Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2016
Az álmodozóknak szerte a világon
1. fejezet Lancashire, Anglia, 1820. július AZ ERDEI PACSIRTA A SZÍV FÁJDALMÁRÓL DALOL. A fecske vidám csivitelése a patak zúgására emlékeztet. A feketerigó füttye a hazatérést hirdeti. Ma az erdei pacsirta csalt az ablakhoz. Megtorpantam, és kihajoltam, hogy még közelebbről halljam. Egy röpke pillanatra egészen belefeledkeztem a madár szívfacsaró, bús meséjébe; akárhányszor hallgattam végig, a mély hangok alkotta dallam íve egyetlenegyszer sem kunkorodott felfelé. Rendszerint az erdei pacsirta énekét találtam a legszebbnek. Ma azonban felzaklatott a szomorúsága. Elléptem az ablaktól, és leküzdhetetlen kényszertől hajtva ismét a kandallópárkányon álló órára pillantottam. Még mindig csak hármat mutatott. Nem győztem átkozni a lassan vánszorgó időt ezen a semmilyen napon. Órákba telik, mire beesteledik és ágyba bújhatok, hogy aztán másnap reggel útnak induljak Blackmoore-ba. Máskor meg sem kottyant volna a tétlenség – hiszen egy életen át vártam, hogy végre eljuthassak Blackmoore-ba. Ám az utolsó napon elfogyott a türelmem. Felnyitottam az utazóládámat, kivettem belőle a Mozart-kottát, amit még reggel tettem bele, és elhagytam a szobámat. Ahogy kiléptem az ajtón, keserves zokogás ütötte meg a fülemet. Végigsiettem a folyosón, kettesével vettem a lépcsőfokokat, míg meg nem pillantottam a lépcsőn elterülő Mariát. – Mi az? Mi a baj? – hajoltam az arcra borult alak fölé. El sem tudtam képzelni, miféle sorscsapás érhette a húgomat, mialatt én fel-alá járkáltam a szobámban. Maria a hátára fordult, sötét, hullámos haja könnyáztatta arcára tapadt, mellkasát rázta a zokogás. Karon ragadtam, és finoman megráztam. – Mondd már, Maria! Mi történt? – M-Mr. Wilkes elment, és l-lehet, hogy s-soha többé nem tér vissza! Megütközve mértem végig. – Ne mondd! Mr. Wilkes-ot siratod? Hangos hüppögés volt a válasz. Előhúztam a zsebkendőmet, és a húgom orra alá nyomtam. – Ugyan, Maria! Egyetlen férfi sem érdemel ennyi könnycseppet. – De Mr. W-Wilkes igen!
Ezt azért enyhe túlzásnak tartottam. Kísérletet tettem, hogy letöröljem Maria arcát, de ő eltolta magától a kezemet. – Tudod – mondtam sóhajtva –, a lépcső nem éppen a legalkalmasabb hely a sírásra. Maria ökölbe szorította a kezét, és felkiáltott: – Mama! Kitty megint undokoskodik! – Kate – javítottam ki. – És nem undokoskodom. Csak gyakorlatiasan gondolkodom. Erről jut eszembe… – nyúltam megint az arca felé a zsebkendővel. – Egyáltalán kapsz te levegőt? Csupa könny az arcod. Maria zokogva hessegetett el. – Máshol hencegj a gyakorlatiasságoddal! Én nem vagyok kíváncsi rá. – Rögtön gondoltam – tört ki belőlem az elfojtott türelmetlenség. – Szívesebben bőgsz a lépcsőn egy férfi után, akivel összesen ötször találkoztál. A húgom gyilkos pillantást vetett rám, majd visítani kezdett: – Mama! Kitty megint elviselhetetlen! – Kate – öntött el a pulykaméreg. – A nevem Kate. A mama pedig nincs itthon. Elment a barátnőihez. És ha tovább adod az ostobát, juszt se vigasztallak meg. Most pedig, ha megbocsátasz. Egy Mozart-versenyművet kell begyakorolnom. Maria dacos tekintettel meredt rám, és egy tapodtat sem mozdult, így kénytelen voltam a korlátba kapaszkodva átugorni őt. Fejcsóválva léptem be a szalonba, és jó erősen bevágtam az ajtót magam mögött. Maria abban a minutumban hangos jajgatásban tört ki, és a macskám, aki addig a zongora tetején üldögélt, felpúpozott háttal kapcsolódott be a nyivákolásba. – Ne kezdd te is! – néztem rá lesújtóan. Mozartot rosszul játszani sokféleképpen lehet, de jól csak egyféleképpen. Mozartot olyan precízen kell zongorázni, mintha egy matematikai egyenletet oldanánk meg. A zene feszes ritmusban masírozik elő az ujjaink alól, és a hangok, mint megannyi engedelmes katona, éppen a megfelelő pillanatban foglalják el kijelölt helyüket. Mozart nem hagy teret a felkavaró szenvedélynek. Mozart nem hagyott teret a Cora nevű macskának sem, aki karmait a vállamba vájva igyekezett elbújni a ricsaj elől. Nem is beszélve a húgomról, aki éppen akkor kezdett panaszos jajveszékelésbe a szalon ajtaja előtt, amikor zongoráztam. Hosszú percekig hiába próbáltam elnyomni Maria bömbölését, tehát kétség sem férhet hozzá, hogy rosszul játszottam Mozartot. Akkora hévvel csapkodtam a billentyűket, hogy még a körmöm is letört. – A csudába! – dünnyögtem az egyre erősödő jajgatás hallatán. Hátravetett fejjel próbáltam túlkiabálni a hangzavart: – Mozartot nem lenne szabad így játszani! Most biztosan forog a sírjában!
Ekkor gyors léptek hallatszottak az ajtó felől, és Maria zokogása alig érthető motyogásba fordult. – Kitty olyan undok volt velem, mama, egy csepp szánalom sincs benne, azt mondta, sírjak máshol, pedig még egy gyerek is rájönne, hogy nem jó dolgomban választottam ezt a helyet, egyszerűen sírnom kellett, és történetesen pont a lépcsőnél tört rám… – Ne most, Maria! Anyám hangjának hallatán Cora a vállamról a padlóra ugrott. Villámgyorsan iszkolt keresztül a szobán, és bebújt egy szék alá. A következő pillanatban kivágódott az ajtó, és mama vonult be a szobámba. Nagy sietségében még a kalapját sem vette le, és olyan szaporán kapkodta a levegőt, hogy majd’ szétrepedt a mellkasa. – Igaz, amit hallok? – szorította a kezét hullámzó keblére. – Mondd, hogy nem igaz, Kitty! – Kate – javítottam ki, és szenvtelenül játszottam tovább. Mozart zenéje nagy odafigyelést igényel, és most, hogy Maria sírása halk hüppögéssé szelídült, elhatároztam, hogy alaposan kihasználom a viszonylagos csendet. Mama határozott léptekkel szelte át a helyiséget, és egy szempillantás alatt a zongoránál termett. Dühösen kikapta a kottát a tartóból. – Mama! – pattantam fel, és a kotta után kaptam, de anyám hátralépett, és a feje fölé tartotta a füzetet. Ekkor megláttam az arcát, és ijedtemben máris szaporábban vert a szívem. – Igaz, amit hallok? – kérdezte újra anyám halk, remegő hangon. – Igaz, hogy Mr. Cooper megkérte a kezed, de te kikosaraztad őt? Az én beleegyezésem nélkül? Nagyot nyeltem, és közönyösen megvontam a vállamat. – Miért kértem volna a mama beleegyezését? Sosem rejtettem véka alá, mi a véleményem a házasságról. – A kotta után nyúltam, de anyám, kihasználva, hogy öt centiméterrel alacsonyabb vagyok nála, még magasabbra tartotta. – Mr. Cooper, ugyan már! Hiszen fél lábbal a sírban van! Talán a jövő évet sem éri meg. – Annál jobb! Bárcsak minden lányom ilyen szerencsés lenne! Hogy szalaszthattad el ezt a páratlan lehetőséget, Kitty? – Már ezerszer megmondtam, mama – húztam el a számat. – Senkihez sem megyek feleségül. Most pedig kérem vissza a kottámat. Bizonyára a mama is azt szeretné, hogy jó benyomást keltsek Blackmoore-ban. Mama lebiggyedt ajkakkal, elvörösödve hajította a kottát a padlóra. A füzet szerencsétlenül landolt, a lapjai úgy csúsztak szét és hajoltak hátra, akár egy szárnyaszegett madár tollai.
– Mama! Mozart! – guggoltam le, hogy sietve kisimítgassam az oldalakat. – Jaj, mama! – rikácsolta gúnyosan az anyám. – Mozart! – legyezgette az arcát kényeskedve. – Mama, nekem eszem ágában sincs értelmes lány módjára viselkedni, és feleségül menni valakihez. Mama, én csak azért megyek Blackmoore-ba, hogy Mozartot játsszak és veszni hagyjam a nagy nehezen kicsikart lehetőségeket. Lángoló arccal, a kottát a mellkasomhoz szorítva álltam előtte. – Nem hinném, hogy a céljaim, noha nem egyeznek a mama elképzeléseivel, ennyire lebecsülendőek. – A céljaid! Szent ég, ez már mindennek a teteje! – Mama fel-alá járkált előttem, a cipője olyan keményen kopogott, mintha lépésenként igyekezne kiölni belőlem az akaratot, sőt ha tehetné, még a hangomtól is megfosztana. – És mik lennének azok a célok? – Tudja azt a mama – motyogtam. Anyám csípőre tett kézzel állt meg előttem. – Mi a célod? Hogy csalódást okozz? Hogy elpocsékold a lehetőségeidet? Hogy belőled is olyan megkeseredett vénlány legyen, mint Charlotte nénikédből? – vonta össze sötét szemöldökét. – Hát ezért küszködtem veled? Hogy ilyen buta lányom legyen, akit Blackmoore-on és Mozarton kívül semmi sem érdekel? Felszegtem az államat, nehogy egy pillanatra is megremegjen. – Ez nem igaz. Sok minden érdekel. India, meg Oliver, meg… – Jaj, Indiát ne is említsd, te lány! Hallani sem akarok róla! – emelte égnek a karját anyám. Önkéntelenül is összerezzentem. – Elképesztő, hogy Charlotte az én akaratom ellenére is képes volt meghívni téged. India! Már így is kolonc vagy a nyakamon, hála a makacsságodnak meg a… Mama hirtelen sarkon fordult, és öles léptekkel előttem termett. Megacéloztam magam, nem akartam meghátrálni. Magamhoz öleltem Mozartot, és ráparancsoltam az államra, hogy maradjon veszteg. Dacosan álltam a mama tekintetét. – Ezennel betelt a pohár, Kitty! – rázta meg a mutatóujját az orrom előtt. – Elegem van az önfejűségedből. Én tudom, mi a jó neked, és mától kezdve engedelmeskedni fogsz. Nem mész Indiába. Magam írom meg a hírt Charlotte nénédnek, és azt is tudatom vele, hogy a döntésem megmásíthatatlan. És… – ragadta meg az államat, hogy erőszakkal csukja be feleselésre nyíló számat. Közel hajolt hozzám, olyan közel, hogy tisztán éreztem a leheletéből áradó poshadt teaszagot, majd azt suttogta: – És Blackmoore-ba sem mész. Itthon maradsz, és megtanulod, hol a helyed. Apádat pedig meg se próbáld belekeverni a dologba, különben arról koldulsz! Szavainak széles gesztussal adott nyomatékot, sötét szemében diadalmas fény izzott. Kalapáló szívvel ráztam meg a fejem.
– Mama, ne! Kérem! Csak Blackmoore-t ne! Kérem, ne vegye el tőlem Blackmooret…! – Ne? Ne? – emelte fel a mama a mutatóujját, és egyetlen szigorú pillantással belém fojtotta a szót. – Kitty, menj fel a szobádba, és csomagolj ki! – mondta halkan. Mélyen a szemébe néztem. A színe arra a régi, rozsdás csapdára emlékeztetett, amit még hétéves koromban találtam az erdőben. Egy nyúl akadt fenn a vasfogakon. Szegény kis pára már beletörődött a sorsába, amikor rátaláltam, de még lélegzett, és esküdni mernék, hogy látott engem. Mozgott a szeme, amikor fölé hajoltam. Mindent elkövettem, hogy kiszabadítsam, de a rozsdás vas nem engedett, hiába feszegettem. Végső kétségbeesésemben elszaladtam a Delafield-birtokra, és magammal rángattam Henryt az erdőbe. Henry ránézett a nyúlra. Megcsóválta a fejét. Felkapott egy nagy kődarabot, aztán rám parancsolt, hogy forduljak el, és takarjam el a szemem. Potyogtak a könnyeim, de engedelmeskedtem. Henry kisvártatva a vállamra tette a kezét. Kinyitottam a szemem, és leengedtem a karom. Henry azt mondta, vége a nyúl szenvedéseinek. Azt mondta, ez volt a legemberségesebb dolog, amit a szegény állat érdekében tehettünk. Gondolom, később eltávolította a csapdát. Soha többé nem láttam, pedig szinte mindennap az erdőben kószáltam. De azóta sem tudtam elfelejteni. Az óriási fogakat, a rozsdás bevonatot, a vas kíméletlen szorítását. Hirtelen ugyanezt a rideg kíméletlenséget pillantottam meg anyám tekintetében. A mama eltökélte, hogy elveszi tőlem Blackmoore-t meg a reményt, hogy egyszer eljutok Indiába, és semmit sem tehettem ellene. Hiába szegültem ellen, hiába próbáltam függetleníteni magam az akaratától. A kétségbeesés piócaként tapadt a lelkemre. – Én – szólaltam meg halkan – nem Kitty vagyok. Hanem Kate! Azzal az ajtó felé indultam, felnyaláboltam a macskámat, és száraz szemmel hagytam el a szobát. Keresztülestem Marián, aki még mindig a lépcsőre borulva feküdt, és a könyökömön landoltam, miközben féltőn szorítottam magamhoz Corát és Mozartot. Egy könnycseppet sem ejtettem, pedig mindkét karomba éles fájdalom hasított, és Cora is végigkarmolta az arcomat, amikor megpróbált kiszabadulni az ölelésemből. Egyetlen panaszos hang nélkül tápászkodtam fel, holott Maria csúnyán rám förmedt, hogy nézzek a lábam elé, és egyetlen panaszos hang nélkül szaladtam fel az emeletre, a folyosóról jobbra nyíló utolsó szobáig, ahol aztán magamra zártam az ajtót. Letettem Corát, és az ágyra hajítottam a kottát. A könyököm meg a sípcsontom fájdalmasan lüktetett, de a gyötrő tehetetlenség minden testi kínomat felülmúlta. Két kézzel markolásztam a hajam, úgy járkáltam fel-alá, miközben sírás fojtogatta a torkomat. Ez várható volt. Jellemző mamára, hogy amikor már kezdem azt hinni, végre teljesül a szívem
vágya, egyetlen csapással tönkreteszi az egészet. De a mama otromba viselkedése még hagyján, igazából az fájt a legjobban, hogy teljesen tehetetlen vagyok. Tizenhét évesen egy kőből, üvegből, fagyos érzelmekből és teljesíthetetlen elvárásokból emelt ház foglya lettem. Elfojtott sikoly kaparászta a torkom. Leküzdhetetlen vágy lett úrrá rajtam, hogy összetörjek valamit. Rémülten lassítottam le a lépteimet. Egyszer már engedtem a késztetésnek, de azóta is bántam. Pillantásom az ablak alatti meglazult deszkára siklott. Az ágy végénél álló faládára néztem. Már jó ideje zárva volt. De, gondoltam magamban, az még nem bűn, ha belekukkantok. Remegő kézzel addig feszegettem a meglazult deszkát, amíg az rosszalló nyikorgással ki nem szakadt a helyéről. Mohón dugtam be a kezem a nyílásba, ujjhegyeimmel végigtapogattam az ócska, szálkás fadarabot, és végül a markomba zártam a sima fémkulcsot. A láda elé térdeltem, és hosszasan bámultam a zárat, amit már régóta nem nyitottam ki. Végül mély levegőt vettem, a nyílásba illesztettem a kulcsot, elfordítottam, és felemeltem a láda fedelét. Cédrusillat csapta meg az orrom. A gyerekkorom, a titkok illata. Visszafojtott lélegzettel emeltem ki a makettet a ládából. Mindig nehezebb volt, mint hittem. A földre helyeztem, majd visszacsuktam a fedelet, és óvatosan a láda tetejére állítottam a makettet. A sarkamra kuporodtam, és csodálattal vegyes megbánással gyönyörködtem a makettben. Sosem történt másképp. Egyszerre fogott el az ámulat és az önvád. Az ámulat, amit ez az építmény keltett bennem. És az önvád, amiért ilyen csúnyán elbántam vele. Az ujjammal óvatosan végigsimítottam a tető vonalán, amíg el nem értem a rombolás helyét, a gondosan kidolgozott munka szilánkokra tört maradványait. Elrántottam a kezem, hogy kikerüljem a szégyenfoltot, és megsimogattam a makett épen maradt részét. – Ez itt Blackmoore – suttogtam magam elé. – Harmincöt szoba, tizenkét kémény, három szint, két épületszárny…
2. fejezet Négy évvel korábban – AZ A LEGELVISELHETETLENEBB, hogy ti minden évben ellátogattok Blackmoore-ba, én viszont még egyszer sem voltam ott! Azt ígérted, megkérdezed édesanyádat, idén nem csatlakozhatnék-e hozzátok. Legjobb barátnőm, Sylvia, komoran nézett fel rám. – Tudom – nyúlt felém vigasztalóan, pedig senki sem kérte rá. – Úgy sajnálom, Kitty! Legalább egy tucatszor kérdeztem meg a mamát, nem jöhetnél-e te is velünk. De elutasított. Már megint. – De miért? Tudom, hogy Blackmoore-ban bőven akad vendégszoba. Nem eszem sokat. Nem lennék útban. Miért mondott nemet? – Kétszer is körbejártam a szobában, de Sylvia még most sem felelt. – Talán valami kifogása van ellenem? Ezért nem hív meg? Sylvia vállat vont, és bizonytalanul ingatta a fejét. – Sejtelmem sincs. Leültem mellé a pamlagra, a kezembe temettem az arcom, és fojtott hangon felsikoltottam. A hajam sötét fellegként terült a vállamra. Hirtelen léptek hallatszottak, majd Henry hangja ütötte meg a fülem. – Mi ez a lárma? – Kitty Blackmoore-ba szeretne menni. Már megint. Sylvia olyan kimérten beszélt, hogy rögtön kihúztam magam és leengedtem a kezemet. – Ezt ti nem érthetitek. Egyikőtök sem – néztem rájuk. Úgy méregettek, mintha megbolondultam volna. – Ti bármikor eljuthattok oda, én soha. – Ők persze nem tudhatták, min megyek keresztül minden magányosan töltött nyáron, amióta csak az eszemet tudom. Fogalmuk sem volt arról, milyen fojtogató érzés lesz úrrá rajtam, amikor elképzelem az izgalmas felfedezőutakat a tengerparton, a lápvidéken meg az ódon ház titkos átjáróiban, miközben az unalmas falakat meg a régi sövényt bámulom. – De az csak egy ház, Kitty. – Sylvia úgy bámult rám, mint egy eszelősre. – Nem, sokkal több annál – ráztam meg a fejem. És így is gondoltam. Kezdettől fogva.
Sylvia számára Blackmoore csak a nagyapja birtoka volt, egy hely, ahol minden nyáron összegyűlhet a család. Számomra azonban az életfogytig tartó rabságból való szabadulás záloga. Blackmoore úgy élt a képzeletemben, mint valami végső menedék, ahová elszökhetek a végtelenül sivár otthoni életem elől. – Mégis micsoda? – kérdezte Henry, és szürke szeme sokkal komolyabban csillogott, mint általában. Úgy nézett rám, mintha a válaszom különleges jelentőséggel bírna. – Kaland – jelentettem ki, és a szó a szabadságot juttatta az eszembe. – Életemben nem jártam a megyén kívül. Nem láttam az óceánt, nem láttam a lápvidéket. Ti meg minden nyáron magamra hagytok, hogy elzarándokoljatok abba a hatalmas házba, ami egy szikla tetején áll. Előtte az óceán, mögötte a lápvidék. Aztán, hogy még tovább fájdítsátok a szívemet… – itt jelentőségteljes pillantást vetettem Henryre, akinek bocsánatkérő mosolyra húzódott a szája. – Aztán, hogy még tovább fájdítsátok a szívemet, a lápvidéken kóborló szellemekről, titkos folyosókról meg csempészekről meséltek nekem, de a világért sem árulnátok el, hogy igazak-e a legendák. – Nagyot sóhajtottam, és egészen halkan így szóltam: – Bármit megadnék, hogy elmehessek Blackmoore-ba. – Bármit? – kérdezte Henry kétkedő pillantással. – Bizonyára túlzol. – Nem tulzok, Henry! Esküszöm, bármit megadnék, hogy eljuthassak oda! – Például…? Megfelelő cserealap után kutattam, ami kellőképpen kifejezi érzéseim komolyságát. A kezemre sandítottam. Azért az ujjamat nem. Egy kiváló zongoristának mind a tíz ujjára szüksége van. Talán az egyik lábujjamat? A legkisebbiket? – A kislábujjamat is odaadnám, hogy végre láthassam Blackmoore-t – jelentettem ki. Sylvia elsápadt. Henry szeme felcsillant. – A kislábujjadat? – kérdezte. – Miért nem a nagyot? Elgondolkodva rágcsáltam az alsó ajkamat. – Nem, azt hiszem, a nagylábujj elengedhetetlen a megfelelő egyensúly szempontjából. A kislábujjamat. A legkisebbiket. Henry előrehajolt, kaján fény villant a szemében. – És hogyan szabadulnál meg tőle? – Henry! – szólt közbe Sylvia. Henry azonban egyetlen kézmozdulattal elhallgattatta, majd kihívó pillantást vetett rám. Nagyot nyeltem. – Hát… hát megkérném a szakácsnőt, hogy vágja le. Sylvia elborzadt.
– Vér? A konyhában? Nem, Kitty. Az lehetetlen. Én azonban nagy bátran kitartottam az ötletem mellett. – Azért nem eszik olyan forrón a kását. Bizonyára nem először folyna vér a konyhában, gondoljunk csak a nyers húsra, vagy… Sylvia hevesen rázta a fejét, és közben befogta a fülét. – Könyörgök, ne mondd tovább! Henry alig bírta megőrizni a komolyságát, pedig nagyon igyekezett. – És mihez kezdenél a kislábujjaddal, Kitty? Hmm? Egy kislábujj vajon méltányos ár a blackmoore-i utazásért cserébe? Tehetetlen dühöm éktelen haraggá duzzadt. Felkaptam egy díszpárnát, és Henryhez vágtam. Ő azonban őrjítő könnyedséggel védte ki a dobást. – Nem tudom, méltányos ár lenne-e, Henry Delafield. Talán te meg tudnád mondani, lévén, hogy egy szép napon te leszel Blackmoore gazdája. Hmm? – Próbáltam utánozni az imént látott bosszantó félmosolyt. – Mire elég egy kislábujj? – Azzal lehajoltam, hogy kifűzzem a csizmámat. – Mert most rögtön levágom, és ezzel fizetek az útért, az sem érdekel, ha a szakácsnő nem állhatja a vért a konyhában. Reszkető ujjaim azonban hasztalan babráltak a fűzővel, ami valamilyen úton-módon csúnyán összebogozódott. Hiába rángattam lángoló arccal, miközben a szememre fenyegető könnyfátyol borult. Elszántan pislogtam, és hunyorogva méregettem az összekuszálódott fűzőt, amikor Henry hirtelen Sylvia elé nyomakodott, odébb tolta, és leült mellém a pamlagra. Megfogta a kezemet, és óvatosan lefejtette a csizmáról. – Kitty! – mondta halkan. – Állj! Lassan a testtel! – Megpróbáltam kiszabadítani magam a szorításából, de csak úgy tessék-lássék módra. – Bocsánatot kérek – suttogta, a homlokomhoz koccantva a fejét. – Nem szép tőlem, hogy Blackmoore-ral ugratlak. Tudom, mit jelent neked az a birtok. Szavai hallatán mintha jeges vízzel öntöttek volna nyakon. Kiszabadítottam a kezem Henry markából, és keserves sóhajjal temettem a tenyerembe az arcomat. Megint elragadtattam magam. Ez volt a gyengém. Csakúgy, mint a Worthington család összes nőtagjának. És most, hogy elszállt a haragom, rettenetesen szégyelltem magam. A szomorúságom azonban jottányit sem csillapodott. Sem a keserűségem. Sem a csalódottságom. Henry keze egy pillanatra megpihent leszegett fejemen. – Ugyan, Kitty! Hagyjuk a vérontást! – mondta könnyed, hízelgő hangon. – Inkább találjuk ki, mivel foglalod el magad, amíg mi távol leszünk! Valami nagy kalandra kell vállalkoznod, hogy legyen mit elújságolnod, amikor hazatérünk. Az ölembe ejtettem a kezem, és sötét pillantást vetettem rá. – Te is tudod, hogy errefelé nem teremnek kalandok. Ha teremnének, én már tudnék
róluk. Különben is, egyedül semmi örömömet nem lelném bennük – fontam karba a kezem durcásan. – Inkább arra feleljetek, miért! Miért nem engedi édesanyátok, hogy veletek menjek? Henry és Sylvia némán ültek, hiába vetettem rájuk átható pillantást, egyikük sem felelt. A borzalmas gyanú a féltékenység súlyos, kimért lépteivel rontott be az elmémbe. Egy kérdést súgott a fülembe – ami olyan iszonyatos volt, hogy keserűen biggyedt le tőle a szám. – Miss St. Claire is ott lesz Blackmoore-ban? Henry kelletlen arckifejezése nem sok kételyt hagyott bennem. Sylvia szánakozó pillantást vetett rám. A gyanúm – a féltékenységem – gúnyosan felkacagott, és kényelmesen befészkelte magát az agyamba, mint aki hosszú vendégeskedésre rendezkedik be. Sírásra görbült az ajkam, amikor elképzeltem, hogy Henry és Sylvia egy teljes hónapot tölt Blackmooreban, többek között Miss St. Claire társaságában. – Tehát édesanyátoknak semmi kifogása a vendégek ellen. Csak engem nem szível. – Ne vedd a szívedre, Kitty! Tudod, hogy a mama Miss St. Claire-t szánja Henry… – Sylvia! – nézett a húgára fenyegetően Henry. – Mi a baj? – csodálkozott el Sylvia. – Talán titok? Hiszen mindenki tudja. Egy hosszú, kínos pillanatig egyikünk sem mert megszólalni. Tekintetemet a pamlag sárga huzatára szegezve azon morfondíroztam, mennyire gyűlölöm Miss St. Claire-t, pedig nem is ismerem. Henry egyszer csak felém fordult, olyan váratlanul, hogy riadtan kaptam fel a fejem. Szürke szeme hidegen csillogott, akár az acél, és furcsa, soha nem látott érzelem – fékezhetetlen akarat – villant fel benne. – Egyszer elviszlek Blackmoore-ba, Kitty. Ígérem. – Azzal ismét megragadta a kezemet, és jó erősen megszorította. – A szavamat adom. Összepréselt ajkakkal fojtottam vissza kétkedő válaszomat. Mrs. Delafield mindig eléri, amit akar. Mindig. Ha nem kíván Blackmoore-ban látni, soha nem jutok el oda. Végül azonban, mivel Henry továbbra sem engedte el a kezem, és már sajogtak az ujjaim, viszonoztam a gesztust. – Jól van – suttogtam megadóan, és még egy mosolyt is kicsikartam magamból Henry kedvéért. A következő hónap olyan lassan telt, hogy azt hittem, belebolondulok. A tétlenségtől, egyhangúságtól és végeláthatatlan ürességtől hosszúra nyúlt nyári hónap során valahányszor eszembe jutott, hogy a Delafield testvérek éppen Blackmoore-ban múlatják az időt Miss St. Claire-rel, dühösen csikorgattam a fogamat, és halkan
szitkozódtam magamban. Végül, nagy sokára, egy szürke hétköznapon, ami semmiben sem különbözött az összes többitől, az egyik szolga elkotyogta, hogy Delafieldék hazatértek. Lerohantam a lépcsőn, a korlátba kellett kapaszkodnom, nehogy kisodródjak a kanyarban, az utolsó három lépcsőt pedig nemes egyszerűséggel átugrottam. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a bejárati ajtó tárva-nyitva áll. Jameson, a komornyikunk hajolt ki rajta, teljesen eltakarva a kilátást. Döbbenten torpantam meg, ám ekkor egy hang harsant fel odakint: – Ha te vagy az, Kitty, takard el a szemed! Henry hangjának hallatán meglódult a szívem. Lehajoltam, és megpróbáltam kikukucskálni Jameson háta mögül. – Nem tréfálok! Takard el a szemed, különben fogom magam és hazamegyek, de akkor fuccs a meglepetésnek! Sóhajtva szorítottam a szememre a tenyeremet. – Rendben van. Eltakartam. Egy örökkévalóságba telt, mire a csoszogó léptek elérték a szalon ajtaját. Kizárólag Henry fenyegetése tartott vissza attól, hogy kinyissam a szemem, mivel amúgy nem a türelmemről vagyok híres. – Most már kinyithatom? – kérdeztem esdekelve. Válaszul egy kéz kulcsolódott a kezemre. – Ne, várj még! – súgta Henry a fülembe. A szívem izgatottan kalimpált. – Erre gyere! – húzott magával. Először a falnak mentem neki, aztán az ajtófélfának, végül beütöttem a térdem az egyik bútorba. – Au! Vezess rendesen! – Csitt! Nem feleselünk! Henry elengedte a kezem, aztán mögém lépett, a vállamra csúsztatta a tenyerét, és így szólt: – Jó. Most már kinyithatod. Gyorsan kinyitottam a szemem, és értetlenül meredtem magam elé. Az ebédlőben voltunk, és egy épület makettje magasodott az asztalon. Hátrafordultam, hogy kérdő pillantást vessek Henryre. Most először láttam azóta, hogy hazajött. Alig egy hónap telt el, de nagyon megváltozott. A haja hosszabb lett, és nem világosabb, hanem sötétebb. Régen mindig kiszőkülve tért haza Blackmoore-ból. Idén viszont sötétek voltak a fürtjei – óarany színben ragyogtak, sőt akár a barna jelzőt is kiérdemelték volna. A szeplők is elhalványultak az arcán. Szürke szeme azonban mit sem változott, ugyanaz a szénfekete gyűrű futott körbe a szélén. És mindeközben olyan
szélesen mosolygott, hogy csaknem elszédültem a látványtól. Henry mellém lépett, előkelő mozdulattal a makettre mutatott, és így szólt: – Miss Katherine Worthington, bemutatom önnek Blackmoore-t. A szívem olyan hevesen kalapált, hogy szinte fájt. A makettre néztem, aztán megint Henryre, és amikor mosolyogva bólintott, letérdeltem, hogy szemmagasságba kerüljek a házzal. Az ablakokkal, a kőhatásúra festett fával, az ajtókkal, a kéményekkel. Semmi sem hiányzott. – Hol szerezted? – kérdeztem vallásos áhítattal. – Én építettem. Értetlenül néztem fel Henryre. – Te építetted? – Azért a nagyapám is besegített a tervezőmunkába – felelte Henry félvállról. – Sylvia meg a festésbe. De minden más az én kezem munkája. Nem győztem álmélkodni. – Fogadok, hogy az egész vakációdat erre áldoztad! Henry vállat vont, de az ajkán játszó félmosolyból arra következtettem, hogy rátapintottam a lényegre. Ami máris magyarázatul szolgált Henry külsejére. Tudtam, mit áldozott fel Henry a munka oltárán. Tudtam, él-hal azért, hogy a szabadban lehessen. Tudtam, hogy Blackmoore-ban egész nap a lápvidéken meg a tengerparton szokott csatangolni, tudtam, hogy gyakran megy madárlesre a kertésszel, és azt is tudtam, akárki miatt nem ücsörgött volna egész nap a házban. Szóhoz sem jutottam a meghatottságtól. Végül mégis megköszörültem a torkom. – Nem sok időt tölthettél Miss St. Claire-rel. Henry mellém térdelt, és elfojtott egy mosolyt. Halvány kis ránc jelent meg az arcán. – Nem. Nem sokat. Bólintottam, és közben elgondolkodva rágcsáltam az ajkamat. A kérdés már ott volt a nyelvem hegyén, de nem mertem feltenni. Ugyanakkor tudni akartam – tudnom kellett –, hogy Henry vajon nekem építette-e a makettet. Hogy mire véljem ezt az egészet. Hogy mi köze van a személyemhez. – Felteszem, ezennel a lekötelezetteddé váltam, és valamiféleképpen viszonoznom kell a kedvességedet. – Mély levegőt vettem, az arcom kipirult zavaromban. – Hiszen a nyaralásodat és Miss St. Claire-t áldoztad fel értem… Henry rám sandított, majd elvigyorodott, és azt felelte: – Nem a te kedvedért építettem, Kitty. – Nem? – Csalódottsággal vegyes megkönnyebbülés lett úrrá rajtam. – Nem bizony, te kis hálátlan! – rázta meg a fejét Henry.
Azzal előrehajolt, és félrebillentett fejjel vette szemügyre a makettet. Végül megfogta a bejárati ajtón csillogó apró kilincset. – Hanem – dünnyögte, és kitárta a miniatűr ajtót – a lábujjaid kedvéért. Némán ujjongtam magamban. Lehajtott fejjel kukucskáltam be a nyitott bejárati ajtón, és egy fekete-fehér kockás kőpadlót, egy kandallót meg egy boltíves átjárót pillantottam meg, ami a helyiség legtávolabbi végében magasodó lépcsősorhoz vezetett. Az ajkamba haraptam, hogy elfojtsam a feltörő mosolyt, és meghatottan pislogtam. Ez már nekem is sok volt. – Köszönöm a lábujjaim nevében – suttogtam végül. Noha nem néztem Henryre, éreztem, hogy a mosolya kiszélesedik. Napsugárként cirógatta az arcomat, egészen kimelegedtem tőle. Aztán Henry a makettre mutatott, és így szólt: – Harmincöt szoba, tizenkét kémény, két épületszárny, télikert, istállók és pazar kilátás. Állítólag egy titkos átjáró is létezik valahol, amit a papok használtak a reformáció idején, bár ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem fogom, hiszen, ahogy ismerlek, az álmodozást sokkal érdekesebbnek és titokzatosabbnak tartod a valóságnál. Tekintetem a makettről Henry arcára vándorolt. Henry izgatottan hadart, éppen azt ecsetelte, hogy a könyvtárban több mint háromezer kötet található. De én csak az arcát láttam, csillogó szürke szemét, a naptól cserzett orcáján derengő halvány szeplőket, a homlokába hulló óarany tincseket meg az ajkán játszó kedves félmosolyt. – Az elülső fertály az óceánra néz, a hátulsó a lápvidékre – mondta. – Tessék! – Csendes diadal bujkált a hangjában. – Most már pontosan tudod, milyen Blackmoore. Egy szép napon majd a saját szemeddel is megláthatod, hiszen megígértem – nézett rám nyájas mosollyal. – Addig is, itt lesz neked ez.
3. fejezet Történetünk idején KOPOGÁS HALLATSZOTT AZ AJTÓ FELŐL – két koppintás, szünet, majd még két koppintás. Oliver kódja. Az ábrándozásból felocsúdva riadtan kaptam fel a fejem. Újabb négy koppintás. Ez Oliver lesz. Óvatosan kinyitottam az ajtót, de csak résnyire, nehogy Oliver belásson a szobámba – és megpillantsa az összetört makettet. Oliver a küszöbön állt, barna fürtjei zöld szemébe hullottak. Ráfért volna egy hajvágás. El is határoztam, hogy szólok a szakácsnőnek. – Mi az? – kérdeztem, remélve, hogy Olivernek nem tűnik fel nyugtalan lelkiállapotom. A látszat kedvéért mosolyt erőltettem az arcomra. Senki másért nem lettem volna hajlandó ekkora áldozatra. Oliver cinkosan görbítette be szurtos ujját. Lehajoltam hozzá, mire félhangosan a fülembe súgta: – Mr. Cooper jön vacsorára. – Nem! – hőköltem hátra. – Hallottam, amikor a mama szólt a szakácsnőnek – bólogatott Oliver. A förtelmes Mr. Cooper, akit kikosaraztam, nem átall újra eljönni hozzánk? Ebben csakis a mama keze lehet. Alighanem elhitette Mr. Cooperrel, hogy meggondoltam magam. Akkor hát nincs más választásom. Megszököm. – Köszönöm, Ollie – sóhajtottam. – Adsz egy pennyt? – tartotta a markát Oliver. – Édességre? Kérlek! Olyan megnyerő mosollyal nézett rám, hogy nem tudtam ellenállni. Kivettem két pennyt a retikülömből, és a kezébe nyomtam. Ám mielőtt visszahúzhatta volna a kezét, felfordítottam a tenyerét, és rosszallóan csettintettem a nyelvemmel. – Eredj, és sikáld le a körmeidet, fiatalúr! Ez egyszerűen rémes! Oliver felkacagott, és pajkos fény villant a szemében. – Nekem tetszik. Azzal eliszkolt, kezében a két pennyvel, én pedig elnéző mosollyal hallgattam, hogyan dübörög le a falépcsőn. Egyedül ő fog hiányozni, miután holnap… Gyorsan megálljt parancsoltam a gondolataimnak. Nem. Holnap nem utazom el Blackmoore-ba. Ismét elfogott a kétségbeesés. Nem mehetek Blackmoore-ba, ráadásul
Mr. Cooper társaságában kell vacsoráznom? Ez már igazán több a soknál. Ekkor éles füttyszó hasított a levegőbe, teljesen betöltötte a szobát. A feketerigó éneke. Az ablakhoz siettem, és a párkányra támaszkodva kihajoltam rajta. Henry állt az ablakom alatt, kezét tölcsérként tartotta a szája elé, úgy fütyörészett. – Felállítottam a táblát – kiáltotta. – Jössz célba lőni? Pisszegve próbáltam elhallgattatni, majd hátat fordítottam neki. Sietve visszatettem a makettet a ládába, jól rázártam a fedelet, eldugtam a kulcsot a rejtekhelyére, végül ismét az ablakhoz mentem. Átvetettem a lábamat az ablakpárkányon. – Te meg mit művelsz? – kiáltott rám Henry. – Volnál szíves halkabban beszélni? – torkoltam le suttogva, miközben a másik lábamat is átvetettem az ablakpárkányon. – Szerinted mit művelek? Kimegyek a kertbe. – Ne, Kate! Ne az ablakon keresztül! Használd az ajtót, mint minden rendes ember! – Nem lehet. Nem akarom, hogy a mama meglásson. – Hasra fordultam, és belekapaszkodtam a párkány belső peremébe. – Nem olyan nehéz, csak az a baj, hogy tavaly nyáron eltört a rács. A csizmám orrával bemélyedés után kutattam a kövek között. Ebben a pillanatban Cora úgy döntött, közelebbről is felméri a helyzetemet, és egyetlen ugrással a fejemen termett. – Jaj, ne! Csak ezt ne! – kiáltottam fel. – Sicc innen! Cora azonban, miután átkukucskált a fejem fölött, elegáns léptekkel végigtipegett a hátamon. Henry felnevetett. – Na, tessék! – fortyogtam. – Most már biztosan észrevesz. Ekkor Cora, aki túl meredeknek találta a lejtőt, mélyen a lábamba meg a hátamba vájta a karmait. Az éles fájdalom hatására összerezzentem, és elvesztettem az egyensúlyomat. A macska panaszosan nyivákolt, és kétségbeesetten próbált megkapaszkodni, de nem járt szerencsével. A vállam fölött átpillantva láttam, amint zuhanás közben megpördül a levegőben. Mielőtt azonban földet ért volna, Henry elkapta. – Ügyes! – dicsértem meg. Henry letette a macskát, majd felém nyúlt. – Gyere, elkaplak – mondta, miközben én még mindig a régi, jól megszokott bemélyedést kerestem a lábammal. – Nem. Egyedül is boldogulok. Várd meg, míg megtalálom azt a rést, aztán lesegíthetsz. – Nem mindegy, mikor lépek közbe? Úgyis segítenék. Ugorj le! – Nem, az is elég, ha megfogod a kezem. Henry halkan morgott az orra alatt. Végre megtaláltam a repedést, beledugtam a csizmám orrát, majd az ablakpárkány külső szélére csúsztattam a kezem. – Mit motyogsz? – kérdeztem. – Egy ifjú hölgyet emlegettem. Egy ifjú hölgyet, aki olyan makacs, mint az öszvér.
Lépések hallatszottak odafentről. Mama közeledett a folyosón, hogy beszéljen velem, és a döngő léptekből ítélve még mindig haragudott rám. Hangos kopogás hallatszott az ajtó felől. Csak ekkor ébredtem rá, hogy elfelejtettem kulcsra zárni az ajtót, miután Oliver távozott. Ellöktem magam a faltól, és elengedtem a párkányt. Henry úgyis elkap, gondoltam magamban. A szemem sarkából láttam, hogy Henry előrelendül. Éppen a megfelelő pillanatban ragadta meg a derekamat, hogy lelassítsa az esést. A hátamra hemperedtem, Henry azonban felrántott a földről, és a ház sarkához ráncigált. A falnak vetettem a hátam, és megpróbáltam lélegzethez jutni. – Kitty! Kitty! – hallottam a mama hangját a nyitott ablakon keresztül. Henry rám nézett, és vidám arckifejezését hirtelen mély aggodalom váltotta fel. – Hiszen te reszketsz – állapította meg. Szorosan összepréseltem az ajkaimat, amivel nem erősítettem meg, de nem is cáfoltam a kijelentést. Henry elkomorult. – Ki zaklatott fel ennyire? – Kitty! – harsogta a mama. – Katherine Worthington! Válaszolj, de rögtön! Ha megint kimásztál az ablakon… Ebben a pillanatban Henry fogta magát, és kilépett a ház sarka mögül. Rémülten kaptam utána, hogy feltartóztassam, de már nem értem el. Nem tehettem mást, dermedten álltam és vártam. Cora nyivákolva tekergett a bokám körül. Gyorsan ölbe vettem, hogy elhallgattassam. – Á! Henry! – A mama hangjában enyhe megkönnyebbülés bujkált. Szinte láttam, anyám hogyan igazítja meg a frizuráját és hajol ki az ablakon. Szinte láttam, milyen édeskés mosollyal néz le Henryre. – Épp Kittyt keresem. Nem láttad véletlenül? – Ma még nem. Talán bement a városba. – Hmm. Igazad lehet. Mindjárt elküldetek érte. Köszönöm, Henry. Jó fiú vagy. – A mama elhallgatott, majd valamivel halkabban folytatta: – De mit is beszélek, hiszen téged már bajosan lehetne fiúnak nevezni – tette hozzá rekedtes kacaj kíséretében. – És milyen csinos lettél! – Megsemmisülten hunytam le a szemem. – Vacsorázz velünk ma este! Nem is tudom, hányszor mondtam már Kittynek, hogy hívjon át téged, most, hogy édesanyád és Sylvia Londonba utaztak, de mintha a falnak beszélnék. Téged mindig szívesen látlak a házamban, drága Henry – búgta a mama buja hangon. – Nagyon szívesen. Cora nyávogva vonaglott a karomban, csak ekkor vettem észre, milyen erősen szorítom – szinte kipréselem belőle a szuszt. Innentől kezdve gyengédebben tartottam, de nem engedtem el, hanem a bundájába temettem az arcom. Szívem szerint a föld alá bújtam volna, hogy minél távolabb kerüljek arcátlan anyámtól. – Köszönöm a meghívást, Mrs. Worthington, de sajnos nem élhetek vele. Ma este
Farnsworthék vacsoráznak nálunk, és George számít a jelenlétemre. – Ó! – A mama hangjába némi csalódottság vegyült. – Biztosra veszem, hogy a bátyád és a kedves felesége nélküled is jól elboldogul. – Végtelenül sajnálom. Talán majd máskor. És most, ha megbocsát… – Rendben van. De szavadon foglak ám! Addig nem nyugszom, Henry, amíg egyik este itt nem ülsz az asztalomnál. Kisvártatva Henry bukkant fel a ház sarkánál, és megállt előttem. Rettegve sandítottam rá. Az arca kipirult, az ajkát szorosan összezárta, mintha egy illetlen megjegyzést próbálna visszafojtani. De alighogy rám nézett, ellágyult a tekintete. A vonásai megenyhültek, és a szája halvány mosolyra húzódott. – A céltábla, mint már említettem, készen áll, és azt hiszem, édesanyád gyanúját is sikerült elaltatnom. Na, jössz már? Dühtől és szégyentől remegve kívántam, bárcsak jóvátehetném anyám viselkedését. De ha magyarázkodni kezdek, azzal elismerem a mama hibáját, ezt pedig nem tehettem. Letettem Corát. – Ezer örömmel. Miután meggyőződtem arról, hogy senki sem figyel minket a közeli ablakokból, beiszkoltunk az erdőbe, nyomunkban Corával. A tisztás szinte pontosan félúton volt a két ház között. Amikor odaértünk, Henry levette a kabátját, és egy faágra akasztotta. A céltábla egy nagy juharfa mellett állt. Egy széles fatuskón két íj és két, nyilakkal teli tegez hevert. Minden olyan volt, mint máskor – mint azokon a napokon, amikor Henryvel az íjásztudományunkat csiszolgattuk a tisztáson. De ma olyan mérges voltam a mamára, hogy megesküdtem volna, a legnagyobb erőfeszítéssel sem találnék célba. Magamhoz vettem az íjat meg a tegezt. Henry odaállt mellém, és csendben figyelt. Remegett a kezem. Mély levegőt vettem, és célra tartottam az íjat. Kilőttem a nyilat. Ami jócskán a céltábla mellett ért földet. Erre számítottam, mégis gyilkos pillantást vetettem az álnok céltáblára. Henry megfeszítette az íjat, és összevont szemöldökkel mérte be a célt. A napfény megcsillant a haján. Kilőtte a nyilat. Az megnyugtató puffanással fúródott a táblába. Henry sosem hibázott. – Beszélgethetünk? – kérdezte. Kivettem a következő nyilat, és miközben ráhelyeztem a húrra, fontolóra vettem Henry javaslatát. Mereven bámultam a céltáblát, és anyám rideg tekintetét képzeltem a helyére. – Anyám – lőttem ki a nyílvesszőt. A tábla szélébe fúródott. Szánalmas. – Sejtettem – válaszolta Henry. – Ezúttal mit követett el a drága mama? Az ő második lövése ugyanúgy telibe talált, mint az első.
– Ő a legérzéketlenebb anya a föld kerekén – vettem kézbe a következő nyilat. – Nem érti az álmaimat, semmibe veszi a törekvéseimet. Azt akarja, hogy férjhez menjek. Te is tudod, mi a véleményem a házasságról. Elengedtem a húrt. A nyílvessző ezúttal a talajba fúródott. – Még ilyet! – Még ilyet! – kaptam fel dühösen egy másik nyilat, mert idegesített, hogy a nyílvesszők nem engedelmeskednek, hogy Henry ilyen szenvtelenül fogadja a kitörésemet, és hogy a mama egyáltalán nem ért meg engem. – Hányszor fogadtam meg előtted, hogy soha nem megyek férjhez? Henry elmosolyodott, de épp csak egy picit. – Hányszor? Ki tudja, Kate? – Mondj egy számot! – Jól van – sóhajtott fel Henry. – Becslésem szerint kéttucatszor, mármint tavaly karácsony óta. Az elmúlt évben pedig még ötvenszer. Összesen nagyjából százszor. Elöntött a büszkeség. – És elhiszed, hogy komolyan is gondolom? – Igen. – Henry előreszegett állal bámulta a céltáblába fúródott nyílvesszőt. – Látod? Te megértesz engem, pedig csak a barátom vagy. Bezzeg a saját húsom és vérem…! Henry összerezzent, és olyan riadtan fordult felém, hogy még a nyíl is kiesett az íjából. Leengedte az íjat, és szúrós pillantást vetett rám, szürke szeme hidegen csillogott, akár az acél. Végül felemelte az íjat, és a céltáblára szegezte a tekintetét. – Csak a barátod? – méregette hunyorogva a céltáblát, és szigorú ránc jelent meg összepréselt szája két oldalán. – Azt hiszem, ennél azért nemesebb titulust érdemelnék. – Mint például? – sandítottam rá gyanakvóan. – Hmm, nem is tudom – bocsátotta útjára Henry a nyilat. Újabb telitalálat, egyenesen a közepébe. – Mondjuk, Szívem Vágyának Teljesítője? Felháborodott kacajt hallattam. – Szívem Vágyának Teljesítője? Henry ajkán halvány mosoly bujkált. – Soha nem neveznélek így – emeltem fel a következő nyilat. – Miért nem? Kiérdemeltem. Igazság szerint minden találkozásunkkor így kellene szólítanod. – Hogyhogy kiérdemelted? – vontam kérdőre Henryt. – Tőlem kaptad a macskádat, márpedig ha jól tudom, őt szereted a legjobban a világon – mutatott a fűben heverő Corára. – Tehát teljesítettem a szíved vágyát.
Csúfondáros mosollyal az arcomon húztam hátra az ideget, és kilőttem a nyílvesszőt. Ezúttal célba talált. Na, végre! – gondoltam elégedetten. – Nem várhatod el, hogy így nevezzelek. Ez nevetséges! Henry önelégülten nézett rám. – Hála az égnek! Már nem ráncolod a szemöldököd. – A szemöldökömről egy szót se! Már öt éve, hogy megállapodtunk. – Az egyszeri eset volt, miután megpróbáltad leborotválni édesapád borotvájával. Henry tekintetét a céltáblára szegezve húzta hátra az ideget. Mindig is megnyerőnek tartottam a testfelépítését, de most újból megcsodáltam. Húszéves korára a háta szélesebb, a válla erősebb lett, mint valaha. Az izmok fényből és árnyékból font kötegekként dudorodtak a karján. Amikor a már jól ismert barázda jelent meg az arcán – inkább nevetőránc, mint gödröcske –, félrekaptam a tekintetem. Miközben lehajoltam, hogy kivegyem az utolsó nyílvesszőt, hallottam, hogy Henry lövése megint célba talált. Az utolsó nyíl nem hagyott cserben. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Így már jobb. Végre magamra találtam. Letettem az íjat, és Henryvel együtt a céltáblához sétáltam. Miután kihúzgáltam a vesszőket, és a szétszóródott nyilakat is összeszedtem, átballagtam a tisztás szélén álló nagy juharfához. Akkora volt, hogy a legalsó ágai is jóval a fejem fölött kezdődtek. Nekidőltem az ismerős, foltos fakéregnek, és nagyot sóhajtottam. A haragom már elpárolgott, de a neheztelés meg a szomorúság még mindig ott munkált bennem. Henry csatlakozott hozzám, és ő is nekidőlt a fa törzsének. Görcsösen szorongattam a nyilakat, elmélázva tanulmányoztam tollas végüket, miközben azt kívántam – nem először –, bárcsak elrepülhetnék innen. Éreztem, hogy Henry tekintete az arcomra szegeződik. – Mi bánt, Kate? – kérdezte halkan. – Tudom, hogy gondjaid vannak az édesanyáddal, ez nem újdonság. De ma valami más is történt. Mi zaklatott fel ennyire? Zavartan babráltam a tollakkal, miközben dühös könnyek szurkálták a szememet. Mély levegőt vettem, hogy megzabolázzam túláradó érzelmeimet. – A mama azt mondta, nem mehetek el Blackmoore-ba – böktem ki végül. – Micsoda? – Henry arcára bosszúsággal vegyes csodálkozás ült ki. – Miért nem? Hátravetett fejjel takartam el a szemem, hogy elrejtsem a kibuggyanó könnyeket. – Haragszik rám, mert kikosaraztam Mr. Coopert. – Mr. Coopert? – kiáltott fel Henry felháborodottan. – De hiszen alig vonszolja magát, olyan beteg! Elnevettem magam, és egy könnycsepp gördült ki a szememből. – Tudom! – Felfordult a gyomrom, amikor felidéztem magamban Mr. Cooper legutóbbi látogatását. – Mikor utoljára láttam, épp a füle volt bebugyolálva. Miért vándorol rajta az a kötés?
– Elképzelésem sincs – válaszolta Henry komoly hangon. Amikor ránéztem, olyan mély undor ült az arcán, hogy kitört belőlem a nevetés. – Már átázott a géz – mondtam még mindig nevetve. – Zöldes színe volt. – Hagyd abba! – rázta a fejét Henry. – Hallani sem akarom! Úgy nevettem, hogy potyogtak a könnyeim. Erről azonban eszembe jutott, miért is érzékenyültem el tulajdonképpen, és a gondolat azon nyomban kijózanított. – Ez aztán az igazságtalanság! – fakadtam ki. – Végre sikerül rábeszélnünk édesanyádat, hogy meghívjon, erre a mama mindent tönkretesz. Furcsa fény villant fel Henry szemében – egy pillanatra el is fordította a fejét. – Milyen igazad van – sóhajtott fel. – Tehát… ha jól értem, az édesanyád még mindig nem barátkozott meg a csökönyösségeddel. Még mindig azt hiszi, hogy végül úgyis férjhez mégy? Rendes, engedelmes lányhoz méltóan? Hmm? És hogy ezt elérje, ha kell, a világot is kiforgatja a sarkából? – Valahogy úgy – feleltem bánatos mosollyal. – Egyszer igazán elmagyarázhatnád, miért döntöttél úgy, hogy soha nem mégy férjhez. Megráztam a fejem. Henry már másfél éve ezzel nyaggatott, én azonban minden egyes alkalommal megtagadtam a választ. – De nem ma, Henry. Sorsdöntő csata előtt állunk – emeltem fel a fejem, hogy egyenesen Henry szemébe nézhessek. – Muszáj elmennem Blackmoore-ba. Muszáj – suttogtam. – Egész életemben bánni fogom, ha most engedek anyám akaratának. Henry bólintott, komolyság áradt szürke szeméből, mintha tökéletesen átérezné a helyzet súlyosságát. Ha valaki, ő aztán tudta, mi forog kockán. Hiszen ő készítette a makettet. Letöröltem a könnyeimet, és ezúttal semmi kétségem nem lehetett afelől, hogy Henry látta a mozdulatot. – Ugyan már! – bökött oldalba a könyökével. – Sose csüggedj! Értelmes emberek vagyunk, valahogy majdcsak túljárunk édesanyád eszén. – Ellépett a fától, és járkálni kezdett. – Mi az, amire az édesanyád mindennél jobban vágyik? – Hogy férjhez menjek – vágtam rá azonnal. – Neked ugyanakkor eszed ágában sincs. – Pontosan. – Hmm – járkált tovább Henry. Hirtelen megtorpant, és felém fordult. – Nem tennél úgy, mintha mégis férjhez akarnál menni? Mondd meg édesanyádnak, hogy sok vagyonos fiatalember vendégeskedik Blackmoore-ban, azaz könnyen lehet, hogy éppen ott találsz majd rá a jövendőbelidre. – Nem – néztem rá megrovóan. – Hiába nyerem meg a csatát, ha ezzel kockára teszem a háború kimenetelét. – Tűnődve kocogtattam meg a fa törzsét a nyilammal, hátha ettől
megszáll az ihlet. – Mi lehet még a mama életcélja? – Sokáig törtem a fejem, aztán vállat vontam. – Semmi. Anyám csak ezért él: hogy férjhez adja a lányait. – És mindeközben annyi férfival flörtöljön, ahánnyal nem szégyell, tettem hozzá gondolatban. Henry éles pillantást vetett rám. – A lányait – ismételte lassan. – Így, többes számban. – Igen. Négyen vagyunk. Illetve hárman, ha Eleanort nem számoljuk. – Maria – mosolyodott el Henry. Kérdőn néztem rá. – Mondd meg édesanyádnak, hogy Maria is veled jön Blackmoore-ba, ami nagyban javítja a házassági esélyeit. Kétkedve fogadtam a felvetést. – Mi ebben a pláne? – Édesanyád megszabadul Mariától. Maria férjet foghat magának. – Henry elhallgatott, és gonosz fény villant a szemében. – Anyám pedig tombolni fog dühében. Hamiskásan rámosolyogtam. Anyám és Mrs. Delafield között már négy éve folyt a burkolt ellenségeskedés, bár a családjaink továbbra is összejártak. Kíváncsi lettem volna, vajon Henry tudja-e, miért gyűlölik egymást ennyire. Mióta kiderült, mi okozta a törést, egyszer sem vetettem fel a témát a barátom előtt. Megfogadtam, hogy belőlem ugyan egyetlen szót sem húz ki. – Szerintem ez lesz a megoldás – erősködött Henry. – Nem biztos, hogy meg tudom győzni – feleltem. – Eltökélt szándéka, hogy megbüntessen… – Maria jelenléte talán nem büntetés? – De az – nevettem el magam. – Igazad van. – Elgondolkodva rágcsáltam az ajkamat, és miután meghánytam-vetettem magamban Henry tervét, el kellett ismernem, hogy nincs más lehetőség. – Édesanyádnak nem lesz kifogása a dolog ellen? Hát Sylviának? – Sylvia és Mrs. Delafield már négy hónapja Londonban tartózkodtak, hogy az elsőbálos Sylvia alaposan kihasználhassa a szezont. Úgy volt, hogy Blackmoore-ban találkozunk velük. – Egyáltalán nem – rázta meg a fejét Henry. – Bőven van hely. Vállat vontam, és így szóltam: – Egy próbálkozást mindenesetre megér. Mégsem hagyhatom, hogy megfosszanak a legszebb álmomtól. Máris indulok – mondtam, és Henry kezébe nyomtam a nyilakat –, hogy ha mégsem járnék sikerrel, új tervet fundálhassunk ki. Pár lépés után megálltam, és hátrafordultam. – Henry! – Henry már visszaállt a céltábla elé, de rögtön felém fordult. – Igazi barát vagy.
Henry fejcsóválva emelte fel az előkészített íjat. – Nem jó, Kate. Tudod, mit kell mondanod: „Szívem Vágyának…” – Azzal hátrahúzta az ideget, és várakozóan sandított felém. – Soha! – kiáltottam nevetve. – Azt lesheted! Henry kaján vigyorral fordult vissza, hogy biztos kézzel egyenesen a céltábla közepébe küldje a nyilat. Egyszer sem hibázott.
A mamát a szobájában találtam, éppen a tükör előtt ült. Már átöltözött a vacsorához, és a fésülködőasztalon szanaszét hevertek a festékes dobozai. Amikor beléptem az ajtón, rám nézett, és még mielőtt szólásra nyithattam volna a számat, nekem esett. – Hol voltál? – kérdezte, majd előrehajolt, hogy szemügyre vegye a tükörképét. – Utánad küldtem Johnt a városba. Ha megint az emeletről másztál ki, nem lesz más választásom, be kell szögeztetnem az ablakot. És hogy lehet az, hogy az édesanyja távollétében egyszer sem hívtad át Henry Delafieldet vacsorára? Legalább hetente kétszer nálunk kellett volna étkeznie, és mivel holnap elutazik Blackmoore-ba, már nem is élvezhetjük a társaságát. Egy ilyen fess fiatalembert nem szabad elszalasztani, Kitty, hívd meg, legalább az én kedvemért, ha a nővéreiddel nem is törődsz… – Mama, éppen a nővéreim érdekében jöttem. Igazság szerint egy ajánlatom van, aminek nagyon fog örülni. – Hogy időt nyerjek, nagy levegőt vettem, és közben, azt figyeltem, vajon sikerült-e kifognom a szelet a mama vitorlájából. A mama kíváncsian vonta fel a szemöldökét, de nem szólt semmit, ami jó jelnek ígérkezett. Rögvest folytattam is a mondókámat, nagy elővigyázatossággal válogatva meg a szavaimat. – Felteszem, a mama is egyetért velem abban, hogy Maria egyre lehetetlenebbül viselkedik, amióta Mr. Wilkes elutazott. Bizonyára a mama is nehezen viseli az állandó vircsaftot, ráadásul, amíg Maria itthon itatja az egereket, nélkülöznie kell a fiatalemberek társaságát. Itt rövid hatásszünetet tartottam. A mama egészen közel hajolt a tükörhöz, hogy pirosítót vigyen fel az orcájára. Összerezzentem. Amikor vacsoravendégeink voltak, a mama mindig több pirosítót kent magára a kelleténél. – Folytasd! – dünnyögte. – Nos. – Mély levegőt vettem, és belevágtam. – Felajánlom, hogy eltüntetem a házból Mariát, és megadom neki a lehetőséget, hogy minél több fiatalemberrel ismerkedhessen meg… Blackmoore-ban. A mama félbehagyta a szépítkezést. Láttam, hogy őszinte érdeklődéssel vonja fel a szemöldökét.
– Ki adott engedélyt, hogy meghívd a nővéredet Blackmoore-ba? – Henry. Az ő ötlete volt. – Hmm. – A mama hangjában enyhe érdeklődés bujkált. – Szóval Henryvel voltál. – Igen – ismertem el halkan, és azt kívántam, bárcsak ne látnám, milyen képet vág a mama, hogyan vonja fel a szemöldökét és csücsöríti össze a száját. Kínos csend telepedett közénk. Egyik lábamról a másikra álltam, miközben a mama minden figyelmét arra összpontosította, hogy szépségpöttyöt pingáljon az arcára. Miután hátradőlt, hogy újabb szögből csodálja meg magát, így szólt: – Most, hogy említed, biztosra veszem, hogy Mrs. Delafield sok ismerősét meghívja az új épületszárny átalakítása alkalmából. Ez jó lehetőség lenne az ismerkedésre. Újabb adag pirosítót paskolt a bőrébe, majd közömbösnek szánt hangon folytatta: – Talán elengedlek Blackmoore-ba, ha Mariát is magaddal viszed. Kővé dermedtem. Nem hittem el, hogy ilyen könnyedén győztem. – Komolyan? – Hát persze, te kis butus! – kacagott fel a mama. – Miért fosztanálak meg benneteket egy ekkora lehetőségtől? Aztán, mivel úgy tűnt, éppen jókedvében van, úgy döntöttem, az utolsó ütőkártyámat is kijátszom. – És megírhatom Charlotte néninek, hogy elfogadom a meghívását, és elkísérem őt Indiába? – Nem! – csapott az asztalra a mama. – Neked most az a dolgod, hogy férjhez menj. Nem minden nő büszkélkedhet ám olyan külsővel, mint mi, Kitty. Természet elleni bűn lenne elpocsékolnod a szépségedet. Elöntött a pulykaméreg. Gyűlöltem, amikor a mama a külsejével példálózott. Még csak nem is hasonlítottunk egymásra. Igaz, a színeimet tőle örököltem – a sötét, hullámos hajamat meg a sötét szememet. A mama szépen öregedett. Még nem őszült meg. A szemöldöke is ugyanolyan sötét és drámai ívű volt, mint fiatalkorában. A szemöldököm. Amit kislányként megpróbáltam leborotválni. Ez volt a legerősebb kapocs kettőnk között. De nem sok mindenben ütöttem anyámra. A leglényegesebb dolgokban pedig olyanok voltunk, mint a tűz és a víz. – Nem megyek férjhez, mama. Mikor hiszi már el nekem? A mama hátrafordult a széken, mosolya éles ellentétben állt acélos tekintetével. – Miért hinnék el ekkora badarságot, Kitty? Ha elhinném, azt is el kellene ismernem, hogy minden vesződségem hiábavaló volt. Hogy egy arra méltatlan emberre pazaroltam az időmet, a figyelmemet, az erőmet. Egy mihaszna semmirekellőre. Vagy talán tényleg azzá akarsz válni?
Lángolt az arcom, a harag ugrásra kész vadállatként acsarkodott a lelkemben. Szorosan összekulcsoltam a kezem, hogy leküzdjem az indulataimat. Mélyen beszívtam a levegőt, majd halkan így szóltam: – Igen, mama. Azzá akarok válni. Szeretném, ha a mama végre beletörődne, hogy soha nem megyek férjhez. – Ne bolondozz, Kitty! – Kate. A nevem Kate. – Szívem szerint felüvöltöttem volna. A legnagyobb erőfeszítéseim ellenére sem tudtam megzabolázni a hangomat. – Hányszor mondjam még? És hányszor mondjam még, hogy nem akarok olyan lenni, mint a mama? Vagy Eleanor. Hogy nem akarok gazdag férjet. Hogy semmilyen férjet nem akarok! Hmm, mama? Hányszor? Mert Henry már nem győzi számon tartani, ráadásul két év alatt egyszer sem tántorodtam el a döntésemtől. Mindenkit kikosarazok, aki van olyan bolond, hogy megkérje a kezem. Hány ajánlatot kell visszautasítanom, hogy a mama végre elfogadja, soha nem megyek férjhez? A mama némán, összehúzott szemmel billentette oldalra a fejét, és hosszasan méregetett. Remegett a kezem, tüzelt az arcom. – Hármat – mondta végül a mama közönyös hangon. Azzal ismét a tükör felé fordult. – Micsoda? – kaptam fel a fejem meglepetten. – Ha egymás után három házassági ajánlatra is nemet mondasz, amíg Blackmoore-ban tartózkodsz, beletörődöm, hogy menthetetlen vagy. A mama felkapott egy hajkefét, és végighúzta sötét haján. Elakadt a lélegzetem. – Ez azt jelenti, hogy ha egymás után három házassági ajánlatra is nemet mondok, elmehetek Indiába? – Így van – mosolygott rám a mama. – Fején találtad a szöget. Hátratántorodtam, elképzelésem sem volt, mivel és hogyan érdemeltem ki ezt a kegyet. – Köszönöm… – kezdtem volna a hálálkodást, ám a mama figyelmeztetően felemelte a mutatóujját. – Cserébe viszont… Elnehezült a szívem. A mama jót kacagott az arckifejezésem láttán. – Igen, drágám, van egy feltételem. Az alku már csak ilyen. Minden egyezség egyfajta üzleti megállapodás, ami ott hordozza magában a nyereség lehetőségét. A nyereségnek azonban ára van. Az a leggyümölcsözőbb ügylet, amin többet keresünk, mint amennyit veszítünk. Gyűlöltem, amikor az üzlettel példálózott. Gyűlöltem, hogy az én ügyeimet is ilyen
hideg érzéketlenséggel intézte. Gyűlöltem, hogy valójában csak nyerészkedett rajtam. – Beszéljünk nyíltan! Ha sikerrel jársz, elutazol abba az istenverte országba, és meghalsz, belefulladsz a tengerbe, vagy ki tudja, milyen kalamajkába keveredsz, én pedig elveszítem a lányomat, aki amúgy, egy szerencsés házasság folytán, a család büszkesége lehetett volna, és komoly támaszom idős koromra. Undorodva biggyesztettem le az ajkamat. – Óriási áldozatot hozok érted, Kitty. Ezért hát neked is kötelességed áldozatot hozni értem. Ha nem gyűjtesz be három házassági ajánlatot Blackmoore-ban, egész hátralévő életedben azt teszed, amit én parancsolok – vonta fel sötét szemöldökét. – Bármi legyen is az, Kitty. Nem feleselsz, nem szöksz el, nem dacoskodsz. A fejemben egymást kergették a gondolatok, India csábereje került mérlegre azzal a nagyon is valós végkimenetellel szemben, hogy ha elbukom, anyám kedvére basáskodhat fölöttem. – Bármi legyen is az. Ez így elég kockázatos megállapodás. – Na és? Lázasan kerestem a kibúvót, egyetlen jó okot, miért kell megtagadnom az együttműködést. – De… mi lesz, ha a mama valami olyasmit kér tőlem, ami törvénybe ütköző? Ez így elfogadhatatlan. A mama megvető arccal fordult szembe a tükörképével. – Hát ilyennek ismersz? Soha nem kérném, hogy olyasmit tégy, ami törvénybe ütköző. De ha már ez az apróság is eltántorít a célodtól, talán nem is akarsz olyan nagyon Indiába menni, hiába bizonygatod az ellenkezőjét. – Ez nem igaz! – nyúltam előre, mintha két kézzel próbálnék belekapaszkodni a mézesmadzagba, amit meglengettek előttem. – Igenis el akarok menni Indiába! Elfogadom a feltételeidet, mama. Elfogadom, fenntartások nélkül. Látván, hogy a mama szája halvány mosolyra húzódik, mélységes rettegés uralkodott el a szívemen. Most meg min mosolyog? Csak nem tőrbe csalt? Hátrálni kezdtem, és kínzó nyugtalanság fogott el. Állni fogom a sarat. Begyűjtöm a házassági ajánlatokat. Elutazom Indiába, és végre kikerülök anyám bűvköréből. Nincs mitől tartanom. Felszegtem az államat, és érces hangon így szóltam: – Begyűjtöm a három házassági ajánlatot, aztán elhagyom Blackmoore-t. Egyenesen Charlotte nénihez megyek. Haza sem jövök előtte. – Ezt már az ajtóból mondtam. A kilincsért nyúltam. A mama közönyösen vonta meg a vállát. – Nekem édesmindegy, mikor utazol el, gyermekem. Az már nem az én gondom. –
Kinyitottam az ajtót. – Ja, és még valami, Kitty! Megálltam a küszöbön. A mama tovább fésülködött, és halvány mosollyal az arcán gyönyörködött a saját tükörképében. – Most már nem gondolhatod meg magad. Megállapodtunk. – Hát ilyennek ismer, mama? – vontam fel gúnyosan a szemöldökömet. – Én nem szoktam meggondolni magam. Néztem, ahogy a kefe végigsiklik anyám haján, és az ádáz harag, ami már régóta ott fortyogott bennem, dühös ugrással tépte el a kötőféket, hogy keresztülnyargaljon rajtam. Ha úgy vesszük, a mama kerekedett felül. Bár elértem, amit akartam, biztosan éreztem, hogy én maradtam alul. A csapda bezárult mögöttem, a szívembe hatoló hideg legalábbis erre engedett következtetni. A mama utánam sem nézett, amikor elhagytam a szobát. Egy ideig még ott tébláboltam a küszöbön, és addig dúltam-fúltam magamban, míg végül kifakadtam: – Jut eszembe, mama, ma este nem vacsorázom itthon. Mentsen ki Mr. Coopernél! – Itt hatásszünetet tartottam, majd felszegett fejjel adtam meg a kegyelemdöfést. – És mama! Túl sok pirosítót használ. Gyorsan becsuktam az ajtót, és még éppen időben ugrottam el a szobán átsuhanó kefe elől, amivel a mama eredetileg a fejemet célozta meg. Hangos puffanással csapódott az ajtónak. Sarkon fordultam, és elégedetten mosolyogva ballagtam a kijárathoz. Az erdő széléhez érve futásnak eredtem.
