The Liberation © Kate Furnivall A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: The Liberation Copyright © Kate Furnivall, 2016 First published in 2016 by Simon & Schuster Ltd. Fordította: Kiss Nóra Titanilla ISSN 2061-4454 ISBN 978-963-635-588-3 Hungarian edition © by I.P.C. Könyvek Kft., 2016 Hungarian translation © by Kiss Nóra Titanilla Kiadja az I.P.C. Könyvek Kft. IPC MIRROR Könyvek www.ipck.hu +36 20 912 4505 Felelős kiadó: az I.P.C. Könyvek Kft. igazgatója A kötet kiadásában közreműködött a Nouvion Trade S.A. Felelős szerkesztő: Fülöp Ildikó A szerkesztő munkatársa: Paár Andrea Tördelés és fedélterv: Popovics Ferenc Borítókép © shutterstock.com, istockphoto.com Nyomtatta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János igazgató
ELSŐ FEJEZET
Sorrento, 1934
Caterina Lombardi nem akarta, hogy Nonno meghaljon. Ne itt. Ne egyedül. Ne úgy, hogy elveszetten és összetörve fekszik valahol a nyirkos fekete földön a bogarak között, a nedves falevelek halotti leple alatt. Ide-oda forgatta a fejét nagyapja után kutatva. Várta, hogy előugorjon a ködből a magas, szép szál alak, aki fejét rázva, hangos nevetésével eloszlatná minden félelmét, s azonnal egy pohár marsalát1 követelne, hogy felmelegítse átfagyott csontjait. Ám az alak sehol sem volt. Ahogyan a nevetése sem. A szakadék széle meredek volt. Caterina csak csúszottmászott, kiálló indákban és ágakban kapaszkodott meg, miközben vad rohanásában egyre lejjebb ereszkedett a sűrű bozótba. Nekicsapódott Lenyúzta bőrt a könyökéről, ám egyetlen egy hangsziklának. nélkül tűrte. A szívea hevesen vert. Tartania kellett az iramot a keresőcsapattal, nehogy Papa hazaküldje. – Túl fiatal még. Nem kellene itt lennie – jelentette ki Augusta Cavaleri rosszallóan. Papa a szakadék tetején állt, bőrkeményedésekkel teli kezét Caterina nedves haján nyugtatta, s lehajolt hozzá, olyan közel, hogy tekintetük egy vonalban nemegyaz jóla megszokott ragyogó, gyengéd legyen. tekintet Ez volt,most mely időzített kacsintással mindig képes volt mosolyt csalni Caterina 1
Szicíliai bor, mely a Marsala-szigetről kapta a nevét.
arcára. Nem, ez egy idegen tekintete volt, amely nyugtalanná tette Caterinát. Annyi árnyék volt ebben a tekintetben, hogy alig találta meg benne a Papát. – Tényleg részt akarsz venni a keresésben, kislány? – kérdezte lágyan. – Ma lettem tízéves, Papa. Már elég idős vagyok hozzá – mondta Caterina magabiztosan, s óvatosan felpillantott a magas, ősz hajú, fekete kabátos nőre, aki haza akarta küldeni. Augusta Cavaleri homlokán fakófehér heg éktelenkedett, mely mindig is rémülettel töltötte el a kislányt, mert úgy nézett ki, mintha egy ezüstkígyó siklana keresztül rajta. – Ő az én nagyapám, és meg akarom keresni. – Ez itt veszélyes terep – mondta Augusta Cavaleri bosszúsan, amiértésegyCavaleri gyerek keresztülhúzta a számításait. A Lombardi családot szoros barátság fűzte egymáshoz. Papa és Roberto Cavaleri, Augusta fia közös faintarzia-vállalkozásukban dolgoztak Sorrentóban, Caterina mégis korán megtanulta, hogy a Cavaleri-klán feje közelében bizony lábujjhegyen kell járnia, ha meg akarja tartani az ujjait. – Nézz csak oda! – mutatott Augusta Cavaleri rideg ujjával a lenti kőzetre. – Ki fogja törni a nyakát. – Nem fogom,a Papa. Megígérem. Lebámultak szakadékba, a vulkanikus kőzetben tátongó meredek, fákkal borított hasadékba, melynek közepére egy már elhagyatott, romos gyárkémény fészkelte be magát. Mindent benőttek a bokrok és a vadrózsák, a fák elsatnyult ponyvaként borultak a mélyben megbúvó titkokra. Kietlen világ volt ez. A szakadék alján elterülő ködfátyolban elmosódtak az alakok, a könyörtelenül szemerkélő esőtől a lejtő csúszóssá és nedvessé vált. Valahol ebben a sötét és kusza alvilágban hevert Caterina nagyapja.
„Ki fogja törni a nyakát.” A szavak folyamatosan ott cikáztak Caterina fejében. A félelemtől elszorult a torka, kezét a szájára kellett tapasztania, hogy odabent tartsa. Nagyon féltette Nonnót. Vajon végzetesen megsebesült? Talán kitört a nyaka, és most
valahol elhagyatottan fekszika lent a mélyben? Ezért csődültek össze, és ezért ilyen kétségbeesettek keresők? Biztosan ezért suttogtak, és emiatt csendesedtek el, mikor észrevették, hogy Caterina ott van a közelben. Nem akarták, hogy megtudja. A keresők szétszóródtak, egymást szólongatták, és Giuseppe Lombardi nevét kiáltozták, s útközben botokkal vágtak csapást az aljnövényzetben, hogy egyenletes tempóban haladhassanak előre. Az eső lágyan kopogott a vállukon és aéssapkájukon, foltot hagyott a leveleken, ahonnan a cipőkre a pókokra cseppent. Caterina behúzódott a páfrányok alá, melyek olyan magasak voltak, hogy összezáródtak a feje fölött, s beszorították őt egy zölddel, szürkével és ezüstös hálókkal teli világba, melynek pereme cseppfolyóssá és bizonytalanná vált. Már a hangok is megbízhatatlanok voltak. Gyorsan haladt előre, a saját maga szabta irányba ment, hátrahagyva a kiabálókat és a lábdobogást. Guggolva kúszott keresztül a vastag aljnövényzeten, miközben a kiáltások egyre csak gyengültek, ahogy elnyelte őt a szakadék túlsó végének csendje. – Nonno! – kiáltotta Caterina. – Merre vagy? Hallgatott, ám nem jött válasz. Csak az eső kopogását lehetett hallani. Váratlanul egy alak villant fel a semmiből a gomolygó ködben. Caterina pulzusa hirtelen megugrott, a lába megbicsaklott. Vajon egy ember volt, vagy állat? Vagy csak a szél kavarta fel a leveleket? Zajt hallott, mely a háta mögül jött. Megpördült, de az eső fátyolán keresztül semmit sem látott. Csak nem suttogást hallott? Talán a nagyapja hangja volt?
– Nonno! – kiáltotta újra. – Nonno! Semmi. Egy keskeny csapás tárult fel előtte a páfrányerdő alatt, kétrét görnyedve futott végig rajta, hosszú haja sötét, nedves indaként fonódott a nyakára. Aztán hirtelen megpillantott egy fehér foltot a zöld növényzeten keresztül. Egy fölé magasodó, kiálló, szürke szikla lábánál hevert. Caterina átverekedte magát a páfrányokon, beletaposta őket a sárba, hogy odaférjen hozzá. Nagyapja mindig fehér inget viselt. Caterina lába lassítani akart. Megállni. Visszafordulni. Még azelőtt, hogy megpillantaná azt, amiről tudta, hogy pillanatokon belül látnia kell. Kényszerítette lábát, hogy a fehér folt felé induljon, ám mikor odaért, bokája megbicsaklott, s Caterina reszketve esett térdre, egyenesen a szakadék lucskos talaján heverő test mellé. Nonno volt az. A hátán feküdt. Teste lehetetlen szögben csavarodott ki. Az arc ugyan Nonnóé volt, de az ereje már elszállt. Gyenge és ernyedt volt, az orra elmozdult a helyéről, orrlyukaiból vér folyt ki az esőben, végig az arcán, le a nyakába, ahol összegyűlt, és átáztatta a fehér gallért, mely immár rózsaszínessé vált. Fekete öltönye ázott és szakadt volt, egyik szemgödre összeroncsolódott, a nedves bőrt csontdarabkák döfték át. Caterinának elszorult a torka, levegőt sem tudott venni. Megfogta nagyapja kezét, mely nehéz volt, és hideg. Próbálta erősen és biztatóan szorítani, miközben megsimogatta az arcát. – Nonno – suttogta. – Nonno, én vagyok az. Nem jött válasz. Semmi. Meg sem moccant. Fehér haját véres csíkok barázdálták. Caterina lerángatta magáról az esőkabátját, és nagyapja mellkasára terítette, majd megcsókolta az arcát. A kislány orcáján csorgott a víz, azonban nem tudta már, mennyi volt belőle az eső, és mennyi a könny. Ahogy nagyapja fölé hajolt, anélkül, hogy tudatában lett volna, hogy zokog, nedves
hajának egy hosszú tincse végigsimította annak hamvas ajkát, és akkor, a másodperc egy töredékéig mintha úgy látta volna, hogy nagyapja szája megmozdult. Megmozdult egyszer, aztán még egyszer. Nem tévedett. – Nonno! – sikította. – Nonno, várj! Máris hozom a Papát. Várj, Nonno, várj, várj… Még mindig azt kiabálta, „Várj”, mikor átvágott a páfrányokon, átszakítva a ködfátylat közte és az apja között. A hangok felhallatszottak a földszintről. Caterina a sötétben ücsörgött kisöccse szobájának padlóján, a kiságyhoz simult, térdét a mellkasához szorította. Luca öt hónapos volt, és békésen aludt éppen, a hangok nem ébresztették fel. Nem ijesztették meg. Nem dobogott tőlük a torkában a szíve úgy, ahogyan Caterinának. A szülei hangja volt az. Az anyjáé hangos és éles, az apjáé mély és morajló, lehetetlen volt megfejteni. A ház recsegettropogott egy ideig, majd elcsitult körülötte, Caterina mégis feszült volt, miközben az új, születésnapjára kapott hálóingének szegélyét már szoros kis hengerré csavargatta össze. Szülei gyakran vitatkoztak. Jól tudta ezt. Igazán nem kell tartania tőle. A gyomra mégis görcsben volt. Ez alkalommal valami megváltozott. Az anyja hangja volt más. Megváltozott a hanglejtése, és ez megijesztette Caterinát. Nemrég még a nedves földön ült a nagyapja mellett az esőben, és nem volt hajlandó elengedni a kezét, még azután sem, hogy hordágyra tették. Csak a kórházban vált el tőle, és engedte, hogy az apja hazavigye. „Nonnotér,életben van – mondta hazafelé az apja. – és Hola magához hol eszméletét veszti. Eltört néhány csontja, koponyája is megsérült a zuhanástól. Lehet, hogy belső
sérülései is vannak, ezt azonban még korai lenne megmondani.” „Mi történt vele, Papa?” „Azt mondja, a szakadék szélén sétálgatott, tudod, Nonno mennyire szeret sétálni, de aztán a lába megcsúszott egy laza kövön.” Papa Caterina köré fonta a karját, leheletén érezni lehetett a konyak illatát. „Lezuhant. Ennyi történt.” „Szegény Nonno!” Apja az arcával az övéhez bújt, hogy Caterina ne lássa a tekintetét, miközben azt suttogta: „Igen, szegény Nonno!” Ám ezt a hangot Caterina alig ismerte fel. „Hála istennek, hogy megtaláltad!” Megcsókolta Caterina haját, mire a kislány átkarolta a nyakát. „Nonno rendbe fog jönni – tette mégfából hozzá az apja majd meglátod. Erős. A Lombardikat kemény faragták.” Most azonban az anyja hangját hallotta, tisztán és érthetően, ahogy felkúszott az emeletre. – Gyenge vagy, Antonio! Te is, meg az apád is! Gyengék vagytok, és gerinctelenek! Caterina óvatosan a lépcsőre settenkedett a sötétben, szorosan magához ölelte a lábát, állát a térdén nyugtatta, hogy így vessen véget fogai vacogásának. Innen belátott a nappaliba, igaz, csak egy kis szeletébe, egy ragyogón megvilágított háromszögbe, de ennyi is elég volt. Látta, hogy az anyja fel-alá járkál a nappaliban, ki-be lépked a háromszögből, az egyik kezében poharat tartott. A piros ruháját viselte, melyet csak akkor vett fel, amikor dühös volt. Vagy amikor elment otthonról. Caterina Erősen, kétmegakadályozhatta kézzel markolta a volna, lépcsőkorlát egyik rácsát,várt. mintha ezzel hogy darabokra hulljon a világa. A bejárati ajtó mellett barna bőrből
készült bőrönd állt, anyja skarlátvörös esernyője neki volt támasztva. – Lucia, ne menj el! – Az apja hangja feszültnek tűnt. Rekedtnek. Mintha kötél tekeredett volna a nyakára. – Maradj! – Elhallgatott, és bár Caterina nem látta őt, elképzelte, ahogy a kötél ellenére is nyelni próbál. – Kérlek, maradj! Az anyja nevetése durva volt, és pánikszerű. – És én is zuhanjak le egy szikláról, mint az apád? Köszönöm, de nem. Létezik egy bizonyos személy, akit többé nem szeretnék látni. – Távol kellett volna tartanod magad tőle, én figyelmeztettelek! Ez sosem történt volna meg, ha nem billegetted volna neki a csinos kis hátsódat. – Neegy légy közönséges, Bár isten tudja, miért várok többet fafejű, délvidékiAntonio! paraszttól. – Nem vagyok paraszt, Lucia. – Papa még mindig nyugodt hangon beszélt. – Kézműves vagyok, mesterember. Egy pillanatra felvillant az anyja piros ruhája, karcsú alakja és a melle, mely oly módon mutatkozott meg, ami valamiért zavarta Caterinát, bár nem tudta volna megmondani az okát. Az anyja még így, dühösen is gyönyörű volt a ragyogó kék szemével, mellyel bárkit a padlóhoz szögezni,Még és a sápadt vállát legyezgető selymes,tudott szőkevolna sörényével. mindig a kezében tartotta a pohár vörösbort, vagy két másodpercre meg is állt, hogy felhajtsa, mielőtt folytatta a járkálást. Eltűnt Caterina látótérből. – Ne menj! – Az isten szerelmére, Antonio! – Mi lesz a gyerekekkel? – Mi lenne? – Szükségük van rád! Anyja nevetése nyers volt. – Caterinának csak rád van szüksége, Lucának meg csak Caterinára. Észre sem veszik majd, hogy elmentem.
– Hát persze hogy észreveszik. Ne légy önző, Lucia. – Most már ott volt a düh az apja hangjában. – Talán nem szereted őket? Caterina visszatartotta a lélegzetét, arcát a korlát rácsai közé préselte. – Te kettőnk helyett is szereted őket, Antonio. Rám nincs szükségük. – Még egy villanásnyi piros, aztán megint eltűnt. – Caterina még csak nem is kedvel. – Édes istenem, hiszen az anyja vagy! Hát persze hogy kedvel! Az a gyerek imád téged! Caterina bólogatott. Mintha ezzel azt parancsolná az anyjának, hogy higgyen az apjának. – Nem! Te vagy az, akit imád! – bizonygatta az anyja. – Téged megvele. a hülye fádat és a büdös, sárga halenyvedet. Nem tud betelni – Ne fogd ránk, Lucia. – Caterina hallotta, hogy az apja cigarettára gyújt. – Maradj velünk! – A hangja elhaló volt, és fájdalommal teli. – Vigyázni fogok rád, ígérem. – Igen? Ahogy az apádra is vigyáztál? – Könyörgöm, Lucia! Legalább a gyerekek kedvéért maradj! Caterina anyja belépett a fényes háromszögbe, ezúttal nem volt nálaterült a pohár, ott is maradt, a férjét bámulta. Csábos mosoly szét azésarcán. – Mi a gond, Antonio? Arra sem vagy képes, hogy a saját kedvedért kérd? Hosszú szünet állt be, olyan hosszú, hogy Caterina azt gondolhatta, az apja elaludt. – Szeretlek, Lucia – mondta lágyan. – Te vagy a szívem és a lelkem. Maradj, az én kedvemért. – Elegem van belőled, Antonio! Elegem van az ostoba fából, elegem van az ostoba beszélgetésekből, és elegem van a te ostoba kisvárosi életedből is! Elmegyek, méghozzá most azonnal! – Nem! – mondta apja élesen, kétségbeesetten.
– De igen! Anyja az ajtó felé fordult, mire Caterina három lépcsőfokkal feljebb szaladt. Hirtelen az apja lépett be a háromszögbe, kezét a felesége vállára tette, de ő lerázta onnan. Caterina nem látta az apja arcát. – Legalább köszönj el a gyerekektől. – Inkább nem. Mi értelme lenne? Caterina apja mordult egyet, mintha az anyja megütötte volna. – Hová mész? – kérdezte. – Rómába. – Mennyi időre? – Örökre. –– Lucia, szeretlek. Roberto is velem jön. A lépcső egyszerre sötétebb lett, az árnyak pedig mélyebbek, bár Caterina nem volt benne biztos, hogy ez a valóság volt-e, vagy csak képzelte az egészet. Égető fájdalom mart belé a bordái között. Az apja háta megmerevedett. – Roberto? Az én jó barátom, Roberto Cavaleri? anyja mégsem mosolya.olyan jó barát. –Gúnyos Bizony!volt Úgyaztűnik, – Lucia, de hát ő házas! Legyen benned tisztesség! Ez volt az a pillanat, amikor Caterina látta, hogy az anyja eltávolodott. Mintha egy húr pattant volna el. Az egyik pillanatban még a Lombardi családhoz tartozott, a következőben már nem. Már csak látogató volt. Caterina le akart repülni hozzá a lépcsőn, és bele akart csimpaszkodni. Nem tette, ahogy egy idegenbe sem csimpaszkodna bele. Egészen a lépcső tetejéig húzódott vissza. Figyelte, ahogyan a piros ruha vibrál a folyosó fényében, nézte, ahogy az anyja a vállára veszi az elegáns fekete kabátot,
látta, ahogy lesimít egy kósza hajtincset, mielőtt megmarkolja a bőrfogantyút, és felemeli a bőröndöt. Lucia Lombardi el sem köszönt. Csak kinyitotta az ajtót, és szó nélkül kisétált az éjszakába. Mikor az ajtó bezárult, Caterina apja úgy reagált, mint akit agyonlőttek. Teste megrándult, széles válla megremegett, ahogy fájdalmában felüvöltött, majd ott, ahol volt, összekuporodott. Caterina csendben lesétált a lépcsőn, és odalépett hozzá.
MÁSODIK FEJEZET
Tizenegy évvel később NÁPOLY, 1945. JÚNIUS
Caterina Lombardi korábban sosem sütött el fegyvert. Ennek ellenére, most egy percig sem habozott. A lába mellett lévő nehéz zsák mélyére nyúlt, kikapta belőle a nagyapja Bodeo2 revolverét, és felhúzta a kakasát, jó erősen megrántotta mindkét hüvelykujjával, éppen úgy, ahogyan gyakorolta. A nap melege már annyira felhevítette a zsákban, hogy szinte élőnek érezte, ahogy a bőréhez ért. A pisztoly hosszú csövével egyenesen a fiú mellkasára célzott, csakhogy nem a fiú volt a jó szó rá. Valójában már csak egy fiú megmaradt porhüvelye volt. A gyerek túlméretezett katonai inget viselt, melynek ujjait már letépték, így látható volt a karja, mely fiatalságáról Nem lehetett többrideg tizenkettőnél, de a tekintete már árulkodott. egy férfi tekintete volt. Fakó, szempár volt ez, melyből már kiveszett az a gyermek, aki valaha volt. – Ne gyere közelebb! – figyelmeztette Caterina. A fiú szeme tágra nyílt, benne a félelem lila foltjaival, s Caterina hallotta, hogy levegőért kapkod. A fegyver régi volt, és nehéz, relikvia a Nagy Háborúból, a fémoromzata ismeretlen volt a lány kezének. Azelőtt még sosem fogta rá senkire, most jó okaa volt rá, hogy megtegye. Penge repkedett a fiú viszont egyik kezéből másikba. Revolver, Carlo Bodeóról, az Olasz Lőfegyver Bizottság elnökéről kapta a nevét. 2
– Ez nem valami barátságos – mondta a fiú, majd megnyalta az ajkát. – Nem is az volt a cél! Háromméternyi senki földje terült el közöttük. Piszkosszürke ugar volt ez, tele kőtörmelékkel, darabokra hullott életekkel és csorba kövekkel, melyek egykor még egy sor lakóházat jelentettek. Még azelőtt, hogy éjt nappallá téve hullani kezdtek rájuk az amerikai bombák a B-24-es Liberatorokból.3 Üvegdarabkák hevertek szerteszét az erős napfényben, készen arra, hogy megvágják az óvatlan lábakat, s Caterinának feltűnt, hogy a fiú csontos bokája körül kígyóként tekereg a vér. A fiú előrelépett egyet. Caterina és érthetően hozzá: a ravaszt. – Ha csakhangosan még egy lépést teszel,szólt meghúzom – Dehogy húzod meg, puttana. 4 A fiú hangja éles és ideges volt. – Ne! – utasította kereken Caterina. – Ne kényszeríts! Meg sem remegett a fegyver a kezében. Ám ahogy teltek a másodpercek, Caterina látta, hogy a félelem a fiú fakó szeméből a lábához, a mocsokba összpontosul, míg végül arrogánsan megvetően horkantottCaterinának egyet. Vajonfogalma őszinte volt? Vagy csak és színlelte a bátorságot? sem volt. De nem kockáztathatott. Szinte érezte támadója éhségének a szagát, ahogy a város romjai közül áradó füst szagát is érezte, ahol az elkeseredett lakosok rongyos csoportokba tömörülve sütögették a kanálisban csapdába ejtett kis emlősállatokat. A fiú nem Caterinára éhezett, nem a sovány testére, és ezt ő is jól tudta. Nem, a fiú foga az ormótlan zsákra fájt, mely ott állt szorosan
3
A II. világháborúban bevetett amerikai nehézbombázó repülőgép.
4 Szajha.
Caterina lábához simulva, és Caterina tudta, hogy a fiú nem hagyja majd egykönnyen veszni. Caterina ajka kiszáradt. A fiú még nem végzett. Öt cimborája, akikkel a lebombázott területen ólálkodtak, most elővonszolta magát, és zsibbadtan állt be mellé, válluk szinte összeért. Mögülük a reggeli nap Caterinára vetette árnyékát, mire a fiú macsós, megvető mosolyra húzta a száját. – Hagyd itt a zsákot! – parancsolta. – Nem, nem hagyom. Meg kell etetnem a családomat. A kés a fiú kezében közelebb somfordáit. – Akarom azt a zsákot. – Ez az én zsákom! – mondta Caterina határozottan. – Nem a tiéd! Figyelmeztetni akarta a fiút, rá akart kiáltani, hogy Ne kényszeríts! meneküljön. A fiú még egyet lépett előre. – Ne. – Caterina halkan mondta ki a szót. – Nincs hozzá bátorságod! Keskeny csípőjét lendületbe hozva a fiú nekitámadt Caterinának, kése törte előtte az utat. A nap fénye megcsillant a borotvaéles pengén. Merda! 5 Caterina meghúzta a ravaszt. Aznap reggel Caterina egy zsinórral kötözte be a zsák nyakát. Vállára emelte, majd felfurakodott a Sorrentóból Nápolyba tartó Circumvesuviana 6 vonatára, a zsákot közben végig szorosan fogta. Régi ruhák és üres gyomrok szaga töltötte meg a zsúfolt vagont. A hőségtől szinte áthatolhatatlan volt a levegő, s Káromkodás: Szar! A francba! (olasz) A Vezúv körüli településeket összekötő vasúthálózatot üzemeltető vasúttársaság neve. Minden útvonalának Nápoly a végállomása. 5 6
verejték csorgott végig az összetömörült utasok lapockái között, akik elkeseredésükben a nagyvárosba indultak, hogy ott majd megcsinálják a szerencséjüket. A remény, hogy kereshetnek néhány lírát, elcsábította őket a falujukból. Éppen úgy, ahogyan Caterinát is. Bármit megtettek volna, hogy eladjanak egy pár elhasznált cipőt, vagy hogy elcserélhessenek egy káposztát egy csirkefejre, amit aztán eladhatnak három líráért, vagy ha olyan nagy szerencséjük van, egy darab szappanért. Caterina tisztában volt vele, hogy akadnak olyanok is, akik akár még koldulnának is, mert elnyűtt ábrázatukon kívül nincs már mit áruba bocsátaniuk. Látott már ilyet. Ezek az emberek képesek órákon át álldogálni egy-egy fényűző hotel előtt, ahol aamerikai katonákat szállásolták ahol hússal a külföldi katonák igazi cigarettát szívtak,el,ésésvalódi tömték a szájukat. A falusiak meg csak állnak kint az égető nap alatt, arckifejezésük üres, akár egy faragott kép. És koldulnak. Az olaszok nem számítottak ekkora szégyenre. Most, hogy a háború már véget ért. A szégyen miatt csak lopva pillantottak egymásra. A szégyen elnémította őket. Az utazás során különösen nagy volt a csend. Ezüstösen csillogó olajfaligetek suhantak el odakint az ablakok előtt, érésben lévő gyümölcseikre vonva a vágytól éhes tekinteteket, s Caterina hallotta, ahogy megkordul a gyomra. A vonat egy ingavonat volt, mely körüljárta a termékeny vulkanikus síkságot a Vezúv-hegység lábánál, majd nagy csörömpölés közepette beérkezett a Nápoly központjában lévő Piazza Garibaldira. Abban a pillanatban, hogy Caterina kitette a lábát a Piazza Garibaldira, a reggel nyugodt, gyöngyházas szépsége zsibongó nyüzsgéssé változott. Rögtön éberebb lett, hevesen nézett körül. Egy fiatal nő egyedül ebben a városban könnyű préda volt, egy dudorodó zsákot szorongató fiatal nő viszont kész aranybánya. Vállak lökdösték. Kezek
markolászták. Egy sötét, táskás szemű, foltozott khakiinget viselő férfi olyan közel hajolt hozzá, hogy érezni lehetett a fokhagymát a leheletén. – Benvenuto a Napoli, signorina – mondta mézesmázos hangon, egy fülsértő nevetés kíséretében. – Hadd vezessem körbe gyönyörű városunkban. – A közeli, tető nélkül maradt házak romjai felé intett, és belecsippentett a zsák sarkába. – Va via! 7 – sziszegte Caterina. Caterina könyökével félrelökte a férfit, majd nagy léptekkel átvágott a város megviselt utcáin, végig a lebombázott épületekből maradt szürke kőtörmelékes földcsuszamlások mellett. Célirányosan haladt nyugat felé, a kikötőbe. Ott találja majd őket – a hangos, fura szagú katonákat, akiknek tömve a zsebük pénzzel, és mindig van szemük egyközpontjában, fiatal nő mosolyára. Lefordult a Corso Umbertóra Nápoly de ott óriási dugóba ütközött. Lovas kocsik küzdöttek egy kis helyért a brit hadsereg nagy és erős, füstöt okádó Bedford teherautóival, és mindenfelé egyre több fürge amerikai dzsip kanyargott harsogó dudáikkal. Utcai árusok ugrándoztak köztük összevissza a porban, pagnotta kenyérdarabkákat tuszkoltak be a sofőr felőli ablakon néhány líráért cserébe. Vagy hogy sunyin mosolyogva meztelen fotókat lóbáltak az orruk előtt, ezzel csábítsák őket vásárlásra. Nápoly nagy része olyan elegáns sugárutakból és széles utcákból állt, hogy a háború előtt még Rómával is vetekedett, ám a város szívében terült el a régi negyed, a lándzsások ókori útvesztője, mely oly keskeny volt, hogy könnyedén el lehetett köpni egyik szélétől a másikig. Caterina az egyik mellékutcán sietett le a Via Vicaria Vecchiára, onnan behúzódott a közeli sikátorokba, melyek valamilyen csoda folytán megúszták a bombázást. A középkori kőépületek ötemeletnyi magasságban tornyosultak Caterina 7
Menjen innen!
fölé, s úgy tűnt, mintha egymás felé hajolnának, ősi titkokat súgva egymásnak. Szellő zörgette a faspalettákat, és hántotta le róluk a festéket, hangosan csapkodta az erkélyek közt száradó mosott ruhákat, melyek kitakarták a napot, miközben egy emeleti ablakból egy nagy mellű nő zengő, öblös hangján ismerős nápolyi dalt énekelt. Caterina a modern Olaszország nagy részét összefüggéstelennek érezte. Zavarosnak. Idegen táj volt, melyet mindannyiuknak újra fel kellett fedeznie. De itt, a régi Olaszország mély árnyékában, Caterina még hallotta az egykori Nápoly lüktetését, érezte, hogy ott vibrál a lába alatt a sima, fekete iszapos lávában. Bombák. Ágyúdörgés. Halál és éhezés. Vér mindenfelé az utcákon. Vereség és pusztítás. Olaszországnak kijutott ezekből. nehezére esett bőven kordában tartania Caterinának a dühét időnként és az elkeseredettségét, azonban múlt hónapban végre bejelentették a háború befejezését Európában, az ország pedig nagy harsonaszók és égbe dobált virágok kíséretében felszabadult – 1945 májusa, a dátum, mely örökre beírta magát a történelembe. Ahogy zsákjával a kezében végigsietett a Spaccanapolin,8 egyszerre csak izgatottság lett úrrá rajta, különös szorítást érzett a mellkasában. Felpillantott a régi épületek omladozó barokk homlokzataira, túl a vérvörös muskátlikon és rikító lila rézvirágokon, melyek elárasztották a vaserkélyeket, s köréjük csavarodtak. Felnézett a kék ég ecsetvékonyságú sávjára. Ez a nap lesz számára az új kezdet. Mégis igazak a pletykák. Caterina csak állt ésazon a helyen, nézte. ami még megmaradt Nápoly kikötőjéből, a pusztítást Pontosan olyan 8
A Nápoly óvárosát kettészelő utca. A szó jelentése: Nápolyt átszelő.
szörnyű volt, amilyennek mondták. Vajon hányan haltak meg itt? És hogy az istenben fogják valaha is eltakarítani a hegynyi faltörmelékeket, vagy kiemelni a döglött bálnaként heverő hajókat az öböl ragyogó kék vizéből. Hallotta a pletykákat, de azok akár hazugságok is lehettek. Az olaszok jól tudtak hazudni. De nem most. Az amerikai B-24-es Liberatorok és a brit Bristol Blenheim 9 bombázók a lehető legrosszabbat tették, ami tőlük telt nap nap után, s ez a legrosszabb is bőven elég volt. Nápoly lebombázásával elvágták a német utánpótlási útvonalakat Nápolytól a Földközi-tengeren keresztül az észak-afrikai csapatok elől, s ezzel lerövidítették a háborút. Legalábbis ezt mondták. Több mint kétszáz bombatámadás érte a várost. Senki, még Ivanoe Bonomi, az átmeneti kormány feje hogy sem látta értelmét a vitának, de attól még nehéz volt elviselni, egy megszálló bakancsa kitapossa az emberből az életet. A dokkoknál lázasan serénykedtek, most, hogy új hajók horgonyoztak le az öbölben, csapatszállító hajók és ellátmányt szállító hajók, melyekből folyamatosan rajzottak ki az egyenruhás férfiak, akik mindenféle árnyalatban – zöldben, khakiben, sárgásbarnában, matrózkékben és fehérben – pompáztak. beléjük egy tűt, mondogatta a nagyapja, és meglátod,Csak hogyszúrj ugyanolyan színű arrogancia folyik majd belőlük. Caterina hátat fordított az öböl széles kanyarulatának és riasztóan kék vizének, valamint a távolban lebegő Ischia és Capri szigetének, éppen akkor, amikor egy törmelékkel megrakott teherautó haladt felé bömbölve, kerekei keservesen csikorogtak a hepehupás úton. Kőporos forgószelet zúdított Caterina felé, s hogy kitérjen előle, egy egyenetlen fal pereméhez húzódott. Mindössze ennyi maradt állva a megrongálódott háztömbökből. 9
A brit Királyi Légierő könnyűbombázó repülőgépe a II. világháborúban.
Abban a pillanatban nyugtalannak érezte magát. Félelemre azonban nem volt semmi ok. Nem volt itt más, csak kődarabok és gaz, patkányok játszótere. Talán csak a bezúzott kapualjak közt hosszú, kinyúlt kutyaként elterülő árnyékok miatt volt, vagy a szag miatt – a megrongálódott csatornák bűze elviselhetetlenné tette a levegővételt. Vagy a feje felett köröző varjak miatt. Figyelték őt, koromfoltok a csupasz égen. Vagy csupán az éhség miatt. Folyton éhes volt. Olyan éhség volt ez, amely kiszívta a velőt a csontjaiból, de ezt már megszokta. Mikor kiszúrt egy zsíros és zamatos csigát a törött deszkák közt bujdokolva, azonnal a háza után kapott. Semmi, az égvilágon semmi, amit emberi gyomor képes volt megemészteni, nem veszett kárba Nápolyban. Caterina az utóbbi években megtanulta, hogy az embernek fogalma sincs, mit is jelent az étel, csak ha már nincs mit ennie. Csak ha már hallja, ahogy a kisöccse álmában sír, amikor látja, hogy a nagyapja már csak csont és bőr. Csak ha már kész akár arra is, hogy kést mártson egy másik emberbe egy vekni kenyérért. Megváltozik az ember. Más emberré válik, és Caterina nem mindig szerette azt, akivé lett. Egyszerre fekete szárny csapását érezte az arcán, egy varjú lopta el tőle a csigát, s győzedelmes károgások közepette felemelkedett vele a ragyogón vibráló levegőbe. – Mi van a zsákjában? Caterina megpördült, hogy lássa, ki lopakodott mögé egyetlen hang nélkül. Meglepetésére egy kisfiú volt az, piszkos fekete hajjal, mely úgy állt ki a fejéből, akár a sündisznó tüskéi. Szakadt anyagdarabot viselt, mely valaha ing lehetett, és kopott rövidnadrágot, a lába csupasz volt. Olyan sovány volt, hogy úgy tűnt, mintha csak tűk lennének a karok és a lábak helyére szúrva, ám az arcán széles vigyor ragyogott. Caterina nem tudta megállni, hogy ne viszonozza a mosolyt. – Mi a neved? – kérdezte. – Tinó.
– Helló, Tinó. Ennivaló után kutatsz? – Si. Hát maga? Caterina megrántotta a vállát. – Egész Nápoly ennivaló után kutat. – A zsákjában van ennivaló? – Nincs. – Caterina a lábával meglökdöste a vásznat eltorzító dudorokat. – Csak néhány dolog, amit el akarok adni. A fiú széttárta cingár karját. – Itt senki nincs, aki megvenné őket. Caterina körbepillantott. A fiúnak igaza volt. Itt most már csak gaz termett. – Nos, ifjú Tinó, mire készülsz? A fiú ragyogó tekintetét a zsákra emelte. –– Találok Itt nem, dolgokat, az biztos. aztán eladom őket. Caterina mosolya nem változott, a kis csibész azonban meghallhatott valamit a hangjában, mert a figyelme azonnal Caterina arcára ugrott. A vigyor visszakúszott az arcára. – Van a zsákjában cigaretta, signorina? – Nem, nincs cigaretta. Túl fiatal vagy még a dohányzáshoz. A fiú kidüllesztette a mellkasát, s Caterina látta a bordáit. – Kilenc vagyok. Caterina felnevetett. – Inkább hat. A fiú oldalvást pillantott Caterinára, mintha ezzel elnyomhatná a hazugságot. – Maga hány éves, signorina? – Huszonegy. – Dohányzik? – A fiú azt mímelte, hogy a piszkos ujjai közt egy cigarettát pöfékel. – Inkább ennék. – Én is. – A fiú közelebb ugrott Caterinához, ahogy egy csapatokat szállító teherautó bömbölve elsuhant mellettük, ponyvája lobogásának hangja géppisztolylövésekre
emlékeztetett. – Segíthetek árulni – ajánlotta fel Tinó. – Ismerem a jó bárokat. Azokban sok a jenki katona. – Nem, köszönöm. Ilyen közelről Caterina látta, hogy a csont szinte átszúrja a fiú bőrét. Egy sóhajtás kíséretében a ruhája zsebébe nyúlt, és előhúzott egy zsebkendőt. Gondosan vasalt, eredeti fehér vászondarab volt, a sarkokban finom, pókhálószerű csipkével. – Tessék – mondta Caterina, s a fiú felé nyújtotta. – Tedd el. – Később meg fogja bánni, ezt tudta, ám ebben a pillanatban úgy tűnt, ez a legkevesebb, amit ezért a gyerekért tehet. – Ezt eladhatod. A fiú kikapta a gyönyörű vászondarabot a kezéből. – Grazie, signorina. – Örömében egyik lábáról a másikra ugrált. – Az anyámé volt. A fiú kicsi arcán komoly kifejezés jelent meg. – Meghalt? – Igen. Könnyebb volt igent mondani. A lánya számára halott volt. A fia számára is. Bár kétség sem fért hozzá, hogy pezsgőt szürcsöl Rómában, s parfümillatú fiókjában százávalbeletömte állnak még a csipkés zsebkendők. A fiú gyorsan a zsebkendőt koszos zsebébe, félve, hogy Caterina talán meggondolja magát. – Ismerek valakit, akivel érdemes lenne találkoznia. A neve Vanni. Ő majd segít az eladásban – mondta. Megint elvigyorodott. Ez volt az egyetlen fegyvere a világ ellen. – Várjon meg itt. Mindjárt idehozom. Ujjával Caterinára bökött, hogy maradjon, ahol van, s már el is illant, egy menyét gyorsaságával mászott át a napsütötte kőtörmelékeken.
Amint eltűnt a szeme elől, Caterina tudta, hogy túl sokat időzött. Tinó egyértelműen egy volt a sok scugnizzo 10 közül. Csapatokba verődött állatias gyerekek voltak ezek, akik szabadon rohangáltak Nápoly utcáin. A sikátorokban bolyongtak, elárvultan vagy elhagyottan, és csak az eszüknek, a lopásnak, a guberálásnak és csalfa mosolyuknak köszönhették, hogy még életben voltak. Ahol egy volt, ott volt több is. A vállára emelte a zsákot, és sietve megindult a kikötőt körülvevő lebombázott út felé, de már elkésett. Hallotta őket a háta mögött. Az egymáshoz csiszolódó köveket, amint egyre közelebb kúsztak hozzá. Ezek csak gyerekek, mondogatta magában. Nem többek ennél, nem kell félni tőlük. Megfordult, hogy szembenézzen velük.
10 Utcagyerek. Többes szám:
scugnizzi. (olasz)
HARMADIK FEJEZET
A
Caterina Bodeójából leadott lövés hangja belehasított a
lebombázott városrész levegőjébe, s a sirályokat mint villanásnyi napfényt repítette fel összevissza cikázva a tiszta kék égbe. A golyó ökölnyi nagyságú lyukat ütött a talajba, éppen a Vanni nevű fiú előtt. Még két centiméter balra, és szétzúzza a lábfejét. Mindketten sokkos állapotban bámultak rá. Egy dzsip kanyarodott le az útról, s visító kerekekkel a bombázott terület pereméhez hajtott. Két katona ugrott ki belőle. A scugnizzó k azonnal megfordultak és kereket egerekként olvadtak bele a törmelékhalmokba, mire aoldottak, katonák odaértek Caterinához. – Tegye le a fegyvert! Az a férfi, amelyik a parancsot adta, az amerikai tisztek egyenruháját viselte. Sötét haja volt, a tekintete éber, a hangja szigorú. Harmincéves lehetett, a bőre mélyen cserzett volt, mintha csak azok közül való lenne, akik Rommel és az Afrika 11
Korps ellenbeszélt harcoltak Folyékonyan olaszul.Észak-Afrika durva sivatagaiban. – Senkit sem bántottam – magyarázta Caterina. A lyuk felé intett. – Csak figyelmeztető lövés volt. Az amerikai tiszt teljes nyugalommal húzta elő a pisztolyát, és emelte rá. – Tegye le a fegyvert, hölgyem! A földre. Caterina letette a fegyvert a földre. – Lépjen hátra! Hátralépett. Német Afrika-hadtest, német expedíciós haderő a II. világháborúban, 1941 és 1943 között. 11
A tiszt felvette a nagyapja pisztolyát, az övébe dugta, miközben hunyorogva szemlélte Caterinát. – Megpróbálták ellopni a zsákomat – tért a lényegre Caterina. – Ezért aztán le akarta lőni a fiút? – Persze hogy nem. Kést fogott rám. – Nézze, signorina – lépett előre a másik katona is, arcán könnyed, mézesmázos mosollyal –, nem engedhetjük, hogy fegyverrel a kezükben rohangáljanak, igaz? Brit volt. Lágyabbak voltak a vonásai. Rövid szőke haja kikandikált tiszti sapkája alól, homokszínű, keményvászon khaki egyenruhája két csillaggal a váll-lapján ropogós és tiszta volt. A társához hasonló korú lehetett, és ő is folyékonyan beszélte olasz nyelvet, de erős angol akcentussal. – Nemazlövök le senkit. A fegyvert vissza kell adnom a nagyapámnak. – Caterina nyújtotta érte a kezét. A magas amerikai a Caterina mellett álló zsákra nézett, majd felé biccentett. – Nyissa ki! A brit kapitány halkan nevetett. – Bocsásson meg a társamnak, Parr őrnagynak. Úgy tűnik, a jómodorát felejtette. – Mi vanMilwaukeeban benne? – kérdezte az őrnagy. – Csak pár dolog, amit eladnék, ennyi. – Milyen dolgok? Lopottak? – Nem. A tiszt közelebb lépett, és amerikai katonai bakancsával meglöködte. – Nyissa ki! – Legyen szíves! – tette hozzá a brit tiszt egy határozott, mégis udvarias mosoly kíséretében. Caterina rántott egyet a vállán, aztán lehajolt, majd kinyitotta a zsákot.
– Csodaszép! – A brit tiszt a tenyerében tartotta a kis fa zenedobozt. A fedelén a faintarzia az Amalfi-partot ábrázolta. A magasba törő sziklák mahagóni és olajzöld színű furnérlemezek voltak, a jacht hullámzó vitorlája csillogó fehér magyalból volt kivágva. – Egészen csodálatos – mondta a tiszt megelégedéssel. Caterina egy szót sem szólt. Félt, hogy a katona elveszi tőle. Sosem szerette, ha az emberek a dobozokat fogdosták. Nézni lehetett, megérinteni nem. Hogy aztán a végén ott maradjon az ujjlenyomatuk a lecsiszolt felület eredeti fényezésén! Kísértést érzett, hogy kiragadja a kezéből, visszacsomagolja a szalmába, betömje a zsákba a többi mellé, és rohanjon. Ám náluk volt még a cigarettatartó is. Azt nem hagyhatta itt. Túl sok munka vele.egyensúlyozta, Az amerikaira pillantott.a Karnyújtásnyira tőle volt az ujjain és ugyanazzal csendes intenzitással tanulmányozta, amellyel Caterina a furnérlemezeket válogatta. Még mindig nála volt Caterina fegyvere. – Ez milyen fából készült? – Az amerikai komoly tekintetét a dobozon nyugtatta. – Csiszolatlan diófából. És az alakok? – Azok furnérlemezekből vannak. Juhar. Kőris. Körte. Tiszafa. Cseresznye – sorolta volna még tovább is. A cigarettatartó fedelén egy intarziás kép volt, melyen három katona épp megpihen egy pillanatra, s közben együtt cigarettáznak. Mindegyik más egyenruhát viselt – amerikait, britet és olaszt. Az olasz katona a géppisztolyára támaszkodott, egy apró vicc Caterina részéről. – Bellissima – mormolta az amerikai őrnagy. Nem Caterinának. A doboznak. Caterinának ez tetszett. – Honnan szedte ezeket? – Az apám készítette őket. Tessék. A hazugság már el is hangzott.
Mindketten felnevettek, az arrogáns amerikai és a brit is. – Így igaz – erősködött Caterina. – Lopottak? – kérdezte az őrnagy. Caterina megnyalta száraz ajkát. Ha azt hiszi, a dobozok lopottak, lefoglalja őket. Mindet. Csak feldobja a zsákot a dzsipjére, és eltűnik. – Az apám mesterember – mondta –, és az öcsémet is kitanítja. – Tehát az öccse is dolgozott ezeken a dobozokon? Caterina csak egy pillanatra hezitált. Nem vették észre. – Igen. Ő viszi fel a külső lakkrétegeket, aztán lecsiszolja őket. Sokáig tart. Nagyon ért hozzá. Az amerikai elmosolyodott, mire Caterina azt gondolta, hogy valami szépet mond majd a dobozokról. – Tehát – mondta halkan az amerikai –, mennyi igaz ebből a sok szemétből, amit itt összehord? – Jake, vigyázz a szádra! – kiáltott fel a brit. Caterinához fordult. – Kérem, bocsásson meg a faragatlan barátomnak. – Ne légy bolond, Harry! – Az őrnagy mogorván bámult Caterinára. – Signorina, napjában vagy százszor hazudnak nekünk. Maguk olaszok olyan könnyedén hazudnak, mint ahogymegy. a bort isszák. Jó vagy rossz hazugság, jó vagy rossz bor, egyre – Minden, amit mondtam, igaz – hazudta Caterina. – Nem loptam ezeket a dobozokat. Mindent tudok, amit csak tudni lehet a fa megmunkálásáról. – Valóban? – Igen. Tudok fecskefarkú vagy ferde illesztést rajzolni, tudom, mi a különbség az ívelőfűrész, a másolófűrész és a pengefűrész között. Meg tudom különböztetni a jó minőségű furnérlemezt a rossztól, ami meggörbül, és több halenyvet melegítettem már, mint amennyi hideg sört maga megivott.
Döbbent csend állt be. Csak a dokkokon dolgozó gépek zúgása kavarta fel a port a lábuk alatt. Aztán a brit vállon veregette társát, kék szeme ragyogott a nevetéstől. – Ki is most az istenverte bolond? – kuncogott, ahogy visszaváltott angolra. – Parr őrnagy, most aztán jól elkapták a grabancát. Az amerikai bólintott, de nem mosolyodott el. – Nos, signorina, úgy tűnik, az apja nagyon tehetséges. Mégis a lányát küldi ki Nápoly utcáira, hogy árulja a dobozait? Ez veszélyes lehet. – Ezért tartok magamnál fegyvert. Caterina visszavette a zenedobozt a brit tiszttől, még egyszer beburkolta szalmába, hogy így óvja meg, és visszatette acigarettatartót, zsákba. Ámaz amerikai mikor megmozdult, a felemelte, hogyhogy ne érjevisszakérje el. – Ezt megveszem – mondta. Ujjhegyeivel a fát cirógatta. – Mennyibe kerül? Caterina megfontolta az ajánlatot. Többet kellett eladnia egyetlen doboznál. – Vigyen oda, ahol a csapatok vannak – unszolta az amerikait. – Vigyen abba a bárba, amelyikben inni szeretnek. Cserébe megtarthatja a cigarettatartót. Az amerikai a homlokát ráncolta. – Kapitány – folytatta gyorsan Caterina –, mindenki tudja, hogy Nápolyban csak a katonáknak van pénze. A háború kezdete óta nem jönnek ide a turisták, csak a szövetséges csapatokkal teli hajók, a sok amerikai líra szinte lyukat éget a zsebükbe. Mindenki tisztában volt vele, hogy az amerikai líra volt a hivatalos pénznem, melyet a Szövetséges Katonai Kormány bocsátott ki, száz amerikai dollárt ért egy. Amerikában nyomták őket, és több száz tonnányit hoztak be belőle ládákban, tehergépeken Olaszországba. Caterina tudta, hogy ezzel az a cél, hogy Olaszország talpra állását segítsék, helyette
azonban károsan hatott a gazdasági egyensúlyra és az inflációra. Ez kényes pont volt. Az amerikai keményen bámult Caterinára, a szavai labirintusában megbúvó hazugságot kutatta. Semmit sem talált. Megrántotta széles vállát. – Megegyeztünk. Caterina a dzsipben utazott. „Kurva.” Nagyapja hangja visszhangzott a fejében. „Szégyent hozol az apád nevére.” Nagyapja szigorúan vette a nők becsületét. Napnál is világosabban lefektette a szabályokat, és Caterina tudta, hogy egy autóban utazni két idegen férfival – két idegen külföldi férfival – gyalázatos dolog. Ennél kevesebbért is vágtak már át torkokat. A múlt azonban törékeny, Nonno, s már repedezik is. Az ország változik. Mussolini nincs többé, a nők pedig harcolnak azért, hogy őket is meghallgassák. Olaszország maga is a hátán fekszik, szoknyájával a nyakában, és tartja a markát a szövetséges aranyért. Szóval ne beszélj nekem kurválkodásról. Olaszországnak ennie kell. És neked, drága Nonno, neked is enned kell, mielőtt öreg csontjaid átszakítják a bőrödet. A nyitott tetejű dzsip hátsó ülésén ült egyenes derékkal, a zsákját magához ölelte, miközben végigrobogtak az utcákon, a szél összekócolta a haját, ahogy Nápoly sietve nekirontott. A sürgő, mégis megtört város látványa és szaga fullánkként szurkába az érzékeit. Megelőztek egy kerékpározó nőt, aki vörös férfiszmokingot és női mackónadrágot viselt, valószínűleg ezeket megmenteni a bombázáskor. centesimóé Operát éneklőcsak félkarú férfitudta állt néhány rt 12 az egyik 12 Olasz pénznem.
sikátor macskaköves sarkán, a tűzhelyekből áradó gazdag fokhagymaillat pedig összekeveredett a törött szennyvízvezetékek szemet maró bűzével. Elhaladtak a Castel Nuovo hatalmas, mindent beborító tornyai mellett, a tizenharmadik századi erőd mellett, mely kiemelkedett Nápoly erőszakos múltjából, s végig a Via Partenope mentén, balra a táblaüvegként ragyogó tengerrel, mely kontrasztban állt a jobb oldalon rothadó fogakként meredező, csontvázszerű épületekkel. Caterina továbbra is a zsákot szorongatta, miközben a dzsip eleje megugrott, ahogy kikerülte a két vézna kecske által húzott kocsit, csak egy hajszálon múlt az egész. – Jól van? – kérdezte az elöl ülő brit Caterinához fordulva. – Igen – mosolygott rá Caterina. – Élvezem az utat. A bár a brit és az amerikai haderő számára állt nyitva. Leónak hívták, igazán apró név egy ilyen hatalmas helyhez képest. Egy enyhén omladozó, tizenhetedik századi palazzo földszintjén terült el. Abban a pillanatban, hogy Caterina belépett a gazdagon díszített térbe, a szíve gyorsabban kezdett verni. Ma nem éhesen megy haza, ebben biztos volt. Besétált a bárba. Észre sem vette a magas mennyezetet vagy a pazar barokk freskókat, az ékes vonalvezetést és az aranyozott kerubokat, melyek mára mind megkoptak és hámlottak. A magas tükrök a falakon olyan foltosak voltak, akár a madártojások, de Caterina mindebből semmit sem látott. Ő csak a termet megtöltő egyenruhás férfiak sokaságát látta, csak az ő hangjukat és az erős, mégis könnyed nevetésüket hallotta. A fejük felett csipkehálóként terült el a cigarettafüst, bár egy pár lomha mennyezeti ventilátor próbálta darabokra szaggatni.
– Szeretné, ha bemutatnám néhány fickónak? – kérdezte kedvesen az angol kapitány. Harry Fieldingnek hívták, mint ahogy azt Caterina nemrég megtudta. A lány a kapitányra mosolygott. – Nem, köszönöm! Egyedül is boldogulok. Ne hagyja, hogy visszatartsam magát a szórakozástól. Az amerikai élénken bólogatott. – Gyerünk, Harry, jobban boldogul nélkülünk. Igyunk egy sört! – Caterinára bámult. – Csatlakozzon hozzánk, miután kifosztotta szegény balekokat. Az amerikai megindult a bár felé, magával húzva Fielding kapitányt is. Caterina tudta, hogy jobb lesz így. Ha a katonák nem lihegnek a nyakában, a tisztek szívesebben fogadják majd, és a zsebeiket is hajlandóbbak lesznek ruhát viselt, mely azelőtt az anyjáé volt.kiüríteni. A többit Búzavirágkék már eladta. A kalapokat is. A parfümjeit pedig mérgében a lefolyóba öntötte. Ezt az egy ruhát azonban megtartotta, mert ez még a szép időkre emlékeztette, mielőtt a dolgok elromlottak volna. Túl lazán lógott sovány alakján, de manapság ez már senkinek sem tűnt fel. Mindenkin lógott a ruha. Hátrasimította sötét haja hosszú tincseit, és a zsák fölé hajolt, a zsinórt, amikor felegyenesedett, látta, hogy ahogy britkibontsa közlegények mindámotthagyták a hosszú bárpultot, s őt vették körül széles, várakozó mosollyal. – Buongiorno, signorina. – Helló, fiúk – mondta Caterina angolul. – Van itt valami maguknak. Nevettek. Caterina pedig velük nevetett. Csak egy óra kellett neki.a Ennyi volt azangolján, egész. Egyórányi mosolygás és beszélgetés bizonytalan egyórányi dörgölőzés az izmos karjukhoz, és hajdobálás, miközben a vicceiket hallgatta, melyeket nem is értett.
Caterinának tetszett az egyenességük. Az energiájuk, a bajtársiasságuk. Megtöltötte a termet, ahogy khakiszínű és sárgásbarna ingükből kiáradt a sör és a cigaretta illatával együtt. Néhányuknak riadt volt a tekintete, néhányan már túl sok vért láttak, és mikor az egyik fiatal, behízelgő képű tüzér megvett egy zenedobozt az anyjának, elsírta magát, amint meghallotta a Come Back to Sorrentót. 13 A nők nem zavarták Caterinát. Azok nem, akiknek festett volt a haja, és olyan szűk ruhát viseltek, mintha az a második bőrük lenne, mellé pedig profiként mosolyogtak. A prostituáltaknak legalább jó illatuk volt, és beszélgettek vele. Csak a többiek nyugtalanították. Azok, akik rongyos, hétköznapi szoknyát viseltek, azok, akiknek kiüresedett már a mosolya, ujjukon a fehéra nyom az nők, egykorakiknek viselt jegygyűrű azhelye volt.pedig Ők voltak nápolyi etetniük kellett a családjukat, és akik nem tudtak mást áruba bocsátani, mint saját magukat. Ők nem szóltak hozzá, még a tekintetüket is elfordították. A szégyen csúnya dolgokat művelt az emberekkel. – Tessék! Ezeket maguknak tettem félre. Caterina letette az utolsó két dobozt a kisasztalra, ahol Parr és Fieldinga kapitány ült a sörét zenedobozta aőrnagy kapitánynak, cigarettatartót az iszogatva. intarziás A katonákkal fedelén az őrnagynak. – Grazie! – Harry Fielding azonnal elvette a magáét, és mosolygott. – Mennyivel tartozom? – Semmivel. Vegye köszönetnek. Sosem kaptam volna értük ennyit, ha az utcán árulom őket. – Nem, Caterina, ragaszkodom hozzá. – Előhúzott egy köteg amerikai lírát a zsebéből. – Az isten szerelmére, Harry – vágott közbe Parr őrnagy –, legalább egy kevés büszkesége hadd maradjon meg a lánynak. 13
Gyere vissza Sorrentóba! című dal.
Az olasz nőknek mostanság amúgy sincs sok belőle. – Végigpillantott a rongyos nőkön, aztán visszafordult Caterinához. – Üljön le, signorina. Csatlakozzon hozzánk. Kérek magának egy italt – mondta, s odament a bárpulthoz. Caterina vonakodva ült le. Felkapta a nagyapja Bodeóját, mely az üresen hagyott széken hevert, és bedugta az üres zsákba. Kísértést érzett, hogy a cigarettatartót is utánadobja. – Kérem, ne sértődjön meg – mondta Fielding kapitány. – Miért ne? A kapitány megrántotta a vállát, aztán olyan bájos, bocsánatkérő mosolyt villantott Caterinára, amilyet csak egy angol tud. – Nem viselkedett ő mindig olyan… úriemberhez méltatlanul. – Mi történt? Mitől lett ilyen goromba? A kapitány előrehajolt, a zaj és a körülöttük lévő fecsegés közepette visszavett a hangjából, mire finom arcéle hirtelen öregebbnek tűnt, tiszta kék szeme pedig szomorúnak. – Kilenc hónappal ezelőtt Jake segített egy nőnek az utcán, itt Nápolyban. Ahogy magának is segített. A férje éppen összeverte, és senki még a kisujját sem mozdította, hogy segítsen. meg? Ő viszont leállította. És tudja, hogy a nő hogyan köszönte – Hogyan? – Ránézett Jake egyenruhájára, előhúzott egy pisztolyt a bevásárlószatyrából, és egy az egyben mellkason lőtte. Kiderült, hogy egy amerikai bomba rombolta le a szülei házát, és mindketten odavesztek. – Jó nagy levegőt fújt ki. – És a két bátyja is. – Sajnálom – mondta Caterina. – Mint látja, a mi bolond jenkink túlélte. Törött bordák, összeroncsolt tüdő. Bevallom, egy darabig azt hittem, már elvesztettük. – A kapitány felnevetett, hogy enyhítsen a rájuk ereszkedett hangulat komolyságán. – Úgy látszik, keményre
faragják őket Milwaukeeban. Az ott élő nagyanyja olasz, talán az is számít. Caterina hallott valamit a kapitány hangjában, szeretetet, melynek kifejezéséhez túlságosan is brit volt, s úgy gondolta, a jenki viszont túl goromba ahhoz, hogy ilyen mértékű lojalitást érdemeljen. Nagyon különbözött ez a két szövetséges katona. – Mit is csinálnak maguk így együtt? – kérdezte. – Nem gondoltam, hogy az amerikai és a brit haderők… – Amici? Hogy barátok vagyunk? Caterina bólintott. – Mi hírszerző tisztek vagyunk – magyarázta a kapitány. – Együtt dolgozunk. Egy pezsgőspohár jelent meg egyszerre Caterina előtt az asztalon. Velemajd szemben Parr őrnagy ült le, és nyújtotta ki hosszú lábát, felemelte a sörét. – Az ön egészségére és jólétére, signorina! – Még mindig gyanakvóan szemlélte Caterinát, a fegyvert mégsem említette. – Köszönöm! – válaszolta Caterina angolul. A pezsgő csábítónak tűnt. Biztosan csodás az íze, de ha az őrnagy vette volna a fáradságot, hogy megkérdezze, akkor biztosan kávét kért volna inkább. Most, hogy eladta az összes dobozt, délutána folytatnia kell az a eszébe munkát,jutott, ezérthogy fontos, tiszta maradjon feje. Legalább egy hogy tálka olívabogyót hozzon. Egyetlenegy szemet engedélyezett magának. Ahogy beleharapott az ízletesen olajos olívabogyóba, Caterina észrevette, hogy egy nő sompolygott az amerikai széke mellé. Kezét végigfuttatta a nyakán, fel és le. – Helló, Jake! – suttogta a nő. – Helló, Maria! – Az őrnagy hátrabillentette a fejét, és a nőre mosolygott. Negyvenes lehetett, az arca szép volt, csontos, a szája adakozó, skarlátvörös hasíték. A haja túlságosan drámaian feketére volt színezve, és ez hiba volt. Csupasznak és fáradtnak tűnt tőle az arca, még a rúzs ellenére is. Nehéz réz fülbevalója
megcsörrent, ahogy mozdult, lila blúzán pedig túl mély volt a kivágás. Caterina jól látta a nő végtagjain rétegződő húst és a melle dús vonalát. Ő aztán nem éhezett. – Nos, Maria, come sta? Hogy mennek a dolgok? – Jól vagyok, Jake. Sto bene. És maguk, jóképű katonák? Olyan könnyedén nevetett, hogy az már ragadós volt, ám szemét végig Caterinán tartotta, miközben megkerülte a két férfit. – Nos, és ő itt ki lenne? – kérdezte. – Ő itt… – kezdte az angol. – Caterina – fejezte be helyette a nő. Egyetlen szó nélkül odahajolt, megragadta Caterina állát, és a fény felé fordította, hogy jobban megnézhesse magának. –Caterina Pont, mint azmegállt. anyja. szíve – Ne nézz így rám, kislány. Mikor utoljára láttalak, csak egy esetlen kiskölyök voltál, de most nézzenek meg! Bellissima. Bárhol megismernélek, a gyönyörű anyád kiköpött mása vagy. Caterina a csuklójánál fogva elemelte a nő kezét az álláról. Húsos ujjainak nyoma égette a bőrét. – Ismerte Mammát? – Si. Még régen, Sorrentót, a nápolyiés éjszakai bárokból. úgy hallottam, otthagyta fogott magának egyDe jó nagy zsíros halat Rómában, egy német tábornokot, legalábbis ezt beszélik. Kínos csend következett. Caterina felállt, megragadta a zsákot, és megindult az ajtó irányába, ám hirtelen visszafordult. – Ne említse nekem Lucia Lombardit! – mondta hevesen. – Soha többé! Caterinának égett a torka, szíve majd kiugrott a mellkasából. Sarkon fordult, és faképnél hagyott mindenkit, kitolta a nehéz ajtót, kibotorkált a járdára, ám előtte még észrevette az érdeklődést az amerikai hadsereg őrnagyának arcán.
NEGYEDIK FEJEZET
Caterinának nehezére esett magyarázatot találnia a dologra. Megértenie pedig még inkább. Mégis minden egyes alkalommal ez történt, mikor megérkezett Sorrentóba. Abban a pillanatban, hogy a vonatállomáson a lába hozzáért a meleg járdához, majd a tömegen keresztülhaladva végigsétált az elegáns Corso Italián a Piazza Tassóhoz, a város csodaszép, lüktető szívéhez vezető üzletsor mellett, szinte érezte, amint levedli a külső bőrrétegét. Otthagyta a mocsokba hullva. Nélküle végre szabadon mozoghatott, nemcsak tagja, hanem az elméje Itt sokkal tisztábban tudottminden gondolkodni. Végre ismét képesis.volt mély levegőt venni, és boldogan töltötte meg a tüdejét Sorrento tiszta levegőjével. Nem volt Sorrentóhoz fogható város Olaszországban. Ott ült a csodálatos mészkősziklák tetején, s felette folyamatosan keringtek az albatroszok. Lent, a messzeségben a káprázatosan vakító Tirrén-tenger dobálta magát a szikláknak, s lökdöste a színesókori halászhajókat, melyek a történelme kis kikötőben horgonyoztak. A város római és középkori rányomta a bélyegét minden egyes keskeny utcára és az összes középkori falra, ahogyan a nagy, ívelt kapualjakra is, melyek mögött udvarok és vas lépcsősorok rejtőztek. Még a nagy kőtáblák is, melyekből a házak épültek, szürke vulkanikus tömbökből voltak kifaragva rusztikus bugnato14 stílusban, s ragyaszerű lyukakkal fúrták tele őket, mintha csak százezer ujj nyomódott volna beléjük. Olyan város volt ez, mely elnézett a Nápolyi-öböl lenyűgöző kanyarulata és a Vezúv mindent beborító, ködös jelenléte felett már több mint 14
Jelentése: faburkolat, (olasz)
ezer éve, egy város, mely olyan kivételesen gyönyörű volt, hogy az emberek idejöttek meghalni. Caterina úgy hitte, az anyja is ezt tette. Idejött meghalni. Persze nem szó szerint. Minden más tekintetben viszont igen. A húszas éveiben Lucia Neroni hátrahagyta fiatalsága vad partijait Firenzében és a kifinomult északi szalonokat, majd beletemetkezett a déli, paraszti világba. Báli cipőjét, gyöngyeit kecskékre és citromligetekre cserélte, meg véres viszályokra és a Camorra-maffia árnyékára. Talált magának egy férfit, akinek szivar és kaviár helyett halenyv- és lenmagillata volt. Miért, Mamma? Miért tetted? Hiszen minden percét utáltad annak, hogy eszetlen, stílustalan birkákkal voltál összezárva. Mindig azt mondtad nekünk, hogy parasztok vagyunk, a Papa meg én, mocskos és megfásult lélekkel. Elmentél, márkörmökkel tizenegy éve. A tizedik születésnapomon. Egyszerűen csak elhagytál bennünket. Nemcsak minket, Lucát is, az újszülött fiadat. Befújtad parfümmel a hosszú nyakadat, aztán elmentél. Keményen dolgoztam, hogy kiverjelek a fejemből. Hogy kiűzzelek a szívemből. Hogy kikaparjalak onnan, ahogy egy alma belsejét kaparnám ki egy éles késsel. Úgyhogy ne gondold, hogy egykönnyen visszatérhetsz oda, csak az egyik barátnőddel. Demert hogyösszefutottam egy német? Egy németnápolyi tábornok Rómában. Mamma, mégis mit gondoltál? Caterina befordult az utcába, melyben élt. Keskeny volt, és mély árnyék vetült rá. A házak, melyek egyenesen a fekete járdakőre nyíltak, olyan magasak voltak, hogy eltakarták a fényt, kivéve azt a néhány percet délben, mikor a napnak sikerült bepréselnie a A vékony közbe, aranyszínűre mázolja magát az utcát. hőség kis mégis ádáz hogy volt, beszorult, nem tudott kijutni, a lakók pedig inkább behúzódtak a zárt spaletták mögé, és kivárták az este édes hűvösségét.
– Helló, Caterina, merre jártál egész nap? Megfordult. – Carlo! Ne lopakodj így mögém. Csak nevetett a fiún, mert lehetetlen volt nem nevetni. Fehér rózsát tartott a fogai közt. – Neked, cara mia. – Grazie. Caterina elfogadta a rózsát, majd belekarolt, miközben Carlo igazodott a lépteihez. Carlo Cavaleri jóképű volt – ezt még Caterinának is be kellett látnia –, barna bőrével és szép, fekete szemével, melyet amikor csak lehetett, szórakozottan forgatott. Fényes fekete fürtjei lágyan omlottak a vállára, és olyan gondtalan csáberővel bírtak, hogy a lányok folyamatosan forogtak Egyidős volt Caterinával, ismerték utána. egymást, mostanában azonbans egész csak életükben árnyékos helyeken vagy sötétedés után kereste fel a lányt. – Ma nem voltál a műhelyedben – mondta Carlo. – Nem. Nápolyba mentem. – Árulni? – Igen. – És szerencsével jártál? – A zsákra pillantott. – Igen. De Carlo, nagy a baj arrafelé. Nagyon nagy. Az a város már csak csontváza annak, amilyen korábban volt, az emberek nyomorult állapotban vannak. Nincs munkájuk, mert a gyárak és a hivatalok romokban állnak, és a templomokat és a kórházakat is lerombolták, végeláthatatlanul sorolhatnám az ott lévő borzalmakat. – Ne, Caterina! – mondta lágyan Carlo. – Úgy hallom, a szövetségesek egy pillanatra sem mernek hátat fordítani a felszereléseiknek, különben elviszik az orruk elől. – Nevetett, megrázta kócos fürtjeit. Caterina a zsebébe túrt, aznapi zsákmánya ott lapult biztonságban, és előhúzott egy csomag cigarettát. Angol cigaretta volt aranysárga csomagolásban, az elején Golden
Flake15 felirattal. Behúzódtak egy árnyékos kapualjba, cigarettáztak és halkan beszélgettek, miközben a ház kőfala kályhaként ontotta magából a hőt. A háború előtt egy fekete kandúr járta a sikátorokat, de többé már nem. Valószínűleg már rég felfalták. Miután elszívták a cigarettát, a bejárati ajtóhoz sétáltak. – Luca hogy van? – kérdezte Carlo. – Az öcsém ma kint van a halászhajókon. – Caterina egészen közelről nézett Carlóra. – Miért? Carlo megrántotta a vállát. – Semmi. – Miért, Carlo? – Caterina megütötte a karját, épp csak olyan erősen, hogy attól Carlo átgondolja a válaszát. –– Korábban a Hotel Excelsior Vittoriánál láttam lófrálni. A katonákkal? Carlo bólintott. – Ne legyél vele olyan szigorú. – Megnyúzom azt a lusta hátsó felét, a kis naplopó! – Ám Caterina csak mosolygott. – Miért nem jössz be egy pohár borra? – Carlo felé lóbálta a zsákját. – Vettem egy üveggel Nonnónak. – Megőrültél? egyik ujját a torkán. Inkább vágnám el–a Carlo saját torkom, mint végighúzta hogy betegyem a lábam– a házadba! Arcon csókolta Caterinát, aztán integetve elszökdécselt, vissza a piazzára, vissza a napsütésbe. – Gondolod, hogy süket vagyok, és még vak is, Caterina? Az öregember a folyosón álldogált, erőteljesen támaszkodott afényesen mahagónibotjára, poros fénysugárban vastag, hajaa ezüstösneka látszott. Dörgő hangja majdfehér levitte 15 Indiai cigarettamárka.
terrakottacsempét, miközben Caterina becsukta maga mögött az ajtót. – Gondolod, Caterina, hogy a nagyapád túl öreg és bolond ahhoz, hogy tudja, kivel voltál? – Nem, Nonno. Persze hogy nem. Giuseppe Lombardi közel járt a nyolcvanhoz, de még így is lenyűgöző alak volt, tele erővel, egyenes háttal állt, a makulátlan fehér ingében és ropogósra vasalt nadrágjában. Felemelte a botját, egyenesen Caterina felé bökött vele. – Szófogadatlan vagy. Caterina a fejét rázta. – Nem kellene hallgatóznod. – Ne legyél szemtelen, ifjú hölgy! Giuseppe Lombardi sosem hallgatózik. a hangokat az utcáról,a aCavalerik szavakat nem. Még aCsak pokol tüzében hallottam is megismerném mocskos hangját. – Talán végül ott is szándékozol találkozni velük, Nonno? A Cavalerikkel, akiket olyan nagy hévvel utálsz? – vigyorgott rá Caterina. – A pokolban? Nagyapja leengedte a botját, nyomában porszemek kavarogtak a folyosón. – Arcátlanság! – horkantotta. Ám szájának egyik sarka enyhén felfelé görbült már, melyet nem sikerült elnyomnia, Caterina pedig ebben némi megkönnyebbülést vélt felfedezni, a megkönnyebbülést, hogy biztonságban hazaérkezett Nápolyból. Azon gondolkodott, nagyapja vajon meddig ácsorgott itt egyedül az ajtó mögött, kezében a bottal, rá várva. – Komolyan mondom, Caterina. Nem érintkezhetsz azzal a Cavaleri kölyökkel! – parancsolta. Caterina kikerülte a botot, és Nonno karjára tette a kezét. Az ingujj alatt az izmok még ma is olyan kemények voltak, mint a fa, amellyel egész életében dolgozott, elég kemények ahhoz, hogy leüssön egy embert a botjával a Via Correalén előző
héten. Nem vette sértésnek a hangnemet. Helyette inkább túláradó melegséget és szeretetet érzett ez iránt a büszke ember iránt, akinek már csak annyi dolga maradt, hogy sötét világában várja az unokája hazaérkezését. Azelőtt virágzó üzlet tulajdonosa volt. Giuseppe Lombardi volt a családi vállalkozás feje, melyet egész Sorrentóban tiszteltek, nagy kalibernek számított a városban, olyan ember volt, akinek még az a lusta sindaco 16 is sietve emelte meg a kalapját. Most azonban összeszorult a szíve, ha csak a nagyapjára nézett. Egykor fekete szeme olyan ködös volt, mint egy teknős tojásának a héja, és a faintarzia-vállalkozás, melyet az apja hagyott neki örökül, és az apjának az apja, most romokban hevert a lábai előtt. Érthető, hogy dühös volt. Minden joga megvolt hozzá, Caterina véleménye szerint; joga volt dühösnek lennie az egyenruhásokra – a fekete ruhás fasisztákra vagy a khakiszínű szövetséges csapatokra –, akik térdre kényszerítették az ő imádott országát. Így hát Caterina megszorította a karját, és arcon csókolta. – Vettem neked bort – mondta vidáman. – Meg olívabogyót. – Hogyhogy? – Minden dobozomat eladtam, az utolsó darabig, ráadásul jó áron. Katonáknak. Nonno összevonta a szemöldökét, homloka akár egy ráncos kanyon. – Caterina Lombardi, megparancsoltam, hogy tartsd magad távol a katonáktól. – De most csak nekik van pénzük. Ne aggódj, senki sem volt velem goromba vagy tiszteletlen. Ez nem volt teljesen igaz. Egy magányos tekintetű, részeg angol őrmester a fenekére tette a kezét, és erősen megszorongatta, de ő volt az egyetlen. Caterinát meg is lepte, hogy a legtöbben milyen civilizáltak. Nem úgy, mint az olasz 16 Polgármester, (olasz)
katonák, akik képesek elérni, hogy már attól mocskosnak érezze magát az ember, ahogyan ránéznek. – Molto bene, kicsikém. De nem kellene bort venned nekem a pénzeden. – A mi pénzünkön, Nonno. Nélküled semmit sem tudnék. Nagyapja erre elmosolyodott, és hagyta, hogy Caterina bevezesse a nappaliba. Leültette az ősöreg karosszékbe, melynek karfájába és lábába Nonno belefaragta magát, mikor fiatal volt. A burgundi vörös bársonyborítása már elvékonyodott, és fehéresen virított, akárcsak Nonno szeme. Mindkettejüknek töltött egy pohár bort, egy tányérra pedig friss kenyeret tett egy-egy leheletvékony szelet szalámival, két olívabogyóval és fél paradicsommal. A bor keserű volt, a szalámi csupa disznózsír, de Caterinának és a nagyapjának ez valóságos lakomának számított. Caterina tudta, hogy a műhelyben kellene lennie, de vonakodott ismét magára hagyni Nonnót, így hát inkább maradt, és beszámolt a napjáról. Kivéve arról, hogy a dzsipben utazott. Azt nem említette. Nem őrült meg. Később a csendes nappaliban, ahol már csak az alapvető bútorok maradtak meg, mert mindent, aminek értéke volt, eladtak, Caterina tudta, hogy többet kell mondania a nagyapjának. – Nonno. Az öregember felemelte a fejét. Épp egy diófa kisasztalt csiszolt, melybe egy futó szarvas alakját faragta. Caterina imádta figyelni a kezét, ahogy az ujjai a fához beszéltek, s ahogy végigsiklottak a felületén. Most az ujjai voltak a szeme.
mia?Caterina –AMi a gond, Mondd egyetlen el! hallása élescara volt. szavából kihallotta a nyugtalanságot, melyet rejtegetni próbált. – Nonno, találkoztam egy nővel Nápolyban.
– Milyen nővel? – A neve Maria. Azt mondta, hogy évekkel ezelőtt ismerte Lucia Lombardit. Lucia Lombardit. Nem az anyámat. A mia Mamma szavak szinte ostorozták a nyelvét. – Ne, ne, Caterina, ne! – Nagyapja felemelte a nehéz botot, mely eddig mellette pihent, és egy nagyot csapott vele az előtte álló fonott kisasztalra. Az egyik asztalláb meghajlott. – Ne ejtsd ki annak a nőnek a nevét ebben a házban! – üvöltötte. – Soha! Hallod? – Igen, Nonno, hallom. Caterina csendben folytatta az új talp varrását az öccse cipőjére, miközben nagyapja nehézkes légzése belengte az egész szobát.– Caterina nem nézett fel. – Nonno. – Mi van? – Félek. Kezdem elfelejteni, hogy nézett ki. Már tizenegy éve. Nagyapja apró, éles szisszenést hallatott. – Az nem éppen rossz dolog. – Papa elégette az összes fényképet. – Így a legjobb. Megtisztítottuk tőle az bármi otthonunkat. Majd mérgesen hozzátette: – Miért is hagynánk nyomát–annak a nőnek, aki szégyent hozott a Lombardi névre? Nagyapja botjának ében végével a padlót burkoló mozaikra csapott, mintha így át tudná döfni a nő szívét, aki úgy megsértette őket. Caterina azonban még nem fejezte be. Még nem. – Az a nő Nápolyban – suttogta. – Mi van vele? – Azt mondta nekem, hogy pont úgy nézek ki, mint a Mamma. Hallotta nagyapja gyors, szisszenő lélegzetét. – Igaz? – kérdezte Caterina. – Úgy nézek ki, mint ő?
– Igen. Caterina várta a folytatást, miközben érezte a fájdalmas lüktetést a torka mélyén. – Igen – ismételte Nonno –, neked is olyan fényes vastagszálú hajad és finom arccsontod van, akárcsak neki. A szád ugyan a sajátod, de neked is ugyanolyan ovális az arcod, és ami a legrosszabb, a szemed ugyanaz a zafírkék, és a tekinteted… – Elhallgatott. – Milyen a tekintetem? – Szomorú. Caterina kényszerítette magát, hogy nyeljen. A lüktetés abbamaradt. – De hát nem is látsz engem, Nonno. Honnan tudod, hogy szomorú tekintetem? – Vak avagyok, nem süket. Hallom, kicsikém. Hallom a hangodon. Caterina lehajtotta a fejét, kézfejével megdörgölte a szemét, mintha ezzel kidörzsölhetné belőle a szomorúságot. – Tévedsz – mondta. – Egyáltalán nem vagyok szomorú. Örülök, hogy elment. Szívességet tett nekem, mikor elment. – Hogyhogy? – Ha maradt volna, sosem dolgozhattam volna a Papával meg veled. Az öregember mellkasából mély, rozsdás kuncogás tört fel. – Akkor bizony nekem is szívességet tett. – Olyan messze nyújtotta ki maga előtt a botját, amennyire csak tudta, míg végül sikerült megböknie Caterina térdét, csak egy gyors, pici döfés volt. – Mert bizony, kis unokám, nélküled meg a dobozaid nélkül a fiú meg én éhen halnánk. Kora este volt, mikor Caterina hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó, és puha léptek lopakodnak végig a folyosón a lépcső felé. – Luca! – harsogta Giuseppe Lombardi.
A sovány fiú a nappali ajtajához ólálkodott, és ott megállt, egy lépéssel sem jött közelebb. Mezítláb volt. Luca egy ragyogó és energiával teli tizenegy éves fiú volt, az apja napos természetével és az anyja lehetőséget szimatoló orrával. A megjavított cipőjére pillantott, mely ott állt az ajtó mellett. Egy szót sem szólt, egyik keze a háta mögött lógott, és rágózott. – Fiú – kérdezte a nagyapja –, merre voltál egész nap? Mondtam, hogy menj le a halászhajókhoz, és tedd magad hasznossá, foltozgasd a hálókat, és keress néhány lírát. És szerezz egy-két halfejet. Én viszont nem érzek rajtad halszagot, fiú, nyoma sincs a tenger illatának az ingeden. – Az öregember beleszippantott a levegőbe. – Cigarettát érzek – közölte –, és sört. – A botjáért nyúlt. – Tehát, merre jártál, fiú? Luca nem mozdult, a rágózást abbahagyta, sovány válla meghajlott. Szokásos mosolya,viszont mely mindig ott bujkált az ajkán, most összeszorult, arckifejezése elővigyázatossá vált. Gyorsan a nővérére pillantott. – Luca, válaszolj Nonnónak! – Egész nap a katonák megbízásait teljesítettem. – Gyere csak ide! – parancsolta Giuseppe Lombardi. Luca odasomfordált. Lába csupa piszok volt. – Mikor én–,annyi voltam, mint – mondta mérgesen az öregember napiidőstizenkét órát tedolgoztam az apám műhelyében, és faforgácsot lélegeztem a lelkembe. Tartsd magad távol azoktól az átkozott katonáktól, már megmondtam. – Miért? – feleselt Luca. – Ők jók hozzám. És adnak nekem… A bot odavágott, alacsonyra célzott. A fiú vádliját találta el keresztben, nyomán skarlátvörös hurka keletkezett, de Luca egy szót sem szólt. – Ne, Nonno! – kiáltott fel Caterina. – Ne! De aztán Luca előhúzta a kezét a háta mögül, és a nagyapja ölébe hajította, ami benne volt.
– Ezt neked tettem félre – mondta sietve, és kifutott a szobából. Caterina a téglalap alakú, barna papírba és alumíniumfóliába csomagolt kis tárgyat nézte, mely most a nagyapja ujjai közt lapult. Az amerikai hadsereg Field Ration D 17 felirat szerepelt rajta. Nagyapja letépte róla a papírt. Egy szelet amerikai csokoládé volt. – Ne légy vele igazságtalan, Luca! – Caterina egy kis sámlin ült az öccse szobájában. A fiú az ágyán ült összekuporodva, térdét az álla alá húzta, piszkos lába a fehér lepedőn. Mikor nőttek meg ilyen hosszúra a cingár kis lábai? – Miért ne? – kérdezte Luca. – Ő is igazságtalan velem. – Csak azért, mert szeret téged. Itthon ül, és aggódik. Tudod, hogy így van. – Tudom. – Öccse makacsul kidugta az állát, és lecsippentette egy seb tetejét a bokájáról, mire az vérezni kezdett. Az apjuk arcát örökölte, ugyanaz a széles homloka és hatalmas orra volt, és mélyen ülő sötét szeme, mellyel úgy tekintett a világra, mint valamire, amit úgy kell alakítani, hogy az az ő igényeinek megfeleljen. Jelenleg úgy tűnt, Luca igényei között az ötödik hadtest is szerepelt. Még mindig rágózott. Caterina szerette volna kikapni a fiatal kis szájából. – Szóval lementél a Hotel Vittoriához? Luca bólintott, aztán ragyogó tekintetét Caterinára villantotta. – Láttam Clark tábornokot. Ott ment el mellettem a hotel kertjében. – Milyen izgalmas lehetett. 17
D jelű harci fejadag.
Erősen bólogatott. Clark tábornok volt az ötödik amerikai hadtest vezetője, szinte maga volt az Isten. – Látom, a hajadat is levágattad. Luca végigfuttatta a kezét a tövig lenyírt fekete haján. Nincs több gyerekes fürt, melyet cirógathatna. – Közlegényfrizura – büszkélkedett. – Igen. – És még egy dzsipben is utaztam. Caterina szívverése lelassult. – Egy dzsipben? – Igen. – Luca most már vigyorgott. Ki volt ő, hogy azt merje mondani, hiba volt beszállni a dzsipbe? –Luca Az biztosan jó móka kuncogott, ahogylehetett. felidézte a fejében a képet. – Nézd! Ezt adták! – Egy képregényt húzott elő az inge alól. – Amerika kapitány – közölte nagy büszkén. Úgy nyúlt hozzá, ahogy egy pap nyúl a Bibliához. Caterina a rikító színeket bámulta. Az alaposan összefogdosott borítón hősi alak pózolt vörös csillaggal a mellkasán. A betűvel a fején és egy vörös, fehér és kék pajzzsal a kezében. Készen arra, hogy az uralmat a világ felett. – Teátvegye kis mázlista. – Nem loptam – erősködött Luca. – Persze hogy nem. – Segítettem nekik – nevetett. – Mégis miféle segítség volt az? – kérdezte Caterina. – Ahogy Nonnónak is mondtam, a megbízásaikat teljesítettem. Mégis úgy tűnt, mintha bűntudattal pislogott volna. Caterina mosolygott, nyelvét a fogai közé szorította. Nem vagyok az anyja, mondta magának, a nővére vagyok. Az anyjuk elhagyta őket, mikor Luca még csak öt hónapos volt, és a tízéves Caterinára maradt a feladat, hogy felnevelje,
míg az apja és a nagyapja a műhelyben dolgozott. Követett el hibákat, ezt tudta. Sokat. Felállt, és az ágyhoz lépett. – Milyen megbízásokat? – Csupa unalmasat – motyogta Luca, majd hanyatt dobta magát az ágyon, a képregényt az arca elé tartotta, hogy így hárítsa el Caterina kérdéseit. – Jártál már a Hotel Vittoriában? – váltott témát. – Caterina a fejét rázta. – Olyan, mint egy óriási palota. Nem engedtek be, de belestem az ablakokon. Csupa arany, és tele van hatalmas szobákkal. – Luca elragadtatással forgatta a szemét. – Ha én lennék Amerika kapitány, ilyen házban élnék. – Leeresztette a képregényt, és aggódva Caterinára nézett. – Gondolod, hogy Nonno ad majd nekem egy– kicsit a csokoládéból? Igen, ha jó leszel. – Mindig jó vagyok. – Hah! Mindketten felnevettek. Caterina leült az ágy szélére. – Milyen megbízások voltak azok, Luca? Luca újra az arca elé kapta a képregényt, Caterina viszont határozottan lejjebb húzta. – Várok, Luca. arcocskáját elöntötte a skarlátvörös pír, de A fiú vékony Caterina nem tudta volna megmondani, hogy a bosszúság vagy a bűntudat volt-e az oka. – Csak elvittem dolgokat embereknek, ilyesmi – mondta lazán. – Semmi más. – De nem tudott valami jól hazudni. – Miféle dolgokat? – Caterina Luca csupasz térdén nyugtatta a kezét, miközben nekiszegezte a kérdést. – Ó, hát tudod, olyan katonai dolgokat. – Például? – Takarókat. Csizmákat. Csavarkulcsokat. Zseblámpákat. Nem nagy ügy. – Luca, a feketepiacon árulni illegális.
A fiú letette a képregényt. – Pénzt adtak érte. És ha a katonák csinálják, akkor nem illegális. Most már ők hozzák a szabályokat. Caterina gyorsan felállt, és szélesre kitárta az ablakot, hogy kiszellőztesse az öccse szobájából a korrupció bűzét. – Mi az, Caterina? Mi a baj? – Nincs több feketepiac – mondta Caterina élesen. – Holnaptól a halászhálókon fogsz dolgozni, megértetted? Kenyérre is szükségünk van, nemcsak csokoládéra. Hétfőn pedig iskola. Kisétált Luca szobájából, léptei nyoma a csupasz deszkán túl hangos volt a csendben, majd becsukta maga mögött az ajtót. Csak azért, hogy biztonságban tudja Lucát.
ÖTÖDIK FEJEZET
Beköszöntött a reggel Sorrentóban, és eloszlatta az éjszaka során összegyűlt felhőket, melyek enyhíthették volna a napközbeni hőséget. Caterina korán kelt, nyugtalan és ingerült volt az előző nap után. Első dolga volt, hogy ellenőrizze az erszényt a matrac alatt. Igen, ott volt még. Egy köteg bankjegy simult az ujjaihoz. Megszámolta. Ezen a héten végre ehetnek. Voltak fizetendő számláik, elmaradt számlák, melyeket éjjelente fejben sorra vett, mikor nem tudott aludni. Forró vízből egy szelet citrommal italt készített magának, és kivonult hajnali éppen határának akkor, mikorfordulóján az égbolt már az a friss, éjszaka éslevegőre, a nappal egyensúlyozott. Kendőt terített a vállára, és elindult dolgozni, de tett egy kitérőt a Piazza Vittorián keresztül, a szikla melletti korlátnál pedig tartott egy kis pihenőt, és mélyeket lélegzett. A mélyen fekvő, patkó alakú Nápolyi-öböl széles panorámája terült el előtte. Tőle balra a Sorrentói-félsziget domborodott feketén, még mindig az éjszakához tartozott, a jobbján azonban már a hajnal fénye selyemként borultlila a tengervíz felszínére. Vezúv ikercsúcsait függönyszerű köd burkolta be, As Caterina szinte érezte a vulkán kénes leheletét, amint átsuhan a vízen. Miközben ott állt, a két katonára gondolt, akikkel előző nap találkozott, a kedves és mosolygós, udvarias angolra és a kilyuggatott mellkasú, udvariatlan amerikaira. Ki nem állhatta a fényesre pucolt bakancsukat, és ahogy arrogáns módon végigmasíroztak Campania termékeny földjén. Utálta a benzinnel teli tankjaikat, miközben a nápolyiak többsége arra kényszerült, hogy gyalog menjen mindenhová, és képtelen volt megszabadulni annak a pohár extravagáns pezsgőnek vagy a sima, steakkel tömött pofájuknak a képétől.
Luca mégis jól tette, hogy a katonák, és nem az öreg halászok körül lófrált. A hadsereg eltörölte a korlátokat, megvalósított dolgokat, és lehetővé tette a változást. A katonákból áradt a hódító jövőillat. Olaszországnak pedig szüksége volt a jövőre. Caterina hátat fordított a hullámok fuksziaszínű csúcsainak, és szembenézett Sorrento antik, hagyománnyal és régi, családi szokásokkal átitatott falaival. A tengeri szellő végigfuttatta ujjait Caterina nyakán, és meglengette a pálmafák álmatag leveleit. Ideje volt felébredni. A Lombardi-műhely egy kisebb helyiség volt egy régi kőből épült melléképületben, és bár eleinte a magas mennyezet miatt Caterina úgy érezte, túl nagy lesz neki, mostanra hozzászokott, miután már két éve csak egymagában volt itt. Szerette a magas ablakokat. Tisztán tartotta a helyet. Mindenhol rend volt. A hosszú furnérlemezek állványokon álltak halomban, így minden fadarab azonnal hozzáférhető volt, míg a falakon végig kampók, reteszek és polcok sorakoztak a szerszámoknak – a számos kézifűrésznek, a spirál- és a fogaskerekű fúróknak, a homokfogóknak, a reszelőknek, a vésőknek, a mérőkörzőknek, a csiszolóknak, a szorítókengyelnek – és még sok másnak, mind régi jó ismerősök. Caterina éles szeme minden reggel végigsiklott rajtuk, automatikusan ellenőrizte a helyüket és az állapotukat, és mikor mindent rendben talált, nekilátott a munkának. Ma egy ékszeres dobozt készült feldíszíteni. Egy hosszanti diófaerezetből készítette, mely abból a készletből való volt, melyet még nagyon előrelátóan az apja rejtett el a műhelyben a háború előtt. sem lesz, Caterina – figyelmeztette az apja. – – Semmink Amint a fegyverek ropogni kezdenek, a pokolba repítik az üzletünket.
Caterina ötlete volt, hogy rejtsék el a fát. Mikor Mussolini egy húron pendülve Hitlerrel és a náci Németországgal 1940 júniusában háborúba vezette Olaszországot, Caterina meg az apja a furnérlemezkészletüket, a rekesznyi zenedobozhoz való szerkezettel és még sok szerszámukkal együtt, a házukban lévő kátrányos ponyvába bugyolálta ahelyett, hogy a műhelyben hagyta volna. Arra az esetre, ha a németek jönnének tisztogatni. Jöttek is, de még mennyire, a hosszú szárú csizmáikban meg a Kübelwagenjükben, 18 de nem vették észre a házban a kis rejtekhelyet. Caterina halkan elmormolt egy átkot, ahogy eszébe jutott, hogy a német csapatok miként fogtak el egy csapatnyi partizánt itt Sorrentóban, és lőtték őket agyon a cukrászda előtt az utcán. Aa fejét, golyóésütötte lyukak még mindig ott voltak a falban. Megrázta nekiállt dolgozni, a húrozással kezdte. A húrozás olyan intarziás technika, melynek lényege, hogy a különböző furnérlemezek pántjait díszes stílusban egy fából készült tárgyba vagy bútorba illesztik. Caterina kifejezetten élvezte ezt a folyamatot. Precizitásra és biztos kézre volt hozzá szükség, mert a furnérlemezek pántjai törékenyek voltak, és könnyen elpattanhattak. Halvány választott ékszeresegy doboz fedelének húrozásához, aatlaszfát munkapadra tettaz belőle lapot. Szorosan a rögzítetts deszkára fektette, majd egy furnérvágó segítségével levágott egy két méter hosszúságú pántot a lemezből. Épphogy beillesztette a pánt finom végét a vastagságmérőbe, mikor hirtelen megtört a koncentrációja. Caterina egy villanásnyi bosszúságot érzett. Egy motorkerékpár hangjának öblös morgása közeledett az utcán. Mióta az amerikai csapatok megszállták a legjobb hoteleket Sorrentóban, azóta elözönlötték a várost a motorkerékpárok, a dzsipek és a hatalmas Dodge teherautók, a katonák pedig 18
Német katonai gépjármű.
szabadon költekeztek a kávéházakban és a boltokban. A városnak ebbe a végébe azonban nem túl gyakran jártak fel, és főleg nem kora reggel. A motor már közel járt, ám lassan haladt. Pontosan a műhely előtt állították le. Az ajtó résnyire nyitva volt, hogy bejöhessen a friss levegő, a fapor pedig kimenjen, és így egy kis napfényszeletnek is sikerült utat törnie a kőpadlóra. A motor még egyszer utoljára keményen mordult egyet, aztán elcsendesedett. Egyszerre csak eltűnt a napfényszelet, és egy magas, egyenruhás alak jelent meg az ajtóban. – Buongiorno, Signorina Lombardi. – Buongiorno, Parr őrnagy. Az amerikai volt az, amelyik úgy beszélte az olaszt, mint egy a sötét szemű, nézett ki,lövi. mint aki azt várja, hogyolasz, Caterina fegyvert fogaki rá,úgy és mellkason – Meglehetősen korán van még a látogatáshoz – hívta fel a figyelmét Caterina. – Gondoltam, hogy maga korán kelő típus. – Az őrnagy szélesebbre tárta az ajtót, és udvariasan Caterinára mosolygott, amitől egy árnyalatnyit puhábbá váltak a vonásai. – Bejöhetek? Az őrnagy a makulátlanul tiszta padló közepén állt, és a műhelyt vizsgálgatta, olyan sokáig, hogy Caterina már letett arról, hogy megvárja, míg befejezi, és visszament, hogy becsavarja az atlaszfa húrját a vastagságmérő műszerbe. A férfi olyasfajta ember volt, aki a maga ritmusában végezte a dolgokat. Nos, Caterinának ez megfelelt, amíg nem akadályozta a munkában. Persze megkérdezhette volna tőle, mit keres itt, de nem tette. Csökönyösség, ahogy az apja nevezte, önfejű csökönyösség. Ám ugyanennek a csökönyösségnek köszönhetően Caterina volt most az egyetlen női faintarzia-
készítő egy olyan városban, mely korábban tömve volt férfi mesteremberekkel. „Nem, Caterina, nők sosem végeznek ilyen munkát. Ezt csak a férfiaknak találták ki – erősködött az anyja az ujjait csettintgetve, mikor Caterina azt kérte, hadd tanuljon bele a családi szakmába. – Az isten szerelmére, gyermekem, legyen már benned egy kis büszkeség! Ne legyél szamár egész életedben!” Szamár. Caterina a kezében egyensúlyozta az atlaszfa pántot, és alaposan megnézte az éppen a szerszámos falat tanulmányozó amerikait. Miért van itt? Nem viselt sapkát, sötét haját összekócolta a motorozás, amerikai tiszti egyenruhája könnyedén simult széles alakjára, mintha ült, csakmint összhangban lenne a bensőjével. A szeme mélyebben ahogyan Caterina emlékezett rá, és nem volt olyan türelmetlen, mint legutóbb, ahogy tekintetét végighordozta a szerszámok fegyelmezett során. Minden fogantyú egy irányba nézett, minden penge tökéletesen meg volt csiszolva és élezve. Sehol egy porszem, vagy rozsdafolt. Vajon azon tanakodott, miféle ember lehet Caterina? Caterina elfordult a faltól. – Hogy talált meg? – kérdezte. Az őrnagy szája hirtelen rándult egyet, mintha mosolyogni próbált volna. – Hírszerző tiszt vagyok, emlékszik? Azért fizetnek, hogy tudjam, hogyan kell megtalálni dolgokat. Caterina halkan felnevetett. – A háború – jegyezte meg – vadászkopót csinál a férfiakból. Imádják elejteni a zsákmányt, aztán meg megölni. Az őrnagy hirtelen felpillantott. – Én nem vadászom magára, Signorina Lombardi. – Valóban? Mert olyan érzésem van.
– Persze hogy nem. Nápolyban említette az anyja vezetéknevét, és hogy Sorrentóban él. – Megrántotta a vállát, pedig a lazaságnak nyoma sem látszott rajta. – Nem volt olyan nehéz megtalálni. – És miért akart megtalálni? – Caterina egyenesen szembefordult vele. – Biztosra veszem, hogy nem azért, hogy megcsodálja a szerszámaimat. – Nem. Válaszának éle csak még inkább növelte Caterina nyugtalanságát. Elfordult, és végigfuttatta a furnérlapot a vastagságmérőn, többször is végighúzta, hogy egyetlen millimétert lefaragjon a szélességéből. Tapasztalt szeme már pontosan meg tudta ítélni, mikor érte el a kívánt méretet, a mozdulat pedig megnyugtatta. – Azért ismerős jöttem, ritmusa hogy feltegyek pár kérdést az apjának – mondta az őrnagy. Caterina keze nem bizonytalanodott el, miközben kivette a furnérlapot, és felemelte a doboz fedelét. – Itt van Signor Lombardi? – sürgette Parr őrnagy. Várakozással telve nézett a hátsó ajtó felé, mely az apró főzőfülkéhez vezetett. Tehát ezért volt itt. Nos, őrnagy, akkor bizony sokáig kell várakoznia. Caterina nekilátott, hogy barázdát véssen körbe, a diófa fedél szélére, a műszer foga olyan egyenes vonalat vágott, mely alig volt mélyebb az atlaszfa pántnál. Finom munka volt, Caterinának mégis olyan természetesen ment, akár a levegővétel. – Signorina? Caterina felnézett. Az őrnagy közelebb jött. Caterina látta a fekete szempilláit borító port, mely annak ellenére is megült ott, hogy valószínűleg viselte a motoros védőszemüvegét. – Igen?
– Itt van Signor Lombardi? Tegnap azt állította, hogy ő készítette a dobozait. – Hazudtam. – Miért hazudna ilyesmivel kapcsolatban? – Ha elmondtam volna az igazságot, hogy én készítettem a dobozokat, és nem egy mesterember, maga meg az emberei kevésbé tartották volna értékesnek őket, és kevesebbet fizettek volna értük. – Caterina látta, hogy a meglepetéstől tágra nyílik az őrnagy szeme. – Így van, vagy nem? Az őrnagy kurtán bólintott. – Igen, így van. – De a dobozok elég szépek ahhoz, hogy mesterember munkái lehessenek. Ismerje be. A férfi egy pillanatra csendben maradt, és Caterina már azt gondolta, tagadni fogja, ám ismét csak bólintott. – Igaza van. Gyönyörű kivitelezés. – Tekintete Caterina kezén időzött, aztán még egyszer visszafordította a figyelmét a főzőfülke ajtajára, egyre kevésbé izgatták Caterina hazugságai. – Itt van? – Ki? Az őrnagy a homlokát ráncolta. Az apja. – Nincs. – Hol találom? Caterina egy ébenfa keretben lévő fénykép felé intett, mely éppen ott lógott a hornyoló 19 mellett, ahol minden egyes nap órákat ült egy helyben, és vágta az intarziás lemezeket. – Ott. Ő ott a Papa. Az őrnagy odalépett, arcával egészen közel hajolt a keretezett képhez. Közelről tanulmányozta az erős állkapcsú, nevető arcot. – Hol van? 19 A
fa megmunkálásához használatos szerszám.
Hangjában most már volt némi él, olyan él, mint Caterina műszerében. – Papa halott. Minden erőlködése ellenére, Caterina szavaiba gyász szűrődött. Nem tudta visszatartani, nem tudta meggátolni, hogy beáramoljon apja halálának említésére. Gyásza magánjellegű volt, nem ennek a katonának szánták, ezért gyorsan elfordult, és felkapott egy polírozókorongot. Villámgyors csuklómozdulatokkal tisztogatni kezdte a mélyedéseket, eltávolította a faforgácsot, hogy határozott barázda maradjon, ahová majd az intarziás pántot helyezi. Egy nagy fecskendőnyi sárga halenyvért nyúlt. – Signorina. Caterina fölé továbbra nézett őrnagyra, inkább munkapad hajolt, éssem jó pár cseppaz ragasztót nyomott végiga a mélyedésbe. – Sajnálom – mondta az őrnagy –, hogy elveszítette az édesapját. Hogyan halt meg Signor Lombardi? – A maguk egyik amerikai bombája által, Parr őrnagy. Két évvel ezelőtt. – Az atlaszfa pántot becsúsztatta a barázdába, a végét pedig lenyisszantotta egy vágóval. Nem hagyta, hogy remegjena robbanás a keze, ezéselőtt katona tűz előtt nem. –A műhelyére zuhant, az azta követő vette el az életét. Csend ereszkedett a műhelyre, s Caterina hallotta, hogy valaki nehezen lélegzik. Azt hitte, az őrnagy az, de döbbenten vette észre, hogy a saját légzését hallja. – Miért van itt, őrnagy? Miért akart beszélni az apámmal? – Mert lett volna hozzá néhány kérdésem. – Akkor kérdezzen engem. Most már én vezetem a Lombardi-vállalkozást. – Rendben, signorina. Ez az első kérdésem: igaz, hogy az ön édesapja egy tolvaj volt? Az őrnagy szavai megdöbbentették Caterinát. Felkapta a fejét. Az amerikai tiszt feszülten figyelte őt, minden porcikája
éber volt, a tekintete egyenesen Caterinába fúródott. Caterina azonnal az ajtóhoz rohant, és szélesre tárta. – Kifelé! – parancsolta. – Először szeretném, ha beszélnénk arról, hogy… – Hogy merészeli? Az apám egész életében jó, őszinte és megbízható ember volt! Az egész közösség tisztelte, beválasztották a tanácsokba, számított a szava ebben a városban. Antonio Lombardi nem volt tolvaj! Caterina érezte, hogy vér lüktet az arcában, és hallotta, hogy mérgében emelkedik a hangja. Észrevette, hogy a vágót még mindig a kezében szorongatja, és egyenesen az őrnagynak szegezi. – Takarodjon innen! Az őrnagy lassan pislantás elindult felé, ahogy egy előtte, ijedt lóropogós, felé is indulna, és egyetlen nélkül megállt tiszta inge csupán tenyérnyire volt a vágó végétől. – Beszéljen velem – mondta halkan. – Majd a nagyapám fegyvere beszél magával – sziszegte Caterina. Az őrnagy szomorúan Caterinára mosolygott. – Hosszú távon mindkettőnk dolgát megkönnyíti azzal, ha most végighallgatja, amit mondanihírszerző akarok. őrnagy úr, amit én – Semmi olyat nem mondhat, hallani akarok. Hogy képzeli, hogy csak úgy betolakodhat ide, hogy befeketítse az apám nevét? Lehet, hogy Amerikában a jó hírnév semmit sem számít, de itt Olaszországban egy ember hírneve jelent mindent. – Előrelépett egyet, és a vágó végét nekidöfte az egyik inggombnak. – Itt Campaniában már kevesebbért is öltek embert. – Caterina hallotta, milyen gyorsan kapkodja a levegőt. – Mikor minden mást elvesznek, egy férfi jó híre, vagy egy nőé az egyetlen, ami megmarad neki. – Éppen ezért lenne még jobb, ha beszélhetnénk. – Hogy érti?
– Úgy értem, hogy ha nem hajlandó válaszolni nekem az apjával kapcsolatos kérdéseimre – intett az utca felé az őrnagy –, akkor ki kell oda mennem, és azokkal kell beszélnem, akik hajlandóak válaszolni nekem. Észszerűen hangzott. Nem fenyegetésnek szánta, mégis annak tűnt. A főzőfülke túl szűk volt az őrnagynak. Hangját visszaverték a falak, a szavai túl nagyok voltak ahhoz, hogy elférjenek odabenn. Parr őrnagy hozott kávét, és mindkettőjüknek készített egy csészével, ám Caterina egy cseppet sem enyhült meg irányába, még akkor sem, mikor az a kezébe adta a gőzölgő csészét, melynek aromája csábította kiéhezett érzékeit. Az őrnagy Caterina és az ajtó között foglalt helyet, mintha attól tartana, hogy esetleg megszökik, pedig egyáltalán nem állt szándékában. Lehet, hogy a tiszta ingére öntené a kávét, de akkor sem futna el. Hogy megszabaduljon a kísértéstől, összefonta a karját sovány teste előtt. – Ki maga? – kérdezte Caterina kereken. – Jake Parr őrnagy vagyok, és Nápolyban állomásozom az egységemmel. Ha szeretné valakivel megerősíttetni az információt, beszéljen Quincy ezredessel. – Milyen egység? – Egy különleges hírszerző egység, melyet az országom kormánya jelölt ki együttműködésben a maga országával és Nagy-Britanniával. Együtt dolgozunk. – Min? – Műtárgyak után nyomozunk, melyeket a Nápolyi Múzeumból, templomokból és a régi, lebombázott vagy csak a tulajdonosok elmenekülése után üresen maradt palazzókból loptak el. – Műtárgyak? Úgy érti, antik márványszobrok? – Igen, többek között.
– Tévedésben van – mondta Caterina, és leengedte a karját. – Az apámat egyáltalán nem érdekelték a régi szobrok. – A szobrok talán nem. – Az őrnagy elhallgatott egy pillanatra, hogy Caterina közbevághasson, de ő tartotta a száját. – De az antik bútorok talán igen. – Téved – ismételte Caterina. Jó megfigyelő volt ez a Parr őrnagy. Jól is hallgatott. Caterina észrevette a sötét szeme körüli izmok alig érzékelhető megfeszüléséből, hogy hallotta a hangján a hirtelen elbizonytalanodás halk moraját. – Az apám nem volt tolvaj – jelentette ki. – Ha bármi mást hallott, az hazugság. Miféle bizonyítékai vannak egyáltalán? Az őrnagy elmosolyodott, amitől Caterina csak még rosszabbul érezte magát. – Nos, ezzel most megfogott, signorina. Az az igazság, hogy bizonyítékból elég kevés van. Mikor hallottam, hogy Nápolyban azt mondta, hogy az apja mesterember, és hogy a neve Lombardi, gondoltam, idejövök, hogy kikérdezzem. Hogy megtudjam, mi az igazság. De… – A pillantása Caterina kezére vándorolt, és annak azonnal eszébe jutott a vágó, amit az őrnagynak szegezett. – …már elkéstem. – A halála jegyezve aakar. városi nyilvántartásba. Menjen, és nézze meg,be havan bizonyítékot – Úgy lesz. Volt valami ebben az emberben, a nyugalmában, az egyenességében, mely miatt Caterina képtelen volt megfejteni, mi mehet végbe abban a magas homlokú fejében. Egy pillanatra a kávéjára nézett, már kezdett kihűlni, de nem törődött vele. – Miből gondolja, hogy az apámnak köze volt azokhoz a lopásokhoz? – A hangja felélénkült. Azt akarta, hogy az őrnagy elmenjen. Az őrnagy egyik vállával a falnak dőlt, tudta, hogy bármit is készül mondani, az rossz lesz.
Vajon Milwaukeeban minden ember ilyen hallgatag és szemfüles? És egyébként is, merre van ez a Milwaukee? Valahol KözépAmerikában, gondolta Caterina, talán valami hideg helyen, ahol a jég megfagyasztja a szíveket. – Antonio Lombardi neve rendre felbukkant a Nápolyban folytatott nyomozásom Minél több embert hallgattam ki, annál többször hallottamsorán. a nevét. Caterina indulatosan rázta a fejét. – Az apámnak soha, semmilyen lopáshoz sem volt köze. Higgyen nekem. Én ismertem őt, ön nem. Caterina most először, mióta ez az amerikai katona betette a lábát a műhelybe, és felkavarta az életét, látta rajta a kétely kis szikráját, az alig érzékelhető félelmet, hogy talán téved. Ettől az őrnagy nyugtalanná vált, a modora keményebbé, a tekintete pedig élesebbé. – Látott valaha is antik bútorokat a műhelyében, talán olyan darabokat, amiket rendbe hozott? – Nem. – Gyakran járt Nápolyba? – Nem. – Beszélt arról, hogy vajon mi történik a nagy nápolyi házakban lévő értékes antik tárgyakkal? Gondolkodott azon, hogy milyen lépéseket tesznek, hogy megóvják őket? – Nem, Parr őrnagy. Talán furcsa lehet egy amerikai számára, de itt Olaszországban a maguk bombái által tönkretett életekért aggódunk, és nem a bútorok miatt. Az őrnagy pislogott. Ez meglepte. – Természetesen. Nem is kívántam másra célozni. Caterina elég hosszan bámulta ahhoz, hogy az már szemtelenség legyen, de nem tett megjegyzést. Az őrnagy letette a kávéját, és nyíltan Caterina arcába nézett. Elcsigázott volt a tekintete. – Háború volt – mondta. – Olaszország és Mussolini Németország oldalára állt, ezért a bombákat az országa csak
magának köszönheti. Sok barátomat és bajtársamat láttam meghalni harc közben, elborzasztó, véres halált haltak a fiatal férfiak, akik azért jöttek ide egészen Amerikából, hogy kiszabadítsák az olasz embereket a fasiszták és a nácik markából. Háború volt – mondta ismét, a hangja olyan halk volt, hogy a kis fülke még szűkebbnek tűnt körülöttük, és Caterina önkéntelenül levegő után kezdett kapkodni arra az esetre, ha egyszer csak elfogyna. – A háborúnak már vége – emlékeztette Caterina. – De mi még mindig a túlélésért harcolunk. – Amerika segít Olaszországnak az újrakezdésben. Ezért én most azt kérem magától, hogy segítsen nekem, Signorina Lombardi. – Valami mosolyhoz hasonlót villantott Caterinára, és egy pillanatra tekintete is megenyhült. – Hol van az apjaettől műhelye? Az, amitalebombáztak. – A Via Caldonin. El sem tévesztheti. Még most is csak egy halom törmelék. Menjen el a… – Elhallgatott. Gondolkodni kezdett. Nem hagyhatta, hogy ez az amerikai egyedül gázoljon végig a bakancsával az apja műhelyén. – Odakísérem – mondta végül.
HATODIK FEJEZET
Caterina képtelen volt körülnézni. Még most, két évvel később sem tudta szemügyre venni gyermekkora darabokra tört maradványait, mert a műhely ezt jelentette számára – a helyet, ahol boldog lehetett. Minden jó dolog az életében itt történt, és minden jó dolognak az apja volt a középpontja. Az apja és a fa. Talált magának egy foltnyi árnyékot a délelőtti hőség elől, s hátát nekitámasztotta a szomszédos épület falának, melyet ugyan megrongáltak a bombák, de még állt, ha kissé dülöngélve is. Hallotta, ahogy Parr őrnagy átverekedi magáta köveket a műhelya tűztől megfeketedett maradványain, elrugdossa bakancsával, félrelöki a gazt, elkotorja a piszkot. Alapos volt. Rászánta az időt, de Caterina nem őt figyelte. Helyette inkább az utcát nézte, a sürgés-forgást, a zajt, s egy nő integetett neki egy ablakból az utca túloldaláról, az idős, üvegszemű Signorina Addario. A Rocco fivérek, az apja két kártyázó, iszákos amicója sétált el mellette, feltekert szőnyeggel a vállukon.arcon Nem csókolták, kérdezte meg tőlük, honnan van, azok mégis melegen és meghívták magukhoz egy kávéra, melyről Caterina jól tudta, hogy a fele úgyis csak fűrészpor. Megköszönte nekik a meghívást, beszívta az ismerős, kegyetlen fokhagymaszagot, és lehajtotta a fejét. – Őrt kell állnom – mondta nekik. Megértették. Az idősebbik fivér durva mozdulattal az amerikai tiszt felé intett, aki háttal állt, mire mindhárman elnevették magukat, de még ez sem tompította le az apja fűrészének csikorgását a fülében, vagy mély basszus hangjának visszhangját, ahogy a Te Deumot énekli a Toscaból. A fivérek elballagtak a szőnyegükkel, Caterina pedig tovább őrködött egyedül az árnyékban.
– Mondja el, mi történt aznap. Az amerikai meggyújtott egy cigarettát, és Caterinának nyújtotta, majd gyújtott egyet magának is. Az árnyékfolt már eloszlott, mire befejezte a szétzúzott kövek és ijedt gyíkok közti turkálást. Caterina elfogadta a cigarettát, a vakító napfényben hunyorogva összehúzta a szemét. Az őrnagy ábrázata mogorva volt, katonai nadrágját térdtől lefelé piszok fedte. Hatalmas, izmos keze bekoszolódott, egy fekete koromcsík pedig sávot húzott végig a homlokán, ahol hátrasöpörte a haját némi… mivel is? Csalódottsággal? Türelmetlenséggel? Kétségbeeséssel? Vagy talán méreggel? Caterina elindult lefelé az úton, hogy elterelje az őrnagyot a műhelytől, abban a tudatban, hogy úgyis követni fogja. Nem válaszolt a kérdésére, az őrnagy pedig nem az a fajta ember volt, aki ezt annyiban hagyná. Felzárkózott Caterinához, és egy darabig csendben sétáltak, megtartva a cigarettájukat és a gondolataikat maguknak. – Eleget látott? – kérdezte Caterina. Az antik városfal egy szakasza mellett haladtak el éppen, ez a tizenhatodik században épült rá az eredeti római falra, mely az öbölben tartotta a szaracénokat. A lávakövek toronymagas sötét sora megragadta Parr őrnagy figyelmét. – Eleget láttam az apja műhelyéből, ha erre gondol. – Az apám halott – mondta Caterina élesen. – Vége. Hagyja békén. – Csak számára van vége, Signorina Lombardi. Számomra viszont nem. És Nápoly számára sem. – Oldalvást Caterinára pillantott. – És a maga számára sem. Az őrnagy megállt az utcán. Fekete ruhát viselő fiatal nő ült egy széken a háza ajtajában, mely az utcára nyílt, az ölében két kisbaba hevert, szőkék és kék szeműek, s Caterina azon gondolkodott, vajon német volt-e az apjuk. A nő lába előtt egy kosár állt, benne öt szem narancs. Árulta őket. Az amerikai lehajolt, bedobott egy maréknyi érmét a kosárba, és kivett egy
narancsot. Ahogy elsétált, áldások özöne szakadt rá a nőből, és kísérte tovább az úton. – Aznap dolgoztam – mondta Caterina hirtelen. – Mikor lezuhant a bomba? – Igen. – A műhelyben? – Nem. Mikor kezdetét vette a háború, egy gyárba küldtek dolgozni. Egyenruhákat készítettünk a hadseregnek. Az őrnagy meglepetten nézett rá. – Elég nagy váltás a dobozkészítéshez képest. – Nem volt olyan rossz. Gyűlölte. Gyűlölte a gépek hangját és a nők állandó csacsogását, meg a művezető kiabálását, a gyors pofonjait, mikor volt elégedett – A nem művezető behívottaazmunkatempójával. irodájába, és elmondta, mi történt az apámmal. A műhelyhez rohantam. Már megsemmisült, és lángokban állt. Ennyi. Milyen kevés szó ahhoz, hogy leírja élete legrosszabb napját. A maró füstöt. Az apja lángoló testét. – Sajnálom, Signorina Lombardi. Borzalmas lehetett. Caterina megállt, és szembefordult az őrnaggyal, arcának izmainarancs feszesek és merevek voltak. Érezte az őrnagy kezében lévő illatát. – A sajnálat semmit sem jelent. Csak az számít, hogy ezt abbahagyja. Ha valóban sajnálja, akkor hagyja békén az apám jó hírét, ne rángassa bele a nyomozásába. Mi értelme lenne, most, hogy már halott? – Az az értelme, hogy ez a munkám. Végére kell járnom. Az őrnagy szavai ugyan csendesek voltak, mégis égettek, akár egy pofon. A nap mögöttük járt, a férfi arcára árnyék borult, vállát leengedte, mintha pofonra számítana a szavakért cserébe. – Maga olyan ember – kérdezte Caterina –, akinek fontosabb, hogy megtaláljon néhány ósdi konyhaszekrényt,
mint az a sok jó, amit egy ember az életében véghez vitt? Fontosabb, mint a szépség, melyet a két keze munkájával adott a világnak? Fontosabb, mint a jó híre, fontosabb, mint az én jó hírem, aki továbbviszem a Lombardi nevet? Az őrnagy nem mozdult, egyetlen izma sem rándult, de Caterina érezte, ahogy eltávolodik tőle. Az utcán csend honolt, nem volt forgalom, nem voltak gyerekek, sem a kisszékeken ülő, a napfényben borsót fejtő nők. Csak egy kis szellő kavarta fel egy platánfa leveleit, pont úgy, ahogyan Parr őrnagy kavarta fel Caterina érzelmeit. – Tartsa magát távol tőlem, Parr őrnagy. Tartsa magát távol tőlem, és tartsa magát távol az apámtól is. Ő már halott. Tisztelje a nevét! Sarkon fordult, hogy elmenjen, odaszegezte de az őrnagy hangja, nélkülözve a hivatalos udvariasságot, az útra. – Mi a helyzet az igazsággal, Signorina Lombardi? Igazság! Mi a helyzet azzal, hogy vannak emberek ebben a történetben, akiket halálra késeltek, míg mások pénzzel teli zsebbel nyugodtan elsétáltak, és közben az embereket hatalmába kerítette a korrupció? Nápolyban éheznek az emberek, miközben ezeket a vagyontárgyakat kiszipolyozták a város kincsesládáiból. És még korántsincs Vissza hozni az igazságot Olaszországba, a korrupciótvége! pedig ki kellkell irtani ebből az országból, ha még valaha talpra akar állni. Caterina szembefordult az őrnaggyal. – Az apám nem volt korrupt. Ám az őrnagy még nem fejezte be. – Most nem néhány dollárról van szó, nem is néhány konyhaszekrényről, ahogyan maga fogalmazott. Több ezer lopott és aztán több millió líráért eladott műtárgyról beszélünk. Nagyon nagy pénzekről. És szerintem az apja benne volt. – Nem! – De igen! Helyrehozta rajtuk a sérüléseket. – Nem!
