Kiadónknál eddig megjelent: Tomb Raider Dave Stern: Lara Croft Resident Evil Stephani Perry: A borzalmak kastélya Stephani Perry: Az Iszonyat foka WarCraft Richard A. Knaak: Halálszárny Christie Golden: Klánok ura WarCraft JeffGrubb: Tűzkeresztség Tervezett címek: Tomb Raider Dave Stern: Az élet bölcsője Resident Evil Stephani Perry: Holtak városa WarCraft JeffGrubb: Az utolsó őriző StarCraft Gábriel Mesta: Lidércek
Christie Golden: Klánok ura StarCraft SZUKÍTS KÖNYVKIADÓ ALAPÍTVA 1929
A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült: WarCraft - Lord of the Clans by Christie Golden Pocket Books, a divison of Simon & Schuster, Inc. 1230 Avenue of the Americas, New York, NY 10020 Copyright © 2001 Blizzard Entertainment Ali rights reserved, including the right to reproduce this book or portions thereof in any form whatsoever. Fordította: Galamb Zoltán A fordítást átdolgozta Szántai Zsolt Borító: Sam Didier ISBN: 963 9441 83 X Hungarian edition © Szukits Könyvkiadó, 2003 Hungarian translation © Szántai Zsolt, 2003 Lektor: Katona Andrea Tördelés és színre bontás: Fontoló Studió, Jakab Zsolt Felelős kiadó: Szukits László Felelős szerkesztő: Szántai F. Andrea Debreceni Kinizsi Nyomda Kft Felelős vezető, Bördős János
Ezt a könyvet a Lucienne Diver Jessica McGivney Chris Metzen „szentháromságnak" ajánlom, köszönettel lelkes támogatásukért és a művembe vetett megingathatatlan hitükért. Güldan hívására érkeztek. Habozás nélkül - sőt, egyenesen sok örömmel - adták el lelküket a sötétségnek. Egykoron ők is a szellem mélységeit keresték, akárcsak Güldan, a természetet kutatták, és az orkok helyét a természet rendjében, tanultak az erdő s a mező vadjaitól, az ég madaraitól, a folyók és tengerek halaitól. Az örök körforgás részei voltak, se többek, se kevesebbek. Többé már nem azok. Ezek az egykorvolt sámánok, ezek az új boszorkánymesterek egy röpke pillanatra megízlelték a hatalmat, és mint a mézet, ellenállhatatlanul édesnek találták. Buzgalmuk jutalmául még több hatalmat kaptak cserébe. Güldant mestere, Nerzúl vezette be a fekete tudományok rejtelmeibe, s végül a tanítvány túlszárnyalta mesterét. Bár Nerzúlnak köszönhető, hogy a Hordából hatalmas és megállíthatatlan pusztító sereg lett, neki nem volt bátorsága továbblépni. Mindig tiszteletben tartotta népe nemességét. Güldannak nem voltak ilyen aggályai. A Horda mindenkit, akit lehetett, lemészárolt a földön. Végül nem maradt, ami csillapíthatta volna vérszomjukat, ezért egymásnak estek a klánok, hogy kielégítsék mardosó, kegyetlen szenvedélyüket. Aztán Güldan talált egy megfelelő célpontot a fékezhetetlen Horda számára. Hamarosan új világba költöznek, ahol friss, mit sem sejtő, könnyű préda vár rájuk. Mivel a vérvágy teljesen elborította az agyakat, a Hordának irányító tanácsra volt szüksége. A tanács élén Güldan állt. Biccentéssel köszöntötte a belépőket, apró, tűzhomályos szemét semmi nem kerülte el. Egyenként járultak elé a küldöttek, mint szolgalelkű állatok a gazdájukhoz. Az ork klánok legrettegettebb, leggyűlöltebb harcosai ülték körbe az asztalt. Némelyikük rút külseje arról árulkodott, hogy a sötét tudásért lelkűknél busásabb árat kellett fizetniük. Mások még mindig pazarul mutattak, dagadó izmaik felett sima, zöld bőr feszült. Ezt kérték cserébe a sötétséggel kötött egyezség során. Mindannyian fondorlatosak és könyörtelenek voltak, és semmitől nem riadtak vissza, ha a még több hatalom megszerzése volt a cél. Azonban Güldannál kíméletlenebbet nem lehetett találni közöttük. - Mi, akik itt összegyűltünk - szólalt meg Güldan érdes hangon -, a klánok legkeményebb harcosai vagyunk. Ismerjük a hatalmat. Tudjuk, hogyan lehet megszerezni, használni, és megsokszorozni. Egyesek lázadozni kezdtek némelyikünk ellen. Az egyik klán vissza óhajt térni a gyökereihez, a másiknak elege lett a védtelen csecsemők lemészárlásából. Güldan vastag, zöld száján megvető mosoly táncolt. - Ez lesz a vége, ha az orkok elpuhulnak. - De nagyuram - vetette közbe az egyik boszorkánymester -, hisz az utolsó szálig legyilkoltuk a dréneiteket. Mi más maradt még ezen a világon, amit elpusztíthatnánk? Güldan elmosolyodott. Feszes ajkai mögül kivillantak a hatalmas, hegyes fogak. - Semmi - felelte. - Ám még más világok is várnak ránk. Ismertette velük a tervét, és örömmel figyelte, ahogy fellobban szemükben a hatalomvágy tüze. Igen, ezt élvezni fogják. Minden idők legerősebb ork hadseregét állítják most fel, és ennek a seregnek az élére ő kerül.
- Mi fogjuk eldönteni, hogyan táncoljon a Horda a füttyszavunkra - mondta végül. Mindannyian tudunk parancsolni. Ám a büszke ork nem szenvedi, ha parancsolgatnak neki. Hadd higgye mindegyikük, hogy saját akaratából forgatja a harci bárdot, és nem azért, mert elrendelték neki. Titokban tartjuk a kilétünket. Az árnyak rejtekében lépkedünk, és láthatatlanságunkban még nagyobb hatalommal bírhatunk majd. Mi alkotjuk az Árnytanácsot, és senki nem ismerheti meg az erőnket. Egy napon azonban néhányan mégis megismerik. Már nincs messze ez a nap... ég a vadak is fáznak egy ilyen hideg éjszakán - merengett Dérfarkas Durotán. Ösztönösen farkas útitársa felé nyúlt, és megvakarta Hegyesfog fehér fülének tövét. Az állat elégedetten mordult egyet, és még közelebb furakodott gazdájához. A farkas és az ork vezér együtt kémlelték a Durotán barlangjának ovális bejárata előtt nesztelenül aláhulló hópelyheket. Durotán, a Dérfarkas klán vezére, egykor barátságosabb éghajlatot élvezhetett. Harci bárdján meg-megcsillant a holdsugár, tekintetét a fényben ragyogó fém és a fröcsögő emberi vér vöröslő árja vakította el. Akkor még nem csupán saját klánjával, hanem egész népével egynek érezte magát. Egymás mellett sorakoztak mind, a domboldalról leözönlő zöld halálhozók. Együtt falatoztak a tábortűz mellett, együtt hahotáztak öblös, harsány hangon, és mesélték történeteiket öldöklésről és hódításról, míg gyermekeik a kihunyó parázs mellett bóbiskoltak a kegyetlen mészárlás képeivel a fejükben. Most viszont a maroknyi ork, a Dérfarkas klán tagjai, egy idegen világ fagyos sziklái között didergett az Ógádoros-hegységben. Csupán a hatalmas fehér farkasok szegődtek melléjük, össze sem lehetett hasonlítani őket a robosztus fekete farkasokkal, melyek hátán egykor az orkok küzdöttek a csatában, de a farkas mindig farkas marad, nem számít, milyen színű a szőre. A Drektár erejével ötvözött, rendíthetetlen türelem végül meghozta gyümölcsét: az orkok magukhoz szoktatták a vadakat. Immár együtt vadásztak és melegítették egymást a hosszú, dermesztő éjszakákon. Durotánt a barlang belsejéből jövő halk, szortyogó hang riasztotta fel a merengésből. A vezér szigorú arca, a sokévnyi haragvás és rettegés mély barázdáival szántott ábrázat hirtelen meglágyult a hang hallatán. A kisfia nyöszörgött, ahogy szoptatták. A gyermek, aki majd csak a ciklus előre meghatározott névadó napján kap nevet. Durotán otthagyta Hegyesfogat, hogy egyedül figyelje tovább a havazást, és a barlang belső helyiségébe cammogott. Draka épp elvette csupasz mellétől a kisdedet, ezért nyafogott a fiú. Durotán némán figyelte, ahogy Draka megfeszíti a mutatóujját. Az asszony borotvaéles fekete körmével mélyen belevájt a mellbimbójába, mielőtt ismét melléhez emelte a csecsemő apró fejét, közben a fájdalom legkisebb jele sem tükröződött szép, szögletes arcán. A gyermek így nem csak az éltető anyatejet, hanem anyja vérét is magába szívta. Efféle táplálék illett egy jövendőbeli harcoshoz, Durotán fiához, a Dérfarkas klán leendő vezéréhez. A férfi szívét elárasztotta a szeretet, amit a harcban hozzá mérhetően bátor és ravasz társa, gyermeke anyja iránt érzett. Ekkor tudatosodott benne, hogy mi vár rá, hogy mit kell megtennie. A gondolat úgy nyomasztotta, mint egy vállára nehezedő nedves takaró. Leült és felsóhajtott. Draka felnézett rá, és összehunyorította barna szemét. Túl jól ismerte a párját. Durotán nem akarta közölni asszonyával elhatározását, amiről érezte, hogy helyes döntés. Azzal is tisztában volt, hogy előbb-utóbb mindenképpen tudatnia kell vele, mire jutott. - Megszületett a gyermekünk - szólalt meg mély, öblös hangján. - Igen - felelte büszkén Draka. - Deli, életerős fiú, aki apja halála után méltó vezére lesz a Dérfarkas klánnak. Sok-sok év múlva - tette hozzá. - Felelősséggel tartozom a jövőéért - vitte tovább a szót Durotán.
Draka most már minden idegszálával rá figyelt. Durotán kivételesen gyönyörűnek látta őt ebben a pillanatban, és megpróbálta az agyába vésni ezt a képet. Az asszony zöld bőrén a tűz fénye játszadozott, élesen kiemelte erős izmait, és megcsillantotta szemfogait. Draka hallgatott, türelmesen várta, hogy párja folytassa a megkezdett gondolatot. - Ha nem szegülök szembe Güldan akaratával, a fiunknak több játszótársa lenne - mondta Durotán. - Ha nem szállok szembe vele, még most is a Horda megbecsült tagjai lehetnénk. Draka dühösen sziszegett, és kivicsorította a fogát. - Akkor nem téged választottalak volna páromul - morgott. A csecsemő riadtan kapta el fejét anyja mellétől, és felnézett az arcára. Kiugró állán tejjel keveredett vér csorgott. - Durotán, a Dérfarkas klán vezére nem nézi tétlenül, hogy a vágóhídra hajtsák a népét, mint az emberek a birkáikat. Nem rejthetted véka alá a véleményedet. Ha ezt teszed, megtagadtad volna önmagad. Durotán bólintással nyugtázta a szavakat. Tudtam, hogy Güldan számára nem fontos a népem, kizárólag saját hatalmának.növelését tartja szem előtt... Hirtelen elhallgatott, ahogy felidézte magában a döbbenetet, az iszonyatot és a dühöt, ami akkor öntötte el, amikor tudomást szerzett az Árnytanácsról és Güldan kétszínűségéről. Megpróbálta meggyőzni a többieket a rájuk leselkedő veszélyről. Felhasználták őket, hogy elpusztítsák a dréneiteket, akiket Durotán szerint teljesen szükségtelen volt kiirtani, azután hajón átvitték őket a Sötét Kapun, hogy rárontsanak egy gyanútlan világra. Ez sem az orkok döntése volt, hanem az Árnytanácsé. És mindez miért? Egyedül Güldanért, Güldan személyes hatalmáért. Hány ork esett el ezért az értelmetlen célért? Durotán megpróbálta szavakba önteni az elhatározását. - Felemeltem a szavam, és ezért száműztek. És velem együtt száműztek mindenkit, aki mellettem állt. Elvesztettük a becsületünket. - Csupán Güldan veszítette el a becsületét - vágott vissza vadul Draka. A kisded már magához tért a pillanatnyi rémületből, és ismét szopott. - A néped, Durotán, él és szabad. Kegyetlen hely jutott nekünk, de a hófarkasokban barátokra találtunk. Még a legkeményebb hidegben is akad elég friss húsunk. Amennyire tudtuk, fenntartottuk a hagyományainkat, gyermekeink pedig a tábortűz mellett hallják a régi történeteket. - Ennél többet érdemelnek - mondta Durotán. Hegyes körmével a csecsszopó felé bökött. - Ő is többet érdemel. Becsapott testvéreink is mind többet érdemelnek. És én megadom nekik, ami megilleti őket. Felállt, és kiegyenesedett. Öles termetével árnyékot vetett az asszonyra és a gyermekére. A nő reményvesztett tekintetével elárulta, tudja, párja mit készül közölni vele. Persze a súlyos szavakat még ki kellett mondani, hiszen ettől váltak valóssá, ez tette a gondolatot megszeghetetlen esküvé. - Voltak néhányan, akik meghallgattak, de kételkedtek a szavaimban. Visszatérek, és megkeresem azt a maroknyi vezért. Meggyőzöm őket a magam igazáról, és ők majd egybegyűjtik népeiket. Nem leszünk többé Güldan rabszolgái, akikről senki nem emlékezik meg, ha elesnek a csatában, mely egyedül Güldan érdekeit szolgálja. Erre megesküszöm, én, Durotán, a Dérfarkas klán vezére! - Hátravetette a fejét, a száját szélesre tátotta, kifordította szeme fehérjét, majd éktelen, dörgő és dühödt csatakiáltás hagyta el a torkát. A kisded felsikított, és még Draka is megrettent egy pillanatra. Az Eskükiáltás hangzott fel, és Durotán tudta, hogy a hangokat gyakran eltompító hó ellenére a klán minden tagja hallja őt ma éjjel. Tudta, pillanatokon belül a barlang bejárata köré gyűlnek, és megkérdezik, mire esküdött fel Durotán, majd ők is elmondják fogadalmaikat.
- Nem hagylak magadra - jelentette ki Draka alig hallhatóan. Lágy hangja éles ellentétben állt Durotán harsány Eskükiáltásával. - Mi is veled megyünk. - Megtiltom! Draka talpra ugrott, hirtelen mozdulatával még a harcedzett Durotánt is megrémisztette. A gyermek bőgve gurult a földre anyja öléből, ahogy Draka vadul rázni kezdte az öklét. Egy szempillantással később Durotán arca összerándult az éles fájdalomtól, Draka ugyanis egyetlen ugrással a barlang másik végében termett, és véresre karmolta társa ábrázatát. - Draka vagyok, Rhakish fiának, Kelkarnak leánya. Senki sem tilthatja meg nekem, hogy a párommal tartsak, még Durotán sem! Veled megyek, és veled fogok elesni, ha a sors úgy hozza! - Leköpte Durotánt. Durotán letörölte arcáról a vérrel keveredett nyálat, s szíve megtelt szerelemmel. Jól választotta meg a társát, fiai szülőanyját. Volt-e valaha is az orkok között olyan, aki szerencsésebbnek mondhatta magát nála? Aligha. Sorspöröly Orgrim, a nagy hadúr - annak ellenére, hogy tisztában volt vele, Güldan azonnal száműzné őt és egész klánját, ha tudomást szerezne a dologról - szívesen fogadta táborában Durotánt és családját A farkast viszont gyanakodva méregette. Az állat ugyanolyan bizalmatlanul tekintett vissza rá. A Sorspöröly szállásaként szolgáló egyszerű sátorból kiküldték az alacsonyabb rangú orkokat, majd betessékelték Durotánt, Drakát és egyelőre névtelen gyermeküket. Sorspöröly kissé hűvösnek találta az éjszakát, ezért fanyar mosollyal figyelte, ahogy vendégei megszabadulnak ruházatuk javától, és a hőségről sustorognak maguk között. A hófarkasok - merengett - bizonyára nincsenek hozzászokva az efféle „meleg" éghajlathoz. A sátor előtt személyi testőrei álltak. A felhajtható sátorlapot, mely ajtóként szolgált, még nem eresztették vissza. Sorspöröly a tűz mellé telepedő vendégeit figyelte, akik a táncoló lángoknál melengették hatalmas, zöld kezüket. Az éjszaka sötétjét csupán néhány pislákoló csillag fénye törte meg. Durotán jó időpontot választott a titkos találkához. Nem valószínű, hogy bárki is felismerte volna őt, párját és gyermekét. - Sajnálom, hogy veszélybe sodortalak téged és klánodat - szólalt meg Durotán. Sorspöröly csak legyintett. - Ha a Halál úgy dönt, hogy ellátogat hozzánk, becsülettel fogadjuk. - Átnyújtotta barátjának a frissen elejtett vad vértől csöpögő combját. Még ki sem hűlt a hús. Durotán biccentéssel köszönte meg az étket, és hatalmas darabot harapott ki belőle. Draka követte társa példáját, majd a gyermek szájához tartotta véres ujjait, aki mohón szopni kezdte az édes nedűt. - Keménykötésű kis legény - jegyezte meg Sorspöröly. Durotán bólintott. - Rátermett vezére lesz klánomnak. De nem azért tettük meg ezt a hosszú utat, hogy a fiamat dicsérd. - Sok évvel ezelőtt burkolt szavakkal beszéltél. - A klánomat akartam védeni, és míg Güldan ki nem taszított minket, nem tudtam, okkal gyanakszom-e - felelte Durotán. - A gyors megtorlás igazolta a gyanúmat. Hallgass meg, öreg barátom, és dönts magad! Aztán belefogott a mondandójába. Halkan beszélt, nehogy az odakint strázsáló őrök meghallják szavait. Mindent elmondott Sorspörölynek, amit tudott, mesélt a démonfejedelemmel kötött sötét alkuról, Güldan hatalmának ocsmányságáról, az Árnytanácsról, melynek segítségével elárulták a klánokat, és a Ibecstelen végről, mely az orkokra vár, akiket végül koncként [a démoni erők elé vetnek majd. Sorspöröly erőltetett szenvtelenséggel hallgatta végig Jurotánt, ám széles mellkasában úgy kalapált a szíve, mint líres harci pörölye az ellenség fején. Vajon igaz lehet? Inkább egy harctól megzápult elme züleményének hatott. Démonok, sötét paktumok... És lindez Durotán szájából hangzott el! Durotánéból, aki alamennyi között a legbölcsebb,
legkegyetlenebb és legélelmesebb vezérnek számított. Bárki más mesélte volna azt, rögtön hazugságnak vagy zagyvaságnak vélte volna, Durotánt azonban száműzték véleményéért, s ez hitelt adott a szavainak. Sorspöröly hitt vendégének, aki már többször megmentette az életét. Arra a következtetésre jutott, hogy Durotán igazat mond. Amikor barátja befejezte a mondandóját, a combért nyúlt, jókora darabot harapott belőle, elrágódott a falaton. Közben agyában vadul cikáztak a gondolatok. Végül lenyelte a húst, és megszólalt. - Hiszek neked. Biztosíthatlak róla, hogy népemet nem állítom Güldan mellé. Inkább veled harcolunk a sötétség erői ellen. Durotánt láthatóan meghatotta vezértársa elhatározása. Kezét nyújtotta, amit Sorspöröly melegen megszorított. - Nem időzhetsz sokáig a táboromban, bár megtisztel a jelenléted - jelentette ki Sorspöröly, ahogy felállt. - Az egyik testőröm biztonságos helyre kísér benneteket. A közeli patak környéke bővelkedik a vadban, nem maradtok élelem nélkül. Minden tőlem telhetőt megteszek az érdeketekben, és ha eljön az ideje, együtt mészároljuk le Güldant, a Becstelen Árulót. A testőr némán vezette őket a mérföldekre lévő erdei táborba. A tisztás valóban elhagyatottnak tűnt Mikor Durotán meghallotta a vízcsobogást, Drakához fordult: - Tudtam, hogy megbízhatunk öreg barátomban - mondta. - Nemsokára... Hirtelen megfagyott a vér az ereiben. A közeli patak csobogásába újabb hang vegyült: egy földre hullott ág roppant meg egy nehéz test súlya alatt... Durotán rettenetes csatakiáltással a harci bárdjáért nyúlt. A merénylők szempillantás alatt törtek rá, még mielőtt megmarkolhatta volna a fegyver nyelét. Hallotta, hogy Draka felvisít tehetetlen dühében, de nem siethetett a segítségére. A szeme sarkából látta, hogy Hegyesfog az egyik támadóra veti magát, és a földre dönti. Alattomosan törtek rájuk, örkökhöz méltatlanul. A merénylők a legalacsonyabb aljanépből valók voltak, férgek, amiket gondolkodás nélkül eltaposnak. A férgek azonban mindenhová befurakodnak... A támadók egyetlen hangot sem adtak ki, de fegyvereik és mozdulataik elárulták szándékaikat. Bárd hasított Durotán bal combjába, a vezér a földre zuhant. Forró vér ömlött végig a lábán, miközben kétségbeesetten próbálta megfojtani támadóját. A felülről rámeredő tekintetből hiányzott az orkokra jellemző ádázság, sőt, ijesztő módon, szinte mindenféle érzelem. A támadó ismét lecsapni készült harci bárdjával. Durotán az utolsó cseppnyi erejét is összeszedte, és vasmarokkal szorította ellenfele gégéjét. A féreg arcára ekkor mégis kiült valamiféle érzelem. Elejtette a harci bárdot, és igyekezett lehámozni a nyakáról Durotán erős ujjait. Abban a pillanatban rövid, éles vonyítás hangzott fel, aztán csend lett. Hegyesfog elesett. Durotánnak nem kellett odanéznie, hogy megbizonyosodjon róla. Drakát még mindig hallotta, párja a rájuk támadó orkra szórta átkait. Ekkor iszonyatos felismerés hasított Durotán agyába: halálra rémült gyermekét hallotta felsírni. Nem fogják megölni a fiamat! A gondolat új erőt adott neki. Combartériáját kettészelő, tátongó sebe ellenére sikerült megfordítania ellenfele hatalmas testét. A merénylőn ettől végképp úrrá lett a pánik. Durotán mindkét kezével erősen megmarkolta a vastag nyakat. Elégedetten hallotta, hogy a tenyere között összeroppan a nyakcsigolya. - Ne! - kiáltott fel az áruló testőr, aki felfedte a hollétüket. Hangja remegett, már-már emberi félelem csendült ki belőle. - Ne! Hozzátok tartozom, ők az ellenség... Durotán még épp időben pillantott fel, hogy lássa, amint a kis híján nála is nagyobb acélpenge jól kiszámított ívben lecsap. Sorspöröly személyi testőrének esélye sem
maradt. A kard ellenállás nélkül elmetszette a nyakát. Ahogy a lenyesett, véres fej elrepült mellette, Durotánnak alkalma nyílt megfigyelni a halott testőr arcára kiülő rémült kifejezést. Durotán a párja irányába szökkent, de elkésett. Draka élettelen, darabokra szabdalt testének láttán dühödt fájdalommal üvöltött fel. Az asszony gyilkosa egy darabig még a vértócsában fekvő tetem fölé tornyosult, aztán Durotán felé indult. Igazságos küzdelemben Durotán három hozzá hasonlóval is elbánt volna, súlyos sérüléssel és fegyvertelenül, puszta kézzel azonban felkészülhetett a halálra. Nem is próbálta védeni magát, ösztönösen elindult, hogy felnyalábolja gyermekét. Aztán ostobán bámulta a vállából kilövellő vért. A vérveszteségtől lelassultak a mozdulatai, és mielőtt reagálhatott volna, vonagló bal karja is a jobb mellé került a földre. A férgek még azt sem hagyták, hogy utoljára magához ölelhesse a fiát. A sérült láb többé nem tudta megtartani. Összerogyott. A gyermek mellé zuhant. A rettenthetetlen harcos majd megszakadt, amikor meglátta a kicsi rémült arcát. - Vigyétek magatokkal... a fiamat - hörögte. Maga is meglepődött, hogy egyáltalán meg bír szólalni. A merénylő odahajolt hozzá, hogy jól megnézze magának, aztán a szemébe köpött. Durotán egy pillanatig attól tartott, hogy a gyilkos ledöfi a kisfiát. - A gyermeket itt hagyjuk a vadak martalékául - mondta vicsorogva a merénylő. - Ha szerencséd van, még végignézheted, ahogy szétmarcangolják. A gyilkosok, ugyanolyan csendben, ahogy érkeztek, eltűntek. Durotán kábultan pislogott, miközben patakokban ömlött a vér. Mozdulni próbált, de cseppnyi ereje sem maradt. Elhomályosuló szeme a gyermekre meredt, figyelte, hogy zihál az üvöltéstől kimerülten, s hogy rázza parányi ökleit. Draka... szerelmem... kisgyermekem... úgy sajnálom. Miattam vesztünk el... A világ elszürkült előtte. Már alig tudta kivenni gyermeke vonásait. Csak az vigasztalta, hogy hamar elszáll belőle a lélek, és nem kell végignéznie, ahogy az éhes vadak elevenen darabokra tépik gyermekét. II - A Fényre, miféle zaj ez! - A huszonkét éves Rókalyuki Tammis összeráncolta az orrát az erdő fái közt visszhangzó bőgés hallatán. - Akár vissza is fordulhatunk, hadnagy úr. Kkkora hangzavar biztosan elriasztott minden üldözésre frdemes vadat. Setétláp Édalász hadnagy lustán rámosolygott szolgájára. - Hát semmire sem sikerült mégtanítanom téged, Tammis? mondta vontatottan. - Nem csak az fontos, hogy élelmet kerítsünk vacsorára, de az is, hogy minél messzebb kerüljünk attól az átkozott erődtől. Bármi is legyen az, csak hadd nyivákoljon tovább! - Hátranyúlt a nyeregtáskába. A butélia hűvösen simult a kezébe. - A vadászkelyhet, uram? - Bár Setétláp állandóan megfeddte, Tammis tökéletes kiképzésben részesült. Egy sárkányt formázó kelyhet nyújtott oda urának, melyet addig a nyergéhez rögzítve hordozott. A vadászkelyheket kifejezetten ilyen alkalmakra tervezték, talp nélkül készültek. Setétláp tanakodott, aztán egy legyintéssel visszautasította a kupát. - Fölösleges. - Fogával kihúzta a dugót, aztán a szájához emelte az üveget. Mámorító volt a nedű! Égető patakként csorgott le a torkán, egészen a zsigeréig. Setétláp a kézfejével megtörölte a száját, majd bedugaszolta és visszatette a nyeregtáskába az üveget. Hetykén Tammis felé fordult, aki félrekapta aggódó tekintetét. Mi köze egy szolgának ahhoz, hogy mennyit iszik a gazdája? Setétláp Édalász villámgyors karrierjét annak az elképesztő képességének köszönhette, hogy a csatákban halomra gyilkolta az orkokat. Felettesei ezt ügyességének és
bátorságának tudták be, Tammis azonban tisztában volt azzal, hogy Setétláp folyékony szubsztanciákból meríti a vitézséget. Hírneve révén a hölgyeknél is könnyebben érhetett el sikereket - persze az sem számított hátránynak, hogy fölöttébb jóképű volt. A magas és jó megjelenésű férfi, vállig érő fekete hajával, acélkék szemével, és gondosan nyírt kecskeszakállával a hős katona eszményképét mintázta. Az nem érdekelte különösebben, hogy némely hölgy örökre meggyűlölte, amikor elgyötörten, bölcsebben, s csúf kék foltokkal a testén kelt ki az ágyából, mindig akadt újabb vállalkozó. Kezdte idegesíteni a fülsértő hang. - Nem akarja abbahagyni - morgott Setétláp. - Lehet, hogy megsérült, uram, és képtelen elvonszolni magát - jegyezte meg Tammis. - Akkor keressük meg, és szabadítsuk meg a kínjaitól! -felelte Setétláp. Sarkantyúját a kelleténél nagyobb erővel vágta nevéhez méltóan sötét heréitje, Éjdal oldalába, és vágtatni kezdett a pokoli zaj irányába. Éjdal olyan hirtelen torpant meg, hogy Setétláp, aki rendszerint szilárdan ülte meg lovát, kis híján átbukfencezett a fején. Káromkodva nyakon csapta az állatot, aztán elnémult, mikor meglátta a rémület okát. - Szentséges Égi Fény! - kiáltott fel Tammis, aki ekkor ért melléjük pónija hátán. - Micsoda felfordulás! Három ork és egy hatalmas fehér farkas feküdt kiterítve a gyepen. Setétláp megállapította, hogy nemrégiben lehelték ki a lelküket. Még nem érződött rajtuk az oszlás bűze, a vér viszont már megalvadt rajtuk. Két férfi és egy nő. Átkozott orkok! - gondolta Setétláp. Rengeteg ember életben maradna, ha többször egymás ellen fordulnának! Valami megmozdult, és a hadnagy megpillantotta, mi nyüszített olyan éktelenül. Ennél förtelmesebbet még soha nem látott... Egy pólyába bugyolált ork csecsemő feküdt a tetemek között. Setétláp döbbenten leszállt a lováról, és odament hozzá. - Óvatosan, uram! - rikoltotta Tammis. - Még meg találja harapni kegyelmedet! - Még sohasem láttam ork fattyút - mondta Setétláp. A csizmája orrával megbökte a kicsit. A gyerek előbukkant a kék és fehér ruhaanyag mögül. Ocsmány, kis zöld pofája eltorzult, tovább szűkölt. Setétláp már a második mézsörös üvegnek is a fenekére nézett, de elméje kristálytiszta volt. Furcsa ötlet fogant meg benne. Rá se hederítve Tammis elkeseredett intésére, a parányi szörny fölé hajolt, felemelte, és gondosan bebugyolálta. A kicsi szinte azonnal abbahagyta a bömbölést, szürkéskék szemeivel Setétlápra meredt. - Ki gondolta volna - szólalt meg Setétláp. - Az ő gyerekeiknek is kék a szeme kicsi korukban, mint a miénk. - Ám kis idő elteltével feketévé vagy vörössé válnak, és vérszomjas gyűlölettel tekintenek az emberekre. Hacsak... Setétláp éveken át kétszeres erőbedobással küzdött azért, hogy mások legalább fele annyi figyelmet szenteljenek neki, amennyi születésének és rangjának kijárt volna. Apja árulása szégyenfoltot hagyott a nevén, de minden tőle telhetőt megtett a nagyobb hatalom és elismerés megszerzéséért. Sokan még mindig ferde szemmel néztek rá. Az áruló vére - sustorogták róla, amikor úgy vélték, nem hallja, mit mondanak. Most viszont elérkezhet a nap, amikor nem kell tovább elviselnie a csípős megjegyzéseket. - Tammis - mondta elgondolkozva, és tekintetét az ork csecsemő hihetetlenül lágy kék szemébe mélyesztette. -Tudtad, hogy egy briliáns elméjű urat szolgálhatsz? - Természetesen, uram - vágta rá Tammis a tőle elvárt választ. - Megkérdezhetem, miért különösen igaz ez az adott pillanatban? Setétláp a szolgájára pillantott, és elvigyorodott.
- Mert Setétláp Édalász hadnagy olyasmit tart most a kezében, ami egyszer majd híressé, gazdaggá, és hatalmassá teszi. Rókalyuki Tammis azt sem tudta, hová legyen, gazdája ugyanis rettentően bosszúsnak mutatkozott. Mikor hazavitték az ork csecsemőt, Setétláp ugyanúgy viselkedett, ahogy a csatatéren szokott: éber volt, feszülten figyelt, és összpontosított. Az orkok napról napra kisebb kihívást jelentettek, és a szinte naponta zajló csatákhoz hozzászokott férfiakon kezdett eluralkodni az unalom. Az otthoni párviadalok egyre nagyobb népszerűségnek örvendtek, mivel a harcosok ezek révén levezethették felgyülemlett energiáikat, ráadásul némi pénz is gazdát cserélhetett. Setétláp hadnagy azt tervezte, hogy az emberi felügyelet mellett felcseperedő ork idővel rengeteg pénzt fog hozni neki a viadalokon. Arra számított, hogy a természetétől fogva gyors és erős lény a tőle kapott tudás birtokában legyőzhetetlennek fog bizonyulni. Akadt azonban egy probléma: a kis rondaság nem volt hajlandó enni. Az elmúlt napok során sápadt lett és lesoványodott. Senki nem merte kimondani, bár mindenki tudta a szörnyeteg haldoklott. Ez felbőszítette Setétlápot. Egyszer arra ragadtatta magát, hogy felkapta a csöppnyi orkot, és apróra vagdalt húst próbált leerőltetni a torkán. Ezzel mindössze annyit ért el, hogy kis híján megfulladt a szerencsétlen, akit Delejnek* nevezett el. Amikor Delej kiöklendezte a húscafatokat, Setétláp szó szerint lecsapta őt a szalmára, és goromba káromlások közepette kimasírozott a pajtából, ahol az orkot ideiglenesen elhelyezték. Tammis végtelen figyelemmel kísérte a gazdáját, és a szokottnál is alaposabban megválogatta a szavait. Ennek ellenére többször előfordult, hogy egy-egy üres vagy teli üveg repült utána, mikor Setétláp hadnaggyal beszélt. A szolga szőke hajú, pirospozsgás arcú felesége, Clannia, aki szakácsnőként dolgozott a konyhán, egy tál hideg ételt rakott Tammis elé a durva faasztalra, majd masszírozni kezdte férje nyakát. A robosztus, harsány asszony valóságos óriás volt Tammishoz, de még Setétláphoz képest is. - Van valami hír? - kérdezte Clannia reménykedve. Sután elhelyezkedett férje mellett az asztalnál. Néhány hete adott életet gyermekének, és még mindig óvatosan mozgott. Legidősebb lányával, Tarethával együtt már rég megvacsoráztak. A lány, aki kisöccsével együtt feküdt a kandalló melletti ágyban, felébredt apja érkezésére. Aranyló fürtjeit a hálósipka alá tűrte, felült, és figyelmesen hallgatta a felnőttek társalgását. - Van bizony - felelte Tammis gondterhelten, miközben a besűrűsödött krumplilevest kanalazta. Megrágta s lenyelte a falatot, aztán folytatta. - Az ork haldoklik. Semmit sem hajlandó megenni abból, amit Setétláp ad neki. Clannia sóhajtott, és ölébe vette a varrnivalót. Ki-be járt a tű a Tarethának készülő új ruha anyagában. * Delejt a Warcraft III. c. játékban „ThralT-nak nevezik.
- Ez így van rendjén - állapította meg alig hallhatóan. - Setétlápnak nem kellett volna ilyesmit idehozni Barnavárba. Épp elég az a sok ordítozó felnőtt példány. Már alig várom, hogy elkészüljenek a fogolytáborok, és elvigyék őket innen! Taretha némán figyelt. Szeme elkerekedett. Már hallotta, hogy mások az ork csecsemőről sustorognak, de szülei szájából most először hangzott el ilyesmi. Beleszédült a gondolatba. Az orkok hatalmasak és rémisztőek éles fogaikkal, zöld bőrükkel és dörgő hangjukkal. Még csak futó pillantást vethetett rájuk, de hallotta a róluk szóló történeteket. Egy csecsemő viszont biztosan nem hatalmas, és nem rémisztő. Tekintete kisöccse apró
testére siklott. Faralyn kitátotta csöppnyi száját, és sírásával a többiek tudtára adta, hogy éhes. Clannia letette a varrnivalót, odament a csöppséghez, kebléhez emelte, és szoptatni kezdte. - Taretha! - mondta feddő hangon. - Már rég aludnod kellene! - Aludtam is - felelte Taretha, és odaszaladt az édesapjához. - Csak felriadtam, mikor apa hazajött. Tammis fáradtan elmosolyodott, és hagyta, hogy Taretha az ölébe másszon. - Nem fog elaludni, amíg Faralyn nem végez - mondta Clannianak. - Hadd babusgassam egy kicsit. Olyan ritkán látom, és úgy nő, mint a dudva. - Finoman belecsípett a kislány orcájába, aki erre kuncogni kezdett. - Ha nem marad életben az ork, rosszabbra fordul a sorunk - folytatta. Taretha összeráncolta a szemöldökét. - Apa - mondta a lány -, ha csecsemő, akkor miért akartok húst tukmálni belé? Szülei döbbenten bámultak rá. - Ezt hogy érted, kicsim? - kérdezte Tammis idegesen. Taretha a kisöccsére mutatott. - A kisbabák szopni szoktak, ahogy Faralyn is. Ha az ork csecsemő anyukája meghalt, akkor a kicsi nem kap anyatejet. Tammis értetlenül bámult, aztán lassan széles mosolyra húzta a száját. - A gyermekszáj mindig igazat mond - suttogta, aztán olyan szorosan magához ölelte a leányát, hogy kis híján kiszorította belőle a szuszt. - Tammis... - Clannia hangjából feszültség érződött ki. - Drágaságaim - mondta Tammis. Egyik karjában Tarethát tartotta, a másikkal asszonya felé nyúlt az asztal felett. - Tarinak igaza van. Bármennyire barbárok is az orkok, ugyanúgy szoptatják a gyerekeiket, ahogy mi. Bár csak találgatni tudunk, az ork csecsemő alig néhány hónapos lehet. Nem csoda, hogy még nem eszi meg a húst. Még foga sincs. - Tanakodott, kimondja-e, amit akar. Clannia elsápadt, már érezte, mi következik. - Ugye nem azt akarod... nem arra akarsz megkérni, hogy... - Gondold meg, mit jelentene ez a családunknak! - harsant fel Tammis. - Tíz éve szolgálom Setétlápot. Még soha sem láttam ennyire izgatottnak. Ha sikerül életben tartanunk az orkot, semmiben nem látunk majd hiányt! - De... képtelen lennék rá... - Mire lennél képtelen? - érdeklődött Taretha, de egyik szülője sem figyelt rá. - Kérlek! - könyörgött Tammis. - Nem fog sokáig tartani. - De hát szörnyetegek, Tam! - rivallt rá férjére Clannia. -Szörnyetegek... te pedig... azt akarod, hogy én... - Egyik kezébe temette az arcát, és zokogni kezdett. A kisded közben zavartalanul szopott tovább. - Apa, miért sír anya? - kérdezte aggódva Taretha. - Nem sírok - mondta Clannia elcsukló hangon. Letörölte a könnyeit, és mosolyt erőltetett az arcára. - Látod, drágám? Minden rendben. - Aztán Tammisra nézett, és nyelt egy nagyot. - Apa azt szeretné, ha megtennék neki valamit. Ennyi az egész. Mikor Setétláp meghallotta, hogy szolgája felesége hajlandó a haldokló ork csecsemő szoptatós-dajkájának állni, elhalmozta ajándékokkal a Rókalyuki családot. Drága kelmék, frissen szedett gyümölcs, a legfinomabb húsok, elsőrangú viaszgyertyák jelentek meg rendszeresen a család hajlékának ajtaja előtt. Hamarosan nagyobbra cserélték a szobát, azután még tágasabb kvártélyba költöztek. Tammis saját lovat kapott: egy Tűzhölgy nevű, gyönyörű pejt. Clanniának, akit immár Rókalyuki úrasszonynak neveztek, nem kellett többé a konyhába járnia, minden idejét a gyermekeivel tölthette, miközben Setétláp
„különleges tervének" megvalósításán dolgozott. Taretha szép ruhákban járt, és tanítót is fogadtak mellé: egy Skiffi Járamin nevű, fontoskodó de kedves férfiút, aki írni és olvasni tanította őt, mint egy nemeskisasszonyt. Azt ellenben nem engedték meg neki, hogy bárkinek is meséljen az apró lényről, aki már egy egész esztendeje velük lakott, és aki Faralyn halála után az egyetlen kisded maradt íi Rókalyuki családban. Amikor aztán Delej megtanulta saját kis kezével magába tömni a vérből, tehéntejből és zabkásából készült szörnyűséges kotyvalékot, három fegyveres őr jött érte, és kitépték Taretha karjaiból. A lány sírt és toporzékolt, még egy pofonnal sem lehetett lecsitítani. Édesapja magához ölelte, úgy vigasztalta, s csókolgatta sápadt orcáját, melyen sokáig látható maradt az őr kezének vörös nyoma. Kis idő elteltével azonban megnyugodott, és engedelmes leányként megfogadta, hogy többé szóba sem hozza, legfeljebb futólag említi Delejt. Ám magában megesküdött, hogy sohasem felejti el ezt a furcsa lényt, akit kisöccseként fogadott el. Soha. - Nem, nem. így kell. - Skiffi Járamin a tanítványa mellé lépett. - Így kell tartani az ujjaidat... és ide helyezd! Áh, így már jobb. Most pedig tekergőzzön a vonal... akár egy kígyó. - Mi az a kígyó? - kérdezte Delej. Még csak hat éves volt, de már majdnem akkorára nőtt, mint tanítója. Hatalmas, otromba kezébe nem illett bele az íróvessző, a palatábla pedig folyton kicsúszott az ujjai közül. Ám csökönyös volt, és keményen eltökélte, hogy elsajátítja az S-betű leírásának fortélyát. Járamin pislogott egyet irdatlan szemüvege mögött. - Hja, persze, majd elfelejtettem - motyogta inkább maga elé, mint Delejnek. - A kígyó lábatlan csúszómászó. Ügy néz ki, mint ez a betű. Delej arca felderült. - Mint egy féreg - mondta. Gyakran lakmározott a parányi ínyencségekből, melyek egyremásra betévedtek a cellájába. - Igen, valóban hasonlít egy féregre. Most próbáld újra, ezúttal segítség nélkül! Delej kissé kidugta a nyelvét, és erősen összpontosított. Reszkető hullámvonal jelent meg a palatáblán, de Delej tudta, hogy felismerni benne az S-betűt. Büszkén átnyújtotta a táblát Járaminnak. - Nagyszerű, Delej! Talán elérkezett az ideje, hogy megtanuld a számokat is - mondta a tanító. - De először is, elérkezett az ideje, hogy küzdeni tanulj, ugye, Delej? - Delej felpislantott. Gazdája, Setétláp hadnagy szikár alakját látta kirajzolódni az ajtónyílásban. Setétláp belépett a szűk helyiségbe. Delej hallotta, ahogy kívülről rájuk zárják az ajtót. Még sosem próbált megszökni innen, az őrök mégis erre számítottak. Delej nyomban a földre vetette magát, ahogy Setétláp tanította neki. Gyengéd fejcirógatás jelezte, hogy felállhat. Ügyetlenül feltápászkodott, és a szokásosnál is nagyobbnak és formátlanabbnak érezte magát. Tekintetét Setétláp csizmájára szegezte, és várta gazdája parancsát. - Hogy halad a tanulással? - érdeklődött Setétláp Járamintól, mintha Delej ott se lett volna. - Remekül. Nem gondoltam volna, hogy az orkok ennyire tanulékonyak, viszont... - Nem azért tanulékony, mert ork - szakította félbe Setétláp éles hangon, amitől a hideg futkározott Delej hátán. - Azért ilyen fogékony, mert emberek oktatják őt. Ezt soha ne feledd el, Járamin! És te se. - A csizma orra Delej felé fordult. - Ezt neked sem szabad elfelejtened! Delej hevesen megrázta a fejét. - Nézz rám, Delej!
Delej kicsit habozott, aztán gazdájára emelte a tekintetét. Setétláp belebámult Delej kék szemébe. - Tudod, mi vagy? - Nem, uram. - Az emberek dallamos beszéde mellett hangja még az ő számára is durvának és dörmögőnek hatott. - Rabszolga. Ez azt jelenti, hogy hozzám tartozol. – Setétláp közelebb lépett hozzá, és mutatóujjával az ork mellkasára bökött. - Azt jelenti, hogy a tulajdonom vagy. Megértettél? Delej úgy megdöbbent, hogy egy pillanatig válaszolni sem tudott. Hogy ő a gazda tulajdona lenne? Mint egy tárgy? Mint egy palatábla? Setétláp kesztyűs keze Delej orcáján csattant. Bár a hadnagy teljes erejét beleadta a pofonba, Delej bőre olyan vastag volt, hogy alig érzett belőle valamit. Az arculcsapás mégis mély fájdalmat okozott neki. A gazdája megütötte őt! Hatalmas kezét az arcához emelte. - Válaszolj, ha kérdezlek! - csattant fel Setétláp. - Megértetted, amit mondtam? - Igenis, Setétláp gazdám - felelte Delej alig hallhatóan. - Nagyszerű. - Setétláp haragos tekintetén mosoly suhant át. Fehér foga kivillant a fekete kecskeszakáll mögül. Ilyen hamar megenyhült. Delej megkönnyebbült. Száját szélesre húzta, mintha Setétláp mosolyát akarná utánozni. - Ezt inkább ne csináld, Delej! - mondta Setétláp. - Ettől csak még rondább a pofázmányod. A mosoly abban a minutában eltűnt az ork ábrázatáról. - De hadnagy úr - szólalt meg Járamin szelíden, - csupán önt óhajtja utánozni. - Jobb, ha nem teszi. Az emberek mosolyognak, az orkok viszont nem. Ugye azt mondtad, jól halad a tanulásban? Akkor tud már írni és olvasni? - Az olvasás kifejezetten jól megy neki. Ami az írást illeti, érti, mit kellene tennie, ezek a vastag ujjak azonban nem engedelmeskednek az akaratának, ezért némelyik betűvel gondjai akadnak. - Nagyszerű - mondta megint Setétláp. - Akkor többé nincs szükség a szolgálataidra. Delej hátrahőkölt, és Járaminra nézett. Az idősebb férfit látszólag éppannyira meglepte a bejelentés, mint őt. - Még sok mindent nem tud, uram - hebegte Járamin. -Nem ismeri a számokat, a történelmet, a művészeteket... - A történelemre nincs is szüksége, amit pedig a számokról tudnia kell, azt magam is meg tudom tanítani neki. Egy rabszolgának mi hasznára lenne ha beleásná magát a művészetekbe? Csak az idődet pocsékolnád ezzel, nem igaz, Delej? Delejnek eszébe jutott, hogy Járamin egyszer egy szobrocskát hozott be neki, és elmagyarázta, hogyan faragták ki. Egy másik alkalommal pedig azt tárgyalták meg, hogyan szőtték megfakult, kék-fehér pólyáját. Járamin ezeket nevezte „művészetnek". Delej minél többet szeretett volna megtudni az efféle szép dolgok készítéséről. - Delej mindenben követi gazdája óhaját - felelte engedelmesen, meghazudtolva ezzel szíve vágyát. - Helyes. Felesleges megismerned az ilyen dolgokat, Delej. A harcot kell majd megtanulnod. - Setétláp tőle szokatlan gyengédséggel Delej széles vállára tette a kezét. Az ork megrettent, és gazdájára szegezte tekintetét. - Azért akartalak megtaníttatni az írásra és az olvasásra, mert egy nap talán előnyt húzhatsz e tudásból valamelyik ellenfeleddel szemben. Gondom lesz rá, hogy minden létező fegyver forgatását megtanuld. Megtanítalak a hadászat Hiteiméire, Delej, és az apró trükkökre is. Gladiátorként Írnevet szerzel majd az arénában. Ezrek fogják harsogni a ived, mikor feltűnsz. Na, mit szólsz hozzá? Delej látta, hogy Járamin elfordul tőle, és elkezdi összeszedni holmiját.
Furcsa fájdalom hasított belé, mikor látta eltűnni az íróvesszőt és a palatáblát a tanító tarisznyájában. Járamin egfordult, és kopogtatott az ajtón. Amikor kinyitották neki, gyorsan kisurrant. Az ajtó ismét becsapódott, s a zárban elfordult a kulcs. Setétláp az ork válaszára várt. Delej gyors felfogású volt, és nem akart még egy pofont kapni, amiért megváratja Setétlápot a válaszával. Igyekezett meggyőző hangon beszélni. - Izgalmasnak hangzik. Gazdám óhaja, hogy a nyomdokaiba lépjek, örömmel tölti el szívem. Mióta öntudatra ébredt, Delej először hagyhatta el celláját. Szájtátva bámult, ahogy négy fegyveres őr kíséretében végigmasírozott Setétláppal a kanyargós folyosókon. Felmentek egy lépcsőn, átvonultak egy csigalépcsőhöz, melyen lefelé indultak. A járat olyan szűk volt, hogy Delejnek össze kellett húznia magát. Előttük világosság tündökölt, s egy pillanatra elvakította Delejt. Egyre közeledtek a fényhez, és az orkon eluralkodott az ismeretlentől való félelem. Mikor az előtte haladó őrök kiléptek a nyitott területre, Delej megdermedt. A megszokott szürke kövek helyett sárga és barna földet látott. Az őrök előtt fekete, alakjukat formázó dolgok feküdtek a földön, és. követték minden mozdulatukat. - Mit tétovázol? - csattant fel Setétláp. - Gyere már! Mások a fél karjukat is odaadnák, ha kiléphetnének a napsütésbe. Delej számára ismerősen csengett a szó. A „napsütés" az a fény volt, ami vékony csíkokban hatolt be a cellájába. Idekint viszont olyan sok volt belőle! Na és a furcsa fekete dolgok? - Azok micsodák? A földön fekvő emberszerű alakokra mutatott. Mind a négy őr hangos nevetésben tört ki. Egyikük kisvártatva már a könnyeit törölte, annyira szórakoztatónak találta a helyzetet. Setétláp elvörösödött dühében. - Te féleszű! - ordította. - Azokat csak a fény okozza. Sikerült olyan orkot fognom magamnak, aki a saját árnyékától is berezel? - Intett, mire az egyik őr megbökte Delej hátát a lándzsája hegyével. Bár vastag bőre általában kellő védelemnek bizonyult, Delej megérezte a szúrást, és előretántorgott. Kezével próbálta eltakarni égő szemét. A napfény melege viszont, amit hirtelen a hátán és a fején érzett... Egészen kellemes volt. Lassan leengedte a kezét, és sűrűn pislogott, míg hozzá nem szokott az erős fényhez. Hatalmas zöld valami ágaskodott fel előtte. Delej ösztönösen kihúzta magát, és ráüvöltött. Az őrök megint hahotázni kezdtek, Setétláp viszont ezúttal helyeslően bólogatott. - Ez egy bábharcos - magyarázta. - Zsákvásznat tömnek , aztán befestik, Delej. Trollnak hívják. Delej ennek ellenére kényelmetlenül érezte magát. Most, hogy jobban megfigyelte, rögtön látta, hogy nem eleven lóg. Azt is megállapíthatta, hogyan varrták oda a műharcos almahaját. - Valóban így néz ki egy troll? - kérdezte. Setétláp halkan kuncogott. Nagyjából - felelte. - Nem valósághű akar lenni, hanem rakodásra tervezték. Figyelj! Kinyújtotta kesztyűs kezét, mire az egyik őr átnyújtott neki valamit. - Ez egy fakard - magyarázta Setétláp. - A kard fegyverfajta, a gyakorláshoz fából készítik. Amint kellően jól bánsz ezzel, valódit is kaphatsz. Setétláp két kézzel megmarkolta a kardot. Megnézte magának a célt, aztán rárohant a trollra. Egyetlen suhintással Sikerült háromszor eltalálnia, egyszer a fején, egyszer a testén, egyszer pedig a rongyfegyvert tartó karján. Pihegve megfordult, és visszalépdelt az orkhoz. - Most te következel - jelentette ki.