Henry már várt. Izgatottan fordult felém, amikor kiléptem a tisztásra. – Nos? – Nos… – tüntettem el az arcomról a fülig érő vigyort a móka kedvéért. – Sajnálattal közlöm, hogy… De nem bírtam uralkodni magamon. A vonásaim önálló életre keltek, és Henry arcán széles mosoly terült szét. – Sikerült? – kérdezte. – Sikerült – kaptam fel az íjamat boldogan felsóhajtva, és csak ekkor vettem észre, hogy Cora még mindig összegömbölyödve fekszik a fűben, Henry lábánál. A macskám mindig is feltűnően ragaszkodott Henryhez. – Tehát igazam volt – állapította meg Henry diadalmas mosollyal. – Semmi kétség, lángész vagyok! – A szerénységed zavarba ejtő, Henry – válaszoltam nevetve.
– Körmönfont lángész, aki ismét teljesítette a szíved vágyát, vagyis többszörösen kiérdemelte azt a bizonyos titulust… – vigyorgott rám kajánul. Ránevettem, de a pillantásom azt üzente, elment az esze, ha azt képzeli, hogy valaha is úgy fogom szólítani: „Szívem Vágyának Teljesítője”. A nyilam ezúttal feltartóztathatatlanul suhant előre, és közvetlenül Henry nyílvesszeje mellé fúródott a céltáblán. – Mi lesz Corával, amíg távol vagy? – nézett Henry a fűben elterülő macskára. – Majd megkérem Olivert, hogy viselje gondját. Henry biccentett. – Blackmoore-ba sajnos nem jöhet veled. – Tudom. De attól még nem szívesen hagyom itthon. Henry hátrahúzta az ideget, és hunyorogva tartotta célra az íját a késő délutáni napsütésben. – Csak a szívedet ne hagyd itthon! Annak nagyon nem örülnék.
4. fejezet VACSORÁIG AZ ERDŐBEN MARADTAM, majd a kertet a nappalitól elválasztó üvegajtón keresztül osontam be a házba. Az ebédlő elé érve megálltam, és bekukucskáltam a résnyire nyitott ajtón, hogy szemügyre vegyem a jelenetet, amiből ki akartam maradni. Mama Mr. Cooperhez hajolt, arcán groteszk, kényszeredett álmosoly. Maria közvetlenül a vendég mellett ült. Fancsali arckifejezéséből és érintetlen tányérjából ítélve a mama még nem újságolta el neki, hogy ő is meghívást kapott Blackmoore-ba. Aztán ott volt Lily, aki zsenge tizenkét évével maga volt a megtestesült ártatlanság. Oliver nyilván a konyhában evett a szakácsnővel, ami pajkos örömmel töltött el. Pillantásom végül megállapodott az asztalfőn. A papa görnyedten ült a székén, a borospoharát szorongatta, és megkövülten nézte, hogyan mórikálja magát a mama. Még innen is tisztán látszott, milyen döbbenetes megvetés ül az arcán. Mély és bántó, tekintélyt parancsolóan erőszakos. Szó, ami szó, kissé szíven is ütött. Gyorsan félrekaptam a tekintetem, mert eszembe jutott, miért is nem fürkészem már évek óta a papa arckifejezését, majd halkan végiglopóztam a folyosón, és felmentem a szobámba. Henry délután azt mondta, ne felejtsem itthon a szívemet, amiről eszembe jutott még egy fontos dolog. Újra felnyitottam az ágy lábánál álló láda tetejét, és ezúttal az elefántcsontberakásos dobozkát húztam elő belőle. Ha ügyes vagyok, állapítottam meg, ennek is kerül még hely az utazóládámban. Hiszen nem volt szükségem másra, csak a ruháimra, Mozartra meg az elefántcsont-berakásos dobozkára. A szívem helyett a reményt választottam legfőbb útitársamul.
Aznap éjjel alig aludtam valamicskét, és amint a nap első sugarai végigkúsztak az ablakpárkányomon, már ki is pattantam az ágyból. Miután felöltöztem, még egyszer megvizsgáltam az utazóládám tartalmát, majd lementem reggelizni. Mama lélekszakadva, aggódó arccal rohant be az ebédlőbe. – Jaj, Kitty, képzeld, mi történt! Feldúlt viselkedése láttán úgy megrémültem, hogy ijedtemben még a kanál is kiesett a kezemből. – Maria éjszaka belázasodott! Ilyen betegen nem utazhat el. Mereven bámultam a két szemöldöke közti barázdát, és félelem áradt szét a bensőmben.
– De ugye… de ugye nekem nem kell itthon maradnom? – Nem, nem – legyintett a mama. – Menj csak! Delafieldék már várnak. Rámeredtem, szóhoz sem jutottam a döbbenettől. De még mielőtt tovább kutathattam volna az engedékenység okát, a mama már indult is, hogy „kezelésbe vegye Mariát”. Néztem, ahogy elsiet, és hiába törtem a fejem, nem rémlett, hogy korábban valaha is ilyen kijelentésre ragadtatta volna magát. Nyugtalanság fogott el, de leráztam magamról, és egyetlen gondolatra összpontosítottam: Maria mégsem jön velem Blackmoore-ba! Mire megzabolázhattam volna, a szám máris széles mosolyra húzódott. Természetesen csúnya dolog volt tőlem, hogy nem aggódtam Maria egészségéért. De a nővérem alighanem azért betegedett meg, mert egy falatot sem evett, folyton csak bömbölt. Biztosra vettem, hogy hamar felépül. A dolgok szerencsés alakulásán felvidulva felkerekedtem, hogy teljesítsem a távozásom előtti utolsó kötelességemet. A konyhában bukkantam rá Oliverre, egy sámlin ült a szakácsnő mellett, aki éppen tésztát nyújtott. – Ollie, lenne egy kérésem. Amikor a szakácsnő a lisztért nyúlt, Oliver villámgyors mozdulattal csípett le egy darabkát a nyers tésztából. – Micsoda? – kérdezte Oliver, gyorsan a szájába pottyantva a falatot. Hétéves lévén már több tejfoga is hiányzott, és az arcán meg az orrán csak úgy hemzsegtek a szeplők. Sokszor elgyönyörködtem benne, és ilyenkor hálát adtam a sorsnak, hogy a sok lánytestvér után végre egy kisöccsel is megajándékozott. – Neked kell vigyáznod Corára, amíg távol vagyok. – Mi a feladatom? – Semmi különös. Csak tartsd rajta a szemed! Ne hagyd, hogy a kutyák megcibálják a bundáját, és figyelj oda, hogy a szakácsnő se bántsa, ha véletlenül besurran a konyhába! Azt meg végképp ne engedd, hogy a mama kiadja az útját! A szakácsnő hangos fújtatással adott hangot a nemtetszésének, amikor őt is szóba hoztam, de azért rendületlenül nyújtotta tovább a tésztát lisztfelhőbe vont, húsos karjával. Oliver vágyakozó pillantást vetett a tésztára. Hangosan megköszörültem a torkom, hogy ismét magamra vonjam a figyelmét. – Ha igent mondasz, nem mindennapi fizetségben részesülsz. Oliver menten rám szegezte a tekintetét. Az ő szeme is nagy volt és zöld, mint az enyém. – Mit adsz cserébe? – Valamit Blackmoore-ból. Valami különlegeset, ami senki másnak nincs. Az öcsém szeme elkerekedett. – Mi az? Mi az?
Az asztalra támaszkodva előrehajoltam, és rámosolyogtam. – Egy kagyló. – Az semmi – komorodott el Oliver. Elszontyolodtam. – Nem, Oliver, a nővérednek igaza van – csattant fel a szakácsnő. – A kagyló igazán különleges ajándék. – Tényleg? – szegezte a tekintetét a szakácsnőre Oliver, aki bólintott, majd akkora lendülettel fordította meg a tésztát, hogy csak úgy porzott a liszt. – Bizony ám! Főleg az, amit a hold fényénél gyűjtenek. Azt mondják, szerencsét hoz. Oliver izgatottan meregette a szemét, a szája foghíjas mosolyra húzódott. – Szerencsét? A szakácsnő bólintott, és amikor Oliver nem nézett oda, cinkosan rám kacsintott. Elvigyorodtam. – Szeretnél egy ilyen kagylót, Oliver? Egy szerencsekagylót? – Hát persze hogy szeretnék. Nagyon is. Az öcsém nézte, amint a szakácsnő csíkokra vágja a tésztát. Amikor a szakácsnő szándékosan elfordult, előrenyújtotta aprócska kezét. – Akkor hát vigyázol Corára? És mindent elkövetsz, hogy ne essen bántódása? Oliver bólintott, újabb darabot csípett le a tésztából, és gyorsan a szájába dugta. Bár a szakácsnő úgy tett, mintha semmit sem venne észre, láttam, hogy halvány mosoly játszik lisztes arcán. Átnyúltam az asztal fölött, és megragadtam Oliver buksiját. Két cuppanós puszit nyomtam szeplős arcára. Tiltakozásul félszegen elhúzódott. – Viszlát, Ollie! – néztem a szemébe. – Hiányozni fogsz. – Viszlát, Kate! – mosolygott rám, de a tekintete már a tésztát kereste. Elkaptam a szakácsnő pillantását, és ismét hálát adtam az égnek, hogy ilyen anyáskodó szeretettel veszi körül a kisöcsémet. – Le kell vágni a haját, és a körmére is ráfér a suvickolás. Egyszerűen rémes. – Nekem tetszik – kuncogott Ollie. Szeretetteljes pillantást vetettem lehajtott fejére, majd suttogva folytattam: – Ugye… vigyáz rá… nehogy valami bántódása essen… A szakácsnő szelíd szemrehányással forrasztotta a torkomra a szót. – Hát persze, Miss Katherine. Egy percig se aggódjon Oliver úrfi miatt! Jól megleszünk, amíg a kisasszony távol van. Igaz? Olivert csak a tészta érdekelte, de azért bólintott. Ha nem is könnyű szívvel, de kissé megnyugodva távoztam. Már csak egy dolog volt hátra. Megálltam a könyvtárszoba ajtaja előtt, és halkan
bekopogtam, félig-meddig abban reménykedve, hogy apám nem hallja meg a kaparászást. De meghallotta, és behívott. Belöktem a súlyos ajtót, de csak a fejemet dugtam be a résen. – Papa, búcsúzni jöttem. Apám keresztbe tett lábbal ült a kandalló előtti karosszékben. A napfény megcsillant a levegőben lebegő porszemeken, és a pipadohány édeskés illatába áporodott bőr- és könyvszag keveredett. Egészen elbódultam tőle, elég volt egyetlen szippantás, hogy feltámadjon bennem az elveszett boldogság iránti nosztalgia. – Hmm? – emelte fel a fejét a papa. – Hová készülsz? – Blackmoore-ba, Delafieldékhez. Aztán, ha minden jól megy, Charlotte nénihez. Magával visz Indiába. – Valóban? – A papa egy pillanatra rám szegezte a tekintetét, majd kivette a pipát a szájából. A gomolygó füst beburkolt minket, elválasztott egymástól, mint két idegent. – Nos… – nézett le a könyvére a papa, egy percig sem pazarolva rám tovább a figyelmét. – Szerencsés utat! – mondta, majd ismét a fogai közé szorította a pipáját. Bólintottam, hiszen nem is számítottam másra, és csendesen becsuktam az ajtót magam mögött. Végül a bejárati ajtó és az odakint várakozó kocsi felé fordultam, hogy nekivágjak életem első utazásának.
5. fejezet DELAFIELDÉK EGYKORI DADÁJA, Mrs. Pettigrew ült velem szemben, halkan dudorászott magában, és közben lélegzetelállító sebességgel kötött. A csattogó kötőtűk egy ütemet diktáltak a lovak patáival. Kinéztem az ablakon, és sóvárogva bámultam Henry hátát. Ő bezzeg lóháton utazott. Ami persze nem ért meglepetésként – mindig így tette meg a Blackmoore-ig vezető utat. A szívem mélyén még hálás is voltam, hogy az öreg dadus magára vállalta a gardedám szerepét. De miután már két teljes napja zötykölődtem a kocsiban a dudorászást meg a kötőtűk csattogását hallgatva, majd’ széthasadt a fejem. Az előző nap, kihasználva a hosszú nyári estét, jókora távot tettünk meg. Miután tizenkét órát töltöttem együtt Mrs. Pettigrew-val, akinek, bár nagy zajjal volt, eszébe sem jutott, hogy beszélgetéssel üsse el az időt, már alig vártam, hogy néhány szót válthassak Henryvel. Ám amikor este megálltunk a fogadónál, Henry nem szállt le a lováról. Megkért, hogy maradjak a fogadóban a kocsissal és Mrs. Pettigrew-val, mert ő máshol száll meg. Rosszallóan meredtem távolodó hátára, majd bevánszorogtam a fogadóba, ahol sem az étel, sem a Mrs. Pettigrew-val közös szobám nem nyerte el a tetszésemet. Reggel Henry lóháton érkezett, és a fogadó előtt várt minket. Szinte nem is szóltunk egymáshoz. Soha nem értékeltem olyan nagyra a csend jótékony hatását vagy az elmés társalgás lélekemelő nagyszerűségét, mint ma. Keserves sóhaj kíséretében nyomtam a homlokomat az ablaküvegnek, és arra gondoltam, mit nem adnék, ha a kerekek zörgése elnyomná a dudorászást meg a kötőtűk csattogását, ha találnék valakit, akivel értelmesen elbeszélgetnénk, vagy végre célba érnénk. Nyugtalanul fészkelődtem, és megpróbáltam kinyújtani a lábam, persze sikertelenül. Mrs. Pettigrew felpillantott a kötéséből, és mosoly futott át az arcán. – Emberpróbáló, igaz? A várakozás. De megéri. A mosolyról eszembe jutott, hogy Mrs. Pettigrew minden nyáron elkísérte Delafieldéket Blackmoore-ba. Szinte már családtag volt, és miután a gyerekek felnőttek, George pedig megörökölte a Delafield-kúriát, a saját gyerekeit is Mrs. Pettigrew gondjaira bízta. Henrynek nyilván sok vesződségébe került, mire meggyőzte George-ot, engedje el velünk az öreg dadust. Mrs. Pettigrew kíváncsian kukucskált ki az ablakon. – Aha! Látom, Henry úrfi festői útvonalat választott. Majd meglátja, milyen szép lesz! – Miféle festői útvonalat? – kérdeztem. Kapva kaptam az alkalmon, hogy kétnapi dudorászás után végre emberi szót hallhatok.
– Hamarosan meglátja! – dőlt hátra Mrs. Pettigrew. „Csitt-csatt”, kezdték rá a kötőtűk, és kisvártatva halk dudorászás ütötte meg a fülemet. A dadus nem tudhatta, hogy a „hamarosan” már szakállat növesztett, hogy az „azon nyomban” a halálán van, és lassan a „végre” is kileheli a lelkét. A türelem nem tartozott a legfőbb erényeim közé. Ahogy a kitartás sem. A dudorászás éles, fejhangú sipítozássá fajult, alapjaiban remegtetve meg a kocsit és a koponyámat. Attól féltem, menten megtébolyodom. Amikor a lovak lelassítottak, kinéztem az ablakon, és láttam, hogy egy emelkedőn haladunk felfelé. – A lovaknak jócskán meggyűlik a bajuk ezzel a dombbal – húzódtam az ajtó felé. – Megyek, kinyújtóztatom a lábam. Kinyitottam az ajtót, mire Mrs. Pettigrew megütközve kapta fel a fejét. – Jaj, ne! Még a nyakát szegi! Inkább szóljon a kocsisnak, hogy álljon meg. A kocsi olyan lassan haladt, hogy akár gyalogszerrel is könnyedén megelőzhettem volna. – Egy percig se aggódjon, vigyázok én magamra! – Azzal lehuppantam a kocsiról, és becsuktam az ajtót magam mögött. Megkönnyebbülten adtam hálát az égnek, hogy végre nem kell tovább hallgatnom a hamis dudorászást. Henry előttünk lovagolt, de most hátranézett, és megfordította a lovát. – Valami baj van? – léptetett közelebb hozzám. – Mrs. Pettigrew dudorászik – néztem rá vádlón. Henry nevetve szállt le a lováról, a mosolya úgy ragyogott, akár a napsütés. – Aha, szóval dudorászik! Már el is felejtettem! – Azt kötve hiszem. Nekem örökre beleégett az agyamba! – Azzal utánozni kezdtem a magas, hamis zümmögést, amit immár másfél napja kellett elviselnem. Henry csak mosolygott, és kaján arckifejezése láttán feltámadt bennem a gyanú, hogy talán nem is olyan rossz a memóriája. Aztán rájöttem, hogy ettől csak még jobban hasogat a fejem, és gyorsan megdörzsöltem a homlokom. Henry közelebb húzódott hozzám, miközben a lova békésen poroszkált mellette. – Tehát… tegnap éjjel egy másik fogadóban aludtál – jegyeztem meg. Henry bólintott. – Mi szükség volt erre? – sandítottam rá. Henry vállat vont, szemmel láthatóan kínosan érintette a kérdés. – Nem akartam kockára tenni… a becsületedet. – Ó! – sütöttem le a szemem elpirulva. Eleanor nővérem neve kimondatlanul is ott lebegett a fejünk fölött. Én persze nem hoztam szóba, és megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor rájöttem, hogy Henry is
ugyanezt az elvet követi. – Ha felérünk a dombtetőre, olyat látsz majd, hogy leesik az állad – mutatott végig az előttünk elterülő tájon. – Mégis mit? – A lápvidéket. Ezt úgy mondta, mintha már a szó puszta említése is óriási kegy lenne a részéről, igaz, világéletében így beszélt a lápvidékről: mintha az legalább akkora jelentőséggel bírna az örökség szempontjából, mint a ház vagy a birtok. Felvillanyozódva mosolyodtam el, és előresiettem. Henry meg a lova ráérősen ballagott a nyomomban. A dombtetőre érvén erős szél kapott a ruhámba, a szoknyám széle vadul csapkodott a bokám körül. Megálltam, és lenéztem a kietlen, sivár völgybe. Sötét rózsaszín hanga borította a talajt, olyan volt, akár egy horzsolás. A fűcsomók babérzöld-arany foltjai és a gyéren elszórt sárga virágok sem sokat javítottak az összképen. Igazi fát keresve sem lehetett találni – az elfajzott, satnya cserjék közül egyik sem nőtt magasabbra egy lónál. Egy minden ízében rideg, komor tájat láttam magam előtt, egyszerűen nem értettem, mi a szép benne. – Ez lenne a lápvidék? – kérdeztem hitetlenkedve. Miközben a tájat figyeltem, Henry mellém lépett, és kíváncsian fürkészte az arcomat. Egy árva fűszálat sem találtam, amin megpihenhetett volna a tekintetem. Ez a vad pusztaság nyomaiban sem emlékeztetett a civilizációra. – Igen. Ez a lápvidék – válaszolta Henry. – De hiszen ez… csúnya. – Én magam is megdöbbentem, milyen feldúlt a hangom. – Nagyon csúnya, Henry. Henry nagyot nevetett. – Nem, komolyan beszélek. Te azt mondtad, gyönyörű. – Mert az. Az én szememben legalábbis. Értetlenül néztem rá. – Hát nem látod, mennyi szépség rejtőzik benne? Tovább szemléltem a tájat, és egy pillanatra belém villant, mi van, ha Henry tíz éven át a bolondját járatta velem. De a csalárdság szikráját sem fedeztem fel a tekintetében. Mélységes szeretet és soha nem látott izgalom sugárzott belőle. Hogy Henry kedvében járjak, erőt vettem magamon. Előreléptem, és lehajoltam, hogy megtapogassam a csizmám alatt ropogó növényeket. Tudni akartam, mitől olyan szép ez a vidék. A hanga barnáslila színe olyan visszataszító volt, mint egy véraláfutás. A sárga virágok azonban a ragyogó napsütést juttatták az eszembe. Nem világossárgák voltak, mint a nárciszok, hanem narancssárgák, akár a nap. Már nyúltam is, hogy leszakítsak egyet, de a szirmok mellett
meredező hosszú, szúrós tüskék egyike azonmód belefúródott az ujjhegyembe. – Au! – szívtam ki a kiserkenő vért. – Szólnom kellett volna. Ez zord vidék. Ne hagyd, hogy a virágok megtévesszenek! Úgy teremtették őket, hogy minden megpróbáltatásnak ellenálljanak. Még a virágszedő kislányoknak is. Az ujjam fájdalmasan lüktetett. – Dicséretes ez a szívósság – dünnyögtem, hogy valami jót is mondjak. Szélroham söpört végig a lápon, és felkapta a fejemről a kalapomat, ami pörögve-forogva repült az ég felé. Henry hanyag mozdulattal nyúlt utána, majd elém állt, és visszaillesztette a fejemre. Kétoldalt megfogta a kalap szalagjait, és ahogy lehajolt hozzám, ismeretlen fény sugárzott gránitszürke szeméből. Soha nem látott elevenség és csillogás. A lápvidék számomra ismeretlen érzéseket ébresztett benne. Miközben megkötötte a szalagot, az ujjai finoman birizgálták a nyakamat meg a kulcscsontomat. Elvörösödtem, és dermedten vártam, hogy túl legyünk a dolgon. Henry pillantása a szalagról az arcomra siklott. – Ami igazán kedves a szívünknek, azt mindennél szebbnek látjuk – mondta halkan. – Márpedig én szeretem ezt a vidéket, Kate, jobban, mint bármi mást. Számomra ez a leggyönyörűbb hely a világon. Ez az otthonom. Azt… – Itt elhallgatott, és úgy hunyorgott, mintha a nap vakította volna el, ám a tekintetét továbbra is rám szegezte. – Azt akarom, hogy mindennap ez a látvány fogadjon, egész hátralévő életemben. Egészen elképedtem. Tudtam, hogy Henry szereti Blackmoore-t. Azt is tudtam, hogy egyszer ő örökli majd ezt a földet, ezt a birtokot, ezt az életet. Mégis mélyen érintett, hogy ilyen szenvedélyes szavakkal tesz hitet leendő otthona mellett. Az emlékezetem egy szempillantás alatt visszarepített a Delafield-kúriába, abba a sötét kis szobába, ahol szinte harapni lehetett a bazsarózsák édes, émelyítő illatát. És, csakúgy, mint azon a másfél évvel ezelőtti éjszakán, mélységes kétségbeesés és magány lett úrrá a szívemen. Sarkon fordultam, kirántottam a szalagot Henry markából, és úgy tettem, mintha az előttem elterülő tájat fürkészném. De amint hátat fordítottam Henrynek, lopva megtöröltem az orrom, és mélyen beszívtam a levegőt, hogy lecsillapítsam háborgó lelkemet. Henry némán, várakozón állt mögöttem – azt akarta, hogy én is úgy szeressem ezt a helyet, mint ő. – Idővel majd megszokom – jegyeztem meg kimérten. Hatalmas sóhajjal igyekeztem nyugalmat erőltetni a szívemre. A zabolátlan szél gránitszürke felhőket terelt maga előtt. Jó szorosra kötöttem a szalagot, hogy a kalap biztosan ne essen le a fejemről. Engem aztán nem babonáz meg ez a pusztaság!
Hátrafordultam, és láttam, hogy a kocsi útra készen vár ránk. – Gyerünk! – mondtam. – Lássuk azt a híres Blackmoore-t! Örültem, hogy végre visszaülhetek a szűk, levegőtlen fülkébe. Még annak is örültem, hogy újra hallhatom Mrs. Pettigrew szórakozott dudorászását. Itt a helyem. Ez az én világom. Nem az a vad vidék odakint – nem az a kietlen táj, és nem az a sötét hajú, szürke szemű fiú, aki mindennél jobban szeret itt lenni.
6. fejezet HÁTRADŐLVE NÉZTEM, amint a lápvidék szép lassan elnyel minket. A végén már egyetlen aprócska gyepfelület sem törte meg a meddő pusztaság látványát. De mire felocsúdtam, a kocsi délnek fordult, és a távolban feltűnt az óceán. Mrs. Pettigrew kinézett az ablakon, majd így szólt: – Már Whitby felé tartunk. Mindjárt ott vagyunk. A bal oldali ablakhoz húzódtam, onnan néztem a hullámzó óceánt. A víz szürkéskéken csillogott a délutáni fényben, és olyan végtelennek tűnt, mintha bármit könnyedén elnyelhetett volna. A portyázó madarak a víz fölött cikáztak. Semmit sem tudtam a tengerparti madarak életéről. Legalább lesz miről elbeszélgetnünk Henryvel, gondoltam magamban. Nem győztem kapkodni a fejem – az egyik oldalon a tenger, a másikon a lápvidék nyűgözött le a maga hatalmas kiterjedésével és idegenszerűségével. A nap egyre lejjebb ereszkedett a horizonton. Már alkonyodott, amikor beértünk a városba – a híres Robin Hood’s Baybe, amiről már annyit hallottam Blackmoore kapcsán. Egyre növekvő érdeklődéssel figyeltem a meredek, macskaköves utcákat meg a piros tetejű házakat, amik sűrűn sorakoztak egymás mellett az óceán partjára vezető domboldalon. – Robin Hood tényleg itt lakott? – A legenda szerint igen – hangzott Mrs. Pettigrew válasza. A legenda és a valóság azonban két különböző dolog. – Nem tudja biztosan? – Senki sem tudja biztosan, csillagom – pillantott fel a kötéséből a dadus. Eszembe jutott, mit mesélt Henry – mintha valami csempészeket emlegetett volna. – De az illegális tevékenységek azért folytatódtak, ugye? Például a csempészet? – Hova gondol a kisasszony! – förmedt rám rosszallóan Mrs. Pettigrew. – Magának aztán élénk a fantáziája! Csalódottan sóhajtottam fel. Előrehajoltam, lehúztam az ablakot, és elakadt a lélegzetem, amikor a hideg sós levegő szétáradt a tüdőmben. Ha gonosztevő lennék, gondoltam magamban, ezt a városkát választanám búvóhelyemül. Az utcák keskenyek voltak, a házak vállvetve, kart karba öltve tolongtak egymás mellett, akár egy csapat lázadó. A piros sátortetők egybefüggő vonalat alkottak egészen a tengerpartig. Kisvártatva megálltunk, majd nyílt az ajtó, és Henry mászott be a kocsiba. A sós szél és
a lápvidék illata áradt belőle, és a válla majdnem szétfeszítette a szűk kis fülkét. Meglepett arckifejezésem láttán elvigyorodott, és leült mellém. – Ezt a világért sem hagynám ki – mondta, majd megzörgette a kocsi tetejét. Folytattuk az utat. Henry izgatott tekintete láttán az én szívverésem is felgyorsult. Blackmoore már nem lehet messze, gondoltam magamban. Mit nem adtam volna, hogy rohanjunk, hogy repüljünk, hogy „végre” megérkezzünk. Henry előrehajolt, és kinézett az ablakon. – Ott van – mutatott a távolba. – A szikla tetején. Izgatottan hajoltam előre. Henry elhúzódott az ablaktól, hogy teljes pompájában vehessem szemügyre Blackmoore-t. Nem hittem a szememnek. A halványuló fényben az égbolt tengerkéken sötétlett. Az óceán és az ég között koromfekete épület magasodott. Kissé idomtalan volt, pontosan olyan, mint Henry makettje: az egyik szárny sokkal hosszabbra nyúlt a másiknál. Torz szörnyszülöttként gubbasztott a szikla peremén, és az ablakokban világító gyertyák miatt úgy tűnt, mintha tucatnyi szeme mind a tengert bámulná. Nappali fény híján vaksin pislogtam, miközben a kép homályosan táncolt előttem. Nem tudom, a képzeletem játszott-e velem, vagy optikai csalódás áldozata lettem, de a ház egy pillanatra úgy festett, akár egy nagy testű ragadozó madár, amint kiterjesztett szárnyakkal várja, hogy a kiálló szikláról a mélységbe vethesse magát. Pislogva ráztam meg a fejem, miközben a szívem hevesen kalapált. De a testemen végigsöprő indulat inkább izgalom volt, mint félelem. Egész életemben erre vártam. És most sikerült. Meghívást kaptam Blackmoore-ba, és úgy éreztem, jöjjön, aminek jönnie kell, az én életem már örökre összefonódott ezzel a hellyel. Izgatottan dőltem hátra, és éreztem, hogy Henry tekintete az arcomra tapad. – Nos? Egy hang sem jött ki a torkomon. Mosolyogva ráztam meg a fejem. Henry azonban, úgy tűnt, ennyivel is megelégszik, mert elégedett mosollyal dőlt hátra, és nézte, amint orromat az ablakhoz nyomva figyelem leendő otthonát. Besötétedett, mire a kocsi kerekei végigszántották az udvart borító kavicsréteget. Az égő fáklyák fényénél egy inas lépett oda, hogy kinyissa a kocsi ajtaját, majd felém nyújtotta kesztyűs kezét. Belekapaszkodtam, és kiléptem a kavicságyra. A kocsit hátrahagyva kíváncsian néztem fel a hatalmas házra. Az ormótlan épület sötét kövekből és magas falakból emelt horgonyként kapaszkodott a világ peremén, az óceán és a láp találkozásánál. Mindig is ilyennek képzeltem Blackmoore-t – a sötét köveket, a csúcsos tetőt, a kémények lépcsőzetes sziluettjét –, amit azonban a gondolataimban légüres tér vett körül.
Most kiderült, hogy a derengő monstrum a sötét égbolt és egy, az óceán hullámai által ostromolt kopár szikla között foglal helyet. A gerincemen végigfutó borzongás nem csak a hideg szélnek és a finom sós permetnek volt köszönhető. Ezt a házat a benne uralkodó zord hangulat tette igazán kézzelfoghatóvá. Olyan volt, akár egy kőkísértet. Az óceán nedves levegője minden egyes lélegzetvételt a só, a szabadság és az ismeretlenség ízével gazdagított. A magasan fölénk tornyosuló épület sötéten derengett az alkonyi égen. A lápvidék végtelen határvonalként húzódott előttünk – az áthatolhatatlan vadon egyszerre volt kerítés és védvonal, ami mindeközben az óceán felé nyomta az épületet. A ház vad volt és sötét, ugyanakkor fenséges, magas, szigorú és kísérteties. Teljesen felcsigázott. Felcsigázott, ugyanakkor meg is rémített, mert úgy ráncigálta féltőn óvott szívemet, ahogyan korábban a szél ráncigálta a hajamat, a szoknyámat meg a fejemről lesodort kalapot. Úgy magával ragadott ez a környezet, hogy kis híján térdre kényszerültem elsöprő ereje láttán. Az orromban éreztem az óceán és a tőzeg illatát. A nyelvemen éreztem a levegő sós ízét, közelről hallottam a madarak hátborzongató vijjogását. A szél az óceán felől fújt, hideg korbácsütésekkel sújtva mozdulatlan testemet. Rájöttem, itt előbb-utóbb minden a darabjaira hullik. A szikla leomlik a csapkodó hullámok ereje alatt. A kövek szétporladnak a szélben. És rám vajon milyen hatással lennének az elemek? Milyen erőket engednének szabadjára bennem? Ezen az ősi helyen, ahol a zabolátlan természet az úr, mi mindent hozhatnék felszínre, mi mindent csalogathatnék elő magamból, mi mindent vethetnék a szél és a hullámok martalékául? Henry a nyitott ajtó felé sietett, és közben izgatott pillantást vetett rám. Gyorsan a nyomába szegődtem, és már alig vártam, hogy „végre” átlépjem Blackmoore küszöbét. Henry az ajtóban állva várta, hogy belépjek az előcsarnokba, amit először egy parányi faajtón át volt szerencsém megpillantani. A makett hűen tükrözte a részleteket – a feketefehér kockás márványpadlót, a díszesen faragott kandallót, a helyiség túlsó végén nyíló boltíves átjárót – de az arányok miatt minden újnak és idegennek hatott. Csupán megbecsülni tudtam, hol kezdődhet a mennyezet, ami a kandallóban pattogó tűz és a rengeteg gyertya ellenére a sötétségbe veszett. A hideg óceáni fuvallat ide is követett minket, feltartóztathatatlanul ostromolta a hátunkat, és meglobogtatta a gyertyák lángját, furcsa árnyakat vetítve a kőfalakra meg a padlóra. A tűz és a gyertyafény ellenére a helyiség vesztésre állt a sötétség ellen vívott csatában. Egy idős szolga komornyikhoz méltó fejedelmi tartással sietett Henry elé, majd meghajolt és így szólt: – Isten hozta idehaza, Mr. Delafield! Remélem, eseménytelenül telt az utazás. Az idehaza szó hallatán felkaptam a fejem. Henryre néztem, és egy szempillantás alatt
felismertem az arcára kiülő érzelmeket. A hazaérkezés izgalma – ez megmagyarázta a sietős lépteket –, boldogság, elégedettség és mélységes nyugalom sugárzott az arcáról: valóban ez volt az otthona. – Köszönöm, Dawson. Igen, az út kellemesen telt. És mindig jó érzés hazatérni. Dawson lesegítette Henry köpenyét, majd a kesztyűjét és a kalapját is elvette, én pedig átadtam a kalapomat meg a kabátomat a közelben várakozó inasnak. Szapora léptek kopogtak végig a padlón, majd ismerős hang szólalt meg a hátunk mögött: – Te vagy az, Henry? Hát megérkeztél? Megfordultam, hogy udvarias mosollyal köszöntsem Mrs. Delafieldet, aki elegánsabb volt, mint valaha. A londoni varrónők remek munkát végeztek, állapítottam meg magamban. De még mielőtt megszólalhattam volna, hogy köszönetet mondjak a meghívásért, megtorpant és döbbenten bámult rám. Még a gyertyák pislákoló fényénél is jól látszott, hogy meglepetéssel vegyes rosszallás suhan át a tekintetén. – Katherine! – Mrs. Delafield hangja metsző volt, mint az óceáni szél. – Te mit keresel itt? Zavartan néztem Henryre, aki közvetlenül mellettem állt. – Igen, anyám, kicsit hamarabb érkeztünk. Gondoltam, Kate örülne, ha egy napot kettesben tölthetne Sylviával, mielőtt a többi vendég is megérkezik. Mrs. Delafield utálkozva húzta el a száját, de mielőtt válaszolhatott volna, megint lépések hallatszottak, és Sylvia meg egy számomra ismeretlen fiatal hölgy lépett elő a sötétből. Ugyanebben a pillanatban szélroham rázta meg az ajtót, és a pislákoló gyertyák újabb táncoló árnyékokat vetettek a falakra. Nagyot dobbant a szívem. – Kitty? – kérdezte Sylvia, és úgy meredt rám, mintha kísértetet látna. Tekintetének súlyától elbátortalanodva gyorsan lesimítottam a hajam. A kínos csendet követően azonban Sylvia előrelépett, és ölelésre tárta a karját. – Jaj, de örülök, hogy itt vagy! – szorított magához. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Éreztem, hogy nem lesz semmi baj. Mrs. Delafield sosem kedvelt engem. Ezt már megszokhattam. Semmi okom nem volt az aggodalomra. – Meg sem lepi, hogy itt lát, Mr. Delafield? – Finom kacaj kísérte a szavakat. Kibontakoztam Sylvia öleléséből, és először Henryre, majd a fiatal hölgyre sandítottam, aki Sylvia társaságában lépett a helyiségbe. Ő persze rám sem hederített. Összekulcsolt kézzel állt, és rezzenéstelen, szeretetteljes tekintettel fürkészte Henry arcát. – Miss St. Claire! – felelte Henry ellágyulva. – Nem is tudtam, hogy már megérkezett. – Az édesanyja volt olyan kedves, és magával hozott. Londonból. Elkomorodtam. Szóval ő Miss St. Claire. Henry jövendőbelije.
Mrs. Delafield előrébb lépett, és amikor felpillantottam, rám mosolygott. Ha volt valami közös benne meg a mamában, akkor az nem lehetett más, csakis a fegyverarzenáljuk. A mosoly mindkettejüknél a megszégyenítés, az ármánykodás, a megsemmisítés eszközeként működött. A szóban forgó mosoly, amit Mrs. Delafield vetett be ellenem, rideg volt és kíméletlen, akár egy tőrdöfés. – Miss St. Claire, bemutatom Miss Katherine Worthingtont. A családunk régi barátja. Katherine, bemutatom Miss Juliet St. Claire-t. Miss St. Claire most először méltatott figyelemre. Alkalmam nyílt megcsodálni páratlan szépségét, sötét gesztenyebarna haját és nagy, zöld szemeit, amik épp csak egy kicsit ültek távolabb egymástól, mint amire az ember számított volna. Az arca szív alakot formázott, a szája kicsi volt, az orra egyenes és hosszú. Elszorult a szívem. Miss St. Claire-nek lélegzetelállítóan szép vonásai voltak. Szinte túlvilági jelenség volt. Mintha tündérországból szállt volna le közénk. Gyorsan összeszedtem magam, nem is értettem, honnan támadnak ilyen képtelen gondolataim. Alighanem az árnyak, a lápvidék és a vad óceáni szél zavarta meg a fejemet. – Miss Worthington! Isten hozta Blackmoore-ban! – köszöntött a tündérkirálynő tiszta, magabiztos hangon. – Nagyon örülünk, hogy eljött. Elképedve meredtem rá, aztán becsuktam a számat, és inkább lenyeltem a meglepett sikolyt. Örülünk, hogy eljött? Isten hozta Blackmoore-ban? Ezt nem a háziasszony szokta mondani? Mrs. Delafieldre sandítottam, aki elégedetten figyelte a jelenetet, majd Henryre tévedt a tekintetem, aki olyan kifejezéstelen arccal nézett maga elé, hogy hiába is próbáltam volna olvasni a gondolataiban. Tehát már meg is állapodtak? Lehet, hogy Henry már meg is kérte Miss St. Claire kezét? Végleg eldőlt, hogy ez az ifjú hölgy lesz Blackmoore úrnője? – Köszönöm – fogadtam a köszöntést. – Örülök, hogy végre itt lehetek – tettem hozzá halvány mosoly kíséretében. A végre szót külön kihangsúlyoztam. Így akartam Miss St. Claire tudtára hozni: lehet, hogy ő már visszajáró vendégnek számít itt, de én akkor is sokkal több szállal kötődöm ehhez a helyhez. Tízéves voltam, amikor Miss St. Claire-t bemutatták Henrynek. Én régebbről ismertem Henryt, mint ő, és jobb barátságban is voltam vele. Én már akkor imádtam Blackmoore-t, amikor Miss St. Claire még nem is hallott róla. – Dawson, kérem, vigye fel Miss Worthington holmiját a szobájába! – vette át az irányítást Mrs. Delafield. Körülnézett a helyiségben. – Mrs. Pettigrew! Hát maga is itt van? Az öreg dadus végre félretette a kötését, és néhány lépéssel közelebb jött. – Henry úrfi hívott meg. Gardedámnak.
Mrs. Delafield szigorú pillantást vetett Henryre. – Látom, Henry csupa meglepetéssel készült ma estére. Henry állkapcsa megfeszült, acélos tekintete az anyjáéba fúródott. Mintha néma csatát vívtak volna egymással, amit a jelek szerint Henry nyert meg, mert Mrs. Delafield végül lemondó sóhajjal nézett körül a szobában, mintha keresne valamit. – Katherine! – sóhajtott fel immár másodjára. – Hol a komornád? – Én… én nem hoztam magammal. Anyámnak saját komornája volt, én meg a nővéreim azonban egyetlen közös komornán osztoztunk, és a mama egyetlen szolgálót sem nélkülözött volna szívesen a távollétemben. Mrs. Delafield gőgösen vonta fel a szemöldökét, és úgy mért végig, mintha valami furcsa rovar tévedt volna az útjába. Jól ismertem ezt a pillantást. Ám ezúttal különösen feszélyezett, méghozzá Miss St. Claire átható pillantása és Henry közelsége miatt. Elvörösödtem. Mrs. Delafield ismét nagyot sóhajtott, és kelletlenül szólt hátra: – Dawson, holnap reggel kerítsen valakit, aki elszegődne Miss Worthington mellé komornának! Nem engedhetjük, hogy magányosan kószáljon itt. Mit szólnának a vendégeink? – Igenis, Mrs. Delafield – hajolt meg Dawson. – Sylvia, egy szóra! – vonta félre Mrs. Delafield a lányát. Fojtott hangon pusmogtak, de így is sikerült kihallgatnom a beszélgetésüket. Ehhez kiválóan értettem. – A keleti szárnyban nem maradt szabad vendégszoba. A nyugati szárnyban kell elszállásolnunk. – Ne kérjünk meg valakit, hogy fogadja be…? – Nem. Nem áldozom fel a vendégeim kényelmét a kisasszony kedvéért. A múltkor már megmondtam, hogy… – fogta suttogóra Mrs. Delafield. Feszülten hegyeztem a fülem, nehogy elveszítsem a beszélgetés fonalát, de persze úgy kellett tennem, mintha nem hallgatóznék. Kisvártatva Sylvia odajött hozzám, és belém karolt. – Gyere! Megmutatom a szobádat. Felvett egy gyertyát a kisasztalról, és magával ráncigált a helyiség túlsó végéből nyíló boltíves átjáróhoz. Úgy tűnt, Henry teljesen megfeledkezett rólam. A kandalló előtt állt, és áhítattal csüngött Miss St. Claire szavain. Mielőtt áthaladtunk volna a boltív alatt, önkéntelenül is hátrapillantottam. Miss St. Claire időközben közelebb húzódott Henryhez, a lobogó tűz fénye rézvörös ragyogásba vonta a haját. Kecses mozdulattal Henry karjára tette a kezét, és mélyen a szemébe nézett. Az utolsó dolog, amit láttam, mielőtt elfordultam volna, hogy Henry viszonozza a mosolyt.
7. fejezet – A MAMA AZT MONDTA, HELYEZZÜNK EL a nyugati szárnyban – nézett rám Sylvia enyhe nyugtalansággal a szemében. – A többi vendég a keleti szárnyban szállt meg. Mint tudod, a mama egy évig csinosítgatta, és most minden barátját meghívta, hogy eldicsekedjen a végeredménnyel. Csakhogy veled nem számolt, és már nem maradt szabad vendégszobánk. Egyedül leszel a nyugati szárnyban. Ugye, nem nagy baj? – De hát… – Megbotlottam a legfelső lépcsőfokban, a korlátba kellett kapaszkodnom, nehogy elessek. – De hát mit jelentsen ez? Édesanyád bizonyára tudott az érkezésemről. – Hmm? – sandított rám Sylvia, majd ismét előreszegezte a tekintetét. Sötét volt, a gyertya fénye alig világította meg az előttünk nyújtózkodó hatalmas folyosót. A hideg futkosott a hátamon. Hirtelen nagyon hálás voltam Sylviának, hogy szorosan fogja a karomat. – Hogy érted azt, hogy édesanyád nem számolt velem? Hiszen meghívott, nem? Henry mondta. Még a levelet is megmutatta, Londonból érkezett. Édesanyád meghívott engem, Sylvia. Rémült szívvel fürkésztem a mellettem baktató Sylvia arcát. A gyertyafény megvilágította aranyszőke haját. Mindenben az anyjára ütött. Magas termet, a Delafieldek sajátja. Szőke haj, ami először fakóbarna lesz, csak azután ősz. És a téli égboltot idéző hideg, kék szempár. – Jaj, nem úgy értettem. Igazából elszámolta magát… Nem számolta össze, pontosan hányan leszünk. Téged kifelejtett. Amikor előkészítette ezt az összejövetelt… Egyszóval a nyugati szárnyban leszel – legyintett végül Sylvia. – Ennyi az egész. A borzongás mellé most már enyhe aggodalom is társult, de azzal próbáltam elhessegetni, hogy Sylvia soha nem hazudna nekem, és Henry sem. Ha ők azt állítják, az édesanyjuk meghívott engem, akkor az úgy is van. Halványan elmosolyodtam. Végre itt vagyok Blackmoore-ban. Csak ez számít. Végre én is meghívást kaptam. Végre én is bebocsátást nyertem a szentélybe, végre megtudhatom, hol tölti majd Henry egész hátralévő életét. Itt megálljt parancsoltam a gondolataimnak, még mielőtt hozzátettem volna: „Miss Juliet St. Claire-rel.” Aztán, amikor eszembe jutott, mekkora szerencse, hogy a nyugati szárnyban szállásoltak el, ahol Sylvia elmondása szerint kísértetek járnak, még szélesebb mosolyra húzódott a szám. Tökéletes! Én is pontosan itt kezdtem volna a felfedezőutamat. Felmentünk a lépcsőn, és jobbra fordultunk. Sylvia megborzongott. Ez a szárny jóval hidegebb volt. A szél átfújt a kőfal repedései
között. Nem Volt nehéz meghallani a széllökések nyomán felhangzó süvítést. A fapadló megnyikordult a talpam alatt. Sylvia még erősebben kapaszkodott belém, és megszaporázta a lépteit. Mosolyogva néztem rá. – Ne mondd, hogy még mindig félsz itt! – Ostobaság! Tizennyolc éves vagyok. Mitől félnék? – förmedt rám Sylvia. Aztán éles szögben jobbra fordult, és majdnem fellökött, olyan sietve igyekezett kinyitni az ajtót. – Tessék! Ez lesz a szobád. A nehéz, faragott ajtó nyikorogva tárult fel előttünk. – Felküldök egy szobalányt, hogy gyújtson be – lépett be a szobába Sylvia, és gyorsan meggyújtotta az éjjeliszekrényen meg a kandallópárkányon hagyott gyertyákat. Aztán megrángatta az ágy melletti csengőzsinórt. Idegesen nézett körbe, majd megborzongott. – Valóban gyűlölöm a nyugati szárnyat. Elismerem. Viszont fogadni mernék, hogy te jól megleszel itt. Mindig élvezettel hallgattad a kísértethistóriákat. Körülnéztem a szobában, és megállapítottam, hogy mindenben megfelel az ízlésemnek. Sötét volt, jéghideg, és tökéletesen illett a ház hangulatához. – Csodálatos – ültem le az ágyra. Sylvia, miután a többi gyertyát is meggyújtotta, az éjjeliszekrényre helyezte a sajátját. Csak most ébredtem rá, mennyire hiányzott a társasága az elmúlt négy hónapban, amíg a fővárosban tartózkodott. – Most pedig mesélj el mindent, ami a leveleidből kimaradt! Milyen volt London? Sylvia az ágyra huppant, és elkínzott sóhajtás kíséretében így felelt: – Kimerítő. Minden nap. Rettenetesen kimerítő. – Na, ez szép, Sylvia! – horkantam fel. – Inkább üldögélnél a kandalló előtt, mintsem világot láss. – Így igaz – mosolygott kedélyesen Sylvia. – De bárhogy is, ezentúl a kérők zarándokolnak el énhozzám. London túl fárasztó, még egyszer nem vállalkoznék ekkora útra. – Apropó kérők… – vontam fel a szemöldököm. – Akadnak ígéretes fiatalemberek a fővárosban? Sylvia újabb sóhajt hallatott, ám ezúttal földöntúli mosoly áradt szét az arcán, és a tekintete is elhomályosult. A zsebébe nyúlt, egy cédulát húzott elő belőle, és a kezembe nyomta. Ez állt rajta, cirkalmas betűkkel: Hát fény a fény, ha őt nem láthatom? Hát öröm az, minek nem részese?{1} Sylvia izgatottan fürkészte az arcomat. – Nos? – kérdezte áhítattal. – Egy költő veszett el benne, nem igaz?
– Shakespeare-ben? Igen. Kétségtelenül – adtam vissza neki a cédulát. – Nem. Nem Shakespeare-ben – felelte homlokráncolva. Közelebb hajolt, és noha az ajtó zárva volt, így senki sem hallhatta, mit mond, a fülembe súgta: – Ezt Mr. Brandon adta nekem. Ő írta. Rólam. – Ó! – hümmögtem, majd a papírszeletre mutattam. – De ez a sor akkor is Shakespearetől származik, Sylvia. – Azt már nem tettem hozzá, hogy ha a barátnőm csupán feleannyit tanult volna, mint amennyit a macskáimmal játszott, talán maga is rájönne a turpisságra. Sylvia csüggedt arckifejezése láttán mély együttérzés fogott el. – Én meg azt hittem, ő írta – cirógatta meg a cédulát Sylvia. – Attól még nagyon romantikus gesztus – szóltam közbe sietve. – Látszik, hogy fülig szerelmes beléd. És végeredményben a szándék a fontos, nem az eredetiség. – Igen – derült fel Sylvia arca. – Igazad van. A szándék a fontos. Borzasztóan bántott, hogy elrontottam a barátnőm kedvét. – Mesélj még erről a figyelmes és romantikus Mr. Brandonról! Sylvia szélesen elmosolyodott. – Hamarosan te is megismerheted. Ha minden igaz, holnap érkezik. – Akkor kétszeresen is boldog vagyok, hogy itt lehetek. – Igen. Én is boldog vagyok, nem érdekel, mit szól hozzá a mama… – Sylvia riadtan hallgatott el. – Miért, mit szól hozzá a mama? – néztem rá kérdőn. A barátnőm elpirult, és megrázta a fejét, mintha arra kérne, ne is beszéljünk róla. De én nem hagytam annyiban a dolgot. – Mit szólt édesanyád a látogatásomhoz? Valóban nem tudott az érkezésemről? Sylvia lesütött szemmel babrálta az ágyterítőt. Hosszas hallgatás után rám nézett, és csak ennyit mondott tétován, óvatosan: – Aggódik, hogy a jelenléted… elvonja Henry figyelmét. A feladatáról. Zavartan ráncoltam a homlokom. – És mi lenne az a feladat? Sylvia felsóhajtott. – Henry szilárdan elhatározta, hogy… nem halogatja tovább a dolgot. Miss St. Clairerel. A szívem hangosan zakatolt. Sylvia aranyszőke hajára szegeztem a tekintetem. – Tehát megkéri a kezét. Sylvia rám nézett. Őszinte együttérzés tükröződött az arcán. – Hiszen tudtad, hogy ez lesz a vége – suttogta. – Kezdettől fogva. Elég időd volt, hogy megbékélj a helyzettel, Kitty. És Henrynek is. Láthattad, hogyan viselkedett ma este.
Odalent. Láthattad, hogy már elfogadja a leendő menyasszonyát. A büszkeségem romokban hevert. Fensőbbséges kifejezést erőltettem az arcomra. – Semmi kifogásom ellene, hogy Henry elveszi Miss St. Claire-t. Ne nézz rám ilyen szánakozóan, Sylvia! – Én nem akartam… – Öntsünk tiszta vizet a pohárba! Nem én hangoztatom lépten-nyomon immár másfél éve, hogy nincs szándékomban férjhez menni? – néztem farkasszemet Sylviával, mire ő kényszeredetten bólintott. – De igen. Mindenkivel világosan közölted a tervedet. – Ha egy picit is tartasz valamire, szépen kérlek, ne nézz rám így, ne mentegetőzz, és ne sajnálj! Inkább örülj, mert végre rábeszéltem a mamát, hogy engedjen el Charlotte nénivel Indiába. Sylvia szeme tágra nyílt. – Igazán? – Bizony – szegtem fel az államat. – Blackmoore-ból egyenesen oda megyek. Ez azért figyelemre méltó eredmény. – Tudom. Nem hiszek a fülemnek. Azt hittem, édesanyád soha nem egyezik bele a tervedbe. – Hát, végül beleegyezett. Hamarosan a saját életemet fogom élni, a saját elképzeléseim szerint. Sose félts engem, Sylvia! El sem tudom mondani, mennyire boldog vagyok! Megkönnyebbülés lágyította el a Sylvia arcát eltorzító aggodalmas ráncokat. A barátnőm megfogta a kezem, és finoman megszorította. – Ez jó hír, kedvesem! Nagyon jó hír! Tulajdonképpen örülök is, hogy szóba hoztad a dolgot, mert volna egy kérésem, de azt sem tudom, hogyan mondjam el neked. – Mi az? – A mama megkért, hogy… ha egy mód van rá… maradj a szobádban ma este – harapott az ajkába Sylvia. Rámeredtem. – Gondolom, amúgy is elfáradtál a hosszú úton – tette hozzá sietve. – És mindnyájunknak könnyebb lenne, ha Henry és Juliet kettesben tölthetné a ma estét, kizárva minden zavaró körülményt. Ezért is hoztuk őt magunkkal Londonból: hogy előbb érjen ide, mint a többi vendég. A mosolyom nem volt túl őszinte, de azért igyekeztem barátságos arcot vágni. – Értem. – Természetesen küldetek fel vacsorát. Nehogy éhen halj nekem! – nevetett Sylvia kényszeredetten.
Az arcom lángolt a szégyentől, és amikor könnyek szöktek a szemembe, tudtam, hogy tüstént meg kell szabadulnom a barátnőmtől. – Örülök, hogy itt lehetek. Igazad van, nagyon fáradt vagyok, rám fér a pihenés. Nem is vágyom most másra. – Felálltam, az ajtóhoz mentem, és kinyitottam. Az inas éppen ebben a pillanatban érkezett meg a ládámmal. – Nini! Meghozták a poggyászomat. Gyorsan kicsomagolok. Te nyugodtan menj le a többiekhez! Sylvia idegesen toporgott mellettem, mintha mondani akarna valamit. De mielőtt megszólalhatott volna, fürgén megöleltem, és így szóltam: – Úgy örülök, hogy viszontláthatlak! – Azzal óvatosan kitaszigáltam az ajtón, és bevártam a közeledő inast. – Köszönöm, ez az enyém lesz! Erre tessék! Tegye csak az ágy végébe! – Az inast is gyorsan kitessékeltem, majd behúztam az ajtót. – Küldetek fel vacsorát – mondta Sylvia halkan, még mindig az ajtóban ácsorogva. Ám félő volt, hogy nem bírom tovább leplezni feldúltságomat, és a világért sem akartam, hogy a barátnőm tanúja legyen a megalázó jelenetnek. Bólintottam, és eltökélt mosollyal csuktam be az ajtót.
8.fejezet A BLACKMOORE-I SZOLGÁK NEM TÉTLENKEDTEK. Tíz perc sem telt bele, és a szobalány már meg is jelent a szobámban, hogy tüzet rakjon a kandallóban. A lángok fényénél máris tisztábban látszott, hogy a falakat sötét faburkolat díszíti, hogy a bársonyfüggönyök árnyalata szinte a megszólalásig hasonlít a lápvidéken látott füvek és satnya cserjék színére, míg a szilvakék ágyterítő a hangamezőket idézi. Körbejártam a szobában, megsimogattam a bársonyborítást, ujjaimat végigfuttattam a sima faburkolaton, és félrehúztam a függönyt, hogy kinézzek az ablakon. Az ablaküveget ólombetétek osztották sok kis rombuszra. Addig babráltam a reteszt, míg végül sikerült kilöknöm az egyik szárnyat. Az ablak nehézkesen, cérnavékony, fémes nyikorgással tárult fel előttem. Kihajoltam rajta, és körülnéztem. Jobbra, a ház sarkán túl ott csillogott az óceán, a hold fénye tünékeny árnyékokat vetített a felszínére. Balra, a ház mögött félelmetes sötétség terpeszkedett: a lápvidék. Az ablak alatt pedig, két emelettel lejjebb, sima gyepfelület húzódott. A késő esti szél hidegen süvített be az ablakon, és a gyertyák sercegni kezdtek a tartójukban. Visszahúztam a fejem, becsuktam az ablakot, és meggyőződtem róla, hogy rendesen visszatoltam-e a reteszt. Aztán a bársonyfüggönyt is összehúztam, és újból szemügyre vettem a szűk kis odút, amit a lakhelyemül jelöltek ki ebben a nagy házban. Igyekeztem elterelni a gondolataimat, de Sylvia elszólása fájdalmasan mardosta a lelkemet. Felháborított, hogy ketrecbe akarnak zárni. Azon már rég túltettem magam, hogy Mrs. Delafield nem szível engem. Miképp azon is, hogy tudomást sem vesz a létezésemről. De az, hogy már az első estén szobafogságra ítél, nehogy elvonjam Henry figyelmét Miss St. Claire-ről… Ennél nagyobb sértést el sem tudtam volna képzelni – ez még engem is váratlanul ért. Megdörzsöltem az orrom, hogy elfojtsam a feltörni készülő érzéseket. Nem szabad összeomlanom. Azzal csak magamat minősíteném. Kit érdekel, hogy nem látnak szívesen? A vacsorám még nem érkezett meg, így hát nekiláttam, hogy kicsomagoljam a holmimat. Mozartot, a ruháimat meg az elefántcsont-berakásos dobozkát, benne a nénikém levelével. Ez volt minden vagyonom. Megcirógattam a dobozt díszítő elefántot, majd felnyitottam a fedelet, és újra elolvastam a levelet, amit fél évvel korábban kaptam: Kedves Katherine! Egy londoni üzlet polcán bukkantam erre a dobozkára. Amint beléptem az ajtón,
megszólított, és hívott, hogy menjek közelebb hozzá, fedezzem fel a titkait. Így is tettem, és felfedeztem egy titkot: egy álmot, ami csak akkor tudatosult bennem, amikor a kezembe vettem ezt a dobozt. Katherine, tudom, hogy egyedül te értékeled mindazt, amit ez a doboz képvisel: a kalandot! Ezennel képzeletbeli utazásra hívlak téged – csak egy röpke pillanatra. Képzeld el, hogy egy vitorlás hajó fedélzetén állsz, és nincs más körülötted, csak az óceán meg az égbolt! Képzeld el, hogy a szél hosszú hónapokon át repít úti célod felé! Ősi, ellenállhatatlan erővel. A természet ereje a régi életedből egy új világ felé sodor téged. Képzeld el, hogy Afrika partjainál hajózol! Képzeld el a dzsungelt, a tengerpartot, a sivatagot! Képzeld el, hogy a hajó délnek tart, megkerüli a Jóreménység fokát, majd észak, végül pedig kelet felé veszi az irányt! India felé! Képzelj el egy országot, ahol minden új és ismeretlen, ahol minden áldott nap új felfedezések várnak rád! Képzelj el egy életet, amiben azt teheted, amihez csak kedved van! Képzelj el egy országot, ami végtelen lehetőségekkel kecsegtet, ahol úgy szabadulhatsz meg a régi életedtől, akár a kígyó a levedlett bőrétől! Képzeld el a forró szelet, a mély, rikító színeket, a furcsa, ismeretlen illatokat! Képzeld el, Katherine, hogy esélyt kapsz az újjászületésre! Képzeld el, milyen érzés lenne, ha a saját kezedbe vehetnéd a sorsodat, távol az elvárások és a kultúránk korlátaitól! Nem gondolod, hogy életre szóló élményben lenne részed? Ami örökre megváltoztat? Katherine, ha ez a képzeletbeli utazás csak egy kicsit is megragadta a fantáziádat, figyelj rám! Jelentős vagyont örököltem Stafford bácsikádtól. Évek óta nem nyúltam hozzá, inkább befektettem. Mostanra elég szép összeg gyűlt össze belőle, és már azt is eldöntöttem, mire fordítom. Azt akarom, hogy életre szóló élményben legyen részem. Elutazom Indiába. És azt akarom, hogy te is velem gyere! Izgatottan várom a válaszod, és, mint mindig, most is sokszor csókollak. Szeretettel: Charlotte néni Összehajtogattam a levelet, és a szívemben ismét feltámadt a remény. Charlotte néni számít rám. Tervei vannak velem. Egyúttal méltó példaképem lehetne. Férjezetlen, független nő, és szabad akaratából lett az. Teljesítem a mama kérését, aztán elutazom a nénikémmel, és megtanulom, hogyan legyek egyedül is boldog. Igen. Ez volt a tervem. Itt,
ezen a helyen kellett megalapoznom a jövőmet. Visszatettem a levelet az elefántcsontberakásos dobozba, aztán csak ültem, és megpróbáltam összeszedni magam. Ám amint körülnéztem, rájöttem, hogy alig három napja pont ugyanez történt velem a saját házunkban. Csapdába esve kuksoltam egy szobában, és a szökésről ábrándoztam. Akkor még Blackmoore volt a mentsváram. De ez a zug is csak egy kőből és üvegből emelt csapda volt, semmiben sem különbözött a szobámtól. Egyre türelmetlenebb lettem, de fél óra múlva végül feltálalták a vacsorát. Ugyanaz a szobalány hozta fel, aki begyújtott a kandallóba. Csendben ettem, csak a kandallópárkányon álló óra ketyegett, lassan számolva az elszigeteltség hosszú, nehéz perceit. Gondolni sem mertem Miss St. Claire egymástól távol ülő szemeire és aranybarna hajára. Gondolni sem mertem Henryre, aki mosolyogva hallgatja Miss St. Claire suttogását. Ám ekkor betelt a pohár. Félretoltam a tányért, felálltam, és kerestem egy gyertyát. Lehet, hogy a szalonba nem kaptam meghívást, de attól még nem fogok egész este a szobában kuksolni, bármit mondjon is Mrs. Delafield vagy Sylvia. Kilopóztam a szobából, halkan becsuktam magam mögött az ajtót, és megvártam, amíg a szemem hozzászokik a folyosó félhomályához. Balra néztem, aztán úgy döntöttem, inkább az ellenkező irányba indulok el, mint amerről jöttem. A gyertya nehezen birkózott meg a sötétséggel, a vékonyka láng nem sok lehetőséget hagyott a felfedezésre. A padló megreccsent a lábam alatt, és a fal repedésein beszökő fuvallat meglobogtatta a gyertyalángot, ami táncoló árnyékokat vetített körém. Megborzongtam, és jobbra fordultam, hogy szembenézzek az ismeretlennel. A folyosón síri csend honolt. Lassan, óvatosan settenkedtem végig a csupasz, megvetemedett padlón. A folyosó jobb oldalán haladtam, gyertyámat magasra emelve tapogatóztam a fal mellett. Csakhogy elképzelésem sem volt, mit is keresek valójában. Megálltam egy arckép előtt, és bekukkantottam alá, ügyelve, nehogy megpörköljem a szemöldököm. A keret mögé nyúltam, és végigtapogattam a falat. De ugyanolyan sima volt, mint máshol. Továbbmentem, és egy csukott ajtó előtt találtam magam. A kilincsre csúsztattam a kezem, és azon morfondíroztam, vajon benyissak-e az üres szobába. De nem vitt rá a lélek. A folyosó sötét volt és hideg, de legalább nyitott. Nem volt bennem annyi bátorság, hogy belépjek egy sötét, lakatlan szobába. Folytattam a keresést, és minden utamba kerülő festmény alá benéztem, amíg el nem jutottam a folyosó végéig, ahol egy plafonig érő ablak nyújtózkodott előttem. Kikukucskáltam rajta, de semmit sem fedeztem fel az üveg mögött terpeszkedő sötétben. Megfordultam, átmentem a folyosó túloldalára, majd az előbbi szisztémát követve tipegtem végig a fal mentén, és minden olyan nyílás előtt megálltam, ami egy esetleges
titkos átjáró bejárata lehetett. Elhaladtam a szobám mellett, és addig mentem, amíg újabb ablakhoz nem értem. Közvetlenül az ablak mellett nagy kézi szőttes lógott a falon. Tökéletes álca egy titkos ajtónak, gondoltam magamban. Magasra emeltem a gyertyát. A szívem egyre szaporábban lüktetett. Azt hittem, végre megtaláltam azt, amiről annyi éven át álmodoztam. Megérintettem a szőttes szélét, és benyúltam alá, ujjaim izgatottan keresték a reteszt vagy a rést – egy jelet, ami arra utal, hogy a felfedezőutam sikerrel járt. Magasra nyújtózkodva, kalapáló szívvel húztam végig a tenyeremet a falfelületen. A szőttes hatalmas volt. Alábújtam, és a gyertyát a fal felé fordítva kutattam a rejtett nyílás után. Egyszer csak zajt hallottam. Eleinte azt hittem, csak a szél fütyül a közelben. Aztán rájöttem, hogy a nesz sokkal halkabb annál. Inkább sercegésnek hatott, és ahogy felszegett fejjel fülelni kezdtem, rájöttem, mit is hallok valójában. Emberi beszéd volt, jobban mondva suttogás. Felállt a szőr a hátamon. Eloltottam a gyertyát, és bár a felcsapó füst kellemetlenül csípte az orromat, mozdulatlanná merevedtem. A szívem a torkomban dobogott. De hiába hegyeztem a fülem, egy szót sem tudtam kivenni, még az sem derült ki, honnan jön a suttogás: a folyosóról, a szőttes elől, vagy a fal túlsó felén húzódó titkos átjáróból? Léptek hallatszottak meg halk kaparászás, de a suttogás sem szűnt meg, tovább borzolva az idegeimet. Sylvia kísértethistóriái jutottak eszembe, és megborzongtam a rémülettől. Hirtelen olyan páni félelem fogott el, hogy minden gondolat, minden érzés kitörlődött a fejemből. A szőttes teljes súlyával nehezedett rám, alig bírtam lerázni magamról. Elejtettem a gyertyát, és kézzel-lábbal hadakozva próbáltam kiszabadulni. Miután előtántorogtam rejtekhelyemről, lihegve, egész testemben reszketve dőltem a falnak. A folyosó továbbra is sötétségbe burkolózott. A rémisztő suttogás is megszűnt. Azon tűnődtem, vajon tényleg hallottam-e a hangokat, vagy csak a szél meg az élénk fantáziám tréfált meg. A szívemre szorítottam a kezem, és mélyeket lélegeztem, hogy lecsillapodjak, s hogy a józan ész végre átvegye az uralmat a képzeletem fölött. Az ablakhoz fordultam, és kinéztem rajta. A hold éppen dagadt, és az ablakból tökéletes kilátás nyílt az óceánra. A víz színén csillogó ezüstfehér holdfény látványa megnyugtatta a lelkemet, és hamarosan a fejem is kitisztult. Kellett nekem a titkos folyosót keresnem! – most jól felizgattam magam. A suttogások meg a léptek csak a képzeletem szüleményei. Nincsenek kísértetek. A lelkek nem járnak vissza a túlvilágról. De alighogy a gondolatmenet végére értem, megint lépések zaja hallatszott. Riadtan fordultam hátra, és a falhoz lapultam. Ezúttal világosság derengett fel a távolban – a magasba tartott gyertya fénye ismerős
arcra vetült. Henry. A félelmem rögvest elpárolgott, és ajkam finom mosolyra húzódott. Henry megállt az ajtóm előtt, és bekopogott rajta. Várt egy kicsit, majd halkan így szólt: – Kate! Ébren vagy? – Majd újra bekopogott. Mély levegőt vettem, és ijedtemben elszorult a torkom. Henry hátrafordult, és persze azonnal lefülelt. – Á, szóval itt bujkálsz! – A hold ezüstfehér fénybe vonta a testemet, míg Henry alakját a gyertya aranyszínű lángja világította meg. Henry közelebb jött, és az aranyszínű ragyogás végül egybeolvadt a holdfénnyel. – Mit csinálsz itt a sötétben? – Volt gyertyám – feleltem, mintha ez bármit is megmagyarázna. Még mindig izgatott voltam, remegett a kezem. – Te mit csinálsz itt? Miért nem vagy odalent? Tán nem élvezed Miss St. Claire társaságát? Ez fullánkos megjegyzés volt, rögtön meg is bántam. Henry vállát hanyagul a falnak vetve nézett rám, és az ablakpárkányra helyezte a gyertyáját. – Azért jöttem, hogy megnézzem, minden rendben van-e. Hiszen teljesen egyedül vagy itt. Sylvia már kísérteteket látna. – Én nem vagyok Sylvia. – Tudom – válaszolta Henry szeretetteljes, mosolygós hangon. – De azért, szó, ami szó, furcsa egy ház ez, Henry… Főleg a nyugati szárny. Az imént, amikor bebújtam a szőttes mögé, mintha suttogást hallottam volna. – Suttogást? A szőttes mögött? – komorult el Henry. – Igen. A titkos átjárót kerestem. Ne vigyorogj! Nyilván sejtetted, hogy ez lesz az első dolgom. Tehát, amikor benéztem a szőttes mögé, mintha lépteket meg suttogást hallottam volna. Szerinted megőrültem? Henry tekintete kifürkészhetetlen volt, az arca csupa rejtély. – A szél lehetett. – Igen. Talán. – Tudod, napvilágnál sokkal könnyebb megkeresni azt a titkos átjárót. – Tudom – feleltem, és halványan elmosolyodtam. – Én csak… gondoltam, elütöm az időt. – Elütöd az időt? – vonta össze a szemöldökét Henry. – De hát miért nem jöttél le hozzánk? Az ajkamba haraptam, és mivel nem tudtam, mit válaszoljak, végül visszakérdeztem: – Mit keresek én itt? Blackmoore-ban. És nehogy azzal gyere, hogy édesanyád hívott, mert a vak is látja, hogy csak púp vagyok a hátán. Mondd meg az igazat! Kérlek! Kalapáló szívvel néztem Henryt, aki hosszasan bámult rám. Őszintén reméltem, hogy
ezúttal nem vezet félre. – Azért vagy itt – bökte ki végül mert a szavamat adtam, hogy egyszer vendégül látlak. – És ez az utolsó alkalom, amikor megteheted. – Hogy érted ezt? – nézett rám gyanakvóan Henry. – Sylvia mindent elmondott. Elmesélte, hogy meg akarod kérni Miss St. Claire kezét. Henry egy szót sem szólt. Megköszörültem a torkomat, és egyik lábamról a másikra álltam. – Tehát igaz? Feleségül kéred? Mielőtt válaszolt volna, Henry hosszasan fürkészte az arcomat. – Meglehet. Felsóhajtottam. Kétszer is. – Értem. – Most rajtad a sor. Áruld el, miért nem mutatkoztál ma este? Miért nem csatlakoztál hozzánk? Mély levegőt vettem. – Édesanyád megtiltotta, hogy lemenjek. Sylvia megkért, maradjak a szobámban, mert így nem vonom el a figyelmedet Miss St. Claire-ről. Sejtheted, hogy nem jókedvemben tettem… hiszen gyűlölök a négy fal között kuksolni. – A hangom megremegett, pedig próbáltam tartani magam. Henry épp csak annyira fordította el a fejét, hogy a holdfény megvilágítsa dühtől szikrázó szemét. Megdörzsöltem az orrom és félrepillantottam. – Nem sírok ám! Valójában kapóra is jött ez a kis egyedüllét, így legalább felfedezhettem… – Kate! – rezegtette meg Henry szelíd hangja pattanásig feszült idegszálaimat. Egyre szaporábban dörzsölgettem az orrom, és hátat fordítottam Henrynek. Kemény tárgyba botlottam, és mikor lehajoltam, rájöttem, hogy a gyertyám az, ami ott hevert a földön. Megköszörültem a torkom. – Nem tartalak fel, várnak a vendégeid – dünnyögtem, azzal elindultam a szobám felé. Keresztülvágtam a folyosón, és ahogy kinyitottam az ajtót, a tűz és a gyertyák hívogató fénye ömlött ki rajta. Megfordultam, hogy köszönetet mondjak Henrynek a figyelmességéért, és döbbenten tapasztaltam, hogy ott áll a hátam mögött. – Figyelj rám! – mondta halkan, de nyomatékosan. – Te is a vendégem vagy, legalább annyira, mint Miss St. Claire vagy a többi látogató. Az én vendégem vagy, Katherine Worthington. Blackmoore az enyém lesz, nem az anyámé. Itt nem ő parancsol. Ez tetszett: Itt nem ő parancsol. Henry azonban tévedett. Mindenhol az édesanyja
parancsolt. – Egyszóval akkor jössz le hozzánk, amikor csak kedved tartja – mondta Henry. – Ott keresed a titkos átjárókat, ahol csak óhajtod. – Felém nyúlt, és gyengéden végighúzta a hüvelykujját az arcomon. Egy eltévedt könnycseppet törölt le, ami véletlenül elkerülte a figyelmemet. Döbbenetemben elakadt a lélegzetem. – De ki hallott már olyat, hogy a szobádban sírdogálj, mert anyám meggondolatlanul szólt vagy cselekedett. Egyszerűen… kerüld el őt! Már amennyire lehetséges. – Köszönöm – feleltem, és halványan elmosolyodtam. – De be kell vallanom, hogy nem sírdogáltam a szobámban. Felfedezőútra indultam a nyugati szárnyban, és egyáltalán nem sírtam. Henry tekintetéből gyengéd szeretet sugárzott. – Ebben biztos vagyok. Soha nem is vádolnálak ilyesmivel. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, úgy kellett visszarántanom. Lesütöttem a szemem, nem akartam elárulni magam. Rendes esetben nagyon ügyesen tudtam leplezni a Henry iránt táplált gyengéd érzelmeimet. Ma este azonban, ebben a sötét házban, a világ peremén, minden olyan különösnek hatott. – Tehát, Miss Kate, számíthatunk a társaságára ma este? Kártyázni fogunk. Megráztam a fejem. – Nem. A felfedezőút meg a könnyek megzabolázása teljesen kimerített. – Nem is beszélve a két napig tartó dudorászásról. – Pontosan! – kuncogtam. – Fogadok, hogy tudtál róla. Igazam van? – Erre a kérdésre nem válaszolok – vigyorgott Henry. – Egyedül leszel a nyugati szárnyban – kukkantott be a szobába. – Biztosan itt akarsz maradni? Keresek neked másik helyet… – Nem, imádom ezt a szobát. – Valóban így volt. A sötét lambéria, a bársonyfüggöny meg a lápvidéket idéző színvilág rögvest belopta magát a szívembe. Ebben a környezetben mindjárt másképp gondoltam a lápvidékre. Éreztem, hogy előbb-utóbb megkedvelem. – Minden rendben lesz. Ne aggódj miattam! – Ezt hiába is kéred tőlem – mormolta Henry fejcsóválva, majd nagyot sóhajtott, és úgy nézett rám, mintha még mondani akarna valamit. Végül szó nélkül sarkon fordult. Átvágott a sötét folyosón, és felemelte a gyertyát az ablakpárkányról. – Henry! Henry hátranézett, de nem jött közelebb. – Csak meg akartam köszönni, hogy megtartottad az ígéretedet. Köszönöm, hogy elhoztál ide. Henry elmosolyodott, de már indult is tovább.
– Neked soha nem okoznék csalódást. – Azzal megfordult, és futott, ahogy csak a hosszú lába bírta. A gyertyaláng pislákolni kezdett, aztán sötét lett. Magamra zártam az ajtót, hálóingbe bújtam, majd befeküdtem az ágyba, a fülemre húztam a takarót, és összegömbölyödtem, mert kutya hideg volt. A kövek között halkan fütyült a szél, még a függönyök is mozogtak, igaz, csak egy kicsit – a bársony összeráncolódott és hullámokat vetett. Azon tűnődtem, vajon merről fúj a szél: a lápvidék vagy a tenger felől? Melyik szél fütyül és melyik süvít? Valahányszor reccsenést hallottam a folyosóról, feltámadt bennem a kétely, vajon idegenek ólálkodnak-e az ajtóm előtt, vagy csak az ódon ház nyög a heves szél ostroma alatt. A lobogó tűz árnyékot vetett a falra, és a függönyök is megállás nélkül lengedeztek, lustán, mintha egy manó rángatná őket. A szél hangosan jajgatott, a régi ház panaszosan nyikorgott, de én szorosan lehunytam a szemem. Végül, nagy sokára álomba szenderültem.
9. fejezet A SÜVÍTŐ SZÉL TÖBBSZÖR IS FELRIASZTOTT az éjszaka folyamán. Résnyire nyitott szemmel sandítottam körbe a sötétbe borult szobában, majd visszasüppedtem a groteszk álomvilágba, a rikoltozó madarak meg a sötét folyosók közé, és egy kisfiú mellé, aki folyton elszaladt előlem, és hiába kurjongattam utána, nem fordult hátra. Mire kikecmeregtem a sötét álmok fogságából, kopogás hallatszott az ajtó felől. Hanyatt fordultam, és kábán néztem körül. Megint kopogtak. – Miss Worthington! – kiáltotta egy hang az ajtón túlról. – Igen? – feleltem bizonytalanul, miközben kétségbeesetten próbáltam lerázni magamról az álombéli árnyak maradványait. Fehér fityulával keretezett lányarc jelent meg az ajtórésben. – A komornája vagyok. Bejöhetek? – Ó! – Felültem az ágyban, és hátrasimítottam sötét hajamat. – Tessék csak! A lány belépett a szobába, és pukedlivel köszöntött. Rózsás arcát szeplők borították. Idegesen babrálta fehér kötényét. Bátorító mosollyal néztem rá. – Mi a neved? – Alice, kisasszony kérem – felelte pukedlizve. – Robin Hood’s Bayben laksz, Alice? – kérdeztem, mert eszembe jutott, mire utasította Mrs. Delafield Dawsont az előző este. – Igen, kisasszony kérem. – Nagyon örülök, hogy elszegődtél mellém. Alice szemérmesen mosolygott, majd az utazóládára mutatott, és megkérdezte, kicsomagolja-e a maradék holmimat. Bólintottam, de amikor Alice az ablakhoz lépett, hogy széthúzza a függönyt, csalódott nyögéssel állapítottam meg, milyen sokáig aludtam. Ahogy kinéztem az ablakon, láttam, hogy a nap már magasan jár az égen, és a ködlepte lápvidék is verőfényben úszik. Hogy aludhattam át a napfelkeltét már az első reggelen? Este azzal a feltett szándékkal bújtam ágyba, hogy már kora hajnalban kimegyek a kertbe, mert szerettem volna hallani a madarak énekét. Megborzongtam. Mezítláb ácsorogtam a hideg padlón. Holnap reggel nem alhatok el, fogadkoztam. Nem engedhetem, hogy az éjszakai kísértetjárás miatt lemaradjak a reggeli madárdalról. Alice segítségével felöltöztem, majd reggelizni indultam, de csak Sylviát és Miss St.
Claire-t találtam az ebédlőben. Egy pillanatra megálltam az ajtóban, hogy némi higgadtságot és jó szándékot erőltessek magamra. Tegnap este fáradt voltam a hosszú utazástól. Úgy véltem, nyilván ez lehetett az oka, hogy Miss St. Claire kissé idegesítőnek és felfuvalkodottnak tűnt a szememben. Talán nem is olyan lehetetlen nőszemély, mint gondoltam. Talán mégiscsak méltó társa lesz Henrynek. – Jó reggelt, Miss Worthington! – köszöntött Miss St. Claire, amikor a tálalóhoz léptem, ahol bőséges reggeli várta a vendégeket. – Remélem, jól aludt. – Igen, jól aludtam, köszönöm. Hősiesen lenyeltem az ajkamra toluló keresetlen szavakat, pedig szívesen megmondtam volna Miss St. Claire-nek, hogy én Henry vendége vagyok, nem az övé, és nagy kár, hogy az első és egyben utolsó blackmoore-i látogatásomkor sem tudott távol maradni a háztól. Eredetileg arra számítottam, hogy csak én, Henry és Sylvia, a három jó barát, leszünk a birtokon. Ha valakinek joga van engem az éjszakai pihenésemről faggatni, az nem lehet más, csakis Sylvia. De nem adtam hangot a csípős megjegyzéseknek, inkább azon törtem a fejem, mi szeretnivaló lehet ezen a betolakodón, ezen az ifjú hölgyön, aki nyilvánvalóan azért jött ide, hogy tönkretegye a vakációmat. Jól megpakoltam a tányéromat, és mire helyet foglaltam a két lánnyal szemközti üres széken, eszembe is jutott valami: Miss St. Claire előzékeny betolakodó. Ez bizony a becsületére válik. – Úgy értesültem, ön élénken érdeklődik India iránt – intézte hozzám a szavait Miss St. Claire. Szinte sugárzott a reggeli fényben. Amikor a nap egy adott szögben vetült a hajára, tündöklő aranybarna fürtjei rézvörösen csillogtak. És azok az egymástól távol ülő zöld szemek is komoly csáberővel bírtak. – Ó! Ezt meg kitől hallotta? – Tőlem – szólt közbe Sylvia. – Londonban sok időt töltöttünk együtt Juliettel. Igyekeztem nem felhúzni az orromat. Tudtam, hogy Sylvia új barátokra tett szert Londonban. De annak már nem örültem, hogy egy vadidegen beleártja magát az életembe. Miss St. Claire azonban felvont szemöldökkel, kíváncsian várta a választ. – Igen, valóban érdeklődöm India iránt. Remélem, hamarosan személyesen is elutazhatok oda a nénikémmel. A tündérkirálynő szelíd rosszallással ingatta a fejét. – Fel nem foghatom, miért jut eszébe valakinek elhagyni Anglia partjait. Az utazás veszélyes! – Meglehet. – Milyen hosszú az út? – Négy-hat hónap, az évszaktól függően.
Miss St. Claire zöld szeme tágra nyílt. Óvatosan letette a csészéjét. – Az oda-vissza legalább… egy év. Ha minden jól megy. Bólintottam. – Szegénykém! – rázta meg a fejét Miss St. Claire. Nagy szeméből mélységes együttérzés áradt. Átnyúlt az asztal fölött, és megérintette a kezem, pont mielőtt a számhoz emeltem volna a villámat. – Tudom, hogy a családi helyzete messze nem olyan… ideális, mint nekünk, szerencséseknek. És, higgye el, tökéletesen megértem, hogy végső elkeseredésében úgy döntött, önkéntes száműzetésbe vonul a szerettei elől. Tudom – fogta suttogóra a hangját –, hogy az ön szülei nem olyan gondoskodóak, mint az enyéim. Szegény-szegény kislány! – biggyesztette le világszép száját. Leejtettem a villát, és lesújtó pillantást vetettem Sylviára, akin látszott, hogy ha tehetné, a föld alá süllyedne szégyenében. Hogy kotyoghatta ki Miss St. Claire-nek a legféltettebb titkaimat? Bátortalanul rám mosolygott, de a tekintete rémületről árulkodott. – Ne haragudj rám, Kitty! Tudod, hogy Juliet szinte már családtag. Megtöröltem a számat, majd, kihasználva az alkalmat, fürgén leráztam magamról Miss St. Claire tolakodó ujjait. – Kate – feleltem halkan. – Szólíts Kate-nek! – Szent ég, remélem, nem veszi zokon, hogy ilyen intim részletekkel hozakodom elő! – kapott a szívéhez Miss St. Claire. – Biztosíthatom, maga vagyok a megtestesült diszkréció! És a legkevésbé sem ítélem el önt! Kedves Miss Worthington, az évek során annyi mindent hallottam önről Delafieldéktől, hogy úgy érzem, mintha már régóta ismernénk egymást. Nem, nem, egy pillanatig se izgassa magát! Inkább köszönje meg Sylviának, hogy jó barátnőhöz méltón hozzám fordult, és a közbenjárásomat kérte. Sóbálvánnyá dermedve néztem Sylviára, aki zavartan feszengett a székén. Megköszörültem a torkom. – A közbenjárását? Mégis miben, ha szabad kérdeznem? Miss St. Claire tanácstalanul nézett Sylviára, Sylvia azonban úgy vonta meg a vállát, mint akinek már minden mindegy. – Hát abban, hogy ön meghívást kapjon ide, természetesen – közölte velem a tündérkirálynő üdvözült mosollyal. A torkomban dobogott a szívem, és az összes vér az arcomba tolult. – Igazán? – kérdeztem kényszeredett mosollyal. – És milyen eszközöket vetett be az érdekemben, Miss St. Claire? Miss St. Claire, akinek halvány sejtelme sem volt róla, mi játszódik le bennem, továbbra is bájosan mosolygott.
– Biztosítottam Mrs. Delafieldet, hogy nincs ellenemre az ön társasága, mivel tudtam, milyen kétségbeesetten vágyik arra, hogy pozitív élmények érjék. Elképedve meredtem Sylviára, aki soha nem tapasztalt állhatatossággal bámulta a tányérját. – Nos… – Sejtelmem sem volt, hogyan fogadjam ezt a lekezelő együttérzést. – Köszönöm a nagylelkűségét, Miss St. Claire – mondtam végül, és ingerült mosollyal igyekeztem leplezni az illetlen gondolatokat, amik megdöbbentő gyorsasággal lepték el az elmémet. – Örülök, hogy segíthettem – vette fel a villáját kecses mozdulattal Miss St. Claire, hogy annak rendje s módja szerint folytassa a reggelijét. Nekem persze teljesen elment az étvágyam, és ezek után nem is kívántam Miss St. Claire társaságában maradni, mert féltem, hogy még a végén elveszíteném a türelmemet. Mély levegőt vettem, és megpróbáltam biztonságosabb mederbe terelni a beszélgetést. – Sylvia, remélem, ma bemutatsz a nagyapádnak. – Nagyapa nincs jól, Kitty – felelte Sylvia sajnálkozó pillantással. – Attól tartok, az ittléted alatt nem is lesz lehetőséged megismerni őt. Mélységesen lesújtott a hír. Már alig vártam, hogy megismerjem azt a férfit, aki olyan jelentős szerepet játszott Henry életében. – Ezt sajnálattal hallom. Miss St. Claire komoran csóválta meg a fejét. – Az egész család számára óriási veszteség lesz, ha végül elveszítjük nagyapát. Elhűlve néztem rá. Ezúttal túl messzire ment, úgy beszélt, mintha már ő is a család része lenne. Úgy éreztem, egy percig sem bírok megmaradni mellette. Félretoltam a tányéromat, és felálltam. – Sylvia! Gyere, vezess körül a házban! Sylvia úgy meredt rám, mintha legalábbis arra kértem volna, hogy növesszen még egy fejet. – Kitty! Ez a ház hatalmas. – Tudom, ezért szeretném látni – feleltem bátorító mosollyal. Sylvia nyöszörögve dőlt hátra a széken. – Már a gondolat is fárasztó. – Ugyan már! Rád fér egy kis testmozgás. Legalább felébredsz. – Semmi kedvem a házban bolyongani – intett le Sylvia. – Menj, keresd meg Henryt! Majd ő körbevezet. Ezt hallván Miss St. Claire lecsapta a villáját, és viharos gyorsasággal pattant fel az asztaltól, de úgy, hogy közben majdnem felborította.
– Én szívesen körbevezetem önt, Miss Worthington. Legalább gyakorlom a háziasszony szerepét. Sylviára néztem, és nem rejtettem véka alá a nemtetszésemet. – Ez igazán kedves öntől. De én ragaszkodom hozzá, hogy Sylvia is velünk tartson. – Nem, Juliet úgy ismeri a házat, akár a… Sötét pillantást vetettem rá. Ha én Miss St. Claire társaságában szenvedem végig a délelőttöt, szenvedjen Sylvia is. Némi huzavona után Sylvia kelletlenül így szólt: – Rendben, én is megyek. – Az előcsarnoknál kezdjük – mondta Miss St. Claire, azzal az ebédlőből a bejárathoz vezetett minket. Megállt a helyiség közepén, közvetlenül a kupolás mennyezet alatt. Kíváncsian néztem körül, örültem, hogy a napfény megvilágítja az előző este rejtve maradt részleteket. – Ez a rész az eredeti házhoz tartozik – mutatott körbe a kör alakú helyiségben. – 1504ben készült el. A többi részt később csatolták az épülethez. A legnagyobb látványosság természetesen a kupolás mennyezet, ami Ikarosz történetét mutatja be. Felnéztem, és szemügyre vettem a két szinttel felettünk lévő kupola falára festett freskót. – Ez nem Ikarosz. – De az! – vágta rá Miss St. Claire dacos, bizalmatlan hangon, mintha nem is értené, hogy merem kétségbe vonni, amit mond. – Nagyon is az. Sylviára néztem, aki védekezőn tartotta fel a kezét. – Ez nem Ikarosz, hanem Phaethón – mutattam fel a kupolára. – Phaethón, miközben apja napszekerét hajtotta, elvesztette uralmát a lovak fölött, és miután felperzselte a földet, Zeusz villáma sodorta le az égről. Ikarosz is repülés közben zúzta halálra magát – folytattam –, de neki az apja, Daidalosz készített szárnyakat, hogy elmenekülhessenek Krétáról. Azért zuhant le, mert túl közel repült a naphoz, és a meleg megolvasztotta a szárnyakat összetartó viaszt. Miss St. Claire homlokráncolva tekintett fel a kupolára. – Hmm. Lehet, hogy igaza van, Miss Worthington, de úgy beszél, mint egy kékharisnya, és ha érdekli a véleményem… – Közelebb lépett hozzám, és a fülembe súgta: – Én bizony nem szeretném, ha kékharisnyának néznének. Rontaná az esélyeimet. Rögtönöznöm kellett, így hát elmosolyodtam. – Miféle esélyeit? – A házassági esélyeimet, természetesen – kacagott fel Miss St. Claire. – Maga kis huncut! Sylvia már említette, hogy ön igazi könyvmoly, de nem hittem neki. Nem így van, Sylvia? Nem hittem el, hogy a barátnőd rendkívül művelt. – Sylvia úgy rogyott le a
kandalló előtti karosszékbe, mintha már az egy helyben állás is túlságosan megerőltető lenne a számára. – De most már látom, hogy igazad volt! Ez ám az unalmas gyerekkor! Egész nap a fülledt könyvtárszobában ülni, és régi könyveket lapozgatni! Szavamra, minél többet tudok meg az életéről, annál mélyebben szánom önt, Miss Worthington. Úgy bizony. Nem hittem neki. Életemben nem láttam még ilyen előzékeny embert, aki ugyanakkor ennyire tapintatlan lett volna. De volt egy titkom, amiről ő nem tudhatott, és ez kellő elégtételt jelentett a számomra. Miss St. Claire nem tudhatta, hogy a Delafield-kúriában töltött napokat a legrosszabb szándékkal sem lehetett volna unalmasnak nevezni. Nem tudhatta, hogy éveken át Henry volt a tanulótársam. – Mi a következő állomás, Miss St. Claire? – kérdeztem. Miss St. Claire sarkon fordult. – Erre tessék! Felráncigáltam Sylviát a karosszékből, és belekaroltam. – Fáj a lábam, Kitty! – panaszkodott. – Egyedül is körülnézhetsz a házban. – Ne aggódj! Amint alkalmam adódik rá, élek a lehetőséggel – dünnyögtem. Az alkalom jó néhány szobával később érkezett el. Miss St. Claire már megmutatta az ebédlőt, a szalont, a könyvtárat, a zenetermet meg a hosszú galériát, és most arra készült, hogy az előcsarnokon keresztül felkísérjen az emeletre. Ám ekkor egy alkóvot fedeztem fel a csarnok egyik eldugott szögletében. Úgy festett, mintha ezer éve nem használná senki. És mivel mindig megesik a szívem az elfeledett dolgokon, rögtön megkérdeztem: – Hová vezet az az ajtó? – Á, csak egy másik zeneszobába – legyintett Miss St. Claire. Elindultam az ajtó felé, ügyet sem vetve Sylvia panaszkodására. A cirkalmas faragással díszített ajtó éles ellentétben állt az eddig látott ajtókkal. Ahogy végigsimítottam a felületén, indák, levelek és rengeteg kismadár körvonalait tapogattam ki rajta. Lenyomtam a kilincset, kitártam a súlyos ajtót, és egy sötét, lefüggönyözött szobába léptem. De volt valami a levegőben, ami menten megbizsergette a szívemet. Szapora léptekkel vágtam át a szobán, hogy félrehúzzam a függönyöket, és felfedjem a három mennyezetig érő ablakot. Napfény töltötte be a helyiséget. Megfordultam. A szoba kicsi volt, de magas. A tekintetem ide-oda cikázott, és néhány pillanatra megpihent a szoba közepén álló zongorán, a puha karosszékeken, a falakat díszítő kárpitokon, a festményeken. Reméltem, hogy megtalálom azt a valamit, ami ösztönösen felkeltette az érdeklődésemet – és megdobogtatta a szívemet. Ekkor egy díszes, aranyozott kalitkára lettem figyelmes. A sarokban állt, a függöny takarásában. Csak ekkor jöttem rá, mi kavart fel annyira. Egy fekete madár repdesett a ketrecben, tollai a vasrácsoknak ütődtek. De a szárnysuhogáson kívül egy pisszenés sem hallatszott.
Visszafojtott lélegzettel figyeltem a jelenetet, és hirtelen megmagyarázhatatlan gyengédség fogott el a fekete, zabolátlan madár iránt. – Mondtam, hogy nincs itt semmi érdekes – szólalt meg Sylvia a hátam mögött. Miss St. Claire a küszöbön állt, és undorodva biggyesztette le tökéletes száját. – Még a szagát is gyűlölöm! – jelentette ki, és bizalmatlanul méregette a madarat. – Ez a szoba lesz az első, amit átalakíttatok, miután… Itt szemérmesen elhallgatott, nekem azonban szemernyi kétségem sem volt afelől, mit akart mondani: miután birtokba veszi a házat. Ádáz düh és mélységes ellenszenv mardosta a lelkemet. Ha rajtam múlt volna, úgy kipenderítem Miss St. Claire-t, hogy a lába sem éri a földet – aztán magamra zárom az ajtót, és éjjel-nappal őrt állok, hogy megvédjem a szobát a barbárok dúlásától. Ez itt az én szobám. A gondolat ösztönösen fogalmazódott meg a fejemben. Nem volt más, csak egy egyszerű ténymegállapítás. Ezt a szobát mintha nekem találták volna ki. A zsigereimben éreztem. Ez a szoba nem semmisülhet meg. Ezek a falikárpitok, ezek a festmények, ezek a magas ablakok és mindenekelőtt – bizony, mindenekelőtt – ez a fekete madár különleges, fejedelmi, rendkívüli bánásmódot igényel. – Én viszont remélem, hogy érintetlen marad – pillantottam jelentőségteljesen Miss St. Claire-re. – Nagyon kedvesnek találom. Remélem, hogy egy ujjal sem nyúlnak hozzá. Miss St. Claire bájos, ártatlan mosollyal nézett rám. – Semmi sem marad érintetlen, Miss Worthington. Ez történik, amikor egy ház gazdát cserél. Csak álltam ott, és tehetetlen düh fogott el. – Végeztünk? – mutatott Miss St. Claire az ajtó felé. – Nem – bukott ki belőlem. Torkig voltam ezzel a nőszeméllyel. – Nem. Én még maradok. Ne féljen, egyedül is elboldogulok. Sylvia riadtan nézett ránk, mintha nem tudná eldönteni, melyikünket válassza. Aztán gyorsan elhatározta magát. Karon fogta Miss St. Claire-t, és így szólt: – Gyere, melegedjünk meg a szalonban! Az ablakból úgyis látjuk, mikor jönnek meg a vendégek. Miután távoztak, letérdeltem a kalitka elé, és közelebbről is szemügyre vettem a fekete madarat. Fényes, koromfekete tollai kékesen csillogtak a napsütésben. Villás farka idegesen rángatózott. Soha nem láttam még ehhez fogható teremtményt – sem képeskönyvben, sem a valóságban. És bár hosszasan gyönyörködtem benne, egyszer sem hallottam a hangját.
10. fejezet ALICE NEM OKOZOTT CSALÓDÁST. Este segített felöltözni, és olyan ügyesen tűzte fel sötét, hullámos hajamat, hogy az otthoni komornánk a nyomába sem érhetett. Közben mélyen hallgatott, így kedvemre elmerülhettem a gondolataimban. Eljött az idő, hogy átgondoljam a tervemet. Hogy felállítsam a stratégiát. Többórányi magányos bolyongást követően Sylvia és Miss St. Claire társaságában töltöttem a délutánt: az ablakból figyeltük az egymás után érkező kocsikat. Csak úgy özönlöttek a vendégek. Fiatalok és öregek, szépek és kevésbé szépek. Én is hivatalos voltam a közös vacsorára. Ez volt a legmegfelelőbb pillanat, hogy bevessem a tervemet, és kiharcoljam magamnak az indiai utat. A szívem máris gyorsabban dobogott. A mamával kötött megállapodás hirtelen életem legostobább alkujának tűnt. Hol találok három úriembert, aki megkéri a kezemet? Mi a csuda ütött belém, hogy elhittem, csak akarat kérdése az egész? Eddig csak egyetlen férfi kérte meg a kezem, Mr. Cooper, a vén kecske, aki csupán arra vágyott, hogy egy zsenge lányka őrizze őt a halálos ágyánál. Bárkivel megelégedett volna, akiben friss vér csörgedezik. Delafieldék barátai azonban cseppet sem hasonlítottak Mr. Cooperre. Elegáns, dúsgazdag emberek voltak, akiknek nem kellett kompromisszumot kötniük. És közülük győzzek meg hármat, hogy feleségül kérjenek? Elszorult a gyomrom. Éreztem, hogy a vállalkozásom kudarcra van ítélve. Hiszen még azt sem tudom, hogyan kell elbűvölni egy férfit. És ha elbukom, jaj nekem. Bármit is forral ellenem a mama, kétségkívül én húzom a rövidebbet. Összeszorítottam a fogam, és azzal győzködtem magam, hogy minden rendben lesz. Hogy végül úgyis sikerrel járok. Nem engedhettem meg magamnak, hogy kudarcot vallják. Hiszen pontosan tudtam, milyen célok, álmok és tervek vezérlik anyámat. Elvette, ami nem volt az övé, és elrabolta a gyanútlan áldozatok jövőjét. Hogy lehettem olyan bolond, hogy belementem ebbe a játékba? Miért nem fogalmaztuk meg egyértelműen, mivel tartozom a mamának, ha veszítek? Páni félelem lett úrrá rajtam, a fejemben egymást kergették a gondolatok. A tükörből néztem, amint Alice a frizurámmal bajlódik, és hirtelen egy régi tükör jelent meg lelki szemeim előtt: Eleanor ült előtte, éppen bálba készült. – Nagyon szép vagy – mondtam neki. Az ágyból néztem, amint Mary, a komornánk, egymás után feltűzi a tincseit. Hason feküdtem, államat a tenyerembe támasztottam. Eleanorral olyanok voltunk, mint két
tojás, és persze mindketten anyám külsejét örököltük – ugyanaz a sötét haj, ugyanaz a mogyoróbarna szempár. Mialatt Eleanort csodáltam, titkon abban reménykedtem, hogy egyszer majd én is olyan szép leszek, mint ő. Én tizennégy éves voltam, ő tizenhat. Én még nem mehettem el a bálba, de reméltem, hogy két év múlva legalább olyan csinos leszek, mint a nővérem. – Kivel fogsz táncolni ma este? Eleanor oldalra fordította a fejét, így ellenőrizte le, milyen munkát végzett Mary. – Akivel csak akarok, természetesen. – Nem te választod meg a táncpartnereidet – néztem rá rosszallóan. – Ők választanak ki téged. Eleanor nagyot nevetett, és sokatmondó pillantást vetett rám. – Te ezt nem értheted, még kicsi vagy hozzá. – Még jobban elkomorodtam, nem tetszett, hogy a nővérem ilyen lekezelően beszél velem. De még mielőtt visszavághattam volna, Mary hátralépett, és megkérdezte: – Hogy tetszik, Miss Eleanor? Eleanor szemügyre vette a frizuráját, jobbra-balra forgatta a fejét, végül nagy sokára bólintott, és megköszönte Marynek a segítséget, aki azonmód távozott. Ekkor így szóltam: – Nem is vagyok olyan kicsi. Igazán megtaníthatnád, hogyan viselkedjek, ha egyszer én is annyi idős leszek, mint te. Eleanor felém fordult, és nyájas mosolyra húzta a száját. – Hát persze hogy megtanítom, Kitty. De nem ma. Egyelőre legyen elég annyi: mindig te irányítasz. A férfiak azt hiszik, ők választanak téged, de végül úgyis te csavarod el a fejüket. – Mit gondol, kisasszony? – riasztott fel Alice hangja a merengésből. Jobbra-balra forgattam a fejem, ahogy Eleanortól láttam, majd halványan elmosolyodtam. – Nagyon szép. Köszönöm. Alice megkönnyebbülten felsóhajtott és hátralépett. Eljött az idő. A földszintre menet még egyszer felidéztem magamban Eleanor szavait. Ennél többet nem is tudtam meg tőle, mert úgy vélte, mire annyi idős leszek, mint ő, úgyis rájövök a dolog nyitjára. Ám ha valaki, okoskodtam, hát Eleanor könnyedén megbirkózna ezzel a feladattal. Tehát ha úgy viselkedem, ahogy tőle láttam, a siker garantált. Mélyeket lélegeztem, és azt ismételgettem magamban, hogy minden rendben lesz, a szívem azonban csak nem akart lelassítani, és a kezem is csúnyán remegett. A szalon zsúfolásig telt, mire a nyugati szárny labirintusát és a hosszú lépcsősort magam mögött hagyva az ajtajához értem. Alighogy beléptem, Sylvia mellettem termett, és
karon fogott. – Gyere! Bemutatlak a vendégeknek – húzott magával. A tűz nagy lánggal égett, mindenütt emberek tolongtak, és a fülledt levegő mázsás súllyal nehezedett a mellkasomra. Lángolt a bőröm a hosszú szárú kesztyű alatt, már bántam, hogy nem hoztam magammal legyezőt. Letaglózott az estélyi ruhák, a fedetlen vállak és tollas fejdíszek forgataga. Nem hittem volna, hogy éppen itt szembesülök majd a legújabb londoni divattal. Persze hallottam róla, de most először láthattam a saját szememmel. A hatás zavarba ejtő volt. Úgy éreztem magam, mint egy madár, aki idegen rajba tévedt. És úriemberből is akadt bőven. Hogyan találom meg azt a bizonyos hármat? Honnan tudjam, ki az a három, aki hajlana rá, hogy megkérje a kezemet? Az alku hátulütői egyre nyilvánvalóbbakká váltak, már bántam, hogy egyáltalán szóba álltam a mamával. Zúgott a fejem. Tehetetlenül botladoztam a bánat súlya alatt, riadtan tekingettem jobbra-balra, biztos pontot keresve a vállak, a hátak meg a tollak rengetegében, és egyre szaporábban pihegtem a fülledt, fojtogató levegőjű helyiségben. Végső kétségbeesésemben felpillantottam, és ismerős látványra lettem figyelmes. Először a sötét hajkoronán akadt meg a tekintetem, aztán a szürke szempáron, a nevetőráncon, a leszegett fejen, a mosolyra húzódó szájon. Azt is láttam, kire mosolyog az illető: Miss St. Claire-re, aki közvetlenül mellette állt, és beszéd közben még jobban előrehajolt. A szeme ékkőként ragyogott. A látvány rögvest hamuvá porlasztotta a bánatomat, a tétovaságomat, a kétségeimet, és még inkább megerősített az elhatározásomban. Begyűjtőm a három házassági ajánlatot, és elhajózok Indiába. Minél előbb, annál jobb. Ha tudom, hogy Miss St. Claire is itt lesz – ha tudom, hogy végig az ifjú pár enyelgését kell néznem –, el sem jövök. Sylvia megtorpant, és az előtte álló két úriember felé fordult. – Mr. Brandon és a fia, Mr. Thomas Brandon. Aha! Sylvia Mr. Brandonja. Újonnan támadt érdeklődéssel hessegettem el az aggodalmaimat, hogy teljes figyelmemet az előttem álló jóképű fiatalembernek szentelhessem. Barna haj, szép szem és lefegyverző mosoly. Lopva Sylviára sandítottam. Ezt nevezem, gondoltam magamban. Jó kedélyű úriember, aki kedveli Shakespeare-t, és mellesleg fülig szerelmes a legjobb barátnőmbe? A boldogságom nem ismert határokat. Sylvia kedvéért persze igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra. Az apa, idősebb Mr. Brandon, már feleannyira sem lelkesedett az összejövetelért. Lerítt róla, hogy sokkal szívesebben töltené az estét a dolgozószobájában, akárcsak az apám. Visszafogott úriember látszatát keltette. A fia azonban korántsem. Felvillanyozva dörzsölgette a kezét.
– Alig várom, hogy holnap felfedezzem a tengerpartot. Az a rom, ami mellett elhaladtunk, nem egy apátságé véletlenül? Úgy egy mérföldnyire lehet innen, délre. Sylvia bólintott, és még jobban felderült az arca. – Piknikezzünk a tövében! Holnap! – nézett ránk Mr. Brandon. – Mit szólnak hozzá? Megnyerő volt a lelkesedése. – Ez minden vágyam – feleltem. Az ifjabb Mr. Brandon az apjához fordult. – És ön, apám? Ön is csatlakozik hozzánk? Az idősebb Mr. Brandon habozott, majd csendesen csak ennyit mondott: – Nagyon hideg van az óceán partján. – Ez nem tántoríthat el minket, apám. Ettől kaland a kaland! Szélesen mosolyogva néztem az ifjabb Mr. Brandonra. Végre egy ember, akit hasonló fából faragtak, mint engem! Végre egy rokonlélek! Sylviára sandítottam, és fülig ért a szám, amikor megláttam az arcára kiülő szerelemittas mosolyt. El voltam ragadtatva. Sylvia választottjának ugyanolyan természete volt, mint nekem. Kétségem sem volt afelől, hogy illenek egymáshoz. Sylvia meg én együtt nőttünk fel, és a legjobb barátnők voltunk. Mindenben támogattuk és kiegészítettük egymást. Ezért voltam meggyőződve arról, hogy Mr. Brandon tökéletes választás Sylvia számára. – Akkor ezt megbeszéltük – mondta a fiú. – Holnap piknik! Remélem, szép időnk lesz. – Én is – rántotta meg Sylvia a karom. – Elnézést. A többi vendéget is üdvözölnünk kell. A két férfi bólintott és meghajolt. Amikor továbbsétáltunk, észrevettem, hogy az idősebb Mr. Brandon sokáig követ minket a tekintetével. Hirtelen eszembe jutott valami – egy kósza ötlet. – Hol van Mrs. Brandon? – súgtam oda Sylviának. – Mr. Brandon özvegyember – felelte Sylvia. Elnyomtam egy mosolyt. Sok özvegyember vadászik új feleségre. És az idősebb urak sokkal gyorsabban térnek a tárgyra, mint a fiatalabbak, én legalábbis így hallottam. Az idősebb Mr. Brandon még nagyon is kapóra jöhet az alku szempontjából. Ráadásul Sylvia még hálás is lesz nekem, hogy lefoglalom az öregurat, így a fia teljes figyelmét hódolata tárgyának szentelheti. A helyzetem talán nem is olyan reménytelen, mint gondoltam. Mire Sylvia az összes vendégnek bemutatott, két további lehetőség is felmerült az alkuval kapcsolatban. Az idősebb Mr. Brandonon kívül egy fiatal, kissé ideges természetű úriemberre, Mr. Dyerre és egy bizonyos Mr. Pritchardra esett a választásom, aki nemrég tért haza Indiából. Az egyetlen kitérőt az jelentette, amikor Sylvia bemutatott Herr és Frau Spohrnak, a német zenészházaspárnak.
– Herr Spohr zeneszerző – közölte velem Sylvia a bemutatkozást követően. – Frau Spohrral gyönyörű duettet adtak elő Londonban klarinéton és hárfán. Voltak olyan kedvesek, és meghosszabbították az itt-tartózkodásukat, hogy ma este a zenéjükkel szórakoztassanak minket. Herr Spohr torzonborz, középkorú férfi volt. Csendes eleganciát sugárzó felesége fiatalabb volt nála, és dús, barna hajkoronával büszkélkedhetett. – Nagyon örvendek, Herr Spohr, Frau Spohr – mondtam. – Izgatottan várom az előadást. – Miss Worthington maga is zenél – jegyezte meg Sylvia. Elpirultam. Herr Spohr érdeklődéssel nézett rám. – Ó! És milyen hangszeren játszik? – Á, csak zongorán. Herr Spohr pillantásába szelíd szemrehányás vegyült. – Ne mondja azt, hogy csak zongorán. Sose becsülje alá a hangszerét, Miss Worthington! – Én nem a hangszert becsültem alá, Herr Spohr, hanem a saját képességeimet – magyaráztam. – Igen nagyra tartom a zongorát. És egyenesen rajongok Mozartért. Szívesen elbeszélgettem volna a zenészóriásról, akinek ilyen hűséges csodálója voltam, de feltálalták a vacsorát, és a vendégsereg az ebédlő felé indult. A távolban felbukkant Henry és Miss St. Claire. Miss St. Claire vöröses haja szinte kiragyogott a tömegből. Legnagyobb megelégedésemre azonban én sem lehettem teljesen láthatatlan, mert Henry észrevett, és kétszer is felém pillantott. Eszembe jutott: a frizurám, Alice mesterműve, és komoly erőfeszítésembe telt, hogy ne tapogassam meg. Henry kíváncsian nézett rám, mintha azt kérdezné, jól vagyok-e, én pedig válaszul rámosolyogtam. Most, hogy összeállt a tervem, remekül éreztem magam.
11. fejezet A TERVEM MEGVALÓSÍTÁSA MÉG VÁRATOTT MAGÁRA, mivel vacsoránál két nős férfi mellé ültettek. Így amikor az urak is csatlakoztak hozzánk a szalonban, kapva kaptam az alkalmon. Az Indiából hazatért úriember foglalt helyet elsőként a kandalló előtti díványon. Gyorsan odasiettem hozzá, nehogy bárki megelőzzön. – Mr. Pritchard! – szólítottam meg. – Szívesen elbeszélgetnék önnel Indiáról. Talán húsz évvel lehetett idősebb nálam, de Sylvia is megerősítette, hogy nőtlen. Sötétszőke haja volt, a bőre erősen napbarnított. Abban a tudatban választottam őt, hogy közös érdekek vezérelnek minket. Mr. Pritchard ráérősen kotorászott a zsebében, majd egy tubákosszelencét húzott elő belőle, és a körmével felpattintotta a tetejét. Rám nézett, kivett egy csipet tubákot, majd így szólt: – Igen? És mi érdekli? Az orrlyukához tartotta a tubákot, felszippantotta, majd a másik oldalon is megismételte a műveletet. Leporolta az ujjait, zsebre vágta a szelencét, végül rám nézett. Most, hogy nekiláttam a tervem megvalósításának, újból elfogott az idegesség. Mibe keveredtem? Mivel bírom rá ezt az embert, hogy megkedveljen? Eleanor, ötlött az eszembe, és gyorsan felidéztem magamban, hogyan flörtölt annak idején a nővérem. Magam elé képzeltem a mosolyát, kacéran félrebillentett fejét, a testtartását, a kézmozdulatait. Közelebb csúsztam Mr. Pritchardhoz, miközben végig az járt a fejemben, mennyien tolonganak körülöttünk. Az Eleanortól ellesett mozdulattal billentettem félre a fejem, és elmosolyodtam. – Hallani szeretném, milyen India. – Meleg – bámult rám rezzenéstelen tekintettel Mr. Pritchard. Szerencsére én helyette is éppen eleget pislogtam. – Meleg? – Igen. Meleg. Lehervadt az arcomról a mosoly, különösen, amikor észrevettem, a körülöttünk állók milyen kaján vigyorral hallgatják az eszmecserét. – Igen, azt én is tudom, hogy India meleg éghajlatú ország, Mr. Pritchard. De azt reméltem, ön talán beavat néhány érdekességbe. Tudja, jómagam is Indiába készülök, és már nincs sok hátra az utazásig. – Eszembe jutott, hogy Eleanor mindig közel hajolt a
kiszemelt férfihoz. Így hát én is közelebb hajoltam Mr. Pritchardhoz. Hirtelen mozgolódást láttam a szemem sarkából. Henry állt meg mellettünk, és komoly arckifejezéssel figyelt minket. Sőt, továbbmegyek: kifejezetten mogorvának tűnt. Állát előreszegte, a szeme hidegen csillogott, akár az acél. – Indiába készül? – Legnagyobb meglepetésemre enyhe érdeklődés ült ki Mr. Pritchard arcára. – Kivel? – A nagynénémmel. – Kettesben mennének? Kísérő nélkül? Bólintottam. Mr. Pritchard a körülöttünk állókra nézett, majd harsány hahotában tört ki. A hallgatóság csúfondárosan mosolygott. Miss St. Claire, Sylvia meg egy idősebb házaspár, akiknek nem emlékeztem a nevére. Lángolt az arcom. Biztos voltam benne, hogy én vagyok a derültség forrása, de elképzelésem sem volt, miért. Az ideges természetű Mr. Dyer mosolygott a legszélesebben. Henryre már rá sem mertem nézni. – Mi ilyen mulatságos, uram? – Már nem mosolyogtam, és nem is hajoltam közelebb Mr. Pritchardhoz. – Vegyük csak sorra – tartotta fel egymás után az ujjait Mr. Pritchard. – Két hajadon. Indiában, kíséret nélkül. Életemben nem hallottam ekkora ostobaságot – csóválta meg a fejét. Azzal elutasítóan csúszott odébb, és hátat fordított nekem. A büszkeségem azonban nem hagyott nyugodni. – Én nem nevezném ostobaságnak – mondtam fennhangon, hogy mindenki hallja. – Inkább kalandos vállalkozásnak. Mr. Pritchard felhúzott szemöldökkel fordult felém, és megvetően mért végig. Még távolabb csúszott tőlem, de a törzsével előredőlt. Mélyen a szemembe nézett, és nyers hangon így szólt: – Indiában nincs helye a kalandornőknek. Az egy barátságtalan ország. Könnyen meglehet, hogy már az utazást sem élné túl. És ha nem vész a tengerbe, hát a fertőzés végez magával. Kegyed nem csúnya nő – siklott végig a tekintete rajtam. – Okosabban tenné, ha inkább férjhez menne, a kalandokat pedig meghagyná az arra alkalmasaknak. Azzal felállt, megigazította a kabátját, és faképnél hagyott. Lángolt az arcom. Nem mertem a többiekre nézni, de így is magamon éreztem a tekintetüket. Henryét is, és ettől úgy elszégyelltem magam, hogy félő volt, talán soha többé nem bírok a szemébe nézni. Egy ideig leforrázottan ültem, aztán felkeltem, és mintha mi sem történt volna, odébbálltam. Azt sem tudtam, hova nézzek, kihez forduljak. Csak az járt a fejemben, hogy nem
maradhatok azoknak a közelében, akik szemtanúi voltak a megaláztatásomnak. Menedéket keresve vágtam keresztül a szalonon. És ekkor felcsillant a reménysugár: észrevettem, hogy az idősebb Mr. Brandon engem bámul. A sarokban ült, biztos távolságra a kandallótól, így nem hallhatta a beszélgetést. Kétségbeesetten igyekeztem összeszedni magam, és az öregúr felé vettem az irányt. Elhatároztam, hogy tovább próbálkozom. Mr. Pritchard gonoszul elbánt velem, és a labilis Mr. Dyer egyértelműen az ő pártját fogta. Mr. Brandon azonban kedves ember volt. Láttam a szemén. Amikor észrevette, hogy felé közeledem, felállt, meghajolt, és hellyel kínált. Megkönnyebbült mosollyal fogadtam a gesztust. Ezúttal nem csaltak a megérzéseim. Mr. Brandon valóban kedves volt. – Miss Worthington, kegyed egészen kipirult. Talán a tűz az oka? Rákvörös arcomra szorítottam a kezem, holott jól tudtam, nem a melegtől pirultam ki, hanem szégyenemben. – Lehetséges. Az alkura, az indiai útra és Eleanor példájára gondoltam. Azért is megpróbálom, gondoltam nagy bátran. Nincs más választásom. Nem fogom feladni, csak mert valaki gorombán szólt hozzám. Mosolyogva ültem Mr. Brandon mellett, majd közelebb hajoltam hozzá, és megkértem, hogy meséljen magáról.
– Beszélnünk kell, Kitty – állt elém Sylvia. Kesztyűs kezét ökölbe szorította, hideg kék szeme vészjóslóan szikrázott. Előtte egy órán át diskuráltam az idősebb Mr. Brandonnal. Kifárasztott a sok alakoskodás, és a tetejébe még ki is melegedtem. Éppen az előcsarnokba tartottam, hogy lehűtsem magam, amikor Sylvia feltartóztatott. – Rendben – mondtam, bár kicsit meglepett a barátnőm viselkedése. Kimentünk a szalonból, és a folyosón át az ebédlőbe kanyarodtunk, ahol már eltüntették a vacsora maradványait. Sylvia gondosan becsukta az ajtót, majd szembefordult velem. – Hogy tehetted ezt, Kitty? Ijedten hőköltem hátra. – Miről beszélsz? – Hogy tehetted ezt velem? Azok után, hogy kiálltam melletted? – Sylvia arcán vörös foltok ütköztek ki, a szemében könnyek csillogtak. Elképedve ráztam meg a fejem.
– Miért, mit tettem? Sylvia elém lépett, a mellkasomra szegezte az ujját, és így szólt: – Az elmúlt egy órában végig azon fáradoztál, hogy elszakítsd tőlem Mr. Brandont! Pedig világosan megmondtam neked, hogy kedvelem őt! Még… az idézetet is megmutattam… amit ő adott nekem – vonaglott meg az ajka. – Az idézetet, ami nekem szólt. Lehet, hogy te nem találtad fontosnak, mert nem az ő fejéből pattant ki, de nekem tetszett! Ez a legkedvesebb bók, amit férfitól kaptam, és én már kis híján bele is szerettem Mr. Brandonba, erre te odaülsz mellé és… szégyentelenül flörtölni kezdesz vele! Tátott szájjal, döbbenten meredtem rá. – Azt akarod mondani, hogy az az üzenet az idősebbik Mr. Brandontól származik? – Hát persze! – törölte meg az arcát Sylvia. – Ki mástól? – Hát a fiától, természetesen! – kiáltottam. Elborzasztott a tettem, ugyanakkor le voltam taglózva, hogy Sylvia fel sem fogja, miből adódott a félreértés. – Aki nagyjából egyidős veled! És jóképű! Sylvia hitetlenkedve meregette a szemét. – Ő még fiatal, Kitty. Mit örökölnének utána a gyermekeim? Az apja csak egy egyszerű báró, de akkor is rangos ember. Mégis mire mennék a fiával? Végigrángatna egész Anglián, a kalandjaival traktálna, és elvárná, hogy mindenhová kövessem, akkor is, ha nem akarom. Mintha… mintha az alteregóddal házasodnék össze! Köszönöm szépen, nem kérek belőle! Úgy hőköltem hátra, mintha arcul csaptak volna. – Én… én meg már örültem, hogy így megkedvelted a fiút. Azt hittem… – Nagyot sóhajtottam, és rosszat sejtve fújtam ki a levegőt. – Azt hittem, barátnők vagyunk. Sylvia sokáig hallgatott. – Gyerekkorunkban szoros volt a kapcsolatunk, Kitty. De már jó ideje eltávolodtunk egymástól. Sóhajtva dörzsöltem meg a homlokom, és hirtelen ólmos fáradtság fogott el. – Kate. Kérlek! Könyörgök, legalább egyszer szólíts Kate-nek! Sylvia vonásai megkeményedtek, ajkát szigorúan összepréselte. – Nem szereted a felnőtt énemet, ugye? – ébredtem rá hirtelen a valóságra. – Ezért nem szólítasz Kate-nek. Sylvia kelletlenül rántotta meg a vállát. Meg sem kellett szólalnia. Tudtam, hogy rátapintottam a lényegre. És mélységes bánat lett úrrá a szívemen. – Nem baj – mondtam. – Nem számít, hogyan szólítasz. Igen, flörtöltem Mr. Brandonnal. Fogalmam sem volt róla, hogy ő a választottad. Ha ettől jobban érzed magad, szerintem semmi esélyem nála. Végig téged nézett.
– Igazán? – Halvány mosoly jelent meg Sylvia szája sarkában. – Igen. Ahogy mondom. Remélhetőleg nem okoztam bajt. Kihúztam egy széket, és csalódottan huppantam le rá. Kétszer is hoppon maradtam. Mr. Pritchard és Mr. Brandon lekerült a listáról. Már csak a labilis idegzetű Mr. Dyer maradt, de nem sok reményt fűztem hozzá. A tenyerembe támasztottam az államat. Sylvia kihúzta a mellettem lévő széket, leült, és felém fordult. A tekintete szinte égette az arcomat, de nem mertem ránézni. – Nagyon furcsán viselkedsz – jegyezte meg csendesen. – Még soha nem láttalak flörtölni. Ráadásul egymás után két férfival? De végül rájöttem, kire emlékeztetsz. Riadtan takartam el a szemem. – Ki ne mondd! – ráztam meg a fejem. – Mintha Eleanort láttam volna. Először Mr. Pritchard. Aztán Mr. Brandon. Szorosan lehunytam a szemem, a könnyeimmel küszködtem. – Tudnom kell, miért viselkedtél így, Kitty. Ha azt akarod, hogy továbbra is szívesen lássunk itt, magyarázd meg, mi történt! Ez elég fenyegetően hangzott. Ha azt akarom, hogy továbbra is szívesen lássanak itt? Égnek emeltem a kezem, és hitetlenkedve meredtem Sylviára. Képes lenne kitenni a szűrömet, csak mert flörtölni merészeltem két férfival? De amikor mélyen a szemébe néztem, láttam, hogy nem tréfál. – Jól van. Elárulom, miért voltam ilyen kacér ma este, bár a flörtölés szerintem bocsánatos bűn. – Mély levegőt vettem. – Alkut kötöttem a mamával. Visszaadja a szabadságomat, a függetlenségemet, elmehetek Indiába, ha egymás után három házassági ajánlatot is elutasítok. Sylvia rám meredt, majd rövid, száraz kacaj hagyta el az ajkát. – Te azt hitted, ha elég kacér vagy, az úriemberek egymás után kérik meg a kezedet? Megint elvörösödtem. – Mással is megtörtént már. Sylvia komoran csóválta meg a fejét, és az arcán ülő hitetlenkedés helyére egy még utálatosabb érzés költözött: a szánalom. – El kell mondanom valamit, Kit… Kate. És nem azért, mert haragszom rád. Azért mondom el, mert barátok vagyunk, és megérdemled, hogy őszinte legyek veled. Elfogott a rettegés. A szívem idegesen zakatolt. Úgy éreztem, jobb lenne, ha nem tudnám meg az igazat. Sylvia előrehajolt, mélyen a szemembe nézett, és így szólt: – Itt senki sem fogja megkérni a kezedet. Összerezzentem. Máris csorba esett a büszkeségemen.
– Nagyon biztos vagy magadban, Sylvia – vetettem oda keserűen. – Hogy mondhatsz ilyet? – Ezek az emberek kivétel nélkül anyám barátai. És mind tudnak Eleanorról. Elsápadtam. – De az már a múlt. Eleanor férjnél van. Már nem árthat nekem. Sylvia a fejét rázta, hűvös kék szeméből mélységes szánalom áradt. – Új pletykák keltek szárnyra Londonban. Nem akartam szólni, de az egész társaság, az egész főváros Eleanorról suttog. – De hiszen férjes asszony – ismételtem görcsösen. – Egy férjes asszony is okozhat kalamajkát – felelte Sylvia fásultan. A kezembe temettem az arcom. Minden reményem elhagyott. – Amikor a mama hírét vette a pletykáknak, megírta Henrynek, hogy nem jöhetsz Blackmoore-ba. Henry azonban kiállt melletted, és én is, Kitty. Megmondtam a mamának, hogy te más vagy, mint Eleanor, és soha nem is leszel olyan, mint ő. Megmondtam neki, hogy a vendégeknek nincs semmi félnivalójuk… hogy nem kell botránytól tartaniuk. Kétségbeesetten sóhajtoztam, és megpróbáltam visszafojtani a könnyeimet. – Nekem csak az a fontos, hogy elmehessek Indiába. Ezért tettem azt, amit tettem. Sylvia olyan sokáig hallgatott, hogy kénytelen-kelletlen felemeltem a fejem és ránéztem. Rosszallás sugárzott az arcáról – megvetés, szemrehányás, elutasítás. – Még ha volna is esélyed, egyszerűen hihetetlen, hogy eszközként használnál fel egy gyanútlan embert a céljaid eléréséhez. Az eszedbe sem jutott, milyen erkölcsi következményekkel jár a terved? Felhasználod a férfiakat, játszol velük, magadba bolondítod őket, miközben jól tudod, hogy a végén úgyis elutasítod őket! Micsoda szívtelenség! Vérlázító szívtelenség! Ez önzés… és… – sóhajtott fel ingerülten. – Hogy őszinte legyek, ez bizony édesanyád módszere. Tökéletesen rá vall. Fájdalmasan rándultam össze a bíráló szavak hallatán. – Nem igaz! – kiáltottam magamból kikelve. Ökölbe szorított kézzel pattantam fel a székről. – Én nem vagyok olyan, mint az anyám. Soha nem is leszek. Nem is értem, hogy mondhatsz ilyet. Jól tudod, hogyan érzek iránta, jól tudod, mennyit küzdöttem, hogy kikerüljek a bűvköréből! Miért sértegetsz? Sylvia elkínzott tekintettel nézett rám, de az ajkát szigorúan összepréselte. Én ugyan nem kérek bocsánatot, üzente az arckifejezése. Teljesen elhatárolódott tőlem. Látszott rajta, hogy sajnál, de már nem akar segíteni rajtam. Az igazság feltartóztathatatlanul ostromolta a lelkem, de én ellenálltam, és ahogy Sylvia sem kért bocsánatot, én sem hajoltam meg a véleménye előtt. Már nem maradt mondanivalónk egymás számára, és pár percnyi feszült, konok hallgatás után Sylvia az
ajtóra sandított a válla fölött. Ami az átjárót jelentette az ő világába. – Mennem kell, várnak a vendégek. A mama már biztosan keres. Láttam, hogy tanácstalanul toporog, és hirtelen rés támadt a páncélzatomon – ott, ahol az igazság tőre áthatolt rajta. Nem akartam, hogy a barátnőm tanúja legyen az összeomlásomnak. Fogtam magam, és elsőként téptem fel az ajtót. Peckes léptekkel, felszegett fejjel hagytam faképnél Sylviát, pontosan úgy, mint egy vérig sértett fúria, aki nem ismeri el a saját hibáit. De alighogy benyitottam a második zeneszobába – a szobába, amit a sajátomnak tekintettem, a szobába, ahol a nyugtalanul repdeső, néma madár lakott –, minden erőm elhagyott. A szememhez kaptam, és az igazság már ki is tapogatta a gyenge pontomat, hogy becsússzon a páncélzatom alá, a keserű felismerés fájdalmával vakítva el az elmémet. Éveken át küzdöttem, hogy különb emberré váljak, mint az anyám. De miközben azon munkálkodtam, hogy elkerüljem a sorsom, pontosan olyanná váltam, mint ő. Arra készültem, hogy a saját céljaimra használjak fel másokat. Arra készültem, hogy a gyengeségeikre – a reményeikre, az álmaikra, a legnemesebb érzéseikre – alapozva csapdába csaljam és kizsigereljem őket. Mindezt azért, hogy eljussak Indiába. A megvilágosodás pillanatában mélységesen gyűlöltem magam.
12. fejezet CSAK EGYETLEN DOLOG JELENTHETETT GYÓGYÍRT nyomorult lelkem fájdalmára. Kilopóztam a második zeneszobából – más néven a madaras szobából és a hátsó lépcsőhöz mentem, amit még a délutáni kóborlásom során fedeztem fel. Nem akartam, hogy a vendégek ilyen állapotban lássanak. Nem sírtam, de mélységesen fel voltam dúlva. Nem tehettem ki a szívemet ekkora megpróbáltatásnak. Felsiettem a lépcsőn, és a folyosók útvesztőjén túljutva a nyugati szárnyban találtam magam, ahol a metsző szél akadálytalanul szivárgott be a régi kőfal repedésein. Nem sokáig időztem itt, gyorsan magamhoz vettem Mozartot, és már szaladtam is vissza, szélvészként suhantam le a lépcsőn, miközben a szívem majd’ szétrepedt a felismerés súlya alatt. Miután észrevétlenül besurrantam a madaras szobába, fürgén meggyújtottam a gyertyákat, és egyet a zongora mellé állítottam. Aztán a kalitkában gubbasztó madárra pillantottam. Ő is engem nézett komoly, csillogó szemével, majd elfordította a fejét, és megrebegtette a szárnyait. De meg sem mukkant. Szépen kiteregettem a kottáimat a hangszer tetején, és leültem. Lehunytam a szemem, és megfogadtam, hogy elhallgattatom fájó szívemet. Hogy a kínzó megaláztatás emlékét is kitörlöm a lelkemből. Hogy megálljt parancsolok vadul kergetőző gondolataimnak, és többé nem rágódom azon, mit veszítettem, amikor belementem az alkuba. Hogy nem hasonlítgatom magam a mamához. Hogy nem kesergek az igazságon. Mozart majd segít. Kinyitottam a szemem, mély levegőt vettem, a billentyűkre helyeztem az ujjaimat, és játszani kezdtem. Mozart 21. zongoraversenye olyan volt, akár egy katonai induló. Mindig így játszottam, mert a feszes ritmus a szívemet is megzabolázta. Ez a fegyelmezettség kulcsa. Rend. Szigor. Józanság. A klasszicizmus értékei. A kiskatonák azonban csak nem akartak szót fogadni. Amint leültem a zongorához, Sylvia szavai derengtek fel az emlékezetemben. A Mr. Pritchardtól elszenvedett megaláztatás mérges fullánkként fúródott a telkembe. És a felismerés, hogy a mamával kötött megállapodásom kezdettől fogva kudarcra volt ítélve – a felismerés, hogy ezentúl mindenben engedelmeskednem kell –, a legsötétebb kétségbeesésbe taszított. Azt reméltem, Mozart majd enyhíti a fájdalmamat. A józan ész érzelemmentes világában kerestem menedéket. Végigjátszottam a zongoraversenyt, aztán elölről kezdtem az egészet. Ám a szívem kétségbeesetten, megtörten, minden reménységtől megfosztva vergődött. Azt
kiabálta, hogy a zene nem orvosság – hogy nincs olyan filozófia, ami a visszájára fordíthatná a vereségemet. Hogy semmi sem feledtetheti velem a tényt: olyan lettem, mint a mama. Görcsösen küzdöttem a zenével, pedig már patakokban folytak a könnyeim. Görcsösen küzdöttem a hangjegy-katonákkal meg a szívemmel, de a katonák szanaszét futottak, egymásnak ütköztek, vagy kidőltek a sorból, egyszóval nem engedelmeskedtek. – Állj! Riadtan húztam vissza a kezem. Egy férfit pillantottam meg, aki bőszen hadonászva vágott keresztül a szobán. – Állj! Azt mondtam, állj! Herr Spohr volt az, a torzonborz, erős akcentusú német. Egy szempillantás alatt mellém penderült. – Hagyja már abba! Ez egyszerűen borzalmas! Elképedve néztem rá. Herr Spohr idegesen túrt a hajába, és olyan hangosan fújtatott, mintha futva tette volna meg az utat. – Mit csinál, Fräulein? – kérdezte végül valamivel szelídebben. – Hát… én… zongorázom. Mozartot játszom. – Nem! Ez nem zongorázás – rázta meg a fejét Herr Spohr, mintha a játékom emlékét is ki akarná űzni a fejéből. – Ez erőszak. Kegyed megerőszakolja ezt a darabot. Lehajolt hozzám, és hosszasan fürkészte az arcomat. Világoskék szeme láttán a hideg futkosott a hátamon. Ez az ember a lelkembe lát, gondoltam magamban. Márpedig nekem bőven akadt rejtegetnivalóm. – Háborút, lelki tusát látok – bökdöste meg két ujjával Herr Spohr a kulcscsontom alatti részt. – A démon, akivel a harcot vívja, nem engedi, hogy kibontakoztassa zenei tehetségét. Keresse meg a lelkiállapotának megfelelő zenét, csak úgy győzheti le a démont! – Zavartan néztem rá. Tökéletes angolsággal beszélt, klasszikus műveken pallérozott elmém mégsem talált értelmet a szavai mögött. – Olyan zenét keressen, ami elszabadítja ezt a szörnyeteget! – bökdöste meg másodszor is a mellkasomat. – Ezt a mindenre elszánt szörnyeteget. Másképp nem győzheti le. Ne áldozza fel a zenét! Ne áldozza fel önmagát! Érti, amit mondok? Semmit sem értettem. Herr Spohrnak is feltűnhetett a tanácstalanságom, mert bosszúsan sóhajtva túrt a hajába. – Önnek most nem Mozartra van szüksége. Mozart csak felkavarja. – Azzal fogta a kottát, és a mellkasához szorította. Majd lehajolt hozzám, és így szólt: – Sajnálom, ezt el kell koboznom. Szó nélkül az ajtóhoz sietett, és faképnél hagyott. Mereven bámultam az ajtót, vártam,
mikor jön vissza Herr Spohr, hogy megnyugtasson: az egész csak tréfa volt. De hiába. Felálltam a zongoraszékről, és dermedten indultam el a kalitka felé. Letérdeltem, és sokáig néztem a néma, fekete madarat. Ujjaimmal végigsimítottam az aranyozott rácson. Majdnem meghasadt a szívem. Éreztem, hogy ezt a sebet már nem lehet begyógyítani. Túlságosan mély volt. Megmarkoltam a kalitka vasrácsát, és megállapítottam, hogy a ketrec nem csak tetszetős, hanem masszív is. És hirtelen feltámadt bennem a gyűlölet. Gyűlöltem ezt az aranykalitkát, mert a saját aranykalitkámra emlékeztetett. Szikrázó dühvel ráztam meg a rácsokat. A madár rémülten repdesett, szárnyai pufogva csapódtak a kalitka oldalának. Ijedten hőköltem hátra, a szívem vadul kalimpált. A ketrec alját tollpihék borították. – Bocsáss meg! – súgtam oda szegény kis párának. A rácshoz szorítottam a homlokomat, és úgy sírtam, mint a záporeső. – Bocsáss meg! Bocsáss meg! Bocsáss meg!
A hideg, kemény padló nyomta a térdemet, én mégis kitartóan virrasztottam a kalitka előtt. Ez a síremlékbe oltott szentély jelképezte az életemet, és persze oltár is volt egyben, ahol a feloldozásomért könyörögtem. Elhatároztam, addig egy tapodtat sem mozdulok, amíg fel nem csillan előttem a reménysugár. Megnyikordult az ajtó, de nem fordultam hátra. Még akkor sem, amikor valaki bátortalanul a nevemen szólított. Még akkor sem, amikor a puha, kimért léptek elhalkultak mellettem. Mereven a madárra szegeztem a tekintetemet, aki azóta már elfoglalta helyét a keresztrúdon, de a szemem sarkából láttam, hogy Henry ül le mellém a földre. – Mit mondott neked Sylvia? – Berekedtem, és az orrom is eldugult a sok sírástól. – Sylvia? Semmit. – Akkor miért vagy itt? – néztem Henryre. Ez nagy hiba volt. Henry szelíd, aggodalmas tekintettel nézett rám. Könnybe lábadt tőle a szemem. Alig kaptam levegőt. Sírás fojtogatta a torkom. – Véletlenül hallottam, mit mondott neked Mr. Pritchard. Amikor eltűntél, rögtön tudtam, hogy valami baj van. Már mindenütt kerestelek. Persze sejthettem volna, hogy itt leszel – pillantott Henry a kalitkában gubbasztó madárra. – Nem is értem, miért nem ide jöttem először. Végighúztam az ujjamat az aranyozott vasrúdon. A madár komoran figyelte a mozdulatot. – Nem énekel – dünnyögtem magam elé.
– Tudom. – Henry hangja szomorúan, együtt érzően csengett. – Ezért is javasoltam a nagyapámnak, hogy hozzuk le ide. Itt legalább hall egy kis zenét, ha ő maga nem is tud énekelni. A pillantásom Henry arcára siklott. Henry engem figyelt, nem a madarat. Szeme sötéten izzott a félhomályban, tekintetéből fájdalom, aggodalom és valami számomra ismeretlen érzelem – vágyakozás, sóvárgás vagy talán dac – sugárzott. – Szégyen, gyalázat, hogy az az ember így beszélt veled! – mondta fojtott dühvel. – Én sem értem, miért akarsz Indiába menni, de ez még nem ok arra, hogy nevetség tárgyává tegyenek és… és kigúnyoljanak. Elpirultam szégyenemben. – Akarod, hogy párbajra hívjam? – kérdezte Henry. Bánatosan elmosolyodtam. – Nem tréfálok – dörzsölte meg az állát morcosan Henry. – Hajnalban megvívunk a lápon. A sűrű ködben. Drámai esemény lesz, arról biztosíthatlak. Keresztüllövöm a kutyát, amiért a becsületedbe gázolt. Elnevettem magam, mire Henry ajka halvány mosolyra húzódott. – Nos? – vonta fel a szemöldökét. – Szükségtelen. De azért köszönöm. Egyébként – folytattam megtörten – nem Mr. Pritchard zaklatott fel ennyire. Korántsem. – Akkor kicsoda? – nézett rám szigorúan Henry. Azt kívántam, bárcsak visszaszívhatnám az utolsó mondatot. Restelltem bevallani Henrynek, milyen következtetésre jutottam saját magammal kapcsolatban. Ahogy a Sylviával folytatott megalázó beszélgetést sem akarózott felidéznem. Nem győztem átkozni a sorsot, hogy Henry a nyomomra bukkant. Zsebkendő híján a ruhaujjamba töröltem az orromat. Szent ég! Pontosan úgy viselkedtem, mint Maria! A földön ülve zokogtam, még az sem érdekelt, hogy folyik az orrom, és könnyek csurognak végig az arcomon. Utálkozva ráztam meg a fejem. Hogy süllyedhettem ilyen mélyre alig pár nap leforgása alatt? Hátrasimítottam a hajam, és így válaszoltam: – Senki. Nincs semmi baj. – Kate, még soha nem láttalak ilyen állapotban. Biztosra veszem, hogy történt valami. Megráztam a fejem. – Nem… nem mondhatom el, Henry. – A kis fekete madarat figyeltem, de az arcomon éreztem Henry zord tekintetének súlyát. – Emlékszel arra a napra? Kint az erdőben – szólalt meg hosszú hallgatás után. Ugyanazon a halk, fojtott hangon beszélt, mint eddig. – Amikor apám meghalt.
Rémülten néztem rá. Elakadt a lélegzetem. Nem értettem, annyi év után miért pont most hozakodik elő a témával. Soha nem emlegettük fel azt a napot – legalábbis egymás között. Én másnak sem beszéltem róla, és szerintem Henry sem. De most, mint derült égből villámcsapás… – Hát persze – suttogtam. Henry mélyen a szemembe nézett, és ekkor furcsa feszültség töltötte be a levegőt; valami, aminek a hatására elég lett volna odébb csúsznunk, előrehajolnunk, kitárnunk a karunkat, vagy lehajtanunk a fejünket, hogy áthidaljuk a köztünk lévő távolságot. De mi csak ültünk, mozdulatlanul, a közös emlék bűvkörébe vonva. Henry hirtelen előrehajolt, és megérintette a csuklómat. Keze finoman felcsúszott a karomon, végül megállapodott a vállam ívén. Miután meggyőződött róla, hogy nem tudok elmenekülni, így szólt: – El sem tudom mondani, milyen sokat jelentett a számomra az a nap. – Rekedtes hangja lágyan simogatta a szívem. Megborzongtam. – Még most, ennyi év után sem találom a szavakat. Azon a napon szentül megfogadtam, hogy ha valaha bajba kerülsz, ha valaha segítségre lesz szükséged, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy kihúzzalak a csávából. Egy könnycsepp gurult végig az arcomon, és kövéren himbálózott az államon. Henry elengedte a vállamat, és letörölte a könnycseppet. Aztán hátradőlt, és felsóhajtott. – De te nem bízol meg bennem. Talán nem érdemeltem ki a bizalmadat? – vonta fel kérdőn a szemöldökét. Megvonaglott az ajkam, és szaggatottan felsóhajtottam. – Dehogynem. Henry némán várta a folytatást, az arcára volt írva, hogy ha kell, egész éjjel mellettem fog strázsálni. Hirtelen úgy éreztem, magyarázattal tartozom neki. Nem Sylviát érintően, hanem azzal kapcsolatban, miért ülök itt zokogva a kalitka előtt. Ismét megmarkoltam a kalitkát, de ez alkalommal nem ráztam meg. Nem akartam megijeszteni a madarat. Ő ennek ellenére felrebbent, és a szavak szinte maguktól tolultak a nyelvemre. – Úgy érzem, csapdába estem. Örökre. Olyan vagyok, mint ez a madár, magamba roskadtan gubbasztok a kalitkámban, és hiába menekülnék, folyton rácsokba ütközöm. – Mély levegőt vettem, és Henry zavarodottságát látva így folytattam: – Talán nem is érted, miről beszélek, hiszen férfi vagy. A te életed egészen más. Veled is… – Nagyot sóhajtottam, és azt hittem, menten megszakad a szívem. – Veled is előfordult már, hogy hiába sóvárogtál valami után, és szinte belebetegedtél a vágyakozásba? Hogy szó szerint eszedet vesztetted a fájdalomtól? Henry mozdulatlanul szegezte rám sötét szemét. – Igen – felelte csendes ünnepélyességgel.
– Nos, így érzek én Indiával kapcsolatban. Mindenáron el akarok jutni oda. De attól tartok, erre már nem kerülhet sor, attól tartok, hogy soha nem érem el a célomat, márpedig, ha ez az álmom nem teljesül, akkor a többi sem. Sivár, céltalan életet fogok élni, amiben a kaland, a boldogság, a választás lehetősége, sőt még… sőt még az életöröm is ismeretlen fogalom – csuklott el a hangom. – Ha belegondolok… ha belegondolok, mibe keveredtem, mit várnak el tőlem, mit szabad és mit nem szabad tennem, és milyen kevés hatalom van a kezemben, csak mert történetesen lánynak születtem, mintha tőrt forgatnának a szívemben. Megremegett a hangom, és könnyek buggyantak elő a szememből. – És még Mozartot sem játszhatok, mert Herr Spohr szerint rossz hatással van rám. Sem India, sem Mozart, akkor mi marad nekem? Mi örömöm lesz így az életben? – ráztam meg a fejem hisztérikusan, és csak úgy patakzottak a könnyeim. – Folyton az jár a fejemben, hogy úgy végzem, mint ez a szegény madár. A végkimerülésig vergődöm a rácsok mögött, és némán, egy eldugott hátsó szobában élem le hátralévő életemet. Elcsuklott a hangom, és riadtan préseltem össze az ajkaimat, hogy gátat szabjak a kikívánkozó szavaknak. Nem bírtam Henry szemébe nézni, és minden erőmmel azon voltam, hogy nyugalmat erőltessek magamra. Butaság volt az indiai út meghiúsulása miatt érzett fájdalmamat Henry gyászához hasonlítanom. Butaság volt így elragadtatnom magam. Henry legalábbis ezt gondolhatta. Sosem értette igazán, miért akarok Indiába menni. Hirtelen elfogott a félsz, hogy Henry felháborodik a szavaimon, nem érzi át, min megyek keresztül, vagy gyerekesnek bélyegzi az álmaimat. Ám ő szelíden csak ennyit mondott: – Egyszóval ez a madár téged jelképez. Itt a kalitkában. Bólintottam. – És csupán egyetlen lehetőséget látsz magad előtt: addig vergődni, amíg bele nem fáradsz, és fel nem adod az álmaidat. Bólintottam, és félve felpillantottam. Henry gyengéd, szeretetteljes arckifejezéssel nézett rám. Hosszasan bámult, majd a kalitkában ülő fekete madárra nézett. A kalitka felé nyúlt – és gyors mozdulattal kinyitotta az ajtaját. Visszafojtott lélegzettel figyeltem, amint bedugja a kezét és elkapja a madarat. Féltő gonddal, szelíden zárta a tenyerébe, majd kihúzta a kalitkából. Ekkor felém fordult, és kinyújtotta a kezét. Megkövülten meredtem rá, aztán a madárra, aki heves szárnycsapkodások közepette próbálta kiszabadítani magát. – Nesze! Vedd csak el! – nyújtotta felém Henry óvatosan a markában pihegő madarat. Bátortalanul nyúltam előre. Henry markába csúsztattam a kezem, és az ujjaimmal körülfogtam a kismadarat. A fényes fekete tollak selyemként cirógatták a bőrömet. Tisztán
éreztem az alattuk megbúvó törékeny csontokat és az izgatottan megfeszülő szárnyakat. – Fogod? – kérdezte Henry. Pihegve bólintottam. Henry hátrahúzta a kezét, és a madárka máris az én tenyeremben csücsült. Most már én éreztem szabadulást kereső, kapkodó mozdulatait, szapora szívverését. Szétnyitottam a tenyeremet. És a madár felrebbent. Sebesen csapkodott a szárnyaival, fejvesztve menekült előlünk. Néztem, amint a levegőbe emelkedik, és hirtelen felderültem. Felkacagtam, magam sem tudom, miért. Henryre pillantottam, aki mosolyogva figyelte a jelenetet. – Nem csak egy lehetőség van az életben, Kate – jelentette ki. – Íme, a bizonyíték. A falnak dőlve gyönyörködtem a magasba törő kismadárban, miközben Henry szavai végig ott visszhangzottak a fejemben. Henry is a falnak dőlt, összeért a karunk. – Fogjuk meg! – mondtam. – És tegyük vissza a kalitkába! – A magas mennyezetre sandítottam. Fogalmam sem volt, hogyan gyűjtjük be a madarat. – Nem lesz könnyű. – Nem. De így is megérte. – Köszönöm! – súgtam oda Henrynek hosszú hallgatás után. – A madár nevében is. Azon kaptam magam, hogy Henrynek dőlve állok. Az este a maradék erőt is kiszívta belőlem, és a fejem Henry vállán nyugodott. Egyikünk sem mozdult, derűs nyugalommal figyeltük a fáradhatatlanul repdeső fekete madárkánkat. Amikor az óra elütötte a tizenkettőt, összeszedtem magam. Felegyenesedtem, és nagyot ásítottam. – Hogyan kapjuk el? Gondolom, a nagyapád nehezen viselné a hiányát. – Hadd maradjon kint éjszakára! Majd reggel visszateszem a kalitkába. Álmosan néztem, amint Henry körbejár a szobában, és az összes gyertyát elfújja. Csak egyet hagyott égve, azzal világított, amikor elhagytuk a szobát. Óvatosan becsukta az ajtót mögöttünk. A sötét házban síri csend honolt, csupán a lépcső nyikorgott a lábunk alatt. Némán tettük meg az utat a nyugati szárnyig, és amikor a szobámhoz értünk, éreztem, hogy valami ott motoszkál az agyam legmélyén – valami, ami megoldást jelenthetne a problémámra, csak éppen azt nem tudtam, mi az. Minél görcsösebben próbáltam a felszínre csalni, annál homályosabbá vált. Henry megállt, és halkan kinyitotta az ajtót. – Jó éjszakát, kismadaram! – mormolta, de olyan halkan, hogy azt hittem, a kismadaras rész és a gyengéd hangnem bizonyára a képzeletem szüleménye. A nyitott ajtóból néztem a távozó Henryt. Ezúttal nem sietett. Nem mozdultam, amíg az égő gyertya el nem tűnt a sarkon túl, sűrű sötétséget hagyva maga után. Csak ezután néztem szembe a csendes szobával meg a félelmeimmel. Odáig rendben, hogy szabadon engedünk egy madarat. De én hogyan legyek szabad?
Ébren hallgattam a panaszos sóhajokat, a recsegést meg az óceán felől érkező szél zúgását. Aztán eszembe jutott a mamával kötött megállapodás, és újfent elfogott a csüggedés. A csapdába esett nyúl és a szabadon szárnyaló fekete madár, kétségbeesés és remény között ingadoztam. Már én sem igazodtam ki saját magamon. Végső kimerültségemben és elkeseredettségemben nyugtalan álomba zuhantam.
13. fejezet MADÁRCSICSERGÉSRE ÉBREDTEM. A szobát sűrű homály fedte, és a sok forgolódás miatt a takaróm a lábamra tekeredett, szilvakék gubót képezve körülöttem. Gyorsan lerúgtam magamról, majd dideregve vágtam át a hideg fapadlón, hogy félrehúzzam a függönyt, és kitárjam az ablakot. Jobbról is, balról is köd borította a tájat, újabb selyemgubóként fogva körül a talajt. A nap még nem kelt fel, de már úton volt – a világosodó keleti égbolt és a madarak rikoltozása legalábbis ezt jelezte. Kikönyököltem az ablakon, és mélyen beszívtam a nyirkos, hideg levegőt. Lehunyt szemmel vártam az ismerős trillákat – a feketerigóét, a fecskéét, az erdei pacsirtáét, a verébét, a vándorrigóét és a tengelicét. De most távol voltam az otthonomtól, és a partvidéken honos madarak éneke teljesen ismeretlen volt a számomra. Visszahúztam a fejem, becsuktam az ablakot, és gyorsan felöltöztem. Sietnem kellett, mert a felkelő nap elnémítja a madarakat. A legmelegebb ruhadarabjaimat választottam, kihagytam a fésülködést, és csak úgy futtában, fél lábon ugrálva kapkodtam fel a csizmáimat. Aztán leszaladtam a lépcsőn, és még arra sem vettem a fáradságot, hogy megkeressem a hátsó ajtót. Keresztülvágtam az előcsarnokon, és a nagykapun át rontottam ki a kertbe. A köd sűrűn gomolyogva fonta körém jéghideg, nedves ujjait. Habozás nélkül nyugat felé vettem az irányt, mert ez az út vezetett a lápvidékhez, míg az óceán kelet felől határolta a házat. A vidék beleveszett a fehér homályba, de amikor meghallottam, hogy száraz hanga ropog a talpam alatt, rögtön tudtam, hogy jó helyen járok. Egy nagy sziklaszerűség emelkedett ki a ködből, arrafelé irányítottam a lépteimet. Az égbolt sötétkékből világoskékbe fordult. A harmattól nedves páfrány és hanga szelíden dörgölőzött a szoknyámhoz. A távoli legelőkön lovak nyerítettek. Én azonban nem törődtem mással, csak a madarakkal. A sziklához érve épp csak annyi időre álltam meg, hogy átgondoljam, hogyan kapaszkodjak fel rá. A távolból sokkal kisebbnek látszott. Csipkézett szélű, szél ostromolta várként magasodott fölém, alig láttam el a csúcsáig. Kétszer is megcsúsztam a nyirkos kövön, de jó erősen megkapaszkodtam, és feltornáztam magam a tetejére. Leültem, és ölbe tett kézzel szívtam be a fagyos levegőt. A ritkuló ködben a madarak teli torokból harsogtak körülöttem. Hangosan csipogtak és csiviteltek, kotkodácsoltak és búgtak, vagy éppen élesen füttyögtek. Egyet sem ismertem
fel közülük. Ahogy fent üldögéltem a szikla tetején, az ismeretlen táj ölelésében, az ismeretlen madarak között, úgy éreztem, csak egy apró pont vagyok a lápvidék közepén. Jobban mondva, rádöbbentem, mennyi tanulás, mennyi élmény, mennyi látnivaló vár még rám az életben. Megijedtem, milyen keveset tudok a világról. Méghozzá azért, mert fogalmam sem volt, hogyan fogom teljesíteni a mamának tett ígéretemet. Nem tudtam, hogyan vívjam ki a szabadságomat. Márpedig ha nem vívom ki a szabadságomat, okoskodtam, akkor a világ is ilyen szűk marad körülöttem. Az égbolt színébe rózsaszínes-barackos árnyalat vegyült, innen tudtam, hogy hamarosan felkel a nap. Nemsokára a köd is eloszlik, és kitisztul a levegő. Arra azonban nem volt receptem, hogyan oszlassam el a jövőmmel kapcsolatos aggodalmaimat – hogyan jussak el Charlotte nénihez és kezdjek új életet Indiában. Henry azt mondta, nem csak egy lehetőség van az életben. Igen ám, csakhogy én kiszolgáltattam magam a mamának. Olyan alkut kötöttem, amiből nem jöhetek ki győztesen. Sem gyakorlati, sem erkölcsi szempontból. Ha akarnék, sem találnék három úriembert, aki megkérné a kezemet. Vagyis anyám kedvére uralkodhat fölöttem. Az elhamarkodott alku miatti csalódottságom robbanással fenyegetett. Lehunytam a szemem, és azt kívántam, bárcsak visszafordíthatnám az idő kerekét, és semmissé tehetném a paktumot. Miért is adtam szabad kezet a mamának? Azért, mert túlságosan is biztos voltam a dolgomban. Most azonban elszorult a szívem, amikor elképzeltem, mi vár rám, ha anyám hírét veszi, hogy kudarcot vallottam. Elsőként a legkézenfekvőbb következményeket vettem sorra. A mama parancsba adja, hogy menjek feleségül Mr. Cooperhez. Vagy Londonba küld Eleanorhoz, aztán pesztrálhatom a nővérem porontyait. Vagy valami agyafúrt tervvel áll elő, mint Eleanornál Brightonban. A hideg futkosott a hátamon, amikor elképzeltem, milyen őrültség pattan majd ki a fejéből. A mama opportunizmusa és erkölcstelensége nem ismert határokat. Ismerős fütyörészés ütötte meg a fülemet. Félrebillentett fejjel figyeltem, és nem csalódtam. A feketerigó a hazatérés öröméről énekelt. Mosoly terült szét az arcomon. Tölcsért csináltam a kezemből, és visszafütyültem a rigónak. Kisvártatva újból felcsendült az ének. Egy darabig elfeleselgettünk, miközben arra vártam, mikor dereng fel Henry alakja a ködben. Persze hiába vártam rá. Végül bosszúsan állapítottam meg, hogy alighanem egy hús-vér feketerigót hallottam. Sóhajtva könyököltem hátra, és a hajnali ég felé fordítottam az arcomat. Egy kósza gondolat motoszkált az elmém legmélyén. Egy aprócska gondolatkezdemény. Azzal kecsegtetett, hogy van megoldás a problémámra, és ha elég lázasan töröm a fejem, előbbutóbb rábukkanok.
Gondolatban ismét lejátszottam a mamával folytatott beszélgetést. A mama azt mondta, ne féljek a házasságtól – én azonban kitartottam az álláspontom mellett. Még kiabáltam is, ha jól emlékszem. Megkérdeztem tőle, hány házassági ajánlatot kell visszautasítanom, hogy elhiggye, nem akarok férjhez menni. Hármat. Felültem. Biztos, hogy a mama így fogalmazott? Többször is átrágtam a dolgot. A beszélgetés szinte beleégett az emlékezetembe. Túl sok minden forgott kockán – nem tévedhettem. Igen. Most már biztos. A házassági ajánlatokról kérdeztem a mamát. Mire ő a hármas számot jelölte meg. Nem azt mondta, hogy három kérőt kell begyűjtenem, hanem három házassági ajánlatot. Remény és megkönnyebbülés suhant át rajtam, olyan könnyedén és szabadon, mint a magasban szárnyaló fekete madár. Már csak egy férfit kell kerítenem, aki hajlandó egymás után háromszor megkérni a kezemet; egy férfit, aki van olyan nagylelkű, hogy megtegye nekem ezt a szívességet. Egy pillanatra elmosolyodtam. De menten lelohadt a lelkesedésem. A szívem őrülten kalapált. Hát szabad ilyet? Henry vajon beleegyezne, hogy megkéri a kezemet? És még ha támogatná is a tervemet, vajon elég erős lennék ahhoz, hogy szenvtelenül hallgassam végig a várva várt szavakat, tudván, hogy nemet kell mondanom? Félelem söpört végig rajtam, rég kulcsra zárt ajtókat feszegetve a szívemben. Belemarkoltam szélfútta hajamba, és a tenyerembe támasztottam a homlokomat. A tervem komoly veszélyeket rejtegetett. Nem Henryre nézve – ő már megalapozta a jövőjét. Neki ott volt Miss St. Claire, Blackmoore meg a birtok, amitől élethosszig tartó kényelmet és tisztes jövedelmet remélhetett. Tudtam, hogy Henry zokszó nélkül megteszi nekem ezt a szívességet. De jaj, gondoltam magamban, nagyon is lehetséges, hogy az én lelkem nem bírja el ezt a terhet. Felszegtem az állam, és gyorsan elhessegettem a gondolatot, mielőtt még gyökeret verhetett volna az elmémben. Nincs mitől tartanom. Ez az egyetlen esélyem! Minden gondom megoldódik, és a szívem sem kerül veszélybe. Hiszen másfél éve örökre lelakatoltam. Nem fog fellázadni. Azt fogja tenni, amit kérek tőle. Elvégre az elmúlt másfél évben szinte naponta találkoztam Henryvel, mégsem inogtam meg. Egyszer sem kérdőjeleztem meg a döntésemet, egyszer sem gyengültem el – sem a szavaim, sem a cselekedeteim tekintetében. Nyugodt szívvel rábírhatom Henryt, hogy kérje meg a kezemet, méghozzá egymás után háromszor. Meg fogja tenni. És akkor teljesül az álmom: elutazhatok Indiába. Feszült izgalom hullámzott végig rajtam, attól féltem, menten szárnyra kapok. Felálltam, és lemásztam a szikláról. A lábam megcsúszott a síkos kövön. A kezemmel sem találtam fogást. Elvesztettem az egyensúlyomat, és feltartóztathatatlanul zuhantam a talaj felé. Miközben kalimpáló lábakkal fogódzót kerestem a sziklán, lábdobogás ütötte meg a
fülem. Hátrapillantottam a vállam fölött, a talajt fürkésztem, és miután megállapítottam, hogy elérhető közelségben van, lehuppantam a földre, leporoltam a tenyeremet, és mosolyogva fordultam hátra. Mr. Brandon – az ifjabb Mr. Brandon – legfeljebb egy méterre állt tőlem, és elképedve bámult rám. – Ó! – Úgy megijedtem, hogy mukkanni sem bírtam. – Hát ez briliáns! – húzódott lusta mosolyra Mr. Brandon ajka. Elismerően csillogott a tekintete. – Rohantam, hogy a segítségére siessek, de mint látom, fölöslegesen aggódtam. Eszerint az ő lábdobogását hallottam a sziklán csüngve. – Igen. Nos… – dörzsöltem meg félszegen a homlokom, és azon töprengtem, vajon gorombaság lenne-e a részemről, ha szó nélkül továbbsétálnék. Mr. Brandon azonban magyarázatot várva nézett rám. Vállat vontam. – Nemegyszer másztam már ki a szobám ablakán. Mr. Brandon sugárzó mosolya nem maradt hatástalan – káprázatos volt, különösen most, hogy a napsugarak végre áthatoltak a ködrétegen, aranyfénybe vonva beszélgetőtársam barna haját. – Igazán? – lépett közelebb hozzám. Hátrasimítottam kusza tincseimet, és hirtelen belém villant, hogy egyenesen az ágyból pattantam ki, amikor kijöttem ide, és azok után, hogy a szél is agyoncibálta a hajam, nyilván úgy festek, mint aki egy hete nem fésülködött. Mr. Brandon szeme azonban – ami, állapítottam meg, pontosan ugyanolyan babérzöld árnyalatú, mint a környező növényzet – töretlen lelkesedéssel csillogott. A mosolya pedig úgy sugárzott, akár a nap. – És miért közlekedik az ablakon keresztül, Miss Worthington? Éreztem, hogy elvörösödöm. Hirtelen eszembe jutott, mit mondott az este Sylvia – hogy mindenki lenéz a rossz hírű családom miatt. Eszembe jutott, milyen gúnyosan nevetett, amikor bevallottam neki, hogy házassági ajánlatokra pályázom. És bár soha nem viselkedtem botrányosan, ezen a reggelen bizony nem sokat adtam a látszatra. Azt sem tudtam, hova legyek szégyenemben, ám hirtelen megvilágosodtam. Hiszen már kigondoltam, mi a teendő. Henry közreműködésével megszabadulok innen, elhajózok Indiába, és soha többé nem találkozom Mr. Brandonnal vagy az apjával. Soha többé nem kell a családom miatt szégyenkeznem. A nővérem botrányai nem mocskolják be a hírnevemet, Charlotte néni pedig mellettem fog állni. Soha többé nem kell férfiakkal kacérkodnom. Megkönnyebbülés – határtalan boldogság fogott el, amikor arra gondoltam, a szabadság és a függetlenség már itt van a markomban. Úgy döntöttem, nem érdekel, mit gondol rólam
ez a bizonyos Mr. Brandon. Tehát őszinte választ adtam. – Nem bírom a kötöttségeket. Mr. Brandon döbbenten vonta fel a szemöldökét. – És az ablak az egyetlen menekülőút? Az ajtó már szóba sem jöhet? Szomorkás mosoly játszott az ajkamon. – Egy fiatal hölgynek sokszor az ablak az egyetlen mulatsága, Mr. Brandon. Mr. Brandon még közelebb lépett hozzám, tisztán láttam az állán kiütköző halvány borostát. Kénytelen voltam elismerni, hogy jóképű. Sőt, nagyon jóképű. – Ez egyre érdekesebb, Miss Worthington. – A tekintetéből is ezt olvastam ki, ráadásul olyan kíváncsian fürkészte az arcomat, hogy egészen belepirultam, és aggódva gondoltam zilált külsőmre. – Ezek szerint ön is kedveli a kalandot? Csak nem a kalandvágya csalta ki a házból ezen a korai órán? – Félek, csalódást kell okoznom – feleltem mosolyogva. – Csupán a madarak énekét akartam hallani. Itt más fajok élnek, mint nálunk, Lancashire-ben. De ezt nyilván ön is tudja. – Mr. Brandon úgy bámult rám, mintha valami furcsa teremtmény lennék. Talán a frizurámmal van a baj? Gyorsan hátrasimítottam a hajamat, de a szél visszafújta, és tombolva cibálta a szoknyámat. A hanga vadul lengedezett, a magas fű pedig úgy hullámzott, akár a tenger. Hátrálni kezdtem, és vaktában a házra mutattam a vállam fölött. – Ideje visszamennem. Ha megbocsát… – Nem, szó sem lehet róla. Megálltam, és hatalmas szemeket meresztettem. – Parancsol? – Nem – rázta meg a fejét Mr. Brandon. – Mindenféle madarakról mesél nekem, aztán faképnél hagy, ahelyett, hogy kielégítené a kíváncsiságomat? – Biztos vagyok benne, hogy a madarak iránti rajongás nem olyan szokatlan dolog – válaszoltam félszeg mosollyal. – A legkevésbé sem. Ki ne szeretné a madarakat? Kegyed viszont napkelte előtt jött ki a lápra, hogy hallja a madarak énekét – suttogta Mr. Brandon bársonyos hangon. – És ez, Miss Worthington, felettébb lenyűgöző. A szavai, a mosolya, a pillantása, így együttesen, a meglepetés erejével hatottak rám, és a torkomra forrasztották a szót. Némán bámultam rá, és amikor elmosolyodott, elöntött a pír. – Látom, megleptem – mondta halkan. Felnevettem. Nem tudtam, mi mást tehetnék. – Elnézését kérem. De kicsit furcsállom, hogy bárki is lenyűgözőnek találja a madarak iránti érdeklődésemet.
Mr. Brandon mosolya egyre szélesebb lett. – Annál jobb. – És ön mit keres itt ezen a korai órán, Mr. Brandon? Mr. Brandon mély levegőt vett, és felnézett az égre, ahol a nap, a maga aranyló pompájában, éppen ebben a pillanatban bukkant fel a horizonton. – Azért jöttem, hogy felfedezzem a környéket. Tudja, először járok a lápvidéken. És ez a hely, az óceán és a láp találkozásánál, nos, több mint… Több mint ideális, nem gondolja? – állapodott meg rajtam a tekintete. Helyeslően bólogattam. A nap egyre erősebben tűzött, és a fényviszonyok változásával a Mr. Brandon szemszínéről alkotott véleményem is átalakult. Már nem a lápvidék zöldjét idézte. Hanem az otthoni fák lombját. A hajnali fény aranyló burokba vonta alakját – ragyogó haját és bőrét, finoman borostás állát. Milyen magas ez az ember! – gondoltam magamban. Majdnem olyan magas, mint Henry. Nem is értettem, Sylvia miért az apát pécézte ki magának a fiú helyett. – Megengedi, hogy elkísérjem? – mutatott a baljára Mr. Brandon. – Kissé megéheztem a csatangolásban, és ha jól sejtem, önnek is korog a gyomra a hajnali kaland után. Együtt sétáltunk vissza a házba. – Apropó kaland – köszörültem meg a torkom kisvártatva –, megkérhetném, hogy a többieknek ne szóljon róla? Attól tartok, félreértenék. Mr. Brandon zavartan sandított rám, aztán elmosolyodott. – Örömömre szolgál, hogy egyedül én ismerem a titkát, Miss Worthington. – Ám mire felfoghattam volna, mit is mondott, így folytatta: – Most pedig meséljen a madarakról! Ránéztem. A szél az arcomba fújta a hajamat. – Mit meséljek róluk? – Mindent. Akármit. Önt mi érdekli? – Az énekük. A természetük. – A kísérőmre sandítottam, hogy lássam, vajon komolyan érdekli-e a téma. Mr. Brandon azonban egy pillanatra sem vette le rólam a szemét, az arckifejezése pedig őszinte elragadtatásról árulkodott. Idáig nem sok ember osztozott a madarak iránti szenvedélyemben, nem csoda hát, hogy fellelkesültem. – Ha egy egészként tekintünk rájuk, igencsak megtévesztőek. Azt gondolhatnánk, hogy minden madár egyforma, holott óriási különbségek lehetnek az egyes fajok között. Mr. Brandon bólintott, így hát folytattam a mondókámat: – A madarak egyedi énekük alapján azonosíthatóak. A madárfütty több egyszerű csiripelésnél vagy csipogásnál. A feketerigó, például, így fütyül – mutattam be a dallamot, amit Henryvel órákon át csiszolgattunk egy esős napon, pár évvel korábban. – Akkor az imént is önt hallottam! Igaz? – vonta fel a szemöldökét Mr. Brandon. –
Odakint a lápon. Bólintottam. – Az egyik én voltam. A másik… egy igazi madár. Gondolom. – Megint eszembe jutott, milyen csalódott voltam, amikor Henry nem bukkant elő a ködből. – Melyik a kedvenc madara? – érdeklődött Mr. Brandon. – Erre a kérdésre lehetetlen válaszolni – legyintettem elutasítóan. – Rendben van – mosolygott rám Mr. Brandon. – Akkor meséljen valamelyik kedvencéről! Alaposan megrágtam a választ. Először az erdei pacsirtáról akartam beszélni. De úgy éreztem, ezzel elárulnám Henryt. A száraz hangamező átadta helyét a Blackmoore-t övező zöld pázsitnak. A nap már felkelt, aranyló fénye és melege lassanként feloszlatta a ködöt. Mr. Brandon megtorpant, és várakozóan fordult felém. Én is megálltam, és gondolatban sorra vettem a legkedvesebb madaraimat. Végül kiböktem: – A léprigó. – Mi van vele? Kérdőn néztem Mr. Brandonra. Ő türelmetlenül intett, mintha alig várná a folytatást. – Miért kedveli ezt a madarat? Ezt úgy kérdezte, mintha komolyan érdekelné a véleményem. Kissé furcsállottam a dolgot. – Ööö… nos… Ha igazán tudni akarja… – Hát persze. – Először is, ha felülről látjuk, olyan, mintha egyöntetű szürke tollazatot viselne. Holott a mellkasa és a hasa is foltos. Fehér alapon sötétszürke pöttyök. Kifejezetten ünnepi öltözet. Mintha bálba készülne. Azt gondolhatnánk róla, hogy teljesen hétköznapi, unalmas lény, de aztán megpillantjuk a pöttyeit, és akkor rájövünk, mennyire félreismertük. Mennyire alábecsültük. – Mély levegőt vettem. – De leginkább az tetszik a léprigóban, hogy… vakmerő. Akár esik, akár fúj, ő ott ül a legmagasabb fa tetején, és vígan énekel. Mintha semmitől sem félne. Mintha így akarná bebizonyítani, hogy ha kell, még a vihart is túlkiabálja. Ez nagyon bátor hozzáállás – vontam meg a vállam mosolyogva. – Csodálatra méltó. Mr. Brandon számomra értelmezhetetlen pillantással fürkészte az arcomat. Majdnem olyan tüzetességgel tanulmányozott, mint én a madaraimat. Hirtelen elszégyelltem magam, és védekezőn fontam karba a kezemet.
– Bolondnak néz? Mert ekkora odaadással beszélek egy madárról? – Egyáltalán nem – sietett megnyugtatni Mr. Brandon. – Sőt, hirtelen nekem is kedvem támadt a madárleshez. A szél az óceán felől fújt, és az arcomba vágta kusza tincseimet. Hátrasimítottam a hajamat, és szembefordultam a széllel. – Apropó vihar… – mondtam. – Igen. Menjünk be! – felelte Mr. Brandon. Átvágtunk az udvaron, és beléptünk a nagykapun. Az előcsarnokba érve megszaporáztam a lépteimet, hogy minél hamarabb feljussak az emeletre, és rendbe hozzam magam, nehogy bárki is ilyen állapotban lásson. A lépcsőfordulóban választhattam, hogy a kupolás mennyezetet díszítő freskóra pillantok-e fel, vagy az alattam elterülő előcsarnokra tekintek le. Az utóbbit választottam. Mr. Brandon még mindig odalent ácsorgott, és mozdulatlanul, a rá jellemző megnyerő mosollyal bámult fel rám. Önkéntelenül is viszonoztam a mosolyt. Kétség sem férhetett hozzá, hogy Mr. Brandon látta, mit teszek. Lángba borult az arcom. Hogy miért, sejtelmem sincs, mindenesetre sietve elfordultam, hogy elrejtsem zavaromat. Egy elmosódott folt jelent meg a háttérben, és hirtelen nekiütköztem valakinek. – Jaj! Ezer bocsánat! – kapaszkodtam a korlátba, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat. Mrs. Delafield hátrahőkölt. – Nézz a lábad elé, Kitty! – Borzasztóan sajnálom. Nem vettem észre önt. Mrs. Delafield az arcomra szegezte jégkék tekintetét. Pillantása egyre feljebb vándorolt, végül megállapodott a hajamon. – Csak nem odakint voltál, Kitty? – Kate – helyesbítettem, és megpróbáltam ellenállni a késztetésnek, hogy lesimítsam a hajam. – Igen, odakint voltam. Mrs. Delafield sóhajtva nézett fel a mennyezetre, mintha az égiek segítségéért fohászkodna. – Ideje elbeszélgetnünk az úrinőhöz illő viselkedés alapszabályairól. Önkéntelenül is hátrasandítottam. Tudtam, hogy komoly fejmosás következik, és nem akartam, hogy Mr. Brandon fültanúja legyen a jelenetnek. Ő azonban még mindig odalent álldogált, és engem bámult. Tudtam, hogy a kupola felerősíti Mrs. Delafield hangját. Mrs. Delafield előrelépett, lenézett a földszintre, és olyan erővel markolta meg a korlátot, hogy a kézfején kidagadtak az erek. – Mr. Brandon! – A hangja udvarias kimértséggel csengett. – Jó reggelt! Remélem, jól aludt.
– Nagyon jól. – Mr. Brandon fülig érő mosolya, amit épp az imént csodáltam meg, szemmel láthatóan merevebbé és illemtudóbbá vált. Eloldalogtam a korláttól. – Ha megbocsát, Mrs. Delafield… – Kitty, még nem végeztünk. Megálltam, és egyre növekvő rettegéssel figyeltem, amint Mrs. Delafield közelebb húzódik hozzám. A fülemhez hajolt, és suttogva kérdezte: – Mr. Brandonnal voltál odakint? Kettesben? Csak nem… találkát beszéltetek meg? – Hova gondol! – súgtam vissza felháborodva. – Véletlenül botlottunk egymásba, sejtelmem sem volt, hogy összefutunk. Mrs. Delafield szigorúan nézett rám, kék szemének mélyén figyelmeztetés bujkált. – Itt nem lesz botrány, Kitty. Ez nem Brighton. Már maga a feltételezés is sértő volt. – Én nem vagyok olyan, mint Eleanor, Mrs. Delafield. Soha nem is voltam. Azzal hátat fordítottam, és tettetett higgadtsággal folytattam az utamat. Az emeletre érvén azonban nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Tudtam, hogy ostobaság, amit teszek, mégis áthajoltam a korlát fölött. Mrs. Delafield már leért a földszintre, és az előcsarnokban várakozó Mr. Brandonhoz sietett. Már csak néhány centiméter választotta el őket egymástól. Mr. Brandon komoran pillantott fel rám, majd Mrs. Delafield felé fordult, aki karon fogta, és halkan a fülébe súgott valamit. Elvörösödtem, mert sejtettem, miről lehet szó. De gyorsan megráztam magam, és a nyugati szárny felé vettem az irányt. Fütyültem rá, mit gondol rólam Mr. Brandon. Elhatároztam, hogy megkeresem Henryt, kicsikarom belőle a három házassági ajánlatot, aztán elhajózok Indiába. Ott senki sem fog lenézni. Senki sem fog kiközösíteni, senki sem fogja megszabni, mit tegyek. Indiában minden gondom megoldódik.
14. fejezet SÜRGŐS BESZÉDEM VOLT HENRYVEL. A menekülés lehetősége – a kalitkám nyitott ajtaja – olyan energiákat szabadított fel bennem, hogy alig bírtam magammal. Beszélni akartam Henryvel. Meg akartam kérdezni tőle, megteszi-e nekem ezt a szívességet, kinyitja-e a kalitkám ajtaját. De már a reggelizőasztalnál ült, márpedig ott nem beszélhettünk négyszemközt. Azt azért mégsem várhattam el tőle, hogy mások jelenlétében kérje meg a kezem. Legalább a fele társaság ott tolongott az ebédlőben. Vidám csevej és az evőeszközök csörgése töltötte be a helyiséget. Megálltam az ajtóban, és alaposan szemügyre vettem a társaságot, azt próbáltam eldönteni, hova üljek. Henry kérdő pillantást vetett rám, amiről eszembe jutott, hogy előző este, amikor elváltunk, még teljesen kétségbe voltam esve. Rámosolyogtam, hogy tudassam vele, már nem búslakodom. Henry elégedettnek tűnt, és gyorsan elfordult, így azt már nem hozhattam a tudomására, hogy noha nem vagyok hisztérikus állapotban, feltétlenül beszélnem kell vele. Bosszúsan turkáltam az ételt, és egyre növekvő türelmetlenséggel figyeltem Henryt, aki éppen Herr Spohrral diskurált. Ekkor Sylvia lépett be a helyiségbe. Amikor leült az asztalhoz, egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Pironkodva idéztem fel magamban, miket vágtunk egymás fejéhez előző este. Sylvia futó, bizonytalan pillantást vetett rám. Nem tudtam, hogyan viselkedjek. A barátnőm kegyetlenül őszinte volt hozzám, kicsit csodálkoztam is, hogy nem kért tőlem bocsánatot még reggeli előtt. Miss St. Claire ült le mellé, és áthajolt Herr Spohr fölött, hogy jó reggelt kívánjon Henrynek. Amikor Henry rámosolygott, utálkozva fordítottam el a fejem. Mr. Brandon lépett az ebédlőbe. Rögtön rám siklott a tekintete. Egy röpke pillanatig farkasszemet néztem vele, majd lesütöttem a szemem. Biztosra vettem, hogy levegőnek fog nézni – hogy Mrs. Delafield sikerrel feketített be előtte. Ám amikor felpillantottam, láttam, hogy hosszú, könnyed léptekkel vág át a helyiségen. A lápon is így közlekedett. Megállt a székemnél, és a mellettem lévő üres helyre mutatott. – Megengedi, hogy csatlakozzak, Miss Worthington? Kihúztam magam, és meglepetten néztem rá. – Hát persze, tessék csak! Mr. Brandon helyet foglalt mellettem, majd közelebb húzta a székét, és pillantásra sem méltatva a jelenlévőket, felém fordult.
– Feltűzte a haját – jegyezte meg halkan, szinte suttogva. Ijedten kaptam a nyakamhoz, mert eszembe jutott, hogy festhettem hajnalban. Mr. Brandon pillantása körbebarangolta az arcomat. – Maga gyönyörű! – mondta fojtott, tárgyilagos hangon. – De ma hajnalban volt a leggyönyörűbb. Elvörösödtem. Az asztal túloldalára sandítottam. Henry mereven bámult, csakúgy, mint Sylvia. Megköszörültem a torkom, és egyenesen Mr. Brandon csillogó zöld szemébe néztem. – Nem is tudom, mit feleljek, Mr. Brandon. – Pedig kíváncsi lennék a válaszára, Miss Worthington – villantotta rám széles mosolyát Mr. Brandon, majd az asztaltársaság felé fordult. – Jó reggelt, Miss Delafield, Mr. Delafield, Miss St. Claire! A szemközt ülők halk mormogással és meglepett pillantásokkal fogadták a köszönését. – Ha jól emlékszem, tegnap este úgy határoztunk, hogy ma pikniket rendezünk az apátság romjainál, és ahogy látom, az időjárás sem jelenthet akadályt – nézett rám Mr. Brandon csillogó szemmel. – Menjünk mindannyian! Nahát! Bármit is mondott neki Mrs. Delafield, Mr. Brandon rácáfolt a várakozásaimra, és nem nézett levegőnek. Mosoly bujkált a szám sarkában, és gyorsan lesütöttem a szemem, nehogy Mr. Brandon észrevegye, mennyire örülök a meghívásának. – Szerintem eső lesz – felelte kurtán Henry. Hátrafordultam, és kinéztem az ablakon. Egyetlen felhő sem volt az égen, és a reggeli napsütés az utolsó ködfoszlányokat is eloszlatta. – Igazán? – néztem Henryre homlokráncolva. Henry mogorva képet vágott, majd leszegte a fejét, és bosszúsan a tányérján heverő sonkaszeletbe szúrta a villáját, hogy aztán miszlikbe aprítsa a késével. – Ez a piknik igazán remek ötlet! – mosolygott Miss St. Claire, és mindenáron megpróbálta magára vonni Henry figyelmét. Henry azonban dühösen meredt a tányérjára, és pillantásra sem méltatta a kisasszonyt. – Vajon az édesapja is csatlakozik hozzánk? – kérdezte Sylvia. – Természetesen! Minél többen vagyunk, annál jobb. – Mr. Brandon lelkesedése nem ismert határokat. – Na, mit szól ehhez, Henry? Az önök kiváló konyhai személyzete hajlandó lenne némi hideg elemózsiát csomagolni a piknikre? – Hogyne, Mr. Brandon – tolta el magától a tányérját Henry. Rám nézett, a tekintete kemény volt, akár a gránit, és mintha enyhe szemrehányást olvastam volna ki belőle. – Ha a többieknek nincs ellenvetésük. – Miért lenne? – vontam fel a szemöldököm. – Jó kis kaland lesz. Henry vállat vont, hátratolta a székét, és felállt.
– Akkor találkozunk az előcsarnokban déli tizenkettőkor – mondta kurta biccentéssel, és szó nélkül kivonult az ebédlőből. Zavartan néztem utána, nem értettem, mi kifogása lehet Mr. Brandon terve ellen. Azon töprengtem, vajon Henry említette-e valaha a romos apátságot. Sokszor órákon át mesélt Blackmoore-ról. Jobban mondva, órákon át válaszolgatott a Blackmoore-ral kapcsolatos kérdéseimre. A romos apátság azonban egyszer sem került szóba. Vajon miért nem? – merült fel bennem a kérdés.
Az apátság romjaihoz vezető séta kissé kínosra sikeredett. Sylvia még mindig nem szólt hozzám. Egész úton lemaradozott a csoporttól, és az idősebb Mr. Brandon körül ólálkodott. Miss St. Claire piócaként csüngött Henry karján, egy pillanatra sem tágított a vőlegénye mellől. Henry egyszer sem mosolyodott el – úgy tűnt, nem érzi jól magát –, és ő sem szólt hozzám. Az egyetlen, aki egyáltalán emberszámba vett, az ifjabb Mr. Brandon volt, aki minden kis apróságot kitörő lelkesedéssel fogadott: az időjárást, a sétát, az élelmet, az égboltot, az óceánt, ezenkívül bármit, ami csak felkeltette a figyelmét. Mi ketten középen ballagtunk, Henry és Miss St. Claire vezette a csapatot, és Sylvia meg az idősebb Mr. Brandon zárta a sort. A piknik kellékeit két póniló cipelte. Hétágra sütött a nap, de a szél bele-belekapott a kalapjainkba meg a szoknyáinkba. Éppen a hangaés páfránymezőkön vágtunk keresztül, amikor belém hasított, hogy a két legjobb barátom szóba sem áll velem. Nem így képzeltem ezt a látogatást. Arra számítottam, hogy végre együtt vakációzunk Blackmoore-ban, minden pillanatot kiélvezünk, és nem hagyjuk, hogy az ellenségeskedés meg mindenféle jöttment idegen közénk álljon. Addig fortyogtam magamban, amíg már látni sem bírtam Henry meg a karjába csimpaszkodó Miss St. Claire hátát. Sylvia hallgatása is felbőszített. Egy emelkedő tetejére értünk, ahonnan már jól látszottak az alattunk elterülő apátság romjai. Elakadt a lélegzetem, és önkéntelenül is lelassítottam, végül megálltam, és némán gyönyörködtem a látványban. Foghíjas tornyok, beomlott falak és boltíves, megfeketedett ablaknyílások látszottak ki a zöld fűtengerből. Nagyon szép volt a maga elvadult, romos módján. Ahogy oldalra pillantottam, észrevettem, hogy Henry kíváncsian fürkészi az arcomat. – Íme! – kurjantotta el magát Mr. Brandon. – Az apátság romjai! Jöjjön, Miss Worthington! Fedezzük fel máris! Azzal megragadta a kezem, és magával ráncigált, miközben széles mosollyal nézett
vissza rám. Tenyerével erősen, melegen fogta körül a kezemet. Kifejezetten jólesett.
Varjak köröztek az égen, a legmagasabb tornyot sajátították ki maguknak. Fülsértő, mégis gyámoltalan hangon károgtak, fekete alakjuk baljóslatúan lebegett a fejem fölött. Az apátság káprázatos volt. Nemcsak egykori pompájában lehetett az, hanem így, romként is az volt. Az omladozó kőkupac, a tető nélküli falak, a kitört, megfeketedett ablakok delejes erővel vonzottak magukhoz. Miután vagy fél órát kóboroltunk a romok között, letelepedtünk az egyik torony árnyékába. Az ebédet a pléden ülve fogyasztottuk el. Felhő takarta el a napot, és a bőrünkön éreztük a szél hideg leheletét. De nemcsak a szél hűtötte le a kedélyeket. Henry hallgatása és vádló tekintete is rossz érzéseket keltett bennem. Alig vártam, hogy félrevonjam, és megkérdezzem tőle, miért neheztel rám. Vissza akartam szerezni a barátságát, hogy teljesítse a kívánságomat, és végre eljuthassak Indiába. Csendben majszoltam az uborkás szendvicsemet, és fél füllel Mr. Brandont hallgattam, aki épp a romokat dicsőítette. Egy pillanatra sem tágított mellőlem. Miss St. Claire is ugyanígy viselkedett Henryvel. Most is mellette ült, és gondos háziasszonyként kényeztette. Éberen figyelte, mikor ürül ki Henry tányérja, és nyomban megkínálta eperrel, sőt a limonádét is ő töltötte ki neki, jócskán megelőzve a szolgát. Amikor Henry megszólalt, áhítattal csüngött a szavain. Kecses mozdulatai láttán, dallamos nevetése hallatán búsan állapítottam meg, hogy még a piszok sem tapad meg fehér ruháján. Maga volt a tökély. Szívből gyűlöltem, de még ezzel is a saját hibáimra tereltem a figyelmemet. Felfordult a gyomrom ennyi enyelgéstől. Leporoltam a tenyeremet, felültem, és így szóltam: – Henry, mesélj a csempészekről! – Mi van velük? – nézett rám Henry. – Aha! Szóval elismered, hogy léteznek! Most lebuktál! Henry rám mosolygott. Most először a nap folyamán. Elállt tőle a lélegzetem. – Túl élénk a fantáziád – mondta. – Valóban élnek itt csempészek? – kérdezte az ifjabb Mr. Brandon. Henry arcán bosszúság suhant át. Már nem mosolygott. Szemmel láthatóan valami csípős riposzton törte a fejét, de Sylvia beléfojtotta a szót. – Sok pletyka kering a csempészekről, különösen Robin Hood’s Bayben. De aggodalomra semmi ok. Anya soha nem engedné, hogy sötét üzelmek folyjanak
Blackmoore-ban. – Merem remélni – jegyezte meg Miss St. Claire, a szokásosnál is jelentőségteljesebben meregetve nagy zöld szemét. Az idősebb Mr. Brandon jóváhagyólag biccentett, majd szendviccsel kínálta Sylviát, aki szégyenlős mosollyal fogadta a gesztust. Henry mélyen hallgatott. Komoran bámulta Mr. Brandont, aki éppen ebben a pillanatban kérdezte meg tőlem, nem nézünk-e szét a romok között. A szemem sarkából láttam, hogy Henry összeszorított állkapoccsal, mogorván figyeli a fejünk fölött köröző varjakat. Nem értettem, miért duzzog ezen a szép napon. Felálltam, és lesöpörtem a fűszálakat a szoknyámról. – Ezer örömmel, Mr. Brandon – mondtam. Persze nem mondtam igazat. Szívem szerint hazaküldtem volna ezt a sok léhűtőt, hogy végre kettesben maradhassak Henryvel a romok és a madarak között.
A romokhoz vezető séta, az omladozó épület felfedezése, a piknik és a hazatérés szinte az egész délutánt kitöltötte. Bármennyire kellemes társaságnak bizonyult is Mr. Brandon, szívesebben lettem volna Henryvel és Sylviával. Persze csak akkor, ha nem lettek volna olyan dühösek és ridegek, mint amilyenek voltak. Én azt a Henryt és Sylviát szerettem, akikkel egészen idáig jó barátságban voltunk. Mi üthetett beléjük? Méghozzá ilyen hirtelen? Négyszemközt kellett beszélnem Henryvel. Egyedül tőle remélhettem segítséget. Ez a nap, éppúgy, mint az előző, csak még jobban megszilárdította bennem az elhatározást, hogy elhagyom az országot. Itt hiába is keresném a boldogságot. Sylvia férjhez megy és elköltözik. Henry feleségül veszi Miss St. Claire-t, és Blackmoore-ba teszi át a székhelyét, vagyis feltehetőleg soha többé nem látom. Én meg kuksolhatok otthon, egymagamban, a kilátástalanság fogságában. Nem. Vagy India, vagy a rabság. De sehogy sem tudtam Henry közelébe férkőzni. Valahányszor alkalom adódott volna, hogy négyszemközt beszélhessek vele, Miss St. Claire nyomban ott termett, és mindig talált valami ürügyet, hogy megsimogassa Henry karját, rámosolyogjon, vagy úgy helyezkedjen, hogy egy kóbor napsugár felragyogtassa rézvörös tincseit. Miss St. Claire álomszép volt, és sajnos ezt tudta is magáról. Miután visszaértünk Blackmoore-ba, már mehettünk is átöltözni a vacsorához. A vacsora nem akármilyen esemény volt: negyven vendég zsúfolódott össze a nagy ebédlőben. Én Herr Spohr mellett ültem, távol Henrytől és Sylviától. Most az egyszer nem
is bántam, mert fontos beszédem volt a némettel. – Herr Spohr, azt hiszem, tegnap este egy kis félreértés történt. Amikor elvette tőlem a kottát. Herr Spohr egykedvűen rágódott egy darab sült kacsán. Hosszasan hallgatott, pedig már tűkön ülve vártam a válaszát. Biztosra vettem, hogy én értettem félre a zenész szándékait. Úriember nem kobozza el egy ifjú hölgy holmiját. Herr Spohr viselkedése felettébb különös volt. Bizonyára van rá értelmes magyarázat, okoskodtam. Herr Spohr végül lenyelte a falatot, futólag rám pillantott, majd megrázta a fejét. – Nem. Mozart nem való önnek. – De az az én kottám. Nem veheti el csak úgy. Herr Spohr újabb falat kacsahúst szúrt a villájára. – Az ön érdekében tettem, mein kleiner Vogel. Bízzon bennem! Csüggedten ráztam meg a fejem, és már-már zokon vettem Herr Spohr szívtelenségét, ám a zenész borzas haja, német akcentusa és kedves megjegyzése együtt varázslatos erővel hatott rám. Kismadár, így szólított az imént. Ami óriási dicséretnek számított egy ekkora zeneszerzőtől. Egy igazi muzsikustól. Felnéztem Herr Spohrra, annak ellenére, hogy szokatlan módszerekkel szakította el az ifjú zenészeket zseniális mestereiktől. – Ismeri Faustot, Miss Worthington? Riadtan húztam ki magam. – Hogyan? – Faustot – függesztette rám Herr Spohr mélykék szemét. Nagyot dobbant a szívem. Pillantásom az asztalfőre siklott, ahol Henry foglalt helyet, a jobbján Miss St. Claire-rel. Leszegett fejjel ült, sötét haja puhán csillogott a gyertyafényben, és olyan természetes eleganciával uralta a helyiséget, ami kizárólag a született úriemberek sajátja. Elfordítottam a fejem, és megpróbáltam elhessegetni magamtól annak a reggelnek az emlékét, amikor először hallottam Faust nevét. – Igen, egy kicsit – bólintottam. – Mit tud róla? – Herr Spohr letette a villáját, és átható tekintettel méregetett, mint tanító a kisdiákot. – Faust tehetséges ember volt, aki még többre vágyott, mint amije volt. Lepaktált az ördöggel, Mefisztóval. Eladta a lelkét, hogy nagyobb bölcsességre, előnyösebb üzletekre, komolyabb sikerekre tehessen szert. – És aztán? – faggatott tovább Herr Spohr. Nagyot nyeltem. – Aztán elkárhozott. Herr Spohr bólintott, csak úgy lobogott a haja.
– Úgy van, Fräulein. Jól tudja. Ezek a leglényegesebb dolgok. Az ambíció. A nagyravágyás. A kapzsiság. Az állandó törtetés. Egy egész operát írtam róla – simított végig a feje tetején. – Mármint Faustról. Azzal fogta a villáját, és újabb húsdarabot szúrt fel rá. Kíváncsian vártam a folytatást, ám Herr Spohr alaposan megrágta a falatot, majd felemelte a poharát, és nagyot kortyolt belőle. – De mi köze Faustnak Mozarthoz? – kérdeztem türelmetlenül. – Semmi, semmi – rázta meg a fejét a német. – Faustnak az égvilágon semmi köze Mozarthoz. Ahogy önnek sincs – nézett rám jelentőségteljesen. Végül visszafordult a tányérja felé, jelezvén, hogy lezártnak tekinti a beszélgetést, én pedig teljesen összezavarodtam.
A vendégsereg egyre jobban bosszantott. Elhatároztam, amíg ekkora a tolongás, meg sem próbálok Henry közelébe férkőzni. Vacsora után mindannyian beültünk a szalonba, ahol Herr és Frau Spohr rövid koncerttel kedveskedett nekünk. Egy hegedűre és hárfára írt duettet adtak elő – Herr Spohr saját szerzeményét. A koncert után Mr. Brandon odajött hozzám, és megkérdezte, nem lennék-e a partnere a Sylvia és az édesapja elleni kártyacsatában. Nem voltam játékos kedvemben. Csak az járt a fejemben, hogy minél hamarabb el kell jutnom Indiába, és minél hamarabb beszélnem kell Henryvel, aki azonban kizárólag a vendégekkel volt elfoglalva. Vagy Miss St. Claire-rel enyeleg. Ráadásul többször is észrevettem, hogy Mrs. Delafield fenyegető pillantásokat küld felém. Mintha attól tartana, hogy ismét hibát hibára halmozok, mint az előző este, amikor flörtölni próbáltam. Kiszolgáltatott voltam, boldogtalan és csalódott. Aztán Henry eltűnt, így a tervem már azelőtt dugába dőlt, hogy egyáltalán előadhattam volna a kérésemet. Úgy éreztem, egy percig sem bírom tovább. Miután a vendégek nyugovóra tértek, és felkullogtam az emeletre, nem volt más társaságom, csak a csalódottság. Egész álló nap egyetlen aprócska cél vezérelt: hogy négyszemközt beszélhessek Henryvel. Aztán leszállt az éj, és újabb nap telt el anélkül, hogy közelebb jutottam volna Indiához. Alice a szobában várt rám, de még nem bújtam ágyba. Mindenáron be akartam végezni, amit elterveztem. – Ha észrevétlenül akarnál kisurranni az éjszaka közepén, mit tennél? – fordultam Alice-hez. Alice arcán enyhe riadalom suhant át.
– Ugye, nem tetszik kiszökni, kisasszony? Éjnek évadján. Ez inkább kijelentés volt, mint kérdés. – Még nem döntöttem el. Miért ne? Félelem homályosította el Alice tekintetét. – Jaj, ne, kisasszony, nem szabad! Ezen a vidéken egy lélek sem merészkedik ki a házból sötétedés után. Mindenki tudja, hogy jobb elkerülni Linger szellemét. A kisasszony még nem hallott Linger szelleméről? – nézett rám nyomatékosan. Megráztam a fejem. Nem hittem a kísértethistóriákban, és úgy véltem, már Alice is kinőtt belőlük. – Éjjelente lóháton járja a környéket, kisasszony, különösen telihold idején. Ha meglátja, rejtőzzön el gyorsan, de ha a lápvidéken akad össze vele, ahol nincs búvóhely… – Alice komoran ingatta a fejét, ujjai a torkára siklottak. Úgy szorongatta a saját gigáját, mintha csírájában akarná elfojtani a hátborzongató találkozás gondolatát. Borzongás futott végig rajtam. – Én nem hiszek a szellemekben – léptem hátra. – Attól, hogy nem hisz bennük, még létezhetnek, kisasszony – fenyegetett meg az ujjával Alice. Farkasszemet néztünk egymással, egyikünk sem akart megfutamodni. Végül felsóhajtottam: – Csak a tengerpartra mennék le. Megígértem a kisöcsémnek, hogy a holdvilágnál keresek neki kagylót. A lápnak a közelébe sem megyek. Alice hatalmas szemeket meresztett. – A tengerpartra? Éjjel? – csuklott el a hangja. Szigorúan összepréselte a száját, és fejcsóválva így szólt: – Nem. Az nem lenne bölcs dolog. Ne menjen, kisasszony! Ne menjen ki a tengerpartra ilyenkor! Ökölbe szorult a kezem, és bosszúságom fortyogó haraggá duzzadt. – De én csak egy kagylót akarok keresni a testvéremnek. Ez akkora nagy kérés? – Nem segíthetek, kisasszony. Sajnálom – hajtotta le a fejét Alice, és olyan alázatosan állt előttem, hogy nem tudtam haragudni rá. Rezignált sóhaj kíséretében ültem le az ágyra. – Elmehetsz, Alice. – Ne segítsek levetkőzni? – Nem, köszönöm – ráztam meg a fejem. Mire felocsúdtam, Alice már ki is surrant a szobából. A csukott ajtóról a csukott ablakra siklott a tekintetem, és egyre nagyobb nyugtalanság lett úrrá rajtam. Egyszerűen nem volt maradásom.
15. fejezet MIUTÁN ALICE MAGAMRA HAGYOTT, megvártam, amíg az óramutató tíz perccel továbbsétál. Aztán felkaptam egy gyertyát, kinyitottam az ajtót, és kimerészkedtem a folyosóra. Kiderült, hogy Alice segítsége nélkül is kiosonhatok a házból, bár jobban örültem volna, ha ő is velem tart. Felfedeztem egy hátsó lépcsőt, amit csak a személyzet használt. Köpenyt viseltem, és senki sem látott meg. Most már csak egy nyitható ablakot kellett találnom, mivel az ajtót nem használhattam. Az ablakon át könnyebbnek tűnt a menekülés. Sajnos azzal nem számoltam, hogy közvetlenül az ablak alatt rózsabokrok nőnek. Egy tövis megkarcolta a kezem, amikor lehuppantam az ablakpárkányról. Pisszenés nélkül tűrtem a fájdalmat, majd a ház sarkához lopóztam, ami mögött már ott húzódott az óceán. Mély levegőt vettem, behunytam a szemem, és átadtam magam a hullámok morajának meg a friss levegőnek. A mardosó nyugtalanság máris a múlté lett, én pedig újult erővel indultam el, hogy megkeressem a partra vezető ösvényt. A ház egy sziklaszirten állt, közvetlenül a tenger fölött. De biztosra vettem, hogy a birtokról is le lehet jutni a vízhez. A hold szerencsére fényesen sütött – alig pár nap volt hátra holdtöltéig így nem a sötétben kellett botorkálnom. Amikor rátaláltam a sziklába vájt meredek kőlépcsőre, gondolkodás nélkül továbbindultam. Hiszen ettől kaland a kaland – az elrugaszkodás izgalmától és a földet érés mámorától. Épp erre volt szükségem ezen a balul sikerült, elkeserítő estén. Kétszázhetvenhat lépcsőfokot számoltam össze, mire a talpam homokot érintett. Remegett a lábam a megerőltetéstől, így hát előbb kifújtam magam, és szemügyre vettem az előttem elterülő tájat. A hold ezüst csíkja fényesen tündökölt a vízen. Hideg szél fújt, ezért szorosabbra húztam a köpenyemet. Ahogy körülnéztem, Robin Hood’s Bay fényeit pillantottam meg a távolban, úgy egy mérföldnyire tőlem. Azon töprengtem, vajon Alice miért ellenezte annyira, hogy lejöjjek ide, és miért érezte kötelességének, hogy figyelmeztessen. Odamentem a vízhez, és beledugtam az ujjamat. Jéghideg volt, és habos hullámokkal nyaldosta a homokot. Addig kotorásztam a nedves homokban, amíg egy maroknyi kagylóra nem bukkantam. Összezártam az ujjaimat, és a vízbe mártottam az öklömet, hogy leöblítsem róluk a homokot. Alig telt el egy másodperc, máris elgémberedett a kezem. Felálltam, és a köpenyem zsebébe tömködtem a kagylókat, aztán megtöröltem a kezem. Sokáig gyönyörködtem a holdban, a csillagokban meg a végtelennek tűnő óceánban. Ez
a hatalmas víztömeg választ el Indiától. Ez választana el a bajaimtól. Ha nem paktálok le a mamával, talán… Hangos csobogás ütötte meg a fülemet. Riadtan léptem előre, majd hátrahőköltem. Valami volt a vízben. Egyenesen előttem. És felém tartott. A lármából ítélve jókora teremtmény lehetett. De nem hal. Lázasan törtem a fejem. Delfin? Cápa? Mi más közelítene meg egy embert? Alice intelmeire gondoltam, és egy pillanatra belém villant, hogy talán rosszul ítéltem meg őt. Talán tényleg veszélyes a víz közelébe merészkedni. Talán mégis van mitől tartanom. Talán… Az izé abbahagyta a fröcskölést, és közvetlenül a fényhíd mellett bukkant fel a vízből. Linger szelleme. A szívem hangosan kalapált. A sápadt alak felém indult. Hátrálni kezdtem, és kis híján felsikoltottam, ám hirtelen különös ötletem támadt. Megálltam, szemügyre vettem a holdfényben derengő alakot, és remegő hangon így szóltam: – Jó estét! – Végtelenül ostobán éreztem magam, de nem tudtam, hogyan szólítsam meg az emberszerű lényt. A szellem – az ember – megdermedt, és felém fordult. – Kate? Te vagy az? Tátva maradt a szám. – Henry? – Igen. Az alak megmozdult. – Ööö… fel vagy… ööö… öltözve? Síri csend támadt. – Nem – nevette el magát Henry. Rákvörös lettem. Hátat fordítottam a víznek, és így kiáltottam: – Beszélnem kell veled. Megtennéd, hogy… kijössz? És felöltözöl? Miközben lángoló arccal várakoztam, halk kuncogás ütötte meg a fülemet. Aztán finom csobogás hallatszott, gondolom, Henry ekkor ért partot. Igyekeztem nem elképzelni, hogy festhet ruha nélkül. Az idő csigalassúsággal vánszorgott, azt hittem, menten elsüllyedek szégyenemben. Kezdtem elveszíteni a türelmemet, és már az is felmerült bennem, hogy talán mégis a szobában kellett volna maradnom. Puha léptek hallatszottak a hátam mögül, majd Henry így szólt: – Most már megfordulhatsz. Engedelmeskedtem, de a látvány, ami elém tárult, kissé készületlenül ért. Leesett az
állam. Henry a bricseszét ugyan felvette – ami alig takarta a csípőjét –, de azon kívül semmi mást nem viselt. A holdfény szikrázóan csillogott vízcseppekkel borított meztelen mellkasán és vállán. A bőre sima volt és sokkal feszesebb, mint képzeltem. Szikár, kisportolt testén csak úgy duzzadtak az izmok, ő mégis olyan hanyag eleganciával állt előttem, mintha görög isteneket idéző alkata kizárólag a természet műve lenne. – Mit tehetek érted? – simított végig nedves haján. Becsuktam a számat, és nagyot nyeltem. Az összes épkézláb gondolat kirepült a fejemből, egyszerűen nem tudtam levenni a szemem Henry válláról, mellkasáról és… – Kate! Szófogadóan emeltem fel a tekintetemet, de ezzel sem mentem sokra, mert megpillantottam Henry éjsötét szemét, finom ívű ajkát… – És… az inged? – Ekkor vettem észre, hogy Henry egy fehér batyut tart a kezében. – Ez az? Vedd már fel! – hadartam elhaló hangon. Henry halk, buja kacajt hallatott. – Miért? Zavarban vagy? – nézett rám kaján vigyorral. Az arcom kis híján lángra gyúlt. – Nem. Csak nem akarom, hogy megfázz. Nem hideg a víz? – Még mindig hadartam, de semmit sem tehettem ellene. – Ne aggódj! – felelte Henry, és továbbra sem vette fel az ingét. Viszont csípőre tette a kezét, amivel csak még jobban felhívta a figyelmet keveset takaró nadrágjára. – De mit keresel itt? Henry arcára összpontosítottam, és gondolatban elátkoztam magam, amiért ennyire zavarba jöttem. – Kagylót gyűjtöttem. Olivernek. Egyébként örülök, hogy itt talállak. Úgyis beszélni akartam veled. Négyszemközt. – Miért? – ráncolta a homlokát Henry. – Szükségem van rád. Magam is meghökkentem, milyen félreérthetően fogalmaztam. Láttam, hogy Henry is hasonlóképpen vélekedik, mert megütközve kapta fel a fejét. Sietve kimagyaráztam magam. – Illetve, a segítségedre. Henry karba fonta a kezét, de ezzel csak még kellemetlenebb helyzetbe hozott, mert a karján kidagadtak az izmok. Gyorsan összeszedtem magam. – Tudja valaki, hogy idekint vagy? – kérdezte Henry. – Nem, kiszöktem – ráztam meg a fejem. Azt hittem, Henry mosolyogva fogadja majd a hírt. De nem. Sőt, ha lehet, még az előbbinél is morcosabb képet vágott.
Lemondó sóhaj kíséretében csóválta meg a fejét. Majd idegesen túrt bele nedves hajába, vízcseppekkel hintve tele a vállát. Már vártam, mikor kezd kiselőadásba a lehetetlen szokásaimról. Ő azonban csak ennyit kérdezett: – És Mr. Brandon? Zavartan néztem rá. Nem értettem, mi végre ez a szigorúság, ez a keménység. Nem, ez több volt, mint keménység. Ez maga volt a leplezetlen düh. – Mi van vele? – Mit tud rólad? Most már végképp elvesztettem a fonalat. – Nem értem, mit jelentsen ez – ráztam meg a fejem. Henry közelebb lépett hozzám, olyan közel, hogy tisztán éreztem a pórusaiból áradó sós óceánillatot. A szívem egyre hevesebben vert. A holdfény csodát tett Henryvel, aki feketés-ezüstös derengésbe burkolva, komoran és erőtől duzzadva állt előttem. – Őt is azzal traktáltad, amivel engem? – Henry hangja mélyen zengett, és valami nehezen felismerhető érzelem vegyült bele. Talán harag? Vagy valami más? – Őt is azzal traktáltad, hogy soha nem óhajtasz férjhez menni? Ijedten pislogtam, és kétségbeesetten keresgéltem a szavakat, de egy hang sem jött ki a torkomon. Henry egész testében remegett, és a lelkiállapota rám is komoly hatással volt. Hátraléptem. – Nem hinném, hogy ez őrá tartozik. – Az igazat megvallva már a puszta gondolat is felháborított. – Miért? – Én nem bátorítottam – tartottam fel védekezőn a kezem. Henry dühösen szegte előre az állát, és megrovó tekintettel csóválta meg a fejét. – Egy férfi akkor is szerelembe eshet, ha nem bátorítják. A szívem hangosan dobogott. Remegő szájjal szívtam be a levegőt. A beszélgetés kezdett félresiklani. – Nem azért jöttem, hogy Mr. Brandonról társalogjak. Ezt szögezzük le, egyszer és mindenkorra, ha kérhetem! Henry összepréselt ajkakkal fordította el a fejét. Mosolyt erőltettem magamra, hogy ezzel is oldjam a hangulatot. – Tehát… szeretsz az óceánban úszni. Éjszaka. Egyedül – kémleltem homlokráncolva a hullámokat. – Nem túl veszélyes ez? Gyakran lejössz ide, ha itt vagy? Henry ajka csúfondáros félmosolyra húzódott. – Azt nem mondanám. Fogta az inget, kirázta, és belebújt. Csak fél szemmel sandítottam megfeszülő izmaira.
Legalábbis nagyon igyekeztem, hogy ne bámuljam feltűnően. – Akkor miért vagy itt? Újabb félmosoly. – Valami merész tettet akartam véghezvinni. Ez minden. Valami megváltozott köztünk. Titkolóztunk egymás előtt. Én legalább annyira bűnös voltam, mint Henry, így nem is róhattam fel neki ezt a titokzatoskodó választ. De hirtelen elbizonytalanodtam, vajon ebben az új helyzetben megvalósítható-e egyáltalán az ötletem. – Tehát, Miss Kate, mit kíván tőlem? – kérdezte Henry immár könnyed, játékos hangon. Úgy tűnt, lecsillapodott, vagy legalábbis erőt vett magán, így megint a régi Henry állt előttem. Feltámadt bennem a remény, és még mielőtt meggondoltam volna magam, így szóltam: – Légy szíves, kérd meg a kezem!
16. fejezet HENRY ÚGY ÁLLT OTT, MINT AKI SÓBÁLVÁNNYÁ DERMEDT. Döbbenten bámult rám, mintha még életében nem hallott volna ekkora sületlenséget. – Mindjárt megmagyarázom – hadartam lángvörös arccal. – Mielőtt idejöttem, alkut kötöttem a mamával. Azt mondta, ha egymás után három házassági ajánlatot elutasítok, feladja a reményt, hogy valaha is férjhez megyek, és elenged Indiába. Most már tudom, mekkora képtelenség az egész, én is csak végső kétségbeesésemben egyeztem bele. Nem is értem, miben bíztam – mondtam, és reszketegen felsóhajtottam. – De tegnap este Sylvia kerek perec megmondta, ostoba vagyok, ha azt hiszem, akár egyvalaki is megkérné a kezem az itteni vendégek közül. Mintha harag suhant volna át Henry arcán. A barátom szólásra nyitotta a száját, de én leintettem. – Hadd fejezzem be! Tegnap este azt mondtad, nem csak egy lehetőség van az életben. És ma reggel ráébredtem, hogy igazad van! Eszembe jutott, hogy a mama három házassági ajánlatról beszélt, nem három kérőről. Azt mondtad, ha bármikor segítségre lesz szükségem, te… – nagyot nyeltem, majd halkan így folytattam: – …te kihúzol a csávából. Henry arckifejezése azonban menten sárba tiporta az újonnan támadt reményt. Szigorú volt, elutasító és rettentően haragos. – Azt akarod, hogy kérjem meg a kezed. Háromszor. Bólintottam. – Felteszem, tisztában vagy a jelenlegi helyzetemmel. Azért vagyok itt, hogy Miss St. Claire-nek udvaroljak. Hogy feleségül kérjem őt. Nem udvarolhatok neked is. Önkéntelenül is elpirultam. Lányos zavaromban kis híján visszavonulót fújtam. Aztán mégis folytattam; ez is azt mutatta, hogy India mindennél fontosabb volt a számomra. – Nem azt kérem, hogy udvarolj nekem, Henry. Henry közelebb lépett, és mélyen a szemembe nézett. – Akkor mit kérsz tőlem? Nagy levegőt vettem, és gyorsan felülkerekedtem a zavaromon. – Nekem csak az kell, hogy háromszor megkérd a kezemet. Ígérem, ki foglak kosarazni. Azon nyomban. Kertelés nélkül. – Még véletlenül sem feltételezném az ellenkezőjét – nézett rám Henry halvány, gunyoros mosollyal. – Akkor megteszed?
Henry sóhajtva fordította el a fejét. Olyan borzalmas kín tükröződött az arcán, hogy majdnem megsajnáltam. De bármi is okozta a vívódását, nem lehetett gyötrelmesebb az enyémnél. Az elutazásom miatti fájdalma nem lehetett égőbb és csillapíthatatlanabb, mint a szabadulás utáni vágyam. Végül így szólt: – Nehéz helyzetbe hoztál. De ha ez a szíved vágya… – fordult felém. – Ez. Esküszöm, Henry! – kulcsoltam össze a kezem, miközben a türelmetlenség, a remény és a félelem egyesült erővel ostromolta a bensőmet. – Kérlek! Könyörgök, tedd meg a kedvemért! – Henry megtörten nézett rám. Előrenyúltam és megragadtam a karját. – Nem kérem ingyen. – Micsoda? – hőkölt hátra Henry meglepetten. Hát idáig süllyedtem: kétségbeesetten kapaszkodtam Henry ingujjába, és fizetséget ajánlottam azért, hogy megkérje a kezem. Méghozzá egymás után háromszor, hogy pontos legyek. És ha valaki véletlenül szemtanúja lett volna a jelenetnek, nyilván arra a következtetésre jut, hogy pontosan azt teszem, amire egyébként az életem árán sem lettem volna hajlandó: szeretetet koldulok, alkudozom és meglopom a másikat a házasság nevében. De azért akadt egy lényeges különbség – ez a megállapodás nem folytatódott volna jegyességgel. És Henry volt a másik fél. Senki mástól nem kértem volna ekkora szívességet. Tudtam, hogy ő nem érti félre a szándékaimat. Ám amikor eszembe jutott Eleanor, és az, hogy Henry mit tud róla, elfogott a kétely. – Henry! – cibáltam meg az ingujját, hátha ezzel jobb belátásra bírhatom. – Ez nem afféle trükk vagy ármánykodás. Ígérem, kikosarazlak, és senki sem szerez tudomást az esetről. Nem keverlek rossz hírbe. Esküszöm! Nem csallak csapdába. Nem származik hátrányod az alkunkból. Erre mérget vehetsz. Henry felkacagott – halk, örömtelen nevetéssel. – Megígéred, hogy kikosarazol. Megígéred, hogy nem származik hátrányom az ügyből. Ez a biztosítékod. – Igen – feleltem erőtlen, kongó hangon, ami hűen tükrözte elkeseredettségemet. Henry még közelebb lépett hozzám. – És mi lesz a fizetség? – Hirtelen megváltozott a hangja, és a testtartása is arra utalt, hogy ő akarja átvenni az irányítást. Felgyorsult a pulzusom. Elengedtem Henry ingét. Mi lesz a fizetség? Kissé elhamarkodottan ígérgettem. Nem volt pénzem, sőt semmi másom, amivel kifejezhettem volna a hálámat. De válaszolnom kellett, nehogy Henry meggondolja magát. – Amit csak akarsz – böktem ki végső elkeseredésemben.
Szívem szerint máris visszaszívtam volna a szavaimat. Henry azonban megelőzött: – Akkor áll az alku. Annyira meglepődtem, hogy egy pillanatig nem tudtam eldönteni, megkönnyebbüljek-e, hogy Henry segít nekem, vagy féljek, mert nem tudom, mit kér majd fizetségül. De aztán arra gondoltam, hogy mégiscsak Henryről van szó, akinél nincs jóravalóbb ember egész Angliában. Semmi olyat nem kérne tőlem, amit nem állna módomban megadni neki. Ebben biztos voltam. Előrenyújtottam a jobb kezemet. Henry kaján mosollyal nézett rám. – Az üzleti életben így szokás – magyaráztam. – Kézfogással szentesítjük a megállapodást. Ezzel fejezzük ki, hogy a szándékaink komolyak. Henry úgy zárta a tenyerébe a kezemet, mintha még soha nem érintette volna, holott valójában többször is alkalma nyílt megfogni az évek során. Most viszont hosszasan bámulta, majd finoman megcirógatta a hüvelykujjával. Mintha a lelkemet simogatta volna, mert a szívem hatalmasat dobbant. Ha tehetem, nyomban visszahúztam volna a kezem, nehogy Henry megérezze, milyen szaporán ver a szívem. Rettegtem, hogy a bőrén érzi lüktető pulzusomat. Henry hüvelykujja a csuklómon lévő sebre vándorolt. – Ez új – mondta halkan. – Hol szerezted? – Ööö, a rózsabokorban. Amikor kimásztam az ablakon. Henry derűsen nézett rám. – Sejthettem volna. – Azzal megszorította a kezem, és jó erősen megrázta. – Tessék! Ezennel szentesítem az alkut. Elnéző mosollyal fürkészte az arcomat, de nem volt felhőtlen a boldogsága – mintha hirtelen elszomorodott volna. – Hát akkor – mutattam a lábam elé. – Akár kezdhetjük is. Henry szeme elkerekedett. – Micsoda? Most? – Igen. Miért ne? – Késő van – ingatta a fejét Henry. – Gyere! Menjünk vissza a házba! Kelletlenül követtem a kőlépcsőhöz. – De hát itt a remek alkalom! Gyorsan végzünk. Csak mondd el a szöveget! Henry megállt, hátrafordult, és határozott, szapora léptekkel elindult felém. A homok elnyelte lépései zaját. Mikor odaért hozzám, megállt előttem, olyan közel, hogy a bőrömön éreztem a teste melegét, és mélyen a szemembe nézett. A hold fényesen világított, és az óceán hullámai finoman nyaldosták a homokot. Henry egyetlen pillantásával a torkomra forrasztotta a szót, és szelíd, mégis magabiztos hangon így szólt:
– Nem! Nem te szabod meg, mikor, hol és milyen körülmények között kérem meg a kezed. Ez is része a megállapodásnak. Szigorúan préselte össze az ajkát, állkapcsának körvonalai élesen kirajzolódtak a holdfényben. Némán bámultam fel rá, és közben azon tűnődtem, ki ez a másik Henry – aki éjnek évadján lubickol a tengerben, és ilyen öntudatosan állja a tekintetemet. Felsóhajtottam, és eltűnődtem, vajon mi történhetett, vajon milyen határt léptem át az imént. – Rendben – feleltem, és követtem Henryt a sziklába vájt lépcsőhöz. Amikor Henry hátranyúlt, megragadtam a kezét, és remegő lábakkal, zokszó nélkül hagytam, hogy maga után húzzon.
17. fejezet ALICE NEM REJTETTE VÉKA ALÁ A NEMTETSZÉSÉT, amikor másnap reggel hívattam. Nem tudtam eldönteni, mi háborítja fel jobban: az, hogy éjszaka mégis lementem a tengerpartra, vagy az, hogy nem csengettem érte, miután hazatértem. Hosszasan zsémbelt a csizmámra meg a ruhám szegélyére tapadt homok miatt. Miután kiszedegette a kagylókat a köpenyem zsebéből, sötét pillantást vetett rám, és így szólt: – Itt a vége, kisasszony. Nincs tovább. Nem megy ki többet, pláne nem teliholdkor. Éppen az ablakpárkányon ülve hallgattam a madarak énekét, de most kíváncsian fordultam hátra. – Miért, mi történik teliholdkor? Alice elcsigázottan rázta meg a fejét. Végül azt mondta: – A csempészek a tengerparton gyülekeznek, kisasszony! Főleg telihold idején. Lemásztam az ablakpárkányról, és nagy izgalmamban majdnem orra buktam. – Tehát még most is élnek a környéken csempészek? Alice szánakozva nézett rám. Hátrálni kezdett, és valami olyasmit motyogott, hogy ki kell pucolnia a csizmámat. Azzal kirohant. Már bántam, hogy ilyen kotnyeles voltam. Ki tudja, Alice talán beavatott volna Robin Hood’s Bay titkaiba. Kellő türelemmel, gondoltam magamban, talán visszanyerhetem a bizalmát. A türelem azonban nem tartozott a legfőbb erényeim közé, és ez a hiányosságom nem is mutatkozhatott volna meg jobban, mint most, amikor arra vártam, hogy Henry végre megtegye az első lépést. Megfogadtam a tanácsát, és nem sürgettem. De Mrs. Delafield továbbra is ferde szemmel nézett rám, és Sylvia sem szólt hozzám azóta, hogy megkörnyékeztem Mr. Brandont. A Henry karjába csimpaszkodó Miss St. Claire láttán pedig a rosszullét kerülgetett. Alig vártam, hogy eltűnhessek Blackmoore-ból. Örökre. Reggeli közben végig Henryt figyeltem. Miss St. Claire éppen azt ecsetelte, milyen kár, hogy ilyen szürke, esős napra ébredtünk, mikor szíve szerint Robin Hood’s Bayben töltené a délelőttöt. Mr. Brandon eközben azzal traktált, milyen madarakat hallott hajnalban a lápon. Én azonban nem vele akartam kitárgyalni a madarak életét. Henry egyszer sem nézett rám reggeli közben, és egy pillanatra megrémültem, hogy talán csak álmodtam az előző éjszaka történteket. Vagy Henry meggondolta magát, és nem segít rajtam. De amikor felálltam, és elköszöntem Mr. Brandontól, észrevettem, hogy Henry is felkel az asztaltól. Ahogy az ajtó felé indultam, halkan utánam szólt. Megálltam, és meglepetten fordultam hátra.
– Ezt leejtetted – nyújtott át egy számomra ismeretlen zsebkendőt. Azért elvettem a zsebkendőt és köszönetet mondtam Henrynek, aki nyomban sarkon fordult, és visszament az asztalhoz. Miss St. Claire kíváncsian méregetett. A zsebembe csúsztattam a zsebkendőt, és kisiettem a helyiségből. Kétsaroknyira az ebédlőtől gyorsan beosontam az első üres szobába. A könyvtárban találtam magam, ami a napnak ebben a szakában teljesen kihalt volt. Úgy fordultam, hogy háttal legyek az ajtónak, és óvatosan széthajtogattam a zsebkendőt. Egy kis cédula hevert benne. Amikor kihajtogattam, nyomban felismertem Henry szabályos kézírását. Találkozzunk ma éjfélkor a titkos átjárónál!
Blackmoore összes szobáját és folyosóját tűvé tettem a titkos átjáróért. Az épület felfoghatatlanul nagy volt. Délután összeakadtam Henryvel a keleti szárny egyik folyosóján. Megállt, rám mosolygott, és azt kérdezte: – Na, megtaláltad? – Nem! – suttogtam. – Segíts egy kicsit! De Henry csak a fejét rázta, szokás szerint makacskodott. – Emlékezz vissza, mennyit rágtad a fülemet Blackmoore miatt, Kate! – válaszolta kaján vigyorral az arcán. – Keresd csak meg egyedül! – Legalább azt áruld el, hol kezdjem a keresést! – szóltam utána. Hátranézett, és bár biztosra vettem, hogy nem fog segíteni, az utolsó pillanatban mégis megkönyörült rajtam. – Egy festmény mögött.
Blackmoore-ban több száz festmény volt. Minden szobát és folyosót tűvé tettem a keleti és nyugati szárny két emeletén. A nyugati szárny szobái már régóta használaton kívül lehettek. A bútorok letakarva álltak, és pókhálók lógtak le a mennyezetről. Ahhoz nem volt elég merszem, hogy a keleti szárny szobáiba is bekukkantsak. Henry nyilván nem azért bízott meg ezzel a feladattal, hogy megzavarjam mások nyugalmát. Többórányi hasztalan kutakodás után megállapítottam, hogy a ház felső szintjei nem rejtenek titkos átjárókat. Közeledett a vacsoraidő, sietnem kellett, hogy átöltözhessek, és Alice is rendesen megfésülhessen. A vacsora elhúzódott, és Mrs. Delafield ültetési rendjének köszönhetően csupa unalmas ember vett körül. Miután a hölgyek kivonultak az étkezőből, lemaradtam, és amikor mindenki más jobbra fordult, hogy a szalonban folytassa a csevegést, én balra kanyarodtam, és elrejtőztem a könyvtárszobában. Itt is rengeteg festmény lógott a falon, és
még a földszinti helyiségeket sem kutattam át teljesen. A könyvtár azonban csalódást okozott, csakúgy, mint a nagy előcsarnok és a hozzá tartozó folyosók. Végül már csak egyetlen helyiség maradt: a második zeneterem. A madaras szoba. Megálltam a sötét lambérián függő festmény előtt. Csodálkoztam, hogy eddig nem vettem észre. Bizonyára a madár meg a zongora terelte el a figyelmemet a műalkotásról. Ikaroszt ábrázolta. Ez nyilvánvaló volt. Az apja éppen rápróbálta a saját kezűleg eszkábált szárnyakat, és rosszalló tekintettel mutatott az égre, mintha arra figyelmeztetné Ikaroszt, ne repüljön túl magasra. Szép ábrázolás volt – a kép sarkában látható szignó szerint nem másolat, hanem Anthony Van Dyck eredeti műve. Megsimogattam a keretet, és – órák óta először – elárasztott a nyugalom. A keret hirtelen megmozdult, és a kinyíló falrész mögött feltárult a titkos átjáró.
18. fejezet TÍZ PERCCEL ÉJFÉL ELŐTT KILOPÓZTAM A SZOBÁMBÓL, és gyertyával a kezemben a madaras szobába mentem a hátsó lépcsőn át. A helyiség sötét volt és üres, a madár csendesen kuporgott a kalitkájában. Leültem a zongorához, és izgatottan hegyeztem a fülem, mikor hallok lépéseket a folyosó felől. Végül, amikor idegességemben már kezdtem azt hinni, hogy hoppon maradtam, nyílt az ajtó, és Henry lépett a szobába. – Megtaláltad – mondta fojtott hangon, ami még ezen a csendes, sötét éjszakán is halknak hatott. – Hát persze – válaszoltam leplezetlen büszkeséggel. Felálltam, és szemügyre vettem Henryt, már amennyi a gyertyafényben látszott belőle. Sötét haját, ragyogó mosolyát, a tekintetében bujkáló izgalmat. – A gyertyára nem lesz szükség – lóbálta meg a nála lévő lámpást. A festményhez mentünk, ahol Henry becsúsztatta a kezét a keret mögé, és lenyomta a kapcsolót, amit véletlenül én is működésbe hoztam korábban. A fal mögött sötét üresség tátongott. Henry felemelte a lámpást, és vigyorogva, csillogó szemmel mutatta az utat. Előzőleg nem léptem be a folyosóra, mert féltem, hogy piszkos lesz a ruhám, és rossz színben tűnök fel a vendégek, vagy ne adj’ isten Mrs. Delafield előtt. Most azonban engedelmesen követtem Henryt meg a lámpást, behúztam a fejem, keskeny átjárókon préseltem át magam, és leereszkedtem a szűk, végtelennek tűnő csigalépcsőn, ami mellett a kőfalat egy idő után döngölt föld váltotta fel. Nem számoltam a lépéseket, de szerény becslésem szerint a tengerpartra hosszabb idő alatt jutottam le. Az átjáró a ház alatt húzódott, ahonnan egy föld alatti alagútba jutottunk. A talajba vájt járatot fagerendák dúcolták alá, és itt-ott fáklyatartókat fedeztem fel a falakon. Néhány fáklyát meg is érintettem, és Alice-re meg a csempészekre gondoltam. Ám a fáklyák ugyanolyan hidegek voltak, mint a falak. Tehát nem használták őket, legalábbis az utóbbi időben. Úgy fél mérföldet gyalogolhattunk a föld alatt, amikor újabb lépcsőhöz értünk. Henry felvezetett rajta. Alacsonyan himbálta a lámpást, hogy jól lássam a kőből készült fokokat. Perceken át meneteltünk felfelé. Henry hátrafordult, és azt suttogta: – Mindjárt ott vagyunk. Erősen ziháltam, és az izmaim is sajogtak a rengeteg lépcsőzéstől. Henry egyszer csak megállt, csizmába bújtatott lába eltakarta előlem a kilátást. Halk, tiltakozó nyikorgás
hallatszott. Hűvös fuvallat csapott az arcomba, aztán Henry csizmája is megmozdult, és eltűnt egy csillagokkal pöttyözött nyílásban. Egy pillanatra megpihentem, és kidugtam a fejem a nyíláson, ami alighanem egy csapóajtó lehetett. A csillagfényes éjszakai égboltot pillantottam meg a fejem fölött. Kidugtam a kezem, hogy megtámaszkodjak, és nem kis meglepetésemre fűszálakat éreztem a tenyerem alatt. Ebből arra következtettem, hogy valamiféle magaslaton lehetünk. Henry segítőkészen nyújtotta felém a karját. Megfogtam a kezét, és hagytam, hogy felhúzzon a lépcső tetejére. Nagy szemeket meresztve léptem ki a szabadba. Valóban pázsit terült el a lábam alatt. De egy omladozó kőfal vett körül bennünket, amin túl nem látszott semmi, csak a puszta égbolt. A fáknak, az óceánnak, a lápvidéknek nyoma sem volt. Zavartan néztem Henryre, akinek arcán, amit a magasba tartott lámpás csak félig világított meg, különös kifejezés ült. Izgalom és nyugtalanság keveréke. Henry ritkán volt nyugtalan. Ajkait szorosan összezárta, és a villódzó lámpás sötét árnyékot vetett a szemére. – Hol vagyunk? – léptem előre óvatosan. Féltem, hogy a talaj bármelyik pillanatban beomolhat alattam, mert ez a hely mintha dacolt volna a természet törvényeivel. – Gyere, nézd meg! – indult el Henry a kőfal felé. Utánamentem. Az omladozó fal nagyjából a mellkasomig ért. Lenéztem, és szédelegve kapaszkodtam meg az előttem sorakozó kövekben. Nagyon magasan voltunk. Felismertem a fákat. Tudtam, milyen magasak. De most csak a tetejüket láttam. Jobbra néztem – az enyhe szélben fák egész erdeje hajladozott alattunk. Tőlem balra – a távolban morajló hullámok habosan fehérlettek a holdfényben. Az óceán. Amikor felnéztem az égre, egyetlen fa sem takarta el a kilátást. Ekkor, váratlanul, éktelen lárma kerekedett, és sötét árnyak rebbentek fel a levegőbe. Kísérteties varjúkárogás hasított az éjszakába. A madarak teli torokból rikoltoztak, a hangzavar úgy karistolta a lelkemet, mint amikor az üveget vésik. – Az apátság romjai – leheltem. – Az apátság legmagasabb tornya, hogy pontos legyek. – Henry hangjában mosoly bujkált. – Tetszik? – Igen – suttogtam. – Nagyon. Henry sugárzó mosollyal könyökölt fel a falra, és az óceán felé fordult. – Tízéves voltam, amikor felfedeztem az átjárót, azóta szinte minden este kijövök ide. Tizenkét évesen rájöttem, hogy kényelmesebben is megfigyelhetném a csillagokat. Vödrönként cipeltem fel a földet. Egy teljes hónapba telt, mire mindent befedtem vele. Aztán kértem egy kis fűmagot a kertésztől, és az elutazásunk előtti estén beszórtam vele a talajt. Egy teljes évet kellett várnom, hogy megtudjam, kihajtott-e a fű. Lehajoltam, és a tenyeremmel végigsimítottam a gyepszőnyegen. Nehéz volt elképzelni,
hogy a tizenkét éves Henry ültette. – Más is járt már itt? – kérdeztem. Sylviára gondoltam, nem Miss St. Claire-re. Henry sóhajtva dőlt a falnak, és egy pillanatig szótlanul nézett rám. – Nem. – A szó hosszasan lebegett a fejünk fölött. Akaratlanul is elmosolyodtam örömömben. – Be kell vallanom valamit, Kate. Az idegeim pattanásig feszültek. Henry csak ritkán avatott a bizalmába, ezért úgy éreztem, óriási megtiszteltetés ért. – Mit? – leheltem, és közelebb léptem hozzá. – Gyerekkoromban nem szerettem Blackmoore-t. Éveken át irtóztam tőle. – Nem is tudtam – néztem rá meglepetten. – Mert nem mondtam el senkinek. Elvárták tőlem, hogy szeressem ezt a helyet. Hiszen egyszer én öröklöm majd. De olyan furcsának találtam, és olyan messze volt az otthonomtól. Nem tetszett. Egy szép napon rátaláltam a titkos átjáróra, és attól fogva minden este kiszöktem a házból. Te viszont mindig is vonzódtál Blackmoore-hoz, és miután rájöttem, mennyire szeretnél eljutni ide, milyen kíváncsian faggatózol, én is más szemmel néztem a birtokra. Te szerettetted meg velem. – Ahogy közelebb lépett, láttam, hogy halvány mosoly bujkál szürke szemében. – Megfogadtam, hogy egyszer elhozlak ide, és mindent elmesélek. Mert köszönettel tartozom neked. Első döbbenetemben azt sem tudtam, mit mondjak, csak álltam, és édes melegség áradt szét a testemben. Valaki hálás volt nekem. Nem is akárki – hanem Henry. – Igazán semmiség – suttogtam mosolyogva. – Gondoltam, ez a hely éppen megfelelő lenne, hogy teljesítsem a kötelességemet – folytatta Henry. – Háromszor megkérem a kezed. Te pedig viszonzod a szívességet. Elkomorultam. Már el is felejtettem, hogy Henry nem ingyen teszi azt, amit tesz. – Igen, a fizetség. Kitaláltad már, mi legyen az? – Igen. Henry fölém hajolt, és a falnak támaszkodott. Alig bírtam a szemébe nézni. A szívem egyre idegesebben kalapált. – Neked az a leghőbb vágyad, hogy végre elszökhess innen, és meg se állj Indiáig. Nekem pedig az a leghőbb vágyam, hogy megfejtsem a Kate Worthingtont övező rejtélyt. Félszeg nevetéssel próbáltam elhúzódni tőle. De a hátamnak nyomódó kövek nem ismertek pardont. Most, hogy kettesben maradtunk Henryvel, miközben a csillagok drágakőként sziporkáztak a sötét égbolton, és csak a fekete varjak őrködtek fölöttünk, kissé kiszolgáltatottnak éreztem magam. – Nincs itt semmi rejtély, Henry. Szerintem túlzol. Henry olyan közel hajolt hozzám, hogy még a sápadt holdfényben is tisztán láttam a
szeméből sugárzó elszántságot. És amikor megszólalt, fojtott hangjából rendíthetetlen erő áradt: – Két évvel ezelőtt furcsa változáson mentél keresztül. A kis Kittyből hirtelen Kate lett. – Henry ezúttal komolyan beszélt. – Kate nem akart táncolni velem. Kate fennen hangoztatta, hogy soha nem megy férjhez. Kate csak a macskáját szerette, senki mást. – Henry itt szünetet tartott, a szavai úgy nehezedtek rám, akár egy vallomás. – Valami megváltozott. Két éve várom, hogy visszakapjam Kittyt. Vagy legalábbis megértsem, mi történt vele. A gondolataim szélvészként kergették egymást. Úgy tántorodtam hátra, mintha a világ a feje tetejére állt volna, és csak a kövek menthetnének meg attól, hogy a mélybe zuhanjak. – Ezt kérem cserébe, Kate. Három házassági ajánlat, három titok. Áruld el, mi történt veled két évvel ezelőtt. Nem hittem a fülemnek. Nem hittem el, hogy Henry ezt kéri tőlem. Soha nem beszéltünk ezekről a dolgokról – meg is nyugodtam, hogy örökre megőrizhetem a titkomat. Mély levegőt vettem, hogy valamelyest megemésszem Henry szavait, és azt, hogy kettesben állunk a holdfényben. Henry közelsége azonban rossz hatással volt rám. Ahogy fölém hajolt, a bőrömön éreztem a testéből áradó meleget, és elfogott a tehetetlenség. Elképzeltem, hogyan érinteném meg, hogyan vonnám magamhoz, és mekkora hévvel csókolnám szájon. Felgyorsult a lélegzetem, és a feszültség egyre tapinthatóbbá vált – vibrált, sistergett, lángba borította a bőröm. Végül nem bírtam tovább. Átbújtam Henry hóna alatt, és gyorsan odébb húzódtam. Amikor már tisztes távolságra kerültem tőle, megfordultam, és így szóltam: – Elfogadom a feltételeidet. Három titok a három házassági ajánlatért cserébe. Essünk is túl rajta! Te háromszor megkérdezed: „Hozzám jössz feleségül?”, én pedig mind a háromszor kikosarazlak, aztán felteheted a kérdéseidet, és végeztünk is. – Nem – csóválta meg a fejét Henry. – Mire ez a nagy sietség? Ne kapkodjuk el a dolgot! Mindent a maga idejében. Pánikba estem. – Miért vagy ilyen körülményes? – Mert – válaszolta Henry szomorúságtól fátyolos hangon – nem akarom, hogy máris eltűnj a szemem elől. A hangjából áradó keserűség ijesztett meg igazán. Nagyot nyeltem, majd elhaló hangon feleltem: – Rendben. Elfogadom a feltételeidet. Henry közelebb lépett hozzám, és gyengéden megfogta a kezem. A szívem a torkomban
dobogott, hirtelen azt sem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Izzadt a tenyerem. Az ajkamba haraptam, és egyik lábamról a másikra álltam. Nyirkos kezem erőtlenül csüngött Henry markában. Minden körülmény összeesküdött ellenem. – Katherine Worthington! – Katherine? – vontam fel a szemöldököm. – Csitt! Tartsuk magunkat a formaságokhoz! Így szokás. Henry fél térdre ereszkedett. – Jaj, ne! – motyogtam. – Csak ezt ne! Kelj fel! Kérlek! Henry lesújtó pillantást vetett rám. – Csak semmi nyafogás! – Mély levegőt vett, és a kezemre szegezte a tekintetét. – Katherine, elraboltad a szívemet. Pukkadoztam a nevetéstől. – Nem élhetek nélküled. Izzadt kezem kis híján kicsúszott Henry markából. Megint elfogott a nevetőgörcs. De nyugalomra intettem magam. Megrándult az ajkam, és a vállam is hevesen rázkódott. Jókedvemet leplezendő gyorsan a szám elé kaptam a kezemet. – Könyörögve kérlek… Halk kacaj tört fel belőlem. – Kinevetsz? – nézett rám sértődötten Henry. Megráztam a fejem, és igyekeztem uralkodni magamon. – De, kinevetsz. – Henry felállt, és elengedte a kezem. – Hadd nézzelek! Gurgulázó hang hagyta el az ajkam. Mindkét kezemet a számra tapasztva ráztam meg a fejem. – Kate! – mondta Henry fenyegető hangon, és közelebb lépett hozzám. A csuklómnál fogva lefeszegette a kezemet a számról. Az ajkamba haraptam, de már nem tudtam elnyomni a feltörő kacajt. Henry megvető arckifejezéssel engedte el a csuklómat, és hátrálni kezdett. – Látom, hiába töröm magam. Te sosem komolyodsz meg, Kitty? – Kitty? – állt el a lélegzetem. – Hogy merészeled? – Kinevettél! – Mert lehetetlenül viselkedsz! – Én csak próbálom megadni a módját! – tárta szét a karját Henry. – Semmi szükség rá. – Miért? Ez volt életem első lánykérése. Azt akartam, hogy jól sikerüljön. Amikor a szavak eljutottak a tudatomig, nagyot néztem. – Az első lánykérésed? Jaj, Henry! – szorítottam meg a karját. – Akkor… most… a
lelkedbe gázoltam? Henry hátravetette a fejét, és kurta, száraz kacajt hallatott. – Igen – mondta gúnyos hangon. – A lelkembe gázoltál, Kitty. – Látatlanban is tudtam, hogy bosszúsan forgatja a szemét. – Nem! Nem gázoltál a lelkembe! Minek nézel te engem? Anyámasszony katonájának? Gyorsan visszahúztam a kezem. – Ne kiabálj velem, Henry Delafield! Én csak kedves akartam lenni. – Ne is próbálkozz vele! Nem áll jól neked. – Rendben – szegtem fel az állam. – Helyes. Dühösen meredtünk egymásra. A levegőben sértettség, harag és félreértett érzelmek vibráltak. Kisvártatva hátat fordítottam Henrynek, és visszamentem a kőfalhoz. Rákönyököltem, és keresztbe font karomra hajtottam a fejemet. – Ez aztán a katasztrófa! – dünnyögtem. – Évek óta nem kaptunk össze ilyen csúnyán. – Így igaz – szólalt meg Henry a hátam mögött hosszú hallgatás után. Most már visszafogottabban beszélt. – És már megint Kittynek szólítottál – sóhajtottam fel. A becsapottság, a csüggedtség és a reménytelenség olyan feltartóztathatatlanul lett úrrá a lelkemen, hogy legszívesebben sírva fakadtam volna. Henry volt az utolsó reményem. Az ő segítsége nélkül, gondoltam magamban, sosem jutok el Indiába. De a barátságunkat mégsem áldozhatom fel. Bárcsak komoly maradtam volna! Könnyek szurkálták az orrom. Megdörzsöltem, és magamban megállapítottam: jellemző, hogy most kezdek el könnyezni, amikor már semmi értelme. Henry felsóhajtott. – Ne törölgesd az orrod! Kérlek! Tudod, hogy ez a gyengém. – Nem tehetek róla – törölgettem tovább az orromat, és sebes pislogással igyekeztem visszatartani a könnyeimet. – Sajnálom! – sóhajtott fel másodszor is Henry. – Kate! – Legalább ennyit ki tudtam csikarni belőle. – Mostanában olyan… harapós vagyok. Szipogva, pislogva átkoztam szeszélyes természetemet. – Én is sajnálom. Nem tudom, mi ütött belém. – Tegyünk még egy próbát – javasolta Henry halkan. Még egyszer utoljára megdörzsöltem az orrom, aztán letöröltem a könnyeimet, és hátrafordultam. – Ha megint ez lesz a vége, akkor inkább ne erőltessük, Henry. Majdcsak eljutok valahogy Indiába. Nem akarok veszekedni.
– Csak… még egy esélyt! – felelte Henry mosolyogva. Bólintottam. Henry ezúttal nem fogta meg a kezem, nem térdelt le, és nem hívott Katherine-nek. Minden ceremónia nélkül megállt előttem, és azt mondta: – Kate, makacs vagy, hóbortos és menthetetlenül realista, kivéve, ha idegen tájakról ábrándozol. Többek között ezért is szeretnélek feleségül kérni. Kuncogva töröltem meg az orrom, és azt feleltem: – Ez már jobban tetszik. Köszönöm, de nem, Henry. Henry hosszasan bámult rám, majd mély levegőt vett, és így szólt: – Most térjünk rá a fizetségre! A szívem hevesen kalapált. – Emlékszel arra a napra, amikor teljesítettem a szíved vágyát? – Őt nem te adtad nekem – ráztam meg a fejem. – Ha már itt tartunk, komolyan örülnék, ha a jövőben így szólítanál. – Soha – kuncogtam. – Mit szólnál, ha módosítanánk a megállapodásunk feltételeit? Megosztasz velem három titkot, és ezentúl úgy szólítasz: Szívem Vágyának Teljesítője. Mosolyogva ráztam meg a fejem. – Majd ha fagy, Henry. Tudtam, hogy Henry is mosolyog. A kőfalra könyökölt, és a fákat bámulta. – Aznap, amikor megkaptad tőlem a macskádat, megkértél, hogy ne hívjalak többé Kittynek. Immár komoly arccal bólintottam. – Mi történt azon a napon? Mély levegőt vettem, a falnak támaszkodtam, és sokáig morfondíroztam magamban. Honnan tudja Henry, mi a legérzékenyebb pontom? Hogy találta ki, mi a legféltettebb titkom? Ismét felmerült bennem a kérdés, India vajon megér-e ekkora áldozatot?
19. fejezet Három évvel korábban ELEANOR MELLÉM ÁLLT, és rámutatott a kirakatban lévő kalapra. – Az ott. A széles csipkeszegéllyel. Középen. Minden lehetséges szögből megvizsgáltam a szóban forgó kalapot. – Túl drága. Hónapokig spórolhatsz, mire megveheted magadnak. – A mama megveszi nekem – mondta Eleanor a rá jellemző töretlen magabiztossággal. Azon tűnődtem, vajon az elsőszülött jogán fölényeskedik-e, vagy ő már csak ilyen. – Nem veszi meg – feleltem, de a hangomba némi kétely vegyült. Eleanor és a mama már nem kevés meglepetést okozott nekem. Eleanor úgy somolygott, mint egy jóllakott macska. Hozzám hajolt, és azt suttogta: – De igen, ha elmondom neki, hogy Henry Delafield le sem veszi majd rólam a szemét, ha ebben a kalapban megyek a jövő heti piknikre. Henry nevének hallatán elkomorultam, és feltámadt bennem a harci szellem. – El a kezekkel Henrytől, Eleanor! Eleanor szája kaján mosolyra húzódott. – Miből gondolod, hogy bárkit kisajátíthatsz magadnak? – Majd félrebillentette a fejét, és jó alaposan végigmért. – Vagy már te is észrevetted, drága Kitty? Hmm? Észrevetted, milyen jóképű fiatalember lett Henryből? Lángolt az arcom. Összepréseltem az ajkaimat, és konokul hallgattam, annyira méltatlannak éreztem a nővérem kérdését. Ahogy maga a nővérem is méltatlan volt Henry figyelmére. Eleanor nevetve csipkedte meg az arcomat. – Túl komolyan veszed magad. Félrekaptam a fejem, és rácsaptam Eleanor kezére. – Hagyd békén Henryt, Eleanor! – suttogtam felhevülten. – Nem engedem, hogy belőle is bolondot csinálj. Eleanor arcáról leolvadt a mosoly, a szeme ellenségesen, kihívóan csillogott. – Nem engeded? Azon nyomban rájöttem, hogy szörnyű hibát követtem el. Hogy mentsem, ami
menthető, vállat vontam, és közömbösséget erőltettem magamra. – Vagy tudod mit? Játszadozz csak nyugodtan! Tégy, amit akarsz! Eleanor mosolya feléledt. – Úgy lesz. – A nővérem pillantása a jobb vállam mögé tévedt. – Jaj, nézd! Ott jön a mama. Szólok neki, hogy vegye meg a kalapot. Azzal integetni kezdett, de én nem néztem hátra. A macskaköves járdára szegeztem a tekintetem, miközben a féktelen harag kis híján felemésztette a lelkemet. – Mi az, Eleanor? – A mama bosszús volt. Hallatszott a hangján. – A mama szerint ez a kalap… – kezdett bele a mondókájába Eleanor, amikor ismeretlen hang szakította félbe a beszélgetést: – Mrs. Worthington! – Férfihang volt, mélyen zengő és rejtélyes. Riadtan pillantottam fel, és közelebb húzódtam Eleanorhoz, aki hirtelen elhallgatott és hátrahőkölt. A férfi magas volt, fiatal, és piros tiszti zubbonyt viselt. A mama ugyanúgy nézett rá, mint azokra az urakra, akik rendszeresen nálunk vacsoráztak. – Ki ez? – súgtam oda Eleanornak. A nővérem vállat vont, és azt seppegte: – A legutóbbi szerzeménye. Nem tudom a nevét. A férfi pillantásra sem méltatott minket. A jelek szerint csak a mama érdekelte, mert mosolyogva lépett közelebb hozzá. – Rég láttuk egymást. Hogy szolgál az egészsége? Gyorsan körülnéztem, vajon más is tanúja-e a jelenetnek. Eleanor úgy helyezkedett, hogy a napernyője és a kalapüzlet fala eltakarja mamát a járókelők elől. Jómagam széles mosollyal rebegtettem a legyezőmet, mintha a férfi hármunkkal társalogna. A mama felkacagott, és halkan odasúgott valamit a férfinak. – Kiscicám, ön túlságosan szemérmes – felelte a férfi, de olyan hangosan, hogy belepirultam. Egyre szaporábban legyeztem magam, és úgy vigyorogtam, mint egy eszelős, pedig valójában a hányinger kerülgetett. Eleanor közelebb hajolt hozzám, és a fülembe súgta: – A fia lehetne. Döbbenten néztem rá, biztosra vettem, hogy a hangjából áradó csodálat csupán a képzeletem műve. De nem – Eleanor szeme is elismerően csillogott, és hirtelen ráébredtem, hogy a nővérem nem visszatetszéssel, hanem szent áhítattal figyeli a jelenetet. A férfi végül elköszönt, hála az égnek. Halkan odasúgott valamit a mamának, majd elvetemült vigyorral az arcán továbbsétált. Félrehajítottam a legyezőmet, az ostoba mosolyt is letöröltem az arcomról, majd szó nélkül faképnél hagytam a többieket. A
legrövidebb utat választva, kifejezéstelen arccal hagytam el a falut, és a folyó felé vettem az irányt. Megfontolt léptekkel haladtam előre, végül az egyik folyóparti fa széles árnyékába húzódtam. Ledobtam a kalapomat, letérdeltem a folyó partjára, és hideg vizet locsoltam lángoló arcomra. A szégyenem azonban így sem csillapodott, a hideg víz nem jelentett gyógyírt a fájdalmamra. Ahogy a férfi elvetemült vigyorát, arcpirító megjegyzését sem törölte ki az agyamból. Felfordult a gyomrom, valahányszor eszembe jutott. Már jó ideje gyanakodtam a nálunk vendégeskedő úriemberekre. Én is láttam, apám milyen megvetően méregeti őket a vacsoraasztalnál. De anyám most először viselkedett ilyen kihívóan, méghozzá mások szeme láttára. A saját falunkban, ahol bárki lefülelhette. Tudtam, hogy ha így folytatja, tönkreteszi a családunk hírnevét. Eleanorral, Mariával, Lilyvel esélyünk sem lesz tisztes férjet találni magunknak. Olivernek nem árthatott, de nekünk igen. Tisztában voltam vele, hogy egy ilyen botrányt követően soha többé nem tudnánk talpra állni. A sarkamra ültem, ölembe ejtettem vizes kezemet, és egyre növekvő kétségbeeséssel bámultam a víz színéről visszaverődő napsugarakat. Szégyelltem az anyámat, és jól tudtam, hogy hamarosan a nővérem is besározza a hírnevemet. Hiszen napról napra nyilvánvalóbbá vált, hogy Eleanor a mama nyomdokaiba akar lépni. A gondolat, hogy megkörnyékezi Henryt – hogy könnyelműen játszadozik majd a barátom érzéseivel – mélységes szégyennel töltött el. És ekkor, a kesergésem közepette, hirtelen eszembe jutott: Én nem vagyok olyan, mint ők. És soha nem is leszek. A szavak önálló életre keltek, úgy kaptam utánuk, mintha mentőkötelet dobtak volna felém. – Én nem leszek olyan, mint ők – ismételgettem újra meg újra, először elkeseredetten, majd egyre határozottabb meggyőződéssel. Én más utat választok. Én más ember leszek. Hangos ricsaj riasztott fel a tűnődésemből – durva és fülsértő. Valamivel feljebb egy csapat fiú tülekedett a folyó partján, rikoltozva, nevetve huzakodtak. Láttam, hogy az egyikük egy sötét tárgyat lóbál a kezében, majd a többiek üdvrivalgása közepette elhajítja. Mire a tárgy a folyó fölé ívelt, én már talpon is voltam. Mire a vízbe csapódott, már futottam is a part felé. És mire süllyedni kezdett, én már fejest is ugrottam a folyóba. A hidegvíztől egy pillanatra elállta lélegzetem, köhögve fuldokoltam, és az árral szemben úszva igyekeztem a süllyedő tárgy felé. Alábuktam, de a szememet nem csuktam be, és addig-addig ügyeskedtem, amíg az ujjaim hegyével el nem értem a zsák száját. Gyorsan megragadtam, és rúgkapálva próbáltam a felszínre jutni. A csizmám meg a ruhám azonban lehúzott. A zsák pedig csak még tovább rontott a helyzeten. Olyan volt, mint egy vashorgony, és másodpercről másodpercre egyre nehezebb lett.
Kézzel-lábbal hadakoztam, a tüdőm levegőért könyörgött. De a víz felszíne egyre távolabb került tőlem, a nap fénye elhomályosult, égett a lábam, a zsák egyre súlyosabbá vált, és a levegő is elfogyott. Hirtelen egy kar tekeredett a derekam köré, két ruganyos láb jelent meg az enyém mellett, és valaki kihúzott a vízből. Mélyen beszívtam a levegőt, és zihálva kapaszkodtam bele a nehéz zsákba. – Nyugodj meg! Segítek. Henry karja ölelt át, Henry hangja suttogott a fülembe. Máris megnyugodtam, mert tudtam, hogy biztonságban vagyok. Henry három évvel volt idősebb nálam. Erős volt. Megbízható. Mellette biztonságban éreztem magam. Egy örökkévalóságba telt, mire megküzdöttünk az árral, és kikecmeregtünk a partra. Kiemeltem a vízből az átázott zsákot, és lihegve, köhécselve nyúltam el a füvön. Henry kifulladva ült le mellém, és kirázta a szeméből nedves fürtjeit. – Mit kerestél a folyóban? Feltérdeltem, és körbeforgattam a zsákot, hogy megkeressem a madzaggal összekötözött száját. – Én csak meg akartam menteni őket. Megtaláltam a zsineget, de az ujjaim sehogy sem boldogultak a csomóval. Egész testemben reszkettem, és a hajamból csöpögő víz elhomályosította a látásomat. Henry azonban a segítségemre sietett, fürgén kioldotta a madzagot, és szétnyitotta a zsákot. Hat szürke-fehér kiscica feküdt mozdulatlanul a zsák gyomrában. Egyesével kivettem őket, szárazra dörzsöltem a testüket, aztán szemmagasságba emeltem őket, hogy leellenőrizzem a légzésüket meg a szívverésüket. Henry követte a példámat, gyorsan, csendben tettük a dolgunkat, majd Henry egyszer csak felkiáltott: – Nézd! Az egyik szürke-fehér cica erőtlenül mocorgott a tenyerében, és közben panaszosan nyivákolt. Elvettem Henrytől, és remegő kézzel szorítottam a mellkasomra, majd hirtelen sírva fakadtam. Dideregve zokogtam, és éreztem, hogy Henry mozdulatlanná dermed mellettem. – Szerinted túléli? – hüppögtem. – Tartsd melegen! – mondta Henry. – Mindjárt keresünk neki valami száraz helyet. Orromat törölgetve, szipogva néztem fel rá. – Köszönöm – mondtam, miközben könnyek csurogtak végig az arcomon. Henry bólintott. Az arcát pirosra csípte a hideg, a haja nedvesen tapadt a fejére. De a tekintetéből olyan kedvesség, olyan mérhetetlen jóindulat sugárzott, hogy még soha nem láttam ilyen szépnek. Én is észrevettem, Eleanor, gondoltam magamban. És ahogy
eszembe jutott a nővérem, megint félteni kezdtem Henryt, csakhogy most, ha lehet, még őrültebben. – Megsérültél, Kitty? – kérdezte Henry. Megráztam a fejem. Nem árulhattam el Henrynek, miért fakadtam sírva, és miért tettem kockára az életemet egy kiscica miatt. Nem árulhattam el neki, mit művel a mama és Eleanor. Dacosan szegtem fel az államat, és remegő hangon mondtam: – Többé ne szólíts Kittynek!{2} Henry ajka meglepett mosolyra húzódott. – Jól van. Akkor hogy szólíthatlak? – Kate. Henrynek fülig ért a szája. – Rendben van, Kate. A cica elhaló hangon nyivákolt, és egyre kétségbeesettebben vacogott a kezemben. Henry felállt, és a könyökömnél fogva felhúzott a földről. – Gyere! Menjünk haza! A lovához kísért, ami ott várakozott a folyó partján. Henry minden bizonnyal a faluba tarthatott, amikor meglátta, hogy beugrom a folyóba. Elém lépett, és megfogta a derekamat, hogy felsegítsen a lóra. De leintettem. A vállára tettem a kezemet, és így szóltam: – Várj egy kicsit, Henry! Mondanom kell valamit. Nagyon fontos. Henry mozdulatlanul állt. – Óvakodj Eleanortól! Henry hosszasan tanulmányozta az arcomat, végül bólintott. – Rendben van – válaszolta komolyan, mintha esküt tenne. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Henry felsegített a nyeregbe, aztán mögém ült, és hátulról átölelt, úgy tartotta a gyeplőt. A mellkasa széles volt és meleg, szorosan hozzásimultam.
20. fejezet Történetünk idején ARRA OCSÚDTAM, HOGY A MADARAK rikácsolva köröznek a fejem fölött. Néztem, amint letelepednek a szomszédos torony tetejére, és közben azon morfondíroztam, mit válaszoljak Henrynek. – Ezek varjak – intettem a fejemmel a torony felé. – Sajátjukként védik a fészkelőhelyüket, és sokszor évszázadokig ott maradnak. Ezek a madarak már generációk óta itt kísérthetnek a torony körül. Az utódok továbbviszik a szülők szokásait. – Néztem, amint a varjak megpihennek, majd újra felrebbennek, hogy végül hangos károgással foglalják el eredeti helyüket. – Nem kérdőjelezik meg az őseik döntését – sóhajtottam. – De én igen. Henryre pillantottam, és láttam, hogy mereven bámul. – Aznap, amikor kimentettél a folyóból… – Henry bólintott. – Anyám elől menekültem. Bent járt a városban egy… katonatiszttel. – Elpirultam, és lehajtottam a fejem. Hiába volt sötét, nem mertem Henry szemébe nézni. – Nagyon… indiszkrét volt. Láttam őket. Hallottam, miket mondanak egymásnak. A férfi kiscicának nevezte – csattantam fel. – Az ő kiscicájának. Remegett a kezem. Védekezőn fontam össze a karom a mellkasom előtt. – Még soha nem láttam ilyet. Bizonyára vak voltam, vagy túlságosan naiv. De végül felnyílt a szemem. – Henry némán, mozdulatlanul állt mellettem. – Én nem vagyok olyan, mint ő, Henry – suttogtam magamból kikelve, és ökölbe szorult a kezem. – Nem és nem! – Tudom – felelte halkan Henry. A válasz hallatán valamelyest lecsillapodtam. Tehát tudta. Végig tudta. Nagyot sóhajtottam. Már nem remegett a kezem. Sokáig hallgattunk, de aztán hideg fuvallat borzongatta meg a tagjaimat. – Ennyi elég lesz? – kérdeztem. – Ma estére kielégítettem a kíváncsiságodat? – Igen. Nincs több kérdésem. – Henry fogta a lámpást, és a csapóajtóhoz ment. Mielőtt elindult volna a lépcsőn, hátrafordult, és halkan így szólt: – Köszönöm!
21. fejezet – Ó! LEVELET KAPTAM KEDVES BARÁTNŐMTŐL, Miss Louisa Wyndhamtől! – riasztott fel a töprengésemből Miss St. Claire vidám hangja. Már megreggeliztem, és éppen a nappaliban borongtam Miss St. Claire és Sylvia társaságában. A vendégek zöme az idősebb, férjezett asszonyok közül került ki, akik ágyba kérették a reggelit, és csupán késő délelőtt hagyták el a szobájukat. Most is csak hárman ültünk a nappaliban. Én teljesen elmerültem a gondolataimban, miközben Sylvia és Miss St. Claire élénken cseverészett. Este, miután visszaosontam a szobámba, nehezen jött álom a szememre. Ébren feküdtem, és Henryre gondoltam, aki megfogta a kezemet, letérdelt elém, és szerelmet vallott nekem. Amikor Miss St. Claire-re pillantottam, és elképzeltem, hogy neki is ugyanezekben az élményekben lesz része, méghozzá igaziból, a rosszullét kerülgetett. – Emlékszel, még a fővárosban mutattalak be neki – csicsergett tovább Miss St. Claire. – A családja igen befolyásos. Kár, hogy már az összes fivére megnősült. Jó eséllyel indulhattál volna náluk. Sötét pillantást vetettem Sylviára, aki vészjóslóan nézett rám. Lehetséges, hogy nem számolt be Miss St. Claire-nek az idősebb Mr. Brandonhoz fűződő érzelmeiről? – Bizony, nagy kár – felelte Sylvia, és jelentőségteljes pillantást vetett rám. Kedves mosollyal biztosítottam róla, hogy tőlem aztán nem kell tartania. Félénken viszonozta a mosolyt, és mintha enyhe megkönnyebbülés bujkált volna a tekintetében. – Neked is felolvasom a levelet, Sylvia. Felteszem, te is szívesen hallanál a fővárosi ismerőseink felől. – Miss St. Claire rám pillantott. – Igaz, annak, aki még soha nem járt a fővárosban, nem sok érdekességgel tudok szolgálni… – Összehajtogatta a levelet. – Milyen tapintatlan vagyok, Miss Worthington, hogy olyan dolgokra hivatkozom, amiknek ön nem lehet részese. Kérem, bocsásson meg! Bizonyára ön is szívesen töltené Londonban a báli szezont. De ha jók az értesüléseim, az ön édesanyjának nem áll módjában teljesíteni ezt a kívánságát. Azért ne búslakodjon! – tette hozzá sugárzó mosollyal. – Inkább beszéljünk másról! Felálltam. – Ez igazán kedves öntől, Miss St. Claire. Ön maga a megtestesült figyelmesség. De nekem más terveim vannak, nyugodtan beszélgessenek csak! – Hová mész, Kitty? – kérdezte Sylvia. – Azt hiszem, körülnézek a házban. A lápra nem mehetek ki az eső miatt.
Miss St. Claire bosszúsan tekintett ki az ablakon. – Milyen kellemetlen, már három napja esik! De attól még elszórakoztathatjuk magunkat. Később játszhatunk kitalálóst. Vagy kártyázhatunk. Akár még bált is rendezhetünk! Jaj, rendezzünk bált! Az a vendégeknek is tetszene. Mi felelünk a szórakozásukért, és nem venném a lelkemre, ha bármelyikük is unatkozna. Átvágtam a szobán. A hátam közepére sem kívántam Miss St. Claire fárasztó fontoskodását. – Ha délutánra megjavul az idő, Miss Worthington – kiáltott utánam Miss St. Claire, mielőtt becsuktam volna az ajtót –, lesétálhatnánk Robin Hood’s Baybe. Elképesztően kedves volt. Így még nehezebb volt gyűlölnöm. – Az nagyszerű lenne – feleltem mosolyogva. Mielőtt felfedezőútra indultam volna, besurrantam a madaras szobába. Megsimogattam a festményt, és a toronyra meg Henry vallomására gondoltam. A titokra, amit felfedtem előtte; a régi emlékekre, amik egész nap nyomasztottak. Egy rövid időre visszarepültem a múltba, és felidéztem, mi történt három évvel korábban, azután, hogy Henry kimentett a folyóból.
22. fejezet Három évvel korábban AZ IDŐJÁRÁS SZESZÉLYESRE FORDULT, a szürke égbolt kiváló hátteret biztosított a fojtogató unalomnak. Végül, amikor már negyedik napja zuhogott az eső, fogtam a kiscicámat, bebugyoláltam egy régi kendőbe, és a kabátom alá rejtettem. Kalapot vettem, kerestem egy napernyőt, és az erdőn átvágva elloholtam Sylviához. Amikor megláttam őt a franciaablakon keresztül, odaszaladtam és bekopogtam. Sylvia sietve beengedett a nappaliba, pedig csuromvíz voltam. Az édesanyja szerencsére nem volt otthon. – Már nem bírtam tovább – jelentettem ki, miközben Sylvia lehámozta rólam az átázott kabátot. – Eleanor szüntelenül a legújabb kiszemeltjéről áradozik, ha még egy szót hallok az illető nemes lelkéről, sikítok. Inkább áthoztam a kiscicámat – mutattam fel a kendőből kötött batyut. Sylvia ellágyulva hajtogatta szét, és máris megpillantottuk az alvó macska szürke-fehér pofáját. – Úgy örülök, hogy átjöttél! – Sylvia elvette tőlem a cicát, és úgy ringatta, akár egy kisbabát. – Meghalok az unalomtól. Henry is. Mostanában olyan türelmetlen és indulatos. Folyton az eső miatt morog, és csak bámul kifelé az ablakon, órákon át. A név hallatán meglódult a szívem, mint mindig, amióta Henry kimentett a folyóból. Ám Sylvia előtt mélyen hallgattam az esetről. Azt mondtam, a folyónál találtam a cicát, de azt már nem meséltem el, hogy Henry megmentette az életemet. Ez volt az első titkom, amit megtartottam magamnak. – És milyen nevet adtál neki? – kérdezte Sylvia. – Még nem kereszteltem el. Abban bíztam, hogy segítesz. Sylvia elgondolkodva tanulmányozta a kiscica pofáját. – Azt hiszem, a Mimi illene hozzá. – Mimi? – vontam össze a szemöldököm. – Igen. Vagy legyen Dorothy, esetleg Pötyi. Elégedetlenül ráztam meg a fejem. – Mi a baj? Ezek mind édes nevek. – Gondolkodjunk! – mondtam. Sylvia egymás után sorolta a neveket, de egyik ostobább volt, mint a másik. A végén már oda sem figyeltem. A türelmetlenség, ami az elmúlt négy napban lett úrrá rajtam,
erősebben kínzott, mint valaha. Rájöttem, hogy igazából Henryvel akarok találkozni. Alig vártam, hogy végre láthassam vagy hallhassam a hangját, és minél tovább ücsörögtem tétlenül, annál nyugtalanabb lettem. Végül felálltam, és így szóltam: – Kérdezzük meg Henryt! Neki mindig jó ötletei vannak. Sylvia utánam jött, és valami olyasmit motyogott, hogy sokkal jobb nevek jutnának az eszébe, ha a kiscica kandúr lenne. Tudtam, hol keressem Henryt. A délelőttöt a tanítójával töltötte, délután pedig javarészt a könyvtárban írta a leckéjét, a nagy kerek asztalnál. Nagyon komolyan vette a tanulmányait. Rendszerint nyitva hagyta az ablakot, és a friss szél finoman lebegtette a könyvek lapjait meg a jegyzeteket. Ma azonban bezárkózott az eső elől, és égő gyertyákkal vette fel a harcot az ólmos szürkeség ellen. – Henry, segítened kell! – rontott be Sylvia a könyvtárba. Henry felemelte a fejét, és egyenesen rám nézett. Megdermedtem, mert mintha már ez a kurta pillantás is súlyos titkokat hordozott volna. Valahogy más volt. Kérdések, kijelentések és kifürkészhetetlen titkok összessége. Henry a jegyzeteire pillantott, letette a tollát, félretolta a könyveket meg a papírlapokat, és újból ránk nézett. Szeméből eltűnt a sötét titokzatosság. Megint a régi Henry volt, akinek csúfondáros mosoly bujkált a szája sarkában. – Mégis miben? – kérdezte. – Nem tudjuk, milyen nevet adjunk neki – emeltem fel a cicámat. – Hadd lássam! Henry felállt, és átvágott a helyiségen. Ölbe vette a kismacskát, és a kandallóhoz sétált vele, mivel ott volt a legvilágosabb. A padlót szőnyeg borította, és székek vették körül a melegedőhelyet. Mi is odamentünk Sylviával. Henry elnyúlt a szőnyegen, hátát a pamlagnak támasztotta, majd felemelte a cicát, és minden szögből megvizsgálta. – Egy biztos – szólalt meg –, ne hallgassatok a női sugallatokra! Nehogy valami buta nevet adjatok neki, mint például Mimi vagy Pötyi! Sylvia felháborodottan kapkodott levegő után. Elnyomtam egy mosolyt, és leültem a földre Henry mellé. – A Mimi vagy a Pötyi egyáltalán nem buta név – telepedett le mellém Sylvia, és a kiscica után nyúlt. Henry, miközben átadta a húgának a macskát, lopva rám sandított. Kihasználva, hogy Sylvia éppen mással foglalkozik, a fülembe súgta: – Jól vagy? Lehelete nyomán borzongás futott végig a nyakamon meg a hátamon. Bólintottam.
– Biztos? Gyors oldalpillantást vetettem Sylviára. A barátnőm éppen a cica pofácskáját csókolgatta, és azt mondta: – Szerintem a Mimi igenis szép név. Igaz, drágaságom? – Ugye, nem fáztál meg? – mormoltam. Nem is értettem, miért titkolózunk. Nem is értettem, miért nem mondom el Sylviának, hogy Henry kimentett a folyóból. Ugyanakkor éreztem, hogy ezt a titkot nem fecseghetem ki. És megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy Henry is osztja a véleményemet. Repesett a szívem az örömtől. Henry szája kaján mosolyra húzódott. – Hidegebb vízben is úsztam már – rázta meg a fejét. Ahogy lenéztem a szőnyegre, láttam, hogy a keze az enyém mellett pihen. – De köszönöm, hogy aggódsz értem, Kate! – suttogta. Mosoly terült szét az arcomon, és a szívem is boldogan dobbant meg. Lopva Henryre sandítottam a szemem sarkából, így jelezvén, hogy hallottam a megjegyzést, és megint azzal a különös – részben kérdő, részben nyomatékos, részben titokzatos – pillantással szembesültem. De hogy mit akart nyomatékosítani, azt nem tudtam volna megmondani. A titokra pedig, gondoltam magamban bánatosan, soha nem derül fény. – Hát, ha sem Mimi, sem Pötyi nem lehet – szólalt meg Sylvia –, akkor találj ki valami mást! – Ez Kate cicája – felelte Henry. – Ő nevezze el! – Kate? – nézett rám zavartan Sylvia. – Mi ez már megint? Közömbösséget színlelve vettem el Sylviától a macskát, a szőnyegre tettem, és egy darab fonalat húztam elő a zsebemből, amit még otthonról hoztam. Amikor a cica lecsapott rá, Sylviára pillantottam. – Úgy döntöttem, hogy ezentúl Kate-nek kell szólítanotok – közöltem vele tárgyilagosan. Sylvia elsápadt. – Arra várhatsz – rázta meg a fejét – Nekem te mindig Kitty leszel. A hangjából ítélve ezzel le is zárta a vitát. Elszorult a szívem. Mi lesz, ha mindenki úgy reagál majd, mint Sylvia? Ha már a legjobb barátnőm sem nézi jó szemmel a változást, mi a biztosíték arra, hogy mások komolyan veszik a kérésemet? A macskámra néztem, és a szívem majd’ kiugrott a helyéről. Már jó ideje rendetlenkedett. Senkiben sem bízott meg. Nem csoda, hiszen a Worthington család nőtagjai lépten-nyomon elárulták, meglopták és semmibe vették. Végre biztos helyen akartam tudni. Ennél a cicánál – ennél a szelíd kis állatnál, aki nem uralkodik mások
fölött, nem bonyolódik szennyes alkukba és nem követelőzik – talán jó helyen lesz. – Mi a szív latinul? – kérdeztem suttogva Henrytől. – Cor – hajolt közel hozzám. Összeakadt a tekintetünk, és Henry úgy bámult rám sötétszürke szemével, mintha újabb titok lapulna a háttérben; egy titok, amit csak ő ismer. – Legyen Cora – suttogta, és a szája halvány félmosolyra húzódott. – Abból senki sem jön rá. A lelkembe látott. Egyetlen pillantás is elég volt, hogy átlássa a helyzetet, a szavai legalábbis erre utaltak. Megértette, hogy erre a macskára bízom a szívemet, de nem szeretném, ha ezt bárki is megtudná. Kivéve őt. Ki tudja, miért, nem zavart, hogy Henry ismeri a titkomat. Kihúztam magam, és megköszörültem a torkomat. – Cora. Cora lesz a neve. – Cora? – nézett rám értetlenül Sylvia. – Miféle név ez? Lesújtó pillantást vetettem rá. Az még hagyján, hogy nem szólít a rendes nevemen, de hogy a macskám nevét is lefitymálja? Sylvia riadt képet vágott, majd meghunyászkodva mondta: – Tetszik. Henryre sandítottam, és láttam, hogy elgondolkodva méreget, mintha egy különösen bonyolult rejtélyt próbálna megfejteni. Jólesett, hogy így figyel rám. És a szürke, elmélázó szemét is szépnek találtam. Amikor felállt, és visszament az asztalhoz, utánanéztem, és életemben először éreztem úgy, inkább őt választanám barátomul Sylvia helyett. Henry egy könyvet csúsztatott a nagy, kör alakú asztalnál álló üres szék elé, és így szólt: – Ha érdekel titeket, ez a könyv most érkezett egy londoni könyvesboltból. Madarakról szól. Sylvia süketnek tettette magát. Elnyúlva hevert a kandalló előtti szőnyegen, és a kiscica hátát cirógatta. Henryre néztem, aztán felálltam, és az asztalhoz mentem. – Engem érdekel – foglaltam helyet az üres széken, és magam elé húztam a vaskos könyvet. Régi, pazar kiállítású madárrajzgyűjtemény volt, az illusztrációk alatt a madarak nevét is feltüntették. Henryre pillantottam, aki már beletemetkezett a könyvébe, de az ajkán még ott ült a halvány mosoly, ami finom gyűrődéseket varázsolt az arcára. Megigézve néztem a nevetőráncot, és éreztem, hogy valami megmozdul bennem. Aztán a madaraknak szenteltem a figyelmemet.
23. fejezet Történetünk idején A KALITKÁBAN CSAPKODÓ MADÁR riasztott fel ábrándozásomból. Bizonyára jobb dolgom is akadna, állapítottam meg, mint itt ülni ebben a csendes szobában, és régi emlékeken merengeni. Nem engedhettem, hogy elgyengüljek, gyorsan elhatároztam tehát, hogy a tettek mezejére lépek. Az előző nap a titkos átjáró bejáratát rejtő festményt kellett felkutatnom. Ma olyannak akartam látni a házat, amilyennek gyerekkoromban képzeltem – kiapadhatatlan kincsesbányának, ahonnan Henry és Sylvia mindig boldogan tért haza. Rábukkantam valamire, ami korábban elkerülte a figyelmemet. Nem csoda, hogy elsiklott a figyelmem fölötte, hiszen az épületet annyiszor bővítették ki az évszázadok folyamán, hogy az ember nem sok logikát talált a szerkezetében. Beléptem egy ajtón, és egy számomra ismeretlen szárnyban találtam magam. A ház hátsó, lápvidékre néző traktusa lehetett. Végigmentem a folyosón, majd megálltam egy nyitott ajtó előtt. Halk duruzsolás szűrődött ki rajta. Közelebb óvakodtam, vigyázva lépkedtem a régi fapadlón, ami néhol bizony már erősen nyikorgott. A hálószoba ajtaja tárva-nyitva állt. Megálltam a küszöbön, nem bújtam el, de nem is fedtem fel magam. Henry hangját hallottam – igen, még távolról is felismertem a mormolását. Az ajtófélfának támaszkodtam, és csendben figyeltem a lápvidékre néző hatalmas ablakot. Két magas támlájú szék állt az ablak előtt, egymással szemben. Henry a másik széken ülő öregúrra szegezte a tekintetét. Az öregúr az ablakon túl elterülő tájra. – A láp ugyanolyan szép, mint régen – jegyezte meg Henry. – Nem igaz? – Itt hatásszünetet tartott, de a nagyapja (ki más is lehetett volna) nem felelt. – Hallania kellett volna, mit mondott róla Kate. Csúnyának nevezte, nagyon csúnyának. – Mosoly bujkált a hangjában. – Lefogadom, nagyapa ezt nem hagyta volna szó nélkül. Meggyőzte volna a kisasszonyt, hogy a lápvidék gyönyörű, még ebben az évszakban is. – Henry szünetet tartott, ám beszélgetőtársa továbbra is konokul hallgatott. – Emlékszik, nagyapa, mindig azt mondta, hogy hangavirágzáskor jöjjek. Mindig azt mondta, ősszel, amikor színesen virít a hanga, és az egész láp virágoktól tarkállik, mindenkinek megdobban a szíve. Az év többi szakában azonban csak az avatott szem fedezi fel a környék szépségét. Azt mondta… – lágyult el Henry hangja. – Azt mondta, ha Blackmoore egyszer az enyém lesz, ugyanúgy
fogom szeretni ezt a vidéket, mint maga. Halk kattogás ütötte meg a fülemet. Félrebillentett fejjel füleltem, vajon mi okozhatja a zajt. Ekkor vettem észre, hogy Henry nagyapja kagylóhéjakat szorongat ráncos kezében. Most felemelte a kezét, és összeütötte a héjakat, de egy szót sem szólt, és továbbra is mereven előreszegezett tekintettel bámult ki az ablakon. – Igen, Kate is itt van – válaszolta Henry, mintha mi sem lenne természetesebb. – Elhoztam magammal. Ugye, emlékszik rá? Neki készítettem a makettet. Azt a nyarat a mai napig emlegetem, nagyapa. Az a sok együtt töltött óra… mennyi szálkát piszkált ki az ujjamból… – merengett el Henry. A nagyapja ránézett. A szívem izgatottan dobogott. Szinte el is felejtettem, hogy közönséges betolakodóként szemlélem a jelenetet. Előrehajoltam, és kíváncsian hegyeztem a fülemet. – Ki? – kérdezte törékeny, a hosszú hallgatásban megkopott hangon. – Kate. Kate itt van nálunk. Végre. – Henry hangjából büszkeséggel vegyes megkönnyebbülés áradt. Az öregember a fejét rázta. A kagylók egyre hangosabban kocogtak reszketeg kezében. – Ki maga? Elszorult a szívem. – Henry vagyok, nagyapa – felelte Henry rövid hallgatás után. – Henry. Milyen Henry? – Az unokája. – Henry hangja alig volt több erőtlen suttogásnál. A kagylók egyre hangosabban csörögtek, majd nagy csattanással szóródtak szét a padlón. Henry lehajolt, felszedegette a kagylókat, óvatosan a nagyapja ölébe helyezte őket, végül megszorította az öregúr kezét. – Semmi baj – mondta csendesen. Ám az arckifejezése megtörtségről árulkodott. – Összevissza fecsegek. Ne olvassak fel valamit? Nagyapa remegő ujjal mutatott az alacsony asztalon tornyosuló könyvkupacra. Henry levette a legfelső kötetet, megnézte, majd félretette. A következő két könyv is ugyanerre a sorsra jutott. A negyedik könyv azonban mosolyt csalt az arcára. – Shakespeare jó lesz? Az öregúr biccentett. Ismét az ablakra szegezte a tekintetét, és ahogy Henry kihajtotta a nyikorgó fedelet, a kagylócsörgés is megszűnt. Henry hangja olyan zsongító volt, akár egy altatódal. Lehunytam a szemem, és élvezettel hallgattam a régi, jól ismert szavakat. Nem igaz: hű lelkek násza nem ismer
akadályt! Szerelem a szerelem, amely hőfokot más hőfok szerint nyer vagy ár-apályt játszik készségesen? Ó, nem; az örök fárosz maga ő, nézi a vihart, s nem ing semmi vészben; minden vándor hajók csillaga ő, magasságát mérhetik, erejét nem. A szerelem nem az Idő bolondja, bár romlás rabja arc és rózsa-ajk Henrynek elcsuklott a hangja. Megköszörülte a torkát. Egy könnycsepp hullott az arcomra. Bánattól sújtva, kezemet sajgó szívemre szorítva dőltem az ajtófélfának. Henry keserves sóhajt hallatott, majd így folytatta: szerelmet nem merít ki hét vagy óra, ítéletnapig szilárdan kitart. Ha tévedek, s én is hűtlen leszek, sose írtam s szív sose szeretett?{3} Henry elcsendesült, én azonban továbbra is csukva tartottam a szemem. Mélyen átéreztem ennek a fiatalembernek a fájdalmát, akit a nagyapja már meg sem ismer. – Még egyszer – mondta az öregember. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy Henry újabb kagylóhéjat nyom a nagyapja kezébe. Másodszor is belekezdett a szonettbe, én pedig, tudván, hogy már így is tovább maradtam a kelleténél, óvatosan kihátráltam az ajtónyílásból. Sok mindent láttam és hallottam életemben, amit nem az én szememnek és fülemnek szántak. Már számtalanszor megbántam, hogy mások dolgába avatkoztam. Tengernyi titok nyomta a szívemet. Lábujjhegyen továbbosontam, és megacéloztam a szívemet. Az azonban ellenállt, és érzékeny belsejét feltárva súgta: Nincs szebb a világon annál, mint amit az imént láttál. Nincs megindítóbb látvány az odaadó, megingathatatlan szeretetnél. Persze tüstént elhallgattattam. Nem akartam, hogy a szavak eljussanak a tudatomig, és érzelmeket keltsenek bennem. Nem akartam, hogy a szépség hatással legyen rám. Nem akartam, hogy a szívem uralkodjon fölöttem. Én más utat választottam. Jól tudtam, hogyan változtathatom meg az életemet: ha mindent elutasítok, ami a Worthington család nőtagjainak természetes sajátja.
24. fejezet Két és fél évvel korábban EGYRE TÖBBET IDŐZTEM a Delafield-kúria könyvtárában. Már saját könyvgyűjteményem is volt az asztal egyik oldalán, és amikor éppen nem olvastam, Henryvel beszélgettem. Henry az egész délelőttöt a tanítójával töltötte, így jócskán előttem járt a tananyagban. Az egész délutánom ráment, hogy felzárkózzak hozzá, de még így is csak feleannyit haladtam, mint ő. Anyám nem igazán törődött a taníttatásommal, ahogy az sem érdekelte, hogy a nap legnagyobb részét házon kívül töltöm. Sylvia megelégedett annyival, hogy leheveredjen a kandalló előtt, és a kiscicával játsszon. Én, amikor ráuntam a filozófia vagy a természettudományok száraz nyelvezetére, mindig a madaras képeskönyvben kerestem felüdülést. Legnagyobb bosszúságomra azonban egyetlen madár énekét sem tudtam felidézni. Bizonyára figyelmetlenségből – hiszen mindenki hallott már madárcsicsergést. De én külön is hallani akartam az egyes fajokat, hogy később az énekük alapján is beazonosíthassam őket. – Hallottad már az erdei pacsirta énekét? – kérdeztem Henrytől. Henry felpillantott a jegyzeteiből. Éppen esszét írt: a görög Ikarosz és Phaethón mítoszát hasonlította össze, miután az előző délután alaposan átbeszéltük a témát. – Nem hinném – szegezte tekintetét a nyitott könyvre. Nagyot sóhajtottam. – Mi a baj? Vállat vontam. – Olyan jó lenne, ha a saját fülemmel hallhatnám ezeket a madarakat. – A vadőrünk nagy madárbolond. Ha akarod, megkérdezem, tud-e segíteni. – Igazán megtennéd? – kaptam fel a fejem, és láttam, hogy Henry mereven néz. Egy darabig szótlanul méregetett, nekem pedig hirtelen eszembe jutott, milyen ügyesen húzott ki a partra, milyen könnyedén tett fel a lóra, és milyen megértően fogadta, hogy ezentúl Kate-nek kell szólítania. Mintha tegnap történt volna. – Igen – válaszolta csendesen, és halvány mosolyra húzódott az ajka. – Érted bármit, Kate. Somolyogva szegte le a fejét. Gyorsan elnyomta a mosolyt, mire apró barázda jelent
meg az arcán, közvetlenül a szája tövében. Olvadozva bámultam azt a ráncot.
Még sötét volt, amikor kavics koppant az ablakomon. Felriadtam, és azonnal elátkoztam magam, amiért elaludtam. Még fel sem öltöztem. Kikecmeregtem az ágyból, és fürgén kitártam az ablakot. Kihajoltam rajta, és láttam, hogy Henry a rózsabokroknál ácsorog. – Mindjárt felöltözöm – suttogtam félhangosan. – Egy pillanat. – Siess! Carson azt mondta, ez a legmegfelelőbb időpont. Még szerencse, hogy este betömködtem a ruhámat a párnám alá. Ismét hálát adtam a sorsnak, hogy saját szobám van. Magamra kaptam a ruhámat, aztán felhúztam a két legvastagabb harisnyámat meg a csizmámat. A csipkével kicsit meggyűlt a bajom a sötétben, de nem akartam gyertyát gyújtani, nehogy észrevegyenek. Egy szempillantás alatt elkészültem. Henry türelmetlenül járkált fel-alá az ablak alatt. Már félúton voltam, amikor felszólt: – Ugorj le, elkaplak! – Mindjárt lent vagyok – sziszegtem, miközben azt próbáltam kitapogatni, hol vethetném meg a lábamat a rácson. A szokásosnál is ügyetlenebb voltam. Néhány tétova lépést követően éreztem, hogy Henry ujjai a bokámra kulcsolódnak. – Foglak – mondta. Felbátorodván, hogy Henry úgyis elkap, ha a szükség úgy hozza, villámgyorsan tettem meg a hátralévő utat. Henry a derekamnál fogva rántott le a falról. Annyi időm sem maradt, hogy kifújjam magam, mert máris magával ráncigált. Lélekszakadva futottunk az erdő felé, közben hátranéztem a vállam fölött, nincs-e világosság valamelyik ablakban – nem hallottak-e meg, nem fedezték-e fel a szökésemet. Ám az ablakok sötétek voltak, csak a telihold világított. Mosolyogva rohantam az erdő, a tisztás és a madarak felé.
