IR 11. Nan Ryan - Ahogy a csillagokban áll.pdf

Nan Ryan Ahogy a csillagokban áll

INDIÁN ROMANTIKA 11 Eredeti cím: Written in the Start Copyright ©1992 by Nan Ryan All rights reserved! Fordította: Végh Péter Fedélterv: HATI Hungarian edition and translation Copyright © Hajja Attila Szedte és tördelte a Hajja & Fiai Nyomtatta és kötötte az Alföldi Nyomda Rt. Felelős vezető: György Géza vezérigazgató HU ISSN 1217-2995 ISBN 963 8066 03 2

A próféta szólt: „És lám, a Szörnyeteg a Szépség arcába nézett. És gyilkos keze megmerevedett. És attól a naptól kezdve nem mozdult többé.” Ősi arab mondás

PROLÓGUS Nevadai Territórium 1860 júliusa A nyári éjszaka forró volt és tiszta. Csak gyönge szellő fújdogált kelet felől. Későre járt. Az égen fényes csillagok pislákoltak, és a telihold beragyogta a nevadai Naphegyet. A hegy déli lábánál apró, új faházikó bújt meg az árnyékban magányosan, a Carson-folyó partján. Az elsötétített ház belsejében egy fiatal talajkutató és a felesége aludt a baldachinos ágyon. A fáradt férfi a hátán feküdt, egyik karja a feje felett. Halkan horkolt. Fiatal, kimerült felesége az oldalára fordulva aludt, férjétől elfordulva. Ujjai lazán markolták az ágy szélét, mintha lesben állna, készen arra, hogy a legapróbb zajra felpattanjon. Közvetlenül az ágy mellett, alig kétlábnyira szunnyadó anyjától, egy egyhetes kisgyermek aludt kézzel faragott, illatos cédrusbölcsőjében. Az elsötétített házikóban minden csöndes volt és békés, akár a hatalmas, holdfényben fürdő pusztaságon. De az alvó szülőkre és elsőszülött gyermekükre láthatatlan, csöndes veszedelem leselkedett. A hegy túloldalán, a faháztól alig egymérföldnyire villám csapott egy fába, és a száraz, törékeny ágak lángra lobbantak. A kiszáradt mező másodpercek alatt lángba borult. És a halálos tűzvész sebesen terjedt a feltámadó éjszakai szél szárnyain. A tüzes pokol egyenesen az apró házikó felé vágtázott, akár az éhes fenevad, mely mohón elnyel mindent, ami az útjába kerül. A tűz egyre közeledett, a hófehér falú épület pedig, mely mindeddig békésen szunnyadt az árnyékban, most kísérteties, narancssárga fényben tündökölt a Naphegy hátterében. Az éhes fenevad nyaldosni kezdte a ház üvegablakait, forró lehelete ezernyi szikrát tépett ki a cédrustetőből, így követelve bebocsájtást. Odabent a család tovább aludta álmát, mit sem sejtve az ajtón dörömbölő, hívatlan vendégről. A halálos vendégről, mely mindenáron be akart jutni, hogy a levegőt is kiszippantsa testükből, hogy leégesse a húst minden csontjukról. Magasan a ház felett, a Naphegy fákkal borított lejtőin egy apró shoshoni indiáncsapat bukkant fel, és megpillantotta a lángokat. Komor vezérük, a hatalmas Vörös Róka főnök azonnal megállította a lovát. Amint megpillantotta a halálos lángtengerrel övezett apró faházat, Vörös Róka főnök szeme kikerekedett a rémülettől. Hirtelen felemelte a jobb kezét, majd leeresztette, és mokaszinos lábával a ló oldalába rúgott. Az állat nekiiramodott. A hat shoshoni harcos engedelmesen követte főnökét. Percek alatt elérték a folyó partján álló házat, de a faépületet már körülvették a lángok. A hőség elviselhetetlen volt. A lángok robaja, az összetörő üvegek csörömpölése, az égő fa ropogása szinte süketítő volt. Vörös Róka főnök nyugtatóan megsimogatta vonakodó musztángja nyakát, majd megpróbált közelebb araszolni a tűzhöz. Úgy vonzották a lángok, mintha ellenállhatatlan hang szólítaná a szellemvilágból. A harcosok a fejüket csóválták, és lovaik hátán maradtak. Hiába kiáltoztak főnökükhöz, Vörös Rókát nem lehetett megállítani. Egyre közelebb merészkedett, arcát perzselték a tűz forró sugarai, szeme könnyezett. De nem fordult vissza. Nem tudott visszafordulni. És ekkor meghallotta.

Kezdetben csak halkan, alig kivehetően. Félrefordította a fejét, és feszülten figyelt. Ismét hallotta. És már biztosan tudta: egy gyermek sírt odabent. Vörös Róka főnök leugrott a lováról, és berontott a lángoló épületbe. Hatalmas léptekkel szelte át a sűrű, fojtogató füstöt, míg elért a hálószobába. Egy futó pillantás is elég volt, hogy felmérje: a férfin és a nőn már nem lehet segíteni. De az égő ágy mellett megpillantotta az üvöltő kisbaba bölcsőjét, melyet még nem érintettek a lángok. Vörös Róka főnök felkapta a gyermeket, megragadta a takaróját, a baba fejére terítette, és átvágott a füsttel megtelt szobán. Aztán a gyermeket magához szorítva kiugrott az ablakon, és egy gyors mozdulattal a földön termett. Orrát csípte saját, leperzselődött hajának tömény szaga. A harcosok megkönnyebbülten felkiáltottak. A főnök mögött összedőlt a tető, és a lángok a magasba csaptak. Az indián meztelen hátára narancs színű szikrák zápora hullott. De ő nem érezte. Csak órákkal később jött rá, hogy megégett. De a harmincöt éves shoshoni főnök most csak az értékes emberi rakományra gondolt, melyet a fehér takaró alatt szorított. Amikor a hűs és biztonságos Carson-folyóhoz ért, térdre rogyott a víz mellett. A síró gyermeket óvatosan a partra fektette, majd leemelte róla a takarót. A nagy tragédia óta Vörös Róka főnök most mosolyodott el először. A torka szakadtából ordító, kipirult arcú kisgyermek az öklével hadonászott, és rúgkapált. Egyetlen sötét hajszálát sem perzselte meg a tűz. Mint minden újdonsült apa, az ádáz, rettegett shoshoni főnök is ügyetlenül megsimogatta a kisded hasát, és értelmetlen szavakat mormolt. A kisgyermek tovább sírt. A főnök tovább mosolygott. Aztán füttyentett musztángjának, és felkapta az üvöltő gyermeket. Felállt, ringatni kezdte a boldogtalan babát, és ostobán gügyörészett. Emberei tisztes távolból figyelték. – Ismerek valakit – súgta a főnök a gyermek fülébe –, aki majdnem annyira fog szeretni téged, mint az édesanyád. Ekkor a hűséges musztáng fejét gazdája vállához dugta, jelezve, hogy megérkezett. A főnök felnézett és bólintott. Aztán megragadta lova kantárát, és karjában a síró gyermekkel a hátára pattant. – Most pedig vigyél haza minket, Éjjeli Szél – parancsolt az állatra. És úgy lett. Vörös Róka főnök alig várta, hogy hazaérjen. A fájdalom, mely az utóbbi időben oly erősen facsarta a szívét, szinte semmivé foszlott. Tudta, hogy mindez csak Appe, az univerzum nagy teremtőjének műve lehet. Nem akart ma éjjel kilovagolni. De harcosai ragaszkodtak hozzá, szinte magukkal vonszolták. Felesége, a Szél-folyó partján született gyönyörű shoshoni hercegnő, Csillagok Gyermeke épp egy hete adott életet elsőszülött gyermeküknek. Egy kisfiúnak. A gyermek csak néhány óra hosszat élt. Csillagok Gyermeke azóta egyfolytában szomorkodott, és maga is majdnem belehalt a bánatba. Férje nem mozdult el mellőle a gyermek halála óta. Imádta őt. Csillagok Gyermeke nélkül élni sem tudott volna. A nő pedig nem tudott élni a gyermeke nélkül. Vörös Róka főnök a karjában nyugvó kisdedre pillantott. Ha valaki megmenthette Csillagok Gyermeke életét, akkor az csak a fehér ember fia lehetett. A telihold már lenyugodott, amikor a főnök megérkezett a Magas Sierrákon megbúvó táborba, a shoshonik falujába. Wigwamját most is asszonyok vették körül, éppúgy/ mint amikor elment. Odakint, az égő tűzön egy kannában víz forrt. Az asszonyok szomorúan nézték a közelgő főnököt. Vörös Róka már kezdett attól tartani, hogy elkésett. Még le sem szállt a lováról, amikor megkérdezte a közelben álló asszonyt. – Él még Csillagok Gyermeke?

– Él, de már nem sokáig – jött a válasz. A főnök megkönnyebbülve ugrott le a lováról, és a sátorba rohant. A bent lévő asszonyokat kiparancsolta, majd a félhomályban az ágyhoz sietett, melyen Csillagok Gyermeke feküdt szinte eszméletlen állapotban. Letérdelt, és felesége mellé fektette a betakart gyermeket. Lélegzet-visszafojtva várt. Egy pillanatig semmi sem történt. Csillagok Gyermeke mozdulatlanul feküdt, üres tekintettel. De a gyermek hirtelen megmozdult, és Csillagok Gyermeke kellemes, meleg érintést érzett bal karján. Lassan oldalra fordította a fejét. A főnök gyorsan és óvatosan lerántotta a takarót a baba arcáról, és reménykedve nézte a feleségét. Csillagok Gyermeke zavartan szemlélte a mellette fekvő kisdedet. Üres szemében egyszerre fény gyúlt. A főnök sietve elmesélte a történteket. De Csillagok Gyermeke nem a férjére figyelt. Minden idegszálával a kisbabára koncentrált. Karcsú, gyenge testébe lassan visszatért az erő. Felült. Aztán szemét le nem véve a gyermekről, teljesen kitakarta. Lehúzta róla a bő, fehér hálóinget, majd óvatosan kibontotta a pelenkát. És a gyönyörű, shoshoni hercegnő gyermekének elvesztése óta először elmosolyodott. – A fiam? – kérdezte anyanyelvén, majd felemelte, és olyan erővel szorította magához, hogy a kisded ismét sírni kezdett. A főnök sietve megcsóválta a fejét. – Nem. A gyermek a fehér ember vére. Csillagok Gyermeke felkapta a fejét. – Ez a fehér gyermek él, az én gyermekem pedig halott! Visszatette a kisdedet a puha prémágyra, majd hirtelen kirántotta férje övéből az éles vadászkést. – Ne! – kiáltott rémülten a férfi a tűz fényében csillogó pengére meredve. Csillagok Gyermeke megragadta a kisded apró öklét. A fiúcska abbahagyta a sírást, és a nő vadul csillogó, sötét szemébe nézett. Az indián asszony hirtelen X alakú sebet ejtett az apró csukló belsején, majd lehajolt, és szopni kezdte a vért. Aztán a kés hegyével megbökte a saját ujját. Amikor előbuggyant az első sötétvörös vércsepp, ujját a kisded fogatlan szájába dugta. Az éhes fiúcska mohón szopni kezdte a vért. Csillagok Gyermeke diadalittasan elmosolyodott, eldobta a kést, fölkapta a gyermeket, és dacosan megszólalt. – Most már az én vérem vagy! Az én fiam! Az enyém! – Kihívóan férjére nézett. Vörös Róka főnök alig észrevehetően bólintott. Csillagok Gyermeke boldogan megsimította férje bronzszínű arcát, aztán gyorsan kioldozta puha, szarvasbőr ingét, hogy megetesse éhes gyermeküket.

ELSŐ RÉSZ

l. fejezet San Francisco, Kalifornia 1895 augusztusa A sötét hajú, karcsú, tökéletes szabású palaszürke öltönyt viselő férfi kényelmesen üldögélt a XV. Lajos korabeli mintázatú brokátszéken, a fényűző bútorzatú Nob Hill-i kastélyban rendezett díszvacsorán. Hófehér, kikeményített gallérú inget viselt, halvány levendulaszínű selyem nyakkendőt és kifényesített, puha angol bőrből készültcipőt. Kissé hosszú, hollófekete haja, melybe két halántékánál ezüstös csík vegyült, tisztán csillogott az elektromos csillárok fényében. Napbarnított arca jóképű volt, de nem a szó klasszikus értelmében. Sötét bal szemöldöke alatt apró, fehér seb húzódott, orra egy régi törés miatt kissé aszimmetrikusan állt, telt ajka érzékiséget, ugyanakkor elképesztő kegyetlenséget sugárzott. Benjamin Starnak hívták. Modora kifogástalan volt, intellektusa ragyogó. Magas volt, karcsú és kecses, mozgása férfiasán könnyed. Szép, barna keze sosem táncolt idegesen, miközben beszélt, nem fészkelődött a széken és nem nyújtogatta a nyakát, hogy lássa az újonnan érkező vendégeket. Sosem beszélt túl hangosan, nem ivott többet a kelleténél és nem vonta magára szándékosan a figyelmet. Benjamin Star a szó minden értelmében igazi úriember volt. Művelt. Kulturált. Figyelmes. És mégis... A méregdrága ruhákat és gyémántokat viselő csinos hölgyek nem azért vonzódtak az őrjítőén rejtélyes Ben Starhoz, mert kifogástalan úriember volt. A teremben tartózkodó hölgyeket a férfi természetének vad, állati oldala izgatta, mely érezhetően ott rejtőzött a felszín alatt. Ben Star az ajkához emelte a csillogó poharat, és kortyolt a finom, francia pezsgőből. Szeme sarkából jól látta a közelben álló három nagyon gazdag, nagyon csinos, fiatal, társasági hölgyet, akik olyan mohón bámultak rá, mintha ő is része lenne a kastély ebédlőjében felállított svédasztal kínálatának. Napbarnított arcán megrándult egy apró izom. A három nő viselkedése, melyet az ő közelsége váltott ki, nem volt újdonság a számára. Ben Star hozzászokott, hogy mindenütt vihart kavar, így volt ez az utóbbi tizenöt évben. Most mégis úgy érezte, mintha ez a pillanat különleges lenne, mintha már több százszor átélte volna. A deja vu okozta hirtelen sokk hatására szeretett volna felugrani és elszaladni. Elrohanni az édes magányba, mely odakint várta, távol ettől a zsúfolt teremtől. De nem tette. Az udvariatlanságot megbocsájthatatlannak tartotta. Önmagával szemben legalább annyira, mint másokkal szemben. Meghívták erre az estélyre, ő pedig elfogadta a meghívást. Ezért elegendően hosszú ideig maradnia kellett, és el kellett viselnie a fárasztó csevegést. Az érzést, hogy csapdában van. Hogy megfigyelik. Majd holnap... – Figyelmet kérek! – csapta össze finom kezét a háziasszony, s Ben Star magához tért révületéből. – A figyelmüket kérem, hölgyeim és uraim. Ben Star lassan felpillantott a karcsú, szőke, áttetsző, kék selyemruhát viselő hölgyre. A nő a süllyesztett nappaliba vezető márványlépcső alján állt. Az alig egy éve megözvegyült, harmincnégy éves Mrs. Maribelle Barnes Crocker Bay City egyik leggazdagabb, legtiszteletreméltóbb polgára volt.

A régi vágású, San Franciscó-i férfi élete végéig imádta a szédítő Maribelle Crockert. Odaadó férje halála óta az asszony bámulatosán kormányozta életét. Bár a tragédia mélységesen lesújtotta, tovább folytatta jótékonysági és társadalmi tevékenységét. Nyilván végtelenül magányos volt, mégsem látta soha senki kettesben egy férfival. Soha. Maribelle még csak nem is gondolt arra, hogy valakit drága, elvesztett férje helyébe engedjen. Legalábbis így hitte mindenki. – ...egy bájos meglepetést készítettünk elő az önök szórakoztatására – mondta Maribelle a társaságnak. – Kérem, igyák meg italukat, és fáradjanak ki a kertbe. Olyan pirotechnikai látványosságban lesz részük, amilyet még nem látott ez a város! – Felemelte kék selyemruhájának szoknyáját, kecsesen levonult a márványlépcsőn, és a kertre nyíló ajtó felé mutatott. Az izgatott vendégek sietve indultak a kert felé, hogy minél jobb helyről láthassák a tűzijátékot. Ben Star udvariasan várt, majd félretette borospoharát, felállt, és a többi vendéget követve nyugodtan elindult az ajtó felé. Ekkor a szőke és gyönyörű Maribelle Crocker, aki a vendégek mögött haladt, megfordult. Izgatottan bezárta maga mögött az ajtót, nekitámaszkodott, és a magas, impozáns Ben Starra mosolygott. Ben viszonozta a mosolyt. – Őket zártad ki vagy minket zártál be? – kérdezte mély, monoton hangon. – Mindkettő – mosolygott Maribelle kacéran. – Őket ki, a kertbe. Téged be, magammal. – És én még azt hittem, szereted a tűzijátékot. – Ó, hát persze – felelte Maribelle, s lassan elindult a felé. – Tudod, hogy szeretem, Ben. – Megállt előtte, és játszadozni kezdett Ben levendulaszínű selyem nyakkendőjével. - Arra gondoltam, hogy amíg a többiek az öböl felett sziporkázó tűzijátékot nézik, mi is kilőhetnénk néhány rakétát az ágyamban. – Benre mosolygott, majd hozzátette: – Gondolod, hogy képes vagyok begyújtani a detonátorodat, drágám? Ben Star egy csöppet sem lepődött meg. Bár a kékvérű özvegy feddhetetlen hírnévnek örvendett, az elmúlt hetekben nemegyszer osztotta meg ágyát a férfival. Természetesen mindig a legnagyobb diszkrécióban. Bent csak az lepte meg, hogy a nő még akkor is ilyen javaslattal áll elő, amikor a háza tele van vendégekkel. – Nagyszerűen hangzik. De nem veszélyes ez egy kicsit? – Igen... veszélyes – felelte Maribelle elakadó lélegzettel. Aztán megfogta a férfi kezét, és elindult a márványlépcső felé. – Sietnünk kell, hogy ne vegyék észre a távolmaradásunkat – mondta nevetve. Ben Star elvigyorodott, és hagyta, hogy az elkényeztetett asszony felvezesse a lakosztályába. Mindig szívesen elégítette ki a nő testi vágyait. Maribelle egyike volt a legkívánatosabb nőknek. Sosem pazarolták a drága időt beszédre. Ben nem sokat tudott róla, csak annyit, hogy ő is olyan, mint az a sok tucat szőke szépség, akiket az évek során megismert. Maribelle azért kívánta Bent, mert a tiltottat, a vadat és a veszélyeset képviselte. Imádta megszegni az ősi tabukat. Felgerjesztette a férfi sötét kezének vad érintése. Bűnös vágyat érzett. Bennek mindez nem sokat számított. A karjában Maribelle Crocker nem volt több forróvérű, érzéki szeretőnél, aki mindent megtett, hogy a kedvében járjon. Sosem tagadott meg semmit, ezért Bennek nem volt oka panaszra. Ami Maribelle Crockert illeti, ő sem panaszkodhatott Ben eléggé férfi volt ahhoz, hogy bármikor a rendelkezésére álljon, Maribelle-t pedig csak ez érdekelte. Soha nem merült fel benne, hogy jóképű szerelme esetleg többre vágyik merő testi élvezetnél. Amikor beléptek Maribelle árnyas hálószobájába, a nő elengedte a férfi kezét, az erkélyajtóhoz szaladt, és szélesre tárta.

– Így – mondta, s visszafordult. – Közben a tűzijátékot is láthatjuk. Hát nem izgalmas? – Segítsek levetkőzni? – kérdezte Ben. Maribelle izgatottan bólintott, s csillogó, szőke haját apró füle mögé simította. – Megtennéd, drágám? Olyan ügyesek az ujjaid. Imádom, ha megérintesz – suttogta. Star közelebb hajolt, megcsókolta a nő telt ajkát, majd játékosan beleharapott. Aztán felemelte a kezét, Maribelle meztelen vállára helyezte, és gyöngéden megfordította. Amikor elkezdte kioldozni a kék selyemruha fűzőit, elkezdődött a tűzijáték. Az éjszakai eget színes szikrák milliói ragyogták be. A vendégek elragadtatva kiáltoztak a kertben. Maribelle elragadtatva sóhajtozott az árnyas hálószobában. Ben Star ügyes keze lefejtette háziasszonyának selyemruháját, majd gyengéden megmarkolták meztelen mellét. Egy hosszú, csodás pillanatig álltak így, s a pompás látványban gyönyörködtek. Aztán Maribelle – attól tartva, hogy nem marad elég idejük, mielőtt a tűzijáték véget ér – eltolta magától Ben Star kezét, felemelte, megcsókolta mindkét tenyerét, majd gyorsan megfordult, és a férfi szemébe nézett. – Ben, szeretkezz velem! Most, drágám. Azonnal! Siessünk! Siessünk, amíg van időnk! A férfi válaszát meg sem várva lerántotta csípőjéről a habkönnyű ruhát, majd félrerúgta. Ben Star mosolyogva nézte, s közben kényelmesen levette szürke zakóját. Egy összehajtott papír esett ki a kabátja belső zsebéből. Maribelle lehajolt, és kíváncsian felemelte a papírt a puha, gyapjúszínű szőnyegről. – Mi ez? – kérdezte. Ben megpróbálta elvenni tőle, de Maribelle elkapta a kezét. Aztán szétnyitotta a lapot, és rájött, hogy a Union Pacific Vasúttársaság menetrendjét tartja a kezében. A lapon egy város neve állt, vörös tintával bekarikázva: „Denver, Colorado.” Maribelle kétségbeesetten Benre nézett. – Drágám, csak nem akarsz... A férfi egy parancsoló csókkal elnémította, magához szorította, és izmos, barna kezével a nő hullámzó, szőke hajába túrt. Jobb csuklóján ezüst karperec csillogott a félhomályban. A karperec alatt pedig fehér sebhely rejtőzött. Egy X alakú sebhely.

2. fejezet Ugyanezen az augusztusi éjszakán, háromezer mérföldnyire, az amerikai kontinens másik szélén egy fiatal nő állt magányosan a washingtoni városháza balkonján. Egzotikus teremtmény volt. Derékig érő haja fekete, mint a legsötétebb éjszaka, bőre halovány, mint a porcelán. A magas, karcsú nő pasztellszínű ruhát viselt, mely tökéletesen illett ibolyaszínű szeméhez. A csodás szem fölött tökéletes ívű, fekete szemöldök húzódott, mely néha érdeklődve felszökött homlokán, máskor mérgesen összeugrott. Apró orra határozottan arisztokratikus jelleget kölcsönzött arcának, de dús ajka tagadhatatlan érzékiséget sugallt. Diane Buchannannak hívták. Miss Diane Howard Buchannannak. Hajadon volt, és épp most ünnepelte életének egyik legfontosabb születésnapját. Azt, amely minden nő életében mérföldkőnek számított. Egy negyedszázadot. Diane Howard Buchannan huszonöt éves volt, és a legkevésbé sem zavarta a tény, hogy hajadon, sőt, még vőlegénye sincs. Bár a társaság vénlányoknak tekintette az olyan nőket, akik ebben az érett korban még nem mentek férjhez, Diane fittyet hányt az effajta ostoba vélekedésre. Tökéletesen elégedett volt ezzel a független állapottal, azzal, hogy önmaga ura lehet. „Magam irányítom a sorsomat, én vagyok saját lelkem hajójának kapitánya” mondogatta gyakran a kétkedőknek és az aggódó kerítőknek, beleértve jóindulatú Lydia nénikéjét is, akivel együtt élt. Barátai kénytelenek voltak vonakodva elismerni, hogy a tüzes, magabiztos Diane valóban észbontóan sikeresen irányítja életét, kormányozza lelke hajóját. Mindig is így volt. Kétéves korában szüleit végzetes baleset érte. Diane-t a nagyszülei nevelték fel, a tüzes természetű Buck Buchannan ezredes, és a nyugodt, rendíthetetlen Ruth Buchannan nagymama. Az odaadó, erős akaratú pártól Diane sok dolgot megtanult az életről, a szeretetről, a hűségről. És a függetlenségről. Diane Howard Buchannan tehát magányosan álldogált a holdfényben, mert így akarta. Álmodozva tekintette a Potomac ezüstös szalagjára, mely lassan és biztosan kanyargott a Chesapeake-öböl felé, majd ki, a hatalmas Atlanti-óceánba. A tágas, kivilágított ház belsejéből zene és nevetés hangjai szűrődtek át a mozdulatlan, párás levegőn. Odalent estély zajlott. Estély, melyet Diane tiszteletére rendeztek. Tudta, hogy vissza kellene mennie, tudta, hogy viselkedése már a durvaság határait súrolja. De annyira unatkozott, nyugtalan volt, és legszívesebben elmenekült volna. Már rég belefáradt a véget nem érő washingtoni partikba, melyeken a társalgás többnyire a politika körül forgott. A művelt, fekete hajú, ibolyaszemű Diane okos volt és igényes. Huszonegy éves korában költözött az ország fővárosába, édesanyja szülőhelyére. A Howard nevet Washington-szerte tisztelték és becsülték. Nagynénje, Lydia Howard Dansby jelentős befolyással bírt a város vezető személyiségeire. Lydia Howard Dansby azzal az ígérettel csábította Diane-t az ősi és impozáns Howard rezidenciára, hogy segít neki megtalálni a legmegfelelőbb beosztást az ország fővárosában, már amennyiben mindenképpen dolgozni akar. Diane azonnal elfogadta az ajánlatot, és Lydia néni betartotta az ígéretét. Az elmúlt négy esztendőben Diane az ország egyik legdinamikusabb, fiatal szenátora mellett dolgozott, mint gyorsíró és személyi titkár. Kezdetben kihívónak találta ezt a feladatot. De ma már másfajta kihívásokra vágyott.

Hiába marasztalta Clay Dodson szenátor, Diane menni készült. És az elhatározását senki sem másíthatta meg. Sem Lydia néni, sem a jóképű szenátor. – De drága Diane-om – könyörgött a fiatal szenátor, amikor Diane bejelentette elhatározását. – Nem hagyhat el engem. Diane, szükségem van magára. – Sajnálom, Clay. Igazán sajnálom – felelte Diane, meghatódva a férfi szemében tükröződő kedvességtől és csalódottságtól. – De van valaki, akinek sokkal nagyobb szüksége van rám. És igazat mondott. Azoknak volt rá égető szüksége, akiket a világon a legjobban szeretett. Az ezredesnek és Buchannan nagymamának. Diane ötéves volt, amikor nagyszülei megalapították Buck Buchannan ezredes vadnyugati show-ját. A társulat telt házzal utazta végig Amerikát és Európát. Azokban az aranyidőkben a show olyan sikeres volt, hogy saját vonatot vásárolhatott, mellyel bejárta az egész országot, a Cunard Line legelegánsabb luxushajóin utazott Európába, és a legfényűzőbb szállodákban bérelt szobákat. Sajnos mindez ma már nem így volt. Buck Buchannan ezredes vadnyugati show-ja komoly anyagi nehézségekkel küszködött. Évek óta. A show folyamatos hanyatlásának több oka volt. Először is az, hogy túl volt virágkorán. A húsz évvel korábban izgalmas látványosságnak számító újdonság mára megszokottá vált. A nézők megcsömörlöttek. Sok tucatszor látták a lovas akrobatákat, a mexikói cowboyokat, a bölénycsordákat, és a postakocsi kirablásáról szóló jeleneteket. A műsor semmiféle meglepetést nem tartogatott a számukra. A másik ok az volt, hogy a szórakoztatás egyéb formái rohamosan népszerűsödtek. A színház. Az opera. A színpompás P.T. Barnum cirkusz. Thomas Edison találmánya: a kinetoszkóp. De a legnagyobb gondot a többi vadnyugati show el-jelentette. Amikor Buck Buchannan ezredes vadnyugati showja megalakult, sehol nem volt hasonló. A jegyek már hetekkel az előadás előtt elkeltek, és a tömeg látott szájjal bámulta az arénában elé táruló látványosságokat. De mára már legalább két tucat hasonló társulat működött, sokkal érdekesebb műsorral és eredetibb számokkal. És ami a legrosszabb, a pletyka szerint Pawnee Bill, a jól jövedelmező Pawnee Bill vadnyugati show-ja tulajdonosa, Diane nagyapjának ősellensége azt tervezte, hogy megkaparintja az ezredes társulatát. Diane ezt nem engedhette. Nem akarta engedni! Azt akarta tenni, amit már évek óta tervezgetett. Fel akart hagyni washingtoni munkájával, hogy csatlakozzon nagyapja gondokkal küszködő társulatához. Elhatározta, hogy a nevével és a tehetségével segíti a show-t. Hogy ő is fellép, és modern gazdasági intézkedéseket vezet be. Hogy washingtoni kapcsolatai révén megpróbál egy bankot találni, amelyik hajlandó kölcsönözni az oly nélkülözhetetlen működő tőkét. Diane az erkély korlátjára csapott, és halkan megszólalt. – Igen. Ott leszek, amikor a vonat begördül... – Diane? Itt van, Diane? – szakította félbe csendes merengését Clay Dodson szenátor. – Nincs egyedül? Diane megfordult, és elmosolyodott. – Nem, Clay. Egyedül vagyok. Azt hiszem, hangosan gondolkodtam. – Nos, azt szabad – felelte a férfi, és elindult felé. – De azt már nem, hogy elbújik a saját estélyén – mondta a szenátor elnézően mosolyogva. – Tudom – felelte Diane bocsánatkérően. – De olyan fülledt odabent a levegő. Ezért jöttem ki egy pár percre. – A férfira mosolygott, megfogta a karját, és hozzátette:

– Menjünk be. Clay Dodson nem mozdult. Tovább nézte Diane-t, s végül megszólalt. – Valóban kellemes idekint. Csak mi ketten. Miért ne... – Szóval ki az, aki bujkál? – kérdezte Diane, és a férfi szemében észrevette azt a pillantást, aminek a legkevésbé örült. – Menjünk! Alig várom már, hogy egy újabb túrát tegyek a svédasztal mellett. Dodson szenátor vonakodva visszakísérte a házba. A parti még egy órán át tartott. Az ifjú szenátor hazakísérte Diane-t a Howard rezidenciára. Már nagyon későre járt. Az utcák elnéptelenedtek. Csak a tücskök ciripelése hallatszott, és a folyó felől egy hajó távoli füttye. A lassan sétáló pár keveset beszélt. Valóban nem volt már mit mondani. A szenátor komor hangulatban volt. Diane épp ellenkezőleg. Annyira várta már a másnapi indulást, hogy legszívesebben futva tette volna meg a hátralévő távot, de tapintatból mérsékelte magát. Végre megérkeztek az impozáns, háromszintes, barna kőépülethez. Diane, aki rettegett ettől a búcsúzástól, és szeretett volna minél előbb túlesni rajta, a szenátorhoz fordult. – Clay, drága Clay – mondta halkan. – Csodás volt ez a négy év. Mindent köszönök. – Diane – kezdte fojtott hangon a férfi. – Diane... Aztán megragadta, és erősen magához szorította. Diane álla leesett a meglepetéstől, és kezéből kiesett egy összehajtott papírdarab. A szenátor követte tekintetével, majd felemelte, széthajtotta, és az elektromos utcai lámpa fényébe tartotta. A Union Pacific Vasúttársaság aktuális menetrendje volt, rajta kék tintával bekarikázva: „Denver, Colorado” – Diane, szeretném, ha meggondolná magát... De a nő ajka elnémította. Diane sietve megcsókolta a szenátort, elbúcsúzott, berohant a házba, és izgatottan csomagolni kezdett.

3. fejezet A hosszú vonat nyugat felé kanyargott Colorado keleti pusztaságain. A missouri Kansas Cityből indult, és útja vége felé közeledett. A közeli, nyugati horizonton már feltűntek a hatalmas Sziklás-hegység első láncolatai. A felhőtlen, augusztusi ég felé törő csúcsok irányába haladó gőzmozdony harmincnégy kocsit vontatott, melyek mindegyikén csillogó, fekete szegélyű aranybetűk hirdették büszkén: Buck Buchannan ezredes vadnyugati show-ja. A vonat legelején, a mozdony forró vezetőfülkéjében Boz Whitman, a masiniszta talpra ugrott, szélesen elvigyorodott, és megrántotta a feje fölött átívelő zsinórt. Az azonnal felharsanó, éles vonatfütty megijesztette a sínek mentén legelésző marhacsordát. A korosodó masiniszta felkacagott, a bagót egyik pofazacskójából a másikba vette, majd hosszan kiköpte a barna levet. Boz csíkos egyensapkát viselt, világos piros selyemkendőt, vörös inget, csíkos overallt és védőszemüveget, mely a felszálló szikráktól óvta hatvankét éves szemét. Miközben tovább nevetett, ismét megrántotta a zsinórt, kinyitott egy szelepet, és a fékkarra csapott. A csikorgó hang fülsiketítő volt. A kerekek alól narancssárga szikrák szöktek a magasba. A vonat végre lassulni kezdett, és a társulat kíváncsi tagjai kikukucskáltak az ablakokon, hogy megtudják, miért áll meg a vonat, hiszen Denverig még sokmérföldnyi út volt hátra. A vonat megállt, és a szerelvény végén elhelyezkedő marhavagon tolóajtaja félresiklott. A farámpa a helyére került, és a vagon ajtajában megjelent egy széles vállú, erős felépítésű, szőke hajú, fiatal férfi. A cherokee Kölyköt két izmos kellékes követte, a Leatherwood testvérek, Danny és Davey. A pajkos, nagy szájú Leatherwood fiúk durván rángatták lovaik kantárát, nem törődve azzal, mekkora fájdalmat okoznak az érzékeny pofájú állatoknak. Őket egy alacsony, középkorú cowboy követte. William Jones – más néven „Pici” – aszott arcú, apró termetű, sovány férfi volt. Nyakában ezüstsíp lógott, szájában cigaretta égett. Egyik kezével a nadrágját tartotta, mely mindig le akart csúszni sovány alkatáról, másikkal egy heréit ló kantárát fogta, s közben hunyorgott a szemébe szálló cigarettafüsttől. Leszállás közben rászólt a nagy termetű, óvatlan Leatherwood fivérekre. – Nyugalom, fiúk! Nyugalom! Pici gondozta a társulat állatait, és nem tűrte, hogy bárki is rosszul bánjon velük. Picit egy fehér hajú, öreg, ráncos arcú indián követte. Ősi Szemnek hívták, és valaha a coloradói ute indiánok hatalmas vezére volt. De azok az idők már rég elmúltak Ősi Szem hetvenöt telet látott megérkezni és elmúlni. És az utóbbi húsz esztendőt Buck Buchannan ezredes vadnyugati show-jában töltötte. Ősi Szem tudta, hogy az ezredes már nem látja annyi hasznát, mint annak idején. Régen az ádáz indián harcos szerepét játszotta, de ahhoz már túl öreg volt, hogy rémítő legyen. Mégis tudta, hogy amíg a show működik, mindig lesz helye a társulatnál, régi jó barátja, az ezredes mellett. Ősi Szem egy halk nyögés kíséretében felmászott lova nyergébe, majd kissé megszédült és megremegett. A mellette álló Pici észrevette a remegést, és az öreg uté-hoz fordult. – Jól vagy, főnök? – kérdezte szinte suttogva, hogy a többiek ne hallhassák. – Rosszul érzed magad? Ősi Szem vállat vont, és megcsóválta a fejét. Aztán Pici szemébe nézett, és beismerte: – Egy röpke pillanatig úgy éreztem – felemelte széles kezét, és a felhőtlen, kék égre mutatott –, mintha barátaim a szellemvilágból figyelmeztetnének, hogy ennek az útnak nem lesz jó vége. Valami rossz dolog fog történni.

Pici nem nevetett, és nem űzött gúnyt az öreg főnök babonáiból. – A társulat denveri fellépésére gondolsz? Ősi Szem ismét a fejét csóválta. – Nem. Inkább erre a hegyi vadászatra. Mielőtt Pici válaszolhatott volna, a tolóajtó becsukódott mögöttük, és Boz, a masiniszta gőzt engedett a hengerekbe. A nyeregben álló cherokee Kölyök hangosan felkiáltott. – Mire várunk? Menjünk, és fogjuk meg azt a nagymacskát! Visszaereszkedett a nyeregbe, megsarkantyúzta a lovát, és már vágtatott is. A vonat gyorsulni kezdett. A Leatherwood testvérek kurjongatva iramodtak a cherokee Kölyök után. Pici és Ősi Szem megvetően egymásra néztek, majd ők is elindultak a fiatalok után. A lovasok nem akarták a városban tölteni az első előadásig hátralévő három napot. Míg a társulat többi tagja a sátorveréssel bajlódott, elkészítette a nézőteret és kijavította a kosztümöket, ők a hegyekbe mentek, Denvertől nyugatra. Hegyioroszlánra vadásztak. A cherokee Kölyök, aki minden lehetőséget megragadott, hogy elnyerje az ezredes jóindulatát, megígérte, hogy egy gyönyörű példány nélkül vissza sem térnek. És meg akarta tartani az ígéretét. Tehát a három lovas elviharzott a Sziklás-hegység előhegyláncainak irányába, a lassú vonat pedig továbbkanyargott Denver külvárosa felé. *** Azon a meleg, augusztusi délutánon Diane Buchannan Denver újjáépített pályaudvarán állt, és hunyorogva nézett a vakító napfénybe. Izgatottan várta a szerelvényt, melynek perceken belül meg kellett érkeznie. Már egy fél órája várakozott, s közben fel-alá járkált a szinte üres peronon. Nagyon szerette volna már látni az ezredest és Buchannan nagymamát. Látni az ezredes arcát, amikor lelép a vonatról és megpillantja őt. Diane mosolyogva készült a pillanatra. Korábban nem táviratozta meg nagyszüleinek az érkezését, és arról sem értesítette őket, hogy csatlakozni akar a társulathoz. Az egészet meglepetésnek szánta, de nem tudta, mit fog szólni az ezredes. Megeshetett, hogy a tüzes öregember haragra gerjed, amint megtudja, hogy újgazdag unokája kegyeskedik azt hinni: szüksége van a segítségére. Az ezredes mindig is végtelenül büszke ember volt. Kalandos életét legendák övezték. Az arizonai születésű Buck Buchannan harcolt az indiánok ellen, felderítőként szolgált a hadseregben, a polgárháborúban pedig többször kitüntették. Dicső ifjúságából származó sebeire ma is büszke volt. Egy apacs nyila átfúrta a bal vállát; egy felkelő golyója eltalálta a jobb csípőjét. Széles mellkasán egy grizzly karmainak nyomai éktelenkedtek, arcán pedig egy féltékeny férj hagyta ott a névjegyét. Ötvenéves korában, amikor épp egy vad musztángot próbált betörni, az ezer font súlyú állat a bal lábára esett, és az ezredes azóta sántított. Életének minden napját élvezte. Mindent könnyedén vett, és semmi sem töltötte el nagyobb elégedettséggel, mint amikor az utazó társulat tulajdonosa lett. Éppen ezért ismerte be olyan nehezen, hogy szeretett vállalkozása komoly bajba került. Diane meghallotta a vonat rövid füttyét, és felnézett, Egy pillanatra elállt a szívverése. A síneken az a hosszú, különleges vonat pöfékelt, amelyikre várt. Hirtelen izgatott, zajos tömeg vette körül. Aztán rájött – és ennek nagyon örült –, hogy az emberek szintén a társulat szerelvénye elé jöttek. A lelkes arcok láttán Diane-ban szétáradt a megkönnyebbülés. Annyira félt, hogy kevesen jönnek, és hogy az ezredes szörnyen csalódott lesz. Diane elmosolyodott, és a hemzsegő tömegen keresztül elindult a vonat felé. De a szerelvény első vagonját körülvevő embertömegen nem tudott áttörni.

A vonat végre megállt. Az egyenruhás kalauz kinyitotta a kocsik ajtaját, majd a hordozható lépcsőket az ajtók elé helyezte. Végül fölegyenesedett, megigazította egyenruháját, levette sapkáját, háta mögött összefonta a kezét, és bólintott valakinek, akit kintről nem lehetett látni. Teltek a percek. Az izgalom fokozódott. Diane mosolygott. Ismerte az ezredest. A ravasz öregember pontosan tudta, hogyan kell manipulálni a tömeget Valószínűleg most is a vagon belsejében állt, az árnyékban, hogy várakoztassa közönségét és fokozza a feszültséget. Aztán a hosszú percek után a méltóságteljes, puha őzbőr nadrágot, csipkés inget, fehér, széles karimájú kalapot, hosszú szárú kesztyűt, cowboycsizmát és vajsárga selyemsálat viselő férfi lelépett a peronra. Kék szeme vidáman ragyogott, fogai megvillantak, majd megemelte a kalapját az ujjongó tömeg előtt, s előbukkant sűrű, fehér, copfba fogott haja. – Ezredes! – kiáltotta Diane boldogan, mert tudta, hogy nagyapja ezt a megszólítást kedveli leginkább. – Buchannan ezredes! De a férfi nem hallotta unokája hangját. Diane a jó modorról tökéletesen megfeledkezve, dühösen tolakodni kezdett a tömegben az észrevehetően sánta, idős férfi felé, aki már a denveri sajtó fotóriporterének gépe előtt pózolt. – Ezredes! – kiáltott Diane ismét, és a csillogó, kék szem hirtelen rászegeződött. A kifejező, kék szemben pillanatnyi döbbenet tükröződött, de a gyors észjárású ezredes hamar magához tért. Végtelenül boldog volt. Ösztönösen érezte, miért van itt Diane. És azonnal rájött, hogy unokája növelni fogja a nézők számát finom, elegáns külsejével, lasszóés lovaglótrükkjeivel, melyeket még gyermekkorában tanulta nagyapjától. Mintha mindent előre megtervezett volna, az ezredes hirtelen magához szorította karcsú, hollófekete hajú unokáját, arcon csókolta, majd a riporterek felé fordult. – Fiúk, bemutatom Buck Buchannan ezredes vadnyugati show-jának legújabb sztárját, Miss Diane Buchannant!

4. fejezet Buck Buchannan ezredes és Robert Mitchel, a Rocky Mountin News riportere a nyugatdenveri Vásártér kerítésén könyökölt. Az idős ezredes és a fiatal riporter a magányos lovat és lovasát figyelte a poros aréna közepén. Az azúrkék ég hátterében ló és lovas egyként mozgott. Az állat fényes szőrű, nyergeletlen, fekete mén volt. Lovasa magas, karcsú, fekete hajú nő, szűk bőrnadrágban, fehér pamutingben és puha, gyöngyökkel díszített mokaszinban. A vakmerő lovas teljes sebességgel száguldott, s hirtelen felállt az állat meztelen hátán. Robert Mitch, a riporter, lélegzet-visszafojtva markolta a fakerítést. A bátor lovas kissé behajlított térddel állt, tökéletesen egyenes háttal. A kantárt az egyik kezébe vette, a másikkal pedig egy addig láthatatlan, ezüstszínű szalagot húzott ki dús hajfürtjei közül. A csillogó hajfüggöny egy pillanatra a finom arcra és vállra omlott, majd lobogni kezdett a szélben, akár egy gyönyörű, fekete selyemzászló, éppúgy, mint a mén sörénye és farka. A riporter egy hosszú pillanatig szóhoz sem jutott. Végül így szólt: – Ezredes, milyen érzés az, ha az ember egy élő legenda nagyapja? – Diane – tette a kezét az ezredes a fiatal riporter vállára – egy egyszerű sztár, aki kitűnően lovagol és lasszózik. A legenda én vagyok! – Összeütötte a tenyerét, és tovább dicsekedett. – Fiam, ez a lány mindent tőlem tanult. – Aztán tölcsért formált a kezéből, és kiáltott. – Diane, egyelőre elég. Vidd be a lovat! Nem szeretném, ha kifárasztanád magad a holnapi előadás előtt. Szerda volt, pontosan dél. A társulat alig negyvennyolc órája érkezett Denverbe, de Diane nem vesztegette az időt. A vonat érkezése után néhány órával megkezdte az edzést azzal a lóval, amelyikkel fel akart lépni. Amint megpillantotta a csodás, fekete állatot, azonnal érezte, hogy meg kell kapnia. Egy fél órával az után, hogy kiválasztotta, kivitte az arénába, és kipróbálta. Az állat könnyedén végrehajtott minden feladatot. Diane el volt ragadtatva. Tudta, hogy ő és a hatalmas mén lélegzetelállítóak lesznek. Azóta minden szabad percét az arénában töltötte, és kidolgozott egy igen vakmerő számot. Nem volt egyedül. A piactéren reggeltől estig hemzsegtek az emberek. Az előadást szórólapokon reklámozták, melyeket iskolás fiúk hordtak szét. A város üzleteinek kirakataiban és telefonoszlopain mindenütt hatalmas plakátok hirdették a show-t. A levegőben feszültség vibrált. A férfiak elsétáltak a piactérre, és nézték, ahogy a széles hátú munkások kalapálnak, fűrészelnek a forró augusztusi nap alatt. Pici emberei az állatokkal foglalkoztak. A lerakodás az aréna északi oldalán folyt. Ezután az állatokat folyamatosan etetni, itatni, mosdatni, kefélni, ápolni és terelni kellett. Az előadók többsége is a piactéren tartózkodott. Sokan a számukat gyakorolták, mások figyelték őket, pókeroztak, beszélgettek vagy egyszerűen csak pihentek, az előadásra tartogatták az energiájukat. A társulat vagonjai alig százyardnyira parkoltak. Az előadókat a személyvagonokban szállásolták el. A művészek egyszerre mind abbahagyták, amit csináltak, és a kíváncsi városiakhoz csatlakozva figyeltek. A hatalmas, fekete mén hátán ülő karcsú, fekete hajú lovas minden férfi tekintetét magára vonta, és ez nem kerülte el az idős ezredes figyelmét. Diane tudta, hogy mindenki őt nézi. De nem bánta. Remélte, hogy az érdeklődésük nem hagy alább az előadásig, és visszajönnek majd, hogy borsos áron megvegyék a belépőjegyet. Diane megfordította a mént, a kerítéshez vágtatott, előrehajolt, és a ló fülébe súgott. – Gyerünk, fiú! Hajolj meg szépen! – Ujjait az állat nyakára szorította, majd ráparancsolt. – Most, Bajnokom.

A fekete mén azonnal engedelmeskedett. Jobb lábával fél térdre ereszkedett, a balt keresztbe tette, majd színpadiasán lehajtotta nagy fejét. A hívatlan közönség fütyült és éljenzett. – Bravó, bravó! – kiáltotta az elragadtatott ezredes. – Bámulatos! – lelkesedett a fiatal riporter. – Jó fiú – mondta halkan Diane, s megsimogatta az állat fekete nyakát. Aztán megparancsolta neki, hogy maradjon ebben a helyzetben, lehajtott fejjel. Ekkor gyorsan előresiklott, végig az állat ívelt nyakán, át a lehajtott fején, a földre. Karját diadalittasan a magasba emelte, lábujjhegyre állt, megvillantotta milliódolláros mosolyát, visszafordult a lóhoz, és csettintett. A mén azonnal felegyenesedett, és megrázta hosszú, fekete sörényét. Diane felkacagott, a zsebébe nyúlt, és elővett egy cukorkát. Bajnok boldogan kikapta a kezéből, lenyelte, majd fejét gyengéden Diane-hoz dugta. Kért még. De Diane nem adott neki. Megragadta a durva sörényt, és játékosan meghúzta. Aztán megcsóválta a fejét, és megszólalt. – A koldusok nálam nem sokra mennek, nagy fiú. Jobb, ha ezt mihamarabb megtanulod. – De szenvedélyesen átölelte az állat fejét, és magához szorította. Aztán gyorsan eltolta magától, mert a mén a melle közt kezdte keresni az elrejtett cukorkát. Ekkorra odaért az egyik állatgondozó. Diane a kezébe nyomta a kantárt, köszönetet mondott, és a ló farára csapott. Aztán elindult a kerítés felé, arra, ahol nagyapja és az ifjú riporter várt rá. Az ezredes bemutatta őket egymásnak. Robert Mitchel lelkesen nyújtotta a kezét a kerítésen át. – Miss Buchannan – mondta elragadtatva –, egyszerűen csodálatos volt! – Nem egészen – felette szerényen Diane. – A ló a csodálatos. – Visszahúzta a kezét, és a nagyapjához fordult. – Ezredes, ha Pici visszaér, azt akarom, hogy csakis ő foglalkozzon Bajnokkal. – Megmondom neki – biztosította az ezredes. A riporter megköszörülte a torkát. Az ezredes a fiatalemberre nézett. Róbert Mitchel grimaszokat vágott. – Mi a baj, fiam? Ó... ó, igen. – Az ezredes visszafordult Diane-hoz. – Ez a fiatalember meghívott ebédre a Metropolitanbe, és úgy gondolta, te is csatlakozhatnál hozzánk. – Sajnálom, de már megígértem Texas Kate-nek, hogy vele ebédelek – mosolygott Diane a riporterre. – Talán majd legközelebb. A férfi arca azonnal tükrözte csalódottságát. Bólintott. – Igen. Hogyne, talán majd holnap... De Diane már sarkon fordult és elment. Texas Kate ötvenegy lapos Klondike pasziánszot játszott. Ez volt a kedvenc időtöltése. Azzal kérkedett, hogy kétszer annyiszor nyer, mint veszít. Már legalább száz paklit elkoptatott, mióta csatlakozott Buck Buchanan ezredes vadnyugati show-jához. Texas Kate nagydarab, tagbaszakadt, meleg tekintetű, meglepően kecses orrú, texasi őslakos volt. Arca széles, lapos, és épp olyan napbarnított, mint egy férfié. Sosem viselt kalapot. Barna hajába már ősz szálak vegyültek, és barna szeme köré szarkalábakat vont a szakadatlan nevetés. Texas Kate harsány teremtés volt, hűséges és szeretetre méltó. Szerette a tréfát, még akkor is, ha ő volt a célpontja. Sosem beszélt túl sokat, nem osztogatott kéretlenül tanácsokat, és sosem panaszkodott, ha a dolgai rosszul mentek. Megbízható volt, jószívű és kiegyensúlyozott. 1878 óta lépett fel a showban mint mesterlövész. Akkor töltötte be a harmincharmadik évét. Éppen távoli unokatestvéreinél járt látogatóban, Chicagóban. Buck Buchannan ezredes

vadnyugati show-ja a városban lépett fel, és rokonai elvitték Kate-et a péntek esti záró előadásra. Katherine Louise Worthingtont elkápráztatta a pompa, a jelmezek, a tehetséges lovasok. De amikor az előadás a mesterlövész mutatványához érkezett, egyáltalán nem volt lenyűgözve. – Csukott szemmel is jobban lövök, mint ez a fickó – mondta unokatestvéreinek. Aztán megkapta a lehetőséget is, hogy ezt bebizonyítsa. A beképzelt mesterlövész felszólította a közönséget. – Jöjjön le az a férfi, aki úgy érzi, jobb nálam. – Ekkor fél tucat hasonlóan nagyképű férfi állt fel, és lesietett. Katherine Louise Worthington türelmesen várt. Miután mind a hatan lógó orral kullogtak vissza a nézőtérre, Kate felállt. Amikor a mosolygó mesterlövész a magasba emelte gyöngyözött markolatú revolvereit, így köszöntve az ujjongó tömeget, Katherine Louise Worthington hamisítatlan texasi akcentusban felkiáltott. – Megadná az esélyt egy hölgynek is, mister? A tömeg hahotázni kezdett. Akárcsak a mesterlövész. De a jó kedve nem tartott sokáig. Katherine Louise Worthington nem várta meg a választ. Átverekedte magát a tömegen, és amikor a magas korláthoz ért, egy akrobata ügyességével átugrott rajta. A mesterlövész magabiztosan várt rá, jóképű arcán felsőbbrendű mosoly. Katherine Louise Worthingtont nem zavarta a férfi önteltsége. Hosszú, magabiztos léptekkel közeledett az aréna közepe felé. És kevesebb, mint öt perc alatt lesöpörte a férfit a porondról. Buck Buchannan ezredes a kulisszák mögül figyelte a műsort. Életének negyvennyolc éve során soha nem találkozott ilyen nagyszerű céllövővel. Miután a jól fizetett művész gyorsan padlóra került, az ezredes Kate-hez sietett, és szerződést ajánlott neki, a korábbi mesterlövész fizetésével. Katherine Louise Worthington visszautasította. Elmondta, mennyire nagy a kísértés, de férjével együtt van egy farmjuk Dél-Texasban. Közölte, hogy csak látogatóba jött Chicagóba. Az ezredes sebesen gondolkodott, majd azzal a javaslattal állt elő, hogy Kate férje is csatlakozhatna a társulathoz, mint lovas. Katherine Louise Worthington ekkor elmagyarázta neki, hogy férje jelenleg nem elérhető, és nem utazgathat velük. – Tudja, Buchannan ezredes – mondta mosolyogva, s megsimította világosbarna fürtjeit –, Teddy Ray – Így hívják az én drága férjemet – még nem tért vissza a háborúból. – A háborúból? Miféle háborúból? Én nem tudok semmiféle háborúról... – Hogyhogy? Hát a polgárháborúból! – Kate úgy nézett rá, mintha a férfinak elment volna az esze. – Tizenhat éves koromban, amikor még csak a vőlegényem volt, Teddy Ray Texasban hagyott engem, és csatlakozott a felkelőkhöz. Ő maga sem volt több tizenkilencnél, de már volt néhány marhánk. Én még mindig a farmon dolgozok. Úgy számítom, Teddy Raynek valamikor a napokban kell megérkeznie. Már szinte amiatt is bűntudatom van, hogy ide jöttem, Chicagóba. Az ezredes gyengéden megszólalt. – De kedvesem, a háború már több mint tizenhárom éve véget ért. – Úristen, hiszen ezt én is tudom. Azt hiszi, olyan nehéz a felfogásom? – Katherine Louise Worthington csípőre tette a kezét. – De azt mondtam Teddy Raynek, hogy megvárom, és meg is várom. Nem hallottam a halálhírét. Azt mondták, a Rose Ridge-i nagy csata után eltűnt. Eltűnt, nem meghalt, ezredes. Nem, uram. Az én édes Teddy Rayem bármelyik nap betoppanhat, és ha így lesz... – Tudja mit, Mrs. Worthington? – szakította félbe az ezredes. – Hagyjon neki üzenetet Texasban. Hogy tudja, mit csinál és hol van. Aztán lépjen be a társulatba. És amikor Teddy Ray visszajön, egyszerűen lépjen ki és menjen vissza a farmra. Hogy hangzik? Katherine Luise Worthington hunyorítva gondolkodott. – De csak ideiglenesen – mondta óvatosan, mert érdekelte az ajánlat. – Abban a percben, amint Teddy Ray...

– Hát persze, persze. Csak addig marad velünk, amíg Teddy Ray vissza nem tér. Mindez tizenhét éve történt, és Texas Káté még mindig a társulatnál dolgozott. A közönséget elkápráztatta hihetetlen célzótehetségével, társai pedig megkedvelték higgadt természete és őszinte kedvessége miatt. De sosem felejtette el emlékeztetni az ezredest, hogy a társulatnál végzett munkája csak ideiglenes. Hogy amint Teddy Ray visszatér, ő is visszamegy Texasba, hogy segítsen neki. Texas Kate lecsapta a fekete királyt – a kezében lévő utolsó lapot – a négy kártyahalom egyikére, majd hangosan felkacagott. Diane hallotta a nevetést, és tudta, hogy Texas Kate ismét nyert. Diane bekopogott, és bedugta a fejét a nyitott ajtón. Texas Kate intett neki, hogy jöjjön be. Diane már éppen mozdult, amikor figyelmét az aréna másik oldalán kialakuló zűrzavar vonta magára. Texas Kate is hallotta a zajt. Hátralökte a székét, felpattant, és az ajtóhoz sietett. Nyugat felől néhány lovas közeledett. Az élen nagy termetű, izmos, sötétszőke hajú férfi lovagolt, és izgatottan kiabált az ezredesnek. – Ki ez? – kérdezte Diane. – Ő a cherokee Kölyök – felelte Texas Kate. – Gyere be! Itt nincs semmi látnivaló. Csak a fiúk jöttek vissza a hegyekből. Lefogadom, hogy még egy vadmacskát sem sikerült elejteniük – mondta nevetve, és sarkon fordult. – Hm – morgott Diane, aki még mindig kifelé bámult. Látta, amint bicegő nagyapja és a riporter a közeledő lovasok elé siet. Titokban nagyon szeretett volna ő is ott lenni, hogy megtudja, mi az izgalom oka. Lélekben nagyot sóhajtott, majd fellépett a kényelmes vagonba, melyben Texas Kate-tel lakott. Az ezredes teljesen kifulladt, mire elérte a porond nyugati peremét. A cherokee Kölyök lepattant a nyeregből, elvigyorodott, és az öreg elé lépett. – Nos, fiam, elkaptátok a nagymacskát? – kérdezte az ezredes. – Arra mérget vehet – felelte a cherokee Kölyök, s nadrágzsebébe dugta bőrkesztyűjét. – De ez egyszer felejtse el a pumákat. Valódi ritkaságot hoztam magának, ezredes. – Ekkor hátrakiáltott. – Davey, hozd ide! Az ezredes szeme kikerekedett a döbbenettől. Az izmos Leatherwood fivérek előrángatták makacs zsákmányukat. Az ezredes előtt egy megláncolt kezű és lábú, vad tekintetű indián állt büszkén. Szemében gyűlölet izzott, majdnem meztelen testén friss horzsolások éktelenkedtek. – Nézze, ezredes! – mondta a cherokee Kölyök sugárzó arccal. – Hitte volna? Egy istenfélő, vad indián! Pontosan ő az, akire ennek a rogyadozó társulatnak szüksége van. Az ezredes csak bámulta a kipirult arcú, vad tekintetű teremtményt. A rézbőrű az öreg szemébe nézett, és ajka szavakat kezdett formálni, de csak állati hangokat adott ki. – Már korábban is láttam hasonló teremtményt – dicsekedett a cherokee Kölyök. – Hátborzongató! A szeme vérvörös volt, és habzott a szája. Az ezredes nem válaszolt. Csak nézte a vadat, aki még mindig küszködött a láncaival. Izmainak minden rostja megfeszült, s közben nem emberi hangokat hallatott Olyan volt, mint egy nagy, csapdába esett állat. Sugárzott belőle a gyűlölet, és a veszély szagát árasztotta. A cherokee Kölyök bizakodva folytatta. – Persze tudom, hogy vannak indiánjaink, de mind öreg, kövér, és olyan szelíd, mint egy asszony. Egy gyermeket sem tudnának megijeszteni. De nézze meg ezt a fenevadat. Tökéletesen zabolátlan. Mintha a múltból került volna ide. Pogány, mint az ősei, akik gyilkoltak és skalpoltak. – A Kölyök a rézbőrűre nézett, és felkacagott. – Ki tudja? Lehet, hogy egy jahu, aki a kőkorszakból maradt itt! Mindenkit halálra fog rémíteni.

Buchannan ezredes tovább tanulmányozta az indiánt, aztán közelebb lépett hozzá, és egyenesen a szemébe nézett. – Beszélsz angolul? – kérdezte. Az indián felmordult, de nem adott ki értelmes hangot. – A lény nem tud angolul – mondta a Kölyök. – Én mondom magának, ezredes, ez egy civilizálatlan vadállat, és nekünk pontosan erre van szükségünk. Az ezredes a homlokát ráncolta, majd megcsóválta ősz fejét, és elgondolkodva dörzsölgetni kezdte az állat. Néhányszor körbejárta a koszos, meztelen alakot. Szíve egyre hevesebben vert. A megrögzött showman már látta is maga előtt a hatalmas, kíváncsi tömeget, amint figyelik a törékeny, szőke, finom Diane Buchannant és a vad, rémítő rézbőrűt. A Szépség és a Szörnyeteg! Kétség sem fért hozzá: a vadember óriási szenzáció. Már a plakátot is látta lelki szemei előtt. A RÉZBŐRŰ A SZIKLÁS-HEGYSÉGBŐL. Ez lesz a neve!

5. fejezet A hír gyorsan terjedt. Egy óra múlva már az egész társulat a történtekről beszélt. Alig várták, hogy egy pillantást vethessenek a Rézbőrűre. Beleértve Diane Buchannant is. Mire a sátorhoz ért, odabent már hatalmas volt a hangzavar. Történetek születtek arról, hogyan támadta meg váratlanul a vérszomjas vadember a cherokee Kölyköt, aki egy időre elszakadt a többi vadásztól. Az óvatlan Kölyöknek óriási szerencséje volt, hogy ép bőrrel megúszta! Diane épp olyan kíváncsi volt, mint a többiek. Gyorsan befalta az ebédjét, majd otthagyta Texas Kate-et, aki tovább majszolta az almás rétest. Amikor kilépett az ajtón, körülnézett, hogy megkérdezze valakitől, hol találja a Rézbőrűt. De erre nem volt szükség. Nem kellett mást tennie, mint követni a tömeget. Így cselekedett. Mindenki az aréna északi széle felé igyekezett, a karámok és ketrecek irányába. Diane sietve próbált felzárkózni, és az ovális aréna mentén nagyapjába ütközött. – Diane! – kiáltotta az öreg, és megfogta unokája karját. – Lassan a testtel! Hová igyekszel? – Mit gondolsz? – kérdezte Diane lihegve. – A teremtményhez. Az öreg showman megcsóválta ősz fejét, és félrehúzta unokáját. – Kislányom, tartsd magad távol a Rézbőrűtől. Az a teremtmény vad, teljesen civilizálatlan és nagyon veszélyes. Ki tudja, mit tenne egy olyan csinos fiatal nővel, mint te? – Nincs megkötözve? – kérdezte Diane aggódva. – De igen. A kezén és lábán bilincs van, de nincs rá garancia, hogy nem szabadul el. Nagyon erős, ezért egyszerűen nem biztonságos a közelében tartózkodni, Megértetted? Nem akarom, hogy a közelében sündörögj! – Nem fogok. Diane lábujjhegyen lépkedett. Mokaszinos lába hangtalanul érintette a poros talajt, így lopakodott egyre közelebb a gyanútlan indiánhoz. A férfi hátat fordított neki. Diane tudta, hogy nem látja és nem hallja. Ellazult teste jelezte, hogy nem észlel senkit egymérföldes körzetben. Ujjai a rácsok köré kulcsolódtak. Diane hangtalanul közeledett. Szíve kalapált. Szája kiszáradt. Számított rá, hogy a férfi bármelyik pillanatban észreveheti. Aztán elérte, és alig egylábnyira tőle megállt. Lassan, óvatosan felemelte a karját, és hirtelen a férfi arca elé nyúlt, hogy eltakarja a szemét. A rémült indián egy pillanatig nem mozdult. Egy hangot sem adott. Aztán mély hangon felnevetett, és öreg teste beleremegett. Diane is nevetett, s visszahúzta a kezét. A férfi megfordult. Arca sugárzott az örömtől. – Kicsi Buck! – kiáltotta Ősi Szemek vidáman, majd olyan erősen átölelte Diane-t, hogy majdnem összeroppant. – Hogy vagy, Kicsi Buck? Diane nevetve viszonozta az öreg ute ölelését, aki mindig ezen a néven szólította. Számára nem Diane volt, hanem Kicsi Buck. Diane születésétől fogva ismerte. A térdén lovagolva órákon át hallgatta a férfi csodás történeteit a régi, szép időkről. A boldog időkről, amikor még fiatal volt, erős, és olyan büszkén szelte át a kietlen hegyeket, mint a sas. Diane kiszabadította magát Ősi Szem acélos szorításából, és megszólalt. – Remekül. És te? Ősi Szem eleresztette. Fekete szeme csillogott, és tovább mosolygott. – Öreg vagyok. Hogyan is lehetnék? – vont vállat.

– Te soha nem öregszel meg – felelte Diane. – Mit csinálsz itt, a jegypénztárnál? Van valami odabent? A férfi elvigyorodott, majd bizalmas hangon megszólalt. – Abban reménykedtem, találok egy kis bagót vagy cigarettát. De nincs szerencsém. Van nálad bagó, Kicsi Buck? Diane felkacagott. – Nem, de segítek a keresésben. Gyerünk! – Karon fogta a férfit, és elindultak a nemrég felállított tribün felé. Út közben belebotlottak az egyik lovasba. Diane megbökte Ősi Szemet, majd az árulkodó, sárga színű dohányzacskó felé biccentett, mely a cowboy mellényzsebéből kandikált ki. Mire otthagyták a készséges lovast, Ősi Szem már elégedetten pöfékelte kézzel sodort cigarettáját. Továbbindultak, és elérték a tribünt. Aztán leültek a napon, és beszélgetni kezdtek. Úgy nevetgéltek, mint két gyerek. Ősi Szemet határtalanul érdekelte Washington. Valamikor régen ő is járt a távoli városban, Ouray főnökkel. Ott találkozott a Nagy Fehér Főnökkel, Andrew Johnsonnal. A mostani Nagy Fehér Főnökről is mindent tudni akart. Diane egyik kérdést a másik után válaszolta meg. Végül feltette a saját kérdését. – Beszélj nekem a Rézbőrűről. – Diane egyenesen az öreg szemébe nézett, és észrevette arckifejezésének halovány változását. – Mi az? Mi a baj? – Semmi. Semmi baj – felelte Ősi Szem. De Diane érezte, hogy valami zavarja az öreg főnököt. Valami, ami a Rézbőrűvel kapcsolatos. A tapintatos Diane már bánta, hogy felhozta a témát. Rögtön másról kezdett beszélni. Felajánlotta, hogy bemutat néhány trükköt fekete lovával, Bajnokkal. – Ha nem vigyázol, egyszer kitöröd a nyakad, Kicsi Buck – figyelmeztette Ősi Szem. – Elfelejtetted, ki tanított? – Ki? – Hát te! Az öreg indián huncutul vigyorgott. – Öreg vagyok. Felejtek. De Diane látta szemének büszke csillogásából, hogy a férfi semmit sem felejtett el. Az erősen tűző augusztusi nap végre a Sziklás-hegység első láncolatai fölé ért. A ritka levegő hűlni kezdett. És Diane Buchannan, akit már több ízben megzavartak, amikor megkísérelt a Rézbőrű közelébe jutni, most végre biztos volt benne, hogy terve sikerül. Alaposan kigondolta a dolgot, és a vacsoraidőt választotta. Buck Buchannan ezredes vadnyugati show-ja napjában háromszor étkezett, és az ételeket a társulat speciálisan felszerelt vasúti kocsijaiban készítették. A program sűrű volt, az idő szűkre szabott. Ha az emberek nem érkeztek meg időben a sátorhoz, nem kaptak ételt. Diane úgy döntött, ezt a vacsorát kihagyja. Mialatt a többiek összegyűltek, ő kiosont a vagonból, melyben Texas Kate-tel lakott, sietve elindult az ellenkező irányba és megkerülve az ovális arénát hamarosan útban volt az állatok ketrecei felé. A vacsora hangjai lassan elhalkultak. A nap utolsó sugarai kihunytak. Diane belépett a fakarámok homályos labirintusába, és elindult. Minél beljebb ért, annál nagyobb lett a sötétség. A lovak kidugták a fejüket a karámokból, és izgatottan felnyerítettek. Diane automatikusan az ajkára tette mutatóujját, és megpróbálta halkan lecsitítani az állatokat. De azok mit sem törődtek vele. Akkora lármát csaptak, hogy Diane már attól félt, Pici és az emberei még a sátorból is meghallják a zajt. Ők nem hallották meg... de valaki más igen.

Diane végre megpillantotta a szűk folyosó végét, és megkönnyebbült Gyorsabban haladt. Amikor már csak két vagy három lépés választotta el a kijárattól, fellobbant egy gyufaszál. Diane hirtelen megtorpant. Felpillantott, és meglátta az utolsó boksznak támaszkodó férfit. Közelebb lépett. A férfi kinyújtotta hosszú lábát, és Diane előtt a szemközti boksz harmadik gerendájára tette. Aztán kissé előrehajolt, és felfedte arcát. – Phil Lowery, Miss Buchannan – szólalt meg mosolyogva. – Közismertebb nevén a cherokee Kölyök. Remélem, nem ijesztettem meg. Diane a mosolygó férfi szemébe nézett, és válaszolt. – Nem ijedek meg egykönnyen, Mr. Lowery. Most pedig, lesz szíves továbbengedni. – Hová tart? Lehet, hogy ugyanaz a célunk. – Ez nem túl valószínű, Mr. Lowery. – Kölyök – javította ki a férfi. – Hívjon egyszerűen Kölyöknek. Tehát hová tartott? – Biztos vagyok benne, hogy nem oda, ahová maga. – Diane a férfi kinyújtott lábára nézett. A cherokee Kölyök nem eresztette le a lábát. – Téved. – Tekintete végigjárta Diane karcsú testét… Nagyon téved. Maga nagyon csinos nő, Diane... szólít, hatom Diane-nek... ugye, ez a neve? Diane bosszankodva sóhajtott. – Nincs különösebb célom, Mr. ...Kölyök. Egyszerűen csak sétáltam. – Értem – bólintott a férfi, s szippantott a cigarettájából. – Nos, a nagyapja azt akarta, hogy ne hagyjam magát idelent egyedül kószálni. – Leeresztette a lábát, és megfogta Diane karját. – Tudja, mit találna itt? Vadállatokat és még vadabb embereket. – Gondolom, maga is közülük való. A cherokee Kölyök elmosolyodott, és kivezette Diane-t a félhomályba. – Talán így van – mondta. – Szeretné megtudni? – A legkevésbé sem. – Nem? Ezt nem hiszem. Szerintem maga kíváncsi. – Maga pedig álmodozik – vágott vissza Diane. – Visszakísérem a szállására. Talán útközben meggondolja magát. – Ne számítson rá – felelte Diane bosszankodva. Úgy érezte, a társulat minden tagja összeesküdött ellene, hogy ne láthassa a Rézbőrűt! De amikor csalódottsága elmúlt, rájött, hogy a cherokee Kölyök egészen kellemes társaság. Sokkal készségesebben válaszolt a Rézbőrűvel kapcsolatos kérdéseire, mint Ősi Szem. Őszintén beismerte, hogy a vad teremtmény halálra rémítette, és hogy kénytelen volt harcolni, bár nem adott okot a támadásra. Amikor a kocsi ajtajához értek, Diane megfordult, és alaposabban szemügyre vette a férfi arcát. Az ajtón kiáradó fényben rájött, hogy a Kölyök nemcsak magas és erős, de egészen jóképű is. Sűrű haja sötétszőke, csillogó szeme zöld, orra egyenes, ajka csábítóan telt, álla markáns. Diane azt is észrevette, hogy a férfi frissen borotvált, és tiszta, fehér inget visel, nadrágja élére vasalt, csizmája ragyog. Láthatóan készült valahová. – Nos, jó éjt, Kölyök. Elfáradtam. Azt hiszem, lefekszem. – Majd csípősen hozzátette: – És maga? Maga is lefekszik? – Igen – felelte gyorsan a férfi. – Az az igazság, hogy éppen lefeküdni indultam. Nem hazudott. Negyedórával azután, hogy elbúcsúzott Diane-tól, a Kölyök átlépte Jennie Rogers Tükörházának küszöbét, azét az intézményét, melyet tulajdonosa úgy nevezett: „a legelőkelőbb bordély a Missouritól a Nyugati Partig.” A tágas, első emeleti társalgóban egy falkányi gyönyörű, elegánsan öltözött fiatal nő ücsörgött a szürke bársonnyal bevont

kanapékon. A zongoránál egy mosolygó néger zenész ült, és „Az aranykalitkába zárt madár” című dalt játszotta. A Kölyök az ajtóban állt, és a nőket méregette. Tudta, mit akar. Gyorsan kiválasztott egy karcsú, egészséges, hosszú, hollófekete hajú nőt. – Az – mondta a madamnak, és Jennie Rogers intett az egzotikus külsejű Cheralynnek. – A királynői lakosztályba – utasította a madam a sötét hajú nőt. Cheralynn bólintott, kézen fogta a Kölyköt, majd végigvezette egy csendes folyosón, egy aranyozott rácsú felvonóhoz. A két ember alig fért el odabent. Az apró felvonó Jennie Rogers ötlete volt. Azt akarta, hogy a kuncsaftjai összemelegedjenek, mielőtt felérnek. A Kölyöknél nagyszerűen bevált a dolog. Alig várta már, hogy az ágyban legyen. – Jézusom – suttogta, amikor Cheralynn bevezette a tágas szobába, melyben csak egyetlen bizarr bútordarab állt. A hófehér márványpadlóra fektetett hosszú, keskenyvörös bársonyszőnyeg egy emelvényhez vezetett, melyen magas támlájú, csillogó, aranyozott írón állt. Valahonnan fentről fehér fénysugarak áradtak, és forró ragyogással vették körül a trónt. A Kölyök kezdett kíváncsivá válni. – Ez mire való? – Hogy segítse a fantáziádat – felelte Cheralynn. – Ha a kuncsaft úgy kívánja, eljátszhatja az alattvaló szerepét. Én vagyok a királynő, aki enged vagy parancsol. A Kölyök elvigyorodott. – Próbáljuk ki! Néhány perc múlva nem volt rajta más, csak világos nadrágja. A Kölyök a hosszú szőnyegen elindult az emelvény felé. Cheralynn az aranyozott trónon ült. Valóban úgy nézett ki, mint egy igazi uralkodó. Mély, határozott hangon beszélt. – Lépj közelebb, engedelmes alattvaló, s add elő, miért kértél királynődnél kihallgatást. A Kölyök az emelvény felé közeledett, majd mélyen meghajolt. – Királyi felség, kötelességem és olthatatlan vágyam, hogy szeretkezzek veled. Esdekelve kérlek, add meg az engedélyt. –Jöjj közelebb – parancsolta a királynő. Az alattvaló fellépett az emelvényre, és megállt A királynő felemelte aranyjogarát, a férfi duzzadó heréihez érintette, majd megszólalt. – Ha paraszti tested válaszol hatalmam pálcájának érintésére, és megfelelően felkészül, hogy behatoljon a királyi húsba, akkor teljesülhet a kívánságod. A Kölyök bólintott. Aztán a szeszélyes felség lassan formálni kezdte jogarával érzékeny férfiasságát. A Kölyök ökölbe szorított kézzel állt Őkirályi Felsége előtt, és rendkívül izgatónak tartotta, ahogy a nő föl-alá, majd körbe-körbe mozgatja a jogart kirobbanni készülő férfiassága mentén. A királynő megnyalta vörös ajkát, és figyelte a férfi vágyának szeme láttára dagadó bizonyságát, melynek csak a szűk nadrág szabott korlátot. Végül megkönyörült rajta. Felemelte jogarát, és csiklandozni kezdte vele a Kölyök szőrös mellkasát. – Egyetlen nemesembert sem ismerek, aki a tiédhez foghatóval büszkélkedhet. Lépj közelebb, és teljesítsd kötelességed... tedd magadévá eme királyi testet. A Kölyök egy pillanat alatt kibújt nadrágjából, megragadta a nő kezét, felrántotta a trónról, majd maga ült rá, és szétterpesztette a lábát. Közelebb húzta a nőt, felrántotta hosszú, aranyszínű szoknyáját, és gyönyörködve tapasztalta, hogy a szoknya alatt Cheralynn semmit sem visel. Az elegánsan öltözött királynő ekkor ráült a Kölyök meztelen férfiasságára. Testüket körülvették a magasból lecsorgó, forró, fehér fénysugarak, s a királynő hagyta, hogy izmos, meztelen szolgája engedelmesen szeretkezzen vele a trónon. Az alkalmazkodó uralkodó a meztelen paraszt erős nyakába kapaszkodott, és nagy szakértelemmel ráeresztette fenekét a férfira, miközben a kőkemény férfiasság által kiváltott gyönyör dicsfényében fürdött.