Delej a fegyverért nyúlt. Vastag ujjai rázárultak a markolatra. Sokkal jobban illett a kezébe, mint az íróvessző. Sokkal kellemesebb, már-már ismerős érzés volt. Igazított egyet a fogáson, úgy tartotta a kardot, ahogy Setétláptól látta. - Nagyon jó! - nyugtázta Setétláp, és az egyik őrhöz fordult: -Nézd csak! Mintha karddal a kezében született volna. Éreztem, hogy így lesz. És most, Delej... Támadás! Delej nekilendült. Teste engedelmeskedett akaratának. Felemelte a kardot, és legnagyobb meglepetésére harsány üvöltés hagyta el a torkát. Lábai gyorsan és egyenletesen, szinte maguktól vitték előre a báb felé. Magasba lendítette a kardot - milyen könnyűnek is tűnt -, és töretlen ívben kettéhasította vele a troli testét. A báb óriási zajjal repült a levegőbe. Delej hirtelen megrémült, hogy valami rosszat tett, az addig magabiztos harcos esetlenül elbotlott saját lábában. A földre bukott, súlya alatt ijesztő reccsenéssel eltört a fakard. Feltápászkodott, aztán a földre vetette magát, tudván, hogy rettenetes büntetés vár rá, amiért tönkretette a műtrollt és az edzőkardot. Túl ügyetlen volt! Hangos üdvrivalgás töltötte be a teret. Járaminon, a néma őrökön, és a nagyritkán hozzá látogató Setétlápon kívül Delej nem sok emberrel került kapcsolatba. Még nem érezte a szavak nélküli zajok közötti finom különbségeket, de sejtette, hogy amit hall, nem dühből fakad. Óvatosan felnézett. Setétlápnak fülig ért a szája, ahogy az őröknek is. Egyikük összecsapkodta a tenyerét, hogy lármás, csattogó hangot adjon ki vele. Mikor Setétláp elkapta Delej tekintetét, még szélesebben elmosolyodott. - Nem megmondtam, hogy felülmúl minden várakozást? -kiabálta Setétláp. - Ügyes voltál, Delej! Nagyon ügyes! Delej értetlenül pislogott. - De hát... nem tettem semmi rosszat? - kérdezte. - A troli és a kard is... tönkrement. - Átkozott jó voltál! Először fogsz kardot a kezedben, és keresztülrepíted a trollt az udvaron! - Setétláp részegült öröme kissé alábbhagyott, és barátságosan az ifjú ork vállára tette a kezét. Delej teste megfeszült, aztán megnyugodott. - Képzeld azt, hogy az arénában vagy! - mondta Setétláp. - Képzeld, hogy az a troll, és a kardod is valódi. És képzeld el, hogy az első ütésedtől ilyen messze repül. Szerinted ez nem nagyszerű dolog, Delej? Az ork úgy vélte, hogy tényleg az. Hatalmas száját már majdnem mosolyra húzta, de sikerült parancsolnia önállósodni vágyó arcizmainak. Setétláp még sohasem volt ennyire elégedett, ennyire kedves vele, és nem szerette volna, ha bármi is megzavarja ezt a pillanatot. Setétláp megveregette Delej vállát, aztán az embereihez fordult. - Te ott! - kiáltott oda az egyik őrnek. - Rakd vissza a trolit a pikára, és gondod legyen rá, hogy ellenálljon Delej erőteljes ütéseinek! Keríts egy másik fakardot! A pokolba is! Mindjárt ötöt hozzál! Delej képes rá, és mindet eltöri! A szeme sarkából Delej mozgásra lett figyelmes. Mikor odafordult, egy sudár férfit pillantott meg vörös, arany és fekete libériában, amilyet Setétláp szolgálói viseltek. Egy aprócska, világosszőke hajú emberi lény sétált vele. Cseppet sem hasonlított az őrökre, akiket Delej ismert. Delej azon tűnődött, vajon embergyerek lehet-e. Finomabbnak tűnt a többieknél, ráadásul nem nadrágot és zubbonyt viselt, hanem valami hosszú és hömpölygő ruhadarabot, ami a földet söpörte. Leánygyermek lenne? Tekintete találkozott a lányéval, akit látszólag nem rémítette meg az ő visszataszító külseje. Épp ellenkezőleg, egyenesen a szemébe nézett, elmosolyodott és intett felé, mintha örömmel látná őt.
Hogyan lehetséges ez? Mielőtt Delej eldönthette volna, hogyan fogadja az üdvözlést, a férfi, aki a gyermeket kísérte, a vállára tette a kezét, és odébb tessékelte a lányt. Delejnek fogalma sem volt, mi történhetett. Visszafordult az ujjongó férfiakhoz, és hatalmas, zöld kezével megragadott egy újabb fakardot. Hamarosan kialakult egyfajta napirend, és Delej hosszú ideig eszerint élt. Hajnalban enni kapott, kezére és lábára bilincs és lánc került, mely épp annyi mozgásteret hagyott neki, hogy kicsoszogjon benne a várudvarra, ahol megkezdődött a napi gyakorlatozás. Eleinte Setétláp vezette a kiképzést, bemutatta Delejnek az alaptechnikákat. Időnként az egekig dicsérte, máskor viszont, amikor harapós kedvében volt, Delej semmivel sem tudta elégedetté tenni. Ilyenkor a nemes úr szavai összefolytak, összevissza hadonászott, és minden ok nélkül szidalmazta az orkot. Delej ilyenkor egyszerűen belenyugodott, hogy méltatlan a dicséretére. Ha Setétláp megfeddte, akkor bizonyára okkal és joggal tette. Néhány hónap elteltével Setétláp helyét egy másik férfi vette át. Delej ezután csak elvétve látta a gazdáját. Az új kiképzőtiszt, akit Delej egyszerűen őrmester néven ismert, emberi mércével mérve óriásnak számított. Hat lábnál is magasabb volt, hordószerű mellkasát göndör vörös szőr borította. Égnek álló vörös haja ritkaságát bozontos szakáll ellenpontozta. Nyakában összecsomózott, fekete kendőt viselt, fülében hatalmas karika csüngött. Amikor átvette Delej és a vele együtt gyakorlatozó férfiak kiképzésének irányítását, rögtön az első napon elharsogta a kihívást. - Látjátok ezt? - Zömök mutatóujjával a bal fülében lógó, csillogó gyűrűre bökött. Tizenhárom esztendeje nem vettem ki a fülemből. Ezernyi hozzátok hasonló nyálasszájút képeztem már ki. És mindegyik csapatnak elmondom: ha valakinek sikerül kitépnie a fülemből a karikát, akkor nyugodtan péppé verhet engem. - Vigyorogva kivillantotta hézagos fogsorát. - Talán nem hiszitek, de mire túl lesztek a kiképzésen, az édesanyátok életét is odaadnátok azért, hogy egyszer meglegyinthessetek. Viszont ha egyszer is elalszom, és valamelyik nyápicnak közületek sikerül hozzám férnie, akkor megérdemlem, hogy letépje a f fülemet, és lenyelesse velem a maradék fogaimat. Lassan ellépdelt a sorban álló harcosok előtt, aztán Delejjel szemben hirtelen megállt. - Rád ez kétszeresen is vonatkozik, te túlméretezett kobold - harsogta. Delej zavartan a földre szegezte a tekintetét. Azt tanították neki, hogy soha, semmilyen körülmények között ne emeljen kezet az emberekre. Most azonban úgy tűnt, harcolnia kell ellenük. Kizártnak tartotta, hogy valaha is megpróbálja kitépni az őrmester füléből a fülbevalót. Hatalmas kéz nyúlt Delej álla alá, és felrántotta azt. - Nézz rám, ha hozzád beszélek! Értetted? Delej összezavarodva bólintott. Setétláp nem engedte, hogy a szemébe nézzen. Ez a férfi pedig éppen ezt parancsolta neki. Most mitévő legyen? Az őrmester párokra osztotta őket. Mivel páratlanul voltak, Delej egyedül maradt. Az őrmester odamasírozott hozzá, |és egy fakardot dobott felé. Delej ösztönösen elkapta. Az őrmester elismerően mormogott. - Remek. Jól használod a szemed és a kezed - mondta. A többi férfihoz hasonlóan ő is nehéz, vastag páncélt viselt, ami a testét és a fejét védte. Delej nem kapott ilyet. Bőre annyira vastag volt, hogy eleve alig érezte a csapásokat, ráadásul olyan gyors ütemben fejlődött, hogy rövid idő alatt kinőtt volna bármilyen páncélt, amit az ő méretére készítenek. - Akkor hát lássuk, hogy tudod megvédeni magad! - Az őrmester figyelmeztetés nélkül rárontott Delejre. Az ork a másodperc töredékéig visszahőkölt a támadás elől, aztán valami bekattant az elméjében. Már nem félve és zavartan védekezett, hanem magabiztosan támadott.
Amikor felegyenesedett, tudatosult benne, hogy magasabb az őrmesternél. Védekezőn felemelte a karját, mely egy napon egy jól megtermett ember súlyánál is nehezebb pajzsot tart majd, és töretlen ívben lesújtott fakardjával. Ha az őrmester nem ugrik félre elképesztő gyorsasággal, Delej kardja a sisakján csattan. Az ork tudta, hogy az őrmestert a védőfelszerelés ellenére megölte volna a csapás. Az őrmester azonban mesterien mozgott, s pajzsával kivédte a halálos erejű ütést. Delej meglepetten felhorkant, mikor az őrmester gyomorszájon találta őt. Egy pillanatra megtántorodott, és elveszítette az egyensúlyát. A tapasztalt óriás kihasználta Delej pillanatnyi zavarát, és három olyan hatalmas ütést mért rá gyors egymásutánban, amelyek egy páncél nélkül küzdő embernél azonnali halált okoztak volna. Amikor Delej ismét szilárdan megvetette a lábát, furcsa, heves érzelem öntötte el. Hirtelen teljes figyelme a vele szemben álló alakra összpontosult. A kiábrándultság és a tehetetlenség érzését gyilkos vágy váltotta fel: Meg kell ölni az őrmestert! Felordított - hangjának ereje még őt is meglepte -, aztán nekirontott ellenfelének. Magasba tartotta a fegyvert, majd lesújtott, aztán megint, csak úgy záporoztak az ütések a hatalmas ember tagjaira. Az őrmester megpróbált hátrálni, de csizmája megcsúszott egy kövön. Hátraesett. Delej ismét felüvöltött, ahogy agyát elöntötte az izzó vágy, hogy péppé zúzza az őrmester fejét. A férfinak még sikerült maga elé tartania a kardját, s így elhárítani a legtöbb ütést, de addigra Delej két erős lábával a földhöz szegezte őt. Az ork elhajította a kardját, és előrenyúlt. Bárcsak kitekerhetné Setétláp nyakát! Delej megborzongott a felrémlő képzettől, ujjai pedig az őrmester nyakától pár hüvelyknyire megdermedtek a levegőben. Erős kezével egy pillanat alatt szétroppanthatta volna a kiképzőtiszt nyakvédőjét. Ha már sikerült letaglóznia... Ekkor egyszerre többen is rátámadtak, és ordítozva leráncigálták a tehetetlenül fekvő őrmesterről. Most ő került a földre hatalmas karjaival igyekezett kivédeni a kardcsapásokat. Aztán furcsa, zengő hangot hallott, és mintha érc csillant volna a napsütésben. - Megállj! - ordította az őrmester olyan hangosan és parancsolón, mintha nem is a halállal nézett volna farkasszemet. - Maridan! Azonnal tedd el azt az átkozott kardot, te átkozott! Delej hallotta, hogy helyére csusszan a fém. Erős karok ragadták meg, és talpra állították. Az őrmester bámult bele a képébe, aki - az ork legnagyobb meglepetésére - hangosan felnevetett. A férfi megpaskolta Delej széles vállát. - Szép munka volt! Ilyen közel még senki nem járt ahhoz hogy kitépje a fülbevalómat. S mindezt az első összecsapáskor. Született harcos vagy, de elfeledted, mi volt a cél. - Az aranykarikára mutatott. - Erre kellett volna összpontosítanod, és nem arra, hogy kiszorítsd belőlem a szuszt. Delej nehezen talált szavakat. - Sajnálom, őrmester. Nem tudom, mi lelt. Rám támadtál, aztán... - Arról nem akart beszélni, hogy egy pillanatra Setétláp képét látta maga előtt. Éppen elég baj, hogy elvesztette a fejét. - Bizonyos ellenfelekkel szemben pontosan arra lesz szükség, amit most csináltál folytatta az őrmester, aki ezzel ismét meglepte Delejt. - Néha ez a megfelelő taktika. De csak néha, és nem mindig! A csatában a bőrödet mentheti meg a vérszomjad, gladiátorként viszont több hasznát veszed majd annak, ami idebent van... - A halántékára koppintott. - ...mint ennek. - Megpaskolta a gyomrát. -Szeretném, ha elolvasnál pár könyvet a hadászatról. Tudsz olvasni, ugye? - Egy keveset - felelte Delej.
- Meg kell ismerned a hadjáratok történetét. Ezek a taknyosok már mind betéve tudják. - A többi katonára mutatott. - Emiatt egy ideig előnyben vannak veled szemben. - Zord tekintettel a többiek felé fordult. - De csak egy ideig, fiúk. Ez a kölyök bátor és erős, pedig még alig kászálódott ki a bölcsőből. A férfiak ellenségesen méricskélték Delejt. Az ifjú ork lelkét hirtelen melegség, addig soha nem tapasztalt boldogság érzése járta át. Kis híján megölte ezt az embert, mégsem büntették meg. Sőt, megparancsolták neki, hogy tanuljon, pallérozza magát, mert csak így kerülhet tisztába azzal, hogy mikor kell ölni, és mikor kell... Mit is csinálni? Hogy is nevezik azt, mikor valaki meghagyja ellenfele életét? - őrmester - szólalt meg, s közben attól tartott, hogy már a puszta kérdésért szigorú büntetésben részesül. - Azt mondtad, néha nem ölünk. Miért nem? Az őrmester Delej szemébe nézett. - Ezt könyörületességnek nevezik, Delej - mondta halkan. - Erről is olvasol majd. Könyörületesség. Delej maga elé mormolta a szót. Édesen csengett. - És te hagytad, hogy ezt tegye veled? - Bár a megjegyzést nem Tammis fülének szánták, Setétláp éles hangját messziről hallani lehetett. A szolga félbehagyta a csizmapucolást, és fülelni kezdett a gazdája és a kiképzőtiszt közt zajló beszélgetésre. Ezt nem tartotta hallgatózásnak, inkább a családja üdvéhez életbevágóan szükséges elővigyázatosságnak. - Ügyes harci húzás volt - felelte az őrmester, de nem úgy, mintha védekezne. - Úgy bántam vele, mint bárki mással. -Delej nem bárki más, hanem egy ork! Vagy tán nem vetted észre? - Dehogynem - felelte az őrmester. Tammis úgy helyezkedett, hogy belásson a félig tárt ajtón. Az őrmester a legkevésbé sem illett Setétláp gazdagon díszített fogadószobájába. - Meg sem merem kérdezni, miért akarja kegyelmed ilyen alaposan kiképezni. - Jobb is, ha nem teszed. - De ugye alaposan ki akarod képeztetni? - kérdezte az őrmester. - Pontosan ezen dolgozom. - Azzal, hogy hagyod, hogy majdnem megöljön? - Azzal, hogy megdicsérem, ha ügyesen harcol, és megtanítom arra, mikor érdemes szabadjára engedni vérszomjas ösztöneit, és mikor kell hideg fejjel küzdeni! - dörmögte maga elé az őrmester. Tammis csak nehezen állta meg, hogy el ne mosolyodjon. Nyilvánvalóan az őrmester is hasonló gonddal küszködött. - Ám nem ez látogatásom valódi célja. Ügy hallottam, megtaníttattad az olvasásra. Szeretnék megmutatni neki néhány könyvet. Tammisnak leesett az álla. - Micsoda? - üvöltött Setétláp. Tammis megfeledkezett arról, amivel látszólag foglalatoskodott. Egyik kezében egy sáros csizmával, a másikban egy sárkefével éberen hegyezte a fülét. Amikor finoman megkocogtatták a vállát, kis híján kiugrott a bőréből. Zakatoló szívvel megperdült, és Tarethával találta szemben magát. A lány huncutul rámosolygott, aztán az ajtónyílásra szegezte a tekintetét. Pontosan tudta, mit tesz az édesapja. Tammis megszégyenülten állt, ám kisvártatva felülkerekedett rajta a vágy, hogy megtudja, mi következik ezután. Ujját a szájához emelte, mire Taretha sokatmondóan bólintott. - Miért taníttattál meg egy orkot olvasni, ha nem akarod, hogy használja a tudását? Setétláp összefüggéstelen szavakat mormolt válasz gyanánt. - Bármit is vélsz róla - mondta erre az őrmester -, elég esze van, és ha azt akarod, uram, hogy megfelelő módon kiképezzem, akkor értenie kell a hadicselekhez, a térképekhez, a
stratégiához, az ostromtechnikákhoz... - Az őrmester az ujjain számolta, hány dologhoz kell Delejnek értenie. - Legyen! - tört ki Setétlápból. - Bár szentül hiszem, hogy egyszer még megbánom ezt... A könyvespolchoz vonult, és hamarjában levett néhány kötetet. - Taretha! - bömbölte. Az idősebb és a fiatalabb Rókalyuki összerezzent. Taretha sebtében lesimította a haját, és negédes képpel benyitott a szobába. Pukedlizett, és alázatosan megkérdezte: - Mit óhajtasz, uram? - Nesze! - Setétláp a lány kezébe nyomta a könyveket. Nagyok és ormótlanok voltak, Taretha alig bírta megtartani őket. A gazdájára pillantott az orráig érő kötethalom felett, amely mögül csupán égkék szeme látszott ki. - Vidd el ezeket Delej őrzőjéhez, hogy adja be neki! - Igenis, uram - felelte Taretha, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, és nem a legmegdöbbentőbb utasítás, amit valaha hallott gazdája szájából. - Kissé nehezek, uram... Elmehetek előbb haza, hogy kerítsek egy zsákot? Úgy könnyebb lenne cipelnem őket. Minden szavával és mozdulatával az engedelmes szolgálólány képzetét keltette. Csak Tammis és Clannia tudta, mennyire éles elme - és nyelv - rejlik a meghunyászkodó ábrázat mögött. Setétláp ellágyult, és megsimogatta a lány szőke fürtjeit. - Persze, gyermekem. De siess vissza, megértetted? - Természetesen, uram. Köszönöm, uram. - Úgy tűnt, meghajlással próbálkozik, de aztán meggondolta magát, és kiment. Tammis becsukta mögötte az ajtót. Taretha csillogó szemmel fordult felé. - Ó, apa! - lehelte halkan, hogy odabent ne hallják. - Végre látni fogom őt! Tammis kétségbe esett. Azt remélte, leányát már nem érdekli annyira az ork boldogulása. - Nem, Taretha. Az őrnek adod majd oda a könyveket. Taretha ajka lebiggyedt, elszomorodva fordította el fejét. - De hát... mióta Faralyn eltávozott közülünk... ő az egyetlen kisöcsém. - Ő nem a kisöcséd, hanem egy ork. Egy vadállat, aki fogolytáborba vagy arénába való. Ezt nem szabad elfelejtened. - Tammis nem akarta elkeseríteni a lányát, de a saját érdekében így kellett beszélnie vele. Nem szabad, hogy észrevegyék, érdeklődik az ork iránt. Csak baj származhat belőle, ha Setétláp megneszeli. Delej az izgalmas nap után mélyen aludt, amikor kinyílt cellája ajtaja. Álmosan felnézett, aztán talpra ugrott. Az őrök egy zsák könyvet cipeltek be neki. - Az őrmester neked küldette ezeket. Azt üzeni, hogy olvasd el mind, aztán majd megbeszélitek - mondta az őr. Hangjából megvetés csendült ki, de Delej rá se hederített. Hozzászokott ehhez, az őrök mindig megvetően szóltak hozzá. Becsukták, és rázárták az ajtót. Delej szemügyre vette a zsákot. Termetét meghazudtoló óvatossággal bontotta ki a madzagot, és benyúlt a zsákba. Ujjai valami szögletes és kemény dologra zárultak rá, amit könnyedén kiemelhetett. A tapintása ismerősnek tűnt... Delej félve kivette, és cellája félhomályában megvizsgálta a tárgyat. Valóban könyvet tartott a kezében. Hangosan felolvasta a címét: - Léguraföld Szövetségének története. - Mohón kivett még egy, aztán egy harmadik kötetet is. Mindegyik a hadtörténetről szólt. Amint felcsapta az egyiket, valami kiesett belőle, és a cella szalmával leszórt padlójára hullott. Apró, gondosan összehajtogatott papírdarab volt. Delej kíváncsian, kimért mozdulatokkal széthajtotta a papírost. Egy üzenet állt rajta. Ahogy olvasott, szájával egformálta a szavakat, de ki nem ejtette őket:
Kedves Delej! Gazdánk megparancsolta hogy vigyék be neked ezeket a könyveket. Annyira örülök ennek. Nem tudtam hogy megtanítottak olvasni. Én is megtanulhattam és nagyon élvezem. Hiányzol és remélem jól vagy. Úgy néz ki mintha fájdalmas lenne amit az udvarban műveltetnek veled. Remélem azért minden rendben van. Szeretnék levelezni veled. Te is akarod? Ha igen, írj nekem vissza és összehajtva tedd be a könyvbe amiben ezt küldtem! Megpróbállak meglátogatni, ha nem sikerül keress meg. Én vagyok az a lány aki egyszer integetett m neked. Remélem válaszolsz!!! Puszil: Taretha U.I. Senkinek se áruld el hogy üzentem neked különben1 NAGY BAJBA kerülünk!!!! Delej nehézkesen leült. Alig hitt a szemének. Emlékezett-az apró leánykára, és el sem tudta képzelni, miért integetett neki. Nyilvánvalóan ismerte és kedvelte őt. Hogyan lehetséges ez? Ki ez a lány? Kinyújtotta az egyik mutatóujját, és a tövig nyesett, kicsorbított, fekete körmöt bámulta rajta. Jobb híján, ez is megteszi Bal karján félig begyógyult seb volt. Olyan mélyre döfött amennyire csak tudott, míg végül felszakadt a var. Erőfeszítésének eredményeképp skarlátvörös cseppek buggyantak elő a sebből. Ujját használva íróvesszőként, egyetlen szót kanyarított a pergamen hátuljára: IGEN Delej tizenkét éves volt, mikor először látott orkot. Éppen az erőd gyakorlópályáján edzett. Miután nyolc éves korában megnyerte az első csatáját, Setétláp nem gördített további akadályokat az őrmester tervének megvalósítása elé, ami - legalábbis a kiképzés során több szabadságot biztosított Delejnek. Egyik lábára továbbra is nehéz bilincset tettek, amit egy hatalmas sziklatömbhöz erősítettek. Még egy hozzá hasonlóan tagbaszakadt ork sem tudott elszökni ekkora teherrel a lábán. A lánc vastagnak és megbízhatónak tűnt, nem olyannak, ami könnyen elszakad. Az első néhány alkalom után Delej észre sem vette, hogy rajta van. Elég hosszúra hagyták ahhoz, hogy az ork egy bizonyos nagyságú körön belül szabadon mozogjon. Delejnek eszébe sem jutott, hogy megszökjön. Setétláp volt a gazdája, az őrmester a kiképzőtisztje, Taretha pedig a titkos barátja. Elfogadta ezt az életet, semmin sem akart változtatni. Csak azt sajnálta időnként, hogy egyik férfival sem kötött barátságot azok közül, akikkel együtt gyakorolt. Minden évben új csoport érkezett, ezek tagjait mindig ugyanolyan a fából faragták: fiatalok, lelkesek, gőgösek voltak, és kissé tartottak az óriási, zöld bőrű szörnytől, akivel együtt kellett részt venniük a kiképzésen. Delejt kizárólag az őrmester dicsérte meg néha, csak az őrmester sietett a segítségére, ha társai csapatostul rárontottak. Időnként azt kívánta, bárcsak megleckéztethetné őket, ám mindig eszébe jutott, amit a tisztességes küzdelemről hallott. Bár ezek az emberek ellenségként tekintettek rá, tudta, helytelen lenne súlyosan megsebesíteni, vagy megölni őket. A hallása éles volt, így mindig figyelemmel kísérte, miről diskurálnak az emberek. Mivel oktalan vadállatnak tartották, sosem fogták vissza magukat a jelenlétében. Ki figyel arra, mit mond, mikor az egyetlen fültanú egy olyan lény, ami alig különbözik az igavonóktól? Így tudta meg, hogy az egykoron rettegett ellenség, az orkok egyre gyengülnek. Egyre többet fogtak el belőlük, és küldtek valamiféle fogolytáborba! Barnavár lett a bázis, a
táborban dolgozó emberek mind itt laktak, az orkok azonban sosem léphettek be a város területére. Az őrök és a foglyok mindannyian Setétláp fennhatósága alá tartoztak. Igaz, még mindig előfordultak szórványos összecsapások az emberek és a szabad orkok között, de egyre ritkábban került sor ilyesmire. Az erődben kiképzett harcosok közül némelyik soha nem látott orkot, míg Delejjel összel nem került. Az évek során az őrmester megtanította Delejt a kézitusa minden apró csínjára. Az ork jól bánt valamennyi fegyverrel, a karddal, a pallossal, a lándzsával, a láncos csillaggal, a tőrrel, az ostorral, a hálóval, a harci bárddal, a buzogánnyal és az alabárddal. Kevés páncélt viselhetett, a nézők izgalmasabbnak találták, ha a küzdő felek testét alig védi valami. Delej a kiképzendők csoportjának közepén állt. Jól ismerte a helyzetet, amelyben inkább az ifjak voltak előnyben. Az őrmester „bekerítésnek" nevezte a műveletet. A kiképzendők csoportja fiatal férfiakból állt, akik a forgatókönyv szerint rábukkantak a renegát orkok egyikére, aki nem adja olcsón az életét. A ellenszegülő ork szerepét természetesen Delejre osztották. A kiképzendők azt a feladatot kapták, hogy legalább három különféle módon próbálják foglyul ejteni vagy megölni a „gaz orkot". Delejnek nem különösebben tetszett ez a szereposztás. Sokkal inkább kedvelte a párharcot, nem szerette, amikor tucatnyi harcos közös célpontjává vált. A harci tűz, ami a rátámadók szemében lobogott, és az ajkukon bujkáló gonosz mosoly mindig megdöbbentette. Korábban sok gondja volt azzal, hogy a gyakorlat sikerességéhez elegendő ellenállást mutasson. Az őrmester ilyenkor félrevonta, és elmagyarázta, nyugodtan tegyen úgy, mintha tényleg harcolna. A férfiak páncélban, valódi fegyverekkel támadtak rá, ő csak egy fakardot kapott. Valószínűtlennek tűnt, hogy komoly kárt tesz bennük. Az éveken át tartó gyakorlások során Delej megtanulta, hogyan válhat acsarkodó ragadozóvá. Eleinte nehezen tudta szétválasztani a játékot a valóságtól, ám idővel beleszokott. A gyakorlat során soha nem veszítette el az önuralmát, ha pedig forróvá vált a helyzet, az őrmester mindig kihúzta a csávából. A harcosok elindultak feléje. Ahogy az várható volt, először egyszerűen rárontottak. Ketten karddal, négyen lándzsával, a többiek bárddal. Egyikük feléje szúrt. Delej villámgyorsan hárította a döfést, fakardja szédületes sebességgel forgott. Felemelte hatalmas lábát, és mellbe rúgta támadóját. A fiatalember arcára kiült az elképedés ahogy hátrabukfencezett. Aztán kiterült és levegő után kapkodott. Az ork megperdült, számított a két másik támadó érkezésére. Ezek lándzsával rontottak rá. Kardjával olyan könnyedén csapta le egyiküket, mintha a férfi csupán bosszantó szúnyog lenne. Mivel pajzs nem járt neki, szabad kezével megragadta a másik lándzsáját, kitépte a férfi kezéből, és megfordította. A lándzsa hegye arra a harcosra szegeződött, aki alig pár] pillanattal azelőtt még a kezében tartotta. Ha ez egy igazi csata hevében történik, Delej gondolkodás nélkül a férfiba mártja a lándzsát. Ám csupán gyakorlatoztak, és az ork nem vesztette el a fejét. Felemelte a lándzsát, és felkészült arra, hogy elhajítsa, amikor mindenki megdermedt valami éktelen hang hallatán. Delej oldalra fordult. Egy kis szekeret látott közeledni a szűk, kanyargós úton. Ilyesmi naponta megesett, a kordék utasai rendszerint földművesek, kereskedők, frissen toborzott újoncok, vagy arra látogató előkelőségek voltak. Ezúttal azonban nem. A prüszkölő lovak hatalmas, zöld szörnyekkel teli szekeret vonszoltak. A görnyedten gubbasztó foglyokat fémketrecbe zárták. Delej látta, hogy a szekér aljához láncolták őket.
Elszörnyedt a rút lények láttán. Óriási, torz testek, hatalmas agyarak, és apró, vad szemek... Megborzadt, amikor rájött az igazságra. Orkokat látott. A saját népe fiait. Megértette, az emberek tőle is éppúgy irtóznak, mint ezektől. Bénult ujjai közül kihullott a fakard. Förtelmes vagyok. Rémisztő. Visszataszító szörnyeteg. Nem csoda, hogy ennyire gyűlölnek. Az egyik szörny odafordult, és egyenesen Delej szemébe meredt. A fiatal ork el akarta kapni a tekintetét, de képtelen volt. A lélegzete is elakadt, úgy bámult vissza. Miközben figyelte, az ork valahogy kiszabadította magát. Dobhártyaszaggató üvöltéssel nekiesett a rácsnak. A bőrét horzsoló bilincstől véres kezével megragadta a rácsot, és a döbbent Delej szeme láttára szétfeszítette, és átpréselte a résen behemót testét. A szekér elé fogott, rémült lovak megugrottak. Az ork a földre bukott, néhányszor meghemperedett, de egy szemvillanással később már talpon termett, és hatalmas termetét meghazudtoló sebességgel robogott a döbbent Delej felé. Eltátotta szörnyű száját, és felordított: - Kagh! Bin mogg'thazag cha! - Támadjátok meg, ostobák! - kiáltotta az őrmester. Páncél nélkül, ahogy volt, felkapott egy kardot, és az ork felé iramodott. A többiek is feleszméltek, és a kiképzőtiszt segítségére siettek. Az ork még arra sem vette a fáradságot, hogy szembenézzen az őrmesterrel. Bilincsbe vert kezével mellbe öklözte támadóját, aki a levegőbe emelkedett, és néhány lábnyival arrébb ért földet. A zöld bőrű bestia kérlelhetetlenül csörtetett tovább. Tekintetét Delejre szegezte, és ismét felordított. - Kagh! Bin mogg'thazag cha! Delej végre feleszmélt és megmozdult, ám fogalma sem volt, mit tegyen. Felemelte fakardját, és védekező állásba helyezkedett, de nem tört előre. A rémisztően ocsmány szörnyeteg egyenesen feléje száguldott. Kétségtelenül ellenségnek tartotta. Ugyanakkor az ő fajtájához tartozott, egy vérből valók voltak. Ork volt, ahogy ő is, ezért nem bírta rávenni magát, hogy megküzdjön vele. Tehetetlenül bámulta, ahogy a fekete páncélt viselő harcosok karddal és bárddal nekiesnek a zöld testnek. Vér patakzott az emberek talpa alatt. Amikor végre véget ért a küzdelem, hátrébb léptek, és fintorogva bámulták a zöld és vörös húskupacot, ami nem sokkal korábban még egy eleven lény volt. Az őrmester nagy nehezen feltápászkodott. - Delej! - kiáltotta. - Vigyétek a cellájába! - A szentségit! Mit műveltél? - üvöltött az elképedt Setétláp az őrmesterrel, akit most már mindenkinél jobban megvetett. - Nem lett volna szabad más orkot látnia, amíg... A szentségit, most már tudja! Mégis, mit képzeltél? Az őrmestert felingerelte a szidalmazás. - Ügy vélem, uram, hogy erről esetleg nekem is szólhattál volna. És úgy vélem, uram, ha annyira nem akartad, hogy Delej más orkokat is lásson, akkor intézhetted volna úgy, hogy a foglyokat szállító szekerek olyankor haladjanak el a gyakorlótér mellett, mikor Delej a cellájában ül És úgy vélem, uram, ha... - Elég! - bömbölte Setétláp. Mély lélegzetet vett, és ösz-szeszedte magát. - Már megtörtént a baj. Most azt kell kieszelnünk, hogyan tudjuk begyógyítani a sebet. Setétláp higgadtabb hangvétele láthatóan az őrmestert is lecsillapította. A kiképzőtiszt kevésbé harciasan megkérdezte: - Szóval Delejnek sejtelme sem volt arról, hogy néz ki?
- így van. Eltávolíttattam a közeléből minden tükröt, és mosdótálat sem kaphatott. Azt tanulta, hogy az orkok népe söpredék, ami igaz is. Csupán azért hagytam meg az életét, mert pénzt keres nekem. A két férfi gondolataiba merülve elhallgatott. Az őrmester megvakarta dús, rőt szakállát. - Tehát tudja, milyen. Na és? Csak az, hogy orknak született még nem jelenti azt, hogy nem viheti többre az életben. Nem szükségszerű, hogy eszetlen vadállat maradjon. Tulajdonképpen már nem az. Ha arra bátorítanád, hogy emberként tekintsen magára... Az őrmester indítványa ismét felhergelte Setétlápot. - De nem ember - harsant fel. - Hanem vadállat. Nem akarom, hogy azt higgye magáról, egyenrangú az emberekkel, csupán a bőre zöld, és nagyobbra nőtt nálunk! - Akkor kérdem én, uram - mondta fogát csikorgatva az őrmester -, mégis mit akarsz, mit higgyen magáról? Setétláp hallgatott. Nem tudott felelni a kérdésre. Ezen még nem gondolkodott el. Minden olyan egyszerűnek tűnt, mikor belebotlott az ork csecsemőbe. Rabszolgaként felneveli, megtanítja harcolni, elsajátíttatja vele az emberi leleményességet, aztán az egyik legyőzött ork sereg élére állítja, és beveti őt a Szövetség ellen. Egy új életre kelt ork had Delej parancsnoksága... Ez olyan hatalmat biztosíthatott volna Setétlápnak, ami legmerészebb álmait is felülmúlta. Ám a dolgok másképpen alakultak. Setétláp lelke mélyén tudta, hogy az őrmesternek igaza van. Delejnek valóban meg kell értenie az emberek gondolkodásmódját és logikáját ahhoz, hogy az ádáz orkok vezérévé válhasson. Viszont, ha már eleget tud, vajon nem lázad majd fel ellenük? Jobb lesz, ha minden a régiben marad, és folytonosan emlékeztetik alacsony származására. így kell lennie. A Fényre, mi a helyes megoldás? Hogyan bánjon vele, hogy tökéletes vezért faragjon belőle, és közben senki ne sejtse meg, hogy nem egyszerűen legyőzhetetlen gladiátornak szánja? Setétláp nagyot sóhajtott. - Delejnek útmutatásra van szüksége, a mi feladatunk pedig ezt megadni neki - mondta figyelemreméltó higgadtsággal. - A regrutákkal már épp eleget gyakorlatozott. Ügy érzem, ideje kizárólag a kézitusára összpontosítani az erejét. - Pedig sok hasznát vesszük a kiképzés során, uram -jegyezte meg az Őrmester. - Már szinte teljesen szétvertük az ork seregeket - felelte Setétláp, és a gyűjtőtáborokba vetett orkok ezreire gondolt. -Vezérük, Sorspöröly elmenekült, a népe pedig szétszóródott. Hamarosan békés időszak köszönt ránk. Felesleges az orkok elleni harcra kiképezni a katonákat. A csaták, melyeket megvívnak majd, a jövőben emberek, és nem szörnyek ellen fognak folyni, és... - Elhallgatott. Majdnem kicsúszott a száján az, amit senkinek sem akart elárulni. Az őrmester arcán látszott, hogy feltűnt neki Setétláp hirtelen elnémulása, de hallgatott, még a szemöldökét sem vonta fel. - Békeidőben is ki kell elégíteni az emberek vérszomját -folytatta Setétláp. - Delejből gladiátort faragunk. Vagyont és megbecsülést szerez nekünk. - Önelégülten elmosolyodott. - Még sosem láttam olyan embert, aki sikerrel vette fel a harcot egy ork ellen. Delej gladiátor pályafutása minden várakozást felülmúlt. Egészen fiatalon elérte végleges testmagasságát, ezt követően csak a testsúlya gyarapodott. Az emberek még soha nem láttak olyan hatalmas orkot, mint ő, de még nem is hallottak hasonlóról. Az aréna egyeduralkodója lett, ez mindenki számára hamar világossá vált. Mikor nem harcolt, a cellájába zárták, mely napról napra egyre szűkösebbnek bizonyult, pedig Setétláp időközben áthelyeztette egy tágasabb helyiségbe. Birodalma egy kicsiny alvókamrából, és egy tágas gyakorlóteremből állt. A ráccsal fedett veremben az összes
ismert fegyver fából készült másolatát használhatta, és a már jól ismert trollbábon gyakorolhatott. Éjjelente, amikor nem tudott elaludni, gyakorta felkelt, és a bábon vezette le a feszültségét. Mindössze Taretha küldeményei - a könyvek, üzenetek, a palatábla és egy íróvessző tették elviselhetőbbé a hosszú, magányos órákat. Hetente legalább egy alkalommal váltottak üzenetet. Delej a lány leírásai alapján elképzelte magának a világot, amiről azt tartotta, tele van műalkotásokkal, szépséggel és barátsággal. Úgy gondolta, „odakint" nem csak rothadó hús és moslék jutna neki, ő is megtalálná a helyét. Tekintete időről-időre a kifakult, négyszögletes rongydarabra esett, amelyre kék mezőben fehér farkasfejet hímeztek. Mindahányszor gyorsan félrefordult, mert nem akarta, hogy elméje végigjárja ezt a veszélyes utat. Mi haszna lenne belőle? Éppen elég könyvet olvasott (némelyiket a lány Setétláp tudta és beleegyezése nélkül juttatta be hozzá), hogy tudja, az orkok kis csoportokban élnek, és mindegyiknek megvan a maga jelképe. Mégis mit tehetne? Egyszerűen álljon oda Setétláp elé, és jelentse ki, hogy elege lett a rabszolgaságból, elmegy, és megkeresi a családját? Folyton ez a gondolat motoszkált az agyában. A saját fajtája. Az övéi. Tarinak voltak rokonai, Rókalyuki Tammis és Clannia, akik szerették és becsülték a lányt. Delej hálás volt azért, hogy Tariban szerető támogatóra akadt, hatalmas lélekre vallott, hogy a lány a családi fészek biztonságából segítő kezet nyújtott felé. Néha eltűnődött, vajon Tari szülei hogyan vélekedhetnek róla. A lány ritkán említette őket. Annak idején elmesélte, hogy édesanyja, Clannia szoptatta őt, hogy életben tartsa. Delejt eleinte meghatotta az asszony kedvessége, később azonban, ahogy egyre többet tanult, megértette, Clannia nem szívjóságból tette ezt, hanem azért, hogy elnyerje Setétláp kegyeit. Setétláp... Delej minden gondolata végül nála kötött ki. Mikor Tarinak írt, vagy az ő leveleit olvasta, vagy a lány szőke fejét kereste a viadalok nézői között, képes volt megfeledkezni arról, hogy Setétláp tulajdona. Abba a fajta izgalomba is könnyen belefeledkezett, amit az őrmester „vérszomjként" emlegetett. Ám e röpke pillanatokból kevés adatott neki. Még mikor Setétláp meglátogatta, hogy megvitassák valamelyik harci stratégiát, amiről Delej éppen tanult, vagy háborúsdit játsszon vele, akkor sem érezte úgy, hogy kötődnek egymáshoz. Amikor Setétláp jókedvében volt, akkor úgy bánt vele, mint egy gyerekkel, amikor pedig rosszkedvűen, borongós hangulatban érkezett - s többnyire erre lehetett számítani -, Delej éppoly tehetetlennek és elveszettnek érezte magát, mint egy kisgyerek. Setétláp eltángáltathatta, éheztethette, megégethette, bilincsbe verethette, sőt (ennél súlyosabb büntetést ki sem róhatott volna rá, bár szerencsére egyszer sem került rá sor), a könyveitől is eltilthatta volna. Delej pontosan tudta, hogy Tari nem részesül olyan kiváltságokban, mint Setétláp. Szolga volt a maga módján, épp olyan rabszolgaéletet élt, mint ő, de neki legalább voltak barátai, nem köpték le, és tartozott valakihez. Az ork önkéntelenül a takaró felé nyúlt. A következő pillanatban meghallotta, hogy a háta mögött megcsörren a lakat, és kitárul az ajtó. Ügy dobta le a rongydarabot, mintha valami tisztátlan tárgyat érintett volna. - Gyerünk! - szólalt meg az egyik morcos képű őr. Odanyújtotta Delejnek a bilincset. Ideje harcolnod. Ügy hallom, ma megfelelő ellenfelet találtak számodra. - Zordan elvigyorodott, kivillantva megbarnult fogait. - Setétláp megnyúz, ha nem sikerül legyőznöd. Több mint egy évtized telt el azóta, hogy egy bizonyos Setétláp hadnagy egyszerre lelt rá egy elárvult ork csecsemőre, és álmai megvalósításának a nyitjára.
Boldog és gyümölcsöző évek voltak ezek Delej gazdája és az egész emberi közösség számára is. Valaha gúnyolták Setétláp Édalász hadnagyot - akiből azóta altábornagy lett a „házi ork" miatt, akit Barnavárba hozott, különösen, mikor még úgy tűnt, hogy a csöppség meg sem marad. Rókalyuki asszonyságnak és tejtől dagadó melleinek köszönhetően azonban megváltozott a helyzet. Setétláp álmában sem gondolta volna, hogy egy nő hajlandó lenne orkot szoptatni, és bár az ajánlat még megvetendőbbé tette számára szolgáját és annak családját, segítségükkel megmenekült a szégyentől. Éppen ezért nem sajnálta tőlük a csecsebecséket, az ételt, sőt még a gyermeküket is kitaníttatta, annak ellenére, hogy lánynak született. Verőfényes, kellemesen meleg nap volt. Tökéletes idő a küzdelemhez. A vörös és aranyszínű ponyvatető hűsítő árnyékot nyújtott. Színes zászlók lengtek a lágy szellőben, mindenfelől zeneszó és kacagás hallatszott. Setétláp orrát érett gyümölcs, sült szarvashús és friss kenyér illata csapta meg. Mindenkinek kitűnő hangulata volt. Sejteni lehetett, hogy az összecsapások után már nem mindenki lesz ilyen vidám, de az emberek egyelőre boldogan, izgatottan várták a küzdelmeket. Setétláp mellett, egy csézán új kegyence, Hosszúkő Karra-myn hevert. Dús, barna haja jól illett sötét szeméhez, erős, arányos és izmos testéhez, fölényes mosolyához. Setétláp odaadó híve volt, és ő volt az egyetlen, akit a főtiszt beavatott terveibe. Bár évekkel fiatalabb volt Setétlápnál, lényegében azonos eszméket vallott, és gátlástalanságában is hasonlított rá. Mindenben összeillettek. Elszenderedett a napsütésben, halkan hortyogott. Setétláp magához vett egy darab sültet, és hogy leöblítse, egy kehely vörösbort is, melynek színe az arénában hamarosan kiömlő vérre emlékeztetett. Jól ment a sora, és minden párviadal után, amit Delej megnyert neki, egyre jobb helyzetbe került. Az összecsapásokat követően dugig tömött erszénnyel térhetett haza. A „házi ork", aki miatt egykor gúnyolódás tárgyának számított, legféltettebb kincsévé lett. Delejnek eddig főként emberek ellen kellett küzdenie. Erős, kegyetlen és ravasz férfiak voltak, de mégiscsak emberek. A gladiátorok a brutális, elvetemült bűnözők közül kerültek ki, akik a támogatóiknak szerzett vagyonnal és dicsőséggel akarták megváltani szabadságukat. Többségük nagyon hamar egy olyan börtönben találta magát, amelynek falait tapéta,, borított, ahol az ágyban nők feküdtek. A szabadságukat azonban nem nyerték vissza, kevés nemes vette volna szívesen, ha vagyonuk forrása szabadon sétálgat az utcákon. Az ellenfelek csekélyhányada azonban nem ember volt. Ezek a küzdelmek bizonyultak valóban izgalmasnak. Setétlápot nem különösebben izgatta, hogy az orkokat megverték, leigázták, és hírmondója is alig maradt a félelmetes és rettegett harcosoknak. A háború véget ért, az emberek megnyerték a sorsdöntő csatát, ellenfeleiket úgy hajtották a fogolytáborokba, mint legelészés után a karámba a teheneket. Ezek a táborok Setétláp fennhatósága alá tartoztak. Eleinte képzett, hű rabszolgát és felülmúlhatatlan harcost akart nevelni az orkból. Delejt saját népe ellen akarta küldeni - ha egyáltalán „népnek" lehet nevezni ezeket az ostoba, zöld behemótokat -, aztán, ha már legyőzte őket, saját céljai megvalósítására használta volna fel a behódolt klánokat. A Hordát azonban legyőzte a Szövetség, méghozzá anélkül, hogy Delej egyszer is csatába vonulhatott volna. Setétláp eleinte kesergett emiatt, ám később rájött, hogyan húzhatna hasznot a házi orkból. Ehhez türelem kellett, ő pedig híján volt ennek az erénynek. A megszerezhető jutalom azonban minden képzeletet felülmúlt. A belső küzdelmek már jócskán elharapóztak a Szövetség körében. A tündék lenézték az embereket, az emberek semmibe vették a törpöket, a törpök nem bíztak a tündékben. Az elvakultság és a gyanakvás csodás háromszöge formálódott a népek között.
Setétláp felemelkedett ültéből, hogy lássa, amint Delej legyőzi a legrobosztusabb férfit, akit az altábornagy valaha is látott. Az emberek között nem akadt méltó ellenfele a feltartóztathatatlan zöld szörnyetegnek. A közönség éljenezni kezdett, Setétláp pedig elégedetten mosolygott. Intett Róka-lyuki Tammisnak, hogy menjen oda hozzá. A szolga pedig sietve engedelmeskedett. - Mit óhajtasz, jó uram? - Hányadik ez ma már? - Setétláp tudta, hogy nehezen forog a nyelve, de nem zavarta a dolog. Tammis már részegebbnek is látta. Már olyan is előfordult, hogy a szolga vonszolta oda az ágyához, mert járni sem bírt. Tammis félénk, nyugtalan tekintete a szokásosnál is több aggodalmat tükrözött. - A hányadik micsoda, uram? - Előbb az üvegre, aztán a gazdájára pillantott. Setétlápot hirtelen elöntötte a düh. Galléron ragadta Tammist, és magához rántotta. - A palackokat számolod, te nyomorult? - sziszegte. Tammist sokszor nyilvános megszégyenítéssel fenyegette, de egyelőre nem óhajtotta kijátszani ezt az adut. Megelégedett azzal, hogy ráijeszt a szolgára. Most is ezt tette. Kissé homályosan ugyan, de látta, ahogy szolgája elsápad. - Bérbe adod a feleséged, hogy szörnyeket szoptasson, és még te mersz gyengeséggel vádolni engem? Setétlápot annyira felingerelte savóképű szolgájának látványa, hogy hirtelen mozdulattal ellökte magától. - Azt akartam tudni, hogy hányszor nyert Delej. - Igenis, uram, persze. Egymás után fél tucatszor. - Tammis rövid szünetet tartott, kedveszegettnek tűnt. - Elnézést, hogy megjegyzem, uram, de az utolsó összecsapás igencsak megviselte. Biztos vagy benne, hogy még három ellenféllel szemben ki akarod állítani? Idióták - gondolta Setétláp. Idióták vették körül. Mikor az őrmester reggel végigtanulmányozta a harcrendet, ő is azzal állt elő, hogy az orknak szüksége lenne némi pihenésre az összecsapások között, és megkérdezte, Setétláp nem szándékozik-e felcserélni a párviadalok sorrendjét, hogy a szerencsétlen szusszanhasson egyet. - Szó se lehet róla! Minden összecsapás után egyre többet nyerhet, aki Delej ellen fogad. Eddig egyszer sem veszített. Szeretném, ha vége szakadna ennek a sorozatnak, és az a sok kedves ember visszakaphatná a pénzét. - Felröhögött, majd viszolyogva elhessegette magától Tammist. - Delejt képtelenség legyőzni. Miért ne üssük addig a vasat, amíg meleg? Delej a következő ellenfelét is legyőzte, de még Setétlápnak is feltűnt, hogy csak nagy nehézségek árán. Az altábornagy pózt váltott, hogy jobban lásson. Hosszúkő ugyanígy tett. Az következő, sorrendben nyolcadik összecsapás során olyasmit lehetett látni, aminek eddig se Setétláp, se az összegyűlt tömeg nem lehetett szemtanúja. A robosztus ork fáradni látszott. Két pumát eresztettek rá, melyeket két héttel azelőtt ejtettek fogságba, s azóta egyfolytában kínoztak és éheztettek a ketrecükben. Amint kinyílt a küzdőtér ajtaja, ágyúgolyóként rontottak Delej felé. Elmosódott, fehéres barna foltnak tűntek, ahogy rávetették magukat az orkra, aki elterült a marcangoló fogak és karmok alatt. A nézősereg rémülten felzúgott. Setétláp talpra ugrott, de nyomban meg kellett ragadnia a széke háttámláját, hogy el ne essen. Az a rengeteg pénz... Ám ekkor már Delej is talpon volt! Ádáz ordítással lerázta magáról a termetes nagymacskákat - mintha csak mókusokkal hadakozott volna -, és sebesen, hozzáértéssel forgatta két kardját. Mindkét kezét egyformán jól használta, a suhogó, hasító pengék szikráztak és villogtak a napsütésben. Az egyik vadmacska már kiterült: hosszú, kecses testét Delej szinte teljesen kettészelte - egyetlen kardcsapással. A másik állatot tovább
hergelte társa pusztulása, és megkettőzött dühvel vetette rá magát az orkra. Ezúttal Delej nem adott neki esélyt. Mikor a puma morogva, vicsorogva, kimeresztett karmokkal felugrott, Delej már felkészülten várta őt. Karjával előbb balra, aztán jobbra, majd megint balra suhintott. A puma teste négy darabban hullott a földre. - Ilyet még nem pipáltam! - kiáltott fel örvendezve Hosszúkő. A tömeg felzúgott. Delej, aki ezelőtt égnek emelt öklökkel fogadta az üdvözlést, és szinte a föld is megremegett, ahogy toporzékolt a lábaival, most görnyedten állt az aréna közepén. Levegő után kapkodott. Setétláp látta, hogy a küzdelem során szerzett, vérző, karmolt és harapott sebek borítják a testét. Ahogy Setétláp legértékesebb rabszolgáját figyelte, Delej lassan feléje fordította visszataszító arcát, és egyenesen gazdája szemébe nézett. Amikor tekintetük találkozott, Setétláp halálos kimerültséget vélt kiolvasni az ork szeméből... Fáradtságot, és még valamit. Könyörgést. Aztán Delej, a legyőzhetetlen harcos hirtelen térdre roskadt. A tömeg ismét felhördült. Setétláp mintha együttérzést hallott volna ki a morajból. Hosszúkő egyetlen szót sem szólt, barna szemét azonban Setétlápra szegezte. Az altábornagy agyában egymást kergették a gondolatok. Az ördög vigye el ezt a Delejt! Orknak született, és hatéves kora óta harcol. Ma többnyire emberekkel, jól megtermett férfiakkal kellett megküzdenie, akik közül egyik ereje sem volt összemérhető az övével. Mit akar ez itt? Talán egyszerűen kibúvót akar találni az utolsó, minden korábbinál kétesebb kimenetelű összecsapás alól? Önző, ostoba rabszolga! Visszamenne a kényelmes cellába, hogy lakmározzon, és olvasson. Na persze! De most megtanulja, mi a tisztesség és a küzdőszellem! A következő pillanatban az őrmester masírozott be az arénába. Szája előtt tölcsért formált a kezéből. - Setétláp! - kiáltotta. - Eltekintesz az utolsó összecsapástól? Setétláp arcába vér tolult. Hogy merészeli az őrmester ezt tenni vele? Setétláp ingatag lábakon állva még erősebben megragadta a szék háttámláját. Hosszúkő észrevétlenül közelebb húzódott hozzá, hogy szükség esetén támogatni tudja. Az altábornagy kinyújtotta, aztán a bal vállára helyezte a jobb kezét. - Nem! Az őrmester egy pillanatig értetlenül bámult rá, mintha nem akarna hinni a szemének és a fülének. Aztán bólintott, jelezve, hogy kezdődhet az utolsó viadal. Delej úgy állt az arénában, mintha tonnányi súlyt tartana a hátán. Férfiak rohantak be a küzdőtérre, hogy eltakarítsák a feldarabolt pumákat és az elszórt fegyvereket, majd Delej kezébe adták a következő küzdelem során használandó fegyvert, a láncos csillagot, ami nem volt egyéb, mint egy lánccal a vastag rúdhoz erősített buzogányfej. Az ork megragadta a fegyvert, és megpróbált fenyegető testtartásba helyezkedni. Setétláp látta, hogy az ork remeg. Az összecsapások előtt Delej általában dobogni szokott a lábával. Az ütemes dob-bantások egyrészt felpaprikázták a tömeget, másrészt őt magát is felhergelték a küzdelemre. Most viszont mintha az is nehezére esett volna, hogy talpon maradjon. Még egy párviadal. Egy orknak ez nem jelenthet gondot -gondolta Setétláp. A kapuk feltárultak, de kis ideig semmi sem jött elő az alagút homályából. Aztán mégis megjelent. A lény két feje összefüggéstelen káromkodásokat szórt Delejre. Úgy magasodott az ork fölé, ahogy Delej szokott az emberek fölé. Csupán egyetlen fegyvert adtak neki is, de azzal sokkal többre ment, mint Delej a láncos csillagával: hosszú, gyilkos lándzsát tartott a kezében. Az ogre jóval távolabbról támadhatott, mint ellenfele. Delejnek egész közel kellett kerülnie az ogréhoz, hogy megsebezhesse, vagy
leteríthesse. A küzdő felek erőviszonyai a szokásosnál is nagyobb mértékben eltértek egymástól. - Ki adta azt a lándzsát az ogrénak? - üvöltötte Setétláp. - Ugyanolyan, de legalább hasonló fegyvert kellett volna kapnia, mint Delejnek! - Egyetlen pillanatig sem zavarta, hogy Delej gyakran pallossal vagy dárdával harcolt a rövid karddal, vagy harci bárddal küzdő emberek ellen. Az arénába becsörtető ogre inkább hadi gépezetre emlékeztetett, semmint hús-vér lényre. Előrebökött a lándzsájával, miközben egyik fejét a közönség, a másikat pedig Delej felé fordította. Delej még sohasem látott hozzá hasonlót, s ezért egy percig csak állt és bámult. Aztán összeszedte magát, kiegyenesedett, és meglódította a láncos buzogányt. Fejét hátravetette. Hosszú haja a hátát verdeste, ahogy az ogre bömbölését túlharsogó üvöltéssel előrerontott. Az ogre válaszul felé bökött a lándzsájával. Mozgása alapján ítélve nem sokat gyakorlatozhatott életében, de lerítt róla, hogy bízik testi erejében. Delej könnyedén kitért az ügyetlen szúrás elől, átcsusszant az ogre védelmi vonalán, és odasuhintott a láncos buzogánnyal. Az ogre felordított és megtántorodott, amikor a tüskés golyóbis a hasfalába fúródott. Delejt tovább vitte a lendület, de szélsebesen megpördült, és ismét támadott. Az ogrénak még megfordulni sem maradt ideje, Delej máris a hátának esett. A behemót lény térdre rogyott, kezéből kihullott a lándzsa, s a hátához kapott. Setétláp elmosolyodott. Az ogre gerince nyilvánvalóan eltörött Az ilyen küzdelmeket általában nem életre-halálra vívták tulajdonképpen nem szerették, ha valaki megölte az ellenfelét, mert így a közönséget megfosztották egy rátermett harcostól - ám azzal mindenki tisztában volt, hogy számolni kell a halállal is. A javasemberek és kenőcseik nem mindenre nyújtottak gyógyírt. Setétláp valahogy nem tudta sajnálni az ogrét. Öröme azonban nem tartott sokáig. Amint Delej elkezdte pörgetni a láncos buzogányt, az ogre talpra szökkent, és felkapta a lándzsát. Az ork a behemót fejét célozta meg fegyverével. A közönség, és persze Delej legnagyobb döbbenetére az ogre egyszerűen félresöpörte a buzogányt, és előrebökött a lándzsával. A láncos buzogány kirepült Delej kezéből. Elveszítette az egyensúlyát, és nem tudta idejében összeszedni magát. Hiába igyekezett kitérni a szúrás elől, a lándzsa befúródott a bal válla alá. Felüvöltött fájdalmában. Az ogre tovább nyomult előre, s átdöfte a fegyvert Delej sajgó mellkasán. Az ork hátraesett, a földhöz szegeződött. Aztán az ogre rávetette magát, és szörnyű nyögések közepette püfölni kezdte őt. Setétláp elszörnyedve bámulta a jelenetet. Az orkot legyűrték, mint egy tehetetlen kisgyereket. Az arénában, ahol a királyság legerősebb, legképzettebb, legagyafúrtabb gladiátorai szoktak összecsapni, most egy elvadult szörnyeteg vert péppé egy erejét veszett szörnyeteget. Hogyan hagyhatta Delej, hogy ez megessen? Emberek rohantak be a küzdőtérre. Kihegyezett végű botokkal bökdöstek az ogrét, megpróbálták rávenni, hogy hagyja ott az áldozatát. A behemót üldözőbe is vette a férfiakat, s a vérben úszó Delej magára maradt a porban. Három férfi varázshálót dobott az ogréra, amely azonnal összezsugorodott, s a hatalmas testhez szorította a dühödten hadonászó végtagokat. A szörnyeteg úgy kapálózott, mint a partra vetett hal. A segédek durván feldobták a szekérre, és kitolták az arénából. Delejt is kivitték, bár vele jóval gyengédebben bántak -érthető, hiszen Setétláp tulajdona volt. Setétláp rádöbbent, hogy egyetlen vesztett mérkőzés miatt az utolsó garasiig elvesztette a pénzt, amit a nap folyamán bezsebelt. Több társa járt már hasonlóképpen, és most ő is érezhette azt a dühöt, amit az adósságok kifizetésekor a többiek éreztek.
Delej zihálva feküdt az egyszerű szalmaágyon. Nem is sejtette, hogy ennyire fájdalmas lehet valami, vagy hogy így letaglózhatja a kimerültség. Azt kívánta, bárcsak elveszítené az eszméletét. Mégsem hagyta, hogy a sötétség magába fogadja őt. Tudta, hamarosan megérkeznek a gyógyítók Setétláp mindig azonnal értük küldetett, ha kedvenc orkja megsérült a viadalok során, sőt, ő maga is meglátogatta a beteget. Delej epekedve várta a vigasztaló szavakat. Való igaz, hogy veszített, és először fordult elő vele ilyesmi, de Setétláp bizonyosan megdicséri majd, hogy egyhuzamban kilenc tusát végigharcolt. Tudta, hogy ez példa nélküli tett. Azzal is tisztában volt, hogy legyőzte volna az ogrét, ha az első, a harmadik, vagy akár a hatodik viadalban kapja őt ellenfeléül. Azt viszont senki nem várhatta el tőle, hogy egy nyolcas rekordsorozat után ismét nyerjen. Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy eltompítsa érzékeit a fájdalom. A mellkasát égető tűz elviselhetetlenné vált. Hol késlekednek a gyógyítók? Már meg kellett volna érkezniük. Érezte, ezúttal súlyosan megsérült. Több bordája, és a lába is eltörött, számos kardcsapás nyoma éktelenkedett a testén, na meg az a pokoli, tátongó lyuk a válla alatt. Jobb, ha a felcserek mielőbb megérkeznek, ha azt akarják, hogy egy nap múlva ismét harcra kész legyen. Hallotta, hogy a zárban megcsörren a kulcs, de nem volt ereje felemelni a fejét, hogy megnézze, ki jött be hozzá. - Idővel jönnek a gyógyítók is - szólalt meg Setétláp. Delej összerezzent. A borgőzös hangból megvetés csendült ki. Az ork szíve hevesebben kezdett verni. Könyörgök, ne most... csak ne most... - De még várnod kell rájuk. Azt akarom, hogy szenvedj, te nyápic kurafi. Delej őrjítő fájdalmat érzett a gyomrában - Setétláp kegyetlenül hasba rúgta. Ám a kín közel sem bántotta annyira, mint az, hogy gazdája megtagadta őt. Miért bántja, amikor már amúgy is alig él? Talán nem látta, milyen derekasan küzdött mindvégig? Bár a fájdalomtól kis híján elájult, Delej felemelte a fejét, hogy Setétláp szemébe nézzen. Homályosan, de látta, hogy a férfi arca teljesen eltorzult a dühtől. Amint találkozott a tekintetük, Setétláp vaskesztyűs kézzel pofonvágta. Egy pillanatra minden elsötétült a szeme előtt. Amikor magához tért, Setétláp még mindig szidalmazta. - ...ezreket veszítettem el miattad! Érted? Ezreket! Mégis, mi lelt? Szánalmasan küzdöttél! Setétláp továbbra is Delejt ütlegelte. Az ork érezte, végleg elszáll belőle az erő. Megbénult, érzéketlenné vált, mintha a teste nem is tartozott volna hozzá, a rúgások puszta paskolásnak hatottak. Érezte, hogy arcát elborítja a vér. De hiszen Setétláp látta őt! Tudta, hogy mennyire kimerült, látta, hogy újra meg újra támad, és kilencből nyolcszor győzött. Józan ésszel senki sem várta volna el tőle, hogy az utolsó viadalt is megnyerje. Minden rendelkezésére álló eszközt bevetett, becsülettel helytállt. Setétlápnak mindez mégsem volt elég, mert vesztett. Végül abbamaradt a püfölés. Delej hallotta Setétláp lassú, távolodó lépteit. Az altábornagy kifelé menet még odavetette: - Most jöhetnek a többiek. Az ajtó nyitva maradt. Delej ismét lépteket hallott. Bármennyire erőlködött, képtelen volt felemelni a fejét. Fekete katonacsizmákat látott maga előtt. Csak ekkor értette meg, milyen parancsot adott Setétláp az embereinek. Az egyik csizma hátralendült, majd arcon rúgta. Delej előtt előbb elfehéredett, aztán elsötétült a világ. Aztán már semmit sem érzékelt. Amikor magához tért, melegség vette körül, és a korábban csillapodni nem akaró agónia is véget ért. Három gyógyító kúrálta hűsítő kenőcsökkel a sebeit. Már nem esett annyira nehezére a lélegzés. Ezt azt jelentette, hogy összeforrtak a bordái. A felcserek éppen a
válla alatt ejtett sebet kezelték a balzsamos illatú, ragacsos gyógyírral. Nyilvánvalóan ez a sérülés hegedt be a legnehezebben. Bár óvatosan bántak vele, és kenőcseiknek valóban volt valamennyi gyógyhatása, a három férfi szenvtelenül kezelte a beteget. Azért kúrálták a sebeit, mert Setétláp megfizette őket, és nem azért, hogy enyhítsenek a szenvedésein. Egy alkalommal Delej eleinte szívből megköszönte nekik a fáradozásukat. Az egyik gyógyító értetlenkedve nézett rá szavai hallatán, és lenéző mosolyra húzta a száját. - Ne áltasd magad, te szörnyeteg! Amint elzárják a pénzcsapot, kenőcsből sem lesz több. Jobban teszed, ha nem veszítesz! Akkor megbántódott e szavak hallatán, most viszont csöppet sem zavarta a dolog. Azóta sok mindent megértett. Mintha felszállt volna a köd, eloszlott volna a homály. Nyugodtan kivárta, hogy a gyógyítók végezzenek a kezeléssel, és elmenjenek. Felült, és meglepetten látta, hogy az őrmester áll a szalmafekhely lábánál, szőrös melle előtt összefont karokkal. Az ork hallgatott, és közben azon tűnődött, miféle újabb kínok várnak rá. - Sikerült elzavarnom őket - szólalt meg halkan az őrmester -, de addigra már kiélvezték a helyzetet. Setétláp beszélni akart velem... Valamiről. Sajnálom, fiam. Tényleg sajnálom. Teljesen lenyűgözött, amit ma az arénában műveltél. Setétláp igazán büszke lehetne rád. Ehelyett... - A rekedtes hangú férfi egy pillanatra elhallgatott. - Szóval, csak azt akartam mondani neked, hogy nem érdemelted meg, amit veled művelt. Amit veled műveltek... Derekasan helytálltál, fiam. Igazán derekasan. Jobb, ha most kialszod magad. Ügy tűnt, még mondani akar valamit, de csak bólintott, és elment. Delej visszafeküdt. Észrevette, hogy kicserélték a szalmát. Fekhelye friss és tiszta volt, és már nem tocsogott a vérben. Hálás volt azért, amit az őrmester érte tett, és elhitte, amit a kiképzőtiszt mondott neki. Ám nem sokra ment vele. Elhatározta, többé nem hagyja, hogy ilyet műveljenek vele. Valamikor régen meghúzta volna magát, és mindent megtett volna azért, hogy jobb legyen, hogy elnyerje a hőn vágyott szeretet és megbecsülést. Most azonban már tudta, hogy itt egyiket sem kaphatja meg, legalábbis addig, amíg Setétláp tulajdona marad. Nem volt hajlandó álomra hajtani fejét. Inkább arra használta fel az idejét, hogy kieszeljen egy tervet. Elővette a zsákból a palatáblát és az íróvesszőt, és üzent az egyetlen lénynek, akiben megbízhatott: Tarinak. A legközelebbi újholdkor megszököm. A feje feletti rács lehetővé tette Delejnek, hogy figyelemmel követhesse a holdak állásának változásait. Ügyelt, hogy ne árulja el magát se a kiképzésen résztvevők, se az őrmester, és különösen Setétláp előtt, aki úgy kezelte, mintha semmi sem történt volna. Ő is éppoly alázatosan viselkedett, mint korábban, de közben gyűlölte magát ezért a meghunyászkodásért. Tekintetét leszegte, pedig bármelyik férfival könnyedén felvehette a versenyt. Engedelmesen hagyta, hogy felhelyezzék rá a bilincseket, pedig akár négy őrt is cafatokra téphetett volna, mielőtt megfékezik. Semmiben nem változtatott a viselkedésén, sem a cellájában, sem az arénában, sem a gyakorlótéren. Az első néhány nap során észrevette, hogy az őrmester minden mozdulatát figyeli, mintha azt várta volna, hogy valami változás történik viselkedésében. Nem szólította meg az orkot, és Delej is kerülte őt, nehogy gyanút keltsen. Hadd higgyék csak, hogy megtörték az akaratát. Csupán azt sajnálta, hogy nem láthatja Setétláp arcát, amikor kedvenc „házi orkjának" a hűlt helyét találja majd.
Életében először nézett várakozással valami elé. Korábban nem ismerte ezt az érzést. Mindig arra összpontosított, hogy elkerülje a büntetést, és kiérdemelje gazdája dicséretét, sohasem gondolkozott el hosszabb ideig azon, milyen érzés lehet szabadnak lenni, béklyók nélkül sétálgatni a napsütésben, a csillagos ég alatt aludni. Életében még egyszer sem töltötte az éjszakát a szabadban. Vajon milyen lehet? Képzelete, amit könyvek és Tari levelei tápláltak, egyszerre szárnyalni kezdett. Álmatlanul hevert szalmaágyán, és azon morfondírozott, milyen lenne a saját népével találkozni. Természetesen minden fellelhetőt elolvasott már az emberekről és a „hitvány zöld szörnyekről, akik a pokol legsötétebb zugaiból szabadultak". Azt a kellemetlen esetet sem tudta feledni, amikor az ork kiszabadította magát, hogy rárontson. Bárcsak értette volna, mit ordított neki akkor az az ork! Szegényes nyelvtudása ezt nem tette lehetővé. Egy napon megtudja majd, mit kiáltott az ork. Megkeresi a népét. Meglehet, emberek nevelték fel, de nem sokat tettek azért, hogy magukhoz édesgessék. Tarinak és az őrmesternek hálás volt, amiért becsületet és kedvességet tanulhatott tőlük, ám éppen emiatt ismerhette ki Setétlápot, ezért jött rá, hogy az altábornagyból mindkét jellemvonás hiányzik, és amíg az ő tulajdona, addig nem részesülhet egyikből sem. A holdak - az egyik hatalmas és ezüstös színű, a másik kisebb és kékeszöld - vékony sarlókként pislákoltak a sötét égen. Delej bejelentésére Tari azonnal felajánlotta a segítségét. A lelke mélyén az ork ezt remélte. Együttesen kidolgoztak egy megvalósíthatónak tűnő tervet. Ám Delej nem tudta, mikor hajthatják végre, ezért várt. Türelmesen várakozott. Nyugtalan álmából kolompcsörömpölés verte fel. Tüstént visszanyerte éberségét, és cellája legtávolabbi sarkába sietett. Az évek során, türelmes és kitartó munkával meglazított egy nagy követ, és kivájta mögötte a földet. Itt tárolta a számára legértékesebb holmikat: Tari leveleit. Most kivette a követ, előhúzta a leveleket, és bebugyolálta azokat a másik emléktárgyba, ami még fontos volt neki: a kék mezőn fehér farkast ábrázoló takaróba. Egy pillanatra a szívéhez szorította a kis batyut, majd megfordult, és a megfelelő pillanatra várt. A kolomp tovább kongott, és most már kiáltások és sikolyok is növelték a hangzavart. Delej orra sokkal érzékenyebb volt az emberekénél, füstöt érzett. A szag minden szívdobbanással egyre áthatóbbá vált, és hamarosan narancsszínű és sárga fény világította meg az ork cellájának falát. - Tűz van! - ordítoztak odakint. - Tűz van! Delej önkéntelenül a szalmaágyra vetődött. Lehunyta a szemét, és alvást színlelt. Igyekezett lelassítani kapkodó légzését. - Nem megy ez sehová - mondta az egyik őr. Delej tudta, hogy figyelik. Ügy tett, mintha mélyen aludna. - A fenébe is! Az átkozott szörnyeteget semmi sem képes felriasztani. Gyere, segítsünk a többieknek! - Nem is tudom... - felelte a másik. A rémült sikoltozáshoz most már az asszonyok és a gyerekek magas hangja is csatlakozott. - Egyre terjed a tűz! - szólalt meg ismét az első őr. - Gyere már! Az ork hallotta a kőpadlón csattogó csizmákat. A lépések zaja lassan elhalkult. Delej egyedül maradt. Felkelt az ágyból, és megállt a vastag faajtó előtt. Még mindig zárva volt, de senki sem látta, mire készül a cella foglya. Delej mély lélegzetet vett, aztán rettenetes sebességgel nekirohant az ajtónak, hogy a bal vállával kidöntse a helyéből.
A pánt megereszkedett, de nem pattant el. Az ork újra meg újra nekigyürkőzött. Ötször találkozott hatalmas teste az ajtóval, mielőtt végleg megrepedt a fa. Továbbvitte a lendület, és hatalmas puffanással nekivágódott a szemközti falnak, de izgatottságában szinte észre se vette a fájdalmat. Jól ismerte a folyosókat, gond nélkül eligazodott a kőfalakra elszórtan kifüggesztett fáklyák homályos fényében. Előbb végig kell menni ezen a folyosón, aztán fel a lépcsőn, utána pedig... Mint korábban a cellában, most is ösztönösen cselekedett. Odalapult a falhoz, és amennyire tudott, elrejtőzött. A cella bejárata felől őrök egy csapata szaladt felé, de nem vették észre. Amikor elhaladtak mellette, megkönnyebbülten felsóhajtott. Az őrök nyitva hagyták az udvarra nyíló kaput. Delej óvatosan odaosont, és kikémlelt a nyíláson. Mindenfelé káosz uralkodott. Az istállók lángokban álltak, a lovak, kecskék és szamarak fejvesztve szaladgáltak az udvaron. A dolgok a vártnál jobban alakultak, a nyüzsgésben ugyanis kevés esélye volt annak, hogy bárki észrevegye őt. Az emberek egyre növekvő élő láncot alkotva adogatták egymásnak a vödröket, de a nagy kapkodásban szétloccsintgatták a drága vizet. Delej a jobb oldali kijárat felé fordította a tekintetét. Előtte összegyűrve ott hevert, amit kereset: egy hatalmas fekete köpönyeg. Ám bármilyen nagy is volt, nem tudta teljesen befedni az ork gigászi testét. Mindegy, ezzel kellett beérnie. Fejére és mellére húzta a köpönyeget, majd leguggolt, hogy minél kevesebb látsszon ki a lábából a szegély alól. Nekiiramodott. Az udvartól a külső kapuig megtett út nem tarthatott tovább pár másodpercnél, Delej számára mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Igyekezett a földre szegezni a tekintetét, ám időrőlidőre fel kellett néznie, nehogy beleszaladjon egy feléje siető vízhordó szekérbe, egy elszabadult lóba, vagy egy rémült kisgyerekbe. Zakatoló szívvel tört át a zűrzavaron. Érezte a tűz hevét. Az egész udvar nappali fényben úszott. A menekülő ork minden idegszálával arra összpontosított, hogyan rakja egyik lábát a másik után, minél észrevétlenebb maradjon, és mielőbb kijusson a kapun. Végül kint volt. A többihez hasonlóan a főkaput is szélesre tárva hagyták. Még több esővizet szállító szekér érkezett nagy csörömpöléssel, mivel a kocsisok alig tudták féken tartani a megrémült igavonókat. Senki sem figyelt a sötétbe kilopódzó, magányos alakra. Amint kiért az erődből, Delej futásnak eredt. Egyenesen a közeli erdős dombság felé vette az irányt, és amilyen hamar csak tehette, letért az útról. Érzékszervei felfokozottan működtek. Orrát szokatlan szagok csapták meg, és szinte minden egyes követ és fűszálat érzett a talpa alatt. Taretha említett neki egy furcsa alakú sziklatömböt. Azt mondta, olyan, mintha egy sárkány lenne, ami az erdő felett őrködik. Delejnek a vaksötétben is sikerült kivennie egy kiszögellés körvonalait, melybe kellő képzelőerővel valóban bele lehetett látni a gyíkszerű szörnyet. Taretha szerint itt majd egy barlangot talál, ahol biztonságban meghúzódhat. Az ork agyán egy pillanatra átsuhant a kétely, hátha Taretha csapdát állított neki, de tüstént el is hessegette magától a gondolatot. Bántotta és szégyellte, hogy ilyesmi egyáltalán felmerült benne. A lány mindvégig segítette a leveleivel. Miért árulná el? Ráadásul sokkal könnyebben is elintézhette volna a dolgot, ha egyszerűen megmutatja Setétlápnak az ő leveleit. Ott volt a barlang: ovális fekete száj a szürke sziklafalban. Delej irányt változtatott, és könnyed léptekkel odaszaladt a menedékhez.
Meglátta odabent a lányt, aki a falnak támaszkodva várt rá. Egy pillanatra megtorpant, mert tudta, hogy összehasonlíthatatlanul jobban lát a sötétben, mint az emberek. Ő állt kint, a lány pedig odabent, Taretha azonban nem vehette észre. Delej kizárólag emberi mérték alapján tudott ítélni, de azok szerint Rókalyuki Taretha kifejezetten szépnek számított. Hosszú, szőke haja - túl sötét volt ahhoz, hogy pontosan kivegye az árnyalatot, de a párviadalok során időnként alkalma volt egy-egy futó pillantást vetni rá, ahogy ott ült a nézők között - copfba fonottan hullott alá a háta mögött. Hálóingben és köpenyben állt, mellette méretes zsák. Az ork várt egy kicsit, majd elszántan odalépett a lányhoz. - Taretha! - szólalt meg mély, rekedtes hangon. Taretha levegőért kapott, majd felnézett. Delej azt hitte, fél tőle, de a lány felnevetett. - Megijesztettél! Nem is sejtettem, hogy ilyen csendesen közlekedsz! - A nevetés mosollyá szelídült. Előrelépett, és mindkét kezét Delej felé nyújtotta. Delej óvatosan megfogta a lány kezét. Az apró, fehér kacsok eltűntek az ork háromszor nagyobb, zöld mancsaiban. Taretha még a válláig sem ért, tekintetéből mégsem félelem, hanem öröm sugárzott. - Itt helyben meg tudnálak ölni - szólalt meg Delej, bár sejtelme sem volt, miféle torz érzelem mondatja ezt vele. - Senki sem látná. Taretha még szélesebben elmosolyodott. - Persze, hogy meg tudnál ölni - ismerte el lágy, meleg hangon. - De nem fogsz. - Honnan tudod? - Mert ismerlek. - Az ork elengedte a lány kezét. - Simán ment? - Igen - felelte Delej. - Minden a terv szerint alakult. Akkora felfordulás kerekedett, hogy szerintem az egész ork sereg meglépett. Láttam, hogy kieresztetted az állatokat, mielőtt felgyújtottad az istállókat. Taretha ismét elmosolyodott. Pisze orra miatt még fiatalabbnak tűnt, mint valójában lehetett, talán húsz, legfeljebb huszonöt nyarat látott. - Hát persze! Ők senkinek sem ártottak. Nem akartam, hogy bajuk essen. De most sietnünk kell! - Hátranézett Barnavár felé, a lángok és a csillagos égbe nyúló füstoszlopok irányába. - Ügy tűnik, sikerült megfékezniük a lángokat. Hamarosan hiányolni fognak, Delej. Delej nem értette, mitől lett hirtelen oly mélabús a lány. - Ahogy én is. - Taretha kibontotta a zsákot. - Ülj csak le! Mutatni szeretnék neked valamit. Az ork engedelmesen letelepedett. Tari egy darabig keresgélt, aztán előhúzott egy pergamentekercset. Mikor kibontotta, kiterítette maga előtt, és intett Delejnek, hogy húzódjon közelebb. - Egy térkép - mondta az ork. - Igen, a legpontosabb, amit találtam. Ez itt Barnavár - mondta Taretha, és egy apró, várra emlékeztető rajzra mutatott. - Ettől nem messze, délnyugatra vagyunk, valahol itt. A fogolytáborok mind Barnavár húszmérföldes körzetében találhatók, itt, itt, itt, itt, és emitt. Olyan parányi ábrákra mutatott, amiket még Delej sem tudott tisztán kivenni a gyenge fényben. - A legbiztosabb, ha a vadonban húzod meg magad. Úgy hallottam, a népedből néhányan még mindig ott bujdosnak, de Setétláp emberei rendre csak a nyomukra lelnek rá. Taretha az orkra emelte tekintetét. - Meg kell keresned őket, Delej. Segítséget kell kérned tőlük. A néped - mondta Taretha. Nem azt, hogy az orkok, vagy hogy azok a szörnyetegek. Delej annyira hálás volt ezért, hogy egy darabig szólni sem tudott. Végül összeszedte magát. - Miért teszed ezt? Miért akarsz nekem segíteni?
A lány egyenesen Delej szemébe nézett, és cseppet sem zavarta a látvány. - Mert emlékszem rád csecsemőkorodból. Olyan voltál nekem, mint egy kistestvér. Mikor... mikor Faralyn meghalt, te maradtál az egyetlen kisöcsém. Láttam, mit művelnek veled, és ezért gyűlöltem őket. Segíteni akartam, a barátod szerettem volna lenni. Elkapta a tekintetét. - És ugyanúgy nem kedvelem a gazdádat, mint te. - Bántott téged? -Delejt is meglepte, mekkora erővel tolult fel benne a harag. - Nem. Nem mondhatnám. - A lány az egyik csuklóját kezdte masszírozni. A ruhaujj alatt Delej egy halványuló zúzódásnyomot vélt felfedezni. - Nem nyúlt hozzám. Ez ennél sokkal bonyolultabb. - Meséld el, mi történt! - Delej, erre nincs idő... - Meséld el! - bömbölte Delej. - A barátom vagy, Taretha. Immár tíz éve levelezünk, tíz éve vidítasz fel. Tudtam, hogy valaki tudja, valójában ki vagyok... Hogy nem holmi közönséges gladiátor vagyok! Te voltál a fény az éjszakában. - Az ork a tőle telhető legnagyobb finomsággal megérintette Taretha vállát. - Meséld el, kérlek! - könyörgött szelíden. Taretha szeme könnybe lábadt. Súlyos cseppek gördültek le az arcán. - Annyira szégyellem - suttogta. - Mi van a szemeddel? - érdeklődött Delej. - Mi az, hogy „szégyelled"? - Jaj, Delej - felelte Taretha elhaló hangon. Megtörölte a szemét. - Ezeket könnyeknek hívják. Olyankor jönnek, amikor szomorúak vagyunk, amikor a lelkünket bántja valami, és annyi fájdalom gyűlik össze a szívünkben, hogy már nem fér el bennünk. - Taretha reszketve nagy levegőt vett. - A szégyen pedig... az, amikor olyasmit teszünk, ami ellenkezik a magunkról alkotott képpel, és jobban szeretnénk, ha senki sem tudna róla. Ám mindenki tudja, így te is megtudhatod. Setétláp ágyasa vagyok. - Az mit jelent? A lány szomorú szemekkel bámult az orkra. - Annyira ártatlan vagy, Delej. Annyira tiszta a lelked! De egy napon majd megérted. Delejnek hirtelen eszébe jutott néhány elkapott szófoszlány, amiket a gyakorlótéren hallott, és most már mindent értett. Nem gondolta, hogy Tarethának szégyenkeznie kellene, csak dühöt érzett, amiért Setétláp ilyen mélyre süllyedt, mélyebbre, mint képesnek tartotta. Pontosan ismerte a tehetetlenség érzését, és látta, Taretha annyira kicsi és törékeny, hogy még harcolni sem tudna. - Tarts velem! - bíztatta a lányt. - Nem tehetem. Ha elszöknék, olyat tenne a családommal... Nem lehet. - Taretha ösztönösen megragadta az ork kezét. -Te viszont elmehetsz. Kérlek, indulj már! Nyugodtabb leszek, ha tudom, hogy neked sikerült megszöknöd tőle. Legyél szabad helyettem is! Delej bólintott, képtelen volt megszólalni. Korábban is tudta, hogy hiányozni fog neki a lány, de most, hogy beszélgettek, váratlan erővel hasított belé az elválás kínja. Taretha ismét letörölte a könnyeit. - Ezt megtömtem elemózsiával, és vizes tömlőket is pakoltam. Egy kést is sikerült elcsennem neked. Mást nem mertem elhozni, nehogy valaki észrevegye. És ezt is szeretném neked adni. - A lány előrehajtotta a fejét, és karcsú nyakáról levett egy ezüstláncot. A míves, vékony láncon egy félhold függött. - Nem messze innen találsz egy öreg fát, amit villám hasított ketté. Setétláp megengedi, hogy bármikor kisétáljak ide. Ezért legalább hálás lehetek neki. Ha erre jársz, és szükséget szenvedsz, tedd ezt a láncot a repedésbe, és eljövök hozzád a barlangba, hogy megbeszéljük, miben segíthetek. - Tari... - Delej leverten bámulta a lányt.
- Siess! - A lány idegesen Barnavár felé kémlelt. - Kitaláltam egy mesét, amivel megmagyarázhatom a távollétemet, de minél hamarabb visszatérek, annál hihetőbb. Mindketten felálltak, és félszegen nézték egymást. Mielőtt Delej felfoghatta volna, mi történik, Tari odalépett hozzá, és amennyire átérte a karja, átölelte az orkot, majd a hatalmas testhez szorította az arcát. Delej megmerevedett, számára eddig minden érintkezés a támadás jele volt, most viszont tudta, hogy Tari a szeretetét akarja kifejezni ezzel. Ösztönszerűen megpaskolta a lány fejét, és végigsimította a haját. - Szörnyetegnek tartanak - szólalt meg a lány, és hangjából ismét kiérződött, hogy a könnyeivel küszködik -, pedig ők a szörnyetegek. Isten veled, Delej! Taretha megfordult, felkapta szoknyája szegélyét, és futásnak eredt Barnavár felé. Delej csak állt és bámult, míg a lány el nem tűnt a messzeségben. Aztán óvatosan a batyujába tette a nyakláncot, majd a zsákba rejtette a kis csomagot. Felemelte a súlyos zsákot - Taretha sokat küszködhetett, míg idáig cipelte -, és átvetette a vállán. A szökött rabszolga elindult, hogy megtalálja az övéit. Delej tudta, Taretha azért mutatta meg neki, merre találhatók a fogolytáborok, hogy messze elkerülje őket. A lány azt akarta, hogy a szabad orkokat keresse meg. Ám kétséges volt, hogy ezek a „szabad orkok" valóban, vagy csupán a harcosok képzeletében élnek. Járamin szerencsére megtanította Delejnek, hogyan kell eligazodni a térképeken, ezért az ork könnyedén értelmezni tudta a Taritól kapott térképet. Egyenesen az egyik tábor felé vette útját. Nem a Barnavárhoz legközelebb esőt választotta, gyanította, hogy Setétláp tüstént riasztotta őket, amint felfedezte rabszolgája szökését. Viszont talált egyet, amelyik a térkép tanúsága szerint több mérföldre feküdt az erődtől, ahol nevelkedett. Ezt akarta felkeresni. Keveset tudott a táborokról, és ezt is olyanok szájából hallotta, akik gyűlölték a népét. Miközben fáradhatatlanul menetelt célja felé, fejében vadul cikáztak a gondolatok. Milyen lehet annyi orkot látni egy helyen? Vajon megértik, amit mond nekik? Vagy annyira emberies már a kiejtése, hogy még a legelemibb szavakat sem képes érthetően kimondani? Vajon nekitámadnak? Nem akart küzdeni ellenük, de ismeretei szerint az orkok ádáz, büszke és szilaj harcosok voltak. Őt harcolni tanították egész életében, de vajon a tudása elég lesz-e ezek ellen a legendás hősök ellen? Tudja-e állni a sarat elég ideig, hogy meggyőzze őket, nem az ellenségük? A mérföldek fogytak lábai alatt. Időnként felnézett a csillagokra, hogy ellenőrizze a helyzetét. Arra sohasem tanították, hogyan tájékozódjon a csillagok állása alapján, Tari titokban bejuttatott könyvei közül az egyik ellenben éppen ezzel foglalkozott. Alaposan áttanulmányozta az írást, és minden apró információt igyekezett a fejébe vésni. Talán sikerül ráakadnia arra a klánra, melynek címere kék mezőbe rajzolt fehér farkasfej. Talán sikerül meglelnie a családját. Setétláp azt mondta neki, hogy nem messze Barnavártól találtak rá, így nem tartotta lehetetlennek, hogy épp klánja egyik tagjával hozza össze a sors. Elöntötte az izgalom. Jó érzés volt. Egész éjjel gyalogolt, és csupán egyszer, hajnal előtt állt meg pihenni. Elég jól ismerte Setétlápot, hogy biztos legyen benne, az altábornagy átfésülteti a környéket. Talán még az egyik híres repülő masinájukat is bevetik. Delej még sosem látott ilyesmit, nem is hitt igazán a létezésükben, de tudta, ha mégis léteznek, Setétláp kétségkívül azokkal kerestetné szökött gladiátorát. Tari jutott az eszébe, és remélte, senki nem jött rá, milyen szerepet játszott a lány a szökésében. Setétláp úgy érezte, még sohasem volt ennyire dühös életében, ez pedig nagy szó volt. Harangzúgás verte fel magányos szendergéséből - ezen az éjjelen egyedül aludt, mert
Taretha betegségre hivatkozott, és nem hált vele -, és elszörnyedve bámult ki az ablakon az udvarban tomboló tűzviharra. Magára kapkodta a ruháját, és kiloholt az udvarra, hogy segítsen a barnaváriaknak megfékezni a lángokat. Órákba telt, mire a dühöngő poklot komor parázzsá szelídítették. - Kész csoda, hogy senki sem sérült meg - jelentette be Hosszúkő, és megtörölte a homlokát. Halvány arcát koromfoltok tarkították. Mindenki koszos és izzadt volt. - Még az állatok sem - tette hozzá Tammis, ahogy odalépett hozzájuk. - Kizárt, hogy az állatok segítség nélkül megmenekülhettek. Nem lehetünk biztosak felőle, uram, de úgy tűnik, szándékos gyújtogatás okozta a tüzet. - A Fényre! - esett le Hosszúkő álla. - Ügy véled? Kinek állhatna érdekében ilyesmit tenni? - Ha megpróbálnám megszámlálni az ellenségeimet, nem lenne hozzá elég ujjam morogta Setétláp. - Még a lábujjaimmal együtt sem. Rengetegen irigylik tőlem a rangomat és a... Lothar szellemére! Hirtelen végigfutott rajta a hideg. Elsápadt. Hosszúkő és Tammis értetlenül bámultak rá. Nem akarta arra fecsérelni az idejét, hogy elmagyarázza nekik, mitől tart. Leugrott a kőlépcsőről, amin álltak, és futásnak eredt az erőd felé. Barátja és szolgája kiabálva követte őt. - Setétláp, várj! - Gazdám! Mi lelt? Setétláp rájuk sem hederített. Végigszaladt a folyosókon, fel a lépcsőn, és hirtelen megállt a szilánkokra tört faajtó előtt, mely nem is oly rég még Delej celláját zárta el a külvilágtól. Sejtelme beigazolódott. - A pokolba mindannyiukkal! - ordította. - Valaki ellopta az orkomat! Tammis! Keríts embereket, lovakat, és repülő masinákat! Vissza akarom kapni Delejt! Most! Delejt meglepte, mennyire mélyen aludt, és mennyire elevenek voltak az álmai. Az éj leszállta előtt ébredt. Egy percig még mozdulatlanul feküdt. Érezte maga alatt a fűszálakat, élvezte a cirógató fuvallatot. Megízlelte a szabadságot, és édesnek találta. Most már értette, sokan miért halnak meg inkább, mint hogy börtönben senyvedjenek. Egy dárda hegye bökte meg a nyakát, és hat emberi arc hajolt fölé. - Hét, te! - szólalt meg az egyikük. - Kelj fel! Delej elátkozta magát, ahogy a ló mögé kötve, két őr kíséretében futott. Hogy lehetett ennyire bolond? Persze, látni akarta a gyűjtőtáborokat, de valamilyen rejtekhely biztonságából. Meg akarta figyelni a települést, amiről semmi jót nem hallott, de nem akart kényszerű lakójává válni. Megpróbált elfutni előlük, de négy lovas szinte azonnal utolérte. Hálókkal, dárdákkal és kardokkal támadtak rá, szégyenkezve vette tudomásul, milyen gyorsan ártalmatlanná teszik. Először arra gondolt, megpróbál megküzdeni velük, de aztán elvetette az ötletet. Ezek az emberek nem adnának ki egyetlen garast sem gyógyítókra, ha netán megsérülne a dulakodás során, az erejére pedig nagy szüksége lesz. Mi több, így férkőzhet legkönnyebben az orkok közelébe. Ismerve vad természetüket, tudta, nem lesz nehéz rábeszélnie őket a szökésre. Arra gondolt, olyan ismeretek birtokában van, melyekkel segíthet nekik. Ezért hát úgy tett, mintha legyőzték volna, bár ez együttes erővel sem sikerült volna nekik. Szinte azonnal megbánta a döntést, mert az emberek a zsákjában kezdtek kutakodni. - Rengeteg élelem - mondta ez egyik ember. - Ráadásul jófajta étel. Ma éjjel lakmározunk, fiúk! - Remkay őrnagy fog lakmározni, és nem mi - vágta rá a másik.
- Nem hinném. Nem tud róla, mit találtunk, mi pedig nem áruljuk el - mondta a harmadik. Közben az első szóló már beleharapott az egyik húsos pitébe, amit Taretha készített az orknak. - Nézzétek csak! - szólalt meg a második. - Egy kés. -Felkelt, és odament Delejhez, aki mozdulni sem bírt a vetőháló fogságában. - Loptad, ugye? - Delej arca felé bökött a késsel. Az ork szemrebbenés nélkül tűrte. - Hagyd már, Hűlt! - szólt oda a második férfi, aki hátuk közül a legapróbb termetűnek, és a legidegesebbnek tűnt. A többiek a közeli fákhoz kötözték ki lovaikat, és buzgón osztozkodtak a zsákmányon. Mindent gyorsan a nyeregtáskáikba dugtak, miután úgy döntöttek, hogy nem szólnak a fogásról Remkay őrnagynak. - Ezt megtartom magamnak - mondta Hűlt. - Az élelmet megtarthatod, de te is jól tudod, hogy minden mást jelentenünk kell - jegyezte meg a második férfi, akin látszott, hogy alig mer ellentmondani Hultnak, de az utolsó betűig be akarja tartani az utasításokat. - Na és ha nem teszem? - érdeklődött Hűlt. Delejnek nem tetszett a fickó, éppoly kapzsinak és lobbanékonynak tűnt, mint Setétláp. - Akkor mit csinálsz? - Inkább azzal törődj, én mit fogok csinálni! - szólalt meg egy negyedik. Magas, ösztövér férfi volt. Nem tűnt különösebben izmosnak, de Delej már éppen eleget harcolt ahhoz, hogy tudja, a taktikával gyakran legalább annyira, sőt, néha többre lehet menni, mint a mérettel és a nyers erővel. Hűlt reakciójából ítélve, mindenki tisztelte a férfit. - Az utasítások azért vannak, hogy jobban szemmel tarthassuk az orkokat. Évek óta ez az első, akinél emberi fegyvert találtunk. Ezt mindenképpen érdemes jelenteni. Ami pedig ezeket illeti... Delej iszonyodva nézte, hogy a férfi beleolvas Taretha leveleibe. A fickó az ork felé fordult, és furcsállva méregette. - Csak nem tudsz olvasni? A többiek hangos nevetésben törtek ki, morzsák repkedtek a szájukból, de a kérdés komolynak hangzott. Delej már majdnem válaszra nyitotta a száját, de meggondolta magát. Jobb, ha úgy tesz, mintha nem is értené, amit beszélnek. A magas férfi odalépett hozzá. Delej megdermedt, mivel azt várta, megütik, de a férfi leguggolt mellé, és egyenesen a szemébe nézett. Delej elkapta a tekintetét. - Te! Olvasol? - A férfi kesztyűs kezével a levelekre bökött. Delej ránézett a kötegre, és mivel úgy vélte, még az emberek nyelvét nem ismerő ork is rájönne, mit kérdeznek tőle, hevesen megrázta a fejét. A férfi egy darabig még nézte, aztán felállt. Delej nem tudta, sikerült-e meggyőznie. - Valahonnan ismerősnek tűnik - mondta a férfi. Delej ereiben meghűlt a vér. - Nekem mind egyforma - vetette oda Hűlt. - Nagyok, zöldek, ocsmányak. - Kár, hogy egyikünk sem tud olvasni - jegyezte meg a magas férfi. - Fogadok, hogy ezekből sok mindenre fény derülne. - Te folyton álmodozol, Waryk - felelte Hűlt megvetéssel a hangjában. Waryk visszadugta a leveleket a zsákba, kikapta a kevés meggyőződéssel tiltakozó Hűlt kezéből a kést, és lova marján vetette át a majdnem kiürült zsákot. - Rakd el az ételt, mielőtt meggondolom magam! Vigyük a táborba! Delej arra számított, hogy majd az egyik szekéren utazik, vagy legalább kordéra rakják, ám még ettől a csekély kényelemtől is megfosztották. Egyszerűen az egyik ló mögé kötözték a vetőhálót, amiben csak nagy nehezen volt képes mozgatni a végtagjait. Szerencsére az arénában töltött éveknek köszönhetően jól viselte a fájdalmakat. Sokkal jobban gyötörte, hogy elorozták tőle Taretha leveleit. Még szerencse, hogy egyik férfi sem tudott olvasni. Annak pedig különösen örült, hogy nem találtak rá a nyakláncra.
Alvás közben a markában tartotta, és sikerült a nadrágjába csúsztatnia, mielőtt észrevették volna. Legalább ennyi megmaradt neki... Az út hosszú volt, a nap fáradtan vánszorgott az égbolton. Végül egy magas kőfalhoz értek. Waryk bebocsátást kért, mire megcsikordultak a súlyos kapupántok. Delejt a hátán fekve vonszolták be, s így jól szemügyre vehette a vastag falakat. Az őrök néhány közömbös pillantást vetettek rá, majd, mintha mi sem történt volna, folytatták teendőiket. Elsőként az éktelen bűz tűnt fel Delejnek. A barnavári istállókra emlékeztette, de sokkal áthatóbb volt. Elfintorította az orrát. Hűlt észrevette, és felnevetett. - Túl sokáig voltál távol a saját fajtádtól, mi, zöldike? -fitymálkozott. - Elfelejtetted, mennyire bűzlötök? - Aztán befogta az orrát, és a szemét forgatta. - Hűlt! - szólt rá Waryk. A férfi megragadta a hálót, és kiadott egy parancsot. Delej érezte, hogy meglazulnak a kötelékek. Talpra állt. Iszonyodva nézett körül. Mindenfelé orkok tucatjai, sőt, talán százai üldögéltek és hevertek. Némelyik a saját piszkában gubbasztott megtörten, üveges szemekkel. Mások fel s alá járkáltak, s maguk elé motyogtak. Megint mások összekuporodva feküdtek a földön, és az sem zavarta őket, ha rájuk léptek. Néha civakodni kezdtek, de ez oly sok energiájukat felemésztette, hogy tüstént abba is hagyták. Mi folyik itt? Talán elkábították őket? Csak ez lehet a magyarázat. Delej tudta, milyenek az orkok vadak és féktelenek. Arra számított... Valójában azt sem tudta, mire számított, de semmi esetre sem erre a furcsa, természetellenes fásultságra. - Eredj! - mondta Waryk, és a legközelebbi ork csoport felé lökte Delejt. - Naponta egyszer kaptok enni. Az itatóvályúban találsz vizet. Delej felegyenesedett, megpróbált jó képet vágni a dologhoz, és odament a vályú mellett csoportosuló öt orkhoz. Szinte érezte Waryk tekintetét sebhelyes, meggyötört hátán, aztán hallotta, hogy a férfi még megjegyzi: - Megesküdnék rá, hogy láttam már valahol. - Aztán már csak a férfi távolodó lépteit hallotta. Csak az egyik ork emelte fel a tekintetét, mikor Delej odalépett hozzájuk. Még sohasem került ilyen közel a sajátjaihoz, most pedig egyszerre öttel is kapcsolatba léphet. - Üdvözöllek titeket - szólalt meg az orkok nyelvén. A megszólítottak szótlanul bámulták. Az egyik ismét leszegte a fejét, és tovább kapirgálta követ, amit a földbe ásva talált. Delej újfent próbálkozott. - Üdvözöllek titeket - mondta, és széttárta a karját, mert a könyvek szerint így köszöntötték egymást a harcosok. - Hol kaptak el? - tette fel a kérdést nagy sokára az egyik ork. Az emberek nyelvét használta. Delej összerezzent. - Ügy hallom, nem beszélsz jól orkul. - Igaz. Emberek neveltek fel. Az anyanyelvemből csupán néhány szót ismerek. De talán tőletek többet is megtanulhatok. Az orkok összenéztek, aztán hahotázni kezdtek. - Micsoda? Hogy az emberek neveltek fel? Hé, Krakis! Gyere csak! Ezt hallgasd meg! Ekkorát még nem lódítottak. Rendben, Sámán, mivel tudsz még előjönni? Delej érezte, kicsúszik ujjai közül a lehetőség, hogy összebarátkozzon az övéivel. - Nem akartalak megbántani titeket. Ugyanolyan fogoly vagyok, mint ti. Még sohasem találkoztam orkokkal, csupán... Az ork, aki az előbb leszegte a fejét, most feltekintett. Vörös szemei lángoltak, mintha belülről táplálná valami a fényüket. - Szóval a magadhoz hasonlókkal szeretnél megismerkedni? Nekünk már bemutatkoztál. Most hagyj minket békén! -Aztán elfordult, és megint a követ kezdte piszkálni.
