőtt bármit csinált volna. – Muszáj elmennem – mondta. – Tudom, hogy helytelen megcsalnom Jimmyt, de ha itt maradok, Etienne visszajön, és én nem tudok ellenállni neki. Vera a homlokát ráncolta. – Nem akarom, hogy elmenj – mondta. – Annyira fogsz hiányozni. Belle elérzékenyült, és eszébe jutott, milyen sokat segített neki Vera az elmúlt hetekben. – Akkor gyere velem! Megmutatom neked Londont, szerezhetnénk együtt munkát. Mog nagyon örülne neked, ahogy én is. Vera fölsóhajtott és elkomorodott. – Bár megtehetném, de Miranda elvesztése után, ha még te is elmész, a következő nagy csatában minden sofőrre szükség lesz. Különben sem tudnám itt hagyni a fivéreimet, szükségük lehet rám. Lehet, hogy bátornak tartják magukat, de az én szememben ők csupán a kisöcséim. – Én nem látok más kiutat magam előtt, csak a hazatérést – mondta Belle szomorúan. – Szüntelenül Etienne jár a fejemben. Reggeltől estig csak rá tudok gondolni. Itt minden rá emlékeztet. Meg kell próbálnom megmentenem a házasságomat, és erre nagyobb az esélyem odahaza. Vera bólintott. – Akkor menj haza, Belle. Én ehhez nem értek, még szerelmes se voltam soha, úgyhogy az én véleményem nem számít. Abból, amit meséltél, úgy vettem ki, hogy Jimmy rendes ember, és boldogok voltatok, mielőtt Etienne felbukkant. Amint hazaérsz, biztos minden visszazökken a régi kerékvágásba. Csak ígérd meg, hogy kapcsolatban maradunk. Nem akarlak elveszíteni.
Másnap reggel Belle úgy tervezte, hogy elvégzi a tennivalóit, azután bemegy Taylor kapitányhoz délután öt körül. De mint mindig, mielőtt nekilátott a reggeli munkának, elment megnézni, hogy érkezett-e levele, és kapott is egyet Mogtól.
A borítékon talált ismerős írás láttán egyből jobb kedvre derült. Miranda halála után nem kapott választ, és a kíváncsiságán kívül, hogy Mog vajon elment-e a temetésre, az anyai szavak vigaszára is nagy szüksége volt. A levél pont úgy kezdődött, ahogy várta: Mog megírta, mennyire megdöbbentette és elszomorította Miranda halálhíre; és hogy mindenki más is hasonlóan érzett. Ám amikor már éppen arra számított, hogy Mog azt írja, hogy térjen haza, a levél hangvétele váratlanul megváltozott, és Belle kis híján elájult rémületében. Ha nem hinném, hogy haza akarsz jönni a barátnőd elvesztése után, nem írnám meg neked, hogy mi történt idehaza. Csak azért árulom el, hogy egyelőre tartsd távol magad. Az a Blessard mindent kipakolt rólad. Az egész környék ettől hangos. Megtudhatta, hogy Miranda veled ment Franciaországba, majd megneszelte a halálhírét, és meginterjúvolta az anyját. Miranda gyászjelentése megjelent a lapokban, mielőtt kézhez kaptam a leveled. Csak egy rövid hír volt a balesetről és a gyászoló családról, valamint a temetés időpontjáról. Elszörnyedtem, természetesen, hogy így szereztem róla tudomást, de tudtam, hogy megírtad levélben, ami hamarosan meg is érkezik. Elmentem a temetésre. Rengeteg ember volt jelen, és nem tudtam beszélni Mrs. ForbesAltonnal. De a barátnői nagyon csúnyán néztek rám, amitől kényelmetlenül éreztem magam, mintha nem lenne jogom ott lenni. Úgy terveztem, hogy írok a családnak, és részvétet nyilvánítok, miután megkaptam a leveled. Aztán két nappal később, aznap, amikor megérkezett a levél, valaki behozta azt a szennylapot, amibe Blessard firkál, és Garthhoz vágta. Írt egy cikket Miranda balesetéről, és hogy veled ment Franciaországba. Idézte Miranda anyját: „Nem örültem, hogy elment, de Mrs. Belle Reilly vette rá. El sem tudom képzelni, hogy egy férjes asszony miért akarna Franciaországba menni mentőautót vezetni. Nagyon gyanús volt nekem.” S mintha ez nem lett volna elég, Belle, előásta Kent régi tárgyalását, és mindent úgy állított be, hogy rossz fényt vessen rád. Végül azt is írta, hogy bizonyítéka van arra, hogy tovább dolgoztál Párizsban „éjszakai pillangóként”, egészen addig, amíg haza nem jöttél Angliába, hogy hozzámenj Jimmyhez. Arra célozgatott, bár nem írta le egyenesen, hogy ezért akartál visszamenni Franciaországba. Garth persze széttépte az újságot, és közölte a férfival, aki behozta, hogy merő kitaláció az egész. Fölhívtuk Noah-t, aki azt mondta, hogy nem perelhetjük be Blessardot és az újságot becsületsértésért, mivel nem hazudott, minden szava igaz, csupán annyit tett, hogy rossz fényben állított be téged.
Noah szerint csöndben ki kell várnunk, hogy elüljön a dolog, és ugyan az ivó törzsvendégei szemmel láthatóan nem hiszik el, a varróegylet asszonyai kiközösítettek, többé nem tudok oda járni. Valójában az utcára is alig tudok kilépni. Bele se merek gondolni, hogy rólad sugdosnak. Azt hiszem, végül kénytelenek leszünk eladni a vendéglőt és elköltözni innen. De egyelőre nem tehetjük, amíg tart a háború, és mindenki szűkölködik, ráadásul Garth szerint azt a látszatot keltenénk, hogy elismerjük a bűnösségünket. Abban azonban mindketten egyetértünk, hogy neked egyelőre távol kell maradnod. Gondolom, elmehetnél Annie-hez. Elmentem hozzá, és meséltem neki a történtekről, de mint mindig, most is távolságtartóan viselkedett, és jobban érdekelte a vállalkozása nálad. Jaj istenkém, Belle! Ez olyan szörnyű hír, és igazságtalan is, amikor olyan távol vagy, és még csak meg sem tudlak ölelni és megígérni, hogy hamarosan minden rendbe jön. Azt a Blessardot el kellene hallgattatni, de Garth nem érhet hozzá, különben még nagyobb bajba keveredünk. Az a kedves rendőrtiszt viszont, Mr. Broadhead a mi oldalunkon áll; már meg is mondta néhány pletykafészeknek, hogy az egész csupán gyűlölködő szemét, és szégyellniük kellene magukat, amiért elhiszik. Bárcsak több hozzá hasonló ember lenne! Írj mihamarabb, és vigyázz magadra. Minden pillanatban a szívünkben őrzünk téged és Jimmyt. Sajnálom, hogy rossz hírt kellett közölnöm veled, amikor már enélkül is szomorú vagy. Képtelen vagyok beszámolni minderről Jimmynek, neki is éppen elég baja van már. Szerető Mogod Mintha megnyílt volna a föld Belle alatt, és egyenesen belezuhant volna egy sötét lyukba. Amikor eljött Angliából, meg is feledkezett Blessardról, és egy pillanatig se hitte, hogy tovább fogja zaklatni. Milyen ostoba volt! Csak az alkalmas pillanatra várt. Mrs. Forbes-Alton pedig megadta neki. S ha nem lenne elég, hogy pletykálnak róla az emberek, még Mog miatt is aggódnia kell. Olyan keményen dolgozott azon, hogy elnyerje a környékbeliek tiszteletét, és most félnie kell, hogy szégyenbe hozzák. Belle úgy érezte, ez a büntetése mindazért a rosszért, amit tett. Valahogy sikerült végigcsinálnia a napot anélkül, hogy összeomlott volna, ám amikor este visszatért a kunyhóba, Vera kíváncsian várta. – Taylor kapitány talán dühös rád? – kérdezte. – Nem mentem be hozzá. Nem megyek haza – mondta Belle. – Miért? Jimmy miatt? Sally és a másik két lány éppen átöltöztek, és most kíváncsian fordultak hátra. Belle az ajtó felé intett. Alig bírta visszatartani a könnyeit, és nem akarta, hogy a többi lány
is lássa, amint összeomlik. Vera kikísérte a kunyhóból, és leültek az egyik kórterem melletti padra. – Na rajta, meséld el – mondta Vera türelmetlenül. – Etienne látogatóba jön? – Nem, neki ehhez semmi köze – mondta Belle. – Mog azt írta, hogy tartsam távol magam, mert gonosz pletykákat terjesztenek rólam. Vera értetlenül nézett rá, és Belle egyből megértette, hogy bakot lőtt. Mondhatta volna, hogy Mog beteg, mondhatott volna bármi mást az igazság helyett, mert most kénytelen lesz elmagyarázni. – Valami szörnyűségbe keveredtem fiatal koromban – mondta. – Valaki előásta, és kiteregetett rólam mindent. Mirandának egyszerű volt mesélni a régi életéről azok után, amiken együtt mentek keresztül, és bár Vera Új-Zélandról érkezett ide, azért mégsem lehetett nagyviláginak nevezni. Belle csak a rövidített változatot mesélte el neki, de még így is sírva fakadt közben. – Gondolom, ezek után nem akarsz többé a barátom lenni – zokogta. – Azt hittem, hogy ez már lezárult, és megfizettem érte azzal, hogy odahaza a kórházban dolgoztam, majd idejöttem. De tévedtem, nem igaz? Egy züllött nő javíthatatlan; gondolom, ezért sem tudtam ellenállni Etienne-nek. Vera átkarolta, és szorosan magához ölelte. – Meg vagyok döbbenve – mondta. – Hazudnék, ha mást állítanék. De engem az döbbent meg leginkább, hogy ilyen jó ember maradtál azok után, amiken keresztülmentél. És persze továbbra is a barátod akarok maradni; számomra ebből csupán annyi derült ki, hogy sokkal több van benned. Egy gyenge ember összeroskadt volna, és örökre áldozatként élt volna. Te viszont tovább harcoltál, és ezt csodálom benned. A nap már lemenőben volt, és egyre hűvösebb lett, Vera azonban nem mondta, hogy menjenek be; a karjában tartotta Belle-t, és hagyta, hogy kisírja magát. – Most már Etienne-t is értem – folytatta Vera gyengéden. – És a többi dolgot, amiken korábban már eltűnődtem. Amikor idejöttetek Mirandával, azt hittem, egyformák vagytok, jó családból jöttetek, és tapasztalatokra vágytok a kényelmes kis világotokon túl. Sally tett néhány szarkasztikus megjegyzést, hogy te nem vagy valami előkelő. De mivel én nem vagyok angol, nem értettem azonnal. Csak annyit láttam már kezdettől, hogy nagy szíved van, bátor vagy és szenvedélyes. Kedveltem Mirandát, de én téged akartalak megismerni igazán. Azokra a nőkre emlékeztetsz, akiket anyám ismer, a pionírokra, akik Új-Zélandra jöttek, és új életet építettek maguknak a semmiből, pusztán kemény munkával és kitartással. Nem lesz semmi baj, Belle. Téged jó anyagból gyúrtak. Bármilyen akadályt gördít eléd az élet, meg tudsz birkózni vele. – Ez nagyon kedves tőled. – Belle a könnyeit nyelte. – De a múltam miatt most
tönkretettem Mog és Garth életét. És mi lesz Jimmyvel? Vele mihez kezdjek most? – Nem lehetsz felelős mindenki boldogságáért – mondta Vera. – Az anyám mondta ezt, amikor néhány éve a nővérének gondjai voltak, és tőle várta, hogy megoldja őket helyette. Talán kiderül, hogy Jimmy az igazi, talán nem. Mognak és Garthnak talán el kell költözniük máshová, de az is lehet, hogy elül a vihar. Annyit már megtanultunk ebből a háborúból, hogy képtelenség bármit is megjósolni. Csak végzetünk van. – Nagyon bölcs vagy – mondta Belle. – És nagyon fázom! – vágta rá Vera. – Menjünk, nézzük meg, van-e valami ennivaló a kantinban, és igyunk egy kakaót.
Tizenkilencedik fejezet – Az a legjobb a munkában, hogy az embernek nem marad ideje a problémáin rágódni – mondta Belle Verának, amikor két kör között elszaladtak teáért és szendvicsért a kantinba. Késő éjszaka volt. A kórházi vonatok újabban éjszakánként közlekedtek, nehogy bombázzák őket. A német bombázók a vasutakat vették célba, hogy megállítsák az utánpótlást, és megszakítsák a kommunikációt, de a betegek és sebesültek felrobbantása sem okozott nekik lelkifurdalást. Így a mentőautók most sötétben közlekedtek, lámpák nélkül, ami a rossz, kanyargós utakon jelentősen megnehezítette a munkát. Ráadásul ismét szakadt az eső. Mindenki azt mondta, hogy eddig ez a legnedvesebb, leghidegebb nyár, és Belle, aki jól emlékezett gyerekkorából a fullasztó nyári éjszakákra Seven Dialsben és New Orleans párás melegére, nem vitatkozott velük. Vera szeplős arcán mosoly terült szét. – Lehet, hogy te örülsz a kemény munkának, de én szeretném végre megmosni a hajam, és levelet írni az otthoniaknak – mondta. – Tudom, hogy rémisztően festek, és anyu kiborul, ha nem hall felőlem hamarosan. Belle sejtette, hogy ő is rémisztően fest; már rég nem volt ideje a külsejével foglalkozni. – Már nem is tudom, mit írhatnék – sóhajtott fel. – Nem írhatom megint azt, hogy szakad az eső, és pocsolyákon kell átúsznunk a mentőautókhoz. Erről már túl sokat írtam. Az étel ugyanolyan rossz, mint mindig, sosem kapunk pihenőt, minden unalmas és ismétlődik. A sebesültek most csak annyiban különböznek, hogy több rajtuk a sár. Lehet, hogy azt szeretnék hallani otthon, hogy az ypres-i veszteség nem olyan rossz, mint a somme-i volt, de bele se merek gondolni, hogy emberek fulladnak bele a gránáttölcsérekbe, nemhogy még írjak is róla. A harmadik ypres-i csata július 31-én kezdődött, tizenöt napig tartó ágyútűz után, amelyben négymillió lövedéket lőttek ki. Olyan hangos volt a fegyverek zaja, hogy állítólag még Angliában is lehetett hallani, és a kórházban úgy tűnt, mintha csak néhány mérföldre lennének. 31-én reggel száraz idő volt, bár a földet teljesen felforgatta a két éven át tartó bombázás. A tüzérség százharminc tankkal megindult az Ypres-től délkeletre elterülő Gheluvelt-fennsík felé. Fontosnak ítélték visszanyerni ezt a területet a németektől, mert az enyhe magaslatról kitűnően megfigyelés alatt lehetett tartani az alacsonyabban fekvő környéket. Délután azonban a németek olyan erős ellentámadást indítottak, hogy a Brit Expedíciós Haderő kénytelen volt visszavonulni, ráadásul váratlanul szakadni kezdett az eső is, amitől a már egyébként is nedves föld ragacsos mocsárrá változott. A többi hadosztály folytatta a támadást, de az elkövetkező három napban folyamatosan esett. A kommunikációs vonalak
tönkrementek, emberek fulladtak bele a gránáttölcsérekbe, a tankok elsüllyedtek a sárban, a lovak és az öszvérek eltévedtek, Haig tábornok pedig lefújta a támadást. A francia katonákkal együtt összesen harmincötezer ember veszett oda, és a németek is hasonló veszteséggel számoltak. A sebesültek első hulláma augusztus 1-jén érkezett, és azóta mindennap egyre többen jönnek. Belle nem lehetett biztos benne, hogy Jimmy és Etienne még életben van, ahogy Vera sem tudott semmit a fivéreiről. Egyelőre be kellett érniük azzal, hogy ha nincs hír, az jó hír. A sebesültek azonban vérfagyasztó történeteket meséltek Ypres-ről. Ezek a betegek szerencsések voltak, mert sikerült távol tartaniuk magukat a vízzel teli gránáttölcsérektől, amíg össze nem szedték őket a beteghordók. Néhány súlyos sérült elmesélte, hogyan próbálta kihúzni a bajtársát a sárból, mindhiába, mert az csak még mélyebbre merült, és végül nyomtalanul eltűnt. Bár Belle, Vera és a többi sofőr nem igazán látta át a helyzetet, és hogy mi lehetett Haig haditerve, mégis úgy tűnt, hogy ez is ugyanolyan értelmetlen volt, mint a somme-i csata: hatalmas veszteségek árán nyertek néhány négyzetméternyi területet, amit aztán visszafoglaltak a németek az ellentámadás során. A harctéri állomásokon és a kórházi vonatokon a nővérek minden tőlük telhetőt megtettek, hogy megtisztítsák a sárral borított betegeket, és kék kórházi ruhába öltöztessék őket, de még így is sokan száraz sárral borítva érkeztek a vasútállomásra. Ezért nem maradt Belle-nek és Verának ideje arra, hogy megmossák a hajukat, és levelet írjanak – amint bevitték az utolsó sebesülteket is a kórházba, bent maradtak kisegíteni. A kórtermek már mind megteltek, és több tucat nagy sátrat állítottak fel. A legtöbb orvos és nővér negyvennyolc órán keresztül dolgozott megállás nélkül. – Taylor kapitány mindkettőnket Calais-ba osztott be holnap, a hazatérő katonákat fogjuk fuvarozni – mondta Vera, miközben a szendvicsét falta. – Gondolom, még többen érkeznek a vonatokkal. – Mi fogjuk utoljára megtudni. De most jobb lesz, ha visszamegyünk az állomásra. Az ördög soha nem alszik. – Mostanában nem emlegeted a, tudod kicsodát – jegyezte meg Vera, amíg visszasétáltak a mentőautókhoz. – Megpróbálok nem gondolni rá – felelte Belle. – De nem sikerül. Vera megfogta Belle karját, és megszorította, hogy jelezze, együtt érez a barátnőjével. – Holnap vegyünk egy üveg valamit Calais-ban, és igyuk le magunkat a sárga földig, miután visszajöttünk. Egy-két órára talán sikerül elfelejtenünk a szeretteinket. Belle Vera javaslatán töprengett úton az állomás felé. David félálomban volt, mert mint oly sokan, napközben ő is kisegített a kórházban. Mindenki kimerült, nemcsak a hosszú
munkaidőtől, hanem a mindennapos, szüntelen borzalmaktól, melyeknek egyelőre senki sem látta a végét. Nem csak Belle-nek és Verának volt hozzátartozója a fronton, szinte mindenkinek volt ott valakije, akiért aggódott. Aztán ott voltak még a családok odahaza, akik éheznek, és akikre bombákat dobnak, akik viszont értük aggódtak, és azon tűnődtek, vajon visszatér-e valaha is az élet a normális kerékvágásba. Mog levelei megváltoztak Blessard Belle-ről szóló firkálmánya óta. Többé nem pletykált a helyiekről, ehelyett a lekvárfőzésről és gyümölcsbefőzésről írt, vagy hogy vasárnap kirándulni mentek Garthszal. Mindent megtett, hogy vidámságot erőltessen a leveleibe, de nyilvánvaló volt, hogy magába zárkózott. Belle-t egyre emésztette a bűntudat a múltja miatt, amely most beárnyékolta Mog életét, és a hűtlensége miatt is. Jimmy igyekezett gyakran írni, de az ő levelei is kimerültségről árulkodtak. Ami pedig Etienne-t illeti, kifogyhatatlan optimizmusa, hogy egy nap majd boldogan élnek Belle-lel, ijesztővé vált, mert Belle tisztában volt vele, hogy a boldogságuk szenvedést okozna másoknak. Minden válaszlevelében megírta a férfinak, hogy ez sosem lesz olyan egyszerű, mint szeretné. Etienne erre csupán annyit válaszolt, hogy ő kész várni, ameddig csak kell. Belle úgy érezte, ő maga is folyamatosan várakozik. Várja a sorát a mentőautóval, várja a leveleket, a végtelennek tűnő háború végét és a reggelt, amikor arra ébred, hogy nem kívánja Etienne-t többé.
Ahogy Etienne kora reggel leült kitisztítani a fegyverét egy rögtönzött sátor alatt, hogy ne érje az eső, angolok hangját hallotta. Ez lesz az első csata, amelyben az ezrede együtt harcol az angolokkal. Tisztelte őket, amiért bármit el tudtak viselni, amivel szembekerültek, kitartóan és bátran küzdöttek, és sokkal kevésbé voltak fásultak és kimerültek, mint a legtöbb francia katona. Előző éjjel mintha Jimmy Reillyt látta volna hordágyat cipelni a kötözőkhöz, de akkor azt hitte, hogy csak képzelődik, mivel nyilván sok magas, vörös hajú angol van itt. Mégsem tudta feledni, és fülelni kezdett, hátha ki tudja venni, hogy miről beszélnek az angolok. Az elkapott szavak semmit sem jelentettek, csak katonák közti évődés volt, és Etienne eltűnődött, vajon mi jó származna abból, ha megtudná, hogy Jimmy a közelében van. Csak elvonná a figyelmét, amire a legkevésbé sincs szüksége. Belle már így is éppen eléggé elterelte a figyelmét; szüntelenül csak rá gondolt, és ha egy pillanatra is behunyta a szemét, Belle-t látta maga előtt, a bájos arcot keretező sötét fürtöket, mosolygós, tiszta kék szemét és puha, telt ajkait, melyek csókra vártak. Volt, hogy megbánta, hogy fölkereste a lányt a kórházban; ha nem töltötték volna együtt
azt az éjszakát, Belle-t most nem gyötörné bűntudat. Etienne haragudott magára, amiért ilyen nehéz helyzetbe hozta őt, ám annyira vágyott rá, hogy nem volt más választása, mint erőltetni a dolgot. Fölállt, a vállára vette vízálló köpenyét, és körülnézett. Vastag, ragacsos sár övezte az átázott sátrakat. Minden arcon szenvedés tükröződött, ahogy a férfiak cigarettáztak, borotválkozni próbáltak, langyos kávét ittak, leveleket írtak, vagy a fegyverüket tisztították. Már el is feledték, milyen érzés tisztának és száraznak lenni, meleg ételt enni egy asztalnál és meleg ágyban aludni. Etienne és a többiek később mind továbbmasíroznak a pokoli senki földjére, ahol a nehézfegyverek péppé őrlik a korábbi támadások során sárba ragadt holttesteket. A halál bűze, a fülsiketítő fegyvertűz és a rettegés, hogy a mai nap lehet az utolsó – ez volt a katonák terhe. A húszas éveiben Etienne élvezte a harcot. De beleöklözni az ellenfeled arcába vagy hasába egy dolog; idekint vagy ölsz, vagy téged ölnek meg. Már elég német katonát látott közelről ahhoz, hogy tudja: ők is csak kisfiúk, mint a saját emberei. Nem okozott örömöt egy fájdalomtól üvöltő ember látványa, amikor célba talált a golyó. Azon ritka alkalmakkor, amikor bejutottak egy német bunkerbe, és sarokba szorították a rémült fiúkat, akik azt kiabálták: „Nicht schiessen!”, Etienne-t a hányinger környékezte. Vajon hány katona fogja újra meg újra átélni ezeket a groteszk képeket a fejében, miután véget ért a háború?
Délután kettőkor megadták a jelet, Etienne és a csapata pedig kiugrott a lövészárokból a senki földjére, a hátuk mögötti nehézfegyverek által némileg fedezve, melyek a fejük fölött lőtték az ellenséges vonalakat. Kínszenvedés volt az egész. A vállukra nehezedő felszerelés több mint harmincöt kiló volt; néhányan gyalogsági ásót is hoztak magukkal, és az extra súlytól térdig süppedtek a sárba. Minden lépés nagy erőfeszítést igényelt, hogy ki tudják húzni belőle a lábukat, a szakadó esőben pedig csak néhány méterig láttak maguk előtt. Etienne tudta, hogy minden méterre tíz embernek kellene esnie, és elméletileg a hosszan tartó bombázás után, ha sikerül egyenesen elérniük az ellenséges vonalakat, elegen lesznek ahhoz, hogy elfoglalják és megtartsák a pozíciójukat. Az elmélet azonban nem vette figyelembe, hogy az egy mérföldnyi távolságból négy-öt mérföld lesz, amikor az embereknek hatalmas, vízzel teli krátereket kell kerülgetniük. Az ellentűz pedig megkezdődött, mielőtt akár harminc métert is tudtak volna haladni. Nem volt fedezékük, se egy fa, se egy épület nem maradt ezen a nyomorult vidéken, csak egy-egy sivár törzs állt itt-ott, kéreg és levél nélkül, akár a pusztítás emlékműve. Ahogy a lövedékek becsapódtak, akár tíz méterre vagy még magasabbra is fellövellt a sárgejzír a levegőbe, és tovább rontotta a látási viszonyokat. Képtelenség volt megtartani a
formációt; angolok vegyültek az emberei közé, és kétségkívül a franciák is betévedtek az angolok közé. Etienne megállt, hogy jelezzen azoknak, akik lemaradtak, hogy zárkózzanak fel, és csak remélni tudta, hogy a sárban úszó katonák nem felejtették el az utolsó parancsát, miszerint a gyufáikat szárazon kell tartaniuk. Némelyik rekruta értetlenül nézett rá a parancs hallatán, de hamarosan megértik, miért azt adta ki. Csak egy rosszabb dolog van annál, hogy beragadhatnak egy gránáttölcsérbe sebesülten: ha nem tudnak rágyújtani. Ahogy visszanézett az embereire, a felé tartó rengeteg angol láttán Etienne megértette, hogy mire elérik a német vonalakat, a két hadsereg teljesen össze fog keveredni. Újabb lövedék csapódott be, ő pedig látta két katonáját, amint a levegőbe repülnek, és szétszakad a testük, mielőtt visszazuhannak a mocsaras lyukba a földön. Aztán még egy lövedék csapódott be, és ezúttal egy angolt talált el. Többé nem volt biztos benne, hogy egyenesen halad előre, de az esőn keresztül annyit már látott, hogy két német egy tarackágyúval szedi le az embereket, Etienne pedig megállt, hogy kilője őket. Néhány másodpercig meg volt elégedve, amikor látta, hogy a két katona előrezuhan a fegyverre. Aztán, amikor ismét körbenézett, többé nem látta a saját embereit, csak a német vonalak felé masírozó, eltökélt angolokat. Etienne már túlélte a verduni horrort, és jelen volt a somme-i csata végénél is, és azért léptették elő őrmesternek, mert megmentette a sebesült kapitányát, amit akkor „példás hősiességnek” neveztek. De hiába voltak olyan szörnyűek azok a csaták, Etienne ezt a mostanit még rosszabbnak találta. A csúszós, nedves föld, a zuhogó eső és a bűzös vízzel teli pokoli gránáttölcsérek, amelyekben gyakran holttestek úszkáltak, jelentősen megnehezítették az előrejutást. Amikor egyedül találta magát a felrobbanó lövedékek között, Etienne fedezéket keresett egy félig elsüllyedt tank mögött, abban a reményben, hogy a csapata utoléri őt, és együtt folytathatják az útjukat. Várakozás közben tovább tüzelt, és leszedte a németeket, akik megállás nélkül tüzeltek a feléjük haladó emberekre. Egy golyó eltalálta az alkarját, de ő tovább lőtt, amíg meg nem ölte mind, vagy le nem buktak, hogy fedezéket találjanak. Elrohant mellette egy angol, olyan közel, hogy Etienne-nek be kellett szüntetnie a tüzelést, nehogy őt is eltalálja. A katona csúszkált a sárban, majd elesett, és ahogy leesett a fejéről a sisak, vörös haj került elő alóla. Etienne ösztönösen tudta, hogy őt látta tegnap éjjel, és róla hitte, hogy Jimmy az. Ahogy bámulta, becsapódott egy lövedék kettejük között. Etienne-t egy pillanatra elvakította a robbanás, és semmit se látott. Bár sajgott a seb a karján, az arca nem sérült meg. Óvatosan az arcához emelte a kezét, és érezte, hogy a becsapódás által felvert sár vastagon a bőrére tapadt. Megkereste a vizespalackot a felszerelésében, és lemosta az arcát. Megkönnyebbült, hogy ismét látott.
A vörös hajú férfinak azonban nem volt ekkora szerencséje. A tölcsér szélén vergődött, bal lába és karja véres pép volt. Ahogy mozdulni próbált, Etienne megpillantotta az arcát. Jimmy Reilly volt az. Ez a férfi kísértette álmaiban oly sok éjszakán. Mindig ugyanazt látta: Jimmy az egyik oldalán volt, Belle a másikon. Egyik arcról a másikra nézett, és nem tudta, mitévő legyen. El akart futni előlük, de nem bírt megmozdulni. A látnoki álom most beteljesedett. És akárcsak az álmában, Etienne most sem tudta, mihez kezdjen. Megkedvelte Jimmyt, amikor összefutottak Verdunben, és az ösztöne azt súgta, hogy menjen, és segítsen neki. De aztán eszébe jutott Belle, és arra gondolt, hogy talán ez megoldja a lány dilemmáját. Ha itt hagyja, Jimmy belehal a vérveszteségbe; talán egy újabb lövedék még előbb végez vele. És akkor senki és semmi nem áll többé kettejük közé. Ám ahogy Etienne nézte őt, Jimmy belecsúszott a bűzös vízbe. Föltartotta az épen maradt kezét, és mozogtak az ujjai, mintha elkeseredetten próbálna megkapaszkodni valamiben. Ez a kéz döntötte el a kérdést. Etienne megrázta Verdunben. Nem hagyhatja, hogy a szeme előtt fulladjon meg egy ember, különösen olyasvalaki, akit kedvel. Újabb lövedék csapódott be a közelben, és Etienne kirohant a fedezéke mögül, megragadta az angol kezét, és kirántotta a lyukból. Jimmy arcát sár borította, és fájdalmában észre sem vette, hogy valaki van vele. Etienne körbenézett. Már mindenki előremehetett; az embereinek nyoma sem volt. Rengeteg angol és francia hevert sebesülten, ám a nehéz ágyútűzben egyelőre nem tudtak kijönni a beteghordók a sebesültekért. A hadsereg egyik alapszabálya az volt, hogy egy katona sem maradhat le, hogy megmentsen egy másikat; a német vonal felé kellett haladniuk, és végezni a dolgukat. Jimmy most már nem fog megfulladni, de továbbra is eltalálhatja egy lövedék. Etienne nem tudta, mihez kezdjen. Őrmesterként az a dolga, hogy megkeresse az embereit, és vezesse őket, ám amikor elképzelte Belle gyászát, úgy döntött, nem hagyja ott Jimmyt. Szinte látta maga előtt a lány könnyes szemét, és hiába tudta, hogy ez azt jelentené, hogy szabad lesz az út hozzá, a lelkiismerete nem bírta volna el, ha itt hagyja a férjét meghalni. Kétségbeesetten kutatott a közelben beteghordók után, akiknek jelezhetne, de mivel egyet sem látott, letérdelt Jimmy mellé, és letörölte a sarat az arcáról. – Itt vagyok, Jimmy – mondta. – Csúnyán megsérültél, de vissza tudlak vinni. Jimmy fölnézett rá, sárgás szemében fájdalom tükröződött. – Rajtam már nem segíthetsz – nyögte. – Bajba kerülnél, nekem pedig már semmi esélyem. – Azt hadd döntsem el inkább én – mondta Etienne. – Pokolian fájni fog, ha fölveszlek, de nem hagyhatlak itt. Etienne lerakta a felszerelését, és fölemelte Jimmyt, amíg a fiú meg nem állt az egyetlen ép
lábán. Közel járt ahhoz, hogy elájuljon, ezért Etienne lehajolt, és a vállára vette. Sikerült megragadnia a puskáját is, amikor fölegyenesedett, majd elindult visszafelé. Egyedül is éppen elég nehéz volt kijutni a senki földjére, de egy másik ember súlya alatt görnyedve a mély sárban, a becsapódó lövedékeket kerülgetve, szinte elképzelhetetlennek tűnt. Etienne azonban kitartóan lépkedett; minden izma és ina megfeszült az erőfeszítéstől. Egyszer majdnem oldalra zuhant egy vízzel teli tölcsérbe, maga sem értette, miért. Pár száz méterrel a saját vonalaik előtt feltűntek a francia beteghordók. – Most már nem lesz bajod, Jimmy – mondta, ahogy közelebb értek. – Most itt hagylak, és visszamegyek az embereimhez. A beteghordók leemelték Jimmyt a válláról, és hordágyra fektették. – Prenez bien soin de lui. Son nom est James Reilly{4} – mondta Etienne. Ahogy a beteghordók visszaértek a vonalaikhoz, és több férfi is a segítségükre sietett, megfordultak, hogy szemügyre vegyék az angol megmentőjét. Tudták, hogy ő is megsebesült, elszakadt a zubbonya ujja, és friss vér csordogál végig a kezén. Mégis rohant vissza a német vonal felé, a tölcséreket és más akadályokat kerülgetve. Csodálkozva rázták a fejüket. – Il doit être fou{5} – mondta az egyik.
– Hogy hívták azt az embert, aki visszahozott? – kérdezte Jimmy később, miután morfiumot kapott a fájdalom ellen. Csak töredékekre emlékezett. De valahonnan ismerős volt neki a férfi, ráadásul az a nevén szólította. – Je suis françaies{6} – mondta a nővér, és vállat vont, hogy lezárja a témát. – Francia volt – mondta Jimmy. A férfi ugyan angolul beszélt hozzá, de kék francia egyenruhát viselt. Ahogy elködösült az elméje, egyre nehezebben tudta megértetni magát a nővérrel.
Később ismét elszállították. Hallotta, amint valaki azt mondja: Hôpital de Champagne, ami harctéri kórházat jelenthetett. A göröngyös úton ismét belenyilallt testébe a fájdalom, mivel több másik katonával szállították, és kérdezősködni akart a sérülései felől, de kapott egy újabb injekciót, aztán túlságosan elálmosodott ahhoz, hogy érdekelje. Amikor Jimmy ismét fölébredt, már fényes nappal volt, és a hely, ahová került, úgy festett, mint egy pajta, durva kőfalakkal. A két kicsiny ablakon át beszűrődő fényben látta, hogy rajta kívül még legalább húsz ember fekszik idebent. Szomjas volt, és megpróbált fölülni, de legnagyobb rémületére a bal karjának nyoma veszett; csak egy vastagon bekötözött csonk volt a felkarja helyén. Egy nővér észrevette, hogy
mocorog, és odalépett hozzá, ujját az ajkára tette, hogy csöndben maradjon. Segített neki fölülni, és megitatta egy kis vízzel, és Jimmy csak ekkor látta, hogy lent a takaró alatt is csak egy láb lapul kettő helyett. – Levágták a lábam és a karom? – kérdezte, és a helyükre mutatott. A nővér bólintott, és megpaskolta megmaradt kezét. Miután ivott, Jimmy visszafeküdt, behunyta a szemét, és megpróbálta azzal hitegetni magát, hogy ez az egész csupán rémálom. Még mindig érezte hiányzó lábát és karját, mintha ott lennének, sőt, a lábujjait és az ujjait is tudta mozgatni. Ám amikor lenyúlt a takaró alá, csak egy láb volt jobboldalt. És a bal karját sem tudta megmozdítani. Könnyekkel küszködve feküdt, és hallgatta a többi sebesült nyögéseit. Itt nem lehetett hallani a fegyvereket; nem tudta, hogy tűzszünet van-e, vagy csak messzire elhozták a vonalaktól. Hallotta az eső csöpögését odakint. Mintha már hetek óta esne az eső. Most végre hazaküldik, de hogy mehetne haza így, nyomorékként? A nagybátyja többé nem tudja hasznát venni az ivóban. Egy karral vagy egy lábbal még tudna alkalmazkodni, de így, hogy mindkettőt elvesztette, mekkorák az esélyei? És mi lesz Belle-lel? Vajon így is szeretni fogja?
Huszadik fejezet Belle és David a nap végén a mentőautót mosta ki, amikor Taylor kapitány odalépett melléjük. – Reilly! – vakkantotta. – Jöjjön az irodámba, amint befejezte! Belle Davidre meredt, ahogy a tiszt otthagyta őket. – Ezúttal vajon mit követtem el? – tűnődött hangosan. – Talán végre kimenőt kapsz – találgatott David. – Arra nem sok esélyem van, sokan nálam is régebben vannak itt – felelte Belle. – Különben is, most mindenkire szükségük van. – Akkor jobb lesz, ha bemész, és kideríted, mit akar. Majd én befejezem. Belle az irodához rohant, és útközben lekapta magáról a sapkáját és az overallját. A nyitott ajtón keresztül látta, hogy a kapitány az íróasztala mögött ül, mégis habozott, nem tudta, be merjen-e menni egyenesen. Szerencsére a kapitány fölpillantott. – Jöjjön, és üljön le – mondta. – Csukja be maga után az ajtót. Nem tűnt dühösnek, csak idegesnek, ahogy megigazította az itatóstömbjét, lezárta a tintatartót, és megrántotta a gallérját. – Nem kerülgetem a dolgot – mondta végül. – Sajnos rossz hírem van magának. Nemrég fölhívtak, hogy szóljak, hogy a férje néhány nappal ezelőtt megsebesült Ypres-nél. Belle elsápadt. Erre számított a legkevésbé. – Milyen súlyos a sérülése? – kérdezte. – Attól tartok, elvesztette a karját és a lábát. – A kapitány hangja együtt érzően ellágyult, és közelebb hajolt. Belle-nek könnybe lábadt a szeme. Rengeteg hasonló sebesültet látott már, és mindet nagyon sajnálta. De ez most az ő Jimmyje, nem egy idegen ember. – Nagyon sajnálom, Mrs. Reilly, egy ilyen rossz hírt sosem könnyű közölni, de a saját csapatom egyik tagjának még nehezebb átadnom – folytatta a kapitány. – Emellett figyelmeztetnem kell, hogy a következő egy-két napban levelet fog kapni, melyben arról tájékoztatják, hogy a férje eltűnt, valószínűleg elhunyt. Figyelmen kívül kell hagynia, mivel még azelőtt küldték, hogy kiderült, kórházban van. Belle értetlenül nézett a kapitányra, nem tudta, mit mondjon. – Tudja, egy francia katona mentette meg a támadás során – magyarázta a kapitány. – Visszavitte a hátán a francia vonalhoz, és ezzel megmentette az életét. Ám a francia harctéri kórház, ahová vitték, nem továbbította azonnal a hírt, hogy náluk van. Ez okozta a kisebb zűrzavart. Ma azonban, amikor kiderült, hogy mi történt, a parancsnok fölhívott és
elmagyarázta, és megkért, hogy készítsem föl magát. – Egy francia mentette meg? – Belle letörölte a könnyeit. – Igen. Felettébb különös, a franciák híresek a hősiességükről, de nem szoktak sebesült katonákat megmenteni. A férje ezrede a francia vonal mellett volt, és mint hallottam, a csatatéri káoszban gyakran áttévednek a katonák a másik ezredhez. – Akkor idehozzák a férjemet? – Szerintem igen, de nem biztos. Természetesen kérvényeztem, hogy hozzák ide. – Hálás vagyok érte. – Belle fölállt. Ott akarta hagyni Taylor kapitányt, mielőtt teljesen összeroskad. – Szólok, melyik kórterembe került, ha megérkezett. Nagyon sajnálom, Mrs. Reilly. Taylor természettől fogva rideg és kimért ember volt, ám azzal, hogy Mrs. Reillynek szólította a szokásos Reilly helyett, azt bizonyította, hogy együtt érez vele, és ezt ki is akarja nyilvánítani. – Köszönöm, uram – mondta Belle, és kilépett az irodából. Odakint Belle teljesen elkábult. Amikor Jimmy bevonult, eleinte egyfolytában aggódott érte, ám a somme-i sérülés után Belle maga is elhitte, amit Jimmy mondott: hogy ezután már nem éri több baj. Ráadásul amennyire ő tudta, Jimmy azóta nem járt kint a fronton. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy elvesztette a karját és a lábát; túl borzalmas volt ahhoz, hogy belegondoljon. Döbbenten és a sokktól kábultan két kórterem között a kórház kerítése felé sétált. Jimmy katonasága ezzel véget ért, de nem így kellett volna lezárulnia. Olyan sokat leveleztek a jövőről. Ott volt az optimista tervük, hogy panziót nyitnak a tengerparton, és Jimmy gyakran emlegette Anglia más részeit is, ahová el akart látogatni – a Lake Districtet, a Norfolk Broadsot és Devont –, többnyire azért, mert megismerkedett onnan érkező katonákkal. Ezt most már nem tehetik meg többé. Amint szállítható állapotba kerül, visszaküldik Angliába, és Belle sejtette, hogy ő is vele fog menni. El sem tudta képzelni, hogyan fognak élni a Railwayben; Jimmy nem tud többé lépcsőt mászni, sem az ivóban dolgozni. Igaz, hogy Belle már kötözött be sebeket, lemosdatta és megetette a betegeket, és ágytálat adott nekik a Herbertben, de még soha nem kellett egyedül gondoznia valakit, aki két végtagját is elveszítette. Annyira szerette volna, ha történik valami, ami megoldást nyújt a dilemmájára, hogy Jimmyt vagy Etienne-t válassza a háború után. A kérdés most természetesen eldőlt, mivel nyilvánvalóan nem hagyhatja magára a súlyosan sérült Jimmyt. De a sors olyan kegyetlen – miért kellett ennek éppen így történnie? Jimmy semmivel sem érdemelte ki ezt a tragikus sorsot – vagy talán ez lenne Belle büntetése a hűtlensége miatt?
Már az is elég nehéz lesz, hogy hazamenjen és szembenézzen a pletykákkal; biztos volt benne, hogy Mrs. Forbes-Alton tovább terjesztette a mérgét. Emellett még Jimmyről is gondoskodnia kell, és együtt kell élnie az ebből fakadó problémákkal, valamint saját bűntudatának súlyával. De tudta, hogy most nem magát kell sajnálnia. Jimmy a férje, és ígéretet tett Isten színe előtt, hogy betegségben, egészségben kitart mellette. Azt sem szabad elfelednie, hogy a férje sem adta fel a reményt, amikor őt rabolták el Seven Dials utcáiról. Vezekelnie kell a házasságtörésért azzal, hogy kitart mellette, szereti és megóvja. Újfent eleredt az eső, Belle pedig hallotta a távolból a fegyverropogást, mely újra emlékeztette arra, amiken Jimmy keresztülment. A sebesültekre gondolt, akik vastag sárral borítva érkeztek, rémült szemükben a háború ocsmányságai tükröződtek, és megsiratta Jimmyt.
A kunyhóban minden lány mélyen együtt érzett vele, amikor visszament, bőrig ázva. Még Sallynek is könnybe lábadt a szeme, amikor Belle közölte velük a rossz hírt. Mégis Vera volt az, aki magához vette az irányítást, lesegítette Belle nedves ruháit, és hálóingbe öltöztette, majd szorosan magához ölelte, és hagyta, hogy kisírja magát. – Végül úgyis boldogul majd – mondta vigasztalóan. – Kaphat egy műlábat. Láttam embereket műlábbal, jól elboldogulnak. Azt mondtad, türelmes ember, csak ennyi kell hozzá, egy kis türelem. Sally hozott neki egy bögre teát és egy szelet süteményt, amit otthonról kapott. – A nagyapám is elvesztette a lábát a krími háborúban – mondta. – Kapott egy falábat, és ugyanolyan fürge, mint én. De ma már nagyon jókat csinálnak, és amíg Jimmy lábadozik, megtanítják neki, hogyan járjon mankóval, meg mindenféle mást is, hogy boldoguljon. Belle nem emlékeztette arra, hogy Jimmy fél karral nem tud mankót használni, nem tehette, amikor mind olyan kedvesek és jó szándékúak voltak.
Kora reggel, mivel Belle képtelen volt aludni, megírta Etienne-nek az utolsó levelet. Elmesélte, mi történt Jimmyvel, és hogy tudja: a férfi megérti, hogy ez mindent megváltoztat, és a férje mellett van a helye. Olyan sok mindent szeretett volna még megírni neki, hogy úgy érezte, kettészakad a szíve, hogy haláláig megőrzi az emlékét, de tudta, hogy helytelen dolog lenne ilyesmit írnia. Ehelyett azzal zárta a levelét, hogy reméli, a férfi biztonságban lesz, és boldogságot és jó szerencsét kívánt neki a háború utáni életéhez.
Egy héttel később Jimmy megérkezett a kórházi vonattal. Sally hozta el az állomásról, és délután, amikor elhaladtak egymás mellett az úton, szólt Belle-nek. – Vidámnak tűnt, már nincsenek nagy fájdalmai – szólt ki az ablakon. – Már alig várja, hogy viszontlásson téged, a K terembe vittem.
Belle a K terem felé rohant, amint befejezte a munkát aznap este, még arra sem pazarolta az idejét, hogy megmosakodjon és átöltözzön. Túl kellett esnie rajta, mivel nagyon félt. Hiába látott már eddig számtalan súlyos sérültet, ez most más, ez az ő Jimmyje. – Ott van a sarokban. – Swales nővér a kórterem vége felé intett. – De figyelmeztetem, hogy nagyon rossz hangulatban van. Belle nem rajongott különösebben Swales nővérért. A negyvenes éveiben járó asszony zömök volt, szőr nőtt az állán, és megvetéssel kezelte az önkénteseket és a kisegítőket. Belle eddig csak egyszer segített neki a kórtermében, és az asszony olyan lekezelő volt, hogy Belle megfogadta, nem jön vissza többé. Még a betegeket is utálta ide hozni, mert Swales nővér mindig udvariatlanul viselkedett. A többi nővér és orvos szerint viszont ő volt az egyik legjobb nővér az egész kórházban. – Van valami oka a rosszkedvének? – kérdezte Belle. A nővér ránézett Belle-re. – Ha maga vesztette volna el két végtagját, maga se lenne túl vidám – mondta. – Nem, persze, hogy nem. – Belle-t idegesítette, hogy az asszony engedélyére van szüksége. – Úgy értem, a férjem vidám, sztoikus alkat, és azon tűnődtem, vajon lehet-e valami orvosi oka a rosszkedvének. – Az biztosan nincs – felelte a nővér. – Talán magának elárulja, hogy mi bántja. De ne maradjon sokáig, pihenésre van szüksége. Jimmy a sarokban feküdt, és a mennyezetet bámulta. Nem is fordította felé az arcát, amikor Belle odalépett. A jobb karja a begombolt kórházi pizsama ujjában volt, a bekötözött csonk pedig az ing alatt. A takaró alatt egy rács védte a lába csonkját, és egy sebhely volt a bal arcán. – Drágám – mondta Belle remegő hangon. – Nem is tudom, mit mondjak. Olyan szörnyű, annyira sajnálom! Jimmy végre felé fordult, és mosolyogni próbált. – Semmi okod sajnálkozni, ilyen a háború. De így már semmi hasznomat nem veszed, jobb lett volna, ha belehalok a sérüléseimbe. – Ne mondd ezt – szólt rá Belle, és lehajolt, hogy megcsókolja. – Szeretlek, és szükségem van rád, és csak örülni tudok annak, hogy életben vagy. Ez nyilván szörnyű sokk neked, és nem csoda, hogy így érzel, de ezek még csak az első napok.
– Hogy érted, hogy „az első napok”? Azt hiszed, új lábat fogok növeszteni? A szarkazmusa fájt Belle-nek, de tudta, hogy ostoba közhelyet mondott. Viszont semmi más nem jutott az eszébe, amivel kifejezhetné a gondolatait, és megvigasztalhatná őt. Mégis mit mondhatna bárki a szerettének, aki elvesztette két végtagját? – Hát persze, hogy nem. Jaj, Jimmy, nem is tudom, mit mondjak – mondta Belle kétségbeesve. – Szörnyű, rémes, de tudom, hogy idővel megszokjuk. Ne feledd, hogy egyfolytában sebesülteket látok. Elképesztő, ahogyan egyesek megbirkóznak a sérülésükkel. – Kímélj meg a prédikációtól – mondta Jimmy kurtán, és elfordította a fejét. – Na ide hallgass, Jimmy Reilly – mondta Belle határozottan. – Ami történt, megtörtént, nem tudjuk visszacsinálni, úgyhogy meg kell tanulnunk együtt élni vele. Ne engem okolj ezért, nem én mondtam, hogy vonulj be. Jimmy nem válaszolt, csak tovább bámulta a mennyezetet. – Ha nem akarsz szóba állni velem, és elmesélni, mi történt, akkor el is mehetek – mondta Belle valamivel később. – Reggel hét óta talpon vagyok, és ebéd óta még egy falatot sem ettem. Jimmy felsóhajtott. – Sajnálom, kedvesem – mondta nagyon halkan. – Mindig azt hittem, hogy a szerencsések közé tartozom, aki egy darabban tér majd haza. Aznap nem is féltem. Amikor kirohantam, arra gondoltam: essünk túl rajta, aztán holnap ismét a vonalaink mögött leszek, épen és biztonságban. Aztán bumm, felrobbant egy lövedék. Olyan ereje volt, hogy a levegőbe repített. Belle megsimogatta az arcát. – Taylor kapitány szerint egy francia mentett meg – mondta. – Igen, így van. A hátán cipelt vissza. Furcsa, mert meg mernék esküdni rá, hogy a nevemen szólított, de talán csak képzelődtem, mert minden porcikám sajgott. – Szóval nem ismered? – kérdezte Belle. – Nem. Legalábbis nem hiszem. Minden olyan ködös, el sem tudom képzelni, miért kapott föl; ha támadunk, tovább kell mennünk. Ráadásul láttam néhány franciát a sárban heverni. Ma azon tűnődtem, vajon miért pont rajtam segített, miért nem a saját társain. – Hát én örülök, hogy megmentett – mondta Belle, és megcsókolta a férje arcát. – Meg kell erősödnöd, aztán hazamegyünk. – Semmi sem lesz ugyanolyan többé – mondta Jimmy, és elcsuklott a hangja, könnyek szöktek a szemébe. – Még kerekes székben sem tudok közlekedni, mivel a karomat is elvesztettem. Magatehetetlen lettem, Belle. – Nem vagy magatehetetlen. A jobb karod rendben van, és attól függően, hogy hol amputálták a balt, hamarosan tudsz majd járni mankóval. Az elméd, a szemed, a füled és a
hangod mind működik, és belső szerveid is épek. Láttam én már nálad sokkal súlyosabb sérültet is. – És mikor fogsz belefáradni abba, hogy gondoznod kell? – kérdezte Jimmy. – Nem az együttérzésedre pályázom, Belle, csak realisztikus próbálok lenni. Többé nem vagyok férfi, nem tudok dolgozni, és nem tudlak eltartani. Fiatal vagy és gyönyörű, nem kellene a nyakadba venned egy nyomorékot. – A feleséged vagyok, jóban-rosszban, betegségben, egészségben – mondta Belle vigasztalóan. – Ha én feküdnék abban az ágyban azokkal a sérülésekkel, tudom, hogy te is gondomat viselnéd. Akkor miért hiszed, hogy én belefáradok majd? Jimmy csak nézte a lányt; máskor oly kifejező szeme most hideg volt, mint a borostyánkő. – Menj, vacsorázz meg – mondta. – Örülök, hogy itt vagyok a közeledben, és holnap talán vidámabb leszek. Belle kisimította férje haját a homlokából. Nem tudta, mi mást mondhatna még neki, hogy elhitesse vele, igenis van jövőjük. Ő is sötéten látta a helyzetet. De azt tudta, hogy gondoskodni akar róla, bármibe kerül.
Az elkövetkező napokban Vera és David nélkül Belle összeomlott volna. Jimmy testileg szépen javult, egyik csonkban sem volt jele fertőzésnek, de hol olyannyira visszahúzódóan viselkedett, hogy beszélni sem akart senkivel, hol pedig olyan dühös lett, hogy üvöltözött a nővérekkel. Belle arról is értesült, hogy Jimmyt rémálmok gyötrik. – Mindez várható – vont vállat David, amikor Belle beszámolt az állapotáról. – Ha nem lennél itt, lefogadom, hogy kenyérre lehetne kenni, és már alig várná, hogy hazamehessen hozzád. Megjárta a poklot, úgyhogy cseppet sem meglepő, hogy rémálmai vannak. De valószínűleg még nem értette meg, hogy a háború óta milyen sokat fejlődött az orvostudomány. Már tudnak vérátömlesztést csinálni, bőrátültetést égési sérülteken, csupa olyan dolgot, amikről azelőtt álmodni sem mertünk. Lefogadom, hogy valamelyik zseni éppen egy jó műlábon dolgozik. Kap nyugdíjat, nem fog nyomorogni, és ott vagy neki te is, szerencsés ördög. Davidnek igaza volt abban, hogy az orvostudomány hatalmas fejlődésen ment keresztül, amióta elkezdődött a háború. Sőt, minden más is, az autóktól a repülőgépekig. Belle gyerekkorában még gyertyákkal és olajlámpákkal világítottak, a legtöbb embernek a hátsó udvarban volt a vécéje, és néhány évvel ezelőtt még ló vontatta omnibuszok és kocsik jártak. Az elektromosság azóta elterjedt, egyre több ember jár autóval, és már nemcsak a vécé van odabent, hanem rendes fürdőszobák is épülnek. Úgyhogy minden oka megvolt rá, hogy elhiggye: Jimmy egy nap műlábat kap, amivel újra járhat.