Carson már jócskán benne járt a korban. Vén volt, mint az országút. A tisztáson várt ránk, és amikor lihegve, viháncolva kirontottunk a fák közül, úgy torkolt le minket, mint két vásott gyereket. Őt is legalább olyan jól ismertem, mint a többi szolgálót a Delafield-kúriában. Az volt a második otthonom, és az ottaniak jelentették a második családomat. Carson
szófukar ember volt, ha találkoztunk, csak a kalapját billentette meg, de azért mindig tartogatott nekem egy félénk mosolyt. Odamentem hozzá, és azt mondtam: – Köszönöm a segítségét. Carson kurta biccentéssel fogadta a szavaimat. – Ma nem kínozza a köszvény? – Nem, Miss Katherine – vetette oda dörmögő, mogorva hangon. Henry is közelebb lépett, a testéből áradó meleg puha takaróként melengette az oldalamat ezen a csípős reggelen. – Hallott valamit, Carson? – Mit hallottam vóna, mikor itt ricsajoznak? – dünnyögte az öreg. A szám elé kaptam a kezem, hogy elfojtsam a feltörni készülő kacajt, és éreztem, hogy Henry is csendben pukkadozik mellettem. – Arra megyünk – intett a fejével Carson a tisztás túloldala, vagyis Delafieldék birtoka felé. Lassan lopakodott a fák között, és mire elértük a leshelyet, már hajnalodott. Az égbolt egyre világosabb lett, és amikor beguggoltunk a bokrok közé, a talaj harmattól csillogott. Henry és Carson két oldalról fogott közre és melengetett, amit nem is bántam, mert a nedves fű mindkét szoknyámat eláztatta. Carson figyelmeztetően emelte fel a mutatóujját, és a pillantásával üzente, hogy maradjunk csendben, majd a füléhez tartotta a kezét. Henry mosolya lelkes izgalomról árulkodott. Kezemet tördelve hajoltam a tisztás felé. Az erdő szélén tanyáztunk, hogy a fákon és a tisztáson felbukkanó madarakat is hallhassuk. Carson szerint az erdei pacsirta is itt fordult meg a leggyakrabban. Először csak halk fütyörészést hallottunk, de amint kivilágosodott, és a madarak előjöttek a fészkükből, hogy reggeli elemózsiát keressenek maguknak, rögvest felharsant az ének. Mindig más és más dallam. – Feketerigó. Fecske. Vándorrigó – sorolta suttogva Carson. Az ég már aranyló barackszínben pompázott, aztán egyszerre szépséges halványkék árnyalatot öltött. Visszafojtott lélegzettel vártam, és reménykedtem, hogy szerencsém lesz. Reménykedtem, hogy végre meghallom az erdei pacsirta énekét. Hirtelen újabb szólam csatlakozott a kórushoz, és éreztem, hogy Carson mozdulatlanná válik mellettem. Tágra nyílt szemmel néztem Henryre, miközben erőteljes, szívet tépő ének töltötte be a levegőt. Az erőteljes, spirálisan lefelé ívelő dallam egyre szomorúbbá vált, végül teljes melankóliába fulladt, újra meg újra. – Ez az – suttogta Carson. – Erdei pacsirta.
Elégedetten sóhajtottam, lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a szépséges madárdalból áradó bánat és fájdalom átjárja a lelkemet. Amikor csend lett, a mellkasomra szorítottam a kezemet, hogy meggyőződjek róla, a szívem még egy darabban van, és csak ezután nyitottam ki a szemem. Elérzékenyülten néztem Henryre, vajon ő is ugyanúgy érez-e, mint én. Henry engem bámult, és ismerős érzések tükröződtek a tekintetében. Fájdalom és áhítat. Közelebb hajolt, lehelete finoman birizgálta a nyakamat. Kellemes borzongás futott végig a gerincemen. – Na, hogy tetszett? – súgta a fülembe. Megdermedtem, és a szívem akkorára dagadt, hogy nem is értettem, hogy fér bele ennyi érzelem. – Nos… – ráztam meg a fejem. – Ez szívszorítóan gyönyörű volt. Henry elgondolkodva fürkészte az arcomat, és saját túlcsorduló érzelmeimet véltem felfedezni a tekintetében. – Igen – felelte egészen halkan. – Szívszorítóan gyönyörű. – Azzal az arcom felé nyúlt, és olyan gyengéd meghittséggel simította hátra a szemembe hulló tincseket, hogy ijedten rezzentem össze. – Ez a helyes megfogalmazás. Zavartan pihegtem, a szívem hevesen vert. Most, ebben a ritka pillanatban, amikor a nap aranyfénybe öltöztette a levegőt és Henry kócos haját, amikor Henry szeplői még az arcát borító porrétegen is átviláglottak, a szeme grafitszürkén csillogott, és a tekintete megmagyarázhatatlan súllyal nehezedett rám – amikor egészen közelről láthattam borostás állát, szép ívű száját és széles vállát –, elakadó lélegzettel állapítottam meg, hogy ez az arc legalább annyira felkavaró és szép, mint az erdei pacsirta éneke. Egyszerre minden megváltozott. Már nem olvadoztam, amikor Henryre néztem. Lángnyelvek csaptak fel a bensőmben – vadul lobogtak –, kis híján elhamvasztottak. Vöröslő arccal sütöttem le a szemem, de még így is láttam, hogy Henry ajkán halvány mosoly bujkál. Észrevettem, hogy Carson engem bámul. – Nos, Miss Katherine? Megköszörültem a torkom. – Nagyon szép volt. Köszönöm – tettem hozzá, majd feltápászkodtam. Elzsibbadt a lábam, járni is alig bírtam. Henry mellém lépett, és elkapta a könyökömet. – Topogj! Az segít. Pironkodva, lehajtott fejjel álltam, mintha minden figyelmemet a kellemetlenül
bizsergő lábamra összpontosítanám. – Mennem kell. Otthon már biztosan keresnek. – Hazakísérlek – mondta Henry, de én előresiettem, és széles mosollyal igyekeztem elterelni a figyelmet kalapáló szívemről és remegő térdemről. – Nem kell! – A kiáltás kicsit nyersebbre sikeredett, mint gondoltam. Úgy éreztem, nem vagyok önmagam. Lángolt a szívem, és rettegés ült ki az arcomra. – Ne fáradj, köszönöm! Egyedül megyek. Még egyszer köszönöm, Carson! Köszönöm, Henry! Rohantam, ahogy csak a remegő lábam bírta, de nem mentem haza. A kert végébe érve elbújtam egy fa mögé, a szívemre szorítottam a kezem, és azon tűnődtem, vajon mi történhetett velem.
25. fejezet Történetünk idején MISS ST. CLAIRE ÁLLTA A SZAVÁT: délután, amint kitisztult az ég, megkeresett, és felajánlotta, hogy sétáljak le vele és Sylviával Robin Hood’s Baybe. Az előcsarnokba beszéltük meg a találkozót, és amikor odaértem, láttam, hogy Miss St. Claire egy kosár elemózsiát is hozott magával. – A szegényeknek – magyarázta kecses kézmozdulattal. – Minden hölgynek, aki olyan szerencsés helyzetben van, mint én, kötelessége gondoskodni a nyomorúságban élőkről. – Valóban – dünnyögtem. A városba menet elnéztem Miss St. Claire-t, amint derűs mosollyal az arcán lóbálja a kosarát, és hirtelen belém hasított, milyen tökéletesen alkalmas a szerepére. Már értettem, Mrs. Delafield miért őt szánja Henrynek. Könnyedén el tudtam képzelni őt Blackmoore úrnőjeként. Hiszen ezt a szerepet szánták neki. Egész életében arra készült, hogy elfoglalja méltó helyét Henry oldalán. Biztosra vettem, hogy soha nem hoz majd szégyent Henry fejére. Illedelmes lesz, elbűvölő, figyelmes, nagylelkű és minden szempontból kiszámítható. Mindezen okok miatt szívből gyűlöltem őt. A Robin Hood’s Baybe vezető meredek, macskaköves út a tengerbe torkolló vízmosás mentén haladt. A piros tetős házak sora éles szögben meredezett a lejtőn és görcsösen kapaszkodott a talajba, ami maga is azzal fenyegetett, hogy bármelyik pillanatban belezuhan a tengerbe. Feltámadt bennem a gyanú, hogy a barna, repedezett kezű halászok, akiknek cserzett arcába a tengerre tajtékokat varázsoló és a homokba fodrokat rajzoló szél véste a ráncokat, kemény munkával keresik meg a napi betevőt. Csodáltam ezeket a családokat, nagyra tartottam őket, amiért ilyen elszántan dacolnak a tengerrel, ami folyton azon mesterkedik, hogy elnyelje őket, házastul, városostul. Miss St. Claire közelebb húzódott hozzám, kosara az oldalamnak ütődött. – Milyen kár, hogy ez a mesebeli falu halszagtól bűzlik! – fogta be az orrát kesztyűs kezével, és végig a földet bámulta. A macskakő nedves volt, és mindenhol átható halszag terjengett. De mi mást várjunk egy halászfalutól? – Úgy vélem, jogos elvárás lenne a halászfeleségekkel szemben, hogy tisztán tartsák az utcákat – jegyezte meg Miss St. Claire, miközben kikerült egy teregető asszonyt. Az
asszony gyilkos pillantást vetett rá, de a tündérkirálynő semmit sem vett észre az egészből. – Persze jóindulattal kell lennem irántuk. Például, megtaníthatnám nekik, hogyan tartsák tisztán a portájukat, és máris megszűnne a szag. Tüntetőleg legyezte az arcát fehér kesztyűs kezével. – Hála az égnek, hogy Blackmoore-ig nem ér el ez a bűz! Aztán, mintha csak most kapna észbe, megállt, egy étellel teli batyut emelt ki a kosarából, és a teregető nő orra alá dugta. Az asszony a kötényébe törölte nedves kezét, és gyanakvóan vette el a batyut Miss St. Claire-től. – Tessék, egy kis étel Blackmoore-ból, Henry Delafield adománya. A nő kurta meghajlással és mogorva köszönömmel felelt, majd a mellette tébláboló gyerek kezébe nyomta az ennivalót. Folytatta a teregetést, Miss St. Claire pedig sugárzó mosollyal fordult közönsége felé. – Látta ezt, Miss Worthington? – Fülig ért a szája, tekintetében jóság csillogott. – Látta az arcát? Micsoda boldogság, ha az ember mások segítségére lehet! Nincs is szebb jutalom egy hálatelt pillantásnál! Engem ez vezérel az utamon. Henry is örül majd, hogy ilyen odaadóan teljesítem a kötelességem. Igaz, Sylvia? Sylvia halkan füstölgött magában. Elkínzott arckifejezéséből ítélve már alig várta, hogy végre leülhessen és kipihenhesse a megerőltető gyaloglás fáradalmait. – Jaj, az ott egy pékség? Milyen fura! Nem is emlékeztem rá. Gyerünk, harapjunk valamit! Odabent talán kellemesebb illatok terjengenek – indult el Miss St. Claire a keskeny kőházikó felé, aminek kirakatában egy vekni kenyér kellette magát. Sylvia a nyomába szegődött. Miss St. Claire kétszer is megállt, hogy étellel kedveskedjen az arra járó falusiaknak. Én lemaradtam tőlük, és számba vettem, milyen érvek szólnak Miss St. Claire nagyszerűsége mellett. Maga volt a megtestesült figyelmesség és nagylelkűség, mégis minden egyes szavával, minden egyes cselekedetével az őrületbe kergetett. Ekkor kiáltozásra lettem figyelmes. – Gyere már! Anya azt mondta, siessünk! Két kislány haladt el mellettünk. Az egyikük úgy hét év körüli lehetett. Mint Oliver. Egy másik kislányt ráncigált maga után, aki sírva próbált kiszabadulni a szorításból. A nővére addig húzta-vonta, míg végül megcsúszott a síkos macskakövön, elesett, és beütötte a fejét. Gyorsan leguggoltam. – Jaj, szívem! Hadd segítsek! – kaptam a kisebbik gyerek felé, aki nem lehetett több négyévesnél.
Szurtos arcát könnyfoltok tarkították, hosszú barna haja a szemébe hullott. Remegett az ajka, és ahogy felsegítettem a földről, némán bámult rám nagy őzikeszemeivel. – Mary! Hogy estél el, te buta? – penderült mellé a nővére, de amikor megpillantott, kissé alábbhagyott a bátorsága. – Bocsánat, kisasszony – mondta ügyetlen meghajlással. – Remélem, a húgom nem okozott kellemetlenséget önnek. – Dehogy. Szó sincs róla – nyugtattam meg mosolyogva, aztán a kis Maryhez fordultam. – Hadd lássam, nem ütötted meg magad? A kislány a fejét rázta, de megadóan tűrte, hogy végigtapogassam a fejét. Egy púp dudorodott a tarkóján. – Ohó! Egy púp. De nem vérzik. Szerintem kutya bajod. A kislány szemében könnyek csillogtak, alsó ajka megindítóan remegett. – Kisasszony, kérem, kaphatok egy cukrot? – Mary! – cibálta meg a haját az idősebbik lány. Mary feljajdult. – Ne, nem szabad! – simogattam meg a haját. – Nem csinált ő semmi rosszat. Most nincs nálam cukor, de mindjárt szerzek valahol, és elviszem hozzátok. Na, így jó lesz? – I-igen, kérem – felelte Mary csukladozva. – Hát téged hogy hívnak? – néztem mosolyogva a másik kislányra. – Katherine, kisasszony kérem. – Akkor druszák vagyunk – örvendeztem. – Nos, Katherine, látom, igazán kötelességtudó kislány vagy, hogy ilyen szépen szót fogadsz édesanyádnak, és hazakíséred a húgodat. Te is kapsz tőlem cukrot. A kislány ugyanolyan foghíjas mosollyal büszkélkedhetett, mint Oliver. Hirtelen elfogott a honvágy. Szívem szerint mind a két kislányt a karomba zártam volna. Gyorsan felálltam, és azt kérdeztem: – Hol talállak meg benneteket? Katherine megfordult, és a hátunk mögé mutatott. – Az a mi házunk. Az a kék. Megígértem nekik, hogy hamarosan viszontlátjuk egymást, és amint elindultam a pékség felé, hogy csatlakozzak Sylviához és Miss St. Claire-hez, láttam, hogy több falusi is utánam fordul. – Hol voltál? – kérdezte Sylvia, amikor rábukkantam. Miss St. Claire finomkodva harapdált egy forró mazsolás zsemlét. – Á, csak odakint. Előhúztam a retikülömet, és vettem négy cipót, két húsos pitét, két vajas süteményt meg egy maréknyi árpacukrot. Sylvia tágra nyílt szemmel meredt a sok finomságra.
– Nem reggeliztél? – Nem bizony. Fogtam az ennivalót, a zsemlét csócsáló Miss St. Claire-re pillantottam, majd így szóltam: – Van egy kis elintéznivalóm. Blackmoore-ban találkozunk. – Micsoda? Egyedül mész? De hát… Sylviára néztem, aki régen a legjobb barátnőm volt. Eltűnődtem, vajon meddig tágul még a szakadék közöttünk. Szomorú voltam, hogy ilyen messzire sodródtunk egymástól. – A testi épségemet félted, vagy a hírnevemet? – kérdeztem. Sylvia közelebb lépett. – A hírnevedet, természetesen – suttogta résnyire szűkült szemmel. Nagyot sóhajtottam. – Oda se neki, Sylvia! Nemsokára úgyis elhajózom Indiába. Mit számít már, ha egyedül megyek haza?
Könnyen megtaláltam a kék házat. De alighogy bekopogtam az ajtón, elbizonytalanodtam. Azt sem tudtam, mit mondjak, ha a lányok nincsenek odahaza. Egy fiatalember nyitott ajtót, és döbbenten bámult rám. – Jó napot! Mary és Katherine itthon van? A férfi idegesen bólintott. – Rossz fát tettek a tűzre? – Jaj, dehogy! Én csak… hoztam nekik valamit. A lányok futva érkeztek, izgatott mosoly sugárzott az arcukon. Odaadtam nekik a csomagot. – Aztán a többieknek is adjatok ám belőle! – Persze. Köszönjük, kisasszony! – próbált pukedlizni Katherine a mellére szorított batyuval. Mary rám emelte nagy barna szemét. Az arcán már nyoma sem volt a könnyeknek. – Igen, nagyon köszönjük! Sarkon fordultam, és egy pillanatra eltűnődtem, vajon okos dolog-e egyedül nekivágnom a Blackmoore-ba vezető útnak. Ám ekkor ismerős kiáltás ütötte meg a fülemet: – Miss Worthington! Hát maga mit keres itt? Amikor kedves útitársamat, Mrs. Pettigrew-t pillantottam meg, elmosolyodtam.
– Éppen azon töprengtem, ki fog visszakísérni Blackmoore-ba. Ha jól sejtem, maga nem arrafelé tart, Mrs. Pettigrew. – De, ami azt illeti, igen. A dadus nehézkesen vánszorgott mellettem a meredek hegyoldalon. Menet közben azon morfondíroztam, vajon nem volt-e udvariatlanság a részemről, hogy csak úgy faképnél hagytam Sylviát. Az is szöget ütött a fejembe, hogy az elhidegülésünk talán a két évvel korábbi döntésemnek is köszönhető. Ahogy a dombtetőre érve átvágtam a lápon, és elindultam a sziklaormon magasodó ház felé, gondolatban felidéztem azt a két évvel korábbi napot – Mr. Delafield halálának napját –, amikor a fogadalmamat tettem. Eltűnődtem, hogy az, amin most megyek keresztül, vajon nem arra az egy pillanatra és arra a bizonyos döntésre vezethető-e vissza.
26. fejezet Két évvel korábban LÉLEKSZAKADVA ROHANTAM KERESZTÜL a házainkat elválasztó erdősávon. Kövér esőcseppek áztatták a vállamat. A kalapomat meg a köpenyemet otthon felejtettem. A talajt borító avarréteg, ez a lehullott, élettelen falevelekből gyűlt nedves, vastag takaró, elnyelte lépteim zaját. Az ég fekete volt, a levelek barnák, és a fejem fölött nagy, öreg juharfa magasodott. Félúton volt az otthonom és Sylviáék háza között. A legalacsonyabb ága is a fejem fölé ért, és olyan magas, olyan masszív, olyan terebélyes volt, hogy széles lombkoronája áthatolhatatlan védelmet jelentett az eső ellen. Henry támaszkodott a törzsének. Megtorpantam, és hangosan zihálva, döbbenten mértem végig a barátomat. Lehajtott fejjel állt, a haja csuromvizes volt. Karját szorosan összefonta a mellkasa előtt, mintha így próbálná egyben tartani diribdarabokra hullott lelkét. Láttam, hogy hevesen rázkódik a válla. Rosszkor érkeztem, és ettől úgy éreztem magam, mint a besurranó tolvaj, aki valami olyasmit lop el, amihez nem is lenne szabad hozzányúlnia. Sóhajtva hunytam le a szemem, hátha elfelejtem, amit az imént láttam, hátha lesz annyi erőm, hogy azt tegyem, amit tennem kell – szépen eloldalgok, és soha egy szóval sem említem Henrynek, hogy ilyen állapotban láttam. Ám ekkor, az esőkopogás közepette, fura nesz ütötte meg a fülemet. Halk, fojtott zokogás. Persze mindent tudtam. A szolgánk még reggel hozta a hírt, hogy Mr. Delafield elhunyt. Alig pár napja nyomta az ágyat, és a halála mindenkit váratlanul ért, hiszen keménykötésű, erős ember volt. De én csak a gyászoló Sylviára gondoltam. Henry bánatával csupán akkor szembesültem, amikor megpillantottam a barátomat a fa mögött. Úgy dőlt a fa törzsének, mint aki menten összeroppan a gyász súlya alatt. Végül elhatároztam magam. Kinyitottam a szemem, és behúzódtam a fa koronája alá. A száraz avar megroppant a lábam alatt. Henry felkapta a fejét, és tágra nyílt szemmel nézett rám. Az a tekintet azóta is kísért. Sosem látott szomorúság, üresség, fájó kétségbeesés áradt belőle. Amikor Henry rám nézett, hirtelen úgy éreztem, mintha mellbe taszítottak volna – a saját bőrömön éreztem a gyász erejét, és sóbálvánnyá dermedve, lélegzet-visszafojtva figyeltem a barátom vergődését. Henry, a fiú, akit kicsi gyerekkorom óta ismertem, szinte idegennek hatott ebben a súlyos, emberpróbáló
pillanatban. Tudtam, hogy tapintatlanság, amit teszek, és hirtelen elfogott a félsz, hogy Henry talán meggyűlöl, amiért ilyen állapotban látom őt. De aztán megmozdult. Szapora léptekkel indult el felém, én pedig sutba dobtam minden kételyemet, és elébe siettem. Henry kitárta a karját, magához vont, és szorosan átölelt. Nedves avarillat áradt belőle. Ázott tincsei finoman cirógatták a bőrömet. A vállamba temette az arcát. – Részvétem – suttogtam, és viszonoztam az ölelést. Henry válla megint rázkódni kezdett. Magam sem tudom, meddig maradtunk így. Az arcom csupa könny volt, és a ruhám is átvizesedett, ott, ahol Henry telesírta. Besötétedett, mire Henry kibontakozott az ölelésből. Felsóhajtott, és tekintetét rezignáltan a levélszőnyegre szegezte. Aztán felemelte a fejét. Vörös volt a szeme, de nyugalom áradt belőle, és úgy nézett rám, mintha akkor látna először. Ott, abban a pillanatban, én is elhittem magamról, hogy más ember lett belőlem. Méghozzá azért, mert tizenöt éve ismertem Henryt, de csak most értettem meg, ki is ő valójában. Megmagyarázhatatlan félszegség fogott el. Henry leszegte a fejét, és mélyen a szemembe nézett. Elmosolyodott. Nem vidáman, inkább megkönnyebbülten. Felderültem. Aztán, legnagyobb meglepetésemre, Henry megérintette az arcomat. Hideg volt a keze, a bőröm pedig nedves. Fölém hajolt, és a homlokomra, csapzott tincseimre szorította az ajkát. – Köszönöm! – suttogta. A lehelete ugyanolyan könnyedén súrolta a bőrömet, mint a szája. Földbe gyökerezett a lábam, olyan mozdulatlanul álltam, akár az öreg juharfa. Valami megmozdult bennem – méghozzá Henry ölelése, tekintete és szomorkás, kedves mosolya nyomán, amivel az imént örvendeztetett meg. – Szívesen – feleltem. A hangom csendes áhítattól zengett. Ekkor Henry leengedte a kezét, és közben hüvelykujjával megérintette az állkapcsomat. Hátralépett. – Hazakísérlek – mondta. – Sötét van. Bólintottam. Mély, jóleső hallgatásba burkolózva baktattunk egymás mellett. Egyikünk sem merte megtörni a csendet, mintha a beszéd csak elbagatellizálná mindazt, amit szavak nélkül is tudtunk. Hamarosan feltűnt a házunk, gyertyafény villódzott az ablakaiban. Megálltam a gyep szélén, és Henry is követte a példámat. Csak ekkor jöttem rá, hogy az eredeti tervemről megfeledkeztem, és nem látogattam meg Sylviát. Hogy megvigasztaljam. És erőt adjak neki. De most már nem fordulhattam vissza. Henry minden energiámat felemésztette. Az
utolsó cseppig. Ösztönösen oldalra nyúltam, és Henry úgy kapta el a kezemet, mintha mi sem lenne természetesebb. – Mondd meg Sylviának… mondd meg Sylviának, hogy holnap meglátogatom! – Rendben – felelte Henry, és tovább szorongatta a kezemet. Mintha szüksége lenne rám. Mintha sosem akarna elengedni. Hirtelen kiszáradt a torkom, egy hang sem jött ki rajta. Bólintottam, és kiszabadítottam a kezemet Henry markából. Sarkon fordultam, és a házhoz szaladtam, de végig a hátamon éreztem Henry tekintetét.
27. fejezet Történetünk idején AZ ESTE MEG SOHA NEM NYÚLT OLYAN HOSSZÚRA, mint ma. Alig vártam, hogy eljöjjön az éjfél, és vele együtt az újabb találkozó. – Hol jártál ma? – kérdezte Henry, miután felmásztunk a toronyba. Ezt a helyet még a madaras szobánál is jobban szerettem. Tetszett, hogy ilyen magasan vagyok. Hosszasan bámultam a fák tetejét meg a holdfényben elterülő óceánt, és élvezettel hallgattam a szomszédos toronyban tanyázó varjak kísérteties károgását. – Robin Hood’s Bayben voltam Sylviával és Miss St. Claire-rel. – A név említése váratlan keserűséggel töltött el. – De nem velük jöttél haza. Ez úgy hangzott, mint valami szemrehányás. – Nem, mert… el kellett intéznem valamit. De, mint látod, épségben hazaértem. Henry szótlanul nézett rám, de ettől függetlenül feszültnek tűnt. – Megint az illemről fogsz papolni? – vontam fel a szemöldökömet. – Nem – rázta meg a fejét Henry. – Csak sajnálom, hogy nélkülem mentél le a városba. Én akartam megmutatni neked. Erre nem is gondoltam. – Ne haragudj! – Semmi baj – vonta meg a vállát Henry. Ma este kissé tartózkodónak tűnt. Sőt, dühösnek. De nem tudtam, hogyan engesztelhetném ki. Végül így szóltam: – Akkor vágjunk bele, jó? Ma kezdjük a kérdéseddel! Henry karba fonta a kezét, és kihívó tekintettel fordult szembe velem. – Azt akarom tudni, miért ellenzed olyan hevesen a házasságot. Felsóhajtottam. Henry már többször is feltette nekem ezt a kérdést, de idáig mindig megtagadtam a választ. Most azonban színt kellett vallanom, és a tudat, hogy nem füllenthetek, nyugtalansággal töltött el. Remegett az állam. Elfordultam, és lázasan kutattam valami után, amiből bátorságot meríthetek. India. Mindent Indiáért, a nyitott kalitkáért és a szabadságért teszek. A távoli országért, ahol nem kell végignéznem Henry
és Miss St. Claire menyegzőjét. Megacéloztam magam, és a riadalmam dacos eltökéltségbe fordult. A szüleimre, aztán Eleanorra meg a férjére, Jamesre gondoltam. – A házasság örök rabszolgaság és nyomorúság – jelentettem ki. – Rabszolgaság és nyomorúság? – hűlt el Henry. – Én nem így látom – csóválta meg a fejét. – Szerintem a házasság a rokonlelkek egymásra találása. Kapocs, ami természetesen kötelezettségekkel is jár, de éppen ebben rejlik az ereje. A legkedvesebb barátod egy életen át kitart melletted, és hűséges, odaadó társaddá válik. Én ilyennek látom a házasságot. Ezért is hiszek benne. Henry naivitása egyszerűen vérlázító volt. – Úgy érzed, Miss St. Claire alkalmas lesz erre a feladatra? Henry úgy hőkölt hátra, mintha arcul csaptam volna. Kétszer is meggondolta, mit válaszoljon. – Most nem az én jövőmről van szó. Hanem a tiédről. – Ezt nevezem egyenes válasznak, Henry Delafield! Henry szája kaján vigyorra húzódott. – Amikor mérges vagy rám, mindig a teljes nevemen szólítasz. Mintha anyámat hallanám. Lesújtó pillantást vetettem rá. – Te meg mindig eltereled a szót, amikor nem mersz őszinte lenni hozzám. – Az ingénél fogva húztam közelebb magamhoz Henryt, hogy szemmagasságban legyen velem. Derű és enyhe döbbenet sugárzott a tekintetéből. – Egyedül én szolgáltassam ki magam? A titkaimra vagy kíváncsi? Akkor te is nyílj meg előttem! Így igazságos. Henry mindkét kezével az alacsony kőfalra támaszkodott. Csapdába estem. És bár gyorsan elengedtem az ingét (mi ütött belém?), ő továbbra is fölém hajolt, így közelről láthattam, hogyan keményednek meg a vonások mosolygós arcán. – Mégis mit vársz tőlem? – Őszinteséget. Mesélj valamit, amit senki más nem tud rólad! Ossz meg velem egy titkot! Mondjuk, Miss St. Claire-ről – tettem hozzá rövid hallgatás után. Henry a fejét rázta. – Őt hagyd ki ebből! Az egyezségünk kizárólag kettőnkre tartozik. Tehetetlen düh fogott el. Henry soha nem beszélt Miss St. Claire-ről. Az a kevés információ, amit a jövendőbelijéről tudtam, mind Sylviától származott. Henry az évek során következetesen szűkszavú maradt a kiszemeltjével kapcsolatban, ami mélységes irigységgel töltött el. Bosszantott, hogy ezt a titkot soha nem szedhetem ki belőle. Bosszantott, hogy minden évben egy teljes hónapot tölt a kisasszonnyal, mégsem avat be a részletekbe. Tapasztalatból tudtam, hogy azok a legbecsesebb titkaink, amikről soha nem
beszélünk senkinek. Ellenálltam a kísértésnek, és nem taszítottam el magamtól Henryt, inkább karba fontam a kezem, hogy megfékezzem az indulataimat. – Sosem beszélsz róla. Szégyen, gyalázat, hogy azok után, amit elmondtam neked, te továbbra is így titkolózol előttem! – Kérdezz bármit! Csak ne Julietről. Julietről. A keresztnevén emlegette a leányzót, mintha már egy pár lennének. Mintha már rég túl lennének a lánykérésen. Mintha már szoros kötelék fűzné össze őket. – Utálom ezt a nevet – dünnyögtem. Henry úgy mosolygott, mintha mulattatná a megjegyzésem. Sőt, kifejezetten örülne neki. – Igazán? És miért? – Olyan fellengzős! – Hmm – bólogatott Henry. – Fellengzős. – Igen! Mintha a kisasszony a klasszikusokat majmolná. Mintha egyenesen egy Shakespeare-tragédiából lépett volna elő. Felháborítóan fellengzős. A szülők nem is sejtették, mekkora csalódásnak teszik ki a lányukat? Mert nekem ez volt a benyomásom Miss Claire-ről. Óriási csalódás, hiszen annyira sótlan. Gyorsan elhallgattam, mert én is éreztem, hogy ezúttal túl messzire mentem. Henry elkomorult. Végtére is a kiszemeltjéről alkottam véleményt. Aki nemsokára a jegyese lesz. Kissé elragadtattam magam. – Sótlan? Á, már értem. Az a kifogásod ellene, hogy nem olyan makacs, akaratos és modortalan, mint te. Igaz? Durcásan préseltem össze az ajkaimat, és nem győztem átkozni szókimondó természetemet. De azért sem tágítottam. – Igen. Azt hiszem. – Vannak férfiak, akik a csendesebb hölgyeket kedvelik – jegyezte meg Henry könnyedén. – De te nem tartozol közéjük – szegtem fel dacosan az államat. – Vagy tévedek? A büszkeség szólt belőlem. A büszkeség, ami nem akart csalódást okozni Henrynek – bizony isten –, fel sem merült bennem, hogy Henry esetleg rossz véleménnyel van rólam. De most elhatároztam, hogy kiugrasztom a nyulat a bokorból. Henry egy pillanatig némán fürkészte az arcomat. Halvány mosoly bujkált az ajkán. Aztán halkan így válaszolt: – Úgy vélem, rosszul ítéled meg Miss St. Claire-t. Ő intelligens, finom modorú hölgy. A dicséret hallatán még jobban megutáltam a kisasszonyt. – Nos, ha neked ilyen feleség kell, akkor sok boldogságot kívánok az intelligens és
finom modorú Miss St. Claire-rel! Kár, hogy még Phaethónt és Ikaroszt sem tudja megkülönböztetni egymástól – tettem hozzá dohogva. Henry ajka megvonaglott. – Mi az? Min mosolyogsz? – Te féltékeny vagy – mondta Henry nevetve. – Dehogyis! – feleltem gúnyosan. Henry úgy mosolygott, mintha minden megnyilvánulásom élvezettel töltené el. – Kíváncsi vagy a titkomra, vagy sem? – kérdezte halkan. Felsóhajtottam. Henry túlságosan közel állt hozzám. – Kíváncsi vagyok. Henry még közelebb lépett hozzám, amitől úgy elszédültem, mintha a világ a feje tetejére állt volna, és ha nem kapaszkodom meg valamiben, elesem. Felgyorsult a szívverésem, szaporán kapkodtam a levegőt. Henry karja az oldalamhoz préselődött – de azt már nem tudtam eldönteni, vajon szándékosan-e. Síri csend telepedett ránk, és a növekvő feszültség már-már robbanással fenyegetett. Henry úgy nézett rám, mintha azon morfondírozna, melyik titkát ossza meg velem a sok közül, és a kíváncsiságomba félelem vegyült. – A szemöldököd – bökte ki végül. Tágra nyílt a szemem a csodálkozástól. – A szemöldököm? Mi van vele? – Nagyon szép – közölte velem Henry tárgyilagosan. Mintha egy egyszerű tényt közölne. Idegesen kacagtam fel, és megráztam a fejem. – Túl fekete. Túl vastag. – Nem. Karaktert ad az arcodnak. És nagyon… elegáns – halkította le a hangját Henry. – Talán az íve miatt. Olyan, mint egy madárszárny. Egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, és hálát adtam az égnek, hogy a sötétség elrejti piruló orcámat. Henry előrehajolt, és az arcom felé nyúlt. Mozdulatlanul, csapdába esve álltam, a szívem a torkomban dobogott. Henry olyan finoman, olyan óvatosan érintette meg az arcomat, mint a kalitkába zárt madarat. Könnyedén végigsimított a bal szemöldökömön, és a tekintete követte az ujjai mozgását. Remegni kezdtem, a szívem összevissza kalimpált. Henry keze feje az orcámat cirógatta, lágyan, szinte alig súrolva, mégis lángba borítva a bőrömet, majd az állkapcsomra siklottak az ujjai. – Valahányszor ránézek a madárra, te jutsz róla eszembe – mondta. – Folyton az jár a fejemben, mit kezdesz majd a szárnyaiddal, ha egyszer kiröppensz a kalitkádból. Folyton az jár a fejemben, milyen messzire repítenek tőlem. És szomorú vagyok, mert elveszítelek, ugyanakkor drukkolok, hogy teljesüljön az álmod.
Felsóhajtottam, a levegő szaggatottan áramlott a tüdőmbe, de egy szót sem bírtam kinyögni. Henry soha nem érintett meg így. Soha nem nézett rám ilyen furcsán. Soha nem beszélt velem ilyen hangon. Zavartan birizgáltam a nyakamat, majd végigtapogattam az arcomat. Megesküdtem volna, hogy Henry érintése látható nyomokat hagyott maga után. – Nos? – kérdezte halk, rekedtes hangon, és rezzenéstelenül állta a tekintetemet. – Most már kvittek vagyunk? Kellőképpen kitárulkoztam? Ha akarom, könnyedén megcsókolhattam volna. Olyan közel volt. A szívem hangosan kalapált, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy Henry száját bámulom. A kőfalba kapaszkodtam, nehogy megérintsem, nehogy az ajkára szorítsam az ajkam, nehogy a karjaiba vessem magam és azt mondjam, soha nem akarok elrepülni innen. Mind a ketten kiszolgáltatottak voltunk, ugyanazt a levegőt lélegeztük be, a titkok és féligazságok hálójában vergődve. Tudtam, hogy elég egy rossz mozdulat, egy meggondolatlan szó, és minden félresiklik. Némán bólintottam, mukkanni sem mertem, nehogy felborítsam a köztünk lévő törékeny egyensúlyt – ezt a védelemre szoruló, mély és forró barátságot. – Akkor jó – suttogta Henry, majd felegyenesedett, és hátralépett. Megborzongtam a hirtelen támadt hidegtől. – Bemenjünk? – kérdezte Henry, amikor észrevette, hogy didergek. – Nem. Előbb… fejezzük be, amit elkezdtünk! – Nehezen forgott a nyelvem. – Azt kérdezted, miért ellenzem a házasságot. – Ami azt illeti, meggondoltam magam. Inkább az érdekelne, miért félsz a szerelemtől. Felszisszentem. Megpróbáltam nevetni, de nem sikerült. Henry nem lehet ilyen tapintatlan, gondoltam magamban. Nem lenne szabad felfednie előttem, hogy sejt valamit. Karba font kézzel támaszkodott a falnak, mintha azt üzenné, ha kell, akár reggelig is itt marad. Én is karba fontam a kezem, és mély levegőt vettem. – Lázragyúlt szívem…{4} – Shakespeare mögé bújsz? – csóválta meg a fejét Henry. – Ennél azért bátrabbnak hittelek. Gyilkos pillantást vetettem rá, a kezem ökölbe szorult. A harag kevésbé komplikált, mint a félelem; a védekezés biztonságosabb, mint a kiszolgáltatottság. – Pedig ez az igazság. A szerelem olyan, mint a láz. Elpusztít. Megnyomorít. Mindent elsöpör, ami az útjába kerül. Így hát bölcsen elkerülöm, akár a pestist. Az emberi szív oly gyarló, amikor azt hiszi, a szenvedély örökké tart. A szenvedély olyan, mint a tűzvész, mindent felperzsel maga után. Logikátlan és ésszerűtlen. A szerelem a férfi számára biztos bukást, a nő számára örökös rabságot jelent. Kalitka, amiből soha nincs menekvés.
– Mindig ez a vége. Vegyük csak anyámat! Apámat. Eleanort. Vagy éppenséggel Mariát. A szerelem kész istencsapás az érző lélek számára. Hűtlen. Nem válogat. Szolgaság, fájdalom, árulás, harag jár a nyomában… – Itt elakadt a lélegzetem. Nagyot nyeltem. A mellkasomra szorítottam a kezem, mert úgy sajgott a szívem, hogy alig kaptam levegőt. – Én ilyennek látom a szerelmet. Ezért kerülöm el. Én okosabb leszek, mint a szüleim, a nővéreim vagy bárki, aki önként hagyja, hogy egy múló érzés csapdába csalja, majd egész hátralévő életében ennek a terhét nyögi. Henry előrébb lépett, a holdfény rávetült az arcára. Vonásai fájdalomról, szánalomról és elutasításról árulkodtak. – Amiről te beszélsz, az nem szerelem. Amit te láttál, az a szerelemnek hazudott érzés végromlása. A szüleid nem ismerték az igaz szerelmet. Ahogy a nővéreid sem. Kétlem, hogy valaha is képesek lennének igazán szeretni. De te, drága Kate… – rázta meg a fejét. – Te más vagy, mint ők. Mi van, ha mégsem? Csak ez járt a fejemben, és a kétely egyre hevesebben mardosta a szívemet. Végül felnéztem a sötét égboltra, és felsóhajtottam: – Válaszoltam a kérdésedre, Henry. Most rajtad a sor. Nem mertem Henryre nézni. A csillagokat bámultam, és azt kívántam, bárcsak visszaforgathatnám az idő kerekét, bárcsak ne hallgatóztam volna azon a régi bálon. Azt kívántam, bárcsak beleszólásunk lenne a sorsunkba, és mi választhatnánk meg, milyen családba születünk. Arra eszméltem, hogy Henry keze az arcomhoz ér. Riadtan rezzentem össze, és a tekintetem Henry arcára siklott. Olyan áthatóan nézett rám, hogy meglódult a szívem. Aztán megfogta a kezem, de nem akárhogy. Gyengéd, simogató mozdulattal fogta körül a csuklómat, majd a tenyeremen át az ujjaim közé csúsztatta az ujjait. Kalapáló szívvel néztem, ahogy felemeli a kezemet, fölé hajol, és megcsókolja a tenyeremet. Páni félelem lett úrrá rajtam, még sebesebb vágtába hajszolva a szívemet. De valami más is történt. Mélyről jövő, finom bizsergést éreztem, amitől minden tagom elernyedt. – Kate – suttogta Henry, és közelebb lépett hozzám –, te más vagy, mint az édesanyád. Egészen más fából faragtak, mint a nővéreidet. A te lelked mélységei kifürkészhetetlenek. Bátor vagy, hűséges és becsületes. Aranyból van a szíved – szorította a mellére a kezemet, és gyorsan betakarta a másik kezével. – Csak nagyon fél. Pedig ha rám bíznád, szerelmem, én életed végéig óvnám és védelmezném. – Azzal leszegte a fejét, és az ujjaimra szorította az ajkát. Forróság és félelem tombolt lelkemben. A szívem majd’ kiugrott a helyéről. A térdem rogyadozni kezdett, és megint elfogott a bizsergés. Egész testemben reszkettem, és nagy zavarodottságomban sietve csaptam le az első értelmesnek tűnő gondolatra.
– Köszönöm, nem – mondtam remegő hangon. Éreztem, hogy Henry összerándul mellettem. De mire kinyitottam a szemem, már el is fordult tőlem, és elengedte a kezem. Elgyengülten görnyedtem össze, mintha súlyos sérülést szenvedtem volna. Henry háttal állt nekem, és elmélyülten tanulmányozta a csillagokat. Vagy talán a szomszédos toronyban fészkelő madarakat figyelte. Hosszú hallgatás után leakasztotta a lámpást a falról, és így szólt: – Ezzel megvolt a második. Már csak egy van hátra. Bólintottam, és mindent elkövettem, hogy legyűrjem a lelki nyugalmamat fenyegető bizonytalanságot. Ennek így kellett történnie. Hiszen csak így teljesülhet az álmom – hogy eljussak Indiába. Ez volt a legjobb, amit tehettem. Némán tettük meg a házba vezető utat, Henry csak akkor szólalt meg, amikor magamra hagyott a nyugati szárnyban: – Jó éjszakát!
28. fejezet MR. BRANDON A LÁPON TALÁLT RÁM. Egész éjjel csak forgolódtam, és még napkelte előtt kiosontam a házból. Ma reggel végig az járt a fejemben, hogy nemsokára elutazom innen. Már csak egy házassági ajánlat van hátra, aztán eltűnök innen, és valószínűleg soha többé nem térek vissza. Ez a felismerés minden részletet fájdalmasan széppé varázsolt. A páfrányt, a tőzeget, a lila hangát, a tüskés sárga virágokat, a félresikerült cserjéket, a kiálló köveket. A táj különlegessé és kedvessé változott a szememben, egyszerűen nem bírtam elszakadni tőle. Letéptem néhány virágot, fűszálat meg egy hangaágat, és az egészet a zsebembe gyömöszöltem. Épp akkor egyenesedtem fel, amikor Mr. Brandon rám kiáltott: – Miss Worthington! Az utóbbi időben nem volt alkalmam beszélni önnel. Tegnap egész nap házon kívül volt. Elindult felém, háttal a felkelő napnak. Kedves ember volt. Biztosra vettem, hogy boldoggá tudna tenni egy hölgyet. De nem engem. – Valóban. Robin Hood’s Bayben jártam. Mr. Brandon szeme zöldebb, a haja aranylóbb volt, mint emlékeztem. – Hallottam ám a madarait, Miss Worthington – emelte a füléhez a kezét. – De attól tartok, a beazonosításuk terén még segítségre szorulok. Sajnos hiányosak az ismereteim. Henry szavai jutottak eszembe: egy férfi akkor is szerelembe eshet, ha nem bátorítják. Nem is képzeltem volna, hogy Mr. Brandon gyengéd érzelmeket táplál irántam, de igaz, ami igaz, mindig kitüntetett figyelemmel vett körül. Ideje volt, hogy viszonozzam a kedvességét. – Örömmel segítenék, Mr. Brandon, de félek, hamarosan elválnak útjaink. – Ó! – vonta fel a szemöldökét Mr. Brandon. – Hova készül? – Indiába. A nénikémmel. Mr. Brandon arca megnyúlt. – Az volt a benyomásom, hogy India csupán távoli terv. Abból, amit Miss Delafieldtől hallottam, azt szűrtem le, hogy az ön elhatározása még nem végleges. Szorosan megmarkoltam az aranysárga virágokat. – Nagyon is végleges. Hamarosan elutazom. Lehet, hogy már holnap. Mr. Brandon elszánt arckifejezéssel lépett közelebb. – Akkor örülök is, hogy végre lehetőségem nyílt négyszemközt beszélni önnel. Hogy megvalljam azt, Miss Worthington, ami talán már az ön számára is nyilvánvaló. Szerintem ön lenyűgöző. És gyönyörű. És kedves. Szó, ami szó, az ember ritkán botlik ilyen
nagyszerű teremtésbe. Rendszerint csupa unalmas hölgy vesz körül – villantotta rám ragályos mosolyát. – Szeretném közelebbről is megismerni önt. És elnyerni a szívét. Arra kérem, tehát… legyen olyan jó, és halassza el az utazását, hogy semmi se állhasson közénk! Elszorult a szívem. Sejtelmem sem volt, hogy Mr. Brandon így érez irántam. Azt hittem, azért szegődött mellém mindennap, mert szórakoztató beszélgetőpartner vagyok. – Nagyon sajnálom – suttogtam. Megköszörültem a torkomat. – Már az elején el kellett volna mondanom. Nekem… nekem nem áll szándékomban férjhez menni. Így döntöttem. Kérem, bocsássa meg, ha önkéntelenül is olyasmire bátorítottam, amit jómagam nem tudnék viszonozni. Mr. Brandon arcáról leolvadt a széles mosoly, résnyire szűkült szeméből csalódottság áradt. – Nem áll szándékában férjhez menni? Ennyire azért ne ijedjen meg tőlem! Elég, ha csak annyit mond, hogy nem szeretne közelebbről megismerni. – Nem! Igazat beszélek – kaptam el a karját, amikor hátrálni kezdett. – Ennyire azért nem vagyok elvetemült. Kérdezze meg Sylviát! Vagy Mrs. Delafieldet. Vagy Henryt. Ők mindennel tisztában vannak. Az elmúlt két év során többször is közöltem velük az elhatározásomat. Mr. Brandon elhúzódott tőlem. – Nos, attól tartok, egyikük sem tartotta fontosnak, hogy időben figyelmeztessen. Kérem, bocsásson meg, Miss Worthington! – mondta kurta biccentéssel. Ahogy utánanéztem, éles fájdalom hasított a kezembe. Lepillantottam, és kinyújtóztattam az ujjaimat. A kezemben kornyadozó tüskés virágokra vércseppek tapadtak.
Ajkamat rágcsálva tébláboltam a nyitott ajtónál. Idáig merészkedtem. A zsebem tele volt kagylókkal és a lápon szedett virágokkal. Végig szemmel tartottam a szolgákat, és megvártam, amíg az ügyeletes szobalány ebéd után békésen álomba szenderül a kandallónál. Henry nagyapja az ablak mellett üldögélt a karosszékben. Mély levegőt vettem, betaszítottam az ajtót, és puha léptekkel besétáltam rajta. Nem akartam megijeszteni az öregurat. A szobalány halkan hortyogott a kandalló előtt. A nagypapa melletti szék üres volt. Rám várt. Megmarkoltam a támláját, és félrebillentett fejjel előrehajoltam. A nagypapa tekintete kifejezéstelen volt, arcát az ablak felé fordította. Keze ernyedten pihent az ölében, a takaró alatt. – Jó napot! – mondtam halkan.
Az öregúr megmozdult, felegyenesedett, és maga alá húzta a lábát. De nem nézett rám. Óvatosan megkerültem a széket, és leereszkedtem a párnázott ülésre, vigyázva, nehogy meglökjem a nagypapa székét vagy az előtte lévő alacsony kisasztalt. – Megengedi, hogy ideüljek? – kérdeztem, feszülten fürkészve az öregúr arcát. A nagypapa szeme meg-megrezzent, de továbbra is az ablakra szegeződött. Vártam egy kicsit, de nem észleltem mozgást. Benyúltam a zsebembe, és egy maréknyi kagylót halásztam elő belőle. Előrehajoltam, és egyenként kirakosgattam őket az asztalra, némelyiket szájával lefelé, a többit gyöngyházfényű belsejükkel felfelé. Miután ezzel is végeztem, felpillantottam. Láttam, hogy a nagypapa tekintete az ablakról az asztalra vándorol. – Tudom, hogy szereti a kagylókat. Ezeket a parton találtam, és elhoztam magának. – Ismét a zsebembe nyúltam, és előhúztam az utolsó kagylóhéjat. – Ez itt kicsit más, mint a többi – mutattam fel a furcsa, golyó alakú, fekete képződményt. Nem látszott kagylónak, de egyértelműen a tengerparthoz tartozott. – Gondoltam, maga talán meg tudja mondani, mi lehet. Az öregúr kihúzta remegő kezét a takaró alól, és felém nyújtotta. A tenyerébe pottyantottam a leletet, ő pedig szorosan rázárta göcsörtös ujjait. – Ez egy… – suttogta rekedten. Megköszörülte a torkát, és újból megszólalt: – Ez egy kövület. Egy nagyon régi kövület. Riadtan fojtottam vissza egy mosolyt. Henry nagyapja hozzám beszélt. A másik zsebembe csúsztattam a kezemet, és előhúztam az aranysárga virágokat, amiket még a lápon gyűjtöttem. Az asztalra fektettem őket, közvetlenül a kagylóhéjak mellé. Egy ágacska barnáslila hangát meg pár babérzöld fűszálat is előráncigáltam. Ezeket is az asztalra tettem, majd, mint aki jól végezte dolgát, hátradőltem. Henry nagyapja kézbe vette a sárga virágokat, de még mielőtt figyelmeztethettem volna, hogy vigyázzon a tüskékre, összerezzent, és meglepetten meredt a hüvelykujja hegyén kiserkenő vércseppre. Most először nézett rám. Szürke szeme ismerősen csillogott. A szemöldöke vastag volt, fehér és bozontos. Az arca beesett. A tekintete azonban kristálytiszta, és hirtelen rájöttem, miért olyan ismerős. Henry szemére hasonlított. Jobban mondva, Henry szeme hasonlított a nagyapjáéra. – Ki maga? – kérdezte, ugyanúgy, ahogy a minap Henrytől. – Én vagyok Kate. Kate Worthington. – Henry Kate-je? – szaladt fel az öregúr markáns szemöldöke. A szívem kihagyott egy ütemet. Éreztem, hogy elpirulok. – Henry Kate-je? Hát, én Henry barátja vagyok. Együtt nőttünk fel. – A nagypapa továbbra is várakozón nézett rám. – Hm… azt hiszem… én vagyok.
– Hát eljöttél végre! – Henry nagyapja egyenesen rám szegezte kristálytiszta tekintetét. Látott engem. Az értelme is kitisztult. Henrytől tudtam, hogy néha akadnak ilyen pillanatai. De azért csodálkoztam, hogy már első próbálkozásra ekkora boldogság ért. – Igen – feleltem olyan széles mosollyal, hogy belesajdult az állkapcsom. – Igen, eljöttem. Az öregember hosszasan tanulmányozta az arcomat, majd elégedett mosollyal dőlt hátra. – Szép vagy. Csodaszép. Henrynek igaza volt. Idegesen tördeltem a kezem, levegőt venni is alig mertem. Lángolt az arcom. – Hogyhogy igaza volt? A nagypapa tekintete azonban ismét az ablakra vándorolt, és a sugárzó értelem helyére szelíd tompaság költözött. Az öregúr ujjai nyugtalanul rángatóztak, mintha keresnének valamit. Közelebb hajoltam, és egy kagylót helyeztem el a kezében. Ő azon nyomban forgatni kezdte a héjat, egymás után tapogatta ki a barázdákat meg a görbületeket. Ugrásra készen figyeltem, de mindvégig tudtam, hogy már messze jár. Henry példáját követve megkérdeztem: – Ne olvassak fel valamit? A nagypapa bólintott, de közben egy pillanatra sem vette le a tekintetét az ablakról, és ahogy a könyvkupac felé nyúltam, halkan motyogni kezdett. Olyan halkan, hogy semmit sem hallottam belőle. – Mit mondott? – hajoltam közelebb hozzá. – Pacsirta – mormolta a kagylóhéjat morzsolgatva. Az ablakra pillantottam. De egyetlen madarat sem láttam a közelben. – Hogyan? – Pacsirta. Henry pacsirtája. A pacsirta – szegezte a nagypapa remegő ujját az asztalra. Fogtam a legfelső könyvet, és felvont szemöldökkel mutattam fel. Az öregúr tovább erősködött. – A pacsirta. – Felemeltem a második könyvet, aztán a harmadikat, ám ekkor észrevettem, hogy egy papírlap kandikál ki a könyvkupac oldalán. Talán egy vers lehetett. Kézzel írták. A lap tetején ez állt: „A pacsirta, Robert Burns verse.” – Ez az? – tartottam fel a papirost. – Ezt olvassam fel? A nagypapa elégedett arccal dőlt hátra, és bólintott. Tehát ez volt Henry pacsirtája. Megköszörültem a torkomat, és kalapáló szívvel olvasni kezdtem: Maradj, pacsirta, még maradj, A rezge ágat el ne hagyd,
E balsorsú szerelmes hadd Hallgassa nyugtató dalod! Megint a finom terceket, Ellesném tünde művedet; Meghat tán egy rideg szívet, Mi kínok közt hagyott. Tán gonosz volt kis párocskád, Mint szél, ügyet se vetve rád? Szerelmet s melankóliát Kelt csak ily fájó ének! Beszéled örök gondodat, Kimondhatatlan gyászodat: Madárka, irgalom, elég! Vagy szegény szívemnek vége.{5} Óvatosan leeresztettem a papírlapot. – Ez gyönyörű! – motyogtam. – Fáj a szíve – szólalt meg a nagypapa az ablak felé fordulva. – Ezért szereti az erdei pacsirtát. – Hogyan? – bámultam rá értetlenül. – Kinek fáj a szíve? – kérdeztem suttogva. A nagypapa felém fordult, világosság gyúlt szürke szemében. Magához tért. Tudta, mit beszél. Szólásra nyitotta a száját. – Te mit keresel itt? A hang hallatán összerezzentem, és rémülten fordultam az ajtó felé. Mrs. Delafield fúriaként rontott be a szobába. Gyorsan felálltam, és kioldalaztam a székek közül. Mrs. Delafield először rám nézett, majd az apjára. Tekintete megpihent a kagylókon és a virágokon. – Én csak… felolvastam neki. Tudtam, hogy ez nem kifogás. Tudtam, hogy nem lenne szabad itt lennem. Az alvó őr volt a bizonyíték. Mrs. Delafield intett, hogy kövessem, én pedig kalapáló szívvel, halálra váltan engedelmeskedtem neki. Mrs. Delafield kilépett a folyosóra, és gondosan becsukta az ajtót maga mögött, végül felém fordult. Hátrahőköltem. – Mit mondtál az apámnak? A végrendeletéről faggattad? Tátva maradt a szám. – Nem!
– Nem változtatja meg, Kitty. Nem érdekel, mit ígért neked, vagy te mit ígértél neki. A végrendelet szent és sérthetetlen. Tehát ha azért látogattad meg… – Nem! – kiáltottam elképedve. – Egy árva szó sem esett a végrendeletéről! – Hirtelen világosság gyúlt az agyamban. Nagyot dobbant a szívem. Eszembe jutott az a másfél évvel korábbi este. Delafieldék bálja. Eszembe jutott a sötét szoba, ahol a brokátfüggönyök mögé rejtőzve hallgattam ki egy bizalmas beszélgetést. – Hogy feltételezhet rólam ilyesmit? – cincogtam. Rémülten. A bazsarózsa illata még most is élénken élt az emlékezetemben. – Miből gondolja, hogy a végrendeletről beszéltünk? Mrs. Delafield jégkék szeme vádlón tapadt rám. – Édesapám gyengélkedik. Bármit is mondott, nem szabad hitelt adni a szavainak. Nem engedem, hogy mindenféle jöttment szerencsevadászok felborítsák a fiammal kapcsolatos terveimet. – Mama! – harsant fel Sylvia hangja sürgetően. A barátnőm tűnt fel a folyosó végén, még sosem láttam ilyen izgatottnak. Amikor megpillantott, földbe gyökerezett a lába, és rettegés ült ki az arcára. – Mi az? – sietett elé Mrs. Delafield. – Mi a baj? Sylvia hozzám intézte a szavait. – Édesanyád van itt, Kitty. És Mariát is magával hozta.
29. fejezet – NEM, NEM, NEM, NEM ÉS NEM! – motyogtam magamban, miközben a folyosó végére érve leszaladtam a lépcsőn. A komornyik egyedül állt az előcsarnokban, egymásra dobált utazóládák tornyosultak mellette. – Az édesanyám? – kérdeztem. – A szalonban van, kisasszony – hajolt meg a komornyik. Lélekszakadva rohantam a szalonba, a lábam többször is megcsúszott a márványpadlón. Lihegve rontottam be az ajtón. Anyám buja, rekedtes kacagása az egész helyiséget betöltötte. A mama az ifjabb Mr. Brandon mellett ült a pamlagon. Méghozzá olyan közel, hogy összeért a lábuk, anyám keble pedig a fiatalember karján pihent. Körülnéztem a szalonban, és láttam, hogy Miss St. Claire tátott szájjal figyeli a jelenetet, Mr. Pritchard elítélő arckifejezéssel mered maga elé, hogy a többiekről, Herr és Frau Spohrról, az idősebb házaspárról, akinek mindig elfelejtettem a nevét, és Delafieldék rokonságáról ne is beszéljünk. Legalább a fél vendégsereg a szalonban gyülekezett. Legalább a fél vendégsereg szemtanúja lehetett, hogyan mászik anyám Mr. Brandon ölébe. – Mama! – siettem oda hozzá. – Magára igazán nem számítottam. A mama felnézett, de egy borzalmas pillanatig az a különös érzésem támadt, hogy meg sem ismer. A tekintete úgy hatolt át rajtam, akár az ablaküvegen. Aztán felkiáltott: – Kitty! Drága kislányom! Úgy hiányoztál! Átfogta Mr. Brandon karját, és jól megszorította. Mr. Brandon pillantásra se méltatott. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy megzabolázzam hevesen dobogó szívemet. – Igazán? Micsoda ostobaság! Hát Maria hol van? – Odafent öltözködik – legyintett a mama. – Én azonban a világért sem akartam kimaradni ebből a csodás összejövetelből, és lám, nem csaltak az ösztöneim – nézett Mr. Brandonra, és olyan közel hajolt hozzá, hogy majdnem összeért az orruk. Végül megnyalta az ajkát. – Mama! – kiáltottam fel ijedtemben, kicsit talán hangosabban a kelleténél. – Beszélnünk kell. Most rögtön. A mama lassan rám emelte a tekintetét, és megint ugyanaz az alattomos eltökéltség csillogott a szemében, amit már számtalanszor megfigyelhettem. – Ne bolondozz, Kitty! – Kate – szorult ökölbe a kezem.
A mama felkacagott. – Ne bolondozz, Kitty! Most Mr. Brandonnal beszélgetek. Éppen az ingatlanjairól mesélt – fordította oldalra a fejét. – Folytassa, kérem! Mr. Brandon rám sandított. Szánalom sugárzott a tekintetéből. Felfordult a gyomrom. Mr. Brandon bizonyára ebben a pillanatban adott hálát a sorsnak, hogy nem bonyolódtunk közelebbi kapcsolatba. A pamlag túlsó végébe húzódott a mama karja elől, majd udvariasan így szólt: – Apám birtoka Surrey-ben található, Mrs. Worthington. – Surrey-ben! Mindent hallani akarok! Mr. Brandon készségesen mosolygott, de válasz közben rám siklott a tekintete. – Szolgálatára. A mama követte a pillantását, és meglepődve nézett rám. – Mit téblábolsz itt, Kitty? – ráncolta a homlokát. – Eredj, üdvözöld a húgodat! Ahogy körbenéztem a szalonban, tehetetlen düh és félelem fogott el. Végül sarkon fordultam, és kivágtattam a szobából.
– Mit kerestek itt? – rontottam be tajtékozva a szobámba, ahová a komornyik elmondása alapján Mariát vezették. A húgom csizmája, harisnyája és kalapja szétszórva hevert a gyönyörű szilvakék ágytakarón, amin most Maria terpeszkedett. – Miért, mi kifogásod van ellene? – nézett rám mogorván. – Hiszen te magad hívtál meg ide. – Igen, de aztán megbetegedtél! És visszamondtad az utazást! Maria a tenyerébe támasztotta az állát, és enyhe kíváncsisággal mért végig. – Nem is voltam beteg. Honnan veszed ezt? Döbbenten meredtem rá. – Az elutazásom reggelén a mama azt mondta, hogy belázasodtál. Mary felhorkant. – Nem igaz. – Akkor miről beszélt a mama? – Nem tudom! – legyintett a húgom. – Nekem azt mondta, hogy mi is meghívást kaptunk Blackmoore-ba, de csak pár nap elteltével csatlakozhatunk hozzád. Tényleg azt mondta neked, hogy beteg vagyok? – nevetett fel. – Tehát nem is tudtál a jövetelünkről? Hát ez elképesztő! A mama rafinált egy nő.
– Maria! – Teljesen kétségbeestem. Felnyaláboltam Maria holmiját, és a földre hajítottam. – Ez nem tréfadolog! Mrs. Delafield még engem sem lát itt szívesen. Szerinted mit fog szólni, ha meglátja a mamát? – Lefogadom, hogy epét fog hányni. – Pontosan! – A karjánál fogva rángattam fel Mariát az ágyról. – Au! Mit csinálsz? – Tűnjetek el innen! Azonnal! Húzd fel a cipődet! Maria ellökött magától, és amikor látta, hogy nem tágítok, jól irányzott rúgással taszított hátra. – Nem megyek sehova, Kitty. Nekem is jár egy kis szórakozás. A falnak támaszkodva kecmeregtem fel a földről, és ismét Mariára vetettem magam, ám ezúttal a lábát kaptam el. – EZ NEM TRÉFA! Maria addig-addig kapálózott, míg az összes ágyneműt magával nem rántotta, aztán rongycsomóként terült el a földön. Fejvesztve rohangáltam az ágy körül, hogy összeszedjem a cipőjét meg a harisnyáját. Hol lehet a másik cipő? Négykézlábra ereszkedve nyúltam be az ágy alá, majd így szóltam: – Szépen visszaültök a kocsiba, amin jöttetek, és gyorsan elfelejtjük az egészet. Én elhajózom Indiába, és… – Nem! Nem megyek! Lehet, hogy te vagy az idősebb, Kitty, de nem te parancsolsz nekem! Mérgemben tüstént felegyenesedtem, egyik kezemben a cipőt szorongattam, a másikban a harisnyát. – Kate! – ráztam meg a cipőt. – A nevem Kate! Mary durcásan fonta karba a kezét, és megátalkodott tekintettel nézett rám. Valami eltörött bennem. A földre hajítottam a ruhákat, majd kiviharzottam a szobából, és bevágtam magam mögött az ajtót.
Hanyatt-homlok rohantam a lápon át, amíg el nem értem a nagy sziklakiszögelléshez. Habozás nélkül felmásztam rá. Aztán kiültem a tetejére, onnan figyeltem a lápvidéket, és hagytam, hogy a táj zord magányossága szépen beszivárogjon a szívem repedéseibe. Madárcsicsergést hallottam – a partvidéki és a lápi madarak énekét –, és már nagyon bántam, hogy egyszer sem jöttem ki ide Henryvel. Ő jól ismerte az itteni madarakat. Tőle megtudhattam volna, melyik ad ki olyan hangot, mint a víz fölött elsuhanó szél.
A mama és Maria váratlan érkezésével végképp kitelt a becsületem Blackmoore-ban. Ezek ketten mindent tönkretesznek, vagy ne legyen a nevem Kate Worthington, gondoltam magamban. A mama már jó úton haladt efelé. Könnyen el tudtam képzelni, hogy Mrs. Delafield mérgében mind a hármunkat kidob a házából, mielőtt olyan botrány kerekedne, ami örökre beszennyezhetné vendéglátóink makulátlan hírnevét. Az ég szürke volt, a szél hideg. Lógott az eső lába, néhány kósza esőcsepp már rá is hullott a karomra. Mélyen beszívtam a levegőt, az óceán illatát. Csábító illat volt – a szabadság, a kaland, a menekülés ígéretével kecsegtetett. A blackmoore-i látogatás korántsem ért fel azokhoz az álmaimhoz, amiket tíz éven át dédelgettem. Úgy képzeltem, idilli vakáció vár rám a két legjobb barátommal, Henryvel és Sylviával. A valóság végül olyannyira meghazudtolta a fantazmagóriáimat, hogy nem csak a valóságban, hanem önmagamban is csalódnom kellett. Sosem hittem volna, hogy egyszer megbánom, hogy olyan hevesen áhítoztam valami után. Sosem képzeltem volna, hogy ilyen fájó üresség marad a lelkesedésem helyén. Mélységesen szomorú voltam. És féltem is. Mert ha Blackmoore ekkora csalódást okozott, mi a biztosíték, hogy India megfelel majd a várakozásaimnak? Lemásztam a szikláról, és addig kószáltam a lápon, amíg az anyám viselkedése miatti aggodalmam a zavartalan magány iránti vágyam fölé nem kerekedett. Végül visszafordultam, hogy szembenézzek a rám váró nehézségekkel. Átvágtam az előcsarnokon, és éppen a szalon felé igyekeztem, amikor Mrs. Delafield megszólított: – Katherine! – Sóbálvánnyá dermedtem. Mrs. Delafield szapora léptekkel közeledett felém. – Beszélhetnék veled? Mrs. Delafield mosolyából fagyos neheztelés és elfojtott harag áradt. A közelben álló komornyikra sandítottam, és szinte ellenállhatatlan vágy lett úrrá rajtam, hogy a lába elé vessem magam, és a közbenjárásáért könyörögjek. Mrs. Delafield ujjai satuként fogták körbe a karomat. – A könyvtárba, ha szabad kérnem! – intett a kupolás előcsarnok végét jelző boltív felé. A szívem rémülten, idegesen kalapált. De a jeges udvariasság és a metszően baljóslatú mosoly láttán nemigen tehettem mást, követtem Mrs. Delafieldet. Zakatoló szívvel tűrtem, hogy bevezessen a könyvtárba, és becsukja az ajtót. Ellépett mellőlem, vett néhány mély lélegzetet, majd szembefordult velem. – Hagytam, hogy a gyerekeim meggyőzzenek, a jelenléted nem fenyeget semmiféle veszéllyel. De te beszabadítottad ezt a nőszemélyt az ősi családi fészekbe, és szégyent hoztál rám, édesapámra, az egész Delafield famíliára. Biztos vagyok benne, hogy a vendégeim ezek után máshol töltik majd a nyári vakációjukat. Rákvörös lettem, ökölbe szorított kezem görcsösen remegett.
– Esküszöm, semmi közöm anyám felbukkanásához. – De hiszen azt mondta, hogy te hívtad meg őket – szűkült résnyire Mrs. Delafield szeme. – Nem – ráztam meg a fejem. – Én csak Mariát hívtam meg. Anyámat nem. – És ki engedte meg, hogy így cselekedj? – szegte fel az állát gőgösen Mrs. Delafield. A hangja sértődötten remegett. – Henry. Henry neve csak olaj volt a tűzre. Rögtön láttam, és hirtelen azt kívántam, bárcsak visszaszívhatnám az imént mondottakat, hogy ezzel is kíméljem Mrs. Delafield idegrendszerét. Égővörös foltok ütköztek ki az arcán. A feje vadul rángatózott – előrehátra, előre-hátra –, és féktelen düh lángolt fel a tekintetében. – A fiam is megkapja a magáét. Előtte azonban tisztázzunk valamit: soha nem lehetsz Blackmoore úrnője. Soha nem viselheted a Delafield nevet. Nem vagytok méltók arra, hogy a Delafield család a barátainak tekintsen benneteket. Sem te, sem a nővéreid, de legkevésbé az édesanyád. Megértetted? – szegezte rám remegő ujját. Majd’ elsüllyedtem szégyenemben. – Tökéletesen – suttogtam. – Most pedig – húzta ki magát Mrs. Delafield, és idegesen simította hátra a haját. – Fékezd meg ezt a némbert, mielőtt még nem késő! Ha kudarcot vallasz, fel is út, le is út. Azzal kivonult a szobából. A legközelebbi falnak támaszkodtam, és a kezembe temettem az arcomat. Tudtam, hogy nem szabad sírnom, főleg most, hogy komoly feladat vár rám. Amint beléptem a szalonba, valaki karon ragadott és félrevont. Sylvia volt az, halálra váltan nézett rám. – Ez kész katasztrófa, Kitty! – suttogta. – Anyám mindjárt megfojt titeket. Édesanyád már az összes férfival kikezdett, és Mr. Brandon az imént közölte velem, hogy tekintettel a megváltozott körülményekre, lehet, hogy már holnap távoznak! Tenned kell valamit, mielőtt végképp elszabadul a pokol! – Tudom. Mindent helyrehozok. Ígérem. Derűs mosolyt erőltettem az arcomra. Magabiztosnak mutattam magam, hogy megnyugtassam Sylviát. De, az igazat megvallva, fogalmam sem volt, hogyan fékezzem meg az anyámat. A mama is ugyanabba a hibába esett, mint én: a vérlázítóan otromba Mr. Pritcharddal beszélgetett, aki leplezetlen megvetéssel méregette. Fülig vörösödve léptem oda hozzájuk. – Mama! – mondtam halkan. – Maria nem érzi jól magát. Szüksége van rád. Gyere! Máris felkísérlek hozzá. – Mesebeszéd! – kacagott fel. – Maria tökéletes egészségnek örvend.
Gyilkos pillantást vetettem rá, és nyomban az arcomon éreztem Mr. Pritchard tekintetét. – Szavamra mondom, mama, nagyon rosszul van. A mama közelebb hajolt, és félhangosan a fülembe súgta: – Ne tedd tönkre az estémet, Kitty! – Mrs. Worthington! – csendült fel Henry hangja a hátunk mögött. Ijedten fordultam hátra, és láttam, hogy Henry széles mosollyal közeledik felénk. – Henry! – fordított hátat a mama Mr. Pritchardnak, és kacéran nyújtotta előre a kezét. Henry lehajtotta a fejét, és lágy csókot nyomott a mama kezére. – Te jó ég! – kuncogott anyám. – Micsoda lovag! Henry karon fogta, és nem eresztette. – Amint meghallottam, hogy ön itt van, már repültem is, hogy a legnagyobb tisztelettel felajánljam szolgálataimat, és körbevezessem kegyedet Blackmoore-ban. – Hogy engem?! Elkényeztetsz! – szorította meg a mama Henry karját. Henrynek arcizma sem rándult. – Kate! – siklott rám a tekintete. – Volna kedved csatlakozni hozzánk? – Jaj, ne! – kiáltott fel a mama, még mielőtt megszólalhattam volna. – Mariát kell ápolnia, szegénykémet nagyon megviselte az utazás. Meg is vagyok lepve, hogy ilyen sokáig magára maradt. Mi ütött beléd, Kitty? Így törődsz a beteg testvéreddel? Lódulj gyorsan, különben mindenki azt fogja gondolni rólad, hogy kőből van a szíved! Kis híján felsikoltottam. – Menj csak, Kate! – simogatta meg Henry a vállamat. Tudtam, hogy csak az én érdekemben teszi. Bólintottam, majd sarkon fordultam, csendben kisétáltam az ajtón, és a lépcsőn keresztül átmentem a nyugati szárnyba. A szobámhoz érve elcsigázottan dőltem a falnak, sehogy sem bírtam rávenni magam, hogy bemenjek.
