G. Simenon - Őrült a kisvárosban.[scan+ocr]

Le Fou de Bergerac

orcnibus

(Voir p. 7)

B E R G E R AC (sens unique)

goon. A ÉGL. NOTRE-DAME 1 PI. des Carmes 2 Av. President Wilson 3 R. Neuve d'Argenson 4 PI. du Pont 5 R. Clairat 6 Pl. de la Madeleine 7 R. de Reims 8 — de la Madeleine 9 — du Temple 10 — du Marche 11 PI. du Marche 12 R. Cyrano 13 — Valette 14 Boul. Montaigne 15 Cours Alsace-Lorraine 1G Av. de Verdun 17 Boul. Victor Hugo 18 — Chanzy 19 PI. Gambetta 20 R. Ste-Catherine 21 Boul. Maine-de- Biran 22 R. Pont St-Jean 23 — Thiers 24 — Professeur Pozzl 25 — Junien Rabier 26 Boul. de Monbazillac 27 — des Marquets 28 R. de la Boetie

ÖRÜLT A KISVÁROSBAN

/, fejezel A NYU GH ATATLAN UTAS Véletlen okozta az egészet, Kg у nappal korábban Maigret nem is álmodta, hogy útnak indul, nolia rend/^n az évnek ebben a sza­ kában szokott elege lenni Párizsból, Március tele volt a tavasz fűszereinek sejtelmével. A nap fényesen, élénken, szinte melegen sütött. Madame Máig rét két hétre Elzászba ment a húgához, aki szü­ lés előtt állt. Csakhogy ezen a keddi reggelen a detektívfelügyelő levelet kapott egy régi jóbarátjától, aki két esztendővel előbb lépett ki a Police Judiciaíre szolgálatából, hogy vidéken, Dordogne-ban tele­ pedhessék le. „S ne feledd el: számítok arra, hogy ha valamikor a kedvező szél erre a világtájra sodor, néhány napot házam födele alatt töl­ tesz. öreg inasom aklcor boldog igazán, ha vendég érkezik, és süröghet-foroghat körülötte . . . Megkezdődött a lazachalászat. . . A levél nyomtatott fejlécú papírra íródott: L A RIBAUDlERE PÁK VILLEFRANCHE-EN-DORDOONE Maigret ábrándjai mégsem ebből a címből táplálkoztak. Mel­ lette kis vidéki kastély körvonalai rajzolódtak ki, kétoldalt kerek toronnyal. Tizenkettőkor Madame Maigret hívta fel Elzászból, hogy a gyermek valamikor az éjszaka folyamán várható. — A z idő egészen nyárias — tette hozzá, — és a gyümölcs­ fák virágoznak. Igen, az egész puszta véletlen volt. Valamivel később Maigret főnöke szobájában üldögélt. — Igaz is. — mondotta az beszélgetés közben — valamikor leugorhatna Bordeaux-ba, hogy tisztázza azt a dolgot, amiről a múltkor beszéltünk. Nem volt valami fontos ügy, sürgős sem: azok közé tartozott, amelyek a helyszínen pillanat alatt elintézhetek, de írásban csak bonyodalmakat okoznak. Bordeaux. . . Dordogne. A képzettársítás mindennél természe­ tesebb, hiszen a térképen sem esnek messze egymástól. Maigret a ragyogó napsugarat bámulta, azon az üveggolyón, am elyet a Police Judiciaire főnöke papímyomóként használt. — Nem rossz ötlet — mondta. — Pillanatnyilag semmi dolgom.

t i

O W U U . 4 . S I M h ' N O N l O I I ( Y | , T ,\ M N V l l t O M l \ \

Л nap kv'vő délután a Catv vl'Oi.sav n s/állt vonatta s egv sat ok« illést krt4'M*tt magának ar. első osztályon. K* megy Ytllofrnnohc-bn? kénhvto, Tt\4St4k átszállni l.ibou m c-ban.

Úgy uultam, v';’ kitevőt Ion vonat. Csak a hálókocsik.

Maigix't nőm gondolt rá többet. Átlapozott néhány újságot. majd elballagott az étkezőbe, s kávéja mollott majdnem este tízig álmo­ dozott. A m ik or visszatért a kocsiba, látta, hogy a függönyöket lehúz­ ták. és csak a tom pított világítás ég. A két ülésen idősebb házas­ pár nyújtózott végig. A vonatkísérő haladt át a folyosón. — Van-e szabad ágya? — A z első osztályon nincs. D e a másodikon, azt hiszem, lesz. Ha ez nem zavarja . . . — Egyáltalán nem. M aigret levette táskáját a csom agtartóból és követte a mási­ kat a hálókocsiig. A z m inden ajtón bckukucskált, s végre talált eg y fülkét, ahol csak a felső á gy v o lt foglalt. A fü ggön yök itt is le vo lta k h úzva és csak a kék fény égett. — Csináljak világosságot?

— Köszönöm, ne. Bent a levegő m eleg v o lt és nyirkos. Valam i halkan szisze­ gett. mintha a fűtőtest csatlakozásai szivárognának. Hallatszott, am int a felső ágy tulajdonosa fo rg o ló d ik és nehezen szedi a Id eg­ zetet. A felü gyelő leü lt az ágyra. Lassan levetette cipőjét, kabátját, m ellényét és leheveixxlett. F e je körü l könnyű huzat lebegett. Nem tudta kitalálni, honnét ered, m égis sikerü lt kivédenie úgy. hogy kalapját fo lyvá st az arcán egyen sú lyozta. Elaludt volna? A ligh a. M indenesetre szunyókált, talán egy órát, talán kettőt, sőt még többet is. A kárh ogyan is, öntudata sohasem hagyta el teljesen. Ebben a fél-öntudatban az uralkodó érzés a kényelmetlenség volt. A hőség okozta volna? V a gy a huzat, am elynek végül is sike­ rült a kalap m ögé férkőznie? Mindez elég kellem etlen volt. Valójában azonban a feje fölött fekvő utas nyug hatatlansága zavarta. Egy pillanatig sem, még a pillan at töredékéig sem tudott csönd­ ben maradni. Valahányszor m egm ozdult, féliné tőrrel Maigret feje fölött mindig meg reccsent és csik orgóit valam i. A z illető ezenfelül rendetlenül szedte a lélegzeted, mintha láza volna. Végre Maigret nem állta tovább. Felöltözött, cipőt húzott, ki­ lépeti a folyosóra s fel-alá kezdett járkálni. K in t azonban túlságo­ san hűvös volt. Újra visszatért a fülkébe к lefek ü d t úgy, ahogy volt. Most azon­ ban elöntötte a meleg, s m egint le kellett vetnie a kabátot és a


III

mellényt. A nyugtalan H/.unyókáláa megl^métlödA нтлкпч/л! követ­ keztek kínzó benyomásokkal óm gondolatokkal tele, mintha vala­ mim") lidércnyomás lett volna, jóllehet mégsem volt igazi lidérc­ nyomás. A z illető oda fönt vajon nem hajol t-c át az ágy peremén éa nem kémlelt-о alá a sötétségbe, ahol Maigret heverészett? Nyilván egy percig sem feküdt nyugton. Maigret viszont némán kinyújtózott, akár egy hulla. A vacsorához elfogyasztott fél üveg bordói után a megivott két konyak megfeküdte a gyomrát. Lassan tciogetett az éjszaka. A vonat néha megállt. A peronon hangok hallatszottak, léptek a folyosón, ajtócsapdosás. S minden egyes alkalommal úgy tűnt, mintha soha nem akarnának újból el­ indulni. Sírt talán az az ember? Voltak pillanatok, amikor a lélegzete sem hallatszott. Aztán szipogott egyet-egyet. Ilyenkor talán a má­ sik oldalra fordult és kifújta az orrát. Maigret búsan gondolt vissza az első osztályú fülkére. Miért nem maradt ott az idősecske házaspár ellenére is? Könnyűszerrel megkérhette volna bármelyiküket, hogy csináljon helyet. Elszunnyadt, felriadt, elszunnyadt, újra felriadt, míg végre nem tudta többé tartóztatni magát. Köhögött, a torkát köszörülte. — Bocsánat, uram, de nem volna-e szíves esetleg nyugton ma­ radni? Miután ezt kimondta, kényelmetlenebbül érezte magát, mint valaha, mert hangja a szándékoltnál nyersebben csengett. Végül is, hátha rosszul van az illető . . . Nem jött felelet. Semmiféle válasz azonkívül, hogy odafönt megszűnt a mozgolódás. A z a férfi most kétségbeejtően erőlködhetik, hogy arasznyit se moccanjon. Aztán hirtelen az ötlött Maigret eszébe, hogy hátha nem is férfi. És ha esetleg nő? Valójában egy pillanatig sem látta odafönt azt a személyt, aki most kétségtelenül mereven kinyújtózik és a mennyezetre mered. A z egy ív fokozódó meleg is rettenetes lehet ott fönt. Maigret megkísérelte elzárni a fűtést, de a fogantyú megszorult. Három óra volt. Sosem lesz vége az éjszakának? Megpróbálta ráncbaszodni magát. — Csakugyan aludnom kell. De most már egyáltalán nem volt álmos. Valójában éppen anynyirn idegesnek érezte magát, mint útitársa. Feszülten figyelt. — Na, tessék! Már megint kezdi! Megpróbált nem odafigyelni. Szabályos légzésre kényszeritette magát. Elszámolt százig, majd újrakezdte. Most már nem lehetett semmi kétség — az. a férfi sír. Maigret végül is úgy döntött, hogy férfi nz. illető. Bizonyára olyasvalaki, aki temetésen járt Párizsban, vagy ellenkezőleg: valami szegény ördög, aki Párizsban dolgozik, s most hirtelen hazahívták szülővárosába. Beteg az anyja, meg is halt talán. Vagy a feleségéről van szó. MaigIwz Sző <5

i a OU(.KS ММ» NON: O lU 'l.T Л KISVAUOSHAN

ivt bánta már, hwjv olyan nyersen szolt hozzá, Л vonalhoz kapcsolt kvUonk\4'sitvu\ talán ко^чпъо is »4'jtózik valahol. Miért no?,,, Aftán ott van KlrAs/km a sogotnője , . . Hármelyik jvTctvn életet adhat a harmadik gyeivktu'k, , , A harmadiknak.,. Hamm gyermek négy ov alatt.,. Maigívt elaludt, A vonat megállt, aztán megindult ,.. Pokoli dübörgéssel vas­ hídon vágtatott at. Maigret szeme felpattant. Rögtön a fölső Agyról lológó lábat pillantott meg, Foktőből né­ mán figyelte. A férfi ülóhely zot ben előivhajolt és cipőjét fűzte. NyilvAn roppantul vigyázott, hogy no tegyen hirtolon mozdulatot. Maigret a félhomály ellenére is észrevette. hogy lakkcipőt visel. Hozzá ellenben gyapjú harisnyát, amilyent rendszerint kézzel kötnek. A férfi abbahagyta tevékenységet. Hallgatózott? Észrevette a változást Maigret lélegzésében? Mnigrct újból számolni kezdett. De most sző sem lehetett elalvásról. Megbabonázta a kéz, amely óvatosan ismét hozzálátott, hogy a cipót befűzze. Látszott, hogy ívszkot. Tulajdonképpen annyira re­ megett, hogy a férfi négyszer is nekilátott, amíg sikerült a csomót megbogoznia. Kis állomáson robogtak át. A függönyökön tűi elmosódott fé­ nyek villantak tova. Az idegen lába a kis létra után tapogatott. Indult is már lefelé. Micsoda óvatosság! Szinte már nevetséges. Minden mozdulata kari­ katúraként hatott. Ennyire tartana Maigret-tól? Hogy majd feléb­ reszti, és ismét lehordják? Az illető centiméterről centiméterre lassan nyitotta ki az ajtót, majd kisurrant és végigsietett a folyosón. Vagy elfeledte becsukni az ajtót, vagy pedig okosabbnak vélte úgy hagyni. Ismét a véletlen! Ha nincs az a nyitott ajtó, Maigret megkönynyebbülton sóhajt, a másik oldalára fordul és végre elalszik. így azonban fel kellett kelnie, hogy becsukja. Közben pedig kipillantott. Az eredmény meglepő volt. Pillanat alatt talpon termett. Ép­ pen annyi ideje volt, hogy kabátját magára kapja. Mellénye eszébe sem jutott. Látta, amint a folyosó végén a férfi kinyitja az ajtót cs a külső lépcsőre teszi a lábát, mintha ugrásra készülődnék. S ez nem is le­ hetett véletlen: a vonat lassított. Erdőn haladtak át. Fent a felhő­ kön a láthatatlan hold fénye tükrözött. Működésbe léptek a fékek. Egy-két perccel előbb óránként hatvan kilométerrel mentek. A se­ besség harmincra, talán még kevesebbre csökkent. És a férfi egy­ szerre eltűnt. Jó messze ellökte magát a vonattól és legurult a töltésen. Maig­ ret nem gondolta meg, hogy mire készül. Csak az ajtó felé rohant és leugrott utána.

U l O l U U S S IM I'N O N i O IU M T A K I h V A u o h UAN

ИЛ

О In tvÜN/Ükkcnt u vA^Anyon Ал legurult л iitlU4*«,n UvikfonctA vételi ецун/ег, HAtA/er — ку*/« sot\ hArom l/bcn túlélőit mcgpthoni volna a tüllA?» alJAn, Л vonal lovAbl) robogott, ,n a mozdony vörOn fénye elenyészett, a lávollvm. Maigret üwt/esmlte magát. Л/ ugrás kissé megviselte, cl*» min­ den ficam vagy tiltva nélkül megúszta. Л nm.-ak гочч.-obhul eshetett, moll lassan, kínlódva csupán most kezdett talpra kecmevegnt! A hely/г 1 ostoba volt. Л felügyelő bűnbánóan gondolt лил, va­ jon ml késztette kiugrania a/ éjszakába, s hagynia, hogy táskája és mellénye fejezze 1ч* az utat Villefranche-en-Dordogne-ig. Arról ép­ penséggel halvány sejtelme sem volt, hogy hol lehet. Csak a vasúti töltést látta, majd fákat r. köztük egy helyen az országút halványan derengő sávját. Miért nem mozdul az az ember? Éppen csak íelterdepolt. Meg­ sebesült esetleg? Vagy meglátta volna Muigret-t? — Hé! lá-bas! — kiáltotta oda és revolvere vitán tapogatott. Do alighogy megragadta, fény csapott a szemébe. Mielőtt akár a csattanást hallotta volna, ütést érzett a vállában. Egy pillanat alatt zajlott le az egész. Az illető most már tal­ pon volt, szaladt is. Maigret látta, mint rohan át az út sávján és tűnik el mögötte a sötétben. A felügyelő elkáromkodta magát. Szemébe nedvesség tolult, nem a fájdalom, hanem a bosszúság miatt. Minden annyira hirtelen történt. Kijátszottak, túljártak az eszén, és most aztán kutyaszorí­ tóba került. Elejtette a revolverét. Lehajolt, hogy megkeresse. Ismét károm­ kodott egyet, annyira sajgott a válla. Tulajdonképpen nem is fá jt Inkább a minden érlökésre ki-kibuggyanó, bőven ömlő vért érezte kiállhatatlannak. Tanácstalanul álldogált. Nem hogy futni, de még mozdulni sem mert. Azzal sem törődött már, hogy felvegye a revolverét. Halán­ tékát kiverte az izzadság, s nehezen n y elt Vállához emelte kezét és ahogy várta is, vértől lett ragadós. Kitapogatta a seb pontos he­ lyét s rászorította kezét, hogy megállítsa a vérzést Ebben a félig kábult állapotban is megfigyelte, hogy a vonat némi távolságban, talán egy-két kilométerrel odébb megállt. Feszül­ ten figyelte, mikor indul újból, de úgy látszott, mintha soha nem akarna. M it bánja, hogy indul-e, vagy sem? Mégsem tehetett róla — azt szerette volna, hogy induljon. A z üres csönd kínosan terjengett körülötte. Végre! Hálistcnnek! Ú jra megkezdődött a pöfögés, a zakatolás. M egfordult és megpillantotta a fák csúcsa mögött tovamozgó hal­ ván v vörös izzást. Aztán semmi. Ismét a csönd. És csupán Maigret. Ott álldogált egyesegyedül bal kezével a jobb vállán. Igen, a jobb vállán sebeV

G E O R G E S S IM E N O N : Ö R Ü L T Л KISVÁROSBAN

sült m eg. M ozgatni próbálta a karját, de az túlságosan nehéz volt, néhány centim éterre tudta csak m egem elni. A z erdő fe lő l sem m i hang. H allótávolságon kívül jár-e már az az em ber? V a g y a bokrok között kushad? Esetleg arra vár, hogy vé­ gezzen M a igret-vel, m ih e ly t k ilép az útra? — Ó, te h ü ly e !. . . T e h ü ly e !. . . — szidta magát végső remény­ telenségében. U gyan m i a csoda késztette arra, hogy eszébe jusson kiugrani a vonatból? V a g y m iért nem gondolta m e g ? . . . Leduc ba­ rátja hajnalban várn i fo g ja az állomáson. V illásreggelire lazac lesz. . , M egindult. L áb át nehezen em elte. M inden méternél megtor­ pant, m ajd ism ét botorkálni kezdett. A z út felé, a fehér út-sáv felé igyekezett. Ez v o lt az eg yetlen lehetséges cél. Am ikor elérte, nyáriasan porosnak találta. A sebből eg y re szivá rg o tt a vér. N em annyira, mint az elején, hiszen egész idő ala tt teljes erejéb ő l szorította. Am int a vér meg­ alvadt, ten yere e g y re ragadósabbá vált. Senki sem h itte volna, h ogy pályafutása alatt már háromszor is megsebesült. D e szívesebben e lv is e lt volna bármi igazi fájdal­ mat, m intsem , h og y v é r é t lássa íg y elszivárogni. Rosszul érezte ma­ gát, m intha csak kerekes hordágyon vinnék a műtő felé. V é g ü l is roppant ostoba ü gy ez. It t halni meg teljesen egye­ dül az éjszaka kellős közepén va la m i poros úton! Anélkül, hogy sejtené, m erre is va n ! M iközben Villefranche-en-Dordogne-ban egy útitáska és m ellén y k ép viseli őt! V a jo n az az em b er o tt b u jk á l-e a cserjésben? Sebaj! Hadd lőjön csak! M a igret e lő re g ö m y e d v e , szédelgő fe jje l törtetett tovább. Ú tje lző kőig érkezett, d e a zt n agyrészt hom ály takarta. A hold fé­ n yén él mindössze a n n y it betű rótt ki rajta, hogy 3,5 km. M i leh et a három és fé l kilom éternél? M ilyen város? Vagy ta­ lán falu? A rra fe lé tart-e, ahol a von a t m egállt? Nem tudta volna m egmondani. M indössze a n n y it látott, hogy abban az irányban az égbolt ném ileg haloványabb. E gyszóval nemsokára ott támad majd a hajnal. N y ilv á n kelet fe lé ta rt tehát — noha ettől semmivel sem le tt okosabb. V alam erre elö l tehén bődült el. Ú g y látszik, útitársa sem tartózkodott a közelben. Vagy ha igen, lem ondott arról, h ogy végezzen vele. M aigret úgy vélte, hogy bírja m ég néhány percig. Eltökélte, hogy ezt az időt a lehető leg­ jobban kihasználja. M int a lépést tartani igyekvő elcsigázott ka­ tona, tovább törtetett. Bal, j o b b ! . . . Bal, j o b b ! . . . Lépéseit szám­ lálta, hogy ne kelljen gondolkoznia. A tehén bizonyára valam i tanyához tartozik, és n gazdaember korán kel. Rem ény van hát, hogy belebotlik valakibe. A z inge csurom víz volt. A v é r övszíja alatt egyenesen a csí­ pőjére csöpögött, s tisztán érezte a combján i s . . . Fény-e az ott a fák közt? V a gy máris lázálmokat lá t? ... — Ha egy lite r vért v e s z íte k . . . — gondolta. Igen, az ott fény. Csakhogy felszántott földdarabon kellőit át-

GEORGES SIM ENON: Ö R Ü LT Л K ISV Á R O SB AN

83

hatolnia, ha cl akarta érni. Nehéz volt rajta a járás. Szinte nem is bírta. Traktorba ütközött, amelyet a másnapi munkára hagy­ tak o t t . . . — H a lló !. . . Van valaki itt? . . . Gyorsan!. . . Ebben a „gyorsan“ -ban kétségbeesés csendült. A traktorhoz támaszkodott. . . M egingott. . . A földre csuszamlott. . . Ajtó nyílá­ sát hallotta, másféle fényt pillantott meg — egy lámpásét. . . Va­ laki most magasba emeli . . . — G yorsan!. . . Egy férfi közeledett. Vajon el tudja-e állítani a vérzést? De ta­ lán eszébe sem jut majd! Maigret kezének szorítása gyöngült. Bal karja ernyedten csüngött oldaláról, akár a jobb. — Egy-kettő . . . egy-kettő . . . A sebből minden érlökésre buzgott a vér. Kavargó képek s köztük az eszméletlenség üresjáratai vették körül. Zavaros képzetek kínozták, amelyok a lázálom nyomasztó jellegével bírtak. Ütemes mozgás . . . lódobogás . . . szalma a feje alatt. . . elsu­ hanó fá k . . . Mindezt legalább meg lehetett érteni. Szalmán feküdt egy sze­ kérben. Világos nappal volt és ők lassan hajtottak előre a platá­ nokkal szegélyezett országúton. Maigret nyitott szemmel, csöndesen hevert. Látómezejében meg­ megjelent egy férfi és ostorát lóbálva ballagott előtte. Újból a lidércálmok. . . Nem is tudta jól szemügyre venni azt az embert a vonaton. Egészen tisztán csak a reszketeg kezet, a lakkcipőt és a vastag szürke harisnyát látta. És ezt is csak a fülke félhomályában. A z illetőből minden egyéb csupán tétova körvonal. És m égis. . . Nem tehetett róla. de úgy érezte, mintha ez a földműves forgolódott volna ott a felső ágyban. Napbarnított arcát, ahogyan látja, ráncok barázdálják. Hosszú őszes bajusza, sűrű szem­ öldöke van. A világoskék szem egyenesen előre néz, anélkül, hogy egyszer is rápillantana. Hol lehetnek? . . . Vajon merre tartanak? . . . A felügyelő megemelte a kezét s úgy érezte, mintha valami különös dolog szorítaná a mellét. Persze! A kötés... Aztán egyik gondolata keresztezte a másikat, és minden összezavarodott. Nap­ sugár szökkent az. arcára és hunyorogni kényszerítette. * Egyszerre házak jelentek meg. Fehér falú házak. Széles utca fürdött a ragyogó fényben. . . Lépések a szekér mögött. Emberek jönnek u tán a... H an gok ... De csupa zagy vaság minden s z ó ... Fájt. A szekér fájdalmasan zötyögött a köveken ... A zötyögés megszűnt. Lebegés következett, ringatózás valami puhán, aztán szokatlan simaságé tovaslklás. Hordágyon gördítették tova. Fehér köjvnyes férfi haladt előtte. Ajtók csukódtak. Elhalt, a sok z a j... Valaki sietve közeledett. — Azonnal a műtőbe vele.

CG

GEORGES S1M ENON: Ö R Ü L T Л KISVÁROSBAN

M aigret fe jé t sem fordította шта. Nem is gondolkozott. Csak hevert és nézte a szeme előtt lezajló dolgokat. Most ismét a szabadban voltak és kerten haladtak át. Fehér téglából készült igen tiszta épületek következtek. Pádon üldögéld, egyform a szürkébe öltözött emberek. Egyikük-másikuk fején pólya, vagy a karjuk van kötésben. . . Ápolónővérek járkáltak ide-oda. Most már gondolkodott, va gy legalábbis megkísérelte. Egy sző után tapogatózott, am ely m indegy re kisiklott a fogásából. Megvan: kórház! H ol van a földműves, aki annyira hasonlít ahhoz a férfihez a v o n a to n ? ... H é ! . . . Á tkozott n yila llá sa !. . , Most lépcsőn viszik fö l... M ikor M aigret ismét magához tért, egy férfit pillantott meg, aki kezét mosta és komolyan figyelte őt. Szinte meghökkent tőle. R övid kecskeszakálla volt és sűrű szemöldöke. A földm űveshez hasonlított. Lehet. De lehet, hogy nem. Mindenesetre olyan volt, m int az az em ber a vonaton. M aigret kinyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta. A kecs­ keszakállas fé rfi nyugodtan rendelkezett: — A hármasban helyezzék e l __ Jó lesz elkülöníteni, tekintet­ tel a rendőrségre. — Micsoda? Tekintettel a rendőrségre? M it beszél ez a fickó? Fehérbe öltözött emberek gördítették ki. Vissza a kerten át. Micsoda nap. A zelő tt soha nem látott ilyen napot. Fényesen, dia­ dalmasan ragyog be minden szögletet. Á gyba fektették. A falak fehéren világítottak. Majdnem olyan meleg vo lt itt, m int a vonatban . . . — A felü gyelő tudni ó h a jtja . . . — mondta valahol egy hang. A felügyelő? Ez nyilván őt je le n ti. . . Csakhogy 6 semmit sem k é rd e z e tt... Micsoda ostobaság mindez! Különösen ez a dolog a földművessel, aki az orvoshoz hasonlít, aki viszont a vonatbeli fér­ fihez hasonlít. . . Szakálla va gy bajusza volt-e annak az embernek a vonatban? V agy sem ez, sem az? Sűrűn nőtt-e a szemöldöke? — Feszítse szét a szá já t. . . Jól van . . . Ez majd segít. A z orvos mondta ezt, s leöntött a torkán v a la m it... Persze! Hogy végezzen vele. H ogy m egm érgezze!. . . Am ikor M aigret magához tért, estére járt az idő. A z ágya mel­ lett őrködő nővér az ajtóhoz lépett. K in t a folyosón öt férfi vára­ kozott. A bergeraci ügyész, a vizsgálóbíró és a törvényszéki jegyző, egy rendőrfelügyelő, és a rendőrorvos. — Most bejöhetnek, de a doktor úr véleménye szerint nem szabad kifárasztaniok. A tekintetéből ítélve, egyáltalán nem lepne meg, ha őrült volna. A z öt férfi bólintott és egyik a másikra pillantott.

GEORGES SIM E N O N: Ö R Ü L T Л K ISV Á R O SIJÁN

ВТ

II. fejezet ОТ CSALÓDOTT EMBER Olyan volt, mint valami rosszul előadott melodráma. A nővér még egy végső pillantást vetett Maigret-re, majd az öt férfire mo­ solygott és kiment. A mosoly annyit jelentett: — Átadom önöknek. Az öt férfi birtokába vette a szobát. Ahányon voltak, mind mo­ solyogtak, mind a maga sajátos módján. De valamennyi mosoly egyformán fenyegetőnek látszott — mintha csak különleges célzatzal kényszeri tették volna magukra. A zt lehetett volna hinni, hogy valami gonosz tréfa elkövetésére beszéltek össze. — Csak ön után, ügyész ú r !. . . A z ügyész igen alacsony, kefe-hajzatú férfiú volt. Arcán ádáz kifejezés honolt, amelyet mint a hivatásához illőt kétségtelenül készakarattal öltött magára. Nem kevesebb gonddal elsajátított pil­ lantása hideg volt és megvető. Ellépett az ágy mellett, csupán egyszer nézett Maigret-re, majd nem messze az ablaktól megállt háttal a falnak. Ott várt kalappal a kezében mereven. A vizsgálóbíró következett. Ezúttal a M aigret-re vetett pillan­ tást kétségtelen fitymáló mosoly kísérte. Aztán a jegyző . . . Most már hármasban álltak egy sorban háttal a falnak. Utoljára a rend­ őrorvos csatlakozott hozzájuk negyediknek. Mintha díszszemlére so­ rakoztak volna fel. Csupán a dülledt szemű rendőrfelügyelőt hagyták egymagára, akinek ebben a rosszul játszott melodrámában, úgy látszik, a jók megmentője szerepét kellett alakítania. Egy pillantást vetett a többiekre, majd az ágyhoz lépett s ke­ zét lassan a Maigret bekötözött vállára helyezte. — Elkaptuk ezúttal, ugye? Ennek roppant mulatságosnak kellett volna lennie, Maigret azonban el sem mosolyodott. Ellenkezőleg, gondterhelten ráncolta össze homlokát. Mert aggódott, saját maga miatt aggódott. A választóvonal álom és valóság között, amúgy is eléggé bizonytalan volt, s aho­ gyan ez az öt ember viselkedett, minden pillanatban egyre bizony­ talanabbá vált. A rendőrfelügyelő látszólag nagyon talpraesettnek képzelte magát. — Csak annyit m ondok. . . nem bánom, hogy végre megnéz­ hetem a fizimiskáját! És azok négyen ott a falnál, akik csak szótlanul a szemüket m eresztik. . . Maigret meglepetten hallotta, hogy mélyet sóhajt. Kihúzta bal karját a takaró alól és azt nézte.

63

GEORGES S IM E N O N : Ö R Ü L T Л KISVÁRO SBAN

— Tegnap este kit üldözött? Valam i nőt? Fiatal lányt? Ennél a pontnál M aigret megrendült — megrendült annak a töméntelen szóbeszédnek a gondolatára, am ely a dolgok helyes irányba tereléséhez lesz szükséges. Szörnyű volt elképzelni. Álmos volt. Egész teste sajgott. — Jobb le n n e . . . — kezdte lankadt kézmozdulattal. Amazok nem látszottak megérteni. Ezért elhaló hangon meg­ ismételte: — Jobb lenne . . . holnap . . . Lehunyta a szemét, a eg y másodperc alatt minden összezava­ rodott, A négy em ber a falnál egyetlen egy szem éllyé o lv a d t... 0 volt a földműves, aki az orvoshoz h a s o n lít... aki a földműveshez h a s o n lít,,. aki a vonatban látott férfih ez hasonlít. ★ Másnap reggel az ágyban ült, vagyis inkáid) néhány külön párna segítségével fel vo lt támogatva. Ebből a helyzetből figyelte a nővért, amint takarítás közben a napfényben szöszmötöl. Magas, izmos, feltűnően szőke, csinos lány volt. A mindegyre Maigrct felé vetett pillantása kihívóan és ugyanakkor idegesen vil­ lant meg. — Mondja csak! U gye öten látogattak meg engem tegnap? — Maga nagyon jól tudja — fe le lte az rátartian. — H e ly e s . . . És mondja csak, m it akartak? — Utasításom van, hogy ne beszéljek önnel. S jobb, ha figyel­ meztetem, hogy minden szavát jelentem . Maigret sokkal jobban érezte magát. Tulajdonképpen elég jól volt ahhoz, hogy a helyzetből finom kedvtelést merítsen, mintha valaki akkor is élvezi álma folytatását, am ikor tudja, hogy valójá­ ban már vége. A nap úgy ragyogott, m int a meséskönyvekben. Valahol küntről vonuló lovasság zajai hallatszottak, m ajd hirtelen diadalmasan harsant fel a kürt. Ebben a pillanatban a n ővér az ágy közelébe lépett. Maigret magára akarta vonni a figyelm ét és meghúzta a ruháját. A nővér megpördült és éles visítással kiszaladt. Már dél körül járt, amikor a hom ály oszladozni kezdett. A se­ bész éppen szorgosan kötözte, am ikor vadonatúj szalmakalapjával és égkék nyakkendőjével m egérkezett a rendőrfelügyelő. — Nem is jutott eszébe, ugye, hogy a tárcámba nézzen? — kérdezte nyájasan Maigret. — Tudhatja, hogy nincs tárcája. Talán akkor veszítette el, am ikor legurult a töltésen. — Helyes. Telefonáljon a Police J u d iciaire-re. . . Ott meg­ mondják, hogy Maigret csoportfelügyelő vagyok. Még hamarább megtudja, ha felhívja egykori kartársamat, Leduc urat, aki Vilié-

GEORGES SIMENON: Ö RÜ LT A KISVÁROSBAN

89

franc he-ban la k ik . . . De mindenekelőtt, az ég szerelméért, árulja ei, hol vagyok? Л másik csak nehezen győzette meg magát. Olykor fölényesen mosolygott, s meg-meglökte az orvost. A gyanú utolsó foszlánya csupán akkor oszlott szét, amikor Lcduc öreg Fordján berobogott. Akkor aztán igém sokak csalódá­ sára el kellett ismerni, hogy Maigret valóban Maigret és nem, aminek képzelték — a borgeraci elmeháborcxlott. ★ Lí*duc piro*ipozsgás arcszíne a szabad ég alatt kényelmes éle­ tet folytató emberre vallott. Mióta kilépett a Police Judicial re szol­ gálatából, rászokott a táj lé кpipára is. Annak criercazл yc f a-szára lát­ szott ki a zsebéből. — A történet dióhéjban a következő. Mindent. hallottam vele kapcsolatban, mert amúgy szombatonként beszaladok a városba és felhasználom az alkalmat, hogy néha jót ebédeljek az Hótel d'Angletcrre-ben . . . Szóval úgy egy hónapja lehet, hogy az országúton női holttestre bukkantak. Meg főj tót iák. De ez nem minden. Miután meggyilkolták, szadista módra még egy hosszú tűt is döftek a szívébe. — K i volt az áldozat? — Leontine Moreau. A Moulin-Neuf nevű tanyán lakott. Nem rabolták ki. — És nem is ...? — Nem, nem nyúltak hozzá, noha csinos külsejű harminc éves nő v o lt . . . A gyilkosság estefelé történt. Éppen a sógornőjééktől indult haza. . . Ez volt az első eset. — Kettő volt? — Kettő és f é l . . . A második áldozat az állomásfőnök tizen­ hat éves lánya, aki kerékpározni ment. Ugyanilyen állapotban ta­ láltak rá. —- Éjszaka? — Csak reggel, de már előző este meggyilkolták. . . Végül az­ tán itt van az Hótel d’Angleterre egyik szobalánya. Bátyját akarta meglátogatni, aki útjavító munkás és négy-öi kilométerrel odébb dolgozik. Gyalogszerrel merit. Valaki hirtelen megragadta hátulról és a földre rántotta. . . Csakhogy izmos lány lévén, elkapta a kezét és csuklójába harapott. . . A z illető elkáromkodta magát és kám­ forrá vált. A lány csak hátulról látta, amint berohant a cserjésbe. — Ez az egész? -— Mostanáig. De az emberek meg vannak győződve, hogy őrült kóborol az erdőkben. Nem hiszik, hogy idevalósi lenne. Amikor híre terjedt, hogy rád lőttek, mindenki téged vélt a gyilkosnak. Ismét űzőbe vettél valakit, de most emberedre akadtál. Leduc ünnepélyesen beszélt. Mintha egyáltalán nem is látni a dolog nevetséges oldalát.

