ERICH VON DÄNIKEN - Istenek ivadékai vagyunk_Gab

1

2

3

ERICH VON DÄNIKEN

ISTENEK IVADÉKAI VAGYUNK

HA A SÍROK BESZÉLNI TUDNÁNAK

LAP- ÉS KÖNYVKIADÓ KFT BUDAPEST, 1989 4

A fordítás alapjául szolgáló mű: Erich von Däniken: Wir alle sind Kinder der Götter (Wenn Graber reden könnten); ©Bertelsmann, München, 1987 Fordította: Horváth Sándor A fordítást az eredetivel egybevetette: Simóné Avarosy Éva Borítóterv: Szönyei György Tervezés, tipográfia: Mester Éva © Horváth Sándor (Hungarian translation), 1988 ISBN 963 7403 23 X ISSN 0238-5457

A kiadásban közreműködött a Hungexpo és a VEGA Magyar Sci-fi Egyesület Felelős kiadó: a Háttér Lap- és Könyvkiadó KFT ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő: Gálvölgyi Judit Műszaki vezető: Lantos Kálmán 5

Kedves olvasó! Tudjuk, hogy máris szívesen útra kelne Erich von Däniken kalauzolásával az ismeretlen és izgalmas idegen tájak felé. Mégis arra kérjük, indulás előtt szenteljen néhány percet arra, hogy elolvassa ezt a kis „útravalót”. Azért tartjuk fontosnak, hogy — ha pillanatnyilag csupán egyetlen kötet erejéig is — megismerkedjék Erich von Däniken munkásságával, mert érzésünk szerint itt alapvetően egy magatartásról van szó, méghozzá egy, napjainkban talán minden eddiginél időszerűbb magatartásról. Däniken olyan ember, aki mer gondolkodni, mer kételkedni, mer kérdezni — és tévedni is. Olyan ember, aki nem éri be a kétségeire és kérdéseire adott „hivatalos” válasszal, a „nem a te dolgod, ne üsd bele az orrod” állásponttal, az „aki nem hiszi, járjon utána” kibúvóval. Däniken utánajár, beleüti az orrát, és makacsul kételkedik és kérdez. Nem állítja, hogy neki van igaza, csupán a kételkedés és a kérdezés jogáért harcol mindaddig, amíg nem kap igazán megnyugtató és kielégítő választ. Nem állítja, hogy szakképzett régész, nyelvész vagy genetikus, csupán a hétköznapi ember jogáért harcol, hogy kereshesse a válaszokat a kérdésekre, amelyekre a tudománynak még nem sikerült válaszolnia. Nem állítja, hogy írásai cáfolhatatlan és kikezdhetetlen tudományos dolgozatok, csupán a nyitott, elfogulatlan, előítéletektől mentes gondolkodás jogáért harcol. Hogy közbegyi itt-ott felületes, pontatlan, hogy időnként téved? Ismételjük: mi a magatartást érezzük fontosnak. 6

és amikor — talán mondanunk sem kell, hiszen a könyvkiadásban ez természetes — változtatás nélkül adjuk közre Erich von Däniken kötetét, elsősorban ennek a magatartásnak szeretnénk újabb híveket szerezni. A kiadó

7

I. VOLT EGYSZER KÉT KIRÁLYI GYERMEK Kutatások Észak-Jemenben A legenda híd, amely A valósághoz vezet. . . Arab közmondás A régi Rómát állítólag Krisztus előtt 733-ban alapították, Tikal maja várost száz évvel korábban. Athén kezdeteit nagyjából Krisztus előtt 1500-ra teszik, és Jerikóról azt tartják, hogy Krisztus előtt 6000-ben épült. Akadnak-e meg ezeknél is régebbi városok bolygónkon? Lehetséges, hiszen valamennyi arab krónikás azt állítja; hogy a jemeni hegységrendszer 2500 méter magas fennsíkján fekvő Szanaa a világ legöregebb városa, és hogy rögtön az özönvíz után keletkezett. Rómát, Athént, Tikalt és Jerikót már ismertem. Szanaát meg kellett ismernem. Nem mondhatnám, hogy autópálya vezet oda. Girbegurba mellékutakon zötykölődtünk. Meglehetősen kalandos utazás volt. Most önök is átélhetik velem. Észak-Jemen, a Jemeni Arab Köztársaság az Arabfélsziget déli részén fekszik. A terület ősidők óta lakott. Olyan fejlett kultúrák virágoztak itt, mint például a sábai birodalom 1200 évvel Krisztus születése előtt: Gazdag ország volt, hiszen az oázisokat — ahogyan ez minden kézikönyvben olvasható — olyan öntözőrendszer látta el vízzel, amilyenre ma is büszkék lehetnénk. Az 8

ország egyik, fő exportcikke, a tömjén pedig ma is keresett áru.

1951-ben történt „A teherautókból kihoztuk a maximális teljesítményt, és valósággal repültünk a vízmosáson át. Az emberek hátul alig tudtak kapaszkodni, és egyre azt lesték, hogy a sík tájon nem látnak-e valamit, ami a haríbi tevések érkezésére utalna. . . amikor Chester, aki közben rájött, mekkora veszély fenyeget. . . hirtelen éles ívben balra kanyarodott, és így épp hogy csak meg tudott lépni a jemeniták elől ügy, hogy a kocsi éppen lőtávolon kívül maradt.” Ezt a rajtaütést a fiatal amerikai ősrégész, Wendell Phillips 36 évvel ezelőtt élte át, amikor kollégájával, William Frank Albrighttal ásatásokat végzett Szanaától 180 kilométerre, keletre. Az American Foundation for the Study of Man, az emberiség történetének tanulmányozására létrehozott amerikai alapítvány vállalkozásához Ahmed imám, a jemeni király adta az engedélyt. Két német tudós, Carl Rathjens és Hermann von Wissmann 1928-ból származó beszámolóiból szereztek tudomást az amerikaiak egy Márib mellett fekvő templomépítményről. Állítólag Sába királynőjének titokzatos temploma lett volna. Az imám katonákat és hivatalnokokat adott az expedíció mellé segítségül, ám néhány hónapos zökkenőmentes munka után mégis feszültségek keletkeztek: a jemenitáknak nem tetszett, hogy hitetlenek — errefelé mindenki hitetlen, 9

aki nem hisz Allahban — az ő országukban kutatnak elrejtett kincsek után. A királyi hivatalnokok a régészek utasításaival ellentétes parancsokat adtak. Egy baleset vezetett az első összeütközéshez: egy munkás véletlenül meglökött egy támasztógerendát, és az hat antikoszlopot rