Jean-Paul Sartre - Az Undor

Jean-Paul Sartre

AZ UNDOR

Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest

OLCSÓ KÖNYVTÁR

A mű eredeti címe La Nausée Fordította RÉZ PÁL Az utószót írta SZÁVAI JÁNOS

© Editions Gallimard, 1938

OK Szerkeszti Varga Katalin

Castornak „Ennek a fiúnak semmilyen kollektív jelentősége sincsen: éppen hogy egyén.” (L.-F. Céline: A templom)

A KIADÓ MEGJEGYZÉSE

E feljegyzéseket Antoine Roquentin írásai között találtuk. Változtatás nélkül közöljük őket. Az első lapon nincs keltezés, de okkal feltételezhetjük, hogy ez a feljegyzés néhány héttel korábbi, mint a tulajdonképpeni napló, tehát legkésőbb 1932 januárjának elejéről való. Antoine Roquentin, miután hosszabb utazást tett Közép-Európában, Észak-Afrikában és Távol-Keleten, ebben az időben már három éve Bouville-ban élt, hogy itt fejezze be Rollebon márkira vonatkozó történeti kutatásait. A Kiadó

Keltezés nélküli feljegyzés Legjobb volna napról napra följegyezni az eseményeket. Naplót vezetni, hogy tisztán lássak. Nem engedni, hogy elsikkadjanak az árnyalatok, a legapróbb tények, még akkor sem, ha merőben jelentéktelennek látszanak; és főként: osztályozni őket. El kell mondanom, hogyan látom ezt az asztalt, az utcát, az embereket, ezt a csomag dohányt, minthogy éppen ez változott meg. Pontosan meg kell határoznom ennek a változásnak méreteit és jellegét. Itt van például egy kartondoboz, benne egy üveg tinta. Meg kellene próbálnom elmondani, hogyan láttam azelőtt, és most hogyan .1 Nos: derékszögű paralelepipedon, kiemelkedik a – hülyeség: nincs mit mondani róla. És éppen ezt kell elkerülni: nem szabad különösnek feltüntetni azt, amiben semmi sincsen. Azt hiszem, ha naplót vezetünk, ez a legnagyobb veszély: az ember mindent eltúloz, folyton lesben áll, örökösen erőlteti az igazságot. Másrészt kétségtelen, hogy bármikor, bármelyik pillanatban – és éppen ennek a doboznak vagy bármilyen más tárgynak kapcsán képes vagyok felidézni a tegnapelőtti benyomást. Állandóan készenlétben kell 2 állnom, egyébként megint kisiklik ujjaim közül. Semmit sem szabad , de gondosan és a lehető legrészletesebben fel kell jegyezni mindazt, ami történik. Természetesen most már semmi világosat nem tudok írni a szombati és a tegnapelőtti dolgokról, túl messze vagyok tőlük; mindössze annyit mondhatok, hogy sem az egyik, sem a másik esetben nem történt olyasmi, amit általában eseménynek szoktak nevezni. Szombaton néhány kölyök kavicsokat kacsáztatott a vízen, példájukat követve én is egy követ akartam hajítani a tengerbe. Hirtelen abbahagytam az egészet, ledobtam a kavicsot a földre, elmentem. Alighanem kissé hibbantnak látszottam, mert a gyerekek összenevettek a hátam mögött. Ennyit a külső eseményről. Ami bennem történt, nem hagyott világos nyomokat. Volt valami, amit megláttam, és amitől megundorodtam, de azt már nem tudom, hogy a tengert vagy a kavicsot néztem-e. A kavics lapos volt, egyik oldala teljesen száraz, a másik nedves és sáros. A szélét fogtam, szétterpesztett ujjakkal, hogy ne mocskoljam be a kezem. A tegnapelőtti dolog sokkal bonyolultabb volt. És olyan koincidenciák meg félreértések követték, amelyeket képtelen vagyok megmagyarázni magamnak. De hát, nem fogok azzal szórakozni, hogy mindezt papírra vessem. Annyi azonban bizonyos, hogy félelem fogott el vagy valami ahhoz hasonló érzés. Ha legalább azt tudnám, hogy mitől féltem, máris nagy lépést tennék előre. A különös az, hogy egyáltalán nem vagyok hajlandó bolondnak tartani magam, sőt, meggyőződésem, hogy nem vagyok az: mindezek a változások csak a tárgyakat érintik. Legalábbis szeretnék bizonyos lenni benne.

Egy kihagyott szó Egy szó törölve (talán „erőszakolni" vagy „erőltetni"); a másik szó, amit Roquentin fölébe írt, olvashatatlan. 1 2

Fél tizenegy3 De lehet, hogy mégiscsak pillanatnyi elmezavar volt. Most már semmi nyoma. Múlt heti különös érzéseimet ma már nevetségesnek látom: képtelen vagyok beléjük helyezkedni. Ma este rendkívül otthonosan érzem magam a világban, teljes polgári biztonságban. Ez itt a szobám, északkeletre néz. Odalent a rue des Mutilés, az épülő, új pályaudvar. Ablakomból a Vasutasok-vendéglőjének vörös fényeit látom, a boulevard Victor-Noir sarkán. Most futott be a párizsi vonat. Az emberek kilépnek a régi pályaudvar épületéből, szétszélednek az utcákon. Lépteket és hangokat hallok. Sokan várakoznak az utolsó villamosra. Szomorú kis csoport lehet, a gázlámpa körül, éppen az ablakom alatt. Pedig várniok kell még néhány percet: háromnegyed tizenegynél előbb nem jön a villamos. Jó volna, ha ma éjszaka nem érkeznének vigécek: rettentően szeretnék aludni, nagy hátralékom van alvásban. Csak egyetlen jó éjszaka kellene, s mindezek a históriák máris eltűnnének. Háromnegyed tizenegy: nincs mitől tartanom, most már itt kellene lenniök. Hacsak nem ma esedékes a roueni úr. Minden héten eljön, fenntartják neki az első emelet kettőt, azt a szobát, amelyben bidé is van. Még beállíthat: gyakran megesik, hogy egy korsó sört iszik a Vasutasok-vendéglőjében lefekvés előtt. Egyébként nem csap nagy zajt. Roppant alacsony, roppant tiszta emberke, subickolja fekete bajuszát, parókát hord. Már itt is van. Amikor hallottam, hogy felfele jön a lépcsőn, erősebben dobogott a szívem, olyannyira megnyugtató volt: mitől is kellene félnem, ha ilyen szabályos a világ? Azt hiszem, meggyógyultam. Megérkezett a hetes villamos, a Vágóhíd Nagykikötő. Csörömpöl, mint az ócskavas. Továbbindul. Tele van bőröndökkel és alvó gyerekekkel, eldöcög a Nagykikötő, az Üzemek felé, elmerül a koromsötét Keleten. Ez az utolsó előtti villamos; az utolsó egy óra múlva halad el a szálloda előtt. Lefekszem. Meggyógyultam. Minek írjam le napról napra a benyomásaimat, mint kislányok szokták egy vadonatúj, szép füzetbe? Csak egyetlenegy esetben érdemes naplót vezetni: akkor, ha4

Nyilván este fél tizenegy. Az alábbi rész jóval későbbi az előzőnél. Feltehetőleg legkorábban másnap íródott. 3

4

Itt megszakad a keltezés nélküli feljegyzés.

NAPLÓ 1932. január 29, hétfő Valami történt velem, most már nem is kétséges. Úgy tört rám, mint egy betegség: nem mint szokványos bizonyosság, hanem mint evidencia. Alattomosan, lassan fészkelte be magát; kicsit furcsán, kicsit zavartan éreztem magam, ennyi volt az egész. De amikor elfoglalta helyét, nem mozdult többé, csöndben maradt, s én meggyőzhettem magam arról, hogy semmi bajom, vaklárma volt az egész. És most mégis kibontakozik bennem. Nem hiszem, hogy a történészt munkája hajlamossá tenné a lélektani elemzésre. A mi szakmánkban az embernek csak vitathatatlan érzésekkel van dolga, s azokra általános fogalmak céduláját ragasztjuk, mint például: Becsvágy, Érdek. De ha szemernyi ismeretem volna önmagamról, most hasznát vehetném. Például a kezemen is van valami új; az a mód, ahogyan megfogom a pipát vagy a villámat. De az is lehet, hogy a villának van valamilyen más módja, ahogyan a kezembe adja magát; nem tudom. Az előbb, amikor be akartam lépni szobámba, hirtelen megálltam, mert valami hideg tárgyat éreztem kezemben, ami személyiségével felhívta magára figyelmemet. Kinyitottam a kezem, megnéztem: egyszerűen a kilincset fogtam. Ma reggel, a könyvtárban, amikor az Autodidakta5 köszönt, tíz másodpercig tartott, míg felismertem. Egy ismeretlen arcot láttam, éppen hogy egy arcot. És aztán kezemben tartottam a kezét; olyan volt, mint egy nagy, fehér hernyó. Azonnal elengedtem, a karja puhán leesett. Az utcákon is rengeteg gyanús nesz lopakodik. Egyszóval: az elmúlt hetekben változás történt. De hol? Elvont változás ez, semmi alapja. Én változtam-e meg? Ha nem én, akkor ez a szoba, ez a város, ez a természet. Vagy az egyik, vagy a másik. Azt hiszem, én változtam meg: ez a legegyszerűbb megoldás. És egyben a legkellemetlenebb. De végül is el kell ismernem, hogy hirtelen változások tárgya vagyok. Tény, hogy igen ritkán gondolkodom; ilyenkor egy csomó kis változás halmozódik fel bennem, bár észre sem veszem, s aztán, egy szép nap, valóságos forradalom megy végbe. Ettől ilyen zaklatott, ilyen összefüggéstelen az életem. Amikor elhagytam Franciaországot, például, sokan azt mondták, hogy hirtelen felindulásból cselekedtem. És amikor hatéves utazgatás után váratlanul hazaérkeztem, ugyancsak azt mondhatták volna, hogy hirtelen felindulásról van szó. Most is látom magam, amint Mercier-vel annak a francia hivatalnoknak irodájában ülünk, aki tavaly a Pétrou-ügy következtében lemondott. Mercier Bengáliába indult egy régészeti expedícióval. Mindig is szerettem volna eljutni Bengáliába, és Mercier most unszolt, hogy tartsak vele. Ma már azon töprengek: miért tette? Azt hiszem, nem bízott meg Portalban, s azt akarta, hogy tartsam szemmel. Semmi okom sem volt rá, hogy visszautasítsam. De ha megéreztem volna ezt a kis kombinációt Portallal kapcsolatosan, az csak egy okkal több lett volna, hogy lelkesen fogadjam az ajánlatot. Nos: bénultan álltam, képtelen voltam egyetlen szót is kinyögni. Mereven bámultam egy kis kambodzsai szobrot, amely a telefon mellett, a zöld posztón állt. Úgy éreztem, mintha nyirok vagy langyos tej keringene ereimben. Mercier azt mondta, angyali türelemmel bár, de egy kis ingerültséggel hangjában: „Biztos választ kell kapnom, ugyebár. Tudom, hogy végül igent fog mondani: jobb volna, ha rögtön elfogadná a javaslatom.” Vörösesfekete, erősen illatosított szakálla volt. Ahányszor megmozdította fejét, parfümfelhő libbent felém. És akkor, egyszerre csak fölébredtem a hatéves álomból. A szobrot visszataszítónak, ostobának láttam, és éreztem, hogy rettenetesen unatkozom. Képtelen voltam rájönni, hogy miért is vagyok Indokínában? Mit keresek én itt? Miért beszélgetek ezekkel az emberekkel? Miért viselek ilyen furcsa ruhát? A szenvedély kihalt belőlem. Éveken át eláradt bennem, orromnál fogva Ogier P..., akiről gyakran lesz szó ebben a naplóban. Segédvégrehajtó volt. Roquentin 1930-ban ismerkedett meg vele a bouville-i könyvtárban. 5

vezetett; most üresnek éreztem magam. És nem is ez volt a legrosszabb: egy idétlen, ízetlen gondolat meredt előttem: valaki közönyösen idetette elébem. Nem nagyon tudom, hogy mi volt az a gondolat, de képtelen voltam ránézni, fölfordult töle a gyomrom. És mindez egybevegyült Mercier szakállának parfümjével. Összeszedtem magam, iszonyú haragot éreztem ellene, és szárazon azt feleltem: „Köszönöm, de azt hiszem, eleget utaztam: vissza kell mennem Franciaországba.” Harmadnap fölszálltam a marseille-i hajóra. Ha nem tévedek, ha mindezek a gyülekező jelek csakugyan életem új felfordulásának előfutárai – hát igen, akkor félek. Nem mintha az életem olyan gazdag volna, olyan súlyos vagy értékes. Én attól félek, ami születőben van, attól, ami hatalmába fog keríteni – és magával ragad, ki tudja, hová? Vajon megint el kell mennem majd, itt kell hagynom csapot-papot, kutatásaimat, könyveimet? És vajon néhány hónap, néhány év múlva fölocsúdok majd, elcsigázva, csalódottan, új romok között? Szeretném tisztán látni magam, amíg nem késő. Január 30, kedd Semmi újság. Kilenctől egyig a könyvtárban dolgoztam. Kész vagyok a tizenkettedik fejezettel, s mindazzal, ami Rollebon oroszországi tartózkodásával kapcsolatos, egészen I. Pál haláláig. Ezt a részt befejeztem: most már csak le kell tisztáznom. Fél kettő. A Mably-kávéházban ülök, szendvicset eszem, nagyjából minden normális. A kávéházakban egyébként is minden és mindig normális, főként a Mablyban, elsősorban az üzletvezető, Fasquelle úr következtében, akinek arca biztos és megnyugtató aljasságot sugároz. Hamarosan ebéd utáni sziesztájának ideje következik, már rózsaszínű a szeme, de most is fürgén és határozottan mozog. Az asztalok között sétál, bizalmasan megszólítja a vendégeket: „Minden, rendben, uram?” Mosolyogva nézem, hogy milyen fürge: amint kiürül a kávéház, rögtön kiürül a feje is. Kettőtől négyig kihalt a helyiség, Fasquelle úr ilyenkor bárgyú képpel néhány lépést tesz a teremben, a pincérek eloltják a lámpákat, az üzletvezető lassan öntudatlanságba siklik át: ahogy egyedül marad, elalszik. Vagy húsz vendég üldögél még a kávéházban, agglegények, alacsony beosztású mérnökök, tisztviselők. Gyorsan bekapnak valamit a családi panzióban, amit egymás között konviktus-nak neveznek, s mivel szükségét érzik egy kis fényűzésnek, ebéd után lejönnek ide, megisznak egy feketét, és kártyáznak; nem csapnak nagy zajt, csak valami szétfolyó, megfoghatatlan nesz hallatszik, az pedig nem zavar. Nekik is társaságra van szükségük a létezéshez. Én egyedül élek, teljesen egyedül. Senkivel sem beszélek, soha, senkivel; senkinek nem adok, senkitől nem kapok semmit. Az Autodidakta nem számít. Igaz, itt van Françoise, a Vasutasok-vendéglőjének tulajdonosnője. De hát beszélek-e vele? Néha, vacsora után, ha egy korsó sört hoz, megkérdem: „Ráér ma este?” Sohasem mond nemet, és én követem valamelyik első emeleti, nagy szobába; ezeket a szobákat órára vagy napra szokta bérbe adni. Ilyenkor nem fizetek: a kosztba, kvártélyba a szeretkezés is beleszámít. Françoise élvezi (naponta szüksége van egy férfira, rajtam kívül sokan akadnak még), én pedig megtisztulok némely melankóliáktól, amelyeknek okait alaposan ismerem. De szót alig váltunk. Mire volna jó? Ki-ki önmagának; Françoise szemében egyébként is mindenekelőtt a kávéház egy kuncsaftja maradok. Miközben leveti ruháját, megkérdi: „Mondja, hallott egy Bricot nevű étvágygerjesztőről? Ezen a héten két vendég is kérte. A lány nem ismerte, tőlem kérdezte meg, hogy mi az. Vigécek voltak, nyilván Párizsban itták. De nem szeretek olyasmit vásárolni, amit nem ismerek. Ha nem zavarja, a harisnyámat magamon hagyom.” Valaha jóval azután is, hogy elhagyott sokat gondoltam Annyra. Most már senkire sem gondolok; azzal sem bajlódom, hogy szép szavakat keressek. Végigárad bennem, többé-kevésbé gyorsan, én meg hagyom.

S mivel gondolataim többnyire nem kapcsolódnak szavakhoz, ködösek maradnak, meghatározatlan és tetszetős alakba öltöznek, azután elmerülnek; rögtön el is felejtem őket. De ezek a fiatalemberek bámulatba ejtenek: miközben kávéjukat isszák, világos és valószínű történeteket mesélnek. Ha valaki megkérdezné, hogy mit csináltak tegnap, nem jönnének zavarba: két szóval közölnék. Én, az ő helyükben, hebegnék. Igaz, már régóta senkit sem érdekel, hogy mivel töltöm az időm. Ha az ember magányosan él, már azt sem tudja, hogy mit jelent elmondani valamit: a valószerű a barátokkal együtt tűnik el. Az ember az eseményeket is hagyja folyni a maguk kedve szerint; hirtelen embereket lát felmerülni, akik beszélnek, akik elmennek, se füle, se farka történetek közepébe csöppen: pocsék tanú válnék az emberből. De kárpótlásképpen megismeri mindazokat a valószerűtlen dolgokat, amiket egy efféle kávéházban senki sem hinne el. Például szombaton, délután négy óra körül, az épülő pályaudvar előtt húzódó deszkajárda végében egy égszínkék ruhás nő futott hátrafelé, kacagott, zsebkendőjét lobogtatta. Egy néger, krémszínű esőköpenyben, sárga cipőben; zöld kalapban, épp akkor fordult be a sarkon, fütyörészve. A nő, aki még mindig hátrafelé szaladt, beleütközött a négerbe, mégpedig éppen a palánkon lógó lámpa alatt, amelyet esténként mindig meg szoktak gyújtani. Tehát ott volt egyszerre az ázottfa-szagú palánk, a lámpa, a kis szőke nő a néger karjaiban s mindez a tűz-vörös ég alatt. Azt hiszem, ha négyen vagy öten lettünk volna, észrevesszük az összeütközést, a lágy színeket, a vattapaplanra emlékeztető, szép, kék kabátot, a világos színű esőköpenyt, a lámpa vörös üvegét; és nevettünk volna azon, hogy milyen megrökönyödés tükröződik ezen a két gyerek-arcon. Ritkán esik meg, hogy az embernek, ha egyedül van, kedve kerekedjék nevetni. Az egész kép megelevenedett előttem, igen határozott, sőt vad, noha tiszta értelmet kapott. Azután szétesett, nem maradt belőle egyéb, mint a lámpa, a palánk, az ég: és még ez is elég szép volt. Egy óra múlva kigyulladt a lámpa, fújt a szél, az ég fekete volt: most már semmi sem maradt az egészből. Mindez persze csöppet sem új dolog; az efféle ártalmatlan benyomásokat sohasem toltam el magamtól; sőt. Ahhoz, hogy átérezzem őket, elegendő egy kicsit egyedül lenni, éppen csak annyira, hogy a megfelelő pillanatban megszabaduljunk a valószerűségtől. De régebben az emberek közelében maradtam, magányomnak csak a felszínén, s el voltam szánva rá, hogy vész és riadó esetén közébük menekülök: eddig, lényegében véve, amatőr voltam. De most mindenütt olyasféle dolgok vannak, mint ez a söröskorsó az asztalon. Ahogy meglátom, kedvem volna azt mondani: Nem ér a nevem. Nem játszom tovább. Pontosan tudom, hogy túl messzire mentem. A magánynak, azt hiszem, semmilyen előnye sincsen. Ami nem jelenti azt, hogy lefekvés előtt az ágyam alá néznék, vagy attól félnék, hogy szobám ajtaja éjfélkor hirtelen kinyílik. De mégis nyugtalan vagyok: most például egy félórája elkerülöm, hogy ránézzek erre a söröskorsóra. Fölébe nézek, alája, jobbra tőle, balra tőle: de őt nem akarom látni. És jól tudom, hogy mindazok az agglegények, akik itt vannak körülöttem, semmiben sem lehetnek segítségemre: késő, most már nem menekülhetek közébük. Megveregetnék a vállam, és azt mondanák: „Mért, mi a baj azzal a söröskorsóval? Pontosan olyan, mint a többi. Ferdén van csiszolva, van egy füle, egy kis címerpajzs díszíti, azon ásó és felírás: Spatenbräu.” Mindezt én is tudom, de tudom, hogy egyéb is van. Valami pirinyó dolog. De most már nem tudom elmagyarázni, hogy mit látok. Senkinek sem tudom elmagyarázni. Igen, ez az – lassan beúszom a vízbe, le, a tenger fenekére, a szorongásba. Teljesen egyedül élek mindezeknek a vidám és értelmes hangoknak közepette. Ezek a pasasok azzal töltik idejüket, hogy boldogan elmagyarázzák egymásnak, hogy boldogan felismerjék: azonos a véleményük. Atyaúristen – milyen fontosságot tulajdonítanak annak, hogy mindnyájan egyformán gondolkodnak! Elegendő látni, hogy milyen képet vágnak, ha egy halszemü ember jelenik meg közöttük, azok közül való, akik olyanok, mintha mindig önmagukba néznének, és akikkel semmiben sem lehet egyetérteni. Nyolcéves koromban, amikor a Luxembourg-kertben játszottam, járt oda egy efféle ember; leült az egyik őrbódéba, nekitámaszkodott a rue Auguste-Comte mellett vonuló rácsnak. Egy szót sem szólt, de néha kinyújtotta lábát, és rémült arccal nézte egyik lábfejét. Ezen a lábán cúgos cipőt viselt, a másikon papucsot. A parkőr elmondta nagybátyámnak, hogy a férfi valaha tanulmányi igazgató volt egy középiskolában. Azért nyugdíjazták, mert akadémikusi frakkban olvasta fel a negyedévi értesítő jegyeit az osztályban. Egyszer rámosolygott Robert-re, és messziről karját nyújtotta felé: Robert csaknem elájult. Nem a pasas szánalmas külsejétől féltünk, nem is a nyakán dudorodó daganattól, amelyet gallérjának széle

kidörzsölt: éreztük, hogy rák- vagy langusztagondolatok nyüzsögnek a fejében. És attól rémültünk meg, hogy egy ember fejében langusztagondolatok születhetnek az őrbódéról, játszókarikánkról, a kert bokrairól. Hát ez vár rám? Életemben először érzem kínosnak, hogy egyedül vagyok. Beszélni szeretnék valakivel arról, ami történik velem, mielőtt még nem késő, mielőtt megrémülnének tőlem a gyerekek. Szeretném, ha itt volna velem Anny. Különös: tíz lapot írtam tele, mégsem mondtam el az igazságot – legalábbis nem a teljes igazságot. Amikor odaírtam a dátum alá, hogy „semmi újság”, rossz lelkiismerettel tettem: valójában egy kis történet, amely sem nem szégyenletes, sem nem különleges, nem volt hajlandó kiszakadni belőlem. „Semmi újság.” Csodálkozva látom, hogy az ember milyen könnyen hazudik, ha valamilyen indokot talál rá! Persze igaz, csakugyan nincs semmi újság, ha úgy akarom: ma reggel negyed kilenckor, amikor kiléptem a Printania-szálloda kapuján, hogy a könyvtárba induljak, fel akartam emelni egy cédulát a földről, és képtelen voltam rá. Ennyi az egész, s ez csakugyan nem esemény. Igaz; de a teljes igazság az, hogy ez a dolog erősen hatott rám: ráeszméltem, hogy már nem vagyok szabad. A könyvtárban igyekeztem elkergetni magamtól a gondolatot. Nem sikerült. A Mably-kávéházba menekültem előle. Azt reméltem, hogy a fényben szét fog foszlani. De itt maradt bennem, súlyosan és fájdalmasan. Ez az érzés diktálta az előző lapokat. Miért nem szóltam róla? Alighanem gőgből; meg egy kicsit sutaságból is. Nincs gyakorlatom benne, hogyan kell elmondanom magamnak azt, ami történt, így hát nemigen találok rá az események egymásutániságára, képtelen vagyok kiemelni a fontosat. De ennek vége: újraolvastam azt, amit a Mablykávéházban írtam, s szégyellem magam; nem akarok rejtélyeket, lelkiállapotokat, kimondhatatlan dolgokat; sem szűz, sem pap nem vagyok, hogy eljátszadozzam a lelki életemmel. Nincs erről sok mondanivalóm; képtelen voltam fölemelni a cédulát, ennyi az egész. Roppantul szeretek vadgesztenyéket, ócska rongyokat fölemelni a földről – főként pedig papírlapokat. Élvezet megérinteni, tenyerembe zárni őket; szívesen a számhoz emelném őket, akár a gyerekek. Anny elsápadt a dühtől, amikor sarkánál fogva felemeltem egy nehéz, díszes papírt, amely alighanem szaros volt. Nyáron vagy ősz elején újságdarabkákat látni a parkokban; a nap megpörkölte őket, szárazok és törékenyek, akár a lehullt falevelek, olyan sárgák, mintha pikrinsavban pácolódtak volna. Télen töredezettek, összemorzsoltak, foltosak; visszatérnek a földbe. Vannak vadonatúj, sőt jéggé dermedt, hófehér papírlapok is, szinte remegnek, akár a hattyú, éppen olyanok, de a föld már el is nyeli őket. Vergődnek, kiszabadulnak a sárból, de azután kissé odébb ismét lehullanak, összezsugorodnak, most már véglegesen. Ezeket a papírlapokat olyan jó kézbe fogni. Néha egyszerűen csak megtapintom és közelről nézem őket; máskor eltépek egyet, hogy halljam hosszú sercenését, vagy ha nagyon nyirkos, meggyújtom – ami egyébként nem könnyű feladat; és azután egy falhoz vagy fatörzshöz törlőm sáros kezemet. Tehát ma reggel egy lovassági tiszt vörösesbarna csizmáját nézegettem; a tiszt a kaszárnya kapuján lépett ki. Amint tekintetemmel kísértem a csizmát, egy papírdarabot pillantottam meg: egy pocsolya mellett, a földön hevert. Azt hittem, a katonatiszt a sárba fogja tiporni csizmájának sarkával, de nem így történt: egyetlen mozdulattal átlépett a cédulán is, a pocsolyán is. Odaléptem: vonalas papír volt, nyilván egy irkából tépték ki. Az eső átitatta és megsodorta, tele volt hólyagokkal és felfúvódásokkal, akár egy kéz, amely megégett. A piros margó rózsaszínű párává fakult; a tinta itt-ott szétfolyt rajta. A papír alsó része eltűnt egy sárréteg alatt. Lehajoltam, és máris örömöt éreztem, hogy mindjárt megérinthetem ezt a puha és hűvös masszát, amely szürke golyócskákká fog szétomlani a kezemben... Nem voltam képes rá. Meggörnyedve álltam egy pillanatig, elolvastam: Dolgozat. A fehér bagoly – azután kiegyenesedtem, a kezem üres volt. Nem vagyok többé szabad, nem bírom azt tenni, amit akarok. A tárgyaknak nem volna szabad megérinteniük az embert, hiszen a tárgyak nem élnek. Az ember használja őket, visszateszi őket helyükre, közöttük él: hasznosak, ennyi az egész. De engem megérintenek, és ez elviselhetetlen. Félek kapcsolatba kerülni velük, mintha csak eleven állatok volnának.

Most már tudom: arra is jobban emlékszem, amit a minap éreztem, a tengerparton, amikor fölemeltem a kavicsot. Valami édeskés émely volt az. És milyen kellemetlen érzés! A kavicsból jött, bizonyos vagyok benne, a kavicsból átáradt a kezembe. Igen, ez az, pontosan ez: undorféle érzés a kezemben. Csütörtök délelőtt, a könyvtárban Az imént, amikor lesiettem a szálloda lépcsőjén, Lucie-t hallottam: sirámait közölte a tulajdonosnővel, immár ezredszer, miközben beeresztette a lépcsőfokokat. A tulajdonosnő nehézkesen beszélt, kurta mondatokban, mivel még nem tette be műfogsorát; csaknem meztelen volt, rózsaszínű pongyolában, lábán mamuszt viselt. Lucie – szokás szerint – szutykos volt; olykor abbahagyta a vikszelést, térden állva kihúzta felsőtestét, hogy fölnézzen a tulajdonosnőre. Megállás nélkül beszélt, látszólag higgadtan: „Még az is jobb volna, ha szoknyák után futkosna, mondta Lucie; engem nem zavarna, ha egyszer neki nem árt.” A férjéről beszélt: ez a kis fekete nő negyvenéves korában megtakarított pénzén egy csinos fiatalembert fogott magának; a férfi a Lecointe-gyárban dolgozik, műszerész. Lucie házasélete boldogtalan. A férj nem veri, nem is csalja meg: iszik; minden este részegen érkezik haza. Valami baj van az egészségével: nyomon követtem, ahogy három hónap alatt megsárgult és összeaszott. Lucie szerint az ital teszi. Szerintem tüdőbajos. „Az embernek túl kell tennie magát ezen”, mondta Lucie. És ez, nem is kétséges, lassan, biztosan megemészti: Lucie túlteszi magát a helyzeten, mert sem megvigasztalódni nem képes, sem átengedni magát a bajnak. Nagy ritkán gondol is rá egy kicsit, egészen keveset – tulajdon fájdalmán élősködik. Főként olyankor, amikor másokkal van együtt: azért is, mert vigasztalják, azért is, mert megkönnyebbül kissé, ha nyugodt hangon beszélhet róla, mintha csak tanácsot adna valakinek. Amikor egyedül van valamelyik szobában, hallom, hogy dúdol: nem akar gondolkodni. De egész nap mogorva, már kora reggel fáradt és rosszkedvű: „Itt, mondja, és a mellére mutat, itt van valami baj.” Fukaron méri a szenvedését. Alighanem élvezeteiben is zsugori. Vajon nem kívánja-e olykor, hogy megszabaduljon ettől az egyhangú fájdalomtól, ettől a dünnyögéstől, amely azonnal újrakezdődik, ahogy abbahagyja a dúdolást, vajon nincs-e kedve alaposan szenvedni, elmerülni a kétségbeesésben? De hát ez lehetetlen a számára: meg van kötözve. Csütörtök délután „Rollebon márki roppant csúf férfi volt, Marie-Antoinette királyné többnyire »kedves kis cerkófmajom«nak nevezte. A márki ennek ellenére minden nőt megkapott a királyi udvarban, mégpedig nem bohóckodással, mint Voisenon, a híres csúfpofa, hanem olyan magnetizmusnak köszönhetően, amely a meghódított hölgyeket a szenvedély tébolyult túlzásaiba sodorta. Intrikákat sző, meglehetősen sötét szerepet játszik a nyaklánc-ügyben, s 1790-ben, miután hosszabb ideig kapcsolatban állt Mirabeau– Tonneau-val meg Nerciat-val, eltűnik. Később Oroszországban bukkan föl, némi szerepe van I.. Pál meggyilkolásában, majd távoli országokba, Indiába, Kínába, Turkesztánba utazik. Kereskedik, ármánykodik, kémkedik. 1813-ban visszatér Párizsba. 1816-ban teljhatalom van a kezében: ďAngoulême grófnő egyetlen bizalmasa. Ez a szeszélyes öregasszony, aki nem bír szabadulni iszonyatos gyerekkori élményeitől, ahogy meglátja a márkit, megnyugszik és elmosolyodik. A hercegnőn keresztül Rollebon korlátlan úr az udvarban. 1820 márciusában feleségül veszi a csodálatosan szép, tizennyolc éves Roquelaure kisasszonyt. A márki hetvenesztendős ekkor; dicsőségének csúcsain jár, életének ormain. Hét hónap múlva árulás vádjával letartóztatják, tömlöcbe vetik, s ötéves rabság után, anélkül hogy pörbe fogták volna, a börtönben meghal.”

Mélabúsan olvastam el ismét Germain Berger6 jegyzetét. Ebből a néhány sorból értesültem első ízben Rollebon márki létéről. Milyen elragadónak láttam akkor, s mennyire megszerettem ebből a néhány szóból, azonnal! Az ő kedvéért, ennek a kis emberkének kedvéért vagyok most itt. Amikor visszatértem az utazásból, Párizsban vagy Marseille-ben is letelepedhettem volna. De a márki hosszú franciaországi tartózkodásaira vonatkozó dokumentumot a bouville-i városi könyvtár őrzi. Rollebon a marommes-i kastély ura volt. A háború előtt élt még a városkában egyik sarja, egy építész, Rollebon-Campouyré, aki 1912-ben elhalálozván, nagyjelentőségű hagyatékot adományozott a bouville-i könyvtárnak: a márki leveleit, naplótöredékeket, mindenféle iratokat. Még nem vizsgáltam át az egész hagyatékot. Örülök, hogy megtaláltam ezeket a jegyzeteket. Tíz éve nem olvastam el őket. írásom megváltozott; azt hiszem, akkoriban szorosabban írtam. Hogy szerettem Rollebon márkit abban az esztendőben! Emlékszem egy estére kedd este volt , egész nap a Mazarin Könyvtárban dolgoztam; 1789-1790-es levelezéséből kibogoztam, hogy milyen mesterien ejtette át Nerciat-t. Éjszaka volt, végigsétáltam az avenue du Maineen, gesztenyét vásároltam a rue de la Gaité sarkán. Milyen boldog voltam! Nevettem magamban, amikor arra gondoltam, hogy micsoda képet vághatott Nerciat, Németországból hazaérkezve. A márki arca olyan, mint ez a tinta: alaposan elhalványodott, mióta foglalkozom vele. Először is: 1801-től kezdve egyáltalán nem értem a magatartását. Dokumentumban nincs hiány: levelek, emlékirat-töredékek, titkos jelentések, a rendőrség levéltára. Épp ellenkezőleg: szinte túl sok dokumentum áll rendelkezésemre. Ami mindezekből a tanúvallomásokból hiányzik, az a határozott, szilárd jelleg. Nem mondanak ellent egymásnak, nem, arról szó sincs, de nem is egyeznek; mintha nem ugyanarra a személyre vonatkoznának. Pedig a többi történész is efféle adatokkal dolgozik. Vajon hogyan járnak el? Aggályosabb vagyok, mint ők, vagy ostobább? Ez a kérdés egyébként tökéletesen hidegen hagy. Voltaképp mit akarok? Nem is tudom. Rollebon, az ember, hajdanán jobban érdekelt, mint a könyv, amit írok. De most az ember... az ember untatni kezd. A könyv izgat, egyre erősebb szükségét érzem, hogy megírjam..,. mondhatnám, annak mértékében, ahogy öregszem. Igen valószínű, hogy Rollebonnak nagy szerepe volt I. Pál meggyilkolásában, majd fontos kémfeladatot vállalt a cár megbízásából a keleti országokban, s közben folytonosan elárulta Sándort Napóleonnak. Lehetséges, hogy egyidejűleg sűrű levelezést folytatott Artois gróffal, és jelentéktelen híreket küldött neki – így győzte meg hűségéről: igen, ez csöppet sem elképzelhetetlen; ugyanebben az időben Fouché sokkal bonyolultabb és veszélyesebb komédiát játszott. Az is lehet, hogy a márki fegyverkereskedelmet folytatott az ázsiai országokkal, saját szakállára. Hát igen, lehet, hogy mindezt megtette, de bizonyítva nincsen: kezdem azt hinni, hogy soha és semmit sem lehet bebizonyítani. Mindez persze becsületes feltételezés, figyelembe veszi a tényeket: de érzem, hogy belőlem fakad: mindez csak egyik módja annak, hogy egységbe fogjam ismereteimet. Maga Rollebon nem szolgál felvilágosítással. A tények lassúk, lusták, barátságtalanok; ha muszáj, alkalmazkodnak ahhoz a rendhez, amelybe be akarom sorolni őket – de ez a rend külsődleges számukra. Az az érzésem, hogy merőben képzeletemre támaszkodva dolgozom. Bizonyos vagyok benne, hogy még egy regény hősei is valószerűbbek volnának; legalábbis kellemesebbek. Péntek Három óra. Három óra: mindig túl kései vagy túl korai időpont ahhoz, amit az ember éppen csinálni akar. Furcsa időpont, a délután elején. Ma elviselhetetlen. Hideg nap süti az ablaküveg porszemeit. Halovány ég, fehér foltokkal. Ma reggelre befagytak a járda melletti folyókák. Nehézkesen emésztek, a fűtőtest mellett ülve, előre tudom, hogy a mai nap elveszett. Semmi jót sem fogok csinálni, hacsak nem – talán – éjszaka. A nap az oka: kuszán bearanyozza az építkezés fölött, a levegőben lebegő, mocskosfehér ködgomolyokat, szőkén és sápadtan beomlik szobámba, négy fakó, valószerűtlen fénykört terít az asztalomra. 6

Germain Berger: Mirabeau-Tonneau és barátai. 406. I., 2. jegyzet. Champion, 1906. (A kiadó jegyzete.)

Aranyos máz vonja be a pipám, s látszólagos vidámságával magára vonja az ember tekintetét: nézem, a máz elolvad, nem marad belőle egyéb, csak egy színtelen csík a fadarabon. És mindennel így van ez, még a kezemmel is. Amikor a nap elhatározza, hogy így fog sütni, legokosabb volna lefeküdni. Csakhogy múlt éjszaka úgy aludtam, mint akit agyonvágtak, s most nem vagyok álmos. Mennyire szerettem a tegnapi eget, azt a szűk, esőfekete eget, amely odatolakodott az ablakhoz – akár egy nevetséges és megható arc! – A mai nap nem nevetséges: épp ellenkezőleg. Mindenre, amit szeretek, az építkezés rozsdás vastraverzeire, a palánk, korhadt deszkáira, mindenre fukar és józan fény szitál, ahhoz a tekintethez hasonló, amit egy álmatlan éjszaka után az előző este lelkesen elhatározott döntésekre vetünk, azokra a papírlapokra, amelyeket minden törlés nélkül, egyetlen lendülettel teleírtunk. A boulevard Victor-Noir négy kávéháza, amely éjjelente egymás mellett ragyog, s amely jóval több, mint négy kávéház – akváriumok, tengeri hajók, csillagok vagy tágra nyílt, nagy fehér szemek , elveszítették kétértelmű bájukat. Az ilyen idő nagyszerű alkalom arra, hogy az ember magába nézzen: a hideg fénysugár, amit a nap úgy vetít minden teremtményre, mint irgalmatlan ítéletet, szememen keresztül belém hatol; az elszegényítő fény egész bensőmet megvilágítja. Egy negyedóra is elég volna – bizonyos vagyok benne , hogy eljussak önmagam teljes undorához. Köszönöm: csöppet sem ragaszkodom hozzá. Azt sem fogom elolvasni többé, amit tegnap Rollebon szentpétervári tartózkodásáról írtam. Ülök, lóg a karom, nagy lassan leírok néhány szót, kedvetlenül, ásítok, várom, hogy éjszaka legyen. Ha besötétedik, a tárgyak is, én is kiszállunk a limbusokból. Vajon részt vett-e Rollebon I. Pál meggyilkolásában, vagy nem? Ez az égető kérdés; itt tartok most, s képtelen vagyok tovább jutni, míg nem döntöttem. Cserkov szerint a márki Pahlen gróf fizetett ügynöke volt. Az összeesküvők nagy része, mondja Cserkov, megelégedett volna azzal, hogy megfosszák a trónjától és börtönbe zárják a cárt. (Sándor csakugyan mintha ennek a megoldásnak lett volna a híve.) De Pahlen egyszer s mindenkorra végezni akart vele. Állítólag Rollebon márkit bízta meg azzal, hogy egyenként vegye rá az összeesküvőket a cár meggyilkolására. „Sorra felkereste valamennyiüket, s páratlan erővel eljátszotta a bekövetkezendő jelenetet, így hívta életre és így fejlesztette ki bennük a, gyilkosság tébolyát.” De Cserkovban nem bízom. Cserkov nem józan tanú, Cserkov szadista varázsló és félőrült; démoni színben tüntet fel mindent. Nem tudom elképzelni Rollebon márkit ebben a melodrámai szerepben. Hogy eljátszotta volna a gyilkosság jelenetét? Ugyan! Rollebon hűvös ember, nem tudja magával ragadni a többieket. Nem játszik nyílt kártyákkal, rágalmaz; sápadt, színtelen módszerei csak magafajta emberek segítségével érhetnek el sikert – olyan intrikusokéval, akiket érvekkel lehet meggyőzni: politikusok segítségével. „Adhémar de Rollebon, írja Madame de Charrières, sohasem beszélt képekben, nem gesztikulált, hanglejtése monoton volt. Szemét félig behunyva tartotta, szempillája alatt alig lehetett észrevenni szürke szembogarának szélét. Csak néhány éve merem bevallani magamnak, hogy rettenetesen untatott. Nagyjából úgy beszélt, ahogyan Mably abbé írt.” És ez az ember, színészi tehetségével... De akkor hogyan hódította meg a nőket? Meg itt van az a különös história, amit Ségur mond el, s amelyet igaznak gondolok: „Egy Moulins környéki fogadóban 1787-ben egy öregember haldoklott, Diderot barátja, a filozófusok neveltje. A környékbeli papok dühösek voltak: hiába próbálkoztak, az öregember visszautasította az utolsó kenetet, panteista volt. Rollebon márki, aki történetesen arra utazott, s aki semmiben sem hitt, fogadott a moulins-i plébánossal, hogy két órára sincs szüksége, és a beteget visszatéríti a keresztényi érzelmekhez. A plébános belement a fogadásba. Veszített: a márki háromkor kezdte meg a rábeszélést, a beteg ötkor meggyónt, és hétkor meghalt. »Ilyen nagy művésze a vitatkozásnak? – kérdezte a plébános. – Fölülmúlta a papokat!« »Nem vitatkoztam vele – felelte Rollebon –, megrémítettem a pokol képeivel.«„ Mármost: ténylegesen részt vett volna a gyilkosságban? Aznap este nyolc óra körül egy katonatiszt barátja egészen a kapuig hazakísérte. Amennyiben ismét elment volna otthonról, hogyan sétálhatott végig Szentpéterváron oly módon, hogy senki sem tartóztatta fel? A félőrült Pál megparancsolta, hogy este kilenc után minden járókelőt tartóztassanak le, kivéve a bábákat és orvosokat. Hitelt adhatunk-e annak a

képtelen legendának, mely szerint Rollebon, bábának álcázva magát, eljutott a palotába? Bár, mindent összevetve, képes volt ilyesmire. Annyi bizonyos, hogy a gyilkosság éjszakáját nem töltötte otthon, ez bizonyítottnak látszik. Sándor minden bizonnyal erősen gyanakodott rá, hiszen uralmának egyik első intézkedése volt, hogy a márkit eltávolította – azzal az átlátszó ürüggyel, hogy megbízással a TávolKeletre küldte. Halálosan unom Rollebon márkit. Felállok, mozgok egy kicsit a sápadt fényben; nézem, hogyan változik a fény kezemen és kabátujjamon: képtelen vagyok elmondani, mennyire undorodom tőle. Ásítok. Meggyújtom az asztali lámpát: fénye talán legyőzi a nap fényét. De nem: a lámpa éppen hogy szánalmas kis fénytócsát gyújt tulajdon alapzatánál. Eloltom; fölállok. A falon fehér lyuk: a tükör. Csapda. Tudom, hogy bele fogok esni ebbe a csapdába. Már meg is történt. Az a bizonyos szürke micsoda megjelent a tükörben. Odalépek hozzá, és nézem; képtelen vagyok elmenni. Az arcom tükörképe. Ezekben a meddő napokban gyakran nézegetem. Semmit sem értek ebből az arcból. A többiek arcának van valami értelme. Az enyémnek nincs. Még azt sem tudom eldönteni, hogy szép-e vagy csúnya. Azt hiszem, csúnya, így mondták. De ez nem sújt le. Tulajdonképpen meglep, hogy egyáltalán effajta tulajdonságokat figyeltek meg rajta: mintha egy földdarabot vagy egy sziklatömböt mondanának szépnek vagy csúfnak. De van valami, amit élvezet nézni: ott fönn, az arc puha zónája, a homlok fölött – a koponyámat övező, szép, vörös láng; a hajam. Ezt csakugyan gyönyörűség nézni. Ez legalább világos, egyértelmű szín: örülök neki, hogy vörös vagyok. Ott van a tükörben, mutatja magát, ragyog. Szerencsém van: ha olyan fakó haj borítaná a fejemet, mely zavaros átmenet a gesztenyebarna meg a szőke között, arcom elmosódna a bizonytalanságban, szédülnék tőle. Tekintetem lassan, unottan lejjebb száll homlokomra, majd arcomra: semmi határozottat, semmi szilárdat nem lát, zátonyra fut. Igaz, van rajta egy orr, két szem, egy száj – de mindennek semmi értelme, semmi emberi kifejezése. Pedig Anny és Vélines azt tartotta, hogy eleven az arcom; lehet, hogy túlságosan is hozzászoktam. Bigeois nagynéném azt mondta kiskoromban: „Ha túl sokat nézed magad a tükörben, egy majmot fogsz látni.” Úgy látszik, még többet néztem magam: amit látok, jóval alacsonyabb rendű, mint egy majom: valahol a növényi világ határán lebeg, a polipok szintjén. Él, eleven, azt nem tagadom; de Anny nem efféle életre gondolt: kis rángásokat látok rajta, mértéken felül kibontakozó és vonagló, érdektelen testet látok. Főként a szemem, az rettenetes ilyen közelről. Üveges, puha, vak, vörös karikás: mint a hal pikkelye. Teljes súlyommal rátámaszkodom a fajanszpárkányra, olyan közel hajolok a tükörhöz, hogy arcom mármár érinti. A szemem, orrom, szám eltűnik: most már nem maradt belőle semmi emberi. Ajkam lázas duzzanatának mindkét oldalán barna ráncok: repedések, vakondtúrások. Arcom nagy lejtőjén, selymes, fehér pihe, orrlyukamból két szőrszál áll ki: domborművű geológiai térkép. És ez a holdbéli táj mégis, mindenek ellenére, jól ismert előttem. Azt nem mondhatnám, hogy fölismerem a részleteit. De az egész olyan benyomást tesz rám, mintha már láttam volna valaha; eltompít, elzsibbaszt: lassan álomba merülök. Szeretném összeszedni magam: egy heves és metsző érzés föloldana. Arcomra nyomom a bal kezem, két ujjam közé csippentem a bőröm; grimaszt vágok. Arcom egyik fele enged a húzásnak, a másik eltorzul, megduzzad, kilátszik egy fogam, szemüregemből kivillan szemem fehérje, a rózsaszínű, véres hús. Nem ezt akartam: semmi erős, semmi új benyomás; csupa elmosódott, puha dolog, csupa olyasmi, amit láttam már. Nyitott szemmel alszom el, arcom megnő, egyre jobban megnő a tükörben, hatalmas, halovány karika, siklik a fényben.., Hirtelen ébredek, mégpedig arra, hogy elveszítem az egyensúlyom. Amikor felocsúdok, egy széken ülök, lovaglóülésben, még mindig kábán. Vajon mások is ilyen nehezen ítélik meg tulajdon arcukat? Az a benyomásom, mintha éppolyan módon látnám a magamét, mint ahogy a testemet érzem, valami tompa és szerves érzés révén. És a többi ember? Például Rollebon? Vajon őt is álomba ringatta, ha megnézte a tükörben azt, amit Madame de Genlis így ír le: „Ráncos, tiszta, helyes kis arcát himlőhelyek pettyezték; sajátos malícia tükröződött rajta, s az, bármennyire igyekezett is leplezni, szembeszökő volt. Nagy gondot fordított frizurájára – folytatja Madame de Genlis –, paróka nélkül sohasem láttam. Arcbőre kékes feketén csillogott, mivel igen erős szakálla volt, s maga borotválkozott – amitől egyébként sokat szenvedett. Az

volt a szokása, akárcsak Grimmnek, hogy ólomfehérrel kenje be arcát. Dangeville azt mondta egyszer, hogy ezzel a fehér meg kék színnel pontosan olyan, mint egy darab roquefort-sajt.” Azt hiszem, rendkívül megnyerő ember lehetett. Pedig Madame de Charriéres nem ilyennek látta. Ő, gondolom, fakónak találta. Lehetséges volna, hogy az ember képtelen megérteni saját arcát? Vagy csak azért van így, mert magányos vagyok? Azok az emberek, akik társas életet élnek, megtanulták, hogyan kell önmagukat látniok a tükörben – úgy, ahogyan barátaik szemében látszanak. Nekem nincsenek barátaim: vajon ezért olyan csupasz a húsom? Azt mondhatnám, igen, azt lehetne mondani: a természet, emberek nélkül. Már semmi kedvem dolgozni, képtelen vagyok egyebet csinálni, mint várni az éjszakát. Fél hat Nem bírom! Nem bírom tovább! Itt van, a torkomban érzem ezt a mocskot, az Undort. Ezúttal, meglepetésszerűen, egy kávéházban tört rám. A kávéházak eddig egyedüli menedékeim voltak, mert tele vannak emberrel, és mert fényesek: most már ez sem lesz; ha a szobámban is üldözni fognak, nem tudom, hová menekülhetek. Azért jöttem, hogy megbasszam Françoise-t, de alig nyomtam be az ajtót, Madeleine, a pincérlány, rám kiáltott: „A nagyságos asszony nincs itthon, a városba ment bevásárolni.” Heves csalódást éreztem nemiszervemben, hosszú, kellemetlen, csiklandozásszerű érzést. Ugyanakkor éreztem azt is, hogy ingem odadörzsölődik mellbimbómhoz, s lassú, színes örvény ragadott magával, ködből szőtt örvény, a füstben, a tükörben fények csillantak, a terem végében ragyogtak a székek, és én nem tudtam, miért van mindez itt, és miért ilyen. A küszöbön álltam, tétováztam, de azután valami mozgás támadt, árnyék suhant át a mennyezeten, és éreztem, hogy előretaszít valami. Lebegtem a levegőben, elkábítottak a fénylő ködök, egyszerre hatoltak belém minden irányból. Lebegve érkezett meg Madeleine, lesegítette felöltőmet, észrevettem, hogy hátrafelé fésülve viseli haját, és fülbevalót hord: nem ismertem fel. Széles, nagy arcát néztem, hatalmas terület vezetett a füléig. Arcüregében, a pofacsont alatt, két elszigetelt, rózsaszínű folt; mintha unatkoznának ezen a ványadt arcbőrön. Az arca szinte menekült, menekült a füle irányában, s Madeleine elmosolyodott: „Mit tetszik parancsolni, Antoine úr?” És ekkor elfogott az Undor, lerogytam a székre, már azt sem tudtam, hol vagyok; láttam, amint, lassan forognak körülöttem a színek, hányingerem volt. Így történt; és az Undor azóta itt van bennem, nem tudok szabadulni tőle. Fizettem. Madeleine elvitte a csészealjat. A pohárból egy kis világos sör fröccsen a márványra, buborék úszik a tetején. A támla nélküli széken szakadás van, épp ott, ahol ülök; hogy le ne csússzam, kénytelen vagyok talpammal erősen a padlóra támaszkodni; hideg van. Tőlem jobbra férfiak kártyáznak egy asztalnál, az asztalon gyapjútakaró. Amikor beléptem, nem láttam őket; csak éreztem, hogy valami langyos massza van ott, félig a kávéházi padon, félig a hátsó asztalnál, éreztem a hadonászó karokat is. Madeleine azóta odavitte nekik a kártyát, a takarót, a zsetonos fatálkát. Hárman vagy öten vannak, nem tudom, nincs merszem hozzá, hogy megnézzem. Eltört bennem egy rugó: a szememet, azt bírom mozgatni, de a fejemet nem. A fejem egészen puha, rugalmas, mintha egyszerűen odanyomták volna a nyakamra; ha megfordítom, leesik. De hallok valamit, valamilyen kurta zihálást, olykor szemem sarkából valami pirosas villanást látok, azon fehér szőrszálakat. Egy kéz. Amikor a tulajdonosnő bevásárol a városban, unokafivére helyettesíti a söntésnél. Adolphe-nak hívják. Ahogy leültem, őt kezdtem nézni, s mivel képtelen voltam megmozdítani a fejem, továbbra is őt figyeltem. Ingujjban van, lila nadrágtartót visel; ingujját könyékig felgyűrte. A kék ingen alig látni a nadrágtartót, egészen elmosódott, az ing kékjébe rejtőzött – de ez csak álszerénység: valójában nem hagyja, hogy elfelejtsem, olyan konok, mint egy öszvér, s ezzel a konoksággal idegesít; mintha csak elhatározta volna, hogy lila lesz, de útközben, ha nem is adta fel szándékát, megtorpant. Az embernek kedve volna azt mondani: „Tessék, legyél már lila – és aztán spongyát rá!” De nem, a nadrágtartó

függőben van, csökönyösen ragaszkodik félbeszakadt erőfeszítéséhez. A kék, mely körülveszi, néha rácsúszik, és teljesen elfödi: egy pillanatig nem is látom. De ez csupán egy hullám, a kék hamarosan halványodni kezd itt-ott, s már látom is, hogy fölbukkannak egy tétova lila kis szigetei, terjeszkedni kezdenek, összekapcsolódnak, és újraalkotják a nadrágtartót. Adolphe-nak nincs szeme: duzzadt, gyűrött szemhéja alól alig látszik ki szeme fehérje. Álmosan mosolyog; néha megrázza magát, nyüszít egyet, s kapálódzik, mint álmukban a kutyák. Kék pamutinge vidáman válik ki a fal csokoládébarna hátteréből. Ha meglátom, ettől is undorom van. Vagy pontosabban szólva: ez az Undor. Az Undor nem bennem van: érzem, hogy ott van a falon, a nadrágtartón, mindenütt körülöttem. Teljes egységben van a kávéházzal, én pedig benne vagyok. Jobb oldalamon a langyos massza némi zajt csap, hadonászik. „Nesze, itt az adud.” „Mi az adu?” Hosszú, fekete gerincoszlop hajlik a kártyák fölé: „Haha-ha!” „Hogy mi?” „Most játszotta ki!” „Nem tudom, nem láttam...” „De igen, épp most játszotta ki az adut.” „Vagy úgy. Szóval, kör az adu.” Dúdolni kezd: „Kör az adu, körbe megy a kör, körbe kör...” Majd prózában: „Mi az, tisztelt uram? Micsoda, tisztelt uraság? Hát ezt megütöm!” Csönd, ismét csönd – szájpadlásomon a levegő cukoríze. A szagok. A nadrágtartó. Adolphe fölállt, lépett egyet-kettőt, kezét összekulcsolta a hátán, mosolyog, fölemeli a fejét, sarkára áll, és testét ívben meghajlítja hátrafelé. Ebben a helyzetben alszik el. Ide-oda inog, most is mosolyog, arcbőre megremeg. Mindjárt el fog esni. Hátrahajlik, egyre jobban hátrahajlik, arca teljesen a mennyezet felé fordul, de abban a pillanatban, amikor elzuhanna, ügyesen elkapja a söntés szélét, és visszanyeri egyensúlyát. Aztán újra kezdődik az egész. Elegem van belőle. Odahívom a kiszolgálólányt: „Madeleine, legyen szíves, tegyen fel egy lemezt. Tudja, a kedvencemet: a Some of these days-t.” „Igenis. De lehet, hogy zavarni fogja az urakat: nem szeretik, ha zene szól, amikor kártyáznak. Előbb megkérdezem őket.” Óriási erőfeszítés: megfordítom a fejem. Négyen vannak, Madeleine egy bíborvörös arcú öregúrhoz fordul, akinek fekete keretes csíptető fityeg az orrán. Az öregúr melléhez szorítja a lapokat, és sandán rám néz. „Tessék csak, kérem.” Mosolygunk. Szuvas fogai vannak. A vörös kéz nem az övé, a vörös kéz a szomszédjáé, egy fekete bajszos pasasé. A fekete bajszosnak irtózatosan nagy orrlyuka van, egy egész család számára elegendő levegőt pumpálhatna vele, arcának felét beborítja az orra, de ő ennek ellenére nyitott szájjal szedi a levegőt, és egy kicsit zihál. A harmadik egy kutyafejű fiatalember. A negyedik játékost nem látom. A kártyalapok forogva hullanak a gyapjúterítőre, azután gyűrűkkel borított ujjak szedik össze őket, a körmök közben a takarón kaparásznak. A kezek fehér foltok a takarón, puffadtak, porosak. Új és új kártyák hullanak a takaróra, a kezek ide-oda mozognak. Milyen furcsa tevékenység: nem olyan, mint egy játék, nem is olyan, mint egy rítus vagy szokás. Azt hiszem, egyszerűen csak azért csinálják, hogy agyoncsapják az időt. De az idő túlságosan széles, az idő nem hagyja kitölteni magát. Mindaz, amit belemerítünk, megpuhul és kinyúlik. Ez a mozdulat például, a kártyalapokat összeszedő vörös kéz bizonytalan mozdulata, petyhüdt, lottyadt. Szét kellene fejteni, és azután újra kiszabni. Madeleine fölhúzza a gramofont. Remélhetőleg nem tévedett, s nem a Cavalleria Rusticana nagyáriáját tette fel, mint a minap. De nem, ez az, már az első ütemekről fölismerem. Régi ragtime, a refrént éneklik. 1917-ben hallottam először, amerikai katonák fütyülték La Rochelle utcáin. Alighanem háború előtti. A felvétel jóval későbbi, de még így is a gyűjtemény legrégibb darabja, Pathé-lemez, zafírtűvel kell használni. Mindjárt jön a refrén: legjobban ezt a refrént szeretem, a meredek lendületet, ahogyan előreveti magát, mint egy sziklafal, a tenger habjainak. Ez még dzsessz; ez még nem dallam, csak hangjegyek, milliárd apró remegés. Nem ismernek pihenést, kérlelhetetlen rend szüli és pusztítja őket, és nem engedi, hogy önmaguk kedvéért újrakezdődjenek, létezzenek. Rohannak, lökdösik egymást, futás közben szárazon megütnek, azután megsemmisülnek. Szeretném visszatartani őket, de tudom, hogy ha sikerülne megállítanom egyet, ujjaim között csak alpári és epedő hang maradna. Bele kell törődnöm halálukba; sőt, kívánnom kell ezt a halált: kevés érzést ismerek, amely keserűbb és erősebb ennél.

Kezdek felmelegedni, kezdem boldognak érezni magam. Ebben még semmi rendkívüli sincs, ez csak az Undor kis boldogságérzése; elterpeszkedik ennek a nyálkás pocsolyának, a mi időnknek fenekén – a lila nadrágtartók és felfeslett kávéházi székek ideje ez –, széles és puha pillanatokból áll, amelyek úgy nőnek meg, szétfoszló szélükkel, akár az olajfoltok. Alig születik meg, máris öreg; mintha húsz éve ismerném. De másféle boldogság is létezik: odakint, rajtam kívül, ott van ez az acélszalag, a zene tartama, amely átmeg átjárja időnket, elveti azt, és apró, száraz tűkkel széttépi; igen, másféle idő is létezik. „Randu úr kört hív, te az ászt teszed rá.” A hang elcsúszik, eltűnik. Nincs semmi, ami képes volna ártani ennek az acélszalagnak, sem az ajtó, amely kinyílik most, sem a hideg légáram, amely megcsapja a térdem, sem az, hogy megérkezik kislányával az állatorvos: a zene áthatol a bizonytalan formákon, átsuhan rajtuk. A kislányt, alighogy leült, máris magával ragadja: mereven ül, szemét tágra nyitja, hallgatja a dalt, öklével súrolja az asztalt. Még néhány pillanat, és énekelni kezd a néger nő. Elkerülhetetlennek érzem, mert olyan erős a zene szükségszerűsége: semmi sem képes félbeszakítani, semmi, ami ebből a mi időnkből érkezik, ahol már rogyadozik a világ; ez a zene csak önmagától hallgathat el, belső parancsra. Elsősorban ezért szeretem ezt a csodálatos hangot: nem az erejéért és nem a szomorúságáért, hanem azért, mert egy esemény, amelyet rengeteg hang készített elő, messziről érkezett hangok, s mind azért halt meg, hogy ez az egy megszülessék. Mégis nyugtalan vagyok: közbejön valami apróság, s a lemez máris megáll: eltörik egy rugó, Adolphe-nak valamilyen szeszélye támad. Milyen különös, milyen megindító, hogy ez a szilárd erő ilyen törékeny! Semmi sem képes félbeszakítani, és bármi eltörheti. Az utolsó akkord is megsemmisült. A rákövetkező rövid csöndben érzem, pontosan érzem, hogy itt van, hogy történt valami. Csönd. Some of these days You’ll miss me honey. Az történt, hogy az Undor eltűnt. Amikor a csöndből feltört a hang, éreztem, hogy megszilárdul a testem, és az Undor máris szétfoszlott. Hirtelen történt: csaknem kellemetlen volt, hogy ilyen kemény lettem, ilyen ragyogó. És a zene tartama ugyanakkor kitágult, megduzzadt, akár a forgószél. Fémesen áttetsző volt, betöltötte a helyiséget, nekiütődött a mi nyomorúságos időnk falainak. Benne vagyok a zenében. A tükrökben tűzgolyók forognak, pörögnek, elfátyolozzák és felfedik a fény kemény mosolyát. Söröspoharam összezsugorodott, zömöken áll az asztalon: sűrűnek, nélkülözhetetlennek látom. Meg akarom fogni, mérlegelni akarom a tenyeremen, kinyújtom a kezem…Istenem! Ez változott meg, mindenekelőtt ez: a mozdulataim. Karom mozdulata hirtelen kibontakozott, akár egy fönséges zenei téma, belecsúszott a néger leány énekének ritmusába; úgy éreztem, mintha táncolnék. Adolphe arca most itt van a csokoládébarna fal előtt; olyan, mintha egészen közel volna. Abban a pillanatban, amikor összezártam az öklöm, megláttam az arcát; a végső következtetés evidenciája, bizonyossága volt. Szorosan fogom a söröspoharat, Adolphe-ot figyelem: boldog vagyok. „Tessék!” Egy hang emelkedik ki a zsivaj hátteréből. A szomszédom beszél, a bíborvörös öregember. Az arca lila folt a pad barna bőre fölött. Egy kártyalapot csap az asztalra. A karó. ászt. De a kutyafejű fiatalember mosolyog. A vörös arcú játékos az asztal fölé hajolva, sandán nézi, készen rá, hogy fölugorjék: „És tessék ez!” A fiatalember keze kinyúlik az árnyékból, fehéren, egy pillanatig pimaszul lebeg a levegőben, majd villámgyorsan, mint az ölyv, lecsap, s egy lapot tesz a takaróra. A kövér, vörös képű férfi felugrik: „A fene egye meg: elviszi!” Két összeszorított ujj között a kör király jelenik meg – azután összekeverik a lapokat, folyik tovább a játék. Gyönyörűséges király, oly messziről jöttél, oly sok kombinációval készítették elő érkezésedet, hány és hány eltűnt mozdulattal! És most eltűnik maga a király is, hogy új kombinációk és új mozdulatok szülessenek, támadások, ellentámadások, a szerencse fordulatai, apró kis kalandok légiója.

