ROMAN JAKOBSON (1896–1982) orosz nyelvész és irodalmár, az orosz formalizmus egyik meghatározó személyisége volt, majd Prágába költözött, és részt vett a Prágai Nyelvész Kör munkájában. Miután áttelepült az USA-ba, a nyelvészeti strukturalizmus korai változatának kiemelkedő képviselője lett, tanított a Columbia Egyetemen, a Harvardon és MIT-en. Nyelvészeti érdeklődése mellett jelentős irodalomtudományi tevékenységet is folytatott, folyamatosan jelentetett meg műelemzéseket. Nevéhez fűződik a korai irodalmi strukturalizmus meghatározó kategóriájának, a poétikai funkciónak a bevezetése, mely egy 1958-as nyelvészeti konferencia poétikai zárószövegeként hangzott el (ennek hosszabb részlete az alábbi írás). Jelentősége abban áll, hogy Saussure és Husserl hátterével először adta a poétikusság rendszeresen, nyelvészetileg leírható konkrét meghatározását. Forrás: Hang, jel, vers. Szerkesztette Fónagy Iván és Szépe György. Budapest, 1972. Gondolat Kiadó, 229–244. ––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––– Roman Jakobson: NYELVÉSZET ÉS POÉTIKA A tudományos és a politikai konferenciák nem hasonlítanak egymásra. Egy politikai megegyezés sikere a résztvevők többségének vagy egészének egyetértésétől függ. A tudományos vitában a véleménykülönbség gyümölcsözőbbnek bizonyul, mint az egyetértés. A véleménykülönbség ellentéteket tár fel, feszültséget teremt a vizsgált területen és új felfedezéshez vezet. Inkább az antarktiszi felfedező munka hasonlít a tudományos ülésekre: különféle tudományágak nemzetközi szakemberei megkísérlik egy ismeretlen terület feltérképezését, és feltárják, hol állnak a legnagyobb akadályok a felfedezők előtt, hol vannak elérhetetlen csúcsok és szakadékok. A mi konferenciánknak is a feltérképezés volt a fő feladata, és ebből a szempontból munkája sikeres. Nem tártuk-e fel, hogy melyek a legfontosabb problémák és melyekkel kapcsolatban áll egymással szemben a legtöbb eltérő vélemény? Nem tanultuk-e meg, hogyan kell kapcsolni kódjainkat, mely terminusokat kell kifejteni vagy mellőzni, hogy elkerüljük a félreértéseket azokkal, akik más szakmai zsargont használnak: Azt hiszem, ezek a kérdések a résztvevők többségének ma valamivel világosabbak, mint három nappal ezelőtt. Felkértek, hogy összegezzem a poétika és a nyelvészet viszonyáról tett megállapításokat. A poétika elsődlegesen azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy mi tesz egy nyelvi közleményt műalkotássá. Mivel a poétika fő tárgya a nyelvi művészet differencia specificája – más művészetekhez és a nyelvi viselkedés más fajtáihoz viszonyítva –, ezért a poétika jogosult vezető szerepre az irodalomtudományban. A poétika a verbális struktúra problémáival foglalkozik, ahogyan a festészet elemzése a képi struktúrával. Minthogy a nyelvészet a verbális szerkezet átfogó tudománya, a poétika a nyelvészet szerves részének tekinthető. E felfogás ellenérveit alaposan elemezni kell. Nyilvánvaló, hogy sok eszköz, amit a poétika tanulmányoz, nem korlátozódik a nyelvi művészetre. Hivatkozhatunk az Üvöltő szelek című regény megfilmesítésére, a középkori legendák freskókká és miniatűrökké vagy az Egy faun délutánja című költemény zenévé, baletté, grafikává való transzponálásának lehetőségére. Bármennyire groteszknek tűnhet is az Íliász és az Odüsszeia képregénnyé alakításának gondolata, verbális formájuk elvesztése ellenére a cselekmények bizonyos strukturális jegyei megmaradnak. Az a kérdés, hogy vajon Blake illusztrációi az Isteni színjátékhoz adekvátak-e vagy sem, bizonyíték arra, hogy különböző művészetek összehasonlíthatók. A barokk vagy bármely más történeti stílus problémái átlépik egyetlen művészet határát. Ha a szürrealista metaforával foglalkozunk, aligha mellőzhetjük Max Ernst képeit vagy Luis Buñuel filmjeit, Az andalúziai kutyát és az Aranykort. Számos poétikai jegy
