wieslaw kielar a 290 számu ausvici fogoly Határállomás a Főkormányzóság és a Birodalom között. Igyekeztünk együtt maradni. Eddig sikerült. Ezúttal is. Úgy, ahogy a börtöncellában ültünk : Tadek Szwed, Dziunio Beker, Romek Trojanowski meg én. Ugyanarra a padra ültünk, ki-ki a batyújával, azt elhozhattuk a tarnówi börtönből. Kicsit túl sok cókmókom volt, leginkább a télikabát zavart, nem tudom, minek küldték be előrelátó szüleim, mielőtt még a jaroslawi börtönből elkerültem. Hiszen nyár van ! Mi a csudát képzelnek az öregek ? Talán azt, hogy a börtönben töltöm a telet vagy mezőgazdasági idénymunkán, állítólag ugyanis odavisznek. Most, a kánikulában ezzel a kabáttal legalábbis afféle mama kedvencének látszottam. A kísérő csendőrök nem voltak a legrosszabbak. Beszélgethettünk, még azt is megengedték, hogy rágyújtsunk. Dziunio mohón kihasználta az alkalmat, csak ő dohányzott közülünk. Egy valamit tiltottak meg : nem mehettünk a vagon ablakához. Pedig hát ki akart volna megszökni? Nem tudtuk ugyan, hová visznek, de úgy gondoltuk, aligha lesz rosszabb dolgunk, mint a börtönben. Megkérdeztük egypárszor a kísérőket, hová megyünk, de hallgattak, mint a csuka. Végül az egyik meglágyult, és közölte velünk, hogy munkára visznek. Hogy hová, azt nem szabad megmondania. Egyébként úgyis meglátjuk nemsokára Úgy van hát, ahogy feltételeztük. Gyönyörű idő volt. Nem csoda: június közepe. Még zöld búzaföldek, árnyas erdőcskék, falvak, kisvárosok suhantak el a vagon ablakai előtt. A földeken dolgozó parasztok integettek. Vonatunk ártatlanul festett. Éppen délben futottunk be Krakkóba. A pályaudvart teleaggatták horog keresztes zászlókkal. A németek között nagy volt az izgalom, szemlátomást örültek valaminek. A hangszórók indulókat és harsány szónoklatokat recsegtek. - Elfoglaltuk Párizst ! Viktória ! ! Tóvább gördül a vonat. Pocsék a hangulatunk. Nem csoda, ilyen hír után. A németek viszont pukkadoznak a jókedvtől. Sokáig veszteglünk egy állomáson. Kiderül, hogy ez a határ. Ahol megállunk, nagy vasúti csomópont lehet, sok vágány látszik a vonat mindkét oldalán. Az állomásépületen jó kora felirat, a helység neve: AUSCHWITZ. Valaki megmondja, hogy ez Uswicim. Kis sárfészek. Nem sokat törjük rajta a fejünket, mert vonatunk tovább döcög. Alighanem valami szárnyvonalra kanyarodunk, mert a szerelvény nagy ívet ír le, fülsértően csikorognak a kerekek. Most már mozdulnunk sem szabad. Még az ablakok felé sem szabad nézni. Sóbálványok módjára ülünk. A vonat, mintha csuklana, hol döcög egypár métert, hol megáll. Kintről vad német ordítozás, futkosás, lábdobogás. HirteLeo felrántják vagonunk ajtaját. Kintről beordít valaki: - Alle raus! Loos, verffuchte Banditen! Kifelé, átkozott banditák ! Kísérőink a maguk módján segítenek kiszállni : hátba vágnak a puskatussal, csak úgy csattan. Mint az őrültek, tolakszunk
mind egyszerre az egyetLeo kijárathoz. Egymás hegyén-hátán ugrálunk ki a magas vagonból, rá az SS-ekre, akik két sorban felállva, folyosót alkotnak egy magas kerítés felé, amögött valami nagy épület látszik. Az SS-ek irgalmatlanul üvöltöznek, lökdösnek, ütnek-vernek, úgy tülekszünk be a nyitott kapun, mint a riadt birkanyáj. Az épület előtti téren újabb sorfalon kell átvergődni, ezúttal nem SS-ekből áll, hanem rosszképű, drabális pasasokból, fura göncben, ami egészen olyan, mint egy csíkos pizsama. Mindegyiknek jókora bot van a kezében, és szorgalmasan csapkod nak vele jobbra-balra. Kapok egyet a kezemre, szerencsére rajtam a kabát, kicsit felfogja az ütést. Félreugrok, de akkor meg belém rúg egy magas, tagbaszakadt csíkos. Szerencsére a verést abbahagyják, elkezdenek sorba állítani bennünket. Egy sötét bőrű, szúrós cipőgomb szemű csíkos a sorok mentén szaladgál, egyengeti a sorokat, lökdösődik, ordít. A többi csíkos viszont egy sorba áll velünk. Megfigyeljük, hogy a nadrágjukra és a zubbonyukra fekete vagy zöld háromszög van varrva, alatta szám, 1-től 30-ig. Az a sötét bőrű, vállas, banditaképű viseli az 1-es számot. Most gyorsan megszámlálja a sorokat, aztán kissé messzebb vigyázzba áll velünk szemben és éles, harsány hangon pattog: - Das Ganze stillgestanden! llützen ab! Augen rechts! Nem értjük, mit mond, így hát mindenesetre mozdulatlanul állunk. Ekkor a vezénylő csíkos katonás léptekkel a közelben álló SS csoporthoz masírozik. Amikor közelükbe ér, vigyázzba vágja magát, összecsattantja a sarkát, majd villámgyorsan fogán átszűrve a szavakat válaszol valamit, közben a szomszéd épületre mutat. Mihelyt befejezi, a csíkos megint összecsapja a sarkát, fölteszi matrózsapkához hasonló sötétkék fejfedőjét, szabályos hátraarcot csinál, és visszajön előbbi helyére. Újabb parancs, erre a többi csíkos előugrik, és egykettőre sorokba terel bennünket az épület bejáratánál. Csoportonként engednek be a szűk ajtón, és a pincébe vezető lépcsőhöz irányítanak. Ott még kisebb csoportokra osztódunk. Mire végighaladunk a pince több szintjén, minden személyes holminktól megszabadítanak, beleértve hajunkat és szőrzetünket, amelyet gondosan leborotválnak a fejünkről és minden lehetséges helyről, még a jéghideg fürdő előtt. Cserébe az elvett holmikért, mindegyikünk kap egy kartoncédulát egy számmal, ettől fogva ez helyettesíti a nevet. Én a 290-es számot kapom. Romek Trojanowski, aki véletLeoül másik csoportba került, 44-es lesz. Edek Galiriskinak pedig, egy harmadik csoportban, az 537-es szám jut. Ilyen egyszerű módon számokká váltunk. Egy idő múlva ruhát adnak, kihajtanak az udvarra, ott ötös sorokba állítanak. Kettőt közülünk, aki jól tud németül, megtesznek tolmácsnak, ahogy ők mondják, dolmetschernek. Az egyiket, a magas, testes fickót Baltazirískinak hívják, a cingár szemüvegest meg Baworowski grófnak. Első feladatuk az, hogy - egy ványadt SS-tiszt szavait tolmácsolva - tudtunkra adják : mostantól fogva schutzhdftlingek vagyunk, tartózkodási helyünk életfogytiglan a Konzentrationslager Auschwitz.
Auschwitz? Az ördög hallott róla. És milyen lehet egy koncentrációs tábor? Hamarosan megtudom. A csíkosokat Herr Kapónak kell szólitani Mützen ab! Mützen auf. - Már tudtuk, hogy ez azt jeLeoti : sapkát le ! sapkát fel ! A parancsot gyorsan, szabályosan és egyöntetűen kellett végrehajtani. Jaj annak, aki elkésik. Mivel transzportunk többsége fiatalokból állt, mi könnyebben elviseltük a gyakorlatozás olyasféle keserveit, mint a hüpfen, rolleri, ranzen, meg a többi válogatott kínzás, mindig veréssel és rugdalással egybekötve. Az öregeknek nehezebb volt. Gyakran elestek, és annál ádázabbul gyötörték őket. Kowalski apó, az öreg zakopanei, hajlott kora elLeoére valahogy elboldogult, de nem mindenki volt ilyen erős. egy kis lélegzethez jutottunk, amíg az öregekkel foglalkoztak. Már tudtuk, hogy a csíkos ruhások is rabok, a sachsenhauseni táborból kerültek ide, ott ültek egyvégtében 1933 óta. Így még kevésbéértettük, miért bánnak velünk olyan rosszul, még akkor is, amikor nincs SS a közelben. Ezek sokszor az SS-eknél is rosszabbak voltak. Folyton a nyomunkban jártak, és kiadósan, szorgosan botoztak, ahol értek. Sokunknak bedagadt a szeme, vagy felhasadt a fejbőre. Kioktattak bennünket, hogy a csíkosokat Herr Kapónak kell szólítani. Aki megszólítja a kápót, köteles vigyázzba állni, előírásos Mützen ab mozdulatot tenni - bár egyikünknek sem volt sapkája -, majd a szabályos mondókával jeLeotkezni : - Nummer (itt a tábori számunk következett) meldet sich gehorsam. Ha sikerült szabályosan és hibátlanul jeLeotkeznie, megúszta verés nélkül. Többnyire azonban mindenki eltévesztett valamit, ezért pedig botütés, vagy legjobb esetben egy jókora rúgás járt. Estefelé kicsit elnézőbbek lettek. Már csak a bejáratnál kaptunk egy alapos verést. Az I. számú kápó parancsára mindannyiunknak - több mint hétszázan voltunk - be kellett tülekednünk a blokk szűk ajtaján, hogy bejussunk az épületbe, az éjjeli szállásnak szánt helyiségekbe. A szomorú tapasztalat már megtanított, hogy a parancsot azonnal végre kell hajtani, ezért mindannyian egyszerre rohantunk az ajtóhoz. A lemaradókat már ütötték a kápók, mindenki igyekezett hát mielőbb a biztonságot nyújtó kapuhoz kerülni. De ott leírhatatlan volt a dulakodás. Taszigálták, lökdösték, nyomták, nyúzták, letiporták egymást Hátul pedig dühödten nyomakodtak a kápók, verték, rúgták, csépelték az emberek hátát, fejét, karját. Ordítozás, hörgés, szitkozódás. Végre a megváltó kapu. Még egy szörnyű dugó a kapuban, recsegnek a csontok, tompa nyögés tör fel az összenyomorított mellkasokból. Egyszerre csak, mintha puskából lőttek volna ki, átrepülök a rövid folyosón, és megbotlom egy lépcsőben, amelyre itt senki sem számított volna. Egymásra zuhanunk, valahonnan megint ütések zúdulnak ránk, gyorsan felugrunk, és futunk fel a lépcsőn. Kifulladok, de már csak egy ugrás, itt az utolsó lépcsőfok. Egy tagbaszakadt kápó áll keresztben a folyosó kellős közepén, szélesterpeszállásban. Egyszer bal kézzel üt, egyszer jobbal. Derekas ütés, zúg tőle a fülem. Vér, és mi tagadás, könnyek ízét érzem
a számban. Végső erőmből tovább futok, és bezuhanok. Hamarosan megtelik az egész terem az egymás mellett fekvő, elkínzott, agyonhajszolt, összevert és meggyötört, rémült és a végsőkig kimerült rabokkal. Romon mellettem fekszik. Zihál, nem szól semmit. Csak Dziunio sziszegi: - Rohadékok! - Szemlátomást megkönynyebbült egy kicsit. De ez nem sokat segít rajtunk: Fekszünk az egész padlót elborító szalmán, és igyekszünk nem gondolni rá, mi jöhet még. A pihenés nem tart sokáig, máris vasalt csizmák döngenek a folyosón. Teremről teremre járnak, hallatszik a harsány vezényszó:-Achtung!-, mire a foglyok felugranak, és vigyázzba állnak. Hamarosan a mi ajtónkban is feltűnik az I. számú kápó és az örökké pipázó SS már jól ismert alakja. Valaki elkiáltja magát : - Achtung! - Gyorsan felugrunk. De nem mindenkinek sikerül egyszerre feltápászkodnia. - Iierfluchte Bande! Ihr Drecksacke! - üvölt a kápó. A nyugodt Pipás lassan kiveszi a csibukot a szájából. Fehér fogsora megcsillan vastag ajkai között. Súgva, szinte szelíden parancsolja : - Hinlegen! - Lassan, összevissza lefekszünk. Az utolsó még le sem feküdt, és újabb parancs, de már erélyesebben : - Auf.t - Felugrunk. Valaki megint elkésik, de a Pipás nem mutatja, hogy észrevette volna. Nyugodtan kiveri a hamut a pipájából, egyenletesen az ajtófélfához ütögeti. HirteLeo felordít : - Hinlegen! - Elvágódunk. - Auf. Hinlegen! Auf. Hinlegen! Auf. Hinlegen! Auf. - és így a végteLeoségig. Ingünk a testünkhöz tapad, veríték folyik a szemünkbe. - Hinlegen! Auf. már kifulladunk, nem kapunk levegőt. A padlón rég nincs szalma. Csak törek, sok törek. Mindenütt! Az orrunkban, a torkunkban, a szemünkben. A kápó és a Pipás elmosódik a szecskafüggöny mögött. Csak az SS fáradhatatlan hangja szól a porfelhőből : - Hinlegen! Auf. Hinlegen! Auf. - Mikor lesz vége? A térdem vattából van, a testem egyre súlyosabb. Már nem látok semmit, de szerencsére nem is hallatszik több vezényszó. Elmentek ! Leroskadunk a padlóra, ahol az imént még szalma volt. Valaki az ablakhoz rohan, ki akarja nyitni. Az ablakkal szemben, nem messze az SS őr bódéja. - Fen.rter zu!! - ordít a német. Mivel az ablaknyitó nem hallja, lead egy géppisztolysorozatot, ijesztésül. Ez használ. Senki sem merészkedik többé az ablakokhoz. Besötétedik. Mindenki elvackol, ahogy tud. Mi, a tarnówi cellából, együtt maradunk. A terem sarkában hangosan beszélgetünk. a folyosóról beüvöltenek : - Ruhe de! - Csönd lesz. Így alszunk el Csak Dziunio Beker forgolódik nyugtalanul, tehetetLeoül veri öklével a padlót, és könnyeit nyelve nyögi: - Rohadékok! Naphosszat sportoltunk Már harmadik napja vagyunk a táborban. Három szelet kenyér, három csajka Avo-leves, három darabka szalonna, néhány kék folt, tucatnyi rúgás, megaláztatás. De épségben vagyok, élek. És élni akarok ! Ma láttam először életemben - meghalni valakit. Sohasem hittem volna, hogy ilyen sokáig lehet haldokolni. Talán kivéte-
lesen kemény fából faragták azt a zsidót. Pedig nem látszott rajta. Sovány, rövidlátó, öreg emberke volt. A blokk falának támaszkodva feküdt a perzselő júniusi napsütésben. Kopasz fején mély sebek. A homokkal kevert, alvadt vért légyrajok lepték el. Lilásfekete karikás, mélyen beesett szemét eltakarta a súlyos szemhéj. Néha fölemelte, de ez nyilván nehezére esett, mert rögtön újra lehunyta. Szomjúságtól cserepes, fekete szája görcsösen rángatózott. - Vizet ! Wasser ! - hörögte. A kápók szorosan körülállták. Amikor elmentek, az öreg zsidó nem adott többé életjelt. Napi programunk rendkívül változatos volt. Erről gondoskodtak kápóink és SS-eink. Versengve fundálták ki a kínzásokat. Egyébként látszólag egészen ártatlanokat. Naphosszat sportoltunk : hüpfen, rolleri, tanzen, kniebeugen. Ha hüpfen, akkor negyven-ötven métert, végig a téren és vissza. Ha rolleri, akkor ott, ahol a legnagyobb a por, tanzen pihenésül és a mulatság kedvéért, kniebeugen ütemre, eins, zwei, drei, közben teljesen kiegyenesedni, aztán vissza, teljes guggolásba. Lábam remeg a fáradtságtól, mint a kocsonya. A naptól feldagadt, kopaszra nyírt fejem ólomnehéz. Éget a szomjúság. Elájult valaki? A falhoz viszik. Ott a kápó feléleszti. Hideg víz, egy jó nagy rúgás és visszaáll a sorba. A Pipás nem tágít mellőlünk. Szétterpesztett lábbal áll az egyetLeo fa árnyékában, és örökösen a pipáját szívja, vagy ha félreteszi, akkor valami operaáriát fütyül. Néha odaint valakit. Ilyenkor magánszám következik. Nem túl hosszú, mert a Pipást fárasztja a júniusi hőség. Magához inti a foglyot. Mi a foglalkozásod? - kérdezi ártatlanul. - O, Schüler? Primo! - dicséri. HirteLeo az arcába sújt. - Hau ab! Du polnischer Dreck! Fáradt mozdulattal leveszi sapkáját, zsebkendőjével gondosan megtörli az izzadtságtól nedves bélést, gyöngéden visszateszi a sapkát a fejére, majd teljes lelkinyugalommal befejezi az imént félbeszakított melódiát. Babuci-nak több a fantáziája, és mint SS tiszthez illik, elegáns, intelligensebb is az altisztnél. Szerencsére elég ritkán jön. Az ő ötlete volt tegnap, hogy afféle vallási színjátékot rendez. Könnyedén kiszúrta az egyetLeo zsidót, megparancsolta, hogy másszon fel a ház előtt álló óriási, felfordított kádra, és imádkozzon. A zsidó hangosan kántált, rituálisan hajlongott, az SS-ek és kápók elmondhatatlan örömére. A hasukat fogták nevettükben, mi meg azalatt kifújhattuk magunkat. De ezzel még nem ért véget a színjáték. Plaggénak, a pipásnak, eszébe jutott, hogy van közöttünk egy pap. - Wo isi der Pfarrer? A pap felállt a kádra a zsidó mellé, és imádkozni kezdett. Először halkan, aztán egyre ércesebb és szilárdabb hangon. A színjáték már nem is volt olyan mulatságos, sürgősen visszatértek hát a sporthoz. Most aztán pihenés nélkül gyakorlatozhattunk. A zsidó és a pap a fa irányába ugrált. Az 1 . számú kápó, Bruno Brodniewicz, segített nekik : időnként rájuk sózott a botjával. Lagerführer Mayer (Babuci) megparancsolta nekik, hogy másszanak fel a fára, amelynek árnyékában Plagge szeret üldögélni. ÜgyetLeoül
másztak fölfelé, mihelyt valamelyikük egy kicsit följebb jutott, Babuci kutyája lerángatta. Biztosan még sokáig eltartott volna a mulatság, de szerencsére a kutya hamar megunta. A zsidót és a papot elhúzták a fától. Most velünk csináltatták ugyanezt. Bottal noszogattak, hogy másszunk. Ez volt aztán a mulatság! Több tucat ember próbál felmászni egy satnya fácskára, közben a kápók verik, rúgják, a kutya meg rángatja őket. Végül én is odafértem a menedéket nyújtó fácskához. Rátapostam valakire, aki a fa alatt feküdt, egyik kezemmel jól megkapaszkodtam a törzsben, a másikkal megragadtam egy fölöttem lógó lábat. A kapálózó láb támaszt keresett, a fejemen megtalálta, és Leoyomott. Vadul megrántottam. Lezuhant. Egy ugrással a többiek feje fölött termettem. Csak minél följebb. De Leotről valaki már a lábamat rángatja, csupasz lábszáramba mélyeszti a körmét. a körmök, a húsomba vájnak. Valakinek a feje egyre magasabbra nyomakodik, már hallom a lihegését - Te roha - Ez Dziunio! Nagyot ránt rajtam. Kezem még kapaszkodni próbál a fa kérgébe, de már Leot vagyok a földön. Lábak tucatjai taposnak a hátamon, fejemen, kezemen. Vaktában, négykézláb mászom, minél messzebb a menedéket nyújtó fától. Nincs több dühös láb, megpróbálok feltápászkodni, de előttem ott a csíkosok tömör, áthatolhatatlan fala. Megint záporoznak az ütések. Visszafordulok, és őrjöngve rontok a fát ostromlók közé, öklözök, rúgok, harapok, karmolok, könyöklök, csak messzebb kerüljek a botoktól. De már nincs erőm befurakodni a többiek közé. Hát meghátrálok, megint visszatérek, keringek, mint a tébolyodott, és mindenhonnan zuhognak rám az ütések. Reccs ! A fejem megreped, zúg a fülem Nagy nehezen kinyitom a szemem. A ház falához támasztva fekszem. Valaki fölém hajol. Egy kápó, csíkos ruháján zöld háromszög és 2-es szám. Botja nincs, szelíden néz, orra pisze, sapkája félrecsapva. Ja! Ez az a jó kápó, arbeitsdienst - Komm! Komm! Int nekem, meg még néhánynak, aki mellettem fekszik. Dziunio is itt van! A másik szeme is bedagadt. - Keine Angst! Jó munka! Essen hoLeo! - mondja szelíden a pisze Otto. A mai nap jobbnak ígérkezik. Talán azért, mert az emberek egy részének munkára kell mennie. Néhány fogoly a régi laktanyába ment, két SS és a kápók társaságában. Úgy hírlik, nemsokára mind átköltözünk oda. Otto mindig kitalál valami munkát. Ez jobb, mint a sport vagy a mostanában divatos singen. A nótázást Leo Wietschorek kápó vezette be, a 30-as számú, az egyik legsötétebb gazember, széles vállú, lapátkezű óriás. Sokan nem tudtak németül, nehéz volt megjegyezni a szöveget, hiszen nem értettük. Így aztán a nóta nem mindig állt össze. Messziről úgy látszott, hogy mind énekelnek, mert mindenki tátogatott, a legbuzgóbban azok, akik nem tudták a szöveget. Leo rajtakapta őket a csaláson.
- Im Lager Auschwitz war ich zwar - harsogtam torkom szakadtából, mert ennyi volt a tudományom. Ojla rija, ojla no - itt erőre kapott a kórus, Dziunio is nekieresztette a hangját, a refrén helyett azt énekelve: roha-dé-kok, ro-ha-dé-kok Amikor Leo közeledett, visszatért a rendes szöveghez: Dagadtra vert száját úgy kitátotta, mint egy víziló, és szörnyű hamisan énekelt, kirítt a többiek közül. Leo megállt vele szemben szétterpesztett lábbal, törzsét kissé előredöntötte Dziunio felé mintha a hangját figyelné, aztán kéztővel teljes erőből állon vágta. Dziunio megingott, a foga összecsattant, de állva maradt. Egy ilyen ütés után még annak is illett leroskadni, aki nem ájult el. Ezt már mindenki tudta. Azt is, hogy ilyenkor Leo otthagyja áldozatát, és erős ütésére büszkén, elléptet a következőhöz. De Dziunio dacoskodott, Dziunio meg akarta mutatni : Dziunio állja az ütést. Leo elvörösödött. Összeszorította keskeny ajkát, és szabatosan beállt a következő ütéshez. - Bumm! - de Leo tántorog, Dziunio meg áll a lábán. Állkapcsát előretolja, széles szája sarkából vér patakzik. Leo eldobja a botját. Most felváltva üt jobb és bal kézzel. - Dirr Durr! - Dziunio meginog, de állva marad. Újabb sorozat Dziunio lába megroggyan, de nem esik el, csak térdre roskad. most Leo, Csizmával rug a hasába. Dziunio üvölt, összegörnyed, vér tör ki a száján. Még egy rúgás, és Dziunio hanyatt zúhan a földre. Leo meghúzkodja csiikos zubbonyát, nadrágjába törli a kezét, fölemeli eldobott botját, és elégedetten továbbsétál. Ami kor elhalad mellettem, éppen azt éneklem: ojla, rija, ojla, no, teli torokból, nagy átéléssel. Már tovább is ment. Ez alkalommal megúsztam. Kedvez a szerencse. Most abban a kommandóban vagyok, amelyik füvet szed az épület körül. Otto kijelölte az egyik, németül tudó rabtársat vorarbeiternek. Álldogál mellettünk, körbe figyel, és ha kápó vagy SS közeledik, bőszen dolgoztatni kezd. Ha nincs a közelben ellenség, pihenünk. Fű alig van, azt is elszárította a júniusi nap és letaposták a foglyok. A drótkerítésen túl, nem messze valami kis ház áll. Lakhatnak benne, mert a ház körül mindig nagy a sürgés-forgás. Egy asz szony felénk nézeget, és óvatosan jeleket ad; hogy beszélni szeretne velünk. De mi nem merünk visszainteni. Egy merészebb fogoly azt mondta : Tarnów. A nő alighanem megértette. - Vigyázat! - szól ránk a vorarbeiter. - Arbeiten! Los! Fürgén lehajolunk, most négykézláb mászunk. Körömmel szaggatjuk a ritkás fűszálakat, csak úgy porzik. A vorarbeiter összecsapja a sarkát, jeLent a Pipásnak - Kommando drei bel Arbej! Csak a lábát látom. A zöld egyenruhaposztó szorosan simul vastag combjára. Elegánsan kipucolt sárgásbarna utászcsizmája ritmust ver a fütyörészett dallamhoz, amit fütyörész. Már egy árva fűszál sincs a jó helyen, a ház közelében
amelyhez bizonytalan reményeket fűztünk. Tovább megyünk. Itt több a fű. Plagge a sarkunkban. Ejha ! Abbahagyta a fütyölést. A vorarbeitert szólítja. Új parancs. Tovább kell szednünk a füvet, de foggal! Kesernyés fűízzel telik meg a szám. Fogaim között csikorog a homok, orrom tele sárral, tarkómat égeti a nap, fáj a derekam, zsibbad a nyakam. Akkor már jobb a sport. Messziről röhögést hallok. Ott álldogál néhány kápó, kéjes kacajjal nyugtázzák az SS pompás ötletét. Plagge elégedetten pipára gyújt. Mulatságos lehet az embernyáj, amint a jó pásztor lábainál legel. Egy ujjal sem nyúlt senkihez, meg sem rúgott senkit, és lám, az egyik már el is ájul. Szerencsére a gong véget vet a mulatságnak. - Mittagessen. Ebéd. Néhányan már tetvesek vagyunk. Irgalmatlanul csípnek, viszket a bőrünk, nehéz megállni az appeLen, hogy ne vakarózzunk. A mindig türelmetLen Dziunio fütyül mindenre, vakarózik. Bruno persze rögtön észreveszi. - Hast du Luse? Tetves vagy? - kérdezi baljóslatúan. - Jawohl, Herr Lageraltester! - feleli őszintén, riadt hangon Dziunio. No! Ha most ki nem nyírja! Őrült ez a Dziunio! Félreállítják. - Wer hat noch? Néma csönd. A tetvek, úgy látszik, szeretik a csöndet. Érzem, hogy mászkálnak rajtam mindenfelé. Az egyik a hónom alatt csiklandoz. Nem bírom! A másik most a tarkómon kapaszkodik, kibírhatatlanul viszket. Nem bírom. Akaratom és a józan ész elLenére, nyakamhoz kapok. Itt van az ujjaim között. Hű, de kövér ! Bruno persze észrevette. - Und du auch! Du Drecksack! - Jawohl, Herr Lageraltester! - rebegem rémülten. Mi csak állunk, mint a halálra ítéltek, a legrosszabbra számítunk. Az első emeleti folyosó közepén van egy keskeny kis terem. Oda vezettek bennünket, ránk zárták az ajtót. Vacsorát nem kaptunk, viszont megúsztuk verés nélkül. Reggel mindenkit kihajtottak az udvarra, mint rendesen, appelre. De minket nem! Az ajtó üvegén benéz Bruno és Plagge. Bruno számol, az ujjait is felhasználja hozzá. - Stimmt! Weiter macheri! Tovább csinálni! Leülünk. Irtogatjuk a tetveket a ruhánkban. Óvatosan, nehogy egy szálig ki találjuk pusztítani. Aranyos tetvecskék ! Nekik köszönhetjük, hogy a kápók és az SS-ek elkerülik a cellánkat. Nyugton hagynak, pihenünk. Rendszeresen hoznak kaját, sőt úgy rémlik, nagyobb adagokat, mint eddig. Naphosszat lustálkodunk, míg odakint : hőség, sport, verés. Szép az élet! Zdzisiek Michalak unalmában rajzol. Már mindegyikünkről csinált egy élethű portrét. De mi azt hisszük, karikatúra, any-
nyira megváltoztunk. Ajtónkon riasztó figyelmeztetés függ : Achtung, Lüuse! Vigyázat, tetvek ! Az ablakon irigyen pillantanak be sporttól és munkától elgyötört bajtársaink. Könyörögnek, adjunk legalább egy árva tetűt. Vécére menéskor sikerült átcsempészni egypárat a legjobb haveroknak. Nemsokára megint együtt van a tarnówi cella. Megtudjuk, hogy sokakat már átvittek a másik táborba, a laktanyába. Ott állítólag sokkal jobb, mint itt. Ott dolgoznak, itt meg csak sport van. Ma különösen sokan jeLentkeztek tetűbetegnek. De már nem vesznek fel többet. Aki most jeLentkezik, hogy tetves, kap ötöt a fenekére. Alighanem már mindenki tetves, de mostantól kezdve senki sem vallja be többé. Új fogolyszállítmányt hoztak Wisniczből és a krakkói Montelupichból. Ugyanúgy fogadták őket, mint minket egy hete. De másnap átvitték őket a főtáborba, akárcsak a mi transzportunk zömét. Minket, mármint a tetveseket, kihajtottak munkára. Rendet csináltunk a stabsgebüude körül, ebben az épületben laktunk. Pár napja még volt itt két vagy három sír, kereszttel és golyólyuggatta Lengyel katonasisakkal. A kereszteket nyilván a kápók használták fel verőbotnak, mert nyomuk sem maradt. A sisakok ott hevertek a közelben, azok semmire sem jók. Minden szemetet és lomot bedobtunk a félig lebontott, vagy befejezetLen légó-bunkerekbe, a blokk déli oldalán. Nem hajtottak bennünket, mert a kápók és az SS-ek a főtáborbeli foglyokkal voltak elfoglalva. Nemsokára átkerültünk mi is. TetvetLenítés, fürdő, aztán elvették a civil ruhánkat, csíkos ruhát és fehérneműt kaptunk. Mint volt tetvesek, nem kerültünk a blokkokba, ahol a foglyok többsége lakott, hanem a karanténba. A karantén három blokk volt, szögesdróttal körülvéve. Az utolsó, emeletes blokkból lett később a tábori kórház. Kápónk a 30-as számú Leo Wietschorek volt. Ő az a gazember, aki egyetLen állon vágással leterít mindenkit, aki a kezeügyébe kerül. Appel. Felsorakozunk a tágas téren, a kórházblokk mögött. A kápók megszámolnak, de a számolással baj van. Az SS-eknek sem jön ki. Nem vagyunk elegen. Megszökött valaki? Számolnak, számolnak, sehogy sem sikerül. Dühöngenek. Rajtunk töltik ki a dühüket. Vigyázzban állunk, egymás mellett kartávolságra. Kezek a tarkón összefogva. Könyökök hátrafeszítve. Így állunk egy óra hosszat, talán tovább, de az is lehet, hogy kevesebbet, mert az idő ilyenkor nem mérhető. Minden perc végtelennek tűnik. Elzsibbad a karunk. Könyökünk akaratlanul előrehajlik. De Ők mindent látnak. Mindjárt ott terem melletted valamelyik és szájon vág. Büntetésül kniebeugen, de a kezek a tarkón maradnak. Nehéz ebben a helyzetben sokáig kibírni. SS-csoport érkezik. Köztük van Palitzsch rapportführer. Fiatal, vékony legény, remekül szabott egyenruhát visel, de a képe
kellemetLen, pattanásos. - Dolmetscher! - pattogja. Előugrik egy fogoly, Baworowski gróf. EsetLen, hórihorgas, csontig fogyott figura hallgatja a scharführer szaggatott vakkantásait. Sápadtan a félelemtől, remegő hangon tolmácsol : jelentkezzen, aki segitett a szökésben! Csönd. Senki sem jelentkezik. - Így fogtok állni, amíg nem jeLentkezik valaki ! - Csönd. - Verfluchte Bande! Ich werde euch helfen! Majd én segítek nektek, átkozott banda! Baworowskit váratlanul farba rúgják, felénk gurul, közben elveszti a szemüvegét. Visszahátrál. TehetetLenül nézelődik. Négykézláb mászik, tapogatózik maga körül. Megvan! A törött keret nem akar megülni az orrán. Az SS-ek elmentek. Most Leo ,gyakorlatoztat. Besötétedik. Így sikerül egy kicsit lazsálnunk. A kápók, nyilván ők is fáradtak már, egyenként elszivárognak a blokk felé. Egy idő múlva visszajön Leo, hangosan csámcsogva. Még ott az étel a szájában, de már ordít: - Kniebeugen! Kényelmesen leülök a sarkamra. Mások is így tesznek. De mindenki nem csalhat. - Auf! Szörnyen nehéz felállni. Azoknak, akiknek nem sikerül, Leo segít bottal. Mardos az éhség. Most vigyázzban állunk, fölemelt karokkal. Már éjszaka van. Nyirkos, hideg pára száll a folyó felől. Már nem érzem a karom, iszonyatosan fáj a vállam. Leo megint eltűnt valamerre. Leengedjük a karunkat. A visszaáramló vér éles fájdalmat okoz, a percek végteLenné nyúlnak. Egyre hidegebb van. Reszketünk, mintha maláriás rohamunk volna. És ez a szívó érzés a gyomromban. De jó Lenne legalább egy korty forró kávé. Valaki jelentkezik, hogy ki kell mennie. Nem szabad! A nadrágunkba vizelünk. Hajnalodik ! Már annyira fázunk, hogy mindenkinek hangosan vacog a foga. Mikor lesz már vége? Elfogják a szökevényt? A blokk mögül egyszerre felbukkan a nap. Meleg lett. A változatosság kedvéért most tarkóra kell tennünk a kezünket. A várva várt napsütés egyre gyötrelmesebb. Még jó, hogy összefont kezünk védi kopasz fejünket a tűző sugaraktól. Inni!!! Valaki összeroskad, elájult. Leo odaugrik. Bottal veri, de ez már nem sokat használ. Hamarosan összeroskad a második, a harmadik. Tűz ömlik ránk az égből. Sajog a lábam, a karom. Nem lehet már tovább állni ebben a hőségben. Sokan ájulást szimulálnak. Amíg Leo odaér, hogy felélessze őket, pihenhetnek kicsit. Elhatározom, hogy ezt a trükköt én is kipróbálom. Leroskadok, arccal a földnek. Micsoda megkönnyebbülés! De mindjárt jön leo a bottal. A szúrós kis szemek cinkosan hunyorítanak. Mire Leo odaér, már visznek a revírbe. A szobában tucatnyi fogoly fekszik a szalmán. Kávé is van. Bock, a kápó valamilyen tablettákat ad. Beveszem őket, és rögtön elalszom. Tizennégy óra hosszat tartott az álldogálás. Tehát négy órát sikerült megúsznom belőle.
Mégtovább is ott álltunk volna, de állítólag valaki bevallotta, hogy segítséget nyújtott a szökéshez. Másnap átvisznek bennünket a karanténból a 2. számú blokkba. A blokkparancsnok egy német közbűntényes, zöld háromszöget és 6-os számot visel a ruháján. Bonitznak hívják. A helyettesét Jasinskinak, ő sziléziai. A következő! Az ideigLenes állványokon állunk egymás mellett. Mindenki vaskapcsot tart a kezében, olyat, amilyennel a gerendákat kapcsolják össze. Egész nap a blokkok falát csapkodjuk, leverjük a vakolatot, amíg előbukkan a vörös tégla. Akkor átmegyünk máshová, és kezdjük elölről. A munka nem nehéz, de a nap felhevíti a falat, úgy dől belőle a hőség, mint a kemencéből, ráadásul folyton szem előtt vagyunk, ennélfogva szorgalmasan kell dolgozni, hogy ki ne szúrjanak. Mindenesetre jobb, mint a sport meg a verés. De nem mindig sikerül ugyanabba a kommandóba bekerülni. Egyszer téglát hordok az épülő krematóriumhoz, máskor törmeléket talicskázom, feltöltünk vele egy nagy teret; valamikor lovasiskola volt, most appeltér lesz belőle. Itt futólépésben kell dolgozni, lm Laufschritt. És itt vernek a legtöbbet a kápók és az SS-ek. Irigyen sandítok azokra a foglyokra, akik az őrház építésén dolgoznak, a tábor bejáratánál. Elhatároztam, hogy bejutok abba a kommandóba. Másnap reggel, mindjárt appel után, amikor elhangzik a parancs : Arbeitskommando formieren!, néhányan odarohanunk az ácsok és asztalosok csoportjához. De a magas kápó már ismeri az embereit, ahogy egyébként minden csoportvezető. Ránk ordít, odasóz néhányat, elkerget. Megpróbálunk bekerülni egy másik kommandóba, egyiktől a másikig loholunk. Hiába. A csapatok elvonultak dolgozni, a lágerkápó meg összeszedte a beosztás nélkül ténfergőket. Ezek végzik a legrosszabb munkát, főleg talicskáznak, irgalmatlanul verik és hajszolják őket. Közéjük kerülünk. Leo kápó már gondjaiba vett, de még idejében megjeLenik Otto, az arbeitsdienstes kápó. Otto besétál a munkanélküliek levert csoportjába, s kiválaszt néhány fiatal és erősebbnek látszó legényt, köztük engem. A szerencsétLen Dziunio azonban Leo horgára akad. Peches ez a Dziunio. Mindig dagadtra vert, kék-zöld ábrázata folyton szemet szúr Leónak Mi Otto vezényletével szerencsésen elmasírozunk az emeletes blokk felé, amely a tábor bejárat kapujánál van. Ott Balke kápó jár fel-alá, ügyel az embereire, akik baltával gerendákat hasogatnak a majdani őrház építéséhez. Otto bevisz bennünket egy nagy terembe a blokk földszintjén, itt a deszkaraktár, és megparancsolja, hogy válogassuk szét a deszkákat. Egy darabig közöttünk mászkál, vesszőjével ráhúz valamelyik fogolyra, majd apró lépteivel a kijárat felé indul. Búcsúzóul rövid szónoklatot tart, igyekezve Lengyelül beszélni : - Dalli, dalli! Robota! Azzal eltűnik. Derék fiú ez az Otto! Fürgén munkához látunk, annál is inkább, mert odakint esik, és itt a falak között
hideg lett. Gyorsan szétválogatjuk a deszkákat, túl gyorsan, mint kiderül, mert kisvártatva nincs semmi tennivalónk. Nem akarunk tétLenül ácsorogni, egyik sarokból a másikba cipeljük a deszkát, persze lassított ütemben, hogy minél tovább tartson. Végül ezt is megunjuk, hát leülünk a deszkára, és tereferélni kezdünk. Így talál bennünket Palitzsch. Már jó ideje ott állt az ajtóban, nem vettük észre. Háta mögött Bruno, a lageraltester fekete sziluettje rajzolódik ki. kazek Szumlakowski az első, aki meglátja őket. Szabályszerűen elkiáltja magát, hogy Achtung, de már késő. Csúnyán befaragtunk, méghozzá a legrosszabbaknál. Heten voltunk. Felsorakoztunk. Én voltam az első, így én feküdtem le elsőnek engedelmesen a támlátlan székre. Kidomborítottam a faromat. Bruno a térde közé fogta a fejemet, és alaposan meghúzta a nadrágomat; hogy jól feszüljön. Palitzsch nekikészülődött. - Számolj! - mordult rám Bruno. - Eins! - Erős, rövid ütés. Tompa, fájdalom a csík mentén, amelyhez egy pillanatra hozzáért a hóhér botja. zvei! ki akartam tépni magam, de Bruno erősen tartott, nagy gyakorlata lehetett. - Istenem! Nem birom ki. Szaggat, ég, duzzad, érzem, ahogy dagad. Felugrom, mint az őrült. Bruno a sor végére állít, Romek Trojanowski mellé. - A következő! kazek Szumlakowski fekszik le. - Eins, zwei, drei, vier, ftinf. Amikor csak nézi az ember a verést, úgy rémlik, nem is tart soká. - A következő! Miecio Popkiewicz, aztán Tadek Szwed, majd Edek Galiríski, utána Bolek Szumlakowski. - A következő! Még egy volt hátra. Észre se vettem, hogy Romek Trojanowski mögém került. Most én állok ott utolsóként. Tanácstalanul nézek körül. - Mit bámulsz! Du blöder Hund!.Komm! Bruno odaránt a galléromnál fogva, ordítok, hogy én már megkaptam az adagomat. Ellenkezem, magyarázok, hadonászok, de ezzel még jobban feldühítem a németeket. Csak három ütés után veszem észre, hogy elfelejtettem hangosan számolni. Most ordítok, ahogy a torkomon kifér: -fiier! - Hiába. Bruno kijavít: - Eins! - Én kiabálok: - Fünf.!! - és Bruno : - Zwei! Vadul rángatóztam, mert magasabban ütöttek, mint szokás, a keresztcsontra; és az még fájdalmasabb. Valahogyan kitépem a fejem Bruno térde közül, és hogy elkerüljem a dühöngő Palitzsch ütéseit, átkarolom fényes csizmás lábát. Palitzsch csapkod a bottal, mint a cséphadaróval, hol a padlót találja, hol engem. Ütései fokozatosan csökkennek, már nem olyan erő-
sek, mert kifogyott a Lendületből. Megrúgni nem tud, mert két kézzel, görcsösen kapaszkodom a csizmájába. Palitzsch körül forogva igyekszem elkerülni az ütéseket. Még egy ütés, aztán kettétörik a bot. ELengedem a lábát. Most kapok egy hatalmas rúgást, aztán vége. Palitzsch szuszogva a kijárat felé indul. Bruno közben hozott egy új botot, de Palitzsch már az ajtóban áll. Bruno még megfenyeget bennünket a bottal, azzal elvonulnak. A déli appelre alig bírtam magam kivonszolni. Az eső elállt. alig tudtam megenni az ebédet. Délután nem mentem munkába. Bonitz blokkparancsnok kivételesen megengedte; hogy a blokkban maradjak. Hason feküdtem. A fenekem megdagadt és rettenetesen fájt. Úgy éreztem, a hús leválik a csontjaimról. Vacsorára csak kávét ittam, a kenyeret eldugtam a fejem alá. Elaludtam, és amikor fölébredtem, a kenyérnek már hűlt helye volt. Reggel alig bírtam talpra állni. De azért kivonszoltam magam az appelre. Megint a vakolatkeverőkhöz kerültem: Romek, Mietek és Tadzik viszont bejutott az asztalos kommandóba, mint fiatalkorúak. Viszonylag nyugodtan telt el a nap. Másnap reggel már sokkal jobban éreztem magam. Otto beosztott az ácsok kommandójába. Ez részben Romek érdeme volt, aki helyett tegnap úgy eltángáltak. Kárpótolni próbált valahogy a bajért, amelyet akaratlanul rám zúdított. Most itt volt az alkalom, hogy beszéljek a civilekkel. Egy gerendán ültem lovaglóülésben, és a kérget hántottam róla egy jókora késsel. Mellettem nagy buzgón dolgozott egy fogoly. Csak úgy égett a keze alatt a munka. Azt hittem, ács a szakmája, olyan ügyesen csinálta. Elnevette magát, amikor megkérdeztem. Elárulta, hogy kapucinus szerzetes, de ezt inkább titokban tartja. Most jutott eszembe, hogy érkezésünk napján volt közöttünk egy barát, jellegzetes, hosszú szakállal. Borotválás után már nem lehetett megkülönböztetni a többí fogolytól. Ez a Wolak fiatal ember volt, alig idősebb nálam. Balke kápó kedvelte, mert igyekezett jól dolgozni. A Palitzsch-história után nagyon legyengültem, Wolak látta ezt, és kettőnk helyett dolgozott. Ragaszkodtam is hozzá, mintha a gondviselőm volna. Egyébként az is volt, mindig csupa derű, optimizmus. Este, appel után együtt üldögéltünk a népes fogolycsoportban, és irigyen néztük azokat a szerencsés fickókat a sziléziai transzportból, akik élelmiszert vásárolnak a kantinban, mert hazulról márkát küldtek nekik. Mi, a tarnówi transzportból tehát a Főkormányzóságból, még hírt sem kaptunk ,hazulról, nemhogy pénzt. Wolaknak támadt egy ötlete. - Ide süss! Nekünk is lehetne pénzünk! van két három fogoly, aki ért a gépekhez. ők kyárnak az őrökkel a városba. Ott, a szaléziánus barátok műhelyében gyalulják a deszkákat a blockführerstube építéséhez. Ő majd
beszél a kápóval, beajánl, mint jó szakembert, asztalost. Így kapcsolatba kerülünk a szaléziánusokkal, és lesz gubánk. Hárman voltunk szakemberek. Otto kivezetett minket a tábor kapujához, ott két SS-t osztottak be mellénk kíséretnek. Az SS-ek elvezettek az épülő őrház mellett. Wolak szerszámért állt sorba, a kápó valami; nagy faládából osztogatta a szerszámokat. Wolak lopva odaintett nekem. Szép reggel volt. Fejünk fölött szelíden susogtak a nagy, terebélyes nyárfák, ezüstös leveleiken harmat ült. Az épülő krematórium közelében a téglahordó foglyok agyonhajszolt, riadt csoportjai húztak el mellettünk. Jobbra kanyarodtunk; sok SS mászkált errefelé, alig győztük lekapkodni a sapkánkat. Még egy sorompó, egy scharführer elLenőrizte a kilépőnket, és máris a táboron kívül voltúnk. A folyó mentén, a töltésen ballagtunk. A töltés mellett húzódott az országút, ilyenkor még majdnem üres. Elrobogott egy autó, nagy porfelhőt kavarva előzött meg minket. Néhány kerékpáros bágyadtan karikázott, nyilván munkába mentek. A híd közelében, a réten egy lány teheneket legeltetett. Csodálkozva nézett felénk. A híd után beértünk a városkába, Itt nagyobb volt a forgalom. Az SS-ek azt parancsolták; hogy az úttest közepén menjünk. Járókelők riadt pillantásai kísértek. Átmentünk a piactéren, aztán megérkeztünk a kolostor épületéhez. Az SS kioktatott minket; hogy munka közben tilos bárkivel beszélgetni, vagy a műhelyből eltávozni. Figyelmeztetése voltaképpen nekem szólt, mert én először jártam itt, a másik kettő már több napja dolgozott a kolostorban, tehát jól tudta, hogy mit szabad és mi tilos. A tágas helyiségben már dolgozott néhány civil. Látszólag ügyet sem vetettek érkezésünkre. Kísérőink megálltak az udvarra vezető, nyitott ajtóban; puskájukat az ajtófélfának támasztották, és nekiláttak cigarettát sodorni. Előkerült a művezető; karLendítéssel üdvözölte őket, majd odaintett az ujjával. Lekaptam a sapkámat, odamentem. Mondott valamit németül, de nem nagyonértettem, mit akar. Ráadásul a gépek pokoli zajt csaptak: Megpróbálta túlkiabálni a lármát, Lengyelül kérdezte : - Asztalos vagy? tudsz gépen dolgozni? Nem nagyon - feleltem már bátrabban, látva, hogy a mester barátságosan szól hozzám. - Na, akkor majd adogatod a deszkát ehhez a hornyológéphez. Munkához láttam. Gyalult deszkákat adogattam, a fiatal munkás a forgó kések alá rakta őket. Tartottam, igazgattam a deszkát, hogy a szükséges vájattal szépen átcsússzon a túloldalra, akkor megkerültem a munkást, elvettem a kész, hornyolt deszkát, végül a műhely sarkában egymásra raktam őket. Egyre jobban belejöttem a melóba, itt senki sem vert, hajkurászott, röpült az idő. Észre sem vettem, már dél lett. Megjött a táborból a teherautó. Most föl kellett rakodni a kész deszkát, egykettőre megcsináltuk, mert várt az ebéd. A tábori ebédet egy pillanat alatt bekaptuk, fél fogunkra sem
volt elég. A mester az SS-ekkel beszélgetett, aztán kiment az udvarra. Most itt volt az alkalom, hogy beszéljek a civilekkel. A civilem adott egy darab kenyeret szalonnával, hálásan elfogadtam, de félve pislogtam körül, nehogy az SS-ek észrevegyék. - Nyugi, egyél csak ! - mondta. - A mester szándékosan ment ki velük. Az a kövér SS sziléziai, de a másik sem rossz. Csak akkor van baj, ha egy jóképű, fiatal szőke jön helyette. Azzal fenemód kell vigyázni! Kérdezgetett a táborról. Az elődömtől egyet-mást már tudott róla. Verés, éhezés - erről hallott. A felesége mindig dupla tízórait csomagol, eddig az elődömmel osztotta meg. Mutatta, hová rakja az ételt úgy, hogy senki se lássa. Megköszöntem. Beszélgetés közben csak úgy mellesleg megemlítettem, hogy van a táborban egy pap, szerzetes, aki szeretne rajtam keresztül érintkezésbe lépni a szaléziánusokkal. Elmondtam, hogy a táborban van kantin, de nem mindenki vásárolhat, mert nincs márkája. Alighanem megértett, mert megígérte, hogy majd beszél a mesterrel, és holnap megmondja, mi a helyzet. Visszajött a mester az őrökkel. Vége az ebédszünetnek! Munkához! Háromkor a munkások elmentek, mi még ötig tettünk-vettünk, akkor az SS-ek kiadták a parancsot, hogy indulás vissza. Ugyanazon az úton mentünk végig. Nagy volt még a hőség. A híd után mindjárt balra fordultunk, leszaladtunk a rézsűről, elvégezni a dolgunkat. - Csak gyorsan ! - felelte Lengyelül a kövérebbik őr, azzal cigarettát kezdett sodorni. A fogoly fürgén odaugrott a közeli kerítéshez, keresett valamit alatta; lehajolt egy kis csomagért, és már vissza is jött. Mindenkinek jutott egy jókora darab kenyér, zsíros oldalszalonnával. - Gyorsan edd meg! - mondta jótevőnk. - Mielőtt a tábor közelébe érünk! A táborba nem viheted be! Jön a hipis, aztán már le is buktunk! evés közben körülnéztem, itt van-e az a reggeli lány a tehe nekkel. Nem láttam sehol, de biztos voltam benne, hogy a csomagot ő tette oda. Egy kerékpáros SS karikázott szembe. Kísérőink karLendítéssel üdvözölték : - Heil Hitler! Mihelyt eltávolodott, megint megszólalt a kövér : - Na, mi van? Megzabáltátok? Mindet? Nehogy nekem bevigyetek valamit a táborba, vagy eljárjon a szátok! Na, most pedig los! Weiter! Links und links! Bemasíroztunk a tábor területére. A következő néhány nap alatt voltaképpen nem változott semmi. Ugyanazzal a két fogollyal jártunk munkába, a civilem szorgalmasan etetett. Hazafelé menet is mindig találtunk ennivalót. De pénz továbbra sem került. Wolak végül is elhatározta, hogy ír egy cédulát, és azon kéri a márkát. Hátha így hatásosabb. Másnap majd eljuttatom a cédulát valamelyik szaléziánus atyának, az ismerős munkás révén, akivel a gépénél dolgozom. Wolak latinulírt a cédulára. Összetekertem, és a csíkos zubbony
felhajtásába dugtam a papírt. Másnap új őröket kaptunk. Micsoda pech! Mind a két SS fiatal, dölyfös, goromba volt, és ami a legnagyobb baj, kegyetLenül bántak velünk. A szaléziánusok műhelyébe menet még beszélgetnünk sem volt szabad, amikor pedig egy búzaföld mellett letéptem egy kalászt, büntetésből futhattam egészen a rétig, ahol a tehenek szoktak legelni. A műhelyben idegesen dolgoztunk, az SS-ek folyvást rajtunk tartották a szemüket, egyre nógattak, szidtak. Én azért kerestem az alkalmat, hogy egy óvatlan pillanatban odacsempésszem a cédulát a civilemnek, bár folyton magamon éreztem a németek tekintetét. De azt elhatároztam, hogy mindenáron megszabadulok a cédulától, mert féltem, hogy ezek a buzgómócsingok hazafelé megmotoznak. Délután, látva, hogy a civilek mindjárt befejezik a munkát, kényteLen voltam kockáztatni, bár kutyául féltem. Amíg a deszkát a gépre toltam, villámgyorsan kihalásztam zubbonyomból a cédulát, és amikor a legközelebb álltam a civil munkáshoz, becsúsztattam a kis tekercset a deszka forgácsába. A munkás rögtön kapcsolt, és amíg a következő deszkáért mentem, lesöpörte a gépről a forgácsot egy dobozba, a dobozt a műhely sarkába állította, majd kis idő múltán átvitte a szomszéd helyiségbe, útközben még beleszórva némi szemetet. No, ez sikerült ! - lélegeztem fel. Úgy fölpezsdített ez a siker, hogy elhatároztam : nem hagyom veszni a szalonnás kenyeret, amit a munkás naponta eldug nekem. Ott lapult a polcon, papírba csomagolva, mindenféle szerszám között. Csak érte kellett nyúlni. Máskor, a régi őrök mellett, már régen megettem volna. De ezek az átkozottak majd átszúrtak a szemükkel. Sőt, úgy rémlett, egyikük alig várja, hogy rajtakapjon, amint valami tilosat cselekszem. Vagy talán meglátta az odakészített elemózsiát, és csak azt lesi, mikor nyúlok érte? Akármilyen éhes voltam, jobbnak láttam kerülni az újabb kockázatot. Holnap talán nagyobb szerencsém lesz. - Feierabend! Los! Bewegt euch! Fájront; gyerünk, mozgás! Elmenet az őr mégiscsak odapillantott a polcra. Az ennivaló ott feküdt, érintetLenül. Visszamenet persze megmotoztak bennünket. Éppen ott a réten, a kerítésnél, ahol az ennivalónk szokott lapulni. A lány messziről figyelt minket. Menet közben folyton a kenyér járt az eszemben, amit a műhelyben hagytam. A táborban csak egy kis kenyéradag vár, egy darabka margarinnal. A kantinban meg Jobb nem is gondolni az evésre, mert csak még jobban csikarnak a beleim. - Links,Iinks und links! - bemasíroztunk a táborba. Appel után Wolak mindjárt megkeresett. - Na, mi van, hoztál? Széttártam a karom : - Még nem ! Talán holnap sikerül másnap szerencsénk volt, mert megint a régi őröket kaptuk. Az idősebbiknek, a kövérnek jó kedve volt. Előző nap Chorzówban járt a szüleinél. Dohánnyal kínált bennünket. A fiúk elfogadták, én nem, mert
akkor még nem dohányoztam. A réten ugyanaz a lány legeltette a teheneket, és messziről figyelt bennünket, mint mindig. A műhelyben a munkások már a gépüknél voltak. - Heil Hitler! - köszöntek nekik az SS-ek. - Guten Morgen! - felelték azok kórusban. - Jó reggelt! - üdvözöltem a civilemet. - Jó reggelt! - felelte, s a polcra mutatott, ahol két csomag lapult. - Ma dupla munka vár rád ! - tette hozzá vidáman. A mester, régi szokása szerint, szóval tartotta az őröket, kivitte őket az udvarra. Most nyugodtan jóllakhattam. Megkérdeztem, mi a helyzet a cédulával. Minden rendben ! Odaadta a mesternek, az meg a szaléziánus atyák igazgatójának. Gyorsan elrepült a munkaidő. Ebéd előtt az egyik őr odaadta a puskáját a másiknak, és pár percre kiment. Amikor visszajött, a másik ment ki. Sörszagúak voltak. Mi édes kávét kaptunk. Jólesett, mert forró volt, és tele gyomorra ittam. A mester furcsán méregetett. Végül odajött, és a gépre mutatva; amely éles vijjogással hornyolta a deszka szélét, igyekezett túlkiabálni a fülsüketítő lármát: - Megkapod a márkát a papodnak, csak vigyázzatok, az isten szerelmére ! Tőle kapod ! mutatott a gépnél dolgozó munkásra. Ebédszünetben megjeLent az igazgató. Magas, komoly férfi, végigment a műhelyen, megállt egy kicsit beszélgetni a mesterrel. Az SS-eket mintha nem is látta volna. Amilyen váratlanul jött, olyan gyorsan el is tűnt. Szóval ettől a paptól jönnek a várva várt márkák? - kaptam észbe. A civilem, mielőtt elment, a forgácsra mutatott. Benne volt a bankjegy-tekercs. Az ajtóra néztem. Minden rendben. Az SS-ek beszélgetésbe merültek, ügyet sem vetettek arra, mi történik a műhelyben. Apróra hajtogattam a bankjegyeket, és a zubbonyom felhajtásába dugtam. Senki sem vett észre semmit. Majd szétvetett a boldogság. Ez aztán a szerencsés nap! Soha rosszabbat! Visszamenet, szokás szerint, megálltunk a kerítésnél. A pásztorlány messziről nézett bennünket. A csomag ott feküdt a szokott helyen. Nagyokat faltam a kenyérből, és közben lázasan törtem a fejem. Csak egy bankjegyre számítottam, márpedig több van! Wolak azt mondta, tíz-tizenöt márkát kér. Ennyit szabad egyébként beküldeni a táborba a Birodalom lakosainak. És ha többet adtak? Akkor végtére senkit sem károsítok meg, ha öt márkát megtartok magamnak! Valami csak megillet a kockázatért! De meg kell néznem, mennyi van, mielőtt Wolakkal találkozom. Ezen töprengve, észre sem vettem, mikor értünk be a táborba. Már szólt is a gong, appel. Talán sikerül még beosonnom a latrinába, a kettes és a hármas blokk között:.. Biztosan üres most, mindenki szalad a sorakozóra. .. A latrinában csakugyan nem volt senki. Remek ! Előszedtem a márkákat. Számolom. Négy ötmárkás. Nagyszerű! Egyet a nad-
rágzsebembe dugtam, a többit visszacsavartam. Egyszerre súlyos kéz nehezedett a nyakamra. - Was machst du hier? Mit csinálsz itt? Megroggyantam. Ha lett volna hajam, biztosan égnek áll. Hát igen, a tolvajt még a föld is kiveti magából! Rögtön látta, hogy az első transzportból vagyok, tehát nem kaphattam pénzt hazulról. Elvette az egészet, azt is, amit a nadrágzsebembe dugtam. Grönke kápó maga is régi tolvaj volt, hát azt hittem, hogy elszedi a pénzemet, és békén hagy. De nem így történt: a galléromnál fogva kicipelt az appeltérre, az én blokkom soraihoz. Kaptam egy nagy rúgást, aztán Bonitz blokkparancsnoktól a párját. . Appel közben hozzám osont Wolak. - Mi van? - A szabó kápó elvette tőlem a húsz márkát. Azt mondja, hogy loptam. Appel utánjeLentkeznem kell a blokkparancsnoknál Jasiriski schreiber bevezetett a blokkparancsnok szobájába. Már vártak. A pénz, a corpus delicti jól látható helyen feküdt, az asztal közepén. Megálltam az ajtóban, reszketve és a legrosszabbakat sejtve. A kápó ronda pofája semmi jót nem ígért. Bonitz vésztjóslóan mosolyogva magához intett. - Komm! Komm! Du alter Spitzbube! Kelne Angst! Komm! ordította. Félénken közeledtem, és ekkor a magas kápó az arcomba vágott. Mire felocsúdtam, visszakézből megismételte. Tovább is pofozott volna, de a blokkparancsnok nagylelkűen leintette. - Ruhe! Schreiber! - hívta Jasirískit. - Fordíts! - Honnan vetted a pénzt? - hangzott az első kérdés. - Találtam. - Hol találtad? - A latrinában. - Hazudsz! - állt fel a blokkparancsnok. Ennyi pénze senkinek sem lehetett a táborban. Legföljebb tizenöt márka. - Das isi Quatsch! Du blöder Hund!Fünfundzwanzig Mark! - mutatott az asztalra. Csakugyan ! Öt darab ötmárkás feküdt ott. Szóval több volt csak én siettemben még ezt sem vettem észre. - Mutasd a zubbonyodat! Az a rejtekhely már elő volt készítve! - mutatta a kápó diadalmasan a jókora, felfejtett rést. Megint arcul csapott. Bonitz odaugrott. Most már ketten vertek. - Mondd meg az igazat, mondd meg, honnan vetted! - tanácsolta szánakozva Jasinski. - Gyorsan! Mert ezek tényleg agyonvernek! Elküldték Jasinskit Balke kápóért. Megjött Balke. Már tudta Jasinskitól, hogy miről van szó. Most hármasban tanácskoztak. Nem sokat értettem belőle. Még reménykedtem, hogy tnegosztoznak a zsákmányon, és kész. a csudát! Csak most kezdődött a nyomozás. Már nyomon voltak, mert az asztaloskápó elmondta, hogy a táboron
kívül dolgozom, a városban, a szaléziánusok auschwitzi műhelyében. Tehát érintkezem a civil lakossággal. Nemrég szökött meg Wiejowski, állítólag a táboron kívüli munkások segítségével, azóta a németek ezen a ponton különösen érzékenyek voltak. Balke megpróbálta lekicsinyelni az ügyet, azt ajánlotta, intézzék el a táboron belül, de Grönle kápó mint főhős, aki egetverő ügyet leplezett le - hivatalos jeLentést akart íratni a fölöttes hatóságoknak. Végül Bonitz blokkparancsnok, miután a nyomozás befejezéseképpen még egy hatalmas pofont adott, azt mondta, hogy a reggeli appel után majd jeLentést tesznek. Az olyan jól indult nap után teljesen letörve, összeverve számoltam be Wolaknak a történtekről. Csak arról hallgattam, hogy azt az öt márkát meg akartam fújni. - Így jár, aki kapzsi ! keseregtem utólag. - Ha nem akarom elcsaklizni azt az öt márkát, nincs semmi baj, de most már sajnos késő. Furdalt a lelkiismeret. Wolak vigasztalt, ahogy tudott, azt mondta, hogy fele részben ő a hibás. Kilelt a hideg a gondolatra, hogy holnap reggel büntetőrapportra megyek, a félelmetes Palitzsch rapportführer színe elé. Egész éjjel nem hunytam le a szemem. A mellettem fekvő Wolak sem aludt. Hallottam, hogy imádkozik. Én is imádkoztam. Gong. Kávé. Appel. Úgy állok ott, mint a halálraítélt. Wolak megfogja a kezem, megszorítja és azt mondja: - Minden Isten kezében van! Ha megint vernek, mondd meg az igazat, hogy a pénzt nekem szánták Vége felé jár az appel. - Háftling zwei-hundert-neunzig! - kiáltja Bruno, a lageraltester. Bevett lágerszokás szerint, mindenki utánakiáltja. - Zweihundertneunzig! -jár a kiáltás szájról szájra. Rogyadozó lábam mintha földbe gyökerezett volna. Valaki előtaszigál a sorból, ott terem a blokkparancsnok és magával rángat. Megállok a rapportführer előtt. Elfúló hangon, dadogva jeLentek. - Arbeits kommando formieren! Egyedül állok a főkapu mellett. Elvonulnak előttem a munkába menő kommandók. - Links! Links! Ein Lied: 1m Lager Auschwitz war ich zwar Az utolsó kommandók is eltűntek az épülő őrház mögött. - Elment az én kommandóm is dolgozni? - töprengek. Biztosan! Hiszen még semmiről sem tudnak! A lageraltester kitartóan csörgette a kezében lógatott láncot. Ilyennel szokták az ökröt bekötni az istállóba. Magas, sovány blockführer állt mellette, beteges arcú, sápadt és unott. Tüdőbajosnak látszott. - Na, gyere - fordult hozzám hibátlan Lengyelséggel. Hintázol egy kicsit! Végigmentünk a tábor főutcáján, a hármas blokk felé. - Hát mi volt azokkal a márkákkal? - tudakolta színteLen hangon. - Találtam a pénzt, blockführer úr! - Á, buta vagy! Kivel álltál kapcsolatban, mi? Előbb a
pénz, aztán más kapcsolatok a civilekkel, a végén szökés ! A Politische úgyis kiszedi belőled az igazságot, ha lógsz egy kicsit az oszlopon Du bist ftuchtverdüchtig! - tette hozzá németül, hogy Bruno megértse. - Szökni készülsz! Rémülten néztem rájuk. Bruno vésztjóslóan megcsörgette a láncot. - Ja! Ja! Kert! - mondta rosszulmegjátszott sajnálkozással. Fölmentünk a hármas blokk padlására. Egy gerenda alá állítottak. Sok gerenda volt a padláson, ez csak abban különbözött tőlük, hogy magasan belevertek egy kampót, alatta pedig szék állt. A lageraltester gyakorlottan megkötözte hátracsavart kezemet a lánccal, aztán föl kellett állnom a székre. Az SS nyugodtan cigarettázott. Nagyot rántanak hátracsavart kezemen, fölemelik, és máris a kampón lógok. Inkább félelmemben kiáltottam fel, mint a fájdalomtól, mert a lábammegfeszült. Bruno készenlétben állt, hogy bármelyik percben kirántsa lábam alól a széket. - No, most mondd meg az igazat, hogy volt azzal a pénzzel ? jutott el fülemhez a blockführer kérdése. - Úgyis eldalolsz mindent! Minél előbb, annál jobban jársz! Még elátkozod az anyádat, amiért szült, ha lógsz egy kicsit. Na, nyomás! Gondolkoztam egy percig, homlokomról csurgott a veríték. Tudtam, hogy beszélni fogok. Igazolni próbáltam valahogy a gyávaságomat. Hiszen Wolak azt mondta, hogy ha verni kezdenek, valljam be az igazságot. - Na, schnell! - sürgetett az SS, fölém hajolva. Bruno nyilván azt hitte, hogy ez neki szólt, és kirántotta alólam a széket. Szörnyű fájdalom hasított kicsavart vállamba, és a kín egyre fokozódott. Sarkamat a gerendához nyomva próbáltam fékezni testem csúszását, de hiába. Elhagyott az erőm. - Megmondom! Mindent megmondok! - hörögtem. - Na, te gyorsan elszántad magad! Lageraltester! - parancsolta az SS, felém tolva a széket. Bruno szolgálatkészen a lábam alá tette. Sajgó csuklómat dörzsölgetve, beszélni kezdtem. Wolak a levél a civil - Befejezted? - Az SS becsukta noteszét. Lementünk a földszintre. A blockführer egy darabig tárgyalt a lageraltesterrel. Csak néhány szót értettem: - Politische Abteilung Wolak leichten Arbeit - Amikor befejezték a beszélgetést, az SS elment az épülő blockführerstube-barakk felé. Bruno a konyhára vitt, a kettes blokkhoz. Vizet hordtam vödörrel a kútról, a hármas blokk mellől. Nem volt nehéz munka, de a teli vödrök cipelésével megkínlódtam. Fájt a vállam. Viszont senki sem hajkurászott, nem is vertek, és ennek is megvolt a maga előnye. Wolak járt az eszemben. Ez a gondolat nem hagyott nyugodni. Biztosan most vallatják a politikai osztályon.
A hír gyorsan elterjedt a táborban. Némelyek csodálkoztak, hogy ki voltam kötve, mégis van erőm teli vödröket cipelni, mások komisz célzásokat tettek, hogy nem valami sokáig voltam odafent a padláson, lám, máris könnyebb munkát kaptam: Egy idősebb, szemüveges fogoly, falevéllel az orrán, odajött hozzám, és felháborodottan a szemembe vágta : - Beköpted a papot, te disznó! a kápó a hátára sózott a botjával, és visszakergette a szomszéd blokkból törmeléket talicskázó foglyok csoportjába. Wolakot csak másnap este, appel után láttam viszont. Kihallgatták a politikai osztályon. Megmondta az igazat a levélről és a tartalmáról. Csak pénzsegítséget kért. Faggatták, nem volt-e más is abban a levélben, de ő kitartott a vallomása mellett. Egyébként könnyen elLenőrizhették. - Fel a fejjel, Wieslaw! Minden jóra fordul Csak nem akasztanak fel minket azért a vacak húsz márkáért! - Húsz márka? gondoltam. Huszonöt volt. Mi lesz azzal a pénzzel? Ugyanaz a blockführer vezetett másnap a drótkerítésen kívül álló emeletes épületbe, ahol a Politische Abteilung felirat ékeskedett. Wolak a táborban maradt. Most biztosan ő hord vizet a konyhába. Amint végigmentem a hosszú emeleti folyosón, úgy rémlett, a kövér őrt látom. A szobában, ahová bevezettek, jóképű tiszt ült az íróasztalnál. Mellette, az írógépnél, fiatal fogoly, szép tiszta csíkos zubbonyban. A tiszt egy darabig kíváncsian nézett, aztán föltette az első kérdést. A fiatal fogoly tolmácsolt. Az első kérdésnek, meg a következőknek semmi közük sem volt ahhoz, ami miatt behívtak. Otthoni dolgokról kérdezgetett, apám, anyám foglalkozásáról, hová való vagyok, ilyesmik. A vezetéknevemről hosszabb fejtegetésbe bocsátkozott. KijeLentette, hogy németesen hangzik, tehát germán származású vagyok. Azt feleltem, hogy ez svéd név, legalábbis így mondták otthon. - Úgy is van, igaz! - felelte. - Hiszen a svédek is germánok. Északi germánok ! Ezek után a tárgyra tért. Apróra el kellett mondanom, hogyan adtam át Wolak céduláját a civilnek, hogyan kaptam meg a pénzt, miként hoztam be a táborba, és hogyan kaptak rajta, amikor megszámoltam, mert el akartam venni belőle öt márkát. Elmosolyodott, amikor ezt is kitálaltam. Nem találtam ijesztőnek, sőt inkább rokonszenvesnek. Még csak azt akarta tudni, hogy ezt az egy latin nyelvű levelet vittem-e ki, vagy volt több is. Persze megmondtam, hogy nem volt. Végül kijeLentette, hogy vallomásom nagyjából fedi azt, amit Wolak meg a szaléziánusoknál dolgozó munkások mondtak (már őket is kihallgatták). Azért, amiért pénzt csempésztem be a táborba és a kinti lakossággal érintkeztem, kiszabják majd megérdemelt büntetésemet. Még aznap, appel után Wolak számát szólították meg az enyémet. karanténba vittek bennünket, amely a revir egyik blokkjában van. Csodálkoztam, hogy megúsztuk verés nélkül.
- Látod ! - mondta Wolak. - A gondviselés őrködik fölöttünk. A karantén drótkerítéses ajtaja előtt fiatal gyerek állt, talán tizenöt éves. Összecsapta sarkát a lageraltester előtt. - Na, wie gehts, Adam? - Bruno barátságosan megveregette a vállát, a fiú pedig szolgálatkészen ajtót nyitott. A revírblokk lépcsőjén néhány jó külsejű fogoly állt : a blokkban levő lágerkórház személyzete. Egy darabig ácsorogtunk a kerítés mellett, mert kijött a revírkápó, és Bruno beszélgetésbe elegyedett vele. Közben a kis Adam elrohant a blokk mögötti térre, hogy idehívja Leo kápót, az úgynevezett büntető tizenegyes gondviselőjét. Ezeket a foglyokat azzal gyanúsították, hogy segítséget nyújtottak Wiejowski szökéséhez. - Miért buktatok le? - kérdezte az egyik jó külsejű fogoly. Wiejowski miatt? Nem? A márkák miatt? - HitetLenkedő arcot vágott. - Majd ad nektek Leo! Ilyen bevezető után aggódva pillantottam a közeledő góliátra. Leo szokás szerint botot tartott a kezében, hunyorgó, szinte nevető, apró szeme végigmustrálta csont-bőr testünket. - Im Laufschritt maaarsch! Futólépés! Ugrottunk, mint a szöcske, mert Leo megLendülő botja már el is villant a szemem előtt. Kifutottunk a térre, amelyen nem is olyan régen a nevezetes álldogálást szenvedtük el Wiejowski szökése miatt. A tizenegy fogoly kniebeugen helyzetben guggolt a tér közepén, egy sorban. De Leo most ügyet sem vetett rájuk. Annál buzgóbban foglalkozott velünk. Sokáig futottunk körbe a téren, majd elhangzott az újabb parancs: - Halt! Kniebeugen! Híinde hoch! Hüpfen! Végig a téren, oda és vissza. Mikor a lábunk már megtagadta az engedelmességet, más parancsot adott: - RolLeo! Hemperegtünk az udvar porában, izzadt testünk csupa sár lett. csatlakoztunk az előző tizenegyhez. Ettől fogva tizenhárman voltunk. Kicsit megpihenhettünk, mert Leót elhívta a revírkápó. Akkor még nem tudtuk, hogy Bock ezt szándékosan tette: pihenőhöz akart juttatni bennünket. A tizenegyek most elárasztottak kérdéseikkel. - Ti is a Wiejowski miatt? Nem? A márkák miatt? - Hány óráig tart ez? - kérdeztük mi. - Hiszen rég elmúlt az appel! A beszélgetés félbeszakadt, mert ismét felbukkant Leo. Im Laufschritt maarsch! Már rég lement a nap, és mi még mindig gyakorlatoztunk. Ha nem hüpfen, akkor tanzen, rolleri vagy kniebeugen. - Ein Lied! 1m Lager Auschwitz war ich zwar - zendített rá Leo. Dalolva meneteltünk vissza a 16. blokkba; mától itt fogunk lakni. Vége a sportolásnak legalábbis mára! Vacsora. Wolak meg én nem kaptunk enni. A végsőkig elcsigázva dőltünk le a szalmára, abban a teremben, ahol eddig a tizenegyek laktak. Szájharmonikázás hallatszott be a folyosóról. Leo játszott.
Pár nap alatt úgy elgyengültem a sportolástól, hogy nem bír tam lépést tartani a többiekkel. Leo utálta a gyöngéket, vagy talán azt hitte, szimulálok, ezért gyakran pihenni hagyta a többieket, és engem külön gyakorlatoztatott. Amikor teljesen kimerülve összerogytam, a kúthoz vonszolt, nyakon öntött vízzel, és pár pofonnal talpra állított. Az ilyenfajta kezelés után tovább gyakorlatoztam, aztán csakhamar megismétlődött az egész história. Nem láttam kiutat, lázasan törtem a fejem, mit tegyek, hogy kórházba vigyenek, mert csak ez menthetett meg. találtam egy pár apró üvegcserepet. De semmiképpen sem bírtam Lenyelni. Márpedig valamit tennem kellett, mert éreztem, hogy nem bírom ki estig. Egy nagyobb üvegdarabbal felhasítottam hát a mellemen a bőrt. Nem fájt; de vérzett. Leo végül észrevette, hogy véres az ingem. Odahívta az egyik ápolót, aki a blokk ablakában bámészkodott. Az ápoló bölcsen hozta is mindjárt a jódot, bekente a karcolásokat, majd Leo nyomban kétszeres energiával kezdett külön gyakorlatoztatni. Végül elhatározott valamit, és erélyesen rám szólt: - Komm mit! Utána vánszorogtam. Bevitt a 16. blokkba, a mosdóba. A folyosón ténfergett az egyik ápoló. Széket hozatott vele. megparancsolta, hogy hasaljak a székre. Mietek a térde közé fogta a fejemet, de gyengén, már az első ütésnél kirántottam magamat. Erre Leo őrjöngeni kezdett. Ütött-vert, ahol ért. A vizes betonon hánykolódva próbáltam elkerülni az ütéseket, de hiába. Nem ájultam el, demár sem feltápászkodni, sem védekezni nem bírtam. Hanyatt feküdtem, tátott szájjal kapkodtam levegő után. Leo abbahagyta a verést. Most hideg vízzel locsolt. Egyszerre éreztem, hogy fuldoklom a víztől, amelyet Leo a nyitott számba önt. Láttam fölém hajló, vörös arcát. Végül a számba dugta a botot, amelylyel addig vert, megforgatta erre-arra, újra fölém hajolt, nyilván megnézte, hogy élek-e még, azzal elment. Nem volt erőm felállni, csak hanyatt és oldalt fordulni, aztán görcsös hányinger fogott el. Már nem éreztem fájdalmat, csak rettentően vacogtam. Kirázott a hideg. Valaki fölemelt, átdobott a vállán, és kisvártatva már a szobámban feküdtem, pokrócokkal betakarva. A revírkápó tablettákat dugott a számba. Mietek elém tartott egy bögre forró kávét. Hamarosan sokkal jobban éreztem magam. Elaludtam. Hangokra ébredtem, facipők dobogtak a folyosón. A tizenhármak jöttek vissza a gyakorlatozásból. Esteledett. - Arany életed van ma ! - irigykedett az egyik. Nem tudta még, hogy fél lábbal a másvilágon voltam, és ha idejében fel nem bukkan Bock revírkápó, leo kinyírt volna a mosdóban. Leo most, szokása szerint, a blokk lépcsőjén üldögélt, és mély átéléssel szomorú dallamokat csalt ki szájharmonikájából. Mellettem a fáradt Wolak feküdt, imádkozott. A hit erőt adott neki. Akárhogy fordult a sorsa, mindig derűs volt, és hitte, hogy minden jóra fordul. Rettegve gondoltam a holnapi napra. Aznap éjjel, pontosabban hajnal felé, nagy transzport érkezett a Pawiak-börtönből. Ez volt az első varsói transzport. Legtöbbjüknek ez lett életük utolsó állomása. A tábor másfél
ezer foglyának megkönnyebbülés volt, mert az SS meg a személyzet figyelme most teljesen az újak, a zugangok felé fordult. Leo Wietschorek kápónak előléptetéstjeLentett; őt ugyanis áthelyezték a karanténból a táborba második lageraltesternek, Bruno Brodniewicz segédjének. Egyszerű a dolog: a transzport érkezése megmentette az életemet. A tizenhármak közül én lettem volna Leo első áldozata ! A legjobbkor ment el. Már nem volt ideje, hogy agyonüssön. Álldogáltunk a 16. blokk folyosóján. Ez volt az első appelem verés nélkül, sport, szidalmak, rettegés nélkül. Mellettünk állt az ápolók csoportja. Mietek Dbowskit már ismertem, néhány emberre még a tetvesek elszigetelőjéből emlékeztem. Bock végigmustrált bennünket, mintha azt latolgatná, alkalmasak vagyunk-e még valamilyen munkára, vagy nem. Megállt előttem, vidám képpel tapogatta a muszklimat. Sovány voltam, mint egy gebe. Látta, hogy a nyakam be van kötve egy sárga ronggyal, megkérdezte, mi bajom. - Ich habe Halsschmerzen - dadogtam tört németséggel. Valóban fájt a torkom a tegnapi fürdő után, no meg Leo botja is megtette a magáét. - Du hasi Glück, main lieber Kerl! ltietek! Bring mit Halstabletten! Szerencsés fickó vagy! Hozd a toroktablettákat, Mietek ! Később Bock kivezetett bennünket az udvarra, és mind a tizenhármunknak adott valami munkát. Feladatunk az volt, hogy a revír egész környékét rendbehozzuk. Viszonylag könnyű munkát kaptam, a gyertyánfáknál. Egyszerűen összeszedegettem a blokkok környékéről mindenféle szemetet, hulladékot, és kupacokba raktam. Wolak odatolta a talicskát, fellapátolta és elhordta. Könnyű, békés munka volt. Ebédnél gyakran kaptunk repetát a levesből. Tele hassal mindjárt jobban érzi magát az ember. Gyorsan erőre kaptam. Kijelölt szakaszon dolgoztunk Wolakkal, a 14. blokk reinigerei lettünk. Volt meló bőven. Mi takarítottuk a folyosót, a mosdót, a vécét és a blokk körüli területet, még a csatornát is mi pucoltuk. Jól dolgoztunk, meglátszott az eredménye. Bock elégedett volt. Különösen Wolakkal. Neki, mint mindig, égett a keze alatt a munka. Szokásos derűje, sőt jókedve sem hagyta el. Szép hangja volt, esténként a fiúk megkérték, hogy énekeljen. Némelyikük csodálkozott, honnan ismerhet egy pap ennyi slágert, főleg tangót. Sikerült elkunyerálnom az egyik fogoly szájharmonikáját. Üldögéltem a blokk lépcsőjén, Leo régi helyén, és egészen belejöttem a harmónikázásba. amikor leo meghallotta, észrevétLenül a hang forrása felé lopakodott. Rémülten ugrottam fel. De Leo szelíd volt, mint a bárány. Leo szerette a zenét. - Spiel weiter! Spiel doch ! Játsszál csak ! Játszottam; Leo pedig a taktust verte hozzá elmaradhatatlan botjával, amelytől sosem vált meg. A szomszédos mosdóban zubogott a víz, nyitva hagyták a csapot. - Wunderbar! - bólogatott elismerően. - Mach weiter Most eljátszatta velem a kedvenc nótáját, azt, amelyikkel
gyakorlatozás közben agyonkínzott bennünket, folyton azt kellett énekelni. Gyűlöltem azt a dalt. Leo teljes odaadással, könnyes szemmel hallgatta. A szájharmonika vibráló hangja furcsán visszhangzott a szomszédos, üres waschraumban. Játék közben arra gondoltam, ami pár hete történt ott, Leot viszont teljesen elandalította a zene. Hogyan is emlékezhetne ilyen apróságra Az esti gong vetett véget a fura koncertnek. Egyik nap Popiersch lagerarzt inspekciózott. A revírblokk ragyogott a tisztaságtól. Ez persze Wolak érdeme volt, meg az enyém. Meg is jutalmaztak érte. Az első pillanatban megijedtem, amikor Mietek titokzatos képpel felvitt minket a padlásra, ahol Bock várt ránk, Czesio Sowul, az egyik főápoló társaságában. Kaptunk fél-fél cipót, egy-egy darab kolbászt és margarint A jó munkáért. Ha továbbra is így dolgozunk, szép hilfsp,fleger, vagyis segédápoló is lehet belőlünk. A jutalmat ott helyben meg kellett ennünk, nehogy valaki megtudja, hogy külön kaját kaptunk. Gyorsan be is vágtuk, és persze hallgatást ígértünk. Később még egypárszor megismétlődött ez a história. - Na látod! - mondta ilyenkor Wolak. - A gondviselés őrködik felettünk ! Tény, hogy szerencsénk volt a szerencsétLenségben. A tizenhárom bűnösről valahogy megfeledkeztek a lágerhatóságok. Az első varsói transzport érkezése után elment Leo, így kerültünk Bock keze alá. Bock egészen más ember volt, bár ő is zöld háromszöget viselt, mint Leo vagy Bruno, vagyis köztörvényes bűnöző lehetett. Rábízták a kórház megszervezését. Nem volt ez könnyű feladat abban a nehéz időben. Éjszaka nagy volt a nyüzsgés a táborban. Megjött a második varsói transzport. A transzport fogadásában és a ruharaktár kezelésében az ápolók is segítettek. A szeméthalmokban, a mindenféle hulladék között rengeteg ennivalót találtam. Kenyérdarabok, sütemény, hagyma, fokhagyma, némi kiszóródott cukor a homokkal elkeveredve, fél üveg disznózsír. Mindaz, amit nem volt érdemes elvinni a lágerkonyhára, egyszóval a szemét. De nekem lakoma volt. Titokban faltam. A kihízott ápólók lehordanának, hogy moslékot zabálok. Az én gyomrom mindent megemésztett. Egy óra múlva már megint éhes voltam, alig vártam az ebédet meg az esti kenyéradagot. Délben mindig én mostam el a leveses kondérokat. A kondérok falára jó sok hideg levesmaradék tapadt. Gondosan lekapartam, olykor két teli tányér is lett belőle. A kondérok kinyalása az én specialitásom lett, és egészen jól jártam vele. Most már gyorsan erősödtem, még híztam is. Amikor levelet írtam haza, ezúttal nem kellett hazudnom: Ich bin gesund und fühle mich gut, egészséges vagyok és jól érzem magam. A táborban viszont egyre rosszabb lett az élet. Megjöttek a ronda őszi esők. Hideg lett! Házunk ablakából a láger jókora darabját láttam. Hengerelték az appelteret. Az óriási henger elé több tucat rabot fogtak be. Mezítláb, vékony zsávolyruhában vonszolták a betonhengert, térdig merültek a sárba. Úgy hírlett, mind papok és zsidók. A kövér Krankemann kápó dirigálta a csoportot, a henger vasnyelén állva. Ahányszor leugrott, egy igavonóval kevesebb lett. A szerencsétLen ott haldoklott a sár-
ban, mire appel után a kórházba vitték, többnyire már nem volt benne élet. Az appelek végteLen hosszúra nyúltak. Nekünk, a kórházi személyzetnek, bent a blokkban volt az appel, csak pár percig tartott. Most hálálkodtam csak a sorsnak, hogy a büntetőcsoportba vezérelt. Október közepetáján lihegve berontott Leo, egyenesen a mi blokkunkba. Listát tartott a kezében. Nálunk már megvolt az appel. - Alle dreizehn antreten! Mind a tizenhárman kilépni ! - harsogta már az ajtóból. Felugrottunk, mint akit a skorpió csipett meg. Az ajtónál elLenőrizte a számainkat. Csodák csodájára mi ketten csak egy-egy rúgást kaptunk, utána Leo azt mondta, hogy maradjunk a blokkban. A többi tizenegyet kihajtotta az appeltérre. Szobánk ablakából láttuk a fenyítést. A 11-es blokkból kihoztak egy fűrészbakot. Az egész tábornak végig kellett néznie a megtorlást. A legfiatalabb a tizenegy közül, Wladzio Szczudlik; rémesen üvöltött. Aztán a többiek kerültek a bakra. MezteLen feneküket ütötték. Bock bejódozta a véres csíkokat. Appel után elvezették a bűnösöket a 11-es blokkba, onnan viszik őket nemsokára a flossenburgi táborba, szigorított kényszermunkára. Csak mi ketten maradtunk a szobában. Bock még aznap hívatott bennünket, és az összes ápoló jeLenlétében kinevezett hilfspftegernek. Örültem, de szívem mélyén azért aggodalom fészkelt. Hát ennek mi lesz a vége? Egyre népesebb transzportok érkeztek a táborba, kibővítették a kórházat, ezért a revírt átszervezték. a karantén megszűnt. A kórház most már három blokkot foglalt el : a 14-est, a 15-öst és a 16-ost. Haris Bockot, az 5. számú eddigi kórházi kápót kinevezték a krankenbau lageraltesterének. A blokkparancsnok Peter Welsch lett, szintén német, de Bocktól eltérően vörös háromszöges, tehát politikai. A büntető csoportbeli tizenegy távozása óta a revírben a segédmunkát a trachomás betegek vették át. Ők is betegnek számítottak ugyan, de mivel nem voltak fekvő betegek, és elég jól bírták magukat, dolgozniuk kellett. Nemsokára átvitték őket a 15. blokkba, és hozzácsapták a tüdőbajosokhoz. Ebből lett később a járványblokk. Staszek Hedorowicz lett a teremfelügyelő, később odakerült Janusz Mlynarski is, az ő jóvoltukból sok egészséges talált menedéket éppen itt, a járványosztályon, kihasználva, hogy a fertőzéstől mindenki félt, főleg az SS-ek. Hedorowicz aztán maga mellé vette azt a néhány jaroslawi fiút, akit azért tartóztattak le, mert a városka ifjúságának egy részét tömörítő titkos szervezet tagja volt. Ez a szervezet, 1939/1940 fordulóján tevékenykedett. De nem értettek eléggé a konspirációhoz, így a jaroslawi Gestapo viszonylag gyorsan felgöngyölítette őket. Tagjainak egy része már 1940-ben Auschwitzba került, köztük Stanislaw Hedorowicz és Kazi-
mierz Szumlakowski. A rendkívül bajtársias és tevékeny Hedorowicz kihasználta jó helyzetét a revírben (ő volt az egyik főápoló), maga köré gyűjtötte védenceit, a járványblokkban. Gyakran hívták be őket kihallgatásra, különösen miután Szumlakowskit és Tajchmant eLengedték a táborból. Mivel jómagam nem tartoztam ehhez a - véleményem szerint álszervezethez, sőt ádáz elLenfele voltam, ugyanis én egy másik, katonai szervezettől, illetve annak képviselőjétől; Wilczynski századostól kaptam az instrukciókat. Staszek érthető módon nem avatott be abba, hogy miről volt szó ezeken a kihallgatásokon a Politischén. Egyébként hamarosan tudomást szereztem a tragikus ügy részleteiről. Mindamellett Hedorovicz mindig jó bajtársam maradt, különösen sokat segített a revírben töltött időm nehéz kezdeti szakaszában. November végén Wolakkal együtt áthelyeztek a 14-es blokkba, de csak rövid időre, mert néhány nap múlva a kórházi személyzet többségével együtt átkerültünk az újonnan létesített 20. sz. revírblokkba. A blokkparancsnok Peter Welsch lett, helyettese egy fiatal fiú, Zbigniew Blok, a sziléziai transzportból. Zbyszek, akit Chorzówban tartóztattak le, a lubaczówi gyógyszerész fia, én még a jaroslawi gimnáziumból ismertem, Lubaczówból járt be. Eleinte rendes volt velem, olykor még barátságos is, főleg mikor felidéztük diákflörtjeinket a lánygimnázium növendékeivel. Idővel aztán megmútatkozott, hogy némelyik embert menynyire megront a hatalom, főleg ha fiatal, tapasztalatlan és becsvágyó, hát még, ha rosszul felfogott ambíciók fűtik. Ez történt Zbyszekkel is. Egy idő múlva hivatalos és kimért lett, éreztette felsőbbségét, igyekezett tartani a távolságot, amely a tábori hierarchiában elválasztott minket. Viszonyunk hideggé, csaknem elLenségessé vált. Miután átkerültem a 20-as blokkba, először a rendelőbe osztottak be, sebesülteket kötözni. Sohasem csináltam ilyesmit, nem ment valami jól. Peter hamar rájött. Nem is vehettem tőle rossz néven. Nem voltam alkalmas erre a munkára. És mivel szüksége volt valakire, aki tisztán tartja a blokkot, kijelölt stubendienstnek a pftegerek termébe. Még örültem is, hogy így fordultak a dolgok. A rendelőben nehéz, idegtépő, felelős a munka. Mint takarító, már kellő szakértelmet szereztem, elég sokáig csináltam az elmúlt hónapokban. Az ápolók szobáján kívül a hosszú blokkfolyosót meg a vécéket is nekem kellett takaritani. Reggel, mihelyt az ápolók dolgozni mentek, nekiláttam szobájuk takarításának. Rendbe hoztam az ágyakat, mert ők többnyire hanyagul ágyaztak - márpedig ezt a blokkparancsnok nem szerette -, begyújtottam a kályhába (ezt már érthető magánszorgalomból), felsúroltam a padlót, illetve ha senki sem látta, csak feltöröltem vizes ronggyal, aztán felmostam a folyosót, a vécéket, és nagyjából készen is voltam. Már csak a tábori kosztot kellett elhoznom a konyháról. De ennek is megvoltak a jó oldalai.
A rendelőben viszont az ápolók alig győzték a munkát. A gyógyszertárat Franus Lechowicz és a krakkói Marian Toliríski kezelte. A válaszfal mögött volt a schreibstube, ittültek az írnokok, mellettük a masszőrök helye. A schreibstube ablaka előtt ült a Főorvos, dr. Wladislaw Dehring; ő bírálta el a betegek egészségi állapotát. Dehring doktoron kívül még egynéhány orvos dolgozott a rendelőben : Leon Wasilewski, Tadeusz Gsiorowski, Marian Dupont, Wladislaw Tondos, Rudolf Diem és mások. Később, ahogy bővült a kórház, az orvosokat szakmájuk szerint áthelyezték más blokkba, helyükre pedig újak kerültek. Csaknem minden délelőtt megjeLent a rendelésen a jeLenlegi SS lagerarzt, Popiersch sturmbannführer, később Entress untersturmführer, mindig egy SDG vagy Scherpe oberscharführer társaságában. A kórházba fölvett betegeket tetvetLenítették és megfürdették a waschraumban. Ott két fivér dolgozott, Marian és Jan Kieliszek. Ingajáratban közlekedtek a rendelő meg a waschraum között, amely körülbelül a folyosó közepén volt. Odavezették, vagy többnyire hátukon cipelték a súlyos betegeket. Nyírás meg a hideg fürdő után - a betegekért jeLentkeztek az ápolók az egyes blokkokból, tehát a járványblokkból, a sebészeti blokkból, meg a mi blokkunk, a belsőknek fenntartott épület teremfelügyelői. A legtöbb beteg akkortájt durchfallban, vagyis vérhasban szenvedett, azután tüdőgyulladásban. A teremfelügyelők alig győzték a munkát. A folyosó végén, az ápolók termével szemben volt az analitikai laboratórium, ott dolgozott Jakubski professzor, dr. Romon Zengteller és a laboránsok. Az egyik laboráns, a cseh Zemanek később átment dolgozni a krematóriumba, különleges feladattal megbizva. a raum és a röntgen között volt eleinte a durchfallosok terme, de hamarosan átalakították diétás konyhává és élelemraktárrá. Az első emeleten volt a mosdó, fürdőkáddal és kályhával. Meleg kádfürdő általában csak a tábori fejeseknek jutott. Itt ragyogó tisztaság uralkodott. Ugyanennek a folyosónak a végén, jobboldalt volt a fejesek kórterme. A szemközti kórteremben feküdtek a tüdőbetegek, többségük gennyes izzadmánnyal. Sobkowiak ápolta őket, később meg az áldozatkész Adam Kurylowicz. Az emeleten általában olyan betegek feküdtek, akiknek felgyógyulásához még volt remény, a földszint viszont a durchfallosoké meg a teljesen legyengült muzulmánoké volt, legtöbbjük néhány órán belül meghalt. Velük külön kommandó foglalkozott, az ún. leichentrügerek, vagyis hullaszállítók, csupa trachomás fogoly. Hogy a betegeket meg ne fertőzzék, a halottakat bízták rájuk. A kommandótjócskán kibővítették, amint a táborban nőtt a halálozás. Gyakran engem is befogtak ebbe a hálátlan munkába, a rendelőből meg Józek Hordyrískit, a bikaerős foglyot. A hullaház a 28-as blokk pincéjében volt, felszerelése egy tucat faláda, ebben vitték a hullákat a krematóriumba, meg néhány hordágy, ezeken szállították a halottakat a blokkokból
a leichenhalléba. Amikor megkezdődtek a kivégzések, a fatróglikat bádog tróglikkal helyettesítették, mert azokról könnyű lemosni a vérnyomokat. A hullákkal megrakott tróglikat eleinte vállon vitték a krematóriumba, ez idővel kínossá vált a hatóságok szempontjából, mert a menet többször is végigvonult az egész táboron, minden fogoly szeme láttára, amíg eljutott rendeltetési helyére. Az SS tehát, érthető okokból, igyekezett könnyíteni a hullaszállítók dolgán, rekvirált a városban egy rendes halottas kocsit, azt átpofozták, díszes födelét leszedték, aztán még sokáig szolgálta a foglyokat, számtalanszor tette meg az utat a krematórium és a revír között. A padláson eleinte mindenféle lomot, deszkát, ágyakat tároltak, meg ott volt a kis javítóműhely, a zakopanei Kowalski apó birodalma, ő volt az egyik legöregebb fogoly, még az első transzportból. Később a padláson raktározták és osztályozták az új táborlakók tömegétől elkobzott gyógyszereket. Osztályozás után a gyógyszerek zömét átvittük az SS-kórházba. A blokkparancsnok az első emeleten lakott, ízlésteLenül, de a nehéz lágerkörülményekhez képest gazdagon berendezett szobácskában. A 16-os blokk volt a sebészeti blokk, műtővel és fogorvosi szobával. Dr. Türschmidt volt a fősebész, majd miután agyonlőtték, ide jött át dr. Dehring. Az első tábori fogorvos Janusz Kuczbara volt, aztán Roman Szuszkiewicz, Janusz Krzywicki, az asszisztens pedig Zygmunt Pociecha. A földszinten is kórtermek voltak. A sebészeti blokkot nemsokára kibővítették, emeletet húztak rá. egyebek között itt kapott szobát a blokk személyzete, tehát az orvosok, fogorvosok, ápolók. Szerény különszobája volt a revír lageraltesterének. A 15-ös volt a járványblokk. Főorvosa dr. Suliborski, a blokkparancsnok Mieczyslaw Panszczyk, majd utána Fred Stessel, Martini. Az emeletet a flekktífuszosok foglalták el, a földszintet a tüdővészesek, a trachomában, hastífuszban, agyhártyagyulladásban szenvedők. A 14-es blokk volt az ún. schonung, ez tulajdonképpen a táborhoz és nem a revírhez tartozott, mert a betegeknek ugyanúgy kellett dolgozniuk, mint az egészségeseknek, és semmiféle orvosi ellátásban nem részesültek. Nagyjából így festett a tábori kórház, amikor én ott dolgoztam. Megjött az ősz. Reggel óta szemerkélt a hideg eső. Már alig vártam, hogy a folyosón felharsanjon a lágerkonyha lauferjának öblös hangja. Zbigniew Kukla naponta végigrohanta valamenynyi blokkot, és a kellő időben közölte, mikor jeLentkezzünk az ebédes kondérokért. - Essen hoLeo! - ordította Kukla, és már szaladt is a másik blokkba. Sajnáltam otthagyni a jó meleg helyet a kályha mellett, de éhes voltam, és a blokkparancsnok már hajtotta a teremfelügyelőket, hogy fussanak a konyhára a levesért. A konyha előtt tömeg várakozott: a blokkok stubendienstjei. Az ebédes kondérok kiadását kisebb szertartás előzte meg. Leon, a délceg szakács először megszámlálta a sorokat, hogy tudja, hány kondért kell megtöltenie.
- és csak most, miután kiszámolta, hány kondér mehet egy-egy blokkba, vihettük a kaját. Ügyesen kellett forgolódni, mert Anyuci - hiába adtak neki ilyen szép csúfnevet a foglyok - csak az alkalmat leste, hogy a lomhákat megtáncoltassa. A kondérokban, amíg cipeltük, még zubogott a forró étel. Érződött a szagáról, hogy Avo leves. Gondolatban már kiszámítottam, mennyi marad belőle. Hiszen annyi a durchfallos a blokkunkban ! Az én termemre egy ötvenliteres kondér jutott, ötven liter ötven személynek ! A kondér kikaparásán kívül nem maradt semmi. Rohantam, hogy a többi teremből összeszedjem a kondérokat. Az én dolgom volt elmosni őket, mielőtt visszavinném a konyhára. Összekapartam belőlük egy teli csajkára valót. Edek Ferencnek szántam, mindig vittem neki egy kis pótkaját, ha lehetett. Edek rossz kommandóba került, muzulmán lett, ráadásul csupa fekély a feje. Könnyen elpatkolhat. A durchfallosok kórtermében félig maradt a kondér. Repetát kaptam, a többit a blokkparancsnok átvitette a sebészeti blokkba. Délután havas eső esett. Nyirkos, dermesztő hideg volt. Mire odaértünk a raktárhoz a kosztÉrt, bőrig áztunk és átfagytunk. Mi lehet akkor a földeken dolgozó kommandókkal? - borzongtam még a gondolattól is. A raktárfőnök egy elég szelíd, cingár, csámpás, mulatságos kis SS volt. Svejknek kereszteltük el. Jobb keze Adolf fogoly volt, néhány kicsattanóan egészséges társa segített neki. Már jól ismertük egymást, közösen ütöttük nyélbe az apró lopásokat, ezek aztán idővel szabályos bűnözéssé nőttek. A raktárosoknak megvoltak a szűkölködő haverjaik, akik nálunk feküdtek a kórházban, velünk küldtek nekik kaját. Szolgálatainkért kaptunk egyet-mást cserébe. svejk a főraktárból fedezte a hiányt, így a foglyok semmit sem veszítettek az ügyön. Svejket persze korántsem a jó szíve vezette. Ő is lopott. Azért lopott, hogy az egyik Lengyel orvosnál kezeltethesse magát, az SS-raktárból szerzett élelemmel honorálta az orvos áldozatkészségét. Kéz kezet mos! Nem csoda hát, hogy nem nézett különösebben a körmünkre. Nem tudom, mi ütött belé aznap délután; nyilván úgy vélte, hogy túl sokat engedtünk meg magunknak, nekilátott hát megszámolni a már ládába rakott cipókat. Türelmesen átszámolta egypárszor, de mindig más szám jött ki, mert amíg nem figyelt oda, egy-egy darab eltűnt. - Stimmt- azzal elzavart bennünket, szedtük is a lábunkat, nehogy meggondolja magát. Jócskán besötétedett, mire visszaértünk a raktárból. Havas eső esett. A kommandók visszatértek a táborba. A bőrig ázott, dermedt foglyok, vékony zsávolyruhájukban, mezítláb vagy a holLendernek nevezett, nehéz facipőkben összevissza lépkedve taposták a sarat, már nem reagáltak a kápók ordítására : Links, links, und links! Egymást támogatva meneteltek, az erősebbek cipelték az eszméletLeneket, egyik-másik már merev volt, meghalt vagy megölték aznap. Appelhez sorakoztak a tágas téren. Gyorsan elosontunk mellettük a kajás ládákkal, kiéhezettpillantások százai kísértek. Szerencsésen elértük a blokkunkat. Az appelt nálunk
a folyosón tartották, mint mindig, hamar lement, aztán elszéledtünk a szobáinkba. A lágerben még tartott az appel. Már két-három órája! A foglyok ezrei mindinkább átfagytak a dühöpgő hóviharban. Ma ugyancsak arat majd a halál. - Alle Pfleger antreten! Mindenki a helyére! - parancsolta -Bock. A kórház felkészült a betegek fogadására, több százra számítottunk. Engem Peter kijelölt, hogy segítsek Tomeknak, a blokk bejáratát őrző pförtnernek. Véget ért az appel. Facipők dobogása, kiabálás, cuppognak a léptek a hóval kevert sárban, csontig fagyott foglyok százai ügetnek a kis lágerkórház felé, menedéket keresve. Már itt vannak ! Elsőnek futnak be a legerősebbek, lehagyják azokat, akik igazán azonnali segítségre szorulnak. Az ajtó zárva. Nekiesnek. Jó néhányan fogjuk teljes erőnkből, hogy be ne törjék. Az ostromlók bősz támadásától recseg az ajtó, mindjárt enged. Mi lesz, ha ez a tömeg bezúdul a rendelőbe? A kis blokkparancsnok erélyesen eltol minket az ajtótól, majd ordítva, csapásokat osztogatva kirohan a zsibongó tömegbe. Mi utána. Kisvártatva úgy-ahogy rendet teremtünk. Először a leggyengébbeket vesszük sorra, akik alig állnak a lábukon, vagy a sárba taposták őket, némelyik már nem is mozdul. Bevisszük őket a blokkba, lerakjuk a folyosóra egymás mellé, hogy mindenki beférjen. Sokan vannak. Most készségesen segítenek a munkában azok, akik elsőként ostromolták a blokk ajtaját. Ám ez csak csel. Becipelnek egy beteget, ledobják valahová, aztán ők töltik meg a rendelőt, de annyira, hogy az orvosok és misem férünk be. Erőszakkal kitaszigálunk mindenkit a blokk elé. Ott végre sorbaállítjuk őket. A blokk előtt tucatjával hevernek az újak. Mire bevisszük őket, az állók fele megint csak a sárba roskad. Szimulánsok is akadnak. Csak a zuhany alatt lepleződnek le. Meleg víz nincs. Annyi a beteg, hogy az orvosoknak nincs idejük alaposabban megnézni őket. Egyszerűen járunk el: a halottakat a leichentrágerek kiviszik a másik ajtón a blokk elé, a még élőket a waschraumba cipeljük. Itt mindegyiket le kell vetkőztetni, ami nem könnyű. Nehéz lecibálni az átázott göncöt a tehetetLen, csupa fekély, nyakig sáros csontvázakról. Kieliszek ceruzával ráírja mindegyiknek a mellére a számát, a borbélyok megnyírják őket, Kempa kuprexszel fertőtLeníti a szőrteLenített helyeket, aztán lefektetjük őket a rácsra, a zuhany alá, fürdő helyett meglocsoljuk hideg vízzel - ez ugyan szabálytalan, de drága időt takarítunk meg vele magunknak és újabb kínokat a betegeknek, csak azután vihetik őket a teremfelügyelők a szobájukba. Egy részüket fel az emeletre, mert tüdőgyulladásuk van, a többi Lent marad, a durchfallosok kórtermébe kerül, ott lerakják őket egymás mellé a padlón heverő szalmazsákokra. Szenet vagy bolus albát kapnak, gyógyteával vagy langyos kávéval vehetik be. Aznap este különösen sok dolguk volt a leichentrágereknek. Ráadásul nehezen tudták a számokat leolvasni, hogy beírják a totenbuch-ba, a halottak könyvébe. A számok ugyanis elkenődtek a halottak mellén, vagy már eleve tévesen írták fel őket.
Márpedig reggel az appelnek stimmelnie kell ! Lassan kiürült a folyosó. Most bejöhettek azok, akik türelmesen vártak sorukra, a blokk előtt álldogálva. Engedelmesen felsorakoztak a rendelő ajtaja előtt, egymást támogatták. Ezekbe is csak hálni jár a lélek. De aznap csak egy részük került be a kórházba. Zsúfolt a revir. Kaptak egy kötést, szenet vagy egykét tablettát, és vissza kellett menniük a blokkjukba. Ha valamelyik megéri a holnapot, újra megpróbálhat bekerülni a kórházba. Már aludt az egész tábor. Kint szakadatlanul hullott a hó, a revírben késő éjszakáig folyt a megfeszített munka. Lassan kiürült a rendelő. Az utolsó betegek is elhagyták a revírt, a blokkjukba vánszorogtak. A kórházi személyzetből majdnem mindenki megérdemelt nyugovóra tért. Felmostam a folyosót, a rendelőt, a vécéket, megfürödtem. Halálfáradt voltam. HirteLen eszembe jutott, hogy Edeket nem láttam ma. Úgy látszik, ebben a tolongásban nem jutott be a revírbe Vagy talán ? Á, nem hiszem Észrevettem volna Elalvás előtt elfogott az éhség. Megettem a csajka hideg levest, amit a barátomnak szántam. Váratlan esemény: Wolakot a paptranszporttal elszállították Dachauba. Féltem, hogy az utolsó pillanatban kiemelik a transzportból. Baj nélkül elment. Ez azt jeLenti, hogy ügyünk alighanem feledésbe merült. Nagyon megkönnyebbültem. Folyvást aggódtam, hogy mi is úgy járunk, mint az a tizenegy, akit egy hónapja büntetőtranszporttal Flossenburgba vittek. Wolak távozása után hivatalosan a pflegerek közé soroltak, bár a munkám ugyanaz maradt. De legalább már nem kellett félnem, hogy bármelyik pillanatban kiirhatnak a lágerbe. Nagyobb biztonságban éreztem magam. A jaroslawi fiúkkal ritkán találkozom. Többnyire elboldogultak. Mire beállt a tél, mindegyik viszonylag jó kommandóban dekkolt, födél alatt dolgozott. Csak Edzio Ferencnek nem volt szerencséje. Nem elég, hogy beteg, ráadásul a büntetőkommandóba került, az erziehungskompanieba, ahonnan senkit sem szabad kórházba felvenni. Dziunio Beker néhány napja meghalt. A vége felé nagyon legyengült, kikészítette a súlyos durchfall, menthetetLen muzulmán lett. Annak a sorsa pedig meg van pecsételve. Alighanem azon az emlékezetes estén halt meg, sok száz hasonló között. December kiLencedikén Wiesek Pillernek meg nekem névnapunk volt. Wiesek akkor a gonokokkuszoknál dolgozott. Így csúfoltuk az orvosi laboratórium dolgozóit. Witek K és Zygmunt elhatározta: megünneplik a névnapunkat. Organizáltak valahonnan egy kis cukrot, boszorkánykodtak valamit a kémcsövekkel és lombikokkal, és így aztán, nagy titokban, megittuk lágeréletünk első korty pálinkáját. Undorító, meleg, de erős volt a kisüsti. Csak akkor lehetett meginni, amikor a gyógyszerészünk, Marian, csúfnevén a közönséges csőrös emlős, megvizsgálta. igy a láger élet nem is látszott olyan borzasztónaK. Gyakran lejártam a leichenhallba egy kis tereferére. Gienek
Obojski nyers krumplit szerzett valahonnét. A pincében kokszkályha izzott, krumplilepényt sütöttünk a bádoglapon. üldögéltünk a koporsókon az izzó kályha körül, sisteregtek a lepények, jó illatuk kellemesen csiklandozta az orrunkat, elnyomta a klórszagot (az itt tárolt hullákat ugyanis klórral spriccelték be). A hullákhoz már úgy hozzászoktunk, hogy ügyet sem vetettünk rájuk. Gyakran szájharmonikáztam, Ali meg énekelt. Kellemes volt a hangulat, akár a cserkészeknél a tábortűz körül. Nem kellett félnünk, hogy rajtakapnak, Az SDG meg a lagerarzt sohasem tette be ide a lábát, még Peter, a blokkparancsnok sem szeretett idejárni. Mind messzire elkerülték a pincét. Ez csakis a mi helyünk volt. Itt nem fenyegetett řsemmi veszély, itt éreztük magunkat a legotthonosabban. Gienek Obojski varsói gyerek volt, tizennyolc éves korában kapták el a németek, amikor épp át akart szökni a magyar határon. Így már 1940. június 14-én Auschwitzba került. Atléta termetű, roppant erős legény, Palitsch felfigyelt rá, és megtette leichentrágernek. Aki munkában látta, alig tudta elhinni, hogy ez a rózsás arcú, ártatlan kék szemű fiú most is a megtestesült szelídség, jóság, sőt naivitás, egyszóval merő elLentéte annak az iszonyú foglalkozásnak, amelyet ráparancsoltak. Az igazi életet még meg sem ismerhette, és máris a legrosszabb oldaláról kellett belekóstolnia, itt, a pokol fenekén. Mégis önmaga maradt. Teofil Banasiukot egészen más fából faragták. Kis termetű, cingár, nem látszik rajta, hogy bikaerős. Apró szemének pillantása ide-oda cikázik. Igazi varsói külvárosi gyerek, minden hájjal megkent, a humor felszíne alatt kemény, kíméletLen, bosszúálló. A németeket szívből gyűlölte, megesküdött, hogy irgalmatlan bosszút áll rajtuk Varsóért, önmagáért, mindazokért, akiket saját kezével kellett a leichenhalléba cipelnie. Mindenáron túl akarta élni a lágert, hogy célját megvalósíthassa. Teofil és Obojski tökéletesen kiegészítette egymást. Obojski a barátom volt. Még jobban megismertem, amikor együttjártunk a hullákért, amelyek száma napról napra aggasztóan növekedett. A leichentlágerek feladata többek között az volt, hogy még a reggeli appel előtt kihordják a hullákat a láger blokkjaiból. Mivel nekik sok munkájuk volt, nekem meg nem túl sok, segitettem nekik. egyikük sem maradt adosom: napközben segitettek a kondérokat meg az élelmet elhordani a konyháról. Idővel úgy szerveztük meg a munkát, hogy a hullaszállitásból is, az ételhordásból is legyen némi személyes előnyünk. A blokkparancsnokok kötelesek voltak minden reggel közölni a schreibstubén blokkjuk aznapi létszámát. A leadott létszámtól függött az is, hány adag ételt kap aznap a blokk. Nem volt olyan blokk, ahol éjszaka legalább egypár fogoly meg ne halt volna. Ha a leichentrágerek még idejében, appel előtt odaértek, hogy elvigyék a hullákat, a blokkparancsnok kényteLen volt a tényleges létszámot bemondani, leszámitva a halottakat, mert azokat
már a leichenhall állományába számolták bele. Érthető iS hát, hogy a blokkparancsnokok jobban örültek, ha a hullákat csak appel után vittük el, mert akkor bevehették őket a blokk létszámába, mintha élnének, és faszolhatták az egész napi élelmüket. Ezt a suskust sikeresen folytatták is egy darabig, de aztán Obojski és Teofil rájött, hogy némelyik blokkban különösen Krankemann-nál és a később Véresnek nevezett Alojzynál - éjszakáról éjszakára egyre több a hulla.A blokkparancsnokok módszeresen gyilkolták a foglyokat, már nemcsak szadizmusból vagy perverzitásból, hanem nyereségvágyból. Ebből parázs összetűzés lett a blokkparancsnokok és az üzelmeiken felháborodott Obojski között. De addig önkény uralkodott a blokkokban, a blokkparancsnokok élet és halál urai voltak, akármelyik foglyot megölhették egy nyomorult kenyéradagért, a lágerhatóságok hallgatólagos beleegyezésével. Fő, hogy beirják a totenbuchba A láger még koromsötét volt. Kemény fagy lehetett, mert a hó hangosan csikorgott a lábunk alatt. Obojski ment elöl, én utána. Közöttünk a trógli, amelyet két kézzel cipeltünk. A tróglin két összetekert, piszkos pokróc. A láger utcái még üresek voltak, csak néha szaladt át valaki egyik blokkból a másikba, facipői hangosan csikorogtak a fagyott havon. A theatergebüude sötét sziluettje fölött hidegen sziporkázott a temérdek csillag. Valahol messze, a befagyott Sola folyón túl, kutyák ugattak. A már világos, jégkérges ablakok mögött emberi árnyak mozogtak, furcsa foltokat vetve a blokkok előtti, letaposott hóra. kinyitottuk a blokk ajtaját. A gyéren megvilágított folyosóról páragomolyagok törtek elő, meleg, nyirkos bűz vett körül. Facipők százai dobogtak, nyögés, szitkozódás, leírhatatlan zsivaj, és az egészet túlharsogja a blokkparancsnok hangja. Miki Galas, a 11. számú német közbűntényes fogoly, a harminc bandita egyike, akiket Palitzsch hozótt át Sachsenhausenból, vékony alakjához igazított, a fejeseket megillető sötétkék zubbonyában éppen a büntetést mérte ki egy fogolyra. A fogoly egy támlátlan széken hasalt, két tagbaszakadt stubendienst tartotta. Kidomborodó sovány, pucér fenekére ütemesen zuhogtak a blokkparancsnok gyakorlott ütései. Az agyongyötört fogoly minden ütés után egyre hangosabban üvöltött. - Nem én voltam! Nem én loptam el! Láttunkra Miki félbehagyta a verést. A delikvens élt az alkalommal, és kitépte magát a szobafelügyelők kezéből. De Miki gyorsabb volt. Nyakon csípte a szökevényt, maga felé fordította, és hatalmas balkezessel terítette le. - Nesze, tolvaj ! Majd leszoktatlak én arról, hogy ellopd a más kenyerét! Többet nem fogsz lopni, de zabálni se! - És hogy utóbbi szavainak nagyobb nyomatékot adjon, hasba rúgta a földön fekvő embert. - Na, hullarablók! - fordult hozzánk vidáman, már egészen higgadtan, rossz Lengyelségével, és megveregette Obojski széles vállát. - Vigyétek azokat a durchfallosokat! - mutatott a wasch-
raum felé, ahol a stubendienstek sebbel-lobbal lerángatták a hullákról a tetves fehérneműt. Gienek észrevette, hogy a halottak egy részét már levetkőztették, és odaugrott a stubésokhoz. - A számukat persze nem írtátok föl! Elfelejtették - tette hozzá gúnyosan. Ismerte némelyik stubés módszereit. Akadt olykor valami jobb ruhadarab, azt eladták ételért a lerongyolódott foglyoknak. - A schreibernél megvan a halottak száma! - magyarázkodtak kórusban a stubésok. Obojski bement a blokkparancsnok szobájába, ott volt a blokk schreibstubéja. Hamarosan kijött, kezében egy cédula a halott foglyok számaival. Sorra olvasta a számokat a listáról, és tintaceruzával egymás után felírta a halottak mellére. A kiszáradt bőrön nem fogott a ceruza. Sietnie kellett. Kezüknél-lábuknál fogva felraktuk a hullákat a tróglira, egyet fejtől, egyet lábtól, hogy a súly egyenletes legyen. Letakartuk a pokrócokkal a négy testet, bekapcsoltuk a hordágy fogantyújához erősített szíjakat, vállunkra vetettük, hogy erősen és kényelmesen feküdjön a tarkón, aztán - hó-rukk ! - egyszerre fölemeltük a terhet. Obojskínak könnyen ment, de én még nem voltam olyan gyakorlott ebben a munkában. Megroggyant a térdem, elsötétült a világ a szemem előtt. A legrosszabb volt az udvarra vezető lépcső. Az ajtóban megint elborított a párafelhő, vaktában tapogattam ki a lépcsőfokokat. Gienek sürgetett, ő tartotta az egész súlyt, mert elöl ment. - Na végre ! Most lassan mentünk, egyszerre léptünk, a trógli recsegve, ütemesen hajladozott. A legrövidebb úton igyekeztünk vissza, át a tágas udvaron; a büntetőszázad blokkja meg a mienk között, amelyikben a leichenhall volt. A kíváncsi őr egy darabon megvilágította az utunkat, ránk irányítva a theatergebáude melletti őrtorony reflektorának éles fénykévéjét. A pince ajtajában találkoztunk Alival és Teofillal. Ők már tettek egy fordulót. - Van valami? - kérdezte az átjáróban Teo. - Hajaj, négy! - Nem mindenki tud ennyit elcipelni. Csak akkor megy, ha Gienekkel dolgozik az ember. - Hülye vagy! - torkolt le Teofil. - Én Gienekkel hatot is elbírok egyszerre..: Azt kérdezem, kaptatok-e valami kaját. - Két adagot! - felelte Obojski, és erélyesen maga után húzott, le a lépcsőn. Amikor leértünk a pincébe, megdöntöttük a tróglit, és leborítottuk a rakományt a betonpadlóra. A testek már úgy megdermedtek a fagyban, hogy alig bírtuk kihúzni alóluk a pokrócokat. Gienek fölemelte az egyik koporsó fedelét, kihalászott a zubbonya alól két adag kenyeret és a láda fenekére rakta, már volt ott egy fél cipó meg egy kocka lekvár, nyilván Ali és Teofil zsákmánya. Siettünk vissza Miki blokkjába. Appelig sikerült minden hullát elhordanunk. Ételraktárunk a koporsóban egyre gazdagodott. - Hja, öregem ! - mondta Teo, amíg appelre siettünk,
ha úgyis elfüstölünk a kéményen, legalább zabáljunk ! Nem igaz, Gienek? Sowieso Krematorium! Úgyis megyünk a krematóriumba! Az ünnepek észrevétLenül múltak el. A szabadnapot arra használtam, hogy meglátogassam a haverokat a lágerben. Legtöbbjük jól tartotta magát. Csak Dziunio hiányzott. Edzio Ferenc elmuzulmánosodott ugyan, de nem adta meg magát. Ebben nekem is volt némi érdemem, a raktárbeli lopások, meg a leichentláger-munka jóvoltából. Bolek Szumlakowski aggódott az öccséért, Kazekért. Szüleik leveleiben egy szó sem állt arról, hogy hazajött volna. Mit jeLenthet ez? Január elején transzport érkezett a tarnówi börtönből, benne sok jaroslawi. Staszek Hedorowicz már találkozott velük. Főleg fiatalok, köztük Kazek Szumlakowski, akit másodszor is idehoztak. Ez a hír főbe kólintott. Szóval besúgás! Mihelyt kitakarítottam a blokkot, átszaladtam a hetes blokkba, ahová a zugangol szállásolták. Útközben üdvözlő beszédet fogalmaztam magamban R. doktor számára. Az első, akivel találkoztam, Julek Kiwala volt. Megöleltük egymást. Csont és bőr volt, furcsán festett a túl rövid csíkos ruhában. Utoljára még 1939-ben láttam, mint elegáns zászlóst. Hajdan, gimnazista korunkban jó barátok voltunk. Mégsem hagyta el magát, vagy legalábbis nem mutatta. - Emlékszel? - mondta, vidámságot erőltetve magára. - Tgczarowski tanár úr mindig azt jósolta, hogy követ fogunk törni Staszek Hedorowicz már ott volt R. mellett, akit körülvett a gárdája. Hajdani kövérségének alig maradt nyoma. Barázdált, beesett arcán még látszottak a nemrég átélt kihallgatások nyomai. Nagyon barátságosan üdvözölt. - Remekül nézel ki, fiú! Apád mindig úgy aggódott érted Gyakran találkoztam vele. Csináltunk is egyet-mást; hogy kihozzunk téged ebből a pokolból És jól halad az ügy! megvannak az információim Nemsokára kiszabadulsz, nekem elhiheted ! Megállás nélkül beszélt. Én csak hallgattam, és - kezdtem elhinni ezt a sok badarságot. Olyan jó volt vigasztaló híreket hallani. Még a tervezett üdvözlő beszédről is elfeledkeztem. - Hát igen, öregem, úgy hozta a balsórs, hogy lebuktunk folytatta; látva, hogy milyen hatásttett rám. - De most együtt vagyunk, és segíteni kell egymásnak, hogy túléljük ! Csak azt nem tudom, hol lehet most szegény kislányom, és - atyai mozdulattal átölelve Supersont, megindultan fejezte be: - a feleséged, Kazek R. doktor most igazán elérzékenyült, nem tudta visszafojtani könnyeit.
végigfolytak beesett arcán. R. doktort felvették a kórházba, először mint beteget - egyébként az is volt -, majd nemsokára, miután meggyógyult, állandó orvosnak. Eleinte a rokkantak blokkjában dolgozott, aztán egy ideig Staszekkal a járványblokkban, később a rendelőben, a 28-as blokkban. Mivel nekem még nem volt annyi ismeretségem és kapcsolatom a revírben, mint Staszeknak, közbenjárásom sem lehetett olyan hatékony: Segítségem; például ami Julekot illeti, alkalmi szolgálatokra szorítkozott: leves, kenyér, egy pár rendes bőrcipő, amit mellesleg szólva egy halottról húztam le. Nemsokára egyébként Julek is, Kazek Superson is bekerült a revírbe ápolónak. Ez főként Staszek érdeme volt, de R. doktoré is, aki gyorsan, elnyerte Peter blokkparancsnok bizalmát, és pozíciója napról napra erősödöt. Kapcsolatunk kifogástalan volt, bár én igyekeztem tartózkodóan viselkedni: Staszek viszont reggeltől estig magasztalta. pedig R. doktornak már nem is volt szüksége reklámra. -Hamarosan visszanyerte régi magabiztosságát, és a revír egyik legnépszerűbb orvosa lett. Nemsokára a fiatalokat is maga köré gyűjtötte, főleg a jaroslawiakat, ezúttal, itt a lágerben, még veszélyesebb talajon, mint régen. Petert, a blokkparancsnokot egészen meghódította. HihetetLenül gyorsan kiépítette kapcsolatait a táborral, különösen a Politischén dolgozó foglyokkal. Mindig tudta a legfrissebb híreket, ezek gyakran meg is feleltek a valóságnak. Sikerült például megtudnia, hol van a lánya - ami nem volt könnyű dolog -, aztán levelet juttatott el hozzá, az auschwitzi táborból a ravensbrücki táborba, ahová a lányát vitték, Kazek Superson feleségével együtt. Néha megállított ablokkunk folyosóján, és titokzatos képpel kijelentette: mértékadó forrásból tudja, hogy nemsokára kiszabadulok. elültette szívembe a remény szikráját, amely annál vígabban parázslott, minél több efféle jó hírt hallottam. Ettől kezdve minden hazai levelet többször elolvastam, azt remélve, hogy ártatlan, cenzúrázott soraik között találok valamit, ami R. szavait megerősíti. Két jaroslawit csakugyan eLengedtek a táborból, és R. ezt is már előző nap tudta. Ezután szentül hittem, hogy most rajtam a sor. Egyik nap megint levelet kaptam hazulról. Megkértem Marian Tolinskit, aki meg szokta írni helyettem a hazaküldött leveleket, hogy fordítsa le németből szóról szóra. Felmentünk a padlásra, leültünk a gerendákra. Marian lefordította a levelet, én meg valahogy furcsán elkenődtem, lopva a könnyeimet törölgettem. Feljött még egypár haver, leültek mellénk, mindenféle lágerpletykákat meséltek. Egyszerre valaki felkiáltott : - Jön Leo Egy ugrással ott termettem a padláson felhalmozott deszkarakásoknál, mélyen bebújtam közéjük, és lélegzet-visszafojtva
vártam. az a multkori história majdnem az életembe került, és rettenetesen félek tőle. Csúnyán megtréfáltak. Ijedtemben olyan mélyen bebújtam a deszkák közé, hogy a magam erejéből nem is bírtam kimászni. Derekasan megdolgoztak, hogy kirángassanak. A táborba egyre érkeztek az újabb transzportok. A revírt is bővítették, új dolgozók jöttek, áthelyezések is voltak. A mi blokkunkban tir Iiem vette át a rendelőt, mindenki tisztelte és szerette. Dr. .Dehring vette át a sebészetet, dr. Suliborski a járványblokkot, ahol lassan, de biztosan felragyogott egy új csillag: Mieczyslaw Panszczyk. KielégítetLen becsvágy marcangolta, most aztán hamarosan elérte, amire vágyott: a hatalmat. Fontoskodó, dölyfös, önhitt képpel járkált. A háború előtt állítólag a krakkói Képzőművészeti Akadémián tanult, és mint maga mondogatta, művészlélek volt. Ennek bizonyítására holmi műteremfélét rendezett be a szobájában, festőállványokkal, keretekkel és egyéb kellékekkel, s itt áldozott lelkesen a művészetnek, amikor a munkája engedte. De nem ez volt álmainak netovábbja. Arra vágyott, hogy élet és halál ura legyen. Mert az már valami! Hamarosan talált is magának megfelelő foglalkozást. Ennek ugyan semmi köze sem volt művészi hajlamaihoz, sem az emberiesség legalapvetőbb elveihez, viszont kedvére osztogathatta a halált. Beteges nagyzási mániája felszabadította legalantasabb szadista hajlamait, s ezt az SS-orvosok ügyesen kihasználták : kezébe adták a fenolos injekciós tűt, hogy megrövidítse azok életét, akiknek úgyis meg kell halniuk. Már appel után voltunk, éppen vacsorához készülődtünk, amikor a folyosóról beharsogott Bock : - Obojski! Teofil! A két leichentráger a terem ajtaja felé rohanva, futtában kapta be az utolsó pár falat kenyeret. Mindannyian tudtuk már, hogy mit jeLent ez. Ha kihívják őket, amíg a lágerben még tart az appel, akkor kivégzés van. Egy ideje megkezdődtek a kivégzések, Obojski és Teofil mindig ott volt. De ma még komolyabb história ígérkezett. Bock megparancsolta nekik, hogy válasszanak ki közülünk még néhányat. Ebbe a csoportba persze én is belekerültem. A blokk előtt egy blockführer várt ránk. Nekifeküdtünk a szekérnek, és futottunk a tábor kapuja felé, az SS nógatott, a foglyok ezreinek kíváncsi és egyben rémült pillantása kísért. Mialatt az őrség megszámolt bennünket, véget ért az appel. Lárma, verés, szitkozódás közepette mindenkit behajtottak a blokkba. Tehát szigorú lagersperrét rendeltek el. Mindjárt a drótkerítésen túl, az őrházzal szemben volt egy kis kavicsbánya, a kiesgrube, ahonnan a homokot meg a kavicsot hordták be a táborba az új blokk építéséhez. A sík területen néhány tucat SS állt kettős sorokban, sisakban, lábhoz tett puskával. Minket távolabb, a rézsű fölött állítottak meg. Leraktuk a ládákat a kocsiról, majd megparancsolták, hogy álljunk háttal a gödörnek, ahol, mint könnyen kitalálhattuk, rövidesen kivégzés lesz. Arccal az SS-ek kettős sora felé álltunk, egy tiszt
kiválasztott közülük hármat vagy négyet a kivégző osztagba. Most arccal a kivégzőhely felé fordultunk. A meredek lejtőn fölment az első elítélt, hátrakötött kézzel, egy fiatal SS gorombán taszigálta előre. A halálra ítélt mezítláb volt, szakadozott civil nadrágban és valami rongyban, ami hajdan ing lehetett. Az SS arccal a kavicsgödör meredek fala felé fordította, aztán elment. Szemben felsorakozott a kivégző osztag. Balról, a kis dombon tisztek csoportja állt, egyikük felolvasta az ítéletet, a másik, mikor az előbbi befejezte, kiadta a parancsot: - Feuer! - Eldördült az első sortűz, dübörögve visszhangzott a szomszédos épületeken. Az elítélt a homokba zuhant, mintha leütötték volna. A lejtőn elindult néhány kavics, és a görcsösen rángatózó lábakhoz gurult. Egy SS előhúzta a pisztolyát, és főbe lőtte a fekvő embert. - Leichentrüger! - Gienek nagyot rántott rajtam. Rohantunk le a tróglival. Az SS-ek nógatása közepette felraktuk a testet a bádog hordágyra, és lélekszakadva rohantunk fölfelé, közben elhaladt mellettünk a következő elítélt, akit az előző helyére vezettek. Még le sem raktuk a holttestet, már dördült is az újabb sortűz. Most Teofil rohant oda egy másikkal. Közben az ápolók, akik eddig tétLenül álltak a rollvágni mellett, berakták az első hullát a kocsiról levett ládába. A következő sortűz után már szaladtunk is lefelé az újabb rakományért, nem vártuk meg, amíg hívnak. Puff, ennek kifordultak a belei. Kapkodva, kézzel szedtük össze a még meleg, párolgó zsigereket. Amíg fölfelé vittük, a ferde trógliról patakokban folyt a vér. Megállás nélkül dolgoztunk. a kivégző osztagot váltották időnként. A következő! Ujabb sortűz. A következő, a következő, a következő ! A puskaropogás folyamatosan visszhangzott a közeli épületek falán. - Feuer! A következő! Koporsóba! - Már nem volt hely, hát kettesével raktuk be őket. - Weg mit diesem Dreck! - sürgette egy SS. - Los! Schneller, blöde Hunde! Már zúgott a fülem, zakatolt a szívem. Fojtogatott az édeskés, émelyítő vérszag. Kezem, lábam alig akart engedelmeskedni, majd összeestem a kimerültségtől. Hány lehet még? Végre elnémultak a puskák. A zár csattanásának hangja mellett súroltuk le homokkal a tróglit. A vérnyomokat a földön felhintettük sóderral. A többiek közben megrakták a kocsit. A vér vékony patakokban csordogált a deszkák közül, lefolyt a rakodótérre, onnan a kerekekre, befröcskölt minket, mielőtt beitta a homok. Most felsorakoztattak bennünket, és hátra arcot vezényeltek. Megint csattantaz újratöltött puskák zárja. Jézus Mária! Végünk ! Mellettem valaki hangosan imádkozni kezdett. - Ments meg, Istenem ! - imádkoztam én is. De a várt sortűz helyett csak ütések zuhogtak ránk, az SS-ek puskatussal és ököllel vertek. - Abfahrt! Los! Obojski és Teofil a kocsirúdhoz ugrott, mi két oldalról feküdtünk neki a rollvágninak. A megrakott kocsi kerekei mélyen belemerültek a sóderba. Az SS-ek vertek, ahol értek, ordí-
toztak, röhögtek. Szinte ügetésben indultunk el, és futva érkeztünk a krematórium elé: A lerakodás nem tartott sokáig. Sötétedéskor visszatértünk a táborba. Messziről, a város felől idehallatszott a templom harangjának nyugodt kongása. Aznap este a jó munkánkért zulágét is kaptunk. Tavasszal meglátogatta a tábort maga Himmler. A láger ragyogott a tisztaságtól. A muzulmánokat eldugták valahová. A táborban kizárólag jól táplált és rendesen öltözött foglyok jöttekmentek. Revírünk olyan lett, mint egy igazi kórház. Legalábbis külsőleg. Minden beteg külön ágyban feküdt, lepedőn, tiszta ágyban. A düitküche tejlevest adott ki a gyomorbetegeknek, sótlan kosztot a veséseknek, fehér Kenyeret a diétásoknak.A leichentrágerek csak suttyomban végezhették a munkájukat. Himmler látogatásának megvoltak a jó oldalai. A kirakatintézkedések egy része érvényben maradt. Csak a halálozási arány nem csökkent a betegek között, inkább emelkedett. A halál senkit sem kímélt, a kórházi személyzetet sem. Járványok kaptak lábra. A revírnek egyre rosszabb híre lett a táborlakók között. Sajnos, véleményük teljesen jogos volt. A kórház betegeinek többsége nem tért vissza a lágerbe. Rakományszám hordták őket, naponta többször, a revírből a krematóriumba. Mert mit ér akár a legjobb orvosi ellátás is, ha nincs mivel gyógyítani? Fekete krktzekenőcs és schmerztabletta volt bőven meg hasmenés elLen tanalbin, szén és bolus alba. De ezek még senkit sem gyógyítottak meg. Néhány embert kiirtak a kórházból mint gyógyultat, de ezek kivételek voltak. Nem csoda, hogy a foglyok semmi áron nem akartak a revírbe kerülni. Esti appel után kimentem a blokk elé, ahól a betegek sorban álltak, rendelésre várva. Mindig akadt közöttük, aki segítségre szorult. Ilyenkor elszaladtam Marianhoz a szükséges orvosságért, és ő mindig adott is, ha egyáltalán volt. Edeket most is be-becsempésztem a rendelőbe, kezelésre. Végre levették a fejéről azt a turbánt, amelyet jóformán egész téLen viselt. Sok heg maradt a fején a fekélyek nyomán, amelyek most, tavasszal, gyorsan gyógyultak. Ha átvészelte a nehéz telet, most már megmenekült. De nem mindenkit sikerült megmenteni. Tadek Dbrowski már hosszú ideje durchfallos volt. Az orvosságok, amiket én adhattam neki, nem gyógyították meg a vérhast. Tipikus muzulmán lett, de legjobb barátai semmi áron nem akarták megengedni, hogy a kivégzőbe kerüljön, ahogy a kórházat nevezték. Túl veszélyesnek látták a dolgot, pedig az én segítségemmel talán a kórház lett volna az egyetLen mentség. De nem használt a rábeszélés, annyira féltek a revírtől. Staszek Pielech, Tadeusz földije, akit vele együtt tartóztattak le Strachocinban, a sanokijárásban, csaknem végig gondoskodott a betegről. A szabókommandóban dolgozott, egy darabig ott dekkolta Tadekot, amíg az járni tudott. Aztán a hátán vitte. De meddig lehet egy beteg foglyot munkába cipelni? A kedves Grönke kápó nem tűrte, hogy a kommandójában egy muzulmán dekkoljon. Staszek végül, ölben cipelte el a kórházba, amelytől annyira félt.
tekintettel elhanyagolt állapotára, a durchfallosok kórtermében helyeztem el Tadekot. Két nap múlva jobban érezte magát, még beszédes is lett. Rájöttem, hogy a letartóztatása ügyében valóságos rögeszme kínozza. Azt hitte, hogy a strachocini és pakoszówkai letartóztatásokra azért került sor, mert ő a Gestapón a kínzások hatására bevallotta kapcsolatát az ottani titkos szervezettel. Egyre azt hajtogatta, hogy mindenért ő a felelős, ezért kell bünhődnie. Annyira furdalja a lelkiismeret, hogy képteLen tovább élni. Csak a halál szabadíthatja meg. Nehéz megmenteni valakit, aki nem akar élni. Máskülönben, ha a végkimerülés határán volt is, életben tarthattam volna. Még azon az éjszakán meghalt. Edek Ferenc már majdnem egészséges volt. Kihúzta a meleg tavaszi napokig. ELengedték a büntető kommandóból. Végre rámosolygott a szerencse. Könnyű munkát talált a táboron belül. R. doktor szilárdan ült a nyeregben. Állandó vendége volt Peternek, a blokkparancsnoknak, aki egészen a befolyása alá került. R.-ben volt valami egy sarlatánból. Peter szobájában spiritiszta szeánszokat tartottak. Az asztalka állítólag kikopogta, hogy nemsokára vége a háborúnak. Hát nem egészen így történt. Júniusban a németek megtámadták Oroszországot. Gienek és Teofil elég gyakran járt ki a táborból a szanitéckocsival. Többnyire olyankor, amikor aussenkommandós foglyot lőttek agyon szökés közben. Egyszer úgy adódott, hogy Teofil elkószált, amikor éppen szükség volt rá. Az autó várt, Teofilt meg nem tudták előkeríteni. Az SDG idegeskedett, végül Bock nem látott más megoldást, mint hogy engem küldjön Teofil helyett. Felraktuk a bádog tróglit, mi is felmásztunk hátra, az SDG ránk zárta az ajtót, beült a volán mellé, s elindultunk. A város felé mentünk, ugyanazon az úton, amelyet még tavalyról ismertem, amikor asztalos voltam és a szaléziánus atyák műhelyébe jártam deszkát gyalulni. A piactéren sokáig vesztegeltünk. A járókelők kíváncsian nézegették a szanitéckocsit, a félig nyitott ajtón át látták odabent a foglyokat. Énrám viszont nagy hatást tett az utcai forgalom. Nem is csoda. Egy év óta először láthattam egy darabka szabad világot. Kocsink a pékség előtt állt, friss kenyér finom szaga terjengett. Ez a csábos illat annyira felvillanyozott bennünket, hogy Gienek valami ürüggyel megkérte az SDG-t, hadd szálljunk ki az autóból. Az SDG nagy kegyesen megengedte, a sofőr gondjaira bízott minket, ő meg elment. A sofőr, alighanem sziléziai, Lengyelül kezdett velünk beszélgetni. Egy lány meghallotta a Lengyel beszédet, úgy tett, mintha az SS-szel kacérkodna, és megkérdezte tőle, adhat-e nekünk egy darab kenyeret. A sofőrnek tetszett a csinos lány, hát megengedte, de azt kikötötte, hogy senki se vegye észre. igy aztán percek alatt egy ropogós cipó birtokosai lettünk. Becsavartuk a tróglin fekvő pokrócba, amivel a hullákat szoktuk letakarni. Amikor az SDG visszajött, a kocsi tovább indult,
mi meg jóízűen falatoztunk a friss kenyérből, áldva az ügyes és jószívű kislányt. Most a nemrég épülő nagy vegyi gyár mellett haladtunk. Ameddig a szem ellátott, mindenütt foglyok dolgoztak, főleg kubikoltak. Az épülő műút mellett álló, magas scharführer fölemelt kézzel megállította a kocsinkat. Háta mögül előbukkant a félkarú Siegrud, ennek a nagy kommandónak az oberkápója. Az SS egy rétre mutatott, pár száz méterre innét, ott lőtték le a foglyot. Elindultunk arrafelé, a tróglit is vittük. A mocsaras réten egy tucat fogoly vízelvezető árkokat ásott. A nyílt terepen magányos fa állt, annak árnyékában feküdt az agyonlőtt fogoly. Lágyan zizegett a fűzfa lombja, odafent pacsirták daloltak; a virágos réten tarka lepkék kergetőztek, a nedves fűből finom illat áradt. Milyen más világ ez - gondoltam -, és milyen gyönyörű ! Gienek nyilván ugyanezt érezte, mert meg sem hallotta, amikor az SDG ráparancsolt, hogy fordítsa meg az arccal a földnek fekvő hullát. Megkezdődött a halottszemle. Az SDG feljegyzett valamit, a scharführer is, az SS pedig, aki a foglyot agyonlőtte, aláírta az eléje tartott papírt. A hivatalos ceremónia befejezéséül a scharführer megveregette az SS vállát, amiért ilyen pontosan célzott, aztán felrakatta velünk a tetemet a hordágyra. Mind a három golyó a fogoly hátába fúródott. Alig vérzett. Halványpiros foltok az ingén, nyitott szájában alvadt vércsík. Gienek a halott kigombolt nadrágja felé vágott a szemével. a következő felirat volt látható rajta, erschossen, szökés közben agyonlőve. Visszamentünk a réten át, ugyanazon az úton. lábunk belesüppedt a vizes talajba. Többször is meg kellett állnunk. Vagy szándékosan állt meg Gienek? Olyan szép volt ott a réten! A halott lába lelógott a trógliról, és lépteink ütemére hintázott. A pacsirták teli torokból trilláztak. Megérkeztünk a kocsihoz. - Aufladen! - parancsolta kurtán az SDG. A szanitéckocsi ajtaja ránk csapódott. Elindultunk. Némán ültünk a halott mellett, ki-ki gondolataiba merülve. Magam előtt láttam a virágos rétet. Semmi mást, csak a rétet, a lepkéket, a pacsirtákat, a virágokat A fogoly hullája nem hevert ott. A táborhoz érkeztünk. Már az őrház előtt voltunk, amikor Gieneknek eszébe jutott a maradék kenyér. Villámgyorsan bedugta a holttest alá. Óvatossága fölöslegesnek bizonyult. Nem volt elLenőrzés. Gienek megígérte, hogy legközelebb megint magával visz. Nem is kellett sokáig várni az alkalomra. Egy kánikúlai napon, mindjárt esti appel után, a folyóhoz vitt az autó, hogy kihalásszunk egy foglyot, aki néhány napja vízbe fulladt, állítólag szökés közben. A gyors vizű hegyi folyó a parti bokrokhoz sodorta, a húlla fennakadt egy kiálló ágon. Már jócskán oszladozott. A bomló tetem iszonyatos bűze, meg a legyek népes raja teljesen kikészített bennünket, pedig már elég efféle tapasztalatot szereztünk. Nagy nehezen összeszedtük a maradványokat, és a kocsiba raktuk. Annyira büdösek lettünk, hogy az SDG kivételes engedélyével megfürödhettünk. Az ocsmány munka
után élvezet volt a fürdés. De mit értünk vele? Utána vissza kellett bújnunk bűzzel átitatott gönceinkbe, és a zárt kocsitérben a hulla társaságában utaztunk egészen a krematóriumig. Hát ez a kirándulás nem sikerült. Pedig milyen szép volt az előző ! Nyárra több lett a kivégzés. A tábor körüli, sok kavicsgödör, amelyet erre a célra felhasználtak, érthető okokból kényelmetLenné vált a lágerhatóságok számára. A kivégzőosztag sortüzei nagyon hangosak voltak. ki választottak egy kis kaliberű puskát, ezt némileg átbütykölték, csövére rászerelték a tábori lakatosműhelyben szerkesztett hangtompítót, ezek után a foglyok ezreit hangtalan futószalag-rendszerrel lehetett gyilkolni. A rögtönítélő bíróság ítéleteinek végrehajtója természetesen maga Palitzsch, a tervező volt, bár gyakran felváltották a munkát éppolyan szívesen végző kollégái, akiket a politikai osztály válogatott ösSze: Stiewitz, Stark, Lachman, Dylewsky: Palitzsch szerette a foglyokat ijesztgetni, gyakran parádézott a táborban puskájával, a tizenegyes blokk udvarára menet, ahol a kivégzéseket rendezték. Előzőleg benézett a mi blokkunkba a leichentrügerekért. Obojskinak és Teofilnak minden kivégzésnél ott kellett Lennie. A kommandó többi tagja a tizenegyes blokk folyosóján várakozott, amíg a kivégzést befejezték. Miránk csak ahhoz volt szükség, hogy megrakjuk a rollvágnit, és elszállítsuk a kivégzetteket a krematóriumba. Mivel a kivégzések egyre gyakoribbak lettek, a leichentráger kommandót kibővítették, és Teofilt kinevezték a kommandó parancsnokának. Az én alkalmi segítségem fölöslegessé vált, legalábbis a kivégzések után. Már csak egyszer helyettesítettem távollétében Teofilt, egy szép júliusi napon. Szobám ablakában álltam, és a büntetőszázad munkáját figyeltem: Az SK munkahelye a kiesgrubéban volt, ugyanabban, amelyikben nem olyan rég még tömegesen végezték ki a foglyokat. Ablakom kitűnő megfigyelőpont vólt. Ablakmosást színlelve jól láttam, mi folyik ott. Két napja hozzácsapták a büntetőszázadhoz a Szlovákiából hozott több tucat zugangol. Csupa zsidót. A lagerführer külön parancsára valamennyit itt kellett kinyírni. A büntetőszázad SS-ei és kápói készségesen munkához láttak. Két nap múlva alig maradt a jövevényekből. Egy hatalmas termetű, szörnyen kövér zsidó még tartotta magát, pedig a kápók és SS-ek őt gyötörték a legtöbbet. Lázasan dolgozott, igyekezett, hogy ne adjon okot a verésre, mintha még hinne a feliratban, amely a tábor kapuja fölött ékeskedett, munkahelyétől pár lépésre: Arbeit macht frei, a munka szabaddá tesz. Tolta hát a kövér a mindig púposan megrakott nehéz talicskákat, futólépésben vergődött át a hóhérok kettős sorfalán, akik bottal ütötték-verték, leszórta a sódert a kijelölt helyre, igyekezett gyorsabban átjutni a veszélyes kelepcén : egy mély gödrön keresztbe fektetett deszkán. Tudta, hogy itt végeztek legtöbb
honfitársával: Aki megbilLent a deszkán, az talicskástul a gödörbe zuhant, és onnan már nem volt visszatérés. A legkegyetLenebb kápók ott bottal verték agyon áldozataikat. Még ha maradt is valakiben annyi erő, hogy felmásszon a görgeteges lejtőn, és már azt hitte, kijútott a csapdából, az odafent álló SS egy jól irányzott rúgással visszalökte. A hatalmas termetű zsidó még tartotta magát valahogy, de mindinkább gyengült, ereje szemlátomást fogytán volt. Nyilván rájött, hogy innen nem jut ki élve. Mégis mindvégig harcolt az életéért. Igyekezett még dolgozni, de mozdulatai lelassultak, tétovák lettek. Mint a vak, tapogatózott maga körül, keresve a talicskát, amely ott feküdt a lába előtt, felfordulva. Lehet, hogy már nemigen látott. Ide-oda tántorgott, botladozott, és amikor elesett, nyomban odaugrottak a kápók, úgy vetették rá magukat, mint a kiéhezett farkas. Ahol az imént egy SS állt, most már többen voltak. Magasabb rangúak is akadtak köztük. Nem mindennapi szám volt ez nekik. Három napig tart megölni egy foglyot? Vagy a hóhérok ügyetLenkedtek, vagy ez a zsidó kivételes példány! Érdemes megnézni ! A zsidó már jó ideje feküdt a gödörben, porosan, izzadtan, véresen. Látva, hogy nem ad életjelt, az egyik SS a kapu felé ordított: - Lageraltester! Nach vorne! Odarohant Bruno, szakértő szemmel fölmérte a helyzetet, majd visszasietett a kapuhoz. Gienek, aki már egy ideje mellettem állt, nyugtalanul fészkelődött. - Biztos mindjárt engem hívnak, mintha más nem tudná elintézni! - kesergett. - Teo meg használhatatlan! Megint leszopta magát! - Teofil mostanában sokat ivott. Valami jó szeszforrása akadt. Én helyettesítettem. Az SDG velünk jött. Amikor odaértünk, kiderült, hogy túl korán hívtak. A félig agyonvert zsidó emberfelettien küzdött, még mindig nem adta meg magát a halálnak. Megpróbált kimászni az árokból, fölfelé kapaszkodott, de a homok mindig kicsúszott a lába alól, visszaesett a gödör fenekére. Kisvártatva ugyanolyan makacsul és kitartóan kapaszkodott fölfelé, de hiába, megint visszacsúszott oda, ahonnét ki akart jutni. Vissza akartunk fordulni, de Fritsch lagerführer úgy ránk rivallt, hogy földbe gyökerezett a lábunk. A lagerarzt, mert ő is itt volt, közönyösen törölgette zsebkendőjével verítékes szemüvegét. Fritsch most a nézők csoportjához fordulva harsogott valamit. Úgy látszik, a kápókhoz szólt, mert ketten közülük meg sem várták, amíg befejezi, hanem leugrottak a gödörbe. Tompa botütések hallatszottak, az áldozat szívettépően jajgatott. Térdre roskadt, előregörnyedve védeni próbálta a fejét, így akaratlanul odatartotta a hátát, most arra zuhogtak az ütések. A kápók tudták, hová kell ütni. A veséit verték. Szakszerűen! Az agyongyötört ember még egyszer fölemelkedett, olyan hátborzongatóan üvöltött, hogy a kápók kezében megállt a bot, aztán hanyatt zuhant. Vége! Az egyik kápó föléje hajolt. - Der lebt noch! - állapította meg leplezetLen ámulattal, a nézőkhöz fordulva, mintha mentegetőzne.
- Was?! - üvöltött a lagerführer, tajtékozva a dühtől. Több nem is kellett. A kápó ráfektette a botját a haldokló bikaerős nyakára, rálépett, egy darabig hintázott rajta, végül reccsent valami. Ezúttal valóban vége lett. A kápók segítségével másztunk ki a gödörből, nehezen húztuk fel a testet. Alig fért el a hordágyon. Az SDG tanácskozott valamit a lagerarzttal, majd egyenesen a krematórium felé irányított minket. Ő is jött velünk, közben magyarázta : - Felboncolják ezt a kövér disznót. Abban a helyiségben tettük le a holttestet, ahol egy ídeje Georg Zemanek dolgozott. Georg éppen emberi bőrt preparált, jól látszott rajta a tetoválás, egy SS külön megrendelésére készült a munka. Az SDG elragadtatva szemlélte. Művészi élményét félbeszakította az SS orvos belépése. Az orvos ráförmedt, hogy azonnal vezessen minket vissza a táborba. A kavicsbányában most lassabban dolgozott a büntetőszázad. Úgy látszik, a kápók belefáradtak a háromnapos csatába, különben sem volt már közönségük. A nézők élményekkel eltelve széledtek szét, az SK utolsó zsidóját is sikerült már Ábrahám kebelébe juttatni, teljesítve a feladatot, amellyel a lagerführer megbízta őket. A kövér disznót közben feldarabolták a krematórium boncolóasztalán. Észrevettem mostanában, hogy valahányszor Teofil hullaszállítás után visszajön a krematóriumból, szokatlanul fel van dobva és különösen beszédes. Az életről filozofálgat, cifra elméleteket fejt ki szűkebb hazája, a varsói külváros jellegzetes zsargonjában. Mivel hálátlan hallgatói nem tanúsítanak nagyobb érdeklődést, lemondóan legyint, és tirádáját szokásos kedvenc mondásával fejezi be : Sowieso Krematorium. Nem volt nehéz kitalálni, hogy iszik. Én is szívesen piáltam volna, hát kerek-perec megkérdeztem, jut-e nekem is abból a szeszforrásból, és mikor. Teo cinkosan kacsintott, és már meg is állapodtunk : másnap segítek neki a megrakott rollvágnit a krematóriumba húzni. Sokszor voltam már a krematóriumban, de azt sohasem gondoltam volna, hogy éppen itt lesz alkalmam először életemben leinni magam a sárga földig. Zemanek műhelyébe csak a beavatottak léphettek be. Ezúttal négyen voltunk, újonc csak én. A helyiséget, amelyben Georg boncolt, futólag ismertem, hiszen jártam itt a múltkor. Amíg Zemanek elkészítette a keveréket, alaposabban körülnézhettem. A betonpadlós kis terem és a bádoggal fedett nagy asztal vágóhídi hangulatot árasztott, csak az volt a különbség, hogy kampón lógó húsdarabok helyett különböző nagyságú formalinos üvegeket láttam, bennük kipreparált emberi szervekkel. Az egyik üvegedényben éppen a pár napja megölt óriási zsidó mája volt, az SS orvos utasítására nemrég preparálták. A máj szokatlanul nagy és egészen fekete volt. Ez a zsidó, mesélte Zemanek, az egyik leggazdagabb cseh gyáros volt. Azért ölték meg utolsónak, mert az SS orvos előre bejeLentette, hogy a holttestet kutatási célokra kívánja felhasználni. Biztosan látni akarta, milyen lesz a góliát mája háromnapi szakadatlan verés után. De nemcsak ez az egy máj volt itt. Az üvegekben jófor-
mán minden emberi szervből akadt néhány, még egy egész fej is, mert a megboldogult fogoly koponyaalkata antropológiai szempontból állítólag érdekes. Az asztalon Zemanek néhány műve hevert, félig kipreparált emberbőrök érdekes, színes, mesteri tetoválásokkal. Egész gyűjtemény készült egy magas rangú SS személyiség számára. Georg mutatott nekünk egy kis tetoválást, amely alig különbözött a többitől, sőt elég gondatlanul készült, de vicces volt. A fogoly arra a szervére tetoválta, amelyet nem szokás léptennyomon nevén nevezni. egy halálfej volt a tetoválás, melyet az SS ek a sapkájukon viselnek. életével fizetett a viccért. HirteLen beugrott, hogy ismertem a gúnyos tetoválás gazdáját. Járt egyszer a rendelőben, mint beteg. Balszerencséjére éppen dr. Entress SS-untersturmführer rendelt, saját személyében. Német alapossággal megvizsgálta a beteget, aki pucéran állt előtte, nyilván észrevette a kis tetoválást, de nem mútatta, hogy felismerte az ábrákat, hanem felvetette a beteget a járványosztályra, ott aztán a sanitutdienst szamaritánusi gondjaiba vette. Szívrohamban halt meg a kezelőszobában, így történt, hogy Zemanek bemutathatta nekünk a tréfamester formalinban őrzött testrészét, amely halálának okozója lett. Teo már türelmetLen volt, idegesen tekingetett az ajtóra - bármikor beléphet egy hívatlan vendég -, és megjegyezte, hogy ideje a tárgyra térni. Georg félrerakta a tetoválószerszámot, és teletöltött egy bögrét. Teofil szemrebbenés nélkül felhajtotta. Gienek is ivott, de nem sokat, a többit meghagyta nekem. Először beleszagoltam, és felfordult a gyomrom. Szörnyen büdös volt, formalin és benzin szagát éreztem ki belőle, meg még valamiét, ami a legjobb esetben spiritusz lehetett. Teofil azt tanácsolta, hogy fogjam be az orrom, ha másképp nem tudom meginni. Undorodva ugyan, de kiittam, mert szégyelltem magam. Hiszen én kértem, hogy eljöhessek inni. Ez a förtelem úgy égette a torkomat és a belső részeimet, akár a tűz. A találékony Zemanek préselt cukros kávét adott rágicsálni, ez kicsit enyhítette a kibírhatatlan gyomorégést, viszont petróleumot böfögtem tőle. Teofil, mint öreg róka, azt ajánlotta, hogy iszkoljak vissza a táborba, mielőtt hatni kezd a szesz. Máris furcsán elgyengült a lábam. Nemhogy toltam volna az üres rollvágnit, inkább kapaszkodtam benne, így álltunk meg az őrház előtt, hogy jeLentsük : visszamegyünk a táborba. Teo kötelessége volt jeLentkezni, mivel ő a leichentrágerek kápója. Szokása szerint kerékbe törte a német szavakat, de már nem bánták, minden SS ismerte Teót és főleg a foglalkozását. Nevettek, és beengedtek minket a lágerbe. Alig értünk a blokkunkhoz, mindent duplán láttam, aztán émelyegni kezdtem. Csúnyán belebetegedtem ebbe az ivászatba. Tolinszczak mindenféle gyógyszert adott a patikájából. Hálából elárultam neki, hol a Bacchusforrás. Pár nap múlva együtt ruccantunk ki oda. Marian jóvoltából. most sikerült meginnom Zemanek kotyvalékát. Amikor visszajöttünk a krematóriumból, megállítottak az őrháznál. Friss hullaszállítmány várt ránk, a kiesgrube mostanság bőven ontotta a hullákat. egyenesen a keleti harctérről hozták őket a tá-
borba. A németek minden fronton győztek, még itt, az auschwitzi táborban is. A Birodalom legyőzött elLenségeivel visszafordultunk a krematóriumba. A hőstettet a magunk módján ünnepeltük meg Georgnál. Mi mást tehettünk volna Egy nyári napon kijött az utasítás, hogy a táborban tartózkodó minden testi hibás személy sorakozzon a bekleidungskammerblokk előtt. A revírből is odaküldték a nyomorékokat, azonkívül az SS orvos kiválasztott a kórházból bizonyos számú beteget, és hozzásoroltatta őket a lágerből összeszedett rokkantcsoporthoz. Nemsokára elterjedt a hír, hogy egy drezdai kórházba vagy szanatóriumba viszik őket, és különleges ápolásban lesz részük. A szerencsések közé bekerült néhány jaroslawi fiú is, tüdőbetegek, Staszek Hedorowicz ápolta őket a kórtermében. A fiúk roppant boldogok voltak, hogy sorsuk ilyen kedvező fordulatot vesz : kiszabadulnak, no lám ! Szinte az utolsó pillanatban csaptak hozzá a transzporthoz két funkciós németet, mégpedig a félkarú Siegrud oberkápót és - meglepő módon - Krankemann blokkparancsnokot, aki betegesen kövér volt ugyan, de a legjobb egészségnek örvendett, amit az is bizonyított, hogy százával kínozta és verte agyon a foglyokat, többnyire puszta kedvtelésből, külön parancs nélkül. Ugyanakkor kiderült, hogy Krankemannt büntetésből sorolták a transzportba, mert a szobájában, az asztallábba rejtve, nagy mennyiségű aranyat és drágakövet találtak, amit nem tudni, hogyan szerzett. A szerencsés transzport sorsa kezdett bizonytalannak látszani. Staszek joggal sejtette, hogy védenceit veszély fenyegeti, ezért most mindent megtett, hogy barátait visszahozza, de hiába. A listáról már senkit sem lehetett törölni. Alkonyatkor bevagonírozták a mintegy 500 foglyot, azzal a transzport elindult a Birodalom felé. A következő napokban legrosszabb sejtelmeink igazolódtak. Drezdában az összes beteget likvidálták, állítólag valami gázzal mérgezték meg őket. Halálukról az a tény tanúskodott, hogy a szerencsétLenek holmija visszakerült a tábori bekleidungskamba. az egész menet el sem jutott Drezdáig. Siegrud, aki nyilván ismerte az utazás célját, felakasztotta magát a vagonban, Krankemannal pedig az történt, amit ő olyan sok emberrel megtett: agyonverték. Pusztán az a tény, hogy a németek ilyen gátlástalanul, egy csapásra kiirtattak félezer emberi lényt, nyomasztóan hatott a foglyokra. Akkoriban már akármire számíthattunk. De a legnagyobb fantáziával megáldottak sem látták előre, hogy a legrosszabb ilyen gyorsan következik be; és ilyen méretekben. Néhány hét múlva a tizenegyes blokkba hajtottak több száz frissen érkezett hadifoglyot. Aznap délután váratlanul megjeLent Entress lagerarzt, és éppúgy, mint néhány hete, végigjárta a revír mind a három blokkját, benézett minden terembe, ahol betegek feküdtek. Kijelölte a súlyosabb eseteket, kivezettette őket a tizenhatos blokk előtti térre, onnan pedig az ápolók átvitték őket a büntetőszázadba, amelynek lakóit már előbb egy másik blokkba költöztették. A legtöbb beteget hordágyon kellett vinniük. A to-
vábbiakban már a büntetőszázad erre kijelölt foglyai gondoskodtak róluk. Mi visszatértünk a munkánkhoz. Esti appel után lagersperrét rendeltek el. Így a rendelőben nem volt semmi munka, mindenki korán lefeküdt. Elalvás előtt még megvitattuk a mai eseményeket, amelyek semmi jót sem ígértek. A betegeket állítólag bunkerekbe hajtották a szovjet hadifoglyokkal együtt, iszonyúan összezsúfolták őket; és rájuk zárták az ajtót. Leverten hallgattunk. Aznap este senkinek sem volt kedve a háború előtti élményeit mesélgetni, mint szoktuk. Másnap már senki sem áltathatta magát. Teofil és Gienek biztos híreket hozott. Mindenkit megöltek gázzal. Palitzschot a vállán lógó gázálarccal látták a táborban járkálni. Állítólag már ki is nyitották a bunkerek légmentesen záró ablakait és ajtóit. Ki kell szellőztetni, mire a leichentlagerek munkához látnak. Munka pedig sok lesz. Körülbelül ezer hulla. A drezdai tragédia most eltörpült ahhoz képest, amit az SS-ek a mi lágerünkben, a szemünk láttára követtek el. Másnap este megint elrendelték a lagersperrét. Feküdtünk az ágyban, valaki az élete néhány részletét mesélte. HirteLen megreccsent a blokk bejárati ajtaja, vasalt katonacsizmák egyenletes dobogása hallatszott a folyosóról. Dermedten várakoztunk. - Jarema jön! - szólalt meg valaki rémült hangon. Ész nélkül szökkentünk talpra. Felkapkodtuk a ruhánkat, kirohantunk a világos folyosóra. Peter már Lent volt, gyorsan két sorba állított bennünket. Hátranyomakodtam a második sorba, hogy ne legyek szem előtt. De Palitzschnak nem állt szándékában bárkivel is foglalkozni. Fontosabb dolgok izgatták. Ezúttal különben is szükség volt ránk. Kurta utasításokat vakkantott a mellette álló blokkparancsnoknak, az meg a leichentrágereket szólította. - Obojski! Teofil! Szedjenek össze embereket két kocsihoz. Palitzsch a blokk előtt várt. Gienek kocsijához kerültem. Nemsokára két üres rollvágnit toltunk a 11-es blokk felé. Sötétedett. Kitárult a büntetőblokk udvarának nehéz fa ajtaja. Betoltuk a kordékat az udvarra, és a kapu felé fordítottuk őket. Az udvaron már ott várt az egész SS parancsnokság, élén Fritsch lagerführerrel és Entress lagerarzttal. Pihenj testtartásba helyezkedtünk, amíg az SS-ek tanácskoztak, aztán előszólították Gieneket és Teofilt. Gázálarcot adtak nekik. Palitzsch és néhány blockführer szintén gázálarcot tett fel. Mindannyian elindultak a blokk pincéinek bejárata felé. Elég sokáig nem jöttek vissza. Némán várakoztunk. Már éjszaka volt. Az udvar vaksötét lett. Csak a bunker bejárata fölött égett egy gyenge villanykörte, világosabb fénykévét vetve az SS-ek csoportjára. Elsőnek Palitzsch bukkant elő, utána a többi SS. A gázálarcot már levették. Eszerint a gáz elszállt a bunkerekből. Kisváratva Obojski és Teofil is előjött. Most csoportokba osztottak bennünket, és minden csoport megkapta a feladatát. Az egyik bemegy a bunkerbe, hogy kihozza a cellákból a hullákat, a másik felcipeli őket a lépcsőn, majd a harmadik ápolócsoport levetkőzteti. A többieknek az a dolguk, hogy a hullákat kissé messzebbre vonszolják az udvarra,
ahol a kocsik állnak, azután felrakják a mezteLen holttesteket. Bekönyörögtem magam az első csoportba, amely a pincékben fog dolgozni, hogy minél távolabb legyek az SS-ektől és Palitzschtól, mert tőle különösen féltem. az ajtó nyitva állt, és benn megláttuk az elgázosítottakat; szorosan összetömörülve, álló helyzetben. Ahol a betegek voltak, ott nem zsúfolódtak össze ennyire a testek. Néhány hulla mindjárt az ajtónál feküdt. Ezekkel kezdtük. Az összegabalyodott holttesteket nehéz volt elszakítani egymástól. Egyenként vonszoltuk ki őket a folyosóra, innen mások felvitték őket a lépcsőn. Minél beljebb jutottunk a cellákba, annál nehezebb volt kihozni a tetemeket. Hátborzongató látvány volt: a kis cellákba bezsúfolva, holtan is ugyanabban a testhelyzetben álltak, mint feltehetően két nappal ezelőtt. Arcuk elkékült, majdnem lilásfeketére színeződött. Tágra nyitott szemük majdnem kiugrott, széthúzódott ajkuk közül kibukkant a nyelvük, vicsorító foguk ijesztővé torzította arcukat. Eleinte ketten cipeltünk egy hullát, így a keskeny lépcsőn összetorlódtunk, egymásba botlottunk. Lassan ment a munka, hát inkább külön-külön folytattuk. Nem cipeltük a hullákat, hanem ki-ki a karjánál vagy a lábánál fogva vonszolt egyet. Most sokkal jobban haladt a meló. FertőtLeoítés céljából az egész bunkert felszórták klórral, ez megkönnyitette a dolgunkat. Az erős klórszag csípte ugyan az orrunkat, de legalább enyhítette az oszló tetemek bűzét. A lépcsőn volt a legnehezebb. A súlyos fejek tompán koppantak a lépcsőfokokon, az ernyedt végtagok beleakadtak a kiálló lépcsőfokokba és küszöbökbe, ami ugyancsak megnehezítette az egész vesződséget. Odafent, a folyosón, a mosdó mellett, ledobtuk a holttesteket, itt más foglyok lehúzták róluk a ruhát, mi pedig visszamentünk az újabb rakományért. Hamarosan rájöttem, hogy odafent sokkal több a levegő, a vetkőztetés is könnyebb munkának látszott, hát előhúztam valamelyik hullát, és elkezdtem lehámozni a ruháját, kihasználva, hogy már jókora hullarakás gyűlt össze, és a vetkőztetők nem győzik erővel. De kiderült, hogy az ernyedt és felpuffadt testek levetkőztetése cseppet sem könnyebb, mint a szállításuk, bár az igaz, hogy itt frissebb a levegő és kicsit hűvösebb van. A zsebekből mindenféle holmi szóródott ki, pénz, noteszek, levelek, fényképek, ilyen-olyan apróságok, emléktárgyak, cigaretta, egyszóval minden, amit a hadifogoly magánál tarthatott. Most itt hányódott a padlón, összekeveredett az ürülékkel és a nedves klórral, igazi szemétdomb lett belőle. Némelyik SS olykor megpiszkálta csizmájával a limlomot. Mi beértük a munkához szükséges derékszíjakkal, ezeknek az összeszedését egyébként hivatalosan megengedték nekünk. Az első megrakott stráfkocsi, Teofil csoportjáé, elhagyta az udvart. Gienek most kiegészítette csapatát, persze én is abban voltam. A már levetkőztetett hullákat lábuknál fogva az udvarra vonszolták, és még egy külön eljárásnak vetették alá. A fogászok az SS-ek felügyelete alatt kinyitották minden halott száját, és ha arany koronát, fogat vagy hidat találtak, fogóval ki-
tépték. A faláda gyorsan megtelt, az SS-ek leplezetLen örömére. Büszkén adogatták kézről kézre, méricskélték a súlyát, és nem győztek csodálkozni, hogy ezek a vad ázsiaiak - így nevezték a legyilkolt hadifoglyokat - ennyi aranyat hordtak a szájukban, amíg éltek. A részeg, duhaj SS-ek mind gyakrabban kotorásztak a ruha- és a szeméthalmokban, órát, gyűrűt, aranyláncot kerestek, és ha találtak, egyszerűen ellopták, vagy - ritkábban - tüntetően a ládába dobták. Az egyik blockführer egy óriási termetű hadifogoly kezét rángatta, vastag jegygyűrűt próbált lehúzni az ujjáról. Részeg volt, sehogy sem boldogult. Csúnyán káromkodva, tanácstalanul nézett körül. Végül észrevett a blokk falánál egy ásót, nyilván akkor maradt ott, amikor a földdel behányt bunkerablakokat kinyitották. Most már könnyen elérte a célját. Egy csapással levágta mind az öt ujjat az elkékült kézről. A jegygyűrű elgurult a földön. Viccelődve emelte föl, majd tüntetően a ládába dobta, de arról sem feledkezett meg, hogy a levágott ujjakat erélyesen elrúgja a hullarakás felé. Ezek a földön hentergő, levágott ujjak mélyebb benyomást tettek rám, mint a sok tucatnyi hulla, amelyet most a kocsira raktunk. A rakomány nőtt. Egyre nehezebb lett a hullákat feladogatni. Gienek szorosan egymás mellé rakta őket, mint a gabonakévéket aratáskor. - Hó-rukk! - A kezénél-lábánál fogott, jól meglóbált hulla felrepült a rakás tetejére, ott Gienek elkapta, és szétterpesztett lábbal, térdig állva a törzsek, karok, lábak, fejek szövevényében, gondosan rétegekbe rakta a hullákat, hogy minél több felférjen a kocsira. Így időt és munkát takarított meg nekünk. Elbújtam a megrakott kocsi másik oldalán, hogy pihenjek egy kicsit, és eltűnjek a részeg SS-ek fürkésző pillantása elől. - Der Rollwagen isi schon fettig! - jeLentette Obojski, és nagyot huppanva leugrott a hullák tucatjaival magasan megrakott szekérről. Also, weg mit dem Dreck! - kurjantotta vidáman az egyik részeg scharführer. - Hó-rukk ! - Hajnalig cipekedtünk. Később a blokkban külön kaját kaptunk. De senki sem bírt Lenyelni egy falatot sem. Most alszunk egyet, aztán este megint vár a munka. tudtuk, hogy nem ússzuk meg. Este ugyanabban az összeállításban elmasíroztunk a tizenegyes blokkba. Már mondani sem kellett, hogy mit csináljunk. Egyből befogtuk magunkat a társzekerek elé. A büntetőblokk udvara sötét volt, ma korábban besötétedett. Hideg eső szemerkélt a borús égből. A klór és a sár keveréke síkos volt és habzott. Klórszag és a bomló hullák szörnyű bűze terjengett a levegőben. A blockführerek a tegnapi ivászat után pocsék hangulatban voltak. Egyre nógattak, siettettek, mintha bizony lustálkodnánk. - Los! Tempo! Aber clalli! Los! Igyekeztünk mielőbb végezni ezzel az undorító feladattal, de még a felénél is alig tartottunk. Idegesen dolgoztunk, de gyorsabban és sokkal gyakorlottabban, mint tegnap este.
A testek már bomlásnak indultak. Megkönnyítettük magunknak a munkát: derékszíjat hurkoltunk az elgázosítottak karjára, lábára vagy nyakára, hogy minél kevesebbet kelljen hozzájuk érnünk, aztán a csúszós, felpúffadt tetemeket végigvonszoltuk a betonon és a földön, egészen a társzekérig. Itt a kipróbált módszerrel, jól meglóbálva, feldobtuk a kocsira. A rollvágni már majdnem megtelt, de mi még egyre raktuk, hogy minél több hulla férjen rá. Minek járnánk kétszer! Inkább feldobtunk még kettőt, még egyet. Végül már olyan magas volt a halom, hogy semmiképpen sem lehetett tovább rakni. - Obojski! Isi schon fettig? - kérdezte az SS - Wieviel Stück? Hány darab? eme schőne Arbeit. Szép munka - elégedetten jegyezte fel noteszébe a nyolcvanas számot. - Abfahrt! Nekifeküdtünk a kocsi oldalának. Mások magukra csatolták a társzekérhez erősített szíjakat meg láncokat, és ők is nekiveselkedtek. - Hó-rukk ! - vezényelt Gienek, ő a kocsirúdnak feküdt neki. Egy SS közben kinyitotta az udvar súlyos kapuját. Elfelejtettük a rakományt pokrócokkal letakarni. - Halt! Halt! Dia Dcken mitnehmen! - tajtékzott dühösen a scharführer. Gienek kutyafuttában feldobott egypár pokrócot, éppen hogy a hullák kiálló törzsét befedték. - Hó-rukk! - A rollvágni nagyot reccsent, a kerekek csikorogva, lassan kimozdultak a helyükből, mélyen felvágták az esőtől felpuhult sódert. Egyszerre az egyik kerék, nyilván puha talajra érve, mélyen a földbe süppedt. Obojskit meglökte a hirteLen elferdült szekérrúd, egészen a szomszéd blokk faláig gurult, mint egy labda. A túlterhelt kocsi veszedelmesen félrebilLent. Néhány ápoló még idejében észrevette és elugrott. Nagy reccsenés a gondosan feltornyozott rakomány egy pillanat alatt leomlott, jajgatás és káromkodás közepette maga alá temetve azokat, akiknek nem sikerült elugraniuk. A tetemek dobként felfúvódott és összenyomott hasából hangosan sziszegve távoztak a gázok, fokozva az amúgy is kibírhatatlan büdösséget. -halk nyögés hallatszott az egymásra zuhant hullák, az összegabalyodott karok és lábak alól. Valaki feküdt a halom alján, fölötte egész hullatorony. Gyorsan elkezdtük szétdobálni, hogy mielőbb kiszabadítsuk a rakomány alá került fiút, aki egyre gyöngébb hangon kiabált segítségért. Először a feje bukkant elő, rémült arcát eltorzította a fájdalom. - Malina! Élsz? - kérdezte valaki hülyén. Odajött egy kíváncsi SS. - Was isi los! uiélleicht ein mehr? - Segítség ! - könyörgött a félig agyonnyomott Malina. Ekkor az SS az oldalát fogva, iszonyú röhögésben tört ki. Hátborzongató látvány tárult elénk. A körülmények különös összejátszása folytán egy óriási hadifogoly tetem valósággal bepréselte Malinát a halom alján összevissza heverő hullák közé.
Valaki hisztérikusan felkacagott, mi meg segítség helyett csak álltunk és bámultunk. Ezen a bizarr látványon mulatott olyan remekül az SS. Obojski szedte össze magát először. - Megőrültetek? Mentsétek ki! Hiszen megfullad! Felugrott a hullarakásra, rángatni kezdte a halott nagy lábát, olyan vadul cibálta, hogy fölrepedt a bőre, s előbukkant a bomló, lila hús. Magunkhoz tértünk. Malina félig megfulladt, eltörtek a bordái. Kórházba vitték. A hullák egy részét a földön hagytuk, már nem raktuk fel a túlterhelt rollvágnira, nehogy megint úgy járjunk, mint az előbb. - Obojski! Wieniel jetzt? Sechszehn? Also Abfahrt! - Az SS elLenőrizte a felrakottak számát, majd indulást parancsolt. Ezúttal baj nélkül kijutottunk a kapun. Én oldalról húztam a szekeret, Marian mögött, a vállamon átvetve egy szíjat. A kapun kívül Gienek jobbra fordította a kocsirudat. A tábor főutcájára kanyarodtunk. Egyre szemerkélt az eső. Az SK közelében álló toronyból egy kíváncsi őr felénk fordította a reflektort. A scharführer dühösen ugrott a drótkerítéshez. - Licht aus! Du Blöder! A hatás nem maradt el: a reflektor rögtön kialudt. Sötét lett. Némán húztuk a szekeret. Csak a kerekek csikorogtak idegesítően az alvó tábor sóderes utcáján. Balra fordultunk. A blokkok sötét ablakaiban a furcsa, néma menetet bámuló, sápadt arcok rémlettek fel az üveghez tapadva. - Weiter! Weiter! - nyaggatott rekedt suttogással a scharführer. A blockführerstubénél a szokásos ceremónia. A szolgálatos SS gyorsan, de pontosan megszámolt bennünket. A scharführer megmondta, hány hullát viszünk, aztán mehettünk tovább. A krematórium bejáratánál az esőtől nedves betonon csillogott a víz. - Halt! Engedelmesen megálltunk a nyitott ajtó előtt. Gienek néhány erélyes mozdulattal lerántotta az átázott pokrócokat a gondosan felrakott hullákról. Itt nem volt ki elől rejtegetni őket. Gyakorlottan ráhurkoltam a szíjat a hullarakás alól kiálló egyik fejre. A többiek is így tettek. Most közös erővel, mind egyszerre meghúztuk a szíjakat. a hullák akkorát koppantak, hogy úgy rémlett, megrepednek. Csak az elgázosított beteg foglyok csontig fogyott, vézna tetemével nem volt különösebb gondunk. Úgy csináltuk, mint a bunkerban : szíjat hurkoltunk a hulla valamelyik végtagjára, és bevonszoltuk a krematóriumba. Az SS idegesen sürgetett. - Schnell! gyorsan ! gyorsan ! - Közben aggódva pislogott az SS-revír épülete felé, amely a krematórium közvetLen szomszédságában volt. Nem kellett minket sürgetni. Anélkül is siettünk. Hiszen ez már az utolsó transzport. Futólépésben vonszoltuk magunk után a szíjra fűzött tetemeket - először a nagy csarnokon át
majd jobbra, elhaladva a boncolóhelyiség mellett. Még egy benyíló, amelynek a sarkaiban urnák hevertek, végül egy nagy, hosszú terem, félig már tele hullákkal, nyilván ez a kéziraktár. A másik ajtó abba a csarnokba vezetett, ahol a kemencék voltak. Itt egy szál nadrágra vetkőzött foglyok sürgölődtek. A kis krematórium személyzete nem győzte az égetést, hát kettesével rakták be a hullákat a kemencékbe. Mi már befejeztük a munkánkat. Rájuk még napokig tartó, megfeszített robot várt. Mietek, a krematórium személyzetének egyik tagja, fiatal krakkói gyerek, de már régi fogoly, eltompultnak látszott. ÉrthetetLenül makogott. Egyébként úgysem volt itt semmi beszélnivaló. Mi is ugyanolyanok lehettünk most. Tompa, érzéketLen, határtalanul fáradt lények, akiknek egyetLen gondolata az a perc, mikor ezt végre befejezhetik. A kimerültségtől támolyogva, automatikusan toltuk az üres rollvágnit vissza a táborba. Egészen átitatott az émelyítő hullaszag. Az őrt álló SS tüntetően, undorodva elfordult tőlünk, orrát befogta a zsebkendőjével. - Weg! Weg! Ihr stinkende Hunde! Los! A blokkparancsnok vacsorával várt bennünket. - Heute wieder Zulage! Ma is van pótkaja! Az evés puszta gondolatára hányingerem támadt. A mosdóba ! Gyorsan ! Megfürödni ! Van forró víz ! Lesúrolni magam, örökre lemosni a nyomát ezeknek a rémes éjszakáknak. A forró víz levitte a szennyet, de a nyomok megmaradtak. Akármilyen fáradtak voltunk, senki sem bírt elaludni: Csak Teo aludt el gyorsan. Álmodhatott valamit, mert nyugtalanul hánykolódott, és fel-felnyögött: Sowieso Krematorium. Az ősz beálltával a táborban nagyon megromlottak a körülmények, és velük együtt a foglyok hangulata. Egyre gyakoribb kivégzések, végteLenül hosszú büntetőappelek, nehéz munka a tábor állandó bővítésénél, verés, kínzás, piszok, bolhák. A kínzó tetvek miatt gyorsan terjedtek a járványok, az életben maradtakat az éhség és a durchfall tizedelte, a súlyos betegek kiirtására új módszert vezettek be: a benzinvagy fenolinjekciót. Mindez együttvéve általánossá tette a csüggedt hangulatot, a foglyok Fritsch lagerführer szavait ismételgették: reményteLen helyzetükből az egyetLen út a szabadsághoz a krematórium kéményén át vezet. Sowieso Krematorium, az egyetLen német mondat, amelyet Teo ismert, a táborlakók számára a szabadság szinonímája lett. A lágerben egyik napról a másikra éltünk, az volt az egyetLen cél, hogy a holnapig kihúzzuk. Mennyi kitartás, bátorság, szerencse kellett ahhoz, hogy túléljük ezt az egy napot! Aki lelkileg megtört, az gyorsan befejezte nyomorúságos életét, vagy pár nap alatt kinyírták az emberirtásban gyakorlott kápók, blokkparancsnokok és SS-ek. Általában a fiatalok maradtak életben de közülük is csak a régi foglyok, akik már akklimatizálódtak a lágerviszonyokhoz, jól ismerték a lágeréletet, így tűrhetően boldogultak. A legnehezebben bírták az újonnan érkezett zuangok, akiknek halvány fogalmuk sem volt, mi is a koncentrá-
ciós tábor. Szerencsésebbek voltak, akik az idegen környezetben még idejében találtak ismerősöket, barátokat vagy rokonokat, s azok gondjukba vették őket a legrosszabb első napokban, addig, amíg megismerték a lágerélet nehéz tudományának minden csínját-bínját, és önállósulhattak. Márpedig ez a tudomány nem volt gyerekjáték. Azoknak volt a legjobb, akik semmiféle gátlást nem ismertek. Az ilyenek gyorsan karriert csináltak. Hatalmat szereztek, nem válogatva az eszközökben, emberi szenvedések, sőt életek árán. Bármit megtettek, hogy a feljebbvalók kedvében járjanak, megerősítsék pozíciójukat, és megtömhessék bendőjüket az éhező fogolytársaktól lopott adagokkal. Az ilyen embert velejéig megrontotta a német közbűntényesek meg a vérszomjas, könyörteLen SS-ek példája, és maguk is gyilkosokká váltak. Szerencsére csak kevesen züllöttek idáig. Akadtak olyanok is, akik megindultak ezen a becsteLen úton, de még idejében megtudtak állni. Némelyik foglyot annyira kétségbe ejtette a reményteLen ség, hogy maga vetett véget kínjainak. Nekiment a villany árammal töltött drótkerítésnek, vagy felakasztotta magát a zubbonya övére. Voltak olyanok is, akik az eleve reményteLen szökéssel próbálkoztak. Ezekre éhhalál várt a bunkerekben, kommandóbeli vagy blokkbeli társaikat pedig megtizedelték miattuk. De még ilyenkor is akadt fogoly, aki a maga emberséges, áldozatos életét vetette oda, hogy megmentse a haláltól egy sokgyermekes társát. Hálát adtam az Istennek, hogy én a szerencsések maroknyi csoportjába kerülhettem, akik fedél alatt dolgoznak, nem éheznek, nem fáznak, és kísértésbe sem kerülnek, hogy társukat megkárosítsák, ami pedig akaratlanul is osztályrésze csaknem mindegyik fogolynak, aki a lágerben az életéért harcol. Amikor megint levelet írtam haza, a szabványos Ich bin gesund und fühle mich gut után örömmel tehettem hozzá: und halta immer den Kopf hoch. Október elejéhez képest rendkívül hideg nap virradt ránk. Ráadásul esett. Igazi őszi zimankó, havas eső. Már szürkült, és mire az industriehofba értünk, teljesen besötétedett. A fertőtLenítő csoportban voltam, ide osztott be Bock, a lageraltester. KözvetLenül az utolsó épületek után, az ideigLenes kerítéssel és sarkain őrtornyokkal körülvett, tágas réten, amelyet élesen megvilágítottak a reflektorok és a lámpák, szorosan összezsúfolva álltak a nemrég idehajtott orosz hadifoglyok. Egész sereg SS, kápó és blokkparancsnok sürgölődött a tömegben, puskatussal és vastag botokkal ötös sorokba állították az embereket. Az oroszoknak először is le kellett vetkőzniük. Némán, engedelmesen bújtak ki átázott zsávolyruhájukból, és a szemlátomást növekvő nagy halomra dobták. Csak a mellükön lógó bádogszám maradt rajtuk. Vacogtak a hidegtől, éhesek, soványak és hihetetLenül piszkosak voltak. A tábori borbélyok megnyírták őket, majd sorra járultak a földbe ásott hordóhoz.
A hordóban fertőtLenítőszeres víz volt. Némelyik gondolkodás nélkül beugrott a hordóba, de az igényes SS-ek ezzel nem érték be. Mindenkinek a feje búbjáig bele kellett merülnie a hideg, büdös folyadékba, amely a leázott szennytől csakhamar olyan sűrű lett, mint az iszap. Aki vonakodott, az még rosszabbul járt. Az ott álló SDG meg a segítségére kirendelt SS éberen ügyelt, hogy a fertőtLenítés szabályszerűen menjen végbe. Csizmájával addig tartotta a víz alatt a-hadifogoly fejét, amíg a hordó tartalma bugyborékolni kezdett, és felszínén légbuborékok jeLentek meg. Ezután a félig megfulladt, rémült hadifogoly kiugrott a hordóból, ha még volt hozzá ereje. Némelyiket úgy kellett kihúzni, annyira elgyengült. Alig pár lépést futott, szinte vakon, mert a piszkos, csípős fertőtLenítőszer a szemébe ment, és nem is látott, máris megállították a következő állomáson, ahol újabb eljárás következett, ugyancsak fertőtLenítő, mintha nem lett volna elég az iménti fürdő. - Ruki v verh! Riadtan álltak meg, engedelmesen fölemelték a karjukat. MegLengettem néhányszor a kis szivattyút, hogy a kuprex permet benedvesítse a frissen borotvált hónaljakat. - Hajolj le! - Ezt nem értették. - Zsópu davaj! - büszkélkedett orosz tudásával Antek. A hadifogoly elégedetten odatartotta sovány farát, én meg serényen spricceltem, amíg oda nem állt a következő. A spriccelés azonban túlságosan sokáig tartott, torlódás támadt, az SS-ek siettettek. Félredobtuk hát az előkelő szivattyúkat, bemártottunk a kuprexbe egy darab rongyot, és egyszerűen végigtöröltük a hadifoglyók odatartott hátulját és hónalját. Lics, loccs, és jöhet a következő. igy gyorsan ment, de az egész eljárás célját tévesztette. FertőtLenítés helyett csak terjesztettük az élősdieket, amelyek nem pusztultak el a felületes lizolfürdőtől vagy a kuprexes rongytól. De az SS-ek elégedettek voltak. Gyorsan ment a dolog. - So isi richtig! - mondta az elégedett SDG, miközben botjával rávágott a már fertőtLenített hadifogolyra, színleg azért, hogy helyet csináljon a következőnek. A tetvetLenítetteket nagy zsivaj, ordítozás, káromkodás közepette ötös sorokba állították. A szokásos ütlegelés sem maradt el, bármilyen ürügy elég volt hozzá. Most már nem siettek az SS-ek. Vártak, amíg befejezzük. A hadifoglyok mezteLenül futottak, csupasz lábuk cuppogott a sártócsákban, amelyeket helyenként már belepett a szakadatlanul hulló hó. A fertőtLenítéshez pedig egyre újabbak jöttek. Lassan teltek az órák. Jéghideg szél támadt, gomolyokban verte ránk a havas esőt. Átáztam, csontig átjárt az ólmos, nyirkos hideg, vacogott a fogam. A mezteLenre vetkőztetett hadifoglyok szorosan összebújtak, hogy legalább így meLengessék átfagyott testüket. Reszkettek a hidegtől, valamennyien artikulálatlan hangot adtak kórusban, mintha egyetLen tompa nyögés volna.
- Ruhe de! üerfluchte Bolschewiken! Ruhe! - ordítottak rájuk a németek, de hiába. A kimerült, didergő oroszok már semmire sem reagáltak. Nem használt a verés, a szitkozódás. Ez a spontán nyögés akaratlanul tört ki a torkukból. Panaszos, fájdalmas, tehetetLen moraj. Hajnal felé a mezteLen hadifoglyok utolsó százas csoportja is elhagyta a drótkerítéssel körülvett teret, az erősebbek hátukon vitték teljesen kimerült bajtársaikat. Az ezernyi láb taposta, csatakos, hófoltos földön halmokban hevert a hadifoglyok ruhája, cipője, csajkája, a táborba hajtott több mint tízezer ember hagyatéka. Az egész éjszakai munkától teljesen kimerülve jeLentkeztünk visszatérőben az őrháznál. Tartottam a motozástól, találtam ugyanis egy darab jószagú szappant, és eldugtam. Fölöslegesen aggódtam, mert senki sem törődött velünk. Az SS-ek most a hadifoglyokkal voltak elfoglalva, az ideigLenesen legyőzött hadsereg egy kis morzsájával, e morzsa-hadsereg roncsai előtt fitogtatták fölényüket, rafinált módon gyötörve őket, méltón az SS-lovagokhoz, akik derekasan harcolnak ezen a veszélyes frontszakaszon: az újonnan létesített hadifogolytáborban. A következő hetekben a vitéz SS-ek olyan nagy győzelmeket arattak a szovjet hadifoglyok fölött, hogy a krematórium nem győzte elégetni őket. Ezrével temették a holttesteket az erdő mellett ásott, mély, hosszú árokba, Brzezinkánál, amelynek építése akkoriban kezdődött meg. A hadifogolytábort a mi lágerünk e célra elkülönített részében állították fel. Egyszerűen leválasztottak néhány blokkot szögesdróttal, és erőszakkal bezsúfoltak, több ezer hadifoglyot. Beosztották hozzájuk a legbuzgóbb blockführereket és a megfelelő blokkparancsnokokat, akik aztán kellőképpen gondoskodtak a példás rendről. A szakemberek erélyes tevékenységbe kezdtek. A leichentrágerek nem győzték elhordani a halottakat, mindegyik blokk előtt óriási hullarakás tanúskodott a hadifoglyok iszonyatos halálozási arányáról. A táborparancsnokság, mintha gúnyból tenné, kórházat kezdett szervezni a hadifoglyok blokkjaiban. A feladatot Peter blokkparancsnokra bízták, kinevezték a hadifogolykórház lageraltesterének. Peter szemlátomást örült az előléptetésnek, új karszalagjával peckesen parádézott a blokkban. Úgy volt, hogy a napokban végleg átköltözik a hadifogolytáborba, az ápolókkal együtt, akiket ő választ ki. A sülő krumplilángos szaga becsalogatott a diétás konyhába, olykor ilyen csemegével lepték meg a revír fejeseit. A konyhában megláttam a blokkparancsnokot, nyilván neki készült a lángos. Igyekeztem minél gyorsabban visszahúzódni. - Warte mai! - tartott vissza Peter szabad kezének parancsoló intésével. A másikban a szép pirosra sült, zsírtól csöpögő lángost tartotta. Rámutatott az asztalon álló, lángossal teli tányérra. - Nimm das für Georg - parancsolta. - Er isi krank, er liegt bel mit. Iierstanden?
Mit tehettem? Nem haragíthattam magamra Petert, engedelmesen elvettem az asztalról a tányér lángost, hogy fölvigyem a blokkparancsnok kedvencének. A fene a jó dolgát! - gondoltam gyűlölettel. - Kellett nekem odamenni? - csikorgattam a fogamat, fölfelé baktatva. - Falánkságom miatt most kiszolgálhatom ezt a ezt a A. kisasszonyt, ahogy egyszer dr. Dehring nevezte Jureket találóan, bár rosszmájúan. A lépcsőn, még mielőtt a blokkparancsnok szobájához értem volna, gyorsan bekaptam két ropogós lángost. - Beteg a drága kis Jurek, nem szabad annyit ennie Csak nem számolta meg Peter, hogy hány darab volt ? Az ajtót zárva találtam. Bekopogtam. Semmi! - Peter kaját küldött neked! - kiabáltam be, az utolsó falatot nyelve. Megreccsent az ágy, papucs csoszogott, csikordult a kulcs a zárban. Jurek a pucér testére felkapott színes kis pongyolában, amelyből kilátszott karcsú, szőrteLen lába és selyem bugyija, kényesen visszatipegett az ágyához. - Jaj, de rosszul érzem magam..-. - köhécselt, beesett melléhez kapkodott. Állítólag tüdőbajos, legalábbis ezt mondja Peter. Köztudomású viszont, hogy nemrégiben egy kis műtétet hajtottak végre rajta, amely inkább kettőjük fura kapcsolatával függ össze, de semmi köze a tüdőbajhoz. Most visszafeküdt, és egy lángost kezdett csipegetni vékony, finom ujjaival. KedvetLennek látszott. - Egyél, Wieslaw! - nyafogta, elém tolva a tányért. - Biztosan éhes vagy Nekem valahogy nincs étvágyam Csinos feje, amelyre színes anyagból valami keleti turbánfélét csavart, mélyen belesüppedt a puha párnába. Lányos, szép arca volt, nagy kék szeme hosszú, sűrű szempillákkal, bőre olyan hamvas, mint az őszibarack. Fintorgott, mint egy elkényeztetett gyerek. - Képzeld, Peter azt akarja, hogy legyek nála blokkparancsnok a ruszkik lágerében Úgy hallottam, rémes egy hely! De azt hiszem, elmegyek vele már unom, hogy némelyik orvos olyan tapintatlan célzásokat tesz Az az elbizakodott lódoktor Dehring túl sokat enged meg magának Hangok hallatszottak a folyosóról, félbeszakítva az érdekes monológot. Peter lépett a szobába, és Roman Gabryszewski. újabban összebarátkozott Peterrel, védencének pedig már szinte kínosan hízelgett. Most az ágyhoz lépett, kézháttal megérintette Georg arcát, majd szakszerűen megfogta a csuklóját, és elmélyült arckifejezéssel a pulzusát mérte. - Lageraltester! Georg isi schon gesund! - jeLentette ki határozottan. - Gott sei Dank! - tette hozzá az ég felé pillantva, mintha ez a tény rendkívül boldoggá tenné. Ezt már Georg is megsokallta. Lesújtó pillantást vetett R. doktorra. dühösen el rántotta a kezét, és azt sziszegte: - Szarok rád, doktorkám! a doktor elvörösödött, Peter nem értette, miről van szó. Megrökönyödését ügyesen kihasználta Gabryszewski. Rám kacsintva, belemarkolt a tányérba, és a szájába tömött egyszerre két lángost.
A mit sem értő Peter szakította meg a csendet. - Was hat er gesagt? Mit mondott? - kérdezte, végigpillantva a jeLenlevőkön. - Hm Georg fühlt sich schon besser! Már jobban van! felelte diplomatikusan Gabryszewski, bár közben torkán akadt a lángos. Aztán németül beszéltek tovább. Én észrevétLenül ácsorogtam a sarokban, Georg heves kitörésén gondolkoztam. Nem szereti R.-t, és ezt érezteti is vele. Ebben az én intrikáimnak is lehet némi szerepe. Még mindig nem tudtam megbocsátani a doktor jaroslawi fenyegetőzését. Fogtam az üres tányért, és az ajtó felé indultam. Semmi dolgom ebben az előkelő társaságban. - Már mész ? - szólt utánam Georg, de sajnálkozása hamisan csengett. Nagy úr lett, a fene belé! Ócska hímringyó! - szidtam magamban, de azért finoman tettem be az ajtót. A szomszéd kórteremből kitámolygott egy beteg. Számtalan bolha- és tetűcsípés foltjaival tarkított, rövid ingben, fekélyes póklábán facipővel csoszogott a folyosó fényes kőpadlóján. Egyik kezével a falnak támaszkodott, másikban tele éjjeli edény volt. a teremfelelősök széthordták az ételt, a főtt marharépa szaga az egész blokkot betöltötte. A muzulmán orrlyukai kitágultak, mint a zsákmányt szimatoló vizsláé. Tudtam már, hogy most gyorsan megszabadul a zavaró éjjeli edénytől, és szalad, ahogy bír, hogy segítsen becipelni a kondért a terembe. ő lesz az első a kondérnál, elsőnek falhat. Talán még repetát is kap? Honnan tudjam én ezt? Hát persze Hiszen én is így kezdtem valamikor ! Ez a muzulmán, egy kis szerencsével, boldogulni fog a táborban. - Doktor úr! Doktor úr! - siránkozott egy beteg a terem félig nyitott ajtaján át. Gyorsan leosontam a lépcsőn, szégyenkezve dugdostam a tányért, amelyen Georgnak lángost vittem. Már működött a revír a szovjet hadifoglyok táborában. Peter összeállította személyzetét, és kiosztotta a funkciókat. Georg lett a blokkparancsnok, Gabryszewski a főschreiber, R. doktor a főorvos, jobbkeze pedig Staszek Hedorowicz. Gyógyszer híján nem sokat tehettek. Közben újabb hadifogoly-transzportok futottak be, ami tovább rontotta a tábor amúgy is rettenetes körülményeit. Önkényeskedés, emberirtás, éhség, betegség és járvány tizedelte a végsőkig kimerült hadifoglyokat. Akiket még munkaképesnek találtak, azokat nehéz munkára vitték az új, birkenaui tábor építéséhez. Nemsokára módom volt látni, mi folyik ott, mert Gienekkel elküldtek a szökés közben agyonlőtt foglyok holttestéért. Aznap már fagyott, de itt, a süppedős, mocsaras terepen még nem keményedett meg a föld. A tágas, sík pusztaságon a hajnali ködben kirajzolódott az épülő táborkolosszus, valahol messze az erdő sötét vonala alatt. Jó darabot kellett gyalogolnunk, hogy odaérjünk, ahol a szökés közben agyonlőtt két hadifogoly feküdt. Lábunk mélyen belemerült az agyagba, alig tudtuk kirángatni. A hullák egy romba dőlt tanya közelében feküdtek, a romos ház szigetként emelkedett ki a körös-körül elterülő mocsárból.
A hátbalőtt foglyok arccal a földnek feküdtek. Csupasz lábuk szánalmasan meredezett. Cipőjüket már lehúzta valaki. Felhúzott lábuk és szétvetett karjuk megmerevedett a fagyban. Ameddig elláttunk, mindenütt hadifoglyok robotoltak, nyakig sárosan. Okkal, ok nélkül verték és kínozták őket. A halottak és félholtak tucatjait egy helyre hordták, itt majd kocsira rakják, hogy appelre a kommandóval együtt visszakerüljenek a táborba. A leichentrágerek alig győzték a munkát. Ha nem a hadifoglyok, akkor kivégzés. Mire ezeket eltakarították, már összegyűlt az új rakomány a kórházban és a tábor blokkjaiban. A leichenhall dugig megtelt. Kiürítették, mert új szállítmány ígérkezett - Entress most szelektálja a súlyos betegeket. Rohantak hát a tizenötös blokkba, ahol Panszczyk működik : fenolinjekciót ad a lagerarzt által kijelölt betegeknek. Mihelyt itt végeztek, már vihették a hasonlókat a kezelőszobából, amely az én blokkomban van, szemben a rendelővel. Klehr SDG orvosi köpenyben kikukkant az ajtón, és szelíden kiszól:. Der Nüchste: .. ! Alig tudtam elhinni: R. doktor meghalt! - Éppen most hoztuk! - mondta komolyan Gienek. - Menj le a pincébe, megnézheted ! Izgalmamban remegve követtem Obojskit és Teofilt. A betonon; a többi hullától elkülönítve, egy holttest feküdt, amelyben nehéz lett volna ráismerni R. doktorra. - Biztosan..ő az ? - kérdeztem, mert nem ismertem fel. - Egész biztos! - erősítgette Teofil. - Mindjárt visszük a krematóriumba, soron kívül. Peter külön megkért rá - tette hozzá nyomatékosan. - Miért? - csodálkoztam. - Mi történt? - Állítólag be akart köpni valakit Kinyírták ! Ennyit tudok - fejezte be kurtán Teo. Valaki jött lefelé a lépcsőn. Staszek Hedorowicz lépett be. Nem láttam azóta, amióta az orosz lágerbe került. Sápadt volt, majdnem zöld. Szótlanul állt meg R. doktor holtteste fölött. Sírt. - Hogyan történt? - kérdeztem, hogy kissé megnyugodjon. Válasz helyett a lábánál fekvő holttestre mutatott. Csak most értettem meg, hogy miért nem ismertem rá. Fejét, jellegzetes nagy fejét, összevissza verték, arca csupa karmolás és kék folt, karján és vállán ütések nyomai. - No, rajta! Gienek,.fogd a karját - szólt Teofil, és megragadta a halott két lábát. Gondosan befektették a ládába a testet, betakarták más halottakkal, majd a többit kezdték rakodni. Staszek még maradt egy kicsit, elmondta a halotti imát, keresztet vetett, újra a ládára pillantott, amelyben a doktor holtteste feküdt, aztán sarkon fordult, és kisietett. Utánaszaladtam. Bementünk az ápolók termébe, ahol ilyenkor nincs senki. Nyugodtan beszélgethettünk. behívót kapott tudod azt a cédulát, hogy másnap jeLentkezzen a Politischén. Nyilvánvaló volt, hogy kivégzésre. Nem bírt beLenyugodni, hogy agyonlövik. Sírt, kesergett, jajveszékelt. Nem is csoda. Mind nagyon sajnáltuk, Peter is. De
mivel vigasztalhattuk volna? Peternek volt pálinkája. Ittak. Késő éjszakáig tartott a szomorú ivászat. Azt tanácsolták neki, legyen öngyilkos. Jobb, mint a kivégzés. Ad magának egy nagy adag evipánt, és elalszik. Könnyű halál. Először beleegyezett, még papírt is kért. De képteLen volt írni. És amikor látta, hogy Georg az injekciós tűt készíti, megrémült. Nem, ő élni akar! Igen, most rögtön jeLentkezik az őrségnél Elmegy a Politischére, és vallomást tesz Megmagyarázza nekik, hogy ő ártatlan Hiszen Kazek Szumlakowskit már kivégezték. Ö ártatlan ! A lánya is ! Ez tévedés ! Olyan volt, mint az őrült. Egyszerre csak felugrott, és elindult az ajtó felé. De ott Peter elállta az útját. - Nem mész sehová, már hiába tennél újabb vallomásokat Meg kell halnod, de most rögtön, mielőtt valami hülyeséget csinálsz! - Birkózni kezdtek. Talán kiszökött volna, de Peter leütötte egy székkel. Összeroskadt, megpróbált felállni. Még egy ütés, a szék darabokra törött. - Nem védted meg? - kérdeztem. - Nem! Nem tehettem. Hiszen a többiekkel együtt én is lebuktam miatta. megkönnyebbültem, amikor beleszúrták a tűt. Nagyon fáj érte a szívem, de nem volt más megoldás. Kár, hogy nem becsületesen halt meg. Gabryszewski rögtön megírta a totenmeldungot. Herzschlagban halt meg! Szívbénulás Már elvitték, ugye? - kérdezte remegő hangon, a szomorú beszámoló záróakkordjaként. - Egész biztos! - feleltem, valahová az ablak felé bámulva. - Teo tudja, miről van szó. Majd ő vigyáz, hogy elsőnek kerüljön a kemencébe. A halottak nem beszélnek, nyoma sem marad. Délután belebotlottam Peterbe. Mit csinálhat itt? - tanakodtam. Be volt kötözve a keze. Nem lehetett vészes a dolog, mert vállon veregetett. - Na! Wie gehts Stubendienst, du alter Spitzbube?! üdvözölt barátságosan. - Weisst du, main Freund, Doktor R. isi gestern gestorben?! Herzschlag! Schade; nicht wahr? Hallottad, hogy R. doktor tegnap meghalt?!Szívroham! Kár, nem igaz? - Ja, ja, ich habe schon gehört, Herr Lageraltester Hallottam már Schade! Az apró emberke továbbment hosszú, peckes lépteivel. Igazán meg lehet neki bocsátani, hogy Georg a gyöngéje. Czesiek Sowul, aki a lágerzenekarban cintányérozik és dobol, új hangszert kapott: xilofont. Kitette az asztalra, végigfutott az ütőkkel a fabilLentyűkön, de a hangjuk nem volt valami tiszta. - Szalmát kell tenni alája! - jeLentette ki több sikerteLen kísérlet után. Honnan szerezzünk neki szalmát? - Van a szalmazsákokban! - mondta. - De ép, egész, gyűretLen kell ! Nosza, gyerünk gyűretLen szalmát keresni. Felforgatott nekem minden ágyat, összevissza szemetelte a szobát, de végül
talált olyat, amilyet akart. És hogy játszott aztán, hajaj! Ki hitte volna, hogy Czesio ilyen remek zenész? Egyáltalán, az egész művészbanda az én szobámba járt, és ki-ki bemutatta, mit tud. Valami tréfás műsorra vagy ilyesmire gondoltunk. az SDG is eltűnt valahová, a fejesek meg behunyták a fél szemüket. Wojszczyk trombitált, Stasiak harmonikázott, a rendelőbeli Cigány olyan tüzesen hegedült mint egy született magyar, Adam Wysocki a hangját próbálgatta, nem ment-e tönkre a táborban. Egyik este elrendeztem a termet: jöhet az előadás. Összegyűlt csaknem az egész kórházi személyzet, a táborból is jöttek vendégek. Lopek Brodziriski konferált, állítólag ő volt valamikor a híres filmsztár, Pola Negri impresszáriója. Nagyon komolyan kezdődött a műsor. Mert a színészek sem voltak ám akárkik ! Leon Schiller, Stefan Jaracz, Zbyszek Sawan. Először szavaltak. A németek szemlátomást unatkoztak. Szerencsére nem értették a szöveget. A zenészek számai már tetszettek nekik. Adam Wysocki elénekelte a kuplékat, ,amelyeket Tadzio Karíski írt. Mulatságos, frivol, szellemes, kaján szövegek voltak. Jól beolvasott a kápóknak, blokkparancsnokoknak, a fejeseknek, a muzulmánoknak, az orvosoknak, az ápolóknak meg a buziknak. Némelyik fiatal srác kínosan feszengett. Georg tüntetően kivonult, kuncogás kísérte. Némi megrökönyödés, de Kanski és Wysocki máris rázendít egy vidám nótára, a Balta, kapa dallamára: - Füstöl a kémény felfele, kitolunk mi ővele Vidám a hangulat. Mindenki, még a németek is éneklik a ref rént: - Reggel kávé, délben leves, Avo-leves, az is kevés Amikor az appelről van szó, és a strófa nyomdafestéket nem tűrő szóval végződik, mindenki dől a nevetéstől, leginkább a németek, mert ezt az egy Lengyel szót jól ismerik. Az utolsó szám karácsonyi ének, a Stille Nacht, hogy a németeknek is legyen valami. Bruno Brodniewitsch lageraltester cenzúrázta a műsort. Megígérte: elintézi, hogy a művészek a blokkokban már teljesen hivatalosan léphessenek fel. Milyen hasznos lehet a megfelelő helyen egy alpári szó, amit lépten-nyomon hallani a táborban! Éppen ez a szó tetszett meg annyira Brunónak, hogy a műsor végül is elérte célját: egy kis reményt, bátorítást adott a tábornak. Még Teo sem mondogatta többé, hogy Sowieso Krematorium. Most azt dúdolta: Füstöl a kémény felfele, kitolúnk mi ővele ! - Doktor úr! - kérdezte egyszer D. doktortól Vliesiek. - Hogy van ez a dolog a homokosokkal? ugyanolyan jó, mint egy nővel? próbáld ki, majd meg tudod! Felnyerítettünk. Nyugodtan nevethettünk, mert a mi blokkunkban nem voltak buzik. De Wiesiek tovább nyaggatta a doktort. - Komolyan, doktor úr! Annyit hallunk erről mostanában, meg látjuk is! Engem tudományos szempontból érdekel -
tette hozzá, a somolygó arcokat látva. - Na ja! - ugratta valaki. - Mert szemet vetett rá az egyik blokkparancsnok ! Óriási röhej - Ez nemcsak vicc. Már a régi görögöknél - kezdett tudományos fejtegetésbe Jakubski professzor. Hát igen, még efféle problémákkal is meg kellett birkóznunk. A táborban borzasztóan elszaporodtak a tetvek és a bolhák. A tífuszjárvány, amely eddig főleg a hadifogolytábort tizedelte, most villámgyorsan elterjedt az egész lágerben. Az egyik - illetve akkor az egyetlen - járványelLenes intézkedés A lagerführer parancsa volt, hogy a kórházi személyzet rendezzen sorra minden blokkban TetűelLenőrzést. Újabb válogatott kínzás volt ez, amit a hatóságok a foglyok számára kiagyaltak. Ha nem zuhogott az eső, a tetü kontrollt rendszerint az udvaron tartották, akár nyár volt, akár tél. A derékig levetkőzött foglyok leengedték a nadrágjukat, mi pedig átvizsgáltuk a fehérneműjüket, amelyben nyüzsögtek az élősdiek. Hónaljukat és a lábuk közét, a tetvek tanyáját, bespricceltük kuprexszel. A legpiszkosabb, legtetvesebb foglyokat felírtuk egy cédulára, a cetlit átadtuk a blokkparancsnoknak, ő fürdőbe küldte őket, fehérneműjüket és ruhájukat meg fertőtLeníteni. A foglyok általában kapálóztak a tetvetLenítés elLen, mert a blokkparancsnokok ütötték-verték őket, a fürdő hideg volt, utána meg gyakran órákig kellett várni pucéran a friss fehérneműre, ami nem éppen kellemes, különösen téLen. A frissen mosott fehérneműben tetű ugyan nem volt, de benne maradt egész rakás serke, abból pedig néhány órán belül tömérdek éhes tetű kelt ki. A legtetvesebbek persze a muzulmánok voltak. A szó szoros értelmében felfalták őket a tetvek. Amelyiknek ráadásul papírkötéssel bekötött fekélyei vagy sebei voltak, arról nyugodtan el lehetett mondani, hogy nem az embernek vannak tetvei, hanem a tetveknek van emberük. Egyszer letéptem egy ilyen gennyel átitatott, büdös kötést. Egy orvos cédulát adott a betegnek, hogy jeLentkezzék a rendelőben. Biztosra vettem, hogy önként nem fog jeLentkezni, mert fél, hogy az SS orvos első szelekciója után nyomban kinyírják. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között a foglyok nem fogadták lelkesen a kényszerű tetű kontrollt, és mivelünk ápolókkal, a kevéssé hatékony, de életveszélyes akció végrehajtóival sem szimpatizáltak. Mi is tessék-lássék, undorodva végeztük a munkát, már csak azért is, mert tudtuk, hogy úgysem használ semmit. Ráadásul közben tífuszos tetveket szedhettünk össze, amilyenek miközöttünk általában még nem voltak. A mi házi tenyésztésű tetveink nem veszélyesek, mert azokat még nem fertőzte meg a tífusz. Ezért a lausekontroll után rögtön ruhát és fehérneműt váltottunk, majd gondosan kitetvészkedtünk és megfürödtünk a forró zuhany alatt a baderaumunkban. Az efféle tisztálkodás jóvoltából, amelyet nem mindenki engedhetett meg magának, egyelőre még sikerült elkerülnöm a flekktífuszt. Ezzel szemben más kaland esett meg velem fürdés közben,
az egyik entldusung után. A zuhany alatt állva, a zubogó, meleg víz párájában idegen basszushangot hallottam a hátam mögül. Nem értettem a zajban, hogy mit mond, de sejtettem, hogy rólam van szó. Kíváncsian fordultam az ajtó felé, ahonnét a hang jött. Az ajtóban egy kis kápó állt, akit lágerszerte ismertek kegyetLenségéről és arról, hogy szereti a fiúkat. A fürdőzőket mustrálgatva rám bökött az ujjával, és hangosan azt mondta a mellette álló Bocknak : - Iensch, aber das isi ein grosser Aff e! Jót röhögtek mind a ketten, aztán karonfogva kimentek. Egy darabig még behallatszott a folyosóról Timm, a perverz kápó öblös hangja. - Hallottad; mit mondott? - kérdezte Antek Kempa, aki figyelte a jeLenetet. - Azt mondta, hogy nagy majom vagy! Nem tetszettél neki! Pedig majdnem megfogtad az isten lábát ! - ugratott. - Gyakran benéz ide, szemrevételezi a fiukat folytatta már komolyan. - Új babucit keres magának, mert az előzőt valaki lecsapta a kezéről. Eszembe jutott az a kolléga, aki tudományos szempontból érdeklődött az efféle ügyek iránt. Talán már kapott ajánlatot, és feloldozást keresett. Vagy kiutat a halálból? Peter olyan volt, amilyen, de őmellette legalább dekkolhattam, persze amennyiben ellátom a dolgom. Amióta Fred Stessel lett a blokkparancsnok, lőttek az én szép, nyugalmas napjaimnak. Mindig keresett nekem valami pluszmunkát, nehogy véletLenül ellustuljak, mint kajánul mondogatta. Lengyel lévén, nem volt akkora tekintélye, mint az előző blokkparancsnoknak, gyakran fütyültem hát az utasításaira. Úgy állt bosszút, hogy ráuszította szerény - de Fred szerint túl rakoncátlan - személyemre magát Klehr SDG-t, akitől viszont féltem. Attól kezdve nem volt nyugtom. Mihelyt végeztem a munkámmal, máris kergetett a seprűhöz, hogy takarítsak a blokk körül, meg a lágerutca kórházi szakaszán. Fölösleges meló, mert ez Jakubski professzor körzete volt. Ő meg vigyázott az állására, lassan, tempósan ügyködött, hogy egész napra legyen munkája, sőt még szorgalmasnak is látszott. Nem szerette agyondolgozni magát, no persze én sem, csak az a különbség, hogy én inkább egykettőre végzek a tennivalómmal, a fennmaradó időben meg boldogan henyélek. - Wieslaw, az istenért, mit művelsz?! - rémüldözött a professzor, serénykedésem láttán. - A gonokokkuszoktól kidobtak, most meg te akarod elcsaklizni a munkámat? Mit tehettem? Kedveltem a professzort, hát meghagytam neki a körzetét, én meg arrébb mentem a lagerstrassén, a bekleidungskammer elé. De ott már szépen feltakarítottak. Egy cingár kis fogoly lázasan dolgozott a seprűvel, halmokba söpörte a havat, aztán mikor már nem volt több hó, visszateregette, ügyelve, hogy senki se vegye észre. Majd elölről kezdte a sziszifuszi munkát. Rókaképe valahonnan ismerősnek rémlett. Hol láthattam? Már éppen meg akartam kérdezni a szorgalmas foglyot, de észrevettem, hogy Wietschorek lageraltester bukkan fel a távolban, hát gyorsan visszasurrantam a blokkba. - Leo elől pucolsz? Mi? - kérdezte éleslátóan Kazek
Szelest, aki blokkunk ajtajában a torwachefunckióját töltötte be. Nagy darab, erős fickó, egyenesen a kidobóember szerepére termett. Megkért, hogy helyettesítsem egy kicsit, mert ki kell mennie. Szívesen ráálltam, a viszonosság elve alapján, hiszen Kazek is sokszor tett nekem szívességet: beengedte a rendelőbe a haverjaimat. Különben is, az ajtónál biztonságban voltam, mert Leo messze elkerülte a revírt, nem mert belépni a blokkba, ahol tífuszt vagy valami más nyavalyát szedhetne fel. mit keresel itt! kérdezte a blokkparancsnok. - Kazeket helyettesítem, mert szarni ment! - feleltem őszintém, bár pimaszul és kihívóan. érezve, hogy nem bánthat, hiszen dolgozom, ha egyszer Szelestet helyettesítem. - Aha! - mondta némi töprengés után a blokkparancsnok. - Remek! Ezentúl mindig felváltod a szabad idődben; úgysem állhat itt reggeltől estig Értettem?! - Jawohl, Herr 13blockaltester! - válaszoltam szabályszerűen németül, hogy értésére adjam, mit gondolok róla, és amikor elment, suttogva hozzátettem: - A fene essen beléd, rohadt disznó ! Kazek visszajött, a nadrágját gombolgatva. - Na, Wieslaw, tűnés innen, ha nem akarsz találkozni a másik barátoddal, Klehrrel! Eredj a , de gyorsan ! - Kazek szerette az erős kifejezéseket. Már ott se voltam. Útközben még figyelmeztettem a kollégákat a fürdőben. Hátha éppen kotyvasztanak ott valamit, mint szokták, jobb lesz, ha vigyáznak, én meg eliszkoltam biztos helyre, a leichenhalléba. Kisvártatva Kazek felordított : Achtung, olyan hangosan, hogy még a pincében is jól hallottuk. - Klehr van itt ! - jegyeztem meg. - Hát aztán - felelte lakonikusan Teo. - Mindennap idejön - Ma szabadnapunk van nem injekcióznak - tette hozzá Gienek. - A jó pia sose rossz! Gyertek, átmegyünk Zemanekhez! javasolta váratlanul Teofil. - Beszívunk egy kicsit! Búsuljon a ló! - Stubendienst! Stubendienst! - üvöltötte bőszen Stessel. - Hát ez mit ordít? -- ütötte fel a fejét Gienek. - Na, ez most kibabrál veled! - állapította meg, miután Fred tovább kiabált utánam. Felrohantam az ápolók termébe, ahonnan a blokkparancsnok ordítozása hallatszott. Klehr SDG várakozó, de semmi jót sem ígérő testtartásban, szétterpesztett lábbal, marcona képpel állt a szoba közepén. Miközben jeLentkeztem, mindenesetre olyan távolságban maradva, hogy ne érjen el kézzel vagy lábbal, észrevettem, hogy némelyik ágyon összevissza van dobálva az ágynemű, ami kétségkívül Stessel műve lehetett. - Hol voltál?! - reccsentett rám. - Im Abort! - találtam ki várakozás közben. - Im Abort, lm Abort! - gúnyolódott bosszúsan. Ezek itt megvetett ágyak? És ez a por az ablakdesz-
kán? Az ablak koszos, a padló fekete, mint az istállóban! Katonáéknál fogkefével súroltatnám fel veled, amíg hófehér lesz! Túl jó dolgod van Uraskodsz itt! Mars dolgozni! Aber los! Klehr szó nélkül hallgatta. Sietve vödröt és söprűt ragadtam, ügyesen kikerültem a scharführer búcsúrúgását, és serényen munkához láttam, magamban átkozva a túlbuzgó Stesselt. Lelkem mélyén azonban némileg igazat adtam neki, mert amióta Peter elment, csak tessék-lássék dolgoztam, és ez idegesítette ambiciózus utódját. De azért nem kellett volna így produkálnia magát Klehr előtt, aki nyilvánvalóan úgysem kedvel. Igaz, ami igaz: ekkora hanyagságért a lágerben agyba-főbe verne a blokkparancsnok. Ez intrikál, ordít, de legalább nem ver. Néhány új blokk épült a lágerben, így az összes többinek a számozása megváltozott. A revírhez tartozó blokkok, tehát a.14., 15., 1b. és 20. blokk, most a 19., 20., 21. és 28. számot kapták. Ezenkívül minden maradt a régiben. A 20. és 28. blokkban folyó spriccelés már nem volt titok. Klehr SDG nem győzte a munkát, ezért ebben a humanitárius tevékenységben Miecio, Gyöngyöcske és Falus helyettesítette. Pácienseiket a leichentrágerek egyenesen a 28-as blokk hullaházába vitték. Kora tavasszal érkezni kezdtek - mindig éjjel - a zsidó transzportok, ezeket nem a táborba irányították, hanem a brzezinkai erdőben megbúvó majorba. A házacskát átépítették, hogy egyszerre kiirthassanak benne egy-egy nagyobb emberszállítmányt, amelyet az auschwitzi pályaudvar mellékvágányáról egyenesen odaszállítanak. Miután a transzportot elgázosítják a gázkamrában, a speciálisan erre a célra átalakított, ártatlan falusi házacskában, a legfiatalabb és legerősebb zsidók életben hagyott kis csoportja, körülbelül húsz ember, kivonszolja társainak holttestét a kamrából és árkokba temeti a réten, a házikó szomszédságában. A bűntény nyomainak eltüntetése után a mi revírünkbe hozzák őket, és sorbaállítják a rendelő előtt. Ez mindig késő este történt, bettruhe-gong után, amikor a láger már álomba merült. A rendelőben, bár a személyzetből már senki sem volt ott, égett a villany. A zsidókkal közölték, hogy a kimerítő munka után erősítő injekciót kapnak. Kórházban voltak, ez nem kelthetett semmi gyanút. Klehr, fehér orvosi köpenyben, egyenként fogadta őket kezelő szobájában, gondosan becsukva az ajtót a páciens mögött. Mindegyik - meglepően rövid - kezelés után kinézett a folyosóra, és behívta a következőt. Ugyanekkor bement a szobába Obojski és Teofil, hordágyra fektették az elaltatott pácienst pokrócot terítettek rá, és elvitték valahová a blokkba. A mit sem sejtő páciensek egymás után léptek be a kezelőszobába, amíg a rendelő előtt várakozó sor el nem fogyott. A kezelések végeztével felmostam a szobában a padlót. - Was macht hier der faule Hund? Mit csinál itt ez a lusta kutya? - kérdezte Klehr Bocktól, miközben kezet mosott. - Er macht- sauber, wie immer. Takarít, mint mindig - felelte csodálkozva a blokkparancsnok. - Los, los! Schneller! - nógatott Bock, megértve, hogy hibát
követtek el: szükségteLen tanúja lettem, hogyan likvidálják a zsidókat, akiket csak azért hagytak néhány órára életben, hogy segítsenek eltüntetni a meggyilkoltak nyomait az ideigLenes gázkamrában, az erdőszéli házikóban. Megtudtam Jakubski professzortól, hogy az a fogoly, aki a bekleidungskammer előtt az utcát takarítja, Jaroslawból való. Azt mondta Jakubskinak, hogy jól ismeri apámat. Ki lehet az? Mivel már nem dolgoztam a blokkon kívül, megkértem a professzort, hozza el egyszer seprőtársát, a földimet; hallani szeretnék apámról, akit állítólag ismer. Szívesen beszélgetnék vele; még egy csajka levest is organizálok. Eljött a rókaképű, evett, mesélt Jaroslawról. Hírei frissek voltak, mert alig pár hónapja bukott le. De apámról csak általánosságokat mondott, amiből kitaláltam, hogy aligha ismeri. Érdeklődött viszont R. doktorról, akit már régen nem látott. Arra kért, adjam át üdvözletét, ha találkozom vele. - Micsoda? Meghalt?! - döbbent meg. - De nagy kár! - Ő szerzett neki könnyű munkát, sőt azt is megígérte, hogy behozza a revírbe Ezentúl gyakran eljött. Meghívtam a pincébe, etettem, ő meg mesélt. Városi tisztviselő volt, és mint ilyet tartóztatta le a gestapós Toffel valami közelebbről meg nem határozott mulasztás vádjával. Semmi komoly. Azt gondolta, kiengedik a börtönből, ehelyett Auschwitzba hozták. Ennyi az egész története! Egyik este a rendelőben beszélgettem Gienekkel s Józek W-vel, amikor bejött hozzánk Ludwik Kosiríski. Be volt kötve a torka, mert éppen kezelésen volt dr. Wasilewskinál, a gégészünknél. Megörültem a találkozásnak, mert szeretem a fiút és már régen nem láttam. Ludwik a TWL-ben dolgozott, ami közismerten jó kommandó, és a lágerviszonyokhoz képest tűrhetően megvolt. Nagyon bajtársias fiú, gondjaiba vette a jaroslawi fiatalokat, tartotta bennük a lelket, ahogy tudta. Javíthatatlan optimista lévén, azt jósolta, hogy hamarosan vége a háborúnak meg a hitlerizmusnak. - Hallom, milyen szépen ajnározod azt a spiclit, aki miatt itt rohadunk - mondta szemrehányóan, rövid bevezető után. Csodálkozó képet vágtam, jelezve, hogy igazán nem tudom, miről beszél. - Hát az a pasas az ortskommendaturról! Nem emlékszel? Gienek és Józek a fülét hegyezte. Kezdett a dolog érdekes Lenni. - Amikor bejöttek a németek - folytatta Ludwik -, aláírta a volkslistét, és közönséges városligeti csőszből egyszerre magas rangú hivatalnok lett az ortskonimendaturon: Mert nagy érdemeket szerzett mint feljeLentő és spicli Feladta a zsidókat, és elrabolta a vagyonukat, aztán amikor elfogytak, akkor Lengyeleket jeLentett fel. Sötét gazember! Vigyázz vele - tette hozzá figyelmeztetően -, mert lehet, hogy itt is spicli ! Csak most emlékeztem vissza rá. Hogyan is felejthettem el? Hiszen ő üldözött egy katonával annál az emléktábla-leleplezésnél, amikor hülye módon odakeveredtem az ortskommendaturhoz, és nem vettem le a sapkámat a tábla előtt és az a história a rádióval az is az ő műve! No hiszen azt várhatja, hogy
én még segítsek neki! Boldoguljon egyedül. Odajött a blokkhoz, kérdezősködött utánam. Nem akartam látni. Amíg a pincébe járt, beférkőzött Teofil kegyeibe. Most Teo etette, még azt is megígérte neki, hogy behozza a revírbe. Megőrült ez a Teo, vagy mi ? Eltelt egypár nap. Közben likvidálták a hadifogolytábort. Az életben maradtakat átvitték a birkenaui táborba, amelynek egyik körletében már felépítettek egy tucatnyi földszintes téglabarakkot. Barátom, Leo Wietschorek lett az ottani lagerparancsnok. Peter Welsch sem jött már vissza hozzánk. Kórházat szervezett Birkenauban, elválaszthatatlan Geórgjával, Gabryszewskivel és dr. Zengtellerrel, R. doktor utódjával együtt. Staszek Hedorowicz visszakerült hozzánk. Elmondtam neki a spicli ügyét. Tudott róla. R. csakugyan funkciót ígért neki a revírben. Tartott tőle, hát maga mellett akarta tudni. Terveit keresztülhúzta az áthelyezés a ruszkik táborába. - És most hol van? - érdeklődött Staszek. - Meg kell kérdeznem a professzort, ő biztosan tudja - feleltem. Jakubski éppen tőlem akarta ugyanazt megkérdezni. - Nem láttam mostanában Talán Birkenauba került? töprengett a professzor. - Vagy megbetegedett? Kár volna érte! Rendes fickó Segített nekem söpörni. Tudta, hogy nehezen bírom ! Elhatároztam, hogy megkérdezem Gieneket vagy Teót. De Staszek már előbb megtudta, amit akartunk. - Meghalt! Egypár napja. Nem kár érte! Talán még jobb is ! - mondta határozottan, sajnálkozás nélkül. - Teo - kérdeztem, amikor találkoztam Gienekkel meg, vele. - Az a takarító meghalt? - Igen, kinyiffant ! - felelte, keserves pillantást vetve Gienekre. - Te egyszercsak levetted róla a kezed ! Aztán mihozzánk járt Egészen összeroppant Valami lelkiismeretfurdalásai voltak Egyszerűen gyónni kezdett nekünk ! És nem bírta ki a szíve ! - Herzschlag ! - tette hozzá Gienek, s ezúttal ő nézett Teofilra. Nem kérdezősködtem tovább. - Meghalt, azt mondod? - csodálkozott a professzor. - Nahát, látod, így végzik a rendes emberek a lágerben! A krankenbauban fekvő betegeknek csaknem a felét átvitték Brzezinkába, az ún. schonungsblockba. A betegeket maga Entress szelektálta, Klehr társaságában. A transzportba kijelöltek listája egy idő múlva a revír-schreibstube dolgozóihoz került. a schreibstube főnöke, bűvészkedett valamit a listákkal, így sikerült néhány személyt visszacsempészni a kórházba. Staszek Hedorowicz, emlékezve a Drezdába küldött tavalyi betegszállítmányra, ezúttal résen volt. Idejében kiirt a lágerbe néhány beteget, hogy ne kerüljenek a bizonytalan sorsú transzportba. A Birkenauba vitt betegeket nem gázosították el. Sorsuk
azonban meg volt pecsételve. Néhány napon belül csaknem mind meghaltak, mert ápolás és orvosi ellátás nélkül hagyták őket a még csak most szerveződő brzezinkai tábor szörnyű körülményei között. Holttestüket a mi krematóriumunkban égették el, négyesével gyömöszölték a hullákat a kemencébe, hogy az égetést győzzék. Meg is rövidítették az égetési folyamatot, így a testek nem égtek teljesen hamuvá. Az el nem égett csontokat fabunkóval szétzúzták, és ha a család kívánságára urnát kellett küldeni az elhunyt hamvaival, akkor még át is szitálták, persze minden halott maradványai összekeveredtek, mielőtt az urnába kerültek volna. Nem elég, hogy a család nem a táborban megölt családtag hamvait kapta meg, de még borsos árat is kellett fizetnie az urna elküldéséért. A hitleristák cinizmusa és lelketlen közönye diadalt ült, a pénznek nincsen szaga elvéhez híven. Miután lebontották az ideiglenes palánkot, amely a hadifogolytábort a miénktől elválasztotta, magas betonfalat kezdtek építeni az egyik blokksor mentén, leválasztva az egész láger egyharmadát. Híre terjedt, hogy a leválasztott részbe nőfoglyokat hoznak. Nők egy férfitáborban! Szinte hihetetlennek tűnt. A hírt különféleképpen kommentálták, idővel már meg is szokták, hiszen a mi lágerünkben már nem volt min csodálkozni. Még viccelődni is kezdtek, főleg a hímringyókról, akiket most nyilván ejteni fognak. Talán furcsának tűnik, de a nők iránt éppen a német bűnözők érdeklődtek a legjobban, akik eddig a tábor fő homokosainak számítottak. De a fejesek is, beleértve a kórházi személyzet fiatalabbját - és kivéve a legyengült táborlakók többségét, akiket az ilyen problémák nemigen érdekeltek alig várták, hogy nőket lássanak, még ha csak fogolytársak lesznek is. Ahhoz képest, hogy csak márciusban jártunk, szokatlan meleg volt. Ezért kihasználva a kellemes időjárást, nekiálltam ablakot mosni a szobánkban. Már a tavasz fuvallata szállt a levegőben. Most úgy látszott, hogy a várva várt tavasz csakugyan eljött. Sütött a nap, meleg szellő hintáztatta a közeli nyárfák ágait, amelyeken már duzzadoztak a rügyek, a magasban egy láthatatlan pacsirta énekelt vidáman. Itt a tavasz ! Álmodozásomból a gonokokkuszos Zygmunt sietős, izgatott hangja riasztott fel: - Wieslaw, gyere gyorsan! Nők ! A bekleidungsnál ! Mire hátranéztem, már ott sem volt. Utánaszaladtam. A blokk ajtajában, mint rendesen, ott ált Kazek, hatalmas termetével elállva a kijáratot. - Hova rohansz, öcsi? - mondta szelíden, és úgy feltartóztatott nehéz mancsával, hogy kis híján a földre ültem. - A csajokhoz ? Vigyázz, kiosztanak ! Nem látod, hány SS mászkál ott? A bekleidungskammer előtt civil ruhás csoport állt, férfiak és - ami először történt meg a táborunkban - nők. Tehát igaz, hogy női tábort létesítenek ! Most biztosan ugyanolyan csíkos ruhát kapnak, mint a miénk, aztán a tábor leválasztott részébe viszik őket.
Messziről bámultuk őket, nem mertünk közelebb menni, mert a blockführerek elkergették a merészebbeket. A 21-es blokk ajtajában megjelent Bock, és visszazavarta munkájukhoz a kíváncsi ápolókat, akik a bekleidungskammer szomszédságában levő kórház lépcsőjén csoportosultak. Az egyik SS meglátta Bockot, és odaintette. Kiderült, hogy egy nő elájult, hát megengedték valami innivaló kiosztását. Obojski és a gonokokkuszos berohant a kórház konyhájába, és hamarosan egy kis kondér mentateát cipeltek ki. Először megitatták a nőket. Egy szép fiatal lány elvette Gienektől a teli bögrét, és továbbadta. Kihasználva, hogy az SS-ek nem figyelnek oda, néhány mondatot váltott vele, és kedvesen rámosolygott. Gienek volt az első fogoly, akinek sikerült a táborban, az SSek jelenlétében, beszélni egy nővel. Időnként diadalittas, büszke pillantást vetett felénk, mintha azt mondaná: - Na, mit szóltok, pupákok ! Végül az egyik SS észrevette, hogy Obojski túlságosan elpimaszodott, zavartalanul beszélget a zuganggal, és elkergette. - Obojski! Geh weg! geh weg! - ismételte erélyesebben, látva, hogy Gienek késlekedik, nem bírja levenni a szemét a riadt lányról. - Láttátok? - lelkendezett. - Beszélgettem vele! Gyönyörű lány, mi ? Teherautóval hozták őket Mys lowicéből a börtönből Tizenhét éves! Ő a legfiatalabb közöttük Félnek valamitől ! Megnyugtattam őket De láttátok, hógy mosolygott rám ? A zugang még sokáig állt a bekleidungskammer előtt. Visszamentem a munkámhoz. Nem árt megmosni az ablakokat, nehogy Fred megint rám akaszkodjon, mint a kullancs. Éppen végeztem a takarítással, amikor belépett néhány pfieger és köztük Teo. Élénken tárgyalták a legújabb eseményeket. Várakozásunk ellenére a zugangot nem vitték a bekleidungskammerba, hanem a tizenegyes blokk bunkereibe hajtották. Látták, hogy arrafelé megy Aumaier lagerführer és Palitzsch rapportführer, meg Lachman a Politischéről. Ez kivégzésre utalt. Még mielőtt szétszéledtek volna a folyosóról, kiáltás hallatszott, amely sajnos igazolta jogos gyanújukat. - Obojski! Teofil! - Már nem volt semmi kétség. - A fenébe, hol ez a Gienek?! - idegeskedett Teo. Gienek közben bevette magát valamelyik zugba, és egy kis kajacsomagot készített, hogy majd bejuttassa a bunkerbe A szépségnek. A pince mellékbejáratánál vártam őket. Talán egy órával appel előtt értek vissza. Némán hozták az üres bádogtróglit. Teo jött elöl, mögötte a halálsápadt obojski, állkapcsát összeszorítva. Kinyitottam előttük a leichenhalle ajtaját. - Tudod, mit akart csinálni ez az őrült? - kezdte Teo fáradt hangon, és leroskadt a legközelebbi ládára. - A marha ! Minket is éppúgy kinyírnának, mint azokat! Szerelmes lett, vagy mi a franc ? - Teofil még mondani akart valamit, de félbehagyta, amikor Obojski eltorzult arcára pillantott.
- Hallgass, te mocskos gazember! - sziszegte Gienek, és ökölbe szorította a kezét. Először láttam haragot mindig szelíd arcán. - Ne haragudj, Gienek ! - Teofil még idejében megjuhászodott. - Nekem is kezdenek már kikészülni az idegeim No, Gienek ! - Teo odaugrott Obojskihoz, simogatta széles vállát, amelyet zokogás rázott. Gienek sírt, és öklével tehetetlenül verte a hullaház nyirkos falát. Egy nagy gyerek, akit megbántottak. gúnyolódtak, mielőtt agyonlőtték őket Őt hagyták meg utolsónak Puskacsővel tolták félre a haját, a hosszú haját - Obojski már nem tudott uralkodni magán. Zokogott, körmével tépte a falat, görcsösen, fuldokolva sírt, könnyek patakzottak az arcán. Az utolsó szavait alig bírta a torkán kipréselni. Keresztet vetett, mielőtt lelőtték. De megfizetek nekik ! - tört ki szenvedélyesen, és hirtelen előregörnyedt. Hányinger fogta el. - Szaladj Toliríszczakért! - kiáltotta Teo, és igyekezett támogatni Gieneket, aki imbolygott és kis híján a betonpadlóra zuhant. Appel után Bock lageraltester egy cipót és egy kocka margarint adott Teofilnak. Zulage a két leichentrágernek a jó munkáért, maga Palitzsch rapportführer küldi. - Wo isi der andere? - érdeklődött Bock, nem látva Obojskit. - Schlecht! Nicht gut! Fráulein! - magyarázta tört németségével Teo, és lemondóan legyintett. Bock alighanem megértette, mert szomorúan csóválta a fejét, hirtelen sarkon fordult, és szó nélkül elment. Attól kezdve Gieneket mintha kicserélték volna. Tekintetében már nem volt naivitás, arcáról eltűnt a gyermeki mosoly, keserű lett. Megkeményedett. Látszólag olyanná vált, mint Teofil: érzéketlenné. Táborunk elkülönített részébe csak néhány nap múlva hoztak ismét nőket. Az esti appel után szigorú lagersperrét rendeltek el. Látni akartunk valamit, hát felmásztunk a padlásra, ahonnét a kisablakon át nem egyszer néztük a 11-es blokkban, illetve az udvarán folyó kivégzéseket. A nők zárt oszlopokban jöttek, tucatjával, százával. Túl messze voltak ahhoz, hogy egyetlen arcot is kivehessünk. Egészen besötétedett, mire valamennyi a fal mögé került, a-táborukba. A 21-es meg a 22-es blokk ápolói szerencsés helyzetben voltak, mert a blokkjuk némelyik ablaka a női táborra nyílt. Egykettőre kapcsolatot is teremtettek, először csak a szemek beszéde útján, a fal túloldalán levő nőkkel. körülbelül ezret hoztak ide, főleg lengyel nőket, meg egypár közbűntényes német némbert, vezető beosztásban. További transzportok is várhatók. Az új transzport még aznap éjjel megjött. Ezek szlovák zsidó nők voltak. Napról napra újabb transzportok érkeztek, főleg zsidó nők Szlovákiából, úgyhogy alig egy hét alatt a női tábor minden blokkja megtelt foglyokkal. Teljesen elszigetelték őket, dolgozni sem jártak ki a táborból, élelmüket a mi férfikonyhánk szállította, de csak lerakták a kapu elé, a falhoz, onnan már a nők vitték el, anélkül, hogy a férfiakkal találkoztak volna. Így volt eleinte. Szigorúan ügyeltek az elkülönítésre, aki megszegte a szabályt, megverték,
sőt a bunkerbe kerülhetett. Ez az állapot azonban nem tarthatott sokáig. Először a fő schreibstube került közelebbi kapcsolatba a nőkkel, no meg a revír, mivel a fal túloldalán még csak most szervezték a kórházat. Előbb-utóbb már a fal sem bizonyult nagy akadálynak. Akinek a blokkja a nők táborára nézett, az ablakból vette fel a tilos kapcsolatot, később átrepültek a falon az első levelek, a végén már csomagocskák is, ennivalóval vagy más ajándékokkal. Nem egy fogoly megtalálta odaát a feleségét, anyját, nővérét, kolléganőjét. A nők hálásan fogadták a férfisegítséget, amely többnyire együttérzésből és keserves sorsuk megértéséből fakadt. Ahogy múlt az idő és - bizonyos értelemben - fokozatosan stabilizálódtak a tábori körülmények, más, intimebb tényező került túlsúlyba a nőkkel való kapcsolatban, nevezetesen a szex, ami alacsonyabb rendű, de nagyon is természetes indíték volt. A szerencse fiai, néhány orvos és ápoló, élükön Bock lageraltesterrel, naponta bejártak a női táborba, gyógyszert vinni, kötözni és kisebb kezeléseket végezni. Idővel a nők is megjelentek a mi táborunkban. Az aufseherinek naponta újabb csoportot vezettek az erkennungsdienstre, ahol három oldalról lefényképezték őket, mint annak idején minket. Onnan rendszerint hozzánk jöttek a 28-as blokkba, röntgenezésre. Dr. Gawarecki és Stasio Zelle, a röntgenesek, alig győzték az ostromot: minden kolléga azért nyaggatta őket, hogy hadd találkozzon egy bizonyos nővel a meghitt, sötét kis helyiségben. Nem mindegyik akart csak beszélgetni. Nem csoda, hogy a röntgenraumbeli találkozásokról különféle, olykor nagyon pikáns pletykák kezdtek keringeni, bár a szeánszok némelyik résztvevőjének csapongó fantáziája jócskán kiszínezte őket, mint arról később meggyőződtem. A röntgenszoba egy lépésre volt az enyémtől. sikerült részt vennem egy szeánszon. Észrevétlenül besurrantam a sötét kabinba, és ahogyan Stasio előzőleg kioktatott, a készülék elé állítottam a pácienseket. Vaktában tapogatózva megfogtam egy nőt, aztán a másodikat, a harmadikat, és egymás után a röntgenkészülék ernyője elé vezettem őket. Egész idő alatt meg se mukkantam, ők sem. Nyoma sem volt az izgalmas kalandoknak, amelyekről legendák keringtek. - Na, mi volt? - kérdezte később az egyik kolléga, cinkosan kacsintva. - Érdemes odamenni? - Hajaj ! - feleltem titokzatosan, hadd törje a fejét. Most az ő fantáziája csaponghat, egészen addig, amíg rá nem jön, hogy becsaptam, mint engem az elődeim. Ámbár? Wiesiek például gyakori vendég a röntgenszobában. Már jól ismeri a német vezetőnőt, aki mindennap új foglyokat hoz röntgenezni. Elégedettnek látszik. Már rég nem érdeklik tudományos szempontból a férfiakkal kapcsolatos ügyek. Mégiscsak megvan ennek is a jó oldala. Amikor kitavaszodott, sorra hozták a táborunkba a francia zsidókból álló transzportokat. Ezúttal nem a gázkamrába, mint előzőleg, hanem a lágerbe. Az IG-Farbenindustrie nagy vegyi gyárat épített és foglyokat dolgoztatott, így számítani kezdett a munkaerő. A Buna-VVerkében olyan nehezek voltak a munkakörülmények, hogy már néhány nap múlva a franciákból került
ki a rendelésre várakozó sor zöme a blokkunk előtt, esti appel után. Ki akartam próbálni francia tudományomat, hát ott mászkáltam közöttük; és beszélgetésbe próbáltam elegyedni. Összetákoltam egy mondatot a pár szóból, amire emlékeztem, de sajnos, minden jó szándékom kárba veszett, mert egy kukkot sem értettek. - Herr Doktor! - szólított meg félénken egy fiatal zsidó. - Ich bin kein Doktor! - mordultam rá, mérges voltam, hogy nem sikerült franciául szót érteni. - Pologne, Polonais, comprenez vaus? az anyád keservit ! - Ó, hát maga nagyszerűen beszél franciául! - ragyogott rám, hogy egy kicsit hízelegjen. - Kolléga úr! Az az öreg, a sor végén, aki alig áll a lábán Nagyon beteg Egy ismerősöm Párizsból - folytatta már bátrabban, látva, hogy nem haragszom. elkellene intézni, hogy minél előbb orvoshoz kerüljön megtenné? Az öreg csakugyan alig állt a lábán. Egyik szeme körül kék karika, szája dagadt és felhasadt, kopaszra nyírt fején botütések nyomai. Holnap biztosan kinyírják - gondoltam. - Hol dolgozik? - kérdeztem, hogy sejtelmemről megbizonyosodjam. Külleméről úgy ítéltem, hogy a Bunában dolgozik. Ott verik most leginkább a foglyokat. - A Bunában! Együtt vagyunk Hogy ott mi van, ha tudná! - mondta a fiatal zsidó, igyekezve olvasni az arcomról, hogy segítek-e nekik, vagy sem. - Várj, megkérdezem a kapust - és odamentem Kazekhoz, tőle függ, hogy ki juthat be a revírbe. - Ne hülyéskedj! Rögtön elviszik a schonungba! Csak rá kell nézni! Jobb, ha a kommandójában marad! - De a Bunában dolgozik ! - próbáltam meggyőzni Kazekot. - Hát akkor tényleg mindegy itt gázosítják el, vagy a Bunában verik agyon Na, bánom is én! Nyomás! De be kell vinni, különben a többiek lármát csapnak. Az erősebbek közben a sor legvégére taszigálták az öreget. A fiatal zsidó susmorgott egy darabig az öreggel, kioktatta, mit tegyen. Az öreg szemlátomást gyorsan felfogta a lényeget, mert azon nyomban feljajdult és összeroskadt. Akkor, két oldalról támogatva, bevittük a zsúfolt rendelőbe, és ott már akadálytalanul beállhatott az orvos előtt várakozó sorba. Az öreget felvették a kórházba, a fiatalnak viszont a tanalbinnal kellett beérnie, ezt a gyógyszert adták általában mindenkinek, akinek a kezdődő hasmenésen kívül voltaképpen semmi baja sem volt. Nem győzött hálálkodni, hogy segítettem az öregnek, a kezemet szorongatta. -Merci beaucoup! Nagyon köszönöm! David a nevem. Hátha egyszer szükséged lesz a segítségemre, akkor emlékezz majd rám ! Még egyszer kezet szorított velem, aztán kiszaladt. egy hűvös fémkorongot éreztem a tenyeremben. A folyosó tele volt emberekkel, hát meg sem néztem az ajándékot, hanem összecsukott kézzel a zsebembe dugtam. Rettentően fúrta az oldalamat, hogy mit adott a fiatal zsidó, felszaladtam a szobámba, arra számí-
tottam, hogy ilyenkor üres. Nem is volt ott más, csak Marian. Marian a felső ágyon feküdt, és keservesen nyögdécselt, mert fájt a foga, mellesleg már alig volt belőle néhány. Háttal feküdt nekem, így gyors pillantást vethettem az ajándékra, hogy aztán gyorsan eldugjam. hogy a figyelmét eltereljem, pokrócom alá dugtam az órát, aztán visszamentem a blokk elé, azon törve a fejem, hogy mihez kezdjek vele. Stesselbe botlottam, ő mindjárt talált is nekem munkát: menjek krtzekenőcsöt osztani. Egyre a kincsem lebegett a szemem előtt, gépiesen meregettem a hordóból a szuroksűrű, fekete kenőcsöt, túl nagy adagokat szedtem ki a falapkával, a rühösök örömére; most legalább kedvükre bekenhették magukat. Nemsokára kiürült a hordó. Akiknek nem jutott, most a másik hordó körül tülekedtek, itt Adas Kurylowicz osztotta a kenőcsöt, gondosan kimérve az adagokat, hogy legalább egy kicsi jusson minden igénylőnek. Pazarlásommal leírhatatlan zűrzavart okoztam. - Öregem, te aztán elintézted ! - mondta szemrehányóan, amíg hordóját védelmezte az ostromló tömegtől. De hamarosan abból is kifogyott az értékes, fekete rühkenőcs, márpedig a rüh terjedését nehéz meggátolni a lágerben. Az én pácienseim jó vastagon bekenték a testüket a fekete kenőccsel, csak a szemük körül hagytak fehér foltot, olyanok voltak, mint az egzotikus táncot lejtő négerek. Végül a fehérek nekirontottak a feketéknek, és elkezdték levakarni róluk a sötét, zsíros, ragacsos réteget. Stessel a blokk lépcsőjén állt, odafentről figyelte a jelenetet. Megtöröltem a kezem, és ártatlan képpel megpróbáltam elsurranni mellette, de némán elállta az utamat. Állával a hordók felé bökött, ahol tovább marakodtak a meztelen, rühös foglyok. - Hát mit csináljak, ha elfogyott a kenőcs ! Üresek a hordók ! - magyaráztam, hogy miért hagytam el az őrhelyemet. Különben is, mit használ nekik az a szar kenőcs! - tettem hozzá dühösen, mert a blokkparancsnok ujja az orrom felé bökött és kezén megéreztem a mitigal kellemes szagát, ez az aranysárga folyadék, amelyből a lágergyógyszertárnak minimális készlete van, az egyetlen hatékony szer a rüh ellen, de ebből persze csak a fejeseknek jut. Stessel ujja csak nem mozdult el az arcom elől, kénytelen voltam a mutatott irányba fordulni. A foglyok felhúzták kenőcsös testükre a piszkos, tetves inget, most majd napokig nem mosakszanak, amíg a tetvektől meg a kráizétől fekélyesek lesznek, és megfertőződik az egész szervezetük. Nem tudtam, mit akarhat, hát elhúzódtam, de még tettem egy csípős megjegyzést : - A mitigal, az használna nekik ! - Ne játszd az eszed, te taknyos! - sziszegte, ujjával megbökve az orrom. Lelökött a lépcsőről, odaugrottam az egyik hordóhoz, még ott tüsténkedett benne egy megkésett, pucér fogoly, a hordó falára tapadt kenőcsfoltokat kapargatta le. A másik hordót már olyan tisztára pucolták, mint a leveseskondért. Kirángattam a pucér foglyot, és elgurítottam a két hordót a blokk oldalbejárata
felé. Aztán rohantam a terembe az ágyamhoz, ahol a kincsem lapul. Az órának nyoma veszett, Marian is eltűnt. Hogy az ördög ! Dühösen rontottam be a waschraumba. - Marian ! Micsoda vicc ez ! Add vissza ! Marian pimaszul rám vigyorgott odvas fogaival, úgy látszik, egyszerre kiállt belőlük a fájás. Karon fogott, és békítgetni kezdett. - Mi a fenét kezdesz vele? Ott tartod az ágyban, aztán egyből megtalálja például Klehr. Hát ez telitalálat volt. Klehrtől féltem a legjobban. Mostanában gyakran átvizsgálja a szobánkat. - Bízd csak rám a szajrét Én tudom, hova kell vinni! Lesz kaja! Krumpli, margarin, kolbász Nem bánod meg! Marian megtartotta a szavát. Egypár napig a waschraumban más illatok terjengtek, mint a köpet, a piszok és a durchfall szokásos bűze. Sült a finom krumpli, a lángos, a kolbász. Testvériesen megosztoztak velem. Megtömve a hasam, még nagyobb rokonszenvvel gondoltam Davidra, aki kerülte a revírt, mint a pestist, mert megtudta, hogy öreg barátját a schonungba vitték, Birkenauba. Most láttam csak, mennyit ér a táborba csempészett arany. Nem csodálkoztam többé, hogy a legádázabb zsidógyilkolók körül is akad legalább egy kedvenc zsidó, akármilyen könyörtelenül irtják ezt a népet. Életet kap az aranyért. Addig, amíg fizetni tud. Mint derült égből a villámcsapás, kiirtak a lágerbe. Engem és még egypár pflegert. Állítólag azért, mert csökkentik a kórház személyzetét. Tudat alatt Stesselt okoltam, bár nem feltétlenül az ő műve volt. Nem kedvelt, annyi biztos. Na mindegy ! Ez van ! Vége a jó időknek. Szerencsére már a tavasz derekán jártunk, és egészen meleg volt. A 18/A blokkba írtak ki, az itt lakó foglyok mind a Bunában dolgoztak. Szép kis kilátások, miután csaknem két évig a revírben voltam, valóságos melegházi körülmények között. Féltem a lágertől, hát még a hírhedt Buna-kommandótól. A blokkban alig lakott más, mint francia zsidók. A blokkparancsnok egy őrült német közbűntényes, ordítozós, szadista. A teremparancsnokok, lengyelek és zsidók, versengve teljesítették uruk minden kívánságát. Az első éjszakán alig hunytam le a szemem. Csíptek a bolhák, rajokban másztak rám a tetvek. Fix, hogy megkapom a tífuszt. A tábor még aludt, amikor kihajtottak bennünket a blokkból az udvarra, és felállították a Bunába induló menetoszlopokat. Beálltam az egyik csoportba, a zsidók közé, akik a tizennyolcas blokkban laknak. Kiríhattam közülük, mert Pressen oberkápó rögtön felfigyelt rám. - Mit csinálsz te itt a muzulmánok között? - ámult el, mert tegnap még a revírben látott. - Nahát, kirúgtak a kórházból? - mulatott. - Ne búsulj! Nálam nem fogsz kinyiffanni Még lapátolni se küldelek. Egyelőre adok neked egy kis kommandót, vorarbeiter leszel ! Szép kilátások, gondoltam. Tudtam én, milyen a Buna, eleget meséltek róla. A kápók, az SS-ek, még a vorarbeiterek is rakásra nyírják ki ott az embereket.
- Inkább szerezz valami könnyű munkát nem lehetnék kommandopfleger? - javasoltam félénken. - Én nem tudok németül ! - tettem hozzá, értésére adva, hogy nem akarok vorarbeiter lenni. - Jó, jó! - rázott le, mert sietett. - Később majd akad valami megfelelőbb Nem olyan rossz itt, pláne olyan protektorral, mint én. Mi a számod? - meglódított, és futtában írta fel, mert a kommandó már elindult. - Links, links und links - vezényelt a menetoszlopoknak, a kiabálás ütemére masíroztunk, mert zenekar még nem volt, olyan korán indultunk munkába. A pályaudvar közelében, egy mellékvágányon már várt a tehervonat, bevagoníroztak, és néhány perces vonatozás után kiszálltunk Dwory falu kis állomásán. - Arbeitskommando formieren! - vezényelt a kommandoführer, egy magas scharführer, akit hosszú, horgas orra miatt a foglyok Bagolynak neveztek. A vezényszóra, mintegy varázsütésre, fegyelmezetten felsorakozott a kétezer ember. Csak én nem tudtam, hova álljak. A kisebb-nagyobb fogolycsoportok, a melléjük rendelt őrrel, sorra elhagyták a tágas rétet, és a falut átszelő utcára kanyarodtak, a kápók és vorarbeiterek egyhangú kiabálásának ütemére: - Links, links und links! A réten csak néhány tucat fogoly maradt, a legelcsigázottabb külsejűek, egypár őr, meg én. Pressennek csak most jutottam az eszébe. - Hé, le pfleger! Gyere ide! - parancsolt magához. Mellette állt a mefisztóképű, hórihorgas Bagoly. Az oberkápó mellém osztott tíz embert, a kommandoführer meg két SS-t, miután előzőleg közölte velük, hol a munkahelyünk. Így hát vorarbeiter lettem már az első napon, amelyet a hírhedt Buna-Werke kommandóban töltök. A francia zsidók két ötös sora mellett menetelve, most én vezényeltem a lépést : .,links und links. A sok száz fogoly menetének porfelhőiében masíroztunk át a hosszú falun. Előttünk egy kackiásan lépdelő kis menetoszlop a Liebe dalát énekelte. Egy ház előtt a verandán tizenöt év körüli lány állt, és félénken integetett a foglyoknak. A falu végén a poros út kétfelé ágazott. A csoportok többsége fölfelé, balra indult, mi jobbra az SS-ekkel, akik az utat mutatták. Az egyik őr mondott nekem valamit, de nem értettem. A franciákkal sem tudtam beszélni. Nehéz ügy! - gondoltam magamban. - Hogy értjük meg egymást? a Felásott földeken átugrálva, elértünk a most épített, forgalmas országúthoz. Autók, szekerek, kerékpárok, gyalogosok. Mind a nagy építkezés, a Buna felé tartott. Megálltunk egy terebélyes fűzfánál, nagy láda volt alatta, szerszámokkal, mint hamarosan láthattuk, mert egy civil, alighanem a művezető, kinyitotta. Alaposan végigmért, aztán lengyelül megkérdezte: - Hát a másik vorarbeiterrel mi lett? Folyton újakat küldenek. kiosztotta a szerszámokat. Aztán már nyugodtan magyarázta el, hogy mi a dolgunk. - A műút mellett külön kerékpárutat építenek. Ott, ahol a karókkal meg a kifeszített zsinórokkal egyenes vonalat húztak, planírozni kell a terepet, eltüntetni minden hepehupát, akad elég, és főleg az út menti fák kiálló gyökereit. Idáig, ahol most
állunk, ma meg kell csinálni! Verstanden?! A kijelölt útszakasz nem volt túl hosszú, a munka sem volt kimerítő, főleg mivel a bennünket őrző SS-ek rendesen viselkedtek. A zsidók szétosztották maguk között a csákányokat, lapátokat, és buzgón munkához láttak, rögtön tudták, hogy melyik mit csináljon. Nyilván már eddig is itt dolgoztak, ez megkönnyítette a helyzetet. A művezető is megnyugodott, hogy rendesen megy a munka, felült a kerékpárjára, és elkarikázott. Egyre jobban tűzött a nap, az őrök a fa árnyékába húzódtak, és közönyösen nézték a dolgozó foglyokat. Egyszerűen unatkozni kezdtem. Nem tudtam, mihez fogjak, hát unalmamban nekiálltam irtani a földből kiálló gyökereket. múltak az órák, egyre melegebb lett, a foglyok most lomhán dolgoztak, én meg a csákányomra támaszkodva úgy tettem, mintha pihennék, és a műutat figyeltem, mert egyszerre érdekelni kezdett. Egy fiatal nőre lettem figyelmes, aki már jó néhányszor elkarikázott előttünk oda-vissza, gyors egymásutánban. Most is elhúzott mellettünk, vagy ötven méterre leszállt a nyeregből, aztán visszafordult és kerékpárját az út szélén tolva, felénk sétált. Nem messze tőlünk megállt, úgy tett, mintha javítana valamit a biciklijén, és ügyesen egy fatönk alá dobott egy kis csomagot, amelyet addig a kosarában rejtegetett. Újra felült a kerékpárra, lassan, tempósan elkarikázott az őrök mellett, akik vidáman ingerkedtek vele, aztán mellém érve, kérdően rám nézett. Pici bólintással jeleztem, hogy értem a szándékát. Biccentett, aztán beletaposott a pedálba, és többet nem láttam. Törtem a fejem, hogyan mehetnék oda a fához, hogy az őrök észre ne vegyék. De éppen ők oldották meg a helyzetet. Az SS-ek mindent láttak, és csak addig vártak, amíg a nő elég messzire karikázik. Gondosan körülnéztek, és már mentek is a fához, amely alatt a csomag hevert. Kibontották, megvizsgálták a tartalmát, majd egyikük odahívott, és azt mondta : - Iss das schnell, aber pass auf, ab der Kommandoführer kommt! Étvágytalanságra nem panaszkodhattam. Egykettőre eltüntettem a szalonnás kenyeret, gondolatban hálálkodva az aszszonynak, aki az SS-ek szeme láttára oda merte dobni a csomagját. Viselkedéséből arra következtettem, hogy ezt a mindenképpen kockázatos tettet elég gyakran megismétli. Úgy látszik, jól ismerte az elődömet, és neki hozta a csomagot, aztán sokáig gondolkodott, érdemes-e nekem odaadni. Az SS-ek elővették a tízóraijukat, az evés teljesen elfoglalta őket, egyáltalán nem törődtek a foglyokkal, akik csak mímelték a munkát, türelmetlenül várva a déli munkaszünetet és a hőn óhajtott ebédet. A tűző napsugarak végül azt mutatták, hogy már dél van. Az egyik őr az órájára pillantott, és kihirdette a szünetet. - Mittagessen! Ebédre valamiféle műhelyekbe és egy kazánházba vittek minket, tíz percnyire a munkahelyünktől. Néhány kommandó már megebédelt. A legtöbb fogoly pihent, mások homokkal súrolták a csajkájukat. Az ebédet a magas, sovány és roppant kiabálós Jupp oberkápó osztotta ki. A sorban álló zsidók közül legalább minden másoclikat fejbe verte a merőkanállal. Úgy mérte ki az adagokat, hogy repeta is jusson a néhány szerencsésnek.
az emberek rávetették magukat, egymás kezéből tépték ki, Jupp persze kihasználta a helyzetet, ütötte-verte a civakodókat, a jelenetben gyönyörködő SS-ek nagy mulatságára. Rövid volt az ebédszünet. Kísérőink, akik délelőtt olyan békések voltak, most mindjárt a munka megkezdése után lázasan hajszolni kezdték a zsidókat. - Los, los! Arbeiten, ihr verffuchte Juden! Bewegt euch! Messziről észrevettem, hogy Bagoly közeledik a kerékpárján. Megállt a műúton, de nem szállt le a nyeregből. Meghallgatta az SS-ek jelentését, majd a vorarbeiter után érdeklődött. Nagy ugrásokkal odarohantam, és sarkamat összecsapva jelentettem : - Kommando Strassenbau mit zehn Hüftlingen bel der Arbeit! Jól sikerülhetett, mert barátságosan pillantott rám, és azt mondta : - Ja isi gut Bist du der netre Vorarbeiter? - kérdezte hirtelen, de nem várta meg a választ, továbbkarikázott, csak a vigyázzban álló zsidóknak kiáltott még oda: - Weiter machen! Nem is olyan rossz ezekben az aussenkommandókban - gondoltam magamban. Már-már lement a nap, amikor fájrontot rendeltek el. A mester is idejében megjelent, hogy visszazárja a ládába a megtisztított szerszámokat. Elmenőben még megnézte, mennyit végeztünk ma. Elégedetlenül jelentette ki, hogy ez nagyon kevés. - A másik vorarbeiterrel ugyanez a kommandó kétszer ennyit csinált! Dolgoztasd meg ezeket a lusta zsidókat mert ha nem, hát jelentem a kommandoführernek, hogy itt lopjátok a napot! A cég súlyos pénzeket fizet a munkátokért! Terstanden?! Visszafelé átmasíroztunk a falun. Az útkereszteződésnél öszszetorlódtunk. Pressen oberkápó irányította a forgalmat, menetoszlopokat formált. - Links und links! - skandálták a kápók. Ein Lied! - recsegte Jupp kápó. Valaki rázendített: Im Lager Auschwitz war ich zwar Iszonyúan nagy volt a por, kiszáradt a torkom, szomjaztam. Majdnem mindegyik kommandó halottakat, összevert, kimerült embereket cipelt. Az emberek óvatosan pislogtak ki a házuk mögül. A verandán megint ott állt a kislány. Az egyik kommandó vidáman azt énekelte: Liebe Wanda. A réten tartották az appelt. Sokáig elhúzódott, mert egy elkésett kommandóra vártunk. Végre lihegve befutottak, egy hullát vonszoltak maguk után. Most már beszállhattunk. Mindjárt vacsora után lausekontrollt rendelt el a blokkparancsnok. Késő éjszakáig tartott. Mosakodni nem volt idő. álmomban éreztem, hogyan mászkálnak rajtam a tetvek. Mély álmomból riasztott fel a pokoli ébresztő. Odakint még szürke minden, csak most izzítja fel az ég alját a felkelő nap. Gyors mosakodás, reggeli helyett kávé, kivonulás a pályaudvarra, vonatozás. Bár Dwory csak néhány kilométerre esett, a mai utazás csaknem másfél órát tartott. Más vonatokat kellett elengednünk, nagy csapatszállítmányokat és fegyvert vittek a távoli frontokra. Jókora késéssel érkeztünk Dworyba, így az arbeitskommandókat gyorsított ütemben és elég zűrzavarosan állították össze. Talán emiatt történt, hogy aznap más kísérőket kaptunk. Örültem, amikor meghallottam, hogy az egyik tud lengye-
lül. De éppen ő bizonyult aljas gazembernek. Alighogy munkához láttunk, mindjárt kimutatta a fóga fehérjét. Bőszen hajtotta, dolgoztatta a rémült zsidókat, szidta, verte és rugdosta őket, még engem is kiszúrt. - Ha nem tudsz vorarbeiter lenni, akkor dolgozz, mint ezek ! förmedt rám, látva, hogy nem a munkát figyelem, hanem az utat lesem. Reméltem, hogy eljön a tegnapi nő, aki kaját hozott. Nem volt nekem szokatlan a fizikai munka, no meg annak is tudtam a módját, hogy a lazsálást serény ügybuzgalomnak tüntessem fel, ellentétben az újoncokkal, akik végső erejüket összeszedve, inuk szakadtáig melóztak, hogy az ütlegeket elkerüljék. Ezúttal hiába igyekeztek. A művezető be akarta hozni az elvesztett időt, hajszolt minket, az SS-ek meg minden alkalmat felhasználtak, hogy rásózzanak valakire. Egyszerre feltűnt kerékpárján az asszony, akit vártam. Most is, mint tegnap, néhányszor elkarikázott mellettünk, a dolgozókat és a dühöngő SS-eket fürkészve. Észrevette, hogy itt valami nincs rendjén, főleg mivel én is dolgoztam, és úgy tettem, mintha nem látnám, hát nem rakta le a csomagot, hanem elbiciklizett. Az SS-ek őrjöngtek, irgalmatlanul tűzött a nap, mardosott az éhség, az idő mintha megállt volna, sehogy sem akart eljönni az ebédszünet. Futólépésben hajtottak ebédelni. Visszafelé ugyanígy. A fűzfa kivájt odújában, ahová ebédre menet a szerszámokat raktuk, ott lapult a csomag. azon igyekeztem, hogy megkaparintsam. Az SS, éppen az a lengyelül beszélő, észrevette, hogy valamit ügyködöm, és máris ott termett. - Mit csinálsz itt? Zeig ma! das! Was?! - ordított fel, kirántotta kezemből a kenyeret, és arcul ütött. A zsidók csodálkoztak, hogy az SS a vorarbeitert veri, és a munkáról megfeledkezve bámultak bennünket. Erre akcióba lépett a másik SS. Sorra verte őket, egyet sem hagyott ki. Végül kiszúrt magának egy áldozatot, és addig ütötte, amíg össze nem esett. Az egyik zsidó odaszaladt a földön fekvő emberhez, megpróbálta fölemelni, ettől meg az engem verő SS gurult dühbe. Sorsomra hagyott, egy ugrással ott termett a bajtársának segítő fogolynál, és teljes erőből fenékbe rúgta. Az megtántorodott, elveszítette egyensúlyát, és azt is magával rántotta, akit föl akart emelni. Ettől felvidultak az SS-ek. A két zsidó esetlenül feltápászkodott a földről. Az egyik, még térdelve, a sapkáját kereste, amely a verés közben leesett a fejéről, és az SS lábához gurult. Meglátta a sapkát az őr lábánál, odakúszott, hogy fölvegye, de az SS csak erre várt. Amikor a fogoly már a kezét nyújtotta a sapkájáért, az őr kajánul arrébb rúgta a fejfedőt, jó pár méterre. A fogoly ekkor felállt, leporolta ruháját és teljes lelki nyugalommal, mintha mi sem történt volna, fogta lapátját és visszament a munkájához. Közben a másik SS messze berúgta a rozsföldre a sapkát, mint egy labdát. - Wo is! deine Mütze? - kérdezte most udvariasan a másik SS, odalépve a dolgozó zsidóhoz, és szelíden megbökte a puskatussal. A francia nem értette a kérdést, vagy úgy tett, mintha nem tudná, miről van Szó. Mindenesetre válaszolt valamit a maga nyelvén,hol a napra, hol a fejére mutogatva hozzá, ami komikusan festett - nyilván azt magyarázta, hogy sapka nélkül
is nagyon jól tud dolgozni, nem fél a naptól. Az SS azonban makacsul, bár még mindig szelíden, tovább nógatta a zsidót, a puskacsővel mutatva, hogy merre menjen. - Ceh und bring deine Mütze! - hajtogatta csökönyösen, látszott, hogy már alig tudja fékezni felgyülemlő dühét. A rosszat sejtő fogoly vonakodott, de mikor látta, hogy az SS modora hirtelen megváltozott, és mindjárt lecsap a puskatussal, teljesítette a parancsot, és elment, amerre mutatták. - Weiter! Weiter ! - sürgette izgatottan az SS. Megtalálta. Amikor már kezében volt az elveszett sapka, és vissza akart fordulni, eldördült a lövés. Az első, aztán a másik. a zsidó holtan esett össze. A lövések dörejére a rémült foglyok abbahagyták a munkát. Még a másik őr is meglepettnek látszott. - Hast du gesehen? - fordult hozzá az, amelyik lőtt. - Der verfluchte Jude wollte weglaufen! - magyarázta el tömören az egész ügyet, vagyis az átkozott zsidó szökni próbált. - Was kuckst du! - rivallt rám. - Arbeiten! Ich werde euch helfen! - fordult most az egész csoporthoz, és végigvágott a legközelebb álló foglyon. - Aber los! Ihr.judische Bande! Az út felől paták dobogása hallatszott. Elegáns SS tiszt vágtatott felénk a lován, biztosan meghallotta a lövéseket. Most kétszeres energiával dolgoztunk. Az SS-ek merev vigyázzba vágták magukat. - Heil Hitler! Was isi hier Ios? - kérdezte a tiszt, megállítva tajtékos lovát. Az SS, aki az imént lelőtte a foglyot, beszámolt az esetről. Grabner, a Politische főnöke - jól emlékszem rá -, nyugodtan meghallgatta a beszámolót, majd felénk fordult, és elkiáltotta magát: - Wer isi Kapo? - Mivel senki sem moccant, az őr gyorsan felém intett a fejével. - Vorarbeiter! Kom hier! Vigyázzba állva elszavaltam a betanult formulát: - Schutzhkftling zweihundertneunzig meldet gehorsam Strassenbaukommando mit neon Háftlingen hei der Arbeit! Einer isi erschossen! - Was? - Grabner mély csodálkozását fejezte ki. - Nicht erschossen, vorarbeiter - tette hozzá türelmesen. - Er isi aber auf der Flucht erschossen! Tierstanden?! - Jawohl - mondtam utána engedelmesen - auf der Flucht erschossen. Menekülés közben lelőve. Grabner elégedetten biccentett, kényelmesen elhelyezkedett a nyeregben, azt mondta : - Weiter machen! - és ezzel elintézettnek tekintette az ügyet. Megsarkantyúzta a lovát, ráhúzott az ostorral és elvágtatott, a hitlerista őrök magasba lendített karral kiáltottak utána: - Heil Hitler! Öt perc sem telt bele, megérkezett a Bagoly még két SSlegénnyel. Megejtették a szemlét, és jelentést írtak a szökés lefolyásáról. A forma kedvéért engem mint vorarbeitert is megkérdeztek, hogy történt a dolog. GRabner, a Politische Abteilung főnöke kitanított, semmi mást nem mertem volna mondani a vakmerő fogoly szökéséről Nicht
erschossen, sondern auf cler Flucht erschossen! Új kommandóba kerültem, Pressen oberkápó hoz. a kápó nagy kommandójába osztott be. Mivel a legutóbbi tapasztalatok után semmiképpen sem akartam vorarbeiter maradni, hosszas könyörgésemre kommanctoschreiber lettem. Ez a funkció felelt meg nekem a legjobban. Mint írnok nem voltam felelős a kommandó munkájáért -- ez a kápók és unterkápók dolga, az utóbbiakból kettő volt a kommandóban, gyakorlottan töltötték be szerepüket, a régi, bevett lágerelvek szerint, bottal és ököllel, nekem csak a kommandó létszámáért kellett felelnem, pontos jegyzéket vezettem az ott dolgozókról. A kápó nem volt a legrosszabbak közül való, de időnként rájött a bolondóra, és ilyenkor kellemetlenné vált. Mint egykori altiszt, katonai drillt vezetett be a kommandóban. Jaj volt annak, aki ehhez nem akart alkalmazkodni. A kommandóba sorolt nyolcvan francia zsidó nehéz földmunkát végzett, mély, kerek gödröket ástak, majdani hűtőtornyok vagy víztárolók alapját. Mivel a schreibernek jóformán semmi munkája sincs, hogy mégis csináljak valamit, és ne küldjenek lapátolni, többször egymásután lemásoltam a kommandó névsorát, oda és vissza. Ha észrevettem, hogy Bagoly kommandoführer közeledik, mindjárt alig látszottam ki a munkából. Egyik fógolytól a másikhoz mentem, gondosan ellenőriztem a számukat, buzgón bejegyeztem a noteszembe - ki tudja, hányadszor -, mindezt olyan tüntetően, mintha valami nélkülözhetetlen funkciót töltenék be. Az SS kíváncsi lett rám, és egyszer megkérdezte a kápómat, mi a fenét csinálok. - Das isi main Konmandoschreiber! - felelte komolyan a kápó, majd büszkén hozzátette: - Bei mit moss elles m Ordnung sem! - Ach, so!? - mondta a Bagoly kissé csodálkozva, de nem talált semmi kivetnivalót új szerepemben. Hivatásos semmittevői funkciómat így mintegy hivatalosan is nélkülözhetetlennek ismerték el. Ebédelni egy nagy rétre jártunk, egyik oldalán a nemrég épült monowicei láger határolta, túloldalán kis akácliget. az egyik foglyot, a nem régen érkezett francia transzporttal hozták Auschwitzba. Ebből kitaláltam, hogy még nem nagyon ismeri a táborban, de főleg a Buna-Werke kommandókban uralkodó viszonyokat. Nehéz volna kinyomozni, hogyan történt, hogy az ebéd után pihenő foglyok egyike sem vette észre távozását. Annyi biztos, hogy már az erdőben volt, amikor az egyik őr észrevette, és utána küldött egyetlen, de jól célzott golyót. Hasba lőtte a foglyot, de a golyó csak a vastag zsírrétegen hatolt át, nem okozott nagyobb bajt. A meglőtt fogoly visszament a kommandóhoz, mintha mi sem történt volna. Az SS nyilván azt hitte, hogy célt tévesztett, lelkiismerete megnyugtatására elhatározta: szükség esetén majd azzal magyarázza a dolgot, hogy csak ijesztésül lőtt a levegőbe, s ezek után a fogoly visszament a többiekhez. Nagyjából minden rendben lett volna, és talán véget is ér ezzel az egész kaland, ha véletlenül nem tanúja az esetnek a Bagoly. Könnyen kiszúrta a feltűnően kövér, sebesült zsidót, csodálkozva megszemlélte átlőtt hasát, amelyen nem is volt semmi vérnyom, félrevonta az
őröket és Jupp oberkápót, majd úgy rendelkezett, hogy vége az ebédszünetnek, indulás dolgozni, de ő is velünk jött. A zsidó normálisan dolgozni kezdett, sőt amikor észrevette, hogy figyelik, kétszer olyan gyorsan melózott. Egy idő múlva magához rendelte a Bagoly, de nem tudtak szót érteni, hát a dolmetscherért kiáltott. David volt a tolmács, ugyanaz, akivel pár hónapja a revír előtt ismerkedtem meg. Lengyel és német nyelvtudásával, eszével és némi szerencsével eddig kihúzta a Bunánál, sőt a kápók kegyében állt, amit kevés zsidó mondhatott el magáról. Davidra most nehéz és kellemetlen feladatot bíztak. Nem többet és nem kevesebbet kellett elmagyaráznia sebesült munkatársának, mint azt, hogy ha egyszer már öngyilkosságot kísérelt meg (mert annyi már kiderült, hogy egyáltalán nem szökni akart, hanem a halált kereste - legalábbis ezt magyarázta), akkor nem kell mást csinálnia, mint megismételni, amit egyszer megtett. De most, ha már életben maradt, nem állt szándékában agyonlövetni magát. Élni akart, ezt bizonyította megkettőzött munkájával, de szándékát az SS-ek szemlátomást nem értékelték, mert botozni kezdték. Végül látva, hogy nincs mentség, ismét a halált választotta. Már félig agyonverték, ingatag léptekkel távolodott, fejét hatalmas karjaiba rejtve. Nem jutott messzire. A lövés ezúttal célba talált, és megölte. Bagoly lőtte agyon. Este, visszamenet a táborba, már a tehervagonban, a kápó, régi szokása szerint, David orra elé dugta csizmás lábát. David eddig engedelmesen kipucolta a csizmát, de a mai eset után fellázadt. Olyan gyűlölettel nézett a kápó arcába, hogy az egészen elámult, csak egy kiáltással tudott reagálni : - Oooo ! ? Mikor aztán felocsúdott meglepetéséből, közönyösen odarakta csizmáját a legközelebbi fogoly elé. Mindjárt többen kezdték pucolni egyszerre. Félrerúgta a tolakodókat, és kiválasztotta a legbuzgóbbat, aki már régóta igyekezett a kápó kegyeibe férkőzni, és David jó állását megszerezni. Mire Auschwitzba értünk, a kápó csizmája úgy ragyogott, mint még soha. Davidnak át kellett mennie egy másik kommandóba. Én is átmentem, pedig nem volt itt rossz dolgom. A Bunában új kommandót szerveztek, ez Monowice faluban dolgozott. Csupa zsidóból állt, nem számítva a két németet, aki az unterkápó és a vorarbeiter funkcióját töltötte be. Mivel Jupp oberkápó bizonyos személyes előnyöket várt ettől a kommandótól, amely a közeli faluban, a foglyokkal együttérző és segítőkész lengyel lakosság körében dolgozik, úgy gondolta, nem árt maga mellé venni egy régi fogoly lengyelt, csaléteknek, egyszersmind egyetlen összekötőnek a falu lakosai és az idegen származású foglyok között. Rám esett a választása, ezt egyébként Pressen oberkápó tanácsolta neki, mert ő is számított esetleges hálámra. Világosan, kertelés nélkül ismertették az üzletet. Engem, mint egyetlen lengyelt, biztosan segít majd a környékbeli lakosság, én viszont, cserébe a jó kommandóért, nekik adom a jobb falatokat abból, amit kapok. irnok leszek, dolgoznom tehát nem kell, csak ennivalót szerezzek. A két német funkcióst tájékoztatják a szerepemről, Jupp oberkápó az őröket is kioktatja. Persze igyekeznem kell, hogy nekik is a kedvükben járjak. Így hát mindent jó előre elrendeztek. Csalinak vonultam be
a kommandóba. Alacsony tábori számom és a P betűs piros háromszög mégjobban megindítja majd a kitelepített Monowice falu lengyel lakosságának amúgy is lágy szívét. Arbeitskommando alatt, amikor a Bagoly elkiáltotta magát: - Abbruchkommanclo Mosowitz, antreten! - már az első sorban csodálkozással láttam, hogy három SS-legény a századból hanyatt-homlok rohan felénk, nehogy valaki megelőzze őket. Más úton meneteltünk, mint a többiek, és Jupp úgy beszélgetett velük, mintha régi barátok volnának. Nyilván rólam beszéltek, mert éreztem fürkésző pillantásukat, amely nem tűnt ellenségesnek. Monowice jó messze volt. Az út egy része a sínek mentén vezetett, az Oswicim-Skawina vasútvonal mellett, aztán felmásztunk a magas rézsűn, mentünk pár száz métert a földeken át, a frissen ásott árkok és gödrök között, végül elértük a falu első házait. A falu egy szakadék két oldalán húzódott, közepén az út vakon végződött, a földhányás alatt, amelyet a keskeny vágányú vasúton a nagy üzemek építkezéséről szállítottak ide, és itt leszórtak. A nagy területű falu bal oldalán néhány házat már lebontottak, csak a falu legszélén hagytak meg egy téglaépületet, oda igyekeztünk most. A ház üresen állt, lakói nyilván már elköltöztek, mert ezt is lebontásra ítélték, akár a többit. Az egyik helyiségben a kommandónk szerszámraktára volt: csákányok, ásók, lapátok, nehéz kalapácsok. A kápók kiosztották a szerszámokat, majd a részben már lebontott nagy istállóba vezették az embereket. A többnyire mérges, nagy hangú Jupp csendes és szelíd volt, mint a bárány. Az SS-eket nem érdekelte a foglyok munkája, őrhelyükre mentek és édesdeden szundikáltak. A foglyok ezt persze kihasználták, csak mímelték a munkát, és nézelődtek, hol lehetne valami kaját szerezni. Már jó ideje mászkáltam egy magányosan álló ház körül, mert megláttam egy fiatal lányt, aki már többször kijött a konyhakertbe zöldségért. Az őrök közönyös viselkedése felbátorított - a kert az SS-ek által őrzött vonalon-túl volt -, hát odamentem a lányhoz, egyszerűen jó napot kívántam, mire kedvesen rám mosolygott, kimutatva egészséges, fehér fogait és ilyen egyszerűen kötöttem az első ismeretséget kordonon kívüli személlyel, több mint kétévi lágerélet után. A lány fiatal, kedves, szép és félénk volt. Tetszett nekem. Úgy látszik, én is megtetszettem neki, vagy sajnált, de ezt nem éreztette. Gyakran eljött ezentúl, és mindig hozott a kosarában valami ennivalót. A kosarat letette az elhagyott ház pincéjében, hogy az SS-ek és a kápók meg ne lássák. Egy idő múlva rájött, hogy ajándékait nem egyedül eszem meg, hanem megosztom a társaimmal. Megértőnek bizonyult, mert attól kezdve még több ennivalót hozott. Az SS-ek általában betartották a szavukat. Kötelességüknek, mármint a mi őrzésünknek úgy tettek eleget, hogy a bokrok alatt vagy az istállókban szundikáltak, és csak akkor mutattak buzgalmat, amikor a kommandoführer jött ellenőrizni. Idővel megtanulták, hogy maguk szerezzenek élelmet, a saját szakál-
lukra. A falusiak önként fizették a sápot, mert látták, hogy az SS-ek rendesen bánnak velünk. Egy-egy újonc zsaroláshoz folyamodott, hogy ennivalót csaljon ki a falusiakból : ráijesztett a kiszemelt gazdára, hogy nyomban lebontják a házát. Ha ilyesmi fordult elő, jelentették nekem, én meg szóltam az egyik őrnek, a rottenführernek, aki mindig a mi kommandónkkal járt. Ez a kivételesen rendes SS rövid úton elintézte az ügyet: legközelebb másik őrt hozott magával. Jupp oberkápó egy ideje elkerült a kommandónktól, de gondja volt rá, hogy a neki járó sápot rendszeresen leadjam a táborban, ahová a szükséges trükkökre kitanított foglyok segítségével csempésztem be. A becsempészett kaja egy részét a revírbe vittem és Gienek Obojskinak adtam, másik részét a fürdősöknek a 28-as blokkban, így viszonozva, hogy meleg vízzel zuhanyozhattam és nagyon gyakran kaptam tiszta fehérneműt, hiszen állandóan érintkeztem a táboron kívüli emberekkel, és könnyen elkaphatták volna tőlem a tífusszal fertőzött tábori tetveket. A lány miatt is ügyeltem a küllememre, olykor sokáig együtt voltunk a sötét pincében, ami idétlen ugratásokra késztette a kápókat és SS-eket, egyébként teljesen alaptalanul, mert eddig még hozzá sem nyúltam a lányhoz. Ő is hallotta a célzásokat, ilyenkor mindig elpirult, és szégyenlősen elmenekült. Egyik nap együtt üldögéltünk a pincében, és éppen arra készülődtem, hogy először megcsókoljam, amikor kihívtak a megbeszélt jellel : Bagoly kommandoführer közeledik. Bagoly megszemlélte a bontási munkálatok haladását, és nagy csodálkozását fejezte ki, hogy épen hagytuk azt a házat, amelyet már régen le kellett volna bontani, annál is inkább, mivel közeledik hozzá a földhányás, nemsokára betemetik a gyár építkezéséről idehordott földdel. A kápó mentegetőzni próbált, zavarosan magyarázta, hogy ez a ház a szerszámraktárunk. Bagoly megparancsolta, hogy a szerszámokat vigyük be a faluba, a házat pedig azonnal bontsuk le. Szerencsére nem nézett be a pincébe, mert ott találta volna a sok kaját. Téglánként bontottuk le ifjú táplálónk házát, azt a házat, amelyben született és nevelkedett, azt a házat, amelyben sok titkos órát töltött a koncentrációs tábor egyik foglyával, ártatlanul flörtölve, talán először fiatal életében. Most a kerítésnek dőlve halkan sírdogált, én meg vadul szaggattam a csákánnyal a téglákat, hogy ne lássák rajtam, mennyire megrázott a dolog. Estére a házból semmi sem maradt. Romjait néhány nap múlva eltemette a földhányás. A lány is eltűnt. Soha többé nem láttam. Beköltöztünk a falu közepébe. Itt új emberekkel ismerkedtem meg, főleg a Szczgsniak családdal. Az öreg Szczsniak volt a bíró, a háború előtt ismert és köztiszteletben álló gazda. Két lánya közül az egyik férjhez készült, a másik, az idősebbik, tanítónő volt. Ennek a férje, Zommer úr, szintén tanító, a német csendőrség elől bujkált, itteni konspirációs tevékenységéért akarták letartóztatni. Ezek az emberek, bár maguk is szűkösen éltek, lehetőségeikhez mérten segítettek minket, sőt egy idő múlva segélyakciót szerveztek a foglyok számára Monowice lakossága körében. Zommerné volt a lelke minden kezdeményezésnek. Ez a csi-
nos, fiatal, tetterős és magabiztos asszony még az SS-legényeket is meg tudta szelídíteni. Nagyszerű kosztot kaptam tőle. A békesség kedvéért az SS-legényeket is etette, kommandónk foglyai ennek köszönhették, hogy nem verték és nem is nagyon hajszolták őket. Sőt, néhányszor az egész kommandó kapott aludttejet és jó sok szalonnán pirított krumplit. Negyven kiéhezett embert etetni nem akármilyen jótett és áldozat volt a kitelepített falu részéről. Zommernétől hallottam a legújabb híreket a nagyvilágból, vele küldtem haza a táborból első titkos levelemet. Az ő segítségével könnyen megszökhettem volna. Csak a kollektív felelősség tartott vissza ettől a lépéstől, mert a családomat figyelmeztethettem volna, hogy rejtőzzenek el idejében. Őreink ezt nagyon jól tudták, így megengedték, hogy szabadon sétálgassak a szomszédos házak között, nem féltek, hogy megszököm. A kisebbik Szczsniak lány esküvője után - ott voltam a lagziban is. enni valóval megrakodva surrantam ki a lakodalmas házból, a kerteken át, a porták közötti ösvényeken. Fejembe szállt a sör, vitézül át akartam ugorni az első akadályt. Fennakadtam a palánkon, aztán elnyúltam, mint a béka, ingemből szanaszét szóródtak az ínyencfalatok. Az utánam néző násznép jót nevetett, az őrök meg segítettek összeszedni a szétszóródott kaját, a legjobb falatokat persze zsebre dugták. De azért sokat sikerült bevinnem a táborba. Három őrünk közül az egyik szerelmes lett. Kicsit bugyuta legény volt, valahonnan Kelet-Poroszországból való. Nehezen érthető mazuri-német tájszólásban beszélt. Vörös hajú, szörnyen szeplős, esetlen, de jámbor fickó. Lusta volt, és folyton álmos. Rendszerint szerencsétlen választottjának istállójában szunyókált, az meg hagyta, hiszen azért nem bontották le az istállóját, ami így aratás elején nem mellékes szempont. Amikor éppen nem aludt, a lányt környékezte. Láttam egyszer, amint udvarlás közben akkora pofont kapott, hogy leesett a székről. De az SS-legény nem bánta, sőt még jobban tetszett neki az ilyen belevaló lány. Hanem a lány megelégelte az udvarlást, bujkálni kezdett előle. A bánatos SS akkor rám akaszkodott. Ha schreiber vagyok, levelet is tudok írni - érvelt. Ő nem teheti, mert egyszerűen nem tud írni. A lány nem akar szóba állni vele, hát ő majd lediktálja, hogy mi legyen a levélben, és én megírom. De semmi sem lett belőle, mert a legjobb akarattal sem voltam képes megérteni a legény mazuri tájszólását. Írtam hát egy szerelmes levelet a saját szavaimmal, szépen kicifrázva, amit diktált. A lány könnyesre nevette magát ettől a szerelmi vallomástól. Úgy látszik, volt humorérzéke, de azontúl kedvesebb is lett örökké álmos lovagjához. A flört azonban nem jutott túl meszszire, mert másnap a vörös hajú helyett új őr jelent meg a kommandóban. Már a külseje sem jósolt semmi jót. Lóarcú, csontos égimeszelő, leginkább egy kivénült konflisgebére hasonlított. Csak éppen nem volt olyan szelíd. Hamarosan kiderült, hogy ördögi természetű, gonosz, izgága, rosszindulatú. Már Monowice felé menet kezdődtek vele a bajok. Máskor a sínek mentén tettük meg az utat, libasorban vagy összevissza, kinek hogy volt
kényelmesebb. Lópofa, merő gonoszságból, zárt menetoszlopban, ötös sorokban masíroztatott bennünket a talpfákon, ami nagyon fárasztó volt. Már egy kilométeren erőltetett, kimerítő menet után rogyadozott a térdünk. A foglyok botladoztak. Az egyik idősebb őr odajött hozzám, és figyelmeztetett, hogy vigyázzak. Az unterkápó meg a vorarbeiter félt, hogy a végén ő jár rosszul, egyszerre kitört rajtuk a buzgalom, bottal igazgatták a sorokat, ordítottak, sőt ütöttek is. Amikor véget értek a sínek, nehéz kapaszkodás következett a meredek, görgeteges rézsűn. Az új őr többször oda-vissza hajtott bennünket, és amikor látta, hogy ha négykézláb is, de még bírjuk, megparancsolta, hogy másszunk fel újra, hiába tiltakozott a másik két őr, emlékeztetve, hogy végül is munkába megyünk. Az utóbbi érv valamelyest meggyőzhette, mert békén hagyott bennünket, de hogy mégis legyen valami szórakozása, kiszúrt egy új áldozatot, az egyik zsidót, aki szórakozottan letépett egy szálat a gabonaföldről, amely mellett elhaladtunk. Ha az előbbi őr közbe nem lép, alighanem agyonveri áldozatát. Amikor megérkeztünk a munkahelyünkre, rögtön erős tempót parancsolt. Először az istállót bontatta le, amelyben a ma távolmaradt őr szokott szunyókálni. A sebbel-lobbal, kapkodva lebontott istálló maradványai ráomlottak az egyik fogolyra. Szerencsére nem esett baja, de a szigorú SS, nyilván őt tekintve a baleset okozójának, ötöt veretett a fenekére. Szó sem lehetett semmiféle kapcsolatról a lakossággal. Az ebéd is ugrott. A falusiak, látva az őrjöngő SS-legényt, óvatosan távol maradtak, bár rejtekhelyükről figyelték a vitéz hőstetteit. Így telt el a munkanap fele. Délután a hőség nagyon megkínozta a foglyokat, majd elájultak a szomjúságtól. Végül a kápó elküldte az egyik foglyot a kúthoz, hogy hozzon egy vödör vizet. A kút ötven lépésre lehetett a munkahelyünktől. A zsidó engedelmesen fogta a vödröt, és elindult a házak felé. Lópofa mintha csak erre várt volna. Látva, hogy puskáját lövésre emeli, rákiáltottam a fogolyra, hogy azonnal forduljon vissza. Megmentettem az életét, az bizonyos, viszont az SS haragját magamra vontam. Kitépte a zsidó kezéből az üres vödröt, felém dobta, és rám mordult: - Also, du sollst selb.st das Wasser holen! Hozd te a vizet! Fölemeltem a vödröt, tanácstalanul néztem körül a másik őr után, de az túl messze volt, nem léphetett közbe. Teljesítenem kellett a parancsot, bár tudtam, milyen veszéllyel jár. Lassan totyogtam, hogy legalább egy kis időt nyerjek, de az SS belém rúgott, hát fürgébben igyekeztem lefelé a kúthoz. Pár lépés után lassítottam, igyekeztem nem fordulni hátra, elöntött a hideg veríték, vacogtam a félelemtől, segítséget kérve néztem az emberekre. nyüzsgés támadt a kút körül. éppen ezt kívántam, mert számítottam rá, hogy az SS most nem mer lőni, nehogy egy falusit találjon el. Izgalmamban reszketve megtöltöttem a vödröt, és megkértem az embereket, maradjanak a közelemben, hogy az őrült SS ne lőhessen. Már az őr felé fordulva álltam, láttam folyvást rám irányuló puskáját, meg az odafutó másik őrt, aki hadonászva és kiabálva igyekezett meggyőzni társát, hogy ne
csináljon butaságot. A puskás most szemlátomást úgy tett, mintha csak színlelte volna a lövési szándékot, de mikor odaértem, már nem tudta fékezni dühét, amiért nem sikerült a terve. Nekem esett, a puskatussal kiütötte kezemből a vödör vizet, aztán új lendületet vett, hogy lesújtson rám. A nehéz tehertől megszabadulva, ügyesen kisiklottam a kezéből, de a rézsű szélén utolért, innen nem volt hová menekülnöm. Féktelen düh tükröződött ronda arcán. Csövénél fogta a puskáját, hogy leüssön a puskatussal. Idejében felkészültem a csapásra, talán ezért sikerült elugornom. A puskatus a levegőbe sújtott, az SS pedig egyensúlyát veszítve előre bukott, mintha valami láthatatlan erő lökte volna fel. Fejjel lezuhant volna a meredek lejtőn, ha - egészen gépiesen - az utolsó pillanatban el nem kapom a puskája szíját. Ő két kézzel, görcsösen kapaszkodott a puskájába, én meg a szabad kezemmel elkaptam egy faágat. igy tartottam a puskaszíjjal, amíg ügyetlenül felmászott, de minél közelebb ért hozzám, annál nagyobb dühbe gurult. Mikor végre fölvergődött, elengedtem a szíjat. Lópofa megint elveszítette az egyensúlyát, ezúttal térdre esett, de megkapaszkodott az ágban, így gyorsan odaért, ahol én álltam az előbb, és szidott, ahogy a torkán kifért. - Ach, du Schwein! du Drecksack! Jetzt werde ich auch dir helfen! Megigazítva egyenruháját, tovább fenyegetőzött, közben sikerült biztos távolságba visszavonulnom. De hiába, mert rögtön odarohant hozzám, és ütött-vert, ahogy bírt. Csak akkor hagyta abba, amikor a másik SS elrángatta, félrevonta, és bosszúsan, sokáig magyarázott neki valamit, közben ékesszólóan a homlokát kopogtatva. Kisvártatva magukhoz hívtak. Lópofa még fenyegetőzött, de már sokkal nyugodtabb volt. Abból, amit mondott, megértettem, hogy nem jelent fel, de ha még egyszer előfordul ilyesmi, nem úszom meg szárazon. Most elmehetek vizet hozni a kommandónak. Mivel az utóbbit a másik mondta, nyugodtan indultam a kút felé. Derék fiú ez az őr, gondoltam. A kútnál kihasználtam az alkalmat, hogy meg mosakodjam az üdítő, hideg vízben, és lemossam arcomról a szétmázolódott vérnyomokat. Váltóttam néhány szót egy öregasszonnyal; aki összevert képemen szánakozott, megtöltöttem a vödröket, és már visszafelé indultam, amikor két lövést hallottam fentről, ahol a kommandónk dolgozik. Az öregasszony felsikoltott: - Jézus Mária! -, otthagyta vödrét, és rémülten elszaladt a háza felé. A váratlan dördülésre én is majdnem elejtettem a vödreimet. Aztán ráeszméltem, hogy nem énrám lőttek, hanem a kommandóban történt valami, sejtettem is, hogy mi. Lópofa nyilván nem mondott le a szándékáról. Reggel óta vadászott, amíg végül elérte a célját: három nap szabadságot szökésben levő fogoly agyonlövéséért. Rohantam fölfelé, a vödrökből kilötyögött a szomjazóknak szánt víz. A lebontott istálló közelében szoros körben állt a három őr és a két vorarbeiter. Köztük az agyonlőtt fogoly hullája feküdt a tarlón. A rémült zsidók csoportba verődve, messziről figyelték, mit csinálnak a németek. Odamentem a halotthoz, hogy följegyezzem a számát. Azt ismertem fel benne, akit az előbb
vízért küldtek, és én rákiáltóttam. Az őr, amelyik kiállt értem, kerülte a tekintetemet. Lópofa viszont tüntetően csattogtatta a puskája zárját. Fenyegető hangon fordult hozzám : - Na siehst du! Schreiber du hasi Glück, Mensch! - és a lábánál fekvő, agyonlőtt fogolyra mutatva, magyarázólag hozzátette : - Der jüdische Schweinehund isi auf der Flucht erschossen! Mekkora szerencse, hogy nem vagyok zsidó ! Ámbár nem sok hiányzott, hogy én feküdjek itt holtan. Ha közbe nem lép a másik német, aki kerüli a tekintetemet. Közeledett a munkaidő vége. A vorarbeiterek odakiáltottak a még mindíg dermedten álló foglyoknak : - Feierabend! Feierabend! Lópofa szerencsére nem mutatkozott többé a kommandónkban. Fellélegeztünk. Új ember jött helyette, de olyan, akit a kezdettől velünk levő rottenführer választott ki, és kellően kioktatott. Ő legalább tudta, mitől döglik a légy, és közölte a társaival. Zommerné nemegyszer világosan értésemre adta, hogy megszökhetnék. Kapok civil ruhát, kerékpárt, és segítenek eljutni a Kormányzóság határáig. Néha el is fogott a kísértés, de nem mehettem bele a csábító tervbe. Az akkori lágerviszonyokhoz képest jó dolgom volt. A táborban dühöngött a tífuszjárvány, napirenden volt a szelektálás, az injekció, a kivégzés. Így még örültem is, hogy a Bunában dolgozom, főleg hogy a monowicei kommandóban. Már a puszta tudat is sokat jelentett, hogy barátaim vannak a drótkerítésen kívül, az anyagi segítségről nem is beszélve. Szerettem volna minél tovább ebben a kommandóban maradni. De sajnos, minden jónak hamar vége szakad. Este iszonyú fejfájással tértem vissza a kommandóból. A hőség ellenére kirázott a hideg. Az sem használt, hogy megfürödtem a kocsmában. Antek Kempa, a fürdőmester, aki értett az orvosi dolgokhoz, kijelentette, hogy egész biztosan flekktífuszt kaptam. Fürdés közben elcsípett a blokkparancsnokom, Fred Stessel. A sárga földig lehordott, mikor meglátott a waschraumban. Egyúttal a fürdősöket is leszidta, hogy beengednek a revírfürdőbe mindenféle tetves lágerbeli csavargót, aki tífusztetveket terjeszt. Bár volt némi igaza, szörnyen felháborított, hogy úgy bánik velem, aki mégiscsak pfleger voltam, mint egy közönséges muzulmánnal. Elhatároztam, hogy nem engedem úrrá lenni magamon a betegséget, nem jelentkezem a revírben betegállományba, megpróbálom lábon kihordani a tífuszt. Hallottam ilyen esetekről a lágerben. Azonkívül még reménykedtem, hogy hátha nem is tífusz, csak valami futó rosszullét. De másnap még rosszabbul éreztem magam. Magas lázam volt. Este, amikor visszajöttünk a Bunából, megint elmentem fürödni, és Stessel megint rajtakapott. Ezúttal, csodák csodájára, nem veszekedett, sőt ő javasolta, hogy vizsgáltassam meg magam, és szükség esetén maradjak a revírben. Úgy éreztem, még nem hagyott el teljesen az erőm, hát nem fogadtam el az ajánlatát. Legalább még egyszer el akartam menni a kommandóba, hogy megköszönhessem a monowiceieknek, különösen Zommernénak mindazt, amit értem tettek. Megkértem Gieneket - tudtam, van rá módja -, hogy organizáljon nekem valami ajándékot, egy apróságot,
mert a magam szerény módján viszonozni szeretném Zommerné jóindulatát. Másnap már alig álltam a lábamon, de munkára mentem a kommandóval, az ajándékot rejtegetve : egy kis ezüst púderdobozt. Az ebéd, szokás szerint, ott volt Szczsniakék istállójában, egy tiszta vászonszalvétával letakart, fonott kosárban. Sajnos, már egy falatot sem tudtam enni. A németeké lett az egész. A púderdobozt az üres kosár aljára tettem, és letakartam a szalvétával. Zommerné biztosan megtalálja majd, amikor kiveszi az edényt. Megtalálta. Borzasztó zavarba jött, vissza akarta adni. Talán sejtette az eredetét. Nagyon kértem, fogadja el, emlékül egy fogolytól, aki sohasem fogja elfelejteni az ő bátorságát és jó szívét. Elfogadta, sejtve, hogy már nem lát többé. (Több mint húsz év múlva meglátogattam Zommernét az iskolájában, Oswicim környékén. A púderdoboz már patinás lett.) Aznap este jelentkeztem a revírben, mert már nagyon rosszul éreztem magam. Ötödik napja volt lázam, és rettentően fájt a fejem. Egész biztosan tífusz. Tolinszczak bevonszolt dr. Diemhez. - Harmincnyolc kettő! Foltok a hasadon feküdnöd kell! döntött Rudek. Marian a waschraumba vitt a kórházi felvételi cédulával. Fürdő, nyírás, tiszta fehérnemű A fürdősök hordágyon akartak átvinni a tífuszblokkba. Valahogy még el tudtam menni a magam lábán. Obojski és Tolimski ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen. Jól tették, mert az emeletre már nem bírtam egyedül felmenni. - Na látod, te sem úsztad meg! - fogadott az ismerős orvos. Majd itt gondoskodunk rólad Fektessétek oda, az ablak elé az jó hely - vett gondjaiba a doktor. Hangját mintha meszsziről hallottam volna. Lassan elvesztettem az eszméletemet. Egy ágyban feküdtünk, fejtől-lábtól, Roman-nal, aki az én transzportommal került ide. Éjszaka volt. A levegő forró, fülledt, égetett a szomjúság. Nem bírtam elaludni. Lázas voltam, de kitisztult az agyam. A mellettem fekvő Roman félrebeszélt. Csak rövid percekre tért magához, ilyenkor gyenge hangon könyörgött: - Vizet ! vizet ! - A nachtwache felébredt, és végül hozott neki egy bögre hideg teát. A szomszéd ágyon hörgött egy másik beteg. éreztem, hogy egyre gyengülök. - A szíved rendetlenkedik ! - mondta az orvos, miközben injekciót adott. - De ne félj, ráncba szedjük! - tréfálkozott. Milyen jó, ha ismerősei vannak az embernek, különösen itt a revírben. Nem mindenkinek jutott injekció. A betegek többsége csak saját szervezetének teherbírására számíthatott. Roman ködös szemmel nézett maga elé, nem értette, ha szóltak hozzá. Maga alá csinált. Nekem még volt annyi erőm, hogy a kacsát kérjem. De óráról órára romlott az állapotom. Közeledett a krízis napja. Végül annyira legyengültem, hogy már nem bírtam átfordulni a másik oldalamra, vagy magamra húzni a pokrócot, mikor a hideg rázott. Delíriumban voltam, egészen kellemes álmokat láttam. De nem veszítettem el egészen az öntudatomat. Még azt is hallottam, amikor valaki azt mondta az
ágyam mellett : - Nem is olyan rossz, pedig most van a krízis! Csak 39,4 lehet, hogy kibírja a szíve ! Úgy látszik, kibírta, mert már éjszaka éreztem, hogy csökken a lázam. Nagyon szomjas voltam, denem bírtam hangot adni. Megpróbáltam felkönyökölni, de csak az ujjamat tudtam mozgatni. Ekkor éreztem, hogy valaki a szomszéd ágyról - nyilván azért, hogy közelebb kerüljön az ablakhoz - átmászik a mi ágyunkra, és tapogatózik a sötétben. Rám talált, megkereste a kezével a nyakamat, és fojtogatni kezdett. Emberfölötti erőfeszítéssel sikerült felkiáltanom. Odafutott a nachtwache. Alig boldogult a beteggel, aki nyilván dührohamot kapott a magas láztól. Valami nyugtatót adhatott neki, mert attól kezdve már csöndesen feküdt. De hajnalban az ügyeletes ápoló az ablakpárkányon félig kilógva találta. Az utolsó pillanatban ragadta meg az ingét, különben kizuhant volna. Így is meghalt a szerencséflen, pár órával később. Nem vészelte át a krízíst. Romannak, a szomszédomnak súlyos szövődményei voltak a tífusz után, középfülgyulladása miatt rosszul hallott. Nehéz egy sükettel beszélgetni. Délután meglátogatott Marian Tolitíski. Emlékeztetett, hogy levelet kell írni haza. Szokás szerint megírta helyettem. Diktálnom se kellett, hogy mit írjon, ismert minden levelet, amit mostanában kaptam hazulról, így nagyon jól tudta, mit kell írnia, és hogyan. Én csak aláírtam. jó étvágyam volt. Óráról órára jobban éreztem magam, erőre kaptam. Másnap már járkáltam a teremben, délután meg az ablakhoz ültem, és az appel után sétáló foglyokat néztem. A tömegben megláttam Edek Galinskit: integetett, hogy ennivalót hozott nekem. Kiderült, hogy egy óriási uborkát organizált, Hoess kertésztől kunyerálta el. Félretettem a csemegét éjszakára, hogy senkivel se kelljen megosztanom. Tolinszczak azt javasolta, ne üljek itt a fülledt büdösségben, hanem menjek le vele a kórház udvarára. A karfába kapaszkodva, saját erőmből lementem. A huszonegyes blokk előtti padon néhány jó ismerősünk ült, élénken beszélgettek. Melléjük ültünk. Vidám volt a hangulat. Csak a máskor mindig jókedvű Czesiek ült szótlanul és komoran. - Mi bajod, Czesio? Beteg vagy? - kérdezte végül valaki. Erre Czesiek mélyet sóhajtott, és elmondta, ami már régen kikívánkozott belőle, csak azért hallgatott eddig, hogy ne rontsa el a vidám hangulatot. - Ti itt viccelődtök, de holnapra nagy entlausungot igértek be ! Minden beteget, kivétel nélkül, elvisznek Birkenauba, és tudjátok, mit jelent ez Már ma sem szabad egy beteget sem kiirni a lágerbe ! - fejezte be, sokatmondóan pillantva rám. Tompa csend támadt. Czesiek látva, milyen lesújtóan hatott ránk a vészhír, most vigasztalni próbált, de látszott, hogy meggyőződés nélkül: Talán még lehet valamit csinálni legalább néhány emberrel. A másnapi szelekció szörnyű kilátása teljesen lesújtott, kétségbeesetten vánszorogtam be a blokkba. Pedig hogy örültem, hogy sikerült átvészelnem ezt az átok tífuszt Hátha nem is igaz? - áltattam még magam. Megkerestem az orvost, aki egész
betegségem alatt kezelt. - Doktor! - szögeztem neki a kérdést. - Mit tudsz a holnapi szelektálásról? - Háát, valami lesz mint mindig ! - rázott le magáról. Hiszen mindennap kiválasztják az injekciózni való, súlyos betegeket De rád ez nem vonatkozik! túl vagy a krízisen! Te nyugodtan alhatsz ! - De úgy rémlett, nem nagy meggyőződéssel mondja. Titkolni akarja előlem az igazságot. Ha csakugyan így volt, nem érte el a célját. Egész éjjel az ablakban ültem, le sem hunytam a szemem. Az uborkát, amelyet nagy lakomának szántam, étvágytalanul rágicsáltam el. Reggel az első aggasztó jel az volt, hogy szigorú lagersperrét rendeltek el, igazolva legrosszabb sejtelmeimet. Kétségkívül az következik, amit az egész álmatlan éjszakán át rettegve vártam : a szelektálás. A szelektálás első hírnöke az volt, hogy az összes beteget felsorakoztatták az udvarra vezető lépcsőn. Ott állt már dr. Entress és Klehr SDG, a blokkparancsnok, Fred Stessel társaságában, aki a kezében tartott listáról sorra felolvasta a beteg foglyok számát. - Zweihundertneunzig! - kerültem sorra harmadiknak vagy negyediknek. Entress alighogy rám pillantott, a blokkparancsnok meg odaállított az előzőkhöz, az udvar jobb oldalára. Néhány tucat szám felolvasása után láttam, hogy az én csoportom a legnépesebb. A 21-es blokk falához a kórházi személyzetből álló, viszonylag kis fogolycsoportot állították. Nem fért hozzá semmi kétség, hogy azok közé kerültem, akiket a schonungsblockba, Birkenauba, egyszóval a gázkamrába visznek. Roman, a régi és tapasztalt hüftling, bár a tífusz után még nagyothallott, szintén kitalálta, miről van szó. Együtt maradtunk hát, hogy megpróbáljunk átsurranni a 21-es blokkhoz, azt reméltük, sikerül elvegyülnünk az ápolók ott álló csoportjában. Megjöttek a teherautók. Bock lageraltester kinyitotta az udvar kapuját, rögtön odaállt Klehr, és mellé valaki a schreibstubéból. Szólítani kezdték a számokat, ugyanabban a sorrendben, mint az előbb a blokkparancsnok. Roman meg én nem jelentkeztünk. Szólítottak néhányszor, de mivel senki sem jelentkezett, tovább mentek a listán. Mi egyre az óhajtott irányba sompolyogtunk, végül elértünk a 21-es blokk schreibstubéjának ablakához, itt volt a betonlappal fedett csatornanyílás. Célhoz értünk. Nagy erőfeszítéssel félrehúztuk a nehéz betonlapot. A sötét, büdös csatornanyílás cseppet sem volt csábító. De benne láttuk az egyetlen mentséget. Közben az első teherautót megrakták betegekkel. Nem volt idő gondolkodni. Mindjárt keresni kezdik a hiányzó számokat. Roman, könyökével a csatorna falának támaszkodva, becsúszott a szűk nyílásba, és amikor lába végre támaszt érzett, megtámaszkodott. titKOn abban reményKedtem, hOgy SiKerül a nagy manőVer: átsurranhatok az ápolók csoportjába, ahol Julek és Marian szándékosan zűrzavart keltett, hogy könnyebben beosonhassak közéjük. Így hát egyelőre csak helyére toltam a nehéz beton-
lapot, ebben készségesen segítettek a betegek, akik egyáltalán nem sejtették, milyen sors vár rájuk. Megrakták a második teherautót. Az udvaron azonban nem fogytak a betegek, mert dr. Entress egyre újabb kontingenseket küldött. Végre sikerült átsurrannom az ápolók csoportjához. Marian Kieliszek odadobott egy pflegernadrágot, rögtön fel is húztam. Most olyan lettem, mint a kórházi személyzethez tartozó foglyok. Hamarosan elindult a teherautó, amely Brzezinkába vitte a kiszelektáltakat. Ezzel elmúlt a veszély. Klehr, a listával a kezében, a schreibstubéba ment, nyilván utána akart nézni, hová lettek a hiányzó számok. Mihelyt az SDG elment, kavarodás támadt az udvaron. Ezt kihasználva megkértem Jasio Szant, a revír akkori főschreiberét, hogy próbáljon kihúzni a listáról, amelyen sajnos még mindig szerepelek. - Egyelőre semmit sem tudok csinálni ! - tárta szét a karját. - Entress és Klehr nem adja ki a kezéből a listát Később talán sikerül valamit csinálni ! - ígérte, látva, hogy egész testemben reszketek az idegességtől. Végül, nyilván vigaszképpen, jó tanácsot adott : - Ha megint szólítják a számodat, semmiképpen se jelentkezz! Később talán valahogy megumbuldáljuk a dolgot! Gyenge kis remény volt ez, és kétes tanács! Főleg mivel Klehr SDG ismét megjelent az udvaron, és egy helyre kergette a betegeket, különválasztva őket a kórházi személyzettől, amellyel megpróbáltak elvegyülni. Miután úgy-ahogy rendet teremtett, most végigmustrálta a pflegereket, nem rejtőzött-e közéjük valaki. Rögtön felismert. - Was für Nummer hasi du? - kérdezte élesen, aztán mintha elgondolkozott volna. Eszébe jutott, hogy hiszen az ő utasítására bocsátottak el, s azt mondta: - Du bist klein Pfteger! Was für Nummer hasi du?! - kérdezte ismét, már nagyon dühösen. Félelmemben alig bírtam kinyögni a számomat. Klehr hipnotizált szúrós tekintetével, mint a kígyó az áldozatát. - Ich bin gesund, Herr Oberscharführer! - oldódott meg hirtelen a nyelvem. - Ich kann arbeiten! Ich wollte nicht gehen nach Schonungsblock! - próbáltam rossz németségemmel megértetni magam. egyszerüen galléron ragadott, a blokk elé húzott, ahol most nem állt senki, és rám parancsolt, hogy álljak ott egyedül, amíg megjön a teherautó. Elvesztem ! Már hallottam a Birkenauból új foglyokért visszatérő kocsik motorzúgását, én most már menthetetlenül az elsők között kerülök az áldozatok közé. Már kinyitották a kaput. Klehr nem vette le rólam a szemét. - Doktor! Doktor! - kiabáltam kétségbeesetten, semmivel sem törődve, amikor megláttam Dehringet. A közelben álló dr. Entress felé tartott. - Mentsen meg! Élni akarok! Dr. Dehring tehetetlenül széttárta a karját. De amikor meghallotta, hogy Klehr már a számomat hívja, elszántan odakiáltott nekem, hogy maradjak a helyemen, akármilyen türelmetlenül szólongat Klehr. - Ne menj! Megpróbálok még valamit! Dr. Entresshez megyek ! Közben Klehr erővel a teherautóhoz vonszolt. Még idejében,
lihegve odafutott Dehring, és jelentkezett Klehrnél. Az SDG olyan dühös volt, hogy azt hittem, megüti. Ha tetszett, ha nem, ott kellett hagynia, mert dr. Dehrig azt jelentette neki, hogy Entress hívatja. - Wieslaw! - mondta gyorsan Dehring, egészen belevörösödve az izgalomba. - Fuss, ahogy bírsz, jelentkezz dr. Entressnél ! Azt mondta, hozzalak oda ! A remény szikrája erőt adott. Entress az udvar közepén állt, mellette közönyös arccal Fred Stessel, és feszes vigyázzban Klehr, engedelmesen hallgatva, mit mond emelt hangon a tiszt. Mikor befejezte, Klehr elmasírozott, oda se nézett rám, arra a vézna alakra, aki most jelentkezett Entress előtt. Igyekeztem minél jobb benyomást tenni. Erőfeszítésem nevetséges lehetett, mert gúnyosan nézett rám, és mintegy hitetlenkedve kérdezte: - Bist du schon besung? - Jawohl, Herr Obersturmführer! - igyekeztem harsányan válaszolni. - Also, du bist ein alter Pfleger? Was? Bólintottam, megszólalni most nem voltam képes mert éreztem, hogy az ügy kedvező fordulatot vesz. Még Stessel is, aki eddig közönyösen viselkedett, buzgón bólintott, és hevesen magyarázott valamit Entressnek. Vártam az ítéletet. Entress gondolkodott egy kicsit, majd hirtelen keményen rámszólt : - Du musst jetzt gut arbeiten üerstanden?! - és Fredhez fordult. zur Kartoffelschilen, először pucoljon krumplit tette hozzá, már jóval szelídebben. - Danke schön, Herr Doktor! - tört ki belőlem, mert már képtelen voltam uralkodni magamon. Entress türelmetlenül intett, mintha egy tolakodó legyet hessegetne el : - Weg! Wegtreten! Még sohasem voltam olyan boldog a táborban, mint akkor. Elmondhatatlan megkönnyebbüléssel loholtam el az udvar legtávolabbi sarkába. Csak minél messzebb a kaputól, amely mögött a dühös Klehr most kiéli magát, felrakva a teherautókra a nálam kevésbé szerencsés betegeket és lábadozókat. Szerencsémtől megittasulva elfeledkeztem a többiekről. Csak akkor ocsúdtam fel, amikor már valamennyi beteget elvitték. Az appelnél valami hibádzott, akkor jutott hirtelen eszembe Roman. Hiszen biztosan ő hiányzik! - Roman a csatornában dekkol - súgtam a szomszédomnak. De kisvártatva a tífuszblokkból hozták elő Romant. Kiderült, hogy nem hallotta az appelt, mert egy ágy alá bújva lapult, a húszas blokk egyik ápolója rejtette el. Appel után mindjárt kiirtak a revírből a lágerbe. Másnap reggel Otto elvitt a krumplipucolókhoz. Könnyű munkát kaptam. A szakácsok ismertek még kórházi dolgozó koromból, és enni adtak; különösen Kazek Szelest, aki visszatért régi lágerszakmájához, és megint szakács lett. Pár nap múlva már olyan jól éreztem magam, hogy azt gondoltam, visszamegyek a Bunába. De már sohasem kerültem vissza. A Buna-kommandót feloszlatták a tífuszjárvány miatt, amely a hírhedt tetvetlenítés után semmit sem csökkent. Azt beszélték, nemsokára
külön lágert csinálnak ott, az auschwitzi tábor részlegét. Nagyon sajnáltam, hogy nem látom többé Zommernét és a monowiceieket, akiket úgy megszerettem, amíg a Bunában dolgoztam. A kórházba nem szándékoztam visszamenni. Ott a halál leselkedik. Legjobb lesz bekerülni egy aussenkommandóba, minél távolabb a revírtől, a szelektálástól, a lágertől. Az egyik bajtárs csodákat mesélt a harmeei munkáról, hát elhatároztam, hogy ebbe a főtábortól távol eső kommandóba próbálok bejutni. A foglyok ott halat és baromfit tenyésztettek. már napok óta nyaggattam Ottót, intézze el, hogy áthelyezzenek ebbe az ígéretes kommandóba. Végül jó hírt hozott : holnap áthelyeznek Harmgzébe. Azt se tudtam, hová legyek örömömben Milyen derék gyerek ez az Otto! Ilyen kommandóba kerülni Micsoda mázlista vagyok! Most kezdődik a jó élet! Beugrottam a revírbe, hogy elmeséljem a haveroknak a jó hírt. Mindenkinek óriási halakat ígértem, dr. Dehringnek meg - akinek örök hálával tartozom, hiszen megmentette az életemet - egy nagy, kövér tyúkot. Repestem a boldogságtól! A zöld háromszöges kápó hűvösen fogadott. Ilyen régi szám, és ilyen muzulmán? Ki a fenét küldött nekem ez az Otto?! A kápó szemlátomást nagyon elégedetlen volt. Minden oldalról megnézett - bár néhány napig pihentem a krumplipucolóknál, és enni kaptam a jóindulatú szakácsoktól, nem látszottam éppenséggel bikaerősnek -, majd csalódottan közölte, hogy könynyű munkát kapok, amíg meg nem erősödöm. No, az éppen jó lesz! - gondoltam magamban. Az udvaron egy csűrnek látszó, nagy téglaépületnél meszet oltott egy fogoly. Oda vezetett a kápó. - Egyelőre neki segítesz aztán majd meglátjuk! - Utasításokat adott a fogolynak, azzal elballagott a majorság felé. Egyedül maradtunk. - Na mi van, testvér, mitől vagy úgy megijedve? - mondta a fogoly, mert nagyon bizonytalan képet vágtam. - Mindjárt megmutatom, mi a dolgod! Sehogy sem ment, gyöngyözött a homlokom, hamarosan nagyon kifáradtam. A mészoltás egyáltalán nem könnyű munka. Pedig társam minden erőfeszítés nélkül keverte a meszet. Derékig meztelen volt, hatalmas törzsén kidudorodtak a kötélvastag izmok. - Az ilyen, az tud dolgozni ! - gondoltam, a dorongra támaszkodva, hogy pihenjek. - Mit állsz, öregem, mint a f a lakodalomban! - mondta nyomatékosan, és rám sandított, félbe sem hagyva a munkát. Megint keverni kezdtem hát az átkozottul sűrű meszet. - Hajaj, látom, gyenge legény vagy! - kezdte újból a beszélgetést, kissé szánakozó hangon. - Keverd a tetejét, akkor nem fáradsz el ! - tanácsolta később. - Majd én elvégzem helyetted a melót Csak a kápóra vigyázz, mert rohadt féreg! Milyen rendes fickó! - gondoltam magamban, követve értékes tanácsait. El kellett mesélnem, hová való vagyok, miért tartóztatott le
a Gestapo, hol dolgoztam, ilyesmiket. Azt is elmondtam, hogy pár napja hevertem ki a tífuszt; meg akartam magyarázni, miért vagyok ilyen gyenge. - Rajtam, testvér, nem fog semmi betegség még a tífusz se! Makkegészséges vagyok! - és rácsapott széles mellére, csak úgy döngött. - Csak zabálni volna mit, a fene belé! - sóhajtott azután. Haj, a régi jó idők! Most szar világ van! - nagyot sercintett a tenyerébe, szétdörzsölte, csak úgy recsegtek az ízületei, és megint energikusan keverni kezdte a meszet. Megkérdeztem, miért hívják kommandónkat HarmzeSchulénak, és hol dolgozik a többi fogoly, mert rajta és a kápón kívül még senkit sem láttam. Hol van a csirketelep meg a halastó, álmaim tárgya. - Öregem, verd ki a fejedből, hogy itt halat meg csirkét fogsz kajálni! A mi kommandónknak azzal semmi dolga. A halastavaknál egy másik kommandó dolgozik! De még ők is alig tudnak organizálni valamit! Most ősszel, a lehalászásnál ügyeskedhetnek egy kicsit A baromfiaknál meg nők dolgoznak. Mi férfiak csak építjük a farmot Kőművesmunka, testvér! A meszet nem lehet megenni! - mondta sajnálkozva. - Hát örülj, ha kapsz egy tele csajka lágerkaját. Én zulágét kapok, mert a kápó tudja, hogy a bátyám híres bokszoló volt. Egyébként én is bunyóztam. Kedvel engem, mert a kápók általában csak az erős pofákat becsülik. Na, tudod már, hogy ki vagyok? Kolka! A Kolcynski öccse! Az ám, testvér! És most itt keverem ezt a rohadt meszet! - tette hozzá rezignáltan. Szerencsém van az ökölvívókkal. Több mint két éve, amikor ellopták a kenyéradagomat és még meg is akartak verni, a híres Teddy védett meg, Tadek Pietrzykowski. Most meg magának Kolczynskinak az öccse végzi helyettem a nehéz melót. - De azért nincs nagy baj ! - folytatta, és jelentősen rámkacsintott. - Ne félj, amíg engem látsz! Valamit mindig lehet organizálni! Fel a fejjel! Odahajtott egy pótkocsis teherautó, magasan megrakva zsákokkal. Megállt a közelünkben, a csűrnél. A kápó leugrott a sofőrfülke lépcsőjéről, és ránkkiáltott: Kolcynski után kocogtam, aki vígan masírozott és a kezét dörzsölgette, mintha azt akarná mutatni a kápó előtt, hogy rettentően örül a rá váró munkának. A kápó barátságosan megveregette széles vállát. Látszott, hogy imponál neki ez a lapos orrú izompacsirta. Nemsokára arrébb ment, botjára támaszkodva, és nyögve, fintorogva masszírozta szabad kezével a keresztcsontját. - ilerjucht noch einmal! - panaszkodott a maga módján. - Heute habe ich wieder Lumbago! Közben Kolczynski szakszerűen a vállára dobott egy zsákot, és várt, amíg én is követem a példáját. Nem tudtam, mi lehet a zsákokban és milyen nehezek. Azt gontoltam, könnyűek, hiszen Kolczynski olyan könnyedén emelte föl a zsákját. Én is jó benyomást akartam tenni a kápóra. Utánoztam hát a társamat: egyik kezemmel megragadtam a zsák száját, a másikkal,
alulról megtámasztva, a vállamra tettem, és amikor úgy éreztem, hogy jól elhelyezkedett, arrébb léptem a kocsitól. Ekkor a szörnyű súly a földre nyomott, megroggyant a térdem, a zsák átcsúszott a fejemen, még a nyakam is belereccsent. A kápó, aki szemmel tartott, elkáromkodta magát, és már ütni is akart a bottal, de Kolczynski még idejében megállította. Németül próbált beszélni: - Herr Kapo, er isi an Fleckfieber Doktor wird noch gut arbeiten, aber jetzt isi er noch zu schwach! Jetzt ich werde ihm helfen! - A kápó, úgy látszik, megértette, hogyřflekktífuszom volt, attól gyengültem úgy le, az is nagy hatást tett rá, hogy Kolczynski doktornak nevezett. - Wer isi Doktor? - kérdezte csodálkozva. - Der Muselman? Du? - fordult hozzám tamáskodva, de már sokkal szelídebben. Nem tiltakozhattam, mert Kolczynski kétségbeesetten integetett, hogy ne tegyem. - Ja, ja, ich bin Pfleger! - dadogtam hát. - Und was suchst du Herr Doktor hier m meinem Kommando, was? - kérdezte a kápó gyanakodva, és rosszindulatúan hunyorgott vizes szemével. Megint Kolczynski sietett a segítségemre. - Fleckfieber Grosse Entlkusung er war entlassen vom Revier ins Lager. A kápó egy darabig gondolkodott, végül lassan azt sziszegte: - Oh ma seben! gyors pillantást vetett rám, mintha most látna először, majd félrehajtva vörös fejét, érdeklődve ismételte : - Pfleger ?! Mai seben, mai seben? A sofőrfülkéből kihajolt a türelmetlen SS. - Du sprichst zu viel Kapo! Arbeiten! - sürgette. - Los! Abladen! Los, habe ich gesagt! - ordított erre ránk a kápó. Kolczynski segített a vállamra emelni a zsákot, az övét is a vállára dobta, aztán elindultunk a csűr kapuja felé. Alig bírtam elcipelni a zsákomat a csűr padlására vezető vas csigalépcsőig. Halálfáradtan ziháltam, a korlátnak támasztva a zsákot. Kolczynski közben már fölvitte a magáét, és visszajött az enyémért. Teher nélkül könnyen fölmentem a padlásra. - Te majd kibontod a zsákokat, és beöntöd a tartalmukat a faládákba. Ettől talán nem fáradsz el. Én majd hordom a zsákokat! Csak győzd üríteni! - mondta vidáman. - Jól átejtettem azzal a doktorral, mi? A kápónak ronda reumája van, hát add ki magad orvosnak és kuruzsolgasd, ahogy tudod. Valamit csak ellestél ott a revírben? - tette hozzá nevetve, és indult a következő zsákért. - Dörzsölt varsói gyerek ! - gondoltam hálásan és csodálattal. Amikor kiürítettem az első zsákot, földbe gyökerezett a lábam. Dara! A másikban gersli! Istenem! Ennyi kaja! Az izgalom erőt adott. Odaugrottam segíteni Kolczynskinak, mert már hallottam a lépcsőn a szuszogását. - Ide nézz, mennyi étel ! -- mutattam boldogan a gerslihegyre. Kolczynski lelkesen füttyentett. - Én meg azt hittem, tyúkeledel! Ez már döfi! Nem halunk
éhen! - megint nagyot köpött a tenyerébe, és hármasával véve a fokokat, szaladt le a csigalépcsőn. Fáradhatatlanul cipelte a nehéz zsákokat, én meg kibontottam és kiürítettem őket, a tartalmukat lesve. Csillagfürt és gabona. - Kész! - mondta Kolczynski megkönnyebbülten, amikor ledobta az utolsó zsákot. - És most, öcsi, megjutalmazzuk magunkat a nehéz melóért! - Egykettőre megtömte tágas zsebeít gerslivel. Követtem a példáját, még mértéktelenebbül, hiszen sovány voltam és kevésbé látszott rajtam, hogy ki van tömve a zsebem. Lementünk az üres zsákokkal. Kicsit féltem, hogy a kápó észreveszi gömbölyded formáinkat, sőt nem is volt kétségem, hogy észrevette, de csodák csodájára nem motozott meg minket. jelentette a sofőrnek, hogy elvégeztük a munkát, majd amikor a kocsi elment, szó nélkül elsántikált a botjával, és magunkra hagyott. Felhasználtuk az alkalmat, hogy értékes zsákmányunkat elrejtsük egy ott talált vödörbe, majd a vödröt a csűr eresze alá, a sűrűn burjánzó csalánba dugtuk. Napokra volt tartalékunk. Munkát mímelve vártuk az ebédszünetet. Az ebédet a majorságban osztották, a kúria hátsó udvarán, a gazdasági épületeknél. Bőven volt leves. Gondviselőm és mészkeverő társam két tele csajkával vágott be, a kápó a sűrűjéből mérte neki. Észrevettem, hogy némelyik fogoly, különösen a tyúkfarmot építő kőművesek, nem valami nagy étvággyal eszik. Nyilván megvannak a fineszeik, hogy jobb kaját organizáljanak, mint vacak lágerlevest. A nőknek a kúria másik, homlokzati oldalán adták az ebédet, a nagyúrias oszlopok alatt, amelyek a szecessziós díszítésű, tágas balkont tartották. A dagadt vorarbeiternők és a kápók hisztérikusan kiabáltak, és minden lehetséges alkalommal ütötték-verték a csontig fogyott zsidó nőket. A megölt szovjet hadifoglyok rongyos, piszkos egyenruháját viselő, egyenetlenül kopaszra nyírt nők messzire árasztották a mosdatlan testek és a tyúktrágya szagát, undort és szánalmat keltettek egyszerre. A mi kápónk, miután az ebédet kiosztotta, most hevesen udvarolt egy kápó-karszalagos, tenyeres-talpas, nagy mellű német nőnek, aki kihívóan kacérkodott vele. Közben azért a Brunhilde arra is szakított időt, hogy nekirontson a foglyoknak, akik hajba kaptak a kondéron, mert az alján még maradt egy kis leves. Fölemelt bottal, ütésre készen, fúriaként rohant feléjük, zamatosan káromkodva a hamburgi prostituáltak zsargonjában. A zsidó nők riadtan menekültek, a méregtől elvakult némber pedig csizmájával belebotlott a pázsit köré kifeszített láthatatlan drótba, és elnyúlt a földön, mint a béka, közszemlére téve hatalmas fenekét. A férfiak, akik végignézték a jelenetet, a térdüket csapkodták a röhögéstől. Még a mi kápónk sem állta meg nevetés nélkül, de mikor látta, hogy a nő nem tud felállni, lovagiasan odaszaladt, hogy fölsegítse, megfeledkezve a lumbágójáról. Miután fölsegítette, gyöngéden a kúria lépcsőjéhez vezette a vérző térdű, sántikáló kápót, közben meg is markolászta, amit a nő sztoikus nyugalommal tűrt. Ekkor a kápónknak eszébe jutottam. - Pfleger! Pfleger! Du! Kom her!
Engedelmesen odamentem. A csodálkozó foglyok szétváltak, utat nyitottak. Joggal csodálkoztak, hogy a kommandó egyszerre ápolót kapott szerény személyemben. A némbernek vérzett a térde. Lemostam hideg vízzel, ennyiből állt a kezelés. Nem volt se jód, se kötszer. A nő felhúzta a szoknyáját, és letépett egy darabot az ingéből, kötszernek. Nekiláttam rácsavarni a térdére az ideiglenes kötést. Hogy munkámat megkönnyítse, szétterpesztette a lábát és még jobban felhúzta szoknyáját, kimutatva vastag combját, ami olyan gyújtó hatást gyakorolt az én kápómra, hogy semmivel sem törődve, önfeledten markolászta a nő mellét, támogatás címén. Látván, hogy szamaritánus ügyködésem megnyugtatja a német nőt és örömet szerez a kápómnak, mivel közben nyugodtan fogdoshatja sebesült kolléganőjét, a szükségesnél hosszabb ideig piszmogtam a kötözéssel. Ez szemlátomást mindkét felet hálára késztette, márpedig ez volt a célom. Rögtön éltem is az alkalommal, hogy egy ötletet adjak nekik : közös házi patikát kellene létesíteni a két kommandónak. Nem is reméltem, hogy ötletemet lelkesen fogadják. - Natürlich! - ragyogott fel a kápó. - Das moss sem! De nyomban kétségei támadtak. gyógyszereket kellene szerezni. - Tion Auschwitz! - vágtam rá. - Aus Revier! - Ja, du hasi recht! - felelte rövid gondolkodás után, majd parancsoló hangon hozzátette: - Sofort schon morgen führst du nach den Stammlager mit meinem Unterkapo und holst dia Medikamente! herstanden?! - Tehát mindjárt holnap reggel hozzak gyógyszereket? - Jawohl! - bólintottam lelkesen, mert minden úgy ment, ahogy elterveztem. - Und für Frauen auch! - kapott észbe hirtelen a nők kápója és magyarázólag hozzátette: - Du bist Pfleger, nicht wahr? Also du weisst, was ich n:eine? Nem értettem, mire gondol, ezt látta is rajtam, és hogy mégiscsak megértsem, zavart színlelve magyarázta, ártatlan pillantást vetve a kápómra : - Monatsbinden, du dummer Junge! A délután hamar eltelt. A gersli, amit organizáltunk, visszavándorolt a vödörből tágas zsebeinkbe és az ingünk mögé. Munka után az egész kommandó a kúria előtt gyülekezett, számlálásra. Az SS-ek előjöttek láthatatlan őrhelyükről. Gátakon mentünk végig, a sok halastó között, majd az elhagyott falun át meneteltünk éjjeli szállásunkra, őreink kíséretében. A kápó szokatlanul csöndes volt, egyre jobban kínozhatta a lumbágója, sántított és halkan nyögdécselt. Fél órai menetelés után megálltunk egy emeletes téglaház előtt. A falusi iskolához hasonló kis házat szögesdrót-kerítés vette körül, négy sarkán őrtorony meredezett, világosan tanúsítva az egykori iskola jelenlegi rendeltetését. Az őrök, miután a kommandoführertől rövid eligazítást kaptak, elhelyezkedtek az őrtornyokban. A ház mögött hitvány kis gyümölcsös volt, néhány fával, de gyümölcsnek már nyoma sem volt rajtuk. A kerti budit használó foglyok
nyilván még éretlenül leszedték. Szűkösen laktunk a házban. A foglyokat bezsúfolták két kicsi szobába, alig fért el bennük három emeletes ágy és egy vaskályha. A kápó és kísérete nagyobb teremben lakott, itt az ágyakon kívül egy nagy asztal és néhány támlátlan szék is állt. Az ablakokon persze vasrács. A házból kimenni csak meghatározott időben szabad, és csak egyetlen célból: a budira. Vacsora után szabadon rendelkezhettünk az időnkkel, de mit értünk vele? Már majdnem sötét volt, az egyetlen hitvány villanykörte csak gyéren világította meg a teret. Éppen ágyaztam, amikor hallom ám, hogy a szomszéd szobából hív a kápó. Fájdalmas hangon kiabál: - Pfleger, kom zu mit! Levetkőzve feküdt az ágyán, nyögdécselve átkozta a lumbágóját. Most aztán csillogtatnom kellett orvosi tudományomat. Nem tudtam, mivel kezdjem. Semmiféle gyógyszerem nem volt. Ha legalább valami tablettám lenne, de itt állok üres kézzel! Tapasztalatból tudtam, mert magamnak is nem egyszer volt lumbágóm, hogy a masszírozás sokat segít. Én még ugyan sohasem masszíroztam, de láttam a revírben, hogyan csinálják a hivatásos gyúrók. Magabiztosságot színlelve láttam munkához, igyekeztem szakemberként viselkedni. Kitapogattam a legfájdalmasabb pontot és ott kezdtem gyúrni a disznót, először enyhén, majd egyre erősebben. A kápó eleinte nyugodtan feküdt, türelmesen viselve működésemet. De amikor a fájdalmasabb helyekhez értem, nem bírta tovább. Ordított, visított, szitkozódott, de azért csak tűrte a kezelést. Megálltam egy kicsit pihenni, mert már ugyancsak elfáradtam. A kápó gimnasztikára használta fel ezt az időt, próbálgatta, jobban tud-e már mozogni. Mivel javulást észlelt, felszólított, hogy masszírozzam tovább. - Weiter, weiter, Pfleger, isi schon viel besser! Mit tehettem volna, tovább masszíroztam a pasast. Rögtönzött mozdulatokkal csapkodtam, ütögettem, gyúrtam és csipkedtem, addig, addig, hogy végre kinyögte : - Genug! Új, kuruzslói szakmámban olyan jól mutatkoztam be, hogy a kápó elégedetten dörmögte: - Ab heute bist du der Kommandopfleger! und ftir Frauen auch! - tette hozzá : én leszek a kommandó ápolója, sőt a nőké is. Nyilván eszébe jutott a délutáni jelenet a nők kápójával, mert kéjesen nyújtózkodni kezdett, csak úgy recsegtek az ízületei. igy hát már az első napom szerencsésen végződött a Harmze-Schule kommandóban. Jó munkámért a kápótól kenyér-pótadagot kaptam, és megígérte, hogy ebédnél mindig lesz repeta a levesből. Megkönnyebbülten feküdtem le nem túl kényelmes ágyamra, fejem alá dugva az imént kapott kenyérdarabot. Jó lesz reggelire. De mielőtt elaludtam volna, borzalmasan csípni kezdett valami. Először azt hittem, bolhák. Vaktában elfogtam egyet. Éreztem az ujjaimon, hogy milyen nagy, undoritó. nagy poloskák egész raja támadt rám, a friss áldozatra. Tetű, bolha, ehhez már hozzászoktam, de poloskával a
táborban még nem találkoztam! Hogy az ördög! Csak hajnal felé aludtam el, azzal a szilárd elhatározással, hogy könyörtelen harcot indítok ellenük. A gyógyszerek közé, amelyeket néhány óra múlva elhozok majd, besoroltam a féregirtó kuprexet is. Szekérrel vittek be Auschwitzba, egy ss kísért, a vorarbeiter volt a kocsis. A kora reggeli napfény még alig törte át a nyirkos, tejszerű ködöt. Útközben női kommandók mentek el mellettünk, az FKL-ből Harmzébe igyekeztek munkára. Mindegyik nő legalább két téglát vitt a tyúkfarm építéséhez. Őrünk vidáman üdvözölte az ismerős aufseherint, akit idomított kutyák kísértek. A kápók kiabálással és ütlegekkel siettették a legyengült nőket, akik roskadozva cipelték kilométereken át a téglát. Elhagytuk a kihalt falut, kiértünk a földekre. Ritkult a köd, messziről már idelátszottak a birkenaui tábor meredező őrtornyai és lapos blokkjai. Mindjárt a vasúti keresztezés után, pár száz lépésre jobbra a Grtnerei Rajsko épületei látszottak. Elhaladva mellettük, az auschwitzi főtábor közvetlen szomszédságába jutottunk, erről tanúskodott a sok ezer fogoly, aki dalolva menetelt a munkahelyére. Az Industriehof faépületeiben hagytuk a szekeret, és az őr nélkül - mivel a nagy őrláncon belül voltunk - a blockführerstubéba mentünk jelentkezni, majd beléptünk a táborba. Megbeszéltem a vorarbeiterrel, hogy délben értem jön a revírbe, és segít elvinni a gyógyszereket. Jómagam Bock lageraltesterhez mentem, hogy utaljon ki gyógyszert a kommandónak. Bock a 28-as blokkba küldött, a padlásra, ott volt most a nagy osztályozó, oda került minden gyógyszer, amit a tömegesen érkező új foglyoktól elvettek. A jóindulatú kollégák megtömtek két bőröndöt mindenféle orvossággal, közben részletesen elmagyarázták, mi mire való, mert jól tudták, hogy csak kommandókuruzsló vagyok. Nem feledkeztem meg a kuprexről és a felkötőkről sem, az egyik kolléga tett is egy tanulságos megjegyzést, hogyan alkalmazzam majd őket a pácienseimnél. A diétás konyháról kaptam egy kis élelmet, fehér kenyeret, mannakását, cukrot, a gyomorbetegek számára. Tolinszczak gondoskodott róla, hogy bőséges készletem legyen alkoholos cseppekből, valeriánából meg effélékből. Injekciós tűt nem vittem, mert úgysem tudtam bánni vele, különben is kincsnek számított, sohasem volt belőle elég a revírben. Valaki még adott néhány üvegcse mentolszagú szájöblítő folyadékot, állítólag spirituszból készült. Ennek a francia pálinkának az ízét - így nevezték a táborban - még a kórházból ismertem, valaki fölfedezte, hogy a vodkára hasonlít : megkóstoltam, beteg is lettem tőle. A valóság legmerészebb várakozásaimat is meghaladta. Annyi gyógyszerem volt, amennyi hosszú időre elég egy nagy kommandónak. Ha a kápó meglátja a két jókora bőrönd tartalmát, biztosan nagyot növök a szemében, és ezután még szilárdabban fogja hinni, hogy kommandójának szüksége van rám, mint pflegerre. Amíg Bock elintézte az engedélyt, hogy kivihessem a gyógyszert a táborból, a vorarbeiteremre várva, meglátogattam a kollégákat, hogy pletykálkodjunk egy kicsit. A revírben eléggé rosszul mentek a dolgok. Entress gyakran szelektált, ilyenkor a súlyosabb betegek tömegesen kaptak injek-
ciót. Klehr SDG, a barátom, abban élte ki magát, hogy naponta több tucat fenolinjekciót adott a betegeknek. Paríszczyk is derekasan követte a példáját. Egy ideje a Politische érdeklődni kezdett a kórház iránt, főleg amióta észrevették, hogy az utóbbi időben több lágerspicli, aki funkciósként vagy betegként a revírbe került, meghalt a kórházban. Mostanában hirtelen feldobta a talpát néhány kápó is, aki különös buzgalommal gyilkolta és kínozta a foglyokat. Innen a feszült, ideges légkör. Nem elég, hogy a foglyok mind gyűlölik a kórházat - hiszen általában véve nem más, min kinyirda -, ráadásul a láger fejesei is megutálták, mert az a mániájuk, hogy funkciójuknál fogva különleges bánásmódra tarthatnak igényt. A Politische a régi spiclik elvesztése után újakat küldött a revírbe, ezekről már - az eddigi tapasztalatok alapján - külön gondoskodott, vagyis az esetek többségében megmentette az életüket, de ugyanakkor könnyebb lett felismerni őket. Bock helyzetét megingatta a kórházi személyzet belső torzsalkodása, a személyzet egy része ugyanis szívesen megszabadulna a krankenbau lageraltesterétől, mert nem szakmabeli, és mert a kórház szempontjából haszontalan fiatalemberek csóportját futtatja, akiket részben ő rontott meg. Valami lóg a levegőben, és mindenképpen baj lesz. A közkedvelt Gienek Obojski, aki eddig olyan nyugodt és kiegyensúlyozott volt, összekapott néhány blokkparancsnokkal, egyenlőtlen harcba bocsátkozva velük. Szokott munkáját végezve - a halottakat szállította el a blokkokból, mindig akadtak bőven -, szólt egy blokkparancsnoknak, aki arról volt hírhedt, hogy megöli a foglyokat a kenyéradagjukért: ne csinálja tovább azt, hogy eltitkolja a leichentrágerek elől a hullákat, és az élők létszámába sorolja őket, hogy élelmet faszolhasson nekik, azaz persze saját magának, mert ezzel megnehezíti a leichentrágerek munkáját, összekutyulja a halottak könyvét, amelyet ők vezetnek, márpedig annak stimmelnie kell - máskülönben az appeleknél nincs meg a létszám. Obojski jól látta a blokkparancsnokok sötét machinációit, sokáig el is tűrte, de végül nem bírta tovább. Szóváltásra került sor, aztán verekedésre. A blokkparancsnok ütött először, Obojski meg gondolkodás nélkűl visszaadta, sőt meg is tetézte. A blokkparancsnok véres arccal kirohant, és segítségért kiabált. A gyilkosok összetanult bandája rárontott Gienekre, de őt kemény fából faragták, egymaga szállt szembe a támadókkal. Roppant mancsával megragadta az első támadót, és körbeforgatta, az élő faltörő kossal döntve le a többit. A megvert hóhérok nem boldogultak a dühöngő Obojskival, elszaladtak hát a blockführerstubéba az SS-ekért, és jelentették, hogy a táborban fellázadtak a lengyelek. Palitzsch rohant elsőnek a felmentő sereggel, hogy megfékezze a lázadókat. Úgy gondolta, most kedvére kiélheti magát. De amikor meglátta, hogy Obojski egy szál magában védekezik a tagbaszakadt, gyakorlott hóhérokkal szemben, sőt nemcsak derekasan védekezik, hanem sorra kiüti a támadókat, akkor megdühödött, és maga kezdte ütni-verni a blokkparancsnokokat, amiért ilyen tohonyák. A dolog azzal végződött, hogy Obojski zugaiét kapott, mert jól verekszik, a blokkosoknak meg
Palitzsch fárasztó sportolást rendezett, hadd javuljon az erőlétük. A kollégák Gienek jelenlétében mesélték el ezt a nevezetes, drámai eseményt. Gienek mosolyogva megjegyezte, hogy túlságosan kiszínezik az ügyet, de nem tagadta, hogy önvédelemből alaposan ellátta a blokkparancsnokok baját. benne viszont nem esett nagyobb kár. Délben megjelent a vorarbeiter. Elbúcsúztam a fiúktól, minden ismerős havertól. Megragadtuk a gyógyszeres bőröndöket - a nehezebbiket a vorarbeiternek adtam, a könnyebbiket szántam magamnak -, és elindultunk a tábor kijárata felé. A blockführer, akit az SDG már tájékoztatott, nem sokat turkált a bőröndökben, nagyjából tudta, mi van bennük, így hamarosan az Industriehofban voltunk. Felraktuk a bőröndöket a szekérre, és vártuk kísérőnket. Az őr roppant kíváncsi volt, mi van a bőröndökben, meghajszoltatta a lovakat, hogy mielőbb kiérjünk a tábor körletéből. Mihelyt kijutottunk a földek közé, nekiesett a bőröndöknek. Úgy tett, mintha csak kíváncsiságból turkálna, de néhány apróságot zsebrevágott. Magam is kíváncsi voltam, mi lehet némelyik dobozban, sorra nyitogattam őket, szerencsés fogásra számítva, mert tudtam, hogy a gyógyszerek egy részét nem osztályozták. Őrünk biztosan hallotta, hogy a zugangoktól elrekvirált gyógyszer osztályozása közben sok értéktárgyat találtak; a bizonytalan sors előtt álló tulajdonosok ravaszul az orvosságos dobozokba rejtették az ékszereket, mert naivan azt képzelték, hogy akármi lesz is, a gyógyszert csak nem veszik el tőlük. Nem volt szerencsém, nem találtam semmit. - Na, was hasi du organisiert, Pfleger? - üdvözölt minket a kápó, amikor behajtottunk az udvarház elé. Büszkén mutattam a szekérderékban heverő két nagy bőröndre. A kápó füttyentett meglepetésében. Odahívta kolléganőjét, rögtön nekiláttak végignézegetni és elosztani a gyógyszereket. A fehér kenyeret a kápó természetesen saját tulajdonának tekintette, és gálánsan odaajándékozta a német nőnek. Annál mindjárt kötést is kellett cserélnem, ezúttal már rendes kötést kapott, mert volt miből. A kápó összeállíttatott egy kis gyógyszertárat az orvosságok egy részéből, ez a mi lakóházunk házi gyógyszertára lesz. A többi orvosság a kúriában marad, közös használatra a nőknek és nekünk. A francia pálinkát, miután a spiritusz szagáról felismerte, saját magának utalta ki a kápó. amikor még egyszer átnéztem a gyógyszereket, véletlenül kinyitottam egy vattás dobozt. Nagy csodálkozásomra és bánatomra - a kápó ugyanis egész idő alatt a kezemre nézett - a vattával együtt arany férfi karóra csúszott ki a dobozból. A kápó nyomban elrekvirálta. Este megint a kápó fájós derekát kellett masszíroznom. Most már könnyebben ment, mert bekentem áldozatomat kámforos kenőccsel. Alkohol, kámfor és mentol szaga áradt belőle. Éjszaka a kápó megütötte magát, amikor a sötétben a küblit kereste. Rókáznia kellett. Úgy kell neki! Most, amikor a kup-
rexszel elkábított poloskáktól végre alhattam volna, ez a részeg disznó rázott fel. Adtam neki valami cseppet, ami a kezembe került, attól mély álomba zuhant. Reggel csakugyan betegnek látszott. Mint javasember tudtam, hogy mérgezést kapott a mindenféle kotyvalékból kevert alkoholtól. Az alkohol és a kámfor szaga már nem érződött rajta, de még mindig mentolszagú volt. jól beszophatott tegnap a toroköblítőből. Görbén nézett rám, és mérgesen dörmögte: - Francia pálinka! - Hát én mondtam, hogy megigya? Nemsokára kiderült, hogy a kommandopfleger szépen hangzó funkciója sajnos csak vágyálom. A kápó egyáltalán nem adott könnyebb munkát. Továbbra is meszet oltottam, vagy alapokat ástam a tyúkfarmhoz, aztán meg falat raktam. Egyszóval kőműves lettem, ápolói tisztségemet a kápó amolyan mellékfoglalkozásnak tekintette, és szabad időmet főleg a saját számára vette igénybe. Pedig közben egyre népszerűbbé váltam, mint az egész farm egyetlen ápolója-most már nem leplezhettem le magam -, és akarva-akaratlan, igazi felcser lett belőlem. Az embereknek segítségre volt szükségük. Hagyján, amíg csak egy sebet kellett bekötöznöm. Nagyobb baj volt, ha valaki igazán megbetegedett. Kénytelen voltam kuruzsolni, amint azt Kolczynski, az egyetlen beavatott mondta. Adtam a maródiaknak valami tablettát, többnyire aszpirint, ami nem árthatott, sőt olykor még segített is. A súlyosabb eseteket a főlágerbeli kórházba irányítottam, a kápó olykor beleegyezett. Repült az idő. Reggelente dideregtünk, zúzmara lepett be mindent. Megjött az ősz, vele a reménytelen, csatakos, hideg idő. Egyre gyakrabban sírtam vissza a régi jó revíridőket, amikor fedél alatt dolgozhattam. Egy őszi reggel, amíg a bontásból való téglát tisztogattam, láttam, hogy végtelen sorokban jönnek a nők Birkenau felől. Mindegyik két-három téglát hozott, a kijelölt helyre érve megkönnyebbülve ledobta, majd visszafordultak, és pár óra múlva ismét megjelentek. szépségüket még nem tette egészen tönkre a tábor. Zsidó nők a holland transzportból. Az SS-némberek kutyákat uszítottak rájuk, kápóik pedig a szokottnál is dühödtebben ütlegelték a félelemtől elkábult lányokat. Naponta kétszer vagy háromszor érkezett el hozzánk a szomorú menet. Mindennap kevesebben voltak, és az életben maradottak már egy hét múlva elcsigázott banyáknak látszottak, alig lehetett felismerni bennük a néhány nappal ezelőtti lányokat. Eltelt még egypár nap, aztán már ezek sem jöttek. Biztosan likvidálták őket mint munkára alkalmatlanokat. Kommandoführerünk nem sokat törődött a dologgal, mert tégla volt már bőven, és a tyúkfarm majdnem elkészült. Megrémített a gondolat, hogy jön a tél. Hogy bírom ki ebben a nyomorúságos kommandóban, amikor máris folyton fázom és gyatrán érzem magam? Ráadásul a kápó már nem bánt velem kesztyűs kézzel, egyre undokabb lett. Tovább gyötörte a reuma és a lumbágó, nem tudtam kigyógyítani. Amilyen a munka, olyan a fizetség. Okos jelszó : abbahagytam a kápó masszírozását, amely nemcsak fárasztott, de
meg is alázott a társaim szemében. A többiekkel egyformán dolgozom a kommandóban, lehetek még ráadásul kommandopfleger is, de nem leszek többé a mélyen tisztelt kápó úr háziorvosa. Vigye el az ördög! Ott a házi gyógyszertára, hát csak zabálja a pirulákat, a különféle schmerztablettákat, és igyon rájuk francia pálinkát, megint rákapott ugyanis, amióta kifogyott a pálinkája, amit egy SS-től az óráért kapott. Igaz, hogy a masszírozásom nem gyógyította ki a bajából, de csökkentette a fájdalmait, így aztán egyik este felszólított, hogy dögönyözzem meg. - Tabletten nicht gutl - fintorgott. - Du sollst mit dia Massage machen! - tette hozzá parancsoló hangon. - Masszírozzon a halál! - mormoltam magamban, s igyekeztem udvarias, de kitérő választ adni: - Ich bin heute auch krarrk, Herr Kapo! lch habe Lumbago! - és bizonyságul keserves fintorral a derekamhoz kaptam, a kápónál látott mozdulattal. Alighanem elvetettem a sulykot, mert dühét nehezen fékezve, felordított : - Waaaaas?! Arcába szökött a vér, paprikavörös lett, de még uralkodott magán. - Also, gut gut! - morogta. - Geh weg! A stubendienst kikereste a kenőcsös tubust, és odaadta gazdájának. A kápó saját kezűleg kente be fájós részeit, közben félig maga elé, félig a csicskáshoz beszélve, de úgy, hogy én is halljam. - Ja! Jetzt moss ich selóst das machen! Unser Herr Pfleger isi heute sehr krank! - és emelt hangon, gúnyosan hozzátette: - Er hat Lumbago! Lumbago! Hát ez semmi jót nem ígért. Túllőttem a célon! Másnap reggel a kápó frissen, de dühösen kelt fel. Duzzadt az energiától, alig várta, hogy levezesse. Ordítva és taszigálva kergetett ki bennünket a szűk ajtón, mintha bizony egyszerre kiférnénk rajta. Mivel nekem lumbágóm van, következetesen tovább játszottam a beteget, nem tolakodtam, hanem a sor végén vánszorogtam. Mikor az ajtóhoz értem, váratlanul akkorát rúgott belém hátulról, hogy egy szempillantás alatt az udvaron találtam magam, méghozzá négykézláb. Rögtön felálltam, de éreztem, hogy alighanem megrándult a derekam. A fájdalom gyorsan terjedt, már nem bírtam kiegyenesedni. A kápó kissé lecsillapodott, és megpróbálta tréfával elütni a szerencsétlen rúgást. - W eisst du, Pfleger, das isi dia beste Massage gegen Lumbago! - majd még egyszer, most a térdével, rúgott egy aprót a fenekembe, amely már ugyancsak sajgott. Munkába menet látva, hogy görnyedten járok, rám ragadt, és igyekezett minél kedvesebb lenni. - Du mus.st einmal etwas ldedikamenten organisieren! uncl dia Frnncówka auch! - röhögcsélt cinkosan kacsintva. Na várj csak, adok én neked francia pálinkát! inkább fenolt, te dög! - futott át az agyamon, de fennhangon kijelentettem, hogy szívesen hozok Auschwitzból egy szállítmány orvosságot, és még többet kedvelt francia pálinkájából. Elhatároztam, hogy ezúttal kihasználom az alkalmat, és ha sikerül meghúzódnom a revírben, nem jövök többé vissza ehhez az őrült
kápóhoz és a kommandójához, torkig vagyok velük, különösen most, hogy közeleg a tél. Alaposan megfáztam, belázasodtam, így hát gyorsan cselekednem kellett. A biztonság kedvéért eltitkoltam a kápó elől, hogy lázas kórháztöltelék vagyok. Gyanút foghatott volna, és akkor nem enged el gyógyszerért, mert sejti, hogy nem jövök vissza a tyúkfarmra. Október első napjaiban Auschwitz felé szekereztem, ahová a kápó küldött. Erősen eltökéltem, hogy a revírben maradok. Velem zötyögött egy fogoly a halas kommandóból, őt a Politische hívatta. Könnyű volt kitalálni, hogy ez az utolsó útja. Biztosan kivégzik. A fogoly is tudhatta, hogy így lesz, mert szomorúan üldögélt, magába mélyedt, senkihez sem szólt. Én mellette ültem, hátam mögött a kocsis, szintén fogoly, ő a hepehupás úton lustán poroszkáló lónak szentelte figyelmét, csettintgetett neki és gyöngéden beszélt hozzá. Velünk szemben kényelmesen terpeszkedett egy szál kísérőnk, egy SS. Korosabb, jámbor fickónak látszott, aki örül, hogy békésen üldögélhet itt, nem kell órák hosszat lövésre kész puskával állnia a postenkette valamelyik őrhelyén. Harmzét elhagyva, földek közé értünk, messze Birkenautól és még messzebb a stammlagertől. Körös-körül csendes és üres minden, úgy látszik, a kommandók mindennapos kivonulását késlelteti, hogy az egész környék sűrű ködbe burkolózott. Ilyenkor a legkönnyebb megszökni! Aggódva pillantottam a mellettem ülőre. Mi lesz, ha egyszerre szökni támad kedve? Voltaképpen ez az utolsó esélye. De meg meri-e tenni? És mi lesz akkor velünk? Velem?! Én még neki se vághatnék! Lázasan, szétrúgott farral nem jutnék messzire! Már jó ideje figyeltem az őrt, aki hasztalan próbált cigarettára gyújtani. Sehogysem sikerült, folyton elaludt a gyufa. - Donnerwetter! - szitkozódott, puskáját a falusi úton döcögő szekér saroglyájára támasztva. Teljesen lekötötte a rágyújtás. Minden gyufa makacsul kialudt a kezében. A puska közben centiméterről centiméterre társam felé csúszott, amíg végül a puskacső a térdének ütődött. A fogoly felrezzent, mintha álmából ébredne, odanézett a gyufákkal bajlódó SS-re, lassan megragadta a puskacsövet a hidegtől dermedt és vörös kezével. Lángocska lobbant, végre meggyulladt a gyufa. Az őr mélyen leszívta az első slukkot, és megkönnyebbülten fújta ki a füstöt. Szabad kezével arrafelé tapogatózott, ahová az imént a puskáját tette, és csak most vette észre, hogy a puska a fogolynál van, már csípőmagasságba húzta. Az SS megdermedt. Hipnotizáltan ült, a nyitott szájához tapadt cigaretta lassan tovább égett. A fogoly reszkető kézzel tartotta a fegyvert, látszólag habozott: lőjön, odavágjon a puskatussal, vagy egyszerűen visszaadja az ss-nek. A kocsi kerekei recsegve tördelték a jégtáblákat a földút befagyott tócsáin. Minden másodperc egy örökkévalóságnak tűnt. Történjen meg végre, aminek történnie kell! Elöntött a veríték, éreztem, hogy az ing nedves testemre tapad. Jókora utat tettünk meg így, mozdulatlanul. A hajnali ködben már kirajzolódtak Birkenau első tornyai. A halálsápadt SS szájában
füstölt a csikk. A kocsis hátrafordult. Talán megérezte hozzáérő hátam remegését. Egy pillanat alatt felismerte a helyzetet, és ő is kővé dermedt. Akkor az SS fesztelenül elnevette magát, kivette szájából a csikket, de a cigarettapapír az ajkához tapadt, köpködve próbálta eltávolítani, végül sikerült is. Zsebébe nyúlt, kihalászott egy fémdobozt és a puskás fogoly felé nyújtotta, cigarettával kínálva, mintha mi sem történt volna. Jól kiszámított gesztus volt. Az őr felismerte, hogy a fogoly már végleg lekésett minden spontán, gyors cselekedetről, a németet az őrtornyok közelsége is felbátorította. Egyszerű, természetes gesztusával feloldotta a feszült helyzetet. A fogoly egyik kezével kivett egy cigarettát, a másikkal odanyújtotta a puskát az őrnek, ugyanolyan természetesen, mint az neki a cigarettát. Most az SS a gyufát is odaadta a fogolynak. A gyufa ezúttal sem akart meggyulladni. Akkor odaadta még izzó csikkjét, hogy rágyújthasson róla. A kékes füst gyorsan eloszlott a hajnali ködben. Az egész jelenet némán játszódott le. Ámbár úgy rémlett, hogy a német azt suttogta : - Danke! - De lehet, hogy rosszul hallottam. Aznap két személlyel tért vissza Harmgzébe a szekér: csak a kísérő SS és a kocsis-fogoly ült rajta. Én a revírben maradtam. A fogoly, akit a Politischére hívattak,-a tizenegyes blokk udvarán maradt, kivégezték a halálfal előtt. Fölvettek a kórházba, betegállományba. Elég magas lázam volt, betegségem tartósnak ígérkezett. De három nap múlva lement a lázam, tulajdonképpen már meggyógyultam. A kollégák a 28-as blokk első emeletén helyeztek el, valósággal fényűző kórteremben, ahol mindenki külön ágyban feküdt, párnahuzattal és lepedőkkel. Ezt a kórtermet kizárólag a fejeseknek szánták, alig tizenegynéhány beteg feküdt benne. Andrzej M volt a teremparancsnok, jó kolléga. Egészséges létemre még ott tartott betegnek, meghamisítva az ágyon függő lázlapot. Klehr SDG ritkán nézett be - itt nem voltak számára páciensek, dr. Entress még ritkábban. Féltem, hogy Klehr felismer. Andrzej vagy az öccse mindig figyelmeztetett, ha közeledett, ilyenkor kilopóztam a kórteremből, és többnyire a vécében vagy a waschraumban bújtam el. Esős, havas, ronda ősz volt, baljósan fütyült a szél a fák ágai között, én meg kényelmesen heverésztem a meleg ágyban, jóindulatú kollégáim óvtak és etettek. Idővel odáig merészkedtem, hogy esténként kisurrantam a lágerbe, találkozni a haverokkal. Edek Galinski egyszer elvitt a négyes blokkba, ahol a Kanadának becézett aufrüumungskommandóban dolgozó zsidó foglyok laktak. Itt találkoztam Daviddal. Most remekül ment a dolga. A Kanada nem a Buna. David meghízott, remekül nézett ki, és ragyogó hangulatban volt. Elmesélte, hogy holnapra gazdag, nagy transzportot várnak Hollandiából. Az lesz még csak Kanada! Kaptam tőle egy doboz szardíniát és egy darab csokoládét. Egyik délután az ágyban heverészve javában szunyókáltam, amikor izgatottan berontott Obojski. - Wieslaw, gyere le most rögtön mutatok valamit! Örülni fogsz! - Gienek levitt a pincébe, a hullaházba. A betonon,
szokás szerint, egy rakás halott hevert. Mellettük egy pokróccal letakart, óriási tetem. Gienek egy mozdulattal lerántotta a pokrócot, és kecsesen meghajolt felém: leo volt az, a kápó. A halált tisztelni kell, még a legnagyobb ellenségünkét is. De én ugráltam a boldogságtól. Indiántáncot jártam örömömben, átugráltam a már veszélytelen, roppant testet, megtapogattam az elernyedt, valaha izmos karokat, amelyektől annyi verést kaptam valamikor, csúfoltam és gúnyoltam ezt a kolosszust, akitől reszketett az egész tábor, de alighanem én a legjobban. - Túléltelek, rohadt disznó! Nem nyírtál ki ! Téged ettek meg a tetvek ! - diadalmaskodtam. Gienektől már tudtam, hogyan halt meg. A flekktífusz vitte el. Állítólag igyekeztek mindenáron életben tartani. Mint lageraltester Birkenauban, hozzájutott minden gyógyszerhez, ami megvédhette volna a tífusztól és szövődményeitől. Orvosságokkal, injekciókkal tömték. Az ápolók egy pillanatig sem hagyták magára. Ez a roppant erős, egészséges szervezet mégsem bírta ki. Vagy pedig? Később azt rebesgették, hogy valaki mégiscsak átsegítette a túlvilágra. Szóval kinyírták. Állítólag azt is tudták, ki tette. Akárhogy is, a tábor megszabadult még egy banditától, nekem eggyel kevesebb ellenségem maradt. Mindjárt könnyebb így az ember szíve. Aznap este buzgón imádkoztam, hálát adtam Istennek, hogy elvitte az auschwitzi tábor egyik legnagyobb hóhérját. Csak így tovább! Remény költözött a szívembe. Hátha túlélem a lágert? - gondoltam először úgy, mintha teljesen lehetséges dologra gondolnék. Sajnos maradtak még a táborban mások, akikről bízvást el lehet mondani, hogy még Leo Wietschoreknél is nagyobb gyilkosok. Például Klehr. Kerültem, ahogy tudtam, de végül is elcsípett. Éppen kijöttem az ápolók szobájából, ahol pótkaját kaptam, és egyenesen Klehr karjaiba futottam. Persze rögtön megismert. - Was machst du hier?! - kérdezte, és fürkésző szemmel mért végig. - Ich bin krank! - feleltem gyorsan, de meggyőződés nélkül. Majd kicsattantam az egészségtől, igazán nem látszottam betegnek. - Krank bist du? Ha, ha! Von welclern Saa bist du, was?! Blockaltester! Lageraltester! - ordította dühösen, szinte hörögve. Gyászosan lebuktam. Megparancsolta, hogy azonnal írjanak ki a lágerbe. Személyesen készíti el a jelentést. A blokkparancsnokot bunkerrel fenyegette, Bockot irgalmatlanul lehordta, engem alighanem már elintézett ügynek tartott. Egyszer sikerült meglógnom, de másodszor már biztosan kivégeznek. Bock apró szemével hunyorogva, némán méregetett. Szája sarka remegett, sovány, ráncokkal barázdált arcán mulatságos fintorok futottak végig, ilyenkor vagy nagyon ideges vagy jókedvű. Végre megszólalt. - Du hasi Glück, main lieber alter Spitzbube! Szerencséd van, kedves vén csirkefogó ! Jókedvű, állapítottam meg boldogan és megkönnyebbülten. Ez jó jel! - SDG Klehr macht mit dir Schluss! - az utolsó szónál be-
szédes gesztussal mutatta, hogyan. - Aber ich werde ihm einen Spass machen! Verstehst du? - igyekezett minél egyszerűbben beszélni, hogy megértsem, ismerve fogyatékos német nyelvtudásomat. Nos: Bock meg akart menteni Klehr elől, mégpedig úgy, hogy tréfából eltüntet. Kihasználva, hogy Klehr most injekciókat ad a 20-as blokk kezelőszobájában, egy szanitéckocsi pedig éppen Brzezinkába indul, nemcsak a revírből írt ki, hanem az egész főtáborból, és áthelyezett a birkenaui táborba. Ha Klehr netalán kérdezősködne utánam, megmutatja neki a Brzezinkába szóló verlegung-lapomat, ismeretes, hogy ott van a büntetőtábor, ahová Klehr juttatni akart. Klehr elégedett lesz, én pedig az SK helyett a pflegercsoportba megyek, amely ideiglenesen a női tábor revírjében dolgozik. Ez a tábor másik SS orvos és másik SDG alá tartozik, Klehrnek ott nincs semmi keresnivalója. Hamarosan már a szanitéckocsiban ültem, amely Birkenau felé vitt. Ott kezdődött lágeréletem új szakasza. A vöröskeresztes jelzéssel ellátott kocsi pár perc múlva megállt a női tábor kapuja előtt. A kíváncsi aufseherinek egymás után kukkantottak be a kocsiba, végül egy fiatal blockführer engedélyezte, hogy behajtsunk a táborba. A kórház területére hajtottunk, a szanitéckocsi megállt egy kisebbfajta fabarakk előtt. Scherpe SDG kinyitotta a kocsi ajtaját, és rám parancsolt, hogy szálljak ki, és vigyem be a barakkba a gyógyszeres dobozokat, amelyeket hoztunk. Egyszerre másik világba kerültem. Csiripelő fiatal nők raja vett körül. Egészen mások, mint akiket legutóbb Harmében láttam. Először is hajuk volt, normális, hosszú női hajuk. Látszott rajtuk, hogy noha foglyok, és akár a többi háftlinget, őket sem veszik emberszámba, mégis jobban bánnak velük. Az SDG a keresztnevüket is tudta, barátságos volt hozzájuk, ők pedig némileg bizalmas hangon beszéltek vele. Amikor felbukkant a revír kápója, egy kellemes külsejű, csinos német nő. politikai mint piros vinklije mutatta, és vele dr. Rhode SS-tiszt, a lányok riadtan rebbentek szét, és leültek irodai munkájukhoz. Nekiláttak átnézni a gyógyszerszállítmányt. Közben belépett a schreibstubéba dr. Zbozien. Úgy vettem észre, mindenki nagyon örül a gyógyszereknek, még a magas, kövér SS-orvos is, amolyan bursch-képű fickó, eszerint talán van benne emberi érzés. Egyedül álldogáltam a szoba sarkában, a vörösre izzított vaskályhánál, és kíváncsian nézelődtem. Csak egy idő múlva vett észre dr. Rhode. Csodálkozva kérdezte az idegen arc láttán : - Was macht der hier? - Vigyázzba állva szavalni kezdtem a betanult jelentkezési formulát. Nem jutottam a végére, mert a felénél félbeszakított, és kérdő gesztussal az SDG-hez fordult. Scherpe egyszuszra megmagyarázta jelenlétemet. - Lageraltester Bock hat noch einen Tischler geschickt, Herr Obersturmbannführer! Zbozien a szeme sarkából futó pillantást vetett rám, nyilván elcsodálkozott új mesterségemen - a revírből mint stubendienstet és leichentrágert ismert, most visszatértem első lágerbeli foglalkozásomhoz, az asztalossághoz. Dr. Rhode kritikusan végigmustrált - alighanem kedvező eredménnyel, mert elég jól néztem ki -, és azt mondta, mintegy saját magának :
- Sehr gut, sehr gut! Wir haben hier viel Arbeit! - majd beszélgetésbe merült a revír kápójával. Dr. Zbozier elmagyarázta, mi lesz a munkám. Ha Bock asztalosnak küldött ide, hát majd segítek a pflegerkommandóban dolgozó hivatásos asztalosnak, Staszek Paduchnak. - Staszek most a kórház valamelyik blokkjában van, keresd meg. Nekem rögtön mennem kell a betegekhez. Staszek keresésére indultam, a 24-es blokkban összeakadtam Julek-kal, őrá bízta ezt a blokkot dr. Zbozier, az egész női revír felügyelője. Julek bemutatott a blokkparancsnoknőnek. - Mutti, das isi der neve Pfleger! - mondta az elhízott, koros német nőnek, aki fehér köpenyt viselt, blokkparancsnoki karszalaggal. - Hast du gehört Anni? - majd hozzám fordulva közölte: Anni isi meine Tertreterin! Anni a helyettesem! A helyettes puha, finom kezét is megszorítottam. Anni barátságosan mosolygott, tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam. Tiszta, fehér blúza ráfeszült dús kebleire. A fekete háromszög élesen elvált ettől a dimbes-dombos fehérségtől. Zavartan álldogáltam, nem tudtam, miről beszélgessek velük. Szerencsére új alak tűnt fel a stube nyitott ajtajában. Egy szép, fiatal lengyel lány, akit az imént a schreibstubéban láttam. Julek rögtön felélénkült. - Halina, bemutatom a barátomat A mi kommandónkban marad, Staszeknek fog segíteni az asztalosműhelyben. Beszélgetni kezdtünk, megfeledkezve a német nők jelenlétéről, egyébként hamarosan ki is mentek, mert egy fogoly hiwta őket. A beszélgetés során nem volt nehéz rájönni, hogy Juleket meghitt kapcsolat fűzi Halinához, aki a blokk schreiberinje. Szerelmespárnak látszottak, ami furcsa kontrasztban állt a környezettel. Láttam, szeretnének magukra maradni, hát elmentem, mondván, hogy Staszekot kell megkeresnem. A 23-as blokkban találtam meg, éppen a barakk nagy bejárati ajtaját javította. - Na, csakhogy itt vagy - te asztalos ! - üdvözölt vidáman. - Már mondták, hogy segédet kapok - folytatta, de nem hagyta abba a munkát. - Meg kell csinálni ezt az ajtót a lányoknak, hogy rendesen zárjon, mert rohadtul behúz a hideg! Megfagynak nekünk szegénykék Nézd, hányan fekszenek itt -, azzal bevezetett a barakkba. A hosszú barakk két oldalán, a szorosan egymás mellett álló, háromemeletes ágyakon százával feküdtek a csontvázzá fogyott, elcsigázott teremtések. Néhány nő a priccsén kuporogva tetvészkedett, mások a rongyos pokrócokban rendeztek ádáz tetűvadászatot, megint mások csupaszon mászkáltak az ágyak között, hogy minél közelebb kerüljenek az egész hosszával a barakk középső részét elfoglaló kályhához, azzal áltatva magukat, hogy legalább egy kicsit felmelegszenek. Meztelen lábuk alatt cuppogott a trágyalére emlékeztető sár. Lógó mellű, beesett ölű, piszkos, fekélyes testű, élő csontvázak. Még a hullaház is jobban festett a 28-as blokkban, a férfitáborban! Láttam én sok ezer foglyot. de ezek a leromlott, kiéhezett, elhanyagolt, halódó lények iszonyúan megráztak. Szégyelltem rájuk nézni.
Staszek észrevette, hogy lesütöm a szemem, karonfogott, és kivezetett. - Hamar megszokod ezt de az is lehet, hogy nemsokára javul valamit a helyzet. Tulajdonképpen ezért hoztak minket ide. igyekszünk megtenni, ami tőlünk telik. Na most gyere, elviszlek a műhelyembe! Apró szemű hó esett reggel óta, vékony fehér réteg lepte be a majdnem keményre fagyott sarat. A blokk előtt hullarakás hevert, tucatnyi meztelen női test hanyagul egymásra dobálva, jókora patkányok kergetőztek köztük. Csak akkor surrantak el, amikor két nő közeledett a revír személyzetéből, egy öregaszszony holttestét húzták maguk után, nemrég halhatott meg, mert sovány teste még ernyedten lógott. - Friss patkányeledel - mondta cinikusan Staszek, és eltaszigált a 24-es blokk felé, ahol az ideiglenes asztalosműhelyt berendezték. - Mindjárt ebéd -jegyezte meg, mert szembejött egypár lány, görnyedten cipelve a leveses kondérokat. - Majd meglátod, milyen fejedelmi dolgunk van itt! A műhely a barakk előterében volt, egy deszkafal mögött, szemben a blokkparancsnok szobájával. Voltaképpen az ápolónők stubéja, nagyon szűk helyiség, benne három vagy négy háromemeletes ágy, egy vaskályha és egy gyalupad a tornácra néző egyetlen ablaknál. A kályhában lobogott a tűz. Egy majdnem piros hajú, görnyedt nő fát rakott a tűzre. Staszek nagyot csapott a nő kidomborodó fenekére. A nő mérgesen felpattant, és ráfogva a kezében tartott fadarabot, dühödten sziszegte : - Mach keinen Spass, du - sokáig gondolkodott a megfelelő szón, majd végre megtalálta - du, Patafian. Staszek olyan erősen átkarolta, hogy felkiáltott fájdalmában, és elejtette a fahasábot, amellyel ütni akart. Ekkor Staszek meglazította szorítását, de továbbra is a karjában tartotta a nőt, amit Fanni gyöngédségnek értelmezett, dühe lassan elpárolgott, és szeplős, közönséges arcán lassan mosoly virult ki, megmutatva ritkás, odvas fogait. Apró, ravasz szemével kéjesen hunyorgott. Staszek cinkosan rámkacsintva bemutatta Fannit. - Ez Fanni, a hamburgi kikötő szépségkirálynője! Kacéran nézett Staszekre, ujjával hol őrá, hol magára mutatott, és gesztusát egyetlen szóval magyarázta meg: - Liebe! Staszek felkacagott, én meg döbbenten hallgattam további fejtegetését, amely ezúttal rám és fAnnira, a blokkparancsnok helyettesére vonatkozott. - fAnni und du Schwarze auch Liebe! Isi das schön, nicht wahr? - Staszek kihasználva a kavarodást, amely a leveses kondérok érkezése után a folyosón támadt, kitaszigálta a szerelmes kedvű Fannit. - Uff ! - szusszantott. - Muszáj cicáznom ezzel a boszorkánnyal a kaja miatt! Te is légy kedves fAnnihoz. Jobb a békesség! Itt a blokkban majdnem az egész személyzet csupa ilyen német kikötői kurva, ráadásul betegek is. A blokkparancsnok, Mutti a gondviselőjük. Igazi Puff Mutti, hogy a francnyavalya ! - Francnyavalya! - szólalt meg egy női hang valahonnét
a felső ágyról, Staszekot csúfolva, majd a mennyezet alatt előbukkant egy formás fejecske, tojásdad arcát keretező hollófekete haja félig eltakarta nagy kék szemét. Szemöldökét erősen kihúzta ceruzával, száját kirúzsozta, arcán vastag púderréteg. Olyan arcot vágott, mint egy szeszélyes gyerek. - Staszek, main Lieber, bring mit etwas essen, ich bin so krank! Hozz valami ennivalót, olyan beteg vagyok! - kérte infantilis hangocskáján. - Gut, gut, aber jetzt habe ich kelne Zeit, Lisa! Most nem érek rá! - rázta le Staszek, és nekilátott deszkát gyalulni, én meg szögeket kezdtem kiegyenesíteni, hogy valamit csináljak. - Francnyavalya! - mondta Liza, és visszahúzódott az ágyára, Staszek pedig mesélni kezdte, hogy milyenek a viszonyok a női revírben. - Ez a Liza is kurva De tiszta és békés. Naphosszat hever és alszik, vagy a tükrében nézegeti és festi magát. Semmi egyéb nem érdekli. Itt dekkol, mint a többi német lány, akik a Mutti kedvencei. A többi blokkban is így van. Uraskodnak, a betegekkel nem törődnek, csak lopkodnak tőlük. De előbb-utóbb rend lesz itt. A mi kommandónkat nagyra tartják a foglyok, de még a fejesek közül is egypáran, főleg a lagerarzt, Rhode. Dr. Rhode támogatja a tevékenységünket. Sikerült részben leküzdeni a tífuszjárványt. Megjavultak a higiéniai körülmények, lassacskán megfelelő emberekkel cserélik fel a személyzetet. És egyáltalán, gyógyítják a betegeket, mert megszervezték, hogy a férfitáborból gyógyszereket és injekciós tűket küldjenek - ez mind Zbozier érdeme, meg egy tucat, Auschwitzból idehelyezett ápolóé, akik komolyan veszik a hivatásukat. No meg mindazoké is, akik különböző címeken bejuthatnak az FKL-be, a szerelők, tetőfedők, csatornázók, kéményseprők, villanyszerelők, ilyesmik, ezek ennivalót csempésznek be, meg gyógyszert, titkos leveleket, fehérneműt, felkötőket, cigarettát. Egyszóval mindent, amihez csak hozzájutnak, és amire a nőknek szükségük van. A foglyok cserébe bizalommal, hálával vesznek körül minket, néha még szerelemmel is. A férfiak közül, akik ide járnak, majdnem mindegyiknek van itt valakije : szerelme, rokona, sőt felesége. Minden nő arra vágyik, hogy legyen gondviselője. Ez a tudat erőt ad nekik, hogy életben maradjanak olyan körülmények között, amilyenekbe még az állatok is belepusztulnának kivéve persze a patkányokat. Ezrével futkároznak itt ezek a rohadt patkányok, felzabálják a hullákat, néha még a súlyos betegeket is megtámadják, akiknek már nincs erejük elkergetni őket Oda nézz, hogy turbékol Julek a Halinával az ablak előtt! Észrevették, hogy nézzük őket, szétrebbentek. - Szerelmesek! - folytatta Staszek. - Hadd jusson még nekik valami ebből a vacak életből! Julek agyondolgozza magát ebben a blokkban, de meg is van az eredménye! A blokkja most a legjobbak közé számít, pedig a személyzet csupa kurva. - Kurva, kurva! - majmolta megint Liza, aki könnyen megtanulhatta az ilyen szavakat, vagy még akkorról ismerte őket, amikor hivatását gyakorolta. - Staszek, ich habe Hunger! - Éhes vagyok! - panaszko-
dott. Bejött a stubéba Fanni egy csajka gőzölgő étellel. Staszek elé tette az asztalospultra. - Guten Appetit! Jó étvágyat! - mondta, és úgy leste a pillantását, mint az ura dicséretére váró hű szolga. Staszek a nadrágjába törölte a kezét, belemerítette kanalát a sűrű levesbe, de nem kezdett hozzá. - És neki Essen?! - kérdezte szigorúan, rám mutatva. - Anni bringt ihm! Anni hozza neki! - felelte a lány sértődötten. - Iss, iss main Lieber! Egyél! - kedveskedett. Kisvártatva megjött Anni, és elém tett egy tele csajkát. - Guten Appetit, Junge! - kínálta vékony hangocskáján. Éhesek voltunk mind a ketten, hát kínálás nélkül is nekiláttunk volna. A két lány félrehúzódva nézte, hogyan eszünk, ügyet sem vetettek Liza könyörgésére. - Anni! Fanni! - kérlelte monoton hangon hol az egyiket, hol a másikat. Hiába, mindkettőnél süket fülekre talált. Végül dühbe gurult. - Ihr faule Hunde! Ihr alte Huren! Kurva, kurva! - szidta őket gorombán, majd végül rászánta magát, hogy egy szál ingben lemásszon az ágyról. Közben kimutatta formás, hosszú lábát. Gyűlölködő pillantást vetett közönyös társnőire, majd úgy bevágta maga után az ajtót, hogy megreszketett a fal. Anni és Fanni felkacagott. Staszek félretolta az üres csajkákat, forgáccsal letisztította a levesfoltos asztalt, és szótlanul munkához látott. Követtem a példáját. Anni, miután hiába várt köszönetre, összeszedte a csajkákat, és kiment. A tornácon néhány csontig fogyott nő hajba kapott az üres kondéron. Fanni fúriaként rohant a marakodó muzulmánokra. A nők elmenekültek, otthagyták a kinyalatlan kondért. Hány adaggal kevesebbet kaphattak ma a betegek? - gondoltam, iménti bőséges ebédünkre emlékezve. Liza visszajött, cigarettával a szájában. Mohón szívta le a füstöt, felmászott az ágyára. Igazán szép lába volt. A vaskályhában lobogott a tűz. Kellemes meleg töltötte be a stubét. Kint még mindig havazott, a nőket, akik az üres kondérokért jöttek, gyorsan olvadó, vizes hópelyhek borították. Lizának melege volt. Hanyatt feküdt. Ledobta magáról a pokrócot, mozdulatlanul heverészett és a mennyezetet bámulva, füstkarikákat eregetett. Késő estig dolgoztunk. A német nők aznap már nem néztek be hozzánk. Csak dr. Zbozien látogatott be, sokáig beszélgetett Julekkel, aztán Staszekkel rajzokat készítettek, felvázolták, milyen polcokat csináljon a rendelőbe. Késő este, munka után visszatértünk a férfitáborba, az SDG kísért az őrházig. A férfitábor elrendezése ugyanolyan volt mint a nőié, mintegy annak meghosszabbítása; csak a dupla kerítés határolta, amelynek kapuja a tábor két szektorát, az A és B részt elválasztó főutcára nyílt, emellett állt az őrház. Az ügyeletes blockführer megszámolt bennünket, ellenőrizte a számainkat. csendben haladtunk az alvó láger ilyenkor már üres utcáján, és bementünk a 12. számú fabarakkba, ott volt a kórház. Ezzel véget is ért első munkanapom Birkenauban, abban a táborban; amelynek
a legrosszabb híre volt az auschwitzi foglyok között. A barakk egy részét a rendelő foglalta el, a mögötte levő kis teremben lakott a HKB Abschnitt II B (Birkenaui Fogolykórház II B részleg) személyzete. A falak mentén álló néhány háromemeletes ágyból egypárat már elfoglaltak. A szoba közepén, a sistergő vaskályhán krumplit sütött egy bárgyú képű, tagbaszakadt fogoly. Régi ismerősökkel találkoztam, Peter Welsch legközelebbi munkatársaival, mert ő volt a revír lageraltestere. A vacsora közben folytatott beszélgetésből arra következtettem, hogy a női tábor közelsége nem csekély hatást gyakorolt Peter és Georg lelkivilágára. Georg, aki nem hivatalosan a HKB helyettes lageraltesterének funkcióját töltötte be, gyakran átjárt a női táborba, állítólag szeretője is volt ott. Peternek szintén. Ha visszagondolt az ember auschwitzi hajlamaikra, ez érdekes fordulatnak látszott. Eszerint az csak pótlék volt jobb híján, nők hiányában. Megváltozott az ízlésük, normális férfiak lettek, a szó teljes értelmében. Csak Roman blokkparancsnok nem változott. Olyan maradt, amilyen mindig volt. Gőgös, önhitt, komisz, intelligens, lekezelt mindenkit. Ő volt a szürke eminenciás. Most felöltözve ült az ágyon, és a sültkrumplit eszegette, amit a stubendienst szolgált fel neki. Evés után le akarta húzni magas szárú csizmáját, de hiába birkózott vele. Úgy látszik, ez már túl nehéz munka volt neki. Parancsolóan intett a stubendienstnek. - Gyere már, te szemét, nem látod, hogy kínlódik a gazdád? Na, húzd már, te tolvaj! Úgy kihízott itt a pofád, mint a tatár segge, erőd meg nincs? Most a másikat! Na, végre, te hülye! Aztán holnapra ki legyen pucolva! Selyem pizsamájába bújva tovább dünnyögött: - Jegyezd meg, Wacus, hogy sehol olyan jó dolgod nem lesz, mint nálam, te kretén! Wacus bárgyún vigyorogva hallgatta, sőt helyeslően bólogatott. - Hej, te fafejű paraszt! - kezdte újra Roman. - Aludjunk, uraim! - szakította félbe udvariasan, de határozottan dr. Zbozien. - Holnap megint vár a munka. Jó éjszakát ! Nóha már néhány napja a férfitáborban laktam, őt alig ismertem. Korán, még sötétben indultunk dolgozni, s akkor tértünk vissza, amikor már éjszaka volt. A női kórházban viszont otthon éreztem magam. Sok volt ugyan a meló, de nem szakadtam bele. Staszek nem nagyon bízott asztalostudományomban. Mindent maga csinált, nekem csak olyasmit adott oda megjavítani, amit nem ronthattam el. Így hát asztalokat, székeket, ágyakat, rosszul záró ajtókat és ablakokat reparáltam a blokkokban, olykor apróbb lakatosmunkákat is végeztem. Közben mindenütt tereferéltem, üldögéltem egy kicsit, néha még enni is kaptam. Közölték velünk, hogy a 23-as blokkban leszakadt egy ágy. Elmentem megjavítani. Sokáig piszmogtam vele, mert az egyik szomszéd ágyon két fiatal lány feküdt, egyik fejtől, másik lábtól, és beszélgetni kezdtem velük. Halina és Jadzia
szerencsésen átvészelte a flekktífuszt, és már gyógyulófélben volt. Összebarátkoztam velük, máskor is gyakran benéztem hozzájuk. Hamarosan rájöttem, hogy nemcsak én látogatom őket. Megvoltak már a gyámolítóik. Talán éppen ezért gyógyultak olyan gyorsan. Halina vidám, tréfás lány volt. Tetszett nekem. Tudtam, hogy titokban dohányzik. Cigarettát organizáltam neki, hogy a kedvében járjak. Egyik nap, Halinkával beszélgetve és őt bámulva, nem vettem észre, hogy Mandel oberaufsehern bejött a blokkba. Észrevétlenül kiosonni már késő volt. A jóképű SS-nő végigvágott a fejemen a korbácsával, ráadásul a lány előtt, akinek udvaroltam. Nagyon megalázó egy férfinak, ha egy nő megüti. Attól fogva messze elkerültem a rosszindulatú némbert. Halina rövidesen meggyógyult, és mivel tudott németül, jó munkát kapott a revír schreibstubéjában. Oda már ritkán néztem be. A 28-as blokk, bár a kórház területén kívül esett, a revírhez tartozott. Ez volt az egyik első téglabarakk, amelyet schonungsblocknak képeztek ki. Közvetlenül mellette volt a 25-ös blokk, hullák és haldokló muzulmánok lerakata. Az Ultraseptilnek nevezett Nicet Wlodarski, akire a schonungsblockot bízták, minden erejével arra törekedett, hogy ebben a blokkban legalább a gyógyítás elemi feltételeit biztosítsa. Ez a szerény, szorgalmas fiú teljes odaadással végezte szamaritánusi munkáját. Sokat segített neki Berta Ungar, az energikus és találékony blokkparancsnok, egy eperjesi szlovák zsidó nő. Ellentétben az akkori blokkparancsnoknők rossz hírével és saját küllemével - mert eléggé férfias viselkedésű, harsány, mély hangú határozott és szemfüles nő volt -, Berta lágy szívében anyai érzelmek lakoztak. Őszintén segíteni akart a blokkon és szerencsétlen lakóin. Nem csoda, hogy amíg állandóan együtt dolgoztak Nicettel, együtt segítettek a legjobban rászorulóknak, ez a közös munka idővel barátsággá, sőt talán annál is mélyebb érzéssé fejlődött. Egy ideje állandó vendég voltam Berta blokkjában. A fáradhatatlan blokkparancsnoknő mindig újabb munkákat talált ki. Magam végeztem el mindent, Staszek ugyanis most a rendelő bebútorozásával volt elfoglalva. Nem dolgoztam mesteri tökéllyel, de azért valami hasznom csak lehetett. Berta blokkjában nem volt olyan kényelmes életem, mint a 24-esben, ahol jól fűtöttek, és a német nők a kedvemben jártak, itt mégis jobban éreztem magam, sőt jól, egyszerűen azért, mert nem idegenek között voltam. Talán az is ide vonzott, hogy itt volt Sylwia, egy ellenállhatatlanul bájos, egészen fiatal, mindössze 17 éves kislány. Sylwia szép volt, nem is szép, gyönyörű, csupa báj és ártatlanság. Csaknem minden szabad percemet vele töltöttem, beszélgettünk naiv dolgokról, lágerfogoly létünkre nagyon is naivakról: a rózsaszínű gyermekkor, a szülői ház, kirándulások, sport, mozi, az első randevú Egyszóval, elősoroltuk boldog középiskolás éveink minden emlékét. Egymás kezét fogva, egymás szemébe nézve elfeledkeztünk a környező világról, a nyomorúságról, éhségről, hidegről, a piszokról és a férgekről, az erőszakról, gonoszságról, fenolinjekciókról és elgázosításról, a
szelektálásokról és tömeggyilkosságokról - a pusztulásunkról. Csak egymást láttuk, mámorosan a boldogságtól, amelyet ez a tiszta, plátói szerelem adott, plátói, mert másféle, testi szerelmet még nem ismertünk. Berta olykor lesett minket rejtekhelyéről, hogy nem művelünk-e valami erkölcstelenséget. Fölösleges aggodalom ! Sylvia, túl fiatal, és túl tapasztalatlan ezen a téren. Egy téli napon sírva találtam Bertát. Hangja el-elcsuklott a zokogástól, amíg röviden elmesélte, hogy mi történt tegnap. Sylwiát sok más fiatal, szép és; egészséges lánnyal együtt behívták a rendelőbe. A részeg SS-ek orgiát rendeztek. Szűzekre nem volt szükség a tízes blokkban! Reggel átküldték Auschwitzba a kísérleti blokkba, hogy Clauberg professzor csináljon vele, amit akar. Nem láttam többé Sylwiát. De később megtudtam, hogy él, és a szerencsétlen tízes blokk személyzetéhez tartozik. Schillinger, a férfitábor rapportführere, ez a tagbaszakadt, vállas, hosszú karú és majomképű torzalak, a foglyok réme, gyakran, túl gyakran járt be a női kórházba. Úgy hírlett, szeretője van ott. A 23-as blokk parancsnoka, egy fekete háromszöges német nő. Az apró termetű, nem is csúnya, bár fogatlan, elég formás, de rettentően közönséges és gonosz Anni éppolyan szörnyeteg volt, mint védelmezője és rajongója, Schillinger. Az örökké részeg Schillinger oberscharführer minden lehetséges alkalommal ütötte-verte a foglyokat, főleg azokat, akik különféle címeken bejutottak az FKL-be, a női táborba. A mi kommandónkat ki nem állhatta. Az bőszítette a legjobban, hogy beszélgethetünk a nőkkel és szabadon járunk-kelünk a női revírben, hiszen a magasabb lágerhatóságok engedélyével dolgoztunk ott, amíg ő, SS rapportführer létére, kénytelen suttyomban beosonni a 23-as blokkba, hogy Annival hetyegjen, és titkolnia kell az ügyet, nehogy feljebbvalói megtudják. Dr. Rhode, akinek dr. Zbozien bogarat tett a fülébe - Schillinger egy újabb garázdálkodása után, amikor megint megvert egy pflegert, neki is, mint a többi SS-nek, aki nem a kórházba van beosztva, megtiltotta a belépést a revír területére, azzal az indoklással, hogy behurcolja a tífuszt az SS laktanyájába. Intézkedésének persze nagyon örültünk, de Schillinger csak annál jobban gyűlölt minket, és különféle ürügyekkel bántalmazott, amikor este visszatértünk a férfitáborba. De Anni nagyon hiányzott neki. Gyakran kihasználta hát az alkalmas pillanatot, amikor Rhode nem volt az FKL-ben, és besurrant a nőkhöz. igyekeztem gyorsan befejezni a munkát Berta blokkjában, aztán visszatértem Staszek műhelyébe. A jólelkű Anni úgy fogadott, mint tékozló fiút, kedvesen, de tartózkodóan. Fanni viszont kaján mosolylyal. Jól tudták, miért nem mutatkoztam olyan sokáig a blokkjukban. Romlott képzeletükkel felnagyították azt, ami köztem és Sylwia között volt, különösen Fanni, aki ezt a maga idétlen módján tudtomra is adta. Amikor kettesben maradtunk a szobában, kihasználta az alkalmat: Sylwia nevét hajtogatva az
ágy felé húzott, egyértelműen tudatva velem, hogy kedve volna ugyanahhoz, amit szerinte Sylwiával műveltem. Nem bírtam ki, adtam neki egy csattanós pofont. Rögtön kirohant, én meg észbe kapva, megrémültem a boszorkány bosszújától. A felső ágyról hallatszó vihogás csillapított le, szokás szerint Liza feküdt ott. Úgy kacagott, hogy az egész háromemeletes ágy belerengett. - Mein Gott! Aber hasi du schön gemacht! ha, ha, ha! Schön! Fanni csodálatosképpen nem állt bosszút, sőt attól fogva került. Liza, miután kimulatta magát, elfeledkezett az incidensről, teljesen lekötötte fő foglalatossága: órák hosszat nézte magát a kézitükrében. Mufti szobájában, ahol Halina dolgozott, elromlott a villany. Amíg csavarhúzóval barkácsoltam az elrozsdásodott konnektort, megütött az áram. Röpködtek a szikrák, egy pillanatig nem bírtam elrántani a kezemet, aztán úgy megrázott, hogy leestem a létráról, szerencsére egyenesen a blokkparancsnok ágyára. A rémült Anni karjaiban tértem magamhoz, dús melléhez szorította kopaszra nyírott fejemet. - Liebling! Lebst du main Kind?! De még mennyire, hogy éltem! Csak a bal kezem ujjai égtek meg egy kicsit. Még kellemes is volt így feküdni, fejemet Anni szekfűillatú, telt keblére hajtva. Mert Anni parfűmözte magát! Most az arcomat simogatta puha, cicás kezével. - Mein Kind! - repesett az anyai szeretettől, keble hullámzott. Halina elfordult, rázta a nevetés. Belépett Mutti, és az idilli jelenet láttán lehordta az elandalodott Annit. - Anni, du bist verrückt! Lagerarzt kommt gleich! Und du Junge - weg! Mire megérkeztek, mégis megjavítottam a villanyt. anni elsompolygott. Szerény, ártatlan, gyöngéd mosolyt küldött felém. Mégis kedves ez az Anni! - gondoltam magamban, míg kivittem a létrát. - Kár, hogy prostituált! Bár talán azok között is vannak gyöngéd, érzékeny, jószívű nők mert Anni, úgy látszik, nem rossz lány! Egyik nap átszaladt a lauferin a 23-as blokkból a hírrel, hogy Anni blokkparancsnok hívatja az asztalost, jöjjön át a szerszámaival, mert meg kell valamit javítani. Staszek, akinek fontos munkája volt a rendelőben, engem küldött, mint ilyenkor általában. A Mandel-eset óta nem szívesen jártam a 23-as blokkba, már csak azért sem, mert ott összeakadhattam Schillinger rapportführerrel, aki Rhode tilalma ellenére be-bejárt ebbe a blokkba. A lauferin bevezetett a blokkparancsnoknő szobájába, és megkért, várjak egy kicsit, mindjárt jön a blokkparancsnok. Rekedt, közönséges hangja valahonnan a folyosó végéről hallatszott. Éppen rendet teremtett a blokkban, válogatott szitkokat szórva a személyzetre, a betegekre és az egész világra. Amíg Annira vártam, szétnéztem a szobájában. Tökéletes rend volt, nem úgy, mint a piszkos, elhanyagolt, rendetlen barakkban, ahol a betegek feküdtek. Az emeletes ágy szépen be-
vetve, a falakon színes hímzések, a polcokon perkálfüggöny, az asztalon tiszta terítő, az ablakon csipkés függöny, gézből készült, amiből pedig mindig kevés van a revírben. A szoba sarkában famosdó tükörrel és a legszükségesebb tisztálkodási kellékekkel. Egyszóval, komfort! Berobogott Anni, egészen kikelve magából, és ügyet sem vetve rám, a mosdóhoz ment, lekapta fejkendőjét, és fésülködni kezdett. Köszöntem, hogy emlékeztessem jelenlétemre. - Guten Tag, Anni! - Morgen! - válaszolta elnyújtott hangon, felém sem fordulva. - Wo isi dein Chef? - kérdezte aztán, tovább kefélgetve rövid szőke haját. Sejtettem : nem örül, hogy én jöttem, mert a főnökömet várta, aki jó szakember. Elmagyaráztam, hogy Staszeknek most nagyon sok a dolga. - Ja, ja, ich weiss! - mondta meggyőződéssel. - Aber du bist auch ein guter Tischler, nicht wahr? - kérdezte némileg kételkedve. Az ágyra mutatott, és elmagyarázta, mit kell csinálnom. Gyerekjáték ! Pár perc alatt elkészültem a munkával. Anni segített az ágyakat egymás mellé rakni, én meg segítettem neki átrendezni a szobát. Amikor ezzel is megvoltunk, Anni leült az egyik ágyra, és kipróbálta, kényelmesebb-e. Én leültem a másikra és bemutattam, milyen rugalmas, közben Schillingerre gondoltam, milyen kényelmes helye lesz. Anni nyilván ugyanerre gondolt, mert hirtelen felkacagott. Úgy látszik, Schillinger egyszer beverte a fejét a felső ágy szélébe. - Vielen Dank! - mondta vidáman. - Aber jetzt tnuss ich bezahlen! Wieviel kostet das? - Mennyibe kerül? - tréfálkozott, művemre mutatva. Összeszedtem szerszámaimat, és vállat vonva, az ajtó felé indultam. - Nein, nem! 5o geht es nicht! - mondta Anni, az ajtóhoz ugrott, és kulcsra zárta. Háta mögé dugta a kulcsot, és ingerkedni kezdett. - Ic.h moss das bezahlenl Ich moss bezahlen! - Fizetnem kell! - hajtogatta, ígéretesen mosolyogva. Fürge volt az ördögadta, mint a macska. A kulcs mindig kisiklott a kezemből. Olyan ravaszul dugdosta, hogy kezem akaratlanul is a ruháján tévelygett kulcskeresés közben, ami szemlátomást tetszett neki, engem meg akaratom ellenére kezdett felizgatni. A kulcskeresősdi soká tartott, felvillanyozta Annit, egyre agresszívabb lett, nyilvánvaló volt, hogy mit akar. Eszembe jutott Sylwia és Fanni egyszerre. Ez lehűtött. Elvehettem volna tőle erővel a kulcsot, de nem mertem megsérteni a blokkparancsnoknőt, akinek olyan hatalmas és veszélyes védnöke van, mint Schillinger. Ez nem Fanni, akinek sérelmét nincs aki megtorolja! Anni bármilyen ürüggyel rám uszíthatja a rapportführert! Nehéz helyzetbe kerültem, különösen mivel Anni már elveszítette önuralmát, nyilván rég nem fogadott vendéget. Végül azt gondolva, hogy már én is olyan felajzott állapotban vagyok, mint ő, nem védte tovább a kulcsot, amely most a melltartója mélyén lapult. Mihelyt kezemben volt a
kulcs, egy ugrással az ajtónál termettem. De olyan idegesen kapkodtam, hogy nem bírtam kinyitni. Anni, akit meglepett a szökésem, most felocsúdott. Dühöngve, lázasan keresett valami nehéz tárgyat. Semmi alkalmas nem akadt a kezébe, hát felkapta a mosdó mellett álló, teli vizesvödröt. Az ajtó hirtelen engedett. Még sikerült felkapnom a szerszámos ládámat, és eltűnnöm az ajtó mögött. egy ss, éppen anni szobája felé tartott. Rohantam ki a blokkból, mint az őrült. Még hallottam a blokkparancsnoknő ijedt kiáltását és a német káromkodását. Lihegve, ázottan, rémülten estem be a műhelybe, minden pillanatban vártam, hogy benyit a pórul járt SS. Alig hoztam rendbe magam, jött Staszek, és elmesélte, hogy Schillingert látta a revír területén. Majd összecsuklottam ijedtemben. Hát vele futottam össze Anni ajtajában! De az ügynek nem lett folytatása. Az SS-nek a szemébe fröccsent a víz, ezért nem ismert fel, Anni meg tudta a módját, hogy megbékítse. Az én jóvoltomból most már kényelmes ágya is volt. Asztalosi erényeimet teljes mértékben elismerte, noha szeretőnek nem váltam be. Valahányszor később találkoztunk, semmi haragot nem mutatott, sőt ellenkezőleg, könnyesre nevette magát, amivel bebizonyította, hogy legalább egyetlen jó tulajdonsággal rendelkezik : van humorérzéke. Staszek végre komoly, önálló asztalosmunkával bízott meg. Gyógyszeres szekrényt kellett készítenem, sok-sok rekesszel és különféle polcokkal. Mivel ehhez a munkához a műhelyünk túl pici volt, átköltöztem a 22-es blokk hátsó traktusába, ahol ideiglenesen ágyakat raktároztak, ezeknek az elemeiből - más anyagunk ugyanis nem volt - készítettünk el minden használati tárgyat a női kórház megrendelésére. Éppen befejeztem a szekrényt, egy régi melódiát fütyörészve, amikor megéreztem, hogy a hátam mögött áll valaki. Roman volt az, ő akkoriban sűrűn járt a 22-es blokkba. Kicicomázva, simára borotválva, illatosan, szépen kipucolt tiszti csizmában és jól szabott bricsesznadrágban, félrehajtott fejjel, figyelmesen nézegette a szekrényt, mint a műértő, aki a képkiállításon valamilyen remekműben gyönyörködik. - Nem rossz! Igazán nem rossz, Wieslaw! - dicsért meg, ami elég ritkán fordult elő. - Egyedül csináltad? - kérdezte hitetlenkedve. Bólintottam, de nem hagytam abba a fütyörészést, hogy tudtára adjam: cseppet sem érdekelnek a megjegyzései. Ez persze bosszantotta, nem is késlekedett a visszavágással. - Ki gondolta volna! Egyenesen hihetetlen! Tovább fütyörésztem, ügyet sem vetve a szónoklatára. Amióta ismertem, mindig rosszindulatú megjegyzéseket tett rám. - De hamisan fütyülsz! Hogy szabad így elrontani egy ilyen szép melódiát! Hegyezd a füled, fiacskám ez így szól Roman krákogott egy kicsit, majd végre rászánta magát, hogy eldúdolja a dallamot, amit hamisan fütyültem. Nem nagyon ment neki, hát magyarázkodni kezdett.
- Bronchitisem van, a fene enné meg! - Ujjaival gyöngéden megtapogatta a nyakát, majd kört írva le a kezével, hozzátette: - Elveszítem a hangomat ebben a szarfészekben! - Tudod legalább, miből van ez? - kérdezte, ügyesen ott szakítva félbe a dallamot, ahol nem tudta kitartani, mert a magas cé rekedtségbe fulladt. - Ravel Bolerójából te hülye ! Elmosolyodtam, mert eszembe jutott egy jelenet lágeréletünk első heteiből, amikor Romant kiállították a sorból, mert tudták róla, hogy énekes, amivel mindig imponálni próbált, és ráparancsoltak, hogy tanítsa be nekünk, akik előtte guggoltunk, az Im Lager Auschwitz war ich zwar kezdetű dalt. Ez volt auschwitzi bemutatkozása, segített is tábori karrierjében. Roman közben régi dicsőségét kezdte emlegetni. - Hej, micsoda idők voltak valamikor! Itália La Scala! Hirtelen elhallgatott, mert észrevette, hogy gúnyosan mosolygok. Rezignáltan legyintett, és idézte a szólásmondást azokról, akik nem tudják megbecsülni a Művészetet, amelynek képviselője itt a táborban senki más, mint ő, Roman - Eh, kár a gyöngyöt disznók elé szórni! Lehúzkodta zubbonyát, megigazította sapkáját, amely éneklés közben hátracsúszott a fején, majd elővett nadrágzsebéből egy csomagocskát, és a válaszfalra mutatva, amely atüdőbajos nők nagy szobájától elválasztott bennünket, immár természetes hangon megkérdezte : - Be lehet menni, nincs ott valamelyik lódoktorunk? - Bemehet nyugodtan. Rhode nincs itt, dr. Zbozien meg a rendelőben dolgozik. hozzátettem: - Bella epedve várja! Roman keze idegesen megrándult a csomaggal. Szó nélkül lenyelte a célzást, pedig nyilván megértette. Még egyszer gondos szemlét tartott küllemén, és méltóságteljes arcot vágva bement a kórterembe, zenekísérettel: az Im Lager Auschwitz dallamát fütyültem. Bella szép, fiatal, délies típusú lány volt. Hamburgban szedték össze a többi prostituálttal együtt, Auschwitzban kötött ki, számot kapott, fekete háromszöget, funkciót és a kartotékban három kis keresztet. Minden leg volt rajta. Még Wassermann is pozitívan nyilatkozott róla, ahogy Roman rosszmájúan mondogatta, mert szellemes is tudott lenni. Az, hogy Bella szifiliszes, nem akadályozta meg abban, hogy hozzá járjon. Olyan ínyencfalatokat vitt Bellának, amilyenektől egy közönséges fogoly nem is álmodhatott. Hiszen Romannak hatalma volt, jó kapcsolatai és stubendienstje, aki mindent meg tudott szerezni, ha ura és parancsolója óhajtotta. Igaz, hogy halottak aranyfogaiért, de ugyan ki törődik ilyen csekélységgel? Bella, tőle telhetőleg, igyekezett viszonozni bőkezű gyámolítója gondoskodását. De Roman tudott a betegségéről, hát nemigen vágyott testi kapcsolatra Bellával. Elég volt neki, ha nézi, néha talán megérinti láztól forró testét. Bellának sohasem
ment le a láza, mert a szifiliszen kívül nyílt tébécében is szenvedett. Roman mint esztéta, művész, mint mégiscsak nagy fantáziával megáldott ember, elgyönyörködött a lány szép formáiban, finom kreol bőrében, amelyet még nem kezdett ki a betegség. Remegő ujjakkal kopogtatta az apró, kislányos melleket, mintha az állapotát vizsgálná. Hiszen a betegek doktornak szólították. Jól sikerült misztifikáció! A szomszédos ágyakon kiéhezett, piszkos, büdös, fekélyes bőrű csontvázak haldokoltak, a fiatalok és öregek külseje egyformán visszataszító, szánalmas volt - csupa tüdővészes nő. Hozzájuk képest Bella még gyönyörűbbnek tetszett. Egyébként nem valószínű, hogy Roman bármi mást is látott Bellán kívül, aki tiszta lepedőn feküdt, nem úgy, mint ürüléktől szennyes ágyon haldokló fogolytársnői. Miért rontaná el esztétikai élményét Roman azzal, hogy körülnéz a szörnyű teremben, amely csupán kín, gyötrelem és halál? Elszakítottam a szemem az ajtó résétől, amelyen át lestem őket. Mindig rajtakaptam magam, hogy én is szívesebben nézem a meztelen Bellát, mint csontig fogyott, elhagyatott, gyógyíthatatlanul beteg fogolytársnőit, akik a halált várják. Bella elaludt. Roman lábujjhegyen kijött a teremből. A beteg nők iszonyúan sovány, piszoktól fekete keze könyörgő mozdulattal nyúlt felé. Roman mintha nem látná őket, Halkan csukta be maga mögött az ajtót. - Szegény lány! - mondta őszintén megindult hangon. - Tudod, hogy nyílt tébéje van? - Hallgattam. - No, túl sokat nem dolgoztál, amíg Bellánál voltam! - vette észre Roman. - Ó, te piszok lajhár! - tette hozzá, mert elnevettem magam. - A munka nem nyúl, nem szalad el! - közöltem flegmatikusan. - És maga hány beteget vizsgált meg ezalatt? - kötekedtem. - Aha, kibújt a szög a zsákból! Leskelődsz, te szaros, ahelyett, hogy dolgoznál! Válaszul bevertem néhány szöget a szekrény deszkájába, egyébként oda, ahová nem is kellett volna. Hogy zavaromat leplezzem, fütyülni kezdtem a Bolerót, ezúttal már nem hamisan. Első művem, a szekrény, végül elkészült. Staszek szerint egész jól megcsináltam. Bevittük a rendelőbe. Csaknem ugyanakkor gördült be a barakk elé a rollvágni Auschwitzból. Az auschwitzi fiúk gyógyszert hoztak kartondobozokban, meg néhány sebészeti eszközt. Az ápolónők kézről kézre adogatták a rakományt, majd Ena, egy csinos szlovák zsidó nő, a női kórház főorvosa, eldöntötte, mi hová kerüljön a tágas szekrényben, amelyet én készítettem. Dr. Zbozien elégedettnek látszott. Sokkal több gyógyszert hoztak, mint amennyit a hivatalos kiutalás engedélyezett. Beszélgetésbe merült Bockkal és Orli revírkápóval a női kórház fejlesztéséről, észre sem vette, milyen epekedő és rajongó pillantásokat vet lopva felé Basia S., aki fülig szerelmes volt a fiatal, energikus orvosba. Scherpe SDG lovaglóülésben egy székre telepedett, nem vett részt a beszélgetésben, és arra sem reagált, hogy Tolinski a megengedettnél jóval nagyobb gyógyszerkészletet rámol ki a nagy kartonokból. Úgy látszott,
mindegy neki, hogy a betegek gyógyítására való orvosságokat raknak ki, vagy fenolt, amivel ölni szokott, injekciót adva az újszülötteknek és a súlyos beteg nőknek. Egyébként ezt sem csinálta olyan lelkesen és buzgón, mint drágalátos kollégája, Klehr SDG. Bock lageraltester barátságosan üdvözölt, még tréfálkozott is: - Wie gehts Tischler?! Wieviel Weiber hasi du schon gehabt? Hány nőd volt már? Fülig pirultam, mert Halina kolléganői is hallották. Mostanában Halinába voltam egy kicsit szerelmes. Bock vidámságot színlelt, pedig mint az imént megtudtam, komoly gondjai voltak. A Politische továbbra is valami szervezett akciót szimatolt a férfi-revírben. Elkezdték a kórházi személyzet egyes tagjainak kihallgatását. Nemsokára a bunkerekbe zártak sok orvost és ápolót. Bocknak megint szemére vetették, hogy miatta vált a revír a lengyel értelmiség tanyájává. Egy idő múlva a foglyok egy részét elengedték a bunkerből, néhányat azonban ott tartottak, többek között Gienek Obojskit, Georg Zemaneket és Fred Stesselt. Sorsuk bizonytalan. Bármikor kivégezhetik őket. Nem éppen vigasztaló hírek. Itt Birkenauban legalább ebből a szempontból nyugodtabb volt a helyzet. A Politische - legalábbis egyelőre - nem mutatott nagyobb aktivitást. Sajnos, ez vihar előtti csend volt. 1943 januárjának első napjaiban berendelték az egyik fiatal nőt, akinél titkos üzeneteket találtak, Gienek Obojski kézírásával. Az ügy egyre szélesebb hullámokat vert. Nyilvánvaló volt, mivel végződhet. Januárban erős fagyok jöttek. Mivel kabátom nem volt, az FKL-be menet mindig alaposan átfáztam. Viseltem ugyan egy gyapjúpulóvert, amit hazulról küldtek, de ez édeskevés volt. Egy jószívű nő, aki az eff éktenkammerben dolgozott, ajándékozott nekem egy vastag, meleg pulóvert. Nem sokáig örülhettem neki. Még aznap este, munkából visszatérőben, megállított bennünket két blockführer és az őrházhoz vezetett, ahol már várt ránk Schillinger rapportführer. Akinél gyanús holmi volt, igyekezett észrevétlenül megszabadulni tőle, mielőtt megmotozzák. Nem mindenkinek sikerült. Juleknél gyufát találtak, Nicetnél egy gyógyszeres ampullát, én két pulóvert viseltem, ami szintén tilos. Nem használt semmi magyarázkodás. Schillinger végre elkapott minket a maga területén, régen várt erre az alkalomra. A női táborban, ahol közvetlen feljebbvalónk a jóindulatú Rhoda lagerarzt volt, nem árthatott nekünk, de itt, a férfitáborban, Schillinger élet és halál ura. Felírta a számunkat, mindenkinek kiosztott egypár rúgást, majd futólépésben hajtott be a táborba, útközben még sportoltatott is. A reggeli appel után büntetőrapportra kellett jelentkeznünk Palitzsch rapportführernél, aki most Birkenauban volt és Schwarzhuber lagerführernél, akit még alig ismertünk. Nyomott hangulatban feküdtünk le, nem is szóltunk egymáshoz. Ki-ki a gondolataiba merült, amelyek ebben a helyzetben nem lehettek vidámak. Roman fanyar hangja törte meg a csöndet. - Már rég sejtettem, hogy így végződik ez a bemászkálás az FKL-be! - mondta, csöppet sem búsulva emiatt. - Be kell
majd tölteni az üres helyeket, igaz, Georg? Mert ki tudja, meddig ülnek az SK-ban! Georg csak a vállát vonogatta. Mit érdekel? Mi Bockhoz tartozunk. Főjön az ő feje! Másnapjelentkeztünk büntetőrapportra. Ahogy Roman megjósolta, a büntetőszázadba küldtek. De hála dr. Rhode azonnali beavatkozásának, aki kijelentette, hogy munkánk pótolhatatlan az FKL-ben, SK-beli tartózkodásunkat stehbunkerre módosították, hogy a büntetést éjszaka letölthessük, amíg napközben rendesen dolgozunk, mint eddig. Mivel én kaptam a legnagyobb büntetést, három heti stehbunkert, ami voltaképpen a lassú halállal egyenlő, a lagerarzt újabb közbelépésére a büntetést hat hétre osztották szét : naponta munkába járok, viszont minden második éjszakát a bunkerben töltök. Már aznap este hétkor jelentkeznem kellett a kettes blokk fő schreibstubéjában, ahonnan az ügyeletes blockführer elvezet az egyik téglablokkba, amelyben a stehbunker-cellák vannak. Pontosan tizenkilenc órakor a schreibstube tornácán vártam az SS-re. egyedül voltam. Kollégáim más időpontban töltötték le a büntetésüket. Kisvártatva megjelent egy magas, mogorva SS, azok egyike, akik tegnap Schillingerrel megmotoztak. Kulcscsomóját csörgetve elkísért a büntetőblokk közvetlen szomszédságában levő blokkba. Megfordította a kulcsot a vastag, vasalt faajtó lakatjában, levette a lakatot, félrehúzta a vasrácsot, majd beengedett egy szűk folyosóra, amelyet gyéren világított meg a mennyezetről függő egyetlen villanykörte. A dérlepte falon ezernyi kis szikra hunyorgott, amint visszaverte a fényt. A bunker belső falán, mindjárt a betonpadló fölött, négy kis ajtó volt egyenlő, talán egy méteres távolságra egymástól, mindegyiken nehéz vaspánt és lakat. Az SS nehéz csizmájával megrúgta az egyik ajtót, és élesen, harsányan bekiáltott: - Ist niernand de? A betonfal mögül elfúló, gyenge hang válaszolt: - Hier, Herr Blockführer! - Wieviel? - kérdezte kurtán az SS. - Drei! - hallatszott a halk válasz. - Also, rein! - fordult hozzám az SS, és kinyitotta az ajtót, amely mögül a fogoly hangja hallatszott. - Los, du Schweinehund! amint ügyetlenül bekászálódtam az ürülékszagú, szűk cellába, teljes erőből belerúgott kiálló fenekembe. - Schneller, schneller, du Hund! - nógatott türelmetlenül. Nem volt könnyű beférni a parányi térségben összezsúfolt három ember közé. Végre! Az SS rám csapta az ajtót, hallottam, amint megfordítja a kulcsot a lakatban. A cella tetejénél levő szellőzőablakon át láttam, hogy a folyosón kialszik a villany. Teljes sötétség és csend lett, csak a bunker főbejáratán csikorgott még a rács. A távolodó SS súlyos léptei is elhaltak. Csak most elevenedett meg a bunker. A vaksötétben, arcom magasságában éreztem három bajtársam nehéz leheletét. Egyikük kiváltképp hörögve lélegzett, és gyenge hangon fel-felnyögött: - Vizet! enni! vizet! - Egész súlyával rám dőlt, támaszt és meleget keresve. Éreztem, hogy sovány teste reszket a hideg-
től és a kimerültségtől, borzalmas bűz áradt belőle. A leggennyesebb köpet és durchfall bűze finom parfümillatnak tünhetett ehhez a szaghoz képest. A másik kettő még tartotta magát valahogy. Megtudtam tőlük, hogy már két teljes napja állnak ebben a cellában, étlenszomjan. Állítólagos szökési kísérletért ítélték őket stehbunkerre. Amikor a cellába taszigálták őket, még két fogoly volt itt. Az egyik hamarosan meghalt. Elmondhatatlan könnyebbség volt, amikor tegnap megszabadultak a hullától. Hármasban állni jobb. Kellett nekem is éppen az ő cellájukba jönni! panaszkodtak. De van remény, hogy ez a harmadik reggelre kikészül. Akkor megint lazábban leszünk. Megváltoztathatják a testhelyzetüket, mozgathatják a lábukat, kinyújthatják a karjukat. Most meg bemászott ez az új, és nem elég, hogy szűk a hely, még tolakszik is ! - Na, ne lökdösődj, te ! Egyáltalán nem lökdösődtem, csak megpróbáltam egy kicsit változtatni a helyzetemen, mert a jajgatós egészen rám akaszkodott. A másik kettő azt hitte, hogy minél több helyet akarok csinálni magam körül, közös erővel visszanyomtak, ennek következtében kissé javult a helyzet, mert nekem még volt elég erőm, hogy rohamukat visszaverjem, a leggyengébbet viszont valósággal odapréseltük a bunker falához. De ez sem használt, mert félájult szomszédom hamarosan megint teljes súlyával rajtam lógott. Feladtam a harcot, így aztán egy időre nyugalom lett. Nyirkos hideg kúszott fel a betonpadló felől. Hátam a bunker jeges falának dőlt. Mind erősebb szúrást éreztem a lapockám ban. És ezek hárman?! Hiszen ők egyáltalán nem kerülnek ki innen élve! Szomszédaim, mintha meghallották volna gondolataimat, egyszerre jajveszékelni kezdtek. - Istenem! Nem bírom tovább! Ittfogunk megdögleni! - Idegen hang vegyült a panaszba és siránkozásba. Gongütés! Már elmúlt volna az éjszaka? Nyugtalanul mocorogtam. - Nachtruhe! - sóhajtotta vágyakozva jobb oldali szomszédom. Én meg azt hittem, reggel van már! Milyen lassan múlik az idő! Akkor még tíz teljes óra van előttem Bal oldali szomszédom egyre lejjebb csúszott, és egyre, halkabban nyögött. A szemközti falnál álló fogoly a vállamra hajtotta a fejét. Én az övére. Még melegebb is volt így. Alighanem elszundítottam egy kicsit, mert az egyik fogoly kiáltása riasztott fel: - Már negint berezeltél, te szaros! Ez bal oldali szomszédomra vonatkozott, aki végső erejével tartotta magát a lábán, érthetetlenül dünnyögött, és a nadrágjába csinált. Az amúgy is átható bűz újabb hulláma betöltötte a szűk cellát. Egyre lejjebb csúszott, súlya összepréselte a lábaimat. Mindkét karom szabad lévén, visszaemeltem álló helyzetébe. Most tehetetlenül lógott rajtam, fejét a vállamra hajtva. A fáradtság egyre jobban kínzott. És ott a táborban, gondoltam, most kényelmesen hevernek az ágyukban! Legalább valami fülke vagy kiugró volna ezen az átkozott falon! De semmi,
csak a sima, jéghideg és síkos, dérlepte felület Elszunnyadtam. A dermesztő hideg ébresztett fel, úgy rémlett, a csontom velejéig átjárt. Teljesen elzsibbadtam, csak a hátam szúrt, mintha hegyes kést döftek volna a lapockáim közé. Bal oldali szomszédom úgy állt, mint az előbb, egész súlyával rám nehezedett. Változtattam kényelmetlen helyzetemen, s ekkor tehetetlenül a földre csúszott. Megpróbáltam fölemelni, de hiába. Véletlenül megérintettem borostás arcát. Jéghideg volt. Meghalt, amíg engem elnyomott az álom. - Meghalt? - kérdezte riadtan az, aki az előbb szarosnak nevezte. - Szegény fiú! Kiirtanak itt mindannyiunkat! Istenem, irgalmazz! - és zokogás rázta. A másik hangósan imádkozni kezdett. Remegett a hangja, egész testében reszketett, mintha lázbeteg volna. az élő két fogoly könyörtelen éhhalálát várta. Én jobb helyzetben voltam, mint ők. A reggeli gongot vártam, és az SS-t, aki majd kienged, hogy munkába menjek. Feldobogott a szívem, amikor megszólalt a gong, alig hallatszott be a sötét kis cellába, amelyet vastag falak választottak el a tábortól. A bunker ajtaja előtt megcsikordult a fagyos hó a kulcsait csörgető SS lába alatt. A folyosón zamatosat káromkodott, és undorodva mondta : - Was stinkt hier so? Brrrr! Lebt noch jemand hier? Válaszul megszólalt a cellába zárt foglyok könyörgő hangja. - Ruhe de! - ordította el magát, mire nyomban csönd lett. Kinyitotta cellánk ajtaját, és parancsoló hangon egyenesen hozzám fordult: - Na Pfleger, kom raus, du Hund! Esetlenül, négykézláb hátráltam ki a szűk nyíláson, magam után húzva a halott ember testét, amely már megmerevedett. - Nur einer? - csodálkozott a blockführer. - Die zweie leben noch! - magyaráztam, nehézkesen feltápászkodva. Kivonszoltam a holttestet a blokk elé, a hóra, közben az SS a foglyok kétségbeesett jajgatása közepette újra bezárta és lelakatolta a bunkert. Odakint még sötét volt, csak a tábori konyha világos ablakaiból vetődtek fénypászmák a havas földre. Arcomat csípte a kemény fagy. Az SS hátba vágott a kulcscsomóval, és elengedett. - Hau ab, du stinkendes Schwein! Weg! Zsibbadt lábaim alig bírtak, mégis úgy futottam a blokkom felé, mintha legalábbis a szabadságomat nyertem volna vissza. A pflegerek pihenten keltek fel, kialudták magukat. A kályhában duruzsolt a tűz. Roman ásítva, aggodalmas hangon érdeklődött : - Mit álmodtál, kisöreg? Mintha rossz éjszakád lett volna Gyenge viccén valahogy senkinek sem volt kedve nevetni. Talán még ő is elrestellte magát, mert mindjárt hangot váltott, igyekezett kedves lenni hozzám, ennek viszont a stubendienst itta meg a levét. - Wacek hol vagy, te szemét! Nem látod, hogy ez az ember teljesen átfagyott? Gyerünk, forró kávét neki! Cukorral, te
tolvaj ! Meleg gyapjú jégeringébe bújva, felháborodottan dörmögte: - Az a disznó Schillinger intézte el a vadállat. kaján megjegyzést tett: - Anni miatt, mi? A kávé forró volt és édes. Nem is haragudtam Roman hülye csipkelődése miatt. Amikor megérkeztem az FKL-be, a műhelyünkbe, Staszek azt mondta, hogy azonnal feküdjek le aludni. Felmásztam a felső ágyra, Liza mellé. Azt hitte, hozzá igyekszem. - Mach keinen Spass, Weszek! - vihogott, a haját igazgatva. Lefeküdtem a szomszéd ágyra, magamra húztam néhány pokrócot. Rögtön elaludtam. Arra ébredtem, hogy valaki a kezemet rángatja. Liza volt. - Stehe auf.t - mondta lenézően. - Mittagessen! Anni állt lent, egy csajka párolgó levessel. Másnap este megint a bunkerbe mentem, hogy leálljak egyet a rám váró húsz stehzelle-éjszakából. Elhatároztam, hogy megfogadom a tapasztalt bajtársak tanácsát. Először is meg kell tudnom, melyik blockführer lesz szolgálatban aznap, amikor a bunkerben töltöm a büntetésemet. Sok függ attól, milyen az illető, jó-e vagy rossz. A fő schreibstubéban megtudtam, hogy aznap Schneider blockführer lesz szolgálatban. Ez azt jelentette, hogy a szigorú előírások egy részét meg lehet kerülni, mert Schneider nem különösebben szigorú, és nem buzog benne a kötelességtudat. Meleg kanadai fehérneműbe bújtam, hátamra papír cementes zsákot terítettem a hideg ellen, erre ráhúztam két inget, lábszáramra széles papírszalagot tekertem. A gyapjúzokni fölé még kapcát is tekertem, csak aztán húztam fel a csíkos ruhát, nem feledkezve meg a két pulóverről meg a sálról. Bőrcipő helyett a szükségesnél jóval nagyobb méretű facipőbe bújtam. Olyannak látszottam ebben az öltözékben, mint egy hokijátékos. Küllememhez híven esetlenül mozogtam, általános derültséget keltve a bajtársak között, akik végignézték készülődésemet. Zsebeim tartalmát is megvizsgáltam : cigaretta, gyufa, egy szelet margarinos kenyér, gyertya. igy fölszerelve, átnyomakodtam az ilyenkor mindig zsúfolt rendelőn. A muzulmánok riadtan nyitottak utat. roman a fejéhez kapott, amikor meglátott. - Megőrült, tisztára megőrült! Te hülye, ha Schillinger most elkap, nem kerülsz ki élve a kezéből! - Áá, Roman úr Schillinger ilyen hidegben ki sem dugja az orrát az őrszobából a szolgálatos meg Schneider Megtudakoltam! - mondtam, kikerülve Petert aki némán állt a rendelő kijáratánál. - Várj! - állított meg Roman. - Azt mondod, Schneider? Zsebébe nyúlt, elővett egy csomag finom cigarettát. - Add oda Schneidernek, és mondd meg, hogy a revír blokkparancsnoka küldi. Jobban fognak bánni veled! És azt is mondd meg, hogy nézzen be hozzánk később. Nicht wahr Peter?
Peter bólintott. - Na eredj, és csukd be magad után a kaput, mert rohadtul behúz a hideg! Kemény fagy lehetett, csípte az orromat, vörösen égett a fülem. A schreibstube nem volt messze. Alig fél perc múlva benyitottam a kettes blokk kapuján. A folyosón levő óra pontosan hetet mutatott. Az előtérben nem volt senki. Pár perc múlva beszélgetést és közeledő lépteket hallottam kívülről. Elsőnek Schneider lépett be, utána botorkált Siwek lageraltester és Viktor arbeitsdienst, a karját lóbálva. Jelentkeztem Schneidernél, majd nem törődve a két funkciós jelenlétével, átadtam neki a cigarettát és Roman üzenetét. A blockführer jól megnézte az ajándékot, elismerően füttyentett, és köpenye zsebébe dugta. Közben Viktor kinyitotta a szobáját, és nógatta Siweket, hogy invitálja be Schneidert. Schneidernek azonban előbb a bunkerbe kellett engem kísérnie. - Rohadt hideg van! - mondta Siwek, a kezét dörzsölgetve. Megfagysz ott, a hétszentségit! - Kom, kom! - sürgetett az SS, és taszított rajtam egyet a kijárat felé, hogy mielőbb túlessen a kellemetlen kötelességen. Hiszen dupla szieszta várt rá, az arbeitsdienstnél és a revírben. Odakint, a bunker felé menet, tört lengyelséggel megkérdezte: - Miért büntettek meg? Loptál valamit, he? - Dehogy! - feleltem. - Két pulóver volt rajtam, és a rapportführer. Schneider nevetve szakított félbe. - És most hány van rajtad? Legalább öt! Olyan kövér vagy ! Az utolsó cellát választottam, hogy minél távolabb legyek az ajtótól, ahonnét behúz a hideg. - Blockführer úr - szedtem össze a bátorságomat. - Átvihetek egy éjjeliedényt egy üres cellából? - Vigyél, ahányat akarsz! Csak gyorsan! Kisvártatva négy éjjeliedény volt már a cellámban. Csodálkozva, de vidáman állapította meg: - Jó kis durchfallod lehet! Rám zárta a cella ajtaját, eloltotta a villanyt, majd hamarosan megfordította a kulcsot a bunker bejárati ajtajában. Egyedül maradtam a koromsötétben és a teljes csöndben. Hallottam a szívverésemet, még a hátamra terített papír zizegését is. A cella sarkában egymásra állítottam a négy éjjeliedényt. Most kényelmesen leülhettem rájuk. Ezért hoztam át őket a többi cellából. Schneider azt hitte, durchfallom van - gondoltam elégedetten. Üldögélve vártam az esti gongot. Ma erősebben hallatszott. Még jó darabig várakoztam, füleltem, nem mocorog-e alkalmatlan tanú a közelben. Csend! Meggyújthattam a gyertyát. Mindjárt melegebb lett, és valahogy kellemesebb. A vastag dérrel borított cellafalon jégszikrák ezrei villóztak. Cigarettára gyújtottam. Még ízlett is. Milyen jó, hogy egyedül vagyok a cellában - mondtam fennhangon. Hangomat hallva, nem éreztem magam annyira egyedül. A csönd lassanként idegesítő lett Ha elzsibbad a lábam, felállhatok, ugrálhatok, akár énekelhetek is Kiabál-
tam, dobogtam a facipőmmel, egyszóval lármázni kezdtem, hogy elnémítsam ezt az átkozott csöndet, amely nem tudom miért, rettegéssel töltött el. A facipő remekül elszigetelte lábamat a beton hidegétől. A kezem fázott ugyan, de a gyertyánál megmelengethettem az ujjaimat. Elhatároztam, hogy legközelebb több gyertyát is hozok. Akkor melegedhetem, még olvashatok is valamit! Egy elnyűtt könyvjárt kézről kézre a revírben, azt hiszem, A leprás. De lehet felőlem akármi, csak gyorsabban múljon az idő ebben a stehbunkerben. A gyertya rohamosan fogyott, hát elfújtam. Hiába volt a meleg öltözék, rögtön fázni kezdtem. Hogy fölmelegedjem, egészen eredeti trepak-táncot jártam, a nótát is fütyültem hozzá. De meddig lehet fütyülni és facipőben dobogni a padlón? Végül elaludtam. Nem tudom, meddig szunyókáltam, de annyi biztos, hogy a szanaszét repülő éjjeliedények iszonyú robaja és csörömpölése riasztott fel. Még nem ment ki az álom a szememből, nem tudtam elképzelni, hol vagyok és mi történt. Amint riadtan felugrottam, bevertem a fejem a bunker falába, és ettől magamhoz tértem. Visszaraktam a biliket, megettem egy darab kenyeret, és hogy a gyertyával takarékoskodjam, darabonként elégettem a papírbandázst, ebből bőven hoztam tartalékot. Remekül égett, füst és hamu nélkül, óriási lánggal és elég nagy meleget adva, úgyhogy az olvadó dér egy idő múlva darabonként hulldogálni kezdett a bunker faláról. Leültem, és egy pillanat alatt újra elaludtam. Arra ébredtem, hogy nyitják a bunker ajtaját. - Hé, te! Nem fagytál meg? Hol vagy? Mássz ki! Schneider nyilván elfelejtette, hogy melyik cellába zárt az este. Jócskán bepiálhatott, mert elég sápadtan botorkált. Végül hozzászoktam ezekhez a stehbunkerben töltött éjszakákhoz. Az SS-ek is megszoktak, és mint állandó klienssel, nem bántak velem rosszul. Nem motoztak meg, nem is vertek, ahogy az újoncokkal tették, főleg Perschel blockführer vagy Lópofa a büntetőcsoport kommandoführere. Észrevettem, hogy alacsony tábori számom némi respektust kelt bennük, no meg az is, hogy milyen hosszú a büntetésem, és mégis vitézül állom; persze nem tudták, hogy az FKL-ben nagyszerűen kipihenem magam. Nagyobb baj nélkül elvergődtem az utolsó napig, illetve éjszakáig, amely után véget ér a büntetésem. Február vége volt, és bár a hó már elolvadt, rendkívül hideg este volt. Amíg szokás szerint a schreibstube előterében vártam a blockführerre, rettentően fáztam. Alig vártam, hogy a bunkerben legyek, ahol már elboldogulok. Baretzki blockführer kerékpáron érkezett. Jelentkezésemre ügyet sem vetve, lecsatolt a csomagtartóról egy tömött aktatáskát, majd bement a lageraltester szobájába. Vagy egy óra múlva Baretzki kirontott a szobából, rám kiabált, hogy adjam oda a kerékpárját, és elhajtott, szóhoz sem engedett jutni. Pár perc múlva újabb tömött aktatáskával tért vissza, ebben üveg csörömpölt titokzatosan. Tíz óra lehetett, amikor kijöttek. Viktor vezette a kerékpárt, az üres aktatáskát a vállára akasztotta.
Egy ideje némileg megjavultak a körülmények a női revírben. Ez nagyrészt dr. Zbozielínek és pflegercsoportjának az érdeme volt: mindent megtettek, hogy enyhítsenek a szerencsétlen foglyok sorsán. Az auschwitzi táborból ide járó ellátósok jól dolgoztak, bár a Politische késő ősszel keményen kézbe vette a revírt, és 1943 január végén kivégezték a főtáborbeli kórház személyzetének több tagját. Meghalt Gienek Obojski is, őt munkaadója, Palitzsch személyesen lőtte agyon. Hasonló sors jutott osztályrészül Teofil Banasiuknak, neki Klehr adott injekciót a Politische utasítására. Megszabadultak hát a szemtanúktól, akik előtt a számtalan gyilkosságot elkövették, főleg a tizenegyes blokk udvarán. Georg Zemanek és Fred Stessel sem került ki élve a bunkerből. Agyonlőtték őket. Stesselt a halála rehabilitálta sok fogoly szemében, aki megvetette, mert túlbuzgón és szolgalelkűen viselkedett a tábori feljebbvalókkal szemben. Álcázta magát, de a Politische Abteilung és besúgói éberségét nem játszhatta ki. Bockot leváltották a HKB, a birkenaui fogolykórház lageraltesterének tisztségéből. Elkerült valahová alacsony beosztásba, messze a főtábortól. Védenceinek egy része, támasz nélkül maradva, másutt próbált szerencsét. Ha a női revírben sikerült is úgy-ahogy rendet teremteni, a lágerben változatlanul szörnyű viszonyok uralkodtak. Piszok és éhség tizedelte a lágerélettől amúgy is csontig aszott nőket. A vízhiány hozzájárult a tífuszjárvány terjedéséhez, ilyen körülmények között nem lehetett feltartóztatni. A lágerhatóságok a járvány felszámolásának radikális eszközéhez folyamodtak, ugyanahhoz, mint tavaly a férfitáborban. Szelektáltak. Egyetlen napon több ezer nőt gázosítottak el. Rhode lagerartzt egycsapásra keresztülhúzta eddigi jó pontjait: teljes buzgalommal részt vett a szelekcióban. Dr. Zbozieri csoportját feloszlatták. Az orvosok és ápolók egy része visszakerült Auschwitzba, másik része végleg Birkenauban maradt, köztük én is. Revírírnok lettem a tizenkettes blokkban. A schreibstube kis szoba volt, a rendelőbe vezető folyosó jobb oldalán. Munkám a totenmeldungok megírásából állt. A betegséget, amelyben a fogoly meghalt, mindazoknál meg kellett jelölni, akiket a táborban meggyilkoltak. Akár agyonlőtték, akár fenolinjekciót kapott, akár elgázosították, minden halotthoz kórtörténetet kellett mellékelni, persze kitaláltat. Ezt követelték a lágerhatóságok, és ezt kellett megcsinálnom. Eleinte azokhoz a foglyokhoz is ,;herzschlagot írtam be, akikről tudtam, hogy agyonlőtték őket, később azonban rájöttem, hogy túl sok lenne a szívroham, és bajba kerülhetek, ha a Politische ezt észreveszi. Úgy töltöttem hát ki a totenmeldungokat, ahogy kívánták : az agyonlőtt fogolynál például azt írtam be, hogy durchfall, a durchfallban elpusztultnál herzschlagot írtam, az injekcióval megöltnél nierenentzündungot, vesegyulladást, és így tovább. Egyszóval, a halotti bizonyítványok gyalázatos meghamisítása folyt itt, a védtelen foglyok tömeges legyilkolásának elkendőzése. Március első felében nagy fogolytranszportokat kezdtek indítani Auschwitzból és Birkenauból más táborokba. Főleg a lengyeleket szállították el. Az egyik transzportlistára rákerült
kórházunk személyzetének többsége, közöttük én is. Úgy volt, hogy másnap reggel indulunk Auschwitzba, onnan állítólag a neuengammei táborba visznek. Az utolsó este Birkenauban. Kimentem a blokk elé, hogy egy kis friss levegőt szívjak. Mély álomba merült már az egész tábor. A barakk félig nyitott ajtaja mögött álltam, ide nem világított be az ajtó fölött égő villanykörte, és éppen cigarettára akartam gyújtani, amikor felfigyeltem egy lopakodó alakra: görnyedten osont elő a blokk sarka mögül. Wacek volt az, Roman stubendienstje. Pár lépésre tőlem megállt, figyelmesen körülnézett, és mivel nyilván azt hitte, hogy nem látja senki, munkához látott. Valamilyen szerszámmal jókora gödröt ásott, kis csomagot húzott elő az inge alól, ismét körülkémlelt, majd gondosan betemette. Szinte súrolt, amikor visszatért a blokkba, mégsem vett észre. A ravasz, előrelátó Wacek bebiztosította magát a jövőre. Vagy talán csak gazdája, Roman utasítását hajtotta végre, aki szintén a transzportba került? Egyszer talán visszatérnek, kiássák, gazdagok lesznek ! Az arany nem rozsdásodik a földben ! Sejtettem, honnan származik a kincs. Schreibstubénkban egy faláda állt az asztal alatt. Ebbe a ládába dobta be a fogász a kiszedett aranyfogakat. aztán kiüritette a ládát, és elvitte az aranyat az SS revírbe, majd a szorgos fogász ismét megtöltötte a ládát, amely ott hányódott a lábunk alatt, folyton útban volt, és a halottak rothadó húsának maradványaitól bűzlött. Undorodtunk ettől a ládától, de nem volt szabad elraknunk onnét, mert az SDG úgy vélte, hogy ez a legmegfelelőbb és legbiztosabb helye. Egyikünknek sem jutott eszébe, hogy az aranyfogak itt a táborban értéket képviselhetnek. Legfeljebb azon töprengtünk el néha, hogy a láda sohasem telik meg egészen, pedig a fogász naponta dob bele valamit. Wacek vagy Roman tehát rájött, hogy mit érnek az aranyfogak, és megosztoztak rajtuk az SS-ekkel. A barakk deszkafalának támaszkodva, mélyen leszívtam a füstöt. A cigaretta egyre jobban ízlett. Lassan szenvedélyes dohányossá váltam. Legalább szívnivaló legyen abban az új táborban ! Valahol messze felugattak a kutyák. Az őrház melletti toronyból a jelentést tevő SS hangját hallottam: - Posten drei nichts neves! - Úgy látszik, valami sarzsi járja végig az őrhelyeket, ellenőrzi, nem alszanak-e az őrök. nehéz, édeskés füst szállt az erdő felől, lassan elfedte az árammal telített drótkerítés végtelen lámpasorát. Megborzongtam, hirtelen átjárt a hideg. Gyerünk aludni! Annyi baj legyen, hogy elkerülök Birkenauból! Hátha a másik táborban jobb lesz! Itt már építeni kezdték az óriási krematóriumokat, ez pedig semmi jót nem ígér! Mégsem vittek el a transzporttal. Egy tucat más ápolóval együtt itt tartottak, hogy mint nélkülözhetetlen asztalos szakember, a 8-as blokkbeli kórház személyzetének tagja legyek. Wacek és gazdája, minden fáradozásuk ellenére, elmentek a transzporttal. Kincsük Birkenauban maradt.