Aztán bekövetkezett a királyi kielégülés. A Kölyök annyira élvezte a nemes játékot, hogy helyet cseréltek, és újra végigjátszottak. Csak annyi volt a különbség, hogy ez alkalommal ő kezelte a jogart. Amikor befejezték, Őkirályi Felsége megszólalt. – A szomszéd szobában van egy puha ágy. Átmegyünk? – Feltétlenül, királynőcském – felelte a férfi, s úgy vigyorgott, mint egy huncut császár. – Van egy új barátom, akinek megígértem, hogy egyenesen az ágyba megyek. Diane megvárta, hogy a Kölyök eltűnjön a látótérből. Aztán ismét kilépett a vagonból, és a sűrűsödő sötétség leple alatt visszasietett a karámokhoz. De ez alkalommal nem érdekelte a lovak méltatlankodó prüszkölése, nyerítése; határozott léptekkel végigszaladt a labirintusrendszeren. A ketrecekhez ért, és nem kellett sokáig keresgélnie Pontosan ott találta a Rézbőrűt, ahol gondolta. És úgy ahogy gondolta. Ketrecbe zárva, mint egy állat. A Rézbőrű ketrece mellett állt egy ugyanolyan ketrec, melybe hatalmas hegyioroszlánt zártak. Diane kalapáló szívvel lopakodott a ketrecek közelébe. Felváltva nézte az embert és a fenevadat. Mindkettő nyugtalanul járkált. Mindkettő fenyegető, mély hangon morgott rá. Szemükben ádáz gyűlölet izzott. Diane hátán végigfutott a hideg. Vajon melyik volt a veszélyesebb? Az ember vagy az állat? Az oroszlán ketrecéhez óvakodott. Az állat felmordult, és éles karmú mancsával a rácsra csapott. Diane zihálva hátrahőkölt. Miután megnyugodott, elindult a Rézbőrű ketrece felé. A férfi megállt, és rezzenéstelen tekintettel Diane-ra nézett. Arca kemény volt, mint a gránit. Sötét szeme fenyegetően csillogott. Dús ajka kegyetlenséget sugárzott, kócos haja majdnem meztelen, bronzszínű válláig ért. Ruházata egyetlen bőr ágyékkötőből és a nyaka köré tekert széles, gyöngyökkel díszített bőr nyakörvből állt Hosszú, izmos karja teste mellett lógott, meztelen, bronzszínű lábát terpeszbe vetette. És a sötét, hipnotikus szeme mintha azt mondta volna: „Nem mersz közelebb jönni.” Diane bátran kihúzta magát, és közelebb lépett a szinte meztelen vademberhez. A Rézbőrű ekkor villámsebesen előreugrott és a rácsokon keresztül Diane után kapott. Diane felsikoltott, és rémülten hátrahőkölt. Szíve zakatolt. Tekintete a hosszú ujjakra, a sötét csuklóra tapadt, melyen széles ezüst karperec csillogott a nyári szürkületben.

6. fejezet Végül elérkezett a nagy nap. A Denver széles főutcáján rendezett délutáni parádé elsöprő sikert aratott. A járdákon sorakozó és az ablakokon kihajoló embereknek fogalmuk sem volt a parádét megelőző változásokról. Az ezredes úgy döntött, hogy a Rézbőrű is részt vesz a felvonuláson. Sietve kinyomtatott színes röplapok hirdették a gyönyörű lovaglóművész, Miss Diane Buchannan és a teljesen civilizálatlan, veszedelmes vadember felléptét. Mint később kiderült, a Rézbőrű túlságosan is veszélyes volt. Pici Jones megvárta, amíg mindenki felsorakozik a felvonuláshoz, majd szájában az elmaradhatatlan cigarettával, kezében kötéllel, acélbilincsekkel és vastag láncokkal a Rézbőrű ketrece felé indult. A terv szerint össze kellett bilincselnie a teremtmény kezét, majd a nyakába tenni a láncot, aztán felültetni egy lóra, végül összekötni a lábát az állat hasa alatt. A lovat a cherokee Kölyök vezette volna végig a főutcán, hogy minden férfi, nő és gyermek alaposan szemügyre vehesse a Rézbőrűt a Sziklás-hegységből. Pici a teremtmény zárt ketrecéhez lépett. A kulcsot Szem lakosztályából hozta. Picin és az öreg utén kívül senki sem tudott a rejtekhelyről. Pici kinyitotta a ketrec ajtaját, és belépett. Aztán felnyögött a fájdalomtól és döbbenettől, mert a Rézbőrű teljes erőből hátba rúgta. A cigaretta kirepült a szájából. A láncok és bilincsek kiestek a kezéből, A Rézbőrű kirobbant a nyitott ketrecből, és mielőtt bárki megmozdulhatott volna, már száz yardnál is messzebb járt. A társulat tagjai izgatottan kiabáltak. Diana megfordult a nyeregben, és felállt. A cherokee Kölyök és még vagy fél tucat lovas azon nyomban a menekülő vadember után eredt. A hajsza végtelenül igazságtalan volt, de a Rézbőrűnek így is majdnem sikerült megmenekülnie. Villámsebesen rohant a nyugatra elterülő hegylábak felé, haja zászlóként lobogott nemes vonalú feje körül. Hosszú lába ritmikusan röpítette egyre gyorsabban, amikor hirtelen egyik meztelen lábát felhasíthatta egy éles szikla, vagy kificamíthatta a bokáját. Erőteljes, könnyed mozgása megtört. És az az egyetlen, rossz lépés minden reményét szertefoszlatta, melyet a menekülésbe vetett. A cherokee Kölyök hamar beérte áldozatát. Lehajolt, megragadta a Rézbőrű lobogó, fekete haját, és nagyot rántott rajta. Az indián teste megvonaglott. Megbotlott, térdre rogyott, majd ismét feltápászkodott. Eközben a lovasok bekerítették. Aztán egy ügyesen elhajított lasszó meztelen vállára hullott, és karját a törzséhez bilincselte. Néhány férfi leszállt a lóról, leteperte, és kezét összekötözte a háta mögött. A Kölyök a nyeregben maradt. Aztán mosolyogva visszavezette zsákmányát a piactérre. Mindenki tapsolt. A cherokee Kölyök szándékosan vágtázni kezdett, hogy a sérült lábú indiánt futásra és bukdácsolásra kényszerítse. A kegyetlen bemutató után a szökevényt visszavitték a ketrecbe, és gondosan rázárták az ajtót. Mivel nem akartak csalódást okozni a tömegnek, úgy döntöttek, mégis magukkal viszik a felvonulásra, de csak a ketreccel, együtt. A ketrecet egy lapos szekérre tették, ami elé négy lovat fogtak. Az ezredes a Kölyök mellé lovagolt. A Kölyök felpillantott, megcsóválta szőke fejét, és megszólalt. – Ez meleg helyzet volt, ezredes. Attól tartok, ez a vadember csak bajt okoz nekünk. – Ellenkezőleg, Kölyök – felelte nyugodtan a tapasztalt showman. – Isten ajándéka. Ezt a szökési jelenetet bevesszük a műsorba. A Kölyök a homlokát ráncolta. – Úgy érti... nem, én nem hinném...

– Nem Keleten vagyunk, Kölyök. Colorado lakói még emlékeznek a meeker mészárlásra. Az arénában szabadon engedjük a teremtményt. Hadd próbáljon csak megszökni. – Az ezredes elvigyorodott, kacsintott, majd hozzátette: – Aztán te majd belovagolsz, újból elfogod, és meg fogsz süketülni a tapsvihartól. A Kölyök lassan bólintott. – Képzelje el, mekkora lesz a sikoltozás és a zűrzavar, ha majd elengedjük. – Képzelem, Kölyök! Sem Pawnee Billnek, sem másnak nem lesz ehhez fogható mutatványa az országban. A parádé után a társulat tagjai kipihenték magukat a nyolcórai nyitó előadás előtt. Nagyon csendes és nagyon forró augusztusi délután volt ez. Denver utcái szinte teljesen kiürültek. A munkások és vásárlók, akik végignézték a délutáni felvonulást, otthonaikba menekültek, hogy pihenjenek, vacsorázzanak és lehűljenek, mielőtt visszatérnek a városba, az előadásra. De Diane nem pihent. Nyugtalan volt. Magányosan Kóborolt a város utcáin, megállt a kirakatok előtt, elolvasta a vendéglők kínálatát. Elfintorodott. Egyik menü sem látszott túl biztatónak. Nem volt éhes, bár már későre járt. Étvágytalanságáért a száraz denveri levegő hibáztatta. Céltalanul baktatott tovább az utcán, egészen a járda végéig, a piactérig. Diane megállt és elmosolyodott, mert rájött, milyen közel jár a Rézbőrű ketrecéhez, és hogy egész idő alatt erre tartott. Egyszerűen kerülőutat választott, hogy a társulatból senki se vegye észre. Keresztülvágott az utcán, majd a kiürült tisztáson. Már éppen elérte a poros utcácskát, amikor nyöszörgés. re, nevetésre és dulakodás hangjaira lett figyelmes. Megállt, elfordult, figyelt, és újra hallotta a hangokat. Homlokát zavartan ráncolta, és elindult, hogy kiderítse, mi folyik itt Ahogy közelebb ért, az egyik raktár mögött néhány fiatal fiút pillantott meg. A megtermett tizenéves fiúk a földön guggoltak, és egy rémült, fehér kismacskát kínoztak. Diane meg volt rökönyödve. Rájuk kiáltott, és a kiscica segítségére sietett. Szemében lila tűz ragyogott, és amikor odaért, haragosan megragadta az egyik fiú gallérját. A fiú rémülten feltápászkodott, és karjával eltakarta az arcát. – Takarodjatok innen! – kiáltott rájuk Diane. – Szégyellhetnétek magatokat! Kínozni egy szegény, tehetetlen állatot! Elengedte a fiú gallérját, nagyot lökött rajta, és a két kamasz futni kezdett, ahogy a lába bírta. Diane utánuk kiáltott. – Mit szólnátok hozzá, ha veletek is úgy bánnának, mint ti ezzel a védtelen teremtménnyel? Ti vagytok az emberiség szégyenei! Lepillantott, és tekintete azonnal megenyhült. Aztán letérdelt, óvatosan felemelte a reszkető kiscicát, és a kebléhez szorította. Amikor az állat megnyugodott és abbahagyta a nyávogást, Diane felállt. A fehér szőrpamacsot a vállára vette, és elindult, hogy megkeresse az anyját. Járkálni kezdett a raktár mögött, és hangosan kiáltozott. Néhány másodperc múlva megpillantotta a feléje rohanó, megkönnyebbült anyacicát. Diane ismét letérdelt, és gyorsan eleresztette a kismacskát. Aztán még hosszú percekig így maradt, a földön térdelve, s figyelte az újraegyesülés szívmelengető pillanatait. Valaki más is figyelt. Valaki, aki szemtanúja volt Diane Buchannan dühkitörésének. Aki némán nézte a nő meglepően bátor viselkedését, ahogyan nyíltan szembeszállt a gyanús külsejű alakokkal, saját biztonságával mit sem törődve, majd úgy bánt a kismacskával, mint egy gyöngéd, védelmező anya a saját gyermekével. Valaki mindezt jól látta.

Sötét, szenvtelen tekintete megenyhült, és rezzenéstelenül végignézte az egész jelenetet a poros sikátor másik oldalán álló ketrec belsejéből. Az ádáz Rézbőrű a Sziklás-hegységből.

7. fejezet Alkonyatra a piactéren felállított lelátók zsúfolásig megteltek. Mintha nemcsak Denver városa, de egész Colorado eljött volna, hogy lássa Buck Buchannan ezredes vadnyugati showjának bemutatóját. Ahogy közeledett az idő, az előadók szíve egyre hevesebben vert. A társulat tapasztalt volt és tökéletesen magabiztos. De mégis feszülten, szinte gyermeki izgalommal várták a kezdést, hogy végre kiléphessenek a Hatalmas tömeg elé. Minden készen állt. A végső simítások zökkenőmentesen lezajlottak. Újra és újra ellenőrizték a lámpákat. A poros arénát fellocsolták. Az utolsó nézők is elfoglalták a helyüket, és izgatottan várták a show-t, melyben szerepelt egy előre ki nem hirdetett szám is. Az ovális arénára koromsötétség borult. Az emberek is sötétben ültek, csak a fellobbanó gyufaszálak fénye sziporkázott a lelátókon. A nézők zúgása vetélkedett a zenekarral, mely bevonulási indulókat játszott. És akkor... Felharsantak a fanfarok. Ugyanebben a pillanatban fényes kalciumlángok lobbantak, és beragyogták az üres arénát, melyre a magasból lassan vadnyugati zászlók ereszkedtek. A nézők elhallgattak. Minden fej egy irányba fordult. Minden szempár az aréna megvilágított, déli kapujára szegeződött. Hatalmas éljenzés és tapsvihar köszöntötte őt, a prérik nagy formátumú, idős urát, Buck Buchannan ezredest, amint vadul csillogó szemmel beügetett az arénába pompás, fehér ménjén. Az ezredes hófehér gabardinöltözéket viselt. Ingét és nadrágját sűrű rojtok és ezüsthímzések díszítették, ősz fején széles kari májú, fehér kalap. Elbűvölő fehér lova, Kapitány, legalább ilyen gondosan fel volt készítve. Hosszú sörényébe széles ezüstszalagok vegyültek, nyergét ezüstszegély díszítette. Az ezredes a hátsó lábára állította Kapitányt, majd felemelte fehér kalapját, és egy széles mozdulattal üdvözölte a közönséget. A hatalmas mén a hátsó lábán állva körbe-körbe forgott, mialatt lovasa katonásan egyenes háttal ült rajta. A tapsvihar nem akart szűnni. Az ezredes és Kapitány lába elé virágok hullottak, amint ló és lovas megkezdte körútját a ringben. Az ezredes egyik kezével lazán tartotta a kantárt, másikban a nagy kalappal integetett. A fehér mén közben ágaskodott, vágtázott és táncolt a zene ütemére. A közönséget annyira lenyűgözte az öreg showman és idomított, fehér lova, hogy egy perc is beletelt, mire észrevették az arénába bevonuló többi előadót. Buck Buchannan ezredes vadnyugati show-ja hivatalosan a kezdetét vette. A közönség visszafojtott lélegzettel figyelte az egymást sebesen követő attrakciókat. Lovasok vágtattak az arénába, majd a másik oldalon, közvetlenül a zsúfolt nézőtér előtt, nagyot rántva lovaik kantárán élesen jobbra fordultak. Néhány ló felágaskodott, mint korábban az ezredes ménje, mások lehajtották a fejüket, megint mások előre-hátra táncoltak. A mosolygó, integető sztárok egy teljes kört tettek, majd az ezredest követve eltávoztak a sötétbe, hogy helyet adjanak a társulat többi tagjának. Elsőként a nagy csengős kocsi érkezett, melyet az egyenként egy tonnát nyomó, híres, belga lovak vontattak. A csengők útközben hangosan csilingeltek. Aztán a hagyományos lovasfogatok következtek, melyek tökéletes nyolcast formáltak az arénában. Ezután jött az aranyozott oroszlánketrec, benne a morgó, felalá járkáló hegyioroszlánnal. Az oroszlánt más vadállatok követték. Ezután lovagoltak be az indiánok színes harci díszben, kezükben lándzsákkal, élükön Ősi Szemmel.

Az indiánokat a mexikói cowboyok követték hatalmas sombrerókban, majd a kozákok és bengáli lándzsa-sok, mind népviseletben. A nagy aréna hirtelen cowboyokkal, lovasokkal, bölényekkel, öszvérekkel és lovakkal telt meg. A sok száz ember és állat megdöbbentően ritmikusan haladt körbe az arénában, majd kivonultak a sötétbe. Nyomukban egy különleges szekér haladt, rajta a híres Mesterlövész, Texas Kate. Kate kocsija megállt az aréna közepén. A nő pisztolyt és puskát tartott a kezében. Mindig ő volt a nyitószám. Az ezredes már évekkel ezelőtt úgy állította össze a műsort, hogy az izgalom fokozatosan növekedjen. Jól tudta, hogy a lövöldözés és kiáltozás elbátortalanítja a közönség soraiban ülő gyerekeket és asszonyokat, ezért tette előre ezt a számot. Kate nagyon finoman kezdte. Először csak a pisztolyt használta. A dolog tökéletesen bevált. A fiatal gyermekek és ideges asszonyok nem láttak mást, csak egy mosolygó, ártalmatlan nőt, és ettől hamarosan megnyugodtak. Amikor Texas Kate megnyerte a bizalmukat, elővette a puskát, és egyre vadabbul tüzelt. Ügyesen készítette fel a nézőket a később következő, ijesztőbb attrakciókra. A tehetséges Texas Kate jó fél órán keresztül mutatta be tudását, melyhez foghatót a nézők még soha nem láthattak. A mosolygó, magabiztos asszony lőtt álló, mozgó és repülő tárgyakra, melyek mind felrobbantak. Saját rekordját is sikerült megdöntenie, amikor ötven felhajított üveglabdából negyvenkilencet talált el. Aztán élükre fordított kártyákra célzott harminc lépésről. A felhajított ezüst tízcenteseket is könnyedén kilyukasztotta. A közönségnek a szám befejezése tetszett a legjobban. Texas Kate csendes asszisztense, egy sovány, apró termetű cowboy, aki korábban a labdákat, kártyákat és tízcenteseket dobálta, félénken a reflektorfénybe lépett, és elővett egy doboz cigarettát. A kellékesek ezalatt a sötétben egy védőbarikádot gördítettek a háta mögé. Pici Jones valójában nem volt előadó, mégis segített Texas Kate számaiban. Két okból. Először is, mert a társulatban senki más nem vállalkozott erre a feladatra. Másodszor, mert minden lehetőséget megragadott, hogy Texas Kate közelében lehessen. Pici Jones titokban már több mint tíz éve szerelmes volt Kate-be. Sosem mondta meg neki, de gyanította, hogy a nő tudja. A baj csak az volt, hogy nem érdekelte. Kate még mindig egy másik férfira várt. Pici tudta, hogy sosem érhet az eltűnt Teddy Ray Worthington nyomába. Az ideiglenes barikád elé lépett, elővett egy megsodort cigarettát, a szájába dugta, és meggyújtotta. Texas Kate felemelte gyöngymarkolatú pisztolyait, megfordult, és tett ötven lépést. Aztán visszafordult, és villámsebesen leadott tíz lövést a két pisztolyból. Pici cigarettája minden dördüléskor rövidebb lett valamennyivel. Kate olyan gyorsan és olyan pontosan tüzelt, hogy a közönségnek sikítani sem maradt ideje a mutatvány befejezéséig. A tömeg még sokáig fütyült és ráadást követelt, de Texas Kate visszaszállt a kocsira, majd integetve eltűnt a reflektorok fényköréből. A taps végül abbamaradt. Mindenki csöndben várt. Ekkor valaki felkiáltott a nézőtéren. – Hol az a Szépség? Hozzátok a Szépséget! A lelátók egy másik szektorából csatlakozott valaki. – A Szépség! A Szépséget akarjuk! A Szépséget és a Szörnyeteget! – A Szépség és a Szörnyeteg! – kapcsolódtak be mások is a kántálásba. – A Szépség és a Szörnyeteg! A Szépség és a Szörnyeteg! A Szépség és a... Az arénát kiáltozó, kurjongató cowboyok, bőgő ökrök, vad lovak és vágtázó bivalyok töltötték meg. A lárma elnyomta a közönség zsivaját, és a látvány elterelte a nézők figyelmét. A levegőt lasszók szelték át, melyek az állatok lábára, nyakára, fülére és farkára tekeredtek. A fürge cowboyok egyik lóról a másikra, a lovakról a földre, a földről a lovakra ugráltak.

Ekkor rontottak be a lovas banditák, élükön a jóképű cherokee Kölyökkel. Ők voltak az igazi szám. Ezek a durva férfiak utolsó képviselői annak a generációnak, melyet lassanként lesöpört a prériről a fejlődés és civilizáció. A bemutató sziporkázó befejezéseként előadtak egy régi bekerítési jelenetet. Elvágtak néhány marhát a csordától, megkötözték és megbillogozták őket. Aztán hamarosan mindenki eltűnt a porfelhőben. Amikor a por elült és a taps alább hagyott, halkan megszólaltak a dobok. Büszke rézbőrűek vonultak az aréna közepére. A dobverés fokozatosan erősödött és gyorsult. Lándzsák emelkedtek a magasba, a szellő színes tollakat és fejdíszeket lobogtatott. Az öreg törzsfőnökök és harcosaik megkezdték törzsi táncaikat, s a taps viharossá fokozódott. De a közönség figyelmét csak rövid időre kötötte le az indiánok színpompás ceremóniája. Az az indián, akit a leginkább látni akartak, nem táncolt a többiek közt. Nem volt az arénában. A Rézbőrűt a Sziklás-hegységből sehol sem lehetett látni. Amilyen gyorsan megjelentek, az indiánok olyan sebesen kitáncoltak az arénából. A dobverés elhalkult. A nézőtérre ismét csönd telepedett. És sötétség, mert a kalciumlámpákat eloltották. Teltek a másodpercek. A sötét aréna közepén hirtelen megjelent egy apró, kék fénysugár. Aztán a fénykör kitágult. Az erősödő reflektorfény ekkor egy lovasra vetült. Egy törékeny, fekete hajú nőre, és egy csillogó szőrű, fekete ménre. A lovasa mozdulatlanul állt. A nő haját és a ló sörényét borzoló enyhe keleti széltől eltekintve pontosan olyanok voltak, mint egy hihetetlenül élethű szobor. A tökéletes, sápadt arcú nő elmosolyodott, és a megszédült tömeg lassan felállt. – A Szépség! – kiáltották. – A Szépség! A Szépség! Diane több volt, mint látványosság. Fekete szaténingben és testhez simuló, fekete bőrnadrágjában maga volt a vadnyugat királynője. A közönség soraiban minden nő irigyelte, és minden férfi róla álmodott. Azonnal belekezdett a számába. A zaj elhalt, és Bajnok vágtázni kezdett az arénában. Amikor elérte legnagyobb sebességét, Diane talpra ugrott a hátán. A következő félórában teljes mértékben birtokolta a közönség figyelmét. A földre ugrott a sebesen száguldó lóról, majd vissza a hátára, a nyaka alá csúszott, és olyan dolgokat művelt, melyekről mindaddig senki sem gondolta volna, hogy lehetséges. Elővette lasszóját, és a mén nyakára, hasára, fülére, farkára vetette. Aztán a nézők legnagyobb döbbenetére a lasszóval betűnként a levegőbe írta saját nevét. Végül az éljenző nézők közé hajította a lasszót. Fölült Bajnokra, balra fordította, és elkezdte utolsó számát, a lovas bukfencet. Az arénából kivezető útját hangos taps, füttykoncert és kiáltozás kísérte. Odakint kimerültén lecsúszott Bajnok hátáról, a kantárt az egyik cowboy kezébe nyomta, és figyelte a távolodó állatot. A félhomályban a háta nekiütközött valaminek. Megfordult, és rájött, hogy a Rézbőrű ketrece az. Tekintete egy pillanatra találkozott a teremtmény tekintetével. Összerezzent. Aztán a ketrecet eltolták, Diane pedig csak állt, nézett, és ostobán rémültnek érezte magát. Ekkor a tömeg moraja vonta magára a figyelmét. – A Rézbőrű! A Szörnyeteg! Itt a Szörnyeteg! Diane felsóhajtott, megcsóválta a fejét, és elindult felé. Aztán meggondolta magát. Gyorsan körülnézett, felmászott az aréna magas kerítésére, és megdöbbent a látványtól. Leatherwood testvérek lassan körbevontatták a ketrecet az aréna pereme mentén. Néhány méterenként megálltak, és megkérdezték a közönségtől, van-e valaki, aki közelebbről is szemügyre akarja venni az ádáz fenevadat.

Diane meglepve tapasztalta, hogy főként a lányok állnak fel és gyűlnek össze a ketrec körül. Undorodva figyelte a fiatal, öreg, csinos és csúnya, idegesen nevetgélő asszonyokat. Egyáltalán nem taszította őket a szinte meztelen fenevad látványa. Diane hátán végigfutott a hideg az egymással szó szerint verekedő asszonyok láttán. A gyönyörű teremtményből szexualitás és rejtelmesség keveréke sugárzott. Ez vonzotta a ketrechez azokat az ostoba nőket. Diane fel volt háborodva. De nem ment el. Tovább ült a fakerítés tetején, és alig akart hinni a szemének, amikor egy láthatóan jó családból származó, csinos leány kivette hajából a szalagot, és a teremtmény ketrecébe dobta. Aztán egy ostoba, szőke lány letépte ruhájának gallérjáról az egyik igazgyöngy gombot, a tenyerére tette, és a rácson keresztül benyújtotta a ketrecbe. Diane lélegzet-visszafojtva várta, hogy a vadember megragadja a lány kezét, és durván a rácshoz rántsa. A Rézbőrű nem mozdult. Nem kapott a szőke nő után, és nem vette el a felajánlott gyöngygombot. Csak izzó gyűlölettel nézte az ostoba teremtményt. Ekkor a ketrecét továbbgördítették. A szőke lány hozzávágta a gombot, majd visszament a helyére. Diane fellélegzett. A ketrec végül megtett egy teljes kört. Most ismét az aréna bejáratánál állt. Diane megfigyelőhelyéről jól látta a Rézbőrűt. Nagyon mérgesnek látszott, mintha mélységesen neheztelne, amiért úgy mutogatják, mint egy állatot. Diane lesütötte a tekintetét. Alig várta már, hogy a ketrecét kitolják a reflektorfényből. De mire vártak? Miért álltak meg a bejárat előtt? Aztán rájött. Davey Leatherwood kinyitotta a ketrec ajtaját, és szabadon engedte a Rézbőrűt. Ekkor Davey és a közönség legnagyobb döbbenetére a fenevad nekiesett, és ütni kezdte. A villámsebes indián egy pillanat alatt a földre teperte a nagydarab férfit. Öklével az arcát ütötte, és Leatherwood hamarosan vérezni kezdett. Az asszonyok sikítoztak, a férfiak kiabáltak. Danny Leatherwood gyorsan lerántotta öccséről a Rézbőrűt, majd felnézett és elmosolyodott, mintha mindez része lett volna a műsornak. De mosolya hamar lehervadt, mert a Rézbőrű kiszabadult a szorításából, megperdült és teljes erőből állba vágta. Leatherwood térdre rogyott. Mielőtt a két fivér bármit tehetett volna, a Rézbőrű rohanni kezdett. A közönség izgatottan és rémülten kiáltozott. A vadember már majdnem elérte az északi kerítést, amikor a cherokee Kölyök és a felfegyverzett lovas banditák belovagoltak az arénába. A Rézbőrűnek nem volt esélye. A lovas banditák lerohanták, de előtte eljátszadoztak vele, mint a macska az egérrel. A felbőszült Rézbőrű fel-alá rohangált az arénában, a lovasok pedig nevetve, kurjongatva hagyták, hogy minden alkalommal úgy érezze, majdnem megmenekült. Végül elfogták. A kimerült, ziháló, izzadó Rézbőrűre a cherokee Kölyök vetette ki lasszóját. Ekkor nekiestek a felbőszült Leatherwood fivérek. – Most próbálj megütni, te rohadék! – tartotta közel Danny Leatherwood az állát. A megkötözött Rézbőrű ekkor megharapta. Danny Leatherwood fájdalmasan felüvöltött, és vérző fülcimpájához kapott. A közönség felmorajlott. A cherokee Kölyök gyorsan leszállt a lováról, a vastag láncokat a Rézbőrű kezére és lábára erősítette, aztán. visszavonszolta a ketrecbe. Diane mozdulatlanul ült az aréna kerítésének tetején. Majdnem rosszul lett. De a közönségnek tetszett a mutatvány.

8. fejezet Az előadás után az ezredes és Mrs. Buchannan egy szabadtéri estélyt rendezett a társulat számára. Az ünnepség legalább annyira jól sikerült, mint a show. Mire az előadók megfürödtek, átöltöztek és visszaballagtak az estélyre, a társulat tehetséges kellékesei csodálatos módon átalakították a poros arénát, mely most alig hasonlított önmagára. A földön sima táncparkett épült virágokkal szegélyezve, és a parkett mellett egy emelvény készült a Cowboy Band számára. Az arénát körülvevő kalciumlámpák fényerejét alacsonyra vették, a bejárati kapunál pedig felállítottak egy hosszú bárasztalt. Az asztal mögött Pici – szájában az elmaradhatatlan cigarettával – és a fehér kötényt viselő Ősi Szem töltötték az italokat. Diane épp akkor érkezett, amikor a Cowboy Band játszani kezdett. Mosolyogva átölelte az ezredest, gratulált az előadás sikeréhez – két év óta ez volt a legnagyobb siker –, majd lehajolt, és megcsókolta nagyanyja arcát. Az őszinte és aggódó Ruth Buchannan megsimogatta Diane karcsú hátát, és a fülébe súgott. – Csodásan nézel ki, drágám, de bajba kerülhetsz, ha ebben a ruhában forgolódsz azok közt a vad lovas banditák közt. – Tudok magamra vigyázni, nagyi – súgta Diane, majd kibontakozott nagyanyja karjából, és elindult a bárasztal felé. Tudta, miért aggódik a nagyanyja. A sárga mintás svájci ruha csinos volt és nagyon divatos, de a kivágás talán túl merésznek tűnt itt, a határvidéken. A kifinomult, washingtoni diplomáciai körökben viszont semmiféle feltűnést nem keltett. Diane megvonta a vállát, és a hosszú asztalhoz lépett. – Egy hölgyet már ki sem szolgálnak errefelé? – csapott öklével a faasztalra, – Hogy gondol ilyet, Miss Diane? Mit parancsol? – kérdezte Pici, a cigarettafüsttől hunyorogva. De mielőtt felelhetett volna, Ősi Szem megszólalt. – Egy gyömbérszörpöt Kicsi Bucknak! – És a fényes asztalon Diane-hoz csúsztatta a jéghideg üveget. Diane megcsóválta a fejét, és elvette az üveget. – Senki nem hajlandó ebben a társulatban úgy bánni velem, mint egy felnőtt nővel? – Én igen – felelte egy mély hang a háta mögül. Diane gyorsan megfordult, és egyenesen a cherokee Kölyök széles mellkasába ütközött. A nyitott üvegből kilöttyent a gyömbérszörp, és a férfi fehér ingére fröccsent. – Ó, Istenem... sajnálom – mentegetőzött Diane, majd elővett egy sárga zsebkendőt, és ügyetlenül törölgetni kezdte a foltot. – Végtelenül sajnálom. A Kölyök elmosolyodott. – Megbocsájtok, ha megtesz nekem egy apró szívességet. Diane a szemébe nézett. – Bármit. – Táncoljon velem – mondta a férfi, s elvette tőle az üveget és a zsebkendőt. – Azt hiszem, ez a legkevesebb, amit tehetek. – A legeslegkevesebb. A Kölyök félretette az üveget, felszárította ingéről az utolsó cseppeket, majd a táncpavilonhoz vezette Diane-t. Diane hagyta, hogy a Kölyök átölelje, és órák múltán is vele táncolt, amikor a zenekar az utolsó számot játszotta. A Kölyök egyetlen percre sem engedte el maga mellől. Azokat a cowboyokat, akik megpróbálták lekérni Diane-t, udvariasan de határozottan elküldte. Amikor az estély véget ért, nem kért engedélyt, hogy a szállására kísérje Diane-t. Egyszerűen megtette. Az ajtóban a Kölyök megszólalt. – Ismét látni akarom. Diane megfordult, és a szemébe nézett. – A körülményeket tekintve nehéz elképzelni, hogy ne lásson ismét, nem gondolja? – Tudja, mire gondolok – lépett közelebb a férfi.

– Igen – felelte Diane. – Tudom. Alaposan szemügyre vette a Kölyköt. A holdfény ragyogott sötétszőke haján. Zöld szeme érdeklődve fürkészte Diane-t. Széles váll- és mellizmai kidagadtak a fehér ing alatt. A Kölyök nagyon vonzó férfi volt, és Diane örült volna, ha valaki megmutatja neki a várost. A Kölyök izmos mellkasára tette a kezét. – Úgy hallottam, a Brown palotában lehet kerékpárt kölcsönözni. Elmehetnénk valahová a napokban. A Kölyök megszorította Diane kezét. – Reggel magáért jövök. Pontban kilenckor. – Közel hajolt, megcsókolta Diane arcát, jó éjszakát kívánt, és elment. Diane a holdfényben állva figyelte a távolodó férfit. Tökéletes kísérőnek ígérkezett: jóképű volt, rokonszenves és kitűnő táncos. Mégis, miután eltűnt, Diane azonnal elfelejtette. Megfordult, hogy belépjen a kocsiba, aztán meggondolta magát. Már nagyon későre járt, mégsem volt álmos. Ha most bemenne, csak megzavarná a szunyókáló Kate-et. Diane sóhajtott, leült a lépcsőre, lerúgta lábáról a fekete tánccipőket, és átölelte a térdét. Aztán kibontotta a haját, és hagyta, hogy a hosszú fürtök meztelen vállára omoljanak. Hátrahajtotta a fejét, és az égre nézett. Mély lélegzetet vett, figyelte az ezüstös holdat és a fényes, pislákoló csillagokat. Hirtelen hatalmába kerítette az az érzés, mely oly sokszor tört rá gyermekkorában, amikor az ezredes észak-arizonai farmján feküdt a füvön, és az éjjeli eget bámulta. Az az álmodozó érzés. Nyugtalan. Sóvárgó. Diane ismét sóhajtott, és az estre emlékezett. A nevetésre, a zenére és a táncra. A sikeres előadásra, melytől hatalmas bevételt remélt. A showt megelőző izgalomra, a tapsvihar hangjára, a többi előadó műsorára... a többi... Hirtelen eszébe jutott a Rézbőrű, és minden gondolatát félresöpörte. Ismét látta az ostoba asszonyokat, amint a ketrechez rohannak, majd amint a szerencsétlen teremtmény fel-alá futkos az arénában a menekülés reményében. Diane kifújta a levegőt. Vajon mit csinált a Rézbőrű, mialatt ő és a többiek táncoltak és szórakoztak? Vajon ő is hallotta a zenét és a nevetést? Mit csinálhat most? Vajon még mindig nyugtalanul járkál a ketrecben? Vagy mélyen alszik? Talán egy másik életről álmodik? Egy életről, mely sokkal jobban illik vad természetéhez? Diane felállt. Fáradtan végignézett a vasúti kocsik során. Minden sötét volt. Mindenki aludt. Ilyen esélye nem adódik még egyszer. A cipőjére pillantott, aztán hirtelen úgy döntött, gyorsabban és halkabban tud mozogni mezítláb. Ezért lehúzta lábáról a hosszú selyemharisnyát, és beledugta a cipőbe. Lelépett a lépcsőről. Ismét körülnézett, nagy levegőt vett, felemelte szoknyája szélét, és teljes erejéből futni kezdett a sötét aréna irányába, majd a magas keríts mentén megkerülte. Ezúttal bölcsen úgy döntött, elkerüli a lovak istállóját. Így öt perccel tovább tartott az út, de nem izgatta fel a lovakat. Végül megpillantotta a dupla ketrecet. Most, hogy a cél csak ötvenyardnyira volt, Diane elbizonytalanodott. Mit keres ő itt? Éjfél is elmúlt már. Az ágyában kellene feküdnie, biztonságban, nem itt bolyongani az állatok között Mi lesz, ha valaki meglátja? Csak állt, izgatottan, zavartan, s közben önmagával vitatkozott. A Rézbőrű mágikus erővel vonzotta. Úgy érezte, nem hagyhatja ki ezt a lehetőséget. Hiszen senki sem volta közelben. Diane kalapáló szívvel, lábujjhegyre állva, óvatosan közeledett. Néhány másodperc múlva a dupla ketrec előtt állt, és hihetetlenül megkönnyebbült, amikor rájött, hogy a hegyioroszlán és a férfi békésen alszik, így mindkettőt kényelmesen megfigyelhette.

Először a nagymacska felé fordult, és azonnal elmosolyodott. Az ádáz oroszlán teljesen ártalmatlannak tűnt, ahogy a hátán feküdt, mancsaival az ég felé. Diane ostoba vágyat érzett, hogy benyúljon a ketrecbe, és megsimogassa a fehér bundát az állat hasán. De okosabb volt annál, semhogy megpróbálja. Bár a hatalmas, gyönyörű macska álmában olyan szelídnek tűnt, mint egy kiscica, valójában rendkívül veszélyes volt. „Sose ébreszd fel az alvó oroszlánt!” – jutott eszébe az ismerős közmondás. Lassan a Rézbőrű ketrece mellé lépett. Hosszú ideig nézte élvezettel az előtte elterülő, szunyókáló, ádáz férfit. Aztán zavartan elmosolyodott. Érezte, hogy bűnös dolog ilyen élvezettel szemlélni ezt a gyönyörű teremtményt, mely egy másik fajhoz tartozik. A férfi is a hátán feküdt. Markáns, ádáz arca most szinte gyermekien szelídnek tűnt. Diane tekintete továbbsiklott meztelen felsőtestére, széle vállára és izmos karjára. Mellkasa sima volt, hasa lapos, szinte homorú. Diane nagyot nyelt. A teremtmény apró ágyékkötője teljesen fedetlenül hagyta köldökét, mely alól sűrű, fekete szőr csíkja indult lefelé. Diane csak egyetlen pillantást vetett a puha bőr alatt rejtőző ágyékra, majd tekintete továbbsiklott a tökéletesen megformált láb mentén. A férfi egyik lábát behajlította, sarka a padlóra szórt szalmán pihent. A másik láb teljesen ki volt nyújtva. Diane tekintete lassan végigkúszott a kemény combon, a térden, a lábfejig. Aztán megfordult, és még lassabban visszavándorolt Leplezetlen érdeklődéssel fedezte fel, hogy a férfi kőkemény combja végig egyforma árnyalatú, még ott is, ahol a csípőízülethez kapcsolódik. Egész teste aranylóan barna volt. Diane meg mert volna esküdni rá, hogy ha benyúlna a ketrecbe, óvatosan megrántaná a vékony zsinórt, mely körülfogja a férfi csípőjét, majd visszahajtaná az ágyékkötőt, az alatta rejtőző testrész épp ilyen árnyalatú lenne. A tarkója hirtelen libabőrös lett. Kísérteties érzés kerítette hatalmába, mintha a teremtmény figyelné. Azonnal elvörösödött szégyenében. Felkapta a fejét. A férfi szemébe nézett. És jéggé dermedt. A Rézbőrű szeme nyitva volt. Mindeddig testének egyetlen izma sem rezdült, de sötét szeme nyitva volt, és Diane-re szegeződött. Diane lelkében bűntudat és félelem hadakozott. Vajon mióta van ébren? Látta, amint Diane szégyentelenül végigméri a testét? Diane beszélni próbált, de nem tudott. Reszketni kezdett. Átölelte magát. A Rézbőrű fekete, tiszta és hihetetlenül nyugodt szemében gyűlölet izzott. Fogsora csillogott a sötétben, és Diane hátán végigfutott a hideg. Amióta felébredt, forró haragot sugárzott. És valami mást is. Egyfajta sötét, szinte mitikus érzékiséget. Diane rémülten megperdült, rohanni kezdett, és megesküdött, hogy soha többé nem megy a teremtmény közelébe. Soha!

9. fejezet Diane és a cherokee Kölyök bérelt kerékpárjaikon egészen a Platte-folyó és a Cherry-patak találkozásáig karikáztak. Az út első szakaszát nyugodtan, kényelmesen tették meg. Ekkor a Kölyök elkövette azt a hibát, hogy Diane-t versenyre hívta ki. A versenykedvelő, fiatal nő nem vesztegette az időt. Fogait összeszorította, és mintha az ördög kergetné, vadul pedálozni kezdett a poros úton. Alaposan rávert a Kölyökre, majd amikor egy árnyas, füves tisztásra ért a sebes folyású Cherry-patak mellett, megállt. Kimerültén leszállt a kerékpárról, a fűre dobta, aztán ő is mellé feküdt, és azonnal a hátára fordult. Diadalittasan felkacagott, felemelte a karját, és mélyeket lélegzett. Nagyot sóhajtott. Élvezte a tájat, a meleg, gyönyörű reggelt. Amikor megpillantotta a zihálva, inogva, erőlködve közeledő Kölyköt, ismét felkacagott. A férfi néhány lépésnyire megállt, átvetette lábát a kerékpáron, és hagyta, hogy az eldőljön. Aztán izzadó nyakkal és homlokkal Diane-hoz lépett. Lenézett, izmos alkarjával megtörölte a homlokát, és Diane mellé térdelt. – Győztem – mondta Diane mosolyogva. – Győztem. – Nem – felelte a férfi levegő után kapkodva, majd hasra feküdt Diane mellett. – Én győztem. – Maga? Ezt meg honnan veszi? – Annyira szeretett volna legyőzni, hogy majdnem halálra hajszolta magát – felelte a Kölyök még mindig zakatoló szívvel. – Úgy? Hát maga? A férfi megcsóválta a fejét, és elvigyorodott. Aztán felemelte a kezét, és mutatóujját Diane alsó ajkához érintette. – Most annyira kimerült, hogy azt teszek magával, amit akarok. Túl gyenge ahhoz, hogy ellenálljon. – Erre ne is számítson – felelte Diane, s tovább mosolygott. – Meg fogom csókolni, Diane Buchannan – figyelmeztette a Kölyök ugyanolyan nyugodtan mosolyogva. – Tudom – felelte Diane, és a férfi zöld szemébe nézett. A Kölyök gyengéden átölelte a derekát, aztán hozzá hajolt, és forrón, mohón megcsókolta. Diane karja nem mozdult; nem ölelte át a férfi nyakát. De viszonozta a csókot, fejét kissé elfordította, és ajkát elernyesztette. Amikor a Kölyök felemelte szőke fejét, Diane eltolta magától a széles mellkast, és megszólalt. – Éhen halok. Menjünk át Pell halászcsárdájába ebédelni. Talpra ugrott, de a Kölyök ülve maradt. Megdöbbentette a nő viselkedésében beálló hirtelen változás, és csalódott volt, amiért a csókjának hatása nem volt elég hosszú életű. Megszokta, hogy a nők sóhajtoznak és elájulnak az érintésétől. Nyugtalanító érzése támadt. Mintha ez a túlságosan is független, fekete hajú szépség a bolondját akarná járatni vele. Ez bosszantotta. Érezte, hogy elönti a vágy, hogy szeretné lerántani Diane-t arról az átkozott bicikliről, leteperni a fűre és addig csókolni, amíg a nő sóhajtozni nem kezd és a nevét kiáltja gyönyörében. De nem tehette meg. Le kellett nyelnie a büszkeségét, és kénytelen volt türelmesen, időt nem kímélve udvarolni. Ez a nő nem olyan volt, mint a többi, mint azok, akikkel csak le akart feküdni. Ő Diane Buchannan volt, az ezredes egyetlen unokája. És úgy tűnt, a szívtelen kis boszorkány élvezte, ha játszhat. Nos, hadd játsszon, gondolta a Kölyök. Elmosolyodott, felállt, lesöpörte nadrágjáról a rátapadt fűszálakat, és a kerékpárjához sietett, hogy mielőbb utolérje a gyönyörű, őrjítő nőt. Elhatározta, hogy életében először úgy fog viselkedni, mint egy úriember, Az ezredes nagyon kedvelte. A társulatnál töltött két év során Buchannan ezredes végtelenül elnézően bánt vele, és nemegyszer segítette ki meleg

helyzetekből. Ilyenkor csak nevetett, hátba veregette, és így szólt: – Kölyök, pontosan olyan vagy, mint én voltam fiatal koromban. Mielőtt elvettem az én édes Ruthie-mat, magam is igazi fenegyerek voltam. Miközben az utcán pedálozott, a Kölyök terveket szőtt. Terveket a kacagó, fiatal nőről, aki előtte karikázott. Attól a perctől kezdve, hogy a társulathoz csatlakozott, alig várta a pillanatot, amikor az ezredes és Mrs. Buchannan annyira megöregszik, hogy már nem utazgathat. Nem sokkal az után, hogy találkozott a bájos Diane-nal, a korosodó pár unokájával és egyetlen örökösével, csak arra tudott gondolni, hogy ha elvenné Diane-t, akkor az öreg hamarabb félreállna. A gondolat több szempontból is csábította. Diane valóban nagyon szép volt. A Kölyök biztosra vette, hogy hamar megszelídítené, és olyan feleséget faragna belőle, amilyenről minden férfi álmodik. Édeset. Szenvedélyeset. Hűségeset. Türelmeset. Engedelmeset. Aki szemet huny férje ballépései felett. Ez a megoldás. Akkor a lánnyal együtt a show is az övé lesz. Diane mellé karikázott, ránézett, a férfi pedig elővette legmegnyerőbb mosolyát. – Diane, én nem akartam... nem akartam rád ijeszteni. Diane felvonta tökéletesen ívelt szemöldökét, és felkacagott. – Kölyök, te akkor sem tudnál megijeszteni, ha akarnál! A férfi döbbenten hallgatta a nem várt választ, de úgy érezte, jobb, ha elleplezi sértettségét. Útban a város felé keveset beszélt, és mindent elkövetett, hogy megnyerő legyen. Pell halászcsárdájában elfogyasztották a kiadós ebédet, majd visszaindultak a piactérre. Diane nem szándékosan indult a Rézbőrű ketrece felé. Legalábbis így hitte. De néhány perccel azután, hogy elérték a piacteret, egyenesen a ketrec felé vette az irányt, és tekintete a teremtményt kereste. Leszállt a kerékpárról, és bekukucskált a ketrecbe. – Hát nem pompás? – kérdezte a Kölyök a háta mögül. Ellökte a kerékpárt, és Diane mellé lépett. – Igazi atavizmus. Egy mocskos, tudatlan, kőkorszaki Neandervölgyi. A ketrec árnyékos végében fekvő Rézbőrű egy unott pillantást vetett rájuk, ásított, szétvetette a lábát, és feje mögött összekulcsolta a kezét. Diane, sose gyere a közelébe nélkülem – figyelt a Kölyök. – Ha esetleg elszabadul... – Úgy lesz – motyogta Diane, szemét le nem véve nyugodt Rézbőrűről. A lény arca semmiféle nem tükrözött. Lehet, hogy nem is voltak. Hogy nem érdekelte semmi? Diane azon kapta magát, hogy nagyon szeretné valamivel felingerelni. Kiváltani belőle valamilyen érzelmet. Közelebb lépett a Kölyökhöz, megfogta kemény bicepszét, és megszólalt. – Nagyon élveztem ezt a reggelt. És te, Kölyök? Nagyszerű érzés volt elszökni a többiektől. Csak mi ketten. – Hangja halk volt és mézédes. – Hogyne – felelte a férfi boldogan, de zavartan. – Csak az a baj, hogy nem tartott túl sokáig. Diane sokat sejtetően elmosolyodott, és fejét a férfi vállára hajtotta. Most szívesen flörtölt a Kölyökkel, nem úgy, mint reggel. Halkan fölkacagott, megszorította vastag karját, és közelebb húzódott. Aztán a szemébe nézett, lábujjhegyre állt, és a fülébe súgott, hogy a teremtmény ne hallhassa. Valójában nem mondott semmi fontosat, de a megtermett, szőke férfi elmosolyodott, és elégedetten bólintott. Miközben így sugdolóztak és nevetgéltek, Diane titokban kíváncsi pillantásokat vetett a ketrecbe zárt teremtményre. A férfi szeme csukva volt, meztelen válla ritmikusan emelkedett és süllyedt. Diane csalódott volt. A vadember mélyen aludt! Hirtelen elhúzódott a Kölyöktől, és megszólalt. – Későre jár. Azonnal a szállásomra kell mennem.

A Kölyköt zavarba ejtette Diane hirtelen hangulatváltozása. – Diane... várj, én... én elkísérlek. – Nem – szakította félbe Diane. – Vissza kell vinned a kerékpárokat. Igaz? – Azzal megfordult, és elment. A homlokát ráncoló Kölyök a fejét vakargatta, utána kiáltott. – Van kedved velem vacsorázni a mai előadás után? – Nem jött válasz. – Kérlek, Diane! Vacsorázz velem! – Rendben – kiáltott vissza Diane anélkül, hogy megfordult volna. A cherokee Kölyök mindent elkövetett, hogy imponáljon a gyönyörű Diane Buchannannak. Minden szabadidejét azzal töltötte, hogy elkápráztassa és lenyűgözze férfiúi bájaival. Egyik délután kocsikázni vitte a városi parkba. Másnap felvitte a hegyekbe, ahol egy gyönyörű tisztáson piknikeztek, ezerlábnyira a város fölött. Máskor az utcákon sétáltak és a kirakatokat nézegették. Diane nem olyan volt, mint a többi lány a társulatnál. Nem vonszolta be a finom üzletekbe, remélve, hogy a férfi majd mindent kifizet helyette. Beérte a kirakatok nézegetésével. Ezt nagyon frissítő szórakozásnak találta. A Kölyök Denver legelragadóbb éttermeibe vitte, olyanokba, mint az intim étkezőszalonokkal ellátott, elegáns Tortini, a Brown palotában található sötét, meghitt Hajóbár, és a Hotel Windsor fényűzőén berendezett, márványpadlós, brüsszeli szőnyeggel borított, kézzel faragott bútorzatú étterme. Ellátogattak a Tarbor operaházba, bebarangolták a Richthofen kastélyt, melyet a porosz származású Walton von Richthofen báró építtetett merő szeszélyből. Megtekintették a hatalmas Tivoli Union serfőzdét, a McMahan's patikában kipróbálták az orrfacsaró tüsszentőporokat, megnéztek egy délutáni előadást a Broadway Színházban, és az egyik fellépés után ruletteztek a sikkes Inter-Ocean klubban. A bátor és jól informált Diane megpróbálta rábeszélni a Kölyköt, hogy vigye el Denver piroslámpás negyedébe. A férfi persze visszautasította. Diane csalódott volt. Hallott már Mattié Silksről, Jennie Rogersről, mindent megtett volna, hogy legalább kívülről pillantást vethessen a tarka Market Street-i épületekre. – Te már jártál ott? – kérdezte a Kölyöktől. – Természetesen nem – felelte gyorsan a férfi, remélve, hogy nem vörösödött el túlságosan. Magában elvigyorodott, mert eszébe jutott Jennie Rogers kuplerája és az aranytrón. A cherokee Kölyök Diane-t érzelmes ajándékokkal, bókokkal halmozta el, és annyi figyelemmel, amennyivel még életében egyetlen nőt sem. De Diane Buchannannak nehéz volt imponálni. Nem az a fajta kedves, falusi lány volt, aki csillogó szemmel szegődött a társulathoz, romantikus ábrándokkal, szívében kalandvággyal. Diane Buchannan „az úton nőtt fel”. Ötéves korától kezdve magántanárok tanították. Beutazta a világot, befolyásos emberekkel ismerkedett meg, lovagolt Viktória királynő térdén. Amikor felnőtt, több tucat jóképű, gazdag fiatalember versengett a kegyeiért. Nem omlott a Kölyök karjába, ahogy az várta volna. De a férfinak egyáltalán nem állt szándékában feladni. A tét túl nagy volt. Buchannan ezredes szorosan a sarkában járt. De a Kölyöknek sikerült port hinteni az öreg szemébe. Amit a múltjáról mondott az ezredesnek, szinte mind mese volt. A hazugságok könnyen jöttek, hiszen a Kölyök egész életében nagy sikerrel alkalmazta azokat, így az ezredes nem láthatta, milyen ember is valójában Philip Lowery – a cherokee Kölyök. Törtető volt, önző, és nem becsülte sokra a társait. Valóban minden megvolt benne, ami a sikerhez szükséges. Az öreg showman észrevette, hogy a fiatal párt szinte szét sem lehet választani. Elégedett volt. Örült, hogy túlságosan kalandvágyó, makacs unokájának végre bekötik a fejét. Egy alkalommal a Kölyökre kacsintott, és ezt a tanácsot adta neki:

– Diane Buchannant csak egy vasakaratú, erős szívű, figyelmes férfi képes megszelídíteni.

10. fejezet Diane egyszerűen képtelen volt kiverni a fejéből a Rézbőrűt. Minden alkalmat megragadott, hogy elmehessen a ketrece mellett. Lehet, hogy vad volt és veszélyes, de csodálatos emberpéldány, és Diane rémülten ébredt rá, hogy a férfi izgató hatást gyakorol rá. Megpróbálta bebeszélni magának, hogy ez csak ártatlan elragadtatás, olyasféle, amilyet a homokszínű hegyioroszlán iránt érzett. De titokban beismerte, hogy a férfi pillantása néha teljesen lefegyverzi. Vajon mit jelent ez? Mit forgathat a fejében? Néha megesett – amikor különösen kíváncsinak és bátornak érezte magát –, hogy megállt, egészen közel lépett a rácshoz, és alaposan szemügyre vette a férfit, akit ez néha mintha szórakoztatott volna, máskor bosszantotta. És Diane meg mert volna esküdni rá, hogy egyes esetekben a Rézbőrűt már a puszta jelenléte is értelmetlen haragra gerjesztette. Hétfő reggel. Diane nagyon korán kelt. Első gondolata a Rézbőrű volt. Sietve felöltözött, és napkelte után nem sokkal leballagott az állatketrecekhez. A Rézbőrű ketrecét éppen fellocsolták. A csőkezelő. nem sokat törődött a bent tartózkodóval, az erős slagot, egyenesen ráirányította. Diane döbbenten figyelte, amint az intenzív vízsugár a ketrec közepéhez szegezi a Rézbőrűt. Szétterpesztett lábbal állt, kezét ökölbe szorította, szemét lehunyta, fejét oldalra fordította, miközben a vízsugár olyan erővel zúdult meztelen mellkasára és hasára, ami egy kisebb termetű embert elsodort volna. De nem ezt a gyönyörű fenevadat. Teste meg se rezzent. Nem adott ki hangot, és nem próbált elmenekülni a vízsugár támadása elől. Diane zakatoló szívvel figyelte a büszke vadat, amint némán tűri a kegyetlen és szükségtelen büntetést. Aztán felkiáltott. A csőkezelő elzárta a vizet. A vad nedves szempillái felnyíltak. – Tegye le azt a csövet, és tűnjön innen! – rivallt rá Diane a felelőtlen munkásra. A férfi vállat vont, letette a csövet, megfordult, és a fejét csóválva elment. Diane a ketrechez lépett. Ekkor a vad, aki mindeddig szenvtelen ül tűrt, és még csak a kezét sem emelte fel, hogy elhárítsa a vízsugarat, hirtelen haragra gerjedt. És haragjának egyetlen célpontja Diane volt. Diane, aki az ő érdekében avatkozott be, döbbenten figyelte a morgó, láncait tépő férfit. Szemében gonosz, ádáz tűz égett, fogai rémítően villogtak. Fel-alá járkált a ketrecben. Megragadta a hideg rudakat, és emberfeletti erővel tépni kezdte őket, miközben bicepsze kidagadt, homlokán lüktettek az erek, arca pedig skarlátvörös lett a haragtól. Barbár viselkedése a hegyioroszlánt is felzaklatta. A nagymacska őrjöngött. Vicsorogni kezdett, és halálos mancsával a ketrecen kívül hadonászott, mintha darabokra akarná tépni Diane-t. Diane mozdulni sem tudott. A ába a földbe gyökerezett. Ismét a Rézbőrű ragadozó szemébe nézett. A sötét, állati szem most fenyegetően villogott, és Diane határozottan érezte, hogy mindezt az ő jelenléte váltotta ki.

A Rézbőrű lassan kezdett megnyugodni. Visszahúzódott a ketrec távolabbi sarkába, aztán lassan leereszkedett a földre. Térdét behajlította, és a falnak támaszkodott. Sötét arcáról, karcsú testéről, hosszú szempilláiról, törött orráról és fülcimpáiról vízcseppek patakzottak. Fölemelte a kezét, hátrasimította dús, nedves haját, és csuklóján megcsillant az ezüst karperec. Aztán nem mozdult. Úgy maradt. Komoran, csöndesen, megközelíthetetlenül. A hegyioroszlán még egyet mordult, majd felségesen megfordult, és kényelmesen elvonult. Kinyújtotta mancsait, fejét felemelte, és lefeküdt a ketrec túlsó végében. Arányló tekintetét a másik ketrecbe zárt férfira szegezte. Aztán nagyon mély hangon, panaszosán felmordult, mintha meg akarná vigasztalni a másik ketrecben szomorkodó vadat. Diane döbbenten hátralépett. Megfordult, és elindult. Egyenesen nagyszüleinek kocsija felé sietett. Határozott. Meg fogja kérni az ezredest, hogy engedje szabadon a Rézbőrűt. Helytelen volt itt tartani. Most látta csak tisztán, mennyire lezüllött a társulat. Elcsépelt volt és hamis. Egy önparódia. A bizarr hajtóvadászatot a Rézbőrű után a kétségbeesés szülte, nem a szabad választás. Túl patetikus volt a show dicső múltjához. És Diane mindezt el akarta mondani az ezredesek. Méghozzá azonnal. Hangosan kopogott. Az ajtó kinyílt, és nagyanyja állt előtte. – Jó reggelt, nagyi – mosolygott Diane az apró, ősz hajú asszonyra. – Tudom, hogy nagyon korán van, de beszélnem kell az ezredessel! – Diane, te vagy az? – dörgött odabentről az ezredes hangja. – Jó, jó. Gyere be! Mutatni akarok valamit. Diane belépett, és megpillantotta az ezredest, aki az asztalnál ült, egy halom pénztárkönyv fölött. – Édesem – kezdte csillogó szemmel. – Csodás híreim vannak! Buck Buchannan ezredes vadnyugati showja sokkal több embert vonzott Denverbe, mint valaha! Három délutáni és négy esti előadás! – Nevetett és tapsolt, mint egy izgatott kisfiú. – És mindez miattad és a Rézbőrű miatt. A Szépség és a Szörnyeteg. Az emberek miattatok jönnek. – Ekkor alaposabban szemügyre vette Diane-t, és rájött, hogy az unokája nem nevet vele. – Mi a baj, gyermekem? Mit akartál kérni tőlem? Mit akarsz? Kívánj bármit, és az öreg ezredes teljesíti. Diane halványan elmosolyodott, és felelt. – Valójában semmit. Csak azon tűnődtem, nem lenne-e érdemes bevenni a programba egy lóversenyt. Cowboy McCall Iron Shirt és Mexican Bob ellen, és... – Igen! Nagyszerű ötlet! A színvonal érdekében bedobunk egy kozákot és egy arabot is! Ruthie, hallottad? A mi kis unokánk nem esett messze a fájától, vagy ne legyen a nevem Buck Buchannan ezredes. – Aztán vidáman hozzátette: – Pawnee Bill sosem kaparintja meg a társulatomat! A denveri előadás-sorozat a végéhez közeledett. A vasártéren tömeg tolongott, a társulat tagjai busás bért kaptak, ünnepi hangulat uralkodott, mindenki gratulált. Még Pici is viccelődött. – Az ezredes nem fizet túl sokat – mondta, miközben csizmája sarkával a porban turkált. – Húsz dollár egy héten, meg az a trágya, ami hazaviszek. Diane kacagott, és arra gondolt, milyen kár, hogy Pici képtelen megmutatni a humorát Texas Kate-nek. Ha egy kicsit el tudna lazulni az állandóan tréfálkozó Kate közelében, sokkal többre jutna vele. Diane még mindig mosolygott, amikor a Kölyökkel együtt otthagyták Picit, és céltalanul továbbkóboroltak. Két lovas bandita is velük tartott, legújabb barátnőik kíséretében. Az egyik nő hirtelen azzal a javaslattal állt elő, hogy látogassák meg a Rézbőrűt. Diane bosszúsan a vörös hajú lányra pillantott. De nem mondott semmit. A többiekkel tartott.

A rézbőrű fel-alá rohangált a ketrecben, mint egy sebzett állat. Amikor megérezte a jelenlétüket, megállt, és hidegen rájuk nézett. A vörös hajú a rácsokhoz lépett. – Úristen! Az arcával gyerekeket lehetne ijesztgetni, de a teste... – Idegesen felkacagott, majd hozzátette: – Mintha acélból lenne a combja. – Ne törődj a combjával – figyelmeztette a kísérője. A Rézbőrű a hízelgő, vörös nőre pillantott. De tekintete nem időzött rajta hosszú ideig. Diane feltűnő, érzéki táncba kezdett a ketrec előtt. Szoknyáját a térde fölé húzta, és csábítóan ringatta csípőjét. Anélkül, hogy odanézett volna, tudta, hogy a férfi fekete szeme rászegeződik. A Kölyök tapsolt, és a többiek is bekapcsolódtak a mókába. Hamarosan mindenki a bezárt Rézbőrűt gúnyolta. Diane hirtelen szégyent és megbánást érzett. Miután otthagyták a férfit, gyötörte a lelkiismeret-furdalás gonosz és megbocsájthatatlan viselkedése miatt. Szörnyen érezte magát. Egyfolytában az indián szemét látta maga előtt. Képtelen volt kiverni a fejéből. Amögött a vad szem mögött egy agy rejtőzött! *** A záró előadás még szörnyűbb hatással volt rá. Tudta, mi fog történni, mégis kénytelen volt végignézni. Az aréna kerítésének tetején ült, és figyelte, amint a Rézbőrű a tömeget szórakoztatja. Lelkében szánalom és bűntudat kavargott. Undorodva nézte az arénába özönlő, bámészkodó és mutogató asszonyokat. Aztán szomorúan figyelte, amint a nagyszerű vad – egy kis ösztökélés után – ismét megpróbál elmenekülni. Amikor a cherokee Kölyök és a lovas banditák berontottak az arénába, Diane lehunyta a szemét. A többit nem bírta végignézni. Megfordult, leugrott a földre, és elment. Lelkileg teljesen kimerült, és semmi kedve sem volt az előadás után a Kölyökkel randevúzni. A szállása felé indult. A távolból hallotta az éljenző, tapsoló, kiáltozó tömeget. És ebben a pillanatban határozott. Ő fogja elengedni a Rézbőrűt.

11. fejezet Diane nem szívesen vacsorázott aznap este a Kölyökkel. De fejfájásra hivatkozva hamarosan kimentette magát. Valójában inkább a szíve fájt, mint a feje. Zavart volt. Elhatározta, hogy szabadon engedi a Rézbőrűt, és ez a döntés derű és aggodalom furcsa keverékével töltötte el. Tudta, hogy helyesen cselekszik, és ez jó volt. De azt is tudta, hogy ezzel nagyon nehéz helyzetbe hozza az ezredest és a társulatot. Ez rossz volt. Hiszen kizárólag azért jött el Washingtonból, hogy segítsen megmenteni nagyapja társulatát. Abban a pillanatban, amikor kitárja a Rézbőrű ketrecét, egyben rácsapja az ajtót az ezredes álmaira. Diane nyugtalanul forgolódott az ágyában. Már nagyon későre járt; a Kölyöktől órákkal korábban elbúcsúzott. Hajnali három vagy négy lehetett. A szoba másik végében Texas Káté halkan horkolt, és furcsa, sípoló hangokat hallatott az orrán keresztül. Diane úgy érezte, az idegeire megy a különös hang. Sóhajtva felült, Kate-re nézett, és a fogait csikorgatta. Felkelt, és felemelte a földről a selyemköntösét. A sötétben lábujjhegyen az apró nappaliba osont, és bezárta maga mögött az ajtót. Diane felvette a kék selyemköntöst, kibontotta a haját, és a bejárati ajtó felé indult. Kinyitotta, kidugta a fejét, és szétnézett. Már nagyon későre járt. A hold lement, és a csillagok fénye is halványodott. Sötét volt. A vagonok ablakai sem világítottak. Az egész társulat aludt. Kilépett a kocsiból. Az augusztusi éjszaka meglepően hideg volt, és Diane szinte semmit sem viselt. Halványkék köntöse a legvékonyabb selyemből készült. Egy keleti fuvallat késként hatolt át a vékony anyagon. Diane szorosabbra húzta a köpeny fűzőjét, és megborzongott. Tudta, hogy vissza kellene fordulnia, és le kellene feküdnie, ahogy ez ilyenkor illik. Lelépett a lépcsőről, és szaladni kezdett az aréna északi vége felé. Nem nézett vissza, mert tökéletesen biztos volt benne, hogy mindenki mélyen alszik. Majdnem így volt. De a legutolsó, sötét kocsiban Ősi Szem ébren volt. A nyitott ablak előtt, a csípős hajnali sötétségben ülve az öreg ute főnök a múltba meredt kifejezéstelen tekintettel. Ebben a pillanatban egy karcsú, sötét hajú nő lé látóterébe. Az öreg homályos, fekete szeme kikerekedett. Megragadta kényelmes székének karfáját, előrehajolt, és hunyorított. Aztán halkan megszólalt. – Kicsi Buck! – Nagyot nyelt, és hitetlenkedve figyelte, amint a nő gyorsan és biztosan megkerüli a nagy arénát, majd eltűnik a sötétben. – Kicsi Buck! – suttogta újból, és azon gondolkodott, utánamenjen-e. Fölállt, és összehúzta meztelen vállán a színes takarót. De aztán visszaült. Ismerte Kicsi Buckot. Független nő volt, és végtelenül temperamentumos. Haragra gerjedt volna, ha Ősi Szem követi. Hiszen már nem volt gyerek, hanem felnőtt nő. Felnőtt nő, aki az éjszaka közepén egy szál köntösben sietett valahová. Ősi Szem hordó mellkasa megfeszült. Jól tudta, mi történik. Kicsi Buck minden idejét a cherokee Kölyökkel töltötte. Valószínűleg most is hozzá tartott. Az öreg ute szomorúan csóválta a fejét. Fájdalmas volt csendben tűrni, hogy az a lány, akit a saját gyermekeként szeretett, egy olyan férfira pazarolja magát, mint Philip Lowery. Lowery nem érdemelte meg Kicsi Buckot.

Ősi Szem fáradtan sóhajtott. Megmondta az ezredesnek – már a kezdet kezdetén, amikor a férfi belépett a társulathoz –, hogy Lowery szerinte egy törtető, kiszámíthatatlan alak, aki csak bajt okozhat. De az ezredes kedvelte Loweryt, ezért nem hallgatott az öreg indiánra. És most úgy tűnt, teljes szívéből helyesli a két fiatal közt kibontakozó kapcsolatot. Tehát Ősi Szemnek kellett cselekednie. Ledobta magáról a takarót, felállt, és sietve felöltözött. Aztán csendesen kiosont a kocsiból, bele a mindent beborító sötétségbe. *** Diane már nagyon fázott, amikor a Rézbőrű ketrecéhez ért. A szomszédos karámban egy lámpás lógott az egyik oszlopon. A lámpa sárga fénye csak a ketrec egyik sarkát világította be, azt, amelyik érintkezett a hegyioroszlán ketrecével. Diane megállt és bámult. A Rézbőrűből nem látott mást, csak két izmos, kinyújtott combot. Ágyékkötőjénél a fénykör véget ért. Egyik meztelen lába a rácshoz ért, mely elválasztotta a hegyioroszlántól. És bármennyire hihetetlennek tűnt is, az állat puha, szőrös mancsa a férfi lábán pihent. Diane elragadtatva pillantott végig az állaton. Elmosolyodott. Egy hosszú pillanatig csak állt a lámpa és a ketrecek között. Ekkor a Rézbőrű észrevette a jelenlétét. Csendben elfordította a fejét, és figyelte, ahogy a nő őt nézi. Meztelen hasának izmai megfeszültek. Tenyerét a ketrec göröngyös padlójához szorította. Ebben a pillanatban Diane arcába csapott a feltámadó erős, éjjeli szél. Ösztönösen becsukta a szemét, és megpróbálta megtartani az egyensúlyát. A lazán megkötött selyemöv kioldódott. A köntöst azonnal felkapta a szél, az öv haszontalanul lebegett a háta mögött. Diane az oszlop után kapott, amelyen a lámpa függött. Egyik kezével könnyező szemét törölgette, melybe egy homokszem került, s közben nem is sejtette, hogy a Rézbőrű ébren van és nézi. A szélroham enyhült. Diane eleresztette az oszlopot, kitörölte szeméből a homokot, majd maga köré csavarta a köntöst és szorosan megkötötte. Aztán ismét a Rézbőrű ketrecére nézett. És jéggé dermedt. A torkához kapott, és rettegő tekintettel bámult. A Rézbőrű ült. Diane-t nézte. Vészjóslóan nézett k, mint egy sírkövön ücsörgő varjú. Diane-t hirtelen félelem fogta el. Elhátrált a teremtménytől. A fénykörből kiérve megállt, és lopva a férfira nézett. Az indián felállt, és tekintetével némán kereste Diane-t az árnyékban. Még így, megláncolva, bezárva is sugárzott belőle valami vadság és kiszámíthatatlanság. Diane alig kapott levegőt. Szörnyen fázott, ugyanakkor forróság öntötte el. Oktalan félelmet érzett. Szédült, majdnem elájult. Arca kipirult. A rejtélyes Rézbőrűt a szexuális fenyegetés és erőszak furcsa keveréke lengte körül. Erotikus veszedelmet sugárzott. Diane, bár szörnyen félt az ádáz vadtól, tehetetlenül vonzódott a szexuális veszedelemhez. Reszketett. Mozdulatlanul állt az árnyékban, s azon tűnődött, közelebb menjen-e. Vagy forduljon vissza, Ebben a pillanatban. Hagyjon fel az ostoba tervvel, hogy szabadon engedi. Nem. Nem tarthatják ketrecben ilyen embertelenül. Vad és gyönyörű teremtmény volt, aki arra született, hogy szabadon uralja szeretett hegyeit. Éppúgy, mint a mellé zárt nagymacska. Mindkettőt szabadon kell engedni. Mindkettőt szabadon fogja engedni. Méghozzá hamarosan.