– Ez az igazság. – Nem! Hol van a bizonyíték? Egy nő állt meg az utcán, és csak bámulta őket. Caterinának csak ekkor tűnt fel, hogy már kiabál. – Van egy garnitúra intarziás tábla – mondta az amerikai nyers hangon. – Tizenhatodik századi. Nagyon értékes. Három különböző ember is megesküdött rá, hogy az apja dolgozott rajtuk. – Hazudnak! Hallja, amit mondok? – A fél utca hallhatta Caterinát. – Hazudnak, csak hogy mentsék a bőrüket! – Azt mondta, hogy maga egész nap a gyárban dolgozott. – Az őrnagy erősen visszafogta magát. Amit mondott, észszerű volt. Caterina volt az, aki nem tűnt észszerűnek. – Így nem is tudhatta – mutatott csinált egész nap. rá a lényegre a férfi –, hogy az apja mit – Nem, ez nem igaz! Minden este ott dolgoztam. Minden egyes darabot ismertem, ami megjárta az apám műhelyét, erre megesküszöm. – Küzdött magával, hogy ne kapja ki a narancsot az őrnagy kezéből, és ne tuszkolja bele a szájába, hogy belefojtsa a szavait. – Vezetett listát a munkáiról, volt megrendelőkönyve? azkészített? is ott volt a műhelyben. Elégett a tűzben. – Igen. AznapDemit – Már elfelejtettem. – Hallottam néhány pletykát egy asztalról. Egy nagyon különleges asztalról, ami… – Elég legyen a hazugságokból! – Signorina Lombardi – érintette meg az őrnagy Caterina kezét, érintése olyan visszafogott volt, akár a hangja –, ne mondja, hogy… – Tartsa távol magát tőlem! – Caterina kirántotta a kezét az őrnagyéból, és beledörzsölte a szoknyájába, hogy megszabaduljon az érintésétől. – És Sorrentótól is maradjon távol!
Hátat fordított a férfinak, és elsétált, otthagyta, hadd álljon csak magában. Caterinának egyáltalán nem állt szándékában visszamenni a műhelyébe. Lefordult az ellentétes irányba, gyorsan lépkedett, a karját dühösen lóbálta maga mellett, a torkában szúrásnyi félelmet érzett, éleset, akár egy tőr vége. Mi van, ha Parr őrnagynak igaza van? Mégis elnyomta ezt a gondolatot. Ez árulás egy jó és őszinte emberrel szemben. Gyorsan befordult a szűk kis utcába, mely az otthonához vezetett, hálával telve, amiért annak hűvössége csillapította égő arcát, mit sem törődve a magasan ívelt kapualjak sorával, melyek annak az épületnek a homlokzatába voltak beékelve, mely háromszáz évvel ezelőtt egy előkelő kereskedő háza volt. Haza kellett jutnia. Meg kellett keresnie a… Egy kar nyúlt ki az árnyékból. Érdes, jól megtermett, fojtogató. Hátulról a nyaka köré fonódott, és berántotta a mély kapualj feketeségébe. Caterina úgy harcolt, mint egy kóbor macska, csapkodott és rugdalt, de kicsi volt, és gyenge, a támadója pedig a másik kezével megragadta a csuklóját, a háta mögé csavarta, a felkarját tépte. Brutális és hatásos volt. Pánik öntötte el Caterina elméjét, a száját nyitotta, hogy sikítson. – Ne! Egy harmadik kéz betapasztotta a száját. Belefojtotta a sikolyt. A másik férfi, aki az árnyékból csusszant elő, bűzlött a pomádétól. Hegyes állú, himlőhelyes arca volt, s hunyorítva közelített Caterinához. – Egy hangot se, különben kénytelen leszek bántani magát! Jelezze, hogy megértette! Caterina pislogott. A férfi elvette a kezét, de ott lebegtette a szájához közel.
– Ha csak egy olyan hang is elhagyja a száját, ami nekem nem tetszik, a nagyra termett barátom itt maga mögött eltöri a karját. Capisce? Caterina pislogott. – Bene. Nem tudott se nyelni, se lélegezni. A rémülettől elgyengült a térde, szíve menekülésért kiáltott. – Nos akkor, signorina, mit akart magától az az amerikai katona? Caterina a fejét rázta. A fények villámként cikáztak a szemhéja mögött. Nem tudott beszélni. A kar, mely a nyaka köré fonódott, fojtogatta. – Stupido! Ne öld meg! – Látta, hogy a parancsot adó férfi ajka – Mégésne!a levegő sípolva zúdult be Caterina A megfeszül. kar meglazult, sóvárgó tüdejébe. Próbálta alaposan megnézni magának a himlőhelyes arcot a homályban. Látott egy keskeny fehér csíkot a sötét hajában a halántékánál, mintha egy kés okozta seb nyoma lett volna, és egy aranyfogat, mely a bajsza mögött rejtőzött. Fájt a szeme, bevérzett és lüktetett. – Mit akart az amerikai? Megnézni az apám műhelyét. – Miért? – Nem tudom. A pofon keményen és gyorsan jött. Caterina feje nekilendült a mögötte álló izomfalnak. – Ne hazudjon nekem! Caterina leköpte a férfit, a nyálsugár éles volt, ezüstösen kanyarogva csorgott le az arcán. – Ez az igazság – mondta. – Nem tudom. – Mit mondott magának? – A férfi nem törődött a köpettél. – Semmit. – A támadója újra pofon vágta. Ezúttal erősebben, fájdalmas ütés volt. Caterina fogai összecsattantak a nyelvén, s vér ízét érezte. – Ez az igazság – mondta megint.
– Az utcán vitatkoztak. Miről volt szó? Caterina fájdalmasan nyelt egyet, és próbálta elfordítani a fejét, de úgy érezte, mintha egy piton szorításában lenne. Gondolkodni próbált. Elméje azonban elfelejtette, hogyan kell. Nem érzett mást, csak rémületet. – Engedjen el! – suttogta. Az összeszűkült tekintet Caterinához közel derengett fel, feketén és hidegen, mint az éjszakai tenger. – Háromig számolok. Ha nem mondja el, amit tudni akarok, Aldo kitöri a nyakát. Caterina nagy levegőt vett. – Egy. – Ki maga? –AKettő. szorítás erősödött. – Három. – Azt akarta tudni az amerikai, hogy min dolgozott az apám, mikor meghalt. – És megmondta neki? – Nem. Nem tudom, min dolgozott. – Hitt magának? – Si.férfi bólintott a fogvatartójának, mire a szorítás alig A érezhetően enyhült. – Mondja el, miért van itt. A férfi aranyfoga megvillant a homályban. Csak nem mosolygott? Mi volt olyan vicces? Caterina pulzusa a fülében lüktetett, és nagyon erősen kellett koncentrálnia, hogy hallja a férfi hangját. Ki volt az? Ez az a férfi, akit az amerikai az ajtajáig vezetett, és aztán magára hagyta, hogy egyedül védje ki a támadását. – Keres valamit – mondta a férfinak. – Nem tudom, hogy mit, nem mondta. Nem tudtam segíteni neki. Ezért vitatkoztunk.
Visszatartotta a lélegzetét. Az amerikai szavai ott örvénylettek a fejében. Egy nagyon különleges asztal? Hogy merészeli ez a férfi az aranyfogával egy rakás bútornál kevesebbre becsülni az ő életét? Mert abban szinte biztos volt, hogy a férfi megölné, ha az érdekei úgy kívánnák. – Ne! – suttogta Caterina. – Mit ne? – Ne hagyja, hogy elhitessék magával, hogy az apám is benne volt. Ez csak ködösítés. A férfi a keze közé fogta az állát, és olyan erősen szorította, hogy Caterina azt hitte, letépi. – Mit akarnak valójában? – Valami nagyobb dolog után nyomoznak, de legyen az bármi is, azt nemNápolyban. itt fogják megtalálni. Menjen, és törje de az emberek karját – Felfordult a gyomra, leküzdötte. – Családja van, signorina. Nem akarja, hogy ártsak nekik, igaz? Caterina a férfi ingére hányt. – Merda! – kiáltotta a támadója. A kar elengedte. Caterina kétrét görnyedt, úgy remegett, hogy aztmár hitte, menten összeesik. Mire végre felegyenesedett, a két férfi eltűnt. Caterina becsapta a bejárati ajtót maga mögött, mielőtt még bárki is követhette volna a házba. Nekitámasztotta a hátát. Nehezen lélegzett, és érezte, hogy a vér jegesen szivárog végig az erein. Családom van. Az a himlőhelyes gazember megfenyegette Lucát és a nagyapját. Valóban tudta, hogy ki ő, vagy csak találgatta, hogy van családja? Vajon blöffölt? Nem blöffölt. Cinikus pillantása még ott táncolt Caterina szemhéja mögött, és sehogy sem tudott tőle szabadulni.
Ki volt az? Ki neki az amerikai? A lány sokáig állt ott, lehunyt szemmel, hátát az ajtónak vetve, éber füllel, mely még a léptek legapróbb zaját is hallotta az utcáról. A torkában dobogott a szíve. Megtörölte a száját, és kényszerítette gondolkodjon. Mit kezdjek magát, ezzel? hogy Azzal,logikusan hogy valaki megfenyegetett, hogy megöl? Hogy megöl. Fogait erősen összeszorította, hogy ne zörögjenek tovább a fejében. Forduljak a rendőrséghez? Caterina látta maga előtt, hogy rosszindulatúan mosolyognak. Csak a fogukat piszkálnák, és megvetően méregetnék Miért őt. Nem neki. Nem volt bizonyítéka. akarnahinnének bárki is megölni téged? Egysemmi senki vagy. Arca skarlátvörösbe borult, s Caterina ellökte magát az ajtótól. Beszélnie kell Parr őrnaggyal. De először meg kellett találnia a könyvet. Kirángatta a fiókokat, és a padlóra hajította őket. Átfésülte a szekrényeket, mindent egy halomba hányt, hogy megvizsgálja, mi hever a szekrények hátuljában, vagy mi van a fiókok aljára ragadva. Ő, aki rendben és tisztaságban élt, pusztulást és káoszt teremtett. Átkutatta az íróasztalt, mely régen az apjáé volt, s melyben ma már leginkább csak újságokat tároltak, és az öccse által felhalmozott érmegyűjteményt. Ó, Luca, te kis szarka! Végigtúrta az asztal tartalmát, furcsa alakú köveket lökött félre, és egy csillogó kövekkel teli csikóhal csontvázát, egy vadászsípot és konzervdobozt, egy sirálytojást,egy mely már megrepedt, és az apja egyik régi kesztyűjébe fészkelte be magát. Hol van, Papa? Hol van?
Leszaggatta a díszpárnákat a nagyapja székéről. Felemelte a kárpitozott ülést, és ujjaival kitapintott egy kést. Egy kés? Ott találta oldalra bepréselve, pengéje olyan finom volt, hogy szinte suttogva haladna a bordák között, s gyorsabban hatolna a szívbe, mint ahogy az ember a száját nyitná, hogy segítségért kiáltson. Miért? Miért tartott magánál kést a nagyapja? Elhúzta a kredencet a faltól, hogy benézzen mögé. Feltépte a bádogedények fedőjét. Leguggolt, hogy szétnézzen a mosogató alatt is, és felmászott egy magas székre, hogy levegye a vécétartály tetejét. Niente. Semmi. Pörgött az agya. Kényszerítenie kellett magát, hogy leüljön és gondolkodjon.
HETEDIK FEJEZET
Jake
Parr szerette a Via Corsót. Ez volt a legszélesebb és
leghosszabb sugárút Sorrentóban, olyan átkozottul elegáns volt a gazdagon díszített klasszikus épülethomlokzataival, hogy úgy érezte, bársonyzakót kellene viselnie, és együtt kellene suhannia azokkal a nyitott hintóféleségekkel, melyek elején azok a szikár lovak lépkedtek. Ilyen hely volt ez. Furcsa gondolatai támadtak attól, hogy ott sétálgatott, ahol egykor az ókori Róma századosai masíroztak fel-alá, szinte újfajta tisztelettel tekintett a saját lábára. Egy melyet fiatal nő zárkózott fel Amellé, tekintete a odatartotta narancsra tapadt, a kezében tartott. nő szégyenlősen a markát, mire az őrnagy belepottyantotta a gyümölcsöt, sérült héjának aromája megtöltötte a levegőt. A nő próbált elszaladni egy barátságos mosoly kíséretében, mielőtt az őrnagy még bármit is kérdezhetett volna tőle, ám az megragadta a csuklóját. Mintha egy köteg gallyat markolt volna.
per favore, signorina, merre van a – Mondja meg nekem, rendőrkapitányság Sorrentóban? A nő tekintete tompává és nyugtalanná vált. – Nem, katona. Nem tudom. Az őrnagy elengedte, mire a nő elmenekült. Látott már ilyet azelőtt. Mindig ez történik, amint kimondja az ember azt a szót, hogy polizia. Mintha vizet öntenének a forró olajba. Köpköd és sistereg. Amiatt, hogy az ország évtizedeken át a fasiszta rendőrség és a brutális feketeingesek árnyékában létezett, mindenki nyugtalanná vált az idegenek és az egyenruha láttán. Az őrnagy elmerült a mellékutcák útvesztőjében – itt csak utcának nevezték őket, Jake számára azonban csak ókori kis
melléksikátorok voltak, nem szélesebbek egy autónál, és némelyiknek olyan szaga volt, mint a napon megromlott halnak. A házak pereme mind összeért, három vagy négy emelet magasak voltak, mindenki tudott mindent a más dolgáról. Megérkezett a rendőrségre, a questurára. Túl sokon fordult már meg, mióta elvállalta ezt a munkát, és felállt tőlük a szőr a hátán. Mindenhol ellenségesek voltak vele és a kifogástalan katonai egyenruhájával, de már megszokta. Mind nyomasztó hely volt, de ennek még jellegzetes szaga is volt mellé. A levegőben vágni lehetett a fertőtlenítő szagát, mely alig fedte el az egérürülék hosszan megmaradó bűzét. Egy részeg volt a földszinti zárkában, a csapkodás hangjából ítélve, mely a nyitott hátsó ajtón keresztül áramlott be, ám valaki egy virágcserépben ki az ablakpárkányra, és ez némi reményt adott muskátlit Jake-nek. tett Odasétált a hosszú fapulthoz, és udvariasan megérintette a sapkáját. – Buongiorno, Parr őrnagy vagyok – üdvözölte a polizia in stato feliratú egyenruhát viselő férfit a pult mögött. Egy investigatore20 volt, olyan arccal, mely nyugodt redőkbe rendeződött, ahogy beleszívott a cigarettájába, majd vastag füstöt fújt ki a szobába. Akármilyen szemetet is szívott, az biztos, hogy nem jó öregdevirginiai dohány volt. Jake ugyan visszatartotta a köhögést, erőfeszítésébe került. – Mit tehetek magáért, Parr őrnagy? – Commissar Balzanóval szeretnék beszélni. – Miről? – Mondja meg neki, hogy egy sorrentói halálesetről van szó. A rendőrtiszt felhúzta vastag szemöldökét. – Megölt valakit? Jake halványan elmosolyodott. – Még nem. Az investigatore csak kuncogott. 20 Nyomozó.
Jake kivett a zsebéből egy tisztességes csomag cigarettát, és átcsúsztatta a pulton. – Látni akarom, most. A rendőr elvette a cigarettát. – Üljön le – mondta, és kiment a hátsó ajtón. Jake megfordult, hogy ülőhelyet keressen. Kemény székek sorakoztak a fal mellett, az egyiken egy nő ült fényes sárga ruhában, mohó mosollyal az arcán. Megpaskolta a mellette lévő széket, s Jake megpillantotta a kékes horzsolást a karján. – Grazie! – mondta udvariasan, de maradt, ahol volt. – Van esetleg egy harisnya valamelyik zsebében, katona? – Nincs. – Az utolsó csomag cigarettáját azonban előhúzta, és odadobta neki. – Ne szívja el mindet. Lehet, hogy egypárra szüksége lesz ahhoz, hogy kijusson A nő elnevette magát, hangos, innen. olaszos nevetéssel, melybe belerázkódott a keble, és amelytől még a gyászos hangulata is szertefoszlott. Megnevettette Jake-et.
Commissar Balzano olyan volt, akár az irodája. Tiszta és sarkos. Inge ki volt keményítve, nadrágja olyan ropogós volt, hogy úgy tűnt, ha leülne, széttörne. Sötét hajának frufruja merev volt a brillantintól, hogy ezzel terelje el a figyelmet a tényről, hogy a halánték tájékán már kopaszodni kezdett, tekintete összeszűkült és éles volt. Ahogy Jake-et bámulta, egyre szűkebbé és élesebbé vált. – Nos, Parr őrnagy, mit akar? Semmi bevezető. Semmi bájcsevej arról, milyen szép Sorrento. Jake érezte, hogy ez megint egy olyan tiszt, akinek nincsenek ínyére az amerikaiak, még azok sem, akiknek cigaretta lapulhadi a zsebükben. az elrendezve, asztalra nézett, ahol aa papírkupacok alakzatbanJake voltak és kivett zsebéből egy sárgásbarna borítékot, tele amerikai lírával. Simán
csak az asztalra helyezte anélkül, hogy megvárta volna, hogy megkérjék rá. Commissar Balzano energikusan lépett asztal mögötti székéhez, felmarkolta a borítékot, vetett bele egy pillantást, s bedugta a felső fiókba, melyet aztán egy kulccsal be is zárt. Csak ezután ült le. – Mit tehetek magáért, őrnagy? Jake ezt szerette az olaszokban. Nem csináltak titkot a borítékokból. Errefelé így intézték a dolgokat, és ez megkönnyítette a munkáját. Milwaukeeban lopva csúsztatták át a borítékot az asztal alatt, vagy behajtották az újságba, mielőtt átadták, Olaszországban viszont kézről kézre járt, olyan szabadon és nyíltan, mint a kézfogás. Mikor az emberek besompolyogtak nápolyi irodájába,vagy a hírszerzés segítségét kérve, illegális agyűjteményekkel partizánok által rejtegetett fegyverekkel kapcsolatos pletykákért cserébe, eleinte visszautasította a felajánlott borítékokat. De most már több esze volt. Ez sértő volt. Mint mikor egy nő utasítja vissza a virágot. Így nem erednek meg a nyelvek. Így hát mostanra az alsó fiókja már tömve volt felbontatlan sárgásbarna borítékokkal, a helyiek pedig tudták, hová vigyék az információt bélyegért vagy egy jó szóért cserébe. maestro Balzano egy egyhivatali zenekart vezénylő eleganciájával legyintett az ablak felé. – Mi ez a sületlenség egy sorrentói halálesetről? – Azért jöttem, hogy Antonio Lombardi haláláról érdeklődjek. – Ó! Az már két éve volt. – Nekem is mondták. Tudni akarom, hogy pontosan mi történt. – Egy kósza bomba találta el a műhelyét egy Nápoly elleni légitámadás során. – Balzano szeme kis hasítékká szűkült. – Egy amerikai bomba. Miért dobtak bombát Sorrentóra? Jake megrántotta a vállát.
– Felteszem, egy meglőtt B-24-es katapultálta az utolsó bombáját, hogy aztán visszavonszolhassa magát a bázisra. – Jake pontosan tisztában volt vele, hogy csak 1943-ban több mint száznyolcvan légitámadást hajtottak végre Nápoly ellen, és hogy huszonötezer civil áldozatot követeltek a 15. amerikai légi hadsereg B-24-esei és a brit Mitchellek. 21 Hát persze hogy hibáztak. A háború borzalmai közepette az emberek pánikba estek. Érezte a szagát. A rémület bűzét. – De hadd emlékeztessem rá, hogy most már együtt dolgozunk. – Si. Kemény szó volt, melyet alig bírt kipréselni a fogai között. – Ha jól értem, tűz ütött ki a műhelyben, miután rázuhant a bomba. Signor Lombardi pedig belehalt. Balzano bólintott, és keresztet vetett. – Megtalálták a holttestét? – Csúnyán összeégve, természetesen. – Balzano fél kezével megtörölte a szemét, kellemetlen volt az emlék. – A helyi temetőben temettük el, ott volt a fél város. Úgy zokogtam a temetésén, mintha a tulajdon bátyám lett volna. – Öklével a mellkasára ütött. – Még most is zokog érte a szívem. Ez volt az egyik dolog, amihez Jake már hozzászokott az olaszcsak férfiakat illetően. Képesek voltakMilwaukeeban ilyeneket mondani, és még bele sem pirultak. Odahaza egy férfi előbb verne szöget a nyelvébe egy kalapáccsal, mint hogy beismerje, hogy sírt. – Jól ismerte Lombardit? A rendőrtiszt egy terjengős gesztussal szélesre tárta a karját. – Mindenkit jól ismerek Sorrentóban. Ez a munkám. – A faintarzia-iparban dolgozott, igaz? – Igen. Remek mesterember volt. Sok faintarzia-vállalkozás van Sorrentóban, ez a város sajátossága. Még egy iskolánk is van, ahol a fiúk elsajátíthatják a bonyolult technikákat. Egész 21
Közepes méretű bombázó repülőgép a II. világháborúban.
Olaszországban ismert a szépségéről a sorrentói famegmunkálás. – Hallottam róla. Nagyon nehéz lehetett a háború alatt. Se vásárlók, se turisták, nem volt munkájuk, a fiatal férfiakat behívták a seregbe. Rosszul mehetett az üzlet. – Merda! Nehéz volt az mindenkinek. Jake előrehajolt, és közelről megvizsgálta a rendőrfőnököt. – Voltak ellenségei Lombardinak Sorrentóban? Balzano szemhéja megrebbent. Mint mikor egy macska becsukja a szemét a napon. – Miért teszi fel ezeket a kérdéseket, Parr őrnagy? – Mert érdekel Antonio Lombardi. Több magyarázatot nem adott. A pénz a borítékban helyette is beszélt. Balzano gondosan elhelyezett tollat maga keresztben az asztalon, mintha csak egyegy miniatűr erőd előtt fala lenne közöttük. – Lombardi nagyon sikeres volt a háború előtt – bámult metszően Jake-re. – Még szép, hogy a többiek féltékenyek voltak rá. – Elég féltékenyek ahhoz, hogy gyanút keltő pletykákat terjesszenek róla? Nemakkor a munkája volt az, ami problémát okozott. – Hát mi okozta a problémát? A rendőrfőnök lassan, kéjesen elmosolyodott. – A felesége. Caterina gyorsan felment az emeletre. Az első emeleten volt az öccse hálószobája és a nagyapja szobája. Először Luca szobáját kutatta át, de nem számított rá, hogy itt bármit is talál. Volt benne ágy, egy kalózláda, még az apjaegy készített, egyszekrény, faasztal ésegy egyrégi szék. Először amelyet szekrényt, aztán a ládát kutatta át.
Mindkettőnek tengerillata volt. Vagy ezernyi kagyló volt bennük, gyönyörű, grillázsrózsaszín, szürke, bíborvörös és rozsdabarna burkolattal, melyek zörögve örvénylettek, ahogy összekeverte őket. Voltak ott feltekert halászkötelek és mindenféle repülőmodell, melyeket Luca biztosan a levágott fadarabokból farigcsált ki. Caterinának fogalma sem volt, hogy ilyesmit csinál. Az ágyához fordult. Lehúzta róla a matracot, és csak bámult meglepetten. A fémrugókat újságpapírok borították. Miért tette oda őket? Összeráncolta a homlokát, hátratűrte a haját, és felkapott egy újságlapot. Nem tudta biztosan, mit várt, mit talál majd alatta. Talán képregényeket? Helyette borítékokat látott, kis kékeket, mindegyiknek Luca gyerekes kézírásával firkáltak az elejére. Caterina nyúlt hozzájuk. Felemeltrétegekben. még egy újságlapot, aztán még nem egyet. Még több boríték, Kis kék téglalapok. Mennyi lehet? Megszámolta őket. Hatvankettő. Óvatosan felvett egyet, tudatában annak, hogy olyan területre lép, ahová nem lenne szabad behatolnia. Elolvasta a borítékon szereplő nevet. Signora Lucia Lombardi. Elállt a lélegzete, ahogy a kék borítékot bámulta. Kivétel nélkül mindegyiken az anyja neve szerepelt, cím viszont nem. Fürge ujjaival gyorsan felhajtotta a lezáratlan fület.
„Mamma! Hol vagy? Hiányzol! Tudom, hogy minden alkalommal ezt mondom. Nem emlékszem rád. Túl kicsi voltam, amikor elmentél. De azért hiányzol. Nincsen rólad képem sem. Gyere vissza! Kérlek, gyere vissza!
Signora Ragona a panetteriában22 azt mondta, hogy Caterina olyan, mint te, de az ő haja sötét, a tiéd pedig szőke. Úgyhogy csak bámulom a nővéremet, és azt képzelem, hogy te vagy az. Készítettem neked karácsonyi ajándékot, Mamma. Kérlek, gyere haza! Álmodtam rólad.
ALuca” fiad, Caterina a padlón ült száraz szemmel, s a szobában szétáradó szomorúsággal küzdött. Ó, Luca, Luca! Sosem beszélsz a Mammáról. Ebben a házban Lucia Lombardi halottnak számított. Hogy nem értettem meg, hogy egy kisfiúnak szüksége van rá, hogy kiejthesse az anyja nevét, hogy hallja a hangját? Még két levelet bontott ki, többet nem. Ugyanazok a szavak szerepeltek bennük, csak a karácsonyi ajándék említése nélkül. Az egyikben azt írta, hogy díjat nyert az úszásért az iskolában aznap, a másikban meg azt, hogy fogott egy csukát vacsorára, és Caterinának adta, hogy süsse meg. Caterinának meg kellett erőltetnie az agyát, hogy emlékezzen arra az alkalomra, de az volt az igazság, hogy az öccse gyakran hozott haza halat, és Caterina többitől. már nem tudta különválasztani a csukás alkalmat a Vajon milyen régen írta ezt már? Az úszásért kapott díjra emlékezett – mikor is volt az? Egy éve, talán tizennyolc hónapja. Luca tízévesen már úgy úszott, mint egy delfin. Néhány borítékon a kézírás egészen frissnek tűnt, míg másokon nagyon gyerekesnek. Furcsa irányokba dőlve támolygott végig a kék felületen. Elszorult a szíve, de akkor semőket, nyúlt a rejtette többihez. Ha elLuca akarta volna, hogy elolvassa nem volna ilyenazt gondosan. 22 Pékség.
Csendben állt a szobában, és visszaemlékezett, hogyan sírt Luca éjszakánként. Azt hitte, az éhség miatt, de most kezdett kételkedni benne. Olyan sokat dolgozott a gyárban, esténként pedig bezárkózott a műhelybe, hogy egy kis pluszpénzt keressen. És Luca? Miért nem gondolt a kisöccsére, aki otthon egy vak öregember gondjaira volt bízva? Mi a helyzet a bottal Nonno kezében, és a vörös foltokkal Luca vékony lábán? Gyorsan visszatette a leveleket az újságlapra, letakarta őket, és rájuk húzta a matracot és az ágyneműt. Egyetlen hang nélkül nyúlt a párnához, végigfuttatta rajta a kezét, mintha azt várta volna, hogy nedves legyen a könnyektől, ám az száraz volt. Otthagyta a szobát s annak árnyékait is. Becsukta maga mögött az ajtót, kattant a zár, de még mindig hallotta őket. A szavakat. hangján. Kiszivárogtak az ajtó alatt Luca vékony, fiatal kis Kérlek, gyere haza! Álmodtam rólad.
NYOLCADIK FEJEZET
Jake megérkezett a Piazza Tassóra, tarkójára tűzött a nap, a reggeli forgalomban mindenki egymásnak feszülve küzdött, hogy utat törjön magának a hatalmas téren keresztül. Három oldalán borostyánnal színezett, klasszikus épületek sokasága emelkedett, a tér negyedik oldalán azonban hirtelen egy harminc méter mély hasadékban ért véget. Vas lépcsősor kapaszkodott a sziklafal homlokzatába, s cikcakkban vezetett le az útra, ahol a kis kikötő terült el. Ahogy Jake elhaladt a korlát mellett, mely elválasztotta a teret a hasadéktól, érezte a tenger csípős szagát, egy jó hideg valamelyik napernyő alatt a térámtúloldalán voltsöraz,lehetősége ami Jake-et Fauno bárjába vonzotta. Két idős, sötét öltönyös férfi ült a járda melletti asztalnál a brit haderő egyik tisztjével, akinek napégette csík futott le az orrnyergén. – Jó reggelt, kapitány! – üdvözölte Jake a tisztet. Harry Fielding volt az. Jake semmi jelét nem adta annak, hogy találkozót szervezett a Piazza Tassóra, de mindig számíthatott lesz, ahol lennie kell. Ma azért jöttek arra, ide, hogy Harry többet otttudjanak meg a Lombardi családról. – Szóval ma te is Sorrentóban dolgozol. – Harry eltakarta a szemét a nap elől, és mosolyával azt üzenete, szívesen. Kezet ráztak, aztán Jake leült, udvariasan a Harry asztalánál ülő idős úriemberek felé biccentett. Az egyik sovány volt, kócos fehér hajjal, katonai viseletben, szemét sötét szemüveg takarta el; a másik puha és húsos volt, s mikor mosolygott, műfogsora láttán meglepetésében ugrott egyet az ember. – Signori – mondta Harry könnyed bájjal az olaszoknak –, hadd mutassam be Parr őrnagyot. Az őrnagy amerikai, ezért megengedheti magának, hogy ő fizesse az italokat. –
Könnyedén felnevetett, a többiek pedig csatlakoztak hozzá. – Signor Lombardi – intett a magasabbik férfi felé – és Signor Verucchi épp azt fejtegették, van-e lehetőség egy új kormány megválasztására Olaszországban jövőre? Mit gondolsz, Jake? – Természetesen van. Ha mi már mind elmentünk – mutatott rá Jake –, a választás elengedhetetlen lesz. Ha egyszer megszabadulnak a Szövetséges Katonai Kormánytól és a Szövetséges Ellenőrző Bizottságtól, akkor eljön az idő, hogy Ivanoe Bonomi lemondjon az átmeneti kormány miniszterelnökségéről. – Si. – Lombardi, a sötét szemüveges férfi rideg bólintással fejezte ki egyetértését Jake felé, mintha személyesen ő lenne felelős a Nápolyra dobott amerikai bombákért. – Miután maguk katonákfoglalnák visszahajóznak az országukba ahelyett,szövetséges hogy a miénket el, elkezdhetünk saját döntéseket hozni. – A szövetséges csapatok voltak azok, amelyek Olaszország megmentésére siettek, és kiüldözték a németeket az országukból – mutatott rá Harry finoman. Jake-nek feltűnt, hogy az idős férfi keze ökölbe szorult az asztalon, erős és izmos kéz volt, egy sokkal fiatalabb férfi keze. – Holmikor voltaka akkor a szövetséges pénz, partizánoknak lett puskák volna meg rájuka szövetséges szüksége a németek elleni harcban? – kérdezte Lombardi. Jake-et azonban nem lehetett rávenni a helytelen viselkedésre, elkapta egy vidám, fekete inget és fehér kötényt viselő pincér tekintetét. – Grappát? – ajánlotta a két férfinak. A húsosabb buzgón bólogatott, ám a magas vékony a fejét rázta. – Prosecco, 23 per favore. – Máris a visszavonulásunkat ünnepli? – nevetett Jake. 23 Olasz habzóbor.
– Nem. Azt a tényt ünneplem, hogy mikor eljön a választás ideje, a partizánok nyernek majd. – Biztos benne? – Si. Olaszország tartozik nekik ennyivel. – Az idős férfi egyik kezét a szívére tette. – Ők voltak azok, akik az életüket kockáztatták azzal, hogy levadászták és üldözték először a fasisztákat, aztán meg a németeket. Felrobbantották a sereg vonatait, szabotálták a felszereléseiket, hogy… – Ó, signore – szólt közbe Harry. – Az a probléma, hogy a partizánok egy húron pendülnek a kommunistákkal. Az a hír járja, hogy Palmiro Togliatti úgy hiszi, hogy az ő vezetése alatt a kommunista párt nagy többségre tesz majd szert az új parlamentben. Jake a fejét – Nem, De rázta. Gasperi új pártja az, amire oda kell figyelni, a kereszténydemokraták. Nem akart belemenni egy politikai vitába – az már egészen biztos, hogy nem ezért jött ide –, ezért előhúzta a cigarettáját, és körbekínálta őket. Verucchi kettőt vett ki, egyet meggyújtott a vak barátjának, majd elégedetten ernyedt el, ahogy beleszívott a sajátjába. Előttük a téren egy szamár baktatott el lassan egy katonai előtt,nem mit sem a duda Signorteherautó Lombardi volttörődve hajlandó mégtülkölésével. elengedni a partizántémát. Valami felzaklatta az idős férfit, valamiféle düh, mely befészkelte magát korosodó olajbarna bőre alá, s csak arra várt, hogy felkavarják, és életre kelhessen. Harryre förmedt. – Az a probléma, hogy maguk britek már kétszer bedőltek a partizánmozgalmaknak, először Görögországban, utána meg Jugoszláviában. Úgyhogy most menekülnek. Túlságosan félnek fedezni őket itt Olaszországban – szívott mélyet a cigarettába. – Winston Churchill, a mi miniszterelnökünk nem akarja, hogy eltávolítsák a maguk Viktor Emánuel királyát – felelte Harry szokatlan éllel a hangjában. – Ez az, amit a kommunisták
terveznek. Churchill ezért nem hajlandó támogatni őket, sem a partizánokat. – Ah! – horkant fel Verucchi. – Mi itt délen királypártiak vagyunk, úgyhogy ez sosem fog megtörténni, azt megígérhetem magának. Sosem mondunk le a monarchiáról, ahogy maguk britek sem. – Remélem, igaza van. Megérkeztek az italok, hűvösen és hívogatón, eloszlatva a feszültséget az asztalnál. Jake kihasználta a pillanatot, hogy megkérdezze: – Milyen munkalehetőség van a városban most, hogy nincsenek turisták? Biztosan nehéz itt az embereknek a megélhetés. – Azért megélnek – mondta Lombardi. – Mindig megéltek. Erős emberek vagyunk. – Én szerencsés vagyok – paskolta meg Verucchi a nagy hasát. – A rokonaim pékek. – Kedvesen Jake-re és Harryre mosolygott. – Maguk katonák szeretik a kenyerünket meg a süteményeinket. És mi hálásak vagyunk maguknak ezért. – A többi asztal felé intett a bárban, ahol csoportokba verődve ültek a katonák, itták a sört és a kávét, néhányuk oldalán egy-egy lány nevetgélt. – A városunknak most szüksége van magukra. – És mi a helyzet az asztalosmesterekkel? Verucchi a barátja vállára tette a kezét. – Az olyan tehetséges családok, mint amilyen Giuseppe Lombardié is, Sorrento büszkeségét és örömét jelentik. Az unokája mindig azt mondogatja, hogy amint Olaszország talpra áll, a turisták csapatostól jönnek majd ide. – Valóban? A forgalom zúgása és a dudák sürgető hangja egyre hangosabbnak tűnt. Az idős férfi az italáért nyúlt, ujjaival irányította a poharat. – A fiam volt – szólalt meg Giuseppe Lombardi – a legjobb mesterember Sorrentóban és valószínűleg egész
Olaszországban is. A képességei messze meghaladták az enyémeket, már jóval azelőtt, hogy elveszítettem a látásom. De ő meghalt. A maguk egyik amerikai bombája ölte meg a műhelyében. – Sajnálom – mondta Jake. Csend telepedett az asztal köré. – Gyerekkorában tuberkulózisban szenvedett – mondta Lombardi –, rossz volt a tüdeje. A többi férfi fiai elmasíroztak a Nagy Háborúba, hogy szembenézzenek a fegyverekkel, de az enyém nem. Az én Antonióm nem. Hadd ontsák mások vérét Olaszországért, az én fiamét nem, akinek az ujjai alatt a fa is dalra fakadna. Egy utolsót szívott a cigarettájába, majd a földre dobta, és Jake felé nyújtotta kezét, hogy kezetkezét rázzanak. megmarkolta, és ígya maradtak, egymás szorítvaJakea faasztal felett. Mi volt az, amit az idős férfi a kezével próbált elmondani, mert haszontalan szemével már képtelen volt rá? Talán barátságot kért? Békét ajánlott? Megbocsátást az amerikai haderőnek, amiért megölték a fiát? Jake csak találgatott. Érezte azonban a hevét, a vér pulzálását a kéz kemény izmaiban. az? – kérdezte Jake Lombardi. mély hangon. – Mi Megtorlás – mondta – Isteni büntetés, amiért nem akartam, hogy a fiam harcoljon az országért. Túlságosan élveztem, hogy Sorrentóban biztonságban van. Bűn volt, ezért Isten azzal büntetett meg, hogy elvette tőlem az egyetlen fiamat. – Nem, signore. Ebben téved. Baleset volt, tragikus véletlen a háborúban. Semmi több. Az idős férfi hirtelen visszarántotta a kezét, és felállt, a szája legörbült az undortól. – Maga amerikai. Maga semmit sem tud az ilyesmiről. Mi Olaszországban tudjuk, mi az a megtorlás. A vérünkben van. – Biztos, hogy nem inkább a bosszúra gondol?
– Nevezze, aminek akarja. Signor Verucchi összecsattintotta a műfogsorát, és a barátja mellé állt. – Gyere, Giuseppe, menjünk, sétáljunk egyet. Lombardi azonban továbbra is mereven állt az asztal előtt, botjának végét markolta. A tengeri szellő belekapott fehér hajába, hamut fújt a hamutartóból a sötét öltönyére, de neki minderről fogalma sem volt. – Signor Lombardi – mondta Jake, aggódva az idős férfiért –, ne feledje, mi mind magunk választjuk meg, melyik csatákat vívjuk meg, és melyektől vonulunk vissza. A bomba, ami a fia műhelyén landolt, nem az a csata, amit érdemes lenne megvívni. Egyikünknek sem. Lombardi a botjával, ha csak Jake aféllevegőben méterrel közelebb lett odavágott volna, a bot eltalálja.ésÍgy kalimpált. – Őrnagy, én azt a csatát vívom meg, amit én választok, nincs szükségem a tanácsára. Ha bármit is tudni akar a csatákról, menjen, és beszéljen a Cavaleri családdal. Ők majd megtanítják magának, mit jelent a megtorlás. – Nagy léptekkel indult meg, keresztül a Via Corsán, botjával maga előtt bökdösött,kénytelen és semmibe vette a dudák ingerült ezért Verucchi volt rohanni, hogy lépéstharsogását, tudjon tartani vele. Jake megfordult, és látta, hogy Harry felhúzott szemöldökkel bámul rá. – Hát – mondta a barátja, miközben meggyújtott egy cigarettát –, ez jól ment. Caterina felrohant a lépcsőn következő emeletre. ház legfelső emeletén volt az őa saját hálószobája, és azIttafenn, szoba,a mely korábban az apjáé volt. Forróság volt. A napsugarak elterpeszkedtek a tetőn, és úgy megemelték ezeknek a fenti
szobáknak a hőmérsékletét, hogy néha lehetetlenség volt elaludni éjjel, Caterina mégis mindig szeretett itt lenni, itt fenn, az apja mellett. A saját szobájával most nem foglalkozott. Helyette rögtön az apja szobájának ajtaját nyitotta ki, a kilincs meleg volt, ahogy hozzáért, mintha az apja ott állt volna, rajta tartva a kezét. Kényszerítette magát, hogy belépjen. Antonio Lombardi halála óta csak minden hónap első napján lépett be ide, hogy portalanítson, és kitárja az ablakokat, hogy szellőztessen. Mindig gyors volt. Csak bement és kijött. Semmihez sem nyúlt, semmin sem változtatott; minden pontosan úgy volt, ahogy az apja hagyta azon a reggelen, mikor a bomba a műhelyre zuhant, s Caterina azt képzelte, hogy még mindig érzi a hajolajának és a bőrcsizmájának mely szinte beleivódott a bőrébe. illatát, és a fának az aromáját, Nekilátott a keresésnek, gyorsan és módszeresen. Ez volt az egyetlen szoba a házban, amely még mindig bővelkedett a tárgyakban. Máshonnan eladták már, ami nem volt nélkülözhetetlen. Itt azonban voltak még ezüst hajkefék, bőrkötéses könyvek, aranyozott tükrök, fényképek Lucáról és róla teknősbékapáncélból készült képkeretben, a falakon pedig számos gyönyörű intarziás kép fordított lógott, melyeket még magavolt az apja készített. Caterina hátat nekik. Képtelen ránézni a munkáira. Helyette inkább nekilátott, hogy kiürítse az öltözőasztalának fiókját, az éjjeliszekrényét, a fiókos szekrényét, és átkutassa a tartalmukat. Semmit sem talált. Felemelte a matracot. Semmi. A ruhásszekrényt utoljára hagyta, mert tudta, milyen hatással lesz rá. Átkutatta a ruhákat, kiforgatta a cipőket, átnézte a belsejüket, de nem volt ott semmi, aminek nem kellett volna ott lennie, még akkor sem, mikor a vállával eltolta a szekrényt a faltól, hogy benézzen mögé. Megkönnyebbült, mikor végre elhagyta a szobát, becsukta maga mögött az ajtót, és a fejét nekitámasztotta a meleg tölgynek.
– Papa – suttogta. – Ismerlek. Biztos vagyok benne, hogy nem hagytad volna, hogy az egész elégjen. Azt hisszük, ismerjük azokat, akiket szeretünk. De mi van, ha tévedett? Mi van, ha az apa, akit annyi éven át szeretett, nem is az az ember volt a ragyogó, nevető szemek és a könnyed mosoly mögött? Mi van, ha mindent teljesen félreértett? Nagy levegőt vett, mire kitisztult az elméje. A tisztánlátással pedig düh jött. Az amerikai katonára volt dühös, aki úgy gondolta, joga van besétálni egy városba, és tönkretenni egy ember életét. Az apja tisztességes és őszinte ember volt, aki éppannyira nem játszana össze tolvajokkal, vagy lopná el, ami Olaszországot illeti meg, mint amennyire a lánya torkát sem vágná át. merészeli Parr őrnagy kétségek közé taszítani őt az Hogy apjával kapcsolatban, akár egy pillanatra is? Ellökte magát az ajtótól, és lesietett a lépcsőn, apjának hangja kezdett elhalni mögötte. A nagyapja szobája következett. Ugyanazon az oldalon volt, mint az öccséé, mégis meghagyta utoljára, mert vonakodott átlépni a küszöbét. Tudta, hogy Nonno senkinek nem engedélyezte a belépést. Ez az ő privát területe volt. Egy büszke vak ember zárt kis lyuka egy látó világban. Az ablakokat nyitva tartotta, a spaletták viszont állandóan be voltak húzva, ő maga takarította, és az ágyneműt saját maga cserélte, az ujjaival érzett és látott. Caterina néha elgondolkodott, vajon pontosan mit is látott velük. Látott-e egy unokát, akinek hiányzott az anyja és az apja? Egy botban látta-e módját annak,kéthogy hagyjon a világban? Vagy arróla volt szó, hogy évvelnyomot ezelőtt elvesztette az egyetlen fiát, s most minden, a veszteségből fakadó dühe ott rejtőzött a botjában, az alkalomra várva, hogy lecsaphasson?
Nonno jó ember volt. Családcentrikus. Szerető nagyapa, aki gyerekkorában megtanította Caterinát, hogyan kell tartani a vésőt, és kivitte őt a mezőkre, meg fel a hegyekbe, hogy megértse, a fa élő dolog, ágakkal és levelekkel, és nedvvel, mely ott duzzadt a fa ereiben, ahogy a szívben a vér. Megtanította neki, hogy tisztelje a fát. Azonban az apja volt az, aki arra tanította, hogy szeresse is. Caterina tolvajnak érezte magát ebben a szobában. Felkapcsolta a villanyt, és nyughatatlanul dolgozott, alig nyúlt bármihez is, csak belepillantott a fiókokba, csak becsúsztatta a kezét a matrac alá, és letérdelt, hogy benézzen az ágya alá. Talált egy kis bőrtáskát, benne katonai medálokkal, melyeket még sohasem látott, és megtalálta a Bodeóját a párnája alatt. A
párnája alatt? Caterina homlokát ráncolta, ahogynem ujjaival Mitől félt? Csak egy végigsimított a hideg acsövön. himlőhelyes arctól meg egy aranyfogtól? Vagy talán a sötétségtől? Félt a fekete világtól, melyben a napjait töltötte? Még ott volt a ruhásszekrény is. Csak gyorsan belenéz, és kész is. Mikor azonban Caterina kinyitotta az ajtaját, elképedt. Hosszában az öltönyök, ingek és ősrégi selyemmellények öregszagú, árnyas formái közé bedugva halomban álltak a cipősdobozok. Érezte, hogy felgyorsul a szívverése. Itt megtalálhatná a bizonyítékot, amelyet keresett, hogy az amerikai orra alá dörgölhesse, a megrendelőkönyvet, melyre szüksége volt, hogy megmutassa neki, tévedett. Hogy aztán bocsánatot kelljen kérnie. Nem tőle, hanem az apja hírnevétől. Ha el tudná üldözni az amerikait, az aranyfogú is eltűnne vele együtt. Az összes dobozt kiemelte a szekrényből, mind a tizennyolcat, és levette a tetejüket. Elszorult a szíve. Csak cipők voltak. Fekete, barna, cser, fehér, bézs, krémszín, burgundi vörös, mennyi cipő, melyeket sosem viselt. Néhány már régi volt, és berepedezett. Mások viszont rendkívüli módon ki voltak fényesítve, és puhák is voltak, mint a vaj, ragyogó
simaságukon megcsillant a fény. Visszatette a tetőket, nem értette, miért volt belőlük ilyen bőséges mennyiségben, különösen annak tudatában, hogy a nagyapja ugyanazt a fekete fűzős cipőt viselte reggeltől estig. Mire kellettek ezek? Ellenőrizte a szekrény alját, és ott észrevett valamit. Egy kicsi sárgaréz gyűrűt. Kíváncsiságában próbálta felvenni onnan, de rájött, hogy hozzá van erősítve az alapdeszkához. Megrántotta. A deszka egy része a kezében maradt, felfedve egy kis rekeszt alatta, mely akkora lehetett, mint egy tetőcserép. Benne pedig ott hevert a könyv.
KILENCEDIK FEJEZET
Caterina a konyhaasztalnál ült, elszánt volt, ki akarta deríteni az igazságot. A könyv ott hevert előtte, keze a tetején pihent. A borító burgundi vörös és fekete szivárványa volt, kiköpött mása annak a könyvnek, mely a műhely tüzében égett el, kivéve, hogy ez kisebb volt. Kinyitotta az első oldalon. Oszlopok voltak benne, ahogy várta is, s alaposan átnézte őket. Ügyfelek nevei álltak a jobb oldalon, megrendelt árucikkek a bal oldalon, és a dátumaik. Középen volt egy oszlop az anyagoknak, és egy az áruknak. A szavak elmosódtak, ahogya bámulta őket, ujjai apró mégisbetűs elidőztek s végigcsúsztatta bőrét apja tiszta írásána tintán, – egy könyvelő betűvetése volt ez, legalábbis Caterinának mindig úgy tűnt. Érezte pipája dohányillatát. A gazdag aroma csak illúzió volt, ezt tudta, mégis gyorsan körülnézett a konyhában, s némi csalódást érzett, hogy nem találta ott. Sivár konyha volt. Néhány egyszerű szekrény sorakozott a falakon, és egy fenyőfa polc, ezekre volt már csak szükség. az elegánsmunkált konyhaszekrények, melyeket Papa oly Eltűntek nagy szeretettel meg és díszített fel intarziával az anyjának, eladták, hogy meg tudják javíttatni a tetőt múlt télen. Csak a diófa asztal maradt meg a szép csavart lábaival és bonyolult erezetű felületével, mely magán hordozta Caterina gyermekkorának lenyomatait. Lapozott egyet. Aztán még egyet, mohó tekintettel, mire az emlékek sietve rontottak elméjébe, elevenen és színpompásan. „Egy szekrény Signor Lucentének. Egy asztal Signor Viettinek. Egy szivartartó. Egy faragott tálca. Két darab magas támlájú szék. Fali burkolatok. Asztalok minden alakban és méretben. Egy szervizkocsi. Egy álló ruhafogas. Egy könyvtári létra” És igen, egy
különös madárkalitka Madame Blanchard-nak, a francia szabónőnek. Mind intarziaberakással. Mind csodaszép. Caterina mindegyikre emlékezett, ahogy a régi barátaira is emlékszik az ember. „Egy gyermek Signora Marinellinek.” „Egy utazóládakiságy Dottore Trentónak.” A lapok csak úgy pörögtek, most már gyorsabban. Caterina szinte érezte az apja leheletének melegét a tarkóján, ahogy régen is, mikor odahajolt hozzá a válla fölött, hogy megfigyelje, hogyan bánik a vésővel, vagy hogyan nyomja bele egy barázdába a vágó végét. „Türelem, lányom – suttogta. – Légy türelmes az ujjaiddal. Légy türelmes 1939. Ebbena fával.” az évben vezették be a könyvbe ezeket a megrendeléseket. Ez az az előtti év volt, hogy Olaszország belépett volna az európai háborúba, de turistákból már akkoriban sem volt több egymaroknyinál. Senki sem jött, hogy megvegye a zenedobozokat, melyeket nekik készítettek. „Ne bosszankodj, Caterina – nyugtatgatta akkor az apja. – A háború gyorsan véget ér majd, az emberek pedig mindig akarják majd a szép dolgokat.” Papa azonban tévedett. A rá következő évben minden megváltozott. Olaszország belépett a háborúba, Mussolini pedig szép lassan becsusszant Hitler farzsebébe, és ez a Lombardi család vállalkozásának végét jelentette. Az apja tuberkulózisos tüdeje azt jelentette, hogy nem hívták be katonai szolgálatra, ám Caterinát a tizenhat évével elküldték, hogy a gyűlölt egyenruhákat készítő gyárban dolgozzon. Hirtelen megfogyatkoztak a könyvben a megrendelések. Egy zongora kidíszítése szeptemberben. Más semmi, egészen karácsonyig, a kis ékszerdobozig, aztán jött egy kályhaellenző, s Caterina máris emlékezett, milyen nehéz volt gyöngyházzal
dolgozni az első alkalommal, berakni a fehér kócsagtollat a mintába. Papa türelmes volt. Papa mindig türelmes volt. Aztán semmi. A megrendelőkönyv hónapokon át üres volt. Miből éltek akkor? Miből fizették a számlákat? Biztosan nem az ő nyomorúságos fizetéséből. Nagy valószínűséggel az apja félretett pénzéből éltek évről évre. Nem csoda, hogy az összes pénz elfogyott. A bankigazgató az irodájába hívatta Caterinát a temetés után, és közölte vele, hogy semmijük sincs, niente. Semmi. Kétségbeesetten emelte a magasba kezét, mielőtt puha, párnaszerű hasára tette volna. Petyhüdt bajusszal közölte, hogy még arra sincs elég pénzük, hogy fedezzék a temetést. Caterina eladott mindent, amire csak rá tudta tenni a kezét, de ahogy múltak az évek, lassan éhezni kezdtek. Mára már elcsendesedtek a fegyverek. Megszűntek a sikítások, és felszáradtak a könnyek. A háborúnak vége volt, és itt voltak a katonák. Akár angolok voltak, akár amerikaiak, ausztrálok vagy franciák, Caterinát nem érdekelte, amíg azok egy-egy zenedobozát haza akarták vinni a szeretteiknek. Megcsináltam, Papa. Átsegítettem magunkat ezen az átkozott háborún, miután elmentél. De most szükségem van rád. Tenyerét a lapra fektette. Segítened kell nekem, mondd meg, mi volt ez a mai? Mit műveltél, Papa? Félek. Azt viszont nem engedi, hogy egy amerikai katona befeketítse az apja nevét, vagy megfenyegesse a családját. Kirántott egy recés kést a késes fiókból, s pengéjével belehasított hüvelykujjának izmos ujjhegyébe, hadd érezze csak a kés a vére ízét. Vékony piros sáv keletkezett a nyomán, s Caterina erősen rányomta a megrendelőkönyv lapjára. – Ígérem, Papa! A véremmel teszek esküt neked! Hirtelen kelt türelmetlenséggel az utolsó oldalra lapozott, és ott volt. Megtalálta, amiben reménykedett, ahogy átolvasta az oszlopokat. „Asztal. Nászajándék. Szemmintás juharfa és ékkövek.”
Az árak oszlopa üres volt. A jobb kéz felőli oszlopban a Di Marco gróf név szerepelt, Villa dei Cesari, Capri. A szavakról Caterinának eszébe jutott valami, s azonnal talpra ugrott, a félelemtől meg is szédült. „Szemmintás juharfa és ékkövek.”
Ékkövek? Éppen abban a pillanatban hangosan kopogtak a bejárati ajtón, a hang keresztülszáguldott a házon, és megrémítette Caterinát. Felkapta a megrendelőkönyvet, és belökte a konyhaszekrénybe, jó hátra, a fedeles serpenyő mögé. Tagjai merevek voltak, miközben az ajtóhoz sétált. Caterina egy lendítéssel kitárta a bejárati ajtót. Egy katonai egyenruhát látott. Fényezett gombok, váll-lap és egy nehéz bőröv sárgaréz csattal, mely megcsillant. Visszatért. Majdnem rácsapta az ajtót, de még időben pislogott egyet ahhoz, hogy rájöjjön, az egyenruha brit, nem amerikai, és hogy az a haj a tiszti sapka alatt szőke, és nem fekete. A szeme kék volt, és barátságos. Nem Parr őrnagy volt az. – Buongiorno, Harry Fielding vagyok. – A katona mosolya tiszteletteljes volt. – Tegnap találkoztunk. – Emlékszem magára. Caterina nem nyitotta szélesebbre az ajtót. – Tudom, hogy ez tolakodás a részemről, de úgy értesültem, hogy ma reggel beszélt Parr őrnaggyal. – Elhallgatott. Caterina nem tett egyetlen megjegyzést sem. – Így volt? – Tudja, hogy így volt. – Valóban. – Kis, bocsánatkérő mozdulatot tett a kezével. Volt valami finomság ebben aönnel katonában és aznégyszemközt, arcvonásaiban.ha– De én magam is szeretnék beszélni lehet. – Miről?
A férfi egyik szőke szemöldöke megemelkedett. – Tudja, miről, Signorina Lombardi. Caterina gondolt arra, hogy nemet mondjon. Ez a katona ugyan kedvesebb volt, mint az amerikai, és sokkal finomabban közelítette meg, de attól még pontosan ugyanazzal a céllal érkezett. Két nő sétált el mellettük, csípőjüket ringatva, s feltűnő érdeklődéssel bámulták a Caterina küszöbénél álló jóképű kapitányt, miközben ragyogtak a boldogságtól, mikor a férfi megemelte feléjük a sapkáját. – Jöjjön be! – mondta élesen Caterina. – Grazie. Megengedte neki, hogy belépjen a csempézett folyosóra, de azt nem akarta, hogy a házában szaglásszon, vagy bámuljon, mint ahogy most is tette a falon lévő portrék gyűjteményével. – Gyönyörűek. – Kétlem, hogy korábban valaha is gyönyörűnek nevezték Winston Churchillt – felelte Caterina. A katona felnevetett, lágy, kifinomult kuncogás volt, mely illett hozzá. Jóvágású vonásai voltak, és fakó szempillái. Caterina nem tudta elképzelni, hogy elsütne egy fegyvert. A portrék a falon a háborús vezéreket ábrázolták – Churchillt, Rooseveltet, Mussolinit, Hirohito az árnyékos sarokban pedig ott volt Sztálint, egy fanatikus arc,császárt, maga Adolf Hitler. Finom fafoszlányokból készültek, furnérlemezforgács berakással, több mint ötvenféle fatípus felhasználásával, hogy alakot, árnyékolást és textúrát adjanak minden egyes arcnak. – Az apja igazi művész volt, hogy ilyen finom munkát tudott végezni – mondta őszintén Fielding kapitány. – Biztosan büszke rá. Caterina elfordult. Nem akarta, hogy ez a férfi itt legyen a házban, és főleg nem a konyhaszekrény közelében, ezért szó nélkül végigvezette a folyosón a ház végébe. Felderengett benne az a több száz óra, melyet a portrék készítésével töltött. Ez még a háború alatt történt, a gyárban ledolgozott órái után,
mikor a bombázók a fejük felett zúgtak, az érzelmei pedig folyton csak háborogtak. Kiléptek a kis udvarra, mely egy csapatnyi magas, keskeny ház középpontjában helyezkedett el. Vaslépcsők pókhálója vezetett le cikcakkban az emeletek között, lábuk alatt a fekete bazaltkockák szívták magukba a reggeli nap melegét. Egy fénylő levelű citromfa illata töltötte be a levegőt, s a bíborvörös murvafürt pompás virágai sütkéreztették magukat a tető felett háromszög alakban besurranó fényben. – Milyen szép – mondta meglepetten Harry Fielding. Caterina átirányította az árnyékban álló tölgyasztalhoz és a székekhez. – Kérem, üljön le! Könnyebb volt úgy, hogyaleült, nemmely kellett az egyenruháját bámulni. A kapitány levette sapkáját, mélyedést hagyott végig a homlokán, s a rövid szőke hajszálak közt a halántékánál gyöngyöző izzadság csillant meg. – Miről akar beszélni? – Parr őrnagy úgy tájékoztatott, hogy beszélt magával az édesapjáról. – Akármit is hisz maga meg a drágalátos Parr őrnagya azzal kapcsolatban, amit az apám tett, tévednek. Ő soha… – Ezért akartam beszélni önnel. Ön Signor Lombardi lánya, így a legalkalmasabb személy arra, hogy tisztázza, mi történt. Lehet, hogy tévedünk. A kapitány elmosolyodott, és ez megnyugtató volt. Könnyű volt kedvelni ezt a Fielding kapitányt. A vonásai simák voltak, a mosolya pedig meleg. Caterina mégsem akarta megkedvelni. „Lehet, hogy tévedünk” – mondta. Ez reményt adott Caterinának. – Az apám sosem tett volna semmit, ami ennyire alávaló. Az angol bólintott, mintha elfogadta volna, amit Caterina mondott. Az oldalán lévő bőrtáskába nyúlt, és kivett egy kis
csomagot, melyet az asztalra tett. Kávé volt. Átcsúsztatta az asztalon. – Magának. A gazdag, testes aromától, mely a csomagból szivárgott, Caterina gyomra összeszorult, a koffein utáni sóvárgás pezsegve futott végig az erein. Ez valódi kávé volt, nem olyan keserű, silány fűrészpor, melyet tegnap vásárolt. Határozottan visszatolta a kapitány felére az asztalon. – Nem, köszönöm! A kapitány a kávéról meglepetten Caterinára pillantott. Talán még senki sem utasította vissza Olaszországban? – Sajnálom – mondta, mintha megsértette volna Caterinát, és félretolta a csomagot. –AMiért van türelmesen itt? kapitány mosolygott. – Mondtam. Hogy meghallgassam a maga verzióját. Nem győztek meg azok a vádak, melyeket egy rakás tolvajtól meg csalótól hallottam. – Parr őrnagyot meggyőzték. – Tudom. De ezek az emberek, akik ujjal mutogatnak az apjára, még a tulajdon drága anyjukat is eladnák, csak hogy mentsék az istenverte bőrüket. Higgyen – A –homlokát ráncolta. Úgy tűnt, pattanásig feszülneknekem. az idegei. Kötélen végeznék, ha rajtam múlna. Ez megdöbbentette Caterinát, vagy inkább a kijelentés brutalitása. Mégis, ahogy visszaemlékezett a vastag karra, ahogyan a nyaka köré hurkolódott az utcán a kapualjban, azon kapta magát, hogy bólogat. Igen, akasszák fel őket, ha ez kell. Fielding kapitány behatóan tanulmányozta Caterinát, akinek csak akkor tűnt fel, hogy hangosan ki is mondta, amit gondolt. – Igen, akasszák fel őket. De kik azok az ők? – kérdezte Caterina. – Jelentéktelen alakok. Férfiak, akik lopott antik műtárgyakkal kereskednek. Csupán apró szemek a láncban,
akik bepánikolnak, mikor berángatjuk őket kihallgatásra. A komoly bűnözők árnyékban maradnak. – Nem segíthetek. Caterina összeszorította a száját, mielőtt még több szó hagyhatta volna el. Egy férfiról, fehér csíkkal a hajában, szemében az ölés vágyával. Egyik kezét az ajka elé tette, hogy zárva tartsa, mert ha a szavak kibuknának onnan, Nonno és Luca szenvedne miatta. Ezt nagyon világossá tették azok a bizonyos emberek. Erősen összeszorította a fogait. Harry Fielding kapitány kitartóan bámult rá, mintha hallott volna valami nem egészen odaillőt a hangjában. Összetette a két kezét az asztalon, és lenézett rájuk. – Mikor tizennégy voltam – mondta Caterinának –, bentlakásos iskolába Angliában, kedves ódon, vörösjártam téglásMarlborough-ban, városkában. Egyik délután egy az igazgató behívott a dolgozószobájába, hogy közölje velem, az apám agyonlőtte magát. Caterina nem tudta elhallgattatni zihálását. – 1929-et írtunk. Pont a New York-i tőzsde összeomlása után jártunk – folytatta fakó hangon. – Apám mindent elveszített. Az igazgató nagyon kedves és tapintatos volt, de semmi sem készítheti fel azgyengéden. embert arra– aEzt sokkra, jelent – mondta tudom.amit az apja elvesztése Caterina szeretett volna mondani neki valamit, felajánlani az együttérzését, de azon kapta magát, hogy könnyek csorognak le az arcán. – Sajnálom – mondta a kapitány hirtelen, rendkívüli zavarában. – Tolakodó voltam. – Felállt. – Mennem kell. Akadályozom a munkában. – Szavai rövidre és kínosra sikeredtek. Caterina megtörölte az arcát a kézfejével, de nem tudta rávenni magát, hogy többet kérdezzen a férfi apjáról. – Hogy lehet, hogy maga ilyen jól beszél olaszul? A kapitány megkönnyebbültnek tűnt a témaváltástól.
– Életem első tizennégy évében a szüleim minden tavasszal két hónapra Olaszországba hoztak. Imádták Olaszországot, különösen az olasz operát. – Egy kisfiús mosoly kíséretében megrántotta a vállát, ahogy visszaemlékezett. – Mindig olasz dadám volt. Az apám nagyon örült, mikor én már jobban beszéltem az olasz nyelvet, mint ő. Egyszerre nevetségesen fiatalnak látszott. Túl fiatalnak a katonai egyenruhához. – Derítse ki nekem – mondta Caterina. – Mit derítsek ki? – Hogy miért vádolják az apámat. A kapitány kurtán bólintott egyet. – Van még valami. Lehet, hogy Parr őrnagy ezt nem mondta el magának, de úgy érzem, joga van tudni. Caterina várt. – Egy férfi holttestét húzták ki az olajos vízből a nápolyi kikötőnél múlt héten, de nem ott fulladt meg. A légcsöve össze volt zúzva. Ékszerész volt, Orlando Bartolinak hívták. A rendőrség fordult hozzánk, hogy nyomozzunk az ügyben, mert egy lopott festményt találtak nála. Kihallgattunk pár érintettet, és rendre a maga apja neve jött elő. fészkelte bejelent magát– Caterina –Pánik Az semmit sem suttogta. torkába. – Egyetértek. De Parr őrnagy meg van győződve róla, hogy ez az összefüggés igenis jelent valamit – hallgatott el, Caterina arcát tanulmányozta. – Bocsásson meg, Signorina Lombardi, ha felzaklattam. Caterina a fejét rázta. – Nem. – Mozgása és szavai görcsössé váltak. Egy darabig csendben álltak az árnyékban, mindketten tisztában voltak azzal, hogy a beszélgetés megváltoztatta a dolgokat, és egyikük sem találta a visszautat a normális mederbe. Aztán Caterina megmozdult, és visszavezette a
kapitányt a házba. Kinyitotta neki a bejárati ajtót, és kilépett a szűk utcára, felpillantott a kék ég keskeny sávjára. Caterina most már mindent kínosnak talált a kapitánnyal kapcsolatban. A férfi a lépcsőn állva időzött, kezében a sapkával, arcát felfújta, mintha volna még mit mondania, ám a szavak megrekedtek a fogai mögött. – Viszlát, kapitány. Köszönöm, hogy eljött. És hogy őszinte volt. A kapitány egyenesen Caterinára nézett, kék szeme bizonytalan volt. – Lesz egy kis táncos mulatság a Santa Lucia Hotelben, Nápolyban, holnap este. Minden héten megrendezzük. Azon gondolkodom, lenne-e kedve eljönni. Velem, úgy értem. Eljönnék és haza is hoznám a dzsippel. – Nem,magáért, köszönöm! – Persze. Milyen buta vagyok, hogy ezt feltételeztem. – Nem akarok Nápolyba menni, sem megjelenni egy hivatalos katonai rendezvényen, de elfogyasztok magával egy pizzát a Georgióban, itt a sarkon, ha van kedve hozzá. Ez a legjobb hely Sorrentóban. Holnap este hétkor. A kapitány rávigyorgott. – Ott leszek. Caterina becsukta az ajtót, és hallgatta, ahogy a kapitány léptei elhalkulnak odakint. Két katona egyetlen reggelen. Drága papa, úgy látszik, nagyon kell nekik, akármi is legyen az, amit keresnek. Elindult hátra a konyhaszekrény felé, mikor eszébe jutott a kávé, mely még mindig a tölgyfa asztalon hevert az udvaron. Minden fánakmikor van egy sajátosa húsát hangja,és mikor fűrészelik. Egy sajátos illata, felnyitják az ereit. Mikor aznap este Caterina besétált az öccse szobájába, tiszafa illatát érezte.
Luca hason feküdt az ágyán, s a házi feladatával bajlódott, fiatal sima arca ki volt pirulva. Caterina azon tűnődött, vajon miért. Talán farigcsált valamit egy tiszafadarabból, és azt dugta be az ágy alá, mikor hallotta nővére lépteit a lépcsőn? – Hoztam neked valamit. Luca felnézett. Az apjuk szeme, kerek és sötét, mint az antik tölgy. A fiú szeme felragyogott, mikor meglátta, mit tart a kezében. Felült, s Caterina odanyújtotta neki a sfogliatellét,24 melyet éppen most sütött. – Grazie! Úgy mormolta a szót, hogy közben már tele volt a szája süteménnyel, örömében a szemét forgatta, de végül, mint oly sokszor, a tekintete megakadt Caterina kezén, és csak bámulta, sCaterina mindigmiért az volt az érzése, hogy azt való próbálja megfejteni, örökölte az apjuk fához tehetségét, és ő miért nem. – Mit tanulsz? – kérdezte Caterina. – Földrajzot. Luca nem volt éppen buzgó diák. Halászni jobban szeretett. – Segíthetek? Mit tanulsz? – Európa fővárosait. hogy kikérdezzelek? – Akarod, Ha szeretnéd. Úgy vigyorgott Caterinára, mint mikor sakkoznak, és éppen sarokba szorítja a királynőjét. Az apjuk tanította meg őket játszani, és Luca jó pár órát töltött vele a tábla felett. Sokkal jobban ment neki, mint Caterinának. Caterina ujjával a Luca előtti térképre bökött. – Mi Portugália fővárosa? – Lisszabon. – Bene. És Finnországé? Kagyló formájúra hajtogatott olasz leveles tészta, mely édes és sós töltelékkel egyaránt fogyasztható. 24
– Helsinki. – Molto bene. Ám Luca most már hüvelykujja körmét rágta, és nyugtalanul nézett Caterinára. – Mi a baj, Caterina? – Semmi. Luca a fejét rázta. Az öccse túl jól ismerte. Mindig gyorsan ráérzett, milyen hangulatban van éppen. Caterina a zsebébe dugta a kezét, hogy elterelje Luca figyelmét. – Van itt neked valami, Luca. Luca szeme újra felragyogott, egyértelműen egy újabb sfogliatellében reménykedett. Caterina azonban egy képeslapot húzott elő. MegsárgultAzaz elején idők során, a szélei már elmosódtak és elhomályosultak. egy fekete-fehér kép volt a pompás tizennegyedik századi firenzei dómról. Lucának nyújtotta. Luca elvette, és vetett egy pillantást a képre, ám mikor megfordította, hogy elolvassa, tátva maradt a szája. Ujjaival követte a hurkolt, fekete írást. – Mammától jött – mondta Caterina feleslegesen. Kívülről fújta a szöveget. „Itt vidám az élet. Firenze a partik mennyországa. A te Mammád.” Caterinának volt címezve. – Akkor küldte nekem, mikor ötéves voltam. Firenzébe ment az unokatestvére esküvőjére. – Caterina azt már nem tette hozzá, hogy az anyjuk három hétig nem jött haza, vagy hogy Papa nem evett, nem aludt, amíg ő oda volt. Mikor Mamma végre visszatért, azzal köszöntötte a férjét, hogy undorodva felhúzta az orrát, és megjegyezte: – Antonio, úgy nézel ki, mintha a kutya szájából rángattak volna ki. Caterina ezt nem mondta el Lucának. Mert az mosolygott, nemcsak a szájával, hanem minden porcikájával.
– Megtarthatod – mondta. Luca arcával közel hajolt a képeslaphoz, és lelkesen azt mondta, „köszönöm”, de nem nézett fel. Így nem is láthatta, mit jelentett ez Caterinának. Caterina egy pohár forró, citromos vizet helyezett a nagyapja könyöke mellett lévő asztalkára. Az idős férfi elaludt a székében, a feje esetlen szögben állt, arcának borostás redői félrecsúsztak. – Ideje lefeküdni, Nonno – mondta lágyan. Nagyapja rándult egyet, ahogy felébredt, a nyaka hallhatóan kattogott, miközben felült, egyenesen, az évekkel ezelőtti esésből származó sérülései ellenére is. Mindig egyenesen ült. Folyton azt mondogatta Lucának, hogy nem tesz jót az agynak, ha belesüpped a székbe. – A vizem? – kérdezte. – Ott van melletted. – Grazie! Hosszú ujjai a víz után kutattak, rángatóztak, mintha csápok lennének. Nehéz volt nem babusgatni őt, a kezébe adni egy pohár vizet, ám Caterina akárhányszor ezt tette, jutalma egy döfés volt a bottal, és egy undorral teli felhorkanás. A nagyapjával szemben lévő székben ült, a saját vizét kortyolta, és arra várt, hogy a nagyapja megfogja az innivalóját. – Nonno, ismersz valakit, akit Di Marco grófnak hívnak? – Nem. – Hallottad valaha ezt a nevet? – Igen, hallottam. Azt hiszem, Caprin él. A nagyapja egy teljes percig csendben kortyolta az innivalóját. – Papa ismerte? Nagyapja nagy, fehér szemöldöke összeráncolódott. – Mi ez az egész?
– Azt hiszem, rendelt egy asztalt Papától, és csak szeretnék többet megtudni erről. – Miért? Mit számít ez most már? – Nyers volt a hangja. – Az apád elment. Nincs az a kérdés, ami visszahozhatná. – Én is tudom, Nonno. Csendben iszogattak, nagyapja most már bizalmatlan volt, de Caterina még nem fejezte be. – Nonno, Papának volt köze bármihez is, ami illegális? Tudom, hogy nehéz idők jártak, mikor elkezdődött a háború. – Mosd ki ezeket a szavakat a szádból, lányom. Soha többé ne beszélj így az apádról! – Fogadott el ékköveket Di Marco gróftól? – Éheztünk volna, ha az apádnak ékkövei lettek volna? Ezt gondolod? – Nagyapja csak emelkedett. – Ezt most azonnal fejezd be! hangja Bármit egyre is gondolsz, hogy mit csinált, fejezd be! Az apád volt a legjobb ember, akit csak ismerhetsz. – A keze remegett. Poharából a víz a nadrágjára löttyent. – A fiam volt. – Tudom, Nonno. Tudom. Semmivel sem vádolom. – A lánya vagy, Caterina Lombardi. Hűségesnek kellene lenned. – Mindig hű vagyok a Papához. Nagyapja letette a poharat az asztalkára, felkapta a botját, és felállt. Világtalan arcát Caterina felé fordította, s botja végével a padlóra koppintott. – Caterina, ha tovább folytatod ezt az esztelen dolgot – lendítette a levegőbe erős kezét, hogy átfogja azt a dolgot, ami mintha szétáradna a szobában, akár a sötétség a fejében –, én mondom neked, akkor nem érdemled meg, hogy Antonio Lombardi lánya légy. Az ajtóhoz ment, egy lendítéssel kinyitotta, botjával úgy kopogott, mintha valaki bebocsátást kérne. Caterina hallgatta nehéz lépteit a lépcsőn, de továbbra is csak ült ott. Emlékezett.
TIZEDIK FEJEZET
Caterina másnap reggel mosollyal az arcán hagyta el a házat Lucával. – Nem kell eljönnöd velem az iskoláig – dörmögte Luca mellette. Manapság nem volt valami nagy különbség a magasságukban. Caterina kicsi volt, és karcsú, az öccse pedig kezdett felcseperedni. – Tudom, de szeretnék. – A barátaim ki fognak nevetni. – Ne aggódj, az Luca iskolarövid kapujáig borzolta fel Caterina haját. már nem megyek el – Meglepetésére Luca nem ellenkezett, és az is feltűnt neki, hogy valójában élvezi a társaságát. – Luca, megteszel nekem valamit? Volt valami Caterina hangjában, aminek nem kellett volna ott lennie. Az öccse is meghallotta, és azonnal ránézett, sötét szeme ragyogott a kíváncsiságtól. Ujjatlan inget viselt, melyet már túl sokszor mostak egy satnya rövidnadrágot és egy elkoptatott szandált, tagjaiki,soványak és barnák voltak, akár kiscsikóé. Óriási szüksége lett volna új ruhákra. – Mit? – kérdezte gyanakodva. – Azt akarom, hogy iskola után egyenesen hazagyere, és ne a hajókhoz menj. – Miért? – Túl sokat vagy kint az utcákon. Aggódom. Úgyhogy egyenesen hazagyere iskola után, és majd együtt tanulunk a könyveidből. Luca grimaszolt egyet, de nem mondott nemet. – Pedig egy nagy halat akartam fogni neked vacsorára. – Tekintete átsiklott Caterinán, s lágyan csettintett egyet a
nyelvével, ahogy az apjuk szokta. – Túl sovány vagy, Caterina. Egyél egy kicsit Nonno csokoládéjából! Apró megjegyzés volt ugyan, Caterinának mégis sokat jelentett. Az öccse kezdett felnőni. Abban a kellemetlen szakaszban volt, mikor próbálta megtanulni, hogyan legyen férfi, csak éppen apa híján volt, aki megmutatná neki. Az utca sarkán, ahol az iskola állt, Caterina megállt, hogy Luca onnan már egyedül mehessen tovább, de ő is megállt, és szembefordult Caterinával. – Mi folyik itt, Caterina? Miért vagy olyan… – Elhallgatott, a megfelelő szót kereste. – …olyan boldogtalan? – Nem vagyok boldogtalan, Luca. Luca a homlokát ráncolta. – Az öcséd Gondolod, hogy nem ismerem az arcod minden egyes vagyok. kifejezését? Megfordult, és elindult az iskola felé. – Ugye akkor nem felejted el? – szólt utána Caterina. – Hogy iskolából egyenesen hazajössz. Luca visszanézett, a válla felett vigyorgott Caterinára. – Te se. Te is megfeledkezel az időről, mikor a műhelyedben vagy. Caterina utána akart szaladni, át Ám akarta ölelni kis alakját, és magához akarta szorítani. abban nemcsontos lett volna köszönet. A tenger olyan nyugodt és tükörsima volt, mintha csak álomba zuhant volna. Caterina a hosszú sorban állt, hogy jegyet vegyen a kompra, Caprira, miközben a magasban lebegő sziklákat bámulta. Az óriási, fakó mészkődarabok tetején a reggel peremearanyló felett. fényében fürdette a várost, ahogy átlesett annak Minden normálisnak tűnt. Caterina szíve semmitől sem kezdett kalapálni.
Egyetlen nemkívánatos alak sem bámult le az erkélyekről vagy a teraszokról. Nem verődött vissza a nap fénye távcsövekről vagy egy fekete, csillogó napszemüvegről, mely túl sokáig bámulta őt. Csak a szellő fodrozta a lusta pálmafák leveleit, s csak a por kavarodott fel utálatosan a virágágyásokból, melyek a várost díszítették. Caterinának semmi oka nem volt arra, hogy úgy érezze, figyelik. Egyáltalán semmi. Mégsem tett le a gondolatról. Egyetlen pillanatra sem. A komp korlátja mellől, mely bűzlött a dízelgőztől, Caterina a hullámokat figyelte, ahogy végtelen ritmusban hömpölyögnek, elnyúlnak és kergetik egymást, és ez megnyugtatta, ahogy a hold is teszi, mikor kövéren és hatalmasan felkel a hegyek felett. A hatalmas, élénkkék víz sodrón terült körülötte, s a Sorrentói-félsziget a semmibe veszett már, csak homályos folt volt a horizonton, nem több egy ujjlenyomatnál. Vele együtt Caterina dühe és félelme is elenyészett. Capri szigete a Nápolyi-öbölből emelkedett ki egy nagy szikla peremén, zölden és ezüstös szürkén vibrált a napsütésben. Búzavirágkék ég fogta körül a szigetet, s Caterina úgy érezte, mintha egy régebbi korba érkezett volna meg, ahogy lelépett a kompról, egy olyan világba, ahol az ókori Róma császárainak fenséges hangja még mindig ott susogott a fényűző villák és pazar kertek között. Ahol az életeket egyik pillanatról a másikra oltották ki. Fürgén sétált végig a kikötőn, útközben szemügyre vette az induló jachtokat és a ragyogóan színes halászhajókat, melyek ott hajlongtak és rángatóztak a rögzítőkötelek végén. Caterina nem tudta, mit keres, mégsemvagy bízottegy semmit sem fehér a véletlenre. Készen állt bármi szokatlanra, sötét fejre csíkkal a halánték tájékán. Szokás szerint azonban mindenki a maga dolgával volt elfoglalva, csak néhány egyenruhás henyélt a nap
alatt. Capri nagyobb villái közül jó párat szanatóriummá alakítottak át a sérült szövetséges katonák számára, köztük az angol énekesnő, Gracie Fields villáját is, sok mindent azonban nem lehetett csinálni a szigeten, csak dohányozni, és figyelni, hogyan húzzák be a rákokat a hajókra. Caterina a félórás hajóutat Sorrentóból Caprira a háború előtti idők óta nem tette meg, és már meg is feledkezett róla, milyen gyönyörű is a sziget – vagy csak korábban túl fiatal volt ahhoz, hogy értékelje – a merőleges mészkősziklákkal, melyek kimagaslottak a nyugodt vízből. Érezte a vadon nyíló gyógynövények és az erdős hegyoldalak illatát, és látta a sziklás hegygerincet, mely végignyúlt a szigeten egészen Anacapri kis városáig. A Marina Grandén egyenesen a drótkötélpályához és egy lévő rakás egyenruhással egyetemben felment ament, Capri városában La Piazzettára. – Ezen a szépséges helyen él, signorina? – kérdezte udvariasan egy fénylő arcú őrmester, miközben a sikló kocsija lassított, majd megállt. Caterina a fejét rázta. Idegessé vált az egyenruhások között. Besétált a szép, pasztellszínű térre, majd rögtön megkérdezett egy helybelit, aki fokhagymafüzért árult a biciklijéről, hogy ismeri-e a felé Villa dei Cesarit. Az sziklákon árus cigarettájával az előhegység mutatott, a csipkézett túlra. – Arra lesz, ott – mondta egy foghíjas vigyor kíséretében. – De Di Marco gróf csak férfi személyzetet vesz fel, signorina. Ezt mindenki tudja. Nem szereti a nőket. Ez nem sok jóval kecsegtetett. Caterina pihenőt tartott, nyakának mélyedéseiben összegyűlt a verejték. volt azésemelkedő felfelévaskapu a városból. Két csontfehérMeredek márványoszlop egy kétszárnyú előtt állt, mely kétszer olyan magas volt, mint egy ember. Próbálkozott vele. Zárva volt. Szemügyre vette a kapun túl elnyúló utat,
fekete kátrányos kocsibehajtó volt, mely úgy tűnt, meggörbül és megolvad a vibráló hőségtől, de házat nem lehetett látni. Borókák sűrű kuszasága határolta az út bal oldalát, jobb oldalt pedig fehér fal húzódott mellmagasságban. Innen nem látott át rajta, Caterina mégis biztosan tudta, hogy lennie kell egy szakadéknak is a túloldalon. Villa dei Cesari. A szavak nagy, sárgaréz betűkkel csillantak meg, melyek elnyúltak az oszlopokon, s elég nagyok és feltűnőek voltak ahhoz, hogy már száz méterről is látni lehessen őket. Szóval ez a Di Marco gróf olyan ember volt, aki ugyan szerette óvni a magánéletét, ám önnön fontosságát is éppen annyira szerette világgá kürtölni. Megnyomta a távbeszélő gombját, mely az egyik oszlopba volt beépítve, és abban a pillanatban egyadja női hang belőle. célját. – Buongiorno, kérem, meg asistergett nevét és ki jövetelének – Signorina Lombardi vagyok, és Di Marco gróffal szeretnék beszélni arról az asztalról, amit az apámtól rendelt. – Várjon egy percet, kérem. Eltelt egy perc, melyet még kettő követett. Miután már öt perce álldogált a tűző napon, Caterina azt fontolgatta, hogy ismét megnyomja a gombot, mikor egy hangos, érces sercegés után a hang jöjjön! azt mondta: – Kérem, Caterina megtolta a kaput, mire az kinyílt. Igaza volt a szakadékkal kapcsolatban. Ott volt a fehér fal túloldalán, ahol albatroszok súrolták a tengerről a sziklákhoz felszálló hőlég felszínét, szárnyuk, akár a napfény villanása, kiáltásuk éles volt. Caterina gyorsan a lábát, elsétált egy sor cézárok szobor mellett, melyek az útszedte bal oldalán sorakoztak, római arrogáns, életnagyságú márványalakjai voltak, lengő fehér
tógában, fejükön finoman faragott borostyánkoszorú hatalmuk szimbólumaként. Vajon ez arra utalt, ami ennek a Di Marco grófnak a legfontosabb? A hatalomra? Caterina elfordította a fejét, és kinézett a tengerre, szemet kápráztató volt, előtérben a skarlátvörös leanderek bőségével, melyek úgy álltak a fehér fal előtt, mintha az vérrel lenne lefröcskölve. Az jutott eszébe, hogy ha valaki ilyen helyen él, magasan az antik romok között, az könnyen összezavarhatja a fejét, s hiheti, hogy ő maga is római sas. Végül az út elkanyarodott a szikla peremétől, és befordult, itt már elegáns ciprusfák során keresztül haladt végig. Caterina csak most pillantotta meg a házat, s azonnal úrrá lett rajta az izgalom. Hatalmas, terpeszkedő kastély volt, magasba törő fehér oszlopok és boltívek garmadája. Római villa, éppen császárhoz illő. – Buongiorno, signorina. A hatalmas tölgyajtó nagy lendülettel nyílt ki Caterina előtt, még azelőtt, hogy sikerült volna megmásznia a széles, félkör alakú lépcsőt, s egy elegáns nő állt ott hosszú ezüst fülbevalókkal, fekete férfiöltönyben és mellényben, hogy fogadja őt. – Jó reggelt! – felelte Caterina, tudatában annak, hogy az anyja kék ruhája a lábához tapad, és hogy hajtincsek ragadnak a nedves nyakához. – Meleg napunk van. Kérem, jöjjön! A nő hátrébb állt, hogy Caterina beléphessen a hatalmas, hűvös, magas mennyezetű átriumba, melynek közepén egy szépen szökőkút csapta állt. Ahogy közelebbmegmunkált ért a nőhöz,delfines erős verbénaillat meg, Caterina s érezte, hogy a sötét szemével alaposan megvizsgálja külsejének minden részletét. A hajára ugyan ráfért volna egy hajkefe,
homokkal teli szandálját pedig nem ártott volna kitisztítani, mielőtt belépett ebbe az ősrégi házba, ám Caterina csak a nőt figyelte nagy érdeklődéssel. Magas volt, nagyjából ötvenéves, a haja koromfekete és sikamlós, akár a fóka bőre, s kontyba volt fogva a tarkójánál. Nagyon egyenesen tartotta magát, akár egy próbababa, erős vonásai merevek maradtak, természetellenes nyugalommal tartotta őket kordában. Csak vastag, ívelt szemöldöke emelkedett meg, hogy némi meglepődést mutasson. – Maga fiatal – mondta a nő. – Huszonegy vagyok. A karmazsinvörös ajkak megfeszültek, de semmi több. – Di Marco gróf fogadja, de ne fárassza ki. –– Nem Öreg.érzi jól magát? – Értem. A férfiöltönyös nő hirtelen Caterina arcára emelte a tekintetét, s ott is tartotta. – Azt kétlem – suttogta, majd mutatta az utat végig a folyosón, mely márvány női mellszobrok sorával volt kirakva. Róma istennői nagy számban voltak jelen. – Octavia, az isten szerelmére, hozz már egy italt szegény lánynak! Úgy néz ki, mint… A férfi egy heverőn nyújtózkodott, nem fejezte be a mondatot. Nem árulta el, hogy néz ki Caterina. Hűvös, szürke pillantása elég volt. Caterina egy elegáns terasz közepén állt, kék ruhája volt az egyetlen színfolt a fehér márványsivatagban. A fekete öltönyös nő, akit a férfi Octaviának szólított, méltóságteljesen lépkedett előtte, anélkül egyszer is hátrapillantott volna, s vezette őt végig egy hogy szobán, melyben fehér, süllyesztett medence volt, körülötte pedig választékosan díszített bútorok és finom, fehér csipkefüggöny, mely a tűző
napsugarak ellen nyújtott védelmet. Ezen túl terült el a terasz, ahol most Caterina állt, római szépségek kevésbé vértelen szobrai között, átfogó panorámával a Nápolyi-öbölre. – Di Marco gróf. Így köszöntötte őt a férfi. A saját nevével, nem az övével. – Köszönöm, hogy fogadott, gróf úr. Caterina elindult a férfi felé, kíváncsian vette volna szemügyre közelebbről, de a homlokán hirtelen mélyülni kezdő ráncok és a szemében lévő nyugtalanság megállította. Rendkívül magas ember volt, hosszú, nyurga végtagokkal és olyan arccal, melyet a markáns sasorr és a szögletes, simára borotvált áll határozott meg. A nő azt mondta, hogy öreg, de Caterinának egyáltalán nem tűnt olyan öregnek, a hatvanas éveiben járhatott, vagy talán a párnák hetvenes éveiben, maximum. Testét félig eltakarta a hófehér lavinája a sezlonon, és valamiféle leomló, fehérített lenvászon köntöst viselt, majdnem tóga volt, de nem egészen. Feje felett fakó baldachin terült el, mely pajzsként védte meg a vakító napfénytől, akár egy saját, személyes árnyéksziget. – Bocsásson meg, amiért nem kelek fel, hogy üdvözöljem, signorina. A lábam már nem olyan, mint régen. – Nemha akarom zavarni. Csak fel kell tennem néhány kérdést, van egy perce. – Hát persze hogy zavar engem, ifjú hölgy. Nem olyan ember volt, aki szívesen vette a kérdéseket. – Nem tudom, tudja-e, hogy az apám meghalt, két évvel ezelőtt, mikor egy… – Tudok róla. Maga Antonio Lombardi lánya. Ez az egyetlen oka annak, hogy belementem a találkozásba, máskülönben a kapun sem léphetett volna be. Gorombán mondta, szinte már durván, és mégis, egyetlen mosoly enyhített ezen a kíméletlenségen, s egy kerek asztal felé intett, mely néhány méterre tőle állt egymagában, egy kis
foltnyi árnyékban. Napernyő széle fodrozódott felette. Minden fehér volt. Minden makulátlan, még az albatroszok ellenére is. – Kérem, üljön le, Signorina Lombardi! Caterina a kerek asztalhoz ült, ujjaival a felületét cirógatta. Tulipánfa volt, csontszínű és gyöngyházfény berakással, melytől sakktáblává változott, a berakás minden négyzete gondosan válogatott datolyaszilvafa forgácsával volt árnyékolva, hogy háromdimenziós látszatot keltsen. Szélét hajszálvékony ébenfekete vonal keretezte, az ébent pedig aranyszál vette körül. Gyönyörű volt, olyan gyönyörű, hogy Caterina képtelen volt levenni róla a kezét. Még sosem látta azelőtt az asztalt, mégis olyan biztosan tudta, hogy az apja munkája volt, mintha csak belegravírozta volna a nevét. –– Igen, Tetszik? – kérdezte a gróf. csodálatos. – Még azelőtt csinálta nekem, hogy maga megszületett. – Akkor ezért nem láttam soha. – Örülök, hogy végre eljött, Signorina Lombardi. Caterina elemelte a tekintetét az asztalról, és erre a furcsa, fehérbe balzsamozott férfira összpontosította. – Miért is? – Mert az apja mesélt nekem magáról.mennyire – A szürke tekinteta Caterinát tanulmányozta. – Elmondta, csodálja fához való szakértelmét. „A lányom egy nap akár olyan jó is lehet, mint én.” Ezt mondogatta nekem, és mikor megkérdeztem: „Akár még jobb is, mint te?”, csak nevetett, de nem ellenkezett. Mintha egyre ritkább lett volna a levegő a teraszon. Caterina nem számított arra, hogy ilyen ajándékot kap majd. Egy nap olyan jó is lehet, mint én. Az apja soha nem mondott ilyet. Neki nem. – Köszönöm! – suttogta.
Abban a pillanatban a fekete ruhás nő jelent meg mellette, és egy hosszú pohárban friss limonádét helyezett az asztalra jéggel és mentával. – Grazie! De már eltűnt, halkan, mint az árnyék a márványon. – Öregember vagyok már – mondta lágyan Di Marco gróf –, és az egészségem sem a legjobb. Az életem… – Egyik hosszú, szőrtelen karját kihúzta köntösének redői alól, és akkora ívet írt le vele, hogy abba beletartozott a mögötte lévő grandiózus villa és az előtte lévő tündöklő öböl is, ahol Nápoly már nem volt több egy homályos foltnál a Vezúv lábánál. – …az életem most már csendes és egyszerű. Másokon keresztül élek, másodkézből. Figyelem az albatroszokat, és gondolatban én is velük mígmészkősziklán. haszontalan testem ezen a szigeten reked, ezen a szállok, nagy, ódon Caterina egyszerre sajnálatot érzett ez iránt az ember iránt, aki látszólag már lemondott az életről. – Az élete még nem ért véget – mondta neki, és mosolygott. A gróf a homlokát ráncolta, nagy szemöldökével szinte lecsapott Caterinára, horgas orrának lyukai kiszélesedtek hirtelen fellobbanó dühében. – Ne sajnáljon Signorina Egy nap maga is öreg lesz, és akkorengem, majd nem akarjaLombardi. senki sajnálatát. – Hogy is sajnálhatnám, mikor ez mind a magáé? Olyan szép itt. – A szépség nem elég. Caterina belekortyolt az italába, lehűtötte kiszáradt nyelvét, majd felállt. Felemelte fehér székét, és közelebb vitte a férfi árnyékszigetéhez. Leült a székre, teljes mértékben a napfényben, és előrehajolt. – Elmondjam, mi történt velem tegnap? – kérdezte Caterina. A férfi tekintete azonnal felragyogott. A várakozástól megrándult a szája sarka. – Igen.
– Megtámadtak. Feltolta magát az egyik könyökére. – Folytassa! – Fényes nappal történt az utcán, Sorrentóban. Két férfi volt. Az egyik majdnem megfojtott. A másik megfenyegetett, hogy megöl. – Madonna santa! – Szerencsére lehánytam az egyiket, mire elfutottak. – Ó, egy olyan csinos lány, mint maga, vonzhatja a rossz… – Ennek semmi köze nem volt a külsőmhöz. A férfi homlokán ismét megjelentek a ráncok. – Akkor mihez volt köze? – Információt akartak. –Caterina Miről? hallotta a férfi halk lélegzését, gyors volt, és éles. – Egy amerikai katonáról, aki folyton kérdezősködik. – Miért? Mi ez az egész? – Nem tudom. A gróf kitartóan nézett Caterinára, aztán lustán elmosolyodott, és visszadőlt a párnái közé. – Köszönöm, signorina. Ez már majdnem érdekes volt. Még azt aöregembernek, hazugságot sem a végén. Miért is mondaná el egy mi bánom nyomjaott a szívét? Ám úgy tűnt, a levegő egyre inkább forr körülötte, megbújva a baldachin alatt, mire a gróf elővett egy csontszínű legyezőt. Az arca előtt lebegtette, s Caterina azon tűnődött, vajon rejtőzködik-e előle, de aztán hirtelen félrehajította. – Nos, ifjú hölgy, miért jött ma a Villa dei Cesariba? – Hogy beszéljünk az asztalról. – Ó, igen. Az asztal.
TIZENEGYEDIK FEJEZET
Caterina feszülten figyelt. Di Marco gróf látszólag minden hezitálás nélkül mesélt neki az asztalról. Tájékoztatta Caterinát, hogy az asztalt nászajándéknak rendelte az apjától az unokája, Leonora számára két évvel ezelőtt, akinek az esküvője 1942 májusára volt kitűzve, azonban minden összeesküdött az esküvő ellen, és végül határozatlan időre elhalasztották. Azt nem mondta el Caterinának, pontosan miért. Ám az arca szinte kővé vált, ahogy azt mesélte neki, hogy szerinte az, hogy az asztal elégett az apja műhelyében, rossz ómen volt. Az esküvőt tehát lefújták. – Az a furcsa – mondta Caterina –, hogy az apám erről semmit sem mesélt. Soha nem említette az asztalt. – Mert úgy utasítottam, hogy tartsa titokban. – Miért? – Mert úgy volt, hogy meglepetés lesz. – Az ékkövek miatt? gróf kifejezéstelenül bámulta Caterinát. –AMilyen ékkövek? Vagy az öregember tudott jól hazudni, vagy nem léteztek semmiféle ékkövek. Hirtelen nevetni kezdett, mély, szilaj hangon, mely keskeny mellkasából tört elő, és zengve visszhangzott a márványok között. – A színezett üvegekre gondol? – Azokra gondolok? – Az apja csodálatos képet tervezett a szemmintás juharfa asztal berakásához. A képen a Villa dei Cesari szerepelt, Capri szikláin állt, körülötte a kék ég és a tenger.
– És színezett üveget használt? – kérdezte Caterina kétkedve. – Igen. Arany- és ezüstfonalakkal egybefonva. – Ez persze megmagyarázná, miért nem találtak belőle semmit a tűz után. – Igen. Caterina valahonnan izgatott kutyaugatást hallott. Nem tűnt idevalónak, ebbe a gondosan szabályozott környezetbe. Egy pillanatnyi gondolkodás után Caterina felállt. A gróf meglepettnek látszott. – Nincs értelme, hogy tovább maradjak – mondta. – Grazie! Köszönöm, hogy időt szakított rám, de hazugságoknak nem veszem hasznát. Visszasétált a ház felé, árnyéka előtte loholt, mintha alig várná, hogy távozhasson. – Signorina Lombardi! – A gróf hangja éles volt. Caterina lendületből fordult meg. – Ne sértegessen engem, Di Marco gróf. És az apámat sem. Soha az életben nem dolgozott volna színezett üveggel. És maga sem adott volna ilyen tárgyat az unokájának nászajándékként. Az apám az ékkő szót írta a megrendelőkönyvébe. volt olyanÚgyhogy bolond,ne…hogy összetévessze a színezett Nem üveget az ékkővel. – Itt meg mi folyik? – Stílusos jégfehér lenvászon tunikát és nadrágot viselő fiatal nő lépett ki a villából a teraszra. – Ki maga? – Az udvariasság halvány jele nélkül szegezte a kérdést Caterinának. Mellette egy fehér német juhászkutya poroszkált. Fülei a fejéhez simultak, fakókék szeme Caterinán állapodott meg. Caterina vér szagát érezte az állat leheletén, és volt is egy vöröses folt a száján. Tett egy lépést hátrafelé. – Caterina Lombardi vagyok, és azért jöttem, hogy beszéljek…
Ám a fiatal nő elrohant mellette, és reszkető kézzel a sezlonon fekvő grófhoz sietett. A gróf bosszúsnak látszott, csupasz lába a márványpadlóhoz ért. – Nonno, jól vagy? Felzaklatott ez a nő? – Persze hogy jól vagyok, Leonora. A gróf egyik kezét felemelte és felé nyújtotta. A fiatal nő gyengéden a keze közé vette és megcsókolta a foltos kézfejét. Sötét haja sima bubifrizurára volt vágva, vonásai aprók és finomak voltak, nem olyanok, mint a nagyapjáé. – Miért beszélsz megint az esküvői asztalomról? – nevetett, hangja törékeny volt, akár az üveg. – Az én mesebeli asztalomról. Egy idegennel. – Caterina irányába mutatott. – Ő nem egy idegen – mondta a gróf rosszallóan. – Ő az alkotójának lánya.fej most először fordult Caterina felé, hogy A fényes,asötét szembenézzen vele, ívelt szemöldöke meglepetten emelkedett fel. – Valóban? És látta? – Hívja vissza a kutyáját! – Tessék? – A kutyája. A sötét tekintetelőtt a német juhászkutyára siklott. Az állatfejjel, még mindig Caterina állt merev lábakkal, előreszegett csendes vicsorgással, mely felfedte a hosszú, vérfoltos fogakat. Caterinának egyetlen izma sem rándult. – Hívja vissza a kutyáját! A gróf unokája csettintett az ujjával, mire a kutya azonnal engedelmeskedett. Megcirógatta fehér fejét, ismét felnevetett, ezúttal lágyabban, ám ez nem volt igazi nevetés. – Viselkedj, Bianchezza! – dúdolta halkan. – Nem szabad megijesztened Nonno vendégét. – Fene vigye azt az állatot! – dörmögte a gróf bosszúsan. – Mindannyiunkat megrémít, Signorina Lombardi. Vidd innen
ezt a teremtményt, Leonora. Vér van az arcán. – Öklendező hangot adott ki. – Tudod, hogy rosszul leszek a vér látványától. Leonora di Marco tekintete találkozott Caterináéval, s egy röpke mosolyt engedett meg felé, mielőtt kiviharzott a teraszról a kutyával mint második bőrrel az oldalán. Caterinának az jutott eszébe, vajon a fiatal nő szándékosan hozta-e magával a véres szájú kutyát a teraszra, miközben nagyapjával szemben mutatott gyengédsége őszintének tűnt. Caterina ezt különösnek találta. Amint Leonora elment, Caterina átment a teraszon, hogy ismét az öregember mellett legyen, mielőtt még ismét megzavarnák őket. A gróf az üvegajtót bámulta, mely elnyelte az unokáját, s ujjaival türelmetlenül bontogatta köntöse szegélyének szálait. A tengeri szellő illatát foglalt hozta magával, melyek a hegyoldalon nőttek.citromfák Caterina helyet mellette, mire a gróf felé rántotta a fejét. Haragosan nézett rá. – Távozzon! – Di Marco gróf – szólt halkan Caterina, hogy a kíváncsiskodó fülek a házban ne hallják meg –, ha színezett üveg lett volna az asztalban, az megolvadt volna apám műhelyében a tűzben. Ha ékkövek lettek volna benne, azok ott hevertek volna a hamuban. De nem hevertek. Átfésültem az égett maradványokat, hogy mentsem, ami menthető. A gróf egyik kezét Caterina vállára tette. Érezte, ahogy belemar, ahogy teljes súlyával ránehezedik a csontjára azért, hogy így tolja fel magát a két lábára, hogy egyenesen megállhasson előtte. A formátlan tóga és a fehérség könyörtelen páncélja mögött Caterina megpillantotta az idős ember napfény által kirajzolt, éles körvonalát. – Akkor hol vannak az ékköveim? – Nem tudom. Meséljen róluk. Fogása Caterina vállán szorosabbá vált.
– Smaragdok Indiából, melyek összetörnék a szívét a szépségükkel. A sziget ábrázolásához kellettek. Az ég és a tenger zafírból és gyémántból lett volna. Gyöngyből a villa, aranylapokból a napfény a vízen. A háború előtt nemzetközi drágakő-kereskedő voltam, tapasztalatból tudom, hogy képesek elrabolni egy férfi szívét. – Vagy egy nőét. Caterina kiszabadította magát a szorításából, és felállt. Jóval alacsonyabb volt a grófnál. Mikor a kövekről beszélt, gyengédséggel telt meg a hangja, elmosolyodott, és elernyesztette ujjait, melyek hosszúak és pókszerűek voltak. – Igen, ebben igaza van, talán még a magáét is? – Akkor úgy tűnik, nem tudunk segíteni egymásnak. Egyikünk tud kinyitottak semmit. valamit a grófban, mire az kurta, Caterinasem szavai keserű pillantást vetett rá. – Octavia! – szólt. A fekete árnyék besiklott a helyére, a hóna alá. – Igen, itt vagyok. – Mondja meg Leonorának, hogy azonnal vigye vissza a látogatónkat a komphoz. A kocsiban nevetés hangzott fel. Caterina erre nem számított. Egy szedán volt, fényes és sima, a színe akár a krémes író. A nevetés Leonora di Marcótól származott, ám szemben a törékeny változattal a nagyapja teraszán, ez itt most könnyed volt. Szeretettel telve nevetett a hátsó ülésen ülő kutyáján, ahogy az nagy, fehér fejét kilógatta a lehúzott ablakon, selymes szőrét és fülét csapdosta a szél. Mióta kihajtottak a kapun a poros érezte, mintha másikkevésbé ember mellett útra, ülne. Caterina Fiatalabb úgy és rugalmasabb volt,egy a hangja tartózkodó, és azt is észrevette, hogy nincs aranycsík az ujján. Vagyis nem volt esküvő. Sem asztallal, sem asztal nélkül.
Ahogy a kocsi a lejtőn lefelé hajtott, Caterina belemarkolt az ülésébe. Az úttest keskeny volt, zegzugos utakon és hajtűkanyarokon keresztül ívelt, ahogy cikcakkban lefelé kanyargott a hegy oldalán. Fenyőerdő és meredek, lépcsőzetes olajfa- és citromligetek simultak a kopár sziklákhoz az állhatatosság szédítő mutatványával, miközben elmaradt a talaj az egyik oldalon, míg a másikon magának a sziget hegyének a szürke domborulata emelkedett. Durva és recés volt, olyasmi, amivel nem érdemes vitatkozni. Leonora gyorsan hajtott, a halálos kanyarokat magabiztosan vette be, ezzel is mutatva, hogy ismeri őket, ami megnyugtató volt, ám Caterina időnként érezte, hogy a hátsó kerék megcsúszik egy-egy kiálló kavicson, és a szorítása erősebb lett. – Nos? – kérdezte Leonora minden bevezető nélkül. – Mit gondol? – Miről? – A villáról. A nagyapámról. Caterina óvatosan szemlélte Leonorát. A lány valószínűleg fiatalabb volt nála, sima bubifrizurája az egyik füle mögé volt tűrve, mely kiemelte elegáns profilját, tekintete az útra koncentrált. Caterina úgy döntött, nem hazudik neki. – Olyan lehet, mintajéghegyen élni. Leonora felé kapta fejét, és rábámult. – Pontosan – mondta. – Pontosan ilyen. Hirtelen egy fatörzs száguldott feléjük. – Figyelje az utat! Leonora hirtelen elfordította a kormányt, ahogy újabb hajtűkanyarhoz érkeztek, még épp időben ahhoz, hogy ne repüljenek le a hegy széléről a semmibe, ami mélyen az öböl kék vizéig nyúlt le. Leonora elvigyorodott, a kutya pedig izgatottan csaholt egyet. – Látta valaha az apám asztalát? – kérdezte Caterina.
– Nem. Meglepetés lett volna, de nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán valaha is létezett. Ezért nevezem mesebeli asztalnak – nevetett. – Létezett, ebben biztos vagyok. Benne volt az apám megrendelőkönyvében. – Mint kiderült, nem számított. – Leonora megrántotta fehér, tunikás vállát. – Nem volt esküvő. Caterina nem tudta volna megmondani, hogy sajnálat vagy megkönnyebbülés volt-e a szavai mögött, de az világos volt, hogy Leonora nem kívánja megvitatni a dolgot. Rátaposott a fékre, ahogy újabb kanyarhoz értek. – Nekem azt mondták – mondta Caterina –, hogy a nagyapja csak férfi személyzetet foglalkoztat, de én csak Octaviát láttam. Megint az nem a könnyed nevetés.tagja. Ő az unokahúga. Az én – Octavia a személyzet nagynéném. – Az unokahúga? Nem úgy bánik vele, mint egy unokahúggal. – A bejárónőjeként él ott. Egy mögöttük haladó kocsi dudájának lármája meghiúsította Leonora mondandóját. A kutya egy éles ugatással berántotta a fejét. – Átkozott bolond! – csattant fel Leonora. – Itt nem tud előzni. Levette lábát a fékről, és egyre nagyobb sebességgel haladtak előre, ám a duda továbbra is harsogott. – Lassítson, Leonora! Álljon félre! Engedje elmenni! – Stupido! – Leonora rácsapott a saját dudájára. Caterina az ülésén tekergett. Mögöttük egy nagy, fekete Buick derengett fel, pont a lökhárítójuknál, a nagydarab férfi arca a vezetőülésben szigorú volt. Megint dudált. – Mi a fene ez? Kész öngyilkosság lett volna, ha itt próbál előzni.
Leonora felgyorsított, és a másodperc egy töredékére lehagyták a fekete kocsit, de az gyorsan felzárkózott, és megint rárántott a lökhárítójukra. Caterina letekerte az ablakot, és kihajolt. – Őrült! – kiáltotta. – Húzódjon le! – Szállj ki a seggemből! – üvöltötte Leonora. A kocsi a lökhárítójukba csapódott. A hátulról jövő reccsenés hátrakapta a fejüket, járművüket pedig előrerepítette. Leonora keze csúszott a kormányon a verejtéktől, s egy pillanatra elvesztette a fogását. Rátaposott a fékre, ám a mögöttük lévő kocsi túl nehéz volt, a lendülete túl nagy, a lejtő pedig túl meredek. Egy leheletnyit lelassultak, előrefaroltak, a kerekek kipördültek.
Meg Úgy fogunk tűnt, halni! az idő széthullik, s Caterina fejében egymást kergették a gondolatok. Luca, megígérte, hogy elmegy Lucáért az iskolába. Érezte a sérült narancs illatát az amerikai őrnagy kezében. Vagy talán a lépcsőzetes citromliget illata volt az éppen alatta. Meg fog halni a következő kanyarban. Átnyúlt, és megragadta a kormánykerék egyik felét, felkészülve, hogy átlendítse a kocsit az út rossz oldalára. Fülének csak akkor tűnt fel Leonora mély, szinte síró hangja. – Nem akarom, hogy az én bella Bianchezzám meghaljon. – Meg kell állítanunk a kocsit. – Caterinából szaggatottan törtek elő a szavak. – Menjen neki a sziklának! – Nem! – Leonora sikítani kezdett. – Nem! Caterina próbálta elfordítani a kormánykereket, de Leonora hadakozott vele. Mintha a fekete kocsis olvasott volna a gondolataiban, az út ellentétes oldala felé vette az irányt, köztük és a sziklafal között. Ha jött volna egy másik autó a kanyarban, mind meghaltak volna. – Fékezzen! Most! Most!
Ám a másik kocsi már mellettük volt, s mikor Caterina Leonora felé nézett, egyenesen a sofőr arcába bámult. Tekintete ádáz volt. Széles, gúnyos a vigyora. Akkora volt, mint egy hegy, fekete öltönyben és nagy bajusszal. Vastag, izmos karral. Caterina szíve kalapált a mellkasában. Tudta, mi következik. Tudta, hogy ez a vég. A fekete Buick elkanyarodott, aztán kegyetlen erővel nekicsapódott a szedánuknak. Az összezúzott fém visított. Leonora ajtaja meghajlott. A kormánykerék kilódult a kezéből, és a kocsi nagy robajjal keresztülvágott az útszéli bozót gyatra korlátján. Nem volt alattuk talaj. Minden néma volt. Mintha meghalt volna a világ.
TIZENKETTEDIK FEJEZET
A világ visszatért. Nem suttogva. Nem a halál lágy sóhajával. Azzal tért vissza, hogy Leonora a kocsi túloldalán hányódik, miközben az vad ívet leírva megpördült a levegőben. Az acél gyötrelmes visításával jött vissza, és az üveg robbanásával. A fém hasadásával és egy váratlan üvöltéssel, melyet Caterina nem tudott hová tenni. A kocsi akkora erővel csattant a földbe, hogy belerándult a gerince, ám keze eltökélt szorításban olvadt össze az üléssel. Ez mentette meg, mikor a kocsi kontroll nélkül száguldott a tenger feléAztán a meredek lejtőnek egyszerre csakcsapódva. hirtelen megállt. Émelyítő reccsenés, aztán semmi. A kocsi mozdulatlanul hevert. Semmi sem moccant. Caterina testének minden csontja fájt, és valami gond volt a szemével is, mert fények járták látványos táncukat látásának peremén. Mintha egy fa nőtt volna ki a kocsi motorháztetőjéből, és kellett pár pillanat, mire megértette. A kocsi egymegállította elsatnyult mandulafenyő törzsének préselődött, mely hirtelen őket zuhanás közben. – Leonora? Nem jött válasz. Caterina elfordult. Keze remegett. Társának karcsú teste arccal lefelé hevert az ülések közé süppedve, félig előrenyúlt, félig hátra. Mintha össze lett volna gyűrődve, és nem is mozgott. Caterina megérintette a hátát, a nyakát, a vállát, a nevén szólította, de nem jött válasz. Az üveg gyémántként csillogott a hajában, és vékony, skarlátvörös csík furakodott át a tunikája fehér selymén. Caterina tudta, hogy mindkettőjüket ki kell juttatnia innen. Gyorsan. Érezte a benzin szagát. Az ajtó fogantyújával próbálkozott. Működött, ám az ajtó nem mozdult. A vállával
lökdöste, de beragadt, így hát hátradőlt az ülésen, s behajlított lábával a horpadásnak feszült. Puskalövéshez hasonló hang kíséretében sikerült feltörnie, mire kiugrott a kocsiból a kőkemény talajra, s a megkönnyebbülés reszketve járta át annak ellenére is, hogy egy meredek hegyoldalon terült el éppen. A mocsokban csúszkálva feltápászkodott, majd behajolt a kocsiba. A benzin bűze egyre erősebbé vált. Futni akart. Megrohamozni a hegyoldalt négykézláb, és visszamenekülni a valóságba. Hogy lehetne ez valós? A kocsi krémszínű karosszériája elgörbült, az elülső sárvédő megadta magát, és most bizonytalanul egyensúlyozott a fán, melyről hogy a megmentőjük benyúlt, kiderült, megragadta Leonora tehetetlen volt. testét,Caterina és húznigyorsan kezdte kifelé a kocsiból. A test nem akart elindulni. Az egyik lábfeje beakadt az ülések közé. Caterina bemászott, hogy kiszabadítsa, de ahogy megmozdult, érezte, hogy a kocsi elmozdul, Leonora pedig felnyögött. – Leonora! Segítsen! Gyorsan! A fiatal lány szeme kinyílt, de semmit sem tudott tenni, hogy segítsen. Egy újabb ütéstől és az egymásnak feszülő fém nyekergő hangjától Caterinán hullámként futott végig a félelemből fakadó erő, s egyszerre mindkét kezét Leonora hónalja alá dugta, és erősen megrántotta. Mindketten a földre estek. Egy vérsugár kígyózott lefelé Leonora homlokáról a tunikája elejére, de Caterina tudta, hogy most nem foglalkozhat ezzel. Letérdelt, Leonora egyik kezét a vállára tette, hogy felemelje, s akkor meghallotta a vicsorgást. Lefagyott. A kocsi alól egy árny lopakodott elő, tekintetével Caterina arcát fürkészte, tépőfogai készen álltak, hogy leszaggassák a csontról a húst.
– Nem – mondta Caterina, küzdött, hogy a hangja higgadt maradjon. – Nem, nem Bianchezza, csak segítek neki, nem bántom. A kutya hasa a talajt súrolta, ahogy egyre közelebb lopakodott, egyik erős mancsát tette a másik elé, elszántan, s ádáz tekintete közben egy pillanatra sem szakadt el Caterinától. Véres hasíték húzódott lefelé fehér bundáján a pontból, ahol egy törött üvegdarab ágyazódott a nyakába, s közben mindvégig vérfagyasztó morgás morajlott fel a torkából. – Nem! Vissza! Caterina érezte a pánikot, és érezte a benzingőzt is, érezte a sebesült nő petyhüdt súlyát, akit küszködve vonszolt a hegynek felfelé. Leonora nyöszörgött. Az állatnak csak ennyi kellett. Caterinának rontott. A kutya a torkát vette célba. Harmincöt kilónyi tömör izom. Caterina látta a nyálának csóváit, ahogy repült felé, fekete szája hátrafeszült, fakó szemében tombolt a düh. Caterina elengedte Leonorát. Ösztönösen odacsapott a karjával, hogy kivédje aelvágódott támadást,a de nemhátrafelé, számolt az állat súlyával. Az ütközéstől földön a kutya állkapcsa pedig összezárt az alkarján, melyet azért emelt fel, hogy védje a torkát. A fájdalom belehasított a húsába, torkából sikoly szakadt fel. Másik öklével oldalt fejbe csapta az állatot, ám annak még a szeme sem rebbent, az állkapcsa egyre jobban szorított. – Feküdj, Bianchezza! Leonora hangja ugyan gyenge volt, az állat mégis abban a pillanatban beszüntette a támadást. Az állkapcsa elengedte a szorítást. A kutya hátralépett, nyelvével a vért nyalogatta a szájáról, gyors és hathatós csapásokkal.