Davidnek nagy volt a gyakorlati tudása, de Vera volt az, akinek Belle a személyes félelmeiről is beszámolt. – Olyan nehéz lesz. Olyan helyre kell hazamennem, ahol az emberek rólam és a múltamról pletykálnak. Miranda anyja mindent meg fog tenni, hogy a lehető legtovább életben tartsa a pletykát – mondta a barátnőjének. – És ha Jimmy továbbra is ilyen zsémbesen és dühösen viselkedik, nem tudom, hogy leszek képes gondoskodni róla. Mindenki azt fogja várni, hogy mikor hagyom ott a sérülései miatt egy másik férfiért, úgyhogy árgus szemmel fognak figyelni. Azt akarom tenni, ami helyes, de sosem állítottam, hogy egy szent vagyok. – Egyszerre csak egy dolog miatt aggódj – mondta Vera. – A pletyka elül, ha látják, hogy nincs miről tovább beszélni. Jimmy biztosan nyugodtabb lesz, ha nem hallja többé a távoli fegyverek zaját, és a saját otthonában lehet. Majd talál magának valami elfoglaltságot, és nem lesztek egyedül, ott lesz Mog és Garth is. De, ugye, kapcsolatban maradunk? Szeretnélek meglátogatni Angliában, mielőtt hazamegyek Új-Zélandra. Majd én segítek neked felvidítani Jimmyt. Egyetlen dolog volt, amiről Belle senkivel sem tudott beszélni. Jimmy azt állította, hogy nem férfi többé. Belle ezt úgy értelmezte, bár Jimmy nem mondta ki, hogy a férje nem tud többé szeretkezni. Amennyire Belle tudta, erre semmilyen orvosi indoka nem volt. Úgy vélte, hogy amint begyógyulnak a sebei, és elmúlnak a fájdalmai, ha együtt lesznek, Jimmy majd rájön, hogy nincs semmi baja. De azt is tudta, hogy ha egy férfi bebeszéli magának az ilyesmit, gyakran valóra is válhat. Ha Jimmy még vele sem tud erről beszélni, akkor egy orvost sem kérdezne meg soha. Belle pedig aligha kérdezhette meg az orvost helyette. Ismét eszébe jutott Etienne. Napközben el tudta nyomni az emlékét, és valami másra koncentrált. Éjszaka azonban gyakran ébredt arra, hogy álmában a férfival szeretkezett, és szégyellte magát a vágyai miatt. Aztán augusztus végén levelet kapott tőle. Legszívesebben széttépte volna anélkül, hogy elolvasná, mégsem tette. Ahogy elkezdte olvasni, képtelen volt visszatartani a könnyeit. Legdrágább, kedves Belle! Nagyon sajnálom, hogy Jimmy megsebesült, és megértem, hogy mellette akarsz maradni. Szerencsés, amiért ott vagy neki, szívesen lennék a helyében, hogy a közeledben lehessek. Tisztában vagyok vele, hogy nem fogod meggondolni magad. Csodálom az elszántságod és az önzetlenséged, és mivel tudom, hogy mindig megvan az esélye, hogy meghalok, mielőtt véget ér ez az őrület, a végrendeletemben a farmomat és az összes pénzemet rád hagytam. Noah-t jelöltem meg legközelebbi hozzátartozómnak, mivel ő az egyetlen, akit
ismerek Angliában, és akire rá merem bízni, hogy továbbítsa feléd az örökséged. Ha erre sor kerül, Jimmynek nem kell furcsállnia vagy gyanakodnia. Annyit tud, hogy barátod és megmentőd voltam Párizsban, és nincs saját családom, akire a farmot hagyhatnám. Természetesen eszem ágában sincs megöletni magam. A háború után vissza akarok menni a citromfáim és a csirkéim közé. Soha nem lesz másik nő az életemben, mert senki sem töltheti be a te helyedet a szívemben. Imádkozom, hogy Jimmyvel boldogok legyetek, és egyben azt kívánom, bárcsak megmondtam volna neked Párizsban, hogyan érzek irántad, és magam mellett tartottalak volna. Többé nem írok. Nem is fogok eljönni hozzád. Tudom, hogy hagynom kell, hogy helyreállítsd az életedet, és sajnálom, ha bánatot okoztam; soha nem állt szándékomban. Örök szerelemmel: Etienne Belle újra meg újra elolvasta a levelet, és elsírta magát a férfi nemességén. Aznap este felfejtette a táskája szegélyét, amiben a varrókészletét tartotta, gondosan összehajtogatta és alárejtette a levelet, majd visszavarrta a táskát. Etienne többi levelét elégette. Ettől azonban nem volt szíve megválni.
Huszonegyedik fejezet Vera az ágy szélén ült, és nézte, amint Belle becsomagol. – Annyira fogsz hiányozni! – fakadt ki remegő ajkakkal. – Te még jobban hiányzol majd nekem – mondta Belle komoran. – Most, hogy Miranda elment, nem maradt több barátom otthon, és ha összefutok az anyjával, valószínűleg fölpofozom. – És a te anyád? Találkozol majd vele? – kérdezte Vera. Belle elfintorodott. – Nem hiszem, még arra se méltatott, hogy válaszoljon a levélre, amit Jimmyről írtam neki. Hála az égnek, hogy ott van nekem Mog; ő legalább örülni fog, ha meglát. – Akkor egyenesen hazaviszed Jimmyt? – kérdezte Sally a kunyhó végéből. Jimmy sebesülése óta Sally sokkal kedvesebben viselkedett, gyakran készített teát Belle-nek, miután az meglátogatta a férjét, és mindig érdeklődött Jimmy hogyléte felől. – Nem, a sevenoaksi szanatóriumba megy. Előbb odaviszem, aztán megyek haza. Már október volt, és Jimmy sebei szépen gyógyultak. Amikor nem szakadt az eső, Belle gyakran elvitte egy kerekes székben délutáni sétákra. Jimmy hangulata azonban nem sokat javult. A többi beteggel és a kórházi személyzettel elég vidáman viselkedett, ám amikor kettesben maradtak Belle-lel, ingerlékeny és rosszkedvű volt. Az ypres-i csata tovább dúlt. A közelmúltban háromhetes támadást indítottak, melyben az 1. és 2. ausztrál hadtest csatlakozott a brit 23.-hoz és 40.-hez, és a menini úton indítottak támadást Ypres-től keletre. A németek heves tűzerő alá kerültek, és a szövetségesek visszafoglalták a Gheluvelt-fennsíkot. Ám a jelentések szerint a mocsaras, szétlőtt és sivár ypres-i csatatéren nem arattak érdemleges győzelmet. Valahányszor a szövetségesek elfoglaltak pár száz méternyi területet, a németek ellentámadásba lendültek, és visszafoglalták. Sokak szerint hiábavaló volt az erőfeszítés, és Haig tábornoknak be kellett volna szüntetnie. Haiget azonban, úgy tűnt, nem érdeklik a veszteségek, sőt, még a józan ész sem. Miután a brit hadsereg kimerült, Haig az ANZAC-ot és a kanadai katonákat akarta bevetni, hogy visszafoglalják Passchendeale romjait. A kórházban mindenki félt, hogy rengeteg lesz a sebesült, Vera pedig, akinek a fivérei az ANZAC-nál voltak, halálra rémült. – Fogd, télen jó melegen tart majd. – Belle odaadta Verának a kötött takarót, amit Mog készített neki. – Szeretném tudni, hogy ez alatt melegszel, én nagyon örültem neki, amikor idejöttem, és fáztam éjszaka. Belle tudta, hogy örülnie kellene, amiért hazamehet, mégis félt. Igaz, hogy itt keményen
kellett dolgoznia, de a kicsinyes társadalmi elvárások itt nem korlátozták, otthon viszont ezek is az élet részei. A férfi sofőrök egyenlőként bántak vele, a szoknyája gyakorlati okokból rövidebb lett, és itt önmaga lehetett, anélkül, hogy bárki elítélte volna. A kórtermekben is szívesen segédkezett, mert érezte, hogy megbecsülik, és szükségük van rá. Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, amióta Moggal Blackheathbe költöztek, és a középosztály beszédét és viselkedését lesték, hogy be tudjanak illeszkedni. Most már az is ugyanolyan értelmetlennek tűnt, mint ez a háború; csak kiszolgáltatták magukat a szűk látókörű, sznob embereknek, akik nem láttak túl saját kiváltságos életükön. Belle mégis büszke volt arra, hogy végül megnyitotta álmai kalapos boltját. Felidézte azokat az időket, a házasságkötést Jimmyvel és a boldog pillanataikat, amikor azt hitte, már minden rossz elmúlt. De nem így történt. Kitört a háború, Jimmy Franciaországba ment, ő pedig elvesztette a kisbabáját. Ám a munka a Herbertben, majd itt, ismét értelmet adott az életének. Azt hitte, hogy amikor véget ér a háború, az újonnan szerzett tapasztalataik segíteni fognak nekik Jimmyvel abban, hogy egy még jobb életet építsenek fel maguknak, mint a házasságuk első évében. Most már ez a remény is elveszett. Jimmy, aki valaha erős és rendületlen volt, megtört emberré vált, aki mindenben rá fog támaszkodni. Blessardnak hála, szégyenteljes múltja köztudott lett. A néhai tiszteletet és csodálatot felváltja a sugdosás és a kiközösítés. Ráadásul pénzben is szűkölködni fognak, ezért el sem tudnak költözni máshová, hogy új életet kezdjenek. – Mi a baj? – kérdezte Vera. – Úgy festesz, mint aki mindjárt sírva fakad. – Csak arra gondoltam, mennyire fog hiányozni nekem mindez. – Belle erőtlenül elmosolyodott, és leült az ágyra a barátnője mellé. Nem akarta felzaklatni Verát azzal, hogy elárulja neki, mi bántja. – Hiányozni fognak a beszélgetéseink, a nevetések és a rossz étel. Tudom, hogy kényelmes ágyban fogok aludni, Mog főztjét ehetem meg minden, de az igazat megvallva, egy kicsit félek. Vera átkarolta, és szorosan magához ölelte. Nagyon intuitív volt, és valószínűleg megértette, hogy mi bántja Belle-t valójában. – Biztos minden rendbe jön. Jimmy ismét a régi lesz, és az emberek hamar elfeledik, amiket az újságban olvastak rólad. Talán még kisbabád is lesz – gondolj csak bele, milyen jó lesz! Az amerikaiak pedig jövőre harcra készek lesznek, és a háború is hamarosan véget ér. Belle arra gondolt, hogy a listából az egyetlen valószínű dolog az, hogy az amerikaiak januárra harcra készen állnak. Verának azonban elég volt a fivérei miatt aggódnia, nem hiányzott neki, hogy még angol barátnőjét is féltenie kelljen. – Biztos jobban érzem magam, amint megpillantom Dover fehér szikláit – mondta Belle. –
De ne felejts el meglátogatni, mielőtt hazamész Új-Zélandra.
– Nézd, Jimmy, milyen szép! – kiáltott fel Belle izgatottan, ahogy az autó, amely a sevenoaksi állomáson várt rájuk, rákanyarodott a gyönyörű, György korabeli villához vezető útra. Az utat szegélyező fák már őszi színekbe öltöztek. Jobbra, a kerítésen túl bárányok legelésztek a mezőn. Baloldalt hatalmas kert terült el, melynek dús zöld gyepét élénk színű krizantémok és őszirózsák keretezték. Franciaország sivársága után jó volt látni a változatlan angol vidéki tájat. – Ez az egyik legjobb szanatórium a környéken – közölte velük Mr. Gayle, a sofőr. Ötvenes éveiben járó, jól öltözött, kopasz fejű, vékony bajszú ember volt. Belle-nek már elárulta, hogy valójában ügyvéd, de önként jelentkezett, hogy sebesült katonákat fuvarozzon az állomás és a szanatórium között, mert a nagyobbik fia elesett a somme-i csatában. – Van egy bájos melegház a ház mellett; odabent még a legnagyobb téli hidegben is jó meleg van, a katonák imádják. Hetente kétszer jön fizikoterapeuta, semmi perc alatt talpra állítanak, fiam. A környékbeli hölgyek süteményt meg pitét sütnek a férfiaknak, koncerteket szerveznek ide, meg ilyesmit. A tulajdonosok nagyon nagylelkűek voltak, átköltöztek a kis házba, hogy több helyük legyen a katonáknak. Szerintem csodálatos, hogy valaki csak így képes föladni az otthonát. – Milyen kedves emberek lehetnek, nem igaz, Jimmy? Gondolj csak bele, föladták az otthonukat a sebesültekért – mondta Belle a hátsó ülésről. Szerette volna, ha Jimmy mutat némi hálát és lelkesedést. Aznap korán reggel jöttek el a kórházból öt másik katonával, egy mentőautón. Mind az öten izgatottan várták a hazatérést, még az is, akinek súlyosabb volt a sérülése, mint Jimmynek. Jimmy azonban elengedte a füle mellett a tréfáikat, és nem volt hajlandó beszélgetni. A hajóúton Calais-ból pedig egyenesen ragaszkodott hozzá, hogy Belle tolja arrébb a kerekes székkel, és az egész utazást dacos hallgatásba merülve töltötte. – Ha van egy „kis” házuk is, akkor aligha szűkölködnek – mondta. Belle elborzadt. Jimmy eddig sose fújt a gazdagokra, de újabban mintha ez is megváltozott volna. Egyáltalán nem örült a szerencséjének, hogy ilyen helyre küldték, ahová többnyire csak tisztek jöhetnek.
Két órával később Mr. Gayle a bejárati ajtó előtt várta Belle-t az autójával, hogy visszavigye őt az állomásra. Már besötétedett, és hűvösre fordult az idő. – Rendben beilleszkedett a férje? – kérdezte, ahogy beindította az autót. – Nem is tudom, alig szólt egy szót – felelte Belle. – Elnézését kérem a korábbiakért, nem
szokott udvariatlanul viselkedni, de rosszkedve van. – Mindenki másképp éli meg, ezt biztos maga is tudja, hisz Franciaországban dolgozott – mondta a férfi. – Találkoztam katonákkal, akik olyan súlyos sérülést szenvedtek, hogy soha többé nem tudnak teljes életet élni, mégis optimisták és vidámak, míg mások kisebb sérüléssel állandóan dühösek. De amint nem hallják többé a puskaropogást, és nem nyomasztja őket a háború többé, még a legnehezebben kezelhetőek is összeszedik magukat. Szerencséje van a férjének, amiért ilyen bájos és odaadó felesége van. Sok mindenért hálás lehet. Azokat sajnálom a legjobban, akik a gáztámadásokban megvakultak meg megbénultak. Nekik már nincs jövőjük. Belle csodálatosnak találta Haddon Hallt, és nagyon hálás volt, amiért Taylor kapitány elintézte, hogy Jimmy idejöhessen. Amikor megérkeztek, beültették egy kerekes székbe, és megmutatták neki a földszinti hálótermet, amin öt másik férfival fog osztozni. Gyönyörű szoba volt, tágas és napfényes, és az egyik falat padlótól a mennyezetig könyvek borították, mivel régen ez volt a könyvtár. Azután megmutatták neki az újonnan épült, földszinti fürdőszobát, mely emelővel volt felszerelve, hogy könnyebben megfürödhessenek azok is, akiknek segítségre van szükségük. Volt egy biliárdszoba is, egy nappali zongorával, kényelmes székekkel és kanapékkal, egy ebédlő, és végül a melegház, amit Mr. Gayle már említett. Voltak társasjátékaik, kirakós játékaik és vízfestékük azoknak, akik tudtak festeni, egy férfi pedig, aki mindkét lábát elvesztette, éppen egy hajómakettet épített. Délutáni teát is kaptak finom süteménnyel és szendviccsel, Jimmy azonban alig szólalt meg. – Ha visszajön látogatóba, előbb telefonáljon, és majd kimegyek magáért, vagy kiküldök valaki mást – mondta Mr. Gayle, és átnyújtotta Belle-nek a névjegykártyáját. – Mind tudjuk, milyen nehéz lehet a feleségeknek és anyáknak, különösen azoknak, akiknek kicsi gyerekük van, és messze laknak innen. – Azon tűnődtem, vajon ki tudnék-e venni itt egy szobát, hogy könnyebben meg tudjam látogatni – mondta Belle. – Maga szerint ez lehetséges? – Utánanézek – mondta a férfi. – És mivel mentős volt, hajlandó lenne segíteni itt a fuvarozásban? – Természetesen! Mielőtt Franciaországba mentem, a Királyi Herbert Kórházban dolgoztam nővérsegédként – ajánlkozott Belle. – Akár ezzel is szívesen foglalkoznék. – Maga aztán eltökélt ifjú hölgy – jegyezte meg a férfi, és Belle-re pillantott. – Remélem, a férje felépül, amíg itt van. Minden segítségre és tanácsra szüksége lesz. – Biztos így lesz – mondta Belle. – Két napig hagyom, hadd szokja meg. Mintha rosszabb hangulatban lenne, amikor a közelében vagyok. – Szerintem fél, hogy elveszíti magát – mondta Mr. Gayle. – A férfiak nagyon ostobán tudnak viselkedni, gyakran éppen azt bántják, akit a legjobban szeretnek.
Belle egy pillanatra megtorpant a blackheathi állomáson. Mintha évek teltek volna el az óta az áprilisi reggel óta, amikor eljöttek Mirandával, holott csupán hét hónapja volt. Felidézte, hogy mindketten felelősségteljes felnőtt emberek módjára próbáltak viselkedni, mivel Miranda szülei, valamint Mog és Garth kikísérte őket, a valóságban azonban megszédítette őket az izgalom, és megrészegültek a szabadságtól. Egész úton nevettek Doverig, és fogalmuk sem volt, hogy olyasmire vállalkoznak, ami minden lehetséges módon próbára teszi majd őket, és nem várja őket dicsőség. Három hónapon belül olyan karizmokat növesztettek, amire még egy díjbirkózó is büszke lenne, tetvet találtak a hajukban, és olyan gyakran csúsztak bele a sárba, hogy már föl se tűnt nekik. Alig maradt idejük megcsinálni a hajukat, csak megmosták és kontyba fogták. Volt, hogy bőrig áztak az esőben, máskor pedig úsztak a verejtékben. Egy kunyhóban éltek, ami Miranda szerint még a jószágoknak se felelne meg, és olyan ételt ettek, amire otthon rá se néztek volna. Tudták, hogy ők csupán egyetlen apró szem a hadi közigazgatás hosszú láncában, de büszkék voltak arra, hogy a lehető leggyorsabban és leggyengédebben eljuttatták a sebesülteket a kórházba, és közben vigaszt nyújtottak nekik, ha tudtak. Miranda megtalálta a szerelmet, amire egész életében vágyott. Igaz, hogy csak néhány röpke hetet töltött Willel, de legalább nem úgy halt meg, hogy sosem élte át az igaz szenvedély örömeit. Ahogy Belle átnézett az utca túloldalára, a Railway hívogató fényeire, tudta, hogy nem szabad hagynia, hogy Mog megtudja: ő is átélte ugyanazt a gyönyört. Bár nem hitte, hogy elítélné miatta, ám ha mesélne neki Etienne-ről, utána csak még nehezebb lenne elfelejtenie a férfit. Márpedig ezt kell tennie. Belle körülnézett az utcán; a gázlámpák fényében minden ugyanolyannak tűnt, mint azelőtt. Mog és Garth melegen fogja üdvözölni, a karjukba zárják, és megígérik, hogy Jimmyvel mindig otthonra találnak náluk. A környék többi részén azonban Belle csak megvetésre számíthat. És egyelőre meg kell tanulnia együtt élni vele. Fogta a bőröndjét, határozottan kihúzta magát, és átkelt az úton. – Belle! Már azt hittem, sosem érsz haza – kiáltott fel Mog, amikor Belle belépett az oldalajtón. – Biztos kimerültél. Mikor indultatok Franciaországból? Hogy van Jimmy? Belle-t nem lepte meg a rengeteg kérdés, és hagyta, hogy Mog bevezesse a szűk folyosóra, és átölelje. – Jimmy jól van, Haddon Hall elbűvölő, és igen, kimerültem, és csodálatos ismét itthon lenni – mondta, és Mog vállára borult, beszívta a levendulás kölni és a sütés ismerős illatát. – Gyere be, készítek egy csésze teát – mondta Mog. – Az ágyad már előkészítettem, forró vizes palackot tettem bele, hogy kényelmes legyen. Garth is bejön üdvözölni, amint bezárta az ivót. Manapság már nincs annyi vendég.
Amíg Mog elkészítette a kanna teát, és sonkát, sajtot és kenyeret tett egy tányérra, Belle észrevette, hogy az asszonynak nyúzott az arca, a haja feltűnően megőszült, és sokkal idősebbnek néz ki. Tengerészkék ruhát viselt, ami bár nem volt kopott, nagyon slampos volt, mint a régi ruhái, amiket Seven Dialsben viselt. Megdöbbentő volt, hogy Blessard áskálódása és Mrs. Forbes-Alton rosszindulatú pletykálkodása visszaváltoztatta szürke kisegérré, amilyen régen volt. – Jimmyről majd akkor beszéljünk, ha már Garth is itt van – mondta Mog, és letette a tányért Belle elé. – Most inkább magadról mesélj. Az utolsó leveledben azt írtad, hogy Jimmy nagyon rossz hangulatban van, és, gondolom, ezt nehezen viselhetted. Erről biztos nem szívesen beszélnél Garth előtt. Belle halványan elmosolyodott Mog figyelmességén. – Nem, tényleg nem könnyű, többnyire olyan zsémbes, hogy tehetetlennek érzem magam. De néhány békésen végigaludt éjszaka segíteni fog. Most, hogy Haddon Hallban van, egy kicsit nekem is könnyebb, és majd apránként megbirkózom, amivel kell. – Odakint se lesz könnyű dolgod – sóhajtott föl Mog. – Az emberek még mindig hátat fordítanak nekem, ha belépek egy boltba, és félek, hogy gonosz dolgokat vághatnak a fejedhez. – Majd figyelmen kívül hagyom őket – mondta Belle sokkal bátrabban, mint ahogy érzett. – Az egyetlen, ami felzaklat, hogy olyan gondterhelt és szomorú lettél. Mog vállat vont. – Garth azt mondja, ha véget ér a háború, eladjuk a helyet, és átköltözünk Folkestone-ba vagy Hastingsbe. De nem igazán érti, hogy min megyek keresztül; gondolhatod, hogy neki senki se mer mondani semmit. Úgyhogy megharagszik rám, és azt hiszi, csak képzelem a megaláztatásokat és a sugdosásokat. Majd meglátod, hogy azt sem igazán érti, hogy Jimmy hogyan érez. Garth szemében ő egy sebesült hős, és büszkének kellene lennie a hiányzó karjára meg lábára. Az az ostoba azt hiszi, hogy Jimmy majd naphosszat egy székben fog ülni a bárban, és örülni fog, mint majom a farkának. Belle összerezzent, mert Jimmy pontosan ezt jósolta meg. De kihallotta Mog hangjából a fájdalmat, amiért Garth nem hiszi el, hogyan bánnak vele a környékbeliek. – Majd én helyre teszem Gartht – mondta. – Amilyen állapotban Jimmy van, szerencsénk lesz, ha egyáltalán le tudjuk csalni az emeletről. Az igazat megvallva, Mog, nagyon megkeseredett, és visszahúzódóvá vált. – Nem bánik veled kedvesen? – Nem igazán. Igaz, hogy bocsánatot kér, ha valami csúnyát mond, és tudom, hogy úgysem gondolja komolyan. De folyton dühöng valamiért. – Jaj nekem. – Mog hátradőlt. – El sem tudom képzelni, hogy így viselkedjen. Mindig olyan
kedves és figyelmes volt. De ezek szerint nehéz dolgod volt vele. – Talán nem voltam elég együtt érző, végül is már hozzászoktam a súlyos sérülésekhez. Szerintem jobb lett volna neki egy másik kórházban, mert miattam különleges bánásmódban részesült. Gondolom, azt is utálta, hogy napközben dolgoztam – mondta Belle. – Jaj, nem is tudom, Mog, talán eleinte minden férfi így viselkedik a feleségével. Kérlek, Garthnak ne mondd el! Hátha Jimmy visszanyeri a régi énjét Haddon Hallban. Amíg Belle falatozott, Mogot kérdezgette, hogy vannak Garthszal, hogy megy az ivó, és hogy hallottak-e Noah felől. – Megírta, hogy nagyon sajnálja, ami Jimmyvel történt – mondta Mog. – Elviheted a levelét Jimmynek, ha meglátogatod. Persze alig van itthon, haditudósítóként dolgozik. Lisette el van foglalva Rose-zal, a babával meg Jean-Philippe-pel. Noah azt írta, amint tudja, meglátogatja Jimmyt. Neked pedig el kell menned Lisette-hez. Noah szerint mindent tudni szeretne a franciaországi munkádról. Belle elmosolyodott. Szívesen meglátogatná Lisette-et, mivel ő az egyetlen ember, aki elől nem kell rejtegetnie a múltját, és oly sok mindenben hasonlítottak egymásra. Ami pedig Noah-t illeti, Belle mindig szeretettel gondolt rá. Ő is kivette Etienne mellett a részét a kiszabadításából Párizsban, és ő az egyetlen, aki tudta, hogy Belle szerette Etienne-t, bár soha senkinek sem beszélt erről. – Mi van az ivóval? – kérdezte Belle. Mintha Mog szándékosan kerülte volna a témát. – Semmi jó, kiscsibém. Kevés fiatalabb törzsvendég maradt. Az idősebbek még mindig eljönnek, de órákon át iszogatnak egy pint italt. Mindenki szűkölködik, az emberek pedig már belefáradtak a háborúba. Összességében jelentősen zuhant a bevétel.
Később Garth is bejött a konyhába, arca felragyogott, amikor megpillantotta Belle-t, és magához ölelte a lányt. – Jó, hogy visszajöttél – mondta. – Mindkettőnknek hiányoztál. Garth legalább nem változott semmit, a haja és a szakálla ugyanolyan rőt volt, vállai akár az istállókapuk. – Mesélj a sebesült hősről – mondta. – Kap falábat? Belle elmesélte nekik, amit Jimmytől hallott arról, hogyan szerezte a sérüléseket, majd beszélt a lehetséges műlábról. Azt is egyértelművé tette, mennyire szerencsés Jimmy, hogy a Haddon Hallba mehetett. – Legalább két hónapot fog ott tölteni. Gondoltam rá, hogy kibérelek ott egy szobát, de előbb hagyom, hogy megszokja a környezetét. – Haza kellett volna jönnie hozzánk – méltatlankodott Garth. – Ti ketten Moggal el
tudjátok látni. Ez felbosszantotta Belle-t. Garth jót akart, és kedves volt tőle, hogy gondoskodni akar Jimmyről, de fogalma sem volt, milyen nehéz gondoskodni egy amputált emberről, különösen itt, a lépcsők és keskeny ajtók közt. – Meg kell tanulnia gondoskodnia magáról, mielőtt hazajöhet – mondta Belle. – És el kell fogadnia, ami vele történt. Garth felhorkant, mire Belle dühbe gurult. – Moggal nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy ráemeljük az árnyékszékre, és Jimmy sincs a legjobb hangulatban. Te talán azt hiszed, boldog lenne, ha egész nap az ivóban üldögélhetne, amíg te arról mesélsz az embereknek, hogy milyen bátor ember; de nem lesz boldog, és különben is, az lenne a legrosszabb számára. Haddon Hallban hozzá hasonló rokkantakkal van, és ott megtanítják neki, hogyan lássa el magát. Jimmy most megkeseredett; és ettől az érzéstől meg kell szabadulnia. – Átalakíthatjuk neki azt a raktárszobát – mondta Garth, és a konyhából nyíló helyiségre mutatott, mintha egy szót sem hallott volna meg abból, amit Belle mondott. – Lerakhatok neki egy rámpát a kerekes széknek, hogy ki tudjon menni a kinti vécére. Akkor nem kell emelgetnetek. – Egy kézzel nem tudja egyedül hajtani a kerekes széket! – szűrte a szavakat a fogai között Belle. – Még a nadrágját sem tudja egyedül lehúzni. Az isten szerelmére, Garth, addig ne tervezgess semmit, amíg nem láttad, és nem beszéltél vele. Tudom, hogy jót akarsz, de jelenleg Haddon Hall a legjobb hely, ahol lehet. Garth egy pillanatra Belle-re bámult, majd hirtelen elkomorult. – Tényleg ennyire rossz a helyzet? Belle bólintott, és egyszeriben megértette, hogy Garth nem fogta föl, milyen súlyosan rokkant meg Jimmy. – Nem hittem – vallotta be a férfi. – Én csak azt akartam, hogy itt legyen mellettem. – Tudom – mondta Belle, és a haragja elpárolgott Garth szeretete láttán. – De egy kicsit még türelemmel kell lennünk, mielőtt ismét egy család lehetünk. Garth közelebb húzódott Belle-hez, és a mellkasára vonta a lányt. – Legalább téged visszakaptunk – mondta rekedt hangon. – Kimerültnek látszol, és túl sovány vagy, de majd Moggal gondoskodunk rólad. Belle a férfi vállára hajtotta a fejét, és megnyugodott, hogy bármilyen rosszul állnak is a dolgok, az erős Garthra mindig lehet számítani. Belle úgy érezte, hárman együtt bármilyen nehézséggel szembe tudnak nézni.
Az első otthon töltött héten Belle teljesen elveszettnek érezte magát. Nem volt semmi feladata; Mog főzött és takarított, Garth pedig vezette az ivót, így neki nem maradt tennivalója. Előkereste a régi ruháit, és fölpróbálta őket, de lötyögtek rajta, annyira lefogyott. Ugyanakkor még a régi kedvencei is túl színesnek és kihívónak tűntek, és pont olyan feslett nőnek érezte magát bennük, mint amilyennek az emberek hitték. Már első reggel ráhúzták a vizes lepedőt a pékségben. Két nő, akit ismert, látványosan elfordult, amikor belépett, mintha fertőző betegséget terjesztene. Belle megvette a kenyeret, amiért Mog küldte, és ahogy kifelé indult, meghallotta, hogy róla beszélnek. – Még van képe visszajönni – mondta az egyik. – Csak a szegény nagynénjét sajnálom – jegyezte meg a másik. Belle egyenesen visszament a Railwaybe, és igyekezett fölemelt fővel járni, de belül már zokogott. A nap hátralevő részében otthon maradt, és inkább azt hazudta Mognak, hogy kimerült, mint hogy elárulja neki, mi történt. Belle később leült a hálószoba ablaka mellé, és felidézte, milyen boldogok voltak Jimmyvel, amikor együtt rendezték be a szobát közvetlenül az esküvőjük előtt. Egyikük sem rakott föl tapétát korábban, és az egész tekercset tönkretették, amikor belenyúlkáltak; ferdén rakták föl és elszakították, mielőtt belejöttek volna. De rengeteget nevettek, és örömmel készítették el maguk a saját kis kuckójukat. Belle látta a hibákat – a minta helyenként nem passzolt, a papír itt-ott levált a falról, és ahol nem simították le, ott felhólyagosodott. De ez nem számított nekik, ahogy az sem, hogy a bútort használtan vették. A csipkés ágytakarót és a függönyöket Belle készítette, Jimmy pedig lecsiszolta a sérült, viharvert öltözőasztalt és ruhásszekrényt, majd újralakkozta őket. Az esküvői fotójuk visszakerült a helyére az ágy melletti kis asztalra, és fájdalmasan emlékeztette Belle-t, hogy akkor azt hitték, boldogan élnek majd, míg meg nem halnak. Belle még csak huszonhárom éves volt, és a gondolat, hogy évekig kell olyan helyen élnie, ahol az emberek kiközösítik őt, és szánják Jimmyt, túl szörnyű volt ahhoz, hogy belegondoljon.
Egy héttel azután, hogy Jimmy beköltözött Haddon Hallba, Belle visszament, hogy meglátogassa őt. Különös gondot fordított a külsejére, hátha ezzel örömöt szerez neki. Előző nap megmosta a haját, és úgy tűzte föl, ahogy Jimmy szerette, néhány rakoncátlan tincset szabadon hagyva az arca körül. Átszabta a vörös gyapjúruháját, amit az első együtt töltött karácsonyukra vett, hogy jobban álljon sovány termetén, és rövidebbre vette a szoknyát, hogy csak bokáig érjen, amint azt a divatlapokban látta. Jimmy a vörös és tengerészkék kalapot is szerette; kackiásan féloldalra csapva viselte, és rengeteg kalaptűvel kellett rögzíteni. Szőrmegalléros, tengerészkék pelerint vett föl, mivel már nagyon hideg volt odakint.
– Ma igazán csinos – dicsérte meg Mr. Gayle, és kinyitotta neki a kocsiajtót az állomás előtt. – Ennek biztos megörül a férje. Jó érzés újra otthon lenni a családjával? – Igen, nagyon – mondta Belle. – Habár furcsa érzés, hogy alig van tennivalóm. Olyan lassan telik az idő. De mindez megváltozik, ha Jimmy hazajön. Lehulló falevelek kavarogtak a szélben, és vastag szőnyegként borították be az utakat, ahogy Mr. Gayle Haddon Hall felé hajtott. Belle fázott, és akaratlanul is Etienne-re gondolt, vajon hogyan viseli a férfi a hideget a katonák többi megpróbáltatásai közt. – Tegnap röviden beszéltem a férjével – mondta Mr. Gayle, visszahozva a bűnbánó Belle-t a látogatás tényéhez. – Már sokkal nyugodtabbnak tűnt, és nagyon várja magát. Sajnálom, hogy ma nem tudom én visszavinni az állomásra, de valaki jön Mrs. Coolingért, egy másik beteg feleségéért fél ötkor, és ő majd magát is elviszi. Belle megköszönte, és megkérdezte, hogy viselték a feleségével a fiuk elvesztését. – Eleinte nehezen – mondta a férfi elgondolkodva. – Dühösek voltunk, keserűek, és csak arra tudtunk gondolni, hogy „Miért pont mi?”, de olyan sokan vesztették el a fiukat, fivérüket és férjüket, hogy nemcsak mi gyászoltunk. Van a falunkban egy özvegyasszony, aki mindhárom fiát elvesztette. Nekünk szerencsére van két lányunk és egy másik fiunk, aki még túl fiatal ahhoz, hogy behívják. Sokat segít, hogy dolgozunk a sebesültek körül. Számos fiatalembert megkedveltünk, aki megjárta Haddon Hallt. Néha, amikor látom, milyen szörnyű a sebük, és milyen nehéz élet áll előttünk, szinte örülök, hogy a mi Johnunk egyszerűen meghalt. – Valóban kegyetlen helyzet – mondta Belle. – Franciaországban és a Herbertben is sok ilyet láttam. Mindig eltűnődtem, vajon a családjuk hogyan tud majd gondoskodni róluk. – A férje azonban jobban lesz. – Mr. Gayle megérintette Belle karját. – Higgye el. Az életük nem lesz többé ugyanolyan, mint a háború előtt, de ismét boldogok lesznek együtt. – Hát persze, hogy azok leszünk. – A férfi kedvessége könnyeket csalt Belle szemébe, de nem mutatta ki, mennyire elérzékenyült. – Sok mindenért hálásak lehetünk, és nekem legalább van némi tapasztalatom az olyan jellegű problémákkal, amilyenekkel Jimmynek szembe kell néznie. – Mesélte, hogy régen kalaposként dolgozott. Talán újra tudja kezdeni majd otthon, hogy elfoglalja magát, és egy kis extra keresetet hozzon a konyhára? – Igen, lehetséges. – Belle a férfira mosolygott. Megkedvelte, szerette a melegségét, kedvességét és a gyakorlatias gondolkodását. Némán megfogadta, hogy többé nem fogja sajnálni magát.
Jimmy valóban sokkal jobb hangulatban volt. Mosolyogva fogadta Belle-t, ahogy a lány
belépett a melegházba, és nyilvánvaló büszkeséggel mutatta be neki három új cimboráját. Fred, aki még csak tizenkilenc éves volt, mindkét lábát elveszítette, Henry csak egyet, Ernest pedig megvakult, és részlegesen megbénult egy gerincsérülés következtében. Belle mindegyikükkel elbeszélgetett, megkérdezte, honnan jöttek, és milyen régóta vannak Haddon Hallban. Mind Dél-Londonból érkeztek, de csak Ernest volt itt több mint három hónapja. – A családom nem tud mit kezdeni velem otthon – mondta meglepő vidámsággal. – De különben sem akarok hazamenni. Jól érzem itt magam. Belle valamivel később betolta Jimmyt a nappaliba, hogy kicsit maguk lehessenek. Belle letérdelt a kerekes szék mellé, és megcsókolta, a férje pedig most először viszonozta ezt őszinte lelkesedéssel. – Így már jobb – mondta Belle, és fölült a sarkára. – Már kezdtem azt hinni, hogy az én Jimmym ott maradt Ypres-ben. A férfi szégyenlősen elmosolyodott. – Hülyén viselkedtem, csak az önsajnálattal voltam elfoglalva. – Minden okod megvan rá, hogy így érezz – mondta Belle. – De most mesélj erről a helyről. Ahogy Belle hallgatta Jimmy beszámolóját, rádöbbent, hogy a nyugalom és a csönd, a meleg és a kényelem javított a férje hangulatán, nem a kezelés. Odakintről csak a szél zúgását, a madárdalt és néha a favágás hangjait lehetett behallani, míg a franciaországi kórházban szüntelenül hallotta a nehézfegyverek dörgését a távolban és a repülőket a feje fölött. A többi beteg társasága is segített Jimmynek, mivel egyesek, mint Ernest, sokkal rosszabb állapotban voltak nála, és nem látogatta meg őket a családjuk. Belle örült, hogy Jimmy csodálja az új barátját. Sokkal derűlátóbbnak tűnt a saját rokkantságával kapcsolatban is, mivel elárulták neki, hogy amint teljesen meggyógyul a csonk a karján, kaphat egy műkart, amivel képes lesz mankóra támaszkodni és rövid távon irányítani a kerekes székét. Sokat olvasott, megtanult sakkozni, és nevetve mesélte, hogy ki tud ugrani a jó lábán a kerekes székből az ebédlőasztalhoz, a vécére vagy az ágyba. – Csak egy gond van, még meg kell tanulnom egyensúlyban tartani magam – mondta bánatosan. – Tegnap éjjel elfelejtettem, és elestem, és aztán nem tudtam fölkelni. Az egyik srác azt javasolta, hogy a bal oldalamra helyezzem a testsúlyom. Belle megkönnyebbült, amiért Jimmy már képest volt tréfálni is ezzel. Félt, hogy erre sosem kerül sor. – Örülnél, ha szobát bérelnék a közelben? – kérdezte valamivel később. – Akkor mindennap meglátogathatnálak, és Mr. Gayle szerint még a fuvarozásban is besegíthetnék. – Szerintem ez nem jó ötlet – mondta Jimmy, és Belle-t meglepte a váratlan él férje hangjában. – Már elég hosszú ideig távol voltál az otthonodtól, és különben sem örülnének, ha mindennap idejárnál.
Hazafelé, a vonaton Belle egyre csak azon töprengett, amit Jimmy mondott. Nem hitte el, hogy ne látnák szívesen Haddon Hallban mindennap; Mr. Gayle megmondta volna, ha ez lenne a helyzet. A „már elég hosszú ideig távol voltál az otthonodtól” sokkal árulkodóbb volt. Jimmy azt akarta, hogy Mog és Garth rajta tartsa a szemét; többé nem bízott meg benne! Belle-nek semmi oka nem volt a haragra, mivel tudta, hogy méltatlan a férje bizalmára, de elkeserítette, hogy Jimmy azt hiszi, talál magának egy másik férfit a sérülése miatt. Hát nem értette, hogy azért akart ideköltözni, hogy közelebb legyen hozzá?
A november kitartó esővel érkezett, így nem lehetett sétálni unaloműzés gyanánt. Mogot lefoglalták a ház körüli tennivalók, és nem akarta megosztani őket, hiába kérlelte Belle. – Szeretem a magam módján csinálni a dolgokat – mondta Mog felindultan. – Menj, olvass vagy rajzolj! Csak láb alatt vagy. Belle Garthnak is fölajánlotta, hogy segít a pincében, de a férfi nem engedte le, mondván, hogy az „férfimunka”. Belle látta, hogy fáj a háta a nehéz söröshordók emelgetésétől, és emlékeztette őt, hogy ennél sokkal nehezebb hordágyakat emelgetett, Garth azonban nem tágított. Belle megpróbált rajzolni, de nem tudta kiverni a fejéből a franciaországi állomást és a kórházi vonatról leemelt sebesülteket. Lerajzolta őket, majd elrakta a vázlatfüzetét. Az efféle képek csak lehangolták, és a barátaira emlékeztették, akiket Franciaországban szerzett. A második vasárnap Garth és Mog elkísérte őt, hogy együtt látogassák meg Jimmyt, és nagyon jól sikerült az a nap. Mog süteményt sütött, és befőtteket is hozott magával, és Garthszal együtt örömmel látták, hogy Haddon Hall valóban olyan, amilyennek Belle leírta. Mog elsírta magát, amikor meglátta Jimmyt, még Garthnak is könnyek szöktek a szemébe. Mivel száraz és napos idő volt, kivitték őt sétálni a kerekes székben, és mind a négyen élvezték az őszi színekbe öltözött bájos vidéket. Jimmynek nagyon jó kedve volt. Amikor visszamentek, még be is mutatta nekik az ugrótechnikáját, a kerekes széktől az asztalhoz. Ám amikor Garth megkérdezte, mikor jön haza, Jimmy nyíltan megmondta neki, hogy nem akarja elsietni. – Jobban érzem itt magam – mondta, és úgy festett, mint akit sarokba szorítottak. – Szeretem a csöndet és a társaságot, amikor kedvem van hozzá. Az ivóban úgysem vennéd hasznom. Szerencsére Garth nem vitatkozott, talán mert a saját szemével látta, hogy az unokaöccse jó helyen van, de később, a vonaton Mog szóvá tette a véleményét. – Attól fél, hogy az emberek megbámulják, és a háborúról faggatják majd – mondta. – Hogyan értethetnénk meg vele, hogy London tele van sebesült emberekkel? A legtöbben
elvesztettek egy rokont vagy közeli barátot, úgyhogy semmit sem fognak kérdezni tőle. Bár Belle nem sokat járt a házon kívül, amióta hazajött Franciaországból, tudta, hogy Mognak igaza van. Ötven alatt szinte minden férfi, akit látott, vagy egyenruhát viselt, vagy megsebesült. Az első napján idehaza megpillantott egy szerencsétlent, aki mindkét lábát elvesztette, és az állomás előtt koldult. Mog szerint Lewishamben még gyakoribb az efféle látvány. – Nem maradhat Haddon Hallban örökre – mondta Garth.
Ahogy közeledett a karácsony, Belle összeszedte a bátorságát, és Jimmy jóváhagyása nélkül elment a sevenoaksi sebészhez, mielőtt Haddon Hallba ment. Dr. Cook műtője a ház nappalijában volt berendezve, egy kétszárnyú villában, az állomás mellett. Belle eddig kétszer találkozott vele, amikor meglátogatta Jimmyt, de sosem beszéltek. Póni vontatta kocsival járt Haddon Hallba, hatvan év körüli ember volt, pocakos és fehér hajú. Miután leült Belle-lel szemben az íróasztala mögé, Belle-nek feltűnt a férfi kedves, kék szeme és tiszta, rózsás bőre, és tudta, hogy megbízhat benne. – Nem érkezett el az ideje annak, hogy a férjem hazajöjjön? – kérdezte. – Tudom, hogy nem akar, de már kapott egy műkart, és jól boldogul a mankóval. Szerintem otthon lenne a helye, mellettem; megállt az életem, mert rá várok. – Szeretné, ha hazamenne? – A férfi meglepődött. – Hát persze, hogy szeretném, akárcsak a nagybátyja és az ő felesége, akikkel együtt élünk. Csak nem azt mondta, hogy nem szívesen látjuk otthon? – Szavakkal nem, de úgy vettem észre, hogy attól fél, megnehezítené az ivó vezetését. Már meg akartam kérni magát, hogy jöjjön el hozzám, és beszéljük meg. Szükségünk van a férőhelyre Haddon Hallban, de maga megelőzött engem. Belle összevont a szemöldökét. – A nagybátyja vezeti az ivót, a felesége pedig a háztartást. Nekem semmi dolgom nincs. Minden időmet Jimmynek tudom szentelni. Az egyetlen nehézség a lépcső, de tudom, hogy Haddon Hallban már meg tudja mászni őket, még ha fenéken csúszva is. Dr. Cook elmosolyodott. – Igen, már én is láttam, és nagyon gyors. Árulja el, Mrs. Reilly, maga szerint miért nem akar hazamenni a férje? – A nagybátyja és a neje szerint fél, hogy az emberek megbámulják, de szerintem nem erről van szó. Szerintem attól fél, hogy... – Belle elhallgatott, nem tudta, hogyan fogalmazza meg. – Férjként kell viselkednie? – segített a doktor. Belle elpirult.
– Igen. Franciaországban tett is erre egy megjegyzést. Akkor még olyan friss volt a sebe, hogy meglepődtem, amiért egyáltalán eszébe jutott ilyesmi! Néhányszor megpróbáltam beszélni vele erről, de mindig elzárkózik. – Gyakori probléma az amputáltak körében – mondta a férfi. – Úgy érzik, csupán fél emberek, és könnyebb eltaszítani maguktól a szeretett nőt, mint kiszolgáltatni magukat a lehetséges gúnynak és megvetésnek. – De hiszen tudhatná, hogy én sosem gúnyolnám ki vagy vetném meg! Sebesülteket gondoztam a háború alatt. – Akik olyasmiken estek át, mint ő, azok nem gondolkodnak ésszerűen. Mindent idebent őriznek – magyarázta a doktor, és a fejére mutatott. – A szörnyűségeket, amiket láttak, a támadások alatt átélt rettegést, a fegyverek hangját, még a bűntudatot is, hogy túlélték, amikor oly sok bajtársuk elesett. Ha ehhez hozzáadjuk a csúnya sérülést, egy olyan embert kapunk, aki hitványnak érzi magát. – Akkor mit tehetek, hogy visszaadjam az önbecsülését? – kérdezte Belle. – Megmondom neki, hogy szükségünk van a férőhelyre, és már különben is elég jól van ahhoz, hogy hazamenjen. Ez megrémisztheti, úgyhogy a családjával nem szabad nagy hűhót csapniuk. Se vendégseregre, se látogatókra nincs szüksége. Próbáljanak mindent nyugodtan és hétköznapian megszervezni. Lehet, hogy külön szobában akar majd aludni; láttam már olyat is, aki ragaszkodott hozzá, hogy a padlón aludjon. Ezt nem szabad hagynia, de ne is csináljon nagy ügyet belőle. Ha ráhagyja, akkor nem fognak ismét közelebb kerülni egymáshoz. Szinte biztos, hogy folytatódnak a rémálmai, és néha erőszakosan viselkedhet. De ha szeretettel bánik vele, és nem vár tőle semmit, lassan vissza fogja nyerni a régi énjét. – És ha nem? – kérdezte Belle halkan. Dr. Cook elmosolyodott. – Hiszem, hogy egy ilyen gyönyörű, bátor és odaadó asszony, mint maga, bármit meg tud tenni, amit a fejébe vesz. Menjen haza, és készüljön föl arra, hogy karácsonyra Jimmy is otthon lesz.
Huszonkettedik fejezet Belle az emeleten állt a nappali ablaka előtt, és izgatottan várta Mr. Gayle autóját. December 23-a volt, délután, és Jimmynek reggel tizenegykor kellett volna megérkeznie, de sűrű köd ereszkedett egész Londonra, és nagyon hideg volt odakint. Bár a köd kellemetlen volt, legalább megakadályozta a bombariadókat. Három napja jelentették, hogy német repülőgépeket láttak Kent és Essex partjainál, és több mint tizenhat ember meghalt a bombatámadásokban. Belle előző héten látogatta meg Jimmyt, hogy civil ruhákat vigyen neki, a férjét azonban nem lelkesítette a hazatérés gondolata. Belle részben abban reménykedett, hogy mégis megengedték, hogy ott maradjon Haddon Hallban, részben abban, hogy csak a köd miatt késnek. Ha órákig a kocsiban kell fagyoskodnia, nagyon rosszkedvű lesz, mire hazaér. Ám azok után, hogy Moggal olyan sokat készülődtek a karácsonyra, csalódottak lennének nélküle. Az elmúlt két napot a karácsonyfa díszítésével töltötték, a nappalit és a konyhát pedig piros szalagokkal átkötött magyallal dekorálták ki. Nagyon ünnepélyes és otthonos lett. Belle csak remélni merte, hogy Garth megértette, amit Jimmyről mondott neki, és nem fog embereket meghívni, hogy találkozzanak vele, sem pedig leitatni nem akarja. A szoba sarkában álló karácsonyfa csodaszépen festett az alárakott, becsomagolt ajándékokkal. Belle előásta a csinos kis üvegdíszeket, amiket az első karácsonyukra vettek, és egy tucat angyalkát készített pipaszurkálóból, fehér hálóruhácskával, arany papírszárnyakkal és parányi glóriával. Úgy vélte, hogy ha meggyújtják szenteste a piros gyertyákat, még szebb lesz az egész. Minden készen állt: a kamrában a jókora pulyka már csak arra várt, hogy megsüssék. Mog nagy gonddal készítette el a karácsonyi pudingot és a tortát, és ezenkívül még több tucat nyalánkság is volt odalent, amikért Belle órákig állt sorban. Az előző három karácsonyra nem készültek ennyi mindennel, mert Jimmy nem volt velük; Belle emlékezett, hogy arról beszélgettek, vajon mit csinálhat Jimmy karácsonykor, és vajon mit fog enni. Az első fronton töltött karácsony után azt írta a levelében, hogy rengeteg ételt és rumot kaptak, amit Angliából küldtek a katonáknak. Még csomagot is kapott, amiben zokni, baklava, csokoládé és cigaretta lapult. Akkor még nagyon vidáman írt a körülményeikről, igaz, egy pajtában állomásoztak, a frontvonal mögött. Az elkövetkező két évben is kapott csomagot és plusz fejadagot, de már jelentősen lankadt a jókedve. Belle remélte, hogy idén békében telik Jimmy karácsonya, mivel soha többé nem kell átélnie, amiken keresztülment.
Reggel Belle azt olvasta az újságban, hogy a kórházak minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy a sebesült katonák karácsonyát különlegessé varázsolják. Idén sokkal többen kaptak kimenőt. Garth tegnap éjjel nagyon elfoglalt volt, és ma meg holnap még több vendégre számított. Belle tegnap este kikukucskált az ivó ajtaján, és khakibe öltözött embertömeget látott a túloldalon – sejtette, hogy a legtöbben ma zúgó fejjel ébredtek. Garth szerint úgy vedeltek, mintha most innának utoljára. Belle-nek belefájdult a feje a feszültségbe, és az idegességtől kissé émelyegve belepillantott a kandalló fölötti tükörbe, hogy végignézzen magán. Garth ma korábban már mondta, hogy nagyon csinos, Belle azonban nem értett vele egyet. Az elmúlt hónap eseményei kioltották a tüzet, ami a bensejében égett, túlságosan lefogyott, sötét szeme túl nagynak tűnt, és holtsápadt volt, mert alig lépett ki a házból. Egy régi, sötétkék gyapjúruhát viselt, magas nyakút és hosszú ujjút, amit át kellett alakítania: rövidebbre szabta a szoknyát, és beszűkítette a ruhaderekat. Csipkés gallérral és kézelővel próbálta feldobni, de nem igazán működött. Pontosan annak nézett ki, ami volt: régi ruhának, amit újnak akartak álcázni. A közeljövőben nem is számíthat új ruhákra. Most, hogy Jimmy katonai nyugdíja csekélyke lesz, a fogukhoz kell verniük a garast. Még maradt néhány fontja a boltból, de azt félre kellett tennie. A sűrű köd ellenére nagy volt a forgalom az utcán. Belle hallotta az emberi morajt, a kisbabák sírását, a gyerekek fecsegését és a cipőkopogást a járdán, de csak nagy ritkán pillantott meg egy-egy embert a kavargó ködben. Korábban, amikor elment a zöldségeshez, minden bolt előtt hosszú sor állt, és tudta, hogy még mindig ott vannak, csak elrejti őket a homály. A zöldséges boltja nagyon ünnepi volt, fényesre törölgetett, piros almákat, narancsokat és dióféléket tett ki a kirakatba, de Belle most csak a bolt fényeinek narancsos derengését látta. Az állomástól pár házzal lejjebb, a hentesnél megállt, hogy megcsodálja a pulykákat, libákat és csirkéket, melyek a fehér márványlapról lógtak, amelyen jókora szelet marha-, disznó- és bárányhúsok voltak elrendezve. Hallotta, amint több asszony arról panaszkodik, mennyire felszöktek az árak, az újság viszont reggel még azt írta, hogy a kormány mindenkit megbüntet, aki profitálni próbál az élelmiszerhiányból. Talán London szegényebb környékein meg is teszik, de Belle nem hitte, hogy egy olyan gazdag részen, mint Blackheath, betartatnák ezt a törvényt. Ahogy ott állt az ablaknál, nézte, amint egy autó csigalassúsággal fölkaptat a dombra, majd eltűnik a ködben. Már annyira elterjedtek az autók, hogy föl se tűntek senkinek, és bár a pék, a tejes és a szenes továbbra is ló vontatta kocsin vagy szekéren hordta körbe a portékáit, Belle gyanította, hogy újabb tíz éven belül teljesen eltűnik majd a lovas közlekedés. Csak reménykedni tudott abban, hogy addigra már valahol másutt élnek Jimmyvel.