- A szemed... - motyogta Delej, akit túlságosan megdöbbentett a látvány ahhoz, hogy felfogja a sértést. Az ork összekushadt, kezével eltakarta az arcát, és még távolabb húzódott Delejtől. Delej a többiekhez fordult, hogy kérdezgesse őket, de egyedül találta magát. A többi ork mind odébb sompolygott, csak lopva sandítottak rá. A felhők egész nap gyülekeztek az égen, és kezdett hűvösre i fordulni az idő. Ahogy Delej sorstársaitól elhagyatva állt az udvar közepén, megnyílt az égbolt, és elkezdett ömleni a hóval kevert jeges eső. ] Delej rá se hederített az égi áldásra, annyira levert volt. Hát ezért szakította meg minden korábbi kapcsolatát? Hogy egy csoport reményvesztett fogoly között élje le hátralévő életét, amikor arról álmodott, hogy az emberi zsarnokság megdöntésére vezeti hős népét? Melyik a jobb: Setétláp nagyobb dicsőségéért küzdeni az arénában, kényelmes, meleg ágyban aludni, és Tari leveleit olvasgatni, vagy egyedül állni itt a fagyos mocsokban, saját népe által is megvetetten? A válasz egyértelmű volt: mindkettő elviselhetetlen. Feltűnés nélkül elkezdett menekülési lehetőség után kutatni. Könnyen fog menni. Csupán néhány őr lézeng az udvar körül, és a sötétben esélyük sem lehet ellene. Unottnak és közönyösnek tűntek, a jelek szerint nem számítottak arra, hogy a közömbös, nyomorult lelkű orkok bármelyike megpróbál átmászni az alacsony falon. Az eső átáztatta fekete nadrágját. Egy ilyen borongós napon kellett megtudnia az elszomorító igazságot. Az orkok nem hősies, vad harcosok. Elképzelni sem tudta, hogyan szállhattak szembe az emberekkel ezek a puhányok. - Népünk nem mindig volt ilyen - hallatszott a válla mögül egy halk, mély hang. Meglepetten megfordult, a vörös szemű ork állt előtte. - Fásult, gyáva és letört népség. Ök tették ezt velünk -folytatta a vörös szemű, és az emberekre pillantott. - De ha megszabadulhatnánk tőlük, visszatérne belénk a tűz és a lelkesedés. Delej leguggolt a sárba. - Folytasd - ösztökélte a másikat. - Figyelek! Két nap telt el a tűzvész és Delej szökése óta. Setétláp az idő nagy részét dühöngéssel és töprengéssel töltötte. Végül Tammis unszolására solymászni ment, és el - kellett ismernie, hogy szolgája tanácsa jónak bizonyult. Másnap a cudar idő ellenére kilovagolt Tarethával. Melegen felöltöztek, az élénk vágtázás is felpezsdítette a vérüket. Eredetileg vadászni akart, de lágyszívű szeretője meggyőzte róla, hogy a lovaglás önmagában véve is elég kellemes időtöltés. Ahogy a lány után nézett, aki lehagyta őt almásszürke lován, amit két éve ajándékozott neki, arra gondolt, bárcsak melegebb lenne. Tarethával másképp is szívesen eltöltötte volna az időt. Milyen gyorsan felnőtt Rókalyuki gyermeke! Nemrég még bájos, szófogadó kislány volt, most pedig elragadó, engedelmes hölgy. Ki gondolta volna, hogy halványkék szemeivel annyira el tudja bűvölni ezt a marcona férfit? Setétláp alig várta, hogy újra a lány hullámzó aranyhajába fúrhassa az arcát. Ám mióta évekkel korábban a magáévá tette a lányt, szeretője minden egyes nap újra képes volt elkápráztatni. Hosszúkés egyszer megkérdezte Setétláptól, mikor szándékozik végre félredobni Tarethát, és feleséget választani magának. Setétláp erre azt válaszolta, hogy még akkor sem válna meg lánytól, ha megnősülne, arra pedig még elég ideje lesz, miután végre megvalósítja dédelgetett tervét. Határozottan előnyösebb helyzetben tud majd megfelelő hitvest választani magának azok után, hogy térdre kényszerítette az egész Szövetséget. Valóban fölöslegesnek tűnt a sietség. Elég ideje volt még kiélvezni Taretha kegyeit. Minél több időt töltött vele, annál kevésbé érdekelték más jellegű vágyai, és annál inkább
vágyott Taretha társaságára. Nem egyszer, amikor a hold ezüstös fényében figyelte szendergő ágyasát, azon tanakodott, vajon elképzelhető-e, hogy a szerelem lángjai gyúltak fel szívében. Megállította Éj dalt - a ló vén volt már, de néhanapján még mindig élvezte a vágtázást -, és azt figyelte, hogyan kering körülötte játékosan Szürke Úrnő. Parancsára Taretha nem fedte, és nem is fonta be gyönyörű haját, mely aranyfolyamként zuhogott le a kecses vállakra. A lány felkacagott, és egy pillanatra találkozott a tekintetük. A pokolba az időjárással! így is jó lesz... Setétláp szólni akart a lánynak, hogy szálljon le a lóról, és húzódjanak be egy csalitosba a köpönyegek épp elég melegen tartják majd őket -, amikor közelgő lódobogást hallott. Összevont szemöldökkel meredt a vágtatva érkező Hosszúkőre, akinek paripáját a hideg ellenére tajték borította. - Jó uram! Jó hír! Megvan Delej! Remkay Lorin őrnaggyal nem lehetett packázni. Bár alig volt magasabb hat lábnál, izmos volt és erős, és bármilyen párviadalban megállta a helyét. Évekkel korábban férfinak álcázva állt be a seregbe, mert heves vágy hajtotta, hogy elpusztítsa a zöldbőrű szörnyetegeket, akik feldúlták a szülőfaluját. Amikor felfedezték cselét, parancsnoka egyenesen a frontvonalra küldte. Remkay később megtudta, hogy a parancsnok azt remélte, az álruhás lány odavész a csatában, és így megmenekül attól a kínos helyzettől, hogy jelentenie kell a tévedését. Ő azonban túlélt minden veszedelmet, sőt, sokszor a férfiakat megszégyenítő módon állt helyt egységében. Kegyetlen élvezettel mészárolta le az ellenséget. Gyakran megesett, hogy győzelme jeléül arcára kente az orkok vöröses fekete vérét. A férfiak mindig nagy ívben elkerülték. A béke beköszöntével Remkay élvezettel osztogatott parancsokat az egykor rettegett ellenfélnek, igaz, idővel egyre kevesebb örömöt talált a dologban, mert az elsatnyult szörnyetegek nem mutattak több ellenállást. Az embereivel éjjelente, kártyázás vagy poharazgatás közben sokat diskurált arról, vajon milyen okból vált az ádáz harcosok seregéből tohonya mamlaszok csordája. A legnagyobb elégtételt az jelentette számára, amikor az egykor iszonyatos gyilkosokat hajbókoló, talpnyaló szolgákká alázta. A legalakíthatóbbnak a vörös szeműek bizonyultak. Parancsra és dicséretre vágytak, még az se számított, ha tőle kapták. Egyikük éppen a fürdőjét készítette elő. - Tégy róla, hogy elég forró legyen, Gríkik! - szólt oda az orknak. - És ezúttal ne felejtsd ki a gyógyfüveket! - Igenis, úrnőm - felelte az ork asszony alázatos hangon. Remkay orrát kisvártatva megcsapta a tisztított, szárított gyógyfüvek és virágok illata. Amióta itt állomásozott, folyton büdösnek érezte magát. A ruháiból nem tudta kivenni a szagot, de legalább a testét beáztathatta a forró, balzsamos vízbe, és kimoshatta a bűzt a bőréből, és hosszú, fekete hajából. Férfiasan öltözködött, ami sokkal praktikusabbnak bizonyult, mint a nőies sallangok. A csatatéren eltöltött évek során megszokta, hogy mellőzi a cselédek segítségét. Sóhajtva lehúzta a csizmáját. Amint lerakta a lábbelit, hogy Gríkik megtisztíthassa, sürgető kopogás hallatszott az ajtón. - Ha valami piszlicsáré ügy miatt zargatnak, felnégyeltetek valakit - morogta, ahogy kitárta az ajtót. - Mit akarsz, Waryk? - Tegnap foglyul ejtettünk egy orkot - hangzott a felelet. - Igen, tudom, már olvastam a jelentést. Ki fog hűlni a vizem, úgyhogy inkább később beszéljük meg... - Ismerősnek tűnt - kötötte az ebet a karóhoz Waryk. - A Fényre, Waryk, mindegyik egyforma!
- Nem. Ez más. Most már azt is tudom, miért. - Waryk egy lépést tett oldalra. Mögötte egy magas, tiszteletet parancsoló alak jelent meg. Remkay őrnagy azonnal vigyázzba vágta magát, és már bánta, hogy levette a csizmáját. - Setétláp altábornagy - hebegte. - Miben lehetek szolgálatodra, nagyuram? - Remkay őrnagy - felelte Setétláp Édalász. Rendszeresen nyírt, fekete kecskeszakálla mögül kivillant vakító fehér fogsora. - Úgy értesültem, hogy megtalálta az én elveszett házi orkomat. Delej lenyűgözve hallgatta a halk szavú, vörös szemű orkot, aki bátorságról és erőről mesélt neki. Reménytelennek tűnő küzdelmekről, hősi tettekről beszélt, és arról, hogyan hullottak az emberek az egy célért összefogó orkok megállíthatatlan seregei előtt. Sóvárgón említette a szellem mélységeinek kutatóit, akikről Delej azelőtt soha nem hallott. - Igen - mondta Kelgar szomorúan. - Valaha, mielőtt egyesültünk a büszke, vérszomjas Hordában, különálló klánokra oszlott a népünk. És minden klánban voltak olyanok, akik ismerték a szél és a víz, az ég és a föld varázslatának titkait, ahogy a vadon szellemeit is, és ezekkel az erőkkel összhangban éltek. Sámánoknak hívtuk őket, és a boszorkánymesterek megjelenéséig ők képviselték számunkra a hatalmat. Úgy tűnt, Kelgart a szó említése is feldühíti. A földre köpött, és tőle szokatlan szenvedélyességgel felmordult. - Hatalom! Talán ez táplálja a népünket, ez neveli fel a gyermekeinket? Vezéreink maguknak tartottak fenn minden hatalmat, nekünk, többieknek pedig alig csurrantcseppent valami. Valamit... tettek, Delej. Nem tudom, mit. De amint legyőzték őket, az összes harci vágy elcsorgott belőlünk, mint sebből a vér. - Felhúzott térdére hajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. - Mindnyájatokból elszállt a harci szellem? - kérdezte Delej. - Mindenkiből, akit itt látsz. Akik tovább harcoltak, azokat nem tudták foglyul ejteni, vagy ha mégis sikerült tőrbe csalni őket, az utolsó leheletükig ellenálltak. - Kelgar szeme csukva maradt. Delej érezte, hogy nem szabad megtörnie a csendet. Elhatalmasodott rajta az elkeseredés. Kelgar története hihetően hangzott, igazolásképp elég volt körbenézni az udvaron. Miféle furcsa dolog történhetett? Hogyan torzulhat el egy egész nép jelleme annyira, hogy mindnyájan itt kötnek ki, megverve és megalázva, a pokolnak ebben a bugyrában? - Benned azonban továbbra is lángol a harci vágy, Delej. Kelgar ismét felnézett. Pillantása mintha beleégett volna Delej szemébe. - Talán az segített neked, hogy emberek között nevelkedtél. Odakint élnek még hozzád hasonlók. A falak elég alacsonyak ahhoz, hogy könnyedén átmássz rajtuk, ha ez az óhajod. - Valóban ezt akarom tenni - felelte fellelkesülve Delej. -Áruld el, hol találhatok még hozzám hasonlókat! - Az egyetlent, akiről hallottam, Pokolsikoly Gromnak hívják - mondta Kelgar. - Eddig senki nem tudta legyőzni. Népe, a Csatadal klán, nyugatról érkezett. Csupán ennyit mondhatok. Grom szeme is vörös, mint az enyém, mégis képes volt ellenállni. - Kelgar leszegte a fejét. - Bárcsak én is olyan erős lettem volna! - Még azzá válhatsz - mondta Delej. - Tarts velem, Kelgar! Könnyedén felhúzlak a falon, ha... Kelgar megrázta a fejét. - Nem az erőm az, ami elszállt, Delej. Egy szemvillanás alatt végezni tudnék az őrökkel. Bármelyikünk képes lenne rá. Az akarat hiányzik belőlünk. Nem akarok átmászni a falon. Maradni akarok. Nem tudom megindokolni, és szégyellem is magam emiatt, de ez az igazság. Itt már csak benned lobog a szenvedély tüze.
Delej bólintott, bár képtelen volt felfogni, amit hallott. Ki ne akarna szabad lenni? Ki ne akarna küzdeni, hogy visszaszerezze azt, amit elraboltak tőle, hogy megfizessen az embereknek azért, amit a népével műveltek? Egy dolog nyilvánvalóvá vált: a táborban tartózkodó orkok közül ő az egyetlen, aki ököllel védené magát. Elhatározta, vár, amíg leszáll az éj. Kelgar szerint alig néhány őr vigyázott rájuk, és ők is gyakran a sárga földig leitták magukat. Ha továbbra is megjátssza, hogy olyan, mint a többi ork, bizonyosan adódik alkalom a szökésre. Egy ork asszony lépett az udvarra. Szokatlanul céltudatosan közelített, és Delej számára hamar nyilvánvalóvá vált, hogy felé tart. - Te vagy a legutoljára foglyul ejtett ork? - kérdezte emberi I nyelven az asszony. Delej bólintott. - Delejnek hívnak. - Akkor jobb, ha tudod, Delej, hogy a fogolytábor főparancsnoka nemsokára érted jön. - Hogy hívják? - Delej ereiben megfagyott a vér a hír hallatán. - Azt nem tudom, de vörös és aranyszínű ruháját fekete sólyom díszíti... - Setétláp! - sziszegte Delej. - Sejthettem volna, hogy rám talál. Hatalmas hangzavar támadt, és minden ork a torony felé fordult. - Fel kell sorakoznunk - mondta az ork asszony. - Szokatlan időpontot választottak a létszámellenőrzéshez. - Téged akarnak, Delej - szólalt meg Kelgar. - De nem fognak rád találni. Azonnal indulnod kell! Az őrök között teljes lesz a káosz, mert a főparancsnok idelátogatott. Én majd elterelem a figyelmüket. A tábor másik vége a leggyengébben őrzött terület. Mi mindannyian összecsődülünk a kolomp szavára, mint a birkák... - Hangjából és arckifejezéséből tisztán kiérződött az önmegvetés. - Indulj! Siess! Delejnek nem kellett több noszogatás. Sarkon fordult, és áttörte magát a kavargó ork tömegen, mely az ellenkező irányba haladt. Ahogy könyökével utat tört magának, fájdalmas sikolyra lett figyelmes. Egy ork asszony jajdult fel. Delej nem mert hátrafordulni, de amikor hallotta, hogy Kelgar ork nyelven parancsokat kezd osztogatni, már mindent értett. Kelgarnak valahogy sikerült a lelke mélyéről előkaparni egy szikrát, és feltüzelnie magát. Nekirontott az ork asszonynak, az őrök ordítozásából ítélve erre eddig nem sűrűn akadt példa. Valamennyi őr odaszaladt, hogy szétválasszák a küzdőfeleket, és egy pillanattal később már senki sem vigyázta a falakat. Bizonyára megkorbácsolják Kelgart, s az ártatlan ork asszonyt is - gondolta magában Delej. Mélységesen sajnálta őket, de tudta, önfeláldozásuk lehetővé teszi, hogy ő minden tőle telhetőt megtegyen azért, hogy véget érjen az orkok megaláztatása. Hihetetlenül gyorsan, játszi könnyedséggel átjutott a falon. Előtte sűrű erdő sötétlett. Nekiiramodott, tudta, hogy minden perc a vesztét jelentheti, amíg az erdőbe nem ér. Órákig loholt a rengetegben, és mindent megtett azért, hogy ne akadjanak a nyomára. Végül zihálva megállt. Felmászott az egyik fa tetejére. Amikor kidugta a fejét az ágak közül, minden irányban hullámzó, zöld lombtengert látott maga körül. Pislogva megkereste a napot, amely már útjának vége felé járt, a nyugati horizont közelében. Nyugat. Kelgar azt mondta, Pokolsikoly Grom klánja nyugatról érkezett. Már tudta mit kell tennie. Megkeresi ezt a Pokolsikolyt, és együttes erővel felszabadítják börtönben sínylődő testvéreiket. A fogolytáborok főparancsnoka, Setétláp Édalász a háta mögött összekulcsolt, fekete kesztyűs kézzel lépdelt el a felsorakozott orkok előtt. Mindegyik lesütött szemmel, saját
sáros lábára meredve állt. Setétlápnak be kellett látnia, hogy sokkal szórakoztatóbbak, bár sokkal kegyetlenebbek voltak, amikor még lángolt bennük a harci tűz. Fintorogva egy beillatosított zsebkendőt emelt az orrához. Szorosan a nyomában Remkay őrnagy baktatott, mint egy gazdája szavát leső kutya. Setétláp sok jót hallott róla, ez a nő tehetségben és rátermettségben kétségtelenül felülmúlta a férfiak többségét. Viszont ha tényleg a kezei közé került Delej, és hagyta megszökni, nem várhat könyörületet. - Hol van az az ork, aki szerinted Delejre hasonlít? - kérdezte Remkay tisztjétől. A fiatalember higgadtabbnak tűnt parancsnokánál, ám már rajta is kezdtek mutatkozni a pánik jelei. - Láttam a gladiátor versenyeken, és olyan ritka közöttük a kék szemű... - dadogta Waryk. - Na és most látod közöttük? - N-nem látom, altábornagy úr. - Akkor talán nem Delej volt az. - Találtunk nála néhány lopott holmit - derült fel Waryk arca. Csettintett, mire az egyik embere elrohant, és pár pillanat múlva egy hatalmas zsákkal tért vissza. - Felismered ezt, nagyuram? - Egy tőrt nyújtott át Setétlápnak, markolattal a főparancsnok felé, ahogy az illik. Setétlápnak elakadt a lélegzete. Már kereste a tőrt, és fogalma sem volt, hová tűnhetett. Nem került sokba, de a szívéhez nőtt... Kesztyűs kezével végigsimította a címerállatot, a fekete sólymot. - Az enyém. Mást is találtatok nála? - Néhány papírost... Remkay ezredesnek még nem volt ideje átnézni őket... - Waryk hangja megbicsaklott, Setétláp pedig mindent értett. Az idióta nem tud olvasni. Miféle papírosokat tarthatott magánál Delej? Nyilvánvalóan könyvekből kitépett lapokat. Kikapta a katona kezéből a zsákot, és kutatni kezdett benne. Előhúzta az egyik lapot. ...bárcsak beszélgethetnék veled, ahelyett, hogy leveleket küldözgetek. Amikor az arénában látlak, a szívem szakad meg érted... Levelek! Mégis, ki írhatott az orknak? Setétláp kirántott egy másikat. ...egyre nehezebb időt találnom arra, hogy írjak. Gazdánk mindkettőnktől oly sokat követel. Hallottam, hogy megvert, és úgy sajnállak érte, drága barátom. Nem érdemled meg... Taretha. Soha nem tapasztalt erővel hasított Setétláp szívébe a fájdalom. Kirántotta a többi levelet. A Fényre! Tucatszám volt belőlük. Talán száz is! Mióta formálódott kettejük összeesküvése? Setétláp szeme valami megmagyarázhatatlan okból égni kezdett, levegőt is alig kapott. Tart... Hogy tehetted ezt, Tari, mikor soha, semmiben nem szenvedtél hiányt? - Uram? - Setétlápot az őrnagy hangja zökkentette ki fájdalmas merengéséből. A főparancsnok mélyet sóhajtott, és kipislogta szeméből az árulkodó könnyeket. - Minden rendben, uram? - Nem, Remkay őrnagy. - Hangja, mint mindig, most is hűvösen és keményen csengett. Ennek nagyon örült. - Semmi sincs rendben. Hozzátok került Delej, a legnagyszerűbb harcos, aki valaha az arénában küzdött. Egy vagyont keresett nekem az évek során, és még sokkal több volt kilátásban. Semmi kétség, őt fogták el az embereid, és egyedül őt nem látom az itt felsorakozott orkok között. Élvezettel figyelte, ahogy Remkay arca halálsápadttá válik.
- Lehet, hogy elrejtőzött a táborban - nyögte az őrnagy. - Meglehet - válaszolta Setétláp kegyetlen mosoly kíséretében. - A saját érdekedben remélem, hogy így van. Kutassátok át a tábort. Rajta! Remkay elsietett, és parancsokat kezdett osztogatni. Setétláp tudta, Delej nem olyan bolond, hogy kiálljon egy létszámellenőrzésre, mint a síp hívószavára gazdájához loholó kutya. Lehetséges, hogy még mindig itt van, de sokkal valószínűbb, hogy már kereket oldott. Vajon mit csinál? Mit főzhetett ki azzal a szajhával? Az altábornagy sejtése helyesnek bizonyult: a legalaposabb kutatás sem hozott eredményt. Az átkozott orkok még azt sem voltak hajlandók beismerni, hogy egyáltalán látták Delejt. Setétláp lefokozta Remkayt, és Warykot állította a helyére, aztán hazalovagolt. Hosszúkő félúton várta, és megpróbálta felvidítani, de még ő sem tudta kizökkenteni gyászos hangulatából. Érthető, hiszen egyetlen lángoló éjszaka alatt elveszítette két legféltettebb kincsét: Delejt és Tarethát. Felbandukolt a lépcsőn a szállására, és zajtalanul benyitott a hálószobájába. A fény a szendergő Taretha arcára hullott. Setétláp halkan, hogy ne ébressze fel a lányt, az ágy széléhez kuporodott. Lehúzta a kesztyűjét, és megérintette a lány bársonyos, halovány orcáját. Annyira gyönyörű volt! Tapintása, látványa és nevetése mindig feltüzelte őt. Mindig egészen eddig a napig. - Aludj csak, szépséges áruló! - suttogta. A lány fölé hajolt, és megcsókolta. A fájdalom még mindig ott lappangott szívében, de már sikerült felülkerekednie rajta. - Aludj csak, míg szükségem nem lesz rád! Delej még soha életében nem érezte ennyire éhesnek és kimerültnek magát, ám a szabadság édesebb volt, mint a hús, amit Barnavárban kapott, a faág pedig puhább, mint a szalmaágy Setétláp börtönében. Bárhogy is igyekezett, képtelen volt elkapni az erdőben szaladgáló nyulakat és mókusokat, és sajnálta, hogy a történelem és harcművészetek mellett nem tanították meg a túlélés művészetére is. Az érett, őszi gyümölcsök között rengeteg lárvát és rovart talált, ám ezekkel alig tudta csillapítani hatalmas étvágyát. Szomját szerencsére elolthatta az erdőben csörgedező csermelyeknél és patakoknál. Néhány nap elteltével megfordult a szél. Ahogy a sűrű bozótban próbált utat törni magának, sülő hús illata csapta meg az orrát. Mélyet szippantott az ínycsiklandozó levegőből, mintha magától az illattól is jóllakhatna. Elindult a szag forrásának irányába. Bár minden porcikáját átjárta az étel utáni vágy, mégis figyelt, nehogy az éhség óvatlanná tegye. Szükség is volt az óvatosságra: a tisztás széléhez érve jókora embercsoportot látott. A verőfényes, langyos őszi napon az emberek jókedvűen készültek a lakomához. Az ételek láttán Delej szájában ösz-szefutott a nyál. Frissen sült kenyerek, kosárnyi frissen szedett gyümölcs és zöldség, lekváros és vajas bödönök, hatalmas, kerek sajtok, boros és mézsörös üvegek sorakoztak a tűz körül, mely felett két malacot forgattak nyárson. Az ork térde megroggyant. Lassan az avarra huppant, s elragadtatva bámulta az orra előtt kipakolt, csábító étkeket. A tisztáson gyermekek játszadoztak karikákkal, zászlókkal, és más, Delej számára ismeretlen nevű játékokkal. Anyák szoptatták gyermekeiket, és szűzies hajadonok táncoltak félszegen fiatal legényekkel. Boldogság és nyugalom sugárzott mindenkiből. Delej az ételnél is sokkal jobban vágyott arra, hogy közéjük tartozhasson. Ez az ábránd azonban nem válhatott valóra. Orknak született, zöld bőrű, fekete vérű szörnyetegnek, akit ezer megvető jelzővel illethettek az emberek. így aztán csak lapult, és figyelte, ahogy a falusi népek vigadoznak, lakomáznak és táncolnak, míg rájuk köszönt az éj.
Felkelt a két hold. Az egyik ragyogó fehér, a másik hűvös kékeszöld fénnyel világította be a székeket, tányérokat, a szétszórt ételdarabokat. Delej hangtalanul figyelte, ahogy a falubeliek hazabandukolnak a mezőn keresztül kanyargó földúton. Az ablakokban pislákoló gyertyafények gyúltak. Várt, és nézte a mennybolton poroszkáló holdakat. Órákkal azután, hogy az utolsó gyertya fénye is kialudt az ablakokban, felállt, és nesztelenül elindult a falu irányába. Világ életében kifinomult szaglással büszkélkedhetett, mardosó éhsége miatt pedig még élesebben érezte az étel illatát. Az orrát követve egész cipókat csent el az ablakokból, aztán pár harapással bekebelezte őket, majd egy egész kosárnyi almára lelt az egyik ajtó előtt, és mohón majszolni kezdte az édes nedvű, apró gyümölcsöt. A ragacsos lé a mellére csorgott. Hanyagul letörölte hatalmas zöld kezével. Kínzó éhsége lassan csillapodott. Minden portáról elemelt valamit, de egyszer sem túl sokat. Az egyik ablakon benézve alvó alakokat pillantott meg a kandallóban pislákoló lángok fényében. Gyorsan visszahúzta a fejét, aztán várt egy pillanatig, és ismét bekukkantott. Gyermekek aludtak szalmaágyon. Három nagyobbacska, és egy csecsemő a bölcsőben. Két fiú, és egy aranyhajú leányka. A kisleány álmában megfordult fekhelyén. Delej szíve megsajdult. Gondolatban visszarepült oda, amikor először pillantotta meg Tarethát, amikor a lány rámosolygott és intett felé. A benti kislány rá emlékeztette, gömbölyded orcájával, aranysárga hajával... Éktelen lárma riasztotta fel merengéséből. Ahogy megfordult, egy négylábú állatot látott, ami a sötétből rontott rá. A fogak a füle mellett csattantak. Ösztönösen megragadta a szörnyeteg torkát. Vajon farkas lehet, azok közül való, amelyek időnként az örkökhöz szegődnek? Hegyes felálló füleivel, elnyúlt pofájával, éles, fehér fogaival azokra a farkast ábrázoló metszetekre emlékeztettek, amiket a könyvekben látott, de színe és fejformája egészen más volt. A bentiek felriadtak a zajra, és rémülten rohangáltak a házban. Delej összeszorította az ujjait, az állat teste elernyedt. Félredobta a tetemet, és mikor benézett, a szőke lányka bámult ki rá halálra vált arccal. A kislány felsikoltott, és az ablak felé mutatott. - Egy szörny, apa, egy szörny! Az ártatlan gyermek szájából elhangzó, gyűlöletes szavak Delej elevenébe vágtak. Hátrafordult, hogy elmeneküljön, de a köré gyűlt falusiakkal találta szembe magát. Némelyik vasvillával vagy kaszával érkezett, más fegyver nem akadt a gazdálkodók házaiban. - Nem akarlak bántani titeket - szólalt meg Delej. - Tud beszélni! Egy démon! - rikoltotta valaki, és a kis csapat rátámadt az orkra. Delej ösztönösen védekezni kezdett. Amikor az egyik férfi felé bökött a vasvillájával, ügyesen megmarkolta a rögtönzött fegyvert, megszerezte, és sorra kiütötte a suta kezekből a szerszámokat. Amikor felhergelte magát, hangos csatakiáltással rárontott támadóira. Az utolsó pillanatban fogta vissza magát, nehogy átszúrja az elesett férfit, aki iszonyodva nézett fel rá a földről. Ők nem az ellenségei, bár nyilvánvalóan félték és gyűlölték őt. Egyszerű gazdálkodók, akik a maguk megtermelte terményből és a háznál tartott állatokból élnek. Mindnek gyermeke volt. Egyszerűen félnek tőle. Nem bennük kell keresni az ellenséget. Az ellenség Barnavárban aludt egy tollakkal tömött pamlagon... Delej dühödt kiáltással elhajította a vasvillát, és kihasználva a sorfalon támadt rést, elmenekült az erdő felé. A férfiak nem vették üldözőbe. Pontosan erre számított. Az emberek mindössze azt akarták, hogy békén hagyja őket. Miközben a menedéket adó erdő felé szaladt az
összetűzéstől felcsigázva, hiába igyekezett kiverni fejéből a kis szőke lány arcát, amint rémülten szörnynek nevezte őt. Egy álló nap és egy éjszaka rohant, mígnem holtfáradtan összeesett. Mély, halálszerű álmában nem gyötörték képzetek. Hajnalban valamire felriadt, és álmosan felpislantott. Másodszor is hason bökték egy hegyes tárggyal, amire teljesen visszanyerte az éberségét. Nyolc dühös ork bámult le rá. Megpróbált felállni, de leteperték és összekötözték, mielőtt mozdulni tudott volna. Egyikük acsarkodva kivillantotta elsárgult agyarait. Érthetetlenül ráförmedt Delejre, aki válaszul csak a fejét rázta. Az ork még bőszebben ordítozott az érthetetlen nyelven, és fülön ragadta Delejt, aki kitalálta, mit akarhat mondani neki a másik, és emberi nyelven felelt. - Nem vagyok süket. Az egyik ork dühösen sziszegett. - Ember - mondta az öles termetű ork, aki a csapat vezérének tűnt. - Nem beszélsz orkul? - Egy keveset - válaszolt Delej az említett nyelven. - Delejnek hívnak. Az ork elképedve felröhögött. Erre többiek is rázendítettek. - Ember, aki orknak néz ki! - mondta, és fekete körmű mutatóujjával Delej felé bökött. Aztán ork nyelven felmordult: - Öljétek meg! - Ne! - üvöltötte Delej orkul. Ebben a keserű találkozásban egyetlen vigaszt talált: ezek az orkok valódi harcosok voltak, nem tespedt, reményvesztett foglyok, akik számára még egy alacsony fal is áthághatatlan akadályt jelent. - Pokolsikoly Gromot keresem! A hatalmas ork megdermedt. Emberi nyelven, akadozva kérdezte: - Miért keresed? Megölni küldtek? Az emberek, he? Delej a fejét rázta. - Nem. Tábor... rossz. Orkok... - E számára idegen nyelven nem találta a szavakat, ezért keservesen felsóhajtott, és leszegte a fejét. Azokat a szánalmas lényeket próbálta utánozni, akiket a fogolytáborokban látott. - Orkokat keresek... - A magasba tartotta összekötözött kezeit, és felüvöltött. - Grom segít! Nem akar tábor. Nem akar ork... - Aztán ismét csüggedtséget és reményveszettséget mímelt. Megkockáztatta, hogy még egyszer felnéz, hátha csekély tudásával sikerült megértetnie magát. Annyit elért, hogy már nem akarták megölni. Mogorva hangon megszólalt egy másik ork, aki valamivel alacsonyabb volt társánál, de éppoly vérszomjasnak tűnt. Hevesen vitatkozni kezdett a vezérrel, mígnem láthatóan meggyőzte. - Tragg azt mondja, talán. Talán találkozhatsz Pokolsikollyal, ha méltó vagy rá. Gyere! Talpra állították Delejt, akinek előttük kellett masírozni. Néhányszor megbökdösték a hátát egy dárdával, hogy gyorsabban haladjon. Bár megkötözve lépdelt egy csapat ellenséges ork gyűrűjében, végtelen boldogság járta át. Végre találkozhat Pokolsikoly Grommal, az egyetlen olyan orkkal, akit nem lehetett megfélemlíteni. Együtt talán kiszabadíthatják a bebörtönzött orkokat, és cselekvésre bírhatják őket, hogy visszaszerezzék ősi jogaikat. Nehezen találta meg a megfelelő ork szavakat, sokkal többet megértett, mint amennyit kifejezni tudott. Csendben maradt, és figyelt. Az orkokat, akik Pokolsikolyhoz kísérték, meglepte foglyuk erőnléte. Delej megfigyelte, hogy többségüknek barna vagy fekete volt a szeme, és nem vörös, mint a táborokba zártaké. Kelgar utalt rá, hogy lehet valamiféle összefüggés az izzó parázsgömbök és az orkokat ledöntő különös letargia között. Delejnek sejtelme sem volt, hogy mi lehet az, ezért feszülten figyelt, hátha elcsípi a magyarázatot. Bár az orkok egy szót sem ejtettek a tüzes szemekről, a fásultságot azonban szóba hozták. Delej csak néhány szót értett tisztán, de következtetni tudott értelmükre. Nem
csak ő találta undorítónak és visszatetszőnek azt, hogy az egykori legendás harcosok bágyadt csordává alacsonyodtak. Sőt, rosszabbá, mert még egy bika is támad, ha felingerlik. A hadurat tisztelettel emlegették, magasztalták. Delejről nem tudták eldönteni, vajon nem az embereknek kémkedik-e, hogy aztán gyáván lerohanják Grom rejtekhelyét. Delej mindenképp szerette volna meggyőzni őket őszinte szándékáról. Bármit megtett volna, hogy bizonyíthasson. A csoport hirtelen megtorpant. Vezérük, akiről kiderült, hogy Réksáknak hívják, levette magáról a széles mellkasán átvetett vállszalagot, aztán két kézzel felemelte, és Delejhez lépett vele. - Most... - Mondott valamit orkul, amit Delej nem érthetett, ám mégis kitalálta, mit akar Réksák. Engedelmesen lehajtotta a fejét, ugyanis egy fejjel a többiek fölébe tornyosult, és hagyta, hogy bekössék a szemét. A szalag vértől és izzadságtól bűzlött. Tudta, megölhetik, vagy megkötözve és bekötött szemmel sorsára hagyhatják. Ám még ezt is inkább elviseli, mint azt, hogy annak a hitvány alaknak a dicsőségére küzdjön nap mint nap az arénában, aki megverte őt, Tarinak pedig a lelkét törte meg. Lépései elbizonytalanodtak, mire két ork oldalról némán megragadta a karját. Megbízott bennük, nem volt más választása. Mivel nem tudta mihez viszonyítani az eltelt időt, úgy érezte, egy örökkévalóságig tart az út. A puha erdei avart egy helyen hideg kő váltotta fel, és a levegő is lehűlt. Abból, ahogy megváltozott az orkok hangja, Delej arra a következtetésre jutott, hogy a föld mélyébe tartanak. Végül megálltak. Delej ismét lehajtotta a fejét, és leoldozták róla a szalagot. Még a fáklyák fénye is túlságosan vakítónak , bizonyult, miután hozzászokott a teljes sötétséghez. Egy tágas, föld alatti barlangban találta magát. A talajból és a mennyezetből is éles kövek álltak ki. A távolból lehulló cseppek neszét vélte hallani. A központi teremből számos kisebb vájat nyílott, mindegyiket állatbőrök takarták. Mindenfelé jobb napokat látott páncélok, és viseltes, de gondosan karbantartott fegyverek hevertek. Középen kisebb tábortűz égett, s a füst felszállt a kőmennyezetre. Tehát ide húzódott vissza a legendás Pokolsikoly Grom az egykor rettegett Csatadal klán megmaradt tagjaival. De hol a híres vezér? Delej körbetekintett. Bár mindenfelől orkok léptek be a központi barlangba, egyikük tartása vagy ruházata sem utalt vérbeli törzsfőre. Delej Réksákhoz fordult - Azt ígérted, hogy Pokolsikolyhoz viszel - mondta neki. - Sehol sem látom. - Te nem láthatod, ő viszont jelen van, és lát téged - felelte Réksák helyett egy másik ork, aki az egyik állatbőr mögül lépett elő. Majdnem olyan magas volt, mint Delej, de a hatalmas izomkötegek hiányoztak róla. Idősnek és elcsigázottnak tűnt. Vékony nyakában különféle állatok, és feltehetően emberek csontjai lógtak zsinórra fűzve. Testtartása tiszteletet parancsolt. Delej meghajolt előtte. Bárki legyen is ez az ork, fontos szerepet tölthet be a klánon belül. Majdnem olyan jól beszélte az emberek nyelvét, mint ő. Delej még mélyebben meghajolt, és megszólította az orkot. - Meglehet. De beszélni szeretnék vele, és nem csupán a jelenlétét óhajtom élvezni. Az ork elmosolyodott. - Vakmerő vagy és tüzes - mondta. - Ez tetszik nekem. Iskar vagyok, a nagyméltóságú Pokolsikoly vezér tanácsadója. -Az én nevem... - Nem ismeretlen előttünk. Delej vagy, és Barnavárból származol. - Delej meglepetten pillantott Iskarra, aki így folytatta: - Sokan hallottak már Setétláp altábornagy házi orkjáról.
Delej alig hallhatóan felmordult, de nem veszítette el lélekjelenlétét. Már hallotta, hogy így emlegetik, de egy fajtájabeli szájából sokkal megalázóbban hangzott. - Harcolni persze sohasem láttunk - fűzte tovább a szót Iskar, háta mögött összekulcsolt kezekkel körözve Delej körül, hogy alaposan szemügyre vehesse őt. - Orkokat nem engednek az aréna közelébe. Amíg te learattad a dicsőséget, testvéreidet legyőzték, és porig alázták. Delej ezt már nem tűrhette tovább. - A dicsőségből semmi nem jutott nekem. Rabszolga voltam, Setétláp tulajdona, és ha azt hiszitek, hogy jó sorom volt, akkor ide nézzetek! - Megpördült, hogy láthassák a hátát. Az orkok megszemlélték, és vérforraló harsánysággal kacagni kezdtek. - Nincs mit megnéznünk, Delej, Barnavár szülötte - mondta Iskar. Delej rájött, mi történt: a gyógyír túlságosan csodás hatással bírt. Egyetlen sebhely sem maradt az ütlegelés után, amit Setétláptól és társaitól kapott. - Részvétet vársz tőlünk, pedig épnek és egészségesnek tűnsz. Delej visszafordult. Elöntötte a düh, alig bírta türtőztetni magát. Tárgyként kezeltek, puszta tulajdonként. Gondoljátok, hogy bármi hasznom is származott abból, hogy véremet és verejtékemet áldoztam az arénában? Setétláp zsebelte be az aranyakat, míg engem egy cellába zárt, ahonnan csak a szórakoztatására jöhettem ki. Most már tudom, hogy sebhelyeket nem láthatjátok a hátamon. Ám kizárólag azér gyógyítottak, hogy újra harcolhassak, és gazdám vagyonát gyarapíthassam. A rejtett sebek sohasem múlnak el. Ezért, megszöktem, majd a gyűjtőtáborba vetettek, most pedig idejöttem, hogy Pokolsikollyal találkozzak. Igaz, kezdek kételkedni a létezésében. Csak hiú remény, hogy olyan orkot találhatok, aki megtestesíti mindazt, aminek népemet képzeltem. - Milyennek képzelted a népedet, te ork, aki rabszolgaként éltél? - kérdezte Iskar gúnyosan. - Szerinted milyenek az orkok? Delejt majd szétvetette a düh, de türtőztette magát, ahogy az őrmester tanította. - Erősek. Bátrak. Fortélyosak. Mindenki retteg tőlük a csatában. Az utolsó leheletükig kitartanak. Hadd találkozzak Pokolsikollyal, és bebizonyítom neki, hogy méltó vagyok az ork névre! - Majd mi eldöntjük, így van-e - felelte Iskar. Kezével jelt adott, mire három ork lépett be a barlangba. Páncélruhál öltöttek magukra, és fegyvereket ragadtak. - Ők a legvitézebb harcosaink. Erősek, bátrak, fortélyosak, ahogy mondtad. Ellenük életrehalálra folyik a küzdelem, ellentétben a gladiátorokkal. Az alakoskodás itt nem segít. Csak akkor maradhatsz életben, ha valóban ügyesen harcolsz. Ha nyersz, Pokolsikoly esetleg fogad. Delej Iskar szemébe nézett. - Magához fog hívatni - jelentette ki magabiztosan... - Akkor jobb, ha összeszeded magad. Kezdhetitek! A három jól felfegyverzett ork figyelmeztetés nélkül ráta madt Delejre, akinek puszta kézzel kellett kiállni ellenük. Váratlanul érte a roham, ám egy másodpercbe sem telt, és előjöttek az évek során begyakorolt mozdulatok. Nem akart harcolni a sajátjai ellen, de képes volt úgy leKinceni rájuk, mintha az arénában küzdene meg velük. Ahogy az egyik rárohant, Delej elhajolt, aztán kikapta a másik kezéből a harci bárdot. Ugyanazzal a mozdulattal le is sújtott. A fegyver mélyen bevágott volna a húsba, de a páncél szerencsére felfogta az ütés erejét. Az ork felordított, aztán a hátát fogva botladozni kezdett. Delej tudta, egy-két nap múlva kutya baja sem lesz.
Már csak két ellenfele maradt. A fogát vicsorítva megperdült a tengelye körül. Ismét érezte a jól ismert harci vágy édes ízét. Második ellenfele üvöltve rontott rá egy pallossal. Delej oldalra ugrott, és elkerülte a halálos döfést, de a penge így is belemart az oldalába. Az ork újfent támad, ugyanakkor a harmadik harcos hátulról lepte meg Delejt, aki már nem volt fegyvertelen. Nem törődött az oldalából kiömlő vérrel, melytől csúszóssá vált a kőpadló. Előbb az egyik támadójára csapott le a hatalmas harci bárddal, aztán egy lendülettel a másikra is lesújtott. Az orkok óriási pajzsokkal hárították el a támadást. Delej nem viselt páncélt, és pajzs se védte, de már hozzászokott az efféle küzdelemhez. Ellenfelei ügyesen harcoltak, ám semmivel sem múlták felül az embereket. Erősek és markosak voltak, mint a trollok, akiket rendre legyőzött. Nyugodtan, magabiztosan mozgott, hárított és támadott. Valaha kevés eséllyel indult volna ellenük, most viszont kétségtelennek tűnt, hogy ő fog felülkerekedni. Csak arra kellett ügyelnie, hogy mindvégig a taktikára összpontosítson, és ne ragadja el a vérszomj. Karja szinte magától mozgott, sújtott le újra meg újra. Megcsúszott és a földre zuhant, de ebből is előnyt csikart ki magának. Ügy helyezkedett, hogy míg testével feldöntötte az egyik ellenfelét, a harci bárddal a másik ork lábait találja el. Még arra is ügyelt, hogy ne kaszálja el ellenfele lábát: a bárd tompa végével ütött. Nem szándékozott megölni, csupán győzni akart. Mindkét ork eldőlt. Az, amelyiket Delej a harci bárddal találta el, kínjában üvöltve a lábához kapott. Úgy tűnt, mindkettő eltörött. A másik nagy nehezen talpra állt, és a pallossal megpróbálta felnyársalni Delejt. Delej számított rá. Felkészült a fájdalomra, két kézzel felnyúlt, megmarkolta a pengét, és kirántotta azt a másik kezéből. Támadója ettől elveszítette az egyensúlyát, és Delejre esett, aki megpördült, és egy szemvillanás alatt két vállra fektette a másik orkot. Torkon ragadta ellenfelét. Szorítsd! - unszolták az ösztönei. - Szorítsd meg erősen! Öld meg Setétlápot azért, amit veled tett! Nem! - szólalt meg benne egy másik hang. Ez itt nem Setétláp. Saját népe egyik fiát fojtogatja, pedig az életét kockáztatta azért, hogy rájuk találjon. Felállt, és a kezét nyújtotta a legyőzött orknak, hogy felsegítse. Az ork csak bámult. - Mi ölni szoktunk - mondta Iskar nyugodtan. - Öld meg az ellenfeledet, Delej! Egy igazi ork ezt tenné. Delej tagadólag megrázta a fejét, megragadta a földön fekvő ork karját, talpra állította. - A csatában én is így tennék. Megölném az ellenfelemet, nehogy felkeljen és még egyszer rám támadjon. De ti a saját véreim vagytok, függetlenül attól, hogy elfogadtok-e. Túl kevesen maradtunk ahhoz, hogy feláldozzam. Iskar furcsállóan meredt rá, úgy tűnt, vár valamire. Aztán ismét megszólalt. - Elfogadható érv. Legyőzted a három legvitézebb harcosunkat. Kiálltad az első próbát. Az elsőt? - gondolta Delej, és vérző oldalához kapott. Felébredt benne a gyanú, hogy nem számít, hány „próbát" sikerül kiállnia, Pokolsikollyal nem találkozhat. Talán nincs is itt. Talán már nem is él. Ám a lelke mélyén tudta, hogy inkább hal meg itt, kínok között, semmint visszatérjen Setétláphoz. - Mi a következő feladat? - kérdezte halkan. A többiek arcán látta, tetszik nekik nyugodt viselkedése. - Ezúttal az akaraterődet tesszük próbára - jelentette be Iskar. Gúnyoss mosoly jelent meg durva arcán. Intett, mire egy ork lépett előre, a hátán súlyos zsákkal. Amikor a földre
dobta a „zsákot", Delej elképedve látta, hogy az egy megkötözött, kipeckelt szájú gyerek A kölyök fekete haja csomókba állt össze. Arcán, a mocsok alatt lilás és zöldes zúzódások nyoma látszott. A szeme kék volt, akárcsak Delejé. Rémülten bámult - Tudod, mi ez? - kérdezte Iskar. - Egy gyermek. Egy ember gyermeke - felelte Delej zaklatottan. Azt mégsem várhatják el tőle, hogy egy gyermek ellen álljon ki. - Fiúgyermek. Mikor felnő, orkokra fog vadászni. Természetes ellenségünk. Ha valóban megvertek és megkorbácsoltak, és szeretnéd megbosszulni azokat, akik rabszolgasorban tartottak, akkor most megteheted. Öld meg ezt a gyereket, mielőtt elég idős lesz hozzá, hogy ő öljön meg téged. A fiú szeme elkerekedett, mindent szót értett, mert Iskar az emberek nyelvén szólt Delejhez. Őrülten kapálózni kezdett, a szájpecek alól elfojtott hangok hallatszottak. Az ork, aki kicipelte, unottan hasba rúgta. A gyerek összerándult és zokogni kezdett. Delej csak bámult rá. Ezt nem várhatják el tőle. Iskarra nézett, aki mereven figyelte őt. - Ez itt nem harcos - mondta Delej. - Nem lenne tisztességes küzdelem. Azt hittem, az orkok mindennél többre tartják a tisztességet. - Így is van - helyeselt Iskar -, de egy jövendőbeli ellenséged fekszik előtted. Védd meg a népedet. - Csak egy gyerek! - kiáltott fel Delej. - Most még nem jelent veszélyt, és ki a megmondhatója, mivé válik, ha felnő? Felismerem a ruhát, amit visel, és tudom, melyik faluból származik. Az ott lakók egyszerű földművesek és pásztorok. Abból élnek, amit megtermelnek maguknak. Fegyvereikkel nyulakra és mókusokra, s nem orkokra vadásznak. - Könnyen meglehet, ha ismét háborúzni kezdünk, a frontvonalon találkozunk majd ezzel a fiúval, és ránk támad, hogy a vérünket ontsa - vágott vissza Iskar. - Akarsz találkozni Pokolsikollyal, vagy sem? Ha nem ölöd meg a gyermeket, biztos lehetsz afelől, hogy nem hagyod el élve ezt a helyet. A fiú csendesen sírni kezdett. Delejnek eszébe jutott Taretha, és az, amit a lány a sírásról mondott. Tarit látta maga előtt. Tarit és az őrmestert, aztán arra gondolt, mennyire elszomorodott, mikor a faluban megrémítette azt a kisleányt. Setétláp csinos, gőgös képét idézte maga elé, meg azokét, akik szörnynek, zöldbőrűnek, vagy még rosszabbnak nevezték őt. Ám még ez sem jogosíthatta fel, hogy hidegvérrel megöljön valakit. Meghozta a döntést. Ledobta a véres harci bárdot. - Ha ez a gyermek fegyvert emel rám a jövőben - mondta megfontoltan -, akkor megölöm a csatatéren. És ez örömmel tölt majd el, mivel tudom, hogy a népemet védelmezem. De nem pusztítok el egy védtelen, megkötözött gyermeket, még akkor sem, ha ember ivadéka. És ha emiatt soha nem láthatom Pokolsikolyt, akkor hát legyen. Ha ez azt jelenti, mindnyájatokkal meg kell küzdenem, és el kell essek a túlerővel szemben, legyen. Inkább meghalok, mint hogy végrehajtsak egy ilyen gaztettet. - Kihúzta magát, majd széttárta a karjait, s úgy várta a rátámadó orkokat. Iskar felsóhajtott. - Kár - mondta -, de te választottad magadnak a sorsodat. - Intett. Szörnyű üvöltés hasította a hűvös levegőbe. Az egész barlang visszahangzott tőle. Delej hátrálni kezdett. Letépték az egyik bejáratot fedő állatbőrt, egy termetes, vörös szemű ork lépett elő. Delej már megszokta az orkok látványát, de ez egyikükre sem hasonlított. Hátát hosszú, csomókba összeállt fekete haj verdeste. Mindkét fülében csillogó karikák lógtak - ezekről Delejnek az őrmester jutott eszébe. Vörös és fekete bőrzubbonya élesen elütött bőrének zöld színétől, a testéhez erősített láncok himbálózva követték a mozdulatait. Ügy tűnt, feketére mázolták az száját, amit most elképzelhetetlenül szélesre
tátott. Tőle származott a hátborzongató ordítás, Delej pedig rájött, mivel szolgált rá a nevére Pokolsikoly Grom. Az üvöltés abbamaradt, és Grom megszólalt. - Sosem hittem volna, hogy ilyesmit láthatok! - Odalépdelt Delejhez, és farkasszemet nézett vele. Lángvörös szemének mélyén mintha valami fekete, rémisztő dolog táncolt volna. Delej megvetést érzett ki a megjegyzésből, de nem riadt meg. Kihúzta magát, mert egyenes derékkal akart szembenézni! a halállal. - Honnan ismered a könyörületességet, Delej, Barnavár szülötte? Honnan tudod, mikor légy könyörületes, és milyen okból? Az orkok zavartan suttogni kezdtek maguk között. Iskar meghajolt. - Nemes Pokolsikoly - szólította meg vezérét -, úgy véltük kedvedre lesz, ha foglyul ejtjük ezt a gyermeket. Arra számítottunk... - Én arra számítok, hogy a szülei a rejtekhelyünkig követik- a nyomát, te ostoba! - ordította Grom. - Vitéz és büszke harcosok vagyunk. Legalábbis egykor azok voltunk. Pokolsikoly megborzongott, mintha lázas lenne, és egy pillanatra sápadtnak és kimerültnek tűnt. - Nem mészárolunk le gyerekeket. Remélem, hogy aki elkapta ezt a porontyot, annak volt annyi esze, hogy bekösse a szemét! - Természetesen, uram - szólalt meg sietve Réksák. - Akkor ugyanúgy vidd is vissza oda, ahol találtad! - Pokolsikoly a gyerekhez lépett, és kivette szájából a pecket. A fiú túlságosan rémült volt ahhoz, hogy felsikoltson. - Figyelj rám, embervarangy! Mondd el a népednek, hogy az orkok foglyul ejtettek, és úgy döntöttek, hogy nem bántanak. És mondd el nekik... -Delejre nézett. - .. .hogy megkönyörültek rajtad. Azt is mondd meg nekik, hogy hiába próbálnak felkutatni minket. Hamarosan útnak indulunk. Megértetted? A fiú biccentett. - Remek. Aztán Réksákhoz szólt. - Vidd vissza! Most rögtön! És ha legközelebb emberkölyköt találsz, hagyd békén! Réksák bólintott. Cseppet sem gyöngéden felrántotta a gyereket. - Réksák - szólalt meg ismét Grom, s hangjából figyelmeztetés csendült ki. - Ha nem engedelmeskedsz nekem, és a gyereknek egy haja szála is meggörbül, tudni fogok róla. És nem bocsátom meg neked. Réksák tehetetlenül fintorgott. - Ahogy uram parancsolja - mondta, és maga után vonszolva a gyereket, elindult fölfelé az egyik kanyargós folyosón. Iskar zavartnak tűnt. - Uram - mondta -, ez itt Setétláp kis kedvence! Lerí róla, hogy emberek nevelték, dicsőségnek állítja be, hogy fél megölni valakit... - Nem félek megölni senkit, aki rászolgál - mordult fel Delej. - Ám nem vagyok hajlandó megölni senki olyat, aki nem érdemli meg. Pokolsikoly egyik kezét Iskar vállára tette, a másikkal pedig Delejét ölelte át, bár ehhez fel kellett nyúlnia. - Iskar, öreg barátom - mondta kedvesen -, ismersz jól, tudod milyen vagyok, ha vérre szomjazom. Láttál, amikor térdig vérben gázoltam. Azelőtt éppen elég gyermeket lekaszaboltam. De hiába próbálkoztunk ezzel a harcmodorral, hová jutottunk vele? Legyőztek, megaláztak minket. Népünk fogolytáborokban senyved, és a kisujját sem mozdítja azért, hogy felszabadítsa magát, nemhogy mások ellen küzdjön. Ez a harcmodor, a háborúskodás az oka mindennek. Sokáig vártam, hogy az ősök megmutassák, hogy mit tegyünk, hogy visszanyerjük azt, amit elvesztettünk. Csak egy
bolond vár más végkimenetelt, ha ugyanúgy tesz, mint azelőtt, és bárminek tartsanak is, bolond nem vagyok. Delej könnyedén legyőzte legjobb harcosainkat. Megismerte az emberek modorát és szokásait, de hátat fordított nekik. Sikerült megszöknie a fogolytáborból, és bármily csekély esélye volt rá, mégis rám talált. Egyetértek a döntéseivel. Egy napon, öreg barátom, te is megérted, mennyire bölcsen határozott. Szeretetteljesen megszorította Iskar vállát. - Most hagyjatok magunkra! Mindannyian. Az orkok lassan, vonakodva távoztak a barlangból fölfelé vezető járatokon át, és közben gyilkos pillantásokat vetettek Delej felé. Delej várt. - Most már egyedül vagyunk - szólalt meg Pokolsikoly. -Éhes vagy Delej, Barnavár szülötte? - Egy egész szekérhátat is képes lennék felfalni - felelte Delej -, de kérlek, ne hívj Barnavár szülöttének! Elszöktem Barnavárból, és gondolni se akarok arra a helyre. Pokolsikoly odalépett egy másik járathoz, félrehúzta a bejáratról a bőrt, és egy nagy darab nyers húst húzott elő. Delej elfogadta az ételt, biccentett köszönetképp, és mohón falatozni kezdett. Ez volt az első valamire való étek, amire szabad orkként tett szert. Még sohasem ízlett ennyire neki az őzhús. - Változtassuk meg a neved is? - kérdezte Pokolsikoly, aki guggolva figyelte Delejt. Delej lakmározás közben elgondolkodott. - Nem kell. Setétláp adta nekem ezt a nevet, és erről mindig az eszembe fog jutni, hogy valaha az ő tulajdona voltam, ő rendelkezett felettem. - Összehúzta a szemeit. - Ezt sohasem akarom elfelejteni. Megtartom a nevem, és egy napon, mikor ismét szembekerülünk egymással, majd őt fogja emlékeztetni arra, hogyan bánt velem. És szívből fogja sajnálni. , Pokolsikoly tüzetesen végigmérte. - Szóval meg akarod ölni? Delej nem válaszolt azonnal. Felidézte a pillanatot, mikor kis híján megfojtotta az őrmestert, mert Setétláp arcát látta maga előtt, és a rengeteg alkalmat, mikor Setétláp ábrázatát képzelte ellenfeleire az arénában. Felidézte Setétláp borgőzös beszédét, és az iszonyatos fájdalmat, amit öklével és csizmája orrával okozott. A Taretha arcára kiülő gyötrelemre gondolt, mikor a lány Barnavár uráról mesélt. - Igen - felelte végül rideg, kimért hangon. - Ezt akarom. Ha valaki, hát Setétláp Édalász bizonyosan kiérdemelte a halált. Pokolsikoly furcsán felkacagott. - Helyes. Legalább egyvalakit hajlandó vagy megölni. Már kezdtem attól félni, hogy hibás döntést hoztam. - A megviselt rongydarabra mutatott, amelyik Delej övéből kandikált elő. Nem úgy néz ki, mintha emberek készítették volna. Delej előhúzta a takarót. - Nem bizony. Ebben talált rám Setétláp, még csecsszopó koromban. - Átnyújtotta a rongyot Pokolsikolynak. - Ismerem ezt a jelet - állapította meg Pokolsikoly, miután kibontotta a pólyát, és alaposan megvizsgálta a kék mezőn ábrázolt fehér farkasfejet. - A Hófarkas klán címere. Merrefelé talált rád Setétláp? - Mindig azt mesélte, hogy nem messze Barnavártól -felelte Delej. - Akkor a családod igen távol került az otthonától. Vajon miért? Delej előtt hirtelen felcsillant a remény. - Ismerted őket? Tudod talán, hogy kik voltak a szüleim,: Oly sok mindent ki kell derítenem! - Csupán annyit mondhatok, hogy ez a Hófarkas klán jele, ez a törzs pedig messze innen, a hegyekben él. Güldan száműzte őket. Azt sohasem tudtam kideríteni, hogy miért.