Hamarosan fény derült arra a furcsa ügyre, hogy egy tucatnyi pflegert mégsem vittek el a transzporttal. Úgy történt a dolog, hogy Blernacik Papa, a nyolcas blokk parancsnoka, Peter ideiglenes helyettese (Peter ugyanis nőügy miatt a büntetőcsoportba került), ügyesen kihasználva az SS orvosok és a táborparancsnokság ellentéteit, rábeszélte lagerarztunkat, hogy járjon közben a parancsnokságon : ne fosszák meg a revírt a pflegerektől. Így olyan személyzetet gyűjtött maga köré, amelyre támaszkodhatott, és főleg megszabadult az olyan nagykutyáktól, mint Roman, a szürke eminenciás, vagy Georg, aki kénytelen volt más állást keresni magának, miután elveszítette azt a biztonságot, amelyet Peter pozíciójának köszönhetett. Auschwitz-ból új HKB lageraltestert küldtek, egy német kommunistát, aki jólelkű, szelíd természetű, de elég tehetetlen ember volt. Az energikus, ötletes, szorgalmas, előrelátó Papa játszotta az első hegedűst a revírben. A lageraltester mindenbe beleegyezett, amit Papa akart. A hetes és a nyolcas blokk között magas fallal övezett, tágas udvar terült el, ez a két blokk is a kórházhoz tartozott, bár a tizenkettes blokktól elég messze voltak. A hetes blokk volt a schonungsblock, más szóval: a krematórium, a pokol tornáca. Dr. Kitt, a lagerarzt itt néhány naponként szelektálást rendezett. Ha valamilyen okból egypár napig nem volt szelektálás, az udvar falához hordott hullarakások a blokk tetejéig értek, mert a leichentrágerek nem győzték elhordani a hullákat a hatalmas tábor túlsó végében levő leichenhallba. A halálozási arány olyan riasztó volt, hogy a szelekciók csak meggyorsították azt, ami néhány óra múlva úgyis elkerülhetetlenül bekövetkezett volna. Néha előfordult, hogy egy beteg, akit már a gázkamrába szántak, megmenekült. Ez Wiktor M. blokkparancsnok érdeme volt, aki goromba modora és változékony hangulata ellenére, olykor igazán emberségesen cselekedett. Biernacik Papa becsületbeli ügyének tekintette, hogy a nyolcas blokkból, amely alig különbözött a hetestől, igazi kórházat csináljon. Mivel mindenki kedvelte, és sok ismerőse volt a különféle hasznos kommandók kápói körében, bőven organizált téglát, meszet, cementet, fát, vízvezetékcsöveket mindazt, amire az omladozó kórházbarakk tatarozásához szükség volt. A lyukas tetőt hamarosan gyékénnyel foltozták meg belülről, már nem esett be az eső és nem fújt be a szél, mint addig, mert a blokk belsejét bevakolták és kimeszelték, ami egyben máris a tisztaság látszatát keltette. A bokrok közötti sáros szérűt kibetonozták, az undorító és büdös ürülékes hordókat csatornázott vécével helyettesítették, még mosdót is építettek, zuhanyozóval. A mosdót azok a szerelők hozták használható állapotba, akik az auschwitzi táborból jártak Birkenauba dolgozni. összehozott a sors Edek Galinskival, aki mint szerelő az FKL és a nyolcas blokk között ingázott. Már hosszabb ideje dolgozott a női táborban, szerelmes is lett egy lányba, bár erre csak homályosan célozgatott. Felhasználtam az alkalmat, hogy levelet és néhány cigarettát küldjek Edekkel Halinának. Blokkunkban több orvos dolgozott, főleg zsidók, akik örül-
tek, hogy a tizenkettes blokktól távol melózhatnak, tehát biztos távolságban dr. Zengtellertől, a kemény kezű főorvostól. A barakkon belül néhány ápoló és segédápolóként működő lábadozó sürgött-forgott. Lehet, hogy túl sokan voltak, de a Papa nem írta ki őket a lágerbe, mert tudta, hogy az én védenceim, vagy a helyettese, Waldek N. pártfogolja őket. Az asztalos egy csontig fogyott kis zsidó volt Vilna környékéről, a Papa nagyra becsülte, mint szorgalmas, kitűnő szakembert. Mivel az FKL-ben Staszek Paduch keze alatt töltött időm után én is ugyanolyan jó asztalosnak tartottam magam, önállóan láttam a munkának, amelyet Papa ránk bízott. Az igazi mester gyorsan átlátott a szitán, de nem akart megsérteni, hát időnként megcsináltatott velem valami apróságot, aztán megdicsérte. Asztalosműhelyünk az udvarban állt. Fabódé, amelynek egyik falát az udvar és a lágerutca közötti fal képezte, másik oldalával a blokkunkhoz csatlakozott, ott, ahol a Papa a rendelőt helyezte el, ezt később az SDG a fenolinjekciók beadására használta. Ebben az asztalosműhelyben egész jól berendezkedtem. A csiriz olvasztására szolgáló vaskályha volt a tűzhelyünk, ezen sütöttük meg a lágerkonyháról organizált krumplit. Szerény étlapunkat olyan ínyencfalatok tarkították, mint a disznózsír, oldalas vagy hagyma, amit otthonról kaptam (már küldhettek nekünk kis csomagokat). A rohadt vagy fagyos marharépából főtt lágerleves egyre kevésbé ízlett nekünk. Gyalutársam összebarátkozott két tetoválóval, egyikük ugyanabból a községből való volt, mint ő, a másik egy fiatal szlovák zsidó. A tetoválóknak, feladatukból kifolyólag, a zugangokkal volt dolguk, így aztán úsztak mindenben, amit akkoriban a frissen érkező transzportoktól szerezni lehetett. Viszonzásul a krumplis lángosért, amivel megvendégeltük őket, hoztak nekünk fügét, mazsolát, datolyát, kukoricalepényt, amit a görög zsidók hoztak magukkal, újabban tömegesen likvidálták őket a gázkamrákba. Alig néhányan kerültek be közülük a revirbe. Belőlük került ki a hetes és a nyolcas blokk pácienseinek zöme. Eljött a tavasz, jellegzetes birkenaui tavasz. Olvadozott a hó, az agyagos föld nem engedte át a vizet, hatalmas tócsák képződtek. Olyan iszonyú sár volt, hogy az ember alig tudta kirántani belőle a lábát. A blokk tatarozása után Papa most a barakkok közötti udvart hozatta rendbe. Munkára fogta a görögöket, akik a lágerkápó elől bujkálva kószáltak a táborban, a kápó ugyanis kiszúrta őket magának, és veszettül kegyetlenkedett velük. Akkor már inkább dolgoztak a Papa szeme előtt, aki sokat követelt ugyan, de a botját, bár mindig magával hordta, sohasem használta. Nemsokára száraz lábbal át lehetett menni az udvaron, a fal mentén pedig összehoztak valamit, amiből a jövőben kert lehet. Papa bokrokat ültetett, és ki tudja honnan szerzett fűmagot vetett el. Valahonnét odagyűltek a madarak, amelyek eddig kerülték a tábort, és kicsipkedték a földből a frissen elvetett fűmagot. Papát feldühítette a verebek szemtelensége, veszszővel a kezében szaladgált az ágyások között, úgy hessegette
a kiéhezett madarakat, mint egy falusi háziasszony a veteményesbe tévedt tyúkokat. - Hess, hess! Mars innét, tolvajok! Majd adok én nektek, disznók! A veréb közmondásosan pimasz madár. Ha elhessentik, fölrebben, de a közelben marad. Megültek a háztetőn, a falon, és mihelyt Papa eltűnt a blokkban, visszarepült az egész raj. Papa tehát cselhez folyamodott. A konyha szállított a kórháznak bizonyos mennyiségű penészes kenyeret és lepényt, parányi részét annak, amit a táborba vitt és később a krematóriumban elégetett görögöktől elvettek. Tulajdonképpen ehetetlen volt már, talán ezért engedte át a konyhafőnök ezt a maradékot a revírnek, mint kereten felüli betegkosztot. Papa nem engedte, hogy kiosszák a betegeknek, de a konyhának sem küldte vissza, nehogy a főnököt megsértse. A kiszáradt lepények mégis nyomtalanul eltűntek. Papa kiszórt egy marék morzsát az udvar sarkába, oda akarta csalni a falánk verebeket, hogy a kertjét békén hagyják. De hiába kiabálta: - Pi, pi, pi! nem jöttek oda. megjelentek a patkányok, amelyek fényes nappal keresztül-kasul futkároztak az udvaron. Húst eleget zabáltak, de a morzsa ritka csemege volt nekik. Viktor vadászni kezdett rájuk, de a patkányok éberek voltak, és gyorsabbak nála. Erre parittyát készített, és a Papa távollétét kihasználva, lövöldözött mindenre, ami csak mozgott, egészen addig, amíg bele nem talált - a nyolcas blokk ablakába. Waldek, aki már jó ideje fejcsóválva figyelte Viktor működését, ezt már nem bírta nézni. Szó szót követett, végül is összeverekedtek. A kapuban álló torwache hirtelen Achtung! kiáltása szakította félbe a csetepatét. A kiáltástól megriadt verebek lármásan fölrebbentek, s a kapuban feltűnt dr. Kitt vékony alakja, mögötte az SDG és dr. Zengteller. Bementek Viktor blokkjába, ami azt jelentette, hogy a hetesben szelektálás lesz. Közben visszajött a Papa a görögjeivel, akik zöld gyeptéglákat hoztak valahonnan a tábor széléről. Papa örült a zsákmánynak és a győzelmének, hiszen a füvet már nem zabálhatják fel a verebek. - Papa, dr. Kitt a hetesben van! - újságolta Waldek. Már régen bementek! Nagy szelekció készül. - Jó, jó! megyek már! - felelte nyugodtan a Papa. Csak még elmagyarázom ezeknek a görögöknek, hogy mit csináljanak ! Végre kijöttek. Megálltak a blokk előtt, és egy darabig tanácskoztak. Viktor nagy csomó beteglapot tartott a kezében, az SDG egy másik csomót. Mindenki tudta: azoknak a lapjai, akiket a gázba küldenek. Dr. Kitt sokáig magyarázott valamit Viktornak, ő meg időnként összevágta a sarkát, bólintott, és harsányan felkiáltott : - Jawohl, jawohl herr Obersturmführer! Jawohl! Viktor parancsára a blokk személyzete kezdte kivezetni a betegeket a blokk elé. Közben dr. Kitt és Zengteller, előttük pedig a Papa, a mi blokkunk felé indultak. Nálunk is szelektálás lesz? Az udvar lassan megtelt betegekkel. Akik még meg tud-
tak állni a lábukon, az udvar sarkába húzódtak, szorosan egymás mellé. Sokan leültek, vagy lefeküdtek a vizes földre, már nem törődve azzal, mi történik körülöttük. A blokkból még egyre újabbakat vezettek ki. A mi blokkunkban mégsem tartottak szelekciót. Dr. Kitt néhány utasítást adott az SDG-nek, és gyors léptekkel a kapu felé indult, utána szökdécselt dr. Zengteller, alig érte utol rövid lábaival. A görögök ádázul veszekedtek egymással, ügyet sem vetve Papa kiáltozására, ketten az udvar sarkában dulakodtak, ott, ahol a verebeknek szánt kenyérmorzsa volt szétszórva, amit a patkányok meghagytak. Azon marakodtak most a kiéhezett emberek. Már több száz beteget hajtottak ki a hetes blokkból, és a sornak még nem volt vége. Az SDG gondosan megszámolta, hány beteglap van a kezében, majd visszament a nyolcas blokkba, és sokáig nem jött elő, sejthető volt, hogy injekciót ad a legsúlyosabb betegeknek, akiket dr. Kitt az imént kijelölt. Az asztalos, akit valami nagyon megrendített - maga a szelektálás mint olyan, már nem rázott meg bennünket különösebben : mindennapos dolog volt, olyasmi, aminek meg kell lennie, függetlenül attól, hogy megráz-e bennünket, vagy sem jó ideje roppant idegesnek látszott. Amikor meghallotta a kapu elé gördülő teherautó motorjának berregését, kirohant az udvarra, mint egy őrült, keresett valakit a betegek között, de a nyolcasból visszatérő SDG-t meglátva, rögtön visszahúzódott. Bezárkóztunk az asztalosbódéba, és arcunkat a deszkafal réseihez nyomva figyeltük, mi történik az udvaron. A betegek első sorai, a kórházi személyzet kíséretében, eltűntek a kapu mögött. Hallatszott, amint felszállítják őket a várakozó teherautókra. Az asztalos, szemét a réshez tapasztva, egész testében reszketett, jiddis nyelven mormolt valamit, olyan volt, mintha imádkozna. Egyszerre csak, roppant izgatottan, lengyelül kezdett hozzám beszélni, szaggatottan törtek fel belőle a mondatok : - Még ott van! Még nem vitték el! Ott áll ott a falnál, látod? Teljesen egészséges, és most a gázba viszik! Istenem! És a scharführer folyton ott mászkál, és én nem tudok segíteni! Ha előbújok, engem is elvisz! - Mi a száma? - kérdeztem, kitalálva, hogy mit kíván tőlem. Ha az SDG Klehr lett volna, biztosan nem merek kimenni, de ettől nem nagyon féltem. Ismertem még az FKL-ből. Elviselhető volt. Fogtam egypár szerszámot meg egy darab lécet, és kimentem a zsúfolt udvarra. Elkaptam Waldeket, és megmondtam, miről van szó. Éppen a Papához készült, megkérni, hogy mentsen meg két beteget, akikért a tetoválók könyörögtek. Kettő vagy három, az már mindegy! Megostromoltuk a Papát, végül rezignáltan legyintett. - Jól van, na! Már úgyis lesek egypárat, akiért az orvosok jönnek. zsörtölődött Papa, és botjával rejtélyes abrakadabrákat rajzolt az udvar kavicsos földjére, ami azt mutatta, hogy lázasan töri a fejét. Hirtelen Waldekhez fordult: - Kövér! Ugorj be a blokkba, és hozd el a fenolosok lapját! Mozogj, te lajhár! Hátha lehet valamit csinálni!
Waldek rohant a blokkba, Papa meg élénk beszélgetésbe merült az SDG-vel, hogy elterelje figyelmét arról, ami a háta mögött történik. Amíg az SDG nem figyelt oda, a hetes személyzete gyorsan elvezette a térről ismerőseit és barátait, vissza a blokkba, de előbb megadták a számukat Viktornak. Viktor vakmerően turkált a beteglapok között, amelyeket a Papával elmélyülten beszélgető SS a kezében tartott, és villámgyorsan kicserélte a blokkba visszavezetett betegek lapját azokkal, amelyeket Waldek adogatott neki. Az elgázosításra ítélteket tehát kicserélte a halottakkal, mármint azokkal, akiket az SDG alig egy órája ölt meg fenolinjekcióval. Viktor elég sokáig vacakolhatott, de nem a végtelenségig. - Was machst du Wiktor! Bist du verrückt geworden!? förmedt rá végül az SDG. A rajtakapott Viktor először megdermedt, de rögtön összeszedte magát. Kiragadta a csodálkozástól elnémult SS kezéből az egész kártyacsomót, odaugrott pflegereihez, és megrázva orruk előtt az éppen most megszerzett beteglapokat, ordítozni kezdett velük : - Micsoda kuplerájt csináltok itt nekem, ti rohadékok! Hogy őrzitek a betegeket a blokkban, átkozott -zsidók?! Vigyétek ezeket a muzulmánokat a szemem elől, egy se lődörögjön itt nekem! Irerstanden, ihr judische Bande! - Viktor tajtékzott, káromkodott, a sárga földig lehordta az ápolókat, meg is ütött egyet, de elérte a legfontosabbat: kezében voltak a beteglapok, márpedig azok nélkül hiába rejtették volna el a blokkban a gázba szánt betegeket. Minden beteglap, amit az SDG tart a kezében, halálos ítélet ! Közben a Papa egészen a mi bódénkig húzta magával a németet, és nagyban csillapítgatta: - Jemand moss hier Ordnung machen! Blockaltester Wiktor wird das schon sehr gut machen, kelne Angst! Valakinek rendet kell itt csinálnia! Viktor blokkparancsnok nagyon jó megcsinálja, nem kell félni! Viktor valóban ügyelt mindenre. Hétszáz beteget, tehát annyit, ahányat a lagerarzt kijelölt, felraktak a teherautókra, és elvittek a gázkamrákba. A létszámnak egyeznie kellett, mert erre már nagyon ügyelt az SDG. Ezen nem lehetett segíteni. Alles moss stimmen! Csak azt lehetett csinálni, hogy a betegeket kicserélik halottakra, ez pedig a Papának és Viktornak teljes mértékben sikerült: a megjátszott buzgalommal és a fecsegéssel elaltatták az SDG éberségét. Kitt jelenlétében ilyesmit nem tehettek volna. Megmentettek egy maroknyi beteget, de mennyi időre? Két-három nap múlva megint szelekció lesz! Az SDG talán nem is volt olyan buta, és tudta, hogy a háta mögött ügyeskednek valamit a betegekkel. Hadd ügyeskedjenek ! Előbb-utóbb úgyis itt pusztul mindenki. Végigpillantott az udvaron, ahol a hullák között már a leichentrágerek sürgölődtek, és lassú léptekkel a kapu felé indult, ahol már várta a szanitéckocsi a vöröskeresztes jelzéssel. Viktor blokkja hamarosan újra megtelt. Birkenauban mindig bőven akadt beteg. A kórházi személyzet megint alig győzte a
munkát. Viktor közben az udvaron szaladgált parittyájával, és patkányvadászattal szórakozott, mint egy kamasz. Papa a kapuban állt, és Siwekkel beszélgetett. Érdekes lehetett a társalgás, mert még a kertjét dézsmáló verebekkel sem törődött. Waldek a blokkban üldögélt és krumplilángost evett, Franek Karasiewicz adogatta neki, az egyik lábadozó, akit Waldek a blokkban tartott: megsajnálta, mert még kiskorú volt, és mert vele együtt az első varsói transzporttal érkezett. Gyakorlott szimatom engem is odavezetett a lakomához. Franek apró, okos szemének pillantása ide-oda ugrált, igyekezett mindenkinek kedvére tenni, amennyire tudott, hogy minél tovább megmaradhasson a stubendienst jó állásában. Segített beteg kollégájának, Mietek Katarzynskinak, aki az ő kórtermében feküdt, és azt hihette az ember, hogy egészen rendes fiú. Ki látta volna előre, hogy az egyik is, a másik is rövidesen gyilkossá válik, és Mietek kiérdemli a Véres nevet? - Mindenütt kereslek, naplopók, ti meg itt dekkoltok? harsant fel váratlanul a Papa indulatos hangja. a csomagraktárba is el kell menni az élelemcsomagokért ! - Blokkparancsnok úr, adhatok egy lángost? Tessék megkóstolni, nagyon finom! - kottyant közbe szemtelenül Franek, a Papa előtt illegetve magát. Papa gépiesen megfogta a lángost vastag ujjaival, amelyek elszarusodtak az örökös munkától, majd kritikus pillantást vetve Franekre, éles hangon megkérdezte Waldektől: - Hát ez kicsoda? - Itt segít! - felelte Waldek könnyedén, Franek pedig, akit a blokkparancsnok kérdése cseppet sem hozott zavarba, buzgón átnyújtott egy újabb lángost. - Túl sokan segítenek itt, a melóra meg nem marad senki! - állapította meg Papa kissé már megenyhülve. Most hozzám fordult : - Te asztalos volnál, de nem látom, hogy nagyon törnéd magad! Az a zsidócska melózzon kettőtök helyett, mi? Mars dolgozni, naplopó ! És mondd meg neki, hogy a barátját, ha jobban lesz, idehozzuk a blokkunkba! Úgy hallom, jó szabó! Papa mindig becsülte az iparosembereket, és szívesen gyűjtötte őket maga köré. - Öltönyt csináltat, Papa? - tréfálkozott Waldek. - Ne röhögj, kövér, mert ha szétreped a gatya a fenekeden, ki varrja meg? Mi?.. vágott vissza nevetve a Papa. - Na, munkára! Te meg, Waldek, küldd még be hozzám Ganszert, mert a schreibstubéban biztosan kupleráj van a mai szelekció után. Megmondtam az asztalosnak, hogy a blokkparancsnok áthozatja a szabót a hetesből a nyolcas blokkba. Az asztalosnak leesett az álla. - Milyen szabót? Én nem ismerek semmilyen szabót! - Ne hülyéskedj! Hát a barátod, akit ma a gázba akartak küldeni ! Hiszen te kérted ! - Ja igen, persze! - mondta zavartan, nyilván elfelejtette, hogy szabóként mutatta be a Papának, tudva, mennyire kedveli
a mesterembereket. Sietve hozzátette hát : - Jó ember ez a Biernacik ! És Viktor blokkparancsnok sem rossz, akármilyen bolond is! - Az asztalos alig tudta leplezni örömét. Az asztalos hozzáfogott a gyaluláshoz, de nemsokára abbahagyta a munkát. Az ajtóhoz ment, kinézett, nincs-e valaki a közelben, majd látva, hogy minden rendben van, beakasztotta a kampót, odajött hozzám, és a fülembe súgta: - Itt volt Eisenbach, a tetováló. Azt mondja, holnap ellenőrzik a számokat az emberek karján Meg akarja csinálni neked a tetoválást! mert tudja, hogy tintaceruzával csináljátok! Rágyújtasz? - tette hozzá barátságosan, látva, hogy ez a felfedezés zavarba hozott. Görög cigarettával kínált. - Ejha, látom, tudsz organizálni - mondtam csodálkozást színlelve. Az asztalos nem válaszolt, de látszott, hogy hízeleg neki ez a dicséret. Titokzatos arccal benyúlt a műhely sarkában felhalmozott deszkák közé, és előhúzott egy kockába hajtogatott bankjegyet. - Attól a szabótól kaptam! - mondta, és egy ötszáz dolláros bankjegyet teregetett szét a pulton. - Rengeteg pénz, csak nem itt! Mire megyek vele Te régi fogoly vagy, vannak ismerőseid, hátha el tudod cserélni. Az utóbbi időben Birkenauban felvirágzott a feketepiac. Minél népesebb transzportok mentek a gázba, annál több értékes holmijutott be a táborba. Számos fogoly érintkezett a civilekkel, néhány még az SS-ekkel is, ők becserélhették az értékeket ennivalóra és egyre gyakrabban pálinkára, amire az éhezni cseppet sem éhező fejesek haraptak. Nem tudtam még, mennyit érhet ez az ötszáz dollár, de már volt egy ötletem, hogy kinek lehet eladni: a tábori kantin egyik dolgozójának, akiről úgy hírlett, hogy az értéktárgyakat cigarettára váltja. Már nyúltam a bankjegy után, hogy zubbonyom felhajtásába dugjam, mikor hirtelen eszembe villant, hogy alig három éve már lebuktam egyszer ilyesmiért. Akkor voltak kapcsolataim! Itt fekszik a revírben Kuzak atya, a szaléziánusok műhelyének igazgatója, tavaly tartóztatták le és hozták a táborba. Igaz, hogy a letartóztatása nem függött össze azzal az üggyel, de amiatt is voltak kellemetlenségei. Akkor csak 20 márkáról volt szó. Ez itt most 500 dollár. Jobb lesz ebből kimaradni! Visszahúztam a kezem. - Tudod mit, dugd el inkább - mondtam. - Nem jó az, ha nálam van! Előbb keresek rá vevőt! - vigasztaltam az asztalost, mert láttam, hogy csalódott. Szerény kis csomagot kaptam hazulról, a szüleim nyilván nehezen élnek. Valahányszor levél vagy csomag érkezett otthonról, rettentően elkeseredtem. Föléledtek az emlékek, és még világosabban láttam, milyen reménytelen ez a nyomorúságos élet a láger kerítése mögött. A szokottnál jóval korábban feküdtem le. Rendszerint majdnem azonnal elaludtam, miután elmondtam magamban a gyermekkorunkban tanult, mindennapi imákat: Miatyánk, Üdvözlégy Mária. De azon az estén valamiért sokáig nem jött a szememre álom. Annyi minden járt az eszemben: az otthonom, a háború, a láger, a gázkamrák és a fenol, a szelekciók, a kivégzések, a bajtársak, akik már meghaltak, a saját
nyomorúságos sorsom, amelyben mindennek ellenére jó adag szerencsém volt; és végül az, mit hoz a holnap meg a következő napok, megérem-e valaha a szabadságot, amelyet már nem is tudtam elképzelni. Waldek hangosan horkolt. A blokkból behallatszott a vécére menő betegek facipőjének állandó csoszogása, a jajgatás, a köhögés, a haldoklók hörgése. Istenem, mikor ér véget ez a lidércnyomás! Kinek a bűneiért szenvednek ezek az emberek? És én? Istenem, ha a sorsom a Te kezedben van, engedd meg, hogy túléljem ezt a pokoli tábort! - A buzgó ima után váratlanul kételyek cikáztak át rajtam. Segít itt valamit az ima? Hiszen az ellenség is imádkozik ugyanahhoz az istenhez! Ezekkel a kétségekkel aludtam el. Reggel a Papa indulatos hangja ébresztett bennünket. - Keljetek fel, naplopók, nem hallottátok a gongot?! Napközben nem volt idő filozofálni. Csak arra lehetett gondolni, hogy valahogy átvészeljem a következő napig, senkinek ne szúrjak szemet, megtöltsem a gyomrom, és agyon ne dolgozzam magam. Csak holnapig! - ahogy a régi lágerjelszó mondja. Sikerült eladnom az 500 dolláros bankjegyet. A kantinostól 15 csomag Zorka cigarettát kaptam. Megígérte, hogy majd felkerekíti 50 csomagra, de ebben a homályos ígéretben nem nagyon hittem. Még így is jó! Az asztalos örömében nekem adta a szerzemény felét. A cigaretta egy részét elküldtem Edekkel az FKL-be, levelet is írtam mellé Halinának, megbeszéltem vele egy találkát a drótnál következő vasárnapra. Edek megígérte, hogy egyik nap szerelőruhában bevisz a női táborba. Nem is volt a dolog nagyon kockázatos. A szerelők gyakran járkáltak egyik táborból a másikba külön engedély nélkül. Az őrházban csak a kilépést és a belépést kellett jelenteni, ezt a hatóságok megengedték, mert a szerelők a férfitáborban is dolgoztak, meg a nőiben is. Edek az FKL-ben udvarolt egy lánynak, az pedig viszonozta érzelmeit. Mostanában egész napokat töltött ott, még irigyeltem is. Időnként benézett hozzám a revírbe, levelet hozott, vagy üzenetet az auschwitzi haveroktól. Egyik nap Edek vodkát organizált. Utoljára még Auschwitzban ittam szeszes italt, a krematóriumban, Zemaneknál, Gienekkel és Teofillal. Egyik sem él már. Gyorsan fejünkbe szállt az ital. - Hol szerezted? - faggattam Edeket álmélkodva, amikor elolvastam a címkét a már félig üres palackon. Valódi krakkói! - Öregem! - nevetett fölényesen Edek. - Ez is valami? Annyit szerezhetek, amennyi belém fér! Csak arany kell vagy dollár! No és kapcsolat a civilekkel, dolgozik itt elég. A lóvé öregem, csak a lóvé! Azért mindent megkapsz! Csak szabadságot nem vásárolhatsz, a franc essen belé! - tette hozzá elkomorodva, majd így folytatta: - Tegnap végeztek ki húsz srácot, szökéssel gyanúsították, vagy rajtakapták őket. innen csak a kéményen át lehet kijutni, ahogy szegény Teo mondogatta - Sowieso Krematorium - bólintott Edek, ujjával felfelé mutatva. - Igyál, testvér! A sorsod ellen úgysem tehetsz
semmit ! Edek nagyot húzott a vodkából, megtörölte a száját, aztán kezembe nyomta a palackot. Italba fojtottuk a bánatunkat, ahogy mondani szokás. - Ide figyelj - mondta hosszabb töprengés után Edek. És mi volna, ha megpróbálnánk? Csak valami okosat kell kifundálni! Na igyál, most rajtad a sor! Innen Birkenauból könnyebb olajra lépni! A kommandónkat nemsokára végleg ide helyezik. Ez megkönnyítené Gondolkodni kellene rajta, mi a véleményed? - És a kollektív felelősség? - kérdeztem. - Én már régen gondoltam rá, még mikor a Bunában voltam ! Meglógsz, aztán behozzák a lágerbe a családodat! - Az igaz! a franc törje ki! -józanodott ki Edek. - Várni kell még Hátha Nyugaton kezdődik valami? Úgy hallottam, Sikorski - Elhallgatott, mert az ajtóban megjelent az asztalos. A borostás, cingár emberke olyan volt, mint egy rakás szerencsétlenség. Szó nélkül leroskadt egy székre. Edek szánakozva pillantott rá, aztán felém hunyorított. - Ramaty állapotban van ma a mester! Muzulmánosodik, vagy mi? - Minek örüljek? - dünnyögte komoran az asztalos. - Tudod - fordult hozzám -, azt a szabót ma injekcióra vitték. - Hát aztán! Amiatt búsulsz? - legyintett kicsinylően Edek. - Csak nem akarod mindegyiket megsiratni? Százával halnak meg naponta! Éppen most megy a gázba egy egész görög transzport! Inkább húzd meg, nesze, ettől majd felvidulsz mint mi! Örülj, hogy téged nem vittek el! Na, igyál! - és kezébe nyomta a palackot. - Húzd meg, fenékig! így ni, na látod! Az asztalos köhögve tette le az üres palackot, aztán elcsukló hangon suttogta : - Az a szabó a bátyám! - A fenébe! Hát én nem tudhattam - mondta zavartan Edek, és leugrott a gyalupadról. Fogta szerszámos ládáját, barátságosan megveregette az asztalos görnyedt vállát, és kifelé indult. kiment, és becsukta az asztalos műhely ajtaját. Vasárnap délutánra beszéltem meg a randevút Halinával. Még volt addig egy kis időm, hát gondoltam, meglátogatom Edeket a blokkjában. Kiderült, hogy ő is a barátnőjéhez készült, aki a női konyhán dolgozik. Úgy csinosította, kente-fente magát és borotválkozott - még alig serkent a szakálla, mintha igazi randevúra menne. Blokkjában főleg görög zsidók laktak. Szabad délutánjukat a barakkban töltötték, pedig odakint szépen sütött a nap. Többségük már muzulmán volt. Még elég jól néztek ki az énekesek és a blokkparancsnok kegyencei, legtöbbjük olajbarna bőrű, óriási fekete szemű, szabályos arcvonású, egészen fiatal fiú. A blokkparancsnoknak vendégei voltak, néhány hozzá hasonló hóhér. Most elandalodva hallgatták a Mama című szép, fülbemászó dalt, amelyet az énekesek tehetségesen adtak elő. - Noch einmal! - ordított ki a részeg blokkparancsnok a szobája félig nyitott ajtaján, valahányszor a dal véget ért.
- Singen, singen! - helyeseltek a hasonlóképpen pityókás vendégek. A görögök szépen és érzéssel énekeltek, de látszott, hogy már elegük van belőle, inkább lefeküdnének a priccsükre és pihennének a holnapi munka előtt. Énekeltek, mert ezért jutalom várt rájuk zulage formájában. A blokkparancsnok nekik adja a kenyeret, amit a lausekontroll után másoktól elvesz, például büntetésül, amiért tetvesek. Még így is szelídebb lett valamelyest. Pár hónapja egyszerűen megölt volna néhány embert, hogy legyenek fölös kenyéradagjai. Edek végre elkészült. A lagerstrassén nyüzsgött a tömeg, mint valami nagyvárosi korzón. Mindenki a koncertre sietett, a tábori konyhához, amely a férfi és a női tábort elválasztó drótkerítés közelében bűzlött; a két tábor közöttijókora térséget utca szelte át, amelyet egyik oldalról a kenyérraktár zárt le, másik oldalról a negyven-ötven méternyire levő őrház. A női tábor alaprajza hasonló volt, mint a mienké: balról a konyha, jobbról a szauna, ennek egyik szárnya eltakarta az őrházat. kerestem halinát a nők tömegében gesztikulálva, hiszen beszélgetésről egyáltalán nem lehetett szó. Túl nagy a távolság, ráadásul hangosan játszik a zenekar. Ott van! Magas, csinos, a szél lágyan lebbenti hosszú szőke haját. Alighanem ő is lát, mert mutogat Valamit, ha jól értem, megköszöni a cigarettát, amit Edek Galinskival küldtem. Gesztusok, kézmozdulatok. Ennyiből áll a beszélgetés! De jólesik legalább nézni. Mindenki integet, mutogat, csak egymás számára érthető gesztusokkal. Egyiknek az anyja van odaát, másiknak a felesége, a lánya, a szerelme, az ismerőse. Edek felvillanyozottan bökött oldalba. - Odanézz, ott az enyém is! Ott ni, a konyha előtt áll! Érdeklődést színlelek, de sehogy sem tudom levenni a szemem Halina bájos alakjáról. - Na, nem látod? - idegeskedik a barátom. - Az ott, amelyik most előre jött! - magyarázza izgatottan. Végül oda kellett néznem. Rögtön szemembe ötlött a lány. - Hiszen ez német! hökkentem meg. - Kápó! Karszalagos! - Hát aztán, te hülye! - háborodott fel Edek. - A mieinkkel csak baj van! Az ilyennel rögtön a tárgyra lehet térni nagy szavak meg bájalgások nélkül! Aztán még egy kocka margarinnal is meglep, hogy le ne gyengülj ! - nevetett kópésan. Egyszer él az ember! Holnap falhoz állíthatnak, és még ki se próbáltad, te hülye! Hirtelen valami mozgolódás támadt a nők között. Menekülnek, ki merre lát, ahogy csak a lábuk bírja. Hevesen integetek Halinának, hogy meneküljön. De ő hiába próbálja megfejteni érthetetlen hadonászásomat, és nem látja, hogy Drechsler rapportführer egyenesen feléje karikázik a lagerstrassén. - Szaladj! Szaladj, Halina! - Hasztalanul próbálom túlkiabálni a zenekart. Késő! Az ocsmány, lófogú Drechsler már ott van Halina mellett. Kerékpárját a földre dobja, és csontos kezével üti-veri a lány fejét, hátát, mellét. Olyan váratlanul rontott rá, hogy Halina nem is védi magát az ütlegektől, elmene-
külni sem tud, mert a Drechsler most a hajánál fogja, és őrjöngve pofozza. Tehetetlenül nézzük ezt az iszonyatot. Behunyom a szemem, mert nem bírom tovább elviselni a látványt. - Már otthagyta a vén kurva! - hallok egy gyűlölettől fojtott hangot. Kinyitom a szemem. Az összevert Halina tántorogva próbál odébb menni. drechsler, a kerékpárjára száll, amikor egy laufer fut elő az őrház irányából, egyre azt kiabálva: - Lageralteste nach vorne! Lageralteste nach vorne! Hamarosan lagersperrét rendelnek el. Állítólag nagy transzport érkezett. Minket behajtanak a blokkokba. Csak a sonderkommando vonul ki mindennapi munkájára a krematóriumokba. - Links, links und links! - vezényel a kápójuk. - Ein Lied! Mögöttük néhány izgatott blockführer. Ők fogadják a transzportot. Gazdag transzport. Ezúttal nem szegény görögöket hoztak. Francia transzport jött. - Los, schneller, schneller! - kiabálják idegesen az SS-ek. Este vörös volt az ég alja. Hamvadó testek nehéz, émelyítő füstje szállt az erdő felől, jelezve, hogy a sonderkommando nem henyélt. Aznap éjjel mégis jól aludtam. Múltak a hetek, semmiben sem különböztek az előzőektől. Sorra érkeztek a transzportok, többségüket likvidálták a krematóriumokban, szelektálásokat rendeztek, a tífusz, a malária és a durchfall tovább tizedelte a foglyokat, a Politische őrjöngött, a bunkereket telezsúfolták, Auschwitzban napirenden voltak a kivégzések. Olykor valaki szökni próbált, ami rendszerint tragikusan végződött. A tábor közben növekedett, egyre újabb szektorok, abschnittek épültek a túloldalon, a rámpa mentén, ahová csaknem egész Európából hozták a népes transzportokat. Az egyik abschnittet, az E szektort, már elfoglalták a cigányok. A D szektorba a mi táborunkból költöztettek foglyokat, a C egy része még nem készült el, a B sem, itt lesz rövidesen a familienlager, az A szektor pedig a karantén volt. A kórház külön szektort kapott F jelzéssel, a már majdnem elkészült III. és IV. krematórium közvetlen szomszédságában. Az átköltöztetést nagy tetvetlenítés és szelektálás előzte meg. Abba a szektorba, ahol eddig a férfiak laktak, nők kerültek. Az F szektor, az ún. Krankenbau, még csak az építés és szervezés stádiumában volt. Tizenöt barakk már elkészült, köztük néhány jellegzetes birkenaui barakk, pferdestall, nagy faistálló, amelyben ezer beteget is el lehet helyezni, meg tizenegy másik barakk, épült, a Papa szeme fénye, ő most a kórházi lágerkápó felelős funkcióját töltötte be. A lageraltester továbbra is Hans volt, akit már teljesen a hatalomvágyó dr. Zengteller tartott a kezében. Bock blokkjában helyezkedtem el, őt, azt hiszem, a jaworznai altáborból helyezték ide. Bock kikészült. Tüdejét szétmarta a tébécé. Titokban morfiuminjekciókat adott magának, a morfium egy időre felvillanyozta, de mihelyt a hatása megszűnt, Bock összeomlott, akaratlan, tehetetlen, emberi roncs lett belőle. Nagyon sajnáltam, de nem segíthettem rajta. A szenvedély tel-
jesen hatalmába kerítette. Nemsokára visszavitték előző helyére, és ott meg is halt: túlzottan nagy adag morfiumot adott be magának. Én voltam az egyik legrégibb fogoly a revírben. Úgy véltem, ez elegendő ok arra, hogy semmit se csináljak, vagy legalábbis majdnem semmit. Dekkoltam, ahogy csak tudtam, márpedig ezt a művészetet a hároméves lágerélet folyamán jól elsajátítottam, olyannyira, hogy Hans lageraltester szentül hitte : valami fontos funkcióm lehet a kórházban, s ezért barátságosan bánt velem. Az öreg Hansot rászedhettem, de nem ám dr. Zengtellert, aki most hatalma csúcsán volt mint az egész revír főorvosa. Ő jól ismert, és tudta, hogy nem szeretem agyondolgozni magam. Az ő jelenlétében tehát mindig úgy tettem, mintha csinálnék valamit. Alig várta, hogy henyélésen kaphasson. Egyszer összefutottunk, amikor a blokkok között sétálgattam. Gyorsan kitaláltam, hogy a schreibstubéba megyek, a blokkparancsnok küldött oda. Tudtam, hogy rögtön elmegy megkérdezni a blokkparancsnokot, de az fedezni fog, már csak azért is, mert Zengteller a begyében van. Egy másik alkalommal a waschraumban kapott rajta, amint Staszek -kel, az ottani fürdőmesterrel tereferéltem. A szemfüles Staszek rögtön feltalálta magát, hátamra rakta valamelyik muzulmánt, és kezembe nyomta a beteglapját, hogy vigyem át a durchfallblokkba, ahová irányították. Zengteller dühöngött, de nem tehetett semmit. Az én lustaságom lényegében senkinek sem ártott, és mindenki könnyebben elviselte, mint az ő túlbuzgalmát, amely nem egy beteg halálának lett az okozója. Olykor segítettem Papának a rendcsináló munkálatokban, amelyeknek az új kórházban vége-hossza nem volt. Rendszerint olyankor serénykedtem, amikor Helmersohn lagerarzt a revírben volt. Papa hamarosan átlátott a szitán. látva, hogy mihelyt Helmersohn kiteszi a lábát a táborból, már el is tűnök. Aztán csüggedten legyintett. - Francot ér az ilyen munkás - dörmögte. - Na megállj csak, majd megmondalak Zengtellernek! Persze sohasem váltotta be fenyegetését. Papa sem szerette a főorvost, bár becsülte szorgalmát és kifogyhatatlan energiáját. Edek Galinski egyre gyakrabban látogatott meg, ürügyért nem kellett a szomszédba menni: a szerelők itt dolgoztak a revírben, a fürdőblokk vízvezetékét szerelték. Vodkát hozott, egyre jobban rákaptunk, mert felszabadította fiatal elménkben azokat a gondolatokat, amelyeket józanul nem mertünk volna kimondani, olyan fantasztikusak és irreálisak voltak : azt terveztük, hogy megszökünk a táborból. Ez a gondolat idővel annyira úrrá lett rajtunk, hogy már az alkohol serkentő hatására sem volt szükség: különféle szökési terveket dolgoztunk ki, egyelőre elméletben, amíg Edek végleg átkerülhet Birkenauba, ezt pedig már a közeljövőben szorgalmazni kezdi. Azt terveztük, hogy jövő tavasszal szökünk meg, ha olyan esemény nem jön közbe, amely arra kényszerít, hogy ezt a távoli terminust közelebbre hozzuk. Az első lépés szándékunk megvalósítása felé: kapcsolatba lépni valakivel a táboron kívül, egy megbízható emberrel, aki
nem jelent fel, hanem segít. Nemsokára kedvező alkalom kínálkozott. De még ezt megelőzően váratlanul blokkparancsnok lettem. Hiába könyörögtem és magyaráztam, hogy egy cseppet sem vágyom erre a funkcióra. Papa röviden és velősen azt felelte: - Muszáj és kész! Eleget loptad a napot! Ha nem tetszik, akkor szedheted a sátorfádat, mész a lágerbe! Most, ősz elején, sehogyan sem akarózott a lágerbe kerülnöm, ahol nem élhetnék ilyen kényelmesen, mint a revírben. Másfelől a blokkparancsnoki funkció - egy ideje azt szorgalmazták, hogy a fontosabb lágertisztségeket lengyelek töltsék be - mindenképpen kínos funkció, nemcsak a felelősség, hanem a dicstelen emlékek miatt is, abból az időből, amikor a blokkparancsnok élet és halál ura volt. Papának megvolt a maga politikája, és azt következetesen érvényesítette. Rövid időn belül csaknem minden fontosabb tisztséget lengyelekkel töltött be a revírben. A németek nemigen jutottak szóhoz. Fontos szerepet kaptak a zsidók, az orvosi személyzet többsége közülük került ki. Az új lagerarzt a már említett dr. Helmersohn volt, egy fiatal orvos, akit állítólag egyenesen a keleti frontról helyeztek ide. Dr. Helmersohn hamar felismerte, miben áll itt a munkája. Uralkodása kezdetén odáig ment ugyan, hogy beszüntette a szelektálást, de feljebbvalói hamarosan kioktatták, mi a kötelessége és hogyan hajtsa végre, s ettől kezdve valóságos téboly tört ki rajta. Majdnem mindennap végigloholt a blokkokon, hogy kijelölje azokat a betegeket, akik fenolinjekciót kapnak, vagy a gázkamrába kerülnek. A járványblokkokba járt a leggyakrabban, itt ölette meg a legtöbb beteget. Éppen ezt a két blokkot, ahol főleg tífuszosok és maláriások voltak, bízták rám mint új blokkparancsnokra. Kénytelen voltam elfogadni a funkciót, hogy azonnal ki ne küldjenek a lágerbe, a blokkparancsnoki karszalagot azonban mindenesetre óvakodtam feltenni. Kihasználva, hogy dr. Helmersohn még nem ismer, mindent rábíztam Gangra, helyettesemre, egy rokonszenves krakkói zsidóra, aki nagyon jól beszélt németül. Néhány járványvizit után dr. Helmersohn szentül hitte, hogy Gang a blokkparancsnok; én valamilyen ürüggyel mindig eliszkoltam. Dr. Zengteller, bár dühös volt rám, lojálisan hallgatott, nem világosította fel a főorvost, Hans sem, a lageraltester, aki most, utólag, már nem merte megmondani, hogy az igazi blokkparancsnok a lagerarzt vizitje alatt soha nincs a blokkban, hiszen dr. Helmersohn ezt úgy foghatta volna fel, mint személyének lebecsülését. Hans később lehordott, Zengteller tajtékzott és fenyegetőzött, én pedig mindig azzal a kifogással hozakodtam elő, hogy nem tudok németül. Papa pedig mindig megvédett, mert kedvem és akaratom ellenére, mindenáron meg akart tartani blokkparancsnoknak. Álláspontjához olyan makacsul ragaszkodott, hogy Zengteller nem tehetett semmit. Blokkparancsnok maradtam, de Helmersohn előtt Gang játszotta a szerepemet. Egy ilyen status quo nem lehetett tartós, mindamellett egy ideig nem változott semmi. Megállapodtunk Edekkel, hogy igyekszem minél előbb elbe-
szélgetni Szymlakkal és kifürkészni, alkalmas-e arra, hogy esetleg segítséget nyújtson nekünk, ha megszökünk a táborból. Óvatosan kell eljárnom, nem szabad elsietnem a dolgot, és felkell deritenem vajon számíthatunk e rá. Szymlak egyike volt annak a néhány civilnek, akik a táboron belül dolgoztak, méghozzá különösebb felügyelet nélkül. A feljebbvalók megbíznak benne, aminek legjobb bizonyítéka, hogy a tábor létrehozása óta, tehát 1940 óta dolgozik a láger területén, és sohasem volt velük semmi összetűzése. Ez arra vall, hogy ügyes és óvatos ember, hiszen mindenki tudja, mármint persze a foglyok, hogy gyakran tett a foglyoknak apró szolgálatokat, és sohasem kapták rajta. Az öreg Szymlak megbecsült csempézőmester, ebben a minőségben dolgozik többek között a mi kórházunkban is, a revírfürdőt csempézi. Három éve ismerkedtem meg az öreggel Auschwitzban, ott is hasonló munkákat végzett az SS-revírben, a kommendatúron és a tábori kórházban. Így sokkal könnyebb lesz beszélgetésbe elegyedni vele. Szymlak rögtön megismert, és barátságosan üdvözölt. Előhúzott egy pakli dohányt, cigarettát sodort magának, engem is megkínált, aztán leültünk az ablakpárkányra és tereferélni kezdtünk. Nyugodtan beszélgethettünk, mert a blokkparancsnok, Staszek, látva, mennyire belemerültünk a társalgásba, mindenesetre kiállított falazni egy fiatal srácot, hogy veszély esetén idejében figyelmeztessen. - Remekül tartja magát ! - dicsért meg az öreg. - Már három éve, hogy utoljára találkoztunk ! Most még jobban is néz ki. - Ügyeskedik az ember! - feleltem őszintén. - Otthonról is kapok élelemcsomagot, a Kanadából is lehet néha organizálni valamit - s a krematórium felé mutattam, hogy a beszélgetést a kívánt irányba tereljem. - Mennyi nép pusztul itt el! - Az öreg szánakozva csóválta a fejét. - Az emberek mindent tudnak, hogy mi folyik itt. Messziről látni a füstöt! De megsegít ajó Isten, vége lesz már! - Szymlaknak megeredt a szava. - Keleten már verik őket, a Nyugat is kezd mozogni. Bombáznak ám, derekasan. Az öreg hirtelen témát változtatott. Nyilván úgy vélte, hogy máris túl sokat beszélt. - Minden Isten kezében van Majd lesz valahogy! Csak túléljük ! Az effajta beszélgetéssel semmire sem mentem. Hiszen Szymlakot igazán nem kell felvilágosítanom arról, hogy mi folyik a táborban. Úgy ismeri a lágert, mint a tenyerét, évek óta! Mindent látott, mindenről tud. Másképpen kellett volna kezdeni. Kerülgetjük az igazi témát, mint macska a forró kását, de ennek ellenére nem nagyon bízunk még egymásban. Én most blokkparancsnok vagyok, és a funkcikkal sose lehet tudni. Ő meg segít ugyan a foglyoknak, de vígan haverkodik az SS-ekkel, sőt karlendítéssel köszön nekik. Hogyan kezdjem? - vakartam a fejem, mintha bizony az segítene. - Magának nyomja valami a szívét! - vette észre az öreg. Csak ki vele, hátha segíthetek? - Szymlak világosan értésemre adta, hogy hajlandó segíteni. Ha most el nem kezdem,
gondoltam, akkor sohasem jutunk dűlőre. Bevezetőnek kérek valami apró szívességet, aztán majd meglátjuk. - Jozef úr! Egy kis levelet szeretnék hazajuttatni - vágtam ki egy szuszra, és lopva figyeltem, mit szól hozzá az öreg. Szymlak megpödörte harcsabajuszát, egy kicsit gondolkodott, aztán egyenesen a szemembe nézve, látható megkönnyebbüléssel válaszolta : - Miért nem mindjárt ezzel kezdted? A te kedvedért megteszem! Körmöld le az írnivalódat egy picike papírra, hogy könnyen eldughassam. A lányom majd lemásolja, és elküldi a címetekre, amit most megmondasz, és - el van intézve! Ettől fogva tegezett az öreg. A cédulát magával vitte. - De aztán senkinek egy szót se! - figyelmeztetett. - Holnapután meg, hétfőn reggel, kukkants bele ebbe a kályhába mondta búcsúzóul rejtélyesen. Megtört a jég. Most már csak az van hátra, hogy rendszeresen és óvatosan bevonjam az öreget az egyre komolyabb együttműködésbe. Edek most naponta eljött. Abban a csoportban dolgozott, amelyik a tizenhatos blokk vízvezeték-szerelési munkáit végezte. Hárman jártak oda : Edek, Jurek Sadezykow és Zbyszek, a legidősebb, hatalmas termetű és erejű, agyafúrt óriás. Az ő kommandójuk végezte a munkákat egész Birkenauban. Kisebb csoportokra osztva, bevezették a vizet a tábor minden szektorába. Szakképzettségüket a vezetőség is értékelte. Szabadon közlekedtek az őrtornyokkal határolt területen, sorra járták a szektorokat, de leggyakrabban a női táborban időztek, mert ott volt a legtöbb munka, no és persze a legcsábítóbb is. Lassacskán összeismerkedtek az óriási területen dolgozó számos civillel, és kapcsolatokat teremtettek a kerítésen kívüli világgal. Szymlakot a szerelők jól ismerték. Nem csoda, hogy a mindig olyannyira óvatos öreg ezúttal még ivott is velünk. Egykettőre kiürült a palack. Edek belejött az ivásba, folytatni akarta. Jozef úr, ugye van még piája, megfizetjük ! - Szymlaknak nem volt, mert reggel a megbeszélt rejtekhelyre, a kályhába dugta nekem a félliteres üveget, és azt éppen most ürítettük ki. Belépett a Papa. Szymlak visszament a csempéihez. Papa körülnézett a blokkban, eltöprengett, megszemlélte a készülő mosdót, zsörtölődött, hogy nem halad a munka: - Vége lesz a háborúnak, mire ezt a szerelést befejezitek, naplopók ! - Pálcájával ráhúzott Edekre. Edek föl sem vette a dolgot, vidáman felelte: - Üres kancsóból maga sem tud tölteni, Papa. Elfogyott a cső ! Át kell mennünk az FKL-be organizálni, másképp nem lesz! - És odasúgta nekem: - Gyere velünk, van ott egy fél literem ! De a Papa meghallotta. - Adok én neked FKL-t! Itt maradsz a blokkban! A hétszentségit az ilyen blokkparancsnoknak ! Papa ritkán ordítozott, de most mérgesnek látszott. Edek elhatározta, hogy megbékíti. Vigyázzba állt előtte, ünnepélyesen levette sapkáját, összecsapta a sarkát, és szavalni kezdte: - Herr Lagerkapo! Bitre um Entschuldigung. Zbyszek nem állta tovább, hangosan felröhögött. Mit tehetett a Papa, ő is elnevette magát:
- A fene se bír veletek, nyavalyások ! Csináljatok, amit akartok ! - intett rezignáltan a pálcájával. - de itt legyenek nekem azok a csövek ! A csövek persze már ott voltak, csak a Papa nem tudott róluk. Az árokban lapultak a drótkerítés mentén, a rámpa felőli oldalon, már tegnap áthozták őket az FKL-ből. Edek azért rögtönözte ezt a mesét a csövekkel, hogy átlóghassunk a női táborba. Hármasban mentünk. Jurek Sadczykow a blokkban maradt, odaadta nekem a kezeslábasát meg a szerszámos ládáját, ebbe beleraktam néhány cigarettát Halina részére. A sötétkék kezeslábasban, vállamon a ládával hajszálra olyan voltam, mint a szerelők. A blockführerstube felé masírozva csak azért kémleltem körül, nehogy Hans lageraltester, vagy ami még rosszabb, dr. Zengteller észrevegyen. Az őrházhoz érve Zbyszek jelentette az ablakban ülő blockführernek, hogy távozunk a revírből. - Wohin? - kérdezte. - Zur Arbeit ins Frauenlager Herr Oberscharführer! Csak rottenführer volt, de Zbyszek előléptette néhány rendfokozattal. Az SS kidugta fejét az ablakon, és körülnézett. - Haben Sie was zu rauchen? - kérdezte mintegy mellesleg. - Ich rauche nicht, nem dohányzom - felelte ostoba képpel a tréfamester zbiszek. - Nem azt kérdezem, hogy dohányzol-e Mit csempésztek azokban a ládákban?! Van cigarettátok? Edek benyúlt a ládámba. - Több nincs? - kérdezte megint lengyelül Schneider, most ismertem csak meg, amint derékig kihajolt az ablakból, hogy belenézzen a ládáinkba. - A német, az Scheiss. Kanadai nincs? Gauloise! Na, akkor add ide azt a másik csomagot is. Bel der Arbeit isi Rauchen verboten, verstanden?! Munka közben tilos dohányozni! Szerencsétek, hogy én vagyok ma szolgálatban. Ha más van itt, laposra ver! Hau ab! - Mit adok most Halinának? - siránkoztam, amikor már biztos távolságban voltunk a D szektor második őrházától. Éppen befordultunk a főutcára, amely egyenesen a rámpához és az FKL-be vezet. - Ne búsulj - vigasztalt Edek. - Van tartalékom a bódénkban. Kapsz tőlem egy csomag valódi gauloise-t. Annak a román svábnak meg egy szart! Már nagyon kinyílt a csipája- mérgelődött Edek. - Ne izgulj - csillapította Zbyszek. - Jó, hogy Schneider volt őrségen. Kit érdekel egypár cigaretta. Ha más van ott, megmotoznak, én meg egészen ki vagyok tapétázva a csajoknak szóló levelekkel. Akkor lett volna csak balhé. A rámpa előtt jobbra fordultunk. Pár lépés után megálltunk a szerelők bódéjánál. A fabódéban volt a szerszám- és anyagraktár. A bódé központi helyen feküdt a tábor valamennyi szektora között, így kitűnő megfigyelőpont volt. Ártatlan külseje nem keltett gyanút az SS-ekben, már csak azért sem, mert egy macskaugrásnyira volt ide az őrház, a rámpa túloldalán, a női tábor B I b szektorának bejáratánál. A foglyok tehát ügye-
sen kihasználták ezt a bódét. Ez volt mindenfajta csempészet központja, támaszpont és gyülekezőhely valamennyi vízvezetékszerelő, lakatos, villanyszerelő, üveges, kéményseprő és tetőfedő számára. mindig ügyeletet tartott valaki. Kint vára koztam, kíváncsian nézegetve a rámpát, amelyen kanadás zsidók sürgölődtek, az éjszakai transzport után maradt zsákmány morzsáit takarították el. - Ott már nem organizálsz semmit - szólalt meg mögöttem Edek, a bódéból kilépve. - Csak a szemét maradt. A rendesebb cuccot már régen elvitték. Gyerünk ! Jozek azt mondja, hogy az őrházban nyugalom van. Zbyszek! Na, gyere már! Akadálytalanul bejutottunk az FKL kapuján. A két fiatal zsidó kislány, aki futárszolgálatot teljesített a kapunál, fölemelte a sorompót. - Szóljatok Malának, hogy itt vagyok - súgta nekik Edek. - Ano, ano! - felelték megértően a szép szlovák lányok. A B I b szektor ilyenkor néptelen volt. Itt aussen dolgozó nők laktak. Nem csoda hát, hogy csak a funkcikat láttuk, meg néhány lézengőt, akinek sikerült elkerülnie, hogy kivonuljon a kommandókkal. Most bujkáltak a blokkparancsnokok és a lágerkápó elől, hol a téglából épült, modern vécékben üldögéltek, hol a barakkok mögötti tágas téren színlelték, hogy csinálnak valamit. Bementünk az épülő waschraumba, ott nagy ovációval üdvözölt az auschwitzi csoport, szemlátomást valami jót várva tőlünk, hiszen kívülről jöttünk. Nem is csalódtak. Edek máris kivette a dugót a palackból, amelyet nyilván a bódéban vett magához. Sorra meghúztuk az üveget, elbeszélgettünk egy darabig, aztán frissen fölkerekedtünk a B I a szektor felé, ahol a revír volt. Mala a röntgenben várt Edekre, rendszerint ott találkoztak. Csak Edek elbeszéléséből ismertem Malát. Lengyel származású zsidó lány volt. Az egyik első belga vagy holland transzporttal érkezett. Alighanem szépsége és nyelvtudása mentette meg. Mint tolmács, majd később luferin, Drechsler rapportführerin és Taube rapportführer mellett szolgált. Elragadóan bájos volt, ezért a németek, zsidó létére, jól bántak vele, társnőivel szemben pedig áldozatos segítőkészséget tanúsított, szóval mindenki becsülte. A röntgenszoba előtt elváltam Edektől. Összefutottam Halinával, akit már rég nem láttam, beugrottam a blokkjába, ahol most is schreiberin volt. A jószívű Halina rögtön elküldött valakit a schreibstubéba, hogy szóljon az én Halinkámnak, aki már vár a huszonnégyes blokkban. Kényelembe helyeztem magam a blokkparancsnok szobájában, és türelmetlenül vártam a találkozót; sokat reméltem tőle, mert kicsit fejembe szállt az ital, és felbátorított. Nagyon kedvesen fogadott, csaK úgy áradt belőle a szó. Úgy bámultam, mint valami földöntúli jelenséget, megfeledkeztem az egész stratégiáról, amelyet előzőleg kiterveltem. Miért is vagyok mellette ilyen félénk, haragudtam magamra, hiszen ő olyan közvetlen. - Nézd már, milyen komoly! - tréfált Halinához fordulva, aki nyilván kettesben akart hagyni bennünket, és az ajtó felé indult. Ekkor a blokk ajtajában álló lány élesen felkiáltott: -
Achtung! - Gondolkodás nélkül beugrottam a szoba legsötétebb sarkába, valamiféle polcok közé, és elbújtam a lepedőből készült fehér függöny mögé, amely a polcokat takarta. Biztosra vettem, hogy mindjárt belép az SDG, vagy legalábbis a lagerarzt. Ehelyett német szót hallottam, női hangokat. A függönyhöz hajolva, a vásznon át megláttam Orli revírkápót, a magas lágerkápót és Ena Weisst, a csinos szlovák zsidó nőt, a revír főorvosát. Ena egyébként mindjárt ki is ment a szobából, biztosan a blokkba indult a betegeihez. A másik kettő viszont semmi szándékot nem mutatott a távozásra, vidáman fecsegtek a két Halinával. Elő kellett volna bújnom, de szégyelltem most kimászni az átkozott lepedő alól. Meg akartam várni, amíg elmennek. De eszük ágában sem volt. Kényelembe helyezkedtek, és ami a legnagyobb baj, úgy rémlett, rólam beszélnek. Megláttak volna? Felkacagtak, majd szétvetette őket a nevetés és a jókedv. Kényelmetlen helyzetben álldogáltam, mélyen beszorulva a polcok közé. Szemembe folyt a veríték, bőrömet szinte égette a csíkos ruhára húzott kezeslábas. Fulladoztam, mert igyekeztem alig lélegezni, nehogy a függöny hullámzása eláruljon. Hamarosan kiderült, hogy hiába erőlködtem. A lágerkápó, nyilván nem győzve kivárni, hogy önként előbújjak, egyetlen gyors mozdulattal félrerántotta a függönyt. Roppant mulatságos látvány tárulhatott elébük, mert még a többnyire komoly Orli is könnyesre nevette magát, Halina pedig, bár talán neki illett volna a legkevésbé nevetnie, tenyerébe rejtette az arcát, hogy jókedvét leplezze. Úgy álltam ott, mint a pellengéren. Ostoba képpel törölgettem homlokomról a verítéket. Jól befürödtem! Vinné el az ördög! Szép kis Don Juan vagyok! Amikor a német nők elmentek, Halina vigasztalni próbált. - Föl se vedd ! Emlékszel, amíkor a Drechsler elkapott a kerítésnél? Úgy kiszépítettem magam, és mit csinált velem, az egész férfitábor szeme láttára. azzal a szép bécsi lánnyal találkozgat, Soniával a zahnstationból. Azt is mondták, hogy hamar megvigasztalódtál. Ki az a fekete villanyszerelő, aki folyton itt sündörög? - Még idejében elharaptam a szót. Hülyét csináltam magamból, most még komisz is legyek ? Hiszen ezek a nők mindig sóvárogva várják, hogy meglátogassuk őket. Elsősorban a gondviselő férfit látják bennünk, a bátor, ügyes, lovagias férfit, aki furfangos módszerekkel kicselezi a felsőbbséget, csakhogy nekik, gyenge nőknek, könnyebb legyen a sorsuk. Halinka egy darabig feszülten leste az arcomat, aztán rám mosolygott azzal az annyira jellegzetes, szép, őszinte mosolyával. Szőke hajfürtje az arcomat súrolta, és - máris lefegyverzett. - Jaj, Wieslaw, Wieslaw, de nagy gyerek vagy te! De nagy marha, de nagy tökfilkó vagyok én! - gondoltam visszafelé menet a sikerületlen randevúról -, így kiröhögtetni magam! Egyre csak ezen rágódtam. A revír kapujában elmentem egy nagy csapat muzulmán nő mellett, akiket a kórházból nyilván a huszonötös blokkba vittek, ott a legprimitívebb körülmények között pár napon belül meghalnak, hacsak nem jön már előbb egy szelekció, és nem küldik valamennyit a gázkamrába. Durchfall és veríték szaga terjengett körülöttük. A menetet két oldalról funkciósok sorfala kísérte. Az egyik nő
megbotlott, és támaszt keresve, megkapaszkodott az egyik kápó karjában. A kövér német nő undorodva fricskázta le, mint egy legyet. Káromkodva taszigálta be botjával a menetoszlopba. - Ach du Drecksack, du alter Mist! - szitkozódott tovább, és közben nyájasan rám mosolygott, mintha azt várná, hogy helyeseljem a tettét. - Och! Warum bist du so stolz Junge Miért vagy olyan büszke? Meggyorsítottam lépteimet, mert észrevettem, hogy az őrház felől egy blockführer közeledik kerékpárján. Felismertem benne Perschelt, a női tábor egyik legfiatalabb, legbutább és legveszélyesebb blockführerjét. Sebesen elhajtott mellettem, közben leütötte a fejemről a sapkát. Aztán hirtelen lefékezett, elállta az utamat a lagerstrassén keresztbe fordított kerékpárral, és rám rivallt : - Bist du taubj du? Süket vagy? Szerencsére biztonságos távolságban álltam, neki meg akadályozta a mozgását a kerékpár, mert le sem szállt róla. - Ich habe nichts gesprochen, Herr Blockführer! Én nem szóltam semmit! - védekeztem. Hiszen láthatta messziről, hogy az a kápó szólított le. Elővette zsebéből a noteszét, hogy jelentést írjon : - Was für Nummer hasi du? Megdermedtem. A kezeslábason persze Jurek száma állt. Szerencsére Jureknek is háromjegyű, tehát nagyon alacsony száma volt, talán ez lágyította meg kissé Perschel szívét. - Hast Glück, du alter üerbrecher - csukta be a noteszt, nem írt bele semmit. Fellélegeztem, hiszen Jurek ártatlanul mehetett volna helyettem holnap büntetőrapportra. De úgy látszik, túlságosan felragyogott az arcom, ezt már nem viselte el a gonosz Perschel. - Hinlegen! - förmedt rám. Hasra vágódtam. - Auf. Felálltam. - Hinlegen! Auf.t Hinlegen! Auf! - Sötétkék kezeslábasom már szürke volt a portól. Mögöttem vihogott a kápó, akit az előbb nem akartam észrevenni: - Hahaha! - Elégtételt kapott a boszorkány. Hangjától Perschel kővé dermedt. - Du alte Hure, was lachst du - fenyegette meg. - Und du auch hasi mit ihm gesprochen, te is beszéltél vele - jutott hirtelen eszébe. Kerékpárjára pattant és teljes erővel pedálozva, a német nőhöz hajtott. Gyorsan levertem magamról a port, vállamra kaptam a ládát, és hátra sem nézve, elinaltam az FKL másik szektorába, az talán biztonságosabb. De hamarosan kiderült, hogy ezzel még nem ért véget balszerencsés kirándulásunk a női táborba. - Hol van Edek? - mérgelődött Zbyszek. Legfőbb ideje viszszamenni, Edeknek pedig se híre, se hamva. Egy nő Mala blokkjában látta. Ez nem az ő Malája, a lauferin. Ezt a Malát ismertem, az első szlovák zsidó nők között került ide. Ő a blokkparancsnok. Mala blokkjának egyik priccsén találtunk rá Edekre. Holtrészegen. Eszméletlenül. Képtelenség, hogy velünk tudjon jönni. - Disznók ! Leszopták magukat - tajtékzott Zbyszek. - Hol a blokkparancsnok ? ! - Zbyszek berontott a nő szobájába. Mala riadtan, kábultan ugrott fel. - Mit csináltál vele,
te liba! - Ja neviem. Ja nic neviem. Nem tudom - motyogta, és közben nagyokat csuklott. - Most éleszd fel, ha leitattad. Egy óra múlva vissza kell mennünk Auschwitzba. Hogy jut át a kapun ilyen állapotban? ! nem lehet mást tenni, edek helyett jön velünk más. Edeket közben magához térítik. Ugyanazon a kapun mentünk ki, amelyen bejöttünk az FKL-be: Rohamlépésben loholtunk végig a főutcán, meg a blockführerstubénkig vezető útszakaszon. Nem tudom, miért, de Zbyszek dühösebb volt énrám, mint Edekre. Schneider meg sem állított minket. Csak áthúzta a számokat, és kiszólt, hogy menjünk a revírbe. Visszaadtam Jurek kezeslábasát, a Perschel-ügyet nem is említettem. Zbyszek sürgette. Még egyszer meg kell tenniük az utat az FKL-ig. Ott pedig még bajlódhatnak Edekkel. Másnap reggel mind a hárman eljöttek. Zbyszek elmesélte, milyen nehéz volt átcsempészni Edeket a két blockführerstubén. Az FKL-őrház előtt rollvágniban cipelték át. A hülye Perschelt átejtették valahogy. A főtábor rázósabb volt, de azért sikerült bejutni. No, legalább levonjuk a tanulságot. Jóból is megárt a sok. Nagy élelemcsomagot kaptam. Csodálkoztam, mert éppen tegnapelőtt érkezett hazulról csomag. A feladó neve mindent megmagyarázott. Szymlak Antonina, Kozy falu, u. p. Bielsko, 560. sz. Hát Tonia küldte a csomagot, az öreg lánya. Micsoda kellemes meglepetés! A csomagban gyümölcs, zöldség, kenyér, vaj, szalonna és omlós házi sütemény. Költséges ajándék. Hogyan viszonozzam neki? Gang segített rajtam. A két tetováló már hosszabb ideje a mi blokkunkban lakik, ők a tetováláskor találkoznak a zugangokkal, és értékes holmikat tudnak organizálni tőlük. Az értéktárgyak egy részét sikerül néha becsempészni a táborba. Amit nem tudnak behozni, azt ott helyben, a szaunában megsemmisítik, egyszerűen bedobják a csatornába, hogy ne kerüljön német kézre. Mivel a tetoválók gyakran kíjártak a táborból a zuganghoz, és a fáma azt regélte, hogy kincseket rejtegetnek, távollétükben ágyukat és személyes holmijukat mindig átkutatták a zsákmányból részesedni óhajtó foglyok. A járványblokkban viszonylag nyugtuk volt, mert oda idegeneknek tilos a belépés. Gang jó barátságban volt velük, és őrizte a kincseiket, ha egyáltalán léteztek. Valami igazság azért lehetett a legendákban, mert Gang egy arany húszdollárost nyomott a kezembe. megosztottam velük, cserébe szardíniával vagy más konzervekkel kínáltak meg. Az alma, hagyma vagy uborka nekik ritka ínyencfalat volt, ahogy nekem is a szardínia. Szóba hoztam Gang előtt, hogy jó volna valami ajándék Szymlak lányának. Valami fülbevaló vagy gyűrű. - Meglesz - válaszolta kurtán. Szymlak zavarba jött, amikor fölfedezte a kályhában az ajándékot. - Ezt én nem fogadhatom el. Azoktól az emberektől van, akik ott elpusztulnak - mutatott a krematóriumra. - Mi jó szívvel adtuk. A lányom mindig kérdezősködik rólatok. Maga sütötte a süteményt.
- Jozef bácsi! Ezek az apróságok itt nem érnek semmit. Itt csak az élet számít. És hogy élhessünk, enni kell. Magának sem könnyű, és még a kockázatot is vállalja. Nem tudom másképp viszonozni. És nagyon szépen köszönöm a kedves lányának, különösen azt a szív alakú süteményt. Az öreg ellágyult. Megpödörte a bajuszát, kezet rázott velem. - Majd ha vége lesz a háborúnak, eljössz hozzánk Szép lányom van. Tűzrőlpattant. Másnap cigarettát és egy üveg vodkát találtam a kályhában. És ez elég gyakran megismétlődött. Olykor én tettem oda valamit. Egyre könnyebb volt szerezni. Most tömegesen érkeztek a transzportok. Már nemcsak a sosnowieci és bdzini gettóból. Likvidálták a gettót a megszállt Lengyelország minden nagyobb városában. Időnként francia transzportokat hoztak. A táborban egyre gyakoribb lett a tömeges szelektálás. Már nemcsak a betegeket likvidálták. A D férfitáborból és a karanténból (A szektor) a szelekciónál kiválasztottak pár ezer zsidót, akiket nem találtak nehéz munkára alkalmasnak. Elgázosították őket, a helyükre újabbak jöttek a friss transzportokból, olyanok, akiket munkára alkalmasnak minősítettek. Éjjel-nappal füstöltek a krematóriumok. Az émelyítő, nehéz, édeskés füst alacsonyan terjengett a barakkok között, mindenhová behatolt, fuldokoltunk tőle. Ráadásul megjöttek az esős, csatakos, komor és reménytelen őszi napok. Még a legnagyobb optimisták is, akik azt hitték, hogy hamarosan vége lesz a háborúnak, most elveszítették minden reményüket. Itt pusztulunk mindannyian. Kinyírják a zsidókat, már biztosan nem sok maradt belőlük. hamarosan rajtunk a sor. Nem maradt egyéb nyomuk, mint az a förtelmes, édeskés,fojtó füst, amely gyászfátyolként borul az alacsony barakkok százaira, a bennük lakó sok tízezer fogolyra, aki sorára vár a maroknyi felfegyverzett, könyörtelen űbermensch rabságában. A SS csak a tiszta munkát végezte. Ők csak gyilkoltak. A többi, a piszkos munka a sonderkommando dolga volt, több száz fiatal és erős zsidóé, akiket még élni hagytak, azon az áron, hogy elégetik a lányukat, feleségüket, gyermekeiket, szüleiket. Szemtanúi voltak a legszörnyűbb bűnténynek, amelyet valaha kiagyalt az emberiség, sőt arra kényszerítették ezeket az embereket, hogy tevékenyen részt vegyenek benne. A krematórium vetkőzőhelyiségében ők adták át az újonnan jötteknek a törülközőt és a szappant, azt mondták nekik, hogy a fürdőbe mennek, azután bevezették őket a gázkamrákba, s onnét hamarosan csak az iszonyat üvöltése, a haldoklók jajgatása hallatszott ki. A sonderosok már nem emberek. Minden emberi érzés lefoszlott róluk, és elégett azokkal a lényekkel együtt, akik a legdrágábbak voltak nekik, a legközelebb álltak a szívükhöz érzéketlenné váltak az emberi fájdalom iránt. Mások halála már semmilyen hatást sem tett rájuk. Tudták, hogy a kövérek jobban égnek, mint a soványak, hogy a nyugati transzportokkal kevesebb baj van, mint a hazaiakkal: azok elhiszik a törülközőt meg a szappant. A sonderosok tisztában voltak vele, hogy amíg lesz mit égetni, addig ők élni fognak, mert szükség van rájuk. Egyetlen érzésük maradt: a félelem saját haláluktól, s ez annál nagyobb lett, minél alaposabban megismerkedtek az egész bes-
tiális gyilkoló gépezettel. Jól ismerték az élet árát, s mindegyik azzal áltatta magát, hogy megmenekülhet, ha serényen, hibátlanul dolgozik, ha végrehajtja, amit parancsolnak. De valahol a lelkük legmélyén izzott a gyűlölet lángja, ha egyelőre elfojtotta is a halálfélelem. Meglapultak, buzgón végrehajtottak minden parancsot, hogy ki ne szúrják őket, hogy életben maradhassanak, mert hátha éppen ők lehetnek majd a bosszúállók. Az óvatos németek suttyomban, időről időre likvidálták őket. Váratlanul pusztultak el, akkor, amikor éberségüket elaltatta a jó bánásmód. Helyükre újakat hoztak - és az egész história megismétlődött. A táborban a sonderkommando mindenek ellenére a jobbak közé számított. Tagjai bőven kaptak enni, jó ruhájuk volt. csempészték és elcserélték az elgázosítottak értéktárgyait, a lágerélet fontos figurái voltak. Hasonlóképpen a Kanada, a raktárban dolgozó kommandó, azzal a különbséggel, hogy nekik csak az elgázosítottak holmijával volt dolguk, a hullákkal nem, tehát őket nem kellett likvidálni. Az effektenlager, vagyis a Kanada, a tábor utolsó szektora volt, mindjárt a revírünk mögött, a III. és IV. krematórium között, az utóbbitól csak az árammal telített drótkerítés választotta el. a Kanadából is meg a revírből is pontosan lehetett látni, mi történik a IV. krematóriumban és a körülötte elterülő, ritkás kis fenyőerdőben. Felállítottak ugyan egy körülbelül három méter magas palánkfélét, amely eltakarta a gázkamra bejáratát és a kiégett gödröket, de a hézagos álsövény látni engedte azt, amit el kellett volna rejtenie. Legjobban a még lakatlan tizenötös blokkból lehetett látni, amely a IV. krematóriummal szemben volt, mintegy 70 méterre. Kényelmesen felállt az ember egy üres ágyra, rést nyitott a kisablakon, amelyet az eresz magasságában vágtak a kátránypapírral födött tetőbe, és tökéletesen látta az egész elgázosítási akciót. A sonderosoknak, akik megszokták, hogy naponta látnak effajtajeleneteket, mindennapos dolog volt ez, de nekünk, pedig sok mindent átéltünk és láttunk már a lágerben ez alatt a több mint három év alatt, minden alkalommal olyan óriási megrázkódtatás volt, hogy elveszítette az ember a hitét mindenben, még Istenben is. Ha létezik - és én gyerekkoromtól fogva ebben a hitben nevelkedtem -, hogyan engedheti meg, hogy tömegesen gyilkolják a védtelen embereket, ráadásul olyanok, akik a Gott mit uns feliratot viselik katonai derékszíjuk csatján? Kivert a hideg veríték, amíg ezeket a dantei jeleneteket néztem, görcsösen szorítottam Edek vagy Waldek nyirkos kezét, biztosan ők is ugyanazt gondolták ilyenkor, amit én : nincs Isten. Legalábbis itt, ezen a kis földdarabon, amely úgy látszik, kicsúszott az ellenőrzése alól. Hallatlan dolog történt. Éjszaka, miközben a sok transzport egyikét likvidálták, agyonlőtték Schillinger oberscharführert, a birkenaui férfitábor rapportführerét, az egyik legkegyetlenebb, leggyűlöltebb SS-t. A hír villámgyorsan elterjedt az egész táborban, és nagy örömet keltett. - Isten keze - mondták némelyek. - Utolérte a gyilkost a sors büntetése - vélték mások. Néhány órán belül már az eset minden, többé-kevésbé hiteles részletét ismertük. Tény, hogy egy
nő ölte meg; mindig a nők voltak a gyöngéi; és ez lett a veszte. schillinger, Emmerich hauptscharführerrel együtt elindult. A két ittas SS egészen a krematóriumig elkísérte a transzportot. Még a vetkőzőhelyiségbe is bementek, vagy a könnyű zsákmány reményében, vagy azért, hogy szadista gyönyörrel szemléljék a rémült, védtelen, mezítelen nőket, akik hamarosan elpusztulnak a gázkamra poklában. Az utóbbi változatot találtam valószínűnek, ismerve Schillinger hajlamait, különösen ha részeg. Fölkeltette figyelmét az egyik fiatal és azt mondják, szép nő, aki az SS-ek jelenlétében nem akart meztelenre vetkőzni. Schillinger feldühödött, odament a nőhöz, és le akarta tépni a melltartóját. Dulakodás közben a nőnek sikerült előrántania az SS pisztolyát, egyik lövése megölte Schillingert, a másik megsebesítette az odasiető Emmerich lábát. Közben a többi zsidó megpróbálta belülről bezárni az ajtót. A lövések hangjára berohantak az öltözőbe az addig kívül őrködő SS-ek, s amikor látták, mi történt, sorra mindenkit legyilkoltak. Ebből a zsidó csoportból egy sem halt meg a gázkamrában. Az őrjöngő SS-ek mindenkit agyonlőttek. Ez az eset szájról szájra járt, különféleképpen kommentálták, és legendává növekedett. A biztos halál előtt álló, gyenge nő kétségkívül hősies tette minden fogolyba erőt öntött. Hirtelen ráébredtünk, hogy ha kezet merünk emelni rájuk, ez a kéz ölni tud. Ők is halandók. A SS-ek féltek a nevezetes tett következményeitől, igyekeztek terrorizálni a tábort. Ezekben a napokban sokkal szigorúbb lett a bánásmód, a láger utcáin fütyültek a golyók. De ez nem változtatott a tényen. Schillinger rapportführer ott pusztult a krematóriumban, ahová emberek ezreit küldte a hitlerista ideológia nevében. A hatásra nem kellett sokáig várni. A foglyok felocsúdtak apátiájukból, reménykedni kezdtek. Kialakult a spontán, bár még gyenge önvédelmi reflex. Ugyanaznap délután aktív ellenállást tanúsítottak azoknak az embereknek egy része, akik sorukra vártak az erdőben a IV. krematórium mellett. A nagy lövöldözésre felszaladtunk Waldekkel figyelőállásunkba, a tizenötös blokkba. Addigra nagyjából vége volt mindennek. Itt-ott eldördült még egy-egy lövés. Az erdőben holttestek borították a földet. Főleg férfiak. Még felöltözve. Ha nagy transzport érkezett, rendszerint nem fért el mindenki egyszerre az öltözőben, ezért az erdőben kellett levetkőzniük. Most is így történt. A nők és a gyermekek nyilván a paraván mögött voltak, hogy lassacskán eltűnjenek az öltöző ajtajában. Most a lövöldözéstől megriadva, a rémülettől tébolyultan, görcsösen szorongatták batyuba kötött ruhájukat, és egymást letiporva tolongtak az öltöző menedéke felé. Az elveszett gyerekek sírásába, a nők szívet tépő jajgatásába, a letaposottak nyögésébe tompa puffanások vegyültek : az SS-ek puskaaggyal ütötték a még életben maradt és a krematórium előtt tolongó tömeghez csatlakozott, félig levetkőzött férfiak fejét, vállát, hátát. Ezekre már sajnálták a puskagolyót. Elég volt a fenye-
getés, ordítozás és verés. Amikor az utolsókat is bezsúfolták az öltözőbe, és rájuk csukódott az ajtó, tompa csönd lett. Néhány perc múlva a krematórium oldalajtaján kijött a sonderos csoport. Az SS-ek máris munkára hajszolták őket : egy részük levetkőztette az agyonlőtteket, más részük egy helyre hordta a hullákat a krematórium udvarára. A krematóriumból a légmentesen záró, vastag falakon át is kihallatszott a sok száz ember tompa, fojtott jajkiáltása. Már hatott a ciklongáz. Kórházunk nemcsak a krematórium és a Kanada tőszomszédságában állt, hanem a cigánytáborral is határos volt, csak egy árok és két sor, nappal áramtalanított szögesdrót választotta el tőle. A cigánykórházban főleg az auschwitzi tábor orvosai és pflegerei dolgoztak, meg néhány nő az FKL revírjéből. Könnyű volt érintkezni velük, csak meg kellett kérni valamelyik gyerkőcöt, hogy hívja oda, akit kell. A gyerekek egész nap a drótok körül mászkáltak, és szívesen tettek apró szolgálatokat, mert tudták, hogy jutalmat kapnak. Éhesek, elhanyagoltak, hihetetlenül piszkosak és rongyosak voltak, akárcsak szüleik, akik órák hosszat üldögéltek a barakkok előtt, tetvekre vadászva toprongyos ruházatukban. De akadtak jól öltözött cigány férfiak és nők is, különösen a szép fiatal cigánylányok. Nekik nem kellett a táborunk drótkerítéséhez járniuk, hogy kenyeret és cigarettát kunyeráljanak. A blokkparancsnokok szobájában tanyáztak, valóságos budoárokban, ahol zene szólt, a lányok táncoltak, ömlött a pálinka, virult a szabad szerelem. A faji különbségek elmosódtak az orgiák és ivászatok során, amelyekben részt vett a cigánytábor egész krémje, valamennyi funkciós, sőt még SS-ek is, élükön Plagge rapportführerrel, a Pipással, régi ismerősömmel, aki úgy megváltozott, hogy alig ismertem rá: szelíd lett, szinte nyájas. Ő is cigánylány szeretőt tartott, ivott, mint a gödény, és marokszám gyűjtötte a könnyen szerezhető értéktárgyakat. Mint közeli szomszéd, mindenről tudtam, ami a cigányoknál folyik. Néha sikerült is bejutnom a cigánytáborba, azzal az ürüggyel, hogy ikerpárokat vagy betegeket kísérek a speciális kórházblokkba, amely dr. Mengele antropológus kizárólagos birodalma volt - ez a rendkívül elegáns és jóképű SS-tiszt, az E szektor lagerarztja megnyerő külsejével és jó modorával szelíd és kulturált ember benyomását keltette, akinek semmi köze a szelekciókhoz, a fenolhoz és a ciklonhoz. Hogy milyen volt valójában, azt is megtudtuk nemsokára. A cigánytábor tarka élete, amely annyira különbözött a miénktől, vonzott bennünket. Lelkünk mélyén még irigyeltünk is egyeseket. Nem csoda, hogy esti appel után kiálltunk a cigánytábor drótkerítéséhez, nézni, a cigányok szabad életét. Fiatal cigánylányok illegették magukat előttünk, persze csak a másodosztályúak, akik nem tetszettek meg a befolyásos nagykutyáknak, és nem kerültek be a háremükbe: ők mielőttünk táncoltak és ugrabugráltak néhány cigarettáért, amit áthajigáltunk a dróton, köszönetül a produkciókért. Volt közöttük egy lány, aki ezt roppant izgatóan művelte, jutalmul ő kapta a legtöbb cigarettát a bőkezű, felajzott nézőktől. A temperamentumos kis cigánylány fellépése tragikusan végződött. Az egyik áthajított cigaretta visszapattant a drótkerítésről, és a két kerítés közé esett, közel a cigányok ol-
dalához. A lány gondolkodás nélkül átugrott a tilos sávon, és leguggolva megpróbálta előkaparni a cigarettát. De a karja hozzáért a dróthoz, amelyben ilyenkor már áram keringett. Száraz idő volt, talán ezért nem kapott halálos áramütést. Sisteregve égett a húsa, ahol hozzáért a dróthoz. A szögesdrót egyre mélyebben bevágódott a rángatózó áldozat karjába és mellébe. Mindenki kővé dermedt. Csak az a cigánylegény nem veszítette el a fejét, aki a lányt táncra szokta buzdítani, aztán elszedte cigarettákból álló keresményét. Zakóját a kezére dobva megragadta a lány ruháját, és teljes erőből húzta. A drót nem engedte el áldozatát. Odaugrott egy másik cigány, és bottal rántotta le a lány karját a drótról. Az őr messziről hadonászott valamit a tornyában, de szerencsére nem lőtt. A cigányok bevitték a revírbe az eszméletlen, sebesült lányt. Nem halt meg. Pár nap múlva viszontláttam, még bekötözve, de már csinosan kiöltözve és ápoltabban, mint valaha. Úgy látszik, a revírben egy fejes észrevette a kis cigánylány szépségét és rejtett bájait. De azért visszajárt a blokkba, amelynek közelében kis híján az életét vesztette. Valószínűleg ott lakott a családja. Ha meglátták a túloldalról, megint záporoztak a cigaretták. De már sohasem hajolt le értük, akármilyen távol estek le a drótkerítéstől. Néha elvonult a kerítés előtt a legszebb nőkkel körülvéve. Jurek z. Már az első időkben pfleger volt. A huszonnyolcas blokk rendelőjében kötözte a betegeket. Később vertreter lett az ötös blokkban, a kiskorúaknál, Baltazinski blokkparancsnok mellett, majd a cigánytábor megnyitása után odakerült kantinosnak a barátjával együtt, akivel egy városból származott. A lágerviszonyokhoz képest elég jól ellátott kantin remekül ment a cigánytáborban. A cigányoknak elvben lehetett többékevésbé értékes magántulajdonuk. Ezt a parancsnokság megengedte, hogy a kaszárnyajellegű, de normális élet látszatát keltse. A kantin virágzott. Lehetett ott kapni mindenféle különlegességet, a csigától, savanyított céklától vagy romlott salátától kezdve egészen a fésűig, vécépapírig. Lehetett, csak márka kellett hozzá. A cigányok már elköltötték, amijük volt. Mindenkantinosnak volt márkája, tehát meg lehetett vele egyezni. Mit számít az ékszer, ha a gyerekek enni akarnak, legalább egy kis poshadt salátát, mert a lágeradag kevés. A cigánytáboron kívül bőségesen volt márka, mert a foglyok hivatalosan kaphattak hazulról. A Kanadából is nagy menynyiségű márka került ki, de a cigánytáboron kívül nem volt kelendő valuta. Aki ismerte a dörgést, jó üzletet csinálhatott. Jurek minden hájjal megkent üzletembernek bizonyult. Remekül ment a bolt. De a felhalmozódott ékszerekkel csinálni kellett valamit, hogy megint értékké váljanak. A drótokon át megindult a cserebere. A cigányokkal szomszédos férfitábornak, akárcsak a mi revírünknek, a cigányok aranyára nem volt ugyan szüksége, mert azt szerzett a Kanadából, annál nagyobb szüksége volt viszont cigarettára, amiből a foglyokkal kereskedő néhány civil nem tudott eleget szállítani, lévén a cigaretta viszonylag olcsó, tehát nem túlságosan kifizetődő áru. Vodkát könnyebben lehetett kapni, mert annak megvolt az ára. Így a cigánykantinból ládaszám vándorolt át a cigaretta a B és F szektorba, ennek fejében a táborból vodkát vagy spirituszt
kaptak az élelmes kantinosok. A cigánytábor szükséglete azonban óriási volt. A kosztot a konyha szállította. De nem ám marharépát vagy csalánlevest! A konyha raktáraiba került minden élelem, amit az elgázosított transzportoktól elvettek: szardínia, csokoládé, narancs; konzervek - pótellátmány az SS-eknek. Nem a közönséges halandóknak. A nagykutyáknak és családjuknak. A szemfüles konyhafőnökök az elitkaja egy részét aranyért és dollárért eladták a megbízható foglyoknak, akik ismerték a dörgést. Egyébként az ivászatokban is részt vettek. Így kétszeres volt a haszon: amit eladtak, meg is ették. És mivel vodkából sohasem volt elég, azt ők szállították - persze nem ingyen. A rapportführer megszimatolt valamit. Meg kellett hát puhítani. Végtére a cigánytábor nem koncentrációs tábor, hanem familienlager! Igaz, itt is vannak funkciót viselő foglyok. Na ja! De nélkülük sok kellemetesség hiányozna. Ők ismerik a dörgést, és ami a legfontosabb, diszkrétek. Nem árulkodnak, mert maguk is lebuknának. Aki á-t mondott, mondjon bé-t is. A kockázat kifizetődik. Plagge három évvel ezelőtt még hidegvérrel agyonkínzott volna egy olyan nyomorult foglyot, mint egy cigánylány. Jurek a markában tartotta őket. Kedvükben járt, ezért szabad kezet kapott. Egyre vakmerőbben üzletelt. Csak Bogdan Komarnickitől tartott egy kicsit. Ez a fickó állandóan a cigánytáborban szaglászik, nyilvánvaló, hogy a Politische küldte, hiszen az ő spiclijük. Mi más hozhatná ide a fekete szemű Bogdant? Talán holmi titkos szervezet után szimatol? A cigánytáborban? Az lehetetlen! Itt senkinek sem jár effélén az esze. Hát akkor? Nyilvánvaló, hogy mit kell tenni! Először jön a vodka. Bogdan iszik, de nagyon bírja. Talán egy cigánylány? Bogdan fiatal, jóképű gyerek. Jöhet, miért ne! De a kislány szereti az apró ajándékokat. No, akkor itt egy szép kis gyűrű, egy csinos briliáns. Jöhet! De Bogdannak ez is kevés. Ha netalán lebuknának - el lehetne tussolni az ügyet. Szóval némi kis zsarolás. Ha az öreg megtudja, úgy szétver itt, mint a ménkű ! A Politische főnökének neje, Bogerné, imádja az ékszereket Mint minden asszony. Még hasznunkra lehet. Hallgat rá a férje, jól jöhet egy ilyen védelmező magánál a Politische főnökénél. Az igények nőttek. Bogdan némi fejfájást okozott, de Jurek úgy vélte, valahogy majd ebből is kimászik. Még többet kell üzletelni. A kantinfőnök adjon több cigarettát. A konyhafőnök adjon több ennivalót. Meg akarják tömni a zsebüket, hát szállítsanak, végtére nekik semmibe sem kerül. Bogdan ráadásul magával Palitzsch rapportführerrel folytat holmi titkos üzelmeket. Csak nehogy rossz vége legyen! De láss csodát, még a kegyetlen Palitzsch is megjuhászodott. Talán azért, mert meghalt a felesége? Vagy talán mint özvegyember? Erre a Katjára egészen emberi pillantásokat vet Akárhogy is van, ideje szedni a betyárbútort, mert könnyen lehet, hogy bedöglik az üzlet. Nagy a forgalom, de mindent elvisznek az igények. Mindenfelől szorongatják. Már a cigánylányok is megokosodtak. Vagy az apjuk. Maguk árusítják a lányukat, még ha jóformán kiskorú is. Kit érdekel az erény, jobb bűnbe esni, mint éhezni. A kislányok eltartották egész családjukat; ráadásul ajándék for-
májában visszaszerezték az aranyat és ékszert, amit az apjuk valamikor odaadott egypár csajka hitvány céklasalátáért. Egyébként nem tudni, ugyanazt az aranyat kapták-e vissza. Nem is fontos. Fő, hogy van és lesz. Legalábbis minden jel erre mutat. A krematóriumok kéményéből magas láng csapott fel, a füst, az a jellegzetes, édeskés füst megint előkúszott az erdő felől. Edek már néhány napja nem jött. Úgy megszoktam a jelenlétét, hogy hiányzik, ha hosszabb ideig nem látom. Az utóbbi időben sokat beszélgettünk, és bizonyos konkrét következtetésekre jutottunk: meg kell szöknünk a táborból! Még nem tudtuk, hogyan és mikor. Mindenesetre szép lassan előkészítjük a dolgot. Nem érdemes találomra kockáztatni. Már sokan fizettek az életükkel a sietségért. És nemcsak a saját életükkel. Úgy kell kiokoskodnunk, hogy senkit ne tegyünk ki az SS megtorlásának. Szymlak ismeretsége nagyon hasznos lehet. Edek kommandóját rövidesen végleg áthelyezik Birkenauba. Innen könnyebb megszökni. Ez tehát éppen kapóra jön. Mihelyt áthelyezik őket, megpróbálok bekerülni a kommandójába, hogy együtt legyünk. Kényelmes kommandó, szabadon mozoghat a tábor egész területén, az őrtornyokon belül. Ez is fontos: Végül majd csak kisütünk valamit. Hallgatást fogadtunk egymásnak. Senkinek egy szót sem. Alkalmam nyílt átmenni a Papával és dr. Zengtellerrel a karanténbeli rendelőbe. Két karton orvosságot kellett átvinni, Waldekkel önként jelentkeztünk. Papa látva, hogy járkálni szottyant kedvünk, nem támasztott ellenvetést. Zengteller nem akart ujjat húzni a Papával, hát kénytelen volt rábólintani, bár nem szívesen, mert nem kedvelt bennünket. Az A szektorig, ahol a karantént elhelyezték, jó hosszú volt az út, mellette vagy száz méterenként egy-egy blockführerstube őrizte minden szektor bejáratát és kijáratát. Elmentünk a cigánytábor, a férfitábor és a még befejezetlen C szektor őrháza mellett, aztán jött a nemrég létesített familienlager, és csak aztán a karantén. Az út másik oldalán most épült az új tábor, akkora, mint valamennyi szektor együttvéve A-tól F-ig. Sok civil és számtalan fogoly dolgozott az építkezésen. Az őrház mellett Kurpanik rapportführer állt, gárdájával körülvéve. Még Perschel is idekószált az FKL-ből. Jó, hogy nem ismert fel, megint kiszúrhatott volna. A kapu mögött a blokkparancsnokok sorakoztak. Mind bricsesznadrágban és csizmában. Hatalmas bot a kezükben. Mietek Katarzynski és Franek Karasiewicz Felvergődtek a blokkparancsnoki funkcióig. Úgy hírlett, a tisztség betöltésének módját a bűnözőktől tanulták el, akik a régi alvilági hagyományokat őrzik. Mietek már a dicső Véres előnevet is kivívta magának. Állítólag Franek sem jobb. Ebből a Mietekből soha nem nézett ki semmi jó. De hogy már a kölyökképű Franek is hivatásos gyilkos? Szinte hihetetlen. - Hé! Hullarablók! Nézzetek majd be hozzám a blokkba, ha vége lesz ennek az eligazításnak! - kiáltott utánunk Mietek. Egyelőre a laboratóriumba kellett mennünk, hogy leadjuk a gyógyszert. Amikor kinyitották a kartonokat, kiderült, hogy a
szállítmány fele margarinkockákból és fehér kenyérből áll. Ezt a Papa vette gondjaiba, a többit pedig, mármint a gyógyszert, dr. Kleinberg, az itteni rendelő vezetője. Zengteller utálta és folyton piszkálta, ezért hórihorgas létére igyekezett minél kisebb és csöndesebb lenni. Megjelent dr. Thilo, az itteni lagerarzt, és az orvosok átmentek vele a rendelőbe, hogy fogadják és szelektálják a betegeket, így nekünk nem maradt más dolgunk, mint benézni a tizenkettes blokkba Mietek Katarzynskihoz. Legendák ide vagy oda, megnézzük, milyen igazából ez a Véres Mietek. Az eligazítás szemlátomást befejeződött, mert a funkcik már javában botozták a riadt újoncokat, akik a tábor főutcájának kövezéséhez való nehéz köveket cipelték. Mietek bent volt a blokkban. Néhány fogoly guggolva, fejmagasságban tartott egy-egy széket. Micsoda ismerős, meghitt látvány! - Dekkoltak a disznók, amíg a bajtársaik ott güriznek - magyarázkodott Mietek, állával valahová a blokk ajtaján túlra mutatva, ahonnét behallatszott a facipők nehéz csoszogása a sáros úton és a kápók ordítozása : - Los! Bewegung! - A kályhához, és mindegyiknek ötöt a fenekére - parancsolta a stubendiensteknek Mietek. - Tessék, gyertek be - fordult hozzánk szívélyesen. Csicskása, egy görög fiú, szolgálatkészen kinyitotta a blokkparancsnoki szoba ajtaját. A külön ágyon vastag nemezpokróc. Duruzsol a kályha. Odakint már elég hideg volt. A sarokban mosdó, faliszekrény, a polcok előtt függöny. A falon a blokkparancsnok ceruzával rajzolt portréja, kedves, nyájas, ártatlan mosollyal az ajkán. Egyszóval : komfort, Vodkáspalack, SS-kolbász, szardínia került elő A csomagból, amelyet az anyja küldött, hagymával és száraz süteménnyel kínált, olyannal, amilyet én is kaptam. vigyázzatok, még beletörik a fogatok ebbe a száraz vacakba. Ilyesmiket küld nekem a hülye muter. Ha okosabb volna, akár egy zsák aranyat is küldhetnék neki Kurpanikkal ő meg azt írja, hogy misét mondat értem. Igaz is, mi van azzal a Kozak vagy Kuzak nevű pappal, aki mellettem feküdt a priccsen? Ott lóg még nálatok? Gyónjátok meg neki, hogy velem ittatok, a Véres Mietekkel. Egyszerre kirohant a szobából, útközben felkapva a sarokban álló botot. - Majd adok én nektek csalni, rohadékok ! A nyitott ajtón át láttuk, hogy bőszen üti-veri a stubendienstjeit, akik nem a kellő buzgalommal hajtották végre a blokkparancsnok utasítását. - Majd én megtanítalak, hogy kell verni ! Be a fejét a kályhába, de máris ! Kifelé indultunk. Mietek abbahagyta a verést. - Várjatok, mindjárt jön Franek. Az a hülye biztosan a Teresin kerítésénél ácsorog és turbékol, nemhogy inna egyet a haverokkal. Vadul rávágott a bottal a kályhából kiálló, remegő fenékre. - Mit gyapálod azokat az embereket, nemhogy dolgozni küldenéd őket?! - szólalt meg a blokk előtt a Papa. - Szart se ér az ilyen blokkparancsnok. Na gyertek már, ti naplopók ! fordult hozzánk. - Zengteller itt marad. Megyünk vissza! -
Csendesen hozzátette : - Megint szelekció lesz. Az őrháznál kaptam egy rúgást. Perschel felszállt a kerékpárjára, és egyenesen nekünk hajtott. Későn ugrottam félre, menet közben fenékbe rúgott. - Mach Platz du Sklawiner! Félre, te rabszolga! - kiáltott vissza, míg elszáguldott. - Hordjátok a karszalagot, naplopók, akkor majd nem rúg meg egy ilyen Perschel - szidott minket útközben a Papa. Szótlanul ballagtunk visszafelé. A korai katzenjammer elvette a kedvünket a beszélgetéstől. Mi az ördögnek kellett nekünk a karanténba mennünk? Ráadásul innunk a Véres Mieteknél. Igyatok, fiúk ! - csengett a fülembe Mietek kínálgatása. Waldek zihálva lélegzett, összeszorított szájjal szitkokat mormolt. Biztosan ő is szemrehányásokat tett magának. Papa ment elöl, botjával az árokba lökte a kövezett úton heverő, fölösleges kavicsokat. Szerette a rendet. Végre beállított Edek. Kicsit nyúzottan, mert egypár napot a bunkerben töltött. Szerencséje volt. Nem végezték ki, büntetőszázadba sem küldték. Ehelyett a szakmunkások csoportjába került, és mint szerelőt áthelyezték Birkenauba, a férfitábor D szektorába. A négyes blokkba csupa válogatott ügyeskedő került, szerelők, üvegesek, tetőfedők, lakatosok, villanyszerelők és hasonlók, akik eddig a főtáborból jártak át. Edek kommandoführere Lubusch rottenführer maradt, egyben az auschwitzi lakatosműhely főnöke. Lubuscht még 1940-ből ismertem, blockführer korából. Túl szelíd volt, ezért nem maradt meg sokáig ebben a tisztségben. Még a parancsnoksággal is összeütközésbe került, ennek folytán egypár hónapra Breslauba vagy Stuthofba vitték, hogy az SS-ek speciális büntetőtáborában megtanítsák, miként kell a koncentrációs táborok foglyaival bánni. Mint kiderült, éppen az ellenkező hatást érték el. Nemhogy rosszabbul bánt volna a foglyokkal, még inkább kedvezett nekik. De óvatosabb lett és ügyesebben színlelt. Terveinkben őt is figyelembe vettük, mint olyan embert, akire számítani lehet. Különösen Edek, mert én inkább Szymlak segítségében reménykedtem, akit megbízhatóbbnak tartottam; már csak azért is, mert nem visel SS-egyenruhát. Egyik reggel, szokás szerint, a waschraumban bujkáltam, amíg Helmersohn a blokkjainkban vizitelt. Egyszerre csak előhívott Zengteller, és - most első ízben - a marcona lagerarzt elé penderített, aki éppen az ágyamat kutatta át saját kezűleg. Biztosra vettem, hogy ez Zengteller műve. Túlságosan régi fogoly voltam már ahhoz, hogy az ágyamban tartsak valamit. Afelől nyugodt lehettem, hogy semmit sem talál. Megálltam a nagyfőnök előtt jelenteni : - Blockaltester von 7 und 8 meldet - Nem jutottam tovább, mert erélyesen félbeszakított : - Blockaltester? Sind Sie Blockaltester! Fojtott haraggal, gúnyosan mondta, és megróvóan pillantott a zavartan sunyító Hans lageraltesterre, aki bőszen kotorászott a szalmazsákomban, nem azért, hogy találjon valamit, hanem hogy idegességét leplezze.
Hans darabonként mindent kirámolt és az asztalra rakott. Helmersohn egészen elzöldült felháborodásában : - A mi katonáink éhen halnak a fronton, az ilyenek meg tejben-vajban fürödnek! De ez még semmi. Hiszen élelemcsomagot kapni szabad. Akkor kezdődött a baj, amikor kinyitották a szekrényt, és kanadai selyem fehérnemű hullott ki belőle. Azért hordtam selyem fehérneműt, mert könnyebb tetvetleníteni, mint a gyapjút. Megszerezni nem volt nehéz, a Kanada szomszédságában. Egyébként Birkenauban már régóta hivatalosan faszolták az effektenlagerből a fehérneműt, civil ruhát. Szemrebbenés nélkül kimagyarázkodtam : - Das isi dia Wüsche von Juden vom Transport - tovább makogtam - vom Bekleidungskammer Talán még ezt is megúszom, de a polcon vagy húsz darab RIF tábori szappan hevert. Azért hevert a szekrényben, mert nem tudtam vele mit csinálni. A betegek részére faszoltam, az igaz, de a betegek, a járványblokkban fekvő súlyos betegek általában nem mosakodtak, mert nem is volt a blokkban waschraum. A betegek csak akkor mosakodtak, amikor felvették őket a revírbe és amikor eltávoztak, akkor is a baderaumban, Staszek Paduchnál. Ezt azonban gyenge németségemmel nem tudtam elmagyarázni, Zengteller pedig egyáltalán nem törte magát, hogy segítsen, hiszen be akart mártani. Azt akarta, hogy tolvajnak nézzenek. Pedig jól tudta, hogy semmi szükségem erre a vacak, agyagos szappanra, mert mindenki organizál magának remek, illatos kanadai szappant, könnyű hozzájutni. - Lageraltester - mondta szigorúan Helmersohn, rám mutatva. -, Sofort entlassen nach Lnger! Zur Strafarbeit! Büntetőmunkára ! Végre elmentek. Még magamhoz sem tértem a váratlan látogatás után, már megint hívattak. Gang jött értem, zihálva és rémülten. Csak annyit tudott elhadarni, hogy Helmersohn rajtakapta a kis Wladziót. Min kaphatta rajta Wladziót? töprengtem nyugtalanul, Gang után sietve. Wladzio egészen fiatal, talán tizenöt éves fiú volt, aki valamilyen csoda folytán néhány másik sráccal együtt megmenekült a Zamose vidéki transzportból. Árva volt. A szüleit rögtön elgázosították, miután a vidék pacifikálása keretében Auschwitzba deportálták őket. Wladzio segített a pflegereknek, takarított, rendben tartotta a holmimat és - az élelemcsomagjaimat, mert neki már nem küldhetett senki. Most éppen az ingeimet mosta a blokk előtt, és ezen a bűncselekményen kapták rajta. Kiderült, hogy nem beteg, de nem is pfleger, hogy az én ingemet mossa, persze selyeminget, szerencsére kanadai szappant használt. Hans lageraltester menteni próbálta Wladziót, azt mondta, hogy én gyámolítom, amit Helmersohn valószínűleg úgy értett, hogy az én szolgám, mert jeges pillantást vetett rám, és még a kezét is széttárta elképedésében. Zengteller buzgón magyarázott valamit, hol rám mutatva, hol a semmit sem értő Wladzióra, amiből arra következtettem, hogy menteni próbálja - valakit neki is csak kell kedvelnie -, engem viszont szántszándékkal bemárt. Olyan rosszul állt a szénám, hogy már attól féltem, bunkerrel vagy legalábbis büntetőszázaddal vég-
ződik a dolog. Szerencsémre dr. Helmersohn csak azt parancsolta Hans lageraltesternek, hogy esti appel után azonnal írjon ki a revírből a férfitábor D szektorába, azzal az utasítással, hogy küldjenek a königsgrabeni nehéz munkára, ahol természetesen büntetőszázad dolgozott. Mivel az utasítás szóbeli volt, megúsztam büntetőrapport nélkül. Egyszerűen áthelyeztek a D szektorba, és az arbeitseinsatz4 rendelkezésére bocsátottak. Az arbeitsdienst régi fogoly volt, Józek Mikusz, sziléziai lengyel, akit úgy ismertek, hogy nagyon jól bánik fogolytársaival. - Mit műveltél, te ló, hogy ilyen hirtelen verlagoltak ? kérdezte vidáman Józek. Röviden elmondtam, mi történt. - Jó, hogy nem írt jelentést. Hová rakjalak? - töprengett. Csak nem küldelek lapátolni! - Jöjjön hozzánk -javasolta Edek, aki örült, hogy most együtt leszünk, mert ez a terveinkkel is megegyezett. Talán el is lehetett volna intézni, de akkor odajött Viktor Tkocz arbeitsdienst, és keresztülhúzta számításunkat. - Ha odaát schreiber voltál, sőt blokkparancsnok, itt is lehetsz schreiber. NincSen neked szakmád. A nyolcas blokkba kerülsz. Azt gondoltam magamban, hogy ez nem is rossz beosztás. Közeledik a tél, jobb fedél alatt lenni, mint a kommandókkal mászkálni, főleg mivel az FKL-t, ahová szívesen mentem volna, most minden más táborbeli elől lezárták, állítólag valami járvány miatt. Mihelyt egy kicsit megmelegedtem a nyolcas blokkban, nyomban rájöttem, miért ragaszkodott hozzá Viktor, hogy maradjak ott hilfschreibernek. A blokkparancsnok német politikai volt, nemrég hozták át Buchenwaldból Birkenauba. Kiegyensúlyozott, szelíd, lágyszívű, erélytelen értelmiségi, egészen más, mint a német funkciósok zöme, noha most már azok sem voltak olyan vérengzők, mint régen, mert a táborban enyhébb lett a vonal. Fikarcnyi tekintélye sem volt a ruszki hadifoglyok között, akik a blokk lakóinak többségét alkották. Kulturált viselkedését gyengeségnek nézték, ezért egyszerűen fütyültek rá. Más volt a helyzet a schreiberrel. A StanSczból való Jozek Wasko, vagy ahogy mindenki nevezte ezt a hegyi embert, a Gurál, vidám, közvetlen fiú volt, régi auschwitzi fogoly, még az első transzportból, 537-es számmal, ő megtalálta a módját, hogy rokonszenvet ébresszen a szovjet hadifogolycsoportban. Danist lageraltesternek azonban nem tetszett, hogy Jozek a ruszkikkal haverkodik. Nem szerette a ruszkikat, mert gőgösek, de a Gurál is makacs volt, túl magabiztos, nem sokat törődött ura és parancsolója utasításaival. Ezért Danisz folyton piszkálta, de nem küldhette el, mert teljes anarchia tört volna ki a blokkban. Megértettem hát, hogy Viktor, aki Danisz jó barátja, miért küldött engem olyan készségesen a nyolcas blokkba segédírnoknak. Egyszerűen azért, hogy előbb vagy utóbb Jozek helyébe lépjek, mihelyt alkalom adódik, hogy őt eltávolítsák. Biztosan arra számítottak, hogy kellőképpen értékelem azt a kegyet, hogy nem küldtek lapátolni, és mivel mégiscsak blokkparancsnok voltam, ráncba tudom szedni azokat a bolsevikokat. Mint a schreiber segédjének, nem volt
semmi dolgom. Jozek egyeztette a blokk létszámát és attól kezdve henyélt, így aztán egész nap tereferéltünk. A Gurál ki nem fogyott a falusi históriákból, remekül adta őket elő. Egyszer javában fecsegtünk, füstfelhőbe burkolózva, amikor felbukkant Danisz. Én gyorsan elnyomtam a csikket, amikor Daniszt észrevettem. Jozek viszont még mélyebbet szívott a cigarettájából. Akkoriban már egyetlen funkciós sem mert megütni egy régi foglyot. Daniszt azonban őrjöngeni kezdett. Ha Jozek végül is el nem menekül, alighanem agyonveri. A blokkparancsnok óvakodott kijönni a szobájából. Én dermedten álltam, várva, hogy most nekem esik. Ehelyett azt mondta : - Ezentúl te vagy a schreiber Iierstanden? Blockaltester! A riadt blokkparancsnok kidugta a fejét az ajtón. - Das isi dein Schreber! Nekem pedig még azt mondta gorál tájszólásban : - Ha még egyszer dohányzáson kaplak, megnézheted magad, te disznó ! Így lettem Jozek utódja. Szerencsémre új blokkparancsnok jött. Ezúttal lengyel, Adam B., aki egy éve sem volt még a táborban. Kitűnően festett. Magas, délceg, elegáns, mindig komoly férfi. Állandóan bricsesznadrágban és tiszti csizmában járt, vérbeli háború előtti katonatisztnek látszott. Talán katonás külsejének köszönhette, hogy Danisz megtette egy ilyen nehéz blokk parancsnokának. Milyen csalóka olykor a látszat ! Kiderült, hogy Adam okos, becsületes, erélyes, de igazságos ember. Volt annyi esze, hogy kiabálással és szolgálatkész viselkedéssel álcázza magát a blockführerek és Danisz előtt. Valójában szentimentális, lágyszívű, sőt érzelmes volt, ez különösen olyankor látszott, amikor levelet kapott Krakkóból a feleségétől, akit imádott, és aki után nagyon vágyakozott. Sohasem felejtem el, amikor az egyik blockführer ráparancsolt, hogy botozzon meg egy foglyot, aki a priccs alá bújt, amikor a kommandók munkába indultak. A ruszki könnyen kiállta az öt botütést, de Adam a kínok kínját szenvedte verés közben. Ez látszott kivörösödött, verítékes arcán. Ő felelt a blokkért, végre kellett hajtania a parancsot. Máskülönben őt verik meg. A blokkparancsnoki funkció kötelez. Nem szerettem volna a helyében lenni. Szerencséjére, de a negyven-ötven zsidó kétségbeesésére, aki a Kanadában és a bekleidungskammerben dolgozott, ő szintén a mi blokkunkban lakott, Danisz beköltöztette a arátját, Jupp lágerkápót abba a szobába, ahol addig a schreibstube volt. Jupp örömmel elvégezte a blokkparancsnok helyett az effajta feladatokat. A lágerkápó régi bűnöző volt, beteges külsejű, szadista és alkoholista képű, vézna kis fickó. Vadállati kegyetlenség lakott benne, kéjjel gyilkolta a zsidókat és a muzulmánokat, mindenkit, aki gyengének látszott. Engem sandán méregetett, de nem kötött belém. Daniszt sem, sőt inkább kegyesen bánt velem. Még nem tudták, miféle vagyok. A blokkparancsnokkal gyorsan megértettük egymást.