Meg vagyok hatva; olyannak érzem a testem, mint egy finom műszert, amely éppen pihen. Én én igazi kalandokat éltem át. Egyetlen részlet sem jut eszembe, de világosan látom a körülmények szigorú láncolatát. Tengereken keltem át, városokat hagytam magam mögött, folyókon hajóztam végig, erdőkben kóboroltam, s mindig új és új városokba igyekeztem. Nőket hódítottam meg, férfiakkal verekedtem; és soha, de soha nem bírtam visszakozni, mint ahogy egy lemez sem foroghat fordítva. És mindez hová vezetett? Ide, ebbe a pillanatba, ehhez a kávéházi padhoz, ebbe a zenétől morajló fénybuborékba. And when you leave me Igen, én, aki úgy szerettem Rómában a Tiberis partján üldögélni, Barcelonában százszor is végigsétálni esténként a ramblákon, én, aki Angkortól nem messze, Baray de Prah-Kan kis szigetén láttam, amint egy indiai fügefa a nágák kápolnája köré fonja gyökereit, most itt vagyok, ugyanabban a percben élek, mint ezek a manille-játékosok, egy néger énekesnő hangját hallgatom, miközben odakint már ólálkodik a vézna éjszaka. A lemez lejárt. Belépett az éjszaka, édeskésen, tétován. Nem látjuk, de itt van, fátyolt borít a lámpákra; valami vastagot érezni a levegőben: ő az, az éjszaka. Hideg van. Az egyik játékos a másik játékos elé tolja az összevissza heverő kártyákat, az összeszedi őket. Egy lap kimaradt a csomagból. Vajon nem látják? A kör kilences. Végül mégiscsak felveszi valaki, odaadja a kutyafejű fiatalembernek. „Ó, a kör kilences!” Jól van, mindjárt megyek. Az ibolyaszín arcú öregember egy papírlap fölé hajol, ceruzájának végét rágja. Madeleine tiszta, üres szemmel bámulja. A fiatalember szórakozottan forgatja kezében a kör kilencest. Uramisten!... Nagy nehezen fölállok; a tükörben, az állatorvos koponyája fölött, egy nem-emberi arcot pillantok meg. Moziba fogok menni; most, mindjárt. A friss levegő jót tesz: nincsen cukoríze, nincsen vermutszaga. De milyen hideg van, te atyaúristen! Fél nyolc, nem vagyok éhes, és a mozi csak kilenckor kezdődik, mihez kezdek addig? Jó lesz kilépni, hogy fölmelegedjem egy kicsit. Habozok: a nagykörút mögöttem a város szívébe vezet, az ékszerként ragyogó főutcákhoz, a Paramount Palotához, az Imperialhoz, a Jahan Nagyáruházhoz. Csakhogy mindez csöppet sem vonz: az aperitif ideje ez; kutyát, embert, mindenféle eleven dolgot, önmagától mozgó, puha masszát eleget láttam ma már. Befordulok balra, mindjárt elmerülök ebben a lyukban, ahol a gázlámpák véget érnek: végigsétálok a boulevard Noiron, egészen az avenue Galvaniig. Jeges szél fúj a lyukból: ott csak kő van és föld, semmi egyéb. A kövek kemények, a kövek nem mozognak. Most kellemetlen útszakasz következik: a jobb oldali járda felől gázszerű, szürkés massza érkezik, fölötte sávok, úgy zúg, mint egy kagyló: a régi pályaudvar. Ez a pályaudvar lehelt életet a boulevard Noir első száz méterébe – a boulevard de la Redoute-tól a rue Paradis-ig terjedő szakaszba –, miatta született meg néhány tucatnyi utcai lámpa s a négy egymás mellett sorakozó kávéház, a Vasutasok-vendéglője és még három, amelyek napközben álmosan bóbiskolnak ugyan, de esténként kigyúlnak, és fénynégyszögeket vetítenek az utcára. Háromszor egymás után megfürdöm a sárga fényben, nézem, hogy a Rabache-féle fűszerüzletből kilép egy öregasszony, megigazítja fején a kendőt, majd futásnak ered: itt szakad vége. A rue Paradis járdájának szegélyén állok, az utolsó villanylámpánál. Az aszfaltszalagnak itt van vége. Az utca másik oldalán sötétség, sár. Átvágok a rue Paradis-n. Jobb lábam egy pocsolyában, a zoknim lucskos; megkezdődött a séta. A boulevard Noirnak ezen a részén nem lakik senki. Az éghajlat zordabb, a föld sivárabb annál, hogysem gyökeret verjen és kivirágozzék az élet. A Soleil-fivérek három fűrészüzeme (a Soleil-fivérek szállították a Sainte-Cécile-de-la-Mer-templom díszes márvány boltívét) – a három fűrészüzem valamennyi kapujával és ablakával nyugatra néz, a barátságos rue Jeanne-Berthe-Coeuroy-ra, az utcát betölti az üzemek zümmögése. Hátukat mutatják a boulevard Victor-Noirnak, s hátukat fal védi. Ezek az épületek

szegélyezik a bal oldali járdát, négyszáz méternyi hosszúságban: egyetlen kis ablak sincs rajtuk, még egy tetőablak sem. Ezúttal mindkét lábammal belegázoltam a folyókába. Átvágok a kocsiúton: a másik járda egyetlen gázlámpája, mint a világ legvégső pontján meredő fárosz, megvilágítja az itt-ott roskadozó, bedőlt palánkot. A deszkadarabokat plakátfoszlányok borítják. Zöld alapon gyűlölködő, szép arc vicsorog, csillagalakban széttépve; orra alá hegyes, pödrött bajuszt rajzolt valaki. Egy másik plakátfoszlányon még kibetűzhető a fehér betűkkel nyomtatott „tisztaság” szó, vörös csöppek csöpögnek a plakáton, talán vércsöppek. Lehetséges, hogy az arc meg a szó ugyanahhoz a plakáthoz tartozott. Jó részét letépték, a kapcsolat, amely egykor összefűzte az arcot meg a szót, eltűnt, de másféle egység jött létre – ezúttal önmagától – az eltorzult száj, a vércsöppek, a fehér betűs szó meg a „ság” képző között: mintha egy bűnös és kíméletlen szenvedély ezeken a rejtélyes jeleken keresztül akarná kifejezni magát. A deszkák résein át látni a vágányok közt csillogó lámpákat. A palánk után hosszú fal következik. A falon egyetlen lyuk, egyetlen ajtó, egyetlen ablak sincs; kétszáz méterrel odébb, egy háznál ér véget. Túljutottam az utcai lámpa hatókörén; belépek a sötét lyukba. Amikor meglátom, hogy tulajdon árnyam, a lábamnál, eltűnik a sötétségben, az az érzésem támad, mintha jéghideg vízbe ugranék. Elöl, jó messze, a vastag, sötét anyag mélyén rózsaszínű, halovány fényt látok: az avenue Galvani az. Megfordulok; a gázlámpa mögött, nagyon messze, alig észlelhető derengés: a pályaudvar, a négy kávéházzal. Mögöttem, előttem emberek; isznak és kártyáznak a sörözőkben. Ott nincs egyéb, csak a sötétség. A szél olykor magányos harangszót sodor, ez is nagyon messziről érkezik. A megszokott zajok, az autóberregés, az ugatás, a kiáltások nem távolodnak el a kivilágított utcáktól, ottmaradnak meleg fészkükben. De ez a harangszó áttöri a sötétséget, és idáig hatol: keményebb, kevésbé emberi, mint a többi zaj. Megállók; hallgatom. Fázom, fáj a fülem; bizonyára rákvörös. Már nem is érzem magam: eluralkodik rajtam mindannak tisztasága, ami körülvesz; semmi sem él; fúj a szél, merev vonalak menekülnek az éjszakában. A boulevard Noir nem olyan szemérmetlen, mint a járókelők előtt önmagukat illegető polgári utcák. Senki sem tartotta fontosnak, hogy földíszítse: ez az utca a fonákja valaminek. Fonákja a rue Jeanne-Berthe-Coeuroy-nak, az avenue Galvaninak. A pályaudvar környékén a bouville-iak még csak vigyáznak rá egy kicsit; olykor fölsöprik az utasok miatt. De egy kissé odébb már mit sem törődnek vele, s a boulevard Noir egyenesen, vakon nekiindul, hogy beleütközzék az avenue Galvaniba. A város megfeledkezett róla. Néha egy-egy hatalmas, földszínű teherautó robog végig rajta, teljes sebességgel, olyan zajt csap, mint a mennydörgés. Ezen az utcán – gyilkosok és áldozatok hiányában – még csak gyilkosságok sem történnek. A boulevard Noir embertelen. Mint egy ásvány. Mint egy háromszög. Szerencse, hogy van egy ilyen körút Bouville-ban. Többnyire csak a fővárosokban találni ilyen utcákat, Berlinben Neukölln vagy még inkább Friedrichshain környékén, Londonban Greenwich mögött. Egyenes és mocskos, huzatos folyosók; széles járdák, sehol egyetlen fa. Csaknem mindig a városok erődítményein kívül húzódnak, azokban a különös kerületekben, ahol magukat a városokat gyártják, a teherpályaudvarok, a villamos-kocsiszínek, a vágóhidak, a gáztartályok közelében. Két nappal a zápor vége után, amikor az egész város nedvesen sütkérezik a napfényben, és ragyog a nyirkos melegben, ezek az utcák még mindig jéghidegek, megőrzik a sarat és a pocsolyákat. Sőt: vannak olyan pocsolyák, amelyek sohasem száradnak föl – eltekintve egyetlen hónaptól, vagyis augusztustól. Az Undor ottmaradt a sárgás fényben. Boldog vagyok: ez a hideg oly tiszta, oly tiszta ez az éjszaka; nem vagyok-e magam is jéghideg légáramlat? Ha nem volna sem vér, sem nyirok az ereimben! Ha nem volna testem! Folyni a hosszú csatornában a távoli derengés felé. Nem lenni egyéb, mint hidegség. Emberek jelennek meg. Két árnyék. Minek jöttek erre? Alacsony kis nő, kabátujjánál fogva ráncigál egy férfit. Szaporán, halkan beszél. Nem értem, hogy mit mond, a szél elviszi a hangját. „Fogd be a pofád!” – mondja a férfi. A nő tovább beszél. A férfi hirtelen, nyersen ellöki. Egymásra néznek, haboznak, majd a férfi zsebre vágja mindkét kezét, és elindul; nem néz vissza. A férfi eltűnt. Most már alig három méter választ el a nőtől. Hirtelen, váratlanul rekedt és mély hangok tépik szét, felszakadnak belőle, és döbbenetes szenvedéllyel az egész utcát betöltik:

„Charles, könyörgök! Tudod, mit mondtam! Charles, gyere vissza, nem bírom tovább! Olyan szerencsétlen vagyok!” , Közel vagyok hozzá, akár meg is érinthetném. De hiszen ez... de hogyan higgyem el, hogy ez a tűzben égő test, ez a fájdalomtól sugárzó arc?... Pedig felismerem a kendőt, a kabátot meg a nagy, borvörös anyajegyet a karján; igen, ő az, Lucie, a szobalány. Nem merem felajánlani segítségemet, de szeretném, ha – amennyire szüksége van rám – hozzám fordulhatna: lassan elsétálok előtte, ránézek. Tekintete rám mered, de – azt hiszem – nem lát; úgy tűnik fel, nem ismeri meg magát az én fájdalmamban. Néhány lépést teszek. Megfordulok.,. Igen, ő az, Lucie. De most átalakulva, magánkívül, tébolyult nagylelkűséggel szenved. Irigylem. Itt áll, szálfaegyenesen, széttárva két karját, mintha csak a stigmákat várná; kinyitja száját, fuldoklik. Úgy érzem, mintha a falak az utca mindkét oldalán megnőnének, közelednének egymáshoz, mintha Lucie egy kút mélyén volna. Várok néhány másodpercig: attól tartok, elesik: gyöngébb, hogysem elbírná ezt az újszerű fájdalmat. De Lucie meg sem mozdul, szinte ásványi anyagnak látszik, akárcsak körülötte minden. Egy pillanatig azon tűnődöm, vajon nem ítéltem-e meg tévesen, vajon nem igazi természete tárult-e föl előttem hirtelen... Lucie kis nyöszörgést hallat. Kezét melléhez emeli, döbbent szeme tágra mered. Nem, Lucie nem önmagából meríti az erőt ehhez a roppant szenvedéshez. Kívülről jön ez az erő... a körút sugalmazza. Át kellene karolni a vállát, kivezetni a fénybe, az emberek közé, a szelíd és rózsaszínű utcákra: ott, ott nem lehet ilyen rettenetesen szenvedni; ott ellágyulna, visszanyerné életkedvét és szenvedéseinek szokásos színvonalát. Hátat fordítok neki. Voltaképpen szerencséje van. Ami engem illet, én nyugodt vagyok, túlságosan is nyugodt, immár három éve. Én képtelen vagyok befogadni egy szemernyit is ebből a tragikus magányosságból; legfeljebb egy kis üres tisztaságot. Elmegyek. Csütörtök, fél tizenkettő Két órát dolgoztam az olvasóteremben. Lementem a Jelzálog udvarra, hogy elszívjak egy pipát. A tér vörös téglákkal van kikövezve. A bouville-iak roppant büszkék rá, mivelhogy a tizennyolcadik században épült. A rue Chamade és a rue Suspédard felől régi láncok zárják el, tilos behajtani. Fekete ruhás hölgyek sétáltatják kutyájukat, elsuhannak az árkádok alatt, a falak mentén. Ritkán mennek ki a napfényes oldalra, de most titokban és elégedetten odapillantanak Gustave Impétraz szobrára; tekintetük olyan, mint a fiatal leányoké. Alkalmasint nem ismerik a bronzóriás nevét, de császárkabátjából és cilinderéből könnyen kitalálják, hogy az előkelő társasághoz tartozott. Impétraz bal kezében fogja kalapját, jobb kezét in folio könyvek halmazán nyugtatja: némileg olyan ez, mintha nagyapjuk állna a talapzaton, bronzba öntve. Felesleges hosszasan elnézniök, máris tudják, hogy úgy gondolkodott, mint ők, pontosan úgy, a világ minden jelenségéről. Az ő korlátolt és megingathatatlan gondolataik szolgálatába állította tekintélyes és óriási tudását – amelyet a keze alatt görnyedő vaskos művekből merített. A fekete ruhás hölgyek megkönnyebbülten sóhajtanak: nyugodtan főzőcskézhetnek, takaríthatnak, sétáltathatják kutyájukat, most már nem az ő feladatuk megvédeni az apjuktól örökölt szent, nagy eszméket; egy bronzférfiú vállalkozott rá, hogy megóvja őket. A Nagy Enciklopédia néhány sort szentel ennek a személynek; tavaly elolvastam a cikket. A kötetet egy ablakpárkányra tettem; az ablaküvegen át látni lehetett Impétraz zöld koponyáját. Megtudtam, hogy 1890 körül állt élete csúcsán. Tanfelügyelő volt. Bájos apróságokat festett, s három könyvet írt: A popularitás a régi görögöknél (1887), Rollin pedagógiája (1891), továbbá kiadott egy Poétikai végrendelet-et is, 1899ben. 1902-ben halt meg; szerettei és a város művelt polgárai egyaránt megsiratták. A könyvtár homlokzatának támaszkodom. Szívom a pipámat, nehogy kialudjon. Egy idős hölgyet pillantok meg, félszegen kilép az árkádos galériából, sunyin és konokan bámulja Impétrazt. Hirtelen nekibátorodik, átvág az udvaron, teljes sebességgel rohan, ahogy csak alsó végtagjai bírják, majd megáll egy percre a szobor előtt; állkapcsa remeg. Aztán elrohan – fekete folt a rózsaszínű kövezeten; eltűnik egy falrepedésben.

Lehet, hogy ez a tér 1800 körül vidám volt a rózsaszín téglákkal meg házakkal. Most száraz és gonoszkás, sőt: valami finom iszonyatot sugároz. Az a derék férfiú teszi ezt, ott fönt a talapzaton. Amikor bronzba öntötték, professzorból varázslót csináltak. Most szemtől szembe megnézem Impétrazt. Szeme nincs, orra is alig, bajszát megrágta az a különös lepra, amely néha járványszerűen megtámadja egy-egy kerület valamennyi szobrát. Köszön; mellényén, a szíve táján, nagy, világoszöld folt. Betegesnek, gonosznak látszik. Nem él, persze hogy nem; de nem is élettelen. Tompa erő árad belőle: mintha széllökés taszítaná mellbe: Impétraz el akar üldözni a Jelzálog udvarról. Nem megyek, míg el nem szívtam ezt a pipát. Hosszú, sovány árnyék bukkan fel hirtelen mögöttem. Összerezzenek. „Bocsásson meg, uram, nem akartam zavarni. Láttam, hogy mozog az ajka. Bizonyára könyvének mondatait ismételgette.” Nevet. „Alexandrinusokra vadászott...” Döbbenten bámulok az Autodidaktára. De úgy látszik, csodálkozik a csodálkozásomon. „Nem kell-e kerülni, gondosan kerülni az alexandrinusokat a prózában, tisztelt uram?” Veszítettem egy kicsit a megbecsüléséből. Megkérdem, mit csinál itt, ilyenkor? Megmagyarázza, hogy főnöke elengedte, s ő egyenesen a könyvtárba jött; ma nem is fog ebédelni, egészen zárásig olvas. Oda sem figyelek, nem érdekel, hogy mit mond, de úgy látszik, elkanyarodott az eredeti témától, mert hirtelen azt hallom: „... abban a boldogságban részesülni, mint Ön, hogy egy könyvet írjak.” Felelnem kell valamit. „Boldogság...”, mondom, kétkedő hangsúllyal. Félreérti válaszomat, és gyorsan kijavítja magát: „Azt kellett volna mondanom: érdemben.” Fölmegyünk a lépcsőn. Semmi kedvem dolgozni. Valaki az asztalon hagyta az Eugénie Grandet-t, a könyv a huszonhetedik oldalon van nyitva. Gépiesen fölveszem, olvasni kezdem a huszonhetedik oldalt, majd a huszonnyolcadikat: nincs erőm hozzá, hogy az elején kezdjem. Az Autodidakta fürge léptekkel a könyvespolchoz sietett; levesz két kötetét, az asztalra teszi őket; olyan most, mint egy kutya, amely csontot talált. „Mit olvas?” Azt hiszem, erőt kell vennie magán, hogy válaszoljon: habozik egy kicsit, révetegen maga elé néz, majd kényszeredetten idenyújtja a két könyvet. Larbalétrier Tőzeg és Tőzegláp című munkája, valamint a Hitopadesza avagy a Hasznos Tanítás, Lastextől. Na és? Nem tudom, miért olyan zavart: roppant illedelmes olvasmány mindkettő. Hogy megnyugtassam lelkiismeretemet, belelapozok a Hitopadeszá-ba; csupa fennkölt dolgot látok benne. Három óra Abbahagytam az Eugénie Grandet olvasását. Dolgozni kezdtem, bár nem nagy kedvvel. Az Autodidakta látja, hogy írok, tiszteletteljes kíváncsisággal figyel. Néha fölemelem a fejem, megpillantom a hatalmas keménygallért, amelyből csirkenyaka előbújik. Kopott ruhát visel, de fehérneműje vakítóan fehér. Egy másik kötetet emel le ugyanarról a polcról; kibetűzöm a címét, noha fordítva van: A caudebeci nyíl, normand történet, írta Julié Lavergne. Az Autodidakta olvasmányai mindig elképesztenek. Hirtelen eszembe jut azoknak a szerzőknek neve, akiket legutóbb olvasott: Lambert, Langlois, Larbalétrier, Lastex, Lavergne. Kinyilatkoztatásként ér; hát persze, megértettem az Autodidakta módszerét: ábécérendben művelődik! Bámulatféle érzéssel nézem. Micsoda akaraterőre van szüksége ahhoz, hogy lassan, konokul megvalósítsa ezt a hatalmas tervet! Egy szép nap, hét esztendővel ezelőtt (elmondta egyszer, hogy hét éve tanul) hivalkodva belépett ebbe a terembe. Tekintete végigfutott a falakat borító, rengeteg könyvön, s nyilván azt mondta, Rastignac módjára: „Meg fogunk mérkőzni egymással, Emberi Tudomány!” Azután a szélsőjobboldali polchoz lépett, s levette az első polcról az első könyvet, kinyitotta az első oldalon – és olyan tiszteletet meg félelmet érzett, mint amikor megingathatatlan elhatározásra jut az ember. Most már

az L-nél tart. A J után a K, a K után az L. A bogarak tanulmányozásáról minden átmenet nélkül áttért a kvantumelmélet tanulmányozására, egy Tamerlánról szóló munka után a darwinizmus elleni katolikus röpirat következett: egyetlen pillanatra sem jött zavarba. Mindent elolvasott; elraktározta fejében a felét mindannak, amit a szűznemzésről tudunk, a felét az élveboncolás elleni érveknek. Mögötte, előtte egy teljes világegyetem. És közeledik a nap, amikor a szélsőbaloldali polc utolsó polcának utolsó könyvét is behajtja, s azt kérdi magától: „És most mi lesz?” Az Autodidakta ilyenkor uzsonnázik: jámbor arccal egy szelet kenyeret meg egy tábla Gala Petert majszol. Lesüti szemét, most kedvemre elnézhetem szép, göndör pillaszőreit – női pillaszőrök. Ódon dohány szaga van; amikor lélegzik, a csokoládé kellemes illata összevegyül a dohányszaggal. Péntek, három óra Hajszál híján beleestem a tükör csapdájába. Elkerülöm, de csak azért, hogy az ablaküveg csapdájába essem: tétlenül, karomat lóbálva, az ablakhoz állok. Az Építkezés, a Palánk, a Régi Pályaudvar –a Régi Pályaudvar, a Palánk, az Építkezés. Olyan nagyot ásítok, hogy könny szökik szemembe. Jobb kezemmel a pipám fogom, bal kezemmel a dohányos zacskót. Meg kellene tölteni a pipát. De nincs merszem hozzá. Lóg a karom, homlokomat az ablaknak támasztom. Idegesít az öregasszony. Makacsul, szaporán lépeget, tekintete réveteg. Néha megáll, riadtan, mintha valami láthatatlan veszedelem suhanna el mellette. Most ideért ablakom alá, a szél térdére csavarja szoknyáját. Megáll, megigazítja fején a kendőt. Reszket a keze. Tovább indul: most hátulról látom. Vén csoroszlya! Feltehetőleg jobbra fordul majd, a boulevard Noirra. Még vagy száz métert kell megtennie: ha ilyen ütemben poroszkál, legalább tíz perc még, s én addig itt fogok állni, homlokomat az ablaküveghez tapasztom és nézem. Az öregasszony hússzor is megáll, majd továbbindul, újra megáll... Látom a jövőt. A jövő itt áll az utcán, alig haloványabb, mint a jelen. Miért is valósulna meg? Mit érne vele? Az öregasszony eldöcög, megáll, hátrafésül egy szürke hajtincset, amely kibukott kendője alól. Megy; az előbb itt volt, most meg amott van... nem értem, mi ez velem: látom a mozdulatokat vagy előrelátom őket? Képtelen vagyok megkülönböztetni a jelent a jövőtől, de az, ennek ellenére, létezik, és lassan megvalósítja magát; az öregasszony a kihalt utcán megy, mozgatja otromba férficipőjét. Az idő ez, a csupasz idő, lassan jön létre, várat magára, de ha egyszer itt van, az embernek felfordul a gyomra: rájön, hogy már régóta itt volt. Az öregasszony közeledik az utcasarokhoz, most már csak egy kis fekete ruhacsomag. Hát igen, így igaz – ez valami új dolog, az előbb még nem volt ott. De kifakult, már nem szűz újdonság ez, nem képes meglepni az embert. Az öregasszony mindjárt be fog fordulni a sarkon, lám, be is fordul, most – egy örökkévalóságig. Nagy nehezen ellépek az ablaktól, áttántorgok a szoba másik végébe; megint tőrbe esem: nézem magam a tükörben, undorodom magamtól: ez is egy örökkévalóság. Végül sikerül megszabadulnom tükörképemtől, lezuhanok ágyamra. Nézem a mennyezetet, aludni szeretnék. Nyugalom. Nyugalom. Már nem érzem az idő mozgását, súrlódását. Képeket látok a mennyezeten. Először fénykarikákat, azután fénykereszteket. Ide-oda röpködnek. Most új kép születik – ez már a szemem mélyén. Hatalmas állat, térdelő helyzetben. Két mellső lábát látom meg a nyerget a hátán. A többi ködbe vész. De azért fölismerem: egy teve, Marrakechben láttam, egy kőhöz pányvázva. Hatszor állt föl és térdelt le, egymás után; az utcakölykök nevettek rajta, és kiáltásokkal biztatták. Két évvel ezelőtt remek volt a helyzet: csak be kellett hunynom a szemem, máris zümmögni kezdett a fejem, mint egy méhkas: arcok jelentek meg előttem, fák, házak, egy kamaishi japán lány, amint meztelenül fürdik a hordóban, egy halott orosz férfi, rajta nyitott seb, vértócsában fekszik. Fel tudtam idézni a kuszkusz ízét, az olajszagot, amely déltájban ott lebeg Burgos utcáin, az ánizsillatot, amely betölti Tetuant, a görög pásztorok füttyögését; meghatódtam ilyenkor. Milyen rég vége szakadt ennek a gyönyörűségnek! Vajon újjászületik most? Bent, a fejemben, meredeken csúszik tovább a perzselő napkorong, mint a laterna magica lemeze. Kéklő égdarab siklik a nyomában; egy-két lökés, és máris mozdulatlan; arany borít bennem mindent. Vajon

melyik marokkói (vagy algériai? vagy szíriai?) napomból bukkant fel hirtelen ez a szilánk? Elengedem magam, beleúszom a múltba. Meknès. Milyen is volt az a hegylakó, akitől annyira megrémültünk egy sikátorban, a Berdaine mecset mellett, nem messze attól az elragadó tértől, amelyre egy szederfa vet árnyékot? Felénk jött, Anny a jobb oldalamon állt. Vagy a bal oldalamon? A nap meg a kék ég csak szemfényvesztés volt. Már századszor hagyom becsapni magam. Emlékeim olyanok, mint az aranytallérok az ördög bugyellárisában: amikor kinyitja az ember, lehullott falevelet talál helyükön. A hegylakóból már nem látok egyebet, csak egy óriási, véres, zavaros szemet. Vajon tényleg az ő szeme? Az az orvos, aki Bakuban kifejtette nekem az állami magzatelhajtó intézetek működésének elvét, ugyancsak félszemű volt, s amikor magam elé akarom idézni arcát, ugyanez a fehéres szemgolyó jelenik meg. Ennek a két férfinak, akárcsak a nornák-nak, csupán egy szeme van: azt adogatják egymásnak. Ami azt a meknèsi teret illeti, ahol pedig mindennap megfordultam, még egyszerűbb a helyzet: semmit nem látok belőle. Csak az a kusza érzés maradt meg bennem, hogy elragadó kis tér volt, s ez az öt szó széttéphetetlenül összekapcsolódott bennem: az elragadó kis meknèsi tér. Ha becsukom a szemem, vagy ha a mennyezetet bámulom, nyilván fel tudom idézni a jelenetet: a távolban egy fa, sötét, zömök figura fut felém. De mindezt csak kitalálom, a cél érdekében. Az a marokkói férfi magas volt és szikár; egyébként csak akkor vettem észre, amikor hozzám ért. így hát azt is csak tudom, hogy magas volt és szikár: némi összezsugorodott emlék megmaradt bennem. De látni már semmit sem látok: hiába kutatom át a múltat, csak képek foszlányait találom, s már alig tudom, hogy mit ábrázolnak, már azt sem tudom, hogy emlékek-e vagy a képzelet szüleményei. Sok esetben még ezek a foszlányok is eltűntek: csak szavak maradtak: a történeteket még el tudnám mondani, kitűnően el tudnám mondani őket (ami az anekdotázást illeti, csak a tengerésztisztek meg a hivatásosok múlnak felül) – dehát ezek csupán csontvázak. A történetekben szó esik valakiről, aki ezt vagy azt teszi, de az a valaki nem én vagyok, semmi közöm hozzá. Olyan országokban csavarog, amelyekről nem tudok többet, mintha soha nem jártam volna ott. A történetek során olykor szép neveket mondok – olyanokat, amilyeneket térképen olvas az ember: Aranjuez vagy Canterbury. Merőben új képek születnek bennem ezeknek a városneveknek hallatán, akárcsak azokban az emberekben, akik sohasem utaztak: álmodozom a szavakról, ennyi az egész. Száz holt történetre mégiscsak esik egy vagy két eleven história. Ezeket csak óvatosan idézem fel, ritkán, nehogy elnyűjem őket. Kihalászok egyet, látom a díszletet, a szereplőket, a magatartásokat. Hirtelen abbahagyom: úgy érzem, ez már elkopott; látom, hogy kibukkan egy szó a benyomások szövevényéből. Ez a szó, előre látom, hamarosan átveszi egy sereg kép helyét – pedig mennyire szerettem őket! Tüstént abbahagyom, gyorsan valami másra gondolok; nem akarom elkoptatni az emlékeim. Hiába; amikor ismét felidézem majd őket, egy csomó minden merev és fagyos lesz már. Bizonytalan mozdulatot teszek, fel akarok állni, megkeresni a meknèsi fényképeket a ládában, amelyet az asztal alá toltam. Minek? Az efféle aphrodisiacumoknak immár semmi hatásuk emlékezőtehetségemre. A minap egy itatós alatt megsárgult kis fényképeket találtam. Egy nő állt egy medence szélén, és mosolygott. Elnéztem a fényképet egy percig, s nem ismertem fel. Azután elolvastam a szöveget a hátán: „Anny, Portsmouth, 1927. április 7.” Soha nem éreztem még olyan erősen, mint ma, hogy nincsenek bennem titkos dimenziók, hogy testemre vagyok korlátozva, azokra a könnyű gondolatokra, amelyek úgy szállnak fel belőle, akár a szappanbuborék. Emlékeimet jelenem segítségével teremtem. A jelenbe, vettettem, itt hagytak a jelenben. Hiába remélem, hogy megtalálom a múltat: képtelen vagyok megszökni magam elől. Kopognak. Az Autodidakta az: meg is feledkeztem róla. Megígértem, hogy megmutatom úti fényképeimet. Vinné el az ördög. Leül egy székre; feszes feneke a szék támlájáig ér, merev felsőteste előredől. Felugrom az ágyról, és meggyújtom a villanyt: „Minek fárasztja magát, uram? Kitűnően megvoltunk úgy is...” „Hogy jobban lássuk a fényképeket...” Nem tudja, mit kezdjen kalapjával, elveszem tőle.

„Csakugyan, Roquentin úr? Csakugyan megmutatná őket?” „Hát persze.” Számításból teszem: azt remélem, hogy, míg a fényképeket nézi, hallgatni fog. Lebújok az asztal alá, kiglancolt cipőjéhez tolom a ládát, térdére rakok egy csomó képes levelezőlapot meg fényképet: Spanyolország és Spanyol-Marokkó. De látom, vidám és nyílt magatartásából pontosan látom, hogy alaposan tévedtem, amikor arra számítottam, hogy hallgatni fog. Egyetlen pillantást vet egy San Sebastian-i látképre, amelyet az Igueldohegy tetejéről vettek fel, óvatosan visszateszi az asztalra, hallgat egy percig. Azután nagyot sóhajt: „Ó, kedves uram! Önnek rendkívüli szerencséje volt. Ha igaz, amit mondani szoktak: az utazás a legjobb iskola. Önnek is ez a véleménye?” Széttárom a karom. Szerencsére még nem fejezte be. „Azt hiszem, az ember az utazás során teljesen megváltozik. Ha valaha is utazni fogok, azt hiszem, mielőtt elindulnék, írásban rögzítem jellemem legkisebb részletét is, hogy amikor hazaérkezem, összehasonlítsam azt, aki régen voltam, azzal, akivé lettem. Olvastam valahol, hogy vannak utazók, akik olyannyira megváltoztak testükben és lelkükben egyaránt, hogy hazatérésükkor legközelebbi rokonaik sem ismerték fel őket.” Szórakozottan játszik egy vastag fényképcsomaggal. Kivesz egy képet, az asztalra teszi, de meg sem nézi; azután mereven bámulja a következő fényképet: Szent Jeromost ábrázolja, a burgosi székesegyház szószékének egyik szobrát. „Látta azt a burgosi Krisztust, akit állatbőrökben ábrázolnak? Olvastam egy rendkívül érdekes könyvet az állatbőrös, sőt emberbőrös szobrokról. És a Fekete Szűz? Az nem Burgosban van, hanem Zaragozában, ugyebár? De talán Burgosban is van egy? A zarándokok megcsókolják, ugye? – mármint a zaragozai Szűzanyát. És az egyik kőlapon csakugyan látható a lábnyoma? És egy üregben is, ahová az anyák betaszítják gyermekeiket?” Merev felsőtestét meg sem mozdítva, két kézzel meglök egy képzeletbeli gyermeket. Mintha eltolná magától Artaxerxész ajándékait. „Ó, a szokások, kedves uram... olyan... olyan különösek.” Mint aki kifulladt kissé, előretolja nagy szamárállkapcsát. Dohányszagot és poshadt vízszagot áraszt. Szép, réveteg szeme úgy ragyog, mint két tűzgolyó, ritkás haja párakoszorút rajzol feje köré. Ebben a koponyában szamojédek, nyam-nyamok, madagaszkáriak, tűzföldiek ülik különös ünnepeiket, megeszik öregapjukat, gyerekeiket, pörögnek a tam-tam szavára, míg csak el nem ájulnak, ámokfutókként, tébolyultan rohannak, elégetik, a háztetőkre rakják ki halottaikat, fáklyával megvilágított bárkában leúsztatják a folyón halottaikat, össze-vissza szeretkeznek, anya a fiával, apa a lányával, fivér a nővérrel, megcsonkítják magukat, kiherélik magukat, tányérokkal kitágítják ajkukat, ágyékukra szörnyállatokat tetoválnak. „Mondhatja-e az ember Pascallal, hogy a szokás második természetünk?” Fekete szemének tekintete szemembe mélyed, válaszért könyörög. „Attól függ”, mondom. Sóhajt. „Nekem is ez a nézetem, uram. De hát én nem bízom magamban: az embernek mindent el kellene olvasnia.” A következő fénykép tébolyult önkívületbe ragadja. Örömkiáltást hallat: „Segovia! Segovia! De hiszen olvastam egy könyvet Segoviáról!” És némi fénnköltséggel folytatja: „Nem emlékszem már a szerző nevére. Néha a legegyszerűbb dolgok nem jutnak az eszembe. N... No... no...” „Lehetetlen, mondom hevesen. Még csak Lavergne-nél tart.” Ahogy kimondtam, máris megbántam: elvégre sohasem említette ezt az olvasási módszert, bizonyára titkos téboly ez is. Csakugyan zavarba jön, vastag ajka sírósan legörbül. Lehajtja fejét, vagy tíz képeslapot is megnéz, egy szót sem szól.

De fél perc sem telik bele, s látom, hogy roppant lelkesedés feszíti; mindjárt szétpukkan, ha nem beszélhet: „Ha befejeztem tanulmányaimat (még hat évet szántam rájuk), csatlakozom azokhoz az egyetemi hallgatókhoz és tanárokhoz – amennyiben lehetséges lesz –, akik minden évben hajóutat tesznek a KözelKeleten. Szeretném elmélyíteni bizonyos ismereteimet – mondja kenetteljesen –, és szeretném, ha valami váratlan dolog történne velem, valami új. Hogy kereken kimondjam: valami kaland.” Lehalkította hangját, pajzán arcot vágott. „Miféle kalandra gondol?”, kérdeztem meghökkenten. „Sokfélére, tisztelt uram! Az ember, például, rossz vonatra száll. Ismeretlen városba érkezik. Elveszíti pénztárcáját, tévedésből letartóztatják, börtönben tölt egy éjszakát. Azt hiszem, a kalandot így lehetne megfogalmazni: olyan esemény, amely nem szokványos, de nem is feltétlenül rendkívüli. A kalandok varázsáról szokás beszélni. Ön szerint helyes ez a kifejezés?... Szeretnék megkérdezni valamit öntől, Roquentin úr.” „Parancsoljon.” Elvörösödik; mosolyog. „Talán indiszkrét kérdés...” „Mondja csak.” Közelebb hajol, s félig behunyva szemét, megkérdi: „Önnek sok kalandja volt?” Gépiesen válaszolok: „Akadt. Egynéhány.” És hátrahúzódom, hogy ne érezzem dögletes leheletét. Igen, gépiesen válaszoltam, nem is figyeltem oda. Általában büszke vagyok rá, hogy olyan sok kalandom volt. De most, alig ejtettem ki ezt a két szót, iszonyú dühöt érzek önmagam ellen: „Hazudok – gondolom magamban –, egész életemben semmilyen kalandom sem akadt, vagy pontosabban szólva: nem is tudom, mit jelent ez a szó.” És ugyanaz a csüggedtség nehezedik rám, mint annak idején, csaknem négy esztendeje, Hanoiban, amikor Mercier arra unszolt, hogy csatlakozzam hozzá, s én nem válaszoltam, hanem egy khmer szobrot bámultam mereven. És ott állt az ESZME, ez az irdatlan, fehér massza, amelytől oly iszonyúan viszolyogtam akkor: négy éve nem találkoztam vele. ”Megkérdezhetném, kedves uram?...”, mondja az Autodidakta. Az ördögbe! Hogy meséljek el neki egy híres-nevezetes kalandot! De semmi kedvem erről a tárgyról beszélni, akár egy szót is. „Ez itt, mondom, s keskeny válla fölött áthajolva egy fényképre mutatok, ez itt Santillana, a legszebb spanyol falu.” „A Gil Blas Santillanája? Nem is hittem volna, hogy ez a falu csakugyan létezik. Ó, mennyit tanulok öntől, tisztelt uram! Mindjárt látni, hogy sokat utazgatott.” Miután zsebeit teletömtem képeslapokkal, metszetekkel és fényképekkel, kitettem az Autodidakta szűrét. Boldogan távozott; eloltottam a villanyt. Egyedül vagyok. Nem egészen egyedül. Itt áll előttem az a bizonyos Eszme, és vár. Összekuporodott, olyan, mint egy kövér macska; nem magyarázkodik, nem mozog, megelégszik azzal, hogy annyit mondjon: nem. Nem, nekem nem voltak kalandjaim. Megtöltőm a pipám, meggyújtom, leheveredem az ágyra, kabátot terítek lábamra. Meghökkenve tapasztalom, hogy milyen szomorú és fáradt vagyok. Még ha igaz lenne is, hogy sohasem voltak kalandjaim – mit bánom? Először is, azt hiszem, ez pusztán megfogalmazás kérdése. Az a meknési história, például, amelyre az imént gondoltam: rám ugrott egy marokkói, és le akart szúrni egy nagy bicskával. De én ököllel halántékon csaptam... Erre ordítani kezdett, megjelent egy csomó nyomorult figura, és egészen az Attarin-szukig követett bennünket. Nos, ezt olyan névvel nevezhetjük, ahogy kedvünk tartja, mindenesetre tény, hogy esemény, amely Velem történt. Egészen besötétedett, nem vagyok tisztában vele, hogy ég-e a pipám. Egy villamos halad el az ablak előtt: vörös fény a mennyezeten. Azután egy hatalmas kocsi rezegteti meg a házat. Azt hiszem, hat óra lehet. Nem voltak kalandjaim. Történtek velem események, incidensek, különféle históriák – ez-az. De kaland, az nem. És mégsem megfogalmazás kérdése a dolog: most már kezdem megérteni. Van valami, amihez

mindig jobban ragaszkodtam, mint bármi egyébhez – noha nem is voltam tisztában vele. Nem a szerelem volt az, nem Isten, nem is a dicsőség, nem a gazdagság. Hogy mi volt?... Azt képzeltem, hogy életem, bizonyos pillanatokban, ritka és értékes minőséget mutathat fel. Különleges körülményekre nem volt szükségem: csak egy kis keménységet, szigorúságot kívántam volna. Jelenlegi életemben semmi kivételesen ragyogó sincs: de néha-néha, például, amikor zenélnek egy kávéházban, gondolataim visszafelé szállnak, s azt gondolom magamban: egykor, Londonban, Meknésben, Tokióban, csodálatos perceket éltem át, és kalandjaim voltak. Ezt rabolják el tőlem most. Hirtelen, minden szemmel látható ok nélkül, megtudtam az imént, hogy tíz éven keresztül hazudtam magamnak. Kalandok csak a könyvekben vannak. Persze mindaz, amit a könyvekben leírnak, csakugyan megeshet az emberrel – de nem ugyanolyan módon. És én éppen az élményeknek ehhez a módjához ragaszkodtam oly erősen. Mindenekelőtt az lett volna szükséges, hogy a kezdetek igazi kezdetek legyenek. Ó, most már pontosan látom, hogy mit akartam. Igazi kezdeteket, amelyek úgy jelennek meg, mint a kürtszó, mint egy dzsesszdallam első hangjegyei, hirtelen elvágva az unalmat, megerősítve a dolgok tartalmát; olyan estéket – a többi este mellett –, amelyekről később azt mondja az ember: „Sétáltam. Májusi este volt.” Az ember sétál, a hold csak nemrég kelt fel, az embernek semmi dolga, könnyű, szinte üres. És aztán, hirtelen, azt gondolja: „Történt valami.” Mindegy, hogy micsoda: egy kis roppanás a sötétben, egy könnyed sziluett, amely elsuhan az utcán. De ez a sovány kis esemény nem olyan, mint a többi: az ember rögtön tudja, hogy előfutára egy nagy alakzatnak, amely egyelőre ködbe burkolódzik még. És azt gondoljuk magunkban: „valami kezdődik”. Valami kezdődik, hogy azután befejeződjék: a kaland nem tűri a toldalékot; a kalandnak csak tulajdon halála révén van értelme. És e felé a halál felé, amely talán az én halálom is lesz, visszavonhatatlanul vonz valami. Minden egyes pillanat azért jelenik meg, hogy maga után vonja a következő pillanatokat. Minden egyes pillanathoz foggal-körömmel ragaszkodom: tudom, hogy egyedüli példány; pótolhatatlan valamennyi – és mégse mozdulok, hogy megakadályozzam megsemmisülését. Ez az utolsó perc, amit – Berlinben, Londonban – egy asszony karjai közt töltök, akivel két napja találkoztam, ez a perc, amelyet szenvedélyesen szeretek, ez az asszony, akit csaknem szeretek már – ez a perc is véget fog érni, tudom. Hamarosan elutazom egy másik országba. Ezt a nőt és ezt az éjszakát nem találom meg többé. Megragadok minden pillanatot, igyekszem az utolsó csöppig kiszürcsölni; mindazt, ami történik, megfogom, örökre magamba, rögzítek mindent: ennek a két szép szemnek illanó gyöngédségét, az utca zajait, a bizonytalan hajnali fényt – de a perc mégis elfolyik, s én nem tartom vissza, örülök, hogy elmúlik. És aztán, hirtelen, eltörik valami. Vége a kalandnak, az idő visszanyeri szokványos puhaságát. Megfordulok; hátam mögött elmerül a múltba ez a gyönyörű, dallamos forma, összezsugorodik, fogy, csökken, a kezdet és a vég most már egy. S míg tekintetemmel követem ezt az arányló pontot, azt gondolom magamban, hogy hajlandó volnék még egyszer átélni az egészet – még ha meg kellene halnom is, ha elveszteném a vagyonomat, egy barátomat –, még egyszer átélni, azonos körülmények között, elejétől végéig. De egy kalandot nem lehet újrakezdeni, és nem lehet meghosszabbítani. Igen, ezt akartam valaha – és sajnos azt akarom ma is. Milyen roppant boldogságot érzek, amikor egy néger énekesnő hangját hallom: micsoda csúcsokra érnék fel, ha ennek a dallamnak anyagát tulajdon életem adná! Az Eszme most is itt van, megfogalmazhatatlanul. Békésen vár. Mintha azt mondaná: „Ezt akartad? Hát éppen ez az, amit sohasem kaptál meg (emlékezz csak: szavakkal csaptad be magad, kalandnak nevezted az utazás aranyfüstjét, a szajhák szerelmét, a verekedéseket, csillogó üveggyöngyöket), és amit soha nem is fogsz megkapni – se te, se más.” De miért nem? Miért? Szombat délben Az Autodidakta nem látott meg, amikor beléptem az olvasóterembe. Egy hátsó asztalnál ült, annak is a végében; könyv volt előtte, de nem olvasott. Mosolyogva nézte jobb oldali szomszédját, egy szutykos

gimnazistát, aki gyakran itt ül a könyvtárban. A fiú hagyta egy darabig, hogy nézzék, majd hirtelen kinyújtotta nyelvét, és ronda grimaszt vágott. Az Autodidakta elvörösödötta gyorsan elmerült a könyvbe, az olvasásba. Megváltozott a véleményem tegnapi elmélkedéseimről. Túlságosan száraz voltam: nem érdekelt, hogy nem akadtak sohasem kalandjaim. Csak az érdekelt, hogy megtudjam, vajon nem is lehetnek-e soha? Azt gondoltam: ahhoz, hogy akár a legmindennapibb esemény is kalanddá váljék, az szükséges – és egyszersmind elegendő is hozzá –, hogy az ember elmondja. Ez vezeti félre az embereket: egy ember mindig történetek elbeszélője, tulajdon történeteitől és mások történeteitől körülvéve él, ezeken a történeteken keresztül lát mindent, ami megesik vele; és úgy próbálja élni az életét, mintha elmondaná. Csakhogy választani kell: élni vagy elmondani. Például amikor Hamburgban voltam, Ernával, akitől óvakodtam, s aki félt tőlem, különös életet éltem. De benne voltam, nem is gondolkodtam rajta. És aztán egy este, egy Sankt Pauli-i kis kávéházban, fölállt az asztaltól, hogy a mellékhelyiségbe menjen. Ottmaradtam, egyedül, a gramofon a Blue Sky-t játszotta. És elkezdtem mondani magamnak, hogy mi történt, mióta partra szálltam. Azt mondtam magamban: „A harmadik este, amikor beléptem egy mulatóba, a Kék Barlangba, egy félrészeg, nagydarab nőt pillantottam meg. És most, miközben a Blue Sky-t hallgatom, ezt a nőt várom, ez a nő hamarosan visszaérkezik, leül jobb oldalomra, és átfogja karjával a nyakam.” Akkor, akkor teljes erővel éreztem, hogy kalandot élek át. De Erna visszajött, leült mellém, átfogta karjával a nyakam, és én utáltam – magam sem tudtam, miért. Most már tudom: azért, mert újra kellett kezdeni az életet, s a kaland érzése szétfoszlott. Amikor az ember él, nem történik semmi. Változnak a díszletek, emberek jönnek be, és mennek ki – ennyi az egész. Sohasem kezdődik semmi. Egyik napra következik a másik, teljesen értelmetlenül; vég nélküli és egyhangú összeadás az egész. Néha-néha megnézzük az egyenleget: azt mondjuk: három esztendeje utazom; három éve vagyok Bouville-ban. De ez sem a végösszeg: sohasem hagyunk el egyszerre egy nőt, egy barátot, egy várost. Meg aztán minden hasonlít egymásra: Sanghaj, Moszkva, Algír két hét múlva teljesen egyforma. Néha – nagy ritkán – az ember mérleget készít, rájön, hogy összeállt egy nővel, belekeveredett valamilyen ronda ügybe. Egyetlen szempillantás ez. Aztán újra kezdődik az egész, az ember újra órákat és napokat ad össze. Hétfő, kedd, szerda. Április, május, június. 1924, 1925, 1926. Ezt nevezzük életnek. De amikor elmondjuk az életünket, egyszerre megváltozik minden: csakhogy ez olyan változás, amit nem vesz észre az ember, hiszen valóságos történeteket mond el. Mintha léteznének egyáltalán valóságos történetek! Az események egy bizonyos irányban történnek, mi pedig ellenkező irányban mondjuk el őket. Úgy tetszik, mintha az elején kezdenénk: „Szép, őszi nap volt. Akkoriban egy marommes-i közjegyző irodájában dolgoztam, mint írnok.” Valójában a végénél kezdtük. A történet vége itt van, láthatatlanul és jelenvalón, ez ajándékozza meg a kezdet pompájával és értékével ezt a néhány szót is: „Sétáltam; észre sem vettem, hogy elhagyom a falu határát, annyira elfoglaltak pénzgondjaim.” Ez a mondat, ha egyszerűen annak vesszük, ami, azt jelenti, hogy a pasas rosszkedvű volt, elmerült gondolataiban, távol esett tőle minden kaland, pontosan olyan hangulatban volt, mint amikor az ember észre sem veszi az eseményeket. Csakhogy itt van a mondat vége, s mindent megváltoztat. Számunkra most már ez a pasas a történet hőse. Rosszkedve, pénzgondjai sokkal értékesebbek, mint a mi rosszkedvünk, a mi pénzgondjaink: eljövendő szenvedélyek fénye aranyozza be őket. És az elbeszélés fordított irányban halad: az egyes pillanatok már nem halmozódnak egymásra vaktában, megkaparintotta, magához vonzza őket a történet vége, s minden egyes pillanat maga után vonja a megelőző pillanatot: „Éjszaka volt, az utcákon nem járt senki.” Hanyagul odavetett mondat, fölöslegesnek látszik; de nem esünk bele a csapdába, egyelőre félretoljuk csak: olyan felvilágosítás ez, melynek értékét később fogjuk megérteni. És az a benyomásunk, hogy a történet hőse ennek az éjszakának minden részletét úgy élte át, mint kinyilatkoztatást, mint ígéretet, sőt, esetleg csak azokat élte át, amelyek ígéretek voltak, vak és süket maradt minden iránt, ami nem a kalandot nyilatkoztatta ki előre. Elfelejtjük, hogy a jövő még nem volt ott; a pasas olyan éjszakában sétált, amely egyetlen előjelet sem ismert, amely összevisszaságban tárta elé egyhangú gazdagságát, s ő nem válogatott benne. Azt akartam, hogy életem percei úgy kövessék egymást és úgy rendeződjenek el, mint egy olyan élet percei, amelyre visszaemlékezik az ember. De hát ez ugyanolyan lehetetlen, mint visszaráncigálni az elmúlt időt.

Vasárnap Ma reggel elfelejtettem, hogy vasárnap van. Elmentem hazulról, ugyanazokon az utcákon mentem végig, mint mindennap. Magammal vittem az Eugénie Grandet-t. És aztán, hirtelen, amikor benyomtam a park rácsos ajtaját, úgy éreztem, mintha valaki jelt adna. A kert kihalt volt és csupasz. De... hogy is mondjam? Nem volt olyan, mint máskor; rám mosolygott. Ott álltam egy pillanatig, a rácsnak támaszkodva, azután megértettem, hirtelen, hogy vasárnap van. A vasárnap ott volt a fákon, a gyepen, mint könnyű kis mosoly. Leírni nem lehetett volna, nagyon gyorsan azt kellett volna mondani: „Ez itt egy nyilvános park, télen, vasárnap reggel.” Elléptem a rács mellől, visszafordultam a polgári házak és polgári utcák felé, s félhangon azt mondtam: „Vasárnap van.” Vasárnap van: a dokkok mögött, a tengerparton, a teherpályaudvar közelében, a város körül mindenütt üresek a hangárok; a gépek mozdulatlanok a sötétben. Minden házban férfiak borotválkoznak az ablak mögött; hátrahajtják fejüket, hol a tükörbe pillantanak, hol meg a hideg égre, hogy megnézzék, vajon szép idő lesz-e. A bordélyházakban megjelennek az első vendégek, néhány falusi és egy-két katona. A templomban, gyertyák fényében, egy férfi áll a térdeplő nők előtt, és bort iszik. Minden külvárosban, a gyárak véget nem érő falai mentén hosszú, fekete menet indult el, lassan halad a város központja felé. Fogadásunkra az utcák felöltötték forradalmi arcukat: valamennyi üzlet, kivéve a rue Tournebride-i boltokat, lehúzta a vasredőnyt. A fekete menetoszlopok hamarosan elözönlik a tetszhalálba dermedt utcákat: először a tourville-i vasutasok érkeznek és asszonyaik, akik a saint-symphorini szappangyárakban dolgoznak, azután a jouxtebouville-i kispolgárok, aztán a Pinot-fésűsfonógyár munkásai, aztán a SaintMaxence kerületi kézművesek; a thiérache-iak érkeznek utolsónak, a tizenegy órás villamossal. A vasárnap tömege hamarosan megszületik az elreteszelt üzletek és a zárt kapuk között. Egy toronyóra fél tizenegyet üt, elindulok: vasárnap, ebben az időpontban, ritka érdekes látvány tárul az ember szeme elé Bouville-ban. Nem szabad túl későn érkezni, a nagymise vége után. A kis rue Joséphine-Soulary kihalt; pinceszagot áraszt. Mégis pompázatos zaj tölti be, mint minden vasárnap: az árapály döreje. Befordulok a rue du Président-Chamart-ra, valamennyi ház háromemeletes, az ablakokon hosszú, fehér függönyök. Ez a közjegyzők utcája; már eluralkodott rajta a vasárnap dagadt zsivaja. A Gillet közben még nagyobb a zaj, s én rögtön ráismerek a hangra: emberek zsivaja. És akkor, hirtelen, mintha fények és hangok csattannának fel bal oldalról. Megérkeztem: a rue Tournebride az; nem kell egyebet tennem, mint beállni felebarátaim közé, s hamarosan meglátom majd az elegáns urakat, amint kalapjukat megemelve köszöngetnek egymásnak. Hatvan évvel ezelőtt még senki sem merte volna megjósolni a rue Tournebride csodálatos jövőjét – azét az utcáét, amelyet a bouville-iak manapság „kis Pradó”-nak neveznek. Láttam egy 1847-68 térképet, azon még nem is szerepelt. Alighanem sötét, bűzös árok volt még, vízlevezetőjében, az utcakövek között, halfejek és hal-belsőrészek úszkáltak. De 1873 végén a Nemzetgyűlés elhatározta, hogy a közüdv érdekében templomot építenek a Montmartre dombján. Néhány hónap múlva a bouville-i polgármester hitvese jelenést látott; védőszentje, Szent Cecília, korholva szólt hozzá. Tűrhetjük-e tovább, hogy a város előkelősége vasárnaponként a Saint-René- vagy a Saint-Claudien-templomba járjon, és bemocskolja magát a szatócsok társaságával? Hát nem mutatott-e példát a Nemzetgyűlés? Bouville, hála az Ég pártfogásának, kitűnő gazdasági helyzetnek örvend; nem illendő-e templomot építeni, hogy köszönetet mondjanak az Úrnak? A látomás kedvező fogadtatásra talált: a városi tanács történelmi jelentőségű ülést tartott, s a püspök vállalta, hogy gyűjtést indít. Most már csak a templom helyét kellett kijelölni. A régi kereskedő- és hajózási vállalkozó családok azon a véleményen voltak, hogy a Zöld-domb tetején épüljön a templom – ahol ők laktak , mégpedig annak érdekében, hogy „Szent Cecília akképpen őrködjék Bouville fölött, mint Jézus Szent Szíve Párizs fölött”. A boulevard Maritime-en lakó újgazdagok, akik kevesen voltak ugyan, de roppant vagyonnal rendelkeztek, sokáig kérették magukat: minden összeget megadnak, de csak akkor, ha a templomot a place Marignanon építik fel; ha már ennyit áldoznak egy templomra, használni is akarják; némi élvezettel fitogtatták hatalmukat az előtt a dölyfös polgárság előtt, amely parvenüként bánt

velük. A püspök kompromisszumot eszelt ki: a templomot a Zöld-domb és a boulevard Maritime között félúton építették fel, a place de la Halleaux-Morues-n, amelyet place Sainte-Cécile-de-la-Merré kereszteltek át. A hatalmas, förtelmes építmény, mely 1887-ben készült el, nem kevesebbe, mint tizennégy millióba került. A széles, de mocskos és rossz hírű rue Tournebride-et teljesen át kellett építeni, lakóit pedig visszaszorították a place Sainte-Cécile mögötti utcákba; a kis Prado – főként vasárnap délelőtt Bouville legelegánsabb és kivált legelőkelőbb urainak és hölgyeinek találkozóhelyévé lett. Sorra nyíltak meg a csillogó üzletek a város előkelőinek korzóján. Az üzletek húsvéthétfőn egész nap, karácsony éjszakáján hajnalig, vasárnaponként délig tartottak nyitva. Juliennek, a meleg húsos süteményeiről híres hentesnek üzlete mellett Foulon, a cukrász hirdeti a kirakatban híres-nevezetes specialitását, a cukorviolával díszített, lilára festett vajból készült, kúp alakú, csodálatos aprósüteményt. Dupatynak, a könyvkereskedőnek kirakatában ott látni a Plon újdonságait, továbbá néhány műszaki munkát, például egy hajózási vagy egy vitorlázási szakkönyvet, Bouville város illusztrációkkal gazdagon ékesített történetét, valamint néhány elegáns kiállítású luxuskiadványt: a Koenigsmarck-ot, kék bőrbe kötve, Paul Doumer Fiaim könyvé-t, bíborvörös virágokkal díszített, vörösessárga bőrkötésben. A Ghislaine-féle „divatszalon, párizsi modellek” választja el Piégeois-nak, a virágosnak üzletét Paquintől, az antikváriustól. Gustave, a fodrász, akinél négy manikűröslány dolgozik, egy sárgára festett, vadonatúj épület első emeletén nyitotta meg műhelyét. Két évvel ezelőtt a Moulins-Gémeaux zsákutca meg a rue Tournebride sarkán egy meggondolatlan kis boltos még büszkén hirdette a Tu-pu-nez-rovarölőt. Ez az üzlet akkoriban Virágzott, amikor a SainteCécile téren még tőkehalat árultak – tehát száz évvel ezelőtt. A kirakat üvegét ritkán mosták le: az embernek közel kellett hajolnia, hogy a poros és párás ablaküvegen keresztül kivegye a tűzpiros zekébe öltöztetett kis viaszfigurákat – vagyis a patkányokat meg egereket. Az állatok – valamennyien botra támaszkodva – éppen most szálltak ki egy hatalmas hadihajóról, s abban a pillanatban, amikor partra léptek, egy kacéran öltözött, de a mocsoktól ólomszürke és fekete arcú parasztasszony Tu-pu-nez-vel hintette be és futamította meg őket. Szerettem ezt a kis üzletet: volt benne valami cinikus és konok, pimaszul felhívta a figyelmet a férgek és a piszok jogaira – néhány lépésre Franciaország legdrágább templomától. Az öreg gyógyfű-kereskedőnő meghalt tavaly, fia pedig eladta a házat. Mindössze néhány falat kellett lebontani, s máris kis előadóterem lett belőle, a la Bonbonniére. Tavaly Henry Bordeaux csevegett itt az alpinizmusról. A rue Tournebride-en nem szabad sietni: a családok mindig lassan járnak. Amikor egy egész család betér Foulonhoz vagy Piégeois-hoz, az embernek sikerül kissé előbbre jutnia. Máskor azonban kénytelen megállni, és egy helyben topogni, mert két család – az egyik az utca végéből, a másik a másik végéből érkező oszlophoz tartozik – összetalálkozott, s most mohón szorongatják egymás kezét. Lassú, kis léptekkel sétálok. Kiemelkedem a két oszlopból, kalapokat látok, kalapok tengerét. Többségük fekete és kemény. Néha észreveszem, hogy egy-egy kalap fölröppen, egy kéz a magasba emeli, kitartja a koponya szelíd csillogását; azután, néhány másodpercnyi nehézkes röpülés után, visszaszáll helyére. A rue Tournebride 16. szám alatt Urbain, a kalapos, az ellenzős katonasapkák specialistája, mintegy jelképként, hatalmas, vörös püspöksüveget akasztott ki cégérül; a süveg aranybojtjai a földtől kétméternyire libegnek. Megállunk: éppen a bojtok alatt egy csoport csődült össze. Az a férfi, aki mellettem lépdel, türelmesen vár, karját lógatja: azt hiszem, ez a porcelánsápadt és porcelántörékeny aggastyán nem más, mint Coffier, a Kereskedelmi Kamara elnöke. Állítólag azért félnek tőle az emberek, mert soha nem beszél. A Zölddomb legtetején lakik, egy nagy téglaházban, melynek ablakai mindig szélesre vannak tárva. Kész, vége: a csoport fölbomlott; továbbindulunk. Most egy másik csoportosulás létesül, ez azonban nem hosszú életű: alig alakult meg, máris Ghislaine kirakata felé tódul. A menetoszlop meg sem áll: éppen hogy kikerüli; hat férfi előtt haladunk el, egymás kezét, szorongatják: „Jó napot, uram, jó napot, kedves uram, hogy van? Tegye fel a kalapját, meg fog fázni, kedves uram; köszönöm, asszonyom, csakugyan nincs valami meleg. Drágám, engedd meg, hogy bemutassam Lefrancois doktort; rendkívül örvendek, doktor úr, hogy megismerhettem, férjem mindig emlegeti, hogy milyen remekül kezelte, de tegye fel a kalapját, kedves uram, meg fog fázni ebben a hidegben. Egy orvos egyhamar meggyógyul; sajnos, asszonyom, éppen az

orvosok törődnek legkevesebbet egészségükkel; a doktor úr kiváló muzsikus. Csakugyan, doktor úr, nem is tudtam: ön hegedül? A doktor úr roppant tehetséges.” Ez a kisöreg, itt mellettem, kétségkívül Coffier; az egyik nő a csoportban, egy barna asszony, le nem veszi róla tekintetét, noha közben a doktorra •mosolyog. Nyilván azt gondolja magában: „Lám, Coffier úr, a Kereskedelmi Kamara elnöke; milyen ijesztő embernek látszik! Állítólag rendkívül barátságtalan.” De Coffier úr nem méltatja figyelemre: ezek itt mind a boulevard Maritime-en laknak, nem igazi nagyvilági emberek. Mióta eljárok ebbe az utcába, hogy elnézzem a vasárnapi kalaplengetéseket, megtanultam, hogyan kell megkülönböztetni a boulevard lakosait a Domb lakosaitól. Aki vadonatúj kabátot, puha nemezkalapot, vakítóan fehér inget visel, az feltűnést kelt: nem is kétséges, a boulevard Maritime-en lakik. A Zöld-domb hölgyeire és uraira valami nehezen megfogalmazható, szánalmas, ernyedt jelleg nyomott bélyeget. Válluk keskeny, fáradt arcukon dölyfös pimaszság. Az a kövér úr, aki kézen fogva vezet egy gyereket, meg mernék esküdni rá, a Dombról való: arca hamuszürke, nyakkendőjén olyan a bog, mintha egy spárgát hurkolt volna össze. A kövér úr közelebb ér; mereven rábámul Coffier úrra. De néhány pillanattal azelőtt, hogy találkozna vele, elfordítja fejét, és atyaian tréfálkozni kezd kisfiával. Még néhány lépést tesz, fiához hajolva, pillantásával majd felfalja a gyereket: most semmi egyéb, csak apa; aztán, hirtelen, gyors mozdulattal felénk fordul, gyorsan végigméri a kis öreget, és széles, de egyszersmind száraz karmozdulattal üdvözli. A kisfiú zavartan néz, nem emeli meg sapkáját: ami itt történt, az a felnőttek ügye. A rue Basse-de-Vieille sarkán menetoszlopunk megtörik a miséről áradó hivők menetoszlopán: egy tucat ember ütközik egymásnak, örvénylő mozdulattal köszönnek – ám a kalaplengetés túlságosan gyors ahhoz, hogysem megfigyelhetném és leírhatnám részleteit; a tömött és sápadt tömeg fölött a Sainte-Céciletemplom hatalmas, förtelmes, fehér tömege tornyosul: krétafehér a sötét égen; a szikrázó falak mögött, mindkét oldalán megőriz valamit az éjszaka koromfeketeségéből. Továbbindulunk, némileg más sorrendben. Coffier urat mögém taszították. Bal oldalamon egy tengerkék ruhájú hölgy. A miséről jön. Többször is pislog, vakítja a délelőtti fény. Az a vékony tarkójú úr, aki előtte halad, a férje. A szemközti járdán egy úr, aki karján vezeti feleségét, súgott valamit az asszonynak; mosolyog. A hölgy tüstént eltüntet minden emberi kifejezést kásás arcáról, úgy lépeget, mint aki hirtelen megvakult. A jelek nem vezetnek félre: mindjárt köszönni fognak. S csakugyan, két másodperc múlva az úr magasba löki kezét. Ujjai, amikor a nemezkalap közelébe érnek, haboznak egy pillanatig, mielőtt gyöngéden megérintenék a fejfedőt. Miközben szelíden megemeli kalapját, meghajtván kissé fejét, hogy megkönnyítse a leemelés műveletét, felesége biccent, arcán fiatalos mosoly jelenik meg. Egy árnyék halad el mellettük, kis meghajlással: de a két ikermosoly nem tűnik el azonnal: néhány pillanatig még ott lebeg ajkukon, mintegy az anyagmegmaradás törvényének engedelmeskedve. Az úr és a hölgy, mire egy magasságba érünk, ismét hűvös és érzéketlen már, de ajkuk körül szemernyi vidámság. Vége: a tömeg egyre ritkásabb, egyre kevesebben veszik le kalapjukat, az üzletek kirakatai már nem olyan elegánsak: a rue Tournebride végéhez értem. Menjek át és induljak el, visszafelé, a másik járdán? Azt hiszem, elegem van ebből; elég rózsaszínű koponyát láttam, elég előkelő, jelentéktelen, elmosódott arcot. Átmegyek a place Marignanon. Miközben óvatosan kivágom magam a menetoszlopból, közvetlen közelemben egy igazi úr a magasba röpíti fekete kalapját. A tengerkék ruhás hölgy férje az. Ó, micsoda gyönyörű, hosszúkás, dolichokefál koponya, a koponyán rövid, sörteszerű haj, amerikai divatú bajusz, a bajuszban ezüstös szálak! És a mosolya! Mindenekelőtt ez a csodálatos, művelt mosoly. Csíptetője is van valahol az orrán. Az úr a feleségéhez fordul, és azt mondja: „Egy új rajzoló az üzemből. Vajon mit keres itt? Egyébként kedves, félszeg fiú. Sokat mulatok rajta.” A fiatal műszaki rajzoló, aki már föltette kalapját, megáll Juliennek, a mészárosnak kirakata előtt, arca pírban ég, szemét makacsul lesüti; szemlátomást roppant kéjeket élvez. Nem is kétséges: ez az első vasárnap, amikor végig mer sétálni a rue Tournebride-en. Olyan, mint egy első áldozó. Összefonta két kezét háta mögött, arcát izgatott szemérmességgel a kirakat felé fordítja; a petrezselyemkörítés alatt, a kocsonyaburokban csillogó négy kis hurkát bámulja. De nem látja őket. Egy nő lép ki a hentesüzletből, belekarol a fiatalemberbe. „A felesége; egészen fiatal asszony, noha bőre már hervad. Hiába sétál a rue Tournebride környékén, az égvilágon senki sem fogja igazi hölgynek nézni;

rögtön elárulja szemének cinikus csillogása, értelmes és tapasztalt arca. Az igazi hölgyek nem ismerik a dolgok árát, az igazi hölgyek bomolnak a szép bolondságokért; szemük csodaszép, ártatlan virág: melegházi virág. Pontosan egy órakor benyitok a Vézelize-söröző ajtaján. Az öregek, mint mindig, most is itt vannak már. Ketten már hozzá is kezdtek az ebédhez. Négyen étvágygerjesztőt isznak, és manille-t játszanak. A többiek, míg a pincérek megterítenek, körülállják őket, és kibiceinek. A legmagasabb férfi lengő szakállt visel, foglalkozására nézve váltóügynök. A másik a Tengerészeti Hivatal nyugdíjas felügyelője. Úgy esznek és isznak, mintha húszévesek volnának. Vasárnap húsos savanyúkáposztát rendelnek. Akik utoljára érkeztek, odaszólnak a régebbi, immár falatozó vendégeknek: „Megint a vasárnapi káposzta?” Leülnek, kedélyesen felsóhajtanak: „Mariette, drágám, egy pohár sört, hab nélkül, meg egy káposztát.” Mariette jókedvű, szabadszájú lány. Letelepedem egy hátulsó asztalhoz; egy skarlátvörös arcú öregember köhögni kezd dühében, miközben a lány vermutot önt: „Töltse tele, az ördögbe is”, mondja köhögés közben az öreg. De Mariette is kijön a sodrából: még nem fejezte be az ital töltését. „Talán megvárná, amíg végeztem! Kötekedik, mielőtt bárki is szólt volna magához…” A társaság nevet. „Na, ezt megkapta!” A váltóügynök, mielőtt leül az asztalhoz, átkarolja Mariette vállát: „Vasárnap van, Mariette. Délután moziba megy a fiújával?” „Hogyne! Ma Antoinette a kimenős. Ami pedig a fiúmat illeti: ma egész nap agyondolgozhatom magamat!” A váltóügynök a simára borotvált, boldogtalan arcú öregemberrel szemben ült le. A borotvált képű öreg tüstént belefog egy izgalmas történetbe. A váltóügynök nem hallgat oda: grimaszt vág, szakállát tépdesi. Sohasem figyelnek egymás szavaira. Ismerem szomszédaimat: környékbeli kiskereskedők. Vasárnap a cselédlánynak kimenője van; ilyenkor idejönnek, mindig ugyanahhoz az asztalhoz ülnek. A férj szép adag rózsaszínű marhabordát eszik. Közelről megnézi, olykor szusszant egyet. Az asszony finnyásan turkál a tányérban. Testes, negyvenéves, szőke nő, arca piros és kásás. Selyem blúza alatt szép kemény mell feszül. Akár egy férfi, minden étkezéshez felhajt egy palack vörös bordóit. Az Eugénie Grandet-t fogom olvasni. Nem mintha túlságosan élvezném, de hát valamit mégiscsak csinálni kell. Vaktában kinyitom a könyvet: anya és lánya Eugénie kezdődő szerelméről beszélget: ,}Eugénie megcsókolta anyja kezét, és azt mondta: Milyen jó vagy, drága anyám! E szavakra fölragyogott a sok fájdalomban elfonnyadt anyai arc. Ugye, csinos fiú? – kérdezte Eugénie. Grandet-né válasz helyett elmosolyodott; aztán, egy percnyi hallgatás után, halk hangon azt mondta: Máris beleszerettél? Ez baj volna. Baj? – ismételte Eugénie. Miért? Neked is tetszik, Nanonnak is tetszik, miért ne tetszenék nekem is? Gyere, mama, terítsük meg az asztalt az ebédjéhez! Eugénie letette a munkát, majd anyja is, és így szólt leányához: Bolond vagy! De azért jónak látta, hogy igazolja leányának bolondságát, mégpedig oly módon, hogy maga is részt vesz benne. Eugénie behívta Nanont. Mit akar már megint, kisasszony? Ugye, lesz tejszín délre, Nanon? – Ó, délre már lesz! — felelte az öreg szolgáló. – És kávét jó erőset adj neki, azt hallottam Des Grassins úrtól, hogy Párizsban nagyon erősre főzik. Tegyél bele jó sokat.