tehát nem csupán a nyelvtudományhoz, hanem az egész jeltudományhoz, azaz az általános szemiotikához tartozik. Ez a megállapítás azonban nem csupán a verbális művészetre érvényes, hanem a nyelv valamennyi változatára, minthogy a nyelvnek sok tulajdonsága közös bizonyos más jelrendszerekkel, sőt valamennyivel (pánszemiotikai jegyek). Hasonlóképp ez a másik ellenvetés sem tartalmaz semmit, ami az irodalomra volna sajátosan jellemző, tudniillik az, hogy a szó és a világ viszonyának kérdése nemcsak a verbális művészetet érinti, hanem voltaképpen mindenféle beszédet. A nyelvészet a beszéd és a „beszéd univerzuma” közötti kapcsolatnak valószínűleg valamennyi lehetséges problémáját kutatja: mi verbalizált ebből az univerzumból egy adott szövegben, és hogyan verbalizált. Az igazságértékek azonban, ha azok – akkor a logikusokkal szólva – „nyelven kívüli entitások”, nyilvánvalóan átlépik a poétika és általában a nyelvészet határait. Olykor azt halljuk, hogy a poétika a nyelvészettel ellentétben az értékeléssel foglalkozik. A két területnek ez az egymástól való elválasztása a költészet szerkezete, struktúrája és a verbális szerkezet más típusai közötti ellentét egy elterjedt, de téves magyarázaton alapszik. Az utóbbiakat „alkalmi”, szándéktalan természete miatt mondják a poétikus nyelv „nem alkalmi”, tervszerű jellegével szemben állónak. Tény, hogy bármilyen nyelvi viselkedés célirányos, a célok azonban különbözőek, és a szándékolt hatás elérésre használt eszközök alkalmassága olyan probléma, amely szakadatlanul foglalkoztatja a verbális kommunikáció különféle fajtáinak kutatóit. Szoros kapcsolat van a térben és időben terjedő nyelvi jelenségek és az irodalmi minták térbeli és időbeli terjedésének problémája között, szorosabb, mint a kritikusok hiszik. Még az olyan „megszakított elterjedésnek” is, mint a mellőzött és elfelejtett költők újjáéledése – például Gerard Manley Hopkins (meghalt 1889-ben) posztumusz felfedezése és az ezt követő felmagasztalása, Lautréamont (meghalt 1870-ben) késői hírneve a szürrealista költők között, és az eddig figyelmen kívül hagyott Cyprian Norwid (meghalt 1883-ban) feltűnő hatása a modern lengyel költészetre –, megvan a párhuzamos megfelelője a köznyelv történetében. A köznyelv is hajlamos rá, hogy újjáélesszen kihalt formákat, olykor rég elfelejtetteket is, mint a cseh irodalmi nyelv esetében, amely a XIX. század kezdetén a XVI. századi mintákra támaszkodott. Sajnos az „irodalomtudomány” és a „kritika” terminológiai keveredése arra csábítja az irodalom tanulmányozóját, hogy egy irodalmi alkotás belső értékeinek leírását szubjektív, cenzori ítélettel cserélje fel. Az „irodalomkritikus” megjelölés alkalmazása egy irodalomkutatóra éppoly téves, mintha „grammatikai (vagy lexikai) kritikusnak” neveznénk egy nyelvészt. A szintaktikai és morfológiai kutatás nem helyettesíthető egy normatív grammatikával és hasonlóképp, semmiféle manifesztum, amely egy kritikus egyéni ízlését és ítéletét akarná rákényszeríteni a teremtő irodalomra, nem pótolhatja a verbális művészet objektív tudományos elemzését. Ez a megállapítás nem tévesztendő össze a „laissez faire” passzív elvével; minden verbális kultúra magában foglal programot adó, tervszerű, normatív törekvéseket is. De miért nem vonunk éles határvonalat az irodalomtudomány és a kritika között, amikor ezt tesszük a nyelvészet és alkalmazott nyelvészet, a fonetika és a helyes kiejtés elmélete (ortoépia) esetében? Az irodalomtudomány a poétikával mint központi részével a nyelvészethez hasonlóan két problémacsoportot foglal magában: a szinkróniát és a diakróniát. A szinkronikus leírás nemcsak egy adott korszak irodalmi termésével foglalkozik, hanem az irodalmi hagyománynak azzal a részével is, amely a szóban forgó korszakban még elevenen hat vagy újjáéledt. Így például egyrészt Shakespeare, másrészt Donne, Marvell, Keats és Emily Dickinson ma is élményszerűen hatnak az angol költészetre, de James Thomson és Longfellow művei nem számítanak járható útnak – a művészi értékek szempontjából. A klasszikusok kiválasztása s egy új irányzat által való újraértelmezésük a szinkrón irodalomtudomány egyik lényeges problémája. A szinkrón poétikát a szinkrón nyelvészethez hasonlóan nem szabad összetéveszteni a statikus szemlélettel. Minden korszak különbséget