— És ami a fő — folyta tta — ezt a m eggyőződést nem is akar­ ják feladni! — K i vezeti a nyom ozást? — Л helyi hatóságok. — Ha nincs ellenedre, akkor most aludni fogok. Roppant gyön ge vo lt s kim eríth etetlen szunyókálási tartalékok­ kal rendelkezett. Igazából nem is aludni akart, hanem szondercgnl csukott szemmel, fél-öntu datlanu l heverészni. Legjobban azt sze­ rette, ha fe jé t az ablak fe lé fordítja, és a nap átsüt a szeme héj én. K épzelete most három szerep lővel is játszadozhatott — meghányta-vetetle lépéseiket, m in t a gyerm ek, am ikor színes ólom­ katonáit gyakorlatoztatja. Л harminc éves nő a M o u lin -N eu f ta n y á r ó l. . . A z állomásfőnök lá n y a . . . A szállodai szobalány. Jól em lékezett az erdőre, s a magais sötét fák közt az út fehér sávjára. A z t is el tudta képzelni, m in t h ever az áldozat a porban, miközben gyilkosa hosszú tűt szúr a szívébe. K éptelen látomás volt. A n n á l is inkább az, m ert ebben n ma­ kulátlan kórházi különszobában támadt, ahol az utca békés zajait is világosan leh etett hallani. M e g fig y e lte , teljes tíz perce, mint igyekszik valaki közvetlen a z ablak alatt beindítani a kocsiját. A sebész sima járású hatalmas kocsin érkezik, a m elyet maga vezet. De nyolc is elm últ, am ikor M a igret láthatta őt. — K om oly a dolog? — A gyógyulás időt vesz igénybe. K é t hétig ágyban kell tar­ tanunk. — Á tvih etn én ek-e e g y szállodába? — Itt nincs része elég kényelem ben? . . . D e ha van, aki á p o lja .. „ — Idehallgasson, doktor úr! M agunk között szólva, m it gondol ön erről a bergeraci Elm eháborodottról? A z orvos o ly sokáig á llott gondolataiba m élyedten, hogy Maig­ ret ismét m egkérdezte: — A z t hiszi-e, m int a közvélem én y, h ogy valam i eszelős buj­ kál az erdőn? — Nem hinném. Persze, hogy nem. Töprengései közepette M aigret elméjében több hasonló esetet felidézett. E gyn ém elyikben m aga is eljárt. — Nem volna-e valószerűbb olyasvalakire gondolni, aki a köz­ napi életben éppen úgy viselkedik, m in t ön va g y én? — Minden bizonnyal — fe le lte az orvos. — Szóval alighanem bergeraci lakos és esetleg valam i tiszte­ letre méltó foglalkozást Ls űz? A sebész különös tétova pillantást vetett rá. M intha valami foglalkoztatná a gondolatait. — Van valami elképzelése? — fo ly ta tta M aigret és élesen fi­ gyelte.

GEORGES S IM E N O N : Ö R Ü L T Л K IS V Á R O S B A N

91

— Több is egyszerre. Mohón mélyedok el bennük, aztán b o s ­ szankodva söprőm fölre valam ennyit. . . De csak, hogy megint elő­ szedjem őket. Ha föl reteszünk minden előítéletet, elmebeli rend­ ellenességre gyakorlatikig bérki gyanús lehet. M aigret olncvettc magét. — Legjobb volna tehát, ha a polgármestertől lefelé az egész várost m egfigyelés alá helyeznék. £s persze a kórház egész sze­ m élyzetét is. A z orvos azonban el sem mosolyod ott. — Kérem, ne mozogjon egy pillanatig — szólt, miközben a sebet valami finom műszerrel tapogatta. — Sokkal szörnyűbb ez, mintsem gondolná! — Hány lakosa van Bergeracnak? — T izen h a tezer... De meggyőződésem szerint minden arra vall, hogy az illető magasabb társadalmi rétegekhez ta rtozik ... Még a . . . — Ú gy van! A t ű . . . — mondta Maigret, és a fájdalom eltör* zította az arcát. — M ire gondol? — M indegyik esetben pontosan a szívbe talált — nem gon­ dolja, hogy ez bizonyos bonctani ismereteket tételez fel? A z orvos nem felelt. A m íg a sebet újra nem kötözte, több szó nem is esett. A rca gondterheltnek látszott. Végre egy sóhajjal föl­ egyenesedett. — Jobban érezné magát a szállodában? — Jobban. Feleségem eljön és gondomat viseli. — Utánanéz a gyilkosságoknak is? — De még m ennyire! ★ A z eső mindent elrontott volna. De több mint két hete egyet­ len csöpp sem esett. M aigret kényelmesen berendezkedett az Hőtel d'Angleterre leg­ jobb elsőemeleti szobájában. A g y á t az ablak alá taszították, s fekvő­ helyéről lenézhetett a Place du Marché-ra és figyelhette, amint a nap rendre minden házsort váltakozva megvilágít, majd árnyék­ ban hagv. Madame Maigret tudomásul vette a helyzetet, mint ahogyan csodálkozás vagy kapkodás nélkül mindent tudomásul szokott venni. Egy órával megérkezése után saját elgondolása szerint már át is rendezte a helyiséget. Eltűnt a személytelen szállodai szob3, he­ lyében végérvényesen m egjelent az övé. K ét nappal azelőtt személyisége éppen ilyen nyugodtan érvé­ nyesült elzászi húga betegágya mellett. — Remek egy leányka! Bárcsak láthatnád! Négy és fél kiló: magam mértem meg.

02

G E O R G E S SIM E N O .V: Ö R C G T А К М У Л О Д В Л .Ч

Félrevonta az orvost. — M it ehetik a férjem , doktor úr? Valam i jé erőt tyúkhúv le v e s t? ... Egy dolgot kell neki m egtiltani: a pípázást, Olyan biz­ tosan követelni fogja, m ielőtt m ég a nap lenyugszik, ahogy én itt á llo k . . . És a sörtől is el kell tilta n ia . . . A tapéta valam i csodálatos vörös-zöld színkeverék volt. Vér­ vörös és kegyetlenül zöld csíkjai szinte sustorogtak a napfényben. A szörnyen silány szállodai bútorzat festett fenyőfából készült. Egy darabja sem állott biztosan a n égy lábán. A z óriási szobában két ágy volt. A kétszáz éves kandalló előtt olcsó fűtőtest szerény­ kedett. — Csak azt szeretném tudni, m i v itt rá. hogy ilyesmibe ártsd magad. Képzeld el, ha a kerekek alá esel! . . . Egyébként hadd csi­ nálok neked egy citromkrém et. Rem élem , nincs kifogásod, ha igénybe veszem a konyhát. M aigret fél-öntucatlan álmodozásai m ost megritkultak. Gon­ dolatai a szemhéján á tvilá gító napfény ellenére is többé-kevésbé logikussá váltak. M indazonáltal folytatta a bábjátékot s tovább fog­ lalkozott a képzelete-szülte szem élyekkel. — A z első á ld o za t. . . a nó a M ou lin -N eu f ta n yáról. . . Mit is mondtak ró la ? . . . Gazdálkodó fiához m ent feleségül és együtt lak­ tak a családdal. A z asszony nem nagyon értette meg magát az anyóssal, aki azt vetette a szem ére, h ogy tú l sokat ad magára és selyem fehérneműt vise l — m ég fejés közben is. Ezen el lehet indulni. M a igret türelmesen dolgozott. Képzelete oly szeretettel fe jte g e tte az arcképet, m int bárm elyik festő ecsetje. Vonzó, telt, tisztára mosdott fia ta l nőt látott maga előtt, aki újmódi eszmékkel tölti meg a gazda házát és Párizsból küldött árjegyzéke­ ket tanulmányoz. A városból tartott h a z a fe lé __ M aigret az országutat is ponto­ san látta. M int Bergerac környékén valam ennyit, mindkét oldalról magas platánsor á rn y ék o lja . . . És köztük húzódik az a fehér, poros, fakó felület, am ely m ég éjszaka a fá k árnyékában is fé n y lik . . . Aztán a kerékpározó csitri. Tizenhat éves. Elég idős ahhoz, hogy fiú-barátja lehessen. Mind­ amellett senki sem tett em lítést erről. Egyszer e g y évben két hétre Párizsba m egy vakációzni, s a nagynénjénél la k ik . . . A sebész kétszer jö tt naponta. A z ügyész is fölkereste, s mi­ után Madame M aigret-t szolgálónak nézte, kezébe adta kalapját és botját, majd sűrűn mentegetőzött. Egyébként is azért jött, hegy saj­ nálkozását fejezze ki. — Nem voltak okmányai, u g y e b á r. . . N y ilvá n megbocsát a tévedésért. — Persze, a tárcám, úgy látszik, e lv e s z e tt. . . No, de foglaljon h e ly e t... Az ügyész még így is ellenségesnek látszott. Nem tehetett róla:

G EORGES S IM E N O N ; O R C L T Л K IS V Á R O S B A N

'f i

szokásává vált. M ogorva arckífejezéséhez apró krumplior? és szóród b a jm z járult. — Roppantul sajnálatos ügy. Ha elgondoljuk, hogy éppen itt!... M ég ha Párizsban történik, ahol naponta akad össze az ember huli­ gánokkal és elm ebajosokk al. . . De i t t ! . . . Sacrebleu! Ím e ismét e g y sűrű szemöldökű ember! Akár az orvos. A k á r a földm űves. És szintén ősz. M aigret akár látta, akár nem. önkéntelenül is sűrű ősz szemöldökkel képzelte el a vonat­ ban látott férfit. A z ügyész botjának fogantyúja faragott elefántcsontból volt. — Nos. rem élem hamarosan lábra áll, és nem fog haraggal ránk gcndolni. Csupán udvariasságból kereste fe l őt, s máris menni szeretett volna. — Mindenesetre kiváló orvos kezében van . . . M artel tar.itvá­ nyai közül való . . . A m i a továbbiakat iileü, kár, hogy . . . — Micsoda továbbiakat? — Ó. semmi. N e is törődjék v e l e . . . Majd benézek valamelyik nap. B e közben adjon hírt magáról. M ih elyt eltávozott, M aigret nekilátott, hogy felkanalazza a cit­ romkrémet. Tökéletes mesterműnek bizonyult, de a konyhából be­ áramló szarvasgom ba-illat m ég jobban gyötörte. — Életemben nem láttam ilyen t — mondta a felesége. — Tá­ lastól szolgálják fe l a szarvasgombát, akár a főtt burgonyát. Még a tizenötfrankos ebédnél is. Leduc is m egérkezett ócska Fordján. M aigret hallotta, hogy sokáig forgolódik és hátrál, m ielőtt a kocsit végül is az ablak alá állította. Éppen olyan szalmakalapot viselt, m int a rendőriéi ügyelő. — Ü lj le . . . Akarsz egy kis citrom krém et?. . . Nem? . . . Akkor meséld el, am it a kezelőorvosom magánéletéről hallottál. Még a nevét sem tudom. — Dr. Rivaud. A lig tudok róla valam it — , már a pletykákon kívül. Feleségével és sógornőjével lakik együtt. A zt beszélik, hogy a sógornő éppen olyan feleség, m int a v a ló d i. . . De persze. . . — És az ü g y ész. . . — Duhourceau úr. H allottál m ár valam it róla? — Mondd csak. — A nővére eg y tengerészkapitány özvegye és elmegyógyinté­ zetben van. N ém elyek szerint azonban egyáltalán nem beteg. Az ügyész csak azért csukatta volna oda, hogy a pénzét megkaparint­ hassa. M aigret egyenesen ült az ágyban és félig csukott szemmel bá­ mult ki az ablakon. Leduc meglepetésére ragyogott az elégedett­ ségtől. — S mi van még? — Semmi. Tudod, az ilyen kisvárosok. . .

94

GEORGES SIMEXOX: ÖRÜLT A KISVÁROSBAN

— Ne felejtsd el, kedves Leduc, hogy ez a kisváros különbö­ zik minden mástól. Ez a kisváros saját elmeháborodottal rendelkezik. Mulatságos volt Leducre nézni. Valóban izgatottnak látszott. — Bizony, saját őrülttel. Mégpedig szabadlábon. Aki csupán néha bolond, a fennmaradó időben viszont ide-oda járkál, embe­ rekkel jön össze, mint akárki más. — Hogyan tetszik itt Madame Maigret-nek? — Fenekestől felforgatja a konyhát. A szakáccsal recepteke: cserélget. Ha jól meggondolom, talán ez a szakács is hóbortos. Van abban valami könnyedén mánioritó, amikor csak egy haj­ szálon függ az ember élete. És hogy ágyban hever és becézik... Hát még ha a környezet igazi izeit egy csöppnyi valószerűtlenség adja meg . . . A z ember az ágyban hevenészik és agyát csak úgy a maga ked­ vére hagyja munkálkodni: a napfényes ablakon át hozzá eljutó töredékes adatok segélyével az ismeretlen várost s annak ismeret­ len lakóit tanulmányozza. . . — Gondolom, van nyilvános könyvtár a városban. — Persze, hogy van. — Hát ha erősen kedvemben akarsz járni, akkor elmész és ki­ keresed az elmebajokra, rögeszmékre, rendellenességekre és minden egyébre vonatkozó legjobb könyveket. És még valamit — nézz utána, hátha el tudod intézni a szálló tulajdonosával, hogy telefont szereltessen az ágyam mellé. És persze telefonkönyvre is szüksé­ gem lesz. A legtanulságosabb müvek közé tartozik. Ez pillanatnyilag elegendő is volt. Maigret elálmosodott. Érezte, amint lénye mélységéből felbuzog a szender és sorjában minden tagját elönti. — Látlak holnap? — Persze. De most mennem kell. Még nem végeztem a be­ szerzésekkel, és egy kecskét is kell vásárolnom... Leduc föltette a szalmakalapját. Még jól be sem csukta maga mögött az ajtót, Maigret máris lehunyta a szemét és félig nyílt aj­ kai közt szabályosan lélegzett. A nyugdíjas felügyelő a földszinti folyosón Dr. Rivaud-ba bot­ lott. Félrevonta, tétován súrolta a lábát, majd ki bökte: — Remélem, a doktor úr bizonyos abban, hogy az a seb... nincs befolyással a barátom értelmi képességeire... vagyis a ... nem is tudom, hogyan mondjam. . . de talán é r ti... A z orvos válaszul adott kézmozdulata akármit jelenthetett. — Általában értelmes ember, ugye? — Nagyon, még ha nem is látszik mindig annak. — Ügy! Ezzel a sebész gondterhelten sarkon fordult és felment az emeletre.

CEOKGES SIMENON: ÖRÜLT A KISVÁROSBAN

9í

II I . fejezet A M Á S O D O S Z T Á L Y Ü V A S Ü T I JEG Y M a ig ret a m egelőző keddi nap késő délutánján hagyta el Pá­ rizst. Szerdán kora hajnalban sebesült meg. Ezt a két következő napot a bergeraci kórházban töltötte. Szombaton, mihelyt felesége m egérkezett, átvitték az H otel d’A n gleterre hatalmas első emeleti szobájába. H étfőn a felesége váratlanul igv szólt hozzá: — M iért nem használod a szabadjegye!? Délután négyre járt. Madame Maigret, akinek a keze sohasem pillért, aznap harmadszor rakott rendet a szobában. A Place du M arciié élettől és m elegtől zsongott. A külső redő­ nyöket félig kibocsátottak, és lá gy fény öntötte el a szobát. M aigret első pipái eg yik ét szívta, s most némi csodálkozással bámult feleségére. Ü g y tetszett, mintha az kerülné pillantását, mi­ közben a válaszra vár. Sót m ár-m ár úgy látta, hogy felesége kény­ szeredetten elpirul. Kétségtelenül váratlan volt a kérdés. Minden riadókülönitménvhez beosztott felü gyelő szabad jeg gyel rendelkezik, amely Franciaországban bárhol első osztályú utazásra jogosítja. Maigret ezen az utolsó kedden term észetesen használta is. — G yere ide és ülj le. Látta a felesége vonakodását, de nem engedett. — Most pedig m ondj e l mindent. Fürkésző pillantására felesége még zavarodóttabbá vált. — Nem k ellett volna íg v feltennem a k érd ést. . . De nem tehetek róla, azt hiszem, néha különös v a g y . . . — T e is azt hiszed? — M it akarsz ezzel? — M ert m indenki azt hiszi! És nem tudják jószívvel rávenni magukat, hogy higgyenek az útitársamról szóló történetben. . . Most pedig . . . — Idehallgass! A dolog íg y áll —« az ajtó előtt a folyosón van e g y lábtörlő és am ikor az előbb megmozgattam, ezt találtam. Jóllehet szállodában lakott, M aigret-né előtt kötény volt. nem csupán, m ert szeretett egyet-m ást elvégezn i a házban, de mert ott­ honosabban érezte íg y magát. Most annak zsebében kotorászott és egy vasúti je g y e t húzott elő. Párizs— Bergerac másodosztályú jegy v o lt és az elm últ keddi napra szólt. — A lábtörlő alatt volt? — Éppen a szélénél. — V ég y ceruzát és papírt. Felesége engedelmeskedett, m egnyalta a ceruza hegyét és vá­ rakozott. — Nos, ki v o lt itt látogatóban?. . . Először is a szállodatulaj­ donos. A z t hiszem, ő vo lt a legelső. Aztán az o rv o s .. .írd fel őket

00

GEORGES KIMENŐN: Ö RÜ LT Л KISVÁROSBAN

sorjában... Az ügyész jött bocsánatot kérni. Aztán itt van a hely­ beli felügyelő, ő tegnap járt erre. Ki van még? — Leduc — mondta vonakodva Madame Mai grot. — Nagyon helyes. írd oda őt is. Ez az egész? . . . Persze itt van még a személyzet. És ugyanígy bárki elejthette a szálloda lakói kö­ zül, amikor elment előttünk. — De semmi keresnivalójuk sincsen ezen a folyosón. — Miért? — Mert csak ehhez, az ajtóhoz vezet. IFa valaki egészen a mi ajtónkig jött, csak azért tette, hogy leskelődjék a kulcslyukon, — Felhívnád az állomásfőnököt? Maigret igazából mit sem látott a városból és soha nem járt az állomás környékén. De tanulmányozta a Guide Michel in-bon a város térképét és ennek segélyével elméjében Bcrgcracról olyan ké­ pet alakított ki, amely a lényeggel mindenben egyezett. Tudta, hogy az ablakából m egfigyelt Placc du Marché a város központja. A jobboldali tekintélyes épület nagy része kiesett látó­ köréből, de tudta róla, hogy az maga a Palais de Justice. A z Hótel d’Angletcrre címszó alatt az útikönyv ezt mondta: Elsőrendű szálló. Szobák 25 franktól. Fürdőszobák. Étkezés 15 és 18 frank. Szarvasgomba-különlegességek, libamáj, töltött szár­ nyas, dordogne-i lazac. A Dordogne, mely a lazacot szolgáltatta, a szálloda háta mögött folyt, de Maigret nem csupán folyását követte szemmel a térké­ pen, hanem egy sor képeslevelezőlap révén partvidékét is tanulmá­ nyozhatta. Egy másik képeslap az állomást ábrázolta. A Place du Marché szemközti oldalán álló Hótel de France-ról Maigret tudta, hogy az saját szállodájának versenytársa. — Itt az állomásfőnök. — Kérdezd meg, szállott-e le utas szerdán reggel a párizsi vo­ natról ? — Azt mondja, nem. — Ennyi az egész. Nem juthatott egyéb következt/désre, mint hogy a folyosón ta­ lált jeggyel a vonatról leugrott férfi utazott. *— Tudod-e, mire szendnéJek m egk érn i?. . . Eredj és vess egy pJJJarit/i»;t a I ) u })(hjtc/-uu úr házára — tudod, az ügyészére. Aztán eJmehelr/J ( rrM'gnézbH.riéd a dr, Kívaud-ét la, — Mira-k?

tlítif c, t(\ különösebb okom, Gcak hogy e)me«éld, amit láttál. KgyedíilJét/l in in ha/ /ná)ta ki, hogy tú llépje az engedélyezett pinák ft//unát, A nap a végéhez kö/zd* dnII., н Dinre du Moreiján az Ií Jkony józ'^nzíne ömlött ej, Kőrútjaik Ixdejczl/vel egymásután fufoliak Íz* a h rrt.k rd flm l utazók a koraijukat, a jrzáJló éjé állították, A földszinti öl hllíá;dgolyók raattogái.n hallalwzolt. N ém elyek blzon’/áia a//fitífjükrt la/ogalták,

OKQKGFA SíM fA'O N: ÖRCLT Л KISVÁROSBAN

77

Л vonatból való kiugrással az a fickó miőri veszélyeztette a nyakát. vagy legalábbis miért kockáztatott meg »*gy csonttiWet’ £s míőrt lőtt rá? ' ■' * k‘ Egy dolog bizonyos: jól ismerte a vasútvonalat. Közvetlen az­ előtt tárta ki az ajtót, mielőtt a íókek műfajéni kezdtek. Nem uta­ zott jegy nőikül ő j csupán attól való fői tőben nem m#ct mutat­ kozni az állomáson, m»Tt fel ismerhet tők volna. Tehát tudott szó­ in<Чу Bcrgeracban. . . Nem mintha ez gyilkos voltát bizonyítaná . .. Maigrct visszaneknek találta őket. Ügy tetszett, hogy sokkal hasznosabb és szórakozta­ tóbb. ha kibámul az ablakon. Id'-j** lett volna lámpát gyújtani, de nem törődött vele. Túl­ ságosan lusta volt. Mire Madame Maigrrt megérkezett. égésién beAÖíőt/d»*U. Az ablak tárva-nyitva állt ‘s hűvös sző! csapott be r»jt». Alant a piacteret az utcai lámpák fénykoronája overt»*. — Tüdőgyulladást nka*z kapni? — szólt Madame Maigret, * az ablaknak tartott. — ILn ig«*n. a !»*gjobb úton vagy r«*m csengettél b»* valakit, h'*gv c-.ukja b**"* — Non? — — No*\ m Lmod a? Megm'-ztcm rv'-hány házat, d»* nem tudom, mi jó v/áiinu/ik iánk -bból. — (íy<*iüiik Menőid el milyenek. — Duhoure»*au úr zömök háromemeletes épu!etb«*n lakik a Tói la is d«* Ju*:tic«* túlsó oldalán egy akkora téren. núnt a Piac** du /fé+

}

98

GEO RG ES S ÍM E N O N : Ö R Ü L T Л K IS V Á R O S B A N

Marché. A z első em eleten köerk ély van. M ögötte világos volt a he­ lyiség: gondolom, ez a dolgozószobája. A földszinten inas hajtogatta be a fatáblákat. — Élénk helynek látszik? — Élénknek? M it akarsz ezzel? . .. N a gy ház, am ilyen még sok van. Inkább komor, noha a piros bársony fü ggön y öle ablakonként két­ ezer frankba is kerülhettek. Lágy, selym es anyag, de igen súlyos és nagy ráncokat v e t . . . M aigret elégedetten nevetett. Pontosan e z t óhajtotta. Néhány vonással javított az elm éjében m ár kialakult képen. — És az inas? — A z inas? — Csíkos m ellén yt visel? — Azt. M aigret tapsolni szeretett volna. Tökéletesen maga előtt látta a helyet. Kom oly, méltóságos épület, dús függönyzet, faragott kő­ erkély. Bent régi bútorok és csíkos m e llé n y t viselő ir.as. A z ügyész házikabátban, szürke nadrágban, lakkcipőben, kefe.,/erüen fésült fehér h a jja l. . . — Ugye, íg y van? Lakkcipőt hord? — A zt. Gombos cipőt. M e g fig y eltem , am ikor meglátogatott. Lakkcipőt, m in t az az em b er a vonaton. Csakhogy annak nem fűzős volt-e a cipője? Dehogynem , M a ig ret jó l em lékezett a csomó­ val bajlódó reszkető kézre. — És a doktor háza? — M ajdnem a város szélén fekszik. N y a ra ló i éle, amilyent a tengerparton látni. — A n gol cottage-stílus? — Olyanforma. A lacsony tetőzet, pázsit, virágágyások, kavicsos ösvények. Szép garázs. A fatáblák zöld re vannak m ázolva és a fő­ bejárat fö lött kovácsoltvas lám pa l ó g __ A fatáblák még nyitva voltak, s láttam a feleségét, am in t a nappaliban kötögetett. — Nem a húga volt? — Nem. A húga jó v a l fiatalabb — tulajdonképpen meglepően fiatal. Nagyon csinos és igen jó l öltözködik. A z orvossal együtt haj­ tottak hazafelé, am ikor elindulóban voltam . Semmi vidékies sincs rajta. Akárm ibe fogadok, h ogy a ruhái p á riz s ia k . . . Érdekes. De mindennek m i köze ahhoz az elmebajoshoz, aki éjszaka nőket támad m eg elh a gya tott helyeken, először megfojtja őket, aztán tűt d öf a szívükbe? M aigret m eg sem kísérelte, h ogy a kérdésre válaszoljon. Ő csal minden lehetőt m eg akart tudni, fü ggetlen ü l attól, hogy van-e jeler tősége, vagy nincs? — Találkoztál-e valakivel? — Senki ismerőssel. A z emberek nem nagyon járnak ki ef féléi

GEORGES SIM ENON: Ö RÜ LT Л KISVÁROSBAN

9Э

— Van-o itt mozi? — A z egyik mellékutcában van egy. Olyan filmet játszanak, amit most három éve láttam Párizsban. ★

Reggel tízkor Leduc érkezett meg és odalent leállította kocsi­ ját. Néhány pillanattal később kopogott Maigret ajtaján. Maigret a szájaszélét nyalogatta. A z erőlevest, amelyet csészéből ívott, a fele­ sége sajátkezű leg főzte. — Hogy vagy? — Ü lj le. Nem, ne arra a székre — elveszed a kilátást. Mióta a Police Judiciaire szolgálatából kilépett, Leduc meghí­ zott. Modora is megváltozott. Nyájasabb és tartózkodóbb volt, mint azelőtt. — Mit főz ma ebédre a szakácsnőd? — Báránybordát. Nem ehetőm nehezet. — Mondd csak — jártál-e mostanában Párizsban? Madame Maigret éles pillantást vetett rá. Meglepte a kérdés nyersesége. Leduc arca elkomorult, és szenmehányóan pillantott barátjára. — Hegy gondolod? . . . Nagyon jól tudod, hogy ... — Persze! Maigret nagyon jól tudta, h o g y .. De közben tanulmányozta Leduc profilját azzal a kis vöröses bajusszal. Majd lenézett nehéz vadász-bakancsba bujtatott lábára. — Magunk között szólva, a világnak ezen a táján miféle lehe­ tőségek nyílnak a gyöngéd nem bájainak élvezetére? — Komolyan mondom — tiltakozott Madame Maigret — , túl­ ságosan is szabadjára engeded a nyelved. — Szó sincs róla. Ez roppant fontos kérdés. Vidéken a nagy­ város sok előnye nem áll rendelkezésünkre. Hány éves a szakácsnőd? — Hatvanöt! Beláthatod, h o g y ... — Semmi ifjúi vér a közelben? A z egésznek az a komolyság adott különös ízt, amellyel Maigret a kérdéseket feltette. A z ilyeneket incselkedő, tréfás hangnemben szokták odavetni. — Semmi kis pásztorlány, például? — Legföljebb a szakácsnőm unokahúga, aki néha ellátogat se­ gíteni neki. — Tizenhat? . . . Tizennyolc? — Tizenkilenc. De igazán. . . — Értem. Leduc fészkelődön. Madame Maigret, aki nála is nagyobb za­ varban volt. a szoba leghomályosabb sarkába vonult. — A viselkedésed undorítóan tapintatlan — mondta. — Szóval így áll a dolog! — folytatta Maigret makacsul. Egy pillanatra úgv látszott, hogy vége a kereszt kérdéseknek, de rövid csend után ismét így dörmögött:

— Ügy hiszem, Duhoureeau agglegény. 0 hogyan oldja meg?

\**A7IVVJI’, 0 O i i u w w i x : U U U L I

Д KISVÁROSBAN

— Látszik, hogy Párizsból jössz. Ü gy emlegeted ezeket a dol­ gokat, m intha a legköznapibb ügyek volnának. Azt hiszed, hogy az ügyész az első szem bejövőnek elmeséli önnön gyarlóságait? — Dehogy. V iszont előbb-utóbb minden az emberek szájára kerül. F eltétlen ü l hallanod kellett róla. — Csak a zt tudom, am it mások beszélnek. — E rről van szó! — A z t m ondják, hetenként egyszer vagy kétszer Bordeaux-ba utazik, és o t t . . . M a igret e g y pillanatra sem vette le szemét barátja arcáról, és ajkán különös m osoly lebegett. Más Lcducöt ismert ő valaha, egy sokkal szabadszáj úbbat. Szó sem volt ilyen tétovázásról, vidéki kényszeredettségről. — Tudod-e, m it kellene tenned? Végtére, minthogy te is a rendőrségnél dolgoztál, szabad kezet adnának n ek ed ... Rendezz egy kis nyom ozást s nézz körül, hátha megtudod, ki volt távol a város­ tól m últ kedden. De várju n k — legjobban érdekel dr. Rivaud, az ügyész, a ren d őrfelü gyelő é s . . . Leduc felu gro tt ültéből. O lyan pillantást vetett szalmakalap­ jára, m int az, aki rögtön fe jé b e csapja és kirohan a szobából. — A tréfa nagyon jó — mondta — de túlságosan messzire ment. K om olyan nem értem , m i ütött beléd. Amióta megsebesül­ tél . . . igen . . . nem is hasonlítasz egykori magadra ... Komolyan gondolod-e, h ogy ezen a kis helyen, ahol a legcsekélyebb dolog is mozgásba hozza a n yelveket, magamra vennék ilyesmit, s a rendórfelü gyelő dolgai után kezdenék szaglászni, hogy az államügyészről ne is beszéljek? A legcsekélyebb jogom sincs hozzá... Ami pedig a rám tett célzásodat i l l e t i . . . — Ü lj vissza, Leduc. — K evés az időm. — Ü lj le, ha mondom. F ig y e lj csak rám és mindent megértesz. Él itt Bei'geracban valaki, aki a mindennapi életben teljesen nor­ málisnak látszik s valószínűleg bevett foglalkozást űz. s aki olykor őrültségi mhamában . . . — T e pedig pillanatig sem tétovázol, hogy a gyanúsak jegyzé­ kére engem is fe lv é g y ! E gy percig se gondold, hogy nem jöttem rá kérdéseid céljára. A z t akarod tudni, van-e barátnőm? Miért? Mert egy kielégületlen em ber sokkal inkább hajlamos, hogy... Valóban haragudott. Egészen kivörösödött ós szeme szikrát szórt. — A z ügy a helybeli rendőrség kezében van. Egyáltalán semmi szükség rám. Ha pedig bele akarsz k evered n i. . . — ...v a la m ib e , amihez semmi k ö z ö m !... Talán igazad van, dt* képzeld csak el, hogy két-három nap múlva, vagy négv-öt múl­ tán azt a kis tizenkilenc éves csitrit holtan találják, tűvel a szíve közepében. * Leducnek azonban elege volt. Ezúttal csakugyan fejébe csapta szál ma kalapját. Kicsörtetett a szobából s kissé erélyesen csukta be maga mögött az ajtót.