Garth nőkkel szembeni előítélete teljesen kikészítette. Tudta, hogy nem a férfi lett rosszabb, hanem az ő nézőpontja változott meg a Franciaországban átéltek után, ám Garth becsmérlő megjegyzései és makacs ellenkezése, hogy bármiféle, általa „női munkának” titulált dologgal foglalkozzon, egyre jobban irritálta. Lehet, hogy Mog boldogan kiszolgálja a férjét, Belle-nek azonban esze ágában sem volt követni a példáját, még akkor sem, ha ez a békés élet ára. Végre megpillantotta Mr. Gayle autóját, és kirohant a szobából, majd le a lépcsőn. – Tedd föl a teavizet, Mog, megérkezett! – kiáltotta, ahogy elhaladt a konyhaajtó mellett; odabent, Mog és Garth a tűzhely mellett üldögélt. Belle kinyitotta az autó ajtaját Jimmynek. Már rég nem látta másban, csak katonai egyenruhában és a kórházi kék pizsamában, és annyira más volt a régi tweedzakójában, fehér ingben és a barna pulóverben, amit Mog kötött neki. – Isten hozott itthon, Jimmy – mondta, és meg akarta fogni a karját, de aztán eszébe jutott, hogy az a műkar, ezért inkább kinyitotta a hátsó ajtót, hogy kivegye a mankókat. Jimmy már megtanult manőverezni, Belle pedig észrevette, hogy nem örül, ha valaki közbeavatkozik. Mire Belle kivette a mankókat, Jimmy már meg is fordult az ülésen, és ép lába a földön volt. – Adj egyet – mondta, majd elvette a mankót, a jobb karja alá dugta, segítség nélkül fölhúzta magát, és fél lábon egyensúlyozott. Mint mindig, Belle most is sajnálatot érzett az üres, begyűrt nadrágszár láttán, de tudta, hogy hozzá kell szoknia a látványhoz. – Most pedig, ha a karom alá tennéd – mondta, és a másik mankóra mutatott. Aztán a műujjakat a mankó rúdja köré csavarta, majd fürgén az ivó oldalajtaja felé szökellt. Belle legszívesebben megdicsérte volna az ügyessége miatt, de már tudta, hogy Jimmy utálja, ha valaki megjegyzést tesz rá, ezért csak követte, és igyekezett nem utánanyúlni, nehogy elessen. – Jöjjön, Mr. Gayle – szólt hátra, miután látta, hogy Jimmy már a folyosón van. – Biztos jólesne önnek is egy csésze tea. Garth átvette az irányítást a folyosón, és hiába beszélte meg vele korábban Belle, mégis megragadta Jimmy karját. – Hagyj! – szólt rá Jimmy. – Csak útban vagy. – Milyen volt az úton? – súgta Belle Mr. Gayle-nek. – Hallgatag, alig szólalt meg – súgta vissza a férfi. – Nehéz lehetett elválni a barátaitól, de ez várható volt. Az sem segített, hogy olyan lassan haladtunk a köd miatt, láttam rajta, hogy minden mérfölddel egyre feszültebb lett. A konyhában Jimmy a tűzhely melletti Windsor-székbe ült, és maga mellé tette a mankókat. Zaklatottnak tűnt, úgy nézett körbe maga körül, mintha még sosem járt volna itt.
– Olyan jó, hogy újra itthon vagy – mondta Belle, és lehajolt, hogy megcsókolja és átölelje, de csalódott, amikor Jimmy nem mondta, hogy ő is örül annak, hogy itthon lehet vele. – Már nagyon vártunk, de szólj nyugodtan, ha zavarunk, akkor békén hagyunk. – Hogy zavarhatnátok? – kérdezte Jimmy, de nem nevetett, még csak nem is mosolygott, hogy jelezze, ezt bóknak szánta. – Tudod, hogy értem: ha túl basáskodók lennénk, ha túl sokat beszélnénk, vagy ha szeretnél egyedül maradni – mondta Belle. Megteáztak, és ettek egy-egy szelet gyümölcstortát, és Haddon Hallról meg a hazaútról beszélgettek. Gyakran állt be kényelmetlen csönd, amit Mog fecsegéssel próbált elűzni. Mr. Gayle mindent megtett, hogy a beszélgetést általánosabb témákra terelje. – Ma reggel hallottam, hogy a kestoni és a chislehurti tavak jege már olyan vastag, hogy korcsolyázni lehet rajtuk. Nem emlékszem, hogy valaha is ennyire befagytak volna január előtt – mondta. – De az újság szerint fönt, északon már hó van. Ennek sok gyerek örülhet, még ha az idősebbek félnek is tőle. – Amilyen drága a szén, sokan nem fognak tudni fűteni – bosszankodott Garth. – A kormány szerint csökkenni fognak az árak, de hiszem, ha látom. Botrány, hogy egyesek ezen gazdagodnak meg. – Én a dió árán csodálkoztam idén – mondta Mog. – A brazil diónak két shilling fontja. És alig lehet aszalt gyümölcsöt kapni. Örülök, hogy én még nyáron vettem, különben most nem lenne torta meg puding. – Most mennem kell – mondta Mr. Gayle, amint megitta a teáját. – Mrs. Gayle meghívott pár embert estére, és bosszús lesz, ha elkések. Belle kikísérte a férfit az autóhoz, miután az elköszönt mindenkitől. – Minden rendben lesz – mondta Mr. Gayle, és megpaskolta Belle arcát. – Látom, milyen ideges – ijesztő, amikor azt hiszi az ember, hogy mindjárt elesik. De megtanulta használni a mankókat és tartani az egyensúlyt, csak ne hagyja, hogy egyszerre túl sok mindent akarjon csinálni. – Boldog karácsonyt magának és a családjának! – mondta Belle. – És köszönöm a fuvarokat, a tanácsot és a kedvességét. – Boldog karácsonyt magának is! – felelte a férfi. – Jimmy szerencsés ember, amiért ilyen kedves felesége van. Ne hagyja, hogy ezt elfeledje, és ne bánjon vele kesztyűs kézzel: felnőtt férfi, nem egy beteg gyerek. Amikor Belle visszament a házba, rajtakapta Gartht, amint egy pohár whiskyvel jön be az ivóból. – Ha ezt Jimmynek szánod, azonnal vidd vissza – mondta Belle halkan. – Ez nem fog segíteni.
– Egyetlen pohárka nem árthat meg – mondta a férfi a szokásos makacsságával. – Ha rákap a whiskyre, hogy átvészelje a napot, az mindannyiunknak rossz lesz, nem csak neki – mondta Belle felindultan. – Józanul is éppen elég nehéz mankóval járni, részegen eleshet, és megütheti magát. Esténként megihat egy-két pohárral, amikor már odafönt van, de máskor nem. – Kedvesem, te kezdesz elsárkányosodni! – mondta Garth, és visszament az ivóba.
Szokás szerint este hatkor a konyhában vacsoráztak, mielőtt Garth kinyitotta estére az ivót. Mog különleges steaket és vesepástétomot készített, Jimmy kedvencét, ő azonban csak játszott az étellel, és alig evett néhány falatot. Belle aggódott, nehogy Mog valami megjegyzést tegyen. Szerencsére Jimmy befalta a rizspudingot és a szilvabefőttet. – Akkor is rizspudingot készítettél, amikor odaköltöztél hozzánk Seven Dialsbe. Reméltem, hogy nálunk is maradsz – mondta. Mog elpirult. – Mikre emlékszel! – mondta, és felragyogott az arca. – Öröm volt etetni benneteket Garthszal. Egek, ti aztán tudtatok enni! Miután Belle segített elmosogatni, szólt Jimmynek, hogy most fölmennek az emeleti nappaliba. – Ég a tűz a kandallóban, és ott sokkal kényelmesebb meg csöndesebb – mondta. Félt, hogy Garth újból megpróbálja becsalni Jimmyt az ivóba, ha idelent marad. Jimmy arcán átsuhant egy árnyék, amiről Belle nem tudta, pánik vagy bosszúság jele. De mégis föltápászkodott. A folyosón leült a lépcsőre, és a korlátba kapaszkodva lépcsőfokonként fölaraszolt, mint Haddon Hallban. Belle követte a mankókkal. Amikor Jimmy belépett a nappaliba, és megpillantotta a karácsonyfát, a díszeket és a tüzet, most először mutatott ki némi érzelmet. – Milyen otthonos és szép! – mondta, és mosolyogva Belle felé fordult. – Mint az első karácsony az esküvőnk után. Belle elhúzta a függönyöket, ahogy Jimmy leült a tűz mellé. – Kártyázhatnánk. Vagy akár olvashatnánk is. Hoztam néhány könyvet a könyvtárból, ami talán tetszene neked. – Vagy csak ülhetnénk itt, és nézhetnénk a tüzet – mondta Jimmy. – Azelőtt sosem voltál ilyen nyugtalan. Miattam van? – Szerintem csak azért, mert olyan sokáig távol voltunk egymástól – vallotta be Belle. – Biztos te is így érzel. Nem tudjuk visszaforgatni az idő kerekét, mintha nem mentél volna el
Franciaországba. Belle a kandallószőnyegre ült Jimmy széke mellé. – Ilyesmit alig tudtunk csinálni azelőtt – mondta Belle. – Mindig az ivóban dolgoztál, én meg idefönt rajzoltam a kalapokat. Jimmy megérintette a vállát. – Mégis mindig sok mondanivalónk volt egymásnak. Azt gondolná az ember, hogy ilyen hosszú idő után még több dologról tudunk beszélgetni. – Gondolom, néhány napon belül így lesz – mosolygott rá Belle. – Nagyon különös érzés volt visszatérni, neked még különösebb lehet. – Haddon Hallban minden olyan könnyű volt – mondta Jimmy elgondolkozva. – Senki sem várt tőlem semmit, a többiek ugyanazt élték át, amit én, nem kellett beszélgetnünk. – Itt sem vár tőled senki semmit – emlékeztette őt Belle. – Különösen én nem. De bármiről beszélhetsz, amiről csak szeretnél; nem vagyok gondolatolvasó. Jimmy ezen elmosolyodott. – Szerencsétlennek és hálátlannak tartanál, ha azt mondanám, hogy elsősorban néma csöndre vágyom? Belle megrázta a fejét. – Ez érthető. Gyakran én is így érzek, amikor Mog szünet nélkül fecseg. David, a beteghordó, akivel dolgoztam, egyszer azt mondta, hogy képtelen hazamenni, mert az anyja egyre csak faggatja őt. Teljesen megértettem őt. – Akkor talán minden rendben lesz – mondta Jimmy.
Ám nagyon zaklatott lett, amikor le akart feküdni, de a dobozraktár tele volt dobozokkal. – Nem volt időd kiüríteni? – kérdezte Belle-t. – Meg sem próbáltam – felelte a lány. Jimmy említette a szobát az utolsó látogatásán, de dr. Cook tanácsára Belle elengedte a füle mellett. – Ott alszol, ahová tartozol: mellettem a szobánkban. Jimmy ekkor kétségbeesett. – De fölébreszthetlek, ha rosszat álmodok. Inkább a kanapén alszom. – Nem, Jimmy – mondta Belle határozottan. – Mellettem van a helyed. És ha rosszat álmodsz, beszélhetsz velem róla. A pizsamád az ágyon van. Leszaladok egy kis meleg tejért. Mire följövök, ágyban akarlak látni. Nincs vita. Pont záróra volt. Garth még az ivóban volt, és szerencsére Mog is ott lehetett vele, mert Belle tudta, hogy máskülönben kérdésekkel bombázná. Ahogy fölmelegítette a tejet a konyhában, próbálta elfojtani a sírást. Jimmy egész este meg sem akarta csókolni. A
vállveregetést leszámítva hozzá sem ért. Belle nem tudta, hogyan mondja meg neki: „Nem kell szeretkezned velem, csak ölelj át.” Vajon miért? Volt idő, amikor bármiről tudott beszélni Jimmyvel. Sokszor még szavak nélkül is megértették egymást. Vajon hogy tudná áttörni a falat, amit Jimmy maga köré emelt? Vajon mit gondolhat? Ahogy Belle visszament az emeletre a tejjel, szinte arra számított, hogy Jimmyt a nappaliban találja a kanapén. Mivel túl fáradt volt a vitához, ha így lesz, ráhagyja. Meglepetésére azonban Jimmy az ágyukban feküdt, jobboldalt, fülig a takaró alá bújva, mintha láthatatlanná akarna válni. Belle letette az ágy mellé a tejet, és azt mondta, nem marad sokáig, majd bement a fürdőszobába. Mire hálóingben visszatért, Jimmy megitta a tejet, és ugyanúgy feküdt, mint előtte. Belle bebújt mellé az ágyba, lekapcsolta a lámpát, és jó éjszakát kívánt. Várt. Amióta összeházasodtak, Jimmy még soha, egyszer sem felejtette el megcsókolni őt lefekvés előtt. Belle-nek azonban hozzá sem kellett érnie, anélkül is érezte, milyen mereven fekszik mellette a férje. Végül, miután képtelen volt tovább csöndben maradni, Belle megszólalt. – Ha én sebesültem volna meg helyetted, akkor is azt akarnám, hogy átölelj – mondta. – Egy éjszakára sem emlékszem ebben az ágyban, amikor nem egymás karjaiban aludtunk el. Jimmy nem válaszolt. – Fölösleges úgy tenned, mintha aludnál – csattant föl Belle. – Attól még nem fog elmúlni, hogy úgy teszel, mintha nem lenne semmi baj. – Azt hittem, a kurvák már mindent tudnak a férfiakról. Férje válasza, bár csupán suttogás volt, mintha visszhangzott volna a sötét szobában. Belle el sem tudta hinni, hogy ilyen kegyetlenül szólt hozzá. Annyira megdöbbent, hogy nem tudott azonnal reagálni, csak feküdt némán a sötétben. – Nem tudom elhinni, hogy ilyen kegyetlen dolgot mondtál nekem – szólt végül remegő hangon. – Tudom, mi voltam, de te voltál a legkedvesebb, legönzetlenebb férfi, akivel valaha találkoztam. Mivel úgy tűnik, a szívedet is fölrobbantották a karoddal és a lábaddal együtt, akár vissza is mehetek Franciaországba, és itt hagyhatlak megrohadni az önsajnálatban. Belle fölkelt, és kibotorkált a nappaliba. Úgy érezte, mintha megütötték volna. Nem tudott aludni. Hideg volt, mivel ott nem voltak takarók, és nem tudott volna szerezni egyet anélkül, hogy föl ne keltené Mog gyanúját. Dühös volt, és mélyen megbántódott, mert nem számított rá, hogy Jimmy a fejére olvassa a múltját, ráadásul azért, hogy ne kelljen megérintenie őt. Utálta, hogy csapdába került. Jimmy akármilyen undokul viselkedhetett, ő nem hagyhatta itt. Nem lenne tisztességes Moggal szemben.
Talán csak azért vágta a fejéhez, mert arra kényszerítette, hogy egy ágyban aludjanak. Ám az elmúlt években szinte minden levelében azt írta, hogy arról álmodik, hogy összebújnak az ágyban. Ezt nyilván nem felejtette el, és bármennyire fél, hogy többé nem lesz képes szeretkezni, azért még kívánhatja a közelségét. Belle hallotta éjjel fölkelni és becsattogni a mankójával a fürdőszobába. Lélegzetvisszafojtva várta, hogy majd bejön és bocsánatot kér, Jimmy azonban egyenesen a hálószobába ment vissza, és becsukta maga mögött az ajtót.
Belle még hajnalhasadás előtt fölébredt, amikor az utcán néma csönd honolt, fölöltözött a fürdőszobában, megfésülte a haját, gondosan feltűzte, majd lement az emeletről. Ma lesz szenteste, az év legforgalmasabb estéje az ivóban, így Garth és Mog hamarosan lejön, hogy felkészüljön. Már előre félt tőlük, mert bármilyen hazugságot is mond nekik, Mog át fog látni rajta. Fölvett egy kötényt, és megterítette az asztalt a reggelihez, hogy úgy tűnjön, csupán azért kelt fel korán, hogy segítsen nekik. Jimmynek egy tálcára tette az ételt, mert ha ágyban reggelizik, mire később lejön, Mog és Garth már túl elfoglalt lesz ahhoz, hogy észrevegye, valami baj van. Éppen szalonnát pirított és tükörtojást készített, amikor Mog belépett. – Jaj, kiscsibém! Milyen kellemes meglepetés, de ágyban maradhattál volna, megcsináltam volna én! – mondta, és elmosolyodott. – Hogy van Jimmy? – Még aludt, amikor lejöttem – felelte Belle. – Ezt fölviszem neki. Fölvitte a tálcát Jimmynek, Garth és Mog pedig leült reggelizni. Jimmy ugyanúgy feküdt, mint előző éjjel, a saját térfelén, összehúzódva, mintha egész éjjel meg sem mozdult volna. – A reggelid, Jimmy – mondta Belle kurtán. – Egyelőre jobb lenne, ha idefönt maradnál. Nem akarom, hogy Mog észrevegye, hogy valami baj van, és nyugtalankodni kezdjen. Jimmy hanyatt fordult, Belle pedig észrevette, hogy vörös és duzzadt a szeme. – Sajnálom, Belle. Megbocsáthatatlan dolgot követtem el. Belle szerette volna elfogadni a bocsánatkérését, és azt felelni, hogy tudja jól, hogy nem gondolta komolyan. De ehhez még túlságosan fájt. – Ha bebizonyítod, hogy nem gondoltad komolyan, semmi sem megbocsáthatatlan. Idővel – mondta óvatosan. – De nekem még mindig fáj, úgyhogy ülj fel és egyél, hogy lemehessek ellátni a teendőimet. – Kérlek, maradj és beszélgess velem – kérlelte Jimmy. – Nem lehet. Sok a dolog odalent. Megértem, hogy nem érzed magad teljes embernek, és még el kell fogadnod, ami veled történt. De nem az a megoldás, hogy kizársz az életedből, és
a fejemhez vágod a múltam. Majd később beszélünk.
Mognak és Garthnak azt mondta, hogy Jimmy fáradt, és egyelőre ágyban marad. Mivel sok dolguk volt, egyikük sem faggatózott. Belle bement az ivóba, hogy segítsen Mognak a takarításban, Garth pedig lement a pincébe. Később Belle kiment, hogy kifényezze a rezet az ivó ajtaján. Fogcsikorgató hideg volt odakint, és olyan sűrű köd gomolygott, hogy még az utca túloldalát sem lehetett látni. Belle-t elcsüggesztette, megrémítette és letaglózta a kilátás, hogy mostantól fogva erről szól az élete, és csak a házimunkával tudja levezetni a frusztrációját. Délelőtt felvitt egy kis teát és süteményt Jimmynek. Férje már felült az ágyban, és egy könyvet olvasott, és amikor Belle letette mellé a teát, megpróbálta megfogni a kezét, de Belle lerázta magáról, és szó nélkül otthagyta. Délben Mog vitte föl neki a levest és a szendvicseket ebédre. Nyúzottnak találta a fiút, aki azt mondta neki, hogy inkább fönt marad az emeleten, hogy ne lábatlankodjon. – Bátor fiú – mondta Mog elérzékenyülve. – Jó lesz holnap, hogy mind együtt lehetünk, és nem kell az ivóval foglalkoznunk. Milyen sokan vannak most! Négyes sorokban álltak az ivó előtt, amikor kivittem a tiszta poharakat, és este még nagyobb lesz a forgalom. El akartam menni az éjféli misére, de Istennek idén meg kell bocsátania, mert nem hiszem, hogy lesz erőm zárás után elmenni. Belle örült, hogy rengeteg poharat kellett elmosni, és sok szendvicset kellett készíteni. Amikor délután bezárt az ivó, Belle felsöpörte a padlót és ismét fölmosott, majd kitakarította a kinti vécét, amit a vendégek használtak, hogy ne kelljen Jimmyvel lennie. A haragja elmúlt; most már csak megsebzettnek és kimerültnek érezte magát. Már elmúlt tizenegy óra, mire Garthnak sikerült az utolsó részeget is kipenderítenie az ajtón, hogy be tudjon zárni. Ő maga is kitartóan iszogatott egész este, és már alig állt a lábán. Mog a lépcső felé irányította, majd Belle-lel összeszedték a poharakat, és letörölték az asztalokat meg a bárpultot. – A többi várhat karácsony másnapjáig – mondta Mog, és a padlóra kilötyögtetett sörre meg cigarettacsikkekre nézett. – Hozom a bevételt, és megyek lefeküdni. Belle körbejárta az ajtókat és ablakokat, ellenőrizte, hogy mindet bezárták-e, majd leoltotta a villanyt. Halálosan kimerült, és tudta, hogy képtelen lenne még egy éjszakát a kanapén tölteni, de Jimmyvel sem szívesen beszélt. Tudta, hogy a férje nyilván nem érezte jól magát este a hálószobában, az ivóból felszűrődő kiabálást és nevetést hallgatva. Legutóbb fél hétkor látta őt, amikor hideg vacsorát vitt neki: sonkát, sajtot és savanyúságot. Jimmy ugyanakkor tudta, hogy milyenek a karácsonyok egy ivóban, így nem várhatta, hogy följárjanak hozzá
látogatóba. Az ágyban olvasott, amikor Belle hálóingben belépett a szobába. – Garth részegnek tűnt – jegyezte meg Jimmy. – Magában motyogott a lépcső tetején. Forgalmas estétek lehetett, nagyon fáradtnak tűnsz. – Az vagyok – mondta Belle. – Végig tudnék aludni egy egész hetet. – Örülök, hogy bejöttél hozzám – mondta Jimmy. – Annyira sajnálom, Belle. Szörnyen viselkedtem, bárcsak visszacsinálhatnám. – Már elmúlt – mondta ő, és megsimogatta férje arcát. – Pár perc múlva karácsony. Mog mindig azt mondta, amikor kicsi voltam, hogy karácsonykor varázslat van a levegőben, úgyhogy holnap talán arra ébredünk, hogy minden rendben van a világban. Belle lefeküdt, Jimmy pedig lekapcsolta a lámpát. Ahogy Belle álomba merült, érezte, hogy Jimmy megcsókolja a tarkóját, és a fülébe súgja, hogy szereti.
Huszonharmadik fejezet Karácsony reggelén Belle hétkor kelt fel; Jimmy, Mog és Garth még mélyen aludt, ő pedig begyújtotta a tüzet a nappaliban. Arra ébredt, hogy Jimmy hátulról átöleli, ami olyan jólesett, hogy félretette a sérelmeit, hogy mindenkinek szép napja lehessen. Miután begyújtott a kandallóba, lement, kitakarított, és berakta a pulykát a sütőbe. Később, amikor meghallotta, hogy Mog már fölkelt, fölvitte tálcán a teát, és azt javasolta, hogy menjenek be mind a nappaliba. Mog alaposan kicsinosította magát. Rózsaszín tearuhát viselt, sötét rózsaszín hímzéssel a ruhaderékon, amit Belle eddig sosem látott, és ami feldobta kicsit sápadt bőrét. Szemmel láthatóan örült, hogy végre-valahára nem neki kell szervezkednie, és boldogan leült a nappaliban. – Gondoltam, készítek néhány sonkás szendvicset, amit elfogyaszthatunk idefönt, aztán kibonthatjuk az ajándékokat, és lazíthatunk egy kicsit – mondta Belle, és Mog elé tette a tálcát, hogy tölthessen magának teát. Ekkor Garth is belépett. Feltűnően másnapos volt, de vakító fehér inget húzott kihajtott gallérral és sötétzöld zakót. – Az ott tea? És jól hallottam, hogy valaki sonkás szendvicseket emlegetett? – kérdezte Jimmy az ajtóból. – Atyaég, de kirittyentettétek magatokat! Én meg úgy festek, mint a szegény rokon. – Egyáltalán nem – mondta Belle. Jimmy barna kardigánt viselt, amit Mog kötött neki, mert ebben könnyebb dolga volt fél karral, mint zakóban. – És igen, jól hallottad a sonkás szendvicseket, épp megyek elkészíteni őket. Ne hagyd, hogy Mog utánam jöjjön, vegyétek rá, hogy pihenjen. Jimmy a karosszékbe ült, mankóit maga mellé rakta. Belle odahajolt hozzá, hogy csókot nyomjon az arcára, mielőtt kiment a szobából. – Ma sokkal kipihentebbnek látszol – mondta. Jimmy megérintette Belle arcát, és mélyen a szemébe nézett. – Melletted jobban alszom – suttogta.
Csodálatos napjuk volt. Odakint fagyos hideg és változatlanul sűrű köd, de ettől csak még jobb érzés volt a tűz mellett melegedni. Mog csupa olyan holmit ajándékozott a többieknek, amiket ő maga készített. Legalább egy éve készülhetett a karácsonyra, mert Garth gyönyörű,
sötétzöld kardigánt kapott, Jimmy egy puha flanelinget, Belle pedig egy vörös, csipkés gyapjúsálat. – Én semmit se tudtam venni nektek – mondta Jimmy szomorúan. – Tőled kaptuk a legszebb karácsonyi ajándékot: itthon vagy velünk – mondta Belle, és fölpróbálta az új sálat. Garth meglepődött, amikor Jimmy és Belle kinyitották a tőle kapott ajándékot. Mindenki nevetett, hisz tudták, hogy Mog vette a nevében a pizsamát Jimmynek és a harisnyákat Bellenek. Mog ajándékát azonban Garth maga választotta ki, és a boltban csomagoltatta be. Ezüstrókaszőrme volt a kabátjára, Mog mindig is erre vágyott. Felsikoltott örömében, amikor kinyitotta, majd Garthra vetette magát, és megszorongatta a csontjait. – Azt hittem, oda se figyelsz, amikor erről beszéltem – mondta Mog. – Még soha életemben nem kaptam ilyen szép ajándékot. Jobb lesz, ha megint elkezdek templomba járni, csak hogy mutogathassam. Mivel Garth beavatta Belle-t a titkába, a lány a saját szobájában rejtette el a szőrmét, hogy hozzá illő kalapot készíthessen. Harangszabású darab volt, ami illett Moghoz, ezüstszürke szatén alappal, sötétebb szürke szegéllyel és két különböző árnyalatú szatén rózsadíszekkel az egyik oldalon. Garthnak egy zöld-fehér selyem kravátlit, Jimmynek pedig egy sakk-készletet vett. Tudta, hogy Haddon Hallban sokat sakkozott, és remélte, hogy őt is megtanítja, hogy együtt is játszhassanak. Mog mindannyiukat megnevettette, amikor fölvette a kalapot és a rókaszőrmét, és úgy libegett keresztül a szobán, mint egy hercegnő. Belle rádöbbent, hogy amióta hazajött Franciaországból, most először nevet, és jó volt Jimmyt is nyugodtnak és vidámnak látnia, amiért otthon lehet velük. Annie egy elegáns doboz csokoládét küldött Belle-nek. Szép ajándék volt ugyan, de Belle jobban örült volna egy levélnek, amiben Jimmy és mindannyiuk hogyléte felől érdeklődik. A csomagban azonban még egy rövid üzenet se volt. – Komolyan nem értem őt – méltatlankodott Mog. – Én is írtam neki, tudod, miután hallottunk Jimmyről. Még válaszra se méltatott. De lefogadom, hogy ha bajba jutna, egy szempillantás alatt itt teremne. – Hát, rám csak ne számítson – mondta Belle. – Meg se fogom köszönni neki a csokoládét. Hála az égnek, hogy itt vagy nekünk te, Mog! A nyomodba sem érhet. Később Belle és Mog lement, hogy elkészítsék a vacsorát, Gartht és Jimmyt fönt hagyták sakkozni. – Jimmy ma sokkal jobb bőrben van. Vagy talán csak azért, mert kedvesebb vagy hozzá – jegyezte meg Mog, miközben előkészítették a zöldségeket. – Tegnap azért kerültem, mert valami szörnyű dolgot vágott a fejemhez – vallotta be Belle.
– Nem érdemeltem meg, és nem fogom eltűrni az ilyesmit. De már vége, én is elmondtam a magamét, és elfelejtettük. – Bárcsak ismét minden úgy lenne köztetek, mint régen – mondta Mog vágyakozva. – De gondolom, ez hiú ábránd, a háború mindannyiunkat megváltoztatott. – Talán egy nap rájövünk, hogy jobbak lettünk – mondta Belle, és Mog mellé lépett, majd átölelte. Mog néhány pillanattal később elhúzódott, és két kezébe vette Belle arcát. – Mindenkinél jobban ismerlek – mondta, és mélyen Belle szemébe nézett. – Úgyhogy tudom, hogy történt veled valami Franciaországban. Nemcsak Miranda halála, meg amit láttál. Valami más. Bármi is az, nekem elmondhatod. Mog mindig megérezte, ha valami bántotta Belle-t, ő pedig a múltban mindig megkönnyebbült, miután kiöntötte az asszonynak a szívét, most viszont felnőtt nő volt, és néhány dolgot jobb volt titokban tartania. – Csak felnőttem – mondta, és gyengéden az asszonyra mosolygott. – Amikor Jimmyvel összeházasodtunk, mindenem megvolt, amire valaha is vágytam. Azt hittem, minden rossz elmúlt, és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Tudom, hogy te is ugyanerre számítottál, amikor ideköltöztél, és hozzámentél Garthhoz. Mégsem így alakultak a dolgok. Talán át kell élnünk a rosszat is ahhoz, hogy értékelni tudjuk a jót. – A mai nap jónak tűnik – mondta Mog. – Igen, úgyhogy inkább csak örüljünk neki – mondta Belle. – Most megterítek, aztán degeszre tömjük a hasunkat. Elfelejtjük a háborút, és nem aggódunk a jövő miatt, legyünk egyszerűen csak boldogok együtt.
– Csodálatos nap volt a mai! – mondta Jimmy este lefekvéskor. – Moggal olyan keményen dolgoztatok, hogy minden tökéletes legyen, és ez volt a legjobb vacsora; ha a fiúk Franciaországban tudnák, hogy miket ettünk, csurogna a nyáluk. Jimmy a nap folyamán többször is emlegette a barátait – Belle megértette, hogy hiányolja a hadsereg bajtársiasságát, és rádöbbent, hogy még ha vissza tudna is menni az ivóba dolgozni, a civil életben soha nem tudna ugyanilyen mély barátságokat kötni. Ő is így érzett, de tudta, hogy Jimmy rokkantsága tovább nehezíti a barátkozást. – Írhatnál nekik – vetette föl Belle. – Biztos szeretnék tudni, hogy boldogulsz, és talán még újra összejöhetnétek, miután vége ennek az egésznek. – Úgy hiszem – mondta Jimmy elgondolkodva. – Jó lenne első kézből megtudni, hogy mi folyik ott. Az újságban nem úgy írják meg, ahogy történnek a dolgok. Te is írsz annak a barátnődnek a kórházban?
– Már többször is írtam Verának – felelte Belle. – Már több ausztrál, új-zélandi és kanadai sebesültet hoznak be. Aggódik a fivérei miatt, mindig arra számít, hogy a következő vonaton ők is rajta lesznek. Hiányzik Vera. – Nekem is hiányoznak a cimboráim – ismerte be Jimmy. – Folyton ugrattuk meg hecceltük egymást, néha azt hittem, egyik-másik sült bolond. De most, ha visszagondolok rájuk, olyanok voltak nekem, mint a fivéreim, akikre mindig is vágytam. Civilben sosem voltak ilyen barátaim. – Azelőtt nem is volt lehetőséged barátokat szerezni, mindig keményen dolgoztál – mondta Belle. – Nekem se volt igazi barátom Miranda előtt. Itt vagyunk egymásnak, Jimmy, mi is jó barátok voltunk, de az nem ugyanaz, mint a saját nemeddel barátkozni, nem igaz? – Nem, drágám, valóban nem. De az igazat megvallva, inkább legyél egyedül te a barátom, mint egy egész sereg férfi. – Ezt jó tudni – mondta Belle, és közelebb bújt Jimmyhez. – Jó éjt! – mondta Jimmy, és hátat fordított neki. Belle egy darabig szomorúan és csalódottan feküdt mellette. Olyan szép napjuk volt, csak nem túl nagy kérés egy ölelés a végén?
Szilveszter este, Garth kedvéért, Jimmy kelletlenül kiment vele az ivóba. Egy óra sem telt el, és Jimmy zaklatottan kijött Moghoz és Belle-hez a konyhába, és leült. – Nem bírtam tovább ott maradni – mondta. – Az egyik fele a bagázsnak a sérüléseim véres részleteit akarta hallani, a másik fele meg ismer valakit, akinek még rosszabb, és nekiállt elmesélni. Nem akarok sebesülésekről beszélgetni. Meg arról, hogy ki hogyan halt meg. Az egyik szerencsétlen a sarokban köhögte föl a tüdejét; gázt lélegzett be. Képtelen vagyok elviselni. Belle tudta, hogy örülnie kellene, hogy Jimmy nem szeret az ivóban időzni. Az egyik legnagyobb félelme az volt, hogy minden este odabent akar majd ülni, és záróra után föl kell kísérnie őt az emeletre, a részeg hablatyolását hallgatva. Mégsem tudott örülni. Bár a karácsony jól telt, Jimmy azóta csöndes magányba vonult vissza, nem beszélt, és senki meg semmi nem érdekelte. Belle megpróbálta szóra bírni. Csupa olyan dologról és emberről mesélt neki, akiket régen szeretett, rávette Mogot, hogy a kedvenc ételeit főzze, és a seregben szerezett barátairól kérdezgette. Ám a fal, amit Jimmy maga köré emelt, egyre áthatolhatatlanabb lett. Karácsony másnapján fölszállt a köd, majd havazni kezdett. Belle elment sétálni, és rengeteg szánkót húzó, hógolyózó és hóembert építő gyereket látott. Vidáman tért haza, és fölvetette, hogy vegyenek Jimmynek egy kerekes széket, hogy ki tudjon mozdulni otthonról.
Jimmy azonban elhessegette az ötletet, és megkérdezte, hogy fogja föltolni a dombon. Igaza volt abban, hogy bármelyik irányba indulnak is a Railwaytől, mindenfelé emelkedik az út, Belle azonban erős volt, tudta volna tolni, de legalábbis megpróbálta volna. Vajon Jimmy a házba zárkózva akarja leélni az életét? Két óra múlva 1918 lesz. Ez a bizakodás ideje, és a reményé, hogy a következő év jobb lesz. Jimmy ezt miért nem érti meg? – Megyek lefeküdni – mondta Jimmy. – Ilyen korán? – kiáltott föl Mog. – Maradj, és várd meg velünk az újévet! – Ugyan minek? – vont vállat Jimmy. – Újabb több száz poharat kell elmosogatni, a kinti vécét összehugyozzák és lehányják, a részegek meg összevissza hadoválnak. Inkább lefekszem. Belle nagyot csalódott. Megértette ugyan, hogy Jimmy haszontalannak érzi magát, amiért nem tud dolgozni, de rosszkedve mindannyiukra kihatott. – Hát eredj, ha ünneprontó akarsz lenni – mondta. Mog Belle-hez fordult, miután Jimmy kiment a konyhából. – Nem tudtál volna kedvesebb lenni hozzá? Azelőtt nem voltál ilyen kegyetlen. – Kegyetlenség, hogy azt akarom, beszélgessen velünk? Hogy elfogadja a történteket, és arra gondoljon, mihez kezdhetne, ahelyett hogy mihez nem tud kezdeni? – kérdezte. – Kezdetnek például vezethetné az ivó könyvelését, Garth megszenved vele. – Javasoltad neki? – Hát persze, hogy javasoltam, de kis híján leharapta a fejem. Azt mondta, Garth rendszere átláthatatlan. – Garthnak nincs rendszere – mondta Mog. – Éppen ezért szenved vele. Még soha nem ismertem nála szétszórtabb embert. – Jimmy meg tudná csinálni, okos és jól számol. Egyébként csinálta is, mielőtt bevonult. – Mindig olyan türelmetlen vagy – mondta Mog. – Csak egy hete van itthon. Nem tudnád egy kicsit békén hagyni? Hadd találja ki ő maga, mit akar. Belle legszívesebben megmondta volna Mognak, hogy igaza lehet, és csak Jimmy hideg távolságtartása miatt tűnik kegyetlennek és türelmetlennek vele szemben, de képtelen volt ilyen személyes dolgot beismerni az asszony előtt. A következő két hétben Belle nem tett több javaslatot, hogy Jimmy mivel foglalkozhatna. Figyelmen kívül hagyta a hosszú hallgatást és a csípős megjegyzéseket is, és hagyta, hogy korán ágyba bújjon anélkül, hogy megjegyzést tett volna, noha jól tudta, hogy Jimmy csak a szeretkezést vagy akár a beszélgetést próbálja elkerülni ezzel. Az idő sem állt az ő oldalán. A hó hamar koszos latyakká változott, és visszatért a köd, de még ha föl is szállt néha, fölötte az ég ólomszürke volt. Olyan hideg volt, hogy Belle már egy
rövid séta után is úgy érezte, mintha lenyúzták volna a bőrét az arcáról, és bár mindig talált valami tennivalót odahaza, a napok végtelen hosszúnak tűntek. Szilveszter óta nagy volt a pangás az ivóban, így Mognak és Garthnak is több szabad ideje akadt. Belle sejtette, hogy őket is feszültté teszi Jimmy viselkedése, mivel apróságokon civakodtak. Mog állandóan fejfájásra panaszkodott, Belle pedig érezte, hogy egyre nő a feszültség a levegőben, és tudta, hogy ha kirobban, az csak még több szenvedést és boldogtalanságot okoz mindenkinek. Belle-nek, mindannyiuk érdekében, tanácsra volt szüksége Jimmyvel kapcsolatban, ezért egy keddi délutánon fölsétált a Herbert Kórházba, hátha valamelyik nővér, akit régebbről ismer, tud valami tanácsot adni neki. A régi kórtermébe ment, ahol a nővérek, akiknek java részét nem ismerte, épp újabb betegek érkezésére készültek föl. Belle már el is felejtette, milyen nagy ilyenkor a nyüzsgés, és amíg az ajtóban ácsorogva szemlélődött, hátha meglát egy ismerős arcot, döbbenten látta, hogy az új betegek többségének úgy megégett az arca, válla és karja, hogy olyan volt, mint a nyers hús, a szagtól pedig rosszul lett. – Egy beteghez jött? – kérdezte az egyik nővér, aki belépett egy halom tiszta ágyneművel. Belle elmagyarázta, hogy régen itt dolgozott, és May nővért keresi. – Egy másik kórteremben lesz – mondta a nővér. – Ide csak az égési sérülteket hozzák. Az egyik portás talán meg tudja mondani, hol keresse. – Miért van ennyi égési sérült? – kérdezte Belle. – Lángszóró – mondta a nővér. – Ők Cambrainál sebesültek meg, szegény ördögök. Az összes fegyver közül szerintem ez a legrosszabb. Akik túlélik, egy életre eltorzulnak. Belle megköszönte a nővér segítségét, és elfordult. Rádöbbent, hogy minden kórteremben ugyanekkora lehet a nyüzsgés, és most senkinek sincs ideje és kedve ahhoz, hogy egy olyan emberről beszélgessen, aki már túl van az életveszélyen. Talán jobb lenne, ha dr. Towle tanácsát kérné ki. Ahogy elindult hazafelé, az összeégett emberek képével a fejében, felszínre tört a haragja, ami már két hete fortyogott a bensejében. Jimmynek is látnia kellett volna ezeket az embereket, akkor talán megértené, hogy egy kar és egy láb elvesztése nem olyan szörnyű, mint összeégni. Ám séta közben rájött, hogy nemcsak Jimmy miatt haragszik, hanem egy rakás más dolog miatt is, csak éppen Jimmyre vetíti ki, mivel ő van hozzá a legközelebb, és mindennap együtt vannak. Hogyne lenne dühös bárki egy háború miatt, amiben több tízezer fiatal ember hal meg, és még többen belerokkannak? Ott voltak az özvegyek a gyerekeikkel, akik apa nélkül nőnek föl, sokan pedig olyan elkeserítő körülmények között élnek, hogy a lakbért se tudják fizetni, és az
ennivalóért is megszenvednek. Egyre több sebesültet lehetett látni, amint koldul az utcán, egy-két napja pedig azt olvasta az újságban, hogy a nagyvárosok szegényebb negyedeiben annyira alultápláltak a gyerekek, mint a viktoriánus időkben. Aztán ott voltak még a személyes problémái is. Nemcsak a nehézségei Jimmyvel, hanem az érdeklődés és az együttérzés hiánya az anyja részéről, az igazságtalanság, hogy Mogot kiközösítették a faluban, csak mert Blessard firkált valamit a szennylapjában. Ehhez jött még a Miranda megelőzhető halála okozta gyász, és a fájdalom és bűntudat, amit Etienne visszatérése miatt érzett. Belle tudta, hogy saját tehetetlensége táplálja a haragját. Egyik dologgal kapcsolatban sem tudott tenni semmit. Nem tudta megállítani a háborút, megsegíteni a rászorulókat és ismét teljes emberré varázsolni Jimmyt. Csak tűrni tudott, és remélni, hogy az idő majd megoldja a problémákat. Mégis úgy érezte, hogy túl sok időt töltött már életében azzal, hogy csak tűrt. Most az egyszer vissza fog vágni, nem fogja ölbe tett kézzel várni, hogy mi történik. Ezúttal kiáll az igazáért. Eszébe jutott Miranda. Egyik este a kunyhóban, az ágyán ült, és levelet írt haza. Rózsaszín hálóinget viselt, szőke haja a vállára omlott. Hirtelen elhajította a levelet. – Elegem van már abból, hogy próbálom megszerettetni magam vele – mondta, és sírva fakadt. Belle fölkelt, leült a barátnője mellé, és átölelte. – Az anyáddal? – kérdezte. – Ki mással? – zokogta Miranda. – Egyáltalán nem érdekli, mit csinálok itt, örül, hogy elkerültem a szeme elől, és így gondolnia sem kell rám. Minden héten írok neki, próbálom érdekesnek beállítani és lenyűgözni, hogy milyen jól végzem a munkám, hogy igazi kis Florence Nightingale vagyok a mentősök között. De minden héten csupán néhány sort ír, rólam semmit, csak arról, hogy Amy hozzámegy egy vicomte-hoz, hogy mi van a fivéreimmel, és hogy milyen bálokra meg partikra jár. Az egyetlen dolog, aminek örülne velem kapcsolatban, az lenne, ha meghalnék idekint, és akkor eldicsekedhetne az összes felfuvalkodott ismerősének, hogy az életemet adtam a királyért és a hazáért. Másnap Miranda bocsánatot kért a kirohanásáért, de nem mondta, hogy nem volt igaz. Miután meghalt, és Belle összecsomagolta a holmiját, elolvasott néhány levelet az anyjától, amiket az éjjeliszekrényében talált. Mintha olyasvalaki írta volna őket, aki alig ismerte Mirandát; sokkal hűvösebb hangvételűek voltak, mint Miranda állította. Az emlék felszította Belle haragját. Az utálatos Mrs. Forbes-Alton még csak nem is válaszolt a levelére, amelyben Belle részletesen megírta neki Miranda halálának körülményeit, és hogy az mennyire elkeserített mindenkit a kórházban. Ehelyett gonosz
módon Belle-t hibáztatta, és bemocskolta a nevét, tönkretette Mog boldogságát és jó hírnevét, olyannyira, hogy az asszony már templomba se járt többé, hogy kerülje a megaláztatást. Mintha villám csapott volna belé az ólomszínű égből, Belle rádöbbent, hogy ezt az egyet nem kell szó nélkül lenyelnie. Amikor hazatért Franciaországból, egyenesen a Paragonra kellett volna mennie, hogy szembenézzen Mrs. Forbes-Altonnal. Miranda is ezt várta volna tőle. Ahogy körvonalazódott a fejében az ötlet, Belle szinte hallotta Miranda ösztönzését. Mog helytelenítené, Jimmy elszörnyedne, de őt nem érdekelte, mit gondolnak. Belefáradt abba, hogy hagyja, hogy mindenki őt nyomja el; néha csak tűzzel lehet eloltani a tüzet. A világban talán nem tud rendet tenni, de annak a gonosz asszonynak meg tud fizetni.
Aznap este Belle rá se hederített Jimmy morózus hallgatására, mert minden gondolata a terv részletei körül forgott. Jobb kedvre derült tőle, akárcsak régen a rajzolástól. És már másnap kivitelezni akarta a tervét. Miranda egyszer azt mondta, hogy az anyja minden szerdán bridzsel az otthonukban. Azzal tréfálkozott, hogy mindig tudta, mikor van két óra, mert a csengő hajszálpontosan megszólalt, és ugyanúgy pontosan négykor távoztak az anyja barátnéi. Miranda hozzátette, hogy a szerdai vacsorák mindig szörnyűek voltak, mert végig kellett hallgatnia a délutáni friss pletykákat, és azt kívánta, bárcsak követhette volna az apja példáját, aki ilyenkor kimentette magát. Pontban négykor Belle a Paragonon kicsit lejjebbről figyelte, ahogy a bridzspartnerek elhagyják Forbes-Altonék házát. Már sötét volt, de a tizenkettes számú házból elég világos fény vetült az utcára ahhoz, hogy fölismerje Mrs. Forbes-Alton sziluettjét az ajtóban, és Belle hallotta, amint reszelős hangján elköszön. Két asszony beszállt egy rájuk váró autóba, míg a többiek sietve bementek a környező házakba. A bejárati ajtó becsukódott, Belle pedig céltudatosan odalépett, és megnyomta a csöngőt. Elegánsan kiöltözött. Sokat számított, hogy azt sugallja a megjelenése, kemény fából faragták, és könyörtelen is tud lenni. Bűbájos, skarlátvörös kis kalapot tűzött sötét fürtjeire, és azt a kabátot viselte, amit Jimmytől kapott az esküvőjük után – egy tengerészkék, a test vonalát követő, kétsoros, divatos kozák stílusú, szőrmeszegélyes darabot. Ahogy Belle remélte, Mrs. Forbes-Alton személyesen nyitott ajtót, mert azt hitte, az egyik barátnője jött vissza, mert itt felejtett valamit. Amikor megpillantotta Belle-t, arcára fagyott a mosoly. Belle az egyik csinos csizmába bújtatott lábát a küszöbre tette, hogy az asszony ne tudja
becsukni az ajtót. – Igen, én vagyok az. Azt hiszem, ideje elbeszélgetünk – mondta. – Nincs neked semmi mondanivalóm – dörögte az asszony. – Eredj a házamtól! Magasabb volt, mint Belle emlékeiben, és nagyon vaskos. Ősz haját virsliszerű hurkákba fonva bonyolult kontyba fogta a feje tetején, ami kihangsúlyozta a tokáját. Lila tearuhát viselt, széles mellén csipkével, és a színtől epebajosnak látszott. – Nem is kell beszélnie, elég, ha csak hallgat – mondta Belle vészjóslóan. – Ha pedig nem hallgat, egyenesen a pajtásához, Mr. Blessardhoz megyek, és vele beszélek. Annak nem örülne. – Hogy merészelsz idejönni, hogy megfenyegess? – kérdezte az asszony, parányi, halványkék szeme tágra nyílt, annyira megdöbbentette Belle arcátlansága. – Még nem fenyegettem meg – vetette oda Belle félvállról. – Csak annyit mondtam, jobb lenne, ha végighallgatna. Az még nem fenyegetés. Nos, akkor behív, vagy a küszöbön beszélgessünk? Belle arra számított, hogy ideges lesz; attól félt a legjobban, hogy nem lesz elég bátor vagy érthető ahhoz, hogy rendesen átadja az ultimátumát. De most, hogy itt állt az asszony előtt, aki annyi boldogtalanságot okozott Mirandának, már látta, hogy az csak egy zsarnok, és mint minden zsarnok, egy dologtól fél csupán: egy nála erősebb embertől. Az asszonynak az arcára volt írva minden gondolata. Nem akart jelenetet a küszöbön, amit meghallhat valaki, és remélte, hogy Belle megszeppen, ha belép a fényűző Forbes-Altonrezidenciára. – Csak kereskedőkkel beszélek a küszöbön – mondta, és szélesebbre tárta az ajtót, majd elfordult, és végigmasírozott a folyosón. Belle magában elmosolyodott. Az asszony azt hitte, hogy ettől elmegy a bátorsága, ő azonban becsukta maga mögött az ajtót, és követte Mrs. Forbes-Altont a nappaliba. Két kártyaasztal volt benne székekkel; a kártyák még mindig az asztalon hevertek. Belle sejtette, hogy a cseléd már hazament, különben már elpakolta volna. Megkerülte a két asztalt, a kandallóhoz lépett, és kérdezés nélkül leült a tűzhöz legközelebb eső karosszékbe. – Bájos szoba – mondta, és érdeklődve körbepillantott. Viktoriánus stílusban rendezték be, túl sok nehéz bútor, komor kép és számtalan csúf csecsebecse volt benne. – Miranda persze részletesen leírta nekem, úgyhogy olyan, mintha már jártam volna itt. – Te aztán szemtelen kis nőszemély vagy! Légy oly kedves, és ne feledd, hol a helyed! – hőbörgött Mrs. Forbes-Alton. Az egyik szék mögül meredt Belle-re. – A helyem? – kuncogott Belle. – Milyen elbűvölően divatjamúlt képzet! Egyáltalán nem osztom. – Mit akarsz? – kérdezte Mrs. Forbes-Alton, és kezdett idegesnek tűnni. Belle sejtette, hogy
azért, mert egyedül volt a házban. – Azt akarom, hogy mondja meg a barátainak és a vénasszonyoknak a faluban, hogy Blessard átverte magát, amikor azt állította, hogy könnyűvérű vagyok. Jóvá fogja tenni mindazt a sérelmet, amit a drága nagynénémnek, Mrs. Franklinnek okozott, azzal, hogy a jövőben gondoskodik róla, hogy minden társas összejövetelre, amikre régen eljárt, őt is meghívják. – De te tényleg éjszakai pillangó voltál, ez tény! – csattant fel Mrs. Forbes-Alton. – Az igazság az, hogy áldozatul estem egy gonosz embernek, akit fölakasztottak a bűneiért – mondta Belle. – Tizenöt éves voltam, amikor elraboltak, és Franciaországba hurcoltak. De nem azért jöttem ide, hogy arról csevegjek, hogy maga képtelen megkülönböztetni a tényeket a fikciótól, vagy hogy megleckéztessem, amiért képtelen együtt érezni valakivel, akivel rosszul bántak. – Belle rövid hatásszünetet tartott. – A nagynéném, Mrs. Franklin a legkedvesebb, legdrágább asszony a világon – folytatta. – Keservesen elbánt vele a gonosz pletykáival és a locsogásával. Mint nyilván tudja, a férjem megsebesült a fronton, és emiatt nem tudunk elköltözni olyan helyre, ahol kedvesebb emberek élnek. Ezért maga, drága Mrs. Forbes-Alton, most mindent helyre fog hozni. – Miért tennék én bármit is egy mocskos szajháért? – horkant föl megvetően az asszony. – Mert ha nem teszi, bemocskolom a családja nevét, ahogy maga az enyémet – felelte Belle. – Nekem elhiheti, tudok én olyan dolgokat magukról, amikre nemcsak a blackheathiek figyelnének föl, hanem még a nemzeti sajtó is. – Micsoda ostobaság! Az én családomnak nincs semmiféle mocskos titka. – Igazán? – Belle fölvonta a szemöldökét, és elmosolyodott. – Egy asszony, aki fehér tollakat osztogat, miközben gondoskodik róla, hogy a saját fiai íróasztal mögött ülve vészeljék át a háborút? Ez mekkora képmutatás? És amikor a lánya meghal Franciaországban, az ő dicsfényében sütkérezik, hogy részt vett a háborúban, de az igazság az, hogy Miranda azért ment Franciaországba, hogy elmeneküljön maga elől. – A fiaim fontos hadimunkát végeznek, és miért hinné el bárki is, hogy Miranda szabadulni akart tőlem? – Majd elhiszik az emberek, ha átadom a sajtónak a leveleit – mondta Belle. – Nálam vannak, elhoztam őket Franciaországból. Hihetetlen, hogy egy anya ilyen rideg, érzéketlen leveleket írjon. – A magamfajta emberek nem mutatják ki lépten-nyomon az érzelmeiket, mint a munkásosztálybeliek – vágott vissza Mrs. Forbes-Alton. – Ha a nyilvánosság elé kerülnek, akkor is csupán együttérzésre számíthatok. Saját magadat járatnád le. – Egyetértek, a magafajták valóban nem bánnak szeretettel a gyerekeikkel, talán mert születésük után azonnal a dada kezébe nyomják őket – mondta Belle. – De persze ott van még
Miranda abortusza is 1914 nyarán. Mit szólnak a magafajták az abortuszhoz? Az asszony elsápadt, és a karosszékbe kapaszkodott, nehogy elveszítse az egyensúlyát. – Miről beszélsz? Nem tudom elhinni, hogy ilyen gonoszságot állítasz. – Kérem üljön le, mielőtt elájul – mondta Belle kedves hangon. Kezdte jól érezni magát, és szinte hallotta, amint barátnője megtapsolja őt a túlvilágon. – Nem csinált ilyet, nem csinálhatott ilyet! – kiáltozta az asszony, és belesüppedt a székbe. – Ó, dehogyisnem. Így ismerkedtem meg Mirandával. Gondját viseltem, amikor az abortusz után elájult a boltom előtt. – Szemenszedett hazugság! – Egyáltalán nem. Emlékezzen csak vissza! Biztos fel tudja idézni azt az augusztusi délutánt 1914-ből, amikor Miranda telefonált, és üzenetet hagyott a cselédnél, hogy Belgraviában, egy barátjánál tölti az éjszakát? Az én boltomból telefonált. Másnap reggel hazakísértem, miután kijött a magzat. Volt egy seb az arcán, és azt mondta magának, hogy elesett az utcán. Belle figyelte az asszony arcát, és látta, hogy az pontosan emlékszik arra a napra. – Hogy hordhatsz össze ilyesmit, amikor Miranda meghalt? – kérdezte Mrs. Forbes-Alton, de már elhagyta az ereje. – Tudja jól, hogy nem hazudok. Még bizonyítékom is van rá, írt egy levelet, amelyben megköszönte nekem, hogy segítettem – mondta Belle. – Nyilván maga is eltűnődött, hogyan és miért lettünk olyan jó barátok. Ismét átsuhant egy árnyék az asszony arcán. Nyilván felidézte, amikor megfeddte a lányát, amiért egy közönséges boltossal barátkozik felsőbb osztálybéliek helyett. – Viszonya volt egy férfival, akivel a Greenwich Parkban ismerkedett meg. Egy csirkefogó volt, ráadásul nős is. Szegény Miranda azt hitte, szereti őt, ám amint beszámolt neki a babáról, a férfi felszívódott. Kockára tette a saját életét az abortusszal, mert tudta, hogy maga kitagadná. Természetesen nem szívesen sároznám be legdrágább barátnőm nevét – folytatta Belle. – De ha megérte volna, amit maga a nagynénémmel és velem művelt, megundorodott volna magától, és ő maga is arra ösztökélt volna, hogy minden lehetséges dolgot vessek be maga ellen. Belle rövid szünetet tartott, hogy hassanak a szavai. – Megszerettem Mirandát – mondta végül. – És ő is szeretett engem. Az igazat megvallva, én voltam az egyetlen, aki törődött vele, amíg Franciaországban meg nem ismerkedett Will Fergusszal, az amerikai őrmesterrel, akihez hozzá akart menni. Lefogadom, hogy az ő levelére se válaszolt a halála után, igaz? Az asszony szája szóra nyílt, majd becsukódott. – Gondoltam – mondta Belle. – Jó ember volt. Miranda akkor volt a legboldogabb egész életében, amikor együtt voltak. Maga viszont nem értette meg, miért zaklatott fel bennünket
annyira a halála, mert maga sosem törődött vele. Miféle nőszemély maga, hogy még a saját gyerekét sem képes szeretni? – De törődtem vele – mondta Mrs. Forbes-Alton elhaló hangon. – Nem, egyáltalán nem. Igaza volt abban, hogy kitette volna az utcára, ha tudomást szerez a kisbabáról. Maga tönkretette a nagynéném boldogságát, és igen, mielőtt megkérdi, ő is mindent tud Mirandáról, mégsem szólt egy árva szót sem senkinek, még azok után sem, amiket maga művelt vele. Én azonban nem vagyok ilyen megbocsátó. Én igazságot akarok. – Mennyit kérsz? Belle hátravetette a fejét, és fölnevetett. – Maga azt hiszi, pénzt akarok? Még egy régi kabátot se fogadnék el magától, akkor sem, ha a fagyhalál küszöbén állnék. Részben már elmondtam, mit akarok: azt, hogy Mrs. Franklint ismét bevonják a helyi eseményekbe. Azt akarom, hogy melegen üdvözölje a templomban, az alantas talpnyalói előtt. Belle látta, hogy az asszony ebbe kész beleegyezni. – Azt mondtad, amit „részben” akarsz – mondta óvatosan. – Igen. Ismét boldognak akarom látni Mrs. Franklint, de a dolog másik része az, hogy beszél Mr. Blessard feletteseivel annál a szennylapnál, ahol dolgozik. Elmondja nekik, hogy kiforgatta a szavait, amikor a lányát gyászolta, és hogy hazugságokat jelentetett meg rólam az újságban. Gondoskodjon róla, hogy kirúgják Blessardot. – Hogy tehetném? Belle élvezte az asszony rémületét. – Ha a férjével biztonságos íróasztali munkát tudtak szerezni a fiaiknak a háború időszakára, akkor egy ilyen apróság nyilván nem okoz majd gondot. Ki kell hangsúlyoznia, hogy beperelhettem volna a lapot becsületsértésért, mivel Párizsban csupán a kalaposmesterség fortélyait tanultam ki. És azt is kihangsúlyozhatja, hogy a férjem háborús hős, én pedig a háborút azzal töltöttem, hogy sebesülteket gondoztam a Herbertben, és mentőautót vezettem. Ha leközölnek egy bocsánatkérést, és a mocskolódó kis sztorit hazugságnak kiáltják ki, és az én drága, kedves nagynéném ismét fölemelt fővel járhat a faluban, az elég lesz. – Nem tudom, hogy meg tudom-e tenni. Belle vállat vont. – Nos, ha nem, akkor tudja, mi fog történni. Beszélni kezdek, méghozzá hangosan. Lefogadom, hogy nem szeretné, ha a másik lányának emiatt hiúsulna meg az esküvője – úgy hallottam, egy vicomte jegyezte el. Az asszony arcára kiült a pánik. – Kérem, ne tegye, Mrs. Reilly! – könyörgött. – Sajnálom, hogy bántottam magát és a
nagynénjét. Felzaklatott Miranda halála, és az az ember mindenféléket sugdosott a fülembe, de én megpróbálom jóvá tenni. – A próbálkozás nem lesz elég. Két hetet kap. Tartsa észben, hogy nekem már nem maradt vesztenivalóm. A háború megnyomorította a férjemet, elveszítettem a legjobb barátomat és a jó híremet. Magának viszont rengeteg veszítenivalója van. Ha két héten belül nem rendeződik ez a dolog, akkor ellentámadást indítok maga és a kis családja ellen. Azzal Belle fölállt, kisimította a kabátját, és délcegen az ajtóhoz lépett. – Nem kell kikísérnie – szólt vissza. – Bárhonnan és bármiből megtalálom a kiutat.
Huszonnegyedik fejezet Egy áprilisi délután Mog izgatottan rontott be a konyhába. – Felkértek, hogy én vezessem a süteményes standot a nyári ünnepségen! – mondta. – Nem tudom elhinni! Mrs. Parsons azt mondta, hogy én készítem a legfinomabb süteményt a faluban, és a fiatal nők példaképe vagyok. Belle éppen vasalt, és bár Mog híre kevésbé volt fontos, mint a néhány nappal korábbi hír, amely szerint a németek áttörtek a szövetséges vonalakon Franciaországban, Mog számára ez mégis győzelmet jelentett. Belle lerakta a vasalót, és átölelte Mogot. – Már éppen itt az ideje – mondta. – Ha valaki megérdemli, hogy valami jó történjen vele, az te vagy. Jimmy a tűzhely mellett olvasgatta az újságot, és mosolyogva fölpillantott. – Én már évek óta bizonygatom mindenkinek, hogy te vagy a legjobb cukrász Londonban. Mognak a dicsérettől még jobban felragyogott az arca. – De hogy fogom beszerezni a hozzávalókat az élelmiszerjegyek mellett? – kérdezte idegesen. – Biztos arra számítanak, hogy Garth elintézi – mondta Jimmy. Garth kapcsolatban állt a feketekereskedelemmel, így olykor akadt egy kis sonkájuk, vajuk és sajtjuk, Belle azonban sejtette, hogy Jimmy úgy érti, hogy csak azért kérték fel Mogot, mert a férje bármit be tud szerezni. Jimmy sosem volt cinikus, mielőtt elment a háborúba, de most az lett. Régi melegsége és humorérzéke olykor-olykor felszínre tört, de sajnos legtöbbször mogorva volt. – Az ünnepség szervezői erről nem tudnak – mondta Mog. – De nekik talán lapul egy s más a kamrájukban, amit megosztanak velem. Belle legszívesebben kérdőre vonta volna Jimmyt, de úgy döntött, jobb, ha szó nélkül hagyja, mert Mognak fel sem tűnt a célozgatás. Az elmúlt két hónapban Jimmy bizonyos területeken sokat javult. Többet beszélt, és átvette az ivó könyvelését. Ritkábban gyötörték rémálmok. S bár Belle szomorú volt, amiért nem tudta kihozni belőle a régi Jimmyt, abban legalább sikere lett, hogy Mogot visszafogadták a közösségbe, mert Mrs. Forbes-Alton pontosan azt tette, amit mondott neki. A Chronicle-ban megjelent egy bocsánatkérés, melyben megírták, hogy Mr. Blessard, a riporter szándékosan kihasználta Mrs. Forbes-Alton gyászát leánya tragikus halála után, és alaptalan állításokat közölt a barátnőjéről, Mrs. Belle Reillyről. Azt is megemlítették, hogy Jimmy súlyosan megsebesült a fronton, és az újság mélyen sajnálja, hogy tovább nehezítette a család egyébként is rossz helyzetét. Végül közölték, hogy
Mr. Blessardot elbocsájtották. A cikket elég mélyre rejtették el az újság belsejében ahhoz, hogy ne mindenki vegye észre. Ettől függetlenül azonban Mrs. Forbes-Alton valóban megrémülhetett Belle-től, ugyanis gondoskodott róla, hogy a történet körbejárja a falut, és Mogot azon nyomban bevonta egy sor jótékonysági eseménybe, amit ő szervezett. Az egyik ilyen eseményt a saját házában tartotta, és Mog a boldogságtól felvillanyozva tért haza onnan, amiért nincs többé kiközösítve. Belle tudta, hogy diadalmaskodott az asszony fölött, Mognak azonban sosem mondott többet annál, hogy egyszerűen beszélt Mrs. Forbes-Altonnal Mirandáról. Néhány héttel a Chronicle cikke után P. C. Broadhead elújságolta nekik, hogy Blessardot letartóztatták, mert részegen bedobta a szerkesztőség ablakát egy téglával. Blessard azt állította, hogy nem tudott új munkát szerezni, és hajléktalan lett, miután nem tudta fizetni a lakbért. A rendőrség nem tanúsított együttérzést, ehelyett közölték vele, hogy azonnal be kellene vonulnia katonának, mert az megoldaná a problémáit. A seregnek kétségtelenül minden emberre szüksége volt, még az olyan férgekre is, mint Blessard. A sorozási életkort fölemelték ötvenegyre, és Garth, aki a közelmúltban töltötte be ezt a kort, azzal tréfált, hogy még soha nem vallotta be ilyen szívesen a korát. Végre az amerikaiak is megérkeztek nagy számban Franciaországba, és csatába vonultak, s bár tapasztalatlanok voltak, reményt adtak Nagy-Britanniának a győzelemre. Vera megírta Belle-nek, hogy Etaples-t lebombázták, de a kórházat szerencsére nem találták el. A fronthoz közelebb eső többi kórházat azonban igen: nem volt áram, és olajlámpák fényénél kellett elvégezni a műtéteket. Négy nap alatt olyan sok sebesült érkezett, hogy 273 műtétet kellett végrehajtani, az orvosok és nővérek pedig reggel nyolctól másnap hajnali egyik dolgoztak megállás nélkül. Mivel rengeteg amerikai orvos és nővér ment át az új amerikai kórházakba dolgozni, a megmaradt orvosi személyzet túlhajszolt volt, és néha egyetlen nővér ügyelt egy nagy kórteremben egész éjszaka. Március végére a németek hetven mérföld távolságból célba vették Párizst a Kövér Bertával{7}, és Vera szerint mindenki rettegett, hogy ők lesznek a következő célpont, mintha már nem lenne így is elég szörnyű, hogy éjszakánként ellenséges repülőgépek húznak el a fejük fölött. Ezekről az ijesztő hírekről az újságok nem számoltak be, viszont rengeteget írtak a vörös báróról, a híres német vadászpilótáról, miután végre sikerült lelőni. Talán a sajtó vélte úgy, hogy fontosabb a morál javítása a jó hírekkel, mivel már mindenki kimerült és levert volt. A kormány mindenfelé plakátokat függesztett ki, melyeken arra ösztönözte a népet, hogy „Szorítsák össze a fogukat, és várják ki a végét”, és valóban már csak ennyit tehettek az emberek. Mindenki rettegett a zeppelinektől és a bombázóktól, és küszködött a növekvő
árakkal, az élelmiszerhiánnyal, az -jegyekkel és a hosszú sorokkal egy vekni kenyérért vagy fél font cukorért. Minden városban látni lehetett olyan férfiakat az utcán, akiknek hiányzott valamelyik végtagjuk, megvakultak, vagy más súlyos sérülést szenvedtek. A kórházak és szanatóriumok megteltek betegekkel, ám mindennap még több sebesült érkezett, és egyre több ember esett el. A somme-i csatáig senki sem tudta, mi az a harctéri idegsokk, mindenki azt hitte, csupán kifogás a gyávaságra. Azelőtt, hála a sajtónak, mely dicsőítette a háborút, kevesen fogták föl, micsoda borzalmakat kell elviselniük a fronton a katonáknak. Ám ahogy a sebesültek megmutatták a háború igazi arcát, lassan kezdett megváltozni az emberek véleménye. Sok asszony látta, amint kimenőn lévő férje, fivére vagy fia önkéntelenül fölsikolt egy váratlan, éles hang hallatán, rémálmoktól szenved, vagy magába zárkózik, és a nyilvánosság egyre megértőbben kezelte őket. A megértés azonban már nem segített azokon, akiket a legrosszabbul érintett a háború. Sokan soha többé nem tudnak dolgozni, volt, aki agresszív lett, míg mások az italhoz fordultak vigaszért, vagy öngyilkosságba menekültek. Még többen kerültek elmegyógyintézetbe, és ők már sosem fognak felépülni. A háború kezdetén a legtöbb ember azt hitte, hogy a dezertőrök gyáva alakok, akik megérdemlik, hogy golyót kapjanak. A közvélemény azonban ezzel kapcsolatban is megváltozott, és bár továbbra is ünnepelték a bátorságot, és megvetették a gyávaságot, a többség úgy vélte, helytelen kivégezni valakit, aki félelmében elszaladt. Belle látta, hogy a háború sok minden mást is megváltoztatott. Február hatodikán a harminc év fölötti nők végre szavazójogot kaptak. Mog ennek nagyon megörült, Garth azonban ideges lett tőle. Az íratlan társadalmi szabályok egy része, amelyet Belle-nek és Mognak is el kellett sajátítania, amikor Blackheathbe költöztek, gyakorlatilag eltűnt. Az osztálykülönbségek kezdtek elmosódni, mivel a szeretteik elvesztése okozta gyász összehozta az embereket. Az előkelő hölgyek munkásosztálybeli lányokkal jártak össze, hogy önkéntes munkával segítsenek be a háborúba; a tisztek gyakran tartoztak saját embereiknek. A gardedámok eltűntek; az ifjú szerelmespárok minden alkalmat kihasználtak, nem tudva, vajon melyik lesz az utolsó. A nők felnőttek a háború kihívásaihoz, és nem csupán elvégezték a hagyományos férfimunkákat, hanem jeleskedtek is bennük. Mindennapos látványnak számítottak női jegyszedők a villamosokon és omnibuszokon, és már Londonban is számos női mentős volt. London-szerte a gyárakban, farmokon, boltokban és irodákban már legalább annyi nő dolgozott, mint férfi, és a nők már ivókba is bemehettek anélkül, hogy megrökönyödést keltettek volna. Végül is Garth is eltekintett a sokáig kitartó előítéletétől, bár ennek elsősorban gazdasági oka volt, nem ő gondolta meg magát. Ha nem engedi be egy katona feleségét vagy kedvesét,
mindketten máshová mennek. Mog gyakran segített felszolgálni, hétvégenként pedig Belle is, de nekik csak azért engedte Garth, mert ingyen dolgoztak. Jimmy állapotában azonban nem mutatkozott jelentős változás, hiába reménykedett Belle. Igaz, hogy többet beszélt és segített Garthnak a könyvelésben, de saját magán meg sem kísérelt segíteni. Hiába kapott műlábat, nem gyakorolta vele a járást. Dr. Towle megpróbálta rávenni, hogy menjen el egy pszichiáter ismerőséhez, hátha az ki tudja zökkenteni a melankóliájából, Jimmy azonban határozottan visszautasította. Ami pedig a szeretkezést illeti, Belle minden általa ismert trükköt bevetett, hogy elcsábítsa a férjét, aki azonban már eldöntötte, hogy nem enged, és gyakran lekurvázta Belle-t, amiért az a kedvére akart tenni. Elég volt csupán hozzábújnia, és Belle érezte, hogy Jimmy egész teste megmerevedik, pedig már az idejét sem tudta, mikor csókolta meg utoljára. Lassan fölhagyott a próbálkozással, túlságosan fájt neki a férje elutasítása. Belle gyakran feküdt álmatlanul az ágyban, és szomorúan gondolt vissza a férfira, aki alig várta, hogy a hálószobába érjenek. Néha egész éjjel szeretkeztek, és csak hajnalban aludtak el, de akkoriban Jimmy imádta Belle minden egyes porcikáját. Többé már le sem vetkőzött a férje előtt. Korábban, ha megtette, Jimmy azzal vádolta, hogy nincs semmi szégyenérzete. Belle ezen felbőszült, de ettől csak kínos feszültség ereszkedett az egész házra. Jimmy nem volt hajlandó beszélni róla, minden segítséget elutasított, és Belle végül kénytelen volt beletörődni, hogy így kell leélniük az életüket. A munka volt az egyetlen, ami segített elviselni a napokat. Belle ruhákat szabott át a szomszédoknak, készített néhány kalapot egy lewishami boltnak, és átvette Mogtól a ház és az ivó takarítását, hogy az asszonynak több szabad ideje maradjon. Mégis voltak időszakok, amikor Belle elkeseredett. A kéz a kézben sétáló szerelmespárok, nevetgélő anyák, akik a kisgyerekükkel fogócskáztak a dombon, és a piknikező családok a Greenwich Parkban mind arra emlékeztették, milyen lehetett volna az élete, ha Jimmy nem sebesül meg. Azt mondogatta magának, hogy több ezer nő viseli el, amit a sors kiszabott rájuk, és szerencséje van, amiért Jimmyvel haza tudtak jönni Garthhoz és Moghoz. Ám hiába tudott beletörődni abba, hogy egy rokkant férfival él együtt, Jimmy önsajnálatát ki nem állhatta. Ráadásul félt, hogy egy nap összeroskad a felelősség terhe alatt. – Segítesz majd elkészíteni a süteményes standot? Mog kérdése visszarántotta Belle-t a valóságba. – Hát persze – felelte. Bármi rossz volt is az életében, jó volt Mogot újra boldognak látni. – Arra gondoltam, hogy festhetnél a stand fölé egy transzparenst – mondta Mog. – Süteményekkel meg ilyesmivel, valami vidámat és feltűnőt. Garth lépett be a konyhába, egy levéllel a kezében. – Most hozta a vaskereskedő – mondta, és átnyújtotta Jimmynek. – Rossz volt a címzés.
Úgy tűnik, Franciaországból érkezett. – Persze, készítek neked transzparenst – mondta Belle, de már Jimmyre figyelt, nem Mogra. Bár korábban azt mondta, írni fog a barátainak a seregben, sosem mondta, hogy megtette volna. Csak abban reménykedett, hogy a levél nem tartalmaz semmi rossz hírt, nehogy még jobban elkeseredjen. – Kitől jött, Jimmy? – kérdezte Mog. – Tomtól – mondta Jimmy, ahogy kihúzta a levelet a borítékból. – Az igazi neve Jack Cash volt, de csak Tomnak szólítottuk, mert mindenre azt felelte, hogy „t’om”. Ő az egyetlen az Etaples-ban szerzett barátaim közül, aki túlélte. Amíg Jimmy a levelet olvasta, Belle és Mog a süteményes standról beszélgetett. – Jóságos ég! Jimmy kiáltására Belle és Mog is odafordult hozzá. – Mi történt? – kérdezte Belle. – Elment, hogy kiderítse, melyik francia mentett meg – mondta Jimmy. – Úgy tűnik, igazi hős az az ember, megkapta a legmagasabb kitüntetést, a Croix de Guerre-t, ami olyan, mint a mi Viktória Keresztünk. – Mindig tudtam, hogy egy igazi hős, amiért megmentett téged – nevetett föl Belle. – De nem tudtam, hogy a franciák díjazzák az ilyesmit! Jimmy keserűen elmosolyodott. – Pedig nem segített rajtam, nem igaz? Jobb lett volna, ha golyót röpít belém, és véget vet a kínjaimnak. – Ne mondj ilyeneket! – szörnyülködött Mog. – Felelősségre vonhatták volna, amiért otthagyta az embereit, és visszatért a saját vonalaihoz. De Tom szerint csak lerakott engem, aztán ment is vissza egyenest a csatába. Egymaga elfoglalt egy német tüzelőállást, majd őrülten lövöldözve megtalálta az embereit, és együtt folytatták a küldetésüket. Tom szerint több tucat francia életét mentette meg, és több mint ötven hadifoglyot ejtettek. – Milyen bátor! – mondta Belle. – Úgy tűnik, megérdemelte a kitüntetését. – De az a legfurcsább, hogy Tom szerint már találkoztam vele – mondta Jimmy. – 1916-ban leküldtek Verdunbe két emberért, akit dezertálással vádoltak meg, és a franciák fogtak el. Megálltunk egy estaminet-nál, hogy útbaigazítást kérjünk a főhadiszállásukra, és ez az ember segített nekünk, és meghívott egy italra. Tökéletesen beszélt angolul, de sosem tudtam meg a nevét, csak beszélgettünk egy kicsit. Tom szerint azért mentett meg, mert fölismert a vörös hajamról. – Még ilyet! – kiáltott föl Mog. – Akkor hát van előnye a vörös hajnak. Belle lenyűgözőnek találta a történetet, de ami még fontosabb, jó volt végre vidámabbnak
látni Jimmyt. – Tom is ezt írta. – Jimmy fölkuncogott. – Azt írja: „És mi még átoknak hittük a vörös hajat, most meg mind arra vágyunk!” Azt mondja, a történet legendává vált Ypres-ben. Meg akarta keresni ezt a Carrera őrmestert, hogy személyesen köszönje meg neki. De már ő is fűbe harapott. Belle majdnem felsikoltott a név hallatán, de még idejében észbe kapott. – Meghalt? – kérdezte. – Azt írja. Akkor mégsem csak képzeltem, hogy a nevemen szólított. Valóban ismert. Jimmy a franciaországi kórházban elmesélte Belle-nek, hogy a férfi, aki megmentette, a nevén szólította. Ám a fájdalmai miatt nem volt benne biztos, hogy nem csak képzelődött csupán. Belle-nek el kellett fordulnia Jimmytől, hogy az ne lássa a rémületet és a bűntudatot, ami nyilván az arcára volt írva. Csak nem Etienne volt az? Sokkal valószínűbb, hogy egy másik férfi, akit ugyanígy hívtak. Belle mégis sejtette, hogy ő volt az. És most meghalt. Belle fogta a vasalót, visszarakta a tűzhelyre, hogy fölmelegedjen, és a párnahuzatra koncentrált, amit gondosan összehajtogatott. Mogot azonban magával ragadta a történet, és többet akart megtudni. – Tehát már találkoztál ezzel az emberrel? Milyen volt? – Nem sokra emlékszem. Idősebb volt nálam, azt mondta, Londonban tanult meg angolul, évekkel a háború előtt. Aznap főleg a harcról meg ilyesmikről beszélgettünk. Megkedveltem, sőt, mind megkedveltük. De ezzel megoldódott a rejtély. Tudod, megadta a nevem, amikor visszavitt. Akkor azt hittem, csak onnan tudja, hogy megnézte a dögcédulámon. De talán mégsem, mert aznap Verdunben Tom és a többiek Kis Vörös Reillynek hívtak, és ő megkérdezte, hogy Franciaországban kaptam-e a becenevem, és hogy mi az igazi nevem. Belle alig állt a lábán, és szédülni kezdett. Amikor megpróbálta fölvenni a vasalót, annyira remegett a keze, hogy majdnem elejtette. – Hát nem csodálatos történet? – kérdezte Mog. – Mi a baj, Belle? Falfehér vagy. – Jólesne egy kis friss levegő – felelte gyorsan. – Olyan meleg van idebent. – Majd én befejezem a vasalást – mondta Mog. – Menj föl, és pihenj le. Manapság öt percre sem bírsz lepihenni.
Belle fölment a hálószobába, és zokogva borult a párnájára. Etienne-re gondolt, ahogy a férfi utoljára megcsókolta a kórház előtt, és megígérte, hogy végül minden megoldódik, és egy nap együtt lesznek.
Belle minden reménye szertefoszlott, amikor meghallotta, hogy Jimmy megsebesült, és bár azóta nem telt el nap, hogy ne gondolt volna Etienne-re, elhitette magával, hogy helyesen cselekedett. Az viszont nem volt helyes, hogy a férfi meghalt. Hogy elesett a csatamezőn, és tömegsírba temették. Az ő bátor, erős Etienne-je, aki többet jelentett neki, bár nem tudta volna megmagyarázni, miért, még saját magának sem. Vajon miért nem árulta el, hogy találkozott Jimmyvel 1916-ban? Talán azért, mert ha elmondta volna aznap, amikor eljött hozzá a kórházba, akkor Belle nem ment volna el vele? Valószínűleg így lett volna, mert erről eszébe jutott volna Jimmy. Bármilyen okból hallgatott is a férfi a találkozásról, nemes lélekre vallott, hogy megmentette a riválisát. Vajon megfordult a fejében, hogy otthagyja meghalni? Ha igen, akkor a tette még csodálatra méltóbb. Belle-nek görcsbe rándult a gyomra. Nem tudta, említette-e valaha is Jimmynek, hogy a párizsi megmentőjét Carrerának hívták. Noah azonban határozottan tudott róla, és ha eljön látogatóba, és Jimmy beszámol neki erről, azonnal ráismer majd, és eltűnődik, vajon Belle eddig miért nem említette; végül is így lenne természetes, hacsak nincs valami titkolnivalója. Belle a párnába fúrta az arcát, ahogy lelki szemeivel látta Etienne képét. Az elmúlt hónapokban hiába próbálta kitörölni elméjéből a férfit, és most Jimmy, Mog és Garth hetekig róla fognak beszélni. Vajon mi lenne a helyes reakció? Vajon menjen le, és egyszerűen hazudja azt, hogy csak most jutott eszébe, hogy Etienne-t is Carrerának hívják? Tudta, hogy ezt képtelen megtenni. Egyelőre nem megy. Ha kimondja hangosan a nevét, biztosan sírva fakad. Meg kell őriznie a titkát. Aznap este, a barátja levelének köszönhetően, Jimmy sokkal vidámabbnak tűnt. Még azt is javasolta, hogy fűtsenek be a nappaliban, noha máskor mindig a konyhában maradt nyolcig, azután egyenesen ágyba bújt. – Sakkozhatnánk, vagy játszhatnánk kirakós játékkal – vetette föl. Belle ironikusnak találta, hogy oly sok este hiába próbálta rávenni erre Jimmyt, erre az egyetlen estén, amikor legszívesebben egyedül lenne, Jimmy meggondolja magát. Mégis fölment az emeletre, és befűtött a nappaliban; végül is, ez is egy előrelépés. – Jó volt újra hallani Tom meg a többiek felől – mondta Jimmy odafönt. Az ivóban nagy volt a csönd, és az elhúzott függönyök meg a tűz meleg és kényelmes kuckóvá varázsolták a nappalit. – Válaszolni fogok nekik. Nem mintha olyan sok mesélnivalóm lenne. – Örülni fognak, ha meghallják, hogy jól vagy – mondta Belle. – Elmesélheted nekik, mit olvastál az újságban. Vagy idézd fel a közös mókás pillanataitokat. Jimmy hátradőlt a tűz melletti széken, és eltöprengett. – Utáltam odaát lenni – mondta hosszas hallgatás után. – Ha öt percig csönd volt,
behunytam a szemem, és elképzeltem, hogy itt vagyok, mint most. – De most, hogy itt vagy, azt kívánod, bárcsak visszamehetnél? – kérdezte Belle. Jimmy elmosolyodott. – Nem igazán. Csak azt kívánom, bár újra teljes ember lehetnék. Bárcsak az ivóban dolgozhatnék, sétálni mehetnék veled, és ne érezném magam olyan reménytelenül. De a cimborák valóban hiányoznak. A múltban Belle ilyenkor közelebb húzódott volna hozzá, és átölelte volna, ha szomorúnak látja őt. Ám azóta megtapasztalta, hogy ha kimutatja az érzelmeit, Jimmy ingerlékennyé válik. – Mesélj róluk! – kérte. – Az egyiküket Szulának hívtuk, mert mindenkinek megette a maradékát. Megnevettetett minket, folyton kajáért kajtatott; és valahogy mindig talált italt, néhány tojást, egy csirkét vagy egy nyulat. A háború előtt az East End-i piacon dolgozott az apjával, gondolom, ott tanulta ki a mesterséget. Csak tizennyolc volt, de nagyszerű fickó. Belle elmosolyodott. Jó volt hallani Jimmyt, amint úgy beszél, mint a sebesülése előtt.
– Aztán ott volt az Atya; nemcsak azért hívtuk így, mert öreg volt, hanem azért is, mert mindenki mindent bevallott neki. Egyszer fölvetettem, hogy álljon papnak, amire azt felelte, hogy ahhoz túlságosan szereti a nőket. – És te mit vallottál be neki? Jimmy vállat vont. – Hogy félek kimenni a lövészárokból; és hogy sokat gondolok az apámra. – Tényleg? – Belle meglepődött. – Nekem ezt még soha nem említetted. – Mert azelőtt nem fordult elő, csak miután odakint voltam. Gondolom, azért, mert annyiféle emberrel találkoztam, akik gyakran emlegették az apjukat. Én mindig azt hittem, hogy velejéig romlott, amiért otthagyta anyámat, de talán van egy másik oldala is a történetnek. – Gartht megkérdezted már erről? – Nem. Úgyis anyám pártját fogná, és nincs más, akit megkérdezhetnék. – Én is gyakran eltűnődöm, milyen lehetett az apám. De mivel Annie nem is tartja velem a kapcsolatot, aligha hiszem, hogy hajlandó lenne beszélni róla. Bárcsak Mog tudná, ki volt az. Jimmy rámosolygott Belle-re. – Kedves, kreatív és jó ember lehetett. Ezeket a tulajdonságaidat biztosan nem az anyádtól örökölted. Belle-nek könnyek szöktek a szemébe a bók hallatán, de nem hitte, hogy dicséretet érdemel. Hirtelen rátört a vágy, hogy részben megszabaduljon a lelki terhétől.
– A férfi, aki megmentett... azt mondtad, Carrerának hívták. Etienne-nek is ez a neve – mondta. – Micsoda!? Ő vitt Amerikába? – Inkább úgy emlékszem rá, hogy az a férfi, aki segített Noah-nak megkeresni Párizsban – mondta Belle. Jimmy egy pillanatra elhallgatott, de áthatóan nézte Belle-t. – Aznap Verdunben megkérdezte, hogy csak a seregben hívnak-e Vörösnek, miután meghallotta, hogy Kis Vörös Reillynek szólítanak. Ha visszagondolok, különös kérdés volt; ott többnyire senkit sem érdekel, kinek mi az igazi neve. Ő viszont még azt is megkérdezte, hogy mivel foglalkoztam a háború előtt. Mondtam neki, hogy otthon Jimmynek szólítanak, és egy ivóban dolgozom; elmeséltem neki, hogy elvesztetted a kisbabát, és megemlítettem a te neved is. Ha ő ugyanaz az ember, vajon miért nem mondta meg nekem? – Talán csak később kapcsolt össze minket a fejében – vetette föl Belle. – Vagy ha mégis tudta, talán nem akarta fölhánytorgatni a múltat mások előtt. Sokat meséltem neki rólad a hajón Amerikába, és persze két évvel később Noah-tól hallotta, hogy mindenütt keresel. – Akkor miattad mentett meg? – Azt nem hiszem. Szerintem csak emlékezett rád arról a napról Verdunben, és nem volt szíve a sorsodra hagyni. Jimmy felsóhajtott tehetetlenségében. Belle nem tudta, mit mondjon; amikor a férjére nézett, szinte hallotta, amint jár az agya, és elemzi a helyzetet. – Úgy érezte, tartozik nekem? Miért? Én semmit se tettem érte. Vásárra vitte a saját bőrét, amikor megállt miattam. Nem hiszem, hogy a parancsnoka szerint fontosabb megmenteni egy angol életét, amikor több tucat francia sebesült hever mindenfelé. Úgyhogy nyilván te voltál az oka. Szeret téged! Belle-nek görcsbe rándult a gyomra. Már megbánta, hogy megemlítette. Jimmy sokat töprengett, ezen is el fog rágódni, meghányja-veti a dolgot, és válaszokat fog követelni, ha valamire nem jön rá magától. – Tudod jól, hogy bűntudata volt, amiért New Orleansba vitt engem – mondta. – Ezért is jött Párizsba, hogy felkutasson. Szerintem ez azt jelenti, hogy törődik velem, de semmi sem volt köztünk. Még soha, senkinek nem örültem annyira, mint neki, amikor betörte a fogvatartóm ajtaját. De azután már alig vártam, hogy visszajöhessek Angliába, hozzád és Moghoz. – Azért különös, hogy olyan keveset meséltél róla – mondta Jimmy gyanakvó hangon. – Úgy értem, megmentette az életedet, mégsem akartad tartani vele a kapcsolatot? – Dehogynem szerettem volna, de féltem, nehogy megbántsalak. Jaj, Jimmy, ne csinálj már belőle ekkora ügyet. Akkoriban megjártam a poklot, és amikor hazajöttem, és biztonságban
voltam, mindent el akartam felejteni, hogy újrakezdhessem az életem. Jimmy a mankójáért nyúlt, és föltápászkodott. – Azt hiszem, most lefekszem – mondta. – Pompás, hánytorgasd fel a múltat, aztán vonulj vissza morgolódni – gondolta magában Belle, de nem akarta hangosan is kimondani. Jimmy folyton ezt csinálta, Belle pedig belefáradt abba, hogy mindig tojáshéjon jár. – Bárcsak visszakaphatnám a régi Jimmyt – mondta szomorúan. – El sem tudod képzelni, mennyire hiányzik. Jimmy a mankójára támaszkodott, és gúnyosan elvigyorodott. – Hogy várhatod el tőlem, hogy a régi legyek, amikor hiányzik a fél testem? Te sem vagy ugyanaz a Belle, akit feleségül vettem. Neked mi a mentséged? Azzal sarkon fordult, és kibicegett a szobából. Belle csak nézte, és a szíve egyre nehezebb lett.
Huszonötödik fejezet Belle megtorpant dr. Towle rendelőjének nyitott ajtaja előtt. Az orvos az íróasztalánál ült és jegyzetelt, Belle pedig egy pillanatra úgy érezte, képtelen végigcsinálni. A férfi fölpillantott, és elmosolyodott. – Jöjjön be, Mrs. Reilly, nem harapok – mondta. A férfi nagy szoknyabolond hírében állt a környéken. Mivel olyan kedvesen bánt Belle-lel, amikor elvesztette a kisbabáját, és együtt érzően Jimmyvel, amikor hazaérkezett, Belle úgy vélte, hogy az egész csupán alaptalan pletyka. A férfi azonban tagadhatatlanul vonzó jelenség volt. Magas, jókötésű ember, lehengerlő mosollyal és tökéletes fogsorral, sötét szeme pedig csillogott. Sötét haja kezdett őszbe borulni, egyedül ez jelezte, hogy már negyven fölött jár, és Belle-t elszomorította, hogy az ostoba emberek félreértették, hogy a férfi olyan megértő a nők problémái iránt. Leült az íróasztal elé, és tudta, hogy ha egyszer szóvá tette Jimmy problémáit, többé nem vonhatja vissza a szavait. – Nagyon fáradtnak és sápadtnak tűnik – jegyezte meg az orvos, mély hangja megnyugtató és együtt érző volt. – Nem érzi jól magát? Vagy a férje miatt jött? – Igen, Mr. Reillyről lenne szó – mondta Belle, és lehajtotta a fejét. – Nem tudom, mihez kezdjek, doktor úr! Olyan mogorva, olyan... – Belle elhallgatott, nem tudta visszafojtani a könnyeit. – Elnézést! – mondta, és előhalászott egy zsebkendőt a zsebéből. Július vége volt, és az időjárás az elmúlt két hétben olyan forró volt, hogy képtelenség volt jól aludni éjjel, napközben pedig még a legegyszerűbb teendőkre is lehetetlen volt összeszedni az energiát. Belle azonban el tudta volna viselni a forróságot, azt, hogy gyorsabban megromlik az étel, mint ahogy meg tudja főzni, és hogy mindent por borít, ha legalább Jimmy kizökkent volna a rosszkedvéből. Újra meg újra Etienne-ről faggatta Belle-t, és legtöbbször a férfit hibáztatta, amiért megmentette őt, máskor viszont gyanakvóvá vált, hogy volt köztük valami Párizsban. Belle legalább ebben nem volt bűnös, Jimmy azonban a kórházi időkről is faggatta, hogy milyenek voltak a férfi sofőrök és beteghordók. Újra meg újra előrángatta a témát, míg Belle legszívesebben fölsikoltott volna. Voltak olyan pillanatok, amikor leginkább kisétált volna az ajtón, és soha többé nem tér vissza. Csak azért nem tette meg, mert nem akarta magára hagyni Mogot. Az orvos előrehajolt, és rákönyökölt az íróasztalára. – Már észrevettem, hogy ez gyakori probléma a háborúból hazatért sebesült férfiak körében. Még ha utáltak is odaát lenni, ott legalább volt valami célja az életüknek, ami itt
hiányzik. Maga meg a többi feleség megtanult egyedül boldogulni, amíg a férjük oda volt. Hiába hiányolták és várták vissza őket, nagyon nehéz lehet alkalmazkodniuk, amikor többé már nem olyan erős, rátermett férfiak, mint akkor voltak, amikor elmentek. Belle bólintott, és megtörölte a szemét. – Rengeteg odaadó feleség jött el hozzám ugyanezzel, hogy milyen sok figyelmet igényel a férjük, milyen elégedetlen velük, néhányan még azt is mondták, hogy nem méltányolja őket. Maga is ezt tapasztalta? Belle mély levegőt vett. Ha a többi nő el tudta mesélni, akkor ő is képes rá. – Igen. Teljesen megváltozott. Azelőtt mindenki kedvelte Jimmyt, törődött az emberekkel, mindenkire volt ideje és egy kedves szava. Egyszerűen szeretni való volt. De ennek már vége. Olyan keserű, olyan kezelhetetlen. – Majd javul a helyzet, Mrs. Reilly – mondta a férfi. – Gondolja? – kérdezte Belle sötéten. – Amióta hazajött, alig tette ki a lábát az ajtón. Nem használja a falábát. Nem beszél velem. Néha úgy néz rám, mintha gyűlölne. Már annyira belefáradtam, hogy legszívesebben otthagynám őt. – És milyen a kapcsolata Mr. és Mrs. Franklinnel? – Nem olyan rossz, mint velem, habár néha nekik is nehéz. Persze nem fogok megszökni előle, igazságtalan lenne Mr. és Mrs. Franklinnel. De mindnyájunkat nehezen érint, és nem tudom, mihez kezdjek. – Hogy bánik magával? Megütötte? – Jaj, dehogy, azt nem tenné! – vágta rá Belle gyorsan, noha Jimmy néhányszor fenyegetően megindult felé, ő meg mindig fürgén elugrott előle. – De fölhánytorgat dolgokat a múltamból, mintha gyanakodna rám. Semminek sem tud többé örülni. Dr. Towle kérdőn fölvonta sötét szemöldökét. – Azt sem csináljuk – mondta Belle, mert sejtette, hogy az orvos mire kíváncsi, de nem akarta zavarba hozni azzal, hogy egyenesen rákérdez. – Mindenféle közeledést elutasít. – Talán mert fél, nehogy ismét teherbe essen? Miután elvetélt, szóltam neki, hogy nem lenne tanácsos. – Komolyan? – kiáltott fel Belle. – Nekem erről sosem szólt! Annyira meglepte a hír, hogy ismét sírva fakadt. – Úgy érti, soha nem lehet gyerekem? – Nagyon sajnálom, Mrs. Reilly, azt hittem, a férje elmondta, miután maga felgyógyult. Nem azt mondtam, hogy nem lehet gyereke, csak azt, hogy fennáll a veszélye, hogy ismét elvetél. Belle a könnyeit nyelte. – Hát, ahogy a dolgok most állnak, ez a veszély nem fenyeget – mondta.
Nagyon reménykedett abban, hogy a jövőben még lehet gyereke. Azt hitte, attól Jimmy is összeszedné magát. Talán még Etienne-t is kitörölné az emlékeiből, és bearanyozná Mog és Garth életét. A sors azonban ezt is megtagadta tőle. – Lehet, hogy csak félti magát, de az is lehet, hogy attól fél, nem tudná eltartani a gyereket – mondta az orvos gyengéden. – A férfiakat nagyon fel tudja zaklatni az ilyesmi. – Ha használná a falábát, akár az ivót is vezethetné – mondta Belle. – De mintha élvezné a saját nyomorúságát. Néha legszívesebben ráüvöltenék, és megmutatnám neki, hogy más sebesült katona az utcán koldul, hogy ennivalót tudjon hazavinni a családjának. Ő meg föl sem fogja, milyen szerencsés, hogy fedél van a feje fölött, és olyanok között él, akik szeretik őt. Az orvos megértően bólintott. – Az orvosok és pszichiáterek csak nemrég ismerték fel, hogy milyen hatással van a háború a katonák mentális egészségére – mondta. – Az előző háborúkban nem voltak folyamatos bombázások, se hosszúra nyúlt csaták. A legtöbb ember belehalt az olyan sebesülésekbe, mint Mr. Reillyé. Most minden egészségügyi dolgozó tisztában van vele, hogy nemcsak a testi sérüléseket kell kezelnünk, hanem a mentális problémákat is. Sajnos jelenleg erre nincs orvosságunk; csak a pihenést, békét és csöndet tudjuk felírni, és csak reméljük, hogy ha beszélgetünk a betegekkel, előbb-utóbb ki tudjuk űzni a szörnyű képeket a fejükből. – De mi van, ha nem beszélnek? Mi van, ha meg sem próbálják? – kérdezte Belle, és patakokban folytak a könnyei. – Jimmy még azt sem hagyja, hogy a nagybátyja vagy én elvigyük sétálni a kerekes székben, amit vettünk neki. Lehet, hogy jót tenne egy séta a dombon vagy a Greenwich Parkban, de nem egyezik bele. Az nem tesz jót neki, ha egész nap a sötét konyhában üldögél, és sose lát madarat, virágot vagy fát. – Teljes mértékben egyetértek – mondta az orvos. – Szüksége van napsütésre, a természetre, és hogy beszélgessen az emberekkel, hogy kizökkenjen ebből az állapotból. Elmegyek hozzá, és megpróbálom jobb belátásra bírni. – Valószínűleg még arra sem lesz hajlandó, hogy találkozzon magával – mondta Belle komoran. – Amikor azt javasoltam, hogy beszéljen magával, azt mondta, ő az orvosoktól nem akar semmi mást, csak hogy elaltassák. Dr. Towle bólintott. – Ezt több sebesült is mondta, de nem hiszem, hogy komolyan gondolják. Holnap reggel, a szokásos körutamon magukhoz is benézek. Ne szóljon neki, hogy jövök, különben kitalál valami kifogást. Tudja, hogy ma eljött hozzám? – Nem. Csak összevesztünk volna. – Akkor én sem említem, hogy itt járt. Csak annyit tanácsolhatok, Mrs. Reilly, hogy ne hagyja magát. Ha a férje mogorván bánik magával, fordítson hátat neki. Ne akarja mindig
kiengesztelni, az nem működik, és így csak még jobban felbosszantja magát. És próbáljon meg pihenni. Kimerültnek látszik.
Miután Belle elment, dr. Towle a beszélgetés alatt lefirkantott jegyzeteit olvasgatta. Mindig is érdekelte a nő, már akkor, amikor a nagynénjével először jöttek Blackheathbe, és a rendelőjétől néhány házzal lejjebb laktak. Már a megjelenése is elég feltűnő volt, de volt benne valami más is: nem volt olyan negédes-kislányos, mint a többi nő; egyenesen az emberek szemébe nézett, merészen, amit az orvos rendkívül vonzónak talált. Amíg boltot vezetett Tranquil Vale-ben, mindenki róla beszélt. Csodálták a tehetségét, jó érzékét és megjelenését, de volt benne valami más is. Egyesek nagyviláginak tartották, és magabiztosnak, büszkének, sőt lendületesnek írták le, de még a saját felesége is, aki híres volt csípős nyelvéről, csupán célozgatni tudott rá, hogy Belle-nek talán „múltja van”. Belle-t csodálták a Herbert Kórházban végzett önkéntes munkájáért. Lelkiismeretesnek és leleményesnek találták, ám amikor elment Franciaországba, sokan úgy vélték, hogy nem illik egy férjes asszonynak mentőautót vezetnie. Az áskálódó Mrs. Forbes-Alton felszította a kedélyeket, amikor azt állította, hogy Belle rossz útra viszi a lányát, Mirandát, és egyre többet pletykáltak róla. Később, röviddel Miranda tragikus halála után megjelent Belle-ről egy mocskolódó cikk az újságban, amit az emberek nagy örömmel mutogattak egymásnak. Az orvos emlékezett a Kent nevű férfi tárgyalására és akasztására. Akkoriban mélyen együtt érzett az ártatlan áldozatokkal, és megdöbbentette a hír, hogy Belle Reilly is köztük volt. Amint azt a feleségének is elmagyarázta – aki sajnos ugyanúgy kész volt elítélni Belle-t, mint Mrs. Forbes-Alton –, nagy bátorság kellett ahhoz, hogy valaki túlélje az ilyesmit, és bíróság elé állíttasson egy ilyen alakot. Mégis mit mondhatna a férjének, hogy az összeszedje magát? Vajon érdemes fölvetnie, hogy máskülönben elveszítheti a bájos feleségét?
Belle éppen elkerülte az orvost, mivel délután elment, hogy megpróbáljon egy kis húst szerezni, és több mint egy órán keresztül állt sorban, s mire a pulthoz ért, a hentesnek már kifogyott az áruja. Sikerült viszont vennie némi tojást és sajtot, és úgy tervezte, hogy vacsorára sós pitét készít. Nagyon melege volt és kimerült, és amikor belépett a konyhába, Jimmyt ugyanúgy találta, ahogy otthagyta. Már éppen tenni akart egy csípős megjegyzést, amikor meglepetésére Jimmy fölpillantott, és rámosolygott. – Fáradtnak látszol – mondta. – Hosszú volt a sor?
Jimmy most először említette a sorban állást az élelmiszeradagokért, azelőtt együttérzést se nagyon mutatott. – Több mint egy óráig ácsorogtam, és mire sorra kerültem, már semmit se lehetett kapni – sóhajtott fel Belle. – Remélem, Garthnak sikerül szereznie egy nyulat vagy valamit ma estére. A csaphoz lépett, és töltött magának egy pohár vizet, amit egy hajtásra kiivott. – Hol van Mog? – kérdezte. – Elment a varróegyletbe, Garth meg ledőlt aludni. Korábban benézett dr. Towle. – Tényleg? – kérdezte Belle. – Ki engedte be? – Én. Ki tudom nyitni az ajtót – felelte Jimmy, de ezúttal nem volt szarkazmus a hangjában. – Az apátiáról prédikált nekem. Belle leült az asztalhoz, és meglepett arckifejezést erőltetett magára. – Azt mondta, gyakrabban ki kellene mozdulnom, mindennap gyakorolnom kellene a járást a falábammal, és fokozatosan egyre tovább kellene talpon állnom. – És mit mondtál erre? – Hogy így lesz. Belle most valóban meglepődött. – Annak mind nagyon örülnénk – mondta. Szerette volna hozzátenni, hogy már hetek óta ő is ugyanezt ismételgeti, csak rá soha nem hallgatott. – Gondolom, apatikus voltam – vallotta be Jimmy. – A doki elmagyarázta, hogy elgyengülnek az izmaim a lábamban és a karomban, ha nem használom őket. Meg hogy a napfénytől jobban fogom érezni magam. – Mit szólnál most egy kis gyakorláshoz? – kérdezte Belle. – Csinálhatnád az ivóban, amíg zárva van. Ott nem kell annyi akadályt kerülgetned. – Most nem. Majd holnap, ha Garth is segít. Belle azt hitte, hogy Jimmy halogatni próbálja a dolgot. – Meg fogom tenni, Belle. Ígérem – mondta a férje. – Te nem vagy elég erős ahhoz, hogy elbírj. Garthszal jobb lesz.
Belle meglepődött, hogy Jimmy állja a szavát. Minden reggel, miután Garth végzett a munkával a pincében, bementek Jimmyvel az ivóba gyakorolni. A pult éppen megfelelő magasságban volt ahhoz, hogy a kezével megkapaszkodjon benne, és amikor segítség nélkül elérte a végét, Garth segített neki megfordulni, és megtartotta Jimmyt a visszaúton. Mindennap egy kicsivel többet csinálták, fokozatosan növelve a gyakorlás időtartamát, míg végül Jimmy egy teljes óráig gyakorolta a járást. Kezdetben kidörzsölte a lábcsonkját, ahol hozzáért a műláb, Belle vagy Garth azonban minden este bedörzsölte sebfertőtlenítővel, hogy
megkeményedjen. Belle annyira megörült Jimmy erőfeszítéseinek, hogy elnézte neki, amikor ingerlékeny hangulatban volt, és délutánonként kikísérte az udvarra, hogy a napon üldögélhessen egy kicsit. Hamarosan Jimmy maga is kivirult, és egy vasárnap délután beleegyezett, hogy a kerekes székben kimozduljon a házból, már ha Garth el bírja tolni. Belle és Mog nagyon megörült a közös kirándulásnak. Mindketten kiöltöztek, fölvették a legszebb kalapjukat, Garth csíkos zakót húzott, és szalmakalapot nyomott a fejébe. Még Jimmy is jó hangulatba került, és hagyta, hogy Belle azt a zöld vászonzakót adja rá, amit a bárpult mögött viselt régen. Nem volt könnyű föltolni a kerekes széket a dombra, de odafönt már könnyebb volt. Mint vasárnap délutánonként mindig, most is rengeteg ember élvezte odakint a napsütést. De kevés tizennyolc és ötven közötti férfit lehetett látni, és azok is egyenruhát viseltek: kimenőn voltak itthon, és a feleségükkel vagy a kedvesükkel sétálgattak. A piknikező és labdázó gyerekekre az anyjuk és a nagyszüleik vigyáztak. Jimmy feszültsége enyhült, amikor más, felkötött karral vagy mankóval járó férfiakat is megpillantott. Volt ott két másik férfi is kerekes székben, de a feketébe öltözött, gyászszalagot viselő nők látványa szemmel láthatóan elkeserítette. Egyszer megfogta Belle kezét, szavak nélkül jelezve, hogy végre mások nyomorúságára is gondol, nem csak a saját bajára. Amikor megérkeztek a tóhoz, Garth és Mog elment jégkrémért, és magukra hagyták Jimmyt és Belle-t. Belle leült egy padra Jimmy mellé, és együtt nézték a vitorlás hajókat úsztató gyerekeket. – Emlékszel, amikor eljöttünk ide Seven Dialsből? Azt mesélted, hogy édesanyád elhozott ide hétéves korodban. Jimmy Belle-re pillantott, és elmosolyodott. – Igen, emlékszem, az volt életem egyik legszebb napja. Sose hittem volna, hogy hat évvel később egy kerekes székben fogok itt ülni. – De legalább itt ülsz – mondta Belle. – Lehetnél egy tömegsírban valahol Franciaországban. Én meg egyike lennék a több száz háborús özvegynek, akinek csak az emlékei maradtak. Nem tudjuk visszacsinálni a múltat, de a jövőnket magunk alakítjuk. Jimmy mélyen Belle szemébe nézett. – Talán, ha megtanulok falábon járni, egy nap mégis megnyithatjuk azt a panziót a tengerparton – mondta. – Erről van szó! – mondta Belle, és megcirógatta a férje arcát. – A nehezén már túl vagyunk, most már csak jobb lehet.