tesz az inkább hagyományos és az inkább újszerű formák között. Minden egykorú állapotot saját időbeli dinamikájával élünk át, míg a történeti megközelítés mind a poétikában, mind a nyelvészetben nemcsak a változásokkal foglalkozik, hanem a folyamatos, tartós, statikus tényezőkkel is. Egy átfogó történeti poétika vagy nyelvtörténet olyan felépítmény, amelynek egymást követő szinkrón leírások sorozatára kell épülnie. A poétikának a nyelvészettől való elkülönítését csak akkor jogos követelni, ha a nyelvészet vizsgálódási köre megengedhetetlenül korlátozott, például ha egyes nyelvészek a mondatokat tekintik a legmagasabb szintű elemezhető szerkezeteknek, vagy ha a nyelvészek hatásköre csak a grammatikára vagy kizárólag a külső forma nem szemantikai jellegű kérdéseire, illetőleg a jelölő eszközök készletére korlátozódik, tekintet nélkül a szabad változatokra. Voeglin világosan rámutatott a két legfontosabb és egymással kapcsolatban álló problémára, amellyel a strukturális nyelvészet szembenéz, mégpedig „a nyelv egységes (monolitikus) hipotézisének” felülvizsgálatára és „az egy nyelven belüli különféle szerkezetek kölcsönhatásával való foglalkozásra”. Nem kétséges, hogy minden nyelvközösség, minden beszélő számára a nyelv egységes egészként létezik, de ez az átfogó kód az egymással összekapcsolt alkódrendszert képvisel; minden nyelv egy időben különféle modelleket tartalmaz, amelyek közül mindegyiket különféle funkciók jellemeznek. Nyilvánvalóan egyet kell értenünk Sapirral,1 hogy egészében véve „a nyelvben a gondolatalkotás a legfontosabb”. Ez a fennhatóság azonban nem jogosítja fel a nyelvészetet arra, hogy figyelmen kívül hagyja a „másodlagos tényezőket”. Joos hajlamos a beszéd érzelmi jellegű elemeit, amelyek szerinte nem írhatók le „véges számú abszolút kategóriával”, „mint a való világ nyelvi elemeit” osztályozni. Ezért „számunkra ezek bizonytalan, váltakozó, ingadozó jelenségek maradnak, amelyeket – fejezi be – nem tűrhetünk meg tudományunkban”.2 Joos valóban ragyogó szakember redukálási műveletekben, és az érzelmi jellegű elemek „nyelvtudományból való kiűzésének” hangsúlyozott követelése radikális művelet a redukció terén – vagyis reductio ad absurdum. Funkcióinak sokféleségében kell tanulmányoznunk a nyelvet. Mielőtt a poétikai funkciót elemeznénk, meg kell határoznunk a helyét a nyelv többi funkciói között. E funkciók körvonalazása bármely beszédesemény, a nyelvi kommunikáció bármely aktusa összetevő elemeinek tömör áttekintését kívánja meg. A FELADÓ küld egy ÜZENETet a CÍMZETTnek. Hogy hatékony legyen az üzenet, egy KONTEXTUSt kíván, amire utal, ami a címzett által megragadható, és ami vagy verbális, vagy verbalizálható. Továbbá a feladó és a címzett (vagy más szavakkal a kódoló és dekódoló) számára teljesen vagy legalábbis részben közös KÓDot kíván meg és végül KONTAKTUSt, a fizikai csatornát, a pszichológiai kapcsolatot a feladó és a címzett között, ami lehetővé teszi számunkra, hogy kommunikációs kapcsolatba lépjenek és abban maradjanak. A nyelvi kommunikációnak ezeket az elidegeníthetetlen tényezőit a következőképp szemléltethetjük: kontextus üzenet feladó – – – – – – – – – – – – – – – – – – címzett kontaktus kód
1
Sapir, E.: Language. New York, 1921. Joos, M.: Description of language design. Journal of the Acoustical Society of America. XXII., 701–708. (1950). 2