GEORGES S üVIENON: ÖRÜET Л KISVÁROSBAN

101

Mihelyt kiment. Madame Maigret előjött az ágyig. Bosszús volt, sőt gondterhelt. — Mi a csodát vétett ellened, hogy így bánsz vele? Ritkán lát­ talak ilyen kiállhatatlannak. Szinte azt lehetne hinni, hogy valóban gyanúba vetted. — Ne aggódj. Meglátod, hamarosan visszajön és a fején esik keresztül, hogy kibéküljön . . . Most pedig légy angyal és tömd meg a pipám, fis a párnáim folyton lecsúsznak. . . Félórával később, amikor az orvos megjött, Maigret nyájasan rámosolygott. — Mit mondott önnek? — Kicsoda? — Lcduc barátom. Nagyon neheztel rám és fogadni mernék, hogy felkérte önt, figyeljen meg alaposan. Tudja, doktor úr, én egyáltalán nem vagyok hóbortos, de . . . Nem tudta folytatni, mert hőmérőt dugtak a szájába. Amíg n lázát mérték, dr. Rivaud eltávolította a kötést. A seb lassan gyógyult. — Túl sokat mozog. Tessék! Harmincnyolc fölött. Meg sem kell kérdeznem, hogy rágyújtott-e. Vágni lehet a füstöt. — Egészen el kellene tiltani — mondta Madame Maigret. Férje azonban félbeszakította. — Meg tudná-о mondani a doktor úr, hogy milyen időközök­ ben követte el gyilkosságait a mi elmebajosunk? — Lássuk csak. . . A z elsőt most egy hónapja. A másodikat egy hétre rá. Aztán az, ami nem sikerült, megint egy héttel később történ t. . . — Tudja-e, mi jár az eszemben, doktor ú r?. . . Nagy az eshe­ tőség arra, hogy a következő egy-két napban újabb hullára buk­ kannak Ha nem, annyit jelent, hogy a fickó is tudja, hogv figyelik. Ha mégis bekövetkeznék . . . — Akkor? — A z módot nvúj tana arra, hogy egyeseket kikapcsoljunk. Gondolja csak el, ön éppen ebben a szobában tartózkodnék a bűn­ tény pillanatában. Ez rögtön kiküszöbölné önt a versenyből. Téte­ lezzük fel, hogy az ügyész Bordeaux-ban van, a rendórfelügyeló Párizsban, a szállótulajdonos a földszinten a konyhában, és Lcduc akárhol, tetszés szerin t. . . A sebész mereven nézte betegét. — Ügy látszik, mintha máris leszűkítette volna a lehetőségek korét. — A valószínűségekét. — Egvremegy. A gyanús személyeket arra a néhány emberre korlátozza, akivel kapcsolatba került. — Még azokra sem. Kihagytam a vizsgálóbírót és a bírósági jegyzőt, valamint az orvosszakértöt. . . Jegyzékem valójában csu­ pán azokból áll, akik itt a szállóban felkerestek és akik közül va­ laki vigyázatlanságból elejtett egy vasúti jegyet. De valóban, hol volt ön az elmúlt kedden?

ICO

GEORGES S IM E N O N : Ö R Ü L T Л KISV AR O SB AV

— Látszik, hogy Párizsból jössz. Ú gy emlegeted ezeket a dol­ gokat, mintha a legköznapibb ügyek volnának. A zt hiszed, hogy az ügyész az első szembejövőnek elmeséli önnön gyarlóságait? — Dehogy. Viszont előbb-utóbb minden az emberek szájára kei*ül. Feltétlenül hallanod kellett róla. — Csak azt tudom, amit mások beszélnek. — Erről van szó! — A zt mondják, hetenként egyszer vagy kétszer Bordeaux-ba utazik, és o t t . . . Maigret egy pillanatra sem vette le szemét barátja arcáról, és ajkán különös mosoly lebegett. Más Leducöt ismert ó valaha, egy sokkal szabadszájúbbat. Szó sem vo lt ilyen tétovázásról, vidéki kényszeredet tségről. — Tudod-e, m it kellene tenned? Végtére, minthogy te is a rendőrségnél dolgoztál, szabad kezet adnának neked . . . Rendezz egy kis nyomozást s nézz körül, hátha megtudod, ki volt távol a város­ tól múlt kedden. De várjunk — legjobban érdekel dr. Rivaud, az ügyész, a rendőrfelügyelő és .. . Leduc felugrott ültéből. Olyan pillantást vetett szalmakalap­ jára, mint az, aki rögtön fejéb e csapja és kirohan a szobából. — A tréfa nagyon jó — mondta — de túlságosan messzire ment. Komolyan nem értem, m i ütött beléd. Am ióta megsebesül­ tél . . . igen . . . nem is hasonlítasz egykori magadra . .. Komolyan gondolod-e, hogy ezen a kis helyen, ahol a legcsekélyebb dolog is mozgásba hozza a nyelveket, magamra vennék ilyesmit, s a rendőrfelügyelő dolgai után kezdenék szaglászni, hogy az ál lám ügyészről ne is beszéljek? A legcsekélyebb jogom sincs hozzá . .. Ami pedig a rám tett célzásodat illeti . .. - Ü l j vissza, Leduc. — Kevés az időm. — Ülj le, ha mondom. F ig yelj csak rám és mindent megértesz. Él itt Bei-gcracban valaki, aki a mindennapi életben teljesen nor­ málisnak látszik s valószínűleg bevett foglalkozást űz, s aki olykor őrültségi rohamában . . . — T e pedig pillanatig sem tétovázol, hogy a gyanúsak jegyzé­ kére engem is fe lv é g y ! Egy percig se gondold, hogy nem jöttem rá kérdéseid céljára. A zt akarod tudni, van-e barátnőm? Miért? M eri egy kie!égületlen em ber sokkal inkább hajlamos, h o g y ... Valóban haragudott. Egészen kivörösödött és szeme szikrát szórt. — A z ügy a helybeli rendőrség kezében van. Egyáltalán semmi szükség rám. Ha pedig bele akarsz k e v e re d n i. . . — ...v a la m ib e, amihez semmi k ö z ö m !... Talán igazad van, de képzeld csak el. hogy két-három nap múlva, vagy négv-öt múl­ tán azt a kis tizenkilenc éves csitrit holtan találják, tűvel a szíve közepében. • Leducnek azonban elege volt. Ezúttal csakugyan fejébe csapta szalmakalapját. Kicsörtetett a szobából s kissé erélyesen csukta be maga mögött az ajtót.

GEORGES SIM K N O N : O R Ü Í.T Л K IS V Á R O S B A N

101

Mihelyt kiment. Madame Maigret előjött az ágyig. Bosszús volt, sót gondterhelt. — Mi a csodát vétett ellened, hogy így bánsz vele? Ritkán lát­ talak ilyen kiállhatatlannak. Szinte azt lehetne hinni, hogy valóban gyanúba vetted. — Ne aggódj. Meglátod, hamarosan visszajön és a fején esik keresztül, hogy kibéküljön . . . Most pedig légy angyal és tömd meg a pipám. £s a párnáim folyton lecsúsznak. . . Félórával később, amikor az orvos megjött, Maigret nyájasan rámosol у go tt. — M it mondott önnek? — Kicsoda? — Leduc barátom. Nagyon neheztel rám és fogadni mernék, hogy felkérte önt, figyeljen meg alaposan. Tudja, doktor úr, én egyáltalán nem vagyok hóbortos, de . . . Nem tudta folytatni, mert hőmérőt dugtak a szájába. Am íg a lázát mérték, dr. Rivaud eltávolította a kötést. Л seb lassan gyógyult. — Túl sokat mozog. Tessék! Harmincnyolc fölött. Meg sem kell kérdeznem, hogy rágyújtott-e. Vágni lehet a füstöt. — Egészen el kellene tiltani — mondta Madame Maigret. Férje azonban félbeszakította. — Meg tudná-e mondani a doktor úr, hogy milyen időközök­ ben követte el gyilkosságait a mi elmebajosunk? — Lássuk csak. . . A z elsőt most egy hónapja. A másodikat egy hétre iá. Aztán az, ami nem sikerült, megint egy héttel később tö rté n t. . . — Tudja-e. mi jár az eszemben, doktor ú r? . . . Nagy az eshe­ tőség a m , hogy a következő egv-két napban újabb hullára buk­ kannak Ha nem, annyit jelent, hogy a fickó is tudja, hogy figyelik. Ha mégis bekövetkeznék . . . — Akkor? — A z módot nyújtana arra, hogy egyeseket kikapcsoljunk Gondolja csak el, ön éppen ebben a szobában tartózkodnék a bűn­ tény pillanatában. Ez rögtön kiküszöbölné önt a versenyből. Téte­ lezzük fel, hogy az ügyész Bordeaux-ban van, a rendörfelügyelő Párizsban, a szállótulajdonos a földszinten a konyhában, és Leduc akárhol, tetszés szerin t. . . A sebész mereven nézte betegét. — Ü gy látszik, mintha máris leszűkítette volna a lehetőségek körét. — A valószín üst gekét. — Egv le megy. A gyanús személyeket arra a néhány emberre korlátozza, akivel kapcsolatba került. — Még azokra sem Kihagytam a vizsgálóbírót és a bírósági jegyzőt, valamint az orvosszakértöt. . . Jegyzékem valójában csu­ pán azokból áll, akik itt a szállóban felkerestek és akik közül va­ laki vigyázatlanságból elejtett egy vasúti jegyet. De valóban hol volt ön az elmúlt kedden?

102

GEORGES SÍM EN ON: ÖRÜLT A KISVÁROSBAN

— A múlt kedden? A z orvos zavartan kutatott emlékezetében. Még egészen fiatal­ ember volt. tevékeny és becsvágyó. Határozottan mozgott. Mindent összevéve igen előnyös jelenségként hatott. — A zt hiszem . . . várjunk csak. . . Igen. áthajtottam la Rochelle-be, hogy . . . Félbeszakította a mondatot. Talán megneheztelt a Maigret ar­ cán megjelenő derült kifejezés láttán. — Kihallgatásnak kell-e ezt tekintenem? Ez esetben figyel­ meztetem, h o g y . . . — Ne is törődjék vele. doktor úr! Ne feledje, hogy tétlen ülök egész áldott nap. Holott rohanó, tevékeny élethez vagyok szokva. Azért találtam ki ezt a kis játékot, hogy mozgásban tartsam az agyamat. A címe: „A z ő r ü lt ...“ S remélem, elismeri: semmi aka­ dálya annak, hogy egy orvos elmebeteg lehessen, vagy egy elme­ beteg orvos. Sőt azt is mondják, hogy minden elmeorvos egyben saját ápoltja is. S az ügyész esetében volna-e akadály?---Hallotta, amint az orvos suttogva kérdi a feleségét: — Űgyebár nem ivott? Mihelyt kettesben maradtak, Madame Maigret az ágyához lé­ pett. Szemöldökén szemrehányások sötétlettek. — Nem veszed észre, miket csinálsz?. . . Egész egyszerűen nem értelek. Pontosan úgy viselkedsz, mintha azt akarnád, hogy min­ denki téged véljen elmeháborodottnak. . . A z orvos nem nyilatko­ zott — túlságosan is udvarias — , de látom ra jta . . . És most min mosolyogsz? — Semmin. A napfényen. Azokon a zöld és vörös vonalakon a tapétán. A piacon tereferélő asszonyokon. Azon a kis citromsárga kocsin, amely egy nagy rovarra hasonlít . .. és a libamáj illatán... Csakhogy persze, emitt vagy amott, egy őrült bujkál. . . LámcsakГ Nézd meg azt a kislányt. Kis körtefcrma melle van és kemény láb­ ikrája, mint valami hegymászónak. Legközelebb, miért ne éppen öt szemelné ki az őrült? Madame Maigret férje szemébe nézett, s jól látta, hogy többé nem tréfál. Nem játszotta csak úgy időtöltésből az őrültet. Ellen­ kezőleg, feszült komolysággal beszélt. Sőt hangjában valódi nyugta­ lanság csengett Mielőtt újból rákezdte volna, megfogta a felesége kezét. — Tudod, nem hiszem, hogy túl vagyunk rajta. Nincs jogunk ilyesmit feltételezni. Én nem kívánom . . . nem kívánom, hogy azt a pompás fiatal lányt nemsokára feketébe öltözött emberek kísére­ tében gyászkocsin vigyék el az ablakom alatt Igen, egy örült buj­ kál itt valahol. Valaki, aki nevetgél és beszélget aki jön és megy. Maigret félig lehunyta a szem ét Behízelgő hangon mondta: — Mindenesetre adj egy pipát.

(Folytatjuk) PERENCZ KÁROLY ÁSTÁL fordítósa

G E O R G E S SI ME SOR

ŐRÜLT A KISVÁROSBAN

IV. fejezet M A IG R E T F O G A D Ó N A P J A M aigret a reggel kilenc órát választotta, m ert ez volt kedvenc napszaka. Szerette a sajátos reggeli napfényt, a mindennapi tevé­ kenység kezdetét jelző hangokat — a nyíló és csukódó ajtókat, az utcák korai forgalm át, a lábak kopogását a kövezeten — amint ezek a hangok a déli tetőzésig terjedelem ben m indegyre növekedtek. A z ablakon át jól látta egyikét azoknak a hirdetményeknek, amelyeket ő függesztetett ki a város különböző részein:

Csütörtökön délelőtt 9 órakor az Hőtel dJAngle terre-ben Maigret felügyelő 100 frank jutalmat ad bárkinek, aki felvilágosítással szolgál a Bergerac környékén valószínűleg valamely elmebajos személy által a közelmúltban elkövetett gyilkosságokról. — Maradjak itthon? — kérdezte Madame Maigret, aki még a szállodában is legalább annyi tennivalót talált magának, mint oda­ haza. — Igen, itt maradhatsz. — Nem kívánom különösebben. Egyébként sem hiszem, hogy eljön valaki. Maigret elmosolyodott. Csupán egy pillanattal előbb ütötte el a fél kilencet. — Máris itt van egy — dünnyögte, miközben pipára gyújtott. Gépkocsi zaja hallatszott, s m indjárt rájött, hogy ez a Leduc Fordja. Madame M aigret is megismerte. — Egyszóval visszajött! — Nem megmondtam, hogy így lesz? Nincs egy véleményünk Bergerac elmeháborodottja tekintetében, de ez még nem jelenti azt, hogy mindjárt m eg ne érkezzék. — Kicscda? A z őrült? — Esetleg maga az őrült. V agy talán több őrült. Minden lehe­ tőség megvan rá. A z enj'émhez hasonló hirdetmény legyőzhetetle­ nül vonz minden kiegyensúlyozatlan vagy betegesen képzelődő sze­ mélyt . . . G yere be, Leduc. A z utóbbi kopogtatni sem ért rá. Mintha bűnbánó pillantás ült volna szemén. — Tegnap nem jártál erre! — Sajnos, nem tudtam úgy in té zn i. . . Jó reggelt. Madame M a igret.. . Csőrepedés volt, és szerelő után já rta m .. . Jobban vagy? — Köszönöm, kitűnően — a hátamat kivéve. A z még merev, mint a bot. Láttad a hirdetményt? Folytatás t\óző széniünkből

240

GEORGES SIM E N O N : Ö R Ü L T Л K ISV Á R O SB AN

— Miféle hirdetményt? Füllentett persze, és Maigret-nck kcxlve lett volna emiatt kissé ingerkedni vele. Végül is úgy döntött, hogy elnéző lesz. — Add oda azt a kalapot a feleségemnek és gyere, ülj le. Rö­ videsen fogadónapot tartok itt, és magát az őrültet is meghívtam. Kopogtak, noha nem látták, hogy valaki belépett volna a szálló kapuján. A tulajdonos jelentkezett. — Bocsánat. Nem tudtam, hogy látogatója van . . . Arról a hir­ detményről lenne szó! — Közölni akar valamit? — Én? Dehogyis. Ha valami mondanivalóm lett volna, nem várok, amíg jutalmat ígérnek. Csupán azt szerettem volna megkér­ dezni, hogy mindenkit beeresszünk-e? — Feltétlenül. Maigret félig csukott szemhéja alól pillantott rá. Ez a hunyorgás már mintegy szokásává vált. Vagy csupán a nap sütött a sze­ mébe? — Persze. Vezessenek be mindenkit. — Majd amikor a tulaj­ donos eltávozott, Leduchöz fordult s így folytatta: — Különös fickó ez Ls. Hatalmas, mint egy bika. és vörös, mint a nyers hús. Amo­ lyan pirospozsgás alak, aki mintegy akármelyik pillanatban kiha­ sadhat. — Földmunkásként kezdte valahol a környéken. Aztán elvette a munkaadóját, egy negyvenötéves asszonyt, ö maga húsz ha volt. — S azóta? — Ez már a harmadik házassága. Feleségei, úgy látszik, ked­ velik a rövid életet. — Mindjárt visszajön. — Miért? — Akasszanak fel, ha tudom. De azért amikor mindenki itt lesz, vissza fog jönni. Majd talál valami ürügyet. Hánykor indul hivatalba az ügyész? — Gondolom, kilenckor. — Nem lepne meg, ha útközben benézne. Am i pedig a doktort illeti, elhiheted, hogy most úgy vágtat végig a kórtermeken, aho­ gyan csak a lába bírja. Ma nem időzik el sokáig az eseteinél. Alig fejezte be a mondatot, amikor Duhourceau úr kilépett a mellékutcából és átballagott a Place du Marchén. — Ha felbukkan a rendőrfel ügyelő is, teljes a jegyzék. — Miféle jegyzék? — Az ügyész, a felügyelő, a szállótulajdonos . . . és te. — Még mindig ezen rágódsz? Idehallgass, M a ig r e t!... — Pszt! Nyiss ajtót Duhourceau úrnak. Nem tudja elhatározni magát, hogy bekopogjon-e? — Egy-két óra múlva itthon vagyok — tette fel a kalapját Madame Maigret. Az ügyész szertartásosan hajolt meg neki, amint az ajtóban

Г. КО ПО IIS 8IM K N O N : ОН Ül Л' л k i s v á r o s b a n

2U

szembekerültek. Л /tán belépett s kezet fogott Maigret-vel anélkül -azonban, hogy szemébe nézett volna. — Hallottam a hirdetményről в jobbnak véltem, ha én kere­ sem fel elsőnek. Persze magától értetődik, hogy ón magánember­ ként jár el. De még így is szeretném, ha kikérné a véleményem, •tekintettel arra, hogy az ügy hivatalos eljárás alatt van. — Kérem, foglaljon helyet. Leduc, vedd el az államügyész úr botját és kalapját. Egy kis fogadást rendeztem, ügyész úr. és éppen most mesélem Leduc barátomnak, hogy az őrült is hivatalos rá .. . Ó, éppen itt jön a felügyelő úr, az óráját nézi, s azon gondolkodik, vajon lehajtson-e odalent valamit, mielőtt feljön. Ez volt a való helyzet. Látták ugyan belépni a szálló kapuján, de csupán tíz perc múltán kopogtatott az ajtón. Zavarba jitl. ami­ kor az ügyészt ott találta és úgy érezte, meg kell indokolnia jelen­ létét . . . — Kötelességemnek éreztem, h o g y ... — Természetesen — vágott közbe vidáman Maigret. — Még egy székre van szükségünk. Leduc. Esetleg találsz a lépcsőházban... A z t hiszem, már látok néhány ügyfelet gyülekezni odalent. Csak éppen egyikük sem akar első lenni. Csakugyan hárman vagy négyen álldogáltak a Place du Marchén cs gyakran pillantottak a szálloda felé. Pontosan olyanok vol­ tak, mint akik bátorságot igyekeznek gyűjteni. Mindahányán az orvos kocsiját bámulták, amint a bejárathoz hajtott. A z eleven napfény ellenére is az idegesség foszlányai lengtek a levegőben. A sebész, akárcsak a többiek, zavarba jött. amikor Maigret-t nem találta egyedül. — Mint egy haditanács! — mondta nem éppen kellemes mo­ sollyal. Maigret észrevette, hogy felületesen borotválkozott, és nyak­ kendője is sietős öltözködésről árulkodik. — Gondolják, hogy megvárjuk a vizsgálóbírót? — kérdezte. — Nincs idehaza — mondta a felügyelő. — Kihallgatást vezet Les Saintes-ben. — Magával vitte a jegyzőt is? — Nem. Egy perccel előbb láttam elmenni. A túlsó oldalon lakik abban a kék zsalús házban. A folyosón léptek kopogtak. Két ten-hárman közeledhettek Az­ tán a lépések megszűntek, és hangos suttogás hallatszott. — Nyiss ajtót, Leduc. A belépő nem tartozott a Place du Marchén gyülekezők közé. Szobalány volt a szállóból. Az, aki 3z utolsó pillanatban menekedett ki az örült keze közül. Szőke, félénk, esetlen fiatalember jött a nyomában. — Albert is bejöhet? A garázsban dolgozik. Jegyesek vagyunk... Nem akarta, hogy egyedül jöjjek, azt mondja, könnyen eljár a szám.

242

GEORGES SIM ENON: Ö R Ü LT Л KISVÁR O SB AN

— Fáradjon bo! A vőlegénye i s . . . És ön is, ha úgy tetszik. Utóbbi szavai a tulajdonosnak szóltak, aki a szakácsának sap­ kájával kezében a folyosón álldogált. — Csak feljöttem Rosalie-val. . . — Persze, persze! Nos, parancsoljon!... Szóval a maga neve Rosalie? — Igen, uram... Mindössze azt nem tudom, vajon jogom van-e a jutalomhoz, ha már mindent elmondtam a rendőrségen. A vőlegény bosszúsan bámult maga elé s úgy mormogta: — Feltéve, ha igaz . . . — Persze, hogy igaz. Nem képzeled, hogy csak úgy kitaláltam? — Gondolom, az igaz, hogy egyszer valami gazdag úriember kérte meg a kezedet. Az is, hogy anyád a cigánysoron nőtt fel. A lány — keményhúsú, izmos paraszti fehémép — dühös volt, de nem engedett. — Egy szavamat sem vonom vissza. . . A hátam mögé került. Éreztem, hogy egy kéz csúszik a torkomra és felbuktam. De el­ kaptam a csuklóját és teljes erőből beleharaptam. És tessék csak várni — egyik ujján aranygyűrűt v is e lt. . . — ö t magát nem látta? — Nem jól. A fák közé rohant, csupán hátulról láthattam. Alig is volt erőm, hogy feltápászkodjam s a lélegzetemet visszanyerjem. — Nem tudná tehát felismerni? A zt hiszem, így mondta a rendőrségen. Rosalie nem válaszolt. Makacs, ellenséges kifejezés honolt az arcán. — A gyűrűt megismerné-e? Maigret tekintete körüljárta a szobát és egy-egy pillanatra sor­ jában megpihent vendégei kezén. Látta a Lcduc vaskos kezét a sú­ lyos pecsétgyűrűvel. A dr. Rivaud kecses kezét, s rajta a magá­ nyos karikagyűrűt. Duhourceau aszott kezét, amint a zsebéből ép­ pen előhúzott zsebkendőt gyúrogatja. — Aranygyűrű volt — ismételte morcosán. — És fogalma sincs, ki támadhatta meg? — Mondhatok valamit? — kérdezte a vőlegény, és homlokán izzadság gyöngyözött. — Ki vele! — Nem akarom, hogy Rosalie bajba keveredjék. Nagyon ked­ ves lány, a szemébe mondom. De minden éjjel álmokat lát. Néha cl is meséli nekem. Aztán néhány nappal később ismét elmeséli ugyanazt, de úgy, mintha valóban megesett volna. Éppen így vanr ha olvas valamit. — Tömd meg, kérlek, a pipám, Leduc! Az ablakon át Maigret egy legalább tíz emberből álló csoportot látott félhangosan társalogni a szálloda előtt. Azért jöttek volna, hogy tanúskodjanak, vagy csak látni akarják, mi folyik itt? Elfor­ dult s a lányra nézett. — Fogalma sincs, Rosalie?. . . Pedig azt hiszem, van.

GEORGES SIM E N O N : Ő R Ü L T Л K IS V Á R O S B A N

243

A lány nem szólt. De szeme egy pillanatra megpihent az állam­ ügyészen, akinek lakkcipője ismét magára vonta Maigret tekinte­ tét. Csakhogy ez gombos cipő . . . — A dj neki száz frankot, Leduc. Nem zavar ugye, hogy titká­ rom gyanánt működsz?. . . M eg van elégedve vele? — kérdezte a tulajdonost. — Jó lány, nem mondom, hogy nem. — Helyes! Küldje be a következőt. Közben a törvényszéki jegyző óvakodott be a szobába, és meg­ állt a falnál. — Ó, hát eljött? Kerítsen egy széket, ha talál. — Félek, nincs sok időm — pillantott órájára az orvos. — Nos, gyerünk! Van időnk! Maigret pipára gyújtott s közben az ajtót nézte, amely egy fiatal férfi előtt nyílt meg. A szeme csipás volt, a haja bizonyta­ lan színű, ruházata rongyokban lógott. — Remélem nem akarja e z t . . . — mormolta az ügyész. — Jöjjön be, fiam ! M ikor volt az utolsó rohama? — Egy hete hagyta el a kórházat — szólt az orvos. Nyilván nyavalyatörős. A z ilyenfajta teremtést vidéken okvet­ lenül a falu bolondjának nézik. — M it akar mondani? — Én? — Igen, maga. Bökje csak ki! Beszéd helyett azonban a nyomorult könnyekre fakadt. Csuk­ lásai rövidesen oly hevessé váltak, mintha újabb roham küszöbén állna. Szüneteiben végül mégis sikerült kinyögnie: — Mindig dühösek rám . . . Pedig semmit sem csináltam . . . Esküszöm, hogy sem m it. . . M iért ne kaphatnék én is száz frankot, mint a többiek. . . hogy ruhát vehessek rajta. — Egy százast — mondta Leduc-nek Maigret. — Kérem a kö­ vetkezőt. A z ügyészt szemmel látható türelmetlenség fogta el, a rend­ őrfelügyelő viszont unalmat színlelt. — Ha mi osztogatnók így a pénzt — mormolta, a Tanács rög­ tön ellátná a bajunkat. Rosalie és a vőlegénye még a szobában voltak és hangos sut­ togással pörlekedtek az egyik sarokban. A tulajdonos két újonnan jöttét engedett be, majd a félig nyitott ajtónál várakozott a még esetleg érkezőkre. — Csakugyan azt gondolja, hogy megtud valamit? — sóhajtott Duhourceau úr. — Ó, istenem, dehogy . . . Egyáltalán semmit. — Ebben az esetben . . . — Mondtam önöknek, hogy megérkezhetik az őrült, esetleg több őrült. Gondolják, hogy tévedtem volna? A következő tanú egy útkövező volt, aki három nappal azelőtt egy árnyat látott elsuhanni a fák közt.

244

GI\OU(iKN S IM I.N O N : OltObT Л K ISV Á R O SB AN

— Csinált valamit az az árnyók? — Semmit. Am ikor odaértem, sietve eltávozott. — És pei^sze ön nem tudta fe lis m e rn i. . . ö tv e n frank az ár­ nyékért, Lcduc. Ez éppen elég. Egyedül Maigret őrizte meg jókedvét. Mostanra már kisebb csoportokban két vagy három tucat em ber gyülekezett odalent és kíváncsi pillantásokat vetettek a szálló ablakára. — És ön? Gyászruhát viselő idősebb falusi állott előtte: Komor arca fe­ nyegető volt: — A z első áldozat apja vagyok. Igen, az én lányomat kellett legelsőnek meggyilkolni. A zért jöttem , hogy megmondjam, ha én egyszer kezembe kerítem azt az alakot, a k k o r . . . Egy pillanatra az ő szeme is az államügyészen pihent meg. — Gondolom, fogalm a sincs az illetőről? — Hát fogalomnak nem mondhatnám. De nem félek kimon­ dani a véleményemet. Nem m ernek olyasvalakihez nyúlni, aki most veszítette el a lá n y á t. . . A z t akarom mondani, m iért nem keresgél­ nek a kellő helyen? M iért nem kutatnak ott, ahol azelőtt is baj v o lt? . . . ön idegen a környéken. N em tudja . . . De mindenki meg­ mondhatja, hogy itt történtek dolgok, soha nem lehet pontosan tudni, m ifélék . . . Dr. Rivaud felállt és türelm etlenül járkált ide-oda. A rendőr­ felügyelő oldalvást nézett és úgy tett, mint aki nem figyel. Az ügyész azonban mintha kővé m eredt volna. — Nagyon köszönöm, bátyámuram. — Még csak azt mondom, hogy nem kell a száz frankja, még az ötven sem . . . De ha egyszer az útjába akadok. . . Akárki meg­ mondja, hol lakom . . . Nem kért engedélyt a távozásra. Főhajtás vagy búcsúvétel nél­ kül lépdelt kifelé, míg széles válla el nem tűnt az ajtónyílásban. Távozását huzamos csönd követte. M aigret látszólag a pipájá­ val foglalkozott, a parázsló dohányt igyekezett használható kezével lenyomogatni. — Adj tüzet, Leduc. Volt valami ünnepélyes ebben a csöndben, am ely mintegy a Placc du Marciién álldogálókat is hatalmába kerítette, mert szo­ katlan némaság merevedett köréjük. Az öreg falusi léptei csikorogtak csak lent a kavicson. Semmi más nem hallatszott. — Az istenért, tégy féket a nyelvedre — hangzott fel aztán. Rosalie vőlegénye szólalt meg, s maga is meglepődött, hogy hangosan ejtette ki a szavakat. A lány szorosra zárt ajakkal meredt maga elé — talán engedelmesen, talán csak, hogy időt nyerjen. — Nos, uraim —• sóhajtott fel végre M aigret — , kezdetnek nem is rossz, ugyebár? — Mi ezt már mind végigcsináltuk — mondta a rendőrfel­ ügyelő, miközben vette a kalapját és felállt.

<;i:onc.i:s

h im k n o n :

o u ü i/ r л k i s v A i i o s u a n

215-

Maigret nőm volt tudomást a szemrehányásról. Senkire sem nézett. Ágytakarójára szögezte szemét. — Ügy véli, doktor úr, hogy rohama után az örült visszaem­ lékszik a tetteire? — Minden bizonnyal. Л tulajdonos most a szoba közepén állott s fehér ruhájában roppant feltűnőnek érezte magát. — Pillants ki az ajtó elé, Leduc. Nézd meg, van-e még valaki! — Megbocsásson — szólt dr. Rivaud — , de valóban mennem kell. Tizenegykor rendelésem van, s az is élet-halál kérdése. — Lejövök önnel — mondta a rendőrfelügyelő. — És ön, államügyész úr? — Hm . . . Igen . . . A zt hiszem, én . . . Maigret valahogy elégedetlennek látszott. Valami félresikerült volna? Szeme nyugtalanul rebbent egyikről a másikra, majd ki az ablakon. Mindenki állott már és menni készülődött. Maigret azonban egy kissé felemelkedett az ágyban s nyugod­ tan így szólt: — Végre . . . Egy pillanatra, uraim . . . Nem hiszem, hogy máris befejeztük. Egy nőre mutatott, aki rohanva vágott át a Place du Marchén. A sebész odapillantott s hirtelen felkiáltott: — Francoise! — Ismeri? — A sógornőm. . . Bizonyára azért jön, hogy magával vigyen. Valami sürgős hívás. Talán baleset. Alulról hangok hallatszottak, majd siető léptek a lépcsőn. Nyílt is az ajtó és Francoise rontott be lélekszakadva s vadul pillantott, maga körül. — Jacques!. . . Felügyelő ú r !. . . Ügyész ű r !... Fiatal nő volt, alig húsznál több, nyúlánk, csinos és heves. A ruháját azonban por fedte, sót egy helyen el is szakadt.. Kezét ösztönszerűen kapta nyaka elé. — Én . . . én láttam . . . Meg akart. . . A lig bírta kiejteni a szavakat. Mindannyian némán bámultak rá. Aztán sógora mellé lépett. — Idenézz! Nyakára mutatott. Kék foltok látszottak rajta. — Odaát történt a Moulin-Neuf erdőben. . . Arra mentem,, am ikor. . . — A zt hiszem, rájövünk valamire — mondta Maigret, és máris teljesen visszanyerte higgadtságát. Leduc, aki valóban jól ismerte,, tanácstalanul nézett rá. — Remélem, látta az illetőt? — Nem nagyon. Nem is tudom, hogyan sikerült leráznom. Azt hiszem, megbotlott valami gyökérben. Akárhogyis, a fogása egy pil­ lanatra gyöngült, és kiszabadítottam magam . . . Megütöttem ... — írja ie.

:46

G E 0 R 3 E S SÍM E N O X : Ö R t'L T Л KISVÁRO SBAN

— Aligha tudom. Olyan csavargó-féle. A z öltözete falusias. A füle e lá ll. . . Egv dologról bizonvos vagyok — soha életemben nem láttam. — Elfutott? — Gépkocsit hallottam az úton. Bizonyára ő is meghallotta... S tudta, hogy segítségért k iá ltok . . . Egy másodperc alatt eltűnt a sűrűben. Visszanyerte lélegzetét, noha még egyre lihegett. Egyik kezét mellére, a másikat nyakára szorította. — Úristen, de megrémültem . . . Ha nincs az a kocsi. . . Meg­ állás nélkül rohantam idáig. — Nem lett volna rövidebb hazamennie? — Tudtam, hogy a nénémen kívül senki sincs odahaza. — A tanyától balra tetszett járni? — kérdezte a rendőrfel­ ügyelő. — Valamivel túl a régi kőbányán. — Azonnal átkutatjuk az erdőt. M ég nincs késő. Dr. Rivaud bosszúsnak látszott. Hom lokát ráncolva figyelte a lányt, aki most az asztalnak támaszkodott és nyűgödtabban léleg­ zett. A gúny szikrája csillant fö l Leduc szemében, amint elfogta Maigret pillantását. S önkéntelenül is odaszólt neki: — Ez legalább annyit bizonyít, hogy végtére az őrült nem fo­ gadta el a meghívásodat. Л rendőrfelügyelő lement a lépcsőn, s átsietett a városházán levő őrszobára. A z ügyész álltában kabátujjával kefélte kemény­ kalapját. Aztán Frangoisc felé fordult. — Arra kell kérnem, hogy m ihelyt megjön a vizsgálóbíró, ke­ resse föl. Ö jegyzőkönyvbe veszi a vallomást, s azt írja alá. Szikár kezét Maigret felé nyújtotta. — Gondolom, nincs már szüksége ránk. — Nagyon kedves volt, hogy szíveskedett eljönni. Semmi jo­ gom sem volt reményiem. Maigret jeladására Leduc kiürítette a szobát. Rosalie és vőle­ génye távoztukban még egyre vitáztak. M ikor mosollyal ajkán viszszament barátja ágyához, meglepődve látta arcán az aggodalom jeleit. — Mi az? — Semmi. — Ugyebár nem sikerült? — Ellenkezőleg. Túlságosan is sikerült. Töm j még meg egy pipát, kérlek, mielőtt a feleségem megjön. — De hiszen azt hittem, hogy az őrültet vártad ide. — Talán. De ne beszéljünk most e r r ő l. . . Tudod, szörnyű lett volna egy újabb gyilkosság. Mert e zú tta l.. . — Mi lett volna ezúttal? — Nem lényeges. Ne is próbáld megérteni. íme, a feleségem most jön át a piacon. A zt fogja mondani, hogy sokat pipáztam és

GEORGES S ÍM E N O N : Ö R Ü L T Л K IS V Á R O S B A N

clszedi a dohányt. V égy ki egy keveset a zacskóból és dugd a vánkos alá. M elege volt. Bizonyára ismét emelkedett a hőmérséklete. — Most hagyj magamra, ha nem esik nehezedre. . . Csak a telefont tedd a kezem ügyébe. — Itt villásreggelizem. Csütörtökön mindig jó a koszt. . . Lu­ daskása v a n . . . Indulás előtt még benézek. — H e ly e s . . . Csak úgy mellékesen, azt a kislányt, tudod, aki­ ről b eszéltél. . . régóta nem láttad már? Leduc dühbe gurult. Keményen Maigret-re nézett. — Ebből elég volt! — mordult rá. És lesietett az emeletről. Szalmakalapját az asztalon felejtette.