Durotán és népe mindig hűségesnek tűnt nekem. Egyesek azt rebesgetik, hogy összeálltak a fehér farkasokkal, de az ilyen mendemondáknak nem nagyon lehet hinni. Delej csalódottságot érzett. Hatalmas kezével végigsimította az apró rongydarabot. Hihetetlennek tűnt, hogy valaha ebbe pólyálták be őt. - Még egy kérdésem lenne hozzád - fordult megint Pokolsikolyhoz. - Fiatalabb koromban egyszer kiképzés közben | elhaladt mellettem egy szekér, amelyik néhány... - Elhallgatott, Hogyan nevezze őket? Foglyoknak? Rabszolgáknak? - Néhány orkot szállított a fogolytáborokba. Az egyikük kiszabadította magát, és rám támadt. Ugyanazt ismételte ordítozva. Nem értettem, amit mond, de megfogadtam, hogy örökre megjegyzem a szavait. Te talán meg tudod mondani, mit jelentenek. - Beszélj, és megmondom. - Kagh! Bin mogg'thazag cha! - ismételte el Delej a betanult szöveget. - Nem támadásról volt szó, ifjú barátom - mondta Pokol sikoly. - Amit mondtál, azt jelenti: „Fuss! Én majd megvédelek téged!" Delej maga elé bámult. Mindvégig azt feltételezte, hogy megtámadni akarták, amikor pedig... - A többi harcos - motyogta. - Épp gyakorlatoztunk. Fegyver és pajzs nélkül álltam az emberek gyűrűjében... Meghalt, Pokolsikoly. Szétkaszabolták. Azt hitte, szórakoznak velem, hogy tizenketten törnek rám egyszerre. Azért halt meg, hogy megvédjen engem. Pokolsikoly egy szót se szólt. Evett.es némán figyelte Delejt. Bármennyire éhes is volt, Delej sokáig egyetlen falatot sem bírt magához venni. Valaki az életét áldozta azért, hogy egy ismeretlen orkot megvédjen. Aztán ismét kiharapott egy darabot a húsból, de már nem érezte annyira felségesnek az ízét. Előbb vagy utóbb meg kell keresnie a Hófarkas klánt, hogy kideríthesse, ki is ő valójában. Még sohasem érzett ekkora örömet. Hosszú napokig a Csatadal klánnál vendégeskedett, együtt énekelte velük a vad nótákat, és magától Pokolsikolytól tanult. Az orkok egyáltalán nem hasonlítottak azokra az együgyű gyilkoló masinákra, amilyennek a könyvek írták le őket, nemes lelkű lények voltak. Igaz, kitűntek a harcművészetekben, kedvüket lelték a vérontásban és a széttörő csontok zajában, ám gazdag és ősi kultúrával rendelkeztek. Pokolsikoly mesélt arról az időről, mikor a klánok még mind elkülönültek. Mindegyiknek saját jelképe, szokásrendje, sőt, saját nyelve volt. Lelki vezéreik, akiket sámánoknak hívtak, a természet misztikus erőit hívták segítségül, és nem a démoni, természetfeletti erők sötét mágiájával foglalkoztak. - Hát nem minden varázslat egyforma? - kérdezte Delej, aki nem volt túlzottan jártas a mágia rejtelmeiben. - Igen is, és nem is - felelte Grom. - Néha ugyanazt a hatást érik el. Példának okáért, ha a sámán villámmal sújtotta agyon ellenfeleit, azok mind szénné égtek. Ha egy boszorkánymester a pokol tüzét használta, ugyanazt érte el. - Szóval nincs különbség - állapította meg Delej. - Ámde - folytatta Grom - a villám a természetben megtalálható jelenség. Ügy hívod segítségül erejét, hogy kérést intézel hozzá. A pokol tüzéért viszont alkut kötsz. Valamit fel kell áldoznod magadból. - No de azt mondtad, hogy a sámánok lassan mind eltűntek. Ez nem azt jelenti, hogy a boszorkánymesterek módszere hatékonyabb? - A boszorkánymesterek módszerével gyorsabban lehetett eredményt elérni - mondta Grom. - Tehát hatékonyabbnak tűnt. Ám eljött az idő, mikor mindezért meg kellett fizetni, s nem egyszer igencsak drágán.
Delej azt is megtudta, hogy nem csak őt lepte meg a fogolytáborokba összegyűjtött orkok levertsége. - Senki sem képes magyarázatot adni rá - mondta Pokolsikoly -, de szinte mindnyájunkat elért, egyikünket a másik után. Eleinte betegségnek véltük, de nem lehet belehalni, és egy ponton túl nem is rosszabbodik az állapotuk. - Az egyik ork szerint, akivel a fogolytáborban beszéltem, az egész összefügg... - Delej elhallgatott, mivel nem akarta megsérteni Pokolsikolyt. - Mondd már! - szólt rá bosszúsan Grom. - Mivel függ össze? - A szemek vörösségével - bökte ki Delej. - Ó - mondta Grom némi keserűséggel, legalábbis Delejnek úgy tűnt. - Talán ez a magyarázat. Meg kell birkóznunk valamivel, amit te, kékszemű fiú, nem érthetsz. És remélem, soha nem is fogsz megérteni. - Pokolsikoly ismét gyengének és elesettnek tűnt, már másodszor azóta, hogy Delej megismerkedett vele. Grom valójában sovány volt, és csupán vadsága és bősz csatakiáltása tette annyira félelmetessé. A Csatadal klán karizmatikus vezérének testét birtokba vette az enyészet. Bár alig ismerte Pokolsikolyt, Delej mégis sajnálta. Úgy tűnt, kizárólag akarata és szilárd jelleme tartja életben az ork hadurat. Nem kellett kimondania, amit gondol, Pokolsikoly Grom tisztában volt vele. Tekintetük találkozott. Grom bólintott, és témát váltott. - Nincs miben reménykedniük, nincs miért küzdeniük -állapította meg. - Azt mondtad, egyiküknek sikerült eléggé feltüzelnie magát ahhoz, hogy összeverekedjen a társával, és így segítsen neked megszökni. Ez reményt kelthet. Ha úgy éreznék, hogy fontosak, hogy saját kezükbe vehetik sorsuk irányítását, akkor, azt hiszem, cselekvésre serkenthetnénk őket. Még egyikünk sem járt azokban az átkozott táborokban. Mondj el mindent róluk, Delej! Delej szívesen teljesítette Pokolsikoly kérését, és örült, hogy hasznát vehetik. Amilyen részletesen tudta, leírta a táborokat, az orkokat, az őröket, és ecsetelte a biztonsági intézkedéseket. Pokolsikoly figyelmesen hallgatta, és időnként közbevetett egy kérdést, hogy Delej alaposabban kifejtsen valamit. Mikor Delej végzett, Pokolsikoly kis ideig némán gondolataiba merült. - Helyes - szólalt meg végül. - Az emberekben hamis biztonságérzetet kelt szégyenletes viselkedésünk. Ezt köny-nyen előnyünkre fordíthatjuk. Már régóta vágyom rá, hogy lerohanjuk az egyik ilyen tábort, és felszabadítsuk az ott raboskodó orkokat. Mégis, attól tartok, hogy bár ledöntjük a kapukat, engedelmes nyájként odabent maradnak. - Sajnos én is így érzem - mondta Delej. Grom cifrán elkáromkodta magát. - Nekünk jutott az a feladat, hogy felrázzuk őket tespedésük-ből. Nem lehet véletlen, Delej, hogy épp most vetett hozzánk a sors. Güldan nincs többé, a boszorkánymesterek szétszóródtak. - Ideje, hogy újra magunkra találjunk. - Karmazsinvörös szeme hevesen izzott. - és ebben neked is jelentős szerep jut majd. Setétláp többé nem nyugodhatott. Minden nappal egyre fogyott a remény, hogy rátalálnak Delejre. Valószínűleg csak percekkel késtek le a fogolytáborban, és ez keserűséggel töltötte el. Dühét és szomorúságát mézsörrel, borral, és más italokkal igyekezett enyhíteni. Delejt minden jel szerint elnyelte a föld, nyomtalanul eltűnt, ami nem kis teljesítmény egy ekkora lénytől. Néha, mikor halmokban álltak mellette a kiürült flaskák, az altábornagy úgy érezte, hogy mindenki összeesküdött ellene, nehogy Delej nyomára leljen. Elméletét azzal támasztotta alá, hogy még az is elárulta, aki igen közel állt hozzá. Éjszakáit mindig Tarethával töltötte, nehogy a lány megsejtsen valamit, talán a szokásosnál is
szenvedélyesebben élvezte a test gyönyöreit, mindenben Taretha kedvében járt. Mégis, mikor a lány édesdeden aludt a közös ágyban, Setétlápon annyira elhatalmasodott a keserűség és a fájdalom, hogy az öntudatlanságig leitta magát. Delej eltűnésével minden reménye szertefoszlott, mint tűző napsütésben a hajnali köd, már nem is ábrándozhatott arról, hogy valamikor ork sereget vezet a Szövetség ellen. Mi lesz ezek után vele? Épp elég volt neki, hogy le kellett mosni a szégyenfoltot nevéről, amit apjától örökölt, és ezerszer is bizonyítania kellett, míg másokat nyomban elfogadtak. Számtalanszor az orra alá dörgölték, hogy jelenlegi pozícióját nagy megtiszteltetésnek veheti, pedig alaposan megküzdött érte. A hatalom székhelye messze esett Barnavártól, és akit nem látnak nap mint nap, arról könnyen elfeledkeznek. A valódi befolyással rendelkezők közül vajon kinek jutott eszébe egyszer is Setétláp altábornagy? Talán senkinek... Ismét alaposan a pohár fenekére nézett. Valaki óvatosan megkocogtatta az ajtót. - Tűnj innen! - horkant fel az altábornagy. - Uram? - Szólalt meg halkan az áruló lány apjának hangja. - Híreket kaptunk, uram. Hosszúkő kér bebocsátást hozzád... Setétlápban hirtelen feléledt a remény, és nagy nehezen kikecmergett az ágyból. Csizmája nagy robajjal földet ért. A világ szédítően forgott körülötte. - Küld be, Tammis! - adta ki a parancsot. Az ajtó kinyílt, és Hosszúkő lépett be rajta. - Nagyszerű hírek érkeztek, uram! - harsogta lelkesen. -Valaki látta Delejt. Setétláp elfintorodott. Mostanában, hogy magas jutalmat helyeztek kilátásba a nyomravezetőnek, egyre többen „látták" Delejt. Ám Hosszúkő nem állított volna be hozzá, ha előbb nem győződik meg az állítás helytállóságáról. - Ki látta őt, és merrefelé? - Mérföldekre a fogolytábortól, amint épp nyugatra tartott - mondta Hosszúkő. - Egy egész falu népét felverte egy ork, amikor megpróbált betörni a házakba. Ügy tűnik, az éhségét akarta csillapítani. Ahogy körbevették, finom modorban beszélt velük, és mikor rátámadtak, visszaverte őket. - Megölt valakit? - Setétláp abban reménykedett, hogy mindenki sértetlen maradt. Sokba kerülne neki, ha bárki is odaveszett. - Nem. Sőt, azt állítják, hogy szándékosan nem ölt. Pár napra rá az egyik gazda kisfiát orkok egy csoportja ejtette foglyul. Egy föld alatti barlangrendszerbe hurcolták, ahc megparancsolták egy hatalmas orknak, hogy ölje meg. Az ork nem volt hajlandó teljesíteni a parancsot, és az ork vezér helyeselte a döntést. A fiút szabadon engedték, és azonnal híre kelt a történteknek. És uram... A viszálykodás közben mindvégig emberi nyelven beszéltek egymással, mivel a behemót ork nem értette a sajátjai szavát. Setétláp biccentett. Amit hallott, az valóban Delejre vallott. Ráadásul az a kölyök nem tudhatta, hogy Delej nem ismeri az orkok nyelvét. A Fényre! Most talán a nyomára bukkanhatnak. Másféle híresztelések is szárnyra keltek Delej hollétét illetően, és Setétláp szokás szerint elindult Barnavárból, hogy megbizonyosodjon a hírek igazsága felől. Tarethát egyszerre aggodalommal és örömmel töltötte el az elhatározás. Egyrészt abban reménykedett, hogy mindez csupán mendemonda, és Delej mérföldekre jár onnan, ahol állítólag látták. Másrészt megkönnyebbült, hogy egy időre megszabadulhat Setétláptól. Minden nap kisétált az erdőbe, ahol nyugodtan andaloghatott. Kibontotta hosszú haját, hagyta, hogy szabadon verdesse karcsú vállait, és élvezte a szabadságot. Egy nőnek nem illett kibontott hajjal megjelenni mások előtt. Jókedvűen beletúrt aranyló fürtjeibe, és kihívóan megrázta a fejét. Tekintete a csuklóján éktelenkedő foltokra tévedt, és ösztönösen odakapott.
Nem. Nem fogja elrejteni, ami nem az ő szégyene. Rákényszerítette magát, hogy szabadon hagyja a zúzódásokat. A családja érdekében engedelmeskednie kell Setétlápnak, ám nem fogja palástolni a férfi kegyetlenkedéseinek nyomait. Mélyet sóhajtott. Setétláp árnyéka mintha még ide is követte volna. Szándékosan feledni akarta, és a nap felé fordította arcát. Odasétált a barlanghoz, ahol búcsút vett Delejtől. Úgy tűnt, ez erdő lakóin kívül régóta senki sem járt errefelé. Leült, megpihent, majd átment a fához, ahová Delejnek kell elrejtenie a nyakláncot, ha szüksége lenne rá. A feketeségből nem csillant elő ezüst. Taretha megkönnyebbült, ugyanakkor el is szomorodott. Hiányoztak neki Delej kedves szavai, melyeket válaszként írt neki a leveleiben. Bárcsak mindenki így érezne iránta! Hát nem veszik észre, hogy az orkok már nem jelentenek veszélyt? Nem értik, hogy ha kiművelnék, és egy kicsit is tisztelnék őket, értékes szövetségesükké tehetnék ezt népet? A rengeteg pénzre gondolt, amit olyan értelmetlenül a fogolytáborok fenntartására pazaroltak. Milyen kár, hogy nem szökhetett el Delejjel együtt! Amikor visszaindult az erőd felé, kürt harsant a távolban. Barnavár ura visszatért. A felszabadultság és könnyedség érzése egyszerre úgy folyt ki Tarethából, mint a vér egy mély sebből. Delej harcolt, hagyományos ételeket evett, és tanult. Hamarosan folyékonyan, bár erős akcentussal beszélte ősei nyelvét. Ha szarvasra vadásztak, már hasznát vették, nem akadályozta a többieket. Vastag ujjaival, melyekkel mégis megtanulta kezelni az íróvesszőt, ügyesen készített csapdákat nyulak és más kisállatok elfogására. A Csatadal klán lassacskán befogadta őt. Ügy érezte, végre tartozik valakihez. Hírek érkeztek a felderítőktől. Réksák egyik este, mikor hazatért, a szokásosnál is dühösebbnek és keserűbbnek tűnt. - Válthatnánk néhány szót, uram? - kérdezte Pokolsikolytól. - Beszélhetsz mindannyiunk előtt - felelte Pokolsikoly. Aznap a felszínen töltötték az estét, élvezték a csípős, késő őszi levegőt, és közben azokból a nyulakból lakmároztak, amit Delej ejtett el. Réksák kelletlenül belefogott mondandójába, de közben Delej felé sandított. - Ahogy óhajtod. Az emberek elkezdték átfésülni az erdőt. Vörös és aranyszínű egyenruhát viselnek, zászlójukat pedig fekete sólyom díszíti. - Setétláp! - mondta undorodva Delej. Hát sohasem hagy már békét neki? A világ végéig hajszolják őt, hogy láncra verve visszavigyék? Nem. Inkább végez magával, nem lesz ismét rabszolga! Égett a vágytól, hogy beszélhessen, de udvariasságból meg kellett várnia, hogy előbb Pokolsikoly fejtse ki a véleményét. - Ahogy sejtettem - szólalt meg Pokolsikoly sokkal nyugodtabban, mint Delej várta. Ezzel Réksákot is meglepte. - De uram - mondta -, Delej mindannyiunk életét veszélybe sodorta. Ha rátalálnak a barlangjainkra, végünk. Vagy lekaszabolnak, vagy fogolytáborokba vetnek minket is! - Egyik sem fog megtörténni - felelte Pokolsikoly. - Delej pedig nem sodort minket veszélybe. Magam döntöttem úgy, hogy velünk marad. Te talán megkérdőjelezed a döntésemet? Réksák leszegte a fejét. - Nem, parancsnokom. - Delej velünk marad - jelentette ki Pokolsikoly. - Köszönöm a bizalmad, hatalmas vezér - mondta Delej -, de Réksáknak igaza van. Távoznom kell. Nem sodorhatom veszélybe a Csatadal klánt. Elmegyek, és úgy intézem, hogy
hamis nyomot hagyjak magam után, ami eltereli rólatok a figyelmüket, ugyanakkor hozzám sem vezet el. Pokolsikoly a jobbján ülő Delejhez hajolt. - Szükségünk van rád, Delej - mondta. Szeme parázslott a sötétben. - Nekem van szükségem rád. így hamarabb tudjuk kiszabadítani testvéreinket a fogolytáborokból. Delej továbbra sem értett egyet vele. - Közeleg a tél. Nehéz lesz élelmezni a hadsereget. És... el kell még intéznem valamit, mielőtt melléd állhatok, hogy felszabadítsuk a népünket. Azt mondtad, ismered a klánomat, a Hófarkasokat. Mindenekelőtt meg kell keresnem őket, hogy kiderítsem, ki vagyok, és honnan származom. Azt reméltem, tavaszig várhatok ezzel, de úgy tűnik, Setétláp nem hagy más választást nekem. Pokolsikoly sokáig szótlanul bámulta Delejt, aki állta a vezér szörnyű, tüzes tekintetét. Végül Pokolsikoly szomorúan bólintott. - Bár hajt a vágy, hogy mielőbb bosszút álljak, tiéd a bölcsebb elhatározás. Testvéreink bezárva szenvednek, ám fásultságuk könnyít sorsukon. Elég akkor felszabadítani őket, mikor ismét melegen tűz a nap. Nem tudom, merre élnek most a Hófarkas klán tagjai, de abban bizonyos vagyok, ha úgy rendeltetett, rájuk találsz. - Reggel útnak indulok - jelentette be Delej nehéz szívvel. A tűzön át látta, hogy Réksák, aki sohasem kedvelte őt, helyeslően bólogat. Másnap hajnalban Delej elbúcsúzott a Csatadal klántól és Pokolsikoly Gromtól. - Fogadd el tőlem ezt! - mondta Pokolsikoly, és levette nyakából a csontnyakláncot. - Az első trófeám maradványai. Beléjük faragtam a jeleimet, bármely ork vezér azonnal felismeri őket. Delej ellenkezni próbált, de Pokolsikoly kivillantotta éles, sárga fogait, és morogni kezdett. Mivel nem akarta megbántani a törzsfőnököt, aki oly kedvesen bánt vele, és az iszonyatos üvöltést sem szándékozott még egyszer hallani, Delej lehajtotta a fejét, hogy Grom feladhassa rá a nyakláncot. - Elterelem rólatok az emberek figyelmét - jelentette ki határozottan. - Az se baj, ha nem sikerül - felelte Pokolsikoly. - Széttépjük őket. - Vadul felkacagott, és Delej is vele nevetett. így vágott neki a hideg észak, a szülőföldje felé vezető útnak. Néhány óra elteltével annak a falunak az irányába fordult, ahol ételt lopott, ahol megrémisztette azt a gyermeket. Nem merészkedett túlságosan közel, mivel a távolban katonákat látott, de hagyott egy jelet, amire Setétláp emberei könnyen rátalálhattak. Bár majd belehalt a fájdalomba, leszakított egy csíkot a takaróból, melyet a Hófarkas klán jelképe díszített. Óvatosan elhelyezte egy kiszáradt fatörzsön, nem messze a falutól. Azt akarta, hogy könnyen megleljék, mégse legyen túlságosan feltűnő. Arra is ügyelt, hogy néhány jól látható és követhető lábnyomot hagyjon maga után a sáros, süppedékes talajon. Ha kis szerencséje van, Setétláp emberei megtalálják, és tüstént felismerik a rongyos rongydarabot, észreveszik a lábnyomokat, melyekből arra következtetnek majd, hogy Delej délnek indult. Az ork visszafordult. Ügyelt rá, hogy mindig a lábnyomokba lépjen - olvasmányaiból ismerte meg ezt a taktikát -, majd kiért egy köves, kemény részre. Az ógádoros-hegység felé fordult. Gromtól tudta, hogy a hegy csúcsát még a legforróbb nyári napokon is hó borítja. A hegy szíve felé indult el. Az idő rosszabbra fordult. Már korábban is esett egyszer-kétszer a hó, tudta, nemsokára sűrű hóesés fogja nehezíteni az útját, ami a hegyekben különösen kínságossá teszi majd az előrehaladást.
A Csatadal klán bőségesen ellátta. Szárított húst és vizes tömlőt adtak neki, melyben összegyűjtheti és felolvaszthatja a havat, egy vastag köpönyeget is kapott, hogy megvédje magát a maró hidegtől, valamint csapdákat, hogy nyúllal egészíthesse ki a étrendjét. A sorsnak és a szerencséjének, idegenek kedvességének, és egy emberlány segítségének köszönhette, hogy idáig eljutott. Grom utalt rá, hogy fontos szerep jut még neki a jövőben. Bíznia kellett benne, hogy ugyanúgy eljut végcéljához, ahogy eddig is eljutott. Átvetette a hátán a zsákját, és hátra sem pillantva elindult a hívogató hegyormok felé, melyek között valahol rátalál majd a Hófarkas klán hajlékaira. A napok hetekké nyúltak, Delej lassanként nem a napfelkelték, hanem a hóesések alapján kezdte megbecsülni az eltelt időt. A szárított hús, amit a Csatadal klántól kapott, hamar elfogyott, hiába osztotta be. A csapdákkal csak elvétve sikerült fognia valamit, és minél magasabbra hágott, annál ritkábban találkozott kisállatokkal. Legalább a vízszerzés nem okozott gondot. Körülötte jeges hegyi patakok szaladtak lefelé sűrű, fehér áramlatokban. Nem egyszer váratlanul érte a hirtelen kerekedett vihar, és be kellett ásnia magát a hóba, míg el nem vonult a förgeteg. Ilyenkor végig abban reménykedhetett, hogy sikerül kiásnia magát. A zord időjárás kezdte megviselni. Mozgása lelassult, és több alkalommal, amikor megpihent, alig bírt feltápászkodni. Az elemózsiája elfogyott, és egyetlen nyúl vagy mormota sem volt olyan bolond, hogy belesétáljon a csapdáiba. Mindössze az elszórt pata- vagy mancsnyomokból, meg a távoli farkasvonyításból sejthette, hogy életet találhat errefelé. Ágakra és fakéregre fanyalodott, hogy csillapítsa kínzó éhségét. Egyik havazás a másikat követte, majd ismét kiderült az ég, hogy hamarosan újra beboruljon, és megint eleredjen a hó. Delej kezdett elcsüggedni. Még abban sem lehetett biztos, hogy jó irányba tart a Hófarkas klán rejtekhelye felé. Elszántan, csökönyösen haladt előre, mivel elhatározta, hogy vagy ráakad rokonaira, vagy itt pusztul el ezen a mostoha vidéken. Látomások kezdték gyötörni. Setétláp Édalász arca rémlett : fel előtte a hóbuckák között, aki durván szidalmazni kezdte, és pallosával hadonászott felé. Delej még a bor árulkodó szagát is érezni vélte a levegőben. Egymásnak estek, majd az ork kimerülten összerogyott, és képtelen volt hárítani Setétláp végső, halálos csapását. A gyűlöletes árnykép csak ezután változott vissza kiszögellő sziklaszirtté, vagy viharvert, göcsörtös fává. Kellemesebb képzetekben is része volt. Néha Pokolsikoly sietett segítségére, és a lobogó tábortűzhöz invitálta őt, mely csak akkor foszlott szerte, mikor kinyújtotta felé a kezét. Máskor az őrmester játszotta a megmentő szerepét. Morgott, amiért eltűnt vitézeit kell felkutatnia, aztán vastag, meleg kabátot terített Delej hátára. Legédesebb, egyben legkeservesebb látomásaiban Tari jelent meg lelki szemei előtt. A lány gyönyörű, kék szeméből együttérzés sugárzott, s közben vigasztaló szavakkal enyhített a gyötrelmein. Olykor már-már megérintette, mielőtt végleg szertefoszlott a látomás. Delej rendületlenül haladt előre, mígnem egy napon képtelen volt továbbmenni. Lépett egyet, aztán még egyet lépni akart, ám a teste cserbenhagyta. Megpróbált felülkerekedni, összefagyott, törődött testén, de ez végrehajthatatlan feladatnak bizonyult. Már a hó sem tűnt hidegnek. Melegnek érezte... és puhának. Sóhajtva megadta magát. Valami neszre nyitotta újra fel a szemét, de közömbösen bámult felfelé, mivel azt hitte megint csupán a képzelete játszik vele. Ezúttal fehér farkashorda vette körül, majdnem olyan fehér, mint a hó. Kört formáltak körülötte, és némán várakoztak. Delej visszanézett rájuk, és kezdte érdekelni, vajon hogyan ér véget ez a jelenet. Rátámadnak, vagy
egyszerűen köddé válnak? Vagy inkább hangtalanul végignézik, ahogy végleg elveszíti az eszméletét? Három sötét alak tűnt fel a nem létező farkasok mögött. Eddig még sosem jelentek meg a látomásaiban. Tetőtől talpig vastag szőrmék burkolták őket. Arcukat árnyék borította, csupán erős állkapcsuk rajzolódott ki tisztán Delej előtt. Ebből, és termetükből arra következtetett, hogy orkok lehetnek. Ezúttal dühítette, hogy játszik vele az elméje. A többi látomáshoz már hozzászokott, de most attól félt, meghal.még mielőtt kideríthetné, mit akarnak tőle ezek a képzeletbeli lények. Lehunyta a szemét, és minden elsötétült előtte. - Azt hiszem, felébredt. - Kellemes, magas hang ütötte meg Delej fülét. Felocsúdott, és lassan felnyitotta a szemét. Egy ork gyermek bámult rá meglepetten. Delej kimeresztette a szemét, hogy jobban megfigyelje a parányi fiúcskát. A Csatadal klánnak nem voltak gyermekei. Szörnyű csaták után, megtizedelve álltak össze ismét, Grom elmondta neki, hogy elsőként a gyermekeket fogták el. - Szervusz - szólalt meg Delej ork nyelven. Hangja reszelősen szólt. A fiúcska felugrott. - Tényleg felébredt! - kiáltotta örömmel, és elrohant. Egy újabb ork jelent meg Delej látómezejében. Perceken belül másodszor látott olyat, amit még sohasem: előbb egy egészen fiatal orkot, aztán pedig olyat, aki már láthatóan sok telet megélt. Az orkok minden jellegzetes vonása hangsúlyozottan jelent meg ábrázatán. Orcája megereszkedett, a foga még Delejénél is sárgábbnak tűnt, és nem egy hiányzott, vagy letörött egy|darabja. A szeme tejfehér volt, Delej nem tudta kivenni aj pupillákat. Hajlott háta miatt éppoly kicsinek látszott, mint a gyerek. - Hmm - szólalt meg az öreg. - Azt hittük, meghalsz, fiam. Delej ingerülten válaszolt. - Elnézést, hogy csalódást okoztam. - A tisztesség megköveteli tőlünk, hogy segítsünk a bajba jutottnak - folytatta az idős ork -, de néha jobb, ha hatástalannak bizonyul a segítségünk. Eggyel kevesebb éhes szájat kell betömnünk. Delej megdöbbent az udvariatlanságon, de inkább nem mondott semmit. - Drektárnak hívnak. A Hófarkasok sámánja és védelmezője vagyok. Benned kit tisztelhetek? Delej mulatságosnak találta, hogy ez az aszott öreg védelmezi az egész Hófarkas klánt. Megpróbált felülni, de elhűlve vette tudomásul, hogy mozdulni sem tud. Mintha az ágyhoz szegezték volna. Drektárra nézett, és látta, hogy az öreg most másképp tartja az ujjait. - Még nem adtam rá engedélyt, hogy felkelj - mondta Drektár. - Felelj a kérdésemre, idegen, különben meggondolom magam, és nem élvezheted tovább a vendégszeretetünket! Delej megújult tisztelettel bámult vissza az öregre, és bemutatkozott: - A nevem Delej. Drektár a földre köpött. - Delej. Emberi szó! - Igen - felelte Delej. - Emberek adták a nevemet. A rabszolgájuk voltam, de már szabad vagyok. Viszont megtartottam a nevemet, hogy emlékeztessen a kötelességemre. Elszöktem, hogy kiderítsem, ki vagyok. - Ismét megpróbált felülni, de újra visszalökték. Ezúttal látta, ahogy a bütykös ujjak megmozdulnak. Valóban hatalmas sámánnal állt szemben. - Miért találtak rád farkas barátaink a hóviharban? -kérdezte Drektár. Elnézett Delej felett, aki most jött csak rá, hogy az öreg nem lát.
- Hosszú történet. - Van elég időm. Delej felnevetett. Tetszett neki az öreg sámán. Megadta magát a letaglózó erőnek, és fekve elmesélte a történetét. Azt, hogyan talált rá Setétláp csecsemőkorában, hogyan nevelte fel, hogyan tanította meg harcolni és olvasni. Mesélt neki Tari jóságáról, a megtört orkokról a fogolytáborokban, és végül arról, hogyan talált rá Pokolsikolyra, aki megtanította neki az ork harcosok szokásait és az ork nyelvet. - Pokolsikolytól tudom, hogy a Hófarkasok klánjába tartozom - fejezte be mondandóját. Abból a ruhadarabból állapította meg, amibe annak idején bepólyáltak. Megmutathatom... - Szégyenkezve elhallgatott, rájött, Drektárnak semmit sem „mutathat" meg. Arra számított, hogy a vak sámán sértetten kifakad. Ehelyett Drektár kinyújtotta a kezét. - Add csak ide! A mellkasára nehezedő nyomás ekkor alábbhagyott, Delej végre felülhetett. Előkereste az elnyűtt rongydarabot, és szó nélkül átnyújtotta a sámánnak. Drektár két kézzel átvette, aztán a melléhez szorította. Gyengéd szavakat mormolt maga elé. Delej nem tudta kivenni, hogy mit mond. - Úgy van, ahogy sejtettem - mondta az öreg, és nagyot sóhajtott. Visszaadta a rongyot Delejnek. - Az anyag valóban a Hófarkas klán címerét viseli magán, és az édesanyád keze munkája. Azt hittük, odavesztél. - Hogyan tudtad megállapítani... - Aztán Delej hirtelen elhallgatott. Ekkor tudatosult benne, mit mondott Drektár. Felcsillant benne a remény. - Ismerted az édesanyámat? Az apámat is? Tudod, hogy ki vagyok? Drektár vak szemekkel meredt reá. - Durotánnak, a törzs egykori vezérének, és az ő bátor hitvesének, Drakának egyetlen gyermeke vagy. Drektár a húsból, meleg levesből és gyökerekből összeál lított vacsora közben mesélte el Delejnek a teljes történetet, legalábbis annyit, amennyit ismert belőle. A barlangjába invitálta az ifjú harcost, ahol lobogó tűz mellett, vastag szőrmék alatt melegedtek mindketten. Palkar, a sámán fiatal segédje, aki értesítette őt, mikor Delej felébredt, meleg levest mert egy fatálba, amit gyengéd mozdulattal az öreg kezébe nyomott. A vén ork előbb megette a levesét, majd belefogott mondandójába. Palkar szótlanul ült. Csak a tűz ropogását lehetett hallani, meg Bölcsfülnek, Drektár farkas társának halk szuszogását. A sámán nem hitte volna, hogy valaha még egyszer el kell mesélnie ezt a szívszorító történetet. - Szüleid a Hófarkas klán legmegbecsültebb tagjainak számítottak. Kegyetlen küldetésre indultak, és soha nem tértek vissza. Azóta hírt sem kaptunk felőlük... egészen a mai napig. - A rongydarabra mutatott. - A szövet szálai elárulták nekem a történetüket. Lemészárolták őket, de te életben maradtál, hogy emberek neveljenek fel. A szövet nem élt, ám mivel egy fehér hegyikecske szőréből készítették, és ezért valaha egy élőlény része volt, megőrzött valamit annak tudatából. Részletekkel nem szolgálhatott, de megőrizte a kiömlő vér emlékét, mely egykor ráfröccsent. Delejről is elmondott egy keveset, ami megerősítette az ifjú ork történetét, és hihetővé tette azt Drektár számára. A sámán érezte, hogy Delej kétkedve fogadja a magyarázatot, miszerint mindezt a szövetdarab árulta el neki. - Miféle küldetés követelte szüleim életét? - érdeklődött az ifjú ork. - Idővel talán megosztom veled a titkot, de most nem beszélhetek róla. Igen nehéz helyzetbe hoztál engem, Delej. Télvíz idején érkeztél, és a klán tagjaként be kell fogadjunk téged. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden ellenszolgáltatás nélkül szállást és ételt kaphatsz tőlünk.
- Ezt nem is várnám el - felelte Delej. - Karom erős. Segíthetek vadászni, és más munkákban is. Megtaníthatlak titeket az emberek gondolkozásmódjára, hogy több eséllyel harcolhassatok ellenük. Ha kell... Drektár parancsolón felemelte kezét, hogy lecsendesítse Delejt, aki nyomban elhallgatott. A vén sámánt a Tűz szólította meg. Valamennyi elem közül ez volt a legkevésbé fegyelmezhető, még hosszas szertartások után is csak ritkán válaszolt a hozzá intézett kérdésekre, ám most... Most a saját akaratából kezdett beszélni, méghozzá Delejről! A sámán lelki szemei előtt megjelent a hős Durotán, és a szép, vad Draka képe. Hiányoztok, barátaim - gondolta. - Véretek visszatért hozzám, fiatok alakjában. Fiatokat még a Tűz Lelke is magasztalja. Ám egyelőre nem öltheti magára a vezér köntösét. Túl fiatal, túl tapasztalatlan... Túlságosan emberi! - Mióta apád eltávozott, én irányítottam a Hófarkasok klánját - mondta Drektár. Elfogadom segítő kezed, Delej, Durotán fia. Ám rá kell szolgálnod a neked kijáró rangra. Hat nappal később, ahogy a vállán átvetve cipelte a hóviharban a hatalmas, bundás állatot, melyet a hófarkasokkal együtt ejtett el, Delej azon tűnődött, vajon nem volt-e könnyebb az élete rabszolgaként. Amint felötlött benne a gondolat, azonnal el is hessegette. Végre a saját családjával együtt élhetett, bár az orkok ellenségesen méregették, és nyilvánvalóan nem szívesen látták maguk között. Mindig ő kapott utoljára enni, még a farkasok is előbb hozzájutottak az adagjukhoz. Neki jutott a leghidegebb vacok, a legvékonyabb bunda, a legcsorbább fegyver, és rá osztották a legnehezebb feladatokat. Alázatosan elfogadta, hogy ezzel akarják próbára tenni, így akarják kideríteni, vajon nem azért tért-e vissza a Hófarkasokhoz, hogy királyként ajnároztassa magát, ahogy Setétláp tette az emberek között. Betemette a latrinagödröket, megnyúzta az állatokat, tűzifát gyűjtött, és szó nélkül elvégzett minden feladatot, amit kapót t. A farkasok néha társául szegődtek a mostoha időben. Egyik este megkérdezte Drektárt, milyen kapcsolat fűzi a klán tagjait a fehér farkasokhoz. Azzal tisztában volt, miként lehet háziasítani állatokat, de ez furcsább, erősebb köteléknek hatott. - Valóban az - felelte Drektár. - A farkasokat nem szelídítették meg, a szó hagyományos értelmében. Azért váltak a barátainkká, mert megkértem rá őket. A sámán ilyesmire is képes. Szoros kapcsolat fűz minket a természethez, és arra törekszünk, hogy harmóniában éljünk vele... Egyszerűen csak beszéltem a farkasokkal. „Jó lenne, ha együtt vadásznátok velünk. Szegődjetek mellénk, tartsatok minket melegen, mikor a szőrmebunda nem elég!" Te is elpusztultál volna, ha farkas barátaink nem találnak rád. Segítenek nekünk, mi pedig cserébe etetjük, gyógyítjuk őket, kölykeiknek pedig nem kell tartaniuk a sasoktól, amelyek elles idején köröznek a hegyek felett. - Hasonló szerződést kötöttünk a hegyikecskékkel, bár ők közel sem olyan okosak, mint a farkasok. Tejet és gyapjút adnak nekünk, és ha a szükség úgy hozza, egyikük az életét is feláldozza értünk. Cserébe óvjuk, védelmezzük őket. Szabadon felmondhatják a megállapodást, de az utóbbi harminc évben erre nem volt példa. Delej képtelen volt elhinni, amit hallott. Ilyesmihez valóban hatalmas varázserő szükséges. - Csak az állatokkal állsz ilyen jó kapcsolatban? Drektár megrázta a fejét. - Segítségül hívhatom a havat, a szelet és a villámot. A fák kérésemre meghajlanak. A folyók arra folynak, amerre én szeretném. - Ha ekkora hatalommal bírsz, miért éltek mégis egy ilyen zord helyen? - kérdezte Delej. Ha mindaz igaz, amit mondasz, virágzó kertté változtathatnád ezt a kietlen hegytetőt.
Mindig lenne mit ennetek, ellenségeitek sohasem találnának rátok... - És ezzel megszegném a természet erőivel kötött elsődlegesül megállapodást, és soha többé nem teljesítenék a kéréseimet! -bömbölte Drektár. Delej azt kívánta, bárcsak visszaszívhatná a szavait, de már késő volt. Láthatóan vérig sértette a sámánt. - Hát semmit sem értesz? Az emberek olyan mélyen beléd vájták mohó karmaikat, hogy nem látod, honnan származik a sámán hatalma? Azért részesülök mindebben, mert kérek, alázatos szívvel, és cserébe hajlandó vagyok felajánlani valamit. Csupán a legszerényebb szükségletek kielégítését kérem a magam és népem számára. Időnként komoly szívességekért is folyamodom, de kizárólag nagy és nemes célok érdekében. Cserébe köszönetet mondok a természet erőinek, és nem feledem, hogy csupán ajándékba kaptam, és nem megvásároltam segítségüket. Azért hallgatják meg hívó szavamat, mert így látják jónak, és nem azért, mert megkövetelem tőlük! Ők nem rabszolgák, Delej. Ezek az erők saját akaratukból segítenek " engem, és társaim, nem szolgáim a varázslatban. - Drektár fogait vicsorgatva elfordult Delejtől. - Sosem fogod megérteni. Ezután napokig nem beszélt Delejjel. A jövevény továbbra is végezte az alantas feladatokat, de úgy tűnt, egyre eltávolodik a Hófarkas klántól. Egyik este épp a szemetesgödröket takarta be földdel, mikor az egyik ifjú ork odakiáltott neki. - Hé, rabszolga! - Delejnek hívnak - felelte Delej mogorván. A másik ork csak a vállát vonogatta. - Delej, rabszolga. Nem mindegy? A farkasom megbetegedett, és összepiszkította az almát. Pucold ki! Delej ingerülten rámordult. ' - Pucold ki magad! Nem a szolgád vagyok, hanem a Hófarkas klán vendége - vetette oda vicsorogva. -Valóban? Nesze, emberporonty! - Mielőtt Delej megmozdulhatott volna, az ifjú ork az arcába vágott egy vizelettől bűzlő pokrócot. Delejben valami megszakadt. Elöntötte a düh, és felordított. Letépte magáról a szennyes takarót, és ökölbe szorította a kezét. Haragosan, egyenletes ritmusban dobolni kezdett a lábával, ahogy annak idején az arénában tette. Itt azonban nem vette körül éljenző tömeg, csupán néhány, hirtelen elnémult ork bámult rá. Az ifjú ork kihívóan elfintorodott. - Azt mondtam, pucold ki, rabszolga! Delej ordítva nekiugrott. A fiatal ork elterült a földön, de nem adta meg könnyen magát. Delej meg sem érezte, hogy a fekete körmök a húsába vájnak. Tombolt benne a düh, és csak arra tudott gondolni, hogy már nem rabszolga, senki sem parancsolhat neki. A többiek leráncigálták őt a társukról, és egy hóval teli gödörbe lökték. A fagyos és nedves hó lehűtötte az elszabadult indulatokat, és Delej rájött, népe sohasem fogja befogadni. A gondolat elborzasztotta. Egy darabig csak ült, derékig a hóban, és maga elé meredt. Kudarcot vallott. Sehová sem tartozott. - Nem tudtam, mennyi időbe fog telni - mondta Drektár. Delej kedvetlenül nézett fel az előtte álló vak sámánra. -Megleptél, hogy ilyen sokáig kitartottál. Delej nagy nehezen feltápászkodott. - Kezet emeltem a vendéglátóimra - mondta gyászosan. - Távoznom kell innen. - Szó sem lehet róla! - jelentette ki Drektár. Delej értetlenül bámult a sámánra. - Először azt akartam tudni, vagy-e annyira öntelt, hogy helyet követelj magadnak közöttünk. Ha ideállítasz, és követeled tőlünk a születésednél fogva téged megillető jogokat, azonnal elzavartunk volna... És utánad küldtük volna a farkasokat, hogy soha vissza ne gyere. Előbb meg kellett alázkodnod, hogy befogadjunk magunk közé. Ugyanakkor olyasvalaki sem kell nekünk, aki túl alázatos. Ha nem követelsz elégtételt Uthultol a téged ért
inzultusért, nem lettél volna méltó az ork névre. Örülök, hogy képes vagy alázatos és büszke is lenni, Delej. Drektár finoman Delej izmos vállára tette töpörödött kezét. - Mindkét tulajdonságra szüksége lesz annak, aki a sámánok útjára lép. A tél hosszúnak és keménynek ígérkezett, ám Delejt 7, belülről fűtötte a lelkesedés, és nem sokat törődött a faggyal. Már teljes értékű tagja volt a klánnak, még a Csatadal klán sem részesítette ekkora megbecsülésben. Nappal a többiekkel vadászott, vagy Drektárral beszélgetett. Éjjelente összegyűltek, és együtt vigadoztak a tábortűz körül, daloltak és a régi, dicső napokról meséltek történeteket. Drektártól sokat hallott apja bátorságáról, mégis azt érezte, hogy az agg ork valamit titkol előle. Nem kíváncsiskodott, megbízott Drektárban, és tudta, hogy amint elérkezettnek látja az időt, a sámán elárulja neki, amit még nem mondhat el. Egy különleges barátra is szert tett. Egyik este, amikor szokásukhoz híven a tűz köré gyűltek a klán tagjai és a farkasok, az egyik fiatal farkas kivált a tűzfény pereme körül heverő csordából, és odament hozzá. A Hófarkasok elnémultak. - A nőstény választani fog - jelentette be ünnepélyesen Drektár. Delej már rég nem csodálkozott azon, honnan tudhatjal Drektár a farkas nemét, vagy azt, hogy épp választani készül, bármit jelentsen is ez. Drektár nem kevés küszködés árán felegyenesedett, és a farkas felé nyújtotta kezét. - Klánunk egyik tagjával akarod elkötelezni magad, kedvesem? - kérdezte a sámán. - Jer hát, és válaszd ki, akivel össze akarod kötni az életed! A farkas nem sietett. Sötét szemét komótosan végigjáratta a jelen lévő orkokon. Többségüknek már volt társa, de sokuknak, különösen a fiatalabbaknak, még nem. Uthul, aki a véres összetűzés után kebelbarátjává fogadta Delejt, feszülten figyelte a fejleményeket. Delej érezte rajta, szeretné, ha a kecses vadállat őt választaná. A farkas tekintete összeakadt Delejével, aki úgy érezte, villám hasított belé. A nőstény odaszökkent Delejhez, és letelepedett mellé. Szemét az ork tekintetébe mélyesztette. Delej érezte, hogy rokon lélekre találtak, bár két különböző fajhoz tartoztak. Tudta, bár fogalma sem volt róla, honnan, hogy a nőstényfarkas egyikük haláláig mellette marad. Lassan odanyúlt Hódal szépívű füléhez. A farkas szőre puha és finom volt. Delej testét kellemes melegség járta át. A csoport egyetértően mormogott, Uthul pedig, aki csalódottnak tűnt, elsőként verte hátba Delejt. - Áruld el a nevét! - Hódalnak hívják - felelte Delej, és újfent elcsodálkozott azon, honnan ilyen biztos ebben. A farkas félig lehunyta a szemét, Delej érezte rajta, hogy elégedett. A tél végének közeledtével Drektár végre elárulta Durotán halálának okát. Egyre többször sütött ki a nap, és hallani lehetett az olvadó jég roppanásait. Delej figyelmesen nézte, ahogy Drektár a tavaszi olvadáskor esedékes szertartást végezte, a vénség csak annyit kért, hogy a hegyekből lezúduló víz kerülje el a Hófarkas klán táborhelyét. Hódal mint mindig, most is Delej mellett feküdt csöndes, fehér, hűséges árnyékként. Delej érezte, hogy valami felbolydul lelkében. Aztán meghallotta a hangot. - Meghallgattuk Drektár kérését, és méltányosnak találtuk. Nem fogunk arra folyni, amerre te és a tieid tábort vertek, sámán. Drektár meghajolt, és a hagyományok szerint véget vetett a szertartásnak. - Hallottam - szólalt meg Delej. - Hallottam, hogy a hó válaszolt neked. A sámán Delej felé fordította világtalan tekintetét.
- Tudom, hogy hallottad - mondta. - Ez annak a jele, hogy készen állsz, hogy mindent megértettél, amit tanítottam neked. Holnap sor kerül a beavatásodra. Ma este látogass meg a barlangomban! Mondandóm van számodra, amit mindenképp hallanod kell. Mikor leszállt az éj, Delej megjelent a barlang bejáratánál. Bölcsfül, Drektár farkas társa boldogan felvonyított a láttán. Drektár intett Delejnek, hogy lépjen be. - Ülj le! - szólt a sámán. Delej helyet foglalt a tűz mellett. Hódal odalépett Bölcs-fülhöz. Összedörgölték az orrukat, aztán mindkét farkas letelepedett, és elszenderedett. - Sokszor kérdeztél már édesapádról, és a sorsáról. Eddig nem válaszoltam neked, de most eljött az idő, hogy megtudd, mi történt. Ám előbb esküdj meg az életedre, hogy soha senkinek sem árulod el azt, amit tőlem hallasz, míg jelt nem kapsz arra, hogy másokkal is meg kell osztanod a titkot. - Esküszöm - mondta Delej ünnepélyesen. Szíve hevesen vert. Oly sok év után végre megtudhatja az igazságot! - Azt már hallottad, hogy Güldan száműzött minket -mondta Drektár. - Azt viszont nem árulták el neked, hogy miért. Csupán a szüleid és jómagam ismertem az okát, mert Durotán így akarta. Minél kevesebben tudják, amit ő tudott, annál nagyobb biztonságban érezheti magát a klán. Delej szótlanul szívta magába Drektár minden szavát. - Most már tudjuk, hogy Güldan lepaktált a gonosszal, és nem népe érdekeit tartotta szem előtt. Azt viszont kevesen tudják, milyen gaz módon árult el minket, és mekkora árat kell most fizetnünk tettéért. Durotán tudomást szerzett Güldan árulásáról, és ezért számkivetetté vált. Drakával, és veled együtt, ifjú ork, délre ment, hogy megossza a titkot Sorspöröllyel, a hatalmas ork vezérrel, ám most már tudjuk, hogy halállal lakoltak e tudásért. j Delej kis híján felordított. Miféle tudásért? Drektár hosszú ideig egy szót se szólt, aztán újra beszélni kezdett. - Güldan kizárólag magának akarta a hatalmat, és ezért egyfajta rabszolgaságba taszított minket. Létrehozott egy csoportot, amit Árnytanácsnak nevezett el, és ez a csoport, Güldan és még néhány ork boszorkánymester szabta meg ezek után az orkok sorsát. Démonokkal szövetkeztek, akik kegyetlen hatalommal ruházták fel őket, és olyan vérszomjat oltottak a Horda tagjaiba, hogy azok elfelejtették a régi szokásokat, a sámánok és a természet kapcsolatát. A gyilkolás éltette őket. Te láttad az izzó lángokat a fogolytáborokba zárt orkok szemében, Delej. Erről tudható, hogy démoni erők irányították cselekedeteiket. Delej elképedve hallgatta az öreget. Pokolsikoly karmazsinvörös szeme és megviselt teste jutott eszébe. Pokolsikoly azonban saját akarattal rendelkezett. Felismerte a könyörületesség erejét, és sem a vérszomj, sem az iszonytató letargia nem hatalmasodott el rajta. Grom Pokolsikoly tehát naponta farkasszemet nézett a démonokkal, és ellenállt nekik. Delej még jobban tisztelte a vezért, mikor rájött, mekkora akaraterő kell mindehhez. - Ügy vélem, hogy a közöny, amiről meséltél, annak az ürességnek a jele, amit olyankor érezni, amikor eltávozik valakiből a démoni erő. E külső erő nélkül gyengének, reményvesztettnek érzik magukat. Talán azt sem tudják, miért tört rájuk ez az érzés, vagy nem is érdekli őket. Olyanok, mint az üres edények, amelyekben egykor mérget tartottak. Legfőbb vágyuk, hogy ismét valami éltető folyadékot töltsenek beléjük. A régi szokásokkal szeretnék ismét megtölteni magukat. A sámánizmus, a tiszta és egyszerű természeti erőkkel és törvényekkel való újraegyesülés csillapíthatja kínzó szomjúságukat. Ez, és csakis ez rázhatja fel őket tespedésükből, és adhat nekik erőt, hogy visszatérjenek a büszke, hősi útra, melyről letértek. Delej feszülten figyelt, leste Drektár minden szavát.