E hat tényező mindegyike a nyelv más-más funkcióját határozza meg. Bár a nyelvnek hat alapvető aspektusát különböztetjük meg, mégis nehezen tudnánk olyan nyelvi üzenetet találni, amely csupán egyetlen funkciót teljesít. A különbözőség alapja nem e különféle funkciók valamelyikének egyeduralmában rejlik, hanem e funkciók különféle hierarchikus elrendezésében. Egy üzenet nyelvi szerkezete elsődlegesen az uralkodó funkciótól függ. Bár a KONTEXTUSra irányulás – röviden az úgynevezett utaló REFERENCIÁLÁS „denotatív”, „kognitív” funkció – számos üzenet elsődleges feladata. A megfigyelő nyelvésznek a többi funkciónak ilyen közleményekben való, járulékos részvételét is figyelembe kell venni. A feladóra irányuló úgynevezett érzelmi jellegű EMOTÍV vagy „expresszív” funkció arra van hivatva, hogy közvetlenül kifejezésre juttassa a beszélő magatartását azzal szemben, amiről beszél. Az a rendeltetése, hogy ez bizonyos emóciónak akár igaz, akár színlelt benyomását keltse, ezért a Marty3 által kezdeményezett és javasolt „emotív” terminus kifejezőbbnek bizonyult, mint az „emocionális”. A tisztán emotív réteget az indulatszók képviselik a nyelvben. Ezek az utaló (referenciális) nyelvi eszközöktől különböznek, mind a hangzás síkján (sajátos hangsorok, sőt másutt egyáltalán nem használatos hangok), mind szintaktikai szerepük tekintetében (nem összetevői a mondatoknak, hanem ekvivalensek velük). „Tud! Tut! – mondta McGinty”: Conan Doyle szereplőjének teljes megnyilatkozása két szívó-csettintő hangból áll. Az indulatszavakban feltáruló emotív funkció bizonyos mértékig valamennyi megnyilatkozásunkat színezi a hangzás, a grammatika és a lexika síkján. Ha a nyelvet az általa hordozott információ szempontjából elemezzük, nem korlátozhatjuk az információ fogalmát a nyelv kognitív aspektusára. Az az ember, aki expresszív jegyeket használ, azért, hogy kifejezésre juttassa mérgét vagy iróniáját, nyilvánvalóan információt továbbít, és az is nyilvánvaló, hogy ez a nyelvi viselkedés nem hasonlítható össze egy olyan nem szemiotikai táplálkozási tevékenységgel, mint a „grépfrútevés” (Chatman merész hasonlata ellenére). A /big/ [nagy] és az emfatikusan meghosszabbított magánhangzójú /bíg/ között a különbség egy egyezményes kódolt nyelvi jegy, hasonló a rövid és hosszú magánhangzók közti különbséghez például egy cseh szópárban: /vi/ [ti] és /ví/ [tudja]. Ez utóbbi esetben azonban az elkülönítő információ fonologikus jellegű, az előbbiben pedig emotív. Ha a fonológiai állandók iránt érdeklődünk, az angol /i/ és /í/ egy és ugyanazon fonéma puszta változatainak tűnnek, ha azonban az emotív egységekkel foglalkozunk, az állandók és változatok közötti viszony fordított: a hosszúság és a rövidség változó fonémákhoz kapcsolható invariánsok. Saporta elképzelése, hogy az emotív különbség nem nyelvészeti jegy, amely „az üzenet megvalósítása” és nem a közleményhez tartozik – önkényesen lecsökkenti az üzenetek információtovábbító képességét. A moszkvai Sztanyiszlavszkij Színház egy volt színésze elbeszélte, hogy felvételkor a neves direktor azt kérte tőle, hogy a ma este kifejezésből csináljon negyven közleményt, a kifejezés expresszív árnyalatit váltogatva. Elkészített egy negyven érzelmi szituációt tartalmazó listát, majd kimondta az adott kifejezést valamennyi szituációnak megfelelően, ezeket a hallgatóságnak csupán a két szó alakjában létrehozott változásukból kellett kitalálnia. A mai orosz köznyelv leírását és elemzését szolgáló kutatómunka keretében felkértük ezt a színészt, hogy ismételje meg Sztanyiszlavszkij próbáját. Leírt körülbelül ötven szituációt, mely ugyanazon elliptikus kifejezés keretéül szolgált, és magnószalagra mondta az ezeknek megfelelő közleményeket. E közlemények legtöbbjét helyesen és részletesen dekódolták a moszkvai hallgatók. Hozzáteszem, hogy minden ilyen emotív jelzést könnyen lehet nyelvészetileg elemezni. A CÍMZETT felé irányuló KONATÍV funkció legtisztább grammatikai kifejeződése a vocativus és imperativus (vagyis a megszólítás és a felszólítás nyelvtani kategóriája), ami szintaktikailag, morfológiailag és gyakran még fonológiai szempontból is eltér más főnévi és 3
Marty, A.: Untersuchungen zur Grundlegend der allgemeinen Grammatik und Sprachphilosophie. I. Halle, 1908.
