John Flanagan-Gorlan Romjai

John Flanagan

GORLAN ROMJAI Könyvmolyképző Kiadó Szeged, 2010 Tartalom

2

A mű eredeti címe: Ranger’s Apprentice − Book 1: The Ruins of Gorlan Fordította: Ácsai Roland A szöveget gondozta: Laczkó Denise First published by Random House Australia Pty Limited, Sidney, Australia. This edition published by arrangement with Random House Australia. A művet eredetileg a Random House Australia Pty Limited, Sidney, Australia adta ki. Ez a kiadás a Random House Australiával kötött megállapodás alapján jelent meg. Copyright © John Flanagan 2009 Cover illustration by Jeremy Reston Cover design by www.blacksheep-uk.com ISBN 978 963 245 368 2 Tizennégy éves kortól ajánljuk A kötet megjelent 2010-ben, a Könyvmolyképző Kiadó gondozásában Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] Felelős kiadó: A. Katona Ildikó

3

Michaelnek

4

Morgarath, az Eső és Éj Hegyeinek ura, aki valaha Gorlan bárója volt az Araluen királyságban, kinézett kietlen, eső áztatta birodalmára, és káromkodott egyet, nem először ottléte óta. Ennyi maradt számára − rideg gránitszirtek, leomlott sziklák és fagyos hegyek. Meredek szurdokok, mély és szűk hegyszorosok. Kavics és szikla, egyetlen fa vagy bármi más zöld nélkül, ami enyhíthetné az egyhangúságot. Már tizenöt év eltelt azóta, hogy visszatért erre a tiltott földre, ami aztán a börtönévé vált, de még most is élénken emlékezett előző birtokának kedélyes, zöld tisztásaira és sűrű erdeire. A folyókban halak fickándoztak, a mezők bővelkedtek gabonában és vadakban. Gorlan csodálatos, élettel teli hely volt. Az Eső és Éj Hegyei kihalt és sivár térség. Lent a várudvaron wargalok csapata gyakorlatozott. Morgarath figyelte őket fentről egy darabig, hallgatta a mozdulataikat kísérő ritmikus, torokhangú kántálást. A zömök, formátlan, félig emberforma teremtmények állatias, kiugró pofájából hosszú tépőfogak meredtek elő, mint a medvéknek vagy a nagytestű kutyáknak. Az emberekkel mindenféle érintkezést kerülő wargalok már az ősidőktől kezdve éltek és szaporodtak itt, a távoli hegyek között. Sokáig nem akadt senki, aki egyet is látott volna belőlük, csak legendákban éltek. E legendák a hegyi, félember lényekről szájról szájra terjedtek. Morgarath, aki felkelést tervezett Araluen 5

királysága ellen, azért hagyta el Gorlan uradal- mát, hogy felkutassa őket. Úgy gondolta, ha efféle teremtmények valóban léteznének, akkor a háborúban az ő malmára hajtanák a vizet. Hónapokba telt, de végül rájuk talált. Eltekintve a szavak nélküli kántálástól, a wargaloknak nincs külön nyelvük, egymással a gondolatátvitel primitív formájával kommunikálnak. Elméjük egyszerű, értelmük csekély. Szinte arra születtek, hogy egy felsőbbrendű lény akaratát szolgálják. Morgarath a maga oldalára állította őket, és tökéletes hadsereget formált belőlük − teljes könyörtelenségükben rémisztőbbek voltak a rémálmoknál, ráadásul feltétel nélkül engedelmeskedtek uruk parancsainak. Ahogy most elnézte őket, eszébe jutottak a fényes öltözetű lovagok, akik Gorlan várában tornákon versengtek egymással, mialatt selyembe bújt hölgyeik ujjongva tapsolták meg mutatványaikat. Gondolatban összeha- sonlította a lovagokkal ezeket a fekete, szőrös, torz szörnyeket, és ismét káromkodott egy cifrát. A wargalok, akik ráhangolódtak a gondolataira, megérezték rosszkedvét. Kényelmetlenül feszengeni kezdtek, aztán abbahagyták a gyakorla- tozást. Morgarath dühösen visszazavarta őket a dolgukra, és a kántálás újra felhangzott. Morgarath ellépett az üvegezetlen ablaktól, közelebb húzódott a tűzhöz, ami hiábavaló küzdelmet vívott a komor falakat átjáró nyirkos hideggel. Tizenöt év, jutott eszébe ismét. Tizenöt éve, hogy fellázadt a frissen megkoronázott, alig huszonéves Duncan király ellen. Mindent gondosan kitervelt, míg az öreg király betegeskedett. Abban bízott, hogy a király halálát követő zűrzavar és tanácstalanság majd megosztja a bárókat − Morga- rath ezt az időt akarta kihasználni arra, hogy megkaparintsa a trónt. Titokban kiképezte a wargalokat, és a hegyek között várták, mikor csaphatnak le. Aztán a gyász és zavarodottság napjaiban, amikor a bárók a király halálát követően Araluen várába mentek, hogy részt vegyenek a gyászszertartáson, katonáikat pedig magukra hagyták, ő megtámadta, és néhány nap leforgása alatt le is igázta a királyság délkeleti részét, megfuta- mítva a zavart, vezető 6

nélkül maradt csapatokat, amelyek megpróbáltak szembeszegülni vele. Duncan fiatal volt és tapasztalatlan, egymaga nem vehette volna fel vele a harcot. A királyság már majdnem az ölébe hullt. A trón szinte csak rá várt, csak bele kellett ülnie. De Lord Northolt, a király öreg főhadvezére összefogta a fiatalabb bárókat, ezzel erőt adott Duncan ellenállásának, és a többiek hullámzó bátorságát is megacélosította. A csapatok Hátaspusztánál csaptak össze, a Surrogó-folyó közelében. A csata öt órán át tartott, csapásokkal és ellencsa- pásokkal, rengeteg vérveszteséggel. A Surrogó sekély folyó volt, de a partján az alattomos futóhomok és a lágy sár áthatolhatatlan akadályt alkotott. Ez védte Morgarath jobb szárnyát. Aztán az egyik szürke köpenyes kotnyeleskedő, azok közül, akiket Vadonjáróknak neveznek, átvezette a nehézlovasságot egy titkos gázlón, jó tíz kilométerrel feljebb a parton. A páncélos lovasok a csata döntő pillanatában érkeztek, és felszámolták Morgarath csapatának utóvédjét. A sziklák között kiképzett wargaloknak volt egy gyenge pontjuk. Tartottak a lovaktól, így a meglepetésszerűen érkező lovascsapat ellen nem volt esélyük. Visszavonultak a Háromlépésszoros börtönébe, majd az Eső és Éj Hegyei közé. Morgarath, akinek felkelését leverték, velük tartott. És tizenöt éve itt él száműzetésben. Várakozva, tervezgetve, és gyűlölve a férfit, aki ezt tette vele. Morgarath úgy látta, eljött a bosszú pillanata. Kémei azt jelentették, hogy a királyság meggyengült, erőtlen az uralkodója, és már azt is elfelejtették, hogy Morgarath hol bujkál. Az ő neve már csak a legendákban élt, egy név volt mindössze, amivel az anyák ijesztgették rendetlenkedő pulyáikat: ha nem viselkednek jól, eljön értük Morgarath, a fekete lovag. Ennél alkalmasabb pillanat nem is adódhatott volna. Wargaljait még egyszer csatába vezeti. De ez alkalommal szövetségesei is lesznek. Tesz majd róla, hogy bizonytalanság járja át az embereket, 7

hogy azt se tudják, mitévők legyenek. Ez alkalommal senkit sem hagy életben azok közül, akik annak idején összeesküdtek ellene, és így nem is állhatnak Duncan király mellé. A wargalokon kívül más ősi, rémisztő lényekkel is találkozott a kopár hegyek között. Voltak még náluk félelmetesebb szövetségesei is − a Kalkara néven ismert rettenetes szörnyek. Eljött az idő, hogy szabad utat kapjon Jenny.

8

– Egyél valamit, Will, végül is holnap lesz a nagy nap. A csinos, szőke Jenny Will érintetlen tányérja felé bökött, és biztatóan rámosolygott a fiúra. Will is megkísérelt mosolyt erőltetni az arcára, de nagyon rosszul sikerült. Csak piszkálta a tányért, ami a kedvenc ételével volt tele. Aznap este úgy érezte, mintha csomót kötöttek volna a gyomrára. Az izgatottságtól és a várakozástól egyetlen falatot sem tudott lenyelni. Holnap lesz a nagy nap, hogyne tudta volna. Nagyon is jól tudta, éppen ez volt a baj. Holnap lesz élete legnagyobb napja, mert ez a Kiválasztás Napja. Holnap fog eldőlni a sorsa. − El tudom képzelni, milyen ideges − mondta George. Letette étellel megrakott villáját, és kabátja hajtókáját vizsgálgatta megfontoltan. Ösztövér, nyakigláb, szorgalmas fiú volt, a szabályok és törvények nagy barátja. Szerette a kérdések mindkét oldalát megvizsgálni, és innen is, onnan is megvitatni. Ilyenkor aztán nem volt könnyű leállítani. − Az idegesség rémes dolog. Egészen lebénítja az embert, hogy sem enni, sem gondolkozni nem tud, még beszélni sem. − Nem vagyok ideges − vágta rá gyorsan Will, mert látta, hogy Horác felnéz, és valami gúnyosat akar mondani. George bólintott néhányat, és közben Will állításán gondolkozott. − Máskülönben egy kis izgatottság még fokozhatja is az előadás sikerét, élesíti a szemet és javítja a reflexeket. Szóval 9

maga a tény, hogy aggódsz, még nem ad okot aggodalomra, hogy úgy mondjam. Will száján akaratlanul halvány mosoly jelent meg. George jogi pályára született, gondolta. A Skriblermester bizonyára kiválasztja holnap reggel. Talán éppen ez feküdhette meg a gyomrát. Hiszen az öt árvaházi gyerek közül egyedül neki volt mitől tartania a tizenkét óra múlva kezdődő Kiválasztáson. − Van is oka aggódni! − mondta Horác. − Vajon melyik Mesternek kellene éppen ő tanítványnak?! − Mindannyian izgulunk egy kicsit − mondta Aliz. Ritka mosolyai- nak egyikét Willre villantotta. − Bolondok lennénk, ha nem izgulnánk. − Nos, én nem izgulok! − kötötte az ebet a karóhoz Horác, aztán nyomban elpirult, amikor Aliz felemelte szemöldökét, Jenny pedig kacarászni kezdett. Ez jellemző Alizra, gondolta Will. Tudta, hogy a magas, elegáns lánynak már megvan a helye: a Rőthegyi Diplomata Szolgálatot vezető Paulin úrhölgy tanítványa lesz. Színlelt izgalma, és az a diszkrét mód, ahogy elütötte Horác suta tapintatlanságát, azt mutatták, hogy máris rendelkezik bizonyos diplomáciai képességekkel. Jenny természetesen a vár konyháját célozta meg, Puff úr felségterü- letét. Rőthegy főszakácsának nevét az egész királyság ismerte, híres volt a vár nagy ebédlőjében felszolgált lakomáiról. Jennyt érdekelték az ételek, szeretett főzni, emellett kedélyes és nyugodt természete is arra rendelte, hogy a konyha forgatagának pótolhatatlan tagja legyen. Horác választása minden bizonnyal a Hadiiskola lesz. Will a szobatársára nézett, aki mohón pusztította a tányérjára halmozott roston sült pulykát, a sonkát és a burgonyát. Horác nagyobb volt kortársainál, és reme- kelt a sportokban. Annak az esélye, hogy elutasítják, a nullával volt egyenlő. Horác pont az a fajta fickó volt, amilyet Sir Rodney szívesen látott az újoncok között. Erős, izmos és jó kiállású. De nem egy észlény, gondolta Will savanyúan. A Hadiiskolából egyenes út vezetett a lovagsághoz. A Horáchoz 10

hasonló − közembernek született, de megfelelő fizikai adottságokkal rendelkező − fiúknak is lehetőségük nyílt arra, hogy végül lovagként szolgálhassák a királyságot. Mi maradt Will számára? Mit válasszon? Vagy még pontosabban − amire Horác is rámutatott −, melyik Mester veszi majd fel tanítványnak? A vár gyámoltjai számára a Kiválasztás Napja kiemelkedő fontosság- gal bírt. Árvák voltak, és hogy itt nevelődhettek, azt Arald báró nagylelkű- ségének köszönhették, a Rőthegy uradalom lordjának. A gyámoltak legtöbbjének szülei az uradalom védelme során estek el, és Rőthegy lordja felelősségének érezte, hogy felnevelje árváikat − lehetőséget adott nekik, hogy megtalálják a helyüket az életben. És ezt a lehetőséget a Kiválasztás Napja biztosította. Minden évben azon gyámoltak, akik betöltötték a tizenötödik élet- évüket, elszegődhettek a vár népét szolgáló mesterek mellé. Normális eset- ben a tanítványokat a szüleik foglalkozása vagy befolyása alapján választották ki a mesterek. Mivel a gyámoltak ilyen kapcsolatokkal nem rendelkeztek, ez volt az egyetlen esélyük, hogy megalapozzák jövőjüket. Azok a gyámoltak, akiket nem választanak ki, és sehol nem tudnak elhelyezkedni, a közeli falvakba kerülnek, parasztok mellé, akiknél állatokat nevelnek és gabonát termesztenek a vár lakói számára. Bár ez csak ritkán fordult elő, és ezt Will is tudta. A báró és a mesterei általában minden gyereknek találtak megfelelő foglalkozást. De néha mégis előfordult, hogy nem sikerült, és Will semmitől sem félt jobban, mint ettől a sorstól. Horác elkapta a fiú tekintetét, és önelégülten rávigyorgott. − Biztos, hogy a Hadiiskolát célzod meg, Will? − kérdezte pulykával és burgonyával teli szájjal. − Mert akkor jobb, ha eszel. Nem szeretik az ilyen vékonydongájú gyerekeket. Horkantva felnevetett, mire Will rámeredt. Néhány héttel korábban meghallotta beszélgetését Alizzal, akinek Will elmondta, hogy minden vágya a Hadiiskolába jutni. 11

Azóta Horác pokollá tette az életét, nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy Will nyeszlett termetére megjegyzéseket tegyen, hiszen magassága − pontosab- ban alacsonysága − alkalmatlanná tette a Hadiiskola szigorú kiképzésére. A tény, hogy Horácnak talán igaza volt, csak rontott a dolgon. Hiszen amíg Horác magas volt és izmos, addig Will alacsony és vékony. Mozgékony volt, gyors és meglepően erős, csak éppen a katonaiskolához szükséges magasságot nem érte el. Képtelenség volt, de mégis abban bízott, hogy őt is elkapja az a valami, amit az emberek úgy hívnak, hogy „gomba-effek- tus”, és ha lehet, még a Kiválasztás Napja előtt. De nem kezdett el gombaként nőni, a nagy nap pedig itt volt a nyakán. Will nem válaszolt, és Horác tudta, hogy sikerült egy szóbeli ütést bevinnie. Ez viharos kapcsolatukban nem sokszor fordult elő. Az elmúlt néhány évben egypárszor egymásnak mentek már. Mivel Horác volt az erő- sebb, általában maga alá gyűrte Willt. Elvétve az is előfordult, hogy gyorsaságának és jó reflexeinek köszönhetően Will egy rúgást vagy egy ütést mégis bevitt ellenfelének, és amíg az a meglepetésből magához tért, ő elhúzta a csíkot. De amíg Horác a fizikai küzdelmeket rendre megnyerte, a szóbeli ütközetekben mindig alulmaradt. Willnek az agya is fürgén járt, és általában az övé volt az utolsó szó. Épp ez vezetett a gyakori nézeteltérésekhez: Willnek még meg kellett tanulnia, hogy nem mindig az jár jól, aki az utolsó szót mondja. Horác úgy döntött, most kihasználja előnyét. − Izmokra van szükséged, ha a Hadiiskolába akarsz menni, Will. Igazi izmokra − mondta, majd végignézett a többieken, hogy van-e ellenveté- sük. A gyámoltak, akik érezték a két fiú között fokozódó viszályt, inkább a tányérjaikba feledkeztek. − Mit érnek az izmok agy nélkül? − válaszolta Will, és Jenny sajnos nem tudta visszatartani kacagását. Horác elvörösödött, és kezdett felállni a székéről. De Will gyorsabb volt, és mire Horác felkecmergett, ő már az ajtónál járt. Be kellett érnie annyival, hogy újabb sértéseket kiáltson menekülő társa után. 12

− Igazad is van! Menekülj, Senkiházi Will! Senkiházi is maradsz, senki nem akar majd a tanítványának! Odakint az előszobában Will még hallotta Horác szavait, és elvörösö- dött. Ez a gúnyolódás érintette a legérzékenyebben. Mindent megtett azért, hogy Horác ne sejtse meg a titkát, mert tudta, hogy ezzel a nagyobb fiú kezébe újabb fegyvert adna. Az igazság az volt, hogy senki sem tudta Will vezetéknevét. Nem lehetett tudni, kik voltak a szülei. Ellentétben a kortársaival, akik már szüleik halála előtt is a birtokon éltek, és akiknek családtörténete köztudott volt, Will gyakorlatilag a semmiből pottyant ide újszülött korában. Egy kis plédbe csavarva találták egy kosárban, tizenöt évvel ezelőtt, az árvaház épülete előtt. A pokróchoz egyszerű üzenetet erősítettek: Anyja elhunyt szülés közben, Apja hősi halott. Kérem, viseljék gondját. A neve Will. Abban az évben rajta kívül csak egy gyámolt került az épületbe. Aliz apja lovaskapitány volt, aki Hátaspusztánál halt meg, a Morgarath wargal- jai ellen vívott csatában, amikor legyőzték és visszaűzték őket a hegyek közé. Aliz anyja nem tudta kiheverni a csapást, és elvitte a láz, nem sokkal azután, hogy kislányának életet adott. Az ismeretlen csecsemőnek is bőven jutott hát hely az árvaházban, és Araid báró különben is érző szívű ember volt. A szokatlan körülmények ellenére engedélyt adott rá, hogy Willt Rőthegy Várának oltalma alá helyezzék. Kézenfekvőnek tűnt, ha igaz volt, ami a kis üzeneten állt, és Will apja tényleg a Morgarath ellen vívott küzdelem- ben esett el. Mivel Araid báró a háborúban vezető szerepet vállalt, köteles- ségének érezte, hogy meghálálja az ismeretlen apa áldozatát. Így lett Will Rőthegy árvája, akinek nevelését és oktatását a báró nagylelkűsége tette lehetővé. Ahogy telt az idő, úgy érkeztek a többiek is. Végül öten lettek az évfolyamban. De amíg a többieknek voltak emlékeik a szüleikről, vagy − ahogy Aliz esetében − voltak olyan emberek, 13

akik ismerték őket, és mesélni tudtak róluk, Will semmit nem tudott a múltjáról. Ezért találta ki azt a mesét, amivel árva gyerekkorát édesebbé tette. Az évek múlásával újabb és újabb részletekkel és színekkel gazdagította a történetet, és a végén már szinte maga is elhitte. Apja, ezt tudta, hősi halált halt. Természetes volt tehát, hogy hősnek képzelte − egy páncélos lovagnak, aki a wargalhordákat kaszabolja, amíg le nem győzi a túlerő. Will sokszor elmerengett magas termetén, páncéljá- nak részletein, fegyverzetén, de az arcát soha nem tudta maga elé képzelni. Ha az apja harcos volt, bizonyára azt szeretné, ha a nyomdokaiba lépne. Will számára ezért volt annyira fontos, hogy felvegyék hadiapród- nak. És minél valószínűbbnek tűnt, hogy nem veszik fel, annál kétségbeesettebben reménykedett benne, hogy talán mégis… A gyámházból a sötét várudvarra lépett. A nap régen lement már, a várfalon húszméterenként fáklyák égtek pislákoló lánggal. Will megtorpant egy pillanatra. Esze ágában sem volt visszatérni az árvaházba, hogy kitegye magát Horác gúnyolódásának. Ez csak újabb összecsapáshoz vezetne − amiből minden bizonnyal ő kerülne ki vesztesen. George talán megpróbál- ná elemezni a problémát, megvizsgálva a dolog mindkét oldalát, és ezzel egészen összezavarna mindent. Aliz és Jenny bizonyára megpróbálnák megvigasztalni − különösen Aliz, akivel együtt nőtt fel. De ebben a pillanatban nem kért az együttérzésükből, ahogy Horác piszkálódásából sem. Ezért elindult az egyetlen hely felé, ahol magányt találhatott. A kastély központi tornya közelében növő fügefa sokszor jelentett számára menedéket. Nem volt tériszonya, és ügyesen mászott fára, jóval feljebb, mint bárki más, amíg el nem érte a csúcsán lévő vékonyabb ágakat. Az ágakat, amik inogtak és meghajlottak a súlya alatt. Régen sokszor menekült ide Horác elől. A nagyobb fiú közel sem volt olyan gyors, mint Will, és olyan magasra sem mert mászni, mint ő. Will talált egy kényelmes ágvillát, és belefészkelődött, teste együtt hullámzott az esti szellőtől hintázó ágakkal. Alatta az őr előrenyúló árnyéka rótta 14

köreit a várudvaron. Hallotta, ahogy az árvaház ajtaja kinyílik. Aliz jelent meg az ajtóban, és őt kereste, de hiába. A magas lány állt ott egy darabig, aztán vállat vont és visszament. A bentről kiáramló fény téglalapja elnyúlt az udvaron, majd gyorsan eltűnt, miután a lány halkan becsukta maga mögött az ajtót. Különös, hogy az embereknek milyen ritkán jut eszükbe, hogy felfelé is fordíthatnák a fejüket. Lágy tollak surrogását hallotta, és a mellette lévő ágra egy bagoly telepedett. Fejét forgatta, a szeme beitta a bágyadt fények utolsó sugarát is. Aggodalom nélkül figyelte a fiút, mintha tudta volna, hogy nincs mitől tartania. Vadász volt. Hangtalan repülő. Az éjszaka királya. − Legalább te tisztában vagy azzal, hogy ki vagy − mondta Will halkan a bagolynak. A madár megint forgatni kezdte a fejét, aztán ellökte magát a sötétségbe, és otthagyta a fiút egyedül a gondolataival. Ahogy ott ücsörgött, a kastély ablakainak fényei fokozatosan kialudtak, egyik a másik után. A fáklyák izzó csonkokká égtek, és az éjféli őrségváltáskor lecserélték mindet. Csak egyetlen ablakban maradt világosság: a báró dolgozószobájából szűrődött ki fény, ahol Rőthegy lordja feltehetően még mindig levelekbe és jelentésekbe merült. A dolgozószoba egy magas- ságban volt Willlel, és jól látta a férfi asztal fölé görnyedő, robusztus alakját. Végül Arald báró felállt, nyújtózott egyet, eloltotta a pilácsot, majd elhagyta a szobát, hogy a következő emeleten lévő hálójába vonuljon. A várkastély nyugovóra tért, csak a várfalakon álló őrök voltak éberek. Will rádöbbent, hogy alig kilenc óra múlva szembe kell néznie a Kiválasztással. Csöndesen, aggódva és a legrosszabbtól tartva lemászott a fáról, és elindult az árvaház sötét fiúszobájának priccse felé.

15

– Rendben, jelentkezők! Erre! De mintha élnétek! Aki beszélt, vagy pontosabban, aki ordított, Martin volt, Arald báró titkára. Ahogy a hangja felharsant az előszobában, a gyámoltak felpattantak a fapadról. Hirtelen mindannyian megszeppentek a nagy naptól, és csoszogva indultak kifelé. Egyikük sem akart elsőként kilépni az ajtón, amit Martin kitárt előttük. − Gyerünk, gyerünk! − üvöltötte Martin türelmetlenül, míg Aliz végre magára nem vállalta a csapatvezető szerepét, ahogy Will azt előre sejtette. A többiek követték a nyírfaszőke lányt. Most, hogy valaki elvállalta az irányító szerepét, mindenki más elégedetten indult a nyomába. Will kíváncsian körbenézett, ahogy a báró dolgozószobájába lépett. Soha nem járt még azelőtt a kastélynak ebben a részében. Ezt a tornyot, ami az adminisztratív részlegnek és a báró magánlakrészének is helyet adott, ritkán látogathatták alacsonyabb sorból valók − mint például a vár árvái. A szoba hatalmas volt. A mennyezet föléjük tornyosult, a falakat vékonyka malterréteggel összetapasztott méretes kődarabok alkották. A keleti falon jókora ablak tátongott − tárva-nyitva az elemeknek, de rossz idő esetén fából készült spalettákkal be lehetett csukni. Ez volt az az ablak, amin előző este Will belesett. Most beömlött rajta a napsugár, egyenesen a nagy tölgyasztalra, ami Arald báró íróasztalául szolgált. 16

− Mozgás! Mozgás! Álljatok sorba! − Látszott Martinon, hogy élvezi a parancsolgatást. A csoport kelletlenül egy sorba rendeződött, majd Martin a nemtetszéstől meg-megvonagló szájjal végignézett rajtuk. − Magasság szerint! A legmagasabb ide álljon! − mutatta a helyet, ahol ötük közül a legmagasabbat kívánta látni. A csoport lassan, de biztosan újrarendeződött. Az első helyre természetesen Horác állt. Őt követte Aliz, majd a nála fél fejjel alacsonyabb George, akinek gebesége szembetűnő volt, mert felvette szokásos görnyedt testtartását. Jenny és Will megtorpantak, majd Jenny mosolyogva maga elé engedte a fiút, pedig vagy egyhüvelyknyivel magasabb volt nála. Ez jellemző volt a lányra. Megsajnálta Willt, mert tudta, mennyire bántja, hogy az árvák közt ő a legalacsonyabb. Will elindult a helyére, de Martin megállította. − Nem te! Előbb a lány! Jenny megvonta a vállát, mint aki bocsánatot kér, és beállt a helyére. Will utolsó lett, és azt kívánta, bárcsak Martin ne állította volna őket tornasorba, hiszen így messziről kiviláglik, hogy ki a legkisebb. − Figyelem, figyelem! Vigyázz! − harsogott tovább Martin, amíg egy, az övénél öblösebb hang belé nem fojtotta a szót. − Azt hiszem, Martin, hogy ez felesleges! Arald báró volt, aki az asztala mögötti, kisebb ajtón lépett be észrevétlenül. Most fordult a kocka, és Martin volt az, aki vigyázzba vágta magát: csontos könyökét a testéhez tapasztotta, sarkait összecsapta, dongalábai O betűt formáltak, és ajkát a plafon felé szegezte. Arald báró a szemét forgatta. Az ilyen alkalmakkor kedves titkára igazán lehetne egy kicsivel kevésbé ügybuzgó. A báró nagydarab, izmos ember volt, széles vállal és csípővel, ahogy az egy lovaghoz illett. Köztudott volt, hogy szenvedélyesen szerette a hasát, és nem vetette meg az italt sem, így a rossznyelvek szerint nem az izomkötegei miatt volt olyan nagydarab. Rövid, gondosan nyírt, fekete szakálla itt-ott kezdett már őszülni, mint a haja is, hiszen a lovag már a negyvenkettedik évébe 17

lépett. Erős állkapcsa volt, nagy orra, égő szemei és bozontos szemöldöke. Tekintélyt parancsoló arcán a kedvesség is megmutatkozott. Meglepő talán, de sötét szemeiben még a humor is megcsillant. Ezt Will már régebben kiszúrta, azon alkalmakkor, amikor a báró meglátogatta kis védenceit az árvaházban. − Uram! − üvöltötte Martin teljes hangerővel, amitől Arald báró arca fintorba rándult. − A jelöltek felsorakoztak! − Azt én is látom − mondta türelmesen Arald. − Megtennéd, hogy behívod a mestereket is? − Igenis! − felelte, és megpróbálta összecsattintani a bokáját, de mivel hajlékony, puha bőrből készült lábbelit viselt, próbálkozása kudarcra volt ítélve. A csupa könyök, csupa sarok titkár kimasírozott a szobából. Willnek egy pulykakakas jutott eszébe róla. Amikor Martin a kilincshez nyúlt, a báró rászólt. − Martin! − kezdte nyugodt hangon, majd ebben a szellemben is folytatta: − Azt kértem, hogy hívd be őket, és nem azt, hogy ordítsd le a fejüket. A mesterek nem szeretik, ha kiabálnak velük. − Igen, uram − felelte Martin, aki úgy eresztett le, mint egy kilyukasztott lufi. Kinyitotta az ajtót, és igyekezett visszafogni magát. − Mesterek, a báró várja önöket. A Mesterségek Iskolájának vezetői beléptek az ajtón, nem tartva semmilyen belépési sorrendet. A csoport tagjai tisztelték és szerették egymást, de nemigen foglalkoztak a formaságokkal. Elsőként a Hadiiskola feje, Sir Rodney lépett be. Magas volt és széles vállú, mint a báró, és a hivatalos harci öltözékében jelent meg: láncinge fölé köpenyt húzott, amelyet címere díszített, egy skarlát farkasfej. A farkas azóta volt a jelképe, mióta fiatal katonaként legyőzte a keleti partot fenyegető skand kalózok farkasfejes hajóit. Természetesen kard és kardhüvely is lógott az oldalán. Nyilvánosan egyetlen lovag sem mutatkozna soha kard nélkül. Annyi idős lehetett, mint a báró, kék szeme és jóképűnek mondható arca kellemes összhatását csak törött orra csúfította el. Hatalmas bajuszt viselt, de a báróval ellentétben nem volt szakálla. Utána Ulf lépett be, a Lovászmester, aki a vár nemes csatalovait gondozta és trenírozta. Szúrós, barna szeme volt, erős, 18

izmos alkarja és vastag csuklója. Pamutinge fölött egyszerű bőrmellényt viselt, szűk lovaglónadrágját térd fölé érő, puha lovaglócsizmába tűrte. Ulfot Paulin úrhölgy követte. A karcsú, ősz hajú, elegáns asszony fiatalabb korában igazi szépség volt, de még most is olyan kecsesség és báj sugárzott belőle, hogy a férfiak bizony gyakran megfordultak utána. A királyság Külügyi Bizottságában végzett eredményes munkájának köszönhetően lett a Rőthegyi Diplomata Szolgálat vezetője. Arald báró nagyra értékelte képességeit, így közeli tanácsadója és bizalmasa lett. Arald sokat hajtogatta, hogy diplomáciai szolgálatra a lányok alkalmasabbak. Sokkal kifinomultabbak a fiúknál, akiket természetük úgyis a hadi pálya felé hajt. És amíg a fiúk a problémákat az izmaikkal hajlamosak megoldani, addig a lányok az eszükre hagyatkoznak. Szinte természetesnek tűnt, hogy Paulin után Nigel lépett be, a Skriblermester. Amíg arra vártak, hogy Martin behívja őket, közös témáikról beszélgettek. Nigel és Paulin úrhölgy barátok voltak, méghozzá közeliek, nem csak munkatársak. Nigel képezte ki az írnokokat, akik azokat az értesítéseket és hivatalos leveleket írták, amiket Paulin diplomatái juttattak el a címzettekhez. Az efféle irományok hivatalos nyelvezetére is gondja volt, mivel alapos jogi ismeretekkel rendelkezett. Az alacsony, szikár ember ideges, kíváncsiskodó arca Willt egy vadászmenyétre emlékeztette. Haja hollófekete volt, vonásai finomak, és szeme egyfolytában a szobát vizslatta. Puff úr, a Konyhafőnök érkezett utoljára. Mint minden rendes szakács, pocakos, nagy hasú ember volt, fehér köpenyben és magas sipkában. Híres volt hirtelen természetéről, ami úgy lángolt fel, mint olaj a tűzben; emiatt a gyámoltak óvakodtak tőle. Arca pirospozsgás volt, vörös haja már erősen ritkult. Bárhová ment, egy fából faragott merőkanalat vitt magával. Ez mestersége címere volt, emellett fegyver is, ami nagyot csattanva kötött ki egy-egy figyelmetlen, gondatlan vagy lassú kukta fején. Az egész csapatból csak Jennifer érzett iránta csodálatot. Minden vágya az volt, hogy vele dolgozzon, és hogy megtanulja tőle, amit tud, akár 19

merőkanállal szaladgál, akár nem. Természetesen más mesterek is voltak a várban, például a páncélkészítő és a kovács. De aznap csak azok voltak jelen, akiknél tanítványok tekintetében üresedés volt. − A mesterek bevonultak! Bevonultak! − emelte fel hangját Martin, aki számára az igazán fontos események egyet jelentettek az ordítozással. A báró ismét forgatni kezdte szemét. − Látom − mondta nyugodtan, majd sokkal formálisabban hozzátette: − Jó reggelt, Paulin úrhölgy, jó reggelt, uraim! A mesterek viszonozták a köszönést. A báró Martin felé fordult. − Folytathatnánk? Martin bólintott néhányszor, majd maga elé tartotta a kezében szorongatott jegyzetlapot, aztán a jelöltek sorához lépett. − A báró várja a jelentkezőket! Ki lesz az első? Will lesütött szeme egyik lábtól a másikig siklott. Hirtelen úgy érezte, hogy valaki figyeli. Felnézett, és tekintete Halt, a Vadonjáró sötét és mély tekintetével találkozott. Will nem is látta bejönni. Feltételezte, hogy a Vadonjáró valamelyik oldalajtón lopakodhatott be, amíg a figyelem a belépő mesterekre irányult. Most a báró széke mögött állt, kicsit félrehúzódva; a szokásos szürke és barna öltözetet viselte, fölötte hosszú, szürke-zöld foltos Vadonjáró-köpönyegét. Halttól a frász jött az emberre. Mindig ott bukkant fel, ahol az ember a legkevésbé várta − a lépteit sem lehetett hallani. A falu babonásabbjai azt gondolták, hogy a Vadonjárók valami varázslat segítségével láthatatlanokká válnak a közönséges halandók számára. Will nem egészen hitt ebben de tagadni sem merte volna. A fiú azon tűnődött, mit keres itt Halt. Amennyire Will tudta, hivatalosan nem tartozott a mesterek közé, és még egyetlen Kiválasztáson sem jelent meg eddig. Halt tekintette hirtelen siklott le Willről, olyan volt, mintha eloltottak volna egy gyertyát. Willben tudatosodott, hogy Martin 20

megint beszél. Észrevette, hogy a titkár szívesen ismételgeti a szavakat, mintha a saját visszhangja lenne. − Na, ki lesz az első? Ki lesz az első? A báró hallhatóan felsóhajtott. − Miért nem haladunk sorban? − vetette fel az ésszerű lehetőséget, mire Martin sűrűn bólogatott. − Természetesen, uram, természetesen. Az első a sorból lépjen a báró elé! Némi tétovázás után Horác kilépett a sorból, és vigyázzba vágta magát a báró előtt. A báró nézte egy darabig a fiút. − Neved? Horác válaszolt, bár a megszólítást egy kissé elrontotta. − Horác Altman, uram… akarom mondani, Milord. − És mi szeretnél lenni, Horác? − kérdezte a báró, de olyan hanglejtéssel, mint aki már tudja a választ. − Lovag! − vágta rá Horác. A báró bólintott. Ezt várta. Rodney felé pillantott, aki tanulmányozni kezdte a fiút, méricskélve az alkalmasságát. − Haduram? − szólt a báró. Normális esetben a keresztnevén szólította volna Rodney-t, de ez egy formális esemény volt. Rodney „uram”-nak szokta szólítani a bárót, de egy ilyen jeles eseményen kijárt neki a „Milord” megszólítás. A nagydarab lovag előrelépett, páncélinge és sarkantyúi halkan csilingeltek, ahogy Horác elé állt. Tetőtől talpig végigmérte, aztán még hátulról is szemrevételezte. Horác a fejével követte. − Vigyázz! − vezényelt Sir Rodney, mire Horác előrekapta a fejét, és nem mozdult. − Elég erősnek néz ki, Milord, és mindig elkelnek az új kadétok – vakargatta egyik kezével az állát. − A lovaglással hogy állunk, Horác Altman? Horác képére zavar ült ki, most jött rá, hogy ezen elúszhat a jövője. − Nem tudok lovagolni, uram. Én… Azt akarta hozzátenni, hogy a kastély árváinak ritkán van módjuk megtanulni lovagolni, de Sir Rodney beléfojtotta a szót. 21

− Nem probléma, majd megtanulsz. − A nagydarab lovag a báróra nézett, és bólintott. − Rendben, Milord, ezt a fiút magammal viszem a Hadiiskolába, a szokásos három hónapos próbaidőre. A báró valamit felírt az előtte lévő papírra, aztán rámosolygott a megnyugodott és boldog fiúra. − Gratulálok, Horác! Holnap reggel pontban nyolc órakor jelentkezz a Hadiiskolában! − Igen, uram! − vigyorgott Horác, aztán Sir Rodney felé fordult, és meghajolt. − Köszönöm, uram! − Ne köszöngess semmit! − mondta titokzatosan a lovag. − Még azt sem tudod, mibe vágtál bele.

22

– Ki a következő? − kiáltotta Martin, miközben a szélesen vigyorgó Horác visszaállt a helyére. Aliz elegánsan előrelépett. Ez megzavarta Martint, aki nevén szólítva akarta kihívni a lányt. − Aliz Mainwaring, Milord − mutatkozott be nyugodt, kimért hangján. Aztán még azelőtt, hogy bármit is kérdezhettek volna tőle, így folytatta: − Felvételemet szeretném kérelmezni a Diplomata Szolgálathoz, Milord. Arald a komoly lányra mosolygott. Magabiztosságot árasztott, de az efféle magabiztosság el is kél a Szolgálatnál. A báró Paulin úrhölgyre nézett. − Hölgyem? Az asszony bólogatni kezdett. − Már beszéltem Alizzal, uram. Azt hiszem, kiváló jelentkező. Elfogadom, és felveszem. Aliz aprót biccentett fejével az asszony felé, aki a mentora lesz. Will arra gondolt, mennyire hasonlítanak egymásra − mindketten magasak, elegánsan mozognak, ráadásul meglehetősen komolyak. Öröm töltötte el, hogy legrégebbi barátjának valóra vált az álma. Martin, hogy ez alkalommal meg ne előzzék, máris George-ra mutatott. − Rendben! Te vagy a következő! Te vagy a következő! Fordulj a báróhoz! George előrelépett. A szája mozgott, csak éppen hang nem jött ki rajta. A többi gyámolt meglepetten nézte. George, aki a kis 23

társaság számára minden ügy hivatalos szószólója volt, most nem tudott megmukkanni az izgalomtól. Végül mégis mondott valamit, de olyan halkan, hogy senki sem hallotta a teremben. Arald báró előrehajolt, és a füle mögé rakta kezét. − Bocsánat, de ebből nem hallottam egy kukkot sem − mondta, mire George összeszedte magát, és alig hallhatóan kipréselt magából egy bemutatkozást. − G-George Carter, uram. Skribleriskola, uram. Martin, aki a hivatalosság nagy barátja volt, nagy levegőt vett, hogy kioktassa a fiút a tiszteletteljes, egész mondatokban való válaszadásról, de mindenki legnagyobb megnyugvására Arald báró közbelépett. − Rendben, Martin. Hagyd. Martin kicsit megsértődött, de engedelmeskedett. A báró Nigelre pillantott, a főírnokára és jogi tanácsadójára, kérdőn felemelt szemöldökkel. − Elfogadom, Milord − kezdte Nigel, majd hozzátette: − Láttam néhány munkát George-tól, és született tehetsége van a kalligráfia iránt. A báró kételkedni látszott. − Nem a szavak embere a fiú, nem igaz, Skriblermester? Ez probléma lehet, ha a jövőben jogi tanácsokat kell adnia. Nigel megrázta a fejét, és elhárította a felvetést. − Biztosíthatom, Milord, hogy megfelelő tanulás mellett az efféle félénkség legyőzhető. Nem jelent problémát a legkevésbé sem, Milord. A Skriblermester csuhaszerű ruhájának széles ujjaiba bújtatta kezeit, ahogy belemelegedett a mesélésbe. − Emlékszem egy fiúra, aki hét évvel ezelőtt csatlakozott hozzánk. Csak az orra alatt volt képes motyogni, de mi megtanítottuk neki, hogyan győzze le a rossz szokását. A legnehezebb nyelvű növendékeink a leghajlékonyabb nyelvű társalgók lettek, Milord, a leghajlékonyabb nyelvű társalgók! A báró levegőt vett, válaszolni akart valamit. De Nigel folytatta: 24

− Talán el sem hinné, hogy én fiatalkoromban a legsúlyosabb idegi alapú dadogásban szenvedtem. A legsúlyosabb dadogásban, Milord! Alig tudtam kinyögni két szót! − Akkor tényleg nem probléma − vetette közbe gyorsan a báró szárazon. Nigel mosolyogva nyugtázta, hogy sikeresen elmagyarázta álláspontját. Meghajolt a báró felé. − Pontosan, Milord. Hamarosan segíteni fogunk a fiatal George-on, hogy legyőzze félénkségét. A zajos és izgalmas Skribleriskolánál nincsen jobb hely erre. Ez biztos. A báró mosolygott, ő ezt máshogy látta. A Skribleriskola a tudomány helye volt, ahol még a légy zümmögését is hallani lehetett, de ha mégis megszólalt ott valaki, akkor is csak logikai alapon, észérvek mentén. Személyesen csak egyszer tette tiszteletét az iskolában, akkor is fölöttébb unalmasnak találta. Semmi nem volt kevésbé zajos és izgalmas a Skribleriskolánál. − Remélem, betartja a szavát − mondta a báró a tanárnak, majd a fiúhoz fordult. − Rendben, George, felvételi kérelmedet elfogadták. Holnap reggel jelentkezz a skriblereknél. George félénken csiszatolta lábával a padlót. − Moty-moty-moty − válaszolta, és a báró ismét előrehajolt. Homlokát ráncolva próbálta megfejteni a motyogást. − Mit mondtál? George felnézett végre, és ezt suttogta: − Köszönöm, Milord. − Ezzel sietve elvegyült a többiek között. − Vagy úgy! − lepődött meg a báró. − Semmiség! A következő… De Jenny máris előrelépett. Szőke volt és csinos, de be kell vallani, hogy a húsosabb típusból. Azonban meg kell hagyni, jól állt neki, sokan keresték a társaságát. A fiúk kedvelt táncpartnere volt a várban, de nem csak az árvaháziak között volt népszerű, hanem a vár személyzetének fiai között is. − Puff mester, uram! − lépett a báró asztala elé Jenny. A báró a lányra nézett, és kék szemében meglátta, mennyire fontos neki, hogy a konyhára kerülhessen. Nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon. 25

− Mi van vele? − kérdezte a báró, és a lány csak akkor jött rá, hogy izgatottságának köszönhetően felrúgta a Kiválasztás protokollját. − Ó! Bocsánatáért esedezem, uram… vagyis, Milord − dadogta gyorsan, mert nem volt tisztában vele, mit is kellene mondania. − Milord! − szakította félbe Martin. Arald báró felvont szemöldökkel nézett rá. − Igen, Martin? Mi az? Martin zavarodottnak tűnt. Tudta, hogy ura direkt nem akarja megérteni, mit akar. Nagy levegőt vett, és bocsánatkérőn ezt mondta: Én… én csak arról szerettem volna informálni lordságodat, hogy a jelentkező neve Jennifer Dalby, uram. A báró bólintott, és Martin, az izmos, szakállas férfi, odaadó szolgája, meglátta urának szemében a helyeslést. − Köszönöm, Martin. Nos, Jennifer Dalby… − Jenny, uram − szólt közbe a mindig féktelen lány, mire a báró beleegyezően megvonta a vállát. − Akkor Jenny, ha így tetszik. Feltételezem, hogy Puff mesterhez akarsz felvételt kérni. − Ó, igen, uram! − vágta rá a lány, és csodálattal a szemében tekintett a pohos, vörös hajú férfira. Puff összevonta a szemöldökét, mint aki elgondolkozik, és végigmérte a lányt. − Mmmm… elképzelhető… elképzelhető… − járkált fel-alá Jenny előtt. A lány csábosan mosolygott rá, de Puff mestert nem lehetett levenni a lábáról efféle női praktikákkal. − Keményen dolgoznék, uram − mondta komolyan. − Az biztos! − mondta vidámabban a szakács. − Arról én magam tennék, lányom! Az én konyhámban nincs lógás, sem trécselés, ha tudni akarod. Attól tartva, hogy elúszhat a lehetőség, Jenny kijátszotta az ütőkártyáját. − Szakácsnő alakom van. Puffnak egyet kellett értenie ebben, a lány elég gömbölyű volt mindenhol. Arald azon a reggelen már sokadik alkalommal nyomott el magában egy mosolyt. 26

− Igaza van, Puff − vetette közbe, mire a szakács egyetértéssel fordult felé. − Az alak fontos, uram. Minden nagy szakács… kerekded − fordult vissza a lányhoz. Felőle a többiek felvehették csak úgy, meggondolatlanul a tanítványaikat, de a konyhaművészet… az más. − Mondd csak, mit tennél egy pulykapástétommal? − tette fel a kérdést a lelkes lánynak. Jenny ráragyogtatta mosolyát. − Megenném − vágta rá gyorsan. Puff fejbe kólintotta a merőkanállal. − Azt kérdeztem, hogyan készítenéd el! Jenny elgondolkozott, aztán részletesen elmondta, hogyan alkotna meg egy ilyen mesterművet. A négy árva, a báró, a mesterek és Martin elképedve hallgatták, nem mintha a felét is értették volna annak, amit mond. Csak Puff bólogatott, majd közbeszólt, amikor a lány a tészta gyúrását, nyújtását részletezte. − Kilencszer, jól hallottam? − kérdezte. Jenny bólintott, mint aki biztos a dolgában. − „Nyolcszor, hogy legyen leveles, egyszer, hogy érződjön a szeretet”, anyám mindig így mondta. Puff elgondolkozva bólintott. − Érdekes, érdekes − mondta, aztán a báróra nézett. − Felveszem, lordom. − Micsoda meglepetés − szólt a báró kedvesen, aztán hozzátette: − Rendben, Jennifer, holnap reggel jelentkezz a konyhán! − Jenny, uram − javította ki megint a lány, és mosolya beragyogta a szobát. Arald báró is mosolygott. Az előtte lévő kis csoportra pillantott. − Most már csak egyetlen jelentkezőnk maradt. A listájára pillantott, aztán felnézett, és tekintete találkozott Will rettegő tekintetével. Megpróbálta biztatni kicsit. Will előrelépett. Az idegességtől kiszáradt a torka, és suttogásnál több hangot nem tudott kipréselni magából. 27

− Will, uram. A nevem Will.

28

− Will? Milyen Will? − kérdezte kétségbeesve Martin, átpergetve a jelöltek papírjait, amiken a személyi adatok szerepeltek. Mindössze öt éve volt a báró titkára, és Will történetéről semmit sem tudott. Csak akkor vette észre, hogy a fiú papírján sincs feltüntetve a családnév. Mérges volt magára, mert azt hitte, ő hibázott. − Mi a családneved, fiú? − kérdezte szigorúan. Will bátortalanul nézett rá, nem tudta, mit tegyen. Utálta ezt a pillanatot. − Nekem… nincsen… − kezdett bele a magyarázkodásba, de a báró közbelépése kegyesen megkímélte ettől. − Will egy különleges eset, Martin − mondta csendesen, és szemével azt üzente a titkárnak, lépjen át a problémán. − Milyen iskolát választanál, Will? − A Hadiiskolát, Milord − mondta Will, és megpróbált határozottnak látszani. A báró összeráncolta homlokát, és Will úgy érezte, reményei öszszeomlanak. − Hadiiskola, Will? Nem vagy te ahhoz egy kicsit… khm, mélynövésű? − kérdezte a báró kedvesen. Will a szájába harapott. Megpróbálta meggyőzni magát arról, hogy ha nagyon akarja, és hisz magában, akkor felvételt nyer − testi hátrányai ellenére is. − Még nem estem át a gomba-effektuson, uram. Mások is így gondolják − védekezett kétségbeesetten. A báró hüvelykés mutatóujjával piszkálta a szakállát, ahogy a 29

fiút nézte. Ezután a Hadúrra pillantott. − Rodney? A deli lovag előrelépett, megnézte Willt, majd lassan megcsóválta a fejét. − Attól tartok, Milord, hogy túl alacsony a fiú. Will szívét jeges marok szorította össze. − Erősebb vagyok, mint amilyennek látszom − mondta, de a Hadurat nem lehetett meghatni. A báróra nézett, látszott rajta, hogy nincs ínyére a helyzet, és megrázta a fejét. − Mi a második választásod, Will? − kérdezte a báró, kedves, kissé aggódó hangon. Will hosszan tűnődött. Nem gondolkozott második lehetőségen. − A lovasiskola, uram? − vetette fel bizonytalanul. A lovasiskolában képezték és edzették a lovagok harci hátasait. Legalább kapcsolatban áll a Hadiiskolával, gondolta Will. De Ulf, a lovászmester máris rázta a fejét, még mielőtt a báró megkérdezhette volna, mi a véleménye. − Elkelne egy tanítvány, uram, de ez itt túl aprócska. Soha nem tudná megfékezni a csatalovakat. Alig vennék észre, máris a földbe taposnák. Will a bárót már csak egy reszkető, vizes hártyán keresztül látta. Hevesen küzdött, hogy könnyei ne csorduljanak végig az arcán. Az lett volna a végső megaláztatás: nem elég, hogy eltanácsolják a Hadiiskolától, még sírva is fakad, mint egy kisbaba, a báró, a mesterek és a társai előtt. − Miben vagy jó, Will? − kérdezte a báró. Will elkezdett gondolkozni. Alizzal ellentétben nem volt jó a tanulásban, a nyelvekhez sem értett. Nem tudott szép, pontos leveleket írni, mint George. A főzés nem érdekelte. Ráadásul Horác erejével és izmaival sem dicsekedhetett. − Jó mászó vagyok, uram − nyögte ki végül, mert látta, hogy a báró feleletre vár. Válasza hiba volt, erre mindjárt rájött. Puff dühösen meredt rá. − Ezt én is igazolhatom! Egyszer felmászott az ereszen, és ellopott egy tál süteményt, amit a párkányra raktunk ki hűlni. 30

Will leesett állal bámult. Igazságtalannak érezte, hogy egy két évvel ezelőtti gyermeki csínytevését most felemlegetik. Védekezni akart, de a Skriblermester is megszólalt: − Bizony! Idén tavasszal pedig felmászott a harmadik emeleti dolgozószobánkba, és a jogi vita kellős közepén két nyulat engedett be. Fölöttébb bomlasztó hatású volt! Fölöttébb! − Nyulakat mondott, Skriblermester? Nigel sokat sejtetően bólintott. − Egy hím és egy nőstény nyulat, lordom. Ugye, érti, mire célzok? Fölöttébb bomlasztó! Will nem látta, de a mindig komoly Paulin úrhölgy elegáns mozdulattal eltakarta a száját. Mintha csak egy ásítást nyomna el. De amikor elvette a kezét, szája sarkain még ott volt a mosoly nyoma. − Nos, igen, ismerjük, milyenek a nyulak − mondta a báró. − Hangsúlyozom, uram, hogy tavasz volt − mondta Nigel, nehogy a báró figyelmét elkerülje a lényeg. Paulin úrhölgy köhögni kezdett, lassan kezdett lehámlani róla az előkelőség. A báró meglepetten nézett rá. − Azt hiszem, mindannyian értjük, mire céloz, Skriblermester − szólt, majd a kétségbeesett fiúra nézett. Will felemelt állal, előreszegezett tekintettel állt előtte. A báró sajnálta a kis fickót. Látta, hogy az élénk, barna szemekből csak azért nem kezdenek ömleni a könnyek, mert emberfeletti erővel visszatartja őket. Akaraterő, jutott eszébe a fogalom Willről. Még vili, hogy Willnek nagy az akaratereje, játszott a fiú nevével. Igazán nem akarta kitenni ilyesminek a fiút, de túl kellett esni ezen a dolgon. Elnyomott magában egy sóhajt. − Van maguk között valaki, aki hasznát tudná venni ennek a fiúnak? Will a mesterekre nézett, szinte könyörgő tekintettel, hogy valamelyik megszánja őt, és felvegye. Sorban megrázták a fejüket. Mindenki meglepetésére a Vadonjáró törte meg a kényelmetlen csendet: − Van valami, amit tudnia kell erről a fiúról, Milord. 31

Will eddig még nem hallotta Haltot beszélni. Hangja mély volt, ugyanakkor lágy, és egy kis hiberniai akcentus vegyült belé. Előrelépett, és a bárónak egy összehajtott papírt nyújtott át. Arald kihajtotta, elolvasta, aztán összehúzta szemöldökét. − Biztos ebben, Halt? − Biztos vagyok, Milord. A báró az összehajtott papírt az asztalra tette, és elgondolkozva kopogtatni kezdett a fán. − Gondolkoznom kell ezen holnapig. Halt bólintott, majd hátrébb lépett, és úgy tűnt, mintha elnyelte volna a háttér − és valóban ez történt. Will idegesen figyelte, el sem tudta képzelni, milyen információt adhatott róla a titokzatos figura. Will úgy nőtt fel, mint a többiek: úgy gondolta, hogy a Vadonjáróktól jobb, ha távol tartja magát az ember. Rejtélyes, zártkörű csoportot alkottak, bizonytalanság és titokzatosság lengte körül őket. És a bizonytalanság mindig félelmet szül. Miért nem tetszett neki a gondolat, hogy Halt tud róla valamit? Valamit, amit elég fontosnak gondolt ahhoz, hogy azt ma a báró elé tárja. A papírdarab az asztalon feküdt, csalogatóan közel, és mégis elképzelhetetlenül távol. Mozgolódás támadt körülötte, és a báró a többiekhez kezdett beszélni − Gratulálok azoknak, akiket ma kiválasztottak. Nagy nap ez mindenki számára. Most szabadok vagytok, pihenjetek, érezzétek jól magatokat! A konyha jóvoltából egy kis bankettet rendezhettek a szállásotokon. Utána szabadon járhattok a várban és a faluban. Holnap reggel első dolgotok legyen jelentkezni a mestereiteknél. Ha elfogadtok egy jó tanácsot, ne késsetek! − mondta a kiválasztottaknak, aztán Willhez fordult, és együttérzéssel így szólt: − Will, a te sorsodról holnap döntök. Ezután intett Martinnak, hogy a fiatalok távozhatnak. − Köszönöm mindenkinek! − búcsúzott a báró, majd távozott az asztala mögötti ajtón keresztül. A mesterek követték, Martin pedig nekiállt, hogy kiterelje a növendékeket, akik lelkesen és boldogan társalogtak egymással, 32

megkönnyebbülve, hogy sikerült a választott mesterekhez kerülniük. Will lemaradt a többiek mögött. Valahogy meg akarta közelíteni az asztalt, mert nagyon érdekelte, mi állhat a papíron. Úgy bámulta, mintha átláthatna az összehajtott papiroson. Aztán ugyanaz az érzés fogta el, ami az imént is: hogy valaki figyeli. Felnézett, és a Vadonjáró sötét tekintetével találta magát szemben. Halt még mindig ott állt a báró magas támlájú széke mögött; alig lehetett észrevenni különös köpönyegében. Will megborzongott a rémülettől, és kiiszkolt.

33

Jóval éjfél után járt az idő. A vár körül a szikrázó és pattogó fáklyákat egyszer már lecserélték, és lassan az újak is leégtek. Will türelmesen várt, várta a pillanatot − amikor a fények pislogni kezdenek, és az őrök egyre többet ásítoznak. Ennél rosszabb napra nem emlékezett. Az évfolyamtársai ünnepeltek, jól belaktak, aztán csikó módra, könnyű szívvel ugrándoztak a várban és vidékén. Will megszökött közülük, a fák rejtekébe menekült, egy kilométerre a várfaltól. A fák homályos, zöld hűvösében töltötte a délutánt, és a Kiválasztás eseményein rágódott. Átjárta a csalódás mély fájdalma, és azon töprengett, mi állhatott a Vadonjáró papírján. Ahogy a hosszú nap véget ért, és az erdő melletti tisztáson nyúlni kezdtek az árnyak, döntésre jutott. Meg kell tudnia, mit rejt az írás, méghozzá ma éjjel. Az est leszállta után elindult vissza a várkastélyba. Elkerülte a falusiakat és a vár népét is, és megint elrejtőzött a fügefa ágai közt. Útközben beugrott a konyhára, és elcsent némi kenyeret, sajtot és almát. Szomorúan rágcsálta őket, nem is érezve az ízüket. Az este elmúlt, és a várban mindenki lefekvéshez készülődött. Megfigyelte az őrök mozgását, kiismerte ritmusukat, amely szerint köreiket rótták. De nem csak a várőrségre kellett figyelnie, hanem arra a testőrre is, aki az Arald báró lakrészébe vezető ajtó előtt posztolt. Szerencsére túlsúlyos volt és álmos is, Willnek nem jelenthetett akadályt. Különben sem akarta igénybe venni sem a 34

bejáratot, sem a lépcsőket. Legyőzhetetlen kíváncsisága és a tiltott helyek iránti vonzalma miatt az évek során kifejlődött benne egy olyan képesség, aminek köszönhetően nyílt tereken is láthatatlanul tudott átosonni. A széllengette felső ágak a holdfényben mozgó mintákat vetettek a földre − foltokat, amiket most Will kihasználhatott. Mozgását ösztönösen a fák mozgásának ritmusához igazította. Könnyedén beleolvadt az árnyékfoltokba, szinte részükké vált, észrevehetetlenné. A nyilvánvaló búvóhelyek hiánya bizonyos szempontból megkönnyítette a dolgát. A kövér őrben fel sem merült, hogy bárki át akarna lopózni az udvar nyílt terepén. Mivel nem számított arra, hogy bárkit is megláthatna, nem is vett észre senkit. Will a lélegzetét visszafojtva lapult a torony érdes kövéhez. Az őr alig öt méterre állt tőle, Will hallotta a szuszogását, de egy vékony támfal elrejtette a szeme elől. A fiú az előtte magasodó falat tanulmányozta, kicsit hátrébb lépett, hogy felnézhessen. A báró dolgozószobája magasan volt, és egy kicsit még oldalaznia is kellett. Ahhoz, hogy eljusson odáig, fel kellett másznia, át kellett araszolnia a falon egy pontig, ami az őr másik oldalára esett, aztán ismét felfelé kellett másznia az ablakig. Idegesen megnyalta a szája szélét. A torony simább belső falaival ellentétben a külső falak nagy kőkockái között széles rések tátongtak. A mászással nem lett volna probléma, volt hozzá elég kapaszkodó és kiszögellés, amin feljuthat. Tudta, hogy a követ néhány helyen simává csiszolta az időjárás, ezért óvatosnak kell lennie. De úgy gondolta, hogy ha a vár három tornyát már megmászta, ezzel sem lesz különösebb problémája. De ha nyakon csípik, nem ütheti el a dolgot azzal, hogy csak egyszerű gyerekcsínyről van szó. Az éjszaka közepén a kastély azon része felé mászik, ahol semmi keresnivalója. Végül is a báró nem viccből tett ki őröket a toronyhoz. Ha az embernek nem volt itt dolga, jobban tette, ha távol maradt. Idegesen dörzsölte össze a kezeit. Mivel büntethetnék meg? A Kiválasztás már mögötte volt. Senkinek sem kellett. Máris vidéki 35

életre ítélték. Mi lehet ennél rosszabb? A reménynek már csak halvány szikrája maradt. Talán a bárót sikerül megpuhítani. Talán, ha könyörög neki, és megemlíti, hogy az apja miatt akar Hadiiskolába járni, van még egy aprócska esély rá, hogy a kívánsága teljesüljön. És ha egyszer bekerül, elszántságával és komolyságával bebizonyítja, hogy lovagnak termett, aztán meg úgyis megnő majd, mint a gomba. De ha most elkapják, még ez az aprócska reménysugár is semmivé foszlik. Azt pontosan nem tudta, mi történne, ha elkapnák, de annyit sejtett, hogy nem tenne jót lovagi karrierjének. Megtorpant, még egy kis ösztönzésre volt szüksége, hogy elinduljon. A kövér őrtől ezt hamarosan meg is kapta. Will meghallotta a szuszogását és szegecses csizmája csoszogását. Az őr a felszerelését igazította meg, és Will rájött, hogy rendszertelen köreinek egyikére készül. Ezek a körök általában abból álltak, hogy körbesétálta a bejárat mindkét oldalát, mielőtt visszatért kiindulópontjára. Ez semmi másra nem volt jó, csak arra, hogy az őrt kirángassa az álomkórból. De most könnyen szemtől szembe találhatja magát a férfival, ha nem csinál rögtön valamit. Gyorsan és könnyedén elkezdett mászni a falon. Pillanatok alatt tette meg az első öt métert, úgy tapadt a kőre, mint egy nagy, négylábú pók. Aztán a lent döngő súlyos lépteket meghallva megdermedt. Csak lógott a falon, nehogy zajt üssön. Úgy tűnt, az őr meghallott valamit. Éppen ott torpant meg, ahol Will lógott. Az éjszakába bámult, megpróbált átlátni a márványos árnyékfoltokon, amiket a himbálózó lombokon átsütő hold rajzolt a földre. De, ahogy Will erre már előző este rájött, az emberek felfelé ritkán néznek. Az őr megnyugodott, hogy semmi fontosat nem hallott, és folytatta lassú menetelését a torony körül. Ennél jobb alkalom nem is kínálkozhatott számára. Így átmászhatott a toronynak arra a felére, ahol az ablak volt. Kezével és lábával kapaszkodva olyan gyorsan haladt, mint egy sietős léptű ember, és közben egyre feljebb és feljebb ért. Útja közben egyszer letekintett. Hiba volt. Nem félt a magasságtól, de a tekintete egy pillanatra elködösödött, amikor 36

meglátta, milyen magasra mászott, és hogy a vár macskakövei milyen messze vannak alatta. Az őr ismét a látómezejébe került. Ilyen magasról csak egy aprócska figura volt. Will pislantott egyet, hogy elmúljon a szédülése, és folytatta a mászást. Egy kicsivel talán lassabban és megfontoltabban, mint azelőtt. A torkában dobogott a szíve, amikor bal lába megcsúszott az egyik időcsiszolta sziklaperemen. Csak a kezeivel tartotta magát, amíg kétségbeesve próbált támaszt találni a lábának. Nem sokkal később sikerült is neki, és tovább haladt. Megkönnyebbülést érzett, amikor megmarkolta az ablakpárkányt. Felhúzta magát, átvetette rajta a lábait, és hangtalanul landolt a túlsó oldalon, a szobában. A báró szobája természetesen üres volt. A nagy ablakon keresztül behullott a növő hold sugara. És az asztalon, ahol a báró hagyta, ott feküdt a papírdarab, ami a választ rejtette Will jövőjét illetően. Idegesen körbepillantott. A báró magas támlájú széke úgy állt az asztal mögött, mint egy szigorú őrszem. A többi bútor sötéten és mozdulatlanul derengett. Egy festményről vádlón tekintett le rá a báró egyik őse. Kirázta fejéből a felesleges képzelődéseket, és gyorsan az asztalhoz ment. Puha talpú cipője nem ütött zajt a padlón. A papír, ami a holdfényben fehéren világított, kéznyújtásnyira volt. Csak olvasd el, aztán menj, noszogatta magát. Ennyit kell csak tenni. Kinyújtotta a karját. Hozzáért az ujja a papírhoz. A semmiből egy kéz csapott le, és megragadta a csuklóját. Will rémülten kiáltott fel. Szíve a torkában dobogott, és Halt, a Vadonjáró hideg szeme meredt rá. Honnan bukkant elő? Will megesküdött volna, hogy senki sem volt a szobában. Ajtónyitást sem hallott. Aztán eszébe jutott, hogyan burkolózott a Vadonjáró a furcsa, márványos, szürke köpönyegébe, és hogyan olvadt bele a környezetébe. Árnyékká vált, és végül láthatatlanná. Nem mintha számított volna, hogyan került ide Halt. Az igazi 37

probléma az volt, hogy rajtaütött a báró dolgozószobájában. Ez egyet jelentett Will reményeinek összeomlásával. − Biztos voltam benne, hogy megpróbálod − mondta a Vadonjáró halkan. Will szíve vadul kalapált az ijedtségtől, meg sem tudott szólalni. Szégyenkezve és kétségbeesve lógatta a fejét. − Nem akarsz valamit mondani? − kérdezte Halt, de Will csak a fejét rázta, nem mert a Vadonjáró átható, sötét tekintetével találkozni. Halt következő szavai Will legnagyobb félelemét látszottak igazolni. − Kíváncsi vagyok, a báró mit szól mindehhez. − Kérem, Halt! Ne tegye… − De nem folytatta. Amit tett, arra nem volt bocsánat. A legkevesebb, hogy férfi módjára néz szembe a büntetéssel. Mint egy harcos. Mint az apja, gondolta magában. A Vadonjáró hosszan tanulmányozta. Szemében mintha megvillant volna valami felismerés. Aztán a szemek ismét elsötétültek. − Mit? − kérdezte kurtán Halt. Will a fejét rázta. − Semmit. Felejtse el… A Vadonjáró keze vaspántként szorította a csuklóját, amíg az ajtón át kivezette a széles, kanyargós lépcsőházba. A lépcső a báró lakrészébe vezetett. Odafönt az őrök meglepett képpel bámultak a mogorva Vadonjáróra és a mellette haladó fiúra. Halt kézmozdulatára félreálltak, és kinyitották a báró lakrészébe nyíló ajtót. A szoba ragyogott a fényektől, és Will egy pillanatig zavartan kapkodta a fejét. A fán kuksolva a saját szemével látta, ahogy ebben a szobában eloltják a világítást. Aztán meglátta az ablakokon lógó vastag sötétítőket, és megértette. A puritán dolgozószobához képest ez a terem bővelkedett kényelmes ülőalkalmatosságokban, lábtartókban, falikárpitokban és karosszékekben. Az egyikben Arald báró ült, és jelentéseket olvasott. Felnézett a kezében tartott oldal mögül, és Haltra, valamint kis foglyára nézett. 38

− Szóval igaza volt − mondta a báró, és Halt bólintott. − Éppen úgy történt, ahogy mondtam. Mint egy árnyék, úgy lopakodott át a kastélyudvaron. Kicselezte az őrt, mintha ott sem lett volna, aztán felmászott a torony falán, akár egy pók. A báró lerakta a jelentést a mellette lévő asztalra. − Azt mondod, felmászott a toronyra? − kérdezte a báró, a hangjában némi hitetlenkedéssel. − Kötél és létra nélkül, Milord. Olyan könnyedén mászta meg, mint amilyen könnyedén uraságod felpattan reggel a lovára. Még annál is könnyedebben − tette hozzá Halt, szája sarkában egy mosoly kísértetével. A báró összehúzta szemöldökét. Kicsit túlsúlyos volt, és néha − különösen egy hosszúra nyúlt éjszaka után − bizony szüksége volt némi segítségre, hogy lóra szálljon. Látszott rajta, hogy nem örül annak, ha Halt erre emlékezteti. − Nos − nézett szigorúan Willre −, komoly kihágásról van szó. Will hallgatott. Nem tudta, egyetértsen-e vagy ellenkezzen. Mindkettőnek megvolt a veszélye. Sajnálta, hogy Halt felhergelte a bárót a súlyára tett célzással. Ezzel nem könnyített a helyzetén. − Mit csináljunk a fiatalemberrel? − folytatta a báró. Felállt a karosszékéből, és fel-alá kezdett járkálni. Will ránézett. A markáns, szakállas arcról nem sokat tudott leolvasni. A báró abbahagyta a sétálást, és a szakállában kezdett matatni, mint aki gondolkozik. − Mondd csak, fiam − fordította el fejét a bajban lévő fiútól −, mit csinálnál a helyemben? Mit csinálnál egy olyan fiatalemberrel, aki éjnek évadján a dolgozószobádba surran, és megpróbál onnan ellopni egy értékes dokumentumot? − Nem akartam ellopni − robbant ki Willből az ellenkezés, mielőtt elnyomhatta volna magában. A báró visszafordult felé, egyik szemöldökét hitetlenkedve emelte fel. Will erőtlenebbül folytatta: − Csak látni akartam, ennyi az egész. − Lehet − mondta továbbra is felemelt szemöldökkel a báró. − De még mindig nem feleltél a kérdésemre. Mit tennél a helyemben? 39

Will megint lehajtotta a fejét. Könyöröghetett volna kegyelemért, kérhetett volna bocsánatot. De aztán kihúzta magát, és döntésre jutott. Tudta, mi lesz, ha rajtakapják. És vállalta a kockázatot. Nincs joga rá, hogy bocsánatért könyörögjön. − Milord… − kezdte Will, mint aki tudja, hogy élete döntő pillanata jött el. A báró az ablaktól félig elfordulva őt figyelte. − Igen? − kérdezte, és Will végre képes volt folytatni, amit mondani akart. − Milord, nem tudom, mit tennék az ön helyében, csak azt, hogy nincs mentség arra, amit elkövettem. Elfogadom, bármilyen büntetést szabjon is ki rám. Miközben beszélt, felemelte az arcát, hogy a báró szemébe nézzen. Arald és Halt összepillantottak. Will észrevette. Volt abban a pillantásban valami jóváhagyás, valami megegyezés, de az egész csak egy villanásig tartott. − Maga mit ajánl, Halt? − kérdezte a báró, ügyelve rá, hogy a hangja semmilyen érzelmet ne áruljon el. Will most a Vadonjáróra nézett. Az arca szigorú volt, mint mindig. A szürkés szakálltól és a rövid hajtól még rosszallóbbnak tűnt, még baljóslatúbbnak. − Talán megmutathatnánk neki az írást, amit annyira akart látni − vett elő egy lapot a köpönyege ujjából. A báró megengedett magának egy mosolyt. − Nem rossz ötlet. Azt hiszem, az írás bizonyos mértékben magában foglalja a büntetést is, nem igaz? Will hol az egyik, hol a másik férfira pillantott. Valami cinkosság volt közöttük. A báró olyan képet vágott, mintha valami fölöttébb vicceset mondott volna. De Halt nem volt vevő a humorára. − Ha maga mondja, Milord − válaszolta végül a Vadonjáró. A báró türelmetlenül a férfi felé intett. − Csak vicceltem, Halt, csak vicceltem! Most pedig mutassa meg a papírt! A Vadonjára a fiú felé nyújtotta a lapot, amiért Will annyi mindent kockáztatott. A keze remegett, ahogy elvette. A büntetése? 40

De honnan tudta a báró, hogy büntetést érdemel, mielőtt megtörtént volna? Észrevette, hogy a báró várakozóan figyeli. Halt, mint mindig, most is szenvtelenül állt, akár egy szobor. Will széthajtotta a papírt, és elolvasta Halt kézírását: A fiú alkalmas rá, hogy Vadonjáró váljék belőle. Felfogadom segédemmé.

41

Will zavartan meredt a papíron lévő szavakra. Első reakciója a megnyugvás volt. Nem ítélték élete végéig tartó földtúrásra. Meg sem büntetik azért, amit tett. Aztán a kezdeti megkönnyebbülés utat adott a váratlan, békét nem hagyó kétségeknek. A babonáktól és mítoszoktól eltekintve semmit nem tudott a Vadonjárókról. Haltról sem tudott semmit − csak azt, hogy ez a mogorva, szürke köpenyes figura bárhol is tűnjön fel, ideges lesz tőle. Most pedig vele kell eltöltenie élete következő néhány évét. Most már nem volt benne biztos, hogy tetszik neki az ötlet. A két férfira nézett. A báró, Will jól látta, várakozóan mosolygott. Mintha azt gondolta volna, hogy Will örül a döntésének. Halt arcát nem látta tisztán. Köpönyegének mély csuklyája árnyékot vetett rá. A báró mosolya halványulni kezdett. Mintha megzavarta volna Will reakciója − vagy pontosabban az, hogy nem reagált rá sehogyan. − Mit gondolsz, Will? − kérdezte bátorító hangnemben. Will nagy levegőt vett. − Köszönöm, uram… Milord − mondta bizonytalanul. Mi van akkor, ha a báró humorosnak szánt megjegyzésének, miszerint az írás magában foglalja a büntetését is, van valóságalapja? Talán arra utalt, hogy nem ismer nagyobb büntetést annál, mint hogy valakit Halt a tanítványául fogad. De nem, biztos 42

csak viccelt, aznap éjjel láthatóan mókás kedvében volt. Arald báró örült a lehetőségnek, Will pedig olyan embernek ismerte, aki nem akar másnak rosszat. A báró boldogan felsóhajtott, miközben leült a székébe, aztán a Vadonjáróra nézett, majd az ajtó felé mutatott. − Megengedné, Halt, hogy néhány percet kettesben maradjunk Willel? Szeretnék neki valamit négyszemközt mondani. A Vadonjáró komoran bólintott. − Természetesen, Milord − mondta a csuklya mélyéből. Halkan, mint mindig, elosont Will mellett, át a lépcsőházba vezető ajtón. Az ajtót is hangtalanul csukta be maga után. Will megborzongott. Ettől a fickótól felállt a hátán a szőr. − Ülj le, Will − mutatott a báró az egyik alacsony karosszékre. Mintha tűket raktak volna alá, Will csak fél fenékkel ült a széken, idegesen. A báró észrevette ezt, és felsóhajtott. − Úgy látom, nem vagy elégedett a döntésemmel − mondta csalódott hangon. Ez összezavarta Willt. Soha nem gondolta volna, hogy egy olyan hatalmas embert, mint a báró, érdekelheti, hogy egy jelentéktelen árva mit gondol a döntéséről. Nem tudta, mit feleljen, így szótlanul ült, amíg a báró nem folytatta − Jobban szeretnél tanyán dolgozni? − kérdezte, mert nehezen hitte el, hogy egy ilyen élettel teli, energikus fiúnak jobban tetszene a mezőgazdászok unalmas, eseménytelen élete, de talán tévedett. − Nem, uram! − vágta rá gyorsan. A báró tanácstalan mozdulatot tett a kezével. − Akkor jobban szeretnéd, ha megbüntetnélek azért, amit tettél? Will beszélni kezdett volna, de mivel rájött, hogy magyarázata sértő lehet, inkább elhallgatott. A báró intett, hogy folytassa. − Én csak… Csak nem vagyok benne biztos, hogy ez nem büntetés-e. − Amikor észrevette, hogy a ráncok elsimulnak a báró homlokán, bátrabban folytatta: − Én… én keveset tudok a Vadonjárókról. És az emberek azt mondják… De elharapta a mondat végét. Nyilvánvaló volt, hogy a báró becsüli Haltot, és nem lett volna szerencsés húzás, ha arra hívja fel 43

a figyelmét, hogy az egyszerű emberek varázslónak tartják a Vadonjárókat. A báró bólintott, és arcán a zavarodottság átadta helyét a megértésnek. − Tudom. Az emberek azt mondják rájuk, hogy fekete mágiával foglalkoznak, nem igaz? − kérdezte, mire Will anélkül bólintott, hogy átgondolta volna, mit tesz. − Mondd csak, Will, ijesztőnek találod Haltot? − Nem, uram! − felelte gyorsan, majd amikor látta, hogy a báró átlát a szitán, hozzátette: − Nos, egy kicsit. A báró hátradőlt, és összefűzte ujjait. Most már értette a fiú vonakodását. Csodálkozott, hogy erre hogy nem gondolt előbb. Elvégre egy kicsivel többet tud a Vadonjárók Csapatáról, mint ez a fiú, aki csak tizenöt éves, és a kastély alkalmazottainak babonás hablatyára kell hagyatkoznia. − A Vadonjárók titokzatos alakok. De nincs okod félni tőlük, amíg nem vagy a királyság ellensége. Az vagy, Will? − Nem, uram! − rémült meg Will, és a báró ismét felsóhajtott. Utálta, amikor az emberek nem vették észre, ha ugratja őket. Sajnos, lévén a kastély első embere, a szavait mindenki meglehetősen komolyan vette. − Jól van, jól van − mondta biztatóan. − Tudom én, hogy nem vagy az. Én azt hittem, örülni fogsz ennek az ajánlatnak. Egy olyan kalandvágyó fiúhoz, mint te, úgy illik a Vadonjárók élete, mint kacsához a víz. Ez nagy esély számodra, Will. − A báró szünetet tartott, Will arcát tanulmányozta, mint aki még mindig bizonytalan. − Tudod-e, hogy nagyon kevés fiút választanak ki Vadonjárónak? Ilyen lehetőség ritkán adódik. Will bólintott. Még mindig nem volt meggyőzve. Úgy vélte, megér annyit az álma, hogy még egyszer felvesse a Hadiiskola ötletét. Végül is a báró jó hangulatban volt, annak ellenére, hogy betört az irodájába. − Harcos akarok lenni, uram − mondta vágyakozva, de a báró már rázta is a fejét. 44

− A te tehetségedet máshol lehet kamatoztatni. Halt egyből tudta, hol a helyed, amint meglátott. Azért is kért tanítványának. − Vagy úgy! − mondta Will, aki nem nagyon tudott mást felelni. Úgy érezte, most egy kicsit illene megnyugodnia, és bizonyos szempontból már nyugodtabb is volt, de még így is annyi bizonytalanságot rejtett magában az ügy. − Halt mindig olyan mogorva. − Az biztos, hogy nincs olyan jó humora, mint nekem − mondta a báró, de miután Will értetlenül pislogott rá, csak motyogott valamit az orra alatt. Will nem tudta, mivel kedvetlenítette el, azért úgy gondolta, ideje témát váltania. − De… de mi a Vadonjárók dolga egészen pontosan? A báró megint a fejét rázta. − Majd Halt elmondja. Furcsa alakok, és nem szeretik, ha sokat beszélnek róluk. Most pedig visszamehetnél a szobádba, és pihenhetnél kicsit. Hatkor meg kell jelenned Halt kunyhója előtt. − Igenis, uram − állt fel a fotel széléről. Nem tudta még, hogy jó élete lesz-e Vadonjáró-növendékként, de úgy látszott, nincs más választása. Bólintott a báró felé, aki kurtán visszabiccentett, majd elindult az ajtó felé, de a báró hangja megállította. − Will! Ha kérhetem, most használd a lépcsőházat! − Igenis, uram! − felelt Will nagy komolyan, és nem értette, miért kezdi el forgatni a szemét a báró, és miért motyog megint az orra alatt. Will ez alkalommal kihallott néhány szót, és közöttük volt a „vicc” is. Kiengedte magát az ajtón. Az őrök ott álltak a lépcsőnél, de Halt már elment. Vagy elrejtőzött. Ezt egy Vadonjáró esetében sohasem lehetett tudni.

45

Furcsa volt annyi év után elhagyni a várat. Kis batyuját a vállára vetve Will megfordult a hegy aljánál, és visszanézett a vastag falakra. Rőthegy vára uralta a tájat. Egy kis hegy tetejére épült, masszív, háromoldalú épület volt. Nyugat felé nézett, mindhárom sarkán kis torony emelkedett. A közepén, a három fal ölelésében, a várudvaron egy negyedik torony is állt. A többinél magasabb vártoronyban voltak a báró hivatali és magánlakrészei, ahol vezető tisztviselői is laktak. A torony vaskőből készült − lerombolhatatlan kőből, amely a hajnali vagy az alkonyi nap fényében olyan volt, mintha belülről izzott volna. Innen is kapta a nevét a vár: Rőthegy. A hegy lábánál, a Tárkány-folyó másik oldalán feküdt Fásfalva: vidáman kusza házcsoportokkal, fogadóval és a vidéki mindennapokhoz elengedhetetlen műhelyekkel. Volt a faluban kádár, kerékgyártó, kovács és lószerszámkészítő is. A település körül kivágták a fákat, részben azért, hogy a falubeliek földhöz jussanak, amit megművelhetnek, részben azért, hogy az ellenséges katonák ne rejtőzhessenek el a sűrűben. Veszélyes időkben a falu népe átterelte állatait a Tárkány-folyó fahídján, a közepén lévő hídelemet kiemelték, majd a vár biztonságos vaskő falai között megbújtak. Védték őket a katonák és a lovagok, akiket a rőthegyi Hadiiskola nevelt. Halt kunyhója a falutól és a vártól is távolabb állt, az erdő szélén, a fakoronák menedékében. A nap még alig emelkedett a fák 46

fölé, amikor Will a fakunyhóhoz ért. A kéményből vékony füst kunkorodott fel, így Will arra következtetett, hogy Halt felébredt és tevékenykedni kezdett. Fellépett a ház egyik oldalán végigfutó verandára. Megtorpant egy pillanatra. Nagy levegőt vett, és bekopogott. − Gyere be! − hallatszott odabentről. Will kinyitotta az ajtót, és belépett a kunyhóba. A lak kicsi volt, de meglepően rendes és kényelmes. A fő szobában találta magát, ami egyszerre volt nappali és étkező, a szoba végében pedig egy fenyőfából készült pad választotta le a helyiségből a konyhát. A tűz körül kényelmes székek álltak, mellettük egy lecsiszolt faasztal. A fényesre sikált fazekak és bögrék csillogtak. Még egy vázányi vadvirág is állt a kandallópárkányon, és a kora reggeli nap vidáman sütött be a nagy ablakon. A szobából két ajtó nyílt a további lakrészek felé. Halt az egyik széken ült, és csizmás lábát az asztalon pihentette. − Legalább pontos vagy − mondta mogorván. − Reggeliztél már? − Igen, uram! − bámult meglepetten az Vadonjáróra Will. Első alkalommal látta Haltot szürkészöld köpönyege és csuklyája nélkül. A Vadonjáró egyszerű, barna-szürke gyapjúruhában volt, hozzá puha bőrcsizmát viselt. Will most vette csak észre, hogy a férfi idősebb, mint gondolta. Rövid, rendezetlen szakálla és haja barna volt, de már ősz szálak vegyültek bele. Will nem csodálkozott volna, ha kiderül, hogy Halt a vadászkésével nyiratkozik. A Vadonjáró felállt. Meglepően alacsony volt. Willnek eddig ez sem tűnt fel. A szürke köpeny sok mindent elrejtett Haltból. Szikár volt és alacsony, alacsonyabb az átlagnál. Ugyanakkor olyan erőt sugárzott, ami testalkata ellenére is tiszteletet parancsoló figurává tette. Izmai, mint az ostorszíj. − Befejezted a bámulást? − kérdezte hirtelen a Vadonjáró. − Igen, uram, bocsánat! − ugrott egyet Will ijedten. Halt felmordult. Az egyik kis szobára mutatott, amit Will is 47

észrevett, amikor belépett. − Az lesz a szobád. Pakold le a cókmókod. A konyhában lévő kályhához lépett, Will pedig vonakodva bevonult a szobába. Kicsi volt, de − ahogy a ház többi része is − tiszta és takaros. Az egyik fal mellett kis ágy állt. Akadt egy szekrény a ruháknak, egy kerek, aprócska asztal tetején lavór várakozott, és egy kancsó. Will észrevette, hogy innen sem hiányzik a frissen szedett vadvirágcsokor, ami színt és életet vitt a szobába. Ruháit és kevéske holmiját kipakolta az ágyra, aztán visszament a nappaliba. Halt háttal állt Willnek, a tűzhelynél foglalatoskodott. Will félénken köhintett egyet, hogy felhívja magára a figyelmet. Halt tovább kavargatta a lábasban a kávét. Will megint köhintett. − Megfáztál, öcsi? − kérdezte a Vadonjáró anélkül, hogy hátrafordult volna. − Őőő… nem, uram. − Akkor miért köhögsz? − fordult feléje Halt. Will gondolkozott. − Őőő… uram − kezdte bizonytalanul. − Csak meg szerettem volna kérdezni, mit is csinál egy Vadonjáró pontosan? − Nem tesz fel értelmetlen kérdéseket, öcsém! − hangzott a válasz. − Nyitva tartja a szemét és a fülét, néha lát és hallgatózik, és ha nincs sok vatta a fülében, meg is tud ezt-azt. − Ó, értem − mondta Will. Pedig nem értette. És bár érezte, hogy nincs itt az ideje a kérdezősködésnek, dacosan megismételte: − Csak érdekelt volna, mit csinálnak a Vadonjárók. Halt kihallotta hangjából a lázadást, és furcsa fénnyel a szemében visszafordult. − Nos, akkor jobb, ha elmondom, azt hiszem. Amit a Vadonjárók, pontosabban a Vadonjáró-tanítványok csinálnak, az a házimunka. Willbe belehasított a félelem, érezte, hogy taktikai hibát követett el. − Házimunkát? 48

Halt bólintott, és nagyon elégedettnek látszott magával. − Így van. Nézz csak szét! − mutatott körbe a szobában, hogy Will szeme kövesse. − Látsz itt egyetlen szolgát is? − Nem, uram − mondta lassan Will. − Nem, uram, hát persze hogy nem! Mert ez nem előkelő kastély, szolgák hadával. Ez egy szerény kulipintyó. Itt vizet kell hordani, fát kell vágni, padlót kell sikálni, szőnyeget kell porolni. És mit gondolsz, ki fogja mindezt megcsinálni, édes öcsém? Will erősen törte a fejét, hogy a kézenfekvő megoldáson kívül valami mást is kiötöljön. Mivel semmi sem jutott eszébe, megadva magát így felelt: − Én, uram? − Eltaláltad − mondta a Vadonjáró, aztán szárazon eldarálta az ukázokat: − Ott a vödör. A hordó az udvaron. Fejsze a fészerben. Tűzifa a ház mögött. A seprű az ajtó mellett. A padlót, remélem, megtalálod… − Meg, uram − kezdte el felgyűrni a ruhaujját, mert idefelé jövet volt szerencséje látni a hordót, amiben nyilván a napi vízmennyiséget tárolták. Úgy becsülte, hogy legalább húszharminc vödörnyi fér bele. Dolgos reggelnek nézett elébe. Felsóhajtott. Ahogy vödörrel a kezében kifelé indult, még hallotta a magának kávét öntő Vadonjáró elégedett hangját: − El is felejtettem, mennyi mulatsággal jár, ha az embernek tanítványa van.

Will nem hitte volna, hogy egy ilyen kicsi, látszólag rendezett kunyhó enynyi takarítást és tennivalót igényel. Miután telehordta a hordót (pontosan harmincegy vödör víz fért bele), a kunyhó mögött 49

fát kezdett aprítani. Az aprófát szépen egymásra rakta. Ezután felsöpörte a konyhát, majd miután Halt úgy vélte, hogy a nappali szőnyege koszos, azt összetekerte, és kivitte az udvari porolóra. Vadul verte, mire nagy porfelhők szálltak ki belőle. Halt időről időre kinézett az ablakon, és efféle megjegyzésekkel illette a munkáját: „A bal felét elfelejtetted kiporolni”, vagy „Egy kicsivel energikusabban, ha lehetne”. Miután a szőnyeg ismét a padlón feküdt, Halt rájött, hogy néhány fazeka nem csillog eléggé. − Egy kicsit meg kellene sikálnunk − mondta, mintha magának mondaná, de Will már tudta, hogy ez azt jelenti, neki kell kisuvickolnia őket. Will szó nélkül fogta a lábasokat, kiment velük a folyópartra, és vízzel, valamint finom homokkal megtöltve őket addig sikált, amíg nem csillogtak. Halt eközben egy vászonszékben kiült a verandára, és olvasgatni kezdett valamiket, amik hivatali jelentéseknek látszottak. Will néhányszor elment mellette, és látta, hogy némely papíron címerek és pecsétek vannak. De nagy többségükön csak szimpla tölgyfalevelek voltak. Miután Will visszatért, megmutatta a lábasokat Haltnak. A Vadonjáró a ragyogó bronzedényen tükröződő, eltorzult képmására vigyorgott. − Hmmm. Nem rossz. Még az arcomat is látom benne − mondta, aztán rezzenéstelen képpel hozzátette: − Bárcsak ne látnám. Will nem válaszolt. Másnál biztos lett volna benne, hogy az illető viccel, de Halt esetében sohasem lehetett tudni. A Vadonjáró egy-két másodpercig a fiút tanulmányozta, aztán megvonta a vállát, majd intett, hogy visszaviheti a lábasokat a konyhába. Will már majdnem belépett az ajtón, amikor meghallotta a Vadonjáró hangját. − Hmmm. Ez különös. Mivel azt hitte, Halt hozzá beszél, visszafordult. − Tessék? − kérdezte gyanakodva. Minden alkalommal, amikor Halt 50

újabb feladatot talált számára, efféle szavakkal kezdte: „Milyen szokatlan. A nappali csupa por.” Vagy: „No lám! Ügy vélem, a kályhába fa kell.” Játék volt ez, amit Will a nap folyamán mindegyre idegesítőbbnek talált, de Halt nem hagyta abba. Most úgy tűnt, mintha magában beszélt volna, miközben a kezében tartott jelentést olvasta elmerülten − az egyik tölgylevelest, Will ezt onnan is látta, ahol állt. Halt meglepetten nézett a szavaira visszakérdező Willre. − Hogy?! Mi az? − kérdezte. − Semmi, csak amikor azt mondta, „ez különös”, azt hittem, hozzám beszél. Halt néhányszor megrázta a fejét, és a homlokát ráncolta, le sem vette szemét a papírról. − Nem, nem − mondta alig figyelve a fiúra. − Csak ezt az írást olvastam, és… − De elfelejtette befejezni a mondatát. Gondterhelten összehúzta szemöldökét. Will kíváncsi lett, és izgatottan várakozott. − Miről olvas? − kockáztatta meg a kérdést. De amikor a Vadonjáró ráemelte sötét szemeit, megbánta vakmerőségét. Halt néhány másodpercig mereven bámulta. − Kíváncsi vagy? − kérdezte, és miután Will bólintott, váratlanul kedvesebb hangon folytatta: − Nos, legyél is kíváncsi, az illik egy Vadonjáró-növendékhez. Elvégre ezért teszteltelek a báró irodájában hagyott irattal. − Tesztelt? − rakta le a nehéz rézkannát a fiú. − Tudta, hogy el akarom majd olvasni? Halt bólintott. − Csalódtam volna, ha nem. És látni akartam, hogyan csinálod. − Felemelte a kezét, hogy megállítsa a Will szájából kibuggyanni készülő kérdéseket. − Erről majd később beszélünk. − Jelentőségteljesen pillantott a rézkannára és a többi lábasra. Will összeszedte őket, és hátat fordított. De a kíváncsiság csak nem hagyta nyugodni. Ismét a Vadonjáró felé fordult. − Szóval, mi áll benne? − biccentett az írás felé. 51

Halt ismét némán meredt a fiúra, mintha azt vizsgálná, érdemes-e rá, hogy megossza vele. Aztán így szólt: − Lord Northolt meghalt. Megölte egy medve a múlt héten, vadászat közben. − Lord Northolt? − kérdezte Will. A név halványan derengett neki valahonnan, de nem tudta hová tenni. − A királyi csapatok egykori főparancsnoka − mondta Halt, mire Will bólintott, mintha most már tudta volna, kiről van szó. Mivel Halt válaszolt a kérdésére, most már mindenre kíváncsi volt. − Mi van ebben furcsa? Megesik az ilyesmi. Halt bólintott. − Igaz, de a Kordom Uradalom egy kicsit túl nyugatra fekszik a medvetámadásokhoz. És Northolt tapasztaltabb vadász volt, minthogy egyedül eredjen egy medve nyomába − vonta meg vállát, mintha el akarná hessenteni a gondolatot. − Végül is a világban sok furcsaság megesik, és az emberek hibázhatnak is. − A konyha felé intett, ezzel jelezve, hogy a beszélgetés véget ért. − Ha azokat visszatetted, talán szívesen kitakarítanád a kandallót is, ugye? Will ment, ahogy parancsolták neki, de munka közben, amikor egyszer kipillantott a kunyhó nagy ablakán, észrevette, hogy a Vadonjáró elgondolkozva ül, és közben a szakállához ütögeti az iratot.

52

Késő délutánra valahogy elfogytak a tennivalók. Halt nem tudott újabb feladatot adni. Körbenézett a kunyhóban, látta a ragyogó konyhai eszközöket, a folttalan kandallót, a felsöpört padlót és a kiporolt szőnyeget. A kandalló mellett frissen aprított fa állt, és a tűzhely melletti kosárban az előbbinél kisebbre vágott fadarabok várakoztak. − Hmmm. Nem rossz, tényleg nem rossz. Willt már majdnem elégedett öröm töltötte el a dicséret hallatán, de Halt folytatta. − Tudsz főzni? − Főzni, uram? Halt az égre emelte tekintetét. − Csak tudnám, miért válaszolnak az emberek egy kérdésre újabb kérdéssel?! − kérdezte, majd miután nem kapott választ, folytatta: − Igen, főzni. Feltételezem, hogy tudod, mi az étel, mi az élelem? − I-igen − válaszolt Will, óvatosan elkerülve minden kérdő hangsúlyt. − Nos, ahogy reggel is mondtam, ez nem fényes kastély. Itt, ha enni akarunk, főznünk kell − mondta Halt. Már megint ez a királyi többes, gondolta Will. Ha Halt többes számban beszélt, az azt jelentette, hogy Willnek kell megcsinálnia valamit. − Nem tudok főzni − mondta végül. Halt összedörzsölte a 53

tenyerét. − Persze hogy nem tudsz. A fiúk nem szoktak tudni. De majd én megtanítalak. Gyere! A konyhába invitálta, és bevezette Willt a főzés misztériumába: hagymapucolás, darabolás, a szép hús kiválasztása és megtisztítása, apró kockákra darabolás, zöldségek hozzáadása. Ezek után megsütötték a húst forró zsírban, majd vörösbort öntöttek rá, és valamit, amit Halt „titkos összetevőnek” nevezett. Az eredmény fűszeres illatú ragu lett, rotyogott a tűzhelyen. Amíg arra vártak, hogy az étel elkészüljön, kiültek beszélgetni a kora esti fényekben fürdő tornácra. − A Vadonjárók Csapatát Herbert király idejében alapították, százötven évvel ezelőtt. Tudsz valamit róla? − nézett Halt oldalra, a mellette ülő fiú felé, és várta a választ váratlan kérdésére. Will nem felelt. Rémlett neki a név valamelyik történelemóráról, de részletekre nem emlékezett. Megpróbálta blöffel elintézni a dolgot. Nem akart az első napján tökfejnek mutatkozni a mestere előtt. − Ó… igen. Herbert király, tanultunk róla. − Valóban? − kérdezte a Vadonjáró várakozón. − Akkor mesélni is tudnál róla? − hajolt hátra, és egymásra tette lábait, kényelmesen elhelyezkedett. Will kétségbeesetten túrta fel memóriáját a legapróbb emlékért, ami Herbert királlyal kapcsolatos. Csinált valamit… de mit? − Ő volt… − gondolkozott el, mint aki csak a pontos szót akarja megtalálni kiselőadása kezdetéhez − …a király. − Ez legalább biztos volt. Haltra nézett, hogy megelégedett-e a válaszával. Halt halványan mosolygott, majd ujjával forgó mozdulatot tett, ezzel kérve, hogy folytassa. − Ő volt a király, százötven évvel ezelőtt − mondta Will határozottan, mint aki biztos a tényekben. A Vadonjáró rámosolygott, mutatta, hogy folytassa. − Őőőő… nos, úgy emlékszem, hogy ő alapította a Vadonjárók Csapatát − mondta most már magabiztosabban, Halt tettetett 54

meglepetéssel emelte fel szemöldökét. − Tényleg? Úgy emlékszel? Will abban a szörnyű pillanatban jött rá, hogy Halt nem mondta, hogy a király alapította volna a csoportot, csak azt, hogy az uralkodása alatt alakult. − Százötven évvel ezelőtt? − biztatta Halt. Will nagy komolyan bólintott. − Úgy van. − Nos, ezek a tények tényleg érdekesek, de én osztottam meg veled őket alig egy perccel ezelőtt − mondta a Vadonjáró, és a szemöldöke úgy ereszkedett le, mintha viharfelhők ereszkednének szeme tavára. Will jobbnak látta hallgatni. Végül a Vadonjáró kedvesebb hangon folytatta. − Öcsi, ha valamit nem tudsz, ne próbálj blöffölni, egyszerűen mondd, hogy „nem tudom”, rendben? − Igenis, Halt − válaszolt szemlesütve. Egy kis csend után ismét megszólalt: − Halt? − Igen? − Herbert királyról… nem sokat tudok. A Vadonjáró felhorkant. − Nem mondod!? De akkor már csak derengeni kezd valami, amikor azt mondom, hogy az északi klánokat ő szorította vissza a Felföldre? És tényleg. Willnek eszébe jutott. De arra gondolt, hogy talán nem lenne jó húzás, ha ezt elárulná. Pedig eszébe jutott, hogy Herbert királyt a Modern Araluen Atyjaként szokták emlegetni. Ő volt az, aki egy zászló alatt összefogta az ötven uradalmat, és megfutamította az északi klánokat. Will úgy érezte, ideje visszaszerezni becsületét Halt szemében. Ha megemlítené „a Modern Araluen Atyja” címet, talán a Vadonjáró… − Úgy is hívják, hogy „a Modern Araluen Atyja” − folytatta Halt. Will belátta, hogy erről lecsúszott. − Ő egyesítette az ötven uradalmat a mai formájában. − Mintha emlékeznék − vetette közbe Will, és reménykedett benne, hogy most Halt nem hiszi, hogy megint csak utólag okos, ezért is biggyesztette szavai elé, hogy „mintha”. Halt ránézett, fél 55

szemöldökét felvonta. − Akkoriban Herbert király úgy gondolta, hogy a királyság megóvása érdekében létre kell hozni egy hírszerző csapatot. − Egy zsírszerző csapatot? − kérdezte Will. − Nem zsírszerzőt, hanem hírszerzőt. Bár nem hátrány, ha hírszerzés közben egy kis zsírt is tudsz szerezni. A hírszerzés azzal foglalkozik, hogy kiderítse, az ellenségek, a lehetséges ellenségek, mire készülnek. Mi jár a fejükben. Ha egy ilyen dologról tudomást szerzel, fel tudsz rá készülni. Ezért hozta létre a Vadonjárók Csapatát − hogy hírekkel lássák el a királyságot. Hogy a királyság szemei és fülei legyenek. Nyitva tartjuk a szemünket és a fülünket. Járjuk a királyságot és az idegen vidékeket. Figyelünk. Látunk, hallunk. Hírt viszünk. Will elgondolkozva bólintott. Aztán megkérdezte: − Ezért tudja magát láthatatlanná is tenni? A Vadonjáró elégedett volt a fiú kérdésével, de Will ezt nem vette észre. − Nem tudjuk magunkat láthatatlanná tenni. Ezt az emberek csak hiszik. Mi csak elrejtőzni tudunk. Évekig tart, amíg az ember megtanulja. De neked született tehetséged van hozzá. Will meglepetten tekintett fel. − Valóban? − Amikor tegnap este átszelted a kastélyudvart, az árnyékok mozgását követted, hogy elrejtsd magad, nem igaz? Will bólintott. − De igaz. Will még nem találkozott emberrel, aki meg tudta volna magyarázni, hogyan álcázza magát. Halt folytatta: − Mi is ugyanilyen elv szerint rejtjük el magunkat: beleolvadunk a környezetünkbe. Arra használjuk, hogy elrejtsen. A részévé leszünk. − Értem. − A trükk az, ha más nem érti − mondta Halt. Egy másodpercig Will azt gondolta, hogy Halt viccel, de amikor ránézett, a férfi ugyanolyan mogorva volt, mint mindig. 56

− Hány Vadonjáró van? − kérdezte Will, mert a báró és Halt is Vadonjáró Csapatot emlegettek. − Herbert király egy ötvenfős csoportot hozott létre. Egy hírszerző minden uradalomra. Engem ide helyeztek. A társaim a maradék negyvenkilenc uradalomban tartózkodnak. Mint hírszerzők, akik lehetséges ellenségeket fülelnek le, ügyelünk a törvények betartására is. Járjuk a ránk bízott uradalmat, és betartatjuk a törvényeket. − Azt hittem, ez Arald báró dolga − vetette közbe Will. Halt a fejét rázta. − A báró egy bíró. Az emberek ügyes-bajos dolgaikkal elé vonulnak, és ő igazságot tesz közöttük. A Vadonjárók betartatják a törvényeket. Mi kivisszük a törvényt az emberek közé. Ha bűntény történik, bizonyítékokat keresünk. Ez azért is alkalmas munka a számunkra, mert az emberek észre sem veszik, ha körülöttük szaglászunk. Kinyomozzuk, hogy ki a bűnös. − Aztán mi történik? Halt megvonta kicsit a vállát. − Néha jelentjük az uradalom vezetőjének, aki elítéli belátása szerint, miután letartóztatta. Néha, ha nincs idő rá… nekünk kell kezünkbe venni a problémát. − Hogyan vesszük kezünkbe a problémát? − szaladt ki Will száján. Halt hosszan méricskélte a fiút. − Az, aki még csak néhány órája Vadonjáró-tanonc, sehogy, de aki húsz, vagy még több éve tölti be a posztot, kérdés nélkül tudja, mit tegyen. − Értem − mondta Will, akinek sikerült megzaboláznia magát. Halt tovább beszélt: − Háborúk idején speciális hadseregként vetnek be minket: hadakat vezetünk, felderítjük a terepet, behatolunk az ellenséges vonalak mögé, megzavarjuk őket, és így tovább − pillantott a fiúra. − Egy kicsit izgalmasabb, mint tanyán húzni az igát. Will bólintott. Talán nem is olyan rossz dolog Vadonjárótanoncnak lenni. 57

− Milyen ellenségekre gondol? − kérdezte Will, hiszen Rőthegy várában béke honolt, mióta az eszét tudta. − Belső és külső ellenségekre. Olyanokra, mint a skand kalózok − vagy mint Morgarath és a wargaljai. Will megborzongott, mert eszébe jutott néhány ijesztő történet Morgarathról, az Éj és Eső Hegyeinek uráról. Halt komoran bólintott, ahogy észrevette a fiú reakcióját. − Igen. Morgarathra és a wargaljaira nem árt figyelni. Ezért is tartják rajtuk a szemüket a Vadonjárók. Tudnunk kell, hogy mikor gyülekeznek a csatára. − De − kezdte Will, hogy megnyugtassa magát, meg ki tudja még, mi okból amikor legutóbb megtámadtak bennünket, a bárók csapatai felvágottat csináltak belőlük. − Ez igaz − értett egyet Halt. − De csak azért, mert figyelmeztették őket a támadásra… − Elhallgatott, és sokat sejtetően Willre nézett. − A Vadonjárók? − Pontosan. Egy Vadonjáró volt, aki meghozta a hírt arról, hogy Morgarath wargaljai elindultak… aztán a lovasságot átvezette egy titkos gázlón, és így hátba tudták támadni az ellenséget. − Fényes győzelem volt − mondta Will. − Ez nem is kérdéses, de egy Vadonjáró figyelmének és tehetségének köszönhető, valamint annak, hogy ismerte a titkos ösvényeket és a hátsó utakat. − Az apám abban a csatában halt meg − mondta Will. Halt kíváncsi szemmel tekintett rá. − Valóban? − Hős volt. Egy nemes lovag − folytatta Will. Halt elgondolkozott, mintha azon tűnődne, mondjon-e valamit vagy sem, végül ennyire futotta: − Igen? Ezt nem is tudtam. Will csalódottságot érzett. Mintha Halt többet tudna apja haláláról, mint amennyit ő tudna mondani hősies elestéről a Vadonjárónak. Megvonta a vállát. − Ezért akartam a Hadiiskolába járni, hogy kövessem őt. 58

− Neked máshoz van tehetséged − mondta Halt, megismételve ezzel a báró múlt éjjel hangoztatott véleményét. − Halt… − kezdte a fiú, mire a Vadonjáró biccentett, hogy folytassa. − Azon gondolkozom, hogy… A báró szerin maga kiválasztott engem. Halt bólintott, de nem szólt. − És azt mondják mindketten, hogy a képességeim… alkalmassá tesznek arra, hogy Vadonjáró-tanítvány legyek. − Igen, ez így van. − De mik lennének ezek a képességek? A Vadonjáró hátradőlt, és ujjait összefűzte a tarkóján. − Örökmozgó vagy. Ez fontos egy Vadonjárónál − kezdte. − Ahogy már említettem is, képes vagy arra, hogy hangtalanul mozogj. Ez fölöttébb lényeges. Fürge a lábad, és kíváncsi vagy… − Kíváncsi? Az jó? − csillant fel Will szeme. Halt szigorúan nézett rá. − Mindig kérdezősködsz, mindig válaszokat akarsz kapni. Ezért is teszteltelek a báró dolgozószobájában. − De mikor figyelt fel rám először? Mikor gondolta első alkalommal, hogy beválnék Vadonjárónak? − Ó, azt hiszem, akkor, amikor azokat a sütiket kicsented Puff mester konyhájából. − Nahát, maga kilesett? De az már régen volt! − Hirtelen eszébe jutott valami. − Hol rejtőzött el? − A konyhában. Túl elfoglalt voltál, hogy észrevegyél. Will a fejét rázta. Megesküdött volna, hogy senki sem volt a konyhában, aztán eszébe jutott, milyen is Halt: a köpönyegébe burkolózva bárhol láthatatlanná tud válni. Kezdte belátni, hogy a Vadonjáró hivatás többről szól, mint hogy hogyan készül a ragu, vagy hogyan kell szakszerűen szőnyeget porolni. − A képességeid levettek a lábamról. De egyvalami még ennél is jobban tetszett. − Mi volt az? − Később, amikor Puff mester kérdőre vont, elgondolkoztál. 59

Talán hazudni akartál. Aztán úgy döntöttél, hogy bevallód. Emlékszel? Alaposan fejbe kólintott a fakanalával. − Igen, tényleg azon gondolkoztam, hazudjak-e − vallotta be. Halt lassan megrázta a fejét. − Ha akkor hazudtál volna, fiam, most nem lennél itt. Nem lennél a tanítványom. Az Erdőőr felállt, nyújtózkodott egyet, aztán elindult a konyhában gőzölgő ragu felé. − Vályúhoz!

60

Horác a hálóterem padlójára dobta a csomagját, elnyúlt keresztben az ágyon, majd megkönnyebbülten felnyögött. Minden izma sajgott. Nem is képzelte, hogy a nyúzottságnak és a fájdalomnak ilyen foka létezhet. Ahogy azt sem, hogy ennyi izom van az emberi testben, és azt képes mind érezni. Nem először gondolkozott el rajta, hogy végig tudja-e majd csinálni a Hadiiskola hároméves kiképzését. Alig egy hete lett kadét, és máris kész fizikai roncs volt. Amikor a Hadiiskolába jelentkezett, díszes páncélokban csatába vonuló nemes lovagok halvány képe ködlött fel a szeme előtt: a vár népe sorfalat áll, és csodálattal üdvözli őket. Képzeletében a vár népe nagyrészt fiatal és csinos hajadonokból állt − árvaházi társa, Jenny, képzelődésének állandó szereplője volt. Horác számára a Hadiiskola egyet jelentett a csillogással és a kalandokkal, úgy hitte, a kadétokra mindenki irigykedve néz fel. A valóság persze más volt. A Hadiiskola kadétjai már hajnal előtt fent voltak, és a reggeli előtti időt kemény edzéssel töltötték: futottak, súlyzóztak, sorakozót gyakoroltak és farönköket emelgettek a fejük fölé. Mikor mindezektől kimerülten visszatérhettek a hálóterembe, lezuhanyozhattak − persze csak hideg vízzel −, aztán rendet kellett rakniuk a szobában, kitakarítani maguk után a fürdőhelyiséget. Mert a zuhany után szobaszemle következett, ami nagyon szigorú volt. Sir Karel, a ravasz, öreg lovag, aki a szobaszemlét végezte, 61

minden trükköt ismert a nagykönyvből, amivel a kadétok megpróbálták elmismásolni a takarítást, a rendrakást és az ágyazást. Ha a húsz fiú közül csak egynél valamilyen hibát talált, mind a húsznak a földre szórták a felszerelését, széthányták az ágyát, kiöntötték a szemetesét, és mindenki kezdhette elölről a takarítást − mindezt reggelizés helyett. Következésképpen minden újonc csak egyszer próbálta meg átverni Sir Karelt. A reggeli nem volt említésre méltó. Horác szerint majdnem minősíthetetlen volt. De aki kihagyta, annak az ebédig − amire spártai körülményekhez illően mindössze húsz perc jutott − sok nehéz órát kellett kiállnia. Reggeli után két óra elmélet következett: katonai történelem, hadművelet-elmélet és így tovább, ezután jött az akadályfutás. Tesztelték a gyorsaságot, az ügyességet, az erőt és az egyensúlyérzéket. A pályán öt perc alatt kellett végigmenni. Az a kadét, aki túllépte az előírt időt, kezdhette újra az akadályfutást. Ritka volt, hogy bárki elsőre teljesíteni tudta a pályát, amit nehezítésképpen sárdagonyák, vizesárkok és undorító trutymóval teli gödrök tarkítottak − Horác bele sem akart gondolni, mi minden úszkálhat ezekben. Az akadálypálya után megebédelhettek. De aki belepottyant valamelyik pocsolyába, annak előbb le kellett mosakodnia − már megint a híres hidegzuhany −, csak azután léphetett az ebédlőbe. Ilyenkor a tisztálkodásra általában ráment a fél ebédidő. Mindezek következtében Horác számára az első hét a Hadiiskolában másról sem szólt, mint sajgó izmokról és mardosó éhségről. Ebéd után ismét néhány elméleti óra következett, majd testedzés a vár udvarán, valamelyik felsőbb éves felügyelete alatt. Végül sorokba kellett rendeződniük, és kezdetét vette az alaki gyakorlatozás. A hosszú nap végén két órát kaptak arra, hogy rendbe tegyék a felszerelésüket, és hogy tanuljanak a következő napra. De ez csak abban az esetben zajlott így, ha valamelyik kadét nem követett el kihágást, nem vonta magára felettese vagy kiképzője haragját. Mert ha így történt, a zsákjaikat meg kellett 62

tölteniük kövekkel, és kezdetét vehette a tizenkét kilométeres futás a környező vidéken. Az útvonal messze elkerülte a kitaposott ösvényeket. Hepehupás, egyenetlen földön kellett futniuk, hegynek fel, folyón át és sűrű rengetegben, ahol a lelógó indák és a terpeszkedő ágak mindent elkövettek, hogy elgáncsolják őket. Horác éppen egy ilyen futáson volt túl. Egyik osztálytársa nem sokkal korábban, a Hadműveletek I. órán egy papírt csúsztatott át barátjának, és ezt észrevették. Sajnálatos módon a papíron nem az előadás szövege volt, hanem egy szemtelen karikatúra, ami a hosszú orrú tanárt ábrázolta. Szintén sajnálatos módon a fiú született rajztehetség volt, így a rajz modelljét könnyen fel lehetett ismerni. Horác és az osztály ennek köszönhette, hogy megtölthették zsákjaikat, és elkezdhették a futást. A hegyen felfelé tartva fokozatosan lehagyta társait. A Hadiiskola szigorú kiképzésének jelei már pár nap alatt megmutatkoztak Horácon. Az egyébként sem nyápic fiú jobb kondícióban volt, mint valaha. Ahol a többiek csak lihegtek és küszködtek, Horác ott is nyugodtan és kecsesen futott, még ha ennek nem is volt tudatában. Telt az idő, és messze a többiek előtt találta magát. Rákapcsolt, felemelt fejjel szaladt, az orrán át egyenletesen vette a levegőt. Nem bánta, hogy egyedül fut, mert még nem volt módja összebarátkozni a többiekkel. Nem mintha nem ismerte volna őket látásból a kastély környékéről, de ha az ember az árvaházban nő fel, elszigetelődik a kastély és a falu mindennapi életétől. Az árvaház lakói bármit is tettek, kilógtak a sorból. És ezt azok a fiúk és a lányok is éreztették velük, akiknek még éltek a szülei. A Kiválasztás ceremóniája csak a gyámoltakat érintette. Horác csak egy volt a húsz új regrutából, a többi tizenkilenc a megszokott módon jutott be az iskolába − szülői befolyás hatására, pártfogó révén, vagy tanári ajánlásnak köszönhetően. Ennek eredményeképpen úgy néztek rá, mint valami idegen lényre, és a többi fiú meg sem próbált barátkozni vele, nem tettek rá kísérletet, hogy megismerjék. De Horác vigyorogva gondolt arra, hogy hiába 63

hordják annyira fent az orrukat, futásban mindegyiket lepipálja. Egyikük sem ért még vissza. Most legalább megmutatta nekik. Minden rendben. A háló ajtaja kivágódott, és a padlón nehéz csizmák döngtek végig. Horác egy nyögés kíséretében felkönyökölt. Bryn, Alda és Jeromos masíroztak felé a tökéletesen bevetett pricscsek között. Mindannyian másodévesek voltak, és úgy tűnt, legfőbb céljukká tűzték ki, hogy Horác életét pokollá tegyék. Horác gyorsan felpattant − de mégsem elég gyorsan. − Mit képzelsz, hogy csak úgy elnyúlsz az ágyon?! − förmedt rá Alda. − Talán mondta neked valaki, hogy takarodó van? Bryn és Jeromos kajánul vigyorogtak. Élvezték, ahogy Alda szavakkal alázza a fiút. Ők ebben nem voltak ennyire jók. De nyelvi képességeiket testi erejükkel próbálták ellensúlyozni. − Húsz fekvőtámasz! − parancsolta Bryn. − Most! Horác tétovázott. Nagyobb volt mindhármuknál, és ha verekedésre került volna a sor, le is győzi őket − egyenként biztosan, de nem tudta, hogy egyszerre hárommal elbír-e. A másodévesek ráadásul szinte a feljebbvalói voltak, már-már jogukban állt az újoncok csicskáztatása. Évfolyamtársai haragudnának rá, ha miatta kerülnének bajba. Nem kockáztathatta meg, hogy engedetlensége miatt a másodévesek panaszt tegyenek valamelyik tanárnál. Senki sem szereti az anyámasszony katonáit, gondolta, ahogy leereszkedett a földre. De Bryn észrevette tétovázását, talán még a lázadás szikráját is látta felvillanni a szemében. − Harminc fekvőtámasz! − csattant fel. − Mire vársz?! Izmai ellenkeztek. Horác kinyúlva a padlóra feküdt. Elkezdte kinyomni magát. Hirtelen egy talpat érzett a lapockáján, ránehezedett a hátára, ahogy megpróbálta karjait kiegyenesíteni. − Gyerünk, kisbaba! − szállt be Jeromos. − Egy kis erőt is vigyél bele! Horác nagy nehezen feltolta magát fekvőtámaszba. Jeromos nagyon 64

jól tudta, mekkora erővel kell nyomnia Horác testét. Még egy kicsi, és a fiú nem tolja fel magát újra. Miközben visszaereszkedett, a másodéves tovább nyomta lefelé. Ez még nehezebbé tette a feladatot. Egyszerre kellett engednie és ellentartania, ha nem akart a padlóba csapódni. Nyögve leért. Kezdődhetett az újabb kinyomás. − Ne sírj, kisbaba! − kiáltotta Alda, aztán Horác ágyához lépett. − Elfelejtettél beágyazni reggel? − kérdezte. Horác éppen azon volt, hogy Jeromos ellenében felnyomja magát, így csak morogni tudott válaszképpen. − Mi az? Mi az? − hajolt Horác képébe a fiú. − Mi az, kisbaba? Nem értem. − Beágyaztam, uram − sziszegte Horác. − Esetleg „nem ágyaztam be, uram” − rázta a fejét Alda idegesen, miután ismét felegyenesedett. − Nézd ezt az ágyat! Kész disznóól! A lepedő természetesen meggyűrődött egy kicsit, amikor Horác rávetette magát a fekhelyre. De egy-két másodperc alatt simára lehetett volna igazítani. Bryn vigyorogva valósította meg Alda tervét. Előrelépett, és lerúgta a matracot. Repült a párna, a takaró, a lepedő. Alda is beszállt, és rugdosni kezdte a takarót a padlón. − Csináld meg azonnal! − kiáltotta, aztán a szemében furcsa fény gyulladt. A másik ágyhoz lépett, és annak is lerúgta a matracát, ugyanúgy repültek az ágyneműk, mint Horác fekhelyénél. − Csináld meg mindet, azonnal! − kiáltotta, és egészen lázba jött saját ötletétől. A vadul vigyorgó Bryn is újra csatlakozott a mókához, és sorra rugdosták szét az ágyakat. Mind a húszat, szálltak a párnák és a takarók. Horác közben befejezte a harminc fekvőtámaszt. Izzadság csurgott le az arcán. − Mi az, kisbaba, te sírsz?! − kiáltott rá Jeromos. − Nyomás haza, és bömbölj anyucinak! Teljes erőből a fiú hátára lépett, és a földbe passzírozta. − Nincs anyukája − mondta Alda. − A kisbaba egy árvaházi 65

nyuszika. Anyuci elhúzott egy hajóssal. Jeromos lehajolt, és a fülébe sziszegett: − Igaz ez, kisbaba? Anyuci lelépett egy hajóssal, és téged meg itt hagyott? − Anyám meghalt − morogta Horác. Dühében talpra akart pattanni, de Jeromos lába még mindig a tarkóján taposott, a padlóhoz préselve a fiú arcát. Horác feladta a próbálkozást. − Ez könnyfacsaró! − mondta Alda. A másik kettő röhögött. − Most pedig takarítsd fel ezt a disznóólat, vagy megint lefuttatjuk veled a távot! A három idősebb fiú peckesen kivonult a szobából, menet közben katonaládákat döntöttek fel, és szanaszét szórták az újonc kadétok holmijait. Horác holtfáradtan feküdt a földön. A verejték csípte a szemét, hunyorogni kezdett. − Utálom ezt a helyet − suttogta a durva fapadlónak.

66

− Ideje, hogy megismerkedj a fegyverekkel, amiket használnod kell − mondta Halt. Napkelte előtt megreggeliztek, aztán Will követte mesterét az erdőbe. Vagy fél órája gyalogoltak, miközben a Vadonjáró arra oktatta, hogyan kell hangtalanul egyik árnyékfolttól a másikig siklania. Will már így is sokat tudott a lopakodásról, Halt ezzel régóta tisztában volt, de a fiúnak még rengeteget kellett tanulnia ahhoz, hogy a Vadonjárók mércéjének is megfeleljen. Halt elégedett volt a fiú fejlődésével. Will égett a tudásvágytól − különösen, ha olyan dolgokról volt szó, mint ez a terepgyakorlat. Ha térképolvasásról vagy térképrajzolásról volt szó, már lanyhult kicsit az érdeklődése. Will hajlamos volt lehagyni a térképről az általa kevésbé fontosnak ítélt részleteket. Halt csípősen meg is jegyezte: „Majd rájössz, hogy milyen fontosak ezek az apróságok, ha egyszer a nehézlovasság számára rajzolsz térképet, és kifelejted az útjukat keresztező folyót. Megálltak egy tisztáson. Halt egy kis csomagot dobott a földre, amit eddig a köpönyege alatt rejtegetett. Will gyanakodva nézte a pakkot. Amikor Halt fegyvereket emlegetett, kardokra, harci bárdokra és buzogányokra gondolt − lovagi fegyverekre. Egyértelmű volt, hogy egy ilyen kis csomagban egyik sem férne el. − Milyen fegyverekről van szó? Vannak kardjaink? − kérdezte Will, le sem véve a szemét a csomagról. 67

− A Vadonjáró legfőbb fegyvere a lopakodás, a nesztelenség és az a képessége, hogy észrevétlen tud maradni. De ha leleplezik, harcra is sor kerülhet. − Akkor mégiscsak van kardunk? − kérdezte reménykedve Will. Halt letérdelt, és kibontotta a csomagot. − Nincs. De van íjunk − tette a fegyvert Will lába elé. Will első reakciója a csalódás volt. Az íjat vadászatra használják, íja mindenkinek van. Az íj nem is fegyver, inkább csak eszköz. Gyerekként ő is sokszor készített magának, meghajlított tavaszi ágakból. Mivel Halt nem szólt semmit, közelebbről is megnézte az íjat. Ezt nem ágból hajlították. Sőt, életében nem látott még ehhez hasonlót sem. Az íj teste elnyújtott ívben görbült, mint a rendes hosszúíjaké, a végei azonban a szokotthoz képest ellentétes irányba hajlottak. Will, ahogy a királyságban mindenki, a normális hosszúíjhoz szokott − ami egyetlen fadarabból áll, és töretlen ívet alkot. Ez az íj jóval rövidebb volt. − Ez a visszacsapó íj − mondta Halt, aki megérezte zavarát. − A hoszszúíjhoz nem vagy még elég erős. Ez a dupla görbület kisebb húzóerő mellett is plusz erőt és sebességet ad a nyílnak. A Temujaiktól tanultam, hogyan kell elkészíteni. − Kik azok a Temujaik? − kérdezte Will, és a furcsa íjra nézett. − Veszedelmes, keleti harcosok, és talán a világ legjobb íjászai. − Harcolt ellenük? − Ellenük… és az oldalukon is egy darabig. De ne kérdezősködj! Will ismét a kezében tartott fegyverre nézett. Most, hogy a szokatlan formán túltette magát, kezdte észrevenni, milyen nagy műgonddal készült az íj. Több réteg, vékonyra szelt fából ragasztották, ügyelve a szálirányok eltérő futására. A dupla görbületet a rétegek különböző vastagsága adta: az ellentétesen egymásnak feszülő erők gondosan megtervezett ívbe hajlították az íjat. Lehet, hogy mégiscsak egy igazi fegyvert tart a kezében? − Kipróbálhatom? Halt bólintott. − Ha jó ötletnek tartod, csináld csak! 68

Will kikapott egy nyílvesszőt a csomagban lévő tegezből, és az idegre helyezte. A hüvelykés mutatóujjával hátrahúzta a húrt, megcélzott egy húsz méterre lévő fatörzset, és lőtt. Paff. Az ideg úgy csapott vissza karja belső, lágy részéhez, mint egy ostor. Will fájdalmában felkiáltott, és elejtette az íjat, mintha tüzes vas lett volna. Karján vastag, vörös hurka formálódott. Keservesen lüktetett. Will nem tudta, hová repülhetett a nyílvessző, de nem is érdekelte. − Ez fájt! − nézett vádlón a Vadonjáróra. Halt megvonta a vállát. − Mindig kapkodsz, öcskös, talán ez majd megtanít rá, hogy legközelebb türelmesebb legyél. Lehajolt a csomaghoz, és kivett belőle egy kemény bőrből készült, hosszú kézvédőt. Will bal karjára helyezte, hogy megvédje az ideg csapásától. Will szégyenkezve döbbent rá, hogy Halt ugyanilyen kézvédőt visel. Ennél már csak azt szégyellte jobban, hogy rájött: a kézvédőt már régebben észrevette, de nem kérdezett rá a szerepére. − Most próbáld meg újra. Will újabb nyílvesszőt helyezett az idegre. Mielőtt megfeszíthette volna, Halt megállította. − Ne a hüvelykés a mutatóujjaddal. Legyen a nyílvessző a mutatóés a középső ujjad között, úgy húzd hátra az ideget… így ni. Megmutatta neki, hogy a nyílvessző végén lévő bemetszés hogyan is illeszkedik pontosan az ideghez. Aztán azt is szemléltette, hogyan kell három ujjperccel úgy tartani az ideget, hogy a mutatóujj a nyílvessző fölött legyen, a középső ujj és a gyűrűsujj pedig alatta. Will végül azt is láthatta, hogyan kell elengedni a megfeszített húrt. − Így jobb lesz − adta vissza az íjat Willnek. − És ne csak karból dolgozz, a hátizmaidat is használd. Érezd, ahogy a lapockáid összepréselődnek. Will újból megpróbálta, az ideg hátrahúzása most már 69

valamivel kevesebb erőt igényelt. Biztosabban tartotta, mint az első alkalommal. Megint lőtt. A nyílvessző most csak egy kicsivel ment a farönk mellé. − Gyakorolnod kell még, de most tedd le − mondta Halt. Will óvatosan visszatette az íjat a földre, és kíváncsian várta, milyen új fegyvert vesz elő Halt a csomagból. − Ezek Vadonjáró-kések − húzott elő Halt egy dupla tőrhüvelyt, éppen olyat, amilyet ő hordott a bal oldalán, az övére akasztva. Will átvette a dupla hüvelyt, és tanulmányozni kezdte. A két kés egymás felett helyezkedett el. A felső rövidebb volt, mint az alsó. Tömör, súlyos markolata egymáshoz préselt bőrkorongokból állt. A penge és a markolat között rézből volt a keresztidom, ahogy a kardgomb is. − Vedd ki, de óvatosan! Will kihúzta a tokból a rövidebb tőrt. Szokatlan formája volt: a markolatnál még keskeny penge a kés háromnegyedéig egyre vastagabbá és szélesebbé vált. A súly a legszélesebb részre koncentrálódott, ahonnan a fém hirtelen újra keskenyedni kezdett, majd borotvaéles hegyben végződött. Will kérdőn nézett Haltra. − Dobókések − mondta a Vadonjáró. − Azért ilyen széles a vége felé, hogy ellensúlyozza a nehéz markolatot. A kettő együttes súlya pedig segíti a pontos dobást. Figyelj! Halt keze elegánsan és gyorsan lendült a saját övére akasztott kés felé. Kirántotta tokjából, és egyetlen jól irányzott mozdulattal a közeli fába vágta a pörgő pengét. A kés egy határozott klang hang kíséretében remegve állt bele a törzsbe. Willt lenyűgözte a Vadonjáró gyorsasága és könnyedsége. − Ezt meg hogy csinálta?! − Gyakorlás kérdése az egész − nézett rá Halt. Intett Willnek, hogy vizsgálja meg a másik kést is. A markolata ugyanúgy bőrből készült, mint az elsőnek, és ezen is volt egy rövid, vaskos ujjtámasz. A pengéje nehéz volt, és egyenes, éles az egyik oldalon, vastag és súlyos a másikon. − Arra az esetre, ha az ellenséged túl közel kerülne hozzád − 70

mondta Halt. − De ha igazi íjász vagy, erre nem kerülhet sor. Lehet vele dobni is, de egy kard csapását is kivédheted a penge vastagabb oldalával. A királyság legjobb fegyverkovácsai készítették. Mindig ápold, és tartsd élesen a pengéjét! − Így lesz! − mondta Will, ahogy ámulva forgatta kezében a tőrt. − Olyan, mint a skandok tejszéje − mondta Halt. Will felhúzta a szemöldökét, soha nem hallotta még ezt a szót. Halt sietett megmagyarázni. − Egyszerre fegyver és szerszám. Eredetileg tengeri fejszének hívták, csak az évek során összemosódott a két szó, így lett belőle tejsze. De ne feledd − intette Halt −, a mi pengéink sokkal jobb minőségűek, mint a skand acél. Will közelebbről is megnézte a tőrt, észrevette a penge kékes derengését, érezte a tökéletes súlyozást. Bőr és réz markolatával egyszerű használati tárgynak tűnt, pedig kifinomult fegyvert volt. Will látta rajta, hogy sokkal kiválóbb darab, mint a vár harcosainak suta kardjai. Halt megmutatta, miként rögzítse a tokot az övéhez úgy, hogy a kések kézre álljanak. − Most már nincs más hátra, mint hogy megtanuld használni őket. És ugye tudod, hogy ez mit jelent? − Rengeteg gyakorlást! − bólintott Will vigyorogva.

71

Sir Rodney a bádogkerítésnek támaszkodva figyelte a fegyverforgatást gyakorló új kadétokat. Elgondolkozva vakargatta állát, úgy nézte a húsz újoncot, de a szeme mindig ugyanoda tévedt vissza. Arra a széles vállú, magas fiúra az árvaházból, akit ő maga választott ki. Megpróbált visszaemlékezni a fiú nevére. Horác. Így hívják. A fegyverforgatás a szokásos rend szerint zajlott. A páncélinges, sisakos, pajzsos kadétok ember nagyságú faoszlopok előtt álltak. Rodney szerint pajzs, sisak és páncél nélkül semmi értelme nem lett volna a gyakorlásnak, hiszen harc közben is ugyanez a viselet. Úgy gondolta, legjobb, ha mindenki már az elején hozzászokik a páncélöltözethez és a felszerelés súlyához. A pajzs, a páncél és a sisak mellé minden fiú kapott egy gyakorlókardot is a fegyverkovácstól. Ez a kard fából készült, és alig hasonlított az igazi fegyverre, leszámítva a bőrmarkolatot és a keresztvasat. Gyakorlatilag egy hosszú husáng volt, keményített, edzett hikorifából. De majdnem ugyanolyan nehéz, mint egy acélkard, és a markolatát is úgy alakították ki, hogy a valódihoz hasonló legyen a súlyeloszlás. Végül persze igazi karddal is gyakorolhatnak a regruták − bár csak tompa élű, csorba hegyű darabokkal. De addig még eltelik néhány hónap. Aki nem való katonának, addigra úgyis lemorzsolódik. Megszokott volt, hogy az első három hónap 72

kemény kiképzése során az újoncok harmada kirostálódik. A fiúk általában önszántukból távoztak, de előfordult, hogy a tanárok tanácsolták el őket, vagy szélsőséges esetben maga Sir Rodney. A katonaiskola nem lányoknak való hely volt, szigorú szabályok szerint működött. A kiképzőtér visszhangzott a napcserzett bőrrel bevont bábukon csattanó husángoktól. Az udvar közepén a kiképzőtiszt, Sir Karel, a hagyomá- nyos vágásokat gyakoroltatta. Öt harmadéves kadét járkált a fiúk között Sir Morton, a segédtiszt felügyelete alatt, és a kardcsapásokat figyelték: itt egy rossz mozdulatot korrigáltak, amott a csapás szögét, egy újoncot pedig arra figyelmeztettek, hogy támadáskor ne tartsa magától annyira távol a pajzsot. Unalmas, gépies feladatsor volt, ráadásul a nap is tűzött. De meg kellett tanulniuk. Olyan alapok voltak ezek, amiken később az életük is múlhatott, fontos volt, hogy az ösztöneikbe ivódjanak. Sir Rodney ilyeneken gondolkozott, miközben Horácot nézte. Karel a hagyományos mozdulatsort vezényelte, de Horác úgy tűzött bele még egy csapást, hogy közben ki sem esett a ritmusból. Karel újabb parancsot diktált, eközben Sir Rodney le nem vette a szemét a fiúról. − Szúrás! Oldalvágás! Fonák! Alulról felfelé! Felső fonák! − kiabálta a kiképzőtiszt. És megint! Amikor Karel felső fonákot vezényelt, a fiú egy oldalsó fonákot is hozzácsatolt. Engedte, hogy a kard visszacsapódjon a fáról, és közben már a következő vágásra készült. Olyan erővel és gyorsasággal forgatta a kardot, ami egy igazi csatában bizonyára halálos lett volna. Ha ellenfele felemelt pajzzsal hárítaná a felülről érkező csapást, arra már nem lenne ideje, hogy a rákövetkező, gyors oldalvágástól is megóvja védtelenül hagyott bordáit. Rodney csak néhány perce vette észre, hogy a kadét az alapgyakorlatot egy új elemmel bővítette. Először csak a szeme sarkából látott meg valamit, valamit, ami eltért a kötött mozdulatsortól, valami villanó, plusz mozdulatot, ami szinte túl gyors volt ahhoz, hogy felfogja. 73

− Pihenj! − kiáltotta Karel, mert látta, hogy Rodney szünetet int. Míg a legtöbben a kardjaikat eldobva hanyag testtartást vettek fel, Horác megmaradt a kiinduló pozícióban. Kardja hegyét derékmagasságban tartva a szünetben is tovább mozgott, hogy ki ne essen saját, természetes ritmusából. Horác kiegészítő mozdulatát láthatóan más is kiszúrta. Sir Morton odaintette az egyik felsőbb évest, mondott neki valamit, és Horácra mutatott. Az elsőéves fiú olyan meredten nézte az oszlopot, képzelt ellenségét, hogy mindebből semmit sem vett észre. Amikor a felsőéves kadét megállt előtte és rákiáltott, meglepetten kapta fel a fejét. − Te! A tizennégyes oszlopnál! Mit képzelsz, hol vagy?! Horác arcára egyszerre ült ki a zavar és az aggodalom. Az elsőévesek nem örültek annak, ha felhívták magukra valamelyik elöljárójuk figyelmét. Nagyon is tisztában voltak a harmincszázalékos kirostálási aránnyal. − Uram? − kérdezte Horác, mert nem értette a kérdést. A felsőbb éves folytatta: − Eltérsz a parancssortól. Csináld, amit Sir Karel mond! Megértetted? Sir Rodney úgy látta, hogy a zavara őszinte. A magas fiú válla megmoccant, majdnem mintha megvonta volna. Most már figyelt. A kardot a jobb vállára rakta, és a pajzsot olyan pozícióba helyezte, mint a szemléken szokás. − Nem értem, uram − mondta ismét a fiú. A felsőbb éves dühbe gurult. Ő maga nem vette észre Horác plusz mozdulatát, de biztosra vette, hogy a fiú elhibázhatta a gyakorlatot. Előrehajolt, az arcát csak centiméte- rek választották el Horácétól, és a képébe ordított: − Sir Karel azt a sorozatot akarja látni, amit parancsba ad! Kövesd az utasításokat! Értve vagyok? − Uram… én… követtem − hebegte Horác paprikavörös képpel. Tudta, hogy hiba ellenkezni egy felsőévessel, de azt is tudta, 74

hogy minden mozdulatot végrehajtott, amit Karel parancsolt. Rodney észrevette, hogy a felsőéves elbizonytalanodott, miután ő maga nem látta a hibát. Ezt a hátrányt próbálta elfedni az ordítozással. − Ó, szóval végrehajtottad! Tényleg?! Elismételnéd az utolsó mozdu- latsort, amit Sir Karel parancsolt?! Mi volt az? Horác gondolkozás nélkül válaszolt: − Az ötödik mozdulatsor volt, uram: szúrás, oldalvágás, fonák, alulról felfelé, felső fonák. A felsőéves elgondolkozott. Eddig azt hitte, hogy Horác afféle félálomban összevissza csapkodott az oszlopnál, de amennyire vissza tudott emlékezni, a parancssort pontosan ismételte el. Legalábbis úgy hitte, hogy pontosan, mert most már ő sem volt biztos benne, milyen mozdulatokat kért legutoljára Karel − bár az előtte álló újonc gondolkodás nélkül sorolta. Érezte, hogy minden kadét őket figyeli. Ez természetes reakció volt: a kadétok mindig nagy örömüket lelték benne, ha valaki fejmosást kapott. Ez elvonta a figyelmet az ő gyengéikről. − Mi folyik itt, Paul? − lépett közbe a helyettes kiképzőmester, Sir Morton, akinek nem tetszett, amit hallott. Azért küldte ide a jobbkezét, hogy figyelmetlenségéért megrója az elsőévest. A figyelmeztetésnek már meg kellett volna történnie, és a vitának el sem kellett volna kezdődnie. Az egész csoport edzését megakasztották. Mindenki a felsőbb éves Paulra figyelt. − Sir, a fiú azt állítja, hogy végrehajtotta a parancssort. Horác tudta, hogy Paul miért az „azt állítja” kifejezést használta, és szeretett volna magyarázkodásba kezdeni, de belátta, jobb, ha csöndben marad. − Egy pillanatra, ha szabad. Paul és Sir Morton meglepetten néztek körbe. Nem vették észre, hogy Sir Rodney közeledik feléjük. A körülöttük lévő kadétok lélegzetüket visszafojtva figyeltek. Sir Rodney-t mindenki nagyon tisztelte, az elsőéve- sek pedig különösen. Morton ugyan nem állt vigyázzba, de kicsit még ő is kihúzta magát. Horác rémülten harapdálta az ajkát. Nem jósolt magának nagy 75

jövőt a katonaiskolában. Először a három másodévessel került összetűzésbe, akik máris felesküdtek rá, hogy megnehezítsék az életét, aztán Paullal, majd Sir Mortonnal. És most − magával a Hadúrral. És hogy még rosszabb legyen a helyzet, nem tudta azt sem, mit követett el. Felidézte magában a történteket, de úgy emlékezett, hogy a Karel által diktált feladatsort hajtotta végre. − Emlékszel a feladatsorra, Horác kadét? − kérdezte a Hadúr. A kadét nagyot bólintott, aztán, miután rájött, hogy ez nem fogadható el tisztességes válaszként a Hadúr kérdésére, sietve hozzátette: − Igen, uram, az ötös feladatsor. Rodney-nak feltűnt, hogy a fiú már másodszor nevezi meg a feladat- sort. Lefogadta volna, hogy Horácon kívül egyik alsós kadét sem tudta, éppen melyik parancssor hangzott el. Gyanította, hogy talán még a felsőbb évesek sem tudták volna. Sir Morton mondani akart valamit, de Rodney felemelt kézzel beléfojtotta a szót. − Talán el is tudnád ismételni nekünk? − Szigorú hangja nem árulkodott a kadéttal szemben érzett egyre növekvő érdeklődéséről. Az oszlopra mutatott. − Alapállást felvenni! Halljam a parancssort… Most! Horác hibátlanul végigcsinálta a gyakorlatsort, egymás után megnevezve a mozdulatokat: − Szúrás! Oldalvágás! Fonák! Alulról felfelé! Felső fonák! A gyakorlókard egyenletes időközönként ért a bőrrel fedett oszlop- hoz. A csapások kivitelezése nem hagyott kívánnivalót maga után. De Rod- ney észrevette, hogy most kimaradt a plusz mozdulat. Az a bizonyos villámgyors oldalcsapás. Sejtette, hogy miért. Horác arra koncentrált, hogy a mozdulatsort pontosan reprodukálja. Most nem ösztönösen mozgott. Sir Karel, akit meglepett, hogy Rodney beleavatkozott egy ilyen hétköznapi gyakorlatba, elsétált az oszlopoknál álló kadétok sora mellett. Felhúzott szemöldökkel nézett Sir Rodney-ra. Rangidős lovagként megenged- hette magának az efféle 76

közvetlenséget. A Hadúr ismét feltartotta a kezét. Nem akarta, hogy Horác figyelmét bármi elvonja. De annak örült, hogy Karel is jelen lesz, és a saját szemével fogja látni, ami szerény véleménye szerint hamarosan bekövetkezik. − Újra! − kiáltotta szigorú hangon. És Horác ismét végigment a parancssoron. Alig fejezte be, Rodney hangja úgy csattant fel, mint az ostor: − Újra! Horác megint végigment az ötödik parancssoron. Amikor befejezte, Rodney felkiáltott: − Hármas parancssor! − Szúrás! Oldalvágás! Hátra! Kereszthárítás! Pajzs! Oldalcsapás! − sorolta Horác, ahogy végrehajtotta a mozdulatokat. Rodney most láthatta, hogy a fiú milyen könnyedén mozog a lábujjain, kardja pedig szinte táncol a kezében, előre, hátra, keresztbe. Horác nem vette észre, de lassabb tempóban sorolta a mozdulatokat, mint a kiképző lo- vag. Karel Rodney-ra nézett. Elismerően bólintott. De Rodney még nem fejezte be. Mielőtt Horác észbe kapott volna, megismételtette vele az ötödik parancssort. − Szúrás! Oldalvágás! Fonák! Alulról felfelé! Felső fonák! − Oldalsó fonák! − kiáltott közbe Sir Rodney, mire Horác kardja − mintha csak saját akaratából tenné − már villant is, és odasuhintotta azt a plusz, halálos csapást. Sir Rodney hallotta Morton és Karel hangján, hogy meglepődtek. Mindannyian tudták, mit jelent, amit láttak. Csak a felsőbb éves kadét, Paul nem kapisgálta még. Csak annyit látott, hogy az újonc egy plusz parancsot kapott a Hadúrtól. Jól csinálta a fiú, kétség sem fér hozzá, tudja, hogy melyik a kard eleje és a vége. De a kadét ennél többet nem látott. − Pihenj! − parancsolta Rodney, mire Horác leengedte kardja hegyét a porba. Úgy állt meg, mint a szemlén szokás: terpeszben, lábai között a karddal, aminek markolata pont az övcsatja elé került. 77

− Nos, Horác, emlékszel-e, mikor tetted hozzá először az oldalsó fonákot a feladatsorhoz? Horác összevonta szemöldökét, aztán tekintetében felcsillant a felis- merés. Nem volt biztos a dolgában, de most, hogy a Hadúr rákérdezett, rájött, hogy már korábban is így csinálta a gyakorlatot. − Igen, uram, azt hiszem. Nem akarattal tettem… Csak úgy… jött. Sajnálom. Rodney a kiképzőkre nézett. Látta rajtuk, hogy tudják, milyen fontos dolog történt itt az imént. Bólintott, néma üzenetet küldött nekik. Egyelőre nem akart semmit kezdeni a látottakkal − majd később. − Semmi baj, de legközelebb koncentrálj Sir Karel parancsaira, rendben? − Igen, uram! − húzta ki magát Horác, majd Karelhez intézte szavait: − Elnézését kérem, uram! Karel az egész ügyet elintézte egy legyintéssel. − Legközelebb figyelj! − Mivel látta, hogy a Hadúrnak sietős, odafordult hozzá. − Köszönöm, uram. Kérek engedélyt a kiképzés folytatásá- hoz! Sir Rodney bólintott. − Gyerünk, kiképző lovag úr! − mondta, azzal megfordult, majd mintha csak épp eszébe jutott volna valami, visszanézett, és egyszerűen hozzátette: − Meglátogatna a lakrészemben ma este, az órák után? − Hogyne, uram − válaszolta Karel, aki tudta, hogy a Hadúr a rendkí- vüli képességű fiúról akar vele beszélni, de úgy, hogy Horác semmit se sejtsen. Sir Rodney visszasétált az iskola épületébe, háta mögött felzendültek Karel parancsai, aztán a vágások ismétlődő, tompa hangjai tovább dobogtak az oszlopokon.

78

Halt megvizsgálta a célpontot, amire Will lőtt, és bólintott. − Nem rossz, egyre jobban lősz. Will nem tudta visszatartani a vigyorgást. Ez nagy dicséret volt, különösen Halttól. Halt látta a fiú ábrázatát, és sietett letörni a szarvait. − Sok gyakorlással… sokkal több gyakorlással talán eléred a középszintet. Will nem tudta pontosan, milyen is a középszint, de azt érezte, hogy nem a legjobb kategória. Arcáról lefagyott a mosoly. Halt egy kézlegyin- téssel lezárta a témát. − Mára eleget gyakoroltál. − Elindult a keskeny hegyi ösvényen. − Hová megyünk? − érdeklődött Will, miközben próbált lépést tartani a Vadonjáró öles lépteivel. Halt a fák koronájára emelte a tekintetét. − Megőrjít a kérdéseivel! − mondta a leveleknek. A lombok természetesen nem válaszoltak.

79

Egy óra gyaloglás után elérték az erdő mélyén megbúvó kis kunyhókat. Will szeretett volna kérdezősködni, de Halt egyértelműen a tudomására hozta, hogy nem fog válaszolni, így hát tartotta a száját, amíg el nem jön a kérdések ideje. Előbb-utóbb úgyis megtudja, miért jöttek ide. Halt előrement a legnagyobb kunyhó irányába, majd megállt, és jelzett Willnek, hogy kövesse a példáját. − Halihó! Öreg Bob! − kiáltotta. A kunyhó belsejében mozgás támadt, majd egy ráncos, hajlott figura lépett ki az ajtón. A szakálla kócos volt, hosszú és piszkossárga. Koponyája majdnem teljesen kopasz. Vigyorogva indult el feléjük, és biccentett Haltnak. Miközben üdvözölte mesterét, Will megérezte a vénember szájszagát. Öreg Bob úgy bűzlött, mint egy istálló. Egy nagyon régóta nem takarított istálló. − Jó reggelt, Vadonjáró! Kit hoztál magaddal? Kíváncsian nézett Willre. Szeme élénk volt, gondozatlan és koszos testi valójával ellentétben tisztán ragyogott. − Ő Will, az új tanítványom! Will, ez itt Öreg Bob! − Jó reggelt, uram! − köszönt udvariasan Will. Az idős ember krákogni kezdett. − Uramnak nevezett! Hallottad, Halt, uramnak nevezett! Ebből lesz aztán a jó Vadonjáró! Will rámosolygott. Hiába volt piszkos, volt benne valami szeretniva- ló − talán az a tény, hogy nem esett hasra Halt előtt. Will nem emlékezett rá, hogy bárki is ilyen közvetlenül beszélt volna a zord képű Vadonjáróval, mint ő. Halt türelmetlenül felmordult. − Készen vannak? Az idős férfi ismét krákogni kezdett, és szaporán bólogatott. − Persze hogy készen vannak! Gyere, és lásd a saját szemeddel! A kunyhó mögött egy elkerített kifutó fogadta őket. A túlsó végében egy fészer állt, csak cölöpök és tető, semmi más. Nem voltak falai. Öreg Bob olyat füttyentett, hogy Will majdnem 80

kiugrott ijedtében a bőréből. − Ott vannak, látjátok? − mutatott a fészer irányába. Will két apró termetű lovat vett észre, akik már kocogtak is, hogy üdvözöljék a gazdájukat. Ahogy közelebb értek, már látta, hogy az egyik ló valójában póni. De mindkét állat kicsi volt és lompos, híján mindannak a kecsességnek és tűznek, ami a báró és a lovagok harcba induló csataménje- it jellemezte. A nagyobbik Halthoz ügetett, aki megvakargatta az állat nyakát, majd a kerítés melletti vödörből egy almát adott neki. A ló hálásan majszolni kezdte. Halt lehajolt, és valamit súgott a fülébe. A ló felvetette a fejét és nyihogott egyet, mintha a Vadonjáró valami jó viccet mondott volna neki. A póni Öreg Bob mellett várta, hogy megkapja az almáját, majd miután ő is elropogtatta, értelmes, nagy szemét Will felé fordította. − Ezt itt Rántónak hívják − mondta az öreg. − Úgy látom, a te méreted, nem? Will elkapta az odadobott kantárt, és a ló szemébe nézett. Egy lompos kis fenevad nézett vissza rá. Lábai rövidek voltak, de erősek. Teste hordó alakú. Farka és sörénye kócos, gondozatlan. Mindent összevetve nem volt fajtája díszpéldánya. Will sokat álmodozott a lóról, amin majd csatába megy: álmai lova magas volt és előkelő. Emellett tüzes és koromfekete, amit addig fésültek és csutakoltak, amíg a szőre úgy nem csillogott, mint a fekete páncél. Mintha a ló gondolatolvasó lett volna, fejével megbökte a fiú vállát. Lehet, hogy nem vagyok valami magas, de azért hidd el, meg tudlak lepni néhány dologgal − mondták a szemei. − Na, mit szólsz hozzá? − kérdezte Halt, a másik ló puha orrát simogatva. Úgy tűnt, a lóval régi barátok. Will habozott. Nem akart megbántani senkit. − Egy kicsit… kicsi − nyögte ki végül. − Ahogy te is − tapintott a lényegre Halt. Will ilyen választ álmában sem várt volna. Öreg Bob hahotázni kezdett. 81

− Nem egy kiköpött csataló, ugye, fiam? − Nem igazán − mondta Will félénken. Kedvelte Öreg Bobot, és attól tartott, hogy a lovat illető kritikát magára veszi. De Öreg Bob megint felnevetett. − De mindegyik pipiskedő csatalovat lekörözi. Kicsi, de erős, mint a bors! Ez egész nap bírja, ez még akkor is fut, amikor az előkelő úri lovak már rég ledőltek, hogy kileheljék a lelküket. Will kételkedve nézett a kócos kis állatra. − Ezt nem is kétlem − válaszolta udvariasan. Halt a kifutó kerítésének támaszkodott. − Miért nem próbálod ki? − ajánlotta. − Te jó futó vagy. Engedd el, és próbáld elkapni. A Vadonjáró hangja azt sugallta, hogy ez egy kihívás. Eldobta a kan- tárt. A ló, mintha csak tudta volna, hogy próbára teszik, könnyedén a kifutó közepére szökellt. Will átbújt a léckerítésen, és a póni felé indult. Karját hívogatóan nyújtotta maga elé. − Gyere, kicsim… ne félj a bácsitól! El akarta kapni a kantárszárat, de a kis ló elfordult tőle. Megugrott oldalra, majd ellenkező irányba, aztán oldalazva forogni kezdett Will körül, kecsesen kitáncolva az útjából. A fiú újra megpróbálta. De a ló megint könnyedén kitért előle. Will kezdte belátni, hogy bolondot csináltak belőle. A ló után nyúlt, mire az hátrálni kezdett, egyre közelebb húzódott a kifutó egyik sarkához. És amikor Will már biztos volt abban, hogy elcsípi, megint kicsúszott a kezei közül, könnyedén oldalra táncolva. Will elvesztette hidegvérét, és a ló felé rohant. A póni az élvezettől nyihogva robogott el előle. Tetszett neki a fogócska. Így ment ez jó ideig. Ahányszor Will csak közeledett, a póni annyi- szor hajolt el, kicselezte, és elszökött előle. Még a szűk kifutóban sem tudta elkapni. Megállt. Rájött, hogy Halt minden mozdulatát figyeli. Gondolkozott néhány pillanatig. Kell lennie valami megoldásnak. Egy ilyen gyors és könnyűlábú lovat nem kap el soha. Cselhez kell folyamodnia. 82

Tekintete a kerítés túloldalán lévő almásvödörre esett. Gyorsan átbújt a lécek közt, és kikapott belőle egyet. Aztán visszabújt a kifutóba, és megállt, mozdulatlanul tartotta kezében az almát, mint egy szobor. − Gyere, kicsim! Rántó hegyezni kezdte a fülét. Szerette az almát, és tetszett neki ez a fiú is − olyan ügyesen játszott vele. Felvetette a fejét, odakocogott, és finoman elvette az almát. Will elkapta a kantárt, a ló pedig boldogan csámcsogott. Ha egy póniról elmondható, hogy üdvözült pofával bazsalyog, akkor Rántó épp ezt művelte. Will felnézett, és látta, hogy Halt elismerően bólint. − Ezt jól kisütötte − mondta a Vadonjáró. Öreg Bob a könyökével ol- dalba bökte a szürke köpönyeges férfit. − Okos fiú ez, okos és udvarias. Jó társak lesznek, a kölyök és a ló, nem igaz? Will megveregette a póni bozontos nyakát és felmeredő füleit. Aztán az öregre nézett. − Miért hívja Rántónak? Abban a pillanatban a póni elrántotta a fejét, és Will úgy érezte, mint- ha tőből tépnék ki a karját. Öreg Bob harsogó nevetése átszelte a tisztást. − Most már sejted?! − kérdezte vigyorogva. Jókedve fertőző volt, Will sem állta meg mosolygás nélkül. Halt a napra nézett, ami gyorsan ereszkedett lefelé a tisztást és a környező mezőket körülvevő fák mögött. − Vezesd a szín alá, Öreg Bob majd megmutatja, hogyan kell csuta- kolni, és hogy mivel kell etetni − mondta a fiúnak, majd az öreg felé fordult. − Itt maradnánk éjszakára, Bob, ha nincs ellene kifogásod. A vén lócsiszár boldogan bólintott. − Örülök a társaságnak, Vadonjáró! Olyan sokat vagyok lovakkal, hogy néha már azt hiszem, lóvá lettem magam is. − Az almásvödörben matatott, oda se figyelve, majd majszolni kezdett egy gyümölcsöt − éppen úgy, ahogy Rántó néhány perccel ezelőtt. Halt fél szemöldökét felvonva figyelte. 83

− Azt hiszem, éppen időben érkeztünk − jegyezte meg szárazon. − Holnap meglátjuk, Will olyan ügyesen üli-e meg Rántót, mint amilyen ügyesen elkapta − mondta, és lefogadta volna, hogy tanítványa nem sokat fog aludni az éjszaka. Igaza volt. Öreg Bob kis kunyhójában két szoba volt, így vacsora után Halt a padlóra feküdt, a kandalló elé, Will pedig a pajta friss, puha szénájában vackolta el magát, miközben a lovak halk fújtatását hallgatta. A hold felkelt és végigaraszolt az égen, de Will szemére nem jött álom, szorongva azon gondolkozott, mit hoz a következő nap. Vajon meg tudja majd ülni Rántót? Életében nem ült még lovon. Lehet, hogy abban a pillanatban leesik, ahogy megpróbál nyeregbe szállni? Vajon megsérülhet? És ami még rosszabb: vajon lejáratja magát? Kedvelte Öreg Bobot, nem akart előtte bolondot csinálni magából. És még kevésbé Halt előtt − döbbent rá meglepetten. Még akkor is azon tűnődött, miért lehet annyira fontos a számára, hogy mit gondol róla Halt, amikor végre mégis elnyomta az álom.

84

− Maga is látta. Mit szól hozzá? − kérdezte Sir Rodney, miközben újabb korsó sört töltött magának az asztal közepén álló kancsóból. Rodney lakosztálya igencsak puritán volt − szinte spártai, különösen, ha az ember tekintetbe vette, hogy ő a Hadiiskola feje. A többi uradalom hadurai kihasználták pozíciójukat, és a luxus minden pompájával éltek, de Rodney más volt. Az ő szobája egyszerűen volt bútorozva: a fenyőből készült asztal körül hat, egyenes támlájú szék állt. Kandalló természetesen volt a sarokban, mert Sir Rodney-nak, bár kedvelte az egyszerű életet, a kényelmetlenségek nem voltak ínyére, és a várban igencsak kemények voltak a telek. Nyárutó volt, a vastag falak megőrizték a kellemes hűvösséget. Amikor eljött a tél, ugyanezek a vastag falak tartották bent a meleget is. Az egyik falba vájt nagy ablakon keresztül a kiképzőtérre lehetett látni. Az ablakkal szembeni, vastag függönnyel takart ajtó Sir Rodney hálószobájába vezetett − itt egy egyszerű katonai ágy és néhány fabútor állt. Amíg felesége, Antoinette még élt, a szoba mutatósabb volt, de mivel ő már jó néhány éve elhunyt, a lakosztályban mindent a használhatóság szabott meg, és a díszítés minimális szintre szorult. − Láttam, bár csak egyszer, és nem is tudom, hogy higgyek-e a szememnek − mondta Karel. − Többször is csinálta, végig a gyakorlatozás alatt − és meg vagyok győződve róla, hogy öntudatlanul tette. 85

− Az előző csapások is olyan gyorsak voltak, mint az az egy, amit én láttam? Sir Rodney bólintott. − Ha lehet, még gyorsabbak. Egy plusz csapást adott a sorozathoz, mégsem esett ki a ritmusból. − A férfi eltöprengett, aztán kimondta, amit mindketten gondoltak. − A fiú őstehetség. Karel oldalra billentette a fejét. Annak alapján, amit látott, ehhez nem fért kétség. Ráadásul a Hadúr többször is tanúja volt a dolognak. De az őstehetségek nagyon ritkák. Az ilyen különleges egyének esetében a kardforgatás egészen más dimenzióban játszódott. Tehetségüket nem képzettség, hanem ösztön táplálta. Belőlük lettek a bajnokok, a kardforgató mesterek. Az olyan tapasztalt harcosok, mint Sir Rodney vagy Sir Karel, gyakorlott karforgatók voltak, de az őstehetségek egy magasabb szinten mozogtak. Az ő számukra a kard nemcsak a testük, hanem egész lényük meghosszabbítása volt. Az ő kezükben a kard az elméjükkel közvetlen összhangban mozdult, gyorsabban a gondolatnál. A született tehetségek időzítés, egyensúly és ritmusérzék tekintetében páratlan képességeket birtokoltak. Ezzel természetesen nagy felelősség hárult a kiképzőkre is, hiszen egy őstehetség képességeit és adottságait igen körültekintően kellett kibontakoztatni és fejleszteni a hosszú felkészülési időszakban, hogy a veleszületett adottságok tökéletes zsenialitásukban kiteljesedhessenek. − Biztos benne? − kérdezte Karel, és Sir Rodney ismét bólintott. Tekintete az ablakon túl kalandozott. Lelki szemei előtt megjelent a gyakorlatozó fiú villámgyors mozdulata. − Biztos. Értesítenünk kell Wallace-t, hogy a következő szemeszterre új tanítványa lesz. Wallace a Hadiiskola kardvívómestere volt, azokat az alapképességeket csiszolta és fejlesztette tovább, amiket Karel és a többiek a kadétokba vertek. A kiváló tehetségek esetében − mint amilyen Horác volt − magántanárrá lépett elő, nekik magasabb szintű vívótechnikákat oktatott. 86

Karel alsó ajkát biggyesztve a Rodney által javasolt időponton gondolkodott. − Előbb nem? − kérdezte, mert a következő szemeszter még csaknem három hónapra volt. − Miért nem kezdhet rögtön? Ahogy én látom, az alapoknak máris mestere. De Rodney megrázta a fejét. − Még nem ismertük meg a személyiségét. Kedves fickónak látszik, de persze az ember sohasem tudhatja. Ha mégiscsak egy kis bajkeverő, nem akarom, hogy Wallace különleges dolgokat tanítson neki. Miután ebbe belegondolt, Karel is igazat adott a Hadúrnak. Ha kiderülne, hogy Horác a viselkedése miatt nem maradhat a Hadiiskola falai között, nem csak kínos, de veszélyes is lehet, hogy már elindult a vívómesterré válás útján. Hiszen a kizárt kadétok ritkán maradnak lojálisak. − És még egy fontos dolog − fűzte hozzá a Hadúr. − Nem akarom, hogy a fiú ebből bármit megsejtsen. Önelégültté tenné, és ez veszélyes lenne a számára. Tartsuk ezt magunk között − ezt mondja meg Mortonnak is. − Igaza van − itta ki a sörét két gyors korttyal Karel, majd a korsót visszarakta az asztalra, és felállt. − Nem időzhetek tovább. Meg kell még írnom néhány jelentést. − Nekem talán nem? − szólt együttérzéssel a Hadúr, aztán a két régi barát szomorúan egymásra mosolygott. − Soha nem hittem volna, hogy ennyi papírmunkával jár egy Hadiiskola működtetése − mondta Rodney, mire Karel gúnyosan felhorkant. − Néha arra gondolok, hogy dobjuk el a fegyvereinket, és az ellenségre inkább borítsuk rá a papírokat, hadd nyomja őket agyon. Karel − rangidős mivoltának tudatában − barátian szalutált, egyetlen ujjal érintve a homlokát. Aztán megfordult, és elindult az ajtó felé. De megállt, amikor Rodney utánaszólt: − Természetesen tartsa a szemét a fiún! De úgy, hogy ne tűnjön fel neki. − Mindenképpen − felelte Karel. − Nem szeretnénk, ha különlegesnek képzelné magát. 87

Abban a percben nem akadt semmi, amitől Horác különlegesnek érezte volna magát − legalábbis jó értelemben véve nem. Csak annyit tudott, hogy van benne valami, ami vonzza a bajt. Terjedt a pletyka a gyakorlótéri jelenetről. A társai, akik nem értették, mi történt, azt gondolták, hogy magára vonta a Hadúr haragját, és most várták az elkerülhetetlen büntetést. Az első szemeszterben az a rend járta, hogy ha a csoportból valaki vétkezik, a szankció az egész osztályt érinti. A hálóteremben, finoman szólva is, feszült volt a hangulat. Horácnak végül sikerült kisurrannia a helyiségből. A folyóhoz akart menni, ahol nem kell a többiek megvetését és rosszallását éreznie. Ám ahogy kilépett, Alda, Bryn és Jeromos karjaiba rohant. A három felsőéves fülébe már eljutott Horác története, igaz, elferdített formában. Azt hitték, a fiú ügyetlenségével vonta magára a figyelmet, és elhatározták, hogy megbüntetik érte. Tisztában voltak vele, hogy fellépésüket a Hadiiskola tanárai nem helyeselnék. Horácnak elsőévesként azonban fogalma sem volt arról, hogy az efféle szekírozásokat Sir Rodney és a többi nevelő egyaránt rossz szemmel nézi. Horác azt hitte, ez a dolgok rendje, így − jobb ötlete nem lévén − beletörődött a kötekedésbe és a gyötrelmekbe. A három fiú a folyóhoz vezette Horácot, távol a figyelő tekintetektől, oda, ahová különben is menni szándékozott. Itt aztán beküldték derékig a vízbe. − A kisbaba nem tud kardot forgatni − kezdte Alda. − A Hadurat felbosszantotta. A kisbaba nem való a 88

Hadiiskolába. A kisbabáknak babázniuk kell, nem kardozniuk − kapcsolódott be Bryn. − Vagy kaviccsal dobálózniuk − zárta le Jeromos a gúnyos litániát. − Keress egy követ, kisbaba! Horác egy pillanatig nem mozdult, aztán körbenézett. A folyópart tele volt kövekkel, lehajolt, hogy felvegyen egyet. A mozdulat közben a kabátja ujja és eleje vizes lett. − Nem olyan kis kavicsra gondoltam − vigyorgott ördögien Alda. − Keress egy nagyobbat, te már nagy kisbaba vagy! − Egy jó nagy követ − mutatta Bryn a kezével, hogy mekkora kőre gondol. Horác körbenézett, és a kristálytiszta vízben jó néhány nagyobb darabot vett észre. Lehajolt, hogy kivegye az egyiket. De közben elkövetett egy hibát. A szikla a vízben még egészen könnyűnek tűnt, de amikor kiemelte, már alig bírta el. Felnyögött a súly alatt. − Mutasd, kisbaba! Emeld fel! − mondta Jeromos. Horác összeszedte minden erejét − a gyors sodrású folyóban állva maradni is embert próbáló feladat, hát még a súllyal megbirkózni −, és sikerült a követ a mellkasáig emelnie, így kínzói is láthatták. − Magasabbra, kisbaba! − parancsolta Alda. − A fejed fölé! Horác sajgó izmokkal engedelmeskedett. A szikla pillanatról pillanatra nehezebbnek tűnt, de sikerült végre a feje fölé emelnie. A három fiú elégedett lehetett. − Így gondoltam − mondta Jeromos, mire Horác megkönnyebbül sóhajjal elkezdte leereszteni a követ. − Mit csinálsz?! − förmedt rá Jeromos. − Azt mondtam, hogy így gondoltam, nem azt, hogy engedd le a követ. Horác újból kinyomta a feje fölé a követ, a fiúk helyeslően bólintottak. − Most maradj ott, amíg el nem számolsz ötszázig, aztán mehetsz vissza a hálóterembe − mondta Alda. − Kezdj számolni! − vigyorgott Bryn az ötleten. − Egy, kettő, három… − kezdte Horác, mire mindhárman egyszerre kiáltottak rá: − Ne olyan gyorsan, kisbaba! Szép lassan. 89

Kezdd újra! − Egy… kettő… három… − veselkedett neki újra Horác, ez a tempó már jobban tetszett a kínzóinak. − Most már jobb − szólalt meg Alda. − Most szépen, lassan elszámolsz ötszázig, aztán mehetsz. − Meg ne próbálj csalni, mert megtudjuk, és akkor ezerig kell elszámolnod! − fenyegetőzött Jeromos. Egymás között kacarászva elindultak visszafelé a Hadiiskolába. Horác ott maradt a sodrásban, remegve tartotta a követ, szeme megtelt a düh és a megaláztatás könnyeivel. Egyszer elvesztette az egyensúlyát, és a vízbe esett. Utána az átázott, súlyos ruhában még nehezebb volt a feje fölött tartani a követ. De nem tette le. Nem tudhatta, hogy nem bújtak-e el valahol, ahonnan kileshetik − hisz ha látják az engedetlenségét, biztosan megbüntetik. Úgy gondolta, ha ez a dolgok rendje, akkor nem ellenkezik. De azt megfogadta magában, hogy ezekért a megaláztatásokért még megfizet valaki. Az első adandó alkalommal. Sokkal később, csuromvizes ruhában, sajgó karokkal, dühtől sajgó szívvel visszament a Hadiiskolába. A vacsorát már lekéste, de aznap valahogy nem volt étvágya.

90

− Kicsit járasd körbe − javasolta Halt. Will hátranézett a bozontos pónira, aki okos szemével visszatekintett rá. − Gyerünk, kicsim! − mondta, és megrántotta a kantárszárat. Rántó hirtelen megmakacsolta magát, kitámasztotta mellső lábait, és nem volt hajlandó mozdulni. Will húzni kezdte a kötelet, egészen belefeküdt a mozdulatba, hogy a makacs állatot mozgásra bírja. Öreg Bob károgva felnevetett. − Erősebb nálad! Will érezte, hogy a fülei elvörösödnek zavarában. Még erősebben húzta. A ló füle megrándult, de nem volt hajlandó elindulni. Mintha egy házat akart volna elvontatni. − Ne nézz rá! − ajánlotta Halt csendesen. − Csak fogd a kötelet, és kezdj el sétálni. Követni fog. Will megpróbálta. Hátat fordított Rántónak, megmarkolta a kötelet, és sétálni kezdett. A póni máris kocogott utána. Will Haltra nézett, és vigyorgott. A Vadonjáró a kifutó túlsó kerítése felé biccentett. A fiú követte a pillantását. Egy nyerget pillantott meg a kerítés tetején. Rántó, mint egy hű kutya, követte gazdáját, keresztül a kifutó füvén. Will a kerítésre akasztotta a kantárt, majd a nyerget a póni hátára helyezte. Aztán lehajolt, hogy a nyereg szíját összekapcsolja. 91

− Jól húzd ám meg! − tanácsolta Öreg Bob. A nyereg úgy állt a póni hátán, mintha odanőtt volna. Will izgatottan nézett Haltra. − Most már meglovagolhatom? A Vadonjáró megsimogatta egyenetlenül nyírt szakállát, mintha töprengene. − Ha jó ötletnek tartod, csináld csak! − szólalt meg végül. Will bizonytalanul állt néhány pillanatig. Az imént hallott válasz fájó emlékeket ébresztett benne. De izgatottsága felülkerekedett óvatosságán. Lábát a kengyelbe dugta, majd fürgén a nyeregbe pattant. Rántó mozdulatlanul állt. − Gyia! − vágta sarkát Will a póni oldalába. Egy pillanatig semmi sem történt. Aztán a póni teste megremegett. Rántó megfeszítette izmos hátát, és kilőtt az ég felé, mind a négy lába a levegőbe emelkedett. Vadul megrázta magát. Mellső lábaira érkezett, és hátsó lábaival a felhők felé rúgott. Will tökéletes szaltót mutatott be, ahogy átbucskázott a ló feje fölött, majd fenékkel a földre esett. Nagy nehezen felkászálódott, nem győzte tapogatni sajgó hátsóját. Rántó a füleit hegyezve bámulta. Most miért kellett ilyen ostobaságot csinálni? − kérdezte a szemével. Öreg Bob a kerítésnek dőlt; majd kipukkadt a nevetéstől. Will Haltra nézett. − Mit csináltam rosszul? − kérdezte. Halt lehajolt, átbújt a kerítésen, aztán elindult Will és a kíváncsian figyelő ló felé. A fiú kezébe adta a kantárt, és egyik kezét Will vállára tette. − Semmit, ha ez egy hétköznapi ló lenne. De Öreg Bob Vadonjárólónak képezte ki, és… − Mi a különbség? − kérdezte dühösen Will, nem hagyva, hogy Halt befejezze a mondatot. − Az a különbség, hogy egy Vadonjáró-lótól, amikor első alkalommal rá akarsz ülni, meg kell kérdezned, hogy megengedi-e. 92

Így lettek betanítva, ezzel akadályozzuk meg, hogy ellopják őket. Will megvakarta a fejét. − Még sohasem hallottam ilyesmiről. Öreg Bob mosolyogva indult feléjük. − Az emberek nem tudnak róla. Ennek köszönhető, hogy Vadonjárólovat sohasem lopnak el. − És mit kell mondani egy Vadonjáró-lónak, mielőtt az ember felül a hátára? Halt megvonta a vállát. − Lova válogatja. Mindegyik más szavaknak engedelmeskedik. − A nagyobb ló felé mutatott. − Az enyémtől például azt kell kérdezni, hogy „permettez moi?”. − Permettez moi?! − ismételte Will. − Ez meg milyen nyelven van? − Gallul. Azt jelenti, „megengedi?”. Tudod, a szülei gallföldről érkeztek − magyarázta Halt, aztán Öreg Bobra nézett. − Bob, mi Rántó varázsszava? Bob szeme felakadt, úgy tett, mintha nem jutna eszébe, aztán felcsillant a tekintete, és kibökte: − Ó, igen, már emlékszem! Ennek itt azt kell mondani, mielőtt a hátára ülnél, hogy „ugye, nem bánná?”. − Ugye, nem bánná? − ismételte Will Bobra nézve. − Ne nekem mondd, öcskös! Hanem a lónak! Will egy kicsit furcsán érezte magát, és attól is tartott, hogy a többiek csak a bolondját járatják vele, de lehajolt Rántó füléhez, és belesúgta: − Ugye, nem bánná? Rántó halkan felnyerített. Will kérdőn nézett a férfiakra, Bob bátorítóan bólintott. − Gyerünk, ülj a hátára! Most már engedni fogja! Will, az előbbinél sokkal óvatosabban, ismét megkísérelte a nyeregbe szállást. Hátsója még most is sajgott az előző próbálkozástól. Semmi sem történt. Ült ott egy darabig, aztán sarkát finoman Rántó bordájához érintette. 93

− Indulj, haver! − mondta neki kedvesen. Rántó füle megremegett, aztán lépésben elindult. A még mindig óvatos Will körbeporoszkálta vele a kifutót, csak aztán merte a sarkával nagyobb tempóra ösztökélni. Rántó szépen ügetni kezdett. Will teste ügyesen követte az ügetés ritmusát, Halt elégedetten nézte. A fiú lóra termett. A Vadonjáró leakasztotta a zár szerepét betöltő kötelet az oszlopról, és szélesre tárta a kaput. − Vidd ki, Will! Nézd meg, mire képes igazából! Will engedelmesen a kapu felé fordította lovát, aztán ahogy kiértek a nyílt mezőre, még egyszer a póni bordájához érintette sarkát. Érezte, ahogy az alatta lévő izmos kis test megfeszül, és Rántó vágtába váltott. Szél süvített Will fülébe, ahogy a póni nyakára hajolt és nagyobb sebességre ösztökélte. A ló válaszképpen megrándította a fülét, és még gyorsabban kezdett vágtatni. Úgy repült, mint a szél. Rövid lábai olyan gyorsan jártak, hogy szemmel követhetetlen volt, csak egy elmosódott folt látszott, ahogy teljes sebességgel haladt a fák irányába. Nem tudván, hogy mi lesz rá a póni válasza, Will finoman meghúzta a kantár bal szárát. Abban a pillanatban Rántó balra kanyarodott, és távolodni kezdett a fáktól. Will addig húzta a kantárt, amíg a ló a kifutó felé nem fordult. Will meglepetten látta, hogy milyen messzi kerültek. Halt és Öreg Bob apró pontok voltak csak a távolban. De gyorsan megnőttek, ahogy Rántó az egyenetlen füvön feléjük vágtázott. Egy kidőlt fa állta az útjukat, de mielőtt Will bármit is tett volna, Rántó átugratta az akadályt. A fiú meglepetten felkiáltott, és a ló rövid nyerítéssel válaszolt rá. Már majdnem a kifutónál jártak, amikor Will gyengéden meghúzta a kantár mindkét szárát. Rántó abban a pillanatban könnyű vágtára kapcsolt, aztán ügetni kezdett, majd végül már csak poroszkált. Will tovább húzta a kantárszárat, amíg Rántó meg nem állt Halt mellett. Rántó felvetette bozontos fejét, és elnyerítette magát. Will előrehajolt, és megveregette a póni nyakát. 94

− Ijesztően gyors! Akár a szél! − lihegte. Halt komoran bólintott. − A szél talán gyorsabb nála, de meg kell hagyni, tud vágtatni. − Az idős férfi felé fordult. − Jó munkát végeztél, Bob. Öreg Bob biccentve fogadta a dicséretet, aztán előrehajolt, és megveregette a kócos kis pónit. Egész életét leendő Vadonjárólovak tenyésztésével, kiképzésével és felkészítésével töltötte. De ilyen ló, mint Rántó, még nem volt a kezei alatt. − Egész nap tudja tartani ezt a sebességet. A hájas fenekű csatalovakat biztosan lekörözi. De a legényke is nyeregbe termett, nem igaz, Vadonjáró? Halt megsimította szakállát. − Elmegy. Az öreg felháborodott. − Elmegy?! De szőrös szívű vagy! Olyan könnyen ülte meg ugratás közben, mint egy pihe! − A fiúra nézett, és bólintott. − A kantárt sem rángattad, mint az emberek általában, csak finoman meghúztad. A lónak érzékeny ám a szája! Will vigyorogva fürdött az öreg lovász dicséretében. Lopva Haltra pillantott, aki olyan mogorva képet vágott, mint általában. El nem mosolyodna a világért sem, gondolta Will. Már le akart pattanni a nyeregből, de eszébe jutott valami. − Engedélyt kell kérnem a leszálláshoz is? Bob hangosan felkacagott. − Dehogy! Elég hozzá egyszer szólni, az ifjú Rántó nem felejt − legalábbis amíg te vagy a lovasa. Will megnyugodva szállt le. Megállt a póni mellett. Rántó szeretetteljesen hozzányomta a fejét. Will az almásvödör felé sandított. − Kaphat még egyet? − kérdezte. Halt bólintott. − Még egy belefér, de ne kapasd el! A végén túl kövér lesz, és nem tud majd futni, ha egyfolytában tömöd! Rántó felhorkant. Láthatóan nem osztotta Halt véleményét az ügyben, hogy egy póni hány almát ehet egy nap. A nap hátralévő része azzal telt, hogy Öreg Bob lovaglási 95

tanácsokkal látta el Willt, utána megmutatta neki, hogyan bánjon a nyereggel meg a lószerszámokkal, majd azt is, hogy hogyan ápolja Rántót. Will addig kefélte és fésülte a pónit, amíg a szőre nem fénylett − Rántó határozottan élvezte a dolgot. Will végül fájó karokkal, holtfáradtan roskadt egy szalmabálára. Természetesen Halt éppen azt a pillanatot látta a legalkalmasabbnak arra, hogy belépjen. − Mozdulj már meg! Nincs idő a naplopásra! Ha sötétedés előtt haza akarunk érni, akkor indulnunk kell. Ezután nyerget dobott a lova hátára. Will nem pocsékolta az idejét arra, hogy megmondja Haltnak: egyáltalán nem lopta a napot. Először is azért, mert tudta, hogy semmi értelme nem lenne, másodszor meg azért, mert túl izgatott volt attól, hogy lóháton mennek vissza Halt erdőszéli kis kunyhójához. Úgy tűnt, a két ló most már elmaradhatatlan társuk lesz. Arra is rájött, hogy Halt és a lova már régen ismerték egymást. A Vadonjáró arra várt, hogy kiderüljön, Will elég ügyes lovas-e, csak azután adta neki a pónit, és azután vitte haza a saját lovát is ideiglenes szálláshelyéről, Öreg Bob istállójából.

Ahogy a homályos, zöld erdőn átlovagoltak, a lovak úgy nyihogtak egymásnak, mintha valamiről elmélyülten beszélgetnének. Will tele volt kérdésekkel, amiket szívesen feltett volna, de tartott tőle, hogy a Vadonjáró nem örülne nekik. Végül mégsem tudta elfojtani kíváncsiságát. − Halt? − szólította meg bátortalanul. A Vadonjáró felhorkant. Ezt Will bátorításnak fogta fel. − Mi a lova neve? − kérdezte tőle a fiú. Halt letekintett rá. Az ő lova nagyobb volt Willénél, habár a báró istállójának csatalovai mögött még ez is messze elmaradt méret tekintetében. 96

− Úgy tudom, hogy Abelard. − Miféle név ez? − Azt hiszem, gall − válaszolt a Vadonjáró, mint aki ezzel befejezettnek tekinti a társalgást. Újabb néhány kilométert haladtak némán. Addigra a nap a fák koronájáig ereszkedett. Árnyékuk hosszú és torz lett. Will Rántó árnyékát nézte: lábai képtelenül megnyúltak, teste pedig összetöpörödött. Már éppen fel akarta hívni erre Halt figyelmét, amikor eszébe jutott, hogy mestere bizonyára nem lenne vevő az ilyen könnyed témákra. Ehelyett összegyűjtötte a bátorságát, hogy feltegyen egy olyan kérdést, ami már napok óta foglalkoztatta. − Halt? A Vadonjáró felsóhajtott. − Mi az már megint? − kérdezte, mint akinek aznapra elege van a beszélgetésből. De Will nem hagyta lerázni magát. − Emlékszik, amikor azt mondta, hogy Morgarath egy Vadonjárónak köszönhette a vesztét? − Mmmm − morgott Halt. − Nos, kíváncsi lennék rá, hogy hívták az illetőt. − A neve nem fontos. Nem is emlékszem rá. − Maga volt? − kérdezte a fiú, aki erről szentül meg volt győződve. A Vadonjáró feléje fordult, arcán a mosoly halvány nyoma nélkül. − Mondtam, hogy a név nem fontos − ismételte meg. Néhány percig csendben haladtak tovább, aztán a Vadonjáró megszólalt: − Tudod, mi a fontos? Will a fejét rázta. − A vacsora. És lekésünk róla, ha nem iparkodunk. Sarkát Abelard bordái közé vágta, mire a ló úgy lőtt ki, mint egy nyílvessző Halt íjából. Willt és Rántót néhány másodperc alatt messze maga mögött hagyta. Will megérintette a sarkával a póni oldalát, mire a kis ló üldözni kezdte nagyobb cimboráját. − Gyerünk, Rántó! Mutasd meg, mit tud egy igazi Vadonjáróló!

97

Will lassan vezette lovát a várfal melletti kirakodóvásárban. Úgy tűnt, mintha a kastély minden lakosa itt tolongana, a falubeliekkel együtt. Willnek ügyelnie kellett rá, hogy lova ne lépjen senki lábára. Az Aratás Napja volt. A nap, amikorra már minden terményt begyűjtöttek a hosszú télre. A fárasztó aratási időszakot hagyományosan a báró által engedélyezett pihenés követte. A vásárosok minden évben ebben az időszakban állították fel sátraikat és bódéikat. Akadtak ott mesemondók, tűznyelők, zsonglőrök és dalnokok. Voltak sátrak, ahol a nyereményért bőrlabdával kellett eltalálni a piramis alakban egymásra rakott fadarabokat, más sátrakban karikákat kellett póznákra hajigálni. Willnek gyanús volt, hogy a póznák átmérője mindig egy kicsivel nagyobb, mint a karikáké, mert még embert nem látott, aki rá tudta volna dobni. De legalább szórakoztató volt, és a báró fizette. Azonban Willt most nem kötötte le a vásár, sem a mutatványosai. Arra később is ráért figyelni. Ebben a pillanatban egykori árvaházi társaihoz tartott. A mesterek az Aratás Napján szabadságot adtak tanítványaiknak, még akkor is, ha ők maguk nem vettek részt az aratásban. Will már hetek óta azon töprengett, Halt vajon tartja-e magát a szokáshoz. Halt a maga törvényei szerint élt, nem igazán gondolt a hagyománnyal. De két estével ezelőtt megnyugtatta. Nagy mogorván a tudtára adta, hogy kiveheti a szabadnapot, de nagyon reméli, hogy nem felejt el mindent, amit a három hónap 98

folyamán a fejébe vert. A három hónap folyamatos íjászatot és késdobálást. A három hónap lopakodást, egyik árnyéktól a másikig, a kastély körül − lehetőleg mindezt úgy, hogy Halt sasszeme ne vegye észre. A három hónap lovaglást és lóápolást, ami közben a kis póni és gazdája között szoros barátság alakult ki. Will a kiképzésének ezt a részét szerette a legjobban. Most készen állt rá, hogy a szabadnapját teljesen kiélvezze. Még az sem vette el a kedvét, hogy tudta, Horác is ott lesz, akit a háta közepére sem kívánt. Bár titkon abban reménykedett, hogy a három hónapos hadiiskolai kiképzés letörte Horác szarvát. A találkozót Jenny szervezte, azzal csalogatta el a többieket, hogy megígérte, a konyháról gyümölcsös kosárka nevezetű süteményt hoz nekik. A konyhán máris első számú tanítvánnyá nőtte ki magát, és Puff mester szívesen hencegett el kedvence tehetségével bárkinek, aki meghallgatta. De ilyenkor sohasem felejtette el kihangsúlyozni saját fontos szerepét a lány tehetségének fejlődésében. Will hasa jókedvűen kordult meg a sütemény gondolatára. Azért nem reggelizett, hogy a süteményeknek több hely maradjon. Jenny gyümölcsös kosárkája már legendás volt Rőthegy várában. Korán érkezett a találkozóhelyre. Leszállt Rántóról, és kikötötte egy almafa árnyékában. A kis póni vágyakozva nézett az ágak magasában himbálózó gyümölcsök felé, de hiába nyújtogatta a nyakát, nem érte el őket. Will elmosolyodott, felmászott a fára, és leszakított egyet. − Ennyi, és nincs több, tudod, mit mondott Halt. Elhízol, ha sokat eszel. Rántó türelmetlenül rázta a fejét. A Vadonjáróval ebben a kérdésben még mindig nem értettek egyet. Will körülnézett, de a többieknek nyomát sem látta egyelőre, leült hát a fa mellé, és hátát a göcsörtös törzsnek támasztva várakozni kezdett. − No lám, csak nem az ifjú Willhez van szerencsém? − hallott a háta mögül egy mély hangot. Will sietve összekapta magát, és a homlokát megérintve 99

szalutált. Maga Arald báró volt az, aki hatalmas lova hátáról szólította meg. Vele volt néhány rangidős lovagja is. − Én vagyok, uram! − mondta Will idegesen. Nem volt hozzászokva, hogy a báró csak úgy megszólítsa. − Boldog Aratás Napot, uram! A báró bólintott, majd előrehajolt, kényelmesen elhelyezkedett a nyeregben. Willnek erősen nyújtogatnia kellett a nyakát, ha fel akart nézni rá. − Nos, ifjú barátom, igencsak jól álcáztad magad a fa alatt. Alig vettelek észre a szürke köpönyegedben. Talán Halt már megtanította neked minden trükkjét? Will lenézett szürke és zöld foltos köpenyére, amit a Vadonjárótól kapott néhány héttel azelőtt. Halt azt is megmutatta neki, hogy a szürke és zöld foltok miként törik meg a formákat, ezzel segítve a köpeny viselőjét, hogy beleolvadhasson a környezetbe. Ahogy mondta, a Vadonjárók láthatatlanságának ez a köpeny az egyik titka. − Csak a köpeny miatt, uram! Halt ezt terepszínnek nevezi. A báró bólintott, jól ismerte a fiú számára még új fogalmat. − De remélem, nem arra fogod használni, hogy süteményeket lopkodj benne − szólt tettetett szigorral a hangjában. − Soha többé, uram! − védekezett tüstént. − Halt azt mondta, ha ilyesmire vetemedem, megnyúzza a hát… − Will azt akarta mondani, hogy a „hátsómat”, de nem volt benne biztos, hogy egy ilyen alantas szót kiejthet-e a báró előtt. A báró megint bólintott, közben elnyomott magában egy mosolyt. − Ebben nem is kételkedem. És hogy jössz ki Halttal, Will? Élvezed, hogy Vadonjárónak tanulhatsz? Willt meglepte a kérdés. Valójában még nem gondolkozott ezen. Ideje sem volt rá. Túlságosan lefoglalta a napjait az új készségek elsajátítása, az íjászat, a késdobálás, valamint Rántó ápolása. Három hónap alatt most először volt rá egy perce, hogy ezen eltűnődjön. − Azt hiszem, uram − mondta vonakodva. − Csak… − Hangja 100

elbicsaklott, és a báró ránézett. − Csak mi? − kérdezte. Will egyik lábáról a másikra állt, és azt kívánta, bárcsak csomót tudna kötni a nyelvére, akkor nem hozná magát ilyen helyzetekbe. − Csak Halt soha nem mosolyog. Mindent olyan komolyan vesz − folytatta félénken. Willnek az volt az érzése, hogy a báró magában ismét nevet rajta. − Nos, a Vadonjáróké komoly feladatkör, gondolom, ezt Halt is elmondta. − Csak ezt hajtogatja − mondta szomorúan a fiú, és a báró akaratlanul elmosolyodott. − Te, fiam, csak arra figyelj, amit a mestered mond. Nagyon fontos munkába avatnak be. − Igen, uram − vágta rá, és maga is meglepődött, hogy egyetértett a báróval. Arald báró megfogta a kantárt, de mielőtt elindult volna, Will egy hirtelen ötlettől vezérelve előrelépett. − Bocsánat, uram − szólt tétován, mire a báró hátrafordult. − Mi az, Will? Will ismét toporogni kezdett. − Uram, emlékszik arra, amikor a seregeink legyőzték Morgarathot? Arald báró kedélyes arca most csaknem gondterheltté változott. − Azt nem egykönnyen felejti el az ember − válaszolta. − Mi van vele? − Halt szerint egy Vadonjáró mutatta meg a lovasságnak, hol lehet átkelni a Surrogó-folyón, így tudtuk hátbatámadni őket… − Ez így van. − Azon tűnődöm, vajon mi lehetett annak a Vadonjárónak a neve − fejezte be Will, és saját merészségétől elvörösödött. − Halt nem mondta el neked? − kérdezte a báró. − Azt mondta, a nevek nem fontosak. A vacsora fontos, de a nevek nem. − De te annak ellenére fontosnak találod őket, hogy a mestered 101

szerint nem azok? − vonta össze szemöldökét Arald báró. Will nyelt egy nagyot, aztán folytatta: − Én azt hiszem, hogy Halt volt az, uram. Csak azt nem értem, miért nem jutalmazták meg a tettéért, miért nem tüntették ki? A báró egy pillanatig elgondolkozott. − Nos, igazad van, Halt volt az, és én meg is akartam jutalmazni, de nem engedte. Azt mondta, az nem illik egy Vadonjáróhoz. − De… − kezdte zavartan Will, de a báró leintette. − Nektek, Vadonjáróknak megvannak a saját törvényeitek, majd kitanulod őket. Lehet, hogy a kívülállók ezeket nem értik. Te csak figyelj Haltra, tedd azt, amit mond, és tisztelettel övezett élet vár rád. − Igen, uram! − tisztelgett Will ismét. A báró a kantárszárral finoman megcsapta lova nyakát, és elindult a vásár felé. − Ennyit erről. Nem cseverészhetek veled egész nap. A vásárra kell mennem. Talán ebben az évben végre sikerül karikát dobnom azokra az átkozott cölöpökre! A báró megindította a lovát, aztán, mint akinek eszébe jutott valami, visszafordult. − Will! − Igen, uram? − Ne említsd Haltnak, hogy elárultam. Nem akarom, hogy mérges legyen rám. − Igen, uram − vigyorgott Will. Ahogy a báró ellovagolt, visszaült a fa alá, hogy megvárja a barátait.

102

Jenny, Aliz és George kicsivel a megbeszélt idő után érkeztek. Ahogy ígérte, Jenny egy szakajtó süteményt hozott, amit vörös ruhába csomagolt. Óvatosan letette a földre, az almafa alá, és a többiek körülülték. Aliz, aki általában visszafogott és előkelő volt, alig bírta kivárni, hogy Jenny mesterművéből egy darabot megkaparinthasson. − Gyerünk! Éhezem! − követelőzött George. Jenny megrázta a fejét. − Meg kell várnunk Horácot − mondta, de hiába meresztgette a szemét, nem látta a fiú alakját kibontakozni a tömegből. − Ne legyél szívtelen! Egész délelőtt egy petíciót írtam a báró számára. Aliz az ég felé fordította a szemét. − Együnk, mert ez rákezd valami jogi csűrés-csavarásra, és estig nem hagyja abba. Majd néhány darabot félrerakunk Horác számára. Will elmosolyodott. George már nem az a félénk, dadogós fiú volt, aki a Kiválasztáson. A Skribleriskolában láthatóan kivirágzott. Jenny kiosztott két-két süteményt mindenkinek, és ugyanennyit félretett Horácnak is. − Akkor lássunk neki! − mondta. A többiek rávetették magukat a süteményekre, majd ódákat zengtek Jenny sütési tudományáról. A lányt mindenfelől tisztelet övezte. − Ez − tárta ki karját George, mintha egy képzeletbeli bíróság 103

előtt beszélne − nem írható le a puszta „sütemény” szóval, ha meg nem sértem kegyedet! Ezt egyszerűen süteménynek bélyegezni akkora bűn lenne, amilyet a tisztelt bíróság még nem látott! Will Alizhoz fordult. − Mióta lett ilyen? A lány rámosolygott. − A jogi kiképzés hónapjai alatt mind ilyenekké válnak. Ezekben a napokban George-ot arra a legnehezebb rávenni, hogy csöndben maradjon. − Ó, ülj le, George! − pirult el Jenny a dicsérettől, amit zavara ellenére élvezett. − Te teljesen megbolondultál! − Talán, kegyes hölgyem! De ha így áll a dolog, mesterművének varázsa vette el az eszemet. Ezek nem sütemények, hanem szimfóniák! − emelte fel megmaradt, fél süteményét a többiek felé, mintha tósztot mondana. − Jenny kisasszonyra, az ízek komponistájára! Aliz és Will egymásra mosolyogtak, aztán George-ra, és a tósztot megismételve Jennyre emelték megmaradt süteményeiket. Aztán mind a négyükből kitört a nevetés. Horác ezt a pillanatot választotta az érkezésre. Egyedül őt viselte meg az új iskola. A munka kemény volt és szakadatlan, a szabályok megszeghetetlenek. Nem mintha nem számított volna erre, és normális körülmények között kezelni is tudta volna a helyzetet. De Bryn, Alda és Jeromos szó szerint pokollá tették az életét azzal, hogy kipécézték maguknak. A három másodéves kadét képes volt rá, hogy az éjszaka közepén kirángassák az ágyából, és a legmegalázóbb, legfárasztóbb feladatokat róják ki rá. Az alvás hiánya és a folytonos aggodalom, hogy mikor törnek rá kínzói, azt eredményezték, hogy elmaradt az órai munkában. Évfolyamtársai érezték, hogy az együttérzés legcsekélyebb jelére ők is áldozattá válhatnak, így kitaszították maguk közül, és a nagy bajban teljesen egyedül maradt. Élete álma rémálommá változott. Utálta a Hadiiskolát, és nem látott olyan kiutat, amivel nem hozná magát még megalázóbb és kínosabb helyzetbe. Az első napján, amikor a szigorú és nyomasztó iskolából kiszabadulhatott, árvaházi társait lakomázás közben találta. 104

Nagyon éhes volt, és megsértődött, hogy nem várták meg. Nem is gondolt arra, hogy Jenny félretette a részét. Azt hitte, hogy a lány elosztotta maguk között, és neki nem hagyott egy falatot sem − ez jobban fájt bármi másnál. Hiszen Jenny volt az, akit árvaházi társai közül a legközelebb érzett magához. Jenny mindig jókedvű volt, barátságos, érdekelték mások bajai. Most döbbent rá, menynyire vágyott rá, hogy újra lássa, és most, hogy találkoztak, úgy érezte, hogy a lány cserbenhagyta. A többieket ismerte annyira, hogy semmi jót ne gondoljon róluk. Aliz mindig úgy fent hordta az orrát, mintha nem is akarna egy levegőt szívni vele, Will pedig mindig azzal töltötte az idejét, hogy valamivel borsot törjön az orra alá, majd miután ez megtörtént, elrohant, és felmászott arra a hatalmas fára, hogy ne érhesse el. Horác legalábbis a mostani, túlérzékeny állapotában így látta a dolgokat. Az eszébe sem jutott, hogyan rángatta Will fülét, vagy hogyan szorította a hóna alá addig a fejét, amíg a kisebb fiú meg nem adta magát. Ami George-ot illeti, őt sohasem vette igazán emberszámba. Könyvmolynak tartotta a vézna fiút, aki mindig tanult. Semmi érdekeset nem talált vértelen lényében. Most meg itt adta a bazári majmot, amin a többiek persze jót röhögtek, miközben szájuk tele volt gyümölcsös kosárkával, amiből neki nem hagytak. Hirtelen gyűlölte mindegyiküket. − Ez igazán nem szép tőletek − duzzogott, mire mindenki felé fordult, az arcokról leolvadt a jókedv. Mint az várható volt, Jenny szólalt meg először. − Horác! Már azt hittük, nem is jössz! − indult el felé, de a fiú hideg tekintete megállította. − Azt hittétek, nem jövök? Azt látom, mert mindent felzabáltatok! Ez Jennyvel szemben súlyos igazságtalanság volt. Mint minden jó szakács, az ételnek csak az elkészítésével foglalkozott, az elfogyasztását másokra hagyta. Igazi öröme az volt, ha látta, hogy a többieknek mennyire ízlik − és ha hallgathatta a dicséreteket. Ezért ő nem evett a süteményből aznap sem. Visszafordult a 105

szalvétával letakart, félretett sütemények felé. − Nem, nem! Maradt még! Nézd! De Horácban annyira fortyogott a düh, hogy se látott, se hallott. − Azt hiszem − mondta gúnyosan −, sétálok egyet, hogy nyugodtan befejezhessétek a lakomát. − Horác! − szólt utána könnyes szemekkel Jenny. Elképzelni sem tudta, mi üthetett a fiúba. Csak annyit tudott, hogy terve az árvaházi társaival való kellemes találkát illetően kútba esett. George előrelépett, kíváncsian nézte Horácot. A magas, vékony fiú oldalra döntötte a fejét, hogy jobban megvizsgálhassa a harcostanoncot. Mintha csak egy kiállítás darabja lett volna, vagy egy tárgyi bizonyíték a bíróságon. − Igazán nincs okod a felháborodásra. Horácot most az okok érdekelték a legkevésbé. Dühösen félrelökte a fiút. − Takarodj innen! És gondold meg, hogy beszélsz egy harcossal! − Még nem vagy harcos − mutatott rá Will. − Csak növendék vagy, mint mi mindannyian. Jenny intett a kezével, hogy Will ne feszítse tovább a húrt. Horác, aki közben nekiállt elfogyasztani a maradék süteményt, lassan felnézett. Néhány másodpercig alaposan végigmérte a fiút. − No, nézd csak! Itt van a kéminasunk is! − mondta, és körbenézett, hogy értékelik-e a humorát. Senki sem nevetett, és ez még jobban feldühítette. − Gondolom, Halt megtanított rá, hogyan szaglászd ki mások titkait, nem igaz? − lépett előre Horác válaszra sem várva, és Will foltos köpenyére mutatott megvetően. − Ez meg mi? Elfogyott a ruhafestéked, ezért nem jársz egyszínűben? − Ez egy Vadonjáró-köpönyeg − mondta Will, és megpróbálta féken tartani a bensejében növekvő felháborodást. Horác megvetően felhorkant, betömte a szájába az egyik 106

sütemény felét, csak úgy röpködtek a morzsák. − Felesleges gorombáskodnod − jegyezte meg George. Horác vörös képpel felé fordult. − Vigyázz a nyelvedre, öcsi! − kiáltott rá. − Egy harcossal beszélsz, ha nem tudnád. − Egy harcostanonccal − igazította ki szigorúan Will most már második alkalommal, és jól megnyomta a „tanonc” szót. Horác, ha lehet, még vörösebb lett. Hol Willre, hol a növendék írnokra nézett. Will készenlétbe helyezte izmait. Látta, hogy a nagydarab fiú bármikor rávetheti magát. De volt valami Will ugrásra kész tartásában és elszánt tekintetében, amitől Horác a támadást kétszer is meggondolta. Magabiztosságot látott a szemében, és ez új volt számára. Eddig, ha ráijesztett, Will mindig alaposan berezelt. Ez az új keletű magabiztosság meglepte. Inkább George-hoz fordult, és nagyot lökött rajta. − Ki a goromba?! − kérdezte, ahogy a magas, vézna fiú hátratántorodott. George verdesni kezdett a karjaival, hogy egyensúlyát megtartsa, és közben, véletlenül rácsapott Rántó oldalára. A békésen legelésző kis póni ijedtében megugrott, és megfeszítette a kantárt. − Nyugalom, Rántó! − szólt rá Will, és a póni azon nyomban lehiggadt. Horác most vette csak észre a lovat. Közelebb lépett, hogy jobban megnézhesse a kócos négylábút. − Ez meg mi? − kérdezte tettetett hitetlenkedéssel. − Ki hozta ezt a túlméretezett, loncsos kutyát a találkozóra?! Will keze ökölbe szorult. − Az én lovamról beszélsz − mondta halkan. Azt még eltűrte, hogy Horác őt sértegesse, de hogy a lovát, azt már nem. Horác harsogva nevetni kezdett. − Egy ló?! Ez nem ló! A Hadiiskolában mi igazi lovakon lovagolunk, nem loncsos kutyákon! Emellett ráférne egy alapos fürdés! − kezdett el fintorogni, ahogy a ló felé szagolt. A póni oldalvást gazdájára pillantott, mintha azt kérdezné: „Ki ez a bugris?” Will elnyomott magában egy gonosz vigyort. 107

− Ez Vadonjáró-ló − jelentette ki határozottan. − Csak egy Vadonjáró tudja megülni. − Még a nagyanyám is megül egy loncsos kutyát! − Ő talán igen, de te biztosan nem, mérget vennék rá. De Horác már el is fogadta a kihívást, és megragadta a kantárt. Rántó Willre nézett, és a fiú megesküdött volna rá, hogy a ló aprót bólintott. Horác könnyedén felült a ló hátára. De a póni meg sem moccant. − Gyerekjáték! − kukorékolta Horác, aztán sarkát jó erősen a ló oldalába vágta. − Hajrá, kutyus, fuss egy kicsit! Will látta, hogy Rántó izmai megfeszülnek, lábai ugráshoz készülnek. A póni négy lábbal a levegőbe pattant, ott vadul megrázta magát, majd a mellső lábaira érkezve a hátsó lábait felrúgta az ég felé. Horác madárként repült a levegőben, aztán hanyatt a porba esett. George és Aliz elégedetten és egyben hitetlenkedve nézték az elterült kötekedőt, aki ott feküdt a földön kinyúlva, mint egy béka, kábultan és mozdulatlanul. Jenny elindult felé, hogy felsegítse. Aztán megfeszült a szája. Elhatározta, hogy csak akkor segít, ha Horác megkéri. Volt egy esély, egy halvány kis esély, hogy a dolog végére pont kerüljön, de Will nem bírt magában tartani egy gunyoros megjegyzést. − Szólj a nagymamádnak, hogy tanítson meg lovagolni! − mondta rezzenéstelen arccal. George és Aliz elnyomtak magukban egy mosolyt, de Jennyből valahogy kibuggyant a kacagás. A következő pillanatban Horác dühtől sötét képpel felpattant. Körbenézett, majd felkapott a földről egy almaágat, és a feje fölött forgatva Rántóra vetette magát. − Majd én megmutatom neked, meg az átkozott lovadnak! − vágott a póni felé, de a ló odébb táncolt az ütés elől, és mielőtt Horác újra lesújthatott volna, Will már a fiú nyakán lógott. Hátulról vetette magát Horácra, és a lendülettől mindketten 108

eldőltek, mint a sószsák. Összekapaszkodva gurultak a porban, megpróbáltak felülkerekedni egymáson. Rántó idegesen felnyerített, amikor észrevette, hogy ura és parancsolója bajban van, és hátrálni kezdett. Horác kalimpáló karja képen találta Willt, hogy csak úgy csengett a füle. Aztán Willnek is sikerült kiszabadítania a jobb karját, és orron törölte vele Horácot. De Horác is megedződött az iskolában. Úgy vágta gyomorszájon a fiút, hogy az levegőhöz sem jutott. Horác feltápászkodott, de Will, ahogy Halttól tanulta, szétvette lábait, és elgáncsolta vele a hadiiskolást. „Mindig te üss először” − véste az agyába Halt a hosszú órák során, mikor a puszta kezes küzdelmet gyakorolták. Most, ahogy a fiú ismét elterült, már rá is vetette magát, és megpróbálta átkulcsolni Horác lábszárát. Aztán Will egy vasmarok szorítását érezte a gallérján, majd valaki a levegőbe emelte; úgy ficánkolt, mint a horogra akadt hal. − Mit műveltek itt, kis gonosztevők?! − dörgött a fülükbe egy dühös hang. Will hátrafordult, így láthatta, hogy maga a Hadúr kapta el a grabancát. A termetes harcos kifejezetten dühösnek tűnt. Horác feltápászkodott, és vigyázzba vágta magát. A Hadúr elengedte Will gallérját, és a fiú úgy huppant a földre, mint egy rongybaba. Aztán ő is vigyázzba állt. − Két tanonc! Akik az ünnepet rendbontással és hangoskodással zavarják! − mondta Sir Rodney hangosan. − Ráadásul az egyik az én iskolámba jár! Will és Horác zavartan toporogtak, egyikük sem mert a Hadúr dühös szemébe nézni. − Jól van, Horác, mi folyik itt? Horác megint toporogni kezdett, aztán elvörösödött, de nem válaszolt. Sir Rodney Willre nézett. − Jól van, Vadonjáró-tanonc! Mi folyik itt? Will tétovázott. − Csak egy kis verekedés, uram − makogta végül. − Azt én is látom! Talán nem vetted észre, de nem vagyok 109

hülye! − A Hadúr várt egy darabig, hátha valamelyik fiúnak van valami hozzáfűznivalója. De mindketten hallgattak. A Hadúr felsóhajtott. Fiúk! Ha nem az ember lába alatt alkalmatlankodnak, akkor verekszenek. Ha nem verekszenek, akkor meg ellopnak vagy összetörnek valamit. − Rendben − szólt végül. − A verekedésnek vége. Fogjatok kezet, és béküljetek ki! Szünetet tartott, de amikor látta, hogy egyik fiú sem mozdul, elővette a kiképzőtiszti hangját, és rájuk ordított: − Kibékülni! Horác és Will végre megmozdultak, és vonakodva kezet ráztak. De amikor Will Horác szemébe nézett, látta, hogy az ügy ezzel távolról sincs elintézve. Még találkozunk! − üzenték Horác dühös szemei. Állok elébe! − válaszolta Will tekintete.

110

Az első hó vastagon fedte be a földet, Halt és Will lassan lovagoltak hazafelé. Hat hét telt el az Aratás Napja és a Horáccal való összetűzés óta, és a csatabárd nem lett elásva. A két ifjúnak nem sok módja nyílt rá, hogy elsimítsák a köztük lévő ellentéteket, mert mestereik állandóan ellátták őket munkával, és útjaik ritkán keresztezték egymást. Will látta néhányszor a harcostanoncot, de mindig csak távolról. Nem beszélhettek egymással, és Horác még csak észre sem vette Willt. De Will érezte, hogy a közöttük lévő feszültség megmaradt, és tudta, hogy egy nap újra összeakasztják majd nem létező bajszukat. Furcsa módon ez a lehetőség nem zavarta annyira, ahogyan néhány hónappal korábban nyugtalanította volna. Nem várta ugyan az összecsapást, de egykedvű higgadtsággal viszonyult hozzá. Elégedetten gondolt arra a jobbhorogra, amit Horác orrán helyezett el. Kissé meglepetten vette tudomásul, de a verekedés emlékét még kellemesebbé tette az a tény, hogy az összetűzés a két lány szeme előtt zajlott. Az lepte meg igazán, hogy épp Aliz jelenlététől volt édesebb az emlék. Bár az egykori árvaháziak találkozása nem a tervek szerint alakult, az esemény Willnek sok emléket és gondolkoznivalót ajándékozott. De most nincs idő a tűnődésre − jutott eszébe, amikor Halt dühös hangja visszarángatta a jelenbe. − Folytathatnánk a nyomolvasást, vagy esetleg valami 111

fontosabb dolgod van? − érdeklődött a Vadonjáró. Will gyorsan körbenézett, hogy rájöjjön, mire céloz Halt. Ahogy a fehér, ropogós havon lovagoltak, a hátasok patája alig adott hangot. Halt a fehér lepel minden egyenetlenségére felhívta Will figyelmét. Állatnyomok voltak, és Will feladata volt, hogy azonosítsa őket. Általában élvezte a nyomolvasóleckéket, de most annyira elkalandozott, hogy azt sem tudta, hová kell néznie. − Ott − mutatott bal felé Halt. A hangjával azt sugallta, nincs hozzászokva ahhoz, hogy ismételgetnie kelljen magát. − Nyúl − vágta rá Will. − Nyúl? − nézett rá oldalról Halt. Will újra a nyomokra nézett, hogy kijavítsa magát. − Nyulak − hangsúlyozta a többes számot a fiú. Halt ragaszkodott a pontossághoz. − Így már sokkal jobb, Will. Elvégre, ha skandok nyomát láttad volna, meg kellett volna tudnod mondani, hogy hányan vannak. − Gondolom… − Gondolod! − ismételte Halt gúnyosan. − Hidd el, Will, nagy a különbség aközött, hogy egy skand van a környéken, vagy egy tucat. Will bocsánatkérően bólintott. Kapcsolatukban jelentős változás állt be. Halt többé nem hívta már „öcsinek”, hanem mindig a nevén szólította. Will örült ennek. A mogorva Vadonjárótól ez szinte elismerésként hangzott. Ennél jobban már csak azt szerette volna, ha a Vadonjáró néhányszor elmosolyodik, amikor a nevét kimondja. De legalább egyszer. Halt mély hangja szakította félbe a gondolatait. − Szóval… nyulak. Ennyi? Will ismét a nyomokra nézett. Most vette észre, hogy más nyomok is vannak ott, ahová a férfi mutatott. − Egy hermelin! − vágta rá diadalmasan. Halt ismét bólintott. − Na, ugye! Észre kellett volna venned, Will, hogy a nyulakon kívül más élőlény is járt ott. A nyomok mélysége elárulja, hogy a 112

nyulak valamitől megijedtek. Ha ilyet látsz, akkor kezdj el más nyom után kutatni! − Értem. Halt a fejét rázta. − Nem. Sokszor olyan vagy, mintha vak lennél. Mert nem tudod ébren tartani a figyelmed. Ezen még dolgoznod kell. Will nem mondott semmit. Elfogadta Halt kritikáját. Megtanulta már, hogy Halt nem bírálja ok nélkül. Olyankor viszont hiába minden kifogás. Némán haladtak tovább. Will a havat pásztázta, szemével további állatnyomokat keresve. Újabb egy kilométer után ismerős tereptárgyak tűntek fel, melyek azt jelentették, hogy közelednek a kunyhójukhoz. Ekkor észrevett valamit. − Odanézzen! − mutatott a beomlott hóra, nem messze az ösvénytől. − Mi az? Halt odafordult. A nyomok − ha egyáltalán nyomok voltak − semmi olyan nyomra nem hasonlítottak, amiket Will eddig látott. Halt közelebb vezette lovát az ösvény széléhez, hogy tüzetesebben is megnézze. − Hmmm − kezdte elgondolkozva. − Ilyet még nem mutattam neked. Ma már nem sokat látni belőlük, ezért jól nézd meg, Will. − Mi ez? − Vaddisznó − hangzott a kurta válasz. − Egy jól megtermett példány. Will riadtan pislogott körbe. Bár a nyomát nem ismerte fel, annyit tudott róla, hogy roppant veszélyes állat. Halt észrevette rémült pillantását, és magabiztosan legyintett. − Nyugi, nincs a közelben. − Ezt a nyomokból meg tudja mondani? − rökönyödött meg Will, és a hóra meredt. A mély nyomokat és vájatokat csakis nagy állat művelhette, egy nagy és dühös állat. − Nem. A lovak viselkedéséből. Ha a közelben lenne, ezek ketten már úgy dobognának, fújtatnának és nyerítenének, hogy a saját gondolatunkat sem hallanánk. 113

− Vagy úgy! − mondta Will, és úgy érezte, bolondot csinált magából. Most már kevésbé erősen markolta az íját. De a Vadonjáró megnyugtató szavai ellenére is újból hátranézett. És a szíve egyre vadabbul kezdett dobogni. A nyom túloldalán, a kusza aljnövényzetben valami megmoccant, alig észlelhetően. Régebben Will elintézte volna annyival, hogy csak a szellő játszik, de a Halttal töltött órák kiélesítették az érzékeit és felgyorsították az észjárását. És abban a pillanatban a legkisebb szél sem fújt. Egy leheletnyi sem. De a bozót megint megmoccant. Will keze nagyon lassan a tegeze felé nyúlt. Nem akarta elijeszteni a bokorban lapuló lényt, így roppant óvatosan húzta ki a nyílvesszőt, majd az idegre helyezte. − Halt? − kérdezte. Hiába igyekezett, a hangja megremegett. Azon tűnődött, hogy egy szál nyíllal vajon megállíthat-e egy rohamozó vaddisznót. Ebben erősen kételkedett. Halt a fiú íjára nézett, majd a ráhelyezett nyílvesszőre, aztán követte pillantását. − Remélem, nem akarod lelőni azt az öreg földművest, aki megbújt a bokorban. Felemelt hangja eljutott a nyomokon túlra, a bozótosig. Hirtelen mozgás támadt, és ijedt kiáltás harsant: − Ne lőjön, drága uram! Kérem, ne lőjön! Csak én vagyok! A bozót szétnyílt, és egy borzas, ijedt öregember pattant ki belőle. Sietve elindult feléjük, de a kapkodás lett a veszte, mert lába belegabalyodott az aljnövényzetbe, és elterült a havon. Valahogy feltápászkodott, majd hogy fegyvertelenségét láthatóvá tegye, felemelt kézzel, nyitott tenyérrel ismét elindult feléjük. Ahogy közeledett, folyamatosan tovább makogott: − Csak én vagyok, uram! Nincs szükség fegyverre, uram! Szegény ördög vagyok, nem ártok én a légynek sem, nemhogy a magukfajtának, esküszöm! Elérte a nyomokat, de közben le sem vette a szemét Will kezéről, valamint a borotvaéles nyílhegyről. Will lassan visszaeresztette az ideget, és közelebbről is megszemlélte a 114

betolakodót. Csont és bőr volt, szakadt és koszos munkaruhát viselt, mint a parasztok. Hosszú, suta végtagjai voltak, hegyes könyöke és térde. Szakálla szürke volt és gubancos, a feje tetején kopasz folt világított. A férfi megállt néhány méterre tőlük, és idegesen vigyorgott a kámzsás alakokra. − Csak én vagyok − ismételte meg még egyszer a biztonság kedvéért.

115

Will önkéntelenül is elmosolyodott. Egy vérszomjas, támadó vaddisznót várt, de ennél a szegény páránál ártalmatlanabb lényt nem tudott elképzelni. − Honnan tudta, hogy ott van? − kérdezte halkan a Vadonjárót. Halt vállat vont. − Egy ideje már észrevettem. Meg kell tanulnod megérezni, ha valaki figyel. És akkor te is észre fogod venni. Will hitetlenkedve rázta a fejét. Halt érzékei egészen rendkívüliek voltak. Nem csoda, hogy a kastély lakói úgy felnéztek rá. − Mit keresett a bozótban? − kérdezte a férfitól szigorúan Halt. − Ki bízta meg azzal, hogy kémkedjen utánunk? Az öreg idegesen dörzsölte össze kezét, közben hol Halt szigorú képére, hol Will íjára nézett, amit a fiú bár leengedett, az idegén még mindig ott pihent a nyílvessző. − Nem kémkedtem! Dehogy, dehogy! Nem vagyok kém! Csak hallottam, hogy valami jön, és azt hittem, hogy az az óriás malac! Halt összehúzta a szemöldökét. − Maga vaddisznónak nézett engem?! A földműves a fejét rázta. − Nem, nem, nem! Miután megláttam kegyelmeteket, azután már meg sem fordult a fejemben ilyesmi! De nem tudtam, kik lehetnek. Attól féltem, hogy banditák! − Mit keres itt? Maga nem idevalósi, ugye? A földműves bocsánatért esedezve rázta a fejét. 116

− A Nyírfa-patakon túlról érkeztem. Ezt a malacot üldöztem, abban bízva, hogy találok valakit, aki kolbásznak valót csinál belőle. Halt érdeklődése hirtelen feltámadt, és a megjátszottan szigorú hangot félretéve megkérdezte: − Maga látta azt a vaddisznót? Az öreg megint a kezét dörzsölte idegesen, és úgy nézett körbe, mintha attól félne, hogy a „malac” rátámad. − Láttam is, hallottam is, de nem akarom többé látni. Gonosz egy fajzat az, higgye meg! Halt a nyomokra nézett. − Hogy nagy, az biztos. − Gonosz is, uram! Az ördög lakozik benne! Olyan gyorsan szaggat szét egy lovat vagy egy embert, ahogy más a reggelijét kapja be! − Szóval, mit is akar vele kezdeni? Jut eszembe, még nem is tudom a nevét… A földműves bólintott, és tisztelegve a homlokához emelte kezét. − Sós Péter vagyok. Így neveznek, mert szeretem, ha van egy kis só az ételemen. − Biztos úgy van, ahogy mondja. De mi volt a terve azzal a vaddisznóval? Sós Péter megvakarta a fejét, és hirtelen nagyon elveszettnek tűnt. − Nem is tudom. Reméltem, hogy találok egy harcost, egy lovagot, vagy egy katonát, aki levadássza. Vagy egy Vadonjárót − tette hozzá hirtelen ötlettől vezérelve. Will vigyorgott. Halt felállt a nyom mellől, ahová az imént letérdelt. Leütögette térdéről a havat, majd Sós Péterhez lépett, aki idegesen toporgott egyik lábáról a másikra. − Sok bajt okozott? − kérdezte a Vadonjáró, mire az öreg szaporán bólogatni kezdett. − Sokat, uram, sokat! Három kutyát felkoncolt, kerítéseket tépett ki, földeket túrt fel. Majdnem megölte a vejemet, amikor 117

megpróbálta megállítani. Ahogy említettem, uram, gonosz egy fajzat! Halt töprengve dörzsölte meg homlokát. − Hmmm. Kétség nem fér hozzá, hogy itt valamit tennünk kell. − A napra nézett, ami alacsonyan lógott a nyugati égen, majd Willhez fordult. − Mennyi világos óránk lehet még? Will a nap helyzetét tanulmányozta. Ezekben a napokban Halt minduntalan kérdezgette, tesztelgette, tanítgatta Willt, folyamatosan fejlesztve a fiú képességeit. Will tudta, hogy alaposan meg kell gondolnia a választ. Halt pontos feleletet várt, nem gyorsat. − Kicsit talán több mint egy órányi? − válaszolta, mire a Vadonjáró összevonta szemöldökét, és Willnek eszébe jutott, hogy Halt ki nem állhatja, ha kérdésre kérdéssel válaszol. − Most kérdezed, vagy mondod? Will megrázta a fejét, mint aki dühös magára. − Valamivel több, mint egy órányi! − mondta most már több magabiztossággal, és a Vadonjáró bólintott. − Pontosan − helyeselt, majd az öreg földműves felé fordult: − Rendben, Sós Péter, azt akarom, hogy vigyen el egy üzenetet Arald bárónak. − Arald bárónak? − kérdezte idegesen a férfi. Halt megint összevonta a szemöldökét. − Látod, mit csináltál? Már ez is kezdi! Kérdéssel válaszol a kérdésre! − Bocsánat − mondta Will, de nem állta meg, hogy el ne mosolyodjon. Halt megrázta a fejét, és tovább beszélt Sós Péterhez. − Így van, Arald bárónak. Megtalálja a várát, ha ezen a csapáson néhány kilométert visszamegy. Sós Péter szeme fölé emelte a kezét, és úgy kémlelt a távolba, mintha megláthatná a várat. − Várat mondott? − kérdezte ábrándozva. − Még sohasem láttam várat. 118

Halt türelmetlenül felsóhajtott. Unta már, hogy az öreg kelekótya mindig eltér a tárgytól. − Igen, várat. Menjen a kapuőrhöz, és… − Nagy vár? − Hatalmas! − mordult rá Halt. Sós Péter ijedten hátrálni kezdett, és az arcára sértett kifejezés ült. − Semmi szükség rá, hogy kiabáljon velem, uram − mondta duzzogva. − Csak kérdeztem valamit. Nem tudtam, hogy az is tilos. − Ne szakítson félbe! Nincs vesztegetni való időnk. Figyel végre? Sós Péter bólintott. − Jó − folytatta Halt. − Menjen a kapuőrhöz, és mondja neki, hogy üzenetet hozott Halttól Arald bárónak. − Halttól? − ült ki arcára a felismerés. − A Vadonjáró Halttól? − Igen, a Vadonjáró Halttól − mondta Halt fáradtan. − A Vadonjáró Halttól. − Attól, aki Morgarath wargaljait hátba támadta? − Attól − mondta Halt, veszedelmesen fojtott hangon. Sós Péter körbenézett. − Hol van? − Én vagyok Halt! − mennydörögte Sós Péter képébe a Vadonjáró. Az öreg megint hátrébb lépett, és hitetlenkedve csóválni kezdte a fejét, miután elmúlt az ijedtsége. − Maga nem lehet ő. A Vadonjáró Halt olyan magas, mint két férfi egymás nyakában! És olyan széles, mint egy szekrény! Egy óriás! Bátor, szilaj harcos. Maga nem lehet ő! Halt elfordult, és megpróbálta elnyomni a dühét. Will nem tudta megállni mosolygás nélkül. − Én… vagyok… Halt − mondta tagoltan, hogy Sós Péter megértse végre. − Fiatal koromban szélesebb és magasabb voltam. Most már összementem. − Égő tekintettel hajolt Sós Péter képébe. − Felfogta? − Ha maga mondja… − hagyta rá Sós Péter, aki még most sem igazán hitte a dolgot, de a Vadonjáró szemében olyan veszélyes csillogást látott, ami elvette a kedvét a további akadékoskodástól. 119

− Nagyszerű − mondta Halt jegesen. − Mondja el a bárónak, hogy Halt és Will… Sós Péter újabb kérdésre nyitotta a száját, de Halt betapasztotta a tenyerével, és Willre mutatott, aki a lova mellett állt. − Az ott Will. Sós Péter bólintott. Szeme kidülledt a szájára tapasztott tenyér fölött, ami meggátolt minden további kérdést vagy közbevetést. Halt folytatta: − Mondja meg neki, hogy Halt és Will egy vaddisznó nyomába eredtek. Ha megtaláljuk a búvóhelyét, visszamegyünk a várba. De addig is, a báró gyűjtse össze az embereit a holnap reggeli vadászathoz. Lassan levette tenyerét a férfi szájáról. − Megértette? − kérdezte Halt, mire Sós Péter óvatosan bólintott. − Akkor ismételje el! − sürgette a Vadonjáró. − Elmegyek a várhoz, a kapuőrhöz, megmondom neki, hogy üzenetet hoztam Halttól… azaz magától… a bárónak. Megmondom a bárónak, hogy Halt… azaz maga… és Will… azaz ő… a vaddisznó búvóhelyének felkutatására indulnak. Aztán azt is, hogy gyűjtsön csapatot a holnapi vadászatra. − Bravó! − mondta Halt, aztán intett Willnek, hogy ismét nyeregbe szállnak. Sós Péter bizonytalankodva állt az ösvényen, és felnézett rájuk. − Eredjen! − mutatott Halt a kastély irányába. Az öreg elindult, ment pár métert, majd amikor már úgy ítélte, hogy biztonságos távolba került a Vadonjárótól, megfordult, és visszakiabált a mogorva Haltnak: − Nem hiszek ám magának! Senki sem zsugorodik össze ennyire! Halt felsóhajtott, és lovát az erdő felé irányította.

120

Lassan ügettek a nap sápadó fényében. A nyergükből oldalra hajolva követték a vaddisznó nyomát. Nem volt nehéz. A súlyos test mély nyomokat hagyott a vastag hóban. De még hó nélkül is könnyű lenne, gondolta Will. A vaddisznó meglehetősen rossz kedvében lehetett, mert agyaraitól még az útjába eső fák és bokrok sem voltak biztonságban. Mindent elpusztított, ami elé került, és külön ösvényt kaszabolt magának az erdőn át. − Halt? − szólal meg halkan Will, amikor már vagy egy kilométert mentek a sűrű erdőben. − Hmmm? − kérdezte Halt, mintha gondolatban máshol járna. − Miért kell nekünk ezzel a bárót zavarni? Nem tudnánk egyszerűen nyílvégre kapni azt az állatot? Halt megrázta a fejét. − Ez egy nagy vadkan, Will. Látszik a nyomokból. Hat nyílvesszőt is kilőhetnénk rá, és még mindig képes lenne arra, hogy megöljön. Egy ilyen vadállat esetében biztosra kell menni. − Hogyan megyünk majd biztosra? Halt felnézett egy pillanatra. − Ezek szerint még sohasem voltál vadkanvadászaton? Will nemet intett a fejével. Halt meghúzta a kantárszárat, megállította lovát, hogy elmagyarázhassa. Will is megállt mellette Rántóval. − Először is, kutyákra van szükségünk. Ez egy újabb ok, ami miatt nem kaphatnánk nyílvégre − kezdte a Vadonjáró. − 121

Valószínű, hogy a vaddisznó elbújik majd a sűrű aljnövényzetben, a bozótosban. Ehhez kellenek a kutyák, hogy kihajtsák onnan, a vadászok pedig körbeállják a búvóhelyét, a kezükben vadkanölő lándzsákkal. − Amiket majd a vaddisznóba hajítanak? − kérdezte Will. − Nem, ha van egy kis eszük − rázta a fejét Halt. − A vaddisznóölő lándzsa két méter hosszú, pengéje kétélű, és a nyél végén van egy keresztvas. Az a cél, hogy a vaddisznó a lándzsásokra támadjon, akik aztán a lándzsájuk nyelét a földnek támasztják, hogy a vaddisznó beleszaladjon egyenesen a fegyver hegyébe. A keresztvas megakadályozza, hogy a fegyver átszaladjon az állaton, különben a bestia megsebesíthetné a lándzsást. − Veszélyesnek tűnik − bizonytalanodott el Will. − Az is − bólintott a Vadonjáró. − De az olyan emberek, mint a báró, vagy mint Sir Rodney és a többi lovag, imádják. A világért sem hagynának ki egy jó kis vadkanvadászatot. − És mi lesz a maga dolga? Maga is lándzsát ragad? − kérdezte Will. Halt a fejét rázta. − Nem, itt fogok ülni Abelard-on − mondta −, ahogy te meg Rántón. Felkészülünk arra az esetre, ha a vaddisznó áttörne a lándzsások gyűrűjén, vagy ha csak megsebesülne a lándzsától, és úgy próbálna elmenekülni. − Ha ezek közül valamelyik megtörténne, mit tennénk? − kérdezte Will. − Utánalovagolnánk, mielőtt megszökne − mondta mogorván Halt. − Aztán megölnénk a nyilainkkal.

Másnap szombat volt, pihenőnap a hadiiskolások számára: reggeli után szabadok voltak, úgy tölthették el a napot, ahogy akarták. Ezek a szabadnapok Horác számára abból álltak, hogy 122

megpróbált eltűnni Alda, Bryn és Jeromos szeme elől. De a felsőbb éves kadétok rájöttek, hogy a fiú kerüli őket, ezért rászoktak, hogy a kantin előtt várják. Most is, ahogy kilépett a térre, egyből észrevette a vigyorogva várakozó hármast. Megtorpant. Ahhoz már késő volt, hogy visszaforduljon. Összeszorult szívvel elindult feléjük. − Horác! − mennydörgött mögötte egy hang, és a fiú rémülten visszafordult. Sir Rodney állt mögötte, és gyanakvó tekintettel méricskélte az udvaron ácsorgó három felsőbb évest. Horác azon gondolkozott, hogy a Hadúr tudja-e, hogyan bánnak vele. Úgy vélte, hogy egészen biztosan. Bizonyára ez is része a kiképzésnek a Hadiiskolában. − Uram! − felelt Horác, és azon töprengett, hogy mi rosszat tehetett már megint. Rodney arcvonásai ellágyultak, és rámosolygott a fiatalemberre. Valamitől nagyon jó kedve volt. − Pihenj, Horác, elvégre szombat van. Voltál-e már vadkanvadászaton? − Őőő… nem, uram. − Sir Rodney szavai ellenére Horác továbbra is vigyázzban maradt. − Akkor épp itt az ideje. Szerezz egy vaddisznóölő lándzsát és egy vadásztőrt a fegyverraktárból. Ulf ad majd lovat, aztán húsz perc múlva itt találkozunk. − Igen, uram! − válaszolt a fiú. Sir Rodney nyilvánvaló örömmel dörzsölte össze a kezét. − Úgy tűnik, Halt és a tanítványa felhajtanak nekünk egy vaddisznót. Itt az ideje egy kis szórakozásnak − mosolygott bátorítóan a fiúra, majd elindult, hogy felkészüljön a vadászatra. Amikor Horác újra kinézett az udvarra, Aldának, Brynnek és Jeromosnak színét sem látta. Elgondolkozhatott volna rajta, hogy a három felsőbb éves miért párolgott el olyan hirtelen, amint meglátták Sir Rodney-t, de most azon járt az esze, hogy vajon milyen lesz a vaddisznóvadászat.

123

Másnap reggel Halt a vadkan búvóhelyéhez vezette a vadászokat. A megtermett jószág mélyen behatolt az erdő sűrű aljnövényzetébe. Halt és Will előző nap találták meg a rejtekhelyét, mielőtt leszállt volna az est. A közelgő csapat tagjai Halt kézjelére leszálltak a lovaikról, és hátasaikat az istállófiúnál hagyták, aki elkísérte őket. A hátralévő néhány száz métert gyalog tették meg. Csak Halt és Will maradtak nyeregben. Tizenöt vadász érkezett, és mindnek olyan vaddisznóölő lándzsája volt, amilyenről Halt beszélt. Széles körbe rendeződve közeledtek a vadkan rejtekhelyéhez. Willt egy kicsit meglepte, hogy az egyik vadász Horác volt. Ő volt az egyetlen harcostanonc, a többiek mind lovagok voltak. Halt néhány száz méter után intett, hogy álljanak meg, majd Abelard hátán Will elé ügetett. A fiú idegesen ült a nyeregben. A kis ló is nyugtalankodott, megérezte a vaddisznó jelenlétét. − Ne felejtsd el − mondta halkan a Vadonjáró −, ha lövésre kerül a sor, a bal lapockája fölé célozz. Egy tiszta lövés a szívbe, ez az egyetlen esélyed, ha rád támad. Will bólintott, majd megnyalta idegességtől kiszáradt száját. Előrehajolt, és megpaskolta Rántó nyakát. A kis ló felvetette a fejét gazdája érintésére. − Maradj a báró közelében − emlékeztette Halt, aztán átnyargalt a vadászok gyűrűjének túloldalára. Halt a veszélyesebb oldalt választotta, azt, ahol a tapasztalatlanabb vadászok álltak, azok, akik nagy valószínűséggel hibázni fognak. Ha azon az oldalon tör ki a disznó, az ő feladata lesz üldözni és megállítani. Willt − hogy megvédje a bajtól − arra 124

az oldalra állította, ahol a báró és a leggyakorlottabb vadászok voltak. Ezáltal Will Horác közelébe került, Sir Rodney ugyanis maga mellett tartotta kadétját. Horác másik oldalán a báró állt. Végül is ez volt a fiú első vadászata, és a hadúr nem akarta, hogy baja essék. Horác azért volt ott, hogy figyeljen és tanuljon. Ha a vaddisznó azon az oldalon tör ki, akkor Sir Rodney vagy a báró dolga, hogy megállítsák. Horác Willre nézett. Pillantása nem volt ellenséges. A Vadonjáró fiút egy ideges félmosollyal üdvözölte. Will észrevette, hogy a fiú legalább olyan feszülten nyalogatja kiszáradt száját, mint ő. Halt ismét jelzett, és a vadászok gyűrűje még jobban összeszorult a rejtekhely körül. Ahogy a kör szűkült, Will úgy vesztette szem elől mesterét és a túloldalon álló vadászokat. Rántó nyugtalanságából tudta, hogy a vaddisznó a sűrűben lapulhat. De Rántó jól képzett ló volt, gazdája szelíd ösztönzésére tovább közelített a csalitoshoz. Mély torokhang hallatszott a bozótból, és Will hátán felállt a szőr. Most hallotta először, milyen hangot ad ki egy feldühített vaddisznó. A hang félúton volt a visítás és a röfögés között. A vadászok egy pillanatra megtorpantak. − Odabent van, az már biztos! − mondta a báró. − Most már csak abban reménykedjünk, hogy a mi oldalunkon tör ki, igaz-e, fiúk? Will nem volt benne biztos, hogy szeretné, ha az ő oldalán bukkanna fel a fenevad; ő azt sem bánta volna, ha a kör másik felén ront ki. De Sir Rodney és a báró úgy vigyorogtak, mint valami kölykök. Készenlétbe helyezték lándzsáikat. Tényleg úgy élvezték a vadászatot, ahogy azt Halt megjósolta. Will gyorsan lekapta a hátáról az íját, és egy nyílvesszőt helyezett az idegre. Megérintette a nyíl hegyét, hogy biztos legyen benne: borotvaéles. Torka kiszáradt. Kételkedett benne, hogy meg tudna szólalni, ha valaki kérdezné. A kutyák megfeszítették a pórázukat, és csaholásuk visszhangja felverte az erdőt. Az ő hangjuk ijesztette ki a vadat a 125

bozótból. Ahogy a csaholást folytatták, Will hallotta, amint a vaddisznó hosszú agyarával a körülötte lévő cserjéket, fákat sarabolja. A báró a kutyák gondozója, Bert felé fordult, és jelzett neki, hogy engedje el őket. A nagy, erős állatok átvágtattak a tisztáson, és eltűntek a bozótban. Vad, robusztus testű jószágok voltak, kifejezetten vaddisznóvadászatra használták őket. A bozótosból leírhatatlan hangok érkeztek. A kutyák ugatása a vaddisznó vérfagyasztó visításával keveredett. Recsegve törtek a bokrok és a csemetefák. Az egész bozótos rázkódott. Aztán a vadkan váratlanul megjelent a tisztáson. Félútig jött, megállt Halt és Will között. Egy ördögi visítással ledobta magáról a rákapaszkodó kutyát. Szétnézett, aztán a vadászok felé vágtatott. A vele szemben álló fiatal lovag nem tétovázott a bestia láttán. Fél térdre ereszkedett, a lándzsa végét megtámasztotta a földön, és a hegyét a támadó vaddisznónak szegezte. A vaddisznó már nem tudott megfordulni. Saját lendülete szúrta fel a lándzsára. Ugrott egyet, fájdalmában és dühében felvisított, és megpróbálta kirázni magából a gyilkos vasat. De a fiatal lovag bősz képpel tartotta a lándzsát, erősen a földnek szorítva; a megvadult állatnak esélyt sem adott a szabadulásra. Will félelemtől elkerekedett szemmel nézte, ahogy a lándzsa keresztvasa elhajlik a vaddisznó súlya alatt, mint az íj. Aztán a gondosan élezett hegy átszúrta a szörny szívét, és a bestiának vége volt. Egy utolsó torokhangú röfögést hallatva a disznó oldalra fordult, és kilehelte lelkét. Foltos teste majdnem akkora volt, mint egy lóé, izmoktól dudorodott mindenütt. Agyarai, amelyek immár semmi veszélyt nem jelentettek, viszszahajlottak gonoszságot sugalló orra fölött. Az agyarak koszosak voltak a feltúrt földtől, és egy vagy több kutya vérétől vöröslöttek. Will a robusztus testre nézett, és megborzongott. Ha ilyen egy vaddisznó, ő nem kíváncsi a többire.

126

A többi vadász körbevette a vaddisznót elejtő fiatal lovagot, gratuláltak neki, és a hátát veregették. Arald báró is elindult felé, de megtorpant Rántó mellett, és felnézett lovasára. − Sokáig nem fogsz ekkorát látni, Will − mondta szomorúan. − Bárcsak az én lándzsámba szaladt volna bele! De szerettem volna egy ilyen trófeát! − Ezekkel a szavakkal elindult Sir Rodney felé, aki már csatlakozott a gratulálok köréhez. Ennek köszönhetően Will négyszemközt találta magát a hetek óta nem látott Horáccal. Kínosan hallgattak néhány pillanatig, mert egyikük sem akart elsőnek közeledni a másikhoz. Horác, aki izgatott volt a reggel történéseitől, és szíve még mindig kalapált a kitörő vaddisznót kísérő ijedelemtől, meg akarta osztani Will-el a pillanatot. Annak fényében, amin most keresztülmentek, gyerekes óvódásuk apróságnak látszott, és kezdte magát rosszul érezni hat héttel ezelőtti viselkedése miatt. De nem talált szavakat az érzéseihez, és Will arcáról sem olvasott le bátorítást, ezért egy vállrándítással ellépett Rántó mellett, és elindult, hogy gratuláljon a fiatal vadásznak. Ahogy Horác elhaladt előtte, a ló füle megrezzent, inai megfeszültek, és figyelmeztető nyihogást hallatott. Will visszanézett a bozótosra, és ereiben megfagyott a vér. A bozótos előtt egy másik vaddisznó állt, még az előbbinél is sokkal termetesebb. 127

− Vigyázz! − kiáltotta, ahogy a vadállat az agyarával szántani kezdte a földet. Szerencsétlen helyzet volt. A vadászok körgyűrűje felbomlott. Többségükben a fiatal lovagnak gratuláltak, és az elpusztult állatot méricskélték csodálkozva. Csak Will és Horác álltak az állat útjában. És ennek Horác tétovázása az oka − gondolta Will. Horác megpördült Will kiáltására. A fiúra nézett, aztán a veszélyforrás felé fordult. A vaddisznó leszegte a fejét, agyarát a talajba vájta, és támadásba lendült. Mindez egy szempillantás alatt történt. Az imént még a földet szántotta az agyarával, de a következő pillanatban már feléjük robogott. Horác Will és a vaddisznó közé állt, és gondolkodás nélkül szembeszállt vele. Úgy állította a lándzsáját, ahogy Sir Rodney és a báró tanították. De ahogy térdre ereszkedett, elcsúszott egy jégfolton, és az oldalára esett. A hosszú lándzsa kicsúszott a markából. Nem volt vesztegetnivaló idő. Horác védtelenül feküdt a gyilkos agyarak előtt. Will kitépte a lábát a kengyelből, a földre ugrott, és kifeszítette íját. Tudta, hogy erőtlen fegyverével nem fogja megállítani az őrült robogást. Csak abban reménykedett, hogy a védtelen fiúról elvonhatja vele a bestia figyelmét. Elengedte az ideget, és az ellenkező irányba ugrott, mint amerre Horác feküdt. Teljes hangerővel elkiáltotta magát, és újra lőtt. A nyílvesszők úgy álltak ki a vaddisznó vastag hátából, mint tűk a tűpárnából. Súlyos sérülést nem okoztak, de a fájdalom úgy égette a testét, mintha forró késsel szurkálnák. Vörös, dühös szemei a kis, ugrándozó figura felé fordultak, majd a fiú felé vetette magát. Újabb lövésre nem volt idő. Horác biztonságban volt, most Will került szorult helyzetbe. Egy fa felé szaladt, és épp az utolsó pillanatban ugrott be mögé. A vaddisznó megállíthatatlanul csapódott a fatörzsnek. Hatalmas teste a gyökerétől a koronájáig megremegtette a fát, az ágakról hólavina hullott. 128

A vaddisznónak meg sem kottyant az ütközés. Will ezt alig akarta elhinni. A szörny hátrált néhány lépést, és ismét támadásba lendült. A fiú megkerülte a fát, de alig kerülte el az állat halálos agyarait, ahogy az eldübörgött mellette. A vaddisznó megfordult, farolt egyet a hóban, aztán ismét elindult felé. Most már óvatosabban közeledett, de Willnek nem volt módja rá, hogy az utolsó pillanatban arrébb lépjen. A vaddisznó csak robogott, szeme vörösen égett a dühtől, és közben ide-oda kaszált az agyarával. Forró lehelete gőzölgött a hideg, téli levegőben. Will hallotta a háta mögött kiáltozó vadászokat, de tudta, hogy későn érkeznének a segítségére. Újabb nyílvesszőt lőtt ki a fenevadra, bár tudta, hogy halálos lövésre nem számíthat; egy faltörő kost játszó vadkant nehéz elpusztítani. Aztán a hó puha szőnyegén puffogó patazaj ütötte meg a fülét: egy kócos kis alak ügetett a bestia irányába. − Ne, Rántó! − kiáltotta Will, a lova épségét féltve. De a póni a vaddisznó elé szaladt, megpördült, és hátsó patáival alaposan megrúgta. A bestia a bordái közé kapta a rúgást, a ló beleadta minden erejét, és a disznó az oldalára hemperedett a hóban. Ám a következő pillanatban újra talpon volt. A rúgástól csak az egyensúlyát vesztette el, de komoly sérülést nem szerzett. A kis póni nyihogva oldalra táncolt, amikor a vaddisznó tűhegyes agyarával rátámadt. − Rántó! Menekülj! − kiáltott megint Will. Szíve a torkában dobogott. Ha az éles agyarak a póni sérülékeny inaihoz érnek, örökre nyomorék marad. Nem bírta nézni, hogy lova ekkora veszélynek teszi ki magát csak azért, hogy őt megmentse. Ismét kilőtt egy nyilat, aztán kihúzta a hosszú Vadonjáró-tőrt az övéből, majd elindult a havon a hatalmas és gonosz teremtmény felé. A harmadik nyílvessző a disznó oldalába fúródott. Megint elhibázta az érzékeny pontját, és csak könnyebb sérülést okozott a szörnynek. Will odakiabált a lovának, hogy meneküljön. A vaddisznó észrevette a közeledő Willt, és ráismert arra az apró alakra, aki először felbosszantotta. Vörös, gyűlölettől izzó szemei rátapadtak, aztán leszegte fejét, hogy egy utolsó, gyilkos rohamra 129

induljon. A fiú látta a disznó hátsó fertályának hullámzó izomkötegeit. Nem volt fedezék a közelben. Itt kellett szembenéznie a szörnnyel, a nyílt terepen. Fél térdre ereszkedett, és maga elé tartotta a hegyes tőrt, ahogy a disznó feléje vágtatott. Valahonnan a háttérből még elért hozzá Horác rekedt kiáltása, aki lándzsájával a kezében Will segítségére sietett. Aztán a vaddisznó patáinak dobogásához egy másik zúgó, suhanó hang társult, amit rögtön valami húsos, cuppanós zaj követett. A disznó hátrálni kezdett, aztán megrándult a váratlan fájdalomtól, majd eldőlt, akár egy fadarab, le a hóba. A hosszú, nehéz hegyű nyílvessző, ami a Vadonjáró pontos hosszúíjából röppent ki, majdnem tövig belefúródott az állat húsába. Éppen a bal válla fölött találta el, és a nyíl hegye egyenesen a vaddisznó jókora szívébe vágódott. Tökéletes lövés volt. Halt meghúzta a kantárszárat, mire Abelard lefékezett, havat fröcskölve a levegőbe. A Vadonjáró leugrott a lováról, majd a remegő fiúhoz szaladt. Will, akiben szétáradt a megkönnyebbülés, belefúrta fejét Halt durva köpönyegébe. Nem akarta, hogy mások is lássák az arcán patakzó könynyeket. Halt gyengéden kivette a tőrt a fiú markából. − Mi az ördögöt akartál ezzel kezdeni? − kérdezte. Will csak rázta a fejét, meg sem tudott szólalni. Rántó puha orrának bökdösését érezte, és felnézett az állat nagy, okos szemébe. Aztán kavarodás támadt, mert a többi hangoskodó vadász is odaért hozzájuk. A második vaddisznó nagyságán álmélkodtak, és hátba csapkodták Willt a bátorságáért. Ott állt közöttük, apró figura a melák lovagok gyűrűjében, és közben szégyellte a könnyeit, amik továbbra is megállíthatatlanul görögtek lefelé az arcán. − Ravasz dögök ezek − rúgta meg csizmájával Sir Rodney a fekvő szörnyet. − Az ember azt hiszi, hogy csak egyedül van. Soha nem hagyják el egyszerre ketten a rejtekhelyet. Valaki megérintette Will vállát. Hátranézett, és Horáccal találta magát szemközt. A harcostanonc a fejét rázta, egyszerre 130

csodálkozva és hitetlenkedve. − Megmentetted az életemet. Ennél bátrabb tettel még nem találkoztam. Will megpróbálta elhárítani a fiú hálálkodását, de Horác tovább folytatta. Eszébe jutottak azok az idők, amikor gúnyolta és bántotta Willt. A kisebb fiú mégis ösztönösen megvédte őt a vaddisznó gyilkos agyaraitól. Horác érettségéről tanúskodott, hogy azt már el is felejtette, miként vetette magát először ő a Vadonjáró-tanítvány és a rohamozó bestia közé. − De miért, Will? Végül is mi… − de nem fejezte be a mondatot. Will így is tudta, mit akart mondani. − Horác, lehet, hogy a múltban összekaptunk párszor, de nem gyűlöllek. Sohasem gyűlöltelek. Horác bólintott, hirtelen megértette. Aztán döntésre jutott. − Tartozom neked, megmentetted az életemet − mondta határozott hangon. − Nem fogom elfelejteni ezt az adósságot. Ha barátra lesz szükséged vagy segítségre, csak szólj, számíthatsz rám. A két fiú egymás szemébe nézett, aztán Horác baráti jobbot nyújtott, amit Will elfogadott. A körülöttük álló lovagok nem akarták megzavarni a két fiú közötti fontos pillanatot, néma tanúkként figyelték őket. Aztán Arald báró előrelépett, és átkarolta a fiúk vállát. − Jól beszéltek mindketten! − mondta szeretetteljesen, és a lovagok is helyeselni kezdtek. A báró elégedetten vigyorgott. Tökéletes délelőtt volt ez mindent egybevéve. Egy kis izgalom. Két hatalmas vaddisznó. És most mindezek megkoronázásaképpen két gyámoltja között életre szóló szövetség alakult ki, a közösen átélt nagy veszély összekovácsolta őket. − Itt ez a két nagyszerű fickó! − mondta a lovagoknak, akik egyetértőn bólogattak. − Halt és Rodney, mindketten büszkék lehetnek a tanítványaikra! 131

− Azok vagyunk, lordom − mondta Sir Rodney, és Horác felé bólintott elismerően. Látta, hogy a fiú gondolkodás nélkül szállt szembe a veszéllyel. Horác bátran előrenyújtott baráti jobbja is imponált neki. Hiszen nagyon jól emlékezett rá, hogyan csépelték egymást ezek ketten az Aratás Napján. Úgy látszott, hogy az efféle gyerekes civakodásokat már maguk mögött tudták, és nagy elégedettség töltötte el, hogy Horácot választotta tanoncának. Halt nem mondott semmit. De amikor a fiú őszülő mentorára nézett, a Vadonjáró egyszerűen csak bólintott egyet. És Will tudta, hogy ez Halttól három örömujjongással ér fel.

132

A vaddisznóvadászatot követő napokban Will azt vette észre, hogy másként bánnak vele. Az emberek észrevehetően több tisztelettel szóltak hozzá, és máshogy is néztek rá, ha elment mellettük. Ez főleg a falusiakra volt igaz. Behatárolt mindennapjaiknak köszönhetően hajlamosak voltak arra, hogy eltúlozzák és kiszínezzék azokat az eseményeket, amik a hétköznapin kívül estek. A hét végére úgy felfújták a történetet, hogy a pletyka szerint Will két hatalmas vaddisznót ölt meg puszta kézzel, miután azok kitörtek a bozótosból. Néhány nappal később már úgy hangzott a történet, hogy az első vaddisznón keresztüllőtt nyílvesszővel találta szíven a második szörnyet. − Nem sokat gondolkoztam a dolgon − kezdte Will egyik este, ahogy Halttal az erdőszéli, meleg kis kunyhójukban ücsörögtek a tűz előtt. − Nem gondoltam át, hogy mit teszek. Egyszerűen csak megtörtént. De a vaddisznót végül is maga ölte meg, nem én. Halt alig észrevehetően bólintott, és a táncoló sárga lángokat bámulta. − Az emberek azt hisznek, amit akarnak. Ne tulajdoníts neki nagy jelentőséget. Akárhogy is, Will nehezen tudta feldogozni, hogy az emberek hirtelen körbeajnározzák. Úgy vélte, a népek felfújták ezt a dolgot. Ha azért kapná a tiszteletet, amit valóban megtett, még élvezni is tudta volna. A szíve mélyén érezte, hogy valami értékeset tett, sőt, 133

talán tiszteletet érdemlőt. De a falusiak valami olyasmiért csodálták, amit csak kitaláltak, és mivel Will őszinte ember volt, az efféle dicsőség nem töltötte el büszkeséggel. Azért is zavarban volt, mert azon kevesek közé tartozott, akik észrevették Horác ösztönös, bátor lépését, amikor az események kezdetekor a vaddisznó elé ugrott. Will megemlítette Horác tettét Haltnak, abban bízva, hogy ő talán majd továbbadja Sir Rodneynak, de mestere csak kurtán bólintott. − Sir Rodney nagyon jól tudja. Mindenre figyel. Tudja ő, mi az igazság, és nem ül fel a mendemondáknak. És Willnek be kellett érnie ennyivel. A vár körül, a lovagok, a Hadiiskola kadétjai, a különböző mesterek és növendékeik között más légkör uralkodott. A társaságukban Will azt érezte, hogy elfogadják, és hogy értékelik, amit tett. Elkezdték megjegyezni a nevét, és már nem csak Haltnak, hanem neki is köszöntek, ha a vár körül volt dolguk. A báró kedvesebb lett, mint valaha. Büszkeséggel töltötte el, hogy az egyik gyámoltja helytállt a nehéz helyzetben. Az egyetlen ember, akivel Will beszélni szeretett volna az esetről, az Horác volt, de csak ritkán találkoztak, így nem adódott rá alkalom. Szerette volna, ha a kadét tudja, hogy nem tulajdonít jelentőséget a faluban szárnyra kelt pletykáknak, és hogy semmi része nincs a terjesztésükben. Eközben Will oktatása intenzívebbé vált. Halt elmondta neki, hogy egy hónap múlva meg kell jelenniük a Gyűlésen, a Vadonjárók éves találkozóján. Ez alkalommal mind az ötven Vadonjáró összegyűlt, és híreket cseréltek egymással, valamint megvitatták a királyság problémáit, és igyekeztek azokra megoldásokat találni. De Will számára ennél sokkal fontosabb volt, hogy a Vadonjáró-növendékeknek ezen az eseményen kellett számot adniuk előrehaladásukról, mert ez alapján dőlt el, érdemesek-e a kiképzés folytatására a következő évben. Will sajnos csak hét hónapja volt Vadonjáró-tanonc. Ha ezen a vizsgán elbukik, egy újabb évet kell várnia a következő Gyűlésig. Ezért hajnalhasadástól késő estig csak gyakorolt, 134

gyakorolt. A szombati pihenőnap régen elfeledett luxus volt a számára. Egymás után lődözte a nyílvesszőket különböző méretű célpontokra, különböző helyzetekből: térdelésből, ülő pozícióból, vagy éppen állva. Még lesből is nyilazott a fák közül. De a tőreit is sokat forgatta. Dobálta állva, térdelve, balra dőlve vagy jobbra hajolva. A nagyobbik késsel is gyakorolt, úgy, hogy a célpontot a nyelével találta el. Halt azt mondta, hogy néha elég, ha az áldozat csak elkábul az ütéstől. Jó ötletnek tűnt, hogy ezt is elsajátítsa. A lopakodási képességét is továbbfejlesztette. Megtanulta, hogyan maradjon mozdulatlan, mint egy fadarab, ha úgy hitte, megpillantották. Mert valójában az emberek általában addig nem vették észre, amíg meg nem moccant, és ezzel el nem árulta magát. Megtanulta a fürkészek trükkjét, akik hagyják elkalandozni a tekintetüket a célpontról, hogy aztán azonnal odakapják a szemüket, amint mozgást észlelnek. Megtanulta, kik azok a söprögetők − a hátvédek, akik csendben követnek egy csapatot, és leleplezik azokat a kémeket, akik csak akkor bújnak elő, amikor a had már elvonult. Sokat dolgozott Rántóval is. Az a kötődés és vonzalom, ami már az első pillanatban feltámadt közöttük, most még mélyebb gyökeret vert. Megtanulta, hogyan legyen hasznára a kis ló éles hallása és jó szimata, hogy felfigyeljen általuk a veszélyre. Már felismerte azokat a jeleket, amikkel az erre kiképzett ló a lovasának üzen. Ezért nem volt csoda, ha Willnek este már nem volt kedve belovagolnia a várba vezető kanyargós úton, hogy Horáccal beszélgessen. Belenyugodott a helyzetébe, és tudta, hogy előbb vagy utóbb eljön az alkalom. Közben abban reménykedett, hogy Horác elnyerte méltó jutalmát Sir Rodney-tól és a Hadiiskola diákjaitól.

135

De sajnos semmi sem állt távolabb a valóságtól. Sir Rodney nem tudta, mit gondoljon az izmos tanoncról. Minden megvolt benne, amire a Hadiiskolában szükség volt. Bátor volt. A parancsokat gondolkodás nélkül követte, és a fegyverforgatás során különleges képességeknek adta tanújelét. De az órai munkája átlag alatti volt. A feladatokat későn nyújtotta be, vagy összecsapva. Gondot jelentett neki, hogy a tanáraira figyeljen − mintha lélekben mindig valahol máshol járt volna. Emellett gyanítani lehetett, hogy verekedős. Senki sem látta, hogy bárkivel dulakodott volna, de a testét sokszor borították kék-zöld foltok és karcolások. Ráadásul úgy látszott, egyik diáktársával sem alakított ki közelebbi kapcsolatot, sőt, azok nagy ívben kerülték őt. Így az az összkép alakult ki róla, hogy Horác egy verekedős, beilleszkedésre képtelen, lusta regruta, akinek veleszületett képessége van a fegyverforgatáshoz. Mindezeket fontolóra véve a Hadúr kelletlenül arra jutott, hogy el kell távolítania Horácot a Hadiiskolából. Minden jel emellett szólt. De a szíve azt súgta, hogy téved. Biztos van valahol egy tényező, amit figyelmen kívül hagyott. Valójában három tényezőt hagyott figyelmen kívül: Aldát, Brynt és Jeromost. És amíg a Hadúr új kadétjának sorsát fontolgatta, a három felsőbb éves megint kezelésbe vette Horácot. Úgy tűnt, hogy abban a percben, amikor Horác egy biztonságos helyet talál, a három idősebb tanuló egyből kiszimatolja. Persze ez nem esett nehezükre, mert kiterjedt kémhálózattal rendelkeztek iskolán kívül és belül is. Hálózatuk azokból az ifjabbakból állt, akiket megfélemlítettek. Most a fegyverraktár mögé szorították be Horácot, ami máskülönben nyugodt kis hely volt; a fiú néhány 136

nappal korábban fedezte fel magának. Három kínzója félkörben állt előtte, és a falhoz nyomták. Kemény botok voltak náluk, és Alda egyik kezében vastag zsák lógott. − Téged kerestünk, kisbaba − kezdte Alda. Horác nem válaszolt, szeme egyik fiúról a másikra siklott, várta, melyikük fog előbb támadni. − A kisbaba csúnyán lejáratott bennünket − mondta Bryn. − Az egész Hadiiskolát lejáratta − szólt Jeromos. Horác értetlenül bámult. Nem tudta, mire célozhatnak. De Alda következő mondata fényt derített erre is. − A kisbabát meg kellett menteni a csúnya, nagy röfitől! − Méghozzá egy kicsi, sunyi lopakodótanoncnak! − gúnyolódott Bryn. − Kellemetlen helyzetbe hoztál bennünket − lökte meg a vállát Jeromos, és az érdes kőfalnak nyomta. A fiú arca vörös volt a dühtől. Horác tudta, hogy a másik készül valamire. Teste mellett lógó keze ökölbe szorult, de Jeromos észrevette a mozdulatot. − Ne ijesztgess, kisbaba! Ideje, hogy megtanuld a leckét! − Fenyegetően előrelépett. Horác feléje fordult, de rögtön tudta, hogy hibát követett el. Jeromos mozdulata csak beugratás volt, az igazi támadás Aldától érkezett. A durva szövésű zsákot olyan gyorsan húzta Horác fejére, hogy védekezni sem tudott. Aztán összekötötték a zsák száját. Horácot deréktól felfelé elnyelte a szövet, nem látott semmit, tehetetlen volt. Érezte, hogy tovább kötözik, mint egy sonkát, aztán elkezdtek rá záporozni az ütések. Vakon tántorgott, próbálta megvédeni magát, ahogy a három fiú nekiesett a nehéz botokkal. Nekiütődött a falnak, aztán elzuhant, de karjait nem tudta kiszabadítani a kötésből. Az ütések tovább zuhogtak védtelen fejére, karjaira, lábaira. Közben a fiúk nem hagyták abba gyűlölködő litániájukat. − Most szólj a lopakodónak, hogy mentsen meg, kisbaba! − Ezt azért, mert lejárattál bennünket! − Tanuld meg tisztelni a Hadiiskolát, kisbaba! Egyre csak mondták a magukét, miközben Horác a földön vonaglott; esélye sem volt, hogy elkerülje az ütlegeket. A fiú még 137

soha nem kapott ekkora verést. Lassan kezdte elhagyni a tudata, ami szinte megváltás volt. Aztán végre véget ért a kínzás. Búcsúzóul mindegyikük rásózott még párat, majd Alda lehúzta róla a zsákot. Horác remegve szívta tüdejébe a friss levegőt. Minden porcikája elmondhatatlanul égett és sajgott. Valahonnan a távolból Bryn hangját hallotta. − Most pedig tanítsuk meg ugyanerre a leckére a kémet is! Nevetve elindultak. Horác halkan felnyögött. Az öntudatlanság menedékére vágyott, ahol kebelére vonja az enyhet adó sötétség, és legalább arra az időre megszabadul a kínjaitól. De Bryn szavai elevenébe vágtak. Will-el ugyanezt akarják tenni, mint vele. Azzal a nevetséges indokkal, hogy Will a hőstettével lejáratta őket és a Hadiiskolát. Emberfeletti erőfeszítéssel kiszakította magát a jótékony ájulatból, felállt, és hangosan felnyögött a fájdalomtól. Tüdeje zihált, feje szédült, ahogy megtámaszkodott a falnál. Eszébe jutott Willnek tette ígérete: „Ha szükséged van rám, csak szólj!” Itt volt az ideje, hogy beváltsa ígéretét.

138

Will a kunyhó mögötti nyílt mezőn gyakorlatozott. Négy céltábla volt felállítva különböző távolságokban: ezeket kellett eltalálnia, de egy célpontra sohasem lőhetett egymás után kétszer. Halt adta ki a feladatot, mielőtt elment a várba, hogy Arald báróval megvitasson egy frissen érkezett sürgönyt. − Ha egymás után kétszer lősz ugyanarra a célra, akkor az első lövést afféle segédlövésként fogod alkalmazni, ami segít meghatározni a magasságot és az irányt. Így soha nem fogsz megtanulni ösztönösen lőni. Mindig szükséged lesz egy segédlövésre − tanította Halt. Will tudta, hogy mesterének igaza van, de ez még nem tette könnyebbé a dolgát. Hogy nehezítsen a feladaton, Halt azt is parancsba adta, hogy két lövés között öt másodpercnél több idő nem telhet el. Homlokát ráncolva összpontosított, majd az utolsó öt nyílvesszőjét is ellőtte. Gyors egymásutánban átszelték a mezőt, és belecsapódtak a célpontokba. Aznap már tizedszer ürült ki a tegeze. Elindult, hogy megnézze az eredményt. Elégedetten bólintott. Minden nyílvessző célba talált, a legtöbbje a belső köröket érintette, és sokuk egyenesen a céltábla közepébe fúródott. Nagyon jó lövéssorozat volt, azt bizonyította, hogy van értelme a folyamatos gyakorlásnak. Ő nem tudhatta, de a Vadonjáró Csoport tagjain kívül csak kevés olyan íjász akadt a királyságban, aki felvehette volna vele a versenyt. Még a királyi hadsereg íjászai 139

sem lőttek ilyen gyorsan és enynyire pontosan. Őket arra képezték ki, hogy csoportosan lőjenek, nyílzáport zúdítva a támadó csapatokra, ezért az összehangolt mozgást és lövést többet gyakorolták, mint a pontos célzást. Will épp lerakta a fegyverét, hogy összegyűjtse a nyílvesszőket, amikor lépteket hallott a háta mögül, és megfordult. Meglepődött, amikor három hadiiskolással találta szemben magát. Vörös köpönyegük alapján már felsőbb évesek voltak. Nem ismerte egyiket sem, de azért barátságosan üdvözölte őket. − Jó napot! Mi szél hozott ide benneteket? Szokatlan volt, hogy a hadiiskolások ilyen messzire elmerészkedjenek a kastélytól. Észrevette a kezükben tartott vastag botokat, de azt hitte, hogy csak a túrázáshoz hozták őket magukkal. Egy jóképű, szőke fiú, aki a legközelebb állt hozzá, rámosolygott, és így szólt: − A Vadonjáró tanítványát keressük. Will önkéntelenül visszamosolygott rá. Hiszen a Vadonjáróköpönyeg, amit viselt, messziről elárulta kilétét. Lehet, hogy a hadiiskolás csak udvariasságból tette fel kérdését. − Akkor megtaláltátok − válaszolta Will. − Mi járatban vagytok? − Egy üzenetet hoztunk neked a Hadiiskolából. Mint minden hadiiskolás, ez a fiú is magas volt és izmos, ahogy társai is. Közelebb léptek, mire Will ösztönösen hátrálni kezdett. Túl közel kerültek hozzá, közelebb, mintsem az egy üzenet átadásához szükséges lett volna. − Az üzenet a vaddisznóvadászattal kapcsolatos − mondta a vörös hajú fiú. Olyan szeplős volt, mint egy pulykatojás, és az orráról messziről lerítt, hogy egyszer betörték − talán valamelyik fegyverforgatási gyakorlaton, amiken a hadiiskolások állandóan ütik-verik egymást. Will kezdte kényelmetlenül érezni magát, megvonta a vállát. Volt valami a dologban, ami nem tetszett neki. A szőke fiú még mindig mosolygott. De sem a vörös hajú nem talált semmi mosolyognivalót a helyzeten, sem a harmadik társuk, 140

egy barna bőrű siheder, aki a legmagasabb volt közöttük. − Tudod, az emberek sok badarságot összehordtak róla − felelte Will. − Én nem is figyelek rájuk. − Tudjuk! − csattant fel a vörös hajú dühösen, és Will ismét hátrébb lépett, mert a fiúk elindultak felé. Halt tanítása vészcsengőként harsant a fülébe: „Soha ne engedd túl közel magadhoz az embereket! Ha megpróbálják, tégy ellene, mindegy, ki az, és milyen barátságosnak mutatkozik!” − Amikor mindenkinek elpletykálod, hogy megmentettél egy nagy, mamlasz hadiiskolást, akkor minket járatsz le − vádaskodott a magas. Will ránézett, összeráncolta a homlokát. − Soha nem hencegtem ezzel − ellenkezett. − Én… És abban a pillanatban, amíg Will Brynre figyelt, Alda támadásba lendült, és a nyitott szájú zsákot Will fejére akarta húzni. Ugyanazt a cselt akarták bevetni, mint Horác esetében, de Will vigyázott magára, és amint a másik fiú megmozdult, azonnal ellendült ő is. Will váratlanul elbukfencezett a zsák alatt Alda irányába, majd kirúgta a fiú lábát, és a nagy hadiiskolás elterült a füvön, mint egy béka. De hárman voltak, és ennyi támadást nem volt képes kivédeni. Elkerülte Aldát és Brynt, de amikor felpattant, Jeromos a botjával egy jókorát sózott a vállára. A meglepetéstől és a fájdalomtól felkiáltott, előretántorodott, és Jeromos újra ütött, ezúttal az oldalára. Alda is talpra állt, forrt benne a düh, amiért Will kicselezte, és beszállt a náspángolásba. Willt átjárta a fájdalom, és felzokogva térdre rogyott. Ez volt az a pillanat, amikor a hadiiskolások körülvették. Csapdába esett, nem menekülhetett a dorongok elől. − Hagyjátok abba! − kiáltott valaki. A váratlan kiáltás megállította őket. Will, aki a földön feküdt összekuporodva, karjával védve a fejét, most felnézett, és Horácot látta maga előtt. Horác tele volt kék-zöld foltokkal és horzsolásokkal. Néhány méterre állt tőlük. A kezében egy gyakorlásra használt fakardot tartott. Az egyik szeme körül fekete 141

folt éktelenkedett, a szája sarkából vér szivárgott. De a szeméből olyan határozottság és olyan heves gyűlölet sütött, hogy még a felsőbb éves kadétok is meglepődtek. Ám hamarosan észbe kaptak, hogy még mindig túlerőben vannak, ráadásul Horác fegyvere végül is semmivel sem veszélyesebb azoknál a botoknál, amiket a kezükben tartanak. Willt otthagyták a földön, és körbevették Horácot, majd ütésre emelték botjaikat. − A kisbaba utánunk jött − mondta Alda. − A kisbaba újabb verést akar − csatlakozott Jeromos. − Meg is fogja kapni − mosolygott magabiztosan Bryn. Aztán rémülten felkiáltott, ahogy hirtelen valami hatalmas erő kiütötte kezéből a botot, és a husáng messzire repült a levegőben forogva. Egy újabb kiáltás elárulta számára, hogy Jeromossal is hasonló dolog történt. Bryn meglepetten nézett a földön fekvő kardokra. Átjárta a rettegés, amint meglátta, hogy mindkettőt fekete nyílvesszőkkel lőtték keresztül. − Azt hiszem, egy az egy ellen igazságosabb lenne − szólalt meg Halt. Bryn és Jeromos rémülten vették észre az árnyékban a tőlük nagyjából tíz méterre álló, mogorva képű Vdonjárót, aki erős hosszúíjának idegére újabb nyílvesszőt helyezett. Egyedül Alda szegült vele szembe. − Ez hadiiskolai ügy, Vadonjáró! − próbálta kivágni magát. − Jobb, ha kimarad belőle. Will lassan feltápászkodott, és észrevette a Vadonjáró szemében fellobbanó sötét dühöt, amit a fiú szemtelen szavai váltottak ki. Egy pillanatra majdnem megsajnálta Aldát, aztán elkezdett sajogni a háta és a válla, és minden együttérzés elszállt belőle. − Hadiiskolai ügy, mi, öcsi? − mondta Halt vészjóslóan fojtott hangon. Néhány megtévesztően gyors, csusszanó lépéssel Alda előtt termett. Mire a fiú észbe kapott, a Vadonjáró már egy méterre volt tőle. Magabiztossága mégsem hagyta el. Most vette csak észre, hogy jó egy fejjel magasabb a Vadonjárónál, és hetykesége 142

visszatért. Hány éve tart már ettől a titokzatos fickótól, aki előtte áll! Eddig észre sem vette, hogy ilyen kicsi. Ez volt Alda második hibája aznap. Igaz, hogy a Vadonjáró nem volt égimeszelő, de csenevésznek véletlenül sem lehetett volna nevezni. A Vadonjáró sokkal keményebb küzdelmeken ment keresztül életében, mint egy másodéves hadiiskolás. − Én meg úgy láttam, hogy megtámadtatok egy Vadonjárótanoncot − mondta Halt halkan. − Vagyis ez most már Vadonjáró-ügy is, nem igaz? Alda megvonta a vállát. Egyáltalán nem volt megijedve, tőle akármit tehetett a Vadonjáró. − Felőlem a maga ügye is lehet − gúnyolódott −, engem aztán csöppet sem érdekel. Halt néhányszor bólintott, mintha megfontolná, amit a fiú mond. − Nos, akkor úgy döntök, hogy az én ügyem is… de erre nincs szükség − tette vissza a nyílvesszőt a tegezébe, majd hátrafordulva az oldalára akasztotta az íját. Alda akaratlanul is a mozdulatra figyelt, majd hirtelen fájdalom hasított belé, ahogy Halt hátrarúgott a csizmája élével, és alaposan Alda lábára lépett. Ahogy a fiú kétrét görnyedt és fájó lábát markolászta, Halt megpördült a bal sarkán, és jobb könyökével derekasan orrba vágta. A fiú kiegyenesedett az ütéstől, majd hátratántorodott. Tekintetében fájdalom égett. Könny öntötte el a szemét. Álla alatt furcsa birizgálást érzett. Amikor kitisztult a látása, a Vadonjáró szemei csak néhány centiméternyire voltak az övétől. Nem volt bennük gyűlölet, viszont annál több megvetés és lefitymálás, ami sokkal ijesztőbb volt. A birizgálós érzés határozottabb lett, és Alda megpróbált lenézni. A fiú rémülten levegő után kapkodott. Halt tűhegyes és pengeéles hosszútőre szegeződött az állának. Hegye a bőrének nyomódott. − Ne beszélj így velem még egyszer, öcsi − mondta Halt, de olyan halkan, hogy Alda is alig hallotta. − És ne merészelj kezet 143

emelni a tanítványomra, megértetted? Alda szemtelensége a múlté volt, szíve a torkában dobogott, meg sem tudott szólalni. A kés egy kicsivel erősebben nyomódott a torkának, és érezte, hogy a gallérjába vékony vércsík folyik. Halt szeme úgy ragyogott fel, mint a szikrák, ha hirtelen légáramlat éri őket. − Megértetted? − kérdezte még egyszer, és Alda rekedt hangon vála-szolt: − Igen… uram. Halt hátralépett, és olyan gyorsan tette el a tőrt, hogy szemmel nem lehetett követni. Alda összeroskadt, és masszírozni kezdte a bokáját. Biztos volt benne, hogy inak is sérültek. Halt most a másik két hadiiskolás felé fordult. Ösztönösen közelebb húzódtak egymáshoz, mert nem tudták, mire készülhet a férfi. Rémülettel teli szemmel tekintettek rá. Halt Brynre mutatott. − Te − szólt megvetéssel a hangjában Halt. − Vedd fel a botodat! Bryn rettegve a botjához ment, amiből még kiállt a Vadonjáró nyíl-vesszője. Trükköt sejtett, ezért nem vette le a szemét Haltról. Térde ereszkedett, aztán kitapogatta a husángot a fűben. Újból felállt, bal kezében bizonytalanul tartotta a fegyvert. − Most pedig add vissza a nyílvesszőmet! − parancsolta a Vadonjáró. A magas, olajos képű fiú nagy nehezen kihúzta a fából, majd átnyújtotta a Vadon járónak. Minden izma megfeszült, felkészült Halt támadására. De Halt csak egyszerűen elvette a nyílvesszőt, és a tegzébe rakta. Bryn gyorsan biztonságos távolságba húzódott vissza. Halt megvetően felnevetett. Ezután Horáchoz fordult. − Ennek a háromnak köszönheted a zúzódásaidat? − kérdezte tőle. Horác nem válaszolt, aztán rájött, hogy hallgatása nevetséges. Semmi oka nem volt rá, hogy ezt a három gazembert megvédje. Soha nem volt rá oka. − Igen, uram − hangzott a határozott válasz. Halt megvakargatta az állát. − Gondoltam. Mit szólnál egy kis kardozáshoz ezzel a hőssel itt, előttem? Úgy hallottam, jól forgatod. 144

Horác ajkán lassú mosoly indult, ahogy megértette, mit akar Halt. Elindult a fiúk felé. − Tetszik az ötlet. Bryn hátrálni kezdett. − Álljon meg a menet! Nem akarhatja, hogy… De nem folytathatta. A Vadonjáró szeme veszélyesen felvillant, előre-lépett egy fél lépést, és keze megérintette a tejszét. − Neked is van egy botod, ennek a fiúnak is van egy. Csapjatok öszsze! − mondta nagyon halkan és fenyegetően. Bryn rádöbbent, hogy kutyaszorítóba került, és Horác felé fordult. Most, hogy egy az egy ellen kellett küzdenie, bizonytalanabbá vált a fiatalabb fiúval szemben. Mindenki hallott már Horác kivételes tehetségéről a kardforgatást illetően. Úgy döntött, hogy legjobb védekezés a támadás, és Horác feje felé csapott. Horác könnyedén hárította. Ahogyan a fiú következő két ütését is. Ahogy a negyedik ütést is kivédte, fakardja pengéjét ellenfele kezére csúsztatta a boton. Mivel a botnak nem volt keresztvasa, a keményfából készült gyakorlókard alaposan eltalálta Bryn ujjait. Felkiáltott fájdalmában, eldobta a nehéz botot, majd ugrálni kezdett, és közben sérült kezét a karja alá szorította. Horác készen állt a folytatásra. − Nem hallottam, hogy bárki lefújta volna a küzdelmet − mondta Halt halkan. − De lefegyverezett! − nyávogott Bryn. Halt rámosolygott. − Így van. De biztos vagyok benne, hogy lesz olyan kegyes, és megengedi, hogy felvedd a botodat, és újra kezdjétek. Gyerünk! Bryn először Horácra nézett, aztán Haltra, de egyikük pillantásában sem látott könyörületet. − Nem akarok − mondta vékonyka hangon. Horácnak nehezére esett, hogy ebben a reszkető kis vázban ráismerjen a napjait pokollá tévő erőszakoskodóra. Halt úgy tett, mintha fontolóra venné Bryn kívánságát. − Megjegyzésedet tudomásul vesszük, de most folytasd, kérlek! − mondta vidáman. Bryn ujjai fájdalmasan lüktettek, de ennél is rosszabb volt a 145

tudat, hogy mi jön mindezek után. Sejtette, hogy Horác kímélet nélkül vesz majd elégtételt minden sérelméért. Lehajolt a botért, de közben Horácot nézte. Az megvárta, amíg a másik harcra kész lesz, csak azután lendült villámgyors támadásba. A fiú sikítva dobta el a fegyvert. Horác undorodva csóválta fejét. − Vajon ki a kisbaba? − kérdezte tőle, de Bryn nem válaszolt, összehúzta magát, és lesütötte a szemét. − Ha kisbaba lett belőle, akkor el kell fenekelned! − javasolta Halt. Horác vigyorogni kezdett, majd a grabancánál fogva megfordította Brynt, aztán nekiállt kiporolni a nagyobb fiú hátsóját a fakard lapjával, újra és újra, körbe-körbe üldözve a tisztáson. Bryn ugyanis megpróbált kereket oldani a könyörtelen büntetés elől. Ugrált, jajgatott, nyafogott, de Horác nem engedte el a grabancát. Aztán végül, miután Horác úgy látta, hogy visszafizette a megaláztatásokat és a fájdalmakat, eleresztette. Bryn odébb tántorgott, négykézlábra ereszkedett, majd zokogni kezdett fájdalmában és félelmében. Jeromos rettegve nézte a fejleményeket, tudta, hogy ő is sorra kerül. Megpróbált elmenekülni, amíg Halt figyelme máshol járt. − Még egy lépés, és átlyukasztalak egy nyílvesszővel! Will megpróbálta Halt halk, de fenyegető hangját utánozni. A legközelebbi céltáblából jópár nyílvesszőt kihúzott, és az egyik már ott ült az idegen. Halt egyetértően nézett körbe. − Milyen jó ötlet! Célozz a bal lábikrájára, nagyon fájdalmas sérülés! − Brynre nézett, aki a földön fekve zokogott Horác lába előtt. − Azt hiszem, már eleget kapott − mondta, aztán hüvelykujjával Jeromosra mutatott. − Most te jössz! Horác felvette Bryn botját, és Jeromosnak nyújtotta. Jeromos ijedten hátrahőkölt. − Ne! − kiáltott félelemtől tágra nyílt szemmel. − Ez nem igazságos! Ő… − Nos, természetes, hogy nem igazságos. Ti sem voltatok 146

igazságosak, mikor hárman támadtatok egyre. Most kvittek vagyunk. Will gyakran hallotta, hogy a sarokba szorított patkány küzdeni szokott. Jeromos most bebizonyította a szólás igazságát. És a támadó legnagyobb meglepetésére Horác hátrálni kezdett a záporozó ütések elől. Csak azt nem vette észre, hogy minden ütését játszi könnyedséggel hárítja, szinte megalázó egyszerűséggel. Jeromos legjobb ütése sem tört át Horác védekezésén. A másodéves kadét ennyi erővel egy falat is ütlegelhetett volna. Végül Horác megunta a hátrálást. Mereven állt, vas csuklópántjával hárítva el Jeromos utolsó csapását. Egy másodpercig egymásnak feszítették mellkasukat, aztán Horác elkezdte Jeromost visszafelé tolni. Bal kezével megfogta a másodéves fiú jobb csuklóját, fegyvereik összeakadtak. Jeromos lába csúszni kezdett a füvön, ahogy Horác visszafelé tolta. Aztán tolt rajta egy utolsót, amivel hanyatt is lökte. Jeromos látta, mi történt Brynnel, és rájött, hogy ha megadja magát, akkor sem ússza meg a büntetést, ezért kétségbeesetten küzdött Horác ellen. Most Jeromos kezdett hátrálni a fonák, felső és oldalvágások malma elől. Néhány csapást kivédett, de Horác szemmel alig követhető gyorsaságával szemben alulmaradt. Könyökére, karjára és vállára záporoztak az ütések. Horác a csontos részekre koncentrált, amik a legjobban fájnak. Jeromos bordáit a kard lekerekített hegyével vette kezelésbe. De arra azért ügyelt, hogy törést ne okozzon, csak zúzódásokat. Végül Jeromos is feladta. Elhajolt a csapások elől, levetette magát a földre, és karjával védte a fejét. Hátsó fertálya szinte kínálta magát. Horác kérdőn nézett Haltra. Halt Jeromos felé intett. − Miért is ne? Ilyen lehetőség ritkán adódik. Horác akkorát rúgott a hátsójába, hogy csak úgy zengett. Jeromos arca megrándult, majd orrával legalább egy méter hosszan felszántotta a gyepet. Halt felvette a botot, amit Jeromos eldobott. Nézegette egy darabig, vizsgálta a súlyát és az egyensúlyelosztását. 147

− Nem jó fegyver, nem is tudom, miért ezt választottátok − fitymálta. Odadobta a botot Aldának. − Ne lustálkodj! A szőke fiú még mindig a füvön ült, és sérült bokáját dajkálta. Hitetlenkedve nézett az elédobott botra. Betört orrából vér folyt. Ő se lesz többé olyan jóképű, gondolta Will. − De… de… de… én sérült vagyok! − védekezett, majd sántikálva elindult. Nem hitte el, hogy Halt őt is ugyanúgy meg akarja büntetni, mint a társait. Halt úgy nézett rá, mintha elfeledkezett volna a sebesüléséről. Alda már-már reménykedni kezdett. − Az vagy, tényleg az − mondta a Vadonjáró, és egy kicsit csalódottnak tűnt. Alda már azt hitte, felmenti a kínzatás alól. Aztán Halt arca felragyogott. − De hiszen Horác is sérült! Nem igaz, Will? Will vigyorgott. − Alig áll a lábán − felelte, és ezzel Alda minden hiú reménye szertefoszlott. Halt most Horáchoz fordult, és megjátszott aggodalommal megkérdezte: − Biztos vagy benne, hogy a sérüléseid megengedik, hogy folytasd a harcot? Horác csak a szájával mosolygott, a szemével nem. − Igen, talán menni fog. − Akkor ezt megbeszéltük! − örvendezett Halt. − Folytatódhat a küzdelem, nem igaz? Alda belátta, hogy számára sincs menekvés. Szembenézett Horáccal, és az utolsó összecsapás is kezdetét vette. Alda volt a három agresszor közül a legjobb kardforgató, és így, legalábbis néhány pillanatig, kihívást jelentett Horác számára. De a csapások és ellencsapások, az ütések és hárítások során kiismerték egymást, és Alda felmérte, hogy ő bizony a fiatalabb fiú nyomába sem ér. Az egyetlen esélye azt volt, ha valami váratlannal áll elő. Hátralépett, aztán két kézzel markolta meg a husángját, úgy, mint a botvívásban használt botokat szokás, majd gyors bal-jobb 148

horgokat kezdett osztani vele. Egy másodperc erejéig Horácot sikerült is elbizonytalanítania. A fiú elesett, de macskaügyességgel talpra is ugrott, és egy felső csapással támadt Aldára. A másodéves tanonc úgy próbálta meg elhárítani az ütést, ahogy a vívóbotokkal szokás: a feje fölé tartotta, és arra számított, hogy ellenfele fakardját botja középső része állítja majd meg. Elméletileg nem is lett volna rossz megoldás, de a gyakorlatban a keményfából faragott gyakorlókard kettétörte a botot, és Alda ott maradt két, használhatatlan fadarabbal a kezében. Ez már neki is sok volt, eldobta őket, és védtelenül megállt Horác előtt. Horác a kínzójára nézett, aztán a kezében lévő kardra. − Nincs rá szükségem − mondta, és ő is eldobta a kardját. A jobbkezes ütés alig húsz centiméterre indult Alda állától, de a lendületet pótolták Horác vállizmai, testsúlya, meg az a sok szenvedés és magány, amit a fiú miatt el kellett viselnie − ezt a fajta magányt csak az ismerheti, akit rettegésben tartanak. Will elkerekedett szemmel nézte, ahogy Alda hátrarepül a porba, a barátai lába elé. Azok az idők jutottak eszébe, amikor ujjat mert húzni Horáccal. Ha tudta volna, hogy ekkorát tud ütni, eszébe sem jut ilyesmi. Alda nem mozdult, és Will lefogadta volna, hogy egy darabig még nem is fog. Horác hátralépett, megrázta sajgó öklét, és elégedetten felsóhajtott. − Nem is tudja, milyen jólesett. Köszönöm, Vadonjáró. Halt bólintott. − Köszönöm, hogy segítettél Willnek, amikor bajban volt. Különben a barátaimnak Halt vagyok.

149

A kínzóival való leszámolást követő hetekben Horác számára megváltozott az élet a Hadiiskolában. A változás legfontosabb része az volt, hogy Aldát, Brynt és Jeromost kicsapták a Hadiiskolából, de még a várból és a faluból is száműzték őket. Sir Rodney gyanakodott már egy ideje, hogy valami nem stimmel a kezdő osztályokban. Halt titkos látogatása felnyitotta a szemét, és egy nyomozás során fény derült rá, hogyan kínozták Horácot. Sir Rodney döntése gyors volt és kérlelhetetlen. A három másodévesnek fél napot adtak arra, hogy összepakoljanak. Kaptak egy kis készpénzt, némi harapnivalót, és elszállították őket a birodalom határáig, ahol aztán értésükre adták, hogy ne merészeljenek visszatérni. Miután eltűntek, Horác sokkal előkelőbb pozícióba került az iskolában. A Hadiiskola napi kiképzése ugyanolyan kemény maradt, mint addig is. De Alda, Jeromos és Bryn nyomasztó jelenléte nélkül könnyűszerrel igazodott a szabályokhoz, ügyelt a parancsokra, és játszva oldotta meg az órai feladatokat. Kezdett olyanná válni, amilyennek Sir Rodney látni szerette volna. Szobatársai, akiknek már nem kellett félniük a felsőbb évesek bosszújától, barátságosabban és nyitottabban viselkedtek vele. Röviden szólva, Horác úgy érezte, hogy jobbra fordult a sorsa. Csak egy dolgot sajnált: hogy nem tudta rendesen megköszönni Haltnak, amit érte tett. A mezőn történt összecsapás után Horác néhány napra kórházba került, amíg meg nem gyógyultak 150

zúzódásai és sebei. Mire kiszabadult, Halt és Will már a Vadonjárók Gyűlésén voltak.

− Közel vagyunk már? − kérdezte Will, talán tizedszerre azon a reggelen. Halt ingerülten felsóhajtott, de nem válaszolt. Will és Halt már harmadik napja úton voltak, és a fiú azt remélte, közel járnak már a Gyűlés helyszínéhez. Az elmúlt néhány órában többször is érzett valami ismeretlen szagot. Amikor megemlítette mesterének, Halt így válaszolt: − Só, közel járunk a tengerhez. − De ennél többet nem mondott. Will fél szemmel Haltra sandított, mert remélte, hogy talán ki tud húzni belőle még valamit, de a Vadonjáró éles szeme már a földet fürkészte előttük. Will észrevette, hogy időről időre felnéz az út fölött összeboruló fákra. − Keres valamit? − kérdezte Will. Halt megfordult a nyergében. − Végre egy értelmes kérdés. Igen, az az igazság, hogy igen. A Fő Vadonjáró őrszemeket helyez ki a Gyűlés helyszíne köré. Szeretem lóvá tenni őket! − Miért? − Mert így izgalmas − engedett meg egy kis mosolyt magának a Vadonjáró. − A hátunkba akarnak majd kerülni, és onnan követni, hogy azt mondhassák, elkaptak. Ilyen ostoba játékokkal szórakoznak. − Miért lenne ez ostoba? − kérdezte Will, mert a játék nagyban hasonlított a kiképzéséhez. A mogorva Vadonjáró ismét megfordult, és mereven Willre nézett. − Azért, mert sohasem sikerül nekik. Ebben az évben még inkább meg fogják próbálni, mert tudják, hogy tanítvánnyal jövök. Ki akarnak próbálni, elég ügyes vagy-e. − Ez is a próba része? Halt bólintott. 151

− A kezdete. Emlékszel, mit mondtam neked a múlt este? Will bólintott. Az elmúlt két este azzal telt, hogy Halt a tábortűz mellett tanácsokat osztogatott neki, hogyan viselkedjen a Gyűlésen. Múlt éjjel arról beszélt, mit tegyen, ha csapdába akarják csalni. Úgy, ahogy most az őrszemek. − Mikor fogunk… − kezdte Will, de Halt figyelmes lett valamire. Feltartotta a mutatóujját, és csendet kért. Will lenyelte a kérdését. A Vadonjáró egy kicsit oldalra fordította a fejét. A lovak nyugodtan lépkedtek tovább. − Hallod? − kérdezte Halt. Ha nagyon megerőltette magát, Will valami halk dobogást hallott a hátuk mögül, de a saját lovaik patazaja elnyomta a neszt. Aki mögöttük volt, pontosan olyan ritmusban ügetett, mint ők. − Ritmusváltás! − suttogta Halt. − Egy, kettő, három… Bal lábukkal egyszerre érintették meg lovuk oldalát. Ez is csak egyike volt azoknak a jeleknek, amikre Rántót és Abelard-t betanították. Hirtelen mindkét ló megállt, kihagytak egy ütemet, aztán tovább folytatták egyenletes ügetésüket. A kimaradt ütem megváltoztatta ügetésük ritmusát, és a hátuk mögötti patazaj tisztán hallható lett, mint egy elkésett visszhang. Miután a másik ló is ritmust váltott, a zaj hamarosan elhalt. − Vadonjáró-ló − mondta halkan Halt. − Gilan lesz az, biztos vagyok benne. − Honnan tudja? − Csak egy Vadonjáró tud ilyen gyorsan ritmust váltani. És hogy miért Gilan? Mert mindig Gilan az. Az a mániája, hogy elkapjon. − Miért? − kérdezte Will, mire Halt szigorúan nézett rá. − Azért, mert ő volt a legutóbbi tanítványom. És bizonyos okoknál fogva a tanítványoknak az a mániájuk, hogy a mesterüket csőbe húzzák − meredt vádlón jelenlegi tanítványára. Will már majdnem ellenkezni kezdett, hogy ő sohasem fog ilyesmire vetemedni, ha a tanulóévek véget érnek, aztán rájött, hogy minden bizonnyal már az első adandó alkalommal megpróbálná. Úgyhogy 152

inkább hallgatott. Halt megint csendre intette, majd az előtte lévő ösvényt és a fölé hajló ágakat kezdte fürkészni. Aztán előremutatott. − Arra kapaszkodj fel! Kész vagy? Egy nagy fa állt az ösvény mellett, ágai éppen az út fölé hajlottak. Will alaposan megnézte magának, aztán bólintott. Rántó és Abelard folytatták békés ügetésüket a fa felé. Ahogy közelebb értek, Will kihúzta a kengyelből a lábát, aztán a ló hátára guggolt. A póni nem változtatott ügetése ritmusán, miközben gazdája pozíciót váltott. Amint elhaladtak a fa alatt, Will felnyúlt, megragadta a legalacsonyabb ágat, majd felhúzta magát rá. Amikor a kis ló megszabadult lovasa súlyától, patáit még vadabbul verte a földhöz, nehogy az őket követő megsejtse, hogy gazdája nélkül üget tovább. Will csöndben kapaszkodott felfelé a fán, addig, amíg egy biztonságos ágat nem talált, ahonnan beláthatja a terepet. Látta, hogy Halt és a két ló lassan továbbhaladnak az ösvényen. Ahogy a következő kanyarhoz értek, Halt intett Rántónak, hogy menjen tovább, míg ő megállította Abelard-t, leugrott róla, és térdre ereszkedett, mintha nyomokat keresne. Will innen már tisztán hallotta a patazajt. Visszafordult, de egy másik kanyar elrejtette követőjüket. Aztán a halk dobogás elhalt. Will szája kiszáradt, és szíve egyre vadabbul vert bordái kalitkájában. Biztos volt benne, hogy a dobbanását már ötven méterről hallani. De a kemény kiképzés meghozta gyümölcsét. Mozdulatlanul állt az ágon, a levelek és a foltos árnyékok között, onnan figyelte az ösvényt. Valami megmoccant! A szeme sarkából látta, csak egy pillanatig. Alaposan megnézte azt a helyet, több másodpercen át. Aztán eszébe jutott Halt tanítása: „Ne fókuszálj egy pontra, egyben lásd a tájat, úgy fésüld át. Úgysem az alakját fogod meglátni, csak a mozgást észleled. Ne felejtsd el, hogy ő is egy Vadonjáró, kitanulta a láthatatlanság művészetét.” 153

Will kiterjesztette figyelmét, úgy pásztázta át a mögöttük lévő erdőt. Néhány másodperc múlva újra észrevett valamit. Egy ág hajlott vissza, ahogy egy láthatatlan alak csendben elhaladt mellette. Tíz méterrel később egy bokor remegett meg. Aztán egy fűcsomót látott, ami megpróbált kiegyenesedni, miután egy láb rátaposott. Will mozdulatlan volt, mint egy fadarab. Csodálta, hogy követőjük úgy képes utánuk osonni, hogy közben láthatatlan marad. Bizonyára hátrahagyta a lovát, és gyalog indult Halt nyomába. Will gyorsan hátranézett a mesterére, aki még mindig a nyomokkal volt elfoglalva. Újabb mozgást észlelt, a másik Vadonjáró elhaladt Will rejtekhelye alatt, és arra készült, hogy hátulról lepje meg Haltot. Az ösvény közepén váratlanul egy szürke-zöld csuklyás, magas alak jelent meg, mintha a földből nőtt volna ki, húsz méterre a térdelő Halttól. Will pislogott egyet. Szinte a semmiből bukkant elő, az előbb még nem volt ott senki. Will a tegze felé nyúlt, aztán eszébe jutottak Halt szavai: „Várj, amíg beszélni kezd. Mert amíg hallgat, a legapróbb zajt is meghallja, amit ütsz.’’

Will nyelt egy nagyot. Bízott benne, hogy nem hallotta meg mozdulatát, amikor a tegze felé nyúlt. Az alak mindenesetre megtorpant. Lentről boldog kiáltozást hallott: − Halt! Halt! Halt megfordult, aztán felállt, és leveregette térdéről a port. Oldalra hajtott fejjel méricskélte a férfit az ösvény közepén, aki könnyed mozdulattal hosszúíjára támaszkodott, mely pontos mása volt Halt fegyverének. − Gilan, úgy látom, nem unod még a régi viccedet. A magas Vadonjáró megvonta a vállát, és jókedvűen folytatta: − Úgy látom, most beugrottál a viccnek, Halt. Megleptelek. Amíg Gilan beszélt, Will gyorsan és halkan a tegzéhez nyúlt, kiválasztott belőle egy vesszőt, és az idegre helyezte. Most Halt szólalt meg: − Igen? Miféle viccre gondolsz? Beavatnál? A meglepetés 154

kihallatszott Gilan hangjából: − Ugyan már, Halt! Valld be, most elkaptalak. Annyi év óta próbálom. Halt megvakarta őszes szakállát. − Áruld már el, Gilan, miért erőlködsz ennyire, miért akarsz legyőzni? Gilan felnevetett. − Tudnod kéne, mekkora öröm az egy volt tanítvány számára, jobb a mesterénél. Most pedig valld be, hogy elkaptalak. Én nyertem ebben az évben. Miközben Gilan beszélt, Will óvatosan hátrahúzta az íj idegét, és megcélzott egy farönköt, ami két méterre állt Gilantól balra. Halt utasításai fülében csengtek: „Válassz ki egy célpontot a közelében, de ne túl közel! Az isten szerelmére, ha megmozdul, még átlyukasztod nekem!” Halt továbbra is az ösvény közepén maradt. De a másik Vadonjáró kezdte kényelmetlenül érezni magát Halt magabiztosságától, és egyik lábáról a másikra állt. Mintha gyanította volna, hogy Halt nem csak egyszerűen ki akarja beszélni magát a helyzetből. Halt következő szavai alátámasztották gyanakvását. − Ó, igen, tanítvány és mester, különös kapcsolat! De áruld el nekem, Gilan, nem felejtettél el valamit ebben az évben? Talán azért, mert Halt úgy kihangsúlyozta a „tanítvány” szót, talán más miatt, de Gilan rögtön belátta, hogy nagyot hibázott. Feje megfordult, a tanoncot kereste, akiről megfeledkezett. Ahogy megmozdult, Will egyből lőtt. A nyílvessző sziszegve szelte át a levegőt az ifjabb Vadonjáró mellett, és remegve állt bele a Will által kiválasztott farönkbe. Gilan meglepetten hőkölt vissza, aztán tekintete egyenesen arra pontra siklott, ahol Will rejtőzött. Will elcsodálkozott. Hiába a meglepetés ereje, a Vadonjáró egy másodperc alatt bemérte, honnan jött a lövés. Gilan szomorúan rázta meg a fejét. Sasszeme észrevette a lombsátor rejtekében álló szürke-zöld ruhás alakot. 155

− Gyere le, Will! − kiáltott Halt. − Ismerkedj meg az egyik legtürelmetlenebb Vadonjáróval. − Gilanra nézett, és megcsóválta a fejét. − Hányszor mondtam neked, amíg a tanítványom voltál, hogy ne kapkodj? Legalább százszor. Ne siesd el a dolgokat! Gilan bólintott, szinte szégyenkezni látszott. Még jobban szégyenkezett, amikor a fiú a legalsó ágról leugrott, és észrevette, hogy milyen alacsony és milyen fiatal tanítvánnyal van dolga. − Úgy látszik, annyira lekötött, hogy az öreg, szürke rókát elkapjam, hogy nem vettem észre a fán rejtőzködő kis majmot − vigyorgott a hibáján. − Majom? − mordult fel Halt. − Talán nem ő csinált ma tebelőled majmot? Will, ez itt Gilan, az előző tanítványom, jelenleg Meric uradalom Vadonjárója. Nem tudom, hogy szegények mivel érdemelték ki… Gilan szélesen elmosolyodott, és kinyújtotta a kezét Will felé. − Pedig már épp kezdtem azt hinni, hogy jókedvedben találtalak, Halt − mondta vidáman. − Szóval te vagy Will − szorongatta meg Will jobbját. − Örülök, hogy megismertelek. Szép munka volt, fiatal barátom! Will Haltra vigyorgott, mire az idősebb Vadonjáró biccentéssel jelzett tanítványának. Willnek csak most jutottak eszébe Halt utolsó tanácsai: „Ha legyőzöl valakit, soha ne légy kárörvendő. Legyél nagylelkű, és találj valami olyat a másikban, amit megdicsérhetsz. Nem fog neki örülni, hogy legyőzted, de igyekszik majd jó képet vágni hozzá. Mutasd neki, hogy értékeled. A dicséret barátokat szerez, a kárörvendés ellenségeket.” − Igen, Will vagyok − mutatkozott be. − Meg tudna tanítani erre a mozgásra? Káprázatos volt! Gilan keserűen felnevetett. − Olyan káprázatos nem lehetett. Hiszen már messziről kiszúrtál. Will a fejét rázta, arra gondolt, hogy milyen nehezen vette észre a férfit. Minél többet gondolkozott rajta, dicséretét és kérését annál jogosabbnak érezte. 156

− Láttam, ahogy megérkezett. Aztán láttam, hol járt már. De magát nem láttam a kanyar után. De szeretnék én is így mozogni! Gilan arca felderült Will őszinte lelkesedése hallatán. − Nos, Halt, úgy látom, hogy ez a kis fickó nemcsak tehetséges, de udvarias is. Halt kettejükre nézett: a régi és a mostani tanítványára. Aztán Will felé bólintott, értékelte tapintatosságát. − A láthatatlan lopakodás Gilan erőssége. Ahhoz, hogy tanítványának fogadjon, ügyesnek kell lenned. − Átkarolta a magasabb férfi vállát. − Jó téged újra látni! Melegen megölelték egymást. Aztán Halt kartávolságnyira tolta a másik Vadonjárót, és tanulmányozni kezdte. − Évről évre hórihorgasabb leszel. Mikor akarsz már egy kis húst is rakni azokra a csontokra? Gilan mosolygott. Szemlátomást régi vicc volt ez már kettejük kö-zött. − Még szerencse, hogy te helyettem is gyűjtesz! − bökte oldalba mesterét erősen. − Jól látom, hogy az ott egy sörhaskezdemény? − Willre vigyorgott. − Lefogadom, hogy csak lógatja a lábát a kunyhó mellett, és rád hagyja az összes ház körüli munkát. Mielőtt Halt vagy Will válaszolhattak volna, Gilan hátat fordított nekik, és elfüttyentette magát. A kanyarban hamarosan megjelent a lova. A fiatal Vadonjáró elindult hátasa felé, és amikor nyeregbe pattant, Will észrevett egy kardot a ló oldalán, egy hüvelyben lógva. Mesteréhez fordult. − Azt hittem, a Vadonjáróknak nem engedélyezett a kardviselés. Halt először értetlenül nézett a fiúra, aztán észrevette, mi váltotta ki a kérdést, csak Will pillantását kellett követnie. − Nem arról van szó, hogy nincs engedélyezve. Ez csak fontossági sorrend kérdése − mondta, amíg mindketten nyeregbe szálltak. − Ahhoz, hogy az ember jó kardforgató legyen, éveket kell gyakorolnia. Nekünk erre nincs időnk, mert annyi más képesség van, amit el kell sajátítanunk. 157

Látta, hogy Will ajkán újabb kérdés formálódik, ezért folytatta: − Gilan apja lovag volt. Gilant már azelőtt megtanították a kardforgatásra, hogy Vadonjáró-tanonc vált volna belőle. Ő egy különleges eset, folytathatta a kardvívás gyakorlását, miután hozzám került. − De azt gondoltam… − kezdte Will, aztán magába fojtotta a kérdést, mert Gilan a lovával a közelükbe ért, és nem volt benne biztos, hogy nem lenne-e udvariatlanság, ha a füle hallatára ilyesmit firtatna. − Soha ne kezdd így a mondatodat Halt előtt − szólalt meg Gilan, mert meghallotta Will utolsó szavait. − Mert ezt válaszolja: „Te tanítvány vagy, korai még neked gondolkoznod”, vagy azt, hogy: „Ha tényleg gondolkoztál volna rajta, akkor nem kérdeznél hülyeségeket.” Willnek mosolyognia kellett. Halt már nem egyszer válaszolt neki ugyanezekkel a szavakkal, és Gilan úgy tudta utánozni az idősebb Vadonjárót, mint senki más. De most mindketten rámeredtek, és várták, hogy befejezze a kérdését. Will tehát folytatta: − Ha Gilan apja lovag volt, miért nem nyert egyből felvételt a Hadiiskolába? Vagy ő is túl alacsony volt ahhoz, hogy lovag legyen? Halt és Gilan egymásra néztek. Halt felemelte egyik szemöldökét, aztán intett Gilannak, hogy válaszoljon ő. − Mehettem volna a Hadiiskolába is, de én Vadonjáró akartam lenni. − Néhányan így gondolkozunk − tette hozzá Halt kedvesen. Will eltöprengett ezen. Eddig azt hitte, hogy a Vadonjárók nem a királyság nemesemberei közül kerülnek ki. Úgy látszik, tévedett. − Én azt gondoltam… − kezdte, de egyből belátta, hogy hibázott. Halt és Gilan egymásra néztek, és egyszerre így szóltak: − Te tanítvány vagy, korai még neked gondolkoznod! Aztán befordították lovaikat, és elügettek. Will is elindította 158

Rántót, és utánuk sietett. Mikor utolérte őket, a két Vadonjáró az ösvény két szélére húzódott, hogy helyet adjanak neki. Gilan egyszer rámosolygott. Halt olyan mogorva volt, mint mindig. De ahogy baráti hallgatásban továbbhaladtak, Will ráébredt, hogy most már ő is tagja egy szoros szálakkal összefűződő, titkos csoportnak. Az összetartozás meleg érzése volt ez. Mintha először életében hazaért volna.

159

− Valami történt − mondta halkan Halt, és intett társainak, hogy állítsák meg a lovakat. A három Vadonjáró könnyű vágtában tette meg az utolsó fél kilométert a Gyűlés helyéig. Ahogy felértek egy magaslatra, alattuk néhány száz méternyire, a fák között feltárult egy tisztás. Kicsi, egyszemélyes sátrak álltak katonás rendben, és a tábortüzek felől finom illatok érkeztek. Will egy íjászteret látott, a fák közelében pedig apró termetű, bozontos Vadonjáró-lovak legelésztek. Még onnan, a lovak hátáról is nyilvánvaló volt, hogy valami baj van, akkora volt a lótás-futás odalent. A sátrak tizedik sorának közepén volt egy nagyobb, négyszer négy méteres pavilon, amiben még egy magasabb férfi is felállhatott. A pavilon oldalait felhúzták, így Will láthatta a zöld-szürke ruhás férfiak csoportját: egy asztal körül ültek, és úgy tűnt, valamin tanácskoznak. Egyikük kivált a csoportból, és egy lóhoz futott, ami a pavilon előtt várta. Felült hátasára, mire lova felágaskodott és megfordult a két lábán, majd gyors galoppban elindult a tábor túlsó felén húzódó ösvény felé. Alig nyelte el az erdő homálya, az ellenkező oldalról egy másik lovas érkezett. Végigvágtázott a sátrak során, és megállt a nagy pavilon mellett. A lova jóformán még meg sem állt, de a férfi már leugrott róla, és besietett. − Mi folyik itt? − kérdezte Will a homlokát ráncolva, mert észrevett néhány sátrat, amit nekiálltak lebontani és összetekerni lakói. − Nem tudom. Keressünk egy sátorhelyet! Aztán kiderítem − 160

mondta Halt, és a sátorsorok felé mutatott. Abelard-ral elindult, de néhány méter után visszafordult. − Egyelőre még ne verjetek sátrat! Ahogy a dolgok állnak, lehet, hogy nem is lesz rá szükség − kiáltotta Halt, aztán elvágtatott a tábor központja felé, Abelard patái döngtek a füves talajon. Will és Gilan egy nagy fa alatt találtak táborhelyet, ami kényelmes közelségben volt a központi sátorhoz. Azután, nem tudván, hogy mit tegyenek, leültek egy fatuskóra, és vártak. Haltnak rangidős Vadonjáróként szabad bejárása volt a központi pavilonba, ami Gilan magyarázata szerint a parancsnoki sátor volt. A Vadonjáró Csoport feje, bizonyos Crowley várta oda nap mint nap az embereit, hogy megvitassa velük a napi teendőket, továbbá hogy begyűjtsék és értékeljék azokat a jelentéseket, amiket a Vadonjárók külön-külön hoztak a Gyűlés számára. A legtöbb kunyhó üres volt körülöttük, de az egyik előtt egy langaléta Vadonjáró sétálgatott fel-alá, és legalább olyan zavarodottnak tűnt, mint Gilan és Will. Amikor észrevette őket a farönkön, csatlakozott hozzájuk. − Van valami újság? − kérdezte rögtön, és arcára csalódottság ült ki Gilan válasza hallatán. − Mi is éppen ezt akartuk kérdezni tőled − nyújtotta kezét a férfi felé Gilan. − Merron, ha nem tévedek − mondta, és kezet rázott vele. − Igen, te meg Gilan vagy, ha jól emlékszem. Gilan bemutatta Willt is, és az új ismerős, aki a harmincas évei elején járhatott, alaposan megnézte magának. − Szóval te vagy Halt új tanítványa − mondta. − Kíváncsiak voltunk rád, hogy milyen lehetsz. Én leszek az egyik bírád majd valamikor a szép jövőben… − A jövőben? − kérdezte Gilan nyomban. Merron ránézett. − Igen. Kétlem, hogy a Gyűlést folytathatnánk. − Elhallgatott egy pillanatra, aztán hozzátette: − Ti nem is hallottátok? A két újonnan érkezett megrázta a fejét. 161

− Morgarath készül valamire − mondta halkan. Will hátán jeges borzongás futott végig, amikor meghallotta a gonosz nevet. − Mi történt? − kérdezte Gilan összehúzott szemmel. Merron csak a fejét rázta, aztán, mint aki zavarban van, rugdosni kezdte maga előtt a földet a cipőjével. − Még nincsenek egyértelmű hírek. Csak összeszedett hírtöredékek. De ezek alapján úgy tűnik, hogy egy wargalcsapat átkelt a Háromlépéshágón néhány nappal ezelőtt. Az őrszemeket elzavarták, majd északnak indultak. − Morgarath is velük volt? − tudakolta Gilan. Will elkerekedett szemmel figyelt. Nem tudta rávenni magát, hogy kérdést tegyen fel, mert akkor ki kellett volna mondania Morgarath nevét. Merron megvonta a vállát. − Nem tudjuk. Egyelőre nem hinném. Mindenesetre Crowley kémeket küldözgetett ki az elmúlt napokban. Lehet, hogy csak egy portya. De ha ennél többről van szó, akkor az egy új háború kezdetét jelentheti. Rosszkor veszítettük el Lord Lorriacot. Gilan felnézett, és aggodalmas hangon megkérdezte: − Lorriac halott? Merron bólintott. − Agyvérzés. Vagy a szíve vitte el. Néhány nappal ezelőtt holtan találták. Külsérelmi nyomok nem voltak rajta. Csak feküdt, nyitott szemmel. Halottabb már nem is lehetett volna. − Nagyon jó bőrben volt! Egy hónapja találkoztam vele. Egészséges volt, mint a makk, és erős, mint egy bivaly. Merron megvonta a vállát. Magyarázatokkal nem szolgálhatott. Csak a tényeket ismerte. − Ez bárkivel megtörténhet. Igazán senkinél sem lehet tudni. − Ki volt Lord Lorriac? − kérdezte Gilantól halkan Will. A fiatal Vadonjáró megrázta a fejét, mintha kételyei lennének, aztán így válaszolt: − Stedeni Lorriac. Ő volt a király nehézlovasságának vezetője. Talán a legjobb parancsnokunk. Ha tényleg háború lesz, igaza van Merronnak: a legrosszabbkor vesztettük el őt, nagyon megérezzük majd a hiányát. Will szívébe jeges félelem markolt. Morgarath nevét az 162

emberek mindig rettegéssel ejtették ki, ha egyáltalán szájukra merészelték venni. A Nagy Ellenséget a legendák köde vette körül − legenda lett, a régi, sötét idők legendája. Most a legenda életre kelt, rémisztőén valóságos lett, amivel szembe kellett nézniük. Gilanra tekintett megnyugtatást remélve, de a jóképű Vadonjáró arcáról csak kételyt és aggodalmat olvashatott le.

Halt jó egy óra múlva csatlakozott hozzájuk. Mivel dél is elmúlt, Will és Gilan előkészítették a kenyeret, a hideg húst és az aszalt gyümölcsöket. Az ezüstös hajú Vadonjáró lehuppant lováról, és elfogadta a tányért, amit Will nyújtott felé, majd gyors harapásokkal enni kezdett. − A Gyűlésnek vége − vetette oda két falat között. Látván, hogy a rangidős Vadonjáró visszatért, Merron elindult vissza a csoportjához. Halttal röviden üdvözölték egymást, majd Merron feltette a kérdést, ami nem hagyta nyugodni. − Háború lesz? − kérdezte feszült hangon. Halt a fejét rázta. − Még nem tudunk semmi biztosat. A legutolsó jelentések szerint Morgarath még a hegyekben van. − Akkor miért törtek át a wargalok? − kérdezte Will. − Mindenki tudja, hogy a wargalok azt teszik, amit Morgarath parancsol. Soha nem vetemednének egy ilyen határozott lépésre parancs nélkül. Halt mogorva arccal válaszolt: − Csak egy kisebb csoportról van szó, talán ötvenen ha lehetnek. Csak arra voltak jók, hogy eltereljék a figyelmünket. Amíg az őreink a wargalokkal voltak elfoglalva, Crowley szerint a két kalkara kiszökött a Hegyek közül, és elrejtőztek a Magány Síkján. 163

Gilan füttyentett egyet, Merron pedig hátrahőkölt, annyira meglepődött a hírtől. Mindkét fiatal Vadonjáró arca aggodalomról árulkodott. Willnek fogalma sem volt róla, mi az a kalkara, de Halt, Gilan és Merron arcát elnézve nem lehetett egy kellemes valami. − Azt mondja, hogy még élnek? − kérdezte Merron. − Azt hittem, hogy évekkel ezelőtt elpusztultak. − Igen, két példány még maradt belőlük, élnek és virulnak. Nem sokan vannak, de épp elegen, hogy aggódjunk miattuk. Hosszú csend telepedett rájuk. Végül Will nem állta meg, hogy kissé vonakodva bár, de fel ne tegye a kérdést. − Mik azok a kalkarák? Halt szomorúan ingatta a fejét. Ez igazán nem az a téma volt, amit egy olyan fiatal fiú előtt akart volna megvitatni, mint Will. De mivel sejtette, hogy mi vár rájuk, nem volt más választása. Meg kellett tudnia. − Amikor Morgarath a lázadására készült, nem érte be hétköznapi hadsereggel. Tudta, hogy ha ráijeszt az ellenségeire, az már fél győzelem. Az évek során több expedíciót indított az Eső és Éj Hegyei közé. − Mit keresett? − kérdezte Will, de az a kényelmetlen érzés fogta el, hogy nagyon jól tudja a választ. − Szövetségeseket, hogy a támogatásukkal szembeszállhasson a királysággal. A Hegyek ősi és háborítatlan részei a világnak. Érintetlenül maradtak az évszázadok folyamán, és azt suttogták, hogy különös vadak és ősi szörnyek élnek közöttük. Kiderült, hogy ez nem csak szóbeszéd. − Mint a wargalok − vetette közbe Will, és Halt bólintott. − Igen, mint a wargalok. Gyorsan leigázta őket, és azóta engedelmeskednek neki − mondta egy kis keserűséggel a hangjában. − Azután találta meg a kalkarákat. Azok még a wargaloknál is rosszabbak. Sokkal, de sokkal rosszabbak. Will nem válaszolt. A gondolat, hogy a wargaloknál is léteznek szörnyebb szörnyek, enyhén szólva is zavaró volt. 164

− Hárman voltak. De az egyiket elpusztították nyolc évvel ezelőtt. Keveset tudunk róluk. Gondolj egy medvével keresztezett majomra, ami két lábon jár, és nagyjából elképzelheted, milyen is egy kalkara. − Morgarath őket is a gondolataival irányítja, mint a wargalokat? − kérdezte Will, de Halt megrázta a fejét. − Nem. Sokkal okosabbak a wargaloknál. Az ezüst megszállottjai. Imádják és gyűjtik. Morgarath nem kevés ezüstöt adott nekik, hogy lekenyerezze őket. Ők pedig teszik a dolgukat. Elképesztően ravaszak, ha a prédájukra vadásznak. − Prédájukra? − kérdezte Will. − Milyen prédákra vadásznak? Halt és Gilan egymásra néztek, és Will látta, hogy mesterének nem könnyű erről beszélnie. Will először azt hitte, Halt elüti majd a kérdését az állandó kíváncsiskodására tett megjegyzéssel, de az ősz Vadonjáró csendes válaszából nyilvánvalóvá vált, hogy feltett kérdése tényleg fontos, és távolról sem nevezhető haszontalan kíváncsiskodásnak. − A kalkara orgyilkos merénylő. Ha egyszer kiszemel valakit, mindent elkövet azért, hogy a közelébe férkőzzön, és megölje. − Nem tudjuk megállítani? − siklott végig Will tekintete Halt hosszúíján és a fekete nyilaktól zörgő tegzén. − Nem könnyű megölni. Vastag bundája van. Annyira összetapadt, olyan nemezes, mintha pikkelyek borítanák. A nyílvessző nem viszi át. Egy harci fejsze, vagy egy széles kard már inkább megteszi. De egy jó nehéz lándzsa sem hatástalan. Will megnyugvást érzett. Először azt hitte, hogy a kalkarák elpusztíthatatlanok. De úgy tűnik, akad a királyságban elég nemes szívű lovag, aki legyőzheti őket. − Ezek szerint egy lovag végzett nyolc évvel ezelőtt a kalkarával? − Egy? Három! Három páncélos, állig fel fegyverzett lovag. És csak az egyikük élte túl a csatát. Az is nyomorék lett egy életre − mondta zordul Halt. − Három férfi? Mindhárman lovagok? − hitetlenkedett Will. − De hogyan… 165

Gilan beléfojtotta a szót. − Az a probléma, hogy amint annyira közel kerülsz hozzá, hogy lándzsát vagy kardot ránthass, a kalkara tesz róla, hogy ne tudd használni. Amíg beszélt, ujjaival halkan az oldalára kötött kardhüvelyen dobolt. − Hogyan? − faggatózott tovább Will. Gilan szavai semmivé foszlatták rövid megnyugvását. Most Merron válaszolt. − A szemével. Ha belenézel a szemébe, menthetetlenül megdermedsz − ahogy a kígyó dermeszti meg a madarat a pillantásával, mielőtt megenné. Will egyik férfiról a másikra nézett, szemében hitetlenkedés tükröződött. Amit Merron mondott, képtelenségnek tűnt. De Halt nem cáfolta meg az állítást. − Megdermeszt… varázslattal? Halt megvonta a vállát. Merron feszengve körbepillantott. Egyikük sem szeretett erről beszélni. − Némely ember varázslatot emleget. Én inkább hipnotizálásnak nevezném − szólalt meg végül Halt. − Akárhogy is, Merron igazat mondott. Ha egyszer a kalkara szemébe nézel, megdermedsz a félelemtől, és semmit nem tudsz tenni, hogy megvédd magad. Will idegesen nézett körbe, mintha attól tartana, hogy egy majommedve rohan ki a némán álló fák közül. Mellkasát átjárta a félelem. Eddig legyőzhetetlennek hitte Haltot. És most az ő szájából hangzott el, hogy a gonosz lény ellen nem sok mindent tehet az ember. − Mégis, hogyan szállhatunk szembe velük? − kérdezte Will egyre kétségbeesettebben. Halt újra vállat vont. − A legenda úgy tartja, a tűz nagy veszélyt jelent rájuk. De ezzel is ugyanaz a probléma, mint a fegyverekkel: közel kell menned hozzá, hogy meggyújthasd. Különben is, egy kicsit nehéz meglepned egy kalkarát fáklyával a kezedben. Éjjel vadásznak, és már messziről kiszúrnák, ha közeledsz. 166

Will ismét kételkedni kezdett abban, amit hallott. Halt tényszerűen beszélt, de Gilant és Merront láthatóan sokkolták az értesülések. Zavart csönd támadt, amit végül Gilan tört meg: − Miből gondolja Crowley, hogy Morgarath őket is bevetette? Halt nem válaszolt rögtön. Crowley szavait a titkos tanácsülésen hallotta. Aztán ismét megvonta a vállát. Előbb-utóbb úgyis meg kell tudniuk, és különben is mindannyian a Vadonjáró Csoport tagjai, még Will is. − Tavaly már kétszer bevetette őket. Megölette velük Lord Northoltot, aztán Lord Lorriacot. A három fiatalember zavart pillantásokat váltott egymással, ahogy Halt folytatta: − Northoltról azt hitték, egy medve ölte meg. Emlékszel? Will lassan bólintott. Most már eszébe jutott. Vadonjárótanoncsága első napján Halt hírt kapott a felsőbb parancsnok haláláról. − Akkor azt mondtam, hogy Northolt túl jó vadász volt ahhoz, hogy egy medve megölje. Crowley határozottan egyetért ezzel. − Mi a helyzet Lorriackal? Mindenki azt gondolja, szélütés érte − tette fel a kérdést Merron. Halt rápislantott, aztán válaszolt: − Ezt hallottad, ugye? Nos, még az orvosa is meglepődött, aki nem ismert nála egészségesebb embert. Másrészről pedig… − A mondatot Gilan fejezte be helyette: − Ez is a kalkara műve lehetett. Halt bólintott. − Pontosan. Még nem tudjuk biztosan, hogyan dermesztik meg az áldozataikat. De ha sokáig tart, az ember szívét megállíthatja a félelem. És híreket kaptunk arról is, hogy a környéken nagy, sötét állatokat láttak feltűnni. Ismét csend ereszkedett rájuk, ahogy a fa alatt álltak. Körülöttük Vadonjárók rohangáltak, sátrat bontottak és nyeregbe szálltak. Halt szavai rántották őket vissza gondolataikból. − Jobb, ha indulunk. Merron, menj vissza az uradalmadba. Crowley egy bevethető, gyorsan mozgósítható sereget akar. A parancs bármelyik pillanatban megérkezhet. 167

Merron bólintott, és a sátra felé indult. De megtorpant, és visszafordult. Szöget ütött a fejébe a hang, ahogy Halt hazaküldte az uradalmába. − És mi lesz magukkal? Maguk hárman hová mennek? Haltnak meg sem kellett szólalnia, Will tudta, mi lesz a válasz. De ettől még nem lett kevésbé vérfagyasztó és félelmetes, amikor Halt hangosan is kimondta. − Megkeressük a kalkarákat.

168

A táborban nagy volt a felfordulás. A Vadonjárók lebontották sátraikat, összepakolták felszerelésüket, majd mindent a nyeregtáskákba raktak. Néhány Vadonjáró már el is indult, hogy visszatérjen saját uradalmába. Will meghúzgálta a nyeregtáskák szíját, miután visszapakolta azt a néhány dolgot, ami kikerült belőlük. Halt néhány méterrel odébb ücsörgött, kezében egy térképet tartott, ami a Magány Síkját és környékét ábrázolta. Összehúzott szemöldökkel tanulmányozta. A síkság maga egy feltérképezetlen, hatalmas terület volt, utak és megjegyezhető tereptárgyak nélkül. A térképre hirtelen árnyék hullt. Halt felnézett, és Gilant vette észre, aki aggodalmas arckifejezéssel állt meg előtte. − Biztos vagy ebben? − suttogta bizonytalanul. Halt egyenesen a szemébe nézett. − Semmiben sem voltam még biztosabb. Egyszerűen ezt kell tennünk, Gilan. − De szinte még gyerek! − mutatott Will felé, aki éppen egy összecsavart csomagot rögzített Rántó nyergéhez. Halt levette a szemét Gilanról, és mélyet sóhajtott. − Azt hiszed, nem látom? De ő is Vadonjáró. Tanítvány vagy sem, a Csoporthoz tartozik, ahogy mi itt mindannyian. Látta, hogy Gilan tovább akar ellenkezni, mert félti a fiút. Az ősz mester szívében gyengédség ébredt egykori tanítványa iránt. − Gilan, egy ideális világban nem tenném ki őt ekkora 169

veszélynek. De ez nem egy ideális világ. Itt minden hozzá hasonló tanonc kiveszi majd a részét a harcból. Morgarath valami nagyszabású dologra készül, erről Crowley kémei hoztak hírt, és ami a legrosszabb, Morgarath kapcsolatban áll a skandokkal. − A skandokkal? Mi célból? − Nem tudni biztosan, de szerintem szövetségeseket keres bennük. Jó pénzért a skandok még az anyjukat is eladnák. És bárki oldalán harcolnának − mondta Halt, megvetéssel a hangjában. Egyértelmű volt, hogy nem szereti a zsoldosokat. − Az a baj, hogy nincs elég emberünk, amíg Crowley felállítja a sereget. Normális esetben nem indulnék el a kalkarák ellen, ha nincs legalább öt felfegyverzett és harcedzett Vadonjáró a csapatban. De egyszerűen nem adhat mellém ennyi harcost. Így azt a két embert kell magammal vinnem, akikben a legjobban bízom − téged és Willt. Gilan szája ferde mosolyra húzódott. − Köszönöm, azért ez jólesett − mondta, és egészen meghatódott ekkora elismeréstől. Még mindig felnézett egykori mesterére. Ahogy a Vadonjáró Csoportban szinte mindenki. − És azt remélem, hogy az a berozsdásodott kardod is jó szolgálatot tehet, ha szembekerülünk a bestiákkal − tette hozzá Halt. A Vadonjáró Csoport bölcsen döntött, amikor megengedte Gilan-nak, hogy tovább folytassa a vívásgyakorlást. Bár kevesen tudták, de Araluenben Gilannak alig akadt párja kardforgatásban. − Ami pedig Willt illeti, ne becsüld alá − folytatta Halt. − Nagyon találékony fiú. Fürge, bátor és máris nagyon jó céllövő. És ami a legtöbbet ér: gyors észjárású. Úgy tervezem, hogy ha ráakadunk a kalkarák nyomára, akkor visszaküldjük őt erősítésért. Így segítségünkre lesz, mégsem tesszük ki közvetlen veszélynek. Gilan megvakargatta az állát. Most, hogy Halt feltárta érveit, már sokkal észszerűbbnek tűnt, amire készültek. Az idősebb férfira nézett, aztán bólintott, megértette a helyzetet. Ezután megfordult, hogy összepakolja a saját felszerelését, de Will már megelőzte, és minden cókmókját a nyereghez kötözte. Gilan Haltra mosolygott. − Igazad van, tényleg nem elveszett gyerek.

170

Hamarosan elindultak, míg a többi Vadonjáró sorra kapta a parancsokat. Az Aralueni Hadsereg mozgósítása nem kis feladat, és a Vadonjáróknak ki kell venniük a részüket belőle, majd el kell irányítaniuk mind az ötven uradalom katonaságát a megbeszélt találkozóponthoz, Uthal pusztaságához. Mivel Gilan és Halt a kalkarák nyomába indult, az ő uradalmuk katonaságának az irányítása is a többi Vadonjáróra várt. Halt délkelet felé vezette a kis csapatot, út közben nem sok szó esett közöttük. Még Will eredendő kíváncsiságát is elnyomta az előttük álló feladat nehézsége. Ahogy némán haladtak, lelki szemei előtt sorra jelentek meg a medvetestű és majomképű szörnyek, amik még egy olyan tapasztalt harcos számára is csaknem elpusztíthatatlanok, mint Halt. De az egyhangú ügetés megtette a hatását, és a rémképek elhalványodtak. Azon kezdett tűnődni, milyen terv formálódik Halt fejében. − Halt − kérdezte kissé lihegve −, mit gondol, hol lehetnek a kalkarák? A Vadonjáró Will komoly arcára nézett. Erőltetett menetben haladtak: negyven perc lóháton, vágtában, aztán húsz perc gyaloglás, kantárszáron vezetve a tehermentesített lovakat. Ilyenkor a Vadonjárók szinte kocogtak mellettük. Négyóránként egy órára megálltak pihenni. Ettek valamit, általában szárított kenyeret, húst és aszalt gyümölcsöt, majd a köpönyegükre feküdtek pihenni. Jó ideje úton voltak már, és Halt úgy vélte, megállhatnak erőt gyűjteni. Bevezette Abelard-t a lombok alá, Will és Gilan pedig követték a példáját, és ők is elengedték hátasaikat legelni. 171

− A legjobb megoldás, ha megnézem, tényleg ott vannak-e a búvóhelyükön vagy a környékén − válaszolt Halt a fiú korábbi kérdésére. − Tudjuk, hol rejtőzhetnek? − érdeklődött Gilan. − Legjobb tudomásunk szerint valahol a Magány Síkján, a Kősípok mögött. Körülszaglászunk, és meglátjuk, mit találunk. Ha a környéken vannak, akkor sok bárány és kecske fog eltünedezni a gazdáktól. Bár nem lesz egyszerű szóra bírni az őslakókat. Ezek a síksági népek nem igazán szeretnek beszélni. − Milyen ez a síkság, amiről beszél? − kérdezte Will a szárított kenyerén csámcsogva. − És mi az ördög az a Kősíp? − A Magány Síkja egy hatalmas kiterjedésű, lapos terület − fa alig nő rajta, sziklás, és magas fű borítja. Mindig fúj a szél, bármelyik szakában is jársz ott az évnek. Lehangoló, nyomasztó hely, de a Kősípok a leglehangolóbb részei az egésznek. − És mik azok a… − kezdte volna Will, de Halt csak egy lélegzetvételnyi szünetet tartott. − A Kősípok? Senki sem tudja valójában. Körben álló kövek, amiket az ősök emeltek. A síkság közepén állnak, a legszelesebb helyen. Senki sem jött még rá a kövek eredeti rendeltetésére. De lyukak vannak rajtuk, amiken átfúj a szél. Metszően éles hangot hallatnak egyfolytában. Hogy miért hasonlították a síp hangjához, azt fel nem foghatom. A hang fülsértő és hátborzongató, kilométerekről meghallod. Már néhány perc elteltével a fogadat csikorgatod tőle, hát még ha órákon keresztül kell hallgatnod! Will csöndben maradt. A baljós, széljárta sík és az éjjel-nappal élesen vonyító kövek gondolata elerőtlenítette a délutáni nap utolsó meleg sugarát is. Önkéntelenül megborzongott. Halt látta ezt, és előrehajolt, hogy bátorítólag megérintse a vállát. − Ne aggódj, semmi sem olyan rossz, mint amilyennek elsőre látszik. Most pedig itt az ideje, hogy pihenj kicsit.

172

A Magány Síkját a második nap delén érték el. Haltnak igaza volt, gondolta Will, tényleg hatalmas és nyomasztó hely. A síkság kilométereken keresztül nyújtózott előttük hullámzó, szürke, magas füvével, ami rút volt és szikkadt az egyfolytában ostromló széltől. A szél maga is egy élőlénynek tűnt. Kikezdte az idegeiket, folyamatosan és egyenletesen fújt nyugat felől, meghajlítva maga előtt a magas füvet, ahogy átsöpört a Magány Síkján. − Most már értitek, miért hívják a Magány Síkjának? − kérdezte Halt, majd meghúzta a kantárszárat, hogy a többiek beérhessék. − Amikor ebben az állandó szélben lovagolsz, úgy érzed, mintha te lennél az utolsó élő ember a földön. Ez tényleg így volt. Will kicsinek és jelentéktelennek érezte magát a síkság ürességével szemben. És a jelentéktelenség érzéséhez a tehetetlenség érzése is társult. A senki földjét, amin átlovagoltak, titokzatos erők hálózták át − olyan erők, amik messze túlmutattak Will képességein. Még az általában túláradóan jókedvű Gilanon is úrrá lett a hely nyomasztó, súlyos légköre. Csak Halton nem látszott változás, ő ugyanolyan mogorva és hallgatag volt, mint mindig. Ahogy lovagoltak, Willnek feltűnt valami nyugtalanító. Valami leskelődött utánuk, bár szinte csak a tudata peremén észlelte. Valami, amitől kezdte rosszul érezni magát. Nem tudta elkülöníteni a környezettől, azt sem tudta, hol lehet és hogyan nézhet ki. Egyszerűen csak ott volt, érezte szakadatlan jelenlétét. Will kiemelkedett a nyeregből, és felállt a kengyelben, hogy körbenézzen messze a horizonton, hátha megleli rossz érzése forrását. Halt észrevette a mozdulatot. − Felfigyeltél rájuk. A kövek − mondta. 173

Miután Halt szóba hozta, rájött, hogy egy hang idegesíti. Halk és folyamatos, szinte észrevehetetlen volt ebből a távolságból. Ez okozta rossz érzését és a félelmet, ami összerántotta a gyomorszáját. Úgy volt, ahogy Halt mondta: a Kősípok birodalmához közeledtek. Most már tisztán hallotta. Egyszerre szóló hangok dallam nélküli sorozata, nyers, minden harmóniát nélkülöző zajt képezve, ami felőrli az idegeket, és nyugtalanná teszi a tudatot. Bal keze önkéntelenül is a tejszéért nyúlt lovaglás közben, némiképp megnyugtatta a kemény, biztos fegyver érintése. Egész délután lovagoltak, de úgy tűnt, soha nem szelik át a végtelen, üres Síkot. Hiába haladtak előre, a hátuk mögött nem távolodott a horizont, szemben pedig nem közeledett. Mintha egy üres világ időmutatói lettek volna. A Kősípok éles hangja egész nap kísérte őket, egyre erősebb lett, ahogy közeledtek hozzájuk. Ez volt az egyetlen jele annak, hogy haladnak. Az órák csak teltek, a hang kitartóan süvített, és Will képtelen volt megszokni. Megviselte az idegeit, folyamatosan ugrásra kész állapotba került tőle. Ahogy a nap ereszkedni kezdett a nyugati égbolton, Halt megrántotta Abelard kantárszárát. − Éjszakára letáborozunk. Úgysem tudnánk haladni a sötétben. Itt minden olyan egyforma, hogy azt se vennénk észre, ha körbekörbe járnánk. A többiek hálásan szálltak le a nyeregből. Hiába voltak jó erőben, az egész napos erőltetett menet holtfáradttá tette őket. Will a síkság lapos bokrait vizslatta, tüzelőt keresett. Halt észrevette, hogy mire készül, és idejében leállította. − Nem gyújtunk tábortüzet. Ki tudja, ki figyel bennünket. Mérföldekről láthatóak lennénk. Will megállt, és az ágakat a földre ejtette. − A kalkarákra gondol? − Akár. Vagy a síkság népére. Nem lehet tudni, hogy nem léptek-e velük szövetségre. Ha az ember ilyen közel él a szörnyekhez, könnyen lepaktál velük, hogy mentse a saját bőrét. Nem akarom, hogy híre menjen, hogy idegenek járnak a Síkon. Gilan lenyergelte pej lovát, aztán elkezdte lecsutakolni egy 174

maroknyi száraz fűvel − nem volt nehéz ilyet találnia. − Nem gondolod, hogy már régen észrevettek minket? Halt megfontolta a kérdést. − Talán. Túl sok dolog vesz körbe minket, amit nem ismerünk, amiről nem tudunk. Lehet, hogy máris a kalkarák búvóhelyénél járunk. De akár szövetséget kötött velük a síkság népe, akár nem, akár jelentették az érkezésünket, akár nem, amíg nincsen tudomásom arról, hogy észrevettek, úgy veszem, hogy még nem tudnak rólunk. Szóval, ma este nincs tűzgyújtás. Gilan vonakodva bólintott. − Természetesen igazad van. De ölni tudnék egy bögre kávéért. − Ha tüzet gyújtasz, hogy megfőzd, lehet, hogy az lesz az utolsó bögre kávéd életedben.

175

Hideg, örömtelen táborozás következett. A feszített tempótól nyúzott Vadonjárók elfogyasztották hideg élelmüket: a szokásos kenyeret, aszalt gyümölcsöt és húst. Az egészet hideg vízzel öblítették le a kulacsukból. Will már a látványát is utálta íztelen napi fejadagjának. Evés után Halt virrasztott először, amíg Will és Gilan köpönyegükbe takarózva lefeküdtek és elaludtak. Nem ez volt az első, minden kényelmet nélkülöző táborozás, amiben Will részt vett, volt már hasonlóra példa a kiképzése során. De ez volt az első alkalom, hogy a fülénél nem pattogott barátságosan a tábortűz, és nem volt meleg parázságy, hogy melléhúzódhasson. Éberen aludt, tudattalanjában rossz álmok üldözték egymást − álmok félelmetes szörnyekről, különös és rémisztő dolgokról, amikről azt sem tudta, micsodák. Nem mutatkoztak meg a tudatában, de elég közel tartózkodtak a felszínéhez, hogy sejtése legyen róluk, és nyugtalan lett tőlük. Szinte boldog volt, amikor Halt gyengéden megrázta, mert ő következett a virrasztásban. A szél felhőket űzött át a hold előtt. A kövek hangosabban vonyítottak, mint valaha. Will lehangolt volt, és azon tűnődött, hogy a köveket talán pontosan azért állították így fel, hogy az emberekre búskomorságot hozzanak. A távoli zúgásra a fű száraz ropogása kontrázott. Halt egy pontra mutatott az égen, Will pedig megjegyezte a pontos szöget. − Ha a hold oda ér, akkor ébreszd fel Gilant. 176

Will bólintott, aztán felállt, hogy kinyújtóztassa elgémberedett izmait. Felvette íját és tegzét, majd ahhoz a bokorhoz ment, amit Halt kijelölt az őrködőknek. A virrasztó Vadonjárók soha nem maradnak a táborban, hanem tíz-húsz méterre eltávolodnak tőle, és ott keresnek búvóhelyet. Így kevésbé valószínű, hogy a táborhelyet megzavaró idegenek észrevegyék őket. Will a kiképzés elmúlt hónapjaiban ezt is megtanulta. Kivett két nyílvesszőt a tegezből, és mindkettőt az íjat tartó keze ujjai közé fogta. Képes volt rá, hogy a virrasztás négy órája alatt végig így tartsa őket. Ha megzavarják, így nem kell feleslegesen nyílvessző után kapkodnia, hiszen a mozdulat esetleg elárulhatja. Aztán a fejére húzta csuklyáját, és beleolvadt a bokor szabálytalan alakjába. Szeme úgy járt ide-oda, ahogy Halt tanította neki. A fókuszpontot mindig változtatta, hol a tábort nézte, hol a távoli, sötét horizontot. Így a szeme nem állt rá egy helyre vagy egy távolságra, ezáltal több esélye nyílt rá, hogy észrevegyen bármi mozgást. Időről időre lassan teljesen megfordult, és az egész környéket végigfürkészte. Olyan lassan mozgott, ahogy csak tudott, külső szemlélő számára szinte észlelhetetlenül. A kövek éles hangja és a fűszálak közt átsüvítő szél folyamatos alapzajként hallatszott. De lassan más zajokat is hallani kezdett − kis állatok motozását, és egyéb, még ennél is jelentéktelenebb hangokat. Minden új zajnál hevesebben kezdett verni a szíve, mert attól tartott, hogy a kalkara lopakodik alvó barátai felé. Egyszer megesküdött volna, hogy egy súlyos állat zihálását hallja. Félelem szorongatta a torkát, csak később jött rá, hogy kiélesedett érzékei alvó társai lélegzését észlelték. Tudta, hogy öt méternél távolabbról emberi szem számára gyakorlatilag láthatatlan, köszönhetően a köpönyegnek, az árnyéknak és a mögötte lévő bokor furcsa alakjának. De mi van, ha a Kalkara nem csak a szemével tájékozódik? Talán más érzékszervei is vannak, amivel észreveheti a bokorban megbújó ellenséget. Lehet, hogy a magas, hullámzó fűben már egészen közeire lopakodtak, és készen állnak, hogy lecsapjanak… Idegeit szétzilálta a Kősípok bánatos hangja, legszívesebben 177

minden új zajra megpördült volna. De tudta, hogy ezzel egyből elárulná magát, ezért nagy önuralommal olyan lassan fordult meg, amilyen lassan csak tudott, és minden új zajforrást gondosan kiértékelt. Hosszú virrasztása alatt semmit sem látott, csak a rohanó felhőket, a lebegő holdat és a hullámzó mezőt. Mire a hold elérte azt a pontot, amit Halt megmutatott neki, Will testileglelkileg kimerült volt. Felébresztette Gilant, hogy vegye át az őrséget, aztán ismét köpönyegébe burkolózott. Nem álmodott. Ügy aludt, akár egy darab fa, egészen pirkadatig.

A Kősípokat délelőtt érték el. Meglepően kicsi, szürke sziklák álltak körben egy domb tetején. Az emelkedő miatt a lovasok legfeljebb egy-két kilométerre tudták megközelíteni. Ezt Will nem is bánta. A lehangoló sípszó most lett csak igazán hangos, áradón és apadón hullámzott a szélben. − Ha legközelebb pikulás kerül az utamba, istenemre, kiütöm a szájából a sípot! − próbált viccelni Gilan. Folytatták útjukat, sorra hagyták maguk mögött a kilométereket, múltak az órák, és közben a táj egy fikarcnyit sem változott. Semmi érdekes nem került a szemük elé, és a Kősípok távoli vonyítása egyre csak tovább játszott az idegeikkel.

178

A síklakó váratlanul bukkant elő a magas fűből, körülbelül ötven méter távolságban. Alacsony volt, szürke ruhát viselt, hosszú, gondozatlan haja a vállára omlott. Néhány másodpercig őrülettől vibráló tekintettel bámulta őket. Will alig tért magához a felbukkanását követő rémületből, a férfi már el is tűnt: lehajolt, és futásnak eredt a fűben, ami hamarosan úgy elnyelte, hogy a nyomát sem látták. Halt már azon volt, hogy Abelard-ral utána vágtat, de mégis megállt, és levette kezét az íjáról, aminek idegére már egy nyilat is felhelyezett. Gilan is készen állt a lövésre, legalább olyan jó reflexei voltak, mint Haltnak. Ő sem lőtte ki nyílvesszőjét, kérdőn mesterére pillantott. Halt megvonta a vállát. − Lehet, hogy veszélytelen, de az is lehet, hogy jelent minket a kalkaráknál, mindegy. Senkit nem lőhetünk agyon halvány gyanú alapján. Gilan ideges, ugató hangon felnevetett, mintha így akarná levezetni a síklakó felbukkanása okozta feszültséget. − Különben is, nem mindegy, hogy a kalkara talál meg bennünket, vagy mi találjuk meg a kalkarát?! − vetette oda. Halt kifejezéstelen tekintettel meredt rá, mintha nem találta volna viccesnek a megjegyzést. − Hidd el, Gilan, ég és föld a különbség. Felhagytak az erőltetett menettel, és most lassan haladtak át a magas füvön. Will legnagyobb örömére a Kősípok hangja halkulni kezdett. Most jött csak rá, hogy a szél vitte el a hangot. A síklakó felbukkanását követően eltelt jó pár óra, de azóta az élet legkisebb jelét sem látták. Willt egész délután egy kérdés kínozta. − Halt? − kezdte óvatosan, felkészülve rá, hogy mestere leinti. A Vadonjáró ránézett, szemöldökét felemelte, jelezve, hogy várja a kérdést. − Miből gondolja, hogy Morgarath összeállt a kalkarákkal? Mit nyerhet velük? Halt észrevette, hogy erre Gilan is kíváncsi. Alaposan átgondolta, mielőtt válaszolt. Kicsit vonakodott szóba önteni a 179

gondolatait, hiszen válasza csak feltételezéseken és megérzéseken alapult. − Ki tudja, hogy Morgarath mit miért tesz? − mondta lassan. − Határozott választ nem tudok adni. Csak azt tudom elmondani, amit gondolok. És amit Crowley is gondol. Gyorsan két tanítványára pillantott. Látta az arcukon, hogy a magyarázatát készek rideg tényként elfogadni. Halt arra gondolt, hogy a megkérdőjelezhetetlenség néha nehéz teher. − Háború közeledik, ez biztos. A wargalok megindultak, és híreink szerint Morgarath kapcsolatba lépett Ragnakkal. − Halt észrevette Will arcán az értetlenkedést. Gilan tisztában volt vele, ki az a Ragnak. − Ragnak a skandok, a tengeri farkasok Oberjarlja, vagy felettes ura, ha így jobban tetszik. − Mivel látta a megértés felvillanó szikráját a fiú szemében, folytatta. − Ez nagyobb háború lesz, mint az előző. Minden erőforrásunkra és a legjobb parancsnokainkra is szükség lesz. Azt hiszem, ez járhat Morgarath fejében. Úgy akar legyengíteni bennünket, hogy a vezetőinkre kalkarákat küld. Northolt, a katonaság vezére, és Lorriac, a legjobb lovassági parancsnok már meghalt. Biztosan akadnak majd emberek, akik a helyükre lépnek, de a köztes időben elkerülhetetlen a bizonytalanság, a széthúzás. Azt hiszem, erre számít Morgarath. − Nézhetjük más szempontból is − fűzte hozzá Gilan elgondolkozva. − A meggyilkolt hadvezérek jelentős szerepet töltöttek be, mikor legutóbb legyőzték. Morgarath nemcsak felszámolja a parancsnoki rendszerünket, de bosszút is áll a vereségéért. Halt bólintott. − Ez így igaz. És egy olyan beteg elme számára, mint Morgarath, a bosszú igen fontos hajtóerő. − Azt gondolja, hogy több gyilkosság várható? − kérdezte Will, és Halt rezzenéstelenül állta a tekintetét. − Több gyilkossági kísérletre számíthatunk. Morgarath eddig kétszer küldte ki őket, két célpontra. Mindkét esetben elvégezték a 180

dolgukat. Biztosan ki fogja küldeni őket új célpontokra is. Morgarath jó okkal gyűlöl sok mindenkit a királyságban, lehet, hogy magát a királyt is. Vagy Arald bárót − Morgarath igen sokat szenvedett miatta a legutóbbi háború során. Ahogy maga miatt is, gondolta Will, és hirtelen félteni kezdte mesterét. Már majdnem hangot adott abbéli félelmének, hogy Halt lesz a következő áldozat, amikor rájött, hogy Vadonjáró Halt ezzel biztosan tisztában van. Gilan újabb kérdéssel állt elő. − Egy dolgot nem értek. Miért térnek vissza mindig a búvóhelyükre a kalkarák, miért nem haladnak egyik áldozattól a másikig? − Azt hiszem, ez az egyik előnyünk − mondta Halt. − Kegyetlenek, gonoszak és sokkal eszesebbek a wargaloknál. De nem emberek. Beszűkült a gondolkodásuk. Mutasd meg nekik a kijelölt áldozatot, és vagy megölik, vagy ők hagyják ott a fogukat a merénylet során. De egyszerre csak egy áldozatra tudnak összpontosítani. Két gyilkosság között visszatérnek a búvóhelyükre. Aztán Morgarath − vagy valamelyik szolgája − kiadja nekik az újabb parancsot. Abban reménykedhetünk, hogy összeakadunk velük az egyik útjukon, amikor az áldozatukhoz igyekeznek. Vagy ha nem, legalább a búvóhelyükön rajtuk üthetünk. Will vagy ezredszer nézett végig a kietlen síkságon. Valahol a pusztaság mélyén két rettenetes szörny lapul, és talán a legújabb támadásukra készülnek. Halt hangja szakította félbe a gondolatait. − A nap lemenőben van. Itt akár le is táborozhatunk. Leszálltak a lovaikról, és meglazították rajtuk a hevedereket, hogy kényelmesebben pihenhessenek. − Ezen a kihalt vidéken egy valami biztos. Itt az egyik hely pont ugyanolyan jó a táborozásra, mint a másik. Vagy ugyanolyan rossz − nézett körbe Gilan.

181

Will álomtalan álomból ébredt, amikor Halt megérintette a vállát. A fiú hátralökte csuklyáját, és felnézett a holdra a rohanó felhők között. Alig egyórányit alhatott. Mondani akart valamit, de Halt a szája elé tette az ujját, csendre intette. Akkor vette csak észre, hogy Gilan is ébren van, és északkelet felé kémlel, amerről jöttek. Will óvatosan felállt, felesleges mozdulatok nélkül. Keze önkéntelenül is a fegyvere felé indult, de megnyugodott, mikor látta, hogy nincs közvetlen veszély. A két Vadonjáró feszülten figyelt. Aztán Halt észak felé mutatott. − Megint, arról! − szólt halkan. Aztán Will is meghallotta: a füvön végigsüvítő szél és a dúdoló kövek hangjához egy másik hang is társult. A legifjabb Vadonjáró ereiben megfagyott a vér. Éles, remegő vonyítást hallott. Ezt az embertelen hangot a szél csakis egy szörny torkából hozhatta. Néhány másodperccel később egy másik vonyítás válaszolt rá, valamivel mélyebb az elsőnél, és az előbbihez képest bal kéz felől. Nem kellett kimondani, Will tudta, mit jelent a hang. − Ezek a kalkarák − erősítette meg zord hangon Halt. − Új célpontjuk van, vadászni indulnak.

182

A három Vadonjáróra álmatlan éjszaka várt. A vadászó kalkarák hátborzongató hangja észak felé távolodott. Amikor Gilan először meghallotta a hangot, Csillaghoz, a pej kancához lépett, hogy felnyergelje. A ló idegesen fújtatott. Halt egykori tanítványa útjába állt. − Éjnek évadján nem üldözöm ezeket a bestiákat − közölte. − Megvárjuk a hajnalt, és akkor megkeressük a nyomaikat. A nyomokat nem volt nehéz felfedezni, mert a kalkarák láthatóan nem ügyeltek arra, hogy eltüntessék őket. A magas fű két sávban lelapult a keleti-északkeleti irányba haladó szörnyek súlyától. Halt találta meg az első lény nyomát, és Gilan néhány perccel később a másikét, az előzőtől negyed kilométer távolságra balra. A szörnyek párhuzamosan haladtak. Elég közel egymáshoz, hogy baj esetén egymás segítségére siethessenek, de ahhoz elég távol, hogy ne fussanak bele a másiknak állított csapdába. Halt átgondolta a helyzetet, aztán döntött. − Te követed a másodikat, Gilan. Én Willel az első nyomon haladok. Biztos akarok lenni abban, hogy egy irányba tartanak. Nem akarom, hogy az egyik visszaforduljon, aztán hátba támadjon bennünket. − Gondolja, hogy tudnak rólunk? − kérdezte Will. Nagyon erőlködnie kellett, hogy a hangja magabiztosnak és közönyösnek hasson. − Könnyen meglehet. Eltelt már annyi idő, hogy a síklakó, 183

akivel találkoztunk, szólhatott nekik. De talán csak véletlen egybeesés, hogy éppen most vágtak neki a vadászatnak. − Az egy irányban letaposott fűre nézett. − Mindenesetre valami okuk biztos van rá. − Megint Gilanhoz fordult. − Bármi is történjék, tartsd nyitva a szemed, és figyelj Csillagra. A lovak előbb megérzik őket, mint mi. Nem szeretném, ha rajtunk ütnének. Gilan bólintott, aztán a második nyomhoz irányította lovát. Halt kézjelére mindhárman elindultak a Kalkarák nyomában. − Én majd figyelem a nyomot − mondta Halt Willnek −, te meg figyeld Gilant, biztos, ami biztos. Will a magas Vadonjáróra nézett, aki kétszáz méternyire, párhuzamosan haladt velük. Csillag csak a marjától felfelé látszott, a többi részét elnyelte a fűtenger. A talaj egyenetlensége miatt előfordult, hogy gödörben lovagoltak, és ilyenkor sem a ló, sem a lovas nem látszott ki a fűrengetegből. Amikor ez először megtörtént, és Gilan eltűnt a szeme elől, Will felkiáltott. Halt nyomban hátrafordult egy nyílvesszővel az íja idegén, de addigra Gilan már ismét felbukkant a mélyedésből. Láthatólag sem Csillagnak, sem Gilannak nem volt tudomása arról a kisebb pánikról, amit okoztak. − Bocsánat − dadogta Will. Szégyellte magát, hogy pánikba esett. Halt szilárdan nézett rá. − Semmi baj − mondta határozottan. − Inkább szólj mindig, ha úgy gondolod, hogy baj van. − Halt attól tartott, hogy ha Will restelli magát a hamis riasztás miatt, legközelebb vonakodik majd szólni − és ez mindannyiuk számára végzetes lehet. − Szólj, ahányszor Gilan eltűnik, és jelezd azt is, amikor újra felbukkan − kötötte a lelkére. Will bólintott, megértette, mestere szavait. Tovább lovagoltak. A Kősípok sikítása ismét erősebben és élesebben hasított fülükbe. Most még közelebb kerülnek a kőkörhöz, döbbent rá Will, mikor észrevette, hogy a Kalkarák egyenesen arra tartanak. Lovaglásukat Will jelentései tagolták: − Most eltűnt… még mindig nem látom… Rendben. Előbukkant. 184

A hullámzó fűtől lehetetlen volt látni a gödröket és a dombokat. Sőt, Will azt sem tudhatta, hogy Gilan ért-e gödörbe, vagy Halt és ő. Megtörtént, hogy mindhárman egyszerre tűntek el. Egyszer aztán Gilan és Csillag túl hosszú időre vált láthatatlanná. − Nem látom… − jelentette Will. − Még mindig nem látom… Sehol sincs… Semmi nyoma. − Egyre magasabb hangon beszélt, ahogy nőtt benne a feszültség. − Nem látom… Még mindig nem látom… Halt megállította Abelard-t. Lövésre készen felemelte az íját, ahogy korábban is, és balra nézve fürkészte a helyet, ahol Gilannak fel kellene bukkannia. Éles füttyentést hallatott, három emelkedő hangból álló sorozatot. Kis szünet következett, majd megérkezett rá a válaszfütty: ugyanaz a három hang, ereszkedő sorrendben. Tisztán hallhatták. Will megkönnyebbülten felsóhajtott, és a következő pillanatban Gilan elő is bukkant teljes életnagyságban. Felemelte mindkét karját, mintha azt kérdezné: „Mi a probléma?!” Halt intett egyet, jelezve, hogy már semmi. Ahogy közeledtek a Kősípokhoz, Halt egyre körültekintőbb lett. A kalkara, amit Willel követett, egyenesen a kör felé tartott. Megállította Abelard-t, tenyerével beárnyékolta szemét, és tanulmányozni kezdte a lehangolóan szürke sziklákat. Leste a legapróbb rezdülést, a legkisebb jelet, ami arra utalt volna, hogy a kalkara ott áll lesben valahol. − Ez az egyetlen búvóhely sok-sok kilométernyi körzetben. Ne adjunk ennek a dögnek esélyt, hogy lecsapjon ránk. Óvatosnak kell lennünk. Intett Gilannak, hogy csatlakozzon hozzájuk, és elmagyarázta neki a helyzetet. Szétszóródva közelítettek a körhöz. Lassan lovagoltak, három különböző irányból érkeztek, és közben hátasaikat lesték, mutatnak-e valami figyelmeztető jelet. A hely kihalt volt, nem bukkantak a kalkarákra, csak a lyukakon átfújó szél sivítása volt egyre kibírhatatlanabb, ahogy közeledtek. Halt elgondolkozva rágta a szája szélét, és a szörnyek újra előtűnő, végtelenbe futó csapásait nézte. 185

− Jó hosszú − mondta végül. − Ahol pár száz méteren át belátható az út, ott gyorsíthatunk. Csak akkor lassítsatok, ha dombra értek, vagy ha a belátható szakasz kevesebb ötven méternél. Gilan bólintott, hogy megértette, aztán elfoglalta helyét a szélen. Könnyű vágtába kezdtek, abba a gyors tempóba, amivel a Vadonjáró-lovak falják a kilométereket. Will továbbra is Gilant figyelte, és csak akkor húzták meg a kantárszárat, ha a csapásra nem volt elég rálátás. Olyankor vagy Gilan, vagy Halt Rittyentett egyet, és lépésben haladtak tovább, amíg újra nyílt vidékre nem értek. Az este ismét leszállt, letáboroztak. Halt annak ellenére sem engedte, hogy éjjel kövessék a szörnyeket, hogy a hold bevilágította a nyomokat. − Túl könnyen hátba támadhatnak. Fel akarok készülni a jelekből, mire lecsapnak ránk. − Gondolja, hogy sor kerül erre? − kérdezte Will, aki észrevette, hogy Halt nem feltételes módban fogalmazott. A Vadonjáró fiatal tanítványára nézett. − Mindig abból kell kiindulni, hogy az ellenség tud a jelenlétünkről, és ránk akar támadni. Így elkerülheted a kellemetlen meglepetéseket. − Egyik kezét bátorítóan Will vállára helyezte. − Tudom, hogy nem túl kellemes, de legalább nem éri az embert felkészületlenül. Reggel aztán újra követni kezdték a nyomokat, ugyanabban a gyors − csak időnként lassuló − ütemben. Délutánra maguk mögött hagyták a pusztaságot, és ismét fákkal tarkított területen haladtak át, az Eső és Éj Hegyeitől északra. Itt a két kalkara csatlakozott egymáshoz, nem tartottak már távolságot, mint a sík területen. De az irány nem változott, ugyanúgy északkelet felé haladtak. A három Vadonjáró is arrafelé tartott egy újabb óráig, akkor aztán Halt megálljt intett. Megbeszélés vette kezdetét. A gyepen kihajtogatták a királyság térképét, és köré csoportosultak. A térkép széleire nyílvesszőket tettek, hogy ne pöndörödjön vissza. 186

− A nyomokból ítélve megközelítettük őket. De még így is egy jó félnapnyi távolságra vagyunk tőlük. Most ebbe az irányba haladunk… Halt egy újabb nyílvesszőt tett a térképre, ami azt az irányt mutatta, amerre a Kalkarák tartottak az elmúlt két nap és két éjszaka során. − Ha ezt az irányt követik, csak két hely jöhet számításba célpontként − mutatott a térképre. − Gorlan Romjai, itt, vagy északabbra, az Araluen-kastély maga. − Az Araluen Várkastély?! − szisszent fel Gilan. − Csak nem arra gondolsz, hogy Duncan király a célpont?! Halt ránézett. − Semmit sem tudhatunk biztosra. Alig sejtünk valamit erről a két szörnyről, és amit sejtünk, az is mítoszokon és legendákon alapul. De el kell ismerned, hogy bátor húzás lenne Morgarath-tól. Egy csapásra lefejezné a királyságot, és ő szereti az efféle lépéseket. Hagyta, hogy ezen elgondolkozzanak, aztán az ujjával északnyugat felé indult a térképen. − Ezen még gondolkoznom kell. Nézzétek, itt van Rőthegy Vára. Alig egynapnyi lovaglásra. Onnan egy újabb napnyi lovaglással elérhet az ember ide. − Rőthegy Várától északkelet felé húzta az ujját, Gorlan Romjaihoz. − De váltott lovakkal, könnyű vágtában kevesebb mint egy nap alatt eljuthat a Rőthegyhez. Aztán elvezetheti a bárót és Sir Rodney-t a Romokhoz. Ha a Kalkarák ezzel a sebességgel haladnak, meglephetjük őket. Nem lesz könnyű, de kivitelezhető. És két olyan harcossal, mint Rodney és Arald, sokkal jobb eséllyel nézünk szembe azokkal az átkozott vadakkal. − Várj csak, Halt! − szakította félbe Gilan. − Úgy érted, hogy egy ember két lóval? Halt és Gilan egymásra néztek. Halt látta, hogy a fiatal Vadonjáró fejében már összeállt a kép. − Így van. És aki a legkönnyebb, az vágtat leggyorsabban. Azt szeretném, ha Csillagot átadnád Willnek. Ha Rántót és Csillagot 187

váltogatja, időben odaérhet. Látta Gilan arcán a vonakodást, és meg tudta érteni. Egyetlen Vadonjáró sem szereti, ha át kell adnia a lovát − még egy másik Vadonjárónak sem. Gilan ugyanakkor teljesen észszerűnek tartotta a döntést. Halt arra várt, hogy a fiatalabb Vadonjáró megtörje a csendet. Will rémülettől elkerekedett szemmel nézte a két férfit, megijesztette a rá váró felelősség. Végül Gilan kedvetlenül megszólalt: − Azt hiszem, hogy így lesz a legjobb. Nekem mi lesz a szerepem? − Hogy engem kövess gyalogszerrel − mondta határozottan Halt, majd összetekerte a térképet, és a nyeregtáskába dugta. − Ha szert tudsz tenni egy lóra, ne fogd vissza magad. Azzal utolérhetsz. Ha nem, akkor Gorlan Romjainál találkozunk. Ha nem találjuk ott a kalkarákat, Will megvár téged Csillaggal. Én egyedül követem majd őket tovább, amíg utol nem értek. Gilan beleegyezően bólintott. Halt szívében felizzott a megbecsülés a mozdulat láttán. Gilan nem az a fajta, aki a saját igazát hajtogatja egy józan javaslattal szemben. Bánatosan csak ennyit mondott: − Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy a kardom még jól jöhet. − Igen, ezt mondtam. Így viszont megvan rá az esély, hogy lovagokat kapjunk erősítésként, teljes fegyverzetben, dárdákkal és harci fejszékkel. És tudod, hogy a kalkarákkal csak így érdemes felvenni a harcot. − Ez igaz − mondta Gilan, aztán fogta Csillag kantárát, csomót kötött a szárakra, és átdobta pej lova nyakán. − Jobb lenne, ha Rántóval indulnál neki. Így legalább Csillagnak jut ideje pihenni. Követni fog, nem szükséges vezetned. És így fog tenni Rántó is, amikor Csillagon lovagolsz. Kösd össze te is Rántó nyakán a kantárszárat, hogy ne akadjon bele mindenbe. Visszafordult Halt felé, aztán eszébe jutott valami. − Ó, majd elfelejtettem! Amikor először ülsz a hátára, mondd, hogy „barna szemek”. 188

− Barna szemek − ismételte Will. Gilan nem állta meg mosolygás nélkül. − Ne nekem, Csillagnak! Régi Vadonjáró-tréfa volt ez, mindhárman mosolyogtak. Aztán Halt visszatért a feladathoz. − Will, biztosan tudod, merre kell menned Rőthegyre? Will megtapogatta zsebében a térkép másolatát, majd felnézett a napra, hogy eligazítást kapjon az útirányt illetőleg. − Északnyugatnak − mutatta határozottan az útirányt. Halt elégedetten bólintott. − Átkelsz majd a Lazacos-folyón még napnyugta előtt, ez jó tájékozódási pont lesz. Az út nyugatra esik a folyótól. Könnyű vágtában haladj. Ne űzd halálra a lovakat − csak kifáradnának, és hosszú távon lassabban haladnál. Biztonságos utat! Halt is nyeregbe szállt, amikor Will felült Rántó hátára. Gilan Willre mutatott, és a lova fülébe suttogta: − Kövesd őt, Csillag, rendületlenül! Csillag okos volt, mint a Vadonjáró-lovak általában. Fejét felvetette, mintegy bólintva, hogy megértette a parancsot. Indulás előtt Will nem tudta magában tartani a kérdést, ami jó ideje foglalkoztatta: − Halt… Gorlan Romjai… Voltaképpen miféle hely az? − Ugye, most csak viccelsz? − kérdezte Halt. − Gorlan várának romjai. Morgarath egykori uradalma.

189

A Rőthegy várába vezető útból az egyre fáradtabb Will már csak elmosódott foltokat látott. A két ló tartotta a könnyű vágtát, erre születtek. Nagy volt a kísértés, hogy vad galoppba csapjon át Rántóval és az őket követő Csillaggal. De Will tudta, hogy az öngyilkosság lenne. Ideális sebességgel haladtak. Öreg Bob, a lóidomár szerint a könnyű vágta az a sebesség, amit a Vadonjárólovak fáradtság nélkül tartani tudnak egész nap. De a lovas esetében már más a helyzet. Komoly fizikai megterhelést jelent, hogy felváltva igazodjon a különböző méretű lovak eltérő mozgásához és ritmusához. Elcsigázottságán a szellemi feszültség csak tovább rontott. Mi van akkor, ha Halt tévedett, és a kalkarák váratlanul északra kanyarodnak, és keresztezik az ő útját? Mi lesz, ha valami szörnyű hiba miatt elbukik, és nem jut el Rőthegy várába? Ez utóbbi félelme volt a legrosszabb, nehezen bírt azzal, hogy kételkedik önmagában. De hát a hónapokig tartó, kemény kiképzés ellenére is csak egy kamasz fiú maradt. A múltban mindig ott volt mellette Halt, akinek tapasztalatára és ítéleteire bármikor számíthatott. Most egyedül volt − és tudta, hogy minden azon múlik, mennyire ügyes. A gondolatok, a kételyek és félelmek elborították fáradt elméjét. Átbukdácsoltak egymáson, mind megpróbált előretolakodni. Will elérte, majd maga mögött hagyta a Lazacosfolyót, szinte észre sem vette, a lovak patája ugyanazt a ritmust 190

verte. Amint a Királyok Útjához ért, a hídnál, a folyó túloldalán megitatta az állatokat. Jó időt futott, hiszen útközben mindig épp csak annyira állt meg, hogy lovat cseréljen. Az árnyékok megnyúltak, és az út fölé hajló ágak fenyegető, sötét foltokká váltak. A fák közül érkező apró zajoktól és a moccanó árnyaktól a torkában dobogott a szíve. Hol egy bagoly röppent fel huhogva, hogy karmait egy óvatlan egérbe vájja, hol egy borz indult vadászni a bokrok alatt szürke árnyként. Will képzelete a legkisebb zajt és mozdulatot is életveszélyes fenyegetéssé nagyította. Nagy, sötét alakokat kezdett látni − olyanokat, amilyennek a kalkarákat képzelte − minden árnyékban és a szellőtől megzizzenő sötét bokrokban. A józan ész azt mondta, hogy a kalkarák itt nem találhatnak rá. De képzelete és félelmei azt súgták, mégis itt vannak valahol − talán a következő bozótban, ki tudja? A félelem és a képzelet győzött. És mire a félelemmel teli, hosszú éj elmúlt, a hajnal egy elcsigázott alakot talált az úton: kókadtan hajolt az észak-nyugat felé trappoló, zömök, széles mellkasú lova nyakára. Will riadtan ébredt szundikálásából, a nap meleg ujja a tarkóját csiklandozta. Lágyan meghúzta a kantárt, mire Rántó megállt. A kis póni lógatta a fejét, tüdeje zihált. Will rájött, hogy sokkal tovább lovagolt egyhuzamban, mint szabadott volna. Félelmei elől menekülve megállás nélkül vágtatott egész éjjel, jóval túllépve a lóváltásnyi időt. Fájó tagjaira ügyet sem vetve gyorsan leugrott Rántóról, és kedvesen megsimogatta a ló puha orrát. − Bocs, öreg − mondta a hátasnak. Rántó a gazdája érintésére és jól ismert hangjára megrázta kócos sörényét. Ha Will úgy akarta volna, tovább vágtat zokszó nélkül, addig, amíg össze nem esik. Will körbenézett. A hajnal sugarai elűzték az éjszaka félelmeit. Utólag már tudott nevetni azon, hogy minden apróság a frászt hozta rá. Meglazította a nyeregszíjakat, aztán tíz perc pihenőt adott Rántónak; megvárta, míg rendeződik a légzése és elmúlik a zihálása. Csodálattal bámulta, hogy a Vadonjáró-lovak milyen kitartóak, és milyen gyorsan képesek visszanyerni az erejüket. 191

Aztán meghúzta Csillag nyeregszíjait, majd halk nyögések kíséretében felült a ló hátára. Úgy látszik, a Vadonjáró-lovak hamarabb össze tudják szedni magukat, mint a Vadonjárótanoncok… Délelőtt volt már, mire meglátta Rőthegy várát. Will megint Rántón lovagolt. A kis pónin nem látszott, hogy az éjszakai út megviselte volna. Áthaladtak az utolsó hegyvonulaton, amin túl Arald báró területe feküdt egy zöldellő völgyben. Fáradtan dőlt a nyeregkápára. Olyan messzire jöttek, és olyan gyorsan… Will megkönnyebbülten nézett a jól ismert várra, és az árnyékában fekvő takaros kis falura. Füst szállt fel a kéményekből. Fáradt földművesek baktattak haza ebédelni. A hegy tetején trónoló hatalmas kastély megnyugtató erőt sugárzott. − Minden olyan… hétköznapinak tűnik − mondta Will a lovaknak. Tudat alatt arra számított, hogy minden megváltozott. A királyság tizenöt év után újra háborúra készülődött, az élet mégis úgy ment tovább, ahogy szokott. Aztán rájött, hogy csak az értékes idejét pazarolja a bámészkodással, és vágtatni kezdett. Mind nagyon szerettek volna már megérkezni. Az emberek meglepetten pislogtak a mellettük elvágtató póni nyakára hajló, apró, szürke-zöld köpönyeges figura és az őket követő pej ló láttán. Egyik-másik földműves megismerte Willt, de köszönésüket elnyelte a paták dübögése. A dobaj mennydörgéssé erősödött, ahogy Will átvágtatott a függőhídon a kastély első udvarába. Az udvar macskakövén a mennydörgés sürgető kopogássá változott. Will gyengéden meghúzta a kantárt, és Rántó megállt Arald báró tornyának ajtajánál. A két fegyveres őrt meglepte hirtelen feltűnése és sietős dolga. Lándzsáikat keresztbe téve feltartóztatták. − Állj! − szólt az egyik őr, egy káplár. − Te meg hová sietsz ilyen nyaktörő sebességgel és hangos kopogással? Will már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, amikor a háta mögött egy mérges hang zendült. 192

− Mi az ördögöt művelnek, marhák?! Hát nem ismerik fel a Királyi Vadonjárókat, ha maguk elé kerül egy?! Sir Rodney volt az, aki az udvaron átvágva épp a báróhoz igyekezett. A két őr gyorsan vigyázzba vágta magát, miközben Will megfordult, hogy hálás szívvel üdvözölje a Hadurat. − Sir Rodney, sürgős üzenetet hoztam Halttól, uraságodnak és Arald bárónak. Sir Rodney gyors felfogású ember volt, ahogy azt Halt már a vaddisznóvadászat után is mondta Willnek. Látta a fiú koszos ruháját, a két poros, ziháló, fáradtan álldogáló lovat, és rögtön tudta, hogy most nincs idő ostoba kérdésekre. Hüvelykujjával a bejáratra mutatott. − Akkor legjobb lesz, ha befáradsz, és elmondod nekünk! − Az ajtónállóknak még odaszólt: − Lássák el a lovakat! Etessék és itassák meg őket! − De ne vigyék túlzásba, kérem, Sir Rodney! − mondta gyorsan Will. − Csak egy kevés zabot és kevés vizet, és rájuk férne egy csutakolás is. Hamarosan újra útra kell indulniuk. Sir Rodney felemelte a szemöldökét. Will és a lovak úgy néztek ki, mint akikre ráférne egy kiadós pihenés. − Tényleg nagyon fontos ügyről lehet szó − mondta, és az őrökhöz fordult. − Lássák el a lovakat, aztán hozzanak élelmet Arald báró dolgozószobájába − és egy kancsó hideg tejet.

A két lovag egyszerre füttyentett meglepetten, amikor Will előadta, miről van szó. Arról már hírt kaptak, hogy Morgarath sereget 193

gyűjt, és Arald báró máris hírvivőket szalasztott, hogy összetoborozza a saját hadát lovagokból és mindennemű fegyveresekből. De a kalkara egészen más dolog volt. Erről semmit sem tudtak Rőthegy várkastélyában. − Azt mondod, Halt szerint kifejezetten a királyt akarják megtámadni? − kérdezte Arald báró, miután Will befejezte a beszámolót. Will bólintott. Aztán vonakodva hozzátette: − Igen, Milord. De azt hiszem, van egy másik lehetőség is. Igazán nem ez volt a legkedvesebb témája, de amikor Arald báró intett, folytatnia kellett. Hangot adott hát gyanújának, mely nem hagyta nyugodni sem nappal, sem éjjel, és egyre erősebbé vált benne. − Uram… az is lehet, hogy Haltra vadásznak. Végre kimondta. Félelme napvilágra került, immár mások is megvizsgálhatták és számba vehették, és ettől máris jobban érezte magát. Kicsit meglepte, hogy Arald báró nem találta képtelenségnek az ötletet. Csak a szakállát vakargatta elgondolkozva. − Folytasd! − kérte, mert Will érveit akarta hallani. − Halt úgy gondolja, hogy Morgarath bosszúhadjáratot folytat − le akar számolni azokkal, akik keresztbe tettek neki a legutóbbi háború idején. És ha jól sejtem, leginkább Halt nehezítette meg a dolgát, nem igaz? − Így van − mondta Rodney. − Arra gondoltam, hogy a kalkarák tudják, hogy a nyomukban vagyunk. A síklakóknak volt elég idejük átadni a hírt. Talán addig csalogatják Haltot, amíg egy olyan helyre nem érnek, ahol rajtaüthetnek. Szóval, amíg ő azt hiszi, hogy ő vadászik rájuk, voltaképpen ő az, akire vadásznak. − És Gorlan Romjai ideális helyszín egy efféle rajtaütésre − értett vele egyet Arald. − Azok között a kőhalmok között előbb rávethetik magukat, mintsem Halt elővegye a híres hosszúíját. Nos, Rodney, máris indulnunk kell, nem veszthetünk időt. Félpáncél, úgy gyorsabban mozoghatunk. Lándzsák, pallos és széles kard. Fejenként két ló − Will példáját követjük. Egy órán belül indulunk. 194

Szóljon Karelnek, hogy gyűjtsön össze tíz lovagot, és induljanak utánunk, amilyen gyorsan csak tudnak! − Igen, lordom − mondta a Hadúr. Arald báró Willhez fordult. − Jó munkát végeztél, Will. Most már átvesszük az ügyet. Ahogy elnézlek, rád férne nyolc óra nyugodt alvás. Will holtfáradtan, sajgó izmokkal és tagokkal húzta ki magát. − Én is lordságoddal szeretnék tartani − mondta. Mivel érezte, hogy a báró ellenkezni fog, gyorsan hozzátette: − Uram, senki sem tudja, mi lesz, ráadásul Gilan ló nélkül poroszkál valahol a királyságban. És… − Nem fejezte be a mondatot. − Folytasd, Will − mondta a báró halkan. Amikor a fiú felnézett, Arald acélkemény elszántságot látott a tekintetében. − Halt a mesterem. Ha veszélyben van, ott a helyem mellette − mondta Will. A báró szigorúan nézett rá. Aztán döntésre jutott. − Rendben. Akkor legalább egy órát pihenj. Van itt egy priccs. − Elhúzott egy függönyt, ami a dolgozót választotta el a pihenőszobától. − Használd nyugodtan! − Köszönöm, uram! − mondta hálásan Will. Szeme úgy égett, mintha egy marék homokot dörzsöltek volna bele. Még soha nem követett boldogabban felsőbb utasítást.

195

Will olyan hosszúnak érezte a délutánt, mintha az egész életét nyeregben töltötte volna. Az egyetlen változatosságot a lóváltás jelentette. A rövid szünetekben leszállt a lóról, kilazította nyeregszíjait, majd a másikét szorosra húzta, és újra nyeregbe szállt, mindig a pihentebb állat hátára. Will nem győzött csodálkozni a két ló állóképességén, hogy milyen kitartóan képesek vágtázni. Még vissza is kellett fognia őket, hogy a két lovag csatalovai is tudják tartani a tempót. Nagyok voltak, erősek, háborúra idomítottak, de a Vadonjáró-lovak kitartó iramát nem bírták. És ezen még az sem változtatott, hogy kipihenten hagyták el Rőthegy várát. Némán haladtak. Nem volt idő a beszédre, de amúgy sem hallották volna egymás szavát. Dübörgött a négy nehéz csataló, Rántó és Csillag könnyebb lábai velük együtt csattogtak, és a magukkal hozott fegyverek is folyamatosan csörögtek. Mindkét lovag harci lándzsákat cipelt: a kemény kőrisfából készült, három méternél is hosszabb rudak nehéz vashegyben végződtek. Széles kardjaikat a nyereghez erősítették − hatalmas, kétmarkos kardok voltak ezek, amik mellett eltörpült a hétköznapi kard. Sir Rodney hátsó nyeregkápájáról még egy harci fejsze is lógott a ló jobb oldalán. De minden fegyverük közül legnagyobb bizodalmukat a hosszú lándzsákba fektették. Ezekkel elég távol tarthatták a kalkarákat ahhoz, hogy rémisztő tekintetük ne bénítsa meg őket. Az a hír járta, hogy a hipnotikus tekintet csak kellő 196

közelségből hatásos. Ha az ember nem látja tisztán a szemeket, nincs esély, hogy megdermessze a pillantás. A nap gyorsan hanyatlott a hátuk mögött. Elébük került árnyékaik megnyúltak és eltorzultak az alacsonyan beeső sugaraktól. Arald megfordult, a nap állását figyelte, aztán megszólította Willt: − Mennyi időnk van még sötétedésig? Will megfordult a nyergében, úgy nézte az ereszkedő fénygömböt. − Kevesebb mint egy óránk, uram − felelte. A báró kétkedve rázta a fejét. − Nem lesz könnyű odaérni az éjszaka beállta előtt − állapította meg. Gyorsabb vágtára ösztökélte csatalovát, Rántó és Csillag könnyedén vették fel az új ritmust. Egyikük sem akarta kalkarazsákmányként befejezni pályafutását. Az órányi szunyókálás a kastélyban csodákat tett Willel, de mostanra már úgy érezte, az egy másik életében történt. A rövid eligazításra gondolt, amit Arald tartott, mielőtt elhagyták Rőthegyet. Ha Gorlan Romjainál ráakadnak a szörnyekre, Will majd hátul marad addig, amíg Sir Rodney és a báró le nem győzik a bestiákat. Semmilyen haditervük nem volt: egyszerűen szembe akarták támadni a szörnyeket, remélve, hogy a meglepetés erejével hatnak a két gyilkosra. − Ha Halt is ott lesz, besegít majd. Egy biztos: nem akarom, hogy részt vegyél a küzdelemben. Az íjad mit sem érne a kalkarákkal szemben, Will. Willnek eszében sem volt közelebbi ismeretségbe kerülni a kalkarákkal. Boldogan rábízta a feladatot a két daliás lovagra, akiket megvéd majd pajzsuk, sisakjuk, meg a sodronyingből és sodronynadrágból álló félpáncéljuk. Azonban Arald következő szavai után már nem volt annyira biztos abban, hogy elbírnak majd a bestiákkal. − Ha legyőznének bennünket azok az átkozottak, azt akarom, hogy hozz segítséget. Lovagolj vissza, és keresd meg Karelt és az embereit. Nem sokkal mögöttünk fognak jönni. Aztán eredjetek a 197

kalkarák nyomába, és végezzetek a dögökkel. Will erre nem tudott mit felelni. Ha már Arald báró is számol a bukás lehetőségével, az régen rossz. Kétszáz kilométeres körben nem volt rajtuk kívül más lovag. Will rádöbbent, hogy milyen rosszak az esélyeik. A nap a látóhatár szélén pislákolt, az árnyékok tovább már nem is nyúlhattak, és még mindig volt előttük néhány kilométer. Arald báró egyszer csak felemelt kézzel megállította a csapatot, és hüvelykjével a nyereg mögé csomagolt, kátrányos fáklyákra mutatott. − A fáklyákat, Rodney! A Hadúr habozni látszott. − Biztos ebben, lordom? A kalkarák már messziről észreveszik, hogy közeledünk. − Akkora zajt csapunk, hogy úgyis észrevennék. Ebben a sötétben csak lassan tudnánk haladni a fák között. Próbáljuk meg… − mondta, majd máris összeütötte kovakövét a kezében tartott fémdarabbal, és a gyújtós lángra lobbant. A fáklyát a láng fölé tartotta, és a ragadós kátránnyal vastagon bevont fenyőrúd égni kezdett. Rodney egy másik fáklyával a báró fáklyájához hajolt, hogy ő is meggyújtsa a magáét. Dárdáikat a jobb csuklójukon lévő bőrszíjra akasztották, aztán magasra emelték a fáklyákat, és így lovagoltak tovább. Elhagyták a dél óta követett, széles utat és bedobogtak a fák alatti sűrű sötétségbe. Tíz perc elteltével meghallották az üvöltést. Nem evilági ordítás volt. Görcsbe állt tőle a gyomor, megfagyasztotta az erekben a vért. Sir Rodney és a báró akaratlanul is megállították lovaikat. A hátasok idegesen hánytákvetették magukat. A hang egyenesen szemből jött, hol hangosabb lett, hol elhalkult, reszketett tőle az éjszakai levegő. − Te magasságos isten! Ezt meg mi?! − fakadt ki a báró. Arca hamuszürke lett, ahogy a pokoli kiáltás egyenesen feléjük kúszott az éjben. Szinte azonnal egy másik, hasonló hang válaszolt rá. Egyedül Will hallotta már ezt a hangot. Kifutott a fejéből a vér, amikor rájött, hogy félelmei nem voltak alaptalanok. − A kalkarák. Vadásznak. 198

És tudta, hogy csak egyvalakit üldözhetnek. Visszafordultak, hogy hátba támadják Haltot. − Odanézzen, uram! − mutatott Rodney a rohamosan sötétedő égre. A fakoronák közötti résen fény derengett fel a mennyboltra. A közelben valaki tüzet rakott. − Ez Halt lesz. Nem lehet más − mondta a báró. − És segítségre van szüksége. Sarkantyúját a csataló szügyébe vágta, hogy dübörgő vágtára serkentse. Kezében a fáklya szikrákat szórt, lobogott a lángja. Sir Rodney utánavágtatott. Hátborzongató élmény volt a szikrázó, lángoló fáklyákat követni a fák között. A hosszú lángnyelvek a lovagok mögé nyújtóztak, furcsa és ijesztő árnyakat festettek az ágakra. Szemük előtt egyre erősebb lett a feltehetően Halt által gyújtott tűz fénye. Váratlanul törtek ki a fák közül, és az eléjük táruló látvány maga volt a megvalósult rémálom. Egy kis mezőre értek, aminek a túlsó felén romok és törmelékek halmai látszottak. Kisebb-nagyobb faldarabok hevertek szerteszét, itt-ott még összetartotta őket a malter, de jó részüket már félig benőtte a fű. A helyszínt három oldalról Gorlan várfalának romjai keretezték. A falak sehol sem voltak öt méternél magasabbak. A bosszúszomjas királyság leromboltatta, miután Morgarath délre távozott, az Eső és Éj Hegyei közé. A kövek és leomlott faldarabok kaotikus egyvelege úgy nézett ki, mint egy óriásgyerek játszótere − összevissza egymásra hányt, szanaszét zúzott építőkockákkal, amikből mindenhová jutott. Az egész területet a tőlük negyvenméternyire álló máglya táncoló lángjai világították meg. Egy rémisztő figura görnyedezett mellette, dühtől őrülten vonyított, a mellkasát ért halálos sebhez kapkodott, majd ledőlt a lábáról. A két és fél méternél is magasabb lény egész testét kócos, összetapadt, pikkelyszerű szőr borította. A kalkara karmokban végződő, hosszú karjai a térde alá értek. Viszonylag hosszú, de erős lábainak köszönhetően ugrálva és szökellve gyors haladásra volt 199

képes. A három lovas ezt látta, ahogy előrobogott az erdőből. De leginkább a szörny pofája dermesztette meg őket: gonosz, majomszerű fej, sárga kutyafogakkal és vörösen izzó, gyilkos szemekkel. A bestia feléjük fordult, és támadó üvöltést hallatott. Megpróbált felállni, de ismét összeesett. − Mi a baja? − kérdezte Rodney, ahogy megállította lovát. Will a szörny mellkasából kimeredő nyilak csoportjára mutatott. Egy tenyérnyi helyről legalább nyolc nyílvessző állt ki. − Nézzék, nézzék a nyilakat! − kiáltotta. Halt, aki kivételes képességének köszönhetően elképesztő gyorsasággal célzott és lőtt, jó pár nyilat állított bele az összetapadt bundába, egyiket a másik után. Mindegyik tovább tágította a szőrpáncél repedését, és az utolsó végre belefúródott a szörny húsába. Fekete vér patakzott a testén, és minden gyűlöletével rájuk ordított. − Rodney! − kiáltotta a báró. − Kövessen! Támadás! A lovag eldobta a kötelet, amin a másik lovat vezette, aztán repült a fáklya is. Megmarkolta lándzsáját, és támadásba lendült. Rodney csak fél másodpercnyire maradt le a bárótól. A két csataló átdübörgött a mezőn. A kalkara, akinek lábánál tócsában gyűlt össze a vére, felágaskodott, hogy fogadja őket. A két lándzsának éppen jó célpontot nyújtott. Egyik a másik után a mellkasába fúródott. A rém ezt is túlélte. Ereje és nagysága láttán a két csataló megtorpant. Felágaskodtak, míg a lovagok előrehajoltak a kengyelekben állva, és dárdáikat csalhatatlan pontossággal elhajították. Az éles fém áthatolt a vastag bundán. A becsapódás erejétől a kalkara hátratántorodott, aztán hanyatt esett. Egyenesen a lángok közé. Egy pillanatig semmi sem történt, aztán vakító villanás hasított az éjbe, majd egy tíz méter magas vörös tűzoszlop lőtt fel az ég felé. És a kalkara egyszerűen füstté lett. A két csataló rémülten hátrálni kezdett, Rodney és a báró alig tudtak a nyeregben maradni. Minél távolabb akartak kerülni a 200

tűztől. Égett szőr és hús bűze töltötte be a levegőt. Willnek derengeni kezdett, amit Halt mondott a kalkarákról és a tűzről. Az emberek azt rebesgették, hogy a kalkarákra különösen nagy veszélyt jelent a tűz. Szép kis szóbeszéd, gondolta magában, míg Rántó hátán a lovagokhoz ügetett. Rodney a szemét törölgette, tekintete még mindig káprázott az éles villanástól. − Ez meg mi az ördög volt? − kérdezte. A báró óvatosan kihúzta a lándzsáját a tűzből. A nyele megperzselődött, a hegye elfeketedett. − Valami viaszos dolog tapaszthatja össze a kalkarák szőrét, attól lesz olyan, mint egy kemény héj − mondta eltűnődve. − Valószínűleg nagyon gyúlékony. − Akárhogy is, végeztünk vele − mondta Rodney elégedetten. A báró a fejét rázta. − Halt végzett vele, mi csak megadtuk a kegyelemdöfést − javította ki a Hadurat. Rodney bólintott, ezt ő sem vitatta. A báró az egyre kisebb lánggal lobogó, de még mindig szikrákat vető tűzre nézett. − Akkor gyújthatta a tüzet, amikor észrevette, hogy körülötte ólálkodnak. Kellett neki a világosság, hogy célozni tudjon. − Jobban nem is célozhatott volna. Minden nyílvessző ugyanabba a tenyérnyi területbe talált. Körbenéztek. A Vadonjáró nyomát keresték. Aztán a lerombolt fal egy darabja alatt Will ismerős tárgyat vett észre. Leugrott a nyeregből, és aggódó szívvel szaladt oda Halt erős hosszúíjához, amit két darabra törve talált. − Bizonyára innen lőhetett − mutatott Will egy helyre a fal alatt. Felnéztek, megpróbálták maguk elé képzelni a csatát. A báró elvette a kettétört fegyvert Willtől, aki újra Rántó nyergébe szállt. − A második kalkara rátámadt, miután Halt halálosan megsebesítette a társát − mondta. − A kérdés az, hogy hol van most Halt, és hol a másik kalkara. Ekkor kezdődött újra az ordítás.

201

Odabent, a romos és gyomos udvarban, Halt Morgarath egykori erődjének falmaradványa alatt kucorgott. Lába, ami eddig csak zsibbadt ott, ahol a kalkara megkarmolta, fájdalmasan lüktetni kezdett. Érezte, ahogy a vér átszivárog a hevenyészett kötésen. Valahol a kalkara őt kereste. Hallotta mozgásának zaját, egyszer még a lihegését is, amikor közel járt a rejtekhelyéhez a ledőlt falak között. Tudta, csak idő kérdése, hogy a kalkara megtalálja. És ha megleli, akkor végez vele. Sebesült volt, és fegyvertelen. Az íja odaveszett, eltört az első összecsapás során, amikor lelőtte az első szörnyet. Tisztában volt íja erejével, azt is tudta, mennyire élesek a nehéz nyílvesszőfejek. Alig hitte hát el, hogy a szörny nemcsak túlélte a nyílzáport, de mintha mi sem történt volna, el is indult felé. Mire mégis megtorpant, addigra Haltnak már nem maradt ideje rá, hogy a másik kalkarát is elintézze. Hatalmas, karmos mancsával kiütötte kezéből az íjat, Halt épp csak be tudott kúszni a romos fal védelmébe. Ahogy a kalkara a prédája után kapkodott, Halt előhúzta fejszéjét, és a szörny feje felé döfött. De a bestia túl gyors volt, és a penge elsiklott az egyik szőrpáncélos alkarján. Abban a másodpercben Halt szemközt találta magát a szörny vörös, gyűlölettől izzó tekintetével, és érezte, hogy izmai megdermednek a félelemtől, eszmélete pedig kezdi elhagyni. Erőnek erejével tudta csak kiszabadítani magát a kalkara tekintetének fogságából. Hátratántorodott, de a medveszerű mancsok feléje csaptak, a 202

karmok végigszántották a combját, fejszéjét pedig elveszítette közben. Aztán menekülnie kellett, fegyvertelenül és vérezve, abban bízva, hogy a romok labirintusa elrejti majd üldözője elől.

Késő délután vette észre, hogy a kalkarák irányt változtattak. Addig egyenesen északkelet felé tartottak, de a szörnyek hirtelen szétváltak, kilencvenfokos fordulatot vettek, és az erdőben másmás irányba indultak el. Az addig könnyen kisilabizálható nyomok nehezen megfejthetővé váltak, csak egy olyan tapasztalt nyomolvasó tudta követni őket, mint Halt. Évek óta először kerítette hatalmába a félelem. Rádöbbent, hogy a kalkarák rá vadásznak. Közel járt a romokhoz, úgy gondolta, ott több esélye van, mint az erdőben. Hátrahagyta Abelard-t, hogy ne tegye ki veszélynek, és gyalog folytatta útját a romok felé. Tudta, hogy a bestiák csak az éj leszálltával fognak támadni, igyekezett tehát kihasználni az időt, és a romok közötti fadarabokból máglyát rakott. A konyha romjai között talált egy fél korsó sütőolajat. Büdös volt már és romlott, de égni azért még égett. Leöntötte vele a fa - rakást, aztán hátrahúzódott a falakig. Fáklyákat készített, meggyújtotta őket, így várta a könyörtelen gyilkosok érkezését. Előbb érezte, mint látta őket. Aztán észrevette csoszogó alakjukat is: sötétebb foltok az erdő sötét fái előtt. A szörnyek természetesen egyből kiszúrták. A háta mögött lobogó fáklyáknak köszönhetően ez nem volt nehéz. De nem vették észre az olajjal átitatott farakást − Halt terve bevált. A szörnyek harci üvöltést hallattak. Ez volt az a pillanat, amikor Halt az egyik égő fáklyát az olajjal leöntött máglyára dobta. A tűz egyből belobbant, és sárgán 203

égett az éjszakában. Először megtorpantak. A tűz volt a gyenge pontjuk. De mivel látták, hogy a Vadonjáró nem a tűz közelében áll, folytatták a közeledést. Egyenesen belesétáltak a nyílzáporba, amivel Halt várta őket. Ha száz méterrel messzebb lettek volna, Halt mindkettőt megállítja. A puzdrában még tucatnyi nyílvessző lapult. De az idő és a távolság is ellene szólt, és végül alig tudott élve elmenekülni. Most két, egymásra dőlt A betűt formázó faldarab alatt lapult, egy mélyedés menedékében, köpönyegével betakarózva. Úgy érezte, évek teltek el. Egyedül abban reménykedett, hogy Will visszaér Aralddal és Rodney-val. Ha addig nem találja meg a szörny, akkor talán megmenekülhet. Arra nem is akart gondolni, hogy mi lesz, ha Gilan ér oda előbb, akinek nincs egyéb fegyvere az íjnál és a kardnál. Most, hogy közelről találkozott a kalkarával, tudta, hogy egy embernek nem sok esélye van ellene. Ha Gilan a lovagok előtt érkezik, akkor mindketten ottvesznek. A lény most az egykori udvarban szaglászott, akár egy kutya. Módszeresen kutakodott, végigjárt minden lehetséges búvóhelyet és zugot. Halt tudta, hogy meg fogja találni. Megragadta egyetlen megmaradt fegyvere, a kis dobókés nyelét. Nevetséges játékszer egy ilyen szörnnyel szemben, de nem volt más. Aztán meghallotta a csatalovak patáinak eltéveszthetetlen dobogását. Egy résen át kikémlelt a kalkarára. A lény is hallotta a dübörgést. Kihúzta magát, és a lerombolt fal felé nézett. A lovak megálltak, aztán Halt meghallotta a halálos sebet kapott kalkara támadó üvöltését, mikor az észrevette új ellenségeit. Megint patadobogás hallatszott, a lovak felgyorsultak, lendületet vettek. Újabb ordítás hallatszott, majd lángtorony csapott az égbe. Halt gyanította, hogy az első kalkara a tűz martaléka lett. Elkezdett kimászni a búvóhelyéről. Remélte, hogy sikerül kijátszania a másik dög figyelmét, és észrevétlenül átmászhat a falon. Az esélyei nem is voltak rosszak. A szörny azt figyelte, hogy mi folyik odakint. A terv megvalósítására mégsem volt esélye. Bár úgy tűnt, 204

a kalkara átmenetileg elfeledkezett róla, épp egy romos falrész felé lopakodott, ahol a kövek hevenyészett kijáratot formáztak. Néhány perc, és a szörny olyan helyre ér, ahonnan meglepetésszerűen hátba tudja támadni Halt mit sem sejtő barátait. Meg kellett állítania. A Vadonjáró kibújt a kövek alól. A kis dobókés szinte magától kúszott a kezébe. Halt nekilódult az udvaron, ugrálva kerülgette az akadályokat. Alig hat lépést tehetett meg, de a kalkara már meghallotta, hogy közeledik. Megfordult, és majom módjára, ijesztően hangtalanul ugrált felé, hogy megállítsa, mielőtt figyelmeztethetné barátait. Halt mozdulatlanná dermedt, úgy nézte a felé imbolygó alakot. Még néhány méter, és a szörny hipnotikus tekintete átveszi a hatalmat a tudata fölött. Halt egyre erősebb késztetést érzett, hogy belenézzen azokba a vörös szemekbe. Lehunyta a szemét, és homlokát ráncolva összepontosított, aztán felemelte a kést, és előre-hátra lengette. Felkészült rá, hogy ösztönből és emlékezetből célozzon. Lelki szemei előtt látta a mozgó és közeledő célpontot, elméjében összehangolta a dobást és a kés pörgését azzal a hellyel, ahová a célpont és a kés egyszerre fog megérkezni. Csak a Vadonjárók képesek ilyen dobásra. Közülük is csak maroknyian. A kés a kalkara jobb szemébe fúródott. A szörny felüvöltött és megtorpant, minden idegszálát kínozta a fájdalom. Halt elrohant mellette, és a kődarabokon át felmászott a falra.

Will látta, ahogy egy árnyék átmászik a falmaradványon. Voltaképpen már a körvonalairól felismerte Haltot, volt benne valami összetéveszthetetlen. 205

− Halt! − kiáltotta el magát, miközben megmutatta a lovagoknak, hová nézzenek. Mindhárman látták, hogy a Vadonjáró megáll, és habozva visszatekint. Aztán mögötte egy újabb, az övénél sokkal hatalmasabb árnyék tűnt fel. A kalkara lódult utána, akinek sebesülése inkább volt fájdalmas, mint veszélyes. Arald báró ismét nyeregbe akart szállni, de hamar rájött, hogy nincs az a ló, aki képes lenne felkaptatni a várfal melletti sziklákon és faldarabokon. Kihúzta inkább a nyeregre akasztott hüvelyből a széles kardot, és a romok felé futott. − Maradj hátul, Will! − kiáltott futás közben, mire a fiú idegesen a fák felé irányította lovát. A falon álló Halt hallotta a kiáltást, és látta a felé rohanó Araldot. Sir Rodney csak néhány méterre maradt le mögötte, feje fölött egy jókora harci fejszét pörgetett. − Ugorjon, Halt! Ugorjon! − kiáltotta a báró, és Haltot nem kellett tovább biztatni. Leugrott a háromméternyi mélységbe, és bukfencezett párat, hogy enyhítse a becsapódás erejét. Felállt, és bicegve elindult a lovagok felé, a sebe újra szétnyílt. Will szívdobogva nézte, ahogy Halt a lovagok felé szalad. A kalkara habozni látszott, aztán vérfagyasztó kiáltást hallatva a Vadonjáró után vetette magát. Amíg Halt bukfencezve ért földet, addig a kalkara a háromméteres mélységet egyetlen könnyed ugrással küzdötte le: elképzelhetetlenül erős hátsó lábaival elrugaszkodott, és Halt mögött ért földet. Vaskos karja előrecsapott, és olyan erővel találta el Haltot, hogy a férfi eszméletét vesztve előrezuhant. De mielőtt a szörny végezhetett volna a Vadonjáróval, Arald báró közbelépett, és széles kardjának egyetlen suhintásával a Kalkara nyakát célozta meg. A bestia gyorsabb volt, mint gondolta: elhajolt a végzetesnek szánt csapás elől, és karmait Arald hátába vájta, aki még fel sem egyenesedett a kaszáló mozdulatból. A karmok feltépték a láncinget, mint valami rossz szövetet, mire Arald az ütés erejétől meglepődve felkiáltott, majd a földre rogyott. Kezéből kiesett a kard, és a hátán lévő mély karomnyomokból bugyogni kezdett a vér. 206

Ott és akkor véget is ért volna földi pályafutása, ha nincs a Hadúr, aki a feje fölött játékfegyverként pörgetett harci fejszét a szörny oldalába vágta. A páncéllá összeállt vastag bunda miatt a szörny csak a csapás erejét érezte, de az is elég volt hozzá, hogy dühödt üvöltés közepette eltántorogjon a báró mellől. Sir Rodney előrelendült, ügyelve rá, hogy a szörny ne férjen közel a földön fekvő Halthoz és Araldhoz. Lábait szilárdan megvetette a földön, majd újabb csapáshoz készülődve felemelte harci fejszéjét. Aztán váratlanul kiejtette a kezéből a fegyvert. Megbabonázva állt a kalkara előtt, aki egyetlen szemmel is képes volt megbénítani ellenfele tudatát és akaratát. A kalkara az éjszakai ég felé fordult, és diadalmasan felüvöltött. Arcán fekete vér patakzott. Még soha nem élt át annyi szenvedést, amennyit ez a három aprócska ember okozott neki. És most bosszúból mindhármat a pokolba küldi. A lényt irányító primitív értelem szerette volna kiélvezni a győzelem pillanatát, újra és újra felüvöltött a három tehetetlen férfi fölött. Will rémülten figyelte a jelenetet. Egy gondolat kezdett el formálódni valahol a tudata határán. Oldalra pillantva meglátta a fáklyát, amit Arald báró eldobott. Tűz. Az egyetlen fegyver, ami elpusztítja a kalkarát. De a szörny negyvenméternyire volt tőle… Kivett egy nyílvesszőt a tegezből, lecsusszant a nyeregből, és hangtalanul az égő fáklyához osont. A fáklya oldalán olvadt kátrány csorgott végig. Will ebben a ragacsos, puha anyagban forgatta meg a nyíl hegyét, szép kis gombócot tapasztva rá. Aztán a nyilat a lángba tartotta, és meggyújtota. Negyven méterrel távolabb a gonosz és hatalmas teremtmény még mindig győzelmi mámorban úszott. Kiáltásai visszhangzottak az éjszakában. Alakja a két fekvő test fölött tornyosult − Halt még mindig eszméletlen volt, Arald báró pedig a fájdalomtól nem tudott talpra állni. Sir Rodney kővé dermedve állt, karjai a teste mellett lógtak, így várta a halált. A kalkara felemelte egyik vaskos, karmos mancsát, hogy halálra sújtsa, de a lovag csak a bénító félelemre tudott figyelni. 207

Will teljes erejéből kihúzta az íj idegét. Arcát eltorzította a fájdalom, ahogy a nyíl hegyén táncoló lángok megperzselték a kezét. A nyílhegyre gyűjtött kátrány súlya miatt kicsit feljebb célzott. Aztán lőtt. A nyíl szikracsíkot húzva ívelt a kalkara felé. A száguldás szele parázsló szénné változtatta a nyílhegyet. A kalkara észrevette a csóva villanását, és megfordult. Ezzel megpecsételte a sorsát: a nyílvessző egyenes a széles mellkasának csapódott. A kemény, pikkelyes szőrpáncélba alig fúródott bele, de amint megállt, a láng ismét fellobbant, és belekapott a gyúlékony bundába. A lángok elképesztő sebességgel harapóztak el. A kalkara most már félelmében ordított, ahogy megérezte a testét nyaldosó tűznyelveket − az egyetlen dolgot, amitől rettegett. A szörny a mancsával akarta eloltani lángoló mellkasát, de csak anynyit ért el vele, hogy a karján is meggyulladt a bunda. Aztán a láng végigfutott rajta, és a kalkara tetőtől talpig égni kezdett, lángoló tűzoszloppá változott. Vakon futkosott körbe, próbált szabadulni a lángoktól, de attól csak még jobban lobogott. A szakadatlan, átható ordítás emberi elmével felfoghatatlan sikoltásba csapott át, ahogy a tüzes fájdalom egyre hevesebbé vált. Aztán a sikoltás abbamaradt, és a szörny elpusztult.

208

Fásfalva fogadója csupa zene, nevetés és hangoskodás volt. Will Horáccal, Alizzal és Jennyvel ült egy asztalnál, a fogadós pedig hordta eléjük a zamatos vacsoraételeket: sült libát és friss zöldségeket, desszertnek pedig feketeáfonyás pitét, aminek leveles tésztáját még Jenny is megdicsérte. Horác ötlete volt, hogy lakomával ünnepeljék meg Will visszatértét Rőthegy várába. A két lány természetesen rögtön ráállt, örültek, hogy kiszabadulhatnak szürke hétköznapjaikból, amik közel sem voltak olyan izgalmasak, mint Will kalandjai. A kalkarával való küzdelem híre természetesen futótűzként terjedt el a faluban − ez aztán a stílszerű hasonlat, gondolta Will. Amikor azon az estén barátaival belépett a fogadóba, várakozásteljes csend ült a teremre, és minden szem rászegeződött. Hálás volt csuklyájának, mert így nem látszott, hogy fülig elpirult. A barátai megérezték a zavarát. Mint mindig, most is Jenny volt a legtalpraesettebb, és gyorsan megtörte a fogadót megülő csendet. − Gyerünk, ti ott, járjon a kezetek és a szájatok! − kiáltott a kandallónál álló zenészek felé. − És nyugodtan lehet beszélgetni is, nem fogunk megharagudni! − nézett körbe a vendégeken. A zenészek szót fogadtak Jennynek. Nem az a típus volt, akinek ellent lehet mondani. Fogták a hangszereiket, rágyújtottak egy helyi nótára, és a fogadó megtelt zenével. Lassan a vendégek is rájöttek, hogy bámulásuk zavarja Willt, ezért előszedték jobbik modorukat, és egymás között kezdtek beszélgetni. Csak lopva 209

tekintgettek Willre, titokban csodálva azért, hogy ilyen fiatalon milyen fontos eseményeknek lehetett részese. A négy egykori árvaházi lakó a fogadó hátsó részében ült le egy asztal mellé, ahol viszonylag zavartalanabbul beszélgethettek. − George az üdvözletét küldi − szólalt meg Aliz, miután letelepedtek. − El van havazva papírmunkával, ezért nem jöhetett. Az egész Skribleriskola éjjel-nappal dolgozik. Will megértően bólintott. A levegőben lógó háború, a csapatok mozgósítása és a szövetségesek értesítése bizonyára hegynyi papírmunkát igényel. A kalkarákkal folytatott harc óta tíz nap telt el, és közben nem kevés dolog történt. A romoknál letáboroztak, Rodney-val ellátták Arald báró és Halt sebeit, aztán lefektették a sérülteket, hogy kialhassák magukat. Hajnalban előkerült Abelard, beügetett a táborba, és idegesen a gazdáját kereste. Mire Willnek sikerült megnyugtatnia a lovat, megjelent a széles terpeszben közlekedő Gilan is, akinek csak egy széles hátú igáslóra sikerült szert tennie valahol útközben. A magas Vadonjáró nagy örömmel üdvözölte Csillagot, majd miután meggyőződött arról, hogy egykori mestere nincs életveszélyben, szinte azon nyomban elindult vissza a saját uradalmába, de előbb még Will lelkére kötötte, hogy az igáslovat juttassa vissza jogos tulajdonosának. Aznap Sir Rodney, Arald báró, Halt és Will késő estére vissza is jutottak Rőthegy várába, ahol belevetették magukat a hadra fogható emberek felkészítésébe. Ezer és egy dolog volt, amit el kellett intézni, üzenetek és idézések, amiket el kellett küldeni. Mivel Halt még lábadozott, a munka oroszlánrésze Willre maradt. Willnek rá kellett döbbennie, hogy ilyen háborús időkben a Vadonjáróknak egy perc nyugtuk sincs. Még jó, hogy volt ez az este, és egy kicsit kifújhatta magát. A fogadós állandóan ott sertepertélt körülöttük. Lerakott négy korsót az asztalukra, meg egy kancsót, teli saját főzetű, alkoholmentes gyömbérsörrel. − Természetesen a ház vendégei − mondta. − Megtiszteltetés, 210

hogy szerény fogadónkban üdvözölhetjük, Vadonjáró. Odaintett egy szolgálófiút, hogy felügyelje a Vadon járó asztalát. − Aztán gyorsan járjon ám a kezed és a lábad! − intette. Aliz meglepetten felvonta a szemöldökét. − Nem is tudtam, hogy ilyen jó dolog egy hírességgel vacsorázni. Az öreg Nyúzó annyira a fogához veri a garast, hogy elől már nincs is neki. És most meg ingyen vacsorázhatunk. Will legyintett egyet. − Az emberek felfújják a dolgokat! Erre Horác az asztalra könyökölve előrehajolt. − Most már aztán mondj el minden részletet az összecsapásról − követelte a fiú, akinek furdalta az oldalát a kíváncsiság. Jenny tágra nyílt szemekkel nézett Willre. − Nem is értem, hogy lehettél ilyen bátor! Én berezeltem volna − mondta elismerően. − Én is berezeltem − mondta Will szomorú mosollyal. − A báró és Sir Rodney voltak a bátrak. Ők rohamozták meg a szörnyet, ők kerültek vele testközelbe. Én negyven-ötven méternyire voltam egész idő alatt. Úgy mesélte el a történetet, hogy a kalkarákról a legkevesebb szó essen. Most már úgyis végük, a legjobb minél előbb elfelejteni őket. Vannak olyan dolgok, amiket jobb nem firtatni. A három barát csak hallgatta: Jenny kerek szemmel, izgatottan, Horác a harc részleteire éhezve, Aliz pedig olyan nyugodtan és előkelően, mint mindig, de a történetben egészen elmerült. Amikor segítségért siető, magányos vágtájának ecseteléséhez ért, Horác csóválni kezdte a fejét. − Azok ám a különös lovak! Willnek eszébe jutott a csíny, amit Horác ellen követett el, és nem állta meg mosolygás nélkül. − Csak a hátukon megmaradni nehéz! − jegyezte meg, és örömmel látta, hogy ugyanolyan széles mosoly terült szét Horác arcán is, amikor visszaemlékezett az Aratás Napjára. Csak most 211

döbbent rá, hogy a viszonya Horáccal erős barátsággá kovácsolódott. Mindketten egyenlőként tekintettek a másikra. Mivel már unta, hogy mindenki rá figyel, megkérdezte Horácot, hogy mennek a dolgok a Hadiiskolában. A nagyobb fiú arcán még szélesebb lett a mosoly. − Haltnak hála, most már minden sokkal jobb − ismerte el. Will ügyesen tovább faggatta, és a fiú beszámolt iskolai életéről. Viccelődött saját hibáin és ügyetlenkedésén, és még akkor is nevetett, amikor a rá kirótt büntetésekről beszélt. Will nem tudta nem észrevenni, hogy az egykor fennhéjázó, arrogáns Horác sokkal alázatosabb és szerényebb lett. Gyanította, hogy Horácnak még annál is komolyabb sikerei vannak mint ahogy azt nekik meséli. Kellemes este volt, jólesett a kalkaravadászat izgalmait és szörnyűségeit követően. Ahogy a szolgálók elvitték a tányérjaikat, Jenny várakozóan a fiúkra mosolygott. − Rendben! És ki fog megtáncoltatni? − kérdezte. Will nem volt elég gyors, Horác viszont nyomban lecsapott az ajánlatra, és kezét nyújtva már vitte is a lányt a tánctérre. Amikor elvegyültek a táncolok között, Will félénken Alizra pillantott. Soha sem tudta biztosan, mi járhat a sudár leányzó fejében. Talán azt gondolja magában: „igazán illő lenne Willtől, hogy engem is megforgasson”. Will idegesen megköszörülte a torkát. − Öööö… Szabad egy táncra, Aliz? − kérdezte végül félénken. A lány hamiskás mosolyt villantott rá. − Attól tartok, nem. Nem vagyok igazán ügyes táncos. Összeakadnának a hosszú lábaim. Igazság szerint Aliz kiváló táncos volt, de még kiválóbb diplomata. Tisztában volt vele, hogy a fiú csak udvariasságból kérte fel. Will néhányat bólintott, aztán hallgatás telepedett rájuk − baráti hallgatás. Egy kis idő múlva Aliz Will felé fordult, és arcát a kezébe támasztva alaposan megnézte magának a fiút. − Nagy nap lesz számodra a holnapi − mondta a lány, mire Will megint elpirult. Másnap kellett megjelennie a báró udvartartása előtt. 212

− Nem tudom, mire megy ki ez az egész − szólalt meg Will. Aliz rámosolygott. − Talán nyilvánosan akar köszönetét mondani neked. Úgy hallottam, a bárók így szokták, ha valaki megmenti az életüket. A fiú valamit mondani akart, de elhallgatott, mikor Aliz finom ujjai megérintették a kezét. Will belenézett azokba a szürke, mosolygós, nyugodt szemekbe. Egész eddig azt sem vette észre, hogy Aliz csinos lenne. Most azonban rádöbbent, hogy kecses, elegáns lényével, szürke szemével és az arcát keretező szőke fürtökkel Aliz nem egyszerűen mutatós, hanem ragyogó, természetes szépség. Will legnagyobb meglepetésére a lány még közelebb hajolt hozzá, és ezt suttogta a fülébe: − Mi mind nagyon büszkék vagyunk rád, Will. De én vagyok a legbüszkébb. Aztán megcsókolta a fiút. Ajka leírhatatlanul, hihetetlenül lágy volt. Órákkal később, mikor elment lefeküdni, Will még mindig érezte az ajkán.

213

Will lámpalázasan állt a báró fogadótermében a vastag ajtók előtt. A helyiség hatalmas volt. Ez volt a vár főterme. A terem, ahol a báró az udvar tagjaival a hivatalos találkozókat intézte. Úgy tűnt, mintha a mennyezet az égben lenne. A magas és vastag falakba vágott ablakokból csak úgy ömlött befelé a fény. A terem túlsó végén, rettentően távol, a báró ült, legszebb palástjában, egy emelvényre helyezett, trónszerű széken. Közte és Will között akkora tömeg volt, amekkorát Will még életében nem látott. Halt finoman megtaszította tanítványát. − Gyerünk, fiam! A Nagyteremben több száz ember állt, és minden szem Willre szegeződött. A báró mesterei is itt voltak, mind hivatali palástban. A lovagok és az udvarhölgyek − mindegyik ünnepi ruhában. Lejjebb álltak a katonák a báró hadseregéből, valamint a falu iparosai és tanítványaik, inasaik. Valami színes lobogott felé, amiről később kiderült, hogy Jenny zsebkendője volt, aki nem hazudtolta meg magát, és az elfogódottságát, mint mindig, otthon hagyta. A lány mellett Aliz állt, aki egy kicsit visszafogottabban viselkedett, és csak egy csókot dobott a fiúnak titokban. Will szorongva álldogált, egyik lábáról a másikra helyezte súlyát. Azt kívánta, bárcsak megengedte volna neki Holt, hogy a Vadonjáró-köpönyeget vegye fel. Akkor beleolvad a háttérbe, és egyszerűen eltűnt volna. 214

Halt újból meglökte. − Mire vársz még?! − sziszegte. Will hátrafordult. − Maga nem jön velem? Halt a fejét rázta. − Nem hívtak. Gyerünk! Még egyszer meglökte tanítványát, aztán sérült lábával egy székhez sántikált. Will belátta, hogy nincs mit tenni, és elindult a végtelenül hoszszúnak tűnő úton. Hallotta, ahogy itt is, ott is a nevét suttogják. Aztán kezdetét vette a taps. Egy lovag hölgye kezdte, aztán gyorsan végigterjedt az egész termen. Fülsiketítő, mennydörgő vastaps volt, ami egészen addig szólt, amíg Will el nem érte a trónt. Ahogy Halt tanította, fél térdre ereszkedett, és lehajtotta a fejét. A báró felállt, és csendet intett a kezével. A taps elhalt, már csak a visszhangja maradt. − Állj fel, Will! − mondta halkan a fiúnak, és felsegítette a térdeplő növendéket. Will könnyű kábulatban engedelmeskedett. A báró a vállára tette a kezét, és a tömeg felé fordította. Ahogy beszélt, mély és erős hangja könynyedén jutott el a terem legtávolabbi sarkába is. − Ő itt Will, Halt tanítványa, aki az uradalmunk Vadonjárója. Ismerjétek meg mindannyian, itt áll teljes életnagyságban. Megmutatta, hogy mennyire találékony, és bátorságával bebizonyította hűségét ehhez az uradalomhoz, sőt, az egész Araluen királysághoz. Az emberek elismerően duruzsolni kezdtek, aztán újra felzendült a taps, most ujjongás is kísérte. Will felfigyelt rá, hogy az ujjongás abból a sarokból indult, ahol a Hadiiskolás tanítványok álltak. Észrevette az ujjongó kórust vezető Horác vigyorgó képét is. A báró csendet intett. Arca megrándult, ahogy a mozdulattól sajogni kezdtek a bordái, és megfájdultak a gondosan bekötözött és összevarrt sebek. Az ujjongás és a taps lassan elhalkult. − Will − kezdte a báró, de olyan hangon, ami a nagy terem 215

legtávolabbi zugában is visszhangzott −, megmentetted az életem. Ezt szavakkal megköszönni nem lehet. Annyit tehetek, hogy valóra váltom az egyik kívánságodat, amit egykor elmondtál nekem. Will összeráncolt homlokkal nézett fel rá. − Egy kívánságomat, uram? − kérdezte összezavarodva a báró szavaitól. A báró bólintott. − Hibáztam, Will. Azt kérted tőlem, hogy képezzelek harcossá. Az egyik lovagom akartál lenni, és én elutasítottalak. De most jóváteszem a hibám. Megtiszteltetés volna számomra, ha ilyen bátor és találékony lovagom lehetne. Csak egy szavadba kerül, és máris Sir Rodney Hadiiskolájába jársz. Will szíve majd kiugrott a helyéről. Eszébe jutott, hogy milyen sokáig mennyire sóvárgott az után, hogy lovag lehessen. Aztán arra a keserű és mély fájdalomra gondolat, amit a Kiválasztás után érzett, mikor Sir Rodney és a báró nem találták alkalmasnak a felvételre. Sir Rodney előlépett, és a báró intett, hogy beszélhet. − Milord, ön is nagyon jól tudja, hogy én tanácsoltam el Willt. De most nyilvánosan is beismerem, hogy tévedtem. Lovagjaimmal és tanítványaimmal teljes mértékben egyetértünk abban, hogy Willnél méltóbb tagja nem is lehetne a Hadiiskolának! Bejelentését a lovagok és a növendék harcosok ujjongása fogadta. Nagy csörgéssel kivont kardjaikat egymáshoz ütögették a fejük fölött, és közben Will nevét harsogták. Most is Horác volt az első, aki elkezdte, és az utolsó, aki abbahagyta. Az üdvrivalgás fokozatosan elhalt, a lovagok visszadugták hüvelyébe a kardjukat. Arald báró intésére két szolga lépett előre: egy kardot és egy gyönyörűen zománcozott pajzsot helyeztek Will lába elé. A pajzsot egy dühödt vadkan képe díszítette. − Ezek lesznek a fegyvereid, ha végzel − mondta a báró kedvesen. − Hogy mindenkit emlékeztessen, mikor tapasztalhattuk meg először a baj társad iránti hűségedet és bátorságodat. A fiú fél térdre ereszkedett, és megérintette a pajzs sima 216

zománcfelületét. Lassan, áhítatosan kihúzta a kardot a hüvelyből. Szépséges fegyver volt, a fegyverkovács-művészet éke. Az éles penge enyhe kékes árnyalatban játszott. A markolatot és a keresztvasat arany berakások ékítették, a vadkanfejszimbólum pedig megismétlődött a kardgombon. A kard szinte élt. Tökéletes volt a súlyozása, pihekönnyűnek érezte a kezében. Aztán Will tekintete a gyönyörűen díszített kardról a Vadonjáró-tőr puritán bőrmarkolatára siklott. − Ez lovagi fegyverzet − sürgette a báró. − Többször bebizonyítottad, hogy méltó vagy rá. Csak mondj igent, és a tiéd. Will visszacsúsztatta a kardot a hüvelybe, és lassan felállt. Most megkaphatott volna mindent, amiről álmodozott. És mégis… Az erdőre, a Halttal töltött hosszú napokra gondolt. Arra, milyen vad öröm járta át, amikor lövése célba talált, hogy nyílvesszője pont oda röppent, ahová szánta. Eszébe jutottak az órák, amikor állatok és emberek nyomait olvasták. Amikor a rejtőzködés művészetét tanulta. Eszébe jutott Rántó is, a hűséges és bátor póni. Aztán eszébe jutott az is, micsoda örömöt jelentett mindannyiszor, mikor mestere tetszése szerint hajtott végre egy feladatot, és Halt egyszerűen csak annyit mondott: „jól van”. És akkor már tudta. Felnézett a báróra, és határozott hangon így szólt: − Én Vadonjáró vagyok, uram. A tömeg meglepetten pusmogni kezdett. A báró közelebb lépett, és halkan megkérdezte: − Biztos vagy a döntésedben, Will? Ne utasítsd vissza a lehetőséget csak azért, mert úgy gondolod, hogy ezzel megbántod vagy megsérted Haltot. Ő ragaszkodott hozzá, hogy ez a te döntésed legyen. Már beleegyezett, hogy elfogadja a választásodat. Will megrázta a fejét. Határozottabb nem is lehetett volna. − Köszönöm a megtiszteltetést, uram − fordult a Hadúr felé, aki Will legnagyobb meglepetésére mosolyogva és egyetértően biccentett vissza. − Köszönöm Sir Rodney és lovagjai nagylelkű felajánlását. De én Vadonjáró vagyok. Remélem, nem bántottam 217

meg önöket − tette hozzá félszegen. A báró, arcán széles mosoly jelent meg, és megszorította Will kezét. − A legkevésbé sem. Senkit a világon, sőt! Mesterséged és mestered iránti hűséged mindannyiunk számára követendő példa! − Még egyszer erősen kezet rázott a fiúval, majd útjára engedte. Will megfordult, és elindult visszafelé a tömeg sorfala között. Most felemelt fejjel hallgatta az éljenzést, ami a Nagyterem tetőgerendáin visszhangzott. De ahogy közeledett a vastag ajtó felé, olyasmit vett észre, hogy a döbbenettől földbe gyökerezett a lába. A tömegtől kicsivel távolabb Halt állt, szürke és zöld foltos köpenyébe burkolózva. És mosolygott.

218

Késő délután, hogy az ünneplések és a zajos üdvrivalgások elmúltak, Will Halt kis kunyhójának verandáján üldögélt egyedül. Kezében egy láncra fűzött, tölgylevelet formázó, kis bronz amulettet tartott. − Ez a mi jelképünk − magyarázta mestere, amikor az ünnepség után átadta Willnek. − Ez a Vadonjárók címere. Aztán gallérja alól előhalászta a nyakában lévő láncon lógó saját tölgylevél-medálját. Az alakja ugyanolyan volt, de a színe más. Halt amulettje ezüstből készült. − A bronz a tanítványok színe. Ha felszabadulsz, te is ezüst tölgylevelet kapsz majd. A Vadonjáró Csoportban mindenki viseli, vagy ezüstből, vagy bronzból. Elfordította a szemét a fiúról, aztán egy kicsivel rekedtebb hangon hozzátette: − Igazság szerint csak az első vizsgád után kaphattad volna meg. De ahogy a dolgok állnak, a közeljövőben nem sok vizsga lesz. Will az érdekes formájú, legkevésbé sem csillogó medált babrálta, és a döntésén töprengett. Saját magát is meglepte azzal, hogy önként lemondott élete dédelgetett álmáról − hogy Hadiiskolás, majd a Rőthegyi Hadsereg lovagja lehessen. Mutatóujja körül forgatta az ékszert, feltekerte rá a láncot, majd hagyta letekeredni. Nagyot sóhajtott. Az élet néha olyan bonyolult. Szíve legmélyén tudta, hogy jól döntött. De még a 219

szívénél is mélyebben ott pislogott a kételkedés szikrája. Hirtelen megérezte, hogy áll mellette valaki. Felnézett és Haltot pillantotta meg. A Vadonjáró letelepedett a keskeny veranda fenyődeszkájára, a fiú mellé. Szemközt a lemenő nap sugarai átszivárogtak az erdő ragyogó zöld levelein. A fények villogtak és táncoltak, ahogy a szellő meglebegtette lombokat. − Nagy nap ez a mai − mondta, és Will bólintott. − Nagy döntést hoztál − mondta a Vadonjáró néhány másodperc csönd után. Will a mestere felé fordult. − Halt, mit gondol, jó döntést hoztam? − kérdezte, és hangjából kiérződött a kételkedés. Halt a térdére könyökölt, előrehajolt egy kicsit, majd a lombokon átszűrődő csillogás felé pislogott. − Amennyire én meg tudom ítélni, igen. Én választottalak tanítványomnak, mert úgy látom, minden tehetséged megvan ahhoz, hogy Vadonjáró légy. Szinte már azt is élvezem, hogy itt lábatlankodsz körülöttem − tette hozzá halvány mosollyal. − Nem mintha számítanának ebben a kérdésben az én érzéseim és kívánságaim. A jó döntés az, amit a legjobban szeretnél. − Mindig lovag akartam lenni − mondta a fiú, aztán meglepődve döbbent rá, hogy a mondatot önkéntelenül is múlt időbe tette, pedig egyik fele még mindig erre vágyott. − Előfordul, hogy az ember egyszerre két különböző dolgot akar − mondta Halt csendesen. − És olyankor a döntés attól függ, hogy melyiket szeretné jobban. Will megint úgy érezte, hogy Halt képes olvasni a gondolataiban. − Kifejtenéd röviden, hogy miért érzel egy kis csalódottságot amiatt, hogy visszautasítottad a báró ajánlatát? − kérdezte tőle a Vadonjáró. Will összeszedte a gondolatait. − Azt hiszem azért… − kezdte lassan. − Úgy érzem, azzal, hogy nem léptem be a Hadiiskolába, egy kicsit hűtlen lettem apám emlékéhez. Halt szemöldöke felszaladt. − Az apádéhoz?! − kérdezte meglepetten, és Will bólintott. 220

− Nemes harcos volt − mondta a Vadonjárónak. − Egy lovag, aki Hátaspusztánál esett el a wargalok elleni küzdelemben; egy igazi hős! − Így tudod? − kérdezte a Vadonjáró, és Will újra bólintott. Ez az álomkép adott neki erőt a hosszú, magányos évek során, miközben nem tudhatta, ki is ő valójában. Az álom most valósággá vált számára. − Olyan ember volt, akire bárki fia büszke lenne − tette még hozzá, és Halt bólintott. − Ez így igaz. Volt valami a hangjában, amire Will felfigyelt. Halt nem csak puszta udvariasságból értett vele egyet. Felkapta a fejét, mikor tudatosodott benne, hogy mit sugallnak a Vadonjáró szavai. − Ismerte őt, Halt? Ismerte az apámat?! A fiú szemében felcsillant a remény, hogy végre megtudhatja az igazságot. A Vadonjáró komolyan bólintott. − Igen. Nem sok ideig, de azalatt alaposan megismertem. És igazad van, tényleg büszke lehetsz rá. − Egy nemes harcos volt, igaz? − Katona volt − biccentett Halt és bátor harcos. − Ugye, megmondtam! − örvendezett Will. − Egy nemes lovag! − Egy hűbéresből lett katona − mondta Halt lágy, kedves hangon. Will álla leesett, a szavak a torkán akadtak. Aztán nagy nehezen megszólalt: − Egy hűbéresből lett katona? Halt bólintott. Észrevette Will szemében a csalódottságot, és átkarolta a fiú vállát. − Ne ítélj meg senkit aszerint, hogy milyen rang birtokosa. Az apád, Dániel, bátor és hű katona volt. Nem volt módja Hadiiskolába járni, mert földművesként kezdte az életét. De ha a Hadiiskolába járhatott volna, minden bizonnyal a legbátrabb lovagok egyike válik belőle. − De ő… − kezdte a fiú szomorúan, de a Vadonjáró megállította. És ugyanabban a modorban folytatta: − Mert minden fogadalom és lovagi kiképzés nélkül is a 221

legnemesebb lovagi eszmék és törvények szerint élt, a hősiesség jegyében. Pár nappal a Hátaspusztai csata után történt az eset, miközben Morgarath és a wargaljai a Háromlépés-hágó felé menekültek. Hirtelen ellentámadásba fogtak, ami meglepte a csapatainkat. Az apád észrevette, hogy az egyik bajtársát körbevették a wargalok. A férfi a földön feküdt, és csak néhány másodperc választotta el attól, hogy darabokra kaszabolják, amikor apád a segítségére sietett. Will szemébe visszatért a csillogás. − Segített neki? − suttogta alig hallhatóan, és Halt bólintott. − Igen. Elhagyta a biztonságos csatasort, és kiugrott egy szál lándzsával a kezében. Sebesült társa fölé állt, a testével védte őt a wargaloktól. Az egyik wargalt leszúrta a lándzsájával, de egy másik letörte a fegyvere hegyét. Ott állt egy darab lándzsanyéllel. Úgy használta, mint a harci botot. Két wargalt le is ütött vele − csapott jobbra, ütött balra, és kész! Halt a kezével mutatta a mozdulatot, Will pedig feszülten figyelt. Szinte látta maga előtt a küzdelmet, ahogy a Vadonjáró mesélte. − Megsérült. És kettétört a lándzsanyele is. Más embernek ez már elég lett volna a halálhoz. De ő felkapta az egyik legyilkolt wargal kardját, és azzal további hármat a pokolra küldött, pedig közben vérzett az oldala. − Hármat? − kérdezte Will. − Hármat. Gyors volt, mint egy leopárd. És ne feledd, hogy lándzsás harcos volt, sosem tanult kardvívást! Halt elhallgatott, ahogy felidézte magában a régen letűnt napot. − Ugye, azt tudod, hogy a wargalok semmitől sem félnek? Úgy hívják őket, hogy az Esztelenek. Azt a csatát, amit ők kezdenek, általában ők is fejezik be. Általában. Mert ez azon kevés alkalmak egyike volt, hogy inukba szállt a bátorságuk. Apád a sebesült katona fölött állt, jobbra-balra kaszált a kardjával, és a wargalok lassan visszavonultak. Először csak óvatosan hátráltak, de aztán rákapcsoltak. Megfordultak, és egyszerűen kereket oldottak. Nem 222

láttam még embert − sem lovagot, sem nemes harcost −, aki a wargalokat megfutamította volna. Apádnak sikerült. Lehet, hogy földművesnek született, de ő volt a legnagyobb harcos, akit valaha volt szerencsém látni. Miután a wargalok megfutamodtak, letérdelt a sebesült bajtársa mellé, és még akkor is őt óvta, amikor már maga is haldoklott. Legalább fél tucat sebesülést szerzett, de az elsőbe halt bele. − És a barátja megmenekült? − kérdezte cérnavékony hangon Will. − A barátja? − nézett rá Halt, mint aki nem igazán érti a kérdést. − A férfi, akit megvédett. Megmenekült? Úgy gondolta, az lenne az igazi tragédia, ha apja bátor tette hiábavalónak bizonyult volna. − Nem voltak barátok. Egészen addig a napig nem is ismerte. − Halt elhallgatott, aztán hozzátette: − És én sem őt… Willt az utolsó szavak villámcsapásként érték. − Maga?! Maga volt az, akit megmentett? Halt bólintott. − Mondtam neked, hogy csak rövid ideig ismertem. De azalatt a néhány perc alatt többet tett értem, mint bárki emberfia. Haldoklás közben elmondta nekem, hogy otthon a tanyán a mindenórás felesége várja. Arra kért, hogy viseljem gondját. Will a jól ismert, zordon, szakállas arcot nézte. Halt szemében mély szomorúság tükröződött, ahogy felidézte a történteket. − Nem tudtam megmenteni az asszonyt. Nehéz szülés volt, és nem sokkal azt követően, hogy világra jöttél, meghalt. De idehoztalak, és Arald báró megengedte, hogy az árvaházban nevelkedj. Addig, amíg elég idős nem leszel ahhoz, hogy a tanítványom légy… − De annyi év alatt egyszer sem… − Will nem találta a megfelelő szavakat. Halt zord mosollyal jutalmazta. − …jutott eszembe, hogy feltárjam előtted és a világ előtt, hogy én helyeztelek gyámság alá? Nem, Will. Gondolj csak bele! Az emberek… idegenkednek a Vadonjáróktól. Ha ismerték volna a történeted, tudták volna, hogy közöd van hozzám, mindig is úgy 223

néztek volna rád, mint egy furcsa teremtményre. Úgy döntöttünk, jobb, ha nem tudják meg, hogy közöd van hozzám. Will bólintott. Haltnak természetesen igaza volt. Árvának lenni így is elég nehéz. Hát még milyen nehéz lett volna, ha tudják, hogy köze van a Vadonjáróhoz. − Az apám miatt fogadott fel tanítványának? Halt a fejét rázta. − Nem. Az apád miatt viseltem gondodat. Tanítványnak azért vettelek fel, mert a képességeid arra rendeltek, hogy a tanítványom legyél. Ráadásul örökölted apád bátorságát. Hosszú csend következett, amíg Will újra felidézte magában apja hősies küzdelmének részleteit. Különös módon a valóság sokkal izgalmasabb volt, sokkal lelkesítőbb, mint az általa kitalált történet, ami éveken át tartotta benne a lelket. Halt lassan felállt, és elindult. Will hálásan mosolygott ősz mesterére, akinek alakját körberagyogták a lenyugvó nap utolsó sugarai. − Azt hiszem, az apám boldog lenne, ha tudná, hogyan döntöttem − mondta Will, és a nyakába akasztotta a bronz tölgyleveles láncot. Halt alig észrevehetően bólintott, aztán megfordult, és bement a kunyhóba. Otthagyta tanítványát a saját gondolataival. Will mozdulatlanul ült néhány percig. Keze mindegyre a nyakában lógó bronzmedálra tévedt. Az esti szél hangfoszlányokat sodort felé: lármát a Hadiiskola gyakorlóteréről, szakadatlan kalapálás zaját a fegyverkovácsok műhelyéből. A Rőthegy felől érkező hangok háborús készülődésről árulkodtak. Will azonban különös módon, életében először, mégis most talált békére.

Vége

224

Tartalom Prológus Egy Kettő Három Négy Öt Hat Hét Nyolc Kilenc Tíz Tizenegy Tizenkettő Tizenhárom Tizennégy Tizenöt Tizenhat Tizenhét Tizennyolc Tizenkilenc Húsz Huszonegy Huszonkettő Huszonhárom Huszonnégy Huszonöt Huszonhat Huszonhét Huszonnyolc Huszonkilenc Harminc Harmincegy 225

Harminckettő Epilógus

226