Az én dolgom csak az volt, hogy vezessem a zugang és az abgang kartotékját, a rendelőbe kísérjem az esetleges betegeket, és ügyeljek a stubendienstekre. hárman voltak. Csupa zsidó. A legidősebbik Jankiel, mészáros Radomból vagy Kielcéből, jószívű és nagyon vallásos, nyugodt, határozott, becsületes ember. Első pillantásra rokonszenvet és bizalmat éreztem iránta. A borbély - mert többek között ezt a tisztséget is betöltötte - fürge, ideges, fecsegő, ravasz és nem túlságosan becsületes ember volt, de Jankiel vigyázott rá. A harmadiknak, Ici Mayernak még a szeme sem állt jól. Hatalmas termetű, vörös hajú, lusta, harapós természetű fickó volt, apró szeme ide-oda ugrált. Sötét múltja volt az iszonyú hírű Majdanekben, erre mindenesetre figyelmeztettek. Állítólag nem egy hitsorsosának halála terhelte a lelkiismeretét. Egyébként látszott is rajta, hogy spicli, gyáva, talpnyaló gazember. Daniszt és Jupp nagyon jól bánt vele. Biztosra vettem, hogy kegyeiket bőségesen megfizeti, mert sok ismerőse van a sonderkommandóban. A másik két stubendienst szívből gyűlölte, azt kívánta, bár halna meg minél előbb. Óvakodtam ettől a fickótól, és kerestem a módját, hogyan lehetne a blokkból eltávolítani. Veszélyes lehetett. Edek mostanában egész este nálam üldögélt, és csaknem kizárólag szökési terveinkről beszéltünk. Tartottam tőle, hogy a spicli egyszer kihallgat. Ici tudta, hogy ki nem állhatom, de nem sokat törődött vele. Mögötte állt Danisz és Jupp, így hát nem kellett velem különösebben számolnia. Még a blokkparancsnok is védte, nyilván azért, hogy szembe ne kerüljön a lageraltesterrel. Az én fekhelyem az első ágyon volt, az ajtótól nézve a blokk jobb oldalán, a felső priccsen. Legközelebbi szomszédaim: Jozek Wasko, Kuzak atya, Wacek, egy lengyel bűnöző, Dino Schab mexikói kápó, se lengyel, se német, kicsit olasz, valószínűleg sziléziai, némi zsidó beütéssel, nagy szélhámos, de jópofa, igen muzikális, szép hangú fiú, végül a Púpos, szintén sziléziai, unterkapo Dino kommandójában, rosszindulatú, ravasz és fondorlatos ügyeskedő, minden rossz kitellett tőle. Véletlenül kerültek így össze a legkülönfélébb emberek. A középső priccsen aludtak a stubendienstek az örökké fülelő Ici Mayerral az élen. a szomszéd priccseken a bekleidungskammerben dolgozó zsidók helye volt. A másik oldalon laktak a Kanadában dolgozó zsidók, körülbelül húszan, élükön a kápójukkal és a vorarbeiterekkel. Az egyik vorarbeiter David volt, régi ismerősöm, még a Bunából. A többi priccset a blokk közepén végigfutó kéménycső a kályha - két oldalán rakták sorba, ezeken aludtak a ruszkik, vagy négyszázan. Hans, a kanadás kápó, ez a nagy, kampós orrú, nyúzottvörös képű, indulatos, erőszakos, határozott férfi a tábor egyik legnépszerűbb embere volt, tekintettel jövedelmező beosztására. Ő volt a feketetőzsde királya. Ezért kivétel nélkül minden funkci respektálta, Daniszt is beleértve. Még néhány SS-nek is volt vele kapcsolata, persze csak keres-
kedelmi. Hans az elgázosítottak dollárjaival és ékszereivel fizetett azért, hogy ő maga sérthetetlen legyen, és korlátlan hatalmat gyakorolhasson a kommandójában, ahol mindenkinek sápot kellett fizetnie. Aki nem volt hajlandó, először verést kapott, ha pedig javíthatatlannak bizonyult, elveszítette jó állását. Edek Galinski elég jó barátságban volt Hanssal, kihasználva Hans állítólagos rokoni kapcsolatát Mala Zimetbaummal. Hans tartotta a rokonságot, pedig nem is volt igaz, hogy rokonok; Edek ezt Malától tudta, aki egyáltalán nem állított ilyesmit. Edek azonban meghagyta Hansot tévedésében, barátnője kedvéért, akit a bőkezű unokabáty különféle apróságokkal ajándékozott meg. Kegyének egy része rám is kisugárzott mint Edek barátjára: időnként konzervet, szardíniát, gyümölcsöt vagy cigarettát kaptam tőle. A blokkban lakó négyszáz ruszki összeforrott, de látszólag elég fegyelmezetlen tömeget alkotott. Később, amikor jobban megismertem őket, csodálkozva jöttem rá, hogy vasfegyelem uralkodik közöttük, amelynek megszegését szigorúan büntetik. Ha spiclit fedeztek fel maguk között, rögtön kivégezték. Külön kasztot alkottak a háftlingek táborában. Ők vojennoplennik, hadifoglyok voltak, és bár eleinte ugyanúgy bántak velük, mint a többi fogollyal, idővel sikerült kiharcolniuk, legalábbis részben, azokat a jogokat, amelyek a hadifoglyokat megilletik. Ebben talán Sztálingrád segített nekik, bár Schwarzhuber lagerführer már előbb is nemegyszer szokatlan jóakaratot tanúsított irántuk, valamivel jobban bánt velük, mint a többi fogollyal, úgyhogy az a néhány ember, aki az első ruszki transzportokból életben maradt, elég jó beosztásba került, főleg a konyhában. A zerlegerbetriebe a lezuhant szövetséges és német repülőgépek roncsainak kirakodásával, szétszerelésével és osztályozásával foglalkozott. A roncsokat tömegesen szállították egy vasúti mellékvágányra az Auschwitz-Dziedzice vasútvonal mentén, félúton az auschwitzi főtábor és Birkenau között, ott, ahová régebben a zsidó transzportok érkeztek, még mielőtt megépült a mellékvonal, amely egyenesen a II. és III. krematórium elé vezet. Nagyon nehéz munka volt ez. A ruszkik mégis törték magukat, hogy ebbe a kommandóba kerülhessenek, csak ők tudták, miért. Később én is megtudtam, miféle mágnes vonzza őket a zerlegerbetriebébe. De a látszat az volt, hogy főleg a repülőgépek különböző részeiben található alkohol csábítja őket, amelyet nagy mennyiségben csempésztek be a táborba elválhatatlan katonai kulacsukban. Kétféle alkoholt találtak : etilalkoholt és mérgező hatású metilalkoholt. Nagyon jól meg tudták különböztetni. Mind a kettővel kereskedtek. Maguk is szívesen húztak belőle, sohasem ártott meg nekik. Nem voltak rosszabb kereskedők, mint némelyik zsidó a sonderkommandóból vagy a Kanadából. Sőt, azt mondanám, hogy még ügyesebbnek is bizonyultak. Az áru viszonteladásra kellett nekik : a zerlegerben dolgozó civileknek adták el. Az aranyért vagy ékszerért kapták az értékes mahorkadohányt, de főleg alkoholt, amit a táborban kenyérre, szalonnára, kolbászra cseréltek. Kellett az élelmiszer, hogy megőrizzék erejüket a nehéz munkában, amelyet két oberkápó vezetése alatt végeztek. Az egyik atlétatermetű, flegmati-
kus és kiegyensúlyozott holland politikai fogoly volt, őt nem terhelte olyan adósság, mint a másik oberkápót, az ugyancsak politikai, vagyis valaha piros háromszöges Alois Stahlert, a régi sachsenhauseni foglyot, aki szadista és sötét gyilkos hírében állt. Aloisban hirtelen felébredt a félelem a következményektől, Sztálingrád után egyszeriben a ruszkik barátja lett. Nyájasan vállon veregette őket, sohasem ütött, és h, időnként még dührohamot kapott, szadista ösztöneit főleg más nemzetiségű foglyokon vezette le, különösen a zsidókon, de még ezt is igyekezett diszkréten csinálni. Volt annyi esze, hogy megértse, mit jelentett Sztálingrád. Valósággal udvarolt a ruszkiknak, sokszor mondta: - Ruski gut. Ruski nicht viel robota. Ruski kamerad, Ruski schnaps - Minden eshetőségre bebiztosította magát. önként jelentkezett a bűnözőkből álló, különleges egységekbe, amelyeket az omladozó keleti front legveszélyesebb szakaszain fognak bevetni. De a foglyok, különösen az idősebbek, jól emlékeztek rémtetteire, és nem dőltek be szelídségének. Az egyre hosszabb estéket kihasználva, a tábor legsötétebb sarkában alaposan megruházták. Sikerült élve megúsznia, bár nagyon megverték. Tudta, ki emlékezhet egykori bűneire, ezért most a régi foglyoknak kezdett hízelegni. Ebből a szerencséből nekünk is kijutott, Edeknek és nekem. Eleinte nehezen tudtam szót érteni a ruszkikkal. Nem értettem a nyelvüket, nem is rokonszenveztem velük, viszonzásul ők is leplezetlen bízalmatlansággal kezeltek, mint a közkedvelt Gurál helyettesét. Tudomást sem vettek rólam, minden rendelkezésemre ugyanazt a rövid, de velős választ adták : - A igyi tü na h! Ez a legfinomabb fordításban is arra célzott, hogy menjek a francba. . . Legrosszabb volt vasárnap, munkaszüneti napon. Délután lezajlott a kötelező lausekontrolle, aztán egyórás bettruhe. Igaz, hogy a lausekontrolle nem javította meg gyökeresen a tábor higiéniai viszonyát, de legalább rákényszerített néhány piszokfészket, hogy hetenként egyszer megmosakodjon, ha hideg vízben is, és tisztább fehérneműt vegyen fel, bár abban is voltak serkék. A kényszerű egyórás vasárnap délutáni heverészés az egész heti tizenkét órás munkanapok után semmire nem volt jó, mint hogy bosszantsa a foglyokat, egy időre helyhez kösse őket, és akadályozza az egyes blokkok lakóinak érintkezését. Daniszt lageraltester és a blockführerek azonban nagyon szigorúan betartatták ezt a rendelkezést. aki megszegte, azt rúgták, verték. De én hiába ordítoztam. Nem értettek, vagy nem akartak megérteni. A Gurál segítségemre sietett. - Nem tudsz velük bánni! Ne izgasd magad, ne ordíts, mert úgyis fütyülnek rád. Jozek felugrott a kályhára, napóleoni pózba helyezkedett, egy kézmozdulattal elcsitította a zajongókat; majd harsány hangon megkezdte szónoklatát, igyekezett oroszul beszélni. - Tovarise! Rebjata! Krasznoarmejci! Na gyerünk, vetkőzzetek, mit bámultok, azt akarjátok, hogy megegyenek a tetvek ? - fordult az egyik csoport felé, amely nem mutatott kedvet a fehérnemű-vizsgálathoz. - Hé! Ványa! Fogd az ingedet, mert elmászik ! - tréfálkozott az egyik, külö-
nösen tetves hadifogollyal, aki a kályhára terítette ingét. Addig viccelt, csúfolódott, addig mulattatta, ijesztgette, győzködte őket, amíg végül elérte célját. Én felírtam a különösen piszkosak és tetvesek számát, hogy a stubendienst később elvigye őket tetvetlenítésre - ezt az eljárást a foglyok különösen nem szerették. Aznap este a táborban blokksperrét rendeltek el. A blokkparancsnok az ajtóba állított, hogy senkit ne engedjek ki a blokkból, ő meg bement a szobájába. Kolja, az életben maradt első hadifoglyok egyike, tehát régi táborlakó, aki a konyhán dolgozott, fütyült a rendelkezésre, egyszerűen félretolt, és ki akart menni a blokkból. Magyaráztam neki, hogy ne menjen ki, mert ha elkapja Danisz vagy a táborban mászkáló valamelyik blockführer, akkor megverik, de nekem is kijut. Elálltam a kijáratot. Kolja félre akart tolni, dulakodni kezdtünk. Kiugrott a kezem közül, de sikerült elkapnom a gallérját, és megpróbáltam visszahúzni. Egyszerre csak úgy megsorozott, hogy elszédültem. Dühösen nekirontottam, nem maradtam adós. Sokáig csépeltük egymást, bőszen, mint két kakas. Kölcsönösen laposra vertük egymás képét, az egész blokkból összeszaladt nézők tömör félkörében. A ruszkik persze Kolját buzdították, engem Edek és néhány fogoly biztatott a harcra. Mindenki remekül szórakozott, pedig mi komolyan verekedtünk. A lágerkápó nyerített a röhögéstől, annyira mulattatta vérrel összemázolt arcunk. A blokkparancsnok megpróbált szétválasztani minket, de látva, hogy elvakult dühünkben úgysem hallgatunk a szép szóra, az egyetlen alkalmas módszerhez folyamodott. A fejünkre öntött egy vödör vizet, és ennek rögtön megvolt a hatása. A ruszkik elvezették a blokkba szétlapított orrú és tintakék szemű versenyzőjüket, én meg felhasadt és máris jócskán dagadt szájjal maradtam a csatatéren. Jankiel borogatást tett rám. A borbély kimosta a sebeimet. Edek szemrehányást tett, hogy többször is behúzhattam volna Koljának. Kuzak atya megbotránkozva mondta: - Az istenért, fiam, hát nem elég nektek a láger? Ici Mayer eltűnt valahová, nyilván jelentette Danisznak a történteket. a bekleidungsbeli zsidókon megdöbbenés látszott, feltehetően a csata következményeitől féltek. Hans kápó, akinek nyilván tetszett a látvány, egy doboz szardíniát és egy üveg vodkát küldött a csicskásával Én meg, amint lassacskán helyrerázódtam, érezni kezdtem, hogy milyen rossz ízű ügybe keveredtem. Kisvártatva odajött Misa és a professzor, két bolsevik, mint parlamenterek. Mind a ketten köztiszteletben álltak a ruszkik körében. A blokkparancsnok is, én is gyakran kértük segítségüket és közbelépésüket, ha a helyzet megkívánta. Sohasem fordult elő, hogy egy ruszki szembe mert volna szegülni velük. Egyébként igazságosak voltak, és ezt mindenki értékelte. Sejteni lehetett, hogy ez a két ember, aki intelligensebb a nyolcas blokkban élő hadifoglyok többségénél, egy nagyon fegyelmezett, jól álcázott szervezet mozgatója és lelke. Így hát nem is nagyon csodálkoztam, amikor most idejöttek, és szememre vetették viselkedésemet: nem kellett volna ostoba verekedésbe bonyolódnom az elég primitív Koljával, mert így kevéssé hízelgő
bizonyítványt állítottam ki magamról, rossz példát mutatva a blokk minden lakójának, akik politikai foglyok, és közös ellenség sanyargatja őket: a német. Nagyjából ebben a hangnemben folytatódott még hosszan a professzor fejtegetése. Már elegem volt a prédikációból, noha szívem mélyén igazat adtam nekik. Nem kellett volna verekednem! Így biztosan nem kedvelnek meg a ruszkik, pedig valahogy együtt kell velük élnem, ha egyszer egy blokkban lakunk. Ráadásul Misa azt javasolta, hogy kérjek bocsánatot Koljától. Ezt már megsokalltam, még Edek is felugrott a székről. Aztán kiderült, hogy Misa nem úgy gondolta. Jankiel tolmácsolásának segítségével a profeszszor tisztázta a dolgot. Azt akarták, hogy az egész blokk színe előtt béküljek ki Koljával. Beleegyeztem, bár nem túl szívesen, mert csapdától féltem. A ruszkik nagyon felbolydultak. Ha bemegyek a blokkba - a beszélgetés a brotkammerben folyt -, meglehet, hogy a saját lábamon ki sem jövök többé. Másfelől hinnem kellett Misa és a professzor jó szándékában, hiszen mindig szívélyesek voltak hozzánk. Már összekapcsoltak bennünket bizonyos ügyek, aprók ugyan, de az első lépést jelentették a közös cél: a szabadság felé. Torkomban dobogott a szívem, amikor odamentem Koljához. Edek mindenesetre a barakk ajtajában maradt, arra az esetre, ha segítséget kell hívni. kolja feküdt a priccsen, és valami rongyot szorított fájós szeméhez. Csönd lett a blokkban. Mindenki feszülten figyelt bennünket. Szó nélkül felmásztam mellé, aztán ő rám nézett, én őrá, és nevetni kezdtünk. Kolja szólalt meg lsíriek : - Oj durak tü durak ja davaj, igyunk a békességre, schreiber - Megölelt, és előhúzta a pokróc alól a jó előre odakészített palackot. Ügyes mozdulattal kiütötte a dugót, ujjával megmutatta az üvegen, hogy meddig igyam ki, aztán a kezembe nyomta: - Igyál a békességre, schreiber. Cigányútra ment az ital, mert nem tudtam, hogy spiritusz lesz. - Igyál csak, igyál. Kidülledt a szemem, a perzselő folyadék az ajkamra csurgott, és égette a sebet, mint a tűz. Nagy nehezen kiittam a megjelölt helyig, máskülönben nem lett volna érvényes a kibékülés. Kolja egyetlen húzásra eltüntette a maga részét, kiürült az üveg. Még egyszer kezet ráztunk, és csak ekkor ültek körénk a többiek. Nagy ivászat kezdődött. Mindig hozott valaki újabb vodkát. Edek, sorsom felől megnyugodva, szintén hozott egy palackot, azt, amit Hanstól kaptam, jutalmul derekas helytállásomért a verekedésben. A spiritusz megtette a magáét. Zúgott a fejem, minden forgott körülöttem, duplán láttam. Az alkoholtól eltompulva, alig hallottam a ruszkik dalolását: Zavtra vojna. Reggel a priccsemen ébredtem, szomjasan és irgalmatlan fejfájással. Edek és Kolja mellettem ült. Adtak valamit inni, ettől jobban lettem. Később megtudtam, hogy vodka volt. Nem hevertem ki egykönnyen a tegnapi verekedést és ivászatot. De a ruszkikkal azontúl szent volt a béke. Ettől fogva bíztak bennem.
Edek majdnem minden estét velem töltött. A blokkomban brotkammert rendeztem be, itt kényelmesen összeülhettünk beszélgetni. Gyakran bejött Misa is a professzorral. Az utóbbi rendszeresen olvasta az Edektől kapott német újságokat. Azt mondta, ért hozzá, hogy olvasson a sorok között. Elolvasott egy hírt valami német győzelemről, látta, hol a hazugság benne. - Harasó! Harasó!! Alles geht planmüssig! Harasó! Ő már tudta, mit jelent az a fene nagy tervszerűség, mi lesz a háború vége. A németeket szétverik, a hitleristákat mind egy szálig felakasztják, valamennyi szláv népet egy nagy közösségbe egyesítik, és így tovább. Amikor Misa és a professzor belemelegedett a vitába, mi egy óvatlan pillanatban elosontunk, otthagyva nekik Jankielt, akivel könnyebben szót érthettek. Nekünk megvoltak a magunk tervei. Szándékaink napról napra reálisabb alakot öltöttek. Pestek blockführer gyakori vendége volt a blokkparancsnokomnak. Pestek harminc év körüli, jelentéktelen külsejű, sovány fickó volt. Első pillantásra elég kellemetlen benyomást keltett, nyúlajka sem tette csinosabbá. Rosszul állhatott káderekkel az SS, ha egy ilyen nyamvadékot fölvett, méghozzá blockführernek rottenführeri rangban, arra számítva, hogy majd megfelelően bánik a foglyokkal. Sohasem láttam, hogy megütött volna valakit. Még a hangját sem emelte fel, hogy legalább úgy tegyen a feljebbvalói előtt, mintha ellenséges szemmel nézné a foglyokat. Valahonnan a lengyel-román határról származott, állítólag Csernyovciból. Legalábbis így mondta a szintén onnan származó Schneider blockführer, aki elég jól beszélt lengyelül, és nemigen kegyetlenkedett. Üzletelni ellenben mind a ketten szerettek. A különbség csak az volt, hogy Schneider mindig alkudozott, Pestek viszont elfogadott mindent, amit odaadtak neki. Még a közönséges órákat is, a lágertőzsde legértéktelenebb árucikkét. Jól ment az üzlet, és még csak kockázatot sem kellett vállalni. Helybe hozták a vodkát, SS-kolbászt, cigarettát, néha még angol csokoládét is. Pestek egyszerűen a blokk elé hajtott kerékpárján, otthagyta nekem a tömött táskát, én kiraktam belőle az árut, és beletettem a fizetséget. Közben Pestek végigjárta a többi blokkot, mintha szolgálati körutat tenne, majd visszafelé átvette táskáját, felszíjazta a kerékpárra, és nyugodtan fütyörészve elkarikázott. Néha váratlanul állított be. Ilyenkor nem volt mivel fizetnem. Türelmesen várt a következő alkalomig. A blokkparancsnokkal is voltak titkos ügyletei, feltehetőleg nem kereskedelmiek, hiszen azokat velem intézte. Gyanítottam, hogy Adam az ő révén tart kapcsolatot Krakkóban élő feleségével. Azon töprengtem, hogy amennyiben Pestek az illegális üzletelésen kívül talán összekötő is a tábor és a szabadság között, akkor segithetne terveink megvalósításában. Próbára kellett tenni. Edek lelkesedett az ötletért, mert azt sütöttük ki, hogy a legjobb lenne kapcsolatba lépni egy SSsel, aki elad nekünk két egyenruhát; ilyen álruhában akartunk megszökni.
Egyik nap, amikor tudtuk, hogy Pestek a mi táborunkban lesz szolgálatos, Edek nem ment munkába, nálam dekkolt a blokkban. Kihasználva a blokkparancsnok távollétét, betelepedtünk a szobájába, és türelmetlenül vártunk a blockführerre. A folyosón, az ajtónál Jankiel álldogált. Megbíztuk, hogy maradjon ott egész idő alatt, amíg Pestekkel beszélgetünk. Már jött is. - Achtung! - kiáltotta Jankiel, miközben megfogta Pestek kerékpárját. - Ist niemand de?! - kérdezte Pestek, a folyosó túloldalán levő szobára pillantva, ahol Jupp lágerkápó lakott. Előugrottam a szobából, hogy jelentsek : - Block acht belegt mit Félbeszakított, lekapcsolta a kerékpár vázáról az aktatáskát, majd bejött a blokkparancsnok szobájába. Edek vigyázzba vágta magát. Pestek csodálkozva kérdezte : - Wo isi der Blockaltester? A táskát letette az asztalra, a kartotékok mellé. - A blokkparancsnok elment a fő schreibstubéra, mindjárt jön - feleltem nyugodtan lengyelül. - Ez ki? - kérdezte ő is lengyelül, miután leült, és figyelmesen szemügyre vette Edeket. - Ez a barátom, régi organizáló, Herr Blockführer. Ő szállítja nekem azt a mindenféle apróságot - tettem hozzá. - Megbízható? - kérdezte, a táskáért nyúlva. - Még nálam is megbízhatóbb ! Edek egy arany 20 dollárossal játszott, egyik kezéből a másikba dobálta. Pestek végül is kénytelen volt észrevenni. - Mi az ott? - Legyen a magáé - mondta Edek könnyedén, és odaadta a kemény húszast. Pestek megint beletúrt a táskájába, elővett egy tábla csokoládét. A blokkparancsnoknak szánta, de ha egyszer nincs itt Kezét dörzsölgetve a kályhához lépett, amelyben lobogott a tűz. - Jön a tél - jegyezte meg. - Egy korty nem árt meg, blockführer úr. Nem érzi meg senki, mert mindenki iszik - mondta Edek szemtelenül, és töltött neki egy bögrébe. Ivott velünk, mindenféléről beszélgetett, de sehogy sem tudtuk a társalgást a kívánatos irányba terelni. - Hozhatna máskor is ilyen angol csokoládét - próbálkozott valamilyen átmenettel Edek. Úgy látszik, sikeresen, mert Pestek az angol hadifoglyokról kezdett beszélni, sőt konkrétan egy tisztről, akinek lehetővé tette, hogy kapcsolatot teremtsen egy zsidó családdal a theresienstadti familienlagerben. Edek diadalmasan kacsintott rám. Jó nyomon volt. Ha Pestek már ilyen ügyletekről beszél, megtehetjük neki az ajánlatunkat. - Unom már ezt a tábort - mondta hirtelen. - Ha lenne egy SS-egyenruhám, akkor elmennék - Finoman azt mondta: elmennék. De Pestek nagyon jól értette. - Elmennék, elmennék - nevetett. - Hová mennél? Jön a tél. Itt semmi bajod nem történik, tavaszra meg sok minden
megváltozhat. Nem sikerült! Pestek okosabb volt, mint hittük. Minek vállalna ilyen komoly kockázatot, minek mászna bele egy ilyen históriába? Üzletelni, az egészen más. Úgy látszik, elriasztottuk. Ezentúl ritkábban jött, és szemlátomást kerülte a beszélgetést, szigorúan az árucserére szorítkozott. De én reménykedtem, hogy egyszer majd megpuhul. Megjött a tél. Most nem gondoltunk szökésre. Különben is, Pestek alig mutatkozott. A familienlagerben lett blockführer. Ezt Schneidertől tudtam, aki gyakran járt a blokkunkba. Schneider is üzletelt a vodkával, de benne nem nagyon bíztam. Túlságosan jó barátságban volt Grapatin blockführerrel, attól pedig óvakodni kellett. Bár sok transzport ment a gázba, és a betegek között, sőt az egészségesek között is gyakran rendeztek szelektálást, általában véve jelentősen megjavultak a viszonyok a táborban. A foglyok ezt különféleképpen magyarázták. Az auschwitziak szerint az új parancsnokon múlott, Liebenhenschlen, Hoess utódján. A ruszkik, főleg a professzor viszont azt állították, hogy a német hadsereget jól elpáholták a keleti fronton. Megint mások, jól informált forrásokra hivatkozva, úgy vélték, hogy az irányzat változását a londoni rádió híradásainak köszönhetjük, mert ott mindenről tudnak, ami itt történik. Olyanok is voltak, főleg régi foglyok, akik a jelenlegi szakaszt átmenetinek tartották, és azzal magyarázták, hogy az SS-ek között meglazult a fegyelem, mert a zsidók likvidálásával és értéktárgyaik ellopkodásával vannak elfoglalva, ezért nem marad idejük a tábori ügyekre. Ráhagyják a dolgokat a jól kiképzett funkciósokra, a német bűnözőkre meg a néhány elfajzott, hatalomvágyó más nemzetiségű fogolyra, úgy gondolták : számíthatnak rá, hogy ezek méltóképpen helyettesítik őket. Az SS némi szabadságpótlékkal igyekezett a funkcikat még jobban lekenyerezni, jó működésükért jutalmul megnöveszthették a hajukat. Némelyiknek még azt is megígérték, hogy kiszabadulhat, ha beáll a hadseregbe. De a funkcik harciassága is lanyhult. Már nem azok az idők járták, amikor egypár adag margarinért vagy néhány darab kenyérért a blokkparancsnok vagy kápó könyörtelenül gyilkolt. A lengyelek most élelemcsomagokat kaptak. A zsidóknak aranyuk és ékszerük volt. A ruszkik spirituszt hoztak. Rájöttek, hogy a mostani körülmények között ilyen módszerrel csak margarinos kenyeret ehetnek. Hiszen mindenkit nem ölhetnek meg, annál is kevésbé, mivel a parancsnokság egyre nyilvánvalóbban munkaerőnek tekintette a foglyokat. A funkcik elenyésző része mégis megmaradt a mesterségénél, ha másért nem, megszokásból, és a muzulmánokon töltötte ki dühét, ezt sem túl hivatalosan, nehogy magára haragítsa a befolyásos foglyokat. Mostanában előfordult, hogy a túlbuzgó kápó vagy blokkparancsnok alapos verést kapott a tábor valamelyik sötét zugában, ha odáig üldözte áldozatát. A befolyásosak szava viszont egyre nyomósabb lett, számolni kellett velük. Kihasználva a kedvező irányzatot, főleg lengyelek foglaltak el minden jelentősebb tábori beosztást. A verbrecherek megmaradtak ugyan a fő funkciókban,
de már meg volt kötve a kezük. Kénytelenek voltak barátságot színlelni, mert a gyűlölködéssel már semmire sem mentek. Megpróbálták hát viszonylag jó bánásmóddal feledtetni a régi bűnöket, amelyeket mi, befolyásosak, mind a bőrünkön éreztünk. Különösen respektálták a fő schreibstubét, amelynek szinte korlátlan lehetősége volt arra, hogy az itteni lágerben nem kívánatos embereket kiirja a más táborokba induló, mind gyakoribb transzportokba. Birkenauból senki sem akart elmenni a bizonytalanba, egy másik táborba, legkevésbé a régi bűnözők és azok, akik érdemeket szereztek. Féltek, hogy akik emlékeznek régi tetteikre, bosszút állnak rajtuk. Hallottak már azokról az esetekről, amikor egy-egy ilyen gazember titokzatos körülmények között elpusztult a transzportban, egy vagonba zárva a foglyok szürke tömegével. Elhatároztam, hogy megszabadulok Ici Mayertől. Állandóan szimatolt, spicliskedett, fülelt. Megállapodtam az arbeitseinsatznál dolgozó Jozek Mikuszsal. Az utolsó pillanatban, hogy meglepjük és már ne legyen ideje védelmet keresni, Icit kiirták egy transzportba. Mégis sikerült kibújnia. Nagy szolgálatokat tehetett Danisznak, mert az SS az utolsó pillanatban kiemelte a transzporthoz sorbaállított foglyok közül, sőt ráadásul átköltöztette abba a blokkba, ahol lakott, mint személyes besúgóját. Ici Mayer talán sejtette, hogy az én kezem volt a dologban. Elég világosan kimutattam, hogy nem szenvedhetem. Mindenesetre óvakodott a közelembe kerülni, sőt rám uszította Danisz lageraltestert, úgyhogy annak szemlátomást kiestem a kegyeiből. Névnapomra szép üdvözlő kártyát kaptam Halinától. Adam is felköszöntött. Ebből láttam, hogy csakugyan kedvel, de a felköszöntés módja szöget ütött a fejembe. Megölelt, és kezembe nyomott egy kis kartonlapot, amelyre valamelyik tábori festő tájképet pingált, az előtérben egy hazatérő zarándokkal. Mellette a felirat : Wieslawnak szabadságot kíván a Blockaltester. Melyikünk ne ábrándozna a szabadságról? Mégis eltöprengtem, hogy Pestek, akivel annyit susmorgott, nem említette-e neki a beszélgetésünket. Mietek vodkát hozott, Szymlak lánya élelemcsomagot küldött. Otthonról is kaptam csomagot a szüleimtől, meg levelet a nővéremtől. A levélben fényképet is küldött magáról a nővérem, mint a - persze cenzúrázott levélből kiderült. Nagy öröm lett volna annyi év után újra látni valakit a családomból, legalább fényképen. Sajnos még ez is tilos volt. Michal Suminski, aki a fő schreibstubén, a postzensurstellén dolgozott, nagy meglepetést és örömet szerzett nekem. Kilopta a fényképet az elkobzottak közül, és a helyére egy másikat tett, amit valahonnan organizált. A fényképet meg a levelet az asztalba barkácsolt rejtekhelyre dugtam, itt tartottam egyetlen kincsemet, cigarettakészletemet is. Egyik nap váratlanul egy igazi kincsekkel teli bőrzacskóhoz jutottam. A Kanadában dolgozó Mietek D. hozta azzal a kéréssel, hogy rendezzem meg belőle a karácsonyi ünnepeket. A zacskóban volt vagy harminc jegygyűrű, néhány köves gyűrű, aranypénzek, némi dollár és egy köteg váltó vagy értékpapír. Mint később kiderült, csupa font sterling volt, én nem ismertem
fel, aztán Dino Schab, a fő beszerző, elkunyerálta tőlem. Szymlakkal most nem volt semmi kapcsolatom, Dinóra kellett hagyatkoznom, aki jó barátságban volt a mesterekkel: a Mexikót építő civilekkel. Dino nagy lendülettel munkához látott, valóságos csempészhadjáratot szervezett. Mindent a drótkerítésen csempésztek át, hogy semmit se kelljen áthozni a kapun, az őrház előtt. Az ünnepek nagyszerűen sikerültek. Volt hús, baromfi, sonka, felvágott, vodka. Olyan hangulat, mintha szabadon élnénk. A teli gyomor és a vodka derűlátásra hangolt. Egyébként a külső hírek is vigasztalóak voltak. A legyőzhetetlen hitlerista hadsereg előre kijelölt hadállásokba vonult vissza, a szövetséges légitámadások dezorganizálták a hátországot. A nevezetes tábori mondás: csak tavaszig kibírjuk, végre reálisabb alapot öltött. égtek a máglyák, és emberek tucatjai haltak meg naponta normális halállal, nem is beszélve a kivégzésekről, fenolinjekciókról, szelektálásokról. A szilveszter volt a tetőpont. Maradt egy kis vodkánk, hogy elbúcsúztassuk az óévet. A blokkparancsnok szobájában ülve iszogattunk Edekkel. Már eléggé felöntöttünk a garatra, úgyhogy elfeledkeztünk az ilyenkor szokásos óvintézkedésekről. Alois oberkápót valamiféle iszákos ösztön a mi szobánkba vezérelte. Utána betántorgott a behemót hollandus. Alois vörös alkoholista képe, répaszerűen kiálló hegyes orrával, felragyogott, amikor meglátta az asztalon a palackot. - Ja! Ich habe guta Nase - örvendezett rekedt hangon. Hívatlanul letelepedett az asztalunkhoz. Odahúzott egy széket holland cimborájának, és persze felkapta a vodkásüveget. A rémület megbénította félénk tiltakozásunkat. Még tartottunk tőle. De Alois nyájas kedvében volt. - Prosit! prosit! Trinkt mai, Kameraden! - kínálgatott, amikor vonakodtunk. Ittunk hát, mert ha ellenkezünk, pórul járhattunk volna. Alois kiszámíthatatlan. Bár igyekszik barátságos lenni, akármikor szétverheti az üveget a fejünkön, ha arra szottyan kedve. Edek le akarta itatni, hogy mielőbb véget vessen a mulatságnak. Ha berúg, megszabadulhatunk tőle. Előhúztam hát az utolsó palackomat. - Hadd szopja le magát, hátha megüti a guta - mondta Edek, míg teletöltötte Alois bögréjét. - Was, was hat er gesagt? - kérdezte a hollandus, aki egy szót sem értett. - Prosit! - koccintotta Edek a bögréjét Aloiséhoz, aki már kezdett feldühödni, és felállt a székről. Talán átlátott Edek szándékain. Fenyegetően állt meg Edekkel szemben, egyik kezében a teli bögre vodkát tartotta, másikkal az asztalra támaszkodott, mert alig állt a lábán. - Was hasi du gesagt? - kérdezte megint. - Was? Edek nyugodtan állta a bandita tekintetét, és ártatlanul mosolygott. - Trinken Sie herr Oberkapo, üssön meg a guta! Alois most szemlátomást megzavarodott. Érezte, hogy a lengyel szavak nem éppen barátságosak, Edek kedves mosolya
viszont rácáfolt erre. Azonkívül nyilván sajnálta a teli bögrében lévő votkát. megrémített edek pimaszsága és hidegvére, de most megpróbáltam ugyanolyan kedvesen mosolyogni. A hollandus órájára pillantott és megrángatta Alois karját : - Trink, Alois, gleich isi schon zwölf, das neve Jahr kommt. Alois hirtelen más hangnemre váltott: - Ich bin kein Oberkapo Das isi Quatsch Ich bin auch Háftling, politischer Hüftling, wie du, du, und er Itt a hollandira mutatott, aki érdeklődéssel pillantott Alois háromszögére, mintha csak most venné észre, hogy az piros. - Wir alle sind Kameraden, du, du, und du - mondta Alois, sorra mutatva ránk kezével, amellyel nem egy foglyot megölt gazdag lágerkarrierje folyamán. - Also Kameraden, wir trinken lm neuen_ Jahr auf dia Freiheit. Mi? A szabadságra iszik ez a gyilkos? Egy hajtásra kiitta az egész bögre vodkát, majd a földhöz vágta a bögrét. Csörömpölve tört össze. Féltem, hogy Alois most törni-zúzni kezd, riadtan pillantottam rá. - Keine Angst Schreiber, ich bin nicht besoffen. Nem vagyok részeg - mondta megnyugtatóan, és szavaira rácáfolva, megtántorodott. Aztán odament Edekhez, és nyájassági rohamában ölelgetni kezdte. - Wie heisst du Junge? Edward! Also wir trinken Bruderschaft Így lettünk szesztestvérek Alois Stahler oberkápóval, az auschwitzi tábor egyik legsötétebb gazemberével. Az első újévi jókívánságot a szadizmusáról hírhedt Véres Alois szájából hallottuk: ő kívánt nekünk szabadságot. Még jó, hogy a hollandin kívül nem volt más tanúja ennek a nem éppen becsületünkre váló jelenetnek. Pestekre hiába számítottam. Be sem nézett a blokkomba, bár néha láttam, amint a blockführerstube körül mászkál. Egy nap váratlanul beállított, pár szót beszélt a blokkparancsnokkal, és éppolyan gyorsan eltűnt. Többé nem láttam. Aztán felrobbant a bomba: Pestek blockführer megszökött, állítólag egy zsidóval együtt, akit Theresienstadtból vitt ki. Azt rebesgették, hogy az angol titkos szolgálattal állt kapcsolatban. Legalábbis ezt állította Schneider, aki a szesz hatására beszédes volt. takarékoskodni kezdtem. A közvetítéssel kerestem pénzt. A megtakarítást eddig mindig elettük-elittuk. A szégyenletes szilveszter óta teljesen abbahagytuk az ivást. Most már volt célunk. Az eddig ködös szökési tervek lassacskán egyre reálisabb formákat öltöttek. Nyáron szökünk meg. Addigra Jaroslaw már szovjet kézben lesz, ha az oroszok olyan ütemben nyomulnak előre, mint eddig. A családunkat akkor nem fenyegeti semmiféle megtorlás. A táborban is megszüntették a kollektív felelősséget. Így senkit sem teszünk ki veszélynek. Időnk van bőven, csak jól fel kell készülni. Február közepén Edek megegyezett Lubusch-sal, volt kommandoführerjével. Elmondta neki a teljes igazságot. Nem lehetett titkolózni, ha a segítségét vártuk. Lubusch megígérte, hogy
a közeljövőben szerez két egyenruhát. Panaszkodott, hogy anyagi gondjai vannak. Erre felkészültünk. Nem kért túl sokat. De elmúlt egy hét, kettő, és az egyenruhák sehol. Egyik este Edek azt mondta, szerezzek 200 dollárt, de már holnapra. Lubuschnak feltétlenül szüksége van a pénzre. Elmentem Karolhoz, a Kanadában dolgozó jugoszláv zsidóhoz. Pillanatnyilag neki sem volt, de szerzett a barátaitól. Karol semmit sem kért cserébe. Vodkát nem ivott, ennivalója pedig volt bőven. Nekiadtam egy repülőgép-alkatrészekből barkácsolt szipkát, az egyik hadifogoly művét. Nagyon megörült ennek az apróságnak, legalább annyira, mint én a 200 dollárnak. Karol ahhoz a viszonylag kevés kanadás fogolyhoz tartozott, akiket nem züllesztett el a könnyű vagyonszerzés lehetősége. Persze, ő is áthozott olykor valamit a táborba. De inkább dacból tette, hogy minél kevesebb kerüljön azoknak a kezébe, akik egész családját kiirtották. Amit nem tudott áthozni, a vécébe dobta. Egyet-mást félrerakott, arra számítva, hogy megegyezhet valakivel, aki szökésre készül. Mint korosabb és nem túl jó erőben levő ember, nem volt megfelelő partner az effajta vállalkozásokhoz. Egyszer már rászedte az egyik feketéző, akit jól ismert: sokáig fejte azzal a mesével, hogy egy idősebb barátja társaságában, hármasban megszöknek majd a Mexikó - nem létező - bunkeren át. A részeges, könnyelmű, tolvaj Andrzej véletlenül került a hadifoglyok közé, és azok nem szívesen tűrték meg maguk között. Miért szökött volna meg? Becsapta a hiszékeny zsidókat. Ezt kockázat nélkül tehette. Sikerült is neki, ameddig fel nem nyitottam Karol szemét. Talán ezért szerezte meg nekem olyan önzetlenül és gyorsan azt az összeget, amit kértem. Nem állapodtunk meg, hogy melyik napon kapjuk az egyenruhát, bármikor megtörténhetett, ezért naponta ügyeletet tartottam a drótkerítésnél a rámpa felőli oldalon; itt volt a szerelők bódéja, ahová Lubusch elrejti az értékes csomagot. Holnap már biztosan ott lesz. Szép, meleg nap volt, pedig csak február végén jártunk. Hó már sehol. A legszélső fabarakknál álldogáltam, a naptól kissé fölmelegedett deszkafalhoz támaszkodva. Előttem, néhány méterre, mély árok húzódott. Mögötte a drótkerítés, majd a szokatlanul üres rámpa, oldalt a szerelők bódéja. A rámpa túloldalán, a szerelők bódéjával szemben a blockführerstube, ilyenkor ott is nyugalom van. Az aufseherinek nyilván bent üldögélnek. Távolabb nagy a nyüzsgés, a női táborban mindenfelé foglyok járkálnak, és még messzebb, a horizonton, az ég kékjébe olvadva, fehéren csillognak a távoli, magas hegycsúcsok. Ott van a szabadság. Órámra néztem. Mindjárt tizenkettő. Megbeszélésünk szerint Lubusch ebben az időpontban jön el kerékpáron, és az egyenruhákat a bódéba viszi, ahol Edek várja. Már messziről megláttam. A fő őrház felől közeledett, a sínekkel párhuzamos ösvényen. Kerékpárja vázán tömött aktatáska függött. A mi lágerünk oldalán hajtott a bódé elé, hogy a blockführerstubéból ne lássák, leoldotta az aktatáskát, és a kerékpárt hanyagul a deszkabódéhoz támasztva bement. Olyan erélyesen csapta be
maga után az ajtót, hogy az egész bódé beleremegett, még a nekitámasztott kerékpár is feldőlt. Lubusch hamarosan kijött. Körül se nézve, kerékpárjára pattant, és elszáguldott. Ideges volt, vagy talán csak én láttam annak. A bódéból kinézett Edek, hóna alatt papírba göngyölt csomaggal. Körültekintett, nincs-e ott senki, a drótkerítéshez ugrott, addigra én is ott voltam. Valahol messze Jupp lágerkápó kiabált, de még nem volt látható. Átvettem a jókora csomagot, sietségemben beleakadtam a szögesdrótba, felkarcolta a kezemet. Edek csúfondárosan mosolygott. - Nyugi! Ezek csak a rongyok. A fegyvert és a derékszíjat legközelebb hozza. Jól dugd el ! Jupp rekedtes baritonja egyre közelebbről hallatszott. Átugrottam az árkon, a biztonság kedvéért a cigánytábor drótkeritésénél. féltem. Hirtelen rájöttem, hogy azt sem tudom, hová rejtsem a csomagot. A kenyérraktárra gondoltam, de ott vannak a stubendienstek. Nem sokat törtem a fejem, fölugrottam a pricscsemre, és bedugtam az egyenruhát a szalmazsákba. Persze nem az enyémbe. A Púpos szalmazsákjába dugtam a zubbonyt és a nadrágot. Ha úgy adódik, neki kell magyarázkodnia, és nem nekem. Nem szerettem ezt az alakot. Különben is az volt a szándékom, hogy minél előbb átviszem az egyenruhát a raktár padlója alatti rejtekhelyre. Este végigsétáltunk a táboron Edekkel. Egy ideje mindig kimentünk a blokkból, ha nyugodtan akartunk beszélgetni. - Be voltál rezelve, ne is tagadd - nevetett Edek. Nem tagadtam. - Te nem féltél? - kérdeztem. - Nem! - mondta egészen természetesen. - Minek félnék? Hiszen többet is fogunk kockáztatni. Csak az a baj, hogy Lubusch nem nagyon ígéri a másik egyenruhát Jól eldugtad? - Nyugodt lehetsz - feleltem magabiztosan. Két vagy három nappal ez után a beszélgetés után a Gurál egy kis vodkára hívott meg bennünket, a felső priccsen üldögéltünk, Dino énekét hallgatva. A mellettünk fekvő Púpos is hozzá akart járulni a mulatsághoz, szalmazsákjába nyúlt a palackért, amelyet nyilván oda dugott. Az egész társaság csodálkozására és az én rémületemre, a palackkal együtt egy SSnadrágot húzott elő. Edek majd megölt a pillantásával. Szerencsére a Púpos nem keresgélt tovább a szalmazsákban, mert azt hitte, hogy a nadrág véletlenül került oda a legutóbbi tetvetlenítéskor, a szalmazsákcserénél. Egyébként senkinek sem jutott eszébe, hogy SSnadrág. De a szemfüles Púpos nemsokára fölfedezte a hasonlatosságot, hiszen a nadrág zöld posztóból készült. Kissé már becsípve, fennhangon dicsekedett, hogy eladja a nadrágot egy SS-nek, és így megtérül a vodkája, amit éppen iszunk. Várni kell hát, amíg a Púpos kiviszi a nadrágot a táborból. Azt is meg kell tudni, kinek kínálja fel. Pillanatnyilag azonban semmiképpen sem mutathattunk érdeklődést a nadrág iránt, nehogy az agyafúrt Púpos leleplezzen. Mivel a Gurál a Púpos kommandójában schreiber, nála kellett ügyesen puhatolózni, anélkül, hogy szökési terveinkbe beavattuk volna. De a Gurál rögtön átlá-
tott a dolgon. Megígérte, hogy hallgat és figyeli a Púpost. Másnap már tudtuk, kinek adta el a Púpos a nadrágot. Egy SS-fűtőnek a Mexikó melletti laktanya kazánházában. Erről hirtelen eszembe jutott, mit mesélt Kiczmanowski, aki tavaly szökni próbált és rálőttek. A fiú kórházba került. A másik kettőt, Józef Szajnát és egy Salwa nevűt, először a bunkerbe zárták, aztán elvitték követ törni Flossenburgba, vagy Gusenbe. Gyakran meglátogattam a sebesült Kiczmanowskit, és megtudtam tőle, ki segített nekik a szökésben. Egy SS-fűtő rejtette el őket a kazánházban. Egyszerűen kokszot lapátolt arra a nagy csomagra, amelyben éjszakáig meglapultak. Amikor a Politischén kihallgatták őket, nem árulták el az SS-t. Valószínűleg ő az, aki megvette a nadrágot a Púpostól. Edek, aki még mindig mérges volt rám, csak fél füllel hallgatta mondókámat. De már másnap visszaszerezte ugyanazt a nadrágot. Amikor megkérdeztem, hogyan csinálta, röviden és velősen annyit mondott: - Nyugi! - Edeknek igaza volt, joggal haragudott rám. Túl könnyedén fogtam fel az ügyet. Elhatároztam, hogy ezentúl óvatosabb leszek. Most jól elrejtettem az egyenruhát a kenyérraktár dupla padlója alá. Biztonság kedvéért még a szekrényt is föléje húztam. Eltelt már vagy két hét, de Lubusch nem hozta a többi holmit. Közben elgázosították az egész theresienstadti lágert. Később azt beszélték, hogy a londoni rádió az egész világgal tudatta ezt a hírt. Nem lehetett tudni, mennyi ebben az igazság, mert a táborban a legkisebb pletyka is legendává nőtt, például a Sikorski tábornok hőstetteiről szóló hírek; a tábornok neve a szabadság szinonímája volt számunkra. Még egy mondás is született : Minél magasabban jár a nap, annál közelebb van Sikorski. A tavasz első fuvallatai és a kívülről kapott jó hírek a folytonos szelekciók, kivégzések és elgázosítások ellenére jobb kedvre hangoltak bennünket, megerősítették a hitet, hogy túlélhetjük a tábort, és jobb jövő vár ránk. A szökések száma nagyon megnőtt. Sok szökés azonban nem sikerült. Mi türelmetlenül vártuk Lubuschtól a többit. Elég sokáig tartott a dolog, már nem is mentem el mindennap a drótkerítéshez. Egyik nap aztán beszaladt a blokkba. Lubusch tehát betartotta a szavát. nem volt éppen alkalmas nap a csomag becsempészésére. Jupp lágerkápó dühöngve járta a tábort, főleg a kerítésnél mászkált, hogy elcsípje a küldeményeket. Mindenesetre övem mögé dugtam egy vodkáspalackot. Tudtam, hogy Juppnak gyengéje az ital. Futottam a kerítéshez, ott várt Edek. A jobb oldali sarokblokkban, mindjárt a főutca mellett, Jupp elkobozta egy fogolytól a frissen átcsempészett árut. Annyira elfoglalta a peches fogoly kifosztása, hogy miránk nem figyelt. Szerettem volna megvárni, amíg Jupp eltűnik a környékről, Edek viszont nyilván mielőbb meg akart szabadulni a fegyvertől - a rámpán bármikor megmotozhatták -, ezért elindult a túlsó sarokblokk felé. Villámgyorsan kigombolta zubbonyát, és nem véve le a szemét Juppról, kikapcsolta a derékszíjat, majd átnyújtotta nekem a drótok között. Én is gyorsan kigombolkoztam, és fölvettem a
derékszíjat, a pisztolytáskát hátra fordítva. Most beszélgettünk egy darabig, hogy elaltassuk Jupp éberségét, aki már bennünket figyelt. Lassan elsétáltam a kerítéstől. Átugrottam a mély árkot, és éppen szemben találtam magam Jupp-pal. Szétterpesztett lábbal, önelégülten állt ott, egyik kezében az imént szerzett zsákmány, a másikban bot. Ravasz mosollyal, hunyorogva mustrálgatott, különösen azt a helyet a hasamon, ahová a csaléteknek szánt palackot dugtam. Fölemelte botját, és megbökött azon a ponton. Valami keményet érzett, nem volt nehéz kitalálni, mit rejtettem oda. - Na, Schreiber, was hasi du organisiert? - Agyafúrt képet vágva, kissé szétnyitottam a zubbonyt, hogy meglássa az üveg nyakát. Jupp elégedetten cuppantott: - Schnaps, oder Spirt? - kérdezte reménykedő hangon. Also jetzt gebe zum Block, ich komyne spüter. Heute habe ich viel Arbeit. - Nagyot nevetett, és kezembe nyomta a csomagot, amit az előbb vett el a fogolytól. - Nimm das auch, main lieber Schreiber - dörzsölte kezét elégedetten. - Heute wird der Lagerkapo viel Schnaps trinken. Hirtelen nagyot kiáltott és elrohant, mert megint meglátott valakit a kerítésnél ólálkodni. Magamban mulatva, akadálytalanul eljutottam a blokkig. Végre nekem is bejött egy cselem. Most talán Edek is megbékül. A derékszíjat és a fegyvert rögtön eldugtam a rejtekhelyre, az egyenruha mellé. Van tehát egy teljes SS-felszerelésünk. Edek elégedett volt. Én is. Jupp szintén. Jó napja volt. Bőséges zsákmányt szerzett. Este átmentünk a fogorvos blokkjába, akinél Edek a fogait kezeltette és tömette, én meg húzattam. Edek aranyból csináltatott fogpótlást magának. A fogorvos, egy lengyel zsidó, olykor gúnyolódott vele. - Minek annyi arany a pofádba? Mielőtt elszállsz a kéményen át, úgyis kirántom a harapófogóval. Baranek folyton azt károgta, hogy mindannyiunkat kinyírnak itt a táborban. De én tudtam, hogy komor jóslatait csak kihívásnak szánja. Szerette hallani heves tiltakozásunkat, mert született optimista volt. Türelmesen matatott a fogaink között, feláldozva szabad idejét, hogy halljon néhány vigasztaló pletykát, amilyenekkel tele volt a tábor. Azonkívül szemlátomást kedvelt bennünket, különösen Edeket, akiről tudta, hogy szerelmese van az FKL-ben, méghozzá zsidó lány. Március közepe táján megint a kerítéshez hívtak. Tiszta volt a levegő, így Edek különösebb titkolózás nélkül beadott egy jókora csomagot. Először azt hittem, megszerezte a másik egyenruhát. De aztán éreztem, milyen nehéz a csomag. Csodálkozva néztem Edekre. - Ez hús! Friss hús! Készítse el valahogy Jankiel. A friss hús nem akármilyen kincs a táborban. Jankiel azt mondta, hogy vadhús, alighanem őz. Az új blokkparancsnok, Jasinski, átengedte a kályháját. Jankiel készségesen munkához látott. Remek illatok szálltak a blokkparancsnok szobája felől. Odacsalogatták Juppot, be-benézett a fazékba, és hangosan csámcsogott hozzá. Már órák óta sült a hús, de még mindig
kemény volt. Este Edek elárulta a hús eredetének titkát. Odaát a női táborban Drechsler kápónak volt egy szép kutyája, a foglyok réme. Ezt a kutyát, a nők általános örömére és Drechsler bánatára, reggel a drótkerítésen lógva találták, az őrház közelében, a szerelők bódéjának tőszomszédságában. Miután a kommandók munkára mentek, az áramot kikapcsolják, Drechsler tehát megparancsolta a szerelőknek, hogy szedjék le a kutyát a drótról, és temessék el a könnyeivel áztatott anyaföldbe. Hatalmas, fiatal kutya volt, ezért aztán mihelyt Drechsler elment, gyorsan kiásták, levagdosták róla a hús javát, a többit meg visszatemették. Megkóstoltuk a dögöt. Elég jóízű volt. Volt belőle bőven. Így hát nagyvonalúan osztogattuk, tudva, hogy Jupp már meghívta rá legjobb barátait, Daniszt és Bednareket. Hadd lakjanak jól a kutyahúsból! Másnap volt Edek névnapja. Jozeffel együtt ünnepeltük a négyes blokkban. Vodka több volt, mint ennivaló, így hát kutyahúst falatoztunk a pálinkához, addigra már megpuhult. A lakoma résztvevői mind tudták, honnan származik a hús, de nem zavart senkit. A közkedvelt Jozek M. is csatlakozott hozzánk, nyomában odaténfergett Viktor, az arbeitsdienst, akit a foglyok nem nagyon szerettek. Rávetette magát a húsra, nem győzött csodálkozni, honnan szereztünk ennyit, hiszen már Juppnál is evett az őzpecsenyéből. Evett, ivott, aztán végre elhordta magát. Sajnos hamarosan visszajött, két blockführert hozva, Baretzkit és Schneidert. A vendégek nagyon békés, szinte nyájas képpel állítottak be, tudva, hogy jókora zabálás lesz. A hangulat nem volt a legjobb, mert a két német és Viktor társasága meglehetősen zavart minket, annál is inkább, mivel az egész blokk szeme láttára lakomáztunk. Már eléggé becsíptünk ahhoz, hogy ezt éreztessük is a vendégekkel, nem félve a következményektől. De ők észre sem vették. Ettek, ittak, tréfálkoztak, mintha a barátaink volnának. Ekkor az egyik szerelő hirtelen ugatni, morogni kezdett, és egy csonttal játszadozott, mintha kutya volna. Kisvártatva mindannyian ugató kutyát játszottunk. Az SS-eket eleinte mulattatta ez a furcsa szórakozás. De tudtak annyit lengyelül, hogy a csaholásból és a nevetésből kivegyék a Drechsler-kutya tragédiájára vonatkozó szavakat. Úgy tettek, mintha nem hinnék el ezt a históriát. Biztosan loptuk valahol a húst, a konyháról vagy a mészárszékről. De hamarosan elhagyták a blokkot, vidám vakkantásoktól kísérve. Mindenesetre mi is gyorsan szétszéledtünk, tartva a részeg blockführerek bosszújától. A tábor gyorsan tudomást szerzett a kutyalakomáról. Daniszt, Jupp, Bednarek és Viktor háta mögött pár napig minduntalan halk ugatás hangzott fel. Dühöngtek, de nem mutatták. Drechsler sohasem tudta meg, hogy szeretett kutyáját SS-ek ették meg a foglyokkal együtt, vodkával leöblögetve. Hallgatniuk kellett. Nem állhattak bosszút, mert restellték beismerni az ügyet. Nem minden blockführer volt egyforma. Némelyik könyörtelen volt. Grapatin,
ez a magas, sovány, csontos, lóarcú, metsző pillantású SS mindig talált okot, hogy gyötörjön. Vigyázzban álltam előtte , ő meg belém rúgott, vagy pofon vágott. Ha Grapatinra néztem, mindig az a Buna-beli őr jutott eszembe, aki le akart lőni , fenemód hasonlítottak. Néha úgy rémlett, csakugyan ő az. De nem voltam benne biztos, bár a viselkedése, irántam tanúsított különös rosszindulata megerősíteni látszott feltevésemet. Éppen ő volt szolgálatban, hát különösen vigyáztam. Blokkról blokkra járt, ellenőrizni. Tudtam, hogy az én blokkomban marad a legtovább, mindent felforgat, kutat a szalmazsákok alatt, a zsidóknál Kincseket, a ruszkiknál vodkát keres. Gyorsan átvizsgáltam a stubendienstekkel azokat az ágyakat, amelyekben eldugott holmit gyanítottunk. Találtunk két üveg spirituszt és néhány doboz szardíniát. Eldugtuk a hordóba, amely éjszakára árnyékszéknek szolgál. A hordó, noha klórozzák, rettentően büdös. Abban biztos nem fog keresgélni. Grapatin berontott a blokkba, Danisz és Jupp társaságában. A blokkparancsnok még elő sem ugorhatott a szobájából, már jelentettem a létszámot. Ijedtemben elvétettem , emiatt bevezetőként az arcomba vágott csontos öklével. Jasinski mintaszerűen jelentett. Már volt ebben gyakorlata. Bementek a priccsek közé, és mindent szétdobáltak. A blokkparancsnok, hogy késlekedését elfelejtsék, most nagyon buzgónak mutatkozott, lázasan forgatta fel a szalmazsákokat. A ruszkiknak pocsék szokásuk volt, hogy az ágyukban tartották a kapcának használt ócska rongyokat. Danist odahívta a stubendiensteket, és rámutatott a piszkos rongyokra; Grapatin békaugrást végeztetett velük a kályha egész hosszában, odavissza, rogyásig. A fiatalabb és vékonyabb borbély bírta valahogy, de Jankielnek nagyon nehéz volt ez a sport. A testes, kövér ember minduntalan felbukott és nekiesett a kályhának. Belerúgtak, aztán kezdhette elölről. A további kutatás során csak egy üveg spirituszt és néhány doboz szardíniát találtak. Az utolsó priccs alól Jupp kirángatott két ruszkit. Alighanem reggel óta ott lapultak, hogy ne kelljen munkára menniük a kommandójukkal. - Szabotázs! - ordította Grapatin, felírta a számukat, a lágerkápó pedig kimérte az öt botütést a fenekükre. Jasinskit megfenyegette, hogy jelentést tesz róla, mert nem tart rendet a blokkban. Én megint kaptam egy pofont, ezúttal azért, mert helytelenül közöltem a blokk létszámát. A küblibe persze nem néztek bele. Mielőtt távoztak volna a blokkból, Danisz leszidta a blokkparancsnokot, Jupp pedig közben, Grapatinnal egyetértésben, a saját szobája asztalán hagyta a talált vodkáspalackot meg a szardíniákat. Nemsokára mindannyian átmentek a tízes blokkba. Jasinskit magukkal vitték. Fellélegeztünk. A sportolástól kimerült Jankiel zihált, én a pofonoktól vörös arcomat dörzsölgettem. Hasonlóan végződött Grapatin minden látogatása a blokkunkban. Most a tízes blokkot ellenőrzik, átszaladnak még néhány barakkon, aztán az elkobzott holmit összehordják
Jupp szobájába. Kezdődik az ivászat. De egyelőre csak egyetlen palack várakozott az asztalon a lágerkápó szobájában, meg a szardíniák. Eszembe jutott valami. Elküldtem a borbélyt Mordarski blokkjába az injekciós tűért. Hosszú fecskendő, nagy tűvel. A borbély kitalálta, mit akarok, és futott, mint a szélvész. Egy perc múlva már jött is a fecskendővel. Kiállítottam falazni, mi meg Jankiellel bementünk Jupp szobájába. Kiszivattyúztuk a palackból a spirituszt, tiszta vizet engedtünk a helyére. Ez volt az egyetlen bosszú, ami tellett tőlünk. Ahogyan előre láttam, néhány további blokk ellenőrzése után megrakodva tértek vissza, és bevették magukat Jupp szobájába. A vendégek köre Schneider blockführerrel bővült, akinek mindig jó volt a szimata, ha vodka került az asztalra, meg Bednarekkel, a németeket körülhízelgő, képmutató SK blokkparancsnokkal. Az ivászat után a blokkparancsnok, immár jókedvűen, azt a bizalmas tanácsot adta, nehogy véletlenül alkoholt vásároljak a ruszkiktól, mert spiritusz helyett tiszta vizet árulnak, a nyavalyások. Eszembe jutott, hogy víz helyett metilalkoholt is fecskendezhettünk volna a palackba. A blokkparancsnoknak azonban megköszöntem a baráti figyelmeztetést, és nagy átéléssel mondtam : - Nahát! Majd vigyázok, nehogy behúzzanak a csőbe. Végleg diadalmaskodott a tavasz. Egyre melegebb lett odakint. Felszáradt a sár. A tábor főutcáján, a lagerstrassén nyüzsögtek a sétálók az esti appel után. Éjjel a riadósziréna másképp üvöltött mint szokott. kirohantunk a blokk elé. A vaksötétben semmit sem láttunk, csak a blockführerstube környékén hunyorgó villanylámpa gyenge kék fényét. Olykor rövid mozdonyfütty hallatszott az auschwitzi pályaudvar felől, és még egy hang : repülőgépmotorok halk, alig hallható zümmögése. Az SS-ek lámpái már egészen közel villantak fel, gyorsan visszahúzódtunk hát a barakkba. Nagy volt az izgalom. Sokáig nem tudott senki elaludni. Vége-hossza nem volt a kommentároknak. A ruszkik azt állították, hogy biztosan az ő offenzívájuk indult meg, a nehéztüzérséget hallottuk, a repülőgépek is oroszok voltak, megismerték a hangjukról. Mi viszont biztosra vettük, hogy angol és amerikai rajok voltak, amelyek útközben a nagyobb sziléziai városokat bombázzák. Hosszan vitatkoztunk. Csak akkor ült el az izgatott suttogás, amikor mindannyiunkat lenyomott az álom. Másnap három ruszki megszökött a zerlegerbetriebéből. Kiderült, hogy az én blokkomból valók. A sziréna folyamatosan üvöltött. A blockführerek komor képpel számlálgattak minket, egyenként, sokszor egymás után. Hosszúra nyúlt az appel. A blockführerek és a magasabb rangú funkciósok a szökevények keresésére indultak a nagy postenkettén belül. Sötétedés előtt visszatértek. A keresés eredménytelen maradt. Schwarzhuber lagerführer elrendelte az appel befejezését és ugyanakkor a lagersperrét. A mi blokkunk büntetésből állva maradt.
Mozdulatlanul, vigyázzban álltunk, több sorban, a mi blokkunk és a hatos blokk között. A blockführerek fel-alá járkáltak a néma sorok között, időnként megverték valamelyik ruszkit. A sötétben csak a tompa ütések hallatszottak, meg az SS-ek káromkodása. Egyre jobban fáztunk. Gyakorlatoztatni kezdtek, hogy felmelegedjünk. De hamar megunták a sportot. Éhesek is lehettek, mert egyesével elszállingóztak az őrházba. Az utolsó sem bírta tovább, és elment, Danisz és a lágerkápó kezébe adva a hatalmat. Talán egy óra múlva előjött Wolf rapportführer és megparancsolta, hogy menjünk be a blokkba. Vacsorát nem kaptunk. Az egész blokkot megbüntették. A büntetés különösen a ruszkikat érintette érzékenyen, akik nem kaptak csomagokat. Egypáran hangosan szitkozódtak, de a többiek hamarosan lecsendesítették őket. Éhesek voltak. De látszott, hogy igyekeznek uralkodni magukon. teljes csend borult a blokKra. Két nap múlva megint felüvöltött a szökést jelző sziréna. Ezúttal is a mi blokkunkból szökött meg három ruszki. A zerlegerbetriebében dolgoztak. Az appel nem tartott sokáig. Csak a mi blokkunk maradt kint büntetőappelen, olyan sokáig, mint a múltkor. Verés és sport. De vacsorát ezúttal kaptunk. Ettől kezdve mind gyakoribbak lettek a szökések. Főleg oroszok és lengyelek szökdöstek. A parancsnokság lassan hozzászokott ehhez az állapothoz. Idővel a büntetőappeleket is abbahagyták. A mi szökési tervünk végleg elkészült. Másik SS-felszerelést nem tudtunk szerezni, ezért úgy döntöttünk, hogy a németül jobban tudó Edek lesz az SS, aki a foglyot - mármint engem valamelyik aussenkommandóba kíséri. Júniusra tűztük ki a szökés napját, mert akkor a gabona már magas, így könnyebben megtehetjük a hosszú utat a Bielsko környéki erdős hegyekig. Az egyenruha és a fegyver jó rejtekhelyen lapult. Időnk még volt bőven. Májusban megpróbálom áthelyeztetni magam valamelyik külső kommandóba, legjobb lenne a bauleitunghoz, ahol Edek dolgozik. Egyelőre kifizettem megtakarított pénzemből a tábori cipésznek két pár csizmát, amely nagyjából német mintára készült, de a lengyel tiszti csizmára is hasonlított. Civil öltönyt is szereztem, meg két bricsesznadrágot, az egyiket Edeknek, de ő nem hordta. Csak a szökés napján lesz rá szüksége, addig a raktárba tettük. A kötelező csíkokat könnyen eltávolítható piros festékkel festettem rá. A szép tavaszi napok jöttével emlékeztettem Edeket az ígéretére, hogy egyszer bevisz az FKL-be. Már rég nem jártam ott. Szerettem volna Halinkával találkozni. Útközben a híres Mexikót is meg akartam nézni, amelyről annyit hallottam Dinótól: folyton azzal dicsekedett, milyen erotikus sikereket arat az ottani görög zsidó nők körében. Egyik nap Edek szólt az üveges Tadeknak, a bauleitung kápójának, hogy holnap magával visz. Én meg szóltam Jasinskinak, nehogy véletlenül valami meglepetés legyen. A blokkparancsnok elengedett. Én is sokszor fedeztem, amikor kiment
a táborból a tetőfedő kommandóval, hogy a feleségével találkozzon, aki ezekre a titkos találkozókra ideutazott Sziléziából Auschwitz közelébe. a kommandók után kivonultam a táborból a nagy szerelőcsoporttal; Tadzio kommandójában vagy kétszázötvenen voltak. - De aztán semmi rossz vicc! - figyelmeztetett tréfásan Tadek , attól tartva, hogy esetleg lelépünk, ahogy mostanában divat. - Ne félj - nyugtatta meg Edek -, ha valaha meglógunk, nem a te rovásodra csináljuk. Más kommandó is létezik. A zenekar pattogó indulókat játszott, a muzsika ütemére levett sapkával vonultunk el az őrház előtt, az SS-ek gondosan megszámoltak. Vagy ötven lépés után elváltunk a kommandótól, és a Mexikó felé indultunk. Edek tündöklött az idegenvezető szerepében, mindent meg akart mutatni. Balra fordultunk, a még mindig épülő Mexikó felé. Már tegnap megbeszéltük Dinóval, hogy meglátogatjuk. Valami kis üzletet is kötünk vele, hogy ne menjünk az FKL-be üres kézzel. Nehezen találtunk rá az épülő barakkok tucatjai között. Amíg fel-alá járkáltunk, és Dinó kápó után kérdezősködtünk, tömegestül láttuk a kopaszra nyírt, csontig fogyott nőket. Szakadozott, piszkos rongyok lógtak róluk, mezítláb voltak, csak némelyik hordott facipőt lesoványodott lábán. Az egyik blokk előtt negyvenötven majdnem meztelen görög nő ült vagy inkább feküdt a puszta földön. Mind fiatal volt, de csontvázzá aszott, agyongyötört és piszkos. Némán, lassú mozdulatokkal forgatták ruháik maradványait, hogy kiszedjék és megöljék a tetveket. Olyan bűzt árasztottak, amilyennel még az FKL sem büszkélkedhet. A Mexikóban egyáltalán nem volt víz. Csak most ásták a kutakat. Az erősebb, még nem csont-bőr nők, biztosan a legutóbbi transzportokból valók, dolgoztak. Pár szál deszkából sebbel-lobbal összetákolt, alkalmi tróglikon földet cipeltek, mások téglát, deszkát adogattak, vagy keservesen tolták a nehéz talicskákat, amelyek folyton belemerültek a homokba vagy a sárba. A kápók, tenyeres-talpas és elhízott német nők, fekete vinklivel csíkos ruhájukon, ordítozással és veréssel ösztökélték munkára a már alig támolygó, agyonkínzott zsidó nőket. Némelyiken még látszott a délvidéki szépség nyoma. Különösen kettő vált ki közülük. Csábító, lányos formáik jóvoltából szemlátomást előnyös helyzetben voltak : jobb ruhát viseltek, látszott rajtuk a rendesebb táplálkozás. Ott mászkált a kápó, hanyagul félrelökve egy útjába került muzulmán nőt. - Mi van, schreiber, eljöttél hancúrozni egyet?! Hahaha! röhögött. - Mindjárt elintézzük! - kacsintott pajzánul apró szemének keskeny résével. Nem válaszoltam. Legszívesebben odasóztam volna kiálló púpjára. Ki nem állhattam ezt a barmot. Nem bánta, hogy rá se nézek, tovább játszotta az eszét. Közelében állt két kápó. Odament hozzájuk, csipkelődni, haverkodni, alkudozni kezdett velük, a szép, fiatal lányok felé nézegetve, akik szemlátomást csak színlelték a munkát. Végül a Púpos egy csomag cigarettát adott a német nőnek. Erre a másik is nyújtotta a szabad kezét, amelyben nem volt bot: neki is jár cigaretta. A Púpos nagyvonalú volt, adott neki egy cso-
maggal. Megérte. Már vihette is az egyik görög lányt. Még egyszer felénk fordult, hívogatóan intett a fejével. - Na? Gondold meg magad - mondta a fékezett szenvedélytől elbicsakló hangon. - Na! - ismételte még egyszer, de a választ nem várta meg. - Komm! - intett parancsolóan a lánynak, és az lehajtott fejjel, engedelmesen ballagott utána a legközelebbi barakkba. Az egyik vorarbeitertől megtudakoltam, hol van Dino. Rámutatott egy barakkra, amelynek ajtajában atlétatermetű, magas görög zsidó állt. Amikor meglátta, hogy közeledünk, rögtön eltűnt a barakkban, majd Dinóval együtt jelent meg újra. Bementünk. A görög az őrhelyén maradt. Bár a blokk belseje még csak épült, Dinónak kényelmes szobája volt. Egy idősebb, szemüveges, sárga karszalagos civil ült egy széken az asztalra könyökölve. Dino bemutatta : ő az építkezés művezetője, rám meg azt mondta, hogy a sonderkommando schreibere vagyok. Mi ütött belé? - csodálkoztam, de nem árultam el magam, mert Dino a mester háta mögül bőszen integetett. A mester lengyelül beszélt, de szívesen kevert német szavakat a mondókájába. Énrám különleges tisztelettel nézett, cigarettával kínált és magázott. A csicskás, egy görög fiú, a forró vaskályha körül sürgölődött, valami húsételt kotyvasztott. Dino vodkát vett elő, a civil sűrűn kínálgatott német cigarettával. Megalkudtunk. Húsz puháért vettünk fél liter vodkát, egy óráért néhány csomag cigarettát. Később Dino félrevonta a mestert. Erőteljes taglejtésekkel magyarázott neki valamit. Kis idő múlva a mester fogta az aktatáskáját és elment, karlendítéssel búcsúzva: - Heil, Hitler! a mester magatartása egyszeriben megvilágosodott előttünk. A pénzéhes művezető mindenáron vagyont akar itt szerezni, mégpedig úgy, hogy bagóért felvásárolja az elgázosított zsidók ékszereit, akiket mint német gyűlöl. Pár nap múlva adja férjhez a lányát Katowicében valami hitleristához. Nászajándékul szép briliánsgyűrűt szán neki, nagy kővel. Jól megfizet érte, mindenféle élelmiszert meg pálinkát hoz. Dino azért mondta rám, hogy a sonderkommando schreibere vagyok, mert a mester nagyon jól tudja, kinek lehet a táborban a legtöbb ékszere: a Kanadában vagy a krematóriumokban dolgozó zsidóknak. Arra is számít, hogy zsidó létemre nem merek majd sokat alkudozni vele, egy némettel. Eszembe sem jut, hogy becsapjam, ahogy a lengyelek vagy oroszok már nemegyszer megtették. Dinónak volt egy gyűrűje, valódi, négykarátos briliánssal, meg egy hajszálra ugyanolyan hamis ékköve. Csak ügyesen ki kell cserélni a követ, ő már kisütötte, hogyan. Az így szerzett zsákmányon testvériesen megosztozunk. Ráálltam. Hadd keressen a ravasz róka a hitlerista esküvőjén: Azonkívül rövidesen megint alkalmam lesz kijönni a táborból, Dino kommandójával. Edeknek is megtetszett Dino agyafúrt terve. A D és C szektor közötti főutcán nem állított meg senki, elérkeztünk a szerelők bódéjához, utolsó állomásunkhoz az FKL
előtt. A vodkát Jurek Sadczykownál hagytuk. Délben majd átnyújtja a drótkerítésen Jankielnek vagy a borbélynak, megbeszéltük velük, hogy várakozzanak a közelben. A cigarettát magunkkal vittük. A bódéból jól látszott, hogy az őrházban csak aufseherinek vannak szolgálatban. Általában elnézően bánnak a férfiakkal. Edek szépen jelentkezett, közölte, hogy két szerelő megy be zur Arbeit. Az aufseherin kedvtelve nézegette a jóképű foglyot. - Ja! Komm ma rein - mondta, le nem véve szemét a magabiztos Edekről. Hirtelen, mintegy mellesleg nyájasan megkérdezte: - Haben Sie Zigaretten vielleicht? Nincs véletlenül cigarettája? Alig észrevehetően, de sokatmondóan fölemelte a foglyok számának feljegyzésére szolgáló asztalka fedőlapját. Ismertük a szelíd német felügyelőnők szokásait. Szinte egyszerre nyúltunk az ingünk mögé az eldugott cigarettáért. Két csomag cigaretta pottyant be az asztalfiók résén. Hálából az aufseherin figyelmeztetett, hogy kramer, az egyik láger parancsnoka éppen erre tart. Valóban, csak most vettük észre Kramer autóját a fő őrház mellett. A parancsnok mindig nagyon buzgó sofőrje egy foglyot sportoltatott. Szerencsére elég messze volt, nem kellett tartanunk tőle. A kapuban a sorompónál szlovák lányok álltak, mint mindig. - Na zdar! - üdvözöltek vidáman. - Na zdar! - felelt Edek, és megkérte őket, szóljanak Malának, hogy eljön a megbeszélt randevúra, mihelyt az oberauf seherin és Kramer elkotródik a táborból. Biztonság kedvéért inkább későbbre halasztottuk a látogatásokat, most pedig a B szektorba mentünk, a waschraumba, ahol a szerelőkommandó dolgozott. Munkához láttunk, hogy elüssük az időt. Valami csövet fűrészeltem, amikor megjelent Zbyszek a hírrel, hogy Mandel és Kramer elment. Most aztán siettünk a revírbe. Edek szokás szerint a röntgenszobába, én meg a revír schreibstubéjába. Halina nem volt ott. Wanda M.-től megtudtam, hogy a pflegerek szobájában fekszik, ugyanabban a barakkban, ahol a röntgenszoba van. Halina megörült váratlan látogatásomnak. Még betegen is derűs volt, kedves és vidám. Megmutatta szabad korában készült, régi fényképét, amelyet a szülei képes levelezőlapként küldtek el a táborba Plockból. A cenzúra feltehetőleg azért engedte át, mert hátlapján teljesen ártatlan volt a szöveg. Alig telt el néhány perc, Stasio Slezak már integetett, hogy jön az SDG. Nem volt hová szöknöm, időm sem maradt rá. Már hallottam csizmája dobbanását a folyosón. Gondolkodás nélkül becsusszantam Halina ágya alá. Alig tűntem el, belépett az SDG. - Na, wie gehts; Halina? Bist du wieder krank? Megint beteg vagy ? Halina elég gyakran betegeskedett. Ezúttal a szemével volt valami baj, sötét szemüveget is viselt. Komoly dolog lehetett, mert mint hallottam, dr. Rhode is érdeklődött az eset iránt, sőt állítólag - amire még nem volt példa a táborban - bevitte a
katowicei szemklinikára egy szakorvoshoz. El kell ismerni, hogy dr. Rhode olykor emberségesen bánt némelyik fogollyal, de ez egyáltalán nem akadályozta meg abban, hogy a tífuszjárvány elleni harc címén tömegesen küldje gázkamrába a női tábor lakóit. Az SDG széket húzott Halina ágyához, kényelmesen letelepedett és tereferélni kezdett vele. kényelmetlen helyzetemben fulladoztam, mert igyekeztem minél halkabban pihegni, hogy el ne áruljam magam. Kibírhatatlanul viszketni kezdett a bőröm, valószínűleg a bolhák csíptek, volt itt belőlük bőven. Némán szenvedtem, balszerencsémet átkozva magamban. Már másodszor kerültem ilyen helyzetbe. Az SS tréfálkozott, Halina nevetett. Valahányszor megmozdult, szalmapor hullott rám. Orrom előtt meredezett a német hatalmas csizmája, olyan közel, hogy éreztem a cipőpaszta szagát. Az ördögbe, mikor megy már el ! - Hé te, bújj elő! - hallottam a harsány kiáltást. - Gyorsan, los, los ! Hát észrevett? Jól nézek ki! Nem moccantam. Most Halina hívott: - Gyere csak ki, nem bánt. Rögtön meglátott, amikor bejött. Könnyű volt azt mondani, hogy jöjjek ki. Kínos-keservesen kászálódtam elő a szerencsétlen ágy alól. Mulatságos látványt nyújthattam, mert az SDG a hasát fogta a röhögéstől. Hadd röhögjön. Azzal a gondolattal vigasztaltam magam, hogy ha Klehr volna itt, nekem végem lenne, de Halinka is megkapná a magáét. Így csak bohócot csináltam magamból, másodszor is. Kiáltás hallatszott kintről, a foglyok kórusban, szájról szájra adták: - SDG! SDG! - Biztosan megjött a lagerarzt. Az SDG megigazította derékszíját és kiszaladt, magunkra hagyott bennünket. Pocsék hangulatban voltam az ostoba kaland után. Halina, hogy jobb kedvre derítsen, leszedte az ágya fölé rajzszögezett fényképét, és nekem adta. Mintha megérezte volna, hogy nem látom többé. Bementem a röntgenszobába Edekért. Mala már nem volt ott. Edek az igazak álmát aludta a nőgyógyászati asztalon, amely itt a foglyok sterilizálására szolgált. Staszek azt mondta, jó lesz, ha szedjük az irhánkat, mert dr. Schumannt várják. És csakugyan, alig léptünk ki a röntgenszobából, szembetalálkoztunk dr. Mengelével, aki javában magyarázott valamit dr. Schumannnak. Mögöttük battyogott az SDG. Amikor elmentünk mellettük, előírásosan lekaptuk a sapkánkat. Schumann civil ruhát viselt, nagyon szórakozott lehetett, mert hitlerista karlendítéssel üdvözölt minket. A jóképű dr. Mengele ránk se nézett. Az SDG megállított bennünket. Éles, harsány hangon megkérdezte, hogy megjavítottuk-e a csapot a mosdóban. - Jawohl, Herr Oberscharführer - válaszoltunk kórusban. Csak sturmbann volt, de előléptettük. Délután Edek még egyszer találkozott Malával. Én a szerelőkkel maradtam. Elegem volt már az efféle romantikus kalandokból. Készülődni kellett visszafelé. Jelentettük, hogy elhagyjuk a frauenlagert, és elmasíroztunk a bauleitung-kommandó gyülekezési helyére. Már vártak ránk, Tadek türelmetlenkedett. Talán attól tartott, hogy meglógunk. Fellélegzett, amikor meg-
látott. Amikor együtt volt a csapat, az induló ütemére bemeneteltünk a táborba. Az egyes blokkok már appelhez sorakoztak. Jasinski mindent elintézett helyettem. A blokk létszámát is leadta a fő schreibstubén Kazik Gosknak, a rapportschreibernek. Gosk látott reggel, amikor kimentem a táborból a szerelőkkel, de már késő volt: ha akkor megállít, annak kellemetlen következményei lettek volna rám nézve, ezt pedig nem akarta. De figyelmeztette Jasinskit, ha túlságosan elkényeztet, saját magát is és őt is bajba sodorhatja. A blockführerek ismernek és kiszúrhattak volna. Pár nap múlva ki akartam menni a Mexikóba Dino kommandójával, hát elhatároztam: meglepem a blokkparancsnokot valami aprósággal a felesége számára, nehogy a rapportschreiber megjegyzései után akadékoskodni kezdjen. Megint megszökött három ruszki az én blokkomból. Nem volt semmiféle megtorlás, az appel is a szokásos módon folyt le. Másnap reggel, miután a kommandók munkára mentek, nagy ellenőrzést tartottak a négyes és hatos blokkban. Az ellenőrző SS-ek között volt maga Boger, a Politische főnöke Birkenauban. Ez azt jelentette, hogy a politikai osztály szimatol valamit a táborban. Csak ezt a két blokkot forgatták fel, az enyémig szerencsére nem jutottak. Rettentően féltem. Alig bírtam uralkodni magamon, ezt a stubendienstjeim is észrevették. Jankiel fürkésző pillantással figyelt, és mihelyt az SS-ek elhagyták a tábort, kertelés nélkül megmondta : az a gyanúja, hogy Edekkel dugdosunk valamit a kenyérraktárban. Sejti, mi lehet az, és azt tanácsolja: rejtsük el valahol másutt. Sok ruszki szökik meg mostanában. Tarthatnak a blokkban egy alapos ellenőrzést, és akkor mindannyian lebukunk. Igaza volt! Jól el kell dugnom a holmit arra a néhány hátralevő hétre. Csak azt nem tudtam, hová. Ráadásul egyre több bajtárs kitalálta már, hogy szökni készülünk. Józek Wasko biztosan tudja. Jankiel és a borbély fölfedezték a rejtekhelyet, tehát tudják, milyen veszedelmes holmit dugdosunk ott. Edek megint mérges lesz rám, hogy ilyen sokan ismerik a szándékunkat, ez persze fokozza a veszélyt, hogy véletlenül lelepleződünk. Mert hogy szándékosan nem árulnak el, abban biztos voltam. De ha a blokkunkon kívül akartam elhelyezni a veszélyes csomagot, kénytelen voltam még egy személyt beavatni, aki hajlandó a saját blokkjában elrejteni az egyenruhát és a fegyvert. Az egész táborban csak egy barakk volt alkalmas erre a célra: az ún. zugangblokk, ahol nincsen blokkparancsnok, mert a blokk többnyire üres. Az állandóan ott lakó schreiber jó barátom: Jurek, a 227-es számú fogoly. Jurek habozás nélkül ráállt. Ő is szökésen törte a fejét, és szívesen csatlakozott volna hozzánk. Megígértem neki, hogy beszélek edekkel. dühös lesz, ha megtudja, hogy még egy személyt beavattam. Amíg ezen töprengtem, Jurek megmutatta, hová rejtsem veszélyes csomagunkat. Tökéletes rejtekhelynek látszott. Még aznap átvittük a fegyvert és az egyenruhát az én blokkomból a Jurekéba. A csomag most biztos helyen pihent az előtérben, a tető alatt, a folyosó mennyezetét képező kettős deszka résébe
beszorítva. Egyszerűen kihasználtuk a barakk sok eredeti elemének egyikét, minden átalakítás vagy hozzátétel nélkül, ami elárulhatná a rejtekhelyet. Senkinek sem fog eszébe jutni, hogy egy ilyen jól látható helyen eldugtak valamit. Hacsak szét nem szedik a barakkot, erre pedig még nem volt példa. Edek annyira elégedettnek látszott, hogy nem is tett szemrehányást Jurek beavatása miatt. Különben is jól ismerte. Biztos ember. Amióta Jurek blokkjában rejtettük el a fegyvert és az egyenruhát, gyakran vendégeskedtünk nála, különösen az esti órákban, amikor ez nyugalmasabb hely volt, mint a mi blokkunk. Néha ugyan megtelt a blokk, főleg a legutóbbi transzportokból kiválasztott fiatal korú zsidókkal, de sohasem maradtak itt sokáig, mert szétosztották őket az egyes lágerekbe, vagy a karanténbe küldték, s onnan kerültek tovább vagy bocsátották őket dr. Mengele rendelkezésére, ha ikrek voltak; egyidőben több tucat ikerpár volt itt, az SS-orvos külön kívánságára szedték össze őket. Egy ideig parancsnoka is volt a blokknak, de cseppet sem érdekelte, mi történik a blokkjában, kivéve egy valamit. Feltehetőleg Danisz lageraltesterrel és a többi érdekelt lágervezetővel összejátszva a blokk teljes létszámát adta le olyankor is, amikor csak néhány személy lézengett a blokkban. Így naponta vagy 400 élelemadagot szereztek. Senki sem tudta pontosan, hová lett ez az élelem, kivéve persze az érdekelt vezetőket. Minket nem nagyon izgatott a dolog, akkoriban nem éheztünk, más megoldandó problémáink voltak. Egyik nap kimentem Dino kommandójával a Mexikóba, hogy a briliáns-tranzakciót nyélbe üssük. Korán volt, a művezető még nem érkezett meg. Dino még egyszer kioktatott, és a kezembenyomott egy arany cigarettatárcát meg egy ügyesen előkészített bankjegyköteget: felül néhány dollárbankó, alatta láthatatlanul német bankjegyek, amelyek itt nem sokat érnek. Az egész köteg úgy festett, mintha csupa dollár volna. A valódi drágaköves gyűrűt a kisujjamra húztam, a hamisat Dino a zsebében rejtegette. Így fölszerelve, az volt a feladatom, hogy elkápráztassam gazdagságommal a kapzsi művezetőt. Volt még egy kis időnk, hát kimentem a blokkból, hogy Edekkel találkozzam, aki még a Mexikóban mászkált, mielőtt átmenne az FKL-be. Kisvártatva rám talált a görög fiú, akit Dino utánam küldött. A mester türelmetlenül várt, és olyan ömlengve üdvözölt, mintha valami fejes volnék. Hanyagul elővettem az arany cigarettatárcát, és megkínáltam egy gauloisezal. Láttam, hogy felcsillan a szeme. Vaskos, remegő ujjaival tapogatta, tenyerén méregette a csecsebecsét. - Hű, de nehéz! Van arany ott a táborban, mi? - dünnyögte rekedten, de visszaadta a tárcát. - Csak zaba nincs! pia nincs! mi? - kérdezte reménykedve. - Na, én nem panaszkodhatom - feleltem magabiztosan, szerepemhez híven. - Ezért mindent kapni! - villantottam meg a szeme előtt a briliánst. - Még az SS-ek is elhozzák, amit csak kívánok. Ne higgye, hogy olyan nagyon fontos nekem ez az üzlet.
- Van piája, mester? - szólt közbe a megfelelő pillanatban Dino, vigyázva, hogy túl ne feszítsük a húrt. A mester beletúrt öblös viaszosvászon táskájába. Egy palackot, kenyeret meg szalonnát tett ki a rögtönzött asztalra. Úgy festett a dolog, hogy ő a vendéglátó. Ezúttal az ingem mögé nyúltam be hanyagul, és előhúztam a bankjegyköteget. Az asztalra tettem egy húszast, nyomban el is tűnt a civil mély zsebében. A reichsdeutsch nem tudott ellenállni a kísértésnek. Gazdagságom szemlátomást elkápráztatta. Miután így megdolgoztuk, hozzáfoghattunk a tranzakcióhoz. A mester sokáig forgatta piszkos, mohó ujjai között a szép gyűrűt a szikrázó drágakővel. Azt mondta, elviszi a briliánst Katowicébe, hogy megbecsültesse az értékét. Van ott egy ismerős ékszerész. No nem, azt már nem! Ebbe én nem mehetek bele. Ha hozza az árut, megkapja a gyűrűt. Másról szó sem lehet. Végül megkötöttük a vásárt. Holnap behoz a Mexikóba két sonkát, egy libát, egy oldal szalonnát, két szál sertéskolbászt és négy liter szeszt. A briliánst Dino kápótól kapja meg. egy percig sem volt lelkifurdalásom, amiért közönséges csalással rászedem a civilt. A ravasz művezető nem tartotta meg a szavát. Elhozta ugyan másnap az ígért árut, de csak a kialkudott mennyiség felét. Azt ígérte, hogy a másik felét később hozza. Így is elég nagy ügyesség kellett hozzá, hogy ennyi árut becsempésszen a táborhoz tartozó területre, amelyet az SS-ek gondosan őriztek. Az ő titka marad, hogyan csinálta. Dino így is elégedett volt, átadta a reichsdeutschnak a gyűrűt, persze a hamisat. Tíz óra körül, amikor a főutcai kerítéshez hívtak, mindjárt gondoltam, hogy sikerült az üzlet. Jankielt és a borbélyt magammal vittem segíteni. Dino már várt az embereivel. A téglával és gyeptéglákkal álcázott trógliról sietve lerakták az árut. Az átadás gyorsan és zavartalanul játszódott le, közvetlenül Danisz lageraltester blokkja előtt. Ha sejtené, hogy micsoda ínyencfalatokat csempésznek be a lágerbe a háta mögött Bár ki tudja? Este, miután a kommando visszajött, Dino a zsákmány felét elvitte valahová a blokkból. Talán éppen Danisznak? Hiszen senki sem zavart bennünket, amikor átcsempésztük ezt a rengeteg szajrét Üsse kő! Én is megkaptam a magam részét. A mester meg, ha észreveszi, hogy a kápó meg az a fekete sonderkommandós zsidó becsapta, alighanem megüti a guta. Nem ütötte meg. Dinónak nem árthatott, Dino különben is úgy tett, mintha őt is becsaptam volna. A táborban normálisan folydogált az élet. Normálisan, vagyis a megszokott módon: a többség keményen robotolt, állandóan kitéve a kínzásnak, verésnek, szelekciónak, elgázosításnak, agyonlövésnek, kihallgatásnak a Politischén, ette a marharépa- vagy csalánlevest, és rettegett az SS-ektől, élet és halál uraitól, akik kényük-kedvük szerint bántak a sok ezer védtelen fogollyal. Senki sem volt biztos abban, hogy megéri a másnapot. Még a kiváltságosok sem, akikhez csaknem négyévi lágerélet után én is tartoztam. Igaz, nem éheztem. Jókora élelemcsomagokat kaptam hazulról és az öreg Szymlak lányától. Azonkívül már ismertem a dörgést, csomagok nélkül is boldo-
gultam volna. A Politische folyton szimatolt valamit a táborkörül. Akkoriban óriási magyar zsidó transzportok érkeztek. Ekkora forgalom még sohasem volt. Egymás után gördültek a vonatok a rámpa mellé. A vagonokból embertömegek áradtak ki. Férfiak, nők, öregek és fiatalok, gyerekek. Mindenüket magukkal hozták. A rengeteg holmit kirakták a vagonokból, és nagy halmokba hordták, nem is látszottak mögöttük a sorbaállított emberek, akik lassan elvonultak az SS-csoport előtt. Itt, a szelekciónál, attól függött az emberi élet, hogy az SS-tiszt jobbra int vagy balra. A transzportok elenyésző kisebbségét vezették be a táborba. Főleg fiatal nőket és egészségesnek látszó, fiatal férfiakat. A többiek, kézipoggyászukkal, kétfelé mentek : az egyik oszlop a rámpa mentén az erdőben elrejtett II. és III. krematórium felé, a másik a főutcán a férfitábor és a cigánytábor mellett elhaladva, abba az erdőbe, ahol a IV. és V. krematórium volt. Itt véget ért az útjuk. Az elégett testek édeskés füstje az egész környéket ködbe borította. A rámpán eközben arca verítékével dolgozott a Kanada. ők hajtották végre a rámpán a második szelekciót - az elgázosítottak holmijának szelektálását néhány SS felügyelete alatt. A bőröndökkel, ládákkal és batyukkal megrakott teherautók egymás után gördültek az effektenlager raktáraiba, ahol a holmi további, most már alaposabb szétválogatása következett. A holmi jó része, főként az ennivaló és az ékszer, különböző utakon a táborba került. Megint a bőség időszaka köszöntött a lágerre. A konyhán libazsíros kenyérlevest főztek. Volt konzerv, gyümölcs, cipő, ruha, szép fehérnemű, pehelypaplan, szilvapálinka, no meg ékszer. Kanada ! Mit számított, hogy füstöltek a krematóriumok, hogy a holttestekkel teli gödrök emberzsírtól sisteregtek a tűzben. A tábornak volt mit ennie! A tábor fellélegzett, mert a transzportokkal elfoglalt, részeg SS-ek most nem sokat törődtek a láger lakóival. Az aranyat lesték, és megtömték vele a zsebüket. Bebiztosították magukat a jövőre. A Kanada dolgozói is így tettek. A fogakból kivett aranyat téglákba öntötték és a Birodalomba küldték, hogy az omladozó monstrum kincstárát gazdagítsa. A csontokat szétszórták a földeken és a tavakban. Csak az emberzsír veszett kárba. Auschwitzban nem gyártottak szappant. A tábori feketepiac szédületes forgalmat bonyolított le. Hans, a Kanada kápója volt most a legnépszerűbb ember a táborban. Daniszt lageraltester nyájasan mosolygott rá, Jupp lágerkápó a kebelbarátja lett, sőt karonfogva sétált vele. Hans ragyogott a boldogságtól, és szórta az ajándékokat. Ez az állapot néhány hétig tartott, amíg a transzportok jöttek. Múltak a napok, a hetek. Hány magyart gázosítottak már el? Legalább százezret, mit is beszélek : kétszáz-, négyszáz-, ötszázezret ! Végül, úgy látszik, elfogytak a zsidók Magyarországon, mert a transzportok kisebbek és egyre ritkábbak lettek. A rámpa kiürült. Az SS-ek megint rászálltak a táborra, látogatásaik egyre gyakoribbá váltak. A blockführerek őrjöngtek, folyton ház-
kutatást tartottak a blokkokban. Most itt kerestek aranyat. A kápók és blokkparancsnokok már nem udvaroltak úgy Hansnak, Jupp pedig elfelejtette, hogy nemrég karonfogva sétált vele, mint a legjobb barátjával. Olyannyira felmondta a barátságot, hogy egy szép napon házkutatást rendezett Hansnál. Nem talált semmit, hát elkeseredésében pofon vágta. - Nesze, tetves zsidó i ierffuchter Jude! Kanada véget ért, s vele félmillió emberi élet. Most ki kerül sorra? Nyár eleje óta ugrásszerűen megnőtt a szökevények száma. Alig volt nap, hogy valaki meg ne kísérelte volna a szökést. Leginkább a ruszkik. A keleti front közeledése bátorította őket. Szökdöstek a lengyelek is. Egyik nap megszökött három blockschreiber. Csupa régi fogoly. Valamelyik aussen dolgozó kommandóval kijutottak a táborból, és eltűntek. A lagerführer szigorúan megtiltotta, hogy a schreiberek bármiféle címen elhagyják a tábort. Ez is viszonylag enyhe büntetés volt. Úgy is végződhetett volna, hogy büntetőszázadba kerülünk. Az én blokkomból szöktek meg a legtöbben. Nem csoda. Majdnem csupa zerlegeres rúszki. Attól féltem, hogy a tábori nagykutyák szemmel tartanak, a többi blockschreiberrel együtt. Pedig szökésünk kitűzött napja egyre közeledett. Mindenáron el kell érnem, hogy valami nem túl szembeszökő módon megszabaduljak ettől a funkciótól, bármilyen kényelmes. Kommandóba kell kerülnöm ! Másképp szó sem lehet szökésről. Misa, a professzor elválaszthatatlan kísérője közölte, hogy holnap megszökik. Két civil ruhára van szüksége. Egyre magának, a másikra Grisának, a jóképű, barna bőrű grúz fiúnak, akivel újabban összebarátkozott. Meg kellett szereznem neki a ruhákat. Kedveltem Misát. Iránytűt is kapott, meg egy kis térképet, amit saját kezűleg rajzoltunk Edekkel. nem volt túl pontos, mert emlékezetből rajzoltuk, de olyan embernek, aki alig ismeri a terepet, mégis hasznára lehetett. Megmondtam neki a nagynéném címét is, aki Sanok vidékén, a hegyekben lakik. Hátha elvetődik arrafelé, talán segíthet neki a nagynéném. Másnap megszöktek a zerlegerbetriebéből. Az esti appelen megint jelentettem: - Zwei fehlen, kettő hiányzik. - Alighanem sikerült a szökés, mert a következő két napon nem hozták őket vissza a táborba, ami a balszerencsésekkel olykor előfordult. Ha most átjutnak a frontvonalon, megmenekültek. Edek türelmetlenkedni kezdett. Itt a nyár, legfőbb ideje, hogy kommandóba kerüljek. rögtön gyanítani fogják, hogy szökni készülök. Olyasmit kell hát csinálni, hogy büntetésből váltsanak le, de azért ne küldjenek a büntetőszázadba. Edek tanácsára hamis létszámot mondtam be az appeleknél. De Kazek Gosk rapportschreiber átlátott a szitán. Minden appel előtt gondosan ellenőrizte a jelentésemet, hogy minden rendben van-e. - Rossz számoló lettél mostanában! - jegyezte meg kajánul, majd bölcsen hozzátette: - Ezért leváltás járna, de én nem váltalak le. Engem vigyenek a bunkerba, ha kedved támad meg-
szökni? Ti schreiberek nagyon szökdöstök mostanában! Kénytelen-kelletlen írnok maradtam hát, nem sikerült kommandóba kerülnöm. Ráadásul híre terjedt a táborban, hogy az SS a legközelebbi jövőben likvidálni akar minden megmaradt zsidót, azután pedig a többi nemzetiség következik. Ezzel is számolni kellett. Elég jól ismertük őket. Itt Birkenauban minden lehetséges. Akkor pedig nincs más mentség, mint megszökni a táborból. Mivel már tudtuk, hogy nem kapunk másik egyenruhát, módosítottuk a szökés tervét. A németül elég jól tudó Edek lesz az SS, aki a foglyot, mármint engem, valamelyik aussenkommandóba kíséri, például a tábortól pár kilométerre levő Budyba. Tudtuk, hogy-az ilyesmi elég gyakran előfordul, tehát nem keltené fel különösebben az SS-ek éber figyelmét. A terv egyszerű volt, csak passierscheint kellett szerezni. Megpróbáltam ennek érdekében kapcsolatba lépni a fő schreibstube futárjával, aki szolgálati ügyekben gyakran bejár a blockführerstubéba. Viszonylag könnyen lophatna ilyen papírt. Néhány felderítő beszélgetés után letettem a dologról. Ez a szlovák gyerek nem volt alkalmas ilyen munkára. Edek folyton töprengett valamin, alig lehetett szavát venni. Egyik este, miután a fogorvosnál jártunk, rászánta magát a nagy beszélgetésre. Átmentünk a revírblokkba, ahol ilyenkor nyugodtan lehetett beszélgetni. Mostanában óvatosabbak lettünk, és a blokkban kerültünk minden bizalmas témát. Most arról kezdett beszélni, hogy is vannak ők Malával. Csodálkoztam, mert eddig annyira diszkrét volt, kerülte ezt a témát, vagy legalábbis nem bocsátkozott bele olyan részletesen, mint most. Már régen ismeri, nagyon ragaszkodik hozzá, együtt élnek, és ez erős kapocs - nehéz lesz elválni tőle, főleg most. Most jó dolga van. Drechsler kedvence. Mindenki kedveli, még az SS-ek is. De egy napon Drechsler lesz az első, aki a gázkamrába küldi Igen, efelől nekem sem volt semmi kétségem. De hová akar Edek kilyukadni? Sejtettem, hogy amikor azt mondja, ragaszkodik hozzá, szerelemre gondol. Szereti, ez világos. Ismertem Edeket. Nem akarja egyenesen kimondani. Mindig titkolta az érzéseit, cinikusnak tettette magát. Szerelmes Malába, és nehéz elválnia tőle. Tudtam már, mit fog mondani, min töpreng olyan régen. Vártam, mikor áll elő a javaslattal, hogy szöktessük meg Malát is. Elriadtam ettől a gondolattól, de biztosra vettem, hogy ő már döntött. - Edek, tud Mala a szándékunkról? - kérdeztem, előre sejtve, hogy mi lesz a válasz. - Nem ! Még semmit sem tud ! És ez gyötör engem. Nem áltathatom tovább. És nem hagyhatom itt!!! - mondta majdnem suttogva. - Becstelenség volna tőlem. Mala velünk jön! - Nagyon romantikus lesz - próbáltam gúnyolódni. - Én majd elhozom Halinát. - Ne hülyéskedj - szakított félbe. - Halinával csak flörtöltél, semmi egyéb. Kinevetne. Különben sincs veszélyben. A karanténban van, szabadon is bocsáthatják, azonkívül nem zsidó. Értsd meg, nekem Malával szemben kötelességeim vannak.
Van egy ötletem, amit könnyű megvalósítani. És éppen Mala kell hozzá. A szökés terve nem változik. Csak Mala is csatlakozik, férfiruhában! - És a kilépő? - A kilépő! Azt Mala könnyen megszerezheti. Akármikor bemehet a blockführerstubéba, az SS-ek jól ismerik, lophat egy cédulát, senki sem fog gyanakodni. Ez a kilépőügy nagy fricska volt nekem. Mindent Edek szervezett. Én még azt a vacak cédulát sem tudtam megszerezni, és kommandóba sem sikerült átkerülnöm. - Edek, nem bízol bennem? Talán már nem számítasz rám , azért ajánlod ezt a megoldást? - kérdeztem elkeseredetten. - A csudát! De már igazán átkerülhetnél egy kommandóba. Legfőbb ideje! Hármasban megyünk. Micsoda buli lesz! - Edek megint csupa lelkesedés volt. Bennem viszont egyre növekedtek a kétségek. - Ide figyelj, a terv alapjában véve jó - de egy nővel? - próbáltam meggyőzni. nem jutunk messzire. Legalább harminc kilométert kell megtenni erőltetett menetben. Hogy bírja ő azt? És számíthatunk az emberek segítségére, ha felismerik, hogy zsidó? És hiába vesz fel férfiruhát, még a nagy őrláncon belül felismerhetik, hogy nő ! Edek legyintett. - Kockázat mindenütt van, de ha nagyon akarja az ember, mindent meg lehet oldani. No, akkor ezt eldöntöttük ! - mondta , látva, hogy kifogytam az ellenérvekből. - Kezet rá! Erősen kezet szorítottunk. Amíg a sötét lagerstrassén visszamentünk a blokkba, Edek kacarászva hajtogatta: - Micsoda buli lesz! Éppen a kertben dolgozgattam a blokkom előtt, amikor felvijjogott a sziréna. Másképpen, mint szokott. Légitámadást jelzett. A zerlegerbetriebe táján magasba emelkedtek a záróballonok. Kisvártatva mesterséges köd hömpölygött felénk keletről, és beburkolta az egész tábort. Repülőgépmotorok dübörgése hallatszott. Felugattak a kis légvédelmi ágyúk, sűrűn hullottak a repeszdarabok a táborra. Tető alá kellett húzódni, ami egyébként elég kétes védelmet nyújtott a hulló szilánkok ellen. Már percek óta vonultak felettünk a repülőgépek, aztán egyszerre alacsonyan szálló bombázók robaja rázta meg a levegőt. Bombák fütyültek felettünk, feldördült a közeli detonációk sorozata. Olyan közelinek rémlettek a bombarobbanások, hogy azt hittem, a tábornak legalább a fele nem létezik már, a krematóriumoknak pedig nyomuk sem maradt. Váratlanul minden elcsendesedett, a légiriadót lefújták. Amikor eloszlott a köd, keleten sűrű, fekete füst gomolygott. Kiderült, hogy a Bunát bombázták le. A táborban megjelentek a blockführerek. Egyenruhájuk földes, poros: árokban feküdtek a légitámadás alatt. Kellemes látvány volt. Rettenthetetlenek ők, de csak mivelünk, a védtelenekkel. Most erélyesen munkához láttak, ordítoztak és ütöttek-vertek mindenkit, aki el nem inalt a közelükből.