igei kategóriáktól. A felszólító mondatok lényegesen különböznek a kijelentő mondatoktól: az utóbbiak alávethetők egy igazságérték-vizsgálatnak, az előbbiek nem. Amikor O’Neill A forrás című darabjában Nano (vadul parancsoló hangon) azt mondja „Igyál!” – a parancs nem vitatható azzal a kérdéssel, hogy „igaz-e ez, vagy sem?”, amit pedig teljes joggal megkérdezhetünk olyan mondatok után, mint „valaki ivott”, „valaki inni fog”, „valaki inna”. A kijelentő mondatok a felszólító mondatokkal ellentétben átalakíthatók kérdőkké: „ivott valaki?”, „inni fog valaki?”, „inna valaki?” A nyelv hagyományos modellje, amint erre különösképp Bühler4 világított rá, erre a három funkcióra – emotív, konatív és referenciális – korlátozódott, és a modell három csúcspontján az első személyű feladóra, a második személyű címzettre és a harmadik személyre, akiről vagy amiről szó van. Bizonyos járulékos nyelvi funkciók könnyen levezethetők ebből a háromszögű modellből. Így a mágikus varázsfunkció, főleg egy távollevő vagy élettelen „harmadik személy” valamifajta átalakítása egy konatív közlemény címzettjévé: „Száradjon le az árpa, tfu, tfu, tfu” (litván ráolvasás).5 „Víz, királynő folyó, virradat! vidd a szomorúságot a messzi kék tengerbe, a tenger fenekére, hogy mint egy szürke kő, a tenger fenekéről sohase jöjjön fel, sohase jöjjön el a szomorúság megnehezíteni Isten szolgájának könnyű szívét, vidd a szomorúságot és mélyre süllyeszd el” (északorosz bájoló),6 „Nap, állj meg Gibeon fölött és te Hold, Ajalon völgyében. És a Nap megállt és a Hold nem mozdult...” (Józsua 10:12). Ezen túl a nyelvi kommunikáció három további alkotó tényezőjét és ezeknek megfelelő újabb három nyelvi funkciót figyelhetünk meg. Vannak üzenetek, amelyeknek elsődleges céljuk, hogy létrehozzák, meghosszabbítsák vagy megszakítsák a kommunikációt, ellenőrizzék, hogy a csatorna működik-e (Halló, hall engem?), felébresszék a beszélők figyelmét, vagy meggyőződjenek folyamatos figyelmükről („figyel?”, vagy Shakespeare-nél „Lend me your ears!”, szó szerint: „Kölcsönözzétek nekem füleiteket!, és a csatorna másik végén: „Üüm!”). Ez a KONTAKTUSra irányulás, vagy Malinowski műszavával élve FATIKUS funkció7 kifejezésre juthat szertartásossá vált formulák bőséges változatai, egész dialógusok által, amelyeknek egyetlen céljuk a kommunikáció meghosszabbítása. Dorothy Parker kiváló példákkal szolgált: „Well! – mondta a fiatalember. Well! – mondta a lány. Well, itt vagyunk – mondta a fiú. Itt vagyunk – mondta a lány. Valóban? Azt mondanám, itt volnánk – mondta a fiú. Eeyop! [indulatszó], itt vagyunk. Well! – mondta a lány. Well! – mondta a fiú, well.” Az a törekvés, hogy elindítsák és fenntartsák a kommunikációt, az egymással csivitelő madarakra jellemző. Így a nyelv fatikus funkciója az egyetlen, amelyben nyelvük az emberekével közös vonást mutat. Ez ugyanakkor az első verbális funkció is, amelyet elsajátítanak a gyerekek. Ők készek a kommunikációra, mielőtt képesek volnának informatív közlemények adására vagy vételére. A modern logika különbséget tett a nyelv két szintje között, „tárgynyelv”-en beszélünk a tárgyakról és „metanyelven” a nyelvekről. A metanyelv azonban nemcsak a logikusok és a nyelvészek által használt szükséges tudományos eszköz: jelentős szerepet játszik mindennapi nyelvünkben is. Molière Jourdain úrjához hasonlóan, aki prózában beszélt anélkül, hogy tudta volna, használjuk a metanyelvet anélkül, hogy felismernénk műveleteink metanyelvi jellegét. Valahányszor az adó és/vagy címzett szükségét érzi, hogy megállapítsa, vajon azonos kódot használnak-e, a beszéd a kódra irányul: ez a METANYELVI (azaz magyarázó) funkció. „Nem tudom követni önt – mit mondott?” – kérdi a címzett. Vagy Shakespeare-nél: „What is’t thou say’st?” [Mi az, amit mondasz?] Az adó ilyen kérdéseket előlegezve kérdi: „Érti, hogy mit mondok?” Képzeljünk el egy ilyen idegesítő párbeszédet: „A gólyát elvágták. Mi az, hogy 4
Bühler, K.: Die Axiomatik der Sprachenwissenschaft. Kant-Studien, XXXVIII, 19–90. Berlin, 1933. Mansikka, V. T.: Litautsche Zauberspräche. Helsinki, 1929. 87. 6 Ribnyikov, P. N.: Peszna. III. Moszkva, 1910. 217. skk. 7 Malinowski, B.: The problem of meaning in primitive languages. In C. K. Ogden és I. A. Richards: The Meaning of Meaning, New York–London, 1953. 9. kiadás. 296–336. 5
»elvágták«? »Elvágták«, annyit tesz, mint »elbuktatták«. Na és mit jelent az »elbuktatták«? »Elbukni« azt jelenti, hogy »elégtelenül szerepelni a vizsgán«. És ki a »gólya«?” Mindezek az értelmező mondatok csupán a diáknyelv lexikai kódjára vonatkozó információt hordoznak, funkciójuk határozottan metanyelvi. Minden nyelvtanulási folyamat, különösen az anyanyelv gyermekkorban való elsajátítása bőségesen használ metanyelvi műveleteket; és az afázia gyakran úgy határozható meg, mint a metanyelvi műveletek képességének elvesztése. Felsoroltuk a nyelvi kommunikációnak mind a hat tényezőjét, kivéve magát a közleményt. A KÖZLEMÉNYre mint olyanra való „beállás”, a koncentráció a közleményre magáért a közleményért, a nyelv POÉTIKAI funkciója. Ez a funkció nem tanulmányozható eredményesen anélkül, hogy a nyelv általános problémáit ne érintenénk. A nyelv alapos tanulmányozása viszont megköveteli poétikai funkciójának mélyreható elemzését. Minden kísérlet, amely a poétikai funkció szféráját a költészetre akarja korlátozni, vagy a költészetet a poétikai funkcióéra, megtévesztő egyszerűsítés volna. A poétikai funkció a verbális művészetnek nem egyetlen, hanem csupán uralkodó, meghatározó funkciója, míg minden más nyelvi tevékenységben másodlagos, járulékos alkotóelemként vesz részt. Ez a funkció a jelek érzékelhetőségének elősegítése által elmélyíti a jelek és a tárgyak alapvető kettéválását. Ezért, amikor a nyelvészet a poétikai funkcióval foglalkozik, nem korlátozódhat a költészet területére. „Miért mondja mindig Joan and Margery [Johanna és Margit], de sohasem Margery and Joan? Johannát jobban szereti ikertestvérénél?” „Egyáltalán nem, csupán azért, mert így jobban hangzik.” Két egymás melletti név esetén, ha a rangsor nem kívánja másképp, a rövidebb név előrehelyezése felel meg a beszélőnek. Megmagyarázhatatlan okból ezt tartja a beszéd rendezett formájának. Egy lány a „horrible Harry”-ről [szörnyű Harry] szokott beszélni. „Miért horrible?”, „Mert utálom”. „De miért nem dreadful, terrible, frightful, disgusting?” [A horrible „visszataszító” értelmű szinonímái.]