– Sajnálom – suttogta Leonora elborzadva. – Engem védelmezett. Caterina úgy érezte, lángol a karja, mégis kényszerítette magát, hogy talpra álljon. – Gyorsan, el kell tűnnünk innen! Az ép karjával, és egyik szemét még mindig a kutyán tartva, talpra segítette Leonorát, megtámasztotta, majd a hegynek felfelé elindultak az úthoz. – Bianchezza megsérült – jajgatott Leonora, mikor látta, hogy sűrű patakokban csöpög a vér az állat nyakából, melybe az üveg tőrként ágyazódott be. Ott, abban a pillanatban Caterina azt kívánta, bár halott volna a kutya, mégis megtámasztotta Leonorát, majd előrehajolt, kihúzza az üvegdarabot. Ez volt azhogy a pillanat, amikor a kocsi felrobbant. – Caterina. A hang olyan messziről jött, hogy Caterinának hunyorognia kellett, hogy megtalálja valahol a horizonton, ki az, aki beszél, de nem látott mást, csak az eget. Rikító és törékeny volt. Olyan ragyogó, hogy az már fájt. Volt egy olyan különös érzése, hogy mindjárt megreped és rászakad. – Caterina Lombardi. Az a hang. Megint. Már korábban is hallotta. De hol? – Hall engem? Igen, hallom. – Minden rendben, biztonságban van. Felvisszük a házba. A házba? Melyik házba? Egy kéz érintette az arcát. Letörölte. –Nem Ne sírjon. sírt. Hát persze, hogy nem sírt. Miért sírt volna? A műhelyében volt, vagy nem? Egy ékszeres dobozt kellett befejeznie…
Mivel is? Nem emlékezett. Érezte, hogy vacognak a fogai, mire összeszorította őket. – Már jön az orvos. A hang. Megint. Ám ezúttal arc is tartozott hozzá. Egy hang és egy arc, melyet ismert, de fogalma sem volt, kihez tartoztak. Az arc felderengett, ahogy közelebb hajolt. Egy nő volt az sima, fekete, hátul összekötött hajjal, hosszú, ezüst fülbevalókkal, álla kissé maszatos volt a vértől, az ajka mozgott, és szavakat formált, melyeket Caterina sehogy sem tudott megragadni, csak elsiklottak és lezuhantak a hegyoldalról. Hegyoldal? Miért feküdt egy hegyoldalon? Megpróbált felülni. –AzNeégmozogjon, repedezniCaterina. kezdett. Ragyogó kék páncéljának darabkái lehullottak rá. Caterina kinyitotta a szemét. Pislogott. Újra kinyitotta. Hol van? Egy díványon. Felült, testének minden izma felnyögött, mereven és fájón, s a karja úgy lüktetett, mintha egy amerikai Sherman tank 25 gázolt volna át rajta. Lenézett, és látta, hogy gondosan bekötözték. Mi a csuda történhetett vele? Kissé imbolyogva körbenézett, és látta, hogy a szobában minden fehér. A felismerés beszivárgott az elméjébe. A kocsi. A kutya. Leonora. Hogy került ide, vissza a jégpalotába?
25
A szövetséges csapatok közepes méretű harckocsija a II. világháborúban.
– Ébren van? – A nő ott volt, fekete árnyék a sarokban. Halk léptekkel közeledett, fürgén és gyakorlatiasan. – Hogy érzi magát? – Mindenem fáj. Leonora hogy van? – Ágyban fekszik. Van egy mély vágás a fején, de már látta az orvos. Semmije sem tört el. Mindketten szerencsések, lehetett volna rosszabb is. – A nő hűvös tekintete végigfutott Caterinán, tetőtől talpig. – Fiatal csontok – suttogta, szavaiban némi irigység csengett. – Valaki leszorított minket az útról – mondta Caterina, dühítette a nő higgadtsága. – Próbált megölni minket. Hogy a pokolba lehetett volna ez még rosszabb? Octavia di Marco összehúzta a szemét, és valami, ami szinte már egy villanásnyi élvezet – Sikerülhetett volna neki.volt, meglágyította szavait. Caterinát kihallgatta egy rendőrtiszt, aki felkocsikázott a Villa dei Cesarihoz, sápadt, csúnya bőrű férfi volt, aki sikertelenül próbálta elfedni a tényt, hogy mennyire lenyűgözi ez a környezet. Az orvos adott valamit Caterinának a karjában lévő fájdalomra, de a feje volt az, ami könyörtelenül zakatolt, miközben újra meg újra leírást adott a férfiról a fekete kocsiban – nagydarab és barna bőrű, nemezkalapot viselt, és harcsabajusza volt. Csak mire már negyedjére mondta el, sikerült előkotorni az emlékezetéből a férfi húsos kezének képét a kormánykeréken, egy meglehetősen súlyos darab arannyal az ujján. – Grazie, signorina – mondta a rendőrtiszt, majd egy apró, megkönnyebbült sóhaj kíséretében összecsapta a jegyzetfüzetét. – Nem ismerem fel a támadóját a leírása alapján, de át fogom nézni a fényképnyilvántartásunkat. Értesítem, ha találok olyat, ami egyezik. – Felállt, és őszinte törődéssel azt mondta: – Kívánom, hogy mielőbb felépüljön.
– Biztosan megtalálja azt a fekete kocsit. Nagyon csúnyán össze lehet törve, ez pedig egy aprócska sziget. – Caterina szerette volna levakarni azt a kis ideges mosolyt a férfi arcáról. A tiszt a hóna alá dugta a sapkáját, és tehetetlenül széttárta a karját. – Felszívódott. – Octavia, hozd a dobozt! A magas nő nyugtalanul szemlélte Di Marco grófot. – Biztos benne? – kérdezte vonakodva. – Igen, biztos vagyok. – Nem fog beválni. A gróf ajkán halvány mosoly terült el. – Ez mindig beválik. Caterina figyelte, ahogy a nő megfordul, és mereven a villába sétál, csendet hagyva maga után, melyet Caterina nem igyekezett megtörni. Ismét a teraszon voltak, a gróf továbbra is a kipárnázott ágyon feküdt, Caterinát pedig elszigetelte az árnyékban, mintha a gróf attól félne, hogy beszennyezhetik. Caterina azt akarta neki mondani: – Menjen, és üljön az unokája ágya mellé, fogja a kezét, mondja el neki, mennyire örül, hogy nem halt meg. Mi volt ez a doboz, amit a gróf kért? Caterina gondolatai kissé darabosak voltak, nem függtek össze egymással. Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon, mire egyszerre csak sugárban rátörő fájdalmat érzett hátul a szemében. – Signorina? Caterina felkapta a fejét. A két Di Marco-tekintet őt vizsgálta. Rájött, hogy végig beszéltek hozzá. Csak – mondta a fekete ruhás nő a grófnak. – Nem néz– ki túl gyorsan jól. – Mit szeretne mondani, gróf? – kérdezte Caterina.
– Először is szeretnék köszönetet mondani, Signorina Lombardi. Maga megmentette az unokám életét. Természetesen hálás vagyok érte. Neki jutott az a sors, hogy továbbvigye a Di Marco-nevet a következő generációra. – A gróf homlokát ráncolva bámulta Caterinát a baldachin alól. – Sajnálom, hogy zaklatott. – Zaklatott? – sziszegte felé Caterina. – Amerikai és brit hírszerző tisztek is kihallgattak, az apám nevét be akarják feketíteni, megtámadtak az utcán Sorrentóban, a családomat megfenyegették, most pedig letaszítottak az útról, le egy sziklán, a maga unokájának a kocsijában, és még egy kutya is megmart. Úgyhogy igen, Di Marco gróf úr, mondhatjuk, hogy zaklatott vagyok! A gróf kivillantotta a fogát, s Caterina nem tudta volna megmondani, hogy ez mosoly volt-e, vagy grimasz. – Octavia, a dobozt! A nő a heverő melletti asztalra helyezett egy dobozt, s ahogy letette, Caterina felismerte a köztük lévő hasonlóságot, ugyanaz a magas homlok, ugyanaz az arrogáns viselkedés, ugyanaz a jég az ereikben. Mégis a doboz volt az, ami megragadta a figyelmét. Meg akarta kaparintani tőlük. – Felismeri? – kérdezte a gróf. napszítta platánból készült. Caterina bólintott. A legfakóbb A fedél mintája Romulust és Remust ábrázolta a nőstény farkassal, teknősbékapáncélból készült berakással. A gróf odanyúlt, és kinyitotta egy rézkulccsal, a doboz azonban felé nézett, elfordítva Caterinától, így az nem tudta megnézni a tartalmát. Octavia éppen a baldachinon kívül állt, arca semmitmondó volt, ám ujjai elárulták őt, ahogy megmarkoltak egy gombot a mellényén, és erőteljesen csavargatni kezdték. – Az apja készítette – hívta fel rá Caterina figyelmét a gróf. – Emlékszem. Abban az évben, mikor az anyja elment. Tizenegy éve. – Ez a magáé, Signorina Lombardi.
A gróf kivett egy borítékot a dobozból, barna volt, és testes, s odanyújtotta rosszallóan bámuló unokahúgának, aki a Caterina melletti sakkasztalra helyezte. Caterina felkapta, azt remélve, hogy az apjától van benne üzenet. Felpattintotta a borítékot.
Stupido! Pénz volt benne. Bankjegyek vastag kötege, melyhez Caterina hozzá sem nyúlt. Visszahelyezte a borítékot az asztalra. – Nem vagyok eladó. – Ez csak köszönet. – Az egyetlen köszönet, amire vágyom, az az igazság azzal kapcsolatban, hogy mit csinált az apám. – Mindent volt elmondtam, amit tudok, signorina. Az asztal egy megrendelés az unokám esküvőjére. – Miért akarná letaszítani valaki az unokáját egy szikláról? – Ahogy már a rendőrnek is elmondtam, fogalmam sincs, és Leonorának sincs. – Óvatosan figyelte Caterinát, arca éber volt. A szikla homlokzata mentén felszálló szellő végiglopakodott a márványon, és megemelte a köntöse szegélyét. – Tekintse díjazásnak. – Minek a díjazása? – Annak, hogy megtalálja az asztalt, ha még mindig létezik. Caterina felállt. Túl gyorsan. A padló megingott a talpa alatt. Felkapta a barna borítékot, és a gróf párnáira hajította. – Akkor béreljen fel egy igazi nyomozót – mondta neki. – Egy nyomozó semmire sem fog jutni, ezt mindketten tudjuk. Ez itt Dél-Olaszország, nem Róma. A kívülállók, mint a maga hírszerző tisztjei, nem jutnak semmire. Mi idelent tartjuk a szánkat az idegenek előtt, és megvédjük a sajátjainkat. Ha még valaha látom az ékköves asztalom, akkor magának… – Nem, én csak fával dolgozom. Tisztára fogom mosni az apám nevét, Di Marco gróf. És ha közben az asztalt is megtalálom, maga lesz az első, aki megtudja.
– Ne gondolja, hogy várni fogok, ifjú hölgy. Az apja tartozott nekem azokkal a kövekkel, mikor meghalt. Az adóssága becsületbeli adósság. Ezt ne feledje.
A kutya a fehér a gazdája mellett, fogát kivillantva, mély,ágytakarón torokból feküdt jövő figyelmeztető morgással emelte fel a fejét. A szoba csak egy újabb jégverem volt, színek és lélek nélkül. – Elköszönni jöttem, és hogy megnézzem, hogy van – mondta halkan Caterina. A párnán az arc sápadt volt, és gyenge, finom, mint a csipke. Leonora fején kötés volt, de azért mosolygott, és kinyújtotta bizonytalan kezét. – Köszönöm, Caterina Lombardi. Köszönöm, hogy… – Hogy érzi magát? – szakította félbe Caterina. Nem köszönetért jött ide. – Mindenem fáj. És maga? Caterina elkeseredetten nevetett fel. – Mint akit földbe döngöltek. – Elhallgatott, amint észrevette a Leonora sötét szeme alatti piszkos horzsolásokat. – Felismerte a férfit a fekete Buickban? – Nem. Maga? – Nem. – Jöjjön ide, kérem! Caterina lépett egyet előre, miközben Octavia ott téblábolt az ajtóban. A kutya vicsorgott, erőtlenül morogva ugyan, de akkor is vicsorgás volt. – Adja a kezét – mondta Leonora. Leonora kezébe vette Caterina kezét, az ajkához emelte, és megcsókolta kézfejét, épp úgy, ahogy nagyapjáétám is, Leonora mikor a teraszon köszöntötte. Zavarba ejtette aCaterinát, nem engedte el a kezét, hanem odahúzta a kutyához. A kutya szőrét leborotválták a nyakán, ott, ahol beleállt az üveg, és
kötést viselt azon a területen, így összeillő páros voltak, a kutya meg a gazdája. – Tessék, Bianchezza – utasította Leonora. – Köszönd meg Signorina Lombardinak. Egy másodpercre az állat kék szemének pupillája hatalmasra tágult, mintha csak eszébe jutott volna Caterina vére, és az majdnem elkapta a kezét, de aztán a kutya pofájával előrenyomult, és megböködte mindkét kezet. Rugalmas nyelve gyengéden nyalogatta Caterina kezét, az egész különösen érzelmes és bensőséges gesztussá vált. – Bocsánatot kérek a harapásért – mondta Leonora őszinte sajnálattal. – De nem tudok rá haragudni, most már viszont nem fogja megharapni még egyszer. – Nem, haa kezét. én látom meg először – nevetett Caterina, és visszahúzta Találkozott a tekintetük, s egy pillanatra így maradtak. – Ne is törődjön vele. Csak gyógyuljon meg. Megfordult, hogy kimenjen a szobából, mikor hallotta, hogy Leonora di Marco váratlan nevetésben tör ki. – Ó, istenem, borzalmasan néz ki. A ruhája hátulja égett barna, a haja pedig rojtosra pörkölődött. – Erélyesen az ajtó felé intett. – Octavia, csinálj vele valamit! Caterina keresztülrohant a városon, a feje zakatolt, a pulzusa minden egyes kapualjban megmoccanó árnyék láttán ugrott egyet. Kinyitotta a bejárati ajtót, gyorsan belépett rajta, majd visszazárta. – Nonno! – szólította nagyapját. Ám a házban csend honolt, nem jött válasz, porszemcsék örvénylettek az ajtó feletti üvegen beszűrődő fénynyalábban, s az egyetlen az volt, ahogy kifújta a levegőt. Máramely kora délután volt,hang s a hőség álmos ködöt borított a városra, minden tevékenységtől elvette az ember kedvét. Nagyapja biztosan az udvaron bóbiskol a székében, mellette egy
csészényi az angol kávéjából, ehhez kétség sem férhetett, s ujjaival valami hosszúkás fadarabot farigcsál, még bóbiskolás közben is. Caterina felvonszolta magát a lépcsőn, és ruhástól az ágyra dobta magát. A falak vastagsága meggátolta, hogy a hő nagy része beáradjon a szobába, a csukott spaletták miatt pedig homályosnak és titokzatosnak tűnt, épp amire Caterinának most szüksége volt. Teste sajgott, elméjét mintha megostorozták volna. Előhúzott a zsebéből egy kicsi fehér tablettát, melyet az orvos hagyott ott neki a Villa dei Cesariban, és lenyelte, csak úgy szárazon. Magához húzta az ágytakarót, vágyott annak élénkkékjei, sárgái és lágy ametisztje után, majd a válla köré tekerte, s a hófehér védő páncélként terítette mellkasán.jégpalota Fejét a ellen párnára hajtotta, s hagyta, hogy szét szemea lecsukódjon, ám éles képek súrolták belülről egy szikláról, mely kicsúszott a lába alól, le a mélységbe, egy gyilkos tekintetű férfiról és a halál hívogató ujjáról. Az álom szólította mégis. Nem a halál. Mikor az éjszaka legyűrűzött a hegyekből, magával hozta a fenyőerdők illatát és a dóm harangtornyából kiözönlő denevérek baljós rikoltozását. Ahogy vánszorogtak az órák, Caterina a szobája sötétjében járkált, sarka pattogott a deszkákon, karja szorosan az oldalához simult. A mai nap. Ezt a napot már nem fordíthatta vissza. Nem változtathatta meg. Nem törölhette ki, és nem vonhatta vissza, még akkor sem, ha ez volt az a nap, mely feltépte élete ajtaját, s beengedte rajta a vihart, mely most éppen verdeste őt.
Valaki próbált megfenyegetett, hogytartozik megöl. Megpróbált megölni.megölni. A rettegésNem egy olyan szó, mely nem hozzá a normális, hétköznapi élethez. A rettegés a fronton harcoló csapatoknak van fenntartva. A legtöbb ember számára
ennek a szónak nincs jelentése. Rettegés pókoktól. Patkányoktól. A szüléstől. A magasságtól. Ez nem rettegés. Ez félelem. Caterina most már ismerte a különbséget. Rettegés az, amikor valaki megpróbálja megfosztani az embert az életétől. Rettegés az, amikor egy kocsi leszorítja az embert egy szikláról, és az tudja, hogy akár halott is lehetne, ahelyett, hogy mezítláb járkál keresztül-kasul a szobájában, ha nem lett volna az a kicsi, határozott mandulafenyő, mely úgy döntött, hogy ez a nap nem az a nap, mikor ő meghal. Caterina a sötétség velejébe bámult, és tudta, hogy ez után a nap után már semmi sem lesz ugyanolyan. Az élete megváltozott.
TIZENHARMADIK FEJEZET
Jake
Parr visszatért Sorrentóba. A Hotel Vittoria teraszán
cigarettázott, s a látványban gyönyörködött, mely olyan extravagánsan szépséges volt, hogy az már majdnem kimosta elméjéből Nápoly hitványságának és az utcák csupasz nyomorúságának a képét. Itt, Sorrentóban varázslatos világ tárult elé. Oly módon ejtette rabul a lelkét, amire nem volt felkészülve. Jake nem tekintette magát érzelgős alaknak. Azt meghagyta a fiatal, zöldfülű bakáknak, akik kezükkel a zsebükben összevissza lézengtek, tátott szájjal, ámulatba esve az olasz városok könnyed eleganciájának megmutatkozásától és művészi voltuktól, na meg a fekete szemű signorinák ringó csípőjű járásától. Nem, Jake velejéig rendőrtiszt volt, képzett és tapasztalt, az őrnagyi egyenruha ellenére is. Szerette a tényeket, szerette a logikát, szerette apránként kibogozni az összekuszálódott szálakat, míg végül rá nem jött, mi áll a háttérben. Azért volt itt, hogy egy bűncselekmény ügyében nyomozzon. Nem azért, hogy rabul ejtsék az érzékeit, és elcsábuljon. „Jacko fiam, elszédít majd az a la bella Italia – súgta oda neki olasz nagyanyja még az utolsó percekben, mikor a málhazsákját pakolta be, hogy hátrahagyja a szeles-hűvös Milwaukeet. – Az az ország össze fogja törni a szíved – figyelmeztette – a szépségével. És a fájdalmával.” Zsírpapírba csomagolt néhány szeletet a házi sütésű anginettijéből,26 s Jake zsebébe csúsztatta, majd erős keze között ringatta a fiú arcát. Tenyerének bőrét Jake az arcán olyan
26
Olasz citromos sütemény.
száraznak érezte, mint az alma héját, melyet túl sokáig hagytak kint a napon. „Nem, Nonna – mosolygott Jake –, nekem odaát dolgom lesz. Nem lesz városnézés, se…” „Most ezt hiszed – mondta egyszerűen a nagyanyja. – Csak várd ki a végét.” Jake felnevetett. Ennyire bolond volt. Most már bánta. Már rég meg kellett volna tanulnia, hogy hallgasson arra, amit a nagyanyja mond. Hát itt volt, ült a napon, a reggeli kávéját kortyolta, előtte kék selyemként terült el a Nápolyi-öböl, s a Vezúv különös kúpja fenyegetőn bámult a vízre. Olyan volt, mint maga Olaszország – sosem tudhatta az ember, mikor repül a levegőbe. Bomber Harris, a brit légierő főparancsnoka aki meggyújtotta a gyújtópapírt 1943-ban. Harris az avolt fajtaaz,fickó volt, akit nem érdekeltek a korlátok. A területi bombázásban hitt, nem a napközbeni pontbombázásban, melyet az amerikaiak hajtottak végre. Jake-nek be kellett látnia, hogy Winston Churchillnek igaza volt, mikor azt állította, hogy az éjjelente végrehajtott brit légitámadások nem számítottak konkrét bombázásnak, így nem is szorítkozhattak katonai célpontokra. De akkor is.Abban az időben az olaszok voltak az Jake összerázkódott. ellenségek, emlékeztette magát, a náci Németország oldalára álltak, és a szövetségesek ellen harcoltak. Így hát a házak és a közművek lerombolása a háború elfogadható fegyvere volt. Félelmet keltett. Csökkentette az erkölcsöket. Megtörte a nemzet lelkét, s ezáltal megkurtította az ellenségeskedések számát is. Legalábbis ez volt az elmélet. Olaszország azonban nem volt fogható más országhoz. Egyedi volt. Mert az emberi civilizáció bölcsője volt, s ennek a civilizációnak a gazdagjai fektették le a háborúhoz vezető egyenes utat. Az első szövetséges bombákat 1943-ban dobták le, Olaszország északi,
ipari területeire – Milánóra, Torinóra, Genovára. S ez csak a kezdet volt. Jake látta Milánót. Átverekedte magát az elfeketedett törmelékeken, és ez elnémított benne valamit. Rendben, a Breda hadifelszerelés-gyár és a vonatállomások jogos célpontok voltak – de Milánó központját is brutálisan megbüntették a bombák, valamint a gyújtóbombák, s teljes mértékben elszabadult a pokol. Abban a pokolban égtek el a Breda Galéria és az Ambrosiana Galéria festményei, a lélegzetelállítóan gyönyörű festmények, melyek részei voltak az emberiség örökségének. Leonardo da Vinci képei is. Mind fekete hamuvá lettek. Raffaellók. Mantegnák. Caravaggiók. Mind megsemmisültek az ember kapzsi hatalomvágya miatt. – A művészi alkotások nem gyémántok – dörmögte hangosan Jake. – Nem lehet őket pótolni. Meggyújtott egy cigarettát, a düh szorította a mellkasát. Egyetlen művészi hajlammal rendelkező porcikája sem volt, s akkor sem tudott volna megrajzolni egy képet, ha az élete múlt volna rajta, mégis csodálta azokat, akik képesek voltak erre, és égett a vágytól, hogy visszajuttassa a jogos tulajdonosuknak azokat a festményeket és műtárgyakat, melyek még megmaradtak Olaszország örökségéből. A nagyanyjának igaza volt, ez olyan ország, mely összetöri az ember szívét. Az órájára pillantott. Már nem kell sokat várnia. Elnyomta a cigarettáját. A háború kevesebb mint egy hónapja ért véget Európában, és a szövetséges hadsereg azon fáradozott, hogy rendbe hozzon egy alaposan tönkrement országot. Azért jöttek, hogy felszabadulást hozzanak, de most csak a lapátot és a csákányt forgatták, a katonák erős karjai voltak azok, amelyek nekiláttak a téglahegyek és kőtörmelékek eltakarításának, melyeket a bombák hagytak maguk után, sőt megjavították a telefon- és a vízvezetékeket is.
A szövetségi erők fővezére Olaszországban Mark Clark tábornok volt, akit ebben a hotelben szállásoltak el, azonban Eisenhower tábornok volt az, aki létrehozta a hírszerzési egységet maga Roosevelt elnök utasítására. Összeállított egy amerikai és brit tisztekből álló elit alakulatot, mindegyikük alapos szakértői tudással rendelkezett ahhoz, hogy képesek legyenek Olaszország műtárgyainak megmentésére. Jake büszke volt, hogy részese lehet ennek Royce Quincy ezredes parancsnoksága alatt. Egykori rendőrként itt hasznát vehette rendőri szaktudásának, hogy segítsen Olaszország talpra állításában, s egy olyan jövő felé vezető úton indítsa el, mely mentes a halálosan fojtogató korrupciótól és pusztítástól. Nem engedhette, hogy a tolvajok megfosszák Olaszországot az örökségétől. míg az térdepelt, s a vére a mocsokba folyt. Addig semmiképp, A találkozó Quincy ezredessel tízkor volt. Jake visszatolta a székét, és elindult a hotelbe. Royce Quincy ezredes vetett egy pillantást az asztalán heverő vékony dossziéra. Rosszallóan bökött rá mutatóujjával. – Ez a maga jelentése? – Igen, uram. – Nem valami sok. Jake ezzel nem tudott vitatkozni. Ő nem papírmunkára született, az csak a munka elvégzésének útjában állt, de a hadsereget nem tudta meggyőzni a nézeteiről. – Most azon az új nyomon dolgozom, melyet említettem, uram – nyugtatta meg a rangidős tisztet. ezredesazhatékonyan vezette az egységet, voltQuincy ingerlékeny alárendeltjeivel, tüzes volt, mintdea gyakran göndör, vörös haja, s határozottan hitt az emberiséggel szembeni tulajdon felsőbbrendűségében. Amennyire Jake-nek sikerült
kisilabizálnia, ez elsősorban azon a tényen alapult, hogy az ezredes angol volt, és az Eton College nagyszerű oktatásában részesült, másodsorban pedig azon, hogy magasabb volt, mint bárki a világon, következésképpen közelebb volt Istenhez. Harmadsorban pedig azért, mert többet tudott az olasz reneszánszról, mint amennyit emberileg lehetséges. Az ezredes egy sima fekete töltőtollal feljegyzett valamit az előtte lévő jegyzettömbbe, s anélkül, hogy felnézett volna, azt kérdezte: – Gondolja, hogy a fiatal nő fontos? – Igen, uram. – Akkor hozza be ezt a Caterina Lombardit. Alaposan kikérdezzük. – Összecsapta a jegyzeteit. – Ha tud valamit, maga ki fogja szedni belőle. ezredes pillantása megelégedéssel állapodott meg– Az ismét Jake-en. – Végülzord is, maguk amerikai rendőrök ebben jók, nem? Ezért van az egységemben. Jake sokkal okosabb volt annál, hogy hagyja, hogy ez a megjegyzés kihozza a sodrából. Quincy ezredessel sikerült megérteniük egymást, megtalálták a közös munkának azt a módját, amely mindkettőjüknek megfelelt. Elviselték egymást, de ennyi.szaktudása Az ezredesmiatt akadémikus volt. területén szerzett hívták be erreA aművészetek szokatlan munkára, de ahhoz már nem fűlt a foga, hogy beleártsa magát abba, amire csak a bűnözők ködös világaként tekintett, s amely Jake világa volt. Ráadásul nem szeretett a jenkikkel dolgozni. Jelenleg azonban szükségük volt egymás tudására, hogy elvégezhessék a munkát. Jake áthelyezte a súlyát a törékeny szállodai széken, melynek cingár kis lábai nyikorogtak. A szoba tele volt halványkék színekkel, rojtos faliszőnyegekkel és túldíszített, aranyozott tükrökkel, pont mint egy istenverte New Orleans-i bordélyház. Csak ízlésesebb. Az már biztos, hogy nem úgy nézett ki, mint egy katonai kihallgatószoba.
– Lecsuktam egy gyanúsítottat, aki most a kihallgató szobában várakozik, Nápolyban – tájékoztatta Jake Quincyt. – A neve Sal Sardo. Egy razzia során fogtuk el az egyik elhagyatott ház pincéjében. A kapcsolatom szerint köze van a Szent Ferencet ábrázoló Giotto-festményhez, melyet a múzeumból loptak el, bár jelen pillanatban csak annyink van ellene, hogy valószínűleg lopott műemlékeket őrzött abban a pincében. – Akkor mi az istennek nem ott van, és szorongatja meg egy kicsit? – Hagyom, hadd főjön csak a saját levében. Se ügyvéd. Se más kapcsolat. Magára maradt. Egyedül a félelmeivel. Most jól leizzad. Fielding kapitány pedig szemmel tartja, szóval mindent kézben – Mennyit tudtartunk. ez a Sardo? Jake megrántotta a vállát. – Én is éppen ezt szándékozom kideríteni, uram. – Óvatosan száműzött mindenféle tiszteletlenséget az utolsó szavából. – Akkor tegye a dolgát! – Uram, Keller kapitány és Gardner kapitány elhagyta Nápolyt – közölte Jake. – Áthelyezték magukat északra, hogy folytassák a márRómában helyrehozott műalkotásokHart beazonosítását és katalogizálását és Firenzében, főhadnaggyal egyetemben. – Tudok róla. Most megpróbálunk felbecsülni minden műemléket és műtárgygyűjteményt Olaszország leigázott városaiban. Ez óriási feladat. – A csapatunk itt Nápolyban viszont már lehangolóan kicsi. Hogy őszinte legyek, uram, küszködünk. Hatalmas szükségünk lenne még emberre. – Sosincs elég ember a munkára, Parr. – Quincy kétségbeesetten szántotta végig ujjaival a haját, majd járkálni kezdett a szobában. – Barbarizmus – motyogta. – Átkozott barbarizmus. Hogy lehettek képesek ilyesmire a németek?
Hogy foszthatták ki ilyen elmebeteg módon Nápolyt? Amit nem sikerült elhordaniuk, azt felgyújtották, például az egyetem archívumát. És most, őrnagy, még ennek tetejébe, a saját csapataink is fosztogatnak, és belevésik a monogramjukat a történelmi műemlékekbe. Ennek a vandalizmusnak véget kell vetni. A legnagyobb bűnös az az átkozott náci tolvaj, Reichsmarschall Göring, ő szállította Nápoly mesterműveit a saját birtokára Carinhallba, Németországba. De megtudtuk, hogy most egy sóbányában vannak elrejtve Ausztriában, úgyhogy hála istennek még van remény, hogy vissza tudjuk szerezni őket. – Én pedig közben tovább kutatok a többi rejtekhely után Nápolyban – mondta Jake. – De hangsúlyozom, nagy szükségem van még emberekre. Quincy ezredes a homlokát ráncolta. – Hát jól van. Megpróbálok magának kijelölni még valakit. – Köszönöm, uram! Quincy elgondolkodva bámult egy Olaszország-térképet, mely a falon lógott, a régiói különböző színű tollakkal voltak megjelölve, hogy jelezzék a szövetséges hadsereg hadosztályainak felosztását. – Mostünnepélyesen. már bármelyik napelengedhetetlen, szedhetjük a sátorfánkat közölte – De hogy helyre– tegyük ezt az országot, mielőtt távozunk – sóhajtott fel ingerülten. – Felszabadítottuk az olaszokat az elnyomás alól, és ők mégis meg akarják tartani azt az álnok, öreg királyukat. Még Bonomi elnök is amellett van, hogy a trónon tartsák Viktor Emánuel királyt. Magasságos Krisztus, hát sosem tanulnak? – Uram, alábecsüli az olasz embereket – mondta Jake. – Hogy érti? – kérdezte Quincy élesen. – Hisznek a bosszúban. A király meg fog fizetni, a fiával, Umbertóval együtt. Az olaszoknak jó az emlékezőtehetsége. Mikor jövőre arra kérik majd őket, hogy szavazzanak a
népszavazáson arról, hogy ejtsék-e a monarchiát, vagy sem, oda szúrják majd a kést, ahol a legjobban fáj. Meg fognak szabadulni tőle. – Remélem, igaza van, Parr. – Az ezredes az órájára nézett. – Az a fiatal nő, akiről beszélt, hogy is hívják? – Caterina Lombardi. – Mindenképpen hozza be kihallgatásra. Faggassa ki arról, mit tud. – Tisztelettel, uram, nem hiszem, hogy ez a legjobb módja annak, hogy kihúzzuk belőle az információt. Az ezredes egy elégedetlen sóhaj kíséretében leült. – Hozza be! Ez parancs, Parr őrnagy. Jake megvárta, hogy elteljen tíz másodperc. – Igen, uram.
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Miközben Jake átsétált a hotel teraszán, egy kéz ereszkedett a vállára. – Jake, hol bujkáltál eddig, haver? – Lusta, vontatott texasi beszéd volt. Jake-ből egy mosoly tört elő. – Chester! Chester Fowles alacsony, szívós, terrierszerű katona volt, aki Jake-kel együtt harcolt Egyiptom kínzó homokjában, de elvesztették a kapcsolatot az anziói partraszállást követő véres mészárlás után. Ez még 1944 elején történt, mikor több mints százezer szövetséges csapat tülekedett az olasz szárazföldön, Kesselring tábornagy tizedik hadtestének páncélos hadosztálya három hónapra a hídfőálláshoz szögezte őket. Gyakran születtek baráti kötelékek, melyek aztán megszakadtak, ahogy a hadosztályokat ide-oda mozgatták a háború sakktábláján, de azért jó volt látni, hogy a bajtársa minden tagja ép és egészséges. A szövetséges csapatok szét voltak szórva Sorrentóban, az elegáns Hotelben szállásoltak el, néhányat míg a brit Királyi Tramontano Légierő a Minervában volt, mégis a Hotel Vittoria volt a legkülönlegesebb a freskós étkezőjével és a lenyűgöző, szikla tetején álló teraszával. Jake ízlésének viszont kissé sok volt a márványszobor. Jake egy asztalhoz irányította barátját a teraszon, majd kávét hozatott maguknak. Olyan fekete és sűrű volt, hogy akár bakancsot is fényezhettek volna vele. Chester, aki most a Civil Ügyek tisztje volt, azon sopánkodott, milyen szakszerűtlen az étel elosztása az éhező olaszok között, az élelmiszerkuponok kibocsátása ellenére is. Ám ahogy a kávéjukat szürcsölték, egy
pincér jelent meg sima brillantinozott hajjal és mosollyal közvetlenül Jake mellett. – Mi az? – Valaki látni szeretné önt, Parr őrnagy. Jake úgy tudta, hogy Quincyn kívül senki más nem tudta, hogy ma itt van. – Ki az? – Egy fiatal hölgy. – Kísérje ide! – Chesterhez fordult: – Csak egy újabb lelkes prostituált lesz, aki információt akar eladni nekem. Isten tudja, hogyan találnak meg, felülmúlhatatlan az, ahogy a híreket begyűjtik. Ez a probléma azzal, ha valaki hírszerző tiszt. Mindenki úgy véli, hogy van egy titka, amit majd meg akarok vásárolni. – Te szerencsés gazember. Olaszország-szerte kergetnek az éjszaka elbűvölő signorinái. – Ha jól emlékszem, barátom, te voltál az Kairóban, aki úgy élvezte annak a táncosnőnek a társaságát, aki szinte az arcodba préselte a köldökét. Elhallgatott. Megfeledkezett a füstös bárról Egyiptomban. Fiatal nő lépett elő az ajtónyílás árnyékából, s a teraszon minden tekintet rá szegeződött. Caterina az. Caterina Lombardi azonban most nagyonLombardi máshogy volt festett, mint tegnap. Még mindig kicsi volt, és karcsú, ám sűrű, sötét haját pajkosan rövidre vágták, tépett frufruja lett, s a tegnapi, fahéjszínű munkaruha helyett most ujjatlan, jégkrémfehér selyemruhát viselt övvel, és egy szoknyát pengeéles redőkkel, melyek minden egyes lépésénél harangként ringtak karcsú dereka körül. Ahogy könnyedén törte felé az utat, Jake nem tudta nem észrevenni járásának merevségét, mintha fájdalmai lettek volna, s a keménységet a szemében vastag pillái alatt, mintha valamivel vádolta volna, noha Jake-nek fogalma sem volt, mivel.
– Signorina Lombardi – mondta, miközben felemelkedett a székből, és kinyújtotta a kezét –, ez aztán a váratlan öröm. – Valóban? – Caterina nem fogadta el a kezét. – Hadd mutassam be Chester Fowles kapitányt. – Örvendek a találkozásnak, kisasszony. Caterina még csak nem is nézett a kapitányra. Jake látta a nap könyörtelen ragyogásában, miként köröztek a szürkéslila árnyak a szemében, a nyers horzsolást a halántékán, a feszültséget hosszú nyakának inaiban. A szája megkeményedett, s valami megérinthetetlennek a fátyla elválasztotta őt a világtól. Karján kötés volt a bal csuklója felett. – Mi az? – kérdezte gyorsan. – Beszélni szeretnék magával. – Caterina most először fordította tekintetét Chester felé. – Négyszemközt. Akár szerelmesek is lehettek volna. Fejük közel volt egymáshoz, s hangjuk titkolózó, a bőséges narancsfák árnyékában időztek, miközben apró erdei szürkebegypár szerenádozott nekik egy jakarandafáról. Jake végigvezette Caterinát a Hotel Vittoria buja szubtrópusi kertjén. Meleg és édes citrusillat áradt a levegőben, s a szúrós rákollóvirágok vastag, gumis levelei lengedeztek a tengeri szellőben. Volt itt valami lágyság, finom szépség, melyről Jake azt hitte, majd megenyhíti Caterinát. Ám tévedett. Ahogy ott sétált mellette, új keletű keménységet érzett rajta, valamiféle ragyogó élt. Jégkrémszínű ruhájának eleganciája és új hajviseletének finomsága azonban semmit sem rejtett el a dühéből. – Mondja el – mondta Jake –, mi történt. – Szeretném, ha valamit megtenne nekem, őrnagy. Mindkettőnknek – Mi lenne az? segítene.
– Van egy család Sorrentóban, akiknek lehetnek használható információi az apámmal kapcsolatban. Én magam nem mehetek hozzájuk, mert nem fognak szóba állni velem. – Miért nem? – Mert a családjaink gyűlölik egymást. – Pír jelent meg Caterina sápadt nyakán. – A Cavalerik? Caterina szembefordult az őrnaggyal. – Honnan tud maga a Cavalerikről? – Az a dolgom, hogy tudjak. Caterina túl sokáig bámulta az őrnagyot, aztán behúzódott a hűvös árnyék mélyére, mintha menekülni akarna előle. – Mondja el, mi történt a karjával – mondta az őrnagy. –– Megharapott Sajnálom. Deegy vankutya. egy olyan érzésem, hogy ennél azért többről volt szó. – Miből gondolja ezt? És ne mondja, hogy az a munkája, hogy tudja. – A járása merev. Alig bírja elfordítani a fejét. A válla be van dagadva, és van egy horzsolás a homlokán. Talán balesetet szenvedett? Ma először Caterina szájának széle egy leheletnyit meglágyult. – Maga aztán nagyon jó, Parr őrnagy. Éles a szeme. Nem csoda, hogy hírszerző tiszt. – Azelőtt rendőr voltam, még Milwaukeeban, a háború előtt. Caterina az őrnagyot tanulmányozta egy darabig, bólintott, majd elfordult. Napfény furakodott be a narancsfák levelei között, s foltozta össze az arcát, kiemelve a feszültséget az izmokban a bőre alatt. Mi a fenének mondta el neki, hogy rendőr volt? Általában ezt megtartotta magának. De azt akarta, hogy Caterina bízzon benne. – Hogy történt a baleset?
– Leszorítottak az útról Caprin. Egy férfi egy fekete Buickkal belecsapódott a kocsiba, amelyikben ültem, és lecsúsztunk a szikláról. – És engem hibáztat? – Igen. – Miért? – Mert egyik nap maga kikérdez az utcán, másnap pedig megtámadnak. Világosan megmondták. Emiatt meg fognak ölni. Caterina ismét ellépett Jake-től, ezúttal a nap alatt lustálkodó, babarózsaszín rózsák kör alakú ágyása mellé. Jake hagyta, hogy Caterina egy pillanatig ott álljon magában, jobb kezének ujjaival az egyik bársonyos virágot ringatta, mielőtt megállt mellette. áll megtalálni ezeket az embereket – ígérte – Szándékomban Caterinának. – De szükségem lesz a segítségére. Caterina bólintott, de nem vette le a szemét a kezében lévő virágról. Jake gyengéden a bekötözött karjára tette a kezét. – Mondja el, mi történt. Az egészet. Össze kell dolgoznunk. Így hát Caterina elmondta. Beszélt az ékköves asztalról szóló megrendeléséről az apja megrendelőkönyvében, és a kiruccanásárólDi Caprira, a nyugtalanító Villa dei Cesariról, a steril fehérségéről, Marco gróf furcsaságáról és a kutyás lány törékenységéről. Halkan, nyugodtan beszélt, és ha Jake már nem ismerte volna jobban Caterinát, azt gondolta volna, hogy valaki másról beszél. Valakiről, akit Caterina alig ismer. – Leonora di Marco kocsijával hagytuk el a villát, és ahogy haladtunk a hegyen lefelé, egy fekete kocsi húzódott mellénk, majd szándékosan belénk jött. Felborultunk a peremnél, aztán fennakadtunk egy fán. Ezzel nyertünk egy kis időt, hogy elmeneküljünk, mielőtt a kocsi felrobbant. – Caterina megborzongott. – És a kutyaharapás? – érdeklődött tovább.
– Az állat nekem jött, mikor épp Leonorát húztam ki a kocsiból. Csak védeni próbálta a gazdáját, nem lehetek rá mérges. Hűséges teremtmény. A hűség olyasmi volt, amit Caterina nagyra becsült, ezt Jake is hallotta a hangján. Nem csinált nagy ügyet a karambolból, de Jake ma látta a szemében, hogy valójában mit is művelt vele. – Értesítette a poliziát? – Igen. Egy rendőr eljött a villába, és felvette a vallomásunkat. – A Di Marco lány? – Túlélte. – A fekete kocsi? – Úgy néz ki, eltűnt. –Caterina Ez egy kicsi apró,sziget. dühös hangot adott ki. – Én is ezt mondtam. – De nem sikerült megtalálni? – Nem. – Mi a helyzet azzal az emberrel a másik kocsiban? Meg tudta nézni a sofőrt? Caterina leszakította a rózsa fejét, és a földre hajította. – Nagydarab volt, öltöny, és izmos. Betöltötte egész ablakot, hatalmas váll, fekete fenyegető és…az– Elcsendesedett, ahogy lebámult az eltiport rózsára. – És félelmetes? – fejezte be helyette Jake. – Igen. – Le tudná írni az arcát? Caterina a fejét rázta, homloka összegyűrődött az erőlködéstől. – Nem igazán, túl gyorsan történt. Nekem úgy tűnt, hogy vastag a bajsza, és kemények a vonásai. Volt egy gyűrű az ujján, a kormánykeréken, egy hatalmas darab arany a jobb kezén. Jake érezte Caterina csalódottságát. Egyezett az övével.
Inkább témát váltott, tudva a szemtanúk kihallgatása során szerzett tapasztalatából, hogy több részlet jön majd elő, ha az ember nem ezzel fárasztja magát folyton. Előhúzta a cigarettáját, Caterina egy bólintással elfogadott egyet, közben figyelte, ahogy Jake egy gyufával mindkettőt meggyújtja. Jake teli tüdőből fújta ki a füstöt. – Miből gondolta, hogy itt leszek a Hotel Vittoriában? Caterina összeborzolta rövidre vágott hajának még ismeretlen tincseit. – A véletlenre bíztam a dolgot. Tetőtől talpig végigmérte Jake-et, elnézte ropogós katonai ingét és moher nyakkendőjét, mely a második és a harmadik gomb közé volt tűrve, ahogy azt a szabályok előírják, a tükörfényesre polírozott de széttárta főként a akitüntetések sorát zakójának bal zsebe felett.cipőjét, Caterina karját, s felölelte velük a pazar hotelt. – Ez olyan hely, ahová maguk amerikaiak szívesen járnak – mondta, aztán elnevette magát. Furcsa kis nevetés volt ez, mely sokkal jobban mardosta Jake-et, mint kellett volna. – Nos – vette elő a rendőrtiszt hivatalos hangnemét –, azért jött, hogy a Cavaleri családról kérdezzen. – Igen. Nekik van okuk arra, hogy befeketítsék az apám nevét. – Miért is? – Mert… – Caterina barna szeme kiüresedett, kizárta Jake-et. – Mert tizenegy évvel ezelőtt az anyám Rómába szökött Roberto Cavalerivel, a családjuk fejével. Ez majdnem tönkretette a vállalkozásukat, és mindannyiunkra szégyent hozott. Caterina nem nézett máshová. Jake tudta, hogy szeretett volna, ám tekintetét továbbra is az övébe fúrta, a szín ellenére is, mely elöntötte az arcát. Jake pontosan tudta, mit jelent egy olasz számára a szégyen. – Biztosan nehéz lehetett – mondta.
Látta, hogy Caterina elzárkózott. Nem akarta a férfi sajnálatát. Jake felélénkülve folytatta: – Akkor még kész szerencse, hogy ma reggel találkozóm lesz Signor Stefano Cavalerivel, nem igaz? Caterina szeme tágra nyílt meglepetésében, a kezében égő cigarettára rá sem hederített, de legalább végre őszintén mosolygott Jake-re.
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
A
ház az út végén állt a város szélén, ezzel sikerült
megtartania sajátos intimitását. Szép, egyszintes, stukkós épület volt, hosszú és elegáns, olyan hely, melyről Jake el tudta volna képzelni, hogy itt éljen. Terrakottazsindelyei aranyosan csillogtak a napfényben, elöl az udvar a mézszínű falakra felkúszó murvafürt és a kőteknőkből előmászó skarlátvörös muskátlik színeiben tündökölt. Ám ahogy Jake közelebb ért, elhanyagoltság látszatát tapasztalta, mely az egész házat körüllengte. A falak és a spaletták berepedeztek és hámlottak, újabb rétegegy festéket de ahol ez nem szokatlan olyanköveteltek, országban, a volt festékkülönösebben már olyan luxuscikknek számított, melyet csak az illegális feketepiacon lehetett megvásárolni. És még ott is csak egy vagyonért. Az elhanyagoltság a ház körül is egyre nagyobb méreteket öltött. Dudva nőtte be a macskaköves udvart, az egyik sarokban pedig öreg, düledező fügefa omlott a földre. Barna gyíkok suhantak el az ágai között, s édes füge illata terjengett a levegőben. Vézna kecske simulta bele egy kiskeményre árnyékfoltba vizeshordó közelében, ürülékét nap olyan égette,a akár a vas. Jake egyik kezében cassatával, 27 a finom töltött süteménnyel, a másikban az igazolványával érkezett, de egy pillanatig sem számított meleg fogadtatásra. Amint belépett az udvarra, a küszöbön elterülő korcs jelentette érkezését a ház lakóinak, megrémítve a kecskét. Egy férfi jelent meg nyomban az ajtóban. A negyvenes évei közepén járhatott, arcát sűrűn benőtte a sörte, olyan embernek tűnt, aki vadászpuskát tart az ajtaja mögött. Borfoltos mellényt viselt, és a térdénél megfoltozott poros, kék munkásnadrágot. 27
Hideg szicíliai édesség.
– Parr őrnagy? – Én lennék. Jake odanyújtotta az igazolványát, mire a férfi kikapta a kezéből. – Stefano Cavaleri vagyok. Ő tehát annak a férfinak a bátyja, aki megszökött Caterina anyjával. – Jó reggelt, Signor Cavaleri. Váltanék önnel néhány szót, ha lehet. Jake megmutatta a süteményt, valamint két csomagot az amerikai cigarettából, melyet a katonák ingyen kapnak, mire a férfi kemény vonásai egyszerre mohó mosollyá változtak. – Benvenuto, Parr őrnagy! Jöjjön be!
Grazie! –Egy tágas folyosóra léptek be, mely hűvösnek és homályosnak tűnt a kinti ragyogás után, magas boltozatú plafonja volt, ám csekély bútorzata. Signor Cavaleri továbbra is Jake igazolványát vizsgálgatta. – A Szövetségi Katonai Kormány Emlékművekért, képzőművészeti alkotásokért és archívumokért felelős csoportjának tisztje – olvasta fel hangosan. – Mi az istent jelent ez?– Azt jelenti, azért vagyok itt, hogy feltegyek pár kérdést. Beléptek egy magas ablakos, türkiz mozaikkockákból kirakott padlós, kellemes szobába, ahonnan a hegyek smaragd tetőin is túl lehetett látni. A falak felső rétege nikotinfoltos volt, a székeken pedig olyan gyűrött volt a bőr, mint egy öregember arcán. Az egyiken egy másik kutya terpeszkedett. Jake-et nem kínálták hellyel. Vendéglátója a szoba közepén állt, és elgondolkodva vakargatta a hónalját. – Miféle kérdéseket? – Antonio Lombardival kapcsolatosakat.
Cavaleri úgy reagált, mintha Jake egy pohár whiskyt adott volna neki. Vállának petyhüdtsége eltűnt. Éberré vált, akár egy vadászkutya. – Mi van vele? – Azért vagyok itt, hogy többet tudjak meg az intarziavállalkozásáról. A férfi gúnyosan vigyorgott. – Az a szemét halott. – Ezzel tisztában vagyok. – Szóval kije Lombardi az Egyesült Államok hadseregének? Miért érdekli magukat? – A következő a helyzet, Signor Cavaleri. Eltűntek bizonyos értékes, antik bútordarabok. – Jake elhallgatott. Hagyta, hogy Cavaleri megeméssze a hallottakat. – restaurátorait, Körbekérdezem környék műbútorasztalosait, asztalosait és merta Sorrento híres központja a faszakértőknek. Szeretném kideríteni, hogy bármelyiküket is megkörnyékezte-e valaki azért, hogy hasznát vegye a szakértelmüknek a bombázásokkor megsérült értékes darabok rendbehozatalához. Jake figyelmesen vizsgálta Cavalerit. Gyorsan kiszúrta a hazugságot. Azonnal kiolvasta, mit jelent a szemöldök felhúzása, afelismerte a csalárdság finom szálait a szemek sarkában, lefelé ránduló szájszéleket, az ujjak enyhe bemerevedését. Ez volt az egyik oka annak, amiért olyan jól végezte a munkáját. – Tud bárkiről – kérdezte –, aki ezeket a területeket járja körbe azzal a kéréssel, hogy régiségeket restauráljanak neki? – Nem. Hazugság. – Megkereste magát valaki azzal, hogy végezzen neki ilyen típusú munkát? – Nem. Hazugság.
– Tud róla, hogy Lombardi folytatott-e ilyen tevékenységet, mielőtt meghalt? – Hallottam pletykákat. – Miféle pletykákat? Cavaleri megrántotta a vállát. Kinyitotta az egyik Lucky Strike 28 fehér dobozát, és kipöccintett belőle egy cigarettát. Egyetlen szálat sem pazarolt Jake-re, aki türelmesen várakozott, kezét nadrágja zsebébe dugta, a férfit figyelte, ahogy az időt húzta a következő hazugságáig. Cavaleri meggyújtotta a gyufát az érdes falon, majd a cigaretta végéhez érintette a lángot. – Az a pletyka, hogy szerette a piszkos ügyeket. Lehet, hogy a Camorrával is együtt dolgozott – mondta végül. lassan saját fújta ki a levegőt. A Camorra rosszmely hír volt. Ez voltJake Nápoly bejáratú maffiájának neve, kézben tartotta a drogokat, a kurvákat, a szerencsejátékot, a védelmi pénzt, az emberrablást, a gyógyszerek ellopását a szövetségi kórházakból, és minden más mocskos, erőszakos szélhámosságot is, ami csak Jake eszébe jutott. A város legalja volt. Az ékszerész, akinek fehér, felpuffadt hulláját Nápoly koszos kikötőjénél húzták ki három nappal korábban, Camorra-gyilkosságÁm jegyeit viselte magán a bokájához rögzített cementblokkokkal. Jake a saját kárán már megtanulta, hogy az ember sosem lehet egészen biztos. Az emberek utánozták a módszereiket. Hogy eltereljék a figyelmet. Hogy elrejtsék a nyomokat. – Meséljen nekem a Lombardi családról – mondta halkan. – Lombardi? – Cavaleri úgy mondta ki a nevet, mintha legalábbis keserű íze lett volna. – Úgy hallottam, a maga családja és a Lombardik gyűlölik egymást. – Ki mondta ezt magának? 28 Amerikai cigarettamárka.
– Mindenki. – Az embereknek nem az én dolgommal kellene törődniük. – Valaki terjeszti azokat a pletykákat Antonio Lombardiról. Azzal vádolja, hogy bűncselekményekhez volt köze. – Valóban? – Maga volt az? Cavaleri elvigyorodott, felfedve szép fogait. – Nem. Hazugság lett volna? A vigyor miatt nehéz volt kiszúrni. – Jól van, akkor inkább meséljen helyette Lucia Lombardiról. Mintha vizet cseppentett volna egy forró olajjal teli serpenyőbe. Mindent összefröcskölt. A sovány olasz megragadta a kutya zománcos itatótálját, mely a padlón és Jake fejéhez vágta. Jake könnyedén kikerülte, mégishevert, víz fröccsent a nyakára, a kutya pedig morogva ugrott le a székről. – Kifelé! – bömbölte Cavaleri, arca színe akár a borfoltok a mellényén. – Takarodjon a házamból! Derékszíja hátuljából előrántott egy kést. Henteskésnek nézett ki, hosszú pengéjű volt, és éles, mint a borotva. Jake érezte, hogy az adrenalin elönti a testét a nekirontó halál láttán. – Nyugodjon meg! – mondta hangon, kezéta határozottan a közeledő olasz egyenletes felé nyújtotta, míg egyik a másik csípőjén lévő pisztolytáskára ugrott. Már korábban is lőtt le embert, de sosem ilyen közelről, sosem akkor, mikor már érezte a leheletét, és hallotta, hogy az ujjai dörzsölik a kés csontnyelét. – Tegye le! – utasította Cavalerit. – Stefano! Bastardo! Most azonnal fejezd be! – hallatszott kintről. Stefano Cavaleri lefagyott. Tekintete tele volt dühvel. A penge mégis megállt a levegőben, ott lebegett néhány hüvelyknyire Jake tiszta, barna inge előtt, a hang tulajdonosa pedig belépett a szobába. – Ne légy agyalágyult bolond, fiam!
Jake egy leheletnyit elfordította a fejét. Szeme sarkából egy idős nőt látott bokáig feketébe öltözve, ősz haját fekete gyöngyháló alá rejtette, magasabb volt a fiánál, a hátát pedig egyenesen és mereven tartotta, olyan volt, akár egy huzagolt puskacső. De ami igazán feltűnt Jake-nek, az az arca volt. Egy harcos arca. – Egy pohár marsalát, Parr őrnagy? – Grazie! – Jake ki nem állhatta az édes likőrt. De mosolygott. Az üveg, mellyel Signora Cavaleri előállt, poros volt, mintha többnyire egy szekrény hátuljában ücsörgött volna, és csak különleges alkalmakkor látott volna fényt. Nehéz idők jártak. – Bocsásson meg a fiamnak – mondta. – Annyi illendőség szorult belé, mint egy ökörbe. De igaza van. Nem ejtjük ki annak a nőnek a nevét ebben a házban. – Én kérek bocsánatot, signora. Nem akartam megsérteni. A gyűrött karosszékekben ültek, Stefano mogorván figyelte Jake-et a cigarettafüst ködén át, míg korosodó édesanyja egy pohár italt töltött a vendégüknek. Keze és bőre olyan volt, mint egy hetvenes évei vége felé járó nőé, aki egész életében egy forró országban élt és dolgozott, ám egy jóval fiatalabb nő életerejével és modorával rendelkezett. Vonásai férfiasak voltak, nagyok és erősek, jókora szemöldökkel, bár a hangja szándékosan lágy volt. Jake azonban nem dőlt be az udvarias hangszínnek. Arca felfedte, ki is volt ő valójában. Az elszántság mély vonalai barázdálták az arcát, s egy széles, ezüstös sebhely futott végig a homlokán, mely szakasztott olyan volt, mint egy kard nyoma. – Tehát a Lombardi családról akar hallani, őrnagy. A fia nyitottapillantást, a száját, hogy mondjonelhallgattatta. valamit, de anyja vetett rá már egy szigorú s ez azonnal – Őrnagy? – A nő Jake válaszára várt.
– Igen. Azután érdeklődöm, hogy bárki is megkereste-e a helyi famestereket, hogy megrongált antik bútorokon dolgozzanak. A vállalkozásukat tisztelik Sorrentóban. – A vállalkozásunkat tisztelték Sorrentóban. Többé már nem. Semmiféle érzelmet nem mutatott. Csak a nyelve csusszant ki a fogai felett, mintha ott ragadtak volna a szavak. Jake Stefano Cavalerihez fordult. – Nekem azt mondták, hogy most maga az első számú mesterember a Cavaleri-vállalkozásban. – Menjen a pokolba, jenki bastardo! – Stefano! – sziszegte az anyja. Fejét egy leheletnyit a látogatója felé fordította. – Mikor az idősebbik fiam, Roberto vezette az üzletet, mi voltunk egyik legjobb intarziagyártók Sorrentóban. Roberto ihletett az mesterember volt. – Az anyai büszkeség mosolya megpuhította arcának durva vonalait, s Jake egy pillanatra meglátta azt a személyiséget, aki egykor lehetett. – Barátja volt Antonio Lombardinak? – Ó, igen. Barátok voltak. És riválisok. – Keserűen nevetett fel. Mi történt? – Az a ribanc, Antonio Lombardi felesége, ő történt. Elcsábította és megbabonázta a fiamat, átkozza meg az Isten. Rómába szöktek tizenegy évvel ezelőtt, és azóta nem is láttam a fiamat. A felesége ugyanazon a napon akasztotta fel magát. – Én még mindig itt vagyok neked, Mamma – hívta fel rá a figyelmét a másik fia éles hangon. Signora Cavaleri egy teljes percen át szemlélte középkorú fiát olyan csendben, mely megfagyasztotta a szobát. – Sosem leszel az az ember, aki Roberto volt – jelentette ki végül. – Ezt mindketten tudjuk. Stefano felpattant, kikapott egy poharat az egyik szekrényből, és színültig töltötte marsalával. Egyetlen húzással
ledöntötte a folyadékot a torkán, kézfejével megtörölte a száját, majd kiviharzott a házból, a bejárati ajtót becsapta maga után. A kutya reszketett a székben, Signora Cavalerinek azonban a szeme sem rebbent. Volt benne valami fagyos nyugalom, mely éppen olyan nyugtalanító volt, mint amilyen természetellenes. Hová lett az olasz Mamma a szóáradattal, a feje körül kalimpáló két kezével, s az érzelmekkel, melyek hevessége képes lett volna lyukat ütni a falba? Hát nem ez az, amit az olasz mammák csinálnak, az isten szerelmére? Idősebbik fia fosztotta volna meg ettől, mikor elment, s csak egy üres hüvelyt hagyott itt az öccsének? Jake érezte, ahogy végigfut rajta a borzongás, mire ő is felhajtotta az italát. – Igazságtalan a fiával – mondta a nőnek. Signora szemét. – Az nemCavaleri a magaösszehúzta jenki dolga,a őrnagy. – Az én dolgom, ha arra ösztönzi Stefanót, hogy bizonyítani próbálja magának, hogy ő is ér valamit. – Mivel? – Azzal, hogy ő maga dolgozik lopott műtárgyakon. – Azt nem engedném. – Felnőtt ember. Nincs szüksége a maga engedélyére. Éppannyira, ahogy ahhoz hogy késtellenségesen mártson a szívembe. Signora Cavaleri sötét sem, tekintetével méregette Jake-et. – Sokat enged meg magának a házamban, signore. Jake-nek feltűnt, hogy őrnagyból signoréra fokozták le. – Az a dolgom, hogy feltárjam az igazságot – felelte. Signora Cavaleri előtt állt, s ezzel szinte a székébe szorította a nőt. – Beszéljen Stefanóval, Signora Cavaleri. Utasítsa, hogy adja át nekem az információt, amire szükségem van. Olaszország érdekében. Vegye rá, hogy elmondja nekem, mit tud azokról az emberekről, akiknek köze van ehhez a bűnbandához, mert biztosan érzem, hogy tud valamit.
– Miért kéne megtennem? – kérdezte Signora Cavaleri. – Miért kellene beszélnem Stefanóval? – Mert ha maga nem teszi, akkor megteszem én. – Elhallgatott, hogy szemügyre vegye a nő szigorú tekintetét. – A rendőrségen. – Hagyjon békén minket, őrnagy! – Talán a másik fiával, Robertóval kellene beszélnem. Jake látta, hogy Signora Cavaleri úgy szívja be a levegőt, akár egy fuldokló, s hallotta a torkában azt a recsegő hangot. – Roberto halott – közölte nyíltan. – Lelőtte egy német golyó Rómában. Caterina a sorrentói vasútállomáson várakozott, ahogy megbeszélték. De nem akart ott lenni. Sokkal inkább lett volna Jake Parr zsebében, hogy kihallgassa, mit mond a Cavaleri család. Tizenegy éve nem tette be a lábát a házukba, annak ellenére sem, hogy az ifjú Carlo Cavalerivel jó barátok voltak, ám alkalmanként azért látta az idős nagymamát a piacon, aki még mindig olyan egyenesen állt, mint a cövek, s még mindig nem törte meg a bánat, bár tetőtől talpig feketébe öltözött. Évekkel ezelőtt Caterina elkövette azt a hibát, hogy ráköszönt, mikor szemtől szemben találták magukat a dinnyék és a lila padlizsánok között a piacon, Signora Cavaleri azonban egyszerűen keresztülnézett rajta, mintha nem is létezne. Nyugtalanul járkált, majd a fal árnyékába húzódott, miközben az utazók folyamatosan áramlottak ki és be az állomásról. Pont emiatt választotta ezt a helyet a Parr őrnaggyal való találkozáshoz, miután az végzett a Cavaleriknél. Most már kerülte az üres tereket. Kerülte a sötét utcákat. A vállán lógó esését, vászontáskában, tönkretette Leonora fehér ruhájának ott lapult amely nagyapja Bodeo revolvere. Ezúttal felkészült.
Néhány felforrósodott poros amerikai dzsip parkolt az állomáshoz vezető kis dombon, utcagyerekek csődültek köréjük rongyos rövidnadrágban, a járművek oldalán lévő fejlámpákat és gyalogsági ásókat tapogatták. Ami nem volt lezárva, az biztosan el is tűnt. Egy motor hirtelen zúgása vonzotta oda ragyogó tekintetüket, ahogy lefordult a főútról, s a dombnak felfelé gyorsítani kezdett, rekedt hangja visszapattant az állomás falairól, ahogy közeledett. A vigyorgó kis csibészek köré csődültek, mikor befordult, hogy kavicsot hányva megálljon. – Helló! Parr őrnagy volt az egy Harley Davidsonon, melyet az amerikai hadsereg gyártott, a motort járatta, s közben Caterinára mosolygott. – Ugorjon fel! – mondta. – Mutatni akarok magának valamit. Caterina egy pillanatig sem habozott. Felhúzta széles rakott szoknyáját, s átlendítette egyik lábát a csomagtartó fölé rögzített hátsó ülésen. A motor bőr nyeregtáskája puhán simult a vádlijához. – Készen áll? – kiabálta túl a motor bőgését Jake. – Készen állok – válaszolta Caterina. Caterina keze Jake derekát ölelte át. Nem volt éppen kellemetlen érzés erősen markolni az izmos testét tiszti zakójának olaj zöld, drapp anyaga alatt, ám nagyon is tisztában volt vele, mennyire nem helyénvaló ez a bizalmasság. Hogy is gondolhatott arra, hogy így kapaszkodjon egy olyan férfiba, akit alig ismert? Valakibe, aki elképzelhetetlen bűntettekkel gyanúsítja az apját? Árulásnak érezte. rövid hajába, s elkoptatta gondolatainak A szél belekapott élét, ahogy a motor végigzúgott az utcákon a város széléig. Még sosem ült motoron korábban, s a bukkanók minden egyes
alkalommal összerázták a csontjait, s mintha beleöklöztek volna a mellkasában lévő levegőbe is, ám mozgásának szabadsága, ahogy billent és kanyarodott, elvarázsolta. A hirtelen nekizúduló levegőtől elakadt a lélegzete, fejét behúzta az előtte lévő széles vállak mögé, s akkor dőlt, mikor ő is dőlt, bízott benne, még akkor is, mikor az úttest már szinte nekifeszült. Miért bízna meg benne? Ebben az emberben azzal a megfontolt tekintetével, és a szavaival, melyek ekkora bajt hoztak rá. Miféle oka lehetett rá, hogy bízzon benne? Caterina kihúzta az ép kezét Jake zakója alól, és megkopogtatta a vállát. – Álljon meg! – kiáltotta túl a motor hangját. –Jake Micsoda? azonban hallotta. Caterina pedig tudta, hogy hallotta. Egy pillanatra elkapta a profilját, a finom orrot, az állkapcsának erős vonalát, és tudta, hogy ezt az embert nem lehet egykönnyen befolyásolni. – Álljon meg! Ismét megbökte Jake vállát. Ezúttal keményebben. Parr őrnagy azonnal félrehúzódott, s Caterina egy lendülettel még azelőtt lepattant a motorról, mielőtt az a kezét nyújthatta volna neki. Apró, kavicsos, bozótos telken voltak, épp ott, ahol Sorrento utolsó, ritkásan álló házai átadták a teret a citromligeteknek, melyeket hálók és magas karók vértje vett körül. Az amerikai nem szállt le. Továbbra is motoron ült, üresben járatta. – Valami baj van? – kérdezte óvatosan. –Caterina Igen. Mindennel baj van.tett egy kört a khakiszínű Harley nagy léptekben Davidson körül, majd ismét megállt előtte. Jake levette a napszemüvegét.
– Mi az? – kérdezte. – Maga meg én ugyanazt akarjuk – jelentette ki Caterina kereken. – Megtalálni azokat az embereket, akik elkövetik ezeket a bűncselekményeket. Nem igaz, Parr őrnagy? – De, igaz. – Akkor miért van az – kérdezte Caterina –, hogy elvárja tőlem, hogy mindent elmondjak, amit tudok, de maga nem mond nekem semmit. Tudni akarom, kik ezek az emberek, akik meg akarnak ölni! Tudni akarom azoknak a nevét, akik az apámat vádolják! Ennyivel tartozik nekem. Jake izmai megfeszültek a bőre alatt. Caterina egy pillanatra azt hitte, mindjárt felpörgeti a motort, és elhúz, őt pedig otthagyja a gyíkok közt álldogálva. Helyette azonban nyugodtan azt válaszolta: – Azért vagyunk itt, hogy segítsünk egymásnak kideríteni, amit tudni szeretnénk. Ne legyen türelmetlen. Lépésről lépésre kell haladnunk. – Azelőtt vagy azután, hogy megöltek engem? Jake a fejét rázta. – Nápolyba viszem magát. – Nápolyba? – Ez váratlanul érte Caterinát. – Persze. megnézzen ami talán tisztázza, hogy az apja Hogy benne volt-e ezekbenvalamit, az ügyekben, vagy sem. – Nem volt. – Akkor bizonyítsuk be! Caterina habozott, nem tudta, mennyire bízhat meg Jakeben. – Áruljon el egy nevet – mondta. – Egyetlen nevet. A segítségemért cserébe. Egy amerikai katonai teherautó suhant el mellettük útban Nápoly felé, porfelhőt vert fel, mely most ott kavargott közöttük, a sofőr üdvözlés gyanánt emelte a kezét, de Parr őrnagy figyelme Caterina bekötözött kezén állapodott meg.
– Egy kihallgatószobában a főhadiszálláson – mondta – van most egy emberem elzárva, aki lopott műtárgyak őrzésével bukott le, köztük volt Tintoretto egy korai vázlata Baltazárról. – Mélyebb lett a hangja, szinte sziszegett a fogai közt, alig hallhatóan a motor hangjától. – Mi a neve? Jó tíz másodperc is eltelt, mire Jake válaszolt. – Sal Sardo. – Grazie! Caterina ezt akarta. Elkezdeni valahol. Egy név. De nem az a név volt, amelyikre számított. Egyetlen könnyed mozdulattal visszalendítette magát a motorra Jake mögé. – Most elégedett? – kérdezte Jake szárazon. –– Egyelőre. Jól van, akkor menjünk! – Mondja csak – kérdezte Caterina –, mi történt Cavaleriéknél? Jake keserűen felnevetett. – Mármint azon kívül, hogy Stefano Cavaleri kést fogott a torkomnak, az idős nő meg megpróbált elhallgattatni az undorító marsalájával? Caterina csendben maradt. Jake felsóhajtott, majd levette a zakóját. – Stefano Cavaleri állította, hogy egyes pletykák szerint az apja mélyen benne volt ebben az egészben. – Szembefordult Caterinával. – Ismer bármilyen helyet, ahol a Cavaleri család lopott műtárgyakat rejtegethet? – Komolyan? Gondolja, hogy ők is belekeveredtek? – Lehetséges. A tekintete azonban elárulta. Caterina számára világos volt, hogy Jake szerint ez több mint lehetséges. Egy pillanatra elgondolkodott ezen, majd bólintott. – Stefanónak és Robertónak van egy öccse, Vito, aki nem kívánt részt venni a családi faintarzia-vállalkozásban. –
Caterina előrepillantott az úton, mely élesen kanyarodott felfelé a szikla széli útra. – Egy autószerelő műhelyt üzemeltet Nápolyban. Van ott egy raktár is. – Akkor mire várunk? Jake meglobogtatta zakóját Caterina válla felett. – Erre szüksége lesz. Nem akarom, hogy kirázza a hideg, és a végén leessen. – Nem. Nincs rá szükségem. Nem. Jake azonban már elfordult. Caterina vonakodva bedugta csupasz karját a zakó ujjaiba, s érezte, amint Jake friss és férfias illata körülöleli őt az anyag szövetén át. Érezte amerikai cigarettájának illatát. Jake beindította a motort. Caterina átfogta a derekát. – Még valami tette hozzá Jake anélkül, volna. – Az idős –asszony elmondta nekem,hogy hogyhátrapillantott az idősebbik fiát, Robertót agyonlőtték a németek Rómában. Caterina már nyitotta a száját, hogy sürgetőleg azt mondja, avanti, 29 de Jake szavai hallatán ledermedt. – Mamma, ó, Mamma! – motyogta. Motyogása azonban elveszett a motor bőgésében s pulzusának lüktetésében, miközben észak felé tartottak. A szikla pereme feléjük dőlt. Jóval alattuk a tenger magasabbra kúszott fel a sziklákon, mintha csak megérezte volna az illatukat, s a szűk kanyarokba minden egyes alkalommal visító gumival sodródtak bele, jobb térdük szinte súrolta a mészkő sziklafalat. Caterina nem is vett levegőt, mikor már látta, hogy újabb éles kanyar ront rájuk. A part menti út Sorrento és Nápoly között semmihez sem volt fogható. A szikla oldalába vájták bele több száz méterrel a
29 Menjünk!
csillogó kék Nápolyi-öböl felett, s minden egyes kanyarnál lélegzetelállító kilátással tárult eléjük az újabb látvány. Még Caterina sem, aki egész életében itt élt, tudott ellenállni a dugóhúzókanyarokon és a kis, fehérre festett házikókkal teli falvakon való végigszáguldásból fakadó lelkesedésnek. Virágzó bokrokkal teli buja kertek villantak fel mellettük elmosódva. Caterina nem érzett félelmet. A szíve csak az izgalomtól kalapált, s ahogy az ujjai belekapaszkodtak az előtte ülő katonába, azon tűnődött, vajon a férfi szíve is ugyanúgy kalapál-e. Vajon mindig ilyen gyorsan megy? A végsőkig hajszolja magát és a motort is? Látta, hogy az inge alatt őkidudorodtak a hátizmai, miközben hajolgatott és dőlt, mintha is a gépezet része lett volna. Látta, hogy a férfi időnként hogyan emelte fel a fejét, hogy szembenézzen a nekitámadó világgal. Jake most egészen megfeledkezett róla, hogy Caterina létezik. – Te meg mi a francot keresel itt? – Neked is jó reggelt, Vito Cavaleri – felelte Caterina száraz éllel a hangjában. – Látom, nem vagy valami elfoglalt. A Harley Davidson lehúzódott a főútról, és begördült a Cavaleri-szerviz bejárójára. Nem volt árnyék, s a nap hevesen tűzött le a nyitva álló fészer fémtetejére. Egyetlen kocsi volt bent, egy szép, méretes Lancia, a motorház teteje fel volt nyitva, Vito mégsem dolgozott rajta. Egy fonott székben henyélt a pumpák mellett, újságot olvasott, a szája egyik sarkában sodort cigaretta fityegett. Arra sem vette a fáradságot,durvára hogy felálljon. Vito volt a legfiatalabb a három fivér közül. Vad, fekete haja volt, és olajos kezeslábast viselt ing nélkül. Csupasz vállán
tisztán látható volt egy tetoválás, mely lefelé kígyózott a karjára – a Prima la Famiglia, vagyis a Család az első felirat dőlt betűs kézírással. – Vonszold el a Lombardi-segged a birtokomról – mondta nyersen. – Pronto. Parr őrnagy odalépett a székhez, könnyed, gördülékeny léptek voltak, s megállt a székben ülő férfi felett, magas árnyéka csípőjén a pisztolytáskával Vito fölé hajolt. – Így nem beszélünk egy hölggyel, signore. Ez nem annak a férfinak a hangja volt, aki olyan hívogatóan mondta, hogy: „Ugorjon fel!” Ez annak a rendőrnek a hangja volt, aki egykor volt – kemény, utcán edződött, az a fajta hang, mely a földre kényszeríti az embert, mielőtt az akár egyet is pislogna. Vito Cavaleri kiköpte a cigarettáját, és felugrott. Egy fejjel alacsonyabb volt Jake Parrnál. – Hé, őrnagy – mondta Vito békítőleg. – Nem akartam semmi rosszat. – Megrántotta a vállát, s alkarján a szőrt vakargatva hátrébb lépett egyet. – Valami problémája akadt vele? – A Harley felé intett a fejével. Jake Parr súlyos karját a férfi vállára helyezte, s ellenségesből barátságosra váltott, olyan gyorsasággal, hogy Vito szeme vessünk kikerekedett. – Jöjjön, rá egy pillantást, amico mio. – A motorhoz terelte Vitót. – Végig gond volt a gyújtással lefelé a hegyen. Vito arca az amerikai dollárok lehetőségének gondolatára széles mosolyra húzódott. Az amerikai lelökte a motort a támasztékról, s a műhely felé kezdte gurítani, Vito futólépésben haladt mellette. – Lehet, hogy a gyertya lesz az. – Caterina hallotta Vito felvetését. – Vagy a karburátor. Eltűntek a gépszínben, az olasz még mindig beszélt. Az őrnagy jól végezte a munkáját. Caterina egészen véletlenül eloldalgott az épület keményfából készült falának széléhez, de abban a pillanatban, hogy kikerült a látószögükből, sietősre
vette a tempót. A vékony gerendafalon keresztül férfihangok morajlását hallotta, aztán a Harley motorja is életre kelt, majd ismét elhalt. Érezte, hogy összegyűlik az izzadság a könyöke hajlatában, ahol az őrnagy zakója még mindig a karján lógott. Befordult a sarkon, és megállt. A régi téglaépület, amelyhez igyekezett, eltűnt. Ahol egykor egy gyönyörű régi épület állt, melyet kis gyárként használtak kesztyűkészítéshez, most nem volt több eltorzult törmelékkupacnál. – Eltűnt. Caterina megfordult. Az ifjú Carlo Cavaleri ott állt a gépszín hátuljánál, és Caterinát figyelte. Kezeslábast viselt, akárcsak a nagybátyja, barna bőre az árnyékban még sötétebb volt, szokásos könnyed, üdvözlő mosolyának nyoma sem volt. –– Mi – kérdezte Caterina. Mittörtént? gondolsz? Egy amerikai bomba, amit nem a célpontra dobtak le. Caterina felsóhajtott. – Jól elszórakoztunk mi ott, te meg én. Caterina és Carlo azelőtt a régi alkatrészek között játszottak, szétszedték a motorokat, az ártatlanság napjai voltak azok, s a múltba vesztek már. A reumás láz tízéves Carloimázsán, szívét, így kimaradt a seregből. Ezkorában csorbát tönkretette ejtett a macsó de ironikus módon éppen ez tartotta életben. – Nos – füttyentette el magát lágyan –, nézzenek oda, signorina. – Caterina hallotta a hangjában a csodálatot. – Ilyen csinos, és nincs hova mennie. – Van hova mennem. – Megváltoztál, Caterina. – Carlo csüggedve rázta meg fekete fürtjeit. – Nemcsak a frizurád és a szép ruhád. – Mind változunk, Carlo – mosolygott rá Caterina gyengéden. – Ezt teszi velünk az élet. A Carlo mögött parkoló csillogó járműre pillantott, fekete volt, mint egy bogár, s még Caterina is, aki semmit sem tudott
a kocsikról, felismerte a kitárt szárnyú emblémát a hosszú és elegáns motorháztetőn. Egy Rolls-Royce volt az. Lenézett a Carlo kezében lévő törlőrongyra. – Most Vito bácsikádnak dolgozol? – Néhanapján. Caterina lazán rákérdezett: – Hol tartja azt a sok kacatot most, hogy már nincs meg a gyár? – Csak bedobja őket a gépszín végébe. Rendetlen egy gazember. Éppen akkor egy motor kelt életre valahol a gerendafal mögött. Belehasított a derűs nyugalomba, egy holló pedig felreppent a tetőről, lustán kavargott az égen, saját árnyékát követte Caterinát.a citrusligeteken át. Carlo szigorúan szemlélte – Szóval hová mész? – Nápolyba. Carlo a gépszín irányába rántotta a fejét. – Motoron? – Megyek valakivel. A szigorú tekintet haragossá vált. – Egyakatona azszámára a valaki?volt elérhető a benzin manapság. Csak katonák – Igen. Hirtelen eltűnt a haragos tekintet, s helyébe aggodalmas ábrázat lépett. – Vigyázz magadra, Caterina. Caterina meghatódott. A feszültség sajgó testében egy fokkal csökkent. – Köszönöm, Carlo – mosolygott rá. – Te se keveredj bele semmibe. Mindketten hallották, hogy a motor sebességbe kapcsolt. Caterina odahajolt, és megcsókolta Carlo arcát, aztán elindult
vissza, amerről jött. Ahogy elfordult az épület sarkánál, még hallotta Carlo nyomatékos és aggodalmas hangját. – Vigyázz magadra, Caterina. Különben még olyan leszel, mint az anyád.
TIZENHATODIK FEJEZET
Nápoly elnyelte őket. Beszippantotta a motorjukat a lármás teherautók és a türelmetlen tömegek világába. Leomlott kőfalak vették körül őket, ahogy a lebombázott épületek hegy nagyságú falazatokra szakadtak, melyekre rossz volt ránézni, mindenfelé porfelhők örvénylettek az utcákon. Parr őrnagy gyors és határozott volt, egyszer egyik irányba lendítette a motort, aztán a másikba, mikor az utcát eltorlaszolták vagy feltúrták, hogy megjavítsák a sérült gáz- és vízvezetékeket. Sokkal jobban ismerte a mellékutak és sikátorok kusza útvesztőjét, Caterina, a szűk, zsúfolt vicót, 30 mely megkerülte azmint eltorlaszolt szakaszt. A Vico Nocén haladtak éppen, mikor megpillantották a verekedést. A brit hadsereg törzsőrmestere kemény öklével egy amerikai baka veséjét ütötte, egy magas, nyakigláb fiatalemberét, akinek már forgott a szeme, a szája pedig tátva maradt a sokktól és a fájdalomtól. Állán cikcakkban folyt le a vér. Nyomorult egy utca Bűzlöttlekorlátozták a kanálisoktól és a mosdatlan testektől. A volt. vízellátást a sérült fővezetékek miatt, a házak pedig egymásra zsúfolva, négy emelet magasan álltak, ám foltokban még sikerült megmaradnia néhány aranyszínű redőnynek az ablaktokokban. Caterina különösnek találta, hogy egy tucatnyi katona állt kint sorban az ajtónál ott, ahol a verekedés történt, de csak csendben figyelték a csetepatét. A Harley Davidson csúszva állt meg a macskakövön, s mindketten leugrottak róla. Parr őrnagy nem vesztegette az idejét, oldalt erőteljesen belekönyökölt a brit katona fejébe, 30
Jelentése: út. (olasz)
ezzel egyidejűleg pedig kirántotta a bakát annak húsos markából. – Mi a franc…? – kezdte az őrmester, miközben visszahúzta az öklét, hogy arcon csapja vele, de még a kellő pillanatban kiszúrta az őrnagy rendfokozati jelvényét. Mindannyian tudták, mi jár azért, ha megütnek egy rangidős tisztet. Az őrmester összeszedte magát, s minden lelkesedés nélkül tisztelgett neki. – Uram – mondta kurtán. – Mi a fene folyik itt? – kérdezte Parr őrnagy. – Az a szemét kurafi ellopta a marhahúskonzervemet – morogta a törzsőrmester. Arca felpuffadt és vöröslött, olyan erősen, mintha csak futott volna. Caterina a ház előtt álló katonák sorát nézte, amerikaiak britek keveréke. Mindegyikük egy-egy konzervet tartott ésa kezében. Vajon mi történt itt? A sorból egyetlen férfi sem nézett a szemébe. Közelebb csoszogtak a nyitott ajtóhoz. Caterina kíváncsi volt, ezért otthagyta Parr őrnagyot, hadd tegye helyre a kötekedőket, és gyorsan az ajtóhoz ment. Egy nyomorúságos folyosóra lépett be, a falon berepedezett a barna festék. A bal oldalon egy nappali tárult elé, s Caterina láttán az öt katona a szobába ajtónyíláshoz útját. Megint nagyonvezető különös érzése volt,tömörült, s megintelállták ott voltaza marhahúskonzerv mindegyik katona kezében. – Caterina Lombardi! Hallotta, hogy kintről szólítják. Jake Parr kereste. Caterina azonban maradt, ahol volt, képtelen volt megfordulni és kisétálni. Négy középkorú nő ült a szobában egy sor kemény széken az ajtó felé fordulva, mindegyik mellett kis halom konzerv állt. Átlagos nők voltak, mindegyik sovány volt, fakó, elnyűtt ruhát viselt, arccsontjuk már csak hústalan orom volt, tekintetük üres, akár egy játék babáé. Egy brit közlegény lépett ki gyorsan Caterina felé, s egy konzervet helyezett a padlóra a szőke, élettelen kék szemű nő
mellé. A nő felállt, és szó nélkül egy vékony függöny mögé sétált, mely egy madzagon volt kihúzva a szoba végében, morajlás hullámát keltve ezzel a várakozó katonák között. Egy másik is előrelépett. Vigyorgott. A hosszú, sötét hajú nő mellé tette a padlóra a konzervet, mire a nő egy röpke másodpercre összeszorította a szemét. Aztán meghajlott vállal ő is odasétált egy elfüggönyözött helyiséghez, mintha önmaga elől próbálna elrejtőzni, a katona pedig követte. Caterina hallotta az elfojtott hangok izgatottságát, a férfi nyögését. Gyors volt. Pár perc alatt véget ért. A szomorúság hulláma elárasztotta Caterinát, melyet ezek miatt a kétségbeesett nők miatt érzett, majd megfordult, és rábámult a mögötte álló férfiakra. Ez nem magának való hely, kedvesem de –nem barátságtalanul. – Kotródjon innen! – mondta az egyik, – Hagyják őket! – mondta nehézkes angollal Caterina. – Hagyják a nőket! Mindannyian. Adjanak nekik ételt, és menjenek! – Az utca felé suhintott, így próbálta kisöpörni őket a szobából. A házból. Olaszországból. – Nézze, kedvesem – mosolygott rá egy pimasz tiszthelyettes maga ezt nem érti… – Caterina, azonnal! Parr őrnagyjöjjön volt ki, az,most hangja éles volt, ahogy odafurakodott Caterina mellé, ám Caterina elsuhant mellette, ki az utcára, majd felfalta a szomorúság. – Tekintse magát szerencsésnek – mondta az őrnagy –, amiért örökölte az apjától a fához való tehetségét. Különben maga is abban a szobában végezte volna. Szó nélkül felszálltak a motorra, és elrobogtak abból az utcából. Parr őrnagy elvitte Caterinát arra a helyre, melyet a főhadiszállásának nevezett. Caterina jól megnézte magának.
Csak egy lelketlen külföldi lenne képes ezt főhadiszállásnak nevezni. Egy ókori nápolyi palazzót jelöltek ki erre a célra, enyhén omladozott ugyan, de még mindig gyönyörű volt. A rokokó gipszvakolat az alaposan kidolgozott görbületeivel és a komplex csigavonalaival már csorba volt, és töredezett, helyenként lelógott a falról, fáradtan, akárcsak maga Nápoly. A hatalmas márvány előcsarnokban, ahol Caterina éppen állt, látta az árulkodó jeleket a falon, ahonnan a festményeket vették le, a masszív tükrök azonban a helyükön maradtak díszes, aranyozott keretükkel és repedezett üvegükkel. A kinti hőség ellenére bent kellemesen hűvös volt, s lustán sodródtak a porszemcsék a levegőben. – Erre! – mondta Parr őrnagy. szaporán követte őt átmellett, a márvány mozaikpadlón, el kétCaterina khakiszínűre festett fémasztal melyek nevetségesen néztek ki a tizenhetedik századi terem fényűzésének kellős közepén. Az asztalok mögött két katonatiszt ült egyenruhában, egy amerikai és egy brit. Parr őrnagy megállt az amerikai hadnagy előtt. – Helló, Forester. Van valami újdonság? – Nincs, uram. Minden csendes a nyugati fronton – vigyorgott, akék szeme ahogy végignézett közelben álló érdeklődéssel Caterinán. – Deragyogott, Fielding kapitány lent van vele. – Valóban? – Igen, uram. – Jól van, adja a kulcsokat! – Jake leakasztott egy kulcsot az övén lévő láncról, és átnyújtotta a hadnagynak. – Máris, uram. A fiatal hadnagy felpattant, nyilvánvaló örömmel, hogy végre van mit csinálnia, amivel enyhíthet az unalmán. Elővett egy kulcsot az asztal fiókjából, és eltűnt a terem végében lévő folyosón. Két perccel később három súlyos vaskulcsot
szorongatva tért vissza, melyekkel akár a velencei börtönöket is ki lehetne nyitni. – Kérem, kövessen, Signorina Lombardi – mondta Parr őrnagy. Még mindig volt köztük némi feszültség. Caterina követte. Figyelte, ahogy csillogó fekete bakancsa nekicsattant a padlónak, élesen, magabiztosan, határozottan. Vajon miért hozta ide a férfi? Korábbi szavai jutottak eszébe: „Hogy megnézzen valamit, ami talán tisztázza, hogy az apja benne volt-e ezekben az ügyekben, vagy sem.” De valóban igaz volt? Vagy ez volt a csali? Caterina keze a válláról lógó táskájába csusszant, s megtapogatta a benne lévő fegyvert. Parr őrnagy az első kulcsot használva kinyitotta az ajtót. Elég ártatlannak tűnt, jádezöldre festették, a tábláit gazdagon díszítették a csigavonalak. Nem az a fajta ajtó volt, amely rémségeket rejteget, így hát Caterina nem fordult meg, és futott el, mikor a férfi kinyitotta. Az őrnagy hátrafordult, hogy ellenőrizze, tekintete gyors volt, és intelligens. Caterinának ez tetszett benne, ugyanakkor nem is tetszett, mert elgondolkodtatta, vajon mennyit látott az őrnagy. – Készen áll? – kérdezte. – Igen. – Akkor vágjunk is bele! Vágjanak bele? Miről beszél? Az őrnagy az ajtón át egy rövid folyosóra lépett, Caterina azonban maradt, ahol volt. Az őrnagy meglepetten nézett rá. –– Parr őrnagy,hogy hovávan viszvalami, engem?amit meg szeretnék mutatni Mondtam, magának – mosolygott. – Mi a probléma? Nem bízik bennem? – Nem.
Az őrnagy lazán elnevette magát. – Ezt aztán kereken megmondta. A mosoly még ott időzött a száján, nehéz volt nem nevetnie. – Csak maradjon mindig előttem – mondta Caterina –, ahol láthatom. – Signorina Lombardi, sajnálom, hogy a nyomozásommal felborítottam az életét. De nem én jelentem a veszélyt. Caterina megvárta, hogy az őrnagy továbbmenjen a folyosón, mielőtt elindult volna. A második kulcs, hatalmas, akár egy húsvilla, nyitotta a második ajtót. Ezen nem voltak csigavonalak, sem színes festék. Csupasz tölgy volt, olyan ódon, mint maga a palazzo, bütykös volt, és repedezett, a zár pedig masszív, durva vasszerkezet. Caterina idegessége azonnal átcsapott kíváncsiságba. Vajon mi rejtőzik mögötte? Az amerikai kitárta az ajtót. A nagy fémzsanéroknak nyikorogniuk kellett volna, de nem így történt, s ebből Caterina azonnal tudta, hogy rendesen meg voltak olajozva, és rendeltetésnek megfelelően használták, mikor azonban meglátta, mi van az ajtó túloldalán, meglepetésében csak pislogott. Egy újabb ajtó volt az. Ez azonban kemény, fekete fémből készült, és vadonatúj volt. Ahogy az őrnagy a harmadik kulcsért nyúlt, Caterina azt suttogta: – Ajánlom, hogy ez jó legyen, őrnagy. Az őrnagy mosolya meglágyította állának feszes vonalát. – Szerintem tetszeni fog magának. Caterinának nem tetszett. Egy cseppet sem.hogy Határozottan nem tetszett neki. A fém egy lendülettel kinyílt, felfedje a kopár kőlépcsőt, mely egy megvilágítatlan alagsor
feketeségébe vezetett. Caterina szíve a torkában dobogott, az apró szőrszálak felálltak a karján. – Nem – mondta. Az őrnagy megfogta a csuklóját. Caterina pedig azonnal elrántotta. – Nem vagyok a foglya. Nem zárhat be. – Micsoda? Ne legyen már… – Az őrnagy hirtelen váltott. – Nézze! Néhanapján, mikor Caterina elszántan alkotta a műhelyében az intarziás mintákat, olyan érzése volt, mintha hasadék keletkezett volna az elméjében, s ő belezuhant volna. A keze és a szeme már nem a testéhez tartozott, hanem a fához. Mikor ez történt, úgy tűnt, többé már nem része az emberi hús által lakott mintha helyettekrémesen inkább diófaerezetből, finomra csiszoltvilágnak, juhar- és bíborfából, fehér hársfa selymes fényéből, tíkfa kemény belsejének heves tüzéből és vajdióból alkották volna. Mikor a karjára nézett, vörös tölgy izzó szemcséi lepték el, s Caterina az orrához emelte, hogy beszívja az illatot. Most is pont ilyen érzése volt. A kőlépcsőkön a fa világába ereszkedett le. Caterina egy Madonna előtt állt, akinek köpenyén a redőket olyan hozzáértéssel formálták meg, hogy attól eksztázisba esett, miközben három életnagyságú, mahagóniszent állt mellette sorban, gyászos arckifejezéssel szemlélve őt. Lassan fújta ki a levegőt. Csendben járkálni kezdett az alagsorban felhalmozott tárgyak között, megérintette, megcirógatta őket, érezte a bennük lévő gazdag életet. –– Milyen – motyogta. – Mind lopott? Mindensok egyes darab. Ezeket már visszaszereztük. De még mindig nagyon sok van, ami után nyomozunk.
Caterina jó néhány karcolást látott a műtárgyakon, sérüléseket a fán, mintha valamikor bezsúfolták volna őket egy teherautóba, nem különbül, mint narancsokat egy ládába. Látta, hogy egy mahagónidoboz fedele szétrepedt. Beleborzongott. Még a tompa fényben is képes volt megcsodálni a faragott székeket, szalagdíszes ládákat. Középen négy magas, túldíszített gyertyatartó állt őrt egy bíboros pazar, aranyozott trónja körül, s Caterina felismerte a karmos lábba faragott ókori, velencei oroszlánt. Égett a vágytól, hogy ezt a sok gyönyörűséget megérintse, azonban izzó düh tört fel belőle, mikor rájött, milyen közel állt Olaszország ahhoz, hogy mindezt örökre elveszítse. Mikor megfordult, hogy kifejezze a háláját ennek az amerikainak, aki 31
segített Olaszországnak, pillantása egy triptichonra esett, mely egy konyhaszekrényen voltcédrusfa kitámasztva, s szavai elhaltak a torkában. Korábban is látta már. A nápolyi San Giuseppe dei Ruffitemplomból származott. A legfinomabb intarziával faragott munka Raffaello stílusa nyomán, a Keresztút három állomását ábrázolta, s egy oltárról szakították le. A korai tizenhatodik századra volt tehető, akkorra, mikor Michelangelo a Sixtuskápolnát festette. Igyekezett megkeresni rajta a javítást, melyről tudta, hogy ott van, de azt olyan szakértelemmel csinálták, hogy képtelen volt megtalálni. – Gyönyörű – mondta az őrnagy. Caterina el is felejtette, hogy a férfi ott van. Bólintott, majd beljebb ment az alagsorban, megszemlélte az aranyozott fából készült főhivatalnoki kocsiülést, pillantásával műtárgyak százain futott át, s közben próbált nem megfeledkezni a céljáról, hogy felkutassa azt, ami ismerős. Mikor a második alkalommal pillantott meg olyan műtárgyat, melyet felismert, 31
Három táblás részből álló, összecsukható oltárkép.
egy finoman megmunkált intarziaberakásos spanyolfalat, ugyanolyan sokkot érzett, a harmadik alkalommal azonban már nem volt olyan heves az érzés. Ó, Papa. Mit műveltél? A következő alkalommal már nem is pislogott. Csak lengedezett a szűk folyosók között, ám a szája száraz volt, a nyelve pedig esetlen. Kényelmesen sétálva tért vissza az ajtóhoz, ahol Parr őrnagy várt rá. – Köszönöm! – mondta. – Köszönöm, hogy elhozott ide. – Quincy ezredes a szakértő, az ő dolga, hogy ezt mind katalogizálja. A fickó zseniális ebben – tette hozzá az őrnagy. Caterina kihallotta a csodálatot a hangjából. – A ez levegő és por. hűvös itt. Látszik, hogy valakinek fontos a hely.száraz Nincsen Halkan beszéltek. Tiszteletteljesen. Tudatában annak, hogy mi is az, amit szemlélnek. – Van még egy pince, márvány- és kőszobrok tárolására. És még egy a festményeknek. Az őrnagy ezt úgy mondta Caterinának, mintha annak joga lenne tudni erről, s Caterina elgondolkodott, vajon miért. Azért, mert Lombardi lánya volt? Vagy volt még valami más is? Az őrnagy pillantása Caterinán állapodott meg, nem a műalkotásokon, s Caterina szinte érezte a késztetést legbelül, hogy lehántsa a szeméről azt az acélos fényt, hogy benézhessen mögé, s megtudja, mennyit látott. Caterina a körülöttük lévő felbecsülhetetlen gyűjtemény felé intett. – Ezek mind templomokból és múzeumokból valók? – Igen. Mind lopott. Meg régi palazzókból is. – Annyira sok. Nehéz elhinni… – Ez csak a jéghegy csúcsa. Éjjelente szállítják el őket teherautókon, gyakran exportként annak, aki a legtöbbet ígéri érte. Nagyon sokat tönkretettek már, rosszul bántak velük, és
eltorzították őket. A tolvajok… – Az őrnagy azonban egyetlen szóval sem jellemezte őket. – Szükségem van a segítségére – mondta helyette. – Beazonosítani, hogy ki végezte a javításokat. Caterina tett egy lépést hátrafelé. – Én nem vagyok szakértő. Az őrnagy előrelépett egyet. – Az apja viszont az volt. Caterina ereiben megfagyott a vér. Az amerikai átverte. Csapdát állított neki, ő pedig egyenesen belesétált. Elárulta az apját. Szó nélkül az ajtóhoz ment, és egy rántással kinyitotta. – Hány műtárgyat ismert fel? – Miből gondolja – kérdezte Caterina hidegvérrel –, hogy bármelyiket is felismertem? Az őrnagy nem vitatkozott, de Caterina hallotta, hogy enyhén felsóhajt. Ismét a márványteremben voltak a barna asztalokkal és repedezett tükrökkel, melyek egy elmosódottabb, foltos világot tükröztek vissza. Jake Parr előhúzta a cigarettáját, s Caterina meglepetésére egyet meggyújtott neki, egyet pedig magának. Mintha az a tény, hogy Caterina a motorján utazott, feljogosította volna erre. Caterina elfogadta a cigarettát, s vastag füstgomolyagot fújt ki, hogy általa elfedje a félelmet a szemében. – Signorina Lombardi – mondta az őrnagy. Ez most nem a rendőrtiszt hangja volt. Lazább volt, az amerikai akcentus erősebben szivárgott be olasz szavai közé, különös lendületet adva ezzel nekik. – Nekem ugyan nincs meg a tehetségem, mint hogy műalkotásokat hozzak létre, ennek de semmi sem magának, tarthat vissza attól, hogy megmentsem az országnak a művészetét az olyan emberektől, akik gátlástalanul el akarják lopni. Már jóval azelőtt Olaszországé
volt a szívem, hogy a földjére léptem volna, elbájoltak az olasz nagyanyám történetei az életéről itt, Nápolyban. Személyes küldetésem megmenteni Nápoly kincseit és felbecsülhetetlen relikviáit. Minél hamarabb megérti ezt, annál jobb. Mélyet szívott a cigarettájából. – Szeretném megtudni az igazságot – tette hozzá. – Akárcsak maga. – Vigyázzon, mit kíván, americano. Az őrnagy továbbra is Caterinát nézte rendületlenül. – Hány műtárgyat ismert fel az alagsorban az apja műhelyéből? Caterina szinte hallotta a horonyvágó suttogó hangját az apja kezében, ahogy a triptichon fáját darabolja vele, de képtelen rávenni hogy a katonára nézzen. Váratlanulvolt egy szám jelentmagát, meg a fejében. Tizenkettő. Tizenkét műtárgyat számolt össze. De több is lehetett. Tizenkettőnél abbahagyta a számolást. Mégis mennyi volt, Papa? Tizenöt? Húsz? Még több is lett volna, ha Caterinának lett volna mersze végignézni. – Hármat – mondta halkan. – Három műtárgyat. A triptichont, a spanyolfalat és az intarziaberakásos fatáblát. – Tekintetét az őrnagyéra emelte. – Elégedett? Még mielőtt azonban a férfi válaszolhatott volna, a khakibe öltözött tisztek nyugtalankodni kezdtek mellettük, s Caterina megkönnyebbült, mikor látta, hogy Fielding kapitány jelenik meg Parr őrnagy mellett. – Helló, Jake – mondta a férfi angolul. – Mit tartott ilyen sokáig? Köszönésének élénksége nem igazán álcázta a türelmetlenségét. Ez nem az a Harry Fielding volt, aki olyan lazán üldögélt az udvaron, Sorrentóban. Itt, a főhadiszálláson volt valami él ebben az angolban. Szőke szemöldöke feszült
vonalba sűrűsödött össze, ám tekintete Caterina új frizuráját és ruháját tanulmányozta, s közben mosolygott. – Jó újra látni magát, Signorina Lombardi. Nem gondoltam, hogy itt találom. – Megnézett pár szépséget az alagsorban. – Valóban? – ráncolta a homlokát Fielding. – Bölcs döntés volt ez? – Nem bízik bennem? – kérdezte Caterina. – Veszélyes lehet magára nézve, így értettem. – Ahhoz már késő, Fielding kapitány – mondta Caterina. – Ez alkalommal kitől kellene tartanom? Jake Parr közbevágott. – Sal Sardo biztonságban el van zárva a cellában? – Igen. Az a fickó egy sunyi gazember, egy válaszolja. menyét – fintorgott a kapitány. – Folyton csak ugyanazt Semmit sem tudok. Niente. Jake Parr Caterinához fordult. – Lenne olyan szíves itt várakozni, Signorina Lombardi, amíg kikérdezem azt az embert? – Nem, őrnagy. Nem várok. Az őrnagy szájának széle megfeszült. – Nem várok, őrnagy, megyek. nézni, hogy felismerem-e ezt a magával maga foglyát, haMeg ő azakarom egyik tolvaj. Hadd lássam, hogy be tudom-e azonosítani. – Nem. – A szó határozott volt. Végérvényes. – Jake, lehet, hogy igaza van – érvelt logikusan Fielding kapitány. – Gondolj bele. Segíthetne nekünk. – Nem. – Miért nem? – Nem akarom, hogy ott legyen. Mintha Caterina csak egy idegen lett volna számára, mintha nem érezte volna a keze melegét a csípőjén, vagy mintha nem érintette volna ajkával a cigarettáját.
– Őrnagy. – Caterina hangja halk volt. – Ezt kérem cserébe az együttműködésemért. Csend borult rájuk, olyan hirtelen, ahogy a zár kattan az ajtón.
TIZENHETEDIK FEJEZET
Jake
Parr a felismerés halvány jelét sem látta Caterina
Lombardin, mikor az először pillantotta meg Sal Sardót a rács túloldalán. Csak röviden megrázta a fejét. – Niente! Niente! – A szavak a vallatószobából jöttek. Harry Fielding hallgatta ki a foglyot, a finom megközelítéssel próbálkozott. Hogy megenyhítse. Sal Sardo negyvenkettő volt, sovány és rángatózó, csontjai alig bírtak magukkal a bőrében. Gesztenyebarna hajára ráfért volna a fésülködés, arca úgy nézett ki, mintha összepréselődött volna attól, túl sok kulcslyukon lesett be. besúgókat, Jake Milwaukeeban is ismerthogyilyen semmirekellőket, akikből rendőrinformátorok lettek, vagy filléres bűnözők. – Csak szépen, nyugodtan, Harry – motyogta halkan, miközben mereven bámult át a fémrácson, mely elválasztotta a sötét megfigyelőkabint az erősen megvilágított kihallgatószobától. Caterina Lombardi kicsi teste Jake mellett ült egy széken, térde majdnem érintette az övét. csendre intette,biztosra mikor beléptek a szűk kabinba, de Jake sosem mehetett Caterinával. Okos volt, ezt be kellett látnia. Ahogy kimesterkedte, hogy teljesítse a kérését, hogy itt ülhessen a meghallgatáson. Ez lenyűgözte és idegesítette is egyszerre. – Nos, Sal – tette fel a kérdést már vagy tizedjére Harry –, mit keresett abban a lopott tárgyakkal teli pincében? – Madonna mia – nyüszítette Sal Sardo egy régi, zsírpecsétes sapkát morzsolgatva az ujjai között. – Már megmondtam. Nincs hol aludnom. Éjszakára betörök az emberek pincéjébe vagy üres házakba, de senkinek sem ártok, én mondom magának. Sötét volt. Fogalmam sem volt, mi van abban a bűzös, patkányokkal teli lyukban. A közelébe sem mentem
volna, ha tudom, mi van ott. – Ellenségesen pillantott Harryre. – Honnan a pokolból kellett volna tudnom, hogy a maguk serege hajnalban megrohamozza? – Megzavarták a szépítő alvását, igaz? Sardo haragosan nézett rá. – Semmije sincs ellenem. Niente. Harry megeresztett egy türelmes félmosolyt, és hátradőlt a széken. – Nos, Sal, én ezt nem így látom. Amit tudni szeretnék, az az, hogy miért hord magánál kést? – Na, mit gondol? Kurvára veszélyes kint az utcákon. – A ház elhagyatott volt. A tulajdonos meghalt a háborúban. Mióta tartózkodott már ott? –– Valóban? Csak egy éjszakát, ennyi. – Si. – És hogy jutott be? Sardo túlozva sóhajtott egyet, majd letette a sapkáját. Ujjai rojtosodó kék ingének gombjait kezdték babrálni. – Ezt már mind elmondtam magának. Egy szellőzőnyíláson keresztül. Berúgtam a fedelét, és bemásztam. Semmit sem láttam a sötétben. – Volt egy elemlámpa a zsebében. – Si, de féltem használni. Nehogy bárki meglássa. – Vagyis tudta, hogy megszegi a törvényt – mondta Harry élesen. A mosolya eltűnt. – Ugyan már, kapitány! Valahol csak kellett aludnom. – Ki mesélt róla magának? – Senki. Én találtam a helyet. – Nagyon szerencsés. Egy hálószoba csak magának, több ezer dollár értékű kinccsel, reneszánsz műtárgyakkal. Sal lejjebb süllyedt a székén. – Mondtam már, nem tudtam, hogy ott vannak. – Ki fizetett azért, hogy őrizze őket?
– Senki. – Hazugság, Sal. Mind hazugság! – Harry elutasítóan felállt. – Nem, ez az igazság, esküszöm. – Utolsó esély, Sal – mondta. – Mondjon nekem néhány nevet. – Semmit sem tudok, kapitány. Harry az ajtóhoz sétált, de megállt, hogy visszanézzen a válla felett. – Akkor ezt mondja meg nekem, Sal! Mit tud Bartoliról, az ékszerészről, akinek a holttestét a Nápolyi-öbölből húzták ki tegnap? – Sosem hallottam róla. – Maga igazi bolond, Sal Sardo – mondta Harry megfeszült ajkán – És hamarosan, a mi pártfogásunk nélkül, halott bolondát. lesz. Jake besétált a kopár és kényelmetlen kihallgatószobába. Bűzlött. Nem a mosdatlan testektől vagy a félelemtől, még csak nem is a szokásos fertőtlenítőtől. Számára olyan szaga volt, mint a szomorúságnak, és a falon lévő rács fekete téglalapjából áradt. Nagyon is tisztában volt Caterina Lombardi láthatatlan jelenlétével, aki ott állt a fekete fal mögött. Azt akarta, hogy a lány részt vegyen ebben is. Azért hozta ma ide, mert biztos volt benne, hogy olyan rejtett dolgok vannak Caterina fejében, melyeket neki tudnia kell, egy olyan kulcs, mely újabb ajtót nyitna meg a nyomozásban. Abban azonban már nem volt biztos, hogy nem akarja-e más okból is, hogy itt legyen a lány, olyan okból, melyet még maga sem akart tudomásul venni. Félresöpörte a gondolatot, s helyet foglalt az asztalnál. A vele szemben ülő, rossz lehelettőlhogy bűzlőa Sal SardótSardo szemlélte, átvillant az agyán a gondolat, remegés ajkáns valójában nem ima volt-e. – Neve? – kérdezte Jake.
– Már megmondtam. – Neve? – Salvatore Saldo. A férfi nyaka a vállai közé süllyedt, inkább látszott teknősbékának, mint menyétnek. – Címe? – Nincs címem. Az utcán élek. Goromba volt a hangja. Jake-nek ez tetszett. Mikor egy gyanúsított túljut a korai rémült és védekező szakaszon, és átkerül a dühös és bosszús szakaszba, számítani lehet rá, hogy kijön a sodrából, és hibázik. – Szóval az éjjel abban a pincében aludt. – Si. –– Véletlenül. Si. – A nápolyi templomok temérdek megszentelt vallásos kincsével. Sardo felsóhajtott. – Si. – Nézzen rám, Sardo! Sardo eddig saját maszatos ujjait bámulta az asztal szélén, de –most gyorsan lopva felnézett. A nevem Parrésőrnagy. Maga szerint bolondnak látszom? – Nem, Parr őrnagy. Nem, nem, hát persze hogy nem. – Akkor figyeljen rám. Magát valaki őrszemnek állította abba a pincébe, haszontalan őrszemnek, de akkor is őrszemnek. Sardo a fejét rázta. – Kérem a nevét – folytatta Jake –, annak az embernek a nevét, aki felfogadta arra, hogy ott legyen. – Semmit sem tudok. Niente. Jake tenyerével keményen odacsapott az asztalra, amitől a fogoly majd leesett a székéről, s egy különös, nyöszörgő hang buggyant ki a száján, aztán gyorsan elcsendesedett.
– Na, ide figyeljen, maga mocskos kis csatornaszemét – csattant fel Jake –, bedugom egy cellába, a kulcsot pedig elhajítom a kikötőben, ha nem ad nekem egyenes válaszokat! Ki vette rá, hogy ezt csinálja? – Senki. – Vád alá fogom helyezni a pincében felhalmozott lopott vagyontárgyak birtoklásáért, arany gyertyatartók, márvány Krisztus-szobrok és a Madonna, hat ezüstkereszt, három faragott… – Nem! – Sardo ujjai dobolni kezdtek az asztal szélén, de úgy tűnt, nincs tisztában ideges mozdulatával. – Ártatlan vagyok – nyüszítette. – Hogyan szállította a márványszobrot? Ki segített? Mondjon egy elölről nevet. a fejrázás és a vállrángatás. Kezdődött – Nincs joga itt tartani engem. – Minden jogom megvan hozzá, hogy fogva tartsam a tolvajokat. – Én nem vagyok tolvaj. – Niente. Ahogy maga mondogatja. – Jake hirtelen előredőlt a székében, enyhítve ezzel a nyomást a vele szemben ülő férfin. Mégdöntött, azon is elgondolkodott, cigarettával kínálja, de végül úgy mégsem teszi. –hogy Szóval maga azelőtt fuvaros volt, árut fuvarozott szerte Nápolyban. A dobolás azonnal abbamaradt. Sardo összehúzott szemmel figyelte vallatóját. – Ezt meg honnan tudja? – Az a dolgom, hogy tudjak dolgokat. A maga dolga pedig az, hogy válaszoljon a kérdéseimre. Akkor mondom még egyszer, volt egy lova meg egy kocsija, és azelőtt szállított. Igaz? – Igen. – Csak Nápolyba? – Nem. A falvakba is. Messignóba és Starza Vecchiába.
– És Sorrentóba? Sardo a térde közé szorította a kezét, mintha nem bízott volna benne, hogy nem vadul meg. – Néha. – Hosszú az az út. Sardo megrántotta a vállát, hegyes csontjai átütöttek kabátjának vékony anyagán. – Az én Vulkánom erős volt, nagy, erőteljes ló, aki képes volt egész nap húzni. Az izmai olyanok voltak, akár a szikla, a barna szeme pedig még a maga kőszívét is meglágyította volna. Ő volt az én… – Dadogni kezdett, nagyot nyelt, és újra megpróbálta. – Ő volt az én barátom. Jake látta, hogy megváltozott a férfi arca. Merev vonásai meglágyultak, ajka– szétnyílt, szeme elhomályosult. – Mondja csak mondta Jake, foglyának hanghordozásához hasonlóan –, mit szállított? – Gépeket, bútorokat, bolti árut, rekesznyi narancsokat, bármit, amit akartak. Vulkán olyan könnyen fel tudta húzni a hegyen, mint bármelyik a maga amerikai tankjai közül. Jake bólintott. Látszólag ráérősen. – Antonio Lombardinak is szállított Sorrentóba?
Telitalálat. A férfi keze újra – Még sosem hallottam róla.táncolni kezdett az asztalon. – Vagy a Cavaleri-házhoz? – Nem ismerős ez a név sem. – Mi történt a lóval? A borzalomtól Sardo apró szeme megtelt könnyel. – Mikor jött a háború, nem tudtam tovább etetni. Éheztünk, Vulkán is, meg én is. Még fű sem volt, hogy legalább azt együnk. – Sípolva szívta be a levegőt. – Úgyhogy megettem. Sardo a kezébe temette az arcát, és zokogni kezdett, mint egy kisgyerek.
Jake benyitott a megfigyelőkabinba. Ereiben még mindig ott pumpált az adrenalin, akár egy bokszolóéban egy menet után. Minden kihallgatás után ugyanez volt. A zsigereiben érezte Sardo bűnösségét. A tompa fényben felismerte Harry Fieldinget, aki egy széken ült, s egy jegyzetfüzet fölé hajolva vadul írt éppen valamit. A kis tér meleg volt, és levegőtlen, Fielding nyakának alján egy vonalban összegyűlt az izzadság – vagy talán ez is az adrenalin hatása volt? Jake tudta, milyen szerencsés, hogy a csapatában tudhatja az angolt, és hogy az mindig fedezte őt. Amikor azonban Caterina Lombardi fehér alakját kutatva körbenézett, azt remélte, hogy az egyik sötét sarokban bujkál. Ám a lány már nem volt sehol. Caterina türelmes volt. Várt. Figyelt. Egybefonódott az árnyékokkal. A forgalom csikorogva és füstöt okádva robogott el mellette, kezén a kötés a hőségben már szürke volt az izzadságtól. Végül megérkezett a férfi, az ódon palazzo lépcsőjén sietett lefelé. A járda zsúfolt volt az egyenruhások hadától, villogott a sok váll-lap meg a polírozott sárgaréz csat, ám a férfi, a fejét lehajtva, ügyesen oldalazott el közöttük. A sapka, melyet nemrég még a kezében morzsolgatott, most már a fején volt, kopott szandálját egy madzag tartotta össze. Nem látta, hogy Caterina felzárkózott mellé, csak mikor már belekarolt, s egy piszkos sikátor felé irányította, mely az előző esti hányástól bűzlött. – Sal – mondta Caterina halkan –, come sta? Hogy mennek a dolgok? Sal Sardoahogy felvisított. Szemekiszabadítani tágra nyílt, orrlyukai kitágultak pániktól, próbálta a karját Caterinaa szorításából, azonban nem járt sikerrel. – Caterina, mi a jó istent csinálsz itt?
Tekintete ide-oda cikázott, mindenhová nézett, kivéve Caterina arcára. – Csak váltanék pár szót, Sal. – Mivel kapcsolatban? Caterina elmosolyodott. Megvárta, míg Sal egyenesen ránézett, aztán megcsörgetett néhány pénzérmét a kezében. – Hadd hívjam meg egy sörre. Sal elvigyorodott. A kocsma a Camorrák területén volt. Ezt mindketten tudták, de egyikük sem említette, milyen furcsa, hogy Sal éppen ezt a helyet választotta, ahogy azt sem, mik a veszélyei annak, ha az ember olyan helyre teszi be a lábát, ahol nemkívánatos. Talán azért ezt választotta, mert Sal tudta, hogy sem a hadsereg, sem a rendőrség nem szeretett Nápolynak erre az erőszakos területére merészkedni, ahol a szabályok Camorra-szabályok voltak. Egy sarokban ültek, hátukkal a maszatos falnak dőlve, fél szemüket állandóan a bejáraton tartva. A nápolyi maffia úgyis tudta, hogy itt vannak. Ha úgy döntött, hogy elviseli őket, annak oka volt. Ettől a gondolattól Caterina nyugtalanná vált. A kocsmában összesen hat ember volt még, ketten briscolát32 játszottak, a többiek viszont mind elvi kérdést csináltak abból, hogy ne is nézzenek a kocsma végében ülő két idegenre. – Sajnálom, ami az apáddal történt – mondta Sal, amint letették elé a sört. Caterina a kávéját kevergette, próbálta belefojtani a szavait. – Sajnálom, ami Vulkánnal történt – mondta, majd felemelte a csészéjét. – Papára és Vulkánra! Reméljük, egy különleges, jószívű vannak.asztalosoknak és lovaknak fenntartott mennyországban 32 Kártyajáték, melyet spanyol kártyával
játszanak, többnyire négyen.