Az egyik kommandóban valaki, a riadalmat kihasználva, megszökött. Bár gyakrabban lenne ilyen légitámadás ! - No nézd! Hát zsidónak látszik? A portré elég híven ábrázolta Mala kedves, szép arcocskáját. Csakugyan nehéz volt rajta szemita vonásokat fölfedezni. Gyanítottam : Edek csakis azért hozta ezt a portrét, hogy eloszlassa kétségeimet. Talán nem is nagyon emlékszem Malára , hiszen elég ritkán láttam. Tessék, most itt van, fehéren feketén. Eldugtam a portrét az asztallap alá, ahol nagyobb mennyiségű cigarettát tartottam, meg az emléktárgyaimat : Halina és a nővérem fényképét, titkos leveleket, meg ünnepi és névnapi üdvözlő kártyákat az FKL-beli lányoktól. - És most ide süss! - mondta Edek, azzal a kezembe nyomott egy briliánsokkal kirakott, nagy, nehéz platina gyűrűt. Ez igen! Huszonhárom kő, mindegyik legalább félkarátos, a középső még nagyobb. Gondolatban már kiszámítottam, mennyi kaját és vodkát lehetne ezért kapni. - Dugd el valahová. Jó lesz a szökésnél. Három SS-kolbászért vettem egy nőtől, aki az ékszerraktárban melózik - magyarázta. Nem hittem el ezt a mesét. Biztos voltam benne, hogy az adomány Malától származik. Egyébként mindegy. Ha már velünk jön, hát igyekezzen. Zsebkendőbe- kötöztem a gyűrűt, és állandóan magammal hordtam. Biztosabb, mint a rejtekhely. Titkos levelet küldtem Zakopanéba, Wlada nővéremnek. Nem mertem nyíltan írni, de értésére adtam, hogy a névnapjára, amely június végén lesz, nagy és kedves meglepetésre számíthat. Biztosan kitalálja, miről van szó. Az volt a szándékunk, hogy a szökés után eljutunk Zakopane környékére, és ott elhelyezzük Malát. A nővérem és orvos férje, Jurek majd vigyáz rá. Mi egy kicsit pihenünk, aztán kapcsolatba lépünk a partizánokkal, Jurek már biztosan tudja a módját. Mivel a táborból egyelőre nem léphettem ki, odaadtam a levelet a Gurálnak, ő pedig az öreg Szymlaknak továbbította. Az már tudni fogja, mit csináljon vele. Szymlakkal kapcsolatban is voltak terveim, ezeket elmondtam Edeknek. Szymlak Kozy faluban lakik, a Beszkidek lábánál. Elbeszéléseiből már elég jól ismerem a környéket. Házuktól csak pár lépés az erdő. Remek hely arra a célra, hogy az egész napos séta után lélegzethez jussunk. Szymlaknak nem lesz ellenvetése, hiszen jó ismerősöm. Csak meg kell vele beszélnem a dolgot, mihelyt kommandóba kerülök. Egy ideje valami megfoghatatlan, szinte észrevehetetlen árnyék vetült eddig makulátlan őszinteségünkre és barátságunkra. Edek megérezte, hogy elhallgatok valamit. Kétségei nem is voltak teljesen alaptalanok. Már jó ideje rágódtam egy gondolaton, de egyelőre nem árultam el. Abbahagytuk a nyiratkozást. Ez nem volt különösebben feltűnő, mert már sok régi fogoly engedélyt kapott, hogy megnövessze a haját. Csak Kazek Gosk nézte gyanakodva növekvő kefefrizuránkat, de nem szólt semmit. Elhatároztuk, hogy június 14-ét, az első transzport Ausch-
witzba érkezésének negyedik évfordulóját úgy megünnepeljük, mint még soha. Az egész ünnepség motorja alighanem Zdzisiek M. volt. Amikor lengyelek vették át a fontosabb lágerfunkciókat, ő lett az unterkunftskammer, vagyis a SS raktár oberkápója; szelíd fiú, mindenki szerette. Az ünnepséghez rendelkezésre bocsátotta az unterkunfts-raktár egyik blokkját. Ez azért volt kényelmes, mert a blokkban nem lakik senki, viszont az egész étkészlet ott van helyben. Napokig tartottak az előkészületek. Minden meghívott köteles volt valami ennivalót és italt organizálni. Június 13-án este, a lefekvésre szólító gong után, csaknem minden blokkból elősurrantak a régi foglyok, és összegyűltek a raktárban. A lakomát már előkészítették. A patkó alakban elhelyezett asztalokon terítő, tányérok, sőt kés és villa. Már elfelejtettük, hogyan kell használni őket. Az asztalok mellett néhány kondér. Az egyikben párolgó pörkölt, a másikban főtt krumpli, a harmadikban - vodka. Az asztalon halmokban a szépen felszelt kenyér, sajt, SS-kolbász, konzervek, szardínia. Ilyen még nem volt, amióta létezik a tábor. Micsoda fényűzés! Elhangzik az első pohárköszöntő. Magasba emelkednek a maró folyadékkal teli bögrék, ugyanazok, amelyekből négy éven keresztül undorító fűteákat ittunk. Mindenki fenékig üríti a bögrét, a vodka végigfolyik az állakon. A szabadságra ittunk, ezt nem is kell hangosan kimondani. Csitt! Csend! A Gurál akar beszélni! - Nehezen forog a nyelve. Már a pohárköszöntő előtt felöntött a garatra. - Hányan jöttünk akkor Hétszázhuszonnyolc ember, és hányan vagyunk most? Harmincan, harmincöten? Valaki félbeszakítja: - Elég! Elég a számolásból! Pár nap múlva még kevesebben leszünk ! Mindenki nevet, mert világos, hogy miről van szó. Mindenki a szökésre gondol. Amint fogy az étel-ital, emelkedik a hangulat. - Éljen Kukla! Hogy számolod el ezt a sok mindent a konyhán? - Fölesszük az egész SS-készletet. Dögöljenek meg! - kiabál izgatottan Edek. - Nemsokára saját koszton-kvártélyon leszünk ! - Megint mindenki nevet, cinkosan néznek össze. - Mikor? - kérdezi Zdzisiek. - Két hét múlva! - feleli komolyan Edek. - Mi is! - kiált vissza Zdzisiek, Papagájra és Rysiekre hunyorítva. - Csak ne mindenki egyszerre! Osszuk be a dátumokat tréfál valaki. A kondér kiürül. Emelkedett hangulat, zsivaj, nevetés, sírás, vallomások, ölelések. Valaki rázendít a régi lágernótára, amit Tadzio Kanski írt: Reggel, este kávét adnak, appel után seggbe rúgnak. Sokan együtt fújják vele a refrént, mások azt kezdik énekelni : Im Lager Auschwitz war ich zwar Bemutatják a guggolást, fejük fölött tartva a támlátlan széket. - Az régen volt! Azok az idők már nem jönnek vissza! idegeskedik Edzio Ferenc. - Most már azt kell itt énekelni, hogy
Nincs még veszve Lengyelország. Nagy a zsivaj, túlságosan nagy. Hirtelen elhallgatunk, mert felbukkan a torwache, a barakk ajtajába állított fogoly, és rémülten integet, hogy maradjunk csendben. Az őrház felől jön valaki. Csitt! Schneider blockführer és Tkocz arbeitsdienst közeledik. Megszimatoltak valamit, és vodkát keresnek. Eloltjuk a villanyt. Némán állunk a sötétben meglapulva. Nem jó ilyeneket beavatni. Isznak velünk, aztán beköphetnek. Még csak az kellene! Eltűnnek a túloldali blokkban. Józek M. kimegy körülnézni. Nemsokára visszatér. A blokkparancsnoknál isznak. Érdeklődtek, hol folyik valami ivászat, mert messziről hallani a nótázást. Szerencsére jó sok vodkát találtak a blokkparancsnoknál, és ottragadtak. Jó, hogy ma Schneider van szolgálatban, és nem például Grapatin. Az nem adná fel ilyen könnyen. Ezek bevették a mesét, amit Józek mondott nekik. Kis csoportokban széledtünk szét. Edek meg én együtt mentünk el. A többiek cinkos pillantással búcsúztattak. Tudták már a titkunkat. Mi is az övékét. Senki sem titkolózott különösebben. Ahányan csak voltunk, mind szökni készültünk. Mindenkinek csak egyvalamin járt az esze: a szabadságon. A legutóbbi légitámadás megerősítette bennünk a hitet, hogy végéhez közeledik a rossz passz. Auschwitzból pedig hírét vettük, hogy a halálfalat lebontották. Mala derék lány. Szerzett kilépőt. Kitöltöttet ugyan, de ezt már magára vállalta. Mala borzasztóan örül, hogy elvisszük. Edek is elégedettnek látszott. Én kicsit kevésbé. Egy nő kolonc lesz a nyakunkon, balszerencsét hoz ránk, különben is az a tervünk, hogy partizánnak állunk és visszatérünk Auschwitz környékére. Edek hozott egy ausweist, egy őr igazolványát. A rámpán találta. Az SS nyilván valamelyik transzport kirakodásánál vesztette el, miközben a zsidók holmijában turkált. Talán hasznát vesszük. Egyelőre az asztalkám lapja alá tettem. Ezúttal sikerült. Olyan alaposan elrontottam az appelt, hogy az egész tábor több mint egy óra hosszat álldogált, mire a hibát megtalálták. Wolf rapportführer a kisujjával sem nyúlt hozzám. Nem is olyan régen, egyszerű blockführer korában, együtt üzleteltünk. Grapatin viszont nem mulasztotta el a kínálkozó alkalmat, hogy pofon vágjon. Sebaj! Hamarosan az én dobásom következik. Talán le sem váltanak a funkciómból, ha be nem avatkozik Bednarek, az SK blokkparancsnoka. Kiállt a foglyok védelmében, akiknek az én hanyagságom miatt ilyen sokáig kellett appelen álldogálni. - Hogy tarthatnak ilyen schreibert, aki nem tud számolni! Aztán az egész tábor kint ácsoroghat egy ilyen marha miatt! panaszkodott a rapportschreibernek. No lám! Kiből lesz az elnyomottak védelmezője! Sötét gazember, tábori karrierista. Mindig az SS-ek kegyeit kereste, alig győzött buzgólkodni a jelenlétükben. Éppen elégszer láttam, mit művelt a foglyokkal a büntetőszázadban! Dühösen ráförmedtem, hogy fogja be a pofáját. A védelmező Tovább morgolódott, erre közöltem vele, hogy kinyalhatja a seggemet. Daniszhoz ment panaszra. Appel után Danisz gyüle-
kezőt rendelt el a blokkírnokoknak. Ott volt Jupp kápó és Bednarek is. Távolabb jó néhány fogoly ácsorgott, kíváncsian lesték, mi történik. Danist elég nyugodtan közölte, hogy levált a schreiberi funkcióból, amelyre láthatólag nem vagyok alkalmas. - Micsoda? ! - háborodott fel Bednarek. - Szigorúan meg kell büntetni. Add át nekem. Én majd megtanítom számolni meg engedelmeskedni! Hozzám! A büntetőszázadba! - Dühbe gurult, mint a régi jó időkben. Elém ugrott, öklét rázta. Fölemelte a kezét, mintha meg akarna ütni. - Na, próbálj csak hozzám nyúlni, te barom! Nem eleget gyilkoltál még?! Na! Üss meg! - hergeltem bátran, látva, hogy a leselkedő foglyok csoportja közelebb húzódott, és most tömör gyűrűt alkot. Ki tudja, hogyan végződik a dolog, ha közbe nem lép Danisz. Félretolta Bednareket, engem pedig visszalökött a felsorakozott schreiberek közé. - Abtreten! Los! - kiáltotta, majd karon fogta a füstölgő Bednareket, és elvezette. Közben visszafordult, megfenyegetett az ujjával, és lengyelül rám szólt: - Ne legyél olyan nagy okos, te schreiber! Morgen zur Arbeit! - tette hozzá németül. - Lapátolni! Még egyszer megfenyegetett, de nyilvánvalóan nem szívta mellre. Hiába, változnak az idők. Edek azt sem tudta, hová legyen örömében. Végre kijuthatok a táborból egy kommandóba, éppen ez volt a célunk. Tkocz arbeitsdienst a planierunghoz osztott be, ahol Jozek Wasko dolgozott. Ez nem nagyon stimmelt, hiszen minél közelebb akartam lenni Edekhez. Edek elintézte az ügyet Chamekkel. Chamek, a lawai zsidó, aki nem a legjobb hírnévnek örvendett, különösen a zsidók között, a női táborban dolgozó strassenbaukommando kápója volt. Ez a kommandó felelt meg nekem a legjobban. Jozek mint az arbeitseinsatz kápója beosztott schreibernek ehhez a kommandóhoz. Úgy kellett nekik schreiber, mint halottnak a tömjénfüst, de nem ez volt a lényeg. Másnap már utat építettem az FKL-ben. Chamek kommandója negyven emberből állt, zsidókból, oroszokból és lengyelekből. A női kórház területén dolgoztak. A kórház sokkal nagyobb volt, mint az én időmben. Most a még lakatlan fabarakkok között kellett utat építeni. A barakkokat csak most alakították át revírnek, de a blokk személyzete már teljes volt, a blokkparancsnoknővel együtt. A strassenbaukommandónak, mint minden rendes kommandónak, megvolt a felügyelője, kommandoführere. Egy oberscharführer, állítólag Klaipedából. Csöndes, nyugodt. Chamek bemutatott a scharführernek, az jóváhagyólag bólintott. - Klassz fiú! - mondta Chamek. - Azt csinálok vele, amit akarok. - Gyerünk! Gyerünk! Arbeiten! - kiabált egy kicsit a látszat kedvéért, mert egy SS kerékpározott arrafelé. Egy értelmiséginek látszó, magas, sovány fogoly sürgölődött a közelünkben. Chamek odahívta. Az idős ember vigyázzba vágta magát. Sza-
bályszerűen összecsapta a sarkát, hogy majd leesett a szemüvege, kidüllesztette tyúkmellét, és várta a parancsot. Nyilván ő volt a vorarbeiter. - Ezredes! - mondta patetikusan Chamek. - Aztán minden rendben legyen! Értettem? - Igenis, oberkápó úr! - pattogott a katonás válasz. - Itt leszek ebben a blokkban - mutatott Chamek a háta mögé -, ha valami netalán világos, ezredes? Akkor lelépni! Tudod, ki ez? - lelkendezett, amikor az állítólagos ezredes elment. - Nagykutya volt! A vezérkarban! A cári Oroszországban, gondoltam. - Megtettem vorarbeiternek, mert öreg már, nem alkalmas a nehéz melóra. Ha túléli a tábort, biztosan miniszter lesz. Szóval Chamek is biztosított a jövőre. Hányszor hallottam róla, hogy vérszomjas, most meg szelíd, mint a bárány, csak éppen egzaltált bohóc, mint kiderült. - Gyere, schreiber - intett, látva, hogy a kommandónkban dolgozó foglyok számát készülök felírni. - Hagyd azt! Ráérsz! Gyere! - mondta titokzatosan. - Megmutatom neked a menyasszonyomat. Csodálatos nő ! A legszebb a világon. Mindjárt meglátod. És milyen tüzes ! Követtem a blokkba, és arra gondoltam, milyen jótékony hatással vannak a nők még az ilyen fickókra is, mint Chamek kápó. Bohóc! De ártalmatlan. Legalábbis itt az FKL-ben annak látszott. Menyasszonyát a blokkparancsnoknő szobájában találtuk. Mellén piros háromszög. Jugoszláv lány. Fiatal és szép. Chamek gálánsan bemutatott : - Vera : a schreiberem. Lengyel. Az egyik legrégibb fogoly a táborban. A lány közönyösen fogadott bennünket, sőt úgy rémlett, hogy Chamekre leplezetlen gyűlölettel pillant. Beszélgetni kezdtem vele. Néhány felületes mondatot váltottunk. Chamek közben ajándékokat rakott az asztalra: csokoládét, szardíniát és cigarettát. - No, köszönd meg, drágám ! A lány elpirult. Chamek átölelte és csókolgatni kezdte. Vera ügyesen kisiklott a karjából, és lekevert neki egy csattanós pofont. Nem mondom! Csakugyan tüzes a lány! Hát így fest ez a flört. Benéztem a blokkba Dzidek S.-hez. Megtudtam, hogy Halina csakugyan a karanténban van. Romlott a szeme. Akkor hát nem találkozom Halinával sem ma, sem soha többé a táborban. Szombaton, pontosan délben Megismerkedtem Eluniával. Úgy történt a dolog, hogy megjelent a kommandoführerünk Orli revírkápóval és a blokkparancsnoknővel, Chamek menyasszonyával együtt. Sokáig járkáltak a javítás alatt álló, üres blokkban. Valamit méricskéltek, gesztikuláltak, számolgattak. Mint később kiderült, ennek a szemlének az eredménye volt az ún. fusizás. A scharführer megígérte Orlinak, aki tetszett neki, hogy betonpadlót csináltat a blokkban. Chamek nagyon örült, hogy így fordultak a dolgok,
mert így ismét alkalma nyílt kedvére tenni a jugoszláv lánynak, akinek kegyeit a legutóbbi kudarc ellenére szemlátomást különféle módokon igyekezett elnyerni. Én is örültem, mert nyugodtan dekkolhattam a blokkban, nem kellett kint ácsorognom a tűző napon, munkát mímelve. Észrevettem, hogy egypár lány a kórházi személyzetből éppen a háromemeletes ágyakat szedi szét és viszi ki a blokkból, hát odaugrottam segíteni. Frissen, sőt vidáman ment a munka. Megtetszett az egyik apró, élénk kislány, akinek volt egy különleges tulajdonsága. Mihelyt a beszédet abbahagyta, rögtön énekelni kezdett. Emlékszem, mindig ugyanazt a dalt dúdolta, Szent Tamásról. Valahogy folyton úgy alakult, hogy mellé kerültem. A társnői szemlátomást szerették, mert a becenevén szólították : Elzuniának. A következő napokban közelebbről is megismertem. Edek a röntgenszobába sietett, hogy Malával találkozzon. Mala már várta. Én jó ideje a röntgenszobával szemben ácsorogtam. A kommandoführer állított oda, ügyelni, hogy tiszta-e a levegő. Unalmamban és kíváncsiságból leselkedni próbáltam, de az ablaktábla jól zárt, semmit sem lehetett látni vagy hallani. Kíváncsi voltam, mi fűzheti ezt a csinos, intelligens és fiatal német lányt, aki politikai fogoly, az öregedő SS-hez, aki egyáltalán nem látszott Don Juannak. A szomszédos ablakban két összesimuló alakot pillantottam meg. Edek és mala. Észre sem vettek, annyira el voltak foglalva egymással. Diszkréten visszahúzódtam. Az ölelések szüneteiben biztosan a szökés részleteit és útvonalát beszélték meg. Egy másik ablakban megláttam Stasiót, amint elmélyülten pucolta a nikkel sterilizáló műszereket. Körüljártam az egész barakkot. Az ápolónők szobája üres. Nem csoda. A szoba lakói ilyenkor munkában vannak. Orli szobájának ablaktáblája nagy csattanással kinyílt. Odamentem az ablakhoz. A scharführer az ágyon feküdt, és aludt, vagy úgy tett, mintha aludna. Más nem volt a szobában. Furcsa Magától nyílt ki az ablaktábla? Különös blokk ez a röntgenraum! Kitűztük a szökés napját! Szombaton, pontosan délben. Nemcsak az időpontban állapodtunk meg. A résztvevők személyében is. Nem volt valami kellemes beszélgetés. Már régóta érződött, hogy elhallgatunk valamit. Főleg én. Most végre közöltem az álláspontomat. Edek egyáltalán nem lepődött meg. Láthatólag számított rá. Úgy irányítottam a dolgot, hogy szombaton elmegy Edek Malával, hétfőn pedig, persze ha az ő szökésük sikerül, nekivágok én Jozekkel. Edek és Mala Kozyban áll meg, ott átadják Szymlaknak az egyenruhát és a kilépőt, ő meg hétfőn behozza a táborral szomszédos területre, ahol Jozek dolgozik. A többi világos! Ugyanúgy lógunk meg a táborból, ugyanazon az úton. A terv egyszerűnek látszott, csak Szymlakkal kellett beszélni, ezt másnap meg is tettem. Szymlak belement, bár nem lelkesedett különösebben. Fenntartásai voltak. Végül is meggyőztem. Hiszen ha Edek és Mala eljut Kozyba,
az azt jelenti, hogy a szökés sikerült. Az SS nem fogja tudni, hogyan kerültek ki a táborból, tehát meg lehet ismételni a trükköt. Ez a megoldás nagyon kényelmes volt - mármint persze nekem. Edek és Mala lesznek a kísérleti nyulak. Elsősorban ők kockáztatnak, én meg kényelmesen lapulok a hátuk mögött. Elgyávultam, világos! Az pedig, hogy azért nem akarok velük menni, mert egy nőt viszünk magunkkal, inkább csak kifogás volt. Edek már szerzett egy kulcsmásolatot a terveinkben szereplő kiinduló bázishoz: a kartoffelbunkerhez, amely a szökés útvonalába esik, ott van mindjárt a női tábor A szektora mögött, a Budyba vezető út jobb oldalán. Megállapodtunk, hogy másnap nem megyek munkába, hanem a táborban maradok, hogy az egyenruhát és a fegyvert kiadjam. Edek a szerelők bódéjában fog várni. Még aznap este átmentünk Jurek blokkjába. A blokkban nem lakott senki, mégis nagy gyülekezetet találtunk Jurek szobájában. Alig ismertük ezeket az embereket. Némelyiket most láttuk először. Legtöbbjüknek a száma százezren felüli. Tehát milliósok. Éreztük, hogy nemkívánatos vendégek vagyunk. Jurek igyekezett feloldani a hangulatot : - Nyugodtan beszélhettek, ezek jó barátok - mondta. Ha nem is fesztelenül, de mégiscsak folytatódott a megszakított beszélgetés. Egy jelentéktelen külsejű emberke vitte a szót, fél lábára sántított, mint észrevettem. Szavaiból kitűnt, hogy nemrég hozták ide Varsóból. Sokat beszélt a Honi Hadseregről, a londoni kapcsolatokról, a fegyveres harcról a megszállók ellen a fővárosban. Edek is, én is elég szkeptikusan fogadtuk ezeket a történeteket. Cinkosan összenéztünk, és elnézően mosolyogtunk. Biztosra vettük, hogy a pasas hősködik, egy szava sem igaz. Már négy éve a táborban voltunk, és nemigen tudtuk elképzelni, milyen most voltaképpen a megszállás, még kevésbé azt, hogy szervezett, fegyveres akciót lehetne indítani a hatalmas hitlerista gépezet ellen. Amikor aztán a cingár emberke, újdonsült fogoly létére, arról kezdett beszélni, hogy itt a táborban, Birkenauban, a négy óriási gázkamra tőszomszédságában holmi ellenállási akciót kell szervezni, amely támogatná a főtáborban állítólag már működő sejtet - azt gondoltuk, hogy az ürge beszámíthatatlan. Igazi milliós, halvány fogalma sincs, mi a birkenaui koncentrációs tábor, az bizony vernichtungslager, megsemmisítő tábor. Négyévi lágeréletünk folyamán nemegyszer próbáltak már ellenállási mozgalmat szervezni. Minden kísérlet tragikusan végződött. Kihallgatás a Politischén, kínvallatás, halálfal vagy akasztófa. Vagy kívülről jelentették fel őket. AChtung! - Egy tagbaszakadt SS állt mögötte. Az egész társaság rémülten felugrott, és automatikusan vigyázzba vágta magát. Elképzeltem, mi játszódik most le a titkos gyűlés résztvevőinek elméjében, hiszen én is úgy éreztem magam, mint a rajtakapott tolvaj. Szép kis titkos szervezet! - Was isi los hier?! Mi folyik itt? - szólalt meg fenyegetően az SS, és körüljártatta fürkésző pillantását. A sötét szobában - mert a folyosóra nyíló kis ablakon alig szűrődött be fény síri csend honolt. Még senki sem tért annyira magához, hogy
valami kifogást dadogjon, mikor az SS megszólalt: - Weiter machen! Folytatni! - és amilyen hirtelen jött, éppúgy el is tűnt, Jurek követte. Csak most ismertem rá a hangjáról Edekre. Az őrült! Jól megadta nekik! Még torwachét sem állítottak, és titkos szervezkedést játszanak Mindenkit meglepett az SS furcsa viselkedése, de senki sem gyanította, hogy Edek volt az. Örültek, hogy ennyivel megúszták, villámgyorsan elszéledtek. Egyedül maradtam a szobában. Megvizsgáltuk a fegyvert, mert eddig nem volt rá alkalmunk. Két töltény volt a tárban. Egy a csőben. Én nem is nagyon tudtam bánni a fegyverrel, Jurek viszont értett hozzá. Mennyire megváltoztatja az embert az egyenruha ! Edeknek remekül állt az SS-mundér. Talán csak az ujja volt egy kicsit hosszú. Lubusch magasabb valamivel. Én is felpróbáltam az uniformist. A sapka túl bő. Ki kell majd bélelni papírral. Nagyobb baj, hogy olyan keveset tudok németül. De végső soron elég lesz. Mostanában sok az olyan SS, aki rosszul beszél németül. Csak járőrrel ne találkozzunk útközben, mert akkor a nyelvtudás nem segít. Összecsomagoltuk az egyenruhát és a fegyvert. Holnap kiadom Edeknek. Éjjel nem tudtam elaludni. Talán mégse halasszam el az indulást, menjek holnap velük ? Mi lesz, ha Szymlak nem tartja meg az ígéretét? És mi lesz, ha lebuknak? Ki segített nekik a szökésben? Nem jobb egyszerre túlesni rajta? Mi lesz, ha Mala útközben maláriás rohamot kap? Edek halkan horkolt. Aludt, mint a bunda. Neki nem kell törnie a fejét - ő elszánta magát. Az egyenruha és a fegyver már a kartoffelbunkerban van. Edek beavatta szökési terveinkbe egyik szerelő haverját, Jurek Sadczykowot, ő segít Malát átöltöztetni. Az őrházbeli vécét már elő is készítették. Tehát minden készen áll! Holnap szombat. A szökés napja! ugyanolyan nyugtalan éjszakám volt, mint a tegnapi. Edek most is remekül aludt. Reggel szokás szerint elindultunk, ki-ki a kommandójával. Szép idő volt. A revírben járkálva lestem, mikor bukkan fel Edek. Déltájban elviselhetetlenné vált a hőség. Jól van! Éppen erre számítottunk. Ilyen kánikulában az SS-ek rendszerint behúzódnak valami hűvös zugba, és szundítanak egyet. Nincs már olyan fegyelem, mint régebben. Végre feltűnt Edek. Nyugodt és mosolygós, mint mindig. - Mala felkészült! Minden kész! Kimegyek még egyszer az oldalsó blockführerstubén át, hogy megpuhítsam az aufseherint - Miért csinálja ezt? Minek mászkál ennyit? - töprengtem. Talán nem tudja még, ki a szolgálatos a fő őrházban? De azt Mala könnyen megállapíthatná! A padlóépítésre felügyeltem Elzunia blokkjában, de teljesen megfeledkeztem a jelenlétéről. Gondolataim Edek körül jártak. Végre megjött, nem sokkal tizenkét óra előtt. A fő őrházban Perschel blockführer és valamelyik jelentéktelen aufseherin szolgálatos. Perschel, ez a hóbortos SS veszélyes lehet! Sohasem tudni, mi jut eszébe. De remélhetőleg nem
fog sokat mászkálni, mert a motorbalesete óta biceg. Különben is, ilyenkor ebédelni megy. Átmentünk a női tábor B szektorába, ahol Mala lakott. A blokkjában várt, az ágyak és az asztal között szorongva két huferinnel, akik állítólag az unokatestvérei. Tehát ők is mindenről tudtak. Mala sápadt és szemlátomást ideges volt. Vöröses haját rövidre vágták. Az asztalon kiterített térkép feküdt, mint valami vezérkarnál. Most gyorsan összehajtogatták. - Edzio, tedd el még ezt is - mondta Mala rossz lengyelséggel, és arany csecsebecséket nyomott a fiú kezébe. - Ezek a lányok hozták. Hasznos lehet az úton - tette hozzá, látva, hogy Edek fintorog. A barakk falán át behallatszott a foglyok hangja : - Lüuferin! Liuferin! - kiabálták kórusban. Az oldalsó őrházba hívták őket. A két szlovák lány Mala nyakába borult Sírva csókolgatták, szerencsét kívántak. Túl sokáig tartott a búcsúzkodás, Edek türelmetlenül karon fogta a lányokat, és az ajtóhoz taszigálta őket. Elbúcsúztam Malától. Kezet nyújtott. Apró, hűvös és nyirkos keze reszketett. - Minden Isten kezében van - mondta könnyein keresztül. - Minden rendben lesz! - tört ki belőlem, de ez is valahogy mesterkélten hangzott. Nagyon sajnáltam most a lányt, együttéreztem Edekkel, magamra meg dühös voltam. Hogyan boldogul Edek egyedül ezzel a gyenge lánnyal? Hiszen Mala nem jut tovább pár kilométernél! Most kész lettem volna velük menni. De annyi bátorságom már nem volt, hogy felajánljam. - Gyerünk! Mala, te légy tizenöt perc múlva a fő őrháznál ! Jurek ott vár. Egy utolsó pillantást vetettem Malára. Sírva, tehetetlenül állt ott, mint egy kisgyerek. A barakk ajtajában Edek megállt. - Add ide a nadrágszíjadat, mert az enyém túl szűk - mondta, és kigombolta kezeslábasát. Megláttam alatta a zöld SS-egyenruhát, és az alatt a bricsesznadrágot. Ez már őrültség volt. Fölösleges kockázat, de rá vallott. Edek magabiztos volt, és mindig bízott a szerencséjében. Most már tudtam, miért ment ki még egyszer a táborból. Odaadtam vertarany csatos derékszíjamat. Az enyém hosszabb volt. A női tábor A és B szektora között, az utcánál, amelynek túlsó végén, a kis őrház melletti sorompónál már őrhelyükön álltak a szlovák lánykák, elváltunk egymástól. Simán, minden teketória nélkül. Még kezet sem fogtunk. Csak néhány szó. - Viszontlátásra! Kozyban várunk rátok! Ha közbejön valami, akkor megüzenjük az öreggel Szervusz! - Edek megigazította kezeslábasát, másik kezébe vette a szerszámládát, és elindult egyenesen a kis őrház felé. Én az A szektorba mentem. A konyha és a szauna előtt elhaladva visszanéztem. Edek kijelentkezett az őrháznál, és zavartalanul tovább mehetett, biztos léptekkel haladt a rámpa mentén vezető utcán, párhuzamosan az én utammal. Chamek kommandója kényelmesen dolgozgatott. Az ezredes az őrhelyén állt, engem valahogy nem vett észre. Szerencse, mert nem volt kedvem most vele beszél-
getni, inkább Edek útját figyeltem. Csak a mérőlécet vettem át az ezredestől, azt mindig magával hordta, hogy szakszerűbben fessen. Pár méterrel a fő őrház előtt jobbra fordultam. elővettem a mérőlécet, és úgy tettem, mintha a csöveket mérném. Innen a sarokból kitűnően láttam mindent. Bal oldalon volt a revír, mögötte a drótkerítés és a rámpával párhuzamos út, még láttam Edeket, mielőtt eltűnt volna az úton keresztben álló nagy épület széles kapujában. Nemsokára ismét megláttam, de már egy másik fogollyal, biztosan Jurekkel együtt. Mind a ketten kezeslábasban voltak, kezükben szerszámláda. Most felém jöttek az utcán, az FKL őrházhoz igyekezve. Amikor bementek a női táborba, megint eltűntek a szemem elől. Jurek nyilván megállt az őrháznál, mert az épület mögül most csak Edek lépett ki, és a kartoffebunkerhez sietett. Figyelmesen körülnézett, meglátott engem, úgy rémlett, mintha intene, aztán a ládájába nyúlt, biztosan az álkulcsért. Egyetlen ügyes mozdulattal kinyitotta az ajtót, és már belül volt. Olyan villámgyorsan, hogy biztosan senki sem vette észre. Az időpont nem is lehetett volna alkalmasabb: éppen dél van, hőség, a közelben senki, aki felfigyelhetne a krumpliraktár ajtajánál ügyködő fogolyra. A tábor főutcáján most felbukkant Mala. Amikor elment a revír mellett, rákiáltott egy fogoly, aki a kórház drótkerítése mentén szaladt utána. Mala türelmetlen mozdulattal adta értésére, hogy nagyon siet. Az őrházból éppen kilépett a bicegő Perschel. Mondott valamit Malának, a lány szolgálatkészen kiemelte a tartóból a két kerékpár egyikét, és fogta, amíg az SS felszállt. Perschel átvetette merev lábát a vázon, egészséges patájával a pedálba taposott, és elkarikázott. Eddig minden szerencsésen és a tervek szerint alakult. Aztán hosszú percek teltek el. Órámra néztem. Húsz perccel múlt tizenkettő. Mi történt? Hol marad ilyen sokáig Mala? A bunker kis ablakában homályosan láttam Edeket. Gesztusokkal mutatta, hogy aggódik. Onnan az ablakból nem sokat láthatott, az én jeladásomra volt utalva. Végre! Jönnek! A zömök Jurek mellett egy szintén kezeslábast viselő, törékeny alak, aki nehéz mosdókagylót cipel a fején. Jó ötlet ez a mosdókagyló, majdnem teljesen eltakarja Mala fejecskéjét. De Mala roskadozik a teher alatt. Intettem Edeknek. Csak erre várt, a következő pillanatban már kiugrott a bunkerből. Láthatatlan port verve le a rottenführeri egyenruháról, a műút szélére ment, és várta, hogy azok odaérjenek. Jurek az előírásos távolságban megállt az SS előtt, szabályszerű kehrt umot vágott ki, és visszamasírozott, otthagyva Malát Edekkel. Edek előreengedte Malát, pár lépéssel, aztán lassacskán eltávolodtak a tábortol. én tekintetemmel elkísértem őket még vagy háromszáz méteren, aztán eltűntek a szemem elől, mert az út kissé jobbra kanyarodott, és a kartoffelbunker épülete eltakarta őket: A nehezén hát túljutottak. Most már csak a nagy postenkettén kell átjutniuk, ahol a sorompó van, azon túl a szabadság várja őket. Csuromvíz voltam. Rogyadozott a térdem. Elszorult a torkom. Mégiscsak nagy adag bátorság kellett ehhez.
Biztosan most haladnak át az utolsó akadályon, a sorompón, amelynél mindig egy SS van szolgálatban. Ha az meg nem állítja őket, akkor már szabadok. Vártam még egypár percet. Perschel visszaért. A sziréna hallgat. A legrosszabb már mögöttük van. A Budyba vezető úton senkit sem hoznak visszafelé. Szabadok ! Mi van velem? Vadul zakatol a szívem. Torkomban nem enged a szorítás. Az izgalom szavamat vette. Látom, hogy Chamek szól hozzám, de nem hallom a hangját. Gondolatban messze járok, túl a kerítésen, velük. Holnapután együtt leszünk. Milyen sokat kell még várnom. Velük kellett volna menni. Ó, az én ostoba előérzeteim! Nekik már csak emlék a tábor. A sziréna nem szólalt meg. A kommandók visszatéréshez kezdtek gyülekezni. Fajront! A sziréna hallgat. Néhány emberen kívül még senki sem tudja, hogy ketten hiányoznak. A férfitábor őrháza előtt torlódás. Mint mindig! Nem mehetnek be valamennyien egyszerre. Az SS-ek megszámolják a belépőket, néhányat megmotoznak. A zenekar pattogó indulót játszik. A kommandók egymás után masíroznak be a táborba. Most mi következünk. Közeledünk az őrházhoz, igyekszünk az induló ütemére lépni. Chamek hangosan számolja az ötös sorokat: - Eins, zwei, drei! Links und links! - Csak akkor vezényel, amikor már közel vagyunk az őrházhoz. Mellettünk, az út jobb oldalán most rendeződik ötös sorokba a bauleitung-kommandó, amelyhez a szerelőkommandó is tartozik. A bauleitung-kommandó kis csoportokra oszlik, amelyek szakmájuktól függően a hatalmas tábor különböző szektoraiban dolgoznak, így a gyülekezés rendszerint elég soká tart, hiszen mindenkit be kell várni. De most nincs ki a létszám. Úgy látszik, már megállapították, hogy Edek hiányzik. Tadek P., az üveges, aki az egész kommandóért felelős, meglátott a menetoszlopban, és megkérdezte, mi van Edekkel. Vállat vontam. Látva, hogy visszamegyek a táborba a kommandómmal, mintha kicsit megnyugodott volna. El sem tudta képzelni, hogy Edek nélkülem szökik meg. Így hát várt még, nem jelentette a feljebbvalóknak, hogy einer fehlt, egy ember hiányzik. Már mindenki felsorakozott az appelhez a blokkja előtt, csak Tadzio kommandója állt még az őrházon kívül. Láttam messziről, a blokkom elől, amint Tadek végül is rászánta magát, hogy jelentse: hiányzik egy ember. Valamelyik SS, ilyen messziről nem ismertem fel, pofon vágta. Appel! A blokkparancsnokok jelentik a blokk létszámát a blockführernek. A blockführerek továbbítják a jelentést Wolf rapportführernek. Harsány vezényszavak : - Das Ganze stillgestanden! Mindenki vigyázz! - Most Wolfjelent Schwarzhuber lagerführernek. Kisvártatva egy SS a blockführerstube felé rohan. Felbőg a sziréna. Hosszan, egyenletesen, fülszaggatóan. Einer fehlt! Vigyázzban állunk. Látom, hogy a ruszkik rám kacsintanak. A mellettem álló Jankiel mozdulatlanul néz maga elé, de érzem, hogy lopva megszorítja a kezemet. Honnan tudhatják, ki hiányzik? Schneider blockführer végigfürkészi a
sorokat, pillantása hosszan megáll rajtam. Vagy csak képzelődöm? Magam elé bámulok, a szempillám se rebben. A szirénabőgés gyászosan elhal. Állunk. Áll az egész tábor. A lagerführer és kísérete elhagyja a tábort, az őrházba megy Most felszabadultabban érezzük magunkat, csökken a feszültség, átnézhetek az FKL irányába. Túl messze van ahhoz, hogy innen láthassak valamit. Ott is tart az appel, és nyilván nem stimmel a létszám. Összerezzenek, mert újra felbőg a riadósziréna. Izgalom fut végig a sorokon. Mindenki csodálkozik, hiszen csak egy enber hiányzik, a sziréna pedig azt jelzi, hogy még valaki megszökött. - Lageraltester! Lageraltester nach vorne! - kiabálják az őrház felől. Daniszt rohan a blockführerstubéhoz. Hamarosan visszatér. A funkciósok körülveszik. A lágerkápó ordít : - Alles austreten! - Vége az appelnek ? ! Hát még büntetőappel sincs ! A funkciósok is szétszélednek. Ezúttal nem is indulnak a szökevény keresésére a nagy őrláncon belül, ahogy ilyenkor szokás. Hamarosan fény derült mindenre. futótűzként terjedt el a táborban a hír. Az FKL-ből megszökött egy zsidó lány, Mala Zimetbaum huferin, száma 19 880, a mi táborunkból pedig edek galinski. Vacsora után átszaladtam Jurekhez. Alig tudtam elvergődni odáig. Lépten-nyomon megállítottak az ismerősök, faggatóztak, a kezemet szorongatták, és cinkosan kacsingattak, mint akik mindent tudnak. Vége-hossza nem volt a kérdezősködésnek. - Hogyhogy te itt maradtál? Te mikor lépsz le? Te is egy lánnyal? - A legjobban a zsidók örvendeztek. Becipeltek a blokkba, csak úgy repestek örömükben, kínálgattak minden jóval. Chamek elvitt egy vodkára Hanshoz, a Kanada kápójához, örömében, hogy nem szöktem meg, és neki most nincs annyi gondja, mint Tadeknek. Hans, hogy neki is jusson a dicsőségből, megint fennen hirdette, hogy Mala az unokahúga. Félni kezdtem ettől a hirtelen népszerűségtől. Egyesek nyíltan megkérdezték, hogy én mikor szököm meg. Így könnyen a Politischére kerülhetek. A puszta gondolattól is lúdbőrös lett a hátam. Jureknél ott volt a Gurál. Jurek, nem tudva, hogy Jozekkel készülök szökni, azt tanácsolta, hogy most várjak egy darabig, amíg a hullámok elsimulnak. A Gurál kardoskodott, hogy csakis azon a bunkeren át kell megszökni, amelynek létezéséről és helyéről éppen most szerzett tudomást. - Ez a legbiztosabb út állította. - Hátha az Edek módszere másodszorra nem válik be! - Így vagy úgy, elhatároztam, hogy minél előbb lelépek. Visszamenet beszélgetések foszlányait hallottam. Csak egyetlen téma létezett ma : Edek és Mala. Nevük a szabadság szinonímája lett. Besötétedett, mire eljutottam a négyes blokkba. Ebben a késői órában már kevesebb kíváncsi és izgatott ismerős állított meg. Kihívtam Jurek Sadczykowot. Nagyon kíváncsi voltam, hogyan boldogult Malával. Olyan feldúltnak látszott a lány! A cigánytábor szomszédságában találtunk egy csöndes zugot,
ahol viszonylag nyugodtan beszélgethettünk. Jurek nagyon óvatos volt. Jobb, ha nem látnak minket együtt. Az ördög nem alszik. Elmesélte, mi történt a blockführerstubéban azután; hogy Mala megjelent, Edek pedig bement a kartoffelbunkerbe, ledobni a kezeslábast. Nos, amikor Perschel felszállt a kerékpárjára ez a körülmények szerencsés összejátszása volt, bár számítottunk is rá -, Mala bement az őrházba, ahol csak egy aufseherin tartózkodott. Jurek közben úgy tett, mintha a vécé zárját javítaná. ott volt a szerszámosláda, benne a Mala számára előkészített kezeslábas. Nagyon kellett sietni, mert bármikor jöhetett valaki. Jurek könnyen kimagyarázhatta volna magát, hiszen dolgozott, de mit mondjon Mala? Jurek tovább mímelte a zárjavítást, és türelmetlenül várta, hogy Mala elkészüljön. Végtelenül hosszúnak tűntek a másodpercek, Mala még mindig nem jött elő. Jurek suttogva sürgetni kezdte, de hiába. Aggasztotta a hosszú csend, benyitott a vécébe. A lány a félelemtől sápadtan, reszketve, tehetetlenül állt ott, mint aki nem is tud magáról. Jurek gondolkodás nélkül bezárkózott Malával, belebújtatta a kezeslábasba, fejére tette a mosdókagylót, aztán egyszerűen kitaszigálta, és elvezette a kartoffelbunker felé. Mala engedelmesen ment, hangosan vacogott a foga. Az is lehet, hogy maláriás rohama volt. A többit már én is láttam megfigyelő állásomból. Vasárnap munkaszünet volt, ólomlábon cammogott az idő. Ki sem mentem a blokkból, hogy a kíváncsiakat elkerüljem. Hiába. Folyton bejött valaki, és nem ment le a nyakamról. Jupp lágerkápó, akivel a blokk előterében találkoztam, csípős megjegyzést tett: - Na, Schreiber! Wie gehts jetzt? Dein Kamerad isi weg és egy kézmozdulattal jelezte, hogy Edek már messze jár. Egyre jobban féltem, hogy a szökéshez nyújtott segítséggel fognak vádolni, és egyszer csak behívatnak a Politischére. Türelmetlenül vártam a másnapot. Éjszaka nyugtalanul forgolódtam, nem bírtam elaludni. Az utolsó éjszakám a táborban - vagy mégsem? Igyekeztem nem gondolni az utóbbi lehetőségre, de a riasztó kép folyton visszatért, gyötört és megfélemlített. Reggel korán keltem, még az ébresztő gong előtt. Elővettem a rejtekhelyről a cigarettáimat, a nővérem fényképét és Mala portréját. Nem is tudom, miért vittem magammal. Halina titkos leveleit meg a névnapi kártyákat a tájképekkel, amelyeket kézzel pingáltak a tábori festők, otthagytam az asztallap alatt. Az arbeitskommandóban szokás szerint az első sorba álltam, Chamek mellé. Némán meneteltünk. Az FKL kapuján túl Chamek rászánta magát a megjegyzésre : - Aztán ki ne tolj velem, mint edek. majd hozzátette: add a szavad, Ha meg akarsz szökni, akkor nem tőlem! Szavamat adtam, bár eszem ágában sem volt megtartani. Megnyugtatott az a tudat, hogy Chamek nem tiszta kezű ember, bár hozzám igazán rendes volt. Nem árt, ha egy kicsit eldöngetik, más baja úgysem lesz. A kollektív felelősséget már
eltörölték. A blokk mellett álló nagy ládából az ezredes kiadta az embereknek a szerszámokat. A scharführer egy darabig beszélgetett Chamekkel, aztán szokása szerint lelépett. Chamek követte a példáját, miután kiadta az ezredesnek a kommandó munkájával kapcsolatos parancsokat. Eltűnt a jugoszláv lány blokkjában. Ejnye, de kitartó ember! A blokk félig nyitott ajtaja mögé bújva, cigarettázva beszélgettem az ezredessel. Ekkor odajött az egyik szlovák kislány, és intett, hogy beszélni akar velem. Az ezredes eloltotta cigarettáját, és diszkréten eltávolodott. A lány ragyogott örömében, sugárzó arccal mesélte el a szombati eseményeket. Csak a hosszúra nyúlt appel alatt derült ki, hogy Mala hiányzik. Drechsler rapportführer azt hitte, hogy Mala rosszul lett vagy elájult valahol, és az egész táborban kerestette. Tudta, hogy Mala beteg, maláriás rohamai vannak, így eszébe sem jutott, hogy távollétének más oka lehet. Mindenütt keresték Malát, ezért tartott olyan sokáig az appel, pedig korábban kezdődött, mint a férfitáborban. Végül mégis riadót kellett elrendelni, mert megállapították, hogy Malán kívül eltűnt egy fogoly a női táborban dolgozó szerelőkommandóból. Joggal sejtették, hogy együtt szöktek meg. Drechsler elkékült dühében, mert Mandel az egész tábor előtt lehordta. A sok ezer nő viszont kimondhatatlanul örült. - Én is olyan boldog vagyok! - fejezte be a történetet a szlovák lány. Most rajtam a sor - határoztam el. Az ezredesnek azt mondtam, hogy ha Chamek érdeklődik utánam, a B szektorban vagyok, a szivattyúban. Ezen nem csodálkozott, mert gyakran jártam oda. Cinkosan a gigája felé bökött az ujjával, tudva, hogy időnként eliszogatunk. A szivattyúban ott találtam Zbyszek B.-t és Lubuscht. Lehet, hogy most Zbyszek puhítja Lubuscht? - gondoltam. Zbyszek, aki mit sem tudott Lubusch részvételéről a szökésben, bemutatott mint Edek barátját. Lubusch kissé zavarba jött, aztán kíváncsian nézett rám. Szeméből néma kérést véltem kiolvasni. Gyorsan eltűntem a szivattyúból. Most ki kellett mennem a női táborból, hogy Szymlakkal találkozzam, aki biztosan a planierungon vár, ahol a Gurál dolgozik. Teljesen nyugodt voltam. Az éjszakai lidércnyomásnak nyomát sem éreztem. Elhatároztam, hogy úgy viselkedem, mint Edek. A kis őrháznál egy lauferin állt, ugyanaz, akivel alig egy órája beszélgettem. Nyugi, csak az aufseherinek vannak bent - súgta. Nagyszerű! Az SS-ekkel mindig nehezebb. Az egyik aufseherin az őrház nyitott ablakának párkányán ült, a másik bent álldogált. Úgy látszott, nagyon unatkoznak. Jelentettem, hogy kilépek a táborból, de belezavarodtam - mindig rosszul ment a német beszéd , dadogni kezdtem, idegességemben a sapkámat gyűrögetve próbáltam érthetően beszélni, jót nevettek rajtam. Élesen hahotáztak, mondtak is valamit németül, persze nem értettem. Az ablakban ülő végül is lengyelül kérdezte meg, hová megyek és minek. Erre felkészültem. Most már összeszedtem magam, és feltálaltam az eltervezett mesét: kommandóführerem, az oberscharführer,
elküldött a rámpán dolgozó kommandó kápójához, hogy küldjön sódert és követ az útépítéshez a revírbe. Ez a mese valószínűen hangzott, de az aufseherin azért elismételte a másiknak németül, mire az helybenhagyólag biccentett. Igaz, két csomag cigarettámba került az ügy, mert a lengyelül beszélő felhajtotta az írópultot és megkérdezte, dohányzom-e. - Aber jetzt gebe weg, du siettetett. A végét már nem is hallottam, mert nyílsebesen elrohantam a rámpa felé, hátulról ugyanis autó közeledett. Már a pőrekocsiknál jártam, amikor az őrház előtt megcsikordult a fék. Az elegáns sofőr kiugrott az autóból, szolgálatkészen kinyitotta az ajtót, és a kövér Kramer lágerparancsnok préselte ki magát a kocsiból, majd kisegítette kolléganőjét, Mandelt. Az aufseherinek vigyázzállásba merevedve, karlendítéssel üdvözölték felsőbbrendű kollégáikat: - Heil Hitler! Nekifeküdtem egy üres pőrekocsinak, amelyet egy csapat fogoly a fő őrház felé húzott. Az őrház után nekivágtam a tágas térségnek, amely a tábor és az Auschwitz-Dziedzice vasútvonal között terül el. Körülbelül félúton volt a planierung, kiruccanásom célpontja. A síneken túl kirajzolódtak az Union és a DAW épületei, még távolabb az Auschwitz I. gazdasági épületei. A sínek mentén meredeztek a nagy postenkette őrtornyai, távolabb, jobbra terült el a repülőgéproncsok óriási temetője. A pőrekocsik begördültek a hatalmas gödörbe, ahol egy nagy fogolycsapat földet és kavicsot fejtett, mások pedig megrakták a kocsikat. Egy sebbel-lobbal összetákolt faházban volt a raktár meg az iroda. A német művezetőnek néhány civil munkás segített. Egy helyen a foglyok széles, hosszú árkokat ástak, itt valami raktár lesz. Az egész terep nagyon alkalmas volt arra, hogy az ember kapcsolatba lépjen a civilekkel, sőt akár a közelben légvédelmi szolgálatot teljesítő wehrmachtosokkal. Az öreg Szymlak most az SS laktanyában dolgozik, az közel van ide, azért találkoztunk néha éppen itt. A Gurál, a planierungkommando schreiberje jóformán az összekötőnk volt. A fabódéban találtam rá, valami nagyon érdekeset mesélhetett, mert egész csoport vette körül. - Hol van Szymlak? - kérdeztem. Jozek széttárta a karját: Nincs itt. Erre felugrott az egyik civil, akit eddig nem ismertem. A számomra nézett, aztán rám, majd lassan elindult a kijárat felé. Követtem. - Szymlak ma nem jön! - mondta. - Megkért, hogy ezt adjam oda. - Gondosan körülnézett, nem figyel-e valaki, majd megnyugodva levette sapkáját, és előszedett belőle egy cédulát. Megdöbbentem, mert nem erre számítottam. Edek levele volt. Baj nélkül ideértünk - írta. - Mala kilométereken át cipelte a mosdókagylót, derék lány ! Budy után a kagylót meg a kezeslábast bedobtuk a gabonába. A földeken át estére Kozyba értünk. Egy szénaboglyában aludtunk a falu szélén. Mala jól érzi magát, csak a karja fáj. Este tovább megyünk. Szervusz! - Ennyi az egész! Csalódottan bámultam a levelet. Úgy éreztem, becsaptak. - A te hibád ! - szólalt meg egy belső hang. - Miért nem szántad el magad? Begyulladtál, és most másokat hibáztatsz Mit csináljak? Elhatároztam, hogy akár a bunkeren át is megszököm, akár egyedül is, csak
minél előbb. A civil figyelmesen nézett, látta, milyen gondban vagyok. - Az öreg a szomszédom - magyarázta nyugodtan. - A falu végén lakom. Nem találták meg Szymlak házát, a falusiakat kérdezgették, hol lakik az öreg. A faluban híre ment, hogy egy SS keresi Szymlakot, mert Edek még mindig SS-egyenruhában volt. Szymlak biztosan megijedt, hogy beköphetik, nem adott nekik szállást, hanem hozzám küldte őket. Most már értettem, miért nem küldte vissza Edek az egyenruhát, a fegyvert és a kilépőt. Túl sokat követeltünk Szymlaktól. Edek látva, hogy a falusiak nem akarnak szállást adni, lemondott Szymlak további segítségéről, és nem próbálta rábeszélni a kétségkívül kockázatos vállalkozásra : az egyenruha visszahozására. Apró darabokra téptem a levelet, és tanácstalanul néztem körül. A civil, zavaromat látva, barátságosan megveregette a vállamat : - Ne búsuljon ! Hamarosan vége lesz a háborúnak ! Mind kiszabadulnak! - Hát igen, ő könnyen beszél. Chamek idegesen ordítozott az embereivel, ütötte és munkára nógatta őket. Biztosan megint kapott egy pofont a menyasszonyától. Amikor meglátott, rögtön megnyugodott. Tehát miattam izgult. Sokáig elmaradtam, a legrosszabbtól tartott. No, most már nem eshet baja - gondoltam keserűen. - Egyedül maradtam! Rá tudom-e szánni magam valamire Edek nélkül? - tépelődtem. Nagyon elárvultam. Már annak sem örültem, hogy Mala és Edek szökése sikerült. Odajött az ezredes: - Elzunia kérdezősködött utánad. - Nem volt kedvem beszélgetni. De azért elindultam, hogy megkeressem a lányt. A blokkjában nem találtam. Biztosan átment a barátnőjéhez. Furcsa közöny fogott el. Olyan mindegy, hogy mi történik. A tábor még fel sem ocsúdott Edek és Mala romantikus szökése után, másnap már ismét felbődült a sziréna. Két régi fogoly szökött meg, ők is a bauleitung-kommandóból: Tomek Sobanski és a barátja, Kostek Jagiello, mind a ketten dachdeckerek, tetőfedők. A táborparancsnokság olyan tehetetlen volt ezzel a szökési járvánnyal szemben, hogy fel is hagyott mindenféle megtorlással. Csak a Politische buzgólkodott, mert valami szervezett akciót szimatolt. Váratlan ellenőrzéseket rendezett, egyre gyakrabban zaklatta a tábort. Spicliket is küldött. A Mexikóban dolgozó ruszkik között is akadt egy spicli A mi blokkunkban lakott. Rövidesen munkabaleset érte. A ruszkik maguk likvidálták. Ők hármas, négyes csoportokban,szökdöstek el, majdnem mindennap. Én meg hiába vártam hírt Edektől. Szymlak nem hallatott magáról, a fiatal civil is eltűnt. Talán még nem érték el Zakopanét. Jureket és a Gurált alig láttam mostanában. Fecsegéssel töltötték az idejüket a Jurek blokkjában tartott gyűléseken. Ez bosszantott, talán ezért is kerültem őket. Az ezredestől megtudtam egyet-mást. Állítólag kapcsolatba léptek a Bielsko környékén tanyázó partizánokkal. Nehéz volt megállapítani, mennyi ebből az igazság, mennyi a fantáziálás. Gyakrabban találkoztam most a kanadás Karollal. Még mindig a szökésről ábrándozott. Andrzej továbbra is a bunkerrel szédítette. Végül már én is hajlottam rá, hogy higgyek neki. De vár-
tam, hogy Edek hírt adjon magáról. A női kórház schreibstubéja előtt kis rollvágni állt. Úgy látszik, gyógyszert hoztak az auschwitzi foglyok. Mindig ugyanazok. Tolinski, Kosztowny. Odaszaladtam, hogy segítsek bevinni a csomagokat a rendelőbe. Marian Orlival beszélgetett, valamilyen postát adott át a lánynak. A gonokokkusz gondosan halomba rakta az ampullákat. Mindig többet hoztak, mint amennyiről a felsőbbség utasítása szólt. Auschwitz gondoskodott az FKL-ről. Tolinski félrehúzott, és egy szuszra újságolta: - Edeket és Malát elkapták ! - Először el sem akartam hinni. Hogy lehet az? Most? Ennyi nap után? Sajnos, ez volt a szörnyű igazság. Még előző nap délután behozták szegényeket a tizenegyes blokkba, és bunkerbe zárták őket. Most kezdődnek a kihallgatások a Politischén. Szörnyű félelem fogott el. Mi lesz, ha nem bírják ki a vallatást? Az esti appel után rögtön Jurek Sadczykowhoz siettem. Őt éppúgy leverte a rettenetes hír, mint engem. - Most aztán nincs mit tanakodni! El kell tűnni, de minél előbb ! - mondta izgatottan. Edek és Mala szökésének kudarca nem térítette el régi szökési tervétől Zdzisiek Michalakot, a Papagájt és Rysiek Kordeket. Régóta és gondosan előkészített vállalkozásuk sikerrel járt. Megtorlás nem volt. Vagy mégis? Váratlanul felakasztottak egy blokkparancsnokot. Valamikor az auschwitzi bunkerben dolgozott, SK-re ítélték, majd Birkenauban a felsőbbség ismét kegyeibe fogadta, így lett blokkparancsnok. Most egy fogoly német nő jelentette fel, akivel valamikor dolga volt. Az angol rádió hallgatásáért és híreinek terjesztéséért végezték ki. Újra kezdődik a terror? Ha így van, Edek és Mala helyzete reménytelen. De a Politische előbb megpróbálja kivenni belőlük hogy kik segitettek a szökésben. Titkos levelet kaptam Edektől. Illetve Jurek S. kapta, azzal, hogy mondja el nekem a tartalmát. Edek leírta, hogyan buktak le. A táborban fantasztikus mesék keringtek erről; azt rebesgették, hogy Bielskóban az üzleteket járta, még egy mulatóba is elment, úgy szórta a pénzt, hogy felfigyeltek rá. Egy másik változat szerint fogorvoshoz ment Malával, arannyal fizetett, a fogorvos persze német volt. Edek nyilván tudott a pletykákról, ezért röviden leírta, mi történt. A zywieci hegyekben kapták el őket, járőröző határvadászokba botlottak. A bielskói börtönbe kerültek, akkor még nem ismerték fel őket. Edek ugyanis még SS-egyenruhát viselt. Most naponta kihallgatják őket. a Politische hihetetlenül szelíden bánik velük. Malát még kávéval és süteménnyel is kínálgatják. Meg akarják tudni, hogyan szöktek meg, és főleg, honnan szereztek egyenruhát és fegyvert. Persze sohasem fogják megtudni ! A levél annyira megnyugtatott, hogy már azzal kezdtem áltatni magamat : végül békén hagyják őket, az egész ügy lezárul egy veréssel és legfeljebb dauerod SK val. Jurek azonban nem osztotta derűlátásomat. Azt mondta, ha a Gestapo nem szed ki belőlük semmit, akkor más módszerekhez folyamodik, azok
pedig a legkeményebb embernek is megoldják a nyelvét. Meg kell szökni ! Meg kell szökni ! De gyorsan, amíg nem késő ! - erősködött lázasan. - Azt mondom, szánd el magad te is, mert én már döntöttem. Pár nap múlva Jurek, akinek kapcsolata volt az auschwitziakkal, megint levelet hozott Edektől. Nagyon szűkszavú és borúsabb levelet. A Politische már nem játszadozik velük. Zbyszek, aki szintén jó barátja volt Edeknek, részleteket is hallott. Edeknek fémrugóval verik a csupasz talpát, Malát sem kényeztetik már. Boger vezeti a nyomozást. Jurek nem bírta tovább idegekkel. Este döntő beszélgetésre hívott. Holnap megszöknek a mexikói bunkeren át. Négyen lesznek. Még csatlakozhatom hozzájuk. Mindent előkészítettek ! Én azonban nem tudtam rászánni magam. Másnap megszökött két fogoly, Jurek és a Vörös a csomagraktárból. Ugyanezen a napon Auschwitzból is megszöktek ketten. Most a mexikói veremben lapulnak, és várják a kedvező pillanatot, amikor átjuthatnak a nagy őrláncon - elmélkedtem priccsemen fekve, és megint szemrehányásokat tettem magamnak, hogy nem éltem az alkalommal. az SS-ek különös színpadképet készítettek elő afoglyok számára. Ásókkal megtámasztva, mint a madárijesztők, ott álltak, vagy inkább lógtak a szökés közben lelőtt foglyok. Az összevert, sárral és alvadt vérrel borított holttestek egyike Jureké. A középsőt nem ismertem. A harmadik a Vörös volt, a csomagraktár dolgozója. A zenekar indulót játszott. - Augen rechts! Jobbra nézz! vezényelt egy SS. A blockführerek kis csoportja a közelben álldogálva, elégedetten szemlélte a foglyok arcáról leolvasható hatást. Csak a halottak üveges szeme nem fejezett már ki semmit. Annyira megrázott ez a vérfagyasztó látvány, hogy csak jóval a kapu után rezzentem fel Chamek hangjára : - Látod ! Így végződnek a szökések! - Chamek folyton rettegett, hogy egyszer kitolok vele, mint mondani szokta; most sem mulasztotta el az alkalmat, hogy óva intsen. A gondviselés vigyáz rám - villant eszembe. Most vagy a bunkerben volnék, vagy a három holttest között - három? Miért három?! Hiszen négyen szöktek meg! Hol a negyedik? Mégis sikerült megszöknie, vagy beköpte őket - törtem lázasan a fejem. Miután megérkeztünk az FKL-be, Chamek rövidesen kivallatta a kommandoführert, akivel jó viszonyban volt. Megoldódott a rejtély. Mihelyt a szökésre rájöttek, megerősítették az SS-őrséget a nagy őrláncon belül. Koromsötét éjszaka volt. Az egyik őr meglátta a kúszó foglyokat, akik nem vették észre. Egészen közel engedte magához a szökevényeket, és csak akkor nyitott tüzet. Hármat agyonlőtt, a negyediknek sikerült megszöknie. Jurek tragikus halála után sokáig nem kaptam semmi hírt Edekről. Zbyszek B. egyes jelekből arra következtetett, hogy sorsuk nem alakul tragikusan. Értésemre adta, hogy bizonyos lépéseket tesz, amelyek sikerrel kecsegtetnek. Evégett ékszereket gyűjt, jó forrása is van: egy fogoly a női tábor értékraktárából, Effinger raktárvezető csoportjából. Boger felesége imádja az ékszereket, neki pedig volt alkalma beszélgetni vele, mert egy
ideje Bogerék házában szerel. Ami Edeket illeti, reménykedik, Mala ügye viszont rosszabbul áll. Ő ugyanis zsidó. Egyik nap csatlakoztam ahhoz a kommandóhoz, amelyik az auschwitzi Neubau építkezésén végzett valamilyen munkát. Innen könnyen átjutottam a lakatosműhelybe, ahol sok ismerősöm volt. Lubusch-sal akartam találkozni. Hátha tőle megtudhatok valamit. Nem volt ott. edek és mala a tizenegyesbe mentek - közölte Felek W. A 21-es blokk melletti kis térségen találkoztam össze velük. Éppen a bunkerből jöttek, pótkaját vittek oda. Jakub, a bunkerkápó megengedte. A hírhedt Jakub jól bánik Malával és Edekkel, mert hősi hallgatásukat még ő is becsüli. Nem adtak ki senkit. A Politische semmit sem tudott meg tőlük. Most már békén hagyják őket. Marian és Julek ennivalót visz nekik, Jakub még azt is megengedi, hogy találkozzanak. A Politische állítólag Breslauba küldte fel az ügyüket, onnan várják a végleges döntést. Tehát az ítéletre várnak. A szökési kísérletekre kiszabott legutóbbi büntetések alapján remélhető, hogy csak vörös pontos SK-re ítélik őket. Eszerint Zbyszeknek igaza volt. Jóval nyugodtabban tértem vissza Birkenauba. A büntetőszázad itt van Birkenauban, én is tehetek valamit értük. Bednarek aligha meri bántani Edeket. Két vagy három nap múlva megint levelet kaptam Edektől. Még elkeseredettebb hangulatban írta, mint az előzőt. Közölte, hogy az ítéletre várnak, nem adtak ki senkit, Mala derekasan tartja magát. A legrosszabbra számítanak, de nem adják magukat élve a hóhér kezére. Tudott Jurek haláláról, arra kért, nyugtassam meg Lubuscht, hogy semmitől sem kell tartania. A cédulát a négyes blokkban lakó egyik fogolytól kaptam, akit alig ismertem. Attól tartottam, hogy talán provokáció, ezért rögtön megsemmisítettem a cédulát. Eltüntettem az előzőeket is, amelyeket eddig - magam sem tudom, miért - a rejtekhelyen őrizgettem a többi kacattal együtt. Hideg verítékben úszva ébredtem. Rémes álmom volt. Azt álmodtam, hogy megjött az ítélet, és Edeket felakasztották. Hosszú, gyötrelmes álom, a legapróbb részletekkel. Reggel elmeséltem Jankielnek. - Ez jó jel! Biztosan minden jóra fordul - jósolta a derék Jankiel. Pechesen kezdődött a napom. Elzuniával beszélgetve, blokkja háromemeletes ágyai között lapulva - a padló már elkészült -, nem vettem észre, hogy egy fiatal blockführer bejött a blokkba, és már jó ideje figyel. Ha ismerem ezt az SS-t, talán nem történik meg. Megpillantottam Chameket, aki villámgyorsan előteremtette valahonnan a kommandoführerünket. A kommandoführer méregtől vörösen támadt rá a blockführerre. Most ő állt feszesen a scharführer előtt, és hallgatta főnöke dühös tirádáját, csak néha dadogta alázatosan : - Jawohl, Herr Oberscharführer! Leforrázva kullogott ki a blokkból. Ki hitte volna, hogy az eddig oly nyugodt, higgadt scharführer ilyen mérges tud lenni. Hanem
a másik bosszút állt rajtam. Egész nap lesett, amíg végre elkapott a lagerstrassén, tehát semleges területen, távol a főnökétől. De nem vert meg, csak sportoltatott. A számomat is felírta. A munkanap hátralevő része már baj nélkül eltelt. Amikor szokás szerint, zeneszóra visszatértünk a munkából a táborba, messziről megláttam a konyha melletti téren, a nagy víztároló mellett egy magában álló akasztófát. Rendszerint kettőt vagy hármat állítanak fel egyszerre, most csak egy volt. Tudtam, kire vár. Rémes álmom nem hazudott. Most ébren is át kell élnem a barátom kivégzését. Amikor visszamentünk a blokkba, Jupp lágerkápóval találkoztam. Mihelyt meglátott, odajött hozzám és hadonászva, hosszan magyarázott valamit Edekről. Csak annyit értettem belőle, hogy Edeket még délután áthozták. A konyha melletti kamrába zárták, Jupp dróttal megkötözte a kezét. - Nach dem Appel Appel után - fejezte be. Nem nagyon tudtam, mit jelentsen ez, bár úgy látszott, mintha még sok mondanivalója volna, csak most nem ér rá, mert kezdődik az appel. A blokkparancsnok már kihajtotta a blokkból a késlekedő ruszkikat a blokkok közötti udvarra, Jupp felsorakoztatta őket. Megláttam Grapatint. Mellén kis réztáblát viselt annak jeléül, hogy ma szolgálatos. Mindenesetre beljebb húzódtam a ruszkik sorai közé. Kezdődött az appel. Jasinski jelentett Grapatinnak, de az nem érte be ennyivel, járkálni kezdett a sorok előtt, maga ellenőrizte a blokk létszámát. Megállt előttem, rám meredt szúrós szemével, majd teljes erejéből arcul ütött. Egyszer, kétszer, háromszor Felváltva ütött a jobb és a bal öklével. Fejem ide-oda ingott. Számban a vér ismerős íze. Végre otthagyott. Szédültem. Még hallottam, hogy elmenet mindennek lehord. Aztán lecsillapodva tovább számlálta a foglyokat. Vége felé járt az appel. Most valamennyien, az egész tábor, mint ilyenkor szokás, a konyha elé mentünk, nagy négyszöget alkotva. kinyilt a kamra ajtaja, és ott állt Edek. Teljes csend lett. Csak a kavics csikorgott az akasztófa felé menő halálraítélt és a nyomában haladó hóhér, Jupp lába alatt. Ahol álltam, rés nyílt. Kihúzódtam az első sorba, azt akartam, hogy Edek lásson. Egyenesen, sápadtan ment, arca kissé duzzadtnak rémlett. Szemével az ismerősöket kereste. Biztosra vettem, hogy látni kíván. Ott álltam, majdnem hozzám ért. Csak annyit kellett volna suttogni: - Edek! De ennyire sem voltam most képes. Bénultan álltam. Ez a szörnyű tehetetlenség! Edek elment előttem, nem vett észre. Most egyenes vállát és hátracsavart, dróttal összekötött karját láttam. Az utána poroszkáló Jupp műve. Edek bátran fellépett az emelvényre, majd rögtön az akasztófa alá állított, támlátlan székre. A hurok a fejéhez ért. Felhangzott a vezényszó: - Achtung! - és egy perc múlva, teljes csendben, kivált egy SS az őrház közelében álló csoportból. A kezében tartott papírlapról elkezdte felolvasni a német nyelvű ítéletet. Ekkor a széken álló Edek megkereste fejével a hurok nyílását, kirúgta maga alól a széket, és már a kötélen függött. Betartotta
a szavát! Nem adja magát élve a hóhér kezére! De az SS-ek nem tűrték el ezt a demonstrációt. Felordítottak, és a lágerkápó idejében észbe kapott. Megragadta Edeket, visszaállította a székre, meglazította a hurkot, a német befejezte az ítélet német nyelvű felolvasását, és most lengyelül kezdte felolvasni. Gyorsan olvasta, alig érthetően. Sietett. Edek megvárta, amíg befejezi. Amikor teljes csönd lett, fojtott hangon felkiáltott: - Éljen Lengyelorsz - de nem fejezhette be. Jupp kirántotta alóla a széket, a hurok most már erősen megszorult. Edek teste görcsösen megfeszült, aztán elernyedt, feje oldalra bukott. Már nem élt. A vastag kötélen hintázó test lassan körbe fordult. A lemenő nap sugarai vérvörösre festették a tömör, fekete víztartályt. Nem bírtam levenni a szemem erről a látványról. Fájt az állkapcsom, annyira összeszorítottam a fogam, hogy ne vacogjon. A tábor mozdulatlanul állt. A sok ezer fogoly néma tömege elmosódott a szürkületben. Halotti csönd volt. Az SS-ek csoportja elvonult a tábor kijárata felé. - Sapkát le ! ! ! - hangzott fel váratlanul egy lengyel vezényszó a négyszögnek arról az oldaláról, ahol a négyes blokk állt. Úgy rémlett, Tadek P. hangja. Az egész tábor tisztelgett a halott előtt. Ekkor a kifelé menő SS-ek egyike felordított: Alles raus! Wegtreten! - Danisz és Jupp bőszen ordítozni kezdett: - Raus! Sírtam a tehetetlen fájdalmamban. Senki sem csodálkozott rajta. Leültem a priccsre. A ruszkik a hátamat veregették, vigasztalni próbáltak : - Schreiber ! Ne búsulj ! Megfizetnek a disznók mindenért!Mellettem zokogott valaki. Jankiel. Milyen komikus látvány volt ez a derék, öreg zsidó, amint ömlöttek a könnyei. Valaki egy bögrét nyomott a kezembe. Felhajtottam. Az alkohol kicsit megnyugtatott, de mérhetetlen üresség töltött el. A blokk ajtajában megjelent a kettes blokk futárja a fő schreibstubéról. Értem jött. Menjek vele. Először megrémültem. Biztosra vettem, hogy a blockführerstubéba hívatnak. Tehát nekem is végem. Útközben a futár megnyugtatott, hogy a kettes blokkban nincs SS. Csak Danisz lageraltester, Jupp, Gosk rapportschreiber van ott, és valamit át akarnak adni nekem. Tényleg csak ők hárman voltak a fő schreibstubéban. Bátortalanul megálltam az ajtóban, és félve néztem körül. - Gyere közelebb - mondta szelíden Kazek Gosk. - Ne félj ! Én még mindig attól féltem, hogy provokáció. - Komm! Kommen Sie! Kelne Angst, Schreiber! - tette hozzá nyájasan Jupp. Daniszt lengyelül szólt hozzám : - Ez az Edek a barátod volt - rendes fiú! Nem árult el senkit! - Rövid mondatokban beszélt, szüneteket tartott. -amikor A lágerkápó megkötözte a kezét Edek arra kérte, hogy adja át neked ezt a cédulát - és ha Isten élve hazavezérel - add át az apjának! - Kezembe adott egy parányi csomagot. - Most menj vissza a blokkba, és ne szólj erről senkinek, mert ezt nem lett volna szabad megtennünk Edek jó Kamerad volt! - fejezte be, felállva a székéről. Még ő is sajnálta Edeket. A blokkban, Jankiel és a borbély jelenlétében, megnéztem, mit rejt a kis csomag. A papíron Edek és Mala neve állt, meg
a tábori számuk : Edward Galinski nr. 531, Mala Zimetbaum nr. 19 880, az összehajtogatott papírban egy hajcsomó : Edek rövid haja és Mala karikába hajló, aranyszőke fürtje. Mind a hárman elbőgtük magunkat. Aztán ittunk. Nem sokat segített. Megint erőt vett rajtam az a leírhatatlan üresség. A ruszkik halkan zümmögték : - Zavtra vojna. Másnap a kis szlovák lány, a lűuferin, sírva mesélte el Mala kivégzését. Mala is, mint Edek, elhatározta: nem engedi, hogy az SS-ek hajtsák végre az ítéletet. Amikor már az akasztófa előtt állt, az ítélet felolvasása közben elvágta az ereit az előkészített borotvapengével - de akár Edeknek, neki sem engedték meg, hogy ilyen könnyen haljon meg. agyonrugdosták az egész női tábor szeme előtt. Az ítéletet végrehajtották, de nem szabályszerűen. A krematóriumba menet halt meg, a kis kocsin, amelyet fogolytársnői húztak. Még ettől a szenvedéstől sem tudták megmenteni. Egyikük a kis szlovák lány volt. Most sírt, ruhája ujjával törölgette a könnyeit. Nem találtam szavakat a vigasztalására. Varsóban felkelés van. Keveset tudunk róla. Az ismerős SS-ek, akikkel üzleti kapcsolatban vagyok, igyekeznek minél kevesebbet beszélni erről a témáról. Még a máskor beszédes Schneider is mélyen hallgat. De azért bejutnak a táborba különböző, ellenőrizhetetlen hírek. Jurek blokkjában rendszeresen tartják a gyűléseket. Én nem járok oda, de az egyik résztvevő elég pontosan elmondja, miről tanácskoznak. Nagy szavak hangzanak el: felkelés, offenzíva, Sikorski, Lublin, London, partizánok, szervezés Ezt hallva, nekem az jut eszembe: krematórium, gázkamra, szelekció, kivégzés, terror és tehetetlenség, besúgás Nem! Én nem politizálok. Edek halála óta hidegen hagy minden. Passzívan megadtam magam a sorsomnak, és várom, mit hoz. Elzunia, akivel majdnem naponta találkoztam, megérezte furcsa állapotomat. Igyekezett kiszakítani ebből a beteges hangulatból. Bátyám és húgom volt. Csak az nyugtatott meg kicsit, ha vele beszélgettem. Kölcsönös rokonszenvünkben nem volt semmi erotikus elem. Az ő hatására lassan összeszedtem magam. Felocsúdtam csüggedt közönyömből, és a visszatérő energiával együtt felébredt bennem a gyűlölet. A bosszúvágy lett bennem a legerősebb érzés. Csak túléljem, akkor megfizetek nekik ! Gyűlöltem őket. Ha SS-egyenruhát láttam, már nem a régi félelem töltött el, hanem végtelen gyűlölet. Pimaszkodtam a blockführerekkel. Már nem álltam vigyázzba, nem kaptam le előttük a sapkámat. Furcsa módon valahogy elnézték, nem törődtek vele. Csak Grapatint kerültem. Nála nem úsznám meg szárazon. Egyik este Jasinski kihívott a blokkból. Szobájában Wolf rapportführer várt rám. A blokkparancsnok diszkréten elvonult. Amióta a kommandóban dolgozom, nincs vele kapcsolatom. Fesztelenül álltam az asztalnál, egyik kezemben égő cigaretta, a másikat zsebre vágtam, fejemen a sapka. Wolf rám szögezte világoskék szemét. Értelmes, rokonszenves arcú, ápolt, borotvált, komoly ember. Hallgatott. Én is. Hogyan lett ez rapportführer, gondoltam, hiszen nem bánik rosszul a foglyok-
kal. Sohasem láttam, hogy valakit megütött volna, még a hangját sem emelte fel. A gomblyukában kitüntetés szalagja. Ezt csak most vettem észre. Valamivel mégiscsak kiérdemelte, gondoltam gyűlölettel. Észrevehetett valamit a pillantásomban, mert szemét le nem véve rólam, hosszú, finom ujjainak ideges mozdulatával megigazította a szalagot. Lassan beszélt, hogy megértsem : - Ich fahre zum Urlaub nach Hause. Sie müssen etwas für yrtich organisieren, versteheri Sie? Hazautazom szabadságra. Szereznie kell nekem valamit, érti? - Táskájába nyúlt. Négy üveg spiritusz. Két szál vastag SS-kolbász. Cigaretta. Még sohasem hozott egyszerre ennyit. Úgy látszik, sok ajándékot akar vinni a családjának. - Also, ich kotnme tnorgen abends! gut? Tehát holnap este jön. Gondolatban már kiszámítottam, menynyit keresek az üzleten, amikor hozzátette, hogy ruhára is szüksége van. Új civil ruhára. Meg cipőre. Mire észbe kaptam, gyorsan kiment. Ilyesmire még nem volt példa. Dezertálni akar? Sürgetett az idő. A cigarettát és az egyik kolbászt megtartottam magamnak. A többit a zsebeimbe dugdostam, és rohantam Karolhoz. Karolnak semmije sem volt. De bevitt a sonderkommandóba. Bábeli zsivaj, nevetés, csetepaté, alkudozás, részeg kiabálás, lökdösődés. Valaki hagymát pirított, a hagymaszag elvegyült a szomszéd priccsen hámozott narancs illatával. A kályhán száradó ruhákból - egész nap esett az eső - émelyítő bűz áradt. A roppant elegáns kommandopfleger cingár alakja körül párizsi parfüm illata terjengett. Karol suttogva beszélt a schreiberrel. A magas, vékony, barna bőrű írnok szarukeretes szemüveget hordott, tiszti csizmát és bricsesznadrágot viselt. Hasonlítana hozzám, ha nincs az a vastag szemüvege. Elmosolyodtam, mert eszembe jutott, amikor Dino rábeszélésére becsaptam a művezetőt: a sonderesek schreiberének adtam ki magam. A schreiber most a blokk sarkába mutatott, ahol megköthetem az üzletet. Karol segítsége nélkül semmire sem mentem volna. Óvatosan felmásztam a priccsre, vigyázva, hogy az üvegek ki ne csússzanak a zsebemből. Fent bizalmatlan pillantások fogadtak. Különösen egy derékig meztelen, izmos és nagyon szőrös mellű, fiatal óriás mustrálgatott hosszan, dülledt szemeivel. A sarokban, egészen a tető alá húzódva, két görnyedt, öreg zsidó ült. Egyikük, a sárga borostás, egy pillanatra félbehagyta foglalatosságát. Valami spékelőtűvel a gipszet vagy a fogmaradványokat kaparta ki a fogaranyból. Végigmért, aztán tovább kapargatta az aranykoronákat. A gipszmorzsák szanaszét röpködtek, és halk, fémes csendüléssel pattantak vissza a gerendába vert szögön lógó kis mérleg tányérjairól. A mintás atlasz huzatú pehelypaplan bemélyedt az arany súlya alatt, a kis gödörben egy halom aranypénz, jegygyűrű, köves gyűrű, aranyfog, bross és nyaklánc hevert. A maréknyi arany fölött guggolt egy rettentően sovány, ráncos öregember, aki most rám szögezte egyik szemét. Nyilván a másikat is, de azt eltakarta a nagyító. Karol, aki utánam mászott, jiddisül magyarázott nekik valamit.
- No? Mutasd, mit hoztál - fordult hozzám lengyelül a fiatal óriás. A másik kettő, mint kitaláltam, hollandi volt. Előhúztam a zsebemből egy palackot. Egyelőre egyet. Súlyos kezével megragadta, rázogatta, a hunyorgó gyertya fénye elé tartotta. - Das isi Wasser! Ez víz! Scheiss! - mondta megvetően. Mérges lettem, kirántottam a kezéből a palackot, és egy csapásra kivertem belőle a dugót. - Nesze. Kóstold meg, hogy víz-e! Tiszta spiritusz! - dicsértem az árumat. kezével belemarkolt az aranyba, aztán végül az ölembe rakott egy darab fogaranyat, egy hidat, fogakkal együtt. - Nekünk is nehéz mostanában - mentegetőzött. - Nincsenek transzportok Kanada cest tini, annak vége - fejezte be őszinte sajnálko zással. Dühösen visszacsaptam a fogakat az aranyhalomba, csak úgy csörgött. Az öreg elcsodálkozott, abbahagyta a nagyítója elé tartott gyűrű nézegetését. Elszántan alkudoztam. Végül mindent eladtam. A kolbászért kaptam egy drágaköves platinaórát. Majdnem az egész halom arany a zsebembe vándorolt. Más kérdés, hogy a legnagyobb része aranyfog volt - fogak ! fogak ! Micsoda hiénák ezek a sonderesek! Nincsenek transzportok! Nehéz mostanában ! Vége a Kanadának ! Hiénák ! Eszembe sem jutott, hogy valamelyik fog Edeké lehetett. A blokkparancsnok elkunyerálta az órát. A többit Wolf vitte magával. Ruhát könnyű volt szerezni. Keresményem: a cigaretták meg egy szál kolbász. Mostanában megint lágerkoszton éltem. Csomagokat már nem kaptam, senki sem kapott. A blokkparancsnoktól megtudtam, hogy Wolf visszajött a szabadságáról. Gyászt visel. Nem találta meg sem a házát, sem a családját. A várost teljesen lebombázták. A blokkunk kapujában találkoztunk vele, amikor este visszajöttem Edek F.-től a hetes blokkból. Félrehúzódtam, hogy kimehessen. Megállított. - Bist du verrückt!? - Megőrültél? - mondta fojtott hangon. Csodálkozva néztem rá. Részeg volt. - Mütze ab! - parancsolta. A sapkámhoz nyúltam - Lass das Hagyd - húzta el a száját, ez talán keserű mosoly akart lenni. - Lass das AIIes Scheisse AIIes kapott Terffucht Donnerwetter! - káromkodott és megtántorodott. - Weg!. weg! - Nem is tudom, megismert-e. Bőgött a sziréna. Folyamatosan, hosszan, légiriadóra. Megnéztem az órámat. Tizenegy felé járt. Mindennap ilyenkor repültek át fölöttünk a szövetséges repülőgépek. Felszálltak a záróballonok, ránk borult a mesterséges köd. De a repülőgépeket általában nem lehetett látni. Néha valami búgást hallottunk messziről, máskor nagyon távoli, gyönge detonációkat. A táborlakók szíve összeszorult. A keleti front, bár előrenyomulása most lelassult, már nincs olyan messze. Állítólag a San, a Visztula és a Bug vonalán folynak a harcok. Legalábbis így mondták azok, akiket most, Varsó kapitulációja után tömegesen hoztak ide. Különös transzportok voltak ezek. A legtöbb nő, akivel beszélgettem, képtelen volt megérteni, hogy egy koncentrációs tábor foglya. Szentül hitték, hogy csak ideiglenesen internálták őket ide a pruszkówi tábor-
ból, és mivel nem vettek részt a felkelésben, különleges bánásmódra számíthatnak. Felháborította őket, hogy milyen körülmények közé kerültek a női táborban. Nem sokáig maradtak ott, tovább szállították őket a Birodalomba. Sok gyereket hoztak a varsói transzportokkal. Külön gyermekblokk létesült az FKL-ben. Az egyik téglablokkot adták át erre a célra. A blokk körül kis palánkkal kerítették el az udvart, a gyerekek között pedig fehér kötényes ápolónő sürgölődött. Szőke, fiatal, csinos, kacér. Más, mint Sylwia, Halinka vagy Elzunia. Rajtuk meglátszott a láger bélyege. Wanda üresfejű, gondtalan, cinikus és romlott. Nem értékes lány. De tetszik nekem. Másképpen, mint azok. Izgat. És ezt tudja. Annál jobban kelleti magát. Átlopakodtam Elzunia blokkjából Wanda blokkjába, ahol érzéki emóciók várnak. Egyelőre ártatlanok, idővel egyre merészebbek. Végül eljutottunk odáig, hogy igazán férfinak kellett mutatkoznom. Ilyen irányú tapasztalataim voltaképpen szerények. Voltaképpen semmilyenek. De hát ezt nem szabad észrevennie. Wanda átvette a kezdeményezést. A gyermekblokk mögött volt egy barakk, azt hittem, jóformán üres. A szalmazsák nélküli priccseken, piszokban, rongyok és szétdobált pokrócok között tucatjával feküdtek a hullák és-a haldoklók. Nem hátráltunk meg. Kézenfogva kerestünk megfelelő helyet. Talán itt. Összeölelkezve, szenvedélyesen csókolóztunk, már csak le kell feküdni erre a priccsre. Odanéztem és - kijózanodtam. Kerek, üveges szemek meredtek rám. Döbbent rémületet sugárzó, kidülledt, óriási szemek. A nő melléből hörgés tört fel. Haldoklott. Wanda mohón tapadt rám, alig tudtam öleléséből kiszabadulni. - Gyere innen! Gyere! - rángattam a kijárat felé. - Most? - Igen, most! Itt nem lehet - tettem hozzá már nyugodtabban. Úgy nézett rám, mintha őrült volnék. Másnap mégis szaladtam hozzá. Gúnyolódott rajtam. Hogy legalább részben kiköszörüljem a csorbát, megígértem : keresek valami normálisabb helyet. Csak ne ott, ahol éppen haldokolnak. Az rémes volt, tegnap. - Pucolj! Jön az a kövér blockführer! - súgta hirtelen. Körülnéztem. Talán harminc méterre lehetett. Megismertem.Jószívű, öreg sziléziai. Tegnap is együtt vedelte a vodkát Chamekkel , és hangosan szidta ezt a rohadt SS szolgálatot. Nem kell tőle félni. Hátat fordítottam neki, tovább beszélgettem. De Wanda nem vette le róla a szemét. - Vigyázz, idejön! - idegeskedett. - Ne félj ! Ismerem ! - nyugtattam meg magabiztosan. - Talán cigarettát akar. - Már a hátam mögött hallottam az SS nehéz lépteit. - Az anyád! Vak vagy süket vagy? - förmedt rám. - Te meg miért nem szólsz neki, hogy jövök, te kurva - és rávágott a lányra a botjával. Mire másodszor is fölemelte a botot, Wanda már elmenekült. - Vedd le a sapkád, te rohadék ! - Nem vettem le, csodálkozva bámultam a dühtől vörös, kövér képét. A fejemet kezdte csépelni a bottal. Karommal védtem a fejem, nem értettem semmit.
Mi ütött belé?! - Megöllek, te szemét! Vak vagy, mi? - zuhogtak rám az ütések. Fejemre kulcsolt karomat már úgy összeverte, hogy felhasadt a bőröm, folyt belőle a vér. - A Mandel! Nem látod, te hülye? - intett szemével a lagerstrasse felé, ahol a terpeszállásba helyezkedett Mandel és egy másik aufseherin figyelte a jelenetet. - Pucolj már, te marha Most már értettem. Villámgyorsan berohantam a waschraumba , felriasztva az ott dekkoló muzulmán nőket. Megrémültek a menekülő fogoly látványától. A fejemen is nőtt egypár daganat, de az semmi volt a karomhoz képest. Legalább zubbony lett volna rajtam, hogy felfogja az ütéseket. Így a bal karomat nyers hússá verte - könyöktől lefelé egyetlen véres seb az egész. - Hát veled mi történt? - kérdezte Chamek. Nem volt miért titkolóznom. Elmeséltem az esetet. - Mindjárt szólok a főnöknek, majd ő elintézi. - Hagyjad - mondtam. - Az én hibám. Hülyén viselkedtem. Ámbár ennyire azért nem kellett volna megvernie! - Téged is megruháztak? - kérdeztem Chamektől, mert csak most vettem észre összekarmolt arcát. Mintha szögesdróttal borotválkozott volna. az a kurva ! - állapította meg velösen. A kis deszkapalánk mögötti blokkban volt egy rendelőféle. Betegek ugyan még nem akadtak, de a kis helyiségben már rendelt Wgierska doktornő. Megmostam ugyan a karomat, de be kellett volna kötözni. Féltem, hogy ha odamegyek, összeakadok Elzuniával. Mit mondok neki? Végül mégiscsak odasompolyogtam, mert azt hittem, Elzunia átment Hankához. Volt is nála, de már visszajött. Olyan gondosan ápolt, hogy furdalni kezdett a lelkiismeret. Hiszen nem vallhattam be neki a Wanda-ügyet. Chamek lógatta az orrát. De büszkesége nem engedte, hogy a menyasszonya blokkjában mutatkozzon. Szenvedett, sóhajtozott és ivott, bánatát vodkába fojtotta. Nem bírta tovább. Levelet írt. Végig versben. Rémes szerelmi vallomásokkal megtűzdelve. Odaadta elolvasni. Alig tudtam megállni, hogy ne röhögjek. Ráadásul nekem kellett elvinnem a levelet meg egy ajándékot vágyai tárgyának. Nem tagadhattam meg ezt a szívességet. Chamek igazán nagyon rendes volt hozzám. De hiába fáradoztam. Az ajándék az elolvasatlan verssel együtt a legprózaibb módon kirepült a jugoszláv lány ablakán. Romantikus küldetésem azzal ért véget, hogy fölszedegettem a szétszóródott ínyencfalatokat. Chamek kijelentette, hogy öngyilkos lesz. De aztán inkább leitta magát. Marian vigasztalhatatlan volt. Különféle ürügyekkel átjárt Auschwitzból az FKL-be, hogy láthassa Sonia F.-et. A szép bécsi lányt a karantén után, az általános vélekedés ellenére, nem bocsátották szabadon. Egy hónapig a bécsi börtönben ült, majd visszakerült a táborba, méghozzá egyenesen a büntetőszázadba.
Ismertem a blokkparancsnoknőt, hát megkértem : engedje meg, hogy találkozzanak. Balszerencséjükre Mandel rajtakapta őket. Mariannak sikerült elszöknie. Sonyát megverték, de nem árulta el Marian számát. A fiú most már nem járt az FKL-be, nehogy felismerjék, és Soniát is veszélynek tegye ki. Csak titkos leveleket küldött. A büntetőszázad most a revír területén dolgozott, a blokkok között rendezte a terepet. Ezt a mi scharführerünk intézte el. Itt viszonylag nyugodtan dolgozhattak. A rendbehozott téren hangversenyt szerveztek - a betegeknek. Néhány aufseherinből és funkciós fogolyból állt a hallgatóság. Maja énekelt, egy csinos, magas varsói lány,,Elzunia barátnője. vanda Távolabb dolgozott, nem mehettem oda, mert féltem, hogy az SS-nők vagy a kápók észrevesznek. Legutóbbi kellemetlen tapasztalataim után óvatosabb lettem. Integettem neki, hogy jöjjön közelebb. Úgy tett, mintha a már régen felásott földet ásná, és lassan a blokkhoz húzódott. Itt már átadhattam neki a levelet. Halvány mosollyal köszönte meg. Mennyire lefogyott! Vacogott, pedig meleg idő volt. Csak egy esőtől és naptól agyonfakult, csíkos ruhát viselt. Amikor elment, nehezen húzta karcsú, formás lábát a sáros, nagy facipőben. Még egy levelet kellett átadnom. Wojtekét Jadziának. Wojtek és Jadzia a cigánytábor revírjében dolgozott. Röviddel a tábor likvidálása előtt az egész revírszemélyzetet váratlanul kiirták az anyatáborba. A nők visszakerültek az FKL-be, köztük Jadzia, a férfiak pedig a férfitábor B szektorába. Dr. Mengele gondoskodott róla, hogy egyesek a büntetőszázadba kerüljenek, köztük dr. Diem, aki addig a cigánytábor főorvosa volt, valamint Wojtek, a főschreiber. Wojtek most nem találkozhat a feleségével - már házasoknak tekintik magukat -, hát én tartom közöttük a kapcsolatot, hiszen mind a kettőjüket jól ismerem. Mivel az FKL-ben dolgozom, viszonylag könnyen hozhatomvihetem a leveleket. Jadzia folyton sír, Wojtek is nagyon csüggedtnek látszik, mert attól tart, hogy elviszik a Birodalomba, ahová egy ideje mind gyakrabban küldenek a táborunkból fogolytranszportokat. Akkor pedig semmiféle kapcsolata sem lesz többé a szerelmesével. Furcsa hangulat uralkodott a táborban : nyugtalanság, izgalom, várakozás valamire, aminek jönnie kell, és ami nagy változásokat hoz. Vihar előtti csend. Az óriási magyar zsidó transzportok likvidálása után a krematóriumok most jóval lassabban dolgoztak. Ritkán érkeztek transzportok. Azokat is elnézőbben szelektálták, így a tábor létszáma jelentősen megnőtt. Egyre gyakrabban küldtek hát transzportokat más, németországi táborokba. A bombázott Németországnak munkáskezekre volt szüksége. Egyik este felolvasták a számomat: más foglyokkal együtt azonnal jelentkeznem kell a waschraum-blokkban, ahol a flossenburgi koncentrációs táborba induló transzportot állítják össze. Nem állt szándékomban távozni Auschwitzból.
Kazek Gosk megkönyörült rajtam, és törölt a listáról. Ici Mayer számát írattam be az enyém helyett. Most el is vitték. Egy spiclivel kevesebb a táborban. Általában rossz napok jártak a buzgómócsingokra. Jupp lágerkápót elgázolta a gőzhenger, amely a láger főutcáját simítgatta. Reménytelen állapotban vitték be a revírbe. Üvöltözése nem verte többé fel a tábort. Daniszt, miután kebelbarátját ilyen furcsa körülmények között veszítette el, megjuhászodott, egészen szelíd lett. Még Bednarek is megváltozott. A büntetőszázad blokkjában most ökölvívómeccseket rendeztek a blokkparancsnok úr nagybecsű pártfogásával. Rendes, szabályszerű mérkőzéseket. Bednarek, úgy látszik, megint lengyelnek érezte magát : lelkesen szurkolt a lengyel öklözőknek, Maleckinek meg Antek Czorteknek, a büntetőszázad legrégibb tagjának, akinek hátán vörös pont hirdette, hogy fluchtverdüchtig, szökésgyanús. Egyik reggel néhány zöld háromszöges verbrecher, akit előző este vodkával kínáltak, nem ébredt fel. Megmérgezte őket a spiritusz, amit a ruszkik a zerlegerbetriebéből hoztak. Schneider, ez a részeges, pletykás ügyeskedő, aki most már majdnem nyíltan kedvében járt a foglyoknak (főleg aranyfogak fejében), hírét hozta néhány peches kápó halálának, akik pár hónapja önként jelentkeztek a Dirlewanger-egységekbe. Elestek a dicsőség mezején, széttépték őket az aknák. De ez még semmi: egy Vlaszov-gárdistákból álló egész SS-őrszázad dezertált, fegyverestül, lőszerestül. Az SS-laktanyában újabban riadókészültséget rendeltek el, mert gyanús mozgolódást vettek észre a tábor környékén, éjszaka sötét alakok lopakodtak egészen a nagy őrlánc közelébe. Állítólag partizánok vagy a szövetségesek által ledobott diverzánsok. Ezek a hírek futótűzként terjedtek el a táborban. Nem csoda, hogy feszült, várakozó hangulatban voltunk. Mindezekhez a hírekhez hozzájárult még egy: felszámolják a tábort. Bővítését mindenesetre abbahagyták. A Mexikó, az óriási új szektor egy csapásra megszűnt létezni. Tíz-tizenötezer magyar zsidó nő lakott ott siralmas körülmények között. Egy részüket átvitték az Auschwitz I.-ben létesített másik női táborba, másik részüket németországi táborokba küldték, a munkaképteleneket likvidálták a gázkamrákban. A tőszomszédságunkban levő cigánytábort átmeneti lágerré alakitották. Az FKL-ből és az auschwitzi főtáborból is sok transzport indult. Nem csoda hát, hogy a foglyok a tábor felszámolását gyanították, annál is inkább, mivel a keleti front már régen átlépte a San vonalát. A foglyok lassan belenyugodtak, hogy más táborba viszik őket. De egyébre is gyanakodtunk. Attól kezdtünk félni, hogy az SS egyszerűen likvidál bennünket. Ez sokkal egyszerűbb lenne, mint az ügyes-bajos vonatozás a Birodalomba. Egy szép napon az a szinte hihetetlen hír terjedt el, hogy mozi jött, és filmet fognak vetíteni a foglyoknak. Az előadást a szaunában tartják, a IV. krematórium tőszomszédságában. Daniszt lageraltester elrendelte a blokkparancsnokoknak, hogy válasszanak ki minden blokkból néhány tucat foglyot, akik megérdemlik, hogy részt vehessenek ebben a nem mindennapos szórakozásban. Persze én is a szerencsések közé kerül-
tem, és dalolva masíroztam a többi fogollyal az erdő felé, a szaunába. Amikor a IV. krematórium körletébe értünk - mert a szaunába errefelé vezet az út -, szörnyű gondolat villant eszembe. Hiszen most gyerekjáték volna likvidálni bennünket. Riadtan néztem körül. Nem! Ostobaság! Schneider zsebre tett kézzel ballag mellettünk, barátságosan fecseg a blokkparancsnokkal. Egyáltalán, alig három-négy blockführer jött velünk, géppisztoly nélkül, csak oldalfegyverrel a derékszíjukon. A krematórium ártatlanul festett, a kémény nem füstölt, az út két oldalán a hamugödröket ritkás rőzse fedte, látszott, hogy régen nem használták őket. A szauna előtt támadt egy kis zavar. Bár az ajtót kitárták, a foglyok egy része mintha vonakodott volna bemenni. Én is köztük voltam. Daniszt végül is bekergetett bennünket. Mindenesetre az ajtó közelében maradtam. Egy tiroli kalapos civil kezelte a vetítőgépet, mellé telepedtek az SS-ek. Megkezdődött a vetítés. Egy Rökk Marika-filmet adtak. Nem sokat láttam belőle, mert az előttem állók eltakarták a vásznat, a szöveget sem értettem. A könnyűzene valahogy idegesített, különösen mivel folyton úgy rémlett, hogy kívülről teherautók berregését hallom. Amikor a filmvásznon Rökk Marika tánc közben formás combjait mutogatta, a közönség elismerően zsibongott, csettintgetett, nagyokat sóhajtott. Éppen úgy zajongott, mint a háború előtt egy másodosztályú moziban. Talán még hangosabban is, mert az egyik blockführer bosszúsan felordított : - Ruhe de! - A pajzán zsivaj engedelmesen elnémult. Nyomasztott ez a limonádé. Türelmetlenül vártam, hogy véget érjen a film, amely tele volt szép nőkkel, elegáns urakkal és gyönyörű hegyi tájakkal. Végre! Odakint már sötétedett. Az effektenlagerben foglyok jöttek-mentek, kerülgetve a földszintes barakkok tetejénél is magasabb, óriási hegyeket, amelyeket az ide gyűjtött különféle holmikból és ruhákból hordtak össze. Némán álltunk, ötös sorokban. A krematórium területének kapuja előtt Schwarz lagerführer és Mohl, a krematóriumok főnöke állt. - Mützen ab! Augen rechts! Feszesen masíroztunk el előttük. - Loos! Loos! Schneller! - nógatott Mohl. - Im Laufschritt marsch! Futólépés! - A IV. krematóriumnál a sonderkommando menetoszlopban haladt el mellettünk. Az éjjeles műszak. Az udvarban egy vöröskeresztes autó állt. Amikor derékszögben befordultunk a táborunkba vezető útra, oldalt pillantottam. Messze, túl a szaunán, a III. és IV. krematórium közötti erdőben emberek tömege állt, batyuval a kezükben, gyermekek, nők és férfiak. Olyan sokan, hogy a sor vége eltűnt messze az erdőben és a leszálló sötétségben. Várniuk kellett, amíg eltávozunk a területről, amely kizárólag az övék. Tanúk nélkül pusztultak el. Hiszen a sonder nem számít. Este a jól ismert, édeskés, émelyítő füst behatolt a réseken a barakkba, amelyben feküdtem. Nem tudtam szabadulni a moziban hallott, elviselhetetlen melódiától, aludni sem hagyott. Felöltözve feküdtem a pricscsen. Kéznél volt a cipőm. Vártam valamire, ami talán még ma éjjel megtörténik. Egy blockführer mászkált a blokk körül. Az ismerős dallamot fütyörészte. Biztosan velünk volt a mozi-
ban. De az éjszaka nyugodalmasan telt el. Reggel szokás szerint kimentem a kommandóval a planierungra. Aznap nem sikerült bejutnom a női táborba. A drótkerítés közelében mászkáltam, hogy legalább messziről lássam Elzuniát. Kommandónk egy része most a rámpán dolgozott, sódert szállított pőrekocsikkal a közeli bányából. Álmos, szélcsendes délután volt. Füstoszlop emelkedett az erdő fölé, de nem a krematórium kéményéből. Először azt hittem, váratlan légitámadás. Golyók sivítottak el a rámpa fölött. A zűrzavaros lövöldözés percről percre erősödött. Fegyveres SS-ek száguldottak végig motoron és kerékpáron a rámpával párhuzamos főutcán. A közeli őrházból előugrott a bicegő Perschel, valamit kiáltott nekünk, kerékpárjára pattant, és teljes erejéből pedálozva, elhajtott a krematóriumok felé. Egy eltévedt golyó megint a fejem fölött süvített el. Felugrottam egy álló, üres pőrekocsira. A többiek is. Szívdobogva vártam, mi lesz, óvatosan kémleltem a terepet. Egészen a táborig jöttek volna a partizánok, akikről egyre többet hallani mostanában? Milyen jó, hogy megszereztem ezt a kényelmes, dupla talpú, magas szárú fűzős cipőt, a bricsesznadrágot meg a civil zakót, könnyen lemosható, vékony piros csíkokkal. Éreztem, hogy annak meg kell történnie. Felkészültem arra, most csak ki kell várni ezt a lövöldözést a vaskocsik oltalmában, és amikor behatolnak a táborba, Ó, hogy Edek nem érhette meg ezt a nagyszerű percet! De a lövöldözés lassacskán alábbhagyott, eltávolodott Harmze irányában. Auschwitz felől berobogott a tábori feuerwache. A négyes krematórium égett. Lövések már nem hallatszottak. Úgy látszik, a partizánok, feladatuk végrehajtása után, visszavonultak. Akkor hát ez mégsem az volt, amit napról napra várok. Csalódottan, ügyetlenül veszkelődtem ki fedezékemből. A kápó magához hívta embereit. A kommandoführer gyülekezőt rendelt el. Nem hiányzott senki. A táborba visszamenet nagyjából már tudtuk, mi volt a lövöldözés oka. Lázadás a IV. és II. krematóriumban. A kanadás Karolnak igaza volt , amikor egyszer azt mondta, hogy a sonder akcióra készül. Elmentem Karolhoz. Nagyon el volt keseredve. Azt mondta, árulás történt. A IV. krematórium személyzetének egyik tagja jelenteni akarta a sonder előkészületeit, ezért voltak kénytelenek megkezdeni az akciót, mielőtt a többi krematórium személyzetével megegyezhettek volna. Ez végzetesnek bizonyult. Aki nem halt meg menekülés közben, azt a lázadás leverése után rögtön agyonlőtték a IV. krematórium udvarán. A III. és V. krematórium személyzete, amely nem vett részt a lázadásban, éppen most égeti el őket a kemencékben. Én már nem gondoltam szökésre. Arra sem számítottam többé, hogy a partizánok felszabadítják a tábort. Beletörődtem, hogy egy másik táborba visznek. Most jóformán naponta indultak a transzportok. Engem is akármikor elvihetnek. Búcsút akartam venni Elzuniától. Adtam neki ajándékba egy kis
aranyórát meg egy tábla csokoládét, amit Karol hozott nekem. Búcsúzóul testvériesen arcon csókolt. Elzunia is számított rá, hogy hamarosan elviszik egy transzporttal. Látom-e még valaha? - gondoltam a női táborból visszafelé jövet. Másnap nem mentem munkára. A transzportlistán szerepeltem, sokakkal együtt. Edek Ferenc, Józek Wasko, Jurek Baran. Zbyszek Baranowskinak megint sikerült töröltetnie magát. Én meg sem próbáltam, már csak azért sem, mert Auschwitzból százával hozták az egykori cigánytáborba a régi foglyokat, köztük volt sok jó barátom. Előszedtem a rejtekhelyről kincseimet: Mala portréját, nővérem fényképét, legutóbbi levelét, az összehajtogatott papírlapot Edek és Mala hajával; Halina üdvözlő kártyáit, Elzunia titkos leveleit meg Edek egyik céduláját, amelyet a bunkerből küldött, és véletlenségből nem semmisítettem meg. A titkos leveleket és üdvözlő kártyákat elégettem, a többinek Julek K. helyet adott a levéltárcájában. Értékes holmim nem volt egyéb, mint a saját órám, amelynek viselésére még blockschreiber koromban kaptam engedélyt. Marian és Julek kissé jobban felkészült az utazásra. Nagy margarinos kartont hoztak tele élelemmel: margarin, cukor, SS-kolbász. A kartonnak kettős feneke volt. Oda rejtettek néhány arany csecsebecsét meg Julek levéltárcáját, amelybe Marian még betette Sonia fényképét : akkor kapta tőle, amikor a lány visszakerült Bécsből a táborba. Fürdő és fertőtlenítés közben, a szaunában, kis híján elvesztettem nagyszerű cipőmet, amelynek ábrándjaimban olyan jó hasznát vettem a partizánok között. A kanadás David jóvoltából, aki nem tudom, honnét került hirtelen ide, visszakaptam a cipőmet, de a bricsesznadrág eltűnt. Kárpótlásul szerzett nekem egy pompás gyapjúkabátot, meleg fehérneműt és egy egész rendes öltönyt. A konyha mindenkinek adott egy cipót, egy darab margarint és kolbászt. Végül százasával felsorakoztattak bennünket a főutcán. Végre eljutottunK a VagOnba, annyira öSSZeZSúfOlVa, hogy megfordulni is nehéz volt. Egy idő múlva beszállt két őr. Most még jobban összezsúfoltak bennünket, mert a vagon közepét üresen kellett hagyni a kísérőknek. Még állt a vonat, amikor sikerült egy kis lyukat fúrnom a falba. Vagonunk éppen szemben volt a női revírrel. Néhány fehér köpenyes nő állt az egyik blokk előtt, türelmesen várva a vonat indulását. Elzunia törékeny alakját kerestem közöttük, de a gyorsan leszálló sötétségben már nem tudtam őket megkülönböztetni. Beszállt a vagonba egy scharführer, még egyszer gondosan megszámolt bennünket, majd megparancsolta az őröknek, hogy húzzák be az ajtót. Lassan, méterről méterre, elhagytuk a rámpát. Már hiába néztem ki a deszkafal nyílásán. Teljesen besötétedett. A vonat felgyorsult. A kanyarban élesen csikorogtak a kerekek. Éppen úgy, mint négy és fél éve, amikor ideérkeztem. Búcsúzom, Auschwitz! Túléltelek De mi lesz ezután? A kocsi kerekei egyenletesen zakatoltak. Mindenki hallgatott. Biztosan ugyanarra gondoltak, amire én az előbb : mi lesz ezután ? Az egyik őr elnyúlt a vagon középső részében, és édesdeden
aludt. A másik egy támlálatlan széken ülve küszködött az álmossággal, de ébren volt. A mennyezeten hintázó vasutaslámpa gyér fényt vetett a vagon két oldalán álló foglyokra. A rögtönzött drótkerítésnek, amely a kísérők helyétől elválasztott bennünket, nem lehetett nekitámaszkodni. Irgalmatlanul sajgott már a lábam. Bedugtam a bicskámat a tegnap kifúrt lyukba, és a bicskát fogva az volt az illúzióm, hogy támaszkodom. Egyre jobban gyötört a szomjúság. Szemhéjam ólomnehéz volt. A kabát is, amely melegített ugyan, de úgy rémlett, legalább egy tonna. Fájt a hátam, szúrt a lapockám. A stehbunker jutott az eszembe. De még ott is boldogultam valahogy. Ott legalább voltak éjjeliedények, amelyekre ráülhettem. A bicskára hiába támaszkodom, az nem használ semmit. Falvakon és városokon haladt át a vonat, sajnos egyszer sem sikerült leolvasnunk a nevüket. Csak annyit tudtunk, hogy Németországban vagyunk, de sejtelmünk sem volt, hová visznek. Az őrök hallgattak. Néhány ember gyomra kezdte megtagadni az engedelmességet. őreink egyre durvábbak lettek; okkal, ok nélkül odacsaptak a puskatussal. Már azt sem engedték meg, hogy a vagon ajtajának keskeny rését igénybe vegyük. Így múlt el huszonnégy óra indulásunk óta. Kint újra leszállt az éjszaka. A vonat csak robogott tovább, a kerekek ütemesen zakatoltak a síneken. Hosszabb ideje álltunk egy állomáson. A lyukon át mintha futó embereket láttam volna, vagy inkább csak a légó-zseblámpák halvány, imbolygó fényét. Messziről sziréna vijjogása hallatszott. Aztán egyszerre száz sziréna bőgése reszkettette meg a levegőt, légitámadás közeledett. Az őrök az ajtóhoz ugrottak, nagyobb rést nyitottak rajta, kíváncsian és nyugtalanul lestek ki a fekete éjszakába. Reflektorok fénycsóvái keresztezték egymást az égen. Messze vadul tüzeltek a légvédelmi ágyúk. Olykor bombarobbanás tompa robaja hallatszott az ágyúdörgésen keresztül. Nappali világosság lett. Lassan leszálló karácsonyfák jelentek meg az égen, olyan vakító fényt árasztva, amely elsápasztotta a reflektorok ide-oda sikló fénykévéit. Most már jól hallatszott a felettünk elhúzó bombázók százainak fülsiketítő zúgása, olyan roppant erejű hang, hogy az egészen közel tüzelő légvédelmi ágyúk dörgése holmi dühös, de veszélytelen ugatásnak tűnt hozzá képest. Vagonunk fémtetején szünet nélkül doboltak a repeszdarabok. Óriási robbanás rázta meg a levegőt. Aztán a második, a harmadik. Szabályos időközökben. A légnyomás belökte az őrt az ajtóból, egészen a mi primitív drótkerítésünkig. A vagon megugrott a síneken, úgy rémlett, darabokra hullik. Aztán egyszerre csend lett. A vakító fehér fény lassan átadta helyét a hunyorgó vörösnek. Lángokban állt a város, körös-körül rőten izzott az ég alja. Az őrök egymással sugdosódtak. Azt hallottuk : Berlin. Hát Berlinben vagyunk! A legyőzhetetlen hitleri Németország fővárosában. Ujjongó örömmel néztük a lángtengert, feléledt bennünk a remény. Megfeledkeztünk még a szörnyű fáradtságról is, amely eddig annyira gyötört. Hegyeztük a fülünket, mert az őrök most arról a táborról beszéltek, ahová visznek. Oranienburg! Tehát már majdnem
utunnk végéhez értünk. Az egyik fogoly megszólította az őröket és csodák csodájára egészen udvarias választ kapott. Legfeljebb egy óra múlva megérkezünk ! De még sok idő eltelt, amíg elindultunk. Lassan vánszorgott a vonat, folyton megállt. alig vártuk, hogy ott legyünk. Végre megálltunk egy mellékvágányon. Most semmit sem láttunk, mert az őrök kiszálltak, és teljesen becsukták a vagon ajtaját. Valahol a vonat elejénél dühös vezényszavak harsogtak, kutyák ugattak. Ott már folyik a kiszállás. Megint döcögtünk vagy ötven métert. Most rajtunk a sor. Kívülről megrántották az ajtót, egyszerre szétfutott mind a két oldala. A reflektorok éles fényétől teljesen elvakultunk. A vagon ajtajában tolongtunk a motyónkkal, nem tudtuk, mit csináljunk. Ekkor valaki felbődült a vagon mellett: - Loos! Aussteigen! Egy fogoly, nyilván funkciós - a hatalmas botról ítélve, amelyet igen gyakorlottan forgatott -, a vagonhoz ugorva ránk ordított : - Alle Packate bleiben hier! Minden csomag ittmarad! - Rémes tumultus támadt, mert a foglyok egy része engedelmesen visszafordult, hogy lerakja csomagját a vagonban, mások viszont, akiket egy SS nógatott leszállásra, igyekeztek mielőbb eltűnni a keze ügyéből, és a visszafordulók fejére ugrottak. Én görcsösen szorongattam csomagomat az auschwitzi ennivalóval, és kivártam a megfelelő pillanatot, hogy az SS ütését elkerülve ugorhassak ki a vagonból, és a csomagban őrzött kis élelmet se veszítsem el. A magamfajta régi fogoly nem dől be a kápó parancsainak. Ugyanígy viselkedtek a barátaim: Julek, Marian, Ludwik, Andrzej. A legalkalmasabb pillanatban ugrottam ki a vagonból. A kápó éppen valakinek a csomagját cibálta, engem már későn vett észre. Futottam vagy tizenöt métert a két sor SS között, akik bottal verték, rugdosták, elgáncsolták a foglyokat. Megint elvakított az az átkozott reflektor, de valami állati ösztönnel sikerült elkerülnöm az ütéseket. Ugráltam, mint a nyúl, cikázva kerültem ki a botokat, és végre kijutottam a reflektor fényköréből. Megláttam egy csarnok kitárt, óriási kapuját. Még egypár méter - és ebben a pillanatban iszonyú ütést kaptam valami kemény tárggyal, egyenesen az arcomba. Az ütés ereje hátralódított, meginogtam, és elestem volna, ha megint előre nem lök egy újabb hatalmas csapás, amely a hátamat érte. De csak egy lépést tehettem, és máris megbotlottam egy elém tartott lábban. Arcra zuhantam. A mögöttem futó fogoly az utolsó pillanatban átugrott, és ekkor rám vetette magát az SS kutyája. Félelmetesen morogva rángatta kabátom szárnyát. Megint korbács suhintását hallottam a fejem fölött. Emberfeletti erőfeszítéssel felugrottam, és rohantam előre. Még hallottam a szitkozódást és a korbács újabb suhintását, de már nem ért el, ott voltam a nagy gyárcsarnok kapujában. Egy kápó furcsán nézett rám, amíg betaszigált a sorba. Pillantása hatására magamhoz szorítottam a csomagomat, amelyet a történtek ellenére sem engedtem el. Másik kezemmel az orromat akartam megtörölni. Vér?! Csak most ébredtem rá, hogy az előbb bottal vágtak szájon. hirtelen tompa, rettenetes fájdalmat éreztem. Végighúztam kezemet a számon. Ajkam és orrom feldagadt, és éreztem, hogy tovább dagad. Véres kezem
hátán kék csík sötétlik. Megmozgattam az ujjaimat. Épek. Csak akkor fájnak, ha behajlítom őket. Úgy látszik, az utolsó pillanatban a kezemmel fogtam fel az ütést. Valamit enyhített rajta, talán azért nem törtek ki a fogaim. Nyelvemmel kitapogattam, hogy mind megvan, csak erősen mozognak, főleg a felsők, elöl. Köptem egyet. Vér! A fenébe! A mellettem állóhoz fordultam: - Te! Hogy nézek ki? - Csodálkozva nézett rám a társam, mert szavak helyett érthetetlen dünnyögést hallott. De kitalálta, mit akarok. - Jól elintéztek! - szánakozott. Zsebkendőt húztam elő a kabátom zsebéből, és körülnéztem, hol vannak a barátaim. A második sorban álltak, pár lépéssel előttem. Odasiklottam. - Mi bajod? - kérdezte a mindig gondoskodó Ludwik, látva, hogy zsebkendőt tartok a szájam elé. Válaszolni nem tudtam, hát elvettem a zsebkendőm. - Hű, de elintéztek! - Annyira sajnáltam magamat, hogy szipákoltam egyet, közben lenyeltem egy darab alvadt vért. Rosszul lettem. A németül tudó Ludwik megkérdezte a kápót, nem mehetnék-e ki a waschraumba megmosakodni. Ugyanaz a kápó volt, aki az előbb fürkésző pillantást vetett rám. Akkor azt hittem, az élelemcsomagomat akarja el venni. - Ja! Ja, gebe - mondta elég szelíden, és a szemben levő mosdóra mutatott. A jéghideg víztől kicsit magamhoz tértem. Valaki adott egy tükördarabot. Ajkaim kékesfeketék voltak és kifordultak, különösen a felső, annyira, hogy majdnem az orromig ért, amely szintén megdagadt. A szemeim keskeny rések. Olyan lehettem, mint egy maskara. Fokozatosan feldagadt az egész arcom. Majd szétrepedt a fejem a fájdalomtól. A fogaim megmaradtak ugyan, de annyira kilazultak, hogy amikor megmozgattam őket a nyelvemmel, attól féltem, kiesnek. A frász törje ki! Jól elintéztek! Ez volt a tűzkeresztségem Oranienburgban. Appel! A látszat ellenére az appel gyorsan és fájdalommentesen folyt le. Végre megtudtuk, hol vagyunk. Ebben a csarnokban van a karantén, innen megyünk majd át az oranienburgi táborba, amely pár száz méterre van innét. A csarnok a Heinkelrepülőgépgyár egyik hangára volt, amelyet ideiglenesen átalakítottak számunkra. Egyik felében néhány száz háromemeletes ágyat helyeztek el. Mindegyik ágyban szalmazsák és két pokróc. Voltunk vagy kétezren, tehát két személyre jutott egy ágy. Tekintettel a hidegre és a kevés pokrócra, nem is volt olyan nagy baj, hogy kettesével alszunk. Sokkal nagyobb baj volt, hogy szörnyen rosszul éreztem magam. Sajgó arcom egyre dagadt, kirázott a hideg, biztosan belázasodtam. De a fáradtság legyőzte a fájdalmat: Elaludtam. Reggel már egy kicsit jobban éreztem magam, két nap múlva az arcom lelappadt, az ajkam kezdett begyógyulni, és mintha a fogaim is kevésbé mozogtak volna. Amint összeszedtem magam, az étvágyam is megjött. Dolgozni nem jártunk, a légitámadások szüneteiben órák hosszat heverésztünk a priccsünkön, tereferéltünk és szerény készletünket eszegettük. Az ocsmány koszt, amit kaptunk, nem verte el az éhünket. Néhányan üzletelni kezdtek az Auschwitzból kicsempészett arany kacatokkal. A funkciósok, akik minimális adagunkat is irgalmatlanul megvámolták, mohón kaptak az arany után.