–És vajon honnan vegyem a kávét? — Vásárolj. – És ha találkozom útközben a nagyságos úrral? – Kint van a réteken… Szomszédaim, mióta megérkeztem, csöndben voltak; de most, hirtelen, a férj hangja kizökkentett az olvasásból. Á férj, jókedvűen és titokzatosan: „Mondd: láttad?” Az asszony összerezzen, s mint aki álomból ocsúdik fel, férjére néz. A férfi eszik, iszik, majd gúnyosan folytatja, akár az előbb: „Ha, ha!” Csönd. Az asszony ismét álmodozásba merül. Hirtelen megremeg, és azt kérdi: „Mit beszélsz?” „Suzanne. Tudod, tegnap.” „Ja igen!, mondja az asszony. Felkereste Victort.” „Mit mondtam neked?” Az asszony idegesen eltolja a tányért. „Nem jó ez az étel.” A tányér szélén szürke húsdarabkák, kiköpte őket. A férj folytatja: „Az a kis nő…” Elhallgat, kósza mosoly jelenik meg arcán. Szemközt a váltóügynök Mariette karját simogatja, közben szuszog. Egy másodperc múlva: „Hiszen mondtam neked a múltkor.” „Mit mondtál?” „Hogy el fog menni Victorhoz. Mi a bajod, kérdezi hirtelen, nyersen, csodálkozva. Nem szereted?” „Nem jó.” „Nem olyan már, mondja jelentőségteljesen a férfi, mint Hécart idejében. Tudod, hol van Hécart?” „Azt hiszem, Domrémyben.” „Igen. Kitől tudod?” „Tőled. Múlt vasárnap mondtad.” Az asszony egy kis kenyérbelet eszik, a kenyér a papírabroszon hever. Aztán, kisimítva az abrosz szélét, kissé tétován: „Pedig tévedsz. Suzanne sokkal.. .” „Lehet, fiam, könnyen lehet”, feleli szórakozottan a férfi. Mariette-et keresi tekintetével, int neki. „Meleg van.” Mariette bizalmasan nekitámaszkodik az asztal szélének. „Igen, szörnyű meleg van, mondja nyögve az asszony, meg lehet fulladni, a marhahús pedig nem jó, meg is fogom mondani a tulajnak, nem olyan, mint régen, nyissa ki egy kicsit a szellőztető ablakot, kedves Mariette.” A férfi, ismét jókedvűen: „Láttad a szemét?” „Mikor, szívem?” A férfi idegesen majmolja az asszonyt. „Mikor, szívem?... Jellemző rád! Holnapután kiskedden, borjúnyúzó pénteken!” „Tegnap, azt akarod mondani? Hát igen.” A férfi nevet, a távolba néz, majd gyorsan, egész ügyesen szavalja: „Olyan volt, mint a macskáé, amely parázsba piszkít.” Olyannyira meg van elégedve magával, hogy – úgy látszik – el is félejtette, mit akart mondani. Az asszony is felvidul, minden hátsógondolat nélkül. ,,Te kujon!”

És férjének vállára csap: „Te kujon, te nagy kujon.” A férfi most már nagyobb önbizalommal ismétli: „Mint a macskáé, amely parázsba piszkít.” De az asszony most már nem nevet: „Nem, komolyan... Suzanne komoly lány.” A férfi előrehajol, és hosszú történetet súg az asszony fülébe. Az asszony egy pillanatig nézi a férfi nyitott száját, kissé feszült, vidám arcát, mintha mindjárt elnevetné magát, de aztán hirtelen hátradől, és megragadja férje kezét: „Nem igaz! Nem lehet igaz!” A férfi higgadt és komoly hangon mondja: „No de kicsim, ha egyszer azt mondta! Ha nem lenne igaz, miért mondta volna?” „Nem, nem lehet igaz!” „De ha egyszer ő mondta! Figyelj ide: tegyük fel...” Az asszony elneveti magát: „Azért nevetek, mert eszembe jutott René.” A férfi vele nevet. Az asszony halk, komoly hangon folytatja: „Szóval, kedden vette észre.” „Csütörtökön.” „Dehogyis: kedden. Tudod, azért, mert...” Ellipszisalakot rajzol a levegőbe. Hosszú hallgatás. A férfi kenyérbéllel tunkolja a mártást. Mariette új tányért hoz, majd elébük teszi a tortát. Én is kérek egy tortaszeletet. Az asszony, révetegen, büszke és kissé megbotránkozott mosollyal ajkán, hirtelen, vontatott hangon kijelenti: „Nem ... hiszen tudod!” Annyi érzékiség van a hangjában, hogy a férfi meghatódik, kövér kezével megsimogatja felesége tarkóját. „Hagyd, Charles, felizgatsz, drágám”, mondja az asszony teli szájjal, mosolyogva. Megpróbálom folytatni az olvasást. És vajon honnan vegyem a kávét? – Vásárolj. – És ha találkozom útközben a nagyságos úrral?” De megint meghallom az asszony hangját. Azt mondja: „Ezt el kell mondanom Marthe-nak. Hogy fogunk nevetni! ...” Szomszédaim elhallgattak. A torta után Mariette aszalt szilvát hozott, s az asszonyt teljesen lefoglalja, hogy a magokat kecsesen a kiskanálba köpdösse. A férfi, a mennyezetre meredve, egy induló taktusát veri az asztalon. Úgy látszik, számukra a hallgatás a normális állapot, a beszéd csak hőemelkedés, amely néhanéha eluralkodik rajtuk. ,,– És vajon honnan vegyem a kávét? – Vásárolj.” Behajtom a könyvet, sétálni indulok. Majdnem három óra volt, amikor kiléptem a Vézelize-söröző ajtaján; elnehezedett testem minden porcikájában ott érzem a délutánt. Nem az én délutánomat: az övékét, azt a délutánt, amit százezer bouville-i közösen fog átélni. A bőséges és hosszú ebéd után most állnak fel az asztaltól; valami meghalt a számukra. A vasárnap elnyűtte könnyed fiatalságát. Meg kell emészteni a csirkét meg a tortát, aztán fel kell öltözni, hogy bemenjenek a városba. Az Eldorado-mozi csöngője felharsant a tiszta levegőben. Megszokott vasárnapi hang ez, fényes nappal csendül fel. Több mint száz ember állt sorba a zöldre festett fal mellett. Mohón várták azt a percet, amikor alámerülhetnek a szelíd sötétségbe, elengedhetik magukat, elernyedhetnek – azt a percet, amikor a mozivászon, csillogva, mint víz mélyén a fehér kavics, beszélni és álmodozni kezd helyettük. Hiú ábránd: valahol mégiscsak marad bennük egy görcs; túlságosan félnek tőle, hogy valami elrontja a kellemes vasárnapot. És nemsokára – akárcsak minden vasárnap – csalódni fognak: a film baromság lesz, szomszédjuk pipázni fog, és odapök a két lába közé, vagy Lucien viselkedik kellemetlenül, egyetlen

kedves szava sem lesz, vagy pedig éppen ma, amikor végre moziba mentek, kiújul a bordaközi fájdalmuk. Nemsokára –akárcsak minden vasárnap – tompa kis dühök születnek a sötét nézőtéren. Végigmentem a csöndes rue Bressanon. A nap szétkergette a felhőket, jó idő volt. A Hullám-villából egy család lépett ki. A leány a járdán gombolta be kesztyűjét. Körülbelül harmincéves lehetett. Az anya, a lépcsőfeljárat tetején állva, magabiztosan és mereven nézett előre, nagyot szippantott a kinti levegőből. Az apából nem láttam egyebet, csak hatalmas hátát. A kilincs fölé hajolt, kulcsra zárta az ajtót. A ház üres és sötét lesz, míg haza nem érnek. A szomszédos házakban, amelyek be vannak zárva, és amelyek máris kihaltak, a sok bútor meg a parkett halkan recsegett. Mielőtt elmentek volna hazulról, eloltották a tüzet az ebédlő kandallójában. Az apa csatlakozott a két nőhöz, a család szótlanul elindult. Vajon hozzá mennek? Vasárnap temetőbe megy az ember, esetleg meglátogatja rokonait, vagy – ha nincsen egyéb dolga – sétál egyet a mólón. Nekem nem volt egyéb dolgom: végigmentem a rue Bressanon: a móló sétányához vezet. Az ég halványkék volt: néhány füstfelhő, néhány szikracsóva; néha egy-egy véletlenül odavetődött felhő úszott el a napkorong előtt. Láttam a távolban a mólót körülvevő fehér beton-mellvédet, a mellvéd nyílásain átragyogott a tenger. A család befordult jobbra, elindultak a Zöld-dombra vezető rue de lAumonier-Hilaire-en. Láttam, amint lassú léptekkel haladnak felfelé, három fekete folt a csillogó aszfalton. Balra fordultam, elvegyültam a tengerparton sétáló tömegben. Vegyesebb volt, mint délelőtt. Úgy látszik, az embereknek már nem volt erejük hozzá, hogy fenntartsák azt a csodálatos társadalmi hierarchiát, amelyre ebéd előtt még olyannyira büszkék voltak. Egymás mellett sétáltak a kereskedők és állami tisztviselők; hagyták, hogy a szegényes külsejű kishivatalnokok lökdössék, sőt félretolják őket. A különféle arisztokráciák, az előkelőségek, a szakmai céhek főloldódtak ebben a langyos tömegben. Most már csak magánemberek voltak, nem képviseltek senkit és semmit. Egy távoli fényfolt: az apályos tenger. A fénylő felszínt néhány sziklazátony fúrta át, csúcsuk a víz fölé ért. Halászbárkák vesztegeltek a homokon, nem messze tőlük síkos, ragadós kőtömbök hevertek összevissza, a kőgáthoz hajították őket, hogy megvédjék a hullámoktól; a kőtömbök közötti üregekben víz bugyogott. Az előkikötő bejáratánál, a nap által fehérre szívott égen egy kotrógép árnya látszott. Minden este egészen éjfélig üvölt és nyöszörög, pokoli zajt csap. De vasárnaponként a munkások a szárazföldön sétálnak, s csak egyetlen őr áll a kotrógép fedélzetén: a gép hallgat. Tiszta és áttetsző volt a nap: könnyű, asztali fehér bor. A napfény alig súrolta a testeket, nem adott árnyékot, domborúságot a test részeinek: az arcok és kezek halvány aranyfoltok. A felöltőt viselő emberek mintha szelíden lebegtek volna, néhány hüvelyknyire a föld fölött. A szél olykor árnyakat sodort felénk, az árnyak úgy remegtek, akár maga a víz; az arcok kihunytak egy. pillanatra, krétaszínűre váltak. Vasárnap: a mellvéd és a mulatóhelyek rácsa közé szorított tömeg lassú hullámokban hömpölygött, hogy a Compagnie Transatlantique hatalmas palotája mögött ezer patakká oszoljon szét. Mennyi gyerek! Gyerekek kiskocsikban, gyerekek karon ülve, kézen fogva vagy kettesével-hármasával sétálva szüleik előtt, roppant komoly arccal. Láttam már ezeket az arcokat, néhány órával ezelőtt: akkor szinte diadalmasak voltak a vasárnap reggel fiatalságában. Most, hogy végigfolyt rajtuk a napfény, már csak nyugalmat fejeztek ki, föloldódást, egyfajta konokságot. Mozdulat kevés volt: itt-ott még megemelkedett egy-egy kalap, de már nem a reggeli széles, erőteljes, vidám lendülettel. Mindenki hátradőlt egy kicsit, fölemelte fejét, tekintete a távolba révedt, az emberek átadták magukat a szélnek, amely kabátjuk szárnyait duzzasztva előretaszította őket. Néha egy-egy száraz, gyorsan félbeszakadó nevetés; egy anya kiáltása: „Jeannot, Jeannot, mit csinálsz!” Azután néma csönd. Gyönge dohány könnyű illata: kereskedősegédek dohányoznak. Salammbô, Aïcha, csupa vasárnapi cigaretta. Egyik-másik elrévedt arcon mintha bánatot láttam volna: de nem, ezek az emberek nem voltak sem szomorúak, sem vidámak: pihentek. Tágra nyílt, merev szemük csak visszatükrözte a tengert és az eget. Hamarosan hazamennek, megisznak egy csésze teát, családi körben, az ebédlő nagy asztalánál. Most a lehető legtakarékosabban akartak élni, megspórolni a mozdulatokat, a szavakat, a gondolatokat, lebegni a vízen: egyetlen napjuk van csak, amikor kisimulhatnak arcukon a hétköznapi munka által odavésett redők, szarkalábak, mély, keserű ráncok. Egyetlen nap. Érezték, hogy ujjaik között elfolynak a percek; lesz-e idejük rá, hogy elegendő fiatalságot halmozzanak fel, és azzal újrakezdjék majd az egészet hétfő reggel? Teli tüdővel szedték a levegőt, mivelhogy a tengeri lég fölfrissíti az embert: csak az alvók

lélegzésére emlékeztető szabályos és mély lélegzésük bizonyította, hogy élnek. Lábujjhegyen jártam, nem tudtam mit kezdeni kemény és üde testemmel ebben a tragikus tömegben, amely pihent. A tenger palaszürkévé változott: lassan áradni kezdett. Éjszaka magas lesz a vízállás; a móló sétánya ma éjjel biztosan kihaltabb, mint a boulevard Victor-Noir. Szemközt és bal oldalon vörös lámpa ég majd a kikötőcsatornában. A nap lassan szállt alá a tengerbe. Útközben fölgyújtotta egy normand stílusú villa ablakait. Egy asszony, akinek káprázott a szeme, lassú mozdulattál arcához emelte kezét, és megrázta fejét. „Káprázik a szemem, Gaston”, mondta tétova nevetéssel. „Bizony jó erős a napsütés, mondta a férje, nem melegít, de mégis jólesik.” Az asszony a tenger felé fordult, és azt mondta: „Azt hittem, meg fogjuk látni.” „Teljesen reménytelen, mondta a férfi, eltakarja a nap.” Alighanem a Caillebotte-szigetről beszéltek. A sziget déli csúcsának ide kellett volna látszania, a kotrógép meg az előkikötő rakpartja között. A fény megenyhült. Ebben az ingatag időpontban valami már jelezte az estét. A vasárnapnak már múltja is volt. Az egymás mellett sorakozó sok villa meg a szürke mellvéd nemrégi emléknek tűnt fel. Az arcok sorra elveszítették ráérős nyugalmukat, többségük szinte gyöngéddé vált. Egy terhes asszony egy brutális külsejű, szőke férfi vállára támaszkodott. „Nézd csak – ott!”, mondta a nő. „Micsoda?” „Ott, ott – a sirályok!” A férfi vállat vont: sehol sem voltak sirályok. Az ég csaknem tisztává lett, rózsaszínű csík jelent meg a láthatáron. „Hallottam őket. Hallgasd csak, hogy sivítanak.” „Nyikorgott valami”, válaszolta a szőke férfi. Fölragyogott egy gázlámpa. Azt hittem, az a lámpagyújtogató jár erre. A gyerekek izgatottan lesik: ő adja meg a jelt a hazatérésre. De a ragyogás csak a nap utolsó visszfénye volt. Az ég még világos volt, de a föld árnyékban fürdött. A tömeg ritkulni kezdett, tisztán hallani lehetett a tenger hörgését. Egy fiatal nő, két kézzel a mellvédre támaszkodva, az ég felé emelte kék arcát, amelyet fekete csíkként hasított ketté az ajkán csillogó festék. Azon tűnődtem egy percig, vajon nem szerettem-e, meg az embereket? De végtére is, az ő vasárnapjuk ez, nem az enyém. Az első fölgyúló fény a caillebotte-i világítótorony fénye volt; egy kisfiú megállt mellettem, és rajongva morogta: „Ó! A világítótorony!” És akkor úgy éreztem, hogy szívemet mérhetetlen kalandvágy duzzasztja. Balra fordulok, végigsétálok a rue des Voiliers-en, a kis Pradóra érek. A vasredőnyöket már leeresztették a kirakatokra. A rue Tournebride világos, de kihalt: elveszítette délelőtti kurta ragyogását; most, ebben a kései időpontban, semmi sem különbözteti meg a szomszédos utcáktól. Meglehetősen erős szél fúj. Nyikorogni hallom a bádog-püspöksüveget. Egyedül vagyok, csaknem mindenki hazament már, az esti lapot olvassák, hallgatják a rádiót. A végéhez közeledő vasárnap savanyú ízt hagyott hátra, gondolataik már a hétfő körül járnak. De az én számomra nincsen hétfő, és nincsen vasárnap: napok vannak, amelyek összevissza lökdösik egymást, s azután, hirtelen, ilyen jellegű felvillanások. Semmi sem változott, és mégis minden másként létezik, mint az előbb. Képtelen vagyok leírni; olyan, mint az Undor, de pontosan az ellenkezője: végre valamilyen kaland történik velem, és ha eltöprengek rajta, hogy mi az, rájövök: az történt, hogy önmagam vagyok, és hogy itt vagyok; én vagyok az, aki kettéhasítom az éjszakát; és boldog vagyok, akár egy regényhős. Történni fog valami: a rue Basse-de-Vieille sötétjében valami vár rám, ott, pontosan ennek a csöndes utcának sarkán végre elkezdődik az életem. Látom magam, amint előrehaladok; a végzet érzése ez. Az utca sarkán fehér útjelző kő. Távolról koromfeketének látszott, de minden lépésemmel egy kis fehér szín keveredik a feketébe. Ez a sötét tárgy, amely lassan-lassan megvilágosodik, döbbenetes hatással van rám:

amikor egészen világos lesz, egészen fehér, megállók majd közvetlen közelében, s akkor elkezdődik a kaland. Olyan közel van már ez a fehér világítótorony, amely teljesen kibontakozott a sötétből, hogy csaknem félek: azon töprengek egy pillanatig, vajon nem volna-e jobb visszafordulni. De a varázslatot nem lehet megtörni. Előrelépek, kinyújtom a kezem, megérintem az útjelző követ. Ez itt a rue Basse-de-Vieille és a sötétben kushadó, hatalmas Sainte-Cécile-templom, ragyognak üvegablakai. A bádogtető nyikorog. Nem tudom, a világ zsugorodott-e össze hirtelen, vagy én teremtettem ilyen szoros egységet a hangok és formák között: el sem tudom képzelni, hogy a környező dolgok közül bármi is más lehetne, mint ami. Megállók egy pillanatra, várok, érzem, hogy dobog a szívem; végignézek a kihalt téren. Nem látok semmit. Meglehetősen erős szél fúj. Tévedtem, a rue Basse-de-Vieille csatlakozó állomás csupán: az a bizonyos dolog a place Ducoton végében vár rám. _ Ráérek, nem kell sietnem a továbbindulással. Úgy érzem, hogy boldogságom csúcsaira értem. Mi mindent tettem Marseille-ben, Sanghajban, Meknésben, hogy a teljességnek efféle érzését erezzem át! Most már semmire sem várok, hazamegyek ennek az üres vasárnapnak estéjén – és ez a boldogság itt van. Elindulok. A szél szirénahangot sodor. Egyedül vagyok az utcán, de úgy haladok, mint egy katonai osztag, amely a város felé menetel. Ebben a másodpercben hajók rezonálnak a zeneszóra a tengeren, fények gyúlnak ki Európa valamennyi városában, kommunisták és nácik lövöldöznek egymásra a berlini sikátorokban, munkanélküliek ődöngenek New York kövein, nők ülnek a tükörasztal előtt, egy meleg szobában, szempillájukat festik. És én itt állok ezen a kihalt utcán, és minden lövés, amely egy neuköllni ablakból eldördül, az elszállított sebesültek minden felcsukló zokogása, a magukat kenceficéző nők minden pontos kis mozdulata megfelel egy-egy lépésemnek, egy-egy szívdobbanásomnak. Amikor a Gillet közhöz érek, nem tudom, mit tegyek. Vajon nem ennek a köznek végén vár-e rám? De a place Ducotonon, a rue Tournebride végén is van valami, valami, aminek megszületéséhez énrám van szükség. Szorongás fog el: legkisebb mozdulatom is elkötelez. Képtelen vagyok kitalálni, hogy mit kívánnak tőlem. Pedig döntenem kell: föláldozom-e a Gillet közt; most már sohasem fogom megtudni, hogy mit tartogatott számomra. A place Ducoton üres. Csak nem tévedtem volna? Úgy érzem, képtelen volnék elviselni, hogy tévedtem. Csakugyan nem történik semmi? Közelebb lépek a Mably-kávéház fényeihez. Zavart vagyok, nem tudom, hogy be fogok-e lépni: benézek a hatalmas, bepárásodott üvegablakon. A kávéház zsúfolva van. A cigarettafüst és az ázott ruhákból fölszálló gőz következtében a levegő kék. A kasszírnő a pénztárban ül. Ismerem jól: vörös, akárcsak én; valami hasbántalom kínozza. Szelíden, mélabús mosollyal rothad szét szoknyája alatt, olyan ez a mosoly, mint a szétbomló testekből olykor felszálló ibolyaillat. Borzongás fut végig rajtam, tetőtől talpig: ő... ő várt rám. Itt ült, kidüllesztette keblét a söntés fölött, mozdulatlanul ült, mosolygott. A kávéház mélyéről fölszáll valami, visszaszáll a vasárnap szétszórt pillanatai fölé, és összeforrasztja őket, értelmet ad nekik: azért fúrtam át magam ezen a napon, hogy végül kibukkanjak ide, hogy odaszorítsam homlokom az üvegablakhoz, hogy elnézzem a gránátszínű függöny előtt ragyogó, bájos arcot. Minden megállt; megállt az életem is: ez a hatalmas üvegablak, a vízkék, súlyos levegő, ez a vastag, fehér növény a víz mélyén és én magam egyetlen mozdulatlan és teljes egységet alkotunk: boldog vagyok. Amikor újra a boulevard de la Redoute-on találtam, magam, nem éreztem egyebet, csak keserű sajnálkozást. Azt gondoltam magamban: „Talán semmi sincs a világon, amihez annyira ragaszkodnék, mint a kaland érzése. De ez az érzés akkor uralkodik el rajtam, amikor épp kedve tartja; és milyen gyorsan elszáll megint; és milyen kiszáradt vagyok, amikor elszállt! Vajon azért látogat meg néha ilyen kurtánfurcsán, hogy megmutassa: elpackáztam az életem?” Mögöttem, a városban, a nyílegyenes, nagy utcákon, a gázlámpák hideg fényében roppant társadalmi esemény haldokolt: véget ért a vasárnap. Hétfő Hogyan írhattam le tegnap ezt a képtelen és dagályos mondatot:

„Úgy haladok, mint egy katonai osztag, amely a város felé menetel”?! Semmi szükség rá, hogy frázisokat írjak. Azért írok, hogy megvilágítsak bizonyos körülményeket. Óvakodni az irodalomtól. Úgy kell írni, ahogy az ember tolla a papíron fut; nem kell keresgélni a szavakat. Voltaképp az undorít a legjobban, hogy tegnap este fennkölt voltam. Húszéves koromban leittam magam néha, és aztán elmagyaráztam, hogy Descartes-szerű pasas vagyok. Éreztem pontosan, hogy heroizmussal pumpálom tele magam – de nem bántam, tetszelegtem benne. De aztán, másnap reggel, olyan csömör fogott el, mintha egy telehányt ágyban ébredtem volna. Nem szoktam hányni, ha részeg vagyok; pedig jobb lenne. Ami a tegnapi esetet illeti, még annyi mentségem sincs, hogy részeg lettem volna. Rajongtam, akár egy idióta. Meg kell tisztulnom, mégpedig elvont gondolatok segítségével: az elvont gondolatok áttetszők, akár a víz A kaland-érzés nyilván nem események következtében születik meg bennem: megbizonyosodtam felőle. Inkább maga az a mód szüli, ahogyan egymásra következnek a pillanatok. Azt hiszem, a következő történik: az ember hirtelen úgy érzi, hogy múlik az idő, hogy minden pillanat egy másik pillanathoz vezet, az utóbbi megint egy másikhoz, és így tovább; hogy minden pillanat megsemmisül, nem érdemes azon igyekezni, hogy megragadjuk stb. stb. És akkor ezt a jelenséget azoknak az eseményeknek tudja be, amelyek az egyes pillanatokon belül jelennek meg előtte; azt, ami a formához tartozik, a tartalomra vetítjük ki. Az időnek erről a híres-nevezetes múlásáról sokat beszélnek, de még senki sem látta. Az ember lát egy nőt, arra gondol, hogy a nő egyszer öreg lesz, de megöregedni nem látja. Csakhogy néha úgy tűnik fel, mintha mégiscsak látná öregedni, s úgy érzi, hogy vele együtt öregszik maga is: ez a kaland érzése. Ezt hívják, ha jól emlékszem, az idő visszafordíthatatlanságának. Ezek szerint a kaland érzése nem egyéb, mint az idő visszafordíthatatlansága. De miért nem érezzük állandóan? Vajon az idő nem mindig visszafordíthatatlan? Vannak percek, amikor az ember úgy érzi, hogy azt tesz, amit akar, előremehet az időben vagy hátrafelé, s hogy ennek semmi jelentősége; és vannak percek, amikor az embernek az a benyomása, hogy a hurok összeszorult, és ilyen esetben semmit sem szabad elvétenie, mert megismételni semmit sem lehet. Anny mindent kifacsart az időből. Amikor Djiboutiban volt, én meg Adenben, ha meglátogattam olykor huszonnégy órára, rendkívül találékonynak mutatkozott abban, hogy félreértést félreértésre halmozzon közöttünk – egészen addig a pillanatig, amíg már csak hatvan perc volt hátra indulásomig; hatvan perc, vagyis éppen annyi, hogy az ember minden egyes pillanat múlását átérezze. Emlékszem egy ilyen szörnyű estére. Éjfélkor kellett visszaindulnom. A szabadtéri moziba mentünk; mindketten kétségbe voltunk esve, Anny épp annyira, mint én. Csakhogy a szálakat ő tartotta kézben. Tizenegykor, amikor vetíteni kezdték a nagyfilmet, megfogta a kezem, és szótlanul megszorította. Keserű gyönyör ömlött el rajtam, s megértettem – nem is kellett az órámra nézni –, hogy tizenegy óra van. Attól a perctől érezni kezdtük, hogyan múlnak a percek. Tudtuk, hogy három hónapig nem látjuk egymást. Amikor egyszer csaknem fehér képet vetítettek á vászonra, s a nézőtéren nem volt egészen sötét, láttam, hogy Anny sír. Éjfélkor görcsösen megszorította a kezem, azután elengedte; fölálltam, és szó nélkül elmentem. Ez tökéletes munka volt. Este hét óra Munkanap. Nem is ment rosszul; hat oldalt írtam, némi élvezettel. Már csak azért is, mert ez a hat oldal elvont értékelése I. Pál uralkodásának. A tegnapi orgia után egész nap szárazon és zárkózottan viselkedtem. Nem, nem kellett volna a szívemre hivatkoznom. De az kétségtelen, hogy az orosz autokrácia szerkezetét nagy élvezettel elemeztem. Igen ám, de ez a Rollebon idegesít. A legapróbb dolgokban is titokzatoskodik. Vajon mi az ördögöt csinált Ukrajnában 1804 augusztusában? Roppant ködösen számol be erről az utazásról: „Az utókor eldönti majd, hogy erőfeszítéseim, amelyekért még a siker sem volna elegendő jutalom, vajon nem érdemelnének-e többet, mint durva megtagadást és megaláztatást – s e megaláztatásokat némán kellett elviselnem, holott voltak olyan titkos érveim, amelyekkel könnyen elhallgattathattam és rémületbe kergethettem volna ellenfeleimet.”

Egyszer bedőltem már neki: Rollebon dagályos mellébeszéléseivel vall arról a rövid látogatásról, melyet 1790-ben Bouville-ban tett. Egy hónapot vesztegettem arra, hogy minden egyes cselekedetét, minden egyes lépését megvizsgáljam. És végül az derült ki, hogy teherbe ejtette egy bérlőjének lányát. Hát nem egyszerűen egy üres ripaccsal van-e dolgom? Rosszkedvűen gondolok erre az önhitt és hazug kis emberre; talán dühös is vagyok rá: elbűvölt, hogy milyen szellemesen hazudott másoknak, de szerettem volna, ha velem kivételt tesz; azt hittem, mi meg fogjuk érteni egymást, egy követ fújunk majd a halottak háta mögött, s hogy a márki végül is jközli majd – velem, igen! – az igazságot. De nem közölt semmit, az égvilágon semmit, egy szóval sem többet, mint Sándorral vagy XVIII. Lajossal, akiket lóvá tett. Rendkívül fontos a számomra, hogy Rollebon rendes pasas lett légyen. Persze csibész volt, tudom: de hát kicsoda nem az? De vajon nagy csibész volt-e vagy kicsi? Annyira azért nem becsülöm a történeti kutatást, hogy egy olyan halottra vesztegessem időmet, akivel – amennyiben élne – kezet sem fognék. Mit tudok róla? Álmodni sem lehet szebb életet, mint amilyen az övé volt: de vajon az ő érdeme ez az élet? Csak legalább a levelei ne volnának olyan nagyképűek!... Ó, látnom kellett volna legalább egyszer a szemét! Lehet, hogy bájosán félre szokta volt hajtani a fejét, vagy gonoszkásan simogatta hosszú mutatóujjával az orrát, vagy pedig olykor, két hazugság között, fölvillant szemében egy másodpercre az erőszak – de azután nyomban elfojtotta. Csakhogy Rollebon meghalt: nem maradt belőle egyéb, mint egy Értekezés a Stratégiáról meg az Elmélkedések az Erényről. Ha elengedném magam, nagyszerűen fel tudnám idézni alakját: csillogó iróniája ellenére, mely annyi áldozatot szedett, egyszerű, csaknem naiv lélek. Keveset gondolkodik – de valamilyen mélységes kegyelem folytán mindig pontosan azt teszi, amit tennie kell. Csibészkedése ártatlan, spontán, nagyvonalú és nagylelkű csibészség, éppolyan őszinte, mint erényessége. És miután elárulta jótevőit és barátait, komolyan átgondolja az eseményeket, hogy levonja belőlük az erkölcsi tanulságot. Soha nem gondolja azt, hogy joga volna ítélkezni mások fölött, vagy másoknak joguk volna ítélkezni őfölötte; az adományokat, amelyeket az élettől kapott, jogtalannak és indokolatlannak tartja. Erősen kötődik mindenhez, de könnyedén eloldja magát bármitől. Leveleit, könyveit pedig nem ő maga írta: nyilvános írnokot bízott meg velük. Csakhogy, ha erre az eredményre jutottam, okosabb lett volna regényt írni Rollebon márkiról. Este tizenegy óra A Vasutasok-vendéglőjében vacsoráztam. Minthogy a tulajdonosnő ott volt, meg kellett basznom; csak udvariasságból tettem. Egy kicsit undorodtam tőle: túlságosan fehér a bőre, meg aztán olyan a szaga, mint egy ma született csecsemőé. Túláradó szenvedélyében melléhez szorította a a fejem: azt hitte, így kell tennie. Ami engem illet, a takaró alatt szórakozottan birizgáltam a nemi szervét; azután elzsibbadt a karom, Rollebon márkira gondoltam: végtére is mi akadályoz meg abban, hogy regényt írjak az életéről? Végigsimogattam a tulajnő csípőjét, s hirtelen égy kis kertet pillantottam meg, a kertben alacsony, széles fákat, a fákon hatalmas; szőrös levelek lógtak. Mindenütt hangyák szaladgáltak, százlábúak, a levegőben molyok szálltak. Még iszonyatosabb állatokat is láttam: pirított kenyérből volt a testük, olyan pirítottkenyér-szeletből, mint amilyenen a sült galambot szokták felszolgálni; ráklábon, oldalazva mozogtak. A hatalmas levelek szinte feketéllettek a rengeteg állattól. A kaktuszok és fügekaktuszok mögött a nyilvános park Velléda-szobra tulajdon nemi szervére mutatott. ,,Hányinger-szaga van ennek a kertnek!” – kiáltottam. „Nem akartam fölkelteni, mondta a tulajdonosnő, de a takaró a fenekem alá szorult, egyébként is le kell menjek, mert jönnek a kuncsaftok a párizsi vonattal.” Húshagyókedd

Elfenekeltem Maurice Barrèst. Hárman voltunk, három katona; az egyiknek lyuk volt az arca közepén. Maurice Barrès odalépett hozzánk, és azt mondta: „Nagyszerű!”, és mind a hármunknak egy kis ibolyacsokrot adott. „Nem tudom hová tenni”, mondta a lyukas fejű katona. Maurice Barrès azt felelte: „Abba a lyukba kell tennie, amely az arca közepén van.” Mire a katona: „Majd beleteszem én a segged lyukába.” És megfogtuk Maurice Barrèst, lehúztuk a nadrágját. Nadrágja alatt vörös bíbornoki palástot viselt. Fölhajtottuk a palástot Barrès ordítani kezdett: „Vigyázat, talpallós nadrágot viselek.” De mi véresre vertük a fenekét, és az ibolya szirmaival ülepére rajzoltuk Déroulède fejét. Gyakran emlékszem az álmaimra, legalábbis egy ideje. Egyébként alighanem sokat mocorgok alvás közben, mert reggel mindig a földön találom a takarómat. Ma húshagyó kedd van, de Bouville-ban ennek semmi különösebb jelentősége; az egész városban legfeljebb ha százan fognak jelmezt ölteni. Amikor lefele mentem a lépcsőn, megszólított a tulajdonosnő: „Levele érkezett.”, Levél: utoljára a roueni könyvtárigazgatótól kaptam levelet, tavaly májusban. A tulajdonosnő bevezet az irodájába; hosszú, sárga, kidomborodó borítékot nyújt át: Anny írt. Öt éve nem hallottam róla semmit. A levelet régi párizsi lakásomra küldte, a pecsét dátuma: februári. Kimegyek az irodából; a levelet kezemben tartom, nem merem felnyitni; Anny most is a régi levélpapíron ír, vajon még mindig a Piccadillyn vásárolja-e, a kis papírkereskedésben? Azt hiszem, a frizuráján sem változtatott, súlyos, szőke haján, amelyet nem akart levágni. Alighanem türelmesen harcol a tükör előtt, hogy megmentse arcát: nem kacérságból teszi, nem is azért, mintha félne az öregedéstől; olyannak akar maradni, amilyen, pontosan olyannak. Talán ezt szerettem benne a legjobban, ezt az erős és szigorú hűséget legkisebb arcvonásához is. A cím lila tintával írott (úgy látszik, a tintája is a régi), határozott betűi még csillognak egy kicsit. „Antoine Roquentin úr” Hogy szeretem a nevemet olvasni egy ilyen borítékon! A ködön át is látom Anny mosolyát, sejtem a szemét, lehajtott fejét: ha ültem, odaállt elém, mosolyogva. A melle fölöttem tornyosult, megfogta két vállam, teljes erővel megrázott. A boríték nehéz, legalább hat oldal van benne. Anny szép betűi között régi házmesterem macskakaparása: „Hotel Printania – Bouville” Ezek a kis betűk nem csillognak. Amikor fölszakítom a levelet, csalódásom egy pillanat alatt hat évvel fiatalít meg: „Fogalmam sincs róla, hogyan éri el Anny, hogy ilyen vastagok a borítékjai: soha sincs bennük semmi.” Ezt a mondatot százszor is elmondtam 1924 tavaszán, miközben azzal bajlódtam, akárcsak ma, hogy a boríték béléséből kihúzzak egy kis kockás papírlapot. A bélés egyébként csodálatos: sötétzöld alapon aranycsillagok; mint valami súlyos kelme, kikeményítve. Ez a bélés teszi a boríték súlyának háromnegyed részét. Anny ceruzával írta a levelet: „Néhány nap múlva Párizsba utazom. Látogass meg az Hôtel ď Espagne-ban, február 20-án. Kérlek. (A „kérlek”-et a vonal fölé írta, és egy furcsa spirálissal a „látogass meg”-néz szúrta be.) Feltétlenül találkoznom kell veled. Anny.” Meknèsben, Tangerben, amikor estenként hazaérkeztem, olykor egysoros levelet találtam az ágyamon: „Találkozni akarok veled, azonnal.” Rohantam hozzá, Anny ajtót nyitott, fölvonta szemöldökét, csodálkozott: már semmi mondanivalója sem volt; kissé haragudott is, hogy elmentem. El fogok menni; lehet, hogy nem lesz hajlandó fogadni. Vagy azt mondják majd a szálloda irodájában: „Ilyen nevű hölgy nem szállt meg nálunk.” Bár nem hiszem, hogy megtenné. De az lehet, hogy egy hét múlva levelet kapok, melyben közli, hogy megváltoztatta szándékát, és az utazást későbbre halasztotta. Az emberek dolgoznak. Érdektelen húshagyó kedd lesz ez. A rue des Mutilés-n nedves deszkaszag száll, igen erősen, mint minden alkalommal, amikor esni készül. Nem szeretem ezeket a fura napokat: a mozikban matinéműsor, az iskolákban nincs tanítás; az utcákon némi kis ünnepi hangulat: folyton megköveteli az ember figyelmét, de ha ügyet sem vetünk rá, tüstént semmivé foszlik.

Kétségkívül találkozni fogok Annyval, mégsem mondanám, hogy ez a lehetőség felderítene. Mióta megkaptam levelét, tétlennek érzem magam, unatkozom. Szerencsére dél van; nem vagyok éhes, de eszem valamit, hogy múljék az idő. Benyitok Camille vendéglőjébe, a rue des Horlogers-n. Van ebben az étteremben valami zártság. Húsos savanyú káposztát meg sóletot szolgálnak fel egész éjjel. Az emberek színház után jönnek ide vacsorázni; a rendőrök is ide küldik azokat az idegeneket, akik éjszaka érkeznek a városba, és éhesek. Nyolc márványasztal. A falak mentén bőrrel bevont pad. Két tükör, mindkettőn vöröses foltok éktelenkednek. A két ablak és az ajtó tejüvegből készült. A kassza egy beszögellésben áll. Még egy helyiség van, a szomszédban. Sohasem jártam ott; a szerelmespároknak tartják fenn. „Kérek egy sonkás omlettet.” A pincérnő – hatalmas, pirospozsgás lány képtelen visszafojtani a vihogást, ha egy férfival beszél. „Sonkát nem adhatok. Nem parancsol inkább burgonyás omlettet? A sonka el van zárva: csak a főnök vághat belőle.” Egy adag sóletet rendelek. A főnököt Camille-nak hívják; félelmetes pasas. A pincérlány elmegy. Egyedül ülök az ócska, sötét helyiségben. Tárcámban ott van Anny levele. Álszemérem tart vissza tőle, hogy újra elolvassam. Megpróbálok visszaemlékezni mondataira. „Kedves Antoine” Elmosolyodom: nem, dehogyis! Anny bizonyosan nem írta azt, hogy „kedves Antoine”. Hat éve – nem sokkal azután, hogy közös megegyezéssel különváltunk – elhatároztam, hogy Tokióba utazom. Rövid levelet írtam Annynak. Nem nevezhettem már „drága szerelmem”-nek; ártatlanul így kezdtem hát a levelet: „Kedves Anny.” „Bámulom a fesztelenségedet, felelte Anny; nem voltam soha, és nem vagyok most sem a te kedves Annyd. És te, nagyon kérlek, hidd el, nem vagy az én kedves Antoine-om. Ha nem tudsz hogyan szólítani, ne szólíts sehogy, még mindig az a legjobb.„ Kiveszem levelét a tárcámból. Nem, nem írta azt, hogy „kedves Antoine”. A levél végén sincsen semmilyen udvariassági formula: „Találkoznom kell veled. Anny.” Semmi, ami felvilágosítást nyújtana érzelmeiről. Nem panaszkodhatom emiatt: felismerem benne a tökéletes iránti vonzalmát. Mindig is „tökéletes pillanatok”-at akart átélni. S ha a pillanat nem volt tökéletes, már nem is érdekelte semmi, az élet megszűnt számára, lustán ődöngött, mint egy kamaszlány. Vagy belém kötött: „Olyan ünnepélyesen fújod ki az orrodat, mint egy nyárspolgár, aztán meg elégedetten beleköhécselsz a zsebkendődbe.” Erre a mondatra nem volt szabad válaszolni. Várni kellett; és hirtelen, egy jeladásra, amelyet képtelen voltam elfogni, Anny megremegett, bágyadt, szép arcán keménnyé váltak a vonások, és ő megkezdte hangyamunkáját. Diadalmas varázserő áradt belőle; fogai közt dúdolt valamit, körülnézett, majd fölállt, elmosolyodott, odalépett hozzám, megrázta a vállam; percekig úgy éreztem, mintha parancsokat osztogatna a környező tárgyaknak. Halk, szapora hangon megmagyarázta, hogy mit kíván tőlem. „Leszel olyan szíves, és megerőlteted egy kicsit magad – jó? Olyan ostobán viselkedtél a múltkor. Pedig milyen gyönyörű lehetne ez a pillanat! Nézd csak az eget, nézd a nap színét a szőnyegen. Szándékosan a zöld ruhámat vettem föl, és nem festettem ki magam, egészen sápadt vagyok. Lépj csak hátra, ülj le az árnyékba; érted, hogy mit kell tenned? Ugyan: milyen ostoba vagy! Szólj már egy szót.” Éreztem, hogy rajtam múlik a vállalkozás sikere: ennek a pillanatnak valamilyen homályos értelme volt, amit ki kellett nagyolni, azután meg kellett munkálni; bizonyos mozdulatokat kellett volna tennem, bizonyos szavakat mondanom: roskadoztam a felelősség súlya alatt, meresztettem a szemem, de nem láttam semmit, vergődtem a rítusokban, amelyeket Anny ebben a pillanatban talált ki, úgy téptem szét őket hosszú karommal, mint a pókhálót. Ezekben a percekben, tudtam, Anny gyűlölt. Hát persze hogy felkeresem. Még mindig becsülöm, és tiszta szívből szeretem. Kívánom, hogy egy másik férfi szerencsésebb és ügyesebb legyen a tökéletes pillanatoknak ebben a játékában. „Ez az átkozott hajad mindent elront, mondta Anny. Mi az ördögöt kezdjek egy vörös férfival?” És mosolygott. Először a szeme színét felejtettem el, azután hosszú testét. Amíg csak tudtam, megőriztem a mosolyát, de később, három évvel ezelőtt, elveszítettem azt is. Az imént, mikor a tulajdonosnő kezéből átvettem a levelet, hirtelen megtaláltam újra; azt hittem, Annyt látom magam előtt, amint mosolyog.

Megpróbálok ismét visszaemlékezni rá: szükségem van átérezni azt a gyöngédséget, amit Anny sugall; itt van ez a gyöngédség, egészen közel, mindent megtesz annak érdekében, hogy megszülessen. Üres vagyok és szikkadt. Egy férfi lép be, didereg. „Tiszteletem, hölgyeim és uraim.” Leül; zöldre fakult felöltőjét nem veti le. Összedörzsöli hosszúkás kezeit, összekulcsolja ujjait. „Mit tetszik parancsolni?” A férfi összerezzen, a szeme riadt. „Hogyan? Kérek egy pohár Byrrhe-t, vízzel.” A pincérlány rneg se moccan. Arca olyan a tükörben, mintha aludnék. Pedig nyitva a szeme, de két szeme csak két rés. Mindig ilyen: nem siet kiszolgálni a vendéget, elálmodozik egy pillanatra a rendelésen. Talán az üvegre gondol, amit nemsokára leemel a söntés fölötti polcról, a piros betűs, fehér címkére, a sűrű, fekete szirupra, amit belecsorgat majd a pohárba: csaknem olyan ez, mintha ő maga inna belőle. Tárcámba csúsztatom Anny levelét: azt adta, amit adni képes volt; ahhoz az asszonyhoz, aki kezében fogta, összehajtotta, borítékba zárta ezt a levelet, nem tudok visszajutni most. Vajon csak múlt időben lehet gondolni valakire? Amíg szerettük egymást, nem engedtük, hogy a legröpkébb pillanat, a legkönnyebb kis fájdalom is elszakadjon tőlünk, elmaradjon mögöttünk. A hangokat, a szagokat, a nap árnyalatait, még a ki nem mondott gondolatokat is, mindent magunkkal vittünk, és épp ezért minden eleven is maradt: szüntelenül élveztük őket, ezért szenvedünk most. Egyetlen emlékünk sincsen. Irgalmatlan, perzselő szerelem volt, árnyék nélkül, minden megfontolási lehetőség, minden menedék nélkül való. Három esztendő: egyszerre volt jelen mind a három. Ezért váltunk el: már nem volt erőnk hordani ezt a terhet. És aztán, amikor Anny elment, egyetlen mozdulattal, egyetlen pillanat alatt a múltba zuhant a három esztendő. Voltaképp nem is szenvedtem: egyszerűen üresnek éreztem magam. Aztán megint múlni kezdett az idő, az űr nőtt. Később, amikor Saigonban elhatároztam, hogy visszautazom Franciaországba, mindaz, ami megmaradt még – idegen arcok, terek, a hosszú folyók partjai , minden megsemmisült. És most egyetlen hatalmas lyuk a múltam. A jelenem: ez a fekete blúzos pincérlány, aki a söntésnek dőlve álmodozik, ez a kis emberke. Mintha mindazt, amit életemről tudok, könyvekből tudnám. A benaresi paloták, a Leprás Király terasza, a javai templomok a hatalmas, töredezett lépcsőkkel: mindez visszatükröződött egy percre szememben, de ottmaradt, mind ottmaradt a maga helyén. A villamos, amely elzötyög a Printania-szálloda előtt, esténként nem viszi magával üvegablakain a neonreklám visszfényét; fölgyullad egy pillanatra, azután sötét ablakokkal továbbhalad. Ez a férfi nem veszi le a szemét rólam: idegesít. Ahhoz képest, hogy milyen alacsony, roppant fontoskodó. A pincérlány végre elszánja magát, és kiszolgálja. Lustán fölemeli vastag, barna karját, megfogja az üveget, és egy pohárral együtt odaviszi. „Parancsoljon, uram.” „Achille úr vagyok”, mondja a férfi nagyvilágiasan. A pincérlány tölt, nem válaszol, a férfi hirtelen, gyorsan leveszi ujját az orráról, és mindkét tenyerét laposan az asztalra teszi. Hátraveti fejét, ragyog a szeme. Hidegen kijelenti: „Szegény lány.” A pincérlány összerezzen, és összerezzenek én is: meghatározhatatlan kifejezés ül a férfi arcán: talán a megdöbbenésé – mintha egy másik ember szólt volna az imént. Mind a hárman zavarban vagyunk. Elsőnek a kövér pincérlány ocsúdik fel: neki nincs képzelőereje. Méltóságteljesen végigméri Achille urat: tisztában van vele, hogy egyetlen mozdulattal leránthatná a székről, és kilökhetné az ajtón. „És megmondaná, hogy mért vagyok én szegény?” A férfi tétovázik. Bizonytalanul rámered a lányra, aztán elneveti magát. Ezer ránc fut végig az arcán, csuklójából mozgatja a kezét: „Megharagudott. Pedig csak úgy mondtam, a vakvilágba, ahogy mondani szokás. Szegény lány. Minden különösebb szándék nélkül.” De a pincérlány hátat fordít Achille úrnak, és a söntés mögé megy: csakugyan meg van sértve. A férfi még mindig nevet:

„Haha! Kicsúszott a számon, mit tegyek! Haragszik? Csak nem haragszik a kislány?”, mondja, kissé úgy, mintha hozzá szólna. Elfordítom a fejem. A férfi fölemeli poharát, de eszébe sem jut, hogy igyék; csodálkozva és gyámoltalanul hunyorog; mintha vissza akarna emlékezni valamire. A pincérlány beült a kasszába, előveszi kézimunkáját. Ismét teljes a csönd, de ez már nem ugyanaz a csönd, mint az előbbi. Esik; könnyű zajjal verik az esőcseppek a tejüveget; ha még járnak az utcán jelmezes, álarcos gyerekek, az eső bizonyára eláztatja, összemaszatolja papírmaszkjukat. A pincérlány villanyt gyújt; alig múlt két óra, de az ég már koromsötét, a lány nem látja a kézimunkát. Szelíd fény; az emberek otthonukban ülnek, nyilván ők is meggyújtották a villanyt. Olvasnak, kinéznek az ablakon, bámulják az eget. Számukra... számukra más a helyzet. Ők másként öregednek meg. Örökségek, ajándékok közepette élnek, minden bútoruk egy-egy emlék. Kis ingaórák, érmek, arcképek, kagylók, papírnehezékek, spanyolfalak, kendők. Szekrényeik vannak, a szekrényekben, üvegek, kelmék, régi ruhák, újságok; ők mindent megőriztek. A múlt a tulajdonosok fényűzése. De hol őrizhetném a magam múltját én? Az ember nem vághatja zsebre a múltját: egy egész házra van szüksége ahhoz, hogy elhelyezhesse. Nekem nincs egyebem, csak a testem; egy ember magányosan, egyedül a testével, nem képes megmegállítani az emlékeket, az emlékek átfutnak rajta. De nem volna szabad panaszkodnom: nem akartam egyebet, csak azt, hogy szabad legyek. Az alacsony emberke hadonászik, nagyot sóhajt. Szorosan összefogja kabátját – de néha kihúzza magát, és gőgösen maga elé néz. Neki sincsen múltja. Ha alaposan utánanézne valaki, egy unokaöccsénél, aki már rég nem jár el hozzá, bizonyára találna egy fényképet, amely egy lakodalmon ábrázolja, gyűrött gallérban, plasztronban, kackiás fiatalember-bajusszal. Belőlem, azt hiszem, még ennyi, sem maradt. Még mindig nem veszi le rólam a szemét. Meg fog szólítani; érzem, hogy megmerevedek. Ami köztünk van, az nem rokonszenv: egyformák vagyunk, ez a helyzet. Magányosan él, akárcsak én, de ő jobban belemerült a magányba. Alighanem az Undort várja vagy valami ilyesmit. Egyszóval, most már vannak emberek, akik felismernek, akik szemügyre vesznek, majd azt gondolják: „Ez az ember közénk tartozik.” Vajon mit akar? Tudnia kell, hogy mit sem tehetünk egymásért. A családok odahaza ülnek, emlékeik közepette. Mi pedig itt, két emlék nélküli emberroncs. Ha most fölállna, ha megszólítana, fölrobbannék. Nagy zajjal nyílik az ajtó: Rogé doktor az. „Tiszteletem.” Belép, mogorván és gyanakvón körülnéz, hosszú lába, amely alig bírja el felsőtestét, remeg egy kicsit. Gyakran látom, vasárnaponként mindig a Vézelize-sörözőben ül, de ő nem ismer engem. Alakja, mint a hajdani joinville-i tornatanároké: karja olyan vastag, akár egy normális ember combja, mellbősége száztíz – de alig áll a lábán. „Jeanne, kicsi Jeanne.” A fogashoz cammog, hogy a kampóra akassza széles nemezkalapját. A pincérlány összehajtja hímzését, és ráérősen, révetegen elindul, hogy kihámozza esőköpenyéből az orvost. „Mit parancsol, doktor úr?” Rogé komolyan nézegeti a lányt. Ezt nevezem szép férfifejnek! Az élet és a szenvedélyek vésték és pácolták ilyenre. De Rogé doktor megértette az életet, és uralkodott szenvedélyein. „Nem is tudom, hogy mihez van kedvem”, mondja mély hangon. Lehuppan a szemközti padra; megtörli homlokát. Amint nem kell állnia, máris elemében érzi magát. A szeme, nagy, fekete, parancsoló szeme félelmet ébreszt az emberben. „Talán... talán... talán egy jó erős calvadost, gyermekem.” A pincérlány meg sem mozdul, nézi az óriási, törődött arcot. Elábrándozik. Az alacsony emberke fölemeli a fejét, felszabadultan mosolyog. És csakugyan: ez a kolosszus felszabadított bennünket. Valami iszonyat volt itt, csaknem eluralkodott már rajtunk. Mélyen beszívom a levegőt: igen, most férfiak vagyunk, egymás között. „No, kapom a calvadosomat?” A pincérlány összerezzen, elindul. A doktor kinyújtja két vastag karját, elterpeszkedik az asztalon. Áchille úr roppant vidám; szeretné felhívni magára az orvos figyelmét. De hiába lógatja lábát, hiába himbálja magát a padon, olyan aprócska, hogy még zajt sem bír csapni.

A lány hozza a calvadost. Kis fejmozdulattal mutatja az orvosnak, hogy ki ül mellette. Rogé doktor lassan arrafelé fordítja felsőtestét: a nyakát nem képes megmozdítani. „Te vagy az, te vén mocsok, kiáltja a doktor, hát még mindig nem adtad be a kulcsot?!” És a pincér lányhoz fordul: „Beengedik ezt a senkiházit?” Vad tekintettel nézi az emberkét. Olyan tekintet ez, amely mindent ledorongol. Azután megmagyarázza: „Dilis vénember.” Nem tartja szükségesnek, hogy úgy tegyen, mintha tréfálna. Tudja jól, hogy a dilis vénember nem fog megsértődni; mosolyogni fog. És úgy is van: az öreg alázatosan elmosolyodik. Vén dilis: elengedi magát, úgy érzi, mintha megvédenék önmaga ellen; ma már nem történhet vele semmi baj. De az a különös, hogy én is megnyugodtam. Vén dilis: ez az, pontosan ez. Az orvos nevet, biztatón, cinkosul rám néz; nyilván a termetem miatt – meg aztán tiszta ing van rajtam – szívesen bevenne a tréfába. De én nem nevetek, nem veszem a lapot: és akkor, noha a nevetést nem hagyja abba, kipróbálja rajtam szemének rettenetes tüzet. Némán farkasszemet nézünk néhány másodpercig; az orvos tetőtől talpig végigmér, rövidlátó módjára: besorol valamilyen kategóriába. Vajon a dilisek kategóriájába? A csavargók kategóriájába? Végül mégis ő fordítja el a fejét: kis leégés egy magányos, minden társadalmi jelentőség híján való pasassal szemben, szóra sem érdemes, rögtön el is felejti. Cigarettát sodor, rágyújt, majd mozdulatlanul ül, mereven, szúrósan maga elé bámul, akár az aggastyánok. Milyen szépek a ráncai. Mindenütt ráncok: keresztvonalak a homlokán, szarkalábak, keserű redők a száj két oldalán, nem is szólva az álla alatt lötyögő, sárga lebernyegről, íme, egy szerencsés ember: bármilyen messziről pillantjuk meg, azt mondjuk magunkban, hogy ez a férfi biztosan sokat szenvedett, sokat élt. Egyébként meg is érdemli az arcát, mivel egy pillanatig sem tévedett abban, hogyan kell megőriznie és felhasználnia múltját: egyszerűen kitömte. És tapasztalatait a nők meg a fiatalok szolgálatába állította. Achille úr olyan boldog, mint amilyen rég nem volt már. A bámulattól tátva marad a szája; lassan kortyolgatja a Byrrhe-t, közben fölfújja az arcát. Hát igen, a doktor tudta, hogyan kell hatni rá! A doktor nem olyan ember, aki elveszti hidegvérét egy dilis vénember miatt, mert arra csaknem rájött a roham; alaposan lehordani, durván ráripakodni – ez kell nekik! A doktornak nagy tapasztalata van ebben. A doktor a tapasztalat profija: az orvosok, a papok, a bírók meg a katonatisztek úgy ismerik az embert, mintha ők teremtették volna. Szégyelleni magam Achille úr helyett. Ugyanahhoz a táborhoz tartozunk; tömböt kellene alkotnunk ellenük. De Achille úr elpártolt tőlem, átállt az ő oldalukra; Achille úr jámbor módon hisz a Tapasztalatban. Nem a tulajdon tapasztalatában, nem is az enyémben. A Rogé doktoréban. Achille úr az imént még furcsán érezte magát, az hitte, hogy teljesen egyedül van; most már tudja, hogy akadnak még efféle emberek, sok efféle ember van: Rogé doktor találkozott hozzá hasonlókkal, elmondhatná Achille úrnak a történetüket, s azt is, hogy ezek a történetek hogyan végződtek. Achille úr egy eset, egyszerűen egy eset, könnyű visszavezetni néhány általános fogalomra. De szeretném közölni vele, hogy becsapják: játékszer a nagyképűek kezében. A tapasztalat profijai? Tompultságban és félálomban vonszolták végig magukat az életen, könnyelműen megnősültek, vaktában gyerekeket csináltak. Kávéházakban, esküvőkön, temetéseken találkoztak embertársaikkal. Néha-néha elkapta őket az örvény, vergődtek – de ilyenkor fogalmuk sem volt róla, hogy mi is van velük. Mindaz, ami körülöttük történt, látómezejükön kívül kezdődött és végződött; hosszú, homályos formák, távolról érkező események súrolták őket egy pillanatra, s amikor meg akarták nézni, hogy mi az, már vége is volt. És aztán, negyvenéves korukban, makacs kényszereiket és a közhelyeket elkeresztelik tapasztalatnak, s olyanok lesznek, mint az automaták: két érmet kell bedobni a bal oldali nyílásba, és ezüstpapírba csomagolva anekdoták esnek ki; két érmet a jobb oldali nyílásba, és odalent értékes tanácsok esnek ki, amelyek úgy hozzáragadnak az ember fogához, mint a puha karamell. Ezért a pénzért én is járhatnék társaságba, s vendéglátóim azt mondanák egymásnak, hogy nagy világutazó vagyok az Örökkévaló színe előtt... Igen: a mohamedánok guggolva vizelnek; a hindu bábaasszonyok mozsárban összetört és tehéntrágyában őrzött üvegdarabkákat használnak ergotin helyett ;Borneóban a lányok, amikor megjön a

havibajuk, három napot és három éjszakát a háztetőn töltenek. Láttam Velencében gondolas temetéseket, Sevillában a Nagyhét ünnepségeit, Oberammergauban a Passiójátékot. Mindez, természetesen, ismereteimnek csupán szerény árumintája: megtehetném, hogy hátradőlök egy széken, és kedélyesen rákezdek: „Ismeri Jihlavát, kedves asszonyom? Érdekes kis város Morvaországban, 1924-ben jártam ott...” És amikor befejeztem a történetet, a törvényszéki elnök, aki oly sok esetet látott már életében, átvenné a szót: „Milyen igaz, kedves uram, milyen emberi! Magam is láttam egy hasonló esetet, még pályám kezdetén, 1902-ben történt. Albíró voltam Limoges-ban...” Csak az a baj, hogy fiatalkoromban túl sokat untattak efféle históriákkal. Pedig nem születtem proficsaládba. Dehát amatőrök is vannak: a titkárok, a tisztviselők, a kereskedők, mindazok, akik kávéházakban hallgatják a többieket: amikor közelednek a negyedik X-hez, úgy érzik, hogy tapasztalatok feszítik őket, s másként nem képesek kiönteni magukból őket. Szerencsére gyerekeket csinálnak, s kötelezik őket, hogy ott helyben elfogyasszák tapasztalataikat. El akarják hitetni velük, hogy múltjuk nem veszett el, hogy emlékeik kondenzálódtak, puhán bölcsességgé sűrűsödtek. Ó, milyen kényelmes múlt! A múlt, zsebkönyv-formában, aranykötéses kis könyv, tele aranyköpésekkel. „Higgyen nekem, én tapasztalatból beszélek, amit tudok, azt a magam életéből tudom.” Csak nem vállalkozott arra az Élet, hogy gondolkodjék helyettük? Minden új eseményt régi eseményekkel magyaráznak – a régit pedig még régibbel, mint azok a történészek, akik Leninből orosz Robespierre-t csinálnak, Robespierre-ből pedig francia Cromwellt: lényegében véve nem értettek meg semmit az egészből... Nagyképűségük mögött könnyű meglátni a mogorva lustaságot: látszatokat látnak elvonulni, nagyot ásítanak, s azt gondolják magukban, hogy nincsen új a nap alatt. „Dilis vénember” .és Rogé doktor, homályosan bár, de egy csomó dilis vénemberre gondolt, akik közül egyikre sem emlékszik külön. És ezek után bármit tesz is Achille úr, nem fogunk meglepődni rajta: hiszen nem egyéb, mint egy dilis vénember! Csakhogy Achille úr nem dilis vénember: Achille úr fél. Hogy mitől fél? Ha az ember nem akar érteni valamit, szembenéz vele, egyedül, minden segítség nélkül; a világ egész múltja együttvéve sem segít semmit. És aztán eltűnik az a valami, s amit megértettünk, az is eltűnik vele. Az általánosítások persze hízelkedőbb természetűek. Meg aztán: a profiknak, sőt az amatőröknek is, végül mindenben igazuk van. Bölcsességük azt tanácsolja, hogy csapjuk a lehető legkisebb zajt, éljünk a lehető legkisebb mértékben, feledtessük el magunkat. Legjobb történeteik meggondolatlan, eredeti emberekről szólnak, akik végül elnyerték büntetésüket. Hát igen: így szokott történni, senki sem állíthatja az ellenkezőjét. Lehet, hogy Achille úr lelkiismerete nem valami nyugodt. Lehet, hogy most arra gondol: nem jutott volna ide, ha hallgat apjának és nővérének tanácsaira. A doktornak joga van beszélni: ő nem puskázta el az életét, ő tudta, hogyan kell hasznossá tennie magát. Nyugodtan és hatalmasan tornyosul e fölött a kis emberroncs fölött; a doktor egy szikla. Rogé doktor megitta calvadosát. Hatalmas teste meggörnyed, szempillája súlyosan leereszkedik szemére. Először látom az arcát a szeme nélkül: akár egy papírmaszk; olyan álarc, mint amilyeneket a bódékban árusítanak ma. Az arca iszonyúan rózsaszínű... Hirtelen megértem, hogy mi az igazság: ez az ember nemsokára meg fog halni. Nyilván ő is tudja; elég, ha egyszer is megnézte magát a tükörben: minden múló nappal egyre jobban hasonlít ahhoz a holttesthez, amellyé lesz. Íme, mi is az a híres tapasztalatuk, íme, miért mondtam magamban oly gyakran, hogy ennek a tapasztalatnak halálszaga van: ez az utolsó pajzsuk. A doktor szeretne hinni benne, szeretné elkendőzni önmaga elől az elviselhetetlen valóságot: azt, hogy egyedül van, ismeretek nélkül, múlt nélkül, olyan értelemmel, ami szétesik, olyan testtel, ami szétbomlik. így hát kitűnően fölépítette, kitűnően berendezte, kitűnően kipárnázta a maga kis pót-önkívületét: bebeszéli magának, hogy egyre érettebb lesz. Hogy gondolkodásában kiesések vannak, hogy olykor űrt érez a fejében? Mert ítéletei már nem olyan gyorsak, mint ifjúkorában. Nem érti meg a könyvet, amit olvas? Mert most már olyan távol vannak tőle a könyvek. Hogy nem tud lefektetni egy nőt? Valaha sokat lefektetett. Hogy egykor megtette, az sokkal jobb, mint ha most is megtenné; ha az ember eltávolodik valamitől, jobban megítélheti: összehasonlítja, elgondolkodik rajta. És hogy elviselje ezt a rettenetes hullaarcot, amikor minduntalan megpillantja a tükörben, igyekszik bebeszélni magának: a tapasztalat belevéste valamennyi leckéjét.

Az orvos kissé felém fordítja fejét. Kinyitja szemét, álomtól piros szemmel idenéz. Rámosolygok. Szeretném, ha ez a mosoly feltárná előtte mindazt, amit igyekszik elleplezni maga elől. Mert csakugyan felocsúdna, ha azt mondhatná magának: „Lám, egy ember, aki tudja, hogy hamarosan meg fogok dögleni!” De ismét lecsukódik a szeme: elalszik. Elmegyek, otthagyom Achille urat, hadd őrködjék az orvos akna fölött. Elállt az eső, a levegő enyhe, az ég gyönyörű, fekete képeket forgat lassú ütemben: több, mint amennyire szükség van egy tökéletes pillanat keretéhez; Anny, hogy visszatükröztesse ezeket a képeket, sötét kis árapályt korbácsolna föl a maga szívében és az enyémben. Én nem tudok élni a lehetőséggel: vaktában, üresen és nyugodtan elindulok az ég alatt, amellyel nem lehet mit kezdeni. Szerda Nem szabad félni. Csütörtök Négy oldalt írtam. Azután hosszú, nyugodt boldogság; Nem szabad sokat gondolkodni a Történelem értelméről. Az ember azt kockáztatja, hogy elmegy a kedve tőle. Nem szabad elfelejtenem, hogy pillanatnyilag Rollebon márki létezésem egyetlen igazolása. Nyolc nap múlva találkozom Annyval. Péntek A boulevard de la Redoute-on olyan sűrű volt a köd, hogy úgy véltem, okosabb lesz, ha szorosan a kaszárnya fala mellett haladok; jobb oldalamon az autók fényszórói nedves fénypásztát kergettek maguk előtt, képtelen voltam, megállapítani, hogy hol végződik a járda. Körülöttem emberek jártak, hallottam léptük neszét, olykor szavaik halk zümmögését is, de látni nem láttam senkit. Egyszer egy női arc képződött, körülbelül olyan magasan, mint a vállam, de a köd tüstént elnyelte, egy másik alkalommal valaki hozzám súrlódott, erősen lihegve. Nem tudtam, hová megyek, túlságosan lefoglalt a feladatom: óvatosan kellett haladnom, lábujjaimmal kitapogatni a talajt, sőt: ki kellett nyújtanom a kezem. Egyébként ebben a tornagyakorlatban semmi örömöt nem leltem. De eszembe sem jutott, hogy hazamenjek, már benne voltam. Aztán, egy félóra múlva, kékes párát pillantottam meg valahol a távolban. Arrafelé igyekezve, nemsokára erős fény közelébe jutottam; a középen, a ködön áttört fényeivel, felismertem a Mably-kávéházat. A Mablynak tizenkét villanylámpája van; most csak kettő égett: egy a pénztár fölött, egy a mennyezeten. Egyetlen pincért láttam, betuszkolt egy sötét sarokba. „Ne ide tessék, takarítok.” Kiskabátot viselt, sem mellény, sem keménygallér nem volt rajta, csak egy lila csíkos, fehér ing. Nagyot ásított, mogorván rám nézett, beletúrt hajába. „Egy feketekávét és két svájci kiflit.” Megdörzsölte a szemét, majd válasz nélkül otthagyott. Egészen fejem búbjáig árnyék borított, ronda, jéghideg homály. Nyilván nem kapcsolták be a fűtést. Nem voltam egyedül. Egy viaszszín arcú nő ült velem szemben, keze állandóan izgett-mozgott, hol blúzát simogatta, hol fekete kalapját igazgatta. Magas, szőke férfi ült mellette, szótlanul eszegetett egy brióst. Súlyosan nehezedett ránk a csönd. Kedvem lett volna pipára gyújtani, de nem akartam magamra hívni figyelmüket a gyufa sercegésével. Telefoncsöngés. A két kéz megtorpant: belekapaszkodott a blúzba. A pincérnek nem volt sietős a dolog. Nyugodtan befejezte a sepregetést, csak aztánemelte föl a kagylót. „Halló, Georges úr? Jó napot, Georges

úr... Igen, Georges úr... Nem, a főnök nincs itt... Igen, már le kellett volna jönnie... Ó, ilyen ködös időben... Általában nyolc óra körül szokott lejönni... Igen, Georges úr, meg fogom mondani neki. Viszontlátásra, Georges úr.” Úgy lebegett a köd az ablak előtt, mint súlyos, szürke bársonyfüggöny. Egy arc tapadt az üveghez, de csak egy másodpercre, máris eltűnt. A nő panaszos hangon megszólalt: „Kösd be a cipőmet.” „Nem oldódott ki”, mondta a férfi, oda se nézve. A nő idegeskedni kezdett. Két keze, mint két óriási pók, ide-oda futkosott a blúzán meg nyakán. „De igen, kösd be a cipőzsinórom.” A férfi fáradtan lehajolt, és az asztal alatt könnyeden megérintette a nő lábát. „Megvan.” A nő elégedetten mosolygott. A férfi hívta a pincért. „Fizetek.” „Hány briós volt?”, kérdezte a pincér. Lesütöttem a szemem, nehogy úgy tűnjék fel, mintha meglesném őket. Néhány pillanat múlva roppanásokat. hallottam, megpillantottam egy szoknya szegélyét meg egy magas szárú női cipőt, amelyre száraz sár tapadt. Aztán a férfi fényesre pucolt, hegyes cipője következett. Közeledtek, majd megálltak, azután megfordultak: a férfi fölvette kabátját. Ebben a pillanatban egy kar ereszkedett le a szoknya mentén, egy kézfej a merev kar végén; tétovázott egy kicsit, tapogatta a szoknyát. „Kész vagy?” kérdezte a férfi. A kéz kinyílt, megérintett egy nagy sárfoltot a jobb cipőn, majd eltűnt. „Pfű!”, mondta a férfi. Egy bőröndöt emelt föl a fogas mellől. Kiléptek az ajtón, láttam, hogy eltűnnek a ködben. „Artisták, mondta a pincér, amikor a kávémat hozta, a Palace-moziban lépnek fel, szünetben. A nő bekötözi a szemét, és elolvassa a nézők nevét meg korát. Azért utaznak el, mert péntek van, műsorváltás.” Áthozott egy tányér svájci kiflit arról az asztalról, amelytől az imént állt fel a két artista. „Hagyja csak.” Semmi kedvem sem volt ezekből a svájci kiflikből enni. „El kell oltanom a villanyt. Két lámpa egyetlen vendég miatt reggel kilenckor: a főnök le fog tolni.” Félhomály öntötte el a kávéházat. A magas üvegablakon piszkos, szürkésbarna, halvány fény szivárgott be a helyiségbe. „Fasquelle úrral szeretnék beszélni.” Nem vettem észre az öregasszonyt, amikor belépett. Jéghideg légáram csapott meg; dideregtem. „Fasquelle úr még nem jött le.” „Florent-né küldött, folytatta az öregasszony. Nem érzi jól magát, nem tud bejönni ma.” Florent-né a vörös hajú kasszírnő. „Az ilyen időjárás, mondta az öregasszony, rosszat tesz a hasának.” A pincér nagyképű pózt öltött: „A köd az oka, mondta; Fasquelle úr is érzékeny rá; csodálom, hogy még nem jött le. Az előbb telefonon is hívták. Általában nyolckor szokott lejönni.” Az öregasszony gépiesen felnézett a mennyezetre: „Fönt van?” „Igen, éppen fölöttünk van a szobája.” Az öregasszony vontatottan, mintha csak önmagának beszélne, azt mondta: „Csak nem halt meg?...” „No de, kérem! – a pincér arca dühös felháborodást tükrözött. – Hogy maga miket beszél!” Csak nem halt meg?... – suhant végig rajtam a gondolat. Efféle dolgok jutnak az ember eszébe ilyen ködös időben. Az öregasszony elment. Követnem kellett volna a példáját: hideg volt és sötét. Az ajtó alatt beszivárgott a köd; lassan föl fog emelkedni, és elönt mindent. A Városi Könyvtárban világos van és meleg.

Ismét egy arc tapadt az üvegablakhoz; grimaszt vágott. „Megállj csak!”, kiáltotta dühösen a pincér, és kirohant az utcára. Az arc eltűnt, egyedül maradtam. Keserű szemrehányást tettem magamnak, hogy eljöttem a szállodából. Azóta bizonyára elöntötte a köd; féltem hazamenni. A pénztár mögött, a sötétben, megroppant valami. A lépcső irányából érkezett a zaj: vajon lejön-e Fasquelle úr végre? De nem: senki sem mutatkozott; a lépcső önmagától reccsent. Fasquelle úr még aludt. Vagy meghalt, éppen a fejem fölött. Holtan találták az ágyán egy ködös reggel. – Alcím: A kávéházban a vendégek kávéjukat itták, semmit sem gyanítottak... De vajon az ágyában fekszik-e? Vajon nem zuhant-e ki az ágyból, magával rántva a takarókat, nem vertee be fejét a padlóba? Jól ismertem Fasquelle urat; olykor érdeklődött egészségi állapotom felől. Vidám, kövér fickó, gondosan ápolt szakállt visel. Ha meghalt, gutaütés ölte meg. Arca olyan, mint a törökparadicsom, nyelve kilóg a szájából. Szakálla a levegőbe mered; nyaka lilás a göndör szőrszálak alatt. A lépcső eltűnt a sötétben. Alig tudtam kivenni a karfa gombját. Át kellene lépnem ezen a homályon. Recsegne a lépcső a talpam alatt. Odafönt megpillantanám a szoba ajtaját… A test odafönt van, épp a fejem fölött. Fölgyújtanám a villanyt, megérinteném a langyos bőrt, hogy lássam…Nem bírom tovább, fölállok. Ha a pincér meglát a lépcsőn, azt fogom mondani, hogy zajt hallottam. A pincér hirtelen beront, kifulladva. „Tessék parancsolni!”, kiáltja. A barom! Hozzám lép. „Két frank.” „Zajt hallottam odafentről”, mondom. „Éppen ideje!” „Igen, de azt hiszem, valami baj van: mintha hörgést hallottam volna, aztán tompa zuhanást.” Ebben a homályos helyiségben, míg odakünt gomolyogja köd, mindez a lehető legtermészetesebben hangzott. Sohasem fogom elfelejteni, milyen szemet meresztett. „Föl kellene mennie, hogy megnézze, mi a helyzet”, tettem hozzá álnokul. „Jaj, nem! mondta; és egy kicsit később: attól félek, íehordana. Hány óra van? ”Tíz „ „Fél tizenegykor, ha addig nem jön le, fölmegyek.” Elindultam az ajtó felé. „El tetszik menni? Nem tetszik itt maradni?” „Nem.” „És igazi hörgés volt?” „Nem tudom, mondtam, kilépve az ajtón, lehet, hogy csak azért hallottam, mert ez járt a fejemben.” A köd kezdett fölszakadni. A rue Tournebride felé siettem: látni akartam az utca fényeit. Csalódás ért: megvoltak, persze, fény csörgött végig az üzletek kirakatain, de ez a fény nem volt vidám: fehéren sápadozott a köd miatt, s úgy ömlött az emberek vállára, mint a zuhany. Sokan jártak az utcán, főként nők: szobalányok, takarítónők, a háziasszonyok közül azok, akik azt szokták mondani: „Magam vásárolok be. Az mégiscsak biztosabb.” Nézegették a kirakatokat, aztán benyitottak az üzletbe. Megálltam Julien hentesboltja előtt. Az üvegablakon keresztül megláttam néha egy-egy kezet, amint egy gombával töltött borjúlábra vagy hurkára mutat. Ilyenkor egy kövér, szőke lány az áru fölé hajolt, kivillant a melle, ujjai közé fogta az élettelen húsdarab csücskét, ötpercnyire innen Fasquelle úr a szobájában feküdt, élettelenül. Szilárd támaszt kerestem magam körül, amibe belekapaszkodhatnék, ami védelmet nyújtana gondolataim ellen. Nem találtam ilyen pontot: a köd lassan oszlani kezdett, de mégis maradt valami nyugtalanító, ott ődöngött az utcán. Talán nem is igazi veszedelem: elmosódó volt, áttetsző. De én végül is éppen ettől féltem. Homlokom a kirakathoz nyomtam. Egy kaszinótojás majonézmártásán sötétvörös pöttyöt pillantottam meg: vér volt. A sárga majonézen csillogó vörös pöttytől fölfordult a gyomrom.

És hirtelen látomást láttam: egy ember arccal előre belezuhant az ételbe, és összevérezte. A tojás vérben úszott; a tojás tetejét díszítő paradicsomkarika leesett róla, vörös a vörösön. A majonéz olvadni kezdett: a sárga krémtócsa két ágra bontotta szét a vérfolyót. „Baromság. Ideje, hogy, véget vessek ennek. Bemegyek dolgozni a könyvtárba.” Dolgozni? Tisztában voltam vele, hogy egyetlen sort sem fogok írni. Megint egy elpuskázott nap. Ahogy átvágtam a parkon, azon a padon, . ahol ülni szoktam, nagy, mozdulatlan, kék körgallért pillantottam meg. Úgy látszik, ez az ember nem fázik. Amikor beléptem az olvasóterembe, az Autodidakta éppen távozni készült. Rögtön rám vetette magát: „Köszönetet kell mondanom, kedves uram. Felejthetetlen órákat köszönhetek a fényképeinek.” Amikor megpillantottam, egy pillanatra remény ébredt bennem: kettesben talán könnyebb lesz eltölteni ezt a napot. De ha az ember az Autodidaktával van együtt, csak látszólag van kettesben. Ujjával megkopogtatott egy negyedrét alakú könyvet. Vallástörténeti munka volt. „Senki sem volt alkalmasabb Nouçapiénál arra, hogy kísérletet tegyen erre a nagyszabású szintézisre, igaz, Roquentin úr?” . Fáradtnak látszott, remegett a keze. „Rossz színben van”, mondtam. „Azt elhiszem, kedves uram! Rettenetes dolog történt velem.” A teremőr közeledett felénk; alacsony kis korzikai pukkancs, olyan bajusza van, mint egy ezreddobosnak. Órák hosszat föl-alá sétál az asztalok között, cipőjének sarkával nagy zajt csap. Télen teleköpdösi zsebkendőjét, és aztán a kályhára akasztja, száradni. Az Autodidakta egészen közel lépett, arcomba súgta: „Ez előtt az ember előtt semmit sem mondhatok, mondta bizalmasan: Amennyiben hajlandó volna, tisztelt uram ...” „Mire volnék hajlandó?” Elpirult, egész teste megvonaglott, szinte kecsesen. „Akkor fejest ugrom a dologba, Roquentin. úr... Megtisztelne azzal, hogy szerdán velem ebédel?” „Szívesen.” Annyi kedvem volt vele ebédelni, mint felkötni magam a legelső fára. „Boldoggá tesz, tisztelt uram, mondta az Autodidakta. Majd gyorsan így folytatta: Ha nincs ellenére, elmegyek Önért” – és ezzel el is tűnt, nyilván attól való féltében, hogy ha időt enged rá, meggondolom. Fél tizenkettő volt. Háromnegyed kettőig dolgoztam. Nem mentem sokra vele: egy könyv feküdt előttem, de állandóan a Mably-kávéházon járt az eszem. Vajon lejött-e azóta Fasquelle úr? Tulajdonképpen nem nagyon hittem el, hogy meghalt, s éppen ez idegesített. Bizonytalan ötlet volt, amelyről nem tudtam meggyőződni, de megszabadulni sem bírtam tőle. A korzikai cipője recsegett, ahogy fel-alá járt. Többször is megállt mellettem, mintha meg akarna szólítani. De aztán meggondolta magát, továbbsétált. Egy óra körül az utolsó olvasók is elmentek. Nem voltam éhes, és főként: nem akartam elmenni. Dolgoztam még egy darabig, aztán összerezzentem: úgy éreztem, eltemet ez a csönd. Fölemeltem a fejem: egyedül voltam. A korzikai alighanem lement a feleségéhez, aki a könyvtár házmesternői tisztét tölti be; szerettem volna hallani a lépteit. De csak azt hallottam, hogy egy széndarab lepottyan a kályhában. Köd telepedett a teremre: nem az igazi köd, amely rég szétfoszlott már, hanem az a másik, amellyel most is tele voltak az utcák, amely a falaktól, az utcakőből szitált. A dolgok szilárdságának hiánya, az volt a köd, A könyvek most is „ott álltak, persze, ábécérendben sorakoztak a polcokon, fekete vagy barna gerinccel, rajtuk a címke Kk. Fr. ir. 7996 (Kézikönyvtár – Francia irodalom); vagy Kk. Tt. (Kézikönyvtár – Természettudomány.) De... hogy is mondjam csak? A hatalmas, zömök könyvek – a kályha, a zöld lámpák, a nagy ablakok, a létrák társaságában – általában gátak közé szorítják a jövőt. Amíg itt vagyok, ezek közt a falak között, mindaz, ami történik, szükségszerűen a kályha jobb vagy a kályha bal oldalán történik. Még ha maga Szent Dénes lépne is be, kezében hozván fejét, jobbról kellene érkeznie, végig kellene mennie a francia irodalomnak fenntartott polcok és a hölgyolvasóknak fenntartott asztalok között. És ha nem a földön járna, ha húsz centiméterrel a talaj fölött lebegne, vérző nyaka éppen a harmadik polc magasságában úszna el mellettem. Egyszóval, ezek a tárgyak, ha másra nem is, de arra mindenképp alkalmasak, hogy rögzítsék a valószerűség határait.

Márpedig ma az égvilágon semmit sem rögzítettek: úgy tetszett, mintha létezésük is kétségessé vált volna, mintha csak nagy nehezen vonszolnák magukat az egyik pillanatból a másikba. Erősen megszorítottam a könyvet, amelyet épp kezemben tartottam: igen ám, de a legerősebb benyomások is tompává lettek. Mintha semmi sem lett volna valóságos; úgy éreztem, hogy papírdíszlet vesz körül, bármikor elmozdulhat. A világ lélegzetvisszafojtva, kicsivé zsugorodva várakozott tulajdon rohamára, tulajdon undorára várt, akárcsak a minap Achille úr. Fölálltam. Képtelen voltam ott ülni, ezek közt az elgyengült dolgok között. Kipillantottam az ablakon Impétraz koponyájára. „Bármi megeshet, bármi megtörténhet”, motyogtam. Persze nem afféle iszonyatok, mint amilyeneket az emberek találtak ki, Impétraz nem fog táncra perdülni a talapzaton: más fog bekövetkezni. Rémülten bámultam ezeket az ingatag lényeket, akik talán egy órán, talán egy percen belül összeomlanak; hát igen, én ott voltam, ott éltem az ismeretekkel teli könyvek között, a könyvek egy része az állatfajok megváltoztathatatlan formáit írta le, mások azt magyarázták, hogy az energia nem vész el, hanem maradéktalanul megmarad a világegyetemben; ott álltam egy ablaküveg előtt, melynek meghatározott fénytörés-mutatója van. De milyen gyönge minden sorompó! Azt hiszem, a világ csak lustaságból egyforma mindennap. Ma, úgy látszott, meg akart változni. És az esetben bármi, bármi megeshet. Nincsen vesztegetni való időm: ennek a kínos érzésnek a Mably-kávéházban történt eset a forrása. Vissza kell mennem a kávéházba, látnom kell Fasquelle urat elevenen, ha szükséges, meg kell érintenem a szakállát vagy a kezét. Akkor, akkor talán fölszabadulok. Sietve megragadtam a felöltőmet, nem is bújtam bele, csak vállamra dobtam; elmenekültem. Amikor átvágtam a parkon, a körgalléros férfi még mindig ott ült, ugyanazon a padon, mint az előbb, nagy, sápadt arca skarlátvörösre fagyott két fül között világított. A Mably-kávéház már messziről ragyogott: úgy látszik, mind a tizenkét körtét meggyújtották. Sietni kezdtem: végére kellett járnom a dolognak. Benéztem a nagy üvegajtón; a helyiség üres volt. Nem láttam a kasszírnőt, nem láttam a pincért és Fasquelle urat sem. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy belépjek; nem ültem le. „Pincér!”, kiáltottam. Senki sem felelt. Üres csésze az egyik asztalon. A csészealjon egy kockacukor. „Nincs itt senki?” A fogason egy kabát lógott. Egy kerek asztalkán fekete keménypapírba kötött képeslapok hevertek. Lélegzetvisszafojtva lestem a legkisebb neszt is. A lakásba vezető lépcső halkan megreccsent. Odakint a hajókürt. Kihátráltam a kávéházból, egy pillanatra sem vettem le a szemem a lépcsőről. Hiszen tudom: délután két óra körül kevés a vendég. Fásquelle úr influenzás; elküldte valahova a pincért – talán orvosért. Csakhogy nekem okvetlenül látnom kellett Fasquelle urat. A rue Tournebride sarkán megfordultam, utálkozva néztem a fényes és kihalt kávéházat. Az első emeleten be voltak csukva az ablaktáblák. Pánik fogott el. Nem tudtam, hová megyek. Végigrohantam a dokkok mentén, befordultam a Beauvoisis kerület kihalt utcáiba: a házak komor szemmel bámulták menekülésemet. Szorongva ismételgettem magamban: „Hová menjek? hová? Bármi megeshet.” Néha, zakatoló szívvel, megfordultam hirtelen: vajon mi történik a hátam mögött? Talán a hátam mögött kezdődik majd, s amikor hirtelen megfordulok, késő lesz már. Amíg képes vagyok tekintetemet a tárgyakra szegezni, nem történik semmi: annyi dolgot néztem egyszerre, amennyit csak bírtam, utcaköveket, házakat, gázlámpákat; tekintetem gyorsan röpködött ide-oda, hogy rajtakapjam őket, és megakadályozzam átváltozásukat. Nem voltak olyanok, mint máskor, de határozottan azt mondtam magamban: ez egy gázlámpa, ez egy kút, s igyekeztem tekintetem erejével mindennapi jellegükre szorítani őket. Több kávéház mellett haladtam el: Café des Bretons, Bar de la Marine. Megálltam, tétováztam a rózsaszínű tüllfüggöny előtt: talán ezek a légmentesen elzárt lokálok megkíméltettek, talán magukba zárják még a tegnapi világnak egy-egy elszigetelt, elfeledett részecskéjét. De be kellett volna nyomnom az ajtót, be kellett volna lépnem. Nem mertem, továbbindultam. Kivált a házak kapujától féltem. Attól féltem, hogy önmaguktól kinyílnak. Végül az úttest közepén siettem tovább. Hirtelen kiértem az Északi-kikötő rakpartjára. Halászbárkák, kis jachtok. Egy kőbe foglalt vasgyűrűre tettem a lábam. Itt, távol a házaktól, távol a kapuktól, talán lesz egy kis nyugalmam. A fekete pöttyös, csöndes vízen egy dugó úszott.

„És a víz alatt? Arra nem gondoltál, hogy mi lehet a víz alatt?” Egy állat talán? Hatalmas teknősbéka, félig a sárba fúródva? Tizenkét pár láb túrja lassan az iszapot. Az állat néha-néha fölemelkedik egy kicsit. A víz fenekén. Közelebb léptem, valami kis mozgást, gyönge hullámzást kerestem. A dugó mozdulatlan volt a fekete pöttyök között. Ekkor hangokat hallottam. Ideje volt. Sarkon fordultam és továbbindultam. A rue de Castiglionén utolértem a két beszélgető férfit. Lépteim zajára mindketten összerezzentek, megfordultak. Láttam, hogy nyugtalanul bámulnak rám, aztán a hátam mögé néznek, vajon nem jön-e még valami? Tehát ugyanolyan állapotban voltak, mint én: féltek ők is? Amikor elhaladtam mellettük, összenéztünk: majdnem meg is szólítottuk egymást. De a tekintetek hirtelen gyanakvóvá váltak: olyan napon, mint a mai, az ember nem áll szóba bárkivel. Újra kiértem a rue Boulibet-re, ziháltam. Eh, mindegy, a kocka el van vetve: visszamegyek a könyvtárba, kiveszek egy regényt, megpróbálok olvasni. Amikor elhaladtam á park rácsa mellett, megpillantottam a körgalléros embert. Most is ott ült a kihalt parkban; az orra már ugyanolyan vörös volt, mint a füle. Be akartam nyitni a park kapuján, de arckifejezése olyan volt, hogy megmerevedtem: hunyorgott, ostobán és édeskésen vigyorgott. De ugyanakkor mereven bámult valamit, amit én nem láthattam, mégpedig olyan keményen és olyan erősen bámulta, hogy azon nyomban megfordultam. A körgalléros ember előtt egy tízéves forma kislány állt, féllábon; tátott szájjal, megigézve nézte a férfit, idegesen huzigálta kendőjét, előrenyújtotta hosszúkás kis arcát. A férfi mosolygott – önmagának mosolygott , mint aki nagyszerű tréfára készül. Hirtelen fölállt, bokáig érő köpenyének zsebébe dugta kezét. Lépett egyet, majd még egyet, forogni kezdett a szeme. Azt hittem, mindjárt elesik. De továbbra is mosolygott, álmosan mosolygott. Hirtelen megértettem: a köpeny! Szerettem volna megakadályozni, ami történik. Elég lett volna köhintenem egyet, vagy benyomni a rácsos ajtót. De én is meg voltam igézve: engem a kislány arca igézett meg. Rémület tükröződött arcán, a szíve bizonyára tébolyultan zakatolt: csakhogy én ezen a patkány pofán valami erőt és gonoszságot is láttam. Nem kívácsiság volt az, inkább valami nyugodt várakozás. Tehetetlennek éreztem magam: kint álltam a park szélén, kettőjük kis színjátékának peremén, de őket, őket egymáshoz láncolta a vágy zavaros kényszere: ez a férfi és ez a kislány egy pár volt. Visszafojtottam lélegzetemet: látni akartam, hogy mi tükröződik majd ezen a koraérett kis arcon, amikor a férfi, a hátam mögött, szét fogja húzni köpenyét. De a kislány, hirtelen, mint aki megszabadult valamitől, megrázta fejét, és futásnak eredt. A köpenyes pasas meglátott: ez tartotta vissza. Egy másodpercig mozdulatlanul állt a sétány közepén, azután görnyedten elindult. A köpeny bokáját verdeste. Benyomtam a kaput, és egyetlen ugrással utolértem. „Hé! Álljon meg!”, kiáltottam. Reszketni kezdett. „Nagy veszedelem fenyegeti a várost”, mondtam udvariasan, amikor elhaladtam mellette. Beléptem az olvasóterembe, és fölvettem egy asztalról A pármai kolostor-t. Megpróbáltam elmerülni az olvasásba, menedéket találni Stendhal napfényes Itáliájában. Rövid hallucinációk révén sikerült is olykor – de aztán visszazuhantam ennek a veszedelmes napnak valóságába; szemben velem egy kis öregember ült, állandóan a torkát köszörülte, meg egy fiatalember, aki a széken hátradőlve merengett. Múltak, az órák, az ablakok mind elsötétültek. Négyen voltunk, nem számítva a korzikait, aki az íróasztalnál a könyvtár legújabb szerzeményeibe nyomta be a pecsétet. A kisöreg, a szőke fiatalember, egy fiatal nő, aki szigorlatára készült meg én. Néha valamelyikünk felemelte fejét, gyors, gyanakvó tekintetet vetett a többiekre, mintha tartana tőlük. A kisöreg egyszer csak nevetni kezdett: láttam, hogy a fiatal nő tetőtől talpig megborzong. De megnéztem a könyv címét, amit az öreg olvasott: egy vidám regény volt. Tíz perc múlva hét. Hirtelen eszembe jutott, hogy a könyvtárat hétkor zárják. Megint kidobnak az utcára – a városba. Hová menjek? Mit csináljak? Az öreg kiolvasta a regényt. De nem ment el. Dobolt az asztalon, szárazon, ütemesen. „Uraim, mondta a korzikai, nemsokára zárunk.”

A fiatalember összerezzent, futó pillantást vetett rám. A fiatal nő ránézett a korzikaira, majd ismét olvasni kezdett; úgy látszott, elmerül a könyvben. Zárunk”, mondta öt perc múlva a korzikai. Az öregember határozatlan mozdulattal lehajtotta fejét. A fiatal nő eltolta a könyvet, de nem állt fel. A korzikai nem tudta, mit tegyen. Tétován ide-oda lépegetett, majd elcsavarta az egyik kapcsolót. Az olvasóasztalkák villanylámpái elaludtak. Csak a nagy csillár égett. „Mennünk kell?”, kérdezte szelíden az öreg. A fiatalember lassan, kedvetlenül felállt. Versenyeztek, hogy ki vegye fel lassabban a kabátját. Amikor kiléptem az ajtón, a fiatal nő még mindig az asztalnál ült, kezét laposan a könyvön nyugtatta. Odalent a kapu az éjszakába nyílt. A fiatalember, aki elsőnek indult el, megfordult, lassan lement a lépcsőn, átvágott az előcsarnokon; a küszöbön még várt egy pillanatig, majd belevetette magát az éjszakába, eltűnt. Amikor a lépcső aljára értem, fölemeltem a fejem. A kisöreg egy pillanat múlva kilépett az olvasóteremből, felöltőjét gombolta. Amikor megtette az első három lépcsőfokot, lendületet vettem, és behunyva szemem, fejest ugrottam a sötétbe. Üde simogatást éreztem arcomon. Valaki fütyörészett a távolban. Kinyitottam a szemem: esett. Langyos, nyugodt eső. A térre békés fényt vetett a négy lámpa. Vidéki város tere esőben. A fiatalember nagy léptekkel távolodott; ő fütyörészett; kedvem lett volna odakiáltani a fiatal nőnek meg az öregnek, akik nem tudták még, hogy nyugodtan kiléphetnek a kapun: a veszedelem elvonult. A küszöbön megjelent az öreg. Zavartan megvakarta arcát, aztán szélesen elmosolyodott, és kinyitotta esernyőjét. Szombat reggel Ragyogó napfény, könnyű kis köd: szép idő ígérkezik egész napra. A Mably-kávéházban reggeliztem. Florent-né, a kasszírnő, bájosán rám mosolyog. Az asztalnál ülve odakiáltok: „Mi van Fasquelle úrral? Beteg?” „Igen, rettentő influenzás: néhány napig az ágyat kell őriznie. Ma reggel megjött a lánya Dunkerque-ből. Itt marad, hogy ápolja.” Mióta megkaptam Anny levelét, először örülök őszintén annak, hogy találkozom vele.Vajon mit csinált hat év óta? Vajon zavarban leszünk-e, amikor viszontlátjuk egymást? Anny nem ismeri a zavart. Úgy fogad majd, mintha tegnap váltunk volna el. Csak ne viselkedjem ostobán, ne ingereljem fel mindjárt az elején. Jusson eszembe, hogy ne nyújtsak kezet, amikor megérkezem: utálja, ha kezet nyújtanak neki. Vajon hány napot töltünk majd együtt? Talán elhozom Bouville-ba. Elég volna, ha csak néhány órát töltene itt; ha egyetlen éjszakára a Printaniában szállna meg. Azután más lenne a helyzet; nem félnék többé. Délután Tavaly, amikor először jártam a bouville-i múzeumban, megdöbbentett Olivier Blévigne arcképe. Aránytalanság? A perspektíva hiánya? Nem tudtam volna megmondani, de tény, hogy zavart valami: a képviselő úr mintha egyensúlyát vesztette volna a vásznon. Azóta többször is felkerestem a múzeumban. De mindig zavarba jöttem, amikor megpillantottam. Nem voltam hajlandó elhinni, hogy Bordurin, a római díj kitüntetettje, aki, hatszor nyert aranyérmet rajzhibát követett volna el. Mármost ma délután, miközben a Bouville-i Fidibusz régi évfolyamait lapozgattam – a revolverlap főszerkesztőjét a háború idején hazaárulás vádjával perbe fogtak , rájöttem az igazságra. Azonnal elrohantam a könyvtárból, és a múzeumba siettem.

Gyors léptekkel átvágtam a félhomályos előcsarnokon. A fehér-fekete kőlapokon nem vertek zajt a lépteim. Körülöttem gipszemberkék csavargatták tagjaikat. Ütközben, két nagy nyíláson keresztül, repedezett vázákat és tányérokat pillantottam meg, s egy emelvényen kék-sárga szatírfigurát. A kerámiáknak és iparművészeteknek szentelt Bernard Palissy-terem volt az. De én képtelen vagyok élvezni a kerámiákat. Egy gyászruhás úr és hölgy tiszteletteljesen bámulta az égetett tárgyakat. A nagy, avagy BordurinRenaudas-szalon bejárata fölé hatalmas vásznat akasztottak: ezt a képet még nem ismertem, nemrég rakhatták ki. Richard Séverand festette, címe: Az agglegény halála. Az állam ajándékozta a múzeumnak. Az agglegény, övig meztelenül, kissé zöldes felsőtesttel, ahogy halotthoz illik, a megvetett ágyon fekszik. A gyűrött lepedők és takarók arra utalnak, hogy sokáig haldoklott. Eszembe jut Fasquelle úr, elmosolyodom. Fasquelle úr nincs egyedül, a leánya ápolja. A festményen egy romlott képű gazdasszony éppen kihúzza a komód fiókját, és aranyakat számol. A nyitott ajtón át egy sapkás férfit látni, alsó ajkán cigaretta fityeg, vár. A fal mellett egy macska közönyösen lefetyeli a tejet. Ez a férfi csak önmagának élt. Szigorú, de igazságos büntetés, hogy halálos ágyán senki sem ápolta, senki sem zárta le szemét. A festmény utolsó figyelmeztetés: most még megtehetem, most még változtathatok életemen. De ha fittyet hányok a figyelmeztetésnek, tudnom kell: a nagy szalonban, ahová mindjárt be fogok lépni, több mint százötven arckép lóg a falon, de eltekintve néhány fiatal férfitól és leánytól, akiket korán elragadtak családjának köréből, eltekintve továbbá egy árvaház apácafőnökasszonyától, egyikük sem mint agglegény vagy aggszűz halt meg, egyikük sem hunyt el gyermekek nélkül, végrendelet nélkül, utolsó kenet nélkül. Ezek az emberek utolsó napjukon éppolyan békében voltak Istennel és a világgal, akár a többi napon, s szelíden átsiklottak a halálba, hogy elnyerjék az örökéletet: igen, nekik joguk volt hozzá. Mindenhez joguk volt: az élethez, a munkához, a gazdagsághoz, a parancsoláshoz, a tisztelethez legvégül pedig a halhatatlansághoz. Egy pillanatig magamba szálltam, majd beléptem a nagyszalonba. Az ablak mellett egy teremőr bóbiskolt. A beszűrődő, szőke fény foltokat vetett a képekre. Ebben a hatalmas, négyszögletes teremben semmi sem volt eleven – kivéve egy macskát; de a macska is megrémült tőlem, elmenekült. Mégis százötven szempár tekintetét éreztem magamon. Mindenki itt volt, aki 1875 és 1910 között a bouville-i előkelő társasághoz tartozott, férfiak meg asszonyok egyaránt; Renaudas és Bordurin festette meg őket, nagy gonddal. Ezek a férfiak építették fel a Sainte-Cécile-de-la-Mert. 1882-ben megalapították a Bouville-i Hajótulajdonosok és Nagykereskedők Egyletét, annak érdekében, hogy „erőteljes szövetségbe gyűjtsenek minden jóakaratú férfiút, aki a nemzeti felemelkedésért küzdve sakkban tartja a felforgató szándékú pártokat” ...Ők érték el, hogy Bouville a szén- és fakirakodás szempontjából legjobban felszerelt francia kereskedelmi kikötő lett. A rakpartok kiszélesítése és bővítése is az ő művük. Ők építették ki a kikötő pályaudvarát, és a meder kitartó kotrásával tíz méter hetven centiméterre mélyítették a horgonyzóhelyet (apály idején). A halászhajók űrtartalma, mely 1869-ben még csak ötezer tonna volt, munkájuknak köszönhetően húsz év alatt tizennyolcezer tonnára emelkedett. Semmilyen áldozattól sem riadtak vissza, hogy biztosítsák a dolgozó osztályok legjobb fiainak fölemelkedését, és ennek érdekében saját kezdeményezésükre különféle műszaki és szakmai iskolákat alapítottak, amelyek – hála magas pártfogásuknak – kivirágzottak. Letörték a kikötőmunkások híres sztrájkját 1898-ban, és föláldozták fiaikat a Haza oltárán I914-ben. Az asszonyok pedig, e harcos férfiak méltó élettársai, egy sereg jótékony célú egyletet, bölcsődét s nőket foglalkoztató műhelyt alapítottak. De mindenekelőtt hitvesek voltak és anyák. Fölnevelték bájos gyermekeiket, megtanították őket kötelességeikre és jogaikra, a vallás alapelveire és azoknak a hagyományoknak tiszteletére, amelyeknek Franciaország a létét köszönheti. Az arcképek többnyire sötétbarna színben voltak tartva. Az élénkebb színeket az illendőség kedvéért száműzte a két művész. Renaudas arcképein azonban, minthogy kivált aggastyánokat festett, a hószín haj és barkó élesen kiemelkedett a fekete háttérből; a művész főként a kezek ábrázolásában tűnt ki. Bordurin, aki egyszerűbben festett, feláldozta a kezeket, de az ő képein a keménygallérok úgy ragyogtak, akár a fehér márvány.

Irtózatos hőség volt, a teremőr halkan hortyogott. Végignéztem a szalon falain: csupa kéz és szem; itt-ott egy fényfolt eltakart egy-egy arcot. Amikor elindultam Olivier Blévigne arcképe felé, valami visszatartott: Pacôme, a nagykereskedő éppen szemmagasságból rám vetette tiszta tekintetét. Pacôme szálfa-egyenesen állt, fejét kissé hátravetette, egyik kezében cilindert és kesztyűt tartott, gyöngyszürke nadrágjához szorította őket. Nem bírtam megállni, hogy bizonyos tekintetben ne érezzék némi csodálatot iránta: semmi középszerűt sem láttam benne, semmit, amit kifogásolhatott volna a bírálat: kicsi lába volt, finom keze, széles birkózóválla, diszkrét választékosság és leheletnyi kis szeszélyes elegancia jellemezte. Udvariasan a nézők elé tárta sima, ránctalan arcát; sőt: alig észrevehető mosoly játszott ajkán. De két szürke szeme nem mosolygott. Körülbelül ötvenéves lehetett: olyan fiatal és üde, mint harmincesztendős korában. Szép férfi volt. Lemondtam róla, hogy rajtakapjam valami hibán. De ő, Pacôme, nem eresztett ki szorításából. Nyugodt és irgalmatlan ítéletet olvastam ki szeméből. És akkor megértettem, hogy mi minden választ el bennünket egymástól: az, hogy mit gondolok felőle, nem ér fel hozzá; legfeljebb ha lélektani elemzésként érdekli, mint egy regény témája. De engem úgy hasított ketté ítélete, mint egy pallos; még a létezéshez való jogomat is kétségbe vonta. Mert csakugyan így volt, tudtam is mindig: nincs jogom a létezéshez, semmi jogom hozzá. Véletlenül jöttem világra, úgy léteztem, akár egy kő, egy növény, egy mikroba. Életem csak úgy, vaktában hajtott ki, a szélrózsa minden irányában. Néha kusza jeleket küldött felém; máskor nem éreztem egyebet, csak valami tompa zajt, amelynek semmilyen következménye sem volt. De ami ezt a makulátlan, gyönyörű férfiút illeti, aki immár halott, ami Jean Pacôme-ot, Pacôme úrnak, a Nemzetvédelmi Bizottmány tagjának fiát illeti, vele másként állt a dolog: az ő szívének dobbanása és szerveinek tompa moraja egy-egy pillanatig tartó, tiszta jogként ért el hozzá. Hatvan esztendeig egy percnyi megtorpanás nélkül élt az élethez való jogával. Ó, az a csodálatos, szürke szempár! Soha, semmilyen kétely nem bújt meg benne. És Pacôme soha életében nem tévedett. Mindig teljesítette kötelességét, valamennyi kötelességét: fiúi, férji, atyai, főnöki kötelességét. És tántoríthatatlanul megkövetelte jogait: gyermekként azt a jogát, hogy jó nevelésben részesüljön egy példás családban, hogy patyolattiszta nevet és jól menő üzletet örököljön; férjként azt a jogát, hogy mindennel ellássák, gyöngéd szeretettel vegyék körül; főnökként azt a jogát, hogy szó nélkül engedelmeskedjenek neki. Kivételes karrierjén (napjainkban a Pacôme-család Bouville leggazdagabb családja), azt hiszem, egy pillanatig sem csodálkozott. Sohasem gondolt arra, hogy boldog-e, s amikor megengedett magának valamilyen élvezetet, alighanem mértékletesen tette, és azt mondta: „Most kikapcsolódom egy kicsit.” Ilyen módón az élvezet, mintegy joggá válva, elveszítette agresszív és sekélyes jellegét. Balján, néhány centiméterrel kékesszürke haja fölött, könyvespolcot pillantottam meg. Csupa díszkötés; alighanem klasszikusok munkái. Pacôme esténként, elalvás előtt, bizonyára néhány lapot olvasott „jó öreg Montaigne”-jéből, vagy elolvasta Horatius valamelyik ódáját latin eredetiben. Azt hiszem, néha, tájékozódásképpen, átfutotta egy-egy kortárs író könyvét, így ismerkedett meg Barrèsszel és Bourget-val. De csakhamar letette a könyvet az asztalra. Mosolygott. Tekintete elveszítette csodálatos, éberségét, csaknem réveteggé vált: „Mennyivel egyszerűbb és mennyivel nehezebb dolog kötelességünket teljesíteni!” Sohasem tartott önvizsgálatot: igazi vezető egyéniség volt. Rajta kívül még több vezető egyéniség lógott a falon: sőt, csupa vezető egyéniség. Az volt például az a szürkészöld, hatalmas aggastyán a karosszékben; fehér mellénye szerencsésen egészítette ki ezüstös haját. (Az arcképekből, amelyeket aggályos pontossággal festettek, főként erkölcsi épülés céljából, csöppet sem hiányzott a művészi igény.) Hosszú, finom kezét egy fiúcska fején nyugtatta. Pléddel borított térdén nyitott könyv hevert. De tekintete a távolba révedt. Mindent látott, ami a fiatalok számára láthatatlan még. Az arckép alá, az aranykeretre odaírták nevét: nyilván Pacôme-nak hívták, esetleg Parrottinnek vagy Chaigneau-nak. Eszembe sem jutott, hogy közelebb lépjek, és elolvassam: szeretteinek, ennek a kisfiúnak, önmagának számára ez az öregúr egyszerűen nagyapó volt; amikor úgy vélte, eljött az ideje annak, hogy föltárja unokája előtt roppant kötelességeit, harmadik személyben beszélt önmagáról: „Igérd meg nagyapádnak, drága gyermekem, hogy szófogadó leszel, és jövőre jól fogsz tanulni. Lehet, hogy nagyapa jövőre már nem lesz itt közöttetek.”

Életének estéjén mindenkire rávetült elnéző jóságának meleg fénye. Még én is, ha látna – de hát én áttetsző voltam szemében , még én is kegyelmet nyernék: arra gondolna, hogy nekem is voltak egykor nagyszüleim. Kívánságai már nem voltak: ebben a korban az embernek nincsenek vágyai. Semmit sem kíván, mindössze azt, hogy ha belép a szobába, mindenki halkítsa le a hangját, ha találkozik valakivel, annak mosolyában villanjon fel egy kis gyöngédség és tisztelet, menye pedig jelentse ki olykor: „Apuka csodálatos ember; fiatalabb, mint bármelyikünk”; semmit, mindössze azt, hogy ismerjék el: egyedül ő képes lecsillapítani unokájának dührohamait, ha kezét a gyerek fejére helyezi, és azután azt mondhassa: „Az ilyen nagy fájdalmakat csak nagyapa tudja megvigasztalni”; semmit, csak azt, hogy fia évenként egyszer-kétszer kikérje tanácsát a kényesebb kérdésekben egyszóval semmi egyebet, csak azt, hogy derűsnek, fölényesnek, nyugodtnak, végtelenül bölcsnek érezhesse magát. Az öregúr keze éppen hogy érintette unokájának fürtjeit: csaknem olyan volt ez a mozdulat, mint az áldásosztás. Vajon mire gondolt? Becsületes múltjára, amely jogot ad arra, hogy mindenről véleményt mondjon, és az övé legyen az utolsó szó. Nem, a múltkor nem hatoltam mélyére a dolognak: a tapasztalat sokkal több, mint pajzs a halál ellen; a tapasztalat voltaképpen jog: az aggastyánok joga. Aubry tábornok, amint szemmagasságban lógott a falon, hatalmas karddal oldalán, ugyancsak vezető egyéniség volt. És az volt Hébert elnök is, a kifinomult irodalmár, Impétraz barátja. Hosszúkás, szimmetrikus arc, véget nem érő áll, amelyet az ajka alatt kiinduló kis kecskeszakáll még jobban hangsúlyoz; kissé előrenyújtotta állkapcsát, oly derűsen, mint aki éppen egy szellemes megjegyzést tesz, elvi ellenvéleményt enged ki magából, mint diszkrét kis böfögést. Elmerengett, lúdtollat tartott kezében: olykor – meghiszem azt! – ő is kikapcsolódott egy kicsit, mégpedig oly módon, hogy költeményeket írt. De a szeme, az olyan volt, mint egy vezető egyéniségé: sasszem. És a közkatonák? A terem közepén álltam, komoly tekintetek kereszttüzében. Nem voltam nagyapa, nem voltam apa, még férj sem. Nem szavaztam, adót is alig fizettem: nem dicsekedhettem sem az adóalany, sem a választópolgár jogaival, sőt, még a tisztességes embernek azzal a szerényke jogával sem, amelyre húsz év engedelmes munka jogosítja a tisztviselőt. Kezdtem komolyan megdöbbenni tulajdon létemen. Nem vagyok-e látszat csupán? „Hé!, mondtam hirtelen, én vagyok a közkatona!” Elnevettem magam; nem haragudtam rájuk. Egy kövérkés, ötven körüli férfi udvariasan és kedvesen rám mosolygott; Renaudas festette; láthatólag nagy élvezettel, a lehető leggyöngédebb ecsetvonásokkal ábrázolta apró, húsos, jól formált fülét s főként hosszúkás, inas kezét, vékony ujjait: igazi tudós-vagy művészkéz. Nem ismertem ezt az arcot: úgy látszik, gyakran elsétálhattam arcképe előtt, de nem figyeltem föl rá. Közelebb léptem, elolvastam nevét: „Rémy Parrottin, született Bouville-ban, 1849-ben, a párizsi Orvosi Egyetem tanára. ” Parrottin: Wakefield doktortól hallottam róla: „Életemben egyetlenegyszer találkoztam igazi nagy emberrel. Rémy Parrottin volt az. 1904 telén hallgattam előadásait (mint tudja, két évig szülészetet tanultam Párizsban). Tőle tudtam meg, hogy mi is egy vezető egyéniség. Fluidum áradt belőle, szavamra mondom. Felvillanyozott bennünket, a világ végére is követtük volna. És emellett nagyvonalú gentleman volt: hatalmas vagyonának jó részét szegénysorsú diákok segélyezésére áldozta.” Ez a hatalmas tudós, amikor először hallottam nevét, mindjárt tiszteletet ébresztett bennem. Most itt álltam előtte, és ő rám mosolygott. Mennyi értelem és nyájasság volt a mosolyában! Kövérkés teste puhán pihent egy hatalmas bőrfotel mélyén. Ez a szerény tudós pillanatok alatt elérte, hogy mindenki fesztelenül érezze magát társaságában. Jelentéktelen, derék nyárspolgárnak nézte volna az ember, ha nem figyel fel értelemtől sugárzó tekintetére. Nem kellett sokáig találgatni, hogy mi okozta rendkívüli tekintélyét: azért szerették, mert Parrottin doktor mindent megértett; neki mindent el lehetett mondani. Egy kicsit Renanhoz hasonlított, csak disztingváltabb volt nála. Azok közé az emberek közé tartozott, akik így beszélnek: „A szocialisták? Hát, ami engem illet: én tovább megyek, mint ők!” Ha az ember követte ezen a veszedelmes úton, csakhamar el kellett távolodnia – borzongva bár – a családtól, a Hazától, a magántulajdontól, a legszentebb értékektől. Már-már abban is kételkedni kezdett az ember, hogy a polgári elitnek van-e joga az irányításhoz? De még egy lépés – és egyszerre csak visszaállt a régi rend. Csakhogy ezúttal szilárd érveken nyugodott. Az ember megfordult, és megpillantotta háta mögött a szocialistákat;

messzire elmaradtak, már egészen parányi emberkék voltak, zsebkendőjüket lobogtatták, és azt kiáltották: „Várjanak meg bennünket!” Egyébként azt is hallottam Wakefieldtől, hogy a Mester, ahogyan maga szokta mosolyogva mondani, szeretett „bábáskodni a lelkek születésénél”. Mindvégig fiatal maradt, mindvégig fiatalok vették körül: gyakran látott vendégül olyan jó családból származó ifjakat, akik az orvostudománynak szentelték magukat. Wakefield többször ebédelt nála. Étkezés után átmentek a dohányzóba. A Főnök ezeket az egyetemistákat, akik csak nemrég gyújtottak rá első cigarettájukra, úgy kezelte, mint felnőtt férfiakat: szivarral kínálta őket. Végigheveredett a kanapén, félig lehunyta szemét és tanítványainak figyelmes körében hosszasan beszélt. Felidézte emlékeit, anekdotákat mesélt, eleven és mély tanulságot vont le a történetekből. És ha akadt olyan e jól nevelt fiatalemberek közt, aki önfejűen eredeti elveket vallott, Parrottin iránta különlegesen érdeklődött. Beszéltette, figyelmesen meghallgatta, ötleteket adott neki, olyan témákat, amelyeken a fiatalember elgondolkozhatott. A dolognak szükségszerűen az lett a vége, hogy a fiatalember, akiben nemes eszmék éltek, akit idegesített rokonainak ellenséges álláspontja, aki belefáradt, hogy egyedül kell gondolkodnia egy egész világ ellen, egy szép nap megkérte a Főnököt, hogy fogadja négyszemközt, és félszegen dadogva közölte vele legtitkosabb gondolatait, felháborodását, reményeit. Parrottin keblére ölelte, s azt mondta: „Értem önt, az első naptól kezdve értettem.” Beszélgettek. Parrottin gondolatai magasan szárnyaltak, egyre magasabban, a fiatalember alig bírta követni őket. És egy-két efféle beszélgetés után észre lehetett venni, hogy az ifjú lázadó állapota javulásnak indult. Most már világosan látta önmagát, kezdte megérteni azokat az erős kötelékeket, amelyek családjához, környezetéhez fűzik; végül pedig: megértette a társadalom elitjének nagyszerű szerepét. És az eltévedt bárány, aki lépésről lépésre követte Parrottint, végül mintegy varázsütésre visszatért az Akolba, bűnbánón és immár mindent tisztán látva. „Több lelket gyógyított meg, zárta szavait Wakefield, mint ahány testet én.” Rémy Parrottin nyájasan rám mosolygott. Tétovázott, igyekezett megérteni helyzetemet, hogy azután szelíden változtatni tudjon rajta, és visszavezessen a karámba. De én nem féltem tőle: én ugyanis nem vagyok bárány. Elnéztem szép, magas, sima homlokát, kis pocakját, térdén nyugvó kezét. Visszamosolyogtam. Azután továbbsétáltam. Fivére, Jean Parrottin, a B.R.T. elnöke, két kézzel támaszkodott az iratokkal telezsúfolt íróasztal szélére; úgy állt ott, mint aki tudomására akarja hozni a látogatónak, hogy a kihallgatás véget ért. Tekintete rendkívüli volt; elvont tekintet, amelyben mégis jogok ragyognak. Vakító, káprázatos szeme szinte feledtette arcának többi részét. Az izzó szempár alatt megláttam keskeny, összeszorított, titokzatos ajkát. „Különös, mondtam magamban, mennyire hasonlít Rémy Parrottinre.” Megfordultam, a Nagy Főnökre pillantottam; és amikor ennek a hasonlóságnak fényében vizsgáltam Rémy Parrottin arcát, hirtelen valami sivár és kétségbeesett jelleget vettem észre szelíd vonásain: a családi jegyeket. Visszafordultam Jean Parrottinhez. Ez az ember olyan egyszerű volt, mint maga a gondolat. Nem maradt benne egyéb, mint a csontok, a halott hús és a Tiszta Jog. „A megszállottság tipikus esete” – gondoltam magamban. Ha a Jog valakit hatalmába kaparint, nincs többé olyan ördögűző, aki kikergetné onnan; Jean Parrottin egész életét arra áldozta, hogy ezen a Jogon elmélkedjék: erre, és semmi egyébre. Most például nem azt a kezdődő kis fejfájást erezné, amit én – mindig megfájdul a fejem, ha múzeumba megyek , hanem fájdalmas jogot a halántékában arra, hogy ápolják. Parrottint nem volt szabad elgondolkoztatni, nem volt szabad felhívni figyelmét az élet kellemetlen tényeire, saját, elkerülhetetlen halálára, mások szenvedéseire. Nem is kétséges: halálos ágyán, abban a percben, amikor az emberek – Szókratész óta – néhány fennkölt szót szoktak mondani, Jean Parrottin azt mondta hitvesének, amit egyik nagybátyám a feleségének, amikor tizenkét éjszakát virrasztott át mellette: „Neked, Thérése, nem köszönök semmit; csak a kötelességedet teljesítetted.” Ha egy férfi eljut idáig, meg kell emelnünk előtte kalapunkat. Szeme, amelyet elképedve bámultam, jelezte, hogy elbocsátott. De én nem mentem el: elszántan indiszkrét voltam. Mivel az Escorial könyvtárában egyszer hosszasan elnéztem II. Fülöp arcképét, tudtam, hogy amennyiben az ember farkasszemet néz egy olyan arccal, amelyről sugárzik jogainak tudata, ez a sugárzás előbb-utóbb kialszik, és hamuszínű üledék marad a helyén: engem ez az üledék érdekelt.

Parrottin sokáig ellenállt. De aztán, hirtelen, kialudt a tekintete, a festmény fakó lett. Mi maradt belőle? Két vak szeme, keskeny ajka, amely olyan volt most, mint egy döglött kígyó, és orcája. Sápadt, kerek gyerekorca. Betöltötte a vásznat. Ezt az arcot sohasem látták a B.R.T. tisztviselői: nem maradtak elég sokáig Parrottin irodájában. Amikor beléptek, szemben találták magukat ezzel a félelmetes tekintettel, mint egy fallal. Parrottin arca a tekintet bástyája mögé bújt, fehéren és puhán. Vajon hány évnek kellett eltelnie, hogy felesége észrevegye? Kettőnek? Ötnek? Elképzelem, amint egy szép nap, amikor férje ott aludt mellette, és végigsiklott az orrán egy holdsugár, vagy amikor ejtőzés közben, hátradőlve egy karosszékben, félig behunyva szemét, nagy nehezen emésztett, s a nap foltot vetített állára – igen, akkor az arcába mert nézni a felesége, s rádöbbent, hogy férjének teste védtelen, puffadt, tésztás, szinte obszcén. És nem is kétséges: Parrottinné attól a naptól kezdve átvette az uralmat a házban. Eltávolodtam néhány lépést a képtől, egyetlen pillantással valamennyi nagy férfiút felmértem: Pacôme-ot, Hébert-t, az elnököt, a két Parrottint, Aubry tábornokot. Cilindert viseltek valamennyien; Vasárnaponként a rue Tournebride-on összetalálkoztak Gratien úrnak, a polgármesternek nejével, akinek álmában megjelent Szent Cecília. Azzal a szertartásos, széles mozdulattal üdvözölték, amelynek titkát manapság már senki sem ismeri. Valamennyiüket tökéletes pontossággal ábrázolták, de arcuk a vásznon mégsem árult el semmit a férfiarcok titokzatos gyöngeségéből. Arcbőrük, még a legpetyhüdtebb is, sima volt, akár a porcelán: hiába kerestem rajtuk valami távoli rokonságot a fákkal és állatokkal, a föld, avagy a víz gondolataival. „Életükben sem éreztek efféle hajlandóságot” – gondoltam magamban. De mielőtt az utókorra hagyták volna nevüket, rábízták magukat egy hírneves festőművészre, hogy varázsolja arcukra mindazokat a mederkotrásokat, kútfúrásokat, öntözési munkálatokat, melyeknek révén Bouville környékén mindenütt átalakították a tengert meg a mezőket. Lám, Renaudas és Bordurin segítségével az egész Természetet leigázták: odakint és odabent egyaránt. Amit ezek a sötét színben tartott képek elém tártak, az maga az ember volt, az ember által másodszor is elgondolva, egyetlen ékessége pedig az ember leggyönyörűbb vívmánya: az Ember és a Polgár Jogainak csokra. Minden hátsó gondolat nélkül csodáltam az emberi világot. Egy úr meg egy hölgy lépett a terembe. Sötét ruhát viseltek; szerettek volna minél jobban összehúzódni. Döbbenten torpantak meg a küszöbön, az úr gépiesen leemelte kalapját. „Istenem!”, mondta a hölgy roppant megilletődötten. Elsőnek az úr nyerte vissza hidegvérét. Tiszteletteljes hangon így szólt: „Egy egész korszak!” „Igen, mondta a hölgy, nagyanyám korszaka.” Előrejöttek néhány lépést, tekintetük találkozott Jean Parrottin tekintetével. A hölgy tátott szájjal bámulta, az úr riadtan állt: alázatos, szerény emberke, alighanem volt már része efféle félelmes pillantásokban, hirtelen félbeszakított audienciákban. Szelíden megfogta felesége karját: „Nézd csak azt ott”, mondta. Rémy Parrottin mosolya mindig feloldotta az alázatos, szerény emberek feszélyezettségét. Az asszony odalépett a képhez, és lelkiismeretesen elolvasta a feliratot: „Rémy Parrottin arcképe. Született Bouville-ban, 1849-ben, a párizsi Orvosi Egyetem tanára. Renaudas munkája.” „Parrottin, a Természettudományos Akadémia tagja!, mondta a férj. És Renaudas, az Akadémia tagja festette! Maga a Történelem!” A hölgy bólintott, majd a Nagy Főnökre pillantott: „Milyen szép férfi, mondta, és milyen intelligens az arca!” A férj széles mozdulattal válaszolt: „Ezek az emberek teremtették Bouville-t”, mondta egyszerűen. „Okos ötlet volt idegyűjteni őket, egybe”, mondta ellágyulva az asszony. Három közkatona a hadgyakorlaton – azok voltunk a hatalmas teremben. A férj halkan, tiszteletteljesen nevetett, majd ijedten rám pillantott, és rögtön el is hallgatott. Arrébb sétáltam, megálltam Olivier Blévigne arcképe előtt. Szelíd öröm fogott el: hát igen, igazam volt! Csakugyan komikus. Az asszony odalépett mellém.

„Gaston, mondta hirtelen felbátorodva, gyere csak ide!” A férj közeledett: „Nézd csak, folytatta az asszony, ennek itt utcája is van: ez itt Olivier Blévigne. Tudod, az a kis utca, amely föl vezet a Zöld-dombra, mindjárt Jouxtebouville előtt.” És nyomban így folytatta: „Nem lehetett valami puha ember.” „Hát nem. A hőbörgők alighanem emberükre találtak benne.” Hozzám intézte a mondatot. Szeme sarkából rám nézett, aztán elkacagta magát, ezúttal már hangosabban, oly önhitten és fontoskodón, mintha ő maga volna Olivier Blévigne. Olivier Blévigne nem nevetett. Állát görcsösen előretolta, ádámcsutkája kidudorodott. Egy percnyi néma csönd és önkívület. „Mintha mindjárt életre kelne”, mondta a hölgy. A férj udvariasan magyarázni kezdett: „Gyapotnagykereskedő volt. Aztán politizált is, képviselővé választották.” Ezt már régen tudtam. Két évvel ezelőtt megkerestem a nevét Moreilet abbé könyvében, a Bouville nagy fiainak kis lexikoná-ban. Ki is másoltam a vonatkozó cikket. „Blévigne, Olivier-Martial, az előbbi fia, született és meghalt Bouville-ban (1849-1908). Párizsban jogi tanulmányokat folytatott, 1872-ben elnyerte a licenciátusi címet. Mivel erősen hatott rá a Kommün felkelése, mely egyébként – mint sok párizsit – arra kényszeritctte, hogy Versailles-ba meneküljön, és a Nemzetgyűlés oltalma alá helyezze magát, ifjan, amikor a fiataloknak általában még csak az élvezeteken jár az eszük, megesküdött, hogy »életét a Rend helyreállításának fogja szentelni«. Szavát megtartotta: amint visszaérkezett városunkba, megalapította a híres Rend-klubot, ahol hosszú éveken keresztül Bouville legelőkelőbb kereskedői és hajótulajdonosai találkoztak esténként. Az arisztokratikus társaság, melyről tréfásan azt mondták, hogy nehezebb tagjává lenni, mint a Jockey-klubnak, I9o8-ig igen üdvös hatással volt nagy kereskedelmi kikötőnk életére. Olivier Blévigne 188o-ban nőül vette Marie-Louise Pacôme-ot, Charles Pacôme nagykereskedő (l. ott) legfiatalabb leányát, s apósának halála után megalapította a Pacôme-Blévigne és fia-céget. Nem sokkai később aktív részt vett a politikai életben, és képviselőnek is fellépett. »A haza, mondotta egy híres beszédében, igen súlyos kórban szenved: az uralkodó osztály már nem vállalja az irányítás szerepét. Vajon ki fogja irányítani hazánkat, uraim, ha azok, akiket örökölt jogaik, neveltetésük, tapasztalataik a legalkalmasabbá tesznek a hatalom gyakorlására, fáradtságból vagy kedvetlenségből nem vállalkoznak rá? Gyakran mondottam: az irányítás nem joga az elitnek, hanem elsőrendű kötelessége! Uraim, felkérem önöket: állítsuk vissza a tekintélyelvet!« 1885. október 4-én választották meg első ízben, majd minden választáson ismét képviselő lett. Erőteljes, szenvedélyes ékesszólás jellemezte nagyszámú, ragyogó beszédét. 1898-ban, amikor kitört az iszonyatos sztrájk, éppen Párizsban volt. Azonnal hazatért Bouville-ba, s az ellenállás szervezője lett. Ő kezdeményezte a tárgyalásokat a sztrájkolókkal. A tárgyalásokat, amelyeket egyébként békülékeny légkör jellemzett, megszakította a jouxtebouville-i összetűzés. Mint ismeretes, a katonaság tapintatos közbelépése lecsillapította a kedélyeket. Fiának, Olivier-nek korai halála – aki fiatalon bekerült a Katonai Műszaki Főiskolára, s akiből apja »vezető egyéniséget akart nevelni« – rettenetes csapás volt számára. Olivier Blévigné nem tudott felépülni fájdalmából, és két év múlva, 1908 februárjában meghalt. Beszédeinek gyűjteményei: Az erkölcs ereje (1894; elfogyott); A büntetés kötelessége (1900; ennek a gyűjteménynek valamennyi beszédét a Dreyfus-ügy kapcsán mondotta el; elfogyott); Akarat (1902; elfogyott). Halála után adták ki utolsó beszédeit és barátaihoz intézett leveleinek egy részét Labor improbus címmel (Plon, 1910). – Ikonográfia: a bouville-i múzeumban őrzik Bordurin kitűnő arcképét.” Kitűnő arckép? Hát jó, legyen az. Olivier Blévigné fekete kis bajuszt viselt, olajbarna arca hasonlított kissé Maurice Barrés arcára. A két férfi nyilván ismerte is egymást: a parlamentnek ugyanabban a padsoraiban ültek. De a bouville-i képviselő nem volt olyan fesztelen, hanyag ember, mint a Hazafias Liga elnöke. Oly merev volt, mintha karót nyelt volna, s úgy ugrott elő a festményről, mint egy krampusz a

dobozból. Szeme szikrát szórt: pupillája sötét volt, szaruhártyája pirosas. Telt ajkát összepréselte, jobb kezét melléhez szorította. Mennyit zaklatott, mennyit ingerelt ez az arckép! Blévigne olykor roppant magas, máskor roppant alacsony emberként jelent meg előttem. De most már tudtam, hogy mihez tartsam magam. Az igazságról a Bouville-i Fidibusz-ból értesültem. Az 1905. november 6-i számot teljes egészében Blévigne-nek szentelték, ő szerepelt a címlapon is; picike kis ember, Combes apó sörényébe kapaszkodva; a képaláírás így hangzott: A Bolha meg az Oroszlán. És mindjárt az első oldalon kiviláglott az igazság: Olivier Blévigne egy méter ötvenhárom magas volt. Az élclap kigúnyolta alacsony termetét és selypegő hangját, amelyen oly sokszor mulatott a Parlament. Azzal vádolták, hogy cúgos cipőjébe gumimagasítót rejt. Felesége viszont, Blévigne-né, született Marie-Louise Pacôme, olyan volt, mint egy égimeszelő. „Elmondhatjuk tehát, hogy oldalbordája kétszer olyan nagy, mint ő maga” – írta a humorista. Egy méter ötvenhárom! Hát persze: Bordurin, nagy gonddal, csupa olyan tárgyat festett köréje, amelyek semmiképp sem mutatták alacsonynak: egy puffot, egy alacsony karosszéket, egy könyvespolcot, néhány tizenkettedrét alakú könyvvel, alacsony, egylábú asztalkát. Éppolyan magasnak ábrázolta, mint szomszédját, Jean Parrottint, s a két arckép méretei is teljesen egyformák voltak. Amiből az következett, hogy az asztalka az egyik festményen csaknem olyan magas volt, mint a hatalmas asztal a másikon, a puff pedig Parrottin válláig ért volna. Az ember akaratlanul, ösztönösen összehasonlította a két képet: hát persze, hogy ez okozta bennem a kínos érzést! Most már legszívesebben elnevettem volna magam! Egy méter ötvenhárom! Ha beszélni akartam volna Blévigne-nyel, kénytelen lettem volna lehajolni vagy behajlítani a térdem. Már nem csodálkoztam azon, hogy Olivier Blévigne szenvedélyes mozdulattal a magasba emeli orrát: az ilyen termetű emberek sorsa mindig néhány hüvelykkel a fejük fölött dől el. Ó, a művészet csodálatos hatalma! Ebből az apró termetű, sipító hangú emberkéből semmi sem marad az utókorra, csak ez a fenyegető arc, ez a kevély mozdulat, ez a bősz bikatekintet. Az egyetemi hallgató, aki megrémült a Kommüntől, a picike, dühöngő képviselő: íme, ezt az embert ragadta el a halál. De – hála Bordurinnek – a Rendklub elnöke, az Erkölcsi Erők szónoka halhatatlanná vált. „Ó, szegény kis Pipo!” A hölgy fojtott kiáltást hallatott: Octave Blévigne-nek, „az előbbi fiá”-nak arcképe alá kegyeletes kéz odaírta: „Meghalt a Katonai Műszaki Főiskolán, 1906-ban.” „Meghalt! Akárcsak az Arondel-fiú. Értelmes arca volt. Hogy szenvedhetett az édesanyja! Túlságosan megterhelik a diákokat ezeken az előkelő főiskolákon! Még álmukban is dolgozik az agyuk. Egyébként imádom a kétsarkú kalapot: olyan csinos! Ezek is tollbokrétát viselnek a kalapjukon?” „Nem, csak a saint-cyriek.” Elnéztem én is a fiatalon elhunyt katonai műszaki főiskolást. Már viaszos arcbőréből és konformista bajuszkájából meg lehetett volna jósolni, hogy hamarosan meghal. Egyébként alighanem előre látta jövőjét: távolba meredő tekintetében rezignáció bújt meg. De a fejét, azt fölszegte: aki ezt az egyenruhát viseli, az a Francia Hadsereget képviseli! Tu Marcellus eris! Manibus date lilia plenis... Egy letört rózsa, egy halott műszaki iskolás: van-e ennél szomorúbb? Lassan végigballagtam a hosszú csarnokon; útközben, anélkül hogy megálltam volna, sorra köszöntöttem a félhomályból is előködlő, disztingvált urakat: Bosso úr, a Kereskedelmi Törvényszék elnöke, Faby úr, a bouville-i autonóm kikötő igazgatótanácsának elnöke, Boulange úr, nagykereskedő és b. családja, Rannequin úr, Bouville polgármestere, De Lucien úr, Bouville szülötte, Franciaország washingtoni nagykövete, költő, egy ismeretlen úr megyefőnöki egyenruhában, Marie-Louise nővér, az Árvaház főnökasszonya, Théréson úr és neje, Thiboust-Gouron úr, békebírósági tanácselnök, Bobot úr, a Tengerészeti Hivatal igazgatója, Brion, Minette, Grelot, Lefèvbre urak, Pain doktor és neje, végül pedig maga Bordurin, akinek arcképét fia, Pierre Bordurin festette meg. Csupa tiszta, hideg tekintet, finom arcvonások, keskeny ajkak; Boulange úr hatalmas volt és türelmes, Marie-Louise nővér buzgón kegyes, Thiboust-Gouron önmagával szemben éppoly szigorú, mint másokkal. Thérésonné kérlelhetetlenül harcolt a testét marcangoló, kegyetlen kór ellen. Elgyötrött szája rettenetes szenvedésről beszélt. De ez a kegyes

hölgy sohasem ejtette ki száján azt a szót, hogy „fáj”. Mindig legyűrte fájdalmát: példásan irányította háztartását, és elnökölt a jótékonysági intézmények ülésein. Néha, egy mondat kellős közepén, lassan lehunyta szemét; arca ilyenkor szinte élettelenné vált. De az elernyedés csak egy pillanatig tartott; Thérésonné máris kinyitotta szemét, folytatta a mondatot. És a jótékony célú műhelyben, ahol csupa nő dolgozott, mindenki azt suttogta: „Szegény Thérésonné! Sohasem panaszkodik.” A Bordurin-Renaudas-terem másik végébe értem. Megfordultam. Isten veletek, ti gyönyörű liliomok, amint a kis festett szentélyekben ragyogtok, isten veletek, gyönyörű liliomok – minden büszkeségünk és életünk értelme! Isten veletek, ti aljas gazemberek. Hétfő Nem folytatom a könyvet Rollebonról; kész, képtelen vagyok folytatni. Mit kezdjek az életemmel? Három óra volt. Asztalomnál ültem; letettem magam mellé azt a levélköteget, amelyet Moszkvában loptam el. És azt írtam: „Szándékosan a lehető legijesztőbb híreket terjesztették róla. Rollebon alighanem felült ezeknek a mesterkedéseknek, hiszen szeptember 13-án azt írta unokaöccsének, hogy elkészítette végrendeletét.” A márki itt volt: addig is, míg végleg beleépítem a történelmi létezésbe, kölcsönadtam neki a magam életét. A gyomromban éreztem, mint valami könnyű meleget. Hirtelen eszembe jutott egy ellenvetés, amit minden bizonnyal felhoznak majd: Rollebon egyáltalán nem volt őszinte unokaöccsével; arra gondolt, hogy amennyiben az államcsíny nem sikerül, mentőtanúként hivatkozik rá I. Pál előtt. Igen valószínű, hogy a végrendelet-históriát csak azért találta ki, mert így akarta naivnak feltüntetni magát. Jelentéktelen ellenvetés; kár szót vesztegetni rá. Mégis elég volt ahhoz, hogy rosszkedvű gondolatokat ébresszen bennem. Hirtelen felmerült előttem a Camille-féle vendéglő kövér kiszolgálónője, Achille úr rémült arca, az a terem, ahol pontosan megéreztem, hogy itt felejtettek, itt hagytak a jelenben. „Hogyan? – gondoltam holtfáradtan. – Én, aki képtelen voltam megőrizni saját múltamat, hogyan remélhetném, hogy meg tudom menteni egy másik ember múltját?” Kezembe vettem a tollat, és megpróbáltam folytatni a munkát; torkig voltam a múltról, a jelenről, a világról való elmélkedéssel. Egyetlen dologra vágytam: hagyjanak békén, hagyják, hogy nyugodtan befejezhessem a könyvem. De amikor tekintetem a fehér papírkötegre esett, magával ragadott ez a látvány, s tollal kezemben a vakító papírt néztem: milyen kemény, milyen feltűnő, milyen jelenvaló! Nem volt benne egyéb, mint jelenvalóság. A betűk, amelyeket az imént vetettem papírra, meg sem száradtak még, s már nem voltak az én tulajdonom. „Szándékosan a lehető legijesztőbb híreket terjesztették róla...” Ezt a mondatot én eszeltem ki, a mondat egy ideig lényem része volt. Most itt volt a papíron: az ellenségem. Nem ismertem föl. Már azt sem tehettem meg, hogy még egyszer végiggondoljam. Itt volt, előttem, hiába kerestem volna rajta eredetének jegyét. Bárki más is leírhatta volna. És én, én nem voltam bizonyos benne, hogy én írtam. A betűk már nem ragyogtak, megszáradtak. Ez is eltűnt: még tünékeny ragyogásukból sem maradt semmi. Aggódó pillantást vetettem a szobára: a jelen, mindenütt csak a jelen. Könnyű és erős bútorok, begyepesedve jelenükbe, egy asztal, egy ágy, egy tükrös szekrény – és én magam. A jelen igazi természete lepleződött le: az volt a jelen, ami létezik, s mindaz, ami nem volt jelen, nem is létezett. A múlt nem létezett. Egyáltalán nem létezett. Sem a dolgokban, sem gondolataimban. Arra, hogy tulajdon múltam kisiklott kezemből, természetesen már rég rájöttem. De mindeddig azt hittem, hogy egyszerűen eltűnt a kezem ügyéből. A múlt az én számomra nem volt egyéb, mint nyugdíjba vonulás: a létezés másféle módja, a szünidő és tétlenség állapota; minden esemény, amikor véget ért szerepe, annak rendje és módja szerint önmagától bebújt egy dobozba, és tiszteletbeli eseménnyé vált: hiszen oly nehéz elképzelni a semmit. De most már tudtam: a dolgok pontosan azonosak azzal, aminek látszanak – és mögöttük... mögöttük nincs semmi.

Ez a gondolat fogva tartott még néhány pillanatig. Azután heves mozdulatot tettem, hogy kiszabadítsam magam ebből a szorításból, s magamhoz húztam a papírblokkot. „.. .hogy elkészítette végrendeletét.” Egyszerre csak rettenetes émelygés fogott el, kezemből kiesett a toll, tintát frecskendezett széjjel. Mi történt? Rám jött az Undor? Nem, ezúttal nem erről volt szó, a szoba éppoly jóakaratúnak mutatkozott, mint máskor. Legfeljebb ha az asztalt éreztem nehezebbnek, vastagabbnak, töltőtollamat tömörebbnek. Nem történt más, mint hogy Rollebon márki meghalt – ezúttal másodízben. Az előbb még itt volt bennem, békésen és melegen, olykor éreztem, hogy megmozdul. Eleven volt, nagyon is az, elevenebb, mint én vagy az Autodidakta vagy a Vasutasok-vendéglőjének tulajdonosnője. Persze megvoltak a maga szeszélyei, néha napokig nem mutatkozott; de gyakran megtörtént, hogy szép időben – akárcsak az időjárást jelző kis figura – kidugta orrát, és én megpillanthattam sápadt, kék arcát. És amikor nem mutatkozott, akkor is érztem súlyát a szívemen, s ő teljesen kitöltött engem. És most hirtelen elillant. Éppen úgy, mint a megszáradt tintából a betűk friss ragyogásának emléke. Az én hibám: kimondtam az egyetlen szót, amit nem lett volna szabad kiejtenem: kijelentettem, hogy a múlt nem létezik. És Rollebon márki hirtelen, nesztelenül, visszasüllyedt a semmibe. Fölemeltem a márki leveleit, kétségbeesve tapogattam őket. „Pedig – mondtam magamban , pedig ő írta ezeket a sorokat, valamennyit ő írta. Fölébe hajolt ennek a papírlapnak, ujját rányomta, nehogy elmozduljon tolla alatt.” Késő: ezeknek a szavaknak már nem volt értelmük. Nem létezett már egyéb, csak a megsárgult papírlapok, amiket kezemben tartottam. Bonyolult története volt ezeknek a leveleknek: Rollebon unokaöccsét 1810-ben meggyilkolta a cár rendőrsége, iratait elkobozták, és a titkos levéltárba szállították, majd száz év múlva, amikor a Szovjet átvette a hatalmat, átvitték őket az Állami Könyvtárba: innen loptam el én a leveleket 1923-ban. De hát ez sem látszott valóságosnak, ez a lopás, amit én követtem el, nem őriztem róla semmilyen valóságos emléket. Ha meg akarom magyarázni, hogy ezek a levelek miképpen kerültek szobámba, nem lett volna nehéz akár száz valószerűbb történetet kitalálni: csakhogy ezekhez az érdes lapokhoz viszonyítva valamennyi történet üres és könnyű volna, mint a szappanbuborék. Ha kapcsolatba akarok kerülni Rollebon márkival, nem számíthatok rájuk; még az is jobb, ha akár asztaltáncoltatáshoz folyamodom. Rollebon nem létezett többé. Egyáltalán nem létezett. Ha megmaradt belőle egy-két csont, az is csak önmaga kedvéért létezett, függetlenül mindentől, nem volt egyéb, mint egy kis foszfát és mész, só meg víz. Utolsó kísérletet tettem; elismételtem magamban Madame de Genlisnak azokat a szavait, amelyekkel föl szoktam idézni a márkit: „Ráncos, tiszta, helyes kis arcát himlőhelyek pettyezték; sajátos malícia tükröződött rajta, s ez, bármennyire igyekezett is leplezni, szembeszökő volt.” És engedelmesen megjelent Rollebon arca, hegyes orra, kék orcája, a mosolya. Kedvemre formálhattam vonásait, sőt, talán még könnyebben, mint azelőtt. Csakhogy ez sem volt több, mint bennem kialakult kép, fikció. Fölsóhajtottam, hátradőltem a széken. Úgy éreztem, pótolhatatlan veszteség ért. Négy órát harangoznak. Egy órája ülök itt, lógó karral. Sötétedik. Ettől eltekintve semmi sem változott a szobában: a fehér papiros most is itt fekszik az asztalon, a töltőtoll meg a tintatartó mellett... De erre a megkezdett papírlapra soha többé nem írok semmit. Soha többé nem megyek végig a rue des Mutilés-n meg a boulevard de la Redoute-on, hogy belépjek a könyvtárba, és kutassak a levéltári anyagban. Kedvem volna fölugrani, és kirohanni ebből a szobából, csinálni valamit, bármit, hogy elkábítsam magam. De ha megmoccanok, ha nem ülök teljes mozdulatlanságban, igen, tudom, akkor bekövetkezik. Nem akarom, hogy ismét bekövetkezzék. Semmi kedvem hozzá. Nem mozdulok; gépiesen elolvasom a befejezetlenül hagyott bekezdést: „Szándékosan a lehető legijesztőbb híreket terjesztették róla. Rollebon alighanem felült ezeknek a mesterkedéseknek, hiszen szeptember 13-án azt írta unokaöccsének, hogy elkészítette végrendeletét.” A Rollebon-féle nagy kalandnak, akár egy nagy szenvedélynek, vége. Valami mást kell találnom. Néhány évvel ezelőtt, Sanghajban, Mercier irodájában, hirtelen fölocsúdtam egy álomból, fölébredtem. Azután más álmot láttam: a cári udvarban éltem, palotákban, ahol olyan hideg volt, hogy télen jégcsapok

keletkeztek az ajtók fölött. És most, ma, fölébredtem, előttem egy köteg fehér papír. A fáklyák, a fagyos ünnepélyek, az egyenruhák, a gyönyörű, didergő női vállak eltűntek. És helyükön itt maradt valami ebben a langyos szobában, valami, amit nem akarok meglátni. Rollebon márki a szövetségesem volt: szüksége volt rám a létezése érdekében, s nekem szükségem volt rá, hogy ne érezzem a létezésemet. Én szállítottam a nyersanyagot, azt az anyagot, amellyel bőségesen rendelkeztem, és amellyel nem tudtam mit kezdeni: a létezést, tulajdon létezésemet. Neki az volt a szerepe, hogy kifejezzen valamit. Itt állt velem szemben, hatalmába kaparintotta az életem, hogy így fejezze ki a magáét. Már nem is vettem észre, hogy létezem, nem is önmagamban léteztem, csak őbenne; az ő kedvéért ettem, az ő kedvéért lélegeztem, minden mozdulatomnak kinti értelme volt, ott, szemben velem, őbenne; nem láttam már a kezem, amely betűket ró a papírra, a mondatot sem, amelyet leírok – de a papír mögött ott láttam a márkit, aki megköveteli ezt a mozdulatot, akinek ez a mozdulat meghosszabbítja, megszilárdítja létezését. Eszköz voltam csupán, amely életre hívja, ő volt életem értelme, megszabadított önmagamtól. Most mihez fogok kezdeni? Az a fő, hogy ne mozduljak, meg se moccanjak... Jaj! Ezt a vállmozdulatot nem bírtam visszatartani. Az a bizonyos dolog, ami várakozott mostanáig, fölriadt, és rám rontott, most hatol belém, tele vagyok vele. – Egyébként az a bizonyos dolog nincs is: a Dolog én vagyok. A létezés fölszabadulva, elszabadulva elönt. Létezem. Létezem. Milyen édes, milyen édes, milyen lassú érzés. És könnyű is: mintha magától lebegne a levegőben. Mozog. Mindenütt érintések olvadnak és foszlanak szét. Milyen édes, milyen édes érzés. Gyöngyöző víz van a számban. Lenyelem a vizet, lecsúszik torkomon, simogat – és lám, megint víz van a számban. Most már mindörökre egy kis fehéres tócsa lesz a számban, szelíden cirógatja nyelvem. És a tócsa, az is én vagyok. A nyelv is én vagyok. A torok is én vagyok. Látom a kezem, itt fekszik az asztalon. Él a kezem – én vagyok az is. A kéz szétnyílik, az ujjak kifeszülnek, mutatnak valamit. A kezem a hátán fekszik. Elém tárja kövér hasát. Olyan, mint egy állat, amely hanyatt fekszik. Az ujjak az állat lábai. Azzal szórakozom, hogy mozgatom őket, nagyon gyorsan, akár egy hátára pottyant rák a lábait. A rák meghalt: lábai összezsugorodnak, visszahúzódnak kezem hasába. Látom a körmöket – az egyetlen részt belőlem, ami nem él. És még az is! A kezem megfordul, hasra fekszik, most hátát mutatja felém. Ezüstös, sápadtan ragyogó hát – mint egy hal, éppolyan volna, ha az ujjpercek ízületeinél nem nőnének vörös szőrszálak. Érzem a kezemet. Én vagyok ez a két állat, amely karom végében ide-oda mozog. Kezem megkaparja az egyik lábat a másik láb karmával; érzem a súlyát az asztalon, mert az asztal nem én vagyok. Hosszú, hosszú ideig érzem ezt a súlyt, az érzés nem akar elmúlni. Semmi oka sincs, hogy elmúljék. De hosszú távon elviselhetetlen... Visszahúzom a kezem, zsebre vágom. De a szöveten keresztül is rögtön megérzem combom melegét. Azonnal kirántom a kezem a zsebemből; hagyom, hogy lelógjon a szék karfájáról. Most a karom végén érzem a súlyát. Húz egy kicsit, puhán, lanyhán, de húz, létezik. Föladom a harcot: bárhová teszem is, a kezem változatlanul létezni fog, én pedig változatlanul érezni fogom, hogy létezik; képtelen vagyok megsemmisíteni a kezemet vagy a testem többi részét, az ingemet bemocskoló, nyirkos meleget, ezt az egész, langyos zsírtömeget, amely lustán mozog, mintha kanállal kavargatnák, képtelen vagyok megsemmisíteni mindezeket az érzéseket, amelyek föl-alá járnak, sétálnak bennem, csípőmtől hónaljamig szaladgálnak, vagy szelíden vegetálnak egy megszokott zugban reggeltől estig. Felriadok: ha legalább azt meg tudnám akadályozni, hogy gondolkodjam, máris jobb lenne a helyzet. Nincsen érdektelenebb dolog, mint egy gondolat. Még az emberi testnél is érdektelenebb. Nyúlik, soha sincsen vége, azután furcsa szájízt hagy maga után. Meg aztán ott vannak a szavak a gondolatokban, az állandóan visszatérő, befejezetlen szavak, mondattöredékek: „Be kell fejez... Léte... Halál... Roll... márki meghalt... Nem vagyok... Léte...” így megy ez, folyik egyre, és soha sincs vége. Rosszabb, mint bármi, mert felelősnek érzem magam, cinkostársnak. Itt van például ez a gyötrö kérődzés: létezem, én tartom fent ezt a létezést. Én. A test, ha egyszer elkezdődött a dolog, magától él. De a gondolatot én folytatom, én fejtem ki. Létezem. Azt gondolom, hogy létezem. Ó, micsoda hosszú-hosszú szerpentin ez a létérzés – és én göngyölítem le, lassan... Ha meg tudnám akadályozni, hogy gondolkodjam! Megpróbálom, sikerül is: úgy érzem, mintha füsttel telne meg a fejem... de hiába, máris újrakezdődik: „Füst... nem gondolkodni...

Nem akarok gondolkodni... Azt gondolom, hogy nem akarok gondolkodni. Nem szabad azt gondolnom, hogy nem akarok gondolkodni. Mert az is csak gondolat.” Hát sohasem lesz vége?! A gondolatom én vagyok: ezért nem bírom abbahagyni. Létezem, mert gondolkodom... és nem tudom megakadályozni, hogy gondolkodjam. Most is – bármilyen szörnyű , ha létezem, azért létezem, mert iszonyodom a létezéstől. Én magam vagyok az, én, aki kihúzza magát a semmiből, amire törekszik: gyűlöletem a létezés ellen, utálatom a létezéstől csupán megannyi módja annak, hogy biztosítsam létezésemet, hogy belemerüljek tulajdon létezésembe. Mögöttem születnek a gondolatok, mint örvénylő szédülés, érzem, hogy megszületnek koponyafalam mögött... ha hagyom, előrejönnek, két szemem közé – és én mindig hagyom, és a gondolat nőni kezd, növekedik, íme, milyen óriási, teljesen betölt, és újjáteremti létezésemet. A nyálam édeskés, testem langyos; üresnek érzem magam. Bicskám az asztalon. Kinyitom. Miért ne? Annyi bizonyos, hogy változtatna valamit a helyzeten. Bal kezem a jegyzőfüzetre teszem, és alaposan beleszúrok tenyerembe. A mozdulat túlságosan ideges volt; a penge félrecsúszott, a seb felületi. Vérzik. Na és? Mi változott? Mégis elégedetten nézem, hogy a fehér papírlapon, az előbb odarótt sorokon kis vértócsa képződött, amely – végre! – már nem azonos velem. Négy sor írás és egy vérfolt a papírlapon – ez aztán csakugyan szép emlék. Oda kellene írnom alája: „Ezen a napon elhatároztam, hogy nem írom meg a könyvet Rollebon márkiról.” Kössem be a kezem? Habozom. Nézem az egyhangú kis vérpatakot. Máris alvadni kezd. Kész. Bőröm, a seb körül, olyan, mintha rozsdás volna. A bőr alatt nem marad egyéb, mint egy kis érzet, amely éppolyan, akár a többi, talán még érdektelenebb. Fél ötöt harangoznak. Fölállok, a hideg ing bőrömhöz tapad. Elmegyek. Minek? Egyszerűen azért, mert most már semmi okom rá, hogy ne menjek el. Ha itt maradnék is, ha csöndesen meghúznám magam egy sarokban, akkor sem feledkeznék meg magamról. Itt volnék, súlyom ránehezedne a padlóra. Vagyok. Az utcán veszek egy újságot. Szenzációs. Megtalálták a kis Lucienne holttestét! Festékszag, ujjaim hozzádörzsölődnek az újságpapírhoz. Az elvetemült merénylő elmenekült. A gyereken erőszakot követtek el. Testét megtalálták, ujjai görcsösen mélyedtek a sárba. Összehajtom az újságot, ujjaim görcsösen szorongatják; festékszag; uramisten, milyen erősen létezik ma minden! A kis Lucienne-t megerőszakolták. Megfojtották. A teste még létezik, a sebzett teste. Ő már nem létezik. A két keze. Ő már nem létezik. A házak. Házak között haladok, házak között vagyok, az utcakövön; az utcakő létezik a lábam alatt, a házak összecsapnak fölöttem, mint ahogy a víz csap össze fölöttem, az újság fölött, vagyok. Vagyok, létezem, gondolkodom, tehát vagyok; vagyok, mert gondolkodom, miért gondolkodom? nem akarok gondolkodni többé, vagyok, mert azt gondolom, hogy nem akarok lenni, azt gondolom, hogy... mert ... Pfuj! Menekülök, az elvetemült merénylő elmenekült, megerőszakolt teste. Lucienne érezte a másik testet, amint behatol a testébe. Én... és én... Megerőszakolva. Édes, gyilkos vágy fog el hátulról, hogy erőszakot tegyek, milyen édes ez a vágy itt hátul, a két fülem között, a fülem elmenekül, a vörös haj, a vörös haj a fejemen, nyirkos fű, vörös fű, vajon én vagyok-e az is? és vajon ez az újság is én vagyok? fogni az újságot, létezés létezés ellen, a dolgok léteznek, egyik a másik ellen, elengedem az újságot. A ház előreugrik, a ház létezik; előttem a hosszú fal, elmegyek mellette, a hosszú fal létezem, a fal előtt, egy lépés, a fal létezik, itt van előttem, egy, kettő, mögöttem, egy ujj kaparássza nadrágomat, kaparászik, és kihúzza a kislány piszkos, sáros kezét, sár van az ujjamon, a sáros árokból való, most lassan, lassan visszaesett, nem kaparászott olyan erősen, mint ahogy a kislány ujja, akit megfojtottak, aljas merénylő, kaparászta a sarat, a földet, nem olyan erősen, az ujjak lassan lefelé siklanak, először a fej esik le, összehúzódva, melegen odasimulnak combomhoz; a lét puha, a lét forog és bukdácsol, bukdácsolok a házak között, vagyok, létezem, gondolkodom, tehát bukdácsolok, vagyok, a lét bukózuhanás, nem fog elzuhanni, elzuhanni, az ujj a tetőablak körül kaparászik, a létezés tökéletlenség. Az úr. A csinos úr létezik. Az úr érzi, hogy létezik. Nem, a csinos úr, aki elhalad, aki olyan büszke és szelíd, mint egy hajnalkavirág, nem érzi, hogy létezik. Kivirágzani; fáj a seb a kezemen, létezik, létezik, létezik. A csinos úr létezik. Becsületrend, bajusz, létezik, ennyi az egész; milyen boldog lehet, aki nem egyéb, mint egy becsületrend meg egy bajusz, a többit nem látja senki, látja saját bajszának két kipödrött hegyét orra két oldalán; nem gondolkodom, tehát bajusz vagyok. Sem sovány testét, sem otromba lábfejét nem látja, aki átkutatná nadrágját, minden bizonnyal két kis szürke radírgumit találna. Becsületrendje van, az Aljas

Gazembereknek joguk van a létezéshez: „Létezem, mert jogom van hozzá.” Jogom van a létezéshez, tehát jogom van ahhoz, hogy ne gondolkodjam: az ujj a magasba mered. Vajon meg fogom?... simogatni a fehér lepedő kivirágzásának közepette a kivirágzott fehér testet, amely szelíden hátraesik, meg fogom érinteni a hónaljak üde nyirkosságát, a test elixírjeit, bájitalait és bűvös nedveit, vajon behatolok-e a másik ember létezésébe, a létezés súlyos, édes, édes illataitól átitatott piros nyálkahártyák közé, vajon érezni fogom-e létezésemet az édes, nedves ajkak között, a halvány vér149 től piros ajkak között, amelyek létezéstől átitatva vonaglanak és tátonganak, világos színű genny itatta át őket, érezni fogom-e létezésemet, a nedves cukros ajkak között, amelyek úgy könnyeznek, akár két emberi szem? Húsból való testem létezik, hús nyüzsög és lassan keveri-kavarja, folyadékokat, tejszínt kavar, hús kavar-kever és kever és kever, édes, cukros víz testemben, vér kezemben, fáj, sebzett testem édeskés vére, kavarog, rohan, én is rohan, menekül, aljas merénylő vagyok, sebzett, aljas ember, léttől sebzett ezeknek a falaknak mentén. Fázom, lépek egyet, fázom, még egyet, befordulok balra, befordul balra, azt gondolja, hogy befordul balra, őrült – őrült vagyok-e csakugyan? Azt mondja, attól fél, hogy őrült, a lét, látod-látod, kicsikém, a létben, megáll, a teste megáll, azt gondolja, hogy megáll, vajon honnan jön? Mit csinál? Újból elindul, fél, rettenetesen fél, aljas merénylő, a vágy, akár a köd, a vágy, az émely, azt mondja, hogy émelyeg a létezéstől, émelyeg-e? belefáradt abba, hogy émelyeg a létezéstől. Rohan. Vajon miben reménykedik? Azért rohan, hogy elmeneküljön önmaga elől, hogy belevesse magát a tengerbe? Fut, rohan, a szíve, zakatol a szíve, ünnepnap ez. A szív létezik, a láb létezik, a lélegzés létezik, mind létezik, szaladva, lihegve, zakatolva, szép puhán, szelíden, kifullad, kifullaszt, azt mondja, hogy kifullad; a lét hátulról megragadja gondolataimat, szelíden kibontja őket, hátulról; valaki megragad hátulról, hátulról arra kényszerítenek, hogy gondolkodjam, tehát legyek valami, hátul valaki könnyű létbuborékot fúj, a vágy ködbuborékja ő, olyan sápadt a tükörben, mintha meghalt volna, Rollebon meghalt, Antoine Roquentin nem halt meg, elájulni: azt mondja, hogy szeretne elájulni, rohan, rohan a fogó elől (a fogó hátul van), hátul, hátul, a kis Lucie-t hátulról támadták meg, a lét hátulról erőszakolta meg, a merénylő kegyelemért könyörög, szégyelli, hogy kegyelemért könyörög, könyörüljetek, segítség, segítség tehát vagyok, belép a Bar de la Marinerba, a kis bordélyház kis tükrei sápadt a kis bordélyház kis tükreiben ez a nagy puha vörös férfi, aki lerogy a székre, a gramofon játszik, létezik, minden forog, létezik, a gramofon, a szív zakatol: forogjatok, keringjetek, élet nedvei, keringjetek kocsonyásán, ti is testem szirupjai, ti édesek... a gramofon. When the low moon begins to beam Every night I dream a little dream A hang, a komoly és rekedt hang hirtelen föl-száll, s a világ, a létezések világa elenyészik. Egy hús-vér nő hangja volt ez, a nő egy lemez előtt állt valaha, legszebb ruhájában állt a lemez előtt, és lemezre vették a hangját. A nő: ugyan, kit érdekel az a nő, létezett, mint én, mint Rollebon, semmi kedvem megismerkedni vele. De itt van ez. Erről nem lehet azt mondani, hogy létezik. A lemez, amely a korongon forog, létezik, a levegő, amelyet megcsap és rezgésbe hoz a hang, az is létezik, a hang, amely barázdákat karcolt a lemezre, létezett. Én, aki hallgatom, létezem. Minden ki van töltve, mindenütt ott a sűrű és súlyos és édes létezés. De túl ezen az édességen, megközelíthetetlenül és sajnos mégis oly messze, ifjan, kérlelhetetlenül, derűsen és fölényesen ott van... ott van ez a Szigor. Kedd Semmi. Léteztem. Szerda

A papírabroszra karikát vetít a nap. A karikában egy légy mászkál, zsibbadt, melegszik, összedörzsöli mellső lábait. Megteszem neki azt a szívességet, hogy agyonnyomom. Nem látja, hogy feltűnik a hatalmas hüvelykujj, melynek arany szőrszálai ragyognak a napsütésben. „Ne ölje meg, uram!”, kiáltja az Autodidakta. A légy szétnyomódik, kicsike, fehér zsigerei kiomlanak hasából; megszabadítottam a létezéstől. Szárazon azt mondom az Autodidaktának: „Meg kellett tennem neki ezt a szívességet.” Miért vagyok itt? – De miért ne volnék itt? Dél van, várom, hogy eljöjjön az idő, amikor lefeküdhetem. (Az álom, szerencsére, nem kerül el.) Négy nap múlva találkozom Annyval; pillanatnyilag életem egyetlen értelme ez. És azután? Amikor Anny megint itthagy? Tudom, hogy mit remélek alattomban: azt, hogy most már sohasem fog elhagyni. Pedig tudnom kellene, hogy Anny nem lesz hajlandó előttem megöregedni. Gyenge vagyok és magányos, szükségem van rá. Szerettem volna akkor viszontlátni, amikor még teljes erőben voltam: Anny kíméletlen az emberroncsokkal. „Jól érzi magát, Roquentin úr? Semmi baj?” Az Autodidakta rám sandít, nevet a szeme. Szája nyitva, liheg egy kicsit, mint egy fáradt kutya. Bevallom: ma reggel szinte örültem, hogy találkozom vele; szükségét éreztem, hogy beszélhessek valakivel. „Mennyire örülök, hogy együtt ebédelhetünk, mondja, ha fázik, átülhetünk a fűtőtest mellé. Ezek az urak hamarosan elmennek, épp az előbb kérték a számlájukat.” Valaki gondoskodik rólam, valakit érdekel, hogy fázom-e, beszélgetek egy másik emberrel: ősidők óta nem történt velem ilyesmi. „Már mennek. Nem akar átülni?” A két úr cigarettára gyújtott. Kilépnek az ajtón, már ott is állnak a napfényben, a tiszta levegőben. Elhaladnak a nagy üvegablak előtt, két kézzel fogják kalapjukat. Nevetnek; kabátjukat meglóbálja a szél. Nem, nem akarok átülni. Minek? Meg aztán az üvegablakokon keresztül, a fürdőkabinok fehér teteje között látom a tengert, a zöld és sűrű tengert. Az Autodidakta két lila, négyszögletes kartonpapírt vett elő tárcájából. Mindjárt odaadja őket a pénztárosnőnek. Elolvasom az egyik papír hátán a szöveget: Bottanet-kifőzés. Polgári konyha. Ebédmenü: 8 frank. Előétel tetszés szerint. Hús, körítéssel. Sajt vagy csemege. Előfizetés 20 ebedre 140 frank. Felismerem azt a férfit, aki a bejárat mellett, egy kerek asztalnál ebédel: gyakran megszáll a Printaniában, kereskedelmi utazó. Néha figyelmesen rám néz, mosolyog; pedig nem lát; teljesen lefoglalja, hogy mereven megbámulja azt, amit eszik. A pénztár másik oldalán két vörös arcú, zömök férfi fekete kagylót eszik, fehér bort iszik hozzá. Az alacsonyabb, akinek vékony, sárga bajusza van, egy történetet mesél, és remekül mulat rajta. Néha elhallgat egy-két másodpercre, nevet; kivillannak vakító fehér fogai. A másik nem nevet; tekintete kemény. De gyakran bólint. Az ablak mellett sovány, barna, előkelő arcú férfi ül, szép, ősz haja hátra van fésülve, elmélyülten olvassa az újságot. A mellette levő széken bőr irattáska. Vichy-vizet iszik. Ezek az emberek egyszer sorra elmennek majd innen; elnehezülve az étkezéstől, lebegő felöltőben, kissé forró, kissé zúgó fejjel, miközben simogatja őket a szellő, a mellvéd mentén sétálgatnak majd, és elnézik a gyerekeket a strandon, a hajókat a tengeren; munkába mennek. Nekem sehova sem kell mennem, nekem nincs munkám. Az Autodidakta jámborul nevet, ritkás hajában napsugarak játszanak. ,,Mit parancsol ebédre?” Átnyújtja az étlapot: jogom van egy előételre, tetszés szerint: Vagy öt karika kolbász, vagy retek, vagy szürke garnélarák, vagy zeller, remuládmártással. A burgundi módra elkészített csigáért külön kell fizetni. „Egy adag kolbászt kérek”, mondom a pincérlánynak.

Az Autodidakta kitépi kezemből az étlapot: „Nincsen valami jobb? Dehogynem: csiga, burgundi módra!” „Nem nagyon szeretem a csigát.” „És az osztrigát?” „Az osztriga négy frank, külön”, mondja a pincérlány. „Akkor egy adag osztrigát, kisasszony – én meg retket.” Elvörösödve magyarázza: „Imádom a retket.” Én is. „És utána?”, kérdezi. Átfutom a húsok jegyzékét. Legszívesebben párolt marhahúst ennék. De előre tudom, hogy gombás sült csirkét fogok kapni, az egyetlen húsételt, amely nem szerepel a menüben. „Gombás sült csirkét az úrnak. Én meg egy adag párolt marhahúst kérek, kisasszony.” Megfordítja az étlapot: a borok a hátlapon vannak. „Igyunk bort”, mondja kissé ünnepélyes hangon. „Nocsak, mondja a pincérlány, ma nagykanállal tetszik enni? Sohasem tetszik bort inni.” „Megengedhetem magamnak, hogy néha igyam egy pohár bort, kisasszony! Volna olyan szíves, és hozna nekünk egy üveg anjoui sillert?” Az Autodidakta leteszi az étlapot, kenyerét apró darabokra tördeli, megtörli tányérját szalvétájával. Odapillant az újságját olvasó, ősz hajú úrra, azután rám mosolyog: „Mindig magammal szoktam hozni egy könyvet, ámbár egy orvos lebeszélt róla: az ember túl gyorsan eszik, nem rágja meg rendesen az ételt. De olyan a gyomrom, akár a struccé, bármit megemészt. 1917 telén, a hadifogságban, olyan rossz kosztot kaptunk, hogy mindenki megbetegedett. Persze én is betegnek jelentkeztem, mint a többiek, pedig kutyabajom se volt.” Szóval, hadifogoly volt... Először említi; nem tudok magamhoz térni a csodálkozástól: el sem tudom képzelni másnak, mint autodidaktának. „Hol volt fogságban?” Nem válaszol. Villáját letette a tányérra, feszülten bámul rám. Most el fogja mondani a kellemetlenségeit, persze, emlékszem is, valami baj volt vele a könyvtárban. Csupa fül vagyok; boldogan szánakoznék mások kellemetlenségein: egy kis kikapcsolódás. Nekem nincsenek kellemetlenségeim, van egy kis pénzem, életjáradékból élek, nincs főnököm, nincs feleségem, gyerekeim sincsenek; létezem, ennyi az egész. És ez a kellemetlenség olyan bizonytalan, olyan metafizikus, hogy szégyellem magam érte. Úgy látszik, az Autodidakta nem akar beszélni. Milyen furcsán néz rám: ez a tekintet nem a látást szolgálja, hanem a lelkek közösségét. Lelke fölszállt csodálatos vak szeméig: kiért a fölszínre. Szeretné, ha az én lelkem is ezt tenné, ha lelkem odanyomná orrát az ablaküveghez, és azután a két lélek bókokat mondogatna egymásnak. Nem, nem kérek a lelkek közösségéből, ilyen mélyre azért nem süllyedtem. Visszahúzódom. De az Autodidakta kidülleszti mellét az asztal fölött, s közben le nem veszi rólam a szemét. Szerencsére a pincérlány meghozta a retket. Az Autodidakta visszarogy a székre, szeméből eltűnik a lélek, engedelmesen enni kezd. „Az a bizonyos kellemetlenség elmúlt?” Az Autodidakta összerezzen: „Milyen kellemetlenségről beszél, Roquentin úr?”, kérdi meghökkenve. „Hiszen tudja... A minap említette.” Rettenetesen „elpirul. „Ja!,mondja szárazon. Ja igen, a minap. Tudja, Roquentin úr, az a korzikai, a korzikai a könyvtárból...” Megint tétovázik, olyan makacs az arca, mint egy birkának. „Á, csak pletyka, nem akarom untatni vele, Roquentin úr.” Nem erősködöm. Az Autodidakta eszik; eddig nem is vettem észre, milyen hihetetlenül gyorsan eszik. Amikor hozzák az osztrigámat, már készen is van a retekkel. Csak néhány zöld szár marad a tányérján és nedves só.

Odakint egy fiatal nő meg egy fiatal férfi megállt az étlap előtt, amelyet egy kartonpapír-szakács nyújt elébük bal kezével (jobbjában serpenyőt tart). Haboznak. A nő fázik, állát behúzza szőrmegallérjába. A fiatalember dönt elsőnek, kinyitja az ajtót, és hátrahúzódik, hogy előreengedje a nőt. A nő belép. Kedvesen körülnéz, didereg egy kicsit: „Milyen meleg van itt”, mondja rendkívül komolyan. A fiatalember behúzza az ajtót. „Jó napot kívánok”, mondja. Az Autodidakta megfordul, és kedvesen odaköszön: „Jó napot.” A többi vendég nem válaszol; a disztingvált úr leengedi egy kicsit újságját, és fürkész tekintettel végigméri az érkezőket. „Köszönöm, hagyja csak.” Mielőtt a pincérlány, aki odasietett, egyetlen mozdulatot tehetett volna, a fiatalember ügyesen kibújt esőköpenyéből. Zakó helyett villámzáras bőrzekét visel. A pincérlány, kissé csalódottan, a nőhöz fordul. De a fiatalember most is megelőzi, szelíd és pontos mozdulatokkal lesegíti a nőről kabátját. A közelünkben ülnek le, egymással szemben. Ahogy elnézem őket, nemrég ismerhetik egymást. A fiatal nő arca fáradt és tiszta; mintha duzzogna egy kicsit. Hirtelen leveszi kalapját, és mosolyogva megrázza haját. Az Autodidakta hosszasan, jóságosan nézi őket: azután felém fordul, ellágyultan rám kacsint, mint aki azt akarja mondani: „Milyen szépek!” Csakugyan nem csúnyák. Hallgatnak; boldogak, hogy együtt vannak, boldogak, hogy az emberek együtt látják őket. Amikor Annyval beléptünk egy étterembe a Piccadillyn, néha mi is magunkon éreztük az emberek ellágyult tekintetét. Annyt idegesítette ez, de én, bevallom, kissé büszke voltam rá. És főként: csodálkoztam; sohasem voltam olyan takaros fiú, mint ez a fiatalember – akinek egyébként kitűnően áll, hogy olyan takaros , és azt sem mondhatnám, hogy csúnyaságom megindító lett volna. De fiatalok voltunk: most pedig olyan korban vagyok már, amikor el kellene lágyulnom a másik fiatalságán. Nem lágyulok el. A nőnek sötét, szelíd szeme van, a fiatalembernek narancsszínű, kissé szemcsés bőre, kedves, akaratos álla. Meghatnak egy kicsit, igaz, de egy kicsit undorodom is tőlük. Olyan távol vannak tőlem: forróság fogja el őket, ellankadnak, mindkettőjük szívében ugyanaz az édes, törékeny álom. Jól érzik magukat, bizalommal telve nézik a sárga falakat, az embereket, véleményük szerint a világ jól van így, ahogy van, pontosan így, s mindketten – ha csak ideiglenesen is – kölcsönösen a másik életéből merítik életük értelmét. És hamarosan a két élet egyetlen életté olvad majd össze, lassú és langyos életté, amelynek immár az égvilágon semmi értelme sem lesz – de ők ezt nem fogják észrevenni. Úgy látszik, kölcsönösen zavarban vannak egymástól. A fiatalember, hogy véget vessen ennek, félszeg és határozott mozdulattal megfogja a leány kezét. A lány mélyen lélegzik, mindketten az étlap fölé hajolnak. Igen, boldogok. Na és aztán? Az Autodidakta ravaszkás, kissé titokzatos mosollyal megjegyzi: „Láttam önt tegnapelőtt.” „Igen? Hol?” „Haha!” mondja tiszteletteljesen, de incselkedőn. Várat egy pillanatig, majd így folytatja: „Éppen kilépett a múzeum kapuján.” „Ja igen, mondom, de nem tegnapelőtt: szombaton.” Tegnapelőtt, az aztán szent, nem voltam olyan hangulatban, hogy múzeumba menjek. „Látta azt a híres fafaragást, az Orsini-féle merényletet?” „Nem. Nem is ismerem.” „Csakugyan nem ismeri? Egy kis teremben van, mindjárt a bejárattól jobbra. Egy kommünár munkája, aki Bouville-ban élt, egy padláson bújt meg az amnesztiáig. Át akart hajózni Amerikába, de nálunk a kikötőrendőrség remekül működik. Nagyszerű ember volt. Kényszerű szabad idejét arra használta fel, hogy figurákat faragjon egy hatalmas tölgyfalapra. Szerszáma nem volt egyéb, csak egy bicska meg egy reszelő. A reszelővel munkálta meg a finomabb részleteket: a kezeket, a szemeket. A lemez egy méter ötven hosszú, egy méter széles; az egész munka egy darabból áll; hetven figura van rajta, mindegyik olyan

nagy, mint a kezem – no meg a két ló, amely a császár hintaját húzza. És az arcoknak, kedves Roquentin úr, az arcoknak, amiket reszelővel faragott ki, mindnek egyéni vonásai vannak! Ha szabad azt mondanom: olyan munka ez, kedves uram, amely méltó rá, hogy megnézze.” Nem kívánom elkötelezni magam: „Csak azért mentem el, mert újra meg akartam nézni Bordurin festményeit.” Az Autodidakta hirtelen elszomorodik: „A nagyszalon arcképeit? Kedves uram, mondja remegő mosollyal, én semmit sem értek a festészethez. Persze, tudom, hogy Bordurin nagy művész, tisztában vagyok vele, hogy könnyed az ecsetkezelése, nagyszerű a színérzéke, ugye, így szokás mondani? De az élvezet, kedves uram, az esztétikai élvezet idegen tőlem.” „Én a szobrászattal vagyok így”, mondom együttérzőn. „Ó, kedves uram, fájdalom, én is! És a zenével meg a tánccal is. Holott vannak némi ismereteim a művészetekkel kapcsolatosan. Meglepő, de így igaz: ismertem fiatalembereket, akik a felét sem tudták annak, amit én tudok, de amikor megálltak egy festmény előtt, úgy látszott, mintha élveznék a látványt.” „Lehet, hogy csak színleltek”, mondom bátorító szándékkal. „Lehet.” Az Autodidakta elmereng egy pillanatig: „Elsősorban nem is az keserít el, hogy az élvezetnek egy bizonyos válfaja nem adatott meg nekem, inkább az, hogy az emberi tevékenységnek egy egész ága idegen tőlem... Pedig ember vagyok, és ezeket a festményeket is emberek festették...” Hirtelen így folytatja, más hangon: „Egyszer már majdnem azt gondoltam magamban, Roquentin úr, hogy a szép csak ízlés kérdése. Nincsenek-e más és más szabályai minden kornak? Megengedi, Roquentin úr?...” Hökkenten látom, hogy fekete bőrbe kötött jegyzőfüzetet vesz elő zsebéből. Lapozgat egy ideig: egy sereg üres lap, itt-ott néhány vörös tintával írt sor. Az Autodidakta halottsápadt. A jegyzőfüzetet a térítőre teszi, hatalmas kezét a kinyitott oldalra rakja. Zavartan köhécsel: „Néha eszembe jutnak, nem merném azt mondani, hogy gondolatok... Roppant különös jelenség: ülök a széken, olvasok, s egyszerre csak, nem tudom, miért, mintha világosság gyúlna bennem. Eleinte nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget a dolognak, de azután megvettem ezt a füzetet.” Elhallgat, rám néz: vár. „Csakugyan?”, mondom. „Ezek a maximák, kedves Roquentin úr, természetesen csak ideiglenesek: még nem végeztem be tanulmányaimat.” Remegő kézzel fölemeli a jegyzőfüzetet, szemmel láthatólag rendkívül felindult: „Itt van például egy megjegyzés, éppen a festészettel kapcsolatosan. Rendkívül örvendenék, ha megengedné, hogy felolvassam.” „Parancsoljon”, mondom. És az Autodidakta felolvassa: „Ma már senki sem hisz abban, amit a tizennyolcadik század igaznak tartott. Akkor miért kívánják tőlünk, hogy örömöt találjunk azokban a művekben, amelyeket szépnek tartott?” Könyörgő tekintetet vet rám: „Mi a véleménye erről, Roquentin úr? Talán túlságosan paradox ízű, nem? Azért talán, mert aforizmatikusan igyekeztem megfogalmazni a gondolatot.” „Hát... szerintem rendkívül érdekes gondolat.” „Olvasta már valahol?” „Nem, dehogyis.” „Bizonyos benne? Sehol? Akkor, mondja az Autodidakta elborult arccal, akkor nem is igaz. Ha igaz lenne, valakinek már eszébe jutott volna.” „Várjon csak, mondom, ha jobban utánagondolok, azt hiszem, olvastam már valami effélét.” Ragyog a szeme; előhúzza ceruzáját. „És kinél?”, kérdi határozott hangon.

„Hogy kinél?... Renannál.” Olyan boldog, hogy madarat lehetne fogatni vele. „Volna olyan szíves, és megadná az idézet pontos lelőhelyét?”, mondja, miközben ceruzájának végét harapdálja. „Tudja... nagyon rég olvastam.” „Ó, nem tesz semmit, nem tesz semmit.” Odaírja a jegyzőfüzetbe, a maxima fölé Renan nevét. „Egyszóval, gondolataim találkoztak Renan gondolataival! Most csak ceruzával írtam föl a nevét, mondja boldogságtól sugárzó arccal, de este átmásolom vörös tintával.” Elragadtatva nézi a jegyzőfüzetet, azt várom, hogy újabb maximákat fog felolvasni. De aztán óvatosan becsukja a noteszt, zsebre vágja. Nyilván azt gondolja, hogy ennyi boldogság mára elég lesz. „Milyen kellemes, mondja baráti hangon, ha az ember néha ilyen közvetlenül elbeszélgethet.” Ez a fejbekólintás, mint feltételezhető volt, agyonsújtja amúgy is bágyadt beszélgetésünket. Hosszú csönd következik. Mióta a fiatal nő és a fiatalember megérkezett, az étterem hangulata megváltozott. A két vörös arcú férfi elhallgatott; fesztelenül részletezik a fiatal nő bájait. A disztingvált úr letette az újságot, szeretettel, szinte cinkosan nézi a leányt meg a fiút. Azt gondolja magában, hogy az öregek bölcsek, a fiatalok meg szépek, s kicsit kacéran fölszegi fejét: tisztában van vele, hogy még mindig jóképű, nagyszerűen konzervált férfi, barna bőre, karcsú termete még mindig hódító. Azt játssza, hogy atyai érzelmekkel viseltetik a fiatalok iránt. A pincérlány érzelmei alighanem egyszerűbbek: odaállt a két fiatal elé, mint akinek földbe gyökeredzett a lába, és tátott szájjal bámulja őket. A lány meg a fiú halk hangon beszélget. Az előételt megkapták már, de még hozzá sem nyúltak. Hegyezem a fülem, elkapok egy-két foszlányt beszélgetésükből. Amit a leány mond, telt, fátyolos hangon, azt jobban megértem. „Nem, Jean, nem.” „Miért nem?”, suttogja szenvedélyes, heves hangon a fiatalember. „Már mondtam az előbb.” „Az nem indok.” Most nem értek néhány szót, azután a nő bájos, fáradt mozdulatát látom. 161 „Túl sokat próbálkoztam. És túl vagyok azon a koron, amikor az ember újrakezdheti az életét. Öreg vagyok már, higgye el.” A fiatalember ironikusan nevet. „Képtelen volnék elviselni – folytatja a nő , ha csalódnom kellene.” „Miért nem bízik az emberekben?, mondja a fiatalember. Aki úgy él, mint maga, az... az nem is él.” A nő nagyot sóhajt: „Tudom!” „Gondoljon például Jeannette-re.”1 „Igen”, feleli a nő, és kis grimaszt vág. „Szerintem nagyon szépen viselkedett. Bátran.” „Tudja, mondja a nő, inkább rávetette magát az első kínálkozó lehetőségre. Előttem, ha akartam volna, ezer ilyen lehetőség nyílik. De én inkább vártam.” „Igaza is volt, mondja gyöngéden a fiatalember, igaza volt, hogy várt rám.” Most a nő nevet: „Milyen önhitt! Én nem ezt mondtam.” Nem hallgatom őket tovább: idegesítenek. Nemsokára lefekszenek egymással. És ezt már tudják is. És mindketten tudják, hogy a másik is tudja. De mivel fiatalok, mivel szűziesek és tisztességesek, mivel mindketten meg akarják őrizni önbecsülésüket és a másik megbecsülését is, mivel a szerelem poétikus, nagy érzelem, amit nem szabad elriasztani, hetenként többször is táncolni mennek, étterembe, hogy az emberek elé tárják rituális és gépies kis táncaik látványát...

De hát valamivel csakugyan agyon kell ütni az időt. Egy csinos nő meg egy jóképű fiatalember: még van vagy harminc esztendejük, így hát nem sietnek, minden kis mozzanatnál hosszasan elidőznek – igazuk is van. Ha majd összefeküdtek, ki kell találniok valami mást, hogy elleplezzék önmaguk előtt létük teljes abszurditását. De azért... de azért feltétlenül szükséges, hogy hazudjunk önmagunknak? Tekintetem végigfut a helyiségen. Micsoda komédia! Mindenki komoly képpel ül; esznek. Nem, nem is esznek: erőt gyűjtenek, hogy teljesíteni tudják a rájuk háruló feladatokat. Mindegyiküknek megvan a maga kis személyes konoksága, amely megakadályozza, hogy ráébredjen tulajdon létezésére; mindnyájan azt hiszik, hogy nélkülözhetetlenek valaki vagy valami számára. Nem mondta-e a minap az Autodidakta: „Ugye, senki sem volt alkalmasabb Noucapiénál, hogy kísérletet tegyen erre a nagyszabású szintézisre?” Mindenki csinál valami apróságot, és ennek az apróságnak elvégzésére senki sem alkalmasabb, mint éppen ő. Senki sem alkalmasabb a Swan-fogpaszta árusítására, mint az a vigéc, aki ott ül. Senki sem alkalmasabb arra, hogy a mellette ülő lány szoknyája alatt kotorásszon, mint ez a figyelemre méltó fiatalember. És itt ülök köztük én is, és ha rám néznek, nyilván azt gondolják magukban, hogy senki sem alkalmasabb nálamnál azt csinálni, amit éppen csinálok. Csakhogy én tudom, hogy mi a helyzet. Nem látszik rajtam semmi, de én tudom, hogy létezem, és hogy ők is léteznek. És ha járatos volnék a meggyőzés művészetében, most leülnék az ősz hajú, jóképű úr mellé, és elmagyaráznám neki, mi is a létezés. Arra gondolok, hogy milyen képet vágna; elkacagom magam. Az Autodidakta elképedve rám bámul. Szeretném abbahagyni a nevetést, de képtelen vagyok rá: a könnyem is kicsordul, úgy kacagok. „Milyen vidám ma, Roquentin úr”, mondja az Autodidakta roppant óvatosan. „Azért vagyok vidám, mondom nevetve, mert arra gondoltam, hogy itt ülünk valamennyien, eszünk és iszunk, hogy biztosítsuk tulajdon értékes létezésünket, és hogy a létezésnek semmi, az égvilágon semmi értelme sincsen.” Az Autodidakta elkomolyodik, minden erejét összeszedi, hogy megértse, amit mondtam. Túl hangosan nevettem: látom, hogy többen is felém fordították fejüket. És sajnálom azt is, hogy ennyit beszéltem. Elvégre ez nem tartozik senkire. Az Autodidakta lassan ismételi: „Semmi értelme a létezésnek... Alighanem azt akarja mondani, Roquentin úr, hogy az élet céltalan, ugyebár? Ezt nevezik, ugyebár, pesszimizmusnak?” Elgondolkodik egy kicsit, azután szelíden azt mondja: „Néhány évvel ezelőtt olvastam egy könyvet. Amerikai szerző írta, az volt a címe: Érdemes-e végigélni életünket? Ez a kérdés, amit föltett, Roquentin úr, nemde?” Nem, világos, hogy nem ezt a kérdést teszem fel magamnak. De semmi kedvem magyarázkodni. „Az a bizonyos szerző, mondja vigasztaló szándékkal az Autodidakta, végül is a tudatos optimizmus mellett foglalt állást. Az életnek van értelme, ha az ember valamilyen értelemmel kívánja megtölteni. Mindenekelőtt cselekednünk kell, belevetnünk magunkat valamilyen vállalkozásba. És ha később elgondolkodik is rajta az ember, a kocka már el van vetve, elköteleztük magunkat. Nem tudom, mi a véleménye erről, Roquentin úr?” „Semmi”, mondom. Vagy, pontosabban szólva, az a véleményem, hogy efféle hazugságokat gyárt szüntelenül a vigéc, a fiatal nő, a fiatalember és az ősz hajú úr. Az Autodidakta kissé maliciózusan és rendkívül ünnepélyesen mosolyog: „Nekem sem ez a véleményem. Nézetem szerint nem kell olyan messze keresnünk az élet értelmét.” „Csakugyan?” „Van célja az életnek, kedves Roquentin úr, van célja... Az élet célja: az emberiség.” Persze: elfelejtettem, hogy az Autodidakta humanista. Hallgat egy pillanatig: éppen annyi ideig, míg kérlelhetetlenül eltünteti a párolt marhasült felét, eltüntet egy nagy szelet kenyeret. „Az emberiség...” – ezzel a két szóval tökéletesen jellemezte magát a gyöngéd lélek. Igen – csak nem fogalmaz valami jól. A szemében ott tükröződik a lelke, nem is vitás – csakhogy a lélek egymagában nem elegendő. Hajdanában sokat találkoztam párizsi humanistákkal, százszor is hallottam tőlük: „Az emberiség...” – de hát az más volt! Virgan utolérhetetlen volt. Levette szemüvegét, mintha meztelenül akarná megmutatni magát, embertestét, megilletődött szemmel, súlyos, fáradt tekintettel bámult rám, mint aki pőrére óhajt

vetköztetni, hogy megragadja emberi lényegemet, azután dallamosan azt suttogta: „Az emberiség, öregem, az emberiség” – és olyan suta erővel hangsúlyozta az első szótagot, mintha az emberek iránti szüntelenül megújuló csodálata és szeretete megbotlana óriás két szárnyában. Az Autodidakta arcjátéka nem ért fel a bársonyos puhaságnak ilyen ormaira; emberszeretete naiv és barbár érzelem: az Autodidakta vidéki humanista. „Az emberek, mondom, az emberek... Pedig úgy látszik, mintha nem sokat érdekelnék: mindig egyedül látom, könyvekbe mélyedve.” Az Autodidakta összacsapja két kezét, gúnyosan elneveti magát: „Tévedés, kedves uram, tévedés! Engedje meg, hogy azt mondjam: óriási tévedés!” Magába száll egy pillanatig, diszkréten lenyeli az utolsó falatot. Arca úgy sugárzik, akár a hajnal. Háta mögött a fiatal nő nevetésben tör ki. A férfi közel hajol hozzá, a fülébe súg valamit. „Nem csoda, hogy téved, Roquentin úr, mondja az Autodidakta, már rég közölnöm kellett volna… De túlságosan félénk vagyok én ehhez. Megfelelő alkalomra vártam.” „Íme, itt az alkalom”, mondom udvariasan. „Magam is azt hiszem. Igen, magam is azt hiszem! Amit mondani fogok, kedves Roquentin úr... Elhallgat, arca bíborvörös: De csakugyan nem terhelem vele?” Megnyugtatom. Boldogan fölsóhajt. „Az ember nem találkozik mindennap olyanfajta férfiakkal, mint ön, Roquentin úr, akinél a nézetek emelkedettsége az értelem éleslátásával párosul. Hónapok óta szerettem volna beszélni önnel, megmagyarázni, hogy ki voltam, és hogy mi lett belőlem...” Tányérja üres és olyan tiszta, mintha most tették volna elébe. Hirtelen egy kis óntálat fedezek fel tányérom mellett, barna mártásban egy csirkecomb úszik benne. Ezt meg kell ennem. „Említettem az imént, hogy hadifogoly voltam Németországban. Akkor kezdődött az egész. A háború előtt magányos voltam, de akkor ezt észre se vettem. Szüleimnél laktam; roppant derék emberek voltak, mégsem jöttem ki velük. Ha azokra az évekre gondolok... Hogy is élhettem úgy? Nem voltam eleven ember, kedves Roquentin úr, de ezt nem is sejtettem; nagy bélyeggyűjteményem volt.” Rám néz, hirtelen elhallgat: „Ön nagyon sápadt, Roquentin úr, fáradtnak látszik. Nem untatom a történetemmel?” „Nagyon is érdekel, amit mond.” „Kitört a háború, bevonultam; fogalmam se volt róla, miért. Két évig nem ébredtem rá, hiszen a frontélet kevés időt hagy az emlélkedésre, a katonák pedig durva, nyers emberek. 1917 végén hadifogságba estem. Azóta többektől is hallottam, hogy sok katona a fogságban nyerte vissza gyermekkori hitét. Uram, mondja az Autodidakta, és leereszti szempilláját gyulladt szemére, én nem hiszek istenben, isten létét megcáfolta a tudomány. De a fogolytáborban megtanultam hinni az emberekben.” „Bátran viselték el a sorsukat?” „Igen..., mondja eléggé bizonytalanul. De nemcsak erről van szó. Egyébként is jól bántak velünk. Másra gondolok; a háború utolsó hónapjaiban már nem kellett dolgoznunk. Ha esett, betereltek bennünket egy hatalmas deszkaraktárba; csaknem kétszázan voltunk ott, összezsúfolva. Az ajtót bezárták, és otthagytak bennünket, egymáshoz préselve, csaknem tökéletes sötétségben.” Tétovázik egy pillanatig. „Nem tudom ezt elmagyarázni, Roquentin úr. Ezek az emberek ott voltak körülöttem, alig lehetett látni őket, de éreztem valamennyiüket, hozzám nyomultak, hallottam lélegzetüket... Amikor első ízben zártak be bennünket abba a raktárba, olyannyira össze voltunk zsúfolva, hogy azt hittem, mindjárt megfulladok; de aztán, hirtelen, valami nagy öröm töltött el, csaknem elaléltam: és akkor megéreztem, hogy én úgy szeretem ezeket az embereket, mintha fivérem volna mind, szeretném megölelni őket. Később, ahányszor csak bezártak bennünket a raktárba, ugyanezt az örömöt éreztem.” Meg kellene ennem a csirkémet, bizonyára ki is hűlt. Az Autodidakta már rég megette a maga adagját, a pincér lány arra vár, hogy én is elkészüljek, és kicserélhesse a tányérokat. „Az a raktár szent hely lett a szememben. Néha sikerült kijátszanom az őröket, és egyedül belopództam. S ott, a félhomályban, a megismert örömökre emlékezve, szinte önkívület fogott el. Múltak az órák, de én ügyet se vetettem rájuk. Megesett, hogy zokogni kezdtem.”

Alighanem beteg vagyok: mással nem magyarázhatom ezt az iszonyú dühöt, amely felgyülemlik bennem. Igen, egy beteg ember dühe ez: remeg a kezem, vér tolul agyamba, azután ajkam is reszketni kezd. És mindez egyszerűen csak azért, mert a csirke kihűlt. Egyébként hideg voltam én is – s ezt még kínosabbnak éreztem: azt akarom mondani, hogy egész bensőm, mint harminchat órája már, változatlanul hideg volt most is, jéghideg. Örvénylett bennem a düh, olyan volt, mint valami borzongás, tudatom erőfeszítése, hogy ellenszegüljön, hogy megküzdjön ezzel a hőmérséklet-süllyedéssel. Hiábavaló erőfeszítés; nem is kétséges, bármilyen apró semmiségért csépelni kezdtem volna az Autodidaktát vagy a pincérlányt, durva szitkok kíséretében. De még ezt sem tettem volna szívvel-lélekkel. Dühöm csak a felszínen mozgott, ideoda mozgott, s egy pillanatig kínos érzés fogott el: tűzzel burkolt jégtömb vagyok, sült fagylalt. A felületi izgalom hirtelen eltűnt, s ismét meghallottam az Autodidakta hangját: „Minden vasárnap misére mentem. Sohasem voltam vallásos, kedves Roquentin úr. De hát nem mondhatnánk-e azt, hogy a mise igazi misztériuma az emberek közössége? A misét egy félkarú francia tábori lelkész celebrálta. Volt egy harmóniumunk is. Fedetlen fővel álltunk, s miközben a harmonium hangjai magukkal sodortak, éreztem, hogy eggyé válok a körülöttem álldogáló emberekkel. Ó, kedves Roquentin úr, hogy rajongtam én ezekért a misékért! Még most is, visszaemlékezve rájuk, olykor elmegyek vasárnap reggel a templomba. A Szent Cecíliában egy nagyszerű orgonista van.” „Később gyakran gondolt erre az életre? És sajnálkozva?” „Igen, kedves uram, I919-ben. Az volt a szabadulásom éve. Gyötrelmes hónapokat éltem át. Nem tudtam, mihez kezdjek, valósággal sorvadoztam. Ha bárhol embereket láttam, csoportosan, besurrantam közéjük. Megesett velem, mondja mosolyogva, hogy nyomába szegődtem egy ismeretlen halott gyászmenetének. És egyszer, kétségbeesésemben, a bélyeggyűjteményemet tűzbe hajítottam... De aztán megtaláltam a követendő utat.” „Csakugyan?” „Valaki azt tanácsolta... Ugye, számíthatok a titoktartására, Roquentin úr? Azóta – lehet, hogy nem ért egyet velem, de ön olyannyira liberális , azóta szocialista vagyok.” Lesüti a szemét, hosszú szempillái megremegnek: „1921 szeptembere óta vagyok tagja a szociáldemokrata pártnak. Hát ezt akartam elmondani.” Sugárzik a büszkeségtől. Rám néz, fejét hátraveti, félig lehunyja szemét, szája elnyílik: mint egy mártír, olyan. „Nagyon szép dolog, mondom. Kitűnő.” „Tudtam, hogy helyeselni fogja. És lehet-e egyáltalán rosszallni egy ember cselekedeteit, ha azt mondja önnek: így és így rendeztem be az életemet, és most tökéletesen boldog vagyok?” Széttárta két karját, tenyerét mutatja felém, ujjait a föld felé fordítja, mintha fogadni készülne a stigmákat. Üveges a szeme, látom, hogy valami rózsaszínű, sötét dolog forog a szájában. „Hát, mondom, ha csakugyan boldog...” „Boldog?” Zavar a tekintete, tágra nyitotta szemét, keményen rám néz. „Megítélheti saját maga, Roquentin úr. Mielőtt erre a döntésre jutottam volna, oly iszonyú magányosnak éreztem magam, hogy az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejemben. Csak az tartott vissza, hogy halálom senkit, az égvilágon senkit sem szomorítana el, a halálban még magányosabb volnék, mint az életben.” Kihúzza magát, fölfújja az arcát. „De most már nem vagyok egyedül, Roquentin úr. Soha többé nem vagyok egyedül.” „Sok ismerőse van?” Az Autodidakta elmosolyodik, s én rögtön ráébredek, hogy milyen naiv voltam: „Azt akarom mondani, hogy nem érzem magam egyedül. És ehhez, természetesen, nem is szükséges, hogy együtt legyek valakivel.” „No, de a szocialista pártban..,” „Ó, ismerek én ott mindenkit. De többségüket csak névről. Miért, mondja szinte huncutul, az embernek ilyen szűk körből kellene választania társait? Nekem minden ember a barátom. Amikor reggel elindulok az irodába, előttem, mögöttem, mindenütt munkába siető emberek. Látom őket; ha merszem volna hozzá, rájuk mosolyognék; azt gondolom magamban, hogy szocialista vagyok, hogy ők adják életem értelmét,

minden erőfeszítésemnek ők a célja, s hogy erről egyelőre fogalmuk sincs. Valóságos ünnep ez a számomra, Roquentin úr!” Kérdőn pillant rám; bólintok, így fejezem ki helyeslésemet, de érzem, hogy kissé csalódott: nagyobb lelkesedést várt. Mit tehetnék? Az én hibám, ha mindabban, amit mond, sorra fölfedezem az utánzást, az idézeteket? Az én hibám, ha minden szava azokat a humanistákat juttatja eszembe, akiket valaha ismertem? És – sajnos ismertem eleget! A radikális humanista főként a tisztviselők híve és pártfogója. Az úgynevezett „baloldali” humanistának az a fő gondja, hogy megóvja az emberi értékeket; egyetlen pártnak sem tagja, mivel nem akarja elárulni az általános emberit, de az elesettekkel rokonszenvezik, az elesettek érdekében használja fel széles körű klasszikus műveltségét. A „baloldali” humanista többnyire özvegyember, szép szemében örökösen könnyek csillognak: évfordulókon sír is. Szereti a kutyát, a macskát is, minden felsőrendű emlőst. A kommunista író a második ötéves terv óta szereti az embereket; büntetni is szeretetből büntet. Szemérmes, mint minden erős ember, leplezi érzelmeit, de tekintetével, hangjának ellágyulásával utal rá, hogy az igaz ügy kérlelhetetlen védőjének kemény szavai mögött keserédes szenvedély bújik meg testvérei iránt. A katolikus humanista, a későn jött fivér, a benjamin, elragadtatott arccal szónokol az emberekről. Nincsen szebb tündérmese, mondja, mint a legegyszerűbb, legszegényebb emberek: egy londoni dokkmunkás, egy cipőfelsőrész-tűzőnő élete! Az angyalok humanizmusa mellett ránt lándzsát; és az angyalok épülésére hosszú, bánatos, gyönyörű regényeket ír, amelyek nemegyszer el is nyerik a Fémina-díjat. Így festenek a főszerepek. De vannak más szerepek is, rengeteg szerep van: a humanista filozófusé, aki úgy foglalkozik fivéreivel, mint a báty öccseivel, és felelősséget érez értük; annak a humanistának szerepe, aki olyannak szereti az embereket, amilyenek, azé, aki olyannak szereti őket, amilyennek lenniök kellene, azé, aki beleegyezésükkel akarja üdvözíteni őket, és azé, aki akaratuk ellenére fogja üdvözíteni valamennyiüket, azé, aki új mítoszokat kíván teremteni, és azé, aki megelégszik a régiekkel, azé, aki az emberben a halálát szereti, azé, aki az emberben az életét szereti, a vidám humanista, aki mindig megnevettet, a komor humanista, akivel többnyire halottvirrasztáson lehet találkozni. És minden humanista gyűlöli a többi humanistát: persze, csak mint egyéneket — nem mint embereket. De az Autodidakta minderről semmit sem tud: magába zárta őket, mint ahogy a macskákat szokták egy bőrzsákba kötni, s ők tépik, marcangolják egymást – de az Autodidakta ezt észre sem veszi. Most már nincs a tekintetében annyi bizalom, amikor rám néz: „Ön nem érez úgy, mint én, Roquentin úr?” „Istenem...” Amikor látom, hogy milyen nyugtalan, csaknem haragos az arca, egy pillanatra meg is bánom, hogy csalódástokoztam. De az Autodidakta nyájasan folytatja: „Persze: Ön a kutatásaival, a könyveivel foglalkozik; ugyanazt az ügyet szolgálja, mint én, csak más eszközökkel.” Az én kutatásaim, az én könyveim: a barom! Hát ezúttal csakugyan jókora bakot lőtt. „Én nem ezért írok.” Az Autodidakta arca rögtön megváltozik: mint aki megszimatolta bennem az ellenséget; még sohasem láttam arcán ezt a kifejezést. Köztünk vége valaminek. Úgy tesz, mintha meglepődött volna: „De akkor... akkor, kérdi, ha nem vagyok indiszkrét, miért ír, Roquentin úr?” „Hát... voltaképp nem is tudom: csak úgy, az írás kedvéért.” Most azután elmosolyodhatik: azt hiszi, hogy zavarba hozott: „És egy lakatlan szigeten is írna? Hát nem azért ír minden ember, hogy olvassák?” Csak megszokásból választotta a kérdő formulát. A mondat valójában állító mondat volt. A szelídség és bátortalanság máza lepattogzott róla; szinte nem ismerem föl. Vonásai konokságról árulkodnak: az önteltség fala ez. Még fel sem ocsúdtam meghökkenésemből, s már azt hallom: „Ha azt mondaná, hogy egy bizonyos társadalmi kategóriának ír, egy baráti társaságnak... az is rendjén volna. Esetleg az utókornak... De, kedves Roquentin úr, ön, szándéka ellenére, mégiscsak ír valakinek!” Várja a választ. Mivel hiába várja, elmosolyodik: „Csak nem embergyűlölő?”

Tisztában vagyok vele, hogy mit leplez ez a hamis békéltetési kísérlet. Voltaképp nem kér tőlem sokat: annyit csupán, hogy fogadjak el egy címkét. Csakhogy ez csapda: ha beleegyezem, az Autodidakta diadalmaskodik, s engem kifordít, mint egy kesztyűt: utolért és megelőzött – hiszen a humanizmus minden emberi magatartást magába foglal és összeolvaszt. Ha az ember nyíltan szembeszáll vele, az ő malmára hajtja a vizet; a humanizmus éppen hogy ellentéteiből él. Van egy megátalkodott és korlátolt emberfajta, csupa briganti, akik mindig alulmaradnak a harcban vele szemben: a humanizmus minden heves támadásukat, minden ocsmány túlzásukat megemészti, és fehér, habzó nyirokká alakítja át. Megemésztette már az antiintellektualizmust, a manicheizmust, a miszticizmust, a pesszimizmust, az anarchizmust, az egoizmust: mindezek immár csak a fejlődés állomásai, tökéletlen gondolatok, amelyek benne találják meg igazolásukat. Az embergyülöletnek is megvan a maga helye a hangversenyben: disszonancia csupán, amelyre szükség van a teljesség harmóniájában. Az embergyűlölő is ember: így hát bizonyos fokig a humanistának is embergyűlölőnek kell lennie. Csakhogy ő tudományos embergyűlölő, aki gyűlöletét adagolni képes, aki csak azért gyűlöli az embereket, hogy azután annál jobban szerethesse őket. Nem akarom, hogy engem is bekebelezzenek, hogy szép, piros vérem ezt a vértelen vadállatot táplálja: nem leszek olyan ostoba, hogy „antihumanistá”-nak mondjam magam. Nem vagyok humanista, ennyi az egész. „Véleményem szerint, mondom az Autodidaktának, az embereket éppúgy nem lehet gyűlölni, mint ahogy szeretni sem lehet őket.” Az Autodidakta pártfogó, réveteg tekintetet vet rám. S mintha nem tulajdonítana különösebb jelentőséget saját szavainak, azt motyogja: „Szeretni kell őket, szeretni...” „Kicsodát? Azokat az embereket, akik itt ülnek?” „Őket is. Mindenkit.” A sugárzóan fiatal nő és a fiú felé fordul: íme, őket kell szeretni. Elnézi egy másodpercig az ősz hajú urat. Azután ismét rám pillant; néma kérdést olvasok le arcáról. Megrázom a fejem. Olyan az arca, mintha sajnálna. „De ön, mondom ingerülten, ön sem szereti őket.” „Csakugyan, Roquentin úr? Engedje meg, hogy más véleményen legyek.” Megint tisztelettudó, tetőtől talpig az, de a tekintete ironikus – úgy tesz, mint aki remekül szórakozik. Gyűlöl. Rosszul tettem, hogy megsajnáltam ezt a hóbortos bolondot. Most én kérdezőm őt: „Szóval szereti ezt a fiatal nőt és fiút, aki itt ül, a háta mögött?” Még egyszer rájuk pillant, elgondolkodik: „Azt akarja hallani tőlem, mondja gyanakodva, hogy szeretem, holott nem is ismerem őket. Hát igen, Roquentin úr, bevallom, hogy nem ismerem őket... Hacsak nem maga a szeretet az igazi megismerés”, teszi hozzá öntelt nevetéssel. „De hát mit szeret bennük?” „Látom, hogy fiatalok, és szeretem bennük a fiatalságot. Többek között.” Hirtelen elhallgatott, fülelni kezdett: „Hallja, hogy mit beszélnek?” Hogy hallom-e! A fiatalember, akit fölbátorított a többiek rokonszenve, harsány hangon egy futballmérközés történetét mondja el: csapata tavaly győzött egy Le Havre-i klub ellen. „Egy történetet mond el a nőnek”, felelem. „Én nem hallom jól. De a két hangot, azt hallom, ezt a szelíd meg ezt a komoly hangot: egymást váltják. És ez... ez olyan rokonszenves.” „Csakhogy én, sajnos, azt is hallom, amit beszélnek.” „Nos?” „Nos: komédiáznak.” „Csakugyan? Talán az ifjúság komédiáját játsszák, nem?, kérdezi ironikusan. Ha megengedi, én ezt rendkívül hasznosnak tartom. Vajon elegendő-e eljátszani ezt a komédiát ahhoz, hogy olyan fiatalok legyünk, mint ők?”

Nem válaszolok az ironikus megjegyzésre: folytatom: „Ön hátat fordít nekik, nem hallja, hogy mit beszélnek: Milyen színű a nő haja?” Az Autodidakta zavarba jön: „Hát... én... titokban odapillant a fiatal párra, azután, mint aki visszanyerte biztonságát: Fekete!” „Na ugye!” , „Parancsol?” „Ugye, hogy nem szereti ezt a nőt meg a fiút. Talán fel sem ismerné őket az utcán. Csak jelképek az ön számára. Nem ők hatották meg, hanem az Ember Fiatalsága, a Férfi meg a Nő szerelme, az Emberi Hang...” „És ha így volna? Miért, ezek a dolgok nem léteznek?” „Hát persze hogy nem! Sem a Fiatalság, sem a Férfikor, sem az Öregség, sem a Halál nem létezik...” Az Autodidakta arca olyan sárga és kemény, mint egy birsalma; rosszalló merevgörcsbe rándul. De én zavartalanul folytatom: „Nézze például azt az idős urat, a háta mögött, azt, aki Vichy-vizet iszik. Ő az Érett Férfiú; gondolom, ezt szereti benne; az Érett Férfiú, aki bátran halad tulajdon hanyatlása felé, és gondot fordít külsejére, mert nem akarja elhagyni magát, ugye?” „Pontosan”, mondja kihívóan az Autodidakta. „És nem veszi észre, hogy ez az úr aljas gazember?” Az Autodidakta nevet; bolondos ember vagyok, gondolja magában, s futó pillantást vet az ősz hajtól keretezett, szép férfiarcra. „No de, Roquentin úr, ha feltesszük is, hogy annak látszik, hogyan ítélhet meg egy embert a külseje alapján.? Egy arc, nyugalmi állapotban, nem fejez ki semmit.” Vak humanisták! Ez az arc beszél, ennek az arcnak egyértelmű a mondanivalója! Csakhogy a humanisták gyöngéd és elvont lelke soha nem fogja fel egy arc igazi értelmét. „Hogyan sorolhat be valahová egy embert, mondja az Autodidakta, hogyan mondhatja, hogy ilyen vagy olyan? Kicsoda képes rá, hogy tökéletesen kiismerjen egy embert? Kicsoda ismeri egy ember minden titkos tartalékát?” Tökéletesen kiismerni egy embert! Futtában üdvözlöm a katolikus humanizmust, amelytől az Autodidakta – tudta nélkül – a kifejezést kölcsönözte. „Tudom, felelem, tudom, hogy minden ember csodálatos, ön is csodálatos. Én is csodálatos vagyok. Mint Isten teremtményei, természetesen.” Rám néz, nem érti, amit mondtam, de azután kis mosollyal ajkán azt feleli: „Bizonyára tréfálni méltóztatik. De az csakugyan igaz, hogy minden ember méltó csodálatunkra. Nehéz dolog, kedves Roquentin úr, roppant nehéz dolog embernek lenni.” Észre sem vette, hogy eltávolodott a krisztusi ember szeretettől; lehorgasztja fejét, s valamilyen sajátos arcjátékjelenség következtében most szegény Guéhennóhoz hasonlít. „Bocsásson meg, mondom, de ebben az esetben nem vagyok bizonyos benne, hogy ember vagyok: sohasem éreztem nehéz feladatnak. Mindig azt hittem, hogy elegendő, ha egyszerűen hagyom a dolgokat a maguk útján történni.” Az Autodidakta őszintén felnevet – de a szemében most is harag ég. „Ön túlságosan szerény, Roquentin úr. Hogy elviselje a sorsát, az emberi sorsot, igen nagy bátorságra van szüksége, mint egyébként mindenkinek. A következő pillanat, kedves Roquentin úr, esetleg halálának pillanata. Ön ezt tudja, és mégis mosolyog: hát nem csodálatos dolog ez? Legjelentéktelenebb cselekedetében is, folytatja kesernyésen, igen, abban is rengeteg a hősiesség!” „És csemegét mit parancsolnak?”, kérdi a pincérlány. Az Autodidakta halottsápadt, szempilláját leeresztette kőkemény szemére. Bizonytalan kis mozdulatot tesz, mintha felszólítana, hogy válasszak. „Sajtot kérnék”, mondom hősiesen. „És az úr?” Az Autodidakta összerezzen: „Hogyan? Ja igen: nem, nem kérek semmit. Végeztem.”

„Louise!” A két kövér férfi fizet; elmennek. Egyikük sántít. A tulajdonos az ajtóig kíséri őket: előkelő vendégek, egy üveg bort rendeltek, vödörben, jég között szolgálták fel nekik. Némi lelkiismeretfurdalással nézem az Autodidaktát: egész héten nagy élvezettel képzelte maga elé ennek az ebédnek minden kis részletét , mert ebből az alkalomból közölheti majd egy másik emberrel emberszeretetét. Ritkán van alkalma a beszédre. Én meg elrontottam örömét. Alapjában véve éppolyan magányos, mint én vagyok; senki sem törődik vele. Csakhogy ő nem ébredt rá magányosságára. Nem az én feladatom, hogy felnyissam a szemét. Zavart vagyok: dühöngök, igaz – de nem őrá, hanem a Virganokra meg a többiekre, mindazokra, akik megmérgezték ezt a szegényes kis agyvelőt. Ha itt ülnének előttem, volna mit mondanom nekik! Az Autodidaktának nem mondanék semmit, iránta nem érzek egyebet, csak rokonszenvet: ő is olyan ember, mint Achille úr, azon az oldalon áll, ahol én; csak tudatlanságból és jóhiszeműségből lett árulóvá. Mogorva gondolataimból az Autodidakta kacagása ver fel: „Bocsásson meg, de arra gondolok, hogy milyen mélységesen szeretem az embereket, milyen hatalmas lendület sodor az emberek közé, s látom, hogy itt ülünk, elmélkedünk, érvelünk... hát akkor nevetni van kedvem.” Hallgatok, kényszeredetten mosolygok. A pincérlány tányért rak elém, a tányérban egy szelet krétaszínű camembert. Végignézek a helyiségen; erős csömör fog el. Mit keresek én itt? Mi az ördögnek kezdtem vitatkozni a humanizmusról? Minek ülnek itt ezek az emberek? Minek esznek? Igaz: ők, ők nem tudják, hogy léteznek. Kedvem volna fölállni, és elmenni innen, elmenni valahová, ahol csakugyan a magam helyén volnék, ahová beilleszkednék... De nekem sehol sincs helyem; felesleges vagyok. Az Autodidakta megenyhül. Attól tartott, hogy nagyobb ellenállásra talál. Hajlandó spongyát borítani mindarra, amit mondtam. Bizalmasan közelebb hajol: „Alapjában véve, Roquentin úr, alapjában véve ön éppúgy szereti őket, mint én: bennünket csak szavak választanak el egymástól.” Képtelen vagyok egy szót is szólni, lehajtom a fejem. Az Autodidakta arca egészen közel van arcomhoz. Önhitten mosolyog, egészen közel, mint a lázálmokban. Nehézkesen rágcsálok egy kenyérdarabkát, nem tudom elszánni magam rá, hogy lenyeljem. Az emberek. Az embereket szeretni kell. Az emberek csodálatosak. Hányni volna kedvem – és egyszerre megint csak itt van: az Undor. Alapos kis roham: minden porcikám reszket. Már egy órája éreztem, hogy közeledik, csak nem akartam bevallani magamnak. Ez a sajtíz a számban... Az Autodidakta tovább fecseg, hangja halkan zümmög fülemben. De már fogalmam sincs róla, mit beszél. Gépiesen bólintok. Kezem görcsösen szorongatja a desszerteskés nyelét. Érzem a fekete fanyelet. Az én kezem fogja. Az én kezem. Ami engem illet, én békén hagynám ezt a kést: minek kell folyton megérinteni valamit? A tárgyak nem azért vannak, hogymegérintsük őket. Okosabb elsiklani köztük, elkerülni őket, amennyire csak lehetséges. Az ember néha kezébe fog egyet, aztán a lehető leggyorsabban el kell engedni. A kés a tányérra esik. Az ősz hajú úr összerezzen a zajra, rám néz. Megint megfogom a kést, a pengét az asztalhoz nyomom, míg el nem görbül. Hát ez volna az Undor: ez a vakító bizonyosság? És mennyit törtem rajta a fejem! Mennyit írtam róla! Most már tudom: Létezem – a világ létezik, tudom, hogy a világ létezik. Ennyi az egész. De mindez csöppet sem érdekel. Furcsa, hogy ennyire ne érdekeljen semmi: ettől megrémülök. Az óta a nevezetes nap óta van ez így, amikor kavicsot akartam kacsáztatni a vízen. El akartam hajítani a kavicsot, megnéztem: akkor kezdődött minden; éreztem, hogy a kavics létezik. És azután újabb Undorok következtek; a tárgyak olykor létezni kezdenek a kezedben. Az az Undor a Vasutasok-vendéglőjében; meg aztán a másik, korábban, egy éjszaka, amikor kibámultam az ablakon; és az is, egy vasárnap, a parkban. Meg mind a többi. De olyan erős, mint most, még sohasem volt. „... az antik Rómában, ugyebár, Roquentin úr?” Az Autodidakta, azt hiszem, kérdezett valamit. Odafordulok, rámosolygok. Mi baja? Miért húzódott össze, miért gubbaszt így a széken? Csak nem fél tőlem? Igen, ennek így kellett végződnie. Egyébként nem érdekel. Nem csoda, hogy félnek: érzem, hogy bármire képes volnék. Például ezt a desszerteskést

beledöfném az Autodidakta szemébe. Azután rám rontanának ezek az emberek, megtipornának, cipőjükkel sorra kitaposnák a fogaimat. Nem ez tart vissza: a véríz a számban, e helyett a sajtíz helyett – olyan mindegy. De meg kellene mozdulnom; csak úgy tudnék életre hívni egy felesleges eseményt – mert az Autodidakta ordítása az volna, meg a vér is, amely végigfolyna arcán, meg az, hogy mindenki fölugrana körülöttünk. És amúgy is elég sok minden létezik már. Mindenki rám néz: az ifjúság két képviselője abbahagyta a kellemes társalgást. A nőnek nyitva maradt a szája, olyan most a szája, mint a kacsa segge. Pedig látniok kellene, hogy mégiscsak ártalmatlan vagyok. Fölállok, forog körülöttem a világ. Az Autodidakta rám bámul nagy szemével, amelyet nem fogok kinyomni. „Máris elmegy?”, motyogja. „Kicsit fáradt vagyok. Köszönöm a kedves meghívást. Viszontlátásra.” Miközben az ajtó felé indulok, észreveszem, hogy a desszerteskést a kezemben tartom. Odadobom tányéromra; csörömpölés. Teljes csöndben sietek át a helyiségen. Már senki sem eszik: mindenki engem néz, elment az étvágyuk. Ha odalépnék a fiatal nőhöz, és azt mondanám: „Hopp!”, üvölteni kezdene, nem is kétséges. Nem érdemes. Mielőtt kilépnék az ajtón, mégis megfordulok, megmutatom nekik az arcom: hadd véssék emlékezetükbe. „Viszontlátásra, hölgyeim és uraim.” Senki sem válaszol. Elmegyek. Arcuk most visszanyeri rendes színét; folytatják a fecsegést. Nem tudom, hová menjek, ott állok a kartonszakács előtt. Nem kell megfordulnom, így is tudom, hogy az üvegablakon keresztül mindnyájan engem bámulnak: döbbenten és undorodva nézik a hátam; azt hitték, olyan vagyok, mint ők, azt hitték, ember vagyok – és én becsaptam őket. Hirtelen elveszítettem emberjellegemet; egy rákot, láttak, amint hátrálva kimenekül ebből az olyannyira emberi helyiségből. Az aljas betolakodót leleplezték, s ő elrohant: az ülés folytatódik. Idegesít, hogy hátamban érzem a hökkent szemek és hökkent gondolatok nyüzsgését. Átvágok az úttesten. A másik járda a strand és a fürdőkabinok mentén húzódik. Sokan sétálnak a tengerparton, poétikus, tavaszias arcukat a tenger felé fordítják: a napsütés csalta ki őket, s most ünnepet ülnek. Nők, világos ruhában, tavalyi, tavaszi toalettjükben; karcsúk, és fehérek, mint a glaszékesztyű; nagyobbacska fiúkat is látok, gimnáziumba járnak vagy kereskedelmibe; és gazdagon dekorált, idős urakat. Nem ismerik egymást, de cinkosan összenéznek, mivel180 hogy ilyen szép idő van, és mivelhogy ők emberek. Az emberek hadüzenet napján ismeretlenül is összeölelkeznek az utcán; és minden tavaszon egymásra mosolyognak. Egy pap közeledik, lassú léptekkel; breviáriumát olvasgatja. Néha fölemeli fejét, helyeslőn: a tenger is breviáriumról, istenről beszél. Könnyű színek, könnyű illatok, tavaszi lelkek. „Remek idő van, a tenger zöld, jobban szeretem ezt a száraz hideget, mint a nyirkosat.” Költők! Ha megragadnám valamelyikük kabát-hajtókáját, és azt mondanám: Segíts rajtam! – azt gondolná magában: „Mi az ördögöt akar ez a rák?” – és elmenekülne, még a kabátját is kezemben hagyná. Hátat fordítok nekik, két kézzel rátámaszkodom a mellvédre. Az igazi tenger hideg és fekete, tele van állatokkal; ott nyüzsög a vékony, zöld hártya alatt, amely csak arra való, hogy félrevezesse az embereket. A tündérlányok körülöttem megtévesztve gyönyörködnek benne: ők csak a vékony hártyát látják, s ez a hártya Isten létét bizonyítja. De én azt látom, ami alatta van! A máz elolvad, a bársonyos, csillogó őszibarack-bőr mindenütt fölrepedezik tekintetemtől, széthasad, szétnyílik. Megérkezik a saint-élémiri villamos, megfordulok, velem együtt fordulnak a tárgyak, halványak és zöldek, akár az osztriga. Felesleges, merőben felesleges volt fölugrani a villamosra, amúgy sem akarok máshová menni. Az ablak mögött kékes tárgyak vonulnak zökkenve, csupa merev és éles dolog. Emberek, falak; egy ház elém tárja a nyitott ablakon keresztül sötét belsejét; az ablakok elsápasztják, elkékítik mindazt, ami sötét, elkékítik ezt a hatalmas téglalakást, amely tétován, dideregve közeledik, azután hirtelen megáll, orra bukik. Egy úr fölszáll, leül, szemben velem. A sárga épület megint elindul, egyetlen ugrással az ablaknál terem, olyan közel van, hogy már csak egy részét látni, elhomályosodott. Remegnek az ablakok. A ház fölemelkedik, oly nyomasztó most, olyan magas, hogy nem is látom a tetejét, száz és száz ablak nyílik sötét bensejére; elsiklik a láda mellett, súrolja; a reszkető ablakok között leszállt az éjszaka. Siklik az

utcán, vég nélkül siklik, sárga, mint a sár, az ablakok égszínkékek. És hirtelen már itt sincs, elmaradt mögöttünk, éles, szürke fény önti el a ládát, kérlelhetetlen igazsággal terjed el mindenütt: az ég az; az ablakon keresztül látni még az ég sűrű tömegét, mert most az Éliphar-dombra kaptatunk föl, tisztán látni mindkét oldalt, jobbra, egészen a tengerig, balra a repülőtérig. Dohányozni tilos, akár egy gitane-cigarettát is. Rátámaszkodom a padra, de rögtön elhúzom a kezem: a pad létezik. Ezt a valamit, amin ülök, amire támaszkodtam kezemmel, padnak hívják. Úgy tűnik fel, mintha szándékosan azért csinálták volna, hogy rá lehessen ülni: bőrt hoztak, rugókat, szövetet, munkához láttak, azzal az elképzeléssel, hogy ülőalkalmatosságot készítenek, s amikor befejezték, ez volt az, ami kész lett. Idehozták ebbe a ládába, s a láda most zötyög és döcög, remegnek az ablakai, és testében ezt a vörös micsodát cipeli. „Ez egy pad”, motyogom, mintha ördögöt akarnék űzni. De a szó megreked ajkamon: nem hajlandó rászállni a tárgyra. És a tárgy az marad, ami, vörös plüssborításával, ezer és ezer kis vörös lábával, a lábak mind a levegőbe merednek mereven, halott kis lábak. Ez az irdatlan has is a levegőbe mered, véres és puffadt – felfúvódott, a halott kis lábak kiállnak belőle, a has itt úszik ebben a ládában, a szürke égen, nem, ez nem egy pad. Ezért a pénzért akár egy döglött szamár is lehetne például, amely felfúvódott a vízben, és most hullámok sodorják, magasba meredő has egy nagy, szürke, áradó folyóban; én pedig a szamár hasán ülnék, lábamat a tiszta víz fürdetné. A tárgyak levetkőzték nevüket. Itt vannak, groteszkek, konokok, óriásik, s ostobaság volna padnak nevezni őket, vagy bármit mondani róluk; én meg itt vagyok, a Tárgyak, a megnevezhetetlen Tárgyak között. Egyedül, szótlanul, védtelenül: körülvesznek, itt vannak alattam, mögöttem, fölöttem. Nem követelnek semmit, nem tukmálják magukat rám: vannak. A pad párnája alatt, a fatámla mellett egy kis árnyékvonal, keskeny kis vonal, amely végigfut a padon, titokzatos és pajzán, szinte egy mosoly. Tudom én jól, hogy nem mosoly ez, de mégiscsak létezik, itt fut a fehéres ablakok mögött, az ablakcsörömpölés mögött, megköti magát, itt fut az ablakok másik oldalán vonuló, megtorpanó, majd ismét elinduló kék képek mögött, megköti magát, mint egy mosoly elködlő emléke, mint egy félig elfelejtett szó, amelynek csak első szótagjára emlékezünk, s nem tehetünk okosabbat, mint hogy elfordítjuk szemünket, és másra gondolunk, arra a férfira, aki félig leheveredik a padra, ott, szemben velem. Terrakotta fej, kék szem. Testének jobb oldala elernyedt, jobb karja testéhez tapad, alig él ez a jobb oldal, fösvényen él csak, mintha megbénult volna. De testének bal oldalából egy kis parazitalét burjánzott ki, mint a fekély: karja remegni kezdett, majd magasba emelkedett, s a kar végén a kézfej egészen merev volt. Aztán remegni kezdett a keze is, s amikor koponyájának magasságába ért, kinyúlt egy ujja, és a köröm megvakarta fejbőrét. Kéjes fintor jelent meg a férfi szájának jobb sarkában, a bal oldala most is béna maradt. Remegnek az ablakok, remegnek a karok, a köröm vakar, vakar, a száj mosolyog a merev szem alatt, és a férfi elviseli, de észre sem veszi ezt a kis létezést, amely jobb oldalát duzzasztja, amely kölcsönvette jobb karját és jobb arcát, hogy segítségükkel megvalósítsa önmagát. A kalauz elállja utamat: „Várjon, míg megáll a kocsi!” De én félrelököm, és leugrom a villamosról. Nem bírtam elviselni, hogy a tárgyak ilyen közel vannak. Benyomok egy rácsos kaput, belépek, könnyű létezések ugranak föl a magasba, és megfogódzkodnak a fák tetején. Most már ismét kiismerem magam, tudom, hol vagyok: a parkban. Leroskadok egy padra a hatalmas, fekete fatörzsek, az égre meredő, fekete, görcsös kezek között. Lábam alatt az egyik fa fekete körömmel vakarja a földet. Úgy szeretném elengedni magam, megfeledkezni önmagamról! Aludni szeretnék. De képtelen vagyok rá, fulladozom: mindenfelől rám tör és átitat a létezés, a szememen, az orromon, a számon keresztül... És hirtelen, egy csapásra szétszakad a fátyol: megértettem, láttam. Délután hat óra Nem mondhatnám, hogy megkönnyebbültem volna, vagy hogy jó kedvem van; ellenkezőleg, le vagyok törve. De elértem a célom: tudom, amit tudni akartam; mindazt, ami január óta történt velem, megértettem. Nem szabadultam meg az Undortól, és nem hiszem, hogy egyhamar elmúlna; de most már nem kell elviselnem, most már nem betegség, nem is múló roham: az Undor én vagyok.

Szóval, az előbb lent voltam a parkban. A gesztenyefa gyökere éppen az alatt a pad alatt mélyedt a földbe, amelyen ültem. Már nem emlékeztem rá, hogy gyökér. A szavak szétfoszlottak, s velük szétfoszlott a dolgok jelentése is, használati módjuk is, azok a halvány jelek, amelyeket az emberek a dolgok felszínére róttak. Ott ültem, kicsit meggörnyedve, lehajtva fejem, egyedül, szemben ezzel a fekete, görcsös masszával, amely nyers volt és bárdolatlan – és féltem tőle. És akkor minden megvilágosodott előttem. A lélegzetem is elállt. Az utolsó napoktól eltekintve, sohasem sejtettem, hogy-mit jelent a „létezni” szó. Olyan voltam, akár a többi ember, azok, akik a tengerparton sétálnak, tavaszi ruhában. Akárcsak ők, azt mondtam: „A tenger zöld; az a fehér pont, ott fönt, a magasban, egy sirály”, – de nem éreztem, hogy csakugyan létezik, hogy a sirály „létező sirály”; a létezés általában elrejtőzik. Itt van körülöttünk, bennünk, a létezés azonos velünk, egyetlen szót sem mondhatunk, hogy ne beszéljünk róla, de végső soron mégis megfoghatatlan. Amikor azt hittem, hogy a létezésre gondolok, alighanem semmire sem gondoltam, üres volt a fejem, vagy legfeljebb egy szó motoszkált benne: az, hogy „lenni”. Vagy pedig azt gondoltam... hogy is mondjam csak? A hovatartozásra gondoltam, azt mondtam magamban, hogy a tenger a zöld dolgok osztályába tartozik, vagy hogy a zöld szín a tenger egyik jellegzetessége. Még amikor néztem őket, akkor is távol esett tőlem az a gondolat, hogy a dolgok léteznek: díszletnek tekintettem őket. Megfogtam egy dolgot, eszköznek használtam, előre számoltam ellenállásával. Csakhogy mindez a felületen történt. Ha valaki megkérdezi tőlem, hogy mi is a létezés, teljes jóhiszeműséggel azt felelem, hogy semmi, legfeljebb üres forma, amely kívülről járul a dolgokhoz, de mit sem változtat jellegükön. És lám, hirtelen itt volt előttem, napnál világosabban láttam: a létezés egyszerre csak lelepleződött. Elvesztette az elvont kategóriák ártalmatlan jellegét: maga volt a dolgok lényege; ez a gyökér, például, létből volt gyúrva. Vagy inkább az történt, hogy, a gyökér, a park rácsa, a pad, a pázsit ritkás füve egyszerre csak szétfoszlott; a dolgok sokfélesége, egyénisége immár csak látszat volt, máz. És ez a máz elolvadt, nem maradt egyéb, mint egy sereg óriási puha, zűrzavaros massza – csupa félelmetesen, szemérmetlenül meztelen massza. Óvakodtam a legkisebb mozdulattól is – de hát moccannom sem kellett, így is láttam a fák mögött a zenepavilon kék oszlopait és lámpáját, a babérfák között a Velléda-szobrot. Mindezek a tárgyak... hogy is mondjam csak? A terhemre voltak; szerettem volna, ha nem ilyen erősen léteznek, hanem szárazabban, elvontabban, tartózkodóbban. A gesztenyefa a szemem előtt hivalkodott. Zöldes rozsda borította körülbelül fele magasságig; fekete, puffadt kérge cserzett bőrhöz hasonlított. A Masqueret-szökőkút vizének halk csobogása fülembe ömlött, befészkelte magát, sóhajokkal töltötte meg; orromat szinte feszítették a zöld, rothadó szagok. A dolgok, valamennyien, szelíden, gyöngéden átengedték magukat a létezésnek, mint azok a fáradt nők, akik átadják magukat a nevetésnek, és nyálas hangon azt mondják: „Milyen jó is nevetni!” – igen, a dolgok kitárulkoztak egymás előtt, alpári bizalmassággal kölcsönösen megvallottak egymásnak tulajdon létezésüket. És. énmegértettem, hogy a nem-lét és az efféle önfeledt túláradás között nincsen középút. Aki létezik, annak egészen eddig kell léteznie, egészen a penészedésig, a puffadásig, a szemérmetlenségig. Egy másik világban a körök, a dallamok megőrzik tiszta és szigorú vonalaikat. De a létezés nem egyéb, mint elereszkedés. A fák, az éjszakától kék oszlopok, a szökőkút boldog hörgése, a hideg levegőben lebegő, meleg kis ködfoszlányok, a vörös férfi, aki egy padon emészt: mindezek a szundikálások, mindezek az emésztések, ha együtt vesszük őket, meglehetősen nevetségesek. Nevetségesek?... Nem is: erről azért nincs szó, ami létezik, nem lehet nevetséges: olyan volt ez, valami lebegő, csaknem megfoghatatlan azonosság alapján, mint némely bohózati helyzetek. Itt voltunk mi, egy csomó létező, valamennyien zavartan, kínosan éreztük magunkat, tulajdon létünk zavart bennünket egyikünknek sem volt oka rá, hogy ott legyen, mindegyikünk érezte, ha zavarosan is, hogy a többihez képest fölösleges. Fölösleges: ez volt az egyetlen kapcsolat, amit fölállíthattam magamban a fák, a rács, a kavicsok között. Hiába igyekeztem megszámolni a gesztenyefákat, hiába próbáltam megállapítani helyüket a Velléda-szoborhoz viszonyítva, hiába igyekeztem magasságukat a platánfák magasságához hasonlítani: valamennyien megszöktek azoknak a kapcsolatoknak köréből, amelyekbe be akartam zárni őket, elszigetelődtek, túlcsordultak rajtuk. Ezeket a kapcsolatokat (amelyekhez makacsul ragaszkodtam, hogy így késleltessem némileg az emberi világ, a mértékek, mennyiségek, irányok összeomlását), ezeket a kapcsolatokat nagyon is önkényesnek éreztem; most már semmi közük sem volt a dolgokhoz. Fölösleges a gesztenyefa, ott, szemben velem, kissé balra, fölösleges a Velléda-szobor...

És én – én, aki erőtlenül, bágyadtán, szemérmetlenül ültem, emésztettem, és komor gondolatokat forgattam fejemben, fölösleges voltam én is. Szerencsére ezt nem éreztem át, inkább csak értettem – de rosszul voltam: attól féltem, hogy hamarosan érezni is. fogom(még most is félek attól félek, hogy egyszerre csak elkapja hátulról a fejem, és fölemel, mint a mélyből érkező hullám). Végzek magammal, ötlött fel bennem, hogy ezek közül a felesleges létezők közül legalább egyet megsemmisítsek. De halálom is felesleges lett volna. Fölösleges lett volna a holttestem, a vérem a a kavicsokon, a növények között, ebben a derűs parkban. És fölösleges lett volna foszladozó testem is a földben, amely befogadná végül, s még letisztogatott, lehántott csontjaim, amelyek tiszták lennének, akár a fogak, még csontjaim is fölöslegesek volnának: igen, fölösleges voltam örök időkre. A Képtelenség szó most születik meg tollam alatt; az imént, a parkban, még nem találtam meg, igaz, nem is kerestem, nem volt szükségem rá: szavak nélkül gondolkodtam a dolgokról, a dolgokkal. A képtelenség nem egy gondolat volt, amely megszületett agyamban, nem is egy hang Sugallata, hanem az a hosszú, döglött kígyó lábamnál, az a fakígyó. Kígyó vagy pata, vagy gyökér, vagy keselyűkarom, mindegy. S noha semmit sem fogalmaztam meg tisztán, megértettem, hogy rátaláltam a létezés kulcsára, Undoraim kulcsára, életem kulcsára. S csakugyan, mindaz, amit azután felfogtam, visszavezethető erre az alapvető képtelenségre. Képtelenség: ez is csak egy szó; most szavakkal küszködöm, de ott, a parkban, magát a dolgot ragadtam meg. Szeretném leszögezni ennek a képtelenségnek abszolút jellegét. Egy mozdulat, egy esemény az emberek tarka kis világában mindig csak viszonylagosan képtelen: a mozdulat, az esemény körülményeihez viszonyítva. Egy őrült beszéde például képtelen ahhoz a helyzethez viszonyítva, amelyben van, ám őrületéhez képest nem az. De én, az imént, átéltem az abszolútum gyakorlatát: az abszolútumot vagy a képtelenséget. Semmi sem volt, amihez viszonyítva ez a gyökér ne lett volna képtelenség. Ó, hogyan tudnám ezt szavakkal kifejezni? Képtelenség: a kavicsokhoz, a sárga fűcsomókhoz, a megszáradt sárhoz, a fához, az éghez, a zöld padokhoz viszonyítva képtelenség. Képtelen, és semmire vissza nem vezethető; az égvilágon semmi – még a természet mélységes és titkos tébolya, az sem magyarázhatná meg. Persze nem tudtam mindent, nem láttam a csíra fejlődését, a fa növekedését. De ezzel a vastag, érdes patával szemben sem a tudatlanságnak, sem a tudásnak nem volt jelentősége: a magyarázatok és okok világa nem esik egybe a létezés világával. A kör nem képtelen, a kör könnyen magyarázható: az egyenesnek egy végpontja körüli forgásából keletkezik. Csakhogy a kör nem létezik. Ez a gyökér viszont éppen abban a mértékben létezett, amennyire nem tudtam megmagyarázni. Görcsös volt, erőtlen, névtelen: megigézett, megtöltötte a szemem, minduntalan visszarántott létezéséhez. Hiába ismételtem magamban: „Ez egy gyökér”, már nem hatott. Láttam én, hogy gyökér-funkciójától, szívószerepétől sehogyan sem lehet eljutni ehhez, ehhez a kemény, tömör fókabőrhöz, ehhez az olajos, kérges, konok dologhoz. A funkció semmit sem magyarázott: lehetővé tette, hogy nagyjából megértsük, mi is egy gyökér, de azt egyáltalán nem, hogy ez itt micsoda. Ez a gyökér, a színe, alakja, a megmerevedett mozdulata mindenképp... alatta maradt minden magyarázatnak. Valamennyi tulajdonsága kisiklott a kezéből, túlcsordult rajta, félig megszilárdult, csaknem tárggyá vált; valamennyi fölösleges volt a gyökérben, s törzsével kapcsolatosan az az érzésem támadt, hogy némileg túllép önmagán, tagadja önmagát, és valami különös szertelenségben vész el. Talpamat odadörzsöltem ehhez a fekete karomhoz: szerettem volna kissé lehorzsolni. Csak úgy, kihívásból, hogy a cserzett bőr mögött megjelenjék a karcolás képtelen rózsaszíne; hogy eljátszadozzam a világ képtelenségével. De amikor visszahúztam a lábam, láttam, hogy a kéreg fekete maradt. Fekete? Éreztem, hogy a szó lelappad, hihetetlen gyorsasággal elszáll belőle az értelem. Fekete? A gyökér nem volt fekete, nem, nem feketeség volt ezen a fadarabon – ez... ez más volt: a fekete, akárcsak a kör, nem létezett. Néztem a gyökeret: vajon több, mint fekete, vagy csaknem fekete? De a töprengést hamarosan abbahagytam, mert az volt az érzésem, hogy ismert talajon járok. Igen, éppilyen nyugtalanul fürkésztem már régebben is megnevezhetetlen dolgokat, iparkodtam – hiába – elgondolni valamit róluk: és éreztem, hogy hideg és tehetetlen tulajdonságaik megszöknek, kisiklanak ujjaim közül. Adolphe nadrágtartója, a minap este, a Vasutasok-vendéglőjében. A nadrágtartó nem volt lila. Megjelent szemem előtt az a két megfogalmazhatatlan folt az ingen. És a kavics, a híres, nevezetes kavics, ennek az egész

históriának forrása: az sem volt... nem is nagyon emlékeztem, hogy micsoda nem akart lenni. Passzív ellenállását azonban nem felejtettem el. Vagy az Autodidakta keze; megfogtam, megszorítottam egyszer a könyvtárban, s aztán az volt a benyomásom, hogy nem is pontosan kéz volt az. Először egy nagy, fehér féregre gondoltam – de hát nem is az volt. És a söröspohár gyanús áttetszősége a Mably-kávéházban. Gyanús: igen, gyanúsak voltak a hangok, a szagok, az ízek. Ha elrohantak előttem, akár a felriasztott nyulak, s nem nagyon figyeltem rájuk, azt hihettem, hogy egyszerűek és megnyugtatók, hogy a világon csakugyan van igazi kék, igazi piros szín, igazi mandula- vagy ibolyaszag. De ha egy pillanatra is feltartóztattam őket, a kényelemnek és biztonságnak ez az érzése erős rosszérzésnek adta át helyét: a színek, az ízek, a szagok sohasem voltak igaziak, sohasem voltak egyszerűen és jóhiszeműen azonosak önmagukkal, kizárólag önmagukkal. A legegyszerűbb, legkevésbé felbontható tulajdonság lényegében is volt valami fölösleges, önmagához viszonyítva. Ez a feketeség itt a lábam mellett nem is feketeségnek látszott, hanem inkább annak, hogy valaki, aki sohasem látott fekete színt, képtelen megállni, és elképzel egy kétértelmű, a színeken túli lényt: igen, az ő zavaros erőfeszítése volt az. Hasonlított egy színre, de egyszersmind másra is hasonlított... zúzódásra is – vagy inkább váladékra, zsiradékra – és egyébre is, például egy szagra, igen, feloldódott az ázott föld, a langyos és nedves fa szagává, fekete szaggá, amely úgy lepi el ezt a göcsörtös fát, mint a máz, ízzé oldódott, megrágott, megcukrozott rostok ízévé. Nemcsak láttam, nemcsak egyszerűen láttam ezt a feketeséget: a látás elvont találmány, lecsupasztott, egyszerűsített gondolat, emberi gondolat. Ez a feketeség, ez az amorf és csenevész jelenlét túlcsordult a látáson, szagláson, ízlésen. De gazdagsága zűrzavarrá vált, s végül, éppen mert fölösleges volt, már nem is volt semmi. Rendkívüli pillanat volt ez. Ott ültem, mozdulatlanul, dermedten, iszonyatos önkívületben. De 190 az önkívület mélyén is valami új született; megértettem az undort, magamévá tettem, őszintén szólva, nem fogalmaztam meg magamnak felfedezéseimet, de, azt hiszem, most már könnyű lesz szavakba öntenem. Az esetlegesség a lényeg. Amivel azt akarom mondani, hogy a létezés, már meghatározása szerint is, nem azonos a szükségszerűséggel. Létezni annyi, mint itt lenni, egyszerűen csak annyi; a létezők megjelennek, lehetővé teszik, hogy találkozzunk velük, de levezetni sohasem lehet őket. Vannak emberek, legalábbis azt hiszem, akik megértették ezt. Csakhogy ezt az esetlegességet úgy akarták leküzdeni, hogy kitaláltak egy szükségszerű lényt, aki önmagának oka. Márpedig egy szükségszerű lény nem képes megmagyarázni a létet: az esetlegesség nem látszat, nem hamis látszat, amit szét lehet foszlatni; az esetlegesség az abszolútum, s ennek következtében a tökéletes véletlen. Minden véletlen: ez a kert, ez a város, én magam. Ha az ember olykor rádöbben erre, felkavarodik a gyomra, és minden lebegni kezd, akár a múltkor, este, a Vasutasok-vendéglőjében: igen, ez az Undor: ezt akarják elkendőzni a jogról alkotott gondolataikkal a Zöld-dombon és másutt lakó, aljas gazemberek. És milyen szánalmas hazugság ez: joga senkinek sincs; pontosan olyan véletlenszerűek ők is, mint a többi ember, nekik sem sikerült elérniök, hogy ne érezzék magukat fölöslegesnek. És titokban önmagukban is fölöslegesek, vagyis amorfok, bizonytalanok, szomorúak. Meddig tartott ez az igézet? Én voltam a gesztenyefa gyökere. Vagy, pontosabban szólva, létezésének tudata voltam, mindenestül. Még különálló tőle – mivel tudatában voltam , de mégis szinte elveszve benne, szinte semmi egyéb, mint ez a gyökér. Kínos, kényelmetlen, kinyúló tudat, amely ennek ellenére teljes súlyával ránehezedett erre a tehetetlen fadarabra. Az idő megállt: kis, fekete tócsa a lábamnál; lehetetlen, hogy ez után a pillanat után bármi is történjék. Szerettem volna kiszakítani magam ebből az iszonyatos gyönyörből, de elképzelni sem tudtam, hogy ez lehetséges volna; benne voltam; a fekete fatörzset nem bírtam lenyelni, ott vesztegelt a szememben, mint egy túlságosan nagy falat, amely megakad az ember torkán. Sem elfogadni, sem visszautasítani nem bírtam. Micsoda erőfeszítésembe került, hogy fölnézzek? És egyáltalán: fölnéztem-e? Nem az történt-e inkább, hogy megsemmisültem egy pillanatra, hogy egy pillanat múltán újjászülessek azután, hátravetett fejjel, fölfelé fordított szemmel? Az tény, hogy semmilyen átmenet nem tudatosodott bennem. De hirtelen képtelenné váltam arra, hogy elgondoljam a gyökér létezését. A gyökér eltűnt, és én hiába ismételgettem magamban: létezik, most is itt van, a pad alatt, jobb lábam mellett – mindez már nem jelentett semmit. A létezés nem olyan dolog, amit távolról is

el lehet gondolni: hirtelen, durván kell rátörnie az emberre, meg kell állapodnia rajta, egész súlyával a szívére kell nehezednie, akár egy hatalmas, mozdulatlan állatnak – vagy pedig nincsen többé semmi. Nem volt többé semmi, a szemem üres volt, s élveztem, hogy megszabadultam. Aztán, hirtelen, könnyed, bizonytalan mozgást, remegést láttam: a szél himbálta a fa koronáját. Csöppet sem volt kellemetlen, hogy mozogni látok valamit: változatosságot jelentett a mozdulatlan létezők után, amelyek merev szemekként bámultak rám. Miközben az ágak imbolygását néztem, azt gondoltam magamban: a mozgás sohasem létezik egészen, a mozgás átmenet, közvetítő két létezés között, hangsúlytalan ütemrész. Felkészültem rá, hogy megfigyeljem a mozgásokat, amint kilépnek a semmiből, fokozatosan megérnek, kibomlanak: végre megleshetem születés közben a létezést. Három másodperc sem telt el, s minden reményem szétfoszlott. A vaktában tapogatódzó, tétova ágakon nem sikerült megragadnom a létezésbe való „átmenetet”. Az átmenet fogalma is csak emberi találmány. Túlságosan világos fogalom. Mindezek az apró mozgások egymástól elszigetelten léteznek, önmaguk kedvéért. Minden oldalon túláradtak az ágakon és gallyakon. Örvény lettek az elszáradt kezek körül, kik ciklonokkal vették körül őket. Egy mozdulat, persze, más, mint egy fa. De azért mégis abszolútum volt ez is. Dolog, tárgy. Tekintetem mindig teljességet látott. Létezések hemzsegtek az ágak végén, szüntelenül megújuló, de sohasem születő létezések. A létező szél rászállt a fára, mint egy nagy légy; és a fa megborzongott. De a borzongás nem most keletkező tulajdonság volt, nem volt átmenet a lehetőség és a cselekvés között; a borzongás dolog volt; borzongás-dolog lopódzott be a fába, hatalmába kerítette, megrázta, azután hirtelen otthagyta, hogy tovaszálljon, és immár önmaga körül keringjen. Telített volt minden, tevékeny, nem létezett többé üresjárat, minden, még a legészrevétlenebb rebbenés is létezésből készült. És mindezek a létezők, amelyek a fa körül sürgölődtek, sehonnan sem jöttek, és nem tartoztak sehova. Egyszerre csak léteztek, s aztán egyszerre csak nem léteztek: a létezésnek nincs emlékezete; mindabból, ami elmúlt, nem őriz meg semmit – egyetlen kis emléket sem. Mindenütt csak létezés, a végtelenségig, fölöslegesen, mindig és mindenütt; létezés, amelynek mindig csak a létezés szab határt. Kábán ültem a padon, elengedtem magam, roskadoztam ezeknek a sehonnan sem származó lényeknek sokasága alatt: mindenütt kivirágzás, virágfakadás, zúgott a fülem a létezéstől, lüktetett a testem, és kinyílt, átadta magát ennek az egyetemes rügyezésnek undorító volt. „Minek ez a rengeteg létezés – gondoltam magamban , minek, ha egyszer valamennyi hasonlít egymásra?” Minek ez a sok hasonló fa? Minek ez a sok elpuskázott és makacsul újrakezdett és ismét elpuskázott létezés – mint egy hátára pottyant bogár suta erőfeszítése? (Én is egy ilyen erőfeszítés voltam.) Ez a bőség nem úgy hatott, mint a nagylelkűség megnyilvánulása, épp ellenkezőleg. Sivár volt, satnya, belegabalyodott önmagába. Ezek a fák, ezek a nagy, suta testek... Elnevettem magam, mert hirtelen eszembe jutották azok a csodálatos tavaszok, amelyekről a könyvekben olvasni, a recsegéssel-ropogással, virágfakadással, nagyszerű kibomlással teljes tavaszok. És még vannak hülyék, akik hatalomvágyról meg a létért való küzdelemről szónokolnak! Hát sohasem néztek meg egy állatot vagy egy fát? El akarták hitetni velem, hogy ez a foltosan kopaszodó platán, ez a felig megkorhadt tölgyfa az ég felé szökellő, ádáz erő. És ez a gyökér? Nyilván úgy kellene elképzelnem, mint mohó karmot, amely a földet marcangolja, és kitépi belőle táplálékát ugyebár? De teljes képtelenség ilyennek látni a dolgokat. Gyengeséget, elpuhultságot, azt látni. Lebegtek a fák. Hogy az égre szökellnének? Levertek, csüggedtek inkább; folyton azt vártam, hogy a fatörzsek, mint petyhüdt hímvesszők, ráncosodni kezdenek, összezsugorodnak, és puha, gyűrött, fekete halomként a földre hullanak. Nem volt kedvük létezni, csakhogy nem akadályozhatták meg tulajdon létezésüket, ez volt a helyzet, így hát mindnyájan ügyeskedtek, ravaszkodtak, mégpedig lanyhán, nem valami nagy buzgalommal; a nedvek lassan keringtek ereikben, csöppet sem szívesen, a gyökerek bágyadtan mélyedtek a földbe. És minden pillanatban úgy látszott, mintha abba szeretnék hagyni az egészet, mintha meg akarnának semmisülni. Fáradtan és öregen, kelletlenül léteztek tovább, egyszerűen csak azért, mert ahhoz is gyöngék voltak, hogy meghaljanak – hiszen a halál csak kívülről törhetett rájuk; egyedül a zenei dallamok hordják magukban büszkén, szükségszerűségként, tulajdon halálukat: csakhogy a dallamok nem léteznek. Minden, ami létezik, ok nélkül születik, gyengeségből él tovább, és véletlenül hal meg. Hátradőltem, behunytam a szemem. De a képek, mintha csak riasztották volna őket, nyomban

előreugrottak, és létezéssel töltötték meg lehunyt szemem: a létezés olyan telítettség, amelytől az ember nem szabadulhat. Különös képek. Ezerféle dolgot ábrázolok. Nem valóságos dolgokat, hanem olyanokat, amelyek hasonlítottak rájuk. Fából való dolgokat, amelyek székre, facipőre, más tárgyakat, amelyek növényre emlékeztettek. Azután két arcot láttam: azt a lányt és azt a fiatalembert, akik vasárnap mellettem ebédeltek a Vézelize-sörözőben. Kövérek voltak, melegek, érzékiek, képtelenek, a fülük vörös. Láttam a nő vállát és mellét. Meztelen létezés. Ez a férfi meg ez a nő – elborzadtam hirtelen – továbblétezik valahol Bouvilleban; ez a puha mell valahol vajon milyen szagok közepette? – most is odasimul az üde szövethez, odabújik a csipkékhez, a nő most is érzi, hogy blúzában létezik a melle, most is azt gondolja: „a két kis cicim, mint két kerek alma”, és titokzatosan mosolyog, figyeli, hogyan bomlik ki a melle, hogyan csiklandozza – és akkor fölkiáltottam, és fölocsúdtam, tágra meredt szemmel. Vajon álmodtam-e ezt az irdatlan jelenlétet? Ott volt, ráhajolt a parkra, rázúdult a fákra, puhán, összemaszatolva mindent, vastagon, akár a lekvár. Vajon benne voltam-e én is, a parkkal együtt? Féltem – de mindenekelőtt dühös voltam, olyan ostobának, olyan oda nem illőnek találtam az egészet: utáltam ezt az ocsmány lekvárt. És mennyi volt belőle, mennyi! Az égig ért, mindent elborított, mindent megtöltött kocsonyás csüggedtségével, s én beláttam mélységes mélységeibe, sokkal messzibbre láttam, mint a park rácsa és a házak és egész Bouville, már nem is Bouville-ban voltam, nem voltam sehol, lebegtem. Csöppet sem csodálkoztam, tudom, hogy ez a Világ, a mezítelen Világ, amely egyszerre csak megmutatta magát, és fulladoztam a dühtől, annyira haragudtam erre az irdatlan, képtelen létre. Még azon sem tűnődhettem volna, hogy vajon honnan jön ez az egész, vajon hogyan lehetséges, hogy a világ létezik – és nem a semmi. És mindennek semmi értelme, a világ mindenütt jelen volt, előttem, mögöttem. És mielőtt a világ létezett volna, nem létezett semmi. Semmi. Nem volt olyan korszak, amikor a világnak lehetett volna nem léteznie. Ez idegesített a legjobban: hát persze, egy ilyen cseppfolyós lárva létezésének semmi oka és semmi értelme. De nem léteznie nem lehetett. Elképzelhetetlen volt: ahhoz, hogy az ember elképzelje a semmit, már ott kellett állnia a világ közepén, elevenen, tágra nyitott szemmel; a semmi nem volt egyéb, mint egy gondolat a fejemben, amely ott lebeg a végtelenségben: ez a semmi nem a létezés előtti időből érkezett, maga is létezés, akár a többi, és egy sereg egyéb létezés után bukkant fel. „Micsoda disznóság! Micsoda disznóság!”, kiáltottam, s megráztam magam, hogy szabaduljak ettől a ragadós szutyoktól, de az szorosan körülfogott, s annyi volt belőle, ezer és ezer tonna létezés, a végtelenségig: fuldokoltam ennek az irdatlan gyötrelemnek mélyén. És aztán a park egy csapásra üres lett, mintha egy nagy lyukon keresztül kifolyt volna belőle minden, eltűnt a világ, éppolyan hirtelen tűnt el, mint ahogy megjelent, vagy talán én ocsúdtam föl – annyi bizonyos, hogy nem láttam már; csak a sárga föld maradt körülöttem, holt ágak emelkedtek ki belőle, az ég felé meredtek. Fölálltam, elindultam. Amikor a rácshoz értem, megfordultam. És akkor rám mosolygott a park. A rácsnak támaszkodtam, és hosszasan elnéztem a parkot. A fák, a babérfák mosolya mondani akart valamit; ez volt a létezés igazi titka. Eszembe jutott, hogy egy vasárnap, körülbelül három héttel ezelőtt, már észrevettem a dolgok cinkosságát. Vajon nekem szólt ez? Bosszúsan éreztem, hogy semmi mód megértenem. Semmi mód. Pedig itt volt most is, várt; leginkább tekintethez hasonlított. Itt volt, a gesztenyefa törzsén... maga a gesztenyefa volt. A dolgok, mintha csak gondolatok lettek volna, félúton megakadtak, megfeledkeztek egymásról és önmagukról, elfelejtették, hogy mit is akartak gondolni, ottmaradtak, imbolyogva, fura kis jelentés volt bennük, de túlnőtt rajtuk. Idegesített ez a kis jelentés: képtelen voltam fölfogni, akkor sem fogtam volna föl, ha száz évig ott maradok a rácsnak támaszkodva; mindent megtudtam a létezésről, amit egyáltalán megtudhattam róla. Elindultam, visszamentem a szállodába, s íme, leírtam ezt. Éjszaka Döntöttem: ha egyszer nem írom meg a könyvem, semmi okom Bouville-ban maradni; Párizsba költözöm. Péntek délután öt órakor vonatra ülök, szombaton találkozom Annyval; azt hiszem, néhány napot együtt fogunk tölteni. Azután visszajövök ide, hogy elrendezzem néhány dolgomat, és összecsomagoljak. Legkésőbb március elsején végképp letelepedem Párizsban.

Péntek A Vasutasok-vendéglőjében. Húsz perc múlva indul a vonatom. A gramofon. Erős kalandérzés. Szombat Anny nyit ajtót, hosszú, fekete ruhában. Természetesen nem nyújt kezet, nem köszön. Jobb kezemet felöltőm zsebében tartom. Rosszkedvűen és rendkívül gyorsan, mint aki túl akar lenni a formalitásokon, azt mondja: „Gyere be, és ülj le, ahová akarsz, kivéve az ablak melletti karosszéket.” Ő az, de mennyire, hogy ő. Lóg a két karja, arca durcás – ezért volt olyan, hajdanában, mint egy kamaszlány. De most már nem emlékeztet kislányra. Kövér; erős melle van. Behúzza az ajtót, elgondolkodva mondja, mint aki csak magában beszél: „Nem tudom, hogy az ágyra üljek-e...” Aztán mégiscsak letelepedik egy szőnyeggel fedett, ládaszerű alkalmatosságra. Mozdulatai nem olyanok, mint régen: fönségesen, bájosán nehézkesek: úgy látszik, zavarja mostanában képződött kis pocakja. De ennek ellenére mégiscsak ő az, persze hogy ő: Anny. Elneveti magát. „Miért nevetsz?” Akárcsak régen, most sem válaszol mindjárt; olyan arcot vág, mint akinek veszekedni volna kedve. „Miért nevetsz?” „Mert ahogy beléptél, széles mosolyra húztad a szád. Olyan vagy, mint egy apa, aki épp az imént adta férjhez a lányát. Ülj már le. Tedd le a kabátod, és ülj le. Igen, oda, légy szíves.” Néma csönd; Anny nem akarja megtörni. Milyen csupasz ez a szoba! Régebben, ha elutazott, mindig egy csomó poggyászt cipelt magával, tele kendőkkel, turbánokkal, mantillákkal, japán maszkokkal, színes képekkel. Alig szállt meg egy hotelban– ha csak egyetlen éjszakát is töltött ott , első dolga az volt, hogy kinyissa bőröndjeit, és előszedje kincseit, majd fölakassza őket a falra, ráaggassa a lámpára, kiteregesse az asztalokra vagy a padlóra – mégpedig változatos és bonyolult rend szerint; félóra sem telt bele, s a legszokványosabb szoba is egy határozott és érzéki, szinte elviselhetetlen egyéniség jegyeit viselte magán. Talán elkallódott az a bőrönd, talán a poggyászmegőrzőben hagyta... Ez a barátságtalan helyiség, a mosdófülkére szolgáló, nyitott ajtóval, siralmas látvány. Ha fényűzőbb és szomorúbb is, az én bouville-i szobámra emlékeztet. Anny megint elneveti magát. Felismerem a hajdani, éles, kissé orrhangú nevetést. „Semmit sem változtál. Mit keresel olyan izgatottan?” Mosolyog, de tekintete szinte ellenséges kíváncsisággal mered rám. „Arra gondoltam, hogy ez a szoba nem is olyan, mintha te laknál benne.” „Csakugyan?”, feleli bizonytalanul. Újra hallgatunk. Anny most az ágy szélén ül, fekete ruhájában feltűnően sápadt. Nem nyíratta rövidre a haját. Mereven, nyugodtan néz, szemöldökét kissé felvonja. Egyszóval semmi közölnivalója? Akkor miért hívott ide? A hallgatás egyre elviselhetetlenebb. Hirtelen azt mondom: „Örülök, hogy találkoztunk.” Az utolsó szó megszorult a torkomban: ha nem jutott eszembe okosabb, jobb lett volna hallgatni. Nyilván fel fog dühödni. Hiszen gondoltam én, hogy az első negyedóra kínos lesz. Régen, amikor találkoztam Annyval, ha csak huszonnégy óra távollét után is vagy reggel, amikor fölébredtünk, sohasem találtam meg azt a szót, amit várt, ami illett volna ruhájához, az időjáráshoz, utolsó szavainkhoz. De hát mit akar? Képtelen vagyok kitalálni. Fölemelem a tekintetem. Anny gyöngéden néz rám. „Hát semmit sem változtál? Éppolyan buta vagy, mint régen?” Az arcán elégedettség. De milyen fáradtnak látszik!

„Útjelző kő vagy, mondja Anny, kő egy út szélén.” Rendíthetetlenül mutatod, és rendíthetetlenül mutatni fogod egész életedben, hogy Melun huszonhét kilométerre van, és Montargis negyvenkettőre. Ezért van annyira szükségem rád.” „Szükséged, énrám? Szükséged volt rám abban a négy esztendőben, amikor nem találkoztunk? Hát ha így van, ezt remekül el tudtad leplezni.” Mosolyogva beszéltem: még azt hinné, hogy haragszom. Érzem, hogy hamis ez a mosoly; kellemetlenül érzem magam. „Milyen buta vagy! Arra, hogy lássalak, természetesen semmi szükségem sem volt – ha erre gondolsz. Nincs benned semmi gyönyörködtető. Arra van szükségem, hogy létezz, és hogy ne változz meg. Olyan vagy, mint az a bizonyos platinaméter, amit itt őriznek Párizsban vagy valahol a környéken. Azt hiszem, soha, senki sem vágyott rá, hogy megnézze.” „Ebben tévedsz.” „Mindegy: én nem, az bizonyos. De jó tudnom, hogy létezik, hogy hossza pontosan a délkör negyvenmilliomod része. Mindig eszembe jut, ha megmérnek egy lakást, vagy méterrel mérik a szövetet, amit vásárolok.” „Igen?”, mondom hidegen. „Akár úgy is gondolhatnék rád, mint egy elvont erényre, mint valami határértékre. Igazán megköszönhetnéd, hogy mindig eszembe jut az arcod.” Megint ott vagyunk azoknak az alexandrinus vitáknak kellős közepén, amelyeket kénytelen voltam lefolytatni valaha, holott egyszerű és közönséges vágyak éltek bennem: például azt akartam volna mondani, hogy szeretem, vagy legszívesebben átkaroltam volna. De most semmilyen vágy sem él bennem. Talán csak az, hogy némán elnézzem Annyt, hogy hallgatagon felfogjam ennek a rendkívüli eseménynek teljes jelentőségét: azt, hogy Anny itt ül, velem szemben. Vajon az ő számára ez a nap épp olyan, mint a többi? Az ő keze nem remeg. Aznap, amikor írt, bizonyára volt valami közölnivalója – vagy talán egyszerűen szeszélyből tette. Most, illetve már régóta, semmi mondanivalója. ,Anny hirtelen rám mosolyog, olyan nyilvánvaló gyöngédséggel, hogy könnyek szöknek a szemembe. „Sokkal gyakrabban gondoltam rád, mint a platinaméterre. Egyetlen nap sem telt el, hogy ne jutottál volna eszembe. És pontosan emlékeztem mindenre, minden porcikádra.” Föláll, két kezével vállamra támaszkodik: „Remélem, nem mered azt állítani, hogy te is emlékeztél az arcomra! És még te panaszkodsz!” „Nem tisztességes érv, mondom, hiszen tudod, hogy pocsék a memóriám.” „Egyszóval bevallod, hogy tökéletesen elfelejtettél. Megismertél volna az utcán?” „Hát persze. Nem erről van szó.” „Emlékeztél legalább a hajam színére?” „Természetesen. Szőke.” Anny elneveti magát. „Milyen büszkén mondod! Most, hogy látod, nem valami nagy érdem, hogy tudod.” Megsimogatja a hajam. „A te hajad pedig vörös, mondja, engem utánozva. Amikor először megláttalak, sohasem fogom elfelejteni, lila puhakalap volt rajtad, és a lila szín rettenetesen elütött a vörös hajadtól. Siralmas látvány voltál. Hol a kalapod? Szeretném látni, hogy még mindig olyan rossz-e az ízlésed.” „Már nem viselek kalapot.” Tágra mereszti a szemét, nagyot füttyent: „Csak nem a saját ötleted volt?! Igen? Gratulálok. Persze! Előbb-utóbb rá kellett jönnöd. Ez a haj semmilyen kalapot sem tűr meg, semmilyen kalap sem áll jól rajta. Még a karosszék támlájától, a fal tapétájától is elüt. Vagy pedig a füledbe kellene húznod a kalapod, mint azt az angol nemezkalapot, amit Londonban vásároltál. Annyira elfedte a fejed, hogy nem lehetett tudni, van-e egyáltalán hajad, vagy kopasz vagy.” És aztán azt mondja, olyan határozott hangon, ahogyan régi veszekedéseket szokás lezárni: „Nem, sehogy sem állt neked.” Fogalmam sincs róla, milyen kalapról van szó.

„Miért: azt mondtam volna, hogy jól áll?” „De még mennyire, hogy azt mondtad! Ezt hajtogattad folyton. És titokban, amikor azt hitted, hogy nem látom, minden tükörben megnézted magad.” A múltnak ez a tökéletes ismerete lesújt. Anny nem úgy tesz, mint aki emlékeket idéz fel, hangjában nem érezni azt az elérzékenyült, távoli árnyalatot, amely az emlékek felidézéséhez illik. Mintha a mai napról beszélne, legfeljebb, ha a tegnapiról: elevenen megőrizte hajdani nézeteit, makacsságait, haragjait. Velem éppen ellenkező a helyzet: valamilyen költői ködbe merült alá minden; de azért bármilyen engedményre hajlandó vagyok. Hirtelen tompa hangon azt mondja: „Látod: meghíztam, megöregedtem. Most már ápolnom kell magam.” Igen. És milyen fáradtnak látszik! Mivel mondani akarok valamit, rögtön így folytatja: „Föl is léptem Londonban.” „Candlerrel?” „Dehogyis, egyáltalán nem Candlerrel. Ez is jellemző rád. A fejedbe vetted, hogy Candlerrel fogok fellépni. Hányszor mondjam még, hogy Candler karmester?! Nem, egy kis színházban, a Soho Square-en. Az Emperor Jones-t játszottuk, meg Sean OCasey és Synge darabjait, meg a Britannicus-t.” „A Britannicus-t?”, kérdem meghökkenve. „Igen, a Britannicus-t. Épp ezért hagytam ott őket. Az én ötletem volt, hogy eljátsszuk, és Juniát osztották rám.” „Igen?” „Igen: pedig természetesen csak Agrippina jöhetett volna számításba.” „És most mit csinálsz?” ( Rosszul tettem, hogy megkérdeztem. Arcából eltűnik az élet. De rögtön válaszol: „Már nem játszom. Utazom. Van egy pasasom, kitart.” Elmosolyodik. „Ó, ne nézz rám olyan gondterhelten, a helyzet csöppet sem tragikus. Mindig mondtam neked, hogy egyáltalán nem zavarna, ha kitartana valaki. Egyébként is öreg pasas, nem kellemetlen.” „Angol?” „Mi közöd hozzá?, mondja ingerülten. Nem fogunk róla csevegni. Semmi jelentősége, sem a te szempontodból, sem az enyémből. Iszol egy csésze teát?” Átmegy a mosdófülkébe. Hallom, ahogy tesz-vesz, edények csörömpölnek, és Anny beszél, magában beszél, éles, érthetetlen dünnyögés. Éjjeliszekrényén, mint mindig, most is Michelet Franciaország története című művének egy kötete. Az ágy fölé, most pillantom meg, egy fényképet szögezett, egyetlen képet: Emily Bronte arcképének reprodukciója, az a portré, amelyet a fivére festett. Anny visszaérkezik. „Most pedig mondd el, hogy mi van veled?”, mondja nyersen. Azután ismét eltűnik a mosdófülkében. Erre emlékszem, bármilyen rossz is a memóriám: igen, mindig így tette fel az egyenes kérdéseket; azért zavartak, mert éreztem, hogy őszintén érdeklik, de egyben minél előbb végezni akar. Mindenesetre ez után a kérdés után nem is kétséges: akar valamit tőlem. Ez csak előzetes tapogatódzás: túl lenni azon, ami esetleg kellemetlen, véglegesen elintézni a másodrendű kérdéseket: „Most pedig mondd el, hogy mi van veled.” Azután majd elmondja, hogy mi van ővele. Hirtelen semmi kedvem sincs bármit is elmondani. Mire volna jó? Az Undor, a szorongás, a létezés... Okosabb lesz, ha mindezt megőrzőm magamnak. „No, halljuk!”, kiáltja a válaszfal mögül. Ismét megjelenik, kezében teáskanna. „Mi van veled? Párizsban laksz?” „Nem. Bouville-ban.” „Bouville-ban? Miért? Nem nősültél meg, remélem.” „Hogy megnősültem volna?”, kérdezem összerezzenve. Roppantul jólesik, hogy Annyban felmerült ez a lehetőség. Meg is mondom neki.

„Ugyan: képtelenség. Pontosan olyan naturalista képzelődés, mint amilyeneket egykor a szememre vetettél. Emlékszel: amikor özvegyasszonynak képzeltelek el, két gyermek anyjának. És mindenféle históriákat meséltem, hogy milyenek leszünk. Utáltad az ilyesmit.” „Te meg élvezted, mondja, csöppet sem zavartatva magát. Azért mesélted azokat a történeteket, hogy megjátszd magad. Egyébként felháborodsz, ha ilyesmiről esik szó, de ahhoz elég alattomos vagy, hogy egy szép nap titokban megházasodj. Egy évig felháborodottan tiltakoztál, közölted, hogy nem vagy hajlandó megnézni a Császári ibolyák-at. Aztán egy szép nap, amikor beteg voltam, egyedül megnézted egy kis külvárosi moziban.” „Azért költöztem le Bouville-ba, mondom méltóságteljesen, mert könyvet írok Rollebon márkiról.” Anny színlelt érdeklődéssel pillant rám: „Rollebon márkiról? Arról, aki a tizennyolcadik században élt?” „ „Igen.” „Tényleg, említetted is, mondja bizonytalanul. Egyszóval, történelmi munka, ugye?” „Az.” „Nahát!” Ha még egy kérdést tesz fel, mindent elmondok neki. De nem kérdez többet. Nyilvánvaló: úgy véli, hogy már eleget tud rólam. Remekül ért hozzá, hogyan kell meghallgatni valakit – de csak akkor, ha kedve tartja. Nézem: lesütötte szemét, azon tűnődik, hogy mit fog mondani, hogyan fogja kezdeni. Vajon kérdezzem meg most én? Nem hiszem, hogy igényt tartana rá. Akkor beszél, amikor jónak látja. Zakatol a szívem. Hirtelen azt mondja: „Ami engem illet: én megváltoztam.” Ez a bevezetés. Most hallgat. Kiönti a teát a fehér porceláncsészékbe. Várja, hogy megszólaljak: mondanom kell valamit. Nem mindegy, hogy mit: pontosan azt, amit vár tőlem. Kínban vagyok. Csakugyan megváltozott-e? Meghízott, fáradtnak látszik – de nyilván nem erre célzott. „Nem hiszem... nem úgy látom. A mosolyod változatlan, és az is, ahogyan fölállsz, és a vállamra teszed a kezed, meg az a rögeszméd, hogy magadban beszélsz. És most is Michelet Franciaország-át olvasod. Meg egy csomó egyéb dolog is...” Az őszinte érdeklődés, amellyel örök lényegem iránt viseltetik, és teljes közönye mindaz iránt, ami az életben megeshet velem, és a furcsa, pedáns, de egyben bájos negédesség, és az, ahogyan rögtön elveti az udvariasság, a barátság minden gépies formuláját, mindazt, ami megkönnyíti az emberek közti kapcsolatokat, és így kényszeríti partnerét, hogy állandóan valami újat eszeljen ki. Anny megvonja a vállát: „De igen, megváltoztam, mondja szárazon, tetőtől talpig megváltoztam. Nem vagyok a régi. Azt hittem, rögtön észre fogod venni. Te meg Michelet Franciaország-áról papolsz,” Odaáll elém: „Mindjárt meglátjuk, hogy csakugyan olyan kitűnő férfiú vagy-e, mint amilyennek állítod magad. Nos: mi változott meg rajtam?” Habozok; Anny dobbant a lábával; még mindig mosolyog, de most már kétségkívül ingerült. „Annak idején volt valami rajtam, ami rettenetesen zavart téged. Legalábbis azt állítottad. És most vége, egyszerre csak eltűnt. Észre kellene venned. Nem érzed magad fesztelenebbül?” Nem merem azt felelni, hogy nem; pontosan úgy érzem magam, mint régen, félfenékkel ülök a székén, gondosan ügyelek rá, hogy elkerüljem a csapdákat, hogy megakadályozzam megmagyarázhatatlan dührohamait. Ismét leül. „Nos, mondja, és teljes meggyőződéssel megcsóválja fejét, ha nem érted, hogy miről van szó, azért nem érted, mert sok mindent elfelejtettél. Többet, mint gondoltam. Hát nem emlékszel hajdani gonoszságaidra? Jöttél, beszéltél, megint elmentél: és mindent rossz időben. Képzeld el, hogy azóta semmi sem változott: bejöttél volna, a falon maszkok és kendők, az ágyon ülnék, azt mondanám (Anny hátraveti fejét, orrlyukai kitágulnak, s színpadi hangon, mint aki önmagán csúfolódik, azt mondja): Na, mire vársz? Ülj le. És természetesen gondosan elkerültem volna, hogy azt mondjam: kivéve az ablak melletti karosszéket.”

,.,Csapdákat állítottál nekem.” „Nem csapdák voltak... Ez esetben, természetesen, rögtön a karosszékbe telepedtél volna.” „És akkor mi történt volna?”, mondom. Megfordulok, kíváncsian nézem a karosszéket. Külsőre egészen mindennapi karosszék, kényelmesnek látszik, barátságosnak. „Csupa rossz dolog”, feleli kurtán Anny. Nem erősködöm: Anny mindig is tabukkal vette körül magát. „Azt hiszem, mondom hirtelen, rájöttem valamire. De nagyon is megdöbbentő lenne. Várj, hadd gondolkodjam egy kicsit: tényleg, ez a szoba egészen csupasz. De el kell ismerned, hogy ezt az első pillanatban észrevettem. Jó: szóval beléptem volna a szobába, megpillantottam volna a maszkokat a falon meg a kendőket meg a többit. A szálloda mindig véget ért a szobád küszöbénél. A te szobád, az más volt... Nem nyitottál volna ajtót. Megláttalak volna, amint ott gubbasztasz a sarokban, esetleg a földön ülsz, azon a kis piros mokett-szőnyegen, amit mindig magaddal cipeltél, kíméletlen tekintetet vetettél volna rám, várakozó tekintetet .. Alig szóltam volna egy szót, alig tettem volna egy mozdulatot, alig lélegeztem volna egyet, te máris összevontad volna a szemöldököd, én meg mélységesen bűnösnek érezném magam, bár nem tudnám, hogy miért. És aztán az egyik baklövést követtem volna el a másik után, egyre mélyebben belegabalyodtam volna bűneimbe...” „Hányszor történt ez így?” „Százszor.” „Legalább! És most ügyesebb vagy, leleményesebb?” „Nem.” „Örülök, hogy ezt hallom. Szóval?” „Szóval, nincsenek többé...” „Haha! kiáltja Anny színpadias hangon, alig meri elhinni!” Azután szelíden folytatja: „Nekem elhiheted: nincsenek többé.” „Nincsenek többé tökéletes pillanatok?” „Nincsenek.” El vagyok képedve. Tovább erősködöm: „Vagyis te... Vagyis vége ezeknek a... a drámáknak, rögtönzött drámáknak, amikor a maszkokra, a kendőkre, a bútorokra és rám is osztottál egy kis szerepet – és te meg a főszerepet játszottad?” Anny mosolyog. „Milyen hálátlan vagy! Néha nagyobb szerepet osztottam rád, mint önmagamra: te persze észre sem vetted. Hát igen: kész, vége. Csodálkozol, ugye?” „De még mennyire! Azt hittem, hogy ez hozzád tartozik, személyed szerves része, és ha elveszik tőled, olyan, mintha a szívedet tépnék ki.” „Én is azt hittem, mondja Anny, olyan hangon, mint aki csöppet sem sajnálja, ami történt. Aztán egy kis iróniával, amely rendkívül kínosan érint, így folytatja: — De, mint látod, nem haltam bele.” Összekulcsolta ujjait, egyik térdét tenyerébe fogta. A levegőbe néz, kósza mosoly jelenik meg arcán, szinte megfiatalodik. Most olyan, mint egy rejtélyes és elégedett, kövér kislány. „Igen, örülök, hogy semmit sem változtál. Ha átraktak volna egy másik országút szélére, ha átfestettek volna, egyetlen biztos pont se lenne az életben, amelynek alapján tájékozódhatom. Nélkülözhetetlen vagy: én változom, de neked mozdulatlanul és változatlanul ott kell maradnod, ahol vagy, és én a magam változásait hozzád viszonyítva mérem le.” Úgy érzem, mégis megbántott egy kicsit: „Egyáltalán nincsen így, mondom hevesen. Éppen ellenkezőleg: rengeteget fejlődtem ebben az időben, és alapjában véve...” „Ó, mondja, megvetően Anny, az intellektuális változások! Én tetőtől talpig megváltoztam.” Tetőtől talpig…Vajon mi az a hangjában, ami ennyire megrázott? Annyi bizonyos, hogy nagy ugrást tettem hirtelen! Nem, többé nem keresem az eltűnt Annyt. Ez a kövér, dúlt arcú kislány meghatott: ezentúl őt fogom szeretni.

„Bizonyosság él bennem..., fizikai bizonyosság. Érzem, hogy nincsenek tökéletes pillanatok. A talpamban is érzem, amikor járok. Érzem, mindig érzem, még amikor alszom, akkor is. Képtelen vagyok elfelejteni. Semmi olyasmi nem történt, amit kinyilatkoztatásnak nevezhetnék, nem mondhatom, hogy egy adott naptól, egy adott perctől kezdve megváltozott az életem. De mostanában mindig úgy érzem egy kicsit, mintha előző napon hirtelen kinyilatkoztattatott volna a számomra. Káprázik a szemem, rosszul érzem magam; képtelen vagyok megszokni.” Nyugodt hangon közli, egy kis büszkeség is megbújik hangjában, hogy ennyire megváltozott. Elmondhatatlan bájjal ide-oda himbálja magát a ládán. Mióta beléptem a szobába, egyszer sem hasonlított ennyire a hajdani, marseille-i Annyra. Újra meghódított, újra elmerültem különös világában, amely túl van a nevetségesen, a kényeskedésen, a finomkodáson. Újra érzem azt a kis lázat, amely mindig elfogott, ha együtt voltam vele, azt a bizonyos keserű ízt a számban. Anny szétkulcsolja ujjait, elengedi térdét. Hallgat. Tudatos némaság ez; mint amikor az Operában a színpad üresen marad, pontosan nyolc ütem tartamáig. Anny megissza teáját. Leteszi a csészét az asztalra, mereven ül, kezével a láda szélébe kapaszkodik. És egyszerre csak megjelenik csodálatos medúzaarca, amelyet annyira szerettem: gyűlölettől égő, eltorzult, gonosz. Annynak nem az arckifejezése változik meg, hanem maga az arca; mint ahogy az ókori színészek maszkot váltottak: hirtelen. És minden maszkjának az a célja, hogy hangulatot teremtsen, megszabja a következő jelenet légkörét. Megjelenik a maszk, s míg beszél, ott van az arcán, semmit sem változik. Azután leválik, lehull róla. Mereven bámul rám, mint aki nem is lát. Mindjárt beszélni fog. Tragikus szöveget várok, amely méltó a fennkölt maszkhoz; gyászéneket várok. De csak annyit mond: „Túlélem magam.” A hangsúly csöppet sem illik az archoz. Nem tragikus, hanem... hanem iszonyatos: száraz, könnytelen, irgalmatlan kétségbeesést fejez ki. Igen, Anny jóvátehetetlenül kiszikkadt. A maszk lehull. Anny mosolyog. „De csöppet sem vagyok szomorú. Gyakran csodálkoztam is ezen, de oktalanul: miért is lennék szomorú? Valaha egész csinos szenvedélyekre voltam képes. Szenvedélyesen gyűlöltem az anyámat. És téged, mondja kihívóan, téged meg szenvedélyesen szerettelek.” Választ vár. Nem szólok semmit. „Mindennek, persze, vége.” „Honnan tudhatod?” „Tudom. Tudom, hogy többé senkivel és semmivel sem találkozom, aki és ami szenvedélyt ébresztene bennem. Megszeretni valakit, az nagy vállalkozás. Energia szükséges hozzá, nemes érzelmek, elvakultság... Sőt, van egy pillanat, mindjárt az elején, amikor át kell ugrani egy szakadékot: ha az ember okoskodni kezd, nem teszi meg. És én tudom, hogy soha többé nem ugrom át azon a szakadékon.” „Miért nem?” Gúnyosan rám néz, nem felel. „Most, mondja, holt szenvedélyeim között élek. Megpróbálom felidézni magamban azt a gyönyörű dühöt, amely arra késztetett, hogy tizenkét éves koromban, amikor anyám korbáccsal megvert, leugorjam a harmadik emeletről.” Azután, bár ennek látszólag semmi köze a dologhoz, a távolba meredve folytatja: „És az sem jó, ha túl sokáig bámulom a tárgyakat. Ránézek egy-egy dologra, hogy lássam, micsoda, azután gyorsan el kell fordítanom a tekintetem.” „Miért?” „Undorodom tőlük.” Csak nem?... Annyi bizonyos, hogy van valami hasonlóság. Egyszer, még Londonban, megtörtént, hogy egymástól függetlenül, körülbelül ugyanabban az időpontban ugyanarról a dologról ugyanazt gondoltuk. Úgy szeretném, ha... De Anny gondolatai ide-oda csaponganak: az ember sohasem lehet bizonyos benne, hogy tökéletesen megértette. Szeretnék világosan látni:

„Már többször is meg akartam mondani: sohasem értettem pontosan, hogy mik voltak azok a bizonyos tökéletes pillanatok; sohasem magyaráztad el.” „Igen, tudom. De nem is strapáltad magad. Csak álltál mellettem, mint egy fatuskó.” „Sajnos! Drágán megfizettem érte. „Bőségesen megérdemeltél mindent, ami történt: te voltál a hibás; idegesítettél, azzal a magabiztos külsőddel. Mintha azt akartad volna mondani: én, én normális vagyok; és igyekeztél egészségesnek látszani, csak úgy sugárzott rólad az egészséges lelkierő...” „De százszor is könyörögtem, hogy magyarázd el, mi is az a...” „Igaz, de milyen hangon?, mondja Anny dühösen. Leereszkedően érdeklődtél: igen, ez az igazság. Szórakozott szívélyességgel tájékozódtál, mint azok az öreg hölgyek, akik gyerekkoromban megkérdezték, hogy mit játszom. Voltaképp, mondja elmerengve Anny, nem is tudom, hogy nem téged gyűlöltelek-e a legjobban.” Megpróbál erőt venni magán, összeszedi magát, mosolyog, arca még piros a haragtól. Most nagyon szép. „Jó, hát elmagyarázom. Elég öreg vagyok ahhoz, hogy harag nélkül beszéljek gyerekkori játékaimról az olyan derék öreg hölgyeknek, mint amilyen te is vagy. Tessék, mondd meg: mit óhajtasz tudni?” „Hogy mi volt az.” „Beszéltem neked a kiváltságos helyzetekről?” „Azt hiszem, nem.” „De igen, mondja Anny határozottan. Aix-ben, azon a bizonyos téren, amelynek már nem emlékszem a nevére. Egy kávéház teraszán ültünk, narancsszínű napernyők alatt, sütött a nap. Te már nem emlékszel: citromszörpöt ittunk, és én döglött legyeket találtam a porcukorban.” „Igen, mintha...” „Hát abban a kávéházban beszéltem neked a kiváltságos helyzetekről. Michelet Francioország-ának díszkiadása kapcsán. Kiskoromban kaptam ezt a kiadást. Sokkal nagyobb alakú volt, mint ez itt, papírjának sápadt volt a színe, akár a gombák belsejének, és gombaszagot is árasztott. Amikor apám meghalt, Joseph bátyám rátette a kezét, és az összes kötetet elvitte. Akkor neveztem vén disznónak, és anyám korbáccsal megvert, én meg kiugrottam az ablakon.” „Igen, igen... most már emlékszem, beszéltél erről a Michelet-kiadásról... Ugye, a padláson olvastad? Látod, emlékszem. Ugye, milyen igazságtalan voltál az imént, amikor azzal vádoltál, hogy mindent elfelejtettem.” „Hallgass. Szóval, mint olyan kitűnően emlékszel, fölvittem ezeket az óriási köteteket a padlásra. Kevés kép volt bennük, talán három vagy négy egy-egy kötetben. De mindegyik egész oldalas illusztráció, s a hátuk üres. Ami annál nagyobb hatást tett rám, mert a szöveget két hasábban nyomták, hogy helyet nyerjenek. Imádtam ezeket a metszeteket; betéve ismertem őket, s ha újraolvastam Michelet könyvét, már ötvenlapnyira vártam az illusztrációt; mindig úgy éreztem: csoda, hogy viszontlátom őket, Meg aztán finom kis fortély is volt az elhelyezésükben; a jelenet, amit ábrázoltak, sohasem kapcsolódott a szomszédos oldalakhoz, harminc oldallal odébb kellett keresni a megfelelő eseményt.” „Könyörgök, beszélj már a tökéletes pillanatokról.” „A kiváltságos helyzetekről beszélek. Azok voltak a kiváltságos helyzetek, amelyeket a metszetek ábrázoltak. Én neveztem őket kiváltságosnak. Azt gondoltam magamban, hogy nyilván rendkívül jelentősek, ha egyszer ilyen ritka illusztrációkat készítettek róluk. Az összes helyzet közül választották ki őket, értsd meg, holott sok epizód akadt, amely képzőművészeti szempontból értékesebb volt, és sok epizód, amely történelmi szempontból látszott fontosabbnak. A tizenhatodik századra például mindössze három illusztráció esett: az egyik II. Henrik halálát ábrázolta, a másik Guise herceg meggyilkolását, a harmadik IV. Henrik párizsi bevonulását. Én akkor azt képzeltem magamban, hogy ezek az események egészen különleges jellegűek. A metszetek egyébként megerősítettek ebben a hitemben: a rajz elnagyolt volt, a karok és lábak sohasem kapcsolódtak jól a törzshöz. De mégis igazi nagyság volt bennük. Guise herceg meggyilkolásánál például a nézők úgy fejezték ki megdöbbenésüket és felháborodásukat, hogy kezüket előrenyújtották, tenyerüket mutatták, fejüket pedig félrefordították; gyönyörű volt: akár egy antik kórus. És ne gondold, hogy a kedves, anekdotikus részletekről megfeledkeztek volna. Apródokat lehetett látni, amint orra buknak, iszkoló kiskutyákat, udvari bolondokat, amint a trónus lépcsőjén ülnek. De

mindezeket a részleteket olyan nagyvonalúan és olyan sután ábrázolták, hogy tökéletes összhangban voltak a kép többi részével: azt hiszem, azóta sem láttam festményt, amelynek ilyen szigorú egysége lett volna. Hát akkor kezdődött.” „A kiváltságos helyzet?” „Legalábbis a képzet, amit erről alkottam magamban. Olyan jelenetek, gondoltam, amelyeknek jellege egészen ritka és értékes, amelyeknek stílusuk van, ha úgy akarod. Királynak lenni, például, gondoltam nyolcéves koromban, az kiváltságos helyzet. Vagy meghalni, az is. Nevetsz, de hát annyi embert ábrázoltak halálának pillanatában, s annyiról írtak, akik az utolsó pillanatban fennkölt szavakat rebegtek, hogy én jóhiszeműen azt hittem... egyszóval, azt gondoltam, hogy aki haldokol, az önmaga fölé emelkedik. Egyébként elegendő csak ott lenni egy halott szobájában: minthogy a halál kiváltságos helyzet volt, valami kisugárzott belőle, és az minden jelenlevőt megérintett. Valami nagyság. Amikor apám meghalt, fölvittek a szobájába, hogy elbúcsúzzam tőle. Miközben fölfelé mentem a lépcsőn, rendkívül boldogtalannak éreztem magam, de egyben mámorosnak is, mintha valami vallásos gyönyörűségtől rúgtam volna be: kiváltságos helyzetbe kerültem. Végre! Nekitámaszkodtam a falnak, igyekeztem megtenni a szükséges mozdulatokat. De az ágy szélénél ott térdelt nagynéném meg anyám, s zokogásukkal elrontottak mindent.” Az utolsó szavakat bosszúsan mondja, mintha még most is perzselné az emlék. Aztán elhallgat; tekintete merev, fölvonja szemöldökét: kihasználja az alkalmat, hogy ismét átélje a jelenetet. „Később továbbfejlesztettem a dolgot: először is egy új helyzettel gazdagítottam: a szerelemmel (vagyis a szeretkezéssel). Annak idején nem értetted meg, hogy miért nem engedtem… bizonyos kéréseidnek; hát most megértheted: meg akartam menteni valamit. Később azt gondoltam magamban, hogy nyilván jóval több kiváltságos helyzet van, mint amennyit meg tudok számolni a két kezemen. Végül pedig megállapítottam magamban, hogy végtelenül sok van.” „Persze, de hát végül is mi volt az a kiváltságos helyzet?” „Hiszen most mondtam, kiáltja megdöbbenve Anny, egy negyedórája magyarázom!” „Egyszóval, főként az volt szükséges hozzá, hogy szenvedélyes emberekről legyen szó, akiket magával ragad a gyűlölet vagy a szerelem, például; vagy pedig az, hogy nagyszabású legyen az esemény külső megjelenési formája, vagyis az, amit látunk belőle...” „Mind a kettő... attól függ”, feleli Anny kedvetlenül. „És a tökéletes pillanatok? Mi közük ehhez a tökéletes pillanatoknak?” „A tökéletes pillanatok azután jönnek. Először feltűnnek az előjelek, majd a kiváltságos helyzet lassan, fönségesen bevonul az ember életébe. És akkor felmerül a kérdés, hogy akarunk-e tökéletes pilianatot teremteni belőle?” „Igen, mondom, most már értem. Minden kiváltságos helyzetben vannak bizonyos megteendő cselekedetek, kialakítandó magatartások, kimondandó szavak; viszont vannak cselekedetek, magatartások, szavak, amelyek szigorúan tilosak. Erről van szó, ugye?” „Körülbelül...” „Tehát a helyzet csak nyersanyag: bizonyos megmunkálást követel meg.” „Úgy van, mondja Anny; először is el kellett merülni a kiváltságos helyzetbe, s érezni, hogy rendet teremtünk benne. Ha mindezek a feltételek megvalósulnak, a pillanat tökéletessé lett.” „Akkor a tökéletes pillanat tulajdonképpen műalkotás volt.” „Ezt már mondtad, mondja ingerülten Anny. Nem erről van szó: a tökéletes pillanat... hogy is mondjam... feladat volt... kötelesség. A kiváltságos helyzeteket tökéletes pillanattá kellett átalakítani. Ez lelkierő kérdése. Igen, hiába nevetsz: lelkierő kérdése.” Eszembe sem jutott, hogy nevessek. „Figyelj ide, mondom ösztönösen, én is elismerem, hogy hibáztam. Sohasem értettelek meg egészen, sohasem próbáltam őszintén segíteni neked. Ha tudtam volna...” „Köszönöm, nagyon szépen köszönöm, mondja Anny. Remélem, nem kívánod, hogy hálás legyek ezért a kései megbánásért. Egyébként nem haragszom rád: sohasem magyaráztam el világosan, hogy miről van szó, olyan voltam, mintha lakatot tettek volna a számra, senkinek sem beszélhettem erről, még neked se,

legkevésbé neked. Valami mindig hamisan csengett ezekben a pillanatokban, én meg jóformán zavarodott voltam. Pedig azt hittem, hogy mindent megteszek, amit megtehetek.” „De hát mit kellett volna tenni? Miféle cselekedetekre volt szükség?” „Milyen buta vagy! Nem lehet példákat mondani: attól függ.” „Mondd el, hogy mit próbáltál tenni.” „Nem, erről nem akarok beszélni. De ha ragaszkodsz hozzá, elmondok egy történetet, amely diákkoromban erősen hatott rám. Volt egyszer egy király, aki elveszített egy csatát, és foglyul esett. Ott ül, a győztes táborában, egy kis zugban. Látja, amint elvezetik láncra vert fiát és leányát. Nem sír, egy szót sem szól. Azután látja, hogy elvezetik egy szolgáját, ugyancsak láncokban. A király ekkor jajgatni kezd, tépi a haját. Magad is kitalálhatsz ilyen példákat. Látod: vannak esetek, amikor nem szabad sírni, vagy ha mégis sír az ember, akkor ocsmányul viselkedik. De ha lábunkra ejtünk egy fahasábot, bármit tehetünk: nyöszöröghetünk, zokoghatunk, féllábon ugrálhatunk. Állandóan sztoikusnak lenni ostobaság volna: fölöslegesen kimerítenénk magunkat.” Mosolyogva folytatja: „Máskor pedig többnek kellett lenni, mint sztoikusnak. Nem emlékszel már, természetesen, hogy mikor csókoltalak meg először?” „Dehogynem, nagyon is jól emlékszem, mondom diadalmasan, a Kew Gardenben, a Temze partján.” „De azt már nem tudod, hogy előtte csalánba ültem: a szoknyám fölcsúszott, a combom tele volt csaláncsípéssel, és ha megmoccantam, máris új csípések keletkeztek. Hát akkor, látod, a sztoicizmus nem lett volna elegendő. Ne hidd, hogy hatottál rám, hogy különösen vágytam az ajkadra, az a csók, amit adni készültem, sokkal jelentősebb dolog volt: elkötelezettség, szövetség. Értsd meg: szemtelenség volt az a fájdalom, pimaszság, és én nem akartam, hogy egy ilyen pillanatban a combomra gondoljak. Nem elégedtem meg azzal, hogy nem mutatom ki a fájdalmam: azt akartam, hogy ne is szenvedjek.” Büszkén néz rám, még most is meglepi, amit akkor tett: „Több mint húsz percig, egész idő alatt, amíg könyörögtél, hogy megcsókoljalak, s míg én persze már elhatároztam, hogy megteszem, de azért kérettem magam – mert a megfelelő formaságok szerint kellett megcsókoljalak , egyszóval, azalatt sikerült tökéletesen érzéstelenítenem magam. Pedig tudod, hogy milyen érzékeny a bőröm: és én, míg fel nem tápászkodtunk, nem éreztem az égvilágon semmit.” Igen, ez az igazság. Kalandok nincsenek – tökéletes pillanatok nincsenek... ugyanolyan illúziókat veszítettünk el mind a ketten, ugyanazon az úton jártunk. A többit már kitalálom, akár át is vehetem Annytól a szót, akár elmondhatom azt, amit még el akar mondani: „És akkor ráébredtél, hogy mindig volt valaki vagy valami, zokogó asszonyok vagy egy vörös hajú pasas, vagy bárki más, aki elrontotta az utolsó effektust?” „Igen, persze”, mondja Anny, de nem valami nagy lelkesedéssel. „Nem erről van szó?” „Tudod, egy vörös hajú pasas sutaságaiba talán belenyugodtam volna, hosszú távon. Elvégre az is érdekelt, hogy a többiek hogyan játsszák a szerepüket... de inkább arról volt szó...” „Hogy nincsenek is kiváltságos helyzetek?” „Pontosan. Azt hittem, hogy a gyűlölet, a szerelem vagy a halál úgy ereszkedik ránk, mint pünkösdkor a lángnyelvek. Azt hittem, hogy az ember ragyoghat a gyűlölettől vagy a haláltól. Micsoda tévedés! Igen, azt hittem, hogy létezik a Gyűlölet, hogy ráborul az emberekre, s fölemeli őket önmaguk fölé. És természetesen kizárólag én vagyok az, aki gyűlöl, kizárólag én, aki szeret. De ebben az esetben az én mindig ugyanaz: tészta, amely nyúlik, nyúlik... annyira egyforma, hogy arra gondoltam, minek is találták ki az emberek a neveket, minek akarják megkülönböztetni egymást.” Pontosan úgy gondolkodik, mint én. Most úgy érzem, mintha sohasem váltunk volna el egymástól. „Figyelj rám, mondom. Egy pillanattal ezelőtt eszembe jutott valami, ami sokkal jobban tetszik, mint az útjelző kő szerepe, amellyel oly nagylelkűen megajándékoztál: az, hogy mi ketten együtt változtunk meg és egyformán. És ezt sokkal szívesebben veszem, mintha azt kellene látnom, hogy egyre jobban eltávolodsz tőlem, és közben arra ítéltettél, hogy szüntelenül figyelned kell tulajdon kiindulópontodat. Mindazt, amit elmondtál, én is el akartam mondani, igaz, hogy más szavakkal. A célban megint összetalálkoztunk. És el sem tudom mondani, hogy mennyire örülök ennek.”

„Igen?, mondja gyöngéden, de konokul Anny. Pedig jobban szerettem volna, ha nem változol semmit; kényelmesebb lett volna. Én nem vagyok olyan ember, mint te, én nem örülök annak, ha megtudom, hogy valaki ugyanazt gondolta, mint én. Egyébként, azt hiszem, tévedsz.” Elmondom a kalandjaimat, a létezésről beszélek – talán egy kicsit túl hosszasan. Anny figyelmesen hallgat, tágra nyitott szemmel, fölvont szemöldökkel. Amikor befejeztem, Anny megkönnyebbültnek látszik. „Értem. De hát a te gondolataid egyáltalán nem azonosak az enyéimmel. Azon panaszkodsz, hogy a dolgok nem rendeződnek el körülötted, mint egy virágcsokor, anélkül hogy ujjadat is mozdítanád ennek érdekében. De én, én sohasem kívántam ennyit: én csak cselekedni akartam. Emlékszel, amikor kalandort és kalandornőt játszottunk, te voltál az, akivel kalandok esnek, én pedig az, aki kiváltja a kalandokat. Azt mondtam: »Én a tett embere vagyok!« Emlékszel? Nos, most egyszerűen annyit mondok csak: Senki sem lehet a tett embere.” Feltehetőleg látszik rajtam, hogy nem győzött meg, mert most még határozottabban folytatja: „Meg aztán egy csomó dolgot neked sem mondtam el: túl sokáig tartana elmagyarázni. Például az is szükséges lett volna, hogy a cselekedet pillanatában azt mondhassam magamnak: az, amit teszek, következményekkel jár, mégpedig... mégpedig végzetes következményekkel. Nem tudom világosabban elmagyarázni...” „Teljesen felesleges, mondom kissé nagyképűen, ez is eszembe jutott már.” Gyanakvón néz rám: „Ha az ember hihet neked, pontosan úgy gondolkodól erről, mint én; és ezen rendkívül csodálkozom.” Nem bírom meggyőzni, legfeljebb fölingerelem. Hallgatok. Szeretném megölelni. Hirtelen szorongó pillantást vet rám: „De ha te is gondoltál erre, mondd meg: mit tehetünk?” Lehorgasztom a fejem. „Én... én túlélem magam”, ismételi Anny komoran. Mit mondhatnék? Hát tudom én, hogy miért érdemes élni? Én nem vagyok annyira kétségbeesve, mint Anny, mert én nem vártam sokat az élettől. Inkább... inkább döbbenten nézem az életet, amely megadatott nekem – megadatott semmiért. Nem emelem föl a fejem, most nem akarom látni Anny arcát. „Utazom, folytatja Anny komor hangon; most éppen Svédországból érkeztem. Egy hetet Berlinben töltöttem. Az a pasas, aki kitart...” Megölelni... Minek? Hát semmit sem tehetek érte? Éppolyan magányos, mint én vagyok. Kissé vidámabban azt mondja: „Mit motyogsz?...” Fölemelem a tekintetem. Anny gyöngéden néz rám. „Semmit. Eszembe jutott valami.” „Ó, a rejtélyes férfiú! Nos: beszélj vagy hallgass, de döntsd el, hogy melyiket választod.” A Vasutasok-vendéglőjéről beszélek, a régi ragtime-ról, amelyet föltétettem a gramofonra, arról a különös boldogságról, amivel az a dal eltölt. Nem válaszol. Azt hiszem, nem nagyon érdekli, amit mondtam. De azután, kis idő múlva, mégis megszólal – és én nem tudom, hogy előbbi gondolatait folytatja-e, vagy arra válaszol, amit az imént mondtam. „A festmények, a szobrok semmire sem jók: velem szemben szépek. A zene...” „De a színház...” „Hogyhogy a színház? Föl akarod sorolni valamennyi művészeti ágat?” „Régebben azt mondtad, hogy azért akarsz színésznő lenni, mert a színpadon meg lehet valósítani a tökéletes pillanatokat.” „Igen, meg is valósítottam őket: mások részére. Ott álltam a poros színpadon, a huzatban, az éles fényben, kartondíszlet-támasztók között. Többnyire Thorndyke volt a partnerem. Azt hiszem, láttad a Covent Gardenben. Mindig attól féltem, hogy egyszer csak a képébe nevetek.” „Sohasem ragadott magával a szereped?”

„De igen, néha egy kicsit: egészen sohasem. A lényeg mindnyájunk számára az a sötét lyuk volt, szemben velünk, amelynek mélyén emberek ülnek, akiket nem látunk; nekik nyilván tökéletes pillanatot nyújtottunk. De, tudod, ők nem éltek benne: a tökéletes pillanat ott játszódott le előttük. És azt hiszed, hogy mi, színészek, benne éltünk? A tökéletes pillanat végül is sehol sem volt, a rivalda egyik oldalán sem, nem is létezett; és mégis mindenki erre gondolt, így aztán megértheted, fiacskám, mondja vontatott, csaknem közönséges hangon, egy szép nap a fenébe hagytam az egészet.” „Én megpróbáltam megírni ezt a könyvet...” Rögtön félbeszakít. „Én a múltban élek. Összeszedem mindazt, ami történt velem, és elrendezem, így, a távolból, nem is fáj, az ember szinte elfogadja. Életünk története egészen kellemes. Itt-ott javítgatok rajta valamit, és akkor olyan, mintha tökéletes pillanatok folyamata volna. Aztán behunyom a szemem, s megpróbálom elképzelni, hogy még mindig bennük élek. Nemcsak én szerepelek, mások is. Az a fő, hogy az ember tudjon koncentrálni. Tudod, mit olvastam? Loyolai Szent Ignác Lelki gyakorlatai-t. Igen nagy hasznomra volt. Először föl kell állítani a díszleteket, azután a színpadra kell hívni a szereplőket. A végén már lát az ember”, teszi hozzá Anny, mint egy varázsló. „Hát engem ez csöppet sem elégítene ki”, mondom. „Azt hiszed, engem kielégít?” Hallgatunk egy percig. Esteledik; alig látom már arcának halovány foltját. Fekete ruhája egybemosódik a szobát elöntő sötéttel. Gépiesen megfogom a csészét, melyben maradt még egy kis tea, számhoz emelem. A tea hideg. Kedvem volna rágyújtani, de nem merek. Az a kínos érzés uralkodik el rajtam, hogy ezek után semmi mondanivalónk egymásnak. Tegnap még annyi, de annyi kérdést akartam feltenni: hol járt, mit csinált, kivel találkozott? De mindez csak akkor érdekelne, ha Anny szívvel-lélekkel részt venne a beszélgetésben. Most már nem vagyok kíváncsi: az országok, a városok, ahol járt, a férfiak, akik udvaroltak neki és akiket talán szeretett is – mindez nincs is már, mindez alapjában véve olyan mindegy a számára; apró napvillanások a sötét és hideg tenger felületén. Anny itt ül velem szemben, négy éve nem találkoztunk, és már semmi mondanivalónk egymásnak. „Most, mondja Anny hirtelen, menned kell. Várok valakit.” „Vársz valakit?” „Nem őt... egy német festőt.” És elneveti magát. Furcsán cseng ez a nevetés a sötét szobában. „Ő nem olyan, mint mi vagyunk, egyelőre még nem. Cselekszik. Tékozolja magát.” Nehezen, állok fel. „Mikor találkozunk?” „„Nem tudom. Holnap este Londonba utazom.” „Dieppe-en keresztül?” „Igen, és azt hiszem, azután Egyiptomba megyek. Jövő télen ismét eljövök Párizsba. Majd írok.” „Holnap egész nap szabad vagyok”, mondom félénken. „Igen, de nekem sok dolgom van, feleli szárazon Anny. Nem, holnap nem érek rá. Majd írok Egyiptomból. Add meg a címedet.” „Jó.” A félhomályban egy boríték hátára firkantom a címem. Meg kell majd mondanom a Printaniában, hogy ha elutazom Bouville-ból, küldjék utánam a leveleimet. De lelkem mélyén tudom, hogy Anny nem fog írni. Lehet, hogy találkozunk majd egyszer, talán tíz év múlva. Lehet, hogy ma találkoztunk utoljára. Most, hogy el kell válnom tőle, nemcsak levertséget érzek; iszonyú szorongás fog el, hogy ismét egyedül leszek. Anny föláll; az ajtóban könnyedén szájon csókol: „Hogy emlékezzem a szádra, mondja mosolyogva. Fel kell frissítenem az emlékeimet a Lelki gyakorlatok számára.” Megfogom a karját, odahúzom magamhoz. Nem ellenkezik, de megrázza fejét. „Nem. Már nem érdekel. Az ember nem kezdi újra... Meg aztán, ha arra gondolok, hogy mit lehet csinálni valakivel, az első jött-ment csinos fiú pontosan annyit ér, mint te.” „Hát akkor mit fogsz csinálni?”

„Az előbb mondtam: Angliába utazom.” „Nem azt kérdezem...” „Hogy mit? Semmit!” Nem engedem el a karját, szelíden mondom: „Egyszóval el kell válnom tőled, miután ismét rád találtam.” Most jól látom az arcát. Hirtelen sápadt lett, elcsigázott. Vénasszony-arc, iszonyatos arc; ezt az arcot, ebben bizonyos vagyok, nem akarta elővarázsolni: itt van, akaratától függetlenül, talán akarata ellenére. „Nem, mondja Anny lassan, nem. Nem találtál rám.” Kiszabadítja a karját. Kinyitja az ajtót. A folyosó fényben úszik. Anny elneveti magát. „Szegény fiú! Nincs szerencséd. Először játszod jól a szereped, és senki sem hálás érte. Na, menj már.” Hallom, hogy becsukódik mögöttem az ajtó. Vasárnap Ma reggel megnéztem a vasúti menetrendet: ha feltételezem, hogy nem hazudott, az öt óra harmincnyolcas dieppe-i vonattal indul. De az is lehet, hogy a pasasa autón viszi el. Egész délelőtt a ménilmontant-i utcákon kószáltam, délután meg a rakparton. Néhány lépés, néhány fal választott el tőle. Pontosan öt óra harmincnyolckor a tegnapi beszélgetés emlékké válik, a testes nő, akinek ajka ajkamat érintette, eggyé mosódik a múltban a meknési, a londoni fiatal leánnyal. De egyelőre nem történt semmi: Anny még itt van, esetleg viszont fogom látni, meg fogom győzni, elviszem magammal örökre. Még nem éreztem magam magányosnak. Gondolataimat el akartam terelni Annyról, mert folyton azon járt az eszem, hogy magam elé képzeljem a testét meg az arcát, és ettől rendkívül ideges lettem: reszketett a kezem, hideg borzongás futott végig rajtam. Az utcai árusok polcain könyveket lapozgattam; főként a pornográf kiadványokat nézegettem, mert ezek – mindenek ellenére -mégiscsak lefoglalják az embert. Amikor a Gare ďOrsay toronyórája ötöt ütött, éppen A korbácsos orvos című munka metszeteit nézegettem. Eléggé egyhangúak voltak: csaknem mindegyik egy magas, szakállas férfit ábrázolt, amint korbácsát suhogtatja a fene nagy, csupasz fenekek fölött. Amikor tudatomig hatolt, hogy öt óra van, a könyvet odahajítottam a többi közé, taxiba ugrottam, és a Gare Saint-Lazare-ra hajtattam. Vagy húsz percig föl-alá sétáltam a peronon; aztán megpillantottam őket. Anny vastag bundát viselt: olyan volt benne, mint egy előkelő hölgy. Kalapját kis fátyol díszítette. A pasas teveszőr kabátot „hordott. Arca bronzbarna volt, ő maga még fiatal, feltűnően magas, feltűnően jóképű. Bizonyára nem angol; talán egyiptomi. Fölszálltak a vonatra, nem vettek észre. Nem beszélgettek. A pasas később leszállt, újságokat vásárolt. Anny leengedte az ablakot; meglátott. Hosszasan nézett, harag nélkül, kifejezéstelen szemmel. Azután a pasas ismét fölszállt, majd elindult a vonat. Abban a pillanatban rendkívül világosan megjelent előttem a Piccadilly téri vendéglő, ahol egykor étkezni szoktunk – azután szétfoszlott minden. Elindultam, hosszasan járkáltam. Amikor éreztem, hogy fáradt vagyok, bejöttem ebbe a kávéházba: később elaludtam. A pincér nemrég költött fel, félálomban írom ezeket a sorokat. Holnap a déli vonattal visszautazom Bouville-ba. Elég lesz két napig maradnom: összecsomagolok, és elintézem ügyeimet a bankban. Azt hiszem, a Printaniában azt fogják mondani, hogy fizessem ki a szobámat még két hétre, mert nem szóltam előre. Vissza kell vinnem a könyvtárba a kikölcsönzött könyveket. Mindenesetre még a hét vége előtt újra itt leszek Párizsban. Vajon mit nyerek az átköltözéssel? Mind a kettő város: ezt egy folyó szeli ketté, az a tenger partján fekszik – ettől eltekintve hasonlítanak egymásra. Az emberek kiválasztanak egy csupasz, terméketlen földdarabot, és hatalmas, üreges köveket hengergetnek rá. Fogoly szagok laknak a kövekben, súlyosabbak, mint a levegő. Néha kihajítják őket az ablakon, ott hevernek az utcán, míg szét nem marcangolja őket a szél. Tiszta időben zajok érkeznek a városba: a város egyik végén jönnek be, s miután átjárták az összes falat, a város másik végén távoznak; máskor körbeforognak a napsütötte, fagyhasogatta kövekben.

Félek a városoktól. De nem szabad kivonulni belőlük. Ha az ember túl messzire elkalandozik, a Növényzet, a Tenyészet birodalmába ér. A Növényzet kilométereken át kúszott a városok felé. És a Növényzet vár. Amikor a Város meg fog halni, a Növényzet megrohanja majd, fölmászik a kövekre. Körülfolyja, föltúrja, hosszú, fekete csipeszeivel szétrepeszti őket; eltömi a lyukakat, és mindenüvé kitűzi zöld lábait. A városban kell maradni, amíg a városok élnek még – magányosan nem szabad behatolni a kapuknál várakozó nagy bozótba, hagyni kell, hadd hullámozzék, hadd recsegjen-ropogjon, szemtanúk nélkül. A városokban, ha az ember tudja, hogy mit kell tennie, ha képes kiválasztani azt az időpontot, amikor az állatok odújukban emésztenek vagy alszanak, a rothadó szerves anyagok halmai mögött – igen, akkor csak ásványokkal találkozik. És minden létező közül az ásvány a legkevésbé ijesztő. Visszautazom Bouville-ba. Bouville-t csak három oldalról ostromolja a Növényzet. A negyedik oldalon hatalmas lyuk tátong, tele koromfekete vízzel, amely magától mozog. A házak között szél sivít. Itt rövidebb ideig ülnek meg a szagok, mint másutt; a szél kikergeti őket a tengerre, úgy lebegnek a fekete víztükör fölött, mint lidérces kis ködgomolyok. Esik. Négy rács között fákat meg füveket növesztettek. Kiherélt, idomított növények, olyan elhízottak, hogy már nem is veszélyesek. Fehéres leveleik úgy lógnak, mint megannyi hatalmas fül. Aki hozzájuk ér, akár azt hihetne, hogy porcogók. Bouville-ban kövér és fehér minden, mivelhogy folyton esik. Visszautazom Bouville-ba. Milyen iszonyatos! Fölriadok. Éjfél van. Hat órája, hogy Anny elutazott Párizsból. A hajó kifutott a tengerre. Anny egy kabinban alszik, a jóképű, bronzbarna férfi a fedélzeten cigarettázik. Kedd. Bouville Hát ez volna a szabadság? Fölöttem szelíden ereszkednek a kertek a város felé, minden kertben egy-egy ház. Látom a súlyos, mozdulatlan tengert, látom Bouville-t. Szép idő van. Szabad vagyok: semmi okom már élni – mindazok az okok, amelyeket kipróbáltam, csütörtököt mondtak, újakat pedig nem bírok kieszelni. Viszonylag fiatal vagyok még, s életerőm van hozzá, hogy újrakezdjem. De mit kezdjek újra? Hogy félelmeim, undoraim mélyén is mennyire számítottam Annyra, mennyire bíztam benne, hogy meg fog menteni, azt csak most látom. A múltam meghalt, Rollebon márki meghalt. Anny csak azért találkozott velem, hogy minden reménytől megfosszon. Egyedül állok a kertek szegélyezte, fehér utcán. Egyedül és szabadon. De ez a szabadság kissé a halálra emlékeztet. Ma van vége az életemnek. Holnap elutazom a lábamnál elterülő városból, ahol hosszú éveket töltöttem. Nem marad belőle egyéb, csak egy név, zömök, polgári, jellegzetesen francia név az emlékezetemben, nem olyan gazdag név, mint Firenzéé vagy Bagdadé. Eljön majd az idő, amikor azt fogom gondolni magamban: „Vajon mit csinálhattam egész nap, amikor Bouville-ban éltem?” És ebből a napsütésből, ebből a délutánból akkorra nem marad semmi, rnég emlék sem. Egész életemet magam mögött hagyom. Teljes egészében látom: látom az alakját és azt a lassú mozgást is, amely idáig juttatott. Nem mondhatok róla sokat: elveszített játszma, ennyi az egész. Három évvel ezelőtt vonultam be Bouville-ba, ünnepélyesen. Először elveszítettem az első szetet. A másodikat is le akartam játszani, és elveszítettem azt is: elvesztettem a játszmát. És megértettem, hogy az ember mindig veszít. Csak az aljas gazemberek hiszik azt, hogy nyertek. Most úgy fogok tenni, mint Anny: túlélem magam. Enni, aludni, aludni, enni. Lassan, szelíden létezni, mint ezek a fák, mint egy pocsolya, mint a villamos vörös padja. Az Undor rövid pihenőt adott. De tudom, hogy vissza fog térni: ez a normális állapotom. Csakhogy testem ma túlságosan elcsigázott ahhoz, hogy elviseljem. A betegeknek is van olykor egy kis boldog gyöngeségük, amely néhány órára megszabadítja őket betegségük tudatától. Unatkozom, ennyi az egész. Néha olyan óriásit ásítok, hogy arcomon végigcsorognak a könnyek. Mélységesen mély unalom ez, a létezés mélységes lényege, maga az anyag, amelyből gyúrattam. Nem hanyagolom el magam, sőt, épp ellenkezőleg: ma reggel megfürödtem, megborotválkoztam. De ha visszagondolok az öngondozásnak ezekre a kis aktusaira, nem értem, hogyan voltam képes rájuk: olyan hiábavalók! A megszokás, nyilván az végezte el őket helyettem. Mert a megszokás nem halt meg, szép lassan, alattomosan munkálkodik most is, továbbfonja a dolgokat, a megszokás megmos, megtöröl, felöltöztet, mint egy dajka. Vajon ő vezetett

fel erre a dombra is? Már nem emlékszem, hogyan jöttem ide. Nyilván a Dautry lépcsőn: csakugyan megmásztam, egyenként, a száztíz lépcsőfokot? És azt még nehezebb elképzelni, hogy nemsokára le fogok menni.rajtuk. Pedig tudom: egy adott pillanatban lent állok majd a Zöld-domb lábánál, s ha fölemelem a fejem, láthatom, amint a távolban kigyúlnak azoknak a házaknak ablakai, amelyek most itt vannak a közelben. A távolban. A fejem fölött; és ez a mostani pillanat, amelyből képtelen vagyok kiszakadni, amely minden oldalról bekerít és elhatárol, ez a pillanat, amely most azonos velem, ködös álom lesz már. Elnézem Bouville szürke ragyogását a lábamnál. Mintha egy csomó kagylóhéj, csontszilánk, kavics csillogna a napfényben. És a romok között szétszórt üveg- és csillámszikrák olykor felragyogtatják könnyű fényüket. A kagylók között vezető árkok, sáncok, vékony kis barázdák egy óra múlva utcákká változnak majd, s én ezeken az utcákon, ezek közt a falak közt fogok sétálni. És az apró, fekete emberkék, akiket a rue Boulibet-n látok: egy óra múlva egy leszek én is közülük. Milyen messze érzem magam tőlük ennek a dombnak tetején! Mintha más fajhoz tartoznék. Kilépnek az irodából, vége a munkanapnak, elégedetten nézegetik a házakat, a tereket, azt gondolják magukban, hogy az ő városuk, „szép, polgári város”. Nem félnek, otthon érzik magukat. Vizet nem láttak másfajtát, csak azt a megszelídített vizet, amely a csapokból folyik, fényt csak olyat, amilyen az izzókban világít, ha az ember meggyújtja a villanyt, és torz, korcs fákat, amelyeket karóval kell megtámasztani. Naponta százszor is bizonyítva látják, hogy gépiesen történik minden, hogy a világ biztos és rendíthetetlen törvényeknek engedelmeskedik. Az elengedett testek mindig ugyanazon sebességgel zuhannak az űrbe, a parkot mindig tizenhat órakor zárják télen, tizennyolc órakor nyáron, az ólom háromszázharmincöt foknál olvad, az utolsó villamos huszonhárom ötkor indul a Városházától. Békések mindnyájan, kicsit mogorvák, a Holnapra gondolnak, vagy egyszerűbben mondva: az új Mára; a városoknak csak egyetlen napjuk van, s az minden reggel egy-egyformán újrakezdődik. Vasárnap felcicomázzák valamennyire, de akkor is csak egy kicsit. A barmok! Viszolygok tőle, hogy viszontlássam vastag és magabiztos arcukat. Törvényeket hoznak, népies regényeket írnak, megházasodnak, sőt olyan képtelenül ostobák, hogy gyerekeket csinálnak. De a nagy, megfoghatatlan Természet eközben belopódzott városukba, mindenüvé beszivárgott, a házukba, irodájukba, beléjük magukba is. A Természet meg sem moccan, ők pedig nyakig benne vannak, belélegzik – de nem látják, azt hiszik, hogy odakint van, húsz mérföldre a várostól. De én, én látom a Természetet, én látom... Tudom, hogy engedelmessége tunyaság csak, tudom, hogy nem ismer törvényt: ezt a tunyaságot tartják az emberek állandóságának... A Természetnek csak szokásai vannak, s egyik napról a másikra megváltozhat. .És ha történne valami? Ha egyszerre csak elkezdene lüktetni? Akkor észrevennék az emberek, hogy itt van, akkor úgy éreznék, hogy mindjárt megszakad a szívük. Mert mit érne akkor az összes védőgát és erődítmény és villanyközpont és magaskemence és gőzkalapács? Márpedig ez bármikor megtörténhet – például most, azonnal: az előjelek már itt is vannak. Például egy családapa, amint nyugodtan sétál, azt fogja látni, hogy vörös rongy közeledik felé, mintha a szél kergetné. És amikor a rongy egészen közel ér hozzá, látni fogja, hogy rothadt húsdarab az, porlepte húsdarab, amely csúszva-mászva, szökdelve vonszolja magát, elkínzott húsdarab, amely a járda menti folyókában hempereg, és görcsösen vért fröcsköl maga köré. Vagy egy anya megnézi majd gyermekének arcát, és megkérdi: „Mi van az arcodon? Pattanás?” és látni fogja, hogy a gyerek arca kissé felpüffed, megrepedezik, széthasad, s a nyílás mélyén egy szem jelenik meg, egy harmadik, vidáman kacagó szem. Vagy szelíd simogatást éreznek majd testük minden porcikáján, olyan érzés lesz az, mint amikor káka cirógatja a folyóban az úszót. És látni fogják, hogy minden ruhadarabjuk eleven lénnyé változott. És egy másik észre fogja venni, hogy valami kaparássza a szájpadlását. És odalép egy tükör elé, kinyitja száját: nyelve óriási, eleven százlábúvá változott, ott táncol, és ugrál a szájában, és dörzsöli szájpadlását. Ki akarja köpni, de a százlábú része a testének, két kézzel kell kitépnie. És egy sereg dolog keletkezik majd, új nevet kell találni nekik: kőszem, háromsarkú kar, mankó-nagy-ujj, pók-állkapocs. És aki este puha ágyában aludt el, barátságos, meleg szobájában, reggel anyaszült mezítelenül ébred a kékesen villogó földön, egy erdő kellős közepén, ahol hímvesszők morajlanak körülötte, vörösen meg fehéren merednek az ég felé, akár a jouxtebouville-i kémények, és vastag herezacskók, alig látszanak ki a földből, szőrösek és gumósak, akár a hagyma. És a hímvesszők körül madarak fognak röpködni, és csőrükkel csipdesik és megvérzik majd őket. A sebekből