Sal hangosan szippantott egyet, majd legurította a sör felét. – Nos, Caterina Lombardi. Mi ez az egész? – Miért engedték el? – Kik? Azok az egyenruhás szarházik? – Igen. – Mert semmijük nem volt ellenem. Nem csináltam semmit. – Szeme a fintortól keskeny hasítékká vált. – Mit tudsz te erről? – Engem is kihallgattak. Papával kapcsolatban. Sal ujjai megmarkolták a cigarettával összeégetett, mélyedésekkel teli asztal szélét, s Caterina egy pillanatra azt hitte, hogy meg fog szökni. Sosem találná meg ebben a széthullott városban. – Most velem beszél, Sal. Nem Parr őrnaggyal. Régebben Vulkán széles hátán lovagoltatott engem, Sal azonban már teljesen szét volt esve,emlékszik? s idegesen tépkedni kezdte a bőrt a körmei szélénél, csíkokban szaggatta le, míg a végén már a nyers hús látszott. – Ne, Sal! Caterina Sal kezére tette a kezét, hogy lenyugtassa, mire a szavak áradatként törtek elő belőle, de olyan dialektusban, melyet Caterina nem értett. Mielőtt Olaszországot egyetlen országgá 1861-ben, a legtöbb olasz nem is beszélte– az olasz egyesítették nyelvet, mert a jelentős városok polgárainak Rómának, Velencének, Firenzének és Milánónak – megvolt a maguk nyelve. Még most is tud némi zavart okozni, mikor valaki visszavált a saját, helyi dialektusára ahelyett, hogy a toszkán nyelvet használná, mely az általánosságban elfogadott olasz nyelvnek számít. – Sal – suttogta Caterina –, semmit sem mondtam nekik. Nem említettem a nevét. Sal felemelte a sörét, és hallgatásba burkolózott. Szemöldöke úgy mozgott, mintha a gondolatait kergetné.
– Azt hittem, az apám tisztességes, becsületes ember volt – mondta Caterina halkan. – Egész életemben felnéztem rá, de most… – Tisztességes ember volt. És téged még a fánál is jobban szeretett – egy ritka mosoly villant át Sal csontos arcán –, ez sokat elárul. Caterina képtelen volt visszamosolyogni rá. – Végig az elmúlt években, mikor furnérlemezeket szállított, melyeket apám Nápolyból hozatott, egyúttal lopott régiségeket is hozott neki, hogy dolgozzon rajtuk, igaz? – Caterina hitetlenkedve rázta a fejét. – Sokszor kérdeztem tőle, miért nem hajóval hozatja a lemezeket Nápolyból Sorrentóba, az könnyebb lett volna. Micsoda vak bolond voltam. Papa mindig azt mondta, hogy remegés inkább magának a munkát, másnak. – Kezén hulláma adja futott végig. – mint Mostbárki már tudom, miért. – Ne vesd meg érte, Caterina. – Miért ne? – Az apád volt. Megérdemli, hogy tiszteld. Jó ember volt. – Meglopta Olaszországot. Sal végighúzta a kezét a száján, és az üres poharára bámult. Mindannyian a magunk módján élünk túl – motyogta. – Ki fogadta fel? Ki fizette, hogy elfuvarozza ezeket az értékes farégiségeket az apámnak? A Camorra volt? Legalább ennyit áruljon el, Sal, és fizetek magának egy konyakot is a sör mellé. Caterina tekintete az ajtóra ugrott. Egy férfi lépett be, kopott, kék munkásruhát és zsírfoltos sapkát viselt. Ebben még nem is volt semmi figyelemre méltó. Ám attól a pillanattól kezdve, hogy belépett az ajtón, mindenkit figyelmen kívül hagyott a homályos helyiségben, kivéve Salt és Caterinát, akiket nyílt érdeklődéssel szemlélt. Lomhán odacsoszogott a bárpulthoz, s anélkül, hogy egyetlen szó is elhangzott volna, elé tettek egy sört. Ellentétben a többi vézna vendéggel, ennek a férfinak
szépen ki volt kerekedve az arca, a hasa pedig úgy dudorodott, mint egy érett tök. Caterina ezt rossz jelnek vette. A becsületes olaszok manapság éheztek. Caterina sürgető suttogássá halkította a hangját. – Ki fizetett magának, Sal? Sal nyugtalansága egyre csak nőtt. A lány érezte, hogy a férfi idegei pattanásig feszültek, a tekintete fájdalmas kifejezéssel kapcsolódott össze az övével. – Túl sokat kérdezel, Caterina. – Ki szervezte meg, hogy hol veszi fel az árut, és hova szállítja? – Egy férfi, Caterina. Csak egy férfi. És nem, nem tudom a nevét. –– A vagy…?– pisszegte le Sal Caterinát. – ÉnCamorrából nem teszek valaki, fel kérdéseket Csak elvégzem, amiért fizetnek, aztán elteszem a pénzt. – Az apám is ezt csinálta? – Ne légy tiszteletlen az apáddal. Számára ennél többről szólt ez a dolog. – Ujjai türelmetlenül kopogtak a poharán. – Mit ért az alatt, hogy többről szólt? – Caterina a homlokát ráncolta, ahogy értelmezni próbálta Sal szavait. – Elég, Caterina! van azmosoly a konyak, amit ígértél? Sal pillantása egyHol csekély kíséretében a bárpult felé vándorolt, ám a mosoly azonnal az arcára fagyott, amint meglátta a sörrel a kezében álldogáló, munkásruhát viselő férfit. Sal felugrott, feldöntötte a poharát, mely nagy robajjal a földre gurult. – Andiamo – mondta sietve –, menjünk! – Anélkül, hogy megvárta volna Caterinát, az ajtóhoz sietett. Caterina már felállt, és követte Salt, mikor a szépen kikerekedett arcú férfi kinyúlt, és megragadta a karját, éppen a kötésnél, majd erősen szorította. – Várjon! – csattant fel a férfi.
Caterina próbált elhúzódni, de a férfi arcának lágysága meghazudtolta kezének acélos erejét. – Engedjen el! – kiáltotta. A többiek a kocsmában közömbös arckifejezéssel figyelték őket, a kártyajátékot ugyan felfüggesztették, de senki a kisujját sem mozdította, hogy segítsen a lánynak. Caterina szabad kezével hirtelen a vászontáskája után kapott, mely súlyosan lógott le a csípőjére, s oldalt odacsapott vele a kövér férfi fejére. Támadójának szétnyílt a bőr a halántékán, s vér lövellt ki az orrából, lefolyt az ajkára, térde meggörnyedt. Mikor a férfi a földre zuhant, Caterina már az ajtón kívül volt. A félelem olyan, akár a sav. Az ember bizonyos részeit lemarja, és sebhely marad utána. Caterina érezte, hogy belülről minden egyes alkalommal megnyúzza őt, miközben a talpa a járdához ér, mialatt Sal Sardo után rohan. Sal kicsivel előrébb járt nála, nekilódult a nyüzsgő utcán, végtagjai őrült ívet leírva kavarogtak, félrelökött egy nőt, aki babakocsiban tolta a gyermekét, mintha nem is léteztek volna a pániknak ebben az izzó világában. Gyors volt, és fürge, hozzászokott már a szökéshez, s hamar kiszélesedett köztük a rés, Caterina azonban továbbra is Sal tarkóján tartotta a szemét. Vakon nyomult előre az emberek között, attól tartva, hogy elveszíti a férfit, így hát tisztán látta a pillanatot, mikor Sal hirtelen megállt, s elmélyülten bámult valamit vagy két másodpercig, aztán irányt változtatott, s lefelé indult egy mellékutcán. Caterina megállt, levegőt szívott égő tüdejébe, s egyenesen előrebámult, oda, ahová Sal is. Azt valamit kereste, üldözöttje ledöbbent. Csakhogy az a avalami nem valamiamitől volt, hanem valaki. Egy férfi. A szűk utca következő sarkán egy feketébe öltözött férfi várakozott, vékony volt, bajuszos és sötét
hajú, fehér csíkkal a halántékán, s most gyorsan megindult Caterina felé. Fehér csík. Mint egy kés okozta seb nyoma. Caterina összerezzent a dühtől. A dühtől, melyet ez iránt a férfi iránt érzett, aki egy sorrentói mellékutcában megfenyegette, hogy eltöri a karját, és ártani fog a családjának, dühöt, melynek következtében nagyot lépett előre, miközben az oldalán lógó táskájában lévő súlyos Bodeót markolta. Ezúttal senki sem volt, aki lefogja. Ezúttal a férfi egyedül volt. Eltűnt! A fehér csíkot és a fekete öltönyt a hajtókákkal, melyek akkorák voltak, mint egy elefánt füle, egyszerre sehol sem lehetett látni. Caterina zavartan pislogott. Tekintete a körülötte álló embereket fürkészte. a fejkendőkön és a kalapokon, melyek a silány Végignézett bódék köré gyűltek, ahol citromot és használt cipőfűzőket árultak, de a férfinak semmi jelét nem látta. Csak mikor már elért arra a helyre, ahol a férfi állt, akkor találta meg az ódon, téglafal átjárót az omladozó házak között, mely párhuzamosan futott a mellékutcával, amely felé Sal Sardo vette az irányt. A férfi nem engem akar, hanem Salt. Caterina nem találta őket. Kapualjakban és boltívek alatt kutatott, lehangoló udvarokat vizsgált át, és madzagra kiterített mosott ruhák alatt futkosott, melyek úgy lógtak a feje felett, mint szabadulásra váró szellemek. Mikor végül kénytelen volt belátni a vereséget, gyöngyöző izzadság és kétségbeesés hűtötte le a bőrét, s a remény, hogy többet tud meg Saltól, szertefoszlott a kanálisban a szeméttel meg a legyekkel El kellettegyütt. tűnnie innen. Fogalma sem volt, mióta rohangált féktelenül a nápolyi mellékutcákon. Az idő bizonytalannak tűnt. Mennie kellett.
Vonatra kellett szállnia. Meg kellett nyugodnia. Úgy érezte, mellkasában túl sok a levegő, mintha Sal helyett is lélegzett volna, s ez megrémítette. Azt akarta, hogy Sal saját maga lélegezzen. Ám ahogy az egyik szélesebb vicóra lépett, s próbálta megtalálni a kivezető utat, a látványtól földbe gyökerezett a lába. A rétegekben egymásra halmozott, silány lakásokkal teli, mocskos kis utca túloldalán egy nagy és erős férfi alakja állt. A napfény sugarai kirajzolták a körvonalait. Aldo. Caterina azonnal felismerte, nem kellett egy lépéssel sem közelebb mennie hozzá. A képe mintha örökre beleégett volna a retinájába. Fekete kalapot viselt, mely eltakarta a szemét, de amint meglátta Caterinát, vastag ajka kemény, ellenséges mosollyá tűnt, izmai megduzzadtak, a varrást feszült. a drágaÚgy öltönyén, s kitöltötték a zajos túlfeszítették utca terének minden egyes darabkáját. Caterina elméjét nyugalom szállta meg. Világosság, mely minden egyes gondolatát olyan határozottan rajzolta ki, amilyen határozottan Caterina egy virágot skiccelne fel, melyet a fába illeszt majd be. Most azonnal előhúzhatná a fegyvert, és lelőhetné. Az ujjai erre vágytak. Ezért volt itt a Bodeo. Hogy belenyomja az arcába ennek az Aldónak, aki majdnem megfojtotta, ennek a szemétnek, aki megpróbálta leszorítani egy szikláról. Egy mozdulattal, mely már eleve súlyos és nehézkes volt, Aldo megindult Caterina felé, felgyorsított, masszív karjai veszélyesen himbálóztak a teste mellett. Caterina ujjai elmerültek a táskában, s megragadták a fegyvert. Vagy tíz másodpercig állta a sarat, elképzelte a véres káoszt, mellyé a golyó változtatná az arcát, látta a vért a fekete járdakövön, és hallotta az emberek sikolyát. Aztán hirtelen megfordult, és elszaladt. A férfi utánament. Caterina nem gondolta volna, hogy gyors, de tévedett. Úgy mozgott, mint egy tank, és csak rohant
utána. Ismerte ezeknek az utcáknak az útvesztőit, jobban, mint Caterina, és levágta az utat, hogy az útját állja, ám Caterina jó néhányszor visszakanyarodott, hogy kitérjen előle, megrémítve a lakókat, ahogy átugrált a falakon, és keresztülcikázott az udvarokon. Kétszer bújt meg mélyen ülő kapualjakban, levegő után kapkodva, és kétszer árulták el a barátságtalan arcú helyiek egy kis pénzért cserébe. A szegénységtől kegyetlenné válnak az emberek. Caterina nem gyűlölte őket érte. A férfit viszont gyűlölte, s futva megtett lépteinek hangját is, ahogy a bazaltburkolaton dobogtak Caterina szívverésének csúf visszhangjaként. Gyűlölte a nyers köhögést is, mely a férfiból tört fel minden egyes mikornézett megállt, vegyen, Caterinaalkalommal, azonban sosem hátra,hogy sosemlevegőt fordította arcát üldözője felé, mert tudta, hogy ha megtenné, elővenné a fegyvert, és lelőné. Caterina ezért is gyűlölte. Amiért elméletben már gyilkossá változtatta őt. Úgyhogy továbbfutott, cselezett, szökkent és kanyarodott, de olyan érzése volt, mintha egy véreb lenne a sarkában, s ahogy fokozatosan fogyott el az oxigén az agyából, CaterinaEzkezdte gondolni, hogy egyiküknek végülérjen megezkell halnia. volt azazt egyetlen módja annak, hogy véget az egész. Mikor abban a reményben, hogy majd úgyis elfut mellette, Caterina behúzódott egy cipőboltba, a férfi alakja jelent meg az ajtóban, s így kénytelen volt a hátsó bejáraton keresztül továbbmenekülni. Égett a tüdeje. Fáradt izmai sajogtak. S az egyetlen gondolat, amely újra meg újra felbukkant a fejében, az volt, vajon hol lehet Sal? Sal Sardo gyorsabban mozgott, mint egy mezei nyúl. Mostanra már biztosan megbújt valahol, biztonságban. Caterina szándékosan nekiszaladt egy hálóval lefedett, naposcsibékkel teli talicskát toló férfinak. A csibék mindenfelé
szétszóródtak, foltos kis pihegolyókként ömlöttek ki, s odavonzották az éhes kezeket, melyek minden irányból csaptak le rájuk. Az utca megtelt zajjal és káosszal. Most! Caterina belemerült az árkádsor homályába. Mögötte udvarok sora tárult fel, nyomasztóak és fojtogatóak voltak a hőségtől. Még a legyeknek is nehezükre esett felreppenni a levegőtlen udvarokon, s olajfoltokként terültek el az ablakpárkányokon. Ötemeletes bérházak tornyosultak föléjük, és cikcakkban fémlépcsők futottak felfelé a falakon. Caterina a legtávolabbi udvarhoz rohant, végig mélyen az árnyékba húzódva, s bemászott egy hatalmas, színültig teli szemetesláda mögé, mely a falnak volt tolva. Bepréselte magát a láda kiálló fémszegélye és avolt repedt stukkó Visszataszító a bűz. Egyközé. patkány állt fel hátsó lábaira, s undorodva szemlélte Caterinát, miközben csótányok masíroztak alakzatban a fal tövével egy vonalban. Caterina nem mozdult. De erősen figyelt. Arcizmai merevek voltak, s hevesen lüktetett az adrenalin a mellkasában, ahogy hallotta, hogy lábak dobognak be az udvarra. – Ribanc! Hol vagy, ribanc? Fent a magasban, az egyik fémlépcsőn egy nő kéjes hangja kiáltott valamit, amit Caterina nem hallott, majd sértőn felnevetett, mikor a férfi valamit visszamorgott neki. – Itt vagy, ribanc! Tudom, hogy itt vagy! Caterina lehunyta a szemét, olyan erősen, hogy érezte, ahogy egy apró erecske szétrobbant a szemhéja alatt. A tengert képzelte maga elé, amilyennek ma látta a motorról, lazuritkék vízréteg, mely mintha elnyelte volna az eget. Felidézte, s hagyta, hogy elmossa a mocskot, és hallotta, ahogy a lágy hullámok átveszik az üvöltés helyét a fejében. Kinyitotta a szemét. Fogalma sem volt, meddig volt csukva. Csak annyit tudott, hogy néma csend volt az udvaron, s egy
csótány üldögélt mozdulatlanul a lába szárán, csápjaival Caterina felé integetett. Egészen addig ott maradt, mígnem két, az udvarba lépő nő nyugodt beszélgetésének hallatán úgy érezte, megmoccanhat, a csótány pedig a földre szökkent. Várt, míg a nők fellépdeltek a fémlépcsőn, s egy ajtó becsapódott, akkor oldalazva előbukkant a rejtekhelyéről. A fegyver a kezében volt. Sehol senki. Az udvar üres volt. Caterina az utca felé indult. Ezúttal azonban nem futott. A test az egyik lebombázott részen hevert. Caterina észre sem vette volna, ha tartja magát a tervéhez, s a Via dei Tribunalin megy fel a Garibaldi állomásig. Itt a nápolyiak a maguk dolga után mentek, és senki nem kergetett senkit. Egy esküvői menet miatt azonban összezsúfolódtak a járdán, a fiatal menyasszony a barátai és virágok között sütkérezett ebben a kápráztató pillanatban, Caterina viszont képtelen volt elviselni a sok nevetést, ezért a Vico dei Panettieri irányába fordult. Ekkor látta meg a testet. Az utca zsúfolt volt. Egy öreg, féllábú katona abbahagyta a koldulást, és egy kerekes deszkán iszkolt oda a járdán, hogy közelebbről is szemügyre vegye. Aztán Caterina meglátta a rendőrautót, a mentőt és a hatóságiak szigorú arcát, miközben próbálták visszatartani az összegyűlt tömeget. Caterina a könyökével törte magának az utat keresztül a tömegen, nem figyelt a bámuló tekintetekre és az éles szavakra. Hangok zümmögtek a fülébe, emberek arca bukkant fel körülötte, de ő csak a testet látta, mely úgy terült el, mint egy pók az elfehéredett kőtörmelékhalom – Maradjon ott, signorina! tetején, mely valaha bérház volt. Polizia. Hát persze. A rendőr karja elállta az útját. Két férfi guggolt fehér orvosi ruhában a test mellett, mely a hátán
feküdt, szeme tágra nyílt és vérben úszott. Máris megjelentek körülötte a legyek, sokan és gyorsan. A közeli kéményen négy varjú ült, várták a lehetőséget. A test férfi volt. Álla alatt tátongó seb kanyarodott, mintha egy mosoly húzódott volna a torka egyik szélétől a másikig, kék inge lilásan csillogott a vértől, melyet magába szívott. Sal Sardo volt az. A levegő nem jutott be Caterina tüdejébe. A hangok szinte hasogatták a fejét. Homályosan tudatában volt annak, hogy a rendőrtiszt beszél hozzá, de mikor a férfi ajkára bámult, képtelen volt kivenni a szavait. Caterina megragadta a karját. – Halott? – kérdezte. A szavak csak bukdácsoltak az ajkán. – Si. –AElfogták gyilkost? férfi a afejét rázta. Középkorú rendőr őrmester volt, dühösnek és szomorúnak látszott, miközben legjobb tudása szerint végezte a munkáját. – Nem. Eltűnt, mire bejelentették a holttestet. – Vonakodva nézett hátra a sovány végtagokra, melyek élettelenül hevertek a napon. – Szegény halott ördög – motyogta. – Szegény halott ördög – visszhangozta Caterina suttogva. Még mindig szegény lettitalt. volna, ha Caterina nem hívta volna meg,élő hogy igyonördög vele egy A vonat tele volt. Sehol egy üres hely. Caterina talált egy rést az ajtónál, ahová beállhatott, az utasok tömege bekerítette, ahogy a Circumvesuviana vagonjai rázkódva és zihálva vágtak maguknak az utat a nápolyi síkságon át a hegyekbe vezető félórás úton. A vonatról Nápoly városa fehérnek és ártatlannak Csillámlott a napfényben, s megtelepedett a Vezúv látszott. lábánál. Nem lehetett látni az utcákon folyó vért. Innen nem. Éppen annyira nem, amennyire a több ezer halottat sem, akik a
vulkánt körülvevő termékeny fekete földben hevertek. Caterina küzdött, hogy elfojtsa az érzelmeit, melyek azzal fenyegették, hogy kicsúsznak az irányítása alól. Ez itt a halál helye volt. A vér földje volt ez. A Vezúv a világ egyik legveszélyesebb vulkánja, irgalmatlan érzéketlenséggel tépte ki a közösségek szívét néhány évente az évszázadok során. Nemcsak Kr. u. 79ben, mikor tizenhatezer életet rabolt el Pompejitől. Vagy 1631ben, mikor ismét ezreket vett el. Még a múlt évben is. 1944-ben a kitörő lávaáradat mindenkit meglepetésként ért. Caterina élénken emlékezett rá, ahogy az égő bazalt heteken át bevilágította az éjszakai égboltot a Nápolyi-öböl körül. Állítólag egészen Anzióig ellátszott. A vulkán torka okádta ki, és elárasztotta és San távolságba Sebastiano falvait, mohó lávaujjait több mint egy Massa kilométernyi nyújtotta. Terzignóban a hadsereg orra előtt kapta el a légierő gépeit a hegység keleti oldalán. Mégis úgy tűnt, senki nem tanult belőle. Továbbra is visszajártak a vér földjére. Továbbra is építettek új házakat, és új terményeket ültettek minden egyes kitörés után, mint a gyerekek, akiket vonz, hogy a tűzzel játszanak. Borzalmas üzletet akötöttek a vulkánnal. Megkockáztatták a haragját, cserébe vulkán értékes hamuval borította be a földet, melytőls az aztán termékennyé vált, és ontotta magából a buja és bőséges szőlőket. Hogy meggyőzzék magukat, érdemes volt megkötniük ezt az üzletet, elnevezték a Vezúv lejtőit Campania felixnek – vagyis szerencsés vidéknek. Caterina érezte, hogy hitetlenül megrázta a fejét, ahogy a virágzó szőlőskertek elillantak a vonat ablaka előtt. Ennél több esze volt. Ez nem a szerencse földje. Látta maga előtt Sal skarlátvörös szemét a törmelékhegyen. Tudta, hogy ez a vér földje.
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Caterina megérkezett az iskolához. Izzadtan és ragadósan, a levegőt kapkodva. Általában húsz percig tartott elsétálni a sorrentói vasútállomástól az öccse iskolájáig, de most tíz perc alatt megjárta. Az órák a Scuola San Giovanniban rendszerint egy órakor értek véget, de a diákok ma három óráig dolgoztak, hogy befejezzenek egy projektet még a félév vége előtt, ami a következő héten volt esedékes. Hazaviszi Lucát. Bezárja az ajtót. Nem nyitja ki senkinek. Nem engedi ki. Soha többé. Megragadta a kaput, várta, hogy felbukkanjanak gyerekek. Egyszintes, stukkós épület volt, melyet betonudvaravett körül, mutatós kis harangtoronnyal a terrakottatető egyik végén. – Veled meg mi történt, Caterina? Caterina a mellette megszólaló fiatal nő felé fordult. – Helló, Albertina. – Borzalmasan nézel ki. – Köszi. Albertinaráncolta Donati halk szavú volt, akinek az arcát most aggodalom össze. Négybarát munkája volt, napi tizennégy órát dolgozott, hogy legyen étel a családja asztalán, mióta az apja meghalt az 1942-es sztálingrádi csatában. Megérintette Caterina könyökét. – Mi történt? Most először Caterina végignézett magán. Fehér selyemruhája többé már nem volt fehér. Kosz borította, és zsíros sárga foltok, még a szaga is rossz volt. Bekötözött kezéből szivárgott a vér. Érezte, hogy van valami az arcán. – Volt egy balesetem – mondta. – Hadd vigyelek haza.
Abban a pillanatban iskolás gyerekek özönlöttek ki örömujjongások és nevetések közepette. A projekt, amelyen dolgoztak, egy római gladiátor életéről szólt, és a legtöbben valamiféle jelmezt viseltek. Caterina egész éjszaka fennmaradt, hogy meggyőző gladiátorjelmezt készítsen karton combvértpántokkal és -kapcsokkal, miközben a nagyapja kifarigcsált neki fából egy félelmetes, háromágú szigonyt és egy rövid tőrt, amit pugiónak neveznek. Luca pedig egy súlyozott hálót készített, egy régi, hosszú hálóból, melyet az egyik halásztól könyörgött ki magának. Égett a vágytól, hogy ma körbemutogathassa. A gladiátorok elözönlöttek mellette, és Albertina öccse, Paolo egy fakardot lóbálva nekitámadt a nővérének, és játékosan vele. – kérdezte Caterina azonnal. Paolo – Hol átszúrta van Luca? vihogott, ahogy a nővére eljátszotta, hogy meghal. – Ma reggel az iskola kapujáig kísértem a gladiátorjelmezével. – Ma nem volt iskolában. – Paolo megrázta kócos fejét, és beleveszett a kardok és pajzsok csetepatéjába, most, hogy a tanár hosszú karja már a kerítés túloldalán pihent. – Caterina, ne nézz így! – mondta Albertina. – Paolo valószínűleg Luca… De Caterinatévedett. már rohant befelé az iskolába. Paolonak igaza volt. Luca nem ment iskolába. A tanára hajthatatlan volt. Caterina futásnak eredt a kis halászkikötő felé a szikla lábához, melyre Sorrento épült. Csak kihagyta az iskolát. Ennyi.
Ne Nemessezpánikba! volt az első alkalom. Nem is az utolsó. Ne ess pánikba! Csak kihajózott a halászokkal. Csak ennyit csinált. Luca szereti a tengert. Jobban, mint a gladiátorjelmezeket.
A kikötőben volt egész nap. Hálókat javítgatott. Hihetetlen történeteket hallgatott. Cigarettát szívott. Ne ess pánikba! Caterina végigsietett az utcákon, majd átvágott egy rövidebb útra a Piazza Tasson keresztül, lefelé a meredek, vaskorlátos lépcsőkön, mély szurdok csüngtek. lefelé, cipőjemelyek a lépteiaütemére koppant,oldalán aztán leért az útra,Haladt mely végre levezetett a szűk, szürke partra. Ragyogóan színes hajók ringatóztak a vízen, míg a többit odavontatták a partra, s halászok lustálkodtak barátságos csoportokban a hajótestek árnyékában, hálókat javítgattak, és szivaroztak. Egy sötét hajú, nagyjából Lucával egyidős fiú játszott furulyán, s Caterina majdnem elhitette magával, hogy az öccsea az. De nem Persze, hogy nem. Végigtülekedte magát parton, hogyő volt. kikérdezzen minden egyes halászt, de egyikük sem látta Lucát aznap. – Ne aggódjon, előkerül majd az a kislegény – nyugtatgatta a szakállas hajóskapitány kuncogva. Mintha csak Luca egy pénzérme lett volna Caterina zsebében, melyet véletlenül rossz helyre tett. Caterina belépett a házukba, a hűvös levegő azonnal megcsapta a bőrét a kinti perzselő hőség után. Lerúgta poros szandálját, és meggyőzte magát, hogy Luca biztosan megint a katonákkal van, rágja a rágógumijukat, és a dzsipjükben utazik. Belekapaszkodott ebbe az elképzelésbe. Ám a gondolatai szaggatottá és összefüggéstelenné váltak. Le akart feküdni a hűvös kőre, és le akarta hunyni a szemét. – Te vagy az, Caterina? –– Gyere Igen, Nonno, ide! én vagyok. Gyorsan a nappaliba ment, felkészült rá, hogy elmagyarázza Nonnónak, hogy az unokája eltűnt, és hogy ha Luca nem tér
haza hamarosan – nagyon hamar –, akkor értesíteniük kell a rendőrséget. Nem volt ínyére az a kilátás, hogy nevessenek rajta a rendőrök – a Luca korú fiúk állandóan elcsavarognak, mondanák, neki pedig nem kellene ezen törnie azt a csinos kis fejét. Megállt a nappali ajtajában. Nagyapja a megszokott karosszékében ücsörgött, és a szokásos makulátlan, fehér ingét és kifényesített fekete cipőjét viselte, fejét felemelte, éber volt, és erősen figyelt. A mosoly az arcán ráébresztette Caterinát, milyen ritkán is mosolygott a fia halála óta. Mellette egy csiszolttölgy-burkolatú rádióban egy zenekar muzsikáját lehetett hallani, Nonno pedig egy darab mézszínű bükkfát farigcsált a dallam ütemére.
A rádiónkat két éve eladtuk. tátottkhakibe szájjal bámult Nonnóval szemközti székre,Caterina a hosszú, bújtatotta lábakra és az elegáns barna ingre, az ölben heverő sapkára s a lusta mosolyra, mely üdvözölte őt. – Signorina Lombardi, örülök, hogy újra láthatom. Harry Fielding kapitány volt az. De ami még fontosabb, hogy mellette egy alacsony sámlin ott ült Luca, s egy hadi térkép fölé hajolt, melyet buzgó érdeklődéssel tanulmányozott. – Luca! Az öccse vonakodva nézett fel, a bűntudat már ott lobogott a tekintetében, ám Caterina láttán felkiáltott, és felugrott. – Mi az? – kérdezte a nagyapja, vak tekintete a szobát pásztázta, mindhiába. – Mi az? – Caterina. Vérzik. Egyszerre mindhárman talpon voltak, okvetetlenkedtek és kérdezősködtek, amíg Caterina az asztalra nem csapott az ép kezével. – Fejezzétek be! Jól vagyok. Csak megbotlottam, és megint szétnyílt a kutyaharapás. Semmiség az egész. – Hozok vizet, hogy kimossuk – ajánlotta Luca, de ahogy próbált kiszaladni a szobából, Caterina megragadta a vállát.
– Miért nem voltál ma iskolában? – Az öccse lesütötte a szemét, arcát elöntötte a skarlátvörös pír. – Mert beszálltam egy Nápolyba tartó katonai teherautóba. – Egy katonai teherautóba? Luca bólintott. Caterina szerette volna megrázni. Szerette volna megragadni mindkét vállát, és addig rázni az öccse sovány testét, amíg észhez nem tér, de csak annyit tudott tenni, hogy leállítsa magát, hogy átölelte, s csókokkal árasztotta el Luca piszkos arcát. A megkönnyebbülés úgy áradt szét a testében, mint édes méz a szájban. Luca biztonságban volt. Nem egy lebombázott terepen hevert vérben ázó szemmel. – És maga, Fielding kapitány, mit keres itt? Ez a maga hibája? A kapitány kedvesen felnevetett. – Nem – mondta. – Épp Sorrentóba tartottam egy találkozóra Quincy ezredessel, és ezt a kis majmot találtam a Palazzo Umberto előtt – az a hadierőnk klubja Nápolyban –, fuvarért könyörgött bárkinek, aki a hegyekbe tartott. Említette magát meg a zenedobozait. – A kapitány békítő gesztussal széttárta a karját. – Így hát idehoztam. Köszönöm!Nem – Caterina az öccséhez fordult. – Luca, mit– gondoltál? hagyhatod ki az iskolát, amikor csakmégis úgy tartja kedved. A tanulás fontos. Nem fogom hagyni, hogy elkanászodj, hallod, amit mondok? Mit csináltál Nápolyban? – A képregényeimet cserélgettem, ez minden. – Miért? Hogy még többet rágózhass? Hogy még több csokoládét ehess? És kivel cserélted el azokat a képregényeket? – Csak fiúkkal – motyogta Luca. Nem nézett Caterinára. – Fiúkkal? Úgy érted, utcagyerekekkel, scugnizzókkal? Luca, azok tolvajok és guberálók. Komoly bajba kerülhetsz miattuk. Hirtelen Luca egyenesen ránézett az apja tekintetével. – Jól van, Caterina, ne aggódj! – Szelíden mondta, ahogy az apja tette volna. – Tudok vigyázni magamra.
Ezúttal Caterina valóban megrázta. – Nem, nem tudsz, Luca! – Caterina, ezt most azonnal fejezd be! Nagyapja mélyről feltörő üvöltését botja végének csattanása követte a padlón, s a keze Luca másik vállán landolt derékszögben. Mintha szét akarta volna tépni a két testvért. – Hagyd békén a fiút, Caterina! Örökké pórázon fogod tartani, mint egy kutyát? Kihagyott egy napot az iskolából? És akkor mi van? Ideje megtanulnia, mit jelent férfinak lenni. – Nagyapja szája szélének mély barázdái megenyhültek. – Nem tarthatod a szoknyád szélén egész életében, Caterina. Nézd, Luca mit hozott nekem. – A rádió? Luca szerezte neked a rádiót? –– Igen, Luca, ő. miből telt rá? – kérdezte Caterina nyugtalanul. – Nem loptam – mondta Luca, mielőtt még Caterina megvádolhatta volna. – Kérdezősködtem az utcán – rántotta meg a vállát. – Találtam egy fiút, akinek volt egy eladó, szóval elcseréltem képregényekre. – Felnézett a nagyapjára, ajkára mosoly lopakodott, mely ismét gyermekké változtatta. – Nonnónak. – Valószínűleg lopott holmi – mondta Caterina mérgesen. – Nem kellett volna… – Signorina Lombardi – szólt közbe az angol kapitány békítően –, egész Olaszország a cserélt áruknak köszönhetően működik jelenleg, ez nem is kérdés. – Könnyedén felnevetett, s a feszültség a nappaliban egy fokkal enyhült. – Mindannyian üljünk le, hadd nézzem meg, rendbe tudom-e hozni a karját. Odanyúlt, hogy megfogja a könyökét, mire Caterina hátralépett egyet. – Meg tudom csinálni magam is. Megyek, és kimosom. Kisétált a szobából, távol minden szótól. De nem lépett be a fürdőszobába. Helyette egyenesen a hálószobájába ment, becsukta az ajtót maga mögött, és lefeküdt az ágyára, pontosan
úgy, ahogy volt, kosszal, vérrel, mindennel együtt. Kényszerítette a szemét, hogy lecsukódjon, és nem akart mást, csak hogy véget érjen ez a nap.
A szürkület a szobába, s megfosztotta Caterina az bekúszott ágyán feküdt, tágra nyílt szemmel, aésszínektől. figyelte, ahogy világa lassan elveszíti határainak élét. A tárgyak elmosódtak. Szürkeségük andalító volt. Gondolatban megvizsgálta napjának minden egyes percét, s mindegyik olyan éles volt, akár a törött üveg. Óvatosan nyúlt mindegyikhez. Már nem is ismert rá a saját életére. Mintha valaki máséba csöppent volna, s új térképre volt szüksége, hogy kiigazodjon benne. Zsákutcákon futott végig, mindhiába. Tudta, hogy arra van szüksége, hogy visszatérjen a műhelyébe, hogy belekapaszkodjon valamibe, ami biztos, valamibe, ami valóságos, valamibe, ami még nem romlott. A véső megnyugtatná a kezét. Egy atlaszfa tábla az ujjai alatt, vagy a mahagóniberakás lángfodrai lelassítanák a szívverését, aromájuk kipucolná az ocsmány bűzt az orrlyukaiból. Az apja korrupt volt. Szájára tapasztotta a kezét, hogy ne tudja letagadni. Látta a triptichont, a saját szemével látta abban a homályos nápolyi alagsorban, mely tele volt zsúfolva Olaszország tündöklő kincseivel, pontosan ugyanazt a triptichont, amelyre emlékezett, hogy az apja dolgozott rajta néhány héttel azelőtt, hogy meghalt, de azt mondta neki, hogy a munkával az egyház bízta meg. Mégsem szerepelt a megrendelőkönyvében, még említés sem volt benne. Meg is feledkezett róla, amíg újra nem látta a keresztet faragott azalakját s Aa töviskoszorút a fején.cipelő HirtelenKrisztus megrohamozták emlékek. gyárban dolgozott, egyenruhákat készített a katonaságnak, fülében a gépek lármája zümmögött. Aznap az egyik
szállítótargonca kereke eltört rögzítéskor, pörögve elszabadult, és nekicsapódott a hátának. Eltúlozta a sérülését. Hát persze, hogy eltúlozta. Azt akarta, hogy szabad legyen a délutánja, hogy az apja műhelyében tölthesse, és akkor történt, hogy rajtakapta. A gyönyörű triptichonon dolgozott, a sérülést javította az egyik csuklós fatáblán. Csak ennyit sikerült látnia belőle, többet nem, mert az apja abban a pillanatban egy hosszú zsákvásznat dobott rá, őt meg elküldte, hogy dolgozzon egy árkádos tálcán, melyet diófaerezettel rakott be. Akkoriban Caterina semmit sem gondolt erről. Mikor azonban felnézett, a triptichon eltűnt, s az apja már egy fehér, tölgyfa furnércsíkból vágott ki keskeny szalagokat. Most, hogy Caterina arra a két emlékezettvisszagondolt apja nyugtalanságára, sötét,évvel kerek ezelőtti szemére,napra, mely összeszűkült, ahogy felé pillantott. Caterina akkor azt gondolta, hogy a hátsérülése miatt aggódott, de most rájött, hogy rosszul gondolta. Túl gyorsan ült fel, s a hálószoba forogni kezdett körülötte. Ezt akarta tőle az amerikai? Az emlékeit? Emlékeket, melyeknek a létezéséről nem is tudott. Tompa fájdalom lüktetett a mellkasában, megdörzsölte az ujjperceivel, ezzel eltávolíthatná, de tudta, hogy az úgysem mozdul mintha onnan. Marad, ahol van. Az apja becsapta őt. Az amerikai pedig csapdába csalta. Lábát lecsúsztatta az ágyról, és hagyta, hogy a padló megszilárduljon a talpa alatt, szisszenő sóhaj szökött ki a száján. Erősen figyelt. Egyetlen szó volt az, újra meg újra. Sal, Sal, Sal. Most már tudta, hogy neki kell megvédenie a családját. – Nos? – Nos, mi, Nonno?
Caterina belépett a nappaliba, és látta, hogy az angol bontott csomag Player cigarettája 33 az asztalon hever, de magának Fielding kapitánynak nyoma sem volt. Érezte az elégedettséget, melyet maga után hagyott, öccse kinyújtózott a padlón, egy térképet bújt éppen, miközben a nagyapja a székében pihent kinyújtott lábbal. Arcuk Caterina felé fordult, mindkettőjük homlokán ráncok képződtek, mintha azért jött volna, hogy elvegye tőlük ezt a megelégedést. – Nos – ismételte a nagyapja –, mész, vagy sem, ifjú hölgy? Giuseppe Lombardi a rádiót hallgatta, egy beszélgetést Ivanoe Bonomi elnök legutóbbi döntésével kapcsolatban, mely szerint növelni fogják az ételadagokat, s fél kezével öntudatlanul is a tölgyburkolat meleg erezetét cirógatta, ahogy mások a kutyájuk fülétCaterina. szokták. – Hová? – kérdezte – Találkozni az angol kapitánnyal. – Micsoda? Luca vigyorogva nézett fel rá. – Fielding kapitány azt mondta, hogy ma este találkája van veled. Georgio pizzériájában hét órakor. El kéne menned, Caterina. A kapitány kedves. róla. –Caterina Szóval?megfeledkezett – kérdezte a nagyapja. – Nem – mondta Caterina határozottan. – Miért nem? – Mert… Mert tele van zúzódásokkal és sérülésekkel. – Mert fáradtnak érzem magam – mondta. Elment, és lemosta magáról a koszt, kimosta a foltokat a fehér ruhájából, s csíkokat tépett egy tiszta lepedőből, hogy átkösse a kezét, aztán átöltözött a fahéjszínű munkaruhájába.
33 Angol cigarettamárka.
De nincs az a mennyiségű súrolás, amely kimoshatná a fejében lévő szennyet. – Luca – mondta, miközben, immár tisztán, lekuporodott mellé a padlóra –, mit csinálsz Fielding kapitány térképével? Öccse szeme csillogott. Nem neheztelt Caterinára a korábbi hevessége miatt. – Megmutatta, hol landoltak a szövetséges erők. Itt, Salernónál. – Ujjával egy nyomot követett Szicíliából. – Anzióban leragadtak a hídfőállásnál. – Közelről nézett arra a pontra, mintha ezzel elő tudna varázsolni egy futó képet a katonákról a parton. – Fielding kapitány azt mondta, azért, mert a terep túl nehézkes volt a tankoknak. Nézd ezeket a hegyeket, Caterina! –– Az Appenninek. Fielding kapitány Olaszország gerincének nevezte. – Luca lefelé húzta az ujját a térképen, elmélyülten bámulta a félszigetet, mely az országa volt. – Száznyolcvanezer – fütyülte halkan a gyöngyfehér fogai között. – Fielding kapitány azt mondta, hogy ennyi szövetséges csapat landolt a szárazföldünkön. – Luca, nem akarok többet hallani erről. Caterina azonban látta, hogyis.Luca szinte ég az izgalomtól, most hogy már volt egy térképe – Ezt nézd meg! Ez a Gusztáv-vonal. Kesselring tábornagy ide építette Németország védelmi vonalát Olaszországon keresztül. – Ujja egy pontra esett félúton Nápoly és Róma között, és Caterina biztos volt benne, hogy Luca fiatal füle szinte hallja a fegyverek ropogását és a bombákat. – És aztán a Gót-vonal… – Elég legyen, Luca – tört ki Caterina. – A háborúnak vége. Ellenkező morajlás hallatszott az öregember széke felől. – A háborúnak sosincs vége. Caterina ránézett. Ezt hogy értette?
– Hét óra van – jelentette be a nagyapja. – Nem most van itt az ideje, hogy találkozz Fielding kapitánnyal? Caterina azonban a fejét rázta. Egyszer már katasztrófa lett a vége annak, hogy nyilvánosan szóba állt egy katonával a sorrentói utcán, másodszor már nem fogja megkockáztatni. – Luca – mondta –, kérlek, hagyd egy percre a térképet, és fuss el a pizzériába megmondani Fielding kapitánynak, hogy nem tudok elmenni ma este. De ha beszélni szeretne, helyette eljöhet, és leülhet velem az udvaron. Most már hűvös az udvar. És meghitt. Luca az ajtóhoz ugrott, s Caterina kezdte felfogni, hogy Luca csak boldognak akarta látni a nővérét. – És mondd neki – szólt utána –, hogy hozzon bort! A bor beszivárgott Caterina vérébe, érezte, ahogy a végtagjai ellazultak, s elmúlt a fájdalom is belőlük. Fielding kapitány éppen azt magyarázta, hogyan játszanak le egy pólómeccset a tevék hátán Egyiptomban, egy játékot, mely olyan őrült volt, hogy Caterinának nevetnie kellett, s ez a hang meglepte. Kiürítette a poharát, és a kapitányra mosolygott. – Hiányzik magának Anglia, igaz? – suttogta a sötétben, mely melegen terült el a bőrén. – Igen, bevallom, hiányzik Anglia. Hiányzik Marlow, a szülővárosom, de – tárta szélesre mindkét hosszú karját – itt van nekem helyette Olaszország összes dicsősége, hogy élvezzem. Az udvaron ültek, székük egy falnak volt támasztva, távol az udvar többi házában lévő fülektől. Több mint egy órája voltak kint,hozta molylepkék vakonSala lámpásban, de egyikükmársem szóba repkedtek Nápolyt, sem Sardót, vagy bármit, aminek köze lett volna lopott műalkotásokhoz, és Caterinának ez tetszett.
Mégsem ez volt az oka annak, hogy idehívta a kapitányt. – Köszönöm – mondta –, hogy Lucának adta a térképet. Imádja rekonstruálni a seregük hadjáratát Olaszországon keresztül. – Fontos, hogy tudjon róla. Ez az országa. – Persze, de még túl… – Túl korai? Caterina bólintott. – Még mindig olyan friss az egész. – Felemelte a poharát, és odatartotta a kapitánynak, hogy töltse újra, majd azt mondta: – Meséljen nekem az ékszerészről, akit a kikötőből húztak ki! Caterina még a tompa fényben is látta, hogy a kapitány összeráncolta a homlokát. –– Igen. Tényleg tudni akar róla? A kapitány töltött még bort Caterina poharába, mire az meglepetten vette észre, hogy már bőven a második üvegnél járnak. – Orlando Bartolinak hívták. Ékszerüzlete volt Nápolyban. – Nápolyon belül hol? – kérdezte Caterina. A kapitány habozott. Hol? kérdezte meg újra a lány. –A Via–Medinán. – Mondja, mégis hogyan végezte ez a Signor Bartoli végül a kikötőben? – Egy alak, akit letartóztattunk, mert Giorgione-vázlatokat próbált eladni egy piaci bódéban, kegyelemért cserébe köpött nekünk Bartoliról. Úgy tűnt, körbejárt, és felvásárolta az összes műalkotást, amit csak talált a feketepiacon. Természetesen csak egy töredékét fizette annak, amennyit értek. Hajnalban kivonultunk Bartoli üzletébe, és köteleztük, hogy nyissa ki a széfet. Nem lelkesedett az ötletért. – Mi volt benne? – Egy kis festmény, Madonna és gyermeke. Tintoretto.
Caterina halkan füttyentett egyet. – Sajnos – szemlélte tűnődve Fielding Caterinát – egy pisztoly is volt a széfben. Rálőtt, és megsebesítette a rendőrt, aki letartóztatta, aztán elmenekült. – Jobban járt volna, ha az egyik cellájukban várja ki a dolog végét. – Igaza van. Bartoli három nappal később került elő a kikötőben, betontömbbel a bokáján. Caterina az italát kortyolgatta, Orlando Bartolira gondolt. És arra, mit jelent félni. Hogy mindez mekkora kárt tesz az emberben. – Caterina? Az angol férfi cigarettával kínálta a lányt, de ő a fejét rázta. A kapitány arcáta végét tanulmányozta öngyújtója fényében, ahogyan a cigarettájához érintette. lángjának Szép arca volt. Az a fajta arc, mely akkor is nyugodt marad, mikor mindenki más üvölt. – Fielding kapitány. – Szólítson Harrynek. – Harry – hajolt közelebb Caterina –, maga fél? A kapitány kiadott valamiféle hangot. De az nem válasz volt. – A munkája veszélyes, Harry. Felébreszti éjszakánként a félelem? A kapitány kissé riadtan húzódott hátra, beleolvadt a lámpáson túli sötétségbe. Caterina érezte a zavarát. – Nem, hozzá vagyok szokva – mondta. – Úgy értem, a veszélyhez vagyok hozzászokva. Egy angol, konstatálta Caterina, nem ismeri be a félelmét. – És Parr őrnagy? – kérdezte. Harry Fielding kedélyesen felnevetett. – Azt mondja, egész Olaszországtól be van szarva, ha megbocsát a kifejezésért.
Caterina megitta a maradék borát, aztán felállt, elsétált a bársonyos, barna molylepkék mellett, melyek úgy repkedtek a lámpás körül, mint az elveszett lelkek. – Harry, ismer egy férfit, fehér csíkkal a fekete hajában? A halántékánál. Bajusza is van, meg egy aranyfoga. Valahogy ő is benne van ebben a… Az angol úgy ugrott fel a székéből, mintha Caterina belerúgott volna. – Mi a francot tud maga arról az emberről? – Láttam, hogy Sal Sardót üldözte tegnap Nápolyban. – Tartsa magát tőle távol. Az a férfi gonosz. – Mi a neve? – Nem, Caterina. Ez nem tartozik magára. Felejtse el azt az embert! A kapitány már nyúlt is, hogy elvegye az asztalról a sapkáját, úgy tűnt, hirtelen égő vágyat érzett a távozásra, ám Caterina megragadta a csuklóját. – A nevét, Harry! Jogom van tudni! – Nem! Veszélyes! – Megpróbált megöletni. – Caterina közelebb húzta magához az angolt. – Megfenyegette a családomat, és mindezt azért, mert maga megellopta Parr őrnagy idejöttek, és megvádolták az apámat azzal, hogy Olaszország kincseit. – A hangja észszerű és meggyőző maradt. – Figyeljen rám, Harry! Tudnom kell annak a férfinak a nevét. Harry Fielding viszont hallani sem akart erről, szájának vonala megmerevedett. Lámpa fénye villant fel az egyik emeleti lakás ablakában, borostyánsárga téglalapot formázott felettük, s csapdába ejtette őket. Az angol visszatette a sapkát a fejére, és megpróbált ellépni a lánytól, de Caterina földbe gyökerezett lábbal állt, s a keze kitartóan markolta őt. – A neve?! – Caterina nem tágított. A kapitány semmit sem mondott. Caterina kísértést érzett, hogy ledugja a kezét a torkán, és kirángassa onnan a szavakat,
melyeket elrejtett előle. Biztosan az arcára volt írva, mit gondol, mert a kapitány halk, tiltakozó hangot adott ki. – Caterina, az apja vele dolgozott. Bűntársak voltak. Szavai olyan sokkolóak voltak, mint a vér hirtelen íze Caterina szájában, ahogy a fogai leszorították a nyelvét. – A neve? – kérdezte könyörtelenül. – Mondja meg a nevét! – Drago Vincelli. – Drago Vincelli – visszhangozta Caterina. – Ő is Camorra? A maffia tagja? – Nem, Caterina. Vincelli csak saját magának dolgozik. De azt akarom, hogy felejtse el a nevét. Felejtse el, hogy valaha is hallotta. – A kapitány levette Caterina kezét a csuklójáról. – Mielőtt még oka lenne rá, hogy megbánja. – Elindult, hogy távozzon. – Várjon, Harry! Legalább egyet mondjon meg nekem. Ha olyan sokat tudnak Vincelliről és az illegális tevékenységeiről, mi a csudáért nem tartóztatják le? – Bárcsak megtehetnénk, de nincs elég bizonyítékunk, hogy elítéljük. Azt reméltük, hogy találunk valami összefüggést az apján keresztül, mivel mindketten benne voltak a lopott műtárgyakkal való kereskedésben, és mindketten tagjai voltak a Cézár klubnak. hallottak a házhoz közeli árnyék felől, aztán Motoszkálást egy éles dühkiáltást. Caterina és Harry Fielding megfordultak. Harry keze készenlétben volt a csípőjén az Enfield 38-ason,34 de ledermedt, mikor egy fiatal, sápadt arc bukkant elő a sötétből. Luca volt az. – Az apám – kiáltotta a fiú –, nem volt tolvaj! Visszarohant a házba, és rájuk csapta az ajtót.
34
Brit revolvertípus, melyet gyakorta használtak a II. világháborúban.
Luca. Luca. Luca. Öccse neve visszhangzott Caterina fejében. Luca ágyának szélén ült, s a fiú légzését hallgatta, lassú és szabályos volt. Legalább egy órája várakozott már Luca szobájának csendjébe burkolózva, társaságnak ott voltak neki az öreg ház morajló reccsenései és sóhajai, ahogy kezdett lehűlni a napközbeni hőség után. Egy gyertyacsonk izzott az ón gyertyatartóban az ablakpárkányon, ahová Caterina helyezte, de a fénye alig ért el oda, ahol az ágy volt. Az öccse háttal feküdt neki, arca szigorúan a fal felé fordult, s csak sötét fejének nyoma látszott a fakó párnán. – Luca – mondta Caterina. – Bocsánatot kérek. Becsaptalak. Luca bizonytalan körvonalának egyetlen izma sem rándult, Caterina egyapillanatra semvolt. hitte, hogykezeltelek, alszik. mint – Lucaazonban – folytatta, hangja lágy – Úgy egy gyereket, pedig bárki láthatja, akinek van szeme, hogy kész fiatalember lett belőled. Nekem a tizenegy év olyan kevésnek tűnik. De fel kellett volna ismernem, hogy a háború nyomorúsága és Papa halála megfosztott téged a gyerekkorodtól, Luca, most már látom ezt. Bocsáss meg, amiért olyan vak voltam. Caterina érezte a bor hevét a gyomrában. – Nem ezt akartam neked, esküszöm, hogy nem – mondta Lucának. – De ez van, és ezzel együtt kell élnünk, neked meg nekem. Amit az udvaron hallottál Papáról, igaz. Tudom, hogy dühös vagy. Ó, Luca, én is az vagyok. Most már tudom, hogy bíznom kellett volna benned. Az ágytakarón keresztül megsimította öccse keskeny hátát. – Most pedig – jelentette be a sötétben –, elmondom neked a tényeket. Hogy fel legyél készülve, bármi is történik. Caterina mindent elmondott Lucának. Semmitől sem kímélte. Parr őrnagy első látogatásától kezdve, az ajtóban álló, hajában könnyen felismerhető fehér csíkot viselő férfi fenyegetésén át, egészen a megrendelőkönyv megtalálásáig és
a balesetig Caprin. Mesélt a nápolyi alagsorról. A törmelékeken kiterülve heverő Sal Sardóról. Az üldözésről Nápoly mellékutcáin keresztül. Minden kijött belőle, és olyan volt, mintha egy kelést vágtak volna fel benne. Csak a csupasz csont maradt. Semmi más. Sem részletek. Sem érzelmek. Sem a fájdalom, a félelem vagy a vér említése. A tényeket akár egy csomag cigaretta hátoldalára is le tudta volna jegyezni, olyan szegényesek voltak. – Ennyi – mondta a végén tárgyilagosan. – Csak azért mondom el neked most, hogy amit megtudtál arról, ami odakint történik, megmentsen. Ha egy férfi elállja az utad, megfordulsz, és futásnak eredsz, mintha lángolna a cipőd, világos? Se Se lélegzet. – Ahang. jövőben távol maradsz az utcáktól. Mikor vége a félévnek az iskolában, azzal töltöd majd a napjaidat, hogy nekem segítesz a műhelyben. Luca egy rezzenésnyit sem mozdult. – Vagy megpróbálhatsz egy kis pénzt keresni azzal, hogy kihajózol a halászokkal, vagy… – Caterina felsóhajtott – …néha a katonákkal is lóghatsz, azt hiszem. De Luca, mindig tudnom kell, hogy hol vagy, és távol kell maradnod az utcáktól. Túl veszélyesek. Caterina feje kissé megszédült, s talán a bor hatására elmosódtak a szobában előtte a körvonalak. – Szeretlek, drága Luca – suttogta –, és szándékomban áll vigyázni rád. Caterina leheveredett az öccse mellé, fejük osztozott a párnán, karja hozzáért Luca éles lapockájához. A bortól elnehezedett a szemhéja, de nem csukódott le. Sal Sardo hosszúkás arca lebegett a plafonon, és lebámult rá. Ha nem hívta volna meg őt arra az italra… Caterina mozgást érzett maga mellett, ideges és tétova mozgást. Luca lassan szembefordult vele, tekintetének
kifejezését elfedték az éjszaka redői, de Caterina érezte leheletének forróságát és fiatal szívének sebességét. – Mi lesz Nonnóval? – kérdezte. – Ne aggódj, rá is vigyázni fogunk, te meg én. Együtt a Lombardik. Ezután sokáig egyikük sem szólalt meg. Az éjszakai levegő feszesen elterülni látszott a szobában, és valahol egy tangóharmonika játszott olasz szerelmes dalokat. – Most mi lesz? – kérdezte Luca bizonytalanul. – Segíteni akarok, Caterina. Nem akarom, hogy egyedül legyél. Én is csinálhatok veled dolgokat. Caterina megcsókolta Luca haját. Szorosan magához ölelte kisöccsét. – Megtaláljuk azt az embert, aki véget vethet ennek – mondta. – Fielding kapitány az? – Nem. Bárcsak olyan egyszerű lenne. Nekem úgy tűnik, hogy a katonaság nem versenyezhet ezekkel az emberekkel. – Akkor a rendőrség? – Nem. Azzal csak megöletnénk magunkat. – Akkor kicsoda? – Drago találjuk meg.Vincelli, a férfi, aki meggyilkolta Sal Sardót. Őt
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
A Palazzo Rodolfo nagy üléstermének nehéz, faragott ajtaja becsukódott, az ódon vaskulcsot beleillesztették a zárba, és elfordították. Ez volt a jel, hogy a gyűlés elkezdődhet. A gyűlés elnöke csendre intve felemelte a kezét, a tíz férfi pedig, akik a tizennyolcadik századi asztal körül ültek, mely egykor IV. Ferdinánd nápolyi király tulajdona volt, tisztelettel fordult felé. Mindegyikük ünneplőt viselt, mindegyikük egy pohárnyi ötvenéves konyakot tartott a kezében, s mindegyikük gyomrát mardosta a néma félelem. Felálltak, hátratolták a széküket, és egyetértéssel emelték fel poharukat. – Viktor Emánuel királyra! – mondta az elnök. – Egész Olaszország királyára! Együtt ittak, elégedetten nedvesítve be nyelvüket a borostyánszínű folyadékkal, majd ismét elfoglalták a helyüket. Az elnök mindegyik férfit összeszűkült szemmel figyelte, felmérte, vajon hol leselkedett ma este veszély. Melyikük ivott már így hogy is túl sokat? Ki dugta már meg a szeretőjét, és gondoljaa most, vasból vannak a golyói? Melyiknek bankigazgatója fenyegetett elkobzással? Melyikük felesége követelt nagyobb lakást? Ki volt gyónni, és érezte azt, hogy a lelkiismerete patyolattiszta? Az elnök feladata volt, hogy tudja ezeket a dolgokat. Hogy legyen szeme hozzá, hogy belelásson a ma este az asztal köré gyűltek szívébe, s hogy felismerje azokat, akik az első adandó alkalommal átvágnák a másik torkát. Magában mosolygott, és hagyta, hogy elhelyezkedjenek. Váratta őket. Gondosan manikűrözött keze elrendezgette a papírokat, melyek a finoman polírozott diófa felületen hevertek előtte, és tudta, hogy tekintetükkel a mozdulatait figyelik, és azon
tűnődnek, vajon mi szerepelhet azokon a papírokon. Milyen vádak? Milyen hazugságok? Milyen titkok? Hadd tűnődjenek. Hadd tűnődjenek, és hadd rettegjenek. Jóindulatúan elmosolyodott, s látta, ahogy megnyugszanak. Látta, ahogy a nyakukon ellazulnak az inak, és jól megtömött hasuk leereszkedik. De lesz még több is.Ez volt az első hibájuk. – Jó estét, uraim! – kezdte egyszerűen. – Ma este azt a tényt vitatjuk meg, hogy az egyik emberünk eltűnt. – Szünetet tartott. Valaki majd közbeszól. Mindig azt tették. – Orlando Bartoli az, a szegény ördög – mormolta halkan egy kopasz ember az elnök jobbján, az, amelyik azt hitte, senki sem tudja, hogy fiatal feleségének anyját dugja. – Anyugosztalja! kikötőnél húzták ki a vízből – tette hozzá egy másik. – Isten Hárman keresztet vetettek. Az elnök megjegyezte, melyik három. – Nos – mondta csendesen –, akkor vitassuk meg, mi az oka annak, hogy Signor Bartoli halak eledeleként végezte. És akkor megérezte a félelem szagát a Cézár Klub tagjai között. Édesebb volt, mint a konyak.
HUSZADIK FEJEZET
Caterina négy napon át semmit sem csinált, semmi szokatlant. Szigorú rutinhoz tartotta magát. Mindennap kora reggel elkísérte Lucát az iskolába, kivéve vasárnap, s váltott pár szót Albertina barátnőjével az iskola kapujában, aztán sietett is a műhelyébe. Ha figyelték is, Caterina nem szúrta ki az illetőt. Pedig isten a megmondhatója, hogy próbálta. Egész reggel a zenedobozain dolgozott, feltöltötte a készletét, és csak élvezte a fával való érintkezést. Már hiányzott neki. Délután elment az iskolába Lucáért, majd ránézett a nagyapjára folytatta volna a munkát műhelyében otthon, Lucával mielőtt az oldalán egészen estig. Luca nema panaszkodott. Egyszer sem. Nem kérte, hogy hadd fusson le a hajókhoz, vagy rugdossa a labdát a barátaival az utcán. Olyan közel maradt Caterinához, mintha az árnyéka lett volna, és megtanulta a hornyológyalu használatának technikáját, és azt is, hogyan sajátítsa el tökéletesen az árnyékolási technikát azáltal, hogy megperzseli a furnérlemez szélét, s így árnyékot hozBeszélgettek, létre. Luca próbált örömet szerezni Caterinának. miközben dolgoztak, és közelebb kerültek egymáshoz, olyan meghittség alakult ki közöttük, melyben azóta nem osztoztak, hogy két évvel korábban meghalt az apjuk, mikor is Caterinának muszáj volt átvennie a szülői szerepet. Rávette magát, hogy beszéljen az anyjáról Lucának, és azon kapta magát, hogy amint elkezdte, nem tudta abbahagyni. A szavak valahonnan egy sötét helyről kúsztak elő belőle, eleinte lassan, mivel túl nehezek voltak ahhoz, hogy elsiesse a dolgot, de aztán ahogyan teltek az órák, egyre gyorsabb és gyorsabb lett minden. Olyan dolgokat mesélt el Lucia Lombardiról, melyeket már elfeledtetett magával. Hogy azelőtt hogyan énekelt munka
közben. Tésztadagasztás, padlósúrolás közben, vagy mikor a fia pelenkáját cserélte, úgy engedte magából kiáramlani a zenét zengő, mély alt hangján, hogy Caterina szíve repesett az örömtől. Hosszú, selymes hajának tincsei, melyet aranyszőkére festett, elkóboroltak az arca körül, s úgy cirógatták, ahogy Caterina ujjai is vágytak rá, hogy megtegyék. Caterina mesélt Lucának a fehérnyuszi-jelmezről, melyet az anyja varrt neki a húsvéti virágfesztiválra, a szenvedélyéről, ahogyan a konyhaasztal körül táncolt a csillogó napfényben, mintha csak rivaldafény lenne. Egyetlen szó sem hagyta el azonban Caterina ajkát az anyja sápadt, elegáns kezétől származó, égető pofonokról, vagy a türelmetlen átkok soráról, melyek piros ajka közül törtek elő. Arról pedig beszélt, egyszerhová egy ment, egész hétvégére eltűntvégképp anélkül,nem hogy bárki mikor tudta volna, könnyedén otthagyta az alig pár hónapos Lucát, aki ráadásul kruppos volt. A köhögése olyan volt, akár a kutyaugatás, és ez megrémítette a tízéves Caterinát. Egész éjjel fent maradt, és meleg flanelruhát tett öccse fehér kis mellkasára, miközben az apja fenékig gázolt egy üveg whiskyben. Lucia Lombardi hétfőn reggel belibegett, szemének fekete pupillája olyan hatalmas volt, a kráter, volt valami újféle lágyság, melynek láttánakár Caterina el száján akart rejtőzni a szobájában, bár maga sem tudta, miért. Luca elragadtatással hallgatta Caterina történeteit. S a műhely szűk kis terében, melynek lakk- és édes olajfaillata volt, az idő könnyed, lassú ütemre váltott, s ez mindkettőjüknek megfelelt. Bármilyen veszély is volt odakint, túl ezen a négy falon, a távoli ködbe veszett. Mikor Luca megkérdezte, hogy: „Szeretett engem?”, Caterina a könnyeitől fuldokolt. – Hát persze, hogy szeretett, Luca. Te voltál az ő gyönyörű kisfia, mindig is a kedvence voltál. Én voltam az, akit nem szeretett. Luca zavart tekintettel nézett rá.
– Mamma miért nem szeretett téged? – Nem tudom. Papa azt mondta, azért, mert úgy néztem ki, mint ő. Túl sokat látott magából bennem, ezt mondta. De lehet, hogy azért, mert túl sok időt töltöttem Papával a műhelyben. Vagy mert… – A kezében lévő lyukvéső túl mély barázdát hasított a munkaasztalon lévő atlaszfadarabba, mire átkozni kezdte magát. – …lány voltam. Sosem kedvelte a saját nemét. Tudod, Luca, az anyánk azok közé a nők közé tartozott, akik igazán csak a férfiak társaságában keltek életre. Luca eltátotta a száját, mellkasa hevesen pumpált. – Hogy érted? – Úgy, hogy akkor legbelül felragyogott. – Caterina halkan felnevetett. – Mindig azt mondta, hogy a kedvenc illata a szivar és aCaterina konyak aromája. jutalma egy mosoly volt, mely öccse fiatal arcán virult. Caterina benyúlt a serpenyők mögé, és kihúzta a szekrényből a régi újságpapírba burkolt csomagot. Néha csak állt, és tartotta. Ez is elég volt. Hogy álljon a konyhában, és érezze az apja jelenlétét a kezében lévő csomagban. De nem ma. Ma többre volt szüksége. Leült a konyhaasztalhoz, fürgén lehámozta róla az újságpapírrétegeket, és elmosolyodott, ahogy a vörösbor- és fekete színű könyvborító feltárult előtte. Az elején kezdte, végiglapozta a megrendelőkönyvet, megint csak részletesen tanulmányozva apja gondos kézírásának minden szavát, s mikor a végére ért, becsukta, mély levegőt vett, majd újrakezdte az első oldalon. Semmi sem változott. Semmi támlájú sem voltszékek más. Még mindig az asztal, a faragott tálca, a magas és a rendkívüli madárkalitka a francia szabónőnek. „Türelem, lányom. Légy türelmes a fával.”
Apja szavai vagy ezerszer visszhangzottak a fülében, ám Caterinának most erőt kellett vennie magán, hogy türelmes tudjon lenni az apjával. Bízott benne. Hitt benne. De mindenről ordított, hogy tévedett, túlságosan bízott, túlságosan hitt. Mikor az apjának tett véreskü elmaszatolódott hüvelykujjlenyomatos lapjához érkezett, gyorsan átugrotta, s az írás utolsó oldalára lapozott. Újra átfutotta az oszlopokat. Asztal. Nászajándék. Szemmintás juharfa. És ékkövek. Az ár oszlopa üres volt. Aztán az ügyfél: Di Marco gróf, Villa dei Cesari, Capri. Az utolsó lapokra ugrott. Niente. Semmi. Teljesen üres. Valami erős rossz érzés azonban nem eresztette Caterinát. Végigfuttatta a tenyerét az utolsó lapon, mintha az akaraterejével képes lett volna arra kényszeríteni, hogy felfedje előtte titkait, s akkor valamit megérzettvolt. a tenyere alatt. Valamiaolyan aprót, hogy az szinte semmiség Egy csekély bemetszés. Alig érzékelhető rovátkák a sima papír felületén. Caterina felemelte a könyvet. A fény felé fordította. Még több rovátka. – Grazie, Papa! – suttogta, és kikapott egy ceruzát a fiókból. Lassan, óvatosan elkezdte besatírozni az egész lapot könnyed, oldalsó vonásokkal. Gödrös és egyenetlen tele vonalakkal és görbületekkel a rovátkák mentén. volt, Caterina izgalmában kipréselt magából egy meglepett füttyentést, ahogy a vonalak összeértek, majd összeolvadtak valamivé. Az a valami egy asztal körvonala volt. Alig észrevehető és elmosódott volt. De ott volt. Úgy tűnt, az apja felskiccelte egy asztal rajzát az előző oldalra, és ennek a nyoma maradt ott a következőn. Végigfuttatta az ujját a nyitott könyv varrásán, s elég biztosan érezte az érdes szélet, ahonnan egy lapot téptek ki. Ez az! Ez az ékköves asztal.
Egy csattanással összecsukta a könyvet, mielőtt még a szürke, szemcsés kép elmenekülhetett volna. Most már tudta, hogyan néz ki.
Caterina hogy nem rejtőzhet Koránés kelt, Luca azonban tudta, ragaszkodott hozzá, hogytovább. leültesse, gyengéd kezével újrakötözze azt a nyamvadt kutyaharapást. Caterina késésben volt. Sietve vállára dobott egy szürke kardigánt, felvette két vászontáskáját, és futott a komphoz. A hajó zsúfolásig telve volt. Lármás férfinevetés és gomolygó cigarettafüst versengett az öreg, tengerészeti motorokkal és a benzingőz bűzével, ahogy a kora reggeli komp megtette útját Capri felé. Éjszaka felhők gördültek az égre, szürkék és könyörtelenek, akár a német hadsereg. Az öböl vizét acéllá változtatta, s a tengeri szél Caterina arcába csapta a tajtékot, ahogy a korlát mellett állt. Az Egyesült Államok légierejének fiai voltak a hajón, elözönlötték a fedélzetet, és megvillantották sárgaréz gombjaikat és övcsatjaikat. Kedélyes évődésüktől volt hangos a fedélzet, Caterina könnyedén törte magának az utat közöttük, s addig préselődött széles vállaik közé, mígnem végül már khakiszínű falat hoztak létre körülötte. Úgy tűnt, egy csapat pilóta volt, és egységek a 780. repülőszázadból, akik a szállásukat mentek elfoglalni Caprin, pihenés és felépülés céljából. – Ördög és pokol! – Esetlen, hirtelenszőke hajú, egyenruhás fiatalember kiáltott fel, ahogy Capri szigetének zöld hegyei kecsesen beúsztak a látótérbe. – Legyek átkozott, ha nem egy szaros kis paradicsomot fogtunk ki magunknak, fiúk. –AVigyázz a szádra,egy Mason! Hölgyek is vannak itt. pilótától kurta dorgálás Caterina mellett álló szikár érkezett.
– Én kérek elnézést a barátom szóhasználatáért, asszonyom. – Megbillentette a sapkáját Caterina felé. – Nincs annyi esze, hogy ne káromkodjon egy hölgy előtt. Caterina mosolygott, elfogadta a bocsánatkérését. – Ön bombázórepülőket vezet? – kérdezte Caterina nehézkes angollal. – Még szép, asszonyom. – Maguk bombázzák Nápolyt? – Már senkit sem bombázunk – hívta fel rá Caterina figyelmét csendesen, majd hozzátette: – Hála az Úrnak. – De korábban bombázták Nápolyt? – Caterina hátrafelé mutatott a válla felett a múltat jelezve. – Aha. Ennyi avolt. Csak aegy Caterina azonban látta felkúszni férfi ujjait rövid„Aha”. zubbonyán az ezüstjelvényéhez, egy szárnyhoz egy propellerrel a közepén, mintha csak emlékeztetni akarná magát, miért tette. – Chas Lennox, fedélzeti mérnök – mondta –, ez vagyok én. Ez volt a munkám, asszonyom, nekem és a csapatomnak, hogy bombázzuk Nápolyt. Sokszor. Hadban álltunk. Caterina bólintott. – Megértem. De a „megértés” túl nagy szó volt. Sok-sok jelentéssel. Túl sokkal egy rövid hajóúthoz. – Sorrentóra is dobott bombákat? – kérdezte. – Nem, Sorrentónak nem volt hadi jelentősége. Caterina nem értette az angol szavakat. De a „nem”, és az, hogy a férfi rázta a fejét, világossá tette számára, mit mondott. – Az apám bombában halt meg, Sorrentóban – mondta neki ügyetlenül. A nagydarab férfi arca összegyűrődött egy pillanatra. – Ezt sajnálattal hallom, hölgyem. Sorrento sosem volt kijelölt katonai célpont. Ha bekapott egy kósza bombát, az csakis egy megrongált repülőből jöhetett. Könnyítésül kidobják
a megmaradt bombákat, hogy a gép magasabbra emelkedhessen. – Egyik kezét felemelte, hogy szemléltesse. – Hogy felfelé menjen. – Maga volt az? – Nem, asszonyom, nem én voltam. Persze, hogy nem. Őrült egy gondolat. Caterina a pilótának szánt széles mosoly kíséretében benyúlt a nagyobbik vászontáskába, és előhúzott egy zenedobozt. Intarziás képe az öböllel és a Vezúvval megcsillant a lakkréteg alatt, melynek tökéletesítésével Luca órákat töltött. – Chas Lennox, fedélzeti mérnök – mondta Caterina –, maga olyan embernek tűnik, akinek az anyja örülne egy sorrentói emléknek. A palaszürke felhők oromzata s ködös szegélyük próbálta elrejteni a sziget szépségét, mindhiába. Miután siklóval felment a kikötőből Capri zsúfolt, központi piazzettájára, Caterina teljes erőből nekiindult a kanyargós, szűk útnak, mely Capri erdős hegyoldalán emelkedett felfelé. Tekintete minden kanyarnál az öböltől Nápolyig elterülő látványra szegeződött. Csakhogy Nápoly nem volt ott. A köd elrabolta a várost. Helyén barázdált, szürke homály terült el, könnyek színe. Caterina nagyon erősen próbálta elővarázsolni a várost a sűrű homályból, mert szüksége volt Nápolyra. Minden kétséget kizáróan tudta, hogy a válaszok arra, amit az apja csinált, bármi is legyen az, ott vannak elrejtve valahol abban az ódon városban, mely egykor saját királysággal rendelkezett. Vajon Parr őrnagy ott volt? Vajon magában nevetett most, hogy amit akart, most, hogy elárulta az apját Caterina abban amegadta zsúfolt neki, alagsorban? Ezért nem hallott felőle azóta?
Caterina érezte, hogy belényilall a rémület. Azért küldte Harry Fieldinget, hogy letesztelje? Vajon Harry beszámolt neki, és mondta, hogy tartsa magát távol tőle? Kémkedtek utána. Vadásztak rá. Csapdába csalták. Felgyorsította a tempót. – Visszajött. – Visszajöttem. A kifejezés Octavia di Marco barátságtalan arcán nem volt igazán mosoly, de közel állt hozzá. – Jobban érzi magát, Signorina Lombardi? – Igen, grazie. – Caterina öntudatlanul is végigfuttatta ujjait rövidre vágott haján. – Köszönöm a segítségét. És a frizurát. – Szívesen. A magas nő a fehér villa nagy bejáratában állt, továbbra is feltűnő alak volt fekete öltönyében és hosszú, tekervényes, koromfekete fülbevalójával, mely túl élénk volt sápadt bőréhez képest. – A gróf jelen pillanatban elfoglalt – jelentette ki. – Leonorához jöttem. Caterina a halvány márványfolyosó útvesztőjén keresztül követte Octavia di Marcót, ám amint közelebb értek a túlsó végen lévő zárt ajtóhoz, Caterina meghosszabbította lépteit, és felzárkózott a gróf unokahúga mellé. – Nem azért vagyok itt, hogy ártsak neki – mondta Caterina. – Azért vagyok itt, hogy segítsek. Octavia di Marco tekintete tetőtől talpig végigpásztázta Caterinát. – Hazudik – mondta, és bekopogott az ajtón. Bentről szólt ki. besétált. – Lépjenegy be!hang – És Caterina
A spaletták nyitva voltak, a redőnyök felhúzva. Az erkélyajtók félig nyitva álltak, s meleg szél kígyózott keresztül a szobán. Citrusos aromát kavart fel, mely súlyosan lógott a levegőben. Egyik citromfa majdnem a plafonig nőtt. – Üdvözlöm a játszószobámban, Caterina. Leonora di Marco üdvözlése meleg volt, azon tény ellenére is, hogy éppen fejen állt a szoba közepén. Fordított mosoly terült el az arcán, s egy pillanatra felemelte egyik kezét a padlóról, hogy integessen. Fehér tunikát és sortot viselt. Caterina körbepillantott a szobában. Szűzfehér, természetesen; számított is rá, ebben a kifehérített háztartásban. A szoba túlsó végében trambulin állt, és egy ugrókötél hevert elhagyatottan a padlón. A szoba egész hosszában egy sorban gumigyűrűk lógtak plafonra függesztve, csaknem méterre padlótól.a Caterinának eltartott egy darabig,három míg rájött, mirea valók, és majdnem hangosan felnevetett attól, ahogyan maga elé képzelte ezt a fiatal kis csitrit, amint egyikről a másikra himbálózik, akárcsak Tarzan. Olyan bátorságról tett ezzel bizonyságot, mely meglepte Caterinát. Leonora könnyedén visszapattant a talpára, mire Caterina elindult felé, de mielőtt még két lépésnél többet tehetett volna, a fehér köztük. kutya előbukkant a semmiből, és merev lábakkal megállt – Bianchezza! – Leonora szigorúan szólt rá. A német juhászkutya lelapította a fülét, és alattomban megmutatta a fogait. – Azt hittem, barátok vagyunk – suttogta Caterina, és kinyújtotta az ujjait. A kutya megszagolta őket, fekete orrlyukai kiszélesedtek, s bár fakó szeme megnyugodott, pupillája óriási maradt. – Bianchezza! – szidta le Leonora. – Hagyd abba! – Felborzolta kutyája tejfehér bundáját, s ezzel kiérdemelt egy gyors nyelvcsapást. – Viselkedj!
Caterina felegyenesedett. A szobában különös légkör uralkodott. A kutya is érezte, nyaka körül a szőr nem simult le teljesen. Az érzés látszólag a két nő közti tudatosságból fakadt, abból a tudatból, hogy ami a meredek hegyoldalon történt a kocsiban, furcsán bizalmas módon egyesítette őket, annak ellenére is, hogy idegenek voltak egymásnak. – Hogy van? – kérdezte Caterina. – Sokkal jobban. Beállt egy kis szünet. A szél belekapott az egyik lelógó gyűrűbe, és meglengette. – És maga? – kérdezte Leonora. – Mi van a harapással? – Szépen gyógyul. – Örülök. –Leonora És Bianchezza? felnevetett, azon a törékeny hangon, mely fájdalmas volt a fülnek. – Ahogy látja, ő már felépült. A kutya nyakán a seb körül leborotválták a fehér szőrt, felfedve egy hasítéknyi sérülékeny, rózsaszín bőrt az egyenetlen heg körül. Mindketten azt nézték. A hegyoldal képei furcsa formákban törtek be Caterina elméjébe, s hogy elűzze őket, A előhúzott egy az,barna papírcsomagot válltáskájából. fehér ruha volt kimosva és kivasalva, dea Leonora kategorikusan visszautasította. – Tartsa meg! – mondta. – Magán sokkal jobban mutat. Mosolya nagylelkű volt. Caterina újabb barna papírcsomagot húzott elő. Átadta Leonorának, aki kibontotta. Egy doboz volt az. Nem zenedoboz. Azokból már nem maradt. Mind a hatot eladta a csatában megfáradt amerikai légierő csapatainak a kompon. Nem, ez valami különleges volt, csakis Leonora számára. Egy ékszeres doboz volt az, tiszta, fehér selyemszegéllyel, melyet a feketepiacon szerzett be a Via San Antonión, cserébe egy
csészényiért abból a kitűnő kávéból, melyet Fielding kapitány hozott neki. A fafedélen egy német juhászkutya fejének profilja volt berakva. A legkrémszínűbb, legpuhább atlaszfából szerkesztette meg, a szőrös üstököt és a füleket csont- és gyöngyházszínű forgáccsal színezte, melyhez egy régi tálcát belezett ki, amit még gyerekként készített az anyjának. Semmi értelme nem volt annak, hogy az ágy alatt tartogassa azt a tálcát. Többé már nem. – Gyönyörű – mondta Leonora ámulatba esve. – Köszönöm! Már vártam, hogy eljöjjön. Hogy megköszönhessem, hogy megmentette az életemet. Caterina a kezét nyújtotta. Kezet akart rázni, hogy hivatalossá tegyea aköztük barátságukat, de amint gáta tenyerük egymáshoz ért, lévő bizonytalan leomlott. Caterina váratlanul Leonora ölelésébe zárva találta magát, hajuk sötét tincsei összekeveredtek egymással, s Caterina nem tudta nem belélegezni az új barátja sápadt bőréből áradó magányosságot. – Áruld el nekem, Leonora – kérdezte Caterina elővigyázatos hangon –, miért akarna bárki is megölni téged? Leonora az ajtó felé pillantott, és befogta a fülét, utalvanyomatékosan ezzel a hallgatózókra. – Sétáljunk egyet. Együtt osontak ki az erkélyajtón. Leonora ismerte az utakat, a csapásokat, az alig észrevehető állatnyomokat Capri erdős hegyein, jobban, mint ahogyan Caterina ismerte Sorrento utcáit. Caterina figyelte,egyre ahogyelőrébb a lány csupasz lábaa mandulafenyők felvillan a fehér sortban, miközben iramodtak boltozatos ernyője alatt, melyek tobozai és tűlevelei a lábuk alatt hevertek, s az aljnövényzet erős vad oregánóillatot
árasztott. Leonora vakmerően a mészkőszirtfokra ugrott, mely azzal fenyegetett, hogy ledobja magáról a messzi tengerbe. A horpadásokban és üregekben mindenütt méhbangók és margaréták nőttek, s a válluknál folyton ott lihegett a tenger lélegzete. Caterina nesztelen léptekkel haladt Leonora sarkában, csendben, mint a kutya, és várta, hogy véget érjen ez a vad energiaroham. Végül Leonora felmászott egy szikla tetejére, majd behúzódott a kiszögellés alá. – Üdv a kastélyomban! – vigyorgott. Kastély volt. Olyasmi. Egy rakás mészkőszikladarab és patinás kő, a szél és az eső faragta ki, egy természetes erőd kis dombbal a közepén, melyet párnás habszegfűtakaró borított, amire Előttük anyújtózott el a végtelen, szürkeleülhettek. ég, mely elszívta nappal melegét. Együtt makrancos leültek, és megjelent valami szokatlan fesztelenség a barátságukban, ami meglepte Caterinát. – Őr! – utasította Leonora a kutyáját egy kézlegyintéssel, s az állat azon nyomban óvatosan kilépkedett a kastélyból a mögötte lévő lejtőre. – Bianchezza majd figyelmeztet minket – közölte bizalmasan –, ha jön valaki. és őszintén beszélgettek, a sirályok szívtelen zsivaja voltHalkan az egyetlen hang, mely lyukat ütött privát világukon. Caterina még egyszer feltette a kérdést, melyet már a villában is megkérdezett Leonorától. – Miért akarna bárki megölni téged? Leonora zavartan rázta a fejét. – Már vagy ezerszer feltettem magamnak ezt a kérdést. Miért is akarna bárki megölni? Nem volt rá semmi oka. Az egésznek semmi értelme. Caterina felvázolta a dolgot, világosan és egyszerűen. Ha az Aldo nevű nagydarab férfi nem Leonorát, hanem őt próbálta volna megölni, akkor már a szárazföldről követnie kellett volna őt. Ebben az esetben viszont nem lett volna kocsija. Honnan
volt akkor az a nagy, bikaorrú Buick? A tény, hogy hozzáférése volt a kocsihoz, mely aztán eltűnt, azt jelenti, hogy valaki a szigeten segített neki. Vagy felfogadta. – Nem. – Leonora hajthatatlan volt. – Tudom, mire gondolsz, és tévedsz. Nagyot tévedsz. A nagyapám sosem próbálna megöletni engem. Én vagyok az egyetlen, aki továbbviheti a nevünket a következő generációra. Nem, Nonno nem gyilkos, esküszöm neked. Nem ő volt az. – Kicsi ujjai egymásba simultak az ölében. – Lehet, hogy a sofőr csak egy részeg volt, aki azzal szórakozott, hogy letoljon minket az útról, és most már visszakúszott a kő alá, ami alól kimászott. – Nem, Leonora. Nem tűnt el. Caterina mesélt neki az üldözésről, arról, amelyik ódon városán keresztülvitte őt, arról, amelyiktől még Nápoly most is izzadni kezdett, a végtagjai pedig reszketni. Elfordította arcát Leonoráról, s tekintete megállapodott három fekete vészmadáron, melyek úgy köröztek a hőlég felett, akár az égett papírdarabkák. Hagyta, hogy a szél végigsuhanjon az arcán, elmosva a félelem minden nyomát. Örült a hátához simuló szilárd kőnek. Leonora boldogan mesélt a családjáról. Di Marco gróf délafrikai arannyal és gyémánttal való kereskedésből szerezte a vagyonát, de most már sosem lépett ki a villából, az unokahúga pedig csak ritkán hagyta el a szigetet, bár Leonorának fogalma sem volt, miért. Úgy tűnt, a kommunikációért sem lelkesedett. A grófnak és az unokahúgának gyakran voltak veszekedéseik, és szerettek túljárni a másik eszén sakkban, s bár sosem alkalmanként láttak néhány látogatót, Leonora látott vendégül egyetlen vendéget sem, aki kicsit is hasonlított volna a masszív Aldóra, vagy fehér csík lett volna a hajában.
Caterina számára ebben semmi használható nem volt. Annak ellenére sem, hogy noszogatta, erőltette Leonorát, és szinte már harcolt vele a válaszokért. Jake Parr-ra gondolt, akinek rendőrként jó szeme volt az ilyesmihez. Ő tudná, Caterinának milyen kérdéseket kellene feltennie, hogy megkapja a válaszokat. Elgondolkodott egy pillanatra, majd az életéről kezdte faggatni Leonorát. – A szüleim a Vezúvon haltak meg 1928 augusztusában, mikor kétéves voltam – mondta neki a lány. Vagyis most tizenkilenc. Fiatalabbnak látszik. – Volt egy kitörés azon a nyáron – mondta lassan Leonora. – Az apám éppen fényképeket készített a lávasugarakról, mikor elsodorta őt is, meg az anyámat is. – Szánakozó mosoly torzította el a volt. száját. – Az apám nyilvánvalóan egy őrült kockázatvállaló – Sajnálom. – Nonno és Octavia nevelt fel engem. Nem csoda, hogy szüksége volt a kutyára. Valakire, hogy szeresse őt. – Nagyon sajnálom a vőlegényed elvesztését is, az mindössze két évvel ezelőtt volt – tette hozzá Caterina. – Biztosan… – Amiatt ne sajnálj engem. – Leonora csettintett az ujjaival, fél másodpercen belül valami fehér villant fel, s a kutya máris ott volt mellette. Kicsi, sötét fejét nekinyomta az állat oldalának. – Mert én nem sajnálom. – Nem szeretted őt? A vőlegényedet? – Nem! – Akkor meg mi a csudáért egyeztél bele, hogy hozzámenj? Leonora Caterinára vigyorgott. – Mert autóversenyző akarok lenni. Caterinának leesett az álla. – Micsoda?
A lány nevetett, s ezúttal az az örömteli, szabad nevetés volt, mely úgy tűnt, csak távol a háztól létezett. – Ezért tartom magam fitten. Mindig is autóversenyző akartam lenni. Hogy levezessem a Mille Migliát 35 az Alfa Rómeónak, mint Tazio Nuvolari. 36 De nőket nem vesznek be. Törvénytelen. Van egy útvonal Angliában, úgy hívják, Brooklands,37 oda akarok menni. Mindig tartanak versenyeket nőknek is, de szükségem lesz egy saját autóra. Caterina, el tudod ezt képzelni? Leonora izgatottan forgatta a képzeletbeli kormánykereket, s Caterinának eszébe jutott az útjuk lefelé a hegyoldalról. Gyors és ádáz volt. A fékek visítottak. Szállt a por. Leonora arcára kiült az izgalom. Sötét szeme most ragyogott. Igen, Caterina nagyon is elfenéken tudta képzelni. Leonora csúszva előreiszkolt a szikla széléhez, lábát lógatta a meredek lejtő felett, s elmondta Caterinának, hogy mivel a nagyapja nem volt hajlandó pénzt adni neki az autóra, úgy döntött, helyette akkor férjhez megy. – A jövendőbeli férjed pénze tette volna ezt lehetővé? – Caterina ujjai vágytak rá, hogy megragadják a lány haját, és visszahúzzák a domb biztonságába. – Szűz Mária, nem. Caterinára Csak a nászajándékomat Nonnótól. – Válla felett pillantott, tekinteteakartam pajkos volt, telt ajka kinyílt, feltárta fehér, éhes fogait. – A mesebeli ékköves asztalt, amit az apád készített. Sosem láttam, de eladtam volna, hogy finanszírozni tudjak belőle egy versenyautót. – Egyik kezét Caterina felé nyújtotta. – Segíts, segíts megtalálni. 35
Olasz autóverseny, melyet 1927 és 1957 között rendeztek meg Olaszországban. 36 Tazio Nuvolari (1892-1953). Olasz motor- és autóversenyző volt, 1932-ben Grand Prix Európa-bajnoki címet nyert. 37 Több mint négy kilométer hosszú versenypálya Angliában, melyet a II. világháború kitörése után katonai célokra használtak.
– Már a nagyapádnak is megmondtam, hogy nem érdekel a dolog. Egy vakmerő barna gyík, olyan sárga szemmel, akár a boglárka, rohant át az erődjük kövein, a kutya pedig állának hangos csattanásával kapta fel. A szikláról jövő függőleges légáramlat besuhant Leonora tunikája alá, hátul kidagasztotta, melytől nagyobbnak látszott. – Gyere ide, Caterina. Mutatok valamit. Caterina kettőt lépett előre. Elég volt. Többet nem. – Nézz le oda! – A lány messze, le a szikla lábához mutatott, ahol volt egy apró boltozat, és néhány méternyi fehér homok. – Látod? – sürgette Leonora. – A szürke foltokat a szikla lábánál. Azok ott barlangok. Egész Capri-szerte. A legtöbb ember nem is tud róluk. CsakMedencén. néhány turista megy túl a Grotta Azzurrabarlangon, a Kék – És? – És én folyton a sziklákon sétálok. Látok dolgokat. Hajók eveznek be oda. Hajnalban. Szürkületkor. Ez a lány most éppen cserét ajánlott fel neki? – Egyik este végignéztem, ahogy négy férfi szétszedett egy katonai dzsipet a parton. – Leonora kényelmesen folytatta, hagyott időt Caterinának, hogy végiggondolja a hallottakat. – A végén felpakolták az alkatrészeket egy halászhajóra, és visszaszállították őket a szárazföldre eladni – kuncogott. – És ládákat? – Néha. Igen, ládákat is láttam érkezni. Caterina próbálta megérteni ezt az egészet. Az elméje lomha volt, a tarkója sajgott. Mi volt ebben a családban, hogy mindig olyan könnyedén képesek voltak kellemetlen meglepetéseket okozni neki? Leonora komolyan azt gondolja, hogy a hozománynak szánt asztal valahol a szigeten van elrejtve? Vagy csak így akarta elhúzni előtte a mézesmadzagot? Egyértelmű volt, hogy Leonora is egy őrült kockázatvállaló, akárcsak az apja. Milyen más kockázatokat ragadott meg még
vakon, két kézzel, azon túl, hogy most egy mészkőszikla szélén egyensúlyozott? Feltámadt a szél. Egy nagyobb fuvallat, és a lánynak vége. Caterina tett még egy lépést előre, és a szakadék máris közelebb ugrott hozzá. Kezét a lány vállára tette, szilárdan fogta, látva, hogy az izmok miként feszülnek meg, majd ernyednek el újra meg újra a fehér selyem alatt. – Leonora? – Caterina szelíd hangon beszélt. – Hallottál már a Cézár Klubról? – Igen, hogyne. Caterina gyorsan levegőt vett. Érezte a savas levegő ízét a nyelvén. Hirtelen indíttatásból kérdezte, és semmire sem számított.
Igen, hogyne. – Miért mondod, hogy hogyne? – kérdezte. – Mert a volt vőlegényem bátyja tagja a klubnak. Giulio Macchione. Minden összefonódott egymással. Szálak, melyek összegabalyodtak, aztán meg kibomlottak. Caterina nem értette, de érezte, hogy ezek a szálak megfeszülnek. – Szeretnék találkozni ezzel a Giulio Macchionéval. Leonora megrántotta a vállát, felbosszantotta, hogy elterelték a témát a versenyautókról, s letépett egy apró, aranyszínű bogarat a tunikája elejéről. Egy zöld folt maradt a helyén, hogy elcsúfítsa a selyem fehérségét. – Azzal nem lesz gond. Mindig a Pompejiben van. – Az égre emelte tekintetét, s forgatni kezdte a szemét, mikor látta Caterina üres arckifejezését. – Ó, az isten szerelmére, hát az egy éjszakai klub Nápolyban. A Via Toledón. – Ma este is ott lesz? – Valószínűleg. Talán ma este akarsz a Pompejibe menni? – Igen. Szórakozott mosoly terült szét a lány finom vonásain, ahogy tekintetével tetőtől talpig végigpásztázta Caterinát.
– Ebben a ruhában még konyhai kisegítőnek sem jutnál be. A kutya hirtelen hátrafordította a fejét. Jeges kék pillantása megállapodott a kastély bejáratánál lévő kiszögellésen, s csak állt mozdulatlanul, merev lábakkal, de nem morgott. Caterina megragadta Leonora tunikáját, és talpra rántotta, vissza a biztonságos talajra. Izgatott kifejezés suhant át Leonora arcán, Caterina azonban intett, hogy maradjon csendben. Keze belecsusszant a vászontáskába, mely még mindig a vállán volt, kitapintotta a fegyvert, és kipöccintette a biztonsági zárat. Ezt már gyakorolta. Caterina megkerülte a szikla peremét. Egy alak állt ott, magas volt, és öltönyt viselt. Caterina mutatóujja megfeszült, készen arra, hogy egyenesen keresztüllőjön a táskán. Csakhogy nem volt az fehér csík. Sem kar szilárd izmokkal, aranyvetve, sem csillogott öklökön. Helyette egy a kabát volt a és vállára és szénfekete ing tapadt a sovány bordáihoz az izzadságtól. Octavia di Marco volt az. Caterina nagy hévvel fújta ki a levegőt. – Octavia – nevetett Leonora megkönnyebbülten Caterina mögött –, mit csinálsz itt fent? Megijesztettél minket. A nő szúrós tekintete Caterináról az unokahúgára vándorolt, vissza. – Azért majd jöttem, hogy szemmel tartsalak, bella – mondta Leonorának szokásos, halk hangján, bár a tekintete határozottan Caterinán állapodott meg. – Hogy mindenképpen biztonságban légy. Caterina agyán azonban egy veszélyes gondolat suhant át. Mi lett volna, ha nincs ott a kutya? Mi lett volna, ha teljesen egyedül vannak a szikla peremén? Vajon akkor ez magas, maszkulin nő csendben lelökte volna őket a szakadékba?
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Jake
Parr gyalázatos hangulatban volt. Épp egy bárpultot
támasztott. A Palazzo Vannucci nagy báltermének végében állt, a túldíszített barokk kastélyban, melyet zajos, vibráló éjszakai klubbá, a Pompeji Klubbá alakítottak át. Jake figyelme csak félig irányult a színpadon játszó zenekarra, melynek tagjai feszes, fehér zakót viseltek, s azoknak a férfiaknak a mosolyát, akik azt csinálták, amit a legjobban szerettek. Irigykedett rájuk. Egyik kezében egy szál Lucky Strike végét másikban tisztán.nem Ez már a harmadik volt.tartogatta, És nem azautolsó. Jakewhiskyt szinte semmit aludt ezen a héten, hosszú napokon és éjszakákon át dolgozott. Csak azért volt most itt, mert az a szarházi Quincy ezredes megparancsolta neki. – Legyen ott! – üvöltötte a telefonba rangidős tisztje. A vonal recsegett, szakadozott. Nápoly telefonközpontjának javítása még messze volt a késztől. Soha véget nem érő feladat volt ez elvágták, a brit hadsereg királyi mérnökeinek, a hogy vezetékeket folyton lelopkodták a távíróoszlopokról, eladják a feketepiacon a katonai pokrócokkal és a benzinnel együtt. – Kérek egy HELYZJELT – közölte vele Quincy ezredes. Egy helyzetjelentést! – Hall engem ezen az istenverte vonalon? – Jake összerezzent, ahogy Quincy valami keménynek csapkodta a telefonkagylót, hogy elhárítsa a zavart. – Este ott találkozunk, őrnagy. Jake letette a kagylót, és folytatta a nevek hosszú listájának átvizsgálását, melyet az Elszállásolásért Felelős Hivatal szolgáltatott ki neki. A hivatal azért jött létre, hogy a hajléktalanok ügyét kezelje. Lehangoló volt. Ki sem látszottak a munkából. A pokolba, ebben a sötétbe borult városban a
lakosság fele hajléktalan volt, a törmelékek közé feküdtek le aludni a patkányokkal együtt, vagy kapualjakban simultak össze a mocsokban. Jelenleg azonban ez nem Jake problémája volt, hála istennek. Már így is épp elég dolga volt. Egy nevet keresett. Sal Sardóét a pontosság kedvéért. Rendben, a fickó halott, de most nem ez volt a lényeg. Sal azt állította, hogy ő is hajléktalan, és lehet, valóban az is volt, de ha Jake-nek valahogy sikerülne egy címhez kötnie őt – akár egy régihez is –, akkor talán többet tudhatna meg a korábbi tartózkodási helyeiről is, és hogy kikkel üzletelt. Nem volt rá sok esélye. Ezért markolta most olyan erősen a whiskyt az éjszakai klubban, a várakozásai pedig mélyen a béka feneke alatt voltak. Nem ezhagyta. volt azonban egyetlen A Lombardi lány faképnél Egyetlenazszó nélkül.panasza. Csak úgy. Felkelt, és elment, amíg ő Sal Sardót faggatta a kihallgatószobában, mintha csak elvesztette volna az érdeklődését az egész hitvány ügy iránt, és Jake nem is hibáztatta ezért. Egyetlen dolgot kivéve. Az apját. Hol fért bele Antonio Lombardi ebbe az istenverte felfordulásba? Látta Caterina arckifejezését, ahogy összeomlott, mikor megpillantotta a triptichont az alagsorban. Nyilvánvaló hogy azonnal felismerte az apja munkáját. Caterina tudta,volt, mit jelentett, s ez olyan volt, mint végignézni, ahogy kibeleznek egy csapdába csalt nyulat. Egyetlen hang sem hagyta el a száját. Jake-nek azonban legbelül fájt látnia, mit tett Caterinával. Bolond volt. Hát nem tanulta már meg a leckét? Korábban egyszer már megsajnált egy olasz nőt, amiért majdnem a szart is kiverték belőle az utcán, és akkor egy óriási, golyó ütötte lyukkal a mellkasában végezte, hála magának a nőnek. Ne keveredj bele, figyelmeztette magát Jake. Maradj elfogulatlan. Ez minden jó zsaru első szabálya. De már túl késő volt, már nyakig benne volt, az istenit, minden egyes
alkalommal, mikor elképzelte azt az új, huncut kis frufrut, ahogy ott lebeg Caterina homlokán, vagy mikor visszaemlékezett erős kezének melegére a csípőjén, mikor mögötte ült a motoron. Folyton a hangját hallotta visszhangozni a fejében, szomorú és üres volt, mikor Caterina azt mondta neki: – A nevüket akarom! Azokét, akik az apámat vádolják. Ennyivel tartozik nekem. Jake ledöntötte a maradék italát, s úgy érezte, az pontosan oda talált, ahová kellett. Elnyomta a cigarettacsikket egy kis sörtócsában a hamutartóban, s hallotta, ahogy sistereg. Hagyta, hogy a termen átsuhanó zenekari muzsika enyhítsen egy kicsit a feszültségén, melytől olyan érzése volt, mintha csontjait tüzesen izzó fémcsavarok tartanák Egy illett Bennya Sing –,össze. Goodman-szám szólt – Sing, Sing, s ez éppen hangulatához. Az összes disszonáns trombitaszó és a dzsungelritmusok kalapálása a dobokon elhomályosították a füstös levegőt, elvették az erős, kitörő nevetések élét az asztaloknál, ahogy a terem meginogni látszott, majd egy klarinét kezdett rá magányos, fülledt szólójára. Jake a poharat bámulta a kezében. Megint félig tele volt. Mikor került ide? Arcok jöttek-mentek, de az,volt, amelyiket akarta, nem volt itt. Halványan tudatában hogy látni más egyenruhás férfiakkal beszélgetett, a hely tömve volt velük, a maréknyi női hivatalnokokkal a karjukon parádéztak. De ő már rosszul volt a sok egyenruhától. Az összes árnyalatától. Az összes csillagtól és díszes medáltól. Hányingere volt az egész háborútól. Inkább az elbűvölő párokra koncentrált a táncparketten, azokra ott a testhezálló, csillámló ruhákban és fénylő, fekete estélyikben. Azokra, akik tisztának tűntek. Makulátlannak. Mintha azt sem tudták volna, mit jelent a háború szó, mintha sosem szagolták volna az ocsmány, avas bűzét, vagy sosem
látták volna, amint gyémántjaikra vér hull a levegőből. Rájuk emelte a poharát. – Parr őrnagy. Hát itt van! Quincy ezredes nyomult előre a tömegen keresztül. Pokolba vele! Jake nem ezt az arcot akarta látni. Quincy brillantinos vörös haja tüzesen ragyogott a fények alatt, s Jake háromméternyi távolságból is megérezte kölnivizének fás illatát. Azon tűnődött, vajon kivel találkozik később a rangidős tisztje, s hogy vajon a felesége az Államokban tud-e erről. A nagy bálteremből átvonultak abba a helyiségbe, mely egykor minden bizonnyal a palazzo zeneszobája volt. Angyalkórus díszítette a mennyezetet, s egy nagy zongora óriási fekete páncélja csillogott a tölgypadló közepén. A falakon Olaszország nagy zeneszerzőinek portréi lógtak – Vivaldi, Rossini, Verdi és Puccini –, rideg ábrázatú közönség volt ez a beszélgetésükhöz. – Haladjunk, Parr! Halljuk a jelentését! Később néhány felettessel vacsorázom, és tudni akarják majd, mik a legfrissebb hírek az egységben. Ajánlom, hogy valami jót mondjon, ember. – Igen, uram! Quincy kiválasztotta magának a legnagyobb széket a teremben, de kényelmetlennek látszott, hosszú végtagjait sehogy sem tudta hova tenni. Egyik kezében konyakos pohár ringott, mely elég nagy volt ahhoz, hogy valaki műugrást hajtson végre benne, s Jake-nek feltűnt, ahogy a borostyánszínű folyadékot lötykölte a pohár széle mentén, privát kis érzelmi hullám volt ez, türelmetlenségének egyetlen jele. Jake a zongoraszéken foglalt helyet.fel Nem tudott ellenállni nea hangszernek, hogy ne emelje a fedelét, s hangtalanul cirógassa meg ujjaival a zongora billentyűit. Rég volt már. Túlságosan rég, amikor játszott. Jött a háború, és beékelte
magát az ujjai meg a zongora billentyűinek selymes érzése közé, s helyette egy 45-ös Coltot lökött a kezébe. Most hátat fordított a csábító fekete-fehér sornak, és figyelmét teljes mértékben a brit hadsereg ezredesének szentelte. Jake rövidre fogta a beszámolóját. A részleteket megtartotta az írott jelentésnek – hogy mikor a pokolban lesz rá ideje, azt nem tudta, így most a legfőbb tényekre szorítkozott. Továbbá tájékoztatta Quincyt a viharról, mely Sal Sardo meggyilkolását követően tört ki. Az emberek féltek. Az informátorok bepánikoltak, és menekülőre fogták. Jake kénytelen volt kecsegtetőbb ajánlatokkal visszacsábítani őket az irodájába. Hallott egy pletykát. Mindig is voltak pletykák szerte a városban, megfoghatatlanok, akár a füst, és sokszor lehetetlen vállalkozásokra vettékegy rá, melyek végül megbízható nem vezettekforrástól sehová, ám ez a mostani rendszerint származott, s Jake zsaruszimatának egyáltalán nem bűzlött a dolog. A vége az lett, hogy Jake és az egyik újonc a csapatából éjszakánként lecövekelt egy használaton kívüli, öreg téglagyár mellett. A festmény, amelyre vadásztak, a Krisztus sírjánál zokogó Mária Magdolnát ábrázolta. – Egy Bronzino nevű művész festette – tájékoztatta Quincyt. – Vagyis ezt mondják. Hallott már a pasasról? Az ezredes nyomban előrehajolt. Zöld szeme felcsillant az összeszűkült szemhéjak alatt, a konyak még mindig úgy forgott a poharában, mint egy dervis. – Bronzino egy firenzei manierista festő, maga tudatlan. – Quincy olyan lassan mondta, mintha egy gyerekhez beszélt volna. – Tizenhatodik század. A késői reneszánsz és a korai barokk korszak vegyes stílusa. Nem éppen a kedvencem. A portréi túl hidegek. Túlságosan tartózkodók. Dolgozott azonban egy fenséges freskósorozaton is a Certosa di Galluzzokolostorban a mesterével, Pontormóval, 1552-ben. Toscana nagyhercege, Cosimo de Medici… – Szünetet tartott, szája egyetlen megvető vonal volt. – Még egy olyan műveletlen alak,
mint maga, is hallott róla, feltételezem, Cosimo de Medici lett Bronzino pártfogója. 1572-ben halt meg, a tanítványa, Allori firenzei otthonában. Jake hangosan felnevetett. – Maga folyton ámulatba ejt engem, ezredes. Ez lenyűgöző. Jake sosem szokta meg ezt az alapos tudást. Akármilyen ismeretlen vagy bármilyen híres is volt egy festő neve, Quincy úgy hadarta a tényeket és a dátumokat, ahogy mások a gyermekdalokat adták elő. Quincy nyakának vörhenyes bőrén azonban pír bukkant elő, és sötétítette el a szeplőket az arcán. Figyelmeztető jelek voltak ezek. – Hol a pokolban van most az a festmény? – ordította. Erejétől a zongora hümmögni kezdett. – Biztonságban festményraktárunkban. Biztosan elzárva. Én van, magamuram. tettem A oda ma este. A konyak befejezte táncát. – És a férfiak, akik benne voltak a dologban? A gyárnál. Letartóztatta őket? – Nem, uram. Sajnos a két férfi, aki éjszaka a festményt őrizte, megtámadott minket, így hát kénytelen voltam megvédeni magam. Mindketten halottak. Tessék. alávaló hangulatának A fejében lévő vörös köd Elhangzott oka. Azt mondják, ha egyenesenoka. az ember szívébe eresztik a golyót, akkor nincs annyi vér. De rosszul tudják. – Mi történt? – morogta Quincy. – Megneszeltek minket, és megtámadtak. Ezzel járt, ha az ember egy zöldfülű újonccal dolgozott, valakivel, aki nem ismerte a „Maradjon csendben!” parancs jelentését. Nyugalom vert gyökeret a zeneszobában, de ez sem törölhette ki Jake füléből a két golyó nedves hangját, ahogy rátalálnak a célpontjukra. Leszúrásra számított Quincytől, helyette azonban az angol úgy vigyorgott, mint egy vörös fakutya.
– Reggel első dolgom lesz, hogy vessek egy pillantást a Bronzinóra – jelentette ki az ezredes, és egy egészségeset kortyolt az italából, a folyadék úgy csillogott az ajkán, akár az olaj. – Erről jut eszembe, őrnagy! Van a maga számára egy feladatom. – Mi az, uram? – Ma este valamivel korábban ittam egyet Signor Palmiro Togliattival. Tudja, az olasz kommunista párt vezérével. Lehet, hogy a politikája veszélyes halandzsa, de egyre erősebb figurává kezd válni, és úgy tűnik, hogy akár ő lehet az új kormányfő a választások után. Ezért nekünk kötelességünk együtt dolgozni ezzel az emberrel. Jake körültekintően tanulmányozta az ezredest. Vajon hova akar kilyukadni? – Tudja, mi a beceneve a követői között? – kérdezte Quincy. – Il Migliore. A Legjobb – fintorgott. – Nem rossz a pasas, tényleg, és valóban úgy tűnik, hogy a jó irányba viszi a széthullott pártját. Még a Garibaldi-brigádokat is lefegyverezte, a véres ellenálló harcosokat. Én mondom, van remény Olaszország számára. – Szünetet tartott. Jake nem szerette a szünetet. – Egyébként – dörzsölte meg az ezredes frissen borotvált állkapcsát, mintha sima van utat vele, keresne a következő szavainak –, biztosan tisztában hogy Togliatti kommunista pártja javarészt azokból a partizán, ellenállási frakciókból áll, akik hadat viseltek a fasizmus ellen. Először Mussolini ellen, aztán meg a németek ellen. – Újabb szünet. Akárhová is tartott ez az egész, Jake tudta, hogy semmiképpen sem oda, ahová ő akarta. – Lehet, hogy csak egy rakás félrevezetett csőcselék, akiket Sztálin agymosott – ismerte el Quincy –, de emellett szenvedélyes patrióták is. És ami még lényegesebb, nagyon is odafigyelnek – lobogtatta meg poharát a levegőben, ismét mozgásba lendítve ezzel a konyakot. – Tehát, Togliatti meg én megegyeztünk, hogy információt cserélünk egymás közt. A forrásai úgy hiszik, hogy a
műalkotások rejtekhelye valahol Sant’Agata falujában van, fent a hegyekben, a Sorrentói-félszigeten. Pontosan nem tudják, hogy hol. Ezért azt akarom, hogy holnap fogja az egész egységét, és alaposan fésüljék át a helyszínt. Házról házra. Megértette? – Igen, uram. – Maga jó ember. – Quincy kinyújtotta pókszerű végtagjait, aztán felugrott. – Érdemel egy italt, őrnagy. Jake ezzel nem vitatkozott. Jake két fiatal nő jövetelét szúrta ki, fehér ruhát viseltek, elegánsak voltak a maguk egyszerű módján. Rövid, divatos sötét hajuk volt. Semmi ékszer. Csupán a bőrük ékesítette őket, selymes és csillogó, akár a szatén. Az, amelyik elöl sétált, Caterina Lombardi volt. Mi a fenét csinál itt? És ki vele az a lány? Jake figyelte, ahogy Caterina végigpásztázza a termet, tekintete sötét volt, és gyanakvó, állát felszegte. A levegőt szimatolta. Miért van itt? Abban a pillanatban, hogy a lány tekintete megtalálta Jakeet, utat vágott magának az italozók és a táncosok között, keresztül a füstön és a mosolyokon, egyenesen felé. Jake mármár nevetségesen örült annak, hogy látja. Üdvözlésképp mosolygott, s két kezével átfogta a poharat, nehogy végül Caterinát ölelje át. – Parr őrnagy – mondta Caterina minden bevezetés nélkül meglep, hogy itt találom. Azt hittem, odakint van, és műalkotásokat kerget. Rosszindulatával úgy támadt Jake-nek, mintha annak az ősrégi Bodeo pisztolynak a torkolatát nyomta volna bele egyenesen azCaterina! arcába. – mondta lassan, barátságosan. – Nem, – Jó estét, ma este csak egy pohár jó whiskyt kergetek. – Azt látom.
– És magát mi szél hozta Nápolyba ma este? Caterina nem válaszolt. Helyette a barátnőjére nézett, akit nem mutatott be, és váltottak egy pillantást. A barátnője gyönyörűen ívelt szemöldökével az ünneplőt viselő, fiatal, olasz piperkőcök csődülete felé intett a bárpultnál, s megrántotta fényes, csupasz vállát. Alig várta, hogy csatlakozhasson hozzájuk. Jake hatalmas kísértést érzett, hogy megkérje az idegen lányt, menjen el, mert azt akarta, hogy Caterina pontosan itt maradjon, ahol most áll. Volt benne valami, ami más volt, valami, amit nem igazán tudott megfogalmazni, de libabőrös lett tőle, a külsejét tanulmányozta, az okot kereste. Nem az új, szemcsés árnyalatot a szeme alatt. Sem a kötés hiányát alkarján. Semselyme azt, ahogy a csípőcsontja gyönyörűazruha vékony alatt, melyről biztosrakiállt vette,a hogy nem Caterináé. Mégis a változás Caterinában erőteljes csapást mért rá. Viselkedésének vakmerősége volt az a valami. Az korábban nem létezett. Volt valami keménység Caterina állában, amit nem ismert fel, s szemhéja alig észrevehetően összeszűkült, ahogy a világot szemlélte maga körül, mintha fel akarná mérni, milyen veszélyeket rejteget. Jake azon tűnődött, történhetett vele. Mi voltvolt az,ilyen ami megváltoztatta. És azt ismipróbálta megfejteni, miért szenvedélyesen dühös rá a lány. – Caterina, én… – Nocsak, nocsak, signorinák. – Quincy ezredes mézesmázos hangja szólalt meg Jake mellett, lehajolt hozzájuk a magasból, hogy üdvözölje őket. – Micsoda öröm ez. A fiúk a seregből örülni fognak, hogy itt vannak. Quincy mindkét lánnyal kezet rázott, kicsi ujjaikat beburkolta hatalmas praclijába. Caterina illedelmesen bólintott egyet a férfi felé, végignézett olajos haján, drága zakóján s a konyakos píron nyakának tövében. Caterina mosolyra váltott.
– Nem azért vagyok itt, hogy örömet szerezzek a fiainak, ezredes – mondta angolul. – Maga is festmények után nyomoz? – Nem, kedvesem, azt meghagyom Parr őrnagynak meg az egységének. Nekem az összehasonlítás és az azonosítás a dolgom, és hogy utána megtaláljam a jogos tulajdonosokat. Caterina semmit jelét nem adta annak, hogy megértette, amit mondott. – Ismer valakit, akit Drago Vincellinek hívnak? – kérdezte. – Nem. Nem. Egészen biztos, hogy nem. – Szerintem pedig igen – mondta Caterina. Megint az a vakmerőség. Caterina minden további nélkül eltűnt a tömegben, barátnője pedig követte. Jake legnagyobb csodálkozására Quincy bömbölve a lapockái között megveregette Jake hátát, italát az felnevetett, ujjaira löttyintette. – Milyen jó kis fruskák, mi? Ezek miatt az olasz signorinák miatt megérte elkezdeni ezt az istenverte háborút, egyetért, őrnagy? Jake nem értett egyet. A bárpulthoz masírozott, és rendelt két Jack Danielst. Egyet magának. Egyet pedig annak az embernek, aki valaha volt. – Táncol, Caterina? Caterina csendben álldogált, nem beszélt, nem ivott, nyugalmas pont volt egy bálteremben, mely majd felrobbant a zajtól és a mozgástól. Az egyik piperkőc állt mellette, arrogáns arccal, szőke, csigás fürtökkel, kezét Caterina könyökének hajlatába akasztotta. Le sem tudta venni róla a szemét. Caterina a másik irányba nézett. Jake-et figyelte, amint felé tartott. bennea belsőjében. valami újfajta minthahozzá, egy reflektorVolt világítana Mikorintenzitás, a férfi odalépett szinte érezte a hőjét. – Táncol?
Caterina leválasztotta magát Signor Göndör Hajról, s a táncparkettre sétált. Jake Caterinát figyelte, ahogy a szolgálati rendjelszalagjainak sorát bámulta bal oldaltmiközben a mellkasán. Azt, ahogy a hüvelykujja megpihent Caterináén, táncoltak. S a zenészt, ahogy a nagybőgőt pengette az ujjaival, mintha csak a lelkének húrjai lennének. Bárhová nézett, csak Jake arcára nem. Jól táncolt, bogáncspihe volt Jake karjaiban, ahogy kicsi alakját átirányította a táncosok tömegében, s hagyta, hogy csendben maradjon, amíg elértek a parkett szélének egy pontjára, ahol a tolongó, meleg testek sokasága már megritkult. – Miért szökött el, Caterina? Mikor elhagyta a kihallgatószobát, hová ment? Jake érezte, hogy Caterina háta megmerevedik, s az inak megfeszülnek benne. – Nem szöktem el. El kellett intéznem valamit. – Nekem szökésnek tűnt. – Akkor nem ártana, ha venne magának egy szemüveget. Jake lenyelte a megjegyzést. Caterina egy füstsávot figyelt éppen, mely szürke kígyóként lebegett az egyik asztal felett, ahol egy férfi szivarozott. Caterina arca zárt volt, és feszes. – Miért olyan dühös rám? – suttogta Jake, hogy Caterinának közelebb kelljen hajolnia, hogy hallja. Most először, mióta a táncparkettre léptek, Caterina egyenesen ránézett, tekintete olyan boldogtalan volt, hogy Jake szerette volna közel húzni magához, és szorosan átölelni. Megint azon gondolkodott, mi történhetett vele, mióta utoljára látta, ami kötéllé változtatta az idegeit, és ami egészen idáig hozta, egy ilyen ruhában. nem a fiatalember volt az a szőke fürtökkel, melyek aBiztosan gallérjáig értek, mint a lányoknak, arcán birkamosollyal. Drága ünnepi viselete nem igazán rejtette el a tényt, hogy egy kicsit sok felesleg volt a jól táplált
arcán, annyira, hogy Jake számára már szinte puhának és alaktalannak látszott. Mint a napon felejtett vaj. Jake a bárpultnál állt, és figyelte, ahogy Caterina Signor Göndör Hajjal táncolt, nem is egyszer, hanem háromszor. A férfi puha keze Caterina csupasz vállának csillogó bőrét cirógatta, tágra nyílt ajka odahajolt, és megcsókolta a hegek szederszínű vonalát végig a lány alkarján. A seb veszélyes külsőt kölcsönzött Caterinának, s ez csábító volt, mintha megküzdött volna egy oroszlánnal. Jake fontolóra vette, hogy eltöri a Göndör egyik ujját. Duke Ellington Take the „A” Train című dalának lágy, csábító ritmusa belengte az egész klubot, ám ahelyett, hogy megolvasztotta volna a köztük lévő jégtakarót, és közelebb hozta volna őketis egymáshoz lassú Jake-et. lépéseik tükrözésével, Caterina továbbra dühösen bámulta – Miért engedte el Sal Sardót? – kérdezte. – Tessék? – Zárkában kellett volna tartania, és ezt maga is tudja. Nem, ne is tagadja. Megvolt hozzá a hatalma, hogy bezárva tartsa, de maga inkább úgy döntött, hogy nem teszi. Ha megfelelően végezte volna a munkáját, még most is életben lenne. Nem lenne halott. – Jake hangja éles volt. – Ez meg honnan a – Várjon! pokolból jön? Azért engedtem el Sal Sardót, mert mindent kihúztam belőle, amit csak tudtam, és már így is tele vannak söpredékkel a zárkák. – Hazudik. Caterina nem emelte fel a hangját. A szó nem volt több suttogásnál, Jake bordái közé sikló apró tőrnél. – Azért engedte el Salt, hogy csalinak használja, hogy kifogja a nagyobb halat. Magának ő csak egy ebihal volt. Visszadobta a vízbe, hogy lássa, ki harap rá, hogy megegye. Így volt, nem igaz? Jake nem tagadta.