30. fejezet Másfél évvel korábban – REMÉLTEM, HOGY ITT TALÁLLAK. Henry lépett ki az erdőből, és átvágott a tisztáson. Egy fa árnyékában ültem, ölemben a vázlatfüzetemmel. Mosolyogva néztem, ahogy Henry leül mellém, majd sóhajtva elnyúlik a fűben. – Mi a baj? – Agnes nénikém megérkezett. Cora azonnal abbahagyta a heverészést, Henryhez lopózott, és addig dörgölte a fejét a mellkasához, amíg az meg nem vakarta a macska füle tövét. Agnes néni Henry apjának legidősebb nővére volt. Mr. Delafield halála óta minden évben ellátogatott a kúriába, hogy kotnyelességével, okvetetlenkedésével és basáskodó természetével alaposan megkeserítse a család életét. Elmosolyodtam, és arra gondoltam, nem is olyan nagy baj, hogy Delafieldéknek évente egyszer máshoz kell alkalmazkodniuk. Henryt a tenyerén hordozta a sors: ő örökölte a nagyapja birtokát, ráadásul jóképű volt, okos és szeretetre méltó. – Örülök, hogy itt van – feleltem. – Valaki legalább móresre tanít. – Nem tudom, miről beszélsz – vigyorgott Henry. – Az alázat a legfőbb erényem, Kate. Bosszúsan forgattam a szememet, és undorodva néztem a buján vonagló Corát, aki dorombolva bökdöste az orrával Henry kezét. – Ez nem is macska, hanem kutya. Teljesen megbolondítod. – Féltékeny vagy? – heherészett Henry. – Rád? – vetettem oda gúnyosan. – Talán elkerülte a figyelmedet, de köztudott, hogy a macskák nem egyvalakihez ragaszkodnak, hanem puszta szeszélyből közelednek az emberhez. Egyszerűen nem értem, miért viselkedik így veled. Henry rám mosolygott, szürke szeme pajkosan csillogott. – Én a macskára gondoltam. – A macskára? – vontam fel a szemöldököm. Henry bólintott, és egyre elvetemültebb mosollyal hagyta, hogy Cora a mellkasához dörgölőzzön.
– Ne légy nevetséges! Sosem vágytam arra, hogy megvakargasd a fülemet. Henry teli torokból kacagott. – Mi olyan mulatságos? – kérdeztem. Henry a fejét rázta. – Mondd már el! – rivalltam rá. Lesütötte a szemét, a szája sarkában mosoly bujkált. – Nem mulatságos – mormolta. – Inkább elragadó. Te mindent szó szerint veszel. Komor gyanakvással méregettem, mert sem a szavai, sem a letörölhetetlen mosolya nem tűnt túl bizalomgerjesztőnek. – Mellesleg te is legalább olyan jól tudod, mint én, miért udvarol körbe Cora – tette hozzá Henry valamivel csendesebben. A fülemhez hajolt, mintha valami nagy titkot akarna megosztani velem. Most is halvány szeplők borították napbarnított arcát. A szempillái most is koromfeketék voltak. Szürke szemét most is palaszürke gyűrű szegélyezte. A szívem egyre gyorsabban dobogott, mint mindig, amikor Henry ilyen közel került hozzám. Azóta, hogy kimentett a folyóból. A szívem ebből a szempontból nagyon is kiszámítható volt. – Miért? – Mert Cora a te szívecskéd, és a te szívecskéd csak értem dobog. Elvörösödtem. Cora pedig csak még tovább növelte a zavaromat, amikor Henry mellkasára lépett, és az állához dörgölte a fejét. – Ezt nézd meg, Kate! Látod, a szívecskéd mennyire szeret engem? Sőt, egyenesen imád! Sőt, egyenesen bálványoz! – Csak szeretnéd, Henry Delafield – vágtam a fejéhez egy marék falevelet. Henry behúzta a nyakát, majd vigyorogva nézett rám. – A szívecskéd, ha tehetné, mellém kuporodna, és soha nem hagyna el… – Csitt! Ez nem lehet igaz! És ha meghall valaki? – dobtam felé még egy maréknyi falevelet, de ő elhajolt előle, és így kiáltott: – Kate szívecskéje forrón… Gondolkodás nélkül rávetettem magam, és betapasztottam a száját. Nevetve dőlt hanyatt, én pedig újabb adag levelet markoltam fel a földről, és egyenként hozzávágtam őket, miközben ő mindenféle sületlenségeket hordott össze a szívemről. Falevelek kavarogtak a levegőben, és az egyik a számra tapadt. Nevetve vágtam Henry fejéhez, mire Henry elkapta a csuklómat. Elvesztettem az egyensúlyomat, és hanyatt estem. – Valld be! – mondta Henry. – Valld be, hogy a szívecskéd imád engem! – Nem adom meg magam! – szabadítottam ki a csuklómat, és nevetve löktem el magamtól Henryt, aztán a hóna alá nyúltam, és megkerestem a legérzékenyebb pontját. Jól végigcsiklandoztam, miközben meglepetten hahotázott és vonaglott alattam. De
én hajthatatlan maradtam. – Megfosztasz a méltóságomtól, Kate – mondta Henry nevetve, azzal megragadta a kezemet, lefejtette a bordáiról, majd hanyatt fordított, és a földre tepert. A csuklómnál fogva a talajhoz szegezett, és derűs tekintettel, sugárzó mosollyal hajolt fölém. Sajgott az állkapcsom a sok nevetéstől. Henry hangosan pihegett rajtam, lába teljes súlyával az enyémre nehezedett. Meglódult a szívem. A nap arany fénybe vonta a tisztást és egymásba gabalyodott testünket. – Ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy már nem vagy csiklandós – lihegtem. – Igen, azt hittem. – Henry kipirult, falevelek tapadtak a hajára. Sötétszürke szeme vidáman csillogott. – De vannak dolgok, amiken sosem lépek túl. – Mosolya ellágyult és szomorkássá változott, tekintete bánattal és gyengédséggel telt meg. – Például rajtad – fogta suttogóra. Fátyolos, elvékonyodó hangja még őrizte a jókedv maradványait. – Rajtad sosem tudnék túllépni, Kate. És ekkor rájöttem. Rájöttem, hogy Henrynek igaza van – a szívem imádja őt. Imádtam őt. Beleszerettem. A szívem hangosan kalapált, a lélegzetem felgyorsult. Valami történt. Valami megváltozott köztünk. Átléptünk egy határt, és már nem visszakozhattunk. Henry pillantása a szememről a számra siklott, és nagyot dobbant a szívem, amikor megláttam sóvárgó tekintetét. – Táncolunk ma este? – kérdezte halkan. Aznap este bált rendeztek a Delafield-kúriában. Nagyot nyeltem, a szívem olyan őrülten zakatolt, hogy szerintem Henry is megérezte. Igen, minden vágyam az volt, hogy táncolhassak vele. Természetesen. Már nyitottam volna a számat, ám ekkor meglepett kiáltás harsant fel a távolban: – Henry! Kate! Egyszerre rezzentünk össze Sylvia hangjának hallatán. Henry oldalra hemperedett, én pedig gyorsan felültem. Bele sem mertem gondolni, hogyan festhetek. – Hát ti… hát ti… – állt meg előttünk Sylvia elborzadva, mintha a nagy megrázkódtatástól nem találna szavakat. – Hát ti mit csináltok itt? – kérdezte végül. – Hogyhogy mit? – támaszkodott a könyökére Henry, mint aki cseppet sem zavartatja magát. – Ja, Kate éppen meg akart fosztani… – Nem igaz! – hápogtam felháborodottan, és dühös pillantást vetettem rá. – Éppen meg akart fosztani a méltóságomtól. – Henry arckifejezése határtalan jókedvről és huncutságról árulkodott. – Agyoncsiklandozott. Kissé méltatlan egy ilyen jól megtermett fiatalemberrel szemben, hogy egy tökmag így nekiessen. – Azzal talpra ugrott, és felém nyújtotta a kezét. Én azonban ellöktem magamtól, és egyedül
tápászkodtam fel a földről. – Nem vagyok tökmag – motyogtam, és bűnbánóan, nyakig vörösen sandítottam Sylviára. – A bátyád folyton kötekszik, én csak vissza akartam adni a kölcsönt. Ami gyakorlatilag lehetetlen. Sylvia gyanakvóan méregetett minket. Henryvel ellentétben ő cseppet sem tartotta mulatságosnak a helyzetet. Elszorult a szívem. Hibát követtem el. Sylvia megkövült, elutasító arckifejezése legalábbis erre engedett következtetni. – Henryért jöttem, mert a mama már égen-földön keresi. A báli előkészületek miatt, ha jól sejtem – harapott az ajkába. – Igen! – simítottam hátra a hajamat. – Igen, jobb lesz, ha siettek. Majd… este találkozunk. A bálon. Henry kaján pillantással mért végig, közben olyan képet vágott, hogy fülig pirultam, és a szívem is összevissza vert. Felmerült bennem a gyanú, hogy talán megsejtett valamit – megsejtette, hogy szerelmes vagyok belé. Sylvia szigorú, rosszalló pillantást vetett rám. Azon tűnődtem, vajon ő is tudja-e az igazat. És ha igen, vajon mi a véleménye. Lányos zavaromban azt sem tudtam, mit mondjak. Hátrálni kezdtem. – Akkor én… megyek is – intettem az ösvény felé. Futva tettem meg a hazafelé vezető utat, miközben a félelem és a reménység birokra kelt vadul lüktető szívemben.
31. fejezet Történetünk idején NEM TUDTAM, LESZ-E ELÉG ERŐM ELVISELNI egy közös vacsorát a mamával és Mariával. Mint kiderült, az önuralmam fogyatkozóban volt. Mrs. Delafield olyan távol ültette őket az asztalfőtől, amennyire csak lehetett, de arra azért vigyázott, nehogy kiszorítsa Miss St. Claire-t Henry jobbjáról. A rokonaim harsányan csiviteltek, és valahányszor megszólaltak, megsemmisülten hunytam le a szemem. Nem mertem Henryre vagy Sylviára nézni. Egyszer rajtakaptam Mr. Brandont – az ifjabb Mr. Brandont –, amint engem néz; ezúttal is szánalom sugárzott a tekintetéből. Végig a tányéromra szegeztem a tekintetemet, és az óceánra, Indiára meg a hosszú utazásra gondoltam, ami végre elválaszt szégyenletes családomtól. Herr és Frau Spohr újabb koncerttel kedveskedett a társaságnak, ami épp kapóra jött, mert a mama és Maria így legalább kikerült a figyelem középpontjából. Amint véget ért az előadás, Mrs. Delafield a mamához lépett, és fagyos mosollyal így szólt: – Hosszú utazás áll önök mögött, gondolom, szívesen lepihennének. Jöjjenek! Megmutatom a szobájukat. A mama segélykérőn nézett körül. – De hiszen még be sem mutatott a barátainak. – Holnap bőven lesz idejük bemutatkozni – intett Mrs. Delafield az ajtó felé. A két nő farkasszemet nézett egymással, mindkettejük arcán rosszindulatú, rideg mosoly ült. Nem tudtam, ki fog felülkerekedni. Mrs. Delafield a háziasszony magabiztosságával lépett fel, a mamát viszont egy fikarcnyit sem zavarta volna, ha kitör a botrány. Nem vártam meg a végkifejletet. Karon fogtam Mariát, és a mamához ráncigáltam. – Ideje visszavonulnunk – mondtam. – Jöjjön, mama! Megmutatom a nyugati szárnyat – érintettem meg anyám könyökét, és a tekintetemmel kérleltem, hogy ne ellenkezzen. A mama átható pillantást vetett Mrs. Delafieldre, végül sóhajtva szegte fel az állát, és így válaszolt: – Örömömre szolgálna, Kitty. Megkönnyebbült sóhajjal tereltem fel az emeletre a méltatlankodó Mariát és a vérig sértett mamát. A szobám ajtajához érve megálltam, és szemügyre vettem a plusz két utazóládát. A jelek szerint a mama és Maria sem kapott külön szobát. Sóhajtva
pillantottam az ágyra, és ezúttal nem rejtettem véka alá a csalódottságomat. Reménykedtem, hogy majdcsak találok magamnak másik fekvőhelyet. Bárhol jobb lesz, gondoltam, mint itt, ebben a társaságban. Majdnem éjfél volt, mire a mama és Maria végre abbahagyta a kotkodácsolást – aminek során javarészt a fogadtatásuk miatti felháborodásuknak adtak hangot –, és elaludtak. Hagytam, hadd vegyék birtokba az ágyat, mondván, hogy én szívesebben alszom a kandalló előtti karosszékben. Alice segített nekik levetkőzni, és közben nagy szemeket meresztett, de egy árva szót sem szólt. Végül, miután jól kipanaszkodták magukat, a vendégeim mély álomba merültek. Halkan kilopóztam a szobából, és lélekszakadva futottam a madaras szobába. Attól féltem, hogy Henry elunta a várakozást, és lefeküdt. Ám amikor berontottam az ajtón, láttam, hogy lámpással a kezében, megértően mosolyogva vár rám. – Ez borzasztó! – fakadtam ki. – Tudom – lépett közelebb hozzám Henry. – Gyere! – nyújtotta a kezét. – Szökjünk meg együtt! A tenyerébe csúsztattam a kezem, és éreztem, hogy az ujjai szorosan körülfogják az enyémet. A szívem hangosan zakatolt. Egy pillanatra sem akartam elszakadni Henrytől. Amikor meghúzta a kezemet, követtem őt a sötét átjáróba.
Az ég borult volt, a csillagok fénye csak itt-ott hatolt át a felhőrétegen. Henry a fűre helyezte a lámpást, és minden kis reteszt felhúzott rajta, hogy a fény akadálytalanul áramolhasson kifelé. A sötét égbolt és a madarak károgása földöntúli hangulatot kölcsönzött a toronynak. Úgy éreztem, mintha visszarepültem volna az időben. Mintha a titkos átjáró a két évvel korábbi életünkbe vezetett volna, amikor a bál még nem tett tönkre mindent. Letelepedtünk a fűbe. Hátrakönyököltem, és azt sem bántam volna, ha örökre itt kell maradnom. Akár itt is éjszakáztam volna, ha cserébe elfelejthetem a mamát, Mariát, Mrs. Delafieldet és az összes fenyegetést, ami a házban leselkedett rám. Henry hozzám hajolt, és oldalba bökött. – Kate! – Hmm? – Mitől félsz a legjobban? Oldalra sandítottam, de Henry is hátravetett fejjel ült, mint én, és a sötét égboltra szegezte a tekintetét.
– Ez is az alkunk része? Henry megrovóan nézett rám. – Mindennek az alkuról kell szólnia? – Nem – feleltem mosolyogva. Örültem, hogy Henry így törődik velem. Elgondolkodtam, aztán felálltam, hogy körbejárjam a tornyot; a varjak kísérteties károgását hallgattam, a szélbe tartottam az arcomat, és mélyen beszívtam az óceán illatát. A természet vadul tombolt körülöttem. Alig pár nap telt el, és minden óvatosságom elpárolgott. Szabad, féktelen és szilaj lettem, mint a szél, ami összekuszálta sötét hajamat. Ez az este egyszerre jelentette az alkunk végét és a függetlenségem kezdetét, és most, hogy minden képlékennyé vált körülöttem, úgy döntöttem, a bizalmamba avatom Henryt. Úgy döntöttem, mindent megvallok neki. – Félek Indiától – böktem ki nagy nehezen. Henry felállt, és odajött hozzám. Zavartan nézett rám. – Azt hittem, India az álmaid netovábbja. Maga a Paradicsom. – Igen. Én is azt hittem. De mi van, ha mégsem? Mi van, ha ott is ugyanilyen… nyugtalan… és… és elégedetlen és boldogtalan leszek, mint itt? Mi van, ha semmi sem változik? Mi van, ha csöbörből vödörbe kerülök? – fontam karba a kezemet, hogy ne remegjek annyira. Most, hogy kimondtam, mi bánt, minden magabiztosságom odalett. – Megrémít a gondolat, hogy az álmaim végén csalódás vár rám. És ha arra gondolok, hogy talán Indiában is csalódnom kell, elfog a tehetetlenség. Félek, hogy soha nem leszek igazán boldog. Félek, hogy a nagyravágyásom áldozatává válok. És az álmaim örök kárhozatra ítélnek. Idegesen túrtam a hajamba. Egyre felhevültebben hadartam, mintha most, hogy hangot adtam a félelmeimnek, nem lenne többé megállás. – És mihez kezdek azután, hogy bejártam Indiát? Még húszéves sem vagyok, Henry! Mi lesz az életcélom? Mi lesz, ha a sors semmi érdekeset nem tartogat a számomra, és arra pazarlom el a drága időmet, hogy belebetegszem az elégedetlenségbe… a semmiért? Henry komor aggodalommal nézett rám. A gondolataiba mélyedt, majd nagy sokára felsóhajtott, és így válaszolt: – Szavamra, ha tehetném, addig győzködnélek, amíg be nem látnád, hogy rosszul döntöttél. Ha elgondolom, hová készülsz, milyen veszélyeket rejteget a hajóút, milyen rémségek várnak rád abban az ismeretlen országban, a hideg futkos a hátamon. De a világért sem fosztanálak meg az álmaidtól – vonta meg a vállát. – Ha nem is India az igazi otthonod, legalább elmondhatod, hogy megpróbáltad. Nem kell szemrehányást tenned magadnak, nem kell azon tűnődnöd, mi lett volna, ha nem hagy el a merészséged… – nézett egyenesen a szemembe.
Merészség. A szó szöget ütött a fejembe. Eszembe jutott, mit mondott Henry a minap arról, miért úszott éjjel az óceánban. Hogy valami merész tettet akart véghezvinni. Hirtelen bennem is feltámadt a vágy, hogy próbára tegyem a bátorságomat. Hogy szembenézzek a félelmeimmel, és lélekben megerősödve kerüljek ki a kalandból. A fekete madarak felrebbentek a szomszédos toronyról. Kíváncsian néztem utánuk. És már tudtam is, mit akarok. Fél kézzel a falnak támaszkodtam, míg a másikat Henry felé nyújtottam. – Add a kezed! Henry kérdőn vonta fel a szemöldökét. – Komolyan beszélek. Add a kezed! Henry úgy nyújtotta felém a tenyerét, mintha nekem akarná ajándékozni. Belekapaszkodtam, és megpróbáltam felmászni a kőfal tetejére. Henry azonban visszarántott a földre. – Várj! Mit művelsz? – Valami merész tettet akarok végrehajtani. Mint te. Csakhogy én repülni fogok. Kalapáló szívvel mosolyogtam rá Henryre, aki egy pillanatig elutasítóan méregetett. Végül megcsóválta a fejét. – Ez őrület! Elengedte a kezemet, és közelebb lépett. Átkarolta a derekamat. Én belekapaszkodtam a kabátjába. Henry szorosan fogott, aztán felnyalábolt, és a levegőbe emelt. Egyszer csak köveket éreztem a talpam alatt. Némi habozás után előrehajoltam, és Henry kabátjába csimpaszkodtam. – Engedj el, Kate! – nevetett idegesen Henry. – Engedj el szépen! Úgy tettem, ahogy mondta, aztán felegyenesedtem, és megvártam, amíg Henry a derekamról a bal karomra csúsztatja mindkét kezét. A jobb karomat kinyújtottam a szakadék fölé. A torony peremén álltam, a kőfalon, miközben Henry keze satuként fogta körül a csuklómat. – Készen állsz? Bólintottam. A varjak hangosan károgtak a szomszédos toronyban. – Nehogy elengedj! – figyelmeztetett Henry. – Nem. – A szívem rémülten kalimpált. – Fogd össze a szoknyádat, és nézz egyenesen magad elé! Ne lefelé! Görcsösen markoltam Henry csuklóját. Henry előrelépett. Követtem a példáját, aztán megint ő következett, aztán megint én, és végül ott sétáltam a kőfal tetején, magasan a fák meg az óceán fölött, közvetlenül a csillagos ég alatt.
Felkacagtam. A jókedv és a félelem egykettőre a fejembe szállt. – Gyorsítsunk? – kérdezte Henry. – Igen. Henry egyre szaporábban lépkedett, egy pillanatra sem lazítva a szorításon. Már kétszer is körbementem a torony falán, egyre sebesebben haladtunk, végül Henry futásnak eredt; ez volt a legfélelmetesebb, legizgalmasabb dolog, amit csak el tudtam képzelni; csak szaladtunk, körbe-körbe, a szél a hajamba kapott, madarak vettek körül, és Henry – a megbízhatóság szobra – vasmarokkal fogta a kezemet. Aztán elkiáltotta magát: – Ugorj! Egy percre sem torpantam meg. Egy percig sem haboztam. De nem ám! Csukott szemmel elrugaszkodtam, és amikor már nem maradt más, csak a szél, a szabadság és Henry ujjai a karomon, Henry magához rántott, derékon ragadott, én pedig kitártam a karomat, és repültem. Úgy suhantam az éjszakában, mint a feketerigó, a varjú vagy az erdei pacsirta. Forgott körülöttem a világ, hangosan kacagtam, a madarak károgtak. Aztán lelassítottunk, leengedtem a karom, kinyitottam a szemem, és Henry mosolygós arcát pillantottam meg magam előtt. Miután abbahagytuk a forgást, átöleltem a vállát, és megvártam, amíg lassan letesz a fűre. Szédültem. Henry oldalának dőltem, és lehunyt szemmel szorítottam az arcom a mellkasához. Henry szaporán kapkodta a levegőt, majd átkarolta a derekamat, és szorosan magához vont. Végül, miután a világ megszűnt forogni körülöttem, mosolyogva emeltem fel a fejem. Henry a fejét rázta, és úgy vigyorgott, mintha nem hinne a szemének. – Ezek után – suttogta rekedten – nincs mitől tartanod, Kate. A világnak kell félnie tőled, nem pedig fordítva. Boldogan, felszabadultan ziháltam, mintha a rövid repülés során minden átrendeződött volna bennem, és hirtelen arra sem emlékeznék, hogyan álljak meg a lábamon. Szárnyalni akartam, vagy valami jó ürüggyel Henry közelében maradni. Mindkettő veszélyes elképzelés volt. Így hát kibontakoztam az ölelésből, és sietve nyeltem le csalódott sóhajomat, amikor Henry keze lecsúszott rólam, és megint magányosan, elárvultan álltunk egymás mellett. Megborzongtam a hidegtől, és sokáig bámultam a fölöttünk károgó madarak sötét árnyékát. Most, hogy elengedtük egymást, a feszélyezettség alattomosan kúszott be közénk. Úgy éreztem, mondanom kell valamit. – Most rajtad a sor – szólaltam meg kényszeredett mosollyal. – Hogy valami merészet tegyek? – Nem. Hogy megvalld a titkaidat. Mitől félsz a legjobban, Henry Delafield?
Henry hosszasan bámult rám, biztosra vettem, hogy végül kibújik a válasz alól. De némi várakozás után azt felelte: – Egész életemben pontosan tudtam, mit hoz a jövő. Tudtam, hol és hogyan fogok élni. Azt is évek óta tudom, kit szántak a szüleim feleségemül. Nagyot sóhajtott, és fátyolos, reszketeg, lágy hangon mondta: – Te voltál az egyetlen meglepetés az életemben, Kate. És félek, nagyon félek, hogy ha egyszer elmész, a meglepetéseknek is vége. Könnyek lepték el a szemem. Ezek már a búcsú szavai voltak. Úgy éreztem, menten meghasad a szívem. Elérzékenyülten fontam karba a kezem, hogy leküzdjem a remegésemet, és felsóhajtottam. Én nem arra voltam kíváncsi, mit gondol rólam Henry. Nem számítottam rá, hogy a vallomása ennyire megingat majd az elhatározásomban. Távolabb húzódtam tőle, hogy kitisztuljon a fejem. Két lépés, aztán öt. Egy teljes kört le kellett írnom a fal mentén, hogy újra Henry elé tudjak állni. – Rátérhetnénk az alkunkra? – kérdeztem nyersen. Henry megköszörülte a torkát. – Ahogy óhajtod – mondta végül. – Akkor tessék! Tedd fel az utolsó kérdésedet! Hogy kvittek legyünk. – Már megint előbb a fizetség? Bólintottam. Megtépázott idegeim egyelőre nem bírtak volna el egy újabb lánykérést. A falnak vetettem a hátamat, mert alig álltam a lábamon. Henry azonban utánam jött, és elém lépett, halálra rémítve szegény szívemet. Túlságosan közel állt hozzám. Ha akarom, egy mozdulattal magamhoz vonom. – Tudni akarom, mi történt a bálon másfél évvel ezelőtt. A bálunkon. Ahonnan idő előtt távoztál, anélkül, hogy táncoltál volna velem. Tudni akarom, mi történt azon az éjszakán, Kate. Mi késztetett arra, hogy megfutamodj? Mi késztetett arra, hogy szó nélkül elrohanj, és hátra se nézz? Mi késztetett arra, hogy másnap sürgősen közöld velünk, soha nem akarsz férjhez menni? A szakadék szélén tántorogtunk. Nem gondoltam volna, hogy a mi kis alkunk idáig fajul. A szívem zuhanórepülésbe kezdett.
32. fejezet Másfél évvel korábban MARIA MEGLÁTOTT A FOLYOSÓN, és kárörvendően súgta oda nekem: – A mama elcsípte Mr. Coopert, és most téged keres. Undorodva borzongtam meg. – Nem táncolok azzal az emberrel. Nem visz rá a lélek. Félek, hogy elkapok tőle valamit. – Akkor okosabb, ha elrejtőzöl – vigyorgott csúfondárosan Maria. Ekkor a mama hangja csendült fel a folyosó végén. Maria tágra nyílt szemmel nézett rám, és kuncogni kezdett. Lesújtó pillantást vetettem rá, és menekülési útvonal vagy búvóhely után kutatva siettem végig a folyosón. A nappali ajtaja résnyire nyitva volt. Besurrantam a sötét szobába, és visszafojtott lélegzettel vártam, hogy a mama és Mr. Copper továbbhaladjon. Ám kisvártatva nyílt az ajtó, el kellett bújnom. Két lehetőség kínálkozott: a pamlag vagy a függöny. A függönyt választottam, és rémülten lapultam a falhoz a sűrű redők mögött. Édeskés bazsarózsaillat csiklandozta az orromat. A rejtekhelyemül választott függöny előtt magas asztal állt, rajta váza a kedvenc virágaimmal. Az egész házat bazsarózsával hordták tele. Delafieldék minden bizonnyal vidékről rendelték a virágokat a dekorációhoz. Mozdulatlanul lapítottam a függöny mögött, bármit megtettem volna, hogy elkerüljem az érintkezést a beteges Mr. Cooperrel meg a bűzös leheletével. A mama hangjára számítottam, de az ajtó becsukódott, és lépések zaja hallatszott. Aztán megnyikordult a pamlag. – Jaj, de jó leülni! Megdermedtem. Mrs. Delafield hangját hallottam. – Jó bizony. A lábam már nem bírja úgy a táncot, mint régen. Ez a hang is ismerős volt. Kikukucskáltam a függöny mögül. Henry Agnes nénikéje ült Mrs. Delafield mellett. Visszahúzódtam az árnyékba, és most az egyszer hálás voltam a derengő félhomályért. Ha csendben maradok, észre sem veszik, hogy itt vagyok, nyugtatgattam magam. Ha most hirtelen kilépnék a függöny mögül, csak nevetségessé tenném magam. Inkább megvárom, amíg a két nő visszatér a bálterembe. – Nagyon örülök, hogy végre négyszemközt beszélhetünk – mondta Agnes néni –, mert
amióta a bátyám meghalt, egy kicsit aggódom. – Ó! Aggódsz? De hát miért? – kérdezte Mrs. Delafield óvatos, védekező hangon. – Attól tartok, az ügy nem tűr halasztást. Ezt a beszélgetést nem az én fülemnek szánták. De nem tudtam anélkül elillanni, hogy fel ne fedtem volna magam. Némán átkoztam a balszerencsémet, és reméltem, hogy az eszmecsere nem lesz túl személyes vagy hosszú. – Aggódom, hogy elhanyagolod a kötelességedet, és nem óvod meg a Delafield család hírnevét. Nagy szemeket meresztettem. Csodálkoztam, Agnes néni hogy merészeli ilyen kijelentésre ragadtatni magát. Mrs. Delafield sértett, fagyos hangjából arra a következtetésre jutottam, hogy a ház úrnője is egyetért velem. – Hogy érted ezt? – Az imént láttam Worthingtonékat. Hihetetlen, hogy képes voltál meghívni őket, azok után, ami Brightonban történt… – Nyilván észrevetted, hogy Eleanor nincs itt. És a botrány hírét még nem erősítették meg. A mi vidékünkön még nem is tudnak a dologról. Ha távol tartanám Worthingtonékat, azzal csak még több pletykára adnék okot. Tudod, mennyire utálom a pletykálkodást. Ha ez az ára, hogy a nevünk ne kerüljön összefüggésbe a botránnyal, hajlandó vagyok elviselni a társaságukat. – Igen, de akkor is! A Delafield név! Mrs. Delafield hangja pattogóssá vált. – Tökéletesen tisztában vagyok vele, mit képvisel a Delafield név, és mennyit ér. Már akkor tisztában voltam vele, amikor feleségül mentem a bátyádhoz, és ez azóta sem változott. Semmit sem tettem, amivel megszentségtelenítettem volna. Sőt, úgy vélem, George házasságával még emeltem is a fényét. – Igen, George jól nősült, de még mindig nincs főrangú rokon a családban. Pedig már igencsak elkelne. Bosszúsan forgattam a szemem. Az egész rangkórság onnan eredt, hogy Delafieldék egyik távoli rokona egyszer grófi címet kapott a német-római császártól. Most, hogy egy gróf is szerepelt a családfájukon, felfuvalkodottságukban még nagyobb babérokra törtek. – Ezt én is pontosan tudom, és már intézkedtem is. St. Claire-ék több főrangú családtaggal is büszkélkedhetnek. És Henry hamarosan frigyre lép Miss St. Claire-rel. – De ez mind semmissé válik, ha Henry beleszeret valamelyik Worthington lányba! Elvörösödtem. – Emiatt igazán ne aggódj! – felelte Mrs. Delafield lekezelő, megfellebbezhetetlen
hangon. – Biztos vagy ebben? Mert abból, amit Sylvia mondott… – Biztos vagyok benne. – Rövid szünet. – Miért, mit mondott Sylvia? – kérdezte végül Mrs. Delafield kíváncsian, ám rendületlen magabiztossággal. – Azt mondta, hogy szerinte Henry és a barátnője… az a fura szemöldökű… – Kitty. – Igen, Kitty. Igazán szép lány lett belőle, nem gondolod? Leszámítva a szemöldökét. – Ó, igen. Meglehetősen feltűnő jelenség. De folytasd! Mit mondott Sylvia? – Úgy véli, ez már több egyszerű barátságnál. Sylvia Henryről meg rólam pletykálkodik a nagynénjének meg az édesanyjának? Eszembe jutott, milyen kép tárult Sylvia elé a tisztáson, és majd’ elsüllyedtem szégyenemben. – Fölöslegesen aggódsz – mondta Mrs. Delafield élénken. – Ha alakul is köztük valami, én majd véget vetek a románcnak. Haladéktalanul. Sőt, ha a legapróbb jelét látom, hogy Kitty szemet vetett Henryre, még el is tiltom a gyerekeimtől. Henryt Blackmoore-ba küldöm, Sylvia pedig nálad fog lakni, amíg meggyőzöm a lányt, hogy nagyon megkeserüli, ha szerelmes ábrándokat dédelget Henryvel kapcsolatban. Már mindent kigondoltam. Habozás és lelkiismeret-furdalás nélkül elszakítom őket egymástól. – Egyáltalán miért engeded, hogy érintkezzenek? Miért nem választod szét őket most rögtön? – Mert akkor azonnal szárnyra kapnának a pletykák! A találgatások. És ez a szerencsétlen kislány nem ér meg ekkora kockázatot. Különben, nem is bánom, hogy Kitty Sylviával barátkozik. Képzeld csak, Sylvia hogy eltunyulna nélküle, alig tudnánk férjhez adni. Nem, egyelőre nincs kifogásom a barátságuk ellen, amíg tartják magukat a szabályokhoz. – Gondolod, hogy ekkora befolyással vagy a fiadra? – Az idősebb nő hangjában kétely bujkált. – Hát persze – vágta rá Mrs. Delafield dölyfösen. – Különben is, van valami, amire Henry mindennél jobban vágyik… valami, ami csak akkor lehet az övé, ha követi az utasításaimat. – Mi az? – Blackmoore. Elszorult a szívem. A szobában csend lett. – Minden jogszerűen történt? A pamlag megnyikordult.
– Nem vagyok ostoba. Még a múlt nyáron idekérettem az ügyvédet. Apám állapota már akkor sokat romlott, és az ügyvéd is egyetértett velem abban, hogy minden érintettnek az az érdeke, hogy a lehető leghamarabb sor kerüljön az esetleges módosításokra, még mielőtt apám elméje végleg elborul. Egykettőre rávettem apámat, hogy aláírja az új végrendeletet. És a tetejébe még csak nem is emlékszik rá! – kacagott fel Mrs. Delafield. Forgott a gyomrom. – Mindent elrendeztem, így ha Henry szemet vetne valamelyik Worthington lányra, vagy bárki másra, aki nem nyeri el a tetszésemet, elveszíti Blackmoore-t: a házat, a birtokot és az abból származó bevételt. Minden George-ra száll majd. Elszédültem. A bazsarózsák illata hirtelen elviselhetetlenül émelyítővé vált, a hányinger kerülgetett. Elgyengülten támaszkodtam a falnak. – Látom, alábecsültelek – jegyezte meg Agnes néni. – Méghozzá alaposan – felelte Mrs. Delafield gőgös, önelégült hangon. Kis híján megfulladtam a függöny mögött. – Persze ez maradjon szigorúan köztünk – tette hozzá Mrs. Delafield. – Henrynek még nem szóltam a dologról. Nem akarom fölöslegesen felzaklatni. – Természetesen! Nincs olyan fiatalember, aki szívesen venné, ha rövid pórázon tartanák. – Így igaz. – Mrs. Delafield elgondolkodott. – Én messziről felismerem az ellenséget. És tudom, hogyan védekezzek ellene. Látod, kár volt kételkedned bennem. – Mindaddig, amíg kézben tartod az ügyet, nem lesz kifogásom. – Hidd el, én mindig kézben tartom a dolgokat.
Nem is emlékszem, meddig lapultam a súlyos függöny mögött, várva, hogy a két nő elhagyja a szobát. A beszélgetés más témára terelődött, én pedig igyekeztem úgy levegőt venni, hogy ne érezzem a virágok gyomorforgató szagát. Amikor végre egyedül maradtam, a homlokom verejtékben úszott. Vártam egy kicsit, majd kisurrantam a szobából. Elviselhetetlen szégyen és fájdalom mardosta a gyomromat. Henryt pillantottam meg a folyosó végén, de a vendégek tömött sorokban özönlöttek ki a felforrósodott bálteremből, hogy a teraszon keressenek felfrissülést. Henry a nevemet kiáltotta, és megpróbált utolérni, de én hátat fordítottam neki, és bemenekültem a tömegbe. Senki sem vette észre, hogy a gyep széléhez érve megállás nélkül folytatom az utamat. Az erdőn keresztül mentem haza, nem volt más kísérőm, csak a telihold, és
hangosan vacogtam. Senki sem vette észre, amikor a hátsó ajtón át besurrantam a házunkba, és felmentem a szobámba. Ott leültem a Blackmoore-t ábrázoló makett elé. Az ajándékom elé. Az álmom elé. A jövő elé, ami soha nem lehetett az enyém, bármennyire is szerettem volna. Leültem a földre, lassan kifűztem a csizmámat, és lehúztam a lábamról. Felálltam, és a makettre néztem. Hazafelé jövet egyetlen könnycseppet sem ejtettem. De most elöntött a méreg. A maketthez vágtam az egyik csizmát, de az magasan a tető fölött suhant el. A másik csizmát is elhajítottam, ezúttal teljes erőből, és az egyenesen a tetőbe fúródott, szilánkokra hasítva a falemezt. Ettől egy kicsit megnyugodtam. Ám a tomboló harag nem csillapodott, újult erővel támadt fel bennem. Kirontottam a folyosóra, és elindultam Eleanor szobája felé. Kopogás nélkül téptem fel az ajtót. A nővérem a toalettasztalnál ült a kisszéken, épp fésülködött. – Szent ég! Mi a baj, Kitty? Egy héttel korábban jött haza a tervezettnél, és órákig pusmogott a mamával, de egy szót sem bírtam kivenni a beszélgetésükből. Most azonban eljött az igazság pillanata. Úgy éreztem, jogom van megtudni az igazat. – Azonnal mondd meg, mi történt Brightonban! Mielőtt válaszolt volna, Eleanor gondosan az asztalra tette a kefét, majd lesimította és hátravetette a haját. – Megpróbáltam kicsikarni valakiből egy házassági ajánlatot, de nem sikerült. Ez minden. Egészen közel hajoltam hozza, és mélyen a szemébe néztem, hogy lássa, mennyire haragszom rá. – És mivel próbálkoztál? És miért vallottál kudarcot? Miért lett botrány a dologból? A nővérem durcásan biggyesztette le az ajkát, és hosszasan méregetett. Legszívesebben felüvöltöttem volna. Végül így szólt: – Csak azért árulom el, mert lehet, hogy egy nap majd te is beveted ezt a cselt. Egyik éjjel besurrantam Lord Rule hálószobájába, és ott vártam rá. Hátratántorodtam. – Nem! – suttogtam. – Sajnos nem vált be a tervem, mert az inas észrevett, és értesítette Lady Covingtont. Aki rövid úton megszabadult tőlem, még mielőtt a Lord megjelent volna. De sebaj – kapta fel sóhajtva a hajkefét a nővérem. – Legközelebb újra megpróbálom, csak valaki mással. Az ágytámlába kapaszkodtam, nehogy elessek. – Tőrbe akartad csalni Lord Rule-t? Hogy kénytelen legyen feleségül venni?
– Ne nézz így rám, Kitty! Nem akkora bűn ez. Különben, nem is az én ötletem volt. Hanem a mamáé. Ez elég rejtélyesen hangzott, de nem érdekeltek a részletek. Én csak a titkait akartam kiszedni belőle. – Apropó, miért neheztel Mrs. Delafield a mamára az utóbbi időben? Eleanor tovább fésülte sűrű, sötét haját. – Te nem tudod? Mrs. Delafield rajtakapta a mamát, amikor Mr. Delafielddel flörtölt, és azóta sem tud megbocsátani neki. Elszorult a gyomrom. – De csak… csak ennyiről van szó, ugye? Egyszerű flörtről. – Igen. Mr. Delafield nem kért a mamából. A tükörképemre pillantottam. Eleanorral olyanok voltunk, mint két tojás, mégis, amikor a nővéremre néztem, mintha egy idegent láttam volna magam előtt. Szó nélkül faképnél hagytam, és kábultan indultam vissza a szobámba. Amikor megpillantottam a megcsonkított makettet, a kábultság eltűnt, és sötét, perzselő fájdalom költözött a helyére. Lerogytam a megrongált építmény mellé, és keserves zokogásban törtem ki.
33. fejezet Történetünk idején HENRY MÉG MINDIG VÁLASZRA VÁRT. A varjak elcsendesedtek. Esőszag érződött a levegőben. Némán gyötrődtem. Tudtam, hogy nem felelhetek Henry kérdésére. Semmi áron sem fedhetem fel előtte annak a hajdani estének a titkait. – Nem – ráztam meg a fejem. – Nem? – Nem. Henry egészen közel hajolt hozzám, résnyire szűkült szürke szeméből számomra ismeretlen érzelem áradt. – Tudnom kell. Az ajkamba haraptam, és megpróbáltam kitörölni az emlékezetemből a bazsarózsák illatát. – Sajnálom – suttogtam. Henry hirtelen sarkon fordult, átment a torony túloldalára, aztán a szemközti falhoz érve megállt, és felém fordult. – Még akkor sem, ha emiatt nem utazhatsz el Indiába? Tudtam, ha megtagadom a választ, az könnyen az indiai utamba kerülhet. De kit érdekel – kit érdekel? Igen, pontosan ezek a szavak jártak a fejemben. Kit érdekel, ha közben elveszítem mindazt, ami Henryhez fűz – ezt a szoros, őszinte barátságot? Bólintottam, és nagyot nyeltem. – Ha úgy hozza a sors. Bármi legyen is a vége, nem válaszolok erre a kérdésre. Henry visszajött hozzám – ezúttal sokkal lassabban –, és azt mondta: – Ez az egyetlen dolog, amit tudni szeretnék. Kérlek! – Érdes volt a hangja. – Nem akarom, hogy elmenekülj abba az istenverte országba, én meg egész életemben kétségek között vergődjek. Lesütöttem a szemem. Borzasztóan restelltem magam. – Sajnálom, Henry. Egy darabig némán álltunk, végül Henry felsóhajtott, és azt kérdezte: – Most mihez kezdjünk? – Hát… találjunk ki valami mást! – Nem sok reményem maradt, nem érdemeltem
kegyelmet. De azért megpróbáltam. – Mit adjak cserébe az utolsó ajánlatodért? Ami legalább olyan fontos a számodra, mint ez a titok. Henry mélyen a szemembe nézett. Majd lejjebb vándorolt a tekintete, és az ajkamra szegeződött. – Egy csókot – mondta halkan. Borzongás futott végig rajtam. Az egész testemen. – Ezt nem gondolhatod komolyan. – Nem? – Henry kérdésébe hetykeség vegyült, de valami más is. A rekedtes, csábító hang hallatán ismét megborzongtam. Feltámadt a szél, egyre erősebben vacogtam, majd hirtelen, minden átmenet nélkül, hideg eső zúdult le az égből. Sűrű, fagyos cseppekben potyogott a nyakamba, a lélegzetem is elállt tőle. Henry kézen fogott, és együtt futottunk az alagút felé. Felkaptam a lámpást, de a nagy kapkodásban elejtettem, és a láng kialudt. A torony teljes sötétségbe borult, semmit sem láttunk. Henry megtorpant, én meg majdnem keresztülestem rajta. Szerencsére elkapott, aztán szorosan magához vont. – Maradj mellettem! – kiabálta túl a hangosan doboló esőt. – Mutatom az utat. Nem szeretném, ha lezuhannál a csapóajtón. – Rendben – leheltem. – Várjuk meg, amíg a szemem hozzászokik a sötétséghez! – mormolta Henry. Erős karja a derekamon nyugodott, tenyerét a hátamra szorította. Dübörgő szívvel simultam hozzá, miközben az eső szakadt, és egy hang megállás nélkül azt sikoltozta a fejemben, hogy csináljak már valamit – találjam meg a módját, hogy kiköszörülhessem a csorbát, és soha ne kelljen elválnunk. De semmit sem tehettem. Már nem. Így hát lehunytam a szemem, mélyen beszívtam az esőáztatta hanga kesernyés illatát, és a szívem szép lassan darabokra tört. Henry kibontakozott az ölelésből. Kezével végigsimított a karomon, és megragadta a csuklómat. A tenyerébe csúsztattam a kezemet, és hagytam, hogy a csapóajtó széléhez vezessen. A kő síkos volt, lassan haladtunk lefelé a meredek csigalépcsőn. Miután elértük az alagutat, egy pillanatra megpihentünk, hogy kifújjuk magunkat. Idegesen simítottam hátra nedvességtől csöpögő tincseimet. – Siessünk, mert megfázol! – mondta Henry. – Gyerünk! Kézen fogva vezetett végig a láp alatt kanyargó sötét alagútban. Hirtelen rájöttem, hogy akár a világ végére is követném. Egyre hidegebb lett, és a ruháim nedvesen tapadtak a testemre. Vacogott a fogam. Óvatosan bújtunk elő a titkos alagútból; Henry először kikukucskált, nem időzik-e valaki a
madaras szobában vagy a környékén, csak ezután vezetett ki a folyosóra. Fogta az előzőleg odakészített gyertyát, és sietve felkísért a nyugati szárnyba. Mindenünk csuromvíz volt. Végre befordultunk a szobámhoz vezető folyosóra. Az ajtónál Henry félrevont, kezével az én kezemet melengette. Ahhoz az ablakhoz vezetett, ahol az első este beszélgettünk, és letette a gyertyát a párkányra. Felém fordult, nedves haja arra a napra emlékeztetett, amikor kimentett a folyóból. A szeme olyan sötét volt, mint a kinti viharfelhők, a mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt, inge vizesen tapadt a vállára, a mellkasára meg a karjára. Nagyot nyeltem, és hátrébb léptem; az idegesség hatására a vér tűzforrón lüktetett az ereimben. Még nem végeztünk. Henrynek is ugyanez járhatott a fejében, mert csibészes mosollyal az arcán így szólt: – Visszatérve a csókra… Hátrahőköltem, és az ajtó melletti falnak vetettem a hátamat. – Nem gondolhatod komolyan – feleltem nem túl sok meggyőződéssel. Henry azonban utánam jött, és megállt előttem. A falnak támaszkodott, közvetlenül a fejem fölött. Megnyaltam az ajkamat, miközben a szívem riadtan dobogott. Nevetni próbáltam, de a repedtfazék-hang, amit hallattam, nem sok vidámságról árulkodott. Nem tudtam nem észrevenni, milyen közel állunk egymáshoz – Henry hajából víz csöpögött az arcomra. Halálra rémültem. Megint átléptünk egy határt. És akkor Henry a derekam felé nyúlt. Még a ruhán keresztül is perzselt a tenyere. A falhoz lapultam, és próbáltam nyugodtan lélegezni. Zihálva kapkodtam a levegőt. A pulzusom is eszeveszetten lüktetett. Nem akartam, hogy Henry meghallja, milyen hatással van rám. A falhoz préseltem a tenyeremet, és hirtelen leküzdhetetlen vágy fogott el, hogy Henry karjaiba véssem magam. – Dehogynem – suttogta Henry. Keze megfeszült a derekamon. Ellöktem magam a faltól, és a kabátja hajtókájába kapaszkodtam. Eszem ágában sem volt ezt tenni, de a kezem önálló életre kelt. Görcsösen markolta a szövetet, és még közelebb húzta Henryt. A józan ész feladta a küzdelmet. Túl sokáig egyensúlyoztunk a szakadék szélén. Éreztem, hogy mindjárt lezuhanunk. Olyan lélegzetelállító bizonyossággal, hogy kár is lett volna tagadni. Henry keze lecsúszott a falról, és puhán, magabiztosan simult a tarkómra, mintha mindezt előre eltervezte volna, és… Hirtelen világosság hasított a folyosó sötétjébe. Ijedten rezzentünk össze. Ellöktem magamtól Henryt, és megkerestem a fény forrását. Valaki gyertyával a kezében közeledett felénk a folyosó túlsó vége felől. Próbáltam kivenni, ki lehet az. A pislákoló gyertyafény Maria arcára vetült. Halkan szitkozódni kezdtem. Hirtelen a kívülálló szemével láttam magamat. A szobám ajtaja előtt álltam egy férfival
az éjszaka közepén, mind a ketten csuromvizesek voltunk, és kis híján megcsókoltuk egymást. Az, hogy Henry volt a másik fél, csak még tovább súlyosbította a helyzetemet. Pont, mint Eleanor, pont, mint Brightonban. A kilincs után nyúltam, és elfogott a rettegés. A szobám ajtaja tárva-nyitva állt. – Menj! – suttogtam. – Mielőtt meglát minket. Henry habozott, de én már rohantam is a szobába. A küszöbön valami puhába botlottam. Valaki fojtottan felnyögött, aztán elterültem a padlón, miközben a mama suttogva kérlelt, hogy szálljak le róla. Ebben a pillanatban toppant be Maria, kezében a gyertyával. – Mi folyik itt? – kérdezte. Fölénk tartotta a gyertyát, és gyanakvóan nézett ránk. – Miért vagy ilyen vizes, Kitty? És miért fekszel a mamán? Megpróbáltam felkelni, de a nedves szoknya a lábam köré tekeredett, és másodszor is hasra estem. A mama lelökött magáról, majd felállt, és kikapta a gyertyát Maria kezéből. Átlépett fölöttem, és az összes gyertyát meggyújtotta a szobában, így mire feltápászkodtam, tisztán láthattam diadalmasan sugárzó arcát.
– Most már el kell vennie. Nincs más választása! – kacarászott a mama, miközben fel-alá járkált a szobában. Én magamba roskadva kuporogtam az ágyon, és mindent összevizeztem, de már ez sem érdekelt. – Nem igaz. Henry nem csinált semmit. Még csak meg sem csókolt. – Drágám, aligha számít, hogy az ajkaitok érintették-e egymást. Láttalak titeket – nevetett fel a mama. Lángolt az arcom. – Rajtakaptalak, hogy kiszöktél vele az éjszaka közepén, és még azt is megengedted neki, hogy átöleljen – kuncogott a mama, és közben úgy tapsikolt, mint egy kislány. – Az anyja gutaütést kap, ha meghallja! Kitty, ez aztán a nagyszerű hír! Egyszerűen csodálatos! Még Eleanort is lepipáltad. Henry anyja most már nem akadályozhatja meg, hogy te légy Blackmoore úrnője. – Nem, mama – nyögtem fel panaszosan. – Ne is ábrándozzon ilyesmiről! Henry csak… Henry csak bolondozott, azt mondta, tartozom neki, amiért megkérte a kezem, de nem történt semmi. A mama abbahagyta a járkálást, és szigorúan nézett rám. – Henry megkérte a kezed? Hátrahanyatlottam az ágyon, és eltakartam a szemem. – Igen, mama. Baráti szívességből, hogy elutazhassak Indiába. De semmi illetlenség nem történt köztünk. Esküszöm! Henry minden alkalommal tökéletes úriemberként viselkedett.
A mama szeme résnyire szűkült. – Azt állítod, hogy nem csak ma éjjel szöktél ki Henryvel az érkezésed óta? Bánatosan csóváltam meg a fejem, gyűlöltem magam, amiért kifecsegtem a titkunkat. – Igen – motyogtam szerencsétlenül. A mama álmélkodva csapta össze a kezét, és harsány, diadalittas kacajt hallatott. – Hiszen te ravaszabb vagy, mint Eleanor! Szavamra, ezt nem is gondoltam volna rólad, Kitty. Most már biztos, hogy Henry feleségül fog venni téged. Rémülten ültem fel, patakokban folytak a könnyeim. – Nem, mama. Erre nem kerülhet sor. Nem kényszeríthetem Henryt, hogy feleségül vegyen. Képtelen vagyok rá! A mama elnézően legyintett. – Egy fiatal hölgynek minden rendelkezésére álló eszközt be kell vetnie, hogy megalapozza a jövőjét. – Én nem teszek ilyet! – ordítottam, és felpattantam az ágyról. A mama ijedten ugrott hátra. – Én nem csalom tőrbe Henryt, én nem akarom, hogy a férjem örökre meggyűlöljön, én nem veszítem el a maradék méltóságomat is, én nem más férfiak karjában fogom keresni a boldogságot! Nem, mama! Én nem leszek olyan, mint maga, és nem akarom, hogy Henry olyan legyen, mint a papa! Még a gondolattól is irtózom – zokogtam. – Inkább leszek az undorító Mr. Cooper felesége, mint hogy Henry Delafieldhez kényszerítsenek! – üvöltöttem. A hangom sokáig visszhangzott a hirtelen beálló csendben. Láttam, hogy Maria szeme elkerekedik. A húgom a hátam mögé nézett. Hátrafordultam, és Henryt pillantottam meg a nyitott ajtóban. Mélyen a szemembe nézett, majd sarkon fordult és elment. – Szent ég! – szólalt meg Maria. – Azt hiszem, meghallotta. Az ágyra vetettem magam. Akkor ezzel is megvolnánk. Kész, vége. Lezuhantunk a szakadékba, ahonnan már nincs visszaút. – Nem számít – mondta a mama, és sietve becsukta az ajtót. – Úgyis rákényszerítjük, hogy vegyen feleségül. – Nem lehet, mama – ráztam meg a fejem. – Ha feleségül vesz, elveszíti Blackmoore-t. Mrs. Delafield beleíratta az édesapja végrendeletébe. Henry nincstelenné válik. A mamát azonban egy pillanatra sem rendítette meg a bejelentésem. – Szamárság! Egy végrendelet bármikor módosítható, és Henry nagyapja még életben van. Majd holnap elrendezzük a dolgot. Szépen bemész Henry nagyapjához, és ráveszed, hogy változtassa meg a végakaratát. – Nem – hüppögtem, de Henry arckifejezésére visszagondolva a maradék erőm is
elpárolgott. – Jaj, már alig várom, hogy Blackmoore úrnőjeként lássalak! Mrs. Delafield meg fog pukkadni mérgében! Akkor jövök ide, az ősi családi birtokra, amikor csak akarok, és azt teszem, amit csak akarok. Ő pedig semmit sem tehet ellene! Ha-ha! Azt szeretném én látni! Az a perszóna vajon az esküvőtök után is ilyen fennhéjázón fog bánni velem? Dehogy! Senki sem mer majd ujjat húzni Henry Delafield anyósával. Ha-ha! Ez aztán a győzelem, Kitty! Nem győzök ámuldozni, milyen rafinált lányom van! – A mama lehajolt hozzám, két tenyere közé fogta az arcomat, és cuppanós csókot nyomott nedves hajamra. – Mennyire félreismertelek! – Nem, mama – ingattam a fejem. – Én nem teszek ilyet. Nem és nem – hajtogattam, amíg a mama végre abba nem hagyta a nevetést. Kijózanodva nézett rám. – Azt mondod, nem? – törölte meg a száját, mintha így akarná visszavonni az előbbi csókot. – Ne butáskodj, Kitty! – hanyatlott a párnára Maria. – Most már nincs visszaút. Túl messzire mentetek. – Nem – seppegtem. – Csak van valami megoldás. Csak… A mama megint két tenyere közé fogta az arcomat, de már korántsem olyan gyengéden, mint az imént. Ahogy a tekintete az enyémbe fúródott, lelki szemeim előtt ismét felsejlett a rozsdás vadcsapda, fogai között a sebesült nyúllal. – Csupán egy kérdésem van, Kitty: teljesítetted a megállapodást? Begyűjtötted a három házassági ajánlatot? Ekkor jöttem rá, hogy Henry nem kérte meg a kezemet aznap este. Az eső közbeszólt. – Nem – suttogtam. – Akkor az alkunk értelmében azt teszed, amit én mondok. Emlékszel, kedvesem? Hátrahanyatlottam az ágyon, és kezembe temettem könnyáztatta arcomat. – Nem. Ezt nem tehetem, mama. – Megállapodtunk, Kitty. Most viseld a következményeket! Emlékezz! Emlékezz, mit ígértél! Emlékezz, mit mondtál nekem! Azt mondtad, hogy nem fogod meggondolni magad. Persze hogy emlékeztem. És akkor még komolyan is gondoltam. De most már szentül meg voltam győződve arról, hogy végzetesen félreismertem saját magamat. – Holnap beszélsz Henry nagyapjával! – förmedt rám a mama csípőre tett kézzel. Konok és hajthatatlan volt, én pedig nem tehettem semmit, semmit, semmit! – Na, mit szólsz ehhez, Kitty? – Kate – suttogtam. – A nevem Kate.
34. fejezet Másfél évvel korábban A KERT DÉLI CSÜCSKÉBEN MEGBÚVÓ KÖRPADON ÜLTEM. Nem mentem ki a tisztásra, nehogy bárki belém botoljon. De a szobámban sem volt maradásom, ahol a faszilánkok az egész szőnyeget beborították. Hajnalban kisurrantam a házból, és a reggeli zápor ellenére itt húztam meg magam. Egyedül Cora volt mellettem, együtt hallgattuk a környező fákon csivitelő madarakat. Az erdei pacsirta trillája – ez a bús, szívszorító dallam – többször is felhangzott. Kis híján betapasztottam a fülem, hogy ne is halljam. Ugyanakkor a végtelenségig elhallgattam volna. A szív és az ész csatájában elmerülve meg sem hallottam a közelgő lépteket. Éppen lehajoltam, hogy megsimogassam Cora puha szőrét, amikor Henry vállának árnyéka vetült rám. – Már mindenütt kerestelek. – A gyengéd szavak mögött csipetnyi rosszallás rejtőzött. Felgyorsult a szívverésem. Cora bundája átmelegedett a napsütésben. Nem mertem Henryre nézni. Nem tudtam, mit mondjak, hogyan viselkedjek. – Kate! – Hmm? – kérdeztem leszegett fejjel. Henry leguggolt, így az arca egy vonalba került az enyémmel, de én makacsul Corára szegeztem a tekintetemet. – Tegnap este korán hazamentél – mondta Henry halk, fojtott hangon. – Kerestelek… Láttam, amikor elmész, és utánad is kiáltottam, de nem fordultál hátra. Gyorsan felálltam, és odébb húzódtam. – Sylvia is veled van? – kérdeztem egy kicsit hangosabban a kelleténél. – Sylvia? – Henry zavartnak tűnt. A szemem sarkából láttam, hogy közelebb lép hozzám. – Mi köze… – Ó, nézd! Ott jön! Életemben nem könnyebbültem meg ennyire. Sylvia a ház felől érkezett. Valami volt a kezében. Még most sem néztem Henryre. Nem bírtam. Ő azonban elém állt, és lehajolt hozzám, így kénytelen voltam ránézni. A szeme palaszürke volt, a haja pedig olyan zilált, mintha jól megcibálták volna. – Valami baj van, Kate? Mi történt tegnap este? Miért mentél el olyan korán? Megint félrehúzódtam, és láttam, hogy Henry meglepődik. Idegesen harapdáltam az
ajkamat. Tudtam, mit kell tennem. A szívem rémülten zakatolt. – Nagy elhatározásra jutottam. Most akarom bejelenteni. Neked és Sylviának. Mindkettőtöknek. Türelmetlenül nyújtogattam a nyakamat, alig vártam, hogy Sylvia végre odaérjen hozzám. Éreztem, hogy Henry tekintete az arcomra tapad. – Sylvia! – kiáltottam el magam. A barátnőm komoran vonta össze a szemöldökét. – Mondanom kell valamit! Sylvia a homlokát ráncolta, és amikor odaért hozzám, láttam, hogy a tekintetében enyhe harag bujkál. – Mi az, Kitty? Most az egyszer arra sem vettem a fáradságot, hogy kijavítsam. Remegő kézzel simítottam végig a homlokomon, mély levegőt vettem, és megpróbáltam némi lelkierőt önteni magamba. – Úgy gondoltam, el kell mondanom nektek, hogy… hogy… – A két testvér szigorú arckifejezése láttán kis híján inamba szállta bátorságom. Nevetségesen viselkedtem. De színt kellett vallanom, minél hamarabb, annál jobb. De még mielőtt kipréselhettem volna magamból a szavakat, Sylvia közbeszólt: – Mi történt a makettel? Henry riadtan fordult felém. Némán bámultam Sylviát, és jeges kéz markolászta a gyomromat. – Bementem a szobádba – magyarázta a barátnőm. – Mi történt a makettel? Nagyot nyeltem. – Hát… ráesett egy váza. – Henryre néztem. – Csak egy kicsi… nagyon kicsi… lyuk lett rajta. – Sóhajtva sütöttem le a szemem. Látni sem bírtam Henry csalódottságát. – De most mondanom kell valamit. Nemrég döntő elhatározásra jutottam. Mégpedig arra, hogy soha nem fogok férjhez menni. Nem vágyom rá. Egy porcikám sem kívánja. Hajadon maradok, mint Charlotte nénikém, bejárom a világot, és soha, de soha nem vonulok oltár elé. Fülig elpirultam. Zavartan tördeltem a kezem. – Nahát, ez aztán az újság! – rikkantotta Sylvia. Nem mertem Henryre nézni. – Tessék! Ezt a csokrot neked hoztam, a bálról maradt. Bazsarózsa. A kedvenc virágod, ha jól tudom. A hervadó virágok illata, ha lehet, még édeskésebb, még émelyítőbb volt, mint az előző este, amikor a függöny mögött rejtőztem. Sylviának igaza volt. Imádtam a bazsarózsát. De most felfordult tőle a gyomrom. A megaláztatás szaga áradt belőle. Az
elutasításé. Földbe döngölt, arcul csapott, a húsomba vájta a körmét, a nyakam köré tekeredett. Elfordultam, és undorodva toltam el magamtól a petyhüdt, összesöndörödött szirmokat, a hervadt leveleket, kókadt szárakat, az erőszakos illatot. – Légy szíves, vidd innen! – Mi a baj? A számon át szívtam be a levegőt, hogy végre kitisztuljon a fejem. De a virágok illata így is utolért. Elnehezítette a nyelvemet. Nyeltem egyet, és éreztem, ahogy az illat lecsúszik a torkomon. Félúton azonban megrekedt, a szám meg a gyomrom között, és súlyos kőként nyomta a bensőmet. – Rosszul érzem magam. Ezért is jöttem haza korán tegnap este. Beteg vagyok – szorítottam az ujjhegyemet remegő ajkamra, hogy lecsendesítsem háborgó lelkemet. – Most mennem kell. Bocsássatok meg! Ahogy megfordultam, mintha sűrű ködfátylon át láttam volna Henry ingét, sötét nadrágba bújtatott hosszú lábát, a földön heverő virágokat, Sylvia világoskék ruhájának szegélyét, a füvet. Fű, fű, fű, fű, gyorsabban, elmosódott zöld folt, aztán kavics, kőjárda, egy, kettő, három lépés, a hátsó ajtó. Beragadt. Mint minden nyáron. Keményen nekifeszülök, amíg a bordó függöny az arcomba nem csapódik, elmosódott festmények, szétfolyó ajtók, homályosan derengő korlát, ami a bordámba vág, simára koptatott lépcsőfokok. Tizennégy lépés, aztán három szoba, egymás után. Az utolsó az enyém. Az ajtó nyitva áll. A megrongált makett fekete, torz lényként gubbaszt az ágyam végében. A tetőn tátongó lyuk akár egy mérges, nagyra nyitott száj.
Évek óta ugyanúgy teltek a napjaink. Minden délutánt Sylviával és Henryvel töltöttem a könyvtárban. Amíg Henryvel bele nem merültünk a tanulásba, Sylvia rendszerint úgy tett, mintha olvasna, aztán – az ő szavaival élve – „szundított” egyet. Senki sem háborgatott minket. Mrs. Delafield a saját dolgával volt elfoglalva. George Európában utazgatott. Sylvia már kinőtte a nevelőnőjét. Olyan sokáig követtük ezt a napirendet, hogy nem volt okom megkérdőjelezni. Ma viszont – négy nappal a bál után – idegesen tébláboltam a könyvtár ajtaja előtt, és megpróbáltam lecsendesíteni zakatoló szívemet. Henry már a nagy asztalnál ült, a könyvei meg a jegyzetei szétszórva hevertek körülötte. Csak akkor pillantott fel, amikor Sylvia sóhajtva vetette le magát a pamlagra. – Ilyen nehéz napod volt, Sylvia? – kérdezte némi éllel, ami nem volt jellemző rá. – Nem. Csak örülök, hogy látlak, drága bátyuskám – felelte Sylvia sugárzó
mosollyal, de Henry nem viszonozta a gesztust. Az ajtó felé fordult, és hirtelen rám emelte a tekintetét. – Jössz vagy mész? – vonta fel a szemöldökét. A felhúzott szemöldökből áradó dac és a kimért hang nyomban átbillentett a holtponton. – Jövök – léptem át a küszöböt. Henry félretolta a könyveit, hogy helyet csináljon az asztalon, amin többnyire közösen osztoztunk. Leültem a megszokott helyemre. Kényelmetlenül éreztem magam, ennek ellenére úgy döntöttem, hogy kitartok. És nem adom fel a pozíciómat. A szívem mélyén éreztem, ha most visszavonulót fújok, örökre kívül rekedek. Mrs. Delafield természetesen örült volna, hogy nem kell tovább aggódnia a fia jövője miatt. Mrs. Delafield azonban nem volt jelen, és lehet, hogy a házasságunkat meg tudta akadályozni, de a barátságunkat nem. – Mit olvasol? – kérdeztem, miután leültem az asztalhoz. – A Faustot – tartott fel Henry egy bőrkötésű könyvet. – Goethétől. – Németül? – Natürlich – vakkantotta Henry szárazon. – Ó! Natürlich! {6} – ismételtem gúnyosan. Henry leengedte a könyvet, és rám nézett. – Mi a baj? – Te mindent megkaptál az élettől, Henry. Németet, franciát, latint tanulsz, és még ki tudja, mi minden mást, amiről én álmodni sem mernék. Egyszóval ne tégy úgy, mintha mindez „természetes” lenne. Henry farkasszemet nézett velem. A tekintete komoly lelki tusáról árulkodott. Megesküdtem volna, hogy azon nyomban vitába száll velem. Már láttam is a szemében fellobbanó fékezhetetlen lángot – a felháborodás, a felgyülemlett érvek, a szenvedélyes indulatok összességét. Harag vibrált a levegőben, aztán Henry állkapcsán megrándult egy izom, és ahogy az ajka összepréselődött, halvány barázda jelent meg az arcán. Hosszasan bámultam azt a barázdát, és hirtelen ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy megsimogassam. Lesütöttem a szemem. Nagyot sóhajtottam, és mélyre tuszkoltam az indulataimat, hogy ne érezzem a vágyakozás fájdalmát. – Ne haragudj! – szólaltam meg halkan. – Nem akartam undok lenni, azok után, hogy olyan kedves voltál hozzám. Henry felém nyúlt, és elkapta a csuklómat. Meglepetten pillantottam fel. – Én sem vagyok földre szállt angyal – suttogta feldúltan. – Amit tettem, az nem az
áldott jó szívemnek köszönhető, Kate. Értesz engem? Döbbenten meredtem rá. Henry elengedte a kezemet, majd hátradőlt a széken és a hajába túrt. Aztán megrázta a fejét, és azt motyogta: – Sajnálom. Annyi megbeszélnivalónk lett volna! Annyi mindent nem vallottunk meg egymásnak! Miért pont ezt ne mondtam volna ki! Kimondtam tehát: – Én is sajnálom. És nem hazudtam. Mindent sajnáltam. Sajnáltam, hogy ilyen lehetetlen anyám, ilyen szégyentelen nővérem van, és sajnáltam, hogy beleszerettem egy fiúba, aki soha nem lehet az enyém. Henry megdörzsölte az arcát, aztán felkelt, az ablakhoz lépett, és kibámult rajta – olyan sokáig állt ott, hogy elunván a várakozást, leemeltem a legfelső könyvet a kupac tetejéről, és felnyitottam. De csak két oldalt olvashattam el a Mozart életét bemutató tanulmányból. Henry visszajött az asztalhoz, leült, és kézbe vette a könyvét. – Meséljek neked Faustról? – kérdezte mosolyogva. – Lefordítom a szöveget. Becsuktam a könyvemet. – Igen. Nagyon szeretném.
35. fejezet Történetünk idején – JÓ REGGELT! Megköszörültem a torkomat, és újra próbálkoztam, kicsit hangosabban, mint az iménti rekedtes suttogás: – Jó reggelt, uram! – Ez máris jobban hangzott. A mama betaszigált Henry nagyapjának szobájába. Gyilkos pillantást vetettem rá. – Mondtam már, hogy minden rendben lesz. Ne lökdössön! – Csipkedd magad! – hadonászott az anyám. – Én addig őrt állok a folyosón. A szolga mindjárt rájön, hogy nem is hívatták, és öt perc múlva itt lesz, hacsak Maria el nem vonja a figyelmét. – Azzal beljebb taszigált az ajtóból, amit rögtön be is csukott mögöttem, és otthagyott a félig elsötétített szobában. Henry nagyapja ezúttal nem az ablak melletti székében ült. Az ágyban trónolt, és egy étellel teli tálca hevert a könyökénél. Az ajtócsukódás hangjára felneszelt, és rám emelte szürke szemét. – Kate Worthington. – Reszelős hangja beleveszett a szoba csendjébe. A szívem azt súgta, hogy nagyon rossz úton járok – hogy nem lenne szabad ezt tennem. De alkut kötöttem, és az adott szó kötelez. Beljebb léptem. – Igen. Jó reggelt, uram. Remélem, jól van. A nagypapa tekintete az ajtóra siklott. Az öregúr görcsösen markolászta az ölébe terített takarót, és a pillantása is görcsösen ugrált ide-oda. A lába idegesen rángatózott, és amikor az ágya mellé léptem, rémület ült ki az arcára. – Megtenné… – nyalta meg az ajkát, miközben ujjaival a takarót morzsolgatta. – Megtenné, hogy kimegy, becsukja az ajtót, aztán visszajön? Megálltam, rámeredtem, majd azt feleltem: – Természetesen. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Az ajtóhoz mentem, kinyitottam, és kiléptem a folyosóra. A mama rögtön észrevett, és elindult felém, de én megráztam a fejem, becsuktam magam mögött az ajtót, vártam egy kicsit, aztán megint kinyitottam. A nagypapa már várt. Éber, gyanakvó, aggodalmas tekintettel méregetett. Amikor megálltam előtte, megkérdezte:
– Nos… melyik Kate is vagy te? Elszorult a gyomrom. Körülnéztem, mintha a szobában választ találhatnék erre a lehetetlen kérdésre. – Kate vagyok, uram. Kate Worthington. – És kié vagy, Kate Worthington? Nagyot nyeltem. Henryé biztosan nem. És az anyámé vagy az apámé sem. Valójában… – Senkié. Senkié sem vagyok. Az öregúr átható pillantást vetett rám, majd lehunyta a szemét, a fejét ingatta, és közben azt motyogta: – Senkié. Senkié. Senkié. Rémült szívem egyre szaporábban vert. Kétségbeestem. Nem kellett volna idejönnöm. Ez itt nem rám tartozik. Lassan kihátráltam a szobából, a kilincs után nyúltam, és csendben kinyitottam a súlyos ajtót. A mama a küszöbön toporgott, és izgatottan csapott le rám. – Na? Mit mondott? Megráztam a fejem. – Gyerünk innen, mama! Az öregúr nincs jól. Ne háborgassuk! Remegett a kezem. – Ostobaság! – taszított félre a mama. – Mindenkit meg lehet győzni. Még a bolondokat is. Rettegve néztem, amint beront a szobába. Amikor a nagypapa megpillantotta, tágra nyílt a szeme, félelem és rettegés ült ki ráncos arcára. A takaró alá bújt, de olyan hirtelen mozdulattal, hogy a tálca a földre zuhant. A mama a pokróc után nyúlt, le akarta rántani, mint teknősről a páncélját. – Ne! – ordítottam halálra váltan. Az ágyhoz rohantam, és elkaptam a mama karját. Anyám feldúltan bámult rám. – Nem szabad! Hagyd békén! – Hiába kapálózott, elvonszoltam az ágy mellől, és nagy nehézségek árán az ajtóhoz taszigáltam. – Mi ez? – A komornyik jelent meg az ajtóban. – Mi folyik itt? A mama kiszabadította a karját, gyorsan lesimította a haját, sötét pillantást vetett rám, majd mosolyogva fordult a komornyik felé. – A butuska lányom körbe akart vezetni a házban, de attól tartok, alaposan eltévedt. Meg tudná mondani nekünk, hogyan jutunk el a főlépcsőhöz? A komornyik az ágyra, a takaró alatt lapuló nagyapára és a szétszóródott ételre pillantott. Rákvörös lettem, amikor rám szegezte vádló tekintetét. – Most nem hagyhatom magára az urat – felelte kimért hangon, már-már ellenséges arckifejezéssel. – Biztos vagyok benne, hogy egyedül is kitalálnak.