V. fejezet M EG H Ö KKENTŐ LELET — Igen, asszonyom . .. A z Hótel d’Anglelerre-bcn . . . De ké­ rem, vegye tudomásul, hogy teljesen szabadságában áll nem el­ jönni. Maigret abbahagyta. Felesége a lépcsőn jött föl. Dr. Rivaud viszont sógornőjével és az ügyésszel együtt a kocsija mellett állt a szálló előtt. Maigret Rivaud doktor feleségének telefonált. Francoise mondta, hogy egyedül van odahaza. Arra kérte, hogy keresse föl. Egyálta­ lán nem lepte meg, hogy a hang a vonal túlsó végén tele volt aggo­ dalommal. Madame Maigret a kalapját tette le, úgy hallgatta a beszélgetés végét. — Igaz, amit beszélnek, hogy valakit ismét megtámadtak? Em­ berekkel találkoztam, akik az erdő felé siettek. Maigret annyira elmerült gondolataiban, hogy nem is vála­ szolt. Amint a hír sebesen terjedt, a város mintegy szeme láttára változtatta arculatát. Mind többen és többen siettek lefelé a Place du Marchó bal feléről elágazó utcán. — Nincs arra egy vasúti keresztezés? — De. Ez itt egy hosszú utca, amely fokozatosan országúiba megy ál. A Moulin-Neuf a második kanyar után következik. Neve ellenére nincs ott semmiféle malom, csupán egy tágas fehér tanya. Amikor elmentem mellette, éppen ökröket fogtak be. Az udvar tele volt szárnyassal — szép fiatal pulykákat is láttam köztük. Maigret úgy figyelt, mint vak, aki előtt egy tájat írnak le. — A tanya nagy? — Nem tudom. Különös mértékegységek vannak errefelé! Te tudod, mennyi egy hold? Kétszáz holdról beszélnek, de ez nekem semmit som mond. Az erdő mindjárt a ház mögött kezdődik. Tovább az ember a Perigeux felé vivő főútra ér ki.

240

GKOIUiFS SIM K N O N : Ö R Ü L T Л KISVÁROSIJÁN*

Л csendőrök nyilván már ott járnak valahol. Maigret maga elé képzelte, mint fésülik át lassan az erdőséget. — Azt hiszem, jobb volna, ha visszamennél. Szerelnélek a helyszínen tudni. Mnigrct-né zokszó nélkül tette fel megint a kalapját. Л föld­ szinti előcsarnokban fiatal nővel találkozott, aki akkor lépett be. Megfordult és bíráló és nem éppen jóakaró pillantással nézett végig rajta. Az illető Madame Rivaud volt. ★

— Foglaljon h e ly e t. . . Remélem, megbocsát, amiért zavartam, pláne ilyen csekélység miatt. Hiszen az sem bizonyos, lesz-e kér­ dés, amit feltehetnék önnek. A dolog annyira b o n y o lu lt... Szemét nem vette le az asszonyról, az pedig mintegy hipnoti­ zálva ült vele szemben. M aigret-t kissé meglepte, noha nem hozta zavarba. Valahogyan előre sejtette, hogy az asszonyt érdekesnek fogja találni, de az sokkal különösebb emberpéldánynak mutatko­ zott, mintsem elképzelni is merészelte. Húgát, Francoise-t nem éppen legkedvezőbb világításban látta, el tudta azonban képzelni, m ilyen elegáns, sőt remek megjelenése lehet. Vidékiesség egyáltalán nem látszott rajta. Rivaud-né külsőleg meg sem közelítette. Valójában semmikép­ pen sem lehetett szépnek nevezni. Huszonöt-harminc közt járt, sem magas, sem alacsony, de határozottan hízásra hajlamos volt. Ruhá­ ját nagyon egyszerű varrónő varrhatta. Ha nem, akkor meg ő nem tudta viselni. De leginkább a szeme keltette fö l M aigret érdeklődését. Szo­ morú, aggodalmas szeme volt. Mégis, minden aggódása ellenére, le­ mondás tükröződött benne. Maigret-re nézett. N yilvá n félt. de úgy látszik, az ijedelem csupán magatehetetlenné tette. Ném i túlzással azt lehetett volna mondani, hogy úgy ült ott, m int aki kikerülhetetlen ütésre vára­ kozik. Lehetetlen volt másként elképzelni, m int a vidéki tiszteletre­ méltóság mintaképeként. A zsebkendőjét gyűrögette. A legelső al­ kalmas pillanatban kétségtelenül a szem ét fogja vele szárogatni. — Mióta van férjnél, asszonyom? Nem válaszolt azonnal. A kérdés megriasztotta. Minden meg­ riasztotta. — ö t éve — mondta végre tompa hangon. — Akkor már Bergeracban lakott? Mielőtt válaszolt volna, m egint jóidéig nézett Maigret-re. — Algírban éltem anyámmal és húgommal. Maigret meglehetős nehéznek találta a folytatást. Látszólag a legjelentéktelenebb szó is megnémítotla. — És Rivaud doktor szintén ott élt? — Két évet dolgozott az ottani kórházban.

c;i:oH(;i:s s i m i n o n : Ок Ш / г л k i s v Ahosiian

2 И)

Maigret а közél tanulmányozta. Valahogyan mintha nem fö­ lélne meg egy orvos-feleség kezének. Bizonyos, hogy ez a kéz kö­ zeli ismeretségben van a nehéz munkával. Hogyan irányíthatná ta­ pintattal továbbra is errefelé a társalgást? •— Az édesanyja — kezdte. De nem fejezte be a mondatot. Madame Ki vaud arccal a/, ab­ laknak ült. Egyszerre váratlanul talpra ugrott. Jobban meg volt rettenve, mint bármikor. Odalent kocsi aj tó csapódott. Dr. Kívánd törtetett be a szállóba, föl a lépcsőn, egyetlenegy­ szer kopogott az ajtón s egyenesen berontott. — Maga mit keres itt? Nyers, száraz bangón szólt a feleségére. Nem is nézett Maigret felé, Csupán egy pillanat múltán fordult hozzá. — Mit jelent ez? — kérdezte. — Ha a feleségemmel kíván beszélni, miért nem szól nekem is? Az asszony lecsüggesztette a fejét, Maigret pedig ártatlanul meglepett arcot vágott. — Valóban, doktor ú r !. . . Mi van annyira bántó ebben? Úgy éreztem, jó volna megismernem Rivaud-nó asszonyt. Minthogy ágy­ hoz vagyok láncolva, őt kérettem ide. — Végzett a kihallgatással? — Nem volt semmi kihallgatás, doktor úr. Csupán némi ba­ rátságos csevegés. Amikor ön megérkezett, éppen Algírig jutottunk el. Szerette ön odalent? Maigret könnyed, közvetlen hangot ütött meg, de szándékolatlansága csupán felületes volt. Valójában minden erejét összeszedte, mert miközben az előtte álló két embert figyelte, semmit sem akart elmulasztani. Rivaud-né a sirás küszöbén állott. Férje tekintete a szobát tapogatta körül, mintha kulcsot keresett volna a megelő­ zőleg lefolyt beszélgetéshez. Egy dologról bizonyos volt Maigret. Itt titok rejtőzik. Mi lehet az? Találgatni is képtelen volt. Mindössze annyit tu­ dott, hogy dr. Rivaud valamit rejteget előle. Egyébiránt az állam­ ügyész is ezt teszi. Bármi is lehet, bizonyára valami roppant bo­ nyolult és homályos dolog. — Mondja csak, doktor úr, Madame Rivaud a páciense volt? így ismerkedtek össze? A sebész gyors pillantást vetett feleségére. — Szeretnem máris közölni, hogy ennek semmi jelentősége. Most pedig, ha nincs ellenére, hazaviszem a feleségemet, és... — Persze. Persze . . . — Mi az, hogy persze? — Ó, sem m i, . . Bocsásson meg .. . Észre sem vettem, hogy fennhangon beszélek. — Majd hozzáfűzte: — különös ügy ez, dok­ tor úr. Roppant különös. És nyugtalanító. Minél mélyebben hato­ lok bele, annál nyugtalanítóbbnak találom. . . A sógornője gonosz ijedelmen eshetett át. Bámulatra méltó, milyen hamar összeszedte magát. Bátor nő. Szú 7

248

G E O R G E # S IM E N O N : О И П .Т Л KISVÁRO SBAN*

Л csendőrök nyilván már ott járnak valahol. M aigret maga elé képzelte, mint fésülik át 1аячап az erdőséget. — Azt hiszem, jobb volna, ha visszam ennél. Szeretnélek a helyszínen tudni. Maigret-né zokszó nélkül tette fel m egint a kalapját. A föld­ szinti előcsarnokban fiatal nővel találkozott, aki akkor lépett be. Megfordult és bíráló és nem éppen jóakaró pillantással nézett végig rajta. A z illető Madame Rivaud volt. ★

— Foglaljon h e ly e t . . . Rem élem , megbocsát, am iért zavartam, pláne ilyen csekélység miatt. Hiszen az sem bizonyos, lesz-e kér­ dés, amit feltehetnek önnek. A dolog annyira b o n y o lu lt. . . Szemét nem vette le az asszonyról, az pedig m integy hipnoti­ zálva ült vele szemben. M aigret-t kissé m eglepte, noha nem hozta zavarba. Valahogyan előre sejtette, h ogy az asszonyt érdekesnek fogja találni, de az sokkal különösebb em berpéldánynak mutatko­ zott, mintsem elképzelni is merészelte. Húgát, Francoise-t nem éppen legkedvezőbb világításban látta, el tudta azonban képzelni, m ilyen elegáns, sőt remek megjelenése lehet. Vidékiesség egyáltalán nem látszott rajta. Rivaud-né külsőleg meg sem közelítette. Valójában semmikép­ pen sem lehetett szépnek nevezni. Huszonöt-harm inc közt járt, sem magas, sem alacsony, de határozottan hízásra hajlamos volt. Ruhá­ ját nagyon egyszerű varrónő varrhatta. Ha nem, akkor meg ó nem tudta viselni. De leginkább a szeme keltette fö l M a igret érdeklődését. Szo­ morú, aggodalmas szeme volt. Mégis, m inden aggódása ellenére, le­ mondás tükröződött benne. Maigret-re nézett. N yilván félt, de úgy látszik, az ijedelem csupán magatehetetlenné tette. N ém i túlzással azt lehetett volna mondani, hogy úgy ült ott, mint aki kikerülhetetlen ütésre vára­ kozik. Lehetetlen volt másként elképzelni, m int a vidéki tiszteletre­ méltóság mintaképeként. A zsebkendőjét gyűrögette. A legelső al­ kalmas pillanatban kétségtelenül a szemét fogja vele szárogatni. — Mióta van férjnél, asszonyom? Nem válaszolt azonnal. A kérdés megriasztotta. Minden meg­ riasztotta. — ö t éve — mondta vég ié tompa hangon. — Akkor már Bergeracban lakott? Mielőtt válaszolt volna, megint jóidéig nézett M aigret-re. — Algírban éltem anyámmal és húgommal. Maigret meglehetős nehéznek találta a folytatást. Látszólag a legjelentéktelenebb szó is megnémította. — ÍLs Rivaud doktor szintén ott élt? — Két évet dolgozott az ottani kórházban.

CKOKGKS KIMENŐN': O l l t i l /Г Л KISV A ltO SH A N

Ш

Maigret a kezét lanulmányo/ta. Valahogyan mintha m-гл fe­ lelne meg egy orvos-feleség kezének. Bizonyos, hogy ez a kéz kö­ zeli ismeretségben van a nehéz munkával. Hogyan irányíthatná ta­ pintattal továbbra is errefelé a társalgást? — A z édesanyja — kezdte. De nem fejezte be a mondatot. Madame Rivaud arccal az ab­ laknak ült. Egyszerre váratlanul talpra ugrott. Jobban meg volt rettenve, mint bármikor. Odalent kocsiajtó csapódott. Dr. Rivaud törtetett be a szállóba, föl a lépcsőn, egyetlenegy­ szer kopogott az ajtón s egyenesen berontott. — Maga mit keres itt? Nyers, száraz hangon szólt a feleségére. Nem is nézett Maigret felé. Csupán egy pillanat múltán fordult hozzá. — Mit jelent ez? — kérdezte. — Ha a feleségemmel kíván beszélni, miért nem szól nekem is? A z asszony lecsüggesztette a fejét, Maigret pedig ártatlanul meglepett arcot vágott. — Valóban, doktor ú r ! . . . M i van annyira bántó ebben? Úgy éreztem, jó volna megismernem Rivaud-né asszonyt. Minthogy ágy­ hoz vagyok láncolva, öt kérettem ide. — Végzett a kihallgatással? — Nem volt semmi kihallgatás, doktor úr. Csupán némi ba­ rátságos csevegés. Am ikor ön megérkezett, éppen A lgírig jutottunk el. Szerette ön odalent? Maigret könnyed, közvetlen hangot ütött meg. de szándékolatlansóga csupán felületes volt. Valójában minden erejét összeszedte, mert miközben az elölte álló két em bert figyelte, semmit sem akart elmulasztani. Rivaud-né a sírás küszöbén állott. Férje tekintete a szobát tapogatta körül, mintha kulcsot keresett volna a megelő­ zőleg lefolyt beszélgetéshez. Egy dologról bizonyos volt Maigret. Itt titok rejtőzik. Mi lehet az? Találgatni is képtelen volt. Mindössze annyit tu­ dott, hogy dr. Rivaud valamit rejteget előle. Egyébiránt az állam­ ügyész is ezt teszi. Bármi is lehet, bizonyára valami roppant bo­ nyolult és homályos dolog. — Mondja csak, doktor úr, Madame Rivaud a páciense volt? így ismerkedtek össze? A sebész gyors pillantást vetett feleségére. — Szeretném máris közölni, hogy ennek semmi jelentősége. Most pedig, ha nincs ellenére, hazaviszem a feleségemet, é s . . . — Persze. Persze . . . — Mi az, hogy persze? — Ó, sem m i. . . Bocsásson meg . . . Észre sem vettem, hogy fennhangon beszélek. — Majd hozzáfűzte: — különös ügy ez, dok­ tor úr. Roppant különös. És nyugtalanító. Minél mélyebben hato­ lok bele, annál nyugtalanítóbbnak találom . . . A sógornője gonosz ijedelmen eshetett át. Bámulatra méltó, milyen hamar összeszedte magát. Bátor nő. U *Z Szó 7

250

GKOKGKS SIM O N O N : Ö K tlL T Л K IS V Á R O S B A N

Rivaud kényelmetlenül állt ott. Arra várt, hogy Maigret foly­ tassa, az viszont élesen figyelte őt. Vajon nem arra gondolt-c, hogy a nyomozó többet tud. mint amennyit elárul? Maigret most végre azt érezte, hogy valóban sikerült előbbre jutnia. Ámde oly sok kínnal kidolgozott megannyi elmélete egy­ szerre omlott porba. Az egész azzal a csendőrrel kezdődött, aki a Place du March én az államügyészség felé kerékpározott és beugrott annak kapuján. Egy pillanattal később csengett a telefon. Maigret felvette. — H alló!... Itt a közkórház. . . Dr. Rivaud ott van? . .. Az orvos türelmetlenül kapta ki a kagylót Maigret kezéből. Elhültcn figyelt, majd lassan helyére tette és üres pillantással bá­ mult maga elé. — Megtalálták — mondta végezetül. — Kicsodát? — A z illetőt. . . az elmeháborodottat. Vagyis a h u llá já t. . . A Moulin-Ncuf erdőben. Rivaud-né pillantása egyik férfiről a másikra röppent. — A halotti szemle miatt hívnak. Csakhogy . . . Mintha egy gondolata támadt volna. Ezúttal rajta volt a sor, hogy gyanakodva nézzen Maigret-re. — Amikor a múlt éjjel önre tü ze lte k . . . ön persze vissza­ jött ... — Nem volt már rá időm. Most ismét más gondolat villant meg az orvos agyában. Zava­ rodottan húzta végig kezét homlokán. — Azt mondják, az illető már napok óta halott. Ebben az eset­ ben ... ma délelőtt. . . Franeoise hogyan ,..? Aztán feleségéhez fordult: — Jöjjön! Az asszony engedelmesen követte. Egy perccel később a kocsi tovagördült. Duhourceau úr nyilván taxiért telefonált, mert üres kocsi érkezett a kapuja elé s ott várakozott. A hírrel befutó csendőr most ismét megjelent és visszakarikázott ugyanazon az úton. A város arculata újból megváltozott. Percről percre nőtt az izgalom, a láza
★ — Mi a baj? — Semmi. Mikor Madame Maigret a szobába lépett, csupán férje p rofil­ ját látta, de neki az is elég volt. Jól tudta, hogy M aigret rossz-

GEORGES SI M E N Ő N : Ö R Ü L T Л K IS V Á R O S B A N

251

kedvű. Alihoz sem kellett sok, hogy kitalálja, miért. Az ágyhoz lepett, szó nélkül megkereste a férje pipáját és tömni kezdte. — Most jobb, ugye? — kérdezte, amikor a pipa már égett. — Ha pedig figyelsz, megpróbálok mindent elmondani. Ott vol­ tam. amikor megtalálták a holttestet. A csendőrök egész közel en­ gedtek. Maigret még egyre az ablakon bámult kifelé! Valójában még­ sem a Place du Marchét látta, hanem a Moulin-Neuf tanya mögött elterülő erdőt. — Csupa fenyő nő arrafelé, kivéve az országutat szegélyező tölgyfákat és platánokat. Egyre-másra érkeztek az emberek, hol kocsin, hol gyalogszerrel. Valamennyi környező helységből kiren­ delték a csendőrséget, hogy az erdőt teljesen körülzárják. Láttam, amint rajvonalban húzódtak lassan az út irányában... A vidék elég dombos a rra felé. . . Némelyek csatlakoztak a kutatókhoz — például az öreg gazdálkodó, akinek a lányát meggyilkolták. Szol­ gálati revolvert szorongatott a kezében, és nyilván azonnal tüzelt is volna, bárkire vagy bármerre, de a csendőrök egy szót sem mer­ tek szólni. Maigret napvilágnál soha nem látta az erdőt, de elég jól maga elé tudta képzelni — a talajt tűlevelek födik, a fény és árny folt­ jai. A csendőregyenruhák ki-kivillannak a fák közein át. — Aztán kiáltást hallottunk. Arrébb egy fiú állt s valamit mutatott az egyik fa gyökerénél. — Lakkcipő? — Az. És kézzel kötött vastag szürke harisnya. Jól megnéz­ tem, mert eszembe jutott, amit elmondtál. — M ilyen idős? — Középkorú vagy idősecske, de nem láthattam pontosan. Arccal lefelé h ev e rt. . . Amikor felemelték, kénytelen voltam el­ fordulni. Ugye, érted? Egy jó hete feküdhetett már ott — legalább­ is azt beszélik. . . Akik megnézték, nem tudták felismerni, úgy lát­ szik, nem idevalósi. — Sérülés volt rajta? — Nagy seb oldalt a koponyán. — S most mit csinálnak? — Legfőként szorgalmasan szorítják vissza a tömeget, amely percről percre dagad. Elküldték az ügyészért s Rivaud doktorért. Miután azok megszemlélik a helyszínen, a tetemet a kórházba v i­ szik a halotti szemle végett. A Place du Marché üresebb volt, mint amilyennek Maigret valaha is látta. Egy kis kávészín kutya volt az egyetlen lény, amely látszólag teljesen boldognak érezte magát. Zavartalanul sütkérezett a napon. Lassú kongassál tizenkettőt ütött. A mellékutcában levő nyom­ dából munkások és munkásnök léptek ki, legtöbbjük kerékpáron. Egyértelműen Moulin-Neuf felé indultak.

252

GEORGES SIMENON: ÖRÜLT Л KISVÁROSBAN

— Hogyan volt öltözve? — Feketébe. Legalábbis a felsökabátja az volt. Erről bizony nem sokat mondhatok. Nem volt kellemes látvány. Ha rágondolt, rosszullét környékezte Maigret-nét. De ez sem akadályozta meg, hogy meg ne kérdezze: — Szeretnéd, hogy visszamenjek? Maigret megint magára maradt. Látta, amint a szálló-tulajdo­ nos nekiindul a térnek. Az úttestről felszólt hozza: — Azt hiszem, hallotta az újságot. . . S ha arra gondolok, hogy vissza kell jönnöm és az ebéd után néznem! Hosszú ideig nem akadt néznivaló Maigret számára. Csupán a tiszta, üres égbolt odafönt, az üresnek látszó házak körös-körül és a csöndes napsütötte piactér. Egy óra is eltelt, amikor a közelgő tömeg zsibongása hallat­ szott. Bergerac fele népességének kíséretében a holttestet szállítot­ ták a kórházba. A Place du Marché rövidesen hemzsegett tőlük. A szálló megtelt, a földszintről pohárcsengés hatolt föl. Maigret ajtaja félénken megkoccant. Leduc dugta be a fejét,, kissé tétovázott és félszegen mosolygott. — Bejöhetek? Leült az ágy mellé és némán rágyújtott tajtékpipájára. Aztán felsóhajtott: — N o s!... Hát ez a helyzet! Zavarba jött, amikor a feléje forduló Maigret arcán széles mo­ solyt pillantott meg. Még inkább, amikor az így szólt: — Elégedett vagy? — No, d e ... — Na csak!... Mind azok vagytok. Te, a doktor, az ügyész, a rendőrfelügyelő — valamennyien örvendeztek, amiért én a bolond­ ját jártam. Én, a kellemetlen párizsi detektív! Aki azt hitte, hogy adhatja a nagyot, ugye? Roppant okosnak képzelte magát! Ami még rosszabb, mások is annak kezdték vélni. S egyesek roppantul izgultak emiatt... De ennek most vége. Mindössze nevetségessé tette magát. Ügy kell neki! — Megengeded ... — Hogy tévedtem? — Nos, az illetőt megtalálták, nemde? És meg is felel annak a leírásnak, amelyet arról az utasról adtál. Magam is láttam a hul­ lát. Amolyan középkorú férfi. Inkább rosszul, noha rendesen öl­ tözve. A koponyafalon golyó ütötte seb, úgy látszik, közelről lőt­ ték le. — Igen ... — Olyan közelről, hogy Duhourceau úr és a rendőrség egyet is ért. Minden öngyilkosságra mutat. Ü gy vélik, hogy egy hete történt, talán rögtön azután, hogy rád lőtt. — Szóval megtalálták mellette a fegyvert. — Nem. Ez az egyetlen bökkenő. A zsebében volt egy revol­ ver, amelyből egyetlen golyót lőttek ki.

GKORGKS SIMKNON: ÖRÜLT Л KISVÁROSBAN

253

— Amely majdnem elintézett engem, — Ezt szeretnék kideríteni. . . Persze, ha öngyilkosságról van szó, hosszú ideig tart, amíg kibogozzák az ügyet... Észre/ette, hogy valaki a nyomában van, látta, hogy a játéknak vége, és ... — És ha nem öngyilkosság? — Vannak más lehetséges magyarázatok is. Megtámadott va­ lakit, akinek fegyvere volt, aki önvédelemből teljes joggal lelőtte, mégis fél beszélni róla . . . Ez nagyon hasonlít ezekre a vidékiekre. — És Frangoise? Mi lesz az ő ma délelőtti kis kalandjával? — Erről sem feledkeztünk meg. Az a véleményünk, hogy nem volt egyéb rosszindulatú gonosz csínynél. — Értem — mondta Maigret és füstkarikát fújt a mennyezet felé. — Mindenki egyet óhajt: hogy lehető leggyorsabban túl legyen a dolgon. — Nem arról van szó. . . De be kell látnod, hogy valóban nincs értelme elhúzni az ü gyet. .. most, amikor... Barátja megrökönyödésére Maigret hangosan fölkacagott. — Még mindig itt van a másodosztályú jegy, amelyről me­ séltem neked. Valakinek erre is kell magyarázatot találnia. Hogyan ugrott ez át a holt ember zsebéből az Hótel d’Angleterre folyo­ sójára? Lcduc mereven nézte a vörös szőnyeget. Hosszú szünet után így szólt: — Akarsz egy jó tanácsot? — Hogy ejtsem el az egészet! Ez az, nemde? Hogy igyekez­ zem meggyógyulni és ellépni Bergeracból, mihelyt útra tudok k e ln i.. . — És eljönni néhány napra velem La Ribaudiére-be, amint eleinte is szándékoztál. Beszéltem erről Rivaud doktorral, vélemé­ nye szerint kellő elővigyázatosság esetén semmi akadálya sincs, hogy máris átvigyünk. — És mit mond az ügyész? — Nem értem . . . — ó , bizonyára van valami mondanivalója. Nem jelentette-e ki, hogy semmi jogom beleártani magam az ügybe? Szegény Leduc! Mekkora erőfeszítést tett, hogy a dolgot fino­ man intézze el! Szeretett volna mindent elsimítani. Csakhogy Maigret a csökönyösnél is csökönyösebb volt. Leduc hősiesen küzdött tovább: — Meg kell értened, hogy a szolgálati szabályzat szerint... — De aztán összeszedte minden bátorságát és kitört: — figyelj ide, öregem. Legjobb, ha kereken kimondom. Ezzel a ma reggeli kis komédiával sikerült mindenkit magad ellen bősziteni. Az ügyész hetente egyszer a megyefőnökkel ebédel, s kijelentette, hogy beszél vele, párizsi feljebbvalóid hadd nézzenek egy kicsit a körmödre. Leginkább az bosszantotta fel őket, ahogyan a százfrankosokkal dobálóztál. Azt mondják. . . — Hogy az aljanépet locsogni bátorítom.

234

GEORGES S IM E N O N : Ö R Ü L T Л K IS V Á R O S B A N

— Honnét tudod? — An*a izgatom ökot, hogy tisztes polgárokat sárral hajigáijnnak mog. Loduc ismét elnémult. Igen, pontosan ezt mondták, sőt mi több. kénytclen volt egyetérteni velük. Eltelt egy idő s ö bátortalanul újrakezd te: — Magam is másképp gondolnám, ha legalább valami olyan ötleted volna, amelyen valóban el lehetne indulni, csakhogy . . . — Csakhogy nincs. . . Vagyis hát négy-öt is van. Kettő közü­ lük ma délelőtt még sokat ígérőnek látszott. Aztán hirtelen szétfoszlott. mint a füst. — No látod! És még valam it! Mi indított arra. hogy Kivaudnénak telefonálj? Örök ellenségeddé tetted a f é r j é t . . . Roppant féltékeny rá. és csak kevesen büszkélkedhetnek azzal, hogy akár egy szót is váltottak vele. Л házból is alig engedi kilépni. — De hiszen Franchise a barátnője. M iért volna féltékeny az egyikre, a másikra pedig nem? — Nem tudom. Nincs rá magyarázatom. Valóban. Francoise elég szabadon mozog. A kocsit is egymaga vezeti. A doktor talán különbséget tesz feleség és barátnő közt. Sohasem lehet tu dn i... Akárhogy is. hallottam, amint kijelentette az ügyésznek, hogy nagy neveletlenség volt, amikor az asszonyt időkeretted, és ó ég a vágy­ tól, hogy mérésre tanítson. — Ez megnyugtató! — Micsoda? — Mert erre megvan minden lehetősége. Napjában kétszer 5 kötöz be. Maigret kissé túl harsányan kacagott ahhoz, hogy csakugyan szívből jövőnek lássék. Ügy nevetett, mint aki tudja, hogy nyakig benne van a pácban, de azt is tudja, hogy már késő kimászni be­ lőle, s nincs más hátra, mint a lehető legjobb képet vágni az egészhez. — Most villásreggelizni mész? Ü gy emlékszem, valami ludaskása i*ól beszéltél. . . Ismét nevetett, most azonban hangjába jól kivehető bánatos zönge vegyült. Itt állt előtte Loduc, aki tetszése szerint jöhetettmehetett, bejárhatta az erdőt és a M oulin-Neuf tanya környékét, szaglászhatott az orvos és az államügyész háza k ö rü l. . . És felfal­ hatja a ludaskását és a szarvasgomba-pástétomot. .. Előtte volt ez a lenyűgöző játszma . . . De itt kellett hevernie ágyhoz szögezve, szeme előtt egész istenáldott nap ugyanazzal a szüköcske színtérrel. . . És valahányszor egy ártatlan mozdulatot tesz, szinte felüvölt a fájdalomtól. S ehhez még a pipát is mással kell megtömetnie, és a felesége ezt arra használja fel, hogy do­ hányzási lehetőségét csökkentse . . . — Nos, mi a véleményed? Eljönnél-e hozzám? — Szeretnék. . . De előbb hadd legyen vége ennek. — De most, hogy ez a mi tébolyodottunk m egh alt. . .

GEORGES SIMENON: OKULT Л KISVÁROSBAN

2Г)Г>

— Ki tudja? Eredj és villásroggelizz meg. Ha pedig a szán­ dékom felöl kérdezősködnek, mondd, hogy semmit sem tudsz... Most pedig dologra! Ezt úgy mondta, mintha valami nehéz testi munkát kellene elvégeznie, mint például tésztát dagasztania, vagy krumplit a föld­ ből kiszednie. Ami azt illeti, csakugyan jókora ásás várt rá, csakhogy ez más­ féle munkának minősült. Nem nagy földkupacokat kellett szerszá­ mával napvilágra hoznia, hanem képzeletbeli alakokat, arcokat. Mindennél inkább arcokat. Itt van mindjárt az. ügyész arca, rajta a kegyetlenség és hideg gőg keverékével. Az orvosé, amely élénk, okos, mégis gondterhelt. Majd feleségének inkább kifejezéstelen vonásai. Fél, mint egy tapsi­ füles. Mi ellen kezelhette öt a férfi Algírban?... A törékeny, csinos, élénk Francoise, céltáblája valami ostoba csínynek... Vagy annak, aminek ezek szeretnék feltüntetni... És Rosalie, akinek egész éjszaka álmai vannak — vőlegénye kétségbeesésére. Vajon mennyire jutottak már egymással? Az a te­ kintet, amelyet a lány Duhourceau úrra vetett — és az öreg pa­ raszt. aki ugyancsak hasonlóképpen nézett rá. Mit jelentenek ezek a pillantások? Eltitkolnak itt valam it?.,. És a férfi, aki kiugrott a vonatból, Muigrct-ra tüzelt és rákövetkezóleg öt is lelőtték. Vagy agyonlőtte magát?. . . Lcduc és házvezetőnőjének unokahúga — ilyesmi miatt könnyen csávába kerül az em ber... Az. Hotel d'Angletcrre tulajdonosa már eltemette két feleségét, s elég erősnek lát­ szik, hogy akár hússzal is végezzen . . . Francoise m iért. . . vagy helyesebben dr. Rivnud miért félté­ keny a feleségére és nem rá? Lcduc miért köntörfalaz örökösen? Többet tudna, mint amennyit elárul?... M iért?... M iért?.,. És most szeretnék a lehető leghamarabb La Ribaudiére-be toloncolni öt. Ezúttal nem is kell kérdezni, hogy miért! Kellemet­ lenné tette magát! Újra felnevetett — telt, elégedett hangon. Mikor Madame Malgret egy negyedóra múlva a szobába lépett, álomba merülton találta. VI. fejezet A FOKA Maigret kínos álom szorításában vergődött. Szörnyű forróság uralkodott mindenfelé, és az apály nyomán vöröses búzavetés-színü roppant fövénv-sáv maradt szárazon. Több homok volt, mint tenger; valójában a tenger alig látszott. Ott kellett rejtőznie valahol a távol messzeségben, de itt erre meg arra csak apró elszórt tócsák csillog­ tak a másként megszakítatlan homokvidéken. Maigret fóka lett volna? Talán nem egészen —. de bálna som volt. Valószínűleg valami a kettő között. Mindenképpen jól meg-

25ü

GEORGES S IM E N O N : Ö R Ü L T Л K IS V Á R O S B A N

termett állat — testes, kerek, csillogó tömeg, amely a fövényen hevei*. Egymaga volt a végtelen forró tájon. És valam ilyen úton-módon feltétlenül el kellett érnie a tengert, ahol végre aztán szabadon tovaúszhatna. Csakhogy nem tudott megmozdulni. Uszonyai voltak, mint a fókának, de nem tudta, hogyan használja őket. Azonkívül egész teste súlyos és m erev volt. Ha csak egy kicsit is felemelkedett, azonnal visszazuhant a forró homokra. S ami még rosszabb, a homok lazán engedett, s ő nnnden moz­ dulatával m élyebbre süllyedt. Mindenáron el kell érnie a tengert. M iért ilyen súlyos és me­ rev a teste? Holmi kósza gondolat azt súgta, hogy valaki rálőtt. De erre nem em lékezett világosan. Semmi sem vo lt világos — leg­ alábbis egyetlen dolog kivételével. H ogy ő egy nagy, fekete, izzadó, tehetetlen tömeg, am ely azon kínlódik, hátha elérné a tengert.