De a kápók hamarosan úgy döntöttek, hogy nem érdemes üzletelni, inkább appelt rendeltek el, és mindenkit alaposan megmotoztak. Bőséges zsákmányt szereztek, mi meg éhezni kezdtünk. Árgus pillantásuk elől nem menekült meg Marian és Julek kettős fenekű margarinos kartonja sem, amelyben auschwitzi emlékeink meg a rossz időkre tartogatott aranytárgyak lapultak. Csak személyes használati tárgyainkat adták vissza, többek között az órákat, Julekét meg az enyémet, amelyeket az auschwitzi hatóságok engedélyével viseltünk. Julek hamarosan eladta az óráját. Kapott érte egy darab kenyeret, néhány cigarettát és egypár csajka levest. Testvériesen megosztotta velünk. Az a kápó, aki elég barátságos volt hozzám, amikor fájt az arcom, érdeklődve nézegette az órámat. A Lenco márkájú óra nem ért sokat, de itt a Heinkelben volt bizonyos értéke, hát sokáig alkudoztam, hogy minél több ennivalót adjon érte. Kaptam egy összegben fél cipót és némi durva mahorkát, továbbá azt az ígéretet, hogy ameddig a karanténban maradunk, mindig kapok repetát. az igéretből annyi lett, hogy néhányszor repetát kaptam, meg talán három csajka undorító, büdös és rettentően sós csigát. Ha bőven ivott rá az ember fűteát vagy egyszerűen vizet, kevésbé volt éhes, mert ez a moslék megtöltötte a gyomrát. Bár a Heinkelben nem dolgoztunk, eléggé változatos volt az élet. Naponta több légitámadás. Éjszaka is. Amikor megszólalt a sziréna, kirohantunk a csarnokból a közeli hitvány kis fenyőerdőbe. Már tudtuk, hogy a repülőtér egészen közel van. Fennállt a veszély, hogy lebombáznak, amit különben epedve vártunk, mert már nagyon utáltuk az óriási, hideg és huzatos hangárt. De a szövetséges repülőgépek valahogyan elkerülték a Heinkelt. Néha lehullott egypár bomba valahol a közelben , de a mi hangárunk sértetlen maradt. Az éjszakai légiriadók idején azt figyeltük, mekkora a vörös fény Berlin fölött. Minél nagyobb volt, annál jobban örültünk, és annál jobban reménykedtünk, hogy hamarosan vége a háborúnak. Az egyik nappali légitámadáskor egy lehulló srapnel szilánkja széthasította valakinek a fejét. Attól kezdve mindig úgy szaladtunk ki az erdőbe, hogy fejünkre tettük a csajkát és tetejébe az összehajtott pokrócot, mert a szilánkok záporként hullottak az erdőre. Tele volt a környék légvédelmi ütegekkel, iszonyatos lármát csaptak, az égből hulló éles acélszilánkok pedig olyan éles, idegtépő hangot adtak, mint ezer hegedű. Derült napokon órák hosszat az erdőben üldögéltünk. Olyan gyakran volt légiriadó, hogy sokszor alig fújták le az egyiket, már jött a másik. Délután rendszerint nyugalom volt. Ilyenkor feltűntek az égen a német repülőgépek. Különösen az egyikre figyeltünk fel, a közeli repülőtérről indult. Nagy magasságban hirtelen lecsatolt a szárnyai alól egy másik, sokkal kisebb, rövid és nagyon széles szárnyú repülőgépet. Ez a rendkívül ügyesen manőverező, gyors kis repülőgép néhány percig a levegőben maradt, különféle műrepülő mutatványokat végzett, majd zuhanórepülésben szállt le a reptérre. Az volt a legérdekesebb, hogy hangtalanul repült, tehát feltehetőleg nem volt motorja.
A mindentudó Ludwik azt mondta, hogy ez az újfajta V-rakéta, amelyet rádióhullámokkal irányítanak. Még itt a táborban is rebesgettek valamit az új német csodafegyverről, amely hamarosan eldönti a háború sorsát. Egyik nap néhány nehézbomba zuhant le pár száz méterre az erdőnktől, éppen a repülőtér tájékára. A hatalmas, fekete füstoszlop sokáig nem oszlott szét. De délután már megint felszálltak a német vadászgépek. valaki megjegyezte: - Ledobhatnának már nekünk egy kis kolbászt az örökös bombázás helyett Mire lebombáznának a szövetségesek, éhen döglünk - tette hozzá, és ékesszólóan felrántotta folyton lehulló nadrágját, amelyet nem tartott semmi, mert régen elvesztette Auschwitzból hozott kerekded formáit. - Na, most ki licitál? - idegeskedett Ludwik, a szenvedélyes kártyás, kezében a kis pasziánszkártyával, amely csodamód megmaradt a legutóbbi motozásnál. Légiriadó alatt a satnya fenyőfáknak támaszkodva kártyázni szoktunk, kihasználva, hogy a németek az óvóhelyen lapulnak. - Passz - nevetett Julek, mert a sziréna éppen lefújta a riadót. - A következő riadónál befejezzük. Gyerünk ! Talán most sikerül megenni azt a csigát Mert a riadó éppen az ebédosztást szakította félbe. Megjöttek a kupecek, az emberkereskedők - így neveztük a német vállalatok képviselőit, akik szakmunkásokat toboroztak a gyárak és bányák lágerrészlegeibe. Nem tolakodtunk. Sohasem lehet tudni, hová kerül az ember. Lágerjelszavunk így hangzott: ne légy sem első, sem utolsó. Néhány csoport, mindegyikben néhány tucat fogoly, már el is ment munkaadójával. Végre el kellett dönteni, milyen szakmunkásnak adjuk ki magunkat. - Bárcsak kútásókra lenne szükségük - sóhajtott Edek F., akinek Birkenauban héttagú brunnenbohrer, kútfúró kommandója volt. Jó kommandó! És megtörtént a csoda. Egy civil, aki az imént a lagerführerünkkel, egy oberscharführeri rangban levő SS-sel tanácskozott, most éppen a kútásókat szólongatta: - Wer isi BrunnenbohYer? Austreten! Loos! - Edek alig hitt a fülének, elsőnek lépett ki, és bizonytalanul hátrapillantott a sorra, amelyben álltunk. Wer noch! Isi niernand de? Nincs több? - Most már gondolkodás nélkül, egyszerre előugrottunk, és felsorakoztunk a magányosan álló Edek mellé. Felírták a számunkat. Itt Oranienburgban milliósok lettünk. A 113 000 feletti számok. Egy hét múlva indulás! Biztosra vettük, hogy kútásónak lenni jó szakma. Vagy valami földbirtokon dolgozunk majd, ahol persze könynyen szerezhetünk kaját, vagy legrosszabb esetben a bombázott városokban, ezt sem találtuk a legrosszabbnak. Másnap Edek rémes görcsöket kapott. Bevitték az oranienburgi revírbe, és megoperálták gennyes vakbélgyulladással. Ezt a pechet! Megrémültünk, mert Edeken kívül egyikünk sem értett a kútásáshoz. Délután szokás szerint kiálltunk az emberszemlére. Egy magas, vékony, kellemes külsejű, tiroli kalapos kupec, horogkeresztes pártjelvénnyel a gomblyukában, villanyszerelőket keresett. Hatvan szerelőre volt szüksége, sürgősen, indulás még ma. Elsőnek egy igazi gépészmérnök jelentkezett, régi auschwitzi fogoly. A civillel folytatott rövid beszélgetés után maga kezdte
kiválasztani a villanyszerelőket. Összeszedte az egész régi gárdát. Mi is jelentkeztünk. Marian, Julek, Ludwik, Czesiek, Wojtek. Ha brunnenbohrernek nem váltunk be, annál jobbak leszünk villanyszerelőnek. Megint felírták a számunkat, és felsorakoztattak az irodába vezető lépcső előtt. Kupecünk betelepedett az irodába, egyenként kellett előtte megjelennünk. Túl sokan jelentkeztek, ezért válogatni akart. Mindenkit levizsgáztatott szakismeretekből: Mire sorra kerültünk, már megtudtuk, miféle. Mérnök, a neve Siemens. Hitlerista, és a Philips-gyárba toboroz embereket. Sorra kerültem. Szerencsére a vizsgánál jelen volt a mérnökünk, így volt némi esélyem, hiszen jól ismertük egymást. - Beruf? - Villanyszerelő! - Wie alt sind Sie? Hány éves? - Dreiundzwanzig! Huszonhárom! - Beruf var dem Krieg? Háború előtti foglalkozása? - Schüler. Tanuló. - Wieder Schüler? - csóválta a fejét Siemens, nyilván voltak már bizonyos kétségei szakképzettségünket illetően. Feltett még egypár kérdést, majd följegyzett valamit, és elküldött. Az ajtóban találkoztam a következő jelölttel. Egész társaságunk átment a vizsgán. Nem értettünk ugyan többet a villanyszereléshez, mint a kútásáshoz, de ösztönünk azt súgta, hogy jobb lesz villamossági szakértőnek lenni, már csak azért is, mert Siemens mérnök elég barátságos volt, emberségesen bánt velünk. Viselkedéséből láttuk, hogy tényleges munkát akar végeztetni velünk, nem pedig kinyírni. Azonkívül igyekeztünk sürgősen elkerülni innen, nehogy véletlenül kiderüljön, hogy a kútásásra is jó szakemberként jelentkeztünk. Másnap reggel otthagytuk a Heinkel nagy és barátságtalan hangárját, a vizsgán elbukottak irigy pillantásaitól kísérve. A pedáns Julek följegyezte noteszébe : - 1944. november 14. : indulás Sachsenhausenbe. November közepéhez képest elég meleg volt. Frissen meneteltünk, ötös sorokban, egy szép városka utcáin. A járókelők undorodva fordultak el, tüntetően befogták az orrukat. Kétségkívül nem volt kölnivíz illatunk. Az utcát szegélyező fák alatt gyerekek játszottak, a faleveleket szedegették. Láttunkra a gyöngéd anyák riadtan elvonszolták őket. A nagyobbacskák megdobáltak bennünket vadgesztenyével. Kissé távolabb egy tucat Hitlerjugend-karszalagos süvölvény díszszemlével szórakozott. Menetoszlopunk közeledtére abbahagyták. Mellénk szegődtek, körülfutkostak bennünket, mint a kopók, fenyegetőzve és szitkozódva. A merészebbek odaszaladtak és leköpdöstek, vagy gyűlölködő fintort vágva kövekkel, ágakkal, vadgesztenyével dobáltak, ami éppen akadt. Az őrök elnéző mosollyal hagyták játszani a germán ifjúságot. A mindentudó Ludwik fülembe súgta: - Most megyünk át az olimpiai falun. Ez maradt a szép játékokból - tette hozzá, gyorsan félrehajolva az egyik fiú kődobása elől. - Ruhe de! - ordított az őr. Némán meneteltünk tovább a szép városka tiszta utcáin. Hamarosan beléptünk a sachsenhauseni tábor nagy kapuján. Fürdő és tetvetlenítés után a barakkba küldtek, ahonnét majd tovább visznek a Philips-gyárba. A karantén első napját blokkunkban töltöttük, édes semmit-
tevésben. jól látszott a kerek appeltér, körülötte utca. Az utcán megállás nélkül, erőltetett menetben vonult a büntetőcsapat. Énekeltek és kilométereket meneteltek körben, százszor és ezerszer, lábukon vadonatúj csizma, amelyet állítólag naponta cserélnek. A büntetőcsapat ugyanis a hadseregnek dolgozott: kitaposta az új és kemény bőrcsizmákat, hogy a minden fronton visszavonuló vitéz katonák lábát föl ne törjék. Barátságtalan, igazi késő őszi napra ébredtünk. Havas eső esett, a nyirkos, metsző szél csontig hatolt. Reggel óta a Spree valamelyik csatornáján vagy mellékágán dolgoztam, törmeléket rakodtam ki az ott veszteglő teherhajóról. Nehéz és veszélyes munka volt, lm Laufschritt kellett végezni, a kápók ordítozása és az SS kutyák bősz ugatása közepette. A teherhajóról keskeny deszkát vetettek a partra, ezen kellett végigtolni a törmelékkel alaposan megrakott talicskát. Az egyetlen öröm ebben a munkában az volt, hogy a lebombázott Berlin romjait talicskáztuk. A légitámadások számából ítélve, lesz elegendő munka a háború végéig. Szerencsére én villanyszerelő vagyok, és már két nap múlva véget ér a karanténunk, vigasztaltam magam, mert ebben a munkában, ilyen körülmények között hamar kikészültem volna. Bőrig ázva és vacogva tértem vissza a táborba. Átázott ruhánkat éjszakára szépen kockába hajtogatva kellett az ágy mellé tenni. Persze nem száradt ki reggelre, és vizes göncben mentem melózni. Kissé már fagyott. Ruhám megmerevedett, a törmeléktől kimart kezem megdermedt a hidegtől, a megrakott talicska vas nyele kicsúszott a kezemből. Egyre attól féltem, hogy amíg áttolom a keskeny deszkán, megcsúszom és a csatornába potytyanok, ami a halált jelenti. Csak fájrontig kibírjam! Holnap elutazunk ebből az átkozott táborból, ahol nem vernek ugyan, mint Auschwitzban szokás, de agyondolgoztatnak. Csoportunkból azonban nem mindenki hagyta el Sachsenhausent. Wojteket, legfiatalabb jaroslawi társunkat, ismeretlen okból itt tartották. Kétségbe volt esve, hiába vigasztalgattuk. Sírva búcsúzott tőlünk, mintha utoljára látna. Azt hitte, kivégzik. Fényűző körülmények között utaztunk nyugat felé: személyvonaton. Az volt az illúziónk, hogy már nem is vagyunk foglyok. A kísérők jól bántak velünk, dohányozhattunk is. Csak éppen nem volt mire rágyújtani. Az egyik, idősebb őr éppen végzett a szivarjával. A csikket a padlóra ejtette, és kivételesen nem taposta szét a csizmájával, ahogyan az SS-ek szokták. Úgy tett, mintha érdeklődve figyelné az ablak előtt elsuhanó hannoveri külvárost; már jó ideje ezen a nagy városon haladtunk keresztül. Mire lehajoltam, egy másik kéz már felkapta a kincset. Be kellett érnem a csikkel, amit Marian adott. Nagyot szippantottam belőle, és tovább adtam Juleknek, ő egy szippantás után Jgdreknek adta, neki már égette a száját, de igyekezett végigszívni. Ekkor határoztam el, hogy szipkát fabrikálok, mert az ilyen nyálas csikket is kár elvesztegetni. Sűrűn lakott síkságon robogott a vonat. Elhaladtunk néhány nehézfegyverszállítmány és keletre tartó csapat mellett. Hegyek tűntek fel a láthatáron. De mielőtt odaértünk volna,
megálltunk a festői Mindenben, amelynek sok tornyú panorámája a mi Krakkónkra emlékeztetett. Minden után már csak néhány kilométert gurultunk, majdnem a meredek, erdős hegyek lábáig. Egy furcsa nevű városka : Porta-Westfalica teherpályaudvarán szállítottak ki bennünket. Még jobban elcsodálkoztunk, amikor megláttuk a csöndes városkát a folyó két partján, a nyaralókkal beépített meredek hegyoldal alján. Nyoma sem volt itt semmiféle ipari objektumnak. Hol van a Philips-gyár, amelyben dolgozni fogunk? Szép függőhíd kötötte össze a városka két részét a széles, hajózható Weser fölött. A híd után egy öreg fákkal szegélyezett utcán kapaszkodtunk fölfelé, majd befordultunk egy keskeny közbe, és megálltunk egy nagy faépület előtt, amely régi színházra hasonlított, azzal a különbséggel, hogy szögesdrót-kerítés vette körül, sarkain pedig őrtornyok meredeztek. Ez lenne a koncentrációs táborunk? Mintha feltevésünket akarnák megerősíteni, karszalagos funkcik csoportja tódult ki a kapun. A legfeltűnőbb jelenség egy vörös, majdnem tulipiros hajú, ordítozós fogoly volt, sötétkék zubbonyán lageraltesteri karszalaggal. Már sötétedett, hát gyorsan megszámoltak bennünket, majd behajtottak a furcsa épületbe. Itt megint ötös sorokba állítottak, és mint ilyenkor szokás, kioktattak bennünket, zugangokat a tábori szabályzatra. Kíváncsian nézelődtem. a díszes boltozatot vaskos, álgörög oszlopok támasztották alá. Az oszlopsorok választották el a terem közepét, az appelteret, a négyemeletes ágyak soraitól. Ezeket kétoldalt helyezték el, a falak mentén, amelyeknek hatalmas ablakait bádogtáblákkal takarták el és erősen bedrótozták, kétes védelemképpen az esetleges szökések ellen. Az ágyakon furcsán nyírt fejű foglyok feküdtek vagy ültek, és csodálkozva, de a legkevésbé sem barátságosan nézegettek minket. A párkánnyal övezett emelvényen - ez lehetett régen a színpad - zsidóünnepi sátorra emlékeztető, deszkából tákolt építmény állt, ablakkal, amelyet most eltakart a csukott ablaktábla. Legfelül nagy óra függött, most délután hatot mutatott. A terem túloldalán két nagy toldaléképítmény meredezett, a kettő között pótkijárat az épület mögé, valószínűleg a vécéhez és a waschraumhoz. A jobb oldali bódéban volt a konyha és az élelemraktár, mint a körülötte álló ládákból és hordokból, meg az ajtónyitáskor kicsapódó gőzből könnyen kitaláltam. A konyha közelében levő, ágyneműs ágyakat nyilván a fejesek foglalják el, mert az a legmelegebb sarok. A termet nem fűtötték, éppolyan hideg volt, mint az utca. Minket az északi falnál helyeztek el, éppen a leghidegebb helyen. Előzőleg nekünk is olyan furcsán megnyírták a hajunkat: a közepén, homloktól a tarkóig, végigszaladtak a géppel, így ösvény keletkezett, amelyet valaki tréfásan lűusestrassénak nevezett, tetvek utcájának, nem is alaptalanul , mint hamarosan meggyőződtünk róla, mert bőven voltak tetvek, sőt bolhák és poloskák is. Elhelyezkedtünk a felső, negyedik emeleti ágyakon, kettesével egy priccsen. Azt reméltük, hogy itt fenn valamivel melegebb lesz és valamivel kevesebb bolha, azonkívül fentről könnyebb észrevenni az esetleges veszélyt, és ide-
jében fedezékbe vonulni. A legfelső ágynak, mint később kiderült, hátrányai is voltak, mert az állandó fagyoskodástól az ember hólyagja rakoncátlankodni kezdett, úgyhogy szinte félóránként kellett kiszaladgálni az udvari vécére. hogy boldogságunk teljes legyen, éjszaka nem volt szabad cipőben és ruhában vécére menni, holminkat le kellett adni a terem bejáratánál, biztonsági okokból, nehogy megszökjön valaki. Már első este kis híján elveszítettem becses cipőmet, amelyet eddig sikeresen óvtam meg a kápóktól. Amikorra mezítláb visszajöttem a vécéről, a cipő eltűnt. Kétségbeesetten és dühösen toporogva, tanácstalanul néztem körül. egy sámlin ült a kápó, és javában próbálgatta a cipőmet. Mellette állt egy másik kápó. Észrevett az üvegen át, és intett, hogy jöjjek be. Az ármányos rókaképű, ülő kápó nyájasan megkérdezte: - Sind das deine Schuhe! A te cipőd? Primo! - dicsérte, bemutatva sovány lábán. - Ab heute sind das meine Schuhe, nicht wahr? Mától az én cipőm, nem igaz? - fordult hozzám álnok mosollyal és fenyegető hangon. Mivel nem válaszoltam, levett egy párat a polcon sorakozó facipőkből, és a kezembe nyomta: - Nimm das! Diese Holzschuhe sind dia besten hier Ez itt a legjobb facipő - De én makacsul ellenkeztem. Ekkor taktikát változtatott. - Ach, du dummer Mensch! Ich will kaufen viel Zigaretten, viel Brot und was zu Essen Megveszem sok cigaretta, sok kenyér és valami ennivaló. - Mach keinen Spass! Ne hülyéskedj ! - szakította félbe a másik, és felkapta a cipőmet, amelyet a cipész már levetett. Nehmen Sie das und gehen Sie ruhig schlafen. Vigye és menjen nyugodtan aludni. Gyorsan eltűntem a szemük elől, csodálkozva a kápók nagylelkűségén. Auschwitzban ilyen helyzetben az életével fizethetett volna az ember. Hiába, nincs szerencsém a cipészkápókkal. Pár éve Grönkével gyűlt meg a bajom, most meg ezzel a tolvajjal. Barátaim már aludtak. De mielőtt elnyomott volna az álom, megint feszült a hólyagom. Most mezítláb szaladtam ki, értékes cipőmet az ágyban hagyva. Mint kiderült, a cipőügy csak kezdete volt a bajnak. Másnap ugyanaz a kápó, aki tegnap úgy kiállt mellettem a cipésznél, felajánlotta, hogy megveszi a remek cipőt; ő becsületes ember és jól megfizet érte, a cipész vén csaló és tolvaj. Ezúttal sem adtam be a derekamat. De hogy túlságosan magamra ne haragítsam, azt mondtam, még gondolkodom. Mindenesetre bemázoltam a szép, fűzős sárgacipőt valami fekete kulimásszal, amit a munkában találtam, hogy ne legyen olyan szembeötlő. A cipőnek még használt is, mert így nem ereszti át a vizet. Vízben, hóban és sárban pedig most eleget jártam, mert a transzportcsapatba osztottak be, amely a nap túlnyomó részét a szabad ég alatt töltötte, az őszi-téli latyakban. Így foszlottak szét reményeim, hogy a Philips-gyárban tiszta, könnyű munkát kapok. A porta-westfalicai láger a neuengammei tábor részlege volt, ezért megint új számot kaptunk, ezúttal ötjegyűt, 66 260-tól 325 Hasonlóképpen a különböző nemzetiségű fogoly társak. Többségüket Ukrajnából, valahonnan a Don mellől
deportálták, vagy önként jelentkeztek németországi munkára. Különféle vétségekért, szabotázsért, lopásért, lógásért vagy a munkahely otthagyásáért büntették őket azzal, hogy ideiglenesen a koncentrációs táborba kerültek. Nem politikai foglyok voltak, eltérően a lengyel, dán, holland, francia, norvég kisebbségtől, amelyet néhány orosz és egy svájci egészített ki. Az Ukrajnából való többség egyrészt számbeli túlsúlyban volt, másrészt kíméletlenül és brutálisan bánt a gyengébbekkel, főleg a dánokkal, akiktől ellopta a Vöröskereszttől kapott csomagokat, ezért kedvence volt a német funkciósok csoportjának ; ezek szintén nem sokra tartották a tulajdonjogot. Az Auschwitzból velünk érkezett néhány orosz tudni sem akart erről a züllött bandáról, amely terrorizálta a gyenge és elcsigázott, de kulturált dánokat. A hóbortos lageraltester, akinek jó adag sajátos humorérzéke volt, elnézte a fegyelmezetlen csürhe gaztetteit. Nem szívesen bújt elő a színpadon levő bódéjából. Esténként vendégeket hívott és vedelte velük a pálinkát, amelyet nem tudni, honnan és minek a fejében organizált. Ha nagyon lármás volt a terem, különösen amikor éppen tömegrohamot intéztek az élelemmel jól ellátott dánok ellen, nagy csattanással kivágódott az ablaktábla, és az ablak négyszögében megjelent lageraltesterünk groteszk alakja, kigombolt ingben, pomponos csúcsos sapkával a fején, ezer ráncú, öreges arcát benőtte a vörös borosta, roppant hosszú, horgas orra szinte belelógott fogatlan szájába, artikulálatlan hangon próbálta lecsillapítani a zajongó termet. - Ruhe de! - Ezt az egy kiáltást lehetett megérteni, de többnyire ez is hatástalan maradt. Ilyenkor úgy ugrált az ablakban, mint egy paprikajancsi, amelyet részeg bábjátékos rángat. Bottal csapkodta a bódé falát, és ha ez sem segített, hirtelen becsapta az ablaktáblát, majd egy perc múlva újra megjelent, ezúttal harangszerű csengővel a kezében, amelyet vadul kongatott. Komikus alakja ilyenkor a megszólalásig hasonlított egy cirkuszi bohócéra. De ha a csengő sem használt, akkor kiküldte a vendégeit, azok pedig bottal estek neki az embereknek, és úgy-ahogy rendet teremtettek. A csatatéren rendszerint ottmaradtak a széthordott csomag roncsai, és a szemét közepette a meggyötört, félholt dán. A Vörös még egy darabig fenyegetőzött, aztán elvonult a bódéjába. minden este leJátszódott még egypár hasonló jelenet. Mivel az előadásokra a városi színház épületében került sor, őrült táborunkat cirkusznak kereszteltük el. A következő hetekben aztán alkalmazkodtunk a cirkusz életéhez. Amikor a hosszú szirénabúgás lefújta a légiriadót, és a szövetséges gépek elrepültek, megszólalt az idegtépő csengő, jelezve, hogy ideje fölkelni. Ugyanakkor beindították a cirkusz menynyezetének közepén levő ventillátort, hangos búgása segített felébreszteni az álomittas foglyokat. A négyemeletes ágyakon megindult a mozgolódás, a foglyok kapkodva öltözködtek. Félig felöltözve szaladtunk a waschraumba. A nyitott ajtón gőz csapott ki az udvarra. Keményen fagyott odakint. Az auschwitziakon kívül rendszerint senki sem volt a mosdóban. A tábor vezetősége eltűrte a piszkot és a rendetlenséget. Mire
visszasiettünk és beágyaztunk, a stubendienstek már mindenkit kikergettek az udvarra, majd egyenként engedték vissza a foglyokat a terembe, ahol megkapták a reggelit: egy csajka, szerencsére forró fűteát vagy pótkávét. Így megerősödve, miután egy óra hosszat álldogáltunk a fagyban, appelhez sorakoztunk. Az oberscharführer meghallgatta a jelentést,elrendelték az arbeitskommandót, majd kinyitották a főkaput, amelyen kívül már vártak a kísérők. Ötösével, kézenfogva - így szólt a parancs - vonultunk ki a színház előtti kis utcára, amely nagyon meredeken lejtett a főutca felé. Nehéz volt megállni a vaksötétben, hiszen a földet jéggé fagyott hóréteg borította. Adott jelre elindultunk lefelé, némán csúszkálva egymás mellett. A házak fekete sziluettje homályosan bontakozott ki a halvány rózsaszín keleti ég hátteréből, onnan fújt az éles, metsző szél, amely egyenesen az arcunkba vágott. Jobbra kanyarodtunk, most következett a legrosszabb útszakasz: a szél kétszeres erővel zúdult végig a Weser folyó egy kilométernél sem szélesebb, szűk völgyén. A parton rendszerint megálltunk, hogy kis csoportokra oszolva menjünk át a hídon. Nagyon sokáig tartott, amíg valamennyien átértünk. Csontig fagyva, összegörnyedve, kis nyájakba verődtünk, hogy legalább egy kicsit felmelegítsük egymást, és nejárjon át annyira a hideg. A lámpák fénye fel-felcsillanva tükröződött a széltől hullámos vízen, fénypontok sorakoztak a meredek, sziklás hegyoldalon a drótkötélpálya vagy lift mentén, amely a hegy fele magasságáig ért: a hegyóriás gyomrában rejtőzködött a kilencemeletes Philips-gyár, amelynek a szerelésénél dolgoztunk. A Bremsberggel szemben, az óriási kőszoborral koronázott, kúp alakú hegyen a lentről még nem látható, felkelő nap sugarai élénk vörösre festették a szobrot. A rőt fény gyorsan lesiklott a hegyoldalon, végigkúszott a vén bükkösön, majd hirtelen száz csillogó pontocskát villantott fel a lejjebb fekvő, alvó villák ablakában. Olyan igéző látvány volt, hogy egy percre még az éhségről és a hidegről is elfeledkezhetett az ember. - Los! weiter! - Fölmentünk az ütemesen ringó hídra. A nedves és jéghideg szél a csontjainkig átjárt, baljósan fütyörészett a híd kötélzetében. Lent zúgott a sötét víz. A hátán úszó jégtáblák recsegve törtek össze a kikötött hajók oldalán, a szél sodorta jégszilánkok csak úgy porzottak a hajók körül. Mindenféle kaliberű nehézfegyverrel megrakott tehervonat hosszú kígyója kúszott a viadukt alatt. A vonat nyugatra tartott. Offenzíva lesz - suttogta izgatottan Ludwik. Csakugyan, már napok óta mentek ilyen vonatok nyugatra, mintha nagyobb csapatösszevonás lenne abban a térségben. Még vagy ötven méter, és a Bremsberg lábához érkeztünk. Itt óriási volt a nyüzsgés. Keskeny vágányú szerelvények robogtak be az alagúton a hegy mélyébe, kőtörmelékkel megrakott vonatok bukkantak elő nagy páragomolyagban. Néhány tucat munkás azzal bajlódott, hogy a ház nagyságú tartályokat bevonszolja az alagútba. Mások egy óriási kompresszort szereltek, ez szivattyúz majd forró levegőt az aknába. Éjjel-nappal, megszakítás nélkül folyt a munka. A legkülön-
bözőbb megszállt és szövetséges országok fiai dolgoztak itt. A legtöbben németek, főleg katonák, akiket hazavezényeltek a frontról, hogy a Birodalom romba dőlő iparát helyreállítsák. A leszerelt katonák szívesen dolgoztak itt, gyakran erejükön felül, csakhogy minél tovább maradhassanak, és ne kerüljenek vissza a csatatérre. Az akna bejáratánál a kápók összeszedték a kommandójukat, és a munkahelyre vezették. Az emberek jó része kint maradt építőanyagot rakodni, kubikolni, vagy utat építeni. Mi, a Philips szakmunkásai az aknánkba igyekeztünk, amely mintegy 150-200 méter magasan volt, körülbelül a hegy derekánál. Már kivilágosodott, így aztán fel kellett másznunk a nagyon meredek, csúszós lejtőn, hogy ne vesztegessük az időt a liftre várva (a lift sínen futó, kerekes plató volt, acélkötéllel húzták, amíg az egyik plató leereszkedett, a másikat felvontatták). A hegymászást sűrűn gyakorolhattuk, már egészen belejöttünk, kellőképpen fel is készültünk rá. Szögekkel sűrűn kivert szíjakat kötöztem a bakancsomra, hogy le ne csússzak. A fagy ellenére félúton már melegünk volt, és mire felértünk ingünk ránktapadt a verítéktől. Volt itt egy széles teraszféle, innen jutottunk be az aknába a sziklába fúrt néhány méteres nyíláson át. A teraszról gyönyörű kilátás nyílt a hegyek között áttörő VVeserre, amely most ezüst szalagként kanyargott a napsütésben, a hegyektől a síkság felé, ott terült el néhány kilométerre a sok templomtoronnyal koronázott, ódon Minden városa: Valahol messze a horizonton, ahol a tiszta kék ég összeolvadt a városkák és falvak sötét foltjaival sűrűn pettyezett, egyenes csatornával átszelt, havas síkságon, Hannover szürkéllett. De nem volt időnk a szép tájban gyönyörködni, mert a lifttel feljött a kápó és a művezető. Bementünk az akna első folyosójába. Itt megszámoltak bennünket, aztán munkacsoportokra osztottak. A gyár minden szintjét végigjáró lifttel lementünk a negyedik emeletre, a rádiólámpa-gyártó részlegbe. Fel kellett állítanunk a nehéz, több tonnás gépeket, amelyeket tegnap keservesen szállítottunk ide a távoli teherpályaudvarról. A szállító csapat, amelybe beosztottak, tíz emberből állt, beleértve a kápót, egy látszólag kedves és értelmes arcú fiatal hollandit, aki valójában buta, gonosz, makacs és gyáva volt. Segédje, Zygmunt, Auschwitzban rendes fiú volt, de itt hasonult a főnökéhez. A másik vorarbeiter, Kazik, hórihorgas varsói fiú, hegyes orra hosszú, mint az elefánt ormánya, nagyon bajtársias, jókedvű, bátor és ötletes gyerek, egyszóval ritka derék fickó. Gyorsan elvégeztük a munkát. Volt már gyakorlatunk. A művezető jelenlétében nem is lehetett lógni. A pincehideg akna helyett a fagy ellenére is jobb volt a szabad levegőn dolgozni, főleg mivel felhőtlen nap ígérkezett és légitámadásra számítottunk, amely jó alkalom lesz, hogy ennivalót és cigarettát organizáljunk. A Bremsbergről a kisvasúttal mentünk le a völgybe, onnan egy kilométerre volt a teherpályaudvar. Nehéz gépeket kellett kirakodnunk a vagonokból, egyre több érkezett mostanában a leszerelt hollandiai Philips-gyárból. A németek siettek, mert féltek, hogy Hollandia rövidesen hadszíntérré válik.
Siemens mérnök már ott volt. Precíziós gépeket rakodtunk, ezért figyelmeztetett, hogy nagyon óvatosan bánjunk velük. Újabban észrevette, hogy sérülten érkeznek. A vasutasok bennünket okoltak, mi azt állítottuk, hogy a gépek már sérülten jöttek. Az igazság félúton volt. Tudtuk, hogy a vasutasok ellopnak egy-egy alkatrészt, főleg a nikkelötvözet-ellenállásokat, amelyekre mi is vadásztunk. Ezeket az oberkápónk vette át, a minden hájjal megkent öreg tolvaj. Megvolt a kapcsolata a városka lakosságával, némi átalakítás után villanyfőzők formájában adta tovább a szajrét, ő pálinkát kapott érte, mi meg tőle egy-egy cigarettát. Déltájban megraktunk egy nagy stráfkocsit, olaszok fogták elébe magukat, hogy a Bremsberghez vontassák. Az olaszok, a Róma-Berlin-tengely volt katonái, most velünk, foglyokkal együtt dolgoztak a szállítóbrigádban. Ha a fronton nem sok hasznot hajtottak a németeknek, itt még annyit se. Szidták Mussolinit és Hitlert, nyíltan szabotálták a kényszermunkát. A közös nyomorúság összehozott bennünket. Megértettük egymást. Tudtuk, hogy beletelik jó pár óra, mire a gépekkel a Bremsberg lábához érnek, a lifthez, ahol majd felváltjuk őket, addig pedig alaposan kipihenhetjük magunkat. A szirénák pontosan a szokott időben jelezték a légiriadót. Ilyenkor leszaladtunk az egyik barlangba, a sziklahegy lábához. A légitámadások alatt itt keresett menedéket a városka rémült lakossága, bőröndökkel, pokrócokkal, élelmiszeres kosarakkal és bömbölő gyerekekkel megrakodva. Reszkettek a félelemtől, hogy milyen sorsra jutnak a városban hagyott javaik, a szövetséges repülőgépek bombáinak kitett házuk. mélyen behúzódtak a sziklahasadékok sötét labirintusába, minden hangosabb robbanáskor összerezzentek. mi meg elvegyültünk a tömegben, és szegény, kiéhezett foglyokhoz illő, keserves arcokat vágtunk. El kell ismerni, hogy ilyenkor a nők általában felfigyeltek keserű sorsunkra, és nemegyszer kaptunk valami ennivalót. Olykor még néhány cigarettát is odacsúsztatott egy-egy öreg német. De nem mindig sikerült meglágyítanunk a szívüket. Néhanapján akadt a németek között egy fiatal és bátor hős, aki tönkretette minden igyekezetünket. Ilyenkor ellenséges hangulat támadt a németekben, és vissza kellett vonulnunk. Ha így alakult a helyzet, gátlástalanul elővettük a radikális módszereket, egyáltalán nem furdalt a lelkiismeret amiatt, hogy egyszerűen lopunk. Mihelyt valakinek sikerült megfújni valami kaját, jelt adott, és mindannyian eltűntünk, mint a kámfor. A barlangból több száz méteres, szűk, kanyargós, alighanem természetes átjáró vezetett a tömör sziklán keresztül az épülő benzingyár egyik nagy folyosójához. Innen egy hasonló, de még hosszabb és mindig fölfelé vezető átjárón eljutottunk a Philips-gyár legalsó szintjére. Testvériesen elosztottuk a szerzett ennivalót, majd fellífteztünk a legfelső emeletre, ahonnét kijuthattunk a gyár bejáratánál levő teraszra. Ha már lefújták a légiriadót - és többnyire így volt -, ártatlan képpel lelifteztünk a hegy lábához, ahol már várt a gépekkel megrakott kocsi. A Bremsberg liftjét kezelő német hallatlanul rosszindulatú ember volt.
Siemens mérnök minél nagyobb hasznot akart kifacsarni munkánkból a vállalat számára, amelynek szolgálatában állt. Ezért megkövetelte a liftestől, hogy ne csak az anyagot szállítsa, hanem bennünket is, minek fecséreljük hegymászásra az erőnket, elvégre nehéz munkát kell végeznünk a Birodalomnak. Az elkeseredett liftes, aki fent dolgozott és jól látta, ki száll be a liftbe, azzal tette kellemesebbé utazásunkat, hogy hol felgyorsította, hol hirtelen lefékezte a liftet, ilyenkor az ember elvesztette az egyensúlyát, és lepottyant a lift padlójáról a köves, jeges, meredek lejtőre, ami egyáltalán nem tartozott a gyönyörűségek közé. Az üres plató fölment, mi pedig megint csak a saját lábunkra és hegymászó képességünkre voltunk utalva. Elhatároztuk, hogy megfizetünk a tréfás kedvű liftesnek. Egyik nap sűrű köd volt, nyirkos felhőbe burkolt mindent. kiváló alkalom a bosszúállásra. Dupla bosszúra, mert a kápónkezúttal fapolcot rakatott a lift platójára. több méter magas, nagy piramist raktunk. A hollandi büszkén nézte művét, felkapaszkodott a megrakott platóra, és intett a jelzőberendezést kezelő munkásnak : jelezze fölfelé, hogy lehet indítani. Körülbelül félúton acél drótkötél volt keresztben kifeszítve valamilyen vezetékkel, elég alacsonyan ahhoz, hogy a magasan megrakott plató ne férjen át alatta. Éppen erre számítottunk. Az ostoba kápó figyelmét teljesen lekötötte az ingatag piramis tartása, megfeledkezett az akadályról. A lift elindult, és egy pillanat alatt eltűnt rakományával a ködben, mi pedig ártatlan képpel, de feszült izgalommal vártuk bosszúnk következményeit. Először apró kavicsok peregtek a hegyről, aztán egész kőlavina. Beugrottunk a kompresszor vastag betonfala mögé. A jelzőberendezést kezelő német előugrott fabódéjából és harsány Aclatmng!-gal figyelmeztette a munkásokat, akik a közelben a kisvasút síneit hegesztették. A kövek után recsegve zúdultak le a töredező fapolcok. Végül a szilárdan megépített polcok, utolsó, szánalmas maradványai is belemerültek a sárba a Bremsberg lábánál. A jelzőberendezés csengője állandóan berregett. Nyilván a bosszús liftkezelő érdeklődött, hogy mi történt, amikor meglátta odafent az üres platót. A második komoly baleset, néhány nap múlva, már jórészt a véletlen műve volt, bár némileg a liftesé is, aki szokás szerint ki akart tolni velünk. Vagy tizenöt sűrített oxigénes palackot raktunk fel a platóra. egymásra helyeztük és bilincsekkel összefogtuk őket, hogy útközben szét ne csússzanak. Mivel a platón még bőwen maradt hely, a némileg már kegyesebb hollandi megengedte, hogy felszálljunk. A jelzésre a lift megindult, lassan, mint mindig, amikor rakomány volt rajta. Félúton volt a kitérő, ahol a fölfelé haladó lift elhaladt a leeresztett plató mellett. Pechünkre az egyik palack vége beleakadt a lefelé haladó platóba, s emiatt a gondosan felrakott palackok annyira meglazultak, hogy jórészt csak a mi lábunk tartotta őket. A liftes nem látta a platón
laposan fekvő palackokat, azt hitte, becsapták és csak mi álldogálunk a liften, ezért régi szokása szerint irgalmatlan rántásokkal igyekezett lerázni bennünket a platóról. Elégedetten nézte, ahogy egyensúlyunkat veszítve, egymás után lerepülünk. De ekkor megtörtént az, ami előre látható volt. A megrepedt bilincsek nem bírták megtartani a súlyt, és a palackok egymás után megindultak lefelé. A palackok úgy siklottak lefelé, mint a torpedók, csak úgy porzott körülöttük a hó és a jég. Azt hittük, lent felrobbannak, mint a bombák. De puhán értek földet, a tértől vagy ötven méterre kötöttek ki a sárban, az akna bejáratánál, ahol a sűrű latyakot a munkások százai taposták, úgyhogy még a nagy hidegben sem fagyott meg. Siemens mérnök persze tudomást szerzett a balesetről. A sárga földig lehordta a liftest. Még a hollandi is a mi pártunkat fogta. Azontúl annyit lifteztünk, amennyit kedvünk tartotta. Még egyesével is, hadd dühöngjön a komisz német. Múltak a napok, a hetek. Már megszoktuk a cirkuszt is, a nehéz szállítómunkát is. A koszt tartalmatlan és kevés volt, állandóan fáztunk, hiszen akármilyen volt az idő, fagyban, hóban, esőben keményen robotolnunk kellett, így aztán lassan, de folyamatosan fogyott az erőnk. Bár küllemünk megkülönböztetett a cirkusz többi lakójától, kopott, de rendes ruhánk alatt már csonttá-bőrré soványodtunk. De még tartottuk magunkat, dacoltunk a sorssal. Egy nagyobb légitámadásnál alaposan megfáztam. Balszerencsémre éppen nem volt cipőm, mert odaadtam javítani. Keményen fagyott, és minket kihajtottak a cirkuszból a kis bükkösbe, hogy ott vészeljük át a légiriadót. Ebben semmi borzasztó nem lett volna, csakhogy én zokniban fagyoskodtam, mert a cipészkápó nem akarta kiadni a cipőmet. Rettentően fáztam, már nem is éreztem a lábamat. A jószívű Marian leült egy kőre, volt itt elég sok, és áldozatosan felajánlotta a legmelegebb helyet, amit kínálhatott. Egyszerűen kigombolta a nadrágját és a hasára tette dermedt lábaimat, hogy le ne fagyjanak. A légiriadó után a cipész, barátaim követelésére, végre kiadta a cipőmet, de cigarettát követelt a javításért. Szerencsémre volt egypár tartalék cigarettám, a szipkákért kaptam őket, amelyekből mostanában sikerült néhányat eladnom. A többit a haverok dobták össze. Éjszaka kilelt a hideg, éreztem, hogy magas lázam van. Majd kiköhögtem a tüdőmet. Rémülten láttam, hogy vért köpök. Reggel jelentkeztem betegállományba. Nem vettek föl a revírbe, mert nem volt elég magas lázam, csak 38,5. Talán jobb is. a szomszédos barakkba kerültem. durchfallos dánok és hollandok haldokoltak itt. Ők élelemcsomagokat kaptak. Mivel a csomag éjszaka rendszerint eltűnt, egyszerre tömték magukba a tartalmát, ez pedig a halált jelentette. A zsírtól elszokott szervezet nem bírta ki a megterhelést. Azok maradtak életben, akiknek ellopták a csomagját. A sors iróniája. Kimentem dolgozni. Az aknában dekkoltam, amelyet pár
napja már fűtöttek. De a hollandi kiszúrt, és Zygmunt is kontrázott neki. Nem hitték el, hogy csakugyan beteg vagyok, és dolgozni küldtek. A sors bosszút állt a kápón. Az egyik gyéren világított folyosón akkora pofont kapott, hogy kiestek a fogai. Julekre gyanakodtam. De mindegy, hogy ki tette. A hollandinak végre kinyílt a szeme. Teljesen megváltozott, azontúl nem hajszolt bennünket. Néhány napig pihentem az aknában, és valamelyest összeszedtem magam. Aztán a gépek felállításánál dolgoztam. A gépek helyét egy idősebb, nyugdíjas mérnök jelölte ki, aki itt lakott a városkában, és a szakemberhiány miatt reaktiválták. mulatságos fickó volt. Eleinte kíméletlenül bánt velünk, aztán idővel megszelídült, de folyton zsörtölődött, minden apróság felbosszantotta. Imádott politizálni, nem álhatta meg fecsegés nélkül. A németül jól tudó Kazek társalgott vele. A vita hevében az öreg elfelejtette, hogy fogollyal beszél. Naponta hozta a friss híreket, amelyeket a német rádió bemondott, vagy az újságok megírtak. Dicsekedett, hogy Németország hamarosan megnyeri a háborút. Válaszul Kazek a BBC legújabb híreit közölte vele. Informátorunk egy civil volt, varsói lengyel, aki a gépek szerelésénél dolgozott. Az öreg ilyenkor tajtékzott dühében, fenyegetőzött, hogy följelent a hatóságoknak, de sohasem tette meg. Egy idő múlva úgy megszokott bennünket, hogy ha valaki hiányzott, megkérdezte, mi van vele, nem beteg-e. Naivitását és alapjában véve jó szívét kellőképpen kihasználtuk. Egyikünk elbújt valahová, s az öregúr rögtön észrevette, hogy nincs ott. - Mi van vele? - kérdezte aggódva. Erre azt mondtuk, hogy megbetegedett vagy rosszul lett az éhezéstől. Ilyenkor véletlenül a pulton felejtette a tízóraiját. Kedvelt szivarjait sem szívta végig. A csikket meghagyta nekünk. De közvetlenül senkinek sem adott semmit. Talán félt, vagy mégiscsak különbnek tartotta magát nálunk. A negyedik emeleten néhány tucat német lány dolgozott. A negyedik emeletre mi foglyok nem léphettünk be. öreg mérnökünk, nem törődve a szigorú tilalommal, a legnagyobb titokban velünk hordatta ki a ládákat. A lányok hálából otthagytak nekünk egy literes termoszban levest. Elvittük a lifthez, és a félkarú liftes - horvát származású volt Wehrmacht-katona, a keleti fronton vesztette el a karját --, aki szintén kedvelt minket, megállította a liftet két emelet között, hogy nyugodtan ehessünk. Egy márciusi napon a szokottnál is több levest kaptunk. Ezt az előző napi légitámadásnak köszönhettük. A szirénák a szokott időben, pontosan délben bődültek fel. Szokatlanul meleg, verőfényes nap volt, ezért valamilyen ürüggyel kiszöktünk a komor tárnából a bejárati teraszra. Itt ért a légiriadó. A magányos őr, aki a meredély felett álldogált gólyafészkében, a távoli repülőgépzúgás hallatára előrelátóan otthagyta őrhelyét. A repülőgépek nagy magasságban, Nyugat felől közeledtek. Alig látszottak, csak fehér csíkok jelölték helyüket az égen. A légvédelmi tüzérség némán leskelődött, nem akarta fölöslegesen elárulni lőállásait. Már negyedórája tartott az átrepülés. Ezüst vonalak ezrei szántották fel az eget. A motor-
zúgás megremegtette a tavaszi levegőt, léghullámok csapódtak felettünk a köves meredélynek, olykor kőlavinát indítva meg, amely, úgy rémlett, hangtalanul zuhan a teraszra, de bármelyik pillanatban agyoncsaphatott. Nem törődtünk vele, csak a szövetséges légi fölény nagyszerű látványát bámultuk szívvel-lélekkel. Egy német repülőgép siklott el alacsonyan a Weser szalagja fölött, olyan alacsonyan, hogy mi felülről láttuk. A gyors és fürge ezüst szövetséges vadászgépek most kört írtak le Minden fölött. Aztán eltűntek, csak egy vakító fehér, tojásdad gyűrű maradt utánuk. a folyó két partján elterülő város fölött lebegve. hirtelen elszabadult a pokol. Egy pillanat alatt sok száz, sok ezer srapnel fehér füstje bomlott ki a szabályos rajzú égbolton. Ugyanakkor feldördült az irdatlan erejű légvédelmi zárótűz. A bombázók mintha csak erre vártak volna. Az eddig nyugodtan repülő, nehéz gépek egy része most lebukott a város fölött függő, mozdulatlan gyűrűn keresztül, és ledobta halálos terhét a gyárakra, házakra, templomokra. A nehéz, fekete füst teljesen eltakarta az összeomló régi várost. Itt-ott vörös lángnyelvek csaptak fel. A bombarobbanások súlyos robaja, amelyet a hegyoldalak sokszorosan visszavertek, szinte megsüketitett minket. A hegy mögül, amelynek csúcsán a hatalmas szobor magasodott, hirtelen vadászgépek robbantak elő, és fedélzeti fegyvereikkel tűz alá vették a teherpályaudvart és az akna zsúfolt bejáratát a Bremsberg lábánál. Ez csak egy pillanatig tartott, mert most egy lelőtt repülőgép zuhant fölöttünk, füst- és tűzcsíkot húzva maga után. Aztán két fehér ejtőernyő jelent meg az égen, a hegyszorosban fújó szél hevesen táncoltatta őket. Az egyik gyorsan leesett, nem messze tőlünk, egyenesen a Weserbe. Látszott, amint az ugró az ejtőernyő zsinórjait igazgatja, nyilván el akarta kerülni a kényszerű fürdőt. De hiába fáradozott. Valahol, nagyon közel megszólalt egy géppuska. Az ejtőernyő fehér burája eltűnt a szemünk elől, eltakarták az arrafelé enyhe lejtő fái. Hirtelen abbamaradt a lövöldözés. Már csak apró kövek gurultak le a hegyről, nagy csattanással törtek szét a teraszon, amelyen álltunk. Ha nem látjuk a lángokban álló, füstbe burkolt Mindent, semmi sem tanúskodott volna a tragédiáról, amely ebben a csendes völgyben az imént lejátszódott. Másnap bőven kaptunk levest. A második műszak megfogyatkozott: a közeli Mindenből bejáró munkáslányok közül néhányan meghaltak a bombázás alatt. Majdnem mindegyik lány elveszített valakit, és ha nem, akkor is hajléktalanul maradt. Nem csoda, hogy nem volt étvágyuk. Gyászba borult a negyedik emelet. Ezeknek a síró lányoknak már biztos elegük volt a háborúból. Együttéreztünk velük, hiszen jók voltak hozzánk. De lelkünk mélyén az elégedettség szikrácskája izzott. Hadd tudják meg, milyen a háború, amikor az ő vérük ömlik. Mi, auschwitziak nagyon el voltunk keseredve. Nem elég, hogy minden vasárnap dolgozunk, most közölték, hogy holnap, vagyis húsvétkor is munkába kell mennünk. Reggel, szokás szerint, a ventillátor búgása és a harsány csengőszó ébresztett. De láss csodát: nagy örömünkre mégsem mentünk dolgozni, nem is volt arbeitskommandó.
A scharführer idegesen rohangált fel-alá, majd hosszan tanácskozott a Vörössel. Az valahogy elkomolyodott, és váratlanul szigorú bettruhét rendelt el. Felmásztunk hát az ágyunkra, és tanakodtunk, mi indokolhatja parancsnokaink furcsa viselkedését. valami tompa búgást hallottunk. Mi lehet az? Hegyeztük a fülünket.az Nyilvánvaló volt, hogy több tucat teherautó motorját halljuk. Aztán lovas szekerek dübörögtek a kövezeten, végül sok száz ember zsibongása hallatszott, akik a cirkusszal szomszédos utcán menetelnek. A Vörös kiment a scharführerrel, és sokáig nem jött vissza. A kápók rést nyitottak a főkapun, és kíváncsian leskelődtek. Ludwik nem tudott ellenállni a kísértésnek, odasompolygott hozzájuk. Hamarosan visszajött, arca égett az izgalomtól. Hang sem jött ki a torkán, aztán hadarni kezdett : - Menekülők! Német menekülők, egész tömeg! Öregek, nők, gyerekek Cipelik a holmijukat, mennek gyalog, szekérrel, ki mivel tud, tele van velük az utca Menekülnek! Halljátok? Menekülnek, mint mi 1939-ben! Az amerikaiak elfoglalták Bielefeldet! Két-három órán belül itt lesznek! Gyerekek! Szabadok vagyunk ! Patakokban folytak a könnyek beesett, izzó arcomon. El sem akartam hinni. Csak így, ilyen hirtelen, minden előjel nélkül ? Az amerikaiak alig ötven kilométerre vannak a táborunktól! Lehetséges ez? Visszajött a Vörös a scharführerrel. Appel! - A tábort evakuáljuk ! - jelentette be nyugodtan a lagerführer. - A konyha hideg élelmet ad ki. Most mindenki az ágyára, semmi mozgás. Gyülekezésnél mindenki hozza a pokrócát és a csajkáját. Várják nyugodtan a további parancsokat. A fegyelemsértésért halálbüntetés jár. Mihelyt kiment, a Vörös összehívta a kápókat, és a bódéjába vonult velük. Négyemeletes ágyunk magasából láttuk, hogy rövidesen a konyhába mentek, és zakójuk alá rejtve, elkezdték suttyomban kihordani az ennivalót. Hát így adnak nekünk hideg élelmet! A túloldali ágyakon egyszercsak jajgatni kezdtek a csomagjaikat védelmező dánok. Egyenlőtlen harc volt. Tízszer annyian támadtak rájuk. De a zsákmány egy csepp volt a tengerben az elvadult, könyörtelen, kiéhezett tömegnek. Most lesben álltak, mert a konyhai személyzet elkezdte kihordani az élelmiszeres hordókat és ládákat. Rávetették magukat a készletre, mint a sáskák. Egy pillanat alatt feltörték a hordókat, szétkapkodták és ott helyben felfalták a tartalmukat. Csak a cékla vérvörös nyoma maradt meg a padlón, itt-ott némi poshadt káposzta és marharépa hevert, a kiéhezett foglyok azt is mohón felkapkodták. Újabb hordókat gurítottak ki a konyha raktárából. Az egyik fogoly ott termett, és csajkájával a kezében, utat tört magának a testek gomolyagában a szétvert hordó felé. Julek utánaugrott. Tele csajkával tértek vissza, hihetetlenül szutykosan, megtépve és összeverve, de győzelmesen. Mielőtt valamelyikünk, sikerükön felbuzdulva, elindulhatott volna, berontott a terembe néhány kápó, vadul csépelve a fosztogatókat a botjával, vagy bármivel, ami a keze ügyébe esett.
Ez nem sokat használt volna, ha az SS-ek közbe nem lépnek. A dühöngő scharführer néhányszor a levegőbe lőtt, erre aztán rend lett. Csak most gurították végig az egész cirkuszon, és hordták ki a barakk elé a megmaradt hordókat. A fehérnemű és a ruha kiosztása simán ment. Arra nem harapott senki, hiszen ugyanolyan rongyos, piszkos és tetves holmikat osztogattak, mint amilyet addig is viseltünk. A sós csigát eszegetve vártuk, mi történik ezután. Várakozással telt el az egész nap, aztán az ideges, álmatlan éjszaka. Reggel ötös sorokban kivezettek az üres, kihalt utcára. Rajtunk kívül nem volt ott senki. Csak a híd előtt láttunk katonákat. A híd két oldalán, a járdán, pár méterenként ládák álltak, dróttal összekötve. Dinamit! Akkor az amerikaiak már egészen közel lehetnek! A Bremsberg alatt csend volt. Minden munka leállt. Nem is láttunk arrafelé senkit. A pályaudvaron hosszú tehervonat várt ránk. Bevagoníroztak. Rögtön elindultunk. Ezúttal kelet felé. Füleltünk, nem halljuk-e a hídrobbantás dörejét, de a kerekek zakatolásán kívül nem hallottunk semmit. Pedig milyen közel voltunk már a boldogsághoz. A kanyarban láttuk utoljára a tavaszi hajnal ködében kéklő, gyorsan távolodó hegyeket. Az egyik csúcson felismertük a most kirajzolódó szobrot. Alatta volt a gyűlölt tábor. És hol lesz most? Nem lesz-e még rosszabb? - tépelődtem. - Már nem tarthat sokáig De kibírom-e? - Mint ilyenkor mindig, a Gondviselésre bíztam magam. Buzgón imádkozni kezdtem. Már ötödik napja utaztunk. Sejtelmünk sem volt, hová visznek. Néhány helységen többször is áthaladtunk, vagyis egyszerűen körben jártunk. A tájékozódást megnehezítette, hogy többnyire éjszaaka álltunk meg. köteleket szedtünk össze, végüket odakötöztük a vagon falából kiálló, karikás kampókhoz, amelyek szarvasmarhák megkötésére szolgálnak. Miután a szűk vagonban így felakasztottunk néhány ágyat, a padlón több hely maradt, és azok is leülhettek, sőt lefekhettek, akik kampó híján nem tudtak úgy elhelyezkedni, mint mi. A kísérők nem törődtek velünk, gondolataikba merülve rágták az utolsó kenyérdarabokat kimerülő készletükből. Öt napja alig ettünk. Egész napra egy kis kávét kaptunk, ha elég sokáig vesztegeltünk és volt hol megfőzni, meg egy karéj kenyeret. Legfeljebb öt deka lehetett. Nem csoda, hogy a kenyeret rágó SS-ek láttán majdnem rosszul lettünk. Egy kis községben álltunk meg, Braunschweig környékén. Az éjjeli szállás rémes volt : a romos épületben annyi bolha és poloska rohamozott meg, hogy le sem hunyhattuk a szemünket. Kora reggel, napfényes, meleg tavaszi időben, hosszú menetoszlopba sorakoztattak, és gyalogosan nekivágtunk a már zöldellő földek és rétek között vezető mezei útnak. Még dél előtt elértünk egy nagy rétre, ahol tehéncsorda legelt, valami majorság közelében. Messzebb gyár lehetett, a lapos épületekből és a magas kéményből ítélve. A menetoszlop éle egyszerre megállt. Az SS-ek nyugtalanul nézegettek az égre, és a fülüket hegyezték. Szokás szerint magasan jöttek a repülőgépek, hármas alakzatban, a sokáig megmaradó, jellegzetes fehér csíkokat hagyva
maguk után. Megparancsolták, hogy szóródjunk szét a réten, és feküdjünk mozdulatlanul a földön. Belesimultam az itt-ott százszorszépekkel tarkázott, finom tavaszi fűbe, és élveztem a váratlan pihenőt. Fejünk fölött felsivítottak a ferdén hulló bombák. Nem messze értek földet, éppen ott, ahol a gyár volt. A sűrű füst teljesen eltakarta. A tehenek megriadtak a bombarobbanásoktól, ijedtükben szanaszét rohangáltak a réten, fölemelt farokkal egyenesen felénk. Mennyi hús! Nem tudták inkább a csordát eltalálni, mint azt a hülye gyárat? - gondoltam; üres gyomromat facsarta az éhség. A repülőgépek rég elszálltak, és mi még mindig feküdtünk. A lebombázott gyár a szemünk előtt égett porig. Tovább mentünk. A földek kellős közepén keskeny vágányú tehervonat állt, Dizel-mozdonnyal. Néhány tucat nagy, tágas vagon. Amikor beszálltunk a magas falú vaskocsiba, semmit sem láttunk a beboruló égen kívül. Különben is mindegy volt nekünk, hová visznek. Csak adjanak valami meleg italt és ennivalót. Szemerkélni kezdett az eső. egy kis tábor felé hajtottak. Négy sarkán őrtornyok álltak szétterpesztett lábakon. A kapun felirat: Arbeitslager Schandelach. A tábor közelében egy gyár. A tábor sáros és komor. Szimatoltam, mint a kopó, mert a konyhából főtt étel szaga terjengett. Appel! Az eső jócskán nekieredt. Végre adtak mindenkinek egy darab kenyeret és némi rothadt marharépa szagú, híg levest. De az is erőt ad. Aztán beengedtek a blokkba. Ilyenkor szívesen rágyújt az ember. Szétszedtem a fából készült szipkát. Egy üvegdarabbal finoman levakartam a nikotinnal átitatott réteget. Juleknek volt papírja. Mindenki szívott néhányat a cigarettából. Erős volt, mint a lórúgás. Felaggattuk vizes ruhánkat. Reggelig talán megszikkad egy kicsit. Aludni nemigen tudtunk. Itt a változatosság kedvéért poloskák csíptek. Az Arbeitslager elnevezés ellenére senki sem járt ki munkára, nem is dolgoztattak senkit. Egyesek melóztak ugyan, de csak a konyhára beosztott néhány szerencsés. Olykor répahordáshoz is kellett egypár ember, tróglival hozták a marharépát vagy sárgarépát a táboron kívül felhalmozott nagy rakásokból, a gyár mellől, amelyről kiderült, hogy olajbánya, de nem működik. Ahhoz, hogy a répahordó kommandóba bejusson az ember, tűrhetően kellett kinéznie, elég erősnek lennie, hogy cipelni tudja a nehéz tróglit, no és nagy adag szerencse kellett, mert a kápók szigorúan válogattak. Marian és Julek valahogy bekerült, én elhullottam a válogatásnál. De nem mondtam le vágyamról, és amikor a kommandó már felsorakozott az induláshoz, észrevétlenül - gondoltam én - odasomfordáltam a szerencsésekhez. A kápó rögtön felismert. Ekkora verést rég nem kaptam. Leroskadtam a sárba, keservesen próbáltam feltápászkodni. Ekkor a kápó csodálkozva kiáltott rám : - Ach, das bist du ? Und du hasi noh dia Stiefel? És megvan még a bakancsod? - Most én is megismertem. Ugyanaz volt, aki még Porta-Westfalicában meg akarta venni a bakancsomat, mikor a cipész éppen megpróbálta ellopni tőlem. - Koyrlm zu mit nach dem Appel, gyere be appel
után - tette hozzá sokat ígérően, majd elmasírozott a kommandójával. Elegánsan kipucoltam a bakancsomat, csak lazán fűztem be, és a kápók blokkjához vonultam. Bent, a félhomályban szürkén gomolygott a cigarettafüst. A kivörösödött arcú kápó sokáig nézegette a bakancsot, elégedetlenül csóválta a fejét. Aztán adott egy fél csomag mahorkát és egy darab kenyeret. Csodálkozó arcot vághattam, mert adott még két csomag szilva szagú bagót. Ha apróra vágja és jól kiszárítja az ember, el lehet szívni. Megígérte, hogy kapok még naponta egy csajka levest, majd visszament a sötét szobába. De eszébe jutott, hogy gumicsizmát is kell adnia. Éppen az ingembe rejtettem a kenyeret, amikor utánam szólt, hogy jöjjek közelebb az ablakhoz. A hang felé fordultam, és - hatalmas ütést kaptam a szemem közé. Elugrottam az ablaktól, utánam repült a két gumicsizma. Kábán a váratlan ütéstől, felkaptam és elrohantam, nehogy mégjobban kiosszanak. Csak a barakkomban vettem észre, hogy mind a két csizma bal lábra való. Szerencsére nagyok voltak, úgyhogy megtanultam járni bennük. Április tizedikén, élvezve a szép tavaszi napot, blokkunk előtt heverésztünk a kis téren, amelyet már felszárított a napsütés. Előttünk a drótkerítés, a drótkerítés sarkán a gólyafészek, a gólyafészekben egy öreg őr, géppisztollyal. Értett lengyelül, hallgatta, miről beszélünk, olykor hozzá is szólt. - Aflene! Ti aztán rondán össze vagytok csípve! - A kellemes napsütésben derékig levetkőztünk, ijesztően sovány, sápadt testünk tele volt féregcsípésekkel. Julek és Marian egypár sózott halat tisztogatott, tegnap szerezték ugyanúgy, mint Porta-Westfalicában, ugyanolyan körülmények között. Vizünk nem lévén, a tisztogatás abból állt, hogy a só nagyját leverték a halról, aztán megtörölgették a nadrágjukban, és már ehettük is, a fejével együtt. Nem baj, ha a só csikorog az ember foga között. Mégiscsak valami konkrét ízt érez a szájában, és kicsit becsaphatja korgó gyomrát. Az apróra vágott bagó meglehetősen kiszáradt, rágyújthattunk. Egy lepke, az igazi tavasz csalhatatlan hírnöke, már jó ideje keringett a fejünk fölött. Aztán úgy látszik, kiábrándította a virágillattól olyannyira különböző szagunk, elrepült a drótkerítésen át, igazi nektárt keresni. A lageraltester után kiabáltak: - Lageraltester nach vorne! a tábor közelében, furcsa menet tűnt fel. Amint közeledett, holmikkal meg rakott szekereket láttunk. Mintha költözködnének. De pár perc múlva újabb, megrakott társzekerek tűntek fel, egyik a másik után, hosszú sorban. Az egyik szekéren bekötözött fejű katona ült. Őrünk nyugtalanul mocorgott a tornyában. Egy bátrabb fogoly megkérdezte, mi történik, miért menekülnek ilyen riadtan. A válasz legmerészebb várakozásainkat is meghaladta. Az amerikaiak alig tizenöt kilométerre vannak innen. Bármelyik percben szabadok lehetünk. A táborban ekkor appelt rendeltek el. Evakuálnak bennünket, csak az indulási parancsra várunk. Az SS-ek sehol, még a gólyafészkek is kiürültek. De senki sem szökött meg a táborból.
Minek, amikor az amerikaiak már itt vannak a szomszédban? A foglyok egy része berontott a konyhába. De a konyhában nem volt semmi. A raktárból kigurítottak néhány hordót. Egy pillanat alatt feltörték. Hal! Julek, szokás szerint, bekapcsolódott az akcióba. Kis híján tragikusan végződött a számára. A kápó, lábán elegánsan kipucolt bakancsommal, suttyomban összehívta a kommandóját. Az őrizetlen kapun át kimentünk a táborból. Célunk a gyár volt, illetve a mellette felhalmozott répa. Ki-ki annyit vihetett, amennyit elbírt. A kápó tüntetően letépte a karszalagját, és piros háromszögére mutatva, felszólított bennünket, hogy foglaljuk el a gyárat, és adjuk át a foglyok nevében a szövetségeseknek, akik bármelyik pillanatban itt lehetnek. Nevetséges volt ez a kövérre hízott kápó, amint a csontbőr foglyokat agitálta. Tegnap még javában verte őket, mint a hátamon ékeskedő véres csíkok bizonyítják. A kápó tépte a száját, én pedig nagy takarmányrépákkal tömtem meg az ingemet és nadrágomat, csak az evésre gondoltam, semmi másra. Rövidesen már nem volt kinek szónokolni, mert a foglyok, marharépával megrakodva, mind visszatértek az őrizetlen táborba. Útközben Wehrmacht-egységgel találkoztam. Az izzadt, piszkos német katonák ránk se hederítettek, zubbonyukat a puskájukra akasztva, sőt némelyik fegyver nélkül, erőltetett menetben vonultak délnyugat felé, a menekülők nyomában. A tábor közben indulásra készülődött. Akkor megint előkerültek az SS-ek, körülfogtak bennünket és szelíden, de határozottan kihajtottak a táborból arrafelé, amerre mindenki menekült. Fölkapaszkodtunk egy kis dombra, majd utunk a közeli erdőbe vezetett. Mögöttünk tompán dübörögtek az ágyúk. Egyvágányú vasútvonal, ahol tehervonat állt, a tisztáson pedig több száz fogoly tanyázott, mint hamarosan megtudtuk, egy sóbányából vagy salétrombányából hozták ide őket. Többségük velünk hagyta el PortaWestfalicát. Nemsokára, mihelyt besötétedett, bevagoníroztak bennünket, és a vonat elindult. Már másodszor szöktünk meg a szövetségesek elől. Másnap a magdeburgi pályaudvaron voltunk. Teljes zűrzavar uralkodott a vasútállomáson. A bombázott város rémült lakossága a folytonos légitámadások szüneteiben otthagyta házát, hogy feljusson akármelyik vonatra, amely biztonságos helyre viszi. Közömbösen néztük őket, a marharépát rágicsálva, egyetlen táplálékunkat. Aznap semmit sem kaptunk enni. Milyen jó, hogy sikerült egy kis készletet hozni ebből a répából, már fájt ugyan tőle az ínyünk, de egy kicsit oltotta a szomjúságot és tompította az éhséget. Napról napra gyengültünk. Enni jóformán semmit sem kaptunk, mit számít egy kis darab kenyér egész napra? A répa is elfogyott. Egyszer, amikor az erdőben vesztegeltünk, Mariannak sikerült szereznie néhány sózott halat. Mivel csaknem minden vagonban meghalt valaki, a miénkben is voltak hullák, megengedték, hogy a holttesteket egy helyre hordjuk, ahol majd elássák őket. Az utolsó vagonok egyike volt az élelemraktár. A hullaszállítók e mellett a vagon mellett elhaladva, egyszerre rávetették magukat az élelemre. Sem a lövöldözés, sem a verés
nem tartotta vissza őket. Marian félholtan vonszolta magát vissza hozzánk, a vagonok alatt menekült el a csatatérről, de zsákmánnyal megrakodva. Úgy összeverték, hogy a vastag sókristályokkal borított halak a bot- és puskatus-ütésektől mélyen bevágódtak a testébe. Éhségünket kissé lecsillapítva, elhelyezkedtünk függőágyainkban, és szájról szájra adogattunk egy bagóból csavart cigarettát, mint az indiánok a békepipát. Éjszaka tovább indultunk. Hová? Ez minket már nem érdekelt. Csak a reggelt vártuk, hogy valahol, egy megállónál megkapjuk a csajka pótkávét, amely legalább egy kicsit oltja a kínzó szomjúságot, a kondér aljáról kikotort sűrű zacc pedig megnyugtatja korgó beleinket. A stendali vasúti csomóponton álltunk meg. A sok vágányt megtöltötték a tehervonatok. A mellettünk álló szerelvény platóin különböző kaliberű lövegek meredeztek, hálókkal és sárga-zöld ponyvákkal álcázva. Nem valami kellemes szomszédság, tekintettel az örökös légitámadásokra. egy másik, marhavagonokba zsúfolt foglyokkal. Oranienburgi transzport. Ők sem tudták, mi az úticéljuk. Sokkal jobb hangulatban voltak. Jobban is néztek ki. Hozzájuk képest muzulmánok voltunk. Szerencsésebben utaztak, mint mi. Az egyik állomáson a bombázás szétvert egy szomszédos szerelvényt, amely tele volt dohánnyal, cigarettával, szivarral, pálinkával, csak kenyér nem volt benne. Megszedték magukat. Most cserét ajánlottak. Nem volt egyebünk, csak néhány répa, azért maradt meg, mert már vérzett tőle az ínyünk. Nagy örömünkre a répa jó csereárunak bizonyult. Így legalább cigarettát szereztünk. Stendalból pokoli lövöldözés közben gördültünk ki. A légvédelmi tüzérség csapott ekkora lármát. Délután befutottunk Wittenberg külvárosába, a várost még eltakarta a fekete füst, nemrég lehetett légitámadás. Vadászgépek zúgtak el a levegőben, fedélzeti fegyverükkel lőtték a tüzérségi állásokat. A folyón túl nehézlövegek dörögtek. Lassan átgördültünk a hosszú vashídon, amely a külvárost a város központjával köti össze, a széles Elba folyón át. A város lángban állt. A lövöldözés erősödött. A híd még állt, környékén géppuskák ugattak. Olykor egyes lövéseket is hallottunk. Egyszerre óriási robbanás rázta meg a levegőt. Az eddig rettentően ideges őrök mintha fellélegeztek volna. Sugdolózásukból kivehettük, hogy a híd a levegőbe repült. A folyó most természetes akadály az előrenyomuló szövetséges csapatok útjában. Már harmadszor szöktünk meg az utolsó pillanatban az amerikaiak elől. A hideg, ködös hajnal egy fenyvesben ért bennünket. Megparancsolták, hogy minden holminkat vigyük ki a vagonokból. Ez a minden a foszladozó pokrócot és a csajkát jelentette, amennyiben még el nem veszítette valaki. Ötös sorokba állítottak és megszámoltak, a halottakkal együtt, akiket magunkkal kellett vinnünk. Őrök vettek körül, pórázon tartott kutyákkal, és az erdőn túl feltűnő nyílt térség felé hajtottak. Tehát vége az ötnapos utazásnak. Hála istennek! Nincs is jobb egy tábornál! Legalább enni adnak! Pár száz méter után megálltunk egy láger drótkerítéssel körülvett négy-
szöge előtt. Így külsőre olyan volt, mint Birkenau a kezdeti időkben, 1941-1942-ben, azzal a különbséggel, hogy sár helyett itt mély homokba süppedt a lábunk. A tucatnyi alacsony, lapos téglabarakkban sok ezer különböző nemzetiségű, borzasztóan leromlott fogoly lakott. Többségük orosz. Senki sem dolgozott, de mint hamarosan tapasztaltuk, jóformán nem is evett senki. A konyha ugyan javában működött, és naponta egyszer osztott is ennivalót, de olyan módon, hogy csak azok ehettek, akikben még volt elég erő és ügyesség, hogy élelemosztáskor odamásszanak a kondérhoz. A betegek és gyengék éhhalálra ítélve elhullottak. Rengeteg volt a halott, az egyik barakk tövében a folyton növekvő hullarakás már a tetőig ért, patkányok rohangáltak benne. A németeket egyáltalában nem érdekelte, mi történik a táborban. Magunkra hagytak. Csak arra vigyáztak, hogy meg ne szökjön senki. A drótkerítéssel körülvett láger négy sarkában őrtorony állt, bennük géppisztolyos SS-ek őrködtek. Pár nap alatt muzulmánok lettünk, hasonlatosak a tábor többi lakójához. Ludwik belázasodott. Feküdt a priccsén, beesett arca vérvörösen égett, halkan motyogta maga elé, hogy nemsokára vége a háborúnak, és visszamehet a feleségéhez, akit szeret. A végsőkig lerongyolódott, elkoszosodott Julek fennhangon az evésről ábrándozott, állandóan vakargatva fekélyes testét. Én szenvedélyesen varrogattam: Lelki szemeimmel láttam, amint ki tudja, honnan szerzett kenyérrel tömöm meg a zsebeimet. Julek és Marian a konyha körül ólálkodva lesték az alkalmas pillanatot, amikor valami ennivalót lophatnak. Nem sikerült. Összeverve jöttek vissza, zsákmány nélkül. Megtudták viszont, hogy a kápók erős embereket gyűjtenek a rollvágnihoz, valahonnan kintről sárgarépát, marharépát, sőt krumplit szállítanak majd a konyhának. Rendbe kellett hozni magunkat, hogy jó benyomást tegyünk a kápókra. Úgy-ahogy kiglancolva, elvánszorogtunk a gyülekezőtérre. Marian és én szerencsésen bekerültünk a rollvágnihoz. Megbeszéltük, hogy a tele rollvágnival visszajövet igyekszünk minél közelebb kerülni a blokkokhoz, így a várakozó Julek, Ludwik, Czesiek gyorsan felszedheti majd a krumplit, amit igyekszünk lehajigálni a kocsiról. Zsebeinket sárgarépával megtömve, toltuk a krumplival rakott rollvágnit a táboron át a konyha felé. Néhány kápó haladt előttünk, bottal nyitottak utat a sok száz kiéhezett fogoly között, akik megpróbáltak legalább egy krumplit lekapni a púposan megrakott rollvágniról. Az utolsó blokk mögött, a konyha közelében leselkedtek a barátaink. Jeladásukra marokszám dobálni kezdtük a krumplit a kocsiról Mariannal. A kápók észrevették, és bottal estek nekünk. Nem törődve az ütlegekkel, tovább szórtuk le a krumplit. Barátaink gyorsan összeszedték, ingükbe, nadrágszárukba, zsebeikbe rakták. Most mi is megrakodtunk, kihasználva a hihetetlen tumultust. Mire a kápók meg a szakácsok úrrá lettek a helyzeten, elinal-
tunk zsákmányunkkal. A blokkok között ügetve végül elértük a barakkunkat. Priccsünkön raktároztuk el a krumplit, úgy vigyáztunk rá, mint a szemünk fényére. Most már nem fenyeget az éhhalál. Még aznap sikerült szereznünk egy tele vödör vizet, Julek lopta a lágerkonyháról. Gödröt ástunk a blokk előtt, tüzet raktunk, és megfőztük a meghámozott krumplit. Hosszú napok óta először laktunk jól. A krumplihéjat elraktam csíkos ruhám kiürült zsebeibe. Nemsokára jól fog jönni. Mi volt ez a tízegynéhány kiló krumpli öt végsőkig kiéhezett fogolynak? Amikor beráztam a krumplihéjat a nehezen szerzett vízbe, nem vettem észre, hogy a zsebeim mélyén dugdosott szappandarab is belepottyant. később jöttem csak rá, hogy a szappanomat főzöm. beosztóan gazdálkodtam vele. Persze nem árultam el a dolgot a fiúknak. A leves szappanszagú volt, de azért egy fél vödörrel megettünk belőle. A többit nagylelkűen odaadtuk a muzulmánoknak, akik kidülledt szemmel bámulták lakománkat. De ezzel kimerült a készlet. Megint fenyegetett az éhség réme. Az egyik appelnél ismét munkaképes jelentkezőket kerestek. Féltünk ugyan, hogy felismerik bennünk a krumplitolvajokat, de azért nagy vacogva mind az öten jelentkeztünk. Azt hittük, rögtön munkába megyünk. Ehelyett átvittek bennünket a pár száz méterre levő táborba, amelynek létezéséről tudtunk, de azt gondoltuk, SS-laktanya. A kapun felirat hirdette : Arbeitslager Webelin. Kis tábor volt, mindössze néhány, egész rendes barakk, ablakokkal és ágyakkal. Az előzőhöz képest komfortosnak tetszett. Még mosdó is volt, csapokkal, amelyekből tiszta víz folyt. Talán ez a vízbőség okozta a hasmenésemet. Kiszáradt szervezetem vízre sóvárgott, így aztán ész nélkül ittam, örökös szomjamat oltva. Itt nem éheztünk úgy, mint az előző táborban. A közelbe jártunk dolgozni, éppen oda, ahol két vagy három nappal ezelőtt a rollvágnira rakodtuk az éhhaláltól megmentő krumplit. Most felszámoltuk a marharépa- és krumplihalmokat, mindent berakodtunk az ideállított tehervagonokba. Ágyunk tele volt krumplival. Munka után különféle módokon készítettük el. Én szénfeketére sütöttem, mivel durchfallom volt. De nem sokat használt. Rettentően gyötört a hasmenés. Elgyengültem, ráadásul észrevettem, hogy nagyon megdagadt a lábam, annyira, hogy késsel fel kellett vágnom a csizmaszárat, mert dagadt lábszáram már nem fért el benne. Másnap rémültem meg igazán, amikor észrevettem, hogy a közönséges durchfallból vérhas lett. Ez már a vég! Legfeljebb három, négy napot bírhatok ki, ezt tapasztalatból tudtam, eleget láttam még Auschwitzban a durchfallosokat. Az egyetlen mentség : szigorú koplalás és szén, mert orvosságról ilyen körülmények között szó sem lehetett. Kétnapi böjt és nagy mennyiségű szénné égetett kenyér megtette a magáét. A vérhas megszűnt, de a lábam még mindig dagadt volt, mint a hordó. Alig bírtam vonszolni magam, úgy elgyengültem. Nem mentem munkába. Elbújtam az ágy alá, bár tudtam, mi lesz, ha rám akadnak. Megúsztam. Napközben már éreztem, hogy sokkal jobban vagyok. Este ettem is egy ki-
csit a vaskályha lapján sütött krumpliból. Reggel nem mentünk dolgozni. Délben felsorakoztattak bennünket: elhagyjuk a tábort. Felosztottuk a krumpliból álló vastartalékot. Egypár napra elég. Nem mentünk messzire. A fenyvesben hosszú tehervonat állt. Ugyanezen a helyen vagoníroztak be két héttel ezelőtt, az ötnapos utazásra. Harminc-negyven marhavagont már telezsúfoltak az előző tábor foglyaival. Mi egy kivételesen nagy vagonba kerültünk, közel a mozdonyhoz. Nyomban berendezkedtünk, felakasztottuk a függőágyakat, keresztbe a vagonban. A vagon közepét, szokás szerint, az SS-ek foglalták el. Ketten voltak. Egy idősebb, kövér, jámbor képű bajor paraszt, meg egy komor és rosszindulatú fiatalabb. Látszott, hogy nem szívelik egymást. Hosszú padon ültek, ami eltorlaszolta a vagon nyitott ajtaját. A pad alatt egy kutya hevert, a fiatalabbik SS gyöngéden beszélt hozzá, nyers hússal etette. Egész vödörrel volt belőle. Egyikünk kért tőle egy darabkát, a fiatal SS rámordult, mint egy mérges kutya, és tovább etette torkig lakott kedvencét, amely undorral fordította el fejét az orra elé tartott hústól. Végül a kutya böfögni kezdett, aztán hányt. Nekünk kellett utána eltakarítanunk. A bajor viszolyogva és leplezetlen gyűlölettel nézte társát és az agyonzabáltatott kutyát. Mihelyt besötétedett, a vonat elindult. Fáradtak voltunk a tegnapi álmatlan éjszakától, gyorsan elaludtunk. A hajnali hideg ébresztett fel. Rettentően elcsodálkoztunk, amikor észrevettük, hogy ugyanabban az erdőben állunk, ahol este bevagoníroztak. Most ki kellett szállnunk. Nemsokára megint a Birkenaura hasonlító, nagy táborban voltunk. Borzasztóan telezsúfolták. Amióta minket átvittek az arbeitslagerbe, foglyok ezrei érkeztek ide mindenfelől. Többségük a tágas mezőn táborozott, amely a barakkok és az országút között terült el, az út mentén húzódott a drótkerítés. Sokan tábortüzek köré gyülekeztek, mert szabad volt tüzet rakni, mások nagy csoportokban kószálva arra a néhány fogolyra vadásztak, akik az éjjel érkeztek, és előző táborukban vöröskeresztes csomagot kaptak, sajnos - vesztükre. Ha nem adták oda önként, elvették tőlük erővel. Akik még idejében elfogyasztották, csöndesnek látszó menedéket találtak a latrinákon, mert hasmenés gyötörte őket, közben persze tovább eszegették a csomagban kapott zsíros ételek maradványait. Az éhségtől őrjöngő banda betört a latrinákba, rövid, könyörtelen harcban megszerezte az ennivaló maradékát, és bedobta a szerencsétlenekét a kloákagödörbe. Akadtak olyanok is, akik beérték a lépten-nyomon heverő emberi tetemekkel. A kápók éppen most vezettek egy kannibált a hullarakáshoz: az egyik holttestnek hiányzott a vastaghúsa, felfalta az emberevő. Egy perc múlva ő is holtan hevert a megcsonkított hulla mellett. Az egyik fogoly már lerángatta a bakancsát, amely még egészen jó volt. Teljes zűrzavar uralkodott a táborban. A kápók, miután az emberevőt elintézték, eltűntek valamerre, az őrtornyokban álló SS-eknek pedig mindegy volt, mi történik a lágerben. Egyre több tűz lángolt fel. Könnyű volt kitalálni, honnan szerzik a foglyok a gyújtóst. Utánuk mentünk. Egy pillanat alatt szétszedtük az egyik priccset az elhagyott blokkban: Kerestünk
egy félreeső helyet a tábor legtávolabbi zugában, és tüzet raktunk. A sült krumpli szaga odacsalogatta a tömeget, szoros gyűrűbe fogtak. Úgy keringtek körülöttünk, mint a kiéhezett sakálok, az alkalmas pillanatot várva, hogy ránk vessék magukat. Az ágydeszkákból hasított, jókora dorongokkal felfegyverkezve, elszántan védtük ennivalónkat. botot ragadva, győzedelmesen visszavertük a rohamot. A megpörkölt, agyba-főbe vert támadók végül is meghátráltak, kis csoportokra oszolva szétszéledtek, könnyebb zsákmány után nézni. Néhány csomagos fogoly, akit még nem fosztottak ki, biztonságos menedéket talált a tüzünknél. Látva, hogy vizet forralunk a vödörben, cserét ajánlottak. Jóllaktak zsíros ételekkel, hát most rettentően szomjaztak. Egy csajka forralt vízért minden földi jót megkaphattunk. Így csak vizet kellett szereznünk - ami nem volt könnyű és biztonságos dolog -, aztán kaptunk vajat, disznózsírt, húskonzervet, halat, tucatjával az amerikai cigarettát. Megkezdődött a lakoma. Nem bántam, hogy még mindig rossz a gyomrom, mindent megkóstoltam. Csak akkor hagytam abba az evést, amikor éreztem, hogy mindjárt hányok. Végül a többiek is passzoltak. Lefeküdtünk a parázsló tűz köré, úgy jóllakva, mint még soha, és szívtuk a szédítően erős, valódi cigarettát. A nap kellemesen melengette a hátamat, a parázs felől hullámokban csapott rám a forró levegő. Elszunyókáltam. Furcsa mozgolódás ébresztett fel: - Jönnek! Jönnek! Foglyokat hoznak! Az országúton, a tábor drótkerítésén kívül, csíkos ruhás csapat menetelt. Amikor vagy száz méterre voltak, csodálkozva állapítottuk meg, hogy nők. Láttuk, hogy az arbeitslagerbe vezetik őket. Nemsokára megjelentek a táborban a kápók, és azt kiabálták, hogy a foglyok gyülekezzenek a láger kijáratánál. A kapuban egy scharführer állt, nagy csoport SS vette körül. Közölte, hogy aki akar és elég erős, az átmehet a néhány kilométerre levő másik táborba, ott jobbak a körülmények, mert a láger a Nemzetközi Vöröskereszt felügyelete alatt áll. Inkább az erősek és egészségesek menjenek, mert csak gyalog lehet odajutni. Vagy négyezren jelentkeztek. Mi úgy döntöttünk, hogy maradunk. Ezt súgta az ösztönünk, meg a régi lágertapasztalat. Ha pár kilométerre ott a Vöröskereszt, akkor hamarosan ide is megérkezik, okoskodtunk, tehát minek gyalogoljunk át az erdőn, ráadásul fegyveres SS-kísérettel. Maradtunk. Dél volt. Egészen meleg lett. Körös-körül semmi sem háborította az álmos csöndet. Egyszerre csak hangos robbanás rázta meg a levegőt. Az erdő szélén, ott, ahol az országút előbukkant, tűz- és füstoszlop csapott fel. Görnyedt alakok rohantak az erdő mentén. A fák közül, egy ösvény kezdeténél, berregő motorral tankok jöttek. reszketve figyeltük a lágerünk drótkerítése mentén gyorsan közeledő óriásokat. Mozgó tornyukból felénk meredt a kis löveg csöve. De mi ez? A legközelebbi gólyafészek üres? Az őr sietve mászik le a létrán. Fegyvertelen. Elrohan a legközelebbi erdő felé, csak úgy porzik mögötte az ösvény. A járművek lassítanak. Nem tan-
kok! Nagy páncélgépkocsik. Kinyílik a tornyok csapóajtaja. A nyílásokból katonák bukkannak elő, derékig kihajolva integetnek levett sisakjukkal. A páncélautók oldalán nagy fehér csillag. Amerikaiak ! ! ! Lélekszakadva rohanunk a drótkerítéshez. A meghatottságtól elszorul a torkom. A sok ezer félholt emberből kitör a boldog üvöltés: - Hurrá! Hurrá! Éljen! Szabadok vagyunk ! ! - Valaki puszta kézzel tépdesi a kerítés szögesdrótját. Az országúton kis terepjárók közelednek, a Vöröskereszt jelvényével. Bekanyarodnak a földútra, és egyenesen nekihajtanak a tábor kapujának. Megállnak az első barakknál, amely előtt a hullarakás tetején a tábor és az éhség utolsó áldozata fekszik, a kannibál. A dzsippekhez nem lehet odaférni. Egy tiszt feláll a motorházra, és beszélni próbál. Hiába. A boldogságtól félőrült foglyok üvöltő tömege megrohamozza, majdnem megfojtja az autókban ülő katonákat. Azok rájönnek, mit kell csinálni. Messzire hajigálják a narancsot, csokoládét, cigarettát, ennivalós dobozokat. Az ezernyi láb tiporta föld és homok porfelhőjében most dúl a harc az ajándékokért, így az autók körül kissé megritkul a tömeg. Egy angolul tudó fogoly tolmácsolja a tiszt szavait: - Szabadok vagytok ! De a háború még folyik. Ez a frontvonal. Maradjatok a táborban, amíg megjön a derékhad. Így biztonságosabb lesz. Az erdők tele vannak németekkel. A hadsereg már öt kilométerre van innét, Ludwigslustban. A Vöröskereszt gondoskodik rólatok Hol van itt a kórház? Hol fekszenek a betegek?-- kérdezte a végén. A tolmácsoló fogoly rámutatott egy barakkra, és a tetejéig érő hullarakásra. A tiszt odanézett. - Gooci heaven! - kapott a fejéhez. - This is terrible! Ez szörnyű ! tette hozzá halkan. A többiek most fényképeztek. Hamarosan mind elmentek. Az országúton gépesített csapatoszlop tűnt fel, gyors és fürge motorkerékpárokkal biztosítva. A környező erdők sokszorosan visszhangozták a géppuskák kerepelését. A foglyok közben megrohamozták az élelemraktárat: a két tábor közötti mellékvágányon álló vagonokat. Kenyérrel, liszttel, cukorral, konzervekkel megrakodva jöttek vissza. most jöttünk rá, mit jelent ez: szabadnak lenni. És ha visszajönnek a németek? Legjobb lesz, ha jó sok ennivalót szerzünk, aztán este, amikor abbamarad a lövöldözés, eljutunk Ludwigslustba, az amerikaiakhoz. Ott biztonságban leszünk. Kis híján agyontapostak. Mindenáron cukrot akartam szerezni. Az egyik vagonban volt bőven. Mindent szereztünk már, csak cukrot nem. A vagonok felé özönlő foglyok lavinája akaratom ellenére a lisztes vagonhoz sodort. A fehér porfelhőben semmit sem lehetett látni. Verítékben ázva, fuldokolva, nagy nehezen vergődtem ki ebből az ördögmalomból. Hogy mégis vigyek valamit, felvettem a földről egypár ott heverő cipót. Útközben találkoztam egy fogollyal, aki zsákot helyettesítő ingében rengeteg kristálycukrot cipelt. Hallani sem akart cseréről. Erősebb voltam nála. Bőszen védte a cukrot, de sikerült megtöltenem a sapkámat, mert egyebem nem volt. A dulakodás közben az ing elszakadt, a cukor szétszóródott. A fogoly leült
a földre, sovány kezével halomba söpörte a szétszóródott cukrot. Letettem mellé a cipókat, már nem volt rájuk szükségem. Kvittek vagyunk ! A fogoly gyűlölettel nézett rám, megvetően ellökte a kenyeret. Mire a tábor kapujáig értem, a cukor egy részét megettem, a többit kiverte a kezemből a károsult, aki ézrevétlenül utánam szaladt. A barátaim már vártak. Eszünkbe jutottak a nők, akiket reggel hoztak ide, és elhatároztuk, hogy meglátogatjuk őket az arbeitslagerben. Hátha van közöttük auschvitzi ismerős? Az arbeitslagerhez tartozó SS-barakkokban tiszta fehérneműt és rengeteg szappant találtunk. Ez adta az ötletet, hogy valamelyest rendbe hozzuk magunkat. Végre megszabadultam a kényelmetlen gumicsizmától. Régi blokkunkban most nők laktak. Ismerősöket nem találtunk. Csupa auschwitzi fogoly, utoljára Ravensbrückben voltak, többségük idősebb, tehetetlen nő. Ennivalót adtunk nekik, hálából fürdővizet melegítettek. Tisztán, megborotválkozva, jóllakottan, tetves fehérneműnket kicserélve, időtlen idők óta először éreztük embernek magunkat. A drótkerítés mögött sokáig üres volt az országút, aztán felbukkant egy amerikai járőr: A dzsip nagyon lassan haladt. Éberen nézelődő katonák mentek mellette, lövésre kész géppisztollyal. Hirtelen megálltak, beugrottak az út menti fák mögé, és leadtak egy sorozatot a cserjés felé, az erdő nyiladékára. Válaszul néhány lövedék fütyült el a fejünk fölött, aztán csönd lett, csak messziről hallatszott egy-egy géppuskasorozat. A katonák a fatörzsnek támaszkodva állandóan mozgatták az állkapcsukat, rágógumit rágtak, ezt valahogy nevetségesnek és komolytalannak találtuk ebben a veszélyes percben. Néhány tank robogott elő, katonák kapaszkodtak rajtuk. Géppisztolyukkal integettek, cigarettát, rágógumit, csokoládét dobáltak nekünk. A fáknál álló katonák csak most vettek minket észre. A dzsip volánjánál ülő katona vidáman ránk kiáltott : - Hallo, boys!! - aztán kérdezett valamit, amit még Czesiek sem értett, pedig ő tudott egy kicsit angolul. Felbátorodtunk. Nekirontottunk a drótkerítésnek. Julek jutott ki először. Valahonnan baltát szerzett, rést ütött a kerítésen, és felugrott a dzsipre. - Ti lengyelek vagytok? - szólalt meg lengyelül az amerikai katona, kiszabadítva magát Julek öleléséből. - Én is lengyel vagyok ! Halló ! - fordult egy vállas mulatthoz, aki széles mosollyal villantotta ránk fehér fogsorát. - Polish! - mondta ránk mutatva. - Concentration! - A fekete szüntelenül mosolyogva átölelte a kis Czesieket, majd felkapta, mint egy tollpihét. Polish! Concentration mondta komolyan. - German kaputt! Hitler kaputt! - El sem akartuk hinni. A lengyel mindent megmagyarázott. -.Így van! Hitler, két napja meghalt Berlint elfoglalták a szovjet csapatok Az oroszok most egypár kilométerre vannak innét. Ezen a frontszakaszon a Wehrmacht leteszi a fegyvert. Az SS-ek az erdőben bujkálnak.Rengeteg van errefelé- Mintha szavait akarná igazolni, az egyik katona, aki állandóan a terepet figyelte, valami mozgást észlelve az erdő szélén, egy pillanat alatt lehasalt és hosszú géppisztolysorozatot
eresztett a sűrű erdőben eltűnő németek után. Keleten néhány fehér ponyvás személyautó gördült ki az erdőből az országúton. Két motorkerékpáros, sisakjukon a katonai rendőrök MP jelzésével, keresztbe állította az úton a motorját. Az autók engedelmesen megálltak. Az oszlop élén haladó fekete BMW szélvédője mögött néhány Wehrmacht tiszt ült. A motórkerékpáros intett a géppisztolyával, hogy szálljanak ki. levetette derékszíjukat az oldalfegyverrel. Az amerikaiak szemlátomást pisztolyokra vadásztak. Lengyelünk biztatására mi is nekiláttunk a motozásnak. Az egyik tiszt a felháborodástól elvörösödve vicsorogta, amikor hozzá léptem: - Weg mit den schmutzigen Hánden! Ich ,bin deutscher Offizier! Vidd a piszkos kezedet! Én német tiszt vagyok! - Ellökött, tekintetével az amerikai katonáknál keresett segítséget. Az amerikai nyugodtan rágta a rágógumit, és már a második német revolvert dugta a derékszíja mögé. Az egyik tisztnek szép, intarziás tőr függött a derékszíján. Amikor le akartam kapcsolni, gorombán ellökött. Erre az amerikai odaugrott, a mieink egyike meg akkora pofont adott a vörös képű tisztnek, hogy elegáns orrcsiptetője lerepült. A nők, akik eddig nyugodtan álltak az út mellett és nézték a jelenetet, mintha csak erre a percre vártak volna. Hisztérikusan kiabálva, vijjogva rontottak a tiszteknek, letépték rangjelzéseiket, karmolták, rugdosták, leköpködték őket. - Ha felismertek egy SS-t, ide az árokba vele ! - mondta nevetve a katona, akit mulattatott az őrjöngő asszonyok látványa. Ha az MP sisakosok a levegőbe nem lőnek, a nők darabokra tépték volna a tiszteket. Most az autókat vizsgáltuk át. Hátul nagy ládákat és poros bőröndöket kötöztek a csomagtartóra. Az imént szerzett tőr egy nyisszantásával átvágtam a vastag zsinórt. De a bőröndök kulcsra voltak zárva, és az összekarmolt tisztekkel nem lehetett szót érteni, különben is makacsul keresztülnéztek rajtunk. Így hát bőröndről bőröndre járva, az éles tőrrel felhasítottam a bőrfedelet. Csak az egyik bőröndben volt egy kis pisztoly, különben a málhák csak összehajtogatott, nagy vezérkari térképeket tartalmaztak. Eszerint törzstisztek adták meg magukat, alighanem magas rangú fejesek. Végül beültették őket az autóikba, és motoros MP kísérettel elhajtottak Ludwigslust felé. Csak a német térképek tucatjai maradtak az úton, meg néhány bőrönd, amelyben tovább keresgéltek a nők. Ludwigslust felől magányos gyalogos közeledett az úton. Vállára vetett botján kis batyu hintázott. Mi az út mellett álltunk egy fa alatt, és a lengyel-amerikaival beszélgettünk. Azt tanácsolta, hogy jussunk el minél előbb Ludwigslustig, onnan talán elvisz majd egy szövetséges kocsi a frontövezet mögé, az amerikaiakhoz. közben odaért a magányos gyalogos. Amikor megkérdezték, honnan került ide és hová megy, nyugodtan felelte, hogy itt lakik a közelben, a falujába megy vissza. Kicsit furcsának látszott a dolog, ezért megmotoztuk. A nők kíváncsian körülvették, és fürkésző
pillantással nézegették a magas, vállas jövevény mogorva arcát. Az egyik nő hirtelen felsikoltott : - Ez a lagerführerünk ! ! A nők, mintegy vezényszóra, megrohanták a németet. Az belesápadt a rémületbe, szabadulni próbált, de már későn. Az amerikai, akit odahívtunk, pisztolyt nyomott a hátába. Feltartott kézzel szállt be a közelben álló dzsipbe. Rögtön elvitték Ludwigslustba. A nagy tábor mellett elhaladva láttuk, hogy a konyha teljes gőzzel dolgozik, a tábor körül pedig fehér karszalagos, puskás foglyok járkálnak. Tehát őrséget szerveztek, és most várják a Vöröskeresztet. Meggyorsítottuk lépteinket, hogy mielőbb magunk mögött hagyjuk utolsó koncentrációs táborunk kiürült őrtornyait és hosszú szögesdrót kerítéseit. Szabadok vagyunk. Mehetünk, amerre kedvünk tartja. Micsoda nagyszerű érzés! Majd szétvetett az öröm. Gyönyörű, színes világ terült el a szemünk előtt, eddig megközelíthetetlen, észre sem vehető világ. A lemenő nap ferde sugarai rózsaszínűre festették az út mentén sorakozó, virágzó almafákat, amelyek tavaszillatú, finom, virágszirmokból szőtt fátylat terítettek fölénk. Szinte akaratlanul kezdtünk énekelni. Szabadságunk feledhetetlen napja. Május másodika. Időnként amerikai járőrökkel találkoztunk, a katonák mosolyogva nézték éneklő menetünket, barátságosan és vidáman ránk kiabáltak, csokoládét meg cigarettát dobáltak nekünk. Hallo, boys! Hello, concentration! - Márbesötétedett, mire beértünk Ludwigslust villanegyedébe. - Halt! Hende hoch! - A rémülettől földbe gyökerezett a lábunk. Németek ! A vakító reflektorfény végigsiklott az ijedtségtől remegő alakunkon. - Ah! Concentration! - Leírhatatlan megkönnyebbüléssel lélegeztünk fel, látva, hogy amerikaiak. Czesiek nyelvtudása kincsnek bizonyult. Nehezen bár, de valahogy szót értett az MP-vel. Azt tanácsolták, menjünk vissza a táborba. a németek között itt ott amerikai katonák álltak, és időnként kiáltottak valamit, amit nem értettünk. A reflektorokkal megvilágított úttesten végtelen sorban haladtak a különféle járművek, a félelmetes tankoktól, páncélautóktól, óriási ágyúktól a legkisebb lövegekig, amelyekből több is volt egy kocsin. Minden jármű zsúfolva a legkülönbözőbb fegyvernemekhez tartozó német katonákkal. Remegett a föld a sok száz lánctalp dübörgésétől, csörömpöltek az elhagyott házak ablakai. A macskaköves kis piactéren vártuk az alkalmas pillanatot, amikor beállhatunk a hadifogságba csoszogó németek áradatába. Más lehetőségünk nem volt. Csak ezen az országúton, a vert sereggel együtt juthattunk el az Elbához, amely több mint ötven kilométerre van innét délnyugatra. Az MP járőrök még egy párszor megállítottak, de végül is kijutottunk a városból, és a sötétség leple alatt csatlakoztunk a gyalogos és gépesített német katonák áradatához. Nem volt valami józan ötlet. Szerencsére a németeket elfoglalta saját sorsuk, eszükbe sem jutott, hogy mellettük négy fogoly masírozhat csíkos tábori ruhában. Mindenesetre csak suttogva beszélgettünk, vagy inkább hallgattunk. Szemünk lassan megszokta a
sötétséget. A járművekkel és emberekkel zsúfolt országút két oldalán végtelen erdőség húzódott. A magas fák csúcsa fölött halványan hunyorogtak a csillagok, köztük északtól délig a Tejút szelte át az eget, derengő fénye jóvoltából valamit mégiscsak láttunk az áthatolhatatlan sötétségben. Hideg lett, az ennivalóval tömött hátizsák szíja vágta fájós vállunkat, rogyadozó lábunk kezdte megtagadni az engedelmességet. Mellettünk a sok ezer német tankokon, könnyű harckocsikon, páncélautón, személygépkocsin, motorkerékpáron. Járműveken utaznak a fogságba. Mi gyalog vánszorgunk a szabadság felé. Még most is ők vannak felül. Evett a méreg, főleg mivel folyton ki kellett térnünk az útjukból, hogy el ne gázoljanak. Amikor végre kijutottunk az erdőből, nyirkos, hideg, dermesztő köd vett körül. De a menetelés könnyebb lett, mert az út hirtelen kiürült. Éjfél tájban megláttunk egy kis erdészházat az újabb erdő szélén. Talán itt éjszakázhatnánk? Hiú remény! Az istállók tele voltak menekültekkel, egy gombostűt sem lehetett leejteni. Az erdészházban ugyanez a kép fogadott. Még a szomjunkat sem olthattuk. A kútban egy csepp víz sem volt. A leengedett vödör a kút száraz fenekébe ütközött. Az egész napi mértéktelen zabálás után jól elcsaptuk a gyomrunkat. Nekem ártott meg a leginkább. Nemrég volt súlyos durchfallom, most ez az átkozott tej kikészített. Többet guggoltam az útmenti árokban, mint amennyit mentem. Barátaim dühöngtek, mert ilyen ütemben nem juthatunk lengyel földre soha. Ráadásul már rettenetesen fáradtak voltunk. Ha nincs a nyirkos hideg, akkor ledőlünk a bokrok közé, és reggelig alszunk. Lépésről lépésre vonszolva magunkat, megint kijutottunk az erdőből. Itt kissé világosabb volt. Épületek körvonalai rémlettek fel előttünk. Homályos árnyak mozogtak egy alig parázsló, gyenge tűznél. Németek? Amerikaiak? Álmos, fáradt szemünk már nem is látott. Nekünk már mindegy volt. Az árokban egy személyautó vesztegelt. Az autóban senki. Ép, hibátlan kocsi. Biztosan kifogyott belőle a benzin, lelökhették az útról, hogy ne akadályozza a forgalmat. Elhelyezkedtünk a puha üléseken. Milyen kellemes végre pihenni egy kicsit! Az ablakokat hamarosan belepte a pára. Még be is melegítettük a kocsit. Elnyomott az álom. Nyugtalanul, rosszul aludtunk, mert fölmelegedett testünk pokolian viszketett, a tetvek raja váratlan támadást indított a kézzel legnehezebben elérhető helyek ellen. A fenébe! Alvásról szó sem lehetett. De ez még semmi! Szűk lett a hely, mert mindegyikünk vakarózott és forgolódott. Mintha az ördög bújt volna belénk, időtlen idők óta először veszekedni kezdtünk, nem is tudom, miért. Útjában voltunk egymásnak, lökdösődtünk, mindenki minél több helyet igyekezett kiharcolni magának ; azt hiszem, én lehettem a legundokabb, a legveszekedősebb. Közben odakint az éjszaka lassan átadta a helyét a kékes szürkületnek. Megtöröltük az autó ablakát, és egy lövésre kész pisztollyal felénk lopakodó alakot láttunk. Amerikai! Czesiek
lecsavarta az ablakot és kidugva nyírott fejét, riadt, vékony hangon csipogta : - That we ere here boys from concentration camp Polish - tette hozzá bátrabban, látva a katona felvidult arcát. Az amerikai most odahívta két társát, akik távolabbról biztosították. Hihetetlen szerencsénk volt. Kiderült, hogy mindegyik lengyel származású. Leültettek a tűz mellé, betakartak meleg pokrócokkal, forró, erős kávét adtak. Később pompás reggelit kaptunk. Utána nyomban futottam is az árokba. Riadtan láttam, hogy az árok az út mindkét oldalán végesvégig tele van aknával. el is repülhettem volna, amikor tisztességes gyalogosok szokása szerint, igénybe vettem az útmenti árkot. Az erdőben már biztonságosabb volt a helyzet. A katonák kitalálták, mi bajom, és amikor visszamentem, tablettákat kaptam tőlük, ezek később áldásos hatásúnak bizonyultak. Meleg fehérneműt is kaptunk, és miután alaposan megmosakodtunk, bőven beszórtak valami porral. Így kezdődött szabadságunk második napja, az emlékezetes május harmadika. Az országúton feltűntek az első németek. Ezúttal a gyalogosok voltak többségben, csak néhány autó, szekér és kerékpáros haladt közöttük. Keresztben álltunk az úton az amerikai katonákkal, és SS-ekre vadásztunk a wehrmachtosok között. A mellettem álló hatalmas néger türelmetlenül várta, hogy kiszúrjunk valakit, mert amikor bajtársai lefordították neki elbeszéléseinket, megfogadta, hogy minden SS-t azonnal agyonlő. Olykor részvétes pillantást vetett riasztóan sovány termetemre, és anélkül, hogy a rágógumizást abbahagyta volna, pisztolyaggyal fejbevágta valamelyik jobb külsejű németet, aki éppen a keze ügyébe esett. Előretolva hatalmas, kiálló állkapcsát, azt sziszegte: - Concentration camp! És durr, még egyet neki, hátulról ! Egyetlen járművet sem engedtünk át, csak a szekereket. Fogságba gyalog is lehet menni. Mellettünk, az erdőben egész halom kerékpár hevert. Most felcserélődtek a szerepek. Már csak rendes, nagy hátizsákra volt szükségünk, mert a régibe nem fért bele a sok ennivaló, amit kaptunk. Elvettük hát a németek hátizsákját, mellesleg az élelmüket is elkoboztuk, nem is tudom, miért. SS-ek nem jöttek, hát a Wehrmachton álltunk bosszút. egy német katona, Sántítva, rongyosan, mezítláb jött velem szemben. Botján kis batyu és katonabakancs. Kezében egy darab kenyér, azt rágicsálta menet közben. Hirtelen dühömben kivertem a kezéből a kenyeret, és elragadtam a botját, a bakanccsal és a batyuval együtt. - Te szarházi! - Nagyon fiatal volt, legfeljebb tizenhat éves. Rám nézett fakó világoskék szemével, olyan sovány és riadt volt, mint egy gazdátlan, kivert kutya. Sohasem borotvált, szőke pelyhes álla hirtelen megremegett, és poros arcán gyerekes könnyek folytak végig. Sírva vánszorgott tovább, görnyedten, lehajtott fejjel, az aszfalton nedves nyomot hagyott csupasz, vérző lába. Egy darabig néztem azokat a dagadt és vérző lába-
kat, a gyerekkatona sírástól rázkódó, sovány, hajlott hátát, és hirtelen megtört bennem valami. A harag elmúlt, kínos érzés töltött el. - Hé! Du! - tört ki elszorult torkomból a szánalom hirtelen rohamában. Még jobban összegörnyedt, mintha ütlegekre számítana, de nem állt meg. Felkaptam az árokból az egyik elrekvirált, teli hátizsákot, fogtam az úton heverő batyut meg a bakancsot, és kiabálva szaladtam a sántikáló fiú után : - Du du Nehezemre esett a futás, még mindig dagadt volt a lábam. Olyan pillantással nézett rám, hogy majdnem én is elbőgtem magam. Jól tettem-e? - gondolkodtam visszamenet. A néger fürkésző pillantást vetett rám, kimeresztve szeme fehérjét. Mit gondol most rólam? Alighanem azt, hogy bolond vagyok! Annál is inkább, mert a következő pillanatban kíméletlenül lerángattam egy németet a biciklijéről. Női kerékpár volt. Talán a német is rekvirálta valakitől, talán még drámaibb körülmények között mint én. A fiatal wehrmachtost nem láttam többé. Talán fölvették egy szekérre. Elhaladtunk viszont több olyan német mellett, akinek elvettük a kerékpárját. Fenyegetéseket és szitkokat szórtak utánunk. Vidáman, frissen karikáztunk tovább. vége.