Vera felkavaró levele a Franciaországban spanyolnáthában elhulló emberekről egy nappal azután érkezett, hogy Mog olvasott egy jelentést az újságban arról, hogy már Londonban és számos más nagyvárosban is fölütötte a fejét a betegség. Belle szerette volna azt hinni, hogy az újság csupán túloz az úgynevezett „járvánnyal” kapcsolatban, mert nem tudnak semmi újat írni a háborúról. Veráról azonban tudta, hogy nem szokása alaptalan rémhíreket terjeszteni. Azt írta: Egyik napról a másikra halnak meg. Leírhatatlanul szörnyű. Egyszer hat ülőbeteget hoztam el, mind gyógyítható sérüléssel érkezett. Két nappal később hármójuknak már magas láza volt, az egyik meghalt még az első éjszakán, a másik kettő másnap. A gyanús eseteket elkülönítik, de olyan gyorsan érkeznek, hogy az egyik pillanatban még semmi bajuk, a következőben meg már szakad róluk a víz, és elveszítik az uralmat a saját testük fölött. A legkülönösebb az, hogy a fiatal és erős embereket támadja meg, az idősek és a gyerekek mintha immúnisak lennének. Vera levele augusztus elején érkezett, és egy héten belül Mog már két halálesetről számolt be a faluban, mindkét nő huszonéves volt. Garth megjegyezte, hogy az ivóban egyre kevesebb a vendég, mintha az emberek szándékosan kerülnék a zsúfolt helyeket. A boltok előtti sorokban mindenki ismert valakit, aki elkapta ezt a szörnyű betegséget, vagy már bele is halt. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a sajtó nem csak ijesztgette az embereket, és nem is a háborúról próbálta elterelni a járvánnyal a figyelmet. A betegség itt volt, és egészséges és erős embereket döntött ágynak. Egyik reggel, az alatt a rövid idő alatt, amíg Belle a rezet tisztogatta az ajtón, a Railway előtt két halottaskocsi is elhajtott. Mindenki félt, Belle látta a rémületet a nők arcán, ahogy a boltba igyekeztek, Mog varróegylete feloszlott, a járatokat törölték, és az emberek inkább gyalogoltak, mint hogy fölszálljanak az omnibuszra. Aztán Garth beteg lett. Azelőtt soha még csak meg sem fázott, napközben azonban panaszkodott, hogy fáj a torka, és délután négyre már úgy reszketett, hogy ágyba kellett fektetni. Aznap este dr. Towle eljött hozzájuk, és szólt Mognak, hogy viseljen gézmaszkot az arca előtt, amikor ellátja Gartht. Csak annyit tudott mondani, hogy igyon sok folyadékot, és ha fölmegy a láza, mosdassák le egy szivaccsal. – Ne menjenek be – mondta határozottan Belle-nek és Jimmynek, akik a hálószoba ajtaja előtt álltak. – Bízzák Mrs. Franklinre az ápolást. És egyelőre zárják be az ivót.
Éjjel Belle hallotta Mogot kijönni a szobából, és fölkelt, hogy beszéljen vele, ahogy az
asszony, szennyes ágyneművel a karjában, lefelé indult az emeletről. – Hogy van? – kérdezte Belle. – Segíthetek valamiben? – Nagyon rosszul van – mondta Mog remegő hangon. – Elvesztette az uralmát a... – zavartan elhallgatott, és Belle rádöbbent, hogy az ágyneműt ürülék szennyezte be. – Nincs magánál. Csak leviszem beáztatni ezeket. – Majd én megcsinálom – mondta Belle, és elvette a szennyes ruhát. – Készítek neked egy kis teát. Kérsz egy szendvicset vagy valamit? Mog megrázta a fejét. – Nem tudok enni, annyira félek. Tudom, hogy erős ember, de ez nagyon súlyos. – Mindig minden rosszabbul fest éjjel – mondta Belle vigasztalóan. – Menj vissza hozzá, majd én elintézem ezeket. Majd bekopogok a teáddal. – Tudnál még hozni ágyneműt és törülközőt? – kérdezte Mog. – Áthúztam az ágyat, de csak idő kérdése, és ismét megtörténik. És forró víz is kellene.
Másnap reggel Mog ismét kijött a szobából, arca szürke volt a kimerültségtől. – Egyre rosszabb – mondta. – Lemosdattam, próbáltam megitatni, de képtelen vagyok lenyomni a lázát. Már föl se ismer. Belle kimosta a szennyes ágyneműt és törülközőket, és kiteregette őket. Készített egy kis erőlevest, és megpróbálta rávenni Mogot, hogy hagyja, hogy leváltsa őt, hogy aludhasson egy kicsit. – Ő a férjem, nekem kell gondoskodnom róla – mondta Mog. – Már így is eléggé félek, nehogy elkapd, amiért egy fedél alatt vagyunk. Úgyhogy ne gyere túl közel. És be ne lépj abba a szobába. Belle és Jimmy engedelmesen hallgatott Mogra. Jimmy kint üldögélt az udvaron, amíg Belle elvégezte a napi teendőit. Később beleparancsolt Mogba egy kis rántottát és pirítóst, majd az asszony visszaszaladt az emeletre, és ahogy kinyitotta a hálószoba ajtaját, Belle lentről hallotta, hogy Garth félrebeszél. – Elmegyek megint az orvosért – mondta Jimmynek. – Sietek vissza. Egy testes, középkorú asszony nyitott ajtót a rendelőben. Tengerészkék ruhát viselt, valószínűleg ő volt a házvezetőnő. – A doktor úr betegnél van – mondta kurtán, miután Belle megkérte, hogy küldje el az orvost a nagybátyjához. – Képzelheti, hogy bőven akad dolga a járvány közepén. Azoknak, akikhez nem tud eljutni, azt üzeni, hogy tartsák lenn a lázat, és itassák a betegeket, mást nem lehet tenni. – De félek, hogy Mr. Franklin meg fog halni – kérlelte Belle.
– Megmondom neki, hogy kereste – mondta az asszony. – Csak ennyit tehetek. Az orvos nem jött el. Éjfélre Belle már tudta, hogy nem fog jönni, és egyre jobban megrémült. Mog teljesen kimerült, több tucatszor lemosdatta és átöltöztette Gartht, próbálta itatni, és nem hagyta, hogy Belle átvegye az ápolást, hogy alhasson pár órát. – Nem akarom, hogy te is megbetegedj – mondta a csukott ajtón keresztül. – Tudok itt szundítani a széken, feküdjetek le Jimmyvel aludni. Lefeküdtek, és bár Jimmy elaludt, Belle képtelen volt álomra hajtani a fejét, egyre csak hegyezte a fülét, hátha meghallja Mogot. Végül mégis elalhatott, mert valami zajra ébredt a lépcsőn. Már derengett, úgyhogy sejtette, hogy hajnali öt körül járhat. Kiugrott az ágyból, és kisietett a szobából. Mog az ajtaja előtt állt, és záporoztak a könnyei. – Csak nem...? – kérdezte Belle. Mog intett, hogy ne lépjen közelebb. – Nem, de meg fog. Fekete az arca. Már alig kap levegőt. A nyitott ajtón keresztül Belle megpillantotta Gartht. A férfi mintha összezsugorodott volna: máskor pirospozsgás arca most sötét volt, feketés, vörös haja nedves volt az izzadságtól, és elviselhetetlen bűz áradt a testéből. – Most már fölismer? – suttogta Belle. – Nem, most nem, de nemrég fölismert, és azt hittem, jobban lett – zokogta Mog. – Megkérdezte, mi lesz a vacsora, én meg azt mondtam, hogy megsütöttem neki London legfinomabb húsos pitéjét. Azt mondtam, elkészítem neki a legnagyobb pitét, amit valaha evett, ha felépül. Aztán megint elveszítette az eszméletét. – Jaj, Mog! – Belle szerette volna átölelni és megvigasztalni az asszonyt, de valahányszor közelebb lépett hozzá, Mog mindig kinyújtotta a kezét, hogy távol tartsa magától. – Elmenjek megint az orvosért? Mog megrázta a fejét. – Most már csak Isten segíthet rajta, de nem hinném, hogy fog. Elveszi tőlem az egyetlen férfit, akit valaha szerettem. Azzal sarkon fordult, és visszament a hálószobába, bezárta maga mögött az ajtót, és otthagyta a feldúlt Belle-t a folyosón. Garth aznap reggel hét óra után hunyt el. Belle a lépcsőn üldögélt, hátha Mognak szüksége lesz rá, és hallgatta a sípoló zihálást, ami váratlanul abbamaradt. Pillanatokkal később Mog fölsikoltott. A megszakadt szív hangja. Jimmy a hálószobában volt, és behívta Belle-t. – Azt hiszem, elment – mondta Belle, és odalépett Jimmyhez, aki az ágyon ült. Jimmy szeme könnybe lábadt, Belle pedig átkarolta és magához ölelte őt.
– Annyira sajnálom – mondta. Amíg a karjaiban tartotta zokogó férjét, Belle eltűnődött, vajon mit tudnak még elveszíteni. Jimmy nyomorék lett, Garth pedig meghalt. Már az sem érdekelte, ha nem tudják vezetni az ivót, ha a németek megnyerik a háborút, és ha senki sem beszél vele többé a faluban. Ám az, hogy Mognak Garth nélkül kell tovább élnie, a legszomorúbb, legkegyetlenebb dolog volt a világon.
Huszonhatodik fejezet – Rossz bőrben vagy, fiam – mondta Mog Jimmynek, miután bezárták az ivó ajtaját az utolsó vendég mögött, aki eljött Garth virrasztására. Este fél kilenc volt, és bár Mogot meghatotta, hogy olyan sokan eljöttek a temetésre, már attól félt, hogy sosem távoznak. – Mindig csak másokra gondolsz – mondta a fiú, és Mog keze után nyúlt a kerekes székből. – Elveszítetted a férjed, és ma délután te gondoskodtál itt mindenkiről, most meg miattam aggódsz. – Gondolom, én erre születtem. – Mog halványan elmosolyodott, majd lehajolt, hogy megcsókolja Jimmy fejét, aki sután megölelte őt a székről. – Fogalmam sincs, hogyan fogunk boldogulni Garth nélkül. – Majd kisütünk valamit – mondta Belle, és körbepillantott, miközben összeszedegette a tányérokat és poharakat egy tálcára. Ám ahogy Jimmyre pillantott, látta, hogy Mognak igaza van, mert a férje valóban rossz színben volt. Közelebb lépett hozzá, és maga felé fordította a széket, hogy tisztán láthassa az arcát. – De hiszen te izzadsz, és falfehér vagy. Jól érzed magad? – Semmiség, csak a temetésen rádöbbentem, mennyire rá voltam utalva Garthra, és hogy milyen sokat jelentett nekem – mondta. – Ti se néztek ki valami jól. Egész nap talpon voltatok, én meg csak azért izzadok, mert olyan meleg van idebent. Belle és Mog összenézett. Egyáltalán nem volt meleg az ivóban, sőt, kimondottan hűvös volt a levegő, mivel kinyitották az ablakokat, hogy kiszellőzzön a cigarettafüst. – Szerintem jobb lesz, ha lefekszel, Jimmy – mondta Belle gyengéden. – Nagyon hosszú és megerőltető napod volt. Készítek neked egy forró puncsot. – Majd lefekszem, ha Mog is lefekszik – mondta a férje. – Alig aludt, amióta Garth ágynak esett. – Nem fekhetek le, túl sok tennivaló van még – méltatlankodott Mog. – Majd én elintézem – szólt közbe Belle határozottan. – Jimmynek igaza van, nem aludtál rendesen. Úgyhogy menjetek föl mindketten. Csinálok nektek puncsot, és mindjárt fölviszem. A lépcsőhöz tolta Jimmy kerekes székét, majd segített neki kimászni, hogy föl tudjon kúszni a lépcsőn. Mog fogta a mankóit, és követte fölfelé. Ahogy Belle nézte őket, észrevette, milyen lassan mozog Jimmy. Máskor olyan gyorsan mászott föl a lécsőn, hogy alig tudta tartani vele a lépést. Halálosan megrémült. Minden óvintézkedést megtettek, amit az orvos tanácsolt: Jimmy nem ment Garth közelébe, Moggal kifőzték Garth ágyneműit, a csészéket, poharakat, és mindent, amit megérintett, forró vízzel elmostak. Az emberek azonban egész délután a
járványról beszéltek, volt, aki ismert olyan családot, ahol csak egy ember kapta el, míg más háznál mindenkit ledöntött a lábáról. Senki sem tudta, hogyan terjed, sem azt, hogyan lehetne meggyógyítani. London egyes részein több tucat ember halt bele, míg máshol nagyon megbetegedtek, de végül fölépültek. A járvány azonban nemcsak Angliában és Európában terjedt el, hanem az újságok szerint az egész világon. Az egyetlen dolog, amiben mindenki egyetértett, az volt, hogy csak a kisgyerekek és az idősek nem kapták el. Többnyire csak a tizennyolc és ötvenöt év közöttiek haltak bele. Később Belle fölvitte a forró puncsot. Mog már ágyban volt, parányinak és törékenynek tűnt kibontott hajjal. – Azt hittem, Garth mellettem lesz, amíg meg nem öregszem – mondta, és könnybe lábadt a szeme. – Tényleg nem tudom elképzelni, hogyan fogok nélküle boldogulni. – Nem tudom, mit mondjak – ismerte be Belle. – Olyan erős volt, teli élettel, és eddig soha nem kapott el semmit. De rám mindig számíthatsz, Mog. Nem hagylak magadra. – Te vagy az én vigaszom – mondta Mog, és megpróbált elmosolyodni. – De most menj, nézd meg Jimmyt. Nagyon leverte a nagybátyja elvesztése, mintha nem lenne már így is éppen elég baja. Belle az ágy szélén ülve találta Jimmyt; keményített gallérját félig kigombolta, és eltakarta a fülét. Egyedül a zakóját vette le. Belle lerakta a puncsot az ágy melletti kis asztalra, fölkapcsolta a lámpát, és elhúzta a függönyt. – Nem érzem jól magam – mondta Jimmy, és Belle felé nyújtotta a kezét. Belle megfogta, és a két tenyere közé vette a férje kezét. Elnehezedett a szemhéja, és gyöngyözött a homloka. – Csak elfáradtál – győzködte Belle a férjét és önmagát. – Hadd segítsek levetkőzni és ágyba bújni. Jimmy máskor soha nem hagyta, hogy segítsen. Amint hazajött a szanatóriumból, minden tőle telhetőt megtett, hogy egyedül föl tudjon öltözni és le tudjon vetkőzni, mert nem akarta, hogy Belle meglássa, ami a karjából és a lábából maradt. Annyit még engedett, hogy Belle bedörzsölje sebfertőtlenítővel a lábcsonkját, de azt sose hagyta, hogy meztelenül lássa őt. A hazatérése után Gartht kérte meg, hogy segítsen a fürdésben, amíg meg nem tanulta egyedül csinálni. Most viszont hagyta, hogy Belle kigombolja az ingét, levegye róla a nadrágtartót, és kigombolja a nadrágját. Felemelkedett az ágyról annyira, hogy Belle le tudja húzni a nadrágját, majd hosszú alsóját. Ha Belle kezdettől fogva segíthetett volna neki, meglepődött volna, hogy milyen szépen begyógyult a karja és a lába csonkja. Egyáltalán nem volt ijesztő; Belle nem félt volna
megérinteni, sem a sebet a hasán és a fenekén. De most nem mondhatott semmit; Belle sejtette, hogy Jimmynek fogalma sincs, hogy deréktől lefelé meztelen, ami annak a jele volt, hogy beteg lett. Belle ráadta a pizsamáját, megitatta vele a meleg puncsot, majd gondosan betakargatta. – Most aludj – mondta, és megsimogatta a homlokát, mint egy kisgyereknek. – Odalent fogok takarítani, de ha szükséged lesz rám, csak kiálts. Nyitva hagyta az ajtót, és égve hagyta a lámpát a folyosón, majd lement. Túl nagy volt a csönd. Máskor ilyen időben az ivó zsúfolt és zajos szokott lenni. A beszélgetés moraja, a nevetés, a fapadlón nyikorgó bárszékek és a poharak csörömpölése minden szobába beszűrődik, fönt is, lent is. Amíg Garth meg nem betegedett, a jelenléte betöltötte a termet; zengő hangja, nehéz léptei és a puszta termete elég volt ahhoz, hogy uralja a helyet. Mog mindig azt mondta, hogy amint belépett az utcáról, egyből tudta, hogy Garth itthon van-e. Belle bement az ivóba, hogy becsukja az ablakokat, és egy pillanatra megtorpant, hogy körülnézzen. Amikor Garth a bárpult mögött állt, az egész terem fölött uralkodott. A pult mögötti tükrök megkettőzték ezt a hatást, széles vállát, dús, rőt haját. Jimmy gyakran elmesélte, hogyan hajolt Garth a bárpult fölé, hogy fél kézzel torkon ragadjon egy bajkeverőt. Nem sokan mertek szembeszállni vele; szinte mindig félve hátráltak el előle. A hírneve mégis megtévesztő volt. Garth gyöngéden és kedvesen bánt azokkal, akikkel törődött, és Belle a mai virrasztáson azt hallotta, hogy tíz-shillinges bankót dugott azoknak a zsebébe, akik elveszítették a munkájukat, vagy beteg volt a gyerekük, vagy valami más baj érte őket. Gyakran adott pitét és szendvicset azoknak, akikről sejtette, hogy éheznek. Belle élénken emlékezett arra, hogy gyerekkorában Seven Dialsben vadállatnak tartották őt az emberek, mégis befogadta Jimmyt, amikor meghalt az anyja, és Mognak meg Belle anyjának egyből szállást kínált, amikor leégett az otthonuk. Mog szeretete volt az, ami végül meglágyította, és kihozta belőle a jó oldalát, Garth szerelme pedig magabiztos asszonyt varázsolt a néhai szürke kisegérből. Mog mindig is saját otthonra vágyott, imádott főzni, takarítani és másokról gondoskodni, és kiváló tehetsége volt az otthonteremtéshez, ami visszaköszönt a finom színekben, a ház melegében és kényelmében. Mog még az ivóra is nagy hatással volt, bár Garth vadul őrizte a felségterületét. A ragyogó réz, a felmosott padló, a csillogó bárpult és a tündöklő poharak mind Mog keze nyomát dicsérték. Télen mindig ropogott a tűz odabent, és a kandalló melletti kanapét saját készítésű, színes párnák díszítették. Habár a pult mögötti üvegbura most üres volt, máskor házi piték sorakoztak alatta. Még túl korai volt arra gondolni, hogy valaha is megnyithatják az ivót, Belle ösztönei
azonban azt súgták, hogy noha valószínűleg jól elboldogulnának Moggal, Garth rendteremtő jelenléte nélkül hamar beletörne a bicskájuk. Befejezte a takarítást, fölsöpörte a padlót, és visszarakta a tiszta poharakat a pult mögé, majd bezárta az ajtót és az ablakokat, és visszament a konyhába. Reggel részvétnyilvánító levelet kaptak Lisette-től, Noah feleségétől, és mivel Belle-nek akkor nem volt ideje rendesen végigolvasni a levelet, most levette a konyhaszekrényről, és ismét elolvasta. Lisette azt írta, hogy Noah Franciaországban van, ezért nem tudnak eljönni a temetésre, de hamarosan haza fog térni. Megírta, hogy Noah meg fogja látogatni őket, és hogy fölajánlja a segítségét, mivel tudja, hogy a vendéglő működtetése Garth nélkül nehéz lesz. Kedves, nagyon őszinte levél volt. Noah közeli barátságba került Jimmyvel, amikor Belle-t keresték, Belle pedig megszerette Lisette-et, amiért olyan kedvesen bánt vele a Párizsban átélt szörnyűségek után. Azóta Noah és Lisette élete nagyon szerencsésen alakult. Noah megbecsült újságíró lett, Lisette pedig tökéletes feleség és anya: Jean-Philippe, a kisfia már megvolt, amikor hozzáment Noah-hoz, Rose pedig most hároméves. Lisette olyan ügyesen vezeti gyönyörű otthonukat St. John’s Woodban, mintha mindig is gazdag és kiváltságos életet élt volna. A pénz és a jólét azonban egyiküket sem változtatta meg; amint tudomást szereztek Jimmy sebesüléséről, azonnal írtak, Belle pedig tudta, hogy ha Noah visszatér Angliába, meg fogják látogatni őket, hogy fölajánlják a segítségüket. Belle nem írta meg Noah-nak Etienne halálhírét. Noha haditudósítóként már hozzászokhatott a halálhoz és pusztításhoz, Belle tudta, hogy nagyon szomorú lenne, ha megtudná, hogy meghalt a barátja. Elsősorban mégis Jimmyt akarta megkímélni; tudta, hogy ha Noah válaszol, vagy meglátogatja őket, és Etienne-ről akar beszélni, az csak újra felzaklatná Jimmyt. Időnként még mindig faggatta őt Párizsról, és bár abban az időszakban Belle semmi olyat nem tett Etienne-nel, ami miatt szégyenkeznie kellene, félt, hogy önkéntelenül is elárulja, mit érez valójában a férfi iránt. Könnyebb lett együtt élni Jimmyvel, amióta dr. Towle elbeszélgetett vele. Gyakorolta a járást, és olykor-olykor eljárt a közeli boltokba is. Egyre többet nevetett úgy, mint régen. Továbbra is voltak azonban morózus napjai, amikor gorombán bánt Belle-lel. Ha Belle akár csak minimális gondot fordított a külsejére, mielőtt elment otthonról, Jimmy egyből faggatni kezdte, hogy hová megy. Meg sem akart próbálni szeretkezni, és ha Belle beszélni akart vele erről, rögtön magába zárkózott. Garth halála mélyen megrázta a férfit. Teljesen összetört, és vigasztalhatatlan volt. Azt mondta, bárcsak elmondta volna Garthnak, hogy milyen sokat jelentett a számára, hogy jobb volt, mint egy apa. Azt is megbánta, hogy az elmúlt hónapokban nem volt mellette az ivóban, pedig az rengeteget jelentett volna Garthnak.
Belle csak az igazsággal tudta vigasztalni a férjét: hogy Garth nagyon büszke volt Jimmyre, és saját fiaként szerette őt. Belle tudta, hogy Garth halála még nagyobb gondokat fog okozni Jimmy életében. Mivel nem tudja átvenni a nagybátyja helyét, ettől csak még haszontalanabbnak fogja érezni magát.
Amikor hangos puffanást hallott odaföntről, Belle talpra ugrott, és fölszaladt a lépcsőn. Jimmyt a földön találta az ágy mellett. – Mi történt? – kérdezte, ám ahogy lehajolt, hogy fölsegítse, és izzadtnak találta, egyből rájött, hogy ki akart menni a vécére, de elfelejtette, hogy csak egy lába van. Jimmy túlságosan összezavarodott ahhoz, hogy föl tudjon kelni, ezért Belle beszaladt a fürdőszobába a régi ágytálért, majd fölültette Jimmyt az ágy szélére, és odaadta az ágytálat, hogy abba vizeljen. Miután végzett, megitatta egy kis vízzel, és visszafektette az ágyba. – Ne próbálj megint fölkelni, csak szólj – mondta. – Itt leszek. Belle a széken ülve töltötte az éjszakát, takaróval a vállán, de óránként, amikor Jimmy hangjaira ébredt, fölkelt, hogy hideg vízzel borogassa, mert magas láza volt, és próbálta megitatni. Bár Belle nagyon félt, és egyedül érezte magát, örült, hogy Mog nem ébredt föl. Megkönnyebbült, amikor elérkezett a hajnal, és a közelből madárcsivitelést hallott. Ám ahogy a hajnali napfény beszűrődött a szobába, Belle elszörnyedve látta, hogy Jimmy arca szürke és beesett. – Innál a kedvemért egy kis vizet? – suttogta, amikor Jimmy szemhéja mozogni kezdett, mintha ki akarná nyitni a szemét. – Hagyj elmenni – nyögte a férje. – Nem, Jimmy, küzdened kell ellene – mondta Belle, és a válla alá csúsztatta a karját, hogy fölültesse és megitassa. Jimmy ekkor kinyitotta a szemét, és a fénysugárban olvadt aranynak látszott az írisze, mint amikor először találkoztak tizenöt évesen Seven Dialsben. – Nem tudok. Belefáradtam a küzdelembe. Nélkülem jobb lesz az életed. – Nem, Jimmy, szükségem van rád! – kérlelte Belle. – Együtt is jó életünk lesz, mert összetartozunk. – Már átéltünk minden jót, amit lehetett – mondta Jimmy tisztább hangon, mélyen Belle szemébe nézve, nehogy a lány félbeszakítsa. – A férfi, akit szerettél, meghalt Ypres-ben, jóval azelőtt, hogy az a gránát eltalált. Még ha egy darabban tértem is volna vissza, akkor sem lettem volna ugyanaz a Jimmy, akit ismertél: a mocsok, a brutalitás, a holttestek bűze, a sár és a puskaropogás megölte őt. Többé semmiben sem hiszek, se királyban, se hazában, se
Istenben, semmi sem maradt itt belül. – Most talán ezt hiszed, mert beteg vagy, és elvesztetted a nagybátyádat – zokogta Belle, akit megdöbbentett a férje szavaiból kiszűrődő igazság, mégis kétségbeesetten próbálta őt jobb belátásra bírni. – Az a sok szörnyűség, amin keresztülmentél, már véget ért. Nézd meg, én miket éltem át Párizsban! Én is azt hittem, mint te, hogy soha nem tudom elfeledni a történteket, és sose leszek boldog. Mégse így történt, mert nem adtad föl a keresést, és amikor hazajöttem, melletted ismét egésznek éreztem magam. Hadd viszonozzam! – Nem tudod. Ha mellettem maradsz, csak téged is lezüllesztelek – felelte Jimmy gyengülő hangon. – Hagyj elmennem, és olyannak őrizz meg az emlékeidben, amilyen régen voltam. Belle átkarolta, és szorosan a vállához ölelte a férjét, miközben zokogott. Érezte, hogy tüzel a teste, ezért elengedte, és visszafektette az ágyba. Jimmy behunyta a szemét, és nehezen lélegzett. Belle kigombolta a pizsamáját, és ismét nekilátott hideg vízzel lemosdatni. – Nem hagyom, hogy elmenj – mondta felindultan. – Szeretlek, és Mog is szeret, szükségünk van rád. Segítünk elfelejteni a háborút, a tengerpartra költözünk, és az ország legjobb művégtag készítőjét fogjuk fölbérelni, hogy segítsen. Te még mindig ugyanaz a Jimmy vagy, akihez hozzámentem, efelől semmi kétségem. – Tudok segíteni? – szakította félbe Mog az ajtóból. Belle hátrafordult. – Ne gyere be, de elszaladnál dr. Towle-ért? Mog azt mondta, máris indul, Belle pedig hallotta, amint lemegy a lépcsőn, kinyitja az oldalajtót, majd becsukja maga mögött. Néhány perc múlva Jimmy öklendezni kezdett, és mielőtt Belle be tudott volna hozni egy tálat, vagy föl tudta volna ültetni, elhányta magát. Sugárban, elviselhetetlen bűz kíséretében lövellt ki a szájából a sárgászöld lé a párnákra és saját magára. Belle kivitte a párnákat, és már éppen le akarta venni Jimmyről a pizsamafölsőjét is, amikor egy másik szagot is észlelt, és rádöbbent, hogy Jimmy összepiszkította magát. Tudta, hogy ez Garthszal is többször előfordult, de mostanáig bele se gondolt, hogy vajon egy olyan parányi asszony, mint Mog, hogyan vetkőztette le és mosdatta meg a férjét, és húzott tiszta ágyneműt segítség nélkül. Belle már csinált ilyet a Herbert Kórházban, de soha nem egyedül. Összeszorította a száját, és lehúzta a takarót, levette Jimmyről a pizsamát, és letörölte velük, amit tudott. Gyorsan hozott tiszta ágyneműt a folyosón lévő szekrényből, és lemosdatta Jimmyt a fölhajtott lepedőn. Jimmy halkan nyögött, kezdett félrebeszélni, és miután Belle-nek sikerült letisztogatnia, friss lepedőt tett az ágy egyik oldalára, majd átfordította Jimmyt, kihúzta alóla a felhajtott lepedőt, és betűrte az ágy széleinél. Mire Mog hazatért, sikerült ismét betakargatnia, és ezúttal nem adott rá tiszta pizsamát.
– Az orvos azt mondta, hogy amint tud, eljön – szólt be az asszony a küszöbről. – Előbb el kell mennie egy másik beteghez. Leviszem a szennyest, és készítek neked egy teát.
Már majdnem reggel kilenc óra volt, mire megérkezett az orvos, és addig Belle még kétszer lecserélte az ágyneműt. Elkezdett esni az eső, és a bezárt szoba kezdett úgy bűzleni, mint egy tanyaudvar. Dr. Towle kócosan, borostásan és vörös szemmel érkezett. Szemmel láthatóan ő is fönt volt egész éjjel. Mégis sikerült rámosolyognia Belle-re, és részvétet nyilvánítania, mielőtt megvizsgálta Jimmyt. – Mrs. Franklin azt mondta, hogy tegnap este, a nagybátyja temetése után lett rosszul – mondta, majd megkérdezte, milyen hamar szökött föl a láza, és mikor jelentkezett a betegség. – Nem vihetnénk kórházba? – kérdezte Belle. – Attól tartok, sehol sincs szabad hely – mondta az orvos. – De még ha lenne is, az utazás csak tovább rontana az állapotán. Attól tartok, Mrs. Reilly, hogy már mindent megtett érte, amit lehetett. – Meg fog halni? – suttogta Belle. Jimmy öntudatlannak tűnt ugyan, de nem volt benne biztos. Dr. Towle intett a kezével, hogy Jimmy élete Isten kezében van. – A betegek közel egyharmada fölépül, de azoknak nincs olyan magas lázuk, mint a férjének. Minden más betegségnél előny a fiatalság és az erő, de ennél nem úgy tűnik, hogy az ilyesmi számítana. – Nem veszíthetjük el még őt is! – Belle halálra váltan meredt az orvosra. – Nem tud adni neki semmit? – Bárcsak tudnék – mondta komoran a férfi. – Próbálják megitatni egy kis konyakos meleg vízzel. Borogassák hideg vízzel, tartsák melegen a szobát, de szellőztessék ki. Csak ennyit tudok tanácsolni. Este visszajövök, hogy megnézzem, milyen az állapota. Belle egész nap próbálta megitatni Jimmyt, és miután a folyadék egyszerűen végigcsorgott az állán, mert nem tudta vagy nem akarta lenyelni, Belle egy orvosságos csöpögtetőt kezdett használni, amivel belecsöppentett pár csepp konyakos vizet a szájába. Jimmy hol magához tért, hol ismét elvesztette az eszméletét, önkívületében pedig félrebeszélt. Időnként azonban mondott olyasmiket, amiknek volt értelmük. – Olyan sokat bámultam a fényképed, hogy végül szétszakadt – mondta egyszer. Belle tudta, hogy az esküvői képükről beszél. Miután Jimmy elment Franciaországba, a kép eltűnt a többi közül. – A többiek azt mondták, hogy egy nő sem szereti a vörös hajú férfiakat – mondta egy
másik alkalommal. Legtöbbször azonban a seregben szerzett barátai nevét emlegette, és bár Belle nem ismerte őket, örült, hogy Jimmy jó dolgokra emlékezik. Dr. Towle, ígéretéhez híven, este visszatért, megdicsérte Belle-t a csöpögtető használatáért, és örömmel hallotta, hogy Jimmy nem hányt többet. – Ez a betegség teljesen kiszámíthatatlan – mondta. – Némelyik betegem már fél lábbal a sírban volt, mégis fölépült. Másoknak nem súlyos az állapotuk, és váratlanul halnak meg. Nem értem, de bárcsak többet tehetnék! – Megnyugtató, hogy eljött – mondta Belle. – Amikor ilyen csöndben fekszik, mindig reménykedni kezdek. – El tud viselni még egy éjszakát? Kimerültnek látszik, Mrs. Reilly. Ha akarja, hívok maga mellé egy nővért. – Azt hiszem, jobb lesz neki mellettem – mondta Belle, mert eszébe jutott az a nővérsárkány, akit a vetélése után küldött hozzá az orvos. – Próbáljon meg szundítani egy kicsit, amíg ő is alszik – mondta az orvos. – Most mennem kell, még több tucat beteghez kell benéznem. De reggel visszajövök, remélem, addigra javul az állapota. Belle később leosont az emeletről, evett egy kis levest, kenyeret és sajtot, amit Mog előkészített, de amint végzett, visszament Jimmyhez. Sikerült egy órácskát aludnia a széken, mielőtt arra ébredt, hogy Jimmy ismét félrebeszél. Megint rakott rá hideg vizes borogatást, konyakos vizet csöpögtetett a szájába, lecserélte az átizzadt és összevizelt lepedőt, és megpróbálta megvigasztalni, miközben Jimmy összefüggéstelenül motyogott. – Nem találtam a többieket – mondta, és olyan erősen ragadta meg Belle karját, hogy az fájt. – Nem láttam semmit, elcsúsztam a sárban, és ráestem a halottakra. Belle sejtette, hogy a legutolsó támadásra emlékezik. Jimmy olyan szavakat motyogott, melyek semmit sem jelentettek Belle-nek: kúszó zárótűz, nagyon fényes, Sally néni és Forby. De nem számított, hogy Belle nem értette a jelentésüket, mert volt egy olyan érzése, hogy Jimmy azt hiszi, egy másik katonával beszél. – Egy embert kettévágott egy srapnel – mondta. – Az alsó része tovább szaladt. – Csss! – csitította Belle, és letörölgette a homlokát. – Most már biztonságban vagy, többé nem kell olyasmit látnod. Hajnali kettőkor Jimmy egy kis időre magához tért. Belle felé fordult, és halványan elmosolyodott. – Te vagy az, Belle? Azt hittem, álmodom. Azt mondtam a fiúknak, hogy biztonságban haza kell jönnöm hozzád. És hazajöttem!
– Úgy van, hazajöttél, most pedig igyál egy kicsit, hogy meggyógyulj – mondta Belle, és egy pohár vízzel kínálta. Jimmy fölemelte a fejét, ivott egy-két kortyot, majd visszahanyatlott a párnára. Ismét lecsukta a szemét, Belle pedig azt hitte, javul az állapota, és csak elaludt, ezért visszaült a székre. Úgy egy órával később ismét fölkelt, amikor különös hörgő hangokat hallott az ágyból. Közelebb vitte Jimmyhez a lámpát, és látta, hogy az arca sötétebb árnyalatot öltött, akárcsak Garthé. – Jaj, ne! – kiáltott föl. Kitapintotta Jimmy pulzusát, és érezte, hogy gyengébb, és amikor a homlokára tette a kezét, nagyon forrónak találta. Gyorsan ismét lemosdatta hideg vízzel, miközben egyre csak beszélt hozzá, és kérlelte, hogy gyógyuljon meg. De nem érkezett válasz. Jimmy néha kinyitotta a szemét, de még csak meg sem próbált beszélni. – Jimmy, ezt hagyd abba! – mondta határozott hangon, ahogy a katonákkal beszélt a mentőautóban. – Meg tudsz gyógyulni, meg kell gyógyulnod! Tedd meg a kedvemért, ne hagyj magamra! Váratlanul mellette termett Mog. Bár kis termetű asszony volt, a határozottsága betöltötte a szobát. – Ugyan már, Jimmy – mondta. – Ne zaklasd fel Belle-t! Szükségünk van rád. Szeretünk téged. Jimmy kinyitotta a szemét. – Én is szeretlek benneteket – suttogta reszelős hangon. – Vigyázzatok egymásra, én nem tudok mellettetek maradni. Belle rémülten nézett Mogra, és látta az asszony arcán, hogy tudja, Jimmy haldoklik. – Sose mondtam eddig, de mindig is fiamként tekintettem rád – mondta Mog. – És olyan büszke vagyok rád! Jimmy megpróbált elmosolyodni, de alig tudta megmozdítani az ajkát. – Anyám helyett anyám voltál – suttogta. – Ne engedd, hogy Belle meggyászoljon. Maradj mellette. – Itt vagyok, Jimmy – mondta Belle. – Muszáj küzdened ellene! Jimmy Belle-re pillantott, és megrezzent a keze, mintha meg akarná érinteni az arcát. – Belle, az én gyönyörű Belle-em – mondta. – Mindent nagyon sajnálok, de jobb lesz így. Belle megfogta a kezét, és megcsókolta az ujjait. – Semmit sem kell sajnálnod, így nem lesz jobb – mondta csüggedten, miközben záporoztak a könnyei. Jimmy keze elernyedt, és Belle a pulzusát kereste. Semmit sem érzett. – Jaj, Mog! – kiáltott fel. Mog megfogta Jimmy kezét, és letette mellé az ágyra. Lezárta a szemét, és megcsókolta az
arcát. – Ég veled, fiam! – suttogta. – Garth és az édesanyád már vár. – Ne, Jimmy! – zokogta Belle. Térdre zuhant a padlón, és Jimmy mellkasára hajtotta a fejét. – Még annyi mindent szerettem volna elmondani neked. Moggal még egy ideig odabent maradtak, mindketten sírdogáltak, majd Mog fölkelt, fölsegítette Belle-t, és a karjában ringatta, mint kiskorában. – Éjjel minden rosszabbnak tűnik – mondta halkan. – De igaza volt, jobb lesz így. Utálta, hogy ki volt szolgáltatva másoknak. Tudta, hogy neki már nem lesz jobb az élete. Most gyere át aludni hozzám. Reggelig semmit sem tehetünk.
Huszonhetedik fejezet Ahogy a konyhában ücsörögtek Moggal, Belle kopogtatást hallott az oldalajtó felől, de úgy döntött, figyelmen kívül hagyja. Egy hét telt el Jimmy temetése óta, és azóta folyamatosan bekopogtak hozzájuk az emberek. Volt, aki azért jött, hogy fölajánlja a segítségét és részvétet nyilvánítson, de legtöbben csak azt akarták tudni, hogy kinyit-e valaha az ivó. Kiírták az ajtóra, hogy haláleset miatt zárva vannak, de ez nem rettentette el az embereket. Belle és Mog napjai nehezen teltek. Túl sok szabad idejük maradt most, hogy nem volt kiről gondoskodniuk. Üresnek és elkeseredettnek érezték magukat, és nem tudták, mihez kezdjenek. A szüntelen kopogtatás sem segített, csak arra emlékeztette őket, hogy sürgősen meg kell hozniuk a döntéseiket. A kopogás hangosabb lett. – Talán dr. Towle az – mondta Mog. Belle kedvetlenül fölkelt. Mognak igaza lehet, a temetésen az orvos azt ígérte, egy hét múlva beugrik hozzájuk, hogy megnézze, hogy vannak. – Jól van, jövök már – motyogta, és az ajtóhoz lépett. Nem az orvos jött el, hanem Noah. Levette a kalapját, és tétován rámosolygott Belle-re. – Jaj, istenkém! – kiáltott föl Belle. – Noah! Micsoda meglepetés! Legalább három éve nem látta, és habár kifogástalan halványszürke zakója, mellénye, csíkos nadrágja és kézzel készült cipője sikerről árulkodott, rózsás, kisfiús arca olyan együtt érző és megértő volt, hogy Belle úgy érezte, visszarepülnek az időben Párizsba, amikor Noah annyi mindent tett érte, hogy segítsen rajta. A férfi puszta látványa elég volt ahhoz, hogy Belle jobban érezze magát. – Remélem, nem rosszkor jöttem? Franciaországban voltam, és csak tegnap kaptam meg a leveled, amikor visszajöttem – mondta. – El sem tudom mondani, mennyire sajnálom, hogy nem voltam itt, hogy segítsek neked és Mognak, amikor a legnagyobb szükségetek lett volna rám. Lisette-tel mindkettőtöket megsirattunk, amikor elolvastuk a leveledet, és annyira szomorúak voltunk, hogy nem tudtunk elbúcsúzni Garthtól és Jimmytől. A férfi őszintesége meghatotta Belle-t, és ez segített, hogy összeszedje magát. – Nem is akartam, hogy olyankor gyere át, amikor elkaphatsz valamit – mondta. – De nagyon örülök, hogy látlak. Senkinek sem szoktunk ajtót nyitni, de örülök, hogy most kinyitottam. Gyere be. Amint becsukódott Noah mögött az ajtó, átkarolta Belle-t, és szorosan magához ölelte. – Tudom, hogy egy úriembernek nem illik így viselkednie – mondta rekedt hangon. – De tudod, hogy mindig is családtagként tekintettem rád.
Belle viszonozta a férfi ölelését, és megcsókolta sima, szantálillatú arcát. – Ha választhatnék magamnak egy fivért, téged választanálak – mondta Belle elérzékenyülten. – Bemegyünk a konyhába? Mog most sütött friss kenyeret. Mog megjelent a konyhaajtóban, köténye és arca lisztes volt. – Jaj, Noah! – kiáltott fel, és a férfihoz szaladt, hogy átölelje. – De jó látni téged! Épp ma reggel mondtuk, hogy te tudnád, mihez kezdjünk. – Drága Mog – mondta a férfi, és átölelte az asszonyt. – Annyira sajnálom, hogy elveszítetted Gartht. Azt hittem, látom majd megöregedni. Mekkora kegyetlenség a sorstól, hogy Belle-lel elveszítettétek a férjeteket! Hogy viseltétek a két temetést? Mivel mindenki félt a fertőzéstől, és mindenkinek volt kit gyászolnia, Belle és Mog egyetértett abban, hogy Jimmyt csöndben temetik el. A temetés után teával és süteménnyel kínálták azt a maroknyi embert, aki ragaszkodott ahhoz, hogy eljöjjön, de a templomban megjelentek száma és az ivóba érkező részvétnyilvánító levelek és virágok özöne jelezte, milyen nagyra becsülték Jimmyt. – Jimmy temetéséig jól viseltük – mondta Mog, és megtörölte a szemét a köténye sarkával. – De azóta egyre rosszabb. Noah Belle-re pillantott, a lány pedig bólintott. Semmi sem tölthette be a férfiak által hagyott űrt. Túl csöndes, túl takaros volt a hely. Még a bezárt ivót is szégyellték. De még ha meg akarták is volna nyitni a jövőben, gondolniuk kellett a tisztességre. Nem lenne helyes két frissen megözvegyült asszonynak nyilvános helyen mutatkoznia. Mog korábban már megjegyezte, hogy még ha ki akarnának nyitni, akkor sem tudnák fölcipelni a hordókat a pincéből, és nem ismerik a különböző sörfajtákat, meg hogy hogyan kell bánni velük, mivel ez mindig is Garth szakterülete volt. Mog csak ma szánta rá magát, hogy süssön egy kis kenyeret. Mostanáig a Jimmy temetéséről maradt teasüteményt ették, mivel egyiküknek sem volt étvágya. Noah jelenléte a konyhában azonban teljesen fölvillanyozta őket. Mog teát főzött, kivette a friss, meleg kenyeret a sütőből, az asztalra tette, vajat és sajtot vett elő, és amíg készülődött, elmesélte Noah-nak, hogy mi történt. Noah mindig is jó hallgatóság volt. Amíg Mog beszélt és kitöltötte a teát, Noah bólintott, és földolgozta magában a hallottakat. – Meséld el, milyen volt, miután Jimmy hazajött Franciaországból – kérte Belle-t egy kis idő múltán. – Mindkettőtöknek nagyon nehéz lehetett. Belle a lehető legtömörebben összefoglalta az eseményeket. Moggal egész héten másról se beszélgettek, és már megcsömörlöttek a témától. – Mesélj Lisette-ről, Rose-ról és Jean-Philippe-ről! – kérte a férfit, miután elmondta neki a legszükségesebbeket. – Örülnénk valami vidám hírnek.
– Kibéreltünk egy vidéki házat Devonban, hogy elmeneküljünk Londonból – mondta a férfi. – Gondoltam, jót tesz a gyerekeknek a tengeri levegő, a zöld mezők, és ha kevesebb szomorúságot látnak maguk körül. Sajnos nem maradhattam mellettük, mert át kellett mennem Franciaországba. Jean-Philippe azonban megtanult úszni, amíg távol voltam, és amikor visszajöttem, jó volt látni, hogy kivirult az arcuk, és hogy Lisette kipihente magát. Ma ő is velem akart jönni, de gondoltam, jobb, ha egyedül jövök. – Jobb is, hogy nem jött ide ilyen hamar – mondta Belle. – Egy anyának vigyáznia kell az egészségére a gyerekei miatt. – Lisette fittyet hány a fertőzésveszélyre – mondta Noah mosolyogva. – Megkért, hogy hangsúlyozzam ki, nem ezért nem jött el, és kérjelek meg benneteket, gyertek haza velem, hogy gondoskodhasson rólatok egy ideig. – Ez annyira kedves tőle – mondta Mog remegő hangon. – Jó feleséget választottál, Noah. – Mint mindannyian – sóhajtott fel a férfi. – Garth és Jimmy segítsége nélkül most nem tartanék itt, és nem lenne mellettem Lisette sem. Gondolom, nem kell mondanom, mennyire törődünk veletek. – Mindig is jól bántál a szavakkal – mondta Belle elérzékenyülten. A legtöbb férfival ellentétben Noah sosem habozott kifejezni az érzéseit. A szavait pedig mindig tett követte, és Belle tudta, hogy bármit is tanácsol ma nekik, meg kell fogadniuk. – Azt mondtátok, nem tudjátok, hogy mihez kezdjetek – kezdte Noah, és végignézett az arcukon. – Idefelé jövet sejtettem, hogy ez lehet a helyzet, és van néhány javaslatom, ami segíthet. – Valójában az ivóval vagyunk gondban – mondta Mog kimerülten. – Nem tudjuk, meddig illik gyászolnunk, nem csak feketét viselnünk, és mikor nyithatjuk meg újra. Mindketten tudunk felszolgálni, és tudunk valamicskét a sör és a röviditalok megrendeléséről is. De még olyan sok minden van, amihez nem értünk, Noah, és az ivónak erős férfira van szüksége. – Hát persze – bólintott Noah. – A legtöbb gondotokat megoldaná, ha fölvennétek egy intézőt. Akkor egyikőtöknek sem kellene jelen lennie az ivóban. De hadd áruljam el, hogy a gyász etikettje lényegében maga is halott. Az országban már szinte mindenki gyászol valakit. Az özvegyeknek el kell menniük dolgozni, hogy el tudják tartani a gyerekeiket, az emberek pedig nem engedhetik meg maguknak, hogy a kevéske pénzüket gyászruhára költsék. Megértem, ha mindketten úgy érzitek, hogy illendő egy ideig feketét viselnetek, és kerülnötök a nyilvános megjelenést. De az igazat megvallva már csak a szűk látókörű öregek várnának el ilyesmit tőletek. Belle is így vélte, Mog azonban megsértődött, amikor a lánytól hallotta ugyanezt, és ragaszkodott hozzá, hogy mindketten feketét viseljenek. Noah azonban nyugodtan mondhatott ilyesmit; Mog mindig is a bölcsesség kútfejének tekintette a férfit.
– Egy intéző? – tűnődött Mog. – Erre nem is gondoltam. Nem lenne az túl drága? – Ha zárva tartjátok az ivót, semennyit sem kerestek – mondta Noah. – Segíthetek föladni a hirdetést és kikérdezni a jelentkezőket. – Igen, de egy intéző könnyen rászedhet bennünket – mondta Belle. – Tudod, hogy megy ez, Noah, ebben a szakmában nem mindenki becsületes. Még Garth is ismert minden létező trükköt. Noah bólintott. – Azt hiszem, a kérdés inkább az, hogy itt akartok-e maradni egyáltalán. Belle és Mog összenézett. – Én nem különösebben szeretnék – mondta Belle. – De itt már minden Mog tulajdona. Neki kell megítélnie, hogyan érez. Mog zaklatottnak tűnt. – Én sem akarok tovább itt maradni, ennyi szomorúság után. De ha elmennék, úgy érezném magam, mintha cserbenhagynám Gartht. Imádta ezt a helyet! – De téged még jobban szeretett – emlékeztette őt Noah. – Biztos vagyok benne, hogy nem bánná, ha eladnád. Emlékezz csak, mi volt a véleménye az ivóba járó nőkről! Belle és Mog halványan elmosolyodott. – Ha rajta múlik, soha egyetlen nőt sem engedett volna be – mondta Belle. – Hát, végül mégiscsak megenyhült – tette hozzá Mog. – A háború nagy része alatt együtt szolgáltuk föl az italt. De csak mert nem engedhette meg magának, hogy fölvegyen egy csapost, és végül még a katonák feleségét meg kedvesét is beengedte. – Akkor hát egyetértünk abban, hogy ő sem akarná, hogy megtartsátok és ti vezessétek? – kérdezte Noah. – Azt hiszem, forogna a sírjában, ha kudarcot vallanátok. Úgyhogy miért nem adod el, Mog? Vehetnétek egy másik kis üzletet, amit mindketten szerettek, és amihez értetek. Talán Belle ismét készíthetne kalapokat. Vagy egy teaházat? Egy kis szállodát? – De jó lenne egy teaház! – mondta Mog. – Egy olyan csinos kis hely nyári kerthelyiséggel. Belle elmosolyodott. Mog már említette a múltban, és megvolt hozzá a tehetsége, hogy sikerre vigyen egy ilyen vállalkozást. Ráadásul jó volt ismét izgatottnak látni. – Nem hiányoznának az itt szerzett barátaid? – kérdezte az asszonyt. – Ugyan miféle barátok? – mondta Mog keserűen. – A szipirtyók, akik kiközösítettek, miután elolvasták rólad azt a szemetet? Később is csak azért gondolták meg magukat, mert szükségük volt a segítségemre. – Az egy szégyenletes epizód volt – bólintott Noah. – És újabb remek indok, hogy szedelőzködjetek és elköltözzetek innen. Hacsak nem akartok Jimmy és Garth sírjának a közelében maradni. – Garth az ilyesmit szentimentális marhaságnak tartotta – mondta Mog szomorúan. – És
ha Jimmyt Franciaországban temették volna el, Belle akkor sem tudná látogatni a sírját. – Akkor hát nincs, ami visszatartson benneteket. Az italmérésre születni kell, arról nem is beszélve, hogy olyan keményfejűnek kell lenni hozzá, mint amilyen Garth volt. Szerintem mindketten boldogabbak lennétek, ha nőiesebb üzlettel foglalkozhatnátok. – Nekem aztán tényleg semmi kedvem életem végéig mindennap kipucolni a hátsó vécét – fintorgott Mog. Egy pillanatra úgy festett, és úgy is hangzott, mint a régi Mog. Noah elvigyorodott. – Akarjátok, hogy keressek egy ügynököt, aki eladja? Ti magatok is eladhatjátok persze, de nőknek valószínűleg kevesebbet ajánlanának. Belle kérdőn pillantott Mogra. Az asszony csak egy pillanatig habozott. – Persze, Noah, nagyon hálásak lennénk érte. Minél előbb, annál jobb. Belle fölpattant, és megölelte Mogot. – Nagyon bátran és okosan döntöttél – mondta. – Beköltözhetünk egy kis lakásba, amíg eldöntjük, hogy hová menjünk, és mihez kezdjünk. – Minél előbb, annál jobb – ismételte Noah. – Minél tovább marad zárva egy vendéglő, annál kevésbé lesz vonzó egy potenciális vevő számára. Blackheath jó környék, megbízható vasúttal. Lefogadom a hírnevembe, hogy amint vége a háborúnak, nagyon népszerű lesz a környék. – Vajon sokáig tart még? – kérdezte Belle. Noah tudhatja az igazat, Belle pedig nem hitte, hogy a férfi illúziókkal szédítené őket, mint az újságok. – Szerintem még karácsony előtt befejeződik – mondta a férfi. – Már kezd lecsengeni, túl sokan haltak már meg, és a németek ugyanolyan csüggedtek, mint mi vagyunk. A harmadik ypres-i csatát, amelyikben Jimmy is megsebesült, Passchendaele-nek nevezték el, valami isten háta mögötti, szétbombázott falu után, amit még el kell foglalniuk. Szeretném megismerni a teljes passchendaele-i rémtörténetet. Ha rajtam múlna, Haig tábornokot nyilvánosan megkorbácsoltatnám az utcán, amiért Nagy-Britannia és a Nemzetközösség ifjait oda küldte, hogy ott robbantsák ízekre őket, és ott fulladjanak bele a sárba. Értelmetlen, kegyetlen áldozat volt. – Te is ott voltál? – kérdezte Belle. A férfi szavaiból áradó szenvedély erről árulkodott. – Igen, ott voltam a Menin Roadon, a kiégett tankok, halott emberek, lovak és öszvérek között, és onnan néztem a hátborzongató bombázást. Ahol a gránát becsapódott, gejzírként, száz méterre fölcsapott a sár a levegőbe, és vitte magával a holtak maradványait is. Több ezer embert láttam hangyamódra, a nehéz felszerelés alatt görnyedve rohanni a mocsáron keresztül a folyamatos puskatűzzel szembe, bátran föltartva a fegyverüket, hogy ne érje víz, még akkor sem, ha ők maguk összeesnek. Olyan mély volt a sár, hogy néha négy beteghordó kellett ahhoz, hogy egyetlen embert ki tudjanak vinni onnan. Rengeteg sebesült nyakig
merült a vízben, és akár négy napig is a halottak között hevert, mire kimentették. S ez idő alatt a tábornokok porceláncsészékből szürcsölték a teát a frontvonalak mögött, biztonságban, és azt tervezték, hogy még több embert küldenek a halálba. Belle az arca elé kapta a kezét. – Én megírtam az igazságot, de a lap nem hajlandó leközölni. – Noah lebiggyesztette az ajkát. – De amint véget ér a háború, megírom könyvben az igazat. A horror, barbarizmus és értelmetlenség bizonyságául. Akkor talán megérti a Jimmyhez hasonló több tízezer férfi özvegye, anyja, apja, fivére és nővére, hogy milyen bátrak voltak ezek a férfiak.