A Rézbőrű a rácsokat markolta. Izmai megfeszültek a bőre alatt, és egész lénye némán kiáltott a szabadulásért. Olyan megható volt. Olyan szívszaggató. Rossz, amit jóvá kell tenni. Diane-nak. Még nem tudta, hogyan és mikor, de szabadon akarta engedni mindkettőt. A Rézbőrű lassan visszaereszkedett a földre. Átkarolta behúzott térdét, és lehajtotta a fejét. Ebben a helyzetben egyáltalán nem tűnt veszélyesnek. Inkább sebezhetőnek. Diane óvatosan közelebb lépett. A férfi azonnal felkapta a fejét. Szimatolni kezdett, mint egy állat. Megérezte a nő szagát. Diane nyugalmat erőltetett magára, hogy képes legyen továbbmenni. Bátran a ketrechez lépett, számítva rá, hogy a férfi bármelyik pillanatban felugrik és halálra rémíti. Megkönnyebbülten tapasztalta, hogy a fenevad ülve marad. A férfi leeresztette a lábát, keresztbe rakta, majd összefonta a karját a mellkasán. Diane még közelebb ment. A Rézbőrű egyenesen a szemébe nézett. Tekintetük összefonódott. Hosszú, feszült hallgatás után Diane halkan megszólalt. – Ugye, nem fogsz bántani, ha szabadon engedlek? A Rézbőrű nem felelt. Fölemelte a kezét, és megérintette a nyaka köré csavart széles övet. Sötét szeme csillogott. Különös, kétségbeesett, hörgő hangokat hallatott, de egyetlen szót sem szólt. Diane a fejét csóválta. A férfi nem értette a szavait. Vagy mégis? Biztosra kellett mennie. Taktikát változtatott. Megpróbálta feldühíteni. Semmi válasz. Most már bátrabb lett. Gúnyosan illegetni kezdte magát. Megnyalta az ajkát, csücsörített, és cuppanó hangokat hallatott. Kidomborította a mellét, csípőre tette a kezét, és csábító módon behajlította egyik térdét. Semmi. Elmosolyodott, megrázta a fejét, és hagyta, hogy hosszú, kócos haja a vállára omoljon. Aztán megfogott néhány fekete fürtöt, és bátran bedugta a ketrecbe, hogy az indián alaposan megszemlélhesse. Közben a majd kiugrott a helyéből. Semmi válasz. Csak az a furcsán gyönyörű szem. A sötét, villogó szem, melyet még sosem közelített meg ennyire. A hideg, mérlegelő szem, mely fogságban tartotta. Az a mély, kiismerhetetlen, fekete szem, mely néha mintha tengerkéken csillogott volna.

12. fejezet Texas Kate kirántotta hajából a csavarót, a piperetáskára dobta, és belebámult az ovális tükörbe. – Úristen, milyen jó lenne megint fiatalnak lenni, amikor elég volt csak megmosni a hajam. – A tükörben Diane-ra pillantott, aki mögötte öltözködött. Mielőtt Diane válaszolhatott volna, újabb mennydörgés robaja rezegtette meg a vasúti kocsi ablakát. Kate elfintorodott, majd megcsóválta a fejét. Reggel még tiszta volt az ég. Most, nem sokkal ebéd után, sötét, fenyegető fellegek tornyosultak a hegyek fölött, és kelet felé hömpölyögtek. A nap eltűnt. Szerda volt, augusztus huszonnyolcadika. És Buck Buchannan ezredes vadnyugati showjának utolsó előadása alig egy óra múlva kezdődött. Ezzel véget ért a denveri turné. Hacsak nem kell estére halasztani az előadást a fenyegető idő miatt. – Az a vihar erre tart, és... hé, egy kicsit korai még az öltözködés, nem gondolod? – ráncolta Kate a homlokát. – Úristen, gyermekem, még egy óra van az előadásig és úgy néz ki, bármelyik percben kitörhet az égszakadás. Diane belebújt fekete bőrnadrágjába, és felelt. – Előtte még van egy kis dolgom. – Dolgod? Édesem, ha szükséged van valamire, szólj az egyik fiúnak. Kell valami a városból? Küldd el Picit; ő örömmel segít. Nekem is mindent megtesz. Diane begombolta szűk nadrágját, Kate mögé lépett, kezét az idősebb asszony erős vállára tette, elmosolyodott, és megszólalt. – Vajon miért? Kate a tükörben Diane szemébe nézett. – Ismered Picit. Csak tudni kell bánni vele. – Igen – értett egyet Diane. – De nem gondolod, hogy kicsit többről van szó? – Ó, hogy mondhatsz ilyet? Jól tudod, hogy tisztességes férjes asszony vagyok, és az én Teddy Rayem szörnyen féltékeny természetű – mondta Kate kacagva. – Nektek, fiataloknak... folyton a szerelmen és romantikán jár az eszetek. Ha Diane-t valami foglalkoztatta ezen a forró, borongós augusztusi délutánon, akkor az biztosan nem a romantika volt. De elvigyorodott és bólintott, majd jobb csuklóját Kate felé nyújtotta. Kate gyorsan begombolta a fekete szaténing mandzsettáját, aztán felkapott egy hajkefét, és megfésülte Diane göndör haját. Diane egy ezüstcsíptetővel föltűzte a haját, majd megszólalt. – Rohannom kell. Viszlát a műsor után. – Ha ez a vihar kitör, nem lesz semmiféle műsor. Diane nem felelt. Kirohant, és aggódva a sötét égre pillantott. Nyugaton, a hegyek fölött vakító villámok hasították keresztül a sötét fellegeket. A mozdulatlan levegőben már érezni lehetett az eső szagát. Diane végigsietett a vasúti kocsik hosszú sora mentén, egészen Ősi Szem szállásáig. Hangosan kopogott az ajtón, s közben azért fohászkodott, hogy ne kapjon választ. Hogy az eső ne mossa el a délutáni előadást. Hogy titkos terve megvalósulhasson. Várt. Közben idegesen topogott a falépcsőn. Ismét kopogott, az öklével verte az ajtót. A férfi nevét kiáltozta. Aztán megkönnyebbülten fellélegzett. Tudta, hogy az indián ilyenkor nem szokott a kocsiban tartózkodni Ősi Szem öreg korára a szokások rabjává vált. Egyik szokása pedig az volt, hogy már korán felöltözött és leballagott az arénához, ahol elvegyült a kellékeket elő. készítő cowboyok közt. Ilyenkor hosszú mesékkel szórakoztatta őket, elszívta a felajánlott cigarettákat, és tanácsokat osztogatott. Diane számára ez volt az alkalmas pillanat. Bűntudatot alig érezve beosont Ősi Szem lakosztályába. Pislogott a félhomályban, s közben csendesen átkozta a vihart. Az ólomszínű

ég az egész kocsit sötétséggel vonta be, Diane pedig nem mert lámpát gyújtani. Alsó ajkába harapott, és keresni kezdte a kulcsot. A Rézbőrű ketrecének kulcsát. Átkutatta a fiókokat, az asztalokat, a polcokat. Belelapozott egy vastag, sárguló albumba, és elmosolyodott az öreg megható szentimentalizmusán. A hálószobába sietett, felemelt egy párnát, majd visszadobta. Aztán rémülten összerezzent. – Ezt keresed, Kicsi Buck? – szólalt meg egy rekedt hang a sötétben. Diane megperdült, és megpillantotta Ősi Szemet. Kezében egy csillogó ezüstkulcsot tartott, és szélesen mosolygott. Diane-ra kacsintott. Diane elmosolyodott. – Sosem tudlak becsapni. – Nem – felelte a férfi. – Tudtam, hogy eljössz, Kicsi Buck. Diane követte a nappaliba. Az indián a kulcsot egy faragott fadobozba tette, mely azon a ládán állt, amit Diane már átkutatott. A férfi ránézett. Diane bólintott. Aztán izgatottan leült. Ősi Szem levette tollas harci fejdíszét, az asztalra tette, aztán lassan letelepedett kedvenc karosszékébe. – Beszélj a Rézbőrűről – parancsolt rá Diane modortalanul. – Mondj el mindent! Ősi Szem széles mosolya lehervadt, szemének fénye kihunyt. Félelmetesnek tűnt. Aztán minden további rábeszélés nélkül beszélni kezdett mindarról, ami a szívét nyomta. Arról a napról, amelyet soha nem fog elfelejteni. – Azon a hétfőn történt, amikor a társulat vonata begördült Denverbe... – Miközben mesélt, lassan eleredt az eső. Az öreg ute elmondta, hogyan indult el a vadászfalka – ő, Pici, a cherokee Kölyök és a Leatherwood testvérek –, mielőtt a vonat Denverbe ért. Lóháton szálltak le a vonatról, és azonnal elindultak a hegyek felé. A Kölyök és a Leatherwood fivérek ötlete volt, hogy ejtsenek el egy hegyioroszlánt a műsorhoz. Ő és Pici csak szórakozásból mentek velük, abban a reményben, hogy horgászhatnak egy kicsit valamelyik hideg hegyi patakban. Miután a hegyekbe értek, elváltak a fiataloktól, és csak ritkán találkoztak. Aznap délután és másnap a fiúk csapdákat állítottak. Szerdán hajnalban Ősi Szem és Pici elhagyta a tábort. A többiek még aludtak. Fölkapaszkodtak a kanyargós ösvényeken, hogy jobb helyet találjanak a horgászáshoz. Egymérföldnyire a tábortól, egy sziklás patakmeder mellett, melyet egy apró vízesés táplált, megtalálták az ideális helyet, és elhelyezkedtek. Kilenc óra körül hatalmas zűrzavar hangjaira lettek figyelmesek: ágak reccsentek, és mintha egy állat visított volna. Ősi Szem és Pici egymásra néztek. Ősi Szem letette a pecabotot, és elővette a távcsövét. Hunyorogva végigpásztázta a terepet, míg végül megpillantott egy tisztást. A tisztáson felállított ketrecben egy hatalmas hegyioroszlán küszködött a szabadságáért. Már majdnem sikerült is kiszabadulnia, amikor a cherokee Kölyök és a Leatherwood fivérek a tisztásra rohantak. Egy dróthálót vetettek a nagymacskára, majd a Kölyök ütni kezdte egy baltanyéllel. Ebben a pillanatban egy izmos indián ugrott elő a semmiből, a Kölyök széles hátára vetette magát, és lerántotta a sebzett, rémült állatról. A Kölyök úgy üvöltött, mint egy bivaly. Danny Leatherwood megragadta a Rézbőrűt, Davey pedig a ketrecbe terelte az oroszlánt. Aztán megfordult, és az acélhálót az indián fejére dobta. A fivérek lehúzták az indiánt a Kölyökről, majd szorosan megkötözték a hálót. A Kölyök azonnal megperdült, és a baltanyéllel a tehetetlen Rézbőrűnek esett, Hatalmas testének teljes lendületét beleadva úgy sújtott az indián mellkasára, mint egy baseballütővel. Ütött, és újból ütött. A mellkasára, a hasára, a combjára. Végül pedig a nyakára.

Ősi Szem torka szakadtából kiabált, Pici pedig az ezüstsípját fújta. Aztán rohanni kezdtek lefelé, hogy megfékezzék az őrületet. De elkéstek. Mire a tisztásra értek, a sebzett indián és az oroszlán már ketrecbe került. Ősi Szem végül így fejezte be a történetei: – Én sem vagyok különb a cherokee Kölyöknél. Nem szóltam az ezredesnek. – Szomorúan megcsóválta ősz fejét. – Láttam, mennyire örült az ezredes, amikor a Kölyök megmutatta neki a Rézbőrűt, ezért inkább hallgattam. Szégyellem magam. Az ezredes miatt is. Diane végtelenül higgadtan hallgatta végig a történetet, aztán megsimogatta az öreg ute széles vállát, és megszólalt. – Ne hibáztasd magad, Ősi Szem. Most majd helyretesszük a dolgot. Te meg én. *** A fenyegető, nyári vihar végül is rövid, hűsítő nyári záporrá szelídült. Az előadás kezdetére a nap ismét kisütött a fényes, coloradói égen. A társulat még egyszer bemutatta számait a hatalmas tömeg előtt, és ezzel Buck Buchannan ezredes vadnyugati show-jának denveri turnéja történelemmé vált. Az előadás után alig három órával mindent lebontottak és vonatra raktak. Diane érdeklődve figyelte a jól szervezett műveleteket. Különösen akkor figyelt, amikor a Rézbőrű és a hegyioroszlán ketrecét feltették az utolsó előtti kocsira. A vagonra nem vigyázott senki. A vonat innen Salt Lake Citybe, Sacramentóba, majd San Franciscóba indult. Diane a szerelvény elején álló kényelmes személyvagonba szállt. Épp lement a nap, amikor a szerelvény elindult Denverből. Diane kihajolt az ablakon, integetett és csókokat dobált a sínek mentén tolongó emberek felé. Amikor végre elfordult az ablaktól, bosszúsan tapasztalta, hogy a Kölyök közvetlenül mellette helyezte kényelembe magát. Úgy érezte, undorodik tőle. Szinte látta maga előtt, ahogy a férfi vadul üti a védtelen teremtményeket. Undorodva csikorgatta a fogát. A Kölyök, aki mit sem sejtett Diane érzelmeiről, felöltötte legellenállhatatlanabb mosolyát, és karját Diane székének támlájára tette. – Jobban tennéd, ha hátradőlnél és pihennél, Salt Lake Cityig még hosszú az út – mondta, s megszorította Diane vállát. – Ki vagyok merülve – felelte Diane, s gyorsan felállt. – Visszavonulok a hálófülkémbe. – Már fáradt vagy? Hiszen még el sem hagytuk Denver fényeit. Jól érzed magad? – Köszönöm, igen – felelte Diane, majd gyorsan jó éjszakát kívánt, és távozott. Végigsietett a hosszú szerelvényen, aztán besurrant az Ősi Szem üres fülkéjébe, és kivette a faragott dobozból az ezüstkulcsot. Továbbsietett, egészen az utolsó előtti vagonig. Mély lélegzetet vett, kinyitotta az ajtót, és zakatoló szívvel beosont. Miközben a sötét kocsiban a kirakodóajtóhoz ment, két izzó szempár követte. Kinyitotta a nehéz tolóajtót, majd ismét megállt egy pillanatra, s közben azon tűnődött, helyesen cselekszik-e. Lelki szemeivel látta a férfi és a vad hálás pillantásait, amikor majd kinyitja az ajtót, és szabadon engedi őket. Aztán boldogan nézi majd, ahogy a két teremtmény a földre ugrik és kecsesen elfut a hegyek felé. Elmosolyodott, és a nagymacska ketrecéhez lépett. Kinyitotta a zárat, kitárta az ajtót, és zakatoló szívvel félreállt. Ahogy elképzelte, a gyönyörű hegyioroszlán kilépett a ketrecből, két nagy ugrással leröppent a vonatról, és eltűnt az éjszakában. Diane megkönnyebbülten felsóhajtott, és bezárta a ketrecajtót. Aztán óvatosan a Rézbőrű ketrecéhez lépett. Most már tényleg majd kiugrott a szíve. Annyira ideges volt, hogy alig tudta beilleszteni a kulcsot a zárba. Néhány próbálkozás után végre sikerült. Meghallotta a kattanást és gyorsan elfordította a kulcsot. Még egy másodpercig habozott, aztán kirántotta x ajtót, és felkiáltott. – Menj!

A Rézbőrű egy szempillantás alatt kint termett, és Diane fölé magasodott. Diane ösztönösen összehúzta magát, és tett egy lépést hátrafelé. De a férfi jobb karja egy kígyó fürgeségével kapott utána. Csuklóján megvillant az ezüstkarperec. Diane törékeny csuklójára acélos ujjak bilincselődtek, és a férfi felé húzták. Pillantásuk egy másodpercre összefonódott, és ebben a másodpercben Diane mintha tétovázást olvasott volna ki a kiismerhetetlen szem mélyéről. De a pillanat gyorsan elillant. A Rézbőrű a karjába kapta, a bal vállára vetette, és leugrott a vonatról.

13. fejezet Diane rémülten sikoltott. De nem hallhatta senki, csak a Rézbőrű. Az indián néhány másodpercen belül ötvenméternyire távolodott a sínektől. A kezdeti sokk után Diane éles elméje a megszokott tisztasággal és szenvtelen logikával kezdett működni. Teljes mértékben tudatára ébredt, hogy elrabolta egy vad, primitív lény, és valakinek azonnal meg kell menteni. Ezért teljes erejéből sikított, felemelte a fejét, és vadul integetett, hogy észrevegye valaki. Kellett hogy legyen legalább egy ember a vonaton, aki éppen akkor néz ki 32 ablakon, észreveszi, és rájön, hogy elrabolta a Rézbőrű. De nem volt. A társulat szerelvénye továbbgördült a síneken, egyre Gyorsabban, egyre messzebbre. A mozdony kitartóan rótta útját a messzeség felé, és a sötétségbe olvadó fékezőkocsival Diane gyors menekülésbe vetett reményei is szertefoszlottak. Tovább sikított, de már nem azért, hogy felhívja magára a figyelmet. Félt. A Rézbőrű ekkor hirtelen lecsúsztatta a válláról, a karjába vette, és magához húzta. Az arcukat csak centiméterek választották el. Diane automatikusan a férfi szemébe nézett. Az indián nem viszonozta a pillantást. Egyenesen előrenézett, a nyugati horizont felé. Hosszú, könnyed léptekkel szelte át a völgyet, mit sem törődve Diane rémült sikítozásával. Diane gyűlölte azért, amit tett, és szeretett volna fájdalmat okozni neki. Ökölbe szorította a kezét és teljes erejéből ütni kezdte a férfi meztelen mellkasai vállát. De a kőkemény izmokról lepattanó keze hamar meg. fájdult, ezért abba kellett hagynia. Ezután éles körmeivel próbálkozott. Belekarmolt a Rézbőrű mellkasába, és a kiserkenő vér látványától majdnem elájult. De kábulata nem tartott sokáig. A férfi szenvtelensége még inkább felbosszantotta. Rángatózni kezdett, így próbálva akadályozni az indiánt a mozgásban. Sarkával dühösen rugdosta a térdét, a combját, remélve, hogy a férfi ettől egyensúlyát veszti, De nem járt sikerrel. A vad tovább szökellt, könnyed mozgása egy pillanatra sem tört meg. Diane tovább sikítozott, rugdalózott és könyörgött. Pedig tudta, hogy semmi sem mentheti meg. Elrablója nem ember volt, hanem állat. Vad, civilizálatlan szörnyeteg, értelem és logika nélkül. Kegyetlen, könyörtelen, szívtelen és tudatlan barbár. Diane végül feladta. Ismét a sötét, komor arcra nézett, és azon töprengett, mi az, amivel hatni tudna a férfira. – Ez óriási hiba – közölte vele hangosan. – Én vagyok az, aki szabadon engedett! Én nyitottam ki a ketrecedet! Én mentettelek meg, a fenébe is! Nem érted? Hát semmit sem értesz? A szenvtelen, kőarcú Rézbőrű nem felelt. Diane hirtelen borzongani kezdett. Ez az ember képes volna hidegvérrel megölni őt. A hátán végigfutott a hideg. Jobb könyökét a férfi hasába nyomta, és megpróbálta annyira eltolni magától, amennyire csak tudta. A fejét is elfordította és elhatározta, hogy többé nem néz a szemébe. A horizontot figyelte, a bíborszínű ég hátterében magasodó hegycsúcsokat, és szívébe hirtelen jeges félelem parkolt. Ez a vadember a Sziklás-hegységbe viszi. És ha odaérnek, Diane sorsa örökre megpecsételődik. Onnan soha többé nem tér vissza! Irgalmas Isten! – imádkozott magában –, segíts, kérlek, segíts! Úrrá lett rajta a kétségbeesés, és sírni kezdett. Teste remegett a zokogástól. De a szívtelen Rézbőrű továbbrohant.

A könnyeitől félig megvakult Diane hirtelen egy csillogó szempárt pillantott meg az egyik bokorban. A bokorból egy hajlékony puma ugrott elő, majd egy magas sziklán termett. Diane felismerte a hegyioroszlánt a nyaka alatt húzódó, rombusz alakú fehér foltról. A nagymacska mozdulatlanul egyensúlyozott a magas sziklaszirten. Vajon a Rézbőrű észrevette-e a veszedelmes vadat? Diane hirtelen a férfira nézett. Az indián sötét arca és hideg, könyörtelen szeme semmit sem árult el. De nem változtatott irányt. Egyenesen a magas sziklaobeliszk felé rohant. Az új veszedelem hatására Diane átölelte az indián hátát, és közelebb húzódott. Fejét a vállához szorította, és becsukta a szemét. Biztos volt benne, hogy néhány másodperc múlva érezni fogja az éles fogakat, a húsába mélyedő halálos karmokat. Ekkor mély, morgó hangot hallott, és kinyitotta a szegét. Felnézett. Közvetlenül a szikla alatt jártak. Fejük felett a nagymacska, arany szeme csillogott a szürkület utolsó sugaraiban. És elmentek mellette. Értetlenül. Diane óvatosan visszapillantott. A gyönyörű vad leugrott a szikláról, utánuk iramodott, utolérte őket, majd eltűnt a sűrű aljnövényzetben. A kimerült Diane már nem sírt, nem rugdalózott, nem kiabált. A kétségbeesés és tehetetlenség kiszívta minden energiáját. Rájött, hogy legyőzték. Már nem is álmodhatott a menekülésről. Nem tehetett mást, meg próbálta megőrizni maradék erejét és józan eszét. Halálosan fáradt volt, de az indián láthatóan csöppet sem. Ugyanolyan ütemben futott, és úgy tűnt, a végtelenségig bírná. Már elhagyták a völgyet, és gyorsan emelkedtek a Denvertől nyugatra magasodó hegy oldalán. Elnyelte őket a magas ponderoza és ezüstfenyők erdeje. Sűrű sötétség borított mindent. Diane ismét izgatott lett. De a kiismerhetetlen vad tovább rohant a fák közt, mintha a sötétben is látna, ahogyan az állatok. Diane lehunyta a szemét, és fejét a Rézbőrű vállára hajtotta. Ekkor hirtelen véget ért a fenyőerdő, és egy széles, meredek falú völgyben találták magukat. Diane megpillantott egy keskeny földutat, mely keresztülvezetett a mezőn, majd fel, a hegyoldalra. Reménykedni kezdett. Ennek az útnak vezetni kellett valahová! Talán egy apró hegyi faluba. Vagy egy távoli kunyhóhoz. Amikor a Rézbőrű elérte az utat és rátért, Diane szíve majd kiugrott az örömtől. És ekkor minden megvilágosodott. A Rézbőrű váltságdíj reményében rabolta el. El akarta őt adni. Miért nem jutott ez eszébe hamarabb? Ez az! Csak így lehet. Mi másra használhatná? Ismét feltámadt benne a remény. Gyorsan megtörölte fáradt szemét. Mivel a Rézbőrű nem beszélt angolul, Diane-nak kell lebonyolítani a tranzakciót. Pontosan eltervezte, mit fog majd mondani az embereknek, akiknek az indián el akarja adni. Biztosítani fogja, hogy bőséges jutalomban részesülnek, ha megvásárolók, aztán elengedik. Ekkor egy dombtetőre értek, és Diane alig ötvenméternyire megpillantott egy nagy házat, melynek minden ablaka ki volt világítva. Majdnem elájult a megkönnyebbüléstől. Kétség sem férhetett hozzá: a falak közt egy megtermett, erős farmer élt a feleségével és egy halom gyerekkel, akik közül már sokan felnőttek. Diane olyan intenzíven figyelte a meleg, barátságosan hívogató házat, hogy észre sem vette, amikor a Rézbőrű letért az útról, és nagy ívben megkerülte az udvart. Amint rájött, hogy a férfinak egyáltalán nem áll szándékában bemenni, tudta, hogy rosszul következtetett. Ezért azonnal kinyitotta a száját, hogy kiáltson. De egy erős kéz elnémította. Az indián leeresztette a földre, és mellé feküdt. Diane a szemét forgatta, a férfi kezébe mart, és rugdalózott. A Rézbőrű ekkor megfogta a karját, és maga alá húzva a földre szorította. Aztán a másik kezét is leszorította, és a térdével a földhöz szögezte.

Szinte egy örökkévalóságig feküdtek így, csendben. A korai hold a magas fenyők fölé emelkedett, és a föltámadó éjjeli szél meghozta a közelgő ősz hideg leheletét. Szörnyű volt tudni, hogy mialatt itt fekszik, némán, alig százméternyire, a nagy házban az üdvözülés várja. Semmilyen módon nem tudott jelezni nekik. A hátán feküdt, száján az indián erős keze. Mellette az indián oldalra fordulva, testsúlya az egyik könyökén. Diane rájött, hogy a férfi nem bírhatja túl sokáig ebben a pozícióban. Előbb-utóbb meg kell mozdulnia, és ha megteszi, akkor neki talán sikerül arrébb kúsznia. De a Rézbőrű nem mozdult. Nyugodtan feküdt ugyanabban a pozícióban, egyetlen izma sem rezdült. Egyáltalán nem úgy tűnt, mintha kényelmetlenül erezné magát. Hosszú percek teltek el. Egy óra. Diane kétségbeesetten forgatta a fejét. Ebből a helyzetből nem láthatta a házat, de hamarosan megpillantotta a távolban a hegyioroszlán arányló szemét. Az erdő szegélyében izzó szempár mozgott. A nagymacska fel-alá járkált. Diane nyugtalanul nézte. Tudta, hogy az oroszlán őket figyeli, és azt fontolgatja, mikor támadjon rájuk. Úgy érezte, figyelmeztetnie kell a Rézbőrűt. De hogyan? Egyetlen hangot sem bírt kiadni. Sóhajtott, és ismét a férfira nézett. Az indián még mindig ugyanabban a helyzetben feküdt. Diane hitetlenkedve bámulta a sötét, markáns arcot, az éles, ragadozóprofilt, melyet ezüstszegéllyel vont be a holdfény. A férfi tekintete a kivilágított házra szegeződött. Nem nézett Diane-ra, bár Diane tudta, hogy érzi a pillantását. Hosszú, sötét szempillái meg sem rezdültek. Szája egyszer sem nyílt ki. És Diane egyszer sem látta nyelni. És mégis, hiába feküdt olyan mozdulatlanul, mint egy szobor, mindent észlelt. Diane biztos volt benne, hogy a férfi azonnal észrevenné, ha szökni akarna, még mielőtt megkísérelné. Állandóan emlékeztetnie kellett magát: nem egy józanul gondolkodó emberrel van dolga, hanem egy primitív, vérengző vaddal, aki szemrebbenés nélkül képes volna megskalpolni és megölni őt, A férfi felsőtestére nézett. Borzadva pillantotta meg a sebeket, melyeket az ő körme ejtett a sima bőrön. A kemény hasig futó, hosszú sebhelyeken még jól látszotta száradó vér. Diane azon tűnődött, vajon érzett-e a férfi fájdalmat. Okozhatott-e valami fájdalmat neki egyáltalán? Miközben az összekarmolt mellkast figyelte, észrevette, hogy az indián bal karjának izma alig észrevehetően megrándul. A következő pillanatban arra eszmélt, hogy talpon van, a férfi erősen magához szorítja, a keze még mindig a száján. Diane izgatottan a nagy házra nézett, és elkeseredett. A fények már nem égtek odabent.

14. fejezet A Rézbőrű átkarolta Diane derekát, és a sötét ház mögött húzódó, fehérre meszelt istállók felé vonszolta. Amikor elérték a terpeszkedő épületeket, hirtelen megállt, elfordította a fejét, és szimatolt, mint egy állat. Aztán egy ferde tetős istálló felé vezette Diane-t. A nyitott ajtónál ismét megállt, és maga elé húzta Diane-t. Egyik kezét még mindig a száján tartotta, a másik kezét a derekára tette. Diane érezte, hogy a hosszú ujjak ruhájának vékony, lila övét babrálják. Jéggé dermedt. Az öv lecsúszott. A férfi ekkor megfogta Diane jobb vállát, és megrántotta a ruha rövid ujját. Diane megpróbált sikítani, de csak halk nyöszörgés tört át a szájára tapadó ujjak közt. A vékony anyag könnyen elszakadt. A szívtelen fenevad meg akarta erőszakolni! Letépni a ruhát tiltakozó testéről, és kivonszolni a holdfényre. Úristen, miféle vadállat volt ez? Miért itt? Miért most? Diane szeme haragosan forgott. Vékony ruhájának ujja teljesen leszakadt, és lecsúszott meztelen karjáról. Remegve gyorsan összekulcsolta a karját melle fölött. Ekkor a higgadt Rézbőrű levette a kezét Diane szájáról, majd a leszakadt ruhaujjat a szájába tömte, és a lila övvel átkötözte. Diane csak ekkor jött rá, hogy a férfi kipeckelte a száját. Rángatózott, hadakozott, és újból megpróbált kiáltani. De a sűrű anyagon csak halk nyöszörgés tört keresztül. Az elégedett Rézbőrű ismét mozgásba lendült. Kivitte Diane-t a holdfényre, majd be az egyik sötét istállóba Ekkor megállt. Diane nem látott semmit, de határozottan érezte a helyiségben terjengő lószagot. Azt hitte, hogy az ostoba vadember el akarja lopni a farmer egyik lovát. Legszívesebben nevetett volna a butaságán. Tudta, hogy amint a lovak megérzik az emberszagot, lármát csapnak, és a farmer hozzájuk rohan, remélhetőleg egy töltött puskával. Számolni kezdett magában, és biztos volt benne, hogy mire elér az öthöz, a lovak megérzik a veszélyt. Aztán elérkezett a tízhez. Nem értette a dolgot. Minden csendes volt. Az indián úgy haladt a sötétben, mintha tisztán látott volna. Diane szinte mindent tudott a lovakról, így fogalma sem volt arról, hogy sikerült a férfinak megtalálni és gyorsan megnyugtatni egy ideges mént. Mert pontosan ez történt. A Rézbőrű hosszú, meztelen karjával átölelte Diane-t, félelmetesen közel vonta magához, s közben hangtalanul simogatott és nyugtatott egy lovat, melyet Diane nem is látott a sötétben. Néhány röpke percen belül mindent elintézett. Egy hosszú, puha bőrszíjjal összekötözte Diane kezét, leemelt egy kantárt az egyik oszlopról, egy nyerget a fűrészbakról, és mindkettőt gond nélkül a lóra helyezte. Aztán felkapott néhány lópokrócot, és a nyereg mögé csatolta. Közben egyik kezével szorosan fogta a Diane csukló ját összebilincselő bőrszíj végét. Amikor mindenne1 végzett, átkarolta Diane derekát, a nyeregbe ültette, és azonnal mögötte termett. Diane összekötözött kezévé1 nemigen tudott kapaszkodni, ezért nem maradt más valasztása, mint hogy az indián szilárd mellkasának támaszkodjon. Így is tett, mert biztosra vette, hogy a tapintatlan vadember vágtázva fogja elhagyni az istállót. A hatalmas mén mozgásba lendült. De nem vágtázott, még csak nem is ügetett. Lassan, büszkén lépdelt ki a holdfényre. Ekkor a Rézbőrű enyhén meghúzta a kantár egyik szárát, az állat pedig lassan elkanyarodott a farmtól, és egyenesen a hegyek felé indult. Diane most már tényleg biztos volt benne, hogy vágta következik. De a néma vadember sosem azt tette, amire számított. A farm már rég eltűnt a szemük elől, de a férfi továbbra is kényelmes, lassú tempót diktált, mintha romantikus lovaglásra vitte volna kedvesét a holdfényben!

Diane egyre jobban gyűlölte a Rézbőrűt. Mindig is büszke volt magára, mert úgy érezte, tökéletesen ismeri a férfiak gondolatait. Nagyon ritkán fordult elő, hogy meg kellett lepődnie. A legtöbb férfi, akit élete során megismert, nem volt több egyszerű, felnőtt kisfiúnál. Nem találkozott még olyan férfival, akit ne ismert volna ki néhány perc alatt. Egészen mostanáig. De mégsem. Valamiről megfeledkezett. Ez a lény nem ember volt. Hanem egy hatalmas, veszedelmes fenevad, akit Neandervölgyi ösztönei mozgattak. Diane nem várhatta el magától, hogy olvasson egy állat gondolataiban. Azon tűnődött, vajon a tudatlan ősember leveszi-e valaha a szájáról a pecket. És ekkor döbbenten kellett tapasztalnia, hogy a férfi olvas az ő gondolataiban. Felemelte jobb kezét, megrántotta a lila szalagra kötött csomót, és a szalag leesett. Ezután Diane szájába nyúlt, és kihúzta a nedves, fojtogató anyagot. Diane köhögött, és mélyeket sóhajtott. Érezte, hogy az indián intenzíven figyeli. Ekkor felemelte összekötözött csuklóit, és bólintva jelezte, hogy szeretné, férfi eloldozná. De a vad nem engedelmeskedett. Nem rázta a és nem is bólintott. Semmi jelét nem adta, hogy megértette a kérést. Diane ekkor ostobán rákiáltott, úgy, mint ahogyan a buta emberek szoktak, amikor sükettel kell beszélniük. – A kezem! Oldozd el a kezem. Kérlek! A Rézbőrű megfogta a szíjon lévő csomót, és visszahúzta Diane kezét. – Nem, nem! – kiáltott Diane. – Oldozd el! Azt akarom, hogy oldozd el a kezemet! – Ismét fölemelte a csuklóját, a férfi pedig szenvtelen arccal ismét leszorította őket. – Követelem, hogy azonnal oldozd el a kezemet, megértetted? – sikított Diane. – A bőr felsérti a csuklómat, és ez a te hibád! Szóval azonnal oldozd el őket, különben... különben… – tehetetlenül felsóhajtott, és előrehajtotta a fejét. – Ó, Istenem, hát semmit sem értesz? Sehogy sem tudok a közeledbe férkőzni? A teremtmény dühösen forgatta a szemét, de Diane ezt nem láthatta. Haja már órákkal korábban kibomlott, és függönyként omlott a vállára. Az indián ekkor megérintette a fejét. Diane összerezzent. A férfi gyöngéden kisimította arcából a hajat, és a füle mögé fésülte. Diane megfordult, és a szemébe nézett. A férfi sötét szeme az áthatolhatatlan végtelenségbe meredt. Diane összerezzent, majd lehajtotta a fejét. Bűnbánóan megfogadta, hogy többé nem kiabál rá, nem vág grimaszokat, nem karmolja, és nem rugdossa. Hiszen nem tudhatta, mindez mit vált ki belőle. Sokkal óvatosabbnak kellett lennie. Esze ágában sem volt felbőszíteni. Érezte kezének erejét, és tudta, hogy a férfi a legkisebb erőfeszítés nélkül képes lenne megfojtani őt. Reszketett. Halálosan félt a magas, karcsú, izzó tekintetű indiántól. Ugyanakkor különös módon vonzódott ehhez a férfihoz, aki igazából nem is ember volt, hanem egy hatalmas, gyönyörű vad. Diane összekötözött csuklóját a nyeregszarvba akasztotta, kihúzta magát, és elhúzódott elrablójától. Elhatározta, hogy ebben a pozícióban teszi meg az út hátralévő részét, akármeddig is tartson. Aztán mély, hízelgő hangon megszólalt, hogy a férfi ne találhassa ki, mit mond. – Azért húzom ki magam, mert nem bírom elviselni, ha hozzám érsz. Az indián szenvtelen tekintete rávetődött. Diane elmosolyodott, és édes hangon folytatta. – Te mocskos állat. Te undorító szörnyeteg. Hányingerem van tőled. A legrosszabbat hozod ki belőlem, és gyűlöllek ezért. A Rézbőrű továbbra is rezzenéstelen tekintettel figyelte. Diane a fekete szembe nézett, és tudta, hogy a férfi semmit sem értett meg. Arckifejezése szikrányit sem változott. Ezért tovább vetkőztette saját lelkét. – Tudod, az első pillanattól kezdve rettegek tőled, és mégis vonzódom hozzád. Ki akartalak szabadítani, de attól tartok, saját magam miatt tettem. – Diane szünetet tartott. Megdöbbentette saját vallomása, a kellemetlen igazság, mellyel most szembenézett.

Rettegve folytatta. – El fogok szökni! Okosabb vagyok nálad. Ki fogok találni valamit. Igen, Szörnyeteg. – Szünetet tartott, majd gyorsan hozzátette: – Ugye, nem bánod, ha Szörnyetegnek nevezlek? A férfi szenvtelen tekintetét az ösvényre emelte. Diane remegve sóhajtott, idegesen körülnézett, és nem értette, miért nem a hegyek felé tartanak. A Rézbőrű nem nyugat felé irányította a lovat, inkább északnak. Kis idő elteltével megkerültek egy fákkal borított dombot, és a Front Range előttük tornyosuló ormai alatt. Diane sok száz apró fénypontot pillantott meg. Koncentrálni próbált, hogy rájöjjön, hol lehetnek. Egy város terült el alattuk. Central City? Vagy Blackhawk? Nem, az nem lehet. Túl hosszú utat tettek meg északi irányban. Diane agyában hirtelen világosság gyúlt. Boulder! A hajdani hegyi falvacska terült el előttük. Ismét reménykedni kezdett. Még ha nem is mennek be a városba, a Rézbőrű biztosan tábort ver a közelben. És ha Diane-nak sikerül elmenekülnie az éj leple alatt, biztos, hogy eléri Bouldert. De a remény lassan szertefoszlott. A vadember a város pereme mentén haladt, nagy ívben elkerülve azt, egyenesen északnyugat felé. Amikor Diane rádöbbent, hogy a férfinak egyáltalán nem áll szándékában a városba menni, sikítozni kezdett, habár tudta, hogy teljesen felesleges. A Rézbőrű hagyta. És amikor a sikoltozó és könyörgő Diane a szemébe nézett, nem látott mást, csak kőkemény, kiismerhetetlen tekintetet. Amint Boulder utolsó fényei is elhalványultak mögöttük, Diane abbahagyta a sikítozást. Némán lovagoltak tovább, egyenletesen emelkedve, most már nyugat felé. Egy széles kanyonba értek, mely a Front Range ormai közt húzódott. Diane hirtelen fázni kezdett. És fáradt volt. Háta teljesen elgémberedett a merev tartástól. De inkább meghalt volna, mint hogy a meleg, bronzszínű, szilárd mellkasnak támaszkodjon. A fogát csikorgatva kihúzta magát. Ha ő fázik, gondolta, akkor a férfinak még inkább fáznia kell, hiszen szinte teljesen meztelen volt. És ha elfáradt, akkor az indiánnak is el kellett fáradnia. És Diane tudta, hogy a férfiak nem különbek nála. Sem a vadállatok. Néhány hideg, fárasztó óra után kiértek a kanyonból az ezüstös holdfényre. De Diane erről már nem tudott. Mélyen aludt. Valahol a hideg kanyonban elnyomta az álom. Az indián azonnal megérezte ezt. Egyenletesen tovább lovagolva előrenyúlt, kioldotta Diane kezét, majd gyöngéden, óvatosan magához vonta, és a nő fejét a vállára hajtotta. Tovább haladt. Diane öntudatlanul közelebb húzódott a melegséghez. Szája kinyílt, és halkan felsóhajtott. A Rézbőrű egy pillanatra halványan elmosolyodott.

15. fejezet Gyorsan süllyedő, homokkőhalmokkal tarkított vidéken jártak, magasan Boulder felett. Elérték a háromezer lábnyi Royal Archot, majd beértek a Sziklás-hegység első láncolatainak vadonjába. A sápadt hold már nyugodni készült, amikor a Rézbőrű végre megrántotta a mén kantárát. A csillagok fénye elhalványodott a hajnali derengésben. A Rézbőrű egy keskeny völgyet választott, melyben a havasi növényzet színe már a korai ősz közeledtét jelezte. A csipkézett ormú Indián Csúcs árnyékában a South St. Vrain patak mellékfolyója csörgedezett a kanyargós mezőn, felszíne sima, mint a tükör. Az indián egy hosszú pillanatig a lovon maradt Tekintete a sötét völgyet fürkészte. Másodpercek alatt kiválasztotta a táborhelyet: a kanyon oldalának egy alacsony kiszögellését, mely megvédte őket a széltől és a kelő nap sugaraitól. A fűre hajnali harmat telepedett, a levegő lehűlt. Az indián a karjában szunnyadó nőre pillantott, és sötét szemében szinte apai melegség gyúlt. Aztán gyorsan ki is hunyt. A kantárt a földre dobta, és a nagy állat azonnal legelészni kezdett. A Rézbőrű a háta mögé nyúlt, és elővette az egyik lópokrócot. Olyan fürgén és könnyedén ugrott le a lóról, hogy a karjaiban alvó nő csupán sóhajtott, majd közelebb húzódott. És tovább aludt. Amikor az indián a kiszögelléshez ért, fél térdre ereszkedett, és leterítette a takarót. A szunyókáló nőt ráfektette. Aztán ismét ránézett, és szeme összeszűkült. Diane fekete haja legyezőként terült szét a takarón, jobb karja könyöknél behajlott, nyitott tenyere felfelé nézett. A kar vállig meztelen volt. A halványlila ruha mély kivágása felfedte dús, elefántcsontszínű keblét, mely lassú légzésének ütemére ringatózott. Lila szoknyája karcsú teste alá gyúródott, és szabadon hagyta a térdét. Lábán éles sarkú sarukat viselt. A Rézbőrű rezzenéstelen tekintettel levette Diane lábáról a sarukat, és félretette őket. Diane megkönnyebbülten felsóhajtott. A férfi halványan elmosolyodott. Aztán elővette a másik takarót, és óvatosan ráterítette. Még egy pillanatig térdelt mellette, s tekintete lassan visszatévedt a nő sápadt, törékeny arcára. A sűrű szempillák a rendkívüli szemre csukódtak. Arra a szemre, amelyhez foghatót még soha sem látott. A hatalmas, csillogó, hihetetlenül szép, ibolyaszínű szemre. A kifejező szemre, mely elsötétült, ha haragudott vagy félt. Apró, tökéletes orra még álmában is büszke, arisztokratikus jelleget sugallt. De a félig nyílt, puha, telt ajak tüzes érzékiséget ígért. A Rézbőrű összeszorította az ajkát, és állának izma megrezdült. Talpra ugrott, megfordult és kibújt a sziklapárkány alól. Levette a lóról a nyerget és a zablát, majd kikötötte az állatot. A mén tovább legelészett, az indián pedig tett néhány lépést a South St. Vrain patak felé. A füves parton leguggolt, és megtöltötte hideg, tiszta vízzel az üres tömlőt. Aztán felemelte, mohón ivott belőle, majd ismét megtöltötte, és félretette. Elővette vadászkését, és végighúzta ujját a penge mentén. Borotvaéles volt. Elégedetten a nyakához emelte, hegyét a skarlátvörös, gyöngyökkel díszített nyakörv alá helyezte, és egy gyors mozdulattal eltávolította a felesleges díszt. Felállt, és kezében a késsel megrántotta a csípője köré fonódó vékony bőrzsinór végét. Ágyékkötője lehullott, és az indián ott állt, meztelenül a hideg, szürke hajnalban. Megdörzsölte felsebzett mellkasát, mély lélegzetet vett, és belépett a patak tiszta, sekély vizébe. Sebesen gázolt a vízbe, amíg derékig el nem lepte. Az éles vadászkést erős, fehér fogai közé helyezte, lábával elrugaszkodott a patak sziklás fenekétől, és kecsesen átúszta a medret. A patak másik partját egy meredek sziklafal képezte.

Amikor odaért, a kést a sziklafal egyik kiszögel lésére tette, majd megállt, hogy megállapítsa, milyen mély a víz. Épp ellepte a vállát. Ideális vízmélység egy gyors, reggeli fürdőhöz, gondolta. A hátára fordult, úszni kezdett a jeges vízben, és hagyta, hogy szétterülő, fekete haja teljesen átnedvesedjen. Néhány békés pillanatig csak lebegett, s érezte, hogy fáradt, merev izmai ellazulnak. Aztán hasra fordult, és lebukott a felszín alá. Addig úszott a víz alatt, amíg levegővel bírta. Végül a nyugodt felszínt megtörve felbukkant, és teleszívta levegővel sajgó tüdejét. Munkához látott. Kezével megmasszírozta viszkető fejbőrét, majd ujját újra meg újra végighúzta nedves, sűrű tincsei közt. Aztán előrehajolt, és lemosta mellkasáról a megszáradt vért. Fájdalmában fintorgott, a fogát csikorgatta, és némán átkozta a sebekért felelős szőke szépséget. A legmélyebb sebhelyek újra vérezni kezdtek. Ekkor megállt, és hagyta, hogy a jéghideg víz összezárja a sebeket. Alaposan lemosta testéről a port, és amikor elkészült felugrott a sziklákra. Dideregve simította hátra kékesig kete haját, és türelmesen várta a felkelő napot. Lefeküdt a sziklára, és becsukta a szemét. Aztán hirtelen ismét kinyitotta, tekintete átlövellt a patakon, és a nőre szegeződött. Diane békésen aludt, ahogy otthagyta, arccal felé. A férfi felkapta éles kését, elfordította a fejét, és felnézett. Százlábnyira, egy homokkőszikla lapos tetején ott henyélt a nagymacska. A hasán feküdt, mancsai kinyújtva. Felemelte a fejét, lehunyta a szemét, és hatalmasat ásított. Az indián letette a kést, és tovább pihent. Nyár volt, korán hajnalodott. Fél óra múltán az acélszürke ég skarlátvörössé változott, majd megjelent a nap aranyló korongja. A meztelen indián élvezettel figyelte a fény és a hőmérséklet gyors változását. Az egyre melegebben izzó nap sugarai felszárították izmos testéről a vízcseppeket. A mellkasán húzódó sebhelyek rózsaszínűvé váltak. Hosszú, nedves haja gyorsan száradt. A Rézbőrű kényelmesen a sziklának támasztotta a hátát, és újból átnézett a patakon. Innen kitűnően látta a békésen alvó, fekete hajú nőt. Amíg a nap sugarai el nem érték a patak nyugodt felszínét, nem vette le róla a szemét. Ekkor elfordult. Kezét szétterpesztett térdére tette, előrehajolt, és a vízbe nézett. Olyan tisztán látta saját arcát, mint a tükörben. Lehajolt, fölemelt egy maréknyi vizet, és megnedvesítette az arcát. Aztán elővette az éles kést, és a vízfelszínt használva tükörként, pedánsan megborotválkozott. Amikor az összes szőrszál eltűnt az arcáról, az álláról és a nyakáról, ismét megmosakodott. Kezében a késsel felállt, lábujjhegyre emelkedett, egy pillanatig mozdulatlan maradt, majd visszaereszkedett. Ezután elindult, és a patakból kiemelkedő sziklákon átugrálta túlsó partra. Újra felöltözött, és csatlakozott a gránitfal mellett alvó nőhöz. Diane most oldalra fordulva aludt, háttal a pataknak. A takaró lecsúszott a válláról. Az indián óvatosan mellé feküdt. Fáradtan kinyújtózott, karját összefonta a feje alatt, és halkan ásított. Érezte, ahogy izmai ellazulnak, majd agyát lassan elereszti az öntudat marka. Már majdnem teljesen elaludt, amikor Diane megmozdult, a hátára fordult, és meztelen karját a férfi mellkasára ejtette. A Rézbőrű jéggé dermedt. Visszafojtotta a lélegzetét. Biztosra vette, hogy Diane felébred. Lassan felé fordult. Diane puha felső ajka alig észrevehetően remegett. Aztán a nő felé fordult, és melegséget keresve hozzábújt. Arca alig egyhüvelyknyire feküdt a férfi felemelt karjától. Tisztán érezte a nő meleg, nedves leheletét. Diane még közelebb bújt. Hosszú, sötét szempillája csiklandozta az indián bőrét. A férfi testén remegés futott végig.

Soha, egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy felé forduljon és átölelje. Mozdulatlanul feküdt tovább, miközben Diane öntudatlanul egyre közelebb bújt hozzá. Keze a férfi lapos hasán pihent, behajtott térde hosszú, íztelen lábához ért. A Rézbőrű már serdülőkora óta rendszeresen gyakorolta az önmegtartóztatást. Pontosan tudta, hogyan legyen úrrá érzelmein és vágyain, ezért volt képes mozdulatlanul feküdni a gyönyörű nő mellett anélkül, hogy egyetlen ujjal hozzáért volna. Ez a páratlan önuralom tette oly közkedveltté a gyönyörű, kielégíthetetlen asszonyok körében. Bármikor készen állt, hogy a szerelemben legjobb formáját nyújtsa, függetlenül a helytől az időtől és a körülményektől. A szigorú kontroll legalább ilyen hatékonyan működött az ellenkező irányban is. Elméje nemegyszer aratott győzelmet testén, és bármikor képes volt megelőzni a bosszantó, nem kívánatos testi gerjedelmet. Most is ezt a hatalmat gyakorolta. A fogát csikorgatva tűrte, hogy Diane melle bordáihoz simuljon. Homlokán gyöngyöző izzadságcseppek jelentek meg. Diane térde öntudatlanul följebb kúszott, és az ágyékkötőt félrehúzva meztelen testéhez ért. Az indián hasizmai megfeszültek. Nagyot nyelt, de nem mozdult. Minden erejét latba vetette. Agya testére parancsolt. Lehunyta fáradt szemét, és mély lélegzetet vett. Aztán elaludt.

16. fejezet Diane mozgolódni kezdett. Szeme félig kinyílt, majd ismét lecsukódott. Ásított, megint kinyitotta a szemét, és hunyorogva kémlelni kezdte a ráboruló árnyékot. A hátán feküdt. A szokatlanul alacsony plafon teljesen ismeretlennek tűnt a számára. Mintha sziklából készült volna. Az öntudat ébredést követő ködös derengésében megpróbálta felfogni, mit lát, hol van, és mi történik körülötte. Mozdulatlanul feküdt, és figyelt. Mély, halk lélegzést hallott, amely azonban nem emlékeztetett Texas Kate fütyülő hortyogására. Diane lassan elfordította a fejét, és szeme hitetlenkedve kikerekedett. A Rézbőrű feküdt mellette! Hirtelen rátörtek az emlékek. A rémülettől megbénítva sikítani sem tudott. A férfi a hátán feküdt, hosszú karja a feje alatt összekulcsolva. Diane az arcára nézett. A sötét, fenyegető szemre hosszú szempillák csukódtak. A kegyetlen, kemény száj kissé ellazult, teltebbnek tűnt, puhábbnak. De mégis veszélyesnek. Diane tekintete lassan a férfi nyakára siklott. A gyöngyökkel díszített nyakörv eltűnt. Helyén lila és sárga horzsolások éktelenkedtek. Diane-t hirtelen mélységes együttérzés fogta el. Tekintete továbbsiklott. A férfi mellkasán hosszú, kegyetlen karomnyomok húzódtak. Diane remegő alsó ajkába harapott. Szinte még érezte a körmeinek utat adó húst. Lehunyta a szemét. Gondolkodni próbált, megpróbált magához térni. Gyorsan felidézte, mit hallott és látott ébredése óta. Látott egy árnyas sziklabarlangot, a mellette fekvő indiánt, és a barlang napsütötte bejáratát. Hallotta a vadember mély, nyugodt szuszogását, odakintről pedig a fémzabla csörrenését. Mindent összerakott, hogy megpróbálja meghatározni a menekülés esélyeit. Az alvó indián közte és a barlang kijárata közt feküdt. A lopott lovat valószínűleg néhány lépésnyire kötötte ki. Ha sikerülne kikerülnie a vadat anélkül, hogy felébresztené, akkor elérné a lovat, és szabad lenne. Talán soha többe nem lesz ilyen lehetősége. Óvatosan kinyitotta a szemét. Izgatottan a Rézbőrű arcára pillantott, és kővé dermedt. A férfi feje elfordult. Könyörtelen, fekete szeme kinyílt, és tekintete Diane-ra szegeződött. Szinte egy örökkévalóságig feküdtek mozdulatlanul, egymásra meredve. Diane törte meg a nyugalmat. Gyorsan feltérdelt. Egyik lábával átlépte a rézbőrűt, hogy aztán átugorja, és rohanjon az életéért. De a férfi sokkal gyorsabb volt. Elkapta Diane lila szoknyáját, és magára rántotta a nőt. Diane sikoltott. Az indián átkarolta a derekát, aztán védekezőén elfordította a fejét, mert Diane megpróbálta megütni. Diane sírni kezdett, és az öklével kétségbeesetten verte a férfi fejét és mellkasát. – Engedj el, vagy megöllek! – kiáltotta zokogva. – Megöllek! Te mocskos, ostoba vadállat! Gyűlöllek! Egyre jobban félt. Egyre hangosabban zokogott, egyre vadabbul hullottak a könnyei. – Te undorító állat! Te szívtelen fenevad! Kivágom a szíved azzal a lopott késsel! Esküszöm, megteszem! Hallottad? Esküszöm! Esküszöm! Arca kivörösödött, kócos haja a szemébe hullott. A könnyek elvakították, szíve olyan hevesen vert, hogy Diane attól félt, menten szétrobban. Kétségbeesetten használta fel minden erejét, mit sem törődve küzdelme értelmetlenségével.

Karja végül elgyengült és elnehezült. Az indián tűrte a csapások záporát, de nem gondolt bosszúra. Nyugodtan tartotta Diane derekát, és türelmesen várta, hogy a nő lehiggadjon vagy kifáradjon. De Diane messze állt a lehiggadástól. Teljesen magán kívül volt. Tudta, hogy eszeveszetten viselkedik, mégsem volt képes leállítani magát Az indián rájött, hogy a rémült, felbőszült nő hisztérikus állapotba került. Ezért azt tette, amit tennie kellett. Felemelte a kezét, és pofon vágta. És érezte, hogy a fájdalom egyenesen a szívébe hasít. Összeszorította a fogait. Diane meglepetten zihált, és ajkán elhalt a hangos zokogás. Könnyes szeme kikerekedett. A férfira bámult, miközben teste tovább reszketett. De már nem sírt. Egy pillanatra teljesen megbénult. Aztán mintha minden izma elzsibbadt volna. Fáradtan visszaült a férfi ágyékára, térde eleresztette a bordáit, háta elernyedt. Diane tehetetlenül előrebukott. És amikor az indián gyöngéden magához húzta, már nem hadakozott. Könyöke a takaróhoz ért, keze megpihent a férfi bicepszén, ujjai ösztönösen a kemény izmok köré kulcsolódtak. Az indián Diane tarkójára tette a kezét. Aztán gyengéden bal vállára húzta az arcát és kisimította vörösre sírt szeméből kócos, fekete haját. Diane mélyet sóhajtott, és hagyta, hogy a férfi teljesen magához vonja. Karcsú teste még most is reszketett, ezért nem tiltakozott, amikor az indián hosszú ujjai nyugtatóan végigsiklottak meztelen felkarján és hátán. A teljesen elgyötört Diane érezte, hogy a nyugodt kéz szakértőén masszírozza ki izmaiból a feszültséget. Lehunyta égő szemét és önként átadta magát a megnyugvás áhított pillanatainak. Mély lélegzetet vett, és megdöbbentette a vadember tiszta, férfias illata. Mintha az imént lépett volna ki a fürdőből, tisztán és frissen. A Rézbőrű ekkor félresimította Diane hosszú, kócos haját, és dolgozni kezdett a nő feszült nyakizmain. Diane halkan felsóhajtott. A férfi ujjai, melyek oly gyengéden mozogtak a hátán, most erőteljes, határozott Mozdulatokkal oldották fel a görcsöket. Úgy érezte, soha életében nem volt még ennyire kipihent. Nem értette, hogyan lehetséges ez, de így volt. Ezért hagyta, hogy úrrá legyen rajta a pillanat varázsa, gondolatok és félelmek nélkül. A vadember legalább annyira elégedettnek tűnt, mint ő. Talán minden élethalálharcban vannak ilyen pillanatok, amikor a két fél fegyverszünetet köt, hogy visszanyerje erejét. Diane pedig boldog volt, hogy visszanyerhette. Tovább feküdtek így, az árnyékban, a szikla alatt. Az indián hanyatt, a nő rajta elterülve, térdével a derekát szorítva. És a békés, nyugtató pihenés hamarosan valami másba csapott át. Diane kezdetben fel sem fogta, mennyire kihívó pozíciót foglal el a férfi teste felett. De hamarosan kristálytisztán látnia kellett. Feje a vadember meztelen vállán pihent. Ajka egy hajszálnyira sebzett nyakától. A ruha mély kivágása alól előbukkanó melle szétterült a férfi meztelen mellkasának szilárd falán. Két lába az indián két oldalán. Hús a húshoz ért. És ami még rosszabb – sokkal rosszabb –, csípője és szétnyitott térde a Rézbőrű medencéjéhez és ágyékához simult. Hirtelen agyába villant a pillanat, amikor a bőr ágyékkötő lecsúszott a férfiról, és nem kellett sokat töprengenie, amíg rájött: saját alsójának vékony anyagán kívül semmi sem választja el őket. Diane borzadva érezte a forró hőt testének legérzékenyebb pontján. Érezte, hogy éledni kezd, és egyre hevesebben lüktet.

Mozdulatlanul feküdt, lélegezni sem mert. Szégyenkezve és rémülten érezte, hogy mellbimbói megkeményednek, és az indián forró, sima mellkasához feszülnek. Hirtelen rájött, hol van a férfi keze. Amikor legutóbb figyelt raja, még a vállát masszírozta. De már nem. Most a mellkasát szorította, a hüvelykujjak pedig mellének szélét nyomkodták. Ebben a pillanatban az indián hihetetlen gyorsasággal a hátára fordította Diane-t, majd ráfeküdt. Kegyetlen ajkát, melyet megkeményített a szenvedély, a gyűlölet, vagy mindkettő, alig választotta el néhány hüvelyk Diane ajkától. Diane érezte, hogy a brutális száj pillanatokon belül az ajkára borul, és vad csókban egyesülnek. Vágyakozás és rettegés közt hánykolódva végül félrefordította a fejét. A férfi keze közé vette az arcát, és újból maga felé fordította. Diane érezte az indiánból kisugárzó szexuális erőt, érezte a veszedelmes, agresszív szenvedélyt, mely elemésztette. A férfi lélegzete forró volt és szaggatott, teste olyan tüzes, hogy szinte átégette Diane ruháját. De mégis habozott. Diane az izzó, fekete szembe nézett, és azon tűnődött, vajon mindez csak a meggyötrésének része-e? Vajon azért kell tehetetlenül így feküdnie, hogy legyen ideje rettegni a testét fenyegető brutális erőszaktól? Vajon a férfi így akarta meghosszabbítani a szenvedését? Valóban ennyire ravasz és szadista lett volna? Az indián hirtelen pislantott, mintha mély révületből térne magához, és arca ismét emberivé vált. Diane tovább rettegett, bár a férfi már eleresztette a fejét. Aztán legnagyobb döbbenetére a Rézbőrű felült és feltérdelt. A sötét kéz, mely korábban annyira aggasztotta Diane-t, most szerényen tartotta a kilazult ágyékkötőt. A férfi felállt, és nyugodtan megkötötte az ágyékkötő zsinórját. Aztán Diane-ra egyetlen pillantást sem vetve átlépett rajta, és kiment a napfényre. Diane döbbenten és végtelenül megkönnyebbülve felült. Semmit sem értett. – Jelezzetek Boznak, hogy állítsa meg a vonatot! Adjátok a fegyvereimet! Táviratozzatok a kormányzónak! – parancsolta üvöltve, magából kikelve Buck Buchannan ezredes, amint Texas Kate elmondta neki a történteket Amikor aznap reggel felébredt, Diane-t nem találta a fülkében. Bajt érezve gyorsan felöltözött, és az ezredes kocsija felé indult. Közben mindenkitől Diane felől érdeklődött. De Diane-t senki sem látta. Amikor az ezredes lakosztályának nyitott ajtajához ért, hangos, izgatott hangokra lett figyelmes. Megállt, hallgatózott, és megtudta, hogy a Rézbőrű az éjszaka folyamán elszökött. Texas Kate szíve a torkában dobogott. Azonnal rájött, hogy Diane-t a vadember rabolta el a vonatról. Berontott a zsúfolt kocsiba, és amikor sikítva közölte, hogy Diane eltűnt, mindenki elhallgatott. – ...és miután táviratoztatok a kormányzónak – folytatta az ezredes az utasítások sorát –, küldjétek valakit a hatóságokhoz, aztán... – Várjon – szakította félbe a cherokee Kölyök. – Ha bevonnánk a kormányzót és a törvényt, az nem igazán használna a népszerűségünknek. És Pawnee Bill is kihasználhatná a helyzetünket. – A pokolba, Kölyök, hiszen az a vadember az egyetlen unokámat rabolta el! Csak nem képzeled, hogy… – Ezredes, én majd megkeresem. Magammal viszem a Leatherwood testvéreket. Azonnal indulunk, amíg forrók a nyomok.

– Én is veletek megyek – mondta az ezredes határozottan. – Buck, ezt nem teheted – figyelmeztette sietve aggódó felesége. – A sánta lábaddal nem lovagolhatsz meszére. Csak feltartanád a fiúkat, pedig minden perc számít. – Mrs. Buchannannak igaza van – mondta a Kölyök. Sietnünk kell, ha be akarjuk hozni a lemaradásunkat, visszahozom őt magának, ezredes. Esküszöm. – Szünetet tartott, majd halk, öntudatos hangon hozzátette: – Nem engedem, hogy az a vadállat ártson neki. Uram, én szerelmes vagyok Diane-ba. – Lehajtotta a fejét, és úgy tett, mintha könnyek fojtogatnák. Az ezredes meghatódva a vállára tette a kezét. – Menj, hozd vissza, fiam!

17. fejezet Az indián kínlódva hánykolódott, fejét jobbra-balra vetette, és értelmetlen szavakat motyogott. A bénító rémálom nem akart véget érni. Bronzszínű arcát és meztelen mellkasát kiverte a veríték, szeme sebesen forgott csukott szempillái alatt. Néhány iszonyú perc után végre széttörte az álom láncait, felült az ágyában, és rémülten kinyitotta fekete szemét. Fájdalmasan, nehézkesen zihált, szíve a torkában dobogott. Aztán izgatottan körülnézett, és az ismerős környék láttán kissé megkönnyebbült. De rossz előérzete nem múlt el nyomtalanul. Ősi Szem letette lábát a földre. Miközben mindkét kezével a vékony matracot szorította, megpróbálta lecsendesíteni zakatoló szívét. Hiszen csak egy szörnyű álom volt. Semmi több. Egy álom, mely már kezdett halványulni, és lassan beleveszett a feledés homályába. De hiába érvelt magában az öreg főnök, nem tudott megnyugodni. Valami nem volt rendjén. Érezte. A nyugtalanító álom valóságos veszély előhírnöke volt. És most, hogy teljesen felébredt, hallotta a túlvilági szellemek hangját, akik valamilyen katasztrófáról suttogtak. Ősi Szem megfordult, és fölrántotta a sötétítőt, Kinézett, és aggódva megcsóválta ősz fejét. Évek óta napkelte előtt ébredt. De most nem. Az új nap már fehér fényben fürdött az égen. Az ute felállt az ágyáról. A mellkasába hasító fájdalomra ügyet sem vetve vizet töltött a kagylóba, és sietve megmosakodott, majd gyorsan felöltözött. Mire magára öltötte kék ingét és farmernadrágját, teste ismét verítékben úszott. Rossz előérzete egyre erősödött. Nem az étkezőkocsiba indult, mint máskor. Ma reggel nem volt éhes. Gyomra émelygett. Egyébként is máshol volt dolga. Meg kellett tennie valamit. Meg kellett tudnia valamit. A ketrec kulcsa eltűnt a faragott dobozból. Lehet, hogy Kicsi Buck sikerrel járt? Ősi Szem elindult a szerelvény vége felé. Kitekintett a vonat mellett elsuhanó tájra. A nap hirtelen egy felhő mögé rejtőzött. Minden elsötétedett, és a sötétben Ősi Szem aggodalma megsokszorozódott. Ómen volt ez. Gonosz ómen. Maga a nap is rettegett. Ezért bújt el a felhő mögé. Ősi Szem is rettegett. És fáradt volt. Pedig az imént kelt föl, és órákkal tovább aludt, mint általában. Mégsem érezte soha életében ennyire fáradtnak magát. Lába annyira elnehezült, hogy alig tudta mozgatni. Hányingere egyre erősödött, és szakadt róla a víz. Ugyanakkor egész teste didergett. Út közben találkozott az egyik fiatal mexikói cowboyjal. Ősi Szem megragadta a ruháját, és visszarántot. – Beszélj, Arto – parancsolt rá. – Mi folyik itt? Történt valami? A fiatal mexikói behúzta a nyakát, megforgatta barna szemét, és felelt. – Dios, Ősi Szem, hát te nem hallottad? A Rézbőrű elszabadult! És elrabolta az ezredes unokáját! A fiú továbbsietett. Az öreg főnök a fülke ajtajának roskadt, és a szívéhez kapott. A fájdalom most szinte elviselhetetlen volt. Úgy érezte, elájul. De erőt vett magán, megfordult, és elindult a vonat eleje felé. Az ő hibája. Minden az ő hibája. Azonnal az ezredeshez kell mennie, hogy beismerje. Hogy mindent elmondjon. Az elejétől. Hogy elmondja, hogyan találtak rá a Rézbőrűre, és hogyan ütötte-verte a Kölyök a védtelen indiánt. Aztán hogyan mutatta meg ostoba módon a jószívű Kicsi Bucknak a kulcs rejtekhelyét. Ősi Szem férfiasán tűrte a növekvő fájdalmat, és legyűrte gyengeségét. Már tudta, hogy komolyan beteg, de mindez most nem számított. Ha ezen a napon kell meghalnia, akkor most

kell tisztára mosnia a lelkét a bűntudattól. Méltatlannak bizonyult a bizalomra. Be kellett ismernie megbocsájthatatlan vétkét, mielőtt megtér a Nagy Rejtelmek Földjére. Ősi Szem tovább rótta lassú útját. Széles, csúnya arcáról patakzott a veríték, tekintete elhomályosult. A szembejövők aggódva kérdezték, hogy rosszul érzi-e magát, de ő nem törődött velük. Ügy érezte, saját erejéből kell megtennie az utat, ezért elutasította a felajánlkozók segítségét. A vakon botorkáló, szívbeteg indián végül térdre rogyott, és fuldokolva a mellkasához kapott. Egyik társa gyorsan felugrott a székéből, és elkapta az öreg utét, mielőtt elesett volna. – A doktort! – kiáltotta aggódva az arapaho indiai! Azt hiszem, Ősi Szemnek szívrohama van! – Nem... nem... – tiltakozott fuldokolva Ősi Szem?.. Vigyetek... vigyetek... találkoznom kell... az ezredessel. – Senkivel sem fogsz találkozni, csak a doktorral – figyelmeztette az arapaho. – Most pedig hallgass el öreg, és nyugodj meg! Ősi Szem érezte, hogy elveszíti az eszméletét. Kétségbeesetten megragadta az arapaho ingét. – Valamit... el kell... mondanom... – Elájult – közölte az arapaho az izgatott gyülekezettel. – Gyorsan! Segítsetek! A mentőkocsiba kell vinnünk! Diane várt néhány percig, aztán felkelt, összehajtotta a takarót, és kilépett a reggeli napfénybe. Az indián éppen rozsét szedett, és rá sem nézett. Tudomást sem vett Diane jelenlétéről. Diane homlokát ráncolva figyelte a szorgoskodó férfit. Az indián pontosan kiszámította az idejét. Egyetlen sietős mozdulatot sem tett. És mindent olyan kecsesen csinált. Diane összerezzent. Halálosan rettegett tőle. jobban félt, mint életében bármitől vagy bárkitől. Különös módon úgy érezte, kevésbé félne, ha a férfi úgy viselkedne, ahogy azt egy civilizálatlan vadtól várni lehet. De nem így volt. Mégis sugárzott belőle valami elfojtott fenyegetés, és Diane tudta, hogy bármikor kirobbanhat belőle az erőszak. Amikor Diane-on feküdt, a sziklabarlangban, nem sok hiányzott hozzá, hogy megerőszakolja. Karcsú testének minden izma megkeményedett, megfeszült, mintha támadásra készülne. Erőszakra. Diane hátán végigfutott a hideg. Rettegett, mégis vonzotta, szinte tűzbe hozta a veszedelmes vágyakozás. Arca elpirult a szégyentől, amikor felidézte azokat az izgató pillanatokat a barlang belsejében. Az izzó tekintetű vad majdnem letépte a ruháját, ő pedig majdnem hagyta. Diane ismét menekülni szeretett volna. Ebben a pillanatban. De nem volt könnyű kijátszani a néma, mindig éber indiánt. Még most is, hogy a férfi átható tekintete nem rá szegeződött, Diane érezte, hogy az indián pontosan tudja, mire gondol. Lélekben összerezzent. Hiszen ez lehetetlen! Honnan is tudhatta volna ez a civilizálatlan vadember, mi zajlik Diane fejében? Nem tudhatta. Diane felbátorodva körülnézett. Amikor a keskeny mezőre érkeztek, még aludt. Semmire sem emlékezett, és nem tudta pontosan, merre van Boulder. A napra nézett, hogy megpróbálja betájolni magát. Aztán a mezőt borító fűre pillantott. Tisztán látta a patanyomokat, melyek a kanyonba vezettek.

Óvatosan ismét a Rézbőrűre pillantott. A férfi már meggyújtotta a tüzet, és most egy hosszú fűzfavessző leveleit tépkedte. Nyilván pecabotot készített Diane minden további fontolgatás nélkül ledobta a pokrócot, és futásnak eredt. A férfi alig negyvenyardnyi távolságban érte utol. Egy hosszú kar a derekára fonódott, megállította, és visszarántotta. Diane azonnal megperdült, és kiabálni kezdett. De az indián a nyakát megragadva elnémította, és kényszerítette, hogy sötét szemébe nézzen. Az összeszűkült, haragos szembe. A férfi enyhe nyomást gyakorolt Diane torkára, sejtetve a kezében szunnyadó hatalmas erőt. Ennél világosabban szavakkal sem fejezhette volna ki, mire gondol. Ha kedve lett volna, egyetlen pillanat alatt megfojthatta volna Diane-t. Ezt akarta közölni vele. Hogy megértse, és jól megjegyezze. Hogy Diane-nak semmi esélye vele szemben. Egyetlen kézzel képes lett volna megölni. Diane megpróbált nyelni, majd dühösen bólintott. – Megértettem, Szörnyeteg. Ebben a pillanatban az ujjak elengedték a torkát. Diane nem mert mozdulni. Az indián nem vette el a kezét a nyakától. Lassan lejjebb eresztette, megérintette a kulcscsontját, majd a mély kivágás alatt duzzadó mellét. Diane idegesen ráparancsolt, hogy hagyja abba. A parancs nem talált meghallgatásra. A kéz őrjítő lassúsággal vándorolt a bal mellén, majd le, a derekához. Aztán eltűnt. A magas indián olyan hirtelen eresztette el, hogy Diane majdnem elveszítette az egyensúlyát. A férfi közönyösen hátat fordított és elment. Diane egy pillanatig mozdulni sem tudott. Lenyűgözte a férfi ereje, és felháborította a nagyképűsége. Kedve lett volna megint elszaladni! De a férfit követve visszament a táborhoz. A tűz mellett lekuporodott, és karjával átkulcsolta a térdét. Szeretett volna enni valamit. Inni valamit. Mintha a gondolataiban olvasna, a Rézbőrű felemelte a tömlőt, megkerülte a tüzet, Diane mellé guggolt, és feléje nyújtotta a vizet. Diane nem fogadta el. A férfi vállat vont, az ajkához emelte a tömlőt, és mohón inni kezdett. Ahogy a szájába csobogó tiszta, hideg vizet nézte, Diane egyre jobban gyűlölte. Egy szörnyeteg volt. Arcátlan gazember! Diane a fogát csikorgatva felugrott, a patakhoz ment, és letérdelt. Megpróbált kezével merve vizet emelni a szájához, de sikertelenül. Mire az ajkához ért, már csak néhány csöppnyi víz maradt a tenyerében. Az indián hirtelen megérintette a vállát. Diane összerezzent. A férfi mellé térdelt, lehajolt, két markával felemelte a vizet, és Diane felé nyújtotta. Diane vadul rázta a fejét. Meg akarta értetni a férfival, hogy akkor sem inna a mocskos kezéből, ha egy hete bolyongana a forró Szaharában! Az indián visszaöntötte a vizet a patakba, majd Diane mellett hasra feküdt, úgy, hogy felső teste a víz fölé nyúljon. Aztán lehajolt, és inni kezdett, mint egy macska. Ajka alig érintette a felszínt. Végül felemelte a fejét, és újra feltérdelt. Miközben Diane-ra nézett, megtörölte nedves ajkát, majd a víz felé mutatott. Rá akarta venni Diane-t, hogy próbálja meg ő is. Valószínűleg azt szerette volna, hogy Diane arccal a vízbe essen. Diane egy hervasztó pillantást vetett rá, haját a háta mögé csapta, és magabiztosan hasra feküdt. Két könyökére támaszkodott, ahogy a férfitól látta, és a víz fölé hajolt. De hosszú haja csúszni kezdett a vállán. Az indián ekkor gyorsan utána kapott, és gyöngéden visszahúzta a kibomló hajat. Diane óvatosan a felszínhez hajolt. Aztán az ajkát csücsörítve, aprókat kortyolva inni kezdett, miközben elrablója a hosszú, fekete haját fogta.

Amikor elmúlt a szomjúsága, Diane felemelte a fejét, áthelyezte a testsúlyát, és felült. Diadalittasan a férfira nézett, kikapta a kezéből a haját, és a háta mögé vetette. A férfi ekkor az arca felé nyúlt. Diane megpróbált kitérni, de a kéz követte. Amikor utolérte, a középső ujj Diane arisztokratikus orrához ért, és lepöccintett róla egy csillogó vízcseppet. – Köszönöm, Szörnyeteg – mondta Diane vonakodva. A férfi bólintott. Fekete szemének tekintete meglágyult, és kegyetlen, érzéki ajka halványan elmosolyodott.

18. fejezet De Diane ezt sosem tudta meg. Mire felpillantott, elrablójának arcáról minden gyöngédség eltűnt. A férfi a patakra mutatott, majd Diane-ra, aztán kezével dörzsölni kezdte a mellkasát, mintha fürödne. Az üzenet világos volt. Diane-nak meg kellett fürdenie a patakban. Megtévesztőén elmosolyodott, majd legkedvesebb, leglágyabb hangján megszólalt. – Szörnyeteg, akkor sem fürödnék veled, ha már egy éve nem láttam volna fürdőkádat. – Tovább mosolygott, fölállt, lenézett, és hozzátette: – Hidd el, soha nem jön el az a nap, amikor én a közeledben teveszem a ruhámat. Megfordult, és visszament a tábortűzhöz. Bízott benne, hogy a férfi ennek ellenére megfürdik. Ha így lenne, felkaphatná a ruháit, lóra pattanhatna, és otthagyhatná az indiánt meztelenül! De ilyesmire nem került sor, és Diane nem is volt meglepve. Valójában sosem feltételezte egy vad, civilizálatlan teremtményről, hogy érdekelheti a tisztálkodás. A Rézbőrű fogott egy pisztrángot, és a nyílt tűzön megsütötte. Aztán Diane felé nyújtotta, de az még csak megkóstolni sem volt hajlandó. A férfi vállat vont. Leült Diane mellé, mohón megette a halat, és a végén nyalta a szája szélét. Diane legszívesebben pofon vágta volna. A férfi elégedetten megdörzsölte meztelen hasát, sóhajtott, és nyújtózott. Diane megőrizte az önuralmát, és közönyös képet vágott. Az indián ekkor elővette az örvet, melyet korábban levágott a nyakáról, majd megfogta az éles vadászkést, és a bőrt gondosan apró négyzetekre szelte. Diane a homlokát ráncolva figyelte, s azon tűnődött, vajon most milyen őrültségre készül a férfi. Amikor befejezte, a négyzeteket egy kivételével ráhelyezte arra a ruhaujjra, amelyet korábban Diane-ról tépett le. A kis négyzeteket becsomagolta a lila anyagba, az így készített batyut a nadrágzsebébe dugta, majd eltette a kést. Az utolsó színes négyzetet a füvön hagyta, és felállt. Diane, aki azt hitte, hogy a férfi véletlenül feledkezett meg a négyzetről, automatikusan utánanyúlt, hogy átadja neki. De abban a pillanatban, amikor ujja a gyöngyökkel díszített bőrdarabhoz ért, a férfi enyhén a kezére lépett. Diane felkapta a fejét. Az indián vészesen fölétornyosult. Sötét szeme fenyegetően izzott, és Diane-t nyugtalanság fogta el. Fogalma sem volt, mi rosszat tett, de nyilvánvalóan tett valamit. A férfi lassan megcsóválta a fejét, majd levette a lábát Diane kezéről. Diane legszívesebben felkapta volna a kis négyzetet, és a patakba hajította volna. De bölcsen uralkodott magán. Az az értéktelen bőrdarab valami ismeretlen oknál fogva sokat jelentett a vadembernek. Olyan sokat, hogy addig nem is ment arrébb, amíg Diane ujja hozzáért. Diane lassan elhúzta a kezét, mert semmi kedve nem volt kellemetlenséget okozni magának. Feltételezte, hogy a bőr feldarabolása, becsomagolása, és az egyik darab kiválasztása valamiféle ostoba, primitív rituálé. Vállat vont, karját keresztbe fonta, és átnézett a patak felett. – Ahogy parancsolod – mondta. Az indián azonnal ellépett, Diane pedig fellélegzett. Miközben tökéletes érdektelenséget színlelt, néha lopva a férfi felé pillantott, aki már az induláshoz készült. Percek alatt felnyergelte a lovat, az összehajtott takarókat a nyereg mögé, a megtöltött tömlőt a nyeregszarvra erősítette. Aztán Diane-hoz vezette a lovat, és kinyújtotta a kezét.

Diane talpra ugrott. A férfi ekkor megpróbálta átfogni a derekát, hogy segítsen a felszállásban, de Diane eltolta magától a kezét. Megkerülte az indiánt, megragadta a nyeregszarvat, és lábát a kengyelbe helyezte. – Szörnyeteg – vetette vissza a válla felett. – Semmi kedvem a nyeregre vetve utazni, hogy egész nap a képedet lássam. – Könnyedén felhúzta magát, és átvetette lábát a nyergen. – Undorodom tőled – mondta, s haját a füle mögé szorította. – Azt hiszed, annyira ostoba vagyok, hogy elfelejtem: te csak egy állat vagy? Hát nem. Hiába fitogtatod nekem az undorító férfiasságodat. Számomra sosem leszel több egy vadállatnak – Elhallgatott, lenézett a férfira, és elmosolyodott. – Elkészültél, Szörnyeteg? A gránitarcú Rézbőrű átvetette a hosszú kantárt az állat nyakán, majd felpattant Diane mögé. Levette lopott kalapját, Diane fejére tette, és várt. Diane tudta, hogy a férfi most arra számít, hogy tiltakozni fog. Hogy leveszi a kalapot, és a földre hajítja, vagy hozzávágja. Ezért nem tette. Szorosan a homlokába húzta, és titokban még hálás is volt, amiért nem kellett elviselnie a nap erős sugarait. Az indián lopott sarkantyúival gyengéden megérintette a mén hasát, és elindultak. De hogy hová, azt Diane nem tudhatta. Ahogy elhagyták a tábort, Diane felpillantott. A patak felett, egy sziklaszirten arányló szempár izzott a fényes, királyi fejen. Felnézett a hegyioroszlánra, és a hegyioroszlán lenézett rá. Diane nyugodtan lehajtotta a fejét. Úgy érezte a sziklaszirten álló gyönyörű fenevad sokkal kisebb veszélyt jelent, mint az a gyönyörű fenevad, aki mögötte ül. Teltek az órák, és a két lovas egyre magasabbra hágott a Sziklás-hegység vadonjában. Széles, gyönyörű mezőket szeltek át, sebes folyású, kristálytiszta patakok mellett haladtak el, sűrű, sötét fenyőerdőkben barangoltak, meredek, sziklás hegyi ösvényeken kapaszkodtak. Diane tudta, hogy amíg a ló hátán ülnek, nem fenyegeti veszély, így hát pihent. De a hosszú, fárasztó úton gondolkodni is rengeteg ideje maradt. Csak találgatni tudta, mi vár rá, és nem sok lehetőség kínálkozott. Elrablója ágyasává akarta tenni, vagy ajándékba adni egy másik vadembernek, esetleg áruba bocsájtani? Vagy megölni? Diane tekintete a kantárt tartó kézre és izmos karra tévedt. A férfi ujjai kecsesek voltak, körmei tiszták és simák. Diane tarkója libabőrös lett. Még élénken emlékezett arra a pillanata, amikor ez a kéz a torkát szorította Annyi erő rejtőzött azokban a hosszú ujjakban, hogy a vadember úgy elígérhette volna a csigolyáját, akár egy száraz gallyat. Diane érezte, hogy egész teste borzong. Megpróbált nem gondolni eljövendő sanyarú sorsára Valami másra terelte a figyelmét. Valaki másra. Arra az emberre, akit a legjobban szeretett. Az ezredes és Buchannan nagymama már biztosan betegre aggódta magát miatta. És Texas Kate. És Pici. És a szegény Ősi Szem. Az öreg ute biztosan mindenért magát hibáztatja, pedig Diane volt a hibás. A cherokee Kölyök nem igazán érdekelte. Ha Diane-on kívül felelős valaki a történtekért, akkor az ő volt. Sosem lett volna szabad megvernie a Szörnyeteget, és lehozni a hegyekből. Másrészről viszont Diane számíthatott rá, hogy a Kölyök a keresésére indul, és egy kis szerencsével még időben meg is találja. Diane magába roskadt. Kizárólag azért hagyta ott Washington D. C.-t, hogy segítsen a nagyszüleinek. Ehelyett csak tetézte a gondjaikat. Az ezredesnek a társulatról is gondoskodnia kellett. A pletykák gyorsan terjedtek. Diane elrablása hatalmas botrányt kavarhatott az amúgy is éppen csak lábadozó show körül. Pawnee Bill már valószínűleg vérszomjas cápaként köröz körülöttük.

Közeledett az est, és Diane ismét saját magáért aggódott. A tizennégyezer láb magasságú Longs Peak alatt vertek tábort, közvetlenül a Roaring Fork vízesés mellett. A vacsora ismét tűzön feketedett pisztrángokból állt, de Diane annyira éhes volt, hogy ízlett neki. Amikor elérkezett a lefekvés ideje, izgatottá vált. Lehet, hogy ez lesz megerőszakolásának és meggyilkolásának órája? Az indián erős karjának fogságában nem jött álom a szemére. Szinte egy örökkévalóságig feküdt éberen, míg végül nem bírta tovább nyitva tartani a szemét. A fagyos hegyi éjszaka során többször felébredt. A sötét, kiismerhetetlen szem minden alkalommal nyugodtan figyelte. Szíve a torkában dobogott, és teste megdermedt a félelemtől. A férfi intelligens tekintete zavarba ejtette. Vajon mire várt? Miért nem erőszakolta meg, miért nem vette a skalpját, miért nem végzett vele? Végül elérkezett a reggel, és Diane hálát adott az életéért. Korán útra keltek. Észrevette, hogy az indián ismét hátrahagy egyet a feldarabolt bőrpántból. A nap hamarosan magasra hágott, és erős sugarai szűretlenül törtek át a ritka levegőn. Diane szemébe húzta széles karimájú kalapját. Erőtlen volt, és kimerült, alig kapott levegőt. A Rézbőrűt nem zavarta a magasság. Egyre magasabban jártak, ő látszólag mégis kitűnően érezte magát. Úgy tűnt, pontosan tudja, hová tartanak, bár egyáltalán nem sietett, hogy odaérjen. Diane-t más körülmények között elbűvölte volna a csodás környezet. A Columbine Falls vízesésből fölcsapó köd és pára. A Kontinentális Osztóvonal mentén a Sprague-tó fölött magasodó csúcsokat beragyogó erős, szeptemberi nap. Az Indián Peaks árnyékában húzódó Red Rock-tó peremét díszítő vékony jéghártya. Látott hosszú szarvú vadjuhokat, és a virágos mezőkön átszökellő, fehér farkú szarvasokat. Hallotta a kristálytiszta vizű Hidden Valley patak halk csobogását. Az indián a felséges Granite Gorge bejáratát választotta éjszakai szálláshelyül. A Ribbon Falls pereméről lezúduló Glacier-patak felszíne már a nap utolsó sugarait tükrözte vissza, amikor leszálltak a lóról. Túl hamar besötétedett. Elfogyasztották a vacsorát. Diane az indiánnal szemközt ült, a kialvó tábortűz másik oldalán. Remélte, hogy a férfi végül elálmosodik, és nélküle fekszik le. Ő maga már majd elájult a fáradtságtól, de elhatározta, hogy kivárja az alkalmat. Így ültek tehát némán az éjszakában, s a hold pályájának tetőpontjához közeledett a fekete, felhős égen. A tűz narancssárga lángjai táncot jártak a feltámadó, hűvös szélben. Diane végül úgy érezte, nem képes tovább állni a férfi sötét szemének átható tekintetét. Felállt, és lesétált a Glacier-patak partjára. Megállt a holdfényben. Tudta, hogy a kiismerhetetlen szempár még mindig rászegeződik. Érezte. Sehová sem menekülhetett ez elől a szem elől. Sehová sem menekülhetett a férfi elől. Szomorúan megcsóválta a fejét. Amióta a Rézbőrű elrabolta, mindennel megpróbálkozott. Könyörgött, átkozódott, sírt, ütött, imádkozott és fenyegetőzött. Semmi sem használt. Diane leült a fűre, karjával átkarolta a térdét, és fáradtan sóhajtott. A szél feltámadt, és szétkergette a fellegeket. Így ült a csillagos ég alatt, mely olyan fényesen ragyogott, hogy jól láthatta a Glacier-patak mindkét partját. Felnézett az égre, és végső kétségbeesésében, mintegy kisgyermek, vágyakozva megszólalt. – Fényes csillag, pici csillag, éji égből hulló csillag, arra kérlek... – ...azt kívánom, teljesítsd a kívánságom – szólalt meg mögötte egy alig hallható, mély hang tökéletes angolsággal.

MÁSODIK RÉSZ

19. fejezet – Látod azt a csillagláncolatot, majdnem a fejed felett? – folytatta a mély, férfias hang. – Úgy hívják: Corona gorealis. És ott, tőled balra a Sarkcsillag. Ott a Nagymedve... az ló és gyermeke... Diane álla leesett a döbbenettől. Az érzékei űztek tréfát vele? Lassan felemelte a fejét. Kísérteties árny magasodott felé, mely most sokkal félelmetesebbnek tűnt, mint valaha; közte és a hold közt elrablója állt. A sötét, rejtélyes, fekete hajú, átható tekintetű, hófehér fogú alak beszélt! A mély, furcsán monoton hang tovább folytatta a csillagokról és konstellációkról szóló előadást, és Diane ereiben megfagyott a vér. – ...és nyugatra, az az Orion. Amott pedig, épp a bal vállad fölött kel fel a Fiastyúk. – A hosszú, meztelen kar fölemelkedett, és a magasba mutatott. – Az északi égbolt tetején láthatod a Cassiopeiát, a Dracot pedig közvetlenül a fejed felett. Mögöttük az Ökörhajcsár, mint egy hatalmas sárkány, melynek farkán ott csillog a fényes Arcturus. Leeresztette a karját. Elhallgatott, és Diane tudta, hogy őt nézi. Szinte érezte a dermesztő, fekete szemet. Egy hosszú, feszült pillanatig ült bénultan, kiürültén, mozdulatlanul és szótlanul a döbbenettől. Az indián elhallgatott, aztán halkan megfordult, és elment. Diane csak ekkor tért magához. Talpra ugrott, kezét ökölbe szorította, szeme villogott. Ebben a pillanatban minden félelmét elsöpörte a kirobbanó harag. Sikoltva, mint egy kísértet, a tábortűz elé ballagó férfi után vetette magát. Amikor utolérte, a hátára csapott, majd szorítani kezdte a derekát, hogy az életet is kipréselje belőle. Testének minden izomrostja pattanásig feszült, az utolsó csepp erejét is felhasználta. De egy nyikkantást sem sikerült kipréselnie a férfiból. Ekkor vadul a vállába harapott. Ez már megtette a hátasát. Az indián arca eltorzult, és halkan felszisszent. Diane megmámorosodott. De a férfi könnyedén lefejtette derekáról Diane kezét és szembefordult vele. – Soha többé – figyelmeztette hűvösen – ne merj megharapni, Szépség. – Meg foglak harapni, amikor csak alkalmam lesz rá te gazember! – sziszegte Diane, miközben megpróbálta kiszabadítani a kezét a férfi szorításából. – Hazudtál nekem, te fenevad! Mindenkit becsaptál. Szándékosan átejtettél! – Nem – felelte higgadtan az indián. – Nem hazudtam. – Hazug! Szélhámos! Megjátszottad, hogy nem tudsz beszélni, pedig egész idő alatt... – Nem tudtam. – Eressz el, te átkozott! Igenis, tudtál beszélni! Csak azt akartad, hogy én ne tudjam! Hagytad, hogy járjon a szám, miközben minden szavamat értetted. Átkozott! Gyűlöllek, te, te... te... – Szörnyeteg? Ezt a szót kerested, Szépség? – Igen! Szörnyeteg! Csaló szörnyeteg! Tökéletesen beszélsz angolul, és előlem ezt mindvégig eltitkoltad! Meg tudnálak ölni ezért! Követelem, hogy azonnal eressz el! Úristen, hiszen mindent megértettél! Csak színlelted, hogy nem tudsz beszélni! Az indián ekkor hirtelen eleresztette. Diane megingott, és majdnem elveszítette az egyensúlyát. A férfi gyorsan megragadta a vállát, és megtámasztotta. – Nézd meg alaposabban a nyakamat, Szépség – mondta higgadtan. Diane a torkára pillantott. Még a holdfényben is jól látszottak a csúf horzsolások. – Mostanáig nem tudtam beszélni, hála a szeretődnek.

– Ha a cherokee Kölyökre célzol – sziszegte Diane –, figyelmeztetlek, hogy már rég felfegyverkezett, és útban van utánam! – Én is erre számítok, Szépség – felelte a férfi. Eleresztette Diane vállát, és lassan hátralépett. Diane izgatottan követte. – Valóban... valóban meg voltál sérülve, és ezért nem tudtál beszélni? – A férfi bólintott, és még egy lépést hátrált. Diane tovább követte. Haragja még mindig fehéren izzott. – Nos, lehet, hogy nem tudtál beszélni, de ez nem jelenti azt, hogy jogod volt úgy viselkedni, mint egy vadember! Te nyomorult gazember! Azonnal engedj szabadon! Megértetted? Engedj szabadon, különben megöllek, Isten engem úgy segéljen! A férfi nem válaszolt. Hátat fordított Diane-nek, és kényelmesen elindult a tábortűz felé. Diane-t felháborította az arcátlansága. Tehát a Rézbőrű egy csöppet sem fél tőle? Nos, legyen! Pompás! Tehát túl keményfejű volt ahhoz, hogy elhiggye: Diane minden szót komolyan gondolt! Diane legszívesebben újra rávetette volna magát, de jobb belátásra tért. Ennek semmi értelme nem lett volna. Nem. Hűvösen kellett viselkednie, ahogyan a férfi tetté. Várni a megfelelő alkalomra. Amikor az indián legkevésbé számít támadásra. Diane mély lélegzetet vett. El fogja hitetni a vademberrel, hogy megnyugodott. Hogy nem akar több bajt. Talán még elcsábítani is Megpróbálja. És akkor...! Fölkapja a kést, a férfi meztelen hasába döfi, és elmenekül. Diane kisimította arcából hosszú haját, és elrablója után indult. Leült, de nem túl közel, karjával átölelte a térdét, és megszólalt. – Bocsáss meg a kitörésemért. Az indián a tüzet nézte. Nem mozdult. – Nincs szükség bocsánatkérésre – felelte rekedte hangon. Díane idegesen felkacagott. – Te már tudod a nevemet. Téged hogy hívnak? – Nevezz Csillagőrzőnek. – Csillagőrző – ismételte Diane. – Ez tetszik. És illik is hozzád. Hiszen olyan sokat tudsz a csillagokról. Gondolom, ezért kaptad ezt a nevet. – A férfi nem felelt. Diane sietve folytatta. – Szerintem a csillagászat egyszerűen lenyűgöző. Beszélnél még róla? Mindig olyan keveset tudtam ezekről a dolgokról, és... – Máskor – szakította félbe a férfi, és könnyedén fölállt. – Későre jár. Ideje aludnunk. Diane rámosolygott, várva, hogy Csillagőrző a kezét nyújtsa. Ez alkalommal elfogadta volna. De Csillagőrző nem mozdult Diane-ban ismét éledni kezdett a harag, de bölcsen eltitkolta. Fölállt, és megszólalt. – Igen, azt hiszem, szörnyen fáradt vagyok. Biztosan te is. – Színpadiasan ásított egyet, és megszólalt. – Te jó ég, alig bírom nyitva tartani a szemem. A férfi szótlanul megfogta a karját, és a hálóhelyükre vezette. Itt nem volt sziklabarlang, ezért közvetlenül a szabad ég alatt, a Granite Gorge nyugati fala mellett ágyazott meg. A tornyosuló sziklák eltakarták a hold zavaró fényét. Diane néhány szóban megdicsérte a férfit az alkalmas hely kiválasztásáért, majd közölte, hogy úgy fog aludni, akár egy kisgyermek. Ismét ásított, és lefeküdt a takaróra. Csillagőrző gyorsan magukra terítette a másik takarót, majd egyik kezét a feje alá téve lefeküdt. Diane szeretett volna távolabb húzódni tőle, de nem mert. Az arcára nézett. A szeme nyitva volt. – Ez a hely egyszerűen gyönyörű, nem gondolod? – kérdezte Diane. Csend. – A vízesés zubogása és a tiszta patak csobogása akár egy szerenád. Annyira békés, és... és... tudod, sosem voltam túl jó földrajzból. Hol is vagyunk pontosan?

– Aludj, Szépség – szólalt meg a férfi hidegen és közönyösen, majd kinyújtózott, és becsukta a szemét. Diane magában elmosolyodott. Tudta, hogy Csillagőrző perceken belül álomba merül. A Rézbőrű valóban gyorsan álomba merült. De sajnos Diane is. Márpedig nem így tervezte. Vadul küzdött, hogy nyitva tartsa a szemét, de nem sikerült. Viszont ő ébredt elsőként. Amikor kinyitotta a szemét, a hajnal első sugarai még alig derengtek. Lassan és óvatosan elfordította a fejét. Az indián még mindig a hátán feküdt, szeme csukva. Diane egy pillanatig nem mozdult. Meg akart győződni róla, hogy a férfi valóban mélyen alszik-e. Ekkor lassan és óvatosan elhúzódott mellőle. Aztán megint megállt, és még egyszer ellenőrizte, nem ébredt-e fel a másik. A Rézbőrű békésen aludt, légzése mély volt és egyenletes. Diane alig bírta türtőztetni magát. Tekintetét le nem véve a férfi arcáról hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a lópokróc szélét, majd lassan és egyenletesen emelni kezdte. Egy perc alatt végzett, de úgy érezte, egy óráig tartott, amíg mindkettőjüket kitakarta. Ekkor ismét várt. Félt, hogy a csípős hajnali levegő felébreszti Csillagőrzőt. A Rézbőrű mocorogni kezdett, mintha még jobban be akarná bugyolálni magát a takaróba. Aztán nem történt semmi. Tovább aludt. Diane gyorsan felült. Megfordult, és a férfi csípőjére erősített vadászkéstok felé nyújtotta a kezét. Szinte már érezte is kezében a szilárd markolatot. Az indián ekkor ébredezni kezdett, és észrevette a föléje magasodó alakot. Résnyire nyitotta a szemét, és megpillantotta a feléje lendülő, csillogó pengét. Csillagőrző ösztönösen félregördült. Hallotta, amint a kés tompa csattanással a takaróba, s azon keresztül a füves talajba hatol. Ekkor magához tért, megragadta támadója bokáját, és egy gyors csavarással kibillentette az egyensúlyából. Felugrott, és ostoba támadójára akarta vetni magát, de a földön fekvő Diane mindkét lábát a magasba emelte, így akadályozva meg az ellentámadást. A férfi meglepetten tapasztalta, hogy a tüzes Díane legalább olyan fürge, mint ő maga. Ezért megvárta, hogy felálljon. Diane egy szempillantás alatt fel is pattant, aztán a késsel hadonászva ismét nekirontott. Csillagőrző úgy tett, mintha szándékosan a kés elé lépne, hogy Diane megmámorosodjon a diadal érzésétől. De mielőtt a penge hozzáért volna, a férfi elkapta Diane csuklóját. Diane-t a szúrás lendülete tovább billentette, Csillagőrző pedig kitette a lábát, és elgáncsolta. Diane arccal a földre bukott, miközben felemelt kezében tovább szorította a kést. Még sikerült a hátára fordulnia, mielőtt a férfi rávetette magát, és lovagló ülésben a lába közé fogta. Csillagőrző Diane két karja után kapott, hogy a földre szorítsa, de Diane egy ezred másodperccel megelőzte, és a kést villámsebesen kettejük közé szegezte. Csillagőrző mindkét kezével a földön tenyerelt. A kés hegye meztelen hasa előtt lebegett. Az igazság pillanata volt ez. Tekintetük összefonódott. Mindketten ziháltak. Mindketten dühösek voltak. Mindketten féltek. Elérkezett a végső csata pillanata, mely után egyikük szembenéz a halállal. Diane a fogát csikorgatva szorította a markolatot. Meg tudja tenni, mondogatta magában. Meg kell tennie. Csak egyetlen másodperc. Nem volt más dolga, mint egy gyors mozdulattal a férfi hasába döfni a borotvaéles pengét. És túl van rajta. Tudta, hogy képes rá. Csak ne tartotta volna fogva a tekintetét az a sötét, kényszerítő szempár. Csillagőrző egyenesen a szemébe nézett, és minden akaraterejét latba vetette, hogy Diane ne tudja eltépni tőle a tekintetét. Nem tudja megtenni. Nem képes belédöfni a kést. Csillagőrző tudta, hogy képtelen rá. Addig nem, amíg egymás szemébe néznek. Diane tüzes volt és erős, de nem volt gyilkos. Nem vitte rá a lélek, hogy megtegye.

Diane érezte, hogy a kést szorító ujjai remegni kezdenek. Szíve a torkában dobogott. Egyre gyengült, és ezt tudta is. Muszáj volt eltépnie a tekintetét Csillagőrző tekintetétől. Minden erejét összeszedte, és lassan fordítani kezdte a fejét. – Nézz rám – parancsolta a mély, monoton hang. – Nézz a szemembe, Szépség! – Diane engedelmeskedett, bár gyűlölte magát. És gyűlölte a férfit, amikor az végül öntelten kihúzta Magát, a sarkára ült, megvakarta meztelen hasát ott, ahol a kés hegye hozzáért, majd megszólalt. – Szépség, ha az öldöklés mára elmarad, ne haragudj, de lenne néhány elintéznivalóm. Diane sóhajtott, és a kést a földre dobta. – Ki vagy te? – kérdezte, még mindig a másik szemébe nézve. – Meg fogod tudni, ki vagyok, Szépség. – Nem! Mondd meg! Mondd meg, ki vagy! Azonnal! Ekkor a férfi egy szempillantás alatt föléhajolt, megragadta a fejét, és vadul megcsókolta. A tökéletesen meglepett Diane tiltakozni próbált, és már bánta, hogy nem végzett vele, amikor még megtehette volna. A hosszú, forró csók folytatódott, és minél jobban tiltakozott Diane, az indián annál szenvedélyesebbé vált. Az utolsó pillanatig védekezett, de a férfiból áradó érzéki ki tűz végül már perzselte testét. Soha nem csókolta még senki ilyen szenvedéllyel. Értelme semmivé foszlott a tűzben, és végül mohón viszonozta a heves, rémítő csókot. Csillagőrző ajka hirtelen meglágyult, csókja édessé szelídült, szinte gyöngéddé. Felemelte a fejét, és lenézett a nőre, akinek ibolyaszínű szeme most mély bíborban tündökölt. Csillagőrző szinte suttogva szólalt meg. – Először, Szépség, elmondok néhány dolgot magamról. – Elmosolyodott, és szemében kaján tűz gyűlt – Aztán rengeteg dolgot fogok elmondani rólad.

20. fejezet – Igen... igen, így már jobb. – Így, drágám? – Hm... most egy kicsit lejjebb... egy kicsit lejjebb... – Itt? – Nagyon jó, igen, igen. A meztelen, párás szemű férfi halkan sóhajtozva felkönyökölt, s közben álmatagon mosolygott a fokozódó gyönyörtől. A csodás, fiatal nő hosszú, selymes haja, mely legyezőként terült szét a hasán, kellemes látványt nyújtott. De még kellemesebbet fölfelé meredő, meztelen feneke, amint lehajolt, hogy telt, vörös ajkával és tehetséges nyelvével a férfi duzzadó merevségén játsszon. – Ó, Istenem – nyögött a hanyatt fekvő férfi, s a nő fényes fürtjeibe túrt. Szíve a torkában dobogott a gerjedelemtől. Amikor a szépség eljuttatta az eksztázis magaslataiba, felemelte a fejét, hátracsapta a haját, és a nőre mosolygott. – Bébi, te vagy a legjobb – suttogta a férfi még mindig remegve. – Istenem, de szívesen magammal vinnélek. A nő mosolya kiszélesedett. – Megtennéd? – Hm. Minden további nélkül. A nő azonnal elterült mellette, és csókokkal halmozta el napbarnított arcát. – Nagyon szeretném – dorombolta. – Veled akarok menni. Tényleg elviszel? – Tudod, mit? – szólalt meg a férfi, s végigsimította a nő karcsú hátát. – Kössünk üzletet. Ha tíz perc alatt sikerül újra tűzbe hoznod, magammal viszlek. A nő felkapta a fejét. – Ó, drágám, hát persze, hogy megteszem. És megtette. Olyan módszereket vetett be, amilyeneket még a férfi sem ismert. A gyönyörű nő percek alatt felgerjesztette, ő pedig mohón a hátára fektette, szétfeszítette karcsú lábát, és vadul behatolt. A közösen elért eksztázis után, amikor még testük nem vált szét, a nő halkan megszólalt. – Mi a neved, kérelmem? – Phil Lowery – felelte a férfi lihegve. – De a szakmában csak úgy hívnak: a Kölyök. A cherokee Kölyök. – Leszállt a nőről, és a hátára feküdt. – Kölyök – ismételte a nő. – Ez tetszik. Kölyök. Az én nevem Mary Louise Douglas, de csak Édesnek szólítanak. – Aztán kuncogva hozzátette. – Valami mulatságos dolog jutott az eszembe. Igaz, hogy minden kölyök szereti az édességet? – Felkönyökölt, és átvetette a vállán platinaszőke haját. A Kölyök felkacagott. – Bizony, minden kölyök szereti az édességet. Ez a Kölyök pedig különösen. – Ó, Kölyök – kezdte a nő, s fejét nevetve a férfi vállára hajtotta. – Mikor indulunk? – Micsoda? Mary felkapta a fejét. – Azt ígérted, ha sikerül... – Nos, Édes, csak vicceltem. Ugye érted? – Gyöngéden eltaszította magától Maryt, felült, és lábát az aranyvörös hálószoba vastag szőnyegére helyezte. – Szívesen magammal vinnélek, de nem tehetem. A platinaszőke Mary gyorsan kimászott az ágyból, és a Kölyök lábai közé térdelt. – De miért nem? Semmi baj sem lenne velem, Kölyök. Tudok főzni és zongorázni és...

A Kölyök lehajolt, és egy csókkal elhallgattatta. Aztán játékosan a hajába túrt, és megszólalt. – Édes, ahová én megyek, ott nincs sem konyha, sem zongora. A hegyekbe indulok, hogy megkeressek egy eltűnt nőt. Már most is úton kéne lennem. De a jó öreg Kölyök annyira szereti az ő Édesét, hogy alig bír elválni tőle. – Lefegyverzően a nőre mosolygott, majd hozzátette. – Most már tényleg mennem kell, drágám. Két társam odalent vár. – Ki az a nő? – kérdezte Mary sértődötten. – Az a hölgy, akit feleségül fogok venni – felelte a Kölyök tárgyilagosan. – És ha megtudná, hogy itt jártam, a Boulderado Bordellóban, és megízleltem az én Édesemet, rendkívül féltékeny lenne. – Remélem is – felelte Mary. – Mi történt azzal a nővel? És mi lesz, ha nem találod meg? – Megtalálom – felelte a Kölyök, s a nadrágja után nyúlt. – Ugye, emlékszel, amikor elmondtam, hogy egy híres vadnyugati show tulajdonosa vagyok. – Mary visszaült a sarkára, és bólintott. – Nos, az egyik indián alkalmazottam elrabolta a menyasszonyomat, hogy bosszút álljon rajtam. A nő fölállt, és a szemébe nézett. – Mit ártottál neki, hogy... A Kölyök a kérdésre nem is figyelve félbeszakította. – Van néhány nyom. Az egyik farmer Bouldertől négymérföldnyire azt állítja, elloptak egy lovat az istállójából. Meg fogom találni őket. – Nos, Kölyök – mondta a nő, miközben egyik hajtincsét az ujjara csavarta –, akkor jobb, ha igyekszel. A Kölyök elvigyorodott. – El sem tudom hinni, hogy az én Édesem hirtelen ennyire meg akar szabadulni tőlem. A nő visszavigyorgott. – Nem egészen. Csak eszembe jutott a hűséges kedvesed, aki faképnél hagyott. – Nem az ő hibája volt – felelte a Kölyök. – Bármi történjék is, én akarom őt. – Nos, Kölyök, én nem egészen erre céloztam. – Kacsintott, majd pajkosán hozzátette: – Vajon ő is akar majd téged, ha az az ádáz indián a magáévá teszi? A Kölyök arcáról egyszeriben lefagyott a mosoly. Arca kipirult a haragtól. Hirtelen megragadta a mosolygó nő haját, és felrántotta. – Ez... ez fáj – panaszkodott a nő könnyes szemmel. – Valóban? – sziszegte a Kölyök. Magához húzta a nőt, a fejét hátrarántotta, és a rémült szembe nézett. – Valóban fáj? – Igen! Igen, fáj – felelte Mary, s tehetetlen kezével megpróbálta eltaszítani magától a Kölyköt. – Jó – felelte a férfi. – Ennek örülök. Én élvezetből jöttem ide, nem azért, hogy az ostoba megállapításaidat hallgassam az indián szeretőkről. – Csak tréfáltam – felelte a nő. – Nem gondoltam komolyan... – Még nem született meg az a rézbőrű, aki egyetlen nőt is elvehet tőlem. Megértetted? Megértetted, te szuka? – Igen... megértettem – zokogott Mary. – Kérlek... – Szenvedély és büntetés. Ez kell a nőknek. Minden nőnek. Hogy tudják, mihez tartsák magukat. A Kölyök ekkor megperdítette a sikoltó nőt, és hirtelen eleresztette. Mary a kemény faagy szélébe ütközött majd zokogva a földre rogyott. A Kölyök közben nyugodtan befejezte az öltözködést. Amikor elkészült, a nőhöz lépett, és csizmája orrával megpiszkálta. – Kelj fel – parancsolt rá. Mary óvatosan felemelte a fejét, és ránézett. Arcáról könnyek patakzottak. Szinte megbénította a félelem. – Azt mondtam, kelj fel!

A Kölyök felrántotta a földről, majd hosszan, lassan megcsókolta. Amikor befejezte, Mary már nem sírt. Átölelte a férfit, és szinte beleolvadt a testébe. A Kölyök nyugtatóan simogatta karcsú hátát és csillogó, szőke haját. Hagyta, hogy teljesen lecsendesedjen. Amikor hallotta a megkönnyebbült sóhajtást, eltolta magától, rámosolygott, megfordította, és tenyerével a fenekére csapott. Aztán elindult az ajtó felé, és hátravetette: – Vigyázz magadra, Édes.

21. fejezet Pici Jones egy utolsót szippantott a cigarettájából, majd a csikket eldobta a sötétbe. Levette izzadságtól foltos, szürke kalapját, ügyetlenül hátrasimította rövid, barna haját, a nyakában függő ezüstsípot az ingébe dugta, és elindult fölfelé a Salt Lake City Memorial Hospital meredek lépcsőjén. Belépett a vastag dupla ajtón, áthaladt egy üres várótermen, majd egy széles, csöndes folyosóra ért. A csarnok közepén egy egyszerű, de kellemes külsejű asszony ült az apró faasztal mellett. A vékony fiatalasszony fehér nővérsapkát és egyenruhát viselt. Pici megpróbált lábujjhegyen elosonni mögötte, de az éber nővér felkapta a fejét. – Várjon... kérem, álljon meg – mondta vékony hangon, majd felállt, és megkérdezte: – Mégis, mit képzel, cowboy? Hová megy? Pici megállt, elvigyorodott, és felelt. – Gondoltam, beugróm egy régi barátomhoz. – Sajnálom, uram, de ilyen későn már nem fogadunk látogatókat – felelte Mitchell nővér, s megkerülte az íróasztalát. – Van fogalma arról, hogy mindjárt éjfél? Attól tartok, holnap reggel kell visszajönnie, a hivatalos látogatási időben. – Meglehet, hogy a barátom holnap már nem lesz itt – mondta Pici, miközben idegesen gyűrögette a kalapját és toporgott. – Most kell látnom. – De hiszen ha holnap hazamegy, akkor... – Asszonyom, én nem mondtam, hogy hazamegy – felelte Pici, egyenesen a nő szemébe nézve. – Ó... – bólintott Mitchell nővér megértőén, hangja meglágyult és elhalkult. – Kit szeretne meglátogatni? – A neve Ősi Szem. Egy idős ute indián, aki... – Igen, ismerem a beteget. Tegnap reggel vették fel igaz? – A nővér automatikusan Ősi Szem szobájának ajtaja felé pillantott. – Szegény drága öreg, még mindig kómában van... – csóválta a fejét. – Nem fogja tudni. hogy maga itt járt. Pici tovább gyűrögette a kalapját, és folytatta. – Ezt honnan tudja? – Nos, mert... a doktor úr azt mondta... hogy a beteg nem reagál semmiféle... semmiféle... – Mitchell nővér óvatosan körülnézett, és suttogva folytatta. – Nem látom semmi akadályát, hogy benézzen a barátjához. De figyelmeztetnem kell, ha éjfélnél tovább marad, nem vállalhatom a felelősséget – Ismét körülnézett, még közelebb lépett, és suttogva folytatta. – Akkor lép szolgálatba Spencer nővér. – És jelentőségteljesen fölvonta a szemöldökét. Pici félénken elmosolyodott, megköszönte a figyelmeztetést az együttérző nővérnek, és lábujjhegyen elindult Ősi Szem szobája felé. Az ajtóban megállt, nagy levegőt vett, és belépett. A szoba másik végében álló apró, fehér asztalkán egy magányos lámpa égett. A meleg fény kísérteties árnyakat vetett a fehér plafonra, a falakra, és az ágyban fekvő, látszólag élettelen alakra. Pici egy székre dobta a kalapját, és közelebb lépett beteg barátjához. Ősi Szem csúf arca olyan szürke és nyúzott volt, hogy alig ismerte fel. Szomorúan vizsgálta a vastag, hajdan erőtől duzzadó, meztelen kart, mely most erőtlenül pihent a tehetetlen öregember mellkasán. Picin végtelen szomorúság lett úrrá. Óvatosan felemelte Ősi Szem egyik kezét, megszorította, és megszólította az eszméletlen férfit. – Ősi Szem, öreg barátom, én vagyok az. Pici. Jöttem, amint tudtam. Gondoltam, tudni akarod, hogy állnak a dolgok. – Pici nagyot nyelt. – Nem fogok hazudni. Nem mondhatom, hogy hatalmas sikerünk volt, de...

A sovány állatgondozó a haldokló indián mellett állt, és mindent elmondott neki. Elmondta, mekkora kudarcba fulladt a Salt Lake Cityben rendezett premier. Hogy az ezredes már majdnem lemondta az egész előadássorozatot, de Mrs. Buchannan lebeszélte erről, mondván, hogy nem szabad csalódást okozniuk a rajongóknak. Aztán mindennapos dolgokról beszélt, arról, hogy ki nyerte meg a sakkbajnokságot, mialatt ő, az öreg mester távol volt. Elmondta, melyik lovas bandita nyerte a legnagyobb összeget a pingpongbajnokságon, és hogy a legfrissebb pletykák szerint Arto, a fiatal, jóképű mexikói cowboy kicsi Sue Crow Dognak udvarol, az öreg William Crow Dog csinos lányának. Pici csak beszélt, beszélt, de kizárólag olyasmiről, amivel nem izgathatta fel a beteg embert. Fogalma sem volt, vajon hallja-e az öreg a szavait, ezért csak kellemes és könnyed dolgokat említett. Elmesélte, hogyan lőtt le Texas Kate az első előadáson ötven üveggolyóból ötvenet. Elmondta, mennyire csinos volt Káté a reflektorok fényében. Pici elmosolyodott, és beismerte, hogy a szám végén legszívesebben hozzá lépett volna, hogy szájon csókolja. – Persze nem tettem meg. Kate valószínűleg összetörte volna a csontjaimat. – Elvigyorodott, megcsóválta a fejét, és mellényzsebébe nyúlt, hogy cigarettát vegyen elő. – Micsoda nő! Micsoda nő! Pici egy idő múlva elvette kalapját a székről, és leült. Az egész éjszakát ott töltötte. Egyik cigarettáról a másikra gyújtott, s közben felidézte a hosszú, boldog éveket, melyeket együtt töltött az öreg utével a társulatnál. Pici Jones még hajnalban is ott ült. De már nem beszélt; figyelt. Ősi Szem ajka mozgott; beszélni próbált. Pici a kezét fogta, és közelebb hajolt, hogy megértse, mit motyog az öreg indián. – Itt vagyok, barátom – próbálta megnyugtatni. – Figyelek. Mondd el, mit kívánsz. Megszerzem neked. Ősi Szem keze megmozdult. Pici azonnal enyhített a szorításon. – Mi az, Ősi Szem? Az ute elhúzta erőtlen kezét, majd felemelte, és megérintette Pici fehér ingét. Mintha a gyenge, reszkető ujjak kerestek volna valamit. – Nem értem, mit akarsz, öreg barátom – mondta Pici. – Ne haragudj... nem... Ekkor a törékeny ujjak a nyitott gallér mögé csúsztak, és az ezüstláncra bilincselődtek. Pici elmosolyodott, és gyorsan elővette az ezüstsípot. Ősi Szem tovább motyogott, s közben a láncot szorította. – Igen – mondta az állatgondozó. – Igen, öreg barátom. Most már tudod, hogy én vagyok az, Pici. Itt vagyok. És nem foglak magadra hagyni. Hallasz engem, igaz? – Természetesen nem hallja magát! – dördült egy női hang a háta mögött. Pici hátrapillantott. Az ajtót egy tagbaszakadt, szigorú tekintetű nővér állta el. – Mit művel maga itt? – csattant fel ingerülten. – Vigyázok a barátomra – felelte Pici határozottan v – Maga nem tartózkodhat itt ilyenkor! – A nővér Ősi Szemre pillantott. – Az az öreg indián amúgy sem több élőhalottnál; csak az idejét vesztegeti. Tűnjön el innen! Ősi Szem abbahagyta a motyogást, felvonta a szemöldökét, és elengedte az ezüstláncot. Pici – látván, mennyire érzéketlen és szívtelen a „kegyelem angyala” – húsz éve először elveszítette az önuralmát. De Pici most is Pici maradt, így nem kezdett üvöltözni, nem átkozódott és nem verte fel a fél kórházat. A sovány kis ember egyszerűen a megtermett, erőszakos nővér szemébe nézett, és hűvösen megszólalt. – Nem megyek sehová. Maga tűnjön el. – Teste remegett a haragtól, szemében gyilkos tekintet izzott. – Velem nem beszélhet így! – felelte a döbbent nővér. – Maga nem tartozik ide.

– Maga az, aki nem tartozik ide, tehát induljon. – Pici hűvös és parancsoló hangja hallatán az erőszakos, pocakos nővér hátralépett. – Nem az uniformis teszi a nővért – mondta Pici, és visszafordult az ágyhoz. – Engem még soha senki nem sértett meg így... – Kifelé! Azonnal! Nem érdekel, hova megy, csak ne lássam. A felbőszült, zömök asszony kihátrált a szobából, és elviharzott. Észre sem vette az ajtó mellett álló másik zömök asszonyt. Texas Kate épp időben érkezett, hogy az egész beszélgetésnek fültanúja legyen. Nem akart hallgatózni, de annyira megdöbbentette Pici viselkedése, hogy megtorpant az ajtó előtt. Soha nem hitte volna, hogy a sovány, apró ember ennyire rámenős tud lenni. Ennyire parancsoló. Mindig úgy tekintett Picire, mint egy kedves, kellemes, figyelmes férfira, mint egy szelíd ölebre, aki apróbb szívességeket tesz neki és asszisztál a számánál. Texas Kate szíve úgy kalapált, mint egy kamaszlányé. Sosem látta még ilyennek a férfit. Mennyire más volt most! Mennyire provokatív! Mennyire férfias! Kate megigazította a szoknyáját, őszülő, barna haját, az arcába csípett és az ajkába harapott. Izgatott volt, és szinte szédült a tudattól, hogy egy ilyen férfi közelében lehet. Belépett a szobába. Pici Ősi Szem ágya mellett állt háttal az ajtónak. – Pici – szólította meg halkan Kate. A férfi megfordult, és Kate ismét új oldaltól ismerte meg. Pici Jones szeme könnyben úszott. Arcát eltorzította a fájdalom, és úgy nézett ki, mintha éppen meg. szakadni készülne hatalmas, meleg szíve. – Ó, Pici, ne... ne... – rohant hozzá Kate. És szélesre tárta vastag karját.

22. fejezet Délre érték el a Front Range hegyeinek nyugati lábait, hogy aztán átkeljenek Amerika gerincén, a csipkézett Kontinentális Osztóvonalon. Kora délután átszeltek egy sima rétet, de a keleti horizonton már látszottak a következő hegylánc csúcsai. Diane egy szót sem szólt egész délelőtt. Haragudott össze volt zavarodva. Félt. Mélységesen csalódott magában. Ez a hűvös, jóképű vadember, aki tökéletesen beszélt angolul, képes volt úgy irányítani őt, mint még soha senki. Ez megdöbbentette. Meg kellett volna ölnie. Ehelyett megcsókolta Már tudta, hogy soha nem fogja megölni, adódjon bármennyi alkalma. És azt is tudta, hogy meg fogja csókolni, ha a kegyetlen, érzéki ajak a szájára tapad. Az intenzív, hosszú csókra gondolva, önkéntelenül összerezzent. – Nem fázol, Szépség? – jött a mély, monoton hang közvetlenül a feje fölül. Diane nem felelt. A férfi szerencsére nem láthatta, ahogy elpirul. Diane vállat vont, és remélte, hogy a Csillagőrző beéri ennyivel. – Ha fázol, elővehetek egy takarót a nyereg mögül. – Diane ismét vállat vont, de ezúttal határozottabban. – Esetleg dőlj nekem, hogy... – Nem fázom! – Mintha úgy láttam volna, hogy remegsz. – Nos, tévedtél. – Diane a hegyek felé nézett, és megszólalt. – Mondd, hová viszel? – Wyomingba, a Wind Riverhez – felelte halkan a férfi. Diane megfordult, és a szemébe nézett. – Arapaho vagy? – Nem – sziszegte a férfi, és arca megkeményedett. – Az arapahók ősi ellenségeink. – Egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette: – Én shoshoni vagyok. – Értem – felelte Diane, s közben azon tűnődött, találkozott-e valaha shoshoni indiánnal. – És most vissza akarsz menni, hogy a népeddel élj? – Valahogy úgy. – De engem miért viszel magaddal? – A férfi nem felelt. Diane felsóhajtott, és előremutatott. – Az ott előttünk a Wind River-hegység? – Szépség, hiszen még csak Coloradóban vagyunk. Az ott a Ni-chebechii hegylánc. – Lefordítanád ezt angolra, Szörnyeteg? – Szó szerint azt jelenti: A hely, ahol sohasincs nyár. – Azért, mert ott mindig hideg van? – Ma nem. Elég meleg lesz, hogy megfürödj. Tábort verünk a Cache la Poudre folyó valamelyik ága mentén, vagy egy tengerszem mellett, ahol... megmosakodhatsz. Diane nem felelt. Nem szívesen vetkőzött volna le a férfi közelében, de úgy érezte, olyan régen fürdött, hogy sikítani tudna. Haja piszkos volt és kócos, bőre poros, ruhája mocskos és gyűrött. Melege volt, pocsékul érezte magát, és tudta, hogy szörnyű látványt nyújt. Bosszantotta az indián tisztasága, nyugalma, kényelme és... és... Diane hirtelen ráébredt, hogy reggel látta, amint a férfi megborotválkozik! Már tisztán emlékezett. Amikor először együtt ébredtek, az indián arcát sötét borosta lepte. És amikor forrón megcsókolta, érezte arcán az apró sörtéket. Te jó ég, akkor erre nem is gondolt! Most volt ideje eltűnődni rajta. Egész életében indiánok vették körül. Sokszor látta, amint Ősi Szem és a társulat többi indián tagja csipeszekkel távolítja el arcáról a ritka szőrszálakat. Nekik sosem kellett borotválkozniuk. Akkor ez a shoshoni indián miért borotválkozott? Csak egyetlen módon tudhatta meg. – Szörnyeteg?

– Igen, Szépség? – Miért borotválkoztál ma reggel? – Minden reggel borotválkozom. – Tudom, de miért? Én azt hittem, nincs szőrzet az indiánok... – Hirtelen agyába villant a férfi szinte fedetlen ágyékának képe, ezért harapta el a mondatot. – Mijén? – Az arcukon! – A legtöbbén nincs. De az én arcomon van. – Szünetet tartott, majd hozzátette: – Mint ahogyan más testrészeimen is. Diane megmerevedett. Vajon a férfi kitalálta a gondolatát? Nem említette többé a dolgot. A nap még forrón sütött, amikor elérték a Never Sunmmer hegylánc sziklás hasadékát. Sötét árnyékban hágtak a tizenkétezer láb magas Cirrus és Nimbus hegy között. Amikor kiértek a hasadékból, Diane szeme kikerekedett. A szűk völgyben egy apró település terült el. – LuLu City – közölte a férfi, a kérdést meg sem várva. – Oda megyünk? – Én igen. De te nem. Diane izgatottan felé fordult. – Ó, kérlek, ígérem, nem foglak elárulni. Úgy teszek, mintha... mintha... – Mintha a feleségem lennél? Diane nagyot nyelt. – Igen. Igen, azt mondom majd, hogy te vagy a férjem, én pedig... – Nézz végig magadon, Szépség. Aztán nézz meg engem. Egy sápadtarcú nő szakadt, mocskos ruhában, és egy zord tekintetű indián térdnadrágban, nadrágvédőben. Ki hinné el, hogy a feleségem vagy? Diane megcsóválta a fejét. – Nem... azt hiszem, senki. Gyűlölte a férfit, amiért ennyire nem bízott benne. A Rézbőrű leültette egy magas fenyő alá, közvetlenül LuLu City felett, és karját a fatörzs köré kötötte. Diane gondolt rá, hogy sikoltania kellene, de a férfi megcsóválta a fejét, és megszólalt. – Ne akarj ártani magadnak. Egy órán belül visszajövök. Felszállt a lóra, kilovagolt a ligetből, és eltűnt. Bevágtatott a városba, a lovát kikötötte a Glory Hole Saloon előtt, majd föl-alá járkált a fajárdán, hogy mindenki jól láthassa. Aztán belépett egy vegyeskereskedés ajtaján. Alig egy óra múlva visszaért. Hozott magával szappant, törülközőt, élelmet, sőt, még egy üveg vörösbort is. Nem fizetett az áruért – nem volt pénze –, de névjegyét otthagyta a pulton, jól látható helyen. Egy fényes, gyöngyökkel díszített, négyzet alakú bőrdarabot. *** Jóval napnyugta előtt táboroztak le. Diane nem leplezte elragadtatottságát a lopott élelem láttán. Csodálatos volt ismét a kenyér, a sajt, a sonka és a friss gyümölcs ízét érezni. Még a bort is mohón elfogadta. A különleges vacsora végén Diane lehunyta a szemét, hátradőlt merev könyökére, és elégedetten sóhajtott. Csillagőrző alig bírta megállni, hogy el ne mosolyodjon. Ebben a pillanatban Diane pontosan úgy nézett ki, mint egy boldog, piszkos arcú kislány, aki egész nap odakint játszott. Amikor kinyitotta a szemét, Csillagőrző felállt, mellé lépett, és leült egy lucfenyő árnyékában. Elővett egy hosszú, vékony szivart, a szájába tette, és a fa törzsének dőlt. Aztán egy kövön meggyújtotta a lopott gyufát, és pöfékelni kezdett. Egy tökéletes füstkarikát fújt a ritka, hegyi levegőbe, és megszólalt. – Hoztam neked valamit, aminek jobban fogsz örülni, mint az ételnek. Diane rásandított. – Semminek sem örülhetnék jobban.

– Egy darab szappant és egy fehér törülközőt – folytatta a férfi mély, monoton hangon. – A tengerszem, melyet alattunk látsz, egyedül a tiéd, Szépség. Diane kétkedve a férfira nézett. – Nem fogsz leskelődni? A Rézbőrű mélyet szippantott a szivarból, kifújta a füstöt, és felelt. – Nem. Nincs szükség rá. – Ezt meg hogy érted? Csillagőrző mutatóujjának körmét vizsgálta, majd felnézett, és megszólalt. – Sehogy. Menj, amíg a nap fönt van. Diane tíz perc múlva a tő füves partján állt. A hely lélegzetelállítóan gyönyörű volt. A tavat körülvevő, kéklő hegyormok, az alacsonyan lebegő gomolyfelhők a hajdani paradicsomra emlékeztettek. A tó partját zöld pázsit és sárga napraforgók borították. A felszínen tavirózsák hatalmas, smaragdzöld levelei lebegtek lustán, mintha egy mesteri tervező helyezte volna el őket szabályos rendben. Diane elmosolyodott, sietve lerántotta magáról a mocskos, lila ruhát, és a földre dobta. Letérdelt a puha gyepre, előrehajolt, és megnedvesítette hosszú, fekete haját. Az illatos szappannal boldogan bedörzsölte a kócos fürtöket, s közben némán áldotta a rejtélyes indiánt. Amikor nedves haja már tisztán és fényesen omlott a vállára, felkapta szétszórt ruháit, és kimosta őket. Aztán óvatosan kiterítette mindet a napon. Óvatosan körülnézett. Minden csöndes volt, békés és tökéletes. Ekkor levette csipkés szaténingét, és a sarkára ült. Nem viselt mást, csak merészen kurta, szatén alsónadrágját. Mosolyogva csapkodta magára a vizet, beszappanozta a nyakát, karját, hátát, meztelen mellét, s közben észre sem vette, hogy dúdolgatni kezd. Aztán letette a szappant, és leöblítette a habot, majd visszaült a sarkára, és hagyta, hogy a nap forró sugarai a bőrét csókolgassák. Közben azon tűnődött, nem kellene-e levetnie az alsónadrágját, hogy igazi fürdőt vegyen. Lehunyta a szemét, mély lélegzetet vett, és arcát a nap felé fordította. Hüvelykujjait alsónadrágjának pántjába akasztotta, aztán lassan, kényelmesen tolni kezdte magáról az utolsó ruhadarabot. És halálra rémült. Hirtelen egy erős kéz tapadt a szájára, és derekát egy acélos kar ölelte át. – Ne mozdulj – figyelmeztette indián elrablója. Diane jéggé dermedt a rémülettől. Szíve a torkában lüktetett. Hogy is lehetett olyan bolond, hogy megbízott a férfiban? – A hegyioroszlánunk figyel téged – suttogta az indián. – Kíváncsivá tetted, és most felénk tart. Ha elveszem a kezem, meg ne mukkanj! Ne mozdulj! A férfi eleresztette a száját. Diane megfordulni sem mert. Szörnyen megkönnyebbült, ugyanakkor rettegett Hallotta a nagymacska mély, kíváncsi morgását, és az ajkába harapott. – Semmi baj – suttogta az indián. – Nem lesz semmi baj. Most már lélegezhetsz. Diane bátortalanul levegőt vett. A szeme sarkából látta a feléjük sündörgő állatot. A puma néhány másodperc múlva melléjük ért. Diane remegett. A fenevad alaposan szemügyre vette, majd meztelen karjához dörgölőzött. – Ne mozdulj – suttogta Csillagőrző. – Tedd pontosan azt, amit mondok. Diane megpróbálta megtartani az önuralmát. A hatalmas macska most a csípőjéhez dörgölte szőrös fejét, aztán felnézett, megkerülte őket, és Csillagőrző hátához simult. Ismét megkerülte őket, és a mancsát Diane meztelen combjára tette. Diane azt hitte, menten elájul. Az állat a másik mellső mancsát is a combjára tette. Diane teljesen elfehéredett. A macska ekkor mind a négy lábával Diane combjára állt. És ott maradt. Fényes, meleg bundája Diane meztelen melléhez simult. Diane érezte az állat gyors, erős szívverését. Elfordította a fejét, hogy vigaszt találjon Csillagőrző tekintetében. Ekkor a férfi megszólalt. – Most a magáévá tesz, pontosan úgy, mint egy szelíd cirmos cica. Megjelöl a szagával, hogy hozzá tartozz. Ha engeded neki, nem fog bántani.

Még Csillagőrző is megrémült, amikor a macska végül leszállt Diane-ról, lassan megfordult, ránézett, és hatalmas pofáját kitátva megvillantotta halálos fogait. De amikor Diane-hoz szólt, nem hagyta, hogy félelme átüssön hangján. – Ha a szájába veszi a kezedet vagy a karodat, ne rántsd el, hanem még jobban dugd be. Ha ezt teszed, elenged. – Ó, Istenem! – szólalt meg végül Diane suttogva – segíts! Annyira félek. – Tartalak – mondta Csillagőrző, tekintetét le nem véve az állatról. – Nincs semmi baj. Most be fogja kapni a karodat. Engedd! Ne húzd el! A nagy hegyioroszlán hangosan felmordult, és ismét közeledett. Lehajtotta a fejét, és fogai közé vette Diane alkarját. Diane emberfeletti erőfeszítéseket tett, hogy el ne rántsa. De nem tette, mert Csillagőrző forró ajka hideg arcához ért, és biztató szavakat, utasításokat suttogott. Diane engedelmeskedett a férfinak. A macska arányló szemébe nézett, és a csont roppanásának hangjára várva mélyebbre dugta karját az állat hatalmas pofájában. Az oroszlán azonnal eleresztette. Egy pillanatra megállt, Diane-ra nézett, és fenyegetően morogni kezdett. Aztán elhallgatott. Elfordította a fejét, és ismét Diane melléhez dörgölte. Aztán Diane legnagyobb döbbenetére mellé feküdt, és fejét az ölébe hajtotta. Halkan felmordult, mintha azért könyörögne, hogy Diane megsimogassa. – Lehet? – kérdezte Diane a férfitól. – Igen – utasította halkan Csillagőrző, s bátorítóan megszorította a karját. – Nagyon lassan, nagyon óvatosan. Diane ekkor lassan felemelte a karját, azt, amelyiket az imént az oroszlán bekapta. Kezét óvatosan az állat fejére helyezte, és megsimogatta, úgy, mint egy ártalmatlan háziállatot. Az ádáz oroszlán pedig pontosan úgy reagált, mint háziasított hasonmása. Felemelte hatalmas fejét, lehunyta a szemét, és kéjesen dörömbölni kezdett. – Nézd – suttogta Diane mosolyogva, kissé idegesen – Nézd, mit csinál. – Igen, élvezi – felelte Csillagőrző. – Tudja, hogy már az övé vagy, és élvezi a simogatást. Diane tovább simogatta az egyre hangosabban doromboló, csukott szemű állatot. És ekkor, pont úgy, mint egy házimacska, aki beleunt a törődésbe, az oroszlán felemelte a fejét, kimászott Diane öléből, futásnak eredt, és eltűnt a fák közt. Diane hosszan, mélyen felsóhajtott, megkönnyebbülten Csillagőrző mellkasának dőlt, és megszólalt. – Honnan tudsz ennyi mindent a macskákról? – Félig magam is macska vagyok – felelte a férfi mosolyogva. – Elhiszem – mondta Diane még mindig zakatoló szívvel. A veszély elmúlt, és Diane hamarosan ismét tudatára ébredt helyzetüknek és meztelenségüknek. Hirtelen felugrott, és karjával eltakarta fedetlen keblét. Nagy hibát követett el, amikor így szólt a férfihoz, aki épp az imént mentette meg az életét: – Tűnj el a közelemből! Ne érj hozzám! Nem hagyom, hogy kihasználj, csak mert... De ezt a mondatot sosem fejezte be. A következő pillanatban már hanyatt feküdt a földön, két karja a feje fölött, a férfi szorításában. Csillagőrző felette feküdt, mellkasa Diane meztelen melléhez simult. – Nagyon ostoba nő vagy, Szépség – mondta hidegen, haragtól elsötétült tekintettel. Másik kezével megfogta Diane arcát, és megszorította. Aztán egészen közel hajolt, és vészesen halkan megszólalt. – Jobb lesz, ha egy életre megjegyzed: a férfiak – még ha indiánok is – nagyon hasonlítanak a macskákhoz.

23. fejezet Diane-t megdöbbentette elrablójának hirtelen hangulatváltozása. Szótlanul az izzó, fekete szembe nézett, és érezte a belőle sugárzó forró gyűlöletet. Csapdába esett, nem tudott mozdulni. Az indián vékony, kegyetlen ajka centiméterekre lebegett a szája fölött. És ez a könyörtelen ajak bármelyik pillanatban az ajkára tapadhatott. Diane izgatottan várta a gonosz, de mesteri száj ádáz támadását, tudva, hogy teljesen tehetetlen. Szíve a torkában dobogott, teste remegett, és tudta, hogy akkor is képtelen volna ellenállni, ha a másik többet akarna a kényszerítő csóknál. És talán nem is akart ellenállni. Csillagőrző Diane gyönyörű, rémült arcát nézte, és szíve éppolyan hevesen vert, mint az övé. Tekintete Diane telt, hívogató ajkára tapadt, és hatalmába kerítette egy szörnyű, sötét, mégis vonzó gondolat. Sokkal erősebb volt az alatta fekvő, csábítóan érzéki nőnél. Diane mozdulni sem tudott. Majdnem meztelen volt, akárcsak ő. Rettenetesen félt tőle; ezt elárulta ibolyaszínű szeme. Mint ahogyan azt is, hogy vonzódik hozzá. Le volt teperve. Csapdába esett. Bilincsbe verte a félelem és az elragadtatás. És itt, a magas hegyekben mérföldekre voltak a civilizációtól. Teljesen egyedül. Csillagőrzőt senki sem akadályozhatta volna meg abban, hogy letépje Diane-ről a vékony szatén nád ragot, és végigcsókolja selymes testének minden pontját. Senki sem felelt volna Diane kétségbeesett kiáltozására, ha Csillagőrző erőszakkal magáévá teszi, ha beletemetkezik az édes, forró húsba mely oly csábítóan hívogatta. Csillagőrző hirtelen rájött, hogy ő is csapdába esett éppúgy, mint a védtelen Diane. A vágy súlyos láncai tartották fogva. Diane puszta látványa, illata, érintése. Megrészegült, gyengének és tehetetlennek érezte magát. Tudta, hogy el kellene engednie. De nem volt benne biztos, hogy képes rá. Az ész és szenvedély csatája volt ez, és életében először úgy tűnt, a szenvedély győzedelmeskedik. Csillagőrző reszketett. Az önuralom legalább annyira része volt énjének, mint éjfekete szeme és karcsú, magas teste. Életének harmincöt éve alatt egyetlenegyszer sem jutott eszébe, hogy erőszakkal tegyen magáévá egy nőt. Az ilyesmitől egyszerűen iszonyodott. Az ellenállhatatlan sóvárgás Diane-ra is átragadt. Érezte a férfi heves szívverését, kiolvasta tekintetéből a kínzó vágyakozást. Tudta, hogy Csillagőrző elérte önuralma határait. Tudta, hogy képtelen megállítani. És tudta, hogy képtelen ellenállni. Az izzó, fekete szembe nézett, és úrrá lett rajta egy szörnyű, sötét, mégis vonzó gondolat. Egyedül voltak ebben a gyönyörű hegyi paradicsomban, ő és a felséges fenevad. Sok mérföldnyire sehol egy teremtett lélek. A jóképű indián féktelen szerelmet nyújthatott volna neki. Senki sem tudta volna meg. És nem Diane tehetett volna róla. Csillagőrző volt a férfi, az uralkodó, az egyetlen felelős. Diane esélytelen volt a férfi testi erejével szemben, és nem is akarta legyőzni sebesen növekvő vágyát. Csillagőrző hosszú ideig nézte Diane száját, aztán tüzes ajka szenvedélyesen az ajkára tapadt. Nyelve egy pillanat alatt áttört Diane fogainak korlátján, és mélyen a szájába nyomult. A hosszú, forró csók intenzív szexuális éhséget közvetített, és Diane egész testében reszketni kezdett.

És épp Diane mély, sóvárgó reakciója volt az, amely megmentette – vagy megfosztotta – a beteljesült szeretkezéstől. Csillagőrző természeténél fogva figyelmes, gyöngéd szerető volt. így amikor rájött, hogy Diane teste nem tiltakozik, sőt boldogan oldódik fel az édes, forró csókban, Csillagőrző büntető ajka azonnal felemelkedett a szájáról. Diane csókja sokkal többet nyújtott neki, mint remélte. Nem behódolást. Valami sokkal jobbat. Kölcsönös vágyat. Szenvedélyt, mely saját szenvedélyét tükrözte. Csillagőrző tudta, hogy Diane most az övé. Hogy elvehet tőle. És adhat neki. Vademberhez illő viselkedését azonnal megbánva mindent elölről kezdett. Elengedte Diane kezét, és ajka gyöngéden megérintette nyitott száját, miközben ujjai úgy érintették arcát, mintha felbecsülhetetlen értékű porcelánt simítanának. Diane sóhajtott. A hatás mindent elsöprő volt. De kijózanító is. Ez az erős, érzéki vadember sokkal több volt erős, érzéki vadembernél. Ravasz volt és okos. Intelligens és figyelmes. Nem akart semmit erőltetni. És Diane tudta, miért. Ez a bölcs indián nem akarta megajándékozni a képtelen voltam védekezni kényelmes álláspontjával. Világossá tette, hogy kívánja őt, hogy teste érte sóvárog. Hogy vágyakozik a szerelmére, és hajlandó szeretni. Ha ő is akarja. De csak akkor, ha teljes szívéből. Nem kényszerítette semmire. Hagyta – akarta –, hogy Diane legyen az, aki eldönti, hol ér véget a veszedelmesen csodás szerelmi játék. A választás az ő kezében volt. Az átkozott! Diane bosszúsan sóhajtott, és elfordította a fejét. Csillagőrző megcsókolta az arcát, majd ajka továbbsiklott, a füle alatt húzódó erogén zónára. – Ne! Hagyd abba – suttogta Diane elakadó lélegzettel. De azt kívánta, bárcsak sohase hagyná abba. – Kérlek, eressz el, Szörnyeteg. Csillagőrző felemelte a fejét. Diane lassan a szemébe nézett. Úgy érezte, gombóc nő a torkában. Szeretett volna sírni. Minden a férfi hibája volt. Csakis az övé. Szép volt, gyöngéd és veszedelmes. – Egyáltalán nem vagy olyan, mint a nagymacska – mondta Diane, és megpróbálta eltaszítani magától a férfit. – Nem, Szépség? – kérdezte Csillagőrző, majd felüli, és Diane-t is fölültette. A földre ejtett szaténingért nyúlt, de Diane elkapta előle. Gyorsan betakarta vele meztelen, megkeményedett mellét, és megszólalt. – Nem. Egyáltalán nem. Én szabadon engedtem a nagymacskát, és ő hálás volt ezért. Emlékezett a kedvességemre, ezért nem bántott. De te? Szabadon engedtelek, amikor senki más nem segített volna rajtad. És mi a köszönet? Elraboltál! Halálra rémítettél. Magaddal cipeltél az Isten háta mögé. Aztán... aztán letepertél ide, és megpróbáltál... megpróbáltál... Kihasználtál, és... és... megcsókoltál... – Szépség, én azt hiszem, nem született még olyan ember, aki téged kihasználhatna – mondta a férfi azon a halk, monoton hangon. Szünetet tartott, majd hozzátette: – Ne aggódj! Többé nem érek hozzád. -– Eleresztesz? – kérdezte Diane reménykedve. – Hamarosan. – Csillagőrző felállt, és Diane-ra nézett. – Hamarosan szabad leszel, és visszatérsz a szeretteid közé. Diane bólintott. De már gyanította, hogy soha többé nem lesz teljesen szabad.

Az utazás folytatódott. Keresztülvágtak a Milner-szoroson, aztán a Canadian-folyó mentén észak felé haladtak, a Medicine Bow hegység árnyékában. Végül nyugatnak fordultak, a közelben magasodó Sierra Madre smaragdzöld ormai felé. Közben átlépték Wyoming határát, keresztülhaladtak a Bridge-szoroson, majd elérkeztek a Nagy-Vízválasztó-medencébe, a kietlen, fátlan, végtelen, félszáraz sivatagba. Már majdnem megérkeztek. A tengerszemnél történt incidens óta alig beszélgettek, és egyáltalán nem értek egymáshoz. Csillagőrző ridegen viselkedett, szinte barátságtalanul és úgy tűnt, alig várja, hogy a rezervátumba érjenek. És ne lássa többé Diane-t. Ezért Diane alaposan meglepődött, amikor a férfi a forró délután közepén halkan megkérdezte: – Mit szólnál egy kis úszáshoz? Diane habozás nélkül válaszolt. – Úristen, semmire sem vágyom jobban. Csillagőrző nem mondott többet. Kissé nyugatabbra fordult, és fél óra múlva a fáradt Diane azt hitte, délibábot lát. A pusztaságot széles, tiszta vizű, homokos partú folyó szelte át. – A Zöld-folyó – jelentette be Csillagőrző közömbösen, majd lepattant a lóról, és Diane-ért nyúlt. Diane a vállába kapaszkodva leszállt, és rámosolygott. – Ugye, te is alig várod már, hogy a fejed búbjáig ellepjen a hideg, tiszta víz? – Megengeded, hogy én is élvezzem a vizet? Diane a szemébe nézett. – Nem vagyok annyira elvetemült, mint gondolod. Ellépett a férfitól, és szaladni kezdett a víz felé. Egyáltalán nem félt levenni lila ruháját. Csillagőrző azt mondta, többé nem ér hozzá, és ő hitt neki. Ledobta a ruháját, lerúgta a cipőjét, és a homokos parton át a jéghideg vízbe gázolt. Közben Csillagőrző is a partra ért. Kilépett mokaszinjából, lecsatolta a késtokot, és a vízhez lépett. Begázolt, de amikor már térdig elmerült megállt. Diane, aki már a folyó közepén úszkált, észrevette, hogy a férfi habozik. – Mire vársz? – kiáltotta. – Csodás a víz. Gyere be! Csillagőrző a bőr térdnadrágjára mutatott. – A te szatén alsóneműd tíz perc alatt megszárad, de ez a bőr csak órák múlva. Diane elgondolkodott. A férfinak igaza volt. Együtt érzett vele. – Vedd le! – kiáltotta, és gyorsan elfordult. Csillagőrző megrántotta térdnadrágja zsinórját, kibújt belőle, és a ruhadarabot a homokos partra dobta. Aztán a vízbe vetette magát, lemerült a felszín alá, és nyitott szemmel Diane-hoz úszott. Diane még mindig hátat fordított neki. Csillagőrző képtelen volt ellenállni a kísértésnek. Ismét a víz alá bukott, és játékosan megszorította Diane lábujját. Diane sikított, majd kacagott. Vadul rugdalózott, és a víz alá kukucskált. Amikor megpillantotta a férfit, ismét felkacagott. Aztán megragadta Csillagőrző lebegő haját, és egy erős rántással felhúzta a víz alól. Felemelte a lábát, és megpróbálta ellökni magát Csillagőrző nedves, sima mellkasától. De a férfi ujjai azonnal a karcsú boka köré fonódtak. Diane sikított és kacagott. Csillagőrző megperdítette, és a másik bokáját is elkapta. Aztán mosolyogva, könnyedén magához vonta, és két lábát a dereka köré fonta. Kezét összekulcsolta Diane feneke alatt, és megszólalt. – Elkaptalak. – Nem igaz – tiltakozott Diane, s megpróbálta kiszabadítani magát. – Hé, az az ezüst karperec vágja a... a... szóval fáj – mondta. Csillagőrző azonnal elengedte, Diane pedig felkacagott, mert a férfi bevette a trükköt. Diane ellökte magát, de a férfi gyorsabb volt. Amikor rájött, hogy becsapták, megragadta Diane nyakszirtjét, és visszahúzta.

A szórakoztató játék hirtelen befejezéshez közeledett. Csupán rövid ideig játszadozhattak nevetgélve a hűs vízben, mert hamarosan beállított hozzájuk egy hívatlan vendég, melyet úgy hívnak: a vágy. Diane nevetve Csillagőrző fejébe kapaszkodott, és rángatni kezdte, hogy a férfi a víz alatt elengedje a fenekét Ő el is engedte, de amikor Diane menekülni próbált, ismét megragadta, és magához húzta. Diane ekkor Csillagőrző fejét meztelen, dús kebléhez húzta. Egyszerre hagyták abba a nevetést. Csillagőrző még egy pillanatig magához szorította, Diane pedig érezte, hogy a férfi ajka merev mellbimbójához ér. Érintésétől szinte borzongott, lélegzete akadozni kezdett. Csillagőrző válaszként még jobban magához szorította. Diane elengedte a fejét, és levette róla a lábát. Diane lába a mederhez ért. Nem nézett a férfi szemébe. Csillagőrző is eleresztette, és olyan mozdulatlanul állt, akár egy szobor. Odafent hirtelen sötét fellegek takarták el a napot. Diane remegett a hidegtől és a rátörő érzelmektől. Megfordult, és egy szó nélkül elúszott. Csillagőrző ott maradt. Keze, mely az imént Diane fenekét érintette ökölbe szorult. Megvárta, amíg Diane teljesen felöltözik, és leül a parton, hátat fordítva neki. Ekkor ő is kijött a vízből. Ebben a pillanatban egy fényes villám hasította ketté az eget a távoli Wind River-hegység fölött. Eleredt az eső. Föltámadt a keleti szél, és porral szórta be nedves, didergő testét. Meztelenül megállt Diane mögött, és ágyékkötőjéért nyúlt. Az apró bőrruhát jobb kezébe vette, és halkan megszólalt. – Estére a Wind Rivernél leszünk. – Hogy érnénk oda? – kérdezte a libabőrös Diane. – Hiszen esik. – Ez csak nyári zápor, semmi több. – Csillagőrző tudta, mennyire veszélyes mindkettőjük számára egyedül bolyongani a sivatagban. Minél előbb a rezervátumba akart érni. Felöltözött, s közben hozzátette: – Átlovagolunk az esőn. – Elhallgatott, majd újra megszólalt. –Több éjszakát nem kell úton töltenünk, Szépség. – Hála az égnek – sóhajtott Diane megkönnyebbülten.