- Szüleid tudtak a sötét alkuról. Tudták, hogy a vérszomjas Hordánál természetellenesebb képződményt elképzelni sem lehetne. A démonok és Güldan elorozta népünktől vele született bátorságát, és saját kényükre-kedvükre torzították el a jellemünket. Durotán tudomást szerzett erről, ezért klánjával együtt száműzték. Elfogadta az ítéletet, de mikor te megszülettél, úgy érezte, többé nem hallgathat. Azt akarta, hogy jobb világban élj. Te voltál elsőszülött fia és örököse, Delej. Belőled vált volna a következő vezér. Amint már mondtam, Durotán és Draka délre ment, hogy megkeressék öreg barátjukat, Sorspörölyt. - Hallottam már ezt a nevet - közölte Delej. - Ő vezette a klánokat az emberek ellen. Drektár bólintott. - Bölcs és bátor vezér volt. Az emberek végül győzedelmeskedtek felettünk, Güldan árulására fény derült - legalábbis sejteni lehetett, milyen mélységekig hatolt -, a démonok pedig eltávoztak. A többit már te is tudod. - Sorspöröly végül meghalt? - Nem valószínű, de azóta nem hallottunk róla. Időnként felröppen a hír, hogy elvonultan, remeteként él, rejtőzködik, vagy hogy foglyul ejtették. Sokan legendás alaknak tekintik, aki majd visszatér, hogy megszabadítson minket, mikor elérkezik az idő. Delej figyelmesen a vén ork arcába nézett. - És te mit gondolsz, Drektár? - Azt gondolom, hogy épp eleget mondtam el neked, és ideje lepihenned. Holnap sor kerül a beavatásodra, ahogy elrendeltetett. Jobb, ha felkészülsz rá. Delej felállt, és tiszteletteljesen meghajolt. Igaz, a sámán nem láthatta, mégis így tartotta illendőnek. - Gyere, Hódal! - szólt oda a fehér farkasnak. Drektár figyelt, és mikor már nem hallhatták, Bölcsfülhöz fordult. - Feladat vár rád, barátom. Tudod, mi az. Bár tudta, hogy pihennie kell, Delejt elkerülte az álom. Túlságosan izgatta, nyugtalanította a másnap rá váró szertartás. Drektár semmit sem árult el neki. Mindent megadott volna azért, ha legalább némi fogalma lenne arról, mi vár rá. Pirkadatkor ébren talált rá a halovány hajnali fény. Felkelt, kiment a barlangja elé, és meglepetten látta, hogy az egész nemzetség talpon van, és a bejárat előtt gyülekezik. Delej beszédre nyitotta a száját, de Drektár parancsolón leintette. - Addig nem beszélhetsz, míg engedélyt nem adok - jelentette be. - Azonnal indulj el a hegyekbe! Hódal itt marad. Nem ehetsz, és nem ihatsz. Meditálnod kell, arra az útra gondolnod, amelyen el akarsz indulni. Napnyugtakor térj vissza, és elkezdődhet a szertartás! Delej engedelmesen sarkon fordult, és útnak indult. Hódal tudta, mit várnak tőle, így nem tartott vele. Hátravetette a fejét, és vonyítani kezdett. A többi farkas csatlakozott hozzá, és Delej az ő ordításuk kíséretében hagyta el a tábort. A nap gyorsabban eltelt, mint gondolta. Rengeteg kérdés merült fel benne. Ahogy a válaszokat kutatta, meglepetten látta, hogy a látóhatáron már narancsba hajlik az ég. Amikor visszatért, a téli nap utolsó sugaraiban fürdött a tábor. Drektár már várt rá. Delej rögtön észrevette, hogy Bölcsfül nincs vele, amire még soha nem volt példa, de feltételezte, hogy ez is a szertartás része. Hódal szintén távol maradt. Delej odament Drektárhoz, és várt. A sámán intett neki, hogy kövesse. Egy hófedte hegygerinchez mentek, ahol az ifjú ork még sohasem járt. A fel sem tett kérdésre Drektár így felelt: - Ez a hely mindig is itt volt, de szívesebben veszi, ha rejtve marad. Ezért csupán most láthatod, amikor üdvözöl téged.
Delej érezte, hogy egyre feszültebbé válik, de nem szólalt meg. Drektár kört írt le a kezével, mire a hó Delej szeme láttára elolvadt. Egy kerek, lapos kő bukkant ki alóla. - Állj a kör közepébe, Delej, Durotán fia! - mondta Drektár. Hangja erősen, határozottan csengett, nem is emlékeztetett arra az érdes, reszkető hangra, amit Delej már jól ismert. Az ifjú ork engedelmeskedett. _ - Most találkozni fogsz a természet szellemeivel - közölte Drektár. Delej szíve majdnem kiugrott a helyéből. Semmi nem történt. Delej várt. Még mindig nem történt semmi. Delej fészkelődni kezdett. A nap alábukott, és az égen sorra felragyogtak a csillagok. Delej egyre türelmetlenebb és mérgesebb lett, mikor egy hang szólalt meg az elméjében: : - A türelem az első próbatétel. Delej levegőért kapott. Újra megszólalt a hang. - A Föld Szelleme vagyok, Delej, Durotán fia. Én vagyok a termőföld, mely gyümölcsöt hoz, és füvet hajt, hogy eledelt adjon az állatoknak. Én vagyok a szikla, a világ csontváza! Én vagyok mindaz, ami a méhemben növekszik és él, legyen az fa, féreg, vagy virág. Kérdezz tőlem! Mit kérdezzek tőled? - gondolta Delej. Furcsa érzés járta át, mintha valaki felkacagott volna. - A megfelelő kérdés ismerete a második próbatétel. Delej pánikba esett, de lenyugtatta magát, ahogy Drektártól tanulta. Lassan felsejlett benne egy kérdés. Kölcsön adod nekem az erődet és a hatalmadat, amikor szükségem lesz rá a Klán, vagy a segítségre szorulók érdekében? - Kérj! - hangzott a válasz. Delej toporogni kezdett. Érezte, hogy mint máskor, most is átjárja az energia, ezúttal azonban nem járt együtt a harci vággyal. Melegséget és erőt érzett magában, csontjai pedig mintha sziklaszilárddá keményedtek volna. Észre sem vettey hogy a föld megremeg alatta, és csak akkor nyitotta ki szemét, amikor valamilyen édes illat csapta meg az orrát. A sziklában hatalmas repedések tátongtak, melyekbej virágok pompáztak. Delej szájtátva bámult. - Ezentúl támogatni foglak, amikor szükséged lesz rám a Klán, vagy a segítségre szorulók érdekében. Bánj tisztelettel velem, és adományom örökre a tied marad. Delej érezte, hogy eltávozik belőle az erő, és reszketve gondolt bele, miféle hatalmat idézett meg. Ám nem sokáig tűnődhetett ezen, mert újabb hang szólalt meg a fejében. - A Levegő Szelleme vagyok, Delej, Durotán fia. Én vagyok a szél, mely lehűti és felmelegíti a földet, megtölti a tüdődet, és életben tart. A hátamon cipelem a madarakat, bogarakat, sárkányokat, és bármit, ami a magasba merészkedik. Kérdezz tőlem! Delej már tudta, mit kell tennie, és ezúttal is ugyanazt a kérdést tette fel. A belé költöző erő viszont egészen másnak tűnt: könnyedebbnek és szabadabbnak. Bár nem szólalhatott meg, képtelen volt elfojtani a lelke mélyéből feltörő kacagást. Érezte, ahogy megcirógatja a langyos szellő. Kellemes illatok csiklandozták az orrát, és mikor felnyitotta a szemét, látta, hogy a föld felett lebeg. Drektár apró játékszernek tűnt a magasból. Nem félt, tudta, a Levegő Szelleme megtartja őt. Feltette a kérdést, és megkapta a választ. Óvatosan leereszkedett, és ismét szilárd talajt érzett a lába alatt. A szellő még egyszer megsimogatta, majd távozott. Ujabb, szinte fájdalmas erő járta át Delej testét. A gyomra égett, zöld bőrén veríték gyöngyözött. Már-már ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy a közeli hóbuckákba vesse magát. A Tűz Szelleme szállt belé, tőle is segítséget kérte. A Tűz Szelleme beleegyezett. Delej feje fölött recsegni-ropogni kezdett az ég, és mikor rémülten felnézett, villámokat látott cikázni az éjszakai mennybolton. Tudta, hogy csak az ő parancsára várnak. A
virágtakaró lángba borult, és egy szemvillanás alatt felperzselődött. Ez tűnt a legzabolatlanabb elemnek. A lángnyelvek azonban visszahúzódtak, és egy helyre gyűltek össze. Az ork köszönetet mondott a Tűz Szellemének, aki ezt követően távozott. Delejt megviselte, hogy a különféle furcsa energiák egymást váltva áramlanak belé, majd távoznak a testéből, és örült, hogy már csak eggyel kell megismerkednie. A Víz Szelleme folyt belé, és lehűtötte, lecsillapította a mardosó heget, melyet a Tűz Szelleme hagyott hátra maga után. Delej lelki szemei előtt megjelent az óceán, bár valójában még sohasem látta. Elméje kinyúlt a sötétlő mélységek felé. Jeges érintést érzett a bőrén. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy körötte sűrű pelyhekben hull a hó. Egy gondolatával esővé változtatta a havat, aztán elállította az égi csatornákat. A Víz Szelleme megnyugtatta, erőt adott neki, Delej hálálkodva engedte útjára őt. Ekkor Drektárra pillantott, de a sámán a fejét rázta. - Még nem ért véget a próba - jelentette ki. Ekkor Delejt tetőtől talpig megremegtette egy olyan erő, melynél letaglózóbbat még sohasem tapasztalt. Az ötödik elem. A Vadon Szellemei. - A Vadon Szellemei vagyunk, minden élőlény lelke és esz szenciája. Mi vagyunk a legerősebbek mind közül, s felülmúljuk a Föld rengéseit, a Levegő szeleit, a Tűz lángnyelveit, és ti Víz áradását. Beszélj, Delej, és mondd el, mivel érdemelted ki támogatásunkat! Delej levegőt sem tudott venni. Megbénította a benne és körötte forrongó energia. Erőnek erejével kinyitotta szemét, örvénylő fehér alakokat vett észre maga körül, egyik egy farkas volt, a másik egy kecske, a harmadik ork, negyedik ember, az ötödik szarvas. Ráeszmélt, hogy mindegyik élőlénynek lelke van, és kétségbeesetten gondolt bele, hogy mindegyiket éreznie, és irányítania kell. A lelkek egy szemvillanás alatt betöltötték, majd távoztak belőle. Ügy érezte, képtelen tartani magát a rohammal szemben, de akaratát megfeszítve igyekezett összpontosítani, és mindegyikhez tisztelettel szólt. A feladat meghaladta az erejét, térdre rogyott. Halk hang töltötte be a levegőt. Delej erőlködve felemelte a fejét, melyet mintha ólomsúly húzott volna lefelé. A lelkek megnyugodva szálldostak körülötte, és ő tudta, megmérettetett, és méltónak találtatott. Egy szarvasbika lelke ugrándozott mellette. Megértette, hogy soha többé nem lesz képes úgy falatozni egy szarvas húsából, hogy ne érezné a Szellemét, és ne rebegne hálát neki a táplálékért, amit nyújt neki. Egynek érezte magát minden orkkal, aki valaha a földön élt, és az ember Szelleme is inkább hasonlított az érző szívű és figyelmes Tarethára, mint a sötét, gonosz Setétlápra. Mindenből fényesség áradt, bár időnként a sötétséget is magukba ölelték. Minden élőlény kapcsolatban állt egymással, és Delej tudta, ha egy sámán kellő tisztelet és elővigyázatosság nélkül próbálja befolyásolni a láncolatot, kudarc vár rá. A lelkek eltűntek. A fiatal ork kimerülten elterült. Drektár megrázta a vállát, segített neki felülni. Delej még soha életében nem érezte ennyire gyengének és erőtlennek magát. - Jól van, fiam - szólalt meg Drektár elérzékenyülten. -Csak remélni mertem, hogy elfogadnak... Tudnod kell, a szellemek már évek, évtizedek óta nem fogadtak el egyetlen új sámánt sem. Megharagudtak ránk a boszorkánymesterek sötét alkuja, hamis és romlott bűbájossága miatt. Már csak néhány sámán maradt, és mindannyian ugyanolyan vének, mint én. A szellemek kivárták, míg méltó személyre akadnak, aki kiérdemli támogatásukat, hosszú-hosszú ideje te vagy az első, aki ebben a kegyben részesült. Már attól féltem, örökre megvonták tőlünk a bizalmukat, de... Delej, még soha életemben nem találkoztam hozzád fogható sámánnal, és ez csupán a kezdet.
- Azt... azt hittem, átjár majd az erő - dadogta Delej elhaló hangon. - Ehelyett... olyan jelentéktelennek érzem magam... - Pontosan az tesz méltóvá az adományra. - Az öreg ork megsimogatta Delej arcát. Durotán és Draka büszkéi lennének rád. A Föld, a Levegő, a Tűz, a Víz és a Vadon Szellemeivel a háta mögött Delej erősebbnek és magabiztosabbnak érezte magát, mint valaha. Nap mint nap Drektárral együtt tevékenykedett, hogy elsajátítsa a „hívásokat". - A boszorkánymesterek a „varázsige" szót használnák - magyarázta Drektár -, mi sámánok viszont egyszerűen „hívásnak" nevezzük ezeket. Segítségül hívjuk az erőket, ők pedig vagy meghallgatják a kérésünket, vagy nem, ha úgy hozza kedvük. - Előfordult már, hogy nem feleltek? - kérdezte Delej. Drektár nem válaszolt azonnal. - Igen - mondta végül. Az öreg barlangjában ültek, jóval az est leszállta után. Ezek a késő éjszakai beszélgetések sokat jelentettek Delej számára. - Mikor? Miért? - kérdezte, de rögtön hozzátette: - Persze, nem fontos elárulnod, ha nem akarod. - Már te is sámán vagy, bár még csak kezdő - felelte Drektár. - Fontos, hogy megismerd a korlátainkat. Szégyellem, de be kell ismernem, hogy elvétve nem helyénvaló szívességeket is kértem. Az első alkalommal árvizet akartam küldeni az emberek táborára. Dühös voltam és elkeseredett, mert több orkot is meggyilkoltak a klán tagjai közül. Mivel abban a táborban sok sebesül, és asszony volt, a Víz megtagadta kérésemet. - De hát az árvizek nem ritkák - jegyezte meg Delej. - Sok ártatlan életét követelik, teljesen értelmetlenül. - A Víz és a Vadon Szellemeinek céljait szolgálják - felelte Drektár. - Nem ismerhetem a terveiket. Ilyesmiről soha sem beszélnek. A Víz ezúttal nem látta értelmét, hogy ártatlan emberek tucatjait árassza el és fojtsa meg. Később, amikor lecsillapodott a dühöm, megértettem, hogy a Víz Szelleme helyesen döntött. - Volt más alkalom is? Drektár habozott. - Most talán azt gondolod, hogy mindig ilyen vén voltam... Delej felnevetett. - Senki sem születik öregnek, Bölcs Sámán. - Néha úgy érzem, bárcsak annak születtem volna. Ám én is voltam olyan fiatal, mint te, és heves vérem hajtott. Hitvesemmel és gyermekemmel éltem. Mindketten meghaltak. - Az emberek elleni küzdelemben? - Nem ilyen nemes célért. Egyszerűen megbetegedtek, és hiába kérleltem az elemeket, hogy segítsenek rajtuk. Őrjöng tem a dühtől és a bánattól. - A sámán hangját keserűség járta át. - Azt követeltem, hogy az elemek szolgáltassák vissza az életeket, amiket eloroztak tőlem. Megharagudtak rám, és , évekig nem válaszoltak a hívásomra. Emiatt sokáig, sokakon nem tudtam segíteni. Amikor beláttam kérésem hiábavalóságát, könyörögtem a szellemeknek, hogy bocsássanak meg. S ők megbocsátottak. - De hát... természetes, hogy nem akarod elveszíteni a szeretteidet - mondta Delej. - Ezt a szellemeknek is meg kell érteniük. - Meg is értették. Először csupán egy csekélységet kértem, és az elem együttérzőn végighallgatott, mielőtt nemet mondott. Legközelebb már tombolva követelőztem, a Vadon Szellemei pedig zokon vették, hogy ennyire semmibe veszem a sámánok és elemek között létrejött megállapodást. Drektár a fiatal ork vállára tette a kezét.
- Te biztosan elviseled majd, ha elveszíted a szeretteidet, Delej. Meg kell értened, hogy a Vadon Szellemei okkal tesznek mindent, neked pedig tiszteletben kell tartanod a szándékaikat. Delej bólintott. Megértette az agg sámánt, nem vetette meg amiatt, hogy kikelt az elemek ellen. - Bölcsfül hová lett? - kérdezte Delej hirtelen témát váltva. - Fogalmam sincs. - Drektárt láthatóan nem tulajdonított különösebb jelentőséget a dolognak. - Bölcsfül a társam, és nem a rabszolgám. Akkor hagy itt, és akkor tér vissza hozzám, amikor akar. Hódal Delej térdére hajtotta a fejét, mintha csak biztosítani akarná, hogy ő nem megy sehová. Az ork megsimogatta a nőstényfarkas fejét, jó éjszakát kívánt tanítómesterének, és visszatért a saját barlangjába, hogy álomra hajtsa fejét. A napok a kialakult rend szerint teltek. Delej ideje nagy részét Drektárral töltötte, hogy minél többet megtanuljon tőle, de alkalomadtán vadászni ment a többiekkel. Újdonsült viszonyát az elemekkel a klán hasznára fordította: a Föld Szellemétől azt tudakolta meg, merre találhatja a csordákat, a Levegő Szellemét arra kérte, hogy fordítsa meg a szélirányt, nehogy az óvatos állatok kiszagolják a közeledtüket. A Vadon Szellemétől mindössze egyszer kért szívességet, amikor vészesen megcsappantak a készleteik, és a vadászatokat sem koronázta siker már hosszú ideje. Tudták, hogy szarvasok tanyáznak a környéken. A rőtvad megrágta a fák kérgét, és friss ürüléket is hagyott maga után. Ám napokon át sikerült kitérniük az orkok elől, akik éheztek - már nem maradt élelmük. A kisdedek aggasztóan lesoványodtak. Delej lehunyta a szemét, és kiterjesztette elméjét. Vadon Szellemei, ti, akik életet leheltek az élőkbe, kéréssel fordulok hozzátok. Nem akarunk többet, csupán annyit, amennyivel csillapíthatjuk éhségünket. Arra kérlek, Szarvas Szelleme, hogy áldozd fel magad nekünk. Nem fogjuk eltékozolni adományodat,: és tisztelettel bánunk veled. Egyetlen élet feláldozásával sokak életét mentheted meg. Bízott benne, hogy kellő tisztelettel beszélt. Az orkok már hosszú ideje lapultak, lesben álltak. Ez volt Delej első ilyen kísérlete. Amikor kinyitotta a szemét, egy fehér szarvasbika állt alig kétlépésnyire előtte. Úgy tűnt, társai nem látnak semmit. Az állat mélyen Delej szemébe nézett, meghajtotta fejét, majd tovaszökkent, de nyomot nem hagyott a szűz hóban. - Kövessetek! - rendelkezett az ifjú sámán. Hófarkas társai rögvest engedelmeskedtek, és csakhamar egy egészséges szarvasbikát pillantottak meg a hóban heverni. Egyik lábát természetellenes szögben tartotta maga előtt, és rémülten forgatta barna szemét. Szétrugdosta a havat maga körül, képtelen volt felkelni. Delej közelebb lépett hozzá, és ösztönösen nyugtatni kezdte. Ne félj! - szólt hozzá gondolatban. - Hamarosan véget ér a szenvedésed, és életed új értelmet nyer. Köszönöm, testvérem, hogy feláldozod magad! A szarvas elernyedt, és a földre hajtotta a fejét. Delej gyengéden megsimogatta az állat nyakát. Gyors mozdulattal, hogy ne okozzon neki fájdalmat, elroppantotta a gerincét. Amikor felpillantott, a többiek elképedve bámultak rá. Elégedett volt, de tudta, hogy csakis a szarvas akaratából jut élelem a klánnak. - Magunkkal visszük ezt a szarvast, és megesszük a húsát. Csontjából szerszámokat, irhájából ruhát készítünk. így emlékezünk arra, hogy megtisztelt minket ezzel az adománnyal. Delej a vén sámánnal együtt igyekezett minél több energiát juttatni a termőföldbe, hogy az ott szunnyadó magvak tavasszal kihajtsanak, és táplálják a meg sem született szarvasokat, kecskéket és farkasokat, akik még az anyjuk méhében növekedtek. Együtt kérték a Víz Szellemét, hogy hárítsa el fejük felől a tavaszi hóolvadáskor leözönlő víz és a
lavinák veszélyét. Delej ereje egyre nőtt, és annyira lekötötte figyelmét ez a számára újszerű élet, hogy meglepve vette észre, hogy az első sárga és lila virágok már kidugták a fejüket az olvadó hó alól. Amikor visszatért a sétából, mely során begyűjtötte a sámánok és az elemek szerződését szentesítő gyógynövényeket, meglepetten tapasztalta, hogy újabb vendég érkezett a Hófarkas klánhoz. Jól megtermett ork üldögélt a tábortűz mellett. Delej nem tudta megállapítani, hogy izmoktól, vagy súlyfeleslegtől dagad-e úgy a tavaszi melegben is didergő idegen köré csavart köpönyeg. Hódal előrerohant, hogy összedörgölőzzön Bölcsfüllel, aki végre hazatért. - Ki ez az idegen? - érdeklődött Delej. - Vándorló remete - hangzott Drektár felelete. - Nem ismerjük. Azt mondja, Bölcsfül talált rá a hegyek között, ő vezette ide hozzánk. Delej tekintete előbb a főtt hússal telt tálra tévedt, amelyet az idegen szorongatott hatalmas kezében, aztán a klán tagjainak arcán tükröződő visszafogott aggodalomra lett figyelmes. - Nagyobb tisztelettel bántok vele, mint annak idején velem - jegyezte meg Delej sértődötten. Drektár felnevetett. - Csak néhány napra kért tőlünk menedéket, mielőtt továbbindul. Nem elnyűtt Hófarkas pólyával a kezében érkezett, hogy a klán befogadja őt. És nem a tél beálltával, hanem tavasszal érkezett, amikor elég a préda, amit megoszthatunk vele. Delejnek el kellett ismernie, hogy a sámánnak igaza van. Ahogy az illendőség diktálta, elhelyezkedett az idegen mellett. - Üdvözöllek, idegen! Mióta vándorolsz? Az ork a csuklyája alól nézett vissza rá átható, szürke szemekkel, és udvariasan, sőt, egyenesen alázatosan válaszolt. - Hosszabb ideje, semmint emlékezni tudnék a kezdetére, ifjú ork. Hálával tartozom nektek. Sokáig azt hittem, a Hófarkas klán csupán a legendákban létezik, hogy Güldan rémisztgethesse vele a többi orkot. Delej keblét büszkeség töltötte el. - Igazságtalanul száműztek minket, mi pedig azzal bizonyítottunk, hogy fennmaradtunk ezen a kietlen helyen -felelte. - Úgy tudom, nemrég még te magad is idegennek számítottál itt - mondta a jövevény. Meséltek rólad, ifjú Delej. - Remélem, jókat mondtak rólam - felelte Delej bizonytalanul. - Elég jókat - válaszolt az idegen titokzatosan. Aztán folytatta az evést. Delej látta, hogy a keze csupa izom. - És te melyik klánhoz tartozol, barátom? A kanál félúton megállt a levegőben. - Én egyetlen klánhoz sem tartozom. Egyedül járom az utam. - Talán mindannyian elpusztultak? - Megölték őket, vagy fogságba estek, vagy... lélekben összetörtek - válaszolta az idegen fájdalommal a hangjában. - Ne beszéljünk róla többet! Delej félrefordította a fejét. Kényelmetlenül érzete magát az idegen közelében. Valami gyanúsat talált benne. Felállt, biccentett, és odament Drektárhoz. - Rajta kell tartani a szemünket - mondta mesterének. -Valami nem tetszik nekem ebben a vándorló remetében. Drektár hátravetette a fejét, és felkacagott.
- Tévedtünk, amikor nem bíztunk benned, most mégis egyedül te fogadod gyanakvással ezt az éhes vándort. Ó, Delej, még sokat kell tanulnod. Delej vacsora közben is figyelte az idegent, bár igyekezett kerülni a feltűnést. A vándor egy óriási zsákot cipelt magával, amit senki meg nem érinthetett, és a köpönyegét sem volt hajlandó levetni. Udvariasan, de kurtán válaszolgatott, és szinte semmit nem árult el magáról. Delej mindössze annyit tudott meg, hogy húsz éve él remeteként, senkivel sem barátkozik, és a régi, dicső napok visszaállítására vágyik, de lényegében semmit sem tesz azért, hogy ezt elősegítse. Beszélgetés közben egyszer csak megszólalt Uthul. - Jártál már a fogolytáborokban? Delej szerint az ottani orkokból hiányzik a tűz, a lelkesedés. - így van, és ez cseppet sem meglepő - válaszolta az idegen. - Már nincs miért harcolniuk. - Épp elég ügyért harcolhatnának - fortyant fel Delej. - A szabadságért. Saját hazáért. Őseink emlékéért. - Ti, Hófarkasok mégis elzártan éltek idefenn a hegyekben - hangzott az idegen válasza. - Éppúgy, mint te is odalent délen! - vágott vissza Delej. - Én nem szándékozom fellázítani az orkokat, hogy törjék szét rabláncaikat, és forduljanak gazdáik ellen - felelte az idegen hűvösen. - De nem is tespedek valami világvégi helyen, mint egyesek. Az idegen sértő szavai hallatán Delej haragra gerjedve talpra ugrott. Azt várta, Drektár korholni kezdi, de az agg sámán némán figyelt, és közben farkas társát simogatta. A többi Hófarkas kíváncsian hallgatta a két ork szópárbaját. - Már nem sokáig maradok - mondta Delej. - A tavasz beálltával, csatlakozom Grom Pokolsikolyhoz, akit eddig még senki nem tudott legyőzni, és a Csatadal klánnal együtt megrohamozzuk a fogolytáborokat. Bátorságot öntünk testvéreinkbe, hogy felkeljenek leigázóik ellen! - Grom Pokolsikoly - legyintett fitymálón az idegen. -Démonoktól hajtott álmodozó. Láttam, mire képesek az emberek. Jobb elkerülni őket, és elrejtőzni, hogy soha ne találjanak ránk. - Engem emberek neveltek, és hidd el, ők sem legyőzhetetlenek! - ordította Delej. - Ahogy te sem, te gyáva nyúl! - Delej... - szólalt meg végül Drektár. - Bocsáss meg, Drektár mester, de ezt nem tűrhetem szó nélkül... Ez... Idejön, a segítségünket kéri, és mégis van mersze hozzá, hogy sértegesse a klánt, a saját fajtáját. Tűrhetetlen. Nem vagyok vezér, és nem is követelem magamnak a vezérséget, bár jogom lenne hozzá. A magam nevében viszont párbajra hívom ezt az idegent. Kardélre hányom, ha nem bánja meg szavait! Delej arra számított, hogy az idegen gyáván visszakozik, és a bocsánatáért esedezik majd. Ehelyett kacagásban tört ki, és felegyenesedett. Majdnem olyan magas volt, mint Delej, aki végre beláthatott a csuklya mögé. Elképedve látta, hogy a dölyfös idegent tetőtől talpig rézzel kivert fekete páncél borítja. A páncélzat valaha pompásan mutathatott, de kissé megkopott, a lenyűgöző rézveretekre pedig ráfért volna a fényesítés. Az idegen vad csatakiáltás kíséretében előkapott egy harci pörölyt, melynél nagyobbat Delej soha életében nem látott. Játszi könnyedséggel a magasba emelte, és Delej felé suhintott vele. - Lássuk, mire jutsz ellenem, kölyök! - kiáltotta. A többi ork felüvöltött. Delejt rövid időn belül másodszor érte mellbevágó meglepetés. Ahelyett, hogy társuk segítségére siettek volna, a Hófarkas klán tagjai távolabb húzódtak.
Csupán Hódal tartott ki mellette: Delej és az idegen közé helyezkedett felborzolt szőrrel, vicsorgó fogakkal. Mi folyik itt? Delej a sámánra nézett, aki nyugodtnak és szenvtelennek mutatkozott. Delej kihúzta magát. Legyen! Bárki is ez az idegen, meggyalázta őt és a Hófarkas klánt. Az ifjú sámán pedig akár élete árán is kész volt megvédeni mindnyájuk becsületét. Fegyvertelenül érkezett, de Uthul egy hosszú lándzsát nyomott a kezébe. Megmarkolta a nyelét, és dobogni kezdett. Érezte, hogy a Föld Szelleme érdeklődve figyeli, de udvariasan visszautasította a segítségét. Nem volt szüksége külső támogatásra, nem a végső összecsapásra került sor, csupán egy pökhendi idegent akart megleckéztetni. A föld azonban megremegett lába alatt. Az idegen egy pillanatra meglepődött, aztán csúfondárosan elmosolyodott. Hirtelen támadott, mielőtt ellenfele összeszedhette volna magát. Delej felkapta a lándzsáját, hogy védje magát, de a súlyos pöröly ellen semmit sem ért vele. A vastag nyél úgy roppant ketté, mint egy kiszáradt faág. Delej körbetekintett, de más fegyver nem akadt a keze ügyébe. Felkészült ellenfele következő rohamára, és ahhoz a taktikához folyamodott, amely már sokszor bevált, amikor az arénában puszta kézzel kellett harcolnia egy-egy fegyveres támadó ellen. Az idegen újból megsuhintotta a pörölyét. Delej kitért az ütés elől, és sebesen megpördült, hogy kikapja ellenfele kezéből a fegyvert. Elképedve tapasztalta, hogy amint kezébe kaparintotta a pöröly nyelét, az idegen hirtelen megrántotta a fegyvert. Delej elterült a földön, az idegen pedig ráugrott a tehetetlen testre. Delej ficánkolni kezdett, mint egy hal, és sikerült kiperdülnie, miközben két bokája közé szorította ellenfele lábát. Mindketten a földön fetrengtek. Delej az öklével a harci pörölyt markoló csuklóra csapott. Az idegen felnyögött, és elengedte a fegyvert. Delej rögtön megragadta a pöröly nyelét, talpra ugrott, és feje fölé emelte a súlyos fegyvert. Az utolsó pillanatban kapott észbe. Már majdnem lesújtott, hogy összezúzza ellenfele koponyáját, de eszébe jutott, hogy egy orkkal, és nem emberrel áll szemben. Az idegen a tábor vendégszeretetét élvezte, ráadásul vitéz harcos volt, akinek oldalán ő is szívesen harcolt volna, amikor Pokolsikollyal együtt végre a fogolytáborok ellen vonulnak, hogy felszabadítsák testvéreiket. A pillanatnyi megtorpanás és a fegyver súlya együttesen kibillentették Delejt az egyensúlyából. Az idegen csak erre várt. Felmordult, s ugyanahhoz a cselhez folyamodott, amihez Delej egy perccel azelőtt. Rúgott egyet. A fiatal ork lába alól kicsúszott a talaj. Kezében a pöröllyel eldőlt. Mielőtt felfoghatta volna, mi történik, a másik fölébe kerekedett, s torkon ragadta. Delejt elöntötte a méreg. Ösztönösen vonaglani kezdett. Vad győzni akarása elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy kiszabadítsa magát ellenfele szorításából, és két vállra fektesse az idegent. Ekkor hátulról megragadták, és leráncigálták a vereséget szenvedett vitézről. Felüvöltött, és viaskodni kezdett. Vérszomja elégtételt kívánt. Nyolc Hófarkas kellett hozzá, hogy együttesen lebírják, és a földre teperjék, míg eloszlik az elméjét elborító köd. Amikor felült, az idegen arcát látta maga előtt. Lihegve bár, de szilajul állta a tekintetét. Az idegen kihúzta magát, és hahotázni kezdett. - Hosszú ideje már, hogy akadt valaki, aki ki mert állni ellenem! - bömbölte kedélyesen, és láthatóan cseppet sem zavarta, hogy Delej kis híján a földbe döngölte őt. - És még ennél is régebben esett meg velem, hogy bárki felülkerekedjen rajtam, akár baráti párviadal során. Ez eddig kizárólag az édesapádnak sikerült, ifjú Delej. Nyugodjon békében a szelleme. Ügy tűnik, Pokolsikoly nem túlzott. Végre rátaláltam a másodparancsnokomra. Kezet nyújtott Delejnek, aki értetlenül bámulta, és kifakadt:
- A másodparancsnokod? Hiszen legyőztelek, idegen ráadásul a saját fegyvereddel. Miféle regula szerint lesz a győztesből második? - Delej! - Drektár hangja mennydörgésre emlékeztetett. - Még nem érti - kuncogott az idegen. - Delej, Durotán fia, hosszú utat tettem meg azért, hogy rád találjak, és hogy kiderítsem, valóban igaz-e a híresztelés... Hogy valóban létezik olyan ork, akit helyettesemmé fogadhatok, mielőtt felszabadító rohamot indítok a fogolytáborok ellen. Megállt, vidáman nézett Delejre. - Tudd meg, Durotán fia, hogy Sorspöröly Orgrimmal állsz szemben! Delejnek tátva maradt a szája a döbbenettől. Szégyellte magát. Megbántotta Sorspörölyt, a Horda Legfőbb Hadurát. Édesapja barátját. Az egyetlen orkot, aki éveken át lelkesítette őt. A páncélzatról és a harci pörölyről mindjárt fel kellett volna ismernie. Hogyan lehetett ilyen fafejű? Térdre rogyott, és a vezér elé vetette magát. - Kegyelmes Sorspöröly, bocsánatodért esedezem. Nem sejtettem... - Drektárra sandított. - Tanítómesterem figyelmeztethetett volna... - És akkor elrontja a szórakozásomat - felelte Sorspöröly, aki még mindig kacagott. Provokálni akartalak, hogy megbizonyosodjak róla, valóban annyi szenvedély és büszkeség szorult beléd, amennyit Pokolsikoly tulajdonított neked. Erre azonban nem számítottam... Sikerült legyőznöd engem! -Ismét hangosan felnevetett, mintha évek óta nem történt volna vele ennél vidámabb dolog. Delej kezdett megnyugodni. Sorspöröly elkomolyodott, és gyengéden átkarolta a fiatal ork vállát. - Gyere, ülj mellém, Delej, Durotán fia! - mondta. - Folytassuk a vacsorát, és közben elmesélheted nekem a történetedet, én pedig édesapádról mesélek neked olyat, amit eddig soha nem hallhattál. Delej majd kiugrott a bőréből örömében. Önkéntelenül megragadta a vállán nyugvó kezet. Sorspöröly belenézett a szemébe, és bólintott. Most, hogy mindenki előtt tisztázódott a titokzatos idegen kiléte - Drektár bevallotta, hogy mindvégig tudott a dologról, sőt, ő maga küldte el Bölcsfület Sorspörölyért -, a Hófarkas klán megadhatta a nagyvezérnek a neki kijáró tiszteletet-! Nyulakat hoztak, melyeknek húsát kiszárításra szánták, de most ritka olajokkal és fűszerekkel bepácolták, és nyárson megsütötték. A lángokba is fűszereket szórtak, mígnem átható, édes illattal telt meg a levegő. Egészen részegítőenl hatott. Előkerültek a sípok és a dobok, és hamarosan énekés zeneszó keveredett a balzsamos füstbe, a szellemvilág lakóinak örömére és tiszteletére. Delej eleinte egy kukkot se mert szólni, Sorspöröly mégis kiszedte belőle a történetét. Amikor Delej meséje végére ért, a nagyvezér egy darabig még hallgatott. - Ez a Setétláp... - szólalt meg végül. - Elmondás után Güldanra hasonlít. Nem érdekli, mi a fontos a népe számára, kizárólag a saját érdekeivel törődik. Delej bólintott. - Nem csak én részesültem e kegyetlen és kiszámíthatatlan bánásmódban. Az orkokat bizonyosan gyűlöli, de a saját népét sem becsüli sokra. - Taretha és az őrmester viszont... Nem gondoltam volna, hogy az emberekben is lehet tisztesség és szeretet. - Ha nem az őrmester tanít, soha nem ismerem meg a tisztességet és a könyörületet mondta Delej. Aztán somolyogva hozzátette: - És azt a cselt sem, amivel először lefegyverezteleL Sokszor diadalmaskodtam segítségével a párviadalokon. Sorspöröly is elnevette magát, aztán komolyra fordította a szót.
- Ügy tapasztaltam, hogy a férfiak gyűlölnek minket, a nők és a gyerekek pedig rettegnek tőlünk. Ez a leánygyermek ellenben saját jószántából a barátjává fogadott. - Hatalmas szíve van - felelte Delej. - Nagyobb bókot nem is mondhatnék, mint hogy büszkén fogadnám klán társaim közé. Egy ork lelke rejtezett belé. Sorspöröly sokáig hallgatott. Végül így szólt: - Évekig nem érintkeztem senkivel a végső, dicstelen vereség után. Tudom, mit tartanak rólam. Hogy remete lettem, gyáva féreg, aki nem mer mutatkozni mások előtt. Tudod, eddig miért nem kerestem mások társaságát? Delej némán megrázta a fejét. - Mert meg kellett ismernem magamat. Át kellett gondolnom a történteket. Gondolkodnom kellett. Egyszer-egyszer odamerészkedtem a tábortüzekhez, elfogadtam, amivel kínáltak, és meghallgattam a történeteket. - Szünetet tartott. - Ugyanúgy ismerem belülről az emberek börtöneit, ahogy te. Terenas, Léguraföld királya egyszer foglyul ejtett, de megszöktem a palotájából, ahogy te is Barnavárból. Még egy fogolytáborban is jártam. Tudom, milyen érzés megtörtnek és elkeseredettnek lenni. Kis híján magam is erre a sorsa jutottam. Míg beszélt, a tűzbe meredt. Aztán Delejhez fordult. Bár szeme tiszta szürkeségében nyoma sem látszott a Pokolsikoly tekintetében izzó gonosz lángnak, a tűz fényében most éppoly vörösnek tűnt, mint Gromé. - De nem hagytam magam. Megszöktem. Nekem is éppoly könnyen ment, ahogyan neked. A fogolytáborokban összezsúfolódott tömegek számára azonban ez végrehajthatatlan feladat. Kívülről nem sokat tehetünk. Ha egy disznónak kényelmes az ól, nem sokat számít, ha nyitva hagyják az ajtót. Ugyanez a helyzet a foglyokkal is. Akarniuk kell a szabadságot. Delej kezdte érteni, mire céloz Sorspöröly. - Nem elég ledönteni a falakat ahhoz, hogy népünk újra szabaddá legyen - állapította meg. Sorspöröly bólintott. - Vissza kell vezetnünk őket a sámánok útjára. Meg kell tisztítaniuk elméjüket a démonok sugalmainak mérgétől, és ismét rá kell találniuk önmagukra. Sikerült kiharcolnod magadnak a Csatadal klán és hős vezérük elismerését, Delej. Immár a Hófarkasok is követnének téged a csatába, pedig náluk büszkébb és önállóbb klánt nem ismertem soha. Ha bárki emlékeztetni tudja ork testvéreit valódi szellemiségükre,akkor az te vagy Delej visszagondolt a fogolytáborra, a vigasztalan és halálos tespedtségre, ami ott uralkodott. Eszébe jutott, milyen kevésen múlott, hogy sikerült megszöknie Setétláp emberei elől. - Bár rossz emlékeim maradtak a helyről, hajlandó vagyok visszatérni, ha ezzel népemet segíthetem - jelentette ki. - Ám tudnod kell, hogy Setétláp mindent megtenne azért, hogy ismét foglyul ejtsen. Két alkalommal kevésen múlott, hogy kicsúsztam a kezei közül. Szerettem volna lerohanni az erődjét, de... - De csapatok nélkül mindhiába - fejezte be a mondatot : Sorspöröly. - Ismerem a helyzetedet, Delej. Bár a magányos : vándor életét választottam, mindvégig figyeltem, mi folyik i a vidéken. Ne aggódj, hamis nyomokkal tévútra vezetjük Setétláp embereit. - A fogolytáborok parancsnokai mind keresnek engem - mondta Delej. - Hatalmas, erős, elszánt és művelt orkra számítanak -vágott vissza Sorspöröly. - Egy legyőzött, koszos és megtört orkról nem is gyanítják majd, hogy te lennél az. Képes vagy elrejteni büszkeségedet, barátom? Képes vagy úgy tenni, mintha kihunyt volna benned a lelkesedés, hogy elveszítetted az akaraterődet? - Nehéz lesz - ismerte el Delej -, de népem érdekében megteszem. - Durotán fiához méltó választ adtál - mondta Sorspöröly. Delej tétovázott, aztán ismét megszólalt.
- Drektár azt mesélte, hogy Durotán és Draka hozzád indult, hogy meggyőzzenek Güldan gonoszságáról, és arról, hogy saját hatalmi érdekeinek eléréséhez használja az orkok erejét. A pólya, amiben rám találtak, elmesélte Drektárnak, hogy erőszakos halállal pusztultak el, én pedig tudom, hogy két ork és egy fehér farkas holtteste mellett pillantott meg Setétláp. Áruld el... kérlek... Apám végül rád talált? - Igen - felelte Sorspöröly. - Szégyellem és sajnálom, hogy nem vigyáztam jobban rájuk. Úgy véltem, számukra is és harcosaim számára is ez lesz a jobbik megoldás. Amikor eljöttek hozzám, magukkal hoztak téged is, ifjú Delej, és felfedték előttem Güldan árulását. Hittem nekik. Olyan helyre küldtem őket, ahol biztonságban meghúzódhattak, legalábbis így hittem. Később megtudtam, hogy több harcosom Güldannak kémkedett. Bár nem bizonyosodhattam meg felőle, mégis meggyőződésem, hogy az egyik testőröm küldte rájuk a gyilkosokat ahelyett, hogy a rejtekhelyre vezette volna őket. Sorspöröly felsóhajtott. Delej egy pillanatig úgy látta, mintha a világ minden terhe a nagyvezér széles, erős vállára nehezedne. - Durotánt a barátomnak tekintettem. Az életemet ia>s feláldoztam volna érte és a családjáért. Mégis miattam halt meg. Remélem, jóvátehetem a hibám azzal, hogy mindenben segítem a gyermekét. Vitéz, nemes ősöktől származol, Delej. Légy méltó hozzájuk, én pedig mindent megteszek, hogy segítsek neked! Néhány héttel később, egy tündöklő tavaszi napon Delej könnyűszerrel beosont egy faluba, ráijesztett a gazdákra, aztán hagyta, hogy elfogják. Amint rávetették a hálót, megadóan nyafogni kezdett, hogy azt higgyék, képtelen összeszedni magát, hogy ellenálljon. Amikor szabadon engedték a fogolytábor falai között, ügyelt rá, nehogy felfedje magát. Ám amint az őrök megszokták a jelenlétét, összesúgott azokkal, akik hajlandók voltak meghallgatni őt. Kiszemelte azokat az orkokat, akikből látszatra nem szállt ki minden szenvedély. Az éj leple alatt, amikor az őrök békésen szunyókáltak, őseikről mesélt nekik. Beszélt a sámánok erejéről, és saját képességeiről. A kételkedők nem egyszer bizonyítékot követeltek. Delej nem rengette meg a földet, és nem hívta segítségül a mennydörgést, a villámlást. Ehelyett felemelt egy sárrögöt, és megkereste a benne rejlő életet. A foglyok ámulva figyelték, ahogy szemük láttára fű, sőt, virág nő ki a földdarabból. - Még a halottnak és förtelmesnek tűnő dolgok is csodákra képesek - magyarázta az elképedt orkoknak, akiknek halvány reménysugár csillant a tekintetében. Míg ő önkéntes fogságban próbálta fellelkesíteni a megtört,leigázott orkokat, addig a Hófarkas klán és a Csatadal klán Sorspöröly vezetése alatt egyesítette erőit. A jelet várták a táborból, ahol Delej raboskodott. Delejnek a vártnál sokkal több időbe telt lelket önteni a reményvesztett ork seregbe, hogy érdemes fellázadniuk, de végül elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. Kora hajnalban, amikor csak az őrök horkolása törte meg a harmatos csendet, letérdepelt a földre. Magasba tartott kézzel kérte a Víz és a Tűz Szellemét, hogy segítsenek neki felszabadítani népét. Az elemek meghallgatták a hívását. Előbb az eső eredt el. Aztán hirtelen három villám cikázott át az égen. Rövid szünet után ismét lecsapott az égi tűz. A dühödt mennydörgés kis híján megrengette a földet. Erre a jelre vártak csak a bátortalan orkok, akik megmarkolták a fogolytábor területén fellelhető kövekből és botokból összeeszkábált, kezdetleges fegyvereiket. Delej vezényszavát várták. A derengő hajnal csendjét pokoli ordítás törte meg, mely még a mennydörgés robaját is túlharsogta. Delej ezer közül is felismerte Pokolsikoly hangját. Az orkok megrémültek a csatakiáltás hallatán, de Delej lelket öntött beléjük.
- A szövetségeseink érkeztek meg, hogy felszabadítsanak minket! A katonák felriadtak a mennydörgésre, őrhelyeikre siettek, de már elkéstek. Delej ismét a villámot hívta segítségül. A cikázó villám az első falba csapott bele, ahol az őrök álltak. A mennydörgés robajába emberek rémült sikoltozása vegyült. A hirtelen rájuk borult sötétségben csak Delej látta meg a falon támadt óriási rést. A pislákoló lángnyelvek felett zöld testek özönlöttek be az udvarra. Megrohamozták az őröket, és szinte játszi köny-nyedséggel lefegyverezték őket. - Érzitek? - ordította Delej. - Érzitek, hogy feléled bennetek a vágy, hogy harcoljatok, hogy öljetek, hogy szabadok legyetek? Gyertek, testvéreim! Hátra se nézett, követik-e, s a falon támadt rés felé rohant. Hallotta a bizonytalan kiáltásokat, a szabadságukért harcoló 5 orkok egyre erősebb bömbölését. Hirtelen átdöfte valami a karját. A fekete tollú nyílvessző szinte teljesen áthatolt az izmokon. Nem vett tudomást a fájdalomról, szabadulásuk! után elég ideje lesz törődni magával. Csatazajt hallott. Kardok csattogtak, harci bárdok hasítottak a húsba. Néhány őr rájött, hogy mi történik, és a megrongált falhoz sietett, hogy elállja a kijáratot. Delej egy pillanatra megsajnálta őket, amiért értelmetlenül áldozzák fel az életüket, aztán rájuk rontott. Egyik elesett bajtársának kezéből felkapott egy fegyvert, és könnyűszerrel visszaverte a gyakorlatlan őröket. - Menjetek! Menjetek! - intett bal kezével. A rémült foglyok előbb földbe gyökerezett lábbal vesztegeltek, aztán egyikük felkiáltott, és meglódult előre. A többiek követték. Delej a magasba emelte fegyverét, és lesújtott az őrre, aki vértől csatakosan csuklott össze. Delej körbepillantott a csatatéren. Mindenfelé a Csatadal és a Hófarkas klán tagjai küzdöttek. A foglyok mind kijutottak. - Vissza! - kiáltotta, és a még mindig forró kövek felé vette az irányt, melyek nemrégiben még büszkén magasodtak a börtönudvar fölé. Az orkok engedelmeskedtek. Néhány őr utánuk eredt, de a gyors lábú orkok hamar egérutat nyertek. Egy kőoszlop mellett beszélték meg a gyülekezőt. Teljes sötétség borult a tájra, de az orkoknak még a hold halovány fényére sem volt szükségük a tájékozódáshoz. Mire Delej odaért, már orkok tucatjai gyülekeztek az égbe magasodó sziklatömböknél. - Sikerült! - kiáltotta valaki. Delej odafordult hozzá, és Sorspörölyt pillantotta meg embervértől vöröslő páncélban. - Sikerült! Szabadok vagytok, testvéreim. Szabadok! A tömeg zúgása hallatán Delej szíve csordultig telt a boldogságtól. - Ha rossz hírrel érkeztél, akkor elválasztom a nyakadtól azt a csinos fejed - mordult Setétláp a szerencsétlen hírnökre, kinek kardszíja arról árulkodott, hogy az egyik fogolytáborban teljesít szolgálatot. A hírnök láthatóan kényelmetlenül érezte magát. - Akkor talán jobb, ha nem is szólalok meg - felelte tétován. Setétláp egy butéliát tartott a jobb kezében, mely szirénként hívogatta őt. Izzadó tenyérrel ellenállt a csábításnak. - Hadd találjam ki! Újabb lázadás tört ki az egyik fogolytáborban. Az összes ork kereket oldott. Senki sem tudja, hova lettek. - Setétláp nagyúr - hebegte az ifjú hírnök. - Akkor is lenyisszantod a fejem, ha megerősítem a szavaidat? Setétláp őrjöngött dühében. Mi folyik itt? Hogyan lehetséges, hogy ez az ork gúnyába bújt birkanépség elég erőt gyűjtött, és leverte az őröket? Kik ezek az orkok, akik a semmiből bukkantak elő, állig felfegyverezve, és a két évtizeddel ezelőtti hevülettel rohamozták meg
az erődöket? Azt rebesgették, hogy Sorspöröly bújt elő a rejtekéből - hogy rohadna meg -, és ő állt a csapatok élére. Az egyik őr megesküdött rá, hogy látta rajta a híres fekete páncélt. - Megtarthatod a fejedet - szólalt meg végül Setétláp, de közben a keze ügyében lévő üvegre összpontosított. - De csak azért, hogy megvidd a feletteseidnek a válaszom. - Uram - mondta tanácstalanul a hírnök. - Még mást is közölnöm kell önnel. Setétláp véreres szemekkel bámult vissza rá. - Mi jöhet még? - Ezúttal egyértelműen azonosították a felbujtót. A neve... - Sorspöröly, tudom. Hallottam a híreszteléseket. - Nem, uram. - A hírnök nagyot nyelt. Setétláp határozottan látta, hogy a fiút kiveri a veríték. - A lázadás vezetője... Delej . volt, uram. Setétláp érezte, hogy kiszáll az arcából a vér. - Hazudsz, te átkozott - mondta kimérten. - Legalábbis jobban teszed, ha letagadod, amit mondtál. - Nem tehetem, uram, bármennyire is szeretném. A parancsnokom azt állítja, hogy összeverekedett vele, és emlékezett rá az arénából. - Kitépetem a parancsnokod nyelvét, amiért ilyen hazugságokat terjeszt! - bömbölte Setétláp. - Sajnos, uram, ahhoz mélyre kellene ásnia - felelte a hírnök, - Alig egy órával a csata után távozott az élők sorából. Setétláp letaglózva a székébe rogyott, és megpróbálta összeszedni a gondolatait. Egy korty segítene, de tisztában volt vele, hogy túl sokan látták már ittasan. Hallotta, hogy azt suttogják róla: részeges bolond, mégis parancsolgatni akar... Nem érdekel. Megnyalta a szája szélét. Én Setétláp Édalász vagyok, a fogoly táborok főparancsnoka... Én képeztettem ki azt a zöld bőrű szörnyeteget, és túl kell járnom az eszén. A Fényre! Csak egy kortyot hadd igyak, hogy ne remegjen annyira a kezem... Hirtelen büszkeség töltötte el. Mindvégig jól ítélte meg Delej képességeit. Tudta, hogy nem hétköznapi orkra akadt. Bárcsak ne utasította volna el a lehetőségeket, amiket tálcán kínált neki! A Szövetség ellen harcolhatnának, és ő most a vitéz és engedelmes ork sereg élén lovagolhatna. Átkozott Delej! Setétlápnak eszébe jutott az utolsó verés, amivel megbüntette Delejt. Ezzel talán túl messzire ment. Mégsem érezhetett bűntudatot. Delej mindent odadobott azért, hogy szövetkezzen ezekkel a zsörtölődő, büdös semmirekellőkkel. Rohadjon meg hát, ahol van! A tekintete ismét a remegő lábú hírnökre tévedt, és elmosolyodott. A fiú ettől kissé megnyugodott, és visszamosolygott. Az altábornagy egy tollat vett reszkető kezébe, tintába mártotta a végét, és írni kezdett. Porral hintette be az üzenetet, hogy felszívassa a fölösleges tintát, és hagyta kiszáradni. Háromrét hajtotta a papirost, forró pecsétviaszt cseppentett rá, és rányomta a pecsétgyűrűjét. Végül átadta az üzenetet a hírnöknek. - Add át ezt a parancsnokodnak! És vigyázz a nyakadra! A hírnök el sem merte hinni, hogy ilyen könnyen megúszta a dolgot. Mélyen meghajolt, aztán kisietett, mielőtt Setétláp meggondolná magát. Setétláp egyedül maradt. Gondolkodás nélkül a flaskáért nyúlt, kirántotta belőle a dugót, és alaposan meghúzta az üveget. Ahogy elemelte magától az üveg száját, a bor fekete zekéjére csorgott. Egykedvűen letörölte a cseppeket. Azért tartja a szolgákat, hogy kitisztítsák.