Később Mog kimentette magát, és azt mondta, hogy dolga van az emeleten. Belle sejtette, hogy az asszony csupán tapintatos akar lenni, és hagyja, hogy négyszemközt beszélhessen Noah-val. – Hogy érzed magad valójában? – kérdezte Noah, miután Mog elment a közelből. – Lisette mondta, hogy neki elmesélted, milyen nehéz dolgod volt Jimmyvel, miután hazajött. – Az igazat megvallva, magam sem tudom, mit érzek – vallotta be Belle. – Persze nagyon el vagyok keseredve. Igazságtalanságnak tűnik, hogy Jimmy annyi tortúrán ment keresztül, miután megsebesült, csak azért, hogy mire már kezd lábra állni, elkapja azt a rémes influenzát. De nem fogok hazudni, Noah, nagyon nehéz volt együtt élni vele, különösen a hazatérése után. Olyan szeszélyes volt, gonosz dolgokat vágott a fejemhez, és mindig elutasította a közeledésemet. Nagyon sivár jövőnek néztünk elébe. Ezért néha szinte megkönnyebbülök, hogy vége van. De ettől mindig bűntudatom támad. – El tudom képzelni, mennyire össze lehetsz most zavarodva – vigasztalta Noah. – Aznap, amikor összeházasodtatok Jimmyvel, azt hittem, életetek végéig boldogok lesztek. Te már rengeteg szenvedésen mentél keresztül, és én azt hittem, hogy Jimmy, Mog és Garth mellett többé nem kell aggódnom érted. De ez az istenverte háború! Mindenkit tönkretett. Akik keresztülmentek a csatákon, mint Jimmy, azokat egy életre megváltoztatta, amiket átéltek. És hiányzó karral meg lábbal visszatérni! Halálosan rettegtem odakint, Belle. Pedig semmi más dolgom nem volt, csak menedéket keresni és figyelni. A szag, a mocsok, a zaj – pokoli volt, és mindig ott volt a rettegés, hogy vajon mikor fognak engem is a levegőbe repíteni. Noah elhallgatott, és Belle-re pillantott. – De te minden tőled telhetőt megtettél érte. Szeretted, és törődtél vele. Most már ideje, hogy magaddal törődj. Belle nem válaszolt, elszorult a torka a férfi kedvességétől. – Sovány vagy és sápadt, Belle. Ideje, hogy odafigyelj magadra – folytatta a férfi. – Igaz, hogy azt javasoltam, gyertek haza velem, de most, hogy mindkettőtöket láttalak, szerintem az
lenne a legjobb, ha elmennétek a tengerpartra pihenni. Gyűjtsétek össze az erőtöket. Gondoljatok a jövőtökre. Belle ekkor sírva fakadt, Noah pedig közelebb húzta a székét, hogy átölelhesse. – Sokkal több mindenen mentél keresztül, mint bárki, akivel valaha találkoztam – mondta megértően a férfi. – Etienne egyszer azt mondta, hogy gyerekkorod óta bábként rángattak téged az emberek. És milyen igaza volt! Ideje, hogy kitörj ebből, és te magad döntsd el, hogy mire vágysz. Még mindig fiatal vagy, és előtted áll az élet. Etienne neve hallatán Belle-nek ismét záporozni kezdtek a könnyei. Belle rá vágyott, de még ezt is megtagadta tőle az élet. – Emlékszel, amikor megírtam, hogy egy francia katona mentette meg Jimmyt? Etienne volt az – közölte a férfival. – Etienne? – kiáltott föl Noah. – Hogy lehetséges ez? Nem értem. – Jimmy régebben levelet kapott egy barátjától az ezredéből. Carrera őrmesternek nevezte Jimmy megmentőjét, aki később megkapta a Croix de Guerre kitüntetést, amiért egymaga leszedett egy ágyút, majd hősi halált halt. – Meghalt? – hüledezett Noah. – Jaj, ne! Csak nem ő is...? – De, attól tartok. Csak a kitüntetése miatt tudtak ennyi részletet róla. Noah összevonta a szemöldökét. – Biztos vagy benne, hogy Etienne volt az? Nem egy másik férfi, akinek ugyanaz volt a vezetékneve? – Jimmy barátja azt írta, hogy vele találkoztak korábban Verdunben, 1916-ban. Jimmy leírta nekem, és abból, amiket mondott, tudom, hogy ő volt az. Különben is, annyira jellemző Etienne-re, hogy megtagadja a parancsokat azért, hogy visszavigye Jimmyt biztonságba, a francia vonalak mögé. Ráadásul Jimmy azt mondta, hogy a nevén szólította. Belle nem lepődött meg, hogy Noah-nak is könnybe lábadt a szeme, mert tudta, hogy a férfi mennyire szerette és csodálta Etienne-t. Ő maga pedig megkönnyebbült, hogy végre beszélhet róla valakivel, aki szintén törődik vele. – Jimmy nem mesélte, hogy találkoztak Verdunben? – Nem, de akkor még nem is tudta a nevét. Az viszont nyilvánvaló volt, hogy Etienne fölismerte őt, mert Jimmy azt mondta, hogy arról kérdezgette, merre lakik Londonban, meg ilyenek. – Etienne mindig is kesztyűs kézzel bánt az emberekkel. A háború kezdetén írt nekem két levelet – mondta Noah. – Lenyűgözött, hogy túlélte Verdunt; kevés francia katona került ki onnan élve. A hadseregük egynegyede odaveszett. De azt hittem, ő elpusztíthatatlan. Ami badarság, senki sem az. – Én is azt hittem, Noah – mondta Belle, és a férfi karjára tette a kezét. – Tudod, Jimmynek
és Mognak sose meséltem, de találkoztam vele Franciaországban. Eljött hozzám a kórházba. Röviden elmesélte Noah-nak, hogy mi történt. – Azt mondta, téged jelöl meg legközelebbi hozzátartozójának. Persze lehet, hogy kiment a fejéből, de nem emlékeztetik erre a katonákat, mielőtt hadba indulnak? – De igen. Még akkor is, ha csak egy órájuk vagy egy pár váltás zoknijuk van, a parancsnokuk leíratja velük. Ha Etienne ezt valóban megtette, akkor értesíteniük kellett volna a haláláról. Belle erre nem is gondolt. – Hát lehet, hogy a franciák nem olyan szervezettek, mint mi. Annyi veszteség mellett nem lehet könnyű. És a parancsnoka talán nem szólt senkinek, aki beszél angolul. Noah bólintott. – Igen, ez okozhat némi késedelmet. A legutolsó levelében – amit, ha jól emlékszem, áprilisban küldött – azt írta, hogy reméli, ha a háború véget ér, leviszem hozzá Marseille-be Lisette-et és a gyerekeket. Meg akarta mutatni a farmját. Sose tudtam elképzelni csirkék és disznók közt. De mindig tudott meglepetést okozni. Vajon miért nevezne meg éppen engem a legközelebbi hozzátartozójának? Nyilván nem akarta rám hagyni a farmot. Tudhatná, hogy én nem konyítok a gazdálkodáshoz. Belle rádöbbent, hogy amint értesítik Noah-t Etienne haláláról, a férfit csupán összezavarná, hogy miért hagyta éppen rá a farmot. – Azt hiszem, rám akarta hagyni – mondta. Noah értetlenül meredt a lányra, majd összevonta a szemöldökét. – Miért tenne ilyet, Belle? Jimmy nem találta volna különösnek? Sőt, gyanúsnak? – De igen, gondolom. – Belle elpirult Noah fürkésző tekintetétől. – De Etienne azt mondta, hogy te vagy az egyetlen, akiben megbízik, és hogy te meg tudnád magyarázni Jimmynek, hogy egyáltalán nem különös, és nem is aggasztó, mivel barátom és megmentőm volt Párizsban. – Etienne talán így gondolja, de nem hiszem, hogy ezzel Jimmy is egyetértett volna – mondta Noah töprengve. – És szerintem én sem. Végül is, még emlékszem, mit éreztél iránta, amikor eljöttünk Párizsból. Mindig sejtettem, hogy ő is viszonozta az érzéseidet. Mit éreztél, amikor viszontláttad? Belle már el is felejtette, milyen intuitív Noah, és a többéves újságírói tapasztalat csak tovább finomította az érzékeit. – Ismét beleszerettél? Ez nem kérdés volt, hanem kijelentés, és Belle képtelen volt tagadni. – Igen – mondta halkan. – Így történt. A csöndet a hallban tiktakoló óra törte meg.
– Gondoltál arra, hogy elhagyod Jimmyt? – Dehogy! Nos, talán egy rövid ideig gondolkoztam rajta. Pillanatnyi őrültség volt, a barátnőm meghalt, én meg annyira szomorú voltam. És, gondolom, levett a lábamról, ahogy Etienne azt mondta, hogy végül együtt leszünk. De aztán visszament a frontra, majd Jimmy megsebesült, és hazajöttünk Angliába. – Nagyon felzaklathatott – mondta Noah olyan halk, együtt érző hangon, ami arra késztette Belle-t, hogy bevallja, mit érzett valójában. – El sem tudom mondani, mennyire – sóhajtott föl. – Aznap este, amikor értesültem Jimmy sebesüléséről, írtam Etienne-nek. Megírtam neki, hogy többé ne keressen. Csak annyit válaszolt, hogy megérti, és minden jót kíván Jimmynek és nekem. Most már persze tudom, hogy állja a szavát, mert meghalt. De akkor még gyötört a bűntudat. Még arra is gondoltam, hogy Jimmy sérülése egyfajta büntetés azért, amit tettem. Próbáltam kiverni Etienne-t a fejemből, de nagyon nehéz volt, különösen úgy, hogy Jimmy olyan rideg és makacs volt velem. Noah kis időre a gondolataiba merült. Rágyújtott egy cigarettára, Belle pedig idegesen nézte a férfit, és azon tűnődött, vajon mi járhat a fejében. – Az a legkülönösebb az egészben, hogy megmentette Jimmyt! – szólalt meg Noah váratlanul. – Semmi sem állhatott volna az útjába, ha egyszerűen otthagyja. Igaz, ő mindig is egyfajta becsületkódex szerint élt; ha bajba kerülnék, én is azt akarnám, hogy mellettem álljon. Mognak erről nem számoltál be? – Nem, hogy tehettem volna? Amikor hazajöttem, majdnem elmentem, hogy elmondjam Lisette-nek. Annyira romlottnak éreztem magam, annyira szégyelltem, amit tettem, úgy éreztem, hogy ő az egyetlen, aki megértené. De képtelen voltam rá. Úgy döntöttem, jobb, ha kitörlöm az emlékét, és Jimmyre koncentrálok. – Hogy sikerült eltitkolni az érzéseidet, amikor meghallottad, hogy meghalt? Nehéz lehetett, különösen úgy, hogy Jimmy olyan sok gondot okozott. – Az volt – vallotta be Belle. – Nagyon nehéz volt, Jimmy pedig másról se tudott beszélni. De már vége, mindketten elmentek. Nekem pedig újra kell kezdenem az életemet. Meghallották Mog lépteit a lépcsőn, Noah pedig diplomatikusan témát váltott, és ismét fölvetette, hogy menjenek el nyaralni egy kicsit. – Az jó lenne! – Mognak fölragyogott az arca. – Elmehetnénk Brightonba. Mindig is szerettem volna eljutni oda. Noah maradt még egy órácskát, és mielőtt elment, megkérdezte Mogot, akarja-e, hogy vevőt keressen az ivóra. Mog alaposan átgondolhatta a témát, amíg az emeleten volt, mert azonnal rábólintott. – Megvan Garth végrendelete? – kérdezte Noah.
Mog azt felelte, hogy igen, és felajánlotta, hogy megmutatja neki. – Mindent rám hagyott, meg némi pénzt Jimmyre és Belle-re. – Akkor vidd el az ügyvédjéhez – magyarázta Noah. – Túl kell lenni az örökösödési eljáráson, mielőtt jogosan eladhatod az ingatlant. De ezt majd az ügyvéd elmagyarázza. Nincs szükségetek addig is egy kis pénzre? – Nem, jól vagyunk – mondta Mog. – Garth mindig tett félre valamennyit. Nem bízott a bankokban. – Ha szükségetek van valamire, csak szóljatok – mondta Noah. Ahogy kifelé indult, még megkérdezte Belle-t, hogy találkozott-e a közelmúltban az anyjával. – Nem, még arra se vette a fáradságot, hogy válaszoljon, amikor megírtam neki, hogy Jimmy megsebesült. Karácsonykor küldött egy doboz csokoládét, de egyetlen sort sem írt mellé. Aztán februárban írt egy rövid levelet, hogy miért nem mentem el meglátogatni őt. Visszaírtam neki, hogy nincs időm keresztülutazni Londonon, amikor a rokkant férjemet kell gondoznom. Azóta nem hallottam felőle. Még Garth és Jimmy haláláról sem értesítettük. – Azt javaslom, ne is tegyétek – mondta Noah halvány mosollyal. – A rokonok hajlamosak felbukkanni a halálesetek után. Ha jól emlékszem, Annie sem az a fajta, aki meglátogatna, hacsak nincs éppen szüksége valamire. – A rokonainkat sajnos nem mi válogatjuk meg. De szerencsére a barátainkat igen – nevetett föl Belle. – És te vagy a legjobb barátunk, Noah. A férfi elbúcsúzott tőlük, és emlékeztette őket, hogy bármikor fölhívhatják telefonon Lisette-et, ha beszélgetni támad kedvük, és bármikor szívesen látják őket az otthonukban. – Keresek egy ingatlanügynököt a közelben, és visszajövök, ha föl akarják becsülni az ingatlant – mondta. – Addig menjetek el nyaralni, és pihenjétek ki magatokat.
Három héttel Noah látogatása után Belle és Mog visszatért a Railwaybe, miután tíz napot töltöttek Brightonban. Az ügynök, akit Noah megbízott, már talált is egy vevőt, aki nagyon szerette volna megvenni az ivót. Már csak arra vártak, hogy Garth ügyvédje azt mondja, hogy Mog jogosult az ingatlan eladására. – Jó érzés volt henyélni, de nem hiszem, hogy el tudnám viselni ezt az életmódot – mondta Mog, és föltette a teavizet. Körbepillantott a konyhában, és összevonta a szemöldökét. – Istenkém, de sötét van itt! Eddig föl se tűnt, de gondolom, a napfényes, tengerre néző csinos ki szobánk után minden sötétnek tűnik. Belle elmosolyodott. Mogot nagyon jó kedvre derítette a nyaralás; rengeteget beszélt Garthról és Jimmyről, csupa jó dolgokat mondott, mintha kezdené feldolgozni a halálukat. A
jövőről is ugyanilyen sokat beszélt, el akart látogatni teaházakba, a süteményeiket kritizálta, és arról beszélt, hogy mit csinálna másként a saját üzletében. Ingatlanhirdetéseket nézegettek, és komolytalanul vitatkoztak azon, hol szeretnének élni. Mog vidékre akart költözni, Belle azonban úgy vélte, hogy jobb lenne egy kis vásárváros. Hazafelé a vonaton viszont Mog arról kezdett beszélni, hogy ki akarja takarítani az ivót és a lakást, Belle pedig arra gondolt, talán meggondolta magát, és maradni akar. Mog élvezte a korzózást Brightonban, csodálatosnak tartotta a mólót, és imádott színházba meg koncertekre járni. Nyilvánvaló volt azonban, hogy hiányolja a házimunkát. Az utolsó pár napban Belle rajtakapta, amint a szálloda karfáit vizsgálgatja, hogy nem porosak-e. Mog a fejét csóválta a bejárati ajtó rézkopogtatója láttán, amit nem fényesítettek ki, és elkezdte kritizálni a vacsorát. Ám a sötét konyhára tett megjegyzéséből egyértelműen kiderült, hogy boldogabb lenne, ha egy új helyen végezhetné a házimunkát. – Akkor majd gondoskodunk róla, hogy olyan helyre költözzünk, ahol sok a fény – mondta Belle. Mog a lányra pillantott, a fejét félrehajtotta, mint egy kismadár. – Már alig várod, hogy elmehess innen, igaz? Belle úgy döntött, eljött az ideje, hogy őszinte legyen. – Igaz – ismerte be. – Itt csak szomorúságot érzek, semmi mást. És nem hiszem, hogy elmúlik, amíg végleg be nem zárjuk magunk után az ajtót. – Tudom, hogy Jimmy megnehezítette az életedet – sóhajtott föl Mog. – Többször is próbáltam beszélni a fejével, de nem hallgatott rám. Igazad van, jobb, ha elmegyünk, és csak a jó dolgokra emlékezünk, nem a szomorú pillanatokra. Belle átkarolta Mogot, és magához ölelte. Nem volt szükségük szavakra. Mint mindig, Mog most is megértő és odaadó volt. Mindketten tudták, hogy bárhová is mennek, és bármihez is kezdenek, együtt ismét boldogok lesznek.
– Végignéznéd azt a halom levelet? – kérdezte Mog később, és a levelekre mutatott, amiket hazafelé jövet összeszedett és az asztalra rakott. – Készítek teát, és összeírom, hogy mi kell a boltból. Belle végigfutotta a leveleket. Legtöbbjük részvétnyilvánítás volt azoktól, akik csak nemrég értesültek Garth és Jimmy haláláról. Volt néhány számla, rengeteg hirdetés, melyek ivóba való székeket, asztalokat, poharakat és söröket reklámoztak. És érkezett egy levél Verától is, Franciaországból. Belle Brightonból megírta a barátnőjének, hogy Garth és Jimmy meghalt. De úgy tűnik, a leveleik elkerülhették egymást, mert Vera arra készült, hogy hazamegy Új-Zélandra.
Elegem van. Kimerültem, és felhólyagosodott a nyakam. Úgy festek, mint egy vénasszony, és képtelen vagyok tovább elviselni a nyomorúságot, ami körülvesz. A férfiak hullanak a spanyolnáthától, mint a legyek. A kórházat többször is lebombázták, és éjszaka, világítás nélkül vezetni pedig egy rémálom. Megtettem a magam részét, most már látni akarom anyámat és apámat, a tiszta kék tengert, és nem akarok több kötelezettséget. Tudom, hogy ez önzésnek hangzik. És gondolom, önző is vagyok. Mire ezt megkapod, már úton leszek Angliába. Csak három-négy napom lesz, mielőtt hazafelé indul a hajóm Southamptonból. Úgy tervezem, hogy egyenesen Londonba megyek, remélem, megszállhatok nálatok, de ha nem alkalmas, majd keresek egy olcsó szállodát a közelben. Ne készülj semmivel. Annak fogok a legjobban örülni, ha végre láthatlak. Remélem, téged is sikerül felvidítanom. Barátnőd: Vera Belle ujjongott örömében. Vera egy hete írta a levelét, úgyhogy akár már holnap megérkezhetett. – Jó hír? – kérdezte Mog. – Igen. Vera benéz hozzánk hazafelé, útban Új-Zélandra. Már alig várom, hogy láthassam! Mog gyöngéden elmosolyodott. – Ennek örülök. Pont erre van most szükséged: egy régi barátra, aki megnevettet, és eszedbe juttatja, hogy még mindig fiatal vagy.
Huszonnyolcadik fejezet Vera mókás képet vágott, amikor Belle ajtót nyitott. – Remélem, megkaptad a figyelmeztető levelemet? – kérdezte. – Mert ha nem, akkor két másodperced van, hogy bezárd az ajtót. Belle fölnevetett. – Megkaptam, és nagyon megörültem annak, hogy eljössz – mondta, és kivette a bőröndöt a barátnője kezéből. – De gyanítom, hogy te nem kaptad meg az én levelemet, ami elkerülte a tiédet a postán. – Amelyikben azt írtad, hogy ide ne merjem tolni a képem? – tréfálkozott Vera, és belépett a hallba. – Igen, azt – felelte Belle, de tudta, hogy el kell mondania Verának, mi történt Jimmyvel és Garthszal, mielőtt bemutatja őt Mognak, ezért letette a bőröndöt, ismét kinyitotta az ajtót, és kiléptek Verával az utcára. – Hát jó. Azért jó volt látni téged, még ha csak egy másodpercre is – mondta Vera, ám széles mosolya az arcára fagyott, amikor látta, hogy Belle milyen ideges. – Rosszkor jöttem? – Nem, jókor jöttél, csak el kell mondanom, mi történt, mielőtt bemegyünk. Megírtam a levélben, amit nem kaptál meg. Garth és Jimmy belehalt a spanyolnáthába, egy héten belül követték egymást a sírba. Verának leesett az álla. – Négy hete történt. A legrosszabbon már túl vagyunk, legalábbis már beletörődtünk a történtekbe. – Elmehetek – mondta Vera riadtan. – Annyira sajnálom. Nem akarok ilyenkor zavarni. – Arra semmi szükség. Mog is ugyanúgy megörült neked, amikor meghallotta, hogy jössz, mint én. – Belle belekarolt Verába, hogy nyomatékosítsa a szavait. – Mindkettőnknek jót tenne most, ha nem csak egymással kellene foglalkoznunk. Vera a barátnőjére meredt. – Alig tudom elhinni! Annyira sajnálom, Belle – mondta. – Jóságos ég! Hogy érkezhettem ilyen rosszkor? Belle elmosolyodott. – Jókor jöttél. Csak azt kívánom, bárcsak azonnal megírtam volna, hogy előre tudd, mi vár rád. Nem akarom, hogy rosszul érezd magad. Gyere, bemutatlak Mognak. Vera tétovázott, amikor Mog odalépett hozzá, hogy üdvözölje. – Annyira sajnálom, Mrs. Franklin – mondta. – Belle épp most mesélte, mi történt. – Nekem pedig elmesélte, milyen jó barátja voltál Franciaországban – felelte Mog, és
széttárt karokkal odalépett Verához, hogy átölelje. – Nagyon örülünk neked, kedvesem, és kérlek, szólíts Mognak. Belle ekkor megkönnyebbült. Mog szeretett sürögni valaki körül, és tudta, hogy Verának is jól jön most egy kis anyáskodás.
Franciaországban Belle gyakran megfigyelte, hogy Vera milyen könnyen el tudja bűvölni az embereket. Részben huncut, szeplős arca, széles mosolya és pimasz humorérzéke, részben pedig lelkes kíváncsisága miatt. Ha mesélt egy történetet, szavakkal festette le a képet, és remek hallgatóság volt, azon kevesek egyike, akik képesek elhitetni a beszélővel, hogy ő a legérdekesebb ember a világon. Miután megvacsoráztak, Belle begyújtotta a tüzet a nappaliban. Meleg volt a szeptember, és még most, októberben is enyhe volt az idő, de esténként már lehűlt a levegő. Jó volt körbeülni a tüzet és beszélgetni; Belle-nek eszébe jutottak a vasárnapok, mielőtt Jimmy bevonult a seregbe. Akkoriban a vasárnap különleges nap volt, mert az ivó olyankor mindig zárva tartott. Mindig sültet ettek vacsorára, majd fölmentek a nappaliba pihenni és beszélgetni. Garth és Mog mindig elbóbiskolt, de aztán leültek kártyázni, Garth pedig beszámolt nekik az ivóban hallott pletykákról. Mog mindig csüngött Garth minden egyes szaván, nevetett a viccein, most pedig Vera hatása alá került. Belle legszívesebben átölelte volna a barátnőjét, amiért sikerült neki felvidítania Mogot a vicces kórházi anekdotáival és az Új-Zélandon élő családjáról szóló történeteivel. Mognak nagyon tetszett, hogy saját pékségük van, és Verával egymás szavába vágva, lelkesen beszéltek a süteménysütésről és a tésztagyúrásról. Később Mog mesélt Garth haláláról, amiről talán Belle-nek nem volt képes beszámolni, és mivel Vera számtalan spanyolnáthában szenvedő embert látott már, meg tudta győzni Mogot, hogy valóban megtett minden tőle telhetőt Garthért. Este nyolc körül Mog lefeküdt aludni, de mielőtt elment, fölvetette, hogy másnap mutassák meg Verának a Trafalgar teret, a Buckingham-palotát és az őrségváltást. – Benézhetnénk arra az új helyre is, amiről az újságban olvastunk. A Lyons Corner Houseba – mondta, majd Belle-re nézett, és elmosolyodott. – És ne viseljünk feketét. Biztos vagyok benne, hogy Garth és Jimmy sem szeretné, ha úgy néznénk ki, mint két vén halálmadár. – Sokat segítettél neki – mondta Belle, miután Mog kiment, és becsukta az ajtót. – Csak most értünk haza a tengerpartról, és felvidította őt ugyan az ottlét, de ma végre olyannak láttam, amilyen még azelőtt volt, hogy Franciaországba mentem. Hálás vagyok érte. – Egyszerűen imádni való – mondta Vera. – Jól kijönnének anyámmal. Nagyon sokban hasonlítanak egymásra. De most mesélj magadról, Belle! Mindent mesélj el, Garthról már
tudok, de rólad és Jimmyről még semmit sem hallottam. Belle megírt néhány dolgot Verának a leveleiben, de arról nem írt, hogy mennyire komolyak voltak a nehézségei Jimmyvel. Ám ahogy elkezdett megnyílni Verának, a barátnője egyből ráhangolódott, és ő végül ki tudta beszélni magából a haragját, a fájdalmát, a magányt és a csalódottságot, valamint az Etienne miatt keletkezett bűntudatot. Vera döbbenten vette tudomásul a férfi halálhírét. – Milyen szörnyű lehetett így megtudni! – mondta. – Senkivel sem tudtad megbeszélni, el kellett titkolnod az érzéseidet. Csoda, hogy nem bolondultál bele. – Megérdemeltem – mondta Belle csüggedten. – Ha azokra az éjszakákra gondolok, amikor ébren feküdtem az ágyban, és Etienne után vágyakoztam, nem is értem, hogy sértődhettem meg azon, hogy Jimmy nem akar szeretkezni velem. – Egyszer sem? Belle megrázta a fejét. – Nem. Tényleg azt hittem, hogy ha rá tudom venni, utána minden rendbe jön. De ő nem volt hajlandó. Dühbe gurult, ha megpróbáltam elcsábítani. Végül egyszerűen föladtam. Mégis szerettem őt, Vera; amit iránta éreztem, az teljesen más volt, mint amit Etienne iránt. Amikor haldoklott, azt mondta, hogy sajnálja, és tudom, hogy arra célzott, hogy elutasított. – Milyen különös, hogy Etienne mentette meg! – töprengett Vera. – Tudta, hogy kicsoda Jimmy, mégis megmentette. Szerintem azért tette, mert képtelen lett volna a szemedbe nézni, ha nem így tesz. – Talán. A dolog iróniája azonban az, hogy Jimmy azt kívánta, bár ne mentették volna meg. Gyakran eltűnődtem, vajon mit éreznék, ha meghalt volna, és szabadon együtt lehetnék Etienne-nel. Talán akkor se lett volna jobb. Vera letörölte Belle könnyeit az arcáról. – Nem hagyom, hogy tovább rágd magad. Mindent megtettél Jimmyért. Senki sem tehetett volna érte nálad többet. Most mihez fogsz kezdeni? A háború hamarosan véget ér. Új életet kezdhetsz, és ezúttal bármit is csinálsz, magadért kell tenned, nem másokért. – Egy régi barátom is ugyanezt mondta – válaszolta Belle. – Mog eladja az ivót, mivel nem tudjuk és nem is akarjuk mi vezetni. Teaházat akar nyitni. – Itt, Blackheathben? – kérdezte Vera. – Nem, el akarunk menni innen, de még nem tudjuk, hogy hová. – Miért nem jöttök el Új-Zélandra? Belle fölnevetett. – Ne butáskodj. Azt nem tehetjük. – Miért ne? Igazi új kezdet lenne, gyönyörű a táj, rengeteg a hely és a lehetőség. Mi is angolul beszélünk, sőt, a legtöbben Angliából jöttek át. Imádnád. Egy szempillantás alatt
férjhez adlak mindkettőtöket. – Noha te magad nem mentél férjhez? – vonta föl Belle a szemöldökét. – Én valami másra vágytam, kalandot kerestem. De azok után, amit Franciaországban láttam, már engem is boldoggá tenne mindaz, ami anyámat: egy kedves férfi, gyerekek, nyugalom és jó barátok. – Új-Zéland csodásan hangzik – ismerte el Belle. – Miután hazajöttem, sokat ábrándoztam mindarról, amit meséltél, hogy milyen lehet csónakkal halászni menni a napfényben a türkizkék tengeren. Brightonban szürke a tenger, és nagyon hideg. – A szüleim szívesen látnának, amíg be nem rendezkedtek – mondta Vera. – Mog megnyithatná a teaházát Russellban, te pedig ismét készíthetnél kalapokat, vagy lehetnének fizető vendégeid. Anyám mindig azt mondogatta, hogy jól jönne egy rövidáruüzlet. Ha a nők ruhaanyagra vágynak, pamutra vagy gombokra, meg kell rendelniük Aucklandből, és várniuk kell, amíg el nem hozza a gőzös. – Mog nem akarna a világ másik végére költözni. – Lefogadom, hogy nem bánná, kalandvágyó természete van. Belle fölkuncogott. – Mogba legfeljebb annyi kalandvágy szorult, hogy kipróbáljon egy új receptet. – Szerintem viszont még téged is meglepne. Abból, amit ma láttam, úgy vettem ki, hogy bármire hajlandó, amíg együtt vagytok. Mi tart itt Angliában? Belle eltöprengett ezen, de semmi sem jutott az eszébe. Itt van az anyja, de nem bánná, ha soha többé nem látná. Az egyetlen igazi barátja Noah és Lisette, de ők családot alapítottak, és a saját életüket élik. A gondolat, hogy olyan helyre költözzön, ahol a múltja többé nem éri utol, valóban nagyon csábította. – Szeretnél eljönni, nem igaz? – kérdezte Vera. – Talán – felelte Belle óvatosan. A franciaországi kórházról kezdtek beszélgetni. Belle hallani akart a többi ott szerzett barátjáról. – Taylor kapitány is belehalt a spanyolnáthába – mondta Vera. – David fülig szerelmes egy Charlotte West nevű nővérbe. – Abba, aki az M kórteremben van, és anyajegy van az arcán? – Igen, ő az. Nem egy szépség, de nagyon vidám természet. David odavan érte. Sally nagyon gonosz volt, azt mondta, összeillenek, mert mindketten nyomorékok. – Ő a nyomorék – kuncogott Belle. – Örülök Davidnek, jó ember, és jót fog tenni neki egy kis szenvedély. – Remélem, hamarosan nekem is lesz benne részem – mondta Vera pajkosan. – Én is olyan vad és merész akarok lenni, mint ti voltatok Mirandával.
– Talán a hazaúton lesz rá alkalmad – nevetett föl Belle.
Másnap fölszálltak a Charing Cross állomásra tartó vonatra. Hűvös, de napos idő volt. Belle és Mog a gyászruhát finoman visszafogott öltözékre cserélte. Belle halványszürke, a csípőrésznél toldott kosztümöt viselt, amit azóta nem vett föl, hogy Franciaországba utazott, meg egy rózsaszín bársonyrózsákkal díszített szürke kalapot. Mog sötétlila gyapjúkabátot vett halványabb, mályvaszínű ruhájára, fölvette kedvenc rókabundáját és egy lila tollal ékesített kalapot. Belle kölcsönadta Verának saját smaragdzöld brokátkabátját, amit túl színesnek talált egy özvegynek, viszont tökéletesen illett vörös hajú barátnőjére. Adott hozzá egy, a bezárt boltból megmaradt fodros, halványzöld tüll- és bársonykalapot. Verának nagyon tetszett az új öltözéke. Saját ruhái, amibkől nem volt sok, mind örömtelen, pusztán praktikus darabok voltak, és már torkig volt velük. Franciaországban mesélt Belle-nek arról, hogy a russelli nők nem sokat konyítanak a divathoz, mivel annyira el vannak vágva a nagyvárosoktól. Franciaországban azonban Belle és Miranda hatására Vera érdeklődni kezdett a ruhák iránt. Azt mondta, szeretne venni egy új ruhát és néhány pár elegáns cipőt, amin megakadhat egy tiszt szeme a hosszú hajóúton. Belle és Mog már nagyon rég nem járt a West Enden; az épületek ugyan nem változtak, minden más viszont igen. A Strand és a Trafalgar tér környéke zsúfolásig telt automobilokkal a lovaskocsik és szekerek helyett, amikre emlékeztek. A háború négy éve mindent és mindenkit kimerített; fáradtság tükröződött az emberek szemében és a kirakatok ablakaiban. Rengeteg egyenruhás férfit láttak, akik vagy kimenőn voltak, vagy éppen indultak Franciaországba, és szinte minden sarkon láttak mankós vagy vak embereket gyufát, cipőfűzőt vagy újságot árulni. A Charing Cross Kórház előtt hosszú sorban álltak a mentőautók, melyek a sebesülteket hozták a vonattól. Belle és Vera megtorpant, amikor megláttak két nőt, amint beemelték a hordágyat az autóba, mert eszükbe jutott Franciaország. Már láttak egy teás standot is az állomáson, amit két, jól öltözött hölgy vezetett, akik Mirandára emlékeztették Belle-t, és ettől összeszorult a torka. – Menjünk innen – mondta Mog határozottan, talán mert megérezte, mire gondol Belle. – Azt akarjuk, hogy Vera szép emlékekkel térjen haza Londonból. Vera nagyon izgatott volt, ahogy végigsétáltak a Mallon, és megpillantotta maga előtt a Buckingham-palotát. – El sem tudom hinni, hogy végre láthatom! – mondta. – Volt róla egy kép az iskolában, és én mindig arról álmodoztam, hogy milyen lehet belülről.
Belle-nek eszébe jutott, amikor Jimmyvel jöttek ide. Akkor még csak tizenöt éves volt, nyolc évvel ezelőtt, de mintha húsz éve lett volna, annyi minden történt azóta. Miután elrabolták, annak a napnak az emlékébe kapaszkodott, amikor együtt voltak Jimmyvel a hóban. Ahogy Moggal megmutatták a St. James Parkot, a Clarence House-t és a többi látványosságot, és kiegészítették egy kis történelemmel, Belle úgy érezte, mintha Jimmy is ott lenne mellettük, és arra ösztönözné, hogy vegyen búcsút a múlttól, és kezdje el tervezni a jövőjét. Belle megfogta Mog kezét, és rámosolygott az asszonyra. – Elmenjünk később Seven Dialsbe is elbúcsúzni? – kérdezte. Mog megszorította a kezét, és bólintott. Az új, impozáns Lyon Corner House-ban Belle végül fölvetette, hogy költözzenek ÚjZélandra. Mostanra mindhárman kimerültek, mintha mérföldeket gyalogoltak volna, és rengeteg mindent láttak. Mégis az utolsó megálló, Seven Dials hatotta meg őket a legjobban, és a Ram’s Head, Garth régi vendéglőjének a látványa Annie néhai bordélyházának közelében, ahol Belle született. Vera már ismerte a történet nagy részét, tudta, hogy a bordély leégett, és Garth kimentette belőle Mogot és Annie-t, és befogadták őket Jimmyvel. Ám Seven Dials mocskos, szűk utcái, a szegénység és a nélkülözés látványa mélyen megrázta a paloták, királyi parkok és a Westminster Abbey pompája után. Belle és Mog több ezer emléket élt át, jókat és rosszakat is, ahogy a Ram’s Head előtt álltak az utca túloldalán, és elcsodálkoztak, milyen elhanyagoltnak és kicsinek látszik. Megdöbbentek azon, hogy milyen messzire jutottak, és mennyit változtak a régi idők óta. Látták a kapualjakban ácsorgó prostituáltakat, ami azt bizonyította, hogy még mindig ugyanolyan sok volt errefelé a bordély, ha nem több, mint az ő idejükben. A kolduló, rongyos gyerekek se változtak semmit, se a rühes kutyák, a pipázó vénasszonyok és az utcán támolygó részegek. Nem maradtak sokáig, csak kis időre álltak meg a Ram’s Head előtt. Mognak könnybe lábadt a szeme, és elmesélte Verának, milyen volt, amikor Garth először csókolta meg, és vallott neki szerelmet. Ahogy végigsétáltak a Covent Gardenen, Belle-nek eszébe jutott a tizenhét éves Jimmy, amint a kezét fogva végigszalad vele a jeges utcákon, és hogy milyen jó érzés volt találni egy igaz barátot. A legjobb barátok voltak. A fiú eltökéltsége nélkül, hogy felkutassa őt, valószínűleg ott halt volna meg Párizsban. A nagybátyjával Mogot is szerették, és vele is törődtek. Azt legalább Belle őszintén elmondhatta, hogy Jimmyvel a végsőkig jó barátok maradtak, és mindig őrizni fogja az emlékét. Nem szabad tovább rágódnia azon, hogy mi történhetett volna, és mi rosszat tett; újra kell kezdenie az életét.
Mindhárman izgatottan léptek be a Lyons Corner House-ba a Stranden. Az épület a Lipton teacég tulajdonában volt, amely nagy feltűnést keltett a többemeletes, modern és elegáns épület megnyitásával. A földszinten csokoládét, süteményt, kekszeket és virágokat árultak, ám az összes emeleti étterem egyedi volt, és zenészek játszottak bennük. Betértek abba az első emeleti étterembe, amelyik inkább teaházra hasonlított, és különleges jégkrémeket kínált. A felszolgálónő teát hozott, és egy kétszintes, porcelán süteményestálcán ízletes szendvicseket, teasüteményeket és válogatott tortaszeleteket. – Vera azt javasolta, hogy költözzünk Új-Zélandra – mondta Belle nyíltan. – Mit szólsz hozzá, Mog? Mog éppen a teát töltötte ki, és annyira meglepte a kérdés, hogy túl sokat töltött az első csészébe. – Nem is tudom – mondta. – Komolyan kérded? – Még soha nem voltam ennél komolyabb – felelte Belle. Elvette a csordultig töltött csészét, leivott belőle egy kortyot, majd beleöntötte a csészealjból a kilöttyent teát. A Corner House nagyon forgalmas hely volt, és elbűvölő, romantikus hangulat uralkodott odabent, mivel egy frakkot viselő férfi zongorázott. Rengeteg egyenruhás férfit láttak a feleségükkel vagy a kedvesükkel. – Neked is tetszett, amiket Vera mesélt tegnap. Ott megnyithatnád a saját teaházadat, vagy egy rövidáruboltot, vagy bármit, amire ott nagy szükség van. Vera szerint megszállhatunk a szüleinél, amíg be nem rendezkedünk. – Valószínűleg a kormány még a jegyetek árát is állná – mondta Vera. – Mi vesztenivalód van, Mog? Bármikor visszajöhetsz, ha nem tetszik. – Ha minden új-zélandi olyan kedves, mint te, akkor soha többé nem akarok visszajönni – mondta Mog. – De mi lesz a bútoraimmal? Van néhány holmim, amitől nem szívesen válnék meg. Belle ennyiből már tudta, hogy Mognak tetszik az ötlet. Verára mosolygott, aki elkezdett mesélni Mognak. Több mint két órát töltöttek a Lyonsban, és minden apró részletet megbeszéltek, az újzélandi időjárástól kezdve azon át, hogy milyen ruhát viseljenek, a pénznemig. Csak akkor döbbentek rá, hogy elszaladt az idő, amikor a felszolgálónő megkérdezte őket, hogy szeretnének-e megvacsorázni az egyik étteremben. – Ezt meg kell beszélnünk Noah-val – mondta Mog, amíg kifizette a számlát. – Ő tudja, hogyan kell ezt elintézni. – Akkor hát te is szeretnél elmenni? – kérdezte Belle, és belekarolt Mogba, ahogy elindultak kifelé. – Sokkal izgalmasabbnak ígérkezik, mint Tunbridge Wells – felelte az asszony. – Mindig is szerettem volna hosszú tengeri útra menni.
– Nem hiszem, hogy engedélyezik az átkelést, amíg véget nem ér a háború – mondta Vera. – Még mindig félő, hogy lebombázzák vagy megtorpedózzák a hajókat. Én egy csapatszállító hajón fogok visszautazni, és a sebesültek körül fogok segíteni. De mindenki váltig állítja, hogy most már bármikor lehet fegyverszünet. Brightonban Belle és Mog is ugyanezt hallotta. Mivel azonban már négy éve mindenki azt hajtogatja, hogy karácsonyra véget ér a háború, nem merték elhinni, amíg hivatalosan is be nem jelentik. – Még úgysem mehetnénk el, amíg el nem intéztük a dolgainkat – tűnődött Mog. – De milyen csodálatos dologra készülünk! Aznap este, miután Mog lefeküdt aludni, Vera és Belle tovább beszélgetett. – El sem tudom hinni, hogy Mog ilyen izgatott lett – mondta Belle. – Azt hiszem, ezt Seven Dialsnek köszönhetjük – mondta Vera eltöprengve. – Észrevettem, hogy néha elszörnyedt, mintha attól félne, hogy egy nap ugyanott végzi. – Talán – mondta Belle. – Ha eladjuk ezt a helyet, életében először lesz pár shillingnél több pénze. Azt is tudja, hogy már csak rajta áll, hogy működik-e a dolog. Szerintem arra gondol, hogy Új-Zélandon még jobb lesz a helyzet. Vajon így lesz? – Szerintem sokkal jobb lesz – mondta Vera. – Apám szerint a háború után Új-Zéland fölvirágzik. Nyilván nem azonnal, de két-három éven belül. Russell nagyon kicsi hely, Belle, szörnyű múltja van, de a történelme miatt szeretik a turisták. És persze még ott a hajózás, a halászat és a gyönyörű táj. Papa a jövőbe lát. A semmiből építette föl a pékséget; ha szerinte az ünnepekre turisták érkeznek, akkor én hiszek neki. De még ha túl csöndesnek találjátok is Russellt, akkor is átköltözhettek Aucklandbe, Wellingtonba vagy Christchurchbe. Belle rámosolygott a barátnőjére. Igazi kis csodát tett vele és Moggal: mindkettejüket fölrázta, és új reményt adott nekik. – Annyira fogsz hiányozni, ha elmentél – sóhajtott föl. – Mindkettőnket fölvidítottál, és most olyan sok mindent végig kell gondolnunk. Meg sem tudom köszönni. – Ez nem a végső búcsú, csak egy au revoir – mosolyodott el Vera. – Különben is, mindig van holnap.
London túloldalán, St. John’s Woodban Noah a dolgozószobájában gépelt egy cikket egy magazinnak, amikor Lisette belépett. Kicsit elhízott, miután megszülte Rose-t, de még mindig gyönyörű asszony volt fényes, sötét hajával, krémszínű bőrével és finom vonásaival. Noah mindig is a francia elegancia megtestesítőjének tartotta, és ma is elbűvölőnek találta a krémszínű és barna csíkos ruhájában. – Azért jöttél, hogy elvond a figyelmemet? – kérdezte.
– Nem bánnád? – kérdezett vissza a nő ellenállhatatlan francia akcentussal. – Dehogy – felelte Noah, és széttárta a kezét, hogy a nő az ölébe ülhessen. Lisette beletúrt Noah hullámos hajába. – Ideje levágni – mondta. – Túl hosszú. Noah fölnevetett. – Csak ezért jöttél? – Nem, Etienne-re gondoltam – mondta a nő. – Mi a bizonyíték arra, hogy meghalt? – Jimmy egyik bajtársa megírta a levelében, hogy megkapta a Croix de Guerre-t. – Igen. Ezt értem, de az angolok folyton azt hiszik, hogy a franciákat csak akkor tüntetik ki, ha hősi halált halnak a csatában. Pedig ez nem igaz. – Nem? De aki a levelet írta, csak tudta, hogy Etienne túlélte-e vagy sem? – Honnan tudhatná? Te tudod a legjobban, hogy a történeteket elferdítik, és hozzáadnak, amikor újra elmesélik őket – mondta a nő. – Ha Etienne a halála után kapta volna meg azt a kitüntetést, a francia hadsereg azonnal írt volna neked. Az a legmagasabb kitüntetés, nagy tisztesség. – Azt se tudjuk, hogy Etienne szólt-e bárkinek is, hogy értesítsenek engem. A franciák késve érkeztek az ypres-i vonalakhoz. A csatát emiatt már elhalasztották. Neked, édes kis feleségem, fogalmad sincs, mekkora fejetlenség uralkodik ott. Még a leggondosabban kiagyalt tervek is félresiklanak. – Szerintem meg kellene próbálnod bizonyítékot szerezni, így vagy úgy – mondta a nő. – Ha meghalt, rendbe kell tenni a dolgait. Ha pedig életben van, nem fogja fölkeresni Belle-t, mert azt hiszi, hogy Jimmyt gondozza. Nem fog értesülni arról, hogy Jimmy már meghalt. – Említettem már, hogy milyen figyelmes, okos, ráadásul gyönyörű nő vagy? – kérdezte Noah. – Nem elég gyakran – nevetett föl Lisette, és csókot nyomott Noah orrára. – Belle és Mog a jövőjét tervezi, és abból, amit elmeséltél, kiderül, hogy Belle sokáig gyászolta Etienne-t. Ha meghalt, őt illeti a marseille-i farm, ha pedig él, akkor együtt kell lenniük. – És ha életben van, ugyanolyan súlyos sérüléssel, mint amilyen Jimmyé volt? Az nem lenne még rosszabb Belle-nek? – Ezt nem nekünk kell eldöntenünk – vonta fel Lisette a szemöldökét. – Te pedig, Noah, a barátja vagy. Nem akarod tudni, hogy nincs-e szüksége segítségre? – De igen. Amíg föl nem hoztad, bele se gondoltam, hogy talán mégsem halt meg. Holnap elkezdek utánajárni. De nem kelthetünk hamis reményeket Belle-ben. Maradjon ez kettőnk között, amíg ki nem derítjük az igazat, bármi legyen is az. Lisette a tenyerébe vette a férfi arcát, és megcsókolta. – Je vais garder’espoir d’un regroupement romantique, mon chéri.
Huszonkilencedik fejezet London-szerte kongtak a harangok, amikor véget ért a háború. Az emberek az utcán kurjongattak, nevettek és ölelgették egymást örömükben. Mog és Belle is örült és megkönnyebbült, hogy végre véget ért a hercehurca, és korábban ők is kimentek az utcára, hogy együtt örvendezzenek a vidám sokasággal, mint oly sokan, akik elveszítették a férjüket, fiukat vagy fivérüket, de ők nem vágytak különösebb ünneplésre. Egész nap szortírozták és csomagolták a holmijukat, és amint ezzel elkészültek, leültek a tűz mellé, és felidézték a háború előtti szép időket. Másnap, november 12-én örökre elhagyják a Railwayt. Egy Charles Wyatt nevű úriember akarta megvenni a vendéglőt, és mivel a lehető leghamarabb be akarta indítani az üzletet, Mog átmenetileg bérbe adta neki az ivót, amíg le nem zajlott az örökösödési eljárás. Amint elrendeződnek a dolgaik, az ügyvéd elintézi a szerződéskötést Wyatt-tel, majd továbbítja Mognak a bevételét. Noah üzleti érzékének köszönhetően minden simán ment, és a szerződéskötésig Wyatt bérleti díjat fizet Mognak. A férfi nagyon megörült, hogy beköltözhet, Mog és Belle pedig abban a tudatban költözhetett el, hogy az épület biztos kezekben van. Wyatt már megvásárolta az ivóban és a pincében elraktározott holmikat, valamint Mog legtöbb bútorát. Úgy döntöttek, hogy Új-Zélandra költöznek. Miután Vera hazaindult, rengeteget beszéltek róla. Különös módon Mog akart a legjobban odamenni, mivel soha életében nem élt át semmiféle kalandot, és még soha nem utazott hajón, leszámítva a csónakázást a Temzén. Belle számtalan ellenérvet hozott fel – hogy Mog akár egész úton tengeribeteg lehet, unalmasnak találhatja, hogy egy kicsi, elszigetelt helyen kell majd élnie, ahol nincsenek színházak, nagyobb boltok, villamosok és piacok. Nem mintha Belle ne akart volna elmenni, csak teljesen biztos akart lenni abban, hogy Mog tudja, mibe vág bele. Mog azonban csak nevetett. – Egész életemben összesen két vagy három színházban voltam, és mindig a négy fal között éltem, főztem és takarítottam. Szeretnék új helyeket látni, új ételeket megkóstolni. Nekem nagyon tetszik az ötlet, hogy újrakezdjük az életünket. Noah megdöbbent, amikor elmesélték neki, hogy mire készülnek. A férfi drasztikusnak tartotta a változást, és megkérdezte, miért nem várnak legalább két évet. Ám amikor látta, hogy komolyan gondolják, beismerte, hogy önzően viselkedett, mert hiányolni fogja őket. Egyetértett velük abban, hogy Új-Zéland sokkal kellemesebb hely, ahol nincsenek fogcsikorgató telek, és ahol végre maguk mögött hagyhatják a múltat. Azt viszont megígértette Moggal, hogy amint rendeződik az anyagi helyzetük, félretesznek egy kis pénzt
arra az esetre, ha vissza akarnának jönni. Mog kedvenc dolgait, amiket Garthszal együtt vásároltak vagy nászajándékba kaptak, köztük egy bársonytámlás széket, a varrógépéet, egy díszes mahagóni öltözőasztalt, fiókos szekrényt és az ágyukat, raktárba vitették, amíg el nem tudják szállítani a hajóval Új-Zélandra. Belle a lehető legkevesebb holmit tartotta meg emlékbe, valamint a kalaposformákat és a gőzölőt. Egyelőre beköltöztek egy gyönyörű lakásba St. John’s Woodban. Noah egyik barátjáé volt, aki Amerikába ment, és éppen megbízható bérlőket keresett. Ha minden a terv szerint halad, februárban elindulnak Új-Zélandra. – Már el is felejtettem, milyen hideg tud itt lenni – morgolódott Mog, és a vállára terített egy kendőt, majd közelebb húzódott a tűzhöz a nappaliban. – De holnaptól nem fogunk fázni. Képzeld csak el, hogy egy olyan helyen fogunk lakni, ahol minden szobában van fűtés! Belle elmosolyodott. A bérháznak, amibe beköltöznek, van egy kazánja az alagsorban, ami forró vízzel fűti az összes lakás radiátorait. Mog ezt lenyűgözőnek találta; el se tudta hinni, hogy nem kell majd foglalkoznia a fűtéssel. – És lesz még egy napfényes konyhánk is, meg egy hatalmas fürdőszobánk meleg vízzel – emlékeztette őt Belle. – Azt se tudjuk majd, mihez fogjunk. És sokkal többet lehetünk együtt Lisette-tel és a gyerekekkel. – Biztos, hogy nem akarsz kimenni és megnézni, mi folyik odakint? – mutatott Mog az ablakra. Egyre nőtt a hangzavar odakint, ahogy egyre több ember vonult ki az utcára ünnepelni. A vendéglő ajtaján is dörömböltek, hiába volt kiírva, hogy miért van zárva. Nagyon különös érzés volt hallgatni a hangzavart; Blackheath mindig is csöndes, előkelő környék volt. Belle összerezzent. – Nem akarok. Hideg van, és inkább idebent maradok veled, hogy felidézzük a régi szép időket. Mog elmosolyodott. – Sok szép emlékünk van – mondta. – Az esküvőm, a boltod megnyitója. Emlékszel, amikor ez a szoba telis-tele volt kalapokkal, tollakkal és művirágokkal? Aztán ott volt még az esküvőd is. Garth úgy berúgott, hogy ott kellett hagynom éjszakára a vendéglő padlóján. Belle fölkacagott. Hiába próbálták fölvonszolni az emeletre, meg sem bírt moccanni. Eszébe jutott, amikor aznap éjjel először szerelmeskedett Jimmyvel. A fiú annyira zavarba jött, hogy Belle-nek kellett őt levetkőztetnie. Jimmy bemenekült az ágyba, hogy elrejtse meztelenségét, de tágra nyílt szemmel bámulta, ahogy Belle is levetkőzött. – Gyönyörű a tested! – mondta olyan csodálattal a hangjában, hogy Belle elérzékenyült. – Hogy lehetek ilyen szerencsés, hogy ekkora kincs hulljon az ölembe? – Mert… – kezdte, miközben töltött maguknak egy kis pezsgőt, amit az ivóból csent el, és
az egyik poharat Jimmynek adta – valaki odafönt tudja, milyen jó ember vagy, és hogy én milyen rossz lány tudok lenni, és úgy döntött, jobb lesz, ha megmentesz. Ahogy Jimmy belekortyolt a pezsgőbe, egyik kezével megsimogatta Belle melleit. Belle félt, hogy a fiú megragadja, és eszébe juttatja azokat a múltbéli pillanatokat, amiket el akart felejteni. Jimmy érintése azonban gyengéd és érzéki volt, és azonnal fölizgatta őt. Ahogy Belle bebújt mellé az ágyba, és egymáshoz ért a testük, Jimmy felnyögött a gyönyörűségtől, és a karjaiba vette a feleségét. – Már hónapok óta erről álmodom – mondta, mielőtt megcsókolta. Az első csók gyors és heves volt, az érintkezés viszont olyan gyengéd, olyan odaadó, hogy bár Belle számára túl gyorsan ért véget, sejtette, hogy ez még csak az előétel volt, és a lakoma csak ezután kezdődik. Milyen igaza volt! A következő alkalommal Jimmy csak Belle gyönyörére koncentrált, lassan és érzékien haladt, és Belle szájára kellett tennie a kezét, olyan hangosan nyögött a lány. Később önkéntelenül kacagni kezdtek, és a fejükre kellett húzniuk a takarót, nehogy Garth és Mog meghallja őket. Belle nem hitte, hogy valaha is ugyanilyen boldog lesz még életében. Vagy ugyanilyen szomorú, amiért a háború örökre megváltoztatta mindkettejüket.
Mog még mindig gyakran sírdogált Garth után. Ám az izgalom, hogy új életet kezdhet ÚjZélandon, és a csomagolás meg az egyéb elintéznivalók elterelték a figyelmét. Amikor bezárták maguk mögött a Railway ajtaját, Mog bátran kijelentette, hogy soha többé nem fog sírni, csak mosolyogni, ha eszébe jutnak a szép emlékek Garthról. A környéken még mindig haltak bele emberek a spanyolnáthába, és ijesztő volt arról olvasni az újságokban, hogy a járvány az egész világon végigsöpört. Ma azonban mindenki csak a háború végéről beszélt, az élelmiszer-fejadagokat, a bombázást és a többi nehézséget félretették, mert hamarosan minden katona, aki túlélte, haza fog térni.
1919. január 12-én Noah későn ért haza. Lisette a nappaliban üldögélt a tűz mellett, és ruhákat javított. – Későn jöttél – mondta. – De melegen tartottam a vacsorádat. Sikerrel jártál? – Nem – mondta a férfi szomorúan. – Megint csak árnyékra vetődtem. Nem szívesen mondom ezt, Lisette, de a honfitársaid mintha képtelenek lennének odafigyelni egymásra. Még a hőseikről sem tudnak semmit. Egy héttel karácsony előtt megerősítették, hogy Etienne még életben volt, amikor megkapta a kitüntetést. Még azt is megírták, hogy pontosan mivel érdemelte ki, ugyanazon a napon,
amikor Jimmyt is megmentette. Noah meg akarta mondani Belle-nek, hogy a lány beszélhessen Moggal, elmagyarázhassa neki, mit jelentett számára Etienne, és mind együtt ünnepelhessék a karácsonyt. Két nappal később azonban megkapta Etienne parancsnokának a hivatalos levelét, amelyben legközelebbi hozzátartozóként arról értesítik, hogy Carrera őrmester eltűnt, valószínűleg életét vesztette. Mindez még október végén történt, de azt senki sem magyarázta meg Noah-nak, hogy miért nem értesítették előbb. A remény, majd a hirtelen csalódás elviselhetetlen volt. Ha Lisette nem mutatott volna rá, hogy Etienne csak „valószínűleg” halt meg, Noah föladta volna a keresést. Lisette azonban nem tudta, milyen a csatatér. Mint a legtöbb ember, aki nem a saját szemével látta a vérontást, ő is azt képzelte, hogy a halottakat katonás sorban kiterítik, azonosítják, majd tisztességgel eltemetik. Noah tudta, hogy egyáltalán nem így történik. Több száz embert szaggatnak ízekre a gránátok, a testrészeik pedig szanaszét szóródnak. Mások olyan mélyre süppednek a sárban, hogy önmagukat temetik el. Rengeteg holttestet nem tudnak azonosítani. És amint egy tiszt elmagyarázta Noah-nak: – Ők már halottak. Értük semmit sem tehetünk, a sebesültekkel kell foglalkoznunk, akik még túlélhetik. Lisette mégis váltig állította, hogy Etienne talán súlyos sérüléssel fekszik egy kórházban, vagy foglyul ejtették. Arra kérte Noah-t, hogy egyelőre ne szóljon Belle-nek, hanem az új évben próbálkozzon tovább. Noah és Lisette is szerette volna megtudni az igazat, mielőtt Belle és Mog hajóra száll. Ám ahogy teltek-múltak a napok, Noah erőfeszítései semmire se vezettek. Hiába telefonált, és írt több tucat levelet, a leveleire nem érkezett válasz, a telefonban pedig mindig máshoz irányították. Aztán Belle megvette a hajójegyeket Új-Zélandra, és most, ahogy közeledett az indulás napja, Moggal másról sem beszéltek, csak arról, hogy be kell szerezniük egy koffert, és hogy melyik ruhájukat vigyék magukkal, és melyiket hagyják itt. Mog annyi ruhaanyagot, pamutvásznat és gombot vásárolt, amennyi elég lett volna Russell teljes lakosságának. Noah ma a Vöröskereszttől beszélt valakivel, aki hadifoglyokkal foglalkozott. Csak annyit tudott mondani, hogy sokkal nagyobb annak a valószínűsége, hogy Etienne meghalt, mint hogy él, de megígérte, hogy utánanéz. – Franciaországban nagy a zűrzavar, Noah – vigasztalta Lisette. – Rengeteg ember tűnt el nyomtalanul, te is tudod. Vannak, akik már hazamentek, mások még szolgálatban vannak. De majd továbbítják a leveleidet, és azok előbb-utóbb eljutnak azoknak a kezébe, akik tudják, mi történt.
– De Belle egy hónap múlva elhagyja Angliát. Már megvették a jegyeket. Mi lesz, ha Etienne életben van, Belle meg addigra elmegy? Noah nem hitte, hogy Etienne még él, többé már nem. Akinek rejtegetnivalója van, talán úgy dönt, hogy eltűnik, de Etienne háborús hős lett, és ha túlélte volna az utolsó csatát, arról tudna valaki. Lisette Noah-hoz lépett, és átölelte. – Nem számít, ha Belle már nem lesz itt. Ha Etienne életben van, és olyan, amilyennek elképzelem, akkor utána fog menni – mondta. – Most pedig gyere vacsorázni.
– Ne sírj, kiscsibém! – mondta Mog Belle-nek, ahogy az HMS Stalwart felhúzta a horgonyt, és lassan elindult a southamptoni kikötőből. – Még visszajöhetünk, ha nem tetszik ott. De minket kemény fából faragtak. Jó életünk lesz odaát, majd meglátod. Belle letörölte a könnyeit, és rámosolygott Mogra. – Nem vagyok szomorú, amiért elmegyünk. Hiányozni fog Noah, Lisette meg a gyerekek, de más nem. Csak eszembe jutott, amikor Franciaországba mentünk Mirandával. Ez nem volt teljesen igaz. Korábban már gondolt Mirandára, hogy milyen izgatottak voltak, amikor elhagyták Dovert. Valójában az ríkatta meg, hogy eszébe jutott, amikor New Yorkból New Orleansba hajózott Etienne-nel. A tizenhatodik születésnapján ivott először pezsgőt a férfival, és azt hitte, beleszeretett, és megpróbálta elcsábítani. Ironikus volt, hogy annyi évvel később, egy másik hajón, mely az ellenkező irányba tart, Etienne még holtában is kísérti a gondolatait. – Menjünk, csomagoljunk ki, hogy otthonosabban érezzük magunkat a kabinban – javasolta Mog. – Olyan hideg van idekint, hogy befagy az ülepem. Belle ezen jót kacagott. Mog azóta nem használta ezt a kifejezést, hogy elköltöztek Seven Dialsből, mivel hölgyhöz méltóan akart viselkedni.
– Már csak két nap, és megérkezünk! – sóhajtott föl Belle. – Már alig várom, hogy végigsétálhassunk egy utcán, benézhessünk egy boltba, és füvet meg fákat láthassunk. Jó lesz végre, ha nem kell folyton mások panaszkodását hallgatni. Április volt, és már mindenféle időjáráson átestek. Az első vihar a Vizcayai-öbölnél érte utol őket, és Mog igazi tűzkeresztségen esett át, amikor templomtorony magasságú hullámok csaptak föl a hajóra. Zöldes árnyalatot öltött ugyan az arca, de nem betegedett meg. Néha olyan erősen fújt a szél, hogy képtelenség volt végigsétálni a fedélzeten, ha nem kapaszkodtak bele a korlátba. Üveggolyónyi jég hullott az égből, mely úgy durrogott a
fedélzeten, mint a puskatűz, eső és sűrű köd ereszkedett rájuk, és néha olyan erősen tűzött a nap, hogy percek alatt megégette az ember bőrét. Ahogy közeledtek az Egyenlítő felé, a tikkasztó hőségben képtelenség volt aludni éjjel, ráadásul trópusi viharok dúltak. Most viszont hűvösebb lett, és bár a kabinban még mindig fullasztó meleg volt, a fedélzeten már kellemes volt sétálni, ha elült kicsit a szél. A legnagyobb kihívást az unalom jelentette. Végtelennek tűnő, tétlen napok követték egymást. Mindketten hoztak magukkal kézimunkát és fonalat, olvastak, kártyáztak, és várták az étkezéseket, de a bezártság és a mozgáshiány miatt nem tudták élvezni ezt a várva várt pihenőt. Természetesen rengeteg más utas is volt rajtuk kívül, akikkel beszélgethettek: egy csapat katonatiszt, mind sebesült, de nem annyira, hogy kórházi hajón kelljen utazniuk, közel negyven, hozzájuk hasonló bevándorló, és néhány új-zélandi, akik még a háború előtt utaztak Angliába, és a hajókat fenyegető veszély miatt ott rekedtek. Noha a legtöbb ember társasága elég kellemesnek bizonyult ahhoz, hogy eltöltsenek velük egy-két órácskát, egyikük sem volt különösebben érdekes személyiség, sőt, néhányan kimondottan unalmasak voltak. Mivel Belle és Mog össze volt zárva egy szűk kis helyre, gyakran összetűzésbe kerültek egymással. Mindkettejüknek oda kellett figyelniük arra, hogy elég helyet és időt hagyjanak a másiknak, hogy félre tudjon vonulni, ha szüksége van rá. Most, hogy az utazás lassan a végéhez közeledett, a múltbéli bosszúságok elpárologtak. Mog határozottan megfiatalodott, flörtölt a legénységgel, és mindenkihez kedves volt. Aucklandben hét ágra sütött a nap, amikor kikötött a hajó. Olyan volt az idő, mint Angliában a tavasz, és különös volt belegondolni, hogy itt most ősz van. A parányi vendégház, amely a kikötőtől fél mérföldnyire volt, csinos kis faházikó volt, tengerre nyíló kilátással a szobákból. Öt napot töltöttek itt, mielőtt továbbindultak a Clansman nevű hajóval a Bay of Islandsre, és szinte megrészegültek a boldogságtól, hogy végre ismét szárazföld van a talpuk alatt. Mindenki, akivel találkoztak, Angliáról kérdezgette őket. Mintha még azoknak is, akik már ÚjZélandon születtek, angol vagy skót szüleik vagy nagyszüleik lettek volna. Mindenki nagyon barátságos és segítőkész volt, érdekes helyeket ajánlottak a figyelmükbe, helyi szokásokat, és elmondták, mit érdemes Aucklandben megvásárolniuk, amit Russellban nem fognak tudni beszerezni. Elhalmozták őket a maorikról és a kultúrájukról szóló történetekkel, melyeket lenyűgözőnek tartottak, mivel eddig semmit sem tudtak róluk. Azután következtek a korai letelepedők nehézségeiről szóló történetek, akik a múlt században érkeztek a bevándorlók hajóival. Mindenki mélyen együtt érzett velük a férjük elvesztése miatt. Új-Zéland sok mindenben hasonlított Angliára. Nem voltak ugyan öreg épületei, nem volt túlzsúfolt, és sehol sem lehetett nyomornegyedeket látni, még akkor sem, ha a helybéliek
annak tartottak egy környéket. Az időjárás hasonlított az otthonihoz, az emberek pedig ugyanazt tartották fontosnak, és ugyanazt vallották, mint a hazaiak. A spanyolnátha még itt, a világ túloldalán is gyilkolt. A háziasszonyuk elmesélte, hogy közel hatezer-hétszáz ember halt bele, de szerencséjére az összes ismerőse túlélte. Elmesélte, hogy a villamosok nem jártak, mert mindenki félt a vírus terjedésétől, és helyettük szekereket, vonatokat és teherkocsikat használtak a halottak elszállítására. A háború itt is hasonló hatással volt az emberekre, mint Angliában. Több ezer új-zélandi vonult be a seregbe ugyanazon okból, mint a britek, és ugyanolyan sokan meghaltak közülük. És mint otthon, itt, Auckland utcáin is láttak rokkant, megvakult és eltorzult férfiakat. A legtöbben Gallipolinál sebesültek meg. Legalább négyezer-ötszázan voltak, és kétezerhétszázan estek el. De ez még nem volt minden; még sokan nem tértek haza, akik megsebesültek Franciaországban. Annak ellenére azonban, hogy szinte mindenki elveszített egy hozzátartozót, az új-zélandiak sztoikusan álltak a háborúhoz, és büszkék voltak a sajátjaik bátorságára. Mogot és Belle-t meghatotta, hogy együtt éreztek a britekkel, akiknek nemcsak a rengeteg halottal és sebesülttel kellett számolniuk, hanem a bombázásokkal, élelmiszerhiánnyal és a fejadagokkal is. – Mintha mindig is ide tartoztam volna – mondta Mog egyik este, lefekvés előtt. – Hát nem csodálatos, hogy ezeknek legalább nincs pávatoll a seggükben? Belle majd megszakadt a nevetéstől. Mog az osztálykülönbségek hiányára utalt. Belle azonban nem volt benne biztos, hogy ez mindenütt általános lenne; végül is egyelőre csak hétköznapi emberek között forogtak. De azért remélte, hogy Russellban se lesz másként, mert eszébe jutott, mennyire összezavarta és szórakoztatta mindig Verát a többi női sofőr sznobizmusa Franciaországban. – Azért jobb lesz, ha nem emlegeted a seggeket, amíg jobban meg nem ismerjük itt az embereket – figyelmeztette Mogot.
Ahogy a Clansman behajózott az öbölbe, Mog és Belle elámult a hely szépségén. Bár Vera rengeteget mesélt róla, és láttak képeket is Aucklandben, a valóságban még szebb volt. A tenger vize valóban türkizkék volt, és olyan tiszta, hogy látták még a mélyben úszkáló halakat is. A kis szigeteket tarkító fák ragyogó zöld színben pompáztak, és egészen a tengerpartig lehúzódtak. Az úton láttak delfineket is; a hajóorr körül játszottak, kiemelték fényes fejüket a vízből, és ahogy kinyitották a szájukat, mintha elmosolyodtak volna, ami Belle-t és Mogot szinte könnyekig meghatotta. Még egy hatalmas bálnát is láttak a távolban; annyira izgalmas volt, sose számítottak ilyen látványra. Ám a lenyűgöző öböl láttán, melynek szépségével az HMS
Stalwart egyik kikötője sem vetekedhetett, elakadt a lélegzetük. – Ha itt nem leszünk boldogok, akkor sehol – mondta Mog, és letörölte a könnyeit. Ahogy a hajó közeledett a russelli mólóhoz, látták, hogy rengeteg ember gyűlt össze a fogadásukra. Északra nem vezetnek rendes utak, ezért egyedül hajóval lehet megközelíteni. A város és a külvilág között a hetente erre járó Clansman az egyetlen kapocs. Nemcsak utasokat hozott, hanem a postát, élelmiszert és egyéb ellátmányt is. Itt szálltak partra az első európai telepesek, akik ezt a ragyogó és biztonságos természetes kikötőt akarták megtenni Új-Zéland fővárosának, végül azonban Aucklandet választották, mert Russell túlságosan elszigetelt hely. – Ott van Vera! – kiáltott föl Belle, és a barátnőjére mutatott. – Vajon honnan tudta, hogy pont ma érkezünk? – Úgy látom, az egész város eljön, ha hajó érkezik – mondta Mog. – Nézd ezeket a bájos kis házakat! Micsoda látvány! Valóban gyönyörűek voltak a bájos kis fehér és vajszínű faházak, melyek babaházakra hasonlítottak. A város mögött erdős domb magaslott, a házak előtt pedig keskeny, homokos part terült el. Több tucat csónak hullámzott a vízen, a magasban pedig sirályok köröztek fölöttük, hátha el tudnak csenni némi eleséget a halászoktól. Vera föl-alá ugrándozott izgalmában, mielőtt a hajó kikötött, és leeresztették volna a kikötőhidat. Nyomott mintás zöld ruhát viselt, göndör, vörös haja lazán a vállára omlott, és csillogott a napsütésben. Egy idősebb, testesebb, alacsony asszony mellett állt, aki az anyja lehetett. Amikor végre elindultak lefelé az emberek, Belle és Mog is beállt a sorba. A hajókofferüket és a többi holmijukat csak akkor pakolják le a mólóra, ha már mindenki leszállt. – Belle, Mog! – kiáltotta Vera, és keresztülverekedte magát az összegyűlt tömegen. – Isten hozott Russellban!
Délután négy órakor érkeztek Russellba, és a nap hátralevő része úgy telt el, mintha besétáltak volna egy estélyre, ahol senkit sem ismernek, de ők a díszvendégek. Vera és az édesanyja, Mrs. Reid, aki azonnal megkérte őket, hogy szólítsák Peggynek, hazavitte őket a családi pékségbe, ahol Mr. Reid – Don, ahogy ő szerette – éppen a másnapi kenyér hegy méretű tésztáját gyúrta be. Félbehagyta a munkáját, hatalmas csókot nyomott Belle és Mog arcára, elnézést kért a lisztes kezéért, és azt mondta nekik, hogy érezzék otthon magukat. Peggy olyan asszonynak bizonyult, aki tíz különböző dolgot képes csinálni egyszerre, és közben még beszélgetni is tud. Miközben megterített teához, kikiabált a hátsó ajtón valakinek, hogy menjen el egy kocsival a holmijukért. Elővett a kamrából egy fantasztikus pitét csipkézett tésztadíszekkel a tetején, és szelt öt jókora szeletet, majd mindegyikre öntött
egy-egy kanál sodót. Amíg a teát készítette, az aucklandi útjukról kérdezgette őket, és a teáscsészék meg a tányérok szinte varázsütésre jelentek meg az asztalon. – Jól van, üljetek le – mondta az asszony. – Nem adok a formaságokra, mivel Vera már annyit mesélt rólatok, hogy családtagként gondolok rátok. Ez csak egy kis semmiség, hogy átvészeljétek a délutánt, mivel vacsorára vendégeket hívtunk, akik már alig várják, hogy megismerkedhessenek veletek. Vera a szemét forgatta, amiből Belle arra következtetett, hogy az anyja csak az első találkozás alkalmával ilyen túlzottan gondoskodó, később lecsillapodik. Don is belépett, lisztes kezét már megmosta, levette a kötényét, a mosolya pedig olyan meleg volt, mint a pékség kemencéje. – Vera elmesélte, milyen jól érezte magát veletek Londonban – mondta. – Nagyon örül, hogy ideköltöztök, de London után kicsit unalmasnak találhatjátok itt az életet. – Mi azt cseppet se bánjuk – mondta Mog, és belekóstolt a süteménybe. – Jóságos ég, ez mennyei! – kiáltott föl. – Örülünk, hogy eljöhettünk Londonból – mondta Belle. – Ott már semmi sem maradt nekünk. Gyönyörű ez a hely, a lehető legtöbbet akarjuk kihozni az itteni életünkből. – Holnap körbevezetlek benneteket – mondta Peggy. – Nem fog kifárasztani, csak félórába telik. És az a hosszabbik út – mondta nevetve az asszony, s telt keblei rengtek a hahotázástól. Belle is fölnevetett. Volt egy olyan érzése, hogy ebben a házban sokat nevetnek. Alig fogyasztották el a teát és a mennyei pitét, amikor elkezdtek szállingózni a vacsoravendégek: elsőként a postás-házaspár, Frieda és Mike Lamb érkezett meg, akik elárulták, hogy maguk is Angliában születtek, de még kisgyerekként, a szüleikkel jöttek át ÚjZélandra. A negyvenes éveik derekán jártak, és még az iskolában ismerkedtek össze, Christchurchben. – Jó, ha új emberek költöznek ide – mondta Frieda, és letette a főtt virslis tálat az asztalra. – A christchurchiek bolondnak néztek bennünket, amiért idejöttünk. Szerintük ez jó nyaralóhely, de túl unalmas itt az élet. Mi viszont már tíz éve itt vagyunk, és még nem volt időnk unatkozni. Rengeteg nő jött el, s mind hoztak magukkal ételt – Vera szerint ez a szokás, ha valaki zsúrt vagy összejövetelt tart. Azt is mondta, hogy a férfiak a hatórai „szürcsölés” után érkeznek. Mog és Belle értetlen arckifejezése láttán elmagyarázta, hogy az új-zélandi ivók este hatkor bezárnak, itt ez a törvény, hogy a férfiak az estét a feleségükkel és gyerekeikkel töltsék. De nevetve hozzátette, hogy a törvénnyel csak annyit értek el, hogy a férfiak az utolsó órában a lehető legtöbbet isznak, majd hazamennek, és egyből ágyba zuhannak. Habár valóban sokan részegek voltak, mégis eljöttek a férfiak is, Belle pedig eltűnődött, vajon hogyan fogja megjegyezni, hogy ki kinek a férje, és kinek mi a neve, mivel olyan sok
ember érkezett. Mindenki tudni akarta, hogy mihez fognak itt kezdeni Moggal, és mindenkinek volt valami ötlete, hogy milyen üzletre lenne itt szükség. A nők mind megcsodálták Belle ruháját, bár hétköznapian volt felöltözve: vékony fehér csíkos, szürke, praktikus pamutruhát viselt, ami ideális volt az utazásra, és Mog keze munkáját dicsérte. A többi nő ruhájához képest azonban valóban ízlésesnek tűnt, mivel méretre készült. A többiek ruhája formátlan volt, és Belle sejtette, hogy vagy készen vették őket, vagy olyasvalaki készítette, aki vajmi keveset konyít a varráshoz. Azt is gyanította, hogy nem sokat tudnak a divatról, és megfordult a fejében, hogy talán pont ezzel kellene foglalkozniuk Moggal. A parti a hátsó udvarban folytatódott, és csak amikor besötétedett, és Peggy meg Don meggyújtotta az olajlámpákat, Belle és Mog akkor döbbent rá, hogy Russellban nincs elektromosság. Nem tettek megjegyzést, egyrészt mert nem lepte meg őket, hogy egy ilyen félreeső vidéken nincs áram, másrészt pedig mert nem számított. Mindketten olajlámpák mellett nőttek föl, és odahaza még ők maguk sem vettek elektromos vasalót meg tűzhelyet, mint oly sokan. Az egyetlen dolog, ami aggasztotta őket, az a kinti vécé volt, ami egy olyan múltra emlékeztette őket, amiért nem rajongtak különösebben. Később gyertyákat gyújtottak, befőttes üvegekbe rakták őket, felkurblizták a gramofont, ír dzsigget hallgattak, egy idős férfi pedig ír táncokkal szórakoztatta a vendégsereget. – Hogy tetszik Russell? – kérdezte Vera, amikor végre sikerült kettesben maradnia Belle-lel a hátsó udvaron. – Gondolom, egy kicsit túl sok így egyszerre. Én javasoltam nekik, hogy várjunk a partival egy-két napot. De mint észrevetted, mama szeret mindenbe hirtelen belevágni. – Nagyon megható ez a meleg fogadtatás – mondta Belle. – És tetszik, hogy ilyen fesztelen. Mindenki nagyon kedves. – Hamarosan másként fogod gondolni, és majd rájössz, hogy egyszerűen csak mindenbe beleütik az orrukat – mondta Vera. – Rajtam kívül senkit se avass bele olyasmibe, amiről nem akarod, hogy híre menjen Russellban. Szólok, hogy anyám az egyik legnagyobb pletykafészek. – Nem meséltél nekik a múltamról? – Hát persze hogy nem – vágta rá Vera. – Bármi, amit elmondtál nekem Franciaországban, az köztünk marad. Azt mondtam nekik, hogy Mog anyád panziójában volt házvezetőnő, ahol felnőttél. Azt is mondtam, hogy Párizsban tanultad ki a kalaposmesterséget. Bízz bennem, Belle. Fontos számomra a bizalmad, soha senkinek nem foglak elárulni. Belle megköszönte, és biztosította a lányt, hogy megbízik benne, majd megkérdezte, mi hír a fivéreiről. – Legutóbb azt hallottam, hogy a csapatszállító hajóra várnak. Mivel egy ideje semmit sem hallottunk róluk, úgy gondoljuk, hogy már hajóra szálltak. Annyira örülünk, hogy megúszták. Krumpli megsérült Ypres-nél, de nem komoly, csak eltalálta egy srapnel a karját. Tony meg
azt mondta, hogy őt csak a bolhák csipkedték. Hamarosan megismerkedhetsz velük, de egyelőre tiéd a szobájuk, amit mama az utóbbi hetekben kicsinosított nektek. Éjfél után kerültek ágyba. A szoba hatalmas volt, kétágyas, és mindkét ágyat tarka, színes foltvarrott takaró borította. Mint a ház többi részében, itt is öreg és viharvert bútorok voltak, mégis nagyon kényelmes volt. A falakat nemrég festették halványzöldre, az ablak melletti kis asztalon hímzett terítő volt, azon pedig egy vázában fehér, százszorszépre emlékeztető virágok. A kofferüket és a többi csomagjukat már behozták a szobába, és ahogy Mog elővette a hálóingét, Belle-re pillantott, és elmosolyodott. – Helyesen cselekedtünk, máris otthon érzem magam. De azért gyorsan keressünk magunknak saját helyet, jó? Belle tökéletesen megértette Mogot. Mog a saját holmiját akarja látni maga körül, a saját ételeit akarja megfőzni, és a saját ajtaját akarja becsukni, ha magányra vágyik. Peggy és Don a világ legkedvesebb emberei, de nyilvánvalóan kimerítőek tudnak lenni. – Igazi fészeképítő vagy – jegyezte meg Belle szeretettel a hangjában. – Ne aggódj, holnap egyértelműen közöljük velük, hogy elsősorban erre törekszünk.
Másnap Peggy büszkén vezette őket körbe a városban. Először megmutatta a Christ Churchöt, Új-Zéland legöregebb templomát, majd a rendőrséget, ami a régi vámépületben foglalt helyet, de az épület túl szép volt a funkciójához képest. Látták a konzervgyárat a parton, és elnézték a visszatérő halászhajókat. A parton található Duke of Marlborough vendéglő lenyűgöző méretű volt egy ilyen kis városhoz képest, és benéztek a mellette található Mr. és Mrs. Clow panziójába is. A megműveletlen területet a York Street, ahol Reidék péksége volt, és a Church Street között még mindig mocsárnak hívta mindenki, bár már itt is fölépítettek két házat, és tehenek legelésztek a füvön. Peggy elmesélte, hogy régen, amikor Russell még nyomasztó hely volt a Csendes-óceánon, mert ide jártak inni a bálnavadászok, csak néhány grogüzlet meg viskó állt a parton, és mögöttük a mangrovemocsár terült el egészen az erdős dombokig, amelyek körülölelték a várost. Nem sok látnivaló volt itt, leszámítva a postát, ahol különféle dolgokat lehetett venni, Reidsék pékségét, egy vegyeskereskedést, a hentest, egy kis szállodát és a különféle műhelyeket. Peggy a város végében álló kunyhók felé intett, és csak annyit mondott: – Ott élnek az őslakosok. Belle jó néhány barna bőrű embert látott séta közben, néhányan köszöntek Peggynek, de az asszony egyiküket sem mutatta be. Belle nagyon kíváncsi volt, vajon milyen a viszony a maorik és a betelepülők között, de úgy vélte, jobb, ha nem Peggytől kérdezi, mert Vera
nyilván objektívebb válasszal tud szolgálni. Visszafelé tartottak a pékségbe, amikor Mog észrevett egy kis házat a Robertson Streeten, amely elhagyatottnak tűnt, és megkérdezte Peggyt, hogy az kinek a háza. – Jack Philips, a suszter lakott ott – felelte az asszony. – Két éve meghalt. – Akkor hát meg lehet venni, vagy ki lehet bérelni? – kérdezte Mog. – Erről Hendersont, az ügyvédet kell kérdezni – mondta Peggy.
Mivel Peggynek vissza kellett mennie a pékségbe, hogy fölváltsa Verát, aki már hajnal óta dolgozott az apjával, Belle azt mondta, egyenesen elmennek Mr. Hendersonhoz, ha megmutatja nekik, merre keressék. – Minek húzni az időt? – jegyezte meg Mog vidáman, ahogy Peggy az ügyvéd házára mutatott. – Nem tűnt túl lelkesnek – mondta Belle, miután Peggy hazaindult. – Vajon miért? – Később megkérdezheted Verát – felelte Mog. – De szerintem élvezi, ha sok ember veszi körül, és egyszerűen csalódott, amiért már a második napunkon saját otthonról beszélünk.
Húsz perccel később már Mog és Belle kezében volt a kulcs, és benyitottak az üres házba. Mint az összes épület errefelé, ez is faház volt, kívülről nagyon hétköznapi, némelyik deszka pedig már megérett a cserére és a festésre. A bejárati ajtóhoz vezető lépcsők már elkorhadtak, és ahogy kinyitották az ajtót, elfintorodtak az orrukat megcsapó dohos bűztől. A parányi, négyzetes hallból négy ajtó nyílt, valamint egy szűk lépcső vezetett fölfelé. A bal oldali szoba volt a suszter műhelye, és még mindig bőrdarabok és foltozóeszközök hevertek bent a padlón, valamint egy hosszú munkapad is volt odabent. A szobának két ablaka volt, mint az összes lenti helyiségnek, egy elöl, és egy a ház oldalán, amitől nagyon világos lehetett odabent, már ha le volt mosva az ablak. A jobb oldali szoba volt a nappali, telis-tele ősrégi, kopott bútorokkal. A bal hátsó szoba hálószoba volt, és annyi régi bútorral zsúfolták tele, hogy alig tudtak belépni. Jobbra pedig egy antik, de koszos konyha volt található. Innen viszont ajtó nyílt a kertre. Mr. Philips haláláig rendben tarthatták a kertet, mert virágzó cserjék és rózsabokrok nőttek benne, és volt egy veteményeskertje is, amit már benőtt a fű és a gyom. Az emeleten egyetlen nagy szoba volt csupán, melynek mindkét végében a tetőn voltak az ablakok. Idefönt csak egy öreg vaságy volt foltos matraccal, és sejtették, hogy a ház tulajdonosa évekig odalent lakott. – A kinti vécé nem zavar – mondta Mog, bár azért elfintorodott. – De azt nem tudom elviselni, hogy kintről kelljen pumpálnom a vizet. A bútorokat pedig el kell égetni. De
napfényes és világos ház. És a padló is jó állapotban van. – Azzal ugrálni kezdett a deszkákon, hogy bebizonyítsa. – Szerintem építhetnénk egy fürdőszobát hátul vagy a ház oldalában, és be lehetne vezettetni a vizet a konyhába – töprengett Belle hangosan. – Építhetnénk előre egy verandát is. Csináltathatnánk egy fehér karókerítést. Csodás lenne. És ki tudnánk használni a műhelyt is: te varrhatnál ruhákat, én meg készíthetnék kalapot, és rövidárut is árulhatnánk. Kérdőn néztek egymásra, amikor meghallották Vera hangját. – Gyere föl! – kiáltott le neki Belle. Vera fölszaladt a lépcsőn. – Gyerekkoromban sokat jártam ide, Mr. Philips készítette a cipőinket – mondta kifulladva. – Nagyon kedves volt a felesége, és mindig szívesen látott minket, mert nem volt saját gyerekük. Ő még a háború előtt meghalt. Jó nagy a rumli. – De vannak benne lehetőségek – mondta Mog, s kis arca ragyogott a lelkesedéstől. – Mr. Henderson szerint az unokaöcs, aki örökölte, azt írta, hogy bármennyiért hajlandó eladni, mert nagy szüksége van most a pénzre. Ajánlatot kell tennem. – Hát, ez senki másnak nem kell. Mindenkit lehangolt a háború meg a járvány, és senkinek sincs pénze. Mognak életében most először volt pénze, méghozzá sokkal több, mint amennyiről valaha is álmodott. De mint mindig, most is megfontoltan akart eljárni. – Vajon milyen nehéz lesz felújíttatni? – kérdezte. – Szükségünk lesz egy fürdőszobára és egy konyhai tűzhelyre a meleg vízhez. Aztán meg kell javítani kívülről is, meg a tetőt is ellenállóbbá kell tenni. – Sorba fognak állni a férfiak az ajtó előtt a munkáért – mondta Vera. – De előbb gondoljátok végig, hogy valóban itt akartok-e maradni Russellban. Még nem töltöttetek itt elég időt ahhoz, hogy biztosak legyetek benne. – Én már akkor tudtam, hogy itt akarok maradni, amikor leszálltam a hajóról – mondta Mog. – Tökéletesnek érzem. De Belle-ben nem vagyok biztos. Ti, fiatalok, olyan helyre vágytok, ahol zajlik az élet. Vera kérdőn nézett Belle-re. – Így érzel? – Még nem vagyunk itt elég ideje ahhoz, hogy ebbe egyáltalán belegondoljak. De nekem tetszik a béke és a csönd. Különben is, Mog veszi a házat, nem én – vont vállat Belle. – Ez az ő döntése. – Igen, az rajtam áll, hogy megveszem-e vagy sem – mondta Mog. – De én úgy értem, hogy nem muszáj ideláncolnod magad, Belle. Ez lesz az otthonod, de neked kell eldöntened, hogy mihez akarsz kezdeni az életeddel. Utálnám, ha csak kötelességtudatból maradnál velem.
Belle összevonta a szemöldökét. – De hiszen azt terveztük, hogy együtt nyitunk boltot. – Tudom, és én is ezt szeretném, hát persze. De itt nincsenek fiatalemberek, Belle. Nem akarom, hogy vénkisasszonyként végezd. Szeretnélek ismét férjhez adni. – Előbb fagy be a pokol! – nevetett föl Belle. – Soha többé nem leszek szerelmes. – Most én is így gondolom – mondta Mog. – De ez csak azért van, mert néhány hónapja özvegyültünk meg. Nekem már mindegy, de te még fiatal vagy, és gyönyörű. Jimmy sem akarná, hogy életed hátralevő részét magányosan töltsd el. – Mog abban téved, hogy itt nincsenek fiatalemberek – mondta Vera. – A fivéreim hamarosan hazatérnek, két másik fiúval együtt. De nehezen tudom elképzelni, hogy érdekesnek találd őket, Belle. Nézz csak rám, ez történik Russell virágszálaival! Máris úgy tekintenek rám, mint egy vénkisasszonyra. – Akkor talán Aucklandbe kellene mennetek – mondta Mog. Vera fölnevetett. – Szívesen megtenném. Mama az őrületbe kerget. Már akkor szörnyű volt, mielőtt Franciaországba mentem, de amióta hazajöttem, még rosszabb. Nem akarok örökké a pékségben dolgozni. Énekelni kezdett egy dalt: „Hogyan fogod a farmon tartani őket, miután látták Párizst?” Belle fölkacagott. – Ezt te találtad ki? – Nem, dehogy. Néhány amerikai énekelte a kórházban. New Yorkban hallották egy koncerten, mielőtt Franciaországba jöttek. Én is hallottam gramofonon, nagyon népszerű Amerikában. De majd arra is rájöttök, hogy nagyon el vagyunk vágva a világtól. Ide nem jut el a zene, a divat, a művészet és az új irodalom. – Én nem bánom – mondta Mog. Vera fölsóhajtott, és bűnbánó képet vágott. – Sajnálom, hogy nem figyelmeztettelek benneteket előre, de én sem vettem észre, amíg vissza nem tértem, és addigra már ti is hajóra szálltatok. Mog átkarolta a lányokat, és közelebb húzta magához őket. – Nos, most már itt vagyunk, és nekem tetszik. De ha nektek Párizs után túl unalmas, el kell mennetek egy izgalmasabb helyre. – Én addig el nem megyek innen, amíg bele nem kóstoltam itt az életbe – mondta Belle határozottan. – Nekem is tetszik itt, és mielőtt alternatívákat keresnénk, előbb lássuk, mihez tudnánk itt kezdeni. Egy órát töltöttek azzal, hogy körbejárják a házat, Mog pedig listát írt arról, hogy mi mindent kell megjavítani.
– Néhány napig még gondolkodom rajta – mondta, és bezárta az ajtót, mielőtt továbbálltak. – Ki kell derítenem, mennyit ér, és mennyibe fognak kerülni a javítások, mielőtt meghozom a döntést.
Az idő gyorsan elrepült; észre sem vették, és az április májusba fordult. Mog szeretett segíteni Donnak a pékségben, megosztotta a férfival a kedvenc receptjeit, és örömmel látta, hogy a süteményei gyorsan elfogynak, sőt, az emberek visszajárnak értük. Vera segítségével sikerült kiderítenie, hogy mennyibe kerülnek a régi Philips-ház javítási munkálatai, és miután mindent alaposan végiggondolt, száz fontot kínált Mr. Hendersonnak az ingatlanért. Arra számított, hogy a férfi megsértődik az alacsony ár miatt, viszont az nemcsak vidáman fogadta az ajánlatot, de még az ügyvédi díjat is elengedte. Belle elkezdett vízfestékkel festeni, és bár néha kissé hűvös volt ahhoz, hogy hosszú órákon át ücsörögjön a parton, annyira szerette a tengert és a halászhajókat festeni, hogy föl sem tűnt neki a hideg. Gyakran, amikor a parton festegetett, rádöbbent, hogy még soha életében nem érezte magát ennyire nyugodtnak és békésnek. Még akkor is volt némi feszültség az életében, mielőtt Garth és Mog összeházasodott, és Moggal egy blackheathi szobát béreltek, amíg Garth meg nem vette a Railwayt. Akkoriban mindketten kifinomultan akartak viselkedni, hogy befogadják őket a faluban. Aztán Belle megnyitotta a boltot, ami további idegességgel járt. Nagyon boldog volt, hogy hozzáment Jimmyhez, kalapokat készített, és gyarapodott az üzlete, de soha nem voltak ilyen hosszú, lusta időszakok az életében, mint itt, amikor nem volt semmi tennivalója. A háború mindenkit kimerített, akár munkáról, akár személyes körülményekről volt szó; a félelem, hogy elveszítik a szeretteiket, a gyász, ha el is veszítették őket, az élelmiszerfejadagok, a bombázás és a többi nehézség, beleértve a végén a járványtól való rettegést. De mindennek már vége; Belle azt olvasta az újságban, hogy „ez a háború véget vetett a háborúknak”. Remélte, hogy így van. Úgy érezte, hogy Moggal végre találtak egy helyet, ahol önmagukat adhatják, nem kell eljátszaniuk az úrihölgyet, és nem kell félniük kimondani a véleményüket. Itt örökre kigyógyulhatnak a bánatból, és elfeledhetik múltbéli sérelmeiket.
Május végén Krumpli, Tony és a két másik fiatal russelli férfi hazatért, és az egész város megünnepelte őket. Vera kisöccsei sok mindenben hasonlítottak a lányra: mindketten társaságkedvelő, kedves és barátságos emberek voltak, kitűnő humorérzékkel. Sokkal magasabbak voltak Veránál, barna hajuk volt, de ugyanolyan kacsatojás kék szemük. Mindenki megjegyezte, hogy
kisfiúként mentek el, és férfiként tértek vissza. Peggy elszörnyedve látta, hogy amit Krumpli néhány karcolásnak nevezett a jobb karján és a lábán, valójában nagyon csúnya seb volt, ő azonban csak nevetett, és azt mondta, szerencséje volt, hogy nem üszkösödött el, mivel belezuhant a mély sárba, és órákig feküdt ott, mielőtt elvitték a segélyállomásra. Mog és Belle várni akart a költözéssel, amíg meg nem érkezik az új tűzhely, amit Aucklandból rendeltek, és be nem szerelik, de amikor hazatértek a fiúk, meggondolták magukat. Peggy és Don háza egyszeriben túl zsúfolt lett, és helytelennek érezték, hogy Krumpli és Don a nappali padlóján aludjon, hiába bizonygatták, hogy ők egy cseppet se bánják. Mivel a sérült deszkákat már kicserélték a házon, és megjavították a tetőt, az időjárást legalább már elbírta. A takarítás megerőltető és piszkos munka volt; elégették a szemetet, és kipakolták a ház elé a bútorokat és egyéb tárgyakat, amikre nem volt szükségük, hogy bárki elvihesse őket, akinek kellenek. Legnagyobb örömükre egy nap alatt szinte minden eltűnt. Megtartották a masszív, kaurifa konyhaasztalt, amely, miután lesikálták róla a többéves koszt, jól mutatott, valamint a vaságyat, amit Belle és Vera lecsiszolt és fehérre festett. Megtartottak két konyhaszéket is, egy fiókos szekrényt és a munkapadot. Mog telegramozott Noah-nak, hogy amint lehet, küldje utánuk a raktárban várakozó bútoraikat. A ház belsejében bélésvászonnal borított, hornyolt palló volt a falon. Mint megtudták, nem praktikus bevakolni a faházakat, és a bélésvászon különben is sokkal jobban megtartja a tapétát. A földszinten itt-ott lyukasak voltak a pallók, de az emeleten minden ép volt, és megbíztak egy férfit, hogy tegye föl az egyetlen tapétát, amit a vegyesboltban kapni lehetett. Nagyon unalmas mintája volt: halványkék alapon krémszínű csigák, de miután fölrakták, meglepően csinosan festett. Miután lefektetik a linóleumot is, amit az új matraccal együtt egy aucklandi boltból rendeltek, és a Clansman fogja elhozni őket, úgy tervezték, hogy abban a szobában fognak lakni, amíg a ház többi részét is felújítják. Krumpli és Tony halászhajón akart munkát vállalni, vagy a konzervgyárban, de egyelőre szívesen segédkeztek az asztalosnak Mog háza körül a veranda építésében, a konyhaszekrények és polcok összerakásában és a sérült pallók meg a vászon megjavításában.
– Nos, végre elkészült a saját házunk – mondta Mog június másodikán, este, amikor készültek lefeküdni a vaságyba. Az olajlámpa fényében nagyon bájos volt a szoba; a két végében lévő ablakokra Mog csinos, krémszínű vászonrolókat varrt, a linóleumpadlón két rongyszőnyeg hevert, amit ajándékba kaptak a többi asszonytól, az ágyat pedig a saját, Angliából áthozott ágyneműjükkel és
takarójukkal vetették be. – Kedvelem Peggyt, de azért jó lesz, hogy reggel nem arra kell ébrednünk, ahogy Donnal kiabál – mondta Belle, miközben fölhúzta a hálóingét. – És a héten végre megérkezik a tűzhely is. Többé nem kell náluk vacsoráznunk. – Szégyelld magad – dorgálta Mog. – Peggy és Don kedves, jó emberek. Néha nagyon hálátlanul tudsz viselkedni. Belle elvigyorodott. Tudta, hogy Mog is osztja a véleményét, sőt, neki még nehezebb volt, mert szeretett főzni, és naphosszat Peggy locsogását kellett hallgatnia. – Nos, majd készítek neki egy bájos ünneplőkalapot, hogy vezekeljek a hálátlanságomért – mondta Belle. – Váltsunk témát – mondta Mog kurtán, mint mindig, ha helytelenített valamit. – Elmenjünk a Clansmannel Aucklandbe további bútorokért? Peggy szerint nem ajánlatos a katalógusból választani a kanapét vagy a karosszéket, mert elképzelhető, hogy kőkeménynek bizonyulnak. – Hmm. – Belle eltöprengett. – Szerintem várjunk, amíg el nem készül a ház, és majd meglátjuk, mire lesz még szükségünk. Kell majd függönyanyag is, meg alapanyagok a kalapkészítéshez. Úgyis ott leszünk egy hétig, úgyhogy az lesz a legjobb, ha egyszerre szerzünk be mindent. Ágyba bújtak, Belle pedig lecsavarta az olajlámpát. – Annak is örülök, hogy nem kell Don hortyogását hallgatnom – mondta a sötétben. – Olyan hangosan horkolt, hogy zengett tőle a ház. Mog megfogta Belle karját. – Kedvesem, kezdesz házsártossá válni. Szükséged van egy szeretőre. Belle fölkuncogott. – Rendelsz nekem egyet a katalógusból? – Írd össze az elvárásaidat, és majd megnézem, hogy van-e nekik raktáron – felelte Mog nevetve. – Most pedig aludj, és álmodj róla. Belle még sokáig éberen feküdt, miután Mog elaludt, és gondolatban összeírta az elvárásait. Le akarta írni őket reggel, hogy megnevettesse Mogot. Magas, karcsú, szőke, kék szemű, ám ahogy sorra vette a tulajdonságait, rádöbbent, hogy Etienne-t írja le. Ha csak eszébe jutott az az együtt töltött éjszaka, könnyek szöktek a szemébe az elviselhetetlen vágyakozástól. Belle tudta magáról, hogy nem neki való az önmegtartóztatás, ölelésre vágyott, csókokra és a szeretkezés gyönyörére. Mognak igaza volt; kezdett házsártossá válni, és ez volt az oka. Vera azt mesélte, hogy nyaranta sok férfi jár ide halászni, de legtöbbjük már házas ember. Krumplinak tetszett Belle, a lány látta, hogyan néz rá a fiú, de ő túl ártatlan lenne hozzá, még
akkor is, ha el tudja viselni, hogy egy férfinak olyan ostoba beceneve legyen, hogy „Krumpli”. Belle egyszer véletlenül meghallotta, amint a bátyja, Tony egy francia szajháról mesélt neki. A fiúnak nyilvánvalóan tetszett az élmény, Belle azonban összerezzent, olyan megvetően beszélt a lányról. Belle-nek nem esett nehezére tisztes özvegyként viselkedni a társas helyzetekben, de tudta, hogy ha valaha is beleszeret egy férfiba, nem akarja eltitkolni előle a múltját. Jimmy azon kevesek közé tartozott, aki el tudta fogadni az ilyesmit, de még ő is sértegetni kezdte miatta, miután megsebesült. Belle úgy vélte, annak a lehetősége, hogy talál még egy férfit, aki olyan nagyvilági és toleráns, mint Etienne, és ugyanolyan kedves, mulatságos és csodálatos szerető, körülbelül akkora, mint másnap arra ébredni, hogy egy elefánt áll a ház előtt. Talán jobb lesz, ha elfogadja, hogy már kivette a maga részét a szenvedélyből, és beletörődik abba, hogy vénkisasszonyként fog élni.
Harmincadik fejezet A munkálatok sokkal gyorsabban zajlottak, miután Belle és Mog beköltözött, és szemmel tartotta a férfiakat. Megérkezett a tűzhely, és egy szakértő, aki Paihiában élt az öböl túloldalán, már be is szerelte. Beszerelt egy víztartályt a meleg víznek, sőt, még be is vezette kintről a vizet az új mosogatóba, a szennyvizet pedig kivezette a kinti emésztőbe. Azt mondta, boldogan visszatér, ha hozzáépítenek a házhoz, és fürdőszobára vágynak. A veranda kaurifából készült, és a korlátot fehérre festették. A konyhába bekerültek a szekrények és egy tálalóasztal, a kéményt pedig kitisztították, hogy be lehessen fűteni, ha hideg van. Az Aucklandből rendelt tapéták azonban még nem érkeztek meg, sem Mog bútorai Angliából.
Belle a beígért tapétákért ment le a mólóhoz a Clansman elé. Sok helybéli minden héten lement a hajóhoz, nemcsak a megrendelt áruk és az érkező emberek miatt, hanem azért is, mert itt a hajó jelentette a kapcsolatot a külvilággal. Aznap délután azonban szakadt az eső, így még Peggy sem jött el, aki pedig sose hagy ki egy hetet sem. Belle hosszú, fekete, vízhatlan kabátot viselt, amit a vegyesboltban vett, viharkalapot, valamint gumicsizmát, mivel a földutak valóságos mocsárrá változtak. Belle mindenféle időjárásban szerette a kikötőt, és amíg a mólón állt, és a felkorbácsolt hullámokat nézte, melyek ugyanolyan szürkék voltak, mint fölöttük az ég, úgy találta, hogy van a helynek egyfajta vad szépsége, amely a maga módján ugyanolyan lélegzetelállító volt most, mint napsütésben. Az eső olyan volt, mint egy félig áttetsző függöny: pár száz méteren túl már minden elmosódott, és noha nem látta a Clansmant, a motorját már hallotta közeledni. Mások is fülelhettek, akik érkező csomagokat vártak. Valószínűleg megvárták, hogy kikössön a hajó, mielőtt lejönnek a csomagokért. Az is lehet, hogy az eső miatt egyelőre el se jönnek; végül is a szállítmányt a hajótársaság elraktározza, és később is érte jöhetnek, ha elállt az eső, akár másnap is. Mog is azt mondta, hogy fölösleges elmennie, mivel a tapéta különben is nehéz, és nincs rá szükség most azonnal. Belle valamiért mégis úgy érezte, hogy el kell jönnie. A Clansman motorja egyre hangosabb lett. Belle a hang irányába kémlelt, és mintha megpillantotta volna a sötét alakját a vízfüggönyön túl. Aztán a hajó váratlanul ott volt előtte, füstölgött a kémény, még a legénységet is látta a fedélzeten, amint készülődnek a kikötéshez. Belle elmosolyodott magában, mert eszébe jutott, hogy Moggal egész úton Aucklandből a
hajókorlát mellett álltak. Nézték a felkorbácsolt tengert, a fehér habokat, ahogy a hajóorr kettészeli a kékeszöld vizet. Nevettek magukon, amiért annyira megbabonázta őket a látvány, hisz csak napokkal korábban ért véget a hosszú tengeri utazás, mégsem tudtak ellenállni a látványnak. Minden egyes négyzetméterét látni akarták új otthonuk partszakaszának. A motor elhallgatott, és a hajót Farquahar kapitány ügyesen a móló felé irányította. Az egyik tengerész leugrott a hajóról, olyan könnyedséggel és magabiztossággal, akár egy szarvas, hogy segítsen a szárazföldieknek óvatosan bevontatni és lehorgonyozni a hajót az utolsó pár méteren. Az utasok viszont még ekkor sem siettek a leszállással. Az előfedélzet alatt kerestek menedéket mindannyian, leszámítva egy hosszú esőkabátot és puhakalapot viselő férfit, aki egyedül állt a korlát mellett, kicsiny bőröndjével a kezében. Egyenesen Belle-t nézte, és a lány azt kívánta, bárcsak jobban látná, mert azt hitte, hogy talán ismerik egymást a városból. Az eső azonban az arcát verte, a férfi arca pedig elmosódott. Miután leeresztették és rögzítették a kikötőhidat, az utasok megindultak a móló felé. Bellenek eszébe jutott, hogy még sokáig, akár egy teljes óráig is eltarthat, mire kirakodnak, és megkapja a tapétáját. A ruhája már kezdett átnedvesedni az esőkabát alatt; talán a viharkalapról lecsorduló víz áthatolt a varráson a vállrészen, Belle pedig teljesen átfagyott és elázott. Valamiért mégsem fordult meg, hogy hazainduljon. Mr. és Mrs. Brewster, akikkel az első Russellban töltött estén ismerkedett meg, végigszaladtak a mólón; a férfi esernyőt egyensúlyozott mindkettejük feje fölött. – Vár valakit, Mrs. Reilly? – kérdezte. – Nem, csak a csomagomért jöttem – felelte Belle. Aztán eszbe jutott, hogy Peggy azt mesélte, két hete az első unokájuk születésére utaztak Aucklandbe, és megkérdezte: – Mi lett, kisfiú vagy kislány? – Egy gyönyörű, egészséges kisfiú – válaszolta Mrs. Brewster. – Az anya is és a kicsi is jól van, de örülünk, hogy hazajöhettünk. Azzal elsiettek, és a többi utas is elrohant mellette. Néhányukat Belle látásból ismerte, és rájuk mosolygott, de érkeztek olyanok is, akiket még soha nem látott. A móló végén a legénység és más férfiak a hajótársaságtól egy másik kikötőhídról már elkezdték lerakodni a csirkeketreceket, és az eddig csöndes és elhagyatott hely egyszeriben nyüzsgő hangyabollyá változott. A puhakalapos férfi Belle felé közeledett a mólón, és egyenes tartása meg határozott járása miatt annyira hasonlított Etienne-re, hogy Belle-nek nagyot dobbant a szíve a mellkasában. Hátratolta a viharkalapot az arcából, és letörölte az esővizet. A férfi megállt, Belle szemébe nézett, majd megemelte a kalapját, és elmosolyodott.