. „Nem tudom, miért, de a horrible jobban illik rá.” Anélkül, hogy felismerte volna, a paranomázia költői eszközéhez ragaszkodott. A tömören strukturált I like Ike [aj lajk ajk] [nekem Ike – Eisenhower amerikai elnök beceneve – tetszik] politikai jelszó három egyszótagú szóból áll, és három /aj/ diftongust tartalmaz. Mindegyiket szimmetrikusan követi egy mássalhangzó fonéma (..l..k..k). E három szó felépítése változik: az első szóban nincs mássalhangzó, a másodikban kettő fogja össze a diftongust, és a harmadikban egy záró mássalhangzó van. Hasonló domináns /aj/ magot állapított meg Hymes Keats bizonyos szonettjeiben. A három szótagú formula két kolonja I like / Ike rímel egymással, és a második rímelő szót teljes egészében tartalmazza az első echórímben: /lajk/ – /ajk/, egy tárgyát teljesen átfogó érzés paronomasztikus képe. A két kolon alliterál egymással, és az első alliteráló szót magába foglalja a második: az /aj/ – /ajk/, a szeretett tárgytól átölelt szerető alany paronomasztikus képe. Ennek a választási jelszónak másodlagos, poétikai funkciója erősíti hatásosságát. Amint mondtuk, a poétikai funkció nyelvészeti tanulmányozásának át kell lépnie a költészet határait, a költészet nyelvészeti elemzése viszont nem korlátozódhat a poétikai funkcióra. A különféle poétikai műfajok sajátságai feltételezik a többi nyelvi funkció különféleképpen rangsorolt részvételét az előtérben lévő poétikai funkció mellett. A harmadik személyre beállított epikus költészet erősen igénybe veszi a nyelv referenciális funkcióját, az első személyre irányuló líra szoros kapcsolatban van az emotív funkcióval. A második személy költészete a konatív funkcióval telített, és vagy könyörgő, vagy buzdító, attól függően, hogy az első személy van-e alárendelve a másodiknak, vagy a második az elsőnek. Most, hogy a nyelvi kommunikáció hat alapfunkciójának leírása nagy vonalakban többé-kevésbé teljes, az alapvető tényezőket tartalmazó szkémánkat kiegészíthetjük a funkciók megfelelő szkémájával.
referenciális emotív
poétikai fatikus
konatív
metanyelvi Mi a poétikai funkció empirikus nyelvészeti kritériuma? Közelebbről, mi az az elengedhetetlen jegy, amely benne rejlik a költészet minden megnyilvánulásában? Ahhoz, hogy a kérdésre válaszolhassunk, vissza kell emlékeznünk a nyelvi viselkedésben használt két alapvető elrendezési módra, a szelekcióra és a kombinációra. Ha a „gyermek” a közlemény témája, akkor az angol beszélő választhat a meglevő, többé-kevésbé hasonló főnevek közül, mint child [gyermek], kid [kölyök], youngster [gyerkőc], tot [pici gyerek], amelyek közül bizonyos szempontból valamennyi azonos. Majd az e témára vonatkozó állítás kifejezéséül kiválaszthatja a következő szemantikailag rokon igék valamelyikét: sleeps [alszik], dozes [szendereg], nods [bóbiskol], naps [szundikál]. A két kiválasztott szó a beszédláncban kombinálódik. A szelekció az egyenértékűség, hasonlóság és különbözőség, szinonimitás és antonimitás alapján történik; a kombináció az egyenértékűség elvét a szelekció tengelyéről a kombináció tengelyére vetíti. Az egyenértékűség a szekvencia lényeges eszközévé lép elő. A költészetben egy szótag egyenlőnek számít ugyanannak a szekvenciának minden más szótagjával; hangsúlyos szó hangsúlyos szóval, mint ahogy a hangsúlytalan is a hangsúlytalannal; a prozodikusan (verstanilag) hosszú egyenlő a hosszúval, a rövid pedig a röviddel; szóhatár egyenlő szóhatárral, a szóhatár hiánya a szóhatár hiányával; szintaktikai szünet egyenlő szintaktikai szünettel, a szünet hiánya egyenlő szünet hiányával. A szótagok mértékegységekké alakulnak, ugyanígy a morák, illetőleg a nyomatékok is. Felhozható ellenvetésként, hogy a metanyelv is egyenértékű egységek szekvenciális használatával él, amikor rokon jelentésű kifejezéseket egyenletszerű mondattá egyesít: A = A („A kanca a ló nősténye”). A költészet és a metanyelv azonban homlokegyenest ellenkező: a metanyelvben a szekvencia által jön létre az egyenlőség; a költészetben viszont az egyenlőség hozza létre a szekvenciát. A költészetben és bizonyos mértékig a poétikai funkció rejtett megnyilvánulásaiban is, a szóhatárokkal határolt szekvenciák összemérhetőkké válnak, akár azonos, akár különböző időtartamúnak érzékeljük őket. A „Joan and Margery”-példa a szótagszám fokozásának poétikai elvét mutatta, ugyanazt az elvet, ami a szerb népi epikában a befejező részekben kötelező törvénnyé vált.8 A két szó daktilusos jellege nélkül az innocent bystander [ártatlan szemlélő] szókapcsolat aligha válik elcsépelt frázissá. Három azonos mássalhangzóval kezdődő és azonos magánhangzóval végződő két szótagú ige adott nagyszerűséget Caesar lakonikus győzelmi közleményének: Veni, vidi, vici [Jöttem, láttam, győztem]. A szekvenciák mérése olyan eszköz, amelyet csak a poétikai funkcióban alkalmaz a nyelv, csupán a költészetben érzékeljük az egyenértékű egységek szabályszerű, újra és újra történő ismétlése folytán a beszéd folyamatának idejét, ahogy például a zenei időt, hogy egy másik szemiotikai rendszerre hivatkozzunk. Gerard Manley Hopkins, a költői nyelv kiváló kutatója a verset „teljes egészében vagy részben ugyanazt a hangalakzatot ismétlő beszéd”ként határozta meg. Hopkins ezt követő kérdését, hogy tudniillik „minden vers költészet-e?”, egyértelműen megválaszolhatjuk, mihelyt felhagyunk azzal, hogy a poétikai funkciót önkényesen a költészet területére korlátozzuk. Az általa idézett mnemotechnikai sorok, a Lotz által említett modern rímes hirdetések és a versbe szedett középkori törvények, végül a szanszkrit verses értekezések, amelyeket az indiai hagyomány szigorúan elhatárolt a valódi 8
Maretic, T.: Metrika narodnih nasih pjesama. In Rad Jugoszlavenske Akademije. Zágráb, 1907, 168., 170.
költészettől (kāvya) – mindezek az időmértékes szövegek a poétikai funkcióval élnek, anélkül azonban, hogy azt a kényszerítő meghatározó szerepet tulajdonítanák neki, amelyet a költészetben játszik. A vers így ténylegesen túlmegy a költészet határain, de mindig magába foglalja a poétikai funkciót. Úgy tetszik, hogy nincs emberi kultúra, amelyből hiányozna a versalkotás, de igen sok kultúra van, amelyben nincs „alkalmazott”-vers; és éppen az olyan kultúrákban, amelyek mind a tiszta, mind az alkalmazott verset ismerik (ez utóbbi másodlagos), kétségtelenül leszármaztatott jelenségnek tűnik. Poétikai eszközök legkülönfélébb célokra való alkalmazása nem változtatja meg elsődleges lényegüket, mint ahogy az emotív nyelv elemei akkor is megtartják emotív árnyalatukat, amikor a költészeten belül alkalmazzák őket. Egy parlamenti obstrukciós szónoklatban a Hiawatha Éneket hosszúsága miatt is elmondhatja valaki, ennek a szövegnek elsődleges célzata mégis a költőiség marad. Magától értetődő, hogy a verses, zenés és festett reklámok létezése nem választja el a verset, a zenei vagy festői forma problémáit a költészet, a zene és a szépművészetek tanulmányozásától. Összefoglalva, a verselemzés teljesen a poétika hatáskörébe tartozik, a poétika pedig így határozható meg: a nyelvészetnek az a része, amely a poétikai funkcióval foglalkozik, ennek a funkciónak a nyelv más funkcióhoz való viszonyában. A poétika szó tágabb értelmében a poétikai funkcióval nem csupán a költészeten belül foglalkozik, ahol ez a funkció a nyelv más funkciói fölé van rendelve, hanem a költészeten kívül is, ahol valamilyen egyéb funkció van a poétikai funkció fölé rendelve.