– Mi ez a hirtelen érdeklődés a bűnözők világának egyik söpredéke iránt, Caterina? Caterina meglehetősen kimérten leemelte hüvelykujját Jakeéről, ahol a férfi a kezét fogta, miközben táncoltak. A néma elutasítás gesztusa volt ez. – És utána sem lépett kapcsolatba velem – folytatta Caterina, mintha Jake korábban meg sem szólalt volna. – Napokig azon gondolkodtam, vajon hol lehet az én úgynevezett védelmezőm, és akkor itt találom a whiskyspohara alján úszkálva. – Egy rövid pillanatra levette a kezét Jake válláról, s csettintett egyet az ujjaival. – Ennyit érnek az ígéretei. Jake nem tudott mivel védekezni. – Dolgoztam. Csak ennyit mondott. Nem akiket említette a vért, mely akár úgy fröccsent a két férfi fehér ingére, a gyárnál követett, a vörösbor. Vagy a két üres töltényűrt a fegyverében. Ahogy az álmokat sem említette, melyek befészkelték magukat az éjszakáiba, Caterina azonban elkaphatta valaminek az alig hallható jelét a hangjában, mert furcsán nézett rá, s tekintete hosszú időre megállapodott a mellkasán, mintha hallaná, ahogy valami megreped odabent. A csend vastag válaszfala emelkedett közéjük, ám testük tovább táncolt, tökéletes harmóniában. – Mondja – kérdezte Jake, hogy ledöntse a falat –, honnan tud arról a Drago Vincelli nevű férfiról? – Hallotta, hogy Caterina légzése szaporábbá válik. – Caterina, a Drago Vincelli nem az a név, amivel könnyedén dobálózik az ember, ha szeretné megtartani az életét. – Ki ő? – kérdezte Caterina. – Egy kapzsi, könyörtelen gyilkos, Nápoly egyik istencsapása, aki hatalmas és korrupt vagyonra tesz szert, miközben a város térdre kényszerül. Távol kell tartania magát tőle, Caterina.
Jake látta, hogy árnyak gyülekeznek arcának mélyedéseiben, ám Caterina csak annyit mondott: – Miért nem tartóztatja le? Jake lassan elirányította Caterinát egy táncos pár mellett, akiknek lelkesedésből több volt, mint tánctudásból. – Két okból. Egyrészt tesz róla, hogy patyolattiszta maradjon. Nem mocskolja be a kezét. Nem vérezi össze. A legapróbb bizonyítékunk sincs ellene, és senki sem mer ellene vallani, ha azt akarja, hogy a nyelve a szájában maradjon. Másodszor, Drago Vincelli állandóan mozgásban van, egy pillanatnál tovább sosincs egy helyen. Nápoly-szerte vannak búvóhelyei, és amint lenyomozzuk, már el is tűnik. – Jake hallotta, hogy a düh szinte csikorog a hangjában, de elnyomta. – Mit tud erről a gyilkosról? – Megfenyegetett. Megfenyegette a családomat. Sorrentóban. Jake közelebb húzta magához Caterina karcsú testét, akár akarta a lány, akár nem. A szaxofonok a fülébe búgtak. – Meséljen még – mondta Caterina. – Drago Vincelli bombaszakértő és egyben bandita is – folytatta Jake. – Egy rendkívül veszélyes és sikeres bandita. Közel tartja magához a kis csapatát, és már a város számos területe felettdemegszerezte irányítást. Néhatartja összezördül Camorrával, dolgozik is az velük, mikor úgy az érdeke.a Mikor ez a tetves háború elérte Olaszországot, megütötte a főnyereményt, lopott lőfegyverekkel és gyógyszerekkel kezdett kereskedni, melyeket először a német hadseregtől loptak, aztán meg a szövetséges boltokból. Ennek az alaknak, úgy látszik, semmi sem elérhetetlen. Semmi. Most pedig lopott műtárgyakkal… – Elég! – suttogta Caterina száraz, kimerült hangon. – Elég! Caterina könnyű testével Jake-nek dőlt, miközben átsuhantak a táncparketten. Jake mélyen beszívta a Caterina hajából áradó fenyőillatot. Caterina keze a vállán pihent, érintése pehelykönnyű volt, s miközben táncoltak, Jake
észrevette, hogy az ujjai lassan befeszülnek. A zene kitartó ritmusa egyre csak erősödött körülöttük, s Jake érezte, hogy Caterina minden lépéssel egyre jobban markolja a khaki anyagot. El akarta mondani neki, hogy ő nem megy sehová. Hogy addig kapaszkodhat belé, amíg csak akar. Hogy felkutatná neki Vincellit, de az eltartana egy darabig, és neki addig nem lenne szabad mutatkoznia, és Nápolytól is távol kellene tartania magát. – Hogy van a karja, Caterina? – Sokkal jobban, köszönöm! – És a kutya? Túlélte? Caterina szájának egyik sarka egy félmosolyra húzódott. Jake kísértést érzett, hogy megcsókolja azt a ferde kis sarkot, amely közel volt szájához, deaztudta, hogy gondolatait a whiskyolyan irányította, ezérta megfékezte ábrándozást. – Ki a barátja? – kérdezte. – Leonora di Marcóra gondol? Mindketten tudták, hogy Jake Signor Göndör Hajra gondolt. Caterina elfordította a fejét, de Jake nem tudta volna megmondani, hogy a fehér ruhás lányt kereste-e, vagy a karját csókolgató Göndör Hajat. A zene elhallgatott. Egy kihívó, 38 című szőke énekesnő suhantHurt fel the a One színpadra, a dal zenekar You Lovemire rázendített a You Always nyitó taktusaira, lassan és fájdalmasan szomorúan. – Caterina, nekem úgy tűnik, Drago Vincelli azt hiszi, maga tud valamit, aminek döntő fontossága lehet. – A lány a zenekart bámulta, nem Jake-et. – Valamit, ami elég fontos ahhoz, hogy életben akarja tartani magát. – Próbálta a férfi magára vonni a figyelmét. Jake látta, hogy Caterina eltátotta a száját. Észrevette rajta a gyötrelem egészen apró villanását, mielőtt még az arca szigorúvá vált volna, s eltűnt volna róla minden kifejezés. A
38 Doris Fisher amerikai
énekes-dalszerző dala.
lány elszakította magát Jake-től, ujjait kihúzta a kezéből, s a táncparkett szélére lépett, ahol aztán csak állt mozdulatlanul. Torkában továbbra is érezte az állandó lüktetést. Jake lassan végigpásztázta a báltermet, de semmit sem látott, ami riadalomra adhatott volna okot. „Mindig azt bántod, akit szeretsz, s akit egyáltalán n em kellene bántanod” – dúdolta halkan az énekesnő. Fülledt, telt hangja volt, mely bekúszott az ember bőre alá, füstös és csábító, magához vonzotta a közönségét. A reflektor fénye selymes, szőke haját simogatta, mely függönyként omlott arcának egyik oldalára, s testhezálló karmazsinvörös ruhát viselt arany flitterekkel. Szája nyirkos, skarlátvörös hasíték. Tekintete képes lenne lehámozni a bőrt az emberről. Bár Caterina arcahogy az énekesnő és aÚgy zenekar felé fordult, Jake kételkedett benne, látja is őket. döntött, ideje menni, ideje elvinni innen Caterinát. „Mindig a legédesebb rózsát szakítod le, s addig morzsolod, míg minden szirma lepotyog.” Amint a szerelmes dal utolsó szavai is elhaltak, vad tapsvihar tört ki, s az első asztaloknál ülő férfiak felálltak. Jake-et azonban jobban érdekelte Caterina fiatal barátnője huncut, fehér alakjának a látványa, amint elsomfordált a táncparkettről, gyorsan haladt a párok között, s egyenesen a terem túlsó végében lévő aranyozott ajtó felé tartott. Jake megfordult, követte az útját, majd odasúgta Caterinának, hogy a barátnője éppen távozik, ám Caterina nem felelt. Jake megérintette a lány karját. Jéghideg volt, s közben a szeme sarkában vörösen villant fel valami, ami cigarettafüstöt fújt felé. – Ó, én bella Caterinám, mi a fenét keresel egy ilyen helyen? Az énekesnő volt az. Egyik kezét gömbölyded csípőjén pihentetve állt, a másikban egy cigarettatartót egyensúlyozott, s feszes mosoly kíséretében egyenesen Caterina arcába villantotta szép, fehér fogait. Nagyobb melle volt, és idősebb is volt, mint amilyennek a színpadon látszott, kihívó tekintete
Jake-re suhant, és elismerően nézett végig rajta, jól megnézte magának a rangfokozatát és a rendjelszalagjait is. – Bemutatsz végre, kedvesem? – Az énekesnő hangja mélyen és kihívóan csengett. Caterina Jake felé fordította rideg arcát, egy apró rándulás volt csupán. – Parr őrnagy, ő itt az én Mammám. Jake-nek azonnal látnia kellett volna, hogy a lány a nő tükörképe volt. Azt, hogy egyformák, de mégis mások. Inkább az anya volt a szebb. Bár vonásai egy hajszálnyit bájosabbak voltak, s a szeme is sokkal megdöbbentőbb kék volt, az arca mégis ugyanolyan finom, ovális formájú volt, mint Caterináé, állkapcsa ugyanúgy ívelt, ahogy pengeéles arccsontja is, s homloka is éppen olyan széles volt. Egyformák voltak, mégis égbekiáltó volt köztük a különbség. Az anya arcának vonalai keményebbek voltak, mintha acélháló lett volna a selymes puhaságú bőr alatt, ám telt, skarlátvörös szája érzékiségről árulkodott. – Kedvesem – mondta apró kuncogással a hangjában a nő –, mi a baj? Elvitte a cica a nyelved? Még egy csókot sem adsz anyádnak? – Nem! Úgy tűnt, menten lángra kap köztük a levegő, hirtelen túl nagy lett a forróság a lélegzetvételhez. Caterina ajka krétafehérré vált, szeme azonban elsötétedett a haragtól. Nyitott tenyérrel emelte a kezét az anyja felé, elhárítva ezzel bármiféle közeledést, ám Jake látta, hogy az ujjainak vége begörbül. Akart valamit. Kitépni az anyja szemét? Vagy belecsimpaszkodni az anyja nyakába? Lehetetlen volt megmondani. – Menj el! – mondta Caterina. Rövid, maró szavak voltak. – Ne gyere a közelembe. Ne menj Luca közelébe. Épp elég kárt
okoztál már a családunknak. Egy hangot sem hallottunk felőled tizenegy éve. Ennyitől még nem tűnt el a skarlátvörös mosoly. Anyja elegáns, csupasz karját széles mozdulattal tárta szét. – Annál több ok, hogy megünnepeljük, hogy együtt vagyunk ezen az estén, nem gondolod? Caterina egy szót sem szólt. Signora Lombardi folytatásképp kissé megrántotta a vállát. – Jól van, kedvesem. Belátom, hogy küldenem kellett volna egy képeslapot. Vicc volt. Rossz vicc. Ő maga ugyan nevetett rajta, más azonban nem. – Egyébként meg mit csinálsz egy éjszakai klubban? És mit műveltél gyönyörű hajaddal,– bár meg kellfordult, mondanom, hogy a ruhád aisteni, angyalom. Jake-hez és tovább ömlöttek belőle a szavak, mintha a csendtől ideges lett volna. – Maguk, katonafiúk aztán tudják, hogyan válogassák ki a legszebb lányokat. Nem gondolja, hogy csodásan néz ki ebben a ruhában, őrnagy? – Istenien – mondta Jake. Caterina tekintete Jake-re rebbent. Jake egy másodpercre azt gondolta, Caterina Caterinakarját, elneveti majd magát, de nem tette, így megfogta s átbújtatta a sajátján. – Ha megbocsát, Signora Lombardi, érdekes volt találkozni önnel, de éppen arra készültem, hogy hazavigyem Caterinát. Jó éjszakát. Érezze jól magát az este hátralévő részében. Jake érezte, hogy Caterina kicsi karja ráfeszül a karjára, s hogy a válla közelebb húzódik, mégsem próbált meg elmenni. Anyja kék szeme azonnal kiszúrta lánya bizonytalanságát, mire a nő végighúzta a kezét Jake ingének ujján. – Lenne olyan drága, őrnagy, és hozna nekem egy italt? Az énekléstől megszomjaztam. Egy vodka tökéletes lenne, hogy igyák egyet a lányom egészségére.
A nő Jake-re nevetett, de az nem törődött az erőltetett vonzerejével. Most nem volt alkalmas az idő arra, hogy úriembert játsszon. Ki kell innen juttatnia Caterinát. – Mamma, mit csinálsz itt? – Caterina szavai döcögve jöttek ki a száján, mindegyik elkülönült a másiktól. – A vacsorámért énekelek, természetesen. Mindig szeretted, ahogy énekeltem, mikor kicsi voltál, emlékszel? – Úgy értem, mit csinálsz Nápolyban? – Ó, hát elegem lett Rómából. – Elutasítóan megrázta a fejét, s ezzel lendületbe hozta hosszú fülbevalóit. – Abból a sok partiból – szívott olyan mélyet a cigarettájába, hogy az majdnem az ujjáig égett –, már olyan unalmasak voltak. – Menj vissza Rómába, Mamma! – Ne legyéltéged. ilyen És barátságtalan. jöttem egészen idáig, hogy lássalak persze a kis Azért Lucát is. Öccse nevének említése olyan volt, akár egy darázscsípés. Caterina egy rántással kiszabadította magát Jake karjából, majd egy hirtelen, határozott lépést tett az anyja felé. Lucia Lombardi volt a magasabb kettőjük közül, mégis meghátrált, tekintete egyszerre óvatossá vált. – Caterina, én… – kezdte a nő. – Tartsd magad Lucától! Caterina arcalátta már egészen közel volt távol az anyjáéhoz. Jake –megint látta, az erőt tükröződni a két arcban, Caterina azonban nem igazán tudta elrejteni a dühe mögötti gyötrelmét. – Komolyan mondom, tartsd magad távol Lucától! Épp eleget ártottál már neki azzal, hogy elhagytál minket! Nem fogom engedni, hogy még egyszer megbántsd! Caterina anyja, érezve a vereséget, visszavonulót fújt, s ismét csak a vállát rángatta. – Vagy mi lesz, bella Caterinám? Mit fogsz tenni, ha a fiam közelébe megyek? Lelöksz egy szikláról?
A másodperc egy töredékére Jake azt gondolta, Caterina mindjárt pofon vágja a hűvös, gúnyos arcot. Helyette azonban jeges hangon csak annyit mondott: – Tizenegy hosszú év telt el, Mamma. Most már nem akarlak az életemben. Aztán Caterina eltűnt. Halovány alakja felszívódott a tömegben. A zenekar belekezdett Glenn Miller In the Mood című dalába.
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Lucia Lombardi mozdulatlanul állt, arca fagyott maszk volt csupán. A whisky alaposan megtette a hatását. Alattomos borostyánszínű út volt a feledésbe. Jake átkozta az italt. Eltompította az érzékeit. Ha nem lett volna a whisky, most ott loholt volna Caterina nyomában, de elszalasztotta a lehetőséget. Túl lassú volt, és készületlenül érte a dolog. Utánaindult, és utána is szólt, hogy: „Caterina, majd én hazaviszem!”, de egy kéz megragadta. Lenézett oda, ahol pirosra szövetébe.festett körmök vájták bele végüket ingujjának – Várjon! – mondta Lucia Lombardi. – Beszélni szeretnék magával a lányomról. Ha egy kicsit is fontos magának, és látom, hogy az, akkor segítsen, hogy újra a barátja lehessek. – Miért tenném, signora? Lucia Lombardi levette ujjait a karjáról. – Azért – vette birtokba Jake tekintetét –, mert maga meg én mindketten tudjuk, szüksége van rám. Itt. Mahívjon este. Világos, mint a naphogy – nézett a bárpult felé. Látta. – És most meg egy italra, katona, aztán beszéljünk. Bizalmas volt a mosolya. Mintha valami fontosat osztanának meg egymással. Jake azon tűnődött, vajon milyen gyakran gyakorolhatta ezt a tükör előtt. – Tisztelettel, signora, nem hinném, hogy maga lenne a szakértője annak, hogy a lányának mire van szüksége. De igaza van, valóban fontos nekem, éppen ezért fogom most megkeresni, és biztonságban hazavinni. – Jake kurtán bólintott. – További jó estét! Jake keresztülnyomakodott a tömegen. Frusztrálta ez a késlekedés. Nyugtalanította, hogy ez a nő egy kézigránát
erejével csapódott vissza Caterina Lombardi életébe. Meg kellett találnia a lányt. Kikerült pár katonát, akik részegen integettek felé, s utat vágott magának az ajtó irányába anélkül, hogy bármi jelét látta volna a karcsú, fehér ruhás alaknak. Kirohant a márványoszlopos előcsarnokba, de itt sem látta Caterinát. Átkozta magát. „Kedvesem.” A szó még ott időzött anyjának fényes, skarlátvörös ajkán, akárcsak a cigarettafüst. „Az én bella Caterinám.” Volt mersze ezt mondani neki. Caterina elfordította az arcát, s a szavakat a nedves, csúszós járdára köpte. Mintha a „kedvesem” akár meg is ölhetné. Mikor kirohant a Pompeji Klubból a sötét éjszakába, már esett. A városban terjengő szagok az esőben még szúrósabbak voltak, s Caterina érezte a város poshadt leheletét. Saját lehelete didergő kitörésekként jelentkezett, ahogy körülnézett az utcán, Leonora magányos alakját kutatva, a lányt azonban sehol sem látta. Az út főútvonal volt, melyet magas, előkelő épületek szegélyeztek, burkolata az esőben fekete volt, akár a nedves tinta, s üres ebben az órában. Néhány utcalámpa még meglepő módon működött, sárga tócsákat vetettek a talajra, s az egyikben két kóbor macska nyivákolt egy döntetlen mérkőzésben. A klub bejáratának lépcsőjéhez sietett, majd jobbra fordult, fejét lehajtotta az esőben. A víz végigcsorgott a nyakán, le a csupasz karjára, s Caterina reszketni kezdett, de nem a hidegtől. Hogy gondolta az anyja, hogy egyszerűen visszatáncolhat az életükbe, és ismét egy asztalhoz ülhet velük? Már régen elvesztette erre a jogot. „Kedvesem.”
A szó beette magát Caterina elméjébe. Felgyorsította a tempóját, hogy hátrahagyja, s azt kívánta, bárcsak ott lenne mellette Jake, bárcsak ott sétálna vele, beszélne hozzá, s nyugalmának erejével lecsillapítaná elméjének zűrzavarát. Meg kellett volna várnia. De képtelen volt rávenni magát, hogy visszamenjen oda. Gyorsan befordult egy kis sikátorba, hogy kevésbé legyen feltűnő az utcán, de a feje még mindig tele volt a piros ruha és a kék szem képével, mely akart tőle valamit. Éppen ezért nem hallott semmit. Nem is látott semmit. Idegen kezek rontottak rá a sötétségből. Caterina kiáltani próbált, de az egyik halszagú kéz a szájára szorult. Zsákot húztak a fejére, bűzlött a hagymától, ám Caterina kézzel-lábbal harcolt. Túl sokEgyik kéz, karjában túl sok zsákszövet szájára, hogy elhallgattassa. éles, égetőszorult szúrástaérzett. Nem az eső volt az, bár azt mondta magának, hogy az volt. A csend volt az első, meleg volt, és selymes, akár a tenger nyáron, aztán apránként ráborult a sötétség is. De még a sötétségben is egyetlen szó zakatolt a fejében: „kedvesem”.
Hová lett? Jake a klub lépcsőjén állt az esőben. Az utcát pásztázta. Caterinának nyoma sem volt. Hol a pokolban lehet? Az út túloldalán egy rongyokba bugyolált fiú kuporgott a kapualjban, feltételezhetően az eső elől rejtőzködött, s Jake egy lendülettel megindult felé. A kölyök még mélyebbre húzódott be a sarokba. – Nem láttál az előbb egy fiatal, fehér ruhás nőt kijönni abból az épületből? A fiú fejétcigarettát rázta. Sapkát a szemét is lehetett látni. Jakea egy lóbált viselt, a kezében, pont nem úgy, hogy a fiú ne érje el. – Biztos?
Az apró kéz felfelé nyúlt, nyitott tenyérrel. – Beszállt egy kocsiba. – Melyik irányba ment? A kéz jobbra mutatott. Jake felfelé bámult a nedves úton. – Milyen kocsi volt? – Egy amerikai kocsi. Fekete. Jake a fiú tenyerébe ejtette a cigarettát, mire az el is tűnt. Gyorsan visszaindult a lépcső felé, ám egyszerre végigfutott a hideg a hátán. Egy kocsi? Miért szállna be Caterina egy kocsiba? Kinek a kocsija volt? Fejében képek kavarogtak a fekete Buickról Caprin, meg a nagydarab baromról, aki vezette, ám kitartott a gondolat mellett, hogy Caterina még mindig valahol a klubban van. Ragaszkodott a gondolathoz, hogy a fiú hazudott. – Signora Lombardi. Az anya a bárpultnál állt, kezében vodka, oldalán önelégült képű tengerésztiszt. Jake nem hibáztatta a fickót, amiért önelégült volt. Caterina anyja pompásan festett, elegánsan elhelyezkedett, könyöke lazán a bárpulton pihent, s egyik elegáns lábát keresztbe tette a másikon a skarlátvörös ruha alatt. Másik kezében cigarettatartó volt. – Visszajött, katona. – Jake láttán felhúzta gondosan ívelt szemöldökét. – Caterina talán nem akart felülni a fehér lovára? – nevetett incselkedve. Jake-nek nem volt ideje a nő trükkjeire. – Caterina eltűnt! Szükségem van a segítségére, hogy megtaláljam. Most rögtön. Nem sértődött meg Jake goromba viselkedésén. Letette a poharát. – Húzd el a csíkot, haver! – A tengerésztiszt megindult Jake felé. – Ez a hölgy foglalt.
Jake vetett rá egy pillantást, mely azon nyomban megállította. – Mit akar, mit tegyek? – kérdezte Lucia Lombardi. – Azt akarom, hogy menjen, és nézzen be nekem a női mosdóba. Nézze meg, hogy nincs-e odabent. – És maga mit fog csinálni? – Átkutatom a többi termet. – Gondolja, hogy bujkál? – Színlelt rémülettel rebegtette meg hosszú szempilláit, miközben Jake-et bámulta. – Előlem? – Nem hibáztatnám érte – mondta Jake ridegen, majd megfogta Lucia Lombardi karját, s átvezette a termen. Ez volt az a pillanat, mikor a robbanás történt. Masszív mennydörgésszerű hang hasított végig a termen, s szakította csapódott aa bőrt. táncosoknak. Végtagokat szét. kaszáltKőtörmelék végig. Összevagdalta A hang hatalmas falként tarolta le az emberek sikolyát, a levegő szinte életre kelt, reszketett és vonaglott, és kiszívta a lélegzetet a tüdőkből. Jake tüdejét is összezúzta, s valami kemény csattant a bordáinak. A legtöbb fény kialudt. Jake fuldoklott a portól és kőportól, küzdött a lélegzetért, szemhéja mögött cikcakkban szikrák villantak fel. Egy bomba. Isten a amegmondhatója, már ahhoz, hogy felismerje hangot. Melletteeleget Luciahallott Lombardi sikított fel rémülten, s mindkét kezével Jake-be kapaszkodott, majd inogva lábra állt. Jake lehúzta a zakóját, és a nő csupasz vállára dobta, hogy megvédje a mindenfelé repkedő faldarabok éles peremétől. Az emberek pánikba estek. Sikítottak. Fejvesztve menekültek az ajtóhoz. Holttestek hevertek ott, ahol éppen elestek, s a padló csúszós volt a vértől. A még épen maradt néhány lámpa haldokló szívverésként pislákolt. Jake lehajolt. Leemelt egy asztalt egy ünneplőt viselő férfiról, akinek szétnyílt az arca, s már csak karmazsinvörös lebenyként lifegett. Egy idősebb nő vakon tapogatózott, arcán patakokban csorgott le a vér. Jake megragadta a nő karját, s a másik
kezében Lucia Lombardit tartva utat tört maguknak az ajtó irányába, pont akkor, mikor kialudtak a fények, s a közvetlenül a fejük felett lévő óriási csillár lezuhant az alatta lévőkre. Hangos kiáltások járták át a sötétséget. A vér szaga erős volt, miközben Jake a két nőt hajtotta előre, fejében azonban mindvégig egyetlen gondolat zakatolt csak tompán: Caterina. Hová lett? Visszajött a terembe? Egy kép ugrott be neki Caterináról, amint sérülten fekszik valahol, és vérzik. Eltiporva. Összetörve. Ez megtört benne valamit legbelül. A fojtogató sötétségben a lány nevét kiáltozta: – Caterina! – Próbált összpontosítani, hátha meghallja a lány hangját. Még ha ott is volt, elveszett a fájdalmas és félelemmel teli kiáltások között. Éppen elért az ajtóhoz a két nővel, mikorA egy fülsüketítő csattanást hallott. Beleremegett a terem. díszes csillár hatalmas dörrenés közepette összeomlott. Egy heves ütés, mely a vállán találta el Jake-et, botladozva térdre kényszerítette, mire elengedte a két nőt, s szájában vér és vakolat ízét érezte. Küzdött, hogy ismét lábra tudjon állni, de semmit sem látott, s közben valami puhát és emberszerűt érzett a talpa alatt. Ne így! Ne így legyen vége! A tarkójára mért rúgás a padlóra küldte. Fülébe sikolyok hangja hatolt, s feketeség szállt fel a padlóról, hogy belemélyessze fogait.
HUSZONHARMADIK FEJEZET
Milyen mély ez a sötétség. Caterina szinte érezte a súlyát, ahogy a bőréhez tapadt. Vad pulzálás kelt életre a torkában. Hol lehetek? Kétszer is nekirugaszkodott, mire fel tudta nyitni a szemhéját, de csak még többet látott a makacs sötétségből, mely olyan tömör volt, hogy szinte meg lehetett érinteni. Beszuszakolta magát Caterina fejébe. Fojtogatta. Gátat szabott a gondolatainak. A szívverése a fülében dobolt. Honnan jött ez a hatalmas sötétség? Elméje hiába küszködött, hogy megértse. Homályosan, egy távoli Caterina felidézte a Pompeji Klub előtti utcát. árnyvilágban, Üres volt. Homályos. Elmosódott. Mintha a kép már sok-sok éves lett volna, meghajlott szélekkel. Bizony, ott kellett volna most lennie annak a sárguló, régi képnek a belsejében. Nem itt. Nem összegörnyedve egy nyirkos padlón a feketeségben. Reszketett. Hirtelen eszébe jutott a szúró fájdalom a karjában, s a felismerés megértette vele, miről volt szó. A szürke köd az elméjén.arról, Az az űr aidekerült. fejében, ahol az emléknek volna lennie ahogy Biztosan annak azkellett eredménye volt, hogy tűt mártottak a bőrébe, méghozzá olyan kezek, melyek biztosan visszajönnek majd érte. Mélyről feltörő nyögés szivárgott ki a száján. A pánik azzal fenyegette a sötétséget, hogy bekebelezi. Lélegezz! Lélegezz! Ki és be! Lassan, lélegezz! Lassan! Caterina álla a mellkasára bukott, s végre abbamaradt a nyögés. A megkönnyebbüléstől kitisztult egy kis sarok a koponyája hátsó részében, ahol végre összegyűlhettek a gondolatok. Koncentrálj, mondogatta magának. Koncentrálj! Rendre kérdéseket tett fel magának.
Miért vagy itt? Mert valaki bedobott ide, ebbe a sötét lyukba. Miért nem vagy halott? Halvány remény suhant végig rajta a gondolattól. Mert értékesebb vagyok, ha életben vagyok. Miért nem tudok mozogni? A kérdés átszakította a fejében lévő ködöt. Hogy tarthatott ilyen sokáig, hogy rájöjjön? Nem tudott mozogni. Egy üvöltés kíséretében megrántotta a kezét, de az továbbra is rendületlenül a háta mögött maradt. Csak ekkor kezdett derengeni neki. Az oldalán feküdt egy betonpadlón, egy talajba vert fémrúdhoz láncolva. Sikolya belehasított a sötétségbe, apró darabokra szaggatta, de nem volt senki, aki hallja. Ne, ne, ne! Kérlek, ne! De csak sikított tovább. Pánikszerűen tört rá. A mocsokba nyomta az arcát, hogy be tudja fejezni. A teste ellenszegült és fülsüketítő remegett, de sikerült elhallgattatnia zajt. A hirtelen csend volt, a rideg ürességben aazonban, mely most betöltötte a sötétséget, Caterina elkezdett gondolkodni. Végre tudott koncentrálni. A hajnal ujjai besiklottak az ajtó alatt. Caterina feszülten figyelt, alig észrevehető szürke szálak voltak csupán, melyek elnyújtóztak a feketeség rétegeiben, s Caterina érezte, hogy az életösztöne megelevenedik benne. Akárki is a felelős mindezért, nappal jön el. Erről meg volt győződve, és ha már besétál az ajtón, melyet Caterina most már homályosan ki tudott venni, akkor lesz esélye. Halvány esély ugyan, de akkor is esély. Kikötözve, egyedül egy fekete lyukban azonban semmi esélye nem volt. Egy sufniban volt. Ennyit legalább sikerült kisilabizálnia. Látszólag egyvoltak kőbőlablakai. épített,Ott,raktárnak használt sufniban, melynek nem ahol a sötétség a szürkeséget szegélyezte az ajtó körül, állt valami, ami Caterina számára egy halom lécezett faládának tűnt, halasládának, a szagából ítélve.
Erősen nézett a homályon át, pislogott, hogy eltűnjön a ködfoszlány, mely továbbra is ott lebegett az elméjében, mire sötét, egymáshoz simuló dombocskákat pillantott meg a földön. Kiszáradt a szája. Emberek. Embereknek látszottak. Hangtalanul és mozdulatlanul aludtak. Az ő sufnijában. Fekete, formátlan dombocskák voltak, és mindent megváltoztattak. Megvizsgálta a rudat, amelyhez ki volt kötözve, ám a kötél nagyon szorosra volt tekerve a csuklóján, és mikor húzta és rángatta, felszakította a bőrét. Káromkodott, mint egy kocsis. A láthatatlan dombocskák a földön azonban nem mozdultak, és a sikítására sem jött válasz. Kik lehetnek? Apránként törtek rá a gondolatok. Őrök
lennének? Vincelliazok? elrabolta, és vannak őröket ilyen helyezett el körülötte? Drago Vajon tényleg De miért sokan? És miért volt ekkora a csend? Az egésznek semmi értelme sem volt. Hat fekete dombocskát látott, néhányuk nagyobb, néhányuk kisebb volt, mindegyikük rémisztő. Ám Caterina életben volt. Ennek jelentenie kellett valamit. De mit? Összehúzta a szemét, hogy a nehezen kivehető dombocskákat de élesebb fókuszba és próbált gondolkodni, az elméje csakállítsa, csapongott. A logikusan megfelelő kérdéseket kellett feltennie. Gondolkodj úgy, mint egy rendőr! Gondolkodj úgy, mint Jake Parr! Találjon meg, Jake! Találjon rám a szigorú szemével és az elszánt elméjével! Ám Caterina tudta, hogy ha van bárki, aki ki tudja juttatni erről a mocskos lepratelepről, az ő maga. Elfordította a fejét, s látta, hogy a hajnal fénye egyre közelebb lopakodik, s oldalba böki az egyik fekete halmot. Kik lehetnek ezek az emberek? Ideje megtudni. A lehető leghalkabban olyan közel kúszott az alakokhoz, amennyire csak tudott. Csípőcsontját kidörzsölte a betonon, miközben elterült, kinyújtva a végtagjait, s a háta mögött felfelé
csavarta a karját. Átkozta a kötelet és a rudat, s tudomást sem vett arról, hogy kifordult a válla. Egy hangyányit felemelte a fejét, s megkereste a célpontot, majd vadul rúgott egyet. Cipője vége elérte a legközelebbi dombocskát, s valami keménnyel érintkezett. Olyan volt, mint egy fej. Hangos kiáltás hangzott fel. A hang végigsöpört a sufnin. A sötétben a dombocska felemelkedett, mire egy ököl csapott le Caterina lábára, mellyel a sértést elkövette. – Te ribanc! Tartsd magad távol tőlem! Egy gyermek hangja volt. Gyertya lángja kelt életre, s űzte a sufni sarkaiba az árnyakat, sárga tócsákat festve a néma alakokra. Hat ideges arc. Nyugtalanul bámultak Caterinára, mintha legalábbis két feje lenne. Caterina döbbenten nézett vissza rájuk. Mindannyian gyerekek voltak. Kicsik és rongyosak, vékonyak, mint egy karó, hajuk égnek állt és csupa kosz volt. Néhányan mocskos zsákokba burkolózva álldogáltak, míg mások felhúzott térddel kuporogtak. Caterina még a homályos árnyak közt is látta, hogy mindannyian fiúk, három a kis nyápicok közül nem lehetett több hat- vagy hétévesnél. A másik három nyúlánkabb volt, csupa láb meg hegyes könyök, közelebb a tízhez vagy a tizenkettőhöz, s mindegyikben megvolt az állatias teremtmények feszült nyugalma. Caterina érezte vadságuk szagát. Scugnizzók voltak. Egy rakás utcagyerek. Caterina érezte, hogy a pulzusa csillapodni kezd, s a levegő ismét utat talál a tüdejébe. De miért ide? És miért ő? Könyökével ülő helyzetbe tornázta fel magát, keze szorosan a háta mögött maradt, s azt kérdezte: – Hát ti meg kik vagytok? – Vanni farkasai vagyunk.
A legfiatalabb gyerek volt az, aki vékony hangon válaszolt, az a kölyök, akinek tetvekkel teli fejébe az imént rúgott bele. A fiú kidüllesztette a mellkasát. – Vanni? Caterina az idősebb fiúhoz fordult, aki a gyertyát gyújtotta. A fiú állt, csípőjét félig előretolta, maszatos fejét pedig éppen olyan szögben tartotta, hogy félig elforduljon Caterinától, tudomást sem véve róla. Egy letépett ujjú katonai ing lógott rajta, mely a térdéig ért. Caterinának beugrott egy kép. Ő volt az a bombázott térségben. A fiú a késsel. A fiú, akinek olyan tekintete volt, mint egy férfinak, a fiú, aki meg akarta kaparintani tőle a zenedobozokkal teli zsákját, cserébe pedig a bordái közé akarta mártani a pengéjét. Vanni.nem ismerte fel Caterinát. A rövid – Helló, Vanni! –ŐVanni hajával s a fehér ruhában, mely előkelő külsőt kölcsönzött neki, semmiképp. Persze, hogy nem. Túlságosan lefoglalta, hogy kitalálja, mekkora problémát jelent majd neki Caterina. – Nos, Vanni – mondta Caterina nyugodtan –, elég fura egy helyzet ez, igaz? – Vanni szája megvető mosollyal görbült lefelé, melyet valószínűleg úgy tanulhatott el egy jóval idősebbtől, s még nem igazán ült meg fiatal vonásain. vetteel a– fáradságot, hogy válaszoljon. – Rossz embert Nem kaptatok folytatta Caterina. A hirtelen homlokráncolás összegyűrte a fiú barna bőrét. – Vanni, a családomnak nincs pénze. Nem tudnak értem váltságdíjat fizetni. Amit viselek, az csak kölcsönbe kapott cicoma, úgyhogy semmi értelme így megkötözve tartani engem. – Még mosolygott is a fiúra, bizonytalan mosoly volt ugyan, de akkor is mosoly volt. Ezek csak gyerekek. Nehéz volt félnie pár gyerektől, akik alig voltak idősebbek az öccsénél. Caterina hirtelen lerúgta a cipőjét. Fehér, selyem báli cipő volt apró gyöngyökkel kivarrva az orránál. – Tessék – mondta –, vedd el. Menj, és add el! Hozz nekem egy hétköznapi munkaruhát, lehet régi is, nem érdekel, és a cipőért kapott pénz
többi részét megtarthatod fizetségül, amiért elengedsz. – Caterina nevetett, óvatosan méregette őket, s látta, hogy a fiatalabb fiúk elvigyorodnak. – És aztán tiéd lehet a ruha is. Selyem. Megegyeztünk? Vanni négykézlábra ereszkedett, tekintete így egy szintben volt Caterináéval, mire reszketés futott végig Caterina sajgó gerincén. A félhomályban az volt a benyomása, mintha egy fiatal farkast látna, beesett arccal és szürke bőrrel. Azon gondolkodott, vajon mikor ehetett utoljára ez a gyerek. Érezni lehetett rajta az éhség szagát. – Mi tartana vissza – suttogta Vanni fenyegetően hogy amúgy is levegyem rólad azt a ruhát? Miért pazarolnám arra az értékes lírámat, hogy egy másikat vegyek? Caterina nem pislogott. Felidézte, ahogyan a fiúmegcsillant kése egyik kezéből a másikba repkedett, miközben a napfény a pengéjén. Ezúttal azonban Caterinánál nem volt fegyver. – Mert én azt mondom – jelentette ki. – Egyetlen ujjal sem nyúlsz ehhez a ruhához, amíg másik nem lesz rajtam. – Lehet, hogy már most leveszem – lépett hozzá fenyegetően a fiú. Caterina belebámult fakó szemébe. – Tényleg? próbáld meg. Gondolod? Csak próbáld meg, Vanni. Csak azt Valamelyik gyerek kacarászni kezdett. Vanni hátrakapta a fejét, és egyetlen pillantással elhallgattatta a gyereket. – Meo, fogd a cipőket! – utasította. A fiú, aki kicsit fiatalabb volt, a háta görnyedt, a viselkedése pedig alázatos, fellapátolta a cipőket. – Add el – mondta neki Vanni – az egyik utcai piacon! – Még túl korán van – nyafogta a fiú –, még csak most jön fel a nap. Vanni felhúzta sötét szemöldökét. Ennyi volt az egész, és a gyerek már el is tűnt. Suttogással telt meg a homályos, halszagú levegő, ahogy a gyerekek visszaültek zsákjaikra, s
csak várakoztak. Kivéve Vannit. Ő inkább állva maradt, vállával a falnak dőlt, s most először Caterina megpillantotta a kés körvonalát a katonai inge alatt. – Vanni – mondta Caterina határozottan, azon a hangon, melyet Lucával is használt, mikor az koszos lábnyomokat hagyott végig a ház padlóján –, most már mondd el nekem, miért vagyok itt. – Puttana! Vanni sértegette. Mikor azonban végre kiadta magából a mérgét, rövid, csípős mondatokban beszélni kezdett. Először meglepte Caterinát, ám nyílt és arcátlan szavai mögött izzó fadarabként lángolt a büszkesége. Azt akarta, hogy Caterina csodálja őt, amiért elrabolta. Caterina nem nevetett, de közel álltAhozzá. farkasait dögevőknek írta le. – Az emberekből táplálkozunk – mondta a fiú. – A szemetükből. – Tolvajok – mondta Caterina. Vanni felnevetett. Hangja cseppet sem volt gyerekes. – Kihasználjuk a szóbeszédet meg a pletykákat. Caterina karján felállt a szőr. – Milyen Már megpletykákat? is volt az ok, amiért gúzsba volt kötve egy rakás kis csibésszel egy bűzös nyomortanyán. Vanni hallotta, hogy egy bizonyos illetőnek Nápolyban Caterina Lombardira fájt a foga, méghozzá nagyon. Így Vanni azt eszelte ki, hogy ha ő meg a farkasai lenyomozzák Caterinát, és idehurcolják a rejtekhelyükre, akkor elcserélhetik Caterinát egy kocsira. Tisztességes üzlet. Egy kocsira? Megőrült? Mi haszna lenne egy kocsinak benzin nélkül, azt pedig mindenki tudta, hogy a benzin olyan ritka Nápolyban, akár a mosoly. Mindegy, túl fiatalok voltak. A gyertya fénye bearanyozta fáradt arcuk csontjait, a hegeket a
karjukon, a koszt a körmük alatt. Talán az álmaikat is bearanyozta. – Tudok neked szerezni egy biciklit – hazudta Caterina –, ha elengedsz. Vanni azonban nem vette be. Nem, nem bízott benne. Megvetően a földre köpött. Inkább elmesélte Caterinának, Meo milyen jól ért a fecskendőhöz, mivel az apja állatorvos volt, mielőtt lelövette magát ott fenn az égben, a Centauro repülőjén az olasz légierő kötelékében, a háborúban. Egy halasládákkal borított kézikocsiban hozták ide Caterinát. Caterina minden egyes szóra odafigyelt, próbálta mögöttük megtalálni a fiút, akivel beszélhetne, de az a fiú nem volt ott. Csak egy érzéketlen felnőtt férfi, aki szeretett fájdalmat okozni. Ám miközben beszélt, az egyik gyerek a legkisebbek közül közelebb somfordáit Caterinához, s pici kezét a lábára tette. A kicsi Tinó volt az, a másik gyerek a bombázott terepről, azzal a széles, félénk mosollyal és sünis hajjal, melyre Caterina jól emlékezett. Csíkokat tépett le a zsákvászon ágyából, s gyors és ügyes mozdulatokkal elkezdte bekötözni Caterina lábát, valamiféle cipőalapot létrehozva ezzel. Caterina meg akarta csókolni mosdatlan kis arcát. Aztán rájött, hogy ha cipőt adnak neki, akkor nembefejezte fogják megölni. Mire Vanni a hencegést, és elégedetten összefonta karját a mellkasa előtt, a napfény ragyogó sávban kúszott fel a hasára az ajtó alól, a gyertya pedig csonkig égett már. Név továbbra sem hangzott el. Vanni nem adta meg annak az embernek a nevét, aki a másik fél volt a cserében. Az ajtó kivágódott. Caterina megkönnyebbülten szívta be a beáradó tiszta levegőt, s egy pillanatra elkapta a kinti törmelék látványát, egy darabkát a kék égből és a friss kenyér illatát, mielőtt az ajtó egy csapódással ismét bezárult. A gyertya pislákolt, s azzal fenyegetett, hogy végleg kialszik. Egyetlen rövid pillanatra Caterina reményei az egekbe szöktek, ám
darabokra is hullottak. Törött üvegszilánkok voltak csupán a gyomrában. Nem Jake Parr volt az. Meo volt az, egyik hóna alatt két vekni kenyeret szorongatott, a másik alatt szürke ruhaanyagot. Odadobta a csomagot Caterinának, bár annak nem volt keze, mellyel elkaphatta volna, a gyerekek pedig sirályok izgatott lármájával csaptak le rá, miközben darabokra tépkedte nekik a kenyeret. – Vanni – mondta Caterina halkan a fiatalembernek, aki távol állt az etetés őrületétől. Neki nem kellett harcolnia a maga részéért. Az jogosan megillette őt. – Ki az az ember, akiről azt állítod, hogy érdeklem? Vanni közelebb lépett Caterinához, vékony teste fölé hajolt a homályban, s előhúzta a kését. – Akárki is az az ember – mondta metszőn –, nem sérült árut akar. Caterina elfordította a fejét, s inkább a koszos kezekre koncentrált, melyek kenyeret tömtek a rózsaszín, nedves szájakba, a megkönnyebbülésre, mely kipingálta a gyerekek sovány arcát, ahogy az étel leért a gyomrukba. A kés Caterina felé suhant, s Vanni halkan nevetett, halk, illetlen hang volt, élvezte, ahogy a remegés végigfutott Caterina nyakán. Nagy hozzáértéssel s felhasította a kötelet Caterina háta forgatta mögött. aApengét, lány csuklója elvált vele az oszloptól, vállízületei kiszabadultak, ahogy felegyenesedett, és mereven feltolta magát álló helyzetbe. – Drago Vincelli az? – kérdezte. Vanni szeme elkerekedett. A többi gyerek abbahagyta a rágást, tátva maradt a szájuk. – Vigyél el hozzá! – mondta Caterina, s belebújt a ruhába, melyet Meo szerzett neki. Szürke és formátlan volt, és túl nagy rá, ám egy darab madzag volt befűzve a bújtatókba a derekánál, mely övként szolgált. Lecsúsztatta karján a fehér ruha selyempántját, s hagyta, hogy a földre csusszanjon a szövetruha alól. Vanni felkapta, és beleszippantott. – Vigyél
hozzá – ismételte Caterina –, és megszerzem neked azt a kocsit, amit úgy akarsz. – Hazudsz! – sziszegte Vanni bele Caterina arcába, ám szeme csillogott a homályban. Hinni akart neki. – Vigyél hozzá! – mondta Caterina, most már harmadjára. Vanninak több sem kellett. Végigfutottak Nápoly utcáin, hárman egymás mögött. Vanni futott elöl, nagy, szökellő farkaslépésekben, csontvázszerű lába Caterinával a nyomában irgalmatlan tempót diktált. A Caterina mögött futó Meóban annyi szufla volt, hogy még fütyülni is tudott, s akkor Caterinának eszébe jutott, hogy a scugnizzók a napjuk nagy részét biztosan meneküléssel töltik. Utcák suhantak el mellettük, utcák, melyeket Caterina nem ismert. Rendetlen házak keskeny sorai s magas, omladozó bérházak, ahová már a rendőrség sem merészkedett. Még mindig korán volt, a nap épp csak súrolta a háztetőket, bearanyozva a kémény fedköveket, ám Nápoly városa már éledezett, s kezdte magára ölteni tarka színeit. Az utcán a piacok, melyek vibráltak a frissen szedett narancstól, citromtól és articsókától, már tömve voltak, tele zajjal és nyüzsgéssel. Vanni keze elragadott egy almát, ahogy elszáguldott az egyik bódé mellett anélkül, hogy lassított volna a léptein, mégis Meo volt az, akinek a nyakleves jutott a dühös árustól. Milyen messze van még? Caterina már zihált. Gyöngyöző izzadságcseppek tapadtak a bőréhez, s a hátához ragasztották a szürke ruhát, ő azonban csak arra koncentrált, hogy egyik lábát a másik elé tegye, minden mást kiszorított az elméjéből. Mégis úgy tűnt, a Drago név visszhangzik minden egyes alkalommal, mikor a zsákvászon cipője a járda kövéhez ér. A Sárkány. Drago Vincelli. Miközben futott, nagyon hiányolta a csípőjének csapódó Bodeót.
Akárhányszor elhaladtak egy templom mellett, akármilyen szegényes vagy akármilyen pompás volt is, Vanni két másodpercre megállt, térdet hajtott, és keresztet vetett, s Caterina szemében ez egy reményteli gesztus volt Vanni részéről, csodáért való fohászkodás. Kísértést érzett, hogy csatlakozzon hozzá, de a csodák nem voltak túl gyakoriak mostanság Nápolyban, úgyhogy helyette inkább futott tovább. Bármelyik pillanatban megállhatott volna, rávethette volna magát egy arra haladó, járőröző szövetséges katonára vagy egy forgalmat irányító rendőrre, és segítségért könyöröghetett volna. Megszabadulhatott volna ettől a csavargó scugnizzótól, aki csak ártani akart neki. Mégsem tette. Szüksége Különösen volt rájuk,a fürge ezekrefalkavezérükre az otthontalan utcai patkányokra. az abszurd álmával egy kocsiról. Felhasználja őt, ahogy Vanni is felhasználta Caterinát. Keze szeretett volna becsusszanni a mocskos katonai inge alá, s elragadni a kését, Caterina azonban maradt a futásnál, tudatosan haladt Vanni nyomában. Mikor Vanni megállt, Caterina majdnem összecsattant vele. Ez nem a szokásos templomok előtti két másodperc volt, hanem egy egész perc, s Vanni újra végre meg újra keresztet vetett, ajka teljes némán imádkozott. Mikor megfordult, Caterinára mosolygott, volt benne valami vadság. – Befelé! – mondta Vanni, majd egyetlen ugrással több lépcsőfokot is lépett. A Santa Maria-templomnak Isten- és penészszaga volt. A boltozatos templomhajó Caterina felett lebegett, s elfeledett imák moraját suttogta, melyek ott rekedtek. Nápoly tele volt halk templomokkal, s még a legszegényebb negyedek templomai is, mint amilyen ez is volt, hemzsegtek a fenséges tizenhatodik századi freskóktól és a reneszánsz
szobrászművészet csodáitól, olyan alkotóktól, mint Tommaso Malavito vagy Caccavello. Miközben engedelmesen állt egy Szűz Mária-szobor mellett, Caterina nem tudta megakadályozni, hogy gondolatai ne a saját anyja felé kalandozzanak. valami hotelszobában lehet festi éppen? libatoll párnák köztTalán hever? Csillámló pipacspirosra éppHófehér a körmét, s arra vár, hogy megérkezzen tálcán a reggelije. Rátörtek a gondolatok, s azzal hárította el őket, hogy tekintetét Vanni felé fordította az ódon, tölgyfából készült templomi padsor túlsó végén, a gyóntatófülke mellett. Itt valahogy kisebbnek látszott, és egyáltalán nem tűnt veszélyesnek. Csak egy gyerek volt, akire ráfért volna az áldás. Mégis csudától félt keresztül, Caterina? sKék fénynyaláb Vanniramia afestett üvegen ez egy angyal esett éteri külsejét kölcsönözte neki. Caterina máshová nézett. Vanni nem angyal volt. Egy fekete öltözékbe bugyolált, idős nő járkált körbe, talpa csoszogott a mohaszínű csempén, hajlott hátára krumpliskosár volt szíjazva. Simogatni kezdte San Sebastian szobrának lábfejét, s halkan beszélt is hozzá. Mikor meglátta Caterinát, odacammogott hozzá. Arca olyan volt, akár a gyűrött, barna papír. – Akar krumplit venni? – suttogta, s Caterina felé nyújtott egyet. – Egy templomban? – Miért ne? Az Úr is tudja, hogy ennünk kell. – Nem. Nincs pénzem. – És valami, amit elcserélhet? – Semmim sincs. A nő Caterina zsákvászon cipőjét bámulta, s közben elmormolt egy üdvözlégyet. Varjúszerű ujjait Caterina keze köré fonta, s beleerőltette a krumplit, mielőtt visszatántorgott kőszívű szentjéhez.
Idegenek kedvessége. Olyasmi volt ez, amihez Caterina nem volt hozzászokva Nápolyban, és ezt jó előjelnek vette. A Santa Maria-templom a kedvesség otthona volt. Még Drago Vincelli is emberi lény talán. Lehet, hogy úgy izzik benne a kapzsiság, mint a Vezúv olvadt lávája, de valahol, mindezek alatt emberi szívnek kell lennie. Benne egy anyával, egy nővérrel, egy lánygyermekkel. Mi másért választotta volna ezt a helyet a találkozáshoz? Caterina ebben bízott. Tekintetét visszafordította a gyóntatófülkéhez. Akármilyen csábító is volt, hogy beleöklözzön a kis nyílás finom farácsozatába, Caterina megfékezte magát. Helyet foglalt az apró, fa gyóntatófülkében, és várakozott. Végigfuttatta tenyerét a falak ódon tölgyén, patinás kora és sima tapintása megnyugtatta feszült idegeit. Különös illatot érzett. Kellett néhány pillanat, hogy rájöjjön. A bűntudat volt az, döntötte el, a gyónás pénzneme. Bűzlött tőle a durva szemcséjű fa. Hallotta, hogy lélegzik. Ott volt a rács túloldalán, ott, ahol a pap ülne, hogy végighallgassa a bűnösök elsuttogott szavait. „Bocsásson meg, Atyám, amiért vétkeztem!” – suttognák a nyílásba. Vétkeztem. Erősen bámulta a rácsozatot, s kedve lett volna átkiabálni, hogy „Maga vétkezett! Kérdezze csak meg Sal Sardót. A skarlátvörös mosollyal a torkán. Kérdezze csak meg Salt, hogy ki vétkezett!” – Caterina Lombardi. Drago Vincelli hangja tüzet szított a mellkasában. Ez az az ember, akinek volt látta mersze megfenyegetni a családját. tagolt Csak aza árnyékos profilját belőle, melyet négyzetekre rácsozat. Caterina biztonságban érezte magát ebben a
homályos fülkében a Santa Maria-templomban, de tudta, hogy a biztonság csupán illúzió. – Mit akar, Caterina Lombardi? – Két kérdésem lenne magához. Hallotta Vincelli nyers kilégzését, bosszúsága kifejezését. Azt
várta tán, hogy majd könyörög? Egy teljes percnyi csend következett. Caterina tudta, tovább bírná csendben, mint a férfi. A keze azonban olyan erősen szorította a krumplit, hogy majd szétmorzsolta. – Értse meg, Antonio Lombardi lánya. Én elfoglalt ember vagyok – szólalt meg végül Vincelli. – Lefoglalja, hogy meglopja Olaszországot. Ismét csend következett. Ezúttal még hosszabb. Ez az ember úgy– Az használta a csendet, mint más a szavakat. én dolgomhoz magának semmi köze – mondta halkan. – Tett róla, hogy legyen hozzá közöm. Vincelli úgy folytatta, mintha Caterina meg sem szólalt volna. – Először is, van két kérdésem, amelyre választ kell adnia. Részletesen. Ne feledje! Caterina emlékezett a nyaka köré kulcsolódó karra. – Mennyit tud a hírszerző tiszt? – Vincelli szavai átszivárogtak a rácson, keresztülpréselték magukat a lyukakon, és megfagyasztották Caterina kis fülkéjét. – A nagydarab amerikai szálka a szememben. A héten megölte a testvériségem egyik tagját, és ezért fizetnie kellett. – Mély, keserű nevetést hallatott, melyet elnyeltek az árnyak. – Meg kell tanulnia, hogy az olaszok módszere a megtorlás. Fizetnie kellett érte? Jake, mit tettek magával? Ha Caterina most kinyitná a száját, nem a megfelelő szavak buknának ki rajta. Levette a tekintetét a rácsról. Képtelen volt ránézni, még az árnyékára is. – Az amerikai nem mondja el nekem, amit tud – állította Caterina.
– Akkor miért tölti magával az idejét? – Vincelli szünetet tartott. – És táncol magával. Még erről is tudott. – Parr őrnagy kérdéseket tesz fel nekem. – És maga mit válaszol neki? – Semmit. – Akkor ezek rövid beszélgetések lehetnek. – Vincelli fura hangot adott ki, s Caterina azt gondolta, ez valamiféle nevetés lehetett, de úgy döntött, inkább csak csalódott morgás volt. – És a második kérdése? – kérdezte Caterina. Képtelen volt Jake-ről beszélni. Alattomos tompa pánik lappangott a belsejében. – Mi az? Látta, hogy a profil az arca felé fordul. A nagy fekete fej közelebb húzódott a tölgyfa rácshoz, mire Caterina ösztönösen hátrébb húzódott. – Hol van az asztal? – kérdezte Vincelli. – Milyen asztal? Vincelli egyik kezét a rácsra tette, s Caterina egy pillanatra azt hitte, letépi. – Még egyszer megkérdezem, Caterina Lombardi, utána viszont már Aldo kérdezi meg. Nagyon meggyőző tud ám lenni. Szóval, hol az az asztal? – Semmit semvantudok az asztalról, vagy arról, hogy egyáltalán valaha létezett-e. Csak nemrég hallottam róla. Esküszöm, hogy sosem láttam az apám műhelyében. Higgyen nekem, valaki hazudik. – És az a valaki maga lenne? – Nem! – A szó túl hangosan bukott ki belőle. Caterina halkabbra vette a hangját, és jóval békülékenyebb stílusban folytatta: – Signor Vincelli, ha az az asztal valódi lett volna, és az ékkövek is valódiak lettek volna, akkor is megsemmisültek volna, mikor az a bomba az apám műhelyén landolt. Szerintem viszont ez az egész csak koholmány. – Hogy érti? – kérdezte Vincelli élesen.
– Valaki kitalálta ezt a történetet az ékköves asztalról. Fogalmam sincs, miért. Caterina érezte, hogy Vincelli habozik. A kétely magja már ott volt. Vincelli végighúzta a kezét himlőhelyes arcán, s fekete szemét szorosan a farácsnak nyomta, hogy a lyukakon keresztül egyenesen Caterinára nézzen. Caterina nem vette le róla a tekintetét, s közben arra gondolt, hogy a szemébe vágja a krumplit. – Nem szeretem – mondta torokhangon –, ha hülyének néznek. – Nem nézem hülyének, Signor Vincelli. – Nézze csak meg, mi történt a Di Marco lánnyal, mikor valaki más is elkövette ezt a hibát. Lepottyant egy szikláról. Caterina a diadal jelét vélte felfedezni férfi hangjában. Na meg a figyelmeztetését. Hirtelen úgy atűnt, a Di Marcók árnyéka bekúszott közéjük, s Caterina megrázta a fejét, hogy megszabaduljon tőle. Ám a férfi képe, aki fehér köpenyében cézárt játszott, nem tűnt el egykönnyen. Vajon Di Marco bolondot csinált belőle? Rászedte a hazugságaival. Félrevezette az apja remek munkájával a vértelen márványvilágának teraszán. A gyóntatófülke hirtelen túl kicsi lett. Nem volt levegő. Fojtogató és nyirkos volt. Caterina úgy érezte, bebábozódik egy füstös, szürke hálóba, mely összekötötte a rács túloldalán lévő férfival. Maga ölte meg Sal Sardót? – akarta kérdezni, csak azért, hogy kiengedje a szavakat a fejéből. De nem tette. Helyette összehúzta a szemhéját, hogy semmi mást ne lásson, csakis Drago Vincelli hosszúkás arcát, melyet négyzetekre tördelt a rácsozat, s azt kérdezte: – Dolgozott magának az apám? – Igen. – Megjavította a sérüléseket az értékes antik darabokon, amelyek lopottak voltak?
Csend. Ez minden kételyét eloszlatta. – Az nem a maga dolga. – Jobb vagyok Stefano Cavalerinél. Kérdezzen csak meg bárkit. Én éppen úgy értek a fa megmunkálásához, mint az apám. Hadd dolgozzak inkább én magának. A csend olyan hosszúra nyúlt, hogy úgy tűnt, egyszer csak elpattan, majd egyszerre hencegő kuncogás fülsértő hangja hallatszott a rács túloldaláról. – Igen – mondta végül Vincelli. – Igen, Caterina Lombardi, dolgozhat nekem. Akárcsak az apja. – Még valami. – Mi az? – Vincelli hangja türelmetlen volt. Elege volt a kérdésekből. –– A egynem kocsit akar.egy kocsit. Azfiú a fiú ér meg – Én viszont igen. Drago Vincelli hátradőlt, alakja elmosódott. Így sokkal jobban megrémítette Caterinát. Vincelli hagyta, hogy a csend fala emelkedjen közéjük, s Caterina maga is pakolta rá a téglákat. Fullasztó fülkéjéből nehéz léptek közeledtét hallotta, majd azt, hogy valaki megáll odakint. Aldo súlyos léptei voltak azok. Caterina morgást hallott a fa vált, felől, s ahogy gyóntatóhoz hajolt. A fülke koporsóvá a csendAldo volt a szemfedő. Csak a bolondját járatta vele ez a Drago Vincelli. Caterina pedig csak áltatta magát azzal, hogy elhitette magával, hogy kitérhet a fenyegetései elől. Minden véget ért. Pont itt. Pont most. – Nos, Caterina Lombardi. A döntésem a következő. Ha a rendőrségre megy, meghal, és a családja is. Ezt megígérhetem. Drago szavai alig jutottak el hozzá, Aldo nehézkes légzése azonban bezúdult hozzá a repedéseken át. – Egy hete van – közölte Drago. – Egy hete, hogy megtalálja az asztalt. – Egy hét. Még egy hét az életből. Caterina keze
azzal nyugtatta magát, hogy végigsiklott a fa felületén. – Találja meg az asztalt – mondta Drago Vincelli és akkor dolgozhat nekem. – És ha nem találom meg az asztalt? – Azt Aldóval kell majd megbeszélnie. Magának meg az öccsének.
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
– Üljön le, őrnagy! Jake alulöltözöttnek érezte magát a köntösében, miközben kórházi ágya legvégében ült, s a rangidős tisztjével vitatkozott. Úgy érezte, mintha egy elefánt ölelné át a vállát szorosan. – Még nem sétálhat ki innen, úgyhogy ne is gondoljon rá – utasította rendre Quincy ezredes. – Ez parancs. – Uram, bőven van még elvégzendő munka. Muszáj mennem. – Majd Fielding kapitány gondoskodik róla. Maga mondta, hogy jó ember. – Az. Első osztályú nyomozó. De a múlt éjszakai robbantás után minden emberre szükségünk lesz, aki csak van. – Komolyan beszélek, őrnagy. A következő negyvennyolc órában maga még itt marad. – Uram, erre semmi szükség. Az ezredes vörös szemöldöke vészesen megemelkedett, s bosszúsan horkantott fel. őrnagy? – Ellenszegül Nem, uram.a–parancsomnak, Jake végignézett az osztályon, a fémágyak tömege során a szürke takarókkal és sápadt arcú birtokosaikkal, akik komoly ellátásra szorultak. – Úgy érzem magam itt, mint egy csaló. Egy másik szerencsétlen megkaphatja az ágyamat. – Ne beszéljen sületlenségeket, ember. Először szedje össze magát. Nem akarom, hogy még a végén felboruljon itt nekem. – Quincy nyugtalanul pillantott a többi betegre. Korábban már végigjárta az osztályt, és mindenkivel váltott pár szót. – Én a szerencsések közé tartozom – suttogta, s az állkapcsa hallhatóan kattant egyet. – Addigra már elmentem a
találkozómra… – Nehézkesen fújta ki a levegőt, nem fejezte be a mondatot. Jake lefeszegette magát az ágyról. Sokkal jobban fájt neki csak ülni ott, és semmit sem tenni az előző éjszakai vérfürdő ügyében, mint cselekvésre késztetni sérült végtagjait. Ahogy felegyenesedett, a padló vadul inogni kezdett, a falak pedig táncot jártak, de visszaküzdötte őket a helyükre, s megkísérelt valamit, ami egészen közel volt egy helyesen kivitelezett katonai alapálláshoz. A köntös azonban nem segített. – Megerősítették már, hogy bomba volt, uram? Quincy ezredes kurtán bólintott. – Meg. – Fél kezével végigsimított a fején, lassan, mintha fájna a benne kavargó gondolatoktól. – Megtaláljuk ennek a szörnyűségnek az elkövetőit, megbűnhődnek. – Van már bármi fogalmukés arról, ki helyezte el a bombát? – Még nincs. – Uram, ennek köze lehet a most folyó nyomozásunkhoz… – Parr őrnagy, nem minden forog kizárólag a maga nyomozása körül, ami Nápolyban történik. Ajánlom, hogy ezt észben tartsa. Az ezredes keményen beszélt, s Jake azon tűnődött, vajon melyik lábára léphetett rá,nem hogylebzselt így felhúzta a rangidős tisztjét. Quincy ezredes azonban ott tovább. Összeszedte magát, visszatette a sapkát a fejére, beigazította a kívánt szögbe, s készen is állt a távozásra. – Uram. – Jake eltüntette a csalódottságot a hangjából, mely félő volt, hogy túlcsordul benne. – Engedélyt kérek, hogy azonnali hatállyal elhagyhassam a kórházat. – Engedély megtagadva, őrnagy. Csinos nővér érkezett buzgólkodva barna és fehér csíkos, krepp egyenruhában és sapkában. Mosolya ragyogó volt, tekintete azonban fáradt.
– Vissza az ágyba most azonnal, Parr őrnagy! Nem akarjuk, hogy rosszabbodjon az állapota, igaz? – Negédes nevetés kíséretében Jake felé lebegtette a kezét. – Valóban nem – dörmögte Quincy, s rögtön ki is használta a lehetőséget a távozásra. – Jobbulást, Parr! – vetette oda mogorván, miközben már a csapóajtó felé tartott. Abban a pillanatban, hogy az ezredes eltűnt a szeme elől, Jake elhessegette a nővért meg a lázmérőjét, s rávette lábait, hogy vigyék el az osztályos nővér irodájáig. Siralmasan lassú volt a folyamat, a fal volt az új barátja minden egyes alkalommal, mikor nekidőlt, hogy megtámassza, miközben küzdött a szeme mögötti szürke köddel, de végül eljutott az irodáig, s azt kérte, hogy használhassa a telefont. – Harry? – szólt bele Jake a kagylóba. – Gyere ide! Gyorsan. – Jóságos ég, öregem, úgy nézel ki, mintha téged használt volna a halál bemelegítéshez. Nem kellene ágyban lenned, vagy ilyesmi? – Nehogy elkezdd, Harry! Épp elég volt mára a Florence Nightingale-ekből.39 Harry Fielding csak kuncogott, benyúlt a zsebébe, miközben óvatosan körülnézett, majd előhúzott belőle egy vékony, ezüst laposüveget. A H. F. monogram volt belegravírozva. – Tessék – nyújtotta át az üveget Harry. – Ez majd felvidít. – Jake meghúzta, s érezte, ahogy lecsúszik egy korty a minőségi konyakból, pont oda, ahová kell. Mindketten az ágy szélén ültek, volt köztük egy enyhe kis feszültség. Talán a köntös volt az oka. A köntös sebezhetővé teszi a férfit. Az egyenruha viszont erőt adott az embernek, s jelenleg Jake-nek minden Florence Nightingale (1820-1910), angol ápolónő volt. A modern nővérképzés, valamint a betegellátás reformjának elindítója. Azt hirdette, hogy a méltósághoz és a megfelelő ellátáshoz mindenkinek alapvető joga van, nemtől, nemzetiségtől és vallási felekezettől függetlenül. 39
erejére szüksége volt, saját egyenruhája azonban cafatokká lett az előző éjjel. Ivott még egy kortyot a konyakból, s nála maradt a laposüveg. – Mit mondanak, Harry? Kinek a nyakába varrják a felelősséget? – Azt mondják, egy befulladt német bomba volt, és az robbant. Legalábbis ez a hivatalos történet. – Micsoda? Jake fontolóra vette a lehetőséget. Mindenki tudta, hogy mikor a németek kivonultak Nápolyból a szövetséges csapatok előnyének tudatában, a felperzselt föld taktikájával próbálkoztak. Megsemmisítették az archívumokat, felgyújtották a kormányzati épületeket, kifosztották a múzeumokat a művészeti galériákat, méghozzáHajókat olyan alapossággal, ésmelytől felfordult Jake gyomra. süllyesztettek el a kikötőben, hogy ellehetetlenítsék a flotta belépését, de ami a legrosszabb, hogy időzített bombákat helyeztek el az épületekben szerte a városban. Irodákban, palazzókban, gyárakban, vasútállomásokon rejtették el őket, pusztán azzal a céllal, hogy terrorizálják a lakosságot. Sikerrel jártak. – A befulladt valóban gyakorisággal robbannak fel, ez bombák igaz – látta be Jake.aggasztó – De lehet, hogy csak arról van szó, hogy kezdünk túlságosan is közel kerülni valakihez. – Vagy lehet a rivális politikai pártok műve is. Vagy a Camorrával háborúskodó klánoké. Vagy lehet a katonaság elleni bosszútámadás is. Nem tudjuk, Jake. Nem kell, hogy köze legyen a nyomozásunkhoz, tudod, hogy nem. Jake azonban semmi ilyesmit nem tudott. Felállt. Ujjlenyomatszerű fekete foltok táncoltak a szeme előtt. Ledöntött még egy korty konyakot, majd kinyújtotta a kezét. – Elhoztad a listát?
Harry kihúzott egy papírlapot a belső zsebéből. – Hogy őszinte legyek, használnom kellett az összeköttetéseimet, hogy ezt meg tudjam szerezni. Jake bólintott, megvárta, hogy a kis pontok visszarendeződjenek a helyükre, aztán megvizsgálta a papírt. Egy hatvanhárom nevet tartalmazó lista volt. A betűk a lapon csak nem akartak egy helyben maradni. – Ő is rajta van? – kérdezte Jake. – Nincs. Hála istennek! Jake mondott egy grazie-t San Gennarónak, Nápoly patrónus szentjének. Azoknak a neveknek a listáját tartotta a kezében, akik meghaltak vagy megsérültek a klubban múlt éjszaka. –– Hozz nekem ruhát, Harry! Jake, nem tanácsolom. – Egy egyenruhát, gyorsan! Bármilyen egyenruhát! Visszadobta a laposüveget a barátjának. Biztonságban van. Caterina biztonságban van.
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
Caterina mozdulatlanul állt. Arra várt, hogy a csinos amerikai nővér végigpásztázza a halottak nevének listáját. Caterina számára már-már illetlenségnek tűnt, hogy ez a nővér mennyire tele volt élettel eleven szőke fürtjeivel, melyek küzdöttek, hogy kijussanak a sapkája alól, valamint rózsás és jól táplált arcával, miközben kezében a nevek annyira szürkék és halottak voltak. – Nincs Lucia Lombardi – közölte a nővér. – És Parr őrnagy sincs. – Sugárzott, mintha személyesen ő lenne felelős a jó hírért. Caterina szorítása az asztalon elengedett. Egy pillanatra elmosódtak a szőke nő arcvonásai, s Caterinának pislognia kellett, hogy újra élesen lássa őket. – Köszönöm! – mondta angolul. – Jól van? – Igen. – Nem úgy néz ki. Caterina a 300. számú hadikórházban volt, egy épületben amerikai katonai kórházban, mely egy modern, hatemeletes helyezkedett el, kétezer ággyal, s melynek két szárnyát is tüdőszanatóriumként használták. A hely tömve volt a sereg nővéreivel és orvosaival. Caterina azért jött ide, mert bízott a listájukban. – Parr őrnagy itt fekszik betegként? Amerikai katona volt. Ha megsérült, itt kellett lennie. Nem tudta elképzelni kötésekbe bugyolálva, vagy begipszelve az egyik hosszú lábát, sebezhetőn egy zöld katonai pokróc alatt. Ő nem az a fajta ember volt. – Kérem! – tette hozzá sürgetően. – Itt van?
– Megnézem magának, asszonyom. – Miután a nővér kinyitott egy új maniladossziét, s olyan alapossággal vizsgálta meg a tartalmát, melyet Caterina nagyra értékelt, megrázta a fejét. – Igen, Parr őrnagy itt volt, de most már nincs. Ma reggel elhagyta a kórházat. – Köszönöm! Én… – Ám a szavak ködössé váltak Caterina fejében, s nem igazán tudta kivenni a formájukat. Folyton csak Drago Vincelli árnyas négyzetekre tagolt arcát látta maga előtt. – Jól van? Caterina bólintott, ám hirtelen egy széket tettek mögé, gyengéd kezek segítették leülni rá, aggódó arcok sürgölődtek körülötte a homályban. A szőke nővér előtte térdelt. Ez meg hogy történhetett? – Mikor Nemtegnap? néz kiCaterina valami jól. Evés? Maevett nemutoljára? evett. Vajon kötve hitte. – Jól vagyok. – Az amerikai szavakat használta. – Kérem, ne… – Hadd nézzem meg a csuklóját. – A nővér nagyon aggódott. A csuklóját? Caterina odanézett a kötél okozta sérülésére. Felszakadt a bőre, és sebes volt. A háta mögé rejtette a kezét. – Jól vagyok – ragaszkodott hozzá továbbra is. – Volt egy rossz éjszakám, ennyi az egész. Valahonnan egy keksz került az egyik kezébe, s egy csésze forró, édes tea a másikba. Beleharapott a kekszbe, beleivott a teába, s hagyta, hogy fertőtlenítőszerrel letöröljék a csuklóit. Megköszönte a nővérnek. Túlontúl is hálás volt neki. Aztán a kijárat felé sietett, de még mielőtt kilépett, hátranézett, oda, ahol a fiatal nővér már valaki mást látott el. Ezek a külföldi felszabadítók jóságot hoztak magukkal Olaszországba, na meg csokoládét és rágógumit.
Caterina belépett Jake Parr irodájába. A hely nagysága váratlanul érte. Jake nem tépte még le a szakadt selyemtapétát, és nem bontotta le a plafon aranyozott szegélyének porladó cirkalmait sem. Ahogy a torzonborz olaszos jellegtől sem szabadult meg, s amerikai hatékonyságával nem alakította át megfelelő irodává. Caterinát meghatotta, hogy így döntött. A férfi egy pazar, faragott atlaszfa asztal mögött ült. Óriási, kerek égésnyom csúfította el a felületét, valaki valami forrót tehetett oda, s ez bántotta Caterinát. Most viszont csak a mögötte ülő férfit látta. Jake Parr éppen egy nagy méretarányú Dél-Olaszország-térképet tanulmányozott, a fejét különös szögben tartotta, mintha fájna valamije, a bőre pedig szürke volt. Caterina némi riadalmat érzett. Jake felemelte a fejét. Caterina eltátotta a száját,otthagyta hang azonban nem jött ki rajta. Szigorúanláttán bámult rá, hirtelen a térképet, s előrejött az asztal mögül, átsétált a szobán Caterinához. Nem volt kézfogás. Nem volt „Helló, hogy van?” Csak gyötrelem volt az arcán. Ennyire rosszul nézett ki? Caterina mosolyogni próbált, de ez a mosoly már azelőtt megtört, mielőtt kiülhetett volna az arcára. Egyszerre csak nagyon is tudatában köré csomózott mocskos zsákvászonnak, mely volt kosz-a lába és vércsíkokat hagyott Jake fényezett, katonai padlóján. Jake a karjába vette Caterinát, magához szorította, s egy darabig ott is tartotta. Lágy hang bukott ki belőle, arcát Caterina hajához nyomta. Caterina reszketni kezdett, erőteljes remegéssel, mely egészen a csontjáig hatolt, mintha csak méreg dolgozott volna a szervezetében. Drago Vincelli szavainak mérge. Sűrű és halálos. Jake eközben végig biztosan tartotta őt, amíg elült a vihar, s újra képes volt levegőt venni. Arcát Jake vállán pihentette, ingének anyaga könnyektől volt nedves. Sírt?
Caterinának zavarban kellett volna lennie, de nem volt. Érezte, ahogy a bőre és az amerikai hadsereg pamutjának rétegei megszűnnek létezni köztük, és hogy a vére együtt pulzál Jake vérével, s olyan könnyű lett volna hagyni, hogy így maradjon a világ, Caterina mégis mély levegőt vett, s felemelte a fejét Jake válláról. Nem volt megtörve. Nem is akarta, hogy Jake azt gondolja, hogy megtört. Rámosolygott. – Helló! Jake tekintete elsötétült az aggodalomtól, Caterina szeméről a szájára, az állára, majd a szemöldökére vándorolt, apró fókuszváltások voltak ezek, mintha ismét össze akarná rakni az arcát a fejében. – Itt van, egy a darabban – mondta. – Csak ez számít. – Caterina hallotta megkönnyebbülését. Jake homlokán vagy egy tucat karcolás volt, s egy lilás horzsolás éktelenkedett az álla sarkában, lefelé húzódott oldalt a nyakán, s bekúszott ingének tiszta gallérja alá. Caterina mindkét kezét felemelte, s gyengéden közéjük fogta Jake frissen borotvált arcát. – Mindketten itt vagyunk, mindketten egy darabban – felelte, s lábujjhegyre állt érintette. Jake karjának bölcsőjében. Ajkát– gyengéden Jake ajkához – Mindketten életben suttogta. Egy hét. Hogy éljen. Caterina érezte, milyen erősen pulzál a vér az ereiben. A fülében. A torkában. A felszakadt csuklójában. Az érzés, hogy életben van, olyan heves volt, hogy nevetés formájában bugyogott ki belőle, s minden egyes lélegzetnek csodás íze volt. – Reggeli? – kérdezte Caterina. Jake elmosolyodott, s megcsókolta a homlokát. A mozdulat könnyed volt, s egy pillanat alatt tovaszállt, meghittsége azonban még ott időzött Caterina bőrén. Egy hét. Hogy éljen.
Jake leültette Caterinát, kávéval itatta, és mandulás keksszel etette. Aztán konyakkal kínálta. Ez lángra lobbantotta Caterina belsejét, a szürke köd a fejében felszállt, s végre világosan tudott gondolkodni. Az anyja vajon merre lehet most, a feltűnő piros körmeivel? – Jól van, őrnagy? Megsérült? – kérdezte. – Nem nagy dolog. Csak kaptam egy furcsa ütést, ennyi. – Jake arca mozdulatlanná vált, megrohanták a múlt éjszaka képei, de elűzte őket egy pislogással, majd azt mondta: – Szólítson Jake-nek! – A kórházban azt mondták, hogy az egy bomba volt a klubban. Az anyám neve nem szerepelt a halálos áldozatok listáján. Tud bármit is arról, hogy mi történt vele? Megsérült? –Caterina Sajnálom, de nem tudom. legnagyobb megrökönyödésére Jake letérdelt a széke elé a kemény márványpadlóra. Felemelte Caterina egyik lábát, s a tenyerében pihentette. – Az anyja velem volt, mikor robbant a bomba, és nem sérült meg. De azt nem tudom, mi történt vele, miután leszakadt a mennyezet. Minden kórházat ellenőriztem – mondta Jake. – Nincs Lucia Lombardi egyik beteglistán sem. – Ujjai határozott, katonás mely hatékonysággal bontották ki az összegubancolódott csomót, a helyén tartotta a zsákvászon cipőt, s elkezdte letekerni a mocsokkal borított csíkokat. Bűzlöttek. – A hoteleket is ellenőriztem, de ott sem volt semmi nyoma. A klub tulajdonosának sincs meg a címe, készpénzben fizetett neki a fellépésért. Sajnos attól tartok, nem sikerült a nyomára bukkannom. Jake nem nézett Caterinára. A figyelme a lábára irányult, levette róla a zsákvásznat, rétegről rétegre, így nem láthatta az arcát. Nem látta, mit jelentett ez Caterinának. – Kereste őt? Az anyámat?
Jake meghallott valamit. Tekintete Caterina arcára siklott, s akármit is látott rajta, attól ellágyult a hangja, eltűnt belőle az él. – Mondja csak, Caterina – mondta gyengéden –, miért visel zsákcafatokat a lábán? Caterina elmesélte neki, mi történt előző éjszaka. Mesélt a scugnizzókról, a szúrásról a karjában, s arról is, hogyan küzdötte vissza magát az öntudatba a sufniban. Elmondta neki a tényeket. Ez is elég volt, Jake-nek nem volt szüksége többre. A dühöt azonban elrejtette. A félelmet mindennél jobban titkolta, eltemette a falkavezér részletes leírása és a Nápoly mellékutcáin való futás mögé. Jake keveset beszélt. Csak alkalmanként tett fel egy-egy kérdést, s élénk tekintetével Caterina arcát fürkészte. Néha a homlokát ráncolta, vagy hosszan kifújta a levegőt. Mikor Caterina épp azt mesélte neki, hogy úgy döntött, együtt fut az utcagyerekekkel, kicsit megrázta a fejét, de nem fűzött hozzá megjegyzést, és Caterina hálás volt neki ezért. Mindvégig, amíg beszélt, a keze Caterina lábfején volt. Mikor Caterina lába kiszabadult a rongyokból, Jake óvatosan ringatni kezdte, s a lehorzsolt talpát tanulmányozta, ujjhegyeit végigfuttatta a piros és nyers bőr foltjain. – Jake – suttogta Caterina –, mit gondol, ki helyezte el azt a bombát? – Azt mondják, még a németek hagyták itt. Letette Caterina lábát a padlóra, majd nekilátott a második kusza zsákvászonnak. Ez sokkal rosszabb volt. – De mit gondol, ki volt? – Azt gondolom, hogy figyelmeztetésnek hírszerzőa egységünknek – felelte Jake –, hogy ne üssükszánták bele az aorrunkat lopott műtárgyak ügyébe, és hagyjuk abba a nyomozást. –
Elhallgatott, a koszt bámulta Caterina lábujjkörmei alatt. Különös módon Caterina nem érezte magát kellemetlenül. Jake felpillantott. Látta, hogy Caterina a kezét figyeli. Egy mosoly találkozott a tekintetével, mire Jake hozzátette: – Mondanom sem kell, erre nincs semmi bizonyítékom. Ez csak a megérzésem. – Folytatta a mocskos csíkok letekerését, s látta, hogy azok a vértől hozzátapadtak Caterina sarkához. – Gondolja, hogy Drago Vincelli áll a dolog mögött? – kérdezte Caterina. – Igen, gondolom. Ismert bombaszakértő. – Tartóztassa le! – Milyen váddal? – Bármilyennel. Csak dugja börtönbe, és dobja el a kulcsot. – Caterina megértse. halkan mondta ezt, mert azt akarta, hogy Jake Jake felnézett rá, a tekintete komoly volt. Kezének melege beborította Caterina lábát. – Ez többé már nem Mussolini fasiszta állama, Caterina. Vannak törvények, amelyeket tiszteletben kell tartanunk. Elővett egy egykor fehér zsebkendőt a zsebéből, s elvett egy kancsót az asztaláról. Miközben Caterina arról mesélt, hogy járt a Santa Maria-templomban, vízbe mártotta zsebkendőt, s foltokban átáztattaJake vele aa zsákvásznat, mire aza végül lehámlott Caterina sarkáról, s végre megkönnyebbülten hajlíthatta be a lábát. Jake ezután megmosta mindkét lábát, az összes lábujját, minden csontot, minden hajlatot, a vízzel nyugtatta meg őket, és eltávolította a koszt. Caterina nem akarta, hogy abbahagyja. Jake lehajtotta a fejét, Caterina nem látta az arcát, de tudta, hogy a férfi ezt épp így akarja, hogy eltakarhassa előle az érzéseit, hogy Caterina így kibeszélhesse magát. Csak a keze beszélt a lányhoz, finom ékesszólással. Caterina szerette volna belemélyeszteni az ujjait sötét színű hullámos hajának rugalmas vastagságába, és szívesen kotorászott volna a
gondolatai között, helyette azonban inkább a konyakos poháron tartotta a kezét. Jake kiment a szobából, de percekkel később már vissza is tért, egyik kezében egy pár fekete vászoncipőt lóbált, a másikban kést. Ráillesztette a cipőt Caterina lábára. Túlságosan hosszú volt, úgy mutatott rajta, mint a bohóccipő, így hát levette, levágta az orrát, majd visszahelyezte, a fűzőt megtekerte a talpa alatt is, mielőtt fent összecsomózta volna. Furán nézett ki, de kényelmes volt. – Köszönöm, Jake! – mondta Caterina, s megérintette Jake khakiszínű vállát, miközben az a sarkán ült éppen előtte, és a munkáját ellenőrizte. Melegnek tűnt az inge, az izmai pedig feszültnek, a horzsolás a saját hőjét bocsátotta ki. Caterina azon tűnődött, vajon tenné mit szólna Jake, ha ingét, sérült részre a kezét, s kigombolná így óvná az meg a és napa kellemetlenségeitől. – Bementem a gyóntatófülkébe – mondta Jake-nek lassan. Jake meglepetten szemlélte Caterinát. Caterinának csak most tűnt fel, hogy a férfi mennyire kiváló hallgatóság volt. Kíváncsi, de befogadó. Könnyű volt vele beszélgetni. Mikor történt mindez? Hogyan változtak meg a dolgok? Onnan, hogy ezt az már amerikai katonát az ellenségének látta, eljutott odáig, hogy a barátjaként tekintett rá, s egyáltalán nem volt tudatában a kettő közti lépéseknek. Caterina megértette, hogy az egész a bizalomról szólt. Megbízott ebben a tapintatos rendőrtisztben. Így hát elismételte. – Bementem a gyóntatófülkébe. – Miért? – kérdezte Jake. – Milyen bűnöket vallott be? – Sötét szemének sarkában mosoly bujkált, mintha azt gondolta volna, hogy Caterinának egy egész rakás bűne van, amit eltitkolt. – Hogy beszéljek Drago Vincellivel. A Jake-ben élő rendőr nem engedte, hogy kimutassa a megbotránkozását, de azért felállt, egyenesen Caterina fölé hajolt, nagyon nyugodtan.
– Ott volt? A gyóntatófülkében? – Közelebb volt hozzám, mint most maga. Caterina nem várta meg, hogy Jake további kérdéseket tegyen fel. Ott ült a levágott orrú cipőjében, abban a tudatban, hogy életének percei már visszafelé ketyegnek, és elmesélte a beszélgetését Drago Vincellivel. Leírta a látványát a rácsozaton keresztül, a hegyes áll árnyékos négyzeteit és a sötétre gravírozott profilt. Az arany villanását Drago Vincelli szájában. Jake közel hajolt hozzá. – Ez minden? Caterina megfontolta a választ, mivel emlékezett arra az elégedett nevetésre, mikor Drago Vincelli már tudta, hogy már megfogta magának, hogy átvegye majd az apja helyét. Az a fenyegetés végén. miközben viszonozta Jake tekintetét. – Ez – Igen – amondta, minden. Nehéz volt Jake-nek hazudni, nagyon elmélyülten vizsgálta Caterinát. Felegyenesedett, s felélénkült szakemberré változott. – Elrendelem egy egység felállítását – mondta azonnal. – Most rögtön lecsapunk a Santa Maria-templomra! – Ne! Már elment. – Akkor berángatjuk papot kihallgatásra. Az utcakölyköt úgyszintén, azt, amelyika odavezette a találkozóra. Vanni, azt mondta, ez a neve. – Addigra el fog tűnni. – Értesítem az olasz rendőrséget! – Ne, Jake, ne! Megfenyegette a családomat, arra az esetre, ha a rendőrségre megyek. Kínos csend lengte be a szobát. Caterina a csuklóját tapogatta, a felszakadt bőrt ütögette, hogy ez által visszahozza a dühét. Dühre volt szüksége, nem félelemre, muszáj volt éreznie, ahogy áttör a bőrén.
– Miért ez a sok nem, Caterina? – Jake hangja halk volt. – Miért ez a sok nem, azért, hogy megakadályozza, hogy odamenjek? Mit rejteget előlem? Caterina szerette volna elmondani neki, megértetni vele a döntését, hogy ezt az egészet a nápolyi rendőrség bevonása nélkül csinálja végig, ahol a nyelvek bizony könnyen megoldódtak, a pénz pedig kézről kézre járt. Az öccse élete forgott kockán. Nem vállalhatta a kockázatot. – Jake, kérem, ne vonuljanak be oda a kemény katonai bakancsaikkal! Ha Vincelli azt hiszi, hogy magának is köze van a dologhoz, meggondolhatja, hogy alkut kössön velem. – Alkut? Maga alkut kötött vele? El kellett mondania neki. – Igen. Egy hetet adott nekem, hogy megtaláljam az ékköves asztalt. – Caterina, megőrült? Lehet, hogy az az asztal már nem is létezik. Ezt felfogta Vincelli? – Igen. – De maga akkor is megkötötte ezt az alkut? – Igen. Jake nem kérdezte meg, miért. Tudta. Tisztában volt vele, mi forog kockán. Korábban látott már embereket a halál előtti pillanatokban. Megráztais magát, hogy megszabaduljon az érzelmei egy részétől, melyeket Caterina csak megtippelni tudott, majd gyorsan az asztalához ment, ahol felvette a telefont. – Hozatok önnek egy kocsit, hogy hazavigye. Még mielőtt Caterina visszautasíthatta volna, kopogás hallatszott az ajtó felől. – Ne most! – kiabálta Jake. Az ajtó mégis kinyílt, és Harry Fielding sétált be a szobába. – Azért jöttem, hogy tájékoztassalak, Quincy ezredes elrendelte, hogy vigyek fel ma egy egységet a hegyekbe, hogy átfésüljük Sant’Agata faluját. Azt hiszi, még mindig a kórházi
ágyadban fekszel – vigyorodott el Harry. – Nem ábrándítottam ki. Jake bólintott. – Köszönöm, Harry! – Többet azonban nem mondott. Harry tekintete az amerikairól Caterinára vándorolt, végignézett szedett-vedett ruházatán és szokatlan lábbelijén, mielőtt megjegyezte: – Örülök, hogy biztonságban látom, Caterina. De az isten szerelmére, mindketten pihenjenek. Nem néznek ki valami jól. – Köszönjük a tanácsot, kapitány! – mondta Jake. Harry az ajtó felé tartott, fürgén és komolyan, de Jake megállította. – Sok szerencsét, Harry! Vigyázz magadra! És figyelj oda! Harrypillanatig elegánsanaztisztelgett Jake-nek, elment. Jake egy egy hosszú ajtót bámulta, aztánmajd töltött magának kis konyakot, s azonnal meg is itta az egészet. – És most hazaviszem – közölte. – Ha ad kölcsön jegyre, akkor elkapok egy vonatot. Jake felsóhajtott. – Ne legyen már ilyen problémás, Caterina! – Először el kell mennem valahová. Itt Nápolyban. a homlokát ráncolta. –Jake Kérem, Caterina! Veszélyes dolog magának úgy rohangálni a város utcáin, mintha ön is egy utcagyerek lenne. A múlt éjszaka már bebizonyította ezt. Caterina a fejét rázta, és csak nézte, miként forgott a szoba meg a sok könyvespolc. – Nem, Jake – nevetett kényszeredetten, és örült, hogy ez nem tűnt fel a férfinak. – Adtak nekem egy hetet. Egy hétig nem vagyok veszélyben, éppen ezért okosan kell kihasználnom. Elfogadom az ajánlatát a fuvarra, köszönöm, de először még találkoznom kell valakivel. Visszajövök ide, és kint találkozunk egy óra múlva. – Kivel találkozik?
Caterina azonban már az ajtón kívül volt, és rohant az utcára. Caterina tíz percig figyelte az üzletet az utca túloldaláról. Ez idő alatt senki semfémháló ment be,volt és senki sem az jött ablakra ki. Odabent fény pislákolt, de egy kívülről illesztve, ezért szinte lehetetlen volt látni, mi van a kirakatban, csak akkor, ha közvetlenül előtte állt az ember. Caterinának fékeznie kellett magát. Hogy várjon. Hogy figyeljen. Hogy kigondolja a lépéseit, de nem volt sok ideje, és nem akarta, hogy odatolja az orrát egy vásárló, és ezzel rontson az esélyein. Vásárló? Megrázta a fejét. Senkinek sem volt manapság pénze ilyesféle holmira. Ez egy elegáns utca volt, elegáns épületekkel, melyek a háború előtt még elegáns boltokkal büszkélkedhettek. Divatházakkal, szépségszalonokkal, illatszerboltokkal és flancos áruházakkal, ahol elkényeztetett pudlikat csinosítgattak. A polcok most többnyire üresek és porosak voltak, ahogy a zsebek is, a pudlikat pedig megették. Elhagyatottságérzés szivárgott végig Nápoly csatornáin a cigarettacsikkekkel és az elveszett álmokkal együtt. A név az üzlet felett merész arany betűkkel mindent elárult, amit Caterinának tudnia kellett. Orlando Bartoli. Ékszerész. Akiről Harry Fielding mesélte, hogy a kikötőből húzták ki a testét. A pult mögött álló fiatal lány éles szemű volt, és kicsit úgy nézett ki, mint Mussolini. Neki is nagy, szögletes feje és előreugró álla volt, bár több haja, mely hosszan, feketén és egyenesen omlott a vállára. Nem lehetett több tizennégy évesnél, mégis magabiztosan viselkedett a pult mögött, mintha már évek óta ott állt volna, és azt a kevés ékszert őrizte, melyek
előtte voltak kirakva az üveges szekrényben, néhány bross, egy nyakék és egy tálcányi antik gyűrű. Caterinának kétsége sem volt afelől, hogy valahol egy fegyver is lapul elérhető közelségben, semmiképp sem látható helyen. – Buongiorno – üdvözölte Caterina barátságos modorban. – Signorina Bartoli? – Igen. A lány kitárta a karját, felölelte vele a boltot, mellyel azt jelezte, hogy ő és az ékszerek összetartoznak. A hely korábban lenyűgöző lehetett, mikor a falakon még csillogtak az értékes drágakövekkel, arannyal és evőeszközökkel teli cizellált faliszekrények, a tehetős nápolyi elit szimbólumai. Most már csak egyetlen kirakatban voltak cipők, vadonatújak, puha, fényes bőrből, magábaebben szívtaa megsebzett a nap fényét. Az új cipő olyan volt, akármely az aranypor városban. – Beszélhetnék az édesanyjával, signorina? A lány tekintete tetőtől talpig végigpásztázta Caterina ócska szürke ruháját, és a cipőjénél állt meg. – Mamma! – kiáltott fel anélkül, hogy levette volna a szemét a vásárlójáról. Hátul kinyílt egy ajtó, és egy nő lépett az üzletbe, fekete hajú lányávaltömör ellentétben ő szőke volt, és kis termetű. gyász feketéjébe öltöztek. MeglepettMindketten mosollyala üdvözölte Caterinát, mintha elszokott volna a vásárlóktól. – Miben segíthetek, signorina? – A nőnek kedves arca volt, és halkan beszélt, a szomorúság bevéste magát a szája körüli vonalakba. – Fogadja részvétem, Signora Bartoli, a férje elvesztése miatt. A nő szorosabbra húzta a fekete kendőt a feje körül. – Ki maga? – Caterina Lombardi vagyok. A nő szeme elkerekedett, s a szája elé kapta a kezét, hogy elnyomja a hangot, mely az ajkain küszködött. – Az ő lánya vagy – suttogta.
– Antonio Lombardi lánya vagyok, igen, ez igaz. Signora Bartoli lágy, mogyoróbarna szeme megtelt könnyel, ahogy kinyújtotta kezét, s hatalmas keblére ölelte Caterinát. – Szegény kicsi cica – dúdolta halkan. A nő érzelmeinek heves hullámai összecsaptak Caterina feje felett. Hogy így tartsa őt egy erős, gondoskodó kar, ahogy a tulajdon anyja sohasem tartotta, szinte már túl sok volt neki, s rémületére a zokogás remegve utat tört magának a mellkasából. – Mamma – a lány hangja gyanakvó volt –, az is lehet, hogy veszélyes. Hogy azért van itt, hogy kémkedjen utánunk. – Hadd kémkedjen, amennyit csak akar. Itt úgysem talál semmit. Caterina gyengéden kiszabadította magát a párnás keblek közül. – Nem jelentek veszélyt magukra, Signora Bartoli. A nő megérintette Caterina arcát. – Tudom, hogy nem, bella. – Azért vagyok itt, hogy arról az asztalról kérdezzem, amit az apám készített. – Akkor be kell állnod a sorba. Kirendőrséget. mást érdekelÉs még? –A másokat. – Az utolsó szót szinte kiköpte. – Kik azok a mások? A Camorra? Egy férfi fehér csíkkal a fekete hajában? – Hagyjuk őket! – rántotta meg a vállát az ékszerész felesége. – Sajnálom az apád elvesztését. Jó ember volt. Melegszívű. – A nő ökle a saját szívét ütötte. – Mint az én Orlandóm. Barátok voltak. Mindketten jó emberek. – Köszönöm, signora! Mindig is hittem, hogy az apám jó ember volt. De most azon tűnődöm, vajon jól ismertem-e? – Higgy a szívednek, gyermekem – mondta határozottan. – Mindig higgy a szívednek. – Mit mondott a férfiaknak, akik kérdezősködni jöttek?
– Semmit. Nem tudok semmit. A lányom, Delfina sem tud semmit. A fiam, Edmondo – intett a nő a hátsó ajtó felé – sem tud semmit. – Ezt mondta a rendőrségnek is? – Igen. – És a hírszerző tiszteknek is? A nő szemöldöke megemelkedett. – Igen. Róluk is tudsz? Caterina nem hagyta, hogy másodszor is kizökkentsék. – A férfi a fehér csíkkal a hajában meg azzal a nehézsúlyúval az oldalán. Ők is eljöttek? A nő teátrálisan megremegett, a lánya sietett oda hozzá, kezét a karja alá csúsztatta anyjának vastag csípője körül. A mozdulat könnyed meghittsége Caterinát. Eszébe jutott anyja. „Kedvesem, elvitte ameghatotta cica a nyelved? Hát még egy csókot sem adsz az anyádnak?” – Igaz, hogy semmit sem tud? – kérdezte Caterina. A nő megszokott mozdulattal a lányához hajolt, és megcsókolta a fejét. – Persze hogy nem. A pult hogy mögül egy-egya konyakkal, pohár marsala került Caterina érezte, elvegyül melyet mégeléjük. korábban ivott, és hogy a pulzusát egy sokkal elviselhetőbb ütemre lassítja le. Háromszög alakban ültek, kis sámlikon így hárman, kezükben az itallal, és Caterina egy kis hízelgéssel kiszedte Signora Bartoliból, mi történt a férjével. Az egész azzal kezdődött, hogy az éjszaka közepén kopogtatott az ajtajukon a rendőrség. Kényszerítették Bartolit, hogy a széfétkiszúrtak – azt mondták, azért, mertkeret kaptak egy fülest nyissa –, és ki azonnal egy oda rejtett nélküli festményt a Madonnáról és a Gyermekről, ám az ékszerész még azelőtt kikapta a pisztolyt a széfből, s beleeresztett két golyót a rendőrfőnök mellkasába.
Signora Bartoli zokogott. A lánya újratöltötte a poharát. – Elszökött – mondta Delfina dühösen. – Elszökött a festménnyel, aztán el is tűnt. Itt hagyott minket egy sebesült rendőrrel a házban. Ó, Papa, ó, Papa. Caterina átkarolta a lányt, és egy darabig csak a halk zokogás és Caterina vigasztaló suttogása hallatszott az üzletben. Különös volt ez, ez a meghittség két nővel, akiket alig ismert, valami mégis összekötötte őket, Caterina érezte a kötődés szálait, ahogy belevágnak a húsába. Erősen. – Mi késztette arra a férjét, hogy lelője a rendőrt, signora? Miért tenne ilyet? Az ékszerész felesége gyengéden végighúzta a kezét az arcán, letörölve a bánatot. – Orlando a lopott ne Tintoretto-festményt valakinek. Nem tudom, rejtegette kinek, úgyhogy is kérdezd. Nem mondta el nekem. De azt tudta, hogy halott ember, ha elveszti azt az értékes festményt. Zsebkendő került elő egy zsebből, és még több csendes könny csordult le a nő arcán. – Papa félt – magyarázta Delfina. – És joggal félt. Nem tudjuk, ki ölte meg, de biztosan azért tették, mert féltek, hogy elárulja őket, ha bevinné a rendőrség kihallgatásra. Úgyhogy a kikötőbe dobták. Signora Bartoli hirtelen óvatos pillantást vetett Caterinára. – Ezért vagy itt? Érted is eljöttek? Caterina bólintott. – Én viszont nem szándékozom a kikötőben végezni. Jake leragadt egy olyan vitában, mely semerre sem tartott. Az amerikai hadsereg őrmesterének az a fajta áthatolhatatlan arca volt, mely Jake-et egy alaposan bereteszelt pajtaajtóra emlékeztette. Semmi sem jutott be vagy ki. – Sajnálom, uram, de ez nem lehetséges.
– Kérek egy kocsit – tájékoztatta Jake ismét. – Egy civil járművet. – Uram, elvihet egy dzsipet vagy az egyik motorunkat. De civil járművet nem. Az szabályellenes. – Katona, ott abban a kocsiszínben maga mögött legalább húsz olyan civil kocsi van, ami nem tartozik senkihez, és nem csinál semmit, csak ott áll és porosodik. Azonnal nyissa ki! A katona mozdulatlanul állt, tekintete valahol Jake bal fülének csúcsán állapodott meg, majd egy lázadó vállrántással átmasírozott a redőzött kocsiszínhez, mely az égető napfényben terült el. Kinyitotta a dupla ajtót, és az egyiket kitárta. Az ajtó visítva tiltakozott, Jake pedig belépett. Válogatott kocsik sora volt összezsúfolva a porréteg alatt. Néhányuk nagy, atestes gép volt,őket. míg mások kicsik és szomorúak, amiért sarokba lökték Jake végigjárt köztük, s képtelen volt megállni, hogy ne mosolyogjon. Kiszúrt egy 1936-os Chrysler Airflow-t, olyat, amilyet azelőtt otthon, Milwaukeeban vezetett. Vagy ezer éve. Végigsimított modern orrán, és megveregette lejtős farát, miközben visszaemlékezett a napra, amikor a kocsival kivitt egy lányt, akivel randevúzott, az erdő szélére, hogy a lány ott röptethesse a sólymát. emlékeztette. Ahogy a fejét fordította,A smadár az az Caterinára erős figyelem, mellyel rendelkezett. Felidézte, ahogy a sólyom a karmával az ülés támlájának barna szövetét markolta, s azt gyanította, Caterina szorítása is éppen olyan éles lenne. Csábító volt a gondolat, hogy még egyszer beüljön a háromágú kormánykerék mögé, s visszamenjen az időben ahhoz az emberhez, aki akkoriban volt. Ezeket a kocsikat Nápoly utcáin csípték el, a tulajdonosok elmenekültek vagy meghaltak. Fojtogató volt odabent a kocsiszínben, a rengeteg átmelegedett fém ontotta magából a hőt. Odabent homály volt, ám a napfény egy keskeny sugara beszivárgott a nyitott ajtón keresztül, s éppen egy alacsony olasz automobil lökhárítóját
világította meg. Jake átvándorolt hozzá. A fényszórója megrepedt, és a festés is össze volt karcolva. – Ezt viszem el – jelentette ki.
– Meséljen ékkövekről mondta Caterina. Feltűnt az neki, hogy a – két Bartoli váltott egymással egy pillantást. – Azokról – tette hozzá Caterina –, amelyek az asztalhoz kellettek, aminek az elkészítésével az apámat bízták meg. Még mindig semmi válasz. – Honnan származtak? – Di Marco gróftól. Ez nem érte meglepetésként. – Az én Orlandóm átment Caprira, amilyen bolond volt, és egy kecskebőrbe burkolt dobozzal tért vissza. Tele volt smaragddal, zafírral és gyémántokkal, melyek olyan nagyok voltak, hogy ki lehetett volna szúrni velük az ember szemét. – Signora Bartoli egy pillanatra elhallgatott, egyik kezét végighúzta a száján, majd a kézfejét fekete szoknyájába törölte, mintha keserűek lettek volna a szavak. – A gyémántokra rá volt száradva a vér. Egyik drágakő sem volt új. A saját kezemmel mostam meg mindegyiket, hogy eltüntessem róluk a szennyet, a víz pedig vörössé változott. – Vádlón bámult az ujjaira. – Van bármi elképzelése arról, hol lehet most az asztal? – Nincs. – Signora, miért mondja el nekem mindezt? Én idegen vagyok magának. Meglepett arckifejezés ült ki a nő ráncos arcára, de Delfina volt– az, a lánya, végül válaszolt. Azért, mertaki vértestvérek voltak, a maga papája meg az én papám. Vagyis maga családtag. – Vértestvérek?
Caterina elképzelte őket, a két olasz embert, ahogy mindegyik végighúz egy kést a tenyerén, s vér folyik le a kőpadlóra. Összekulcsolják a kezüket, összevegyítik egymással a vérüket. A vértestvért többre becsülték, mint a családot. De miért? Mi késztette rá őket, hogy megtegyék? Egy gondolat furakodott az elméjébe. – Hallott már a Cézár Klubról? – kérdezte Caterina. Megint csak a fiatal lány volt az, aki válaszolt. – Igen, persze. Papa és a maga apja is tagja volt. A tagok Nápolyban találkoznak. – Mit csinálnak? Az anyja felhorkantott, súlyos keble riasztóan megemelkedett. Isznak, és férfidolgokról beszélgetnek, és azt hiszik, hogy ők –irányítják a világot. – Miért gondolják ezt? – Mert férfiak, és a férfiak bolondok. – A klub összes tagja vértestvér? Abban a pillanatban kivágódott az ajtó a bolt végében, s egy magas fiatalember sétált be, fejét arrogáns szögben tartotta, vékony csípője előredőlt. Nyilvánvalóan a lány bátyja volt. Ugyanolyanszemmel arcvonásai voltak, de neki jól állt, anyagú, és ugyanolyan intelligens nézett Caterinára. Durva barna kötényt viselt, s egyik kezében egy félig elkészült fekete cipőt lóbált, ujjainak olajszaga volt. – Mamma, én… Ám nem a fiatal cipész volt az, aki magára vonta Caterina figyelmét. Hanem egy másik ember, a hátsó szobában. Egy asztalnál ült, körülötte mindenhol bőr, a feje elfordult, hogy benézzen az üzletbe. Caterina láttán eltátotta a száját. – Carlo! – kiáltott fel Caterina. Érezte, hogy az apró szőrszálak felállnak a karján a döbbenettől. Carlo Cavaleri volt az, a gyermekkori barátja. Pír öntötte el a fiú jóképű arcát, kezében görbe cipészkést tartott.
– Mit csinálsz itt? – Itt dolgozom. – Azt hittem, a nagybátyád szervizében dolgozol. Carlo bólintott. – Jól hitted. De utálom a motorokat meg a kenőolajat, és hogy Vito bácsi üvölt velem. Ezért a szabadnapjaimon idejövök. Hogy új szakmát tanuljak. Signora Bartoli visszatuszkolta a fiát a hátsó helyiségbe, és rájuk csukta az ajtót. – Ezek ketten jó fiúk – mondta. – Jó cipészek. Odasétált az egyik polchoz, ahol a munkáik voltak kirakva, és kiválasztott egy pár női cipőt, melynek olyan színe volt, mint az érett fügének, nem fekete, de nem is egészen lila. – Ez Vedd fel!biztosan jó – mondta, és Caterina kezébe nyomta. – – Nem – tiltakozott Caterina. – Túl értékes ahhoz, hogy csak úgy odaadja. A nő gyengéden megveregette Caterina arcát. – Tedd, amit mondtam. Családtag vagy. – Köszönöm – mondta hálásan Caterina, s máris visszatért a szörnyű valósághoz. – Mesélne nekem Drago Vincelliről? – Drago – csattant fel a signora. Tartsd magadvolt. távolHarcolt attól a gonosz embertől. Évekkel ezelőtt –még jó ember Mussolini ellen az apáddal meg az én Orlandómmal együtt. De kapzsi lett. Rossz ember lett belőle, és most, hogy a háborúnak vége, másokból is rossz embert farag. Én mondom neked, tartsd magad távol tőle. Épp elég már a halál ebben a városban. Még egyre nincs szükség. Vajon igaz ez? Caterina úgy gondolta, hogy nem. Egy halálra még szükség volt. – Hol találom meg őt? – kérdezte. A nő elfordította a fejét, zsebkendőjével a szemét törölgette, s egy gyors pillantást vetett a lányára, aki alig láthatóan megrázta a fejét.
– Nem tudom – állította Signora Bartoli. Caterina előrelépett, s egyik ujjával megcsavarta a fekete ruhaujjat. – Meg fog ölni engem, ha nem én találom meg előbb. Pont úgy, ahogy Orlandót is megölte. – Caterina Lombardi, nem akarom, hogy meghalj. – Akkor árulja el nekem. Már csak az apám miatt is. – Ha szembeszállsz Drago Vincellivel, akkor biztos, hogy átvágott torokkal végzed, és ezt nem fogom engedni. Sok ember áll mögötte. Nagy hatalmú emberek. Nem akarják majd, hogy keresztülhúzd a számításaikat. – Signora Bartoli tekintete könnyes volt, szájának vonala azonban megmerevedett. – Úgyhogy nem, nem tudom, hol lehet Drago Vincelli. Hazugság volt. Ezt mindannyian tudták. Caterina. – Miféle – Miféle emberek? – kérdezte halkan számítások? – Elég volt, Caterina. Apád mindig azt mondta, hogy túl sokat kérdezel. – Signora Bartoli bánatosan rázta a fejét Caterina apjának említésére. Caterina azonban nem volt hajlandó annyiban hagyni a dolgot. – Kik ezek csinálnak? Ők szervezik meg aa hatalmas műtárgyakemberek? ellopásátÉsés mit eladását? Anélkül, hogy a saját kezüket bemocskolnák? Signora Bartoli ismét a lánya felé fordult, ám Caterina közéjük lépett. – Erről van szó, signora? Árulja el! Ezt csinálják? Ezt csinálta a maga Orlandója meg az én Papám is? Egy bólintás. Olyan bizonytalan volt, hogy alig számított bólintásnak. – És ezeknek a férfiaknak a csoportja – folytatta Caterina könyörtelenül –, ez a Cézár Klub? Signora Bartoli átkarolta Caterina nyakát, és megcsókolta az arcát.
– Most menj el! – suttogta az ékszerész felesége. – Túl sokat tudsz. Caterina viszont biztos volt benne, hogy bőven van még mit megtudnia. Caterina berúgta az ajtót. Belépett a sufniba. Arra számított, hogy elönti majd az idegesség, de nem így történt. Nyugodt volt. Semmi pánik. Ám az előző éjszaka egyetlen pillanatát sem feledte, hogy gúzsba kötötték és megalázták ezen a mocskos, ócska búvóhelyen, ahol arra kényszerítették, hogy a cipőjével üzleteljen, s hogy a halbűzben feküdjön, miközben az egyik fiú büszkén járkált körülötte. Úgy tett, mintha azért jött volna vissza, hogy megtalálja az utcagyerekeket, még saját maga előtt is színlelt. Nem mintha valóban arra számított volna, hogy itt találja őket. A hálózsákjaik eltűntek. Kirepültek innen. Akárcsak a vadmadarak, nem hagytak nyomot maguk után. A nappali fénynél látta az üres halasládákat és a kátrányos kötél eldobált végeit, melyek a sarokban hevertek. Keze biztosan dolgozott, mikor leguggolt, és egy kicsi, kőből készült korsóból kerozin olajat öntött a halasládákra, olajat, melyért a levágott végű, amerikai vászoncipőjét cserélte el. Odakint a sirályok rikoltozása, akár a holtak hangjai, növelték Caterina elszigeteltségérzését, s felgyorsították a pulzusát. Egy doboz gyufát húzott elő rongyos, szürke ruhájának zsebéből, kivett egy szálat, és meggyújtotta. Figyelte, ahogy a lángja elemészti a kis darab fát, aztán eldobta. A gyufa ívet írt le a levegőben, lobogott, ahogy egyre több oxigént szívott magába, szentjánosbogár volt a homályban. Mire azsem olajba már ott volt.csapódott, és élvezettel felmorajlott, Caterina
HUSZONHATODIK FEJEZET
Jake látta, hogy Caterina szinte repül felé az utcán, gyorsan haladt a gyalogosok között, mintha szárnyak lennének a sarkán. Késett. Megállíthatatlannak látszott a túlságosan is hosszú szürke ruhájában, mely szinte hullámzott mögötte. Jake uralkodott az arckifejezésén, hogy elrejtse a megkönnyebbülését, mely megrohamozta, most, hogy Caterina visszatért hozzá, mégpedig épen, s kinyitotta neki a kocsi ajtaját. – Szép cipő – jegyezte meg. –Caterina Nem loptam. nem szállt be a kocsiba azonnal, megállt a felhágóján, s lassan megvizsgálta Jake-et tetőtől talpig, majd a kis járművet is. Nem viselt egyenruhát, csak egy puha, fehér inget, feltűrt ujjal, krémszínű nadrágot és vászoncipőt, a jármű pedig egy, már szebb napokat is látott, fekete Lancia Aprilia volt. Caterina helyeslően bólintott. – Szép kis álca – mondta egy mosoly kíséretében, majd becsusszant anyósülésre. Jake bajt azhozott Caterinára tíz nappal korábban, mikor bevonult Sorrentóba az egyenruhájában, mivel azonban nem akarta ismét ezt tenni vele, civil ruhát vett fel. Gyorsan vezetett végig Nápolyon, tudatában annak, hogy most több a rendőr az utcasarkokon, és több katonai bakancs cirkál a piazzákon. Izgatottak voltak. Idegesek egy újabb bomba lehetősége miatt. Jake nem hívta fel rájuk Caterina figyelmét, de tudta, hogy úgyis észreveszi őket. A lány éles tekintete sorra megfigyelte őket. Egy lebombázott épület egyenetlen fala omlott le a Via Foriasón, ami azt jelentette, hogy kerülőt kellett tennie a mellékutcákon keresztül a timpanonszerű Nemzeti Múzeum
mögött, de utána már nem engedett a negyvennyolcból. A Lancia zihálva tört magának utat fel a dombokon, ablakai zörögtek a tokjukban, s ahogy emelkedtek, a kék víz felől érkező szél belopódzott a kocsiba, felborzolta Caterina rövid haját, s széles horizontok illatát hozta el nekik a város bűze helyett. Épp csak átverekedték magukat a virágokkal borított Sant’Agnello falujának szűk utcáin, mikor Jake egy az egyben rákérdezett: – Ki volt az a göndör hajú birka, akivel múlt éjjel táncolt a klubban? – Senki – felelte Caterina, miközben előrenézett. – És van ennek a senkinek neve és szándéka? –Jake Nincs. felsóhajtott. – A neve Giulio Macchione, és az apjának dolgozik egy helyi borokkal foglalkozó vállalkozásban. De ami a lényeg, hogy a maga Caprin élő barátnőjének, Leonora di Marco volt vőlegényének a bátyja. Elhallgatott. Kockázatos volt, hogy így elárulta magát. Lehet, hogy Caterina kinyitja a kocsi ajtaját, és kiugrik, vagy a hallgatás páncéljába burkolózik. Jakeszegezte, képtelen melyektől volt megjósolni. Tekintetét a szűk és éles kanyarokra szinte életre kelt az út, ám a szeme sarkából látta, ahogy Caterina elfordítja a fejét, és rábámul. Egy szót sem szólt. Csak bámulta. Jake érezte, hogy a tekintetétől felforrósodik az arca. – Oké – vallotta be –, utánanéztem a fickónak. Caterina felnevetett, valódi nevetés volt, mely derűsebbé tette a hangulatot a régimódi kocsiban. – Hallott már a Cézár Klubról? – kérdezte Caterina. – Nem. – Jake pillantása Caterinára siklott. – Mi az? – Úgy tűnik, hogy köze volt ehhez az egészhez. Giulio Macchione is tag, és állítja, hogy pusztán egy nápolyi klubról van szó, ahová csak iszogatni járnak. Megnézhetné, mi mást
tud még előásni az ügyben, rendőr úr. – Caterina sérült karja előrenyúlt, ujjai könnyedén megérintették Jake alkarját. Olyanok voltak, akár a tollak. Meleg tollak a bőrén. – Majd kérdezősködöm az ügyben – mondta Jake Caterinának. – Csak diszkréten. – Természetesen. Caterina ujjai eltűntek. Jake hivatalos hangnemre váltott. – Először hazaviszem, aztán találkozunk a harangtoronynál. Meg kell beszélnünk, mi történhetett az ékköves asztallal, ha valahogy sikerült túlélnie a robbanást a műhelyben. Caterina letekerte az ablakot, és hagyta, hogy a zsályaillatú levegő az arcába csapjon. Ha egyáltalán valaha volt – kórházban mondta halkan, hez– fordult. – Jól van? Nemottkellene lennie?majd Jake– Persze hogy nem. – Jake tekintete haragosan siklott Caterinára. – Ön szerint nem nézek ki jól? Caterina elmosolyodott. – Nem. Nem, egyáltalán nem. Caterina hagyta, hogy Jake kitegye a házuknál. Pontosabban a poros utca végén. Nem akarta kockáztatni, hogy Jake az arcába kapja a nagyapja machetét, amiért egész éjszaka távol volt vele. A hőség elviselhetetlen volt még az árnyék ellenére is, mellyel megtelt a szűk helyiség, s Caterina már várta, hogy letéphesse magáról a súlyos szürke ruhát, ami szinte eggyé vált a hátával. Ám alig tette a kezét a bejárati ajtóra, mikor az kivágódott, s nagyapja kemény marka behúzta a házba. Ujjai máris Caterina arcán voltak, kitapintották a gödreit és a sík felületeket, alaposan lány bőrét.– ordított Caterinával. – Hol – Hol átkutatták vannak a akönnyek? vannak a bűnbánat könnyei?
Túl sok cigaretta érződött a leheletén, ez feltűnt Caterinának, még akkor is, mikor jobbra-balra ingatta a fejét, mintha csak le akarná tépni. – Hol vannak a bocsánatért esedező kiáltások, Caterina Lombardi, amiért eltáncoltad a tisztességedet egy éjszakai klubban, Nápolyban, amiért hagytad, hogy a férfiak összetapogassanak? – Nagyapja egyre erősebben rázta Caterinát. – Amiért kimaradtál egész éjszaka, míg a nagyapád szégyenkezve siratta a becsületedet. Caterina nagyapja kezére helyezte a kezét, majd levette az arcáról. Arca skarlátvörös volt. Nagyapja tudta, üres tekintete ellenére is, tudta bőrének melegségéből. – Nonno, mit tudsz te arról, hogy egy éjszakai klubban voltam Nápolyban? Nagyapja egy szót sem szólt, mire Caterina egy rántással kiszabadította magát, és lendületből megindult a nappali ajtaja felé. Érezte az illatát. Már azelőtt, hogy meglátta volna, érezte őt. A hazugságait. A parfümjét. – Helló, Mamma! A szobában sűrű volt a levegő a szürke cigarettafüsttakarótól. Az anyja már órák óta ott lehetett.
Menj el!mielőtt Menja szívem, el, Lucias Caterina akarta keresztül mondani. Lombardi, még aezttorkomon kitéped hagyod elvérezni a mocsokban, ahogy tizenegy évvel ezelőtt. – Mit akarsz? – kérdezte Caterina. – Így üdvözlöd az anyádat, drága bellám? Anyja telt, skarlátvörös ajka gyengéd nevetésre húzódott, hangja hízelgő és selymes volt, miközben felállt a székéből, és kinyújtotta a karját. Ne! Caterina gondolatban saját magára kiáltott. Ne moccanj! Maradj itt az ajtóban. Ahol nem érinthet meg. Ahol nem vakíthat el a hazugságaival, és nem húzhatja el előtted a mézesmadzagot.
Könnyek csillogtak az anyja szemében, ahogy ott állt higgadtan, mozdulatlanul, s karját esedezve nyújtotta a lánya felé. Nem, gondolta Caterina, ilyen könnyen nem versz át. Ám a lába elárulta őt. Előrelépett. Caterinának semmi emléke nem volt arról, mikor átlépte a távolságot kettejük között. Előrelépett, és érezte, hogy az anyja karja ölelésbe burkolja őt, melyről már vagy tízezerszer álmodott éjjelente, s tanúja csak a párnája volt. Anyja bőrének tapintása olyan volt, mint a finom fátyolszövet, ahogy az arcához ért, finomabb volt, mint amire emlékezett, s ölelésétől az öröm áruló borzongása hullámként futott végig Caterinán. – Micsoda szégyen, hogy így tönkretetted a szép hajadat – suttogta az anyja. Caterina egyet. óvatosan a tőrtcsavarta a szívéből, és hátralépett Anyjaeltávolította fényes kontyban fel szőke haját a tarkóján. Szemöldöke szőke volt, vékony vonalban kihúzva, hosszú szempillái azonban sötéten árnyalták tekintetét. Fekete ruhát viselt, stílusos és római szabású volt, elegáns rövid ujjal és ejtett derékkal, mely kiemelte a csípőjét. Karcsú volt, de nem vékony. Nem volt beesett az arca, erős testén látszott, hogy nem kell nélkülöznie a húst és a sajtot. Caterina hogy már Semmi negyvenegy de fiatalabbnak nézett ki, tudta, a szemét kivéve. lányoséves, nem volt azokban az acélkék szemekben. – Láttad őt – morgott a nagyapja Lucia Lombardira az ajtóból. – Most tűnj el! – Nem – mondta gyorsan Caterina anyja. – Ne legyél olyan kegyetlen. – Signora, te elárultad a fiam! Sárba tiportad a Lombardi nevet! Elhagytad a gyerekeidet! – Caterina nagyapjának hangja egyre csak emelkedett, megfeszült a dühtől. – Tűnj el a házamból, és soha ne is gyere vissza! Lucia Lombardi szomorú mosollyal fordult Caterina felé.
– Te is ezt akarod, kedves kislányom? – Kinyújtotta a kezét. Nem voltak rajta gyűrűk. Tenyerét felfelé fordította, óvatos esdeklés volt ez. – Bocsáss meg! Bocsáss meg? Caterinát ezúttal nem hagyta cserben a lába. Pontosan azt csinálta, amire utasította. Odasétált a nagyapjához, s Caterina vállvetve megállt mellette, minden szót bezárt a fejébe. Esélyük sem volt kiszabadulni. – Tűnj el! – mondta Nonno még egyszer. Caterina anyjának mosolya bizonytalan volt, küzdött, hogy az ajkán maradjon, de nem járt sikerrel. Miért visel feketét? – tette fel a kérdést magának hirtelen Caterina. A halott férjét gyászolja talán? Vagy a halott szeretőjét?
Talán a felől halottvagy német tábornok Vagy valaki akár, mást?s Caterina ezernyi valakiszeretőjét? mást is gyászolhatott úgy kapaszkodott ebbe a gondolatba, mint egy vértbe, mellyel a kék tekintetet hárította el. – A fiam – mondta hirtelen Lucia Lombardi, hangja tiszta és határozott volt. – Luca. Hol van a fiam? – Kint a halászhajókon. – Mikor jön vissza? – Ma este. – Akkor visszajövök. – Nem! – kelt ki magából Nonno, botjának kopogása a padlón olyan volt, akár a puskalövés. – Nem jössz vissza, Lucia Lombardi. Maradj távol ettől a háztól! Semmi mást nem okozol ennek a családnak, csak fájdalmat és szenvedést. A fiadnak nincs rád szüksége! – Öreg izmai megfeszültek, aztán elernyedtek arcbőrének laza redői alatt. – Nonno, Lucának joga van látnia az anyját. – Nem! Soha! – Házsártos, csökönyös gazember vagy – sziszegte Lucia Lombardi, majd ellépett mellette a bejárati ajtó felé. – Hol szállsz meg? – kérdezte anyjától Caterina.
– Ó, én Caterinám, abban reménykedtem, hogy itt maradhatok. Szóval ki tudja. – Lucia Lombardi megeresztett egy legörbült mosolyt. – Esetleg alhatok a csatornában. Az ajtó becsapódott mögötte. Jake az anyát figyelte. A házból lépett ki, és büszkén megindult az utca túlsó vége felé, ám a sebességből ítélve, mellyel fekete magas sarkúja a járda kövének csapódott, a dolgok nem mentek valami fényesen. Elnyomta a cigarettáját, felzárkózott mellé. – Helló ismét, Signora Lombardi! Lucia Lombardi bosszús pillantást villantott Jake-re, nyilvánvalóan nem örült a tolakodásnak. – Menjen innen! – Egy darabban hagyta a lányát? – Menjen a pokolba! – mondta könnyedén. Mintha gyakran mondaná. – Még nem lehet. Előbb lenne néhány kérdésem. Lucia Lombardi megállt, és egyenesen Jake-re bámult, kezét csípőre tette. – Emlékszem magára, katona, még a csinos kis egyenruhája nélkül is. Maga az a szerelmes ifjú, aki miatt a lányom egész éjjel kimaradt. – Hazahoztam, ez minden. – Jake gondolta, hogy még hozzáteszi, hogy: „Én vagyok az, aki megmentette az életét múlt este”, de átgondolta a dolgot, és helyette inkább lezserül csak annyit mondott: – Mondja csak, Signora Lombardi, a férje a bizalmába avatta magát valaha is azzal kapcsolatban, hogy hol tartotta a régiségeket, amelyeket restaurált? Valahol egy titkos raktárban? Lucia Lombardi keze lecsapott rá, és meg is ütötte volna Jake arcának bal felét, de ő elkapta, s ujjai a csuklójára szorultak. A haragtól Lucia Lombardi tekintete tompává és színtelenné vált.
Mielőtt még Jake elengedhette volna a csuklóját, másik keze hirtelen a magasba emelkedett, s lecsapott Jake arcának jobb felére. Keményen. A múlt éjszakai robbanástól a fejében még mindig lötyögő, egyenetlen darabkák egymásnak ütköztek, s fájdalom nyilallt hátul a szemgolyóiba. Lucia Lombardi nevetése élénk és könnyed volt, és éles, akár egy tőr. Karját Jake karjába csúsztatta, arcát esdeklőn fordította felé, szája puha volt. – Katonafiú – mondta –, ebben a cifra életben semmit sem kap meg ingyen. Mindig van egy ár, amit meg kell fizetni. Megérdemelte a pofont, amiért olyasmibe ütötte az orrát, amibe nem kellett volna. – Elhallgatott, és megsimogatta Jake sérült arcát. Nekidörgölte a vállát az övének, ügyesen imitálva az –elégedettséget. – Igyunk egyet, van-e katona!bármije, amit érdemes A kérdés csak az, signora, eladni? Lucia Lombardi felnevetett. Hátravetette a fejét, s olyan szabadon nevetett, hogy az már ragályos volt, és Jake is mosolygott, miközben végigsétáltak az utcán, Lucia Lombardi még mindig belékarolt. Jake hangot hallott a háta mögül. Hátrapillantott a válla felett, s volt, meglátta ahogy ott állt az ajtóban, arca szürke akár Caterina a ruhája. alakját, Őt figyelte. Lucia Lombardi egy kocsmához vezette Jake-et. Nem a Piazza Tasson, hogy mindenki lássa. Nem, ez a hely el volt dugva a tekintetek elől Sorrento ódon városfalának árnyékában, egy aprócska helyiség volt, odakint négy rozoga fémszékkel, melyeket az omladozó stukkóknak támasztottak arra az esetre, ha valaki és egyizzadságtól kis árnyékra Odabentgörnyedt két férfia cigarettától foltos vágyna. munkásruhában söre felett a pultnál, és egy kikötött kecske feküdt egy kis napfénysávban, mely a spalettán keresztül hasított be a térbe.
Lucia a sarokban ült le egy magas székre, mely látni engedte karcsú lábát, ami magára vonzotta a kocsma tulajdonosának tekintetét, mikor kihozta az italokat. Míg Lucia keze le volt foglalva – az egyikben eszpresszó, a másikban grappa –, addig Jake ismét megkockáztatta a kérdést. Már felkészült, hogy behúzza a nyakát, ha a kávé megindulna felé. – Volt a férjének titkos raktára? – Nem. – Lucia felhajtotta a kávéját, s nyomban követte a kupica grappa is. Megnyalta az ajkát. Nehéz volt nem nézni, mikor olyan nagy szakértelemmel csinálta. – Nem, nem volt neki. Lucia Lombardi arckifejezése nyugodt volt, s volt benne valami professzionális nyájasság, ami kivonultak elgondolkodtatta Jake-et, hogy vajon mit csinálhatott, miután a németek. A szeme körüli hajszálvékony ráncokban azonban ott bujkált a feszültség, egyfajta merevség, ami elárulta őt. Jake már azelőtt kiszúrta a hazugságot, mielőtt az elhangzott. – A Cavaleri család az, amelyik tele volt titkokkal. – Ezt olyan mély hangon mondta, hogy Jake kénytelen legyen közelebb húzódni hozzá. – Nem a Lombardi. Mire gondol? – Arra a rosszmájú, vén boszorkányra, Signora Augusta Cavalerire gondolok. Nem csoda, hogy a fia felesége öngyilkos lett. Én is az lennék, ha együtt kellene élnem azzal a gonosz, vén szipirtyóval. Az a nő a fiai börtönőre. – Signora, ha jól tudom – mutatott rá Jake –, Roberto Cavaleri felesége azért végzett magával, mert maga Rómába szökött a férjével. Lucia Lombardi elmosolyodott, széles és közömbös mosoly volt. – Igen, még az is ott volt neki, gondolom. Egyenes háttal ült a székén, szépen elhelyezkedett az elegáns fekete ruhájában. Jake cigarettával kínálta, melyet meg
is gyújtott neki. Az egészben az volt csak a borzalmas, hogy Jake azon kapta magát, hogy kedveli a nőt. Nem akarta kedvelni ezt a nőt, aki elhagyta a gyerekeit. – Milyen titkaik voltak a Cavaleri családnak? – Magát a Cavaleri-boszorkát kell erről megkérdeznie. – Én magát kérdezem. Lucia Lombardi megrántotta a vállát. – Ha tudnék róluk, már rég nem lennének titkok, erről biztosíthatom. A homályos kocsmában Jake halkan a férjéről, Antonio Lombardiról kezdte faggatni, és meglepetésére Lucia Lombardi válaszolt. Határozottan és pontosan. Antonio intarziával foglalkozott, és a hosszú évek alatt, Lucia meglepetésére, nagy névsőtletta belőle. Lombardi A vásárlók legnagyobb egész Olaszországból érkeztek hozzá, világ minden tájáról. Az amerikaiak szenvedélyesen szerették a munkáját. Az egész életét azzal töltötte, hogy ritka furnérlemezek után kutatva katalógusokat böngészett. Igen, az áruk jöttek-mentek, de nem, ő sosem kérdezősködött róluk, a műhelyét pedig egyenesen utálta. Soha nem is ment oda. Szamaraknak való hely volt, ahol az emberek a kezükkel gondolkodtak a fejük Bezzeg a lánya. Ő helyett. már más kérdés volt. Ez volt az a téma, mely kihozta Lucia Lombardit a sodrából, mire kivett még egy szálat Jake asztalon heverő cigarettásdobozából, és ismét csak megrántotta formás vállát. – Antonio idealista volt – jegyezte meg, a kifejezést sértésnek szánta. – Nem realista. Olyan dühvel utálta Mussolinit meg a fasisztákat, hogy azzal még a pokol démonjait is meg lehetne idézni. Ezért bálványozta a lányom az apját. Mindketten hittek benne, hogy a világ minden bajára létezik gyógyír. – Mi késztette arra, hogy most visszajöjjön ide? – kérdezte Jake.
Lucia Lombardi csettintett a pultosnak, mire egy újabb kupica grappa jelent meg előtte. Felhajtotta. – Természetesen a lányom és a fiam – húzta össze hűvös, kék szemét. – Hiányoznak. – Valóban? – Munkára van szükségem – jelentette ki. – A Pompeji Klub a rohadt bomba miatti javítások miatt zárva van. Hát erről volt szó. – A testnek ételre van szüksége. – Az asztalon lévő üres pohárra pillantott. – És italra. – Skarlátvörös ajkán huncut mosoly terült el. – Maguk, jenkik most az ország pénzügyminiszterei. – Ujjait Jake kezére csúsztatta. Jake felállt, lerázta magáról az érintését. –– Meglátom, találok-eValami magának munkát – mondta. De ne kulimunkát. tisztességeset. Nápolyban. Jake bólintott. – Hol száll meg? – Hagyhat nekem üzenetet a Pompeji Klubban. – Nyelvével újra végigszántotta az ajkát. – Hallott már a Cézár Klubról? Lucia Lombardi a homlokát ráncolta, gyönyörűen ívelt szemöldöke szinte lecsapott Jake-re. – Nem, még soha. Hazudott. Méghozzá kitűnően. – Jelent magának valamit a Drago Vincelli név? – kérdezte Jake. Ez olyan hatással volt a nőre, mintha Jake megpofozta volna sápadt arcát. Feje hátrabicsaklott, elegáns fekete ruhája egyszerre petyhüdtnek látszott, s egy kósza szőke hajtincs omlott le az arcára. A ragyogás csak álca volt. Jó álca ugyan, de akkor is csak álca. Jake egy másodpercre valaki mást pillantott meg mögötte. Valakit, aki szeretett volna az asztalra borulni, és zokogni.
– Mi az? – Jake megfogta Lucia Lombardi kezét, feszes kis gömbként hevert a kezében, skarlátvörös körmei belemélyedtek Jake tenyerébe. – Mit csinált Drago Vincelli? Az idő lelassult. Kitágult. Lucia Lombardi minden egyes pislantása évekbe telt. – Drago Vincelli – köpte a megvetés ezüstös csóváját Lucia Lombardi a padló piszkos kövére – az oka annak, hogy elhagytam Sorrentót. Caterina ott volt, várta őt. Jake már előbb meglátta a lányt, ahogyan a bizánci harangtorony lábánál sétálgat, miközben ő felfelé rohant a Corso Italián. A torony úgy magasodott Caterina fölé, mint egy szépen megmunkált, piros-sárga esküvői torta, fodrok és boltívek egymás hegyén-hátán, melyek mellett a lány apró alakja eltörpült az egyszerű fahéjszínű ruhájában. Feszültnek látszott. Dühösnek. Tudta, hogy Jake azért késik, mert az anyjával töltötte az időt. Ez olyasmi volt, gyanította Jake, amit Caterina nem fog egyhamar megbocsátani. Kilépett a kíméletlenül tűző napfényből, és csatlakozott Caterinához az árnyékos boltív alatt. – Oké – mondta élénken –, dolgunk van. Menjünk! Caterina nem mozdult, arca kemény volt, mint a kő. – Nem kell segítenie nekem, Jake. Menjen, és nyugodtan csatlakozzon Harry Fieldinghez meg az egységéhez Sant’Agata dombjainál. – Halkan beszélt, egy gyereket bámult az utcán, aki egy akkora dinnyét cipelt küszködve, mely nagyobb volt, mint Caterina feje. – Ott kellene lennie, vagy nem? – Ne! – mondta Jake élesen. Caterina tekintete az –arcára ugrott. – Ne csináljon úgy folytatta Jake –, mintha nem együtt lennénk benne az egészben. Hat napunk van még. Nem akarom a hetedik napon a kikötőből kifogni egy hálóban. Ezért
itt vagyok. És végzem a munkát, amiben jó vagyok. És ha ez azt jelenti, hogy ki kell kérdeznem az anyját vagy az öccsét, vagy a nagyapját, akkor ezt teszem. Érti? Caterina bólintott. – Sajnálom. Előrébb lépett, és egy rövid pillanatra Jake vállára hajtotta a fejét. Jake érezte a súlyát, s a forróságát a fehér ingén keresztül. Megfogta Caterina kezét. – Menjünk! Egy pap sétált végig a templomi folyosón fekete palástjában, kezében egy váza liliomot vitt, s közben halkan dúdolt magában. Jake felismerte a darabot, melyet dúdolt. A teremtés volt Haydntól, s hallatán ujjai vágyódni kezdtek a zongora billentyűi után. A sorrentói katedrálisba húzódtak be Caterinával, hogy elkerüljék a lármázó bakák tömegét, akik a Corso Italia felől érkeztek, Jake többeket fel is ismert. Quincy ezredes úgy hitte, még mindig kórházban van, ezért nem kívánta reklámozni, hogy itt tartózkodik Sorrentóban. Kívülről a katedrális egy egyszerű szögletes épület volt, mindenféle építészeti vonzerő nélkül, de a belseje márványárkádok, intarziás burkolatok és reneszánsz freskók pompás kirakata volt. – Elmondta magának az anyám, miért jött? – kérdezte Caterina. – Igen, el. Azt mondta, azért jött, hogy lássa magát. És az öccsét. Azt mondja, hiányoztak neki. Jake azt gondolta, Caterina örülni fog neki. Hogy talán még megengedi magának, hogy egy kicsit örüljön annak, hogy az anyja, ennyi után, szeretett volna egy kiselrántotta időt töltenia vele és Lucával, de évtévedett. Caterina hirtelen kezét. Tekintetébe undor költözött.
– Hazudik – jelentette ki. – De maga nem veszi észre. Csapdába csalta, ahogy minden férfit csapdába csal. Elfordította a fejét, és nem volt hajlandó Jake-re nézni.
Udvariasak voltakérezte, egymással. a legtöbb,jégréteget amit el von leheta mondani. Caterina hogy azEzudvariasság bőrére, s szeretett volna odatartani hozzá egy forrasztólámpát. A műhelyében voltak, sámlikon ültek a munkaasztal két ellentétes felén, s miközben a tervet vitatták meg, minden egyes szót udvariasság itatott át, mielőtt még megtette volna útját az asztalon keresztül. Jake-nek volt egy tolla meg egy kis jegyzettömbje, és éppen jegyzetelt. Gyakorlatiasnak és profinak látszott, mintha már vagy ezerszer csinálta volna. Ez magabiztossá tette Caterinát. – Köszönöm a segítségét, Jake – mondta illedelmesen. Komolyan is gondolta. Jake meglepetten nézett fel a jegyzettömbjéből. Szeme bevérzett, és fehér foltok jelentek meg a szája körül, mintha a vér fokozatosan szivárgott volna el belőle. Caterina riadtan dobta le a ceruzáját. – Menjen haza, Jake! Feküdjön le! – Még nem lehet. Kidolgozták a tervet. Az elején kezdik, ismét csak Antonio Lombardi műhelyében. Jake húzta ezzel a rövidebbet, azzal, hogy vissza kell látogatnia oda, és ki kell kérdeznie a szomszédokat, hogy kérelmet kell benyújtania, hogy megtekinthesse a rendőrségi jelentést. Caterina azonban tisztában volt vele, hogy Jake-nek jelenleg pihenésre volt szüksége. Megkerülte az asztalt, kivette a tollat a kezéből, bedugta a szivarzsebébe, gyengéden megpaskolta a férfi kezét, majd becsukta a jegyzettömbjét. – Jake, menjen haza! – Megérintette ruganyos haját. – Így semmi haszna nincs. Holnap újrakezdjük.
– Minden óra számít. Caterina kezébe vette csökönyös arcát, és megcsókolta, kávé és kimerültség ízét érezte az ajkán. – Nem akarom, hogy itt legyen – suttogta. – Menjen haza! Caterina felriadt álmából. Keze megmarkolt egy vésőt, még mielőtt kinyílt volna a szeme. A dörömbölés az ajtón lerántotta a sziklafalról, amelyen álmában mászott. Szája száraz volt, végtagjai feszültek. A műhelyében volt, a munkaasztal felett roskadozott, lenolaj illata volt az orrában. Kiegyenesedett. Ismét dörömböltek. Halkan elindult az ajtó felé az új, puha cipőjében, a véső hegyével előre. Már szinte sötét volt odakint, a nap utolsó sugarai siklottak át a magas, lécezett ablakon. Az ajtó zárva volt, és el is volt reteszelve, a zsanéros feléhez lépett, hogy a támadó mögé kerüljön, mikor az beront. – Ott van, Caterina? Jake volt az. Caterina elhúzta a reteszt, és kitárta az ajtót. Jake ott állt az ajtóban. Sötét haját összekócolta a szél. – Jake, mit keres itt? Volt valami derültség Jake-ben. Még mindig nem az egyenruhájában volt, és csak mosolygott Caterinára. Mikor látta a fegyvert a kezében, mosolya vigyorrá szélesedett. – Már várt, nem igaz? – nevetett. Caterina az asztalra dobta a vésőt. – És miért van itt megint? Utasítottam, hogy feküdjön le. – Úgy van. És én engedelmeskedtem is. – Caterina látta, hogy a tekintete már tisztább, a bőre pedig kevésbé szürke. – De egyetlen orvosság, amire szükségem van, az éppen itt van,azCaterina. Egyetlen röpke pillanatra Caterina megfeledkezett arról, hogy meg kell védenie a családját, megfeledkezett a fehér
csíkról a fekete hajban, megfeledkezett az anyja szigorú tekintetéről és Sal Sardo ocsmány, skarlátvörös halálmosolyáról. Csak arra tudott gondolni, ahogyan Jake a nevét mondta. Mintha csak mindig is a nyelvéhez tartozott volna. Mintha fel akarta volna falni. Jake mozdulatlanul állt, csak bámulta Caterinát. Tekintetének forrósága felmelegített egy elszigetelt részt Caterinában, amely azóta a tizenegy évvel ezelőtti nap óta hideg volt, mikor az esőben kereste a nagyapját. – Jake, sajnálom, hogy korábban olyan goromba voltam a templomban. Ha lehetne, visszaszívnék minden szót. – Kárpótolhat érte. Caterina lassan elmosolyodott. –– Mire Parr őrnagy? Arra gondol, gondoltam, lenne-e kedve eljönni, és enni valamit velem ma este. Találtam egy jó kis helyet az egyik faluban, a hegyekben, és… – Jake túl gyorsan beszélt. Elhallgatott, majd jóval hivatalosabban azt mondta: – Örülnék, ha velem vacsorázna, Caterina. Caterina nem gondolkodott fél másodpercnél tovább a dolgon. – Köszönöm, Jake, az remek lenne. De előbb át kell öltöznöm. Jake tekintete alaposan végigmérte Caterinát, tetőtől talpig. – Nem – mondta –, nekem így is tökéletes. Caterina felemelte a poharát, és érezte, hogy a csomó a tarkójában oldódni kezd. Volt némi mozgás odakint a sötétben, s mindegyik hallatán felgyorsult a szívverése. Csak a szél
zörgette mondogatta magának. suhant át aaz leveleket, olajfaligeten. Csak egy bagoly volt az. Csak Semmiegy több.denevér – Jake, áruljon el nekem valami rossz dolgot, amit még gyerekkorában művelt.
Jake könnyedén felnevetett. – Elég hosszú a lista, amit kér. – Egyetlen dolog is elég lesz. – Nos, volt az az eset, mikor elmentem a jégre korcsolyázni, pedig azt mondták, hogy nem mehetek. Ugyanis túl vékony volt a jég. Caterina szeme elkerekedett. – És? – A jég beszakadt, én pedig belezuhantam. Én mondom magának, a Michigan-tó vize bizony nagyon fagyos tud lenni télen. – Jake újra elnevette magát, és ivott egy kortyot a helyi füstös ízű borból. – Bár imádom elmesélni. – Akkor mégsem volt olyan rossz. – Kivéve, hogy magammal vittem askisöcsémet. megfulladt. – Jake elmosolyodott, mosolya Majdnem tele volt szeretettel. – A kis gazember sosem felejtett el emlékeztetni erre az apró tényre, mikor éppen akart valamit. Caterinának tetszett, hogy volt egy öccse. Valaki, aki közel áll hozzá. Jake habozott egy kicsit. Ennyi épp elég is volt. Caterina egyszerre átkozni kezdte magát, amiért rákérdezett. Tavaly meg az aacheni csatában, Németországban. – Jaj, Jake,halt annyira sajnálom. – Ilyen a háború, Caterina. Az ilyesmi megtörténik. Ennyi volt. Jake a maradék borát még felhajtotta, majd intett is a tulajdonosnőnek, hogy hozzon egy újabb üveggel. Egy teraszon ültek, magasan a hegyoldalban, az ezüstös olajfaligetek egyre távolibbnak tűntek a völgy mélyének sötétségében. A citromfák, bőségesek és fényesek, rácsozatosan terítették szét gyümölcseiket és ágaikat a fejük felett a derűs kis vendéglőben, megtöltve a levegőt az illatukkal, és ezzel az öbölben tartva az esti szúnyogokat. Köztük az asztalon egy gyertya pislákolt.
Caterinának ínyére volt a cannelloni ai funghi porcini, 40 és a könnyed beszélgetés Jake-kel lényegében bármiről, aminek nem volt köze Sorrentóhoz vagy Nápolyhoz. Jake tájékoztatta Caterinát, hogy Eddie Arcaro épp most nyerte meg a Kentucky Derbyt Hoop Jr.-ral,41 amivel keresett néhány dollárt, és Caterina azt is megtudta, hogy Jake szereti a Frank Sinatradalokat és az Ingrid Bergman-filmeket. Ám most, a kávéval, úgy tűnt, egyre közelebb húzódik a sötétség. Mikor már csak kettesben voltak a teraszon, Jake előrehajolt, hogy meggyújtsa Caterina cigarettáját, sötét feje egészen közel volt a lányéhoz. – Előástam pár dolgot a Cézár Klubról – mondta a lánynak halkan. Caterina kifújt egy füstgomolyagot. – Meséljen! – A Palazzo Rodolfóban találkoznak. Ahogy mondják, inni járnak oda. Caterina a homlokát ráncolta. A fejét rázta. – De ezt hallgassa meg! – tette hozzá gyorsan Jake. – 1922ben alapították. Caterina várt. Érezte Jake izgatottságát, látta a leheletét a gyertya lángjában. – Mi más történt még 1922-ben? – kérdezte felbuzdulva Jake. – Mussolini meg a fasisztái hatalomra léptek. – Pontosan. – Van összefüggés? – Lehet, hogy van. – De mi? – Van még más is. Caterina kinyújtotta az egyik kezét, és szorosan átfogta vele Jake kezét az asztalon. 40
Olasz töltött tésztaétel, vargányával és sonkával, sütőben sütve.
41 Amerikai versenyló.
– Caterina, átnéztem a nápolyi rendőrség összes jegyzőkönyvét, amit csak meg tudtam szerezni, visszamenőleg egészen 1922-ig. – Türelmetlenül forgatta sötét szemét. – Kész káosz az egész. Feljegyzett régiséglopások templomokból és múzeumokból. Tippeljen! – 1922 után megemelkedett a számuk. – Talált. – Szép kis összefüggést talált. – Caterina érezte, hogy Jake ujjai erősebben markolják a kezét. A hűvös rendőrmosolyával mosolygott Caterinára. – Nézzük meg, mire jutunk ezzel. – Beleszívott a cigarettájába, s a fejében kavargó gondolatokra fókuszált. – Ez a csapatnyi férfi már a kezdetektől látta, hogy Mussolini tönkre fogja tenni a Olaszország gazdaságát, így megszervezték aztán elkezdtéka gyűjtögetni kis dugipénzüket azzal, hogy felbecsülhetetlen értékű műalkotások ellopását és eladását. Egészen addig a napig, mikor is az ország csődbe ment, az üzletük pedig összeomlott. Caterina lassan bólintott. – Igen, igaza lehet. Nem tudták, hogy háború lesz, ami még inkább megkönnyíti a dolgukat a lebombázott templomokkal és palazzó Azvághat ember egy mostreneszánsz simán végigsétálhat egy nápolyi utcán, és kkal. zsebre gyertyatartót, ha épp úgy tartja kedve. – Aztán megérkeztünk mi. A szövetséges erők. Caterina Jake-re mosolygott, és megérintette az arcát, egy ujját végighúzta állának vonalán. – Örülök, hogy idejött – suttogta. – Hogy elrontsuk a szórakozásukat. Caterina felemelte a poharát. – Arra, hogy elrontsuk a szórakozásukat. Jake Caterina poharához érintette a poharát. Caterina tudta, mi következik most, de nem akarta meghallani a szavakat Jake ajkáról. Most nem, mikor a kabócák és a békák éppen
szerelmes dalaikat dúdolták a lágy éjjeli levegőben. Mikor a keze összefonódott Jake-ével. – Az apja – mondta Jake. Caterina letette a poharát. – Beszéljünk az apjáról. Caterina a fejét rázta. – Caterina. Belebámult az éjszakába. Valahol egy róka vonított. – Ő is a Cézár Klubhoz tartozott – mondta Caterina kereken. – Ahogy Roberto Cavaleri és Orlando Bartoli, az ékszerész is. Caterina hallotta, ahogy Jake beszívja a levegőt. Bartoli tagságáról fogalma sem volt. – De még ha apám egy vagyont rejtegetett is valahol, én nem láttam. A súlya annak, hogy beismerte, az apja valóban az a tolvaj volt, akinek Jake mindvégig hitte, összetört benne valamit. Árulása ízét ott érezte a nyelvén, olyan volt, akár a sav, gyorsan felhajtotta a borát, az összesét, hogy kiöblítse a keserű ízt a szájából. – Önző volt – mondta Caterina merészen. – Becsület nélküli. – A nagyapját kérdezte már? a fejét rázta. –Caterina Nem hajlandó beszélni róla. De újra megpróbálom. Jake újratöltötte Caterina poharát, de a lány hátratolta a székét, és felállt, pár lépést tett a korláthoz a terasz szélén, egyre közelebb volt a sötétséghez. Háttal állva suttogott. – Óvakodjon tőlem, Jake. Az apám hazaáruló volt, aki ellopta az országa kincseit, az anyám pedig tönkretett egy családot. Nemcsak az enyémet. A Cavalerikét is. Miatta követett el öngyilkosságot egy nő, és ment tönkre a vállalkozásuk.
Hallotta maga mögött Jake lépteit. Érezte, ahogy a férfi karja átöleli, széles mellkasa pedig melegen feszül a hátának. Jake belecsókolt a hajába. – Vállalom a kockázatot – mondta. – Óvakodjon tőlem, komolyan mondom, Jake. Olyan dolgok vannak bennem, amelyekről fogalmam sem volt. Dolgok, amelyekre képes vagyok, hogy megvédjem a családomat. – Caterina – mondta Jake halkan –, mind képesek vagyunk olyan dolgokra, amelyekről nem is álmodtunk. De én is itt vagyok. – Caterina szembefordult vele az ölelésében, ajka megtalálta Jake száját, miközben a férfi azt suttogta: – Segítek neked véghezvinni őket. Caterina várt. A szoba a késői óra ellenére is fullasztó volt. A szél egyenesen Afrika szívéből fújt, forró volt, akár az ördög lehelete, és a spalettákat zörgette. Arra várt, hogy Luca lefeküdjön. Hogy a nagyapja befejezze a rádióhallgatást. Hogy elérkezzen a megfelelő idő. Vagy azért várt, mert nem akarta feltenni a kérdést? Nem tudta volna megmondani. – Nonno. Hangjára a fehér fej felemelkedett, redős arca a lány felé fordult, éppúgy, ahogy akkoriban, mikor még nem borította tejfehér hártya a szemét. – Nonno, mit tudsz arról, hogy Papa és Drago Vincelli együtt dolgozott? Az idős ember arca megrándult, mintha Caterina megütötte volna a botjával, és a meleg, citromos víz, melyet éppen ivott, az ingére löttyent, mégsem kiáltott fel, még csak a hangját sem emelte meg. Helyette kinyújtotta a kezét. – Caterina, gyere ide! Caterina otthagyta a székét, és lekuporodott a térdére a faragott karosszékében ülő nagyapja elé. A férfi bütykös keze
kinyúlt, és megsimogatta Caterina tüskés haját, lesimította, mintha csak a gondolatait akarná elcsendesíteni, miközben a másik kezével megérintette az arcát. Ujjhegyeivel kitapogatta a csomókat a bőre alatt, a szemöldöke között, a szeme alatt, a szája sarkában. Olvasott az arcából. Az ujjai jobban láttak, mint sok ember szeme, majd egy percnyi csend után előrehajolt, és megcsókolta Caterina homlokát. A gesztus gyengédsége meghatotta Caterinát. Kezét határozottan nagyapja keze köré fonta, s az ajkához emelte. – Nonno, segíts! A családunk veszélyben van. Többet kell tudnom arról, mi történt akkoriban. Ám Nonno keze kiszabadult Caterináéból. Az egyik keményen Caterina száján landolt, elhallgattatva őt. A másik a szemén meg, sCsend csukva legyen! tartotta őket. – Ne, pihent kislányom! Az elméddel láss, ne a szemeddel! Caterina tiltakozó hangot adott ki nagyapja széles ujjai mögül. – A csend – suttogta a nagyapja – az egyetlen válasz.
HUSZONHETEDIK FEJEZET
Ördög és pokol! Az elnök nem számított a nőre. Rá semmiképp. Még mindig látta őt lelki szemei előtt, ahogy bezárta a különterem ajtaját. Ahogy köszöntőt mondott a királyra, aki többé nem érdemelte meg, hogy Olaszország királya legyen. Ahogy az ajkához emelte a konyakot, a nő ott úszott a poharában, mire dühe megingatta az ítélőképességét. Az elnök volt az, aki rávette az asztalnál ülő férfiakat, hogy kockáztassanak. Az elnök volt az, aki mindenért a bombát okolta. Azférfiak elnök avolt az, aki úgy csendekbe, más kurvákba. Ezenkapaszkodott a napon a nőa lánya olyanahogy közel ült hozzá, mint a jómódú temetkezési vállalkozó a balján, aki a megfelelő összegért még élve is eltemetne bárkit. Mégsem törte össze a lány csontjait. Nem faragott mosolyt a torkára. Adott neki egy esélyt. Összehúzta a szemét, és lekorlátozta a gondolatait, s csak hagyta, hogy a férfiak szállítmány. az asztal körül azon vitatkozzanak, menjen a következő Párizsba? Londonba? hova New Yorkba? De ő már választott. Kalkuttába megy, ahol egy maharadzsa, aki akkora rubinokat viselt, mint a fácántojás, olyan hatalmas palotát építtetett magának, hogy nincsen párja, és szüksége volt az ókoriak kincseire, hogy feldíszítse. Az üzlet megköttetett. Csendben ült. Hagyta őket vitatkozni. Hagyta, hogy a félelem feltüzelje őket. Hogy a kapzsiság vezesse őket. Az áru beszerzése könnyű volt. A káosz és zavar ezen napjaiban úgy potyogtak a fáról, mint az őszi falevelek a viharban. Az elraktározásuk viszont nehéz volt, a nyomozások
pedig mindig egyre közelebb jártak. Elszállítani őket még nehezebb volt. A katonaság ellenőrizte a hajókat. Bólintott az asztal végén ülő egyenruhásnak, hogy tudja: Az üzlet megköttetett. – Az a bomba az éjszakai klubban szégyen és gyalázat – jelentette ki a fogorvos, aki pösze volt, és az volt a gyengéje, hogy vegyszereket fecskendezett az ereibe. – Nem vállalok érte semmiféle felelősséget. Figyelmeztetniük kellett volna minket. – Igaza van. Pár perccel azelőtt voltam ott, hogy felrobbant. – Jézusom, ez közel volt. A többiek morogtak vagy siránkoztak. Az elnök felemelte a kezét. Csend borult a teremre. Hadd hárítsák át rá a bűneiket. Hadd oldozzák fel megfeketedett lelküket. A pokol mindannyiuk számára elég nagy volt. – Uraim! – mondta, megnyugtatva őket. – Ne beszéljünk most vádakról. Beszéljünk a profitról. Rögtön tűzbe jöttek. A mosolyok is előjöttek. Nem volt idejük a szállítási engedélyekkel kapcsolatos gondokra. Az elnök hajtotta őket. Egyenesen a veszélybe. És a nő mindvégig ott volt a konyakjában. Rajtuk nevetett.
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
Nem
jött álom a szemére. Caterina az ágyában feküdt a
lepedőjébe gabalyodva, az elméje azonban nem engedett. Darabokra szedte nagyapja visszautasító válaszát a segítségkérésére. Érezte kezének súlyát, ahogyan kényszeríti a szemét, hogy csukva maradjon, ahogy lezárja ajkát. Miért? Miért tenne ilyet Nonno? Mitől rettegett, hogy mit látna? Mit mondana? Abban egy percig sem kételkedett, hogy szerette őt, de miért hallgattatná el? Gondolatai megtöltötték a fejét, olyannyira, hogy majdnem fel sem figyelt az aligse hallható hangra a sorrentói éjszaka csendjében. Nem voltak kutyák, se macskák az árnyékban, már rég felfalták mindet, ez a hang ráadásul nem is tartozott ide. Caterina egyből Aldóra gondolt. Felállt a szőr a karján, és halkan kibújt az ágyból. Előkapta a szeletelőkést a párna alól, megmarkolta a csontnyelet, s máris nagyobb biztonságban érezte magát. Az ajtó felé indult, vakon a sötétben. Lenyomta a kilincset. Feszülten figyelt, deAnnyira nem hallott több hangot, akkor csak képzelte az egészet? félelmetes lett volna azhát elméje, hogy kitöltötte a réseket? A feketeségben várakozott, az éjjeli levegő nedves és nehéz volt, a ház köré zárult, miközben peregtek a percek. Horkantás morajlott fel a nagyapja szobájából, a földszintről pedig papír zizegése hallatszott, halk, mégis jól kivehető. Lehet, hogy egy egér tépkedte apró darabokra Nonno újságját? Az egerek nagyon vakmerőek voltak manapság, hajtotta őket az éhség, és képesek akár a kartondobozt is darabokra tépni, vagy kis cafatokra szaggatni a könyvek bőrkötését. Túl kevés volt ahhoz a macska, hogy visszaszorítsa a számukat, és túl sok az olyan
otthon, amelyik nem engedhette meg magának a csapdákat. Caterina mezítláb odasomfordált a lépcsőhöz. Megint hallotta, hogy papír súrlódik a papíron. Egy halk csengés. Valami fém. A sötétségben Caterina elindult lefelé, szája csontszáraz volt. Minden egyes lépcsőfokot ismert, tudta, melyik hajlott meg a közepén, és nyögne fel halkan, ha rálépne. Lába oldalra lépett, hogy elkerülje, lábujjhegyen pedig kihagyta a következő fokot, mely rendkívüli módon nyikorgott. A kezében lévő kés vezette útját a lépcső aljáig, ahol megállt. Pislogott, szeme küzdött a sötétséggel, s ahogy fejét a konyha felé fordította, látta, hogy a nappali félig nyitva van. Látta. A sötétben semmit sem kellett volna látnia, és mégis látta az ajtóezperemét, fekete fény vonalat háttérben. Tudta, hogy mit jelent.egy Halvány voltaaszürke nappaliban. Megfordulhatott volna. Elsétálhatott volna. Visszalopakodhatott volna a lépcsőn, akár az egerek, összeszedhette volna Lucát és Nonnót, és elbarikádozhatta volna magukat a legfelső hálószobában. Várhattak volna hajnalig, amikorra már távozott volna a betolakodó, ha szerencséjük lett volna. Ha nem, és az a valaki az emeletre is felment volna portyázni, készen álltak volnavolna. rá, aCaterina hosszú szeletelőkés pedig egyenesen a torkára irányult átkozta a tényt, hogy a Bodeo pisztoly még mindig Leonora hálószobájában volt Caprin. Megfordulhatott volna. Elsétálhatott volna ettől az egésztől. Előrelépett, fél kezét a nappali ajtajára tette. A nappali nem volt túl nagy, így Caterina azonnal meglátta az alakot. apja asztala egy nagyobb a túlsó Az sarokban, háttalfölé az görnyedt, ajtónak, biztosra véve, árnyékban, hogy nem zavarják meg égbekiáltó tolvajlása közben. Egy zseblámpa tompa fényénél Caterina látta a pusztítást. Papírok szanaszét
dobálva. Fiókok felforgatva. Tollak eldobálva. kagylógyűjteménye a padlóra hajítva. A látványtól düh hulláma futott végig Caterinán. Belépett a szobába. – Ki maga? – sziszegte.
Luca
A sikoly éles volt. Majdnem elhalt, mielőtt kibukott. Az alak felegyenesedett, megpördült, a lámpa fénye ide-oda ugrált a szobában, és felkúszott a plafonra, még mielőtt megtalálta volna Caterina arcát. Egy pillanatra elvakította Caterinát, de az ösztönei átvették az irányítást, s azonnal felpöccintette az ajtó melletti villanykapcsolót, elárasztva a szobát fénnyel. Mogorván bámult a fekete ruhás alakra, aki egy köteg bankjegyet szorongatott. Caterina lassan leeresztette a kést. –AzMianyja a fenét művelsz itt, Mamma? mozdulatlanul állt, arca megfeszült. Caterina látta rajta, hogy próbálja kitalálni, melyik utat válassza – hogy halandzsázzon-e, és így vágja ki magát a helyzetből, vagy könnyek közt könyörögjön a megbocsátásért. Caterina gyűlölni akarta őt, kiabálni akart vele, és a kuplerájra is fel akarta hívni a figyelmét, melyet az apja holmijából csinált. Azt akarta mondani, amit a nagyapja is mondott: „Tűnj el a házamból!” Defeketében képtelenazvolt rá. volt. NemÉstalálta a szavakat. Az alak anyja itt voltmagában ebben a házban tizenegy üres év után. Szőke haja hátra volt fogva az arcából, és egy fekete cipőfűzővel volt összekötve, ahogy régen is, mikor fokhagymát aprított, hogy elkészítse Caterina kedvencét, a polpette di pollót. 42 Képzeletben Caterina ismét a konyhában volt kisgyerekként, érezte a zsíros sugo al pomodoro 43 illatát, egy ujját bele is mártotta, s rögtön kapta is érte a korholást a fakanáltól. Megrázta a fejét. Kiűzte belőle a képet. Letette a kést, odasétált, és közelebbről is megvizsgálta a rendetlenséget. 42 Olasz étel, 43 Olasz
csirkés húsgombóc. paradicsomszósz.
Váratlanul elszállt a mérge, elinalt hideg ujjain át, s próbált ugyan utánakapni, de már késő volt. Eltűnt. Még egyszer megkérdezte: – Mit művelsz, Mamma? – Pillantása megállapodott az anyja kezében lévő pénzen. – Nem lopok, Caterina. Ez jogosan megillet engem. Isten a megmondhatója, hogy kiérdemeltem. Tizenkét évig voltam itt ezen az isten háta mögötti helyen. A sértés betalált. De honnan származott a pénz? Caterina tekintete egy üres, rózsafából készült fiókra esett, a felbontott levelekből és papírokból álló rendetlenség legtetején hevert az asztalon. Caterina a homlokát ráncolta. Még sosem látta azelőtt. Aztán észrevett egy vékony kis rést aa polc alatt, ahol a tollakat tintát tartották. Megszületett felismerés. Ez egy titkos és fióka volt. Olyan, amiről tudott az anyja. Caterina kinyújtotta a kezét, tenyérrel felfelé. – Add ide nekem, Mamma! Ez Papáé volt, és nem a tiéd. Vékonyan gyöngyözve tapadt az izzadság Lucia Lombardi homlokához, s türelmetlenül söpörte le a csuklójával. – Gyere, Caterinám, ne vitatkozzunk! Ennyi év után legyünk inkább barátok.rajta. Hiányoztál nekem – mosolygott hívogatom – Osztozhatunk Caterina tekintete azonban visszatért a titkos fiókra, és látta, hogy még valami ott hever benne. Egy kulcs. Egy nagy vaskulcs, az a fajta, amelyik a templomokat és a borospincéket nyitja. Vagy egy pincét, ahol képzőművészeti alkotásokat rejtegethetnek. Kikapta a fiókból. – Nem, Caterina. Az a kulcs az enyém. Csakis az enyém. Add ide! – Lucia tekintetében egy pillanatra fellángolt egy villanásnyi harag, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt. Jeges kék tekintet vette át a helyét. – Kérem a kulcsot! – Mamma, nem vagyok félkegyelmű. Caterina már elindult volna, de az anyja visszahúzta.
– Megparancsolom, hogy azonnal add át nekem azt a kulcsot! Az anyád vagyok! Tessék, tiéd lehet a pénz, az egész. Vehetsz Nonnónak és Lucának valami tisztességes ennivalót. – Nem, Mamma. A pofon majdnem ledöntötte Caterinát a lábáról. Anyja keze az arcának csapódott, mire fájdalom lobbant fel a jobb oldalán, belehasított a fülébe is, de ez a fájdalom semmi volt ahhoz képest, melyet legbelül érzett a mellkasában, ahol valami darabokra tört. Anyja karja abban a pillanatban átölelte és magához szorította, keze a tarkóját simogatta. – Sajnálom, Caterina, annyira sajnálom. Bocsáss meg! Nem gondoltam komolyan. Sosem bántanálak, kedvesem. Caterina érezte, amint anyjának eláztatják az arcát, mégis határozottan kihúzta magát azkönnyei öleléséből. – Üljünk le – mondta –, és beszéljünk a kulcsról. – Ennek a bornak ecetíze van! A konyhaasztalnál ültek, egymással szemben. Caterina azt akarta, hogy a tömör asztal ott legyen közöttük, nem kellett több ölelés. Sem pofon. Nézni akarta az anyja arcát, hogy lássa, mikor hazudik. Először Caterina kérdezett. „Miért mentél el? Miért jöttél vissza?” De amint az anyja lehajtott egy pohárral a savanyú borból, és beszélni kezdett, a szavak csak úgy maguktól áradni kezdtek. Elmondta Caterinának, hogy azért szerette Roberto Cavalerit, mert benne megvolt az a humor és energia, ami Antonio Lombardiból hiányzott. Ő tudta, hogyan érezze jól magát. Caterina apja csak a fához értett. Úgy tűnt, nem veszi észre, hogy Caterina erre megrándult. – Bizonyos értelemben olyan volt, mintaza az te Papád, mindig tele volt ötletekkelviszont és eszményképekkel, ostoba szamár. – Lucia mégis szeretettel teli fejrázás kíséretében mondta ezt. – Roberto mindig is a partizánok oldalán harcolt,
üldözték a németeket, szabotálták a konvojaikat, és ellopták a fegyverszállító teherautóikat. Annyira bátor volt. Újabb pohár bort hajtott fel, és olyan arcot vágott, mely nem igazán leplezte gyötrődését. Robertót elkapták, és lelőtte egy német kivégzőosztag. A háborús taktikák ezen hasznos leckéje után, ahogyan Lucia nevezte, hűségesküjét a nyertes oldal mellett tette le, és egy német tábornok szeretője lett, aki Rómában állomásozott. – Klaus kedves volt, Caterina. Kedves és nagylelkű. Ez a két tulajdonság sokat számít, ha leplezni akarjuk a szerelem hiányát. Voltak jó napjaink, Klausnak meg nekem. A németek aztán tudnak szórakozni. Drámaian forgatta kék szemét, és közben nevetett, de vékonyka voltisezsikerült a nevetés, olyan vékony, hogy még Caterina védőfala alatt bekúsznia. – Honnan tudhattam volna – folytatta az anyja –, hogy a nagy és izmos jenkik meg a britek jönnek, és végigmasíroznak egész Olaszországon a Sherman tankjaikkal? – Egyik vállát megrántotta, ékesen kifejezve ezzel a véleményét a témával kapcsolatban. – Lelőtték az én Klausomat. A szövetségiek erőszakos véget vetettek a szórakozásainknak. – Meggyújtott egy cigarettát, és csak nézte, rángatózott ahogyan a a füstgomolyag sodródott közöttük, keserűség szája egyik sarkában. Caterina csendben figyelt. – Szurokkal kentek be, és tollban hempergettek meg, Caterina. Elhiszed ezt? Szurokkal kentek be, és tollban hempergettek meg Róma hálátlan polgárai, amiért kollaboráns voltam. Így neveztek, hogy kollaboráns. Annak ellenére is, hogy korábban jó páran meghívtak a partijukra énekelni. – Most már mosolygott, bizonytalan mosoly volt, mely senkit nem téveszt meg. – Látnod kellett volna, Caterina. Botrányosan festettem a bűzlő szurokban meg a tollakban, mint egy elveszett lélek a pokolból. – Újabb nevetés, s ennek a hangja ledöntötte Caterina védőfalának maradékát is.
Elveszett lélek voltál, Mamma. Elvesztél a saját árulásaidban. Caterina azonban egy szót sem szólt. Hogy is tehette volna? Ha mondani kezdte volna az anyjának, ami a fejében kavargott, sosem hagyta volna abba. – Honnan van a pénz és a kulcs, Mamma? Mit csinált velük Papa? Caterinának volt egy tippje. Nem volt nehéz kitalálni. A líra bankjegyek egy szál zöld fonallal összefogott kötege ott hevert közöttük az asztalon. A kulcsot Caterina a kezében szorongatta. – A pénz a te Papád megtakarított pénze. Menekülési pénz mindannyiunknak. Annak szánta, mikor a dolgok rosszra fordultak. –– Milyen Ó, hát dolgok? tudod, amíg Mussolini hatalmon volt, sosem tudhattad, mikor rángatnak ki a feketeingesei az ágyból az éjszaka közepén. Caterina mereven bámult. – Szóval beismered, hogy Papa már akkoriban is valami illegális dolgot művelt? Az anyja nem nézett Caterina szemébe. – Nem, nem, persze, hogy nem. – Csettintett egyet a levegőben. – Nem kellett ahhoz ok, hogy kivonszoljanak az utcára, és összeverjenek a tetves gumibotjaikkal. Megtették, már csak szórakozásból is. A hazugság ott hevert köztük az asztalon, a bankjegyekkel egyetemben. Egyikük sem ért hozzá. Helyette Caterina felállt, és meglóbálta a vaskulcsot a kezében. Anyja tekintete azonnal gyanakvóvá vált, bár egy mosoly azért meggörbítette telt ajkát. – Cara mia – suttogta mély hangon –, add nekem a kulcsot! – Közelebb lökte a köteg lírát a lányához. – Vedd el mind! Az apád és a nagyapád is azt akarná. Gondolj rájuk. Ne légy önző, Caterina. Az a kulcs számodra jelentéktelen. Caterina gondolkodott. Fürgén az ajtóhoz ment.
– Gyere, Mamma! Ideje, hogy sétáljunk egyet. – Micsoda? Megőrültél? Az éjszaka közepe van. Koromsötét van odakint. Caterina kitárta az ajtót. – Még egy ok, hogy most menjünk. A szikla tetején a Piazza Vittorián Caterina kihajolt a korlát felett, mely elválasztotta a piazzát a szakadéktól. A hold csipkeként terítette fényét a fekete hullámokra, s az éjjeli szél beszuszakolta magát Caterina munkaruhájának redői közé, ám tekintete továbbra is a sápadt, ovális formára szegeződött, mely anyjának feszült arca volt. – És most, Mamma. Mit nyit ez a kulcs? Caterina nem cirkuszolt. Nyugodt volt a hangja. Öklét azonban kinyújtotta a tengerbe bukó mélység felett, a vaskulcs tisztán kivehető volt a holdfényben. Csupán annyit kellett tennie, hogy kinyitja az ujjait, enged a szorításból, s a kulcs örökre el is tűnt. – Ahogy te mondtad, Mamma, nekem semmit sem jelent. – Ne! – Lucia Lombardi hangja rémült volt. – Ne, Caterina! Fogalmad sincs, mit művelsz. Caterina azonban pontosan tudta, mit művel. – Áruld el, mit nyit! – Add nekem, és aztán elárulom. – Anyja kinyújtotta a kezét, puha és fehér volt a sötétben, és két lépést tett előre. Fekete ruhája egybeolvadt az éjszakával, melytől az arca és a karja testetlennek látszott, ahogy egyre közelebb somfordáit a lányához. – Ígérem, hogy elárulom. Kétkedő nevetés tört ki Caterinából. – Még jobb lenne, Mamma, ha megmutatnád. A mészkő csontvázakból áll, milliónyiból. Réges-rég halott tengeri organizmusok foszlányaiból. A gondolat, hogy
Sorrento csontvázakra épült, befészkelte magát Caterina fejébe, ahogy ott állt a mészkőszikla hatalmas kiszögellésén. Zseblámpájának fénysugara lyukat vágott az őket körülvevő sötétségbe, a szürke üledékes felszínt koszos sárga színűvé változtatta, s Caterina úgy érezte, nem teljesen ura a helyzetnek, s hogy az ki is csúszna az irányítása alól, ha csak egy pillanatig is nem figyelne oda. A kiszögellés alatt egy nehéz tölgyfa ajtó volt. – Látod! – mondta az anyja a háta mögött némi diadallal a hangjában. Hosszú borostyánindák lógtak le kígyókként a késről Caterina kezében, s érezte a levágott növényzet illatát, mely egy kupacban hevert a földön. Úrrá lett rajta az izgatottság. Próbált túl sokát várni, de nemBiztos sikerült. beszélt, előhúztanem a vaskulcsot a zsebéből. voltNem benne, hogycsak ez eloszlatja majd a félelmeit. Az anyja egy városszéli helyre vezette. A házak itt belesimultak a mészkőbe, melyből a hegyek formálódtak, s utat törtek maguknak végig a félsziget gerincén. A kiszögellés kiemelkedett, ennek következtében egy kis út kanyargott körülötte, alatta viszont biztosan lennie kellett egy hatalmas résnek, egyfajtaésbelső a résnőtte szájátbeazonban rég bedeszkázták, sűrűbarlangnak, borostyánréteg a fát, ezmár pedig gyakorlatilag láthatatlanná tette. – Odabent – suttogta az anyja. Feszült volt, és ideges. Csendben lépkedtek, és Caterina érezte, hogy az anyja dühe ott bugyog kettőjük között. Caterina lecsapdosta a borostyánt, felszakította a kezét, ahogy letépte a fáról, az anyja meg csak állt ott, és nézte anélkül, hogy a kisujját mozdította volna. Az ajtó meglepően jó állapotúnak tűnt, és ez reménnyel töltötte el Caterinát. Valaki szépen karban tartotta pár évvel ezelőttig. Feltételezhetően az apja.
Beillesztette a kulcsot, és hallotta, ahogy elfordul a zár. Az anyja ekkor odatolakodott mellé, és betolta az ajtót. Felsikított, az éles hangot elnyelték a mészkőfalak. – Mi az, Mamma? Megsérültél? – Caterina megérintette az anyja karját. – Nézd! Nézd! Kikapta a zseblámpát Caterina kezéből, mire sárga fénye végigsiklott a kőpadlón, fel a falakra. A barlang üres volt. Egy hete van. Egy hete. Hogy megtalálja az asztalt. Drago Vincelli szavai a gyóntatófülkében most a barlang ürességében visszhangoztak, lecsorogtak a mészkőfalakon, és Caterinát gúnyolták. Minden reménye, ami abban a pillanatban ragyogott fel, hogy kikapta a kulcsot a titkos fiókból, meghalt. Az anyjához fordult. Lucia Lombardi a barlang közepén állt, ridegen és némán. – Végem – suttogta az anyja. – Éhen fogok halni. Ennek a helynek a tartalma volt az, ami… – Elhaltak a szavai. Caterina elég közel állt hozzá, hogy lássa a hazugságot, mikor bekövetkezik. – Ezekért jöttél, nem igaz? Ez volt az oka annak, hogy visszatértél Sorrentóba. Nem Luca miatt. Nem is miattam. Az értékes műtárgyakért jöttél, amiket Papa tárolt itt. Az anyja mondhatott volna nemet. Hazudhatott volna. Csak egy kicsit. Senkinek sem ártott volna vele. Mégsem tette. Csak gyötrelmesen felnyögött, és alig láthatóan bólintott. Caterina képtelen volt elviselni, hogy ilyen lesújtottnak látja az anyját. Gyengéden átkarolta karcsú alakját, és szorosan magához ölelte.
Caterina az anyjával ment haza. Úgy tűnt, az éjjeli szellő hatására Luciába visszatér az élet, lányába karolva lépkedett, belekapaszkodott, testük összeért, hangjuk eltompult. Ahogy az üres járdákat rótták, Lucia bevallotta, hogy a sziklák alatti rejtekhely olyan titok volt, melyről csak Caterina apja és ő maga tudott. Caterina hirtelen egy villanásnyi féltékenységet érzett. A villanás a szeme mögött cikázott oda-vissza, s ez megrémítette Caterinát. Papa miért nem osztotta meg velem soha a titkot? Nem bízott bennem? Gyakran pihentette a kezét az arcán, és mondta nagy büszkén, hogy mindig bízhat az ő Caterinájában, bármilyen munkát is adjon neki. Nemcsak amiatt, hogy elvégzi a munkát, hanem amiatt is, hogy jól végzi el. Most mégis meg kellett sok titkot rejtegetett előle, s ettől tudattóltudnia, egy kishogy részeoly legbelül megdermedt. Apja mindig csaka nevetett, hogy akár az életét is rábízhatná Caterinára, mégsem tette. Az anyja Caterinára nézett, miközben átsétáltak a sötét utcákon. – Ne, Caterina, ne sértődj meg! Az apád szeretett téged. – Halk torokhangot adott ki. – Isten a tudója, hogy az az ember sokkal jobban szeretett téged, mint amennyire engem valaha is szeretett. – Ez nem igaz. – Persze, hogy az, cara mia. Az egyetlen oka annak, hogy titokban tartotta előtted a régiségraktárat, az volt, hogy megvédjen téged. Mindig is tudta, hogy veszélyes dolog volt belekeveredni ebbe az üzletbe. Arról nem is beszélve, hogy a te drágalátos apád nem tudta volna elviselni, hogy rosszat gondolj róla. Te voltál a világának a közepe. – Nem, Mamma, tévedsz. Te sosem láttad, milyen volt Papa, mikor nem voltál itt, mikor egyszerre napokra, hetekre eltűntél. Teljesen összetört. És mikor megszöktél Roberto Cavalerivel, meg is semmisült. Kitépted a szívét.
– Ne gyűlölj, Caterina! – suttogta halkan az anyja. – Én próbáltam őt boldoggá tenni. A sötétség elnyelte a hazugságot. Csendben sétáltak tovább.
Caterina a díványra ültettevolt, az anyját, és egy pohármégis bort adott kezébe. Az éjszaka forró és párás, az anyja fázott,a ezért Caterina egy pokrócot terített a vállára, bedugta az álla alá, és eligazgatta a térdén. Megérintette. Megcirógatta. Mintha keze kárpótolni akarta volna a sokévnyi szárazságot, és hiába dorgálta magát Caterina, nem tudta megállítani őt. A lány az anyjával szemben foglalt helyet ahelyett, hogy mellé ült volna a díványon. Nem bízott magában. Sem a kezében. Így hát egyenesen ült, nem dőlt előre, ujjai keményen a széke karfájára fonódtak. Az anyja pedig beszélni kezdett. Az életéről Rómában a német tábornokkal, a pazar lakásáról, a klubokról, ahol énekelt, a tapsról, amit kapott, a partikról, ahova járt, arról, hogy táncolt Umberto koronaherceggel, és a gyémántba öltöztetett ujjairól. Arról, hogy Adolf Hitler kezet csókolt neki. – És utána? – kérdezte Caterina. Kidobták az utcára, megfosztották az ékszereitől, elutasították azok, akik a barátai voltak, de most már semmiféle atyafiságra nem tartottak igényt náci kurvákkal. A nők voltak azok, akik elcsípték egy mellékutcában, és szurokkal kenték be, és meghempergették a tollban, leköpték, letépték a ruháit, és még a jegygyűrűjét is ellopták. A szurok égette a bőrét, a megaláztatás pedig a lelkét. – Van egy cigarettád? – kérdezte Lucia Lombardi. Caterina hozta Harry Fielding cigarettájának a maradékát, s mindkettőjüknek egy az szálat. olyan hévvel szívott bele, minthagyújtott ez lett volna utolsóAnyja lélegzetvétele. – Ne legyél olyan szomorú, Caterina! Gyere, és ülj ide! – Lucia Lombardi megpaskolta a kopott zöld bársonyt.
Caterina átült a díványra. Tizenegy évnyi rés tátongott közöttük. – Nem szabadna mérgesnek lenned az apádra. – Tolvaj volt. Lucia Lombardi elkeseredve sóhajtott fel. – Ne legyél fárasztó, Caterina! – Mondd el, mit tudsz Drago Vincelliről! Az anyja arca elfehéredett. – Tartsd magad távol attól az embertől, komolyan mondom. Az apádnak voltak vele ügyei, de mindig volt annyi esze, hogy sose fordítson hátat annak a gazembernek. – Gyűrűtlen keze a szája elé siklott, s ott is maradt. – Mamma, fenyeget engem és az egész családunkat, ha nem találok meg egy asztalt, amit a Papának kellett volna elkészítenie, pontbizonyos mielőtt meghalt. – Nem! – suttogta Lucia az ujjai mögül. – Nem! Nem! Nem! – Szorosabbra húzta magán a pokrócot. – Ismered őt? – Igen, ismerem azt a hazug, gyilkos, tolvaj ördögöt. – Hol él? – Sehol. Mindenhol. Folyton mozgásban van. Ravasz, mint a róka. Caterina odanyúlt, és elvette az anyja kezét a szájáról, hogy az egész arcát láthassa. – Segíts nekem, Mamma! Emlékezz vissza tizenegy évvel ezelőttre. Mi volt a gyengéje? – Micsoda? – Mi teszi Drago Vincellit sebezhetővé? Mi az, ami fontos neki? Mindenkinek fontos valami vagy valaki. Házas? – Igen. – Lucia elutasítóan legyintett. – A felesége valahol Szicíliában élt egy fészekalja Vincelli kölyökkel. Vincellit nem érdekelte a nyafogásuk. – Gondolkodj, Mamma? Mi van még?
Lucia lehunyta a szemét, elmerült a múltban, feje hátrabicsaklott. Caterina megengedte magának, hogy egy leheletnyit előrébb hajoljon, hogy közelebbről szemügyre vehesse a finom arcot. Magas homlok, melyet a koncentráció redői barázdáltak, egy orr, mely többé már nem volt egyenes, mintha valamikor eltört volna. Caterina azon tűnődött, hogyan történhetett. Arccsont, mely mellett a többi arc idomtalannak tűnt, és telt, érzéki ajak. Gyönyörű arc volt, de önző arc is egyben. Ezt még Caterina is látta. Ez azonban még nem gátolta meg abban, hogy meg akarja érinteni azokat a vastag, sötét szempillákat, melyek meghazudtolták anyja hajának szőke árnyalatát, és hogy meg akarja csókolni a sápadt, púderezett arcát. Lucia hirtelen előrerándult, szeme ragyogó és éles volt. – A kocsija – jelentette be az kék anyja. Caterina hirtelen izgalmat érzett. – Milyen kocsi? – Akkoriban egy 1926-os Rolls-Royce Phantomja volt. – Lehet, hogy mostanra már eladta. – Nem. Nem ismered őt. Az volt élete szerelme. Sokkal jobban bánt a csiricsáré autójával, mint a nőkkel. Lucia durvánaminyomta el a cigarettáját, s volt mozdulatában, elgondolkodtatta Caterinát, vajonvalami az anyjaa is egyike volt-e azoknak a nőknek. Az elképzelés keserű ízt hagyott a szájában. – Hol tartotta, azt tudod? – kérdezte. – Nem, nem tudom. De egyébként is maradj tőle távol! Túlságosan veszélyes. – Vállalom a kockázatot. Anyja tekintete egy hosszú pillanatig tűnődve időzött rajta. – Igen – mondta Lucia. – Azt gondolom. – Hangos nevetésben tört ki. Dühös kopogás hallatszott felettük a plafonon. – Nonno botja – suttogta Caterina.
– Idő van, jobb, ha megyek. – Nem! Maradj! Lucia Lombardi összegömbölyödve aludt a díványon a pokróc alatt. Fénylőelszivárgott szőke haja lazán és kuszánéslógott, arca elernyedt, keménység az izmokból az állkapcsából, arcaa most puha és képlékeny volt. Caterina a padlón térdelt az anyja mellett, és a légzését hallgatta. Álmában még szebb volt, mint ébren. Caterina lehajolt, megszagolta anyja bőrét. Jázmin illatát érezte rajta, és még valami mást is, valamit, ami visszavitte őt azokba az időkbe, mikor az anyja megjött Nápolyból. Minden egyes alkalommal, mikor az illata megcsapta az orrát, a szivar és a hajolaj aromája ingerelte az orrlyukait. Az apja rá sem nézett. Ilyen illata volt most is. Szivar és hajolaj. – Luca, gyere ide! Az öccse az ajtóban ácsorgott. Elég rosszul festett. A hajnal még csak most lopakodott elő a reggel első fényeivel, és Luca csak azért ugrott ki rögtön az ágyból, hogy mihamarabb felszállhasson az egyik halászhajóra a kikötőben. Azt csinálta, amit ígért is, segíteni próbált Caterinának pénzt keresni. Rongyos rövidnadrágot viselt. Semmi mást. Se cipőt. Se mosolyt. Gyanakvó tekintettel bámult az anyjára, úgy, ahogy egy skorpióra nézne az egyik képregényében. – Köszönj Mammának! – biztatta Caterina. – Helló, drága kisfiam! – Lucia ezt olyan mosollyal mondta, mely még az ólmot is képes lenne megolvasztani. Kinyújtotta az egyik kezét, de Luca úgy nézett rá, hogy attól Lucia védekezni kényszerült. Caterina átérezte Luca zavarát. – Luca, Mamma azért jött, hogy lásson minket.
– Hát, Luca, milyen magas vagy a tizenegy évedhez képest. Nemsokára magasabb leszel, mint a nővéred. Gyere, és adj egy csókot a Mammádnak! Luca nem mozdult. – Elhagytad Papát – mondta vakmerőn. – Hagytad, hogy Caterina csináljon mindent, mikor neked kellett volna itt lenned. Caterina odalépett mellé, és kezét a tarkójára tette, hogy óvatosan előrébb tessékelje. – Luca – suttogta –, hiszen már vártad, hogy egy nap újra láthasd Mammát. Nos, a mai az a nap. – Aztán nagyon halkan még hozzátette: – Légy kedves! – Miért? – A fiú csillogó fekete szemmel nézett fel a nővérére. Ő semmit sem jelent nekem. Te vagy az egyetlen Mamma és–nővér, akit akarok – ölelte át Caterina derekát. – Ó, Luca. – Caterina magához szorította. – Mamma segít nekem. Nekünk segít. Gyere be a nappaliba! Caterina tudta, Luca mennyire vágyott az anyja ölelésére, mégis maradt, ahol volt. – Istennek szent anyja – viharzott ki Lucia a nappaliból –, pontosan olyan vagy, mint az apád, mikor éppen pocsék hangulatban volt.– visszhangozta Caterina. – Papának nem – Hangulat? voltak hangulatingadozásai. – Ne légy bolond, te lány! Férfi volt. Hát persze, hogy voltak hangulatingadozásai, főleg akkor, mikor valami nem úgy volt, ahogy ő akarta. Caterina a bejárati ajtóhoz sétált. Elfordította a kulcsot, aztán kitárta. Luca még az árnyéknál is szorosabban tapadt hozzá. – Viszlát, Mamma! Köszönjük, hogy meglátogattál minket – mondta Caterina. Az anyja egyetlen szó vagy pillantás nélkül kivonult a házból. Caterina becsapta az ajtót.
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
Nagy
számban voltak jelen a katonai bakancsok Sorrento
utcáin, mikor Caterina kilépett a házból. Katonák egy hulláma változtatta át a város szokásos, meleg borostyán és fakó rózsaszín színeit durva militarista khakire. Tömörnek és nyomasztónak látszott. Párokban meneteltek a géppisztolyos egyenruhások végig a szép, szűk kis utcákon. Ezeknek a katonáknak éber és bizalmatlan volt a tekintete, olyan férfiaknak tűntek, akik számítottak a bajra. Caterina izgatottságot érzett. Mi történhetett? Nyugtalan hangok morajlottak mindenfelé a járdákon,letts katonai teherautók cirkáltak az utakon. Mintha kalitkában volna az ember. Caterina gyorsan átsétált a reggel szürke árnyain, levágta az utat egy sikátor felé, ahol a friss kenyér illatától megkordult a gyomra, aztán megérkezett a műhelybe. Egy pillanat műve volt csupán előhúzni az alacsony kézikocsit, melyet időnként a faszállítmány pakolására használt. Kicsi volt, de szépen siklott aprócska kerekein, és volt rajta egy fémpánt is, ennél fogva lehetett húzni. Caterina visszazárta a műhelyt, s háta mögött a bazaltburkolaton zötyögő kocsival megindult Sorrento északi széle felé. Végig a sűrű, erdős hegyszoros mentén, mely olyan volt, mintha a város mészkő szívéből hasították volna ki egy éles késsel. A hegyszoros mentén haladt, melyre képtelen volt ránézni. Igyekezett vissza a szikla kiszögellése alatti barlanghoz vezető útra. A napfény életet lehel a világba. Mikor Caterina félretolta a barlang ajtaját, a napfény azonnal betódult, még Caterina előtt. Aranyszínűre festette a sötét falat, és jóllakott macskaként
nyúlt el a padlón. Caterina gyorsan dolgozott. Nem akart emlékezni a hazugságokra, melyeket az apja mondott neki, miközben mindvégig sóvárogva gondolt a rejtett kincsekre, melyeket itt tárolt. – Csak azt a rettenetes, túldíszített antik bútort utáltam – jelentette ki az anyja. – Az a fajta volt, amely egyszer egy kövér, öreg bíborosé lehetett, aki piros Berettát hordott, vagy az egyik fenséges palazzót díszíthette, mely bűzlött a feketepénztől és a még annál is sötétebb hatalomtól. – Így jellemezte: – Semmi ízlés, csak kapzsiság. Caterina apjának kifogástalan ízlése volt. De úgy látszik, mellé még kapzsi is volt. Leghátul egy zavaros kupac dőlt a falnak. A zseblámpa fénye felette éjjel, csak egyEgy halom kiselejtezett és törött átsiklott asztal volt, és előző szekrénydarabok. kettétört székláb. Egy mahagónifiók. Egy különös oromdísz. Papírvékony, repedt furnérszalagok és gyöngyház forgács, összekeveredve egy kis darab fehér magyallal, melyen sötét foltok voltak. Caterina mindet bedobálta a kis kocsiba, úgy, hogy a végén már magas halomban álltak, és lazán letakarta őket egy darab vászonzsákkal, melyet magával hozott. Megkönnyebbülten vágta be maga a tölgyfa ajtót, aztán háta mögött vonszolva a kocsit,mögött visszasietett a városba. A piac a Corso Italia végén tömve volt, az árusok között a zsúfolt tér csak úgy zsongott. A vásárlók szűk körökbe csoportosultak. A sugdolózás és a pletyka úgy terjedt, mint a futótűz. Mi történhetett, ami miatt ekkora létszámban vonult ki a hadsereg
Sorrento utcáira? Caterina az arcokat fürkészte, biccentett azoknak, akiket ismert, de mindvégig egyetlen arcot keresett, miközben átverekedte magát az édes paprikával, dinnyével és vérvörös
paradicsommal teli színes dobozok között. Mindenfelé ragyogó színfoltok. Hálós zsákokból babszemek és papírszerű hagymák potyogtak a földre a sorok közt, és akadtak bele Caterina kocsijába, miközben hatalmas, rikító citromok illata töltötte meg a levegőt. Úgy alakult, hogy a helyi termelők látták el élelemmel azokat, akik olyan szerencsések voltak, hogy volt a zsebükben egy maréknyi líra. – Caterina! Egy kéz ért a vállához. A barátnője volt az, Albertina Donati, akinek az öccse, Paolo egy osztályba járt Lucával az iskolában. – Hallottad? – kérdezte Albertina, látszott rajta, hogy ideges. – Mit? – A szörnyű híreket. –Albertina Mi történt? Miért itt rázta a katonák? némán ésvannak rémülten a fejét. – A Rocco fivérek. Meggyilkolták őket. Caterina ledermedt. A Rocco fivéreket? Mindketten kovácsok voltak, és együtt éltek nem messze onnan, ahol régen az apja műhelye állt. Sokszor kártyáztak együtt az apjával. Próbálta felfogni a haláluk tényét, de a gondolatai szétszéledtek, darabokra hullottak, majd ismét összeálltak úgy, hogy attól megfagyott az ereiben a vér. Meggyilkolták őket. Édes istenem, ne legyen több halál. Minden előzmény nélkül egy kép bukkant fel Caterina elméjének mélyéből, a Rocco fivérek képe, ahogy elmennek mellette, vállukon az összecsavart szőnyeggel. Caterinának egy pillanatra nehezére esett elhelyezni a képet az időben, de aztán rájött. Ez volt az a nap, mikor elvitte Jake-et Papa műhelyébe, az első nap, mikor ez az egész elkezdődött. Akkor látta őket utoljára. Figyelmét erővel kellett visszaterelnie Albertinára. – Mi történt? Albertina suttogott. – Azt mondják, a saját udvarukban vágták el a torkukat.
Mélyről feltörő nyögés bukott ki Caterinából. Elméjét hirtelen elárasztotta egy alak képe, aki kiterülve hevert a tűző napon egy halom nápolyi kőtörmeléken, torkára skarlátvörös mosolyt vágtak. Halkan szitkozódott. Albertina mondott még valamit, Caterina azonban közbevágott. – De miért van itt a hadsereg? Egyértelmű, hogy ez rendőrségi ügy. Albertina továbbra is csak a fejét rázta. – Két katona – jajgatott két amerikai katonát is megöltek. Caterina megragadta a vállát, erősen megrázta. – Micsoda, Albertina? Mondd el, amit tudsz! – A két katona fent járt a Via Caldoni környékén, és kérdezősködtek. egyfolytak férfi arra sétáltatta a kutyáját. találta meg őket. Később – Könnyek végig Albertina arcán. – Ő A torkukat… Caterina többet már nem hallott, csak rohant. A Via Caldonit lezárták. Rendőrautó állt az utca mindkét oldalán. Egy keménykötésű rendőrtiszt elállta Caterina útját, karját kitárta oldalt, hogy ezzel megakadályozza, hogy kikerülje. – Menjen vissza, signorina! – Beszélnem kell valakivel! – Menjen vissza, signorina. – A rendőr hangja egyre kevésbé volt udvarias. – Sok dolgunk van. – Tudom. Kérem, csak mondja meg az amerikai katonák nevét, akiket… Ezúttal a rendőr a vállára tette a kezét, és elindult előre, erősen, hátrálni. mint egy teherautó, így Caterina kénytelen volt – Menjen vissza, signorina! Tegye, amit mondok, kérem!
Caterina elnézett mellette, végig az utcán egészen az egyenetlen törmelékkupacig, ahol egykor a hornyolón dolgozott az apjával. Katonák járkáltak fel-alá az utca tiltott szakaszán, halkan beszélgettek. Angolul. Egy pillanatra úgy tűnt, minden elhomályosul, kivéve a khaki egyenruhákat és a gyászos arcokat a katonai sapkák alatt. – Jake – suttogta Caterina. – Menjen vissza! – utasította a rendőr. Caterina észrevette a bámészkodók tömegét, akik nézelődni jöttek. Nőket feketében, akiknek arcát pókhálóként szőtték be a ráncok, nőket, akik rózsafüzérük fölé hajoltak, és férfiakat, akik levették a sapkájukat, mely a tisztelet jele volt. Az egyhangú házakkal teli szűk utca alávalónak és fullasztónak tűnt, ahogy Caterina odafordította megnézze magának a legközelebbi bakát. Elöl aültfejét, egy hogy dzsipben, egy jegyzettömbbe írt éppen, három sáv látszott a karján. – Őrmester! – kiáltotta Caterina angolul. A dzsip több mint tizenöt méterre volt tőle. Az őrmester nem nézett fel. – Őrmester! – kiáltotta megint. – Jöjjön ide! Az emberek a tömegből odafordultak, Caterinát nézték. A rendőr a szemöldökét. – Neösszevonta hangoskodjon! Caterina nem törődött vele. – Őrmester! Maga, ott a dzsipben. A katona felemelte a fejét. Finom csontozatú arc volt, inkább tudósé, mint katonáé, tekintete a tömeget fürkészte, a hang tulajdonosát kutatta. Caterina ismét szólt, s ezúttal az őrmester tekintete végre rajta állapodott meg. Kiugrott a dzsipből, és félig futva odament, látva, hogy milyen sürgős a dolog. Félrelökte az olasz rendőrt. – Mit tehetek önért, hölgyem? – Az őrmester angolul beszélt. – Egy amerikai katonát keresek.
– Nos – mosolygott Caterinára incselkedve –, sokan vagyunk, akik közül választhat. – Nem. A katonák neve kellene, akik meghaltak itt… – mutatott Caterina az utcán felfelé. – Sajnálom. – A mosoly eltűnt az őrmester arcáról. – Ezt az információt nem adhatom ki. – Kérem! – Árulja el, ki az, akit keres, és akkor talán tudok segíteni. Caterina már nyitotta a száját, hogy válaszoljon. Hogy kimondja a nevet. Mintha az, hogy hangosan kimondja a nevét, életben tarthatná, ám még mielőtt a szavak elhagyták volna a száját, a háta mögött egy hangot hallott: – Helló, Caterina! Caterina – Jake! megfordult. Ott állt, magasan és egyenruhában, s a torka nem volt átvágva. Arca komoly volt, tekintete sötét és nagyon dühös. Caterina ösztönei azt súgták, hogy hagyja békén, hogy menjen el, és hagyja, hogy végezze a borzalmas munkáját anélkül, hogy valaki megzavarná. Most nem volt alkalmas az idő. Ezt tudta. Körülöttük a levegő tele volt hőséggel és a borzalommal, és márelsétálni, öt másodperc eltelt csendben, Caterina mégsem tudott ahogy aisszívverését sem volt képes csak úgy megállítani. Mindenki szeme láttára előrelépett egyet, s testét nekipréselte Jake mellkasának, belélegezte nyaka bőrének illatát, miközben a keze megragadta a vállát, olyan erősen, hogy érezte az izmot és a csontot a khakiszínű zakó alatt. Inkább érezte, mint hallotta, ahogy Jake mély levegőt vesz. – Azt hittem, meghaltál. Caterina újra a piactéren álldogált, és Jake arckifejezésére gondolt, mikor az kiszabadította magát az öleléséből.
– Később meglátogatlak a műhelyedben, Caterina – mondta halkan, egy idegen arckifejezésével. Caterina visszaszerezte a kocsiját Albertinától, és tovább kutatott egy bizonyos fekete ruhás alak után, de sehol sem látta. Várakozott, váltott pár szót egy férfival, aki egy kordét vitt, melyen koromfekete padlizsánt árult, olyan selymeset, hogy nehéz volt nem végigsimítani rajtuk. Harminc percet várt, mire kiszúrta, hogy a magas, idős nő tetőtől talpig a legsötétebb feketébe burkolva belép a piacra, tartása egyenes volt. Rideg arcán a vonalak mintha elmélyültek volna, mióta Caterina utoljára látta, s a lány szemében ezek a gyötrődés ráncai voltak. Kocsiját vonszolva közeledni kezdett hozzá, mielőtt még a nőnek esélye lett volna árura. Caterina el tudta képzelni, milyen nehéz alkudozni lehet veleazalkudozni. Érezhető volt rajta, hogy szíve és lelke az idők során kőkeménnyé vált. Hajthatatlannak és makacsnak tűnt. Caterina az idős nő elé állt, elzárva ezzel az útját. – Buongiorno, Signora Cavaleri! Ne, kérem, ne hátráljon, mondanom kell magának valamit. – Semmit sem mondhat nekem egy Lombardi, ami egy kicsit is érdekelne. – A nő már épp megfordult volna, arcát már el is fordította. – Az anyám visszajött Sorrentóba. Egy aprócska rándulás futott végig a nő testén, mintha valami elpattant volna benne, valami létfontosságú. – Gondoltam, tudni akarná – tette hozzá Caterina halkan. – Mielőtt még meglátná az utcán vagy egy üzletben. – Menj innen! Caterina nem kívánt fájdalmat okozni ennek a nőnek. Épp elégszer bántották és alázták már meg, mikor a legidősebb fia elhagyta a családját Caterina anyjáért. És további szégyent hozott rá az elhagyott menyének öngyilkossága is. – Segíteni próbálok – mondta Caterina.
– Tőled nem kell segítség. – A fia, Roberto és az apám együtt dolgoztak, igaz? Titokban. Illegálisan. Hangját nem emelte az árusok és vásárlók zaja fölé, akik egy doboz paradicsom vagy egykanálnyi bab árán civakodtak. Egy férfi sietett el mellettük egy csirkét lóbálva a kezében, lába sárga volt, szárnyaival hiába csapkodott. – Ne mondj rosszat a halottakról, te lány! – De igaz, vagy nem? Augusta Cavaleri nem erősítette meg. De nem is tagadta. Szája kemény vonalban, összezárva időzött, hallgatása Caterina számára mégis megerősítette, hogy helyes, amit gondol, és Roberto Cavaleri nyakig benne volt a bűncselekményben. – És a másik fia, Stefano? Most már ő is benne van? Augusta Cavaleri tekintete engesztelhetetlen volt. – Menj innen! – sziszegte újra. – Szerintem beszélnünk kellene – felelte Caterina. Mégis pontosan azt tette, amit a nő kért tőle, és elsétált a piactól a piactér szélére, ahol egy hársfa nyújtotta ki ágait, olyan volt, akár egy poros, régi esernyő. Caterina egyedül álldogált az árnyékban, várakozott. Figyelte, és hogyan küzd önmagával a barátságtalan nő, látta, hogy tesz két lépést, hogy távozzon, aztán visszafordul, és először a kis kocsira bámul, aztán meg magára Caterinára. Úgy tűnt, a hőség rá nincs hatással. Bőre hidegnek és szomorúnak látszott. Csatlakozott Caterinához, hosszú fekete szoknyája alig fodrozódott, ahogy mozgott. – Mit akarsz, Caterina Lombardi? Caterina feltette neki a kérdéseit. – Tud olyan helyről, ahol a fia, Roberto azelőtt reparált régiségeket tárolt? – Nem.
– Hallott valaha egy ékköves asztalról, amit az apám készített? – Nem. – A Cézár Klub, az Aldo vagy a Di Marco gróf nevek jelentenek magának valamit? – Nem. Augusta Cavaleri nem volt hajlandó a vallatójára nézni. Szemét az út túloldalán lévő ház ablakában elhelyezett, meggypiros pompában úszó muskátlikra meresztette. – Hallotta, hogy ma kora reggel megölték a Rocco fivéreket? – kérdezte Caterina. – Igen. – Augusta Cavaleri a fejét rázta koromfekete kendője alatt. – Az ördög műve volt. –Eltartott Én azt hiszem, hogy Drago Vincelli műve pár hosszú másodpercig, mire a nővolt. reagált. – Valóban? – Most először nézett rendesen Caterinára. – Arra a napra is emlékszel, mikor a nagyapádat megtalálták? – Hát persze. Hogy is lenne képes Caterina valaha is elfelejteni? Nonno a szűk hasadékban hevert összetörve. Tízéves volt. Kék ruhája elszakadt, ahogy átverekedte magát a bozóton, miközben kiáltások hangzottak fel a szikla lejtőjén, akár a szellemek hangjai. Emlékezett a vérremeredek a nagyapja fehér hajában és az arcán. Ott kuporgott mellette, míg a hordágy oda nem ért, az ujjait szorongatta, így kapaszkodott az életébe. – Igen, emlékszem. – Emlékszel, mit mondott a nagyapád, miért zuhant le? – Igen. Azt mondta, odakint sétálgatott, és meglátott egy törött szárnyú foglyot, és azt üldözte. De aztán elvesztette az egyensúlyát, és lezuhant a mélybe. – És te elhitted? A fájdalom Caterina mellkasában egészen a csontjáig hatolt. – Igen.
– Akarod tudni az igazságot? – Könyörtelen szavak voltak ezek. Mindketten megfeledkeztek a hangokról a piaci bódéknál, és a levelek zizegéséről a fejük felett. Valahol valaki hagymát sütött fokhagymával, és ez a szag szúróssá tette a levegőt. – Az igazat? Mondja el nekem az igazat, signora! – Az is az ördög műve volt – jelentette ki Augusta Cavaleri. – Drago Vincellié. Egyesek azt mondják, azért, mert ő meg az apád összezördültek egy közös munka miatt. De én úgy hallottam, hogy az anyád volt az oka. – Az anyám? A nő kendője összegyűrődött a homlokán. – Igen. Mindenki tudta, hogy látták már párszor Nápolyban, milyen szórakozik Vincellivel. De mikor Vincelli azt legyen, akarta, hogy azjólanyád elhagyja az apádat, és inkább vele anyád nem volt hajlandó ezt megtenni neki. – Keserű volt a hangja. – Valami jobbon akadt meg a szeme. Mikor kikosarazta Vincellit, Vincelli meg az a szolgája belökték nagyapádat a szakadékba, hogy megmutassák Lucia Lombardinak és mindenki másnak is, mi történik azzal, aki van olyan ostoba, hogy keresztülhúzza a számításait. Caterina feje zúgott. Kinyújtotta egyik kezét, érezte, hogy az idős nő megfogja. – Ugyanazon a napon – folytatta Augusta Cavaleri kérlelhetetlenül – az anyád rávette a fiamat, Robertót, hogy szökjön meg vele, és aztán soha többé nem láttam újra. – Gyorsan beszélt. Hirtelen, sietősen. – És most visszatért. Tekintete Caterina letakart kocsijára vándorolt. – Mondd meg Lucia Lombardinak, hogy tartsa magát távol Sorrentótól. – Olyan erősen fújta ki a levegőt, hogy az fütyülve távozott a tüdejéből. – Mondd meg annak a kurvának, hogy azt üzenem, itt nem látják szívesen.
Caterina lefektette a nyomot. Egyenesen hozzá vezetett. A hornyolónál ült a műhelyében, épp egy sasszárnyvégének finom formáját vágta ki egy vastag diófa furnérlemezből, s tudta, hogy eljönnek. A kocsi csali volt. Provokáció. Hogy nyílt terepre csalja őket. Hogy megmutassák az arcukat. Elege volt már az árnyékban megbúvó tekintetekből. Akárki is figyelte őt, biztosan kíváncsi volt, mit szállított Sorrento egyik végéből a másikba. Lába kényelmes ritmusban pedálozott, ahogy a hajszálvékony acélpengével dolgozott, mely keresztülvágott a furnérlemezen, ahogy Caterina elirányította az apró szárnyak körül. Az ismerős mozdulatok megnyugtatták. Istenadta tehetség volt. Ujjai nem kértek figyelmet, feladatukat erőlködés nélkül hajtották Mindenvégre. gondolata a műhely ajtaja körül forgott, s a fémpánt körül, melyet rárögzített. Mellette egy vasrúd volt a falnak támasztva. Igaz hogy nincs nála Nonno pisztolya, de akkor is fel volt készülve. Most már értette. Már megértette, miért akart a nagyapja a párnája alatt a pisztollyal és a széke oldalába gyömöszölt késsel aludni. Már értette, a botja miért vágyott olyan nagyon arra, hogy odavághasson. Hogy fájdalmat okozzon. – Tűnj el a házamból, és soha ne is gyere vissza! Jaj, Nonno! Nem anyám az, akit büntetnünk kell, hanem Drago Vincelli. Eljöttek. Egyesével. Carlo volt az első, Augusta Cavaleri unokája. Dörömbölt az ajtón, jókedvűen szólongatta Caterinát, s gyanakodva nézett a vasrúdra, de nem a műhelyen, csupa báj volt, tele tett voltmegjegyzést. történetekkel,Végiglibegett melyek arra vártak, hogy elmeséljék őket, s szinte beragyogta Caterina napját. Megcsókolta Caterina arcát, megcsodálta a sasmintás
munkáját, majd a két fatollat odanyomta a szája fölé bajusznak, hogy megnevettesse. Caterina azonban nem volt vicces kedvében. Ma nem. Egyből rákérdezett, tud-e még valamit a Rocco fivérek meggyilkolásáról és a katonákról, de Carlo csak a fejét rázta, eltúlozta bánatát, hosszú fürtjei csábosan táncoltak az arca körül. Caterina emlékeztette magát, hogy Carlo apja volt az, aki megszökött az anyjával, és bár éveken át, mikor még kicsik voltak, ez kötötte össze őket, a közös zavarodottság és fájdalom, ám most úgy tűnt, éppen ez áll közéjük. – Hogy megy a cipőkészítés Nápolyban? – érdeklődött Caterina. A pedál ritmusos zúgása a lába alatt volt szavainak aláfestő zenéje, miközben az apró fűrészt előre-hátra mozgatta. – Gépeket is használsz, vagymiközben minden kézzel készül? részletezte, Carlo szeme ragyogott, a folyamatot de Caterina tisztában volt vele, hogy Carlo jóval több figyelmet szentel annak, ami a helyiség sarkaiban volt felhalmozva, mint neki. Járkált, miközben beszélt. Megszurkált dolgokat. Fiókokkal babrált. Lábával kartondobozokba botlott. – Carlo – szakította félbe Caterina –, honnan ismered Bartoliékat? Miért vettek fel? – Mikor az apám még itt élt Sorrentóban, jóban volt Signor Bartolival. – Egy klubhoz tartoztak talán? Carlo egyik tétlen ujját egy fiókba dugta, és bólintott. – Cézár Klub volt a neve? – Azt hiszem, talán az volt. – Caterinára mosolygott, könnyen vette a dolgot, nem tulajdonított neki jelentőséget. – Tudod, mi a Cézár Klub lényege? – Fogalmam sincs. Egy olyan hely, ahol a tagok együtt isznak? – Carlo, a nagyanyád küldött ide? Carlo elnevette magát.
– Persze, hogy nem. Csak köszönni jöttem, és hogy megnézzem, mi van veled. – Remekül hazudott. – Hallottam arról a nápolyi bombáról. – Mondd meg a nagyanyádnak, hogy ha tudni akarja, mi van a kocsimban, neki kell idejönnie, és megkérdeznie. Caterina Carlóra mosolygott, akiben azért volt annyi jóérzés, hogy elpiruljon. A második kopogtatás halk volt. Inkább csak kaparászás volt. Körmök a fán. Egyetlen hang sem hangzott el, hogy bejelentse tulajdonosát. Caterina leugrott a hornyoló melletti székről, s csak állt az ajtón belül, és figyelt. Semmilyen hangot sem hallott, lábak sem csoszogtak türelmetlenül odakint. – Ki az? – kérdezte. – Én vagyok az, Leonora. Caterina erre a névre nem számított. Kitárta az ajtót, berántotta a lányt, és becsapta mögötte az ajtót. – Leonora, hogy találtál meg itt? – Kérdezősködtem. Pont ez hiányzott neki. Egy gróf unokája, aki városszerte üldözi, és róla kérdezősködik. A lány fehér pamutkarton blúzt viselt, és laza selyemnadrágot, mellette pedig ott volt a fehér kutya, orrát magasan feltartotta, ahogy beszívta a fa és az olaj keverékének különös illatát. Furcsa, színtelen párt alkottak, akik valahogy úgy tűntek, mintha igazán sehova sem tartoznának. Leonora azonnal átkarolta Caterina nyakát, és jól magához szorította. – Azt kétségbeesett hittem, megsérültél azon mikor az éjszakán Olyan voltam, nem Nápolyban. találtalak. Visszajöttem, hogy megkeresselek. A lány megcsókolta Caterina haját, és nem engedte el.
– Minden rendben, Leonora, nem sérültem meg. – Caterina gyengéden kihámozta magát barátnője karjából. – De veled mi történt? Miért rohantál el? Még mielőtt a bomba robbant volna. – Aggódtam Bianchezzáért. – Leonora keze végigsiklott a hamvas bundán. – Éreztem, hogy valami nincs rendben. Haza kellett mennem Caprira. Bocsáss meg, amiért magadra hagytalak. Én nem vagyok olyan megbízható – rántotta meg a vállát. Caterina hinni akart neki. Hogy az egész nem volt több, csak hirtelen szeszély, hogy hazameneküljön, vissza Caprira meg a kutyájához. De nem volt benne biztos, hogy hisz neki. A lány ideges volt, és izgatott. – Mi az, Leonora? Mi folyik itt? –Lecsúsztatott Ezt neked hoztam. egy pántot a válláról, és a munkaasztalra dobta Caterina vászontáskáját. Ez volt az a táska, melyet Leonora hálójában hagyott, mikor átöltözött az elegáns estélyi ruhába. – Gondoltam, szeretnéd visszakapni – tette hozzá Leonora, sötét bubifrizurája izgatottan libbent egyet. – Lehet, hogy ma este szükséged lesz rá – suttogta. Caterina tudták, egy percig habozott. Felkapta a táskát. Mindketten mi vansem benne. A harmadik kopogás élénk volt, és lényegre törő. Caterina szíve azonban ezúttal nem dobogott a torkában, keze is nyugodtan pihent az ölében, mert ez alkalommal a Bodeót markolta vele. Ujja teljes nyugalommal oldotta ki a zárat. Ennyi volt az egész. Ő meg Leonora két kemény széken ültek, ajtóvalCaterina szemben cigarettázott, helyezkedtek el, helyénazvolt. s aa fémpánt füstön biztosan keresztüla Leonorára sandított, aki épp mélyen elmerült a gondolataiban.
Szemét összehúzta, az ötleteket úgy forgatta a fejében, ahogyan régebben Nonno a sakkfigurákat a kezében, mikor Caterina még kicsi volt. Megfontoltan. Kitapintotta a körvonalukat. Kiismerte az ellenfelet. Kifigyelte a gyengéiket, és lecsapott a veszedelemre. Leonora kiötlött egy tervet. – Menjünk el a barlangokhoz! Ma este. Leonora ezt úgy mondta, ahogy mások azt mondják, „Ugorjunk el a kocsmába este”, s Caterina szerette ezért a bátorságért. Férfiak jártak ki a barlangokhoz Caprira az elmúlt két éjszakán, és Leonora ezt részletesen elmesélte. Azt, ahogy a holdfény megvillant a hajójuk orrán, s ezüstös fémmé változtatta a hullámok habját. Ahogy a kövek megcsikordultak afeketében. hajótesten. A motor zúgását. Ládák jöttek-mentek. Alakok Zseblámpák és hangok töltötték meg a koromsötét éjszakát a szikla lábánál. Leonora egy szírt nedves füvében lapított, félúton a szikla homlokzatán lefelé. Bianchezza is vele volt. Caterina szinte maga előtt látta a történteket. Szinte érezte az állat leheletét. Hallotta a férfiak bakancsának nyikorgását odalent a köveken, s érezte a fekete égbolt súlyát, amint a hátára nehezedik. – Gyere velem ma este! biztatta Leonora. Hozz már egy vitorlás hajót. Vegyél fel a– rakparton, Caprin, –mikor minden elcsendesedett, és én körbeviszem magunkat a szigeten a Faraglioni-sziklák mentén a barlanghoz. Olyan csendben leszünk, mint a bakcsók. Azt sem fogják tudni, hogy ott vagyunk, és akkor kideríthetjük, hogy… – Nem. – Caterina! – Nekem az ékköves asztalt kell megtalálnom, amit az apám készített, nem lopott műtárgyakra kell vadásznom az éjszakában. Ez az egyetlen módja annak, hogy eljussak Drago Vincellihez.
A kutya nyüszített, majd hangos, határozott kopogás hallatszott. – Egy üzenet? –Már Igen,Harry üzenetetFielding hoztam magának Jake-től. is az ajtóban puszta látványa csökkentette a feszültséget a műhelyben. Caterina visszacsúsztatta a pisztolyt a táskájába, mielőtt még a kapitány észrevette volna. – Milyen üzenetet? – Késni fog. Nem tud jönni, csak később. Még fel akar tenni pár kérdést az apja műhelyével kapcsolatban, de attól tartok, hogy a két emberünk elvesztése meglehetősen visszavetett minket, és még nem tud elszabadulni. – Sajnálom, Harry! Nem hangzott el több szó. Caterina látta a kapitány arcába ivódott sokkot, melyet bajtársainak halála okozott. Olyasmi volt ez, amiről még nem volt képes beszélni. – Mennem kell – jelentette be Leonora. – El tudna vinni a komphoz a kikötőbe? Harryt meglepte a kérés, de udvarias volt, mint mindig. – Hogyne. Boldogan. Ahogy Harry az ajtó felé fordult, s helyeslő bólintással konstatálta a vasrudat, Caterina kinyújtotta a kezét, és azt suttogta: – Vigyázzon magára, Harry Fielding kapitány! Valaki éles késsel járkál errefelé. Harry megfogta Caterina kezét. – Tartsa a keze ügyében azt a vasrudat, Caterina. Senkit se engedjen be, amíg nem derítettük ki, ki a gyilkos. – Az isten szerelmére – dörmögte Leonora, miközben kisétált a műhelyből –, tud vigyázni magára. És én is. Nem mi voltunk olyan elővigyázatlanok, hogy átvágattuk a torkunkat
múlt éjjel. – Nem törődött a kőkemény kifejezéssel, mely Harry arcán jelent meg. – Ma este, Caterina – mondta a válla felett. – Tíz órakor. Caterina bezárta utánuk az ajtót. Visszacsúsztatta a fémpántot a helyére. Egyedül maradt.
HARMINCADIK FEJEZET
Caterina sokáig várta az újabb kopogtatást a műhely ajtaján, de semmi sem történt. Meggyújtott egy cigarettát, és a falhoz sétált, ahol az apja fényképei lógtak. Az egyiken egyenesen a kamerába nevetett, évekkel ezelőtt készült, mikor még erős ember volt, tele élettel, és egyértelműen szerelmesen nézett arra a személyre, aki a kamera mögött állt. A második fénykép már évekkel később készült, az apja középen állt, Caterina és Nonno a két oldalán. Caterina nem lehetett több hét vagy nyolcévesnél, csontos karja és csípője szinte beleékelődött tagbaszakadt alakjába. Caterina égett a vágytól, hogy kezétapja becsúsztassa a képbe, és megragadja azt a pillanatot, mikor a boldogság még éppolyan normálisnak tűnt, mint a levegővétel. Ujjbegyét végighúzta a nagyapja szemén, mely akkor még ragyogó és fekete volt. – Nonno – suttogta –, drága Nonno, el kellett volna mondanod nekem. Könnyek szöktek a szemébe, s ránézett a harmadik képre is. Ezen Papa éppenMögötte a hornyolón dolgozott, egyakit furnérlapot vágott le éppen. elmosódott alak állt, Caterina korábban nem vett észre. Lehajolt, és közelebbről is megvizsgálta a fotót, az orra szinte hozzáért az üveghez. Egy pillanatig nem sikerült felismernie, de aztán rájött. Egy Rosamunda nevű fiatal lány volt az, aki régebben felfelbukkant itt, hogy pár líráért kisöpörje a műhelyt. Szürke, nem valami feltűnő gyerek volt, aki egybeolvadt a háttérrel. Caterina megfeledkezett a lányról, mert általában akkor jött, mikor ő a gyárban dolgozott. Mereven bámulta a képet. Próbálta felidézni Rosamunda arcát. Talán a lány emlékszik valamire. Próbálta felidézni, hol lakott akkoriban, mikor odakint valami puffant és nekicsattant
az ajtónak. Caterina a helyiség túloldalán lévő pisztolyért ugrott, s megpördült, hogy szembekerüljön az ajtóval, mely már remegett a zsanéroknál. A fémpánt azonban kitartott. – Most – mondta halkan Caterina –, most végre itt vagy. Ezért fektette le azokat a nyomokat a kocsival egészen idáig. Ide hozzá. A műhelyébe. Ez volt az a hely, amely meghatározta őt. Amely arról árulkodott, ki ő, és ki volt az apja és a nagyapja. Itt volt a legerősebb. Itt képes volt szembenézni vele. Újabb rúgás zörgette meg a fát, s darabokra törte az egyik ajtótáblát. – Várjon! – parancsolta Caterina. Levette a fémpántot, elfordította a kulcsot, és hátralépett. Mikor az ajtó kivágódott, nagyapja pisztolyának boldogabbik vége egyenesen betolakodóvolt. mellkasának szegeződött, Caterina keze pedigasziklaszilárd Aldo volt az. Hatalmas teste szinte teljesen betöltötte a kis műhelyt, és úgy tűnt, mintha elszívta volna az összes levegőt. Masszív válla szinte faltól falig nyúlt, ahogy egy rúgással becsukta az ajtót, és szembeszállt Caterinával, széles vonásain a félelem leghalványabb jele sem látszott. A fegyver akár egy légy is lehetett volna. – Már vártam – mondta Tudta, hogy úgyis eljön,Caterina. a csapda, melyet állított, túlságosan csábító volt. Most viszont meg kellett mutatnia neki, hogy nagy hiba volt nem félni tőle. Habozás nélkül meghúzta a ravaszt. Hang robbant körülötte. A Bodeo visszarúgott a kezében, kibillentette az egyensúlyából. Caterina megtámasztotta magát, és hallotta, ahogy a golyó becsapódott a fába a nagydarab férfi mögött. A zajtól csengeni kezdett a füle a kis zárt térben, és olyan ízt érzett a szájában, melyet nem ismert fel. Forró volt, és fémes. Mintha csak a fegyvert ízlelte volna meg. – Te ribanc! Stronza! Aldo tekintete sötét volt a haragtól, fogait Caterinára villantotta, de nem mozdult meg. Egyetlen izma sem moccant.
Ez jót jelentett. Megtanulta, hogy féljen tőle. Caterina a fegyverrel továbbra is Aldo mellkasának közepére célzott. – Nem tudom, honnan jön, vagy hogy hogyan figyel meg engem, de azért csaltam ide, mert némi információt akarok magától. A férfi kuncogott, ocsmány hangja volt, mely hordószerű mellkasának mélyéből morajlott fel. – Nem adok ki információt. – Ezúttal igen. – Caterina nyelt egyet. Fájt az állkapcsa. – Ha továbbra is az orrán át szeretne levegőt venni, és nem egy lyukon keresztül a mellkasán, szarházi gyilkos! A férfi pislogott, pillái nehezen mozogtak. Meglepődött. Caterina jöttek. Mindössze annyit kelletta tennie, hogyszavai maga könnyen elé képzelte, ahogy ez az ember lelökte nagyapját a szakadékba, akinek a koponyája megrepedt a sziklának ütődve, ahogy kiüresedett a látása, és csak a sötétség maradt utána. Szerencséje volt ennek a baromnak, hogy nem húzta meg még egyszer a ravaszt. Hogy nem végzett vele. Most rögtön. Caterina érezte a düh tüzét, olvasztott ólomként pezsgett a gyomrában. az érzést, és lecsillapította a légzését. –Leküzdötte Mondja meg, hol van! – Kicsoda? – Tudja, kicsoda. Aldo homlokának redői elmélyültek. – Úgy érti, Signor Vincelli? – Hol van? A férfi sötét tekintete Caterina arcáról a ravaszon lévő ujjára vándorolt, majd vissza az arcára. Nem sietett, nem hamarkodott el semmit, tekintete lassú volt, és töprengő. Caterina csak az erőt és az izmot látta benne, egy tarajos gőte agyát a nemezkalap alatt. Most azonban már nem volt biztos a
dolgában. Aldo hangja, mikor megszólalt, olyan volt, akár egy dob, mély és zengő. Együtt vibrált a faillatú levegővel. – Nem tudom, hol van. Signor Vincelli folyton mozgásban van – mondta végül. – Úgy biztonságosabb. – Akkor hogyan tartják a kapcsolatot? – Caterina a köztük lévő levegőbe döfte a fegyvert. – Néha telefonon. De szívesebben csatornakutyákat. – Csatornakutyák? – Scugnizzi. Utcakölykök. Hát persze. Caterina akkor nem tudja, merre lakik Drago Vincelli. gyerekek, hova fussanak? Nem, Aldo
futtatjuk meg a
sem hitte el, hogy Honnan tudnák a még mindig azt
gondolta, hogy Caterina elégolyan buta szögben ahhoz, hogy bedőljön hazugságainak, ezért most eresztette le aa pisztolyt, hogy az a férfi térdkalácsára célozzon. – Próbált már valaha fél térddel futni, Aldo? Aldo most először megmozdult, áthelyezte a súlyát, mintha támadásra készülne. Könnyű fekete öltönyt viselt, s Caterina most először gondolkodott el azon, vajon van-e alatta fegyver. A gondolat cselekvésre sarkallta. Apró lépést tett előre. – Vegyelevette. le a zakóját! Aldo A pisztolya ott volt egy csinos kis pisztolytáskában, mely cikcakkban összegyűrte a fehér ingét. Izzadságfoltok voltak rajta. Aldo habozott. A Bodeo most az ágyékára célzott. – Csatolja le a pisztolytáskát! A férfi megtette, amit Caterina parancsolt, majd leeresztette fegyverét a földre. – Rúgja ide! Odarúgta. Caterina máris jobban érezte magát. – Most már beszélhetünk – mondta.
A beszélgetés rövid volt. Caterina azzal vádolta a férfit, hogy megölte a Rocco fivéreket és a két amerikai katonát, de ő tagadta. Persze, hogy tagadta! Caterinának nem volt bizonyítéka. Többet nem tudott kiszedni belőle Drago Vincelli tartózkodási helyéről, de megbízta, hogy vigyen el egy üzenetet a gazdájának. – Az ékköves asztal nem létezik – közölte vele Caterina. – Sosem készült el. Ezt mondja meg neki a nevemben. A nagydarab férfi barna arcán a kifejezés óvatossá vált, most először nem volt teljesen biztos a dolgában. – Akkor mi volt a kocsiban ma reggel? – Csak régi fadarabok. Semmi értékes. – Mutasd meg a kocsit! A munkaasztal volt, a A kátrányos ponyvával Caterina levette rólaalatt a borítást. kocsi üres volt. Aldoletakarva. a kocsira bámult, aztán eltorzult mosollyal vissza Caterinára, melynek következtében fekete bajusza tekeregni kezdett. – Ha nincs asztal – mondta olyan halkan, hogy az már szinte fenyegetésnek hangzott –, Signor Vincelli akkor is követeli majd az ékköveket. – Kinyújtotta a kezét, hatalmas, izmos tenyér volt, mintha azt várná Caterinától, hogy ott rögtön adja át neki a köveket. – Nem tudom, hol vannak. – Akkor találd meg őket! Aldo hirtelen megindult. Nem Caterina felé, hanem az oldalfal irányába, ahol egy sor tárolószekrény volt. A férfi, méretei ellenére, meglehetősen gyors volt. A szekrények ajtajait pár másodperc alatt feltépte, tartalmukat pedig kisöpörte a földre, ecseteket és csiszolópapírt, reszelőket, egy zseblámpát és többüvegnyi lakkot, mindet egy nagy halomba. Caterina döbbenten figyelte. Nem hihette komolyan, hogy az ékkövek valahol egy kupac halenyv mögött hevernek! Ez csak a műsor része volt.
Csak mikor már azt a szekrényt nyitotta ki, melyben a kész zenedobozok voltak, melyek eladásra vártak a következő piaci napon, kiáltotta azt Caterina, hogy: „Ne!” Aldo Caterinára meg a pisztolya torkolatára vigyorgott, s aztán közömbösen a földre hajigálta a fadobozokat, majd hátat fordított Caterinának, s kemény bakancsával széttaposta őket. Talpa alatt ripityára tört a sok finom intarzia. – Most már hagyja abba! – parancsolta Caterina. – Maga rohadt gazember! Vajon le tudná lőni? Így? Hátba? Aldo ismerte Caterina korlátait, és a lány gyűlölte ezért. Látta, hogy az ujja remeg a ravaszon, miközben veszettül szerette volna meghúzni. – Meg akar halni? – kérdezte Caterina. – Mert tehetek egy szívességet. Aldo megfordult. Látott valamit Caterina arcán, mire abbahagyta a pusztítást. – Tudod, mit utálok? – mosolygott Aldo gúnyosan. – Utálom az ilyen kis tereket, mint ez. – Tekintete végigsuhant a műhelyen, mely túlságosan kicsi volt a termetéhez képest. – Utálom az alagutakat meg a nagyszájú nőket. Puttana. – Egy imitált, pofonszerű mozdulattal megvillantotta aranygyűrűjét a levegőben. Caterinát majdnem kizökkentette. A félelem azonban különös dolgokat művel az emberrel. Megváltoztatja az érzékelőképességét. Ilyenkor a kis dolgokat is látja. Azt, ahogyan megkeményedett Aldo ajka, és kiszélesedtek az orrlyukai, a pupillái pedig kitágultak. Látta a hirtelen, apró levegővételt, és hogy megfeszült a bőr a férfi szeme körül. Caterina érzékei mindent rögzítettek. Éppen ezért állt készen a támadásra, mikor az bekövetkezett. Aldo nekirontott. Caterina pedig elsütötte a fegyvert. Ám mikor egy elefántbika rohan az ember felé, nem is ember az, aki nem fél. Caterina szíve a torkában dobogott. A keze remegett. A lövés messzire ment. A másodperc egy
töredékére, mielőtt Aldo elérte volna őt, Caterina látta, hogy a golyó leszakítja a gallérja szélét, és lenyúz egy darabka húst oldalt a nyakán. Vékony vérpermet ívelt keresztül a levegőben karmazsinszínű szivárványként. Ha egy ujjnyival balra megy, Aldo már halott lenne. Ám a férfi még csak le sem lassította a támadását. Rávetette magát a pisztolyra, s az ütközés majdnem eltörte Caterina karját. Aldo masszív ökle odavágta a munkaasztalra a lány kezét, mely még mindig a Bodeót szorongatta. Sikoly szakadt ki Caterinából. S egy dühös üvöltést is hallott, melyről azt hitte, Aldóból jött, de valójában az övé volt. Aldo csendes volt. Hatékony. A pisztoly Caterina zsibbadt ujjaiból az asztalra esett, s Aldo rögtön utánakapott. Az idő megállt. A szívverése lelassult. Caterina másik kezét a zsebébe süllyesztette, s kihúzott egy hosszú, vékony pengéjű lyukvésőt, melyet eddig ott rejtegetett, s minden erejét összeszedve belemártotta Aldo kézfejébe. Bele az izmokba. Át az inakon. Keresztül a húson. Hozzászögezte az asztalhoz. Üvöltés szakadt ki Aldóból, mire Caterina elugrott a közeléből, s a Bodeo ismét biztonságban, a kezében volt. Aldo egy rántással kiszabadította kezéből a lyukvésőt, sötét vér spriccelt anagy sebből, és lehajtotta amint a szerszám az épállt kezébe leengedte vállát, a fejét, s közel hozzá,került, hogy ismét Caterinának rontson. Caterina látta ezt testének minden idegszálával. Azt azonban mindketten tudták, hogy a lány másodszorra már nem vétené el a célt. Ilyen közelről biztosan nem. – Kifelé! – sziszegte Caterina. – Tűnjön el, és soha többé ne jöjjön a közelembe! Mondja meg a főnökének, ha még egyszer megfenyeget engem vagy a családomat, golyót röpítek a fejébe. Aldo egy szót sem szólt. Nehezen vette a levegőt. Vérző kezét a zsebébe dugta, a lyukvésőt a földre hajította, és az ajtóhoz vánszorgott. Olyan erővel vágta ki, hogy az
nekicsapódott a falnak. Visszanézett Caterinára, tekintete gyűlölettel teli, szűk hasíték volt csupán. – Meg kellett volna ölnöd, mikor megvolt rá az esélyed, te ostoba ribanc. – Nehéz ajka figyelmeztető vicsorgásra húzódott. – Sose hagyj munkát befejezetlenül. Legközelebb. Legközelebb be kell fejeznie a munkát. A vér szaga még mindig ott volt Jake orrában, mikor kisétált a Rocco fivérek udvarából, és beletelt vagy öt percbe, mire sikerült friss levegővel megtöltenie a tüdejét, miközben Sorrento keskeny partszakaszán sétált. Hardwick tiszthelyettes. Whitely őrmester. Két név, melyet soha nem feled. Két levél, melyet most meg kell írnia az anyjuknak. A nyavalyás háború véget ért, és ezek az anyák már fiaik biztonságos hazatérését ünnepelték volna. Hogy mondja el az ember egy anyának, hogy a fia torkát átvágták az emberek, akiknek segíteni jött? Hol vannak ehhez a szavak? Gyorsan visszament a meredek útra, a hőségtől hozzátapadt az inge. Mikor megérkezett Caterina műhelyéhez, hálás volt az árnyékért, s Caterinát ott találta a munkaasztalt sikálva. Egyik kezében nedves kefével nyitott neki ajtót, melyből a padlóra csöpögött a víz. A szappan rózsaszínen habzott rajta. – Sajnálom, késtem. De Caterina már el is fordult tőle, vissza a helyiségbe, arca zárkózott volt, és hűvös. Jake most már látta, hogy a műhelyben, Caterina mögött a földön egy halom összetört fadarab hever. Közelebb lépett. Caterina zenedobozai voltak azok. Vagyis az, ami megmaradt voltak zúzva, a zsanérok szétpattantak. Caterinabelőlük. alapos Össze és kitűnő berakásait tönkretették, torz darabkákként szóródtak szét a kőpadlón. – Caterina, látogatód volt?