- Tammis! - ordította. Az ajtó nyomban kinyílt, és a hűséges szolgáló bedugta a fejét. - Mit óhajtasz, uram? - Kerítsd nekem elő Hosszúkőt! - Elmosolyodott. - Feladatom van a számára. Delej sikeresen beszivárogott, és felszabadított három ork fogolytábort. Az első eset után megszigorították a biztonsági rendelkezéseket, mégis könnyen ment a dolog. Az emberek, akik „elfogták" Delejt, egyszer sem sejtették, hogy bajt akar keverni. A harmadik felszabadító ütközetben azonban felismerték. Most már nem lehetett alkalmazni a meglepetés fegyverét. Pokolsikollyal és Sorspöröllyel együtt úgy látták, túl kockázatos lenne, ha ezentúl is egyszerű fogolynak adná ki magát. - A lelkesedésed adott erőt nekünk. Nem vállalhatsz tovább ekkora kockázatot - jelentette ki Pokolsikoly parázsló tekintettel, melyről Delej már tudta, hogy a pokol démoni tüze lobog benne. - Nem ülhetek a babérjaimon a frontvonal mögött, míg a többiek az életükkel játszanak felelte Delej. - Nem is ezt akarjuk - szólalt meg Sorspöröly. - Ám a taktika, amire eddig támaszkodtunk túl veszélyessé vált. - Az emberek folyton locsognak - mondta Delej. A kiképzés jutott eszébe. Az emberek túl ostobának tartották őt ahhoz, hogy feltételezzék róla, felfogja amit hall, ezért zavartalanul beszélgettek a jelenlétében. Az emlék még mindig bosszantotta, mégis örült, hogy ismeri ellenfeleit. - Bizonyosra vehető, hogy az orkok hallják a pletykákat a többi fogolytábor felszabadításáról. Még ha nem is érdekli őket, akkor is tudni fogják, hogy valami elkezdődött. Még ha nem is mesélhetek nekik személyesen a sámánok módszereiről, akkor is a fülükbe juthat valami. Ha megérik rá az idő, remélhetően megkeresik maguknak a szabadulás útját. így is történt. A negyedik fogolytáborban hemzsegtek a katonák, de az elemek továbbra is engedelmesen Delej segítségére siettek. Ez arról is meggyőzte Delejt, hogy igaz ügyért harcol, máskülönben a szellemek nem teljesítették volna a kéréseit. Ezúttal nehezebbnek bizonyult ledönteni a falakat, és Sorspöröly legvitézebb harcosai közül sokan elestek, de a fogoly orkok már Sorspöröly csapatainak odaérkezése előtt elkezdtek kiáramlani a falakon támadt réseken. Az új Horda napról napra gyarapodott. Az erdők bővelkedtek vadakban, így Sorspöröly követői nem szenvedtek hiányt az ételben. Delej, amikor tudomást szerzett róla, hogy egy elszigetelt csoport lerohant egy félreeső települést, hatalmas haragra gerjedt. Dühe tovább fokozódott, amikor közölték vele, hogy ártatlan emberek is áldozatul estek a támadásnak. Kiderítette, ki vezette a csapatot, és aznap éjjel felkereste őt a táborhelyén, hogy a földbe döngölje. - Nem mészárosok vagyunk! - ordította. - Fogoly testvéreink felszabadítása a cél. Katonák, és nem fegyvertelen nők és gyermekek ellen harcolunk! Az ork ágálni kezdett, mire Delej visszakézből hatalmas , pofont kevert le neki. A megütött ork orrából és szájából ömleni kezdett a vér. - Az erdő tele van szarvassal és nyúllal! A felszabadított táborok lakói ellátnak minket élelemmel. Fölösleges szórakozás gyanánt rettegésben tartani a falvak lakóit, akik semmit nem ártottak nekünk. Akkor és az ellen harcoltok, amikor és aki ellen én mondom, és ha egy ork még egyszer ártatlanokra támad, velem gyűlik meg a baja. Érthetően beszéltem? Az ork bólintott. A tábortűz körül ülők kikerekedett szemekkel bámulták Delejt, és biccentéssel jelezték, hogy megértették. Delej ettől kissé megenyhült.
- Az ilyen viselkedés a régi Hordára vall. Őket a boszorkánymesterek irányították, akiket cseppet sem érdekelt a népünk sorsa. Emiatt kerültünk a fogolytáborokba, emiatt tört ránk a levertség, amikor a démoni erők kiszálltak belőlünk. Nem szeretnék senki lekötelezettje lenni. A függőség kis híján elpusztított minket. Szabadok leszünk, ez tény. Ám azért harcoljuk ki a szabadságunk, hogy ismét rátaláljunk önmagunkra, és annál sokkal többre vagyunk hivatottak, minthogy emberek ezreit küldjük a halálba. Vége a régi időknek. Vitéz harcosok vagyunk, és nem ádáz gyilkosok. Gyermekeket ölni becstelen dolog. Sarkon fordult és távozott. Döbbent csend maradt utána. A sötétben hahotázni kezdett valaki. Delej a hang irányába fordult. Sorspörölyt pillantotta meg. - Nehéz feladatot tűztél ki magad elé - szólalt meg a nagyvezér. - A vérükben van a gyilkolás. - Ezt nem hiszem - felelte Delej. - Meggyőződésem, hogy nemes lelkű vitézekből ocsmány gyilkosokká aljasítottak minket. Bábukká, akiket madzagon rángattak a démonok és azok, akik közülünk átálltak a sötét erők oldalára. - Meglehetősen... kegyetlen ez a játék - szólalt meg törődötten Pokolsikoly. A hangja annyira erőtlennek hatott, hogy Delej alig ismerte fel. - Az erő, ami beléd költözik... édesebb a méznél, finomabb a legérettebb gyümölcsnél. Szerencséd, hogy sohasem kellett innod ebből a forrásból, Delej. Aztán, amikor elveszíted ezt az erőt... szinte elviselni sem tudod. -Pokolsikoly megrázkódott. Delej a vállára tette a kezét. - Te mégis elviselted, vitéz barátom - mondta. - Az én bátorságom a közelébe sem ér a tiédnek. Pokolsikoly parázsló szemei felragyogott a sötétben. Delej látta, hogy a vezér elmosolyodik. A Sorspöröly, Pokolsikoly és Delej vezette új Horda az éj leple alatt, még pirkadat előtt vette körül az ötödik fogolytábort. Visszatértek a felderítők. - Az őrség éberen figyel - jelentették Sorspörölynek. - A megszokottnál kétszer többen posztolnak a falakon. Fáklyákat gyújtottak, hogy jobban lássanak a sötétben. - Ráadásul mindkét hold teljes fénnyel világít - mondta Sorspöröly, és felnézett a két teli korongra. - A Fehér Hölgy és a Kék Gyermek ma éjjel nem segít nekünk. - Nem várhatunk még két hétig - jegyezte meg Pokolsikoly. - A Horda csatára szomjazik, és addig kell támadnunk, míg a démoni tompultság ismét el nem hatalmasodik rajtuk. Sorspöröly bólintott, de továbbra is aggódó tekintettel meredt maga elé. Odaszólt a felderítőknek. - Látni jelét, hogy felkészültek a támadásra? Tudta, hogy előbb vagy utóbb elpártol tőlük a szerencse. Ügyeltek rá, nehogy előre kiszámítható rendszerben rohanják le a fogolytáborokat, így az emberek nem sejthették, hol várhatják a következő támadást. Delej jól ismerte Setétlápot, és tudta, hogy egyszer vele is össze kell csapnia. Bár örömmel töltötte el a gondolat, hogy végre egyenlő félként küzdhet meg egykori tulajdonosával, tudta, mit jelent majd ez a csapatainak. Az ő érdekükben remélte, hogy nem ma este kerül sor erre a párviadalra. A lovas felderítők a fejüket rázták - Akkor gyerünk! - adta ki a parancsot Sorspöröly, és a zöld áradat megindult lefelé, a fogolytábor irányába.
Már majdnem odaértek a falakhoz, amikor feltárultak a kapuk, és páncélos lovas katonák csapata rontott ki rájuk. Delej azonnal észrevette a fekete sólymot, és a vörös és aranyszínű zászlót, s tudta, hogy elérkezett a várva várt, ugyanakkor rettegett pillanat. Pokolsikoly csatakiáltása kis híján elnyomta az emberek üvöltését és a vágtató lovak patáinak dobogását. A Horda nem rémült meg az ellenség erejétől, hanem megsokszorozott hévvel kezdte meg a támadást. Delej hátravetette a fejét, és ő is felüvöltött. A hely túl szűknek bizonyult ahhoz, hogy a villámot vagy a földrengést hívja segítségül, de kisebb erőkre is támaszkodhatott. Bár ellenállhatatlan vágyat érzett rá, hogy bekapcsolódjon a küzdelembe, és birokra keljen az emberekkel, sikerült visz-szafognia magát. Elég ideje marad még erre azután is, hogy az orkok oldalára billenti a mérleg nyelvét. Lehunyta a szemét, szilárdan megvetette lábát a talajon, és a Vadon Szellemeit idézte magához. Lelki szemei előtt megjelent egy hatalmas fehér ló: minden Lovak Szelleme. Hozzá fordult kérésével. Az emberek arra használják gyermekeidet, hogy minket segítsenek lemészárolni. így ők is veszélybe kerülnek. Ha a lovak levetnék hátukról a lovasaikat, elmenekülhetnének. Megkérnéd őket, hogy ezt tegyék? Az óriás ló eltűnődött ezen. Harcra képezték ki őket. Nem félnek se kardtól, se lándzsától. Felesleges lenne elpusztulniuk Mi csupán népünket akarjuk kiszabadítani a rabigából. Ez nemes cél, és a lovaknak nem érdemes meghalniuk azért, hogy minket akadályozzanak. A fehér szellemié ismét eltűnődött Delej szavain, majd biccentett hatalmas fejével. A csatatéren hirtelen eluralkodott a káosz, ahogy a lovak prüszkölve, felágaskodva igyekeztek lehányni magukról rémült és dühös lovasaikat. Az emberek minden erejüket latba vetve igyekeztek nyeregben maradni, de mindhiába. Elérkezett az ideje, hogy Delej megidézze a Föld Szellemét. Maga elé képzelte a tábort körülvevő erdő fáinak gyökereit, amint megnőnek, megnyúlnak, és előtörnek a földből. Ti fák, kik rejtekül szolgáltatok nekünk... Segítsetek! Megtesszük - hangzott a felelet az elméjében. Az ork kimeresztette a szemét. Bár sötétben is élesen látott, csak nehezen tudta kivenni, mi történik. A tábor falai előtt előtörtek a földből a gyökerek. Megragadták a levetett lovasokat, és úgy fonódtak lábaik köré, ahogy annak idején csavarodtak a hálók a foglyul ejtett orkok testére. Delej örömmel nyugtázta, hogy az orkok megkegyelmeztek a magatehetetlen őröknek. Inkább szabad célpontokat kerestek, és bebörtönzött testvéreik segítségére siettek. Ujabb csapat, ezúttal gyalogosok serege, rohant ki ellenük. A fák másodszor már nem támadtak gyökereikkel, többre nem voltak hajlandók. Delej kissé csalódottan, de megköszönte segítségüket, és azon kezdte törni a fejét, hogy mit is tehetne. Úgy döntött, hogy mivel sámánként minden tőle telhetőt megtett már, ideje harcosként részt vennie a küzdelemben. Felkapta a Pokolsikolytól ajándékba kapott irdatlan pallost, és leviharzott a domboldalon. Hosszúkő még soha életében nem félt ennyire. Kora miatt nem vehetett részt az orkok elleni összecsapásokban, a háborút csak bálványa, Setétláp elbeszéléséből ismerte. E mesék alapján úgy ítélte meg, az egész nem lehetett nehezebb és kegyetlenebb, mint egy vadászat a Barnavár melletti erdőben, persze ezekbe a hajszákba több izgalom vegyült. A fülsiketítő csatakiáltásokról, a vér, a vizelet és az orkok förtelmes bűzéről, az iszonyatos látványról Setétláp egyetlen szót sem
szólt. Az orkok elleni küzdelem az ő elmondása alapján könnyed bolondozásnak tűnt, ami után az ember frissítő fürdőt vett, aztán szemrevaló leányok társaságában elborozgatott. Most végre Hosszúkő is lehetőséget kapott arra, hogy megküzdjön az orkokkal, de a dolog valahogy nem úgy alakult, ahogy várta. Meglepték ellenfelüket. Felkészültek a zöld szörnyek támadására. Mi történhetett? A jól beidomított lovak miért menekültek el hanyatthomlok, miért vetették le hátukról lovasaikat? Miféle gonosz varázslat késztette a gyökereket arra, hogy sápadt ujjaikkal körbefonják a szerencsétleneket? Honnan érkeztek a borzalmas fehér farkasok, és honnan tudták, hogy kire kell rátámadniuk? Hosszúkő egyik kérdésére sem kapott választ. Elvileg ő irányította az egységet, de a hatalom illúzióját szívesen elcserélte volna bármire, amikor látta kiemelkedni a borzalmas kacsokat a földből. Odalett a büszkeség, szétfoszlott a bátorságig csak a páni rémület, a pajzsba vagy húsba csapódó kardok zaja, és a haldoklók hörgése maradt. Maga sem tudta, ki ellen harcol. Túl sötét volt ahhoz, hogy lásson. Vakon hadonászott a kardjával, és minden egyes csapásnál felzokogott. Kardja néha húsba vágott, de legtöbbször csak a levegőt kaszabolta vele. A félelem hajtotta előre, és lelke mélyén elcsodálkozott azon, hogy még mindig nem adta fel. Hatalmas ütés rázta meg a karját, és majdnem kiszakadt a válla. Valahogy mégis sikerült maga elé tartania a pajzsát, ' ahogy csépelni kezdte egy elképesztő termetű, felfoghatatlan erejű lény. Tekintete egy futó pillanatra találkozott a másikéval, és a felismeréstől tátva maradt a szája. - Delej! Az ork szeme elkerekedett, amikor ráismert ellenfelére, majd dühödten hunyorogni kezdett. Hosszúkő csak annyit látott, hogy egy hatalmas ököl csapásra emelkedik. Elveszítette az eszméletét. Delej nem törődött azzal, hány embert veszít Hosszúkő. Ütját akarták állni, amikor a raboskodó orkok felszabadítására sietett. Tisztességesen kiálltak ellenük a csatában, és ha meghaltak, akkor csakis azért történt, mert ez a sors volt megírva nekik. Hosszúkőt azonban életben akarta tartani. Emlékezett Setétláp mitugrász árnyékára. Hosszúkő nem sokat beszélt: folyton Setétláphoz törleszkedett, őrá pedig lekezelő pillantásokat vetett. Delej tudta, hogy senki sem állt közelebb ősellenségéhez, mint ez a szánalmas, akaratgyenge alak, és ezért mindent megtett azért, hogy Hosszúkő élve megússza az ütközetet. A vállára kapta az ájult kapitányt, és átgázolt vele a viaskodó tömegen. Visszasietett az erdő biztonságába és egy tölgyfa tövében úgy vágta a földhöz Hosszúkő kapitányt, mint egy zsák krumplit. Saját kardszíjával kötözte össze a kezeit. Vigyázz rá, míg vissza nem jövök! - kérte meg az öreg tölgyet. Válaszképp erős gyökerek emelkedtek ki a földből, és csöppet sem gyengéden körülfonták a kapitány ernyedt testét. Delej sarkon fordult, és visszarohant a csatába. A felszabadító hadművelet rendszerint meglepő gyorsasággal végbement, ezúttal azonban másként alakultak a dolgok. A ütközet még javában folyt, mikor Delej ismét csatlakozott a társaihoz, és úgy tűnt, soha nem ér véget. A fogva tartott orkok minden tőlük telhetőt megtettek a szabadulásukért. Delejnek sikerült átverekednie magát az emberek sorfalán, és elkezdte felmérni a fogolytábort. Sokan még mindig a sarokban gubbasztottak. Elhúzódtak tőle, amikor feléjük közelített. A feltüzelt sámánnak nehezére esett kedvesen szólni hozzájuk, ennek ellenére sikerült rábeszélnie őket, hogy tartsanak vele, és vitézül harcoló testvéreik között próbáljanak kitörni a szabadság felé. Mikor megbizonyosodott róla, hogy az utolsó fogoly is elhagyta a tábort, Delej visszatért a csata sűrűjébe. Körbenézett. Pokolsikoly démoni erővel és hevülettel kaszabolta az embereket. Sorspörölyt azonban semerre sem látta. A karizmatikus hadúr ilyenkor
általában már visszavonulót fújatott, hogy csapatai rendezzék soraikat, és megbeszéljék a következő ostrom haditervét. A véres küzdelem során már rengeteg bajtársa életét vesztette, vagy halálos sebbel feküdt a földön. Parancsnokhelyettesként Delej elrendelte a visszavonulást. A csata hevében többen meg sem hallották szavait. Egyik m harcostól a másikig rohant, elhárította a csapásokat, és az orkok fülébe ordította a gyűlöletes, a túléléshez mégis nélkülözhetetlen szavakat. - Vissza! Vissza! Szavai végül eljutottak a vérgőzös agyakba, és az orkok néhány utolsó suhintás kíséretében kiözönlöttek a fogolytábor falai közül. Sokan utánuk eredtek a lovagok csapatából - hiszen nyilvánvalóan lovagokkal álltak szemben. Delej odakint várta bajtársait, és vadul kiáltozott. - Gyerünk! Gyerünk! Az orkok nagyobbak, erősebbek és gyorsabbak voltak az embereknél, és mikor az utolsó is elindult fölfelé a dombon, Delej megfordult, és a vértől ázott, sáros talajon megvetve lábát végre megidézte a Föld Szellemét. A föld válaszolt. A fogolytábor alatt megremegett a talaj, , és apró rengések indultak ki a közepe felől. A föld megnyílt, és Delej szeme láttára elnyelte a darabokra hulló falakat. Mindenfelől sikongás hallatszott, az emberek ezúttal nem csatakiáltásokat vagy szitkokat szórtak az ifjú sámán felé, hanem halálos rémületükben üvöltöttek. Delej megkeményítette magát, nehogy csalfa szánalomból megkönyörüljön rajtuk. Ezeket az embereket Setétláp küldte ide. Valószínűleg azt az utasítást kapták, hogy a lehető legtöbb orkot kaszabolják le, vessék börtönbe az életben maradtakat, őt pedig adják vissza rabszolgatartójának, önszántukból teljesítették a parancsot, és ezért az életükkel kell fizetniük. Az erőd összeroskadt. A szétroppanó kövek szörnyű zaja elnyomta a sikolyokat. Aztán... Egyszerre minden elcsendesedett. Delej csak állt, és nézte a romokat, melyek egykor büszke erődként magasodtak a fák fölé. Az omladék közül elfojtott nyögések törtek elő, de a sámán megkeményítette a szívét. Saját népe is ezer sebből vérzett. Inkább nekik segít. Egy percre lehunyta a szemét, és köszönetet mondott a Földnek, majd visszasietett a tisztásra, ahol az orkok gyülekeztek. Ilyenkor mindig káosz uralkodott, de Delejnek úgy tűnt, hogy most a szokottnál is szervezetlenebb az ork sereg. Pokolsikoly félúton, loholva fogadta őt. - Sorspöröly veszélyben van - lihegte. - Jobb lesz, ha igyekszel! Delej szíve majd kiugrott a helyéről. Nem! Sorspörölyt nem érhette baj... Pokolsikoly után sietett. Átvágták magukat a harci sikereikkel kérkedő orkok egy csoportján. Sorspöröly egy fának támasztva feküdt. Delej rémülten levegőért kapott. Sorspöröly hátából egy legalább két láb hosszú lándzsadarab állt ki. Delej dermedten figyelte, ahogy Sorspöröly két apródja nagy nehézségek árán lecsatolja a nagyvezérről a kerek mellvértet. A páncél alatt rejtőző fekete ingből kibukkant a lándzsa vértől vöröslő hegye. Olyan erővel döfték Sorspöröly hátába a fegyvert, hogy az átfúrta a hátpáncélt és Sorspöröly testét, a mellvértet pedig belülről behorpasztotta. Drektár a vezér mellett térdepelt, és világtalan tekintettel Delejre meredt. Alig láthatóan megrázta a fejét, és felállt. Delej fülében dübörgőn lüktetni kezdtek az erek, és alig hallotta meg, hogy a vitéz harcos az ő nevét suttogja. Odalépett, letérdelt Sorspöröly elé. - Gyáván, hátulról sújtottak le rám - zihálta Sorspöröly. Szájából vér buggyant elő. - Orvul halálos sebet ejtettek rajtam. - Nagyuram - felelte Delej letaglózva, A nagyvezér csendre intette őt.
- Segítened kell nekem, Delej. Két dologban. Folytatnod kell, amibe belefogtunk. Egyszer már vezettem a Hordát. Másodszor nem adatik meg nekem ez a kegy. - Elfintorodott, megrázkódott, aztán folytatta. - Mostantól te vagy a legtöbb í hadúr, Delej, Durotán fia. Te fogod viselni a páncélomat, és tiéd a pörölyöm is. - Delej felé nyújtotta a kezét, aki megragadta a véres ujjakat. - Tudod, mi a feladatod. A gondjaidra bízom őket. Nem is remélhettem volna... jobb utódot magamnak. Apád most büszke lenne rád... segíts nekem... Delej reszkető kézzel segédkezett a két apródnak, óvatosan lecsatolták a páncélzat darabjait, mely régtől fogva Sorspöröly nevét juttatta eszébe mindenkinek. Ám a lándzsa, ami még mindig a nagyvezér hátában meredezett, nem engedte, hogy lefejtsék róla a páncél többi részét. - Ez a másik dolog - morogta Sorspöröly. Kisebb tömeg gyűlt az elesett hős köré, és percről-percre egyre többen érkeztek. -Épp elég szégyen, hogy egy orgyilkos végzett velem - mondta a nagyvezér. - Nem távozhatom az élők sorából az emberek gazságának jelével. - Egyik kezével megérintette a lándzsa hegyét. - Megpróbáltam egymagam kihúzni, de nincs hozzá erőm... Igyekezz, Delej! Szabadíts meg tőle! Delej úgy érezte, mintha mázsás súly nehezedne a mellére. Bólintott. Felkészítette magát a fájdalomra, amit barátjának és mentorának kell okoznia, aztán megmarkolta a lándzsahegyet. Sorspöröly felordított fájdalmában és haragjában. - Húzd már ki! - kiáltotta a másik orknak. Delej becsukta a szemét, és nekiveselkedett. A vérrel átitatott fanyél néhány hüvelyknyit mozdult előre. Delej szíve majdnem megszakadt, amikor meghallotta Sorspöröly fájdalmas nyögését. - Próbáld! - kiáltotta a rettenthetetlen harcos. Delej mély lélegeztet vett, és újból nekigyürkőzött. Ezúttal az egészet kihúzta. Amikor a lándzsa végre kiszabadult, Delej hátraesett a lendülettől. Sorspöröly hasából immár szabadon ömlött a vöröses fekete vér. Pokolsikoly, aki Delej mellett állt, barátja füléhez hajolt. - Láttam, amikor történt. Éppen megparancsoltad a lovaknak, hogy vessék le hátukról lovasaikat. Egymagában küzdött nyolc, nyeregben ülő ember ellen. Ennél vitézebb helytállást még életemben nem láttam senkitől. Delej gyámoltalanul bólintott, majd Sorspöröly mellé térdelt. - Hatalmas vezér - suttogta, hogy csak Sorspöröly hallhassa szavait. - Félek. Nem vagyok méltó rá, hogy a páncélodat viseljem, és a te fegyvereddel harcoljak a csatában. - Ki a megmondhatója annak, melyikünk méltóbb erre a tisztre? - kérdezte Sorspöröly gyengéd, elhaló hangon. - Az élükre állsz... és győzelemre vezeted a népet... hogy végre békében élhessetek... Sorspöröly szeme lecsukódott, a vitéz harcos Delej ölébe csuklott. A sámán elkapta az elernyedt testet, és egy percig átölelve tartotta. Aztán valaki hátulról megérintette. Drektár segítette fel Delejt a földről. - Mindenki téged figyel - súgta oda neki Drektár. - Nem szabad, hogy elcsüggedjenek. Öltsd gyorsan magadra a páncélt, és mutasd meg nekik, hogy van vezérük! - Uram - szólalt meg az egyik ork, aki hallotta Drektár szavait -, a páncél... Az apród nagyot nyelt. - A hátsó darabot, amit átütött a lándzsa... ki kell cserélni. - Nem - felelte Delej. - így marad. Mielőtt újból csatába indulunk, kalapáljátok ki a sérülést, de nem akarom, hogy bármit is kicseréljetek. Sorspörölyre fog emlékeztetni, aki az életét áldozta népe szabadságáért.
Felállt, hagyta, hogy ráadják a páncélzatot, és míg magában gyászolt, kifelé rendíthetetlen vezérnek mutatkozott. Az összegyűlt tömeg némán, megilletődötten figyelt. Drektár józan tanácsot adott, valóban ez tűnt a legésszerűbb lépésnek. Delej felkapta a gigászi pörölyt, és meglóbálta a feje felett. - Sorspöröly engem választott a legfőbb hadúrnak - ordította. - Nem pályáztam e címre, de nincs más választásom. Kineveztek, hát engedelmeskedem. Ki követ engem, hogy kivívjuk népünk szabadságát? Szavai hallatán felzúgott a tömeg, de a büszke csatakiáltásba a gyász hangjai vegyültek. Ahogy ott állt, kezében Sorspöröly híres fegyverével, Delej érezte, hogy esélytelenségük dacára övék lesz a végső győzelem. Delej gyásztól letaglózva, dühtől hajtva masírozott oda a fához, amely alatt Hosszúkő kapitány mindhiába igyekezett felülni a gyökerek szorításában. A férfi lekushadt, or megláttat a legendás fekete páncélban föléje magasló alakot, a szeme elkerekedett a félelemtől. - Meg kellene öljelek - szólalt meg Delej gondterhelten. Még mindig maga előtt látta a haldokló vezért. Hosszúkő megnyalta vastag, vörös ajkát. - Könyörülj rajtam, Delej nagyúr! - esengett. Delej fél térdre ereszkedett, és odahajolt Hosszúkőhöz. - Te mikor könyörültél meg rajtam? - bömbölte. Hosszúkő összerezzent. - Mikor jártál el az érdekemben Setétlápnál? Mikor mondtad neki, hogy „Setétláp, talán már eleget ütlegelted azt a szegény orkot", vagy „Setétláp, hiszen minden tőle telhetőt megtett az érdekedben"? Mikor hagyták el ezek a szavak a szádat? - Sokszor eszembe jutott - felelte Hosszúkő. - Talán most el is hiszed, amit mondasz - mondta Delej, és felegyenesedett. - Ám kétségtelenül soha nem éreztél késztetést ilyesmire. Hagyjuk a hazudozást! Mivel hasznomra lehetsz, meghagyom az életedet... Egyelőre. Ha elárulod nekem, amire kíváncsi vagyok, a többi fogollyal egyetemben visszaeresztelek hitvány gazdádhoz. Hosszúkő kétkedve nézett vissza rá. - Erre szavamat adom - tette hozzá Delej. - Hogyan bízhatnék meg egy ork adott szavában? - kérdezte Hosszúkő gúnyosan. - Az életed múlik rajta, ami valóban nem sokat ér. Most áruld el, honnan tudtátok, melyik tábort fogjuk megostromolni? Talán kémek férkőztek közénk? Hosszúkő gyerekesen duzzogni kezdett, és nem válaszolt. Delej összpontosított, mire a kapitány teste köré csavarodott gyökerek megszorultak. A férfi elképedve bámult fel. - Igen - mondta Delej -, még a fák is engedelmeskednek nekem. Ahogy a többi elem is. Hosszúkőnek nem kellett tudnia az egyezségről, mely alapján a sámán mindig adott valamit cserébe a szellemek segítségéért. Hadd higgye csak, uralkodik felettük! -Válaszolj! - Nem volt szükség kémre - nyögte a kapitány. Alig kapott levegőt a gyökér szorításában. Delej megkérte a fát, hogy lazítson kicsit, és az engedelmeskedett. - Setétláp minden megmaradt fogolytáborba lovagokat küldött. - így aztán bárhol is csapunk le, velük találjuk szembe magunkat. Hosszúkő bólintott. - Kissé pazarló taktika, ám ez alkalommal sikerre vezetett - töprengett Delej. - Mit tudsz még mondani? Mit tesz Setétláp azért, hogy visszaszerezzen engem? Hány katonája van? Vagy jobban szeretnéd, ha az a gyökér megszorítaná a torkodat?
Az említett gyökér finoman megcirógatta a kapitány nyakát. Hosszúkő ellenállása úgy tört szilánkokra, mint a kőpadlóra ejtett üvegkehely. Szemét elöntötte a könny, és zokogni kezdett. Delej undorodva elfordult, de azért figyelt a kapitány szavaira. A lovag számokat, dátumokat, terveket fecsegett ki, sőt még azt is elárulta, hogy a sok ivás kezdte aláásni Setétláp józan ítélőképességét. - Mindenáron vissza akar kapni téged, Delej - szipogta Hosszúkő, és kisírt szemekkel meredt a fölébe tornyosuló orkra. - Te voltál a sikere kulcsa. - Ezt hogy érted? Amikor a gyökerek lazítottak a szorításukon, Hosszúkő láthatóan felbátorodott, sőt, szinte örömmel osztotta meg Delejjel mindazt, amit tudott. - A sikere kulcsa - ismételte el. - Mikor rád talált, tudta, hogy hasznot húzhat belőled. Előbb gladiátorként, aztán valami sokkal fontosabbként. Megtörölte arcát, hogy némileg visszanyerje méltóságát. - Soha nem tűnődtél el azon, miért taníttatott meg írni és olvasni? Miért adott térképeket a kezedbe, és miért képzett ki a hadászatra? Delej feszülten bólintott. - Azért, mert egy sereget akart rádbízni. Egy ork sereget. Delejt elöntötte a düh. - Hazudsz! Miért akarta volna Setétláp, hogy az ellenségeit vezessem ellene? - De... ti... nem az ellenségei lettetek volna - nyögte ki Hosszúkő. - Az ork seregek a Szövetség ellen harcoltak volna. Delejnek tátva maradt a szája a meglepetéstől. Nem hitt a fülének. Mindig tudta, hogy Setétláp kegyetlen, alattomos bitang, de ez... Az hogy saját fajtája ellen szervezkedett, minden képzeletet felülmúlt! Ez nem lehetett igaz. Hosszúkő azonban őszintének tűnt, és amint elmúlt a döbbenet, Delej fejében összeállt a kép. - Benned a két világ tökélye egyesült - folytatta a kapitány. -Az orkok erejéhez és vérszomjához az emberek intelligenciája és hadászati tudománya társult. Ha te vezeted az orkokat, legyőzhetetlen leszel. - Setétláp Édalász pedig már nem egyszerű altábornagyként tündököl, hanem... Mi lesz belőle? Király? Abszolút uralkodó? Mindenek ura? Hosszúkő ingerülten bólogatott. - Fogalmad sincs, mi lett belőle, mióta megszöktél. Mindannyiunkat megviselt, hogy elhagytál bennünket. - Megviselt? - horkant fel Delej. - Összerugdostak és ütlegeltek, és elhitették velem, hogy fabatkát sem érek! Szinte minden nap a halállal kellett szembenéznem az arénában. Népemmel együtt a túlélésért harcolunk. A szabadságért. Ez az, Hosszúkő, ami megviseli az embert. Ne beszélj nekem fájdalomról és nehézségekről, mert egyiket sem ismerheted! Hosszúkő elnémult, Delej pedig átgondolta a hallottakat. Arcátlan és vakmerő taktikát választott Setétláp, de mindig is arcátlan és vakmerő alak volt. Delej innen-onnan fölcsipegetett néhány hírmorzsát a Setétláp család szégyenéről. Édalász világ életében le akarta mosni a szennyfoltot, ám az túl mélyen beivódott a jellemébe. Talán a csontokba, sőt, egyenesen a szívébe hatolt. Ha Setétláp valóban az ő hűségére pályázott, akkor miért bánt vele annyira kegyetlenül? Emlékek tolultak Delej agyába, melyek már szinte teljesen feledésbe merültek, Setétláp vidám nevetése, amint fogócskát játszanak, egy tál édesség, amit a konyhából küldetett neki egy különösen nehéz párviadal után, szerető hátlapogatás, amikor sikerült megbirkózni egy szokatlanul trükkös taktikai problémával. Setétláp minduntalan ellentmondásos érzelmeket keltett benne. Félt tőle, imádta, gyűlölte, megvetette, és - hosszú évek óta először - szánta. Régebben nem értette, Setétláp miért olyan kedves és barátságos vele, miért használ olyan szabatos, jól megválogatott kifejezéseket a jelenlétében, máskor pedig miért annyira brutális és utálatos, és miért
hangoskodik. Az ital mélyen belevájta a karmait Setétláp lelkébe, ahol folyton egymással küzdött a született áruló, a ragyogó stratéga és harcos, és a gyáva, kegyetlen zsarnok. Valószínűleg igyekezett mindent megadni neki, ami tőle tellett. Delejből elszállt minden harag. Sajnálta Setétlápot, de ez nem sokat változtatott a helyzeten. Még mindig hajtotta a vágy, hogy felszabadítsa a fogolytáborokat, és visszaadja az orkok életének értelmét. Setétláp az útjában állt, és ezért el kellett söpörnie. Lenézett Hosszúkőre, aki megérezte benne a változást, és félszegen visszamosolygott rá. - Megtartom az adott szavam - jelentette ki Delej. - Szabadon távozhatsz az embereiddel. Indulj! Fegyvert, ételt és lovakat nem kaptok. Követni fognak titeket, de azt nem tudhatjátok, ki követ, ha tőrbe akartok csalni minket, vagy támadni merészeltek, meghaltok. Megértettél? Hosszúkő bólintott. Delej egy biccentéssel jelezte neki, hogy elmehet. A kapitányt nem kellett különösebben nógatni. Felpattant, és amilyen gyorsan csak tudott, eliszkolt. Delej nézte, ahogy a többi fegyvertelen lovaggal együtt belevész az éjszaka sötétjébe. Aztán felnézett a fák koronáira, és megpillantotta a baglyot, melynek pillantását mindvégig magán érezte. Az éjszakai vadász halkan huhogott. Kövesd őket, barátom, ha hajlandó vagy rá, a kedvemért! Jelents azonnal, ha valamire készülnek ellenünk! A bagoly hangos szárnysuhogással eleresztette az ágat, és a menekülő emberek nyomába eredt. Delej felsóhajtott. Most, hogy kezdett elszállni belőle a gyilkos küzdelemhez szükséges, felfokozott energia, érezte, hogy ő is több helyen megsérült. Kimerült a csatában, ám ezzel később is foglalkozhatott. Most fontosabb teendője akadt. Az éjszaka hátralévő részét a holttestek összegyűjtésével töltötték, reggelre fekete füst gomolygott a kék ég alatt. Delej és Drektár arra kérte a Tűz Szellemét, hogy a szokásosnál gyorsabban hamvassza el a tetemeket, a Levegő Szelleméhez pedig azt a kérést intézték, hogy szórja szét a hamvakat. A legmagasabb és legdíszesebb halotti máglyát a legnemesebb vitéznek építették. Delej és Pokolsikoly csak két másik ork segítségével tudták a máglyára emelni Sorspöröly hatalmas testét. Drektár illatos olajokkal kente be a szinte csupasz tetemet, és közben érthetetlen szavakat mormolt magában. Aztán intett Delejnek, hogy menjen közelebb, és együtt harci pózba állították be a végtagokat. A halott ujjakat a kard markolatára zárták. Sorspöröly körül bátor harcosok feküdtek, akik vele együtt estek el az ütközetben: vad, hűséges fehér farkasok, akik nem voltak elég gyorsak ahhoz, hogy elkerüljék az emberek fegyvereit. Az egyiket Sorspöröly lábánál, másik kettőt pedig a holttest mellett terítettek ki. A díszhelyen, Sorspöröly mellén az őszülő, hősies Bölcsfül feküdt. Drektár még egyszer, utoljára megpaskolta hű társa fejét, aztán Delejjel együtt ellépett a máglyától. Delej arra számított, hogy Drektár vezeti le a szertartást, de ehelyett Pokolsikoly őt bökte oldalba. Az ifjú sámán a szavakat keresve szólt az elhunyt legfőbb hadúr végtisztességére összegyűlt, néma tömeghez. - Csak nemrég csatlakoztam a népemhez - fogott bele. -Még nem ismerem a túlvilági életről szóló tanításokat. Egyet azonban tudok: Sorspöröly bátran, orkhoz méltón veszítette el az életét. Fogoly testvérei kiszabadításáért küzdött a csatában. Bizonyosan jó szemmel néz le ránk, akik itt összegyűltünk, akik életében is tiszteltük őt. - A halott ork arcára tekintett. - Sorspöröly Orgrim. Apám legjobb barátja voltál. Siess oda, ahol hozzád méltó helyre kerülsz! Ezekkel a szavakkal lezárta a halott szemét, és megkérte a Tűz Szellemét, hogy vegye magához a hőst. Felcsaptak a lángok, melyeknél hevesebbet és vakítóbbat Delej soha életében nem látott. A halottat hamar elemésztette a tűz, megsemmisült a test, mely az e világban Sorspörölyként emlegetett hős lelkének adott otthont. Ám amiért élt, amiért meghalt, az soha nem merül feledésbe.
Delej hátravetette a fejét, és felüvöltött. A többiek pedig egyenként csatlakoztak hozzá, hogy végre kiadják magukból a fájdalmat és a szenvedélyt. Ha valóban léteznek az ősök szellemei, most bizonyosan elámultak Sorspöröly siratásának roppant hangerején. A szertartás után Delej letelepedett Drektár és Pokolsikoly mellé. Pokolsikoly ugyancsak megsérült a csatában, de Delejhez hasonlóan ő is egykedvűen tűrte a szenvedést. Drektár odaadóan ápolta a sérülteket. Megtiltották neki, hogy a csatározások közelébe menjen, ha bármi történne Delejjel, ő marad az egyetlen sámán közöttük, így túl értékesnek számított ahhoz, hogy elveszítsék. Elfogadta a döntést, bár bosszantotta a dolog. - Melyik tábor következik, vezérem? - érdeklődött tiszteletteljesen Pokolsikoly. Delej arca megrándult a kifejezés hallatán. Még mindig nem szokta meg, hogy Sorspöröly eltávozott közülük, és hogy most már ő parancsol az orkok százainak. - Nem támadunk meg több fogolytábort - felelte Delej. -Már elég nagy a haderő. Drektár rosszallóan ráncolta a szemöldökét. - Szenvednek - emlékeztette Delejt. - Tudom - hangzott a válasz -, de olyan tervet eszeltem ki, amivel egyszerre mindet kiszabadíthatjuk. Ahhoz, hogy megöld a szörnyeteget, a fejét kell levágni, és nem elég, ha a lábát szabdalod. Elérkezett az ideje, hogy levágjuk a fogolytáborok kieszelőjének fejét. Szeme megcsillantak a tűz fényében. - Megostromoljuk Barnavárat! Másnap reggel, amikor a csapatoknak bejelentette tervét, hatalmas üdvrivalgást kapott válaszul. Az orkok felkészültek, hogy a hatalom székhelye ellen induljanak. Delej és Drektár az elemeket hívhatták ehhez segítségül. A harcosok fellelkesültek az előző éjszakai csatától, csak kevesen estek el, az ellenség viszont óriási veszteségeket szenvedett. A romok felett köröző varjak hálásak voltak a lakomáért. Több napi járóföldre táboroztak Barnavártól, de élelmük volt elég, és fűtötte őket a lelkesedés. Mire a nap felkelt, a Horda már feltartóztathatatlanul masírozott Barnavár felé új haduruk nyomában. - Természetesen semmit nem árultam el - mondta Hosszúkő, és belekortyolt Setétláp borába. - Elfogott, és megkínzott, de tartottam a számat, erre mérget vehetsz. Olyan vitézül harcoltunk, hogy embereimmel együtt végül elengedett. Setétláp nem nagyon hitt ebben, de nem adott hangot kételyeinek. - Mesélj még arról, hogy mire képes! - unszolta a kapitányt. Hosszúkő, aki úszott a boldogságban, amiért sikerült visszaküzdeni magát példaképe kegyeibe, ismét belefogott a fojtogató gyökerekről, a parancsszóra lecsapó villámokról, a lovasaikat hátukról levető paripákról, és az erőd alatt megnyíló földről szóló mesékbe. Ha Setétláp nem kapott volna hasonló híreket a többi túlélőtől, hajlott volna rá, hogy azt higgye, Hosszúkő még nála is alaposabban a pohár fenekére nézett. - Helyesen döntöttem - tűnődött Setétláp, és még egyet kortyintott a borból. - Mármint akkor, amikor magamhoz vettem Delejt. Láthatod, milyen vitézeket faragott azokból a szánalmas, kedveszegett zöld bőrűekből. Szinte fájt neki, hogy egy hajszálon múlott, hogy nem ő irányíthatja ezt a megújult erejű Hordát. Újra felrémlett előtte Taretha arca, és a rabszolgának küldött baráti levelei. Mint mindig, dühe most is furcsa, sajgó fájdalommal vegyült. A lányt abban a tudatban hagyta, hogy sohasem akadt rá a leveleire. Még Hosszúkőnek sem árulta el a felfedezését, és most lehetett csak igazán hálás saját bölcs döntése miatt. Úgy vélte, Hosszúkő mindent kifecsegett Delejnek, és emiatt módosítania kell a terveken.
- Attól tartok, hogy mások nem állták ilyen rendületlenül az orkok kínzásait, barátom mondta, és bármennyire igyekezett leplezni, a gúny mégis kiérződött a hangjából Hosszúkő szerencsére már a sokadik kupa bort vedelte, és így észre sem vette a sértést. - Feltételeznünk kell, hogy az orkok mindent tudnak rólunk, és ehhez igazodva kell cselekednünk. Meg kell próbálni Delej fejével gondolkozni., Mit lép ezek után? Vajon mi a végső célja? És hogy a pokolba tudom majd ismét megkaparintani magamnak? Bár kétezer harcosból állt a serege, és lényegében lehetetlen volt elrejtőzniük, Delej mindent megtett annak érdekében, hogy leplezze a hadműveletet. A Földet arra kérte, hogy tüntesse el a lábnyomaikat, a Levegőt arra, hogy ne vigye olyan állatok felé a szagukat, melyek riaszthatnák a környékbelieket. Keveset tehetett, de minden apróság segített. Barnavártól délre, néhány mérföld távolságban vertek tábort, egy vad és elhagyatott erdőségben. Delej egy csapat válogatott felderítő társaságában elindult az erőd közvetlen közelében fekvő tisztásra. Pokolsikoly és Drektár együttes erővel igyekezték lebeszélni erről, de ő hajthatatlan maradt. - Kieszeltem egy tervet - magyarázta. - Ha bejön, fölösleges , vérontás nélkül is elérhetjük a célunkat. Hacsak nem tombolt a hóvihar, ha nem zárták le Barnavár kapuit, Taretha még a leghidegebb téli napokon is kilátogatott a villámsújtotta fához. De hiába lesett bele az üregbe, semmit sem látott. Örült, hogy visszatért a melegebb idő, bár a hóval átitatott talajba minduntalan beragadt a csizmája, sőt, nem egyszer le is esett a lábáról. Ám ez méltányos árnak számított az ébredező erdő friss illataiért, a felhőkön áttörő napsugarak, a fákat és az aljnövényzetet színárba borító, éledező élet látványáért. Barnavárban mindenki Delej sikereiről beszélt. A mendemondák hallatán Setétláp még keményebben inni kezdett. Ez néhanapján kifejezetten hasznosnak bizonyult. A lány nem egyszer arra ért haza, hogy mikor lábujjhegyen bemerészkedett a hálószobába, Setétlápot ott találta a földön, egy széken, vagy az ágyon heverni egy flaska társaságában. Ilyenkor Taretha fellélegzett, bezárta maga mögött az ajtót, és a saját hálószobájában töltötte az éjszakát. Néhány nappal korábban Hosszúkő olyan elképesztő dajkamesékkel tért haza, melyeknek még egy csecsszopó sem adott volna hitelt. És mégis... Taretha sokat olvasott az erőkről, amiknek egykoron birtokában voltak még az orkok. Erőkről, melyeket a természetből merítettek. Tudta, hogy Delej eszes, és csöppet sem lepte volna meg, ha kiderül, hogy az ork elsajátította a régi tudományt. A lány éppen az öreg fához ért, és a megszokás hatalmától vezérelve bepillantott a mélyedésbe. Meghökkent. A szájához kapott, és szíve olyan hevesen kezdett verni, hogy azt hitte, elájul. A barnás fekete üreg alján a nyaklánca feküdt. A nap éppen rásütött, amitől úgy ragyogott, mint egy ezüstös jelzőfény. Reszkető kézzel felkapta a láncot, aztán rögtön el is ejtette. - Ügyetlen! - szisszent fel, aztán megint érte nyúlt, most már határozottabban. Talán csak csel. Lehet, hogy Delejt elfogták, és elkobozták tőle a láncot. Az sem kizárt, hogy felismerték. Ám hacsak Delej nem beszélt a megállapodásukról, hogyan szerezhettek volna tudomást erről a helyről? Egy dologban biztos lehetett: senki sem képes megtörni Delejt. Örömkönnyek gördültek le az arcán. Baljával megtörölte nedves szemét, jobbjában pedig a félhold alakú függőt szorongatta.
Delej itt rejtőzik, ebben az erdőben, alighanem a sárkányra emlékeztető hegyoldalban. Arra vár, hogy ő segítsen neki. Talán megsebesült! A lány markába vette a nyakláncot, és eldugta a ruhájában, nehogy valaki észrevegye. Jobb, ha senki nem látja nála az „elveszett" ékszert. Azóta nem volt ilyen boldog, mióta utoljára látta ork barátját. Aggódva sietett vissza Barnavárba. A nap sehogy sem akart véget érni. Szerencséjére halat készítettek vacsorára, többször előfordult már, hogy rosszul lett a nem egészen friss haltól. A barnavári főszakács húsz évvel korábban Setétláppal együtt szolgált. Szolgálatai viszonzásként, és nem konyhamesteri tudásáért fogadták fel. Taretha természetesen nem vacsorázhatott Setétláp asztalánál a nagyteremben. A várúr hallani sem akart olyasmiről, hogy egy szolga lánya főúri barátai szeme láttára mellé ül. Jó az ágyban, de nem illik a házba - idézte fel a lány a versikét. Ma éjjel nem is bánta ezt. - Gondterheltnek tűnsz, kedvesem - mondta Tammis a lányának vacsora közben, amit szerény hajlékukban költöttek el. - Talán... Nem érzed jól magad? Az aggódó hang és anyja rémült tekintete kis híján mosolyt fakasztott Taretha arcán. Attól tartottak, hogy teherbe esett. Ez épp kapóra jött. - Minden rendben, apa - felelte, és átkulcsolta apja kezét. - Viszont a hal... Szerintetek jó az íze? Clannia a kétágú villa hegyére tűzött, és a tejfölös szószba mártott egy darabot a sajátjából. - Ahhoz képest, hogy Randrel készítette, egészen tűrhető. A hal véletlenül kifejezetten ízletesre sikeredett, Taretha ennek ellenére a következő falat után elfintorodott. Feltűnően eltolta magától a tányért. Míg édesapja gyümölcsöt hámozott, a lány nyafogni kezdett. - Elnézést... - mondta, és kiviharzott a szobából. Közben úgy tett, mintha émelyegne. Becsapta maga mögött a szobája ajtaját, és hangosan öklendezni kezdett az ágytál felett. Kopogtak az ajtaján. - Én vagyok az, drágám - szólt be Clannia. Kinyitotta az ajtót. Taretha eldugta szem elől az üres ágytálat. - Szegénykém Olyan fehér vagy, mint a fal. Ehhez szerencsére nem kellett színészkednie Tarethának. - Kérlek... Szólnál apának, hogy beszéljen a gazdánkkal? Ügy érzem, ma nem... Clannia elvörösödött. Bár mindenki tudta, hogy a lánya Setétláp ágyasa lett, erről soha nem beszéltek nyilvánosan. - Persze, kedvesem, szólok neki. Szeretnél a mi szobánkban aludni? - Nem - felelete gondolkodás nélkül a lány. - Nincs semmi baj. Csak szeretnék egy kicsit egyedül maradni. - Ismét a szájához kapta a kezét, Clannia bólintott. - Ahogy jónak látod, Tari drágám. Jó éjszakát! Szólj csak, ha szükséged lenne valamire! Az asszony finoman betette maga mögött az ajtót, a lány pedig végre fellélegezhetett. Most már csak azt kellett kivárnia, hogy észrevétlenül távozhasson otthonról. A konyha mellett helyezkedett el a szobája, éjszakánként pedig a szakácsok tértek legkésőbb nyugovóra. Amikor minden elcsendesedett, Taretha kimerészkedett a szobából. Előbb a konyhába tért be, és gyorsan belepakolt a zsákjába annyi ételt, amennyi hirtelen a keze ügyébe került. Korábban már széttépdesett néhány elhasznált ruhát, hátha be kell kötöznie Delej sebeit. Setétláp éppolyan kiszámítható volt, mint a nap járása. Ha vacsora közben belekezdett az ivásba, magához hívatta a lányt, amint végzett az evéssel. Később mindig mély álomba merült, és ágyúval sem lehetett volna felriasztani őt hajnalig.