24. fejezet A könnyű, nyári zápor nem tartott sokáig. Az első cseppek után néhány perecéi abbamaradt, és a sötét fellegek gyorsan szétoszlottak. A nap előbújt, és forróbban sütött, mint korábban. A lopott ló hátán ülő csöndes párt nem nagyon zavarta a száraz forróság. Alig vettek tudomást a vadul sugárzó wyomingi napról. Valami egészen másfajta hőséggel voltak elfoglalva. Egy sokkal perzselőbb hőséggel. Egy roppant veszélyes hőséggel. Egy olyan hőséggel, mely nem múlik el, amikor a nap leszáll. Csillagőrző már nem akarta tovább álltatni magát. Ez a gyönyörű, hollófekete hajú nő nem volt biztonságban mellette. És ő sem volt biztonságban mellette. Akárhogy is, de valaminek történnie kellett, méghozzá gyorsan, mert Csillagőrző már alig bírt erőt venni magán. Diane a nyereg szarvába kapaszkodva a kantárt tartó ujjakat, az izmos alkart nézte. Hirtelen jeges forróság kerítette hatalmába, és rádöbbent a szörnyű igazságra. Testének minden porcikája ez után az erős kar után sóvárgott. A gyönyörű ujjak érintése után. Nem volt biztonságban ezzel a különös, rejtélyesen vonzó férfival. Vagy talán épp ellenkezőleg? Ő nem volt biztonságban vele? Nem számít. Valaminek történnie kellett. Méghozzá hamarosan. Végre elérkezett a délután, és a nyugati horizonton csodálatos látvány tárult elébük. A fehér felhőfoszlányokkal koronázott Wind River-hegység körvonalai a lenyugvó nyári nap vörösében izzottak. Diane lenyűgözve figyelte az árnyalatok és fények gyors változását, és szinte elkábította a természet nagyszerűsége. Amikor ismét az útra pillantott, észrevett néhány épületet a távolban. – Az már a rezervátum? – szólalt meg először a fürdés óta. – Nem – felelte halkan Csillagőrző. – Ez Lander. Itt megállunk. Be kell szereznem néhány dolgot. – És velem mi lesz? Megint meg akarsz kötözni? – Te is velem jössz. Diane kissé meglepődött, amikor Lander zsúfolt főutcáján beléptek egy nagy üzletbe, és a tulajdonos gén köszöntötte Csillagőrzőt. Még jobban meglepődött, amikor Csillagőrző bemutatta őt a tulajdonosnak. A testes férfi bólintott, elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. Világos volt, hogy a férfi semmit sem tud az emberrablásról. Diane hirtelen elbizonytalanodott. Hiszen az ezredes valószínűleg értesítette a hatóságokat. Vagy mégsem? Csillagőrző fel-alá rohangált az üzlet csarnokaiban, és különböző árucikkeket szedett össze. Diane nem tudta hogyan reagáljon, amikor a férfi kiválasztott egy tündéri, csinos, fehér, nyári szoknyát és egy blúzt, majd hozzá lépett, és megszólalt – Próbáld fel ezeket. Negyed óra múlva a tulajdonoshoz fordult. – Mindent írj a számlámhoz, Edgar, Egy-két napon belül rendezem. – Aztán a gyöngyös bőr nyakörv utolsó darabkáját a pultra helyezte, és hozzátette: – Ha bárki keresne, mondd meg neki, hogy a rezervátumban várom. – Úgy lesz – felelte a megtermett férfi. – Remélem, hamarosan újra látom, kisasszony. Diane frissen és csinosan lépett ki az áruházból. Csillagőrző is új ingpulóvert, sötét nadrágot és fényes, fekete csizmákat viselt, vállán pedig egy új nyeregtáskát vitt. Már alkonyodott, amikor a Little Wind-folyó déli partján, egy tágas mezőn megálltak. Csillagőrző a folyó túlsó partján elterülő falvacskákra mutatott. – Az otthonom, Szépség. A Wind-folyó. Diane bólintott, és bámult. – Az egész családod itt él? – Igen – felelte a férfi szenvtelenül. – Az egész családom itt él, a Wind-folyónál.

Most, hogy végre elérték úti céljukat, Diane-t különös feszültség és nyugtalanság fogta el. Vajon milyen Csillagőrző népe? Civilizált? Hogyan fognak bánni vele? Biztonságban lesz a sok indián között? Csillagőrző elindította a lovat. Átgázoltak a sekély vizű Little Wind-folyón, és belovagoltak a hatalmas Wind-folyó Rezervátumba. Néhány hivatali épület mellett haladtak el. Az épületek mellett öreg indián férfiak pipázgattak. Csillagőrző bólintott és intett az öregeknek, majd megállt egy apró postahivatal előtt. – Egy perc, és jövök – mondta, aztán leszállt a lóról és bement. Alig öt perc múlva kilépett, kezében két colásüveggel. Kinyitotta az új nyeregtáskát, óvatosan beletette a jéghideg üvegeket, majd felpattant a lóra. Még három apró falvacskán haladtak keresztül. A negyedik faluban Csillagőrző megállt egy hosszú wigwamsor végén. Egy pillanatig nézte a régimódi, állatbőrökből készített sátrat, majd leszállt a lóról. Megfordult, leemelte Diane-t a lóról, és megszólalt. – Nagyanyám neve Arany Csillag, ő az egyetlen rokonom. – Nagyon közel álltak egymáshoz. Diane észrevette, hogy a férfi arcán megrándul egy apró izom. Aztán ismét megszólalt. – Nem érdekel, mit gondolsz felőlem, de Arany Csillagnak meg kell adnod azt a tiszteletet, amit megérdemel. – Természetesen – felelte Diane élesen. Bosszantotta, hogy egy olyan vadember, mint Csillagőrző, szükségesnek tartja kioktatni őt az illemről. Csillagőrző vállára vetette az új nyeregtáskát, átkarolta Diane derekát, és elindult. A wigwam háromszögletű bejárata előtt megállt, és bekiáltott. – Arany Csillag, itt vagy? Csillagőrző vagyok. Hazajöttem. Vártak. Hosszú másodpercek teltek el. A wigwam bejáratában végül megjelent egy vékony, görnyedt, ősz hajú asszony. Arca napbarnított, bőre ráncos, keze artritisztől torzult. Nyakában súlyos ezüstlánc lógott, rajta nagy ezüstkoronggal. Egyik kezét a magas férfi felé nyújtotta. – Csillagőrző! – kiáltotta boldogan. Aztán keze m^g állt a levegőben, és a karcsú, fehér bőrű nőre pillantott Felvonta a szemöldökét, és kétkedve megszólalt. – Honnan tudjam, hogy te vagy az? – fordult vissza a férfihoz. – Már nem látok olyan jól, mint régen. Ha valóban te vagy az unokám, bizonyítsd be. Csillagőrző szinte gyermekien elvigyorodott, és jobb csuklóját az öregasszony felé nyújtotta. Diane zavartan figyelte, ahogy az öregasszony artritiszes ujjai az ezüst karperec köré fonódnak. Feljebb húzta a karperecet, és Csillagőrző csuklójára meredt. Aztán ismét felkacagott. – Unokám! – kiáltotta boldogan, s megcsókolta a férfi kezét. – Csillagőrző, fiacskám, fiacskám! – Igen – felelte a férfi, miközben átölelte a törékeny asszonyt, és felemelte. – Csillagőrző, Csillagőrző – ismételgette az asszony. – Nagy és erős férfi lettél, mióta nem láttalak. Csillagőrző arcon csókolta, és megszólalt. – Nem, nagymama. Csak elfelejtetted. Már tizenöt éves koromban is ilyen magas voltam. – Tizenöt? Már biztosan sokkal idősebb vagy, igaz, Csillagőrző? – Valamennyivel – felelte mosolyogva a férfi, s letette az asszonyt. – Harmincöt éves vagyok. Az öregasszony ismét nevetett, és megcsóválta ősz fejét. – Ha te ennyi idős vagy, akkor én legalább ötven, vagy még több. – Arany Csillag, tavaly áprilisban töltötted be a hetvenkilencet. Az asszony megsimogatta unokája mellkasát. – Valóban? Az évek elsuhannak. Már nem is számolom őket.

– Az éber szempár Diane-ra szegeződött. – Csillagőrző ki ez a gyönyörű, fehér leány? Megházasodtál? Ő a menyasszonyod? Van már gyereketek? – Nem, én... ő... – kezdte Diane. – Bocsáss meg az udvariatlanságomért, nagymama. Ő Miss Diane Buchannan. Miss Buchannan, ő az anyai nagymamám, Arany Csillag. – Örülök, hogy megismerhettelek, Arany Csillag – mondta Diane. – Olyan fehér vagy, és olyan csinos – tűnődött Arany Csillag. – Nevadából jöttél? – Nevadából? Én... – Nem, nagymama – szólt közbe gyorsan Csillagőrző, majd gyorsan témát váltott. – Hoztam neked valamit. Ha behívsz minket, odaadom. – Coca-Colát? – kérdezte reménykedve az öregasszony. – Gyertek csak be! Odabent leültek, és Arany Csillag boldogan megitta az édes, szénsavas italt. Csillagőrző udvariasan érdeklődött az egészségi állapota felől, és a többi barátjáról. Diane meglepetten tapasztalta, hogy az asszony semmit sem kérdez unokájától. Csalódott. Remélte, hogy a nagyszülőkre jellemző kérdésekből megtudhat valamit a rejtélyes Csillagőrzőről. Szétnézett az apró, tiszta helyiségben. A wigwam közepén pislákoló tűz hosszú árnyakat vetett az állatbőrből készült falakra. Bútor alig volt: egy cédrusláda, egy asztal és néhány áltatprémtakaró. A két ágyra pillantva azon tűnődött, vajon hol fog aludni. Hamarosan megtudta. Egy órával a megérkezésük után Csillagőrző megszólalt. – Nagymama, azt hiszem, kifárasztottunk. Ideje lefeküdni. – Dehogy! – tiltakozott Arany Csillag. – Hiszen csak most érkeztetek. Bonts ki nekem egy másik Coca-Colát, és beszélgessünk! – Hallgass ide – kezdte Csillagőrző szokásos, halk, monoton hangján. – Én most elmegyek. Miss Buchannan veled alszik. Ő is fáradt, és pihenésre van szüksége. Bánj vele nagyon kedvesen. – Megcsókolta Arany Csillag ráncos halántékát, és felállt. – Elmégy? De hová? – állt fel Diane azonnal. – Hová mégy? A férfi nem válaszolt, és Diane rögtön pánikba esett. Csak nem akarja itthagyni a rezervátumban, egyedül? Izgatottan utánarohant. Odakint megragadta az ingujját, és a szemébe nézett. – Nem mehetsz el. Kérlek... kérlek, ne hagyj itt! – Szépség, tökéletes biztonságban leszel Arany Csillag mellett. – De... miért nem maradsz itt? Hová... – Van saját szállásom, innen félmérföldnyire. A shoshoni nagyon erkölcsös nép. Egy hajadon nő sosem tölti az éjszakát egyedülálló férfi otthonában, jó éjt, Szépség! Aludj jól! Azzal megfordult, megfogta a fáradt ló kantárát, és elvezette a wigwamok hosszú sorai között. Diane legszívesebben utánarohant volna, hogy könyörögve megkérje: vigye magával. – Te is aludj jól, Szörnyeteg – suttogta. Megfordult, és visszament a wigwamba. Arany Csillag kitűnő vendéglátónak bizonyult. Egy lavór vizet, egy darab szappant és egy tiszta törülközőt készített az egyik ágy mellé. A két ágyat egy függönnyel választotta el, hogy Diane kényelmesen megmosakodhasson és lefeküdhessen. Mindent elkövetett, hogy a vendég jól érezze magát. Amikor elkészült, egyik kezét Diane karjára tette, és mosolyogva megszólalt. – Az unokámnak igaza van. Mindketten elfáradtunk. Most lefekszünk, és holnap majd megismerkedünk. – Köszönöm, hogy megosztod velem az otthonodat, Arany Csillag – felelte Diane. Az asszony ismét felkacagott. – Ha te is úgy el vagy kényeztetve, mint az én jóképű unokám, akkor ezt a szerény otthont bizonyára túl primitívnek fogod találni. – Ó, dehogy – hazudott Diane. – Egyszerűen... egyszerűen elbűvölő. Tényleg,

– Azt hiszem, nem kell itt maradnod túl sokáig. Az unokám sosem tölt hosszú időt a Windfolyónál. – Nem? Akkor hol... – Most aludj, kicsim. Holnap beszélgetünk. – Azzal eltűnt a vastag függöny mögött, és néhány perc múlva már mélyen aludt. Diane szemére nem jött álom ilyen könnyen. Hánykolódott, forgolódott a prémágyon, és melege volt, bár csak szatén alsóneműjét viselte. Bosszúsan sóhajtott. Szeretett volna felkelni és kiszaladni a wigwamból, a hűvös éjszakába. Szörnyű helyzetéért elrablóját hibáztatta. Szinte látta maga előtt, amint a férfi kényelmesen alszik hűs sátrában. De Csillagőrző nem aludt. Még jóval éjfél után is ébren feküdt csendes szállásán, és illatos szivarját szívta. Meztelen testét kiverte a veríték, bár odakint csípős volt az éjszaka. Végül felkelt, és a nadrágjáért nyúlt. Kibújt sötét wigwamjából, és hosszú, határozott léptekkel elindult célja felé. Zakatoló szívvel érte el a Wind-folyó fölé nyúló, magas sziklát. Levetkőzött, egy pillanatig meztelenül állt a holdfényben, majd a jeges vízbe vetette magát. Addig úszkált a hideg folyóban, amíg izmai teljesen ki nem merültek, fogai pedig vacogni nem kezdtek. Csak ekkor fordult a part felé. Annyira kimerült, hogy alig tudott felkapaszkodni a sziklára, ahol a nadrágját hagyta. Nem vette magára. Összehajtotta, az ágyéka elé fogta, és visszament a wigwamjához. Nedvesen és kimerültén dőlt prémágyára, és azonnal elaludt. De nem álmodott.

25. fejezet Másnap reggel Arany Csillag és az unokája együtt sétáltak a felkelő nap alatt. Csillagőrző tiszíelettudóan hozzáigazította lépteit lassú nagyanyja tempójához. Az álmos férfi elnyomott egy ásítást, és megpróbálta eltitkolni, mennyire bosszús, amiért ilyen korán felkeltették. Valójában nem lepte meg az asszony korai látogatása. Számított rá. Hajnalban azonnal felébredt, amikor Arany Csillag a wigwamja előtt a nevén szólította. Gyorsan felpattant, sietve felöltözött, és kilépett a sátorból. – Sétálni fogunk – közölte Arany Csillag. Csillagőrző bólintott, és karon fogta az asszonyt. Tudta, mi vár rá, és félt ís tőle: egy alapos faggatás, melyet kioktatás követ. A folyópart felé tartottak, oda, ahol valaha sok szép órát töltöttek együtt. Amikor megérkeztek a gyönyörű helyre, némán megálltak. Arany Csillag nosztalgikusán, Csillagőrző türelmetlenül. – Emlékszem az első nyárra, amikor itt jártunk – kezdte Arany Csillag. – Milyen rég volt. Nyolcéves korodban. Mintha tegnap lett volna. Csillagőrző nem felelt. Az asszony megmutatta, hol akar leülni. Csillagőrző odakísérte, és lesegítette. Arany Csillag egy sima sziklának támaszkodott, melybe hajdan egy kisfiú jeleket vésett első vadászkésével. Csillagőrző leült az asszonnyal szemben. – Ki ez a fehér szépség? – kérdezte Arany Csillag a lehető legtermészetesebben. – Miért hoztad ide? Mit tettél, kis unokám? Csillagőrző bátran vallatója szemébe nézett Mindent elmesélt neki, kivéve azt, amikor megverték a baltanyéllel. Mint minden büszke shoshoni férfi, ő is hallgatott a személyes sérelmeiről. Így a testi sérüléseket nem említve elmondta, hogyan szemlélődött egy napon Colorado hegyei közt, és hogyan pillantotta meg a hegyioroszlánt, amint egy megtermett férfi értelmetlenül üti. A történetet azzal fejezte be, amikor gyönyörű foglyával előző este megérkeztek a Wind-folyóhoz. Az öreg indián asszony figyelmesen hallgatta, néha bólintott, a fogát csikorgatta, vagy csalódottan csóválta a fejét. De amikor megszólalt, nem az együttérzés beszélt belőle unokája iránt, akit elfogott és megláncolt a fehér ember – Csillagőrző. Még soha nem szégyelltem magam ennyire miattad. Miért kellett elrabolnod ezt a fehér asszonyt? Azt mondtad, ő volt az, aki kiszabadított. Könyörületes volt hozzád. Együtt érzett veled. Miért bünteted ezért a végtelen kedvességért? – Én nem ártottam neki, nagymama. Kezdetben félt, de ez természetes – magyarázta szégyenkezve Csillagőrző. Senki sem tudott benne akkora bűntudatot ébreszteni, mint ez a shoshoni asszony, akit annyira szeretett és tisztelt. – Csaléteknek hoztam magammal, hogy csapdába csaljam azt a férfit, aki elfogott és megláncolt. A fehér szépség az ő asszonya; utána fog jönni. És akkor... – Én nem hiszem – szakította félbe Arany Csillag. – De igen. Tudom, hogy utána fog... – Nem erre gondoltam, kis unokám. Szerintem sokkal önzőbb szándékkal raboltad el őt a vonatról. Csillagőrző megvonta széles vállát. – Mi más lehetett volna az okom? – Magadnak akarod. – Ez nem igaz – felelte halkan Csillagőrző, akit megdöbbentett a vád, mely valóban közel állt az igazság. hoz. – Semmit nem jelent nekem – tette hozzá kissé bánatosan. – Ha így van – figyelmeztette Arany Csillag –, akkor ezt előtte is világossá kell tenned.

– Jézusom, hogyan tehetném még világosabbá? – csattant fel a férfi. – Mióta kiabálsz az öregebbek előtt? – szólt rá nagyanyja, majd elmosolyodott, és kedvesebben hozzátette. – A nőket nem lehet megérteni. Meglehet, hogy a fehér szépség nem sokra tart téged, mégis vonzódik hozzád. Attól félek, túlságosan is vonzódik. Csillagőrző tekintete megkeményedett. – Nagymama, ez csak a fehér asszonyok kíváncsisága. Ehhez már az első héten hozzászoktam az egyetemen. Az öregasszony bólintott. – Szóval így állunk – mondta elgondolkozva. – De ez talán mégis valami más. – Nem – biztosította keserűen Csillagőrző. – Ez a fehér szépség pontosan olyan, mint a többi. Délre Diane észrevette, hogy Csillagőrző szándékosan kerüli őt. És azt is tudta, hogy a saját érdekében teszi. Nem a becsülete miatt és nem azért, mert tisztelte Diane-t. Nem. Hanem a kettejük közt vibráló testi vágy miatt. A kölcsönös vonzalom oly erős volt, oly hatalmas, hogy az már mindkettőjüket veszélyeztette. Ezért megkönnyebbülten konstatálta, hogy Csillagőrző szándékosan kerüli. Legalábbis megpróbálta elhitetni magával, hogy megkönnyebbült. De miután két napig a színét sem látta a magas, karcsú, fekete szemű indiánnak, be kellett ismernie, hogy hiányzik neki. Hiába próbált meg nem gondolni rá, mert Arany Csillag szinte csak róla beszélt. A közlékeny öregasszonytól Diane megtudta, hogy Csillagőrző tizenhárom éves korában Pennsylvaniába utazott, és a Carlisle Indián Iskolában tanult. Ott tanult meg angolul is. – Tudod, az én unokám háromnyelvű – mondta Arany Csillag büszkeségtől ragyogó arccal. – Beszél shoshoniul, angolul és spanyolul, méghozzá folyékonyan. Nagyon intelligens ember. – Ebben biztos vagyok. – És türelmes! Engem is ő tanított meg angolul, pedig a fejem nagyon kemény. Lassan tanulok. De ő egyszer sem emelte fel a hangját. Milyen édes fiú! Milyen drága... Arany Csillag elmondta Diane-nak, hogy Csillagőrző apja nagy harcos vezér volt. Vörös Róka főnök törzse a Nevadai Territóriumban élt. – A főnök egyik nyáron ellátogatott a Windfolyő mentén élő rokonaihoz. Akkor harmincéves volt, nagyon erős és nagyon jóképű. És nőtlen, így érthető, hogy a Wind-folyó mentén élő hajadonok úgy rajzottak körülötte, mint méhek a virágpor körül. De amikor Vörös Róka főnök megpillantotta a gyönyörű, tizenhat éves Csillagok Gyermekét – az én drága lányomat –, azonnal beleszeretett. Egy héten belül összeházasodtak, és Vörös Róka főnök elvitte őt Nevadába. Aztán sokkal komorabban folytatta a történetet. Csillagőrző hároméves volt, amikor apját megtámadták és Meggyilkolták a gyűlöletes arapahók. A gyászoló Csillagok Gyermeke visszahozta kisfiát a Wind-folyó mellé. Csak huszonkét éves volt, amikor elveszítette a férjét, de soha többé nem ment férjhez. Csillagőrző egészséges, tízéves kisfiú volt, amikor anyja megbetegedett és meghalt. Diane feszülten figyelt. Egyáltalán nem lepődött meg, amikor Arany Csillag beszámolt neki Csillagőrző kimagasló tanulmányi eredményeiről. Már tizenhat éves korában felvették a Colorado School of Mines Intézetbe, és húszéves korában diplomázott földrajzból. – Az én kis unokám nagyon okos ember – mutatott rá ismét Arany Csillag. Diane tudta, hogy úgy tudhat meg legtöbbet a rejtélyes Csillagőrzőről, ha hagyja, hogy a nagyanyja magától beszéljen. De egyetlen kérdést mégis muszáj volt feltennie. – Arany Csillag! Amikor Csillagőrző és én megérkeztünk ide, azt kérdezted, Nevadából való vagyok-e. Miből gondoltad? Az öregasszony Diane szemébe nézett. – Akkor még nem tudtam, milyen körülmények közt ismerkedtetek meg. Azt hittem... azt reméltem, hogy... Nevada az unokám otthona. – Ó? Tehát ott él a népével?

Arany Csillag a fejét csóválta. – Vörös Róka főnök egész népe átköltözött a Nagy Rejtelmek Földjére. – Aztán azonnal hozzátette: – Az én unokámnak nagy háza van Nevadában. Nagyon gazdag ember. – Valóban? – kérdezte Diane, megpróbálva leplezni hitetlenkedését. Nem tudta komolyan venni az öregasszony szavait. Milyen fogalmai lehetnek a gazdagságról egy térdnadrágos indiánnak, aki Colorado vadonjaiban bolyong? Várta, hogy Arany Csillag részletesebben beszéljen unokája nevadai otthonáról és arról, hogyan tett szert arra a rengeteg pénzre. De az asszony nem mondott többet. Más gondolatok terelték el a figyelmét. Visszatért Csillagőrző fiatal korára. Azokra az időkre, amikor a tizenhat éves fiú bekerült az egyetemre. – ...és neki volt a legszebb fekete copfja – folytatta mosolyogva. – Akár a szatén. – Ekkor ráncos arca hirtelen eltorzult, és tekintete megkeményedett. Fagyosan Diane szemébe nézett, és megszólalt. – Tudod, mi történt az unokámmal, amikor először lépett a Colorado School of Mines Egyetem lépcsőire? – Nem, Arany Csillag. Mi történt? Az öregasszony ajka remegni kezdett, és dühösen felcsattant. – Egy csapatnyi fehér fiú lefogta, és levágták a gyönyörű copfját. Diane felvonta a szemöldökét, és szemének színe mély bíborra váltott. – Nem! – kiáltotta döbbenten. – Csillagőrző azt mondta neked, hogy levágták a... – Látom, hogy semmit sem tudsz az én büszke unokámról – szakította félbe Arany Csillag türelmetlenül. – Nem Csillagőrző mondta el nekem. Csillagőrző soha nem mondana el nekem ilyesmit! Harmadik nap a Wind-folyónál. Diane és Arany Csillag délelőtt a folyóhoz ment. Diane megmosta hosszú, fekete haját, és hagyta, hogy a nap sugarai megszárítsák. Az öreg indián asszony közben a boldog nyarakról mesélt, amikor még maga is fiatal volt és szép. A hosszú, hideg telekről, amikor sok baráti törzs élt egyetlen folyó mellett, volt élelem bőségesen, és a nagy téli táborban mindenki boldog volt. De bármiről is beszélt Arany Csillag, végül mindig Csillagőrzőnél kötött ki. – Életének tizenötödik nyarán hazajött Carlisle-ből. Magas volt erős és szép, mint minden fiatal ártatlan. – Elhallgatott, és lehajtotta a fejét. – De azon a nyáron az unokám elveszítette az ártatlanságát. A falunkban élt egy magányos asszony, aki már kétszer megözvegyült. Az asszony sziú indián volt, magas, egyenes tartású, és nagyon csinos. Úgy hívták: Nyári Zápor, Többnyire egyedül volt, és nem érdekelték a pletykák. Arany Csillag elhallgatott, és lehunyta a szemét. – Nyári Zápor akkor huszonhét éves volt. Tizenkét évvel idősebb, mint Csillagőrző, és sokkal ravaszabb. – Ismét elhallgatott. – Ravaszabb? – kérdezte Diane. – A sziú asszony már az első éjszaka a sátrához csalta Csillagőrzőt. Ezután minden éjszakát együtt töltöttek. Nyári Zápor beleszeretett, és hozzá akart menni feleségül. Diane elfintorodott. – Amikor Csillagőrző még csak tizenöt éves volt? – Igen. És azután is. Most is. – Nyári Zápor még itt él, a Wind-folyónál? – Diane érezte, hogy eluralkodik rajta a féltékenység. Arany Csillag bólintott. – A sziú asszony ugyanabban a sátorban él, amelyikben Csillagőrző oly korán elveszítette az ártatlanságát. Diane nagyot nyelt. – És...Csillagőrző...úgy értem... Az öregasszony vállat vont. – Ki tudja? Diane megpróbált fittyet hányni a dologra. Ha a férfi képes a nappalait és éjszakáit egy negyvenhét éves asszonnyal tölteni, az csak azt bizonyítja, hogy valóban nem több egy kiéhezett állatnál! Diane undorodott a gondolattól, hogy a fiatal, izmos Csillagőrző egy öreg, csúnya, ősz hajú nővel szeretkezik.

De később értetlenül pislogott, amikor útban a sátruk felé Arany Csillag egy magas, döbbenetesen vonzó, fekete hajú, csinos nőre mutatott, aki a napfényben állt és nevetett. – Ő Nyári Zápor – mondta Arany Csillag. Diane úgy érezte, menten rosszul lesz. Arany Csillag megkérdezte, nem akar-e megismerkedni a sziú asszonnyal. Diane gyorsan megrázta a fejét. Egész délután bosszankodott. Nem értette, hogyan lehetséges, hogy egy ilyen idős nő ennyire fiatalnak nézzen ki. Már egyáltalán nem volt nehéz elképzelnie Csillagőrzőt és Nyári Záport együtt. Arany Csillag lepihent, Diane pedig sétálni indult a forró, nyári délutánban. Nem volt határozott célja. A távolban, a hivatali épületek mellett kisebb tömeget pillantott meg. A férfiak és nők nevetgéltek, beszélgettek. Díane közelebb ment, hogy kiderítse, mi történik. Amikor mintegy harminclábnyira közeledett, megpillantott néhány férfit, akik tomahawkhajító versenyt rendeztek. Az egyik épület oldalára hatalmas bikaszemet festettek, erre céloztak. Ekkor egy magas, karcsú férfi lépett a rajtvonalhoz, és Diane lélegzete elakadt. Csillagőrző állt a bámuló tömeg előtt, jobb kezében csillogó tomahawk. Minden szempár a magas, elragadó férfira szegeződött. Csillagőrző felemelte a fegyvert, tökéletes pontossággal elhajította, és beletalált a bikaszem közepébe. A tömeg – köztük Nyári Zápor – tapsolt és éljenzett, Csillagőrző pedig úgy állt a napfényben, mint egy isten. Diane is csodálatot érzett. Legszívesebben térdre borult volna a felsőbbrendű lény előtt. Aztán gyorsan megfordult, és elsietett. De a látványt nem tudta kiverni a fejéből. Egész délután és még este is a meztelen, beolajozott felsőtestet látta maga előtt, a hófehér, feszes nadrágot, az izmos lábat, a tomahawkot elhajító, magabiztos kezet. De az isteni kép lassan elhalványult, és Diane ismét úgy érezte, Csillagőrző csak egy közönséges férfi, nem pedig elérhetetlen isten. – Azt hiszem, sétálok egyet – mondta Arany Csillagnak alkonyatkor. Az egész falut felkutatta, de nem találta Csillagőrzőt. Amikor megpillantotta Nyári Záport, amint néhány asszonnyal beszélget az egyik hivatali épület teraszán végtelenül megkönnyebbült. Megfordult, és egyenesen Csillagőrző wigwamja felé indult. Sosem járt még ott, de tudta, hol van. Úgy érezte, egyetlen perccel sem bírja tovább nélküle. A lezárt bejárat előtt megállt. Nem kiáltott be. Félt, hogy a férfi nem fogja behívni. Pedig látnia kellett. Felemelte a bőrajtót, és bebújt. A wigwam közepén tűz pislákolt. Csillagőrző az ágyán feküdt, a wigwam másik végében, keze a feje alatt. Még mindig a szűk, fehér nadrágot viselte, és mellkasa is csillogott az olajtól. Lassan elfordította a fejét, és Diane-ra nézett. Szemében különös tekintet ült, mely veszélyes volt, ugyanakkor sebezhetőséget sugallt. Csillagőrző pontosan tudta, mi játszódik le Diane fejében. A nő kíváncsi volt, akárcsak a többi csinos, fehér asszony, akit ismert. Ezért jött ide. Kíváncsi volt, milyen érzés szeretkezni egy beolajozott testű, tomahawkot hajigáló vademberrel. Csillagőrző kívánta őt. Annyira kívánta, hogy szinte belebetegedett a vágyba, mégis remélte, hogy Diane kiábrándítja. Hogy bebizonyítja: téved. Hogy elutasítja. Csillagőrző halkan megszólalt. – Menj el, Szépség. Még nem tudod, ki vagyok. Menj vissza Arany Csillaghoz. Ma éjjel nem lennél biztonságban mellettem. Diane térde elgyöngült. Szíve a torkában lüktetett, Tudta, hogy ez megbocsájthatatlan, ostoba dolog, mégis végtelenül vonzódott a kiismerhetetlen férfihoz. Idegesen megszólalt. – És ha ma éjjel nem akarok biztonságban lenni? – Akkor gyere ide!

26. fejezet Diane egy pillanatig nem mozdult. Nem tudott. Dideregni kezdett, bár a wigwamban olyan meleg volt, hogy Csillagőrző még a sátor alsó szegélyét is felhajtotta. De Diane nem az éjszaka csípős levegőjétől reszketett. Az érzelmektől. Hatalmas, erős érzelmektől. Csillagőrző némán nézte. Hirtelen szomorú hiányérzete támadt. Az előtte álló fehér szépség hamarosan egy lesz a sok tucat nyugtalan, elkényeztetett nő közül, akiket a karjában tartott. Milyen naiv is volt! Mennyire gyermeteg! Mennyire ostoba, hogy azt hitte, ez a nő más lesz! Csillagőrző szíve elszorult. Hogyan érezhette, hogy elveszített valamit, ami soha nem volt az övé? Arca hirtelen megkeményedett, s vele együtt a szíve is. Ez a fehér bőrű szépség egy meztelen vademberrel akart szeretkezni. Ám legyen. Csillagőrzőben emberére talál. Elhatározta, hogy megadja neki azt, amiért jött. S még többet is. Mire kilép a sátorból valamikor hajnalban, tökéletesen elégedett lesz, ugyanakkor úgy érzi majd, hogy brutálisan megerőszakolták. Hiszen pontosan ezt akarta. – Szépség – szólalt meg Csillagőrző továbbra is az ágyon fekve. – Gyere ide! – Igen... én... rendben van – nyögte ki Diane, és boldog volt, hogy lába végre engedelmeskedik. Amikor az ágyhoz ért, nagyot nyelt. Nem tudta, mit kell most tennie. Nyugtalanul, de izgatottan várta, hogy a férfi felkeljen. Hogy felpattanjon, és magához ragadja. Hogy kegyetlen, érzéki ajka a szájára tapadjon. De nem így történt. Csillagőrző csak feküdt az ágyon, s fekete szemének tekintete szinte felperzselte Diane-t. Végül bal keze megmozdult, és megérintette Diane fehér szoknyájának szélét. Aztán a szoknya alá nyúlt, és ujjait Diane karcsú bokája köré fonta. – Szépség, én nem vagyok tiszta – mondta, s keze végigkúszott Diane lábszára mentén, egészen a térdéig. – A tomahawkhajító verseny óta nem fürödtem és nem is mosakodtam, Diane ostoba módon úgy érezte, tagadnia kell, hogy látta a versenyt. – Tomahawkhajító verseny? Fogalmam sincs, miről... – Dehogynincs – szakította félbe hidegen a férfi. – Te is ott voltál ma délután. Láttad, ahogy elhajítottam a tomahawkot. Láttad, ahogy kettészeltem a bika szemét. Hallottad a tömeg tapsát. Akkor határoztad el, hogy idejössz. Izzó szeme szinte provokálta Diane-t, hogy tiltakozzon. De ő nem tette. A férfinak igaza volt. – Igen – ismerte be, s most nézett először szembe az igazsággal. – Már akkor tudtam. Figyeltelek, és tudtam, hogy ide fogok jönni. – Én is tudtam – felelte Csillagőrző hűvösen. – Ezért kellett volna megmosakodnom. Ha megvárod... – Nem – suttogta Diane a csillogó, széles mellkas és az izmos karok látványától lenyűgözve. – Nem fontos. Nem érdekel, hogy nem vagy tiszta. Csillagőrző felült az ágyon. Kissé elfordult, és jobb kezét is Diane térdéhez emelte.

Aztán hátrahajtotta a fejét, Diane-ra nézett, és halkan megszólalt. – Szépség, ha most szeretkezel velem, te is bepiszkolódsz. Biztos, hogy ezt akarod? Várt, mert sejtette, hogy a szép, de legalább annyira okos nő azonnal megérti a kérdés kettős jelentését. Csillagőrző nem pusztán az izzadságra, az olajra és az ondóra gondolt, amit teste Diane testén, testében hagy majd. Azt is tudni akarta, nem érzi-e majd tisztátalannak magát a nő, miután szeretkezett vele. Miután szeretkezett egy indiánnal. Remélte, hogy nem így van. Hogy egyikük lelke sem mocskolódik majd be. Hogy ami köztük történni fog, abban nincs semmi szentségtörő. De Diane ebben a pillanatban sajnos túlságosan izgatott és ideges volt ahhoz, hogy felfogja a férfi szavainak értelmét. Csak azt tudta, hogy már szinte megőrjíti a vágyakozás, és egyáltalán nem törődött a Csillagőrző testét borító olajjal és verítékkel. Csak azt tudta, hogy ölelni akarja, és forrón szeretni. És nem akart tudni semmi mást. – Nem érdekel – suttogta halkan –, milyen piszkos vagy. Nem érdekel, ha bepiszkítasz. Diane lehunyta a szemét, így nem láthatta a Csillagőrző szemében kigyúló sértett dühöt. A férfi durván Diane húsába markolt, és maga elé rántotta a földre. Diane kinyitotta a szemét, és elakadt a lélegzete. Félelem és elragadtatottság lett rajta úrrá. Bátortalanul és idegesen elmosolyodott. Csillagőrző azonnal elengedte, és Diane a sarkára ereszkedett. A férfi a rémült, bíborszínű szembe nézett, és Diane-ra parancsolt. – Bontsd ki a hajad, Szépség. Diane azonnal engedelmeskedett. Izgatottan felemelte a kezét, kikapcsolta az ezüstcsatot, és megrázta a fejét, hogy a hosszú, fekete fürtök a vállára omoljanak. Aztán várta, hogy a férfi megszólaljon. De nem szólalt meg. – Nekünk... nekünk ugyanolyan színű a hajunk – szólalt meg ostobán Diane. Idegességében azt sem tudta, mit beszél. – De a bőrünk nem, igaz, Szépség? – Nem – felelte Diane habozás nélkül. – Nem. A tied olyan sötét, az enyém pedig olyan... olyan... – ...olyan fehér – fejezte be Csillagőrző hideg tekintettel. – Olyan tökéletesen, érinthetetlenül, szűziesen fehér. Diane a szemébe nézett. Meg akart szólalni, de nem tette, mert a férfi jobb kezével hirtelen megragadta a blúzát, és kirántotta szoknyájának övéből, aztán azonnal gombolni kezdte. Közben elmondta Diane-nak, hogyan akar szeretkezni vele. Diane borzongva hallgatta a döbbenetes, tiltott szavakat. – Ez az olajos, mocskos, sötét test rád fog feküdni – mondta Csillagőrző, miközben gyorsan kigombolta az inget. – Ott lesz rajtad, mindenütt, és benned is, Szépség. Mélyen beléd fogom temetni magam. Csillagőrző Diane szemébe nézett, és átható tekintetében Diane a szenvedély és gyűlölet keverékét pillantotta meg. Gyöngédség sugárzott a sötét szemből, de kegyetlenség is. Megható imádat és fenyegető ellenségesség. Diane megértette, hogy a sötét bőrű, ellenállhatatlan indián, akivel most szeretkezni fog ebben a wigwamban, a hatalmas Wind-folyó Indián Rezervátumban, nem szereti őt. Kívánja, de nem imádja. Nem szereti. De ebben a pillanatban mindez nem számított. Nem számított, hogy a férfi szavainak semmi köze a szeretethez, a tisztelethez. A legelső pillanat óta szégyentelen kíváncsiságot és vonzalmat érzett a rejtélyes Csillagőrző iránt. Kívánta őt. Ennyire egyszerű volt. Kívánta akkor is, és kívánja most is. – Meggondoltad magad, Szépségem? – kérdezte Csillagőrző, miközben a nyakát simogatta.

– Nem – felelte Diane határozottan. – Nem gondoltam meg magam, Szörnyetegem. – Mit akarsz tőlem? Mondd meg, Szépség! Mondd meg nekem! – Azt akarom, hogy szeretkezz velem – felelte Diane. Csillagőrző szeme felcsillant a vallomás hallatán. – Istenem, Szépség, te valóban tökéletes vagy. Tökéletes. Azóta szeretnélek így megérinteni, amióta megpillantottalak – mondta, miközben ujjai Diane nyakát simogatták. – Emlékszel az első alkalomra, amikor megpillantottuk egymást? – Igen – felelte Diane elakadó lélegzettel. – Alkonyodott. Egyedül jöttél a ketrecemhez. Fehér blúzt viseltél, szűk bőrnadrágot és mokaszint, a hajad pedig ki volt bontva, mint most. Én kinyújtottam a kezem, te pedig felsikoltottál félelmedben. Csillagőrző keze lejjebb kúszott, Diane telt keblére. – Tudom – felelte Diane suttogva. – De aztán többször is visszajöttél hozzám. Miért? – Mert... mert nem tudtam nem visszamenni – ismerte be Diane zihálva. – Kínozni akartál engem, Szépség – folytatta Csillagőrző, miközben Diane bal mellét simogatta. – Egyszer hálóingben jöttél, hogy még jobban gyötörj. – Köntös volt rajtam – védekezett Diane. – Tisztán látszott az alakod a vékony ruha alatt. – Csillagőrző Diane szemébe nézett. – Aznap éjjel csak a ketrec rácsa mentett meg tőlem. – Tudom – felelte Diane, aki pontosan emlékezett a kérdéses éjszakára. – Azt hittem, alszol, pedig egész idő alatt figyeltél. – Igen – ismerte be Csillagőrző, s közben gyengéden tovább simogatta. – Még most is magam előtt látlak, ahogy a szél a hajadba kap, és a hálóing a testedhez... Elharapta a mondatot, és arca megkeményedett. – Aztán eljöttél a szeretőddel, hogy kegyetlenül meggyötörj, és én... – Nem – tiltakozott Diane. – Teljesen félreértetted. Én... – Csókolj meg, Szépség – parancsolta Csillagőrzö. Tekintete jegesen izzott, érintése vaddá vált. Megragadta Diane tarkóját, és durván magához rántotta. Aztán felemelte a fejét, és érzéki ajkát Diane ajkára tapasztotta. Csókja olyan gyors és birtokló volt, hogy Diane úgy érezte, ajka ezentúl mindig érezni fogja. Csillagőrző feltérdelt, felemelte jobb térdét, és közelebb húzta Diane-t. Közben tovább ostromolta csókjával, Diane teste pedig olyan hirtelen lobbant lángra, mint életében még soha. Feje hátrahanyatlott, teste megfeszült az ölelésben, és szeme lecsukódott a szégyentelen gyönyörtől.

27. fejezet Amikor Csillagőrző végre elvette a szájáról az ajkát, Diane gyönge volt és zihált. Feje hátrahanyatlott, idegesen kinyitotta a szemét, és tekintete találkozott a férfi tekintetével. Csillagőrző úgy csókolta, mint még senki, és szemében most vad, érzéki tűz lángolt. Csillagőrző lehajtotta a fejét, és újra megcsókolta. De ez a csók egyáltalán nem hasonlított az előzőhöz. Ajka meglágyult, és már nem büntetett. Lágyan érintette Diane ajkát, aki végül nem bírta tovább, és többet követelve a férfi testének feszült. Mintha olvasott volna a gondolataiban, Csillagőrző ajka azonnal az ajkára forrt egy erélyes, mégis gyöngéd, hihetetlenül csodás csókban. Egy csókban, mely olyan lélegzetelállítóan édes volt, hogy Diane szinte észre sem vette, amint Csillagőrző keze végigcsúszik a karja mentén. Miközben a mézédes csók folytatódott, Csillagőrző könnyedén lefejtette Diane szaténingét. Aztán kezét Diane arcához emelte, másik karjával pedig átölelte, és simogatni kezdte a hátát. Hirtelen magához szorította, és Diane fefsóhajtott, amikor meztelen, duzzadó keble a férfi széles mellkasához ért. Hátát megfeszítve annyira hozzásimult, amennyire csak bírt, és eltépte ajkát Csillagőrző ajkától. – Szörnyeteg, Szörnyeteg – zihálta izgatottan. – Szoríts! Szoríts erősen! – Igen, Szépség – felelte Csillagőrző megszokott, hűvös hangján. – Szorítalak. Ameddig csak akarod. Csodálatos volt. Diane érzékien az olajos, csúszós mellkashoz dörgölőzött, s közben mohón szopta a kegyetlen nyelvet, mely néha behatolt szájába, máskor kacéran visszahúzódott. A gyémántkeménységű mellbimbó és az édes, érzékeny száj, mely ajkaira tapadt, annyira felgerjesztették Csillagőrzőt, hogy legszívesebben félrerántotta volna Diane szoknyáját, letépte volna alsónadrágját, és behatolt volna, ott, helyben, a tűz fényében térdelve. Milyen édes érzés lett volna, ha nem vár tovább, ha gyorsan és mohón elveszi, amit akar, mit sem törődve Diane gyönyörével, majd útjára bocsájtja. De Csillagőrző nem ezt tette. Tovább csókolta, simogatta selymes hátát, magába olvasztotta, lassan, mert tudta, hogy Diane-nak ez kell. Türelmes volt. Ez a gyönyörű fehér asszony ostoba módon azt hitte, izgalmas és nagyszerű dolog, ha egy vadember gyorsan, durván magáévá teszi. De Csillagőrző okosabb volt. Tudta, hogy Diane még nem áll készen. És azt akarta, hogy készen álljon. Több mint készen. Csillagőrző végül fölemelte az ajkát, és gyengéden Diane jobb fülcimpájába harapott, majd végigcsókolta hattyúnyakát. Diane hátrahajtotta a fejét. Szenvedélytől elhomályosult szeme lecsukódott, karja zsibbadtan a teste mellé hanyatlott. Csillagőrző felemelte a fejét, Diane pedig kinyitotta a szemét, és a férfira nézett. Csillagőrző a sarkára ült, s keze felkúszott Diane felkarjáig. Buja tekintete a duzzadó kebelre vetült. Diane sóvárgó mellbimbóját elöntötte a forróság. Visszatartotta a lélegzetét, és várt. Felgerjedt testének minden idegszála sikított. Kérlek, könyörgött némán, ó, kérlek! – Szépség, édes Szépség – suttogta Csillagőrző, és közel hajolt. Gyöngéden megcsókolta Diane bal mellét, majd ajka hirtelen mellbimbójára zárult. – Istenem... ó, Istenem – suttogta Diane eszeveszetten, s megragadta Csillagőrző fejét.

Ujjai a férfi tarkója köré fonódtak, és sóhajtva hagyta, hogy Csillagőrző mohón csókolja és nyalogassa keblét. Ott és akkor úgy döntött, hogy pontosan ez az, amire ebben a percben vágyik. Szükségtelen volt tovább menniük. Ez maga volt a puszta eksztázis. Ennél nagyobb gyönyör nem létezett. Többre nem volt szüksége. Soha, de soha. – Igen, ó, igen – suttogta, s lehajtotta a fejét, hogy megcsókolja a dús, fekete hajat. – Ó, Szörnyeteg, ez annyira jó... olyan jó... Szeretném érezni a fogaidat – mondta halkan, és Csillagőrző gyengéden a mellbimbójába harapott. Ettől kezdve Diane számára az egész olyan volt, mint egy gyönyörű, erotikus álom. Bőre tüzelt, szeme a szenvedélytől ragyogott. Boldogan hagyta, hogy parancsoló szerelme átvegye az irányítást. Hogy oda vezesse, ahová csak akarja. Hogy azt tegyen vele, amit csak akar. Csillagőrző ekkor így szólt: – Szépség, azt akarom, hogy a többi ruhád is levesd, mert rendesen akarok szeretkezni veled. Diane – megfeledkezve előbbi elhatározásáról, miszerint tökéletesen elég neki, ha a férfi csak a mellét csókolgatja – gyorsan válaszolt. – Segítesz levetkőzni? – Majd én levetkőztetlek – mondta Csillagőrző, s felemelte a fejét. Fürge keze gyorsan rátalált a szoknya apró gombjaira és alsószoknyájának szalagjára. Mindkettőt letolta Diane combjáig, majd felállította a nőt. Ő továbbra is térdelt. Diane lehunyta a szemét, de Csillagőrző ráparancsolt, hogy nyissa ki. – Nézz rám, Szépség – mondta mély, monoton hangján. – Nyisd ki a szemed, és nézd, ahogy vetkeztetlek! Diane engedelmeskedett, és a látványt rendkívül izgatónak találta. Ő állt a meghitt wigwamban, a tűz fényében, miközben a legfélelmetesebb férfi, akit valaha ismert, lassan, ügyesen meztelenre vetkőztette. Csillagőrző nyugodtan fosztotta le róla a fehér szoknyát, az alsószoknyát, majd a csipkés alsónadrágot. A szétszórt ruhadarabok hamarosan a lába körül hevert és Diane olyan meztelen volt, mint születésének Wanatában. És olyan szemérmetlen. Csillagőrző visszaereszkedett a sarkára, és nyíltan csodálta a fehér, meztelen szépséget. Diane legalább annyira élvezte az alapos vizsgálatot, mint a férfi. Alakja arányos volt, és csinos. Büszke volt a testére. Egészség sugárzott minden porcikájából. Csillagőrző bámulta a fehér, érzéki testet, a legtörékenyebb nőt, akit valaha látott. Csodálta a bájos, hollófekete hajú angyalt, akihez méltatlan volt. Úgy érezte, Diane túl tökéletes ahhoz, hogy megérinthesse, hogy a magáévá tegye. Nem lett volna szabad mozdulnia, csak térdelni előtte, és csodálni. Hirtelen úgy érezte, védelmeznie kell, akár magától is. Ugyanakkor Diane olyan végtelenül érzéki, olyan csábító látványt nyújtott, hogy legszívesebben azonnal az ágyra vetette volna. – Tökéletes – ismételte. Ez a szó illett Diane-ra leginkább. – Szépség, te vagy a legtökéletesebb műalkotás, amit valaha... – Nem vagyok műalkotás – szakította félbe halkan Diane. Megfogta Csillagőrző kezét, és a melléhez emelte. – Érints meg! – kérte. – Érints meg, és győződj meg magad! – Csillagőrző végigsimította egész felsőtestét, majd keze megpihent Diane meztelen hasán. – Látod? Nem vagyok hideg szobor – mondta Diane. – Nő vagyok. Hús-vér nő. Egy nő, aki érted lángol. Csak érted. – Az enyém vagy. Az én asszonyom – felelte halkan Csillagőrző. – Az enyém vagy, Szépség. Csak az enyém. Tudta, hogy nem így van, de ezzel most nem törődött. Átkarolta Diane derekát, magához húzta, és csókolni kezdte a mellkasát, a köldökét, a hasát. Diane a csókoktól annyira felgerjedt, hogy szinte észre sem vette, amikor a férfi felemelte és az ágyra fektette. Diane elterült a puha prémágyon, és Csillagőrző mellé feküdt. Csodálatos volt éreznie a selymes prém érintését meztelen bőrén, és a férfi hosszú ujjainak simogatását.

– Azt akarom, hogy egész éjjel velem maradj – mondta Csillagőrző nagyon halkan. Az oldalán feküdt, könyökölve, és Diane-t nézte. Diane a szemébe nézett. – Igen – felelte. – Persze, hogy veled maradok. Egész éjjel. Örökre. Csillagőrző föléhajolt, és megcsókolta. Ujjai közben a nedves mellbimbót dörzsölgette. De amikor a hosszú, részegítő csók véget ért, a kéz már nem Diane mellét, hanem meztelen hasát simogatták. Diane azon tűnődött, vajon mikor veti le a férfi a szűk nadrágját, hogy a magáévá tegye. Megkérdezte, de Csillagőrző nem válaszolt, csak rejtélyesen mosolygott. Aztán ujjait bekente a mellkasán maradt olajjal. – Szépség, engedd meg, hogy előbb nadrágban szeresselek. És úgy is tett. Miközben Diane álmatag szemébe nézett, ujjait a lábak közt rejtőző, fekete, göndör fürtök közé túrta, majd betakarta tenyerével, és megszólalt. – Add nekem, Szépség! Nyisd szét a lábadat. Diane – a kényszerítő tekintettől megbabonázva – engedelmeskedett. Csillagőrző ekkor olajos ujjait a combja közé dugta, és megérintette. Aztán középső ujját a női test legérzékenyebb pontjára helyezte, és Diane-nak elakadt a lélegzete. Csillagőrző ujja végtelenül óvatosan és gyöngéden köröket írt le az érzékeny bimbón, s közben mindvégig Diane szemébe nézett. Diane-nak még sosem volt része ilyen gyönyörben. Tűz lángolt Csillagőrző olajos ujjaiban, és tűz lángolt fekete szemében is, tűz, mely fogva tartotta a testét. Diane sosem akart kitörni ebből a rabságból. Azt akarta, hogy a kín azonnal érjen véget. Teste egyre forróbb lett, és úgy érezte, felrobban. Így is lett. A csodás-fájdalmas eksztázis elérte tetőpontját, és bekövetkezett az édes kirobbanás. Diane bíborszeme hitetlenkedve kikerekedett. Felsikoltott, és Csillagőrző vállába süllyesztette körmeit. Aztán lehunyta a szemét, és teste elernyedt a puha prémágyon. Csillagőrző elégedetten elmosolyodott, de Diane ezt már nem látta. Csillagőrző nyugtatóan megcsókolta Diane kipirult arcát, majd felállt, és gyorsan levette fehér nadrágját. Az elégedett, boldog Diane szégyentelenül oldalára fordult, és figyelte a vetkőző férfit. Bután mosolyogva csodálta a pompás testet: a széles, erős mellkast; a karcsú derekat; a hosszú, izmos lábat, a feszes feneket. Természetesen a pompás testnek az a része érdekelte a legjobban, amelyet eddig még soha sem látott. Tekintete a kékesfekete szőrből kiemelkedő, lüktető férfiasságra siklott. Elállt a lélegzete, és kissé meg is ijedt. A férfi ekkor ismét mellé feküdt, csókolgatta, simogatta, és Diane érezte, hogy teste újra lázba jön. Csillagőrző magához húzta, és miközben a hátát simogatta, hagyta, hogy merev férfiassága Diane hasához simuljon. Aztán megérintette a Diane combja közt megbúvó pontot, és már tudta, hogy ez alkalommal semmi szükség az olajra. Diane nedves volt és forró. Csillagőrző ekkor erős kezével szétfeszítette Diane lábát. Diane lehunyta a szemét, de Csillagőrző megkérte, hogy nyissa ki. Egymás szemébe néztek, úgy hatolt be. Egy darabig nem mozdult, csak a gyönyörű nőt nézte, s rájött, hogy teljes mértékben birtokolni akarja, azt akarja, hogy örökre az övé legyen. Diane a markáns arcot nézte, és rájött, mennyire veszélyes valójában ez a büszke, tökéletes férfi. Mindketten tudták, hogy nem szabad mindent odaadniuk a másiknak. De egyikük sem volt képes bármit is visszatartani. Csillagőrző lassan, érzékien mozogni kezdett, Diane pedig ösztönösen követte a mozdulatait. Tökéletes harmóniában ringatóztak, mintha mindketten ismernék a másik testét.

Diane tapasztalt szerelmének bicepszébe kapaszkodott, és teljesen odaadta magát. Mintha elektromos áram járta volna át testét a bronzbőrű isten művészi mozdulatai nyomán. Rájött, hogy magának akarja, csak magának. Szerette volna hangosan kiáltani, hogy Csillagőrző hozzá tartozik, ő pedig hozzá Csillagőrző a tenyerére támaszkodva ritmikus mozdulatokat végzett, mélyen besiklott, majd szinte teljesen visszahúzódott. Nyugodt, lassú tempót akart diktálni, hogy gyönyörű szerelme újra és újra elérje a tetőpontot, mielőtt ő maga kirobbanna. Meg akarta mutatni ennek a fehér istennőnek, hogy nem civilizálatlan vadember, aki azonnal a tetőpontra hág, amint egy nő lába közé kerül. De a feszültség, mely oly forrón megragadta, fenyegetni kezdte azt az önuralmat, melyet mindig természetesnek tartott. Alig akarta elhinni, hogy így van. A rideg önuralom falai kezdtek semmivé foszlani. Csillagőrző félrefordította a fejét, hogy ne lássa a sugárzóan gyönyörű arcot, az egyedülálló bíborszemet. Éles fogával az ajkába harapott. Némán idézni kezdte egy ősi shoshoni dal szövegét, melyet még gyermekkorában tanult. De semmi sem használt. A tetőpont sebesen közeledett, és nem tehetett ellene semmit. Diane tudta, mi történik a férfival, és érezte, hogy nőiességének ereje hatalmas diadalt arat. Fokozni kezdte a mozdulatok sebességét, hogy tökéletesen összehangolódjanak. Csillagőrző arca eltorzult, homlokán az erek kidagadtak, és hangosan felnyögött. Diane szenvedélyesen a melléhez szorította a férfi fejét, és Csillagőrző összeomlott. Zihált, testéről olajjal kevert veríték patakzott, szívverése felgyorsult. Szégyellte magát. És haragudott. És megrémült. Diane-ra haragudott, amiért az ilyen könnyedén áttörte önuralma gátjait. És rettegett tőle, mert a hatalmában tartotta. Díane a hátát simogatta, és az állat csókolgatta. Csillagőrző felemelte a fejét. Diane rámosolygott, és gyöngéden eltolta a mellkasát. De a férfi nem viszonozta a mosolyt. – Nem – mondta. – Hadd maradjak benned! Hagyd, hogy újból felgerjedjek, hogy ismét gyönyört adjak neked. – De hiszen már adtál – felelte Diane suttogva, és megint megpróbált kiszabadulni. De Csillagőrző nem engedte. Ajkát a szájára szorította, és addig csókolta, amíg testük újból gerjedni kezdett. Csillagőrző ez alkalommal gyakorlott, átgondolt módon szeretkezett. Amikor Diane a tetőponthoz közeledett, lassította a tempót, amikor pedig kezdett megnyugodni, gyorsította. Addig folytatta ezt, míg végül Diane hangosan könyörgött, vadul harapdálta, és a szexuális hisztéria szélére sodródott. És akkor megkegyelmezett. Diane sikoltozott és sírt, Csillagőrző pedig addig csókolta, becézte, amíg meg nem nyugodott. Aztán gyengéden eleresztette, mellé feküdt, és a karjába vette. Ezután egy csendes, édes közjáték következett. Diane végül halkan megszólalt. – Most elmenjek? Csillagőrző csukott szemmel válaszolt. – Édesem, fiatal az éjszaka. Még csak most kezdtünk szeretkezni. – Hm – sóhajtott Diane, és közelebb bújt. Perceken belül mindketten elaludtak. Diane órákkal később ébredt. Elfordította a fejét, és az alvó Csillagőrzőt. Azonnal eszébe jutott minden. Szégyellte magát. Nem mintha nem lett volna csodálatos. Az volt. Túl csodálatos. Sokkal csodálatosabb, mint képzelte. Végigtekintett a meztelen, alvó férfin, és megbánást érzett. Tökéletesen ismerte a nagyszerű testet, de magáról az emberről semmit sem tudott. Csak annyit, amennyit Arany Csillag elárult neki. És azt, hogy hidegvérrel elrabolta őt. Diane óvatosan elhúzódott. Gyorsan felöltözött, nem érdekelték a testére tapadt olajfoltok.

Amint elkészült, kibújt Csillagőrző wigwamjából. Csak egyetlen dologra tudott gondolni. A menekülésre. El kellett szabadulnia a férfitól, amíg még megtehette. Keresztülszaladt a csendes falun. Egy lovat keresett. Elhatározta, hogy azonnal útra kel, és örökre elfelejti a történteket. Csillagőrző lassan felébredt, elmosolyodott, kinyújtózott, és Diane fekhelye felé nyújtotta a kezét. Kinyitotta a szemét. Felült, izgatottan körülnézett, és a fogát csikorgatta. Diane még a többinél is rosszabb volt. Miután kielégült a kíváncsisága, nem bírta elviselni a gondolatot, hogy egy indiánnal töltötte az éjszakát. Remélve, hogy tévedett, és Diane csak a tisztesség kedvéért ment vissza Arany Csillaghoz, Csillagőrző felállt, és felhúzta fehér nadrágját. Nagyanyja wigwamja felé indult, de azonnal meg is torpant, mert megpillantotta Diane-t, amint épp lóra száll. Tehát mégsem volt különb a többinél! Csillagőrző lüktető halántékkal elindult felé. Diane észrevette a feléje közeledő, vészjósló tekintetű férfit, és rémületében megpróbált átgázolni rajta. Amikor odaért, Csillagőrző az utolsó pillanatban oldalra lépett, megragadta a ló kantárát, egy rántással megállította, és durván lerántotta Diane-t az állat hátáról. – Kissé későre jár a lovagláshoz, nem gondolod Szépség? – kérdezte mérgesen és sértődötten. – Eressz! – kiáltotta Diane zavartan. – El akarok menni! Nem akarok... Nem megyek vissza veled! Nem engedem, hogy... hogy... Csillagőrző megragadta a karját, és visszavezette nagyanyja wigwamjához. A sátor előtt megállt, közelebb lépett, megfogta Diane állát, felemelte, és hűvösen így szólt: – Ha még egyszer előfordul, hogy a karomban tartalak, csak egyetlen szót kell szólnod: nem. Csak ennyit: nem. Ha így gondolod, csak mondd. Nem. És abbahagyom.

28. fejezet – Nem! – De igen! A szemük szikrát szórt. – Nem. Nem hiszem. – Pedig igaz... – Nem – ismételte a magas, szőke férfi, és újra felemelte az apró, gyöngyökkel kivert bőrdarabot. – Nem hiszek magának. Nem hiszem, hogy csak ennyit tud. Beszéljen. Leeresztette az apró bőrdarabot, hátratolta széles karimájú kalapját, és nagyon közel hajolt a pult mögött álló kis emberhez. Aztán megragadta az elárusító fehér kötényét, és magához húzta. – Utoljára kérdezem – sziszegte a cherokee Kölyöka LuLu City-i vegyeskereskedés tulajdonosának arcába. – Mindent elmondott, amit tud? Ez a bőrdarab abból a nyakörvből való, amit viselt. Látnia kellett. Talán még ki is szolgálta. Merre tartottak? Merre indultak, miután kilépett az üzletből? A tulajdonos rémülten csóválta kopaszodó fejét. – Mindent elmondtam, amit tudok. Nem láttam a vadembert, sem a nőt. Csak annyit hallottam, hogy egy ádáz tekintetű, térdnadrágos indián járkált fel-alá a járdán aznap, amikor kirabolták az üzletemet. És ezt a bőrdarabot itt találtam, a pulton. Ez minden. Nem tudok többet. Kérem... engedjen el! A Kölyök dühösen ellökte a férfit. – Gyerünk innen – kiáltott két megtermett kísérőjének. – Talán a kocsmában akad valaki, akinek jobb a memóriája. – A bőrdarabot ingzsebébe dugta, megfordult, és elment. A bányászok és cowboyok rémülten ugrottak félre a coloradói LuLu City utcáin végigviharzó, három, nagydarab, piszkos férfi útjából. Mögöttük izgatottan összesúgtak az emberek, LuLu City tisztességes asszonyai pedig átmentek az utca másik oldalára. A Glory Hole kocsmánál a cherokee Kölyök megtorpant. Megragadta a dupla lengőajtó mindkét felét, bevágta, és megállt. Megvárta, hogy minden szempár rászegeződjön, aztán belépett. A megtermett Leatherwood testvérek követték a hosszú pulthoz. A Kölyök lehúzta a kesztyűit, a pultra dobta, és rendelt egy wiskyt. A pirospozsgás kocsmáros színültig töltött egy poharat, és a vendég elé csúsztatta. A Kölyök villámsebesen megragadta a férfi csontos csuklóját. – Az üveget hagyd itt – parancsolt rá. Lehajtotta a wiskyt, megtörölte a száját, majd lassan megfordult, és a pultnak dőlt. Zöld szeme a füstös helyiséget kémlelték. Az iszogató, pókerozó férfiak és a prostituáltak némán bámulták. – Én a cherokee Kölyök vagyok – kezdte. – Egy gonosz indiánt keresek, aki elrabolt egy védtelen, fehér nőt Buck Buchannan ezredes vadnyugati show-jának vonatáról, Denver mellett. Az indián néhány napja LuLu Cityben járt. – Elhallgatott, hüvelykujját pisztoly, táskájának övébe dugta, majd hozzátette: – Alig várom már, hogy fizethessek néhány italt annak az embernek, aki tud valamit mondani a rézbőrűről és a nőről. A helyiségben kitört a hangzavar. A széklábak megcsikordultak a fapadlón, és a szomjas bányászok és kártyások pillanatokon belül a bárpultnál tolongtak, hogy beszámoljanak a kis bányavárosban felbukkant, magas, ádáz tekintetű indiánról. A Kölyök – anélkül, hogy megfordult volna – fölemelte izmos karját, és csettintett a kocsmárosnak, jelezve, hogy elkezdheti az italtöltést. De egy óra múlva alig tudott többet, mint korábban. A jelenlevők közül sokan látták az indiánt, de egyikük sem tudta megmondani, melyik törzshöz tartozik.

Ute nem lehetett, ahhoz LuLu City túlságosan északra feküdt. A legtöbben arapahóra tippeltek, de paiute is tehetett, vagy shoshoni. – Amikor elment, úgy láttam, észak felé indult – rángatta a Kölyök ingét egy őszülő férfi. – Szerintem Wyomingba indultak, a Wind-folyó Rezervátumba. Karjával egy nagy mellű, kifestett arcú, rúzsos ajkú nő derekát fogva a Kölyök lehajtott még egy wiskyt, majd utasította a Leatherwood testvéreket, hogy béreljenek szobát a szemközti LuLu City Hotelben. – Az éjszakát a városban töltjük, holnap pedig tovább indulunk a nyomokon, Wyoming felé. – Oké, főnök – bólintott Davey. – Te is jössz? – Később – felelte a Kölyök, és az ingébe kapaszkodó, mosolygó nőhöz fordult. – Mit szólsz hozzá, drágaságom? Gondolod, el tudsz szórakoztatni egy kicsit? A nagy fenekű szőkeség felkacagott, és felvezette a férfit a lépcsőn, miközben diadalittas pillantásokat vetett a Glory Hotelben dolgozó többi hat nőre. Odafönt gyorsan levette vörös szatén ruháját Közben a Kölyök is levetkőzött, és bebújt az ágyba. A nő az ágyhoz lépett, és kacagva megszólalt. – Szépfiú, most boldoggá teszlek, – Remélem is, szöszi – felelte a Kölyök. – Nagyon csúnyán tudok viselkedni, ha csalódnom kell egy nőben. És csalódnia kellett. A nő mindent elkövetett, hogy a kedvében járjon. De minél görcsösebben próbálkozott, a Kölyök annál ingerültebb lett. – Mi az? Mi a baj, cowboy? – kérdezte a nő, miközben a Kölyök sűrű mellszőrzetében turkált. – Te vagy a baj – felelte a Kölyök. Félrelökte a nőt, és felült. – Várj! – A nő feltérdelt, és átölelte a Kölyök nyakát. – Adj még egy lehetőséget – mondta, és megpróbálta szájon csókolni. De a Kölyök elfordította a fejét, és kitépte nyakából a nő karját. – Öltözz fel, és tűnj el innen – parancsolt rá hidegen. – Azt a karcsú, sötét hajú lányt akarom. Mi a neve? – Nem. Nem őt akarod. Én sokkal ügyesebb vagyok, mint Lonnie. Ugyan már, nagyfiú, engedd, hogy maradjak. – Tűnj el! – felelte a férfi, és lelökte az ágyról. – Aú! – kiáltott a nő, amikor földet ért. Annyira megütötte magát, hogy egy pillanatig fel sem tudott kelni. – Állj fel, és tűnj innen – parancsolt rá a Kölyök. A szőke nő sértetten, mérgesen feltápászkodott, és a Kölyöknek akart esni, de a férfi megelőzte. Olyan erővel vágta pofon, hogy a nő megperdült és megtántorodott. A meztelen szőkeség az ajtó felé rohant. A Kölyök követte, és amikor utolérte, teljes erőből az ajtóhoz nyomta az arcát. Aztán a fejét párszor a kemény ajtóba verte, s közben élvezettel hallgatta a nő nyögéseit és átkait. – Azt a csinos barnát akarom – mondta. – Elegem van a nevetgélésedből. Elegem van belőled. Ha nem akarod, hogy bajod essen, gyorsan öltözz fel és tűnj el. És küldd ide Lonniet. Lonnie-t akarom, nem téged. Hátralépett. A nő szipogva belebújt vörös szaténruhájába, és mérgesen lesántikált a lépcsőn. Száján elkenődött a rúzs, orra csillogott, haja kócos volt. Amikor leért, odament az egyik kártyás térdén ülő, zöld szaténruhát viselő, kacagó nőhöz. – Lonnie, a Kölyök azt akarja, hogy menj fel hozzá – mondta. – Tudtam, hogy kevés leszel neki – felelte Lonnie nevetve, és leugrott a kártyás térdéről. Megigazította zöld szoknyáját, és felsietett a nagydarab, szakállas idegenhez. A Kölyöknek tetszett Lonnie. Karcsú volt, fehér bőrű, hosszú, sötét haja a vállára omlott.

Az éjfél még együtt találta őket. A meztelen Kölyök a rózsaszín párnákon feküdt, és lustán forgatta kezében a vörös, gyöngyös bőrdarabot. Ez a darab is pontosan olyan volt, mint a másik három, amit útközben talált. S miközben a csillogó, vörös gyöngyszemeket figyelte, mindazt elmesélte magáról a meztelen Lonnie-nak, amit titkolt azok előtt, akik ismerték – vagy azt hitték, ismerik. – Egyszer még meg is nősültem. De miután az apja kitagadta az örökségből, elhagytam. A pokolba, pedig örülnie kellett volna a vén gazembernek, hogy valaki végre elvette a csúnyácska lányát, de... A Kölyök elmesélte, hogyan ismerkedett meg a feleségével, amikor beállt marhahajcsárnak az apja félhektáros texasi birtokára. Az apja tiltakozása ellenére türelmesen udvarolt a vézna, csúnya lánynak, és könnyedén rávette a kis Betty Lout, hogy szökjön meg vele. Az esküvő után visszaköltözött a nagy farmra, és két iszonyú évet töltött ott! Úgy robotolt, mint a legutolsó béres, s közben minden éjjel szeretkeznie kellett a vékony, nyafogó Betty Louval, mert mindenáron utódot akart nemzeni, aki örökli majd a nő beteg apjának vagyonát, – De sosem esett teherbe – mondta a Kölyök a fejét csóválva. – Az apja viszont meghalt. Csak az volt a baj, hogy a bosszúra szomjazó öreg gazember titokban kitagadta a lányát az örökségből, abban a pillanatban, amint megtudta, hogy összeházasodtunk. – A Kölyök keserűen felkacagott. Azonnal otthagyta Texast, mesélt tovább a Kölyök a figyelmes Lonnie-nak, és átköltözött Új-Mexikóba, ahol egy kis bajba keveredett. Egy centje sem maradt, és összeállt néhány ügyetlen mexikói haramiával. Hamar lebuktak. Neki ugyan sikerült elmenekülnie a pénzzel, de a törvény egy egész éven át a sarkában volt. Ezért állandóan utazott, sehol sem maradt sokáig. Különféle nőknél élt, sokféle állást szerzett, amiket aztán el is veszített. Elkerülte a szerencse, míg össze nem akadt Buck Buchannan ezredes vadnyugati show-jával. – Rögtön tudtam, hogy itt a nagy lehetőség. Az ezredes azonnal megkedvelt, ezért kitaláltam magamnak egy olyan múltat, ami tetszett neki. Azt állítottam, hogy egy finom, ősi, virginiai família utolsó leszármazottja vagyok. Meggyőztem róla, hogy művelt, intelligens, becsületes és tökéletesen megbízható vagyok. – És ebből semmi sem volt igaz? A Kölyök hátrahajtotta a fejét, és felkacagott. – Édesem, én sosem jártam Virginiában. A családomról nem is beszélve. Apám... De nem számít. Lehet, hogy a műveltség és megbízhatóság nem tartozik az erényeim közé, de eszes vagyok és jóképű. Az ezredes unokájának nem lesz esélye. Amikor megtalálom, boldogan a karomba omlik majd. Lonnie kacagott, és összeütötte a tenyerét. – Ez igen! – Így van. Lehet, hogy sosem leszek dúsgazdag, de a feleségem gyönyörű nő lesz. És amint átveszem a társulatot, megszabadulok az élősködőktől, a hasznavehetetlenektől, a lágyszívűektől, akiket az öreg ezredes nyilvántart a bérlistán. Nyereségessé teszem a műsort, és a haszon egyedül az enyém lesz. – Van benned becsvágy – mondta Lonnie, s megsimogatta a Kölyök széles mellkasát. – Szeretem az ilyen férfiakat. – És te tudod, hogy én milyen nőket szeretek? – Mondd el – felelte Lonnie mosolyogva. A Kölyök ujjával megsimogatta Lonnie ajkait. – Akiknek olyan nedves és széles a szája, mint a tiéd. A Kölyök magához vonta, és a fülébe súgta, mit szeretne kapni attól a nedves, széles szájtól. Lonnie felkacagott. És nem vesztegette az időt.

29. fejezet – Sosem fogom elfelejteni – mondta Arany Csillag – azt a beszédet, melyet hatalmas főnökünk mondott ötvenkilencben, amikor a fehér ember megnyitotta a vadászmezőinket keresztülszelő Lander Roadot. Az öreg indiánasszony még egyet kortyolt a jéghideg Coca-Colából, és elgondolkodva maga elé nézett. Jobban szerette a Coca-Cola édes, pezsgő ízét, mint a gyerekek. Kezében egy üveg jeges, habos kólával mindig elégedett volt. És amikor elégedett volt, szívesen beszélt régmúlt időkről, a shoshoni nép történetének nagy pillanatairól. Arany Csillag nem tudott Diane éjjeli találkájáról, s nem sejtette, mennyire nyugtalan a fiatal nő legbelül. Még mélyen aludt, amikor Csillagőrző Diane-t dühösen a sátorba lökte. Nem ébredt fel, és nem látta, amint Diane beoson a függöny mögé, leveti mocskos ruháját, és lemossa magáról Csillagőrző minden nyomát. És nem hallotta a halk zokogást sem. Fogalma sem volt arról, hogy a fiatal nő egy szemernyit sem aludt. – Igen, pontosan emlékszem Washakie főnök minden szavára. Elmondjak belőle egy részletet, Fehér Gyermek? – Igen, hogyne – felelte Diane udvariasan, s elmosolyodott. – Mondd csak! Arany Csillag felfordította üres kólásüvegét, de abban már egyetlen csepp sem maradt. Elfintorodott, félretette az üveget, és hátradőlt székében. – Gyönyörű nap volt, de Washakie főnök szomorúnak és gondterheltnek tűnt. Elénk állt, és így szólt: „Nem csak törzsfőnök vagyok, de öreg ember és a vezéretek is. Ezért kötelességem, hogy tanácsot adjak nektek. Tudom, mennyire nehéz az öreg szavára hallgatni. Az öreg vére lassan kúszik, mint a kígyó, míg a fiatalé sebes, akár a zuhatag. Valaha én is fiatal voltam, gyermekeim, és épp úgy gondolkodtam, mint ti most. Akkor népünk erős volt, és én mindig a háború mellett szóltam... Nem szabad harcolnotok a fehérek ellen. Ez nem csak tanács: parancs.” Arany Csillag elhallgatott. Diane az idős indián asszonyra nézett. – Arany Csillag, le vagyok nyűgözve. Te még ennyi év után is emlékszel a főnök szavaira? – Nem hinném, hogy megérted, Fehér Gyermekem Washakie főnököt a népe istenként tiszteli. Mi mind... – Tiszteli? Úgy érted, a főnök még él? – Nem sokkal idősebb nálam – felelte Arany Csillag Aztán kacsintott, és így szólt: – Szeretnél találkozni vele? – Igen – felelte Diane őszintén. – Szeretnék. – Megkérem Csillagőrzőt, hogy vigyen el hozzá ma délután. Diane elfehéredett. – Ó, nem, én... én... ma inkább ne... – rázta vadul a fejét. – Talán majd máskor. – Mi a baj? Ma talán más dolgod van? – Nem. Nem, csak... csak ma reggel kimostam a fehér blúzomat és a szoknyámat. Még nem száradtak meg, a lila pedig... Az öregasszony Diane karjára tette artritiszes kezét. – Segíts fel, Fehér Gyermek. Keresek neked valami ruhát. Diane kényszeredetten elmosolyodott, és ismét megrázta a fejét. – Arany Csillag, a te ruháid nekem... úgy értem... – Segíts fel! – ismételte az indián asszony. – Megtartottam egy ruhát, ami Csillagőrző anyjáé volt. Csillagok Gyermekéé. Ő olyan magas és karcsú volt, mint te.

Diane felsegítette Arany Csillagot, de tovább tiltakozott. – Nem vehetem fel azt a ruhát, ami olyan sokat jelent neked, De Arany Csillag ügyet sem vetett rá. Az ágya melletti faládához bicegett, és intett Dianenak, hogy nyissa föl a nehéz fedelet. Aztán a cédrusládából elővett egy gondosan összehajtogatott ruhát. Kicsomagolta a finom papírból, és felemelte a puha, halványsárga, szarvasbőr öltözéket. A ruha vállát kék gyöngyök díszítették, az ing szélét rojtok. Arany Csillag szeretettel megsimogatta a gyöngyöket. – A gyöngyök színének sp... sp... speci... – Speciális? – Igen! Erre a szóra vadásztam. Speciális. A gyöngyök színének speciális jelentése van. Diane bólintott. – Az égszínkék jelentheti a vízfelszínt, melyben az ég tükröződik. De jelentheti magát az eget is. Vagy a távoli hegyeket, melyek éjszaka sötétkékek. – Elmosolyodott, és hozzátette: – Vagy mindezt egyszerre. – A ruha gyönyörű – mondta Diane. – Túl szép ahhoz, hogy... Arany Csillag a kezébe nyomta. – Viselni fogod! Ha meg akarod látogatni a főnököt, rendesen fel kell öltöznöd. A mi népünk pontosan olyan, mint a tiéd, Fehér Gyermek. Ha híres vezetőhöz készülünk, a legszebb ruhánkat öltjük fel! Diane csapdába esett. – Arany Csillag, igazán nem szeretnék Csillagőrző terhére lenni. De Arany Csillag legyintett. – Ez nem teher. Csillagőrző boldog lesz, ha elkísérhet. Nem volt az, de Arany Csillag ezt sosem tudta meg. Amikor pontban két órakor belépett Arany Csillag sátrába, Diane-nak elakadt a lélegzete. Tetőtől talpig indián volt. Rojtos bőrnadrágot és hozzá illő inget viselt, copfba font haját pedig egyetlen sastoll díszítette. Miután üdvözölte idős nagyanyját, Diane-ra nézett. Diane érezte a tekintetéből sugárzó haragot. Tudta, mire gondol. Mélységesen neheztelt rá, amiért anyja ruhájában látja. Diane nem érdemelte meg, hogy viselje ezt a ruhát. Csillagőrző alig észrevehető bólintással üdvözölte Diane-t. – Unokám, vedd ki a tollat a hajadból – kérte Arany Csillag. – Szeretném, ha megmutatnád a Fehér Gyerkeknek. Csillagőrző alig láthatóan elfintorodott, de engedelmeskedett. Arany Csillag megmutatta Diane-nak a sastollat. – Látod ezeket a vörös gyöngyszemeket a tollszár mentén? Annyi van belőlük, ahány csatában részt vett a toll tulajdonosa. Diane csak bólintani és mosolyogni mert. – Ez a toll Csillagőrző apjáé, a bátor Vörös Róka főnöké volt. – Arany Csillag visszaadta a tollat unokájának. A férfi visszatette a hajába, és türelmetlenül megszólalt. – Ideje indulnunk. Jobb lenne, ha felvennél egy kalapot, nagymama. A nap erősen tűz. Az öregasszony elmosolyodott, és kezét unokája mellkasára tette. – Nincs szükségem kalapra, Csillagőrző. Én nem megyek. – Nem jössz? – kérdezte egyszerre Csillagőrző és Diane. Arany Csillag felkacagott. – Én bármikor meglátogathatom a főnököt. Szeretnék szundííani egyet. Nélkülem mentek. Nem volt más választásuk. Így tehát a komor, szótlan Csillagőrző és a hideg Diane együtt indult Washakie főnök szállása felé, a Little Wind-folyó partjára. A húszperces séta alatt egyikük sem szólalt meg. Amikor Washakie főnök kilépett a kunyhójából, mindketten melegen elmosolyodtak. Az idős ember iránti tiszteletből félretették egy időre a kettejük közt dúló gyűlöletet.

Diane meglepetten tapasztalta, hogy a főnök még mindig eleven, büszke férfi. Úgy tűnt, örül a látogatásuknak. Diane kezét melegen megrázta, Csillagőrzőt pedig szorosan magához ölelte. Odabent a főnök tiszta kunyhójának falait a róla készült festmények borították. Diane mindegyik képről tudni akarta, milyen történet fűződik hozzá. A főnök büszkeségtől sugárzó arccal mesélt a vadászkalandokról, a bölényvadászatokról és a harci győzelmekről. Végül elvigyorodott, és így szólt: – Biztosan ostoba öregembernek tartasz, Fehér Gyermek. – Mielőtt Diane válaszolhatott volna, a főnök Csillagőrzőhöz fordult. – Rég járt már nálam ilyen csinos, fiatal nő. Azért jöttetek, hogy áldásom adjam a házasságotokra? – kérdezte. Csillagőrző tovább mosolygott. – Megkaptátok! Megszerettem a Fehér Gyermeket. – Én is kedvelem – mondta Csillagőrző nyugodtan –, de még csak barátok vagyunk, semmi több. – Milyen kár – felelte Washakie. – Azt hittem, hogy... – Mutasd meg a Fehér Gyermeknek azt a különleges nyerget – szakította félbe Csillagőrző. – Hát még nem mutattam? – kérdezte a főnök Diane-tól. – Nem, még nem. Nagyon szeretném látni. – Gyere velem – mondta a főnök, majd megfogta Diane karját, és a hálószobájába vezette. Az ágya mellett egy fűrészbakon olajozott, ezüstszegélyű nyereg feküdt. A főnök a nyeregre tette a kezét. – Ezt a nyerget a ti Nagy Fehér Apátok, Ulysses Grant elnök küldte nekem sok évvel ezelőtt – mondta. – Az elnök azért részesítette a főnököt ebben a megtiszteltetésben, mert sokat segített a hadseregnek, és mindig hűséges barátnak bizonyult – szólalt meg Csillagőrző az ajtóban. Washakie főnök bólintott, és hozzátette: – A Nagy Fehér Apa megváltoztatta a Brown tábor nevét, és Washakie erődre keresztelte. – Diane-ra nézett, és a mellkasára bökött. – Rólam nevezte el. – Ez valóban óriási megtiszteltetés – felelte Diane. – Biztosan nagyon büszke voltál. Csillagőrző az ajtófélfának támaszkodott, és megszólalt. – Mesélj neki az ünnepségről, főnök. Arról a napról, amikor átadták neked a nyerget. A főnök szeme boldogan felcsillant, és izgatottan beszélni kezdett. – Nagyon nagy ünnepség volt. Sok száz emberrel, fehérekkel és rézbőrűekkel. Díszszemlével és katonai zenével és...és... sok sok beszéddel. Diane melegen a főnökre mosolygott. – Lefogadom, hogy te mondtad a legszebb beszédet. Washakie főnök szerényen elmosolyodott, és nem szólt semmit. – Így van – lépett el Csillagőrző az ajtótól, és átölelte az alacsony főnök vállát. – Emlékszel még, mit mondtál azon a napon, főnök? Washakie felkacagott. – Nem. Nagyon rég volt már. Csillagőrző Diane-hoz fordult, és így szólt: – Nagyon szerény ember. Pontosan emlékszik mindenre. – Hagyjuk már azt a napot! – szólalt meg hirtelen a főnök. – Gyertek, üljünk le. Beszéljünk rólad, Csillagőrző. Mit csináltál, amióta utoljára láttalak? Egyórányi beszélgetés után a főnök fáradni kezdett, szeme néha-néha lecsukódott. Csillagőrző és Diane egyszerre vette észre. Diane javasolta, hogy induljanak. Az öregember udvariasan tiltakozott, majd megígértette velük, hogy ismét eljönnek. Mire kiléptek az ajtón, már szunyókált. Alig tettek néhány lépést, amikor Diane megszólalt. – Mit mondott a főnök, amikor megkapta a nyerget? Kérlek, mondd el! – Nagymama mesélte, hogy a főnök mozdulatlanul, összefont karral állta végig az egész ünnepséget. Melyen meg volt hatva. Amikor rá került a sor, hogy beszédet mondjon, hirtelen nem találta a szavakat. Csak állt a várakozó tömeg előtt. Minden szempár rászegeződött.

Végül csak ennyit mondott: „Ha jót teszel a fehér emberrel, a fejével érti azt, és nyelve beszél. Ha jót teszel, egy indiánnal, a szívével érzi azt. A szívnek nincs szava.” – Ez nagyon szép. Gyönyörű – mondta Diane halkan. – Olyan megható. – Igen – felelte hűvösen Csillagőrző. – Tudod, mi, indiánok, olyanok vagyunk, mint a gyermekek. Ostobán megbízunk mindenkiben, és könnyen elérzékenyülünk. – Én nem így értettem... – Nem számít, hogyan értetted – vágott közbe a férfi. – Menjünk vissza Arany Csillaghoz. Csillagőrző elindult. Diane egy pillanatig nem mozdult. Csak nézett utána, és a fogát csikorgatta. Amikor Csillagőrző eltűnt egy folyókanyarulatban a fák mögött, utánaszaladt, de amikor utolérte, rosszul lépett, és elveszítette az egyensúlyát. Csillagőrző ösztönösen elkapta, mielőtt elesett volna. Karja a dereka köré fonódott, és testük egymáshoz simult. A folyó partján álltak, egy elzárt tisztáson. Egymás szemébe néztek. Egyikük sem szólt semmit. Csillagőrző tehetetlenül felsóhajtott, és ajka Diane ajkára tapadt. Diane szenvedélyesen viszonozta a csókot, mely hosszú volt és forró. Végül abbahagyták, levegő után kapkodtak, és újra kezdték. Addig csókolóztak, míg teljesen el nem gyengültek, fel nem gerjedtek. A fűre térdeltek. Csillagőrző megfogta Diane fenekét, és közelebb húzta. De amikor puha őzbőr ruhája alá nyúlt, és kezei megindult fölfelé a combja mentén, Diane halkan megszólalt. – Ne. És Csillagőrző – betartva ígéretét – azonnal elengedte.

30. fejezet Alkonyatkor Csillagőrző egyedül ült egy magas sziklán a Little Wind-folyó felett. Testének minden izma megfeszült, és úgy érezte; legszívesebben kiugrana a bőréből, Már ezerszer elátkozta magát, amiért elrabolta Diane Buchannant arról a vonatról. A lenyugvó napba nézett, és ekkor gyors mozgásra lett figyelmes a folyó túlsó partján. A nagy, arányló szemű macska egy ezüstös fűzfa felett egy kiálló sziklára ugrott. A sárgásbarna puma sziluettje sötéten rajzolódott ki a lenyugvó nap hátterében. Felemelte nagy fejét, és fájdalmasan felbődült, aztán hátsó lábára ült, és többé nem mozdult. Csillagőrző a nagy, magányos vadra nézett, és szomorúan elmosolyodott. Egyformák voltak, ő és a macska. Csillagőrző szíve összeszorult. Elég volt egyetlen éjszaka, hogy Diane-hoz fűződő vonzalma elviselhetetlenné fokozódjék. Emésztő szenvedéllyel kívánta őt. Úgy érezte, nem éli túl ezt a hosszú, magányos éjszakát nélküle. Némán átkozta magát. Átkozta Diane-t. Nem szerette, mégis kívánta. Legszívesebben ebben a pillanatban nagyanyja sátrához rohant volna, hogy láthassa az ibolyaszemű szépséget. De ottmaradt. Elhatározta, hogy nem megy oda sem aznap, sem másnap, sem azután. Soha senkinek nem sikerült még bolondot csinálni belőle, és nem akarta, hogy Diane Buchannannak sikerüljön. Másrészről nem tiltakozott volna, ha Diane keresi meg őt. Hiszen megtörténhetett. Már megtörtént egyszer. Csillagőrző felállt. Pontosan egy nap telt el azóta, hogy Diane a wigwamjába lépett. Csillagőrző szíve kalapálni kezdett. Leugrott a szikláról, és futásnak eredt. Percek alatt visszaért szállására, és megkönnyebbülten tapasztalta, hogy Diane még nem ért oda. Lerántotta magáról az inget, megmosdott, megborotválkozott, megfésülködött, tiszta ruhát vett fel, aztán kilépett a sátor elé, és fel-alá járkálva várt. De Diane nem jött. Pedig akart. Mialatt Csillagőrző türelmetlenül várt rá, Diane magányosan ült Arany Csillag sátra előtt, és a felkelő csillagokat nézte. Amikor megpillantotta a fényes Tejutat, elmosolyodott. Arany Csillag egyszer elmondta neki a shoshoni mondát, de már nem emlékezett pontosan a részletekre. A monda szerint egy száműzött, fekete medve felkapaszkodott a hegyekbe, a hóhatár fölé, majd fölemelkedett az Égi Vadászmezőkre. Ott kirázta bundájából a rátapadt havat, ezüstös nyomot hagyva maga mögött. – A fehér jégkristályok mindig ott lesznek a tiszta, éj. szakai égbolton, hogy beragyogják a Lelkek Földjét. Az emberek pedig mindig Tejútnak fogják nevezni – mondta Arany Csillag. Diane sóhajtott, és lehajtotta a fejét. Ha a misztikus igéző csillagokra nézett, a misztikus, igéző Csillagőrző jutott eszébe. Fejét a térdére hajtotta. Lelkében bűntudat, fájdalom és szenvedély kavargott. De leginkább szenvedély. Szörnyen gyötörte a lelkiismeret azért, amit előző éjszaka tett. De mégis mindennél jobban vágyott rá, hogy Csillagőrző újból a karjában tartsa. Felemelte a fejét. Szinte be lebetegedett a vágyakozásba. Legszívesebben azonnal Csillagőrző sátrához roham volna. De ottmaradt.

Elhatározta, hogy nem megy oda sem aznap, sem másnap, sem azután..Soha többé. Eddig még senkinek sem sikerült bolondot csinálni belőle, és nem akarta, hogy Csillagőrzőnek sikerüljön. Másrészről, minthogy á történteken már nem lehetett változtatni, nem látta értelmét, hogy visszautasítsa a férfit, ha az közeledne hozzá. És tudta, hogy Csillagőrző kívánja őt. Diane felállt. Pontosan egy nap telt el azóta, hogy a férfi sátrához ment. Vajon Csillagőrző is tudta ezt? Lehet, hogy most ő is éppen Diane-ra gondol? Lehet, hogy érte jön? Lehet, hogy bármelyik percben felbukkan, remélve, hogy Diane ezúttal igent mond? Diane a sátorba sietett, lerántotta magáról a kölcsön kapott őzbőr ruhát, megmosakodott, megfésülte hosszú, fekete haját, fölvette frissen mosott, fehér szoknyáját és blúzát, majd ismét kiment a sátor elé, és várt. De Csillagőrző nem jött. Az elkövetkező napok egyszerű örömeit egyre növekvő fájdalom árnyékolta be. Diane tanúja volt Csillagőrző óriási népszerűségének, és egyre jobban tisztelte, csodálta őt. Csillagőrző a forró délutánokat a hivatalok előtt ücsörgő öregek közt töltötte, és figyelmesen hallgatta a régmúlt időkről szóló történeteket. Olyan figyelmesen és tisztelettudóan hallgatta az öregeket, hogy észre sem vette, amikor Diane – mint mindennap – elhaladt mellette, hogy a tábori üzletben Coca-Colát vegyen Arany Csillagnak. Csillagőrző máskor a falu fiataljaival labdázott, nevetett, és majdnem olyan fiatalnak, gondtalannak tűnt, mint a gyerekek. Titokban Csillagőrző is figyelte Diane-t. Elégedetten tapasztalta, hogy Diane mindig figyelés és tisztelettudó nagyanyjával és barátaival szemben. Nemegyszer látott ráncos arcokat felderülni, amikor a Fehér Gyermek melegen megölelt egy idős shoshonit, megsimogatott egy hajlott hátat, vagy valakinek az egészségi állapota felől érdeklődött. Néha azon kapta magát, hogy megáll, és mosolyogva figyeli az apró indiánlányokkal fogócskázó, kacagó Diane-t. Ilyenkor maga is olyan volt, mint egy kislány. És úgy is viselkedett. De a kislány azonnal gondos szülővé változott, amint egy gyermek elesett, beverte a fejét, vagy elpityeredett. Diane ilyenkor azonnal hozzárohant, a fűre térdelt, felsegítette a síró kislányt, és gyógyító csókokat nyomott fájó homlokára. Ezekben a megható pillanatokban Csillagőrző sokszor elképzelte, hogyan tartaná Diane a karjában saját gyermekét. Csillagőrző gyermekét. Az ő gyermeküket. Csillagőrző a fogát csikorgatva elfordult. Négy nap telt el azóta, hogy együtt voltak Csillagőrző sátrában. Alkonyodott. Arany Csillag, Diane és Csillagőrző a shoshoni temetőben állt. Csillagőrző és Diane hallgatott, Arany Csillag pedig egyenként megmutatta a sírokat. Itt pihent Arany Csillag férje, Rohanó Szarvas, Csillagok Gyermeke, a szeretett Sacagawea és sokan mások. – Ha eljön az idő, és én is elmegyek a Nagy Rejtelmek Földjére, itt fogok feküdni, Rohanó Szarvas mellett – mondta Arany Csillag. Aztán felemelte a fejét, elmosolyodott, és halkan hozzátette: – Az öreg Sacagawea úgy hitte, hogy a fehér virágok, amelyek itt nőnek a hóhatáron, elhunyt gyermekek lelkei, akik minden tavasszal visszatérnek, hogy boldogabbá tegyék az élőket. Csillagőrző visszakísérte őket Arany Csillag wigwamjához, de nem ment be. Diane segített az öregasszonynak felkészülni a délutáni alváshoz. Amikor elkészültek, Arany Csillag lefeküdt a prémágyra, megfogta Diane kezét, és így szólt: – Innen északra van egy tó. A legenda szerint néha előbukkan a ködből egy gyönyörű indián hercegnő, aki valaha a tóba fulladt. A közelben élők szerint hűtlen szerelme ilyenkor a süvöltő szél hangján kiált hozzá. – Milyen szomorú és szép – mondta Diane. – Ki volt az a gyönyörű hercegnő?

– Az anyám – felelte Arany Csillag. – Csillagpor. – De én... – Egy jóképű prémvadász valaha ellopta tőlem és apámtól Csillagpor szívét. – Ó, Arany Csillag, annyira sajnálom – mondta Diane megrendülve. – Ó, gyermekem, amikor az ember fiatal, elhomályosítja tekintetét a vágy... akár a tüzet a füst, a tükröt a por. – Igen – ismerte be Diane. – Attól tartok, igazad van. – Ha tudnánk, mi alapján választ az ember a tömegből, minden lehetségessé válna. – Az öreg shoshoni asszony elmosolyodott. – De így semmit sem tehetünk a szerelem ellen. – Fekete szeme Diane-ra szegeződött, mintha pontosan tudná, mi lesz a válasza. – Muszáj beszélnem veled, Arany Csillag – fakadt ki Diane. – Tudom, gyermekem. Tudom. – Tudod? – Igen. Te megkívántad az unokámat. – Igen. Ó, igen – sütötte le a szemét zavartan Diane. – Úgy értem, úgy szeretem őt, ahogyan egy asszony egy férfit szeret... biztosan borzalmasnak tartasz. – Érezte, hogy elpirul. Az öregasszony elmosolyodott, és megszólalt. – Mindannyian úgy tanuljuk, hogy szeretet csak hosszú, tartós barátságból fakadhat. De ez nem igaz, Fehér Gyermek. Én az első pillanatban Rohanó Szarvasba szerettem, amikor a falunkba lovagolt. Csak annyit tudtam, hogy vágyom az ölelésére. Ahogy az évek teltek, a barátság és szerelem erősödött, de az első érzés a vágy volt. – Arany Csillag, te olyan megértő vagy. Olyan bölcs. Érzem, hogy kezdek beleszeretni Csillagőrzőbe, pedig ez annyira ostoba dolog. – Szerintem nem az. – De igen. Csillagőrző nem sok hasznát venné egy fehér asszonynak. Mi ketten... nekünk nem lenne jövőnk. – Szeme könnybe lábadt. – Mit kell tennem, Arany Csillag? Szeretem az unokádat, és tudom, hogy reménytelenül. Arany Csillag elmosolyodott. – Talán nem is olyan reménytelenül, mint hiszed – kacsintott pajkosán. – Csillagőrző fehér ember.

31. fejezet Diane a mosolygó shoshoni asszonyra meredt. Azt hitte, félreértette a szavait. Csillagőrző nem indián? Nem. Ez nem lehet igaz. Diane felvonta a szemöldökét, és megszólalt. – Mit mondtál, Arany Csillag? Csak nem úgy érted, hogy... – Csillagőrző fehér. Olyan fehér, mint te. – Az asszony a zavart Diane-ra kacsintott. – De – tette hozzá – az én unokám. Mindig is az volt, és mindig az marad. Helyezd magad kényelembe, gyermekem – utasította a mosolygó öregasszony. – Mindent elmondok Csillagőrzőről. Diane Arany Csillag ágya mellé telepedett, és a következő fél órát ott töltötte. Feszülten figyelt, és kérdezett. Az indián asszony felfedte Csillagőrző valódi származását. Elmondta, hogyan mentette meg Vörös Róka főnök a fehér kisbabát a tűzből, mely végzett a szüleivel. Az eset nem sokkal az után történt, hogy Csillagok Gyermeke elveszítette újszülött fiát. A főnök elvitte a megárvult gyermeket gyászoló hercegnőjéhez, és a kisgyermek megmentette Csillagok Gyermeke életét. A nő elfogadta a gyermeket, és úgy szerette, mintha ő szülte volna. Arany Csillag beszélt a sebhelyről is, melyet Csillagőrző ezüst karperece mindig eltakart. Elmondta, hogy bár Csillagőrző shoshoniként nevelkedett, most fehér emberként él. A másik világban Ben Star volt a neve. Gazdag, sikeres férfi volt, aki nagy vagyonra tett szert, mint talajkutató. – Csillagőrzőnek sok gazdag arany- és ezüstbányája van Kaliforniában és Nevadában – közölte büszkén Arany Csillag. – Nevadában él, egy szép kastélyban, San Franciscóban pedig van egy magas irodája: az égig ér. – Van... felesége? – kérdezte Diane. Arany Csillaga fejét csóválta. Diane megkönnyebbülten tovább kérdezett. – Volt neki? Megházasodott valaha? – Az öregasszony ismét a fejét csóválta. – Miért? Biztosan rengeteg nő... – Szeretett volna hozzá menni? – fejezte be Arany Csillag a mondatot. – Én tudom, hogy a ti világotokban a gazdag, jóképű férfiaknak magas az értéke. A fehérek világában. Diane beismerte, hogy így van. – Tehát miért nem házasodott meg Csillagőrző? – Appe? – mondta Arany Csillag, és ez inkább kérdés volt, semmint állítás. – Ez talán Appe műve. – A zavart Diane-re nézett, és elmosolyodott. – Appe az univerzum teremtője. Ki tudja? Talán Appe épp téged teremtett Csillagőrző számára. – Diane-ra mosolygott, és megsimogatta a kezét. – Remélem, így van. Nagyon szeretnék egy dédunokát, mielőtt eltávozok a Nagy Rejtelmek Földjére. – Ásított, majd ismét megszólalt. – Talán egy fiút. Egy édes kisfiút, olyat, mint... mint... – És ráncos szeme lecsukódott. Arany Csillag elaludt. Diane ült még egy darabig, és megpróbálta megemészteni a hallottakat. Aztán halkan felállt, kilépett a sátorból, és elindult Csillagőrző wigwamja felé. Annikor odaért, hangosan a férfi nevét kiáltotta. Nem jött válasz. Diane belépett, és ismét szólította. A sátor csöndes volt és üres. Diane csalódottan kilépett, és összerezzent. Egy lovas állt előtte. És várt. Az ősz hajú Washakie főnök Diane-ra nézett, és kinyújtotta a kezét. – Gyere, Fehér Gyermek. Megmutatom, hol van. Diane nem kérdezte, honnan tudja a főnök, hogy épp Csillagőrzőt keresi. Bólintott, a férfi kezébe kapaszkodott, és fürgén mögé pattant. Washakie főnök megfordította a lovat, és kivágtatott a táborból. Aztán a csipkés hegyormok felé fordult, és rátért egy meredek emelkedőre.

Amikor már magasan a völgy fölött jártak, Washakie főnök hátraszólt. – Van egy hely a hegyekben. Csillagőrző mindig oda megy, ha gondterhelt. Ott lakik Tárnapah, a Nap Atya. Csillagőrző azért jön ide, hogy beszéljen vele. – Nem fog haragudni rám, amiért megzavarom? Hiszen ha gondterhelt... – Miattad gondterhelt – mondta a főnök, s megállította a lovat. Aztán hátrafordult, és Diane-ra nézett. – Ideje, hogy beszéljetek egymással – mondta, és intett Diane-nak, hogy szálljon le a lóról. Diane bólintott, leszállt, és kérdően a férfira nézett. A főnök felemelte a kezét, és megmutatta az utat. Aztán csöndesen elhátrált, és otthagyta Diane-t. Diane egyedül maradt, magasan az indián falvak felett. Nem hallott mást, csak a fenyőfák közt süvöltő szél susogását. És saját szívverését. Tétovázott. Arra gondolt, talán jobb lenne elmenni. Aztán kihúzta magát, és a magas sziklaoszlop felé fordult, amerre az öreg főnök mutatott. Egy keskeny ösvény mentén megkerülte a gránitoszlopot, majd hirtelen megtorpant. Csillagőrző húszméternyire ült, egy lapos szikla tetején. Az egész kanyont sötét árnyék borította. De Csillagőrzőt nem. A magas sziklák résein át a nap sugarainak egy fényes nyalábja fehér fénnyel ragyogta be alakját. Diane a torkához kapott. Ámulatba ejtette a sötétség közepén mozdulatlanul ülő, fehér fényben fürdő férfi. Arca felfelé fordult, és rezzenéstelen tekintettel nézett a napba. Diane halkan a nevén szólította. Csillagőrző mintha révületből tért volna magához. Lassan elfordította a fejét, és Diane-ra nézett. Nem szólt semmit. Diane lassan feléje indult. Még nem tudta pontosan, mit fog mondani. Felment a kőlépcsőkön, megállt az árnyékban, Csillagőrző felett, és megszólalt: – Leülhetek? – Ha van kedved – felelte a férfi hűvösen, aztán ismét a napba nézett. Diane mély lélegzetet vett, kilépett a hűs árnyékból, a férfi mellé ült, a vakító napfényre, majd pislogva megszólalt. – Nézz rám, Csillagőrző. – A férfi lassan kifújta a levegőt, felé fordult, és a szemébe nézett. – Végre megtudtam, ki vagy – kezdte halkan Diane. – Valóban? – Igen. Egy szélhámos. Épp olyan fehér vagy, mint én. Csillagőrző szája elmosolyodott, de a szeme nem. Sötét alkarját Diane fehér karja mellé tette, és megszólalt. – Nem egészen. – Én nem a bőröd színéről beszélek. – Én sem – vette el a férfi a karját. – Nem a színe miatt indián az indián. Én sokkal inkább vagyok indián, mit fehér, és ez így lesz mindig. – Ó, csakugyan? Akkor vajon miért nem élsz itt, a... – És mit csináljak itt? – szakította félbe Csillagőrző. – Üljek egész nap a hivatal teraszán a többi lusta alakkal? – Nem, de... – Nézz körül. Ami valaha paradicsom volt a számunkra, most ketrec – mondta szomorúan, és kezével körbemutatott. – Nem is olyan régen ez az ország – egész Amerika – a rézbőrűeké volt. Minden törzs megfért benne, boldogan éltek, és szabadon. De akkor jött a fehér ember. Kitaszította, legyilkolta és rezervátumokba Kényszerítette őket. Mint ez itt. – Mindezt jól tudom, Csillagőrző – felelte Diane. Erős kísértést érzett, hogy számonkérje a férfitól, miért hagyta idős nagyanyját egy olyan helyen, amelyet ketrecnek nevez. Miért nem vitte magával abba a szép, nevadai kastélyba? – Tudom. – Tudod? Tudod, hogy az öreg Washakie főnök egész életében támogatta a fehéreket? Hogy boldogan megengedte neki, hogy áthaladjanak szent vadászmezőin, sőt még el is kalauzolta őket? Hogy sosem emelt kezet rájuk? – Nem. Ezt nem tudtam.

– Ez az igazság. És találd ki, mi történt? Nem számított. A többiekkel együtt beszorították erre az apró földdarabra, beszorították, mint egy bűnözőt, és fegyveresekkel vették körül. – Sajnálom – mondta Diane, és komolyan gondolta. – Őszintén sajnálom. De Csillagőrző, mindezért nem én vagyok a felelős. – Tudom – ismerte el a férfi. – Csak azt akartam mondani, hogy én indián vagyok. Ez itt a népem. Láttam őket szenvedni, láttam, amint lassan elveszítik minden életkedvüket, és ettől meghasad a szívem. – Szomorúan megcsóválta a fejét. – Te és a fehér barátaid azt hiszitek, az indiánok sztoikus, közömbös nép. Ez nem igaz. A sokévnyi gúny és gyötrelem tette őket sztoikussá, és most csöndesen tűrik, hogy a fehér ember megalázza őket. – Akárcsak te, amikor levágták a copfodat az egyetem előtt. Csillagőrző szeme megvillant. – Nem. Akárcsak én, amikor te és a szeretőd kigúnyoltatok és megkínoztatok, amikor láncra voltam verve abban az átkozott ketrecben. - Ezt megérdemlem – mondta Diane. – Valóban gonosz és kegyetlen voltam. Sajnálom. Csillagőrző keserűen felkacagott. – Tehát most sajnálod? Vajon nem azért, mert megtudtad, hogy én is olyan vagyok, mint te? – Nem – felelte Diane – Azt sajnálom, hogy aljas módon bántam egy másik emberi lénnyel. Akkor is sajnáltam, amikor megtettem, és most is sajnálom. És arra kérlek, bocsáss meg. – Megbocsájtok. Most már tiszta a lelkiismereted. Miért nem futsz el és... – Itt akarok maradni veled – mondta Diane őszintén. Addig akarok maradni, amíg te maradsz. És amikor elindulsz, veled akarok menni a wigwamodba. És ott akarok maradni. És nem akarok elmenni, csak ha te is elmégy. Én... szeretlek, Csillagőrző. – De miért? Mi lesz az izgalommal? Hiszen fehér vagyok, elfelejtetted? –Ami köztünk történt, az sokkal többet jelentett múló izgalomnál. Legalábbis számomra. – Ez igaz? – Igen. Igaz – felelte Diane, s szerető tekintettel a férfi komor arcára nézett. – Valóban. Olyan sokat jelentett, hogy utána alig győztél menekülni tőlem. De rendben. Megértem. Szégyellted magad, és ki hibáztathatna ezért? Ki hibáztatna, amiért szégyellted magad, mert lefeküdtél egy mocskos vademberrel? – Ez nem volt tisztességes, Csillagőrző – felelte Diane, és érezte, hogy torkát könnyek fojtogatják. – Én soha... – Kérlek, Szépség – szakította félbe a férfi. – Nem lehet annyira rossz a memóriád, hogy ne emlékezz: fenevadnak, állatnak és Szörnyetegnek neveztél. – Mert féltem tőled! A te memóriád rossz. Ne felejtsd el, hogy elraboltál! Úristen, szörnyen féltem. Hogyan tehetsz felelőssé azokért az ostobaságokért, amiket akkor mondtam? És igen, biztosíthatlak: ha egy „fehér ember” rabol el, legalább annyira megrémültem volna! – Ezt kétlem. De nem számít. – Mélyet sóhajtott, majd hozzátette: – A viselkedésem megbocsáthatatlan volt, és sajnálom. Ha tehetném, mindent visszacsinálnék. Diane megfogta a karját. – De nem teheted. És én sem – mondta, és reménykedve rámosolygott. – Tehát felejtsük el. De Csillagőrző nem viszonozta a mosolyt. – Miért jöttél ide? Mit akarsz tőlem, Szépség? – Semmit sem akarok tőled, Csillagőrző. Adni akarok valamit. – Te semmit sem adhatsz nekem, Szépség. – De igen. Neked adhatom a barátságomat, a tiszteletemet és... és... a szerelmemet. Csillagőrző mély lélegzetet vett, és arckifejezése megváltozott. Diane egyszerű vallomása megtette a hatását. Diane-ban feltámadt a remény. Talán mégis bebizonyíthatja, hogy valóban szereti őt, ahogy egy másik emberi lényt, egy férfit szeretni kell.

De Csillagőrző, akit riasztott a múlt, elérhetetlen maradt. Bizalmatlan volt, és nehezen meggyőzhető. Nem akarta, hogy újra megbántsák, ezért kétkedve így szólt: – Ó, Szépség, Szépség. Jobban ismerlek, mint te saját magadat. – Egyáltalán nem ismersz. – De igen – mondta Csillagőrző vádlón. – Nagyon is jól ismerlek, akárcsak azt a sok tucat nőt, akikkel eddig dolgom volt. – Nem, a pokolba! – kiáltott Diane mérgesen. – Senki sem lehet pontosan olyan, mint én! Ha nem hiszel nekem, adj egy lehetőséget, és bebizonyítom! Csillagőrző a haragos szembe nézett, és ismét rájött, hogy Diane Isten legelragadóbb teremtménye. Talán ha más körülmények közt találkoznak, lett volna esélyük. De így nem. És ha Diane egy időre el is felejtette a nagydarab, szőke cherokee Kölyköt, Csillagőrző nem. – Visszakísérlek Arany Csillag szállására, mielőtt még besötétedik – mondta Csillagőrző. – Nem! Magam is visszatalálok – ugrott fel Diane. A férfi bólintott, és felé sem fordulva így szólt: – Holnap elhagyjuk Wind-folyót. – Elhagyjuk Wind-folyót? – kérdezte Diane lesújtva. – De én azt hittem, meg akarod várni... – A szeretődet? Igen, korábban így terveztem, de... – Ő nem a szeretőm! Csillagőrző vállat vont. – Meggondoltam magam. Ideje, hogy biztonságban visszatérj a családodhoz. Lander-ből reggel indul egy vonat Salt Lake Citybe. Onnan közvetlen csatlakozás van San Franciscóba. Virginia Cityig veled megyek. – Ott van a nevadai otthonod? – Igen. Hazamegyek. Most pedig, kérlek, hagyj magamra. Menj vissza a faluba, mielőtt bealkonyodik. – Holnap... holnap hánykor? – Nem sokkal napkelte után indulunk Wind-folyóról. Készülj el. Diane – hangjában már nem bízva – bólintott. De Csillagőrző már a lenyugvó, narancssárga napba nézett. Megfogadta, hogy nem fog sírni. De most, ahogy Arany Csillag sátra előtt állt és – utoljára – a Wind-folyó fölött fölkelő napot nézte, torkában érezte azt a bizonyos ismerős gombócot. Arany Csillag kilépett a wigwamból, és mindkét kezével megszorította Diane karcsú karját. Diane ránézett, nagyot nyelt, és megpróbált mosolyogni. Az öreg shoshoni asszony ősz fejét szenvedélyesen Diane vállához szorította, és halkan megszólalt. – Ne add fel ilyen könnyen, gyermekem. Virginia Cityig hosszú az út. Ki tudja, mi történik még. Te egy rendkívül megnyerő, fiatal nő vagy. Diane megsimogatta az artritiszes kezet, de nem szólt semmit. Arany Csillag vidáman felkacagott, és magabiztosan megszólalt. – Egy nő mindig képes elérni, hogy a férfi meggondolja magát. Érd el, hogy Csillagőrző meggondolja magát. – De hogyan? – Csak úgy, mint ahogyan minden asszony teszi. – Diane-ra nézett, és kacsintott. Mielőtt Diane válaszolhatott volna, megjelent Csillagőrző. – Elkészültél? – kérdezte hűvösen. Diane kihúzta magát, elmosolyodott, és így szólt: – Teljes mértékben. És te? Csillagőrző nem válaszolt. Nagyanyja felé fordult, átölelte a vállát, és megszólalt. – Azt hiszem, nem lenne értelme, hogy ismét megkérjelek, jöjj velem. Arany Csillag elmosolyodott, megsimogatta unokája mellkasát, és megcsóválta a fejét. Aztán Diane-hoz fordult. – Az unokám makacs ember. Amikor a Wind-folyóhoz jön, mindig rá akar venni, hogy hagyjam itt az otthonomat. Hogy vele menjek Nevadába.

Diane meglepetten Csillagőrzőre, majd Arany Csillagra nézett. Tehát tévedett. A férfi nem volt hálátlan, sem önző. Nagyanyja nem akart vele menni. – Miért nem jössz? – kérdezte a mosolygó shoshoni asszonytól. – Biztos vagyok benne, hogy Csillagőrző gondodat viselné, és... – Tudok gondoskodni magamról – mondta határozottan Arany Csillag, majd alig észrevehetően sóhajtott, és hozzátette: – Mi már megettük a kenyerünk javát. Washakie főnök, én és a többi öreg. A jövő a tiéd, Fehér Gyermek. És az unokámé. Az én otthonom itt van. Ezt a levegőt szívják az angyalok is. Sosem tudnék elmenni innen. – Egy okot kifelejtettél – figyelmeztette kedvesen Csillagőrző. – Ha elmennék innen, nem látnám az égen a mokaszinnyomokat, amelyek elvezetnek majd a Nagy Rejtelmek Földjére. És nem szeretnék eltévedni. – Tudom – mondta Csillagőrző. Lehajolt, szenvedélyesen megcsókolta nagyanyja ráncos halántékát, és magához szorította ősz fejét. Az asszony átölelte unokáját, és megszólalt. – Máskor is eljössz? – Számíthatsz rá – suttogta Csillagőrző, és elengedte. Az öregasszony azonnal Diane-hoz fordult. Megölelték egymást, és Arany Csillag megszólalt. – Te is eljössz? – Számíthatsz rá – felelte Diane, bár ebben egyáltalán nem volt olyan biztos. Diane elengedte Arany Csillagot. Az öregasszony elfordult, és teste remegni kezdett. Sírt. Amikor kilovagoltak a Wind-folyó Rezervátumból, Diane biztos volt benne, hogy soha többé nem látja sem ezt a vidéket, sem Arany Csillagot. Dél volt, amikor Landerben vonatra szálltak. Diane a hideg ablakhoz hajtotta homlokát, és nézte a távolodó, hatalmas hegyeket. És ekkor hirtelen megpillantotta a vonat mellett elsuhanó hegyioroszlánt. Halványan elmosolyodott. A fürge állat a sűrű bozót felé rohant, majd eltűnt. Diane megcsókolta saját ujját, és az ablakhoz szorította, így búcsúzva a gyönyörű teremtménytől. Aztán Csillagőrzőhöz fordult. De a férfi aludt. A mozdony hangosan füttyentett. Diane felsóhajtott, hátradőlt, és lehunyta a szemét. A néma csöndet csak a vonat ritmikus zakatolása törte meg. A vonaté, mely nyugat felé röpítette őket.

32. fejezet A köd már az öbölre telepedett, amikor a vonat begördült az állomásra. Nem sokkal múlt dél, amikor Boz, a masiniszta, kikukucskált az ablakon. Hunyorogva figyelte a vörös jelzőfényt, mely biztonságosan keresztülvezette a sűrű ködön, a kaliforniai Oakland rendező-pályaudvarára. Amikor a kényes manőver sikeresen befejeződött és a vonat megállt, Boz megtörölte izzadt homlokát, és megszólította a mozdonyt. – Hű, a mindenit! Ez nem volt könnyű, öreglány, de megcsináltuk. – Elvigyorodott, s közben némán gratulált magának és hűséges, öreg lokomotívjának. Boz megpróbált nem gondolni rá, hogy valószínűleg most kalauzolta az „öreglányt” utoljára ilyen forgalmas pályaudvarra. Nem akart gondolni rá. Valami biztosan történik még. Valami, ami megmenti a showt. És a vonatot. Boz leugrott a mozdonyról, és kezet rázott a lámpást himbáló jelzőőrrel. Aztán mindketten a peronon álló, fehér egyenruhát viselő két férfi felé fordultak. A két fehér ruhás sietve felszállt a vonatra. Néhány perc múlva ismét megjelentek, kezükben hordággyal melyen Ősi Szem feküdt. Leemelték a vonatról, és a síneken át a várakozó mentőkocsi felé siettek. Pici Jones, szájában cigarettával, kezét tördelve követte őket. Óvatosan, fiúk – figyelmeztette őket, amikor a ló vontatta mentőkocsihoz értek. – Nagyon óvatosan tegyétek föl. – Pici ekkor Ősi Szem elgyötört arcára nézett, és megszólalt. – Ne aggódj, főnök! Veled megyek. Vigyázok, hogy jól bánjanak veled, meg minden. Az ute halványan elmosolyodott. – Velem jössz? – kérdezte halkan, és Pici bólintott. Ősi Szem Sáli Lake Cityben magához tért a mély kómából, és már tudott beszélni, ha nem is sokat. De a szívroham napjára és körülményeire nem emlékezett. Amikor Ősi Szemet a kocsira emelték és elindultak vele az Oakland General Hospital felé, a fáradt társulat többi tagja is leszállt a vonatról. Pici emberei megkezdték az állatketrecek lerakodását. Az előadók mindent elkövettek, hogy ne veszítsék el a lelkesedésüket, hogy bízzanak a jövőjükben, és a show jövőjében. Nem volt könnyű. Amióta gyönyörű unokáját elrabolták és Ősi Szem megbetegedett, Buck Buchannan ezredes megváltozott. De a kemény férfi nem mutatta ki fájdalmát. Teljesítette a feladatát, továbbra is fellépett a Salt Lake City-i és a sacramentói közönség előtt, de kék szeméből eltűnt a megszokott, pajkos csillogás, és azok, akik ismerték, úgy érezték, nem is tér vissza többé. A parti városra terülő sűrű ködbe szomorúság vegyült ezen a hideg, szeptemberi délutánon. Texas Kate harsány nevetése nem visszhangzott az állomás magas falai közt, mint máskor. Kate-nek nem volt kedve nevetni. És nem volt kedve beszélni sem. A társulat többi tagjával együtt egy omnibuszra szállt, mely téli szállásukra vitte őket. A busz ablakán át az öbölre nézett, mely most alig látszott a sűrű ködben. Texas Kate tudta, hogy itt az ideje elgondolkodni bizonytalan jövője felől. Tudta, hogy Buck Buchannan vadnyugati show-ja az összeomlás szélén áll. Ruth Buchannan is megerősítette. Elmondta, hogy z ezredesnek nem sikerül megteremteni azt a pénz összeget, amivel tavaszig kihúzhatják, akkor a vége. Texas Kate hátán végigfutott a hideg. Ha nem lesz többé show, mihez kezd majd? Vissza, megy Texasba? Arra a magányos, apró farmra? Ettől a gondolattól ismét borzongott. És életében először villámként hasított belé a felismerés. Nem akart visszamenni Texasba. Soha többé. Itt volt az otthona! A társulat volt a

családja. Ezek közt a tehetséges, nagyszerű emberek közt, akik akkor is tudtak mosolyogni, amikor szomorúak voltak, akik akár betegen is a porondra léptek, mert a show volt a mindenük. Ezek közt a kedves, hűséges emberek közt, akiknek az élete talán keménynek és hálátlannak tűnt az átlagemberek számára. De mit tudhattak ők? Nem, ők nem tudhatták, milyen érzés a reflektorfénybe lépni és elkápráztatni a sok ezer lelkes embert. Édes Istenem – imádkozott némán Texas Kate – kérlek, ne hagyd, hogy az ezredes elveszítse ezt a show-t! Ne hagyd, hogy elveszítsem! Hiszen ez az otthonom! A taxik és omnibuszok hosszú karavánja lassan megérkezett a négyszintes bérház elé, melyben a társulat áttelelhetett. A múltban nem ilyen szálláshoz szoktak. A dicső napokban egyből kompra szálltak, amint leléptek a vonatról, átszelték az öblöt, és bejelentkeztek San Francisco valamelyik elegáns szállodájába. De az idén nem így történt. Most örülhettek, hogy fedél van a fejük felett. A festetten, sivár épület a zajos rendezőpályaudvar, a hangos kocsmák és a büdös halpiac közelében állt, egy keskeny utcában. Texas Kate két kezében bőröndökkel belépett a homályos, alig bútorozott szobába. Azonnal ledobta csomagjait, a csukott ablakhoz rohant, elrántotta a kopott függönyt, és a felszálló portól köhögve kitárta az ablakot. Kidugta a fejét. Egy másik téglaépület hátuljától eltekintve nem sok látnivaló akadt. Kate felsóhajtott, és visszafordult a homályos, második emeleti szobába. A berendezés egy vaságyból, egy éjjeliszekrényből, egy füstös villanykörtéből, egy kopott ládából és két kényelmetlen székből állt. Ismét sóhajtott. Nem volt kedve kicsomagolni. Nem volt kedve meggyújtani a magányos lámpát. Fáradtan az ágyra roskadt, és a homlokát ráncolta. A nagy, dupla ágytól csak még magányosabbnak érezte magát. Érezte, hogy a torkában gombóc nő. Harminc éve nem sírt, de ezen a borongós, ködös délutánon legszívesebben ordított volna. Valaki hangosan kopogott az ajtón. – Nyisd ki, Kate! Pici vagyok. Beszélnünk kell. Texas Kate pislogott, nagyot nyelt, és felugrott az ágyról. Gyorsan lesimította őszes haját, megigazította a ruháját, és az ajtóhoz lépett. Amint lenyomta a kilincset, Pici benyomult, becsukta maga mögött az ajtót, és Kate legnagyobb meglepetésére bereteszelte. – Ülj le, Kate – parancsolta, s kalapját a kopott ládára dobta. – Mi az? Mi... – Asszony, azt mondtam, ülj le – mutatott Pici az egyik székre. Kate tátott szájjal hátrálni kezdett, majd a székhez sietett. Pici az éjjeliszekrényhez lépett, elnyomta cigarettáját a hamutartóban, és közvetlenül Kate elé állt. Kate-en enyhe nyugtalanság és izgalom lett úrrá. – Kate, elegem volt az ostobaságaidból – kezdte Pici hűvösen. – Az ostobaságaimból? – ismételte Kate kerek szemmel. – Pontosan. Ideje, hogy ennek véget vessek, és pontosan ezt fogom tenni. – Nos, szerintem kissé eltúlzod a dolgot – mondta Kate, és felállni készült. A férfi keze villámsebesen Kate vállára bilincselődött, és visszanyomta a székbe. – Azt mondtam, ülj le. Texas Kate idegesen elmosolyodott, és bólintott. – Igenis, uram. Oké, Pici. Legyen, ahogy akarod. – Úgy lesz – biztosította a férfi. – Mondani akarok valamit, te pedig végig fogod hallgatni. Nem szeretném, ha félbeszakítanál, világos?

– Világos. – Helyes. – Pici megköszörülte a torkát, és előrukkolt. – Tudom, hogy szeretted Teddy Ray Worthingtont, és tudom, hogy soha senki sem léphet a helyébe. De Katie, az a férfi halott. A férjed halott. Harminc éve halott, és semmi... – Szerintem... – Hallgass. Még nem fejeztem be. Worthington elesett a polgárháborúban. Ha nem így lenne, visszament volna Texasba, és megkeresett volna téged. Rólad egyetlen férfi sem mondana le. De ő nem jött vissza, és nem is fog visszajönni soha. Ez az igazság, Kate. – Igen... tudom. Azt hiszem, már hosszú ideje tudom. – Kate maga is meglepődött. Egyáltalán nem esett nehezére kimondani ezeket a szavakat. Teddy Ray Worthington, az édes, kedves fiú, aki szinte még kislány korában vette feleségül, halott volt. Több mint harminc éve. És Kate már arra sem emlékezett pontosan, hogy nézett ki a férfi. – Teddy Ray elesett a háborúban. Tudom. Pici kinyújtotta a kezét, és megérintette a nő arcát. – Lehet, hogy ő meghalt, de te nem. És én sem. Szeretlek, Kate Worthington. Rettentően hosszú ideje szeretlek. Te vagy az első szerelmem, és te vagy az utolsó. Nem várhatok tovább. – Ekkor hangja és tekintete meglágyult. – Édesem, hát nem érted, hogy már nem vagyunk gyerekek? Nincs túl sok időnk hátra. Ne vesztegessük tovább. – Pici, én... – Tudom, kedves, tudom. Időre van szükséged, hogy átgondold. Nem mehetsz hozzá egy férfihoz egy nappal azután, hogy egy másikat eltemettél. – Az asszonyra mosolygott. – Most kezdj el búcsúzni Teddy Raytől, édes Kate. És ha végleg elbúcsúztál, eljövök érted, elmegyünk a paphoz, és összeházasodunk. – Pici Kate-hez hajolt, és megcsókolta. Megcsókolta a száját. – Ha tudnád, hányszor szerettem volna ezt megtenni – mondta Pici meleg tekintettel. Kate jó darabig nem tért magához a váratlan csóktól. Pici hirtelen rákacsintott, lehajtotta a fejét, és így szólt: – Légy a feleségem, édes, és én megmutatom neked, hogy az élet nemcsak lövöldözésből áll. – Hé, Pici Jones – kiáltott rá Kate kipirulva, s gyomrában sok száz pillangó kapott szárnyra. – Így kell beszélni egy tisztességes asszonnyal? – Én így beszélek az asszonyommal – felelte Pici, majd hozzátette: – Jó férjed leszek, Katie. Nem ígérem, hogy könnyű lesz az út. Mindketten tudjuk, hogy a társulat bajban van. De bármi jön is ezután, könnyebb lesz, ha együtt nézünk szembe vele. Texas Kate bólintott, és szemében könnyek csillogtak. – Igen – mondta izgatottan. – Együtt nézünk szembe vele. Mi, ketten. Együtt. – Aztán félénken elmosolyodott és megkérdezte: – Pici, most már felállhatok? – Édesem – kacagott Pici –, azt teszel, amihez kedved van. – Felemelte Kate-et a székből, és erősen magához szorította. Texas Kate átölelte a férfi nyakát, és a pár táncra perdült a szoba közepén, mint két gondtalan kölyök. Amikor mindketten elszédültek, és zihálva a falnak támaszkodtak, Kate észrevette, hogy a sötét, délutáni köd semmivé foszlott, és második emeleti szobáját elárasztja a ragyogó napfény. Akárcsak a szívét.

33. fejezet Diane úgy tett, mintha szunyókálna, de titokban Csillagőrző markáns arcát figyelte. A férfi a hosszú utazás során végig távoli és elérhetetlen maradt. Diane Arany Csillag tanácsára gondolt. Amikor megkérdezte tőle, hogyan vehetné rá Csillagőrzőt, hogy meggondolja magát, az öreg shoshoni asszony pajkosán kacsintott, és csak ennyit felelt: „Csak úgy, mint ahogyan minden asszony teszi.” Diane pontosan tudta, mire céloz Arany Csillag. A bölcs, megértő asszony tudta: Dianenak csak akkor van esélye, ha felébreszti Csillagőrző vágyát. Ha eléri, hogy a férfi kétségbeesetten kívánja őt. És amikor a karjában tartja, amikor teljesen védtelen vele szemben, Diane-nak be kell bizonyítania, hogy valóban szereti őt. Diane-t kétségbeesés fogta el. Úgy érezte, minderre már nem lesz lehetősége. Már a Sierrákon jártak. Közeledtek végső céljuk felé. Diane ideje vészesen fogyott. Vagy már el is fogyott? Lehet, hogy a következő kanyarban felbukkan az állomás? Lehet, hogy már csak percek vannak hátra, amíg… A mozgó vonat hirtelen fékezni kezdett. A kerekek csikorgása szinte beszakította a dobhártyákat. Az utasok rémülten összerezzentek, és zavartan körülnéztek. Izgatott lárma kerekedett. Diane felugrott, kinézett az ablakon, és megpillantott néhány vadul integető férfit. Kérdően Csillagőrzőre nézett. A férfi vállat vont, de mögé állt, és ő is kinézett az ablakon. A vonat végre megállt. – Maradj itt – parancsolt Diane-ra, és elindult az ülések között. Diane lehúzta az ablakot, kihajolt, és megpillantotta Csillagőrzőt, amint nyugodtan halad a vonat mellet, a férfiak felé. Néhány kíváncsi utas szintén leszállt, és követte őt. Néhány perc múlva Csillagőrző ismét felbukkant. Két izgatott férfi kísérte. Felszállt a vonatra, végigment a padsorok közt, és visszaült Diane mellé. – Sziklaomlás – mondta közönyösen. – Egy vihar legördített néhány sziklát a hegyoldalról. Az egész csak pár perce történhetett. – Akkor szerencsénk van, hogy nem minket talált el. – Igen – felelte a férfi nem túl nagy meggyőződéssel. – A sziklák akkorák, mint ez a vagon, és több tonnát nyomnak. – Te jó ég, ez iszonyatos – mondta Diane. Csak ekkor kezdett ráeszmélni, hogy ha a sziklák ekkorák, akkor a vonat egy darabig nemigen tud továbbhaladni. Talán ezért bosszankodott Csillagőrző. ~ Mennyit bírsz gyalogolni? – kérdezte Diane-tól hirtelen. – Nem tudom pontosan. Milyen messze vagyunk az... – Túl messze – felelte a férfi a fejét csóválva. – Akkor miért kérdezted? Csillagőrző sóhajtott. – A síneket reggelig nem tisztítják meg. Valószínűleg sikerülne lovat szereznünk, és eljutnánk a városig, de nem lenne semmi értelme. – Miért nem? – Mert addig nem hagyhatnád el Virginia Cityt, amíg ezt a pályát meg nem tisztítják, és a vonat el nem indul. – Akkor mit teszünk? Itt maradunk, a vonaton? – Sápadt vagy és fáradt – felelte Csillagőrző. – Egy kiadós alvásra van szükséged. Én nem lakom messze innen. Legfeljebb ötmérföldnyire. Ha úgy érzed, képes vagy ennyit gyalogolni, ott tölthetjük az éjszakát, és...

– Igen! – Diane alig tudta leplezni izgalmát. – Tegyük azt. Töltsük nálad az éjszakát. Azt hiszem... öt mérföldet még kibírok. – Haladék! Egy újabb esély! Ó, Istenem, köszönöm. Köszönöm! – Akkor induljunk – mondta Csillagőrző leplezetlen bosszúsággal. Lehet, hogy Diane örült a váratlan késedelemnek, de ő nem. Egész úton szenvedett. Amikor Diane feje a vállára hanyatlott, a fogát csikorgatta. Mindent elkövetett, hogy ne nézzen a gyönyörű arcra, a karcsú testre. Még a felszínes csevegést is veszélyesnek tartotta, ezért hallgatott. Már attól is zakatolni kezdett a szíve, ha Diane a nevén szólította. És amikor már úgy tűnt, a szenvedés véget ér, egy átkozott sziklaomlás feltartóztatja a vonatot! Ha csak tíz perccel később következik be, már rég úton lennének a város felé. És alig egy óra múlva Csillagőrző Virginia vasútállomásán nézhetné a Diane-nal eltávolodó vonatot. És örökre megszabadulna tőle. A pokolba! Néhány mérföldnyi gyaloglás után Diane zihálni kezdett, és szívverése felgyorsult. A hegyi út és a ritka levegő nagyon kimerítette. – Minden rendben? – vetette oda Csillagőrző egy sziklás emelkedőn. – Igen... igen – felelte Diane, bár úgy érezte, egyetlen lépéssel sem bírja tovább. – Minden rendben. Csillagőrző megállt egy domb tetején. Diane botladozva utolérte. A férfi egy nagy sziklahegyre mutatott, mely egy zöldellő völgy túloldalán magasodott. Diane a meredek csúcsokra nézett, és majdnem elkerülte a figyelmét a hegy déli oldalán álló magányos építmény, mely ugyanolyan színű volt, mint a környező sziklák. – A Naphegy – mondta Csillagőrző. Diane az érdekes, földszínű építményre mutatott. – Az micsoda? – Az otthonom – felelte Csillagőrző közönyösen. Diane-nak nem volt nehéz elképzelnie a házban rejtőző hatalmas, porcelán fürdőkádakat és puha ágyakat. De annyira kimerült, hogy attól tartott, nem lesz képes megtenni az utat a völgyön át, majd ismét fel, a meredek hegyoldalra. – Ugye, nem vagy rá képes? – kérdezte Csillagőrző. Diane a férfi szemébe nézett. – De igenis, képes vagyok rá. Én... De elhallgatott, mert Csillagőrző felkapta, a karjába vette, és elindult vele lefelé, olyan könnyedén, mintha egy tollpihét tartana a karjában. Diane megkönnyebbülten felsóhajtott, karját a férfi nyaka köré fonta, és megszólalt: – Köszönöm, Star. – Nincs mit, Diane. Diane elmosolyodott, és fejét óvatosan Csillagőrző vállára hajtotta. Lehunyta a szemét, és néhány percig pihent. Mire újra kinyitotta, már átvágtak a völgyön, és fölfelé haladtak a Naphegy déli lejtőjén. Innen nem látszott Star háza. Amikor magasabbra értek, ismét előbukkant a kőkastély. Olyan fenségesen és Magányosan állt, olyan elzártan, mintha rajta kívül nem 15 létezne semmi. Diane éppen ezt a benyomását akarta ecsetelni, amikor az egyik szirten megpillantott egy nagy, csillogó szőrű macskát. Aztán felismerte a hegyioroszlánt a nyakán lévő, rombusz alakú foltról, és azonnal megnyugodott. Nem akart hinni a szemének. Ugyanaz a macska volt. Itt, Nevadában. Követte őket, egészen Wind-folyótól. Ekkor egy kisebb, még szebb macska lépett ki a fák közül, és a másik mellé telepedett. – Star! – kiáltott Diane. – Nézd! A macska. Utánunk jött Wyomingból, és talált magának egy társat. Star az oroszlánok felé fordult.

– A másik egy nőstény – mondta szomorúan, majd halkan hozzátette: – Azt mondják, az oroszlánok néha egy életen át együtt maradnak. Diane ábrándosán elmosolyodott. Az út hátralévő részén – Star karjában – csodálatos, jóleső érzés uralkodott a lelkén.

34. fejezet Star letette Diane-t. Egy magas, természetes sziklaboltozat alatt álltak, alig ötvenyardnyira a kőkastélytól, mely sokkal nagyobb volt, mit Diane képzelte. És sokkal szebb. – A személyzet szabadságon van – mentegetőzött Csillagőrző, miközben elindultak a kavicsos felhajtón. – Nem számít. – Egyetlen szolga sincs odabent. A szakács is elment. – Tudok főzni. – Nagyszerű. Farkaséhes vagyok. – Bízd csak rám – mondta Diane, mert nem szívesen ismerte volna be – különösen nem ebben a pillanatban –, hogy valójában még egyetlen ételt sem készített életében. A kastély díszesen faragott bejárati ajtaja vastag cédrusfából készült, a csillogó kilincsek nevadai ezüstből. A hűvös, csöndes előcsarnokban Diane lassan körbefordult, és megszólalt. – Körülnézhetek? Star vállat vont – Miért ne? A tágas, palapadlós előcsarnok végéből széles márványlépcsők vezettek az emeleti balkonhoz és a sok szobához. Diane kíváncsian mindbe bekukucskált. Végül egy hatalmas, szellős, üvegtetős helyiségbe lépett, melynek falait könyvek borították a padtótól a plafonig. A szoba egy erkélyre nyílt, mely a Naphegy magasabb csúcsaira tekintett. Diane összecsapta a kezét. – Ez fantasztikus – kiáltotta izgatottan. – Lefogadom, hogy minden idődet itt töltöd. – Megfordult, és a magas férfira mosolygott. Star a hosszú bőrkanapéra pillantott, melyen sokszor szunyókált délutánonként, majd a hatalmas íróasztalra, melynél éjszakákon át dolgozott. – Valóban agyonütöttem itt néhány órát – felelte diplomatikusan. Diane szobáról szobára sietve fedezte fel Star kiváló ízléssel berendezett, nagy és kényelmes otthonát. Elképesztette a férfi. Annyira közönyösen beszélt erről a lenyűgöző, hegyi otthonról, a felbecsülhetetlen értékű régiségekről, a finom bútorokról, mintha mindez számára valóban semmit sem jelentene. Pedig titokban örült Diane lelkesedésének. Szinte félve követte szobáról szobára, miközben Diane a festményeket, a bútorokat és különlegességeket csodálta, mely oly sokat jelentettek a férfinak, Diane elégedetten mosolygott. A ház tipikus legénylak volt. Minden tekintetben férfias. Az épület és a berendezés tökéletesen tükrözte Star egyedülálló ízlését. Diane imádta. Itt minden olyan sötét volt, kecses és szép, pontosan olyan, mint a ház gazdája. A hatalmas konyhába érve Diane elhatározta, hogy vallomást tesz, – Star. – Igen? – Az az igazság, hogy én egyáltalán nem tudok főzni – mondta idegesen mosolyogva. – És te? – Nem. Én sem. Elfelejtetted, hogy indián vagyok? Az indiántáborban az asszonyok főznek. – De nem vagyunk a táborban – emlékeztette Diane, majd közelebb lépett. – És te nem vagy indián, Star hátralépett, és Diane karját megragadva megakadályozta, hogy tovább közeledjen.

– Indián vagyok, Diane. Fehér asszony szült, de indián vagyok, vér szerint is. – Felemelte a jobb kezét, és az ezüst karperecet szétfeszítve megmutatta Diane-nak a sebet. – Arany Csillag nem mesélt erről a jelről? – De beszélt – felelte halkan Diane. – Indián vagyok – ismételte a férfi. – És mindig is indián leszek. Diane bólintott. Tudta, hogy a férfi komolyan beszél. Egyértelműen és világosan jelezte, hogy kettejüknek nincs jövője. Ő indián volt, Diane fehér, és más nem is érdekelte. Nem akarta elfogadni sem Diane-t, sem a szerelmét. – Értem, Star. És valóban értette. De nem állt szándékában ilyen könnyen feladni. Amíg Star föl nem teszi a nyugat felé induló vonatra, van esélye, hogy megváltoztassa a férfi álláspontját. És pontosan ezt akarta tenni. – Először begyújtom a bojlert, aztán megnézet van-e valami élelem, amit könnyű elkészíteni – mondta Star. Elment, és nemsokára visszatért egy füstölt sonkával néhány nagy ír krumplival, fél tucat almával és egy üveg borral. Diane elragadtatva összecsapta a kezét. – Mit gondol, meg tudja hámozni a krumplit, Miss Buchannan? – Micsoda ostoba kérdés, Mr. Star – felelte Diane kacagva. Star is elmosolyodott. Belefogtak a vacsorakészítésbe, s közben a nap lassan lebukott a Naphegy mögött. Diane óvatosan hámozta a krumplikat. Star szakértői módon kimagvalta az almákat, majd fahéjjal és barna cukorral szórta be őket. Aztán beirdalta a sonkát, és vastagon leöntötte édes mézzel. Közben észre sem vette, hogy fütyörészik. De Diane észrevette. Nagyon is észrevette, és ettől az ő szíve is dalra fakadt. Olyan könnyű volt elképzelnie, hogy ők ketten itt élnek, boldogan. Hogy a kést forgató, jóképű, gondtalanul fütyörésző férfi a férje. A krumpli már a tűzön párolódott, és az almák a sonkával a sütőben sültek, amikor Star megszólalt. – Szeretnék megmosdani vacsora előtt. És te? – Igen, nagyon. Köszönöm. Star egy tágas vendégszobába vezette Diane-t, közvetlenül a saját szobájával szemben. – Azt hiszem, mindent megtalálsz, amire szükséged van – mondta, majd meggyújtotta az ágy melletti lámpákat, és behúzta a vastag sötétítőfüggönyöket. – Biztos vagyok benne – felelte Diane. Körülnézett a makulátlan hálószobában. Sehol egy porszem. Minden a helyén. – Mikor voltál itt utoljára? – kérdezte. – Néhány hónapja. Talán régebben. Ha hosszabb időt töltök távol, hetente egyszer néhány szolga feljön Virginia Cityből, és kitakarít, arra az esetre, ha váratlanul hazajönnék. – Á! – bólintott Diane. – Gondoltam. Biztosan ma is itt voltak. – Talán – felelte a férfi, majd kiment, és becsukta maga mögött az ajtót. Diane azonnal lerúgta a cipőjét, levette piszkos harisnyáját, és a plüssszőnyegre lépett. Aztán kihúzta fehér blúzát a szoknyájából, és elindult a fürdőszoba felé. Mintha az álma elevenedett volna meg, megpillantott egy hatalmas, ezüstlábakon álló porcelánkádat. Lehajolt, elfordította a két ezüstcsapot, és amikor a forró vízsugár a kádba ömlött, nevetve hátraugrott. A kád feletti ezüst-üveg vitrinben különféle szappanok és illatos olajok sorakoztak. A padlótól plafonig érő szekrényekben sok tucat hófehér törülköző feküdt egymáson, a kád mellett álló bársonyszéken pedig egy fekete selyemköntös. Diane még soha életében nem vetkőzött le ilyen gyorsan. Koszos ruhái néhány másodperc múlva egy kupacban feküdtek a földön, ő pedig beugrott a forró, gőzölgő vízbe. A következő fél órát ott töltötte, s közben azt a dallamot dúdolgatta, amelyiket Star fütyült a konyhában. A mennyei fürdő után magára öltötte Star kissé nagyméretű selyemköntösét, és lement a konyhába.

Star már megérkezett, és a mézben sült sonkát szeletelte. Nem hallotta meg a mezítlábas Diane közeledtét. Nem fordult felé. Diane egy percig az ajtóban állt, és elragadtatva figyelte a hátizmok játékát, a lapockák mozgását a hófehér ing alatt. Aztán halkan megszólította. Star kezében a borotvaéles késsel megfordult. Diane érezte, hogy szívverése felgyorsul. Star szeme kikerekedett. Sosem látta még Diane-t ilyen imádnivalónak. Ilyen tisztának. Ilyen csinosnak. Ilyen fiatalnak. De nem árulta el, mit érez. Tudta, hogy Diane minden gyöngédséget és kedvességet gyengeségként értelmezne. – Csodás az illata – szólalt meg Diane, mit sem törődve a férfi hideg tekintetével. Lassan elindult felé. Ibolyaszeme áruló jeleket keresett. A ragadozók csalhatatlan ösztönével leste áldozatát, készen, hogy a gyengeség legkisebb jelére lecsapjon. – Minden elkészült – jelentette be Star nyugodtan. Kemény tekintete semmit sem árult el. De Diane észrevette, hogy a fehér inge alatt mellkasa megfeszül, gyomra összehúzódik. Még közelebb ment. Amikor már annyira közel volt, hogy fel kellett emelnie a fejét, ha a férfi szemébe akart nézni, megszólalt. – Kölcsönvettem a köntösödet. Remélem, nem bánod. Star elhátrált, és megcsóválta a fejét. – Azért volt ott – mondta. Diane bólintott. – Az én ruháim koszosak. Nem bírtam volna ismét felvenni őket. Ezért választottam a köntöst. Hogy nézek ki? Felemelte a karját, és körbefordult. A köntös túl nagy volt neki. Majdnem a bokájáig ért. Az ujját felhajtotta, a derekánál szorosra kötötte, de dús keble kilátszott a köntös nyílása alól. Star nagyot nyelt. Olyan érzése támadt, mintha Diane nem viselne semmit a köntös alatt. – Nos? – kérdezte Diane mosolyogva, és ismét a férfihoz lépett. Star gyorsan visszafordult a sonkához, és folytatta a szeletelést. – Egész jól – vetette hátra. – Ha kirakod a sült almát azokra a tányérokra, készen is vagyunk. A hatalmas, ízléses étkezőt gázcsillárok sárga fénye ragyogta be. Star és Diane egy hosszú, mahagóniasztal két végén ültek, egymással szemben. Diane megdicsérte a zamatos sonkát és az ízletes sültalmát, Star pedig méltatta a finom krumplit. Csillogó, tulipán alakú poharakból bort kortyolgattak, és Diane könnyed csevegést kezdeményezett. Az étel ízletes volt. A bor mennyei. A hangulat békés. Diane először magáról beszélt. Elmesélt egy esetet, mely kislány korában történt vele, aztán korán elhunyt anyjáról és apjáról beszélt. Diane valójában nem is emlékezett rájuk. Star bólintott, és elmondta, hogy ő is elveszítette hároméves korában az apját, Vörös Róka főnököt. Ő sem emlékezett a főnőkre. – De anyádra biztosan emlékszel. – Igen – mosolyodott el Star. – Tízéves voltam, amikor Csillagok Gyermeke megbetegedett és meghalt. Jól emlékszem rá. Nagyon szerettem. Halk szavú volt, kedves és csinos. Neki volt a világon a legszebb fekete haja. Órákon át képes voltam fésülgetni, miközben ő apámról mesélt. Bárcsak ismertem volna. Anyám szerint... – Star hirtelen elhallgatott, és megköszörülte a torkát. – Ide figyelj! Biztosan úgy beszélek, mint egy... – Nem, Star. Nem beszélsz úgy – vágott közbe Diane megértően. – Kérlek, folytasd! Milyen ember volt a főnők anyád szerint? A vacsora és a mosogatás után még sokáig ültek az asztalnál. Felbontottak még egy üveg bort, és úgy beszélgettek a kényelmes étkezőben, mint két régi barát. Diane tapintatos kérdéseket tett fel Star gyermekkoráról és jelenlegi életéről. Star beszélt a Wind-folyó partján töltött boldog évekről és a magányról, melyet akkor érzett, amikor elhagyta a rezervátumot és iskolába ment. Mesélt a Colorado School of Mine Intézetben töltött négy esztendőről. Elmondta, milyen értékes évek voltak azok, és mennyi mindent tanult ott. Diane ekkor hirtelen félbeszakította. –

Star, mondd meg az igazat. Valóban olyan szörnyű volt ott? Mit ereztél, amikor azok a fehér diákok az első napon lefogtak és levágták a copfodat? Star a lebilincselő ibolyaszembe nézett. – Úgy éreztem, meztelen vagyok. – Ó, Star – mondta halkan Diane. – Biztosan nagyon megbántottak. Sajnálom. – Legszívesebben megsimogatta volna, de tudta, hogy ennek még nem érkezett el az ideje. – Sajnálom. Star vállat vont, töltött még Diane poharába, elmosolyodott, és megszólalt. – Sokkal jobban néztem ki copf nélkül. És lassanként, anélkül hogy észrevette volna, szinte mindent elmondott magáról a vele szemben ülő nőnek. Diane pedig magáról mesélt, és az úton töltött évekről. Aztán a politikai állásról, melyet Washingtonban töltött be, s amelyet később otthagyott, hogy segítsen nagyapja társulatán. Beszélt a vágyairól, az álmairól. Elpanaszolta, mennyire nehéz helyzetbe került az ezredes. Tudta, hogy Star gyűlöli őt, de Diane minden hibájával együtt imádta, hiszen a nagyapja volt. – Annyira félek – fejezte be –, hogy Pawnee Bill kihasználja nagyapám szorult helyzetét, és megkaparintja a társulatot. Az ezredes ebbe belehalna. Star figyelmesen hallgatta Diane-t, aki elmondta, mekkora adósságok nyomasztják az ezredest, és ha nem történik hamarosan valami, el fogja veszíteni a társulatot. Elszaladt az idő. Diane bájosan becsípett a bortól, és annyira megbabonázta Start, hogy a férfi nem húzódott el, amikor Diane hirtelen feltérdelt a székén, áthajolt az asztalon, és ujjait a vastag ezüst karperec köré fonta. – Mesélj nekem a sebről – mondta kissé akadozva. Star kényelmesen hátradőlt, és kedvesen felelt. – De hiszen már mindent tudsz róla, Diane. Arany Csillag biztosan elmondta. – Én tőled akarom hallani. – Diane elengedte a karperecet, és az asztalra könyökölt. Star elmosolyodott. – Bármennyire furcsa, semmire sem emlékszek. Diane felkacagott. – A mindenit, ez meglepő! Csillagok Gyermeke biztosan mindent elmondott neked. Beszelj róla, Star! Kérlek. Star felemelte a poharát, és ivott egy kortyot. – Rendben, beszélek, de aztán ideje lefeküdnöd. Megegyeztünk? – Megegyeztünk – felelte gyorsan Diane. Úgy térdelt a széken, könyökére támaszkodva, mint egy kíváncsi kisgyerek. Star halkan, mély hangon beszélni kezdett. – Harmincnégy éve történt. Egy forró, szeles júliusi éjszakán, 1860-ban. Egyhetes voltam, és a bölcsőmben aludtam, egy apró faházban, a nevadai Carson-folyó partján. Diane kerek szemmel hallgatta a történetet az éjszakáról, mely oly drasztikusan megváltoztatta Star életét. Star ismét kortyolt, és megszólalt. – Az éjszaka közepén tűz ütött ki a völgyben. A lángok gyorsan elterjedtek a kiszáradt mezőn, és a ház felé tartottak, melyben én aludtam, a szüleim ágya mellett. Amikor a halálos lángok már majdnem elértek minket, a shoshoni törzsfőnök és kis csapata a hegyoldalról megpillantotta a tüzet és a veszélyben lévő, apró faházat. A főnök azonnal megsarkantyúzta a lovát, és levágtatott a hegyoldalról. A harcosok követték. De mire odaértek, a házat már teljesen bekerítették a lángok. Pusztító volt a hőség. A lángok moraja, az üvegcsörömpölés és az égő fa recsegése elviselhetetlen. De Vörös Róka főnököt szinte vonzották a lángok. Mintha egy ellenállhatatlan hang szólította volna a Szellemvilágból. A bátor főnök közelebb araszolt. Egyre közelebb, és végül meghallotta a halk, de jól felismerhető gyermeksírást. Star elhallgatott. Diane izgatottan nyelt egyet.

– Te voltál az. Te sírtál. Te voltál a síró kisbaba, akit fogva tartott az égő ház – mondta lélegzet-visszafojtva. – Igen – felelte Star nyugodtan. – A főnök leugrott a lováról, berohant az égő házba, és meglátott engem a halott szüleim mellett. Felkapott, becsavart egy takaróba, és kiugrott velem az ablakon. A következő pillanatban összeomlott a tető. Star mindent elmesélt arról a végzetes éjszakáról. Mesteri előadónak bizonyult. Diane előtt szinte megelevenedtek a színes képek. Csillagőrző végül az izgalmas és igaz történet tetőpontjához érkezett. – Már hajnalodott, amikor Vörös Róka főnök visszaért velem a falujába. Leszállt a lóról, belépett a sátrába, és mindenkit kiparancsolt. Aztán engem reménykedve eszméletlen felesége mellé fektetett, aki csak néhány nappal korábban vesztette el elsőszülött fiát. Csillagok Gyermekébe azonnal visszatért az erő, amint megpillantott. De amikor a főnök közölte vele, hogy fehér ember gyermeke vagyok, a gyönyörű indián hercegnő fekete szemében felizzott a tiltakozás és harag tüze. Star elhallgatott. Halványan elmosolyodott, majd folytatta. – Csillagok Gyermeke kirántotta férje éles vadászkését, megragadta a jobb csuklómat, X alakú sebet ejtett rajta, és lecsókolta a kiserkenő vért. Aztán megszúrta a saját ujját, a számba dugta, én pedig automatikusan szopni kezdtem. Ekkor gyönyörű shoshoni anyám a keblére ölelt, és dacosan a főnökhöz fordult. „Most már az én vérem! Az én fiam! Az enyém!” mondta. Star befejezte a történetet. – Tehát amint látod, valóin shoshoni vér folyik az ereimben. Indián vagyok, Diane. Diane nem felelt. A gyönyörű, tengerkék szembe nézett, és ismét megfogta a karperecet. Aztán gyöngéden felfordította Star kezét, óvatosan szétfeszítette a karperecet, lehúzta Star csuklójáról, és félretette. Mindkét kezével megfogta a férfi kezét, és egy hosszú pillanatig csodálta a tökéletes, X alakú sebet. – Igen, Star – suttogta. – Indián vagy. Az én drága indiánom. A szerelmem. Aztán hirtelen lehajtotta a fejét, és forrón megcsókolta az áruló, fehér sebhelyet.

35. fejezet Diane selymes nyelve folyékony tűzként érintette Star bőrét, és halk szavai mennydörgésként visszhangzottak fülében. – Drága indiánom, szerelmem... szerelmem...– szerelmem... Star keze remegett. Diane nyelve hegyével megérintette az X alakú seb közepét, majd lassan felemelte a fejét. Egymás szemébe néztek. Star kiszabadította a kezét, hátratolta a székét és felállt. Egy pillanatig habozott, majd áthajolt az asztal felett, megragadta Diane-t, és az asztalra emelte. Diane lélegzete elakadt. A sarkára ereszkedett, és várakozóan a férfira nézett. Star a hajába túrt, és tekintete Diane ajkára szegeződött Diane szívverése felgyorsult, – Star – suttogta, s kezét a férfi széles mellkasára tette. – Gyönyörű indiánom. Szerelmem. Star hangosan sóhajtott. És akkor... testük egy régen várt, minden félreértést elsöprő, forró ölelésben egyesült. Star mohó ajka Diane ajkára tapadt, és a férfi határozottan megrántotta a Diane dereka köré fonódó selyemszalagot. – Édesem – suttogta Star. – Sajnálom. Sajnálom, hogy… – Ne, drágám. Nem számít. Szeretlek – felelte Diane szinte hangtalanul. – Szeretlek, Star. Igen. – Diane... ó, édesem... Egyikük sem bírta volna kivárni, amíg a lépcsőn fölérnek a hálószobába. A forró vágyat nem lehetett odázni. Kívánták egymást. Most és itt. Star felmászott az asztalra, és Diane elé térdelt. – Istenem, mennyire kívánlak! Édesem, muszáj megkapjalak. – A tiéd vagyok, Star – felelte Diane, és szomorúan megállapította, hogy a férfi még nem vallott szerelmet neki. – A tiéd vagyok, akkor és ott, ahol akarod. Szeretlek, drágám. És ebben a pillanatban a felfokozott szenvedély minden köteléket, minden gátat elsöpört. Vadul vetkőztetni kezdték egymást, ott, az asztal tetején. A vad szeretkezés végére Diane kipirult, nedves haja halántékához tapadt, feje Star vállához simult, így feküdtek egy darabig, egymáshoz láncolva, levegő után kapkodva. Star mélyet sóhajtott, és elmosolyodott. Diane megcsókolta a férfi izmos vállát, és ő is elmosolyodott. Star átölelte Diane derekát, és teste remegni kezdett a nevetéstől. Diane a szemébe nézett. Ő is felkacagott. A boldog pár az abszurd helyzeten mulatott. Hirtelen szörnyen mulatságosnak érezték, ahogy ott térdeltek, meztelenül, a fehér abrosszal fedett asztal tetején, az étkezőben. Ezért nevettek. Nevettek magukon. Nevettek egymáson. Felszabadultan, boldogan nevettek. Kipirult arccal, a kacagástól könnyekre fakadva elterültek az asztalon, és tovább nevettek. Addig, amíg a hasuk bele nem fájdult. Nevettek, mert együtt voltak, mert boldogok voltak, mert szerették egymást. Nevettek, mert nevethettek. Mert senki sem hallotta őket, senki sem látta őket, senki sem gondolhatta róluk, hogy elment az eszük. Nevettek, mert ebben a távoli, csodás, hegyi kastélyban szabad volt nevetni és szeretkezni az ebédlőasztal tetején. Vagy a nappali padlóján. Vagy odakint, az erkélyen, ha kedvük tartotta. Végül Star megköszörülte a torkát, és megszólalt. – Mit gondolsz, most már fel tudunk menni a hálószobámba? – Megpróbálhatjuk – felelte Diane nem túl nagy meggyőződéssel.

Star felült, és Diane felé nyújtotta a kezét. Diane is felült, és kisimította a szeméből sűrű haját. Aztán újra nevetésben tört ki, mert észrevette, hogy Star egyik lábán még mokassszint visel, és a nadrágjától sem sikerült teljesen megszabadulnia. Star nevetve a helyiség másik végébe rúgta a mokasszint, aztán csupasz lábát a nadrágba dugta, és az asztalról leugorva belebújt. Miközben a nadrág gombját gombolta, visszafordult Diane-hoz, aki épp a selyemköntöst vette magára. Diane a köntös övét kereste, mely egy ezüst gyertyatartóra vetve hevert. – Star, ideadnád a... – Nem – felelte a férfi, majd felkapta Diane-t, és kivitte az étkezőből. Átvágott a nappalin, fel a márványlépcsőkön, majd végigment a folyosón, és belépett abba az egyetlen szobába, amelyet Diane még nem látott. A hálószobájába. – Star! – kiáltott Diane, amikor a férfi berúgta maga mögött az ajtót. – Ez a te szobád? Star bólintott. – Az enyém. És a tiéd. Kettőnké. – Drágám, ez... ez mesés. Diane még sosem látott Star hálószobájához foghatót. A szoba hátsó üvegfala a magas fenyőkre és a holdfényben fürdő, csipkés sziklákra nézett. – Star, tegyél le... szeretnék... – Majd holnap, édes – felelte a férfi, és határozott léptekkel elindult. Amikor a hatalmas ágyhoz ért, lerántotta a rókabőr takarót, majd levette Diane-ról a fekete selyemköntöst, a szőnyegre dobta, és Diane-t óvatosan az ágyra fektette. Diane felült és körülnézett. – Star, én még sosem láttam ekkora ágyat. Legalább hat ember elférne rajta. – Amíg én vagyok a tulajdonosa, ez nem fordulhat elő – mondta Star, és Diane mellé feküdt Diane rámosolygott. De amikor a férfi átölelte és magához akarta vonni, így szólt: – Nem nézhetnék körül, Star? Tudod, még sosem voltam ebben a szobában. – Később – felelte Star. – Most szeretkezni akarok veled. – De édesem, hiszen az imént szeretkeztünk. Star elmosolyodott, és megfogta Diane hosszú lábát. – Nem, édes. Nem úgy gondoltam. Úgy akarok szeretkezni veled, ahogyan kell. Csókolj meg! Csókolj meg, Diane! Diane ajka az ajkához ért, és Star forrón, hosszan viszonozta a csókot. Diane felsóhajtott. – Szeretlek, Star – mondta. – Annyira boldoggá teszel. – Boldoggá akarlak tenni, édes – felelte a férfi halkan. – Az ágyban, és az ágyon kívül. Akkor is, ha egy életre velem maradsz, akkor is, ha már holnap elhagysz... – Sosem hagylak el – suttogta Diane, és szeme lecsukódott. Star lassan, kedvesen, édesen tette a magáévá. Megvárta Diane-t. Begyakorolt önuralma visszatért. Készen állt, hogy tanítsa a gyönyörű nőt, és hogy tanuljon tőle. Saját gyönyörét késleltetve megvárta, amíg Diane felgerjed, és a nevét kiáltja. És csak akkor adott oda mindent. – Édes szerelmem – suttogta Star, s csípőjét ritmikusan mozgatva magához emelte Diane csípőjét. – Star, Star – kiáltotta Diane. Keze a férfi bicepszét markolta, és ibolyaszeme kikerekedett a gyönyörtől. – Igen, bébi. Igen, édes. Ó, igen... Diane. – Staaaaarrrrrrrr! – sikította Diane a testi gyönyör tetőpontján.

A férfi mohón fogadta a szerelem és gyönyör mindennél többet érő ajándékát, Diane lelkét pedig női büszkeség és védelmező kedvesség árasztotta el, amint forrón szorította a nevét kiáltozó férfit. Ebben a pillanatban nem létezett nála boldogabb ember a földön. – Szeretlek, Diane – szólalt meg végül Star halkan, érzelmektől elcsukló hangon. – Szeretlek, édes. Szeretlek. Istenem, Diane, mennyire szeretlek!

36. fejezet – Mit szólnál egy forró fürdőhöz egy fáradt, piszkos indiánnal? Star kimerültén feküdt az ágyon, Diane a karjában. Amikor a férfi megszólalt, Diane felkönyökölt, és a szemébe nézett. Star szeme csukva volt, kegyetlen, érzéki ajka kissé nyitva, hosszú, fekete haja a párnákon szétterülve. Diane lustán végigpillantott a karcsú testen, és álmodozva elmosolyodott. A tökéletes férfitestből ugyanolyan veszélyes erő sugárzott, mint korábban, de Diane már egyáltalán nem félt ettől az erőtől. Egy olyan férfit, mint Star, valaha vadnak és kegyetlennek tartott volna. De Star fcetetlenül gyengéd volt, és ez még vonzóbbá tette. Diane boldogan Star fölé hajolt, és egy szenvedélyes csókot nyomott a feszes hasra. Star lustán fölemelte a kezét, és Diane fejére tette. – Ezt vehetem igennek? – kérdezte azon a közömbös, nyugodt hangon. – Ha te vagy az a fáradt, piszkos indián, akkor feltétlenül – felelte Diane, majd újra megcsókolta a hasát. Star kinyitotta az egyik szemét, és Diane fekete sörényébe túrt. – Ha nem hagyod ezt abba, Sápadtarcú, le kell mondanunk a forró fürdőről. Diane felemelte a fejét, és elmosolyodott. – Fenyegetni akarsz, Rézbőrű? – kérdezte, aztán felsikított. – Csillagőrző! – A férfi egy pillanat alatt összeszedte erejét, felkapta Diane-t, hanyatt feleltette és ráugrott. Fenyegető tekintettel Diane szemébe nézett, mint egy zord útónálló, és arca megkeményedett. – Fehér lány lenni nagyon ostoba. Kinevet nagy, gonosz harcos. Diane tovább nevetett. Star morogni kezdett, és játékosan Diane nyakába harapott, mintha ő lenne a nagy, gonosz farkas, Diane tovább kacagott és sikított, Star Pedig morogva, vicsorogva végigharapdálta az egész testét. A csiklandós Diane sikítozott, rángatózott és nevetett, de a játék minden percét élvezete. – Jobban teszed, ha abbahagyod, különben... – kiáltozott, s megmarkolta Star haját. Star azonnal abbahagyta. Megcsókolta Diane hasát, majd leugrott az ágyról és felállt. Aztán kecsesen megfordult, lehajolt, átkarolta Dianne derekát, és felállította az ágyon. – Elérkezett idő vinni téged bűvös víz, lemosni mosolyt csinos, fehér arcról. Diane még mindig nevetett, és a fejét rázta. – Ha… hacsak nem akarod... nem akarod szappannal kimosni a számat... nem hagyom abba a nevetést – mondta a kacagástól fuldokolva. – Meglátjuk – felelte Star, majd a vállára vetette a sikítozó, kapálózó Diane-t, és elindult vele a fürdőszoba felé. Igaza volt. Diane hahotázása hamarosan elégedett sóhajtozássá szelídült, és ajkuk egy lágy, lusta, felfedező csókban olvadt össze. Egy hatalmas, négyzet alakú márványkádban ültek, melyet csordultig töltött a vastag hab és a gőzölgő víz. A kád a fal mellett állt, melyet ugyanolyan színű, fekete carrarai márvány borított a plafonig. A fürdőszoba szemközti fala üvegből készült, akárcsak a hálószobáé, A kád melletti harmadik falat a padlótól a plafonig tükör borította, a negyedik fal mentén pedig fekete diófából készült, ezüstfogantyús fiókok és szekrények voltak. A fal közepén ajtó nyílt a szomszédos gardróbba. Star megcsókolta Diane-t, majd fürgén megfordított, és a térde közé ültette. Aztán egy fehér bőrzsinórral fölkötötte a haját, és hátát saját mellkasának támasztotta. Már egyikük sem nevetett.

Diane lehunyta a szemét az állig érő, gőzölgő habban. Nagyot sóhajtott, majd ismét kinyitotta a szernél Az üvegfalon át nézte, amint a jeges északi szél felhőket kerget a nevadai hold elé. Varázslatos volt. Mint csodás álom, amelyből soha nem akar felébredni. ha odakint lenne, a szabad ég alatt, kitéve az elemek szeszélyének, ugyanakkor meztelenül ült a kellemesen meleg vízben. – Star? – szólalt meg halkan. – Igen, édes? – suttogta Star csukott szemekkel, fejét a kád szélének támasztva. – Nagyon tetszik ez az üvegfal, de nem félsz attól, hogy megláthat minket valaki? Star kinyitotta a szemét, felemelte a fejét, megcsókolta Diane csúszós vállát, és így szólt: – Édesem, ez magánterület. Az enyém. És ezt mindenki tudja. Nincs olyan bolond Nevadában – akár fehér, akár indián –, aki erre a birtokra merne lépni, hacsak nem a főbejáraton kopog. Nyugodj meg, szerelmem. Itt teljesen egyedül vagyunk. – Teljesen egyedül vagyunk – ismételte Diane élvezettel a férfi szavait. Hirtelen rádöbbent, hogy senki sem tud az ittlétükről. Itt ültek, meztelenül, Star fekete márványkádjában, egy távoli hegyi kastélyban, Nevadában, és senki sem tudott róla. Senki! Egyedül voltak, teljes biztonságban, a saját kis világukban. Milyen izgalmas! Milyen nagyszerű lenne, ha örökre itt maradhatnának, ebben az édes elzártságban! De legalább néhány napig. – Star – szólalt meg Diane suttogva, s a férfi fekete hajába túrt. – Itt valóban teljesen egyedül vagyunk? – Tökéletesen. És senki sem tud az ittlétünkről. Egyedül vagyunk. Csak te meg én. Diane hátrafordult, és a férfira nézett. – Tudod, mire gondolok? – Igen – felelte Star. – De nem tehetjük. Holnap vonatra szállunk, és visszautazunk a családodhoz. – Star, ne tegyük! Maradjunk itt! Diane teljesen megfordult, és Star ölébe ült. – Nem lehet, édesem. El kell érnünk a San Franciscóba induló vonatot. – Miért? – kérdezte Diane, s átölelte a férfi derekát. – Senki sem tudná meg. Star nagy levegőt vett, és két kezével megfogta Diane arcát. – Diane, szeretlek. Feleségül akarlak venni. – Én is ezt akarom, Star, de ebben a pillanatban nincs más vágyam, mint itt maradni veled, távol a világtól. – Istenem, édes, ha tehetném, örökre bezárkóznék veled. De gondolkodj józanul. Elég nehéz lesz rabé. szélnem a nagyapádat, hogy beleegyezzen a házasságba. – Nincs szükségem az ezredes engedélyére – közötte Diane gyorsan. – De nekem igen – felelte Star. – És neked is, édesem. Tudom, hogy szeretsz, de sosem lennél boldog mellettem, ha el kellene veszítened miattam a nagyszüleidet. És ha te boldogtalan lennél, akkor én is az lennék. – Star lehunyta a szemét, és nagyot sóhajtott. – Jézusom, Diane, ne felejtsd el, hogy elraboltalak. Súlyos bűnt követtem el, és biztos vagyok benne, hogy a nagyapád legszívesebben felakasztatna. – Drágám, ezt a bűnt az ezredes is elkövette – emlékeztette Diane. – Téged is elraboltak. Láncra verve lehoztak a hegyekből, és egy ketrecbe vetettek. – Ó, Diane, az egészen más. És amúgy sem az ezredes tette. Ő nem... – De igenis, felelős – szakította félbe Diane indulatosan. – Ő a társulat tulajdonosa, az ő emberei fogtak el és ő döntött úgy, hogy akaratod ellenére fogva tart. Nagyapám szörnyű dolgot művelt veled, de én megbocsájtok neki, mert szeretem. – Diane szünetet tartott, és Star tengerkék szemébe nézett. – És te is meg fogsz bocsájtani neki, mert szeretsz engem, így van? – Természetesen. – Nos, ő is ugyanezen okból fog megbocsájtani neked. Szeret engem. – Diane elmosolyodott, majd hozzátette: – Idővel majd rájön, hogy valójában kedves és jóravaló

ember vagy. Te pedig rá fogsz jönni, hogy ő is – Diane előrehajolt, és megcsókolta Star izmos mellkasát. – Talán igazad van – mondta Star. – Igen. Tudom, hogy igazam van. – Diane ismét felöltötte lefegyverző mosolyát. – Tehát maradunk még egy darabig? Star tehetetlen volt. – Meddig? – Egy hétig! A férfi a fejét csóválta. – Maximum három napig. – Öt – tiltakozott Diane izgatottan. – Négy. És ez az utolsó ajánlatom. Diane a nyakába vetette magát, és felkiáltott. – Ó, Star, köszönöm. Köszönöm. – Hátrahajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. – Négy teljes nap! Négy csodás nap csak veled! Négy mesés nap, és senki sem tudja, hol vagyunk. Az ötlet Starnak legalább annyira tetszett, mint Diane-nak. Átölelte Diane nyakát, és megcsókolta. Diane szája azonnal kinyílt, és magához szorította a férfit. Hamarosan érezte, hogy Star testének állapota megváltozik, amint előbb gyöngéden, majd egyre vadabbul csókolja. Érezte, hogy Star növekvő férfiassága testének legérzékenyebb pontjához ér. Diane pillanatok alatt izgalomba jött. Annyira, hogy kezdett azon tűnődni, vajon lehet-e szeretkezni egy habos vízzel telt kádban. És tépelődött. Szerette volna lehunyni a szemét, hogy örökre kizárja életéből a külvilágot, és szerette volna nyitva tartani, hogy minden érzésével élvezhesse az értékes perceket ebben a kétszemélyes paradicsomban, a legizgatóbb meztelen férfival. Kezét a forró víz felszíne alá dugta, és ujjait félénken duzzadó férfiassága köré kulcsolta. – Édesem – szólalt meg Star, s nagyot nyelt. – Tudod, mit teszel velem? – Nem. Igen. Azaz, nem vagyok biztos benne – ismerte be Diane őszintén. – De kíváncsi vagyok. Nem bánod? Star a fejét csóválta, és fogait összeszorítva hagyta, hogy Diane jobb kezének ujjai duzzadó, lüktető szervének bársonyos tetejét cirógassák. A kíváncsi Diane így fedezte fel Star elragadó testét. A férfi szemébe nézett Star arca kipirult, szeme félig lecsukódott, és a bámulatos keménység önkéntelenül rángatózni kezdett Diane keze alatt. – Star, drágám? – Hm? – Más válasz most nem telt a férfitól. Homlokán kidagadt egy ér, szíve vadul kalapált. – Tényleg lehet... fürdőkádban szeretkezni? – Jézusom, bébi, hiszen a kezedben tartod a választ. – Igen, azt hiszem, lehet. – Aztán szinte félve hozzátette: – Star, megtennéd, hogy szeretkezel velem itt, a márvány fürdőkádadban? – Ha ragaszkodsz hozzá – felelte a férfi fojtott hangon, majd forrón magához szorította. Diane hamarosan rájött, hogy valóban lehetséges vízben szeretkezni, sőt, egészen kellemes. És a gyönyört nem volt nehéz tovább fokozni. Star – nem hagyva el Diane testének belsejét – felállt, felemelte Diane-t, kilépett a kádból, a plüssszőnyegre térdelt, és óvatosan a hátára fektette. A szeretkezés megszakítás nélkül folytatódott. Mar mindketten tudták, hogy egymásnak teremtették őket. A testi gyönyört felfokozta a nagyszerű látvány. Odakint, a csillogó üvegfalon túl holdfényben fürdött a varázslatos táj. A másik falon, a tükrökben egy jóképű férfi látszott, amint szenvedélyesen szeretkezik egy érzéki nővel, aki meghökkentően hasonlít Diane-re. Az élmény hihetetlen volt.

Diane egy meztelen férfit és egy meztelen nőt látott, akik gátlástalanul és szenvedélyesen összeforrnak az éjszakai vadon hátterében. Mégsem fázott, biztonságban érezte magát, ugyanakkor részese volt az intim jelenetnek. A két pár tökéletes szimmetriában mozgott, együtt sóhajtott, és ugyanabban a pillanatban érte el a tetőpontot. De Diane ezt már nem láthatta. Bíborszeme lecsukódott, és a mindent elsöprő eksztázis görcsbe rántotta a testét.

37. fejezet Arany napok. Ezüst éjszakák. Tökéletesség. A térből és időből elcsent rövid, varázslatos közjáték. Pogányok a kétszemélyes paradicsomban. Forróvérű szerelmesek, akik a nappal és az éjszaka bármely órájában hajlandóak behódolni a vágy előtt. Ártatlan, nevető, játszadozó gyermekek. Egymás kezét fogó jó barátok, akik alkonyatkor halkan beszélgetnek. Társak, akik csöndben élvezik a békés magányt. Így töltötték a következő négy napot, szerepeket esetve, mint a kaméleon. Az első napon Diane hajnalban ébredt, bár csak órát aludt. Lustán kinyújtózott, halkan felsóhaj-és az alvó Starra nézett. Nem ébresztette fel. Szerelme fáradt volt. Pihennie kellett. Legalábbis még egy kicsit. Diane lassan és óvatosan kibontakozott a férfi karjából, az ágy szélére araszolt, és óvatosan felült. Lassan felállt, és körülnézett. Megpillantotta a kék pulóvert, melyet Star a vonaton viselt. Gyorsan végiglopódzott a szobán, felkapta a pulóvert és belebújt. A hosszú ruhadarab a combjáig eltakarta. Diane visszafordult, még egy pillantást vetett az alvó Starra, elmosolyodott, kilépett a balkonra, és a derékig érő korláthoz ment. A hajnali hideggel mit sem törődve megfogta a korlátot, és magába itta a lenyűgöző tájat. Szerette Star gyönyörű Nevadáját. Szerette a hatalmas, kényelmes házat és a környéket. A Naphegy csipkés ormai vörös színben izzottak a felkelő nap előtt. Távolabb a Californiai Sierra fenséges, ember nem járta ormai magasodtak. Diane mély lélegzetet vett. Azon ritka alkalmak egyike volt ez, amikor rájött, hogy tökéletesen boldog és elégedett. Itt és most. Nem egy éve, nem öt éve, hanem most. Diane Buchannan szívesen gondolt a múltra, és a többi emberi lényhez hasonlóan ő is sokkal szebbnek látta távolból, mint amilyen az a valóságban volt. Agya eltörölte a problémák és kellemetlenségek emlékeit. És szívesen tekintett előre álmodozva, arra a csodás, eljövendő napra valahol a ködös jövőben, amikor minden tökéletes lesz. Érzékeny, intelligens nő volt. Tudta, hogy minden ember életében vannak drága pillanatok, legyen bár az élete nehéz vagy sikertelen. Az ő életében most érkezett el egy ilyen pillanat. „Ez az, amiről álmodtam, amire mindig is vágytam. Ma minden az enyém lehet. Ebben a pillanatban” – gondolta. Érezte, hogy ennél boldogabb soha életében nem lesz. Jöhetnek még hasonló pillanatok az évek során, de ennél jobb soha. Minden tökéletes volt. Tökéletes volt a hűs, hegyi levegő, mely arcát és hosszú, meztelen lábát csókolgatta, és tökéletes volt az édes felismerés, hogy az egyetlen férfi, akit valaha szeretett és szeretni fog, odabent alszik, ebben a távoli, hegyi kastélyban, melyet – remélte – életük végéig meg fognak osztani. Diane némán köszönetet mondott a bölcs és kegyes Istennek Starért és a különös, valószínűtlen sorsért, mely összehozta őket. Szívverése hirtelen felgyorsult, és tudta, hogy Star a közelében van. Nagyon közel. Jelenléte olyan lenyűgöző és izgató volt, hogy Diane térde remegni kezdett. Megfordult és elmosolyodott. Star feléje közeledett, álmosan, mint egy bájos kisfiú. – Jó reggelt – mondta, és Diane hosszú, fekete hajába túrt.

– Jobb nem is lehetne – felelte Diane, majd átölelte Start, lábujjhegyre állt, és megcsókolta. Star hátrahajtotta Diane fejét, és a szemébe nézett. – Ne hagyd – mondta, s mosolytalan tekintetébe visszaköltözött az az ismerős, fenyegető kifejezés –, hogy még egyszer nélküled kelljen ébrednem. – Nem hagyom, ígérem, szerelmem. Star elvigyorodott, megcsókolta Diane-t, majd megfordította, magához húzta, és összekulcsolta előtte a kezét, így álltak egy ideig, s élvezték a hegyeket, a szépséget, a nyugalmat. Star álmos hangon megszólalt. – Mikor is mondtam utoljára, hogy szeretlek? Diane elmosolyodott, és a barna karba kapaszkodott. – Egy órája. – Egy teljes órája? Milyen figyelmetlen vagyok. – Többé ne forduljon elő. – Szeretlek. Szeretem, Miss Buchannan. Nagyon, nagyon szeretem. -Diane lehunyta a szemét. – Én is szeretem, Mr. Star. Őszintén. –Ajánlom is, édes – mondta Star parancsolóan, majd mielőtt Diane válaszolhatott volna, hozzátette: – Azon tűnődöm, pontosan mit is viselsz a pulóverem alatt. – Star előrehajolt, játékosan megharapta Diane nyakát, és eleresztette. Közelebb lépett, és kezét Diane hasára tette. – Találd ki – felelte Diane. – Nem. Inkább meggyőződöm róla. – Star keze elindult lefelé. – Hm. Bölcs ötlet. – Diane sóhajtott. A következő pillanatban elugrott Startól, előremutatott, és izgatottan kiáltozni kezdett. – Star, nézd! Nézd! Te is láttad? Star Diane mutatóujjának irányába nézett. A hegyoldalon egy nagy, fekete ló vágtázott lefelé. A fák közül előbukkanó, majd újra eltűnő állat egyenesen a magas, hátsó kerítés felé rohant. Star elvigyorodott. – Igen, édes. Látom. – Egy vadló! – kiáltott Diane. – Egy gyönyörű vadló. – Nevadában rengeteg vadló él. – Úristen, egyenesen a hátsó kerítés felé tart. El sem tudom hinni. Star mosolya kiszélesedett, de ezt Diane nem láthatta. – Akarod, hogy a mén még közelebb jöjjön? Diane a férfira nézett, és látta, hogy komolyan beszél. Gúnyosan elmosolyodott, és a fejét csóválta. – Drágám, tudom, mi jár a fejedben, de tévedsz. – Gondolod? – Igen. Sikerült ellopnod a farmer lovát abból az istállóból, és most azt hiszed, le tudod győzni ezt a fekete mént is. Így van? – Egy gondolatolvasóba szerettem bele. Diane elmosolyodott. – Star, az a mén egy szelíd hátasló volt. Magam is tudok egyet s mást a lovakról. Kétlem, hogy ez a vad mén bárkit is közelebb engedne magához, mint most minket. – Meglehet – felelte Star elgondolkodva, majd hozzátette: – De ez a reggel olyan csodás, hogy úgy érzem, semmi sem lehetetlen. Ha sikerül közelebb csalnom a fenevadat, elkészíted a reggelit? – Persze – felelte Diane magabiztosan. – És ha – tegyük fel – nem sikerül, akkor te készíted el. – Megegyeztünk, édes. Diane nem láthatta a férfi szemében felcsillanó ördögi mosolyt. Star megnedvesítette az ajkát, hüvelyk- és mutatóujját a szájába dugta, és mély hangon, hosszan füttyentett. Az izgatott állat hegyezni kezdte a fülét, aztán fújtatva megtett egy félkört, és elszaladt a kerítéstől. Fölvágtatott a hegyre, és eltűnt a sűrű fenyőerdőben.

– Látod? – szólalt meg Diane. – Én megmondtam. De alig mondta ki ezeket a szavakat, a hatalmas fenevad ismét előbukkant egy magas tisztáson, megperdült, és vágtázni kezdett visszafelé. Diane lélegzet-visszafojtva figyelte a magas kerítés felé közeledő állatot. Az erős mén átugratott a kerítés felett, mintha az ott sem lenne, majd lelassított. Diane tátott szájjal bámulta a közeledő állatot, aztán hitetlenkedve Starra nézett. A férfi nyugodt arca semmit sem árult el. Diane visszafordult. A nagy fenevad már közvetlenül alattuk állt, nyerített, és a fejét rázta. Star elmosolyodott. Diane-t közrefogva két kezét a korlátra tette, és a válla fölött kihajolt. – Mi az, öregfiú? – kérdezte a lótól. – Nem tudsz köszönni? Gazdája ismerős hangjának hallatán az állat a fülét hegyezte, a hátsó lábára emelkedett, és hangosan nyelve üdvözölte őket Diane egy darabig szóhoz sem jutott. – Star! Ez hihetetlen. Mintha értené, és... és... – Hirtelen gyanakvás fogta el. Elhallgatott. Ibolyaszeme összeszűkült, megperdült, és megpillantotta a férfi arcáról távozó mosoly utolsó nyomait. – Szóval ez egy vadló? – vonta fel kétkedve a szemöldökét. – Még sosem láttad, mi? – Soha – felelte Star nevetve. – Te szélhámos! – Diane ellökte magától, és öklével ütni kezdte a mellkasát. Star kuncogva ügyetlenül védekezve hagyta, hogy Diane néhány másodpercig büntesse, majd elkapta a karját, és szorosan magához ölelte. – Nos, lehet, hogy valóban láttam már errefelé ezt a lovat. Talán beszéltem is vele egyszerkétszer. Diane játékosan Star vállába harapott. – A te lovad, igaz? – Felemelte a fejét, és a férfi szemébe nézett. Star elmosolyodott, megcsókolta Diane orrát, és maga mellé vonta. – Édesem, ismerkedj meg Fekete Csillaggal. Kiscsikó kora óta az enyém. – Star a még mindig ugrándozó állatra nézett. – Hé, fiú, elég lesz már. Ismerkedj meg Diane-nal. Ő csak néhány órája az enyém. Ugye, milyen szép? – A ló felnyerített, és megrázta a fejét. – Tetszel neki – mondta Star Diane-nak. – Mondd meg neki, hogy ő is gyönyörű – felelte Diane. – Hallotta. Diane elmosolyodott. – Tényleg azt hittem, hogy vad. Drágám, nem gondolod, hogy helytelen szabadon engedni, amikor nem vagy itthon? – Nem csak amikor nem vagyok itthon. Ha hazajövök, akkor is szabadon van – mondta Star tárgyilagosan. – Fekete Csillag nem szereti a bezártságot. Az istállója a fák közt rejtőzik, és mindig nyitva áll. Akkor megy be, ha kedve tartja. – Nem félsz, hogy elszökik? Hogy elveszíted? – Nem. Egy ilyen gyöngyszemet, mint Fekete Csillag/ csak úgy tarthat meg az ember, ha meghagyja a szabadságát. A kerítés nem olyan magas, hogy visszatarthatná. Star hirtelen elkomorodott, és Diane szemébe nézett. – Diane, csak vicceltem, amikor azt mondtam: soha ne hagyd, hogy nélküled ébredjek. Nem gondoltam komolyan. – Nem? – Veled akarok lenni, de csak addig, amíg te is így akarod. Soha... – Star, én... – Hadd fejezzem be. Én elraboltalak. Akaratod ellenére fogva tartottalak. Ez soha többé nem történhet meg. Egyenlőek vagyunk, te meg én. Szabad vagy, és mindig az maradsz. – Star elmosolyodott. – Ez a ház számodra sosem lesz börtön vagy ketrec. Azt akarom, hogy ezt tudd. Ha bármikor úgy érzed, el akarsz menni innen, megteheted. – Star, édesem – felelte halkan Diane, átölelte a férfi derekát, és fejét a mellkasára hajtotta. – Sosem foglak elhagyni. Soha.

38. fejezet – Különben sem tudnál elüldözni – mondta Diane, majd megcsókolta Star meztelen mellkasát, a szemébe nézett, és hozzátette: – Ne is próbálkozz. – Ebben az esetben – mutatott Star a ház felé –, eressz el, és csináld meg a reggelit. – Velem tartasz? – kérdezte Diane reménykedve. A férfi nagylelkűen elmosolyodott. – Jézusom, csak nem gondolod, hogy egyedül a konyhába engedlek? – Gyáva! Félsz, hogy valami felséges ételt hozok össze a segítséged nélkül. Star kuncogott. – Lehet, hogy ma reggel királynak érzem magam, édes, de sajnos nincs itt az udvari kóstolom. Ezért inkább segítek. – Muszáj megtanulnom főzni, Star? – komolyodott el hirtelen Diane. – Soha – felelte a férfi, s tekintete Diane telt ajkára szegeződött. – Hála az égnek – felelte Diane őszintén. – Azt hiszem, csapnivaló szakács lennék. – Nem érdekel – felelte Star legalább olyan őszintén. – Azt hiszem, van valami, amiben egyáltalán nem vagy csapnivaló – tette hozzá, és keze Diane csípőjére siklott. – Star, hagyd abba – korholta Diane. – Éhes vagyok. – Tudom. Én is. – És keze a kék pulóver alá csúszott. Diane eltaszította magától a férfit, és átsietett a balkonon. Star mosolyogva követte. Odabent Diane ruhát kért, és Star a nagy gardróbba vezette. Diane kiválasztott egy fekete farmert és egy halványsárga pulóvert. Ezalatt Star is fölvett egy tiszta, fehér inget, majd visszament a gardróbba. Diane már felvette a sárga pulóvert, és éppen a fekete farmert próbálta magára erőltetni. Star elismerően elmosolyodott, leült egy székre, és figyelte Diane-t. A nadrág alig akart rámenni. Valójában annyira szűk volt, hogy be sem tudta gombolni rendesen. Star szórakozottan figyelte a gombokkal küszködő – Segítsek? – szólalt meg vigyorogva néhány másodperc múlva. – Nem – nézett fel Diane mérgesen. – Köszönöm, de nekem is menni fog. – Ahogy óhajtod – felelte a férfi, s szórakozottan megdörzsölte a mellkasát. Diane komikus, ugyanakkor ártatlanul érzéki látványt nyújtott. Az erőlködéstől és forgolódástól kiszáradt a szája. Mérgesen felsóhajtott, a fogát csikorgatta, és halkan átkozódott. De az utolsó gombbal csak nem sikerült elbánnia. Amikor meghallotta Star halk kuncogását, felkapta a fejét, és csípőre tette a kezét. – A fenébe! – csattant fel, és Starra nézett. – Nem tudom begombolni ezt az átkozott nadrágot. Biztosan elhíztam! Star kuncogva felállt, hogy segítsen neki. – Nem, édesem. Tökéletes vagy. Megfogta Diane derekát, felemelte a földről, és az ágyhoz vitte. Aztán leültette, és elé térdelt. Először a bokájánál felhajtotta a túl hosszú nadrágot, és megcsókolta Diane lábát. Aztán felnézett és elvigyorodott. – Mi legyen, Miss Buchannan? Begomboljuk a nadrágot, vagy levegyük? – Gomboljuk be – sóhajtott halkan Diane. – Egyelőre. – Gomboljuk be – ismételte Star, s Diane-t gyengéden a hátára fektette. Föléhajolt, és egyik könyökén megtámaszkodva a másik kezével könnyedén begombolta a farmert. – Nagyon remélem – mondta Diane mosolyogva –, hogy kigombolni is ilyen könnyen fogod. – Édesem, biztosíthatlak, hogy sokkal könnyebben. Diane nevetve felugrott az ágyról és felkiáltott. – Reggeli! Reggeli! Éhes vagyok. Etess meg.

Együtt mentek le a konyhába. Sok-sok nevetés, csók és pajkos verekedés után végre sikerült valamit az asztalra tenni. Diane odaégette a szalonnát, Star pedig koromfekete pirítósokat készített. Nem számított. A pirítósról lekaparták a szenet, és vastagon bekenték szederlekvárral. Aztán feldarabolták a ropogós szalonnát, és versenyeztek: ki talál magának egy-egy ehető darabot. A kávé is hagyott némi kívánnivalót maga után. Diane a dolgot megpróbálta Star kávéőrlőjére kenni. AZ átkozott masina nem őrölte elég finomra a kávészemeket, ezért lett olyan erős és keserű a forró, fekete lé. – Nem lehet, hogy kicsit sokat tettél a vízbe? – kérdezte Star tárgyilagosan. – Ez teljességgel lehetetlen – tette helyre Diane. Szerencsére egy másik folyadék is szerepelt az aznapi menüben, és azt nem lehetett elrontani. Star egy egész kristálykannányi narancslevet facsart, ezért Diane meglepődött, amikor a férfi csak félig töltötte tele a poharaikat. Kérdően Starra nézett, aki rákacsintott, majd eltűnt a konyhában. Nem sokkal később ismét felbukkant, jobb kezében egy üveg jéghideg pezsgővel és pohárral, bal karján fehér asztalkendővel. Vigyorogva Diane mellé lépett, és bemutatta neki az üveg címkéjét, mintha Diane egy finom étteremben ülne. Diane azonnal belement a játékba. Bólintott, és hűvös hangon megszólalt. – Igen, Pierre, a nyolcvanhetes évjáratú Piper Heidsieck egészen tűrhető. – Oui, madame – felelte Star, majd derékból meghajolt, és Diane elé helyezte a poharat. Aztán a fehér kendőt az üveg nyakára tette, kibontotta a pezsgőt, elvette a kendőt, és öntött egy keveset Diane kristálypoharába. Diane felemelte a poharat, finnyásán megkóstolta az italt, néhány másodpercig a szájában ízlelgette, majd lenyelte. – Bon – mondta. – Bon, Pierre. – Ó, merci, merci – felelte Star sugárzó arccal. Aztán az elégedett pincér szájon csókolta a meg vendéget, ezzel vetve véget a játéknak. Visszaült a székére, és a pezsgőt a narancsléhez töltötte. Koccintottak és ittak. Egy órával később még mindig az asztalnál ültek, és a narancsleves-pezsgős koktélt kortyolgatva, nevetgélve megegyeztek, hogy ez az ital valóban bon. Egy idő múlva elálmosodtak. A mosatlant az asztalon hagyva visszamentek a hálószobába, hogy egy nagyot szundítsanak. Délután ébredtek fel. Egyikükben sem tombolt az erő. Kényelmesen átvonultak a fürdőszobába, megfürödtek, lustán és lassan szeretkeztek, elkészítették a szintén nem túl étvágygerjesztő ételt, majd kiültek az emeleti erkélyre, és a felkelő csillagokat nézték. Késő este feküdtek le, és másnap reggelig aludtak. Mindketten kipihenten és frissen ébredtek. A délben elköltött reggeli után Diane közölte, hogy meg akarja nézni a mént, Fekete Csillagot. Így hát nem sokkal dél után elhagyták a kastélyt. Diane magával vitt néhány cukorkát, remélve, hogy az elragadó állat még a közelben van. Ott volt. Amint kiléptek a ház előtti teraszra, a fekete mén meghallotta a hangjukat, és mire leértek a kőlépcsőn, már ott nyerített előttük, s a fejét rázva követelte a figyelmüket. Diane felkacagott, és melegen köszöntötte. Megsimogatta selymes nyakát, halk, dörömbölő hangon elmondta/ mennyire tetszik neki, és hogy reméli, felülhet majd a hátára. Ugratta is. Gonosz módon a tenyerére tette a cukorkát, majd amikor az állat be akarta kapni, összeszorította az öklét, és a háta mögé dugta. De a mént nem lehetett becsapni. Felháborodva nyerített, közelebb lépett, és Diane vállán áthajolva kereste a csemegét. – Jobb, ha odaadod neki, mielőtt megharap – figyelmeztette Star.

Diane bólintott, és újra kitartotta a cukrokat. A fekete fenevad egyenként bekapta őket, s gyorsan elrágta, mintha még sosem ízlelt volna ehhez foghatót. – Barátság első látásra – jelentette Diane büszkén. – Fekete Csillag szeret engem. Biztosan boldogan hagyná, hogy a hátára üljek. – Erre azért ne számíts – mondta Star, s megfogta a kezét. – Rajtam kívül senki sem ült még a hátán. – Star a lóhoz fordult. – Mit szólsz hozzá, fiú? Szeretnél egy kis zabot is a cukor mellé? Star levezette Diane-t a lépcsőn, és megkerülték a házat. A mén követte őket. A hátsó udvar műveletlen volt. Ide sosem ültettek virágokat és bokrokat. A természet maga alakította a gyönyörű kertet. A narancssárga haranglábak és a fehér hangasorok sokkal szebb ékkövei voltak e kertnek, mint bármilyen nemesített fajta. A természetes kőösvényeket illatos cédrusok szegélyezték. A kert közepén háromszintes szökőkút csobogott, körülötte kényelmes, párnázott, rozsdavörös kerti bútorok. A kerítés alatt, ötven méternyire, a fák közt elrejtve meszelt istállók és cédrusdeszkás karámok álltak. Mind üres volt. A kapu nyitva. Fekete Csillag követte Diane-t és Start a karámba, melynek kapuja fölött a keresztgerendán az ő neve állt ezüst betűkkel. Star elengedte Diane kezét, belépett az istállóba, és kihozott egy zsák zabot. – Később találkozunk – mondta Diane a nagy fenevadnak, amikor magára hagyták a csámcsogó állatot. Útban a ház felé Star elkövette azt a hibát, hogy említést tett kedvenc helyéről a hegyoldalon. Elmondta, hogy oda jár, ha pihenésre, megnyugvásra vágyik A rejtett helyen egy meleg vizű forrás fakadt, melyet Star kisebb tóvá szélesített ki. Diane természetesen nem akart várni. Ragaszkodott hozzá, hogy azonnal induljanak, Star hunyorogva felnézett. Az eget, mely még felhőtlen kékségben ragyogott, amikor kiléptek a házból, most dagadt, fehér felhők sötétítették. Star figyelmeztette Diane-t, hogy valószínűleg esni fog. – Az évnek ebben a szakában a hegyekben minden délután esik, édesem. Majd holnap reggel elmegyünk a forráshoz. Diane közelebb lépett, és átölelte Star derekát. – Kérjek, Star, menjünk inkább most. Azt sem bánom, ha kicsit megázok. És ha sietünk, még a zápor előtt odaérhetünk. Nem értek oda. Alig százlábnyira jártak a forrástól, amikor az elsötétült eget keresztülszelte az első villám. Diane és Star egymásra néztek, elmosolyodtak, visszafordultak, és szaladni kezdtek. Az égszakadás utolérte őket, és egész úton áztak. Nevetve, sikítva, kiáltozva rohantak hazafelé. Mire elérték a házat, mindketten bőrig áztak. A fedett teraszra rohantak, és azonnal vetkőzni kezdtek. Amikor már nem volt rajtuk semmi, egymásra néztek, felkacagtak, és megcsókolták egymást. Újra és újra. Star felkapta Diane-t, és a levetett ruhákat a teraszon hagyva felvitte a lépcsőn, a fürdőszobába. Beugrottak a fekete márványkádba, és az üvegen keresztül figyelték az egyre erősödő vihart. Az ég olyan fekete volt, mint éjszaka, a ház falai mennydörgéstől visszhangzottak. A fürdő után nagy, fehér törülközőket tekertek magukra, és átmentek a hálószobába. Star lerántotta az ágyról a nagy prémtakarót, és közvetlenül az üvegfal mellé terítette. Aztán azonnal ráfeküdt, Diane-ra nézett, és megszólalt. – Gyere. A szél keresztülsüvöltött a fenyőfák sűrűjén, az üveget szinte teljesen elhomályosította a zápor, és ők a vastag prémtakarón szeretkeztek. Az egész viharos délutánt ott töltötték. Hosszú hallgatás után végül Star szólalt meg. – Diane! – Mondd, hogy drágám – suttogta Diane. – Drágám – kezdte újra a férfi –, azt hiszem, semmit sem tudok rólad. Mondj el mindent.

Diane pontosan tudta, mit akar hallani Star. A cherokee Kölyökre volt kíváncsi. Diane lustán felkönyökölt és a férfira nézett. Star tekintete a plafonra szegeződött. Diane minden bevezető nélkül megszólalt. – Star, a cherokee Kölyök sosem volt a szeretőm. – Tudom. – Tudod? – Nem ezt a választ várta. – Mindvégig tudtad, hogy... – Én vagyok az első szeretőd. – Star elfordította a fejét, és Diane szemébe nézett. – Igaz, édes? – Igaz – felelte Diane kissé izgatottan. – És ezt mindvégig tudtad? – Nem. Csak amióta először szeretkeztünk – mondta kedvesen Star, majd hozzátette: – Édesem, nekem nem te vagy az első szeretőm. Sok nő volt az életemben. Túl sok. De te vagy az egyetlen, akibe szerelmes vagyok. És soha többé nem érintek meg senki mást, esküszöm. – Ennek igazán örülök – felelte Diane boldogan. – Tudod, elég féltékeny természetű vagyok. Star halkan felkacagott. – Ha hozzám jössz, soha nem lesz okod a féltékenységre. – Ezt tekintsem házassági ajánlatnak? – Igen. Légy a feleségem, Diane. – Azt hittem, már sosem kérsz meg. – Diane melegen elmosolyodott. – A válaszom: igen! Star elvigyorodott. Diane fölé hajolt, megcsókolta, miközben tovább suttogott. – Igen, ó igen. Az eső elállt. Kisütött a nap. A nyugati égboltot színes szivárvány ívelte át. Az üvegfalon keresztül az egész világ frissnek és újnak tűnt. Diane Star sima mellkasára hajtotta a fejét, és érezte, hogy a férfi lélegzete egyre egyenletesebbé, egyre lassabbá válik. Elnyomta az álom. Diane elégedetten sóhajtott, és lehunyta a szemét. Star halk, egyenletes szívverése álomba ringatta. Davey Leatherwood belépett a wyomingi Lander kocsmájának ajtaján, és megállt a cherokee Kölyök mögött. – A vasúti pénztárostól megtudtuk, merre mentek. A Kölyök nem mozdult. – Merre? – Virginia Citybe.

39. fejezet Harmadik nap a Naphegyen. Diane a fenyőfák ágain csiripelő madarak dalára ébredt. Még ki sem nyitotta a szemét, de már mosolygott. Karjával lustán végigtapogatta az ágyat, tudva, hogy végül rátalál az izmos férfitestre. De kereső ujjai csak a selymes lepedőt érintették. Kinyitotta a szemét. Oldalra fordult, ásított, és körülnézett. Ismét elmosolyodott. A nap állásából úgy ítélte, későre jár. Talán dél is elmúlt már. Star nyilván korábban kelt, és nem akarta felébreszteni őt. Diane izgatottan felült, és haját a füle mögé simította. Ismét ásított, és megdörzsölte viszkető szemét. Meztelenül felállt az ágyról, az egyik székről felkapott egy fehér selyemköntöst, magára vette, és lesietett, hogy találkozzon szerelmével. Épp a köntös selyemövével bajlódott, amikor egy ritka énekesmadár telepedett az erkély cédruskorlátjára, A vakító napfény csodásán csillogott a teremtmény sötétkék tollain. Diane kíváncsian az erkélyre lépett, és lábujjhegyen elindult a mozdulatlan madár felé, Már egészen közel ért hozzá, amikor a félénk kismadár füttyentett egyet, megrázta csillogó tollait, és felröppent. Diane megfogta a korlátot, és nézte a sebesen távolodó kék madarat. Sóhajtott, és elindult visszafelé, amikor meghallotta, hogy valaki köhög. És megint köhög. Diane mosolyogva csóválta a fejét. Figyelmeztetnie kellett volna Start. A férfi túl sokat szívott azokból az erős, fekete szivarokból. Diane lopakodva elindult az emeleti könyvtár felé. A könyvtár szintén az erkélyre nyílt. Amikor az ajtóhoz ért, majdnem felkacagott. Star a nagy, mahagóni íróasztal előtt ült, háttal az ajtónak. Diane megállt, és egy darabig nézte a mit sem sejtő férfit. Star kihúzott egy sárga papírlapot a középső fiókból, és a szivart egy kristályhamuzóra tette. Aztán tollat vett elő, és sebesen írni kezdett. Diane hangtalanul mögé lopakodott, és betakarta a szemét. – Találd ki, ki az – mondta, s kitört belőle a nevetés. De a mosoly hamar lefagyott az arcáról. Star ledobta a tollat, durván elrántotta Diane kezét a szeme elől, aztán hihetetlenül gyorsan és fenyegetően maga elé húzta Diane-t. A férfi, akit Diane az utóbbi napokban megismert, egy rémítő pillanatra teljesen eltűnt. Egy sötét, vészjósló idegen ült előtte, aki tízszer ijesztőbb volt, mint a vad Rézbőrű annak idején. Tengerkék szemében vad, halálos tűz csillogott, ajkát mereven összeszorította. A zavart Diane reszketni kezdett, – Édesem – szólalt meg Star, s arckifejezése azonnal meglágyult. Diane-t az ölébe ültette, és halkan folytatta. – Megijesztettél, kislány. Diane megpróbált mosolyogni. De nem ment. – Sajnálom – mondta, és a nyakához nyúlt. – Star, halálra rémítettél. Úgy néztél rám, mint egy... egy... – Ne haragudj, édesem – mondta a férfi, s átkarolta Diane derekát. Másik kezével összehajtotta a sárga papírt, és a középső fiókba csúsztatta. – Megbocsájtasz? – kérdezte, s megnyerőén elmosolyodott. – Igen, persze, de... Star, olyan... olyan gonosz volt a tekinteted. – Sosem tudnék gonosz lenni hozzád, édes. Ugye, tudod? Csókolj meg! A zakatoló szívű Diane-t különös nyugtalanság fogta el. Úgy érezte, ha megtenné, amit Star kér, egy idegent csókolna meg. Egy sötét, fenyegető idegent, akinek a csókja erőszakos és kegyetlen. Ismét összerezzent.

– Fázol, kicsim? – kérdezte Star. – Nem, csak... – Csókolj meg! Diane két kezébe fogta Star frissen borotvált arcát, majd szorosan összezárt ajkát a szájához érintette. És azonnal megnyugodott. Nem a kegyetlen, brutális idegen ajka nyílt szét az ajka alatt, hanem igaz szerelmének forró ajka. Diane lehunyta a szemét, és sóhajtott. Amikor a hosszú, kellemes csók véget ért, felemelte a fejét, álmodozva elmosolyodott, és megszólalt. – Jó reggelt, szerelmem. – Neked is. – Remélem, nem haragszol, amiért megzavartalak – mondta Diane, s átölelte a férfi vállait. – Semmiben sem zavartál meg, édes – felelte Star. – De igen. – Diane az íróasztalra pillantott. – Ha jól láttam, éppen telegramot írtál. Üzenete küldesz valakinek? A férfi higgadtan felelt. – Nem. Csak számolgattam egy kicsit. Amióta itt vagy, elhanyagoltam a bányákat és a könyvelést. – Szerencséd van – derült fel Diane arca. – Én nagyszerűen számolok. Segítek. – Elfordult, és kihúzta a középső fiókot. De Star megállította a kezét. – Nem, édesem. Majd máskor. – Diane kezét az ajkához emelte, és egyenként megcsókolta az ujjait. – Mára elég volt a munkából. – De én boldogan segítenék, és... – Tudom. – Star fölemelte a térdét, mintha véletlenül tolná vissza vele a fiókot. – De a munka várhat. Diane felvonta a szemöldökét. – Titkolsz előttem valamit, Csillagőrző? – Szerintem te titkolsz valamit – felelte Star simogatóan. – Én? Soha. Nincs mit titkolnom. – Egyetértek, édesem – vigyorodott el Star, s a fehér selyemköntöst szétrántva Diane meztelen keblére meredt. – Valóban nincs mit titkolnod. Diane elpirult, és összehúzta a köntöst. – Te szégyentelen – korholta kacagva. – Te pedig örülhetsz, hogy az vagyok – felelte Star, majd felállt, kivitte Diane-t a könyvtárból, és becsukta maga mögött az ajtót. A boldogan kacagó Diane teljesen megfeledkezett a sárga telegraműrlapról. *** A forró délutánon Diane és Star felzarándokolt a hőforráshoz. Diane Fekete Csillag hátán ült. Star előttük baktatott, és motyogott valamit. Diane mosolyogva figyelte. A férfi bosszankodott, mert Diane túl könnyedén elnyerte a drága mén bizalmát. A hatalmas állat a tiltakozás legkisebb jele nélkül tűrte, hogy Diane felszálljon rá, miközben Star összefont karral nézte őket, és a fejét csóválta. Amikor Diane könnyedén a nyeregbe pattant, és egy diadalittas pillantást vetett a férfira, Star felvonta a szemöldökét, és megfenyegette a lovat. – Ha le mered dobni, velem gyűlik meg a bajod. Diane most mosolyogva nézte az előttük törtető férfit. Lehunyta a szemét és összerezzent. Még most sem tudta elhinni igazán, hogy ez a kiismerhetetlen, izgató, jóképű férfi az övé. És talán nemsokára a férje lesz. Attól tartott, bármelyik pillanatban megrázhatja valaki a vállát, és felébred ebből a mesés álomból. Star hátrakiáltott. – Diane, szorosan fogd a gyeplőt! Sziklás terep következik, és azt nehezen bírja.

Diane elvigyorodott, és azonnal elhatározta, hogy megtáncoltatja az arrogáns, túlságosan apáskodó férfit. Amikor elkészült, kiáltott neki. – Nézd, drágám, elengedtem a kantárt! Star megfordult, és megpillantotta a kacagó Diane-t, aki Fekete Csillag hátán állt, csípőre tett kézzel. – A pokolba, Diane – kiáltotta haragosan. – Azt akarod, hogy szívrohamot kapjak? Jézusom! Aztán Diane-ra parancsolt, hogy azonnal üljön vissza. Diane nevetve engedelmeskedett. Star ekkor jelzett Fekete Csillagnak. Az állat megállt. Star határozott léptekkel, sötét arccal közeledett feléjük. Diane-t enyhe nyugtalanság fogta el. – Oké, Miss Akrobata Hercegnő – mondta Star –, mutass még egy apró trükköt. – Mi legyen az? – kérdezte Diane magabiztosan. – Fordulj meg a nyeregben. Diane megfordult. – Ez könnyű volt. Akarsz még látni valamit? – Igen. Tedd hátra mindkét kezed, fogd meg Fekete Csillag marját, támaszkodj meg, és emeld fel a lábad. – Így? – kérdezte Diane miután gyorsan hátradőlt, és a levegőbe emelte a lábát. – Nem – felelte Star, majd felugrott a lóra, szétfeszítette Diane lábait, és a saját dereka köré fonta őket. – Így, a fenébe is – mondta, s arcizmai megfeszültek. – Haragszol rám? – kérdezte Diane az izzó, sötét szemébe nézve. – Igen – felelte Star hűvösen. – jobb lesz, ha gyorsan kitalálsz valamit, amivel kiengesztelhetsz. Diane elmosolyodott. – Mindent elkövetek. Diane a sötét, szúrós szembe nézett, kigombolta Star ingét, és óvatosan a mellkasába karmolt. Aztán előrehajolt, megcsókolta a kivörösödött bőrt, és felemelte a fejét. Star lefegyverzően rámosolygott. – Csókolj meg – mondta, és Fekete Csillag fenekére csapott, hogy az állat újra elinduljon. – Csókolj meg, te gyönyörű boszorkány, és ne hagyd abba, amíg el nem érjük a forrást. Diane pontosan ezt tette. De amikor elérték a céljukat, nem hagyták abba a csókolózást. Lecsúsztak a fűre a zubogó, forró víz mellett, és gyorsan, mohón szeretkezni kezdtek, mit sem törődve a felettük fújtató állattal. Aztán begázoltak a meleg vízbe, és a sűrű gőzben bújócskázni kezdtek. Amikor kifáradtak, lustán megpihentek a zubogó vízben. Star keresett egy helyet, ahol a víz a válláig ért, és leült. Diane mögé telepedett, átölelte a lábával, és beszélni kezdett. Elmesélte, mennyire elkényeztették gyermekkorában, és bár korán elveszítette a szüleit, a társulatnál mindenki imádta és törődött vele. Rengeteg híres és fontos embert ismert meg. Járt a Fehér Házban, a Buckingham Palotában, királyi körökben forgolódott. – Viktória királynő a térdén hintáztatott – mondta, majd elhallgatott. Aztán halkan újra megszólalt. – Star, mi egészen más világokból jöttünk, ezért remélem, megérted és megbocsájtod, hogy... – Hogy végzetesen el vagy kényeztetve? – Ez nem igaz! – kiáltott Diane, és megcsavarta a férfi bal fülét. Star kuncogott. – Pedig el vagy, édes, de én nem bánom. Mostantól én veszem kezembe a nevelésed. – Már megtetted – mondta Diane. – Sohasem voltam még ilyen boldog. – Én sem – felelte a férfi. Diane hátrasimította Star haját, és megcsókolta a nyakát. – Drágám, mondd el! Mondd el, mi történt valójában azon a napon... az első napon, amit a Colorado School of Mines Intézetben töltöttél.

– A fehér fiúkra gondolsz, akik levágták a hajamat? – Igen. Mi történt azután? Én a helyedben azonnal hazarohantam volna. Star sóhajtott. – Nem. Ha a helyemben lettél volna, pontosan azt tetted volna, amit én. – Lejjebb süllyedt a vízben, és Diane keblére hajtotta a fejét. – Az volt életem fordulópontja, Diane. Haragudtam. Meg voltam bántva és összezavarodtam. Akkor gúnyoltak ki életemben először, és én nem értettem, hogy miért. Diane érezte, hogy torkában gombóc nő. Szinte látta maga előtt a fiatal, ártatlan Start, akit a komisz fehér diákok csúnyán meggyötörnek. De azt tanultam, hogy a férfinak mindig a jelenben élnie, és el kell fogadnia az eseményeket. Azon a napon jöttem rá, hogy egyedül vagyok. Hogy ott sosem lesznek barátaim. És elfogadtam. Hogy mit éreztem valójában? Magányt – mondta megható őszinteséggel. – Szomorú és kimondhatatlan magányt. Diane ibolyaszeme könnybe lábadt. Megpróbálta lenyelni a torkában nőtt gombócot. Star várta, hogy megszólaljon, de Diane semmit sem mondott. A férfi lassan megfordult és ránézett. – Te sírsz – mondta. – Én sosem sírok – felelte Diane, s szeméből már ömlöttek a könnyek. – Ó, kicsikém, kicsikém – vette két kezébe Star az arcát. – Nem lett volna szabad elmondanom. Különben is régen történt... és a sebeim már begyógyultak. Diane bólintott. – Én... én tudom, de olyan szörnyű tudni, hogy bántottak. – Hallgass rám, édes. – Star egy hatalmas óriásfenyőre mutatott a távoli horizonton. – Látod azt a fát? Ez a leghatalmasabb és legöregebb élőlény a világon. És hosszú életének titka nem más, mit a vastag kéreg. Ellenáll a tűznek és minden kártevőnek. – Star Diane-ra mosolygott, és hozzátette: – Az ember is ilyen. Neki is lehet vastag kérge, ami megvédelmezi. Higgy nekem, szerelmem. Én is vastag kérget növesztettem. Elhiszed? Diane bólintott, letörölte a könnyeit, és elvigyorodott. Star hátrahajtotta a fejét és megszólalt. – Ez az én Diane-om.

40. fejezet – Star! – mutatott Diane a lángoló nyugati horizont felé. – Egy sas. Star hunyorogva nézte a lenyugvó nap előtt szárnyaló felséges madarat. – Szárnyas farkas, így hívják az azték testvéreink. Alkonyodott. Diane a kastély széles teraszán ült, egy hosszú, kényelmes kanapé végén. Star a kanapén feküdt, fejét Diane ölébe hajtva. A délutáni forró fürdőtől teljesen kimerülve elhatározták, hogy ma este nem csinálnak semmit, csak nézik a gyönyörű, nevadai alkonyt. Mióta megérkeztek, nem sokat beszéltek. Nem feszült volt ez a hallgatás, hanem természetes, nyugodt. Eltelt tíz csöndes perc. – Holnap indulunk – szólalt meg végül Star. – Tudom – sóhajtott Diane. – Sosem hittem volna, hogy az idő így tud rohanni. – Megint sóhajtott, majd felemelte a kezét, és megérintette a férfi bal szemöldöke alatt húzódó, apró, fehér sebhelyet. – Ezt hogy szerezted? – Egy verekedés – felelte Star közömbösen. Diane elfintorodott. – És ez? – mutatott Star ferde orrára. – Több verekedés. Diane végighúzta ujját Star ajkán. A férfi hirtelen elkapta Diane kezét, és megcsókolta. – Hosszú az életvonalad – mondta, s végignyalta a barázdát. Diane megfogta Star kezét, és belenézett a tenyerébe. – A tiéd is. Star elhúzta a kezét, átkarolta Diane-t, és megszólalt: – Akkor ezt megbeszéltük. Mindketten sokáig fogunk élni. De a tény akkor is tény marad. Már csak egy napunk van itt. – Muszáj erről beszélni? – kérdezte Diane. – Nem, azt hiszem, nem. De talán kitalálhatnánk valamit holnapra, mivel az... – ...az utolsó napunk – fejezte be Diane a mondatot. – Mi lehetne jobb ennél? – Semmi. Vagyis talán egy tisztességes vacsora. – Csak panaszkodsz és panaszkodsz – csóválta a fejét Diane. – Pedig egész nap a tűzhely körül sürgölődöm, mint egy rabszolga. Star kuncogott, és szenvedélyesen magához ölelte Diane-t. – Mit szólnál hozzá, ha holnap este bemennénk Virginia Citybe, megvacsoráznánk egy elegáns étteremben, és a Pipers Operaházban fejeznénk be az estét? – Szó sem lehet róla. – Nem? – Nem. Senkivel sem akarlak megosztani az utolsó esténken. Tehát felejtsd el. – Tetszik a válaszod – vigyorodott el Star. – Van egy jobb ötletem. – Éspedig? – Holnap délután belovagolok a városba, megveszem a jegyeket, veszek valami tisztességes ruhát, amit az úton viselhetsz, a Timberline Hotel séfjével vacsorát készíttetek, és felhozom ide. – Igen! Ez az! – felelte Diane lelkesen. – Gyertyafénynél fogunk vacsorázni, és pezsgőt iszunk, és... és... ó, Star, ez csodás ötlet. – Egy méregdrága estélyi ruhát veszek neked. – Ne légy naiv, drágám. Kétlem, hogy Virginia City-ben találsz egy valamirevaló estélyit. És ha találnál is, honnan tudod, hogy jó lesz rám? Hacsak nem megyek veled.

– Túl sokat aggódsz. Bízz rám mindent, ígérem, hogy holnap ilyenkor már egy fantasztikus estélyit fogsz viselni. És úgy fog illeni rád, mint a kesztyű. – Szeretem a csinos ruhákat – vallotta be Diane. – Szeretem a csinos nőket – felelte Star. – Akár csinos ruhát viselnek, akár nem. Diane felkacagott, lehajolt, és megcsókolta Start. De amikor fel akarta emelni a fejét, Star nem engedte. Kezét Diane tarkójára tette, és magához szorította. Aztán gyengéden az alsó ajkába harapott, és bekapta. Így kezdtek csókolózni. Ha nem lettek volna annyira elfoglalva egymással, talán észrevették volna a hegyoldalon közeledő betolakodókat. De nem vették észre. Star és Diane nem sejtették, hogy már nincsenek egyedül. Star a kavicson megcsikorduló, súlyos csizma hangjára kapta fel a fejét. Azonnal eleresztette Diane-t, felugrott, és átvágott a széles teraszon. Három férfi közeledett felé a halványuló augusztusi napfényben. Mindhárom nagydarab. Mindhárom fegyveres. Egyikük a cherokee Kölyök. – Menj a házba – parancsolta Star, de Diane nem engedelmeskedett. Szíve a torkában dobogott, de makacsul Star mellé lépett. – Fel a kezekkel, indián! – kiáltotta a Kölyök, és puskájának csövét Star mellkasára szegezte. Star felemelte a kezét. – Biztos, hogy ő az, Kölyök? – kérdezte Davey Leatherwood. – Nem hiszem, hogy ő a mi emberünk. A kifogástalan külsejű, ápolt férfi valóban nem hasonlított arra a térdnadrágos, kócos teremtményre, akit a Sziklás-hegységben fogtak el azon a forró, nyári délutánon. Vajon ő az? – tűnődött a Kölyök. Nem lehetett más. Virginia Cityben szinte mindenki ismerte Ben Start. És tudta, hol található meg. Mindenki a Naphegyen álló, távoli kastélyba küldte őket. – Minden rendben. Ő az – felelte a Kölyök. – Nézzétek ezt a kegyetlen szemet. És azt az átkozott ezüst karperecet. – Én vagyok az, akit keresel – erősítette meg Star sztoikusan. – De játsszunk tisztességesen, Kölyök, ígérd meg, hogy Miss Buchannant biztonságban visszaviszed a szüleihez. – Ó, hát hogyne – pillantott a Kölyök Diane-ra. – Gyere, édesem. Már biztonságban vagy. Diane sebesen gondolkodott, és legalább olyan sebesen cselekedett. Habozás nélkül ellépett Star mellől, és odament a Kölyökhöz. – Kölyök – mondta elakadó lélegzettel. – Hála az égnek, hogy itt vagy. Hányszor imádkoztam, hogy értem jöjj! – Úgy állt a férfi előtt, hogy testével teljesen eltakarja Start. – Maradj ki ebből – szólalt meg Star mély, parancsoló hangon. A Kölyök leeresztette a puskát. – Itt vagyok, drágám – mondta Diane-nak. – Ez a gazember pedig meg fog halni – mondta, majd Diane-t maga mellé húzta, és megint felemelte a puskát. – Lődd le, aztán tűnjünk innen – szólalt meg Danny Leatherwood. – Vagy öljem meg én? – Nyugalom, testvér – szólt közbe Davey Leatherwood. – Ez a dolog csak arra a kettőre tartozik. – Kölyök, ne lődd le őt – mondta Diane. – Nincs szükséged fegyverre, hogy megöld. – Felemelte a kezét, és megsimogatta a férfi bicepszét. – Végezz vele a puszta kezeddel. A Leatherwood fivéreknek tetszett az ötlet. – Igen! Kapd el, Kölyök! – mondta Danny. – Verd szét a fejét – biztatta Davey. A Kölyök Diane-ra nézett. – Igazad van, édesem. Semmi szükségem a fegyverre. – Persze, hogy nincs – mondta mosolyogva Diane, és lassan a Winchester után nyúlt. De a férfi még nem bízott benne annyira, hogy odaadja neki. Elengedte Diane-t, kissé távolabb ment, és óvatosan letette a puskát a földre. Diane egy aggódó, kérdő pillantást vetett Starra.

De Star nem őt nézte. Abban a pillanatban, amint a Kölyök letette a fegyvert és megfordult, Star rávetette magát. A Kölyköt teljesen váratlanul érte a támadás. Star hosszú karja a magasba lendült, és ökle a Kölyök bal arcába csapódott. Kezdetét vette az ádáz küzdelem. A Kölyök ellentámadásba lendült, és öklével hatalmas ütést mért Star állára. A két férfi egyenrangú ellenfélnek bizonyult. Szinte egy örökkévalóságig tartott a kemény ütések zápora. Végül Star egy jól irányzott felütéssel leterítette ellenfelét. A Kölyök a hátára esett, és felkapott egy nagy követ. Diane a szájához kapta a kezét. Tudhatta volna, hogy a Kölyök nem fogja betartani a szabályokat. A Kölyök felállt. Star mozgásba lendült, és elhelyezett egy bal horgot. A Kölyök jobb keze kilövellt, és megpróbálta fejbe vágni Start a kővel. Star elhajolt. Az ütés a fülét érte. Megtántorodott, és a földre esett. Tehetetlenül és kábultan feküdt. Diane majdnem elájult a félelemtől. A Kölyök megtörölte a száját, köpött egyet, és felkészült a halálos csapásra. Már Star felé közeledett, amikor hangos morgásra lett figyelmes. Meglepetten hátrapillantott, és egy hatalmas hegyioroszlánt pillantott meg az egyik lapos szikla tetején. Az oroszlán felemelte a fejét, és megint felbődült. A Kölyök szíve vadul kalapált. Azonnal felismerte az állatot a nyakán lévő rombusz alakú foltról. Ugyanaz az állat volt, amelyiket Colorado vadonjaiban megvert és ketrecbe zárt. Úristen, vajon az oroszlán is emlékezett rá? A válasz nem váratott sokáig magára. A cherokee Kölyök félelemtől bénultan állt, mint egy kőszobor. A nagymacska felborzolta bundáját, és kivillantotta halálos fogait. A Leatherwood fivéreknek arra sem maradt idejük, hogy elővegyék a pisztolyaikat. Az állat sziszegve leugrott a szikláról. Közben Star is magához tért. Talpra szökkent, kiadott egy parancsot az állatnak, és felemelte a jobb kezét. A támadás félbeszakadt. A hatalmas oroszlán röptében irányt változtatott, és közvetlenül Star mellett puhán földet ért. A Kölyök tudta, hogy a menekülésnek semmi értelme. A nagymacska egy pillanat alatt utolérte volna. Mozdulatlanul állt, és parancsot adott a Leatherwood fivéreknek. – Lőjétek le! Lőjétek le azt az átkozott oroszlánt! – Nem tanácsolnám – szólalt meg Star hűvösen, és a Leatherwood fivérek nem mertek tüzet nyitni sem a halálos fenevadra, sem a férfira, aki a hatalmában tartotta. Star a Kölyökhöz fordult. – Különös, de ma valahogy nagyon jó hangulatban vagyok. Úgy döntöttem, életben hagylak. – Közelebb lépett. – De ha még egyszer a közelembe jössz, ha meglátlak Diane vagy a társulat közelében, megöllek. Nem. Az oroszlán fog megölni. Most pedig lassan forduljatok meg, menjetek vissza a lovaitokhoz, és tűnjetek el. A Kölyök lassan, idegesen botladozva elhátrált. A Leatherwood fivérek mozdulni sem tudtak. Star nyugodtan a puskához ment és felvette. Diane mellé lépett. Star a két testvérhez fordult. – Takarodjatok a birtokomról, vagy börtönbe csukatlak benneteket birtokháborításért. És nagyon lassan menjetek. A macskám éhes.