Caterina abban a pillanatban hagyta a kefét, és odament Jake-hez, kezét sötétkék szoknyájának redőibe törölte. Szó nélkül átölelte Jake-et, és a férfi tudta, hogy Caterina olyasmit ismert fel benne, amit senkinek sem lett volna szabad meglátnia. A lány szorosan magához ölelte őt, fél kezével a nyakán lévő lila horzsolást simogatta, közben halk hangokat adott ki, ajka lágyan súrolta az arcát. – Sajnálom – suttogta Caterina –, sajnálom a korábbit. Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni a katonák előtt. Hátrahajtotta a fejét, élénkkék szemével felnézett Jake-re, s ő rögtön tudta, hogy minden próbálkozása, hogy megvédje magát, hasztalan ezzel a fiatal olasz nővel szemben, akit sosem tévesztett meg a rendőrtisztábrázatával. Caterina felemelte a kezét, hogy végigsimítson Jakeérintve arcán,azvégig homlokán lévő sötét hegeken, végig azvele orrán, ajkát.a Felfedezve az életet minden porcikájában. – Azt hittem, meghaltál – suttogta Caterina azt hittem, meghaltál… Caterina hangja egy olyan rejtett sarokhoz jutott el Jake belsejében, melyre eddig bűntudatának sötét árnya borult. A lány tudta, hogy létezik ez a hely. Jake-nek fogalma sem volt, honnan, de tudta. Megcsókolta Caterina sápadt homlokát. Forró volt a bőre. – Mi történt itt? – kérdezte. Caterina válasza a csend volt. Csend, melyben Jake érezte a lány szívverését, ahogy a mellkasához préselte magát, és a leheletét az arcán, mely lassú és egyenletes volt. – Áruld el – mondta Caterina –, ki ölte meg azokat a férfiakat. Caterina halkan beszélt. Szavai mégis hangosnak tűntek a kis helyiségben. Jake pedig mesélt a katonákról. Nevüket fájdalommal telve ejtette ki. – Tom Whitely őrmester. Jonathan Hardwick tiszthelyettes.
Elmondta a lánynak, hogy olyan rosszul érezte magát ma reggel a sérülései miatt, hogy úgy döntött, nem jön Sorrentóba. Ma mindössze annyi lett volna a dolga, hogy feltegyen néhány rutinkérdést. Ennyi. Hogy ismét kikérdezze a szomszédokat Caterina apjának lebombázott műhelye környékén. Gyakorta megtörtént, hogy másodszorra már más válaszokat kaptak, elfeledett emlékek törtek a felszínre, ám ahelyett, hogy ő maga jött volna, Whitely őrmestert és Hardwick tiszthelyettest küldte, hogy hajtsák végre a feladatot. Fiatalok voltak, és lelkesek. Akarták ezt a munkát. Ha Jake maga jött volna, ők ketten még mindig életben lettek volna. – De te halott lennél – mondta gyorsan Caterina. – Én sokkal elővigyázatosabb lettem volna. – Nem vagy olyan hogy is elég elővigyázatos tudj lenni. Kórházban lenneállapotban, a helyed. Harry megmondta. Caterina odahúzta Jake-et egy székhez, leültette, és hozott neki egy pohár vizet. Valami jóval erősebbre lett volna szüksége, de panasz nélkül felhajtotta az egészet, a további beszámolóját pedig rövidre fogta, közben Caterina a másik széken ült, közel hozzá. – A Rocco fivéreket az udvarukban találták meg a kutyájukkal együtt. – A kutyáét is? Mindenkinek elvágták a torkát. – Igen. – És a katonák? – Felhasították a torkukat, fültől fülig. Senki sem látott semmit. Csendben csinálták. Egyetlen ember hallott egy kutyát vonyítani. – Akárki is tette, erősnek kellett lennie ahhoz – mutatott rá Caterina –, hogy felülkerekedjen két kiképzett férfin. Jake az ajtófába ágyazódott lövedéket bámulta, aztán meg az összetört zenedobozok vérfürdőjét. – Gondolsz valakire?
– Drago Vincelli erőszakos csatlósára. Aldóra. Az a szarházi ma itt volt Sorrentóban. Már csak a gondolat is, hogy egy ilyesfajta teremtmény egy levegőt szívott Caterinával, felszakított valamit Jake-ben legbelül. – Mi történt? – kérdezte. – Beengedtem. – Mi a fenének tennél ilyet? – Ne, Jake! – suttogta Caterina, és a kezébe vette Jake kezét, addig simogatta rendületlenül, míg úgy tűnt, ujjaik egybeolvadnak. – Megtudtam, hogy az utcagyerekeket használják arra, hogy egymásnak üzengessenek, és azt is megtudtam, hogy nem tudok pontosan célozni. Jake nevetett ezen, váratlan volt ez a hang, meglepte, s enyhítette a feszültséget, Jake mindkettőjüket előrehajolt, és megcsókolta Caterinát. Nem csak hozzáért az ajka. Ezúttal nem. Határozottan szájon csókolta, kemény, éhes csók volt, mely eltépett mindent, ami közéjük állt. Caterina felnyögött a gyönyörtől, s Jake nyaka köré fonta a karját, körmeit belefúrta katonafrizurájának rövid, vastag szálaiba, úgy, hogy attól Jake bőre szinte lángra kapott. Végigsimította tökéletesen Caterina selymes nyakát, csupaszízlelgette karját, kulcscsontjának megformált üregeit, Caterina lágyságát, bőrének kőszénkátrányillatát, és még valamilyen kellemes olajét, melyet Caterina a munkához használt. Ezek az illatok mélyen beleivódtak, és tudta, hogy most már sosem lenne képes szabadulni tőlük. Soha nem is akarna. Minden porcikájára emlékezni fog. Caterina a székéről Jake ölébe csusszant, apró alakja könnyebb volt, mint ahogy Jake képzelte, nem nehezebb, mint a bogáncspihe odahaza, melyet a Michigan-tó felől fújt a szél. Ujjai kibontották a férfi nyakkendőjét, kigombolták az ingét, miközben szaporán lélegzett ki telt ajkán keresztül, melyet Jake mellkasának préselt. Mintha megbélyegezte volna. Mintha a
bőrébe vésett volna egy darabot magából. Jake keze Caterina karcsú alakjának hajlatait és éles íveit cirógatták, megfeszült és sajgott attól, hogy mennyire kívánta, és tudta, hogy az egyetlen módja annak, hogy leállítsa magát, az, ha hagyja, hogy az elméje ismét a Rocco fivérek hepehupás udvarára vándoroljon, a Via Caldonira. Ha hagyja, hogy a levegőben kavargó vér szaga ismét bekússzon az orrlyukaiba. Lehunyta a szemét. – Ne! A szó kőként zuhant a helyiségre. Körülöttük a levegő izzott a hőségtől, s Jake érezte, hogy csillogó izzadságréteg ült ki Caterina bőrének felszínére. Caterina teste mozdulatlanná vált. – Ne! – ismételte Jake. Halkan. – Most nem alkalmas erre az idő.Caterina szeme, mint két hatalmas zafírkék tó, belefúródott Jake tekintetébe, arca kipirult, ajka kinyílt, és nedves volt. Jake szerette volna megragadni, és nevetve hemperegni vele a padlón, miközben felkavarják a porszemeket. – Kinek a vére az ott a padlón? – kérdezte helyette. – Aldóé. – Caterina elhallgatott. Aztán másodszor is kimondta: – Aldóé. A második alkalommal ott volt a diadal kijelentésében, Jake szerette ezért. Mögötte biztosan ott abujkált valahol as félelem is, de a férfi nem érzékelte. Arra várt, hogy Caterina elmondja neki, mi történt, de nem tette, és Jake tudta, hogy ez olyasmi, amire majd még vissza kell térnie. Caterina félig lehunyta a szemét, ahogy a macska is teszi a napon, s arcát Jake arcához dörgölte. – Mikor ez a nap véget ér – suttogta Caterina. – Mikor ez a nap véget ér – visszhangozta Jake, majd megcsókolta Caterina homlokát, s ajka néma ígéretként időzött rajta. – Augusta Cavaleri – mondta halkan Caterina –, ma elmesélte nekem, hogy a balesetet, amelyben a nagyapám
elvesztette a látását, Drago Vincelli okozta. Így állt bosszút a családomon, amiért az anyám visszautasította őt, annak ellenére, hogy korábban még biztatta. De hát Mamma már csak ilyen, nem? Ezt műveli a férfiakkal. – Tekintete egy pillanatig megpihent Jake arcán, mielőtt a falon lévő fényképekre vándorolt, s Jake felidézte magában Lucia karjának puha érintését, ahogy belekarolt. – Szerintem anyám – folytatta Caterina egy hosszú szünet után – a saját életét féltette. Elmenekült, de persze azért egy férfit is vitt magával. – Roberto Cavalerit. Caterina bólintott. Aztán visszafordult Jake-hez, és megcsókolta. – A Rocco fivérek – mondta most már más hangon –, ők biztosan tudtak valamit. Vagy legalábbis oka azt hinni, hogy esetleg tudnak valamit, amivelvalakinek árthatnakvolt neki. Jake átfogta a lány derekát. – Én magam kérdeztem ki őket egy héttel ezelőtt. Tetszett a kerek, derűs arcuk, és hogy egyforma drótkeretes szemüveget viseltek. Ma a lencse a szemüvegekben repedt és véres volt. Akkor azt mondták nekem, hogy nem láttak vagy hallottak semmit, kivéve a hirtelen robbanást, mikor az amerikai bomba becsapódott. Caterina fintorgott. – Persze, hogy ezt mondták neked. Kívülálló vagy. Nem olasz. – Ahogy Whitely őrmester és Hardwick tiszthelyettes sem volt az. Ők is csak kívülállók voltak. És segíteni próbáltak, az istenit. Caterina felugrott Jake öléből, és szembefordult vele. – Olaszország hálás, Jake. Olaszország mindannyiótoknak hálás, amiért megvívtátok helyettünk a csatáinkat, amiért meghaltatok értünk az olasz mocsokban. – Caterina tekintete tüzes volt, Jake azonban látta a kimerültségét abban, ahogyan a
fejét tartotta. Mintha túlságosan nehéz lett volna. – Sosem feledjük, mivel tartozunk nektek. Jake felállt. – Amivel te tartozol nekem – mondta könnyedén az csupán egy csók. Caterina ajka már ott volt Jake száján, még mielőtt kimondta volna a szavakat, s a férfi érezte, hogy Caterinából a tűz mélyen beléhatol. Caterina hirtelen hátralépett, tekintetével kedvese arcát fürkészte, keresett valamit, bár Jake-nek fogalma sem volt, mi lehetett az. – Most menj – mondta halkan Caterina –, menj, és tedd, amit tenned kell! – Később eljövök hozzád, ígérem – suttogta Jake. – Caterina, odakint sokNe a kapzsi barbár férfi, ezért arra légy óvatosabb. kelljenésféltenem az életed. Sohakérlek, többéhogy ne tegyél ki ekkora szenvedésnek. – Visszahúzta Caterinát a karjába, és magához szorította. – És most hazakísérlek – mondta. – Arra semmi szükség. – De igenis van. Jake hazakísérte Caterinát, s aztán addig várt az utcán, míg meg nem hallotta, hogy odabent Caterina behúzza a reteszt. Most már biztonságban volt.
HARMINCEGYEDIK FEJEZET
Caterina
bekopogott az ajtón, melynek egyik tábláján egy
repedés futott végig, és már a festék is hámlott róla, látszott alatta a kiszáradt fa. Az utcán kellemetlen szagok terjengtek, a bérházak egymás felé dőltek, mintha csak támogatást kértek volna egymástól. Két koszos kisgyerek kuporgott az utcakövön, és békákat versenyeztetett, mit sem törődve a fullasztó hőséggel, mindegyikük brit katonasapkát viselt, melyet akkorára vágtak le, hogy jó legyen rájuk. Caterina még egyszer bekopogott. Ezúttal hallott egy hangot, gyereksírást. Kinyílt azHosszú, ajtó, s egy tizenkét év körüli lány állt vele szemben. sötétfiatal, haja és babaarca volt, valamint távol ülő szeme, s olyan íves szája, mint Cupido nyila, mely már most édes mosolyra görbült. Csakhogy egy babának nincs csecsemő szíjazva a csípőjére, és nem jajgat mellette egy kisgyerek, miközben a kirojtosodott szoknyájába csimpaszkodik. A lánynak vékony, pókszerű végtagjai voltak, a feje pedig úgy rángatózott, mint akinek folyamatosan résen kell– lennie. Signorina Lombardi! – Helló, Rosamunda! Emlékszel rám? – Hát persze! – A lány arca felragyogott. – Hát persze! Maga meg az apja olyan kedvesek voltak velem. – Bejöhetnék? – kérdezte Caterina. A lány vékony csípőjén ringatta a csecsemőt, és elpirult. – Kész kupleráj az egész. – Ne törődj vele! – mondta Caterina derűsen, majd átadott a lánynak egy barna papírzacskót. Kenyér, sajt, paradicsom és fél tucat őszibarack volt benne. Mellette a kisgyerek – nehéz volt megmondani, fiú-e, vagy lány – azonnal abbahagyta a sírást, és egyik kis mancsát a zacskó sarkára tapasztotta.
– Grazie! – A fiatal Rosamunda megkönnyebbüléssel vegyes zavarral sóhajtott fel. – Jöjjön be! Caterina követte őt egy, a ház végében lévő egyszobás lakrészbe. Rendetlen és levegőtlen volt, de tiszta, két egyszemélyes fémággyal és kopott pokrócokból álló fészekkel a sarokban. Egy hat év körüli fiú feküdt ott összegömbölyödve. Betegnek látszott. – Rosamunda, hol van az anyád? – Tavaly meghalt. Tífuszban. – Sajnálom. Nagyon sajnálom. A lány apját megölték az anziói csatában, az anyja pedig alig tudta etetni a kilenc gyermekét. Caterina emlékezett rá. Markáns arca volt, és vékony csontjai, és könyörgött az apjának, hogynapra adjon lányának fizetett munkát.gyárba, Caterina azelőtt egész be avolt zárva abba a gyűlöletes és egyenruhákat készített, ezért Papa maga mellé vette a kislányt, hogy alkalmanként végigmenjen a műhelyen egy seprűvel, vagy elintézzen neki ezt-azt. Csak azért, hogy segítsen a családon. Caterina akkoriban alig találkozott Rosamundával, és az biztos, hogy az elmúlt két évben egyáltalán nem látta. Meg is feledkezett a létezéséről. Egészen a mai napig, mikor ránézett arra a fényképre. Elvette a csecsemőt Rosamunda csípőjéről. Hosszú szempillájú, komoly szemek figyelték őt nagy érdeklődéssel. Caterina rámosolygott a lesoványodott gyerekre a karjában, és elégedett gügyögést kapott válaszul. – Rosamunda, hogy bírod ezt? Hogy kilencen vagytok egy szobában? – Igen – nevetett fel Rosamunda. – Néha elég zajos. De eléldegélünk. – Hogyan? – kérdezte Caterina. – Énekelünk. Mind a kilencen. Kórusban – vigyorgott a fiatal lány. – Az apja mindig azt mondta, hogy tudok énekelni, úgyhogy megtanítottam a testvéreimet is. Végigjárjuk a
kocsmákat, és énekelünk a katonáknak. Szeretnek minket hallgatni, és jó pénzt fizetnek a dalokért. Mindig a Torna a Surrientót kérik, a Gyere vissza Sorrentóba című dalt. – Összeborzolta a kisgyerek puha haját. – Már kívülről tudod a szövegét, igaz, édesem? Hála az égnek, hogy itt vannak a katonák. Nélkülük halottak lennénk. Caterina letört egy darabka kenyeret, és odanyújtott egy-egy darabot a két legkisebbnek. A kenyér abban a pillanatban el is tűnt. – Rosamunda, láttad valaha, hogy az apám antik műalkotásokon dolgozott, szobrokon, ikonokon? – Ó, igen. Gyakran. Caterina tüdejében mintha összeszorult volna a levegő. Nem erre válaszra számított. A saját szemével láttaVagyis a triptichont Jake apincéjében, és felismerte Papa munkáját. tudta, hogy az apja korrupt volt, igen, tudta, de akkor is volt egy apró, makacs része, mely nem volt hajlandó elhinni. De az, hogy hallotta, ahogy ez a lány olyan könnyedén azt mondja, „Ó, igen, gyakran”, már túl sok volt neki. A lány akár tévedhetett is. Hiszen csak gyerek volt. Biztos, hogy tévedett. – És hol tartotta az apám ezeket a tárgyakat? Sosem voltak a műhelyben, mikor én visszamentem a műszakom után a gyárból. A lány kivett egy barackot a zacskóból. Minden gyerek szeme felragyogott a homályos szobában, ahogy felemelte a kést. – Hogyne lettek volna ott – mosolygott Rosamunda a barackra már előre. – A titkos szobában. Titkos szoba? Caterina ki akarta kapni a gyümölcsöt a kezéből, csak hogy még egyszer átgondolja a szavakat, melyeket az imént mondott ki. – Milyen szoba? A kés levágott egy szelet lédús húst a gyümölcsből, mire a levegő egyszerre vastagon megtelt az aromájával.
– Hát a szoba a polcok mögött. – A lány sötét pillantást vetett Caterinára, és végighúzta a nyelvét a gyümölcsleves hüvelykujján. – Nem is tudott róla? Az egész polcrendszer egy pánton forgott. Mögötte volt egy… – Fogott egy darab gyümölcsöt, és bedugta a pokrócokon fekvő beteg testvére szájába. – Mi volt ott? – Egy kicsi raktár. Jaj, Papa. Egy újabb hazugság. Még több csalás. Még több korrupció. Ismertelek egyáltalán? Mintha fátyol lett volna Caterina szeme előtt, melyet most apránként szaggatott le. – Hogy fedezted fel, hogy van ott egy raktár? – Egy nap belopóztam a műhelybe, olyan halkan, hogy Signor nem is vetteaészre, hogy ottezért vagyok. Mindig féltem, Lombardi hogy megzavarom munkában, próbáltam csendben maradni. Láttam, ahogy kinyitja a titkos szobát a polcok mögött. Ott volt, komolyan mondom, signorina, hogy ott volt. Nem hazudok. A túlzsúfolt szoba mintha kazán lett volna. – Láttál ott valaha egy asztalt? – kérdezte Caterina. – Olyat, amit ékkövek borítottak? – Igen. – Biztos vagy benne? – Igen. – És milyen volt? – Caterina hangja alig volt több suttogásnál. – A leggyönyörűbb dolog volt, amit valaha láttam. Olyan szép volt, hogy akár Istennek is fel lehetett volna ajánlani. Egy alakcigaretta, dőlt Caterina házánakkémlelte falához,a bokái kezében s álmatagon világot.keresztezve, A látvány nem lassította le Caterina lépteit. Felgyorsított, sebesen közeledett, de lábujjhegyen, léptei csendesek voltak a bazalton.
– Azt hittem, elmentél – mondta Caterina. Az anyja elfordította a fejét, hogy szembenézzen a lányával, de egyébként nem változtatott a testtartásán. Úgy állt ott, mint egy prostituált, jött rá Caterina, és utálta magát ezért a gondolatért. Lucia Lombardi lassan Caterinára mosolygott. – Én is. De aztán eszembe jutott valami, és visszajöttem. – A bejárati ajtó felé pillantott. – Nincs itthon, a te Nonnód. És az öcséd sem. Senki sincs itthon. – Nonno egy kocsmában lesz. Luca meg a hajókon. Caterinának feltűnt, hogy az anyja azt mondta, az öcséd, és nem azt, hogy a fiam. – Mit akarsz, Mamma? A többi pénzt? anyjaNem a felétsok, vittemégis el. A másik az asztalon Ez is Az valami. valami.felét Most azonban hagyta. úgy tűnt, megbánta. – Nem, Caterina, nem ezért vagyok itt, cseszd meg. – Akkor miért? – Mert van valami, amit el kell mondanom neked. – Már késő, Mamma. Túlságosan késő. Nem mondj nekem olyasmit, amit nem akarok hallani. Papáról. Nonnóról. Arról a napról, elmentél. Vége, Luciamikor Lombardi egy Mamma. hosszú Vége. pillanatig csendben tanulmányozta Caterinát. Nem sietett. Tekintete kemény volt, és gránitkék. – Még nincs vége, Caterina. Olyan szavak kezdtek záporozni Caterinából, melyeknek nem lett volna szabad. – Néha – mondta az anyjának – írtam arról a napról. A napról, mikor elmentél. A kegyetlen dolgokról, amiket Papának mondtál. Abban a reményben, hogy ha papírra vetem őket, el is tűnnek. De nem tűntek el. Itt maradtak. A gondolataimba ágyazva.
Anyjának megmerevedett a pillantása. Ellökte magát a durva faltól, és a földre ejtette a cigarettát. – Azért jöttem most ide, Caterina, hogy segítsek. Hogy elmondjak neked valamit. Eszembe jutott, hol tartotta az a szarházi Drago Vincelli a Rolls-Royce Phantomját, mikor még ismertem. Azért jöttem vissza, hogy ezt neked adjam. – Egy papírcetlit nyújtott át Caterinának, ujjhegyei között tartva, hogy a kezük ne érjen egymáshoz. Egyetlen szó nélkül, csípőjét ringatva vonult el. Akár egy prostituált. Caterina egy pillanatra a fal meleg kövének dőlt, az imént történtek súlya alá süppedt. Kihajtotta a papírdarabot. Egy nápolyi cím volt az, Via Adduci 22. Vajon bízhatott benne? a cím valóban igazi volt, az aztvolt jelentette, hogy végrehogy volt holHaelkezdenie a keresést. Végre egy lehetősége, eljusson hozzá. Ez volt az egyetlen esélye. Hogy mentse magát és a családját is. Nem hagyhatta elúszni. A szűk utca mély árnyékában egy homokszínű kutya ólálkodott a fal mellett, majd lefeküdt Caterinával szemben, s erősen lihegni kezdett. Caterina azon kapta magát, hogy együtt liheg a kutyával, míg rá nem ébredt, hogy pontosan ugyanott dőlt neki a falnak, ahol az anyja is. Ellökte magát tőle, arra az esetre, ha az anyja egy része a bőre alá akart volna mászni. A Piazza Garibaldin tombolt a hőség Forgalmának szakadatlan áradata sehogy Mindenki sietett valahová. Caterina az folyosójának nagy árkádjai alól bukkant
és a hangzavar. sem akart szűnni. állomás oszlopos elő, s átverekedte
magát járdaszigethez, ahol jutott, egy stucat citromfa figyelte, kínálta árnyékát.a Ott végre levegőhöz a járókelőket próbálta gyorsan felmérni őket. Információra volt ugyanis szüksége a Via Adduci hollétét illetően.
Előtte emelkedett Giuseppe Garibaldi, a Risorgimento, vagyis az olasz államok 1861-ben történt Olasz Királysággá egyesítésének nagyszerű alapító atyjának toronymagas emlékműve és szobra. Nápoly városa azonban a mai napig lázadó volt. Megvoltak a saját szabályai, és a maga módján intézte a dolgokat. A szövetséges hadsereg azért hatolt be, hogy megvédje az országot Hitler erőitől, de ki menti meg Nápolyt önmagától, mikor a katonák már elmentek? Annak a lehetősége, hogy Jake elhagyja ezeket a partokat, elképzelhetetlen volt. Caterina eltaszította magától a gondolatot. Ha nem tette volna, képtelen lett volna koncentrálni, és jelenleg arra volt szüksége, hogy az elméje éles legyen. Nem akarta eltaszítani magától az érzést, ahogy Jake ujjai átfogják a derekát,annak, a nyakán bőr napfényízét nyelvén, a borzalmát amitmegfeszülő a Rocco fivérek udvarábana láthatott, és ami még mindig erősen ott volt az arcán. Érezni akarta a férfi megránduló vállát, amikor Caterina ránehezedett a súlyával. Ezeket mind el kellett rejtenie valahová az elméjébe. Későbbre. Nehezére esett azonban nem elképzelni, mi történhetett volna, ha Jake nem mondja azt, hogy „ne”. Caterina odament egy újságosbódéhoz, az árus még akkor is vidám volt, szeretne. és udvarolt neki,azmikor kiderült, hogy útbaigazítást Felugrott egyik villamosra, mely csak épp akkor zötyögött be a megállóba a téren, és pont a Via Adduci felé tartott. Caterina nem azt látta, amire számított. Úgy gondolta, hogy egy sor zárható garázst talál majd egy ócska bérház mögött a város szélén, valahol, ahol folyton jönnek-mennek az idegenek anélkül, feltűnnének. Drago ilyennek Vincelli is ilyen ember hogy volt, bárkinek Caterinának legalábbis tűnt, olyasvalakinek, aki beleolvad a tömegbe, aki nem emeli fel a
fejét, nehogy még a végén elveszítse. Egy ember, akit soha senki nem lát. De tévedett. A Via Adduci 22. szám alatt lévő garázs inkább kocsiszín volt, hosszú és gondozott, s korallszínű cserepek süttették magukat a téglapiros falak felett. Ízlésesnek és drágának tűnt. Akárcsak az utca. A teleknek magas kovácsoltvas kapuja volt, és rövid kocsibehajtója, mely a kavicsos udvarra vezetett. A villa több száz éves lehetett, és sárga darázskőből épült, mely álmos külsőt kölcsönzött neki, ellenben a garázzsal, mely derékszögben helyezkedett el mellette, és láthatóan jóval újabb építésű volt. Fák és virágzó cserjék szegélyezték a falakat, lila murvafürt burjánzott kapuoszlopokon. Az egész helyről hogy itt sok a pénz ameg a szolgáló. Caterina tudta, hogy lerítt, nem lófrálhat errefelé anélkül, hogy észrevennék és jelentenék, ezért gyorsan felemelte a reteszt a kapun, becsusszant, és fürgén a garázs hátsó falához ment. A garázs leanderfák árnyékában állt, és nem lehetett látni a házból. Senki sem állította meg. Senki sem rohant az udvaron keresztül. Olyan halkan lopakodott a kavicson, amilyen halkan csak tudott, a saroknál elfordult a garázssor Itt bokrok voltak, szúrós ernyőpálmák. Behajolt ahátuljához. pálmalevelek alá, és az előtte lévő téglafalat tanulmányozta. Hogyan lehet bejutni? Caterina a sarkán ült a fekete agyagos talajon, vére a fülében dobolt, ahogy az előtte álló egyemeletes épületet tanulmányozta. Lehet, hogy a Rolls-Royce Phantomot már nem is itt tartják. Már elvihette innen. Vagy eladhatta. A tető mentén az eresz alatt végig ablaksor húzódott, hogy bejusson a napfény. Négy darab volt belőlük, mindegyik nagyjából egy méter hosszú és fél méternél nem magasabb. Csak egy probléma volt. Három méterre voltak a talajtól. Caterina sosem bánta még ennyire, hogy nem magasabb.
Lennie kell valami megoldásnak. Óvatosan kibújt a pálmalevelek alól, és átsietett a túlvégre, a sarkon körülnézett. Egy gyors pillantás volt az egész. Egy fészer állt odakint a nyílt terepen, és hatalmas fahasábokkal volt telepakolva télire. Caterina három másodpercet gondolkodott a dolgon, aztán odarohant a fatárolóhoz. Tíz másodperc. Ennyi volt az egész. Visszafutott a fal mögé, a keze tele volt hasábokkal, a szája olyan száraz volt, hogy nyelni sem tudott. Az első ablak alá pakolta a hasábokat, és már épp arra készült, hogy felmásszon rajtuk, mikor meghallott valamit. Zizegést a bozótban, a pálmalevél lengedezését. Táskájába dugta a kezét, ujjai igyekeztek megtalálni a fogást, ám éles jajgatás hallatszott a levelek s egy macska bukkant elő, egy krémszínű sziámi macskaközül, kék, bandzsa tekintettel. A macskára fogta a pisztolyt. Felfogta a helyzet abszurditását. – Sicc! – sziszegte, mire a teremtmény eltűnt, ám Caterina tudta, milyen közel volt ahhoz, hogy lelője. Felmászott a hasábokon, és a párkány szélénél belesett. Fényes fekete kocsi, egy valóságos fenevad állt az épület belsejében, olyan hosszú motorháztetővel, hogy akár aludni is lehetett volna rajta, és hatalmas króm fényszórókkal. Felettük az óriási hűtőrácson, akár egy egzotikus ezüstnimfa, ott ült az Eksztázis szelleme embléma. A Rolls-Royce Phantom volt az. Caterina gyorsan dolgozott. Ráütött az ablakra a pisztolycsővel, mire az üveg betört. Mögötte egy réteg fémháló volt, de ez is megadta magát, miután jó pár ütést kapott a fegyvertől. Caterina kiszedegette az üvegszilánkokat, és mit sem törődve azzal, hogy megkarcolja vagy felsérti magát, bemászott a nyíláson. Megkönnyebbült sóhajjal ugrott a cementpadlóra. Bent volt.
Nem volt más hang a garázsban, csak Caterina türelmetlen lélegzete. Számolta a perceket, mert talán ezek voltak az utolsók, melyeket még számolhatott. Az idő csak vánszorgott. Mikor a garázs ajtaja végül kivágódott, ragyogó délutáni napfény tódult be a homályos belső térbe, Caterinának hunyorognia kellett, hogy rá tudja fogni a fegyvert a fényben körvonalazódó alakra. Csak egy alak? Kettőre számított. Férfi volt, ennyit meg tudott állapítani, vékony, és egyértelműen kisebb darab Aldónál. Ennek a férfinak büszke volt a tartása, és ez reménnyel töltötte el Caterinát. Drago Vincellit akarta. Mindenki más csak az útjában lett volna, és azt nem kívánta volna nekik. – Mi a francot a kocsimban?teli hang. Drago Vincelli Telitalálat. Ezművel a gonoszsággal személyesen. – Magára vártam – mondta Caterina, hangja nyugodtnak tűnt. Két órán át ült az óriási króm kormánykerék mögött a nyitott tetejű Rolls-Royce-ban, melynek furcsa, középre helyezett sebváltója volt. Az időt a nagy, halvány óra árulta el neki a diófából készült műszerfalon. Fejben már végigvette az összes lehetséges forgatókönyvet. Egyik sem végződött jól. De legalább mindegyiknek az volt a vége, hogy Luca és Nonno életben maradt, és már nem voltak veszélyben, és ha szerencséje van, ki tudja, akár még ő is megúszhatja. Abban a két órában sokat gondolt a pokolra és Nonno tejfehér szemére. És arra a férfira is gondolt, akinek a fényes fekete autójában üldögélt. A Rolls-Royce ülései élénk sötétpirosak voltak, mintha egy vértócsában ült volna. – Szálljon ki az autómból, mocskos ribanc! Most azonnal! Vincelli kezében semmi sem volt. Se puska. Se kés. Semmiféle fegyver. Fehér inget és sötét nadrágot viselt, nyakában nehéz aranylánc lógott, mely illett az aranyfogához,
melyet még ebben a helyzetben is szívesen villantott meg. Sehol egy pisztolytáska benne egy csinos kis pisztollyal. Ez megrémítette Caterinát. Drago Vincelli fegyver nélkül még veszélyesebb volt, mint Drago Vincelli felfegyverkezve. Azt jelentette, hogy tudott valamit, amit Caterina nem. Caterina kicsusszant a kocsiból, a szemét végig Vincellin tartotta. A fegyverrel egyenesen Vincelli fehér ingének középső gombjára célzott, ám a férfinak egyetlen izma sem rándult. Egy másik kocsi is állt Caterina mellett. Jellegzetes, párizsi kék színű Bugatti volt, majdnem olyan kék, mint az anyja szemének a színe. Drágának tűnt, egyike volt azoknak a luxusautóknak, melyet a férfiak a feleségüknél is szívesebben kényeztetnek. Gömb alakú elülső sárvédője szinte könyörgött a szerető s egy kiálló sáv húzódott végig a gerincén egészen érintésért, a csapott faráig. Caterina a másodperc egy törtrészére elfordította a Bodeót Drago Vincelliről, és meghúzta a ravaszt. A robbanás a szűk térben fülsértő volt. A golyó átszakította a Bugatti motorháztetejét, és fütyülve szántotta fel a motort. Drago Vincelli dühösen üvöltött fel. Caterina még egyet lőtt. Egyenesen bele a Rolls-Royce Phantom koporsószerű motorháztetejébe. Drago fényes, Vincellifekete, ezúttal halálos csendben fogadta a vandál cselekedetet. Caterina emlékezett még arra, Vincelli hogyan játszadozott a határozott csendekkel a gyóntatófülkében, hogy kihozza őt a sodrából. – A következő golyó a magáé lesz – közölte Caterina. Vincelli még csak nem is pislogott. Nem könyörgött. Semmit sem csinált, csak felhúzta a szája egyik sarkát, melyet Caterina akár mosolynak is gondolhatott volna, ha nem lett volna több esze. – Jobban küzd, mint ahogy vártam – mondta Vincelli.
Barátságosnak hangzott. Szinte már tiszteletteljesnek. Caterina azonban tudta, hogy Vincelli ezek közül egyik sem volt. – Jobban harcol, mint sok férfi – vigyorgott, mintha próbálná elterelni Caterina figyelmét az arany metszőfogával. – Láttam Aldo kezét. – Megérdemelte. Most meghúzhatná a ravaszt. Most azonnal véget vethetne az egésznek. Elvehetné egy ember életét. Magában azt mondogatta, hogy ez itt nem is ember, ez egy ördög, akinek nem volt joga az élethez. Azok után nem, amit művelt. Nem mutathat kegyelmet. Az ujja mégis lefagyott a ravaszon. Ezt Drago Vincelli is látta. – Tudtam, hogy magával csak a baj lesz – mondta. – Akárcsak az apjával. Várakoztak. Csendben. Odakint az úton egy kocsi motorjának hangja közeledett, s Caterina rögtön érezte, hogy belenyilallt a rémület, ám a kocsi továbbhajtott. – Csak azért van még életben, Caterina Lombardi, mert kell nekemegyedül az apjamaga asztala és biztos vagyok benne, hogy az,az akiékkövekkel, képes megtalálni. – Mikor már halott lesz, Drago Vincelli, felőlem az asztal is a pokolban rohadhat magával együtt. Caterina egyre szorosabban markolta a fegyvert, a fém meleg volt a tenyerében. Nagy levegőt vett. Kifújta. Most! – Ne! – bukott ki Vincelli száján. – Ha szeretné, hogy az öccse életben maradjon, akkor vegye le az ujját a ravaszról. Fekete szeme meg sem rebbent, s Caterina látta benne a sötét borzongást. Félelem marcangolta Caterina szívét. Ezért jött Vincelli egyedül. Fegyvertelenül. Félelem nélkül. Nála volt Luca. – Hol van az öcsém?
– Valahol biztonságban. – Hazudik! Nem hazudott. Ezt mindketten tudták. – Maga nem az a fajta ember, aki azt teszi, amit mondanak neki, Signorina Lombardi. Láttam. Ön nagyon kemény. Úgy döntöttem, nem kockáztatok. Ma reggel rávettem az öccsét, hogy szálljon fel egy Nápolyba tartó hajóra. Rávette. Caterina jól tudta, milyen eszközei vannak Vincellinek a meggyőzésre. Kirázta a hideg. Készen állt, hogy meghúzza a ravaszt. Elkapott egy villanásnyit a férfi vigyorából. – Ha lelő – mondta Vincelli higgadtan –, sosem látja viszont az öccsét.Találja És előre halálaésnem leszrendben valami kellemes. megszólok, nekem hogy azt az aasztalt, minden lesz. – Hol van? Hol van Luca? Vincelli kuncogni kezdett, sűrű, sikamlós hang volt. – Aldóval van. A piac a Via Verrazzanón zsúfolt volt, és nagy volt a lökdösődés. Caterina végigtolakodta magát a bódék között, de egyik sem érdekelte, csak az, amelynél ruhát árultak. Az elsőben csak néhány ruhadarab lógott. Szőrmekabátok és gyöngydíszes ruhák. Ezek senkinek sem kellettek. A kezek inkább az ételt markolták. Kenyeret. Lisztet. Krumplit. A szalámi vastagabbik végét. Caterina a táskájára szorította a kezét. Tolvajok osontak a vásárlók után. Vállvetve lökdösődtek. Ujjak kúsztak a zsebekbe. Caterina egy kézre, mely úgy gondolta, hogy a figyelmét épprácsapott egy pár szandálra összpontosítja. Rosszul gondolta.
Caterina gyorsan mozgott, tekintete egyik bódéról a másikra ugrált, míg ki nem szúrta, amit keresett. Nagy halom munkásinget egy macskakőre terített katonai pokrócon. Leguggolt. Előkotort a kupacból egy elnyűtt darabot, mely szürke és kopott volt. Az eleje meg volt foltozva, mellyel egy lyukat takartak el, mintha az előző tulajdonosát meglőtték volna. Felkapta. – Mennyi? A ruhákat áruló nő egy háromlábú sámlin ült, hatvan is elmúlt már az arcán lévő fáradt nyomokból ítélve, mégis egy apró, alvó pólyásbaba volt az ölében. Aggódva nézett Caterinára. – Jól van? – kérdezte. A baba álmában úgy csipogott az ölében, mint egy madár. valami jól.A– bőre A nőolyan arcát valódi melegség járta át.––Nem Üljönnéz le ki egy percre. szürke, mint az az ing. – Nagyon kedves – felelte Caterina –, de sietek. Mennyi lesz? – Vigye csak. Semmit sem ér. Ingyen a magáé lehet. Caterina nem számított erre a váratlan figyelemre itt, az árakon alkudozó, rikácsoló hangok, egy szolgálatait ajánlgató borbély kiáltozása, a tetőn turbékoló szerelmes galambok és saját kétségbeesésének Mégis mindennek kellős közepén, mikor azzűrzavarában. élet már oly sötétnek tűnt, amilyena csak lehet, egy röpke pillanatra valaki jósággal fordult felé. Csakúgy, mint a Madonna-szobornál a Santa Mariatemplomban. Ez reményt adott Caterinának. Caterina egész úton futott. Át a hatalmas Piazza Nazionalén, le aajtót, ViaésCasanován. Mikor odaért az terébe. ékszerüzlethez, az belépett a bolt csillogó belső Volt nála betolta egy vekni kenyér, még mindig meleg volt, ahogy a mellkasához fogta, és odatolta Signora Bartoli elé egyfajta felajánlásként, aki éppen a
szekrények üvegét pucolta, olyan lázasan, mintha saját lelkének foltjait tisztogatná. – Caterina – mondta meglepetten. – Mit keresel itt, gyermekem? Caterina megengedte magának, hogy belesodródjon az ölelésbe, hagyta, hogy belegöngyöljék a dús keblek melegébe, hogy megsimogassák, és nagy hűhót csapjanak körülötte. Mikor végre kiszabadult, és levegőhöz jutott, hátralépett, ki az ékszerész feleségének szeretetköréből, s tudta, hogy meg kell bántania ezt a nőt. – Signora Bartoli – mondta, tudva, hogy mekkora kockázatot vállal. – Szükségem van a segítségére. Az ollóval épp térd alatt vágták le a nadrágja szárát. – Nevetségesen fog kinézni – jelentette ki Signora Bartoli. Bosszankodva fújtatott. – Nem kellene ezt csinálnod. Caterina a fejét rázta. Ismét megrohamozta a halomban álló régi ruhákat, melyeket magával hozott, és amelyek most szétszórva hevertek az ágyon az üzlet feletti lakásban. Levagdalta a másik szár alsó harmadát, hogy passzoljon az első szárhoz, majd az ing hajtókája következett. Túl hosszú volt. Az ujjaival kicsipkedte a szálakat, hogy a ruhák vége rojtos legyen, és ne látsszon, hogy mostanában dolgoztak rajtuk. A nadrágok sötétek és formátlanok voltak, s be kellett fűznie Signora Bartoli cipőfűzőjét a derekánál lévő bújtatóba övként. Máskülönben leesett volna róla. Öt perccel később a toalettasztal előtt állt, és nem volt benne biztos, hogy önmagát látja. Vagy az öccsét. – Ki vagy te? – suttogta az idegennek, aki haragosan nézett vissza rá afogalma tükörből. Többé sem volt róla. A tükörben egy alacsony és vékony fiút látott. Rövidre vágott haját hátrasimította az arcából egy maréknyi olajjal.
Kiemelte az arccsontot, mintha penge lett volna, s a durva lila foltokat is a szeme alatt. Az ing és a nadrág nevetségesen nagy volt rá, mintha egy gyerek csente volna el az apjának a munkaruháját. A fiú nyugtalanul csoszogni kezdett. Kopott, fiús szandált viselt. Vastag volt a talpa. Futáshoz pont jó. Nem véletlenül választotta ezt. Csak a szeme miatt aggódott. Olyan volt, mint Vannié. Egy férfi szeme egy fiú arcában. Elfordult, hogy ne is lássa, majd felvett egy csúcsos sapkát, mely a fél arcát elrejtette, mikor behúzta a nyakát. – Ez az egész nagyon nem jó így – sopánkodott Signora Bartoli, de mellette a lánya, Delfina vigyorgott. – Veled megyek, ha gondolod – mondta Delfina. –Signora Nem. Bartoli tele szeretettel megpaskolta Delfina arcát. – Te ebből kimaradsz, mia bella. A lány nekilátott, hogy fekete olaj- és szénporfoltokat dörzsöljön Caterina scugnizzo-ruhájába, majd a karjára és a lábára, aztán mélyen a lábujjkörmei alá, s nagyon élvezte a feladatot. Signora Bartoli karját a keble előtt védekezőn összefonta, s csak ing állt,alatt, és figyelte, ahogy Caterina szép kis mellét lekötözik a laza hogy lapos legyen. – A fiúkra emlékeztetsz légitámadáskor – motyogta –, pokoli idegesek voltak. A háború alatt, a lépcsőkön szaladtak le a földalatti alagutakba, melyeket búvóhelynek jelöltek ki. Felügyelő voltam ott lenn, nekem kellett kordában tartanom a kis hitványokat – sóhajtotta, miközben visszaemlékezett. – Néhány gyerek szinte halálra vált, szegény kölykök. Caterina elképzelte, ahogy ez a kedves és nagylelkű nő a rettegő, magányos gyerekeket vigasztalja, miközben az ég közömbösen köpködte rájuk a halált. Megigazította a sapkáját, szemét összehúzta, gúnyos mosolyt varázsolt az arcára, aztán
végigparádézott a szobán, hanyagul legyintett, hogy utat törjön magának. Delfina csak nevetett. Signora Bartoli a szája elé tette a kezét, szemében minden ott volt, amit nem mondott ki. – Magammal viszem a táskámat. De – habozott Caterina – a pisztolyomat itt hagyom, ha szabad. Nehéz volt otthagyni a Bodeót. De bármelyik valamirevaló scugnizzo másodpercek alatt elvenné tőle. – Vigyél nekik kenyeret, cara mia – mondta Signora Bartoli. – Az majd segít. – Miben segít? – Segít visszajönnöd.
HARMINCKETTEDIK FEJEZET
Az utcán élni. Nem sétálni az utcán. Hanem
élni az utcán.
Caterina most másként látta a dolgokat. Nápoly ebben a pillanatban nem egy emberekkel teli város volt, hanem egy táj tele lehetőségekkel, olyan hely, ahol az éles szem az élet és halál közti különbséget is jelenthette. Az éles tekintet észreveszi a rést, amely szárazon tart az esőben. A sarkot a szél elől. A lebombázott házat a pincével, ahol egy éjszakára meghúzhatja magát az ember. Ha ügyes vagy, észreveszed, ha egy kéz túl lazán fog valamit, vagy ostoba módon leteszi egy másodpercre. És aztán az a valami már az övé. Az a valami lehet bármi, nem számít, mi az. Mert mindennek van értéke. Meg lehet enni. El lehet cserélni. El lehet adni. Egy fél alma, egy száraz kenyér vége. Egy csavarkulcs. Egy vödörnyi újszülött naposcsibe. Egy kabát valamelyik szék támláján. Egy retikül a kézben. És ami a legjobb, egy pénztárca. Kövér embertől, aki kövér szivart szív, mert azt jelenti, pénztárca isCaterina jó kövérútját lesz. már az első Ez az a sok valami hogy mindakeresztezte utcán töltött napon. Látta őket eltűnni a kis kezekben, és hallotta szaladni a fürge lábakat. Kényszerítette magát, hogy visszavegyen a tempóból, hogy türelmes legyen, de nehéz volt, mikor minden másodpercben Lucát képzelte maga elé Aldo szorításában. Aldónak pedig egyenlítenie kellett. Próbálta kiszakítani ezeket a képeket az elméjéből, ahogy fejét lehajtva, sapkáját az arcába húzva átfésülte az utcákat és a lebombázott területeket. Vanninak nyoma sem volt. Caterina ott lézengett a többi scugnizzo-banda körül, viselkedése mogorva és bizonytalan volt, ahogy sok hajléktalan
fiútól látta. Válaszokért cserébe kenyérdarabokat osztogatott a táskájából. A válaszok azonban mindig ugyanazok voltak. Igen, ismerjük Vannit és a farkasait. Nem, ma még nem láttuk őt. Nem, nem tudjuk, merre lakik. Nyilvánvaló volt, hogy voltak szabályok. Volt egy testvériség az utcán. Mikor meghallották Vanni nevét, az arcuk megfeszült. Azonban egyikük sem kételkedett abban, hogy Caterina is utcagyerek. Nem kételkedtek abban, mivel koszos volt, és vékony. Caterina állta vizslató tekintetüket, mely olyan éles volt, mint a szike, s ő minden egyes alkalommal megkeményítette a száját, meggörbítette keskeny vállát, és elmélyítette a hangját. Minden egyes alkalommal sokkal jobban érdekelte őket a táskája, mint maga Caterina. Láttak valamit az arcán, valami állatiast, valami dacosat, ami miatt maguk közé fogadták. Ez pedig megrémítette Caterinát. Először egy négyfős csoporthoz csapódott. Az utcán égő nyílt tűznél találta őket, ahol egy sirály tetemét sütögették. Egy elhagyatott, lebombázott részen voltak, elzárva a Via Amerigo Vespuccitól, lent a kikötőnél, ahol a brit és az amerikai csapatszállító hajókra már pakolták a hadifelszereléseket, hogy aztán a hazájukba hajózzanak. Caterina a hőségben a porban guggolt, cigarettát osztogatott. ezután volt mersze aznap márésvagy századjára is feltenniCsak a kérdést: – Ismeritek Vannit? Ugyanaz volt a válasz. „Igen, ismerjük Vannit. Nem, fogalmunk sincs, hol van.” Gondolatban hallotta az óra ketyegését, ahogy fogytak Luca életének percei. Az egész csomag cigarettát odahajította a tűz körül a földön ülő fiúk lába elé. – Újra megkérdezem – mondta, ezúttal sokkal állhatatosabban. Tekintetük először Caterina arcára, majd a piros közepű fehér csomagra ugrott. Nyilvánvaló volt, hogy ők egy család voltak. Mindegyiknek ugyanolyan keskeny, hosszúkás arca és
nagy orra volt. A legidősebb, aki a nyaka körül egy döglött macska lenyúzott, kiszáradt bőrét viselte, vetett egy pillantást a többiekre, hogy elhallgattassa őket, ám a legfiatalabb, vékonyabb és kisebb, mint a többiek, mégis megszólalt. – Vanni a Galleria Umbertónál lakik a Corso Umbertón. Az az árusítóhelye. – Pia, fogd be a szád! – Az idősebb keze lendületből nyakon vágta a gyereket, de a cigaretta már a zsebében volt. Pia? Caterina nagyot nézett. A legfiatalabb gyerek lány? Caterina letépett még egy darab kenyeret, és a kislánynak adta. – Köszönöm! Grazie! – mondta Caterina. Aztán futásnak eredt. Vanni ott volt. Kint állt a Galleria Umberto Primo előtt. Caterinának azonnal feltűnt nyúlánk, nyughatatlan alakja. Nekidőlt egy pálmafának, és teleszívta a tüdejét füsttel, miközben a forgalom végeláthatatlanul áradt a Corso Umberto széles sugárútján, a város egyik fő kereskedelmi útvonalán, melynek magas épületei himlőhelyesek voltak a bombák okozta pusztítástól. Úgy tűnt, Vanni egyedül várakozik. A Galleria Umberto volt a város szíve. Mindenki ide járt a felszabadulás óta. Mindenféle emberek. Azok is, akiknek volt pénze, és azok is, akiknek nem. Tunya nők fekete csipkeharisnyákban, és üzletemberek, akik azért jöttek ide, hogy nyélbe üssék az üzleteiket, s mindegyik elfordította a tekintetét a hitvány koldulóktól. A Galleria Umberto egy árkádsor volt Nápoly egyik legszebb épületében, de mára már lerongyolódott és elhanyagolt volt. amíg Vanni sem. Vanni Caterina nem mozdult. Nem, behúzta a nyakát, olyan kicsire összehúzta magát, hogy szinte
csak az ing látszott belőle, és átcsoszogott a bejárat toronymagas boltíves folyosóján. Caterina tíz másodpercet adott neki, aztán utánarohant, s csak remélni tudta, hogy ez a scugnizzo-futás. Azelőtt pazar, domború üveg volt az épület teteje, de a szövetséges bombázások tönkretették. Caterinát mégis lenyűgözte hatalmas oszlopainak és arkangyalainak tizenkilencedik századi pompája, ám vesztésre álló csatát vívott a lopott árura specializálódott üzletekkel, az olyan éttermekkel, melyekben feketepiacról származó ételeket szolgáltak fel, és a bárokkal, melyek gengszterek, kurvák és tolvajok homályosan megvilágított törzshelyei voltak. Katedrálissal keresztezett kupleráj volt ez. Caterina óvatosan, érdeklődve figyelt. A tarkójára mért hirtelen ütéstől megpördült. – Mi a fenét keresel itt? Húzz el a területemről! Vanni volt az. Hogy került a háta mögé? Hiszen követte őt. A fiú ideges volt. A keze rángatózott. A tömeg elnyelte ugyan, de lehet, hogy visszafordult valamikor, anélkül, hogy Caterina észrevette volna, s most ott állt közte és a bejárat között. Tekintete fénytelen és agresszív volt. – Nem tudtam – motyogta Caterina. Tekintetét a lábfejére szegezte, feje lefelé lógott. Ne hagyd, hogy fenyegetésként tekintsen rád. – Akkor húzz innen a picsába! – vicsorgott Vanni. Nem ismerte fel Caterinát, mocskosan és rongyosan nem. Korábban is csak az elegáns, fehér estélyi ruhát látta, nem Caterinát. Behúzott egyet Caterinának. Erőset öklözött a gyomrába. Caterinát mégvolna, sosem ütötték megés azelőtt. MégVannit. mielőtt megfékezhette a keze lecsapott, szájon vágta Épp akkor, mikor Vanni leteríthette volna Caterinát, kiáltás hallatszott a háta mögött.
– Ő az! Izmos kar tekeredett Vanni nyaka köré, rugdosni és sikítozni kezdett, de leszorították. – Hol van a tárcám, te büdös kis csatornatöltelék? Egy munkásember volt, sötétkék kezeslábasban, arca vöröslött a dühtől. Caterina azonnal látta, mi lesz a vége. Vannit beviszik a rendőrségre, egy éjszakára bedugják az egyik zárkába, hogy jó modort tanítsanak neki, Luca pedig meghal. Caterina teljes nyugalommal felvett egy nehéz, fém nyesőollót, mely egy közeli bódén hevert, és rácsapott vele a munkásember fejére. A férfi úgy dőlt el, mint egy darab kő. Vanni és Caterina már futottak, mire a földre rogyott. Vanni nem köszönte meg neki. Nem volt szokása az ilyesmi. Helyette viszont megkérdezte a nevét. – Bruno – motyogta. Megengedte Caterinának, hogy vele maradjon. Ennyi elég is volt. Brunóként egész nap Vanni meg a farkasai nyomában vonszolta magát, és szemébe húzott sapkájával Nápoly utcáit rótta velük. Végig Vanni mögött volt, és tartotta a száját. Nem volt hajlandó kilopni a pénzt az emberek zsebéből, de felkapott egy almát egy bódéról, és egy napszemüveget, melyet egy katona volt olyan bolond, hogy a dzsipje motorháztetején hagyott. Amit nem zártak el Nápolyban, annak lába kelt. Már alkonyodott, mielőtt még kész lett volna a tervével. Az alkony végigsuhant a mellékutcákon, s a nap utolsó sugarai bearanyozták a gótikus katedrális háromszög alakú dísztornyának csúcsát. Olyan volt, mintha egy hatalmas nyílhegyet mártottak volna a város szívébe. átváltozott, mikorfeketeségben, besötétedett. csupa Úgy mozgott, egyVanni macska a bársonyos csont és mint bőr, mégis halk és magabiztos volt, ahogy összeterelte a falkáját, hogy biztonságban tudja őket. A lopott pénzen szalámit,
kenyeret, sőt még egy sört is vett. Egyenlően elosztotta falkája tagjai között, Caterinát és a kis Tinót is beleértve. Caterina aggódott a legkisebb fiúért. Tinó egész nap köhögött, méghozzá könyörtelenül. Szürke volt már, és kimerült, mégis vigyorgott, mikor fiatal kis fogait a zsíros kolbászba mélyesztette. Caterinának az a különös érzése támadt, hogy felismerte őt, de nem szólt semmit. És a fiú sem.
HARMINCHARMADIK FEJEZET
A faragott ajtó becsukódott. A kulcs elfordult a zárban. Az elnök rossz hangulatban volt, de semmi jelét nem adta ennek, kivéve, hogy a csendjei hosszabbak voltak, a mondatai pedig rövidebbek. Az asztal körül ülő férfiak közül egyiknek sem tűnt fel. Kivéve azt, amelyik egyenruhát viselt. Annak éles szeme volt. Fél órán át hagyta, hogy egymáson élesítsék a karmaikat. Hogy egymáson töltsék ki a haragjukat. Hogy rendezzék a soraikat. Engedélyezett nekik egy konyakot, többet azonban nem. Ahhoz elég,házat. hogy tüzet szítson, de ahhoz nem, hogy leégesse az egész – Elnök úr, azt mondom, zárjuk le. Minden tekintet a beszélő felé fordult. Egy jogász volt az. Óvatos ember. Egy férfi, aki elfut, mikor egy nyúl kergeti. Az elnök némán bámult rá, ezzel arra kényszerítve a férfit, hogy sápadt, fehér nyakát a vérpadra tegye, hogy mindenki láthassa. – Most már túl nagy a veszély – folytatta a jogász. – Túl sok ember tesz fel kérdéseket, és szaglászik a megfelelő helyeken. Beszéd közben arany mandzsettagombját dörzsölgette. – Az a– lány. Antonio Lombardi kölyke. Folyton megkavarja a dolgokat. Kölyök? Caterina Lombardi sokkal rosszabb volt egy kölyöknél. Milliószor rosszabb. Minden egyes alkalommal, mikor az elnök megfordult, ott volt. Mint egy kibaszott tőr az oldalában. Amit ki kell húzni, és meg kell semmisíteni. Tönkretette a Phantomját. Megrongálta a Bugattiját. Ő volt az oka a harapós kedvének is, és a savnak, mely a gyomrát égette. Elérte, hogy Aldo otthagyja az öccsét, és az orra elől lopta el a gyereket.
Szégyen. Ez nem olyasmi, aminek az ízét az elnök különösebben szerette. A jogász elismételte. – Azt mondom, zárjuk le. – Állítsuk le a hálózatunkat? – A bankár volt az, a hangja magas volt. – Ne legyen bolond! Többet kell tennünk, nem kevesebbet. Azt mondom, terjeszkedjünk. Hát persze, hogy ezt mondod. Bankár vagy. A világ összes pénze sem lehet elég neked. – Nem! Inkább sokkal óvatosabban kell kereskednünk! – Egyetértek. – Ne legyen már ekkora fajankó! Most van itt az ideje, hogy annyi műtárgyat gyűjtsünk össze, amennyire csak rá tudjuk tenni – Eza kezünket. veszélyes. A csapatok elmennek. Nem érdekli őket. – Az az amerikai őrnagy. – Ő már nagyon közel jár. Összedugták a fejüket. Hangot adva félelmüknek. Felfedve kapzsiságukat. Mégis a sorrentói famester volt az – az a sovány, aki alig borotválkozott, és mindig már az első harminc másodpercben felhajtotta a konyakját –, aki kimondta azt, amit az elnök is gondolt. – Szabaduljunk meg a kis csitritől. Csend. Az elnök mosolygott. Odacsúsztatta neki a konyakosüveget az asztalon. Nem gondolta volna, hogy a Cavaleri mesternek megvan hozzá a bátorsága. Általában nem az anyjára hasonlított. Egy exportcég tulajdonosa, egy férfi, akinek hajói voltak, talpra ugrott. – Én nem veszek részt ilyesmiben. Egyetértek azzal, hogy vessünk véget a működésünknek. A háborúnak vége. Mindent megtettünk, amit lehetett. Ideje leállni. – Ujjával az egyenruhás férfira mutatott. – Menjen haza, katona!
A hajós ember hátratolta a székét, és az ajtóhoz lépett. A kilinccsel próbálkozott. Az ajtó nem nyílt ki. Megfordult, sürgetőn nyújtotta ki a kezét. – A kulcsot, elnök úr! – Ismeri a szabályokat – mondta az elnök szelíden. Hagyta, hogy a férfi ott ácsorogjon üres kézzel. Hallani lehetett, hogy az ajtó túloldalán, a várószobában a Cézár Klub iszákos tagjai tivornyáznak éppen, mit sem sejtve arról, milyen döntést hozott a tizenegy férfi a különteremben. – A szabályok kimondják – folytatta az elnök –, hogy senki sem hagyhatja el a termet, vagy léphet be, amíg az ülésnek nincs vége. – Pokolba a szabályokkal! Nyissa ki az ajtót! Az elnök türelmes volt. kihúzott Lassan kinyitotta az fényképet előtte heverő sárgásbarna aktát. Lassan belőle egy az exportőrről. Egy hajó fedélzetén henyélt. Nem viselt ruhát. Hat csodaszép, meztelen fiú vette körül. – Üljön le! – Éles. Hideg. Csupa sav. – Van egy képem a felesége számára.
HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
– Mit akarsz? – Vanni hangja a sötétből rontott Caterinára. Felült. Fészekágya zörgött. Az Il Mattino 44 példányainak kötege volt a matraca, s elárulta minden egyes fordulását vagy tagjainak mozdulatát. Vanni romos bérház udvarára vezette őket, egy törött szellőzőnyíláson keresztül bemásztak a pincébe, mely bűzlött a vizelettől és a patkányürüléktől. Magukhoz vettek egy rakás régi újságot, melyeket azért tartottak ott, hogy fészket készítsenek belőlük az alváshoz, Caterina azonban képtelen volt elaludni. Addig nem, amíg Lucára s arra,Caterina hogy most Aldóval van. Tinó gondolt, köhögött. felemelte rongyos ingét, és dörzsölni kezdte sovány kis mellkasát, hogy segítsen felszakítani a váladékot. Ugyanúgy, ahogy Lucával is tette. Mikor Tinó végül görcsös álomba zuhant, Caterina tapogatózva visszatért a saját újságpapír fészkéhez, fájdalmak közepette beleájult, s hagyta, hogy szeme lecsukódjon. – Mi a francot akarsz, Bruno? Kipattant Elfordította fejét, hogy Vanniígy irányába nézzen, bára szeme. semmit sem alátott, mégis tűnt biztonságosabbnak. Így, hogy szembenézett vele. – Keresek valakit, Vanni. – Kit? – Egy Aldo nevű férfit. Hatalmas nagydarab. Valóságos ökör nagy bajusszal. Szeret ártani az embereknek. Ismered őt? A csendben szinte hallotta, ahogy Vanni gondolkodott. – Láttad errefelé, Vanni? – Túl sokat kérdezel, kölyök. 44 Nápolyi napilap, nevének jelentése: A
reggel.
Vanni korábban bunyóba keveredett. Valami határok miatti összecsapás volt. Vanni és egy másik csapat utcagyerek vezetője úgy estek egymásnak, mint a farkasok, fogukkal és karmaikkal tépték egymást. Caterina most már tisztában volt ezzel, Vanni kegyetlen természetével, arra az esetre, ha túllépne egy határt, és a falkáját fenyegetné. – Mi történt a szüleiddel? – suttogta Caterina. – Baromira nem tartozik rád – csattant fel Vanni. – És mi a helyzet Tinó szüleivel? – Halottak. Mindannyiunk szülei azok. Mind ugyanabban az utcában haltak meg. Azok a kibaszott brit bombák éjszaka jöttek. Kivéve Meo papáját. Őt lelőtték. – Caterina egy gyufa lángját látta. Vanni gyújtott magának egy cigarettát. – Ölj, vagy megölnek. a bombák tanítottak meg. Az életmaradj. egy nagy rakás szar, Erre és neked az a dolgod, hogy a tetején Ezt meg kell tanulnod, kölyök. – Te vigyázol a farkasaidra. – Még szép, hogy vigyázok rájuk. Ők az én… – Mélyet szívott a cigarettából. Családom. Ezt akarta mondani. Ezek a kis árvák voltak családja helyett a családja, és Caterina tudta, hogy Vanni képes lenne értük nekem a vérontásra. – Vanni, van családom. Nem tett megjegyzést. A cigaretta vége úgy cikázott, mint egy szentjánosbogár. – Egy öcsém – tette hozzá Caterina. – Luca. Neked van testvéred, Vanni? Még mindig nem válaszolt. – Meg kell találnom Aldót. Muszáj. Van nála valami, ami az enyém. – És mi az? – Az én Lucám. Füst gomolygott Caterina orra előtt, ami azt jelentette, hogy Vanni őt nézte.
– Hol van Aldo? – Caterina hallotta, milyen sürgető a hangja. – Kérlek, Vanni! Zörgött az újságpapír, ahogy Vanni változtatott a testhelyzetén, és hátat fordított Caterinának. – Ahogy már mondtam, kölyök, túl sokat kérdezel. Lomha felhők érkeztek a semmiből, lehangoló, szemerkélő reggeli esőt hoztak magukkal, mely végig azzal fenyegetett, hogy rosszabbra fordul. Végigsöpört a kikötőn, elmosta a daruk és teherautók éles körvonalait, a tengert pedig ólomlappá változtatta, mely a part mentén horgonyzó csapatszállító hajókat dobálta. Egyre több katonai egység távozott. Caterina határozottan Tinó fejébe húzta rongyos sapkáját. A fiú bőre lángolt. Nem lenne szabad kint lennie az esőben, de Tinó nem engedné, hogy Vanni hátrahagyja őt. A dokkokhoz kellett menniük, hogy megnézzék, mit tudnak összeszedni, amire a hadseregnek már nincs szüksége, s amíg a falka többi tagja egy tető nélküli bérház lepusztult előcsarnokában húzta meg magát, addig Vanni fel-alá járkált az esőben. Caterina számára valóban olyan volt, mint egy farkas. Megvolt benne ugyanaz a vadság és az a rögzült figyelem. Hosszú álla előreugrott, és szakadatlanul csak járkált. Vajon bízott benne? Bízott Brunóban? Caterina lejjebb húzta a sapkáját, egészen a szeme fölé, és kilépett a szakadó esőbe, nyakát behúzta, az inge már így is teljesen átázott. Most volt itt az ideje, hogy megtudja. Luca. Tarts ki, Luca! Jövök. És ha Aldo csak egy ujjal is hozzád ért,
kisöcsém, kardot mártok szívébe.bár az nem vette a fáradságot, Felzárkózott Vannia mögé, hogy figyelemre méltassa őt. Caterina érzett benne némi feszültséget, valami nyugtalanságot abban, ahogy lépkedett,
kezét a szeme elé tette, hogy lásson valamit az esőn keresztül, s Caterina azon tűnődött, vajon mi járhatott a fejében. – Amire neked szükséged van – jelentette ki Caterina szorosan Vanni mellett lépkedve, miközben a Castel Nuovo zord, középkori erődje mellett felfelé haladó hajózási útvonal kanyarulatait fürkészte –, az egy távcső. – Huligánosan mosolygott. – Akkor kémkedhetnél… Vanni hirtelen megállt. Megragadta Caterina ingét, és magához rántotta. Nem durván ugyan, de határozottan. – Van távcsöved? – kérdezte. – Nincs. – Tudod, hol lehet szerezni? – Igen. Vanni megrázta Caterinát, a fogai fenyegetően csattogtak. – Szórakozol velem? – Nem. – Hol? Caterina mindkét kezét Vanni mellkasára tette, és erősen ellökte, megtörve ezzel a szorítását, s kitáncolt a közeléből, még mielőtt ismét lecsaphatott volna rá. – Megszerzem – mondta –, és idehozom. Talán kettőt is. Vanni folyt a víz.vigyorgott rá az esőn keresztül, állán patakokban – Nem, Bruno, te kis szardarab. Mi is veled megyünk. Jake az asztalánál ült, körülötte papírok, könyökénél egy csészényi a hadsereg kávéjából, fogai közt porszemcsék. A szemcsék a reggeli, Sorrentóba vezető útjáról származtak. Ma reggel keresztülhajtott az esőn a Harley-jával, nyaktörő sebességgel vetteNyoma be a kanyarokat, mindig nem volt otthon. sem volt. Ésde az Caterina egész mégmég rosszabbra fordult, mert már az öccsének sem volt semmi nyoma.
Átkozódva az asztalra hajította legutóbbi kihallgatásának beszámolóját, gyújtott egy cigarettát, és megtöltötte tüdejét füsttel. – Merre vagy, Caterina? Az istenit, miért nem tudott nyugton maradni tegnap a műhelyében, ahogy mondta is neki? Mindketten tudták, hogy ennek az ügynek Aldóval még nincs vége. Jake és a csapata a tegnapi napot azzal töltötték, hogy fél Sorrentót kikérdezték a gyilkosságokkal kapcsolatban, Commissar Balzano pedig nem bizonyult valami segítőkésznek. Pokolba a helyi rendőrséggel. Egy ilyen helyzetben, melyben a hadsereg és a polizia is érintett, a szövetséges hadsereg volt magasabb rangon. Mindenki tudta, hogy a rendőrség korrupt. Olaszországban ez volt a valóság. A rendőröknek fizettek, és ők is ugyanúgy küzdöttek a túlélésért, mintéhbért bárki más. Mikor azonban végre Jake odaért Caterina műhelyéhez, már késő délután volt, a műhelyt pedig zárva találta. Otthon a nagyapja idegei pattanásig feszültek, fel-alá járkált, botjával úgy csapkodta a padlót, mintha az valakinek a feje lenne. Caterina hagyott egy üzenetet. Nápolyba ment. Hamarosan visszatér. Ne aggódjanak. De nem vissza. És most Jake-et már Luca sem voltCaterina sehol. Az üzenet volt tért az, ami meggyőzte arról, hogy és Luca nem együtt voltak. Az üzenetet egyértelműen az öccsének írta, nem a vak nagyapjának. Ne aggódjanak. Hát persze, hogy aggódom, Caterina. Őrülten aggódom. – Találja meg! – esdekelt a nagyapja. – Találja meg az unokáimat! Könyörgöm, Parr őrnagy. Nem olyan ember volt, akinek könnyen jött a könyörgés. Jake gyorsan és módszeresen kérdezte ki a szomszédokat, még az ágyból is kirángatta őket. Azonban felbukkant egy olyan információ, amelyre nem számított: Caterinát és Lucia Lombardit látták elmélyülten beszélgetni tegnap a házuk előtt.
Jake megengedett magának egy kevéske reményt. Ha Caterina valóban az anyjával volt, akkor lehet, hogy most is épp együtt voltak valahol egy bárban. És Lucia Lombardi olyan nő volt, aki tudta, hogyan vigyázzon magára. Visszarohant Nápolyba, és nekilátott Lucia keresésének. Nem kellett neki túl sok idő. Maria kihallgatásával kezdte, a prostituáltéval, aki Leo bárjánál lézengett, ő volt az, aki felismerte, hogy Caterina Lucia Lombardi lánya, mikor az első napon találkozott vele. Úgy tűnt, Maria nem látta Luciát, de megadta Jake-nek pár olyan ember nevét, akik talán igen. Így történt, hogy Jake irodájába ki-be járkáltak a prostituáltak. Szőkék, barnák, lángvörösek, édesek és agyafúrtak, ásítozva vagy mogorván, Jake-nek mindegy volt. Mindet kihallgatta. Már jó régen hogy az utcalányok ismerik legjobban a városmegtanulta, titkait. Közben pedig mindvégig cigarettát osztogatott, mintha csak most találták volna ki a dohányzást, mígnem egy fekete hajú, ötvenéves nő skarlátvörös szoknyában azt mondta: – Si, Parr őrnagy. Én ismerem ezt a Lucia Lombardit. Jake egy kétszázas csomag Lucky Strike-ot tolt elé, a nő pedig leírta a címet. Ilyen egyszerű volt az egész. – Jake, van egy perced? Jake ellenőrizte a negyvenötösét, és becsúsztatta a pisztolytáskába. – Nem várhat, Harry? – Felkapta tiszti sapkáját, és a hóna alá dugta. – Most nem érek rá. – Nem, Jake. Nem várhat. Jake Harry hangján, – Jól hallotta van, gyere be, de legyél hogy gyors!sürgős. Harry belépett az irodába, és becsukta maga mögött az ajtót. – Mi az, Harry?
Harry vigyázzban állt. Olyasmi volt ez, amit sosem csinált, mikor egyedül voltak. – Nyögd már ki, Harry! Harry nagy levegőt vett. – Bronzino Mária Magdolna festménye, az, amelyiket a téglagyárból szereztél vissza… Eltűnt. – Micsoda? – Nincs az alagsori raktárban. Már nincs ott. Eltűnt. – Ezt meg hogy a francba érted? Eltűnt? Hogy tűnhetett el? Én magam tettem oda. – Valaki elvitte onnan. – Az nem lehetséges. Senkinek sincs hozzáférése azokhoz az alagsori kulcsokhoz, csak neked, nekem meg Quincy ezredesnek. Tekintetük megállapodott egymáson, mire Jake rázni kezdte a fejét. Először lassan, aztán egyre hevesebben. – Nem! – mondta halkan. – Quincy nem! – Járkálni kezdett a helyiségben. – Nem. Quincy ezredes éppolyan fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy visszaszerezzük ezt a gyűjteményt Olaszországnak, mint mi. Nem Quincy volt. – Ennek a lehetősége megdöbbentette. – Tájékoztattam róla, hogy a klub lebombázásának elhelyeztem ott a festményt. – Megállt, miközben lépett. estéjén – Quincy ezredes ragaszkodott hozzá, hogy másnap a kórházban maradjak. – Ridegen bámult a bajtársára. Harry bólintott. – Nekem pedig megparancsolta, hogy vigyem fel az egységem Sant’Agatába, hogy átfésüljük a terepet egy rejtekhellyel kapcsolatos, állítólagos információ miatt. Amit, Jake, mondanom sem kell, nem találtunk meg. – Nincs bizonyítékunk a bűnös szándékra – mutatott rá Jake. – Lehet, hogy azért vitte el onnan, hogy… Kopogás hallatszott az ajtón, majd ki is nyílt. – Ne most, őrmester!
– Üzenetem van önnek, uram. – A fiatal egyenruhás nyugtalannak látszott. – Kitől? – kérdezte Jake. – Az egyik olyan koszos gyerektől, akik egész nap a csatornákban kószálnak. Itt van kint. Elküldtem, de nagyon kitartó. – Intézze el a dolgot, őrmester – fordult el Jake. – De uram… – Mi az? – Azt mondta, fontos, és hogy maga beszélni akar majd vele. Jake hirtelen riadttá vált. – Mi az üzenet? – Azt mondja, információja van valakiről, akit úgy hívnak, Caterina Lombardi. Szakadt az eső, elmosta odakint a világot, miközben Jake az utcát fürkészte a palazzo előtt egy fiú után kutatva. Az elhaladó sárga busz vizet fröcskölt fel a járdára, mire tőle balra egy kis mozgás ragadta meg a figyelmét. Egy sovány, rongyokba öltözött fiatalember rázogatta csupasz lábát, akár egy kutya, hogy megszabaduljon a nedvességtől, de az inge és a sapkája már így is csuromvíz volt. – Te fiú! – kiáltotta Jake. – Gyere ide! A fiú azonnal odarohant, fejét lehajtotta a szakadó esőben, kosz kígyózott lefelé sötét patakokban végig a lábán. Jake a tornác alatt rejtőzködött, mely a palazzo homlokzatát díszítette, jelzett a scugnizzónak, hogy csatlakozzon hozzá. – Nos? Mit tudsz Caterina Lombardiról? Megragadta a fiút, mert tudta, hogy ezek az utcakölykök képesek egya fiú szempillantás alatt ésfelszívódni, ám abban pillanatban felemelte a fejét, egyenesen Jake-re nézett.a Hatalmas, kék szem bámult rá. – Caterina? – Jake-nek elakadt a lélegzete. – Mi a…?
– Ráncold a homlokod! – sziszegte Caterina. – Ráncold a homlokod, és üss meg! Figyelnek minket. Nehéz volt a homlokát ráncolnia, mikor megkönnyebbülésében vigyorogni lett volna kedve, és magához ölelni Caterina átázott testét, de szigorú vonásokat erőltetett az arcára, s enyhén beleöklözött az egyik vállába. – Gyere be! – mondta gyorsan Jake. – Nem, nem lehet. – Mi a fene folyik itt? – Jake az utcát kémlelte, hunyorgott az esőben. Most megpillantotta őket. Egy méterárubolt ajtajában. Két vézna alakot, fiúkát, akik férfiak lennének. – Ki azok? – Halkan beszélt, mintha a megfigyelőik valamiképpen az esőn keresztül is hallanák őket. –Egyetlen Jake. szó. Tele kétségbeeséssel. – Mondd el, mi történt! Caterina hátralépett tőle, nehogy egymáshoz érjenek. – Aldónál van az öcsém. Drago Vincelli intézte el. – Jaj, istenem, ne! – Így van. Jake megragadta Caterina vékony csuklóját. Caterina próbálta elhúzni, de Jake nem volt hajlandó elengedni. – Hol tartja fogva? – kérdezte. – Még nem tudom. De a scugnizzóknak van róla információja, és én meg is vásárolom. – Úgy hajtotta le a fejét, mintha Jake megfélemlítette volna. – És mivel vásárolod meg? Caterina a leghalványabb mosollyal pillantott fel rá. – Két darab amerikai távcsővel. Cigarettával. Aszpirinnel. Jake még csak nem is pislogott. – Itt várj! Vonakodva ugyan, de elengedte Caterina csuklóját, és besietett, futva ment végig a hatalmas márvány előcsarnokon. Olyan gyorsan történt az egész. Caterina úgy termett ott az
ajtajában, mint valami, amit a kikötő vizének mélyéről húztak fel, és mégsem volt képes neki megadni azt a védelmet, amit szeretett volna. Caterina bőre szürke volt, az ajka kék, ráadásul mintha zúzódás is lett volna rajta, szemében mégis ott égett az a hév, melynek Jake soha nem lett volna képes hátat fordítani. Berontott az irodájába, átkutatta az asztalát és a szekrényeket, és két perccel később a bőrtokjában lévő Bausch & Lomb távcsővel, egy doboz aszpirinnel és az utolsó kétszáz szálas Lucky Strike kartonjával a kezében jelent meg. Egy fiú életéért nem tűnt soknak ez az ár. – Harry! Jake kopogás nélkül lépett be a brit kapitány irodájába. – Szükségem van a távcsövedre. –– Minek? Gyorsan, Harry! Harry éppen telefonált. Befogta a kagylót, és azt tátogta, Quincy ezredes az, miközben felhúzta a szemöldökét. – Bocsásson meg egy pillanatra, uram – mondta könnyedén a telefonba, majd az iratszekrényre mutatott. – Alsó fiók. – Jake tokostól kikapott belőle egy Kershaw távcsövet, brit gyártmány volt, és az ajtó felé indult. Fájó szívvel hallgatta, ahogy Harry azt mondjahogy a felettes tisztjüknek: festményt, letisztíttassa, uram?– Nem vitte el véletlenül a – Köszönöm! Jake átadta, amit Caterina kért, és mellé még a katonai esőkabátját is. Tudta, hogy túlságosan nagy lesz neki, de képtelen volt elnézni, hogy majd megfullad az esőben. – Egyenesen ide gyere vissza! – mondta Jake. Nem akarta, hogy annak neked. tűnt. – Ígérd Mikormeg, már tudod,parancsnak hol tartjákhangozzon, Lucát. Én mégis megtalálom hogy semmilyen butaságot nem csinálsz egyedül.
Caterina nem ígért ilyesmit. De beburkolta magát Jake esőkabátjába, a fejére húzta, úgy bevackolta magát, hogy csak a koszos, magányos arca látszott ki belőle. – Köszönöm, Jake! – Caterina erőtlenül, félénken mosolygott rá, s ez összetörte Jake szívét. – Megmentetted az életem. Máskülönben úgy kellett volna kivernem az információt Vanniból, és kötve hiszem, hogy az a farkasainak tetszett volna. – Minek neveznek téged ezek a farkasok? – Brunónak. – Nos, Bruno, szándékomban áll itt várni, ezen a helyen, amíg vissza nem térsz. Legyél gyors! - Jake megkockáztatott egy mosolyt. - Kell a kabátom. CaterinaJake-et. még elidőzött egy percig. Láthatóan vonakodott otthagyni – Azt mondom nekik, azért adsz nekem ilyen dolgokat – suttogta –, mert rajtakaptalak, hogy az ezredesed feleségével csókolóztál a Nemzeti Múzeum mellett a Piazza Museón. Nehéz volt nem nevetni. – Gyere vissza hozzám, Caterina! Egy darabban. – Jake vetett egy pillantást a fiatalok csődületére a bolt ajtajában. – Hadd vigyem oda nekik én a távcsöveket. Behozhatnám őket kihallgatásra. – Eltűnnének, mint a patkányok, mielőtt még ötméternyire megközelítenéd őket. – Próbáljuk ki – mondta Jake. Caterina hevesen rázta a fejét. – Nem merem. Ők az egyetlen kapocs Lucához. Adj egy pofont, aztán megyek. Caterina vonakodása, hogy induljon, megrémítette Jake-et. Mintha nem számított volna rá, hogy visszatér. – Inkább csókot adnék neked – mondta Jake. Caterina elmosolyodott. Aztán nyomban el is tűnt.
Jake vagy egy órán át álldogált még ott. Aztán még egy órán át. Az eső elállt, és a járdák párologni kezdtek. Egymás után landoltak a cigarettacsikkek a fekete bazaltburkolaton Jake lába előtt. Hegyekben álló papírmunka várta az asztalán a figyelmét követelve, de Jake csak a sikátor szájára koncentrált, ahol Caterina eltűnt. Csak állt ott, és szuggerálta Caterinát, hogy jöjjön vissza, közben pedig alkut kötött San Gennaróval, Nápoly patrónus szentjével, hogy küldje vissza őt, hogy mielőbb jelenjen meg futva a sarkon. Caterina öccsére gondolt, Lucára. Retteg, és egyedül van. Tizenegy évesen. Lekötözve. Egy olyan ember foglya, aki abban leli örömét, ha fájdalmat okozhat. De ha a fiúban csak feleannyi bátorság van, mint a nővérében, akkor ki fog tartani. Jake tudta,végre Caterina visszajön. Mikor tényleg megjelent, nem volt rajta az esőkabát. Más irányból érkezett, futva száguldott Jake felé túlságosan nagy ingében és sapkájában, s ha Jake-nek nem lett volna olyan éles a szeme, őt is csak egy utcagyereknek gondolta volna, aki a polizia vagy egy rivális banda elől menekül. – Jake – zihálta Caterina. Nehezen vette a levegőt, és egy olyan sötét horzsolás volt az állkapcsán, mint az érett szilva. – Gyorsan! Via Baldone. Jake bólintott. Készen állt a tartalékos egység. A Via Baldone az az utca, ahol fogva tartották Caterina öccsét, a gyerek azt sem tudja majd, mi történik vele, mikor az amerikai hadsereg erői lecsapnak rá. Jake ott marasztalta Caterinát. Ez katonának való munka volt, és ő nem vehetett benne részt. Caterina vitatkozott. Hát volt persze hogy vitatkozott. Ez azonban most nem vita tárgya. Ha Jake valóban bevisz oda egy egységet azzal a látszattal, hogy lopott
műtárgyakat keresnek, akkor Caterina nem lehet ott. Neki nem volt ott keresnivalója. A távcsöveket elcserélte egy utcanévre, ahol Aldo nyomára bukkanhat. Házszámot viszont már nem kapott. Idő és türelem kell hozzá. Jake ezt próbálta megértetni vele. Caterina keze megragadta Jake ingét, arca elgyötört volt, és Jake azt hitte, menten darabokra szaggatja a szövetet. Nem tette. Caterina közel állt hozzá, haja olajjal volt hátrasimítva a homlokából, finom csontjaiba belevésődött a fájdalom, tekintetét Jake tekintetébe fúrta. – Találd meg őt, Jake! Élve! – Ha ott van, Caterina, akkor ígérem, hogy visszahozom neked. Jake otthagyta Caterinát. Korlátok mögött. Biztonságban. Jake szemügyre vette az előtte álló, düledező, nyomornegyedbeli házakat, és rájött, hogy ez olyan hely, ahol még levegőt venni sem biztonságos. Az utca mélyen a Camorra területén volt. A maffia klánjai irányították a maffia szabályai szerint. Zsarolással, védelemmel, narkotikumokkal, prostituáltakkal üzleteltek, és ezen a helyen még a rendőrség sem kockáztatta meg a konfrontációt. Ha az ember minden héten átadta a pénzt, és azt csinálta, amit mondtak, akkor életben maradt. Ha problémát okozott, meghalt. Nem volt kivétel. Ha Aldo itt volt, akkor az csakis azért lehetett, mert megegyeztek Drago Vincellivel. Most azonban az amerikai hadseregről volt szó. Az pedig nem kötött üzleteket. A saját szabályait érvényesítette. Jake a büszkeség érzésével figyelte, ahogy a szakasznyi izmos, fiatal baka a parancsnak engedelmeskedve leugrál a két olajbarna GMC 45 szállító teherautókról, melyek az és út fél kéttonnás végén 45
General Motors Truck Company, amerikai autógyártó cég és márka.
helyezkedtek el. Kopogtak a csatos bakancsok, és zörögtek az M1 Garand46 géppisztolyok a férfiak kezében, akik nagyon is jól tudták, hogyan használják őket, miközben szétszóródtak az utca közepén. Az utca szűk és koszos volt, zöldes mocsok súrolta az esőtócsák tetejét, a négyemeletes házak teraszai düledezőnek és omladozónak látszottak. A spaletták nyikorogtak a törött zsanérokon, és ellenséges tekintetek bámultak ki az emeleti ablakokon. Feszültséggel teli pánikhullám futott végig az utcán. Jake átvette az irányítást, egy-egy osztagot rendelt minden házba, hogy evakuálják az összes lakót az utcára, miközben a katonák nekiláttak minden egyes szoba átkutatásának. –– Mi Uram. a probléma, főhadnagy? Az ügyeletes fiatal tiszt nyugtalanul harapdálta szőke bajszát. – Néhány ajtó be van zárva. – Nyissák ki! – Igen, uram. – Nyissák ki mindet! – Igen, uram. Hasadó fa hangja töltötte be a teret. Az egész utca visszhangozta a sírásokat és kiáltásokat, és az olasz matrónák üvöltését a katonai feljebbvalókkal, olyan szavakat, melyeket ugyan csak néhány katona tudott lefordítani, mégis mindegyik értett. Egy hanyag járású baka sietett ki az egyik bejárati ajtón, arcán skarlátvörösen lángolt egy pofon nyoma. Az olasz nők nagy hangon nyilvánították ki nemtetszésüket, amiért kiűzték őket az otthonaikból, az olasz férfiak azonban csendesebbek voltak. Mély hangjuk morajlott, ahogy összecsődültek az utcán, bosszúsan, amiért átkutatják az otthonaikat. 46
Az amerikai gyalogság számára készített öntöltő puska.
– Őrnagy, mi az úristen után kutat? A kérdés egy foltos mellényt viselő izmos férfitól származott, akinek gyorsan kopaszodó fekete haja és dühös, sötét tekintete volt. Jake gyanakodva nézett rá. – A neve? – Enzio Azzará. – Nos, Signor Azzará, egy nagy, bikaszerű férfit keresünk, akit Aldónak hívnak. – Tekintete a lakók sorát fürkészte, akiket az utcára tereltek, de senkire sem illett a leírás. Rongyos gyerekek figyelték a katonákat izgatott tekintettel. – Ismeri őt, ezt az Aldót? Lehet, hogy van vele egy fiú is. Látta errefelé? – Nem. Túl gyorsan vágtacsendben, rá. Más elégedetlen is figyeltek az utcán. Férfiak álltak mellkasuk szemek előtt összefont karral. Jake érezte, hogy feláll a szőr a tarkóján. – Arról is értesültünk, hogy lopott történelmi jelentőségű vagyontárgyak vannak itt elrejtve – közölte velük. – Szándékomban áll átkutatni minden egyes… – Őrnagy, Nápolyban minden tetves házban vannak elrejtve lopott holmik. Maga is tudja, én is tudom. Mindenkit le fog tartóztatni a megkopogtatta városban? – Kellemetlen vigyor palle! 47 ketté a férfi arcát, és oldalt a fejét. – Chehasította – Menjen az utamból, signore! Jake az első házhoz ment a teraszos soron. Odabent megcsapta a rossz lefolyók bűze, és az állott testszag is nagyon erős volt. A padlót minden szobában egymáshoz zsúfolt szalmazsákok és matracok borították. Hogy az emberek hogyan élték túl egy ilyen pokoli lyukban a nyári, nápolyi hőséget, az meghaladta Jake felfogóképességét. Minden egyes szobát átvizsgált egy keménykötésű texasi őrmesterrel és egy Olasz káromkodás. Gyakran használják azokra a személyekre, akik nagyon idegesítőek a fontoskodásukkal. 47
fiatal tizedessel a nyomában, olyan férfiakkal, akikről tudta, hogy bízhat bennük, géppisztolyaik pedig készen álltak a tüzelésre. – Luca! Kiáltotta a nevet. Hallgatta az üres csendet. Újra kiáltott. – Luca! Próbálta maga elé képzelni a kisfiút egy székhez kötözve, elhallgattatva, vagy bezárva egy szekrénybe. Bekötözött szemmel és vérfoltosan. Minden kép egyre rosszabbá vált a fejében. Látott már emberrablást Milwaukeeban, és azok mind rosszul végződtek. Ez olyasmi volt, amit nem mesélt el Caterinának. Az ágyak alá is benéztek. Elmondhatatlan, amit ott találtak. Kinyitogatták szekrényeket. mocskot. Egyika szobát a másika után. Aztán az Átfésülték egészet újraa végigcsinálták következő házban. Egyik házat a másik után. Mintha visszamentek volna az időben, s visszapottyantak volna egy olyan világba, ahol még senkinek nem jutott eszébe a fürdőszoba, a folyó víz vagy az elektromosság. Nem csoda, hogy ezek az emberek loptak. Hogy elvettek mindent, amire az éhes kezüket képesek voltak rátenni. Bonomi elnöknek bizony jókora kalapácsra lesz szüksége, ha volt. fel akarja törni azt a kemény diót, ami jelenleg a szegénység Aldónak azonban semmi jele nem volt. Vajon Caterina scugnizzója egy hazug kis dög volt? Vagy talán a nagydarab fickó megneszelte, hogy jön átfésülni a környéket a hadsereg? Ahogy Sant’Agatában is, a hegyekben. Jake átkozta a szerencséjét. De nem volt hajlandó lemondani a reményről, személyesen ő maga irányította a házról házra történő kutatást, méghozzá élénk hatékonysággal, miközben Harry Fielding kifaggatta a nem túl segítőkész lakókat, akik a lezárt út közepére csődültek össze. – Parr őrnagy, hát itt van.
Jake szíve összeszorult. Megfordult, mire Quincy ezredest találta maga mellett, vörös haja izzadtan csillogott a sapkája alatt. Krisztusra, csak ennyi kellett neki? Mégis mióta ütötte bele az ezredes az orrát az ő hadműveleteibe? Mindig az asztala mögött maradt, meg a katalógusainál. Mi a csuda sarkallta arra, hogy megjelenjen ebben az istenverte, pokoli mellékutcában? Jake tisztelgett. – Talált valamit? – kérdezte Quincy ellentmondást nem tűrően. – Még nem, uram. – Ajánlom, hogy ne tévedjen, Parr – figyelmeztette Quincy. – Sokat kockáztattam azért, hogy megszerezzem magának ezt az egységet, amittaláljon tegnap kért. Eredményeket Mindenképpen néhány műtárgyat, akármilyet!akarok! Ezért vagyunk itt, vagy nem? Ne csináljon belőlem bolondot mások előtt, őrnagy. – Nem fogok, uram. A rájuk boruló, ingerült csendben mindketten meghallották a gyereksírást, és egy pillanatra Jake azt gondolta, talán Luca lesz az. Legyen Luca! Kérlek, legyen Luca, és legyen már vége ennek a műtárgyakra vadászó színjátéknak, mielőtt még Quincy ezredes rájön, miről van szó. De nem. Egy másik fekete hajú gyerek volt az, hat- vagy hétéves lehetett. Rémült és nyűgös volt. – Nagyszerű, őrnagy. Akkor folytassák! Quincy mögött Jake Harry Fieldinget pillantotta meg, aki kihallgatta az ezredes minden szavát, s elgondolkodva ráncolta a homlokát. – Csendet! Mozdulatlanság ült a szobára. Senki sem vett levegőt. Jake hallott valamit. Alig hallható volt, és nehéz volt kivenni. Még ahhoz is túl halk volt, hogy egyáltalán hangnak
lehessen nevezni. De akkor is ott volt. A legapróbb rezgés volt ugyan, ám minél jobban figyelt, annál nehezebb volt meghatározni, mi lehetett az. Jake egy rideg hálószobában volt, mely magasan egy ház tetőeresze alá volt dugva az utca túloldalán, a kis helyiségbe rekedt hőség elviselhetetlen volt. Izzadtan tapadt rá az inge. A házban vele dolgozó őrmester és tizedes megállt, hogy hallgatózzanak, és kitöröljék az izzadságot a szemükből, ám az egyetlen hang csak a bakancsok dübörgése volt odakint a szűk utcán. Harry odalentről bámult felfelé az ablakra. A csupasz padlón egy vékony, foltos matrac hevert, a falra szögelve durván faragott feszület lógott, és kopott pokrócok voltak halomba dobálva az egyik sarokban. Ennyi volt az egész. Egy csészealjat kivéve,alapján mely frissek jól meg volt Amitől tömve cigarettacsikkekkel. A szaguk voltak. még rosszabbnak tűnt a helyzet, hogy az ablakot kitörték, s az üveget kifelé ütötték ki. Jake gyorsan kidugta a fejét az üres kereten, mire veszettül káromkodni kezdett. Odakint egy kötél lógott egy vaskampóról, menekülési útvonal volt, arra az esetre, ha jönne az értesítés. Vagyis számítottak értesítésre. Valaki figyelmeztette őket. Jake-nek felfordult a gyomra az egésztől. Quincy iskincsei? csak egyAvolt közül, akiket korrupttá tettek Olaszország kötélazok lelógott, végig mind a négy emeleten egy aprócska udvarig. Jake elképzelte Aldót, a nagydarab fickót, ahogy sebesen küzdi magát lefelé, az izzadságtól csúszóssá válik a tenyere, sérült keze lüktet. Közben halkan átkozta Caterinát. Olyan közel volt már. Olyan közel, hogy Jake szinte érezte olajos izzadságának a szagát. Magával vitte a fiút? A széles hátára csatolva? Vagy kidobta az ablakon. Vagy, isten őrizz, Luca már halott, és eltemették? Félrelökte a gondolatot. Megígérte, hogy visszaviszi a fiút Caterinának.
Csendben végigsétált a szoba falai mentén, megkopogtatta őket, hallgatózott, aztán mereven a padlódeszkákra bámult. Leguggolt, fejét felemelte. Megint ott volt az a hang, ami nem is volt igazi hang. Előkapta a zsebéből a katonai bicskáját, kipöccintette a pengéjét, és beledöfte a hegyét az egyik padlódeszka szélébe. Nem mozdult. Megpróbálta még eggyel, aztán még eggyel. Az őrmester ugyanezt tette, közben nehezen vette a levegőt. – Magasságos Krisztus! – kiáltott fel az őrmester. – Ne legyen az! Ne gyerek legyen! Senki sem tenne ilyet egy szegény gyerekkel. – Luca! – kiáltotta Jake. Visszatartotta a lélegzetét. Erősen figyelt. Az az alig hallható Megint A hátapróbálkozott. mögött. Megfordult, és azhang. ablak alattihallotta. deszkával Bárcsak tévedne! Legyen csak egy egér. A deszka felemelkedett. Felrántotta, a szíve ugrott egyet. A szűk résben az ácsszerkezet között hevert valami, ami halott fiúnak látszott. Egy mumifikált halott fiúnak. Tetőtől talpig kötszerbe tekerve. Csak egy kis rés maradt nyitva a szemnél és az orrlyukak körül. – Luca! A szem megmozdult, nedvesen csillogott. Jake szíve nagyot dobbant, ahogy benyúlt, és az őrmesterrel együtt, aki a bepólyázott lábakat fogta meg, kiemelte a gyerek testét sötét sírjából. Vizelet- és félelemszaga volt. – Kibaszott ördög és pokol! – átkozódott az őrmester, egy férfi, akinek szintén voltak gyerekei. Borzongás futott végig Jake-en, ahogy óvatosan a padlóra helyezték könnyű terhüket. – Jól van, Luca – mondta Jake határozottan –, most már biztonságban vagy. Seperc alatt kiszabadítalak innen. – Késének pengéje végighasított a pókhálós kötszeren, s addig tépte őrült módjára a kirojtosodott szélek mentén, míg a fiú végre kiszabadult. – Luca Lombardi vagy, igaz?
A fiú bólintani próbált, fiatal szája görcsbe rándult. Könny csillogott a szemében. Az egész teste reszketni kezdett, végtagjai hevesen rángatóztak, mire Jake a karjába vette, a mellkasához szorította, mintha így akart volna saját erejéből átszuszakolni egy keveset a fiú gyenge végtagjaiba. A legrosszabb az volt, hogy Luca csendben volt. Egy szót sem szólt. Ajka fehér volt, összeszorította, és a fogait csikorgatta. Ez volt az a hang, az az alig hallható zaj, melyet Jake korábban hallott, és a szívéig hatolt. Miféle ember képes így megkínozni egy gyereket? Megcsókolta a gyerek nedves arcát. – Gyerünk, Luca! Visszaviszlek a nővéredhez. Rendben leszel. Többé már nem kell félned. Karjába vetteésa kisfiút, gyengéden, ahogy egy babával tette volna, kivitte olyan a szobából, ahol eltemették. A nyomorúságos utca levegője frissnek és tisztának tűnt a bentihez képest, és Jake gyorsan a katonai barikádhoz sietett, mely mögött tudta, hogy Caterina várakozik. Hallotta, ahogy a lány felkiált. Látta, hogy átfurakodik a teherautó alatt. – Parr őrnagy, mégis mit képzel, hova a pokolba megy? – állta el az útját Quincy ezredes. – Tegye le azt a koszos utcakölyköt, és folytassa az elrejtett műtárgyak keresését. Ezért vagyunk itt, hadd emlékeztessem… Jake elszáguldott mellette, és továbbment, jó messzire attól a szobától, a gyerek fejének súlya szorosan a mellkasának nyomódott.
HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
– Caterina. – Mi az, édesem? – Azt hittem, meghaltam. Azt hittem, a pokolba kerültem. Sötétség vette körül Luca kicsi ágyát, s egyre közelebb nyomakodott, ahogy Caterina a suttogó szavakat hallgatta. Gyertyát gyújtott. – Az egyetlen pokol, Luca, annak a gonosz embernek a fejében létezik. Te itt vagy Sorrentóban, biztonságban. – Caterina végigsimította Luca karját, megdörzsölgette csupasz bőrét, hogyCaterina érezze, hogy életben és Nonnóval. Csend. tudta, hogyvan. van– Velem még több is. Lucának mindent ki kellett engednie. – Káromkodott. Sokat. Téged átkozott. El akarta vágni a torkomat. Le is írta nekem, hogy csinálná. Részletesen. A vért is. Caterina nem vett levegőt. – De a főnöke azt az utasítást adta neki, hogy tartson életben, amíg… Caterina várt.– Elhaltak a szavai. – Amíg meg nem tetted, amit akarnak – suttogta Luca. – Sajnálom, Luca! Annyira, de annyira sajnálom. – Caterina megcsókolta Luca arcát. Jéghideg volt. – Azt mondta, megkínozza a kezemet. A bűntudat súlya Caterina mellkasára nehezedett. – Azt mondta, hogy az anyánk egy kurva. Azt is mondta, hogy Papa azért halt meg, mert megérdemelte. Azt mondta, a patkányok majd kirágják a szememet a padlódeszka alatt. Azt mondta, te is egy kurva vagy, akit minden katona megdug. Azt mondta. Azt mondta.
Meghal azért, amiket mondott. – Azt mondta, hogy elrejt engem a fekete alagutakban, mikor legközelebb lemegy, és otthagy kikötözve a sötétben az összes többi dologgal együtt, ami ott lent van, és hogy lassú, gyötrelmes halálom lesz. Caterina közelebb húzta magához az öccsét, arcát erősen a sajátjához szorította, hogy megvédje őt a fejében tomboló gondolatoktól. – Ide hallgass, Luca! Ezekből semmi sem igaz. Te is tudod, hogy nem. Csak próbálta megmérgezni az elmédet. De teszek róla, hogy megbánja, ígérem. Most már biztonságban vagy. Luca Caterina álla alá dugta a fejét, ahogy régebben, mikor még kicsi volt. Caterina a haját simogatta, lágyan, megnyugtatón, lélegzetekapálódzott könnyed ésa mellkasában. egyenletes volt. Csak a szíve árulta el. Ahogy Kalapálva próbált kiutat találni onnan. Caterina képtelen volt levenni a szemét Jake kezéről. Szögletes volt a vastag izompárnáktól, körmei letörtek, s ujjai Luca egyik rongyos cipőjét markolták. Jake Caterina nagyapjának székében ült Caterinával szemben, a lámpák fénye mindenfelé szétszórta az árnyékát, s őszintén beszélt Quincy ezredesről, a tisztről, akivel Caterina is találkozott a klubban. Ám a lány hol hallotta a hangját, hol nem. Gondolatait az öccse iránti aggódás foglalta le, miközben azt figyelte, ahogy Jake ki-be hajlítja ujjait a cipőt markolva, mintha túlságosan értékes lenne ahhoz, hogy elengedje. – Aggódom miatta – mondta Jake. – Luca miatt? –– Nem, Persze.Quincy ezredesről beszélek. Addig beszéltek Lucáról és Aldóról, míg végül már keserű volt a nyelvük a témától.
Késő volt már. Az öccse és a nagyapja már ágyban voltak. Az orvos adott valamit, hogy segítsen Lucának aludni, odakint az éjszaka forró volt, és fülledt, dörgött az ég, eső azonban nem esett. A kórházban alaposan megvizsgálták és ellátták Lucát, aztán alkalmasnak nyilvánították arra, hogy hazamenjen, csak néhány horzsolás és karcolás volt az egész. Alig szólt pár szót, épp csak annyit, hogy elmondja, ott volt a szűk sírban a padlódeszka alatt majdnem huszonnégy órán át. Ott ült egy rendőr is, jegyzetelt. Caterina úgy fogta Luca kezét, ahogy most Jake a cipőjét, és a saját testében érezte a Lucán végigfutó remegést. Látta a nyomot, a kis keresztet, amit egy penge végével vágott Aldo a kézfejébe. A helyet jelölte, ahová később a kést szúrta volna. Hogy passzoljon az ő sebéhez. Ez még azelőtt hogy Lucát,tömködött. mint egy egyiptomi múmiát,volt, szájába pedigbepólyálta koszos rongyot Miféle ember tesz ilyet egy gyerekkel? Izzott a harag Caterinában. – Ez a te Quincyd okos ember? – kérdezte Caterina. – Igen, nagyon. Kész művészeti enciklopédia az agya. – Akkor mi vele a probléma? Jake szünetet tartott, és lassan elmosolyodott. most mondtam – Felkelt a székből, as egyszerre ott– Épp térdepelt Caterina el. előtt. Megérintette zúzódástcsak az állkapcsán, ujjai gyengédek voltak. – Más dolgok miatt aggódsz most. Felejtsd el Quincyt. – Nem, Jake! Mondd el még egyszer. Így hát még egyszer elmondta neki. Úgy tűnt, nyoma veszett egy festménynek az alagsori raktárból, ráadásul a legutóbbi küldetések során átkutatott házak és falvak mind zsákutcának bizonyultak, eltűnt az összes lopott műtárgy. Mintha előre figyelmeztették volna őket. Ahogy Aldót is. – Gondolod, hogy Quincy összejátszik a bűnözőkkel? – Lehetséges.
Jake Caterina ölébe tette az öccse cipőjét, s a lány égető szomorúságot látott a szemében. – Tudod, Caterina, Olaszország lenyűgöz a szépségével – mondta halkan. – Nápoly még azután a sok bombázás után is elbűvölő. Mi, amerikaiak rendelkezünk a világ legtöbb kincsével, lélekből mégis nagyon kevés jutott nekünk. A lélek itt van Olaszországban, így aztán a többi ország idejön, hogy ellopja. Caterina megérintette Jake-et, egész este erre vágyakozott. Az arcát cirógatta, hüvelykujjai magas homlokának feszült vonalait üldözték, míg többi ujja a kemény izmok kitüremkedését követte egészen az állkapcsáig, ahol a késő esti borosta már szúrta az ujjhegyeit, s melyhez oda akarta dörgölni az –arcát, mint –egy macska.Caterina –, hogy Quincy épp azelőtt Érdekes suttogta hagyta el a klubot, hogy felrobbant volna a bomba. Mintha tudta volna, hogy mi következik. – Megcsókolta Jake arcát, rálehelt a bőrére. – Mintha szövetkezett volna Drago Vincellivel. Caterina hallotta saját, feszült lélegzetvételét, és érezte, hogy Jake legbelül megtorpan, bár az arca még mindig meleg volt az ajka alatt. –Ő egy brit katonatiszt, Caterina. Mintha ennyi elég lenne. – És a hadsereg a korrupció felett áll? Jake tekintete a lányéba fúródott. – Annyi kísértés van itt. Jake tekintete volt az inkább, mintsem a szavai, mely láthatóan felolvasztotta a jeges falat, mely abban a pillanatban jött létre Caterina szíve körül, mikor meglátta az öccsét petyhüdten heverni a karjában, színtelen arccal. Belemarkolt Jake katonai ingébe, és közelebb húzta magához.
– Gondolsz rám – suttogta Caterina –, mikor azzal vagy elfoglalva, hogy mások arcába told a fegyvered, vagy mikor utasítod az embereidet, hogy foglaljanak le egy halom kincset valamelyik eldugott pincében? Eszedbe jutok, Jake, mikor a legkevésbé számítasz rá? – Nem. Caterina szíve elszorult. – Minden ébren töltött pillanatomban rád gondolok, Caterina. Mindig ott vagy a gondolataimban, olyan vagy, mint a napfény. Úgyhogy nem, nem gondolok rád, mikor a legkevésbé számítok rá. Mert mindig számítok rá. – Szétnyitotta Caterina ujjait. – Akármi történjék is, nem tudom megfékezni ezeket a gondolatokat. keményen és vágyakozón szájon csókolta sa napJake minden fájdalma és borzalma ellenére is, aCaterinát, vágy olyan erővel söpört végig Caterinán, melynek következtében egy kiáltás szakadt ki belőle, melyet csak Jake ajka fojtott el. Semmi sem készítette fel erre, erre a forrongó, tomboló izzásra a vérében, vagy a vágyra, hogy élve felfalja Jake-et. Caterina lecsúszott a székéből, s Jake kénytelen volt a hátára feküdni a hűvös kövön, épp, amikor a közeli templomi óra harangja befurakodott a szobába, ahogy elütötte a fél tizenkettőt. Caterina lovaglóülésben ült Jake-re a földön, combjával közrefogta a csípőjét, mire Jake szeme éhes, sötét réssé szűkült össze. – Jake, gondolod, hogy a te Quincy ezredesed titokban megszerezte az apám ékköves asztalát is? – Micsoda? De aztán Jake meglátta Caterina mosolyát, és rájött, hogy csak ugratta. Caterina előrehajolt, és megcsókolta a nyakát, nyelvét a gyorsan lüktető pulzusára nyomta. Mert ebben a pillanatban nem létezett asztal, amit meg kellett találni. Nem volt sárkány, amit meg kellett ölni. Az idő megállt. Olyan
hirtelen szakadt meg, mintha késsel vágták volna el. Caterina szabadon lebegett Jake karjaiban. – Caterina. – Jake lehelete megérintette Caterina bőrét. – Caterina, ígérj meg nekem valamit! – Bármit. – Caterina ajka olyan nehéz volt, hogy alig bírta megformálni a szót. – Ígérd meg, hogy többször nem sodrod magad veszélybe szándékosan. – Jake megragadta a lány combját, és erősen megszorította. – Ahogy a scugnizzókkal is tetted. És Aldóval a műhelyedben. Meg Drago Vincellivel a templomban. Ígérd meg, hogy soha többé nem teszel ilyet! Caterina combja fájt. Izzása egyenesen az ágyékába nyilallt, mire halkan felnyögött. –– Nem körém védőburkot, Csak vonhatsz ígérd meg. Maradj itthon, és Jake. zárkózz be az öcséddel és a nagyapáddal, amíg én… Caterina nem ígérte meg. Helyette leszaggatta a gombokat a férfi ingéről, és megcsókolta alatta a golyó okozta heget. Nyelve végigsöpört Jake széles mellkasának kemény izmain, az íze beleégett a nyelvébe. A só íze. Az erőé. És még valami másé is, a makacsságé, ami miatt Caterina egész testében Jake-re éhezett. Caterina örömétmegmagyarázhatatlan lelte ennek a férfinak módon a hosszú,a szikár tagjaiban, aki valami lénye szövetének a részévé vált, s Caterina halkan felnyögött, ahogy Jake lecsúsztatta a ruhát a válláról, és ajkát a csupasz melléhez érintette. Valami mélyen megingott benne. Valami, ami olyan mélyen volt, hogy neve sem volt. Caterina tudta, hogy olyan erősen akarja ezt a férfit, amilyen erősen élni is akar, olyan nagy szüksége volt rá, mint a levegőre. A ház most már hűvösebb volt. A gerendák nyikorogtak és kattogtak, ahogy meghajlottak, s Caterinának nehezére esett
nem elképzelni, ahogy léptek suhannak végig a padlódeszkán. Időnként hátrakapta a fejét, árnyékokat üldözve. Emlékeztette magát, hogy Jake a földszinten van, ő a hosszú lábú őrkutya, aki hajnalig portyázni fog. Caterina Luca szobájában volt, öccsének most már más illata volt. Annak ellenére is, hogy Luca szinte nyersre sikálta a bőrét, úgy tűnt, a koszos padlódeszka bűze, mely alá bebörtönözték, hozzátapadt. Valahogy beszivárgott a húsába. A friss, fiatal elméjébe. A sötétségben Caterina hallotta saját lélegzetének hangját, reszelős és hangos volt, egy felbőszült hang, melyet erőszakkal nyugodtabb ritmusra szorított vissza. Nem akarta átadni a haragját Lucának. Csak a szeretetét. A haragját elraktározza oda, ahová azé az emberé az lesz, aki ezt a szörnyűséget művelte az való, öccsével. Lefeküdt ágyra Luca mellé, testét feszes gombolyagként fonta köré, és szorosan tartotta. Megcsókolta a haját, és érezte, ahogy a fiú súlya enyhén felé mozdul, megnyugtató menedéket keresve. Elég! Caterina üvölteni szerette volna a szót. Elég! Most már elég volt! Ki akarta kaparni Aldo szemét, s apró darabokra tépve beleszórni a csatornába Drago Vincelli szívét. Még ma. Ennek véget kell vetnie. Caterina érezte, hogy Jake ajka telten és melegen a szájához ér. Indulóban volt. A bejárati ajtón kívül álltak, már csak percekre volt a hajnal. Caterina karja átfogta Jake derekát, ujjait összefonta. Képtelen volt elengedni. – Senkinek se nyisd ki az ajtót! Jake, miközben szája még mindig Caterina száján– utasította volt. Tekintete kitartóan fürkészte Caterina tekintetét.
– Ne menj ki! Ne engedd ki Lucát és Nonnót! Zárd be az ajtót, és maradj bent, amíg vissza nem érek. Minden utasítást egy csók követett. Ne menj el! A szavak már ott voltak Caterina nyelvén, erősen rá kellett harapnia, hogy ne bukjanak ki belőle. Ne menj el! Ne
hagyj Ments itt, hogy azokat a dolgokat, melyeket ma tenni fogok. megmegtegyem önmagamtól! – Visszajövök, amilyen gyorsan csak tudok – ígérte Jake. – Amint lesznek híreim. Caterina mosolygott. Bólogatott. Megcsókolta Jake-et. Aztán elengedte. Kitépte a saját szívét a mellkasából. Odakint az utcára néma, hajnal előtti szürkeség borult, mely elnyelte Jakeet, míg már nem maradt más belőle, melybe Caterina kapaszkodhatott, csak bakancsának hangja a fekete burkolaton. A szél fodrozódó kis hullámokká korbácsolta fel a tengert, mely a kompos átkelést is hullámzóvá tette. A tengert a hullámok fehér habjai csipkézték, melyeket aranyszínűre festett a kora reggeli nap, és karmazsinvörös sugarakkal szórta tele. Caterina elfordult. Túlságosan hasonlított a vérre. A régi komphajó, melynek erős benzingőzszaga volt, majdnem üres volt ebben az órában, s a távolban a tenger ködéből kiemelkedő Capri smaragdszigetének szépsége néma békével kellett volna hogy eltöltse Caterinát. Nem így történt. Türelmetlenné vált tőle. Az óra gyorsan ketyegett. Néhány sirály ereszkedett alacsonyan a hajó fölé, s Caterina irigyelte tőlük a szárnyukat. Csali. Éppen a csali szerepét játszotta. Nem sirályoknak való csaliét, alagútbaegy való azoknak, akarják hanem látni. Jake-nek szótcsaliét, sem szólt arról, akik hogyholtan Luca említette Aldo fenyegetését, hogy elrejti őt a sötét alagutakban az „összes többi dologgal együtt, ami odalent van”. Ha
megtette volna, a hadsereg mindent elsöprő khakiszínű hullámként özönlött volna le oda, Drago Vincelli és Aldo pedig köddé vált volna, hogy aztán egy nap ismét felbukkanjanak, kést szorítva Luca torkához. Caterina alaposan átgondolta a dolgot. Ő a csali. – Menjetek el! – mondta Jake múlt éjjel, mikor Caterina ott feküdt mellette meztelenül a szőnyegen. – Hagyjátok el Sorrentót! Te, az öcséd és a nagyapád. Segítek új életet kezdeni valahol máshol. Caterina lecsókolta a szavakat a szájáról. – Nem, Jake. Te ezt nem értheted. Utánam jönnének. Addig vadásznának rám, míg megtalálnának, és aztán mindannyiunkat megölnének. Ezt teszik az olaszok, mikor becsületbeli van szó. Nemcsúnya, mehetek göröngyös el. Caterina dologról Jake mellkasának hegén nyugtatta a fejét, csupasz ezüsttányér volt, mely tökéletesen illeszkedett az arcához. Hallotta a szívverését. – Nem, Caterina. – Jake Caterina hajába temette a kezét, s a lány érezte a kétségbeesést a szavaiban. – Van egy kis félretett pénzem. Elvihetlek innen. – Jake, nekem nem kell a pénzed. – Caterina elnyúlt Jake-en, leheletét mélyen a tüdejébe szívta. – Én csak téged akarlak. – A teraszon reggelizik éppen. – Bocsánatot kérek a korai látogatás miatt, Signorina di Marco, de sürgős ügyről van szó. Beszélhetnék vele, kérem? Caterina udvariasan mosolygott. Sötétzöld szoknyát viselt, és olívaszínű, rövid ujjú blúzt, melynek, reményei szerint, katonai látszata volt. Azt akarta, hogy az emberek megtegyék, amit kér, méghozzá nélkül, ahogy a katonáknak megtették, mert ezen akérdések napon nem volt vesztegetni való ideje. is Úgy tűnt, Octavia di Marco érzékelte ezt. Szokás szerint szűk szárú, fekete nadrágkosztümöt viselt, fényes haja hátra
volt fésülve, s egy pillanatnyi gondolkodás után már mutatta is az utat, keresztül a fehér folyosók útvesztőjén, végig a süllyesztett medence mellett, ki az elegáns teraszra, ahol Leonora épp egy nagy pohár valamit szürcsölt, ami zöldnek tűnt, és a legkevésbé sem látszott étvágygerjesztőnek. Caterina örült, hogy látja a kutyát, és most végre úgy tűnt, a kutya is örül neki, mivel pelyhes farkát csóválva ugrott elő. – Caterina! Leonora felugrott, odament, és megölelte látogatóját. – Hiányoltalak a múlt éjjel – mondta Leonora halkan, hogy csak Caterina értse a szavait. – Nem jöttél el, hogy ellenőrizd velem a barlangokat. – Nem tudtam, Leonora. Valami sürgős dolog jött közbe, amiANápolyba szólított. fiatal lány fintorgott egyet, de nem sértődött meg, és vékony karját Caterináéba csúsztatta, hogy odavezesse, ahol ült. – Signorina Lombardi. Ismét itt. Úgy tűnik, képtelen távol maradni innen. Di Marco gróf volt az, aki megszólalt. Ismét csak a sezlonján hevert, fehér köntösbe burkolva a baldachin árnyékában. A krémszínű szegélyt felborzolta tengeri szél,a ködből. miközben az ég és a tenger vonakodva ugyan, dea előbukkant – Nos! – kiáltott fel a gróf. – Mi hír az asztalomról? A semmiből egyszerre csak Octavia di Marco jelent meg közvetlenül Caterina mellett egy csésze eszpresszóval, s Caterina elé helyezte az asztalra. A régi sakkasztal volt az, melyet az apja még azelőtt készített, hogy ő megszületett volna, de aztán Caterinának eszébe jutott, hogy lényegében ez az egész terasz egy nagy sakktábla, melyen a gróf a fehér király, Octavia pedig a fekete királynő. A játszmát azonban nem csont- és ébenszínű figurákkal, hanem emberekkel játszották.