★ A m ikor felnyitotta pilláit, a napsugár fén ylő négyszögét pillan­ totta meg. Hunyorognia kellett. Aztán m eglátta feleségét, aki éppen reggelizett s közben fig y elő tekintettel őt nézte. Ebből a tekintetből egyszerre megértette, hogy valami nincs rendjén. Jól ismerte ezt a komoly, anyai, némileg aggódó pillantást. — Rosszul érzed magad? — kérdezte a felesége. Rögtön ezután az tűnt fel neki, hogy m ilyen nehéz a feje. — M iért kérdezed? — Csakugyan, miért? Egész é jje l forgolódtál és nyögtél. A z ágy m ellé lépett, hogy reggeli üdvözletként megcsókolja. — Pocsék színben va gy — folytatta. — Rosszakat álmodhattál. Szavaira rögtön a fóka ju tott M aigret eszébe. Micsoda fura álom! De még most is kényelm etlenül érezte magát miatta s noha már-már azon volt, hogy fölnevet, mégsem tette. A z álom egyál­ talán nem is vo lt olyan mulatságos, és a Madame Maigret szemé­ ben bujkáló pillantás sem tette mulatságosabbá! Leült az ágya szé­ lére és szelíden beszélni kezdett, m int aki attól fél, hogy a másikat felingerli. — Most már valóban el kell határoznunk . . . — Mit? — Leduc és én tegnap m egtárgyaltuk a dolgot. Semmi kétség, jobb volna itthagyni ezt a várost. Nyugodt környezetben hama­ rább talpraállsz. A z asszony nem m ert a szemébe nézni, és ő egv pillanat alatt kitalálta, hogy mire akar kilyukadni. — Szóval te is azt hiszed — mormogta. — M it akarsz mondani? — A zt hiszed, hogy elveszítettem lábam alól a talajt. A zt hi­ szed, hogy csak összezavarom a dolgokat, s magam is bajba keve­ redem.

GEORGES SIMENON: ŐRÜLT Л KISVÁROSBAN

2Y7

Kissé hevesen beszélt, s a megerőltetéstől homlokát és felsőajkát kiverte az izzadság. — No, no! Csak lassan. Mindjárt jön a doktor. Az orvos előző este nem jelentkezett. Maigret tehát azóta sem látta, amióta a felesége után jött. A találkozás kilátása minden egyéb gondját feledtette. — Hagyj vele magamra. — S ugye elutazunk Leduchöz? — Nem, nem utazunk... Itt a doktor kocsija. Tedd föl a ka­ lapod. Dr. Rivaud máskor hármasával ugrotta át a lépcsőket s nagy léptekkel jött be a beteg szobájába. Most fokról fokra lépdelt s meg­ lehetős mereven érkezett meg, bár kecsesen hajolt meg Maigrct-né felé, amikor az kiment a szobából. Az orvos Maigret-hez lépett, сз műszeres táskáját szótlanul helyezte el az ágy mellett álló asz­ talkán. Reggel az eljárás mindig ugyanaz volt. Maigret nyelve alá dugta a hőmérőt, majd a pólyát kezdte letekerni. Ezúttal is így történt, csak utána indult meg a beszélgetés. — A páciensemhez való viszonyt — kezdte az orvos — termé­ szetesen semmi sem befolyásolja. Ugyanazzal a figyelemmel keze­ lem, mint eddig is. Csupán azt szeretném, ha kapcsolatunk itt véget érne. És tekintettel arra, hogy ön hivatalán kívül jár cl, jogom van megtiltani, hogy családomat bármilyen módon is zavarja. Nem volt nehéz kitalálni, hogy Rivaud a beszédre már eleve fölkészült. Kivette a hőmérőt. Maigret arca mozdulatlan maradt. Hallotta, amint az orvos maga elé mondja: — Harminckilenc. Hát ez elég sok, ő is tudta. Rivaud homlokát ráncolta, s anél­ kül, hogy betegére pillantott volna, így folytatta: — Ha nem történt volna tegnap az a dolog, habozás nélkül azt javasolnám, hogy utazzék el és fejezze be a kezelést valami csöndes vidéki helyen. De ha most ezt tanácsolom, félremagyarázható lenne... Fáj? — kérdezte, miközben a sebet tapogatta. — Egyáltalán nem. Kérem, folytassa. De az orvosnak nem volt egyéb mondanivalója, s többé egyet­ len szó sem esett. Ismét bekötözte Maigret-t, elrakta műszereit és kezet mosott. Az ajtónál azonban megfordult és a detektív szemébe nézett. Pillantását nehéz volt megmagyarázni. Azt is nehéz lett volna megmondani, hogy ezúttal lényének melyik oldala kerekedett fölül? Az orvos volt-e, a rejtélyes Rivaud-né férje, vagy a Francoise só­ gora? Egyetlen dolog látszott bizonyosnak. Az, hogy pillantása tele volt aggodalommal. Egy percig úgy látszott, mintha mondani akarna valamit, de aztán meggondolta magát és kilépett a folyosóra, ahol suttogó megbeszélés indult közte és Madame Maigret közt.

258

GEORGES SÍM EN O X: Ö R Ü LT Л KISVÁROSBAN

A baj az volt, hogy Maigret most már pontosan emlékezett az álmára. Rossz jel lett volna? Egyéb rossz előjelek is akadtak per­ sze. Például kötözés közben a seb sokkal jobban sajgott, mint a legutóbbi két alkalommal, noha ezt nem vallotta be. A makacs láz volt a másik rossz jel. Pipája után nyúlt, amelyet felesége tömött meg, mielőtt kiment. Aztán egyebet gondolt. Csakugyan nem kívánta. És ez is rossz jel volt! Ajkán sóhajjal, felesége lépett be. — Mit mondott? — Semmit sem akart mondani. De nekimentem a kérdéseim­ mel, s végül kijelentette, hogy teljes nyugalmat javasol. — Ügy van. S most hadd hallom, hogyan fejlődik az ügy? Madame Maigret megadó arckifejezéssel foglalt helyet, jóllehet minden tagja gyanakvást és rosszallást fejezett ki. Nem tehetett róla. Helytelenítette férje makacsságát és kételkedett ítélőképessé­ gében. — A halotti szem le?. . . Am ennyire tudják, nemsokára azután halt meg, hogy reád lőtt. — Nem találtak még egy revolvert? — Nem . . . A személyazonosságát sem sikerült megállapítani. A reggeli lapok közük a fényképét. — Hadd lám. Felesége odanyújtotta az újságot. Különös érzéssel bámult a képre. Bármennyire is értelm etlennek tetszett, mégis azt gondolta, hogy ő a világon az egyetlen, aki ismerte azt az embert. Igaz, soha nem nézte meg alaposan, de e g y egész éjszakát együtt töltöttek. Visszaemlékezett társának nyugtalan álmára — vagyis ha az egyáltalán aludt — m ély sóhajaira, s azokra a hangokra, ame­ lyeket Maigret zokogásnak v é l t . . . És az a felső ágyról lecsüngő láb, a lakkcipő, a vastag szürke harisnya. . . A fénykép borzalmas volt, mint általában az áldozatokról ké­ szült rendőrségi felvételek, am elyeket kiretusálnak, hogy inkább hasonlítsanak élő szem élyre és íg y a fölism erést megkönnyítsék. A z arc komor. A szem üveges. M a igret-t nem lepte meg, hogy ószes szakállt is lát. M iért is képzelte m indig szakállasán azt az embert? Még a vasúti fülkében sem gondolt reá másképpen. Akárhogyan is, de eltalálta. Kócosán, alaktalanul, de ez mégis­ csak szakáll volt. Egyes szálai három -négy centim éterre nőhettek, s körülbelül egyform a hosszú vo lt mindenütt. — A dolog semmiképpen sem tartozik rád. Ezen nem teheted túl m agadat. . . — kezdte rá újból Madam e Maigret, noha nagyon nyájasan és bocsánatkérően beszélt. F é rje állapota őszintén nyug­ talanította. Abból, ahogyan rá-rápillantott, azt lehetett hinni, hogy komolyan beteg.

GEORGES SIMEKON: ŐRÜ LT Л KISVÁROSBAN

25!>

— Tegnap vacsora közben megfigyeltem az emberek beszédét. Egytől egyig ellened vannak. Addig faggathatod őket. amíg bele­ kékülsz, de semmit ki nem szedsz belőlük. Ha pedig így áll a do­ log, akkor. . . — Kérlek, végy ceruzát és papírt. Táviratot diktált egy barátjának, aki az algíri rendőrségnél szolgált. K üldj azonnal odatoltat dr. Rivaud algíri kórház most ót éve üdvözlet köszönet. Madame Maigret ékesszólóan szorította össze ajkát. Mindent megtett, amire férje kérte, de nem bízott vizsgálódásaiban. Nem vette komolyan őket. Csupán a kedvében akait járni. Ezt Maigret is tudta és bosszankodott miatta. A mások kétel­ kedése nem bántotta, de a feleségéét tűrhetetlennek érezte. — Nincs szükségem a tanácsaidra — mondta csípősen, miköz­ ben a vér az arcába szaladt. — Mindössze annyit kérek, hogy add fel a táviratot és közöld velem, amit hallasz. A többit bízd rám. Felesége bűnbánó pillantást vetett rá, Maigret azonban sokkal jobban bosszankodott, hogysem reagált volna. — Mostantól kezdve megtarthatod a véleményedet, vagyis semmi szükség arra, hogy csóválgasd a fejed, ha Leduckel, vagy a doktorral, vagy akármelyik tisztelt hülyével rólam beszélsz. Oldalára fordult, de olyan esetlenül, hogy gondolatai ismét visszavándoroltak a homokban vergődő fókához.

Bal kezét használta, s ez persze a szokásosnál jóval nehezebbé, esetlenebbé tette az írást. Kényelmetlen helyzetében kínosan léleg­ zett. Ablaka alatt két fiú golyózott, s legalább egy féltucatszor majd­ nem kiordított, hogy fogják be már a szájukat. 1. számú bűntett: Leontine Morceau, Moulin-Neuf. Megfojtot­ ták az országúton. Hosszú tű a szívében. Maigret sóhajtott egyet és hozzáírta: (Idő? Pontos hely? M ilyen izmos volt az áldozat?) Üjból sóhajtott. Arra gondolt, hogy közönséges körülmények között hasonló kérdésekre milyen hamar választ kapna. Határozot­ tan fárasztó feladat bűnügyben betegágyból nyomozni. De csak törte magát tovább. 2. számú bűntett: Az állomásfönök leánya, hasonló helyzetben. (.4 kérdések is ugyanazok.) 3. számú bűntett (kísérlet): Rosalie-t megtámadják. A támadó megfutamodik. Jegyese szerint Rosalie álmol:at lát és regényeket olvas. 4. számú bűntett: Férfi leugrik a vonatról, mihelyt az lassít az állomás előtt. A m ikor követem, rám lö. Maigret gyakran csinált ilyen önmagában véve haszontalan dol­ got. De ez kitöltötte a kényszerű tétlenség perceit és utána általá­ ban jobban érezte magát.

26o

GEORGES SIMLWO.V: Ö R t'E T Л KISVÁROSIJÁN

5. számú bűntett: Ugyanazt az embert (ebben nines kétség) agyonlövik, valószínűleg mindjárt a 4. számú bűntett után. G. számú bűntett (kétséges): Francoise-t megtámadják a MoulinNeuf erdőben. Az illető elmenekül, amikor gépkocsi hajt cl az or­ szágúton. (Milyen közel volt a no az úthoz? Lálta-c a kocsit? Ha igen, miért nem állította le?) Jegyzet: Mind a hat a M ou lin -N eu f erdőben történt. összegyűrte a papírlapokat és ép vallanak egy randi tárával л sarokba hajította. Aztán másikat vett elő és újra kezdte. A lehetséges téboly odottak: Duhourceau? Rivaud? Franpoise? Rivaud-né? Rosalie? A felügyelő? A szállodás? Leduc? Az utas? De hát miért volna szükség egy hibbant elméjűre ebben a tör­ ténetben? Maigret hirtelen homlokát ráncolta. Mulatságos, hogy ed­ dig ez nem jutott eszébe! K i beszélt itt először egv elmebajosról? Mindenki. Ez mintegy általános vélem ény volt. Talán az orvos mutatott legtöbb határozottságot a kérdésben. A z ügyész viszont boldog volt, hogy készpénznek veheti. És mi történik, ha az őrültet eltávolítjuk a képről? Vúgy hátha valaki csak játssza az őrültet? És a tű. Vajon nem csupán abból a célból vették-e igénybe, hogy az emberekkel elhitessék egy elmeháborodott, egy szadista, vagy legalábbis egy egyensúlyát veszített agy jelenlétét? Maigret még egy papírlapot húzott maga elé és nagybetűkkel felírta: KÉRDÉSEK. Jóllehet bal kezét használta, megpróbálta a betűket mindenféle kacskaringókkal díszíteni, akár a leckéje fölött piszmogó iskolás fiú. 1. Megtámadták-e valójában Rosalie-t, vagy csak képzelte? 2. Megtámadták-e valójában Francoise-t? 3. Ha igen, ugyanaz támadta-e meg őket, m int aki az első ket­ tőt megölte? 4. A vonaton látott fé rfi a gyilkos? 5. öngyilkosságot követett-e el? 6. Ha nem, kicsoda a gyilkos gyilkosa? Éppen az utolsó szavakon vergődött át nagy nehezen, amikor Madame Maigret hazaérkezett. Csupán egyetlen pillantást vetett az ágy felé, majd lerakta kabátját és kalapját s leült férje mellé. — No csak! Majd inkább én — mondta és nyugalmasan ki­ vette kezéből a ceruzát és papírt.

CIIORM.S л\Ml SOS: öhCl.7 Л KISV AftOSB\s

*1

Malőrét zavarban volt. Nem ‘.ud:.a, hogyan értelmezz* a fHeviselkedését. Üjr&kczdj a cuUt? Vagy ki akar bHcúlni? tudta elhatározni, hogy i*mét felfoctyanjon vagy '■ jen-e?

Y

elfordította i v/>-:.d'n

— M'-g árnyaka Vadul lökte ki magból a szavakat S *-z volt a? . taug. >mrr l #ИУ#*Ь. Még egy ötlet árnyaka *>'m támadt fel tx agyiban. Vak/jában a legszívesebben azt tette volna, amit mindnyájan ohaj'ottak tőle — hogy végleg M hagyjon a játékkal s elmenjen j 1 kipihenni magát Lcduchöz, ahol a tyúkok karicsoUii » egyéb kedvet vidéki zajok közt végleg elfeMkeznék detektiv-voltárol.. De nem óhajtott visszaLáncolni. Nem kívánt elfogadni taná­ csot senkitől... Megértette-e végre ót a felesége? Hajlandó-e valóban tegí’eni neki, ahelyett, hogy a harc feladására biztatná?.. Nyugtalan te­ kintetében csak ezek a kérdések villogtak Felesége pe*diд egy ritkán használt mondásai feleit: — Szegény Maigret! Mert vezetéknevén fele*sége csak igen kulönlege* esetekben szólította. Ez magába foglalta annak elismerését, hogy ó a felsőbbrendű valaki, a mesteri elme, a ház feje. A hanglejtése talán nem árult el mélységes meggyőződést, a férfi azonban most nem kívánt gónesoskodni. Majdnem elepedt a vigasz és a bátorítás akármi for­ mája után. — Csúsztass még egy pumát a hatomhoz, jó? Ezzel aztán az egész elintéződött, — És most add ide, kérlek, a pipámat Odalent a két fiú civakodni kezdett. Egyikük arcán pofon csat­ tant. A sírás előtt hosszú volt a csönd, de aztán hatalmasan tört ki. A megbántott fickó lassan vonult tova, hogy árulkodjék a mami­ jának. — Az úton találkoztam Leduekei. — Megszólított? — Pei'sze — válaszolta mosolyogva az asszony. — Ismét meg­ kért, használjam fel minden befolyásomat, hogy rábírjalak a La Ribaudiéne-be való utazásra. Éppen az ügyésztől jött. — Orv ! — Elég böbesxédűen fecsegett, mint aki zavarát szeretné pa­ lástolni. — Kimentéi a tetemnézóbe, hegy a hullát még egyszer szeiniigyre vegyed? — Itt nincs tetemnéző. Az őrszobán terítették ki. Legalább ötvenen álltak egy végiében, hogy megnézhessék. Meg kellett várnom a soromat. — Senki se ismerte fel, gondolom. Ш » . —I I. I. ■■■ ■ .411»—

-

■■■■■ ■ ____

262

GEORGES SIM E N O X : Ö R Ü LT Л KISVÁROSBAN

— Még nem. — Megnézted a harisnyáit? — Finom gyapjú és kétségtelenül kézi kötés. — Ez arra mutat, hogy az illető bírt valamilyen családi hát­ térrel. Persze, ha nem vo lt csupán csavargó. Ezek jótékonysági egye­ sületek révén gyakran kapnak ilyen jobb házból való ifjú hölgyek kötötte harisnyákat. — Csakhogy csavargók nem utaznak másodosztályon — ha •egyáltalán utaznak. — Am i azt illeti, második osztályon sem sokan utaznak. A másodosztályú hálókocsi tehetősebb emberre mutat. Vagy olyasva­ lakire, aki sokat van úton, mint mondjuk egy kereskedelmi utazó. És a cipői? — A rendőrség megnézte a védjegyet. Kiderült, hogy olyan cégé, amelynek az egész országban vannak fiókjai. — S a ruházata? — Igen jó fekete szövet, am ely helyenként már-már kikopott a viseléstől. Vélem ényem szerint úgy három évet hordhatta. A felső­ kabátját is. — Kalap? — Kalapot nem találtak, noha végigjárták a vonal mentét, mert hátha ott veszítette el. Maigret arra is megpróbált visszaemlékezni, vajon látta-e azt az embert kalaposán? Nem vo lt benne bizonyos. — M egfigyeltél-e még valamit? — A rendőrségen azt mondják, hogy az ing a nyakánál is, a kézelőknél is foltozva volt. Nagyon ügyesen, jegyezték meg. — Megint a családi h á ttért. . . És m it találtak a zsebekben? — Egy rövid elefántcsont cigarettaszipka kivételével egyáltalán semmit. A lehető legtermészetesebben társalogtak, akár két partner. Mindketten megkönnyebbültek, hogy megszűnt az ellenségeskedés. Maigret elégedetten szívogatta a pipáját. — Leduc jön. Elnézték, amint átvág a Place du Marchén. Kalapját kissé nyak•szirtjére tolta és mintegy görnyedten cammogott. Beléplekor anynyira elmerült gondolataiba, hogy köszönni is elfelejtett. — A z ügyészhez indultam. — Tudom. — Persze. Természetesen . . . Találkoztunk az utcán . .. Aztán elmentem az őrszobára, hogy meggyőződjem, vajon igaz-e, amit mond . . . Egyszerűen elképesztő . .. — Hadd hallom. Leduc megtörölte homlokát és félig kiürítette a Maigret szá­ mára odakészített limonádéspoharat. — Ugye> nem haragszol?. . . Életemben nem döbbentem még így m e g . . . A z ujjlenyomatokat természetesen felküldték Pá­ rizsba . . . Nos, a válasz ma érkezett be.

2ii I

fir.OUCII'.S SIM DNON: OltDl/i* Л KISVAHOSHAN

— G verünk. — A z az ember, aki után a vonatból kiugróitól, már három óvó halott. — Mit beszólsz összevissza? — Csak azt, hogy az örszobán fekvő halott hivatalosan már évek óta hulla. Úgy hívták, hogy Meyer — bár inkább Sámuel né­ ven ismerték. Algírban halálra ítélték, é s . .. Maigret előrehajolt az ágyban. — Kivégezték? — Nem. Néhány nappal előbb kórházban halt meg. Madame Maigret önkéntelenül is anyásán elmosolyodott, ami­ kor meglátta a férje arcát elöntő boldog ragyogást. Maigret észre­ vette és már-már vissza mosolygott, aztán mégis győzött rajta a méltóság érzése, s megőrizte komolyságát. — És mit követett el ez a Sámuel? — Nem tudják. Csupán rövid rejtjeles távirat érkezett azzal, hogy további részletek is következnek . . . Estére azt is megtudjuk . . . Persze, tévedhetnek. És arra is van eshetőség, hogy két személy ujjlenyomata hasonlítson. Egy a kétszázezerhez — nem így mondja-c Bertillon? Elhanyagolható eshetőség, mondhatnád, de gondolom, néha bekövetkezik. — És Duhourceau hogyan fogadta a csapást? — Bosszankodott természetesen. Arra gondol, hogy külső se­ gítséget vesz igénybe. De attól fél, olyanokat küldenek, akik tőled várják majd az utasításokat. Emiatt óhajtott velem beszélni. Sze­ rette volna tudni, mekkora odafönt a befolyásod. — Töltsed meg a pipám — kérte Maigret a feleségét. — Ez a harmadik. — Nem számít! Fogadok, amibe akarsz, hogy teljesen jól va­ gyok . . . Maigret fecsegett, szinte mókázott. Leduc mindazonáltal gond­ terheltnek és nem túlságosan együttérzőnek mutatkozott. — N e haragudj — folytatta Maigret. — Nem is hiszed, min mentem át az utolsó néhány órában. El sem képzeled, milyen az, amikor fóka vagy és a forró homokon sülsz, míg a tenger elérhe­ tetlen távol v a n . . . De a dagály végre megérkezett és mi újból úszunk . . . El sem képzeled, micsoda jó érzés. . . S a barátja arcán mutatkozó kínos meglepetés láttán nevetés­ ben tört ki. *•

V IL fejezet SA M U E L Még aznap este két forrásból is érkeztek hírek. Már küzelgett az orvosi látogatás időpontja, amikor távirat jött Algírból. Dr. Rivaítd minden itteni kórházban ismeretlen üdvözöl Martin

-

—

----------

---------

----------

-

■

-

264

G EO RG ES S IM E N O X : Ö R l'L T A KISV Á R O SB AN

Maigret alig futotta át, am ikor Leduc jelent meg. A távirat rögtön magára vonta a pillantását, mégsem érdeklődött. Maigret mindazonáltal odanyújtotta. — Pillants csak bele. Leduc végigolvasta. — És te mit vártál? — vonta meg Leduc a vállát. Többet nem is szólt, egész magatartása kifejezte, hogy m ire gcndcl. — Ne is rem énykedj, hogy ebben az ügyben bánni is meg­ érthető. Minden nap újabb bonyodalom m al terhes, és ha egy sze­ mernyi józan eszed van, hagyod, hogy átvigyelek La Ribaudiére-be. Madame M aigret a városban volt. M aigret a sűrűsödő homály ellenére sem gyú jtott világosságot. Bekapcsolták az utcai világítást, s ő szerette elnézni a Place du M archét körülvevő fénykoszorút és az épületek egyre-másra kivilágosodó ablakait. A legelső mindig a garázstól balra eső második ház ablaka volt. És odalent a lámpa fényében mindig ugyanaz a szabó hajolt ugyanabban az ülő hely­ zetben munkája fölé. — A rendőrség is kapott híreket — dörmögte Leduc. Kelletlenül beszélt. Nem akart M aigret-ben olyan gondolatot ébreszteni, hogy kész neki segíteni. Esetleg a rendőrség is megkér­ hette, hogy az ellenfélnek ne adjon sem m iféle tájékoztatást. — Sámuelről? — Róla. Részletek futottak be a délutáni postával. Később Lu­ cas telefonált Párizsból. Egyidőben ő is rajta tartotta a szemét, de az még évekkel előbb történt. — S mit mondanak? — Nem tudják pontosan, honnét került ide. Valahonnét kelet felől, talán Berlinből. Nem volt közlékeny, magáról sohasem beszélt. Üzlete volt Algírban. Találd el. m iféle. — Valami nagyon sötét dolog, gondolom. — Bélyegüzlet. Maigret-nek tetszett a dolog. A bélyegekkel való kereskedést valahogyan igen találónak vélte egykori útitársához. — A z üzlet persze csupán egy másikat takart. De azt olyan jól vezették, hogy bár a rendőrség fig yelte őket, mindaddig semmire sem jöttek rá, amíg Sámuel ellen emberölés miatt eljárás nem indult. Akkor minden napvilágra került. Valójában azzal foglalkozott, hogy hamis útleveleket, bevándorlási okmányokat és munkavállalási iga­ zolványokat gyártott. Egész ügynök-hálózattal rendelkezett Becsben, Varsóban és ahol akarod. A z ég odakint m ély sötétségbe fordult, a háztetők alig lát­ szottak. — Különös — mormolta Maigret. Nem a Sámuel foglalkozását találta különösnek, liánom azt, hogy egy ilyen Bcrgerachoz hasonló helyen találkozik vele. Minden úgy indult, mint valami teljesen vidéki ügy — hiszen a kisváros helyi­ érdekű tébolyodon járói volt szó — és íme most a nemzetközi al­

GEORGES SIMENON: ÖRÜLT Л KISVÁROSBAN

2C>

világ árasztja el a vicéket a maga Berlintől Algírig terjedő szővevén vei vei. A rég elmúlt időkben sok száz ilyennel akadt dolga. És a kí­ váncsiságába. amellyel őket tanulmányozta, mindig keveredett egy másik érzelem is. A z irtózás túlerős kifejezés volna rá. Inkább némi meghökkent ámulat volt. Csaposként lehetett viszontlátni őket Skan­ dináviában. gengszterként Amerikában. íópincérként Németország­ ban és nagykereskedőként Észak-Afrikában. Színházak, éjjeli mu­ latók, titkos kártyabarlangok vezetői minőségében akadt iájuk az ember. S most itt bukkannak fel Bergerac békés kisvárosában, ame­ lyet a tetteikkel járó minden rémülettől, aljasságtól, tragédiától legeslegtávoiabb eső helynek vélhetett volna akárki. Valóban különös. A világ egyes tájain sűrű népességű nagy földsávok terülnek el. Száz meg százezer éhező lakik arrafelé, akiknek egyetlen törek­ vésük, hogy valamely másik országban jobb életre leljenek. Karju­ kon gyermekeikkel és sarkukban az idősekkel szálltak fel egy-egy éjféli expresszre, vagy bújtak meg egy hajó fedélközében, s szomorú arcukon a lemondás helyén még nem jelent meg a remény. Franciaország egymaga egyik vonatrakományt fogadta be a má­ sik után. A z ország valamennyi városában laktak már olyanok, akik­ nek minden születés, halál vagy házasság alkalmából betűről betűre kellett bemondaniok idegen hangzású nevüket a városházán... De mielőtt a család útrakelt, okmányokra volt szükség. Útle­ velekre, engedélyekre, vízumokra. És ki kellett várni a sorukat. Voltak, akiket elutasítottak. Némelyek feladtak minden reményt, mielőtt még beadványaikra válasz érkezeit volna. És itt lépett közbe Sámuel. Sámuel és a hozzá hasonlók. Akik tíz nyelven beszéltek, ismertek minden határállomást, minden kon­ zulátusi bélyegzőt, sót meg a hivatalnokok aláírását is. És akiknek mindenre volt gondjuk! Valódi tevékenységük valamely más, lehetőleg nemzetközi vál­ lalat cégtáblája mögött bújt meg. Mi lehetett volna jobb akkortájt, mint a bélyegkereskedolem? A. L. úrnak, B-bcn Tisztelt Uram! Mai napon kettö&záz darab értékes spanyol és egyéb bélyeget postázok. Remélem rövid időn belül sikerül beszereznem azokat a görög példányokat is, amelyek után érdeklődik... És senki sem tudta, hogy nem is bélyegekről volt szó! Ott volt aztán a másik üzletág, amely Sámuelt éppen úgy érde­ kelte, mint többi hasonmását. IYl-Am orlka egyes jól ismert intézményeiben a fttmcU lányok képviselték a minőseget, Л kéritók Párizs nagy kőrútjain működtek. De a jelentéktelenebb áru, л közrendű népség••katonaság mashommm érkezett, Vidéki lányok, akik tizenöt tizenhat é v w n indultak Sc
266

G EO RG ES S IM E X O N : Ö R Ü L T A K IS V Á R O S B A N

el otthonról, hogy hozománnyal táskájukban húszéves korukban tér­ jenek meg — , ha egyáltalán visszajöttek valaha. A z egészet m ilyen jó l ismerte M a igret! A Quai d ’O rfévres-en ez volt a mindennapi munkája. M egszokott m unkája közben fel sem tűnt volna neki, de itt, Bergeracban m in tegy k irítt a képből. Jól­ lehet A lgírt is em legették már, eddig m égis ú gy nézte, mint h ely­ beli szereplők játszotta helyiérdekű színjátékot. M ost a zon b a n . . . Leduc így folytatta: — Sosem hallottam, hogy ezt az a lgíri m enekültet valahol is látták volna. Állítólag A frik a belsejében kereskedett arabokkal és négerekkel. — Valami gyilkosságot em legettél, ugye? — Kettős gyilkosságot. K é t em ber holttestét találták meg va­ lami elhagyatott helyen. Berlinből érkeztek. Jó ideig fo ly t a nyo­ mozás. Fény derült a Sámuel dolgaira — és a két m eggyilk o lt ügy­ nökére is. A hatóságok szerint azok ketten azért jöttek Algírba, hogy felelősségre vonják. Valószínűleg el akarta sikkasztani a já ­ randóságukat. Talán fenyegető módon léptek föl. — És így inkább végzett velük. — Hosszú időbe telt, am íg elegendő bizon yíték gyű lt össze el­ lene, de végül is a munkát siker koronázta, és a gyilkost halálra ítélték. Csakhogy súlyosan m egbetegedett s a börtön betegszobájá­ ból a városi kórházba kellett szállítani. O tt halt m eg néhány nap­ pal később. Ez az, am it tudok. Az orvos elcsodálkozott, am ikor a két fé r fit sötétben találta. Hirtelen mozdulattal felkattintotta a villan yt. Műszeres táskáját az asztalra helyezte, jó estét kívánt, levetette vékony felsőkabátját és kezét kezdte mosni a kagylónál. — Magatokra hagylak —• mondta Leduc. — Holnap újra be­ nézek. Az előbb nem gondolt arra, hogy az orvos is m egjöhet s nem nagyon örvendett, hogy itt találják. M aigret-nek persze mindegy, ő azonban ezen a környéken él. Nem kívánta magára haragítani az embereket. — A viszontlátásra, doktor úr — mondta és kisomfordált. Rivaud kezét mosta és csupán dörm ögölt valamit. — Mi van a lázzal? — Szépen viselkedik. Maigret-ben ugyanaz az élénk jókedv buzgott, mint az első napokban, amikor azt érezte, m ilyen jó élni. — Fájdalmai vannak-e még? — Ö, semmi az egész. Már meg is szoktam. Az orvas megint végigcsinálta a szokott mozdulatokat: pólya­ eltávolítás, sebkezelés, újrakötözés. Arca egy m éternyire volt a Maigret-étöl. Ez váratlanul csak kibökte: — Az ember aligha hinné el önről, hogy . . .

CEORGES SIMENON: Ö R Ü L T Л KISVÁROSBAN

2*7

Semmi válasz. Az orvos lélegzetének ütemében a legcsekélyebb változás sem állt be. Л szeme sem rebbent meg. Csupán munkája befejezte után szólalt meg: — Most már nyugodtan mondhatom, mehet, amikor jólesik. — Nem értem. — Mehet. Amikor jólesik. Nem arról volt-e szó, hogy néhány napot Leducnél tölt? Párját ritkító önuralommal rendelkezik ez az ember! Maigret több mint egy negyedórája néz a szeme közé, s még a pillája sem rebben. Figyelmes, gondos ujjai nem remegnek, nem hibáznak. — Mostantól kezdve csupán másodnaponként jövök. Közben az asszisztensemet küldöm. Tökéletesem bízhatik benne. — Amennyire önben Is? Voltak pillanatok —- noha nem lehetett gyakoriaknak minősí­ teni — amikor Maigret nem tudott lenyelni egy-egy ilyen hetyke visszavágást. Valódi ízt nekik azonban az a mesterkéletlenség adott, amellyel kimondta őket. — Jó éjszakát! Mindössze ennyi volt a válasz. Az orvos eltávozott s magára hagyta őt a képzeletében folyó bábjátékkal. A vonatbeli útitárs a háttér tétova alakjai közül most előrelépett, hogy főszerepet játsszék. Jelleme most már pontosan kialakult, feltéve, ha megfelel a tipikusnak. Csupán az rajta szabályellenes, hogy kétízben is elha­ lálozott. ö volt-e az, aki nőket fojtogatott? Ö-e az, akinek rögeszméje, hogy tűt döfjön a szívbe? Ha igen, több nehezen megválaszolható kérdés is függött vele •össze — különösen pedig kettő. Először is az illető miért választotta működése színhelyéül ép­ pen Bergerac környékét?. . . Hasonló célokra a nagyvárosok sokkal biztonságosabbak és megfelelőbbek ... Minden valószínűség szerint egyáltalán nem is volt köze Bergerachoz. Legalábbis senki fel nem ismerte. Ezenfelül azokkal n lakkcipőkkel aligha játszhatta kielégítően az erdei vadember sze­ repét. De ha nem az erdők közt élt, akkor merre volt a hazája? Vajon vonattal jött és távozott, valahányszor szükségét érezte egy kis főjtogatásnak?. . . Vagy valaki búvóhelyet biztosit neki? Ki lehet az? Talán az orvos? A lgír mindenképpen kapcsolatot tételez fel kettőjük közt. Vagy talán Duhourccau? ... Másodszor: a mostani bűntényeknek semmi közük ahhoz, ame­ lyért. halálra ítélték. Az lényegileg ésszerű gyilkosság volt. Az, hogy megszabadult két veszélyes tettestárstól, akármi is volt egyébként, nem minősülhetett őrületnek. A Bergoracban elkövetett gyilkosságokat viszont csakis elme­ bajos, szadista, vagy nemileg rendellenes ember követhette el. Ha csak a tű nem volt egyéb, mint ködösítés.