ondó fog folyni, lassan, szelíden folyik majd az alvadni készülő, langyos vérrel elegy sperma, kicsi buborékokkal. De az is lehet, hogy mindez nem történik meg, semmilyen érezhető változás sem történik, ám az emberek, amikor egy szép reggel kinyitják az ablaktáblákat, döbbenten fogják tapasztalni, hogy valamilyen szörnyű érzés nehezedik minden tárgyra, s ez az érzés olyan lesz, mintha várna valamire. Semmi egyéb, mindössze ennyi: de ha csak rövid ideig tart is, százával lesznek öngyilkosok az emberek. Hát igen: csak apró kis változást, azt akarok, semmi többet – hadd lássam! Akkor látni fogom, hogy mások is belesüppednek a magányba; hirtelen. Az emberek, egyedül, egyes-egyedül iszonyatos szörnyűségeikkel, ott rohannak majd az utcákon, nehézkesen sietnek el mellettem, merev tekintettel, szenvedéseik elől fognak menekülni – de magukkal cipelik minden szenvedésüket, tátott szájukban szárnyaival verdes majd a nyelv-bogár. És én akkor nevetni kezdek majd, még akkor is, ha testemet mocskos, ocsmány fekélyek fogják borítani, amelyek húsvirággá, ibolyává, boglárkává bomlanak. Neki fogok támaszkodni egy falnak, és ha elrohannak mellettem, odakiáltok nekik: „Mi lett a nagy tudományotokkal? Mi lett a humanizmusotokkal? Hová lett a gondolkodó nádszál méltósága?” Nem fogok félni – legalábbis nem jobban, mint most. Mert nem lesz-e létezés az is: változatok a létezésre? A harmadik szem, amely lassan fölfalja az arcot, fölösleges lesz, nem is kétséges – de semmivel sem fölöslegesebb, mint az első kettő. A létezés az, amitől félek. Esteledik, a városban kigyulladnak az első lámpák. Istenem! Milyen természetesnek tűnik föl ez a város, minden mértani elrendezettsége ellenére! Olyan, mintha agyonsújtaná az este. És ez olyan... ez olyan nyilvánvaló innen nézve – hát lehetséges, hogy egyedül én veszem észre? Hát sehol sincs még egy Kasszandra, egy domb tetején, aki nézi a várost, amelyet lábainál elnyel a természet? Egyébként: mit érdekel? Mit mondhatnék neki? Testem szelíden, lassan kelet felé fordul, ingadozik egy kicsit, majd elindul. Szerda: Utolsó napom Bouville-ban Az egész várost bejártam, hogy találkozzam az Autodidaktával. Biztos, hogy nem ment haza. Alighanem vaktában kószál az utcákon, szégyenkezve és iszonyodva – ó, a szegény humanista, akire az embereknek immár semmi szükségük! Őszintén szólva, csöppet sem csodálkoztam, amikor megtörtént: már régóta sejtettem, hogy szelíd és félénk figurája szinte vonzza a botrányt. Oly apró kis bűnt követett el: a fiatal fiúk iránt érzett szemlélődő szerelmében alig van érzékiség – inkább csak humanizmusának egyik megnyilvánulási formája ez is. De szükségszerű volt, hogy egy szép nap magára maradjon. Akárcsak Achille úr, akárcsak én: az én fajtámhoz tartozik, jó szándékú ember. Most elsüllyedt ő is a magányosságban mégpedig örökre. Hirtelen összeomlott minden, álmai a műveltségről, álmai az emberi megértésről. Először a szorongás következik majd, az iszonyat és az álmatlan éjszakák, azután a száműzetés hosszú napjai. Esténként visszajön majd a Jelzálog udvarra, itt fog bolyongani; a távolból elnézi a könyvtár csillogó ablakait, és sajogni fog a szíve, amikor eszébe jutnak a hosszú könyvsorok, a bőrkötések, a könyvek szaga. Sajnálom, hogy nem kísérhettem el, de ő akarta így; könyörgött, hogy hagyjam magára: megkezdte a magány inaséveit. Most a Mably-kávéházban írok. Szertartásosan léptem be az ajtón, hosszasan szemügyre akartam venni a tulajdonost meg a kasszírnőt, teljes erővel át akartam érezni, hogy utoljára látom őket. De nem tudok másra gondolni, mint az Autodidaktára, képtelen vagyok elfelejteni szemrehányó, dúlt arcát és véres keménygallérját. Ezért kértem papirost: el akarom mondani, hogy mi történt vele. Délután két óra körül elmentem a könyvtárba. Azt gondoltam magamban: „A könyvtár. Életemben utoljára lépek be ebbe a helyiségbe.” Az olvasóterem csaknem üres volt. Csak nehezen ismertem fel, mert tudtam, hogy soha nem jövök ide többé. Könnyű volt, mint a pára, szinte valószerűtlen, egészen vörös: a lenyugvó nap vörössel vonta be a nőolvasóknak fenntartott asztalt, az ajtót, a könyvek gerincét. Egy pillanatig olyan kellemes érzés uralkodott el rajtam, mintha aranyszínű falevelekből hullott avarban járnék. „Milyen rég nem mosolyogtam” – gondoltam magamban. A korzikai összekulcsolta háta mögött a kezét, kinézett az ablakon. Vajon mit nézett? Impétraz koponyáját? „Én nem látom többé Impétraz koponyáját, sem a

cilinderét, sem császárkabátját. Hat óra múlva elutazom Bouville-ból.” Az alkönyvtáros asztalára tettem a két könyvet, amit múlt hónapban kikölcsönöztem. Eltépett egy zöld cédulát, és átnyújtotta a papírszeleteket: „Parancsoljon,Roquentin úr.” „Köszönöm.” És azt gondoltam magamban: „Most már nem tartozom semmivel nekik. Semmivel, senkinek. Mindjárt elbúcsúzom a Vasutasok-vendéglőjének tulajdonosnőjétől. Szabad vagyok.” Haboztam néhány pillanatig: használjam ki ezeket az utolsó perceket, és sétáljak végig Bouville-on, hogy viszontlássam még egyszer a boulevard Victor Hugót, az avenue Galvanit, a rue Tournebride-et? De ez az avar olyan nyugodt volt, oly tiszta: úgy éreztem, mintha alig-alig létezne, mintha az Undor elkerülte, megkímélte volna. Leültem a kályha mellé. Az asztalon ott feküdt a Bouville-i Hírlap. Kinyújtottam a kezem, fölemeltem az újságot. „A kutyája mentette meg.” „Dubosc úr, remiredoni gazda, tegnap este kerékpáron igyekezett haza a naugisi vásárból...” Egy kövér hölgy ült le jobb oldalamon. Nemezkalapját letette maga mellé. Orra úgy metszette ketté arcát, mint egy kés az almát. Kissé lejjebb trágár kis lyuk csücsörített gőgösen. Táskájából elővett egy kötött könyvet, az asztalra könyökölt, homlokát megtámasztotta kövérkés kezével. Szemben velem egy öreg úr szunyókált. Ismerős volt: azon az estén is itt ült a könyvtárban, amikor félni kezdtem. Ő is félt akkor, azt hiszem. „Milyen messze van mind ez” – gondoltam magamban. Fél ötkor belépett az Autodidakta. Szerettem volna kezet szorítani vele, elbúcsúzni tőle. De utolsó találkozásunk, úgy látszik, kellemetlen emléket hagyott benne: tartózkodón üdvözölt, majd eléggé messze egy kis fehér csomagot tett az egyik asztalra; a csomagban – mint mindig – alighanem egy szelet kenyér meg egy tábla csokoládé volt. Egy perc múlva visszaérkezett egy illusztrált könyvvel, a könyvet odatette a csomag mellé. „Utoljára látom” – gondoltam magamban. Holnap este, holnapután este, minden elkövetkezendő este eljön majd ide, leül az asztalhoz, olvasni fog, megeszi a kenyeret meg a csokoládét, kitartón rágcsál, mint egy patkány, elolvassa Nabaud, Naudeau, Nodier, Nys munkáit, néha-néha félbeszakítja az olvasást, hogy kis noteszébe följegyezzen egy maximát. Én pedig Párizsban kószálok majd, a párizsi utcákon, új embereket fogok látni. Mi történhetik velem, míg az Autodidakta itt ül, míg a lámpa megvilágítja széles, elgondolkodó arcát? Éreztem, hogy ismét magával ragad a kaland csalóka varázsa. Vállat vontam, és folytattam az olvasást. „Bouville és környéke. Monistiers. A csendőrség működése az 1932-es esztendőben. Gaspard főtörzsőrmesternek, a monistiers-i örsparancsnoknak, és négy beosztottjának, Lagoutte, Nizan, Pierpont és Ghil uraknak bőségesen volt munkájuk 1932-ben. Csendőrjeink 7 bűncselekményt, 82 vétséget, 159 kihágást, 6 öngyilkosságot és 75 autóbalesetet vizsgáltak ki, amely utóbbiak közül három halálos volt. Jouxtebouville. A jouxtebouvüle-i fúvószenekar baráti köre. Ma: főpróba, a rendes évi hangverseny jegyeinek kiosztása. Compostel. A becsületrend keresztjének átadása a polgármesternek. A Bouville-i Turista (A Bouville-i Cserkész alapítványa, 1924): Ma este 20 óra 45 perckor tartjuk rendes havi összejövetelünket a társaság székházában, rue Ferdinand Byron 10. A-terem. Napirend: az utolsó ülés jegyzökönyvének felolvasása; beérkezett levelek; évi bankett; az 1932-es tagdíjak; a márciusi kirándulások műsora; különfélék; tagfelvétel. Állatvédő Társaság (bouville-i fiókszervezet): Jövő csütörtökön 15 órától 17 óráig a C-teremben, rue Ferdinand Byron 10. sz. alatt, félfogadás. Leveleket szíveskedjenek az elnökhöz intézni, a székház címére, az avenue Galvani 154. alá. Házőrző kutyák pártfogására alakult bouville-i egyesület... A bouville-i hadirokkantak egyesülete… Taxivállalkozók testületi kamarája... A tanítóképzők pártoló szövetségének bouville-i fiókegyesülete...” Két fiú lépett a terembe, irattáskával. Gimnazisták. A korzikai szereti a gimnazistákat, mert atyai szeretettel uralkodhat fölöttük. Gyakran elszórakozik azzal, hogy hagyja, hadd fészkelődjenek, hadd

fecsegjenek, azután lábujjhegyen hátuk mögé lopódzik, és hirtelen rájuk ront, korholni kezdi őket: „Hát illik így viselkedni egy felnőtt fiatalembernek? Ha nem változtatnak a magatartásukon, a Könyvtáros Úr jelenteni fogja az Igazgató Úrnak!” És ha a diákok tiltakoznak, ijesztő tekintetet vet rájuk: „Azonnal mondják meg a nevüket!” Olvasmányaikat is irányítja: a könyvtár bizonyos könyveit piros kereszttel jelölték meg: ez a „Pokol”, a zárt osztály – Gide, Diderot, Baudelaire művei, orvosi szakmunkák. Ha egy gimnazista efféle könyvet akar kikölcsönözni, a korzikai int neki, félrevonja egy sarokba, és kikérdezi. Néhány pillanat múlva ordítani kezd, hangja az egész olvasóteremben visszhangzik. „Ez nem magának való könyv! Olvasson olyasmit, ami a korához illik! Tanulságos könyveket! Egyébként is: megírta már a leckéjét? Hányadikba jár? Másodikba? És délután négy órakor nincs okosabb dolga? A tanár úr gyakran jár ide, majd én beszélek vele!” A két diák a kályha mellett álldogált. A kisebbiknek szép, barna haja volt, csaknem túlságosan finom bőre, picike, gonosz és büszke szája. Barátja, egy kövér, zömök fiú, akinek már pelyhedzett a bajsza, megérintette könyökét, és súgott valamit. A barna fiú nem válaszolt, de gőgös és öntelt mosoly jelent meg ajkán. Azután hanyagul leemeltek egy lexikont a könyvespolcról, és közelebb léptek az Autodidaktához, aki fáradt tekintettel bámulta őket. Úgy tettek, mintha észre sem vennék, de közvetlen közelében ültek le, a barna fiú az Autodidakta bal oldalán, a nagydarab, kövér diák a barna fiú bal oldalán. Azonnal lapozgatni kezdték a lexikont. Az Autodidakta szórakozottan körülnézett a teremben, majd folytatta az olvasást. Nem volt még egy könyvtárterem a világon, amely ennyire békésen és megnyugtatóan hatott volna: semmi neszt sem hallottam, csak a kövér hölgy szuszogását, nem láttam mást, csak a nyolcadrét könyvek fölé hajló fejeket. Mégis rögtön éreztem, hogy nemsokára valami kínos dolog történik. Ezek az emberek, akik szorgalmasan olvasmányukba mélyednek, mintha valamennyien komédiát játszanának. Néhány pillanattal előbb, mintsem bármi történt volna, éreztem, hogy elsuhan fölöttük a kegyetlenség szellője. Befejeztem az olvasást, de nem tudtam elszánni magam az indulásra: miközben úgy tettem, mintha az újságot böngészném, vártam valamire. Kíváncsiságomat és zavaromat csak növelte, hogy várnak a többiek is. Úgy láttam, mintha a mellettem ülő hölgy gyorsabban lapozna könyvében. Eltelt néhány perc, majd suttogást hallottam. Óvatosan fölemeltem a fejem. A két srác behajtotta a lexikont. A barna fiú egy szót sem szólt, kissé jobbra fordult, és mély tisztelettel, érdeklődéssel szomszédját bámulta. A szőke fiatalember, félig elbújva válla mögött, fülét hegyezte, és némán vigyorgott. „Hát akkor ki beszél?” – gondoltam magamban. Az Autodidakta beszélt. Közel hajolt a fiúhoz, mélyen szemébe nézett, rámosolygott, láttam, hogy mozog az ajka, hosszú szempillái olykor megrebbennek. Nem ismertem ezt a fiatalos arcát: most csaknem bájos volt. De néha-néha elhallgatott, és nyugtalanul hátranézett. A fiú szinte itta a szavait. Semmi különleges nem volt ebben a jelenetben, s már éppen folytatni akartam az olvasást, amikor észrevettem, hogy a fiú lassan végigcsúsztatja kezét a háta mögött, az asztal peremén. A kéz, amelyet az Autodidakta ilyen módon nem láthatott, lassan közeledett, tapogatódzott, majd amikor odaért a kövér, szőke fiú karjához, teljes erővel belecsípett. A másik, aki némán hallgatta az Autodidakta szavait, és teljesen elmerült a figyelemben, nem látta a közeledő kezet. A kövér fiú összerezzent, szája elnyílt a csodálkozástól és bámulattól. A barna diák arca meg sem rezdült, tiszteletteljes érdeklődést fejezett ki. Az ember szinte el sem hitte, hogy ez a pajkos kéz hozzá tartozik. „Vajon mit akarnak tőle?” – gondoltam magamban. Rájöttem már, hogy valami ocsmányságot fognak elkövetni, s azt is tudtam, hogy most még meg lehetne akadályozni, elejét lehetne venni. De képtelen voltam rájönni, hogy mi az, amit meg kellene akadályozni. Átfutott rajtam a gondolat, hogy fölállok, odamegyek az Autodidaktához, a vállára ütök, és beszélgetni kezdek vele. De abban a pillanatban észrevette, hogy nézem. Azonnal abbahagyta a beszélgetést, és ingerülten összeszorította ajkát. Elkedvetlenedtem, elbátortalanodtam, gyorsan elfordítottam tekintetem, és a látszat kedvéért ismét olvasni kezdtem az újságot. A kövér hölgy, odébb tolta a könyvet, fölemelte fejét. Úgy nézett maga elé, mint akinek káprázik a szeme. Világosan éreztem, hogy a hölgy mindjárt kirobban: mindnyájan azt akarták, hogy kirobbanjon valami. Mit tehettem volna? A korzikaira pillantottam: már nem nézett ki az ablakon, félig felénk fordult. Így telt el egy negyedóra. Az Autodidakta megint suttogni kezdett. Most már nem mertem ránézni, de tökéletesen magam elé képzeltem fiatalos, gyöngéd arckifejezését és a súlyos tekinteteket, amelyek

ránehezednek – bár nem tud róluk. Egyszer csak meghallottam a nevetését, lágy, pajkos nevetését. Összeszorult a szívem: mintha komisz kölykök vízbe akarnának fojtani egy macskát. Aztán, hirtelen, vége szakadt a suttogásnak. Tragikusnak éreztem ezt a csöndet: ez a vég, a kivégzés. Ráhajoltam az újságra, úgy tettem, mintha olvasnék; de nem olvastam: összeráncoltam szemöldökömet, és olyan magasra emeltem a szemem, amennyire csak emelni bírtam, igyekeztem megfigyelni azt, ami a teljes csöndben végbemegy előttem. Ha kissé félrefordítottam a fejem, szemem sarkából sikerült meglátnom valamit: egy kéz volt, az a kis fehér kéz, amely az imént végigsiklott az asztal peremén. Most a hátán feküdt, puhán, szelíden és érzékien: szemérmetlenül mezítelen volt, mint egy fürdő nő, aki szárítkozik a napon. És most egy barna, szőrös dolog közeledett ehhez a kézhez, lassan, tétován közeledett. Egy vastag ujj, amelyet sárgára pácolt a dohány; a fehér kis kéz közelében magán viselte egy férfi-nemiszerv minden idétlenségét. Egy pillanatra megállt, mereven, a törékeny tenyér felé irányulva, majd hirtelen, bátortalanul simogatni kezdte. Nem csodálkoztam – mindenekelőtt dühöngtem az Autodidaktára: hát képtelen megtartóztatni magát, a barom?! Nem látja, milyen veszélynek teszi ki magát? Egyetlen esélye volt csak, egyetlen kis esélye: ha mindkét kezét az asztalra teszi, a könyv két oldalára, ha meg sem moccan, akkor – talán , most az egyszer még elkerüli végzetét. De tudtam, hogy ezt az esélyt is eljátssza: az ujj lassan, szelíden, alázatosan csúszott előre a mozdulatlan bőrön, alig érintette, nem mert ránehezedni: mintha tudatában volna önnön rútságának. Hirtelen fölemeltem a fejem, nem bírtam tovább ezt a konok és megszállott kis mozdulatot: az Autodidakta tekintetét kerestem tekintetemmel, azután erősen köhögni kezdtem, hogy figyelmeztessem. De az Autodidakta behunyta szemét, mosolygott. Másik keze eltűnt az asztal alatt. A két fiú már nem nevetett, halottsápadtak voltak. A barna gyerek összeszorította ajkát, félt; úgy éreztem, rádöbbent, hogy az események átcsapnak feje fölött. Mégsem húzta el kezét, otthagyta az asztalon, mozdulatlanul, alig merevedett egy kis görcsbe. Barátjának elnyílt a szája, ostobán és rémülten bámult maga elé. Akkor kezdett el üvölteni a korzikai. Az előbb nesztelenül odalopódzott az Autodidakta széke mögé. Arca sötétvörösre vált, első pillantásra úgy látszott, mintha nevetne – de a szeme szikrát szórt. Fölugrottam a székről, de szinte megkönnyebbülést éreztem: a várakozás elviselhetetlen volt. Azt akartam, hogy minél előbb véget érjen az egész, dobják ki az olvasóteremből, ha kedvük tartja – de legyen már vége ennek a jelenetnek! A két fiú falfehéren fölkapta iskolatáskáját, és egy pillanat alatt eltűnt. „Láttam magát!, ordította a korzikai dühtől mámorosan. Láttam, és ezúttal hiába mondja, hogy nem igaz! Vagy megint azt akarja mondani, hogy nem igaz? Azt hiszi, nem láttam a mesterkedéseit? Én nyitva tartom a szememet, barátocskám! Türelem, mondtam magamban, türelem, de ha egyszer rajtakapom, akkor azután megtanítom kesztyűbe dudálni! Bizony, barátocskám, most nem ússza meg szárazon, az szent. Ismerem a nevét, tudom a címét, utánaérdeklődtem mindennek. Ismerem a főnökét is, Chuiller urat. Majd csodálkozni fog holnap reggel, amikor megkapja a könyvtáros úr levelét. Hogyan? Hallgasson!, folytatta a korzikai, és forogtak a szemei. Ne higgye, hogy ennyiben marad ez a história! Van még független bíróság Franciaországban, és a bíróság tudja, hogyan kell bánni az efféle pasasokkal. A nagyságos úr művelődött! A nagyságos úr pótolta műveltségének hiányait! A nagyságos úr állandóan zaklatott felvilágosításokért meg könyvekért! De egy pillanatig sem ejtett át, azt elhiheti!” Az Autodidakta szemmel láthatólag nem csodálkozott. Alighanem évek óta felkészült erre a fejleményre. Alighanem százszor is elképzelte, hogy mi lesz majd, ha a korzikai lábujjhegyen mögéje lopódzik, és hirtelen fölcsendül dühös hangja az olvasóteremben. Ennek ellenére minden este eljött ide, lázasan olvasott, s aztán, néha-néha, titokban, mint egy tolvaj, megsimogatta egy fiú fehér kezét, vagy talán a lábát is. Amit arcáról leolvashattam, leginkább belenyugvás volt talán. „Nem tudom, miről beszél, hebegte, évek óta járok ebbe a könyvtárba...” Felháborodást színlelt, meglepetést – de minden meggyőződés nélkül. Tudta jól, hogy az esemény bekövetkezett, hogy az égvilágon semmi sem képes meggátolni, hogy most sorra át kell élnie minden egyes pillanatát. „Ne higgyen neki, én is láttam, mondta a kövér nő, aki mellettem ült. Nehézkes mozdulattal fölemelkedett a székről: Nem első eset, hogy ilyesmit látok; múlt hétfőn, például, körülbelül ebben az időpontban, láttam, de nem szóltam semmit, mert nem akartam hinni a szememnek, nem tudtam elképzelni, hogy egy könyvtárban, komoly helyen, ahová az emberek művelődni járnak, ilyen arcpirító dolgok történhetnek!

Nekem nincsenek gyermekeim, de sajnálom azokat az anyákat, akik ideküldik tanulni a fiaikat, és azt hiszik, hogy ez aztán nyugodt, biztonságos hely, és közben effajta szörnyetegek, akik előtt semmi sem szent, megakadályozzák, hogy a leckéjüket írják!” A korzikai még közelebb lépett az Autodidaktához: „Hallja, mit mondott a hölgy?, kiáltotta az arcába. Hiába komédiázik nekem. Láttuk, hogy mit művelt, maga piszkos csirkefogó!” „Felszólítom, uram, hogy ne lépje túl az udvariasság határait”, mondta méltóságteljesen az Autodidakta. Tovább játszotta szerepét. Legszívesebben talán mindent bevallott volna, elmenekült volna – de hát végig kellett játszania a szerepét. Nem nézett a korzikaira, szeme csaknem egészen be volt hunyva. Két karja lelógott; irtózatosan sápadt volt. De aztán, hirtelen, vérhullám öntötte el arcát. A korzikainak elállt a lélegzete a dühtől: „Az udvariasság határait? Szemétláda! Azt hiszi, hogy nem láttam, mit művelt? Már régóta figyelem. Hónapok óta figyelem.” Az Autodidakta vállat vont, és úgy tett, mintha ismét elmerülne az olvasásba. Arca bíborvörös volt, szemében könnyek ültek, de úgy tett, mintha roppantul érdekelné az előtte fekvő könyv. Figyelmesen nézegette egy bizánci mozaik reprodukcióját. „Folytatja az olvasást! Van hozzá pofája!”, mondta a kövér hölgy, és ránézett a korzikaira. A korzikai nem tudott dönteni. És ekkor az alkönyvtáros, egy félszeg és konformista fiatalember, akit a korzikai terror alatt tartott, lassan fölállt íróasztalától, és odakiáltott: „Mi történt, Paoli?” Egy pillanatnyi határozatlanság, habozás következett, s már-már azt remélhettem, hogy a dolog ennyiben is marad. De a korzikai, úgy látszik, fölocsúdott, s érezte, hogy nevetségessé válik. Idegesen, nem tudván, hogy mit mondjon ennek a néma áldozatnak, kihúzta magát, és öklével nagyot csapott a levegőbe. Az Autodidakta hőkkenten megfordult. Szája elnyílt, a korzikaira bámult: iszonyatos félelem égett a szemében. „Ha megüt, mondta szánalmas hangon, panaszt teszek. Saját elhatározásomból akarok elmenni innen.” Most már fölálltam én is – de későn: a korzikai kéjesen felhördült, és hirtelen az Autodidakta orrába vágott öklével. Egy pillanatig nem láttam egyebet, csak az Autodidakta szemét, fájdalomtól és szégyentől elnyílt, csodálatos szemét a kabátujj és a barna ököl fölött. Amikor a korzikai leejtette karját, az Autodidakta orra vérezni kezdett. Arcához akarta emelni kezét, de a korzikai még egyszer megütötte, ezúttal az ajka szegletét. Az Autodidakta lerogyott egy székre, és félszegen, szelíden bámult maga elé. Orrából ruhájára folyt a vér. Jobb kezével ide-oda tapogatott, a kis csomagot kereste, bal kezével makacsul igyekezett letörölni orráról a vért. „Elmegyek”, mondta, mint aki magának beszél. A kövér nő sápadt volt, csillogott a szeme. „A piszkos gazember!, mondta. Úgy kell neki.” Reszkettem a dühtől. Megkerültem az asztalt, megragadtam a kis korzikai nyakát; kapálódzott a kezemben; odadobhattam volna az asztalra. Arca elkékült, vergődött, igyekezett megkarmolni, de kurta karja nem érte el arcomat. Nem szóltam egy szót sem: szerettem volna alaposan orron verni, örökre elcsúfítani a képét. Úgy látszik, megértette szándékomat, mert könyökét arca elé tartotta. Elégedett voltam: láttam, hogy fél. Hirtelen hörögni kezdett. „Engedjen el, maga vadállat. Talán maga is buzi?” Most sem értem, hogy miért engedtem el. Megijedtem volna a bonyodalmaktól? Berozsdásodtam a Bouville-ban töltött lusta évek alatt? Régebben nem eresztettem volna el, míg ki nem verem a fogait. Az Autodidakta felé fordultam; végre föltápászkodott. Kerülte a tekintetem; lehorgasztott fejjel a fogashoz lépett, levette kabátját. Bal kezét folyton orrához emelte, mintha el akarná állítani a vérzést. De a vér most is csörgött az orrából; attól tartottam, hogy rosszul lesz. Nem nézett senkire, úgy motyogta: „Evek óta járok ebbe a könyvtárba...” De a korzikai, ahogy megvetette a lábát a földön, ismét a helyzet urának érezte magát: „Pusztuljon innét, mondta az Autodidaktának, és többé be ne tegye a lábát, mert a rendőrséggel vitetem el!”

A lépcső alján értem utol az Autodidaktát. Zavarban voltam, szégyenkeztem a szégyenkezése miatt, nem tudtam, mit mondjak neki. Nem látszott rajta, hogy észrevett volna. Azután – végre elővette zsebkendőjét, és beleköpött valamit. Orra már nem vérzett olyan erősen. „Jöjjön velem a gyógyszertárba”, mondtam félszegen. Nem válaszolt. Az olvasóteremből erős zaj hallatszott. Nyilván egyszerre beszélt mindenki. A kövér nő élesen nevetett. „Nem jöhetek többé ide”, mondta az Autodidakta. Megfordult, és döbbent arccal bámulta a lépcsőt, az olvasóterem ajtaját. A mozdulattól ismét eleredt a vére, befolyt a nyaka és gallérja közé. Szája, arca vérmaszatos volt. „Jöjjön”, mondtam, és megfogtam a karját. Megborzongott, és heves mozdulattal kiszabadította magát. „Hagyjon engem!” „Nem hagyhatom magára. Meg kell mosni az arcát; ápolásra szorul.” De az Autodidakta csak azt ismételgette: „Hagyjon! Kérem, nagyon kérem, Roquentin úr, hagyjon.” Az idegroham határán állt: hagytam, hadd menjen el egyedül. A lenyugvó nap megvilágította egy percre görnyedt hátát – azután eltűnt. A kapu küszöbén vérfolt csillogott, csillag alakú vérfolt. Egy órával később Szürkülni kezd, alkonyodik; két óra múlva indul a vonatom. Először átvágtam a nyilvános parkon, most a rue Boulibet-n sétálok. Tudom, hogy ez a rue Boulibet, de felismerni nem ismertem fel. Amikor ezen az utcán jártam, mindig úgy éreztem, hogy a józan ész sűrű masszáján vágom át magam: az esetlen, szögletes rue Boulibet, csúf komolyságával, hepehupás, kátrányos úttestével az országutakra emlékeztet, amint átszelik a gazdag kisvárosokat, és több mint egy kilométer hosszúságban kétemeletes, nagy házak között haladnak; parasztutcának neveztem magamban, s azért szerettem, mert annyira ide nem illő, annyira meglepő volt ebben a kereskedelmi kikötőben. A házak most is itt vannak, de falusi jellegüket elveszítették: bérházak – ennyi az egész. Az imént, a parkban, hasonló érzés fogott el: a növények, a gyep, Olivier Masqueret kútja konoknak látszott – s azért csupán, mert mind olyan kifejezéstelen. Értem már: elhagyott a város, mielőtt én elhagytam volna. Még nem utaztam el Bouville-ból, de már nem vagyok itt. Bouville hallgat. Különösnek érzem, hogy még két órát kell töltenem ebben a városban, mely ügyet sem vet rám, bútorait rendezgeti, huzattal vonja be, hogy este, holnap reggel teljes üdeségükben tárja fel őket az újonnan érkezőknek. Érzem, hogy mindenki elfelejtett teljesebben, mint valaha is. Néhány lépést teszek, megállok, ízlelem a teljes feledést, amelybe belehullottam. Két város között állok, az egyik még nem tud rólam, a másik már nem ismer. Ki emlékszik rám? Talán egy testes, fiatal nő, Londonban... De vajon csakugyan énrám gondol? Egyébként is ott van vele az a pasas, az egyiptomi. Talán épp az imént lépett be szobájába, épp most öleli meg. Nem vagyok féltékeny; tudom jól, hogy Anny csak túléli magát. Még ha tiszta szívből szeretné ezt az egyiptomit, az is csak egy halott nő szerelme lenne. Utolsó eleven szerelme az enyém volt. De mégis van valami, amivel az egyiptomi megajándékozhatja: a gyönyör. És ha Anny épp most adja oda magát, és belezuhan a kábulatba, akkor semmi se létezik már benne, ami hozzám kapcsolná. Élvez, és én annyi vagyok a számára, mintha sohasem találkoztam volna vele; hirtelen kivetett magából, s a világ valamennyi tudata is kivetett. Furcsa érzés. Pedig tudom jól, hogy létezem, hogy én vagyok itt. Most, ha azt mondom, hogy „én”, a szó üresnek tűnik fel. Nem nagyon sikerül ereznem ma244 gam, olyannyira elfelejtett mindenki. Valóságos, dolog csupán egy maradt bennem: a létezés, amely érzi, hogy létezik. Lustán, lassan ásítok. Senki. Antoine Roquentin senkinek a számára sem létezik. És ez mulattat. És egyáltalán: micsoda ez az Antoine Roquentin? Elvont fogalom. Tudatomban halvány kis emlékfoszlány lebeg önmagamról. Antoine Roquentin... És az Én hirtelen elhalványodik, egyre jobban halványodik, kész, kialszik. A tudat tisztán, mozdulatlanul, siváran áll a falak között; most örökkévalósítja

magát. Immár senki sem lakik benne. Az imént még azt mondta valaki, hogy én, azt mondta, hogy az én tudatom. Ki volt az? Odakint hangos utcák voltak, ismert színek és szagok. Most nem maradt egyéb, mint névtelen falak meg egy névtelen tudat. Ez van, semmi más: falak, s a falak között egy eleven és személytelen kis áttetszőség. A tudat úgy létezik, mint egy fa, mint egy fűszál. Szunyókál; unatkozik. Illanó kis létezések népesítik be, akár a madarak a lombokat. Benépesítik, azután eltűnnek. Tudat, amelyet itt felejtettek, itt hagytak a falak között, a szürke ég alatt. És a létezésének éppen ez az értelme: tudatában van annak, hogy fölösleges. Föloldódik, szétszóródik, igyekszik belemosódni a barna falba, a villanylámpa fényébe, vagy ott, kissé odébb, az esti füstbe. De nem feledkezik meg magáról sohasem; tudata annak, hogy nem egyéb, mint egy tudat, amely megfeledkezik magáról. Ez a sorsa. Egy fojtott hang azt mondja: „Két óra múlva indul a vonat”, és ennek a hangnak is van tudata. Egy arc tudata. Lassan megy, vérpiszkos arccal, nagy szeméből csorog a könny. Nincsen a falak között, sehol sincsen. Elájul; görnyedt test, véres fej lép a helyébe; lassú léptekkel távolodik, minden lépésnél úgy látszik, mintha megállna, nem áll meg sohasem. Tudatában van ennek a testnek, amely lassan megy egy sötét kis utcán. Megy, megy, de nem távolodik. A sötét kis utcának nincsen vége, belevész a semmibe. Ez a sötét utca nem falak között húzódik, nem húzódik sehol. És tudatában van a fojtott hangnak, amely azt mondja:,, Az Autodidakta itt bolyong a városban.” Nem ugyanebben a városban, nem ezek között a rideg falak között, az Autodidakta egy kegyetlen városban megy, amely nem feledkezik meg róla. Vannak emberek, akik gondolnak rá: a korzikai, a kövér hölgy; talán mindenki őrá gondol ebben a városban. Még nem veszítette el, még nem képes elveszíteni énjét, ezt a megkínzott, vérző, elítélt ént, amellyel az emberek nem akartak végezni. Fáj az ajka, az orra; „fáj” – gondolja magában. Megy az utcán, mennie kell. Ha egyetlen pillanatra is megállna, föltoronylanának körülötte a könyvtár magas falai, börtönbe zárnák; odaugrana hozzá a korzikai, és újrakezdődnék a jelenet, pontosan úgy, minden részletében pontosan úgy, mint az imént, és a kövér hölgy azt kiáltaná: „Kényszermunkára kéne ítélni ezeket a disznókat!” Megy, megy az utcán, nem akar hazamenni: szobájában ott várja a korzikai meg a kövér hölgy meg a két fiú: „Hiába tagad, láttam, mit művelt!” És a jelenet újrakezdődne: „Istenem – gondolja magában , ha nem tettem volna, ha az lehetne, hogy nem tettem, ha elképzelhető volna, hogy ne legyen igaz!” A nyugtalan arc megjelenik, ide-oda mozog a tudat előtt: „Talán öngyilkos lesz.” De nem: ez a szelíd, űzött lélek nem gondolhat a halálra. A tudatnak is van tudata. A tudat átlát önmagán, látja magát békésen és üresen a falak között: megszabadult az embertől, aki lakott benne, és most iszonyatos – mert immár senki. Azt mondja a hang: „A poggyászokat fölvették. A vonat két óra múlva indul.” Jobb oldalon, bal oldalon falak vonulnak. Tudata van a makadámútnak, tudata a vaskereskedésnek, a kaszárnya lőréseinek, és a hang azt mondja: „Utoljára”. Tudata Annynak, a kövér Annynak, az öreg Annynak, aki a szállodai szobában ül, tudata a szenvedésnek, a szenvedés tudatos a hosszú falak között, amelyek elvonulnak és nem jönnek vissza soha többé: „Hát sohasem lesz vége?” a hang egy dzsesszdalt dúdol a falak között, „some of these days”; hát soha nem lesz vége? És a dallam szelíden visszaszáll, hátulról jön, alattomosan, a hang újra fölhangzik, a hang énekel, képtelen abbahagyni, és a test megy, és tudata van mindennek, tudata – sajnos! – a tudatnak is. De nincs már senki, aki szenvedne, aki a kezét tördelné, aki sajnálná magát. Senki; az utcasarkok csupasz szenvedése az, elfelejtett szenvedés, amely képtelen elfelejteni önmagát. És a hang azt mondja: „Itt van a Vasutasok-vendéglője”, és az Én feltör a tudatban: én vagyok az, Antoine Roquentin, hamarosan elutazom Párizsba; azért jöttem, hogy elbúcsúzzam a tulajdonosnőtől. „Búcsúzni jöttem.” „Elutazik, Antoine úr?” „Párizsba költözöm. Egy kis változatosság.” „Micsoda mázlista!” Hogyan nyomhattam rá az ajkam erre a széles arcra? A teste már nem az enyém. Tegnap még elképzeltem volna, hogy milyen is a fekete gyapjúruha alatt. Ma már ez a ruha áthatolhatatlan. Ez a fehér test, a bőr alatt futó erekkel – vajon álom volt csak?

„Hiányozni fog, Antoine úr, mondja a tulajdonosnő. Nem parancsol valamit? Engedje meg, hogy meghívjam.” Leülünk, koccintunk. A tulajnő kissé lehalkítja hangját. „Igazán megszoktam magát, mondja udvarias sajnálkozással. Jól megértettük egymást.” „Visszajövök majd. Meglátogatom.” „Látja, ennek örülök, Antoine úr. Ha Bouville-ban jár, el ne felejtsen benézni hozzánk. Azt mondja majd: »Benézek Madame Jeanne-hoz, biztosan örülni fog nekem.« És én tényleg örülni fogok: az ember szereti tudni, mi lett az ismerőseivel. Egyébként hozzánk mindig visszajönnek az emberek. Ismerek matrózokat, nem igaz?, az Óceánjáró Társaság alkalmazottjait: néha két évig sem látom őket, mert Brazíliában vagy New Yorkban járnak, vagy Bordeaux-ban teljesítenek szolgálatot, teherszállító hajón. Azután egy szép nap megjelennek: »Jó napot, Madame Jeanne.«Iszunk egy pohár bort. És ha hiszi, ha nem: pontosan emlékszem, hogy mit szoktak inni. Akár két év múlva is! Odaszólok Madeleine-nek: »Hozzon egy száraz vermutot Pierre úrnak, León úrnak meg egy Noilly Cinzanót.« Ők meg azt mondják: »Hát még mindig emlékszik rá, madame Jeanne?« Én pedig azt válaszoltam: »Ez a mesterségem.«„ A terem végében egy kövér férfi ül; néhány napja a szeretője. Ideszól: „Kisnagysád!” A tulajdonosnő föláll: „Bocsánat, Antoine úr.” Most a pincérlány lép az asztalomhoz: „Hát itt tetszik hagyni bennünket, Antoine úr?” „Párizsba költözöm.” „Laktam én is Párizsban, mondja büszkén a pincérlány. Két évig. Simeonnál dolgoztam. De honvágyam volt Bouvilie után.” Tanácstalanul áll egy-két pillanatig, azután rájön, hogy nincs semmi mondanivalója: „Hát akkor... viszontlátásra, Antoine úr.” Megtörli kezét a kötényében, felém nyújtja. „Viszontlátásra, Madeleine.” Madeleine elmegy. Közelebb húzom a Bouville-i Hírlap-ot, azután eltolom: az előbb olvastam, a könyvtárban; az első sortól az utolsóig kiolvastam. A tulajdonosnő nem jön vissza: odaadja kövérkés kezét a férfinak, aki nagy szenvedéllyel gyötri és gyúrja. Háromnegyed óra múlva indul a vonatom. Hogy agyonüssem az időt, költségvetést csinálok. 248 Ezerkétszáz frank havonta, nem valami nagy összeg. De ha szorosabbra húzom a nadrágszíjam, elégnek kell lennie. A szoba háromszáz frank, napi tizenöt frank a koszt: négyszázötven frankom marad mosásra, apróbb kiadásokra, mozira. Fehérneműre, ruhára hosszú ideig nincs szükségem. Két öltönyöm jó állapotban van, ha könyöküknél kicsit fényesek is: három-négy évig is eltartanak, ha vigyázok rájuk. Atyaúristen! Én vagyok az, aki úgy fog élni, mint a gomba? Mit kezdek majd a napjaimmal? Sétálni fogok. Leülök a Tuilériák kertjében egy vasszékre – vagy inkább egy padra, takarékosságból. Beülök valamelyik könyvtárba, olvasni. És aztán? Hetenként egyszer mozi. És aztán? Talán megengedhetek magamnak vasárnaponként egy Voltigeur szivart. És krokettezni fogok a nyugdíjasokkal a Luxembourgkertben? Harmincéves koromban?! Sajnálom önmagam. Néha azon töprengek, hogy nem volna-e jobb egyetlen év alatt elkölteni azt a háromszázezer frankot, ami még megmaradt – és aztán... De mit nyernék rajta? Új ruhák? Nők? Utazások? Volt már részem benne – most pedig vége, kész, csöppet sem vágyom rá: mi marad belőle? Egy év múlva itt állnék, éppolyan üresen, mint most, még emlékem sem volna róluk, és rettegnék a haláltól. Harminc év! És tizennégyezer-négyszáz frank évjáradék. Szelvények, minden hónapban. De hát nem vagyok én aggastyán! Adjanak valami tennivalót, bármit... Jobb volna másra gondolni: most voltaképp csak komédiázom. Tudom én jól, hogy semmit sem akarok csinálni: csinálni valamit, az annyi, mint megalapozni a létünket és bőségesen elég lét van amúgy is.

Az igazság az, hogy képtelen vagyok letenni a tollat: azt hiszem, akkor tüstént elfog az Undor, az az érzésem, hogy ha írok, némiképp késleltetem, így azután leírom, ami eszembe jut. Madeleine kedveskedni akar, egy lemezt mutat a terem másik végéből, és idekiált: „A maga lemeze, Antoine úr, tudja, amit annyira szeret. Nem akarja meghallgatni, utoljára?” „Köszönöm. Tegye fel.” Csak udvariasságból mondtam, nem vagyok olyan hangulatban, hogy meghallgassak egy dzsessz-számot. De azért mégis oda fogok figyelni, mert, ahogy Madeleine mondja, utoljára hallom a lemezt: régi szám ez, túlságosan régi, még vidéki viszonylatban is az; Párizsban hiába keresném. Madeleine mindjárt fölteszi a korongra, a lemez forogni kezd; az acéltű megindul a barázdákon, csikorogni fog, s amikor a barázdák spirál alakban a lemez közepéig vezetik, vége lesz, a rekedt hang, amely a Some of these days-t énekli, elhallgat egyszer s mindenkorra. Kezdődik. Ha az ember arra gondol, hogy vannak olyan barmok, akiket a művészet megvigasztal! Mint Bigeois néném: „Chopin Prélude-jei nagy segítségemre voltak, amikor szegény nagybátyád meghalt.” És a hangversenytermek tele vannak megalázott és megszomorított emberekkel, akik behunyják szemüket, és megpróbálják sápadt arcukat felvevő antennává átalakítani. Azt képzelik, hogy az elfogott hangok végigfolynak bennük, hogy a hangok édesek és táplálók, azt hiszik, hogy fájdalmaik – akárcsak az ifjú Werther fájdalmai muzsikává lesznek; azt hiszik, hogy a szépség szánakozik rajtuk. A barmok. Kíváncsi vagyok, vajon erről a zenéről is az-e a véleményük, hogy szánakozik rajtuk. Az előbb, nem is vitás, hihetetlenül messze voltam attól, hogy boldogságban úszkáljak. A felszínen költségvetést csináltam, gépiesen. És a felszín alatt ott várakoztak mindazok a kellemetlen gondolatok, amelyek megfogalmazatlan kérdések, néma megdöbbenések alakjában jelentkeznek, s most már sem éjjel, sem nappal nem hagynak nyugton. Gondolatok Annyról, gondolatok elrontott életemről. És még mélyebben, e gondolatok alatt ott volt az Undor – bátortalanul, akár a napfelkelte. Csakhogy akkor még nem szólt a zene, s én mogorva voltam és nyugodt. Mindazok a tárgyak, amelyek körülvettek, ugyanabból az anyagból voltak, mint én: ocsmány szenvedésből. Olyan csúf volt a világ, a kinti világ, olyan csúfak a piszkos poharak az asztalon, a barna foltok a tükrön, olyan csúf Madeleine köténye és a tulajdonosnö kövér szeretőjének kedélyessége, olyan csúf maga a világ létezése, hogy jól éreztem magam, otthonosan. De most itt van ez a szaxofonszóló. És én szégyellem magam. Ebben a pillanatban diadalmas kis szenvedés született, mintaszenvedés. Négy szaxofonhang. Jönnek-mennek, mintha csak azt mondanák: „Úgy kell szenvedni, mint ahogy mi szenvedünk: ütemesen.” Hát persze! Szívesen szenvednék én is így, ütemesen, mit sem szánakozva és sajnálkozva önmagamon, sivár tisztasággal. De hát tehetek én arról, hogy poharam mélyén langyos a sör, hogy a tükrön barna foltok vannak, hogy fölösleges vagyok, hogy legőszintébb, legszárazabb fájdalmam lassan vonszolja magát, és egyre jobban elnehezedik, hogy túlságosan sok rajta a hús, és mégis lötyög rajta a bőr, mint a rozmáron, amelynek nagy, nedves szeme oly megható, és mégis olyan csúnya? Nem, azt csakugyan senki sem állíthatja, hogy szánakozna rajtam ez a kis gyémántfájdalom, amely ott forog a lemez fölött, és elkápráztat. Nem, még csak nem is ironikus: fürgén forog, nem törődik mással, csak önmagával; akár egy kasza, lemetszette a világ idétlen bizalmaskodását, forog, forog, s valamennyiünket, Madeleine-t, a kövér férfit, a tulajdonosnőt, engem, az asztalokat, a székeket, a foltos tükröt, a poharakat, valamennyiünket, akik átengedtük magunkat a létezésnek, mert egymás között voltunk, csupa ismerős között, valamennyiünket neglizsében kapott rajta, mindennapi foglalatosságaink közepette: szégyellem önmagamat, és szégyellem magam mindazért, ami előtte létezik. Maga a fájdalom nem létezik. És ez már csaknem idegesítő; ha fölállnék, ha lekapnám a lemezt a korongról, ha kettétörném – akkor sem érném el őt magát. Mert ez a fájdalom túl van rajta, mindig túl van valamin, túl egy emberi hangon, egy hegedűhangon. A létezés vastag, sűrű anyagán keresztül bomlik elénk, karcsún és keményen, s ha az ember meg akarja ragadni, nem talál mást, csak létezőket – értelmetlen létezőkbe ütközik. A fájdalom mögöttük van: nem is a fájdalmat hallom, hangokat hallok, a levegő rezgését, amely elém tárja a fájdalmat. Ő maga nem létezik, mert semmi fölösleges sincsen benne: a többi fölösleges, hozzá viszonyítva, ő egyszerűen van.

És én is lenni akartam. Sőt, nem is akartam egyebet, csak ezt; életem titka ez: minden kísérlet mélyén – holott azok összefüggéstelennek tűntek föl – ugyanazt a törekvést találom: kiűzni magamból a létezést, lehántani a másodpercekről hájburkukat, kifacsarni, megszárítani őket, megtisztítani, megkeményíteni magam, hogy végre kipréseljem magamból egy szaxofon tiszta és pontos hangját. Akár egy tanítómese szövege lehetne: volt egyszer, hol nem volt, volt egy szegény ürge, aki eltévedt a nagyvilágban. Mint a többi ember, ő is parkok, kávéházak, kereskedővárosok világában létezett, de el, akarta hitetni magával, hogy másutt él, festmények vásznán, Tintoretto dózséi, Gozzoli derék firenzei polgárai között, könyvek lapjain, Fabrizio del Dongó és Julien Sorel társaságában, hanglemezeken, dzsessz-számok hosszú, száraz sirámai közepette. S miután sokáig pokolian ostoba volt, egyszer csak fölocsúdott, lehullt szeméről a hályog, rájött, hogy rosszul osztották a lapokat: amikor ez történt, éppen egy kávéházban ült, egy pohár langyos sör előtt. Lesújtva ült a széken; „marha vagyok” – gondolta magában. És pontosan abban a pillanatban a lét túlsó oldalán, abban a másik világban, amelyet messziről meg lehet látni ugyan, de megközelíteni sohasem lehet, egy kis dallam kezdett táncolni, énekelni: „Olyannak kell lenned, amilyen én vagyok: ütemesen kell szenvedned.” A hang énekel: Some of these days You’ll miss me honey. Úgy látszik, a lemez megkarcolódott ezen a ponton, mert valami furcsa zörej hallatszik. És az ember szíve összeszorul: attól szorul össze, hogy a tű kis krákogása az égvilágon semmit sem változtat a dallamon. Olyan messze van – oly messze: mögötte. Igen, értem én ezt is: a lemez megkarcolódik és elkopik, az énekesnő talán meg is halt már; én hamarosan elmegyek innen, vonatra ülök. De a létező mögött, aki az egyik jelenből a másik jelenbe zuhan, akinek sem múltja, sem jövője nincsen, ezek mögött a hangok mögött, amelyek egyik napról a másikra felbomlanak, lehámlanak, a halál felé siklanak – emögött változatlan marad a dallam, ifjú és határozott, akár egy irgalmatlan szemtanú. A hang elhallgatott. A lemez hörren egyet, aztán megáll. Mintha kellemetlen álomból ocsúdott volna föl, a kávéház ejtőzik, újra meg újra a létezés gyönyörén csámcsog. A tulajdonosnő vérvörös, jobbról-balról pofozgatja új barátjának sápadtfehér arcát, de mindhiába – nem sikerül egy kis színt adni neki. Egy halott arca. Elzsibbadok, félálomba merülök. Negyedóra múlva a vonaton ülök – de most, most nem erre gondolok. Egy simára borotvált képű, vastag, fekete szemöldökű amerikaira gondolok, aki majd megsül a kánikulában egy New York-i ház huszadik emeletén. New York fölött lángol az ég, lángban áll az égszínkék ég, sárga tűznyelvek nyaldossák a háztetőket; a brooklyni srácok fürdőnadrágban tapicskolnak a slagok vízsugaraiban. A huszadik emeleti sötét szoba fortyogva fő a hőségben. A fekete szemöldökű amerikai nagyot sóhajt, zihál, arcán végigcsorog a veríték. Ingujjban ül a zongoránál; szájában füstszag, fejében kósza dallamfoszlány. Some of these days. Tom itt lesz egy óra múlva, lapos üveggel nadrágjának farzsebében; akkor mind a ketten elvetik magukat a bőrfotelben, és alaposan benyakalnak, és az ég tüze ott lángol majd torkukban, iszonyatos, perzselő álom súlyát fogják érezni. De először le kell kottázni ezt a dallamot. Some of these days. A nyirkos kéz fölveszi a ceruzát a zongoráról. Some of these days, you’ll miss me honey. Így történt, így, vagy másként, mindegy, így született a dal. Ennek a szénfekete szemöldökű zsidó férfinak elhasznált testét választotta ki, abban született meg. A férfi puhán fogta a ceruzát, gyűrűkkel díszített ujjairól verítékcsöppek hullottak a papírra. De miért nem én? Miért éppen erre a vacak, sörrel és szesszel teli, kövér borjúra volt szükség, hogy megtörténjék ez a csoda? „Tegye fel még egyszer a lemezt, Madeleine. Még egyszer, mielőtt elutazom.” Madeleine elneveti magát. Fölkurblizza a gramofont, újra felhangzik a dal. De most már nem magamra gondolok. Arra a távoli pasasra gondolok, aki ezt a dallamot írta, egy júliusi napon, sötét, forró szobájában. Megpróbálok a dallamon keresztül, a szaxofon hófehér, világos hangjain keresztül gondolni rá. Ezt a dalt ő csinálta. Egy csomó kellemetlensége volt, nem úgy alakultak a dolgok, ahogy tervezte: ki kellett fizetnie néhány számlát — meg nyilván volt valahol egy nő, aki nem úgy gondolt rá, ahogyan ő szerette volna , meg aztán ott volt az iszonyatos hőhullám, amely csöpögő zsírtömeggé olvasztotta az embereket. Nincs ebben semmi szép, semmi dicsőséges. De amikor a dalt hallgatom, és arra gondolok,

hogy az a pasas írta, szenvedését és izzadását egyszerűen... egyszerűen megindítónak találom. Szerencséje volt. Egyébként nyilván nem tudta, hogy szerencséje van. Nyilván azt gondolta: „Ha egy kis szerencsém van, ezzel a vacakkal megkeresek ötven dollárt!” Évek óta az első eset, hogy egy embert megindítónak tartok. Szeretnék tudni valamit erről az emberről. Érdekelne, hogy miféle kellemetlenségei voltak, volt-e nője, vagy pedig egyedül élt. Nem humanizmusból érdekel: épp ellenkezőleg. Mert ő írta ezt a dalt. Semmi kedvem megismerkedni vele – egyébként lehet, hogy már nem is él. Csak szeretnék némi felvilágosítást szerezni róla, hogy néha, amikor meghallgatom a lemezt, gondolhassak rá. Feltehetőleg fütyülne rá, ha valaki közölné vele, hogy Franciaország hetedik legnagyobb városában, nem messze a pályaudvartól, rá gondol egy férfi. Én azonban boldog volnék, ha a helyében lehetnék; irigylem. Indulnom kell. Fölállok, de nem bírom elszánni magam; szeretném énekelni hallani a néger nőt. Utoljára. A néger nő énekel. Ők ketten megmenekültek: a zsidó férfi meg a néger nő. Megmenekültek. Talán azt hitték, hogy végérvényesen elvesztek, hogy elmerültek a létezésben. Rám senki sem gondolhat úgy, mint ahogyan én gondolok rájuk, ilyen szelíd odaadással. Senki, még Anny sem. Egy kicsit olyanok a szememben, mint a halottak, mint a regényhősök; megtisztultak a létezés bűnétől. Nem teljesen, persze hogy nem – annyira csak, amennyire egy ember képes rá. És ez a gondolat egészen feldúl; még ennyit sem reméltem. Érzem, hogy félszegen megsuhint valami, nem merek megmozdulni, attól félek, hogy eltűnik. Valami, amit rég nem ismerek már: valami örömféle. A néger nő énekel. Egyszóval mégiscsak igazolhatja létezését az ember? Egy kicsit, egészen kicsit? Roppantul elbátortalanodom. Nem mintha olyan erősen reménykednék. Olyan vagyok, mint az az ember, aki havas tájon utazott, majd megfagyott, s aztán, hirtelen, belép egy langyos szobába. Azt hiszem, az ilyen ember mozdulatlanul megállna az ajtó mellett, még mindig fázna, lassú borzongás futna végig a testén. Some of these days You’ll miss me honey. Vajon nem kísérelhetném-e meg... Persze nem zenedarabról volna szó... de nem kísérelhetném meg más műfajban?... Egy könyvnek kellene lennie: máshoz nem értek. De nem történelmi munkának: a történelem azzal foglalkozik, ami létezett – és egy létező sohasem igazolhatja egy másik létező létét. Az volt a tévedésem, hogy föl akartam támasztani Rollebon márkit. Másféle könyvet kellene írnom. Nem nagyon tudom, mit olyat, hogy a kinyomtatott betűk, az oldalak mögött meg lehessen sejteni valamit, ami nem létezik, ami fölötte áll a létezésnek. Olyan történetet például, amilyen nem eshet meg senkivel; egy kalandot. És szép legyen és kemény, akár az acél, és aki elolvassa, az szégyenkezzék tulajdon létezésén. Elindulok, bizonytalannak érzem magam. Nem merek dönteni. Ha bizonyos volnék benne, hogy tehetséges vagyok... De soha, soha nem írtam efféle dolgot; történelmi tanulmányokat, azt igen – és azok is, istenem!... Egy könyvet. Egy regényt. És akadnának emberek, akik elolvasnák a regényt, és azt mondanák: „Antoine Roquentin írta, tudja, az a vörös hajú pasas, aki mindig kávéházban ücsörgött” – és az életemre gondolnának, úgy, ahogyan én ennek a néger nőnek az életére: mint valami értékes, féligmeddig legendás dologra. Egy könyvet. Persze eleinte unalmas és fárasztó munka volna, nem akadályozna meg benne, hogy létezzem, és hogy erezzem a létezé- sem. De azután elkövetkezne egy pillanat, amikor a könyv kész lenne, mögöttem lenne, s azt hiszem, fényéből rávetödne egy kicsi a múltamra is. És akkor, ennek a könyvnek segítségével, talán viszolygás nélkül gondolhatnék vissza életemre. Lehet, hogy egy szép nap, ha eszembe jut ez a perc, pontosan ez a komor perc, amikor meggörnyedve ülök, és várom, hogy vonatra ülhessek – akkor talán gyorsabban ver majd a szívem, és azt fogom gondolni magamban: „Azon a napon, akkor kezdődött minden.” És sikerül majd – múlt időben, csakis múlt időben – elfogadnom önmagamat. Alkonyul. A Printania-szálloda első emeletén két ablakban kigyullad a fény. Az új pályaudvar építkezésén erős, ázott deszkaszag van: holnap esni fog Bouville-ban. Vége

UTÓSZÓ

Az 1946 és 1968 közti csaknem két és fél évtizednyi időszakban aligha ismerünk erősebb hatású s nagyobb hírű írót Jean-Paul Sartre-nál; nemcsak filozófiai munkái, esszéi, kritikái, drámái, regényei váltottak ki állandó és szenvedélyes érdeklődést, hanem minden megnyilatkozása, minden közéleti gesztusa is – ezekben az években a szellemi élet egyetlen területén sem lehetett megkerülni a Sartre-jelenséget. Mi lehet a magyarázata ennek a különleges s Franciaország határain messze túlsugárzó sikernek? Elsősorban bizonyosan a filozófus-író könyveinek, nyilatkozatainak, tevékenységének az alaptémája: Sartre ugyanis olyan etikai, magatartási modellt igyekezett kialakítani, melyet a modern világban nehezen eligazodó, bizonytalanná váló, de mégis igényes olvasók jó része rendkívül vonzónak talált. Sartre nagy korszakában részben müvei, de még inkább a nézeteit terjesztő és vulgarizáló sajtó révén széles körben elterjedtek az ateista egzisztencializmus alapfogalmai. A kiindulás a közös élmény: az ember magára hagyottan él a világban, melynek abszurd voltát előbb-utóbb kénytelen fölismerni, alapérzése ennélfogva a szorongás. Az ily módon a világba vetett ember azonban szabad – sőt, Sartre szavával, szabadságra ítéltetett. Vagyis folytonosan választásra kényszerül, felelős a tetteiért. Felelőssége azonban nem korlátozódhat az egyéni lét szférájára – Sartre 1945 körül jutott el ehhez a gondolathoz, mely meghaladja az egzisztencializmus határait , hanem érvényesülnie kell a közéletben is. Ekképpen jelenik meg Sartre folyóiratának, a Les Temps Modernes-nek 1945-ös beköszöntő számában az elkötelezettség fogalma. A Sartre-féle gondolatrendszer jelentős hatással volt olvasókra, írókra, gondolkodókra, mert ha tételeit nem is fogadta el mindenki, de a vita, az eszmecsere többnyire az általa körülhatárolt területen zajlott. A francia szellemi életben, melynek, hullámai hagyományosan túlcsapnak az ország határain, Sartre olyasfajta szerepet játszott ezekben az években, mint amilyet a két világháború közti időszakban André Gide, a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben Victor Hugo, vagy még egy évszázaddal korábban Voltaire: útbaigazítója, mestere volt az induló, újra vágyó nemzedékeknek. A Sartre-jelenség – vagyis az életmű s a közélet kívülről egységesnek látott alakzata – azonban csak egy szakasza Jean-Paul Sartre pályájának. Előtte ott a döntő hatásokat adó, kispolgári közegben leélt gyermekkor, amelyről az író A szavak-ban ad nagyszerű képet; ott a tanulóévek s az ifjúság többnyire gondtalan és vidám időszaka, amelyről viszont Sartre élettársa, Simone de Beauvoir számol be önéletrajzi sorozatának második kötetében, A kor hatalmá-ban; ott azután a háború s az ellenállás néhány éve, mely a történelem súlyára ébreszti rá Sartre-ot és baráti körét; utána pedig, vagyis a siker évei után, ott vannak még az utolsó évek, Sartre korai és váratlan elhallgatása. Gigantikus méretű Flaubert-biográfiája óta (melynek utolsó kötete 1972-ben jelent meg) Sartre ugyanis csak érdekes, de kevéssé jelentős interjúk, beszélgetések közreadásával jelezte testi és szellemi jelenlétét. Korai, sokak számára nehezen érthető elhallgatásának oka azonban bizonyosan nem csak látásának megrosszabbodása, s nem csak betegsége, mely végül is 1980 tavaszán, hetvenöt éves korában elragadta. Sartre idő előtti elhallgatásának okát inkább abban az ellentmondásban kereshetjük, mely egész pályáján végigkísérte, vagy mondhatnánk úgy is: abban az alapvető ellentmondásban, amelyet a filozófus-író a világból kiolvasott, s amelyet írásaiban megfogalmazott, így például már első, 1938-ban közreadott művében, Az Undor-ban is, melynek már regény-volta is paradoxon, hiszen a filozófusnak készülő Sartre regényformában próbálja filozófiai mondandóját megfogalmazni. Az Undor kispolgári-értelmiségi hőse, Antoine Roquentin, hirtelen ráébred saját léte s az egész világ abszurditására, s miután minden hamis vigaszt – társadalmi érvényesülést, vallást, hamis humanizmust — élesen elutasít, a létezéssel járó undor ellenében csak egyetlen kiútja marad: a művészet, az írás. Vagyis ebben a remek regényben a Sartrejelenségnek szinte minden lényeges eleme adott: az abszurd lét, a kapitalista társadalomnak s minden megnyilvánulásának radikális elutasítása, s maga az írás. A háború élménye, az ellenállás korszaka

azután majd átrendezi a hangsúlyokat: Sartre ráébred a társadalmi cselekvés szükségességére. Ez a felismerés viszont nagyban meghatározza további alkotói, gondolkodói és közéleti, tevékenységét. Az alkotóit azzal, hogy az irodalom olyan formáinak müvelésére bírja, melyek minél közvetlenebbül s hatásosabban közvetítik eszméit. Főként drámák és esszék születnek tehát, melyek világhíressé teszik A fal, A Lét és a Semmi addig csak szűk körben ismert szerzőjét. Az egzisztencializmus alapfogalmainak következetes, világos és hatásos alkalmazása jellemzi a világszerte sikerrel játszott drámákat, a Zárt tárgyalás-t, az Elektra-témát variáló Legyek-et, a középkor végén játszódó Az ördög és a jóisten-t vagy a drámaírói pályát záró Altona foglyai-t, csakúgy, mint a világos okfejtésü, lendületes esszéket, a Baudelaire-t, a Saint-Genet-t vagy a Mi az irodalom? címet viselőt. A társadalmi cselekvés igénye erősen befolyásolta gondolkodói fejlődését is, hisz az egzisztencializmushoz, vagyis az egyénre koncentráló filozófiához mindig is hű Sartre egyre inkább a marxizmus irányában tájékozódik, különösen utolsó nagy filozófiai művében, A dialektikus ész kritikájában. De meghatározta közéleti tevékenységét is, mert pályafutása zenitjén Sartre gyakran volt szövetségese a haladó mozgalmaknak s a kommunista pártnak. Koncepciójának belső ellentmondásai azonban, különösen 1968 óta, nemegyszer szembeállították korábbi szövetségeseivel, másfelől pedig A szavakban megfogalmazott kegyetlen alternatíva – írni vagy cselekedni – a szélsőballal kötött, szövetségének pillanatában az írásról történt lemondását eredményezte. Sartre szigorú következetessége ugyanis nemcsak másra és másokra., önmagára is mindig érvényes: feloldhatatlan ellentmondásainak következményeit becsületesen levonta. Külső sikerekben s belső kudarcokban gazdag pályájának alighanem épp ez a fajta szellemi tartás, ás igazságkeresés, az intellektuális becsületesség, hibái elismerésének készsége a legfontosabb s leghasznosabb tanulsága. Sartre halálának pillanatában, amikor, egyik legkedvesebb költőjének, Mallarménak gyönyörű szavával, „az öröklét Önmagává avatja” – önkéntelenül is arra gondolunk: a jelenség emlékén és hatásán túl vajon mi marad meg ebből az oly változatos, vonzó és egyenetlen életműből? A közvetlen hatás igénye, mely az író egy korszakának esztétikai mércéje volt, később majdnem mindig visszájára fordul; Sartre néhány nagy sikerű művének túlzottan didaktikus volta már a divat elmúlta óta nyilvánvaló. Maradandóságra számíthat viszont, nézetünk szerint, Sartre jó néhány prózai írása: novellái, melyek közül A fal bizonyosan a század legszebb elbeszélései közé tartozik; egyes esszéi, hisz ez az a műfaj, ahol az író talán leginkább elemében van; A szavak című önéletrajza, mely a cselekményes és az intellektuális próza mintaszerű ötvözete; s végül – de talán a legbizonyosabban – a pályát indító könyv, Az Undor, melyben Sartre-nak sikerült megvalósítania azt, ami minden regényíró álma: egy konkrét, köznapi, feszültséggel teli, az olvasó érzelmeit is megmozgató történetben hitelesen szólni az emberlét leglényegesebb kérdéseiről. Szávai János

ISBN 963 15 1855 S ISSN 0133—1183 Szépirodalmi Könyvkiadó Felelős kiadó Illés Endre igazgató

Athenaeum Nyomda, 80.2784, Budapest, 1981 Felelős vezető Soproni Béla vezérigazgató Felelős szerkesztő Szilárd Gabriella Műszaki vezető Ginács László Műszaki szerkesztő Ágotái Béláné A sorozatterv Murányi István munkája A fedélen Kolosváry Bálint rajza 851. kötet. Megjelent 1981-ben, 10,05 A/5 ív terjedelemben Sz 3459-d-8192