Mindennapos, udvarias gesztus volt, de Belle csak egy férfit ismert, akinek ilyen volt a mosolya. – Etienne? – kérdezte. – Belle – szólalt meg férfi, és felgyorsította a lépteit, lekapta a kalapját, Belle pedig megpillantotta az oly ismerős szőke hajat, a kiugró arccsontot és a kék szemet. Azt hitte, csak képzelődik. Hiszen meghalt! Hogyan lehetne ő az? Ám a férfi ugyanolyan valóságos volt, mint ő maga, és egyenesen felé tartott. Belle abban a pillanatban megértette, hogy a romantikus regényekben miért alélnak el a hősnők, hiába nevetett régen az efféle dolgokon. Olyan hevesen kezdett zakatolni a szíve, hogy azt hitte, kirobban a mellkasából. Valóban Etienne volt az. – Úgy képzeltem, hogy napsütésben találkozunk, és csinosan ki leszel öltözve – mondta a férfi azzal a francia akcentussal, amit Belle soha nem tudott kiverni a fejéből. – Nem egy vízálló kabátban képzeltelek el a szakadó esőben, olyan fehér arccal, hogy mindjárt elájulsz. – Tényleg mindjárt elájulok a döbbenettől – mondta Belle remegő hangon. – Azt hittem, meghaltál Franciaországban. – Noah nem mesélte, hogy megkeresett? Belle a fejét rázta. – Nem rám vártál? – Nem, csak egy csomagért jöttem. Mindkét oldalon emberek mentek el mellettük. Rendületlenül szakadt az eső, Belle pedig fölemelte a kezét, hogy megérintse Etienne arcát. Hideg volt, kissé borostás, de az érintésétől Belle tudta, hogy nem álmodik. Etienne megfogta a kezét, és megcsókolta az ujjait. – Egyszer már mondtam neked, hogy keresztülmennék tűzön-vízen és bármilyen veszedelmen, hogy veled lehessek – mondta remegő hangon. – Kérlek, mondd meg, ha van valaki más, vagy ha megváltoztak az érzéseid, s visszaszállok erre a hajóra, és elmegyek. Még soha semmi nem hatotta meg ennyire Belle-t, mint a férfi szavai. Annyi mindent szeretett volna megkérdezni tőle, de egyelőre csak az volt a fontos, hogy életben van, és átkelt a fél világon, hogy együtt lehessenek. Belle megcsókolta Etienne kezét. – Nincs senki más. Franciaországban elraboltad a szívem, és még mindig a tiéd. De nem ácsoroghatunk itt az esőben. Gyere haza velem. Útközben beszélhetünk. – Noah februárban talált rám, elmondta, hogy éppen akkor hagytad el Angliát – mondta Etienne, ahogy elindultak a part mentén. – Azt hittem, írt neked, de ha nem tette, jobb lesz, ha elmagyarázom. Nem haltam meg, amikor Jimmy megsebesült. Úgy tűnik, hogy a barátja, aki ezt írta neki, azt hitte, hogy a franciák csak a halottaknak osztogatnak kitüntetéseket.
Nagyon is életben voltam. Noah-nak ezt meg is mondták – úgy hiszem, pont karácsony előtt –, de aztán két nappal később arról értesítették levélben, hogy eltűntem, és valószínűleg meghaltam. – De nekem miért nem szólt erről? – Belle értetlenül rázta a fejét. – Mog és én együtt ünnepeltük vele a karácsonyt. – Igen, elmesélte. Lisette-tel jobbnak látták, ha nem keltenek hamis reményeket, nehogy végül mégis halottnak bizonyuljak. Ezért úgy döntöttek, hogy bizonyítékot szereznek, mielőtt bármit is mondanának. Lisette azt hitte, hogy hadifogságba kerültem. – Így volt? – Nem. Csak megsebesültem Passchendaele-nél. Ha nem a saját ezredem beteghordói visznek el a segélyállomásra, akkor előfordulhatnak tévedések. Úgy tűnik, a kanadaiak szedtek össze, levágták rólam a sáros egyenruhát, a személyes holmim meg eltűnt, és az ezredemet nem értesítették, mert azt hitték, francia kanadai vagyok. – De hiszen ez szörnyű! Miért nem mondtad el nekik, hogy ki vagy? – Nagy volt a káosz – vonta meg a vállát Etienne. – Rengeteg súlyos sérült volt, túl kevés orvos és nővér, nekem meg fogalmam sem volt, mit hittek. Engem csak az érdekelt, hogy meleg és száraz helyre kerüljek, és ágyban fekhessek. Hamar kikerültem volna onnan, ha nem kaptam volna el a spanyolnáthát. Így viszont karanténba zártak, és állítólag napokig eszméletlenül feküdtem. – De felépültél – ámuldozott Belle. – Ez csodálatos! A férfi fölnevetett. – Igen, szerintem is! Nagyon elgyengültem, és hazamentem Marseille-be lábadozni. Megkértem a kórházi orvost, hogy értesítse az ezredemet, de úgy tűnik, további tévedések történhettek. A háború véget ért, Franciaországban nagy volt a felfordulás, több százan tűntek el, én pedig barátoknál szálltam meg, nem voltam otthon a farmon. Noah ezért nem tudta kideríteni, hogy élek-e, vagy meghaltam. – De nekem sose mondta, hogy megpróbálja kideríteni, hogy életben vagy-e. Miből gondolta egyáltalán, hogy nem haltál meg? – Te mondtad el neki, hogy azt mondtam, őt jelölöm meg legközelebbi hozzátartozómnak. Tudta, hogy minden ország hadserege viszonylag rövid időn belül értesíti a halott vagy eltűnt katonák rokonait. Ezért kezdett gyanakodni. Csak azért nem szólt róla neked, mert nem akarta hiába fölkelteni a reményt. – De nem értem, miért nem telegramozott vagy írt, amikor kiderült, hogy élsz. Már írt nekünk levelet, amióta idejöttünk. Etienne Belle felé fordult, és megcirógatta az arcát. – Én is azt hittem, hogy szól neked. De Lisette talán úgy gondolta, hogy így romantikusabb.
Talán attól is félt, hogy Mognak nem tetszene a dolog. Mesélte, mennyire rajongott Jimmyért. – Valóban így volt, és nem lesz könnyű elmagyarázni neki, hogy miért vagy itt. – Mondhatnád, hogy nem érkezett meg a csomagod, ezért engem hoztál haza helyette. Belle fölnevetett. – A csomagban tapéta van. Azt felelné, hogy téged nem lehet jól fölragasztani a falra. Etienne elvigyorodott. – Akkor mindent meg kell tennem, hogy elbűvöljem. – Egy pillanatra megtorpant, és elkomorult. – Komolyan nem gondoltam végig, hogy mi lesz, miután megtaláltalak, Belle. De most, hogy itt vagyok, és nem készítetted föl Mogot, nagyon óvatosnak kell lennünk, nehogy megbántsuk. Etienne érkezése annyira meglepte Belle-t, hogy ebbe bele se gondolt. Hirtelen megijedt, hogy Mog hogyan fog reagálni arra, ha hazahoz egy számára idegen férfit. Még vendégszobájuk sincs. – Azt hiszem, jobb lenne, ha egy szállodában szállnék meg – mondta Etienne. – Van itt valahol? – Itt van a Duke of Marlborough. – Belle a néhány méterre lévő vendéglőre mutatott. – Ha van szabad szobájuk, az megfelelne. Menj be és kérdezd meg – én nem mehetek be veled, itt nem engednek be nőket az ivókba. De idekint megvárlak. Etienne belépett a vendéglőbe, Belle pedig egy kicsit távolabb állt meg, hogy megvárja. Zakatolt a szíve, és hányingere volt az izgalomtól, de majd szétvetette a boldogság. A férfi életben van, és átkelt a fél világon, hogy megtalálja őt. Legszívesebben felüvöltött volna a boldogságtól. Mégsem üdvözölheti hazatérő hősként. Mog nem ostoba. Bármit mondanának, azonnal rájönne, hogy egy férfi sem utazik ilyen messzire, hogy lásson egy nőt, hacsak nem szerelmes belé. Addig faggatózna, amíg ki nem húzza Belle-ből a teljes igazságot, és hiába mentette meg Etienne Jimmy életét, Mog már csak a család iránti lojalitásból is ellene fordulna. Pár perc múlva Etienne kilépett a vendéglőből, és közölte, hogy sikerült kivennie egy szobát. – Ha szerinted jobb lenne, ha ma este egyedül szólnál rólam Mognak, akkor most itt maradhatok, és találkozhatunk holnap – mondta. Belle elgondolkodott. – Nem, az csak még jobban fölkeltené a gyanúját – mondta végül. – Ebben a városban senki sem hagyna magára egy régi barátot az első estéjén. Márpedig te az vagy, Etienne, egy régi és drága barát. A férfi fölsóhajtott, nyugtalannak tűnt. – Szerintem látni fogja az arcunkon, hogy ennél többet jelentünk egymásnak.
– Talán, de van miért hálásnak lennie neked, megmentettél engem Párizsban, és Jimmyt is te mentetted meg. Csak ígérd meg, hogy hiába faggat, nem vallod be neki, hogy együtt töltöttünk egy éjszakát Franciaországban. Annyit elárulhatunk, hogy egyszer meglátogattál a kórházban, de ennél többet nem.
Később, amikor Belle aznap este fölment aludni Moggal, miután Etienne visszaindult a szállodájába, úgy vélte, tökéletesre sikerült a találkozás. Mog döbbenten fogadta a férfit, akiről már annyit hallott, és akit halottnak hitt. Néhány másodpercig csak bámulni tudott rá, mielőtt észhez tért, és bombázni kezdte a kérdéseivel. Miért nem írt előbb? Nem különös, hogy ilyen messzire eljött, csak mert úgy tartotta kedve? Itt akar maradni Új-Zélandon? És különben is, miért hitték halottnak? Etienne elbűvölően kezelte a kérdéseit. Először elmagyarázta, hogy megsebesült, majd elkapta a vírust, és elmondta, miért nem hitte el Noah, hogy meghalt. – Noah-val kapcsolatban maradtunk, miután Belle hazatért Párizsból – mondta, hogy Mog képben legyen. – Tőle tudtam meg, hogy mind Blackheathbe költöztek, és Belle hozzáment Jimmyhez. Nagyon különös volt összefutni Jimmyvel Franciaországban. Az elejtett szavaiból jöttem rá, hogy ki ő, és ha egyedül lettünk volna, elárultam volna neki, hogy én ki vagyok, de ezekről a dolgokról nem beszélgethettünk mások előtt. – Az is különös, hogy éppen ott volt, amikor megsebesült – jegyezte meg Mog szárazon. – Az korántsem volt olyan különös. A franciák gyakran harcoltak együtt a britekkel – felelte Etienne, és elengedte a füle mellett az asszony szarkazmusát. – Ezt nyilván ő is mesélte. Már előző éjjel sejtettem, hogy őt láttam a távolban. Talán tudat alatt kerestem is őt. Biztos ön is tudja már, mi történt aznap, hogy szakadt az eső, és olyan sűrű volt a köd, hogy alig lehetett néhány méternél messzebbre ellátni. A britek és a franciák elvegyültek a támadás során, mivel kerülgetnünk kellett a hatalmas gránáttölcséreket. Aznap legalább száz embert láttam meghalni vagy megsebesülni, angolokat és franciákat egyaránt. Ám amikor mellettem eltaláltak egy embert, és leesett a sisakja, ő maga pedig belezuhant a sárba, felismertem Jimmyt, és segítettem neki. – De miért? – kérdezte Mog. – Jimmy szerint nem kellett volna segítenie egy sebesültnek. – Belle miatt, természetesen – vont vállat Etienne. – Ha lett volna a közelben beteghordó, szóltam volna neki. De a puskatűzben nem tudtak kijönni a harctérre, én pedig nem hagyhattam ott a vízzel teli tölcsérben. Ettől kezdve Mog megenyhült. Feltálalta a báránypörköltet, amit vacsorára készített, és elmesélte Etienne-nek, hogyan boldogultak Jimmy sérülésével, és hogy végül Garthszal együtt belehaltak a spanyolnáthába.
Mog úgy viselkedett Etienne-nel, mintha semmi gyanúsat nem találna abban, hogy felbukkant Belle régi barátja. Fenntartás nélkül megbízott Noah ítéletében, és mivel ő tette lehetővé ezt a találkozást, szívesen látta Etienne-t. Aztán a házról kezdek beszélgetni, és terveikről Belle-lel, hogy ruhákat varrnak, kalapokat készítenek, és rövidáruüzletet nyitnak. Mog csak azt kérdezte meg tőle kétszer is, hogy miért éppen Új-Zélandot választotta úti célnak. – Ugyanazon okból, amiért maguk – mondta Etienne, és vállat vont. – A farmom megszenvedte a távollétemet, Franciaországban pedig nagy keserűség és harag uralkodik. Sokkal több embert vesztettünk, mint a britek. Már eleve arra készültem, hogy új életet kezdek valahol másutt. Aztán, amikor Noah rám talált, és elmesélte, mi történt magukkal, és hogy ideköltöztek Új-Zélandra, úgy döntöttem, ez a hely nekem is megfelelne az újrakezdéshez. Ezen a szigeten hasonló az éghajlat, mint Franciaországban, itt tudok gazdálkodni, halászni, vagy bármi mást, amihez kedvem támad. És hol másutt kezdhetném újra az életem, mint egy olyan helyen, ahol már él egy régi barátom? Etienne nem sokkal később elment, és ahogy Belle kikísérte, a férfi magához húzta az ajtóban, és megcsókolta. Olyan volt, mint az első csók a kórházban, mint egy fellobbanó láng a bensőjében. Belle tudta, hogy nem lesz könnyű eltitkolnia az érzéseit. Nem tudnak lassan, illendően eljárni majd, ahogy egy frissen megözvegyült asszonytól elvárják. Belle most azonnal akarta a férfit, meztelenül a karjába akarta vetni magát, és elolvadni az eksztázistól. – Holnap majd megtaláljuk a módját, hogy kettesben lehessünk – mormolta Etienne a fülébe, és megcsókolta a nyakát. – Szeretlek, Belle, együtt legyőzünk minden akadályt. Belle ezután visszament a házba, és nekidőlt a csukott ajtónak, hogy összeszedje magát, mielőtt megválaszolná Mog elmaradhatatlan kérdéseit. Nem állt igazi akadály az útjukban. Mindketten szabadok voltak, noha még éltek a prűd elképzelések az özvegyi létről. Belle-t nem érdekelte, ha könnyűvérűnek nézik, amiért a férje sírján táncol egy franciával, de félt, nehogy az illetlen viselkedése rossz fényt vessen Mogra.
– Nem olyan, mint amilyennek elképzeltem – mondta Mog, miután lefeküdtek. – Milyennek képzelted? – Közönségesnek – felelte Mog. – Gazemberképűnek! Belle felkacagott. – Igaz, keménykötésűnek látszik. Engem halálra rémített, amikor először találkoztunk Brestben. – Nem szívesen lennék az ellensége – mondta Mog. – De van egy gyengéd, elbűvölő oldala is.
Belle örült, hogy Mog így gondolja, és lefeküdt mellé az ágyba. Eloltották a lámpát, és Mog elhallgatott. Belle azonban érezte, hogy az asszony csak elmélázott, nem aludt még el. – Viszonyod volt vele Párizsban? A súlyos kérdés a fejük fölött lógott a sötét szobában. Belle tudta, hogy Mog arra az időszakra gondol, miután Etienne kiszabadította őt Pascal karmai közül, nem Franciaországra egy évvel később. – Nem, természetesen nem – felelte őszintén. – De beleszerettél? Belle szívesen letagadta volna, különösen a sötétben, hisz az arca most nem tudja elárulni. Mog azonban megérdemelte, hogy tudja az igazságot. – Igen – ismerte be. – De ő sosem árulta el, hogy viszonozta az érzéseimet, és semmi sem történt. – Tudtam én, hogy van valami bajod, amikor hazajöttél. Nem sokat meséltél róla, de volt egy megérzésem. Miért mentél hozzá Jimmyhez? – Mert szerettem, és összeillettünk. – De aztán viszontláttad Etienne-t. Akkor találkoztatok, amikor a kórházban dolgoztál? – Igen, meglátogatott Miranda balesete után. Ismerte az amerikai kedvesét. – És ismét beleszerettél? – Nem, csak baráti látogatás volt, semmi több. Sokáig néma csönd volt, Belle pedig azt remélte, hogy Mog kifogyott a kérdésekből. – Engem ugyan nem teszel lóvá – zúzta össze reményeit a hang a sötétből, amelyet már oly jól ismert gyerekkorából. – Ne feledd, hogy életem nagy részét egy bordélyházban töltöttem. Több száz férfinak láttam a rosszabbik oldalát, és néha a jobbikat is. Megtanultam olvasni az arckifejezésükből. Már a járásukból meg tudok állapítani olyan dolgokat, amiket a többi nő nem lát. És ma azt láttam, hogy Etienne szerelmes beléd. Azt is tudom, hogy már voltatok együtt. Láttam a szemében. Belle teste megmerevedett a feszültségtől. Mog soha életében nem dolgozott prostituáltként, csak cseléd volt Annie bordélyában. Belle-nek eddig meg sem fordult a fejében, hogy az asszony, aki születése óta sajátjaként nevelte, ilyen jól kiismerte a férfiakat, pusztán szemlélődés által. – Mondd el, mikor történt. Sejtem, hogy Miranda halála után. Mog gyakran mondogatta, hogy az embert végül utolérik a bűnei, és Belle tudta, hogy eljött a elszámolás ideje. – Igen – suttogta –, akkor történt. Egyetlen éjszaka volt, aztán visszament a frontra. Tudom, hogy nem lett volna szabad. Isten a tanúja, hogy gyötört is utána a lelkiismeret.
– Aztán Jimmy megsebesült, és hazajöttél? – Igen. Belle várta a „Hogy tehetted?” tirádát, majd Jimmy erényeinek felsorolását. De nem ez történt. Mog odafordult hozzá, és átkarolta. – Tudtam, hogy valami nincs rendjén veled, amikor hazajöttél. Annyi szenvedés volt a szemedben, hogy azt nem okozhatta mind Jimmy sérülése. Később, amikor ő is hazajött, láttam, mennyire elcsüggedtél, amikor olyan ridegen bánt veled. Gondolom, azt hitted, megérdemled. Belle sírva fakadt. – Megírtam Etienne-nek, mielőtt eljöttem Franciaországból, hogy soha többé nem találkozhatunk, és hogy nem próbálhat kapcsolatba lépni velem. Boldoggá akartam tenni Jimmyt, de nem tudtam. – Senki sem teheti boldoggá a másikat, mindenki a saját boldogságáért felelős – mondta Mog. – Rossz volt látni, ahogy Jimmy bánt veled, és ezt sokszor meg is mondtam neki. De ő a saját poklát járta meg, és szerintem képtelen volt bárkivel is együtt érezni. – De ez még nem mentség a hűtlenségemre. Még egészséges volt, amikor azt tettem. – Elhagytad volna, ha nem sebesül meg? – Nem tudom. Arra gondoltam, megvárom a háború végét, és azt mondom neki, hogy már nem szeretem többé. De még mindig hittem az „amíg a halál el nem választ”-ban, és nem hiszem, hogy meg tudtam volna bántani. Tudod, egész idő alatt szerettem, bármit is éreztem Etienne iránt. – És aznap, amikor Jimmynek megírták, hogy Etienne mentette meg és meghalt, akkor mit éreztél? – Mintha kitépték volna a szívem – suttogta Belle. Mog szorosabban ölelte magához. – Szegény drágaságom. Bárcsak elmondtad volna. – Nem haragszol rám? Szerinted nem érdemeltem meg? – Milyen jogon ítélkezhetnék? – kérdezte Mog. – Gondolod, ha elárultad volna az igazságot, amikor hazajöttél Franciaországból, mindenféléket vágtam volna a fejedhez? Szerettem Jimmyt, mintha a saját fiam lett volna. De azt is tudom, hogy mi vettünk rá Garthszal arra, hogy hozzámenj. Annyira szerettem volna, ha egy kedves, rendes férfi gondoskodik rólad, aki imád téged, hogy figyelmen kívül hagytam, mennyire nem illettetek egymáshoz. Meggyőztem magam arról, hogy a helyes irányba terellek. Mielőtt elvesztetted a kisbabádat, boldogok voltatok együtt, így el is hittem, hogy helyesen cselekedtem. De ma este, amikor láttam, hogy néztek egymásra Etienne-nel, láttam, hogy csillog a szemetek, éreztem, milyen szenvedély tombol mindkettőtökben. Jimmyvel jó házasságban éltetek, de az sosem
volt ilyen. Szerintem Etienne a végzeted. – Olyan nagy szíved van! – sóhajtott föl Belle. – Féltem, hogy szégyenkezni fogsz miattam. – Hogyan szégyellhetnélek, amikor félretetted a saját szükségleteidet, hogy megtedd, amit kell, a férjedért? Hallottam, milyen szörnyűségeket vágott a fejedhez, Belle. Mégis mellette maradtál, és a végsőkig gondoskodtál róla. Csak ez számít. – És most mihez kezdjek? Mog felkuncogott. – Én fölszállnék vele holnap a kompra, átmennék Paihiába, és félrevonulnék vele a világ elől, amíg bele nem fáradunk a szeretkezésbe. – Mog! – kiáltott föl Belle. – Mi is ezt csináltuk Garthszal, alig léptünk ki a szállodai szobánkból a nászúton. Na persze, te rossz sorrendben kezdted. De ne okozzunk szívrohamot Russell jó embereinek, mielőtt elrendezzük az esküvőt, hogy minden illendő legyen. – Mit fogsz mondani az embereknek, hová tűntem, és hogy fogod megmagyarázni nekik Etienne-t? – Majd kitalálok valamit – mondta Mog. – Most pedig szárítsd föl a könnyeidet, és aludj. Holnap korán kell kelned, hogy megmosd a hajad, megfürödj, és kicsinosítsd magad neki.
Harmincegyedik fejezet Mog nézte, amint Belle megfésülte frissen mosott haját, és elmosolyodott. A térd fölé érő fehér csipke ingvállban, a vállaira omló fekete fürtökkel és álmodozó arckifejezésével Belle gyönyörű volt. – Mit fogsz ma fölvenni? – kérdezte. – Remélem, nem megint azt a szörnyű szürke ruhát. – Jaj, dehogy! A mályvaszínű ruhára gondoltam, amit Lisette-től kaptam – felelte Belle. – Ízléses, de nem túl merész, és nem fűződnek hozzá régi emlékek. – Jó választás – mondta Mog szeretettel a hangjában. – Jól megy hozzá az a virágos szalmakalap. – Még meg sem köszöntem, hogy olyan megértő voltál tegnap este – mondta Belle, és az asszonyhoz fordult, hogy átölelje. – Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled. Melletted mindig jobban érzem magam. Mog viszonozta az ölelését, és lenyelte a könnyeit. Gyakran mondogatta, hogy reméli, Belle egyszer megismerkedik egy férfival, de nem számított rá, hogy ez ilyen hamar megtörténik. Attól félt, hogy Etienne el akarja vinni innen a lányt, mivel képtelen volt elképzelni, hogy a férfi le akarjon települni Russellban. Nehéz volt kiismerni Etienne-t. Mog sejtette, hogy magányos alkat, bátor és állhatatos, de sötét múltja van. Tudta, hogy tegnap este a legjobb oldalát mutatta, ügyelt, nehogy elszólja magát, és még Mognak is be kellett ismernie, hogy elbűvölte a francia akcentusa. Ám képtelen volt a jó modor és a küllem mögé látni. Mog nem tartotta jóképűnek, túl csontos volt az arca, és túl hideg a szeme, a férfi mégis képes volt megdobogtatni a női szíveket. Eszébe jutott, hogy Noah egyszer azt mondta, hogy nem szívesen kerülne szembe vele. A halvány seb az arcán késelésekről és veszedelemről árulkodott. A hideg kék szempár mégis ellágyult, ha Belle-re nézett, és még Jimmyt is megmentette a lány kedvéért, így Mog tudta, hogy nem kell tartania tőle. – Hogy festek? – kérdezte Belle később, amikor belépett a konyhába, ahol Mog éppen néhány ruhát mosott. Mog elfordult a mosogatótól, és ott állt előtte Belle a mályvaszínű ruhában és a szalmakalapban. Kipirult az arca az izgatottságtól, és csillogott a szeme. – Gyönyörű vagy, most pedig eredj!
Etienne éppen kilépett a Duke of Marlborough-ból, amikor Belle ráfordult a part menti
ösvényre. A férfi megállt, hogy kinézzen a tenger felé; nem vette észre a lányt. Belle összefogta a szoknyáját, és egy fa mögül leste a férfit. A szikrázó napsütés már fölszárította az előző nap tócsáit. Belle eltűnődött, vajon a férfi azon tanakodik-e, hogy kibéreljen-e egy csónakot, hogy elrabolhassa rajta, mivel a tenger olyan csöndes volt, mint egy malomtó. A tegnapi sötét öltönyt a hozzá illő mellénnyel ma tengerészkék zakóra, halványszürke nadrágra és mellényre váltotta, valamint kravátlit viselt. Túlságosan jól öltözött volt egy olyan helyhez, ahol a legtöbb férfi csak vasárnap öltözik ki, ha templomba megy. Belle a nevét kiáltotta, majd visszabújt a fa mögé. Kuncogott, amikor meghallotta a férfi sietős lépteit közeledni. Megvárta, amíg majdnem elhaladt a búvóhelye mellett, majd kiugrott a fa mögül, hogy megijessze. Etienne fölnevetett. – Nem lenne szabad ezt csinálnod egy öreg katonával – mondta, és ahogy megfogta a lány kezét, a mosolya olyan széles lett, mint maga az öböl. – Amilyen gyorsak a reflexeim, akár le is lőhettelek volna. – Jól aludtál? – kérdezte Belle. – Nem igazán – mondta bánatosan Etienne. – Egyfolytában te jártál a fejemben. Mi volt Moggal, miután eljöttem? – Gazfickónak tart, úgyhogy ma azért jöttem, hogy fölrakjalak a Clansmanre, és visszaküldjelek Aucklandbe. Etienne nem eresztette Belle kezét, és a fának támaszkodott. – És engedelmeskedni fogsz neki? – vonta fel kérdőn a szemöldökét. – Egyszer azt mondtad, megölsz, ha megpróbálok megszökni előled – mondta Belle, és próbálta nem elnevetni magát. – Nem hiszem, hogy azért vetted föl ezt a csinos ruhát, hogy meghalj benne – mondta Etienne, és elengedte a kezét, hogy megcirógathassa az arcát. – Szóval, hová menjünk? Úgy hallottam, hogy egy Vén Tom nevű ember át tud vinni minket Paihiába. – Különös, hogy ezt mondod, mert be is csomagoltam néhány holmimat – mondta Belle pajkosan, és megmutatta a kis szalmakosarat. – Mog azt mondta, hogy majd azt mondja az embereknek, a francia rokonaidat mentünk meglátogatni. A férfi arca fölragyogott. – Akkor hát megadta az engedélyt? – Az attól függ, hogy viseled magad – mondta Belle, a pilláit rebegtetve. – Visszamehetnél a Duke-ba a borotvádért és egy tiszta ingért. Mondd meg nekik, hogy nem tudod, mikor érsz vissza. – Gardez au chaud pour moi pendant cinq minutes{8} – mondta Etienne, és visszarohant a
szállodába.
Belle lassan elindult a móló felé. Legszívesebben táncolt és énekelt volna a boldogságtól, és örült, hogy senki sincs a közelben, aki megállítaná, és megkérdezné, hová megy. Valaki már biztosan elmondta valaki másnak, hogy egy francia is érkezett a hajóval, és a Duke-ban szállt meg. Russellban így működtek a dolgok. Megbeszélik egymással, vajon ki miért jött, kit ismerhet itt, és hogy van-e valami különleges benne, amit érdemes kibeszélni. Ám ha Belle-t meglátják a társaságában, semmi sem állítja meg a pletykát. Mognak vágott az esze, amikor eszébe jutott, hogy Paihiában van egy kisebb francia közösség. Peggynek nyilván azt mondja majd, hogy Etienne Jimmy régi barátja, és a rokonaihoz jött, útközben pedig benézett hozzájuk is részvétet nyilvánítani. Aztán elmondja, hogy Belle ma elment vele, hogy meglátogassa a közösséget. Ha Vera meghallja Etienne nevét, nagyon izgatott lesz. Belle legszívesebben maga ment volna el a barátnőjéhez, hogy megmagyarázza, de Mog azt mondta, majd ő félrevonja a lányt, és elmeséli neki a teljes történetet. Vén Tom nem volt beszédes ember. A csónakban ült, egy halászhálót foltozgatott, és amikor Etienne megkérdezte, hogy átvinné-e őket Paihiába, szó nélkül beleegyezett. Vén Tom az ötvenes éveiben járt, és csak azért hívták vénnek, hogy megkülönböztessék egy másik, fiatalabb Tomtól. Összecsavarta a halászhálót, letörölte az ülőhelyet, és besegítette Belle-t a csónakba. Kint, a tengeren hűvös és szeles idő volt. Belle levette a kalapját, és magára csavart egy sálat. Etienne ujjai megtalálták a kezét a sál alatt, Belle pedig már a puszta érintésétől is izgatott lett. Apróságokon idegeskedett: hogy hol fognak megszállni, hogyan fognak visszajönni, és hogy vajon bölcs dolog-e belevetnie magát ilyesmibe, amikor még azt sem tudja, mik a férfi szándékai. De túl hangos volt a szél és a motor ahhoz, hogy beszélgethessenek, ezért csak ültek egymás mellett, kéz a kézben, Belle pedig a tájat nézte, és mint mindig, most is arra gondolt, hogy ez a legszebb vidék a földön. Paihia nem volt olyan bájos és különleges, mint Russell. A tengerparton terült el, talán mert itt több hely volt ahhoz, hogy távolabb építsék egymástól a házakat. A tudat azonban, hogy itt senki sem ismeri őket, vonzóbbá tette a helyet. Etienne bement a postára, hogy megtudakolja, van-e itt olyan ház, amit kibérelhetnének néhány napra. Szólt Belle-nek, hogy odakint várjon, mert nem akart közönséget a hazugságaihoz. Mosolyogva bukkant fel, egy darab papírral a kezében.
– Úgy tűnik, szerencsénk van. Ez a Mrs. Arkwright kezel két-három helyet, amit nyaralóknak szoktak kiadni. Most elmegyek hozzá, itt lakik a sarkon túl. Ismét nem akarta, hogy Belle vele menjen, ezért azt javasolta, hogy inkább nézelődjön addig a boltokban. Több mint egy óráig nem tért vissza, és Belle már kezdett aggódni. Aztán váratlanul felbukkant a parton. – Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte Belle. – Már kezdtem nyugtalankodni. – Mrs. Arkwright megmutatta a házat, aztán ahogy nekilátott bevetni az ágyat és tiszta törülközőket kirakni, nem tudtam sürgetni. De nálam van a kulcs, máris mehetünk. Csak még vegyünk valami ennivalót. – Milyen a hely? – kérdezte Belle, ahogy az élelmiszerbolt felé indultak. – Majd meglátod – hangzott a válasz. – Sokba került? Etienne az orrára mutatott, hogy jelezze, semmi köze hozzá. Miután bevásároltak, Etienne végigvezette a part mentén az út végéig, ahol egy erdős domb magaslott. Egy szűk ösvényen fölmentek a fák közé. – Voilà! – mondta Etienne, ahogy kiléptek a tisztásra. Egy parányi, fehérre festett faházra mutatott a domb oldalában, melyhez néhány lépcső vezetett föl a verandára, ahonnan ki lehetett látni a tengerre. – Milyen gyönyörű! – kiáltott föl Belle. Mivel fák vették körbe, teljesen félreeső volt. Miután fölmentek a verandára, hogy kinyissák a bejárati ajtót, Belle nem is látta többé a többi ház tetejét. Etienne letette az élelmiszeres táskát, hogy kinyissa az ajtót, de mielőtt Belle mozdulni tudott volna, a karjába vette, és bevitte őt a házba. Odabent letette, és megcsókolta. Minden ésszerűség, illem, sőt, az aggodalom, hogy még nyitva van az ajtó, elillant. A tegnap esti csók olyan érzéseket ébresztett Belle-ben, melyekről már meg is feledkezett, és most ki volt éhezve a férfira. Ahogy Etienne megcsókolta, Belle becsúsztatta a kezét a zakója alá, és bosszankodott, hogy nem tud benyúlni a nadrágjába, hogy megérinthesse a testét, mert útban volt a mellénye és a nadrágtartója. Belle szorosan a férfihoz simult, ahogy Etienne nyelve behatolt a szájába, és még jobban feltüzelte a vágyát. Etienne ledobta Belle kalapját és a sálat, és ügyetlenül próbálta kigombolni a ruháját. Lehúzta a válláról annyira, hogy felfedje a melleit, és lehajolt, hogy a szájába vegye a mellbimbóját. Belle felnyögött a gyönyörűségtől, és megpróbálta leráncigálni a férfi zakóját, de annyira elbódította az élvezet, hogy nem sikerült. Etienne fölhúzta a szoknyáját, benyúlt az alsószoknya alá, félretolta a bugyiját, és ahogy az ujjai megtalálták a forró és nedves ágyékát,
Belle a mellére szorította a férfi fejét, és felkiáltott, hogy most azonnal akarja őt. Még az ágyat és a ház belsejét se látta, de amikor Etienne a falhoz szegezte, és abbahagyta a simogatást, amíg kigombolta a nadrágját, Belle-t még az sem érdekelte volna, ha egy disznóólban vannak. Etienne keze már a fenekén volt, és fölemelte Belle-t, majd ráemelte a merev szervére, és a falhoz támasztotta, ahogy beléhatolt, és csókolgatta. Mindketten elvesztették a fejüket, durva és vad szex volt, amilyet Belle a New Orleans-i sikátorokban látott, ahol akkoriban sajnálta az ilyesminek kitett lányokat. Neki azonban semmi szüksége nem volt sajnálatra, őrülten vágyott a férfira, a testük szinte eggyé olvadt. Belle pillanatok alatt elélvezett, közvetlenül a férfi előtt, és hallotta a saját hangját, amint Etienne nevét kiáltja. Etienne sem váratott sokáig magára, ujjaival Belle fenekébe markolt, forró lehelete égette a lány meztelen vállát, és hangos mordulással ő is elélvezett, majd leeresztette Belle-t a padlóra. – Nem így akartam – mormolta, és Belle vállára hajtotta a fejét. – Lassan és érzékien akartam csinálni. Belle érezte az arcán és a mellei közt végigcsorgó izzadságot. Remegtek a lábai, és ha nem támaszkodott volna a falnak, elesik. – Majd később lassan és érzékien csináljuk – zihálta. – Most jó volt gyorsan és szenvedélyesen. Etienne fölemelte a fejét, és a szemébe nézett, megcsókolta az ajkát, az orrát, majd a homlokát. – Mennyire kipirultál! Gyönyörű vagy. – Leülhetek, mielőtt összeesnék? – kérdezte Belle, és mindkét kezével a férfi arcát cirógatta. Ő is gyönyörű volt. Belle kitapintotta az arcán a sebhelyet, megcsodálta telt ajkait, büszke orrát és szőke szemöldökét. De a legjobban a szemeit szerette; olyanok voltak, mint a tenger, néha jegesek, máskor pedig, ha dühös volt, sötétek, de most, a félhomályos szobában, ahol a függönyök ugyan még mindig össze voltak húzva, de elég fény szűrődött be a nyitott ajtón ahhoz, hogy lásson, olyan kékek voltak, mint a nyári égbolt, és szerelem tükröződött bennük. Megigazították a ruháikat, Belle pedig elpakolta a vásárolt élelmiszereket, amíg Etienne elhúzta a függönyöket, és Belle csak ekkor látta, hogy a ház milyen tökéletes kis búvóhelyként szolgál. Egyszerű volt a berendezése, csak egy mosogató volt benne, egy asztal székekkel, egy kis tűzhely és egy rongyszőnyeg, néhány karosszék, a polcokon porcelánedények és fazekak. Ragyogóan tiszta és világos volt minden, és a másik szoba volt a háló, egy ággyal és egy
komóddal berendezve. – Egy tartályból jön az esővíz – mondta Etienne, és megnyitotta a csapot, hogy megmutassa. – A vécé odakint van. Láttam az oldalára akasztva egy bádogkádat is. És van még kint egy kis fészer is, fával a tűzhelyhez. – Minden itt van előttem, amire szükségem van – mondta Belle, és átölelte a férfit. Etienne begyújtotta a tűzhelyet, amíg Belle kilépett a verandára, hogy megcsodálja a fák fölött a tengerre nyíló kilátást. Látta Russellt a távolban, de akár egymillió mérföldre is lehettek volna tőle. Még soha életében nem volt ilyen boldog. Már nem érzett bűntudatot, se megbánást, se idegességet a jövő miatt. Mognak igaza volt, Etienne a végzete, és az előző évben talán csak azért kellett annyi szörnyűségen keresztülmennie, hogy felfogja, mennyire jó ez így. Később, miután elfogyasztottak egy csésze teát és egy szendvicset, ágyba bújtak. Ezúttal előbb levették a ruháikat – Etienne még föl is akasztotta Belle ruháját a fogasra, nehogy összegyűrődjön –, a szeretkezés pedig lassú és érzéki volt. Belle gyengéden végigsimította a férfi sebhelyeit; amelyiket már látta Franciaországban, a vállán, már elhalványult, de volt egy új is a jobb combján, ami még elég frissnek tűnt. – Szerencsém volt, hogy nem a térdemet találta el, és nem üszkösödött el – mondta a férfi. – Térdlövés után többnyire csúnyán megsántul az ember. – Fájt? – Akkor nem, amikor történt. Visszabotorkáltam a vonalhoz, a puskámra támaszkodva. De elájulhattam a vérveszteségtől. Arra még emlékszem, hogy fölszedtek a beteghordók. Csak akkor kezdett fájni, amikor a segélyállomáson levágták az egyenruhámat; utána pokoli volt. – Tudtad, hogy elkaptad a spanyolnáthát? – Nem igazán. Csak annyit tudtam, hogy rosszul vagyok, melegem van, és ugyanakkor vacogok is. Nem sok mindenre emlékszem, csak arra, hogy azt hittem, ott vagy mellettem. – Én? – kuncogott Belle. – Igen, mint amikor tengeribeteg lettem a hajón, úton Amerikába. Amikor kezdtem magamhoz térni, az egyik nővér megkérdezte, hogy ki az a Belle. Úgy tűnik, a nevedet kiáltoztam. – Örömmel hallom, hogy rám gondoltál – mondta a lány, és megcsókolta a sebhelyeket. – Azt mondták, az összes többi katona, aki odabent volt, amikor bevittek, belehalt. Nem tudom, én miért éltem túl; nem volt semmi oka a felépülésemnek. – Talán azért gyógyultál meg, hogy eljöhess hozzám – mondta Belle. Később esni kezdett az eső, de az eső kopogása a tetőn és a fák között süvítő szél csak még otthonosabbá varázsolta a házikót. A tűzhely csodálatos meleget árasztott bent, Belle pedig meggyújtott egy olajlámpát, és együtt készítettek vacsorát kenyérből, sajtból és egy
leveskonzervből. Etienne csak nadrágot viselt, Belle pedig egy szál alsóinget, és ahogy a férfi kinyitotta a bort, amit vett, pohárköszöntőt mondott. – A hosszú és boldog jövőnkre – mondta, és koccintottak. Etienne belekortyolt a borba, és elfintorodott. – Ha ez a legjobb boruk, akkor lehet, hogy saját borászatot kell nyitnom. – Lehetne? – kérdezte Belle. – Talán, ha jó a talaj. Az időjárás megfelelő. – És mi van a franciaországi farmoddal? Mihez kezdtél vele? – Noah megvette – mondta Etienne. – Még nem is meséltem, de utánam jött Marseille-be, hogy megkeressen. – Komolyan? Milyen csodálatos ember! – mondta Belle. – És nekem egy szót sem szólt! Etienne elmosolyodott. – Valóban igaz barát. Tudod, addigra már kiderítette, hogy a háború vége előtt hazaküldtek. Ám amikor nem kapott választ a levelére, amit a farmra küldött, úgy döntött, hogy eljön és megkeres. Felkutatta a barátaimat, akiknél megszálltam, aztán együtt mentünk el a farmra. – És azt mondta, megveszi? – Egyből beleszeretett, én megpróbáltam lebeszélni, de Lisette-tel Franciaországban akarják üdültetni a gyerekeket, és azt szeretnék, ha Rose is olyan jól beszélné a nyelvet, mint Jean-Philippe. Azzal érvelt, hogy ha úgyis utánad jövök, csak elvadulna. Azt mondta, neki telik rá, hogy felépítsen egy jobb házat a birtokon. De bármikor visszamehetek, veled vagy nélküled. – És most mi lesz? – kérdezte Belle. – Mihez fogsz itt kezdeni? – Egyelőre addig fogok szerelmeskedni veled, amíg nem könyörögsz, hogy hagyjuk abba – vigyorodott el a férfi. – Aztán össze kell házasodnunk, hogy megóvjuk a jó híred. – Nem kellene előbb megkérned a kezem? – nevetett föl Belle. – Hozzám jössz, gyönyörű Belle? – kérdezte Etienne, és megfogta a kezét. – Amint el tudjuk intézni – hangzott a válasz. – Szeretlek, Etienne, semmire sem vágyom jobban. A férfi fölpattant, odalépett hozzá, és a karjaiba vette. – Mindketten nagy utat tettünk meg Brestből, amikor elvittelek azon a hajón Amerikába. Tudtad, hogy akkor kezdtem beléd szeretni, amikor tengeri beteg voltam, és gondoskodtál rólam? – Nem, biztosan nem! – Nem testileg vonzódtam hozzád. Még túl fiatal és sebezhető voltál, mégis mennyi szenvedély szorult beléd! Szégyelltem magam, amiért otthagytalak New Orleansban; utána nem tudtalak kiverni a fejemből.
– El kellett vinned, tudtam, és én is folyton rád gondoltam. De boldog házasságod volt? – Igen, szerettem Elenát, de a mi házasságunk is olyan volt, mint a tiétek Jimmyvel. Együtt nőttünk fel, és azt hittem, hogy ennél jobbra nem számíthatok. De soha nem éreztem úgy, mint veled. – Mondd meg őszintén, éreztél valamit irántam, miután megmentettél Párizsban? Tudom, hogy egy kicsit már beszéltünk erről a kórházban, de többet akarok tudni. Etienne a kezébe vette a lány arcát, és mélyen a szemébe nézett. – Igen, tudtam, hogy szeretlek, és éreztem, hogy te is így érzel, de akkor még rossz volt az időzítés. Annyira megsebeztek a férfiak, úgy gondoltam, időre van szükséged, hogy felépülj. De nemcsak erről volt szó. Annyi rossz dolgot műveltem életemben, azt hittem, nem illek hozzád. – Hogy gondolhattad ezt? Hiszen megmentetted az életem! – Belle-nek könnybe lábadt a szeme, hogy a férfi ilyen kevésre becsülte önmagát. – Bárcsak elárultad volna, mit érzel! Ha csak jelzed, minden másként alakult volna. – Jeleztem, de gyáva módon franciául mondtam el az állomáson, és azt reméltem, hogy megérted. De mit tehettem volna? Hazamentél Jimmyhez, Noah elmesélte, hogyan érzett irántad a fiú. Még ha meg is írtam volna neked az érzéseimet, féltem, hogy Jimmy elolvassa. Ezért csak barátként írtam, és reméltem, hogy ki tudod olvasni a sorok közül, mit érzek irántad. Belle fölsóhajtott, eszébe jutott, milyen boldog volt, amikor megpillantotta Etienne levelét, és mekkorát csalódott a kimért és hideg hangvétele miatt. – Aztán megírtad, hogy hozzámész Jimmyhez, és tudtam, hogy elszalasztottam a lehetőséget. Azzal győzködtem magam, hogy mellette boldogabb leszel – mondta a férfi szomorúan. – De még ezután is csak te jártál a fejemben. Ezért mentem el a boltodba, látnom kellett a saját szememmel, hogy boldog vagy. Nem hittem, hogy valaha is viszontlátlak, aztán Franciaországban összefutottam Jimmyvel. – Az nagyon különös volt – mondta Belle. – Most már úgy vélem, a sors keze volt. Láttam rajta, hogy jó ember, erős és fegyelmezett. Nagyon megkedveltem, és tetszett, ahogy rólad beszélt. – Mit mondott? – Jimmy már mesélt a találkozóról, de Belle tudni akarta, hogy Etienne verziója is ugyanaz-e. – Elmesélte, hogy megtámadtak a boltban, és elvesztetted a kisbabádat. Azt is mondta, hogy már megbánta, hogy bevonult, amikor otthon kellene lennie melletted. Féltékeny voltam, ugyanakkor örültem is, hogy ilyen rendes, gondoskodó ember. – Mégis eljöttél hozzám a kórházba? – Igen. Nem tudtam ellenállni, miután hallottam, hogy meghalt a barátnőd. Csak látni
akartalak, nem is reméltem többet. De amint megláttalak és megcsókoltalak, magával ragadott az örvény. – Igen, én is így éreztem – bólintott Belle. – A hatalmába kerített egyfajta őrület, ami minden ésszerűséget, kötelességtudatot és erkölcsi tartást elhomályosított. Etienne leült, és az ölébe húzta Belle-t, majd letörölte a könnycseppet a lány arcáról. – Elhagytad volna értem, ha nem sebesül meg? – kérdezte. – Komolyan nem tudom. Talán végül engedtem volna a bűntudatnak és az irántad érzett vágyakozásnak, de akkor úgy éreztem, képtelen lennék rá. De miért mentetted meg, Etienne? Mondd meg őszintén. A férfi mélyet sóhajtott. – Be kell valljam, egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy otthagyom. De hiába tudtam, hogy ha hagyom meghalni, akkor szabad a hozzád vezető út, nem tudtam volna ezzel együtt élni. Persze, nem is volt időm végiggondolni, hogy mit miért csinálok. De utána örültem, hogy megtettem, mert végre egyszer helyesen cselekedtem. De ezzel még nem ért véget a történet, Belle. Amikor megírtad, milyen súlyos a sérülése, és hogy kettőnk közt mindennek vége, azt kívántam, bárcsak ott hagytam volna. Nem csak azért, mert akkor az enyém lehettél volna, hanem mert tudtam, milyen életed lesz mellette. Már annyi feleséget és anyát láttam, akik a sebesült embereket gondozzák, szegénység és nehézségek közepette, és a sebesültek gyakran rajtuk töltik ki a frusztrációjukat. Veled is ez történt? A Jimmy iránti lojalitásból Belle le akarta tagadni, de aztán rádöbbent, hogy Noah talán már elárulta neki. – Néha. Mondjuk úgy, hogy többé nem az az ember volt, akihez annak idején hozzámentem. Mindketten elhallgattak. Végül Etienne törte meg a csöndet. – Szerintem ideje, hogy magunkról és a jövőnkről beszéljünk – mondta, és csábítóan végigsimította a lány lábát. – Ez nem beszélgetés – dorgálta Belle. – Miből fogsz itt élni? Nem túl nagy a választék. – Csak annak nem az, akinek nincs fantáziája – vigyorgott Etienne. – Halászat, gazdálkodás, építkezés, én sok mindenhez értek, és van egy kis pénzem is. De én a házasságra gondoltam, és hogy hol fogunk élni. De feküdjünk le, és folytassuk a beszélgetést kényelmesebb körülmények között.
Belle hajnalhasadás előtt ébredt. Etienne mélyen aludt, a hátához simulva, karját a teste köré fonta. Órákig szerelmeskedtek, és amikor Belle fölidézte, miket csináltak, elpirult. Mindig azt
hitte, hogy minden nőnél többet tud a férfiakról és a szexről, de most kiderült, hogy tévedett. A szerelem a múltban tanult gépies trükköket valami csodálatossá és fantasztikussá varázsolta. Serge, a New Orleans-i szerető, akit fölbéreltek, hogy beavassa őt a szeretkezés művészetébe, ügyesen fölébresztette Belle szexualitását. És bár élvezetes és kielégítő élmény volt az együttlét, szerelem nélkül üres aktus volt csupán. Jimmy szerelmes volt belé, és a háború előtt lelkes szerető is volt, mégis tele volt gátlásokkal, hiába bátorította Belle. Etienne-nek azonban nem voltak gátlásai. Szenvedélyes férfi volt, aki megértette a nőket, tudta, mikor kell durván vagy gyengéden bánni velük. Elröpítette Belle-t a gyönyör és a szenvedély varázsszőnyegén, mégis leginkább a gyengéd, kedves pillanatok hatották meg és fakasztották sírva Belle-t, amikor a férfi egyedül az ő gyönyörével foglalkozott. Belle minden tapasztalata ellenére még soha nem érzett így azelőtt. Már fájt a szeretkezés, mint azon az éjszakán Franciaországban, mégis jó érzés volt. Kicsúszott a férfi karjai közül, anélkül, hogy fölébresztette volna, fölhúzta a padlón heverő alsóinget, és kiosont a szobából. A tűzhelyen még izzott a parázs, ezért rakott még rá egy kis fát, majd kilépett a verandára. A horizonton már kelt föl a nap, arany sugarai áthatoltak a szürke fellegeken. Belle-nek elszorult a torka az öböl szépsége láttán: az ezüstöskék vízen megcsillant az arany napsugár, és sötétzöld fák vették körül. A talpa előtt elterülő táj üressége mintha azt jelentette volna, hogy Etienne-nel ide tartoznak. Amikor Új-Zélandra érkezett, érezte, hogy ez a hely az erősek, a határozottak, a bátrak és a nagy képzelőerővel rendelkezők otthona. Etienne mellett úgy érezte, bármire képes, akár gyereket is újra merne vállalni. Megfordult, és látta, hogy a férfi ott áll mögötte, egy szál törülközővel a derekán. Kócos volt és borostás. A sebek a vállán és a combján örökre a háború szörnyűségeire fogják emlékeztetni, ahogy a halvány sebhely is az arcán egy kevésbé tisztességes múlt mementójává vált. Belle-nek is voltak sebei, igaz, láthatatlanok. Két tökéletlen ember, akik együtt bármire képesek, amit el akarnak érni. Etienne kilépett mellé a verandára, átkarolta, és együtt nézték a tájat. A nap már magasabbra hágott, és a hosszú, alacsony fehér felhőfoszlány most pont az öböl felett terült el. – Imádom a hajnalokat – mondta a férfi. – Még Verdunben is szépek voltak; reményt adtak, hogy jobb lesz a nap, mint az előző volt. De ebből a csodálatos hajnalból már tudom, hogy Isten a mi oldalunkon áll. Belle elmosolyodott. Mintha a férfi olvasott volna a gondolataiban. – Szóval, mit csinálunk ma?
– Sétálunk, felfedezünk, kitaláljuk, miből fogunk itt meggazdagodni. Megnézzük, jó-e a föld a szőlőtermesztéshez. Veszünk egy kis halat vacsorára. – Egyszer azt ígérted, hogy egy nap majd együtt leszünk, és igazad lett. Úgyhogy melletted minden lehetséges. – A halvacsora szilárd tény – mondta a férfi, és egy halászcsónakra mutatott az öbölben. – De a szőlészet és a gazdagság időbe telik.
Copyright © Lesley Pearse, 2012 All rights reserved Hungarian translation © Horváth M. Zsanett, 2014 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2014 ISBN 978-963-383-397-1 Felelős kiadó Kepets András Minden jog fenntartva. A könyv, illetve egyes részeinek másolása, terjesztése tilos. A könyv bárminemű felhasználása kizárólag a kiadó előzetes, írásbeli hozzájárulásával végezhető, kivéve a szabad felhasználás esetköreit. A kiadó előzetes, írásbeli engedélye szükséges különösen a jelen kiadvány lefordításához, többszörözéséhez, terjesztéséhez, digitalizálásához, feldolgozásához, átdolgozásához, az egyes részleteknek az idézés szabályait meghaladó átvételéhez. A jelen kiadványt a mindenkori hatályos szerzői jog védi, melynek megsértését adott esetben a Büntető Törvénykönyv is büntetni rendeli. A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent: Hit Titkok Emlékek Utazók Remény Árnyak Bízz bennem Belle
{1}
Az első világháború idején a brit szlengben Anglia neve. Maga a kifejezés olyan súlyos sebesülésre utal, amiért a katonákat hazaengedték.
{2}
Francia. Itt büfét, ivót jelent.
{3}
Az ausztrál és az új-zélandi hadseregek egységeiből álló katonai erő (Australian and New Zeeland Army Corps).
{4}
Ápolják őt gondosan. A neve James Reilly.
{5}
Csak őrült lehet.
{6}
Francia vagyok.
{7}
A németek nagy tűzerejű lövege (Dicke Bertha)
{8}
Öt percig tartsa melegen számomra.