260

GEORGES SIM E N O N: Ö R Ü L T Л KISVÁRO SBAN:

Persze ez nem akadályozta volna meg Sámuel későbbi elmeba­ ját, ha Algírban még egészséges is v o lt . . . — Vajon Duhourceau volt-e Algírban? — mormogta maga elé Maigret. Megjött a felesége. Holtfáradt volt. Kalapját az asztalra hají­ totta s hanyatt vetette magát a hintaszékben. — Micsoda szakma! Sajnállak. íg y kutatni nyomok után egyik évről a másikra! — Mi újság? — Semmi érdekes. Még senkinek sem sikerült a halott személy­ azonosságát megállapítania. A zt hiszem, kaptak valam i értesülése­ ket Párizsból, de semmit sem akarnak közzétenni. — Tudok róluk. — Leductől? Kedves tőle. Nem lehet rossznéven venni, ha té­ ged illetőleg mosta a kezét. Mindenki ellened van. — S most mit gondolnak az ügyről? — Nem tudják, mit gondoljanak. Egyesek szerint Sámuelnek semmi köze hozzá, ö csak öngyilkosságot akart elkövetni. Először ki akart ugrani a vonatból, de az idegei felmondják a szolgálatot — nem meri elengedni a karfát, s a vonat sem m egy elég gyorsan. Végül mégis sikerül a dolog, de p isztollya l. . . Sokan így lá tjá k . . . S persze várják, hogy a gyilkosságok folytatódnak. — Jártál-e újból az orvos lakása felé? — Jártam, de nem volt semmi látnivaló. Viszont hallottam va­ lamit, aminek esetleg semmi jelentősége sincs. Egy nő látogatta meg őket kétszer vagy háromszor — azt hiszik róla, hogy a dr. Rivaud anyósa. Középkorú és határozottan közönséges asszonynak írják le. Senki sem tud róla semmit, azt sem, hogy hol lakik. Két esztendeje már nem is látták. — Mi lehet a neve?. . . Frangoise-t hogyan hívják? . . . — Mademoiselle Frangoise. Soha nem hallottam másként em­ legetni. Nem tudom, mi lehet a vezetékneve. — Add ide a telefont. Maigret felcsöngette az őrszobát. — A felügyelő úr titkára beszél?. . . Nem, ne zavarja őt — Csupán a dr. Rivaud sógornője, Mademoiselle Frangoise vezetéknevét szeretném tudni. . . Nemde, nincs akadálya? . . . Beausoleil? . . . Na­ gyon köszönöm. Maigret mosolygott. — Szerette volna nem megmondani. Még attól is reszketnek, hogy legalább ennyivel segítsenek!. . . Beausoleil. Pazar név . . . Most pedig roppant unalmas megbízással terhellek. Szeretném, ha lemennél s elkérnéd a telefonkönyvet — nem a helyit, hanem az orszá­ gosat. írd ki az oi-szág valamennyi orvostudományi intézetének te­ lefonszámát és sorban hívd föl mindet. Kérjed a kvesztori hivatalt és tudakozd meg, hogy diplomásaik jegyzékén szei4?pel-e egy Jacques: Rivaud nevű ille tő . . . Hol van a földszinti telefon?

<5FORCES SIM ENON: Ö R Ü LT Л KISVÁRO SB AN

2Г»0

— A z előcsarnokban van a fülke, de abból minden szó kihallatszik. — Nem baj. — Csak nem azt akarod mondani, hogy Rivaud nem volna?... Uramisten!. .. — Siess, mert későre jár. — S ahány egyetem van az országban, mind felhívjam? — Mind. Siess. Maigret magára maradt, és némi bűntudat bántotta. Túl sokat kívánt a feleségétől. Most is holtfáradtan jött meg. Persze, ha ez nem Franciaországban történ ik !... Hány államban van orvosi cím­ tár, amelyből percek alatt meg lehet állapítani, hogy valaki orvos-e, vagy kuruzsló! De i t t . . . Sok hasonló esetről hallott már. Egyesek tizenöt-húsz évig »s folytattak orvosi gyakorlatot, körzetükben nagy megbecsülésnek ör­ vendtek, betegeik imádták ő k e t. . . S egy szép napon egy semmiség miatt kipattant a való: — az illetőnek nem volt képesítése. .. Maigret elfeledte megkérni a feleségét, hogy mielőtt lemegy, tömje meg a pipáját. A feladatot némi fáradozás árán sajátkezúleg is sikerült most végrehajtani. Közben folyvást Bcrgeracon elmél­ kedett. Mindig is szívesen tanulmányozta egy-egy ház sajátos légkörét. Most pedig minden képzelócrejét az orvos és az ügyész otthonára igyekezett irán yítan i. . . A Rivaud házában minden bizonnyal volt valami nyugtalanító! Nem a külseje miatt. Ellenkezőleg. Tiszta és egyszerű vonalú, vidám kis ház volt. Szobáinak nagy ablakait világos függönyök födték. — Milyen boldog háztáj! — sóhajtottak az arrajárók, miközben bekukkantottak a kiskertbe, látták az ajtón a fényes rézkopogta­ tót, a kocsiszín előtt doromboló gépet, amelybe néha a hajlékony, kecses Francoise ült be és tovahajtott. Vagy éppenséggel Rivaud-t pillantották meg, aki a maga erélyes, ügyes külsejével legalább olyan jól mutatott, mint a sógornő .. . Csakhogy mi rejlik emögött? . . . Miről beszélget esténként egymással ez a hamm ember? Tisztában van-e Rivaud-né azzal, hogy mi van férje és húga közt? Madame Rivaud nem szép. Ezt bizonyára maga is tudja. Sem­ mi regényes vagy izgató nem lebeg körülötte. Inkább látszik valami lemondó, hosszan tűrő családanyának ... Két testvér alig hasonlíthat kevésbé egymáshoz. Frangoise majdnem kicsattan az é le ttő l... Érdekfeszítő kérdés, hogy vajon Rivaud-né tisztában van-e v e le ? ... És vajon csak alázatosan tudo­ másul veszi-e? Gyakran megesik az ilyesmi. Maigret olykor a legjobb családokban is tapasztalta ... __

.

GEORGES SIM ENO N: Ö R Ü L T A KISV Á R O SB AN '

270

Vagy pedig mindenféle hazugságokról és csalárd fordulatokról van itt szó? Titkos találkozásokról. . . A jtó mögött váltott csó­ kokról ... S miféle népség ez a Beausoleil család? S hogyan kötöttek ki Algírban? Az anyjuk közönséges, azt beszélik. Sőt maga Rivaud-né* is az. Ha az ember jobban odanéz, sok apró jel mutat nem éppen előkelő származására. Voltaképpen soha nem tudott lépést tartani a környezettel. Francoise értelmesebb, alkalmazkodóbb. De persze,, jóval korábban kezdte, ö már akárhol megállja a helyét. Féltékcnykedik-e egymásra a két nő? Gyűlölik-e egymást? Vagy talán olykor hosszú és őszinte beszélgetés folyik köztük? És az an yju k ... Maigret nem tudta másként elképzelni, mint kövér, sürgő-forgó nőnek, aki boldog, mert a lányainak jól megy. és folyvást arra oktatja őket, hogy mennyire figyelmesnek kell lonniok egy olyan gazdag és jelentős úriemberhez, mint dr. Rivaud. A gazdag úriember talán csekély tartásdíjat is fizet neki. De persze, minden elképzelhetőnek valahol határa is van. Bár­ csak ellátogathatna hozzájuk, hogy egy kicsit körülnézzen. Legalább öt percre. Megvizsgálná a szobákat, a díszítményeket, az erre-arra heverő tárgyakat, amelyek a háziak mindennapi foglalatosságairól árulkodnak... De megnézné a Duhourceau lakását is. M it nem adna az ott töltött öt percért! Kétségtelen, van valami kapcsolat Duhourceau és az orvos közt. Látszik a viselkedésükön. Mintha összeszövetkez­ tek volna... Maigret felkapta a kagylót s egy percre magához kérette a szállótulajdonost. Alighogy belépett, kereken megkérdezte: — Mikor ebédel Duhourceau úr Rivaud-éknál? — Minden hétfőn. Tudom, mert az unokaöcsém taxijával megy ki. Tetszik tudni. . ; — Köszönöm. — Ennyi az egész? — Ennyi. A tulaj zavartan távozott. Maigret pedig visszatért az orvos nyaralójába és hófehér abrosszal négy személynek terített. . . A z áilamügyész természetesen a Madame Rivaud jobbján foglal helyet... Hétfőn este!. . . És ő Sámuel társaságában a rákövetkező éj­ szaka utazott ide Párizsból. A rákövetkező éjjel, helyesebben ked­ den hajnalban ölték meg Sámuelt. Egy ötlet villant át az agyán. Úgy érezte, mintha óriásit lépne ismét előre. Megint felkapta a kagylót. — Halló! Központ? . . . Itt a bűnügyi rendőrség . . . Meglehetős keményen beszélt, de magában azon töprengett, vajon bekapják-e a horgot? — Szeretném tudni, hogy dr. Rivaud-t a múlt hét keddjén hívta-e valaki Párizsból? _______

-

-----------------------------

-

-

-

-

______________________

GEORGES SIM E N O N : Ö R Ü L T Л K IS V Á R O S B A N

271

— Kérem, tartsa a vonalat. Utánanézek. Egy percbe sem került. — Igen. Délután kettőkor Párizsból. A hívó szám Archi­ ves 14-67. — Van-e önöknél párizsi előfizetői szám jegyzék? Szeretném tudni, kicsoda az Archives 14-67? — A z t hiszem, van. Tartsa még a vonalat. Rendes kislány. A hangjából ítélve csinos is. Sőt jókedélyü. M aigret önkéntelenül is elmosolyodott. — Halló! Megtaláltam. A számon a Bastille téren lévő Restau­ rant des Quatres Sergents szerepel. — Háromperces beszélgetés volt-e? — Háromszor három, összesen kilenc perc. Kilencperces beszélgetés délután kettőkor. A vonat pedig öt­ negyvenkor indult. M aigret nyugtalanul füstölgött magában. Mind­ össze ennyit tehetett, ha nem akart kiugrani az ágyból. Érezte, hogy végre nyomra bukkant. Nem volt már idő nyugodt tépelődésre. Most nem szabad hibáznia. A z igazság valahol a közelben bujkál. Több mint valószínű, hogy minden adat a birtokában van már. Talán csak arról van szó, hogy m egfelelő látószögből vegye őket szemügyre. De éppen az ilyen pillanatokban n yílik a legnagyobb kockázat arra, hogy az em ber a puszta levegőbe markol. Ismét visszatért az orvos nyaralójához. Hétfő este van. Az asz­ talon négy teríték. Duhourceau úr a háziasszony jobbján foglal he­ lyet . . . De vajon Rosalie m iért pillantott Duhourceau úrra olyan különösen? A z ügyésznek rossz híre volna a városban? Életének valam elyik vonatkozása ellentétben áll korával, vagy társadalmi ál­ lásával. Vidéken az embernek elég könnyen támad rossz híre. Elég, ha megsimogatja egy lány arcát, s máris kész a pletyka. . . És Frangoise?. . . Vajon a nőknek ahhoz a fajtájához tarto­ zik-e, akik idősebb férfiakban nem illő gondolatokat ébresztenek? H étfő este van — és huszonnégy órával kérőbb Maigret és Sámuel felszáll a vonatra. Sámuel vajon félt valamitől? Nem az volna-e a nyugtalanság, a cipőzsinórt megkötni próbáló reszkető kéz nyilván­ való magyarázata? M aigret testét kiverte a verejték. A földszinten edény csörgött. Nemsokára ebéd-idő. Az illető azért ugrott-e ki a vonatból, mert valaki elöl mene­ kült, vagy azért, m ert találkozni akart valakivel? Ez volt talán a legdöntőbb kérdés. Legalábbis Maigret meggyő­ ződéssel hitte, hogy az. Ha erre felelni tudna, óriásit lendítene rajta. Megismételte. M enekült-e valaki elől, vagy találkozni akart valakivel? Az. a telefonbeszélgetés micsoda választ sugalmaz erre? Megérkezett a felesége — nagyon is felhevülten. Észre sem vette, hogy férje milyen izgalmi állapotba jutott.

272

G E O R G E S S IM E N O N : Ö R Ü L T Л K ISV ÁR O SB AN

— A z o n n a l m á sik o rv o s t k e ll h ívatnu nk. V a lód i o rv o s t. . . Egy­ szerűen retten etes. V a lósá gos b ű n tén y . . . H a m eggondoljuk . . . Ü g y n ézett fé r jé r e , m in t aki m e g akar bizonyosodni, hogy a m ásik csaku gyan ép és egészség es-e? — Jacques R iv a u d n é v e n sen ki sem n y e rt orvosi képesítést. Ez a z e m b e r e g é s z e g y s z e rű e n n em o r v o s ! . . . M in den nyilvántartást á t n é z t e k . . . P e rs z e m o st d e rü l k i csak, h o g y m ié rt nem csökken a lázad. P ersze, h o g y a seb n em a k a r g y ó g y u ln i!. . . — M o s t m á r tu d o m — m o n d ta m agáb an diadalmasan Maigret. — B izo n y o s v a g y o k benne. A z é r t j ö t t , h o g y találkozzék valakivel. A te le fo n csen gett. A szá llod ás h a n g já t h allotta: — D u h ou rceau ú r k é rd e zi, h o g y fe ljö h e t-e ?

(F o ly ta tju k ) G E O R G E S S IM E N O N FERENCI KÁROLY ANTAL fordítása

ŐRÜLT A KISVÁROSBAN

V ili. jejezet A KO NYVG YO JTÖ Az ügyész belépését megelőző percben Maigret vonásai töké­ letesen megváltoztak. Arcán komorság és belenyugvás tükröződött, mint betegekén, akik halálosan unják az ágyban fekvést. A z arcán mutatkozó változás átterjedt a szobára is. Az is elko­ morult, minden személyes jelleg híján levő közönséges, rideg szál­ lodai szobává szürkült. Még rend sem volt benne. Az ágyat reg­ gel óta nem szedték össze. Mellette az asztalkán orvosságok, po­ harak, kanalak zsúfolódtak. Madame Maigret kalapja még mindig az asztal közepén hevert, ahogyan odahajította. Maigret-né éppen a borszeszlángot gyújtotta meg, mert teát akart főzni. Ez sem já­ rult hozzá a szoba méltóságához. Piszkosnak éppen nem lehetett volna nevezni, de nem járt tőle messze. Két-három kimért koppanás hallatszott. Madame Maigret nyi­ tott ajtót, és az ügyész szórakozottan ismét kezébe nyomta botját és kalapját. — Jó estét, felügyelő úr —- mondta, miközben az ágy mellé lépett. Nem látszott zavartnak. Ellenkezőleg. Modora inkább olyan ember benyomását keltette, mint aki véglegesen elhatározta vala­ mely feladat véghezvitelét. — Jó estét, állam ügyész úr. Nem lenne szíves helyet foglalni? Maigret most első ízben vett észre mosolyt az ügyész fenye­ gető arcán. Természetesen egészen aprót, azt is csak a szája szög­ letében. Persze az sem minden célzat nélkül lebegett ott. — Be kell vallanom, hibásnak érzem magam önnel kapcso­ latban . . . Nemde ez m eglepi?. . . Szemrehányást kellett azonban magamnak tennem, amiért olyan kurtán-furcsán beszéltem önnel... De be kell látnia, hogy a saját modora is olykor, hogy úgy mond­ jam, m eghökkentő. . . A z ügyész térdére helyezte a kezét és Maigret felé hajolt A z' látszólag bután, gondolkodásra képtelenül bámult vissza rá! — Íg y hát arra gondoltam, hogy benézek és ismertetem az ügy jelenlegi állását. . . Maigret természetesen figyelt, de aligha lehetett volna arra bírni, hogy a neki mondottakból akár egyetlen szót is ismételjen. Valójában a vele szemben levő arcra összpontosította figyelmét, azt tanulmányozta részletről részletre. Folytatás

elózó számunkból

390

GEORGES SIM E X O N : Ö R Ü L T A

K IS V A R O S B A H

A z arcszín világos, szinte túlságosan is világos, és az ősz haj még jobban kiem eli. . . Duhourceau úrnak a májával nyilván nine* baja. Podagras, vérmes alkat sem le h e t. . . Mi mégis nála alkatilag a leggyöngébb pont? Hatvanöt évet semmiképpen sem érhetett meg valaminő gyönge pont nélkül. — Érelmeszesedés — felelt meg magának M áig rét. A keskeny ujjakat nézte, a selymes bőrű kezet, majd a kidu­ dorodó ereket, amelyek üvegszerűen törékenyek lehettek . . . A pró. száraz ember, aki nagyon ideges, okos és lobbanékony. £s erkölcsi szempontból vajon nincs-e szintén valahol egy gyenge pontja? Persze, hogy van. Mert minden méltósága és íensőbbsége elle­ nére az ügyész körül valami tétova, bizonytalan, szégyenlős lég­ kör lebegett. S közben folyvást beszélt. — Két, legkésőbb három nap m úlva az ügyet befejezzük és irattárba helyezzük. A tények önmagukért beszélnek. . . A lényeg­ hez kell ragaszkodnunk. A z az algíriak dolga, hogyan sikerült Sá­ muelnek elkerülnie a kivégzést és valaki mást elhantoltatnia maga helyett. Persze, ha egyáltalán fontosnak lá tjá k . . . Egy percig sem hiszem azonban, hogy így le n n e . . . Voltak pillanatok, amikor hangja egy kicsit megrezzent. A m i­ kor mintegy választ várva pillantott M aigret szemébe, bár ott egy­ re csak azzal az üres, bamba tekintettel találkozott. Nem is nagyon tudta, hogy ezt mire vélje. F ig yel-e rá a felügyelő? Gúnyt rejte­ getne a viselkedése? Torkát köszörülte és így folytatta: — Akármint is van, ez a Sámuel, aki Afrikában sem lehetett teljesen épelméjű, megszökik és Franciaországba jön, ahol végleg megtébolyodik. Sok je l mutat erre. Dr. Rivaud is megerősíti, hogy gyakori esettel állunk szemben. Rögeszmés rohamai alatt elköveti a két gyilkosságot. A vonatban azt képzeli, hogy a nyomában van­ nak, s amikor ön utána ugrik, ezt végleg bizonyosnak véli. önre tüzel, le is teríti önt, végül azonban elveszíti önuralmát és önma­ gával is v é g e z . . . Kezének könnyed lendületével még hozzáfűzte: — A legkevésbé sem ejt zavarba, hogy a revolvert nem talál­ tuk meg. Tucatjával ismerünk hasonló természetű eseteket. Valaki arra járt, felszedte — csavargó, vagy gyerm ek talán — és hallgat róla. Fél jelentkezni. T íz vagy húsz év múlva derül esetleg fény a dologra. . . Jelen esetben az a döntő, hogy a fegyvert a fej köz­ vetlen közelében sütötték el. A boncolás semmi kétséget sem hagy eziránt. Ennyit akartam néhány szóban k ö z ö ln i!... Maigret a maga részéről folyvást ezzel a kérdéssel küzdött: Ugyan miféle rejtett szenvedélye lehet? Az ital nem. A kártyajáték sem. S eléggé különös módon Maigret hajlandó lett volna még a nőket is kizárni.

GEORGES

S I M E N Ő N ': Ö R Ü L T

A

K IS V Á R O S B A N

гп

A fukarság? Ez mintha közelebb járna a valósághoz. Minden nehézség nélkül el lehet képzelni Duh&uroeau urat, amint ajtót aj­ tóra zár, kinyitja a pánajlszekrényt s tartalmát: a bankjegyeket, az aranypénz-tekercseket, az ál lámkötvénye két az a:ra!ra borítja. . Végső elemzésben magányos lélek benyomását kelt: A klnya. a nők mind társas bűn. Legtöbbször az iszákossá? is ?z . — Volt-e valamikor Algírban Duhourceau úr? — Én? Ha valaki az ,.én*-t így ejti ki. akkor a fejünket tehetjük rá hogy időt szeretne nyerni. — Miért kérdez tőlem ilyesmit? Gyarmati embernek látszom? Nem. soha nem léptem át Algír kapuit- Még a Fóidkán-tér génén s'm keltem át. Leghosszabb utazásom Norvég: á:g vitt el. iái rak csak. 1923-ban... — Persze, persze... Nem is tudom, miért kérdeztem ért Os­ tobaság. Talán ez a seb az oka. El sem képzeli, mennyire elcsigáz— ősrégi fogás volt ez Maigret-nél — ez a nemtörődöm fecsegés, ez a hirtelen ugrás egyik beszédtémáról a másikra. A másik ilyen­ kor kelepcét sejt, minden erejét megfeszíti, hogy el ne áruljon va­ lamit, ettől izgatott lesz. megtorpan, s végül belezavarodik saját gondolataiba. — Nagyon legyengültem. Mind ezt ismétlem a doktornak. De mondja csak. ki főz Rivaud-éknál? — Ki fóz Rivaud-éknál?... — Szakácsnőt tartanak? Vagy valamelyik a két nővér közül látja el a konyhát? Bizonyára nem Francoise. Könnyebben el tudom őt képzelni valami nagy kocsi kormányánál, mint leves-kavarás közben a konyhai tűzhely mellett... Volna-e kedves ideadni art a pohár vizet?. . . Maigret kinyújtóttá a kezét, de ügyetlenségében, ahelyett hogy elvette volna, kiütötte a poharat az ügyész kezéből. Tartalma az ügyész combjára ömlött. — Ó, mennyire sajnálom. Igazán nem tudom, mi van velem. Szerencsére nem hagy nyomot Adj egy törlőt! — fordult a fele­ ségéhez. Duhourcoau úr dühös volt. A víz egyszerre áthatolt a nadrágja szövetén, és máris a lábszárán csöpögött lefelé. — Ne fáradjon, asszonyom — húzta elő zsebkendőjét. — Amint férje mondja, nem hagy nyomot. Tehát semmi baj. Szavaiban maró gúny csengett. A kis kellemetlenség csak betetőzte a Maigret nem túlságosan tapintatos szószátyárkodását. Az ügyészt mindez teljesen kihozta a sodrából. Kezdetben felvett megnyerő modora végleg elpárolgott. Állott már, de még nem indult, minthogy nem mondta el mind­ azt, amiért tulajdonképpen idejött. Nagy erőfeszítéssel visszanyerte önuralmát, de hangja csöppet sem volt szívélyes: — És mik a felügyelő úr szándékai? — kérdezte. — Amik eddig is.

GEORGES S IM ÍTSO N : Ö R Ü L T

A

K IS V Á R O S B A N

— Éspedig? — Természetesen letartóztatom a gvilkost. A ztá n pedig . . . nos. ha még marad időm. elnézek La R:haudiére-be. ahol az elm últ he­ tet is töltenem kellett volna. Duhourceau úr elsápadt haragjában. Micsoda? £s 6 m ég fárad­ ságot vett ehhez a baráti látogatáshoz, hogy nyugodtan elm agya­ rázza a dolgokat! Még kellő tisztelettel is kezelte e z t az embert. Az pedig először vízzel önti v ég ig a lábát — hozzá m ég kész­ akarattal (erről az ügyész szentül m eg v o lt gy őző d ve), s most van pofája azt mondani: ..Letartóztatom a gyilkost/4 Igen. ezt mondta, neki. az állam ügyésznek, a k i m indent elkö­ vetett annak kimutatására, hogy nincs k it letartóztatni. De ez nem­ csak orcátianság. ez egyenesen kihívás. Nincs más m it tenni, mint kivonulni és becsapni az ajtót. Csakhogy Duhourceau úr nem cselekedett így. Sőt valam i­ féle mosolyt csiholt az arcára. — ön roppant makacs, felü gyelő úr. — Ó. tetszik tu d n i. . . A m ikor az em ber egész nap tétlen ü l he­ ver az ágyban. . . Éppen arra gondolok, nem tudna-e néhány köny­ vet kölcsönözni nekem? Most ismét egyik beszédtárgyról a m ásikra ugrott. Ú jb ó l más­ felé tapogatózott. Ezúttal viszont úgy érezte, m in tha átrebbenő ag­ godalom zavarná meg az ügyész tekintetét. — Küldhetek valamit. — Szórakoztató dolgot. Nem túl nehezet. — De most már mennem kell. — Feleségem rögtön adja a kalapját és a botját. Odahaza eb é­ del ma az ügyész úr? Maigret kezet nyújtott, és az ügyésznek e l k e lle tt fogadnia. A z ajtó becsukódott. Maigret a párnáknak vetette hátát és elgondol­ kozva bámult a mennyezetre. — Csakugyan azt hiszed?. . . — kezdte a felesége. — Rosalie még a szállodában dolgozik? — Úgy hiszem, igen. Mintha őt láttam volna az előbb a lépcsóházban. — Hívd be. — Azt fogják mondani, hogy . . . — Nem számít, hogy m it mondanak. Amíg a szobalányt várta, M aigret fejében a következők fo­ rogtak: Duhourceau meg van ijedve. Egész idő alatt m eg v o lt ijedve. Attól fél, hogy kiderítem, ki a tettes. H ogy beleártom magam a magánéletébe. Rivaud is meg van ijedve. A felesége is. Vajon mitől félnek? És mi közük lehet Sámuelhez, ehhez a ha­ mis papírokkal és lányokkal kereskedő alakhoz? Rivaud-ék és Sámuel közt van legalább e g y közös vonás. M indfáján Algírból kerültek ide. Viszont semmi oka sincs nem elhine Duhourceau kijelentését, hogy életében nem járt Algírban.

S

GEORGES SIMENOX: ÖRÜLT A KISVÁROSBAN

3 »

N yílt az ajtó és Madame Maigrel kíséretében Rosabe jelent meg. Nagy vörös kezét durva szövésű vászonkötényébe tőrölger^. — Hívatott, felügyelő úr? — Lépjen csak be és foglaljon helyet. — A vendég szobájában nem szabad leülnünk. Beszédmódom valami változást sejtetett Rosalie nem volt többé a régi családias locska-íecske. Megdolgozták, figyelmeztették, begy jól gondolja meg, mit beszéL — Egyetlen rövid kérdéssel terhelem. Volt-e valaha a Duhouroeau úr szolgálatában? — Két évig dolgoztam nála. — Gondoltam. Mint szakácsnő, vagy szobalány? — Mint szobalány. — Ide-odajárt a házban, söpört, port törölt?... — A szobákat takarítottam. — Szóval takarított. £s takarítás közben rábukkant egyremásra. Mikor volt ez? — Múlt hónapban veit egy éve, hogy eljöttem. — Tehát ugyanolyan csinos lány volt, mint most. Igen. igen, ne is tiltakozzék, mert maga csinos. Maigret nem tréfálkozott Sajátos adománnyal bírt ilyen dol­ gok komoly és teljesen meggyőző kijelentéséhez. Valójában r.em is járt messze az igazságtól, hiszen Rosalie jó külsejű lány volt. Egész­ ségtől kicsattanó alakja bizonyára seк kíváncsi kezet csábított ma­ gához. — Amikor maga dolgozott jelen volt-e olykor-olykor az ügyész úr is? — Mit képzel? Azt hiszi, hogy vele cipeltettem a vödröket? Rosalie haragudott. Mégis rögtön megenyhült, mihelyt szeme megpihent Maigret-nén, aki morzsa-söpörgetés, rendrakás címén ide-odajárt a szobában. — Reggel hozok egy kis kézisöprűt. Van odalent fölösleges. Ez a nagy olyan nehéz. — A z ügyész úrnál voltak-e gyakran nővendégek? — Nem tudom. — De tudja. Gyerünk. Beszéljen. Nincs mitől tartania. Jusson eszébe, hogy én fogtam tegnap is a pártját, amikor a többiek kétel­ kedtek a szavában. — Senkinek sem használna. — Mi nem használna? — Ha beszélnék. Tetszik tudni: itt van például Albert. Elron­ taná a kilátásait. Állami szolgálatba akar lépni, ha viszont az ügyész űr ellene van . . . Tetszik tudni, mire gondolok... Azonkívül engem is a bolondokházába csukhatnának, amiért hét éjszakából hatot végigálmodok. Lassanként belejött, csupán némi noszogatásra volt még szükség. — Vagyis egy-egy hölgylátogató azért került. — Soha, 1ц<4 Szó 6

394

GEORGES S IM E X O X : Ö R Ü L T A

K IS V Á R O S B A N

— Akkor talán a bondeaux-i kirándulásain találkozott velü k — Mit bánom én az 6 bordeaux-i kirándulásait! — Folytassa csak! R ejlik itt ugye valahol valam i apró botrány? — Azt akárki tu d ja . . . Nem lehet m indent végleg eltitkolni, így vagy úgy mégis napfényre j u t . . . Jó két éve tö rté n t. . . Cso­ mag érkezett Párizsból, de kezeléskor a címzés nagy része leszakadt, s nem lehetett megállapítani, kinek szól. A feladó neve is hiány­ zott . . . Egy hetet vártak, hátha jelen tkezik érte v a la k i. . . Aztán felnyitották... El sem hinné, hogy m it találtak b e n n e ... Fényké­ peket . . . De nem ám amolyan közönségeseket__ Nem is tudom, hogy mondjam. Ruhátlan nők voltak r a jtu k . . . És nem is egye­ dül . . . Tudja már, mire gon dolok. . . Elképzelheti, felügyelő úr, hogy mindenki azt találgatta, vajon kinek küldöznek Párizsból ilyen felvételeket? Ü gy tudom, a rendőrséget is értesítették. Aztán egy szép napon megint hasonló küldemény érkezett. Ugyanaz a papír, ugyanaz a zsineg, ugyanaz a p ecsét. . . S találja el, kinek szólt? Duhourceau úrnak, szolgálatára! Maigret nem lepődött meg. Nem döntötte-e e l 6 már, hogy az ügyész magányos lélek? — Duhourceau úr abban az időben tá v o l volt, másképp bizo­ nyára lerendelte volna a második k ü ld em én yt. . . Szóval az ügyész nem pénzszámlálás céljából lakatolja be éjsza­ kánként az ajtót. Előkelő, de komor villájában azon a kőerkélyes első emeleten erkölcstelen fényképeken és tilto tt könyveken legel­ teti a szemét. — Idehallgasson, Rosalie! Egyetlen szaváról sem fog említés történni. És most vallja be, hogy amikor meghallotta, amit itt ne­ kem elmesélt, akkor elm ent és m egnézte azokat a könyveket az ügyész úr dolgozószobájában. — K i mondta ezt el önn ek?. . . De ha m ár tudja, akkor beval­ lom. hogy így v o lt . . . Egy sor a könyvszekrények közt vasrácsos ajtóval csukódott és örökké zárva volt. De egyszer felfedeztem, hogy az egyik zárban ottmaradt a ku lcs. . . — És mit talált? — A felügyelő úr nagyon jól tudja, mit. Olyan undorító volt, hogy egy hétig borzasztó álmok kínoztak, s m ég A lbertét sem tűr­ tem a közelemben. Ohó! A Rosalie kapcsolatait a szőke fiatalem berrel nem födi többé titok. — Vastag könyvek voltak-e? Szép könyvek? — A z o k . . . De szörnyűek . . . tele elképzelhetetlen dolgokkal... Ez lett volna a Duhourceau úr ellenségeskedésének végső oka? Ha igen, meglehetősen szánalomra méltónak mutatkozott. így tesz a magányos öreg agglegény, aki magas állást tölt be, de nem mer egy lányra mosolyogni, mert fél, hogy ezzel magára szabadítja az ördögöt. Egyetlen vigasza legföljebb az, hogy könyvgyűjtő címén tapiskálhatott ennek a művészeti holtágnak mocskos vizében. Közben

GEORGES SÍMEN OX: ÖRÜLT A KISVÁROSBAN

355

pedig szekrényeit szabados rajzok, erotikus fényképek és olyan mű­ vek töltötték meg, amelyeket az árjegyzékek szeretetre méltóan a „műértők számára14 kifejezéssel jelölnek meg. Nem csoda, ha meg van ijedve. Csak éppen nem könnyű belátni, milyen vonatkozásban van mindez a két gyilkossággal — még kevésbé Sámuellel... Ha csak ez nem tartott még egy vasat a tűzben és nem kereskedett erkölcs­ telen képekkel is? Ez különben jól talált volna a bélyegekhez. Maigret elgondolkozott Persze, ez nem kizárt dolog... Rosalie zavartan lépegetett egyik lábáról a másikra s önma­ gán csodálkozott, amiért ennyi mindent kibeszélt. — Ha nem lett volna itt a felügyelő úr felesége, eszembe sem jut, hogy ilyesmiről szót ejtsek. — Rivaud doktor úr gyakran járt a házba? — A lig egyszer-kétszer. Telefonon érintkeztek. — És a családból más valaki? — Senki. Kivéve persze FrancoLse kisasszonyt, amikor az ügyész úr titkárnője v o lt — Kié? A z ügyész úré? — Igen. Mindig magával hozta az írógépét — kedves kis szer­ szám volt külön tokban. — És mi volt a kisasszony hivatali munkája? — Erről semmit sem tudok. Annyit mondhatok, hogy ó az egyik felén dolgozott, az ügyész úr pedig a másikon. — Minek az egyik felén? — Annak a nagy függönynek, amely a könyvtárt kettőbe vá­ lasztja. — És? — És semmi. Ne akarjon súgni nekem a felügyelő úr. Amíg ott volt, soha nem láttam kifogásolható dolgokat — Meddig tartott ez? — Mindössze hat hónapig. Azután a kisasszony az édesanyjához utazott Párizsba vagy Bordeaux-ba, nem is tudom, és csak nagyon hosszú idő múltán láttuk ismét a városban... — És Duhourceau úr magával kapcsolatban sohasem lépte túl a határokat? — Megkapta volna, ha megpróbálja. — Nos. Rosalie, köszönöm, amit elmondott. Ne féljen, nem ke­ rül miatta bajba, és Albert sem tudja meg, hogy itt járt. Madame Maigret becsukta az ajtót Rosalie mögött és felsó­ hajtott. — Ej, e j ! . . . Ha arra gondol az ember, hogy ez a művelt, okos ember — és hozzá ilyen társadalmi helyzetben... Madame Maigret valahányszor utálatos dologról hallott, min­ dig megdöbbent. 0 maga — mint jó feleség, akinek egyetlen bánata, hogy nincsenek gyermekei — képtelen volt kártékonyabb ösztönök feltételezésére.

396

GEORGES SIMENON: ÖRÜLT Л KISVÁROSBAN

— Nem találod, hogy ez a lány túloz? Ha engem kérdenél, csak annyit mondok, hogy igyekszik érdekessé tenni magát. Akár­ mit képes elmesélni, csak hogy meghallgassák. S fogadni mernék soha senki nem támadta meg... — Én is. — S ugyanez érvényes Francoise-ra is. Nem izmos no — erő­ sebb férfi fél kézzel is fellökné, mégis azt állítja, hogy lerázta ma­ gáról. — Teljesen igazad van. — Tovább megyek. Ha ez még egy hétig így megy, a valóság és hazugság olyan zagyvalékait fogják előadni nekünk, hogy már nem tudjuk, kinek higgyünk. Az ilyen dolgok egvre ott motosz­ kálnak az emberek agyában, s mindent igaznak vélnek, ami eszükbe ötlik... Most Duhourceau urat feketítették be előttünk. A követ­ kező. gondolom, a rendőrfelügyelő lesz... S az ég tudja, máris mi mindent nem beszélnek rólad. Rövidesen ki kell szögeznem a falra a házassági okmányunkat, ha csak nem akarok a szeretőd gyanánt szerepelni... Maigret ránézett, és arcán gyöngéd mosoly jelent meg. Fele­ sége egészen fölhevült Meghökkentő is ez a sok bonyodalom! — S mindennek tetejébe ez az orvos, aki nem is orvosi... — Ki tudja? — Mi az. hogy .Jd tudja"? Nem hivíam-e fel az ország vala­ mennyi főiskoláját? — Elfő a vized. Nem akarsz teát főzni? — Ez az egyetlen, ami nem árt! Ezt én rendeltem, nem az a csaló. Maigre: megitta a teát és megfogta a felesége kezét — Ka minden jól megy, két-három nap alatt kijutunk az útvésztőből

— S mihelyt kijutsz, azonnal másikba gabalyodsz. Ismerlek. IX. fejezet EGY NÉHAI MŰVÉSZNŐ ELRABLÁSA Maigret-t szinte csiklandozta a Leduc arcán megjelenő duzzogó kifejezés. — MI: akarsz már megint tőlem? — mordult rá a barátja. — Mit nevezel kényes küldetésnek? — Amit csupán te vihetsz végbe. No csak! Nem kell olyan ha­ ragosan pislognod Nem arra kérlek, hogy kifosszad az ügyész la­ kásán de még a Rivaud doktorét sem. Maigret egy boröeaux-i újságot tartott eléje és az apróhirdeté­ sekre bökött: Felkérjük a korábban Algírban, most feltehetőleg Bordecuz-ban ickó Madame Becusoleil-t, hogy sürgősen jelentkezzék az alábbi

G K O R Ü E S SrWÍÍNONí ( M l /Г Д КШУЛПОЯПЛМ

Ж

elmen, almi előnyön бгШШпаЬлЬ щ}рг№1„ MoXffyel кйфууяЯ, Jióíel d'Avflpelerre, Bér{ferae, I/iduc nem rno?x>)ygofct, Arcán сник elmélyült a morcon kifejezés,, — A zt akarod, hogy- én játsszam a közjegyzőt?' — Dehogy!»; Én vagyok a közjegyző, A hirdetés ma reggel je­ lenik rneg egy tucat Bordeaux környéki újságban áu a jelentősebb párizsi napilapokban, — Miért Bordeaux-ban? — Azzal ne törődj. Délelőtt hány vonat érkezik Bordeaux-ból? — Gondolom, három vagy négy. Esetleg több is, — Jó. Hát idenézz. Az idő pompás. Nincs is meleg. Sem hű­ vös. Feladatod az volna, hogy várj meg minden vonatot, amíg csak Madame Beausoleil meg nem érkezik. — De hiszen nem ismerem. — Én sem. A zt sem tudom megmondani, magas-e, vagy ala­ csony. De azt hiszem, biztosan ráakadsz. Akárhány éves lehet, negy­ venöt és hatvan között, közönséges és bizonyára csiricsáré! A való­ színűség az, hogy kövér, — A hirdetés szerint a szállodába kell jönnie. Nem ériem te­ hát, m ié rt. . . — Ü gy van. Ügy van. Csakhogy' valami azt súgja nekem, hagy más is ott lesz az állomáson és a tiszteletre méltó hölgyet meg­ kísérli lebeszélni az idejövetelről Éried? Sejted-e már a feladatot? Mindazonáltal ide kell őt hoznod. Használd fel megnyerő modo­ rodat. Maigret nem látta még az állomást, ölében azonban az az: áb­ rázoló képeslevelezőlap hevert. A peron napban fördőtu, de még az árnyékban is ki lehetett venni az áttomásfoiaőki irodát és a lámpakamrát. Maigret-t mulattatta, ha elképzelte szegény Leducö;, amint szalmakalappal a fején fel s alá járkál a kopár peronon es a vo­ nalra vár, aztán minden idősebb hölgyhöz odaszalad, s megkérdi, vajha nem Beausoleil-e a neve? — Számítok rád. — H elyes. . . Ha már így kitervelted... Gondterhelten távozott. Még a kocsija is nehezen indult, s több­ ször is igénybe kellett vennie az indítót, mielőtt nekilódult volna. Valamivel később dr. Rivaud asszisztense érkezett meg. Koszszasan hajlongott Madame Maigret, majd férje előtt Csendes és félénk, vörösesszőke fiatalember volt, aki minden bútordarabban megbotlott, aztán a „bocsánatot kérek" és ..ne haragudjanak* per­ gőtüzével mentegette magát — Bocsánatot kérek, kaphatnék egy kis melegvizet? És midőn majdnem keresztülbukott az ágy mellett álló asztal­ kán, így folytatta: — ó , nagyon sajnálom.. . Elnézésüket kérem... Sebkötözés közben nem szűnt meg ismételni:

3!>8

GEORGES S IM E N O N : O H Ü I.T Л

K IS V Á R O S B A N

— Ki'reni, szóljon, hn f á j . . . Еду pillanatra . . . Bocsánat. . . Fel tudna-e ülni kissé jobban az ágyban? . . . Köszönöm. Köszönöm. Kitűnő. Maigrot el-elmosolyodott, ha a m i gondolt, hogy Lcduc most állítja lo kocsiját az állomásnál. — Rivaud doktor nagyon el van foglalva? — Igen. Nagyon. Mindig el van foglalva. — Igazán tevékeny ember. — A végtelenségig. K ivételes egyéniség . . . Fáj? . . . Köszönöm . . . Reggel hétkor kezdi az ingyenes rendelést. A ztán következik a ma­ gánklinikája. Utána a kórház. Nem hagyna rám semmik Mindennek maga akar utánanézni. — Azt hiszem, meg sem fordult az ön fejében, hogy például nem volna orvosi képesítése? A fiatalember először majdnem m egfu lladt meglepetésében, az­ tán úgy döntött, hogy M aigret csak ugratja. — A felügyelő úr t r é fá l. . . A főnököm nem csupán orvos, ha­ nem nagy orvos. Ha Párizsban telepszik le, pillanatok alatt hír­ neves ember. A fiatal férfi teljes meggyőződéssel beszélt. Szavaiban minden tartózkodástól mentes csodálat visszhangzott. — Tudja-e, hogy hol végzett? — A zt hiszem, Montpellier-ben. Sőt bizonyosan tudom. Több­ ször is hallottam őt az ottani tanárokat em legetni. Utána Párizs­ ban dolgozott, mint dr. M artel asszisztense. — Bizonyos ebben? — Van egy fénykép a rendelőjében, dr. M artelt ábrázolja ta­ nítványaival. — Különös. — Bocsásson meg, valóban azt gondolja róla, hogy nincs or­ vosi diplomája? — Nem éppen. — Elhiheti, hogy nagy ember. Csupán annyit vetnék a sze­ mére, hogy túl sokat dolgozik. Ha ilyen ütemben folytatja, tönkre­ teszi magát. Egyes jelek néha máris észrevehetők rajta. — Hogyhogy? — A z idegei a végsőkig feszültek. — Mostanában? — Időről-időre. . . De ahogy említi, csakugyan az utóbbi né­ hány napban i s . . . Ha legalább egyszer-egyszer megpihenne. De látja, hogy volt az ön esetében is. A felü gyelő úr sebe kezdettől fogva sem volt valami komoly, de gyakorlatilag be is gyógyult, mi­ előtt a kezelést átvettem. A legtöbb sebész m ár a második nap a segédorvosra bízta volna . . . — A kollégák kedvelik?

— Csodálják. — Azt kérdeztem, hogy kedvelik-e?

G E O llG E S

S IM E N O N : Ö K Ü L T

Л

K IS V Á R O S B A N

399

— Azt hiszem, igen ... Semmi okuk sincs az ellenkezőjére. Mindamellett a hang megváltozott. A csodálat nem ugyanaz, mint a nagyrabecsülés, s ez az asszisztens beszédmodorából vilá­ gosan látszott. — Gyakran meglátogatja-e ót odahaza? — Soha. De a kórházban mindennap találkozunk. — Szóval nem ismeri a családját? A sebet a doktor megvizsgálta, s megcserélte rajta a pólyát A redőnyök le voltak eresztve s kizárták a napfényt, de a Placc du Marchón elhangzó zajok mind behatoltak a szobába. — Szép sógornője van. A fiatal orvos folytatta a kötözést s úgy tett mintha nem hal­ laná a megjegyzést. — Gondolom, néhanap bemegy Bordeaux-ba is? — Ha hívatják. Ha kedve volna rá, sokkal messzebb is me­ hetne. Nice-be, Párizsba, még külföldre is. — Csakugyan? De hiszen nagyon fiatal! — Sebésznek ez csak előny. Sokan nem szeretik, ha idősebb kartársak műtik őket. Ennyi volt az egész. A kezelés befejeződött. A segédorvos ke­ zet mosott és egy utolsó bocsánatkéréssel az ajkán elment A dr. Rivaud arcképét tehát újabb ecsetvonásokkal kell kiegé­ szíteni. Kartársai szemében láthatólag nagyon figyelemre méltó se­ bésznek számít. És határtalan erők feszülnek benne. Vajon becsvágyó-e? Rendes körülmények között ezt magától értetődőnek lehet tekinteni. De ha az, miért temetkezik el egy ilyen városkában, mint Bergerac? — Ebből nem tudok kiokosodni, hát te? — kérdezte Madame Maigret, mihelyt magukra maradtak. — Húzd fel, kérlek, a redőnyt... Egy dolog mindenképpen bi­ zonyos. Ilyen hírnévvel senki nem lehet kuruzsló. A betegekre nem nehéz hatni, ő azonban kórházban dolgozik kartársak és assziszten­ sek között. . . — De ha az egyetemek azt állítják, hogy nem kapott okle­ velet? . . . — Egyszerre csak egy dologgal törődjünk... E pillanatban Leduc jár az eszemben, s arra gondolok, hogyan igyekszik elkapni Madame Beausoleilt? Kemény diónak bizonyulhat... Nem hallot­ tál az előbb egy vonatot? Ha Bordeaux-ból érkezik, minden pilla­ natban itt. lehetnek. — Ugyan, mit tudsz majd meg Madame Beausoleiltól? — M eglátjuk. . . Dobd ide a gyufát Sokkal jobban érezte magát. Láza már nem emelkedett 37,5 fölé és jobb karjának merevsége gyakorlatilag megszűnt. A legbiz­ tatóbb jel az volt, hogy képtelen volt nyugton ülni az ágyban. Min­ den percben izgett-mozgott, nyújtózott, forgolódott és a párnát ren­ dezgette. — Fel kellene hívnod néhány embert. ___________ _

400

GEORGES SIM E N O N : Ö R Ü L T Л KISVÁROSBAN

— Kiket? — Szeretném ismerni az engem érdeklő főszemélyek hollétét. Gyere és ülj ide az ágyra, hadd halljam, m it mondanak a vonal túlsó végén. — Kivel kezdjem? — Az ügyésszel. Mihelyt a hangját hallod, tedd le a kagylót. így történt. Maignet-né beszélt, m íg férje füstöt eregetve bá­ mult ki a Place du Marchéra. — Az ügyész odahaza van. — Most a kórházat. Rivaud-t hívjad. Hallották, amint jelentkezik. Ezzel 6 is e l vo lt intézve. — Most a lakását. Gondolod, hogy felismered a sógornője hangját? — Azt hiszem, igen. — Helyes. Ha ő jelentkezik, kérd Rivaud-nét. Ha Rivaud-né jelentkezik kérd Franooise-t. Az idősebb nővér jelentkezett. Közölte, hogy Franchise házon kívül van, de mit mondjon neki? Maigret kézmozdulattal jelezte, hogy helyére kell tenni a kagylót. így egy fél délelőttön át három em ber is azon törte a fejét, hogy vajon ki hívta őket? Öt perccel később befutott a szálloda társaskocsija és a bejárat előtt három utast rakott le csomagostól. Vállán táskájával a postás karikázott tova. Végül a jól ismert dudaszó nyomában begördült a Ford is. Maigret látta, hogy Leduc m ellett ül valaki, s úgy rémlett, mintha a hátsó ülésen egy harmadik személy is üldögélne. Nem tévedett. Leduc bukkant fe l elsőnek. Szegény aggodalma­ san tekintett maga köré, mint aki attól fél, hogy a bolondját járja. Aztán kisegítette az első utast. A kövér hölgy majdnem a nyakába esett. Időközben a hátsó ajtón is kiszökkent eg y fiatal nő. Ösztönszerűen felnézett és gyilkos pillantást vetett M aigret ablaka felé. Francoise volt pompás szabású enyhe-zöld kosztümjében. ★

— Inkább akarnád, hogy elmenjek? — kérdezte Maigret-né. — Ugyan, miért?. . . Nyiss ajtót. M ár itt is vannak. Zaj, majdnem zenebona közelgett a lépcsőház felől. A kövér hölgy nehezen lélegzett. Homlokát törölgetve lépett be a szobába. — Hol az a közjegyző, aki nem is közjegyző? A hangja kétségtelenül közönségesen csengett És nemcsak a hangja volt az. Alig lehetett idősebb negyvenötnél. De még nem mondott le a szépséghez való jogáról. Színpadias külseje is erre vallott. Telt keblű és máshol is telt szőke nő volt Kissé duzzadt ajká­ ból hiányzott a határozottság.

GEORGES

S IM E N O N : Ö R Ü L T

Л

K IS V Á R O S B A N

401

Maigret rápillantott, és első benyomása az volt, mintha már látta volna valahol. Persze, hogy többször is látta! Hiszen jellegze­ tes megtestesítője volt annak a jól ismert típusnak, amely már mindegyre ritkul — 6 volt az egykori idők kávéházi énekesnője. A szája szívalakú. A dereka karcsú. A szeme kihívóan dévaj. A válla tejfehér és minden lehető látszik belőle. A járása kissé ringó és riszáló, s ő közben mintegy a rivalda mögül pillant az emberre. — Madame Beausoleil? — kérdezte Maigret lovagiasan. — Pa­ rancsoljon helyet foglalni. . . ön is, kisasszony... Frangoise nem engedett a felhívásnak. Idegei megfeszültek, akár a hárfa húrjai. — Figyelmeztetem, hogy panaszt teszek — mondta. — Hallat­ lan dolog. . . Leduc az ajtó közelében álldogált. Szánalomra méltó külsején meglátszott, hogy a dolgok nem valami simán folytak le. — Nyugodjék meg, kisasszony. És bocsássa meg, hogy édes­ anyját látni óhajtottam. — K i mondta önnek, hogy az édesanyám? Madame Beausoleil egészen magán kívül volt. Hökkentőn bá­ mult hol a dühtől merev Frangoise-ra, hol az ágyban fekvő nyájas ábrázatú sebesültre. — Bizonyosra vettem — felelte emez, — miután ön elébe ment az állomásra. — A kisasszony meg akarta gátolni az édesanyját az idejöve­ telben — sóhajtott fel Leduc, s a szemét a szőnyegre szögezte. — Űgy-e! S te mit tettél? Frangoise felelt helyette. — Megfenyegetett. Sőt valami elövezetési parancsot is emle­ getett. Ha létezik ilyesmi, tessék előmutatni. Máskülönben... Keze a telefont kereste. Semmi kétség: Leduc kissé túllépte a hatáskörét. S erre egyáltalán nem volt büszke. — Valamit csak kellett mondanom — mormogta. — Olyan je­ lenetet rendeztek. — Egy pillanatra, kisasszony — szólt Maigret. — Kit óhajt fölhívni? — Az államügyészt — Kérem, üljön l e . . . Kijelentem, ön teljesen szabadon tele­ fonálhat, amikor tetszik, de talán mindenkinek előnyösebb, ha nem sietné el túlságosan a dolgot. — Anya, megtiltom, hogy beszéljen. — Egy szót sem értek az egészből. Azt szeretném csak tudni: közjegyző-e ön, vagy rendőrtisztviselő? — Rendőrtisztviseló. Madame Beausoleil elmosolyodott, mintha ezt mondta volna: „Ebben az esetben . . . “ Nem volt nehéz kitalálni, hogy korábban is volt dolga már a rendőrséggel és hogy megőrzött magában bizonyos tiszteletet, vagy legalábbis félelmet az intézmény iránt.

402

GEORGES SIMENONí Ö R Ü LT Л KISVÁROSIJÁN

— De nem értem, m iért. . . сядет m ié rt. . . — Nincs aggodalomra oka, asszonyom. Mindent azonnal meg­ ért. Csupán néhány kérdést szeretnék feltenni. — Tehát nincs örökség? — Még nem tudom. — Undorító — mutatta ki fogát Francoisc. — Anya, hall­ gasson! Nem tudott ^mgton maradni. Az előbb végül is helyet fog­ lalt, de most újból talpra ugrott. Körmével zsebkendője szegélyét tépdeste s olykor-olykor lesújtó pillantást vetett Leducre. — Ügy tudom, ön foglalkozására nézve dalénekesnő, asszo­ nyom? Maigret tudta, hogy a meghatározás megmozgatja a hölgy szívét. — Igen, uram. Az Olympiában léptem fel egy időben . . . — Azt hiszem, emlékszem a n evére. . . Beausoleil. . . Yvonne, ugyebár?... — Joséphine Beausoleil. . . Csakhogy az orvos melegebb ég­ hajlatot ajánlott. így indultam aztán körútra Olaszországba, Török­ országba. Szíriába, Egyiptomba. . . Maigret könnyedén elképzelte őt a zenés kávéházak korszaká­ ban, azoknak az intézményeknek apró színpadán, amelyek annyira divatoztak Párizsban és egyebütt, és amelyeket katonatisztek és egyéb divatos aranvifjak látogattak. . . Miután elénekelte a számát, a hölgy lejött a színpadról, tálcával a kezében körbe járta az asz­ talokat, végül leült pezsgőzni egyik társasághoz. . . — Algírban telepedett meg? — Ott. A nagyobbik lányom Kairóban született. Francoise-on látszott, hogy bármelyik pillanatban idegrohamot kap, vagy pedig Maicret-re ugrik és kikaparja a szemét. — Apja ismeretlen? —- Szó sincs róla! Nagyon is jól ismertem. Angol tiszt volt ki­ küldetésben a ... — Kisebbik lánya viszont bizonyára Algírban született. — Ott. És ez jelentette színpadi pályafutásom v é g é t. . . Na­ gyon hosszú ideig betegeskedtem, s jóllehet helyrejöttem, a han­ gomat sohasem kaptam vissza. — Akkor hogyan?... — A Francoise apja gondoskodott rólam, amíg csak vissza nem rendelték Franciaországba. . . A vámnál dolgozott ugyanis. Minden úgy volt, ahogyan Maigret elképzelte. Madame Beau­ soleil ide-oda bolyongott a nagyvilágban. Aztán még mindig csino­ san, de két leánygyermekkel a nyakában sikerült kapcsolatait félig állandó alapokra helyeznie. . . Vajon a két növendék leány nem folytatta-e anyja mesterségét? — Táncosnőt akartam nevelni belőlük. Kevésbé hálátlan mes­ terség, mint az ének. Különösen külföldön. Germaine már meg is kezdte a leckéket egy kint letelepedett régi ismerősömmel. . .

GEORGES 8IMEN0.V: ÖRÜLT Л KISVÁROSBAN

403

— De aztán megbetegedett? — Elmondta önnek?... Ami azt illeti, sohasem volt túlságosan erős. E/. a sok utazástól van, amikor még piciny valaki. Legalábbis mindig annak tudtam be. Sohasem akartam mára bízz:. Vettem neki egy kis hálót s mindig kifeszítetbem a csomagtartók közé... Jó lélek, ez kétségtelen. Egészen megnyugodott már, s nem ér­ tette, miért kellett Francoise-nak akkora hűhót csapnia. Miért ne jött volna el ő Maigret-hez? Roppant kedves beszédű ember. Egyenesen a tárgyról nyilatkozik, és olyan nyelven, amelyet azonnal meg lehet érteni. És nem bántja az ember érzéseit. Ö művésznő. Dalénekesnő. Sokat utazott. Viszonyai is voltak. Két gyermeke született. . . De hát nem ez a dolgok rendje?... — A tüdejével volt baj? — Nem. A fejével. Mindig fájlalta... Aztán egyszer agyhártya­ gyulladást kapott és be kellett vinni a kórházba. Szünet következett Mostanáig minden saját magától buggyant felszínre, csakhogy Joséphine Beausoleil itt válságos ponthoz ér­ kezett. Ügy látszik, tudta, hogy veszélyes terepen jár, mert kérdően pillantott Francoise-ra, mintha azt akarná megtudni, mit mondjon most? — A felügyelőnek nincs joga kérdéseket tennie, anya. Egyetlen szóval se válaszoljon. Ezt könnyű volt mondani. Joséphine Beausoleil azonban tudta, hogy kockázatos felingerelni a rendőrséget Ö pedig senkivel sem óhajtott ujjat húzni. Leduc közben visszanyerte önbizalmát. A Maiimét felé vetett pillantásai mintha azt mondták volna: „Most aztán haladunk előre!* — Figyeljen ide, asszonyom!... Szabadságában áll beszélnie; vagy hallgatnia, ahogyan jobbnak véli. Minden joga megvan, hogy megtagadja a választ De az nem változtat azon. hogy előbb vagy utóbb, itt vagy o tt. . . például az esküdtbiróság előtt mégis Ikszel­ nie kell m ajd. . . — De hiszen én nem csináltam semmit — Persze, hogy nem. Véleményem szerint azért volna a leg­ okosabb, ha teljesen nyíltan beszélne... Ami pedig önt illeti, Franíoise kisasszony... De Franooise nem figyelt rá. Felkapta a kagylót és szinte léleg­ zetvétel nélkül beszélt Á hangja lázas volt, tele izgalommal, s oly­ kor alattomban Leducre pillantott, mintha arra várt volna, hogy a készüléket kikapják a kezéből. — H a lló !... A vizitet végzi?... Nem számit. Mondja, hogy azonnal jöjjön. Egy perc vesztem való sincs. Az Hótel d’Angleterreb e . . . Mondja, hogy Francoise kisasszony hivatja... Igen. Ó tudja m ár. . . Egy pillanatig még figyelt, aztán tette csak le a kagylót. Ki­ hívó pillantást vetett Maigret-re. — Mindjárt jö n ... Egy szót se, anya

404

GEORGES SIMENON: Ö R Ü L T Л KISVÁROSBAN

Remegett. Homlokán izzadságcsöppek gyöngyöztek. Halántéka körül nedves lett a gesztenyeszín haj! — Látja, felügyelő úr! — kezdte Madame Beaus öle il. — Mit tegyek? Anélkül, hogy válaszolt volna, Maigret a lányához fordult. — Frangoise kisasszony, kérem, vegye figyelembe, hogy még csak kísérletet sem tettem a telefonbeszélgetés meggátlására. És édesanyjának sem teszek fel több kérdést. De fogadjon el tőlem egy tanácsot. Ha már Rivaud doktort idehívta, kéresse ide az ügyész urat is. Éppen odahaza találja. A lány igyekezett kitalálni az indokait és tétovázott. De aztán ismét felkapta a hallgatót. — Halló!. . . Kérem a 167-et. — Leduc, gyere csak ide. És Maigret néhány szót súgott a fülébe. Leduc meglepettnek, sőt megdöbbentnek látszott. — Azt hiszed, hogy?. . . — kezdte. Aztán félbeszakította ma­ gát. Fél perc múlva hallani lehetett, hogy begyújtja a Fordot. — Halló!. . . Itt Frangoise beszél. . . Ig e n . . . A z Hótel d’Angleterre-ból — a felügyelő szobájából. Anyám érkezett m e g . . . Igen, a felügyelő szeretné, ha á tjön n e... N e m ... n e m !... Biztosítom, hogy nem ... Mintha a gyötrelem áradása sodorta volna elő belőle ezt a sok-sok „nem“-et. — Mondom, hogy NEM . . . Megfeszült testtel, lihegve állott az asztalka mellett. Maigret rámosolygott és pipáját tömögette. Madame Beausoleil újrapúderezte az arcát.

X . fejezet MEGHIÚSULT MENEKÜLÉS A csend mintha végtelen idők óta tartott volna. Frangoise hir­ telen összeráncolta a homlokát. Heves aggodalommal tekintett ki az ablakon. Aztán egyszerre elfordult. Madame Rivaud jött át a Place du Marchén és a szállodának tartott. Optikai csalódás volt-e, vagy pedig a pillanat komolysága kölcsönzött mindennek drámai külsőt? Mert még ilyen távolságból is valami színpadi szereplőnek látszott. Ü gy lépdelt, mintha látha­ tatlan erő mozgatná, amely teljesen hatalmában tartja. Ahogy közelebb élt, látni lehetett, hogy arca sápadt, haja pedig zilált. Köpenyét sem gombolta be. — Germaine jön — szólalt meg végre Madame Beausoleil. — Valaki értesíthette, hogy megérkeztem. Maigret-né ösztönszeruen indult ajtót nyitni. Rivaud-né belé­ pett. Arcára volt Írva. hogy nehéz perceket é l át.

G E O R G E S S ÍM E N O N : Ö R t l L T

Л

K IS V Á R O S B A N

405

Mindamellett nagy erőfeszítéssel uralkodott magán. Még moso­ lyogni is tudott. De szeme riadtan, tétován pillantott, és arca oly­ kor akaratlanul összerándult. — Bocsánat, felügyelő ú r... De azt mondták, hogy édesanyám és húgom itt van ... — Ki mondta? — Hogy k i? . . . — ismételte meg remegve a kérdést. Milyen ellentét volt a két nővér közt. Kettőjük közül nyilván Germaine volt az áldozathozatalra kiszemelt, aki mindig csak a hátsó ülést foglalhatja el. Soha nem is tudta kinőni származását, tehát kevesebb figyelmet követelhetett, mint Francoise. Még saját anyja is bíráló szemmel nézte. — Csak nem azt akarja mondani, hogy nem tudja? — Valaki, akivel találkoztam. — A férjét nem látta? — Nem . . . Igazán . . . Esküszöm, hogy nem. Maigret most tépelődve pillantott sorjában a három nőre, az­ tán ki a Place du Marchéra, ahol nyoma sem látszott Rivaud-r.ak. de Leducnek sem. Mit akar ez jelenteni? Leducöt azért küldte, hogy tartsa szemmel az orvost, hátha az nem a szállóba indul, hanem el akar menekülni. Rivaud-néra tekintett, aki a sietség miatt még mindig levegő után kapkodott. Aztán húgának elkinzott arcát nézte. Feleségének jelenlétéről teljesen megfeledkezett, ö azonban hirte­ len föléje hajolt és ígv szólt: — Ide azzal a pipával. Igazán elég volt ir.ár belőle. Már-már tiltakozni akart. Mikor azonban szóra nvitotta volna a száját, kis papírdarabot vett észre az ágyon. A felesége hul­ latta oda. R.-né most adott út Franfoise-nak egy levelet, a bal tenyerében van — ez volt a rája firkált szöveg. ★ Kint ragyogott a nap. A városka minden zaja egyetlen dal­ lammá folyt össze — Maigret már könyv nélkül tudta. Madame Beausoleil egyenesen ült, mint a gyertyaszál — ő olyan nő volt, aki legalább viselkedni tudott. Rivaud-né viszont teljesen kijött a sodrából. Nem volt benne több méltóság, mint egy csínytevó isko­ lás lánvban. — Francoise kisasszony... — kezdte Maigret. A lány tetőtől talpig megremegett. Egy másodpercig egyenesen a Maigret szemébe nézett. A pillantása okos volt és határozott. Min­ den idegessége ellenére sem veszítette el a fejét. — Frangoise kisasszony, volna-e szíves átfáradni ide? Kedves, drága Maigret-né! Vajon sejtette-e, hogy mi követke­ zik? Mindenesetre lepett egyet az ajtó felé. De nem volt elég fürge. Francoise eléje szökkent, kirohant, végigszaladt a folyosón és le a lépcsőn.

40П

C I'O IU J K S

H IM K N O N :

О ПШ /Г

Л

K IS V Á R O S B A N

— Mi ütött belé? — kéixleztc őszinte meghökkenéssel Joséphino Beausolcil. Mai^ret nem moccant. Nem tudott mozdulni. Feleségét pedig nem küldhette a lány Üldözésére, Éppen csak Hivaud-nó felé fordult. — Л férje mikor adta át önnek azt a levelet? — kérdezte, — Miféle levelet? Majorét megsajnálta. És mire való volna erőltetni a dolgot? Feleségéhez fordult. — A földszinten van-e hátsó ablak? — Van. — Nézz utána, hogy mi történik ott? Az ügyész ezt a pillanatot választotta ki a megjelenéshez. Me­ reven lépett be. Nyilván kényelmetlen érzései palástolására arcán szigorú, sőt fenyegető kifejezés ült. — Telefonüzenetet kaptam, hogy . . . — Foglaljon helyet, Duhourceau úr. — De . . . a telefonáló . . . — Franco Lse éppen most szökött meg. Lehet, hogy elfogják. De másfeléiről lehet, hogy nem . . . U gyan üljön le, kérem . . . Azt hiszem, ismeri Madame Beausolcilt?