Taretha a nagyterem ajtajához tapasztotta a fülét, ahonnan a szolgák kiszűrődő beszélgetéséből megtudhatta, hogy Setétláp szokás szerint ezen az estén is poharazgatott. Mivel nem láthatta a lányt, rosszkedvű lehetett, és mostanra bizonyosan elszenderedett. Taretha csendben kinyitotta Setétláp szobája ajtaját. Besurrant a szűk nyíláson, aztán, amilyen halkan csak tudta, betette az ajtót. Hangos horkolás fogadta. Odament a kisasztalhoz, kihúzta a fiókot. Finoman megnyomta az alját, mire felpattant az álfenék, és előbukkant alóla egy parányi doboz. Setétláp hónapokkal korábban, részegen tett említést erről a ládikáról. A lány kivette a dobozból a kulcsot. A ládikát visszatette a fiókba, amit óvatosan visszatolt. Az ágyhoz lépett. Jobb oldalon faliszőnyeg lógott a kőfalon. A kép egy hős vitézt ábrázolt, amint a kincsét védelmező vad sárkánnyal harcol. Taretha félrehúzta a faliszőnyeget, mely mögött egy titkos ajtó rejtőzött. Amilyen halkan csak lehetett, elfordította a zárban a kulcsot, és kinyitotta az ajtót. Kőlépcső vezetett le a sötétbe. Hűvös fuvallat simogatta a lány arcát, nedves kő és moha illata csapta meg az orrát. Nagyot nyelt rémületében. Nem mert gyertyát gyújtani. Setétláp mélyen aludt, de túl nagy volt a kockázat. Ha megtudná, hogy mit csinál, véresre korbácsoltatná. Gondolj Delejre! - emlékeztette magát. - Gondolj arra, hogy neki min kellett átmennie! Tudta, az ork érdekében le kell küzdenie a sötétségtől való félelmét. Betette maga mögött az ajtót. Mély, szinte tapintható sötétség borult rá. Úgy érezte magát, mint egy csapdába esett kismadár, de hamar sikerült úrrá lennie páni félelmén. Itt nem lehetett eltévedni, a folyosó egy irányba vezetett. Mély lélegzetet vett, és elindult. Óvatosan letipegett a lépcsőn, előbb mindig a jobb lábát rakta előre, hogy kitapintsa a fokokat. Végül földes talajt érzett a talpa alatt. Az alagút enyhén lejtett. Tarethának eszébe jutott, mit mondott Setétláp. A nagyuraknak nem eshet baja, kedvesem - mondta egy borgőzös éjszakán az altábornagy. - Ha megostromolnák az erődöt, akkor kettőnk épsége múlhat ezen. A folyosó mintha a végtelenbe vezetett volna. A lány félt. Mi van, ha leszakad a mennyezet? Mi van, ha eltorlaszolták? Mi van, ha elbotlom a sötétben, és eltöröm a lábam? Taretha dühösen elcsendesítette a riogató belső hangokat. Szeme megpróbált alkalmazkodni a sötétséghez. Megborzongott. Hideg volt... Végtelennek tűnő botorkálás után ismét emelkedni kezdett a talaj. Taretha kényszerítette magát, hogy ne fusson előre. Nem tudná megbocsátani magának, ha elveszítené az egyensúlyát, és elesne. Határozott iramban haladt tovább, de önkéntelenül felgyorsította a lépteit. Vajon a képzelete játszott vele, vagy tényleg világosodott? Nem, mégse képzelődött. A folyosó végén határozottan világosabb volt. Ahogy közeledett, lelassította lépteit. Belerúgott valamibe, orra bukott, beütötte a térdét és a kezét. A lépcsőkhöz ért! Előrenyúlt, és lassan, lépésről lépesre mászni kezdett, mígnem fát érzett az ujjai alatt. Egy csapóajtó! Ujabb rémisztő gondolat merült fel benne. Mi van, ha kívülről bereteszelték? Ésszerű gondolat. Ha idebentről el lehet hagyni Barnavár erődjét, ugyanúgy odakintről is bejuthat az ellenség. Kétségtelen, hogy kulcsra zárták, vagy reteszt tettek rá. Nekiveselkedett, és teljes erejéből nyomni kezdte felfelé a falapot. Az ódon forgópántok keservesen nyikorogtak, de csapóajtó kitárult, és hatalmas puffanással a nekicsapódott a földnek. Taretha összerezzent. El sem hitte, hogy sikerült. Kidugta a fejét a kicsiny,
szögletes nyíláson, és körbetekintett a teljes sötétség után nappali világosságnak tűnő fényben. Lovak, bőr és szalma ismerős illata csapta meg az orrát. Egy kisebb istállóba jutott. Kikászálódott az alagútból, suttogva lecsitította a lovakat, akik kérdőn bámultak rá. A négy paripa a falhoz volt kikötve. Rögtön tudta, hogy hol lehet. Az út mellett, de meglehetős távolságra Barnavártól egy futárállomás feküdt, ahol a lovasok friss lovakat kaphattak az elcsigázottak helyett. A fény a fal repedésein keresztül jutott be. Taretha óvatosan lecsukta a csapóajtót, aztán szalmát szórt rá, hogy eltakarja. Odament az istálló ajtajához, és kilépett a kettős holdtölte szinte vakító kékségébe. Jól sejtette: egy Barnavár melletti kis faluba jutott. Megpihent egy kicsit, hogy összeszedje magát. Előtte ott magasodott a sziklafal, melybe gyerekkorában mindig egy sárkányt képzelt bele. Delej a barlangban várja őt, éhesen és talán sebesülten. Fellelkesítette, hogy ilyen simán átjutott az alagúton, és szaladni kezdett, hogy mielőbb az orkhoz érjen. Delej, amikor meglátta az ezüstösen csillogó domboldalon felfelé igyekvő karcsú lányt, alig bírt elfojtani egy kurjantást. Végül megelégedett azzal, hogy elébe szaladt. Taretha megdermedt, aztán felkapta a szoknyája szélét, és ő is rohanni kezdett Delej felé. Ujjaik egymásba fonódtak, és ahogy lehullott a csuklya, mely az apró arcot takarta, Delej végre megláthatta a lány mosolygó tekintetét. - Delej! - kiáltott fel Taretha. - örülök, hogy látlak, drága barátom! Amilyen erősen csak tudta, megszorította a két hatalmas ujjat. Látszott rajta, hogy szinte kiugrik a bőréből izgalmában. - Taretha - dörmögte Delej szeretetteljesen. - Jól megy a sorod? A mosoly lelohadt, aztán ismét visszatért. I - Nem panaszkodhatom. És te? Mindenki rólad beszél! Nehéz elviselni, amikor Setétláp harapós kedvében van, de ha ez azt jelenti, hogy szabad vagy, szívesen elviselem a haragvását. Ó... - Még egyszer megszorította Delej ujjait, aztán a zsákért nyúlt, amit magával hozott. - Ügy gondoltam, éhes leszel. Túl sokat nem tudtam elcsenni, de talán ennyivel is megelégszel. Kötszert is kerítettem. Örülök, hogy semmi bajod... - Tari - szólalt meg gyengéden Delej. - Nem egyedül érkeztem. Intett a felderítőknek, akik a barlangban várakoztak, hogy lépjenek elő. Az orkok gyűlölködve és megvetően fintorogtak. Kihúzták magukat, karjukat összefonták széles mellkasuk előtt, és haragosan bámultak a lányra. A vezér Tarethára nézett, aki meglepettnek tűnt. Egy pillanatig félelem tükröződött az arcán. Nem lehetett hibáztatni ezért, a két felderítő mindent megtett annak érdekében, hogy rémisztőnek mutatkozzon. Taretha végül elmosolyodott, és odalépett hozzájuk. - Ha Delej barátai vagytok, akkor én is a barátaimnak tekintelek benneteket - mondta, és kezet nyújtott nekik. Az egyik ork dühösen horkantott egyet, és félrelökte a lány kezét, de arra vigyázott, hogy ne okozzon neki fájdalmat. - Túl sokat vársz el tőlünk, hadúr! - csattant fel a másik. - Megkegyelmezünk a gyermekeknek és a nőknek, ha úgy parancsolod, de arra nem vagyunk hajlandók, hogy... - De igen! - felelte Delej. - Ez a lány az életét kockáztatta azért, hogy megszökhessek a férfitól, akit mindketten egyformán gyűlölünk. És most is az életével játszik, hogy segítsen nekünk. Tarethában megbízhattok. Ő más, mint a többiek. - Odafordult a lányhoz, és elmosolyodott. - Ő egészen különleges. A felderítők továbbra is dühösen meredtek a lányra, de mintha kissé meginogtak volna. Egymásra pillantottak, aztán mégis kezet ráztak Tarethával. - Hálásak vagyunk azért, amit hoztál nekünk - szólalt meg Delej ismét emberi nyelven. Később mindent megeszünk, és a kötszert is félretesszük. Szükség lesz még rá.
Tari ereiben megfagyott a vér. - Csak nem akarjátok megostromolni Barnavárat? - kérdezte. - Nem, ha nem kényszerülünk rá, de te is éppoly jól ismered Setétlápot, ahogy én. Reggel Barnavár kapui elé vonulok a seregemmel, támadásra készen. De előbb szeretném megadni a lehetőséget Setétlápnak, hogy tárgyalhasson velünk. Innen irányítják a fogolytáborokat. Ha Barnavárat bevesszük, a táborok is odavesznek. Ha hajlandó tárgyalni velünk, elkerülhetjük a vérontást. Mindössze annyit akarunk, hogy engedjék szabadon testvéreinket, és akkor mi is békén hagyjuk az embereket. Taretha szőke haja ezüstösen csillogott a holdfényben. Szomorúan megrázta a fejét. - Nem fog beleegyezni - jelentette ki. - Túl öntelt ahhoz, hogy figyelembe vegye az alattvalói érdekeit. - Akkor maradj velünk! - mondta Delej. - Orkjaim parancsba kapták, hogy kíméljék meg a nők és gyerekek életét, de a csata hevében senki biztonsága sem szavatolható. Veszélybe sodrod magad, ha visszatérsz. - Ha észreveszik, hogy eljöttem, azonnal riadót fújnak -felelte Tari. - Akkor rátok akadhatnak, és megtámadhatnak titeket. És a szüleim is odabent maradtak. Setétláp rajtuk töltené ki a bosszúját, ebben biztos vagyok. Bármennyire is veszélyes, Barnavárban a helyem. Delej szomorúan nézett le rá. A lánnyal ellentétben ő tudta, milyen zűrzavarral jár egy ütközet. Vér, halál és rémület... Jobban örült volna, ha biztonságban tudhatja a Tarethát, de a saját életéről csak ő maga dönthetett. - Bátor vagy - szólalt meg váratlanul az egyik felderítő. -Kockára teszed a testi épségedet azért, hogy segíts nekünk. A Legfőbb Hadúr igazat mondott. Valóban akad az emberek között is olyan, aki ismeri a tisztességet. - Az ork fejet hajtott Taretha előtt. A lány láthatóan megtisztelve érezte magát. Ismét Delejhez fordult. - Tudom, hogy bután hangzik, de kérlek, vigyázz magadra! Szeretném együtt ünnepelni veled holnap este a győzelmeteket. - Egy pillanatig habozott, aztán hozzátette. - Hallottam, miket rebesgetnek a képességeidről, Delej. Tényleg igazat szóltak? - Nem tudom, mit hallottál, de a sámánok útjára léptem. Valóban képes vagyok segítségül hívni az elemeket. Taretha sugárzott a megkönnyebbüléstől. - Akkor Setétláp nem árthat neked. Mutass könyörületet a győzelemben, Delej! Tudod, hogy nem mindegyikünk olyan, mint ő. Tessék. Ezt visszaadom. Már oly sokáig nélkülöztem, hogy furcsán érezném magam, ha nálam lenne. Lehajtotta a fejét, és levette nyakából az ezüstláncot a félholdas függővel. Delej kezébe ejtette az ékszert. - Tartsd meg! Add majd oda a gyermekednek, ha megszületik. Talán én is meglátogathatom majd egyszer. Mint hónapokkal korábban, Taretha ismét odalépett Delejhez, és átölelte a behemót testet. Az orkot ezúttal nem lepte meg a gesztus, ő is átölelte a lányt. Végigsimította hosszú, selymes aranyhaját, és szorongva azt kívánta magában, adja az ég, hogy mindketten túléljék az ostromot. Taretha hátralépett, megcirógatta az ork arcát, biccentéssel elbúcsúzott a többiektől, és határozott léptekkel visszaindult az úton, melyen érkezett. Delej szívében furcsa érzések kavarogtak, ahogy a nyakláncot szorongatva figyelte a távolodó alakot. Vigyázz magadra, Tari! Vigyázz magadra! Amikor már kellő távolságra járt az orkoktól, Tari szabad folyást engedett a könnyeinek. Félt. Rettegett. Bátor kijelentése ellenére nem akart meghalni. Reménykedett benne, hogy Delejnek sikerül visszafognia a népét. Tudta, Delej különleges. Nem minden ork viseltetik
ekkora türelemmel az emberek iránt. Bárcsak sikerülne Setétlápot józan belátásra téríteni! Ám ennek körülbelül annyi esélye volt, mint annak, hogy hirtelen szárnyak nőjenek ki a testéből, hogy a magasba szállva maga mögött hagyhasson mindent. Ember létére az orkok győzelmét kívánta. Delej diadalát. Ha Delej túléli a csatát, az emberek számíthatnak könyörü-letességére. Ha elesik, ki tudja, mi lesz? Ha pedig Setétláp győzedelmeskedik... Amit Delej rabszolgaként átélt eltörpül majd amellett, ami rá vár. Tari bement az istállóba, felemelte a csapóajtót, és lement a lépcsőn az alagútba. Gondolatait annyira lekötötte Delej és a közelgő összecsapás, hogy nem is törődött a sötétséggel. Merengve nyitotta ki Setétláp hálószobájának titkos ajtaját. Váratlanul fényárba borult a szoba. Taretha lába a földbe gyökerezett. A titkos kijárattal szemben Setétláp ült, Hosszúkővel és két keménykötésű őrrel az oldalán. Setétláp színjózan volt, sötét szeme pedig szikrát hányt a fáklyafényben. Mint az éhes ragadozó, elmosolyodott a szakálla mögött. - Isten hozott körünkben, áruló! - szólalt meg behízelgő hangon. - Már vártunk rád. Ködös, borongós reggel volt. Delej szívesebben vette volna,ha süt a nap,és láthatják az ellenséget,de az eső lehűtötte harcosait. Tudta, végszükség esetén szólhat a -Víz Szellemének, egyelőre azonban hagyta, hogy az időjárás úgy alakuljon, ahogy az elemek kedve tartja. Pokolsikollyal és néhány Hófarkassal előrement. A sereg követte őket. Üdvösebb lett volna a fák rejtekében haladniuk, de a kétezres ork hadnak szüksége volt a széles útra. Ha Setétláp felderítőket küldött ki, azonnal riasztják a védőket. A Barnavárban töltött idő alatt Delej egyszer sem hallotta, hogy felderítők jelentenek Setétlápnak, de azóta sokat változhatott a helyzet. A jól felfegyverzett, vastag páncélokba bújtatott élcsapat elszántan haladt a barnavári úton. Delej egy kis énekesmadarat hívott magához, és megkérte, hogy nézzen körbe odafent. A madárka pár perc múlva visszatért, megszólalt egy hang Delej fejében: Észrevettek. Sietnek vissza az erődbe. Mások bekerítő hadműveletbe kezdtek. Delej összeráncolta a homlokát. Setétláp serege szokatlanul szervezetten ténykedett. Ez sem jelenthetett gondot a számára, serege közel négyszeres túlerőt képviselt a barnavári helyőrséggel szemben. A madár rászállt az ork vaskos ujjára, és várakozott. Repülj vissza a seregemhez, és keresd meg az öreg, vak sámánt! Neki is mondd el, amit nekem! Az aranyszárnyú kismadár félrehajtotta apró, kék fejét, és elrepült, hogy végrehajtsa a feladatot. Drektár nem csak sámán, hanem tapasztalt harcos is volt. Ő tudni fogja, hogyan értelmezze a kismadár üzenetét. Delej továbbmasírozott. A következő kanyar után feltűntek Barnavár magas, büszke kőfalai. Delej társai elámultak. - Tartsátok fel a fehér zászlót! - adta ki a parancsot. - Ha a szokásoknak megfelelően járunk el, talán nem lőnek ránk. Könnyűszerrel bevettük a fogolytáborokat, most azonban sokkal nehezebb feladat vár ránk. Barnavár erődítmény, amit nem könnyű sikerrel megostromolni. Ám ha a tárgyalások nem vezetnek eredményre, el kell esnie! Remélte, erre nem kerül sor, de felkészült a legrosszabbra. Valószínűtlennek tűnt, hogy Setétlápot észérvekkel meggyőzheti. Ahogy közeledtek a várfalhoz, a mellvédek mögött mozgásra lett figyelmes. Mikor tüzetesebben megvizsgálta, mi történik, látta, hogy ágyútorkok merednek feléje. Az
íjászok felsorakoztak a lőrések mögött, az erőd két oldala felől pedig több tucat lovag vágtatott elő paripáján, hogy felálljanak a várkapu előtt. Lándzsával és dárdával kezükben várakoztak. Delej mégis továbbment. A hatalmas fakapu feletti bástyán különösen nagy volt a sürgésforgás. Delej szíve nagyot dobbant, amikor megpillantotta Setétlápot. Megállt. Elég közel kerültek egymáshoz, hogy átkiálthassanak. - No lám! - szólalt meg a becsmérlő hang, amit Delej oly jól ismert. - Hogy megnőtt az én kis házi orkom. Delej nem kapta be a csalit. - Üdvözöllek, altábornagy úr - felelte. - Nem házi kedvencként, hanem Hadseregparancsnokként szólok hozzád. Seregem már többször megverte az embereidet. Nem akarom újra a vérüket ontani, ha nem kényszerítesz rá. Hosszúkő ura mellett állt a bástyán. Nem akart hinni a szemének. Setétláp részeg volt. A kapitány, aki már többször segített Tammisnak ágyba dugni urát egy-egy áttivornyázott éjszaka után, még sohasem látta ennyire elázottan, ugyanakkor ilyen magabiztosan állni a lábán. Mégis, mit gondol ez magáról? Setétláp természetesen figyeltette a lányt. Egyik felderítője, aki a rejtőzködés mesterének számított, kivette a csapóajtó reteszét, hogy Taretha gond nélkül előjöhessen az alagútból. Látta, hogy találkozik Delejjel, és még néhány orkkal. Látta, hogy egy zsák ételt ad át nekik, és azt is látta, hogy Taretha megöleli az orkot, aztán visszaindul a már egyáltalán nem titkos föld alatti járaton. Előző este Setétláp csak úgy tett, mintha túl sokat ivott volna, és tiszta fejjel figyelte, ahogy a döbbent lány besétál a szobába. Taretha először nem akart beszélni, de mikor közölték vele, hogy megfigyeltek minden mozdulatát, igyekezett meggyőzni urát, hogy Delej békeajánlattal kereste fel. Setétláp ezen végképp felháborodott. Kiküldte a kapitányt és az őröket, Hosszúkő az ajtón keresztül is hallotta az ordítozást és az elcsattanó pofonokat. Aztán egészen mostanáig nem látta Setétlápot, bár Tammis tájékoztatta a fejleményekről. Setétláp a leggyorsabb lovasait küldte el erősítésért, de még legalább négy óra kell hozzá, hogy ideérjenek. A leglogikusabb lépésnek az tűnt, ha a vár közelében tartják a fehér zászlóval érkező orkot, míg megérkezik a felmentő sereg. Az illendőség megkövetelte Setétláptól, hogy ő is kis létszámú tárgyalócsoportot küldjön az örkökhöz. Minden bizonnyal csakhamar kiadja rá a parancsot. Igen, ezt kell majd tennie. Ha jól becsülték fel az ork haderejét, a sereg több mint kétezer főt számlált. Barnavárban ötszáznegyvenen tartózkodtak, akik közül kevesebb, mint négyszáz számított hadviselt, jól képzett harcosnak Hosszúkő aggódva kémlelte a láthatárt. Hirtelen mozgást vélt felfedezni a távolban. Ahhoz túl távol voltak tőle, hogy kivegye az alakokat, de az tisztán látszott, hogy hatalmas zöld áradat lepi el a domboldalt. Vészjósló dobpergés hallatszott. Delej serege megérkezett. A hajnali hideg ellenére Hosszúkőt kiverte a veríték. - Ez már döfi, Delej! - szólalt meg Setétláp. Az egykori hős megingott, a bástya falában kellett megkapaszkodnia. - Mégis, mit akarsz? Delej szívében ismét a szánalom és a gyűlölet feszült egymásnak. - Többé nem akarunk az emberekkel harcolni, hacsak nem kényszeríttek minket. De több száz ork raboskodik hitvány fogolytáboraidban, Setétláp. így vagy úgy, de ki kell szabadulniuk. Felesleges vérontás nélkül is megtehetnénk. Ha hajlandó vagy elengedni a bebörtönzött orkokat, visszatérünk a vadonba, és békén hagyjuk az embereket. Setétláp hátravetette a fejét, és felkacagott.
- Ohó - mondta zihálva, és megtörölte a szemét. - Te még a király udvari bolondján is túlteszel, Delej. Esküszöm, hogy most még szórakoztatóbb látványt nyújtasz, mint mikor az arénában küzdöttél. Ezt hallgassátok! A Fényre, értelmes mondatokban beszél! Azt hiszed, tudod mi a könyörületesség, ugye? Hosszúkő érezte, hogy valaki a ruhája ujját ráncigálja. Ijedten megfordult, és az őrmestert pillantotta meg maga előtt. - Nem tartozol a kedvenceim közé, Hosszúkő - morogta vadul a harcos -, de te legalább józan vagy. El kell hallgattatnod Setétlápot! Tüntesd el innen! Láttad, mire képesek az orkok! - Nem adhatjuk meg magunkat! - lihegte Hosszúkő, bár szíve szerint ezt tette volna. - Nem is - felelte az őrmester -, de legalább követeket küldhetnénk hozzájuk, hogy időt nyerjünk, míg ideérnek a szövetségeseink. Elküldetett erősítésért, ugye? - Persze, hogy elküldetett - sziszegte Hosszúkő. Setétláp meghallotta, hogy miről sustorognak, és hátrafordult. Véreres szemei alatt hatalmas fekete táskák éktelenkedtek, és alig tudta tartani magát. - Nicsak, az őrmester! - ordította, és tántorogva megindult feléjük. - Delej! Egy régi ismerős! Delej felsóhajtott. - Sajnálom, hogy még vele vagy, őrmester. - Ahogy én is - morogta az őrmester, de csak Hosszúkő hallotta. - Túl soká maradtál távol, Delej. - Beszéld rá Setétlápot, hogy eressze el az orkokat, és becsületszavamat adom rá, hogy senkinek egy haja szála sem görbül meg. - Uram - szólalt meg Hosszúkő idegesen. - Ugye emlékszik rá, hogy miféle erőket tart Delej a hatalmában? Elfogott, de eleresztett. Megtartotta a szavát. Tudom, hogy csak egy ork, de... - Hallod ezt, Delej? - bömbölte Setétláp. - Csak egy ork vagy! Még ez a tökkelütött Hosszúkő is beismeri! Miféle ember az, aki megadja magát egy orknak? Setétláp előrerohant, és kihajolt a mellvéden. - Miért tetted ezt velem? - kiáltotta törődötten. - Mindent megadtam neked! Te meg én karöltve vezethettük volna ezt a zöld bőrű sereget a Szövetség ellen, és miénk lehetett volna a világ minden kincse! Hosszúkő elborzadva bámult a parancsnokra. Setétláp világgá kürtölte árulását. Legalább őt nem keverte bele... Egyelőre. Azt kívánta, bárcsak lenne mersze ahhoz, hogy lelökje Setétlápot a bástyáról, hogy aztán megadja magát Delejnek. Delej nem szalasztotta el a felkínálkozó alkalmat. - Hallottátok ezt, barnaváriak? - üvöltötte. - Uratok és parancsolótok arra készült, hogy eláruljon titeket! Lázadjatok fel ellene, távolítsátok el a posztjáról, és még este is élni fogtok! Mély, feszült csend támadt. - Még egyszer felszólítalak, Setétláp! Tárgyalj velem, vagy meghalsz! Setétláp kiegyenesedett. Delej látta, hogy valamit tart a kezében. Egy zsákot... - íme, a válaszom, Delej! - Setétláp benyúlt a zsákba, és kirántott belőle valamit. Delej nem látta tisztán, mit vett elő, ám Hosszúkő és az őrmester borzadva léptek hátrébb. A tárgy lerepült a bástyáról, és odagördült Delej lábai elé. Taretha kék szemei világtalanul bámultak fel az orkra. - Erre a sorsra jutnak az árulók! - üvöltötte Setétláp, és vad táncba kezdett a bástya tetején. - Ezt teszem én az olyanokkal, akiket szeretek, mégis elárulnak engem... Akik semmit sem adnak cserébe a jóságomért... Akik átkozott, alávaló orkokkal cimborálnak!
Delej egy szavát sem hallotta. Mintha az ég dörgött volna a fejében. Térde megrogyott, aztán a földre bukott. Émelygést érzett a gyomrában, aztán elsötétült előtte a világ. Ez nem lehet igaz! Ezt nem tehette meg Tarival! Még Setétláp sem lehet képes olyan aljasságra, hogy egy ártatlan lényt megöljön. Bármennyire szerette volna, nem veszítette el az eszméletét. Éber maradt, a hosszú szőke hajat, a kék szemeket, és a véres, elmetszett nyakat bámulta. Aztán elhomályosodott a kép. Arcán patakzani kezdtek a könnyek. Gyötrőn felrémlettek benne Tari szavai, amiket az első búcsúzáskor mondott. Ezeket könnyeknek hívják. Olyankor jönnek, amikor szomorúak vagyunk, amikor a lelkünket bántja valami, és annyi fájdalom gyűlik össze a szívünkben, hogy már nem fér el bennünk. Delej szívében már nem fért el a fájdalom. Cselekednie kell, bosszút kell állnia! Éktelen haragra gerjedt, hátravetette a fejét, és olyan dühödt erővel ordított fel, mint még soha. A kiáltás végigperzselte a torkát. Az ég elborult. Villámok tucatjai cikáztak a magasban, és egy pillanatra elvakították a szemlélőket. A mennydörgés, mely a villámokat követte, szinte megsüketítette az erőd védőit. Sokan elhajították fegyvereiket, térdre ereszkedtek, és reszketve motyogtak maguk elé az ég haragja láttán, mely egyértelműen az ork vezér elviselhetetlen fájdalmát tükrözte. Setétláp felnevetett. Nyilvánvalóan félreértette Delej reakcióját. Mikor elhaltak az égzengés utolsó morajai, lekiáltott hozzá. - Azt mondták, nem lehet megtörni téged! Hát nekem sikerült, Delej! Én megtörtelek! Delej visszabámult Setétlápra. Még ebből a távolságból is látta, ahogy az altábornagy elfehéredik, és végre kezdi megérteni, mit indított el brutális gyilkosságával. Az ork sámán azt remélte, békésen elintézik az ügyet. Setétláp azonban áthúzta a számításait. Már biztos volt, az altábornagy nem éri meg a hajnalt, erődítményét pedig porig rombolja az ork sereg. - Delej... - szólalt meg Pokolsikoly, aki nem tudta, mire vélni társa hallgatását. Delej zihálva, könnyes szemekkel ránézett, és szinte átdöfte a tekintetével. Pokolsikoly együttérzőn, ugyanakkor egyetértőn nézett vissza rá. Delej higgadtságot erőltetett magára, és lassan felemelte a hatalmas harci pörölyt. Ritmusosan dobogni kezdett a lábával. A többiek követték a példáját, enyhén megremegett a föld. Hosszúkő émelyegve, döbbenten nézett le a porban heverő fejre. Azt tudta, hogy Setétláp hajlamos a kegyetlenkedésre, de elképzelni se merte volna, hogy... - Mit tettél? - robbantak ki a szavak az őrmesterből, aki megragadta és durván maga felé fordította Setétlápot. Setétláp hisztérikus nevetésben tört ki. Az őrmester ereiben megfagyott a vér az ork üvöltése hallatán. Remegni kezdtek alatta kövek. - Nagyuram... a föld reng a parancsára... - Kétezer ork dobog egyszerre, persze, hogy reng a föld! -felelte vicsorogva Setétláp. Visszadülöngélt a mellvédhez, és láthatóan tovább akarta gyötörni szavaival az ork vezért. Végünk - gondolta Hosszúkő. Most már késő megadni magunkat. Delej a démoni mágiához folyamodik, és bosszúból, a lány haláláért az összes védőjével együtt elpusztítja a várat. Tátogott, de egy hang sem jött ki a száján. Érezte, hogy az őrmester őt bámulja. - A fenébe ezekkel a pipogya nemesekkel - sziszegte az őrmester, és kiadta a tűzparancsot. Delejnek a szeme se rezdült, mikor elsültek az ágyúk. Keserves nyögéseket hallott, de ő sértetlen maradt. Fájdalmában a Föld Szellemét idézte magához, aki válaszolt. A talaj jól
kivehető, egyenes vonalban megemelkedett, aztán behorpadt előtte. Delej lábától egyenesen a kapuig szaladt, mint valami óriási föld alatti lény. A kapu megrázkódott. A támaszfal megingott, és apró kövek kezdtek potyogni belőle, ám sokkal masszívabbra építették, mint a fogolytáborok falait, és így állva maradt. Setétláp felvisított. A világ egészen leszűkült körötte, és mióta leitta magát, és elrendelte Rókalyuki Taretha kivégzését, először volt képes tiszta fejjel gondolkozni. Hosszúkő nem túlzott. Delej valóban elemi erőket tudott segítségül hívni, neki pedig mégsem sikerült megtörni az ork lelkierejét. Sőt, még nagyobb haragra gerjesztette! Setétlápot páni félelem öntötte el a tagbaszakadt zöld orkok százai, ezrei láttán, akik halált hozó folyamként zúdultak felé az úton. El kellene menekülnie. Delej meg fogja ölni. Érezte, Tudta. Delej valahogy felkutatja, és megöli azért, amit Tarethával tett... Tari, Tari! Szerettelek. Miért kellett ezt művelned velem? Valaki ordítozott. Egyik fülébe a jóképű Hosszúkő csaholt, a másikba az őrmester üvöltözött érthetetlenül. Értetlenül bámult vissza rájuk. Az őrmester odavetett még neki valamit, aztán az embereihez fordult. Azok folyamatosan töltötték és sütötték el az ágyúkat. A kapunál a lovagok rárontottak az orkokra. Felzúgtak a csatakiáltások, csattogott az acél. Az emberek fekete páncélja elvegyült a förtelmes, zöld orkok között, majd fehér szőrös test tűnt fel egy pillanatra... A Fényre! Delej valóban fehér farkasokat állított csatasorba? - Túl sokan vannak - suttogta maga elé. - Túl sokan vannak. Túl sokan... Ismét megremegtek a várfalak. Setétlápot megszállta a félelem, térdre rogyott. Négykézláb mászott le a lépcsőn a várudvarra. A lovagok mind odakint harcoltak, sorra elestek. A bent rekedtek kétségbeesetten sikoltozva rögtönzött fegyvereket kaptak a kezükbe: kaszákat, vasvillákat, egyesek pedig a kiképzéskor használt fakardokat ragadták fel. Setétláp orrát különös, jól ismert szag csapta meg. A félelem szaga. A régmúlt csatáiban sokszor bűzlött már ettől, és még többször érezte az elesett vitézeken. Már elfeledte, mennyire felforgatta a gyomrát. Nem így tervezte. A rohamozó orkoknak az ő oldalán kellett volna harcolniuk. Vezérüknek, aki a nevét ordítozta szakadatlanul, őt kellett volna szolgálnia engedelmesen. Tarinak is itt kellett volna lennie vele... Tényleg, hová tűnt Tari? És ekkor eszébe jutott. Eszébe jutott a parancsszó, ami az ő száját hagyta el, és a lány életébe került. Setétláp az emberei szeme láttára hányni kezdett. Testben is, lélekben is összetört. - Teljesen összeroppant! - üvöltötte Hosszúkő pár hüvelyknyire az őrmester fülétől, hogy túlharsogja az ágyúk, a pajzsokon csattogó kardok, és a kínszenvedés zaját. A falak ismét megremegtek. - Már régóta nem ura önmagának! - ordította az őrmester. - Mostantól te vagy a parancsnok, Hosszúkő! Mit tegyünk? - Adjuk meg magunkat! - kiáltotta Hosszúkő habozás nélkül. Az őrmester lepillantott az alattuk dúló ütközetre. - Ezzel már elkéstünk! Setétláp a végromlásba sodort minket. Harcolnunk kell, míg Delej úgy nem határoz, hogy ismét békét ajánl... Ha egyáltalán hajlandó lesz még erre ezek után. Szóval, mit tegyünk? - kérdezte ismét az őrmester. - Én... Nem is tudom... - Hosszúkőnek egyetlen értelmes ötlet sem jutott az eszébe. Ő nem csatározásra született... Már kétszer összeomlott, mikor csatára került sor. Tisztában volt vele, hogy gyáva alak, és megvetette magát ezért, de ettől még nem változott semmi. - Akarod, hogy átvegyem Barnavár védelmének parancsnokságát? - kérdezte tőle az őrmester.
Hosszúkőt kiverte a verejték. Hálás tekintettel beleegyezett. - Nos hát - mondta az őrmester, és ordítva parancsokat kezdett osztogatni katonáinak. Ebben a pillanatban ledőlt a kapu, és orkok tucatjai özönlöttek be az ország egyik legerősebben megépített erődjének az udvarába. A mennybolt meghasadt, zuhogni kezdett az addig csak csepergő eső. Setétláp fekete haja a koponyájához tapadt. Az egykor dicső altábornagy elcsúszott a várudvar sár-tengerré változott talaján. Orra bukott, és mellkasába beszorult a levegő. Nagy nehezen feltápászkodott. Csak egy módon szökhet meg ebből a véres, lármás, pokoli zűrzavarból... A hálószobájába támolygott, és kirántotta a kis íróasztal fiókját, előkotorta a kulcsot. Kétszer a földre ejtette, mielőtt .imbolyogva sikerült elérnie a falikárpitot, majd letépte a szövetet, és a zárba illesztette a kulcsot. Elfeledkezett a lejáróról, s ezért mikor nekilódult legurult a kő lépcsőfokokon. Annyira részeg volt, hogy ernyedt testén csupán néhány kisebb zúzódás nyoma maradt. A fény, ami a szobájából szűrődött be az alagútba alig segítette az előrehaladásban, a folyosó távolabbi szakaszát sűrű sötétség borította. Lámpást kellett volna hoznia... Túl késő! Túl sok mindenhez túl késő. Nekiiramodott, amennyire csak a lába bírta. A túloldali csapóajtót még nem reteszelték le. Megszökhet, kimenekülhet az erdőbe, aztán majd visszatér, mikor elült a csatazaj, és úgy tehet, mintha... Fogalma sem volt, mit tegyen. Majd csak kitalál valamit! A föld ismét megremegett, és ledöntötte Setétlápot a lábáról. A mennyezetről apró kövek és por hullott rá. Amikor alábbhagyott a rengés, tétován talpra állt, és maga elé tartott kézzel elindult előre. Mindenütt por szálldosott, amitől kegyetlenül köhögni kezdett. Pár lépés megtétele után ujjai hatalmas sziklatömbbe ütköztek. A föld alatti járat beomlott előtte. Eszelősen kaparni kezdett, aztán zokogva a földre rogyott. Most mi lesz? Milyen sorsra jut Setétláp Édalász várkapitány? Ismét megrázkódott a lába alatt a talaj. Felpattan, és iszkolni kezdett visszafelé. A bűntudatnál és a félelemnél is erősebben hajtotta őt a túlélési ösztön. Iszonyatos zajt hallott maga mögött, és elborzadva tapasztalta, hogy a folyosó mennyezete megint beomlott mögötte. A rémülettől hajtva futott tovább, miközben pár lépéssel maga mögött hallotta lezuhanni a köveket, amelyek mintha őt üldözték volna... Felbotorkált a lépcsőn, és hasra vetette magát a szobában. Az alagút hatalmas robajjal végleg beszakadt mögötte. Ujjait úgy mélyesztette a padló kövei közé, mintha ezek jelentenék az egyetlen szilárd pontot ebben a megháborodott világban. Az iszonyatos rengéseknek sehogy sem akart vége szakadni. Végül mégis elcsendesült a világ. Setétláp nem mozdult. Hirtelen kard csörrent meg pár hüvelyknyire az orra előtt. Visítva hátrált. Amikor felnézett, Delej tornyosult föléje, kezében irdatlan pallossal. A Fényre, elfeledkezett róla, milyen hatalmas ez a Delej! Fekete páncéljában, a rémisztő fegyverrel kezében úgy magasodott fölé, ahogy a hegyek szoktak a síkságok peremén. - Delej - hebegte Setétláp. - Meg tudom magyarázni... - Nem - felelte Delej higgadtan. Setétlápot még tombolással sem tudta volna jobban megrémíteni, mint ezzel a nyugalommal. - Nem tudod megmagyarázni. Erre nincs magyarázat. Ezt a helyzetet csak párviadallal lehet tisztázni. Életre-halálra menő küzdelemmel. Fogd ezt a kardot! Setétláp maga alá húzta a lábát. - De... én... - Fogd a kardot! - ismételte Delej dörgő hangon. - Fogd, különben úgy döflek át a földön fekve, mint egy nyöszörgő disznót!
Setétláp reszkető kézzel megfogta a kard markolatát. Remek - gondolta Delej. Legalább párviadal közben vehet elégtételt Setétlápon. Először Hosszúkőt kereste meg. Az ifjú nemesből könnyűszerrel kiszedte, hogy Setétláp a föld alatti járatba menekült. Delejbe fájdalmasan hasított bele a felismerés, hogy Taretha is valószínűleg ugyanezt az utat választotta, amikor kiszökött hozzá. Megkérte a földrengést, hogy torlaszolja el az alagutat, és hajtsa vissza a szobába Setétlápot. Miközben várt, dühödten félrehajigálta a bútorokat, hogy elég hely legyen a párviadalhoz. Hitetlenkedve bámulta a csigalassúsággal feltápászkodó Setétlápot. Tényleg ezt a férfit bálványozta és rettegte kisgyermekként? Hiszen ez egy roncs, testileg és lelkileg egyaránt összetört báb! A szánalom újfent motozni kezdett az ork elméjében, de nem hagyta, hogy elhomályosítsa azoknak a szörnyűségeknek az emlékét, amiket ez az ember elkövetett. - Támadj! Setétláp rávetette magát. Gyorsabban és összeszedettebben mozgott, mint amire Delej számított. Az orknak félre kellett ugrania, nehogy sebet kapjon. Ügyesen hárította a csapást, aztán várta, hogy ellenfele ismét lesújtson. A párviadal új életet lehelt Barnavár urába. Tekintetén mintha düh és elszántság tükröződött volna, és a mozgása is biztosabbnak tűnt. Ügy tett, mintha balról akarna szúrni, aztán mégis jobb oldalról támadott. Delej így is könnyedén hárított. Az ork ekkor támadásba lendült. Meglepetten, bár némi örömmel nyugtázta, hogy Setétláp képes védeni magát, és egy karcolással megússza. Setétláp ráeszmélt, hogy balról semmi sem védi. Körbenézett, hátha talál valamit, amit pajzsként maga elé tarthat. Delej méltatlankodva letépte az ajtót, és odadobta Setétlápnak. - Ezzel védd magad, ha ennyire gyáva vagy! - üvöltötte. Bár az ajtó épp megfelelt volna egy orknak, Setétláp számára túl nagynak bizonyult. A várkapitány mérgesen félrelökte. - Még mindig nem késő, Delej - szólalt meg elképesztő önteltséggel. - Mellém állhatsz, és együtt harcolhatunk. Természetesen felszabadítom az orkokat, ha megígéred, hogy veled együtt az én zászlóm alatt harcolnak majd! Delej ettől úgy felbőszült, hogy nem védte magát, amikor Setétláp váratlanul megint támadott. Nem kapta fel időben a kardot, és a férfi pengéje a páncélon csattant. Ha nincs a vért, semmi sem menthette volna meg a sérüléstől az orkot. - Még mindig nem józanodtál ki, Setétláp, ha azt hiszed, hogy elfelejtem azt a látványt... Delejt ismét elöntötte a düh, mikor eszébe jutott Taretha kék szeme, és többé nem tudta visszafojtani a fájdalmát. Eddig visszafogta magát, hogy némi esélyt adjon Setétlápnak, de most elszállt belőle minden nyugalom. Úgy rontott rá a férfira, mint a szökőár. Minden csapással, minden üvöltéssel gyötrelmekkel teli gyermekkorát idézte fel magában. Ahogy Setétláp kezéből kiesett a kard, Delej lelki szemei előtt Taretha arca rémlett fel, azé a lányé, aki nem látott különbséget ember és ork között. Amikor sarokba szorította Setétlápot, a vert helyzetbe került féreg alattomosan tőrt kapott elő a csizmájából, amivel kis híján sikerült kiszúrnia az ork szemét, Delej bosszúért kiáltott, és lesújtott. Setétláp nem halt meg azonnal. Zihálva elterült a földön, és tehetetlenül felhasított oldalához kapott, ahonnan vörös sugárban fröcskölt a vér. Üveges szemekkel Delejre meredt. Vér bugyogott elő a szájából, és Delejt is meglepve elmosolyodott. - Azzá lettél... amivé tenni akartalak... büszke vagyok rád... - hörögte. Delej a vártoronyból kilépett az udvarba. Zuhogó eső fogadta ott. Pokolsikoly menten odafutott hozzá. - Jelentést kérek - szólalt meg Delej, miközben egyetlen pillantással felmérte a helyzetet. - Bevettük Barnavárat, vezérem - mondta Pokolsikoly. Arcát és testét vér borította, vörös szeme túlvilági fénnyel izzott. - Az erősítés még mindig mérföldekre jár innen. Az
ellenállók többségét megfékeztük. Átkutattuk a vártornyot, és előállítottunk mindenkit, aki életben maradt. A nők és a gyermekek mind sértetlenek, ahogy parancsoltad. Delej orkok csoportjait pillantotta meg, akik férfiakat vettek körül. A megvert harcosok a földön ülve bámulták legyőzőiket. Egyikük-másikuk nem bírt magával, időnként felpattant egy-egy harcos, és az orkokra rontott, akik könnyedén leütötték. Delej megfigyelhette, hogy az orkok - bár legszívesebben ott helyben lekaszabolták volna ellenfeleiket - visszafogták magukat. - Kerítsd elő nekem Hosszúkőt! Pokolsikoly elsietett, hogy teljesítse Delej parancsát. A legfőbb hadúr elvonult a foglyok előtt. Az emberek rémülten vagy ellenségesen bámultak vissza rá, de mindenki előtt egyértelmű volt, ki Barnavár új ura. Amikor hátrafordult, Pokolsikolyt pillantotta meg, aki jól időzített szúrásokkal hajtotta maga előtt Hosszúkőt. Hosszúkő gondolkodás nélkül Delej lábai elé vetette magát Delej kissé undorodva utasította, hogy álljon fel. - Feltételezem, most te vagy itt a parancsnok. - Nos, az őrmester... igen, én vagyok a parancsnok. - Feladatom van a számodra, Hosszúkő. - Delej lehajolt, hogy az ifjú nemes szemébe nézhessen. - Mindketten tudjuk, miféle ármánykodásba kezdett Setétláp. El akarta árulni a Szövetséget, és te segédkeztél neki. Ha elfogadod az ajánlatomat, még jóváteheted a bűnödet. Hosszúkő mélyen az ork szemébe nézett. Beleegyezően bólintott. - Mit parancsolsz, mit tegyek? - Adj át egy üzenetet a Szövetségnek! Meséld el, mi történt ma itt! Mondd el, hogy ha békét kötnek velünk, számíthatnak az együttműködésünkre, feltéve, hogy szabadon engedik a fogolytáborokban tartott orkokat, és földet, jó termőföldet biztosítanak a népemnek. Ha a harc mellett döntenek, olyan ellenféllel találják szembe magukat, melyhez hasonlót még soha életükben nem láttak. Tizenöt évvel ezelőtt erősnek tartottatok minket. Mindez semmiség ahhoz képest, amire most képesek vagyunk. Neked szerencséd volt, két csatát is átvészeltél ellenünk Képes leszel tehát kellő színekkel ecsetelni a fenyegetést, amivel szembe kell nézniük, ha ellenünk fordulnak. Hosszúkő elsápadt az arcát borító vér és sár alatt, de állta Delej tekintetét. - Adjatok neki lovat, és élelmet! - adta ki a parancsot Delej, látván, hogy az ifjú nemes felfogta az üzenetet. - Hosszúkőnek sértetlenül el kell jutnia feletteseihez! A ti érdeketekben remélem, hogy meghallgatnak. Pokolsikoly karon ragadta Hosszúkőt, és az istállókhoz vezette. Delej látta, hogy azok az orkok, akik nem a foglyok őrzésével voltak elfoglalva, a vártoronyba indultak. Hamarosan lesz mindenük: lovuk, marhájuk, birkájuk, gabonájuk, és kötszerük - mindaz, amire az új Hordának nemsokára szüksége lehet. Delej még valakivel szeretett volna beszélni, és rövid keresgélés után rá is akadt. Az őrmester és emberei nem tették le, de pillanatnyilag nem is használták a fegyvereiket. Patthelyzet alakult ki az orkok és az emberek között, amit egyik fél sem akart súlyosbítani. Az őrmester összeráncolta a szemöldökét, amikor Delejt látta közeledni. Az orkok gyűrűje szétnyílt a Legfőbb Hadúr előtt. Az őrmester és Delej egy darabig bizalmatlanul méregették egymást. Aztán Delej egy szempillantás alatt megragadta az őrmester fülcimpáját, és vaskos ujjai közé kaparintotta az aranykarikát. Ám ahelyett, hogy kitépte volna, ugyanolyan gyorsan el is engedte. - Mindenre megtanítottál, őrmester - dörögte. - Kiváló tanítványnak bizonyultál, Delej - felelte óvatosan az őrmester. - Setétláp halott - mondta az ork. - A katonákat bekerítették. Orkjaim épp most ürítik ki a pajtákat és raktárakat.
Barnavár falai csupán azért állnak még, mert én így akarom. - Bizonyításképp dobbantott egyet a lábával, és megremegett a föld. - Tőled tanultam meg a könyörületességet. Most hálás lehetsz magadnak ezért. Néhány pillanat múlva földig romboljuk Barnavár erődjét. Az erősítés nem fog időben ideérni. Ha megadjátok magatokat, szabadon elvonulhattok családjaitokkal együtt. Vizet és élelmet biztosítunk nektek. Azok, akik ezek után is ellenállnak, a romok közt fogják lelni halálukat. Az erőd és védői nélkül akadálytalanul felszabadíthatjuk a fogolytáborokat. Mindig is ez a cél vezérelt. - Valóban? - kérdezte az őrmester. Delej tudta, hogy Setétlápra céloz. - Igazságot akartam szolgáltatni - felelte Delej. - Mindig, és mindenek felett. - A szavadat adod, hogy nem esik bántódásunk? - Igen - jelentette ki Delej, és felemelte a tekintetét, hogy végignézzen az orkokon. - Ha nem álltok ellen, szabadon kisétálhattok a várkapun. Az őrmester válaszul a földre hajította fegyverét. Csend támadt. A katonák követték parancsnokuk példáját. A csata véget ért. Mikor mindenki, ork és ember egyaránt épségben elhagyta az erődöt, Delej megidézte a Föld Szellemét. Ez a hely hitvány célokat szolgált. Ártatlan foglyok sínylődtek itt, és a gonosz hatalmát erősítette. Dőljön hát össze! Dőljön hát össze! Szélesre tárta karjait, és dobogni kezdett a lábával. Lehunyta a szemét, és visszaemlékezett szűkös cellájára, Setétláp kínzásaira, a gyűlöletre és a megvetésre, amit a vele együtt kiképzettek tekintetéből olvasott ki. Az emlékek a lelkébe martak, ahogy rövid időre újból átélte mindegyiket. Dőljön hát össze! Dőljön hát össze! A föld az ütközet végeztével még egyszer, utoljára megremegett. A büszke kőfalak éktelen robajjal rogytak össze. A föld megnyílt, és elnyelte a várat. Összedőlt a zsarnokság jelképe, ami ellen Delej és bajtársai küzdöttek. Barnavár helyét egy romhalmaz jelölte. Az orkok ujjongva ünnepeltek. Az emberek elgyötörten, összetörten bámultak. A kőhalom alján valahol ott feküdt Setétláp holtteste. - Míg el nem temeted őt a lelkedben, soha nem temetheted elég mélyre - szólalt meg valaki Delej mellett. Ahogy oldalra pillantott, Drektár világtalan szemeivel találkozott a tekintete. - Bölcs vagy, Drektár - mondta Delej. - Talán túlontúl is bölcs. - Jó érzés volt megölni? Delej elgondolkozott, mielőtt válaszolt. - Meg kellett tennem. Setétláp megmérgezte azokat, akiknek a közelébe került. Nem csak engem, hanem másokat is. -Elhallgatott, majd tétován hozzátette. - Mielőtt kilehelte a lelkét, azt... azt mondta, büszke rám. Hogy azzá lettem, amivé tenni akart. Rémisztő gondolat, Drektár. - Persze, hogy azzá lettél, amivé Setétláp akart tenni - felelte Drektár, s válasza hallatán Delej émelyegni kezdett. Az agg sámán lágyan megérintette a vezér páncéllal vértezett karját. -És olyanná váltál, amilyenné Taretha tett téged. És az őrmester, és Pokolsikoly, és Sorspöröly meg jómagam. Sőt, amilyenné Hódal által válhattál. Az vagy, amivé a csaták során váltál, és amilyenné formáltad magad... A klánok ura. - Meghajolt, sarkon fordult, és segédje karjára támaszkodva magára hagyta Delejt. Delej nézte a távolodó alakot. Csak remélni merte, hogy egy napon majd ő is olyan bölcs lesz, mint Drektár. Pokolsikoly lépett oda hozzá. - Az emberek vizet és élelmet kaptak. A felderítőink azt jelentették, hogy hamarosan ideérnek a felmentő seregek. Indulnunk kell.
- Mindjárt. Előbb szeretnélek megkérni valamire. - Pokolsikoly keze fölé tartotta a kezét. Egy ezüstláncon függő félhold hullott Pokolsikoly markába. - Keresd meg a Rókalyuki nevű embert! Lehet, hogy még csak most értesültek leányuk haláláról. Add át nekik ezt, és mondd meg... Mondd meg nekik, hogy együtt gyászolok velük. Pokolsikoly meghajolt és elsietett. Delej mély lélegzetet vett. Hátat fordított a múltjának, Barnavár romvárának, és előre tekintett a jövője, a zöldellő tenger, izgatottan várakozó népe felé. - A mai napon - emelte fel hangját, hogy mindenki hallhassa -, a mai napon népünk fényes diadalt aratott. A föld színével tettük egyenlővé Barnavár büszke erődjét, és ezzel véget vetettünk a fogolytáborok feletti uralmának. Ám még nem pihenhetünk, és azzal sem dicsekedhetünk, hogy megnyertük ezt a háborút. - Testvéreink közül sokan még mindig a táborokban senyvednek, de mi tudjuk, hogy fogságuk most már nem tart soká. Hozzátok hasonlóan ők is megízlelhetik, milyen érzés szabad, büszke és vitéz orknak lenni. - Legyőzhetetlenek vagyunk. Győzni fogunk, mert nemes célért harcolunk. Induljunk hát, keressük meg a fogolytáborokat, döntsük le a falaikat, és szabadítsuk ki testvéreinket! A tömeg örömujjongásban tört ki. Delej végigjáratta szemét a büszke és gyönyörű orkokon, akik elszántan rázták az öklüket. Visszaemlékezett a reményvesztett, magukat alig vonszoló lényekre, és szinte hinni sem tudta, hogy végül sikerült lelket önteni beléjük. Végtelen béke telepedett a lelkére, mikor az orkok az ő nevét kezdték skandálni. Oly sok évig tartó szenvedés és kutatás után végre a csontjaiban érezte, hogy hazaérkezett. Ő, Delej, Durotán fia, valóban a Horda Legfőbb Hadura.