Davey és Danny egymásra néztek, megfordultak, és a nagy sietségben egymásnak ütköztek. Mindketten elestek. Davey pisztolya elsült, de a golyó csak egy kavicsot talált el. Danny elejtette a fegyverét. Remegve felálltak, és lassan a lovaik felé indultak. Út közben egymást átkozták. Star és Diane nevetve nézett a két nagydarab férfi után. – Drágám, jól vagy? – kérdezte Diane. A férfi nem felelt, ezért Diane újra próbálkozott. – Star? – Soha többé ne állj egy töltött fegyver csöve elé miattam – mondta Star vigyorogva. – Ezt tettem volna? – kérdezte Diane mosolyogva. – Nos, akkor megérdemlem a büntetést. – Talán igen – kacsintott rá a férfi. – Menjünk fel. Star a karjába vette a kacagó Diane-t, és bevitte a házba.

41. fejezet Star átvetette a kengyelt a nyergen, és meghúzta a szíjat a fekete ló hasa alatt. Diane szórakozottan simogatta a mén nyakát és hosszú sörényét, s közben a férfit figyelte. Star előhúzott a zsebéből egy pár fekete kesztyűt, és felvette. Aztán megigazította széles karimájú, fekete kalapját és fekete selyem nyakkendőjét. Diane-ra nézett, és elvigyorodott. Ujját Diane ingének nyitott gallérjába akasztotta, magához vonta, közei hajolt, és habozott. Diane lábujjhegyre állt, és megcsókolta. Aztán visszaereszkedett, és gyengéden elhúzódott. – Rengeteg van még – mondta. Star ismét elvigyorodott, bólintott, és elengedte. Aztán megfordult, megfogta a nyeregszarvat, és felpattant a lóra. Hátratolta kalapját, lehajolt, megfogta Diane állát, és megcsókolta. Végül felegyenesedett és elindult. Diane addig nézett utána, amíg el nem tűnt a szeme elől, majd boldogan visszaszaladt a kastélyba. Rengeteg dolga volt, Star pedig csak három-négy órára ment el. Fel kellett készülnie a különleges alkalomra. Az utolsó estre. Virginia Citybe érve Star kikötötte lovát a West Union táviroda bejárata előtt, és belépett. Levette fekete kesztyűjét, és zsebre dugta. Aztán mellényzsebéből elővett két sárga, összehajtott lapot. Biccentett a sovány, sápadt távírókezelőnek, és átadta neki a papírokat. – Ezt a telegramot azonnal el kell küldened, Mort. Negyed óra múlva ismét a ragyogó napfényben állt, és a két papírt visszatette mellényzsebébe. Ezután a vasútállomásra ment, és váltott két első osztályú hálókocsi jegyet San Franciscóba. A jegyeken ez állt: „Indulás: 1895. szeptember 28. szombat, reggel 7:00.” A vonatjegyeket ingének zsebébe tette. A vasútállomás előtti járdán megállt, elővett egy hosszú, vékony szivart, és rágyújtott. Nekidőlt az egyik lámpaoszlopnak, és átgondolta a további teendőket. Néhány perccel később a Timberline Hotel konyhájában állt, és a főszakáccsal beszélgetett. A fehér fényes, apró, francia férfi szenvedélyesen magyarázta, hogy amit Star kér, az lehetetlen! Hogy képtelen elkészíteni két óra alatt azt az ételt, amit Star igényel. Ez elképzelhetetlen! Nem is beszélve a csomagolásról, hiszen Star haza akarta vinni az ételt. Nem célszerű! Felháborító! Lehetetlen! Star higgadtan végighallgatta az apró, izgatott franciát, majd amikor a szóáradat véget ért, elmosolyodott, és elindult kifelé. Az ajtóban megállt, megfordult, és halkan megszólalt: – Ötkor visszajövök. Gondoskodj róla, hogy minden készen álljon. Bonjour, Philippe. – Ó, ezek a türelmetlen amerikaiak! – kiáltott Philippe Star után. – Miért is nem maradtam Párizsban? Star a következő húsz percet a Timberline Hotel borbélyának székében töltötte. A korosodó férfi rövidre vágta Star hosszú, fekete haját. Amikor kilépett a napfényre, szinte félmeztelennek érezte magát. A frissen vágott haj a gallérjáig sem ért. Két háztömbbel arrébb Star betért a Winston ékszerüzletbe. Amikor kiválasztotta egy különösen értékes kollekció egyik darabját, Alan Winston arca fényesebben ragyogott, mint az ékszerei.

Star belső mellényzsebébe süllyesztette az apró, fekete bársonydobozkát, és felszállt a lovára. Már csak egyetlen teendője maradt, mielőtt visszatért a Timberline Hotel konyhájára. Az utcáról letérve átvágott az épületek között, majd három házzal északabbra rátért egy keskeny hegyi ösvényre. A kanyargós szerpentin egy magányos házhoz űzette, magasan a város fölött. A sárga-fehér, viktoriánus ház ezüstveretes kerítése mellett megállt, és leszállt a lóról. A bejárati ajtóban letette a kalapját, beletúrt frissen vágott hajába, felemelte az ezüstkopogtatót, és hangosan kopogott. A széles ajtó kitárult. Egy mosolygó, hajlongó, kínai komornyik melegen üdvözölte. Bevezette a házba, majd megfordult, és meglepően erős hangon felkiáltott. – Miss Rita, fontos látogatója érkezett. Mr. Ben van itt! – Ben? – jött a meglepett női hang az emelet felől. – Ben Star? – Életnagyságban – kiáltotta Star, s a lépcső alján várt. A lépcső másik végében egy karcsú, lélegzetelállítóan szép, vörös hajú, csillogó, vörös szaténruhát viselő nő jelent meg. Kék szeme kikerekedett az izgalomtól, telt ajka elégedett mosolyra húzódott. A vörös hajú, vidám nő lerohant a lépcsőn, Star nyakába vetette magát, és szájon csókolta. – Star, drágám – suttogta. – Annyira hiányoztál! Egy csodás álom. Diane elhatározta, hogy utolsó estjük a nevadai kastélyban olyan lesz, mint egy valóra vált, csodás álom. Gondoskodott róla, hogy minden tökéletes legyen. Amint Star eltűnt a szeme elől, visszarohant a házba, és a nagy étkező felé vette az irányt. Kitárta az összes ablakot, és elmosogatta az edényeket. Amikor a tányérokkal és a kávéscsészékkel a konyhába ért, elfintorodott. Mindent piszkos edények borítottak, beleértve a sütőt és az asztalt is. A mosogató is csordultig megtelt. Diane arca felderült, letérdelt, és a legutolsó szállítmányt a földre tette. Aztán felhajtotta az ingujját, és munkához látott. Több mint egy órába telt, amíg az utolsó tiszta, száraz edény is a helyére került. Diane keze teljesen ellilult a rengeteg forró víztől, arcán veríték csillogott. Kiment az árnyas teraszra, hogy pihenjen egy keveset. Leült a lépcsőre, és kisimította arcából átnedvesedett haját. Ekkor mély, hangos bömbölés hangzott fel a sűrű fenyőerdőből. Diane elmosolyodott. Már nem félt a nagymacskától, de izgatottságának okát nem értette. A vad üvöltésből arra következtetett, hogy az állatot zavarja valami. De nem sok ideje volt ezen tűnődni. Visszasietett a házba, és gondosan letörölte az étkező sötét fabútorait. Az egyik fiókból elővett egy vörös damasztterítőt, és gondosan az asztalra terítette. Aztán két ezüst gyertyatartót tett az asztalra, és fehér gyertyákat állított beléjük. A legfinomabb étkészlettel terített meg. Fehér porcelántálakat vett elő és ezüst evőeszközöket. Amikor elkészült a terítéssel, hátralépett, és csípőre tett kézzel megcsodálta munkáját. Visszament az asztalhoz, és megigazított egy kanalat Star tányérja mellett. Elmosolyodott, majd a homlokát ráncolta. Végül beléhasított a felismerés. Virágok! Diane felkapott egy szalmakosarat, és kirohant a kertbe, mint egy izgatott gyermek. Letérdelt, és leszakított néhány hófehér hangaszálat. Ismét hallotta az oroszlán izgatott morgását a hegyoldalról. Felemelte a fejét, körülnézett, de semmit sem látott. Vállat vont, és folytatta a virágszedést. A bájos, fehér vadvirágok tökéletesen mutattak az asztalra állított kristályvázában. Diane büszkén bólintott, és kiment az étkezőből. A széles folyosóra érve a faliórára pillantott. Már négy óra!

Felrohant a lépcsőn, és belépett a fürdőszobába. Miközben a haját mosta, egész idő alatt hallotta a nagymacska egyre izgatottabb bőgését. Amikor végzett a hajmosással, félmeztelenül a balkonra lépett, hogy a nap megszárítsa fekete fürtjeit. Leült egy párnázott kanapéra, és fejét a térdére hajtotta. Ekkor ismét felhangzott a morgás, de már egészen közelről. Diane felkapta a fejét. Felugrott, a nedves, fehér törülközőt keble elé kapta, és a korláthoz lépett. A kerítés melletti tisztáson megpillantotta a hatalmas macskát amint a fejét rázva, teljes erejéből ordítva fel-alá járkál. – Hé! – kiáltott neki Diane. – Mi az ördög van veled? Hamarosan megtudta. Amint kimondta a szavakat, egy csinos, világos szőrű nőstény oroszlán bukkant fel a tisztás szélén. A kisebb állat lassan körbejárta a hímet, büszkén ellépdelt, aztán visszanézett, és lefeküdt a fűre. Diane lassan leeresztette a törülközőt, és a korlátra terítette. Mozdulatlanul figyelte, amint a selymes szőrű nőstény élvezettel gyötri az izgatott hímet. Hempergett, nyújtózkodott, s közben halkan morgott. A hím felállt, és lassan megkerülte a nőstényt. Aztán amikor már nem bírta tovább, feléje iramodott. A nőstény felemelte a mancsát, és kieresztett karmokkal pofon vágta a másikat. A hím felháborodva bömbölt, majd újra próbálkozott, de az eredmény ugyanaz lett. A nőstény még nem állt készen, így a hím nem mehetett a közelébe. Diane elfordult. Érezte, hogy arca elvörösödik. Visszaindult a kanapéhoz, és csak amikor odaért vette észre, hogy a törülközőt a korláton felejtette. De nem ment érte. Inkább visszament a házba, magára hagyva az izgatott párt. A világos hálószobában nyugtalanul járkálni kezdett. Ideges volt. Lélegzete felgyorsult. Mellbimbója megkeményedett, térde elgyöngült, és kissé el is szédült. Lerogyott egy kényelmes székre. Tekintete körbejárta a hálószobát, és a nagy ágyon pihent meg. Elmosolyodott. Star nem sokkal hat után érkezett. Lenyergelte a lovat, és egyik kezében hatalmas kosárral, másikban egy nagy dobozzal a házba lépett. Kalapját a konyhaasztalra dobta, és a dobozt a háta mögé rejtette. A széles folyosón találkozott Diane-nal. – Star, a hajad – kiáltott fel Diane. – Te levágattad a hajad. – A nagyvárosban mégsem nézhetek ki úgy, mint egy vadember – vigyorgott a férfi. – Most pedig csukd be a szemed, és nyújtsd ki a kezed. – Diane gyorsan engedelmeskedett. Star a dobozt a karjára tette. Diane kinyitotta a szemét. – Ha megcsókolsz, tiéd az új ruha – mondta Star. Diane – a dobozt kettejük közé fogva – megcsókolta. – Nehogy elmondd, hogy néz ki – figyelmeztette Start. – Azt akarom, hogy meglepetés legyen. Star bólintott, majd elővette a két kék színű vonatjegyet, és megmutatta Diane-nak. – A jegyeink San Franciscóba – mondta, és a két jegyet az asztalon álló ezüsttálcára dobta. – Most menjünk fel, vegyünk egy hosszú fürdőt, és... – Nem – rázta Diane vadul a fejét. – Én a vendégszobában készülök fel, te pedig a mi szobánkban. – Lassan hátrálni kezdett. – Így sokkal izgalmasabb lesz. Pontban nyolckor találkozunk a vacsoránál. – Számolni fogom a perceket, édesem – felelte Star.

42. fejezet Meg akarta tenni, de nem tette. Odafönt, a vendégszobában Diane erőt vett magán. Majd megőrült a vágytól, hogy belekukucskáljon a dobozba, de nem tette, mert tökéletesen ki akarta élvezni az utolsó estjüket megelőző édes várakozást. Tehát várt. Megfürdött, és elkészítette fekete frizuráját. Amikor mindennel végzett, feltépte a dobozt, tóttá a vékony selyempapírt, és kirántotta a csillogó hát. A zizegő, lila taftruha a legmodernebb európai divat szerint készült. Az ujjak a könyöknél kiszélesedtek és a csuklónál ismét összeszűkültek. A derék szűk volt a kivágás pedig botrányosan mély. Diane elégedetten elmosolyodott, és a ruhát az ágyra fektette. Aztán kivette a dobozból az aranyszálakkal díszített, lila szaténcipőket és a selyemharisnyát. Hosszú percekig küszködött a ruha gombjaival. Az estélyi olyan szűk volt, hogy alig kapott benne levegőt. Elgondolkodva figyelte magát a nagy, ezüstkeretes tükörben. A homlokát ráncolta. A ruha színe és kivágása vitathatatlanul előnyösen állt, de volt egy apró probléma. Az alsónemű csipkés széle csúnyán kidomborodott a szűk ruha alatt. Diane csak egyetlen dolgot tehetett. Levette az alsóneműt, és visszafordult a tükörhöz. Tökéletes, Az egyedülálló lila estélyi pontosan úgy állt rajta, ahogy kellett. Diane elvigyorodott. Vajon Star rájön-e, hogy a ruha alatt a harisnyán kívül semmit sem visel? Tíz perccel nyolc után Diane olyan méltóságteljesen lépdelt le a lépcsőn, akár egy királynő. Végigvonult a folyosón, és megállt a nappali ajtajában. Star a hideg kandalló előtt állt, és szivarozott. Kifogástalan szabású, fekete szmokingot, kikeményített gallérú, hófehér inget és fekete nyakkendőt viselt. Mellényzsebéből gondosan összehajtott, lila zsebkendő állt ki, mely drámai színhatást keltett. Diane szótlanul bámulta a magas férfit. Star megérezte a jelenlétét. Felnézett. És teljes idegrendszere belerezgett a látványba. Térde elgyengült, torka kiszáradt, ujjai görcsösen a félig szívott szivarra bilincselődtek. Diane túl gyönyörű volt ahhoz, hogy igaz legyen. Úgy érezte, ha megérintené, a légies tünemény azonnal szertefoszlana. Star elnyomta a szivarját egy kristályhamuzóban, és elindult Diane felé. Lassan, határozottan körbejárta, s közben minden hajlatát alaposan szemügyre vette. Aztán közvetlenül Diane mellett megállt. Kezét gyengéden a nő meztelen vállára tette, közel hajolt, és megcsókolta a nyakát. Diane reszketett. Felemelte a fejét. Star előrenyújtotta a kezét, majd megfogta Diane két kerek mellét. Lassan simogatta a lila ruha alatt rejtőző mellbimbót, és megszólalt. – Ha kitalálom, mit viselsz a ruha alatt, bevallod? Diane szeme lecsukódtak. – Igen. Persze – felelte fojtottan. – Semmit – mondta a férfi nyugodtan. – Azt hiszem, a ruha alatt meztelen vagy. Diane eltaszította magától Star kezét, és megfordult. – Honnan tudod? Star elmosolyodott, megfogta Diane kezét, és forrón megcsókolta. – Elárult a szemed, amikor megpillantottalak. Láthatnék valami bizonyítékot? Diane kislányosan felkacagott. – Természetesen. Később. Sokkal később. – Ó, te kegyetlen, szívtelen nőszemély. Miért kínzod ezt a szegény férfiút? Diane nem felelt. Felkacagott, és eszébe jutott a nőstény oroszlán délutáni viselkedése. Hogy hogyan őrjítette meg a hímet, mert még nem akarta odaadni magát. Hirtelen elhatározta,

hogy ő is így fog bánni Starral. Gonosz módon várakoztatja, flörtöl vele, ugratja és csábítja, amíg a férfi el nem veszti az eszét. És csak akkor engedi magához. Egyetlen másodperccel sem hamarabb. Diane elfogadta Star karját, felemelte az elegáns ruha szoknyáját, és átvonult vele az étkezőbe. A férfi udvariasan leültette, majd meggyújtotta a fehér gyertyákat. A vacsora csodás volt. Kaviár, homár, pezsgő és számtalan fogás. Diane Star szemébe nézett, megnyalta fénylő ajkát, és megszólalt. – Farkaséhes vagyok. És te? – Én is. De nekem rád fáj a fogam. Diane csábítóan elmosolyodott, és előrehajolt, hogy Star egy pillanatra megláthassa a keblét a kivágás alatt. Star nagyot nyelt, előrenyúlt, és megfogta Diane kezét. – Menjünk fel, édesem. Majd később vacsorázunk. Diane felkacagott. – Szó sem lehet róla, szerelmem. Neked most egy egészséges adag borjúhúsra van szükséged. – Elhúzta a kezét, és keblére tette, hogy még jobban magára vonja a férfi figyelmét. – Rengeteg energiára lesz szükséged. Még legalább egy órát töltöttek az asztal mellett. Válogattak rengeteg fogás közt, de nem sokat ettek. A pezsgővel viszont nem spóroltak, így Diane hamar becsípett. Star újra és újra töltött neki. – Köszönöm – mondta Diane, s elgondolkodva Star kezére nézett. Egy művész, egy szobrász keze volt ez. – Szép a kezed – mondta, s a férfi szemébe nézett. – Szép a tested – felelte Star, s felemelte mindkét kezét. – Szeretném megérinteni a testedet ezzel a kézzel. Diane hátán borzongás futott végig. – Később – mondta, s ki itta a poharát. Aztán hátradőlt, és mélyet sóhajtott. Star érezte, hogy a homloka izzadni kezd. Kibontott egy üveg vörösbort, és töltött magának. – Ihatok a borodból? – kérdezte Diane. – Ha megfelel az én poharamból. – Star Diane felé nyújtotta a kristálypoharat. – Tökéletesen – felelte Diane mosolyogva. A pohár bort együtt itták meg. Aztán a következőt. És a következőt. Star rábeszélésére Diane hamarosan az ölébe ült. A férfi hangszálai szinte görcsbe rándultak, amikor megszólalt. – A könyvtárban van konyak, és ég a tűz a kandallóban. Diane Star szájára tette az ujját. – Nekem jó a bor is. – Nem szereted a konyakot? Diane a fejét csóválta. – Nem is tudom, mikor ittam életemben. – Szeretni fogod a konyakot. – És utána táncolunk? – Ha akarod. – Akarom. Diane Star karjába kapaszkodott, és a lépcsőn elindultak a könyvtár felé. Kissé zavaros volt a feje, de csodásán érezte magát. A tágas könyvtár kényelmesnek és hívogatónak tetszett. A kandallóban a lángok hipnotikus táncot jártak, és nem is világított semmi más. A nagy erkélyajtók nyitva álltak, és az északi szél meglobogtatta a vastag függönyöket. A meleg kandalló előtt egy vastag hermelintakaró feküdt. Diane elengedte Star karját, és helyet foglalt a kényelmes kanapén. Star állva maradt. Kilazította fekete nyakkendőjét, levette, és a nyitott erkélyajtó előtt álló sárgaréz teleszkópra akasztotta. Aztán elővett két öblös poharat, és a harmadáig töltötte őket finom Napóleon konyakkal. Megkerülte a kanapét, Diane mellé ült, és átnyújtotta az egyik poharat.

Mosolyogva figyelte, amint Diane megkóstolja az italt, elgondolkodva félrefordítja a fejét, majd elismerően bólint. Star is ivott, majd elvette Diane poharát, és a sajátjával együtt az asztal szélére tette. Aztán azonnal átölelte Diane-t, és gyengéden megcsókolta. A bölcs és tapasztalt szerető jól tudta, hogy a nők számára a csók jelenti a lassú, de biztos gerjedelem kezdetét. Így tehát ittak és csókolóztak. Diane halkan felsóhajtott, és közelebb húzódott. Élvezte a tűz kellemességét, az öreg konyak ízét és a csókokat. És tovább váratta Start. De Star úgy érezte, már eleget várt. Annyira kívánta Diane-t, hogy egy perccel sem bírta tovább. Hirtelen felpattant, és magára hagyta a reszkető nőt Kigombolta a gallérját, és a szobán átvágva a fonográfhoz lépett. Felhúzta a szerkezetet, és a homályos könyvtárat hirtelen lágy dallamok töltötték be. Star visszament Diane-hoz. Aztán kinyújtotta a kezét, és megszólalt. – Táncolsz velem? – Igen – suttogta Diane. Diane csak bólintani és nyelni tudott, amikor Star egy határozott mozdulattal magához vonta, és halk, simogató hangon megszólalt. – Aztán szeretkezni fogok veled.

43. fejezet Star átkarolta Diane derekát, majd áthajolt fölötte, és fölemelte konyakospoharát. Megkínálta Diane-t, de a nő nem fogadta el. Star elmosolyodott, ajkához emelte a kristálypoharat, és lába mozogni kezdett a zene ütemére. Diane elmosolyodott, egyik karját a férfi nyaka köré fonta, másik kezét a mellkasára tette. Star könnyedén vezette. Diane könnyedén követte. Nem lepte meg, milyen kitűnően táncol a férfi. Nem kételkedett benne, hogy a táncparketteken minden nő róla álmodozik. A féltékenység jeges marka szorította össze a szívét, ha arra gondolt, hány tucat nőt pörgethetett már Star a fényűző kastélyok csiszolt táncparkettjein. Star megcsókolta Diane halántékát, és megszólalt. – Amikor utoljára hallgattam ezt a zenét, egyedül voltam, megláncolva a sötétben. – Diane kinyitotta a szemét, és Starra nézett. A férfi ugyanolyan szenvtelenül folytatta. Nagyapád társulatának első denveri előadása után történt. Partit rendeztetek. És a zenekar ezt a számot játszotta. Emlékszem, azon tűnődtem, vajon te is ott vagy-e? Táncolsz-e? A cherokee Kölyök karjában. Diane válaszolni akart, de Star vad, követelő ajka az ajkára tapadt. – Soha többé nem tarthat senki más a karjában – mondta haragtól és vágytól izzó tekintettel. – Nem – felelte Diane elakadó lélegzettel. – Soha. Hozzád tartozom, Star. Star arckifejezése azonnal meglágyult, lába újra fölvette a zene ritmusát, és miközben a lágy zene betöltötte a szobát, lassan gombolni kezdte Diane ruháját. Amikor a lila taftruha lecsúszott a csípőjéről, Diane szinte hangtalanul megszólalt. – Star, menjünk a szobánkba. Az ágyunkba. – Később – felelte Star. – Sokkal később. – Nem... Star... – suttogta Diane az izgalomtól reszketve. – De igen, Diane. – Star lehajolt, és egy határozott mozdulattal lerántotta Diane szoknyáját a földre. – Mit... mit csinálsz? – Szeretkezek veled – jött a nyugodt válasz. Star felegyenesedett, fölemelte a kezét, és kioldozta Diane haját. Elismerő tekintettel figyelte a nő meztelen vállára omló, kékesfekete fürtöket. – Azt akarom – mondta, s átnyújtotta Diane-nek a konyakospoharat –, hogy még egyet táncolj velem. – Még egyet?... Star, hiszen meztelen vagyok. – Tudom, édesem. Ellépett Diane-tól. Diane izgatottan kortyolt a konyakból. Teste reszketett a beáramló hideg fuvallattól Star újra felhúzta a fonográfot, és a „Bál után” című szám kísérteties dallamai ismét betöltötték a szobát. Star szótlanul kiemelte Diane-t a lába köré hullott ruhából, magához vonta, és táncolni kezdett. Diane nem kérdezett semmit. Karját lazán a férfi nyaka köré fonta, s közben két kezében fogta a konyakospoharat. Bár szégyentelen és őrült dolognak tűnt meztelenül táncolni egy szmokingot viselő férfi karjában, ugyanakkor furcsán izgató is volt. Szinte kínzó. Annyira szokatlan és élvezetes, hogy Diane hamarosan vadul Star testéhez simult, és medencéjét a férfi combjához szorította.

Néhány másodperc elteltével már egyáltalán nem érezte magát bolondnak és esetlennek. Minden természetesnek és spontánnak hatott. Örült, hogy így táncoltak. Ő meztelenül, Star ruhában. Az egész olyan furcsán erotikus volt, és hihetetlenül izgató. Star tudta, mi játszódik le Diane fejében. Érezte akadozó lélegzetéből, abból, ahogy meztelen testét Star testéhez szorította, és tudta, hogy Diane felkészült az erotikus kalandra. Tudta, hogy ma este bármire hajlandó, és a határt csak saját merészsége szabja meg. Star ma éjjel minden lehetséges módon birtokolni akarta. Elérkezett az idő. Szíve kalapált az alkoholtól és a szexuális izgalomtól. Abbahagyta a táncot. A zene még szólt, amikor a kandalló elé terített hermelinprémhez vezette Diane-t. Diane boldogan elterült, és könyökére támaszkodott. Bőrét kellemesen csiklandozta a puha hermelinszőr. Dörömbölni kezdett, mint egy felgerjedt nőstény oroszlán. Star elmosolyodott, mellé feküdt, kivette kezéből konyakospoharat, és megcsókolta. Sötét szemében tükröződtek a kandalló lángjai. – Tudod, mit akarok tenni? – kérdezte halk, mély hangon. – Hadd találjam ki – felelte Diane suttogva. – Mindent, amit eddig tettünk – mondta a férfi, s kezét Diane meztelen mellére tette. – És mindent, amit még nem tettünk soha. – Igen – felelte Diane lélegzet-visszafojtva, s azon tűnődött, vajon mire gondolhat Star. – Star... ilyet még soha nem éreztem. – Én sem. – Kortyolt a konyakból, és az italt le nem nyelve félretette a poharat. Aztán Diane melléhez hajolt, és a konyakot szájából lassan kieresztve megcsókolta Diane kőkemény mellbimbóját. – Én sem, édesem – mondta, és felemelte a fejét. Diane a szemébe nézett, és izgatottan várta, hogy Star lenyalja a konyakot sajgó mellbimbójáról. – Star, kérlek... – suttogta elgyengülve. – Csókolj meg – parancsolta Star, tovább váratva Diane-t. A tűzforró csókban Diane elárulta, mennyire várja már, hogy a férfi ajka mellbimbóját érintse. – Mi az, szerelmem? – kérdezte Star. – Mit akarsz? – Azt akarom... azt akarom... – Mondd csak ki! Mondd ki, édes! Diane tehetetlenül felsóhajtott, és két kezébe vette Star arcát. Elterült a puha prémen, Star fejét a kebléhez húzta, és arcát a férfi sűrű, fekete hajába dugta. És amikor Star lenyalta a konyakot lüktető mellbimbójáról, arca eltorzult a gyönyörtől. A férfi ezután lehúzta Diane cipőjét, megcsókolta forró arcát, és Diane lába alá nyúlva felhúzta a térdét. Hüvelykujját a szatén harisnyakötőbe akasztotta, kikapcsolta, majd lassan lefejtette Diane hosszú, karcsú lábáról a harisnyát. Diane halkan felsóhajtott, és várta, hogy Star a másik harisnyától is megszabadítsa. De a férfi hozzá sem ért. És a lehúzott harisnyát sem tette le. Lazán kezében tartva, csiklandozva végighúzta a selymes anyagot Diane meztelen testén. Diane rángatózott és vonaglott a harisnya alatt, és egyre izgatottabbá vált. A könnyű ruhadarab ekkor elindult fölfelé a lába mentén, és amikor megérintette a két combja közti pontot, Diane felnyögött, és a hasára fordult. Star elmosolyodott, és újra kezdte a játékot, ezúttal Diane tarkójától indulva. Amikor a kínzó harisnya egy rövid pillanatra remegő fenekének hasadékához ért, Diane mindkét kezével a sűrű prémbe markolt, arcát hozzászorította, és lehunyta a szemét. Star ekkor félrelökte a selyemharisnyát, lehajolt, forró arcát Diane vállához szorította, és megfordította. Arcát megkeményítette a szenvedély, ajka remegett, sötét szemében a vágy vad tüze izzott. – Engedd, hogy szeresselek, Diane! Add nekem mindened!

44. fejezet Star megcsókolta Diane-t, s lassan haladva elindult lefelé teste mentén. Végigcsókolta az állat, a nyakát, a mellét, a bordáit. Amikor a nő lapos hasához ért, majd folytatni készült útját, Diane izgatottan felkönyökölt, és a fejét rázta. – Úristen, ne merészeld – suttogta. De bíbor szemében a vágy tüze csillogott, és Star tudta, hogy izgatja az ötlet. Megcsókolta Diane köldökének apró bemélyedését, és megszólalt. – Ne félj, szerelmem. Akkor hagyod abba, amikor akarod. – Nyelvével végigkövette a halvány szőrzet ösvényét, mely a köldöktől a combok közti sötét háromszögig vezetett. – Hadd csókoljalak meg, édes! Tégy boldoggá! Engedd, hogy boldoggá tegyelek! – Star... – suttogta Diane, de a feltoluló érzelmek beléfojtották a szót. – Igen, egyetlen szerelmem. Star a hollófekete fürtökbe temette az arcát. Orrával és szájával barangolt a göndör fürtök között, s Diane, érezve forró leheletét, zihálva kapta kezét a szájához. Teste lüktetett. Star megérintette az ajkával. Diane felnyögött, és teste megfeszült a szőrmén. Star a nyelve hegyével is megérintette. Diane a nevét kiáltotta. Star mohón csókolni kezdte, miközben keze Diane fenekét szorította. Diane felkönyökölt, és nem akarta elhinni, amit szenvedélytől elnehezült szempilláinak résén át látott Star fekete szmokingban és hófehér ingben. Ő teljesen meztelenül, eltekintve a bal lábán maradt harisnyától. Star arcával a combja közti fekete fürtökbe temetkezve. Ő a hermelinprémen buján elterülve, szétterpesztett lábakkal. A látvány egy pillanatig szégyentelenül léhának hatott. De a szégyenérzet hamar szertefoszlott, amint Star forró ajka tovább folytatta lélegzetelállítóan intim útját. Diane azt kívánta, bárcsak sosem lenne vége. Már távolról sem találta taszítónak az effajta szeretkezést. Csodálatos volt. Gyönyörű volt. Tökéletesen átadta magát az emésztő tűznek. És amikor begyújtott teste felrobbant és a mennyei hő milliónyi sugarát záporozta, a döbbenetes gyönyör egy kiállást kényszerített ki torkából. Miközben teste vergődött, Hánykolódott és vonaglott a mindent elemésztő szenvedély hullámain, Star ajka mindvégig rátapadt. Aztán tökéletesen elernyedve feküdt a puha szőrmén. Star csak ekkor emelte fel a fejét. Gyorsan felmászott Diane mellé, megcsókolta nedves halántékát, magához ölelte, és gyengéd szavakat suttogott a fülébe, amíg a nő teljesen meg nem nyugodott. Ekkor felállt, és sietve vetkőzni kezdett. Amikor elkészült, visszafeküdt Diane mellé, készen arra, hogy újra a karjában tartsa, – Várj – mondta Diane, s eltolta magától a férfit. – Feküdj le, Star – parancsolta szelíden. Star bólintott, és hanyatt feküdt. Diane feltérdelt, és a sarkára ült. Végigtekintett a kandalló fényében ragyogó, izmos férfitesten, és álmatagon elmosolyodott. – Engedd, hogy szeresselek – mondta. Star nagyot nyelt. – Igen, édes. Persze. Diane a konyakospohárért nyúlt. Tekintetét le nem véve a férfiról, mind az öt ujját belemártotta az italba, majd visszahúzta őket. Másik kezével megmarkolta Star lüktető, feszülő férfiasságát, konyakos ujjaival pedig bekente a bársonyos, sima húst. Aztán a kezéhez hajolt, és tartalmát nyitott szájába vette. Star hangosan felnyögött, teste rázkódni kezdett, megragadta Diane fejét, és felemelte. A preorgazmikus izgalomtól fűtötten

magára ültette, de mielőtt testébe olvadhatott volna, Diane megcsóválta a fejét, és megállította. – Engedj, drágám – suttogta. Star keze a szőrmére hanyatlott, és lélegzet-visszafojtva várt. Feszülten figyelte, amint Diane két kezébe veszi meredt férfiasságát, majd térdre emelkedik, és szeretetteljesen saját testébe vezeti. – Bébi, bébi – nyöszörgött Star, miközben Diane lassan, óvatosan rátelepedett. Aztán csábítóan elmosolyodott, Star mellkasára tenyerelt, és csípője ringatózó, erotikus mozgásba kezdett. – Diane, Diane – suttogta Star édes agóniában. Szeme lecsukódott, és hagyta, hogy a nő, aki rajta ül, vezesse, szeresse, és eljuttassa mindkettejüket az egyidejű, eget rengető orgazmusig. Diane ekkor Star mellkasára borult, és végigcsókolta a férfi verítéktől csillogó vállát. – Star? – Igen? – Jól szerettelek? Star felkacagott, és szorosan magához ölelte. – Jól szerettél, édes. Nagyon jól. A ruháikat a padlón hagyták. Meztelenül, elégedetten, álmosan tántorogtak a szobájukba, gyorsan megfürödtek, és fáradtan, boldogan lefeküdtek aludni. Egymást átölelve szinte azonnal belemerültek a mély, álmatlan alvásba. Órákkal később Diane-t felébresztették a hold üvegfalon átszűrődő sugarai. Halkan leszállt az ágyról, és az ablakhoz lépve figyelte a lefelé ereszkedő teliholdat. Felemelte meztelen lábát, hogy megvakarja másik térdét, és ekkor lába egy a székre vetett ruhadarabhoz ért. Diane lenézett, és megpillantotta a puha, fekete bőrmellényt, melyet Star Virginia Citybe menet viselt. Mosolyogva felkapta a fekete mellényt. Azé a férfié volt, akit szeretett, ezért Diane arcát a finom bőrbe temette, és belélegezte az egyedülálló, férfias illatot. Ekkor egy összehajtott papírdarab esett ki a mellény zsebéből, és vitorlázva a szőnyegre hullott. Diane kíváncsian pislantott, majd lehajolt, és felemelte a papírt. Vissza akarta tenni a mellényzsebbe, de a ragyogó holdfényben megpillantotta, kinek címezték az üzenetet. És a vér megfagyott az ereiben. Jeges, remegő kézzel emelte közelebb a lapot, és olvasni kezdte. 1895, szeptember 28. Pawnee Bill 211 Post-Suite4 San Francisco, Kalifornia A táviratilag csatolt összeg átvételével érvénybe lép a Buck Buchannan ezredes vadnyugati show-jának átvételéről szóló megállapodásunk. Diane hitetlenkedve pislogott, majd újra és újra elolvasta a szűkszavú üzenetet. Végül leeresztette a sárga űrlapot, gondosan összehajtotta, és visszatette a mellényzsebbe. Egy hosszú percig remegve állt a holdfényben, mozdulni sem tudott a döbbenettől. Aztán eszébe villant az előző napi zavarba ejtő incidens Star könyvtárában. A férfi pontosan ilyen sárga lapra írt valamit. És milyen furcsán viselkedett, milyen vadul reagált, amikor Diane meglepte! Diane összerezzent.

Már tudta, miért. És azt is tudta, miért kellett előző nap Starnak a városba mennie. A csodás vacsora csak kifogás volt. A férfi azért ment Virginia Citybe, hogy táviratot küldjön nagyapja ősi ellenségének, Pawnee Billnek! Diane első gondolata az volt, hogy felrázza az alvó Start, az orra alá dugja az átkozott telegramot, és magyarázatot követel. De nem így tett. Itt már nem volt szükség magyarázatra. A fájdalmas igazság egyértelműen kiviláglott a táviratból. Diane szíve összetört. Ez a négy nap semmit sem jelentett Starnak. Diane semmit sem jelentett neki. Az örök szerelemről és házasságról szóló kijelentései mind csak színjáték volt. Része egy jól begyakorolt cselszövésnek. Star összejátszott Pawnee Billel. A férfi, aki azt állította, szereti, csak kihasználta. A bosszú! Ez volt Star valódi célja. Az egyetlen célja. Hidegvérrel kitervelte, hogyan álljon bosszút, és okosan végre is hajtotta. Megfizetett nekik. Kiszabta a büntetésüket. Diane büntetése az volt, hogy reménytelenül beleszeressen, és nyomorúságos boldogtalanságban élje le az életét nélküle. Az öreg ezredesnek pedig el kellett veszítenie szeretett társulatát. És ezzel mindent, amiért eddig élt. Diane térde elgyöngült, gyomra összeszorult. Térdre rogyott. Hogyan is lehetett ennyire ostoba? Hogyan hihette, hogy ez a kegyetlen, szívtelen teremtmény szereti őt? Hiszen gyűlölte! Annyira gyűlölte, hogy megfosztotta minden büszkeségétől. Diane nemcsak a testét meztelenítette le és nyitotta meg előtte, de a lelkét is. És a férfi mindenét elvette. Mindenét! Arca szégyentől égett, ha arra gondolt, mit tettek alig néhány órája a könyvtár padlóján. Szíve fájdalmasan összeszorult meztelen keble alatt. Szemébe könnyek szöktek. Körmönfontan, hidegvérrel elárulták! Felállt a padlóról, és gyorsan öltözni kezdett. Miközben magára húzta a fekete farmert és a sárga pulóvert, terveket szőtt. El kell menekülnie. Azonnal. Mielőtt Star felébred. Eszébe jutott a két kék vonatjegy, amit Star a folyosón lévő ezüsttálcán hagyott. Elhatározta, hogy az egyiket elviszi, a másikat pedig összetépi. Aztán csendesen kilopódzik a sötét házból, felmegy a hegyoldalra, és imádkozik, hogy Fekete Csillag az istállójában legyen. Az állat már ismerte. Diane tudta, hogy nem fog zajt csapni, amíg felnyergeli. Aztán belovagol Virginia City-be, és napkeltéig a lovat is ott tartja. Akkor elengedi, és hazaküldi, Star így nem érheti el a hétkor induló vonatot. Mire felhúzta kopott bőrcipőjét, amit akkor viselt, amikor Star elrabolta, már mindent kitervelt, és indulásra készen állt. Biztos volt benne, hogy Star nem fogja üldözőbe venni, ha sikerül elérnie a nyugat felé induló vonatot. Miért is tenné? A bosszúja beteljesült. Diane-nak nem vette többé hasznát. Halkan átlopakodott a hálószobán, kilépett a homályos folyosóra, és megtorpant. Sajgó szívvel, könnyektől égő szemekkel visszafordult, visszament a hálószobába, és megállt a meztelenül alvó Star felett Kezét a szája elé kapta, hogy elfojtsa könnyeit, és egy utolsó pillantást vetett a szeretőre, akinek soha többé nem fog az ágyában ébredni.

HARMADIK RÉSZ

45. fejezet Fogyott az idő. Ha nem sikerül egy komoly pénzösszeget előteremteni a november elsejei határidőig, akkor Buck Buchannan ezredes vadnyugati show-jának minden lefoglalt ingósága annak az embernek a kezére kerül, aki kifizette a hitelezőket és felvásárolta a váltókat. Pawnee Bill kezébe. Hacsak nem történik csoda, a show jövő tavasszal már nem lép fel. Diane Buchannan nem hitt a csodákban. Csak a szívós harcban. Még nem adta fel. Nem volt hajlandó beismerni a vereséget, amíg az összes lehetséges pénzforrást ki nem merítette. Így ébredt fel a sötét, esős, októberi napok egyikén az oaklandi bérházban. A takarót az álláig húzta, és a magány okozta fájdalomtól fogát csikorgatta. Négy hete hagyta el Start. És most olyan kínokat élt át a nap minden óráján, mint még soha. Első gondolata minden reggel Star volt. Utolsó gondolata minden este Star volt. Még mindig szerette. Szerette, bár a férfi kegyetlenül elárulta. És tudta, hogy élete végéig szeretni fogja. Annyira szerette, hogy nem tett feljelentést ellene emberrablás miatt. Annyira szerette, hogy mindenki előtt titokban tartotta Star kilétét. Ezt a titkot magával akarta vinni a sírba, mint ahogyan halhatatlan szerelmét is. Diane becsukta a szemét, és megpróbálta kitörölni a fejéből Start. Újra emlékeztette magát, hogy semmit sem jelent a férfi számára. Hiszen ha jelentett volna Star eljött volna érte. Diane titkon számított is erre. Ostoba módon reménykedett benne, hogy Star egy napon felbukkan, és közli, hogy szörnyű félreértés történt. Hogy szereti, és nem tud élni nélküle. De a férfi nem jött. Ben Star becsapta, kihasználta, bosszút állt rajta, és embertelenül megalázta. Szeretkezett vele. És elhitette vele, hogy szereti. Megnyerte Diane bizalmát. És amikor Diane nagyapja súlyos anyagi problémáiról beszélt, hidegvérrel bosszút forralt az öregember ellen. Diane ostoba módon újra és újra elmondta neki, hogy az ezredes szíve megszakadna, ha a show Pawnee Bill kezére jutna. Diane tudta, hogy többé nem szabad erre az óriási hibára gondolnia. Hogy nem szabad Starra gondolnia. Most azokkal volt, akikhez tartozott. Akik szerették őt. Felidézte azt a napot, amikor San Franciscóba érkezett. Boldogan emlékezett a pillanatra, amikor újra találkozott az ezredessel és Buchannan nagymamával. Ez az egyesülés balzsam volt fájó szívére. Aznap este meglátogatta Ősi Szemet a kórházban. A férfi fekete szeme azonnal felcsillant, amint megpillantotta Diane-t. Diane megszorította az öregember kezét, és ösztönösen tudta, hogy kettejük titkát soha senki nem fogja megtudni. Diane felült az ágyon, és minden akaraterejét összeszedve az előtte álló feladatra gondolt. A feladatra, hogy megmentse nagyapja társulatát Pawnee Bill karmaitól! Egy órával később mosolyogva állt nagyszüleinek szobája előtt, és bátran bekopogott. Ruth Buchannan beengedte, és ősz fejével az ablak előtt ülő komor alak felé biccentett. Diane bólintott, kihúzta magát, és nagyapjához lépett. A férfi még fel sem öltözött. Pizsamát viselt és egy kopott flanelköntöst. Hosszú, fehér haja kócos volt, és elgyötört arcán mély szomorúság tükröződött. – Mi van veled, lustaság? – Diane megérintette a férfi vállát, lehajolt, és megcsókolta kócos fejét. – Múlik az idő, ezredes. Át kell kelnünk az öblön, hogy... – Minek? – Az ezredes alig pillantott rá. – Megérzem, ha vesztettem.

Diane aggódva nagyanyjára pillantott, nagyot nyelt, és nagyapja széke mellé térdelt. Aztán magabiztosságot színlelve nagyapja ráncos kezére tette a kezét, és megszólalt. – Micsoda butaság! Nem akarok hallani ilyen beszédet! Még van két napunk, az ég szerelmére, és nem kerestük fel az összes San Franciscó-i bankot, tehát... És mondta, mondta, hogy a szerencséjük ma megfordulhat, hogy nem adhatják fel ilyen könnyen, hogy még van esély. Minden meggyőzőerejét összeszedte, de hiába. Nem tudott hatni a férfira. Sóhajtott, és elhallgatott. – Nem, Diane. Semmi értelme – mondta az ezredes. – Egy Buchannannal vitatkozol. – És egy Buchannan sosem adja fel! Az ezredes végre Diane szemébe nézett, felkacagott, és megadta magát. – Adj fél órát. Diane felugrott. – Fél óra, de egy perccel sem több. – Melegen az öreg férfija mosolygott, majd mutatóujjával megfenyegette. – És nem akarok többé vereségről hallani, ezredes. Nem vesztegetem a drága időmet túlfejlett, nyafogó gyerekekre. Megcsókolta a férfi arcát, és elment. *** A két makacs ember a hosszú, esős napot San Franciscóban töltötte, de hiába próbált működő tőkét találni Csalódottan kellett távozniuk Crockertől, Leland Starv fordítói, a Lick családtól, Georga Hearst szenátortól és a város többi pénzemberétől. Már csak az apró cégek maradtak hátra. De különös ajánlatuk hallatán a tisztviselők a fejüket csóválták, és becsapták mögöttük az ajtót. Buck Buchannan ezredes előtt nem nyíltak meg a vaskos erszények. A nap végén Diane és az ezredes fáradtan felkapaszkodott az Embarcedero dombra, és a szemerkélő esőben kompra szállt Oakland felé. Útközben egyetlen szót sem szóltak. A homályos panzióba érve Diane nagyapja vállára tette a kezét, elmosolyodott, és megszólalt. – Holnap, ugyanebben az időben, ezredes? Gondoltam, megpróbálhatnánk... én... szóval... – Elhallgatott. Az ezredes sírva fakadt. A falnak dőlt, és lehorgasztotta fáradt, ősz fejét. Diane még sosem látta sírni a nagyapját. Úgy érezte, mindent elveszített. Ez nem történhetett meg. Ez a félelmet nem ismerő, legendás hírű férfi nem sírhatott, mint valami rémült gyermek. A férfi, aki mindig tudta, mit kell tenni, ha Diane bajban volt. Ha a többiek bajban voltak. A férfi, aki mindig mindent elintézett nekik. Ő nem félhetett. Nem lehetett tehetetlen. De az volt. Diane átölelte nagyapja nyakát, és szenvedélyesen magához szorította. – Sajnálom, ezredes – mondta halkan, fájó szívvel. – Annyira sajnálom. Buck Buchannan ezredes azonnal összeszedte magát és megsimogatta Diane hátát. Diane hátrébb lépett, hogy a férfi elővehesse zsebkendőjét, és megtörölhesse könnyes szemét. Aztán, mintha mi sem történt volna, az ezredes megszólalt. – Ruth aggódni fog. Menjünk fel. De Diane nem mozdult. – Menj csak, ezredes. Én inkább sétálok egyet vacsora előtt. – Hiszen még esik. – Tudom. A férfi megértően bólintott, sóhajtott, és lassan elindult a lépcsőn. Diane az ajkába harapott, megfordult, és kisietett az ajtóm. A felső lépcsőn egy pillanatra megállt, hogy eldöntse, merre induljon. Teljesen mindegy volt. Nem volt végcélja. Minden ötletéből kifogyott. Nem számított, merre indul. Sem neki, sem másnak.

Lassan lement a falépcsőn, és jobbra fordult. Nem vitt magával esernyőt; valójában nem érdekelte, hogy megfázik. Arcát felfordította, hogy érezze a szitáló esőcseppeket. Ez valahogy most olyan jólesett. Negyed óra alatt bőrig ázott, nedves haja nyakához és gallérjához tapadt. Megállt a nagy, lezárt raktár előtt, melyben Buck Buchannan ezredes vadnyugati showjá-nak leltárba vett ingóságait tárolták. Diane kinyitotta a kombinációs zárat, és belépett a csendes raktárba. A sötétben pislogva leakasztott a faltól egy kerozinlámpát, meggyújtotta, és becsukta maga mögött az ajtót. A lámpát a magasba emelve elindult a halomba rakott faszékek között, a nagy, összehajtott sátor, az összetekert, rothadó kötelek mellett. Elérkezett a bekeretezett medálokhoz, a soktucatnyi puskához és nyereghez, ezredes trófeái voltak ezek, egyik nyereg hiányzott, az ezüstveretes nyereg, melyet az ezredes Anglia királynőjétől kapott. A nyerget sok egyéb, értékes emléktárggyal együtt már hetekkel korábban eladták, hogy ki tudják fizetni a szállást. Diane tovább haladt a tükörfalú állatszállító kocsi és a nagy csengőskocsi között. A csodás homokfutó is ott volt, melyen valaha Texas Kate hajtott az arénába. És az indiánok törzsi kosztümjei is. Diane hirtelen megállt. Közvetlenül előtte, a padlón egy megfakult plakát feküdt. Felemelte, és a lámpa fényébe tartotta. A plakáton nagy, fekete betűkkel ez állt. – „A Szép és a Szörnyeteg.” A szöveg alatt pedig egy festmény, mely a meztelen, lobogó, fekete hajú vadembert ábrázolta, amint vérben forgó szemmel láncainak feszül. Diane szíve elszorult. A lámpa megremegett a kezében. A plakátra vetülő, táncoló árnyak mintha életre keltették volna a megláncolt vadat. Diane ajka remegni kezdett, és a szíve fájdalmasan megdobbant a hasonlóság láttán. Könnyben úszó szemmel olvasta a plakát alján lévő, fekete feliratot: „A RÉZBŐRŰ A SZIKLÁS-HEGYSÉGBŐL.”

46. fejezet A Rézbőrű nem volt meztelen. Hollófekete haja nem volt hosszú, és nem lobogott. Tengerkék szeme nem forgott vérben, és testét nem kötötték erős láncok. Benjamin Star élére vasalt, sötét nadrágot viselt, frissen mosott, fehér inget, és finom bőrből készült, fekete mellényt. Rövidre vágott, gondosan fésült haja tisztán csillogott. Tekintete sötét volt és szomorú. Mégis meg volt láncolva. Olyan láncokkal, melyeket soha nem téphetett szét, bármilyen erős is volt. Olyan láncokkal, melyeket nem nyitott a bűvös ezüstkulcs. Láncokkal, melyeket nem gyengít a rozsda, sem a múló évek. A szerelem láncaival. Könyvtárában ült, komoran, magas támlájú forgószékében. Hátat fordított az íróasztalnak, keze az ölében pihent. A Magas-Sierrákon már hullott az első hó. Az apró pelyhek az erkélyajtó üvegére tapadtak, majd elolvadtak és végigcsordultak az üvegen, mint a könnyek. Az ég zord volt és sötét. A hideg, őszi szél sóhajtva süvöltött keresztül a fenyőerdőn. Star mélységes magányt érzett. Háza fájdalmasan üres volt. Azóta a reggel óta, amikor felébredt, és nem találta az egyetlen nőt, akit valaha is szeretett. A hajdan meleg, napfényes kastély most sötét volt és hideg. És üres. És Star tudta, hogy a nő nélkül, aki az asztalánál evett, a könyvtárában táncolt és az ágyában aludt, mindig is sötét, hideg és üres marad. Nagyot sóhajtott. És mint már sokezerszer, újra átgondolta azt az utolsó napot, azt az utolsó éjszakát, kulcsokat keresve. Remélve, hogy a fájdalmas igazságon kívül talál valami okot, valami más magyarázatot. Visszagondolt, de semmi áruló jelre nem emlékezett. Amikor Star megcsókolta, és ellovagolt Virginia Citybe, Diane édes volt és kedves. Star megpróbált visszaemlékezni, mit csinált aznap a városban. Először a távirdába. Star a mellényzsebébe nyúlt. Ugyanezt a mellényt viselte akkor is. Még ott voltak a sárga űrlapok. Elővette, szétnyitotta őket, és újra elolvasta az üzenetet 1895. szeptember 28. Pawnee Bill 211 Post-Suite4 San Francisco, Kalifornia A táviratilag csatolt összeg átvételével érvénybe lép a Buck Buchannan ezredes vadnyugati show-jának átvételéről szóló megállapodásunk. Star az első lapot a második alá csúsztatta, és tovább olvasott. Tengerkék szeme elgondolkodva összeszűkült. 2. oldal A szerződést San Franciscó-i irodámban kötjük meg. Aláírásával igazolja, hogy – a megállapodás szerinti haszon fejében – lemond jelenlegi helyzetéről, miáltal a Csillagpor Társaság válik Buck Buchannan ezredes vadnyugati show-jának kizárólagos hitelezőjévé. STOP

Star a telegramra meredt. Még ha Diane meg is találta és elolvasta – ami persze nem történhetett meg –, lehetetlen, hogy félreértette volna. Star meg akarta menteni az öreg ezredes társulatát. Fel akarta vásárolni a Pawnee Bill tulajdonában lévő váltókat. Ki akarta rekeszteni Pawnee Billt, ki akarta váltani a show-t az ezredesnek. Star vállat vont, összegyűrte a sárga lapokat, és hátrahajította a válla fölött. De a pokolba is. Az üzlet az üzlet. Úgy döntött, tartja magát eredeti szándékához – megmenti az öregember társulatát – Miss Diane Buchannan ide vagy oda. Ismét a mellényzsebébe nyúlt, és elővett egy apró, fekete bársonydobozt. Kinyitotta, és a gyönyörű gyémánt jegygyűrűre meredt. A gyémánt ugyanolyan sötét volt és élettelen, mint ő maga. A homályos könyvtárban nem volt mi megcsillanjon rajta. Azon a forró, augusztusi napon, amikor megvette, a gyémánt szikrázva csillogott a napfényben az üzlet kirakatában. Emlékezett, milyen izgatottan tervezgette a pillanatot, amikor átadhatja. Úgy döntött, vár, amíg San Franciscóba érnek, és az ezredestől megkéri Diane kezét. Star összeszorította hófehér fogait, becsukta a dobozt, és visszatette a mellényzsebébe. Miért is gyötörte volna tovább magát? Befejeződött, vége volt. Azonnal keresni kezdte Dianet, amint aznap felébredt. Minden világos volt. Star hamuszürke arccal hallgatta a vasutas szavait: – Hát persze, a csinos, fiatal, fekete hölgy. A hétórás vonattal ment el San Franciscóba. A hideg, északi szél megremegtette az erkélyajtó üvegtábláit. Star szívébe jeges fájdalom hasított. Előrehajolt, és a térdére könyökölt. A szőnyeget bámulta a cipője közt. Hirtelen talpra ugrott. Eleget siránkozott már, mint egy szerelmes bolond. Ideje volt munkához látni. El kellett utaznia. Egy fontos találkozóra. Kiment a könyvtárból, végigsietett a hosszú folyosón, és belépett a hálószobájába. Bement a gardróbba, és a fölső polcról levett egy bőrből készült barna bőröndöt. Ahogy a bőröndöt lerántotta, az egyik csat beakadt egy felakasztott ruhadarabba. A kinyíló bőröndből egy csillogó estélyi ruha hullott a lábai elé. A ruha színe ellenállhatatlanul emlékeztette egy lila szempárra, egy szempárra, melynek hatalmát nagyon szerette volna tagadni. Star ledobta a bőröndöt, leguggolt, és felkapta a kiesett ruhát. A pokolba vele! Bárhova nézett, Diane mindenütt ott volt. A fejét csóválva simogatta a lila anyagot. Egy volt szeretőjéhez látogatott el, hogy megtalálja a tökéletes ruhát. A tűzvörös hajú Rita nem titkolta csalódottságát, amikor Star közölte vele, hogy szerelmes, és meg akar házasodni. De amikor Star megkérdezte tőle, hol vásárolhatna egy szép estélyit a menyasszonyának, Rita nagyon rendesen viselkedett. – Virginia Cityben nem találsz olyat, amilyet keresel – mondta a nő. – De szerencséd van. A legutóbbi párizsi utamról több tucat mesés estélyit hoztam, és a legtöbbet még fel sem vettem. – Amikor Star azonnal kiválasztotta a Diane szeméhez illő lila ruhát, Rita lángvörös hajába túrt, és megszólalt. – Igen. Épp rád gondoltam, amikor ezt vettem. – Majd felkacagott, és hozzátette: – Persze, nem egészen úgy terveztem, hogy csak megmutatom. Star felállt, arcához emelte a lila ruhát, és mélyen beszippantotta az illatát. Szíve összeszorult. Elengedte a ruhát, hagyta, hogy a földre hulljon, majd félrerúgta. Diane Buchannan pontosan az volt, akinek kezdettől fogva ismerte. Egy elkényeztetett szépség, aki hamar beleunt a dolgokba. Egy kellemes teremtés, aki pusztán szórakozásból gyűjtötte és dobta el a szíveket. Olyan, mint a többi számtalan fehér szépség, akik a tiltott borzongást keresik, majd amikor az újdonság varázsa elmúlt, visszamenekülnek a biztonságba. A pokolba vele! Star felkapta a barna bőröndöt, és csomagolni kezdett. El kellett érnie a vonatot.

Az idő elfogyott. November elsejéig már csak egyetlen nap volt hátra. Pontban éjfélkor érvénybe lépnek annak a férfinak a jogai, aki felvásárolta az ezredes váltott. Minden az öve lesz, szőröstülbőröstül. A gyűlöletes Pawnee Bill. Diane nyugtalanul járkált homályos szobájában. Sosem érezte ilyen borzalmasan magát. Ismét egy újabb, komor, szomorú napra ébredt. A San Francisco Chronicle reggeli számát szokás szerint most is az ajtaja elé tették. Diane – mint mindig – most is izgatottan kapta fel a lapot, remélve, hogy talál benne valamit, ami ötletet ad, ami eszébe juttat egy újabb pénzforrást, amit még nem próbált. Ehelyett egy rövid cikket talált a társasági rovatban, mely csak fokozta elkeseredését: „...a jóképű nevadai mágnást, Benjamin Start rajtakapták, amint tegnap este diszkréten bejelentkezett a Palace Hotelbe...” Diane mint izzó vasat dobta el az újságot, és megpróbált nem gondolni az egészre. Pontosan tudta, mit keres Star a városban! Azért jött, hogy csatlakozzon bűntársához, Pawnee Billhez! Néhány perccel később megjelent az ezredes, és rejtélyesen közölte, hogy egyedül akar bemenni San Franciscóba. Amikor Diane felajánlotta, hogy elkíséri, a férfi hevesen tiltakozott, és dobbantóit a lábával. Így hát Diane aggódhatott, töprenghetett és járkálhatott. Nem sokkal délután négy előtt az ezredes megérkezett, és hangosan dörömbölt az ajtaján. Diane az ajtóhoz ugrott, és torkában dobogó szívvel az ezredesre emelte kérdő tekintetét. A férfi a szobába rontott, kihúzta magát, és szemében ismét ott izzott az az eleven tűz, mely az utóbbi hetekben teljesen kihunyt. Úgy nézett ki, mint a macska, miután lenyelte a kanárit. Valami történt. Diane tudta ezt a férfi önelégült arckifejezéséből. Mégis merhetett remélni? Lehet, hogy a határidőt meghosszabbították? Alig várta már, hogy az ezredes megszólaljon. A férfi komótosan átment a szobán, és leült az ablak előtt álló egyetlen székbe. Diane izgatottan követte. – Nos? – kérdezte csípőre tett kézzel. – Van itt egy apróság – szólalt meg végül nagyapja majd drámai hatásszünetet tartott. A mohón bólogató Diane legszívesebben megrázta volna. – Igen, folytasd – mondta feszülten. – Ne sürgess már, Diane. – Senki sem sürget! – felelte Diane. A férfi még mindig nem beszélt. – Bökd már ki, ezredes. Légy szíves. A férfi ártatlanul elmosolyodott, kabátzsebébe nyúlt, elővette szemüvegét, feltette, majd hosszan, színpadiasán igazgatni kezdte a bal fülénél. Aztán ismét a kabátzsebébe nyúlt, és előhúzott egy összehajtott, vastag, hivatalosnak tűnő dokumentumot Diane kezdte elveszíteni a türelmét, de az ezredes csak kacagott. Végül elszánta magát, és elmesélte türelmetlen unokájának, mi is történt pontosan San Franciscóban, Az ezredes ügyvédjével kapcsolatba lépett egy másik ügyvéd egy titokzatos mecénás képviseletében. Az illető nem kívánta felfedni kilétét. A névtelen jótevő felvásárolta az összes váltót Pawnee Billtől, hitelszámlát nyitott a társulat részére a Union Pacific Banknál, és úgy határozott, biztosítja az ezredesnek a nélkülözhetetlen forgótőkét. A mecénás a huszonnegyedik órában megmentette a show-t! A boldog, de kétkedő Diane keresztkérdésekkel bombázta nagyapját, mint egy rendőrnyomozó. Miért tett ilyesmit ez az ember? Mik a szándékai? Mi a haszna az egészből? Hány százaléknyi részesedést követel a pénzért cserébe? Vajon nem maga Pawnee Bill áll-e a háttérben? Biztos, hogy ez az egész nem valami sötét ügylet, amit azért terveit ki valaki, hogy megkaparintsa a show-t?

Diane hiába faggatta az ezredest, az minden kérdésre meg tudott felelni. Kivéve egyet. Ugyanis az ismeretlen nem követelt részesedést. Az ezredes az egész társulatot megtarthatja, ha betartja a szerződés feltételeit. Vissza kell fizetnie a kölcsönt – tisztességes kamattal –, de csak akkor, amikor már kilábalt a válságból. Az ezredes valójában éppoly kevéssé értette az események ilyetén fordulatát, mint unokája. Jótevőjük kilétét előtte is homály fedte. – Ki tudja, miért, Diane? – mondta az ezredes. – Lehet, hogy valóban vigyáz rám egy őrangyal, és... – Ideje indulnunk – szólalt meg Ruth Buchannan a szoba ajtajában, és megigazította a kalapját. – Ha nem sietünk, el fogunk késni. – Megyünk már, drágám – felelte az ezredes sugárzó arccal. Összehajtotta a szerződést, visszatette mellényzsebébe, boldogan megsimogatta, és feleségéhez lépett. Diane kissé ráncos homlokkal követte. – Ez nekem sok egy kicsit. Egyszerűen nem értem, miért... a szerződés, ezredes. Kinek a neve áll a szerződésen? – Csak az ügyvédé – vetette hátra a férfi. – És egy társaság neve. – Hogy hívják a társaságot? – Csillagpor.

47. fejezet – Drága barátaim. Azért gyűltünk ma össze Isten színe előtt, hogy e férfi és e nő egyesülhessen a házasság szent kötelékében... Diane arcán őszinte mosollyal figyelte a két embert, aki ma férj és feleség lett. Texas Kate döbbenetesen fiatalnak és csinosnak tűnt halványbarack színű menyasszonyi ruhájában, kezében a lila orchideákból készült menyasszonyi csokorral. Pici játszotta a félénk, ideges vőlegény szerepét. A hátrafésült hajú, tisztán ragyogó arcú férfi sötét, nyugati szabású öltönyt viselt, ki keményített gallérú, fehér inget és nyakkendőt. Karját keresztbe fonta maga előtt, és bal lába észrevehetően remegett. Diane szerető tekintetét a gránitarcú vőfélyre emelte, Ősi Szem arckifejezése komor volt, az alkalomhoz illően. A jegygyűrűt szorongató ute főnök most majdnem olyan hatalmasnak tűnt, mint régen. Diane nagyon örült, hogy ismét ilyennek látja. Ősi Szem rettentően sovány és elgyötört volt, amikor először látogatta meg az oaklandi kórházban. Amikor Diane az ezredes előtt belépett a szobájába, azonnal látta a tekintetéből, hogy az öreg senkinek sem mondta el, mi történt. Diane gyorsan ajkára tette mutatóujját, és csak ennyit súgott: „Pszt.” A férfi megkönnyebbülten rákacsintott. – ...És te, William, akarod-e hites feleségedül az itt megjelent Katherine-t? – Igen – felelte Pici. Arca téglavörös lett, de hangja határozottan csendült. – Akkor ezennel férj és feleségnek nyilvánítalak benneteket. Megcsókolhatod a menyasszonyt. Diane a többiekkel együtt szórta a rizst a templom lépcsőin a ködös délutánba szaladó párra. Éppen emelte a kezét, amikor derült égből villámcsapásként vágott belé a felismerés. Csillagpor. Az ezredes azt mondta, hogy a Csillagpor Társaság mentette meg őket! Egy pillanat alatt eszébe jutott a történet, melyet az öreg Arany Csillag mesélt neki anyjáról, aki elhagyta őt. Csillagpor! Arany Csillag anyját Csillagpornak hívták! Diane leeresztette rizzsel telt kezét, és szíve kalapálni kezdett. Lehetséges lenne? Lehet, hogy teljesen félreismerte Start? Lehet, hogy elkövette élete legnagyobb hibáját? Lehet, hogy alaptalanul vádolta bosszúvággyal, és a férfi csak segíteni akart? Már tisztán emlékezett Arany Csillag minden szavára: „Ha Csillagőrző megtudja, hogy valaki beteg vagy bajban van, azonnal a segítségére siet. Ez benne van a vérében.” – Diane! Diane! – Visszazökkent a jelenbe, és felnézett a mosolygó menyasszonyra, aki az ő nevét kiáltozta. – Diane, felkészültél? – emelte a magasba Kate a menyasszonyi csokrot. – Dobom. Kapd el! Texas Kate a csokrot egyenesen Diane kezébe dobta. Diane automatikusan elkapta a lila orchideákat. A tömeg tapsolt és fütyült. – Mindannyian hivatalosak a panzióba, a lakodalomra – kiáltotta Texas Kate. – Menjünk, és vágjuk fel az esküvői tortát! A lelkes tömeg a menyasszonyt és a vőlegényt követve a panzió felé indult. Diane izgatottan kereste nagyszüleit. – El kell mennem valahová. El kell intéznem valamit – mondta hadarva. – Kérjetek elnézést Kate-től és Picitől a nevemben. Nem adott időt a válaszra. Az idős pár egymásra nézett, független unokájuk pedig a víz felé futott. Még mindig szorította a menyasszonyi csokrot. Végigrohant a ködös dokkokon, és még éppen elérte az indulni készülő kompot. Kifulladva, zakatoló szívvel ugrott a már mozgó fedélzetre. A kompon szinte senki sem utazott. A szétszórtan ácsorgó néhány ember felhajtotta gallérját, hogy védje magát a jeges széltől. Diane tudomást sem vett a hidegről és a ködről.

Előrerohant, megragadta a korlátot, hátrahajtotta a fejét, és boldogan kacagott, amint a gőzhajtású komp átszelte a ködös öböl vizét. Szívében új remény ébredt. Szétvetette lábát, hogy megtartsa egyensúlyát a hullámokon, és ragyogó, ibolyaszínű szemének tekintetét a ködből előtűnő, kivilágított városra emelte. A hatalmas, ragyogó város közepén ott volt valahol Csillagőrző, és ő... – Hé, pajtás, nem bánja, ha csatlakozok? – Diane megfordult. Egy láthatóan ittas figura közeledett felé bizonytalanul a ködben. Fekete kalapot és fekete körgallért viselt, s kissé furcsán mosolygott. Amikor végre sikerült elérnie a korlátot, megkapaszkodott, és megszólalt. – Érzed, hogy mozog a padló? Csak nem az a rettegett földrengés, amiről annyit olvasni manapság? Diane a részeg angolra mosolygott. – Nem. Egy kompon utazunk. A hang a turbinákból jön. Mozgunk. – Á! Hála az égnek – mondta a férfi bólogatva. – És merre tartunk, ha szabad kérdeznem? – San Franciscóba – felelte Diane kuncogva. – Remek. Dinamikus város. A kutyafáját! Ha nem tévedek, ismerek ott néhány fickót. Lehet, hogy beugróm hozzájuk – Diane tovább mosolygott. – És maga, kedvesem? – A férfi a csokorra nézett. – Házasodik? – Remélem – ismerte be Diane azonnal. – Még nem biztos. – Megtudjuk? – Igen. – A lovagja San Franciscóban van? – Igen. – Dobja a menyasszonyi csokrot a vízbe. Ha a sodrás az Embarcadero felé viszi, akkor maga férjhez megy. Ha vissza, Oaklandba... Diane az öböl sötét, kavargó vízébe dobta a csokrot, és egyre kétségbeesettebben figyelte, amint a komp nyomdokvize Oakland felé sodorja. A spicces angol látta, mi történik. Felemelte a kezét, és eltakarta a szemét. Diane kihajolt a korláton, és hunyorogva nézett a csokor után. Az apró bokréta már alig látszott a sűrű ködben. Ekkor hirtelen feltámadt a hátszél, és a csokor feltartóztathatatlanul elindult a San Franciscó-i dokkok irányába. – Már leveheti a kezét! – mondta Diane boldogan útitársának. Az angol leeresztette a kezét, és tökéletes oxfordi kiejtéssel megszólalt. – Akkor, kedvesem, én leszek az első, aki megcsókolja a csinos menyasszonyt. Diane sietve átvágott a Palace Hotel fényűző előcsarnokán, és a pulthoz lépett. Az egyenruhás alkalmazott felnézett és elmosolyodott. – Benjamin Star – mondta Diane könnyedén, és egy megnyerő mosollyal ajándékozta meg a férfit. – Ben vár engem. Gondolom, a megszokott lakosztályát vette ki. – Igen, hölgyem. Mint mindig. A nyolcszáztizennégyes saroklakosztályt. A liftben Diane még egyszer átgondolta, mit mond majd Starnak. Amikor kilépett a csendes, nyolcadik emeleti folyosóra, megpillantott egy fehér ruhás pincért, kezében letakart ezüsttálcával. A pincér a 814-es ajtó előtt állt meg. – Várjon! – kiáltotta Diane. Mosolyogva a meglepett pincérhez szaladt, és kivette kezéből a tálcát. – Majd én. Bemegyek. – De... de... – próbálta visszavenni a férfi a tálcát. – Higgye el, nem lesz semmi baj. Köszönöm, és jó estét. A férfi a homlokát ráncolta, megcsóválta a fejét, és elment. Diane nagy levegőt vett, és határozottan kopogott. – Nyitva van – jött bentről a mély, ismerős hang Diane úgy érezte, elolvad a térde. Kinyitotta a fehér ajtót, és belépett a hatalmas, pazar lakosztályba. – Csak tegye az asztalra.

Diane ostobán bólintott, és megpróbálta megtalálni a hang gazdáját. Végül megpillantotta, és elakadt a lélegzete. Star a balkonon állt. Diane a tálcát óvatosan a márványasztalra tett, s minden pillanatban várta, hogy a férfi megforduljon és észrevegye. Csak állt, nézett, és nem tudta levenni róla a szemét. A férfi kissé elfordította a fejét, és a város rozsdavörös fényeinek hátterében kirajzolódtak profiljának vonalai. – Star – formálta Diane a szót, de nem jött ki hang a torkán. Most, hogy végre itt állt, Star szobájában, mindent elfelejtett, amit korábban begyakorolt. Star olyan vonzó, olyan döbbenetesen jóképű volt, ahogy ott állt, és a szellő kékesfekete hajának fürtjeit emelgette. Most is sugárzott belőle az a vad férfiasság. Diane legszívesebben hozzárohant volna, hogy a karjába vesse magát. – Star – mondta most már hallhatóan. A széles váll azonnal megfeszült, és a sötét fej felemelkedett. Star lassan megfordult, és Diane-ra nézett. A felismerés pillanatában halványan elmosolyodott, majd azonnal helyére került a hideg megközelíthetetlenség maszkja. Állati vonzerő és jeges harag sugárzott minden porcikájából. Nem szólt semmit. Visszafordult a város felé. Diane torkában dobogó szívvel átszelte a tágas nappalit, a balkonra lépett, és alig másfél méternyire megállt Star mögött. Star érezte a jelenlétét, tudta, hogy ott van. Összeszorította a fogait, megfeszítette elgyengülő térdét, és a korlátba kapaszkodott. Némán átkozta lázasan kalapáló szívét, izzadó tenyerét és zsibbadó lábát. Diane közelebb lépett. Átkarolta, kezét összekulcsolta Star törzse előtt, és a hátára hajtotta a fejét. Érezte, hogy a férfi izmai megfeszülnek, lélegzete akadozik. – Ha valaha a karomban tartalak – szólalt meg halkan, a férfi szavait ismételve –, elég egyetlen szó. Nem. Csak ennyit kell mondanod. Nem. Ha így gondolod, mondd. Nem. És én abbahagyom. Hosszú másodpercek teltek el. Star lassan megfordult Diane karjában. Meggyötört szeme Diane-ra szegeződött. Izmos, barna keze remegve felemelkedett, és Diane arcára simult. És kegyetlen, érzéki ajka végre kisfiúsan elmosolyodott. – Igen – mondta érzelmektől fojtott, mély hangján. – A válaszom igen. Igen, Diane, édesem. Igen.