Mama dacosan szegte fel az állát, és kihúzta magát. Vörös volt az arca, és a haja is kibomlott az iménti közelharcban. Villámló tekintettel nézett a komornyikra, majd nagy gőgösen így szólt: – Semmi baj. Akkor sem kérném a segítségét, ha önként ajánlaná. – Gyere, mama! – motyogtam. – Menjünk innen! A mama sarkon fordult, és az ajtóhoz vágtatott. A küszöbhöz érve azonban megállt, és jó hangosan megjegyezte: – Igyekezz, Kitty, és tanuld meg: csak egy gyengekezű és hanyag úrnőnek lehet ilyen tiszteletlen szolgája. Elfogott a szégyen. Kilökdöstem a mamát a folyosóra, és becsuktam az ajtót. Alighogy leengedtem a kezem, anyám szembefordult velem. Rozsdás csapdára emlékeztető szeme dühödten szikrázott. – Hogy merészeltél kitessékelni a szobából? – sziszegte. – Hogy merészeltél kezet emelni rám, és hátráltatni a törekvéseimben? Nem szóltam semmit. Szégyen fojtogatta a torkomat. – Ma súlyos hibát követtél el, Kitty – szegezte rám az ujját a mama. Remegett a hangja. – Nagyon súlyos hibát. A viharban éneklő léprigóra gondoltam. Szinte láttam magam, amint egy magas torony tetején ülök, és vígan dalolva dacolok az orkánnal. Döntő elhatározásra jutottam. Sarkon fordultam, és faképnél hagytam anyámat. Már rég meg kellett volna tennem. – Jut eszembe – kiáltott utánam –, nem hiszem, hogy ezek után érdemes lennél Henry kezére. Inkább Mariát dobom be csaléteknek. Neked marad Mr. Cooper. Elszántan meneteltem tovább. – Na, ehhez mit szólsz, Kitty? Mit szólsz az alkunkhoz? Mégsem mehetsz el az imádott Indiádba. Meg kell elégedned a jó öreg Mr. Cooperrel. Tüstént meg is írom neki, hogy elfogadtad az ajánlatát. Amikor a lépcsőhöz értem, a sima fakorlátra csúsztattam a tenyeremet. A mama nevetése még a lépteim zaját is elnyomta. – Látod, gyermekem? Látod? Én nyertem. Végül minden úgy történt, ahogy elterveztem.
36. fejezet VALAMI TÖRTÉNT A ZENESZOBÁBAN. Rögtön éreztem, amint beléptem. A zongora a megszokott helyen állt. A borús reggeli égbolt halványan derengett a széthúzott függönyök mögött. Az Ikaroszt ábrázoló festmény mozdulatlanul őrizte a titkos alagút bejáratát. Körülnéztem, megpróbáltam rájönni, mi történhetett. Becsuktam a szemem, és mozdulatlanul hegyeztem a fülemet. Csak ekkor eszméltem rá, mi hiányzik. A szárnycsapkodás. Elkerekedett szemmel, sietve vágtam át a szobán. Féltem, hogy Miss St. Claire máris intézkedett – máris elvitette az én fekete madaramat. A kalitka a régi helyén állt. Az ívelt fémrácsok láttán megkönnyebbülten sóhajtottam fel. De ahogy közelebb értem, megtorpantam, és döbbenten meredtem az üres ülőfára. A kezem a torkomra siklott. A fekete madár az oldalára fordulva feküdt a kalitka padlóján. Lerogytam egy székre, sírás markolászta a torkomat. A csontjaimban éreztem, hogy én vagyok a felelős ezért a szerencsétlenségért. Hogy ez a test az én hibámból fekszik itt élettelenül. Megérintettem az aranykalitkát, és azon tűnődtem, vajon mi okozhatta a madárka halálát. Talán akkor sérült meg, amikor nekiütődött a rácsnak? Vagy amikor egész éjszakára szabadon engedtük? Vagy amikor visszazártuk a kalitkába? Csak ültem ott, magamba roskadva. És miután illő módon elsirattam és meggyászoltam a néma madarat, valami megmozdult bennem. Az igazság lassan a felszínre bukkant. Ráébredtem, hogy én is csak egy szárnyaszegett madárka vagyok, aki hiába álmodozik a szabadságról. Ráébredtem, hogy senki sem fogja kinyitni a kalitkám ajtaját, és bolond voltam, amikor azt hittem, egyszer majd megszökhetek. Lehunyt szemmel vettem sorra jövőbeli lehetőségeimet. Engedek a mama zsarolásának, és beszélek Henry nagyapjával. Megkérem, hogy változtassa meg a végrendeletét. Vagy továbbra is ellenállok, és hazatérek az otthonomba, ahol a mama addig nyaggat majd, amíg feleségül nem megyek Mr. Cooperhez. Vagy beletörődöm mindenbe és hazamegyek, és… és akkor mi lesz? Minden út végén egy-egy kalitka várt rám. Ha nem azért esem csapdába, mert elárulom saját magamat, akkor azért, mert akaratom ellenére adnak férjhez, vagy azért, mert semmire sem viszem az életben, és végül mégsem valósítom meg az álmaimat. Akármerre néztem, csak rácsokat láttam. És ahogy végiggondoltam a jövőmet, arra a megállapításra jutottam: Inkább a halál. – Miss Worthington! Felkaptam a fejem. – Éppen önt keresem!
Herr Spohr, hóna alatt egy papírköteggel, izgatottan vágott át a szobán. A haja még a szokásosnál is ziláltabbnak tűnt. – Reméltem, hogy itt találom – nézett rám. Majd elkerekedett a szeme. – Valami baj van, Fräulein? Rosszul érzi magát? Megráztam a fejem. – Csak gondolkodtam, Herr Spohr. – Ó! És min? Nem tudtam levenni a szemem az ernyedt testről, a kalitka alját borító fekete tollakról. – Azt sem tudom, milyen madár volt. Soha nem hallottam a hangját – motyogtam. – Fräulein? Végre elszakítottam a tekintetem a kalitkáról. – Éppenséggel Faust sorsán töprengtem. Herr Spohr leült mellém, és érdeklődve hajolt közelebb. – Na, és mire jutott? – Kíváncsi lennék, vajon Faust elégedett volt-e, mielőtt lepaktált az ördöggel – mutattam a kalitkára. – Lehet, hogy az elégedetlensége taszította romlásba? Vajon megfékezhette volna a szenvedélyét? Lecsillapíthatta volna nyughatatlan lelkét? A kalitkában is boldog életet élhetett volna? Herr Spohr szeme felcsillant. A zeneszerző hátradőlt a széken, és a fejét dörzsölgette, még tovább kócolva már amúgy is torzonborz haját. – Hmm. Érdekes kérdés, Miss Worthington – kukkantott be a kalitka belsejébe. – Nagyon érdekes. Vajon a nyughatatlanság okozta Faust bukását? Talán. A telhetetlenség? Hát persze. Vajon Faust alakíthatta volna úgy a természetét, hogy ne vágyjon folyton többre és többre? Más szóval, hogy ne legyen nyughatatlan? Ez bizony fogas kérdés – vonta meg a vállát. – Faust esetében azonban teljességgel értelmetlen. Én inkább úgy tenném fel a kérdést: használhatta volna-e másra nyughatatlan természetét? Például, mi oka volt arra, hogy lepaktáljon az ördöggel? A saját tudása, ügyessége és tehetsége vajon nem lett volna elegendő a sikerhez? Elgondolkodtam. Nem ezt a választ vártam. Én már megkötöttem a magam alkuját. Tudtam, hogy egész életemben viselnem kell a következményeit. Nem forgathattam vissza az idő kerekét, hogy semmissé tegyem a döntésemet. – Tegyük fel, hogy már megkötötte azt az alkut – mondtam. – Ön szerint megérte? – Megér bármi is annyit, hogy az ember a pokolra jusson? – vonta meg a vállát Herr Spohr. – Kétlem. Megdörzsöltem az orrom. Ettől bizony nem lettem okosabb. – Ez az öné, Miss Worthington – nyújtotta át Herr Spohr a papírköteget. – Remélem,
tetszeni fog. Jól illik a fausti küzdelméhez. Erre céloztam a minap a vacsoránál. Hogy az ön játéka Faust küzdelmére emlékeztet. Kihallatszik belőle a nyughatatlanság. Úgy vélem, ez a zene jobban megfelel a lelkiállapotának. Ránéztem a kottára, és a pillantásom egy ismerős néven akadt meg. – Eredeti példány? Az ön szerzeménye? – Igen – állt fel Herr Spohr. – Egy romantikus darab. Próbálja ki! Figyelje meg, hogyan hat a démonára! – De én még soha nem játszottam romantikus darabot. – Majd a démon megmutatja, hogyan kell – legyintett nagyvonalúan Herr Spohr. – Itt nincsenek szabályok. Azzal magamra hagyott, de az ajtóból még visszafordult. – Majd’ elfelejtettem: Faust történetének több változata is létezik. Az én operámban a főhős örökre elkárhozik, így fizet meg a hibáiért. Az ördög bevasalja rajta az ígéretét. De vannak más verziók is, olyanok, amik boldog befejezéssel érnek véget. A szép és ártatlan Gertrude az éghez fohászkodik, és ezzel megmenti Faustot. Egyvalamit érdemes megjegyeznie. Még az egyértelműnek látszó eseteknek is többféle kimenetelük lehet – intett kedves mosollyal a kalitka felé. – A madár talán nem is a nyughatatlanságába pusztult bele, hanem a kalitka ölte meg. Szavai belefúródtak az elmémbe, hogy gyökeret verjenek a kínzó gondolatok között. Sokáig bámultam a kalitkát, majd a zongorához mentem. Leültem a székre, és szétteregettem a kottákat. Mély lélegzetet vettem, a billentyűkre helyeztem az ujjaimat, és játszani kezdtem Herr Spohr „Mein kleiner Vogel” című darabját. Ez nem Mozart zenéje volt. A legkevésbé sem. Ezek a hangjegyek nem kiskatonák voltak, akik rendezett sorokban menetelnek. Hanem zabolátlan lények, akik úgy csapongnak ide-oda, mint a varjak az omladozó torony fölött. A démonom, ez a sötét, egzaltált valami, persze azonnal rájött, mivel van dolga. Már egyórányi játék után éktelen haragra gerjedt. Berepült a lelkem legeldugottabb sarkaiba, és az utolsó cseppig kisöpörte onnan a sok felgyülemlett fájdalmat, csalódottságot és dühöt. Akkora vihart kavart, hogy patakokban folytak a könnyeim, és az ujjaim vadul csapkodták a billentyűket. A bennem lakozó démon azt súgta, hogy repüljek. Azt súgta, ne halogassam tovább a döntést, különben egész életemben olyan tehetetlennek, gyengének és jelentéktelennek fogom érezni magam, mint egy ketrecbe zárt vad. Addig hallgattam a démon és a szívem kiáltozását, amíg a dühből kerekedett vihar szilaj bátorsággá nem sűrűsödött. Akkor abbahagytam a játékot, fogtam a kottát, és kirohantam a szobából.
37. fejezet ALICE MEGLEPŐDÖTT, HOGY NAPKÖZBEN HÍVATOM. Láttam az arcán, amikor berontott a szobámba. A mama és Maria a többi vendéggel múlatták az időt, bizonyára újabb botrányos jelenetre készültek. Gyorsan kulcsra zártam az ajtót, majd Alice-hez fordultam. A remény és a kétségbeesés fogságában vergődtem. – A segítségedre van szükségem, de félek, hogy nemet mondasz. Alice a homlokát ráncolta. – Mit óhajt, kisasszony? – Ma este elszököm Blackmoore-ból. Meg kell találnom a módját, hogy épségben eljussak Londonba. Alice nagy szemeket meresztett. – A kisasszony megszökik? Elfogott az idegesség. Nagyot nyeltem. – Igen. – Az utazóládámhoz mentem, felemeltem a fedelét, és kivettem az elefántcsontberakásos dobozkát. – Tudom, nagy kérés – mondtam. – Biztos vagyok benne, hogy a nagynéném bőségesen kárpótol majd a fáradozásodért. De én is adok neked valamit. Nesze! – nyújtottam előre a dobozt. – Ez a doboz nagyon értékes. Valódi elefántcsonttal díszítették. Megtarthatod, de el is adhatod Londonban. Alice fejcsóválva tolta el magától a fizetségül felajánlott tárgyat. – Nem, kisasszony. Nem fogadhatom el. Elszorult a szívem. – Akkor adok mást. Csak… – Nem. Dehogy. A kisasszony félreértett – húzódott halvány mosolyra Alice szája. – Segítek én. Csak éppen vannak szívességek, amiket nem lehet pénzen megvásárolni, és vannak olyan jótétemények, amiket csak szabad akaratunkból teljesíthetünk. – De ez nagyon nagy kérés ám! Eszembe jutott a többi szívesség, amit másoktól kértem; az összes alku, amit életemben kötöttem, és az összes hibám, amiért utóbb drágán megfizettem. Semmi sincs ingyen, gondoltam magamban. Alice komoly arcán széles mosoly terült szét. – Igen ám, de a húgaim hallani sem akarnának róla, kisasszony. Kérdőn néztem rá. – Mary és Katherine. A kislányok, akiknek az édességet adta. Elmesélték, milyen
kedves volt hozzájuk a kisasszony. Még a házunkba is eljött, és megvigasztalta Maryt az utcán, pedig nem is ismerte őt. Amit most teszek, azt barátként teszem. Zavartan sütöttem le a szemem. – Ugyan, semmiség. Csak egy kis finomságot vittem nekik a pékségből. – Most már a kisasszony is egy közülünk – jelentette ki ünnepélyesen Alice. „Senkié”, merült fel az emlékezetemben. Gyorsan elhessegettem a gondolatot. Talán mégsem volt teljesen igaz. Könnybe lábadt a szemem. – Köszönöm – suttogtam.
– Visszatér Indiába, Mr. Pritchard? – hajolt közelebb a mama az otromba úriemberhez, akinek a bajuszán még most is ott himbálóztak a vacsora maradványai. Mr. Pritchard rásandított, majd felhorkant, és kurta biccentéssel válaszolt. A mama még most sem ébredt rá arra, ami már minden jelenlévő számára világos volt: a férfi, akit kiszemelt magának, a legkevésbé sem fogékony a bájaira. – Jaj, de kár! – sápítozott. – Pedig igazán letelepedhetne a közelben, hogy jobban megismerhessük egymást. Miss St. Claire ravaszkásan mosolygott a teáscsészéje mögött. – Biztosra veszem, hogy Mr. Pritchard nem siet annyira. Hiszen akkor lemaradna egy… jelentős eseményről, amire a közeljövőben kerül sor. Igaz? Elfordítottam a fejem, hogy még véletlenül se kelljen Henryre néznem. Nem akartam látni, hogyan reagál a leplezetlen utalásra, amivel Miss St. Claire a közelgő esküvőjükre próbálta felhívni a figyelmet. Noha Henry és én már három órája tartózkodtunk ugyanabban a helyiségben, mindvégig ügyesen elkerültem őt. Sőt, még csak pillantásra sem méltattam – sem a hosszú vacsoránál, sem később, a szalonban. Igaz, ő sem szólt hozzám. Emellett feltűnően került. Ám azok után, amit az előző este mondtam – inkább leszek Mr. Cooper felesége, mint az övé –, nem is csodálkoztam a távolságtartásán. A tények persze nem enyhítették a fájdalmamat, a bűntudatomat és az elvesztett barátságunk miatti gyászomat – ez már más lapra tartozott. Majdnem kiestem a székből, amikor az óra végre elütötte a tízet. Sylviára sandítottam, aki Mr. Brandonnal ült a kandalló mellett. Úgy tűnt, ha minden jól megy, a barátnőm az év végére menyasszony lesz. Örültem, hogy végre boldognak látom Sylviát. Maria az ifjabb Mr. Brandont puhította. Mama szorgos méhecskeként röpködött virágról virágra. Mrs. Delafield olyan ádáz dühvel szorította a teáscsészéjét, hogy félő volt, egy óvatlan pillanatban a mama képébe locsolja a tartalmát. Miután alaposan körülnéztem, felálltam,
és az ajtó felé indultam. – Jó éjszakát, mama! – mondtam. – Fáradt vagyok. Ma este korán lefekszem. Anyám sötét pillantást vetett rám, mintha azt üzenné, vigyázzak, mert később még beszéde lesz velem. Nem is számítottam másra. – Jó éjszakát, Kitty! Amikor az ajtóhoz értem, egyszerűen nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Hátrapillantottam, és észrevettem, hogy Henry kitartóan bámul. Nagyot dobbant a szívem, és ahogy Henry gránitszürke szemébe néztem, eszeveszett vágtába kezdett. Kitapogattam a kilincset, és kisiettem a szalonból.
– Készen áll, kisasszony? – kérdezte Alice. Az utazóláda elé térdeltem, és átvizsgáltam a ruháimat, a kalapjaimat meg a kesztyűimet. Mindegyik pótolható volt. Fogtam az elefántcsont-berakásos dobozkát, amiből már előzőleg kivettem a nagynéném levelét, és Alice kezébe nyomtam. – Tessék! Ez a tiéd. Nem fizetség gyanánt adom. Szeretném, ha megtartanád. Alice habozott, majd vonakodva elvette a dobozt. – Elteszem magának, kisasszony. Majd legközelebb visszaadom. Szorosan összepréseltem az ajkamat, nehogy kifecsegjem a titkomat: nem lesz legközelebb. Alice a kandallópárkányra helyezte a dobozt, a lepecsételt levelek mellé. Ez utóbbiakkal kapcsolatban már közöltem az utasításaimat. – Készen van a másik szoba? – kérdeztem. Alice bólintott. Az ő ötlete volt, hogy készítsünk elő egy másik szobát a nyugati szárnyban, így a mama és Maria csak reggel fedezi fel az eltűnésemet. – Majd azt mondom nekik, hogy a kisasszony megbetegedett, és nem fogad látogatókat. – Jó. A köpenyembe tuszkoltam a nagynéném levelét és Herr Spohr kottáját. Oliver kagylói zsebkendőbe bugyolálva lapultak a zsebemben. Körülnéztem a szobában. Gyönyörű szoba volt – legalább olyan gyönyörű, mint a lápvidék. Fájó szívvel hagytam hátra. De már fél tizenegy körül járt az idő, és tudtam, ha nem csipkedem magam, még összefutok a mamával vagy Mariával. – Igen. Készen állok – adtam át Alice-nek a kesztyűmet, a kalapomat és a köpenyemet. – Odalent találkozunk.
Pontban fél tizenegykor surrantam be a madaras szobába, és halkan becsuktam az ajtót magam mögött. Nem húzták be a függönyt, így a telihold fénye ezüstös ragyogásba vonta a helyiséget. Lábujjhegyen odaosontam a kalitkához, és letérdeltem elé. Az ajtaja halkan megnyikordult, amikor kinyitottam. Gondoltam, hogy a szobalány előbb-utóbb úgyis felfedezi a madár holttestét, és megszabadul tőle. De ettől még kötelességemnek éreztem, hogy nyitva hagyjam a kalitka ajtaját. Halk léptek zaját hallottam a hátam mögül. Aztán Henry hangját. – Tehát elmész. Nagyot dobbant a szívem. Felálltam, és hátrafordultam. A vér szaporán lüktetett az ereimben. Az ajtó csukva volt. Henry már itt volt, amikor belopóztam. Engem várt. – Honnan tudtad? – kérdeztem. Henry messze állt tőlem, a szoba túlsó oldalán, a festmény előtt. Csak a teste körvonalai látszottak a holdfényben. Ám a hangjából leplezetlen rosszallás áradt, amikor így szólt: – Az arcodra volt írva. Remegő szájjal szívtam be a levegőt. – Így van. Elmegyek. Henry előrelépett. – Mert inkább leszel az undorító Mr. Cooper felesége, mint hogy Henry Delafieldhez kényszerítsenek? A rideg, sértődött, vádló hang úgy sújtott le rám, akár a kalapácsütés. Hátratántorodtam. – Nem – feleltem cérnavékony, reszkető hangon. – Akkor miért? – csuklott el Henry hangja, és valami eltört bennem. Valami, ami idáig megóvott az összeomlástól, hirtelen diribdarabjaira hullott. A kalitkára néztem, a szívem vadul zakatolt, remegett a kezem. És egyszer csak kimondtam: – Mert ha most nem röppenek ki a kalitkámból, soha nem fogok. Csend lett, majd Henry felsóhajtott, és a hajába túrt. Elfordult tőlem, és hosszasan bámulta az Ikaroszt ábrázoló festményt. A fájó némaságról eszembe jutott a kismadár, aki többé már nem mozgolódhat a kalitkájában. És hirtelen úgy éreztem, Henry mellett a helyem. Hogy megbizonyosodjak róla, ő még él. Halkan odalopóztam hozzá, és felnéztem félig holdfényben fürdő, félig árnyékba borult arcára. Henry karba font kézzel állt, tekintetét a szárnyait próbálgató Ikaroszra szegezte. – Már közel a menny, de az utolsó percben alázuhansz… – motyogta maga elé, és egy pillanatra azt hittem, talán nem is hozzám beszél. Aztán felsóhajtott. – Bolond voltam, Kate, hogy belementem ebbe az alkuba. Azt hittem, tudom, mi a szenvedés. Ott éltél
mellettem, mindennap láttalak, és te megbíztál bennem, a szerelmedet mégsem nyerhettem el. Sőt, fennen hangoztattad, hogy soha nem akarsz férjhez menni… – Majdnem belepusztultam – dörzsölte meg az arcát. – De ez… – rázta meg a fejét, és csak ekkor vettem észre, milyen keményen tartja magát. Egész testében remegett. – Ez maga a téboly. Így érezhetett Ikarosz, amikor túl közel repült a naphoz. Ilyen közel voltál hozzám, a karomban tartottalak, a leggyönyörűbb szavakat súgtam a füledbe, de te nemet mondtál, újra meg újra – mondta fojtott, rekedtes hangon, és a tekintete láttán lángra lobbant a testem, földbe gyökerezett a lábam. – Úgy éreztem, megszakad a szívem! – lehelte csüggedten. Pisszenni sem mertem. Csak álltam ott, a szívem a torkomban dobogott, a kezem ökölbe szorult, az ajkamon pecsét. – Ez most nem az alku része – szólalt meg Henry. – Utoljára teszem fel neked ezt a kérdést, Kate. Nem háborgatlak tovább. De tudnom kell! A pokolba ezzel az átkozott alkuval, tudnom kell! Különben felemészt a kétely… Patakokban folytak a könnyeim. Henry felém fordult, megfogta a kezemet, és a hüvelykujjával megcirógatta az ujjaimat. Mélyen a szemembe nézett, a holdfény megvilágította az arcát. – Szeretlek – suttogta érdes hangon. – Nem tudok nélküled élni. Légy a feleségem! Kérlek! Kiszáradt a torkom, és mire a válasz az ajkamra tolult, nem volt több fojtott sóhajnál. – Nem. Henry összerezzent. Tompán felzokogtam. A könnyek elhomályosították a látásomat. Henry elengedte a kezemet, elfordult, az ablakhoz lépett, és sokáig bámulta a holdat. Záporoztak a könnyeim. Olyan erővel törtek elő belőlem, hogy görcsösen kapkodtam levegő után. Egy idő után arra ocsúdtam, hogy Henry megáll mögöttem. Jóleső melegség áradt a testéből. – Csak egy utolsó kérdés, aztán elengedlek – mondta megtörten. A torkom köré kulcsoltam az ujjaimat, hogy elfojtsam a heves zokogást. Bólintottam. Henry mély levegőt vett. Hallottam, hogy elszorul a torka. Remegő, fátyolos hangon kérdezte: – Ha szeretnél… Szeretlek. Henry sóbálvánnyá dermedt. – Hogyan? – hebegte hosszú hallgatás után. Hátrafordultam, és tágra nyílt szemmel meredtem rá, a szívem hangosan kalapált.
– Mit mondtál? – kérdezte Henry. Lángoló arccal ráztam meg a fejem. Lehet, hogy elárultam magam? – Semmit. Nem mondtam semmit – léptem hátrébb, de Henry megragadta a vállam, és hozzám hajolt. – Azt mondtad: Szeretlek. Azzal magához vont. És mire feleszméltem volna, már meg is csókolt. Egyik keze a derekamon nyugodott, a másik a tarkómon, és szenvedélyesen, megszállottan, esdekelve csókolt. Képtelen voltam gondolkodni. A szívemet ostromló erők a maradék ellenállásomat is elsöpörték. Most a szívem volt az úr. Magamhoz húztam Henryt, és amikor viszonoztam a csókját, halk nyögés szakadt fel a torkából. Levegő után kapkodtam, de ő úgy rántott vissza, mintha az éltető oxigéntől fosztották volna meg. Egyre szorosabban ölelt, és a nevemet suttogta, de hirtelen belém villant, hogy ennek sürgősen véget kell vetnem. Óriási hibát követtem el. Kegyetlenség – borzalmas kegyetlenség – volt belemenni ebbe a játékba, tudván, hogy nem lehet folytatása. Felzokogtam, és eltoltam magamtól Henryt. – Ne, Henry! – bicsaklott meg a hangom. Láttam, Henry vonásai hogyan torzulnak el a fájdalomtól. Gyorsan magamhoz húztam, és hozzábújtam. A nyakába csimpaszkodtam, ő pedig szorosan ölelte a derekamat. – Azt mondtad, szeretsz – suttogta. – Szeretlek – feleltem fojtott zokogással. – Akkor miért taszítasz el magadtól? A hangja tőrként hatolt a szívembe. Fájdalom áradt belőle. Szenvedés. Megtörtség. Kibontakoztam az öleléséből. – Ennek a szerelemnek ára van. Tudom, Henry! Édesanyád mondta a bál estéjén. Nem egészen két évvel ezelőtt. Henry zavartan ráncolta a homlokát. – Micsoda? Mit mondott? Megráztam a fejem. Ezt a titkot életem végéig meg akartam őrizni. De nagy zaklatottságomban már nem tudtam tovább leplezni. Úgy feszítette a bensőm, mintha önálló életre kelt volna; mindenáron ki akart szökni a kalitkájából. Egy újabb zokogáshullámmal együtt tört elő belőlem. – Hallottam, amikor édesanyád azt mondta Agnes néninek, hogy elveszíted Blackmoore-t, h-ha bárkivel is frigyre lépsz a családunkból. Azt mondta, h-hogy megváltoztatta a végrendeletet. A nagyapád pedig aláírta. Ügyvéd jelenlétében. Azt is mondta, hogy ha sz-szemet vetnék rád, azon nyomban szétválaszt bennünket, és…
– Tessék? Anyám megváltoztatta a végrendeletet? – kiáltott fel Henry elképedve. Komoran bólintottam, és közben arra gondoltam, miért pont nekem kell végignéznem az elárult Henry gyötrődését. – Ez biztos? Egészen biztos vagy abban, hogy… – Igen. – Azok után, amit Mrs. Delafield mondott nekem, amikor rajtakapott az apja szobájában, szemernyi kétségem sem maradt. – Nem tévedek. Épp csak suttogtam, de a hangom olyan visszavonhatatlan bizonyossággal szólt, akár a lélekharang. Henry két kézzel túrt a hajába, aztán elindult, de négy lépésre tőlem megállt. – Most már mindent tudsz – jegyeztem meg, és a hangom együtt remegett meg a szívemmel. – Most már tudod, miért mondogattam neked és mindenkinek, hogy nem áll szándékomban férjhez menni. Édesanyád elválasztott volna minket egymástól. Elűzött volna az otthonodból… Henry hátrafordult, pár lépéssel mellettem termett, és megfogta a kezemet. – Nem számít, Kate. Engem már ez sem érdekel. Lemondok Blackmoore-ról. Megráztam a fejem, és könnyek csordogáltak végig az arcomon. – Ne! Ne rázd a fejed! Nincs semmi baj, Kate. Lemondok a birtokról. Már holnap. Én téged választalak. – Nem. Ezt nem engedhetem. Henry első felindulásában beszélt. Végig sem gondolta, mit mond. Ő nem feküdt álmatlanul éjszakákon át a jövőt boncolgatva; fel sem foghatta, mit adna fel értem. Én azonban helyette is gondolkodtam. És tudtam, mi vár rá. – Nem adhatod fel értem Blackmoore-t, Henry. Hát nem érted, milyen sorsra jutnál akkor? Milyen sorsra jutnánk mind a ketten? – Ez csak egy ház! Hogy hasonlíthatnék egy rakás követ tehozzád? – Ez a ház nem csak egy rakás kő! Ez az otthonod. Látom a szemeden. Ez a mindened. A jövőd. A megélhetésed. A sorsod, amit már jó előre megterveztél magadnak. Látom, milyen örömmel jössz ide! Látom, milyen boldog, milyen elégedett vagy itt. Neked itt a helyed. Henry mindkét kezemet megragadta. Olyan szorosan fogott, mintha attól tartana, hogy elrepülök. – Nem. Ez a te hatásod. Nem Blackmoore-é. A hangom sírósan remegett. – Ez akkor is túl nagy ár. Hát nem érted? Nem érted, hogy ha mindentől megfosztalak, ami kedves a számodra, amiről egy életen át álmodoztál, akkor egy nap meggyűlölsz miatta?
– Sosem tudnálak gyűlölni – suttogta ünnepélyesen Henry. A hangja lágy volt és érdes. Kiszabadítottam a kezemet, és karba fontam a mellkasom előtt, hátha így még összetarthatom darabokra tört szívemet. – Dehogynem. Te nem tudod elképzelni. De én igen. – Megremegett a hangom. – Tudom, milyen érzés megtűrt személynek lenni, Henry. Tudom, milyen érzés, ha nem törődnek veled, nem szeretnek és… Henry keze az arcomra siklott. Elakadt a lélegzetem, még a szó is belém fagyott. Henry közelebb lépett hozzám, és két tenyere közé fogta az államat. Leheletfinoman, akár a vad és törékeny fekete madarunkat. Lehajolt, és mélyen a szemembe nézett; olyan közel volt hozzám, hogy szürke szeme drágakőként ragyogott a sötétben. Sóhajtva hozzám hajolt, aztán megcsókolt, lassan és gyengéden. Ujjait a hajamba fúrta, ajkának só és vágy íze volt. Remegett a térdem, bizsergető forróság áradt szét a testemen, és végre én is megéreztem, milyen az, amikor valaki csak engem akar. Az ajkaink csak nagy sokára szakadtak el egymástól. Henry csendesen pihegett. Homlokát a homlokomhoz érintette, és azt suttogta: – Most már tudod, milyen az, amikor szeretnek és törődnek veled. Édes kín csiklandozta a bensőm. Egy pillanatra kísértésbe estem. A szívem vágytól részegen lüktetett. – Tudom, hogy soha nem volt részed ilyen bánásmódban – ölelt át Henry. Szorosan magához vont, és úgy ringatott, mintha soha többé nem akarna elengedni. – De ígérem, hogy örökké szeretni foglak, akármi történjen is. Erre megesküszöm. Szilárd elhatározásom porrá hamvadt a tüzes csókoktól. Nagy volt a csábítás, hogy Henryhez simuljak, és hagyjam, hogy a szerelmem tovább becézzen. De nem tehettem; a csontjaimban éreztem, hogy ha most engedek a kísértésnek, életem végéig kételyek közt vergődöm majd. Nem engedtem a szívem unszolásának, és kibontakoztam Henry öleléséből. Egyedül, elhagyatottan álltam, minden porcikám didergett, de én a borzongató hideg ellenére is igyekeztem összeszedni magam. Csakhogy már nem ugyanaz az ember voltam, mint Henry csókja előtt. Kalitkák nyíltak ki bennem, és haraggal vegyes félelem áradt ki belőlük. Hátrálni kezdtem; a másfél év alatt felgyülemlett düh és fájdalom gejzírként bugyogott fel bennem. Aztán kitört. – A szerelem nem elég! – visítottam. – A szerelem megkopik. A szerelem elmúlik. Én láttam a szerelem sötét oldalát! Láttam az undort, a megvetést, a neheztelést. Köszönöm szépen, nem kérek belőle! Nem bírnám elviselni, ha egy nap te is úgy néznél rám, ahogy apám anyámra. – Mi mások vagyunk! – Honnan tudod? – kérdeztem zaklatottan. – Honnan tudod, mit hoz a jövő? Honnan
tudod, mi lesz belőlünk? Honnan tudod, hogy egy nap nem arra ébredsz-e majd, hogy gyűlölsz, mert elvettem tőled az örökségedet, a jövődet, az életedet? – Tudom – felelte Henry halkan, dacosan, megingathatatlanul. – Ismerem magam. A szívem mindig is a tiéd volt, Kate. Mindig. Elcsuklott a hangja, és egy könnycsepp csillant meg az arcán. Kifacsarodott a szívem. – Nem akartam fájdalmat okozni neked – hebegtem. – Nem akartam fájdalmat okozni az alkunkkal. Nem hittem volna, hogy ez lesz a vége. Henry elkínzottan dörzsölte meg az arcát, és hangosan sóhajtozott. Olyan elveszettnek, olyan kétségbeesettnek tűnt, hogy rögtön tudtam, már nem sok választ el a győzelemtől. Ismét támadásba lendültem. – Miből élnénk meg, Henry? – kérdeztem elcsigázottan. – Ha lemondanál Blackmooreról, a vagyonodat is elveszítenéd. Mégis mihez kezdenél? – Nincs ellenemre a munka! Tudhatnád, hogy zseni vagyok. Illetve, honnan is tudhatnád, hiszen nem szoktam dicsekedni, de attól még ez az igazság. – Henry bizakodva beszélt, még el is mosolyodott, és ettől még nyomorultabbul éreztem magam. – Nem ijedek meg a kétkezi munkától. Csak… Én azonban leintettem, és hüppögve feleltem: – Nem. Nem, Henry. Nem, nem és nem! Henry megütközve nézett rám. Patakokban folytak a könnyeim, de egy pillanatra sem inogtam meg. Henry arcáról végül lehervadt a derűs mosoly, és mélységes kétségbeesés költözött a helyére. – Nem fogod meggondolni magad. – Nem. Soha. – És bár egész testemben remegtem, a hangom elszántan csengett. – Másfél évvel ezelőtt elhatároztam valamit, és ma este újból megbizonyosodtam arról, hogy helyesen döntöttem. Most sem döntenék másképp, és amíg a körülmények nem változnak, ez így is marad. Nem fogom meggondolni magam, Henry. Henry elfordult. Láttam, hogy a szemére szorítja a kezét. Az ablakhoz léptem, és lenéztem a holdfényben csillogó tengerre. Kisvártatva mozgolódást hallottam a hátam mögött. Oldalra sandítottam, és láttam, hogy Henry a nyitott kalitkánál áll. Dermedten. – Hát a madár…? – nézett rám kérdőn. – Elpusztult – feleltem nyersen, ridegen. Henry összerezzent, és a kalitkára nézett. Amikor rám emelte a tekintetét, olyan mélységes rémület sugárzott belőle, hogy a vér is megfagyott az ereimben. – Ez még nem jelent semmit, Henry. Én nem fogok így járni. Tudom, hogy ezt gondolod. De ez csak egy madár. Jó kezekben leszek. A nagynénémhez megyek Londonba, vele utazom el Indiába. Biztonságban leszek. A hajam szála sem görbül meg. Higgy nekem!
– Miss Worthington! Alice állt az ajtóban, egy lámpást tartott a kezében. Tudtam, hogy eljött az idő. Véget kell vetnünk a gyötrelmeinknek. – Mennem kell – suttogtam. – Várj! – rántott vissza Henry a csuklómnál fogva. Magához vont. – Várj! – súgta a fülembe. – Csak még egy kérdés. A szívem már így is a végét járta. Hangosan zakatolt, és azt kiabálta, hogy óriási hibát követek el. De hogy is mondhattam volna nemet Henrynek? Meleg nyakába temettem az arcom, és hagytam, hogy még egyszer utoljára átöleljen. – Hadd halljam! Mire vagy kíváncsi? – Ha igazán szeretnél… – Megbicsaklott a hangja. Megköszörülte a torkát, és újból nekifutott: – Ha semmi sem gátolná a szerelmünket, mit választanál: engem vagy Indiát? Lehelete finoman csiklandozta a nyakamat; ajka a fülemet súrolta. Elgyengültem. Alig bírtam tartani magam. – Téged – suttogtam. Henry magához ölelt. És bár nem volt jogom hozzá, hogy ilyesmit kérdezzek, azért megkockáztattam: – Ha semmi sem gátolná a szerelmünket, kit választanál: engem vagy Miss St. Claire-t? – Jaj, Kate! – Henry két tenyere közé fogta az arcomat, és mélyen a szemembe nézett. – Csakis téged. A csuklója köré fontam az ujjaimat, holott tudtam, hogy ez balgaság, hogy nem szabad a hebehurgya szívemre hallgatnom. Végül aztán megacéloztam magam, és kibontakoztam az öleléséből. Hátraléptem, és Henry nem állt ellen. Megadóan engedte le a karját, meg sem próbált feltartóztatni. Hagyta, hogy kiröppenjek a kalitkából, és ez hálával töltött el. Letöröltem a könnyeimet, és az ajtóhoz mentem, ami mögött a szabadság várt rám. Megfogadtam, hogy nem nézek vissza. De ahogy átléptem a küszöböt, a szívem hatalmasat dobbant – mintha Henry próbált volna visszacsalogatni. Nem bírtam uralkodni magamon. Vissza kellett néznem. Még egyszer utoljára hátrapillantottam a vállam fölött, és azt kívántam, bárcsak visszaforgathatnám az idő kerekét. Mert Henry pontosan úgy állt ott, karba font kézzel, mint az édesapja halálának napján.
38. fejezet ALICE KICSEMPÉSZETT BLACKMOORE-BÓL, és a láphoz vitt, ahol a bátyja egy pónilóval várt rám. A férfi egy fehér lepedőt nyújtott át, és felszólított, hogy tekerjem magam köré. – Ma éjjel maga lesz Linger szelleme, kisasszony – mosolygott rám cinkosan Alice, aztán bevallotta, a kísértet csupán a csempészek képzeletének szüleménye; éjjelente így próbálják távol tartani az idegeneket a lápvidéktől. – Ugye, nem feledkezel meg a levelekről? – kérdeztem, és hirtelen elfogott az idegesség. – Mrs. Delafieldét kézbesítsd elsőnek! Nem mehettem el úgy, hogy ne figyelmeztessem Mrs. Delafieldet, anyám Maria segítségével akarja tőrbe csalni Henryt. A mama bármire képes volt, különösen, ha az egykori barátnője orra alá akart borsot törni. – Ne aggódjon a kisasszony! Már kora reggel széthordom a leveleket. Az édesanyjának, a húgának és Miss Delafieldnek is. Minden úgy lesz, ahogy meghagyta – mondta Alice, és bátorító mosollyal az arcán nézte, amint a bátyja felsegít a pónira. Észak, egészen pontosan a Whitbybe vezető út felé vettem az irányt. A telihold fényénél szeltem át a lápvidéket, és persze nem tudtam megállni, hogy még egy utolsó pillantást ne vessek a sziklaormon magasodó Blackmoore-ra. A szívem kitartóan kérlelt, hogy forduljak vissza, de most, hogy végre szabad lettem, a jó reménység vezetett az utamon. Végül, amikor a póni felkaptatott egy domb tetejére, és Blackmoore örökre eltűnt a szemem elől, a szívem gyászruhát öltött, és lázadással fenyegetett. De nem térhettem vissza a kalitkába. Így hát a szívemet Blackmoore-ban hagytam, Henrynél, és csak a remény kísért el utamon. Az éjszakai madarak a tengerről, távoli vidékekről és a még ismeretlen szabadságról daloltak. Felváltva sírtam és nevettem, és minél távolabb kerültem anyámtól, annál könnyebbnek éreztem magam. Végül felszabadultan tártam ki a karomat – és a lelkemet is. Életemben először úgy éreztem, hegyeket tudnék megmozgatni. Másnap késő este érkeztem meg Londonba, és bekopogtattam a nagynéném ajtaján. Amikor a szalonba léptem, a nénikém összerezzent, és riadtan kapott a szívéhez. – Katherine? Hát te mi a csudát keresel itt ilyenkor? Hogy kerülsz ide? – Megszöktem. Elegem lett Blackmoore-ból. Indiába akarok menni. A nagynéném kitárt karral, mosolyogva lépett hozzám. – Nagyon büszke vagyok rád, drágaságom. Zokogva zuhantam a karjába. – Drága gyermekem, miért itatod az egereket? – paskolta meg a hátam. – Inkább örülj!
Végre a saját kezedbe vetted a sorsodat. Bólintottam. Igaza volt. – Én örülök. Bizisten, örülök. – Mégsem tudtam abbahagyni a sírást, és végül kimondtam azt a szót, amit a szökésem óta nem tudtam kiűzni az elmémből. – Henry. – Ugyan már! – csattant fel a nagynéném. – Ne mondd, hogy egy férfi miatt sírsz! Bólintottam. – Édes Katherine! Egyetlen férfi sem érdemel ennyi könnyet. Egy hónapja még én is ugyanezt mondtam volna. Mariát is ezzel hűtöttem le, és tudtam, hogy igazam van. De most hiába volt minden vigasztalás. Mert ha létezett férfi a világon, akit érdemes volt megsiratni, az nem lehetett más, csakis Henry Delafield.
39. fejezet Egy évvel később REMÉLEM, TETSZENEK A KIS AJÁNDÉKOK, amiket küldtem. Tudom, hogy nem érnek sokat – néhány madártoll, kagyló meg a vázlatok, amiket az utazásaim során készítettem. De mindet abban a reményben juttattam el hozzád, hogy nem fogod elfelejteni a nővéredet, aki mindig nagyon szeretett téged. A szakácsnő megsikálja néha a rémes körmeidet? És te gondját viseled Corának? Itt nem sok macska él, de annál több furcsa állat: majmok, tigrisek és tarka madarak. Charlotte nénivel és más britekkel együtt egy hegyvidéki állomásra tettük át a székhelyünket, hogy enyhülést leljünk a nyári hőségben. Ilyen forróságot még nem pipáltál, Ollie. Egészen az ember csontjáig hatol. Én jól viselem, bár néha vágyakozva gondolok vissza a blackmoore-i szeles tengerpartra. Mi hír Sylviáról? És Henryről? Fogadj szót a mamának meg a papának! Hamarosan újra írok. Talán megkérhetnél valakit, hogy küldjön válaszlevelet a nevedben. Jó lenne tudni, mi újság otthon. Hiányzol. Szeretettel: Kate Ez volt az ötödik levél, amit Olivernek küldtem. De még mindig nem hallottam felőle. Persze nem lepődtem meg. Hosszú időbe telt, mire a küldeményem hajóval Angliába jutott, nem csoda hát, hogy még egyetlen válaszlevelet sem kaptam. Ez azonban nem akadályozott meg abban, hogy izgatottan lessem a kikötőbe érkező hajókat, amelyek leveleket is szállítottak. – Indulhatunk, Katherine? Charlotte néni a kalapját lengetve közeledett felém. Széles mosoly ült az arcán. India jó hatással volt rá. Mindig is derűs lélek volt, de itt egyenesen kivirágzott. – Igen. Egy pillanat. – Lepecsételtem a levelet, megcímeztem, aztán fogtam a kalapomat, és kiszaladtam az ajtón.
– Ott van – súgta a fülembe Charlotte néni. – Jobbról a harmadik fán. Kíváncsian fürkésztem a fa ágait. A hosszú hónapok során szinte tökélyre fejlesztettük a mi kis időtöltésünket. Charlotte néninek sasszeme volt, én viszont a madarak énekét ismertem jobban. – Nem látom – mondtam, miután hasztalan meregettem a szemem. – Milyen színű? – Fekete. Csillogó kékesfekete. Villás farka van. Gyönyörű! Hirtelen mozgolódásra lettem figyelmes – valami megrebbent a fán – és nagyot dobbant a szívem. Elámulva meredtem a faágon ülő fekete madárra. – Ismerem ezt a madarat – suttogtam. – Még… Hangos csivitelés szakított félbe. Mély, magas, magas, mély, mély. A madár a farkát billegette, és újból dalra fakadt. Mély, magas, aztán megint mély, édes és tiszta. Lehunytam a szemem, és a madárhangra összpontosítottam, ám ekkor a blackmoore-i zeneszoba jelent meg lelki szemeim előtt: Henry, amint benyúl a kalitkába, és a madár, amint szabadon repked a magasban. A trilla maga volt a szabadság, a szárnyalás, de a halál is – a kihullott tollak, a kalitka alján heverő élettelen test. Blackmoore-t juttatta eszembe – mély, magas, magas, aztán megint mély. A madár hosszasan énekelt, és valahányszor a magas hanghoz ért, tudtam, hogy a dallam a mély hanggal fog véget érni. Minden szomorúságba fullad. Minden pusztulásba fullad. Hiába a gyönyörű trilla, a befejezés mindig komor. Lopva megtöröltem a szemem, aztán megköszörültem a torkom, és így szóltam: – Ez a meleg nagyon elbágyaszt. Azt hiszem, mára elég lesz a madarakból. Charlotte néni gyanakvó pillantást vetett rám. Az ő éles szemét semmi sem kerülhette el. Féltem, hogy kérdezősködni fog, de nem tette. Kedvesen mosolygott, és azt felelte: – Elviselhetetlen ez a hőség. Ránk fér egy kis frissítő. A hűtött limonádét egy nagy napernyő alatt szolgálták fel a verandán. Az új barátaink is itt kerestek felfrissülést a délutáni melegben. Lassan kortyolgattam a limonádémat, és megfogadtam, hogy nem gondolok sem a fekete madárra, sem Blackmoore-ra, sem Henryre, de minél nagyobb volt az igyekezet, annál csúfosabb vereséget szenvedtem. Az elmúlt egy évben ez okozta a legtöbb fejfájást. Persze örültem, hogy szabad vagyok, boldogan élek, és végre kikerültem a mama befolyása alól. A nagynéném kellemes társaságnak bizonyult, és az idegen ország is rengeteg felfedeznivalót tartogatott. A soha nem múló gyásszal azonban már jóval nehezebben küzdöttem meg. Ma úgy rám telepedtek a gyötrő gondolatok, hogy először azt hittem, a felém közeledő bajuszos férfi csak álom. – Miss Worthington! Sejtettem, hogy maga az. Tehát mégis eljött Indiába. Megrökönyödve bámultam fel rá, csak akkor tértem magamhoz, amikor Charlotte néni
oldalba bökött. – M-Mr. Pritchard! Micsoda meglepetés! – Az bizony. Nem hittem volna, hogy véghezviszi a tervét. Mr. Pritchard nem tűnt sokkal boldogabbnak, mint amikor utoljára láttam. A találkozásunk sem lelkesítette fel különösebben. Amikor észrevettem, milyen átható pillantást vet rám, gyorsan összeszedtem magam, és bemutattam a nagynénémnek. Mr. Pritchard kurta biccentéssel köszöntötte Charlotte nénit, majd így szólt: – Át kell adnom magának valamit. A szállásomon van. Nem gondoltam volna, hogy összefutunk, de megígértem az illetőnek, hogy ha mégis, feltétlenül eljuttatom önnek a küldeményt. Majd elküldöm a szolgámmal. Jó napot! – zárta le a beszélgetést, és mire feleszmélhettem volna, már faképnél is hagyott. – Hmm. Ezt az urat sem a finom modoráért kedvelik – nézett utána Charlotte néni a limonádéját kortyolgatva. Nekem viszont csak az járt a fejemben, vajon mit hozott Mr. Pritchard és kinek a megbízásából. Felálltam, és fel-alá sétálgattam az árnyékba borult verandán, miközben minden porcikám idegességtől remegett. Amikor a szolga végre megérkezett, kis híján megbotlottam a saját lábamban, olyan mohón kaptam a tálcán heverő levél után. Sietve köszönetet mondtam a szolgának, és amikor az ismerős kézírásra siklott a tekintetem, ami szerint a lepecsételt levél címzettje Miss Kate Worthington, a szívem majd’ kiugrott a helyéről. Charlotte néni elnézően felsóhajtott, majd felállt, és azt mondta: – Felteszem, egyedül szeretnéd elolvasni azt a levelet. Gyere! Felkísérlek a szobádba. A rettegés, a remény, az idegesség, a félelem és a borzongató izgalom fogságában vergődve nem futotta többre, csak egy kurta biccentésre. Előresiettem. Amint beléptem a szobámba, becsuktam az ajtót, az íróasztalomhoz ültem, és jó alaposan megvizsgáltam a levelet. Tekintetemmel végigkövettem a nevemet alkotó elegáns kacskaringókat. Henry volt az egyetlen, aki a választott nevemen szólított. Ebben a pillanatban, kezemben a lepecsételt levéllel, bármi elképzelhető volt. Életemben nem láttam még szebbet ennél a cirkalmas „Kate”-nél. Remegő kézzel törtem fel a viaszpecsétet, és óvatosan széthajtogattam a papírt. Elszorult a szívem, amikor megpillantottam a szellősen írt oldalt. Nagyon rövid levél volt. De már ennek is örülni kellett. Lehunytam a szemem, és nyugalmat erőltettem kalapáló szívemre, de nem sokáig bírtam. Kinyitottam a szemem, és elolvastam a levelet. Drága Kate! Meddig tartott Ikarosz haláltusája? Úgy érzem, még mindig zuhanok, és félek soha nem érek földet. Örökös bánat, sóvárgás, szenvedés vár rám. Mások talán
megváltoznak, de én nem. Szeretlek, amióta az eszemet tudom, és örökké szeretni foglak. Henry A szívem őrülten zakatolt. Könnyek gyűltek a szemembe, alig láttam az írást. Nagyot pislantottam, és gyorsan megkerestem a dátumot. 1820. október 12. Október! De hiszen kilenc hónap telt el azóta! Vagyis Henry négy hónappal a távozásom után írta a levelet. Legalább négy hónapig szeretett. Még azután is, hogy elhagytam. Többször is elolvastam a levelet. Potyogtak a könnyeim, de még arra sem vettem a fáradságot, hogy letöröljem őket. Henry kilenc hónappal ezelőtt írta meg és adta postára a vallomást. Ó, ha tudnám, mi jár most a fejében, hogyan érez irántam! – Jó hír? Vagy rossz? – állt meg Charlotte néni az ajtóban. Megtöröltem az arcom. – Magam sem tudom.
Részeg kábulatban töltöttem a nap hátralévő részét. Folyton Henry szavai jártak a fejemben. Egy percig sem bírtam megülni a helyemen. Charlotte nénivel sem volt kedvem beszélgetni. Mikor leszállt az este, két égő gyertyát helyeztem a zongora tetejére, és szétteregettem a Herr Spohrtól kapott kottákat. Csak játszottam és játszottam; a szoba sötétségbe burkolózott, már Charlotte néni is jó éjszakát kívánt, és a hold bekukucskált a magas ablakokon. Leültem egy székre, és onnan bámultam a holdat, a választás szabadságán töprengtem, majd számba vettem, mi mindent adtam fel azért, hogy eljussak ide. Helyesen döntöttem, amikor elmenekültem otthonról. Ebben egészen biztos voltam, biztosabb, mint egy évvel korábban. De az áldozatok! Az áldozatok terhe most is ugyanúgy nyomta a vállamat. India nem okozott csalódást – legalábbis nem úgy, mint hittem. Itt lettem szabad, erős és független; mindent megkaptam, amire oly hevesen áhítoztam. És ezt Charlotte néninek köszönhettem. Az itteni élet azonban nem ért fel az álmaimhoz – az élet, ami megkövetelte, hogy feladjam a szívemet a lelkem kedvéért. Egy szemhunyásnyit sem aludtam. A reggelinél Charlotte néni aggódva méregetett a teáscsészéje mögül. – Borzalmasan festesz, kedvesem jegyezte meg. Elfintorodtam. – Nem aludtam egész éjjel.
A nagynéném óvatosan letette a csészéjét. – Hmm. – Állát a tenyerébe ejtve átható pillantást vetett rám az asztal fölött. Mintha a vesémbe látott volna. – Miért nem nézel körül az itteni férfiak között? Hátha attól meggyógyulna a szíved. Megráztam a fejem. Ez a megoldás szóba sem jöhetett. Nekem csak Henry kellett, senki más. Különben is, nála hagytam a szívemet. Nem fájt a szívem – hiszen velem sem volt. Végérvényesen elrabolták. – Hát akkor más mulatság után kell néznünk – mondta Charlotte néni. – Úgy hallottam, újabb hajó érkezett a kikötőbe. Talán kapunk néhány levelet. Teszem azt, Olivertől. Vagy új barátokat szerzünk. Lehet, hogy még látogatónk is érkezik! Mosolyt erőltettem magamra. – Nem vagyok szomorú, Charlotte néni. Csak… elfogott a nosztalgia. A nagynéném együtt érző mosollyal tudatta velem, hogy egy szavamat sem hiszi. De volt olyan tapintatos, hogy ne faggatózzon. Reggeli után visszaültem a zongorához, és megint eljátszottam Herr Spohr darabját. Mindig nagy hatással volt a démonomra. A démon ezúttal azt súgta, hogy írjak. Így hát papírra és tintára cseréltem a zongorát. Kiültem a társalgóba, az íróasztalhoz, és megírtam a saját levelemet. Kedves Henry! Egész éjjel Herr Spohr zenéjét játszottam. A szívem most is olyan gyenge, mint mindig, vagy talán erősebb, mint valaha? Magam sem tudom. Annyi bizonyos, hogy az irántad érzett szerelmem megtörte az akaratomat, a szívem eleped érted, és ha szárnyaim lennének, máris repülnék hozzád. Tudom, azt mondtam, a szerelem csalfa, de már kezdek kételkedni magamban. Az én szerelmem sosem hamvad el. Nem inog meg. Nem röppen tova. A szenvedélyem napról napra hevesebben lángol. Hiányod egyre fájdalmasabb. Az élet meghazudtolta az előítéleteimet. A szüleim azt sem tudják, mi a szerelem. Meglehet, tévedtem, amikor azt hittem, mi is olyanná válunk, mint ők. És, életemben először… A feketerigó füttye zökkentett ki a gondolataimból. Dermedten füleltem, mikor hangzik fel újra. A hazatérés éneke. Vagy csak a képzeletem játszott velem? Aztán halk nyávogásra lettem figyelmes. Elejtettem a tollat. Az legurult az asztalról, majd ugyanabban a pillanatban egy szürke macska szaladt be a szobába, hozzám rohant, és a lábamhoz dörgölőzött. Lehajoltam, hogy megsimogassam a fejét, és csak ekkor vettem észre a fehér mellényt. – Cora? – ámultam el. Halk kopogás hallatszott az ajtó felől. Felkaptam a fejem, és nem hittem a szememnek.
Henry állt a küszöbön, csinosabb volt, mint valaha, a bőre napbarnított, még a válla is szélesebb lett. Nem mozdult, csak állt, és úgy bámult rám, mint az utazó, aki oázisra lelt a sivatagban. Megkövülten ültem, azt hittem, elment a józan eszem. Bizonyára a képzeletem játszik velem, gondoltam magamban – így jár az, aki sok romantikus zenét hallgat, és alig alszik. – Elképesztő! – szólalt meg halkan Henry, mintha magában beszélne. A hangja… Szent ég, egy év is eltelt azóta, hogy utoljára hallottam a hangját! – Szebb vagy, mint valaha. A szívem megremegett, majd őrült vágtába kezdett. A kezem a torkomra kúszott. Ez nem lehet igaz! Nem létezik, hogy Henry ekkora utat tett meg! Henry belépett a szobába. Felém indult, lassan, óvatosan, mintha egy riadt madarat próbálna becserkészni. – Blackmoore-ban azt mondtad… Azt mondtad, amíg a körülmények nem változnak, nem gondolod meg magad. Nos, Kate, a fél világot bejártam, hogy elújságoljam neked, megváltoztak a körülmények. Felrúgtam anyám tervét. Most már közelről láttam az arcát – csillogó szürke szemét, a halvány szeplőket napbarnított arcán. Úgy festett, mint aki hónapokat töltött egy hajó fedélzetén, a tűző napsütésben. Pillantásom domború mellkasára, vakító fehér ingére, ökölbe szorított kezére siklott. Végre elhittem, hogy ez a valóság. Elszorult a torkom. – Megmondtam Julietnek, hogy nem veszem feleségül. Fellázadtam. Amint megtudtam, hogy szeretsz, amint felcsillant a remény, rájöttem, hogy nem nősülhetek meg. Juliet mellett sosem lettem volna boldog – túrt a hajába Henry. Hányszor láttam már, hogy ezt teszi? – Megértette. Sőt, meglepően nagyvonalúan viselkedett. Azt mondta, végig sejtette, hogy téged szeretlek, és igaza is volt. Henry szája kaján mosolyra húzódott. Hosszasan gyönyörködtem ebben a mosolyban, és felidéztem, milyen érzés volt szájon csókolni őt, megsimogatni az arcát, beletúrni a hajába. Most vettem észre, hogy a haja is sokkal világosabb lett. Majdnem olyan szőke, mint gyerekkorában. Henry letérdelt elém. Elpirultam, remegett a kezem, és az újonnan szárnyra kapott remény izgatottan verdesett a mellkasomban. – George gondjaira bíztam Blackmoore-t, és állást vállaltam a Kelet-indiai Társaságnál. A fél világot bejártam, hogy a nyomodra bukkanjak… hogy bebizonyítsam, soha többé nem róhatom fel neked, hogy megfosztottál az otthonomtól, hiszen önként jöttem el onnan. Most már semmitől sem foszthatsz meg, legfeljebb a szívemtől, de az már régóta a tiéd. A remény, a rettegés, a félelem és a szerelem elegye olyan elsöprő erővel sugárzott Henry szürke szeméből, hogy majd’ meghasadt a szívem. Elfogódottan temettem a
kezembe az arcomat. Kate – mondta Henry fátyolos hangon –, azért jöttem, hogy még egyszer megkérdezzem, szeretnéd-e velem leélni az életedet. Rengeteg kaland vár ránk. Idáig követtelek, kedvesem, és bárhová sodorjon is az élet, én nem tágítok mellőled. Bármit hozzon is a jövő, én mindig szeretni foglak. Ismersz. Tudod, milyen önfejű vagyok. Az otthonomat adtam fel, hogy veled lehessek. Cserébe arra kérlek, ne félj, inkább higgy bennem, bízz bennem, és… – Elcsuklott a hangja. – Szeress úgy, ahogy én téged! Megrázkódott a vállam. – Kate… csak nem nevetsz ki? Mert ha igen, Kate, esküszöm, én… Felemeltem a fejem, hogy tisztán lássa könnyáztatta arcomat, aztán kinyújtottam a kezem, felsegítettem, és a karjaiba omlottam. Mintha hazatértem volna. Életemben nem volt még ilyen szerető otthonom. Úgy kapaszkodtunk egymásba, akár a fuldoklók, hiszen csak mi menthettük meg egymást. Aztán Henry csókokkal hintette tele könnyáztatta arcomat, az ajkamat, a hajamat. Azt kívántam, bárcsak sosem hagyná abba. Végül, amikor már nem bírtam szusszal, elhúzódtam tőle, és így szóltam: – Mondanom kell valamit. Te… – kezdtem bele, de itt meg is álltam, hogy megtöröljem az orromat. – Te nem a „Szívem Vágyának Teljesítője” vagy, Henry Delafield. Henry hátravetett fejjel nevetett. – Hallgass végig! – fogtam két tenyerem közé az arcát. A tekintete finoman parázslott, és olyan imádattal barangolta körbe az arcomat, hogy szinte cirógatott. Henry hozzám hajolt, és lágy csókot lehelt az arcomra. – Hallgatlak – dünnyögte, és ha lehet, még közelebb vont magához. – Te nem a „Szívem Vágyának Teljesítője” vagy – sóhajtottam fel mosolyogva. – Hanem a szívem vágya. – Jaj, Kate! – mormolta Henry, és a homlokomhoz érintette a homlokát. – Javíthatatlan romantikus vagy.
40. fejezet Öt év múlva – MIT LÁTSZ, KINCSEM? Olivia az édesapja vállára hajtotta a fejét. – Csak vizet, papa. – Nézd csak meg jobban, drágaságom! Látod a szárazföldet? Olyan, mint egy árnyék. Én is lehajoltam, arcom lágyan súrolta Olivia puha, kerek arcát. – Odanézz! – mutattam az óceánból kiemelkedő földdarabra. – Ha vársz egy kicsit, közelebb jön, és talán még a piros tetős házakat is meglátod, meg azt a magas épületet a szikla tetején. Emlékszel még, mi az? Olivia bólintott, és szaporán rebegtette sötét szempilláját. Az apjától és a dédapjától örökölte szürke szemét. Sötét szemöldöke, amit Henry annyira szeretett, az enyémet idézte. – Na, mi az? – nézett ránk Henry mosolyogva, és mindkettőnket átölelt. – Az otthonunk. Valahol messze, a szürke vízen túl, egy feketerigó dalolt.
A szerző megjegyzése Azért írok történelmi regényeket, mert szívesen végzek kutatómunkát, és szeretek történeteket kitalálni. Ha ön is olyan, mint én, és szeretné tudni, valóság és fikció hogyan alkothat egy egységet egy történelmi regény keretein belül, olvasson tovább! Ha viszont nem, lapozzon a könyv végére! Ígérem, nem sértődöm meg! Amikor megálmodtam a Blackmoore-t, tudtam, hogy észak-angliai helyszínt akarok választani, valahol a lápvidék és az óceán szomszédságában. De nem tudtam, létezik-e egyáltalán ilyen hely. Így hát repülőre ültem, aztán autót béreltem, és keresztül-kasul bejártam egész Észak-Angliát, Manchestertől Whitby-ig, hogy megkeressem a tökéletes helyszínt. Végül az észak-yorkshire-i Robin Hood’s Bayre esett a választásom. Igen, ez a városka valóban létezik. Igyekeztem precíz leírást adni róla, de kétlem, hogy a szavaim pontosan vissza tudnák adni a hely jellegzetes báját és keresetlen szépségét. Robin Hood’s Bay több száz évig csempészkikötő volt, és az évszázadok során a városka minden lakója érintetté vált az üzelmekben. Azt mondják, a vég selymek úgy jutottak fel a tengerpartról a domb tetejére, hogy közben egyszer sem kerültek napvilágra. Hogyan? – kérdezheti most az olvasó. A házak között titkos szekrények és átjárók biztosították az összeköttetést. Egy helyi lakos mesélte, hogy valaki nemrég felújítás címén kiütött egy szekrényt a konyhájában, és a szomszéd házban találta magát. A blackmoore-i birtokot a Ravenscar nevű ingatlan helyére képzeltem, ahol a csempészkereskedelem révén szintén voltak (vagy talán még vannak is) titkos átjárók. És a falu idős lakói közül még ma is sokan figyelmeztetnek arra, hogy éjjel ne menjünk ki a lápra, különben Linger szelleme elkap minket. A romos apátsághoz a Fountains-apátság adta az ötletet, ami Észak-Yorkshire-ben, Harrogate közelében található. Az volt a benyomásom róla, hogy nagyon barátságos szellemek kísértenek körülötte. A tornyaiban csak úgy nyüzsögtek a varjak, maga a rom pedig egyszerre volt gyönyörű és tragikus látvány. Blackmoore belső kialakítását a Howard-kastélyról mintáztam, ami szintén ÉszakYorkshire-ben található. A szereplők és élettörténetük teljes egészében a saját képzeletem szüleménye. A kutatásaim azonban hasznos adalékként szolgáltak a történethez. Például, amikor vezetéknevet kerestem Henrynek, véletlenül bukkantam rá a Delafield névre. Tetszett a hangzása, de meg akartam bizonyosodni róla, hogy történelmileg is hiteles-e. Kiderült, hogy a Delafield név eredetileg a de la Feld grófi családtól származik. Ez egy nagyon régi
család, aminek székhelye a franciaországi Alsace-ban lévő La Feld kastély volt. Hubertus De La Feld 1066-ban emigrált Angliába, ahol hatalmas földbirtokokat szerzett, és a család terjeszkedni kezdett. A legnagyobb fordulópontot azonban az jelentette, amikor John Delafieldet 1697-ben a Német-római Birodalom grófjává tették a zentai csatában tanúsított vitézségéért. Amikor ezt megtudtam, egy olyan család képe rajzolódott ki előttem, ami újabb – ezúttal angol – főúri címre szomjazik, és ezzel meg is született a Delafield család törekvése, Kate és Henry szerelmének legfőbb akadálya. Herr Louis Spohr az egyetlen szereplő, aki ténylegesen létezett. Német zenész és zeneszerző volt a klasszicizmus és a romantika korában, a korai 1800-as években. Valóban írt egy operát Faustról, és a feleségével, Dorettével valóban koncertkörúton jártak Angliában 1820-ban. Azt nem tudom, hogy Londonon kívül is turnéztak-e, és a zongoradarab címét is én találtam ki. A felkészülés során nagy élvezettel olvastam a madarakról. A www. rspb.org.uk/wildlife/birdidentifier oldal különösen hasznosnak bizonyult. Itt nem csak fotókat találunk a madarakról, hanem a szokásaikról is olvashatunk, és az éneküket is meghallgathatjuk. Bár a történetben nem neveztem meg, Kate fekete madara egy királydrongó volt, ami Indiában őshonos. A Robin Hood’s Bayjel, a csempészettel és a lápvidékkel kapcsolatos tudnivalókat egy könyvből szereztem, amit a városka múzeumában vásároltam. Barrie Farnill írta, és a címe: A History of Robin Hood’s Bay – The Story of a Yorkshire Community. Ha hibákat vagy történelmi pontatlanságokat találnak a könyvben, tudják be annak, hogy én is csak ember vagyok. Vagy éppenséggel író, aki, hogy izgalmasabbá varázsolja a regényét, néha kicsit elferdíti a valóságot.
Köszönetnyilvánítás Ez a regény sok-sok ember összefogásának az eredménye. Ezennel szerény kísérletet teszek arra, hogy megköszönjem nekik, hogy segítettek megbirkózni az időnként megoldhatatlannak tűnő feladattal. Köszönöm a Shadow Mountain munkatársainak, hogy hittek bennem, még akkor is, amikor meg voltam győződve arról, hogy ez a legpocsékabb regény, amit valaha írtak, és akkor is, amikor már a sokadik határidőt késtem le. Külön köszönet Heidi Taylornak a bátorító szavakért és a finom ebédekért; Chris Schoebingernek töretlen humoráért és optimizmusáért; Lisa Mangumnak, aki boldogabb befejezést követelt (és milyen igaza volt); Suzanne Bradynek kifogástalan szerkesztői munkájáért; és Heather Wardnak a gyönyörű borítóért és designért. Köszönet az ügynökömnek, Laurie McLeannek, aki a tomboló vihar közepette is tartotta bennem a lelket. Nélküled hajótörést szenvedtem volna. A Vidám és Fantasztikus írócsoport – mit is mondhatnék? Vidámságot és fantasztikus élményeket csempésztetek az életembe; újra meg újra megszabadítottatok a démonaimtól. Köszönöm nektek, hogy ilyen bölcsek, együtt érzőek, jó humorúak és bátrak vagytok. Hogy név szerint említselek titeket: Erin Summerill, Jessie Humphries, Katie Dodge, Donna Nolan, Ruth Josse, Peggy Eddleman, Kim Krey, Sandy Ponton, Jeigh Meredith, Julie Maughon, Christine Tyler és Chantele Sedgwick. Óriási köszönet kedves barátnőmnek, Maria Kucerának, a kalandos angliai utazásunkért. Feldobtad a hangulatot, nem sikoltoztál sokat a vezetési stílusom láttán, a macska pedig, ami árnyékként követett téged a temetőben, csak hab volt a tortán. Köszönöm az előolvasóimnak – Jinjer Donaldsonnak, Jaime Richardsonnak, Stacey Ratliffnek, Pam Andertonnak, Julie Dixonnak, anyukámnak és a Vidám és Fantasztikus írócsoportnak –, hogy ilyen jók hozzám, és akár egy hevenyészett vázlatot is gond nélkül rájuk bízhatok. Köszönet az olvasóimnak, akik szerették az Edenbrooke-ot, és folytatásért könyörögtek. Köszönöm minden internetes rajongómnak, hogy jobbnál jobb ötletekkel segítették a munkámat, és velem tartottak ezen az úton. Ez a történet nektek szól! Köszönet Christine Walternek a gyönyörű grafikákért, amik komoly inspirációt jelentettek az íráshoz. Drága Fred, Adah, David, Sarah és Jacob! Köszönöm nektek, hogy a lekésett határidők miatti hisztéria, az elmaradt családi nyaralások, az elmaradt focimeccsek, és még ki tudja,
hány elmaradt program ellenére is kitartottatok mellettem. Őszinte szeretettel és hálával gondolok rátok. Köszönöm továbbá a szüleimnek, Frank és Ruth Clawsonnak, hogy közelebb költöztek hozzánk, és ezzel megmentették az életünket. Köszönöm a testvéreimnek, Kristinnek, Jennynek és Audrey-nak. Nagyon szeretlek titeket. A férjem családjának is hálás vagyok: az összes Donaldsonnak és Hofheinnek, valamint Nicknek, Hinmonséknak és Clawsonéknak. Végezetül Istennek szeretnék hálát adni, amiért ilyen jóindulatúan támogatja írói munkásságomat. Ami a mentőköteleket és biztonságos kikötőket illeti, Ő egyszerűen felülmúlhatatlan.
Jegyzetek {1}
William Shakespeare: A két veronai nemes (Szabó Magda fordítása)
{2}
kitty = kiscica (angol)
{3}
Shakespeare: 116. szonett (Szabó Lőrinc fordítása)
{4}
Shakespeare: 147. szonett (Szabó Lőrinc fordítása)
{5}
Részlet Robert Burns: Address To the Woodlark című verséből (Arató Dániel fordítása)
{6}
Természetesen, (német)
Table of Contents Címoldal Impresszum 1. fejezet 2. fejezet 3. fejezet 4. fejezet 5. fejezet 6. fejezet 7. fejezet 8.fejezet 9. fejezet 10. fejezet 11. fejezet 12. fejezet 13. fejezet 14. fejezet 15. fejezet 16. fejezet 17. fejezet 18. fejezet 19. fejezet 20. fejezet 21. fejezet 22. fejezet 23. fejezet 24. fejezet 25. fejezet 26. fejezet 27. fejezet 28. fejezet 29. fejezet 30. fejezet 31. fejezet
32. fejezet 33. fejezet 34. fejezet 35. fejezet 36. fejezet 37. fejezet 38. fejezet 39. fejezet 40. fejezet A szerző megjegyzése Köszönetnyilvánítás Jegyzetek