– Grazie! – bólintott Caterina a gróf felé. – Igaza van. Okkal tértem ma vissza Caprira. – Milyen okkal? – Hogy elmondjam, találtam valakit, aki látta az ékköves asztalt. Mindhárom Di Marco-arc Caterinára bámult, szájuk tátva, fogaik kilátszottak. – Kit? – A gróf homlokának ráncai elmélyültek. – Ki ez a személy? – Egy lány, aki az apám műhelyében látta, nem sokkal azelőtt, hogy meghalt. A lány állítja, hogy a legszebb dolog volt, amit valaha látott. Gondoltam, szeretné tudni, hogy elkészült, legalábbis a lány szerint. Hogy valóban létezett, nem csak papíron. – kérdezte a gróf. – Vagy létezik? – Létezett? – Nem tudok biztosat, de hiszem, hogy még mindig létezik. Valaki elrejtette. – Vagy eladta. – Ezúttal Octavia szólalt meg, megbújva a baldachin alatt. Elutasítóan legyintett. – Mostanra valószínűleg már ki is vitték az országból valami amerikai teherautó csomagterében. Még vér is folyt érte. Octavia néni! vagyok, Ne legyélLeonora. olyan morbid! – Nem morbid Hanem realista. – De engem illet meg! – kiáltott fel Leonora. – Ami azt illeti, nem a tiéd, Leonora – jelentette ki a lány nagyapja. – Azok az én ékköveim. Ezt értsd meg, ifjú hölgy. A házasságodra pedig nem került sor. – Tehát miből gondolja, hogy elvitték, majd elrejtették? – kérdezte Octavia hűvös hangján. Nem ült le. Nem látszott, hogy melege lenne. Fekete öltönyén még gyűrődés sem volt. – Abból – felelte Caterina –, hogy megölték a sorrentói Rocco fivéreket, ahogy a két hírszerző tisztet is, akik kihallgatták őket. – És ennek mi köze van az én asztalomhoz? – kérdezte a gróf.
– A Rocco fivérek háza az apám műhelyének a közelében volt. Leonora elborzadt. – Gondolod, hogy láttak valamit? Vagy valakit? Látták, hogy elviszik az asztalt? – Igen, gondolom. A gróf közelebb húzódott. – Hol van most? – kérdezte. – Nem tudom. – De gyanít valamit? Caterina megvárakoztatta egy kicsit. Belekortyolt a kávéba. Tenyerének izzadságát nem törölte a szoknyájába. – Tud valamit a Nápoly alatti alagutakról, gróf úr? Csend telepedett – Komolyan azta teraszra. hiszi – mondta Octavia szkeptikus hangnemben –, hogy az asztal odalent van? Caterina egy szót sem szólt. A gróf az arcát fürkészte, aztán megtörölgette a homlokát a mellette lévő kicsi, fehér törlőkendővel. – Folytassa! Caterina letette a csészét, vállára csúsztatta a táskáját, és Áthaladt amelyet köztükalévő és felvette afelállt. törlőkendőt, grófmárványos az előbb területen, hajított félre. Egy pillanatra a gróf annyira meglepődött, hogy nem is ellenkezett, ám addigra a kendő már Caterina táskájában volt. – Majd akkor folytatom, gróf, ha lesz még mit mondanom. A mai nap végére elvileg megtudom. További szép napot! Kilépett az árnyékból a vakító napfénybe, és megállt Leonora meg a kutyája előtt. Kinyújtotta a kezét. – Gyertek velem, Leonora, te és Bianchezza! Kérlek, szükségem van a segítségedre.
HARMINCHATODIK FEJEZET
– Fogd a pisztolyt, Leonora! – sürgette Caterina. A lány lelkesen nyúlt érte, ragyogott a tekintete. Egy Mauser HSc48 volt az, egy német pisztoly, mely ugyan jóval kisebb volt Caterina ormótlan Bodeójánál, de sokkal könnyebb volt vele tüzelni. Ezt vette el Caterina Aldótól a műhelyében. Leonora keze átfogta a szépen kivitelezett famarkolatot, mintha csak erre született volna, ujjai fürgén mozogtak a mélykék, tompa torkolaton. – Tudod, mit kell tenned? – kérdezte Caterina. – Igen. Ittküszöbét. ülök, és lelövök mindenkit, aki hívatlanul átlépi a bejárati ajtó Caterina arcon csókolta. – Egy igazi életmentő vagy. Szó szerint. Tiltakozó nyögés hallatszott a szoba egyik sarkából, ahol Luca épp egy hosszú szeletelőkést élezett egy köszörűkövön. – Meg tudom védeni magunkat, Caterina – mondta Luca. – Főleg, ha hagyod, hogy nálam legyen a pisztoly. – Úgy forgatta a kést, mintakarok egy kardot, pengével belehasított a levegőbe. – Én is veled menni,ahogy megvédjelek. – Tudom, Luca. De nem bírnám elviselni, ha a te kezedhez is vér tapadna. – Caterina odasétált hozzá, összeborzolta rövid haját, és megsimogatta fiatal kis arcát. – Hadd menjek veled, Caterina! Segíthetek neked – tartott ki Luca továbbra is. – Nem akarom, hogy veszélybe kerülj. Hadd találkozzak vele még egyszer, szemtől szemben. De ezúttal késsel a kezemben. – Nem! Túlságosan fiatal vagy ehhez. Ez túl veszélyes. 7,65 mm-es pisztoly, melyet Németországban gyártottak a II. világháború alatt. 48
– Kérlek, Caterina! – suttogta Luca. – Nem! Itt kell maradnod, kedvesem, és segítened kell Leonorának Nonnóra vigyázni. Helyettem is vigyázzatok rá! – Caterina megcsókolta Luca homlokát. – És vigyázz Leonorára is, Luca! Számítok rád. Luca hangja elmélyült. – Ne halj meg, Caterina! – Tekintete kétségbeesetten tapadt Caterina arcára, s ettől Caterina szíve elszorult. – Kérd meg Parr őrnagyot, hogy segítsen! – Nem lehet, Luca. A katonai bakancsok hallatán mindenki menekülne. De ne aggódj! Vigyázni fognak rám. Caterina ugyan a fegyverre gondolt, mégis mindketten a kutyára néztek. A kutya eltátotta a száját, kimutatva fehér tépőfogait, és lelkesen egyet. Leonora mellé, és megcsókolta az állatnyüszített orrát, karjával szorosanletérdelt átfogta izmos nyakát. A kutya rózsaszín nyelve megnyalta csupasz vállát, majd Leonora egy szó nélkül felállt. – Emlékszel a vezényszóra? – kérdezte Caterinától. – Igen. „Keress!” Nem felejtem el. – Akkor indulj! Caterina gyorsan ellenőrizte válltáskájának tartalmát, majd körülnézett Bevéste az elméjébe székét,a Luca falona szobában. lógó horgászbotját. Papa Nonno pipáját kandallópárkányon. Még utoljára mindegyik képét beleégette az elméjébe. Csak szükség esetére. Nonno elzárta magát az emeleten, egyedül a dühével, így nem ment fel, hogy elbúcsúzzon tőle, a többieket viszont megölelte. A Bodeo súlya a táskájában megkeményítette a mosolyát. Aldo Mausere ott volt Leonora kezében, s Caterinának kétsége sem volt afelől, hogy barátnője használni is fogja, ha szükség lesz rá. Caterina felvette a kardigánját, a hőség ellenére is, és kiment a folyosóra. – Caterina!
Nonno szólította. A lépcső tetején állt, fehér hajával, fehér ingében, fehér szemmel, ezek voltak az egyetlen fényes pontok a homályos lépcsőn. Keze láthatatlan ellenségek arca felé lendítette ébenfekete botját. – Megtiltom, hogy elmenj, Caterina! – ütötte a botját a lépcső korlátjának. – Megparancsolom, hogy maradj itt! Drago Vincelli idővel majd elfelejt. – Nonno, soha egyetlen olasz sem felejt. Most már nem hátrálhatok meg. Caterina a bejárati ajtóhoz lépett, s ahogy becsukta maga után, hallotta, hogy a nagyapja azt kiáltja: „Caterina!” Az előző napi eső felszámolta a port. A város túlsó végén lévő Cavaleri-házhoz meredek út vezetett felfelé, idefent azonban ragyogott a levegő, és méhek zümmögtek az élénk színű vadvirágokon. Caterina balján a Faito hegycsúcsának tompa domborulata derengett fel zöld bükk- és gesztenyefatakarójával, s az éggel, mely nehéz, kék sávként nyújtózott el felette. Békésnek tervezett napnak tűnt ez a mai. Nem halálosnak. Bianchezza csendben poroszkált mellette, mikor Caterinával beléptek az udvarra, ám a kutya nyomban lelapította a fülét, felállt a szőr a nyakán, és előretolta fehér fejét, mikor ugatás hallatszott ki a házból. – Vidd innen azt a teremtményt! Augusta Cavaleri kitárta a bejárati ajtót. – Jó reggelt, Signora Cavaleri! – Azonnal tűnj el a birtokomról, azzal az állattal együtt! – Beszélnem kell magával a fiáról, Stefanóról. Bejöhetek, kérem? – Nem. A nő próbálta becsapni az ajtót Caterina orra előtt, ám ő a küszöbre tette a lábát, és megakasztotta, hogy nyitva maradjon.
– Fontos lenne, Signora Cavaleri. Nem akarja, hogy a rendőrségre menjek inkább, igaz? Engedjen be! A nő habozott. Ez épp elég volt. Caterina egy határozott lépéssel már bent is volt a házban. – Stefano itt van? – Nincs. – Akkor magával is beszélhetek. Signora Cavaleri ismét habozott. – Az állatot hagyd kint! – parancsolta meg Augusta Cavaleri, s nehézkes, vonakodó léptekkel hátrálni kezdett a folyosón. Caterina leguggolt a német juhászkutya elé, és megsimogatta krémfehér fejét. –AMaradj itt, Bianchezza! Mindjárt kutya megnyalta Caterina orrát. visszajövök. Marad! – Marad! – ismételte Caterina, majd besétált a házba. A nappali hűvös és árnyékos volt, és kutyaszagot árasztott, bár maguk az állatok el voltak zárva a konyhába, mégis kinyilvánították nemtetszésüket az udvarukra behatolókat illetően. Caterina felidézte azokat az időket, mikor még olyan szabadon futkosott ebben a házban, mintha a saját otthona lett volna, mikor még orgona illata töltötte meg, és tangóharmonika hangja, melyen Carlo apja játszott. A háznak most elhanyagolt, szeretethiány-érzete volt, és koszos ruhák hevertek szétszórva egy széken. Caterina a fekete gyászt viselő nő vádló tekintetével állt szemben. – Mondd gyorsan, aztán tűnj el! – csattant fel Augusta Cavaleri. –– Az öcsémet elrabolták. Foglalkoznom kellene vele, mi történik a Lombardi családdal?
– Egy Aldo nevű férfi vitte el – folytatta Caterina. – A rendőrség azt mondja, a vezetékneve Facchioni. Drago Vincellinek dolgozik. Üres tekintet bámult vissza rá. – Mi köze van ennek Stefano fiamhoz? – Láttam Drago Vincelli Rolls-Royce-át a maguk szervizében múlt héten. Úgy hiszem, a fia Vincellinek dolgozik, és benne lehetett az emberrablásban is. – Van bizonyítékod? – Még nincs. – Akkor tűnj el a házamból! – Augusta Cavaleri mereven a nappali ajtajához sétált, és kivágta. – Tűnj el, és soha ne is gyere vissza! Neked sincs sokkal több fogalmad arról, mit művelsz, mint az anyádnak. Caterina elpirult, annak ellenére is, hogy elhatározta, félresöpri a nő sértéseit, s most akaratlanul is olyannak látta magát, amilyennek Augusta Cavaleri látta őt. Törékenynek és ostobának. Hogy túlbecsülte a képességeit. Apró, elfojtott nyögést hallatott, és erőteljesen pislogott, mintha szeme elvesztette volna a fókuszt. – Mi bajod van? – kérdezte Augusta Cavaleri. – Semmi. – Caterina ajtó felé, de lába– csak vonszolta őt, aztán megindult meg is állt.a– bejárati Nem érzem jól magam suttogta. – Kaphatnék egy pohár vizet, mielőtt elmegyek, kérem? A nő kilépett a nappaliból, hosszú, fekete szoknyája türelmetlenül susogott a kövön. Abban a másodpercben, hogy kiment, Caterina odaugrott a halomba gyűrt ruhákhoz, kiemelt közülük egy lakkfoltos férfimellényt, és beletömködte a válltáskájába. Mire a lépések visszatértek, már egy széken ült, fejét a kezébe temetve. – Tessék. Caterina elfogadta a pohár vizet, és az egészet felhajtotta. Erős kútvízíze volt.
– Grazie! – Most már menj! A családod már elvett tőlem egy fiút, Caterina Lombardi. A többit hagyd békén. – Tud maga vagy a fiai bármit a Nápoly alatti alagutakról? Oda kell mennem, és… Egy kéz, akár egy saskarom, megragadta Caterina vállát, és talpra rántotta. – Menj! – sziszegte a nő. – Vagy rád küldöm a kutyákat. Caterina szó nélkül kisétált, táskáját erősen a hóna alá szorította. Megkönnyebbülés volt eljönni a házból, ahol már maga a levegő is méregízű volt. Megkönnyebbülés volt belélegezni a tiszta, tengerillatú levegőt, és megfogni Bianchezza pórázát, majd futásnak eredni a dombnak lefelé a vasútállomáshoz. Bedobta a csalit. A Circumvesuviana egészen Nápolyig zörgette Caterina csontjait. A kutya utálta. Egész úton a lány ölébe fektette a fejét, és csendben szenvedett. Caterina képtelen volt kiverni Augusta Cavaleri durva szavait a fejéből. „Neked sincs sokkal több fogalmad arról, mit művelsz, mint az anyádnak.” Kezét a kutya erős koponyájára fektette, megpróbált magába szívni egy keveset az állat túlélőösztönéből. – Téved – suttogta, miközben figyelte, ahogy az olajligetek reszketve suhannak el az ablakok mellett, és hogy egy farmer vadászpuskával a kezében járkál, hogy így tartsa távol az éhes dögevőket a földjéről. – Téved, Signora Cavaleri. Minden előtte álló lépést kigondolt. – Pontosan tudom, mit csinálok. Az ajtó felett ezúttal egy csengő csilingelt, mikor Caterina belépett az ékszerüzletbe, s ettől megrezzent. Túlságosan
feszült volt. A kutya belépett mellette, körmei kopogtak a fapadlón. A hely éppen úgy nézett ki, mint korábban, csekély mennyiségű ékszer üvegszekrényekben, cipők sora a kiállítópolcokon, az üzletet belengte a bőr gazdag illata. A kutya felemelte a fejét, és beleszagolt a levegőbe, fekete orra beszívta a halott bőr pézsmaillatát. – Bella Caterina! Hát visszatértél hozzánk! – Ez itt az új barátom, Bianchezza. Caterina hagyta magát beburkolni a hús melegségébe és bőségébe, mely maga Signora Bartoli volt, és azt is megengedte magának, hogy elképzelje, milyen lenne, ha ez a nagylelkű nő lenne az anyja. A pult mögül Delfina vigyorgott rá. Féltékenységnek nyoma sem volt rajta. Erős vonásai nyugodtak voltak, tudva, hogy bőven van annyi az anyja öleléséből, hogy mindenkinek jusson. Caterina mindkét oldalon megcsókolta Signora Bartoli arcát, beszívta leheletének barackos édességét, és mosolygott, bár ajkát merevnek és esetlennek érezte. – Beszélnem kell önnel, signora – mondta. – Miről? Caterina pillantása a műhely ajtajára vándorolt. Be volt csukva. – Carlo Cavaleri itt van? – Nem, ma nincs. Csak a fiam dolgozik ott egymagában. Ám Caterina attól még odasétált az ajtóhoz, kinyitotta, és ellenőrizte. Edmondo Bartoli meglepetten pillantott fel a pár csizmáról, melyen éppen dolgozott. – Elnézést! – mondta Caterina, és becsukta az ajtót. Signora Bartoli már a bolt közepén állt csípőre tett kézzel, s alaposan vizsgálgatta Caterinát. – Nem bízol bennem, Caterina? – Hát persze hogy bízom. Ezért is vagyok itt.
A nő még mindig gyászruhát viselt, de derűsebbé tette a fekete öltözetet egy csillogó, fekete gyöngysorral. Kihívó mozdulattal tekergette a végét, fejét a lánya felé fordította. – Vermutot – utasította. – Delfina, hozz nekünk vermutot! A csontjaimban érzem, hogy szükségünk lesz rá. A nyálkás, barna alkohol édes ízű volt, mikor leért Caterina gyomrába, és felégette a feszültségét. – Signora Bartoli, meséljen nekem a Nápoly alatti alagúthálózatról. Signora Bartoli kezében, félúton az ajka felé, megállt a pohár, a sötét folyadék túlörvénylett a pohár peremén, és az ujjaira fröccsent. Egy kis nappaliban ültek, mely meglepően nőies volt, gazdagon díszítették csipkével és sötét rózsaszín bársonnyal, a falakon aranyozott tükrök és teknősbékapáncél keretben lévő fényképek függtek. Elegáns, porcelán pásztorlányok sorakoztak a kandallópárkányon, és egy énekesmadár ült eltökélt csendben egy kalitkában. Signora Bartoli kétkedően figyelte Caterinát. – Miért érdekelnek azok az alagutak, te lány? Nem valami kellemesek, te is tudod. Sötétek és félelmetesek a suttogó hangjaikkal, csak nyugtalan lesz tőlük az, aki nincs hozzájuk szokva. Signora Bartoli itala ismét elindult az ajkához vezető úton. – Korábban említette – mondta Caterina –, hogy felügyelő volt odalent a háború alatt. – Ez igaz. Az alagutak egy részét menedéknek használták az amerikai és a brit bombázások idején. Nehéz és szomorú időszak volt az Nápolyban. – Signora Bartoli ájtatosan keresztet vetett. – Sokan meghaltak. De harminc méterrel a föld alatt biztonságban lehettünk. A háború előtt az apám is egyike volt a pozzaróknak, azoknak a karbantartóknak, akik föld alatti gondnokok voltak ott lent, úgyhogy jól ismertem az alagutakat.
Gyerekként mindig ott játszottam. – Kuncogni kezdett, az emlékeknek köszönhetően ábrándos mosoly ült ki az arcára. Caterina azon tűnődött, mennyit szükséges elmondania a terveiből, és mennyit tartson meg magának. – Signora, megtudtam, lehetséges, hogy értékes, templomokból és palazzókból lopott műtárgyakat rejtegetnek odalent. Az ékszerész felesége felkacagott. – Ne légy nevetséges, kislányom. – Pedig így van. A kacagás félbeszakadt. – Biztos vagy benne? – Drago Vincelli embere, Aldo Facchioni mondta valakinek, hogy vannak dolgokVére odalent. – Caterina tisztességeset kortyolt a vermutból. a fülében dobolt. egy – Kérem, segítsen! Meséljen nekem az alagutakról. Signora Bartoli kiürítette a poharát. – Muszáj, hogy itt legyen veled ez a kutya? Kizárhatom az udvarra. – Ahová én megyek, oda a kutya is jön. – Mikor komoly vagy, annyira hasonlítasz az apádra. A szavak kezdtek Caterina fejében, és Helyette szerette volna elkapnikavarogni őket, hogy érezze a lágyságukat. azonban az alagutakra koncentrált inkább. – Meséljen! – mondta még egyszer. – Gyilkosok. – Vincelli és Aldo? – Nem. Az alagutak. A tető bizonyos szakaszai beomlanak. A falak is omladoznak. Elárasztja őket a víz, mikor a legkevésbé számítasz rá. Figyelmeztetlek! Ne menj le oda! – Muszáj. Lehetséges, hogy az apám ékköves asztala is az egyik alagútban van elrejtve.
Signora Bartoli felsóhajtott, hosszan, nehézkesen, majd töltött egy újabb korty vermutot mindkét pohárba, és a sajátját egyből fel is hajtotta. – Az első, amit meg kell értened, hogy nemcsak egy alagútrendszer van Nápoly városa alatt. Hanem három. Először is ott vannak San Gennaro katakombái. Ezek a Madre del Buon Consiglio-bazilika 49 alatt vannak a város északi részén, a Capodimontéhoz 50 felvezető emelkedő belsejében. Ki nem állhatom őket. – Megremegett. – A Kr. e. ötödik századig visszanyúló, föld alatti temetkezési hely. Igen, valóban gyönyörű freskók és mozaikok díszítik a falakat, de őszintén szólva, csak egy borzalmas emlékeztetője annak, hogy mindannyian így végezzük majd. Csak por és csont leszünk mind, ÖkölbeOrlandóm szorított kezével megdörzsölte a szemét.semmi – Még más. az én–szegény is. Caterina egy perc tiszteletteljes csenddel illette az elhunytat, aztán tovább folytatta: – Szóval úgy gondolja, nincsenek műtárgyak odalent? – Nem, hacsak nem számolod a hátborzongató koponyasorokat meg a combcsontokat. Több mint háromezer van odalent ezekből a gusztustalanságokból. – Signora Bartoli ismét vetett. – Éskeresztet mi a helyzet a többi alagúttal? – Ott van még a Bourbon-alagút. – Az merre van? – Az egy menekülési útvonal. Több mint ötszáz méter hosszan fut a Királyi Palotától, azt II. Ferdinánd király építtette 1853-ban, hogy legyen egy gyors útvonal a palotától a Via della Pacén lévő laktanyákig. Az a Chiaia tengerparti negyedben van. – Signora Bartoli kuncogott magában. – Nem volt az egy Nápolyi katolikus templom, 1920 és 1960 között épült a római Szent Péter-bazilika mintájára. 50 Nápolyi palota a Bourbon-korból, ma a város legjelentősebb galériája és múzeuma. 49
bolond ember. Nem akarta megvárni, hogy aztán az ágyában gyilkolják meg a parasztok a csákányaikkal. Akárhogy is, egyes részeit fedezékként használták a háború alatt. Még mindig rengeteg szemét van elhajigálva odalent. Tudod, a katonák átkutatták. – A szövetséges csapatok átkutatták? – Ó, igen. A német katonákra vadásztak, akik elvileg nappal az alagutakban bujkáltak, éjjelente pedig szabotázsakciókat hajtottak végre. Persze vadásztak még taposóaknákra és bármilyen elrejtett kincsre is. – Micsoda? Caterina ledöbbent. Jake ezt nem mondta neki. Az alagutakat már átkutatták. Volt értelme, hát persze hogy volt. Mégis lett úrráel anekem? gondolatain. Jake.csalódottság Miért nem mondtad Felállt a székéből, képtelen volt tovább nyugodtan megülni, és fel-alá kezdett járkálni a kellemesen berendezett nappaliban, a kutya és Signora Bartoli is Caterinát figyelte. A katonák semmi értékeset nem találtak az alagutakban. Csak ez lehetett a válasz. Ezért nem mondta el neki. Ő pedig nem kérdezte Jaketől, hol találta a triptichont, az oltárképet, melyet az apja reparált. Miért nem kérdezte meg? Akkor éppen a váratlan és hatalmas sokk tompította el őt. Túlságosan dühös volt. Képtelen volt beszélni vele. De most már… kereste a szót, de egyet sem talált. Kivéve azt, hogy más. Caterina már más volt. Nem hangzott valami jelentőségteljesnek. A „más” mégis nagy szó volt. Jake is látta vajon, hogy megváltozott? Persze hogy látta. Jake-nek olyan a szeme, mely képes lefejteni az emberről még az utolsó réteg bőrt is. Visszafordult Signora Bartolihoz. – A férje ismerte olyan jól a nagyapámat, mint az apámat? – Igen, hogyne.
– Mielőtt ékszerész lett, cipőket készített? Mint ahogyan most a fia? – Nem. – De Signora Bartoli bólogatott. – De az apja igen. Az apja cipész volt. – A nagyapámnak rengeteg cipője van a szekrénye alján, a legtöbbet nem is hordta. Gondolom, azok az ön apósától származnak. Biztosan jó barátok lehettek. Signora Bartoli a mellette lévő vermutosüvegre pillantott, de nem ért hozzá. – Igen, kislányom, azok voltak. Nagyon sajnálom Giuseppe Lombardi szemét. Olyan sebesen terelte vissza a szót az alagutakra, hogy az nem kerülte el Caterina figyelmét. – A harmadik alagútrendszer – tartotta fel Signora Bartoli három ujját – nagy, vízvezetékekkel teli alagutak hálózata, régen arra használták, hogy elosszák a vizet Nápoly kútjaiba és ciszternáiba. Több ezer évre datálhatók vissza, még az ókori görög és római időkbe. – Elhallgatott, ám sugárzóan mosolygott. – Látnod kellett volna, micsoda téglafalakat építettek akkoriban. Csodálatosakat, olyan finoman megmunkáltakat, mint a velencei csipke. De mostanra sok alagút beomlott már, vagy bedugult amit odaa dobáltak le. Ez nagyon elszomorít. És aa szeméttől, legtöbb bemenetel kutakhoz vagy a lépcsős átjárók el vannak torlaszolva. – Ott játszott gyerekként? – Igen. Régen szerettem azzal ijesztgetni magamat meg a barátaimat, hogy elcsatangoltam a föld gyomrában. Féktelen nevetés szakadt ki Signora Bartoliból, de hirtelen el is fojtotta. – Ne! – mondta hirtelen suttogva. – Ne, Caterina! Még csak ne is gondolj rá! – Pedig lemegyek oda, signora. Magával, vagy maga nélkül. Két teljes percre a csend megszilárdulni látszott közöttük, melyet csak a porcelánóra ketyegése és a kutya halk légzése
zavart meg. Aztán Signora Bartoli felállt a székéből, és odasietett egy finom berakásos szekrényhez. Kinyitotta az egyik fiókját, és kivett belőle valamit, amit úgy tartott fel a magasba, mint valami trófeát. Arckifejezése ünnepélyes volt, tekintete tiszta, ahogy Caterina helyett a kezében lévő tárgyra koncentrált. – Rendben. Legyen. Ha nem félsz az alagutaktól, akkor még mindig megvan a kulcsom.
HARMINCHETEDIK FEJEZET
Jake
belépett a szűk utcába, ahol Caterina élt. Azonnal
megérezte, hogy valami nincs rendben. Egy apró ér kezdett el lüktetni éppen a füle mögött. A háború az utcai harcok közepette felfokozta az éberségét, azt a hatodik érzéket, mely elárulta neki, hogy például épp egy mesterlövész célpontja. Megérezte a veszélyt, és ez nemegyszer mentette már meg az irháját. Itt mégsem észlelt egyetlen veszélyforrást sem. Semmit, ami ne lett volna helyénvaló. Az utcát árnyék borította be, lusta, ártalmatlan volt Két kisgyerek fiatal, fonalatkatonasapkát lóbált egy macska előtt az egyik háza táj. ablakpárkányán, viselő olasz férfi ült egy ajtóban, egyik lába hiányzott térdtől lefelé. Tarot-kártyákat terített ki egy deszkára. Középkorú nő dúdolt a kertben, miközben a muskátlikat öntözte. Félelemre semmi ok. Akkor mi volt az mégis? Caterina. A bizonyosság beléhasított. Gyorsan Caterina házának ajtajához sietett, és a rézkopogtatóval bekopogtatott az ajtón. Nem jött válasz. Képek ugrottak be arról, ahogy Aldo Facchioni masszív mancsával éppen összezúzza Caterina koponyáját, de gyorsan elűzte őket. Semmi oka nem volt rá, hogy azt higgye, Caterina bajban van. Kivéve azt a kis lüktetést a füle mögött, mely nem akart megszűnni. Ismét kopogtatott. Erősebben. Hangosabban. Hosszabban. Nem várt tovább harminc másodpercnél, aztán a lány nevét kiáltotta. – Caterina! Megmondta neki, hogy ne hagyja el a házat. Utasította, hogy zárja be az ajtót, amíg vissza nem ér, hogy maradjon az
öccsével és a nagyapjával. Caterina pedig bólogatott. Bólogatott, mosolygott, és aztán megcsókolta. A szó, hogy ígérem, egyetlenegyszer sem hagyta el az ajkát, de akkor éppen teljesen elbűvölte Jake-et a csókjaival, a bőre illatával, és ő nem is kényszerítette ki belőle azt az ígéretet. Bolond. Ostoba bolond. – Caterina! A tarotkártyás olasz katona Jake-et bámulta, mire az odakiáltott neki: – Nem látta…? Egy hang hallatszott ki az ajtón keresztül, alig hallható női hang. Nem Aldo volt. Hála istennek, hogy nem Aldo volt. – Caterina? Megint megszólalt, ezúttal határozottabban. – Menjen el! Nem Caterina volt az. Jake gondolatban gyorsan végigvette a lehetőségeket. Egy szomszéd? Egy barát? Az anyja? Nem, ez nem az anyja magabiztos hangja volt. – Caterinához jöttem. – Menjen el! beszélek? – Kivel Menjen el! – Jake Parr őrnagy vagyok, Caterina barátja. – Csend. – Jake közelebb hajolt az ajtóhoz. – Itt van? – kérdezte, elfojtva türelmetlenségét. – Ha szól neki, hogy itt vagyok, akkor látni akar majd. – Jake? Ez már egy másik hang volt. Lucáé. – Luca, igen, Jake vagyok. Kinyitnád az ajtót nekem? – Nem. Ne merészeld! – Megint a női hang volt. Éles és elszánt. – Luca – szólalt meg Jake. – Fontos. Figyelj rám! Nem tudok segíteni a nővérednek, ha nem tudom, hol van.
Retesz csúszott el belülről az ajtón, melyet a zár zörgése követett, majd az ajtó kitárult. A folyosón ott állt Caterina öccse, sötét szeme ragyogott, fiatal kis arca azonban krétafehér volt, és remegett. – Elment – mondta Luca. – Meg kell találnod őt. Jake belépett a házba. A pisztoly néhány centire volt Jake arcától, egyenesen nekiszegezték. Egy Mauser HSc volt, egy nagyon hatásos 7,65ös pisztoly, melyet Németországban gyártottak. Csak egyszer ránduljon meg a nő ujja, és máris búcsút mondhat az agyának. Jake mozdulatlanul állt, még csak nem is pislogott. Hadd nyugodjon csak le a nő. Szerette volna neki azt mondani, hogy lélegezzen mélyeket ahelyett, hogy csak áll ott mereven, anélkül hogy levegőt venne. Azonnal felismerte a fiatal nőben Caterina barátnőjét az éjszakai klubból, ismét fehérbe öltözött, ezúttal egy fehér lapruhába, mely kiemelte apró derekát. Pupillái hatalmasak voltak, karja mereven nyúlt ki előtte, ahogy a fegyvert tartotta. Jake látta, hogy meg akarja húzni a ravaszt. – Caterina barátja vagyok – mondta a nőnek abban a kedves hangnemben, melyet egy ideges lóval is használna, ha az meg akarná rúgni. – Kérdezze csak meg Lucát! – Ez igaz, Leonora. Parr őrnagy a barátja – mondta Luca. Jake odacsaphatott volna az öklével, és kiüthette volna a kezéből a fegyvert, még mielőtt Leonorának annyi ideje lett volna, hogy megnyalja kiszáradt ajkát, de nem tette. Szüksége volt rá. Szüksége volt az együttműködésére. Egy törött csukló nem segítene elnyernie a bizalmát. Így hát csak állt ott, és lebámult fekete torkolatára, tudatában Leonora gyűlölettelateliMauser tekintetének. – Tegye le a fegyvert, Leonora! – mondta Jake halkan.
– Nekem azt mondta, hogy senkit se engedjek be. – Leonora bizonytalannak látszott, nem tudta, mit tegyen. – Caterina barátja vagyok – ismételte Jake. – Nem akarná, hogy lelőjön engem. – Megkockáztatott egy mosolyt. Vagy valami ahhoz hasonlót. Leonora lassan, vonakodva leeresztette a pisztolyt, de továbbra is a kezében szorongatta. Jake nem vesztegette az időt. – Hol van? Luca sietett a segítségére. – Elment, hogy… – Ne, Luca! – vágott közbe a Di Marco lány. – Semmit se mondj! – Veszélyesen ismét Jake irányába lendítette a fegyvert. – Nem Jake tudhatjuk, egyik karjátkiben a fiúbízzunk. vállán nyugtatta. – Muszáj elmondanod nekem, hogy hová ment, Luca. – Lehajolt, hogy a tekintete egy vonalban legyen a fiúéval, és látta benne, mennyire küszködik, hogy férfiként viselkedjen. – Nem segíthetek, hogy biztonságban legyen, ha nem árulod el nekem. Luca már nyitotta a száját. A szavak, melyekre Jake-nek szüksége volt, már kezét, ott voltak a nyelvén, Leonora kinyújtotta szabad megragadta a fiúmikor csuklóját, és elrángatta Jake-től. Ha nem akarta kettétépni a fiút, akkor nem maradt más választása, mint hogy elengedje. – Megígértük – mondta erre Leonora kihívó arckifejezéssel. – Emlékszel, Luca? – Mire jó az ígéret – kérdezte Jake, hangja a türelmetlenségével együtt emelkedett –, mikor Caterina odakint van, egyedül, veszélyben? – Nincs egyedül. – Tessék? – Bianchezza vele van. – Ki a fene az a Bianchezza?
– A kutyám. – Krisztusom! Egy kutya! Megőrült? Sokkal többre lesz szüksége egy kutyánál, ha Aldo keze közé kerül. Luca arca továbbra is olyan szürke volt, mint a hamu, tekintete csupa árnyék. – El kell árulnunk neki, Leonora. Muszáj. Lehet, hogy Caterina… Bot csapódott az ajtónak, mire mindannyian megpördültek. Caterina nagyapja tornyosult velük szemben. Jake úgy vette a levegőt, mintha már nem sokáig lenne levegő, amit beszívjon. – Parr őrnagy! – üvöltötte Giuseppe Lombardi, fehér haja olyan vadul állt, mintha eddig tépte volna. – Mi az ördögöt keres itt, maga ostoba amerikai? Nápolyban kellene lennie. Nápoly most nagyobbnak tűnt. Forgalmasabbnak és zsúfoltabbnak. Zajosabbnak és koszosabbnak, mint korábban. Miközben Caterina és Bianchezza végigsietett az utcán Signora Bartolival egyetemben, egy idegen szemén keresztül látta a várost. Mert tudta, hogy lehet, hogy soha többé nem látja viszont. Léptei lelassultak. – Mi a baj? – kérdezte Signora Bartoli. – Semmi. – Caterina emlékeztetőül megérintette táskájának tömör súlyát. – A világon semmi. A bejárat nem ott volt, ahol Caterina várta. Nem a város ókori, történelmi szívében, ahol összevissza érték egymást a sikátorok és vicók útvesztői. Hallott már egy föld alatti alagutakhoz vezető bejáróról a Piazza San Gaetanón, a toronymagas, korinthoszi oszlopos San Paolo Maggiorebazilika mellett, ám kísérője már túlment azon az úton, és észak tartott. némelyike kutak nyílása volt, tájékoztatta A felé bejáratok nemrég Signora Bartoli, mély aknák voltak ezek harmincnegyven méterre lenyúló fémlétrákkal, de a hadsereg a
legtöbbet már lezárta, hogy meggátolják a bejutást. Túl sok szemetet dobáltak le oda, túl sok „balesetre” került sor lent, a sötétség mélyén. Caterina elképzelte, milyen lehet odalent a vízvezetékkel teli alagutakban. Bár Signora Bartoli azt mondta, a rendszer nagy része már száraz, sötét és hideg, s az ókoriak lehelete beszivárog az ember tüdejébe. Megfelelő hely volt a halálhoz. Caterinának azonban esze ágában sem volt meghalni. Egy rozoga házakkal teli utcában jártak, mikor Signora Bartoli megállt. Caterina sehol sem látott az alagutakhoz vezető bejáratot, csak egy sor düledező házat, melyek bejáratai egyenesen a járdára nyíltak, és egy férfi borotválkozott az árnyékban. – A sereg csapatai ismerik az összes bejáratot? – kérdezte Caterina. Signora Bartoli türelmes mosollyal az arcán szemlélte Caterinát, mely behorpasztotta az arcát. – Természetesen nem. A hadsereg olyan egyszerű gondolkodású. A nő levezette Caterinát egy szűk átjárón, mely nem volt szélesebb egy méternél két ház között, a talaj köves volt, tele szeméttel, a bozótosra szag visszataszító. vége azonban egy kiskerítettek téglalap nagyságú nyílt, A melyet vadvirágok hatalmukba, s egy baromfiudvarnyi csirke kotkodácsolt és csapkodott a szárnyával a kutya közeledtére. Jobbra egy kőből épült kalyiba állt, a tetején borostyán burjánzott, az ajtajának rozsdás ágykeret dőlt. Használaton kívül lévő kinti illemhelynek látszott. Signora Bartoli odasétált hozzá, az ágykeretet félrerúgta a gazba, és feltartotta a kulcsot, miközben könnyed szellő kavarta fel körülöttük a port. Tekintete Caterinára koncentrált, arcának aggodalmas kifejezésére.
– Az idő már nem érinti a halottakat, Caterina. Semmi szükség rá, hogy bebizonyítsd, hogy tisztességes és becsületes ember volt. Ő már e felett áll. Még mindig visszafordulhatsz. Caterina elvette a kulcsot, és kinyitotta a kalyiba ajtaját. A sötétség különös dolgokat művel az emberrel. Természetesen elveszi tőle a látás képességét. Ugyanakkor más érzékeit felerősíti. A sötétség megháromszorozza az ember hallását. Mozdulatlanul álltak harminc méterrel a föld alatt, miután szinte lerohantak a több mint száz lépcsőfokból álló, durván megmunkált kőlépcsőn, a kalyiba padlóján lévő lyukból. Hallgattak. Hatalmas volt a csend. Sötét volt, mint egy sírban. Csak Bianchezza halk lihegése zavarta meg az állott levegőt. A kutyának nem tetszett a lépcső, de úgy tűnt, ez a föld alatti világ közömbös számára. Leonora megnyugtatta Caterinát, hogy a kutya már hozzászokott a barlangok felfedezéséhez Caprin, és hogy élvezni fogja a vadászatot. Hoztak magukkal elemlámpákat, ám a gyatra fénysugár alig rovátkolta be a sötétség szilárd falát. – Minden rendben? – kiáltott Signora Bartoli elölről. – Igen. Menjünk! – Figyelj oda! – Úgy lesz! – Ne csak arra, hová lépsz. Ezek az alagutak képesek összezavarni az ember elméjét. Láttam már ilyet. Erre figyelj oda! Caterina bólintott, láthatatlanul. Idegei megfeszültek, de az elméje nyugodt volt.csúsztatta Szándékában állt, hogy és ígyegymás is maradjon. A hidegben a vállára a kardigánját, mögött haladva elindultak.
Lassan lépkedve belevegyültek a sötétségbe, s így Caterinának sikerült hozzászoknia az alagutak labirintusához. Signora Bartoli úgy beszélt róluk, mintha élnének, mintha a saját akaratuk szerint kanyarognának, néhányuk barátságos volt, néhányuk viszont rosszindulatú, s mindből ugyanaz a hideg, savanyú levegő áradt. Néha az átjárók olyan szűkek voltak, hogy oldalazva kellett átpréselniük magukat rajtuk, vagy olyan alacsonyak, hogy majdnem térdepeltek már, belesüppedve a sárga, tofuszerű kő gyomrába, melyre Nápoly épült. Nehéz volt nem azt érezniük, hogy csapdában vannak. Még nehezebb volt nem azt érezni, hogy Drago Vincelli három lépéssel a nyomukban jár. Caterina erősen kapaszkodott Bianchezza pórázába, morgását éberen figyelte még Signora a legkevésbé hallható, figyelmeztető is, miközben Bartoli elégedetten suttogta a legendákat és mítoszokat, történeteket, melyeket a nápolyiak adtak tovább egymásnak a több kilométernyi hosszú átjárókról és végtelen nagy kamrákról, melyek cikcakkban kapcsolódtak egymáshoz a város alatt. Caterina elméje arra koncentrált, mi lehet odakint, túl az elemlámpa fényén. Csendre intette kalauzát, ám Signora Bartoliazcsak megrántotta a vállát, és aztévek mondta, senki tud erről alagútszakaszról, mert már óta le voltsem zárva. Caterina halványan hallotta említeni, hogy az ókori görögök voltak azok, akik elsőként kivájták a vulkanikus kőzetet még a Kr. u. negyedik században, hogy felépítsék Nápolyi, az Új Városukat. Zaj? Csak nem zajt hallott? Caterina megállt. – Hallgassa csak! Mindannyian hallgattak, még Bianchezza is, de nem volt semmi nesz. – Ideges vagy. – Lehet – ismerte el Caterina.
Éles kanyart vettek, mikor a talaj hirtelen emelkedni kezdett, a mennyezet pedig lecsapódott, szinte a fejüket súrolta. Caterina azon tűnődött, hogyan lehetséges az, hogy bárki, akinek egy kis esze is van, itt lent akarjon játszani. Signora Bartoli egyenletes tempóban, óvatosan lépkedett végig az alagútban, közben még mindig beszélt. Foszlányok úsztak Caterinához a sötétségben. Arról, hogy az ókori rómaiak átvették a görög kőfejtőket, és létrehozták ezt a hatalmas, föld alatti vízvezetékrendszert. Ciszternákat építettek, hogy vizet juttassanak a városnak. Hirtelen elhaltak a szavak. Caterina lekapcsolta az elemlámpáját, Signora Bartoli ugyanezt tette. Sziklaszilárd sötétség borult rájuk, Caterina mégis és kezét aa kutya felé nyújtotta. – Ittnyugodtan egyesül a lélegzett, mi elágazásunk főalagúttal – suttogták a fülébe a szavakat. – Úgyhogy itt kell kezdened. Caterina benyúlt a táskájába, kitapogatta, majd kihúzta belőle a bőr pisztolytáskát, melyet Aldo viselt a zakója alatt, és hagyott hátra a műhelye padlóján. Leguggolt a német juhászkutya mellé, és megvakargatta a fülét. Signora Bartolinak igaza volt. Ideje volt hozzálátni. – Most, Bianchezza! te ajössz, hogy megtaláld azt a gazembert, aki majdnemMost megölte gazdádat. Ismét bekapcsolta az elemlámpáját, ám ezúttal egy sálba volt bugyolálva, hogy csak tompa fény szivárogjon át az anyagon. Caterina megmutatta a kutyának a pisztolytáskát. Bianchezza érdeklődve szaglászta meg. – Caterina! Caterina felnézett a nőre, aki úgy döntött, hogy segít neki. Az árnyékban az arca egy halotti maszk kontúrját vette fel. – Caterina, biztos vagy ebben? Még visszamehetünk. – Nem, nincs más választásom. De maga még visszafordulhat. Ez az egyetlen esélyem. Ha nem megyek tovább, eljönnek értem a késeikkel meg a fegyvereikkel, és a
vággyal, hogy bántsanak. Ha nem engem, akkor Lucát. Vagy Nonnót. Semmi sem állíthatja meg őket, Signora Bartoli. – Semmi, kivéve téged. – Maradjon itt! – mondta Caterina. – Visszajövök magáért. A pisztolytáskát a krémfehér pofa elé tartotta, mely most szürkének látszott az árnyak közt. Ott tartotta egy hosszú pillanatig, míg a kutya beszívta az illatát, aztán visszatuszkolta a táskájába, és megsimogatta a kutya fejét. – Keress, Bianchezza! – utasította azon a hangon, melyet Leonora tanított neki. – Keress!
HARMINCNYOLCADIK FEJEZET
Jake kitámasztotta a Harley Davidsonját a Hírszerzési Központ előtt. Sietett, odaintett az éppen őrségben lévő bakának, hogy figyeljen oda, nehogy leszedjék a kerekeit vagy az ülését. Mintha kiégett volna a város. A hűvös, sziklák csúcsáról fújó, sorrentói szél után Nápoly olyan volt, mint a forró katlan, mely elszívta Jake ereiből az összes nedvességet. Valahol a közelben tűz szagát érezte, s fehér füst szállt fátyolként a Teatro di San Carlo 51 domború teteje felett a Piazza del Plebiscito52 közelében. Egyszer már majdnem leégett a bombázások során. Nápolyban mindig tűz volt valahol. Mintha a pokolban égett volna. Jake futva tette meg a lépéseket, és jólesett neki a márvány előcsarnok hűvössége, de nem volt vesztegetni való ideje. – Fielding kapitány? – kérdezte a szolgálatban lévő őrmestertől. – Hol van? – A hármas kihallgatószobában, uram. – És kit hallgat ki, őrmester? – Egy bizonyosJake-et. SignoraGyorsan Lombardit, uram. a folyosón, és Ez meglepte végigment belépett a jobb oldali szobába. Harryt egy fémasztal szélén ülve találta, éppen cigarettát gyújtott Lucia Lombardinak, aki egy széken ült, karcsú lábát elegánsan keresztbe vetve. Amint kinyílt az ajtó, fejét elfordította az öngyújtó lángjától, és tűnődve húzta fel a szemöldökét, ahogy Jake-re nézett. – Magának is jó reggelt, őrnagy! Úgy tűnik, ma pokolian sietős a dolga. – Lucia Lombardi szájának egyik sarkát egy félmosolyra húzta. – Csak nem azért jött, hogy megmentsen? 51
San Carlo Operaház, az egyik legfontosabb olasz zenei intézmény.
52 Nápoly legnagyobb tere.
Jake hevesen rázta a fejét. – Ha megbocsát, signora, beszélnem kell Fielding kapitánnyal. – Goromba volt a hangja. – Most azonnal. Lucia Lombardi felállt, ruháját lesimította a csípője körül, és átballagott a szobán Jake-hez. Szőke haja ki volt engedve, könnyedén lengedezett a válla körül, ahogy mozgott, nyugtalanító volt látni, mennyire olyan, mint a lánya. – Próbál tőlem megszabadulni, őrnagy? – Igen, asszonyom. – Jake-nek nem volt ideje a finomkodásra. Ám Lucia Lombardi továbbra is makacsul állt ott, mindössze néhány centire Jake-től, a meggyújtatlan cigaretta még mindig ott lógott az ajkán. –Jake Vanelővette tüze, katona? a fekete Zippóját,53 és szó nélkül tette a kötelességét, majd nyomatékosan kitárta a nő előtt az ajtót. Lucia Lombardi kedves mosolyt küldött Harry Fielding irányába, kifújt egy tökéletes füstkarikát, és nézte, ahogy egyre csak tágul, miközben a plafon angyalkái felé sodródik. – Látta mostanában a lányomat? – kérdezte betanult lazasággal. – Signora Lombardi, azt javaslom, menjen, és látogassa meg a fiát. – Lucát? – Összefutott Aldo Facchionival. Már otthon van, de valószínűleg most jól jönne neki az anyja figyelme. Lucia mélyet szívott a cigarettájából. Ha Jake pislogott volna, lemaradt volna róla, a pillanatról, mikor az arca megváltozott. Mintha az inak, melyek egyben tartották, elpattantak volna, s kezdett volna önmagába roskadni. Ám a pillanat elszállt, már majdnem azelőtt, hogy eljött volna, s az elmosódott vonalak ismét ragyogóvá és keménnyé váltak. 53
Újratölthető, világhírű amerikai fém öngyújtó márkája.
Lucia Lombardi kisétált az ajtón, és anélkül, hogy odafordult volna, azt mondta: – Ha látja a lányomat, mondja meg neki, hogy Sorrentóban vagyok. Jake becsukta az ajtót. – Harry, mi a fenét keresett itt Lucia Lombardi? Harry Fielding a papírjait szedegette össze, visszatette a töltőtollára a kupakot, de volt benne valami, ami nem volt olyan tiszta, mint általában. Jake próbálta hajszálpontosan megfogalmazni, mi volt az. A haja gondosan meg volt fésülve, előírt brit egyenruhája elegáns volt, és úgy fénylett, mint az új érme. Ám a viselkedésében volt valami nyugtalanság, kellemetlenség, bár tekintete készségesen találkozott Jake-ével. –– Minek hoztadegy be kihallgatásra, Kutakodtam kicsit azután Harry? a borzalmas ügy után a kis Lucával, és megtudtam, hogy Lucia Lombardi azelőtt jó barátja volt Drago Vincellinek, mielőtt még lelépett volna Rómába tizenegy évvel ezelőtt. Úgyhogy behoztam, hogy kifaggassam. Hátha meg tudja mondani, hol találhatjuk meg Aldo Facchionit vagy Drago Vincellit. – És sikerrel jártál? – Nem igazán. Bár– azt mondta, hogy akkoriban Aldo sokat lógott Sorrentóban. Harry elhallgatott, a homlokát ráncolta, miközben Jake-et nézte. – Mi az? Mi a baj? – Caterina. Lement az alagutakba, isten tudja, hová. – Jake letompította a hangját. Dühnek nyoma sem volt benne. Sem kétségbeesésnek. Semmi jelét nem adta annak, hogy lélegzete a tüdejében rekedt, vagy hogy olyan emberré vált, aki hajlandó lenne kihasítani Drago Vincelli szívét, darabkáról darabkára, ha csak egy ujjal is hozzáér Caterinához. Mindebből semmit sem engedett a hangjába, Harry mégis úgy bámult rá, mintha két feje lenne. – Jake, Quincy ezredes látni szeretne az irodájában. – Pokolba Quincyvel! Nekem most az kell, hogy te…
– Jake, ő azt állítja, műtárgyakat lopsz az alagsorból. – Tessék? Elment az esze? Jake gyomra mégis összeszorult. Quincy bűnbakot keresett, hogy leplezze a saját lopásait. Látta az aggodalmat Harry kék szemében, és megértette, hogy ez magyarázza a korábbi kínos viselkedését. – Én tudom, hogy nem igaz – jelentette ki Harry hűségesen, és kinyújtotta a kezét. Jake erősen megrázta. – Felejtsd el Quincyt, Harry! Majd később foglalkozunk vele is. Most szükségem van rád az oldalamon, barátom. – Jake már útban volt az ajtó felé. – És hozz egy zseblámpát!
HARMINCKILENCEDIK FEJEZET
Caterina megbotlott valamiben. Valami puhát érzett a lába alatt. Összerázkódott tőle, a szíve majd kiugrott. Arra számított, hogy kemény széleknek ütközik majd, köveknek és szikladaraboknak, ahogy átkúszott az alagutak kőomlásain, de valami puhára nem. Kivéve, ha patkány volt. Elemlámpája beburkolt fénysugarát a lábához lendítette, a koromsötétséget faszénszürkévé változtatta, de nem patkány volt az. Egy cipő volt. Gyerekcipő. Felvette és megvizsgálta. Majdnem színtelen volt a homályban, csak egy pillanatra látta, hogy halványkék, mikor közelről meg, puha, bőr babacipő volt. Caterina számára nézte érthetetlen okbólcsatos, majdnem elsírta magát a látványtól, de gyorsan elhajította, és továbbment a sötétség falán keresztül. A biztonságosnál gyorsabb tempóban haladt előre, Bianchezza húzta maga mellett, aki még mindig a pisztolytáska szagára koncentrált, mintha csak beleégett volna fekete orrlyukába. Az egyetlen szag, melyet Caterina érzett, a félelem savas aromája volt. A sajátja A bőréből magából kőből szivárgott a szag,volt? melyet az évekáradt? soránVagy szívott magábaa azokból, akiknek volt bátorsága lemerészkedni ezekbe a fekete lyukakba? Képtelen volt megmondani. Signora Bartoli kifejtette, hogy Mussolini meg a fasiszta kormánya hogyan tisztította meg az alagutak és a vájatok némelyikét 1941-ben, hogy lakható búvóhellyé tegyék őket a nápolyiak számára a bombák elől, még illemhelyeket is helyeztek el, és áramot is vezettek be az egyik szakaszon. De nem itt. Itt a félelem ősi szaga dominált. Caterina áthaladt egy hatalmas, katedrálisszerű helyiségen, mely olyan magas volt, hogy elemlámpájának fénye el sem érte az üreges mennyezetet, ahol a puha, sárga kő tornyosult fölé,
majd sziklarakások közti lyukakon tekergett keresztül, lyukakon, melyek egyértelműen túl kicsik voltak ahhoz, hogy Aldo átpréselje magát rajtuk. Minél mélyebbre ment, annál nagyobb volt a sötétség. Többé már nem olyasminek látta, amitől félni kell. Már nem látta ellenségnek. Olyasminek látta, amit a magáévá kell tennie. Ez nyújtott neki biztonságot. Nem a sötétség volt a fenyegetés, a benne lévő férfiak jelentették a veszélyt. Mikor nem látta a kezét az arca előtt, nem esett pánikba, hanem örömmel fogadta. Ez védte meg őt. Caterina azonban tudta, hogy hamarosan az üreges átjárók végéhez ér. Mi lesz azután?
Egy hang. Rémület suhant végig Caterinán. Futó léptek, melyek a halott tereken át visszhangoztak. Melyik irányból? Lehetetlen volt megmondani. A kutya mélyen felmordult, mire Caterina megragadta a pofáját, hogy elhallgattassa. – Csend legyen! – suttogta, mire a hang elhalt a kutya torkában, ám Caterina érezte, hogy a válla reszket. Itt az alagút egyre szűkebbé vált. Túl kicsi volt ahhoz, hogy leguggoljanak egy kibukkanó szikladarab mögé. A lépések egyre hangosabbak voltak. Kemény bakancsok. Caterina rohant. Egyre gyorsabban. Száraz volt a szája. Léptei puhák maradtak, a tekintete éles, hogy észrevegye az útjába akadó köveket. Előhúzta a Bodeót a válltáskájából, visszaeresztette a kakasát a hüvelykujjával, és egy pöccintéssel lekapcsolta az elemlámpát. Sötétség borult rájuk. – Jól vagy, Harry? Jake halkan mormolta a szavakat. A hang furcsán terjedt a kőátjárókban. Olykor egy méterre sem jutott el a szájától, csak
bukdácsolt a nehéz, poshadt levegőben, aztán a szavakat elnyelték a sziklafalak. Máskor meg szinte sodródott és visszhangzott, zavaros spirálként örvénylett, és nem akart megállni. Harry nyugtalan volt, mióta csak beléptek az alagútrendszerbe, és a hat felfegyverkezett katonából álló tartalékcsapatot kint hagyták a bejáratnál. A legtöbb embernek fel sem tűnne, mert Harry olyan jól leplezte, ám Jake ismerte a barátját. – Jól vagyok – bólintott Harry Jake zseblámpájának fehér fényében. – Csak nem igazán vagyok oda a szűk terekért, ennyi. Felejtsd el! Inkább arra koncentráljunk, hogy megtaláljuk Caterinát. Itt kell lennie. De hol? Hol kezdjék a keresést? Jake szerette volna a lány nevétmagát, üvöltözni kanyarban, figyelmeztetőleg elordítani hogy minden tudassa vele, hogy úton van. Hogy szóljon neki, hogy várjon. A félelem azonban egyre jobban feszítette a mellkasát, Caterinát féltette. Félt, hogy már elkésett. Hogy túl lassú volt. Hogy túlságosan elkeveredett ebben a kanyargó labirintusban. Dühös volt, amiért Caterina úgy döntött, nélküle csinálja ezt végig. Ő meg Harry a Piazza San Gaetanón léptek be az alagútrendszerbe, és az egyik karbantartó vezette le őket durva, sziklából kivájt lépcsőkön, negyven méter mélyre a földa gyomrába. Lehagyták a karbantartót, majd jó nagy területet jártak be, csak ők ketten, közben alig beszéltek, mindegyikük feszülten figyelt a lámpája fényében, miközben rohantak, hogy minden átjárót és kamrát ellenőrizzenek. Harry csupán egyszer kérdezte meg: – Komolyan azt gondolod, hogy Vincelli és Aldo idelent várnak rá? – Ő ezt gondolja. Úgyhogy én is kénytelen vagyok ezt gondolni. A szakállas karbantartó a Gaetano-bejáratnál esküdözött, hogy Caterina nem járt erre, de azt belátta, hogy léteznek más
bejáratok is, és nem mindegyik volt biztosan lezárva. Vannak elfeledett kutak is, amelyeken lemászhatott, vagy ókori belépési pontok, melyekről csak a helyiek tudtak. Jake-nek el kellett fogadnia, hogy Caterina odalent van. Hirtelen egy kép ugrott be Jake-nek, amint Caterina csak egy pillantást vet a fenyegető sötétségre, majd rögtön vissza is tér, fel a fénybe, ám a kép olyan gyorsan eltűnt, ahogy jött. Caterina sosem fújna visszavonulót. Nem, mikor tudja, hogy az öccse és a nagyapja élete múlik azon, hogy megtalálja Vincellit. És Aldo Facchionit. Caterina egyedül van. Ők viszont ketten vannak. És ők profi gyilkosok. mégis mije van Caterinának? Mit vitt magával a csatába? EgyÉsharmincéves fegyvert és egy kutyát. Jake-et elfutotta a méreg, mely éppen annyira irányult saját magára is, mint Vincellire meg arra a vadállat Aldóra. Ha ő meg a hírszerző egysége távol tartotta volna magát a Lombardiktól, ha nem ragaszkodott volna ahhoz, hogy lenyomozza az apját, Caterina most nem lenne itt. Nem hazardírozna a halállal. Jake behúzódott szikla kiszögellése alá, s hallotta, amint Harryegy feje meredek nekiütközött a háta mögött. Morgás és halk szitkozódás morajlott fel a csendben. – Ez így túl lassú, Harry – suttogta Jake. – Szét kell válnunk. Úgy megkettőzhetjük a kutatási területet. – Egyetértek. Az alagút következő elágazásánál Jake lámpája a bal kéz felőli fekete lyukba, Harry lámpája pedig a jobb kéz felőlibe ment tovább. – Ha megtalálod őt – kérte Jake –, akkor jelezd egy lövéssel! Jake megkétszerezte a tempóját. Kockáztatott.
Az átjárók különböző irányokban futottak szét érthetetlen útvesztőként, melyek a fenti villák alatt lopakodtak végig, ahol egykor minden udvaron volt kút, melyek a lenti vízvezetékekhez vezettek. Helyenként a lámpa fénysugara elkapott egy-egy fém lépcsőfokot a szűk, sárgás aknákba beépítve, melyek a felszín felé törtek, azonban ezeket már rég beépítették, mikor a város terjeszkedni kezdett. A bakancsa nem csapott nagy zajt. Volt annyi esze, hogy rongyokat tekerjen köré, hogy tompítsa a lépteit. Időnként megállt. Visszatartotta a lélegzetét. Erősen figyelt. Ám csupán az ókor csendjét hallotta. Majdnem kétszer is sikerült leütnie magát egy kiálló nyúlványban, aztán egyszer csak minden előjel nélkül a hátán landolt, mikor megcsúszott a lába.egy váratlan, kőtörmelékes emelkedőn A lámpa fénye kihunyt. Bordái lüktettek a csattanástól, arcába durva sóderszemcsék ágyazódtak. Ám ahogy ott hevert, kifulladva, miközben halkan átkozta magát, fénysugarat pillantott meg a koromsötétben, nem volt vastagabb egy hajszálnál, és halvány volt. Olyan halvány, hogyha a lámpája be lett volna kapcsolva, észre sem vette volna.törmelék Egy résfedhette volt a fel. talaj szintjén, a fal lábánál. Az elmozduló Jake az oldalára gördült. Halkan, óvatosan. De semmit sem látott a résen át. Mintha egy sárga pamutszálon próbált volna keresztülnézni. Nem lélegzett, nem is pislogott. Nem is gondolkodott. Aztán meghallotta. A hangot. Olyan halvány volt, hogy szinte alig volt hang, mégis emberi hangok üteme hallatszott ki belőle, két ember hangjának emelkedése és süllyedése. Valahol Jake alatt.
NEGYVENEDIK FEJEZET
Jake. Hogy csinálod? Hogyan nézel szembe a félelmeiddel minden egyes nap? Tudva, hogy bármelyik pillanatban felszakíthatja a nyakad egy golyó, és hogy a véred skarlátszínű ívben áradhat, hogy aztán eláztassa a talajt a lábad alatt. Áruld el nekem! Minden katona keresztülmegy ezen az ütközetek során. Minden katona felhúzza a zokniját, megfésüli a haját, felveszi a géppisztolyát, és ahelyett, hogy elbujdokolna a hegyekben, odaáll és harcol. Olaszországot Mussolini kényszerítette ebbe a háborúba, NagyBritanniát Hitler, Amerikát a japán Hirohito. Egyikőtöknek sem volt választása. A hang elhalt, a lépések elhalkultak. Caterina hátát a sziklafalnak vetve állt a feketeségben, halkan vette a levegőt, egyenletes ritmusban. Tekintete tágra nyílt, de így is vak volt. Egyik keze a kutya fején pihent megnyugtatásul, akár saját magának, akármikor Bianchezzának, mindegy volt. Csak mozdult meg, már eltelt egy kis idő is– fogalma semakkor volt, rövid vagy hosszú idő volt ez. Még egyszer kiemelte Aldo pisztolytáskáját a táskájából, és odatartotta a kutya orrához, nem azért, mert kételkedett az állat vadászösztönében, hanem azért, mert újra neki akart indulni a dolognak, ám ezúttal szerette volna jobban csinálni. Félelem nélkül. A lámpa ismét kigyulladt, még mindig be volt bugyolálva, hogy a fénye tompa legyen, Caterina rövidebbre fogta a pórázt, és azt suttogta: – Keress!
Bianchezza habozás nélkül újra nekilátott a feladatának, krémszínű farka felágaskodott, boldogan csóválta. Caterina arra számított, hogy a kutya orrát a talajhoz közel nyomva kutat majd, de nem, hosszú, fehér orra a magasban volt, orrlyukai meg-megrándultak, mintha Aldo erős szagú, ártalmas gőzöket hagyott volna maga után. Gyorsan haladtak előre, lépteik már ütemesebbek voltak. Caterina egyre ügyesebben navigált az akadályok körül, és már nem kellett emlékeztetnie magát, hogy levegőt vegyen. Kevesebb volt már a hepehupás rész és a kellemetlenség, mígnem elérkeztek egy elágazáshoz az alagútban, ahol két bejárat közül választhattak. Az egyik alacsony volt, és szűk, egy részét kőtörmelék torlaszolta el, a másik szélesebb volt, és hívogatóbb. említette, Emlékezvehogy Aldogyűlöli méreteire arra, Caterina hogy a műhelyében a kis éstereket, automatikusan a szélesebbik bejáratot választotta. Ám Bianchezzának egészen más elképzelései voltak. A kutya csalhatatlanul a másik irányba húzta Caterinát. Az alacsony átjáró hirtelen fordult jobbra, szinte visszakanyarodott saját magába, és a kutya már megfeszült a póráz végén, mire a föld alatti világ egyszerre megváltozott. Lépcsősor vitt lefelé a sötét mélységbe. Caterina megragadta a kutya nyakörvét, nehogy lerohanjon. Nagyon figyelt, de semmi mást nem hallott, csak Bianchezza halk, lelkes nyüszítését és a saját, kaotikus szívverését. A kutya olyan volt Caterinának, mint egy kanári a szénbányában. Ha Bianchezza úgy érezte, biztonságos volt továbbmenni, akkor Caterina is. Felborzolta a vastag bundát. A hirtelen rátörő hála érzésével letérdelt, és megcsókolta a selymes fejet, melyért jutalmul egy nedves nyelvcsapást kapott az arcára. – Gyerünk, bella! – suttogta. – Grazie! Caterina óvatosan elkezdett leereszkedni, mögötte a kutya, előtte a fegyver. A lámpa és póráz ugyanabba a kezébe jutott, a homályos fénysugár összevissza ugrált a lépcsőn, s falak
derengtek fel mindkét oldalon. Caterina itt nyugodtabbnak érezte magát, még az erős és hirtelen hőmérséklet-csökkenés ellenére is, ahogy egyre lejjebb merültek, és azonnal tudta is, hogy miért. Az illat miatt, mely egyre feljebb kúszott hozzá. Az aroma miatt, melyet éppen olyan jól ismert, mint azt, amelyik a műhelyét lengte be. Az illat összetéveszthetetlen volt. A fa édes aromája volt az. Caterina szíve egyre hevesebben vert, hiszen ez volt az, amiért jött. Itt lesznek. Caterina az apját akarta. Most, itt ebben a barlangban, ahol a sötétség tömör és áttörhetetlen volt. Még a szinte áthatolhatatlan homályban, a lámpa fényén is keresztülragyogott a kamrában lévő szépség, és Caterina szerette volna maga mellett tudni az apját, mert ez dalra fakasztotta volna a szívét. Antik bútorok és felbecsülhetetlen értékű dísztárgyak gyűjteménye hevert ott védőhuzatba és rejtélybe burkolva. Caterina megpillantott egy csodaszép, faragott delfint, mely egy barokk szekreter része volt, és képtelen volt megállni, hogy ne húzza le a huzatot, és világítsa be lámpájával a kincsek gyűjteményét. vetettgazdag az aranyegymásra halmozott, ódonKínzó dió- éspillantásokat fűzfa bútorokra, és csontszín berakással, faragott sellőkkel, oroszlánokkal, sasokkal és mosolygó angyalkákkal díszítve. Volt ott egy dísztükör is részben aranyozott kerettel és tizennyolcadik századi higanyüveggel. Ékköves asztal azonban nem. Talált egy citromfából készült ókori római asztalt, melyen egy hattyú feje emelkedett ki az akantuszlevelek közül. Egy középkori mahoefaelegáns nyéllel kariatidá és rozsdás vaspengévelkardot egy egzotikus, márványbólkékfaragott nak
54támasztva.
Az egyik oldalon állt még egy kelengyeláda, melyet minden bizonnyal egy úrihölgynek készítettek a legszebb tizenhetedik századi ében- és atlaszfa furnérlemezekből. Mind Olaszország legkiválóbb mesterembereinek pazar munkája volt. Úgy terült itt el előtte, akár egy díszlakoma. Mind lopott volt. Mindet zsákmányolták. Mindet Olaszország örökségéből zsigerelték ki. Aztán egyenesen az arcába bámulva, ott volt az apja munkája. Azonnal felismerte. Egy pompás tálalószekrény oldalsó burkolatán, egy javítás egy berakásos bibliai jelenetben, s ennek láttán Caterina fájdalmasan szerette volna még egyszer látni az apját a munkája fölé hajolva. Ugyanakkor, ezzel egyidejűleg, az árulás és aTudnia csalódottság fenyegetett azzal,éshogy erőt vesz rajta. kellett,érzése hogy Stefano Cavaleri a gróf is benne volte a dologban, ezért elővette a táskájából a kis törlőkendőt, melyet a villából hozott el, Capriról. Suttogott Bianchezzának, majd odatartotta az orrához. Természetesen az illat ismerős volt a kutyának, de mikor Caterina azt mondta neki, hogy keressen, Bianchezza határozott irány nélkül kezdett járkálni a régiségek között. Nem talált kapcsolatot. Ám mikor Caterina gyorsan ugyanezt tette Stefano Cavaleri mellényével is, a kutya azonnal egy pazar, ezüstözött karosszékhez ment. Tehát járt itt, vagy legalábbis hozzányúlt a lopott székhez. Caterinának kétsége sem volt afelől, hogy ezeknek az értékes, lopott műalkotásoknak egy része arról a lezárt rejtekhelyről származott, melyhez az anyja olyan mohón rohant, és amelyet végül üresen találtak. Vincelli már rájuk tette a kezét. Vincelli és Papa nyakig benne voltak a bűnözésben, Caterina mégis bízott és hitt az apjában. Bianchezza mély, torokból feltörő morgást hallatott. A kariatida oszlop helyett alkalmazott nőalak, erkély- vagy párkányhordozó az ókori görög építészetben. 54
Caterina felkészítette magát erre a pillanatra. Végigvette magában az összes apró részletét. Készen állt, kezében a fegyverrel, nem remegett, nem volt benne megbánás, nem érezte rémesnek a lehetőséget, hogy kiolthatja egy ember életét. A kakas felhúzva. A zár kioldva. Készen állt a tüzelésre. A kamra falait fenyőfa deszkák szegélyezték, és egy szakasza hirtelen lendülettel megfordult, hogy felfedje egy újabb, széles alagút tátongó gyomrát. Titok a titokban. Most már sokkal jobban értette, hogyan szállították ide a bútorokat. – Signorina Lombardi. Most lőj! Ne szólj hozzá. Csak lőj! Drago Vincelli volt az, öltönyt és fehér inget viselt, melyet a barlang pora borított. Belépett a lámpája halvány fényébe, és Caterina meglátta a kezében lévő fegyver körvonalát. Egyenesen rá szegeződött. – Signor Vincelli. Látom, eljött. Húzd meg a ravaszt! Húzd meg most! – Tudta, hogy eljövök. – Vincelli keserűen fintorgott. – Amint meghallottam, hogy mindenfelé bejelenti, hogy a Nápoly alatti alagutakba készül, tudtam, hogy a halálát kívánja, ostoba ribanc. Adtam egy esélyt, és maga eljátszotta. Úgyhogy most a barátom meg én eljöttünk, hogy befejezzük a munkát, mert az már világos, hogy fogalma sincs, hol van elrejtve az ékköves asztal. Nem igaz, Aldo? A nagydarab férfi ott állt tulajdon borostyán fényének körében a főnöke mögött, bekötözött kezében olajlámpát és egy hímzett, antik zsámolyt tartott gömb alakú lábakkal, a másikban pedig kampót. Most, mondta magának Caterina, most. Amíg Aldo fegyvertelen. Az ujja megfeszült a ravaszon. Csak egy leheletnyit. De az lefagyott. A barlang hideg volt. Caterina hallotta a halál lélegzetét a sarkokban.
Vincelli haláláét? Vagy a sajátjáét? – Tudom, kinél van az apám ékköves asztala – jelentette ki váratlanul Caterina. – Hazugság. Semmit sem tud. – Vincelli dühös volt. Nem figyelt. Caterina ráébredt, Vincelli mennyire szerette volna meghúzni a ravaszt, hogy végre megszabaduljon tőle. – Caterina Lombardi, sosem lett volna szabad letolnia ide a kibaszott orrát. Vincelli tett két lépést Caterina felé, döntése egyértelműen ott volt összehúzott, sötét szemébe zárva. Caterina szinte látta, ahogy az inak megfeszülnek az ujjábán. Szinte megállt a szívverése. – Nincs hozzá bátorsága, hogy lelőjön – gúnyolódott Vincelli Caterinán, miközben megvillantotta az aranyfogát. Caterina meghúzta a Bodeo ravaszát. A fehér ingen karmazsinvörös folt ütött át, és Drago Vincelli kődarabként rogyott térdre. A lövés hangja belehasított a szűk tér levegőjébe. Caterina füle lüktetett, a kutya pedig bebújt egy gyönyörű gipszasztal alá. Vér. Mindenhol vér. A földön. A védőhuzaton. Caterina arcára fröccsenve. Ragyogó, életteli piros, olyan életteli, mint a pipacs szirma. Drago Vincelli valahogy megtartotta magát térden állva – előre-hátra himbálózott, mint egy gyermekjáték. A fegyverét elhajította már, kezével megragadta a mellkasát, ujjai skarlátvörösre áztak, de nem zuhant előre. Tekintete egyre tompábbá vált. A fogai is véresek voltak. A tekintete azonban megállapodott Caterinán, és valamit motyogott neki, amit Caterina nem hallott, mert túlságosan lefoglalta, hogy újból felhúzza a kakast, és Aldóra szegezze a pisztolyát, aki meg sem moccant. – Nem a sereg bombája… Nem a repülőkről. Caterina meghallotta Vincelli suttogását.
– Hogy érti? – Nem a sereg bombája – ismételte lassabban –, a műhelyen. – Görbe mosollyá torzult az arca. – A rendőrséget megvesztegették. Hogy hazudjon. Epe jött fel Caterina torkán. – Nem – suttogta. A Bodeo remegett a kezében. – De igen. Hogy meghaljon az apja. – Ki? – kérdezte Caterina. – Ki helyezte el a bombát apám műhelyében? Maga? Vincelli a fejét rázta, különös hang szakadt ki belőle, elvileg nevetés lett volna. Minden levegővétele hangos és cseppfolyós volt. – Miért? – lépett közelebb Caterina. – Miért akarná bárki is megölni apámat? Dragoaz Vincelli szeme forogni kezdett. Már zuhant. – Viszlát a pokolban – köpte ki a szavakat, s velük együtt jött a vérsugár is. Még mindig a mellkasát szorongatva, az oldalára borult a földön. A légzése leállt. Tekintete üveges volt, szeme tágra nyitva maradt, rémült volt, mintha nem hinné el, hogy meghalt. Ugyanaz volt a helyzet, mint Sal Sardóval. Csak napfény és varjak nélkül. Aldo keresztet vetett. – Maradjon, ahol van! – utasította Caterina. Aldo letette a lámpát a chinoiserie 55 könyvespolcra, és a földre eresztette a kezében lévő zsámolyt. Volt annyi esze, hogy ne menjen közelebb. – Maradjon, ahol van! – ismételte Caterina, az utasítás beakadt az elméjében. Semmi sem úgy működött, ahogy kellett volna. A gondolatai egymásnak ütköztek. A pulzusa hol lüktetett, hol A kínai, illetve kínai stílusú, kínait utánzó műtárgyak gyűjtőneve, (francia) 55
nem, megugrott, aztán száguldott, mintha elfelejtette volna, hogyan működjön, és bárhová is nézett, Caterina mindent a vér fátylán keresztül látott. Még Aldót is. Vállának masszív izmai megfeszültek, nyakán a seb fekete volt, tekintete vadul cikázott Caterina és Vincelli között, és megcsillant az ujján a gyűrű, ahogy a kezén lévő kötést dörzsölgette, s Caterina tudta, mennyire szerette volna a nyaka köré fonni a kezét. – Azt mondják, az első halálos lövés a legnehezebb – figyelmeztette Caterina. – A második már könnyebb. Aldo egy szót sem szólt. Csak a szemét meresztette Caterinára. – Át fogom adni magát a rendőrségnek – közölte vele Caterina –, és bíróság elé fog állni emberrablásért. Vagy – mondta befejezhetjük szája a dolgot itt is. mohón görbült Aldo halkan hirtelen–,elvigyorodott, betegesen, meg, és ez halálra rémítette Caterinát. Valami kemény vágódott Caterina tarkójának, melytől előrebicsaklott a feje. – Tegye le a fegyvert, Caterina, különben ki kell loccsantanom az agyát. Harry Fielding volt az. Harry? Caterina a földre helyezte a pisztolyát, és próbált megfordulni, ám Harry fegyverének torkolata egyre erősebben nyomult a tarkójához, mire Caterina úgy maradt. Harry félrerúgta a Bodeót. – Mit művel, Harry? – kérdezte Caterina zavartan. – Jaj, szegény Caterina, túl okosnak gondolta magát. Számtalanszor elmondtam, hogy tartsa magát távol Drago Vincellitől, de maga nem hallgatott rám. Most nézze meg, mi lett a vége. Harry hangja feszült volt, de még mindig a régi Harry volt. Szinte már könyörületesnek hangzott, de Caterinának most
már több esze volt, és megesküdött, hogy nem hagyja, hogy megtévessze az angol bája. – Velük dolgozik, igaz? – vádolta meg Caterina. – Ellopja Olaszország kincseit. Miért, Harry? Bíztunk magában. – Na, mit gondol, miért, édes, kicsi lány? Természetesen azért, mert kell a pénz. – Harry elég messze állt Caterina mögött ahhoz, hogy elkerüljön egy rúgást. – Mondtam, hogy az apám elvesztette minden vagyonunkat, mikor összeomlott a tőzsde 1929-ben, aztán meg agyonlőtte magát az a gyáva gazember. Miből kellett volna anyámnak megélnie? – Amiből mindenki másnak – mondta halkan Caterina. Harry nem figyelt rá. Aldo odasomfordált az alagúthoz, melyen keresztül érkezett, ám olyan óvatossággal mozgott, mely azt mutatta, nem Talán biztos ők abban, szándékozik majd tenni. kettenhogy nemHarry jöttek mit ki egymással. Ez reménnyel töltötte el Caterinát. – Átkozottul rossz érzés volt végignézni, hogy a szeretett anyám szűkösen él, és spórolgat, a bank meg közben lefoglalta az otthonunkat, a Bradeway Hallt, neki meg el kellett adnia a drága lovait. – Harry Caterina koponyájára ütött. – Egy bérelt szálláson lakik, tudja, mint egy tetves halaskofa. – Ezért úgy döntött, hogy lopni fog. – Csak néha egy műtárgyat, máskor meg egy festményt, nem olyan nagy dolog. – Caterina hallotta, hogy Harry hangja ellágyul. – Csak annyit, hogy boldoggá tegyem a Mamát. – Ne csinálja, Harry! Maga jobb, mint ezek a Vincelli-félék. Harry nevetett, hangja lágy és gyengéd volt. – Én igazán kedveltem magát, Caterina, bárcsak hallgatott volna rám, és távol maradt volna ettől az egésztől. Most viszont… – Caterina érezte, ahogy Harry megrántotta a vállát. – …most kénytelen leszek megölni magát, és ez szégyen. Szégyen?
Caterina próbált ellépni. Azt mondogatta magának, hogy Harry úgysem húzná meg a ravaszt, hogy nem lőne le egy nőt, pedig tudta, hogy megtenné. Hiszen katona volt. – Maradjon nyugton! – Harry udvarias volt, mégis erélyes. – Jake tudja? – Jóságos ég, dehogy. Jake egyenes, mint a nád. De kezdett gyanakodni, hogy valaki információt szivárogtat ki arról, hol lesz a következő rajtaütésünk, ezért Quincy ezredesre kellett terelnem a gyanút, pedig Quincy valójában teljesen ártatlan. – Szünetet tartott, nyugtalan volt. – Utána pedig azt kellett elérnem, hogy Quincy gyanakodni kezdjen Jake-re, hogy magyarázni tudjam a festményeket és a többi dolgot is, melyek eltűntek a raktárainkból. Baromira nem szép dolog ez. Ezt belátom. Baromira nem szép? – Elég csúnyán összezavarta most a dolgokat, hogy csak így megölte Drago Vincellit. Most ki fogja vezetni a Cézár Klubot? Vincelli teste félig árnyékban hevert, máris eltávozott erről a világról. A vér szaga erős volt. – Figyeljen, Harry, még mindig nem késő! Harry erősebben nyomta a fegyvert Caterina tarkójának. – Sajnálom, Caterina. Igazán sajnálom. Szemtől szemben a halállal, Caterina úgy érezte, hogy mindent elveszít, kivéve azt, aki volt. Lecsillapította szívének vad pánikját, és csakis abba kapaszkodott, ami fontos volt számára. A családja iránt érzett szeretetébe. Lucába. A nagyapjába. És igen, még a kicsapongó anyjába is. A Jake Parr iránt érzett szerelmének mélysége azonban meglepte. Heves, elemésztő dolog volt, mely ott lángolt az ereiben, és szinte felfalta Caterinát. Olyan erőt adott ez neki, amilyen erővel nem is tudta, hogy rendelkezhet, és tudta, hogy ezt képtelen lenne elengedni. Egy hirtelen oldalra lépéssel elrántotta a fejét, és szembefordult Harryvel.
– Legalább nézzen a szemembe, mikor megöl, Fielding kapitány! Harry jóképű arca szomorúnak látszott. Többnek azonban nem. – Viszlát, Caterina! – Fegyverének fekete csöve egyenesen Caterina homlokának szegeződött. – Hiányozni fog. A lövés okozta robbanás a sziklafalaknak ütközött. Caterina azonban nem érzett fájdalmat, nem hasadtak szét a csontjai, ahogyan az agya sem. Ahelyett, hogy a földre kuporodott volna, zavartan nézte végig, ahogy Harry Fielding rángatózni kezd, mintha darázs csípte volna meg a nyakát, aztán szépen behajlítja a lábát, hogy a földre feküdjön. Vér ömlött a torkán lévő nyers lyukból, fekete, akár a tinta ebben a megvilágítatlan kis parcellában. Jake látta elzuhanni a barátját. Abban a pillanatban elhatalmasodott rajta a gyász. Ő maga lőtte ki a golyót a 45-ös Coltjából, mégis undorral bámult le a kezére, elborzadva az árulásától, émelyegve attól, amit tett. Caterina azonban még életben volt. Még mindig lélegzett. Még mindig talpon volt. És a megkönnyebbülése ellensúlyozta afelszedi gyászát.a Jake megindult Harry felé, és és látta, amint Aldónak Caterina földről öreg revolverét, egyenesen szegezi. – Ne mozduljon! – figyelmeztette Caterina. Jake a földre dobta a lámpáját, és levette a zakóját. Bajtársa mellé térdelt, zakóját rányomta a sebre. Ha valahogy sikerülne elállítania a vér áramlását, akkor Harrynek még lenne esélye. A vér azonban csak jött. – HarryKapaszkodj – mondtabelém! Jake –nyomatékosan maradjkezét, velem, barátom! Jake megfogta Harry és észrevette szemhéjának apró rezdülését. Ernyedt szája kinyílt ugyan, de hang nem jött ki rajta. – Jake! Vigyázz!
Caterina hangja volt az. Jake elszakította a figyelmét Harrytől, és látta, amint Aldo késsel a kezében rátámad, s védtelen hátára céloz. Caterina abban a pillanatban Aldo elé lépett, és meghúzta fegyverén a ravaszt, de Jake hallotta a kattanást, ahogy a fegyver besült, és ettől majd megállt a szíve. A régi Bodeo kudarcot vallott. Jake a saját fegyvere után kapott, mely ott hevert mellette elhajítva a földön, ám a keze csúszós volt a vértől. Csak félrekotorta. Mikor a masszív árnyék már kész volt arra, hogy rázuhanjon a késsel, Jake látta, hogy valami ugrik a levegőben. Egy villanásnyi fehér. A kutya a kést tartó kézbe mélyesztette a tépőfogait. Aldo felüvöltött, és hozzávágta az állatot a sziklafalhoz, az mozdulatlanul le a földre. Jake ezzel mire értékes másodperceketcsúszott nyert, hogy felkaphassa a fegyverét. De már túl késő volt. Tudta, hogy már túl késő. A semmiből mégis hirtelen egy kard hosszú, vékony pengéje ívelt felfelé a földről, és mart mélyen Aldo hónaljába. Hallotta Aldo üvöltését, a hangot, mely végigkaristolta a szikla felszínét. Jake talpra ugrott, de Aldo már eltűnt a barlang hátsó bejáratán át. Caterina felé nyújtotta a kezét. Az arca fehér volt, még mindig a véres kardot szorongatta. – Add ide a pisztolyod, Jake! Utánamegyek. Jake egy fél pillanatra magához húzta Caterinát, arcát az arcához érintette. – Maradj itt! – mondta. – Próbáld meg csillapítani Harry vérzését. Gyorsan, amíg én… A halvány fényben most meglátta Vincelli holttestét, mire elhaltak a szavai. Miféle pokoli lyukban hagyja Caterinát? Egyetlen szó nélkül fogta a lámpáját, és Aldo nyomába eredt.
NEGYVENEGYEDIK FEJEZET
Caterina halkan dúdolt Harrynek. Halott volt. Nem hallhatta bánatos dalát, Caterina mégis kisimította szőke haját az arcából a föld alatti homályban, és halkan elénekelt egy zsoltárt, hogy megkönnyítse a kivezető útját ebből az életből. Ott kuporgott a teste mellett, fejét lehajtotta, és erősen szorította hűvös kezét, mintha a melege feltartóztatná az útján. Nem tudta volna megmondani, meddig kuporgott ott. A zsoltár véget ért. A Jake miatti félelme ott toporgott körülötte a sötétségben, már nem is számolta, hányszor tartotta vissza a lélegzetét, hátha meghallja a lépteit. Már vissza kellett volna érnie. Hagyja itt a virrasztást, és rohanjon utána az alagúton át? Lehunyta a szemét, hogy kizárja a halált és a sötétséget, és helyette inkább előhívott egy képet Jake-ről, ahogyan nevet, bőre meztelen, és aranylón csillog a lámpa fényében. Mint múlt éjjel Caterinánál, mikor rajta feküdt, bőr a bőrön, élet az életen. Az ő amerikai katonája, akihez nem engedné meg, hogy a halál csak egy ujjalhallatszott is hozzányúljon. Suttogás a homályból. A hosszú szoknyák összetéveszthetetlen zizegése hallatán Caterina szeme kipattant, és három, feketébe öltözött nőt pillantott meg, két magasat és egy alacsonyai. Az elméje csak játszott vele. Az alakok úgy derengtek fel felette, mint három boszorkány, és már készen állt, hogy pánikban törjön ki, ám egy kéz gyengéden megérintette a fejét. – Caterina, bella, maradj csendben! Signora Bartoli volt az, az ékszerész felesége. Caterina éppen Harry felett sírt, de meg sem hallotta a gyászos hangot, mely fájdalmasan áradt ki belőle. Talpra ugrott, és a három elemlámpa fényénél, melyek beléptek a barlangba, felismerte
Augusta Cavaleri és Octavia di Marco rideg arcát. Tátott szájjal bámult rájuk, jelenlétük teljesen összezavarta Caterinát. – Nem gondoltad, hogy egyedül hagylak, ugye, Caterina? – Signora Bartoli szívélyesen beszélt. – Mit keresnek maguk itt? – Itt vagyunk – mondta Octavia di Marco olyan sürgetően, ahogy Caterina még sosem hallotta beszélni azelőtt mert mi hárman barátok vagyunk, akiket összeköt az eskü, hogy segítünk felszabadítani Olaszországot. Semminek sem volt értelme többé. – Caterina – magyarázta Signora Bartoli –, mielőtt eljöttünk a házamból az alagutak kulcsával, telefonáltam Augustának és Octaviának. Tudtam, hogy szükség lesz itt rájuk. Egyahogy hirtelen levegővétellel Augusta holttestét. Cavaleri megtörte kört, meglátta Drago Vincelli Odalépett,a megállt mellette, és csak bámult le rá egyetlen szó nélkül, csak a ruhája zizegett, ahogy a nyakában lógó rózsafüzérhez nyúlt. – Signora Bartoli – kérdezte Caterina –, mi folyik itt? – Ideje, hogy megtudd az igazságot. Elég közel jutottál, sokkal közelebb, mint azt valaha is gondoltuk volna. Igazság? Caterina szája kiszáradt a gondolattól. Az igazság éle, hűvös és finomra fent kés, képes darabokra vágni az embert. – Igen, az igazságot akarom – mondta. Octavia di Marco kezdett el beszélni, nyugodtan, sietség nélkül, tekintete megállapodott Caterinán. Csak a rózsafüzér halk zörgése zavarta meg a barlang csendjét. Beszélt a kínokról, melyeket Olaszország Benito Mussolini több mint húsz évig tartó fasiszta diktatúrája alatt szenvedett el. A gyilkosságokról. A verésekről. A félelemről. És az ország lelkének eltiprásáról, míg az már végül a mocsokban hasalt. Ám a bátor férfiak és nők felvették a harcot egész országszerte – ők voltak a partizánok. Ezek a lázadók minden sarkon bombákkal, merényletekkel és titkos kémekkel
szabotálták a rezsimet. Sokan adták az életüket, sokakat fogtak el és végeztek ki. És mikor jöttek a németek, a partizánok ugyanazzal a hévvel szálltak harcba ismét, hogy megszabadítsák Olaszországot a náci bakancsoktól. – Nápolyban – folytatta Octavia di Marco – volt egy csapat férfi, akik titokban találkoztak a Cézár Klubnak álcázva magukat, ez egy testvériség volt, ahol együtt ittak. Az apád is közéjük tartozott. – Ahogy az én Orlandóm is – mutatott rá az ékszerész felesége –, csakúgy, mint Augusta fia, Roberto, mielőtt Rómába szökött az anyáddal. Augusta Cavaleri hangja élesen vágott közbe. – Ez az ember bátran harcolt az oldalukon. – Drago Vincelli véres mutatott. – Bombaszakértő volt,mikor vágányokat és hidakattestére semmisített meg. De kapzsivá vált, egy nap kisiklatott egy tehervonatot, és látta, hogy lopott kincseket szállít a Nápolyi Múzeumból. Az volt az Olaszország iránti hűségének vége. – Leköpte a lába mellett heverő férfit, a nyál végigcsorgott Vincelli arcán. Caterina érezte a vastagon álló gyűlöletet a levegőben, és visszafordult Octavia di Marcóhoz. – Az apám mesterember volt. Semmit sem tudott a bombákról. – Igen, mind egyre idősebbek lettek, ezért elkezdtek pénzt gyűjteni, hogy finanszírozzák a fegyvereket és a missziókat a fiatalabb partizánoknak. Caterinára rátört a felismerés. Dühvel vegyes megkönnyebbülés söpört végig rajta. – Úgy, hogy lopott műalkotásokat reparáltak, majd eladták őket a tehetős vásárlóknak szerte a világon. Olaszország vagyonát használták fel, hogy egy új, erősebb Olaszországot építsenek. – Pontosan. Drago viszont túlságosan kapzsivá vált. Mindig egyre többet akart magának. És a Cézár Klub elnökeként más
tagokat is meggyőzött, hogy ezt tegyék, hogy azért adják el a műtárgyakat, hogy a saját zsebüket béleljék ki, Olaszország újjáéledésének finanszírozása helyett. – Octavia Vincelli élettelen testét bámulta. – Mindig félt tőled. – Tőlem? – Félt, hogy túl sokat tudsz, mivel olyan közel dolgoztál az apádhoz. Félt, hogy elárulnád a klubot. Papa, el kellett volna mondanod. Figyelmeztetned kellett volna. Hogy fel tudjak készülni. Vincelli utolsó szavai tértek vissza hozzá. „Nem a sereg bombái… nem a repülőkről.” – Azt állította, hogy a bombát, ami megölte az apámat, valaki szándékosan tette oda. A rendőrséget pedig megvesztegették, aztsemmint hazudják,hallotta, egy repülőről le. – Caterina inkább hogy érezte, ahogyzuhant a levegő kiszökik a nők tüdejéből. – Kicsoda? – kérdezte, s a hangja egyre erőteljesebbé vált. – Ki tette? Árulják el! Csend. Egy teljes percig senki sem szólalt meg. – Én tettem. Két apró szóból álló vallomás. A test mellett állva Augusta Cavaleri rendületlenül bámult Caterina arcába, és ismét kimondta. – Én tettem. Ezúttal azonban harag volt minden egyes szótagban. – Ha az apád boldoggá tette volna a feleségét az ágyban, akkor nem lett volna rá szüksége, hogy ellopja a fiamat. Aznap, mikor hallottam az én Robertóm haláláról Rómában, tudtam, hogy a lelke bosszút követelne. Kikönyörögtem egy bombát Dragótól, és elhelyeztem az apád műhelyében, mikor éppen el volt foglalva a hátsó szobában. – Hirtelen szenvedéllyel ütni kezdte a mellkasát az öklével. – Olasz vagyok. Mi hiszünk a bosszúban. Szemet szemért, életet az életért. Az olaszoknál így szokás.
– Én a családban hiszek – jelentette ki Caterina hevesen. – Én megvédtem a magamét. Signora Bartoli bólintott. – Jól megvédted őket. Caterina Augusta Cavaleri magas alakja felé lépett. – És a Rocco fivérek? Látták magát bemenni az apám műhelyébe a bomba robbanásának napján? A büszke nő homlokán lévő seb ezüstösen csillogott, akárcsak Káin jele. – Ha a katona barátaid kimaradtak volna ebből az egészből, és nem jöttek volna kérdezősködni az utcába, nem lett volna rá szükség. Semmi megbánás. Semmi szégyen. Semmi bűntudat amiatt, hogy késta mártott négymert férfinő nyakába is, akik azért engedték közelükbe, volt. Bíztak benne.csak Caterina nem látott mást, csak Augusta Cavaleri büszkeségét, amiért megvédte a családja becsületét. – Ki vesztegette meg a rendőrséget? – próbált higgadt maradni Caterina. – Nem számít. Most nem – suttogta Octavia di Marco. – Nekem számít. A gróf volt az? gúnyosan nevetett fel.nem érdekli, csak a csontszínű –Octavia Nem. A grófot semmi más palotája. – Drago volt az – felelte Augusta Cavaleri. – Drago vesztegette meg Commissar Balzanót, hogy azt írja a jelentésbe, hogy egy bomba volt az az egyik szövetséges gépről. – Miért tenne ilyet Drago Vincelli? – Édes istenem, hát sosem érted meg, Caterina Lombardi? Drago Vincelli a húgom fia volt. Az unokaöcsém. Még akkor is, ha a rossz oldalt választotta, és ellopta Olaszország kincseit a saját, önző kapzsisága érdekében. Még akkor is családtag volt.
Fél óra telt el, mire Jake ismét felbukkant a sötét alagutak útvesztőjéből a kincsekkel teli barlangban. Inge merev volt a vértől. Harry vére volt rajta. Nem tudta elviselni az érintését a bőrén. Tudta, hogy annak a töredéknyi másodpercnek az emléke, mikor kénytelen volt meghúzni a ravaszt, és lelőni a barátját, sosem hagyja el. Minden egyes éjszaka belopakodik majd az álmaiba, és belevájja a karmait. Caterina blokkolta a lövését, háttal állt neki, közte és Harry közt, anélkül, hogy tudta volna. Nem volt más választása. Vagy fejbe lövi, vagy nyakon. A nyakát választotta. Abban a reményben, hogy a seb nem bizonyul halálosnak, de abban a pillanatban, hogy meglátta a sérülést, tudta, hogy ezmost hiú remény volt csupán. A barlang egyenruhás emberek elmosódott foltja volt. Valaki értesítette a hatóságokat. Nagy létszámban voltak itt, rendőrség és hadsereg egyaránt, sötét öltönyök és fehér orvosi köpenyek, emelkedő hangok és nyelvi korlátok, melyektől majd felrobbant a szűk tér. Jake szeme azonban csak Caterinát látta. Szorosan a falnak dőlve állt, fejét rázva ellenkezett, akárhányszorlátszott, felszólították, menjen Kicsinekujjait és eltökéltnek arcából hogy minden szín el.kifutott, összefonta, vér borította őket, ám mikor szeme megtalálta Jake tekintetét, visszatért a halottaiból. Csendben állt, míg Jake utat vágott magának hozzá a tömegen keresztül, azonnal a karjába akarta venni. Helyette azonban a vállára tette a kezét, és megfontoltan a szemébe nézett. – Nem találtam meg Aldót – mondta halkan. – Sajnálom. Megszökött. Annak ellenére is elvesztettem, hogy sérült volt. Befordult az egyik sarkon, és nyoma veszett. Sajnálom. – Biztosan nagyon jól ismeri a titkos átjárókat, és már fejben megvolt a menekülési útvonala.
– Féltél, hogy már én is holtan fekszem valahol? – Sokáig elvoltál – mondta Caterina egyszerűen. – Bíznod kell bennem. – Bízom is. Caterina belemarkolt Jake véres ingébe, és szorosan fogta. A férfi homlokon csókolta, és így álltak együtt, az ajka Caterina bőrén, szívük egy ritmusra vert. – Uram, kérem, menjenek ki! – mondta a brit tiszthelyettes fontoskodó hangnemben. Caterina megfogta Jake kezét, és kivezette a sötétségből.
NEGYVENKETTEDIK FEJEZET
A pohár hűvös volt Caterina kezében, a prosecco pedig száraz és finom. Nagyapjának keze az arcát cirógatta, majd óvatosan megcsókolta a lány homlokát. – Az apád lánya vagy – jelentette ki büszkén az idős férfi. – A szívével és a bátorságával is rendelkezel. Oroszlánként harcolt Olaszországért, és most te, én Caterinám, harcolsz a családért. – És azt mondod, Signora Bartoli, Augusta Cavaleri és Octavia di Marco is harcolt? Papával együtt? – Ó, –igen. Látnod felnevetett, kellett volnaés őket fiatalon. voltak. A nagyapja Caterina rájött,Harcosok hogy ez olyan hang volt, melyet nem hallott, mióta az apja meghalt. – Éppolyan jól bántak a géppisztollyal, mint bármelyik férfi. Olaszországnak szüksége van az ilyen nőkre. Szomorú, hogy Augusta Cavaleri elvesztette az ítélőképességét, miután lelőtték a fiát. Caterina nagyapja fel-alá járkált a szobában, hosszú lába könnyedén, tűnt. magabiztosan vitte őt, hirtelen tíz évvel fiatalabbnak Égett szag töltötte meg a szobát, ahogy Luca megetette a lángokkal Harry Fielding térképét a tűzkosárban. – Nonno, miért nem mondtad el nekem az igazat már régesrég? – Jaj, Caterina, azért, mert féltem, hogy Drago Vincelli majd jön, és megöl téged vagy az öcsédet, ha felbőszíted, és azt tudtam, hogy én nem tudnálak megvédeni titeket. Most viszont… – A mosoly egyszerűen nem tűnt el az arcáról, visszatért minden egyes alkalommal, mikor próbálta elűzni. – …most viszont te megtetted azt, amit én magam is megtettem
volna már évekkel ezelőtt, ha még látnék. Golyót eresztettem volna Drago Vincelli szívébe. Golyót ereszteni Drago Vincelli szívébe. A szavak Caterina szívére nehezedtek. Élete végéig magával cipeli őket, de most az volt a lényeg, hogy életben volt, ahogy Luca is. Az öccse odafordult hozzá, és csak vigyorgott. – Ne legyél szomorú, Caterina – mondta. – Hallottam, hogy ma új csapatszállító hajó kötött ki Nápolyban, Kairóból tart haza Angliába. Az sok-sok vásárlót jelent. Eladhatjuk nekik a mi zenedobozainkat. Caterina hallotta a szót: „mi”. A mi zenedobozaink. Mosolygott, mert már tudta, hogy nagyobb műhelyre lesz szüksége. azőrnagy, a férfi –őmondta a nagyapja,Lombardit. ahogy odalépett hozzá –, az –a És Parr tiszteli Giuseppe Jake meglepődött a széken ülve, ahogy az idős férfi hirtelen megindult felé, és Caterina elnevette magát, mikor a nagyapja lecsapott rá, arcát két erős keze közé fogta, és mindkét oldalon megcsókolta. – Teljes szívemből köszönöm magának, Parr őrnagy – jelentette ki a nagyapja ünnepélyesen –, hogy megmentette Caterina életét. Ez a házLombardi mindig nyitva áll ön előtt. – Köszönöm, Signor – mosolygott Jake, miközben egyenesen Caterinára nézett. – Azt nagyon remélem. Caterina nem mosolygott. Nem nevetett. Nem könnyítette meg a dolgot. Csak bólintott. Ennyi volt az egész. Ez volt a Jake-nek tett ígérete. Semmi sem változott. A Di Marco-villa terasza a hegy tetején, Caprin, mindigottvakítóan fehérlett. Mégférfiöltönyében, úgy is, hogy Octavia még di Marco keringett a fekete kezében egy tálca frissen facsart limonádéval, csendben és éberen. Mintha a föld alatti barlang nem is létezne.
– Sajnálom – mondta Caterina őszintén. – Úgy érzem, én vagyok a felelős. Bianchezza jobban van már? Leonora törökülésben ült a márványpadlón Caterina asztala mellett a teraszon, sötét haja most még rövidebbre volt vágva, mintha vezekelne. Bianchezza feje az ölében pihent, és a lány gyengéden simogatta a kutya sajgó bordáit. – Minden órával egyre jobban van – nyugtatta meg Leonora Caterinát. – Az állatorvos adott neki injekciót. – Nos, Signorina Lombardi – vágott közbe a gróf –, azért jött, hogy a kutyát látogassa meg, vagy azért, hogy hírekkel szolgáljon nekem az ékköves asztalomat illetően? – Megint csak a fehér tógájába volt bugyolálva a baldachin alatt. – Azért vagyok itt, hogy köszönetet mondjak Leonorának. – Caterina lecsusszant padlóra mellé, bámulatos és gyengéden végigfuttatta az ujjait aa füle körül.a –kutya Bianchezza volt – mondta a barátnőjének –, és te is. Leonora sápadt arca elpirult a bók hallatán, és köszöntőre emelte a poharát. – Ránk! – vigyorgott. Caterina fordult, hogy elvegye a poharát a sakkasztalról, ám fordulás közben ebből az alsó szögből megpillantotta apja asztalának azazalját, keze megálltNagyon a levegőben. juhar furnérlemez aljánmire nem avolt rendben. nem. AAminták és a csigavonalak nem fonódtak egymásba a felületén, ahogy akkor történne, ha a furnér rendesen a helyén lenne. Már nyitotta a száját, hogy kifejezze a csodálkozását a grófnak, de elhallgatott. Az apja sosem végzett volna ilyen hitvány munkát. Beleszakadt volna a szíve. Kivéve, ha jó oka lett volna rá. Ha így kívánta volna jelezni a gyűjtőknek – vagy akár magának Caterinának –, hogy ezzel a remek sakkasztallal valami nincs rendben. Azt üzente ezzel, hogy nézzék meg közelebbről. Az apja a sírból szólt hozzá.
Caterina szó nélkül elővett a vászontáskájából egy éles pengéjű lyukvésőt, melyet arra az esetre tartott ott, ha a sebesült Aldo valaha is az útjába kerülne. A gróf felkiáltott a kezében lévő szerszám láttán, mire Caterina belevágta hegyét az alsó furnérlemezbe. – Ne! – kiáltott a gróf elborzadva, majd talpra küszködte magát. Caterina darabonként visszafejtette a furnért, és egyszerre csak az asztal teteje már nem volt biztos. Octavia volt az, aki hirtelen nekitámadt, de már túl késő volt. Mielőtt elérte volna, már kész is volt. Caterina leemelte az asztal tetejét. Hallotta, hogyan kapkodnak levegő után a többiek. Homályosan hallotta azt is, amint a hangok felerősödnek. De minden magával ragadta mely feltárult érzékét alatta. Az ékköves asztala pompás volt az. műalkotás, Könnyedség és szépség áradt belőle, olyan ragyogással, mely lelassította Caterina szívverését. Ismét hallotta az apja hangját a fülében. „Légy türelmes, Caterinám! Hallgass a fára!” Az asztalon ábrázolt jelenet az volt, melyet már leírtak neki. A zafírkék tenger nyaldossa Capri szigetét, a gróf villájával ennek a hatalmas sziklának a tetején. Lélegzetelállító volt. A berakás avarázslatos volt, egy mesterember legjobb tudása szerint legszebb ékköveket és legkitűnőbb faanyagokat használta fel, hogy olyan műalkotást hozzon létre, mely felvenné a versenyt az ókori világ remekműveivel. Caterina az asztal izzó felületére tette a kezét, és csak akkor lett figyelmes a körülötte zajló párbeszédre a teraszon. A Di Marco család mindhárom tagja magának akarta a birtoklás jogát. – Hogy az istenben került ez ide? – kérdezte a gróf. Octavia az asztal mellett térdelt, keze, akárcsak Caterináé, képtelen volt megállni, hogy ne érintse meg a szépségét. – Én hoztam ide – mondta –, mikor betegen nyomtad az ágyat mellhártyagyulladással, két évvel ezelőtt.
Most Caterinához beszélt. – Az apád a lezárt raktárban rejtegette, abban a titkosban, amit a sorrentói hegyekbe vájtak, de tartottunk tőle, hogy az anyádnak van hozzá kulcsa, ezért mindent elvittünk onnan az apád halála után. De még előtte meggyőztem, hogy hadd tartsam meg az asztalt Olaszország számára ahelyett, hogy Leonorának vagy a grófnak adná. Ezért hát tervezett neki egy fedelet a sakkasztalunk felhasználásával. Ragyogóan ki volt találva. Hálásak voltunk neki. – Voltunk? – kérdezte a gróf. – Kik? – Augusta Cavaleri, Maria Bartoli és jómagam. Bár nekem nincs saját pénzem, mindig is támogattam a partizán ellenállást – szemlélte undorral a grófot. – Még akkor is, ha te úgy döntöttél, egyáltalán nem veszel –részt benne. Semmiben sem – tettehogy hozzá némi keserűséggel. Én még a négynapos, németek elleni felkelésben is részt vettem volna Nápolyban, 1943-ban, ha fiatalabb lettem volna. – Általában közömbös arca égett az ügy iránt érzett szenvedélyétől. – Csak annyit tudtam tenni, hogy segítettem pénzt gyűjteni fegyverre meg rádióra. De megcsináltuk. Kiűztük a németeket Nápolyból. Felszabadítottuk a városunkat. gróf bánatosan ráztahaltak a fejét.meg a felkelésnek abban a négy –ATöbb mint ötszázan napjában. És még csodálkozol, miért nem akarok már semmit sem kezdeni a világgal? – Szellő borzolta fel a köntösét, mire visszatért heverőjére, mélyen az árnyékba. – Az életet kell választanod – mondta sürgetőn Octavia. – Máskülönben mi értelme annak, hogy itt vagyunk? Leonora tágra nyílt, döbbent tekintettel figyelte nagynénjét. – Akkor miért tartottad meg ezt az asztalt ahelyett, hogy a partizánoknak adtad volna? Octavia korábbi megvetésének jele ismét visszatért az arcára.
– Mert a partizánmozgalmat férfiak vezetik. És ők nem akarnak mást, csak fegyverekre meg bombákra költeni a pénzt. Augusta, Maria meg én a békére készültünk. Megtartottuk az asztalt, hogy ebből finanszírozzuk a jövő évi választási kampányt a partizán pártnak. – Hosszú ujjait szeretettel húzta végig a smaragdokon és a zafírokon, melyek még az árnyékban is szikráztak. – Ez az asztal fogja megvásárolni Olaszország jövőjét Palmiro Togliatti vezetése alatt. – Akkor vidd! – morogta a bátyja. – Fogd az asztalt, és légy átkozott! Togliatti kommunista, még az évvége előtt térdre fogja kényszeríteni Olaszországot. Caterina hagyta, hogy ujjai még egyszer utoljára megcirógassák az asztalt, aztán felállt, hogy távozzon.
Papa, jó és becsületesCaterina ember voltál. A villa lépcsőjén visszafordult, hogy elköszönjön Octaviától. Leonora a teraszon maradt, hogy Bianchezzát ápolgassa, de Octavia megragadta Caterina karját, mielőtt még lemehetett volna a lépcsőn. – Mi az? – kérdezte Caterina. – Aldo Facchioniról van szó. A férfi fájdalmas visítása, ahogy a kard a húsába mart, nem szűnt meg zakatolni Caterina fejében. – Hol van? – A Cavalerikkel. A szervizük mögötti fészerben bújtatják. – Hívja a rendőrséget! Gyorsan! – Nem, Caterina. – Octavia szorítása erősödött. – Ne! Már haldoklik. – Haldoklik? A megkönnyebbülés és a borzalom egyszerre söpört végig Caterinán. Emlékezett a középkori kard súlyára a kezében. – Mondja meg nekik, hogy vigyék kórházba – siettette Caterina Octaviát. – A családjával akar meghalni. – A Cavalerikkel?
Octavia bólintott. Mindig voltak újabb hálók a hálókban. Megbénulnak azok, akiket csapdába ejtenek. – Hagyd békében meghalni őt, Caterina. Caterina elhúzta a karját. – Már vége van. – Szóval akkor vége van, Caterina? – Igen. – Tényleg halott? – Igen. Drago Vincelli halott. Többé már nincs ok a félelemre. Caterina anyja halkan füttyentett a fogai közt, az a fajta nyers hang volt ez, melyet egy árus adna ki. – Nem gondoltam, hogy ennyi kurázsi van benned. – Nem ismersz engem, Mamma. A vonatállomáson álltak, a rusnya, barnára festett váróban, egy kosárnyi fehér nyúl társaságában. Lucia Lombardi beleszívott a cigarettájába, és a lányát figyelte a szálldogáló füstfátyolon keresztül. Egy újnak tűnő eau-de-nil 56 kabátot viselt, hozzáillő cipővel és nevetséges, tollas kalappal. Caterina azon tűnődött, vajon ki fizette ezeket. – Igazad van, kedvesem. Nem ismerlek. – Lucia elismerően biggyesztette le az ajkát. – Ám a csúnya hajad és a förtelmes ruhák ellenére sokkal jobban hasonlítasz rám, mint gondoltam. Pöfögve állt meg a vonat a peron mellett, szürke gőzt okádott fel az égbe ziháló mozdonyából, egy pillanatra kitakarva a napot. Anyja ugyanazt a barna bőrből készült bőröndöt vette most a kezébe, mely tizenegy éve is ott állt az ajtó mellett, ám ezúttal a skarlátvörös esernyő nélkül. Caterina gyomra remegett. 56 Halvány sárgászöld.
„Ne menj! – hallotta apja szavait. – Maradj! Kérlek, maradj!” – Hol fogsz élni Rómában? – Hát, itt is, ott is. – Lucia lazán legyintett. – Tudok pár helyet – paskolta meg a kézitáskáját. – Most, hogy van egy kis pénzem, amiből megéljek. – Caterina nekiadta Papa titkos tartalékának másik felét is. Nem volt valami sok, de egy ideig megél belőle. – Énekelni fogsz Rómában? – Persze. A klubokban imádnak. Korábban nem ezt mondta, de az igazság változékony volt, ha az anyjáról volt szó. Elnyomta a cigarettáját, és kisétált a peronra. – Mamma, látogass meg minket! Luca kedvéért. Anyjaő feszülten felé csodás tekintetét, mintha maga is fordította ugyanazt alánya visszhangot hallotta volna, melyet Caterina is hallott évekkel ezelőttről. Gondosan kifestett szája különös kis mosolyra húzódott. – Képtelen vagy rávenni magad, hogy a saját kedvedért kérd? – mondta, mire Caterina képzeletben ismét a lépcsőn kuporgott, és a fény háromszögét figyelte. Közelebb lépett az anyjához, és átkarolta, belélegezte pézsmaillatú magát, parfümjét. Megcsókolta az arcát, aztán kényszerítette hogy elhúzódjon. – Hát – az anyja elégedettnek látszott –, ez meg mi volt? – Csak így köszönöm meg, hogy visszajöttél, és megadtad a címet, ahol a Rolls-Royce Phantomot tartották. Segített. A vagonok ajtaja nyitva állt. Az emberek már elindultak fel a lépcsőkön. „Ne menj!” – Jó utat! Lucia Lombardi kinézett magának egy jóképű férfit, aki a legközelebbi vagon felé tartott. – Úgy tervezem.
Már éppen fellépett volna, mikor Caterina határozottan azt mondta: – Mamma! – Mi az? – Ha nem jössz el meglátogatni Lucát Sorrentóban, Luca meg én fogunk elmenni Rómába megkeresni téged. – Persze hogy eljövök, kedvesem. – De a figyelme már a jóképű férfié volt, aki épp most szállt be a vagonba. Rámosolygott, mire a férfi felvitte a vonatra a táskáját, s közben beszélni kezdett Luciához, így az elfelejtett integetni. Ahogy az ajtó becsukódott, Caterina felkiáltott: – Gyere, Mamma, az én kedvemért! – Látta, hogy az anyja az üveg mögül bámul rá. A vonat bőséges füstöt okádott ki, a masszív kerekek megmozdultak, koromfoltok gomolyogtak a levegőben. Caterina a vonat mellett rohant, egyre gyorsabban, miközben az is felgyorsított. Aztán egy ablak ereszkedett le, és egyszerre csak ott volt az anyja arca a tollas kalappal és bájos mosolyával. – Küldök képeslapot – kiáltotta Lucia Lombardi. – A címemmel, ígérem. A mozdony elhúzott, Caterina pedig csak állt ott a peronon, és a zsebkendőjét egyre hevesebben,Leengedte míg a vonat már nem volt több egylengette, kis pontnál a horizonton. a kezét, majd kisétált az állomásról, abban a tudatban, hogy valami örökre megváltozott benne. Ideje volt kinyitni a műhelyt.
NEGYVENHARMADIK FEJEZET
Egy
héttel később a Nápolyi-öböl ott pislákolt Torre
Annunziatával és Salernóval szemben, Capri és Ischia szigetével a távoli kék ködben. Caterina és Jake egymás mellett álltak. A tengerben gyönyörködtek, és közben mélyeket lélegeztek a szikrázó levegőből. Ki és be, lassan és könnyedén. Meg akarták tisztítani a tüdejüket a korrupciótól és a fertőtől, mely a város alá rejtett, föld alatti világból kúszott be. Tőlük jobbra a Castel dell’Ovo ódon erődje emelkedett, balra pedig Castel Nuovo, Nápoly erőszakos múltjának csatában edzett aemlékművei. Mégis mindketten szerették ezt a várost, és ez reményt adott Caterinának, mikor az egyenruhás Jake-hez fordult, és egyszerűen megkérdezte tőle: – Maradsz? Jake végighúzta kezét Caterina alkarján, hüvelykujja óvatosan siklott le a kutyaharapás egyenetlen sebéhez. – Itt kell lennem, hogy tanúskodjak Augusta Cavaleri tárgyalásán, ahogy neked islesz, tanúskodnod Ahogy a hogy saját tárgyalásunkon is muszáj még ha el kell. is fogadták, részünkről önvédelem volt a dolog. Úgyhogy igen, Caterina, maradok. Caterina nem erre gondolt. – És te? – kérdezte Jake. – Te maradsz? Vagy megéled az álmod, és elutazol Rómába meg Párizsba a bútoraiddal? – mosolygott, és a hangja nevetéssé vált, mikor hozzátette: – Vagy Londonba? Esetleg New Yorkba? – Ám a nevetése gyengéd volt. Ezzel elárulta, hogy hitt Caterinában. – Maradok – mondta Caterina. – Ha te is itt vagy. Jake erős kezét tanulmányozta, figyelte, ahogyan megfeszülnek az izmai az egyik szemöldöke felett, mikor
mélyen elgondolkodott, és Caterina egyszerre csak azt érezte, hogy valami életre kel benne legbelül. – Jake – mondta. A szavak gyorsan bukkantak fel a nyelvén. – Jake, Nápolynak szüksége van rendőrökre. Jó és megbízható rendőrtisztekre, akik segítenek becsületességet és tisztességet vinni a város irányításába, miután a szövetséges csapatok már elmentek. – Szünetet tartott, leküzdötte a vágyat, hogy átölelje a férfi derekát, és itt tartsa Olaszországban. – Tökéletesen beszéled az olasz nyelvet. A kikötőben csapatszállító hajókat pakoltak fel, készen a hazautazásra. Daruk lóbáltak dzsipeket a levegőben esetlen fémmadarakként, miközben egyenruhás férfiak kiáltoztak instrukciókat, fellelkesedve, hogy hamarosan úton lesznek a szeretteikhez. Jake egyik karjával átkarolta Caterina vállát, és szorosan magához húzta. Sötét szeme még mindig a tengert kémlelte, és Caterina azon tűnődött, vajon mit láthat ott. – Szeretlek, Caterina – mondta. – És Olaszországot is szeretem. Túlságosan is ahhoz, hogy bármelyikőtöket is elhagyjam. – A lányhoz fordult, ránézett, tekintete csupa olyasmivel volt tele, amit Caterina még nem ismert, de idővel majd felfedez. Annyi minden maradt még kimondatlanul, és Caterina nem is érezte szükségét, hogy bármit is kimondjon. Most nem. Most csak állt Jake mellett, és élvezte, hogy ugyanazt a kellemes és tiszta levegőt szívja, mint ő. Szerette Jake-et. És ez elég volt. Olaszország jövőjének útja még bizonytalan volt, ám éppolyan ragyogóan csillogott, mint a Nápolyi-öböl, Caterinának pedig szándékában állt végigmenni ezen az úton, vállán egy zsákkal, benne a zenedobozaival. VÉGE
Az IPC-MIRROR könyvek megvásárolhatók a Könyvtündér Internetes Könyváruházban www.konyvtunder.hu www.facebook.com/konyvtunder
Kizárólagos terjesztő: Tóthágas Plusz Könyvkereskedő Kft. 1047 Budapest, Perényi Zsigmond utca 15-17. Telefon: +36 1 370 9264, +36 1 399 0638 www.tothagasplusz.hu