— Én?. . . Szó sincs róla. Az ügyész Maigret tekintetét igyekezett kifürkészni. Ez ugyanis mintha csupán a beszéd kedvéért beszélt volna, m ert valójában egé­ szen másra gondolt. Lelki szemével talán olyan jelenetet tanulmá­ nyozott, amely a többiek előtt rejtve maradt. Kibám ult az abla­ kon, figyelt, majd Hivaud-nét nézte. Hirtelen zaj keletkezett. Talán lövés is csattant, mindenesetre általános sürgés-forgás, rohanás támadt. A lépcsőn léptek dobaja hallatszott. Ajtók csapódtak. Emberek kiáltoztak. — Mi e z? . . . Kik ezek? Űjabb kiáltások hallatszottak. Recsegés-ropogás, m int amikor törik valami. Az emeleten egymást üldöző léptek kopogtak. Most ajtó csattant és üvegezése cserepekben szóródott szét a földön. Madame Maigret rohant be a szobába és maga m ögött kulcsra zárta az ajtót. — Azt hiszem, Leduc utolérte őket. — Leduc? — kérdezte gyanakodva az ügyész. — A doktor kocsija a ház m ögött állt az úton. ö volt a kor­ mánynál, látszott, hogy vár valakire. Frangoise egyenesen odaro­ hant és éppen be akart szállni, amikor Leduc is előjött a Forddal. Majdnem rá is kiabáltam, hogy siessen, m ert csak ült a kocsiban és nézte őket. De Leduc tudta, mit akar. Nyugodtan előhúzta a re­ volverét és átlőtte az egyik g u m it. . . A zo k kettőn nem tudták, mihez kezdjenek. A doktor vadul nézett maga k ö r é . . . De amikor látta, hogy Leduc revolverrel a kezében feléjü k közelít, karon ra­ gadta Frangoise-t és bevonszolta a szálló é p ü le té b e ... Leduc a sar­ kukban van... fönt az emeleten.

f í K Ő IIG KH 8 I M K N O N :

О Н П Г/Г

Л

K I S V A ílO S H A N

407

— Lekötelezne, ha némi magyarázatot kaphatnak — szólt in­ gerülten az ügyész, hó г halálosan elapadt. — Mi som könnyebb — felelt Mai;;rét. — Apróhirdetésemre Madame Benuaolcil felkeresett. De a hirdetést nem csupán ő ol­ vasta. Dr. Rivaud pedi;;, aki nem kívánta a találkozás létrejöttét, anyósa feltartóztatása céljából Francoise-t küldte ki az állomásra... Előre láttam a húzást s én h ki küldtem az állomásra LeducÖt. Fran­ co ise vissza akarta ugyan tarts ni a hölgyet, Leduc azonban felrakta a kocsijára és akarva, nem akarva ideszállította mindkettőjüket... így kapcsolódnak a dolgok, amint látni tetszik... Francois© látta, hogy a dolgok rosszra fordulnak. Felhívta tehát Rivaud doktort, hogy azonnal jöjjön ide. Elküldtem ugyan Leducót, hogy tartsa szemmel a doktort, de későn érkezett a kórházhoz, mert Rivaud már eltávozott. Csak sejtem, hogy hová, de azt sem nehéz kita­ lálni . . . Hazahajtott, néhány szót írt Francoise-nak 5 megparan­ csolta a feleségének, hogy hozza el neki. Ügy hiszem, egy darabon kocsival hozta, mert gyorsan megérkezett. A doktor pedig megke­ rülte az épületet s megállt mögötte az úton ... Tetszik érteni?... Francoise-nak ott kellett hozza csatlakoznia... Egy perc még, és nyomuk vész. Közben azonban Leduc körben rohangált az öreg Forddal s a doktor kocsiját kutatta. Nem buta ember. Kitűnő ötlet volt ez a szimatolgatás a ház mögött... S amikor meglátta a két embert — ezt azonban az ügyész úr is épp úgy tudja, mint én. A zenebona fönt az emeleten hangosabb volt, mint valaha. Majd egyszerre elhallgatott. Halotti csend lett. Olyan nyomasztó csend, hogy alant a szobában szcmpilla sem rezdült. Most a Leduc hangját hallották. Parancsokat osztogatott, de nem lehetett érteni, mit mond.. . Aztán a zaj még erősebbé vált. Valamit rángattak, ütöttek-vertek. Végül hirtelen beszakadt egy ajtó. A z ismét beálló némaság mast már egyenesen kínosan hatott Vajon mit jelenthet? Miért nem mozdul semmi odafönt? Végre lépések kopogtak a mennyezeten. Lassú, kimért férfilépések. Madame Rivaud lélegzetvisszafojtva, tágra meredt szemmel, földbegyökerezett lábbal állott egy helyben. Josephine Beausoleil könnyeivel küzdött. — Bizonyára meghaltak — mondta komoran Maigret és a mennyezetre bámult. — Micsoda?.. . Mit mond? — rettent fel hallgatásából Rivaud-né. Az ágy felé ugrott és rémült pillantását a Maigret arcára szögezte. — Nem ig a z ... Lehetetlen... Mondja, hogy nem igaz... A lábak most a lépcsőn kopogtak lefelé és az ajtóhoz közeled­ tek. Valaki lenyomta a kilincset, s pár pillanat is eltelt, amíg eszükbe jutott, hogy Madame Maigret ráfordította a kulcsot. 0 nyitotta ki ismét. Leduc volt az érkező. A nyakkendője íélrccsúszott, haja a homlokába lógott -

408

GEORGES SI MENŐN: ORCbT Л KISVÁROSRA*

— Meghaltak? — Mind a kelten. Karjával zárta cl az ajtó nyílását, mert Rívaud-né ki akart rohanni. — No, még no . . . — Nőm igaz. Tudom, hogy nőm ig a z . . . Hadd nér/ern moj; őket... — lihegte. Madame Heausoleil kétségbeesetten próbálta megérlonj a dol­ got. Duhourceau úr «zömét a szőnyegre csüggesztette. Az o jomé. nyék alapjában véve talán őt rendítették meg ős kavarták föl а legjobban. — Hogyhogy... Mind a kettőn?. . . — sikerült végre kérdést Intéznie Iy‘dúchoz. — Felrohantunk utánuk az omolotre, de sikerült be.surranníok az egyik szobába. Masukra zárták az ajt/>t. Haltáért kellett szaladni, bogy betörhessük. Addig a kulcslyukon figyeltem őket. Rivaud-né mohón hallgatta. Szinte magán kívül volt. Annyira, hogy Leduc kérdő pillantást vetett Maigret-re, vajon folytassa-e? Miért ne? Hadd legyünk túl rajta. Nemsokára úgyis minden kiderül. Maigret biccentett. — Szorosan összeölelkezve álltak. Frangoise őrjöngve kapasz­ kodott a doktorba. Hallottam, amint így szól: „Nem akarom. . Nem. Lehetetlen . . . I nkább. . És ő maga húzta ki a revolvert a férfi zsebéből. ..Mind a ketten . . mondta. „ L ő j . . . lőj, miközben megcsókolsz!. . Többet aztán nem láttam, mert rájuk kellett tömi az ajtót. Leduc a homlokát törölgette. Látszott, hogy a térde remeg. — Fél perc alatt bezúztuk, de persze elkéstünk. Hallottátok a lövéseket?. . . Lehet, hogy nem, hiszen akkora volt a z a j... Ami­ kor föléje hajoltam. Rivaud már halott volt. Ügy tűnt, mintha a lány rám szögezné a szemét, de azt hittem, neki is v é g e ... azt hittem, mindennek vége. S egyszerre, amikor a legkevésbé gondol­ tam volna... — Ó, mi történt? — kiáltott fel zokogás-szerű hangon az ügyész. — Még mosolygott. . . Reám m osolygott. . . A z ajtódeszkát a bejárat elé tétettem s megtiltottam, hogy bárki is belépjen. Most telefonálok a kórházba és a rendőrségre. Madame Beausoleil minden erőlködése ellenére sem értette az egészet. Üres tekintettel nézte Leducöt. Majd Maigret-hez fordult és bizonytalan hangon megkérdezte: — Ez miről beszél? Nyílt az ajtó és a szál lóiul ajdonos lépett be. Arca a szokottnál is pirosabb volt és beszéd közben alkohol gőzt lehelt maga köré. Lent járt a földszinten és hogy egy kissé rendbejöjjön, lehajtott a pult­ nál egy c-rőínt. Fehér kabátjának vállrésze рогов volt, a varrás is felrepedt rajta. — Megérkezett az orvos, Fel vigyem 7 k.

G E O R G EK K IM E N Ő N : О П Ш Я

Л

K IH V A H O K K A N

40Í

— Majd én — m//ndta kelletlenül Leduc. — Ó, áll/imügyész úr! — folytatta a tulajdonos, — nem 1л tud­ tam, hogy itt letazik lenni, Ugyebár tetszett hallani?,.. ^Jetemben nem felejtem el! Vérzik bele az ember ///Ive. Ilyen szép pár... S ahogy ott fekü.r/.nek egymást átölelve... — Kiég volt —« mondta Malőrét. — Szíveskedjék magunkra hagyni minket. — Z úrjam be a ////dlodút? Kronen gyülekezik a nép. Amikor a rendőrséggel beszéltem, a felügyelő úr házon kívül volt, de azért küld
410

GEORGES SÍM E N O N : Ö R Ü L T Л

KISVÁROSBA*

— Addigra már minden tisztázódik — folytatta Maigret — Jóllehet gyakorlatilag már most is tisztázódott. A z ön helye odafon: van az ügy hivatalos részénél. Duhourceau úr sietve távozott. M ég köszönni is elfelejtett. Va­ lójában úgy menekült mint az iskolás fiú. ha váratlanul büntetés­ től szabadul. Távozásával a szoba légköre egyszerre bensőségesebbé vált. Négyen maradtak együtt. Germaine m ég m indig csak nyöszöigött. Madame Maigret hiába próbálta homlokát hideg borogatással hű­ síteni. Germaine folyvást lelökte, s a v íz csupán a párnát nedve­ sítette meg. Madame Beausoleil sóhajtott és ismét leült. — Ki gondolta volna? . . . Jő lélek volt. S a maga módján teljesen erkölcsös is. Amenvnyiben erkölcsös az. aki saját elvei szerint él. Tehetett-e 6 arról, hogy az elvei nem voltak olyan szilárdak, m int némelyekéi? Kövér könnycseppek gyöngyöztek elő ráncocskákkal övezett, kerek, már nem egészen fiatalos szeméből, alágördültek az arcán és elmosták a festéket. — Ugye. ó volt a kedvence? Madame Beausoleilt egyáltalán nem zavarta Germaine jelen­ léte. Meg kell azonban jegyezni, hogy lánya ügyet sem vetett rá. — Természetesen. Pompás m egjelenése volt. És hozzá hogy tudott viselkedni! Okosságban messze túlszárnyalta a nénjét. Do ez nem a Germaine hibája. Semmit sem lehet neki felróni, hiszen annyit betegeskedett. Nem tehetett róla, ha visszamaradt... Amikor a doktor elvette, a húga m ég nagyon fiatal volt — alig tizenhárom. De higgye vagy ne, már akkor sejtettem, hogy később baj lesz... És lám, mi történt. . . — Mi volt a Rivaud neve Algírban? — Dr. Meyer... Azt hiszem, semmi értelm e már a titkolózás­ nak. ön annyit tud már, hogy végül is mindenről tudomást kell szereznie. — Az a bizonyos Sámuel az apja volt? — Igen. — S Rivaud rendezte el a szökését az algíri kórházból? — Ügy van. Tulajdonképpen Germaine-nel is ott kezdődött a dolog. A kórházépületnek abban a szárnyában csak hárman feküd­ tek: Germaine, az, akit Sámuelnek neveztek és még valaki. Egy éjszaka Rivaud tüzet idézett elő és ezt a valakit hagyták a lángok martalékául. Róla mondták később, hogy 6 volt Sámuel. A dolog szörnyűnek látszik, de a doktor mindig eskü alatt állította, hogy az illető már halott volt. Azt hiszem, igazat mondott. Mindent számbavévc, Rivaud nem volt rossz ember. Ez abból is látszik, aho­ gyan az apjával bánt. Azok után, amiket az öreg tett, nyugodtan moshatta volna a kezét... — Szóval így történt. . . A z az em ber felLsmerhetetlenségig

GEORGES SÍMENON': ÖRÜLT A KLSVAROSBA.4

411

összeesett, és aztán Sámuel gyanánt jelentették be... £U erre jött, h o g y ... — Jacques elvette Germaine-1. — És mindhármukat áthozta Franciaországba? — Nem azonnal. Jó ideig Spanyolországban várakoztunk az iratokra. Akkor változtatta Rivaud-ra a nevét. — És Sámuel? — Öt áthajózta Amerikába azzal, hogy soha viasza ne jöjjön. Az esküd iszéki eljárás úgy látszik, megzavarta lelki egyensúlyát. Már azelőtt is különös volt egy kissé. Aztán mihelyt mégérkeztek a Rivaud névre szóló okmányok, mind a négyen átjöttünk Fran­ ciaországba. — Ide, Bergeracba? — Jacques és a két lány. — És ön? — Egy kis járadékot biztosított nekem és Bordeaux-ban he­ lyezett el. Inkább szerettem volna MarseiUes-t vagy Nice-t — kü­ lönösen Nice-t — , de a szemét rajtam akarta tartani... Uramis­ ten! Mennyit dolgozott! Akármit Ls beszélnek felőle, senki sem ta­ gadhatja, hogy jó orvos volt S tudom biztosan, hogy semmi olyant nem követett volna el egy betegével, még a saját apja kedvéért sem... Maigret kérésére az ablakot már korábban becsuktak, hogy a tömeg moraja kívül maradjon. A szoba levegője pipafüsttel telt meg, meleg volt és fojtó! Germaine még mindig gyermekesen nyögdécselt. — Agyműtéte óta rosszabbodott az állapota — magyarázta az anyja. — Azelőtt is folyton büskomor volt... Hiszen életének jó részét betegágyban töltötte... De mondom, azután még rosszab­ bul lett. Minden semmiségért sírva fakadt. És a legcsekélyebb dologtól is fé lt ... Bergerac gyanútlanul befogadta az újonjötteket. Az ilyen kis­ városban a veszedelmes, zaklatott múltról lassanként meg lehet feledkezni. Senki sem sejtett semmit. Csupán pletykáltak ..a doktor házáról“ , „a doktor kocsijáról*4, „a doktor feleségéről4*. De amit lát­ tak, az az angol cottage-stilusban épült barátságos nyaraló, a hoz­ záillő szép kocsi, a ragyogóan élénk ifjabb nővér volt. A pletyka nem éppen mindig jóindulatú. Botrány is kavarodhat esetleg... A doktor és Francoise... De mi volt mindez ama nem is sejtett dolgok mellett? ... Időközben Bordeaux egyik kis föbérleti lakásában Josephine Beausoleil nyugtalan életének hátralévő napjait morzsolgatta. ő, aki annyit szenvedett a holnap gondjaitól, annyi férfi szeszélyétől függött, most végre úgy élhetett és viselkedhetett, mint bárki más, noha szerény magánvagyonnal rendelkező személy. A kerületben nyilván köztiszteletnek örvendett. Az életvitele rendezett volt, számláit is rendesen fizette. S ha a lányai olykor­

ai

412

GEORGES SIM ENON: Ö RÜ LT Л KISVÁROSBAN

olykor meglátogatták, a ház elé hajtó szép és előkelő kocsi láttán mindig ugyanazt az elégtételt érezte. Most újra sírni kezdett és orrát egy majdnem teljesen csipké­ ből készült alkalmatlan zsebkendőbe fújogatta. — Bárcsak ismerhette volna Francoise-t. . . Például, amikor a gyermekét várta.. . Ö, nincs abban semmi, ha Germaine előtt be­ szélünk. Mindent tud a dologról. Madame Maigret meghökkenten figyelt. Hihetetlen világ nyűt meg szeme előtt. Kocsik érkeztek odakünt. A törvényszéki orvost, a vizsgálóbí­ rót és a jegyzőt hozták. No meg a helybeli rendőrfelügyelőt. Egy szomszéd falu piacán sikerült őt kinyomozni, ahol éppen házinyulat vásárolt nagy szorgalommal. Kopogtattak. Leduc dugta be óvatosan a fejét. Kérdő pillantást vetett Maigret-re, hogy vajon nem alkalmatlan-e? — Egy kicsit később, öregem, ha nem haragszol... Maigret szerette volna, ha m i sem zavarja a légkört, amely Madame Beausoleilt ilyen közlékenységre késztette. Leduc mégis az ágyához lépett — Ha mégis látni óhajtanák, m ielőtt elviszik őket... — sut­ togta. — Nem. Semmi célja. Csakugyan, mire lett volna jó? Még Madame Beausoleil is, aki az előbb meg akarta őket nézni, csupán a Leduc távozására várt, hogy folytassa bizalmas közléseit. Jól érezte magát ennek az ágyban fekvő nagy embernek jelenlétében, aki szeretetre méltó megértéssel nézett vissza rá. Igen. Mindent megértett. Sohasem látszott rajta meglepődés. Nem tett fel ostoba kérdéseket. — Éppen Francoise-t em lítette . . . — Ó, igen . . . Szóval, amikor a gyerm ek megszületett... De talán ezt nem tudja . . . — De tudom. — Ki mondta el önnek? — Ugyebár Duhourceau úr is jelen volt? — Igen. S még nem láttam fé rfit ilyen izgatottnak és kétségbeesettnek. Azt mondogatta, hogy valóságos bűntény gyermeket a világra hozni, hiszen sosem lehet tudni, nem kerül-e az anya éle­ tébe ... A szomszéd szobából hallgatta, m int nyögdécsel a lányom... Noha mindent megtettem érte, ami tőlem telt — egy percig sm maradt üresen a pohara. . . — A lakás nagy? — Három szoba. — Bábaasszony volt-e jelen? — Persze... Rivaud egyedül nem tudott ellátni mindent — A kikötő közelében lakik? — A híd mellett, abban a kis utcában, ah ol..

GEORGES SIMENON: Ö RÜ LT A KISVÁROSBAN

Ш

Ezt a jelenetet Maigret megint épp úgy el tudta képzelni, mintha csak saját emléke lett volna. Ugyanakkor azonban ott volt az a másik jelenet is, amely ugyanabban a pillanatban a fejük fö­ lött játszódott le. Rivaud és Franeoise. Az orvos és a temetkezési ember, amint szétválasztják őket. Az ügyész arca bizonyára fehérebb, mint azok a nyomtatvánvok, amelyeket reszkető kézzel a törvényszéki jegyző tölt k i . . . És a rendőrfelügyelö, aki egy órával ezelőtt a nyulakon kívül semmi egyébre sem gondolt... — Duhourceau úr valósággal zokogott, amikor megmondták, hogy kislánya született. Ahogy itt engem, úgy láthatta volna ót is sírni. Fejét a vállamra hajtotta. . . Szinte azt hittem, hogy roszszullét fogja e l . . . Nem akartam engedni, hogy bemenjen a másik szobába, m e rt. . . És különben is . . . Mint aki gyanút fog. hirtelen elnémult és bizalmatlan pillan­ tást vetett Maigret-re. — Én csak egyszerű asszony vagyok, s azt tettem, ami tőlem te lt. . . Nem szép dolog azt arra használni, hogy többet szedjenek ki belőlem, mint am ennyit. . . Germaine abbahagyta a nyöszörgést. Az ágy szélén ült és tágra nyüt szemmel meredt egyenesen maga elé. Elkövetkezett a legszömyűbb pillanat, óvatos, nehéz lépések­ kel fokról fokra most vitték lefelé a lépcsőházban a hordágyra he­ lyezett holttesteket. — Csak óvatosan! Vigyázat! — kiáltotta valaki. Egv kicsit később kopogtattak. Leduc volt, akinek szintén innia kellett valamit, hogy rendbe jöjjön. — Megtörtént. A z ablak alatt elhajtott a mentőautó.

XI. fejezet A VÉLT A P A — K it szabad bejelentenem? — Maigret felügyelő vagyok. Maigret mosolygott — minden különösebb ok nélkül, csak ép­ pen mert olyan jólesett ismét a saját lábán állnia és úgy járkálni ide-oda, mint bárki a világon. Olyan büszke volt, mint az első Önálló lépeseit megtévő gyermek. Mindazonáltal még nem állott nagyon biztosan a talpán és mikor az inas eltávozott, hogy bejelentse, sietve széket húzott oda és belevetette magát. Érezte, hogy a homlokát kiveri a verejték. Az inas az ismert csíkos mellényt viselte. Vonásai feltűnően falusiasak voltak. A magas társadalmi helyzet miatt azonban, ame­ lyet sikerült elérnie, kissé magasan tartotta az orrát.

414

GFORGKS. SIMONON: ОкШ/Г Л КГНУЛПОНПЛ*

— Erre parancsoljon, uram! — mondta, amikor visszatért. Az államügyész úr egy perc múlva itt lesz. Az inas bizonyára nem sejti, hogy micsoda munka felmenni a lépcsőfordulón! Maigret azonban mindennel tisztában volt, mielőtt még az első emeletre értek. Egész teste lázban égett. Л korlátba kapaszkodva számolta a fokokat. Még nyolc van . . . Végre feljutottak. — Erre kérem. Szíveskedjék egy pillanatig várakozni. A házat Maigret éppen ilyennek képzelte. És most itt van abban a nagyablakos dolgozószobában, amelyben képzelete annyi­ szor elidőzött már. A fehér mennyezetet nehéz, fényezett tölgygerendák osztották több mezőre. A kandalló hatalmas volt. S azok a bizonyos könyvszekrények majdnem teljesen eltakarták a falat. Senki sem volt a szobában. A házban semerre sem hallatszot­ tak léptek, mindenfelé vastag szőnyeg födte a padlót. Maigret sze­ retett volna letelepedni. Ehelyett azonban odalépett az egyik könyvszekrényhez, amelynek alsó részét fémrácsos ajtó zárta. A mögötte csüngő nehéz zöld függöny elfödte a polcokat a tekintete elöl Csak némi nehézség árán sikerült vaskos ujjainak egyikét ke­ resztüldugnia a rácsozaton, hogy félrehúzhassa a függönyt. Amikor megtörtént, rájött, hogy a polcok üresek. Megfordult. Mögötte Duhourceau úr állott s őt figyelte. — Bevallom, már egyfolytában két napja várom... Olyan volt a tekintete, mint aki sokat veszített kártyán. Arca beesett, szája szögletében a ráncok kétszer olyan mélyek voltak, mint azelőtt. — Nem ülne le, felügyelő úr? Az ügyész kényelmetlenül érezte magát. Alig tudott Maigret-re nézni. Szokott helyére, a papírlapokkal és okmányokkal telerakott Íróasztal mögé ült. Nemegyszer viselkedett Maigret-vel szemben kimért udvarias­ sággal. Nemegyszer mutatta ki nyílt ellenszenvét. Elég ideje volt azonban mindezt megbánnia, és Maigret szemében a legirgalmasabbnak az látszott, ha gyorsan végeznek. Egy hatvanöt esztendős aggódó ember ül vele szemben, aki egyedül él ebben az óriási házban, tulajdonképpen egyedül az egész városban, ahol a törvény legfőbb őreként működik... Igazából egyedül áll az egész világban ... — Úgy látom, elégette a könyveit, ügyész úr! Duhourceau úr ajkáról nem jött válasz. Csupán arcát öntötte el halvány pír. — Most pedig fejezzük be az ügyet. Amúgy is eléggé világon. Nem hinném, hogy két különböző véleménynek lehetne itten helye... Hogy az elején kezdjük: megjelenik a színen egy bizonyoi Meyer nevű berlini kalandor, aki minden haszonnal kecsegtető vál-

окоисгл

MMKNON: O í l C í /Г Л KíAVAKOKftAN

*15

lalkozásban benne van, ml-fi ha azt a törvény tilalmazza is. Üzle­ teit Sámuel néven folytatja. Ugyanakkor társadalmi becsvágy is fűti — nem saját maga, de fia érdekében. A fiú saját neve alatt orvosnak készül és a fiatal dr. M eyer a nagy dr. Martel asszisztense lesz. A ragyogó jövő biz­ tosítottnak lá ts zik ... Ekkor kezdődnek a bajok. Első felvonás: Sámuel két tettestársa megjelenik Algírban és zsarolni kezdi. Erre a másvilágra küldi őket. Második felvonás: Sámuelt halálra ítélik. De dr. Meyer (aki­ ről persze nem tudják, hogy a fia) közbelép. Agyhártyagyulladást, vagy valami hasonlót állapít meg. Átviteti az öreget a saját kór­ házába és egy tűzeset segélyével megmenti. Sámuel helyett másvalakit hántolnák eL Madame Beausoleil szerint már halott volt. Lehet, hogy így van, lehet, hogy nem. De nincs, aki megcáfolná őt. Dr. M eyert látszólag gyanú sem árnyékolja. Mégis jónak véli, ha feleségül veszi a felgyújtott kórházi szárnyépület másik betegét A z talán tudott valam it Talán a doktor homályosan szerelmes is volt b e le . . . Hogy még bizonyosabbra menjen, elhagyja vele és a másik két nővel az országot, s új néven, új életet kezd. Most már dr. Rivaud. Kiválóan okos és végtelenül becsvágyó. Nem sok kell ahhoz, hogy rájöjjön, mennyire jelentéktelen a fe­ lesége . . . A z ügyész némán ült a helyén. A történet eddig nem bírt túlságos nagy érdekkel, ó mégis élesen figyelte az elbeszélést. — A második felvonás végén Sámuel Amerikában és Madame Beausoleil Bordeaux-ban, miközben dr. Rivaud feleségével és só­ gornőjével Bergeracban telepedik meg . . . M iért lakik Francoise inkább a nénjénél, mint az édesanyjánál? Rivaud már szerelmet erezne iránta?. . . Akárhogyan is van, végül az történik, aminek történnie kell. Rivaud beleszeret... Most következik a harmadik felvonás. Valamiképpen — nem is sejtem hogyan — Rivaud múltjának egyes részletei a bergeraci ál­ lamügyész tudomására jutnak. . . így van? — Pontosan így. — Hallgatásra kell tehát valahogyan bírni... Rivaud tudja, amit mindenki tud, hogy az ügyésznek van egy viszonylag ártal­ matlan szenvedélye: „szakértőknek való“ könyveket gyűjt. Tudja, hogy az ilyesmi magányos agglegények időtöltése, akik számára a béiyeggyűjtés többé-kevésbé unalmas. Ravaszul azt is látja, hogy az ilyen ember könnyű zsákmány Francoise számára... Bocsásson meg a nyerseségemért, államügyósz úr! íg y hát igénybe veszi az ó segítségét is. Valami titkárnői mun­ kák címén bekerül az ön házába. Kártyáit ügyesen keveri, és a ki­ te rvezett esemény rövidesen bekövetkezik.

416

GEORGES SIMENON: ÖRÜLT Л KISVABOSIMK

De ez még nőm elég. Rivaud nem óhajt ismét vándorútra kelni. Mast már ragyogóan érvényesül. Nevét ismerni kezdik. Nem elegendő tehát a futó kaland Franco ise-zal. Önt ennél szorosabban kell tartania. Francoisc-nak gyermeke lesz. Arról kell meggyőznie, hogy a gyermek az öné. Ez is sikerül. És most már a bűn kötelékével fogják önt, mert önnek is van titka, amelynek nem szabad napfényre kerülnie — az a titkos szülés Joséphine Boausoleil lakásán Bondeaux-ban, majd titkos látogatások a kislánynál, akit ön a sajátjának v é l... Maigret-ben volt annyi jóérzés, hogy beszéd közben nem né­ zett Duhoureeau úrra. — Rivaud mindenekfölött roppant becsvágyó volt. Másoknál jóval tehetségesebbnek tudta magát, és semmi sem akadályozta volna meg, hogy az élre kerüljön. Akármilyen messzire elment volna, hogy egyszer eltemetett múltját végleg homályban tartsa. Csakugyan szerette Francoise-t, a lány is szívből szerette őt —, de Rivaud a karrierjét még jobban szerette. Ennek érdekében kész volt, legalábbis egyszer, hogy a lányt az ön karjába taszítsa... Kér­ dezhetnék valamit? Csupán egyszer történt meg? — Egyetlen egyszer. — Azután mindig kitért ön elől? — Különböző kifogásokkal. . . Szégyenletesnek tartotta talán.— Nem. Nem! Szerette Rivaud-t — legalább annyira, mint a férfi ő t Talán még jobban. És meg akarta menteni... Maigret még mindig nem pillantott az íróasztala mögül ráfi­ gyelő férfire. A kandalló felé bámult, amelyben a napos idő elle­ nére is három hasáb parázslott. — Minden úgy történt, ahogy azt kiszámították, ön oda jutott, ahová ők óhajtották. És ezzel végződik a harmadik felvonás. A negyedik visszavisz minket az öreg Meycrhcz, aki azelőtt Berlinben, majd Algírban lakott, most pedig Amerikában tartóz­ kodik. Madame Boausoleil közlése szerint az esküdtszéki eljárás rossz hatással volt elmeállapotára. Most aztán végleg elveszítette az eszét. Felkértem a P. J.-t, hogy kábelezzenek át Amerikába ada­ tokért. Ók mondják, hogy két nőt is megtámadott valahol Chicago környékén. Miután megfojtotta őket, tűt döfött mindkettő szívébe. Nem került kézre. Miután Amerikából menekülnie kellett, Franciaországba jött és egyszer csak Bergeracban tűnt föl egy árva fitying nélkül. Rivaud ellátta pénzzel, és azt tanácsolta, hogy álljon odébb. Az öreg engedelmeskedett, de egy újabb roham következ­ tében újabb hullát hagyott maga után. Ugyanúgy, mint eddig. Elő­ ször megfojtotta, s azután következett a tű. A Moulin-Neuf erdejé­ ben történt, amikor az állomás felé tartott. . . Nem tudom, vajon ön gyanította-e a valót? — Nem. Megesküdhetem e rre . . . Akkor még nem. — Üjból visszatért s ismét ugyanaz történ t... Harmadszor Is megérkezett — már ha Rosalie ezt nem csak álmodta —, de a lány megkergette. Rivaud minden alkalommal rávette, hogy utazzék eL

OEOIUiKS KIMENŐN: ÖRÜLT Л KISVÁROSIJÁN

417

Mi egyebet tehetett volna? Nem zárathatta elra-gyógy intézetbe, még kevésbé adhatta a hatóságok kezére. — Akkoriban kezdtem cgyet-máet gyanítani — mondta kinőj erőfeszítéssel az ügyész. —• Mindenről ncrn tudtam, de bizonyosra vettem, hogy Hivaud-nak valami köze van hozzá Nem ontottunk tiszta vizet a pohárba, de egyszer beszéd közben ki jelentettem: Véget kell vetnünk a gyilkosságoknak... Ez nem mehet tovább. . Láttam, megértette ... hogy é n ... hogy vannak bizonyos határok . — Vagyis ez. vitte dűlőre az ügyet Mikor történt n 7 — Amikor legutoljám náluk voltam ebéden — Hétfőn esti*? — Igen, hétfőn «ste Egy pillanatig egyikük sem szólt Aztán Maigrvt nyugodtan így folytatta: — A rákövetkező délután Sámuel Párizsból felhívta л fiit A beszélgetés kilenc percig tartott. Ki tudja, nut beszélhettek. Vita is támadhatott köztük. Rivaud talán igyekezett rábeszélni apját, hogy ne utazzék ide. Végezetül mindazonáltal azt kellett mondania, hogy le­ kapják, ha az állomáson mutatkozik. Bizonyara art Unacsolta, hogy még az állomás előtt ugorjék ki a vonatból. Valószínűleg abban ál­ lapodtak meg, hogy valahol az erdőben találkoznak Az ügyész halottsápadt volt. Ha az élete függ. sem bírt volna akár egy szót kiejteni a száján. — Ez minden. Rivaud végzett vele és mindent eltávolított a zsebeiből, amiről fölismerhették volna. Meg a második osztályú je­ gyet is magához vette. Fura, hogy* egy ilyen körültekintő ember aztán éppen az ajtóm előtt ejtette el — Igen. Rivaud végzett vele — Semmi sem állhatott közéje es céljai косе. Legkevésbé cgv elmeháborodott bűnöző a r a .. Még saját felesége sem. Mindig esik kerékkötő lett volna. Talán tévedek, de arra kell gondolnom, hv>»y egy szép napon őt is másvilágra küldte volna. Akkor aztán elve­ het te volna Francoiso-t, — akit szeretett, aki egy kislánnyal aján­ dékozta meg őt, aki mindenre készen állott érte... Igen, mindenre a világon. . . Hogy megjátssza az állítólagos erdei támadást is, mert az Rivaud-t mentesítette volna a gyanú alól... Sót, hogy .. — Elég! — sikerült végre az ügyésznek kinyögnie. Maigret nyugodtan feliült, mintha ez csupán egy megszokott látogatás lett volna. — Ennyi az egész, államügyész úr! — De ... — Illett egymáshoz az a két ember. Az egyik éppen olyan talpraesett volt, mint a miisik. Nem olyan, aki beadja a derekát... Szavait egy összecsuklott öregemberhez intézte. Minden hiva­ talos önteltség végleg lchervadt róla. — Azok ketten halottak. Az életben maradók pedig nem okoz­ nak több zavart. Madame Rivaud nem nagy ész, nem is veszélyei — nem is vétkes semmiben Von annyija, hogy mogéL Majd any-

418

G E O R G E S S IM E N O N : Ö R Ü L T

A

K IS V Á R O S B A N

jához költözik Bordeaux-ba, vagy máshová, s kettesben felnevelik a kislányt. Egy szót nem fognak beszélni. Maigret felemelte kalapját a székről. — Am i engem illet, vissza kell térnem Párizsba. Elég sokáig távol voltam már. A z íróasztalhoz lépett. — A viszontlátásra, állam ügyész úr. A z ügyész oly melegen ragadta m eg a feléje nyújtott kezet, hogy Maigret holmi hála-áradattól tartott. H o g y ezt m eggátolja, sietve hozzáfűzte: — És semmi harag. Néhány pillanattal később a csíkos m ellén yt viselő inas nyi­ totta ki előtte a kaput. Lassan átvágott a napos piactéren s m eg­ lehetős fáradtsággal vonszolta el m agát az H otel d ’A n g le te rre -ig. Ott csak annyit mondott a tulajnak: — Villásreggelire rántott szarvasgom bát és libam ájpástétom ot kérünk. És a számlát is m elléje. Utazunk.

(Vége) GEORGES SIMENON F E R E N C Z K A R O L Y A N T A L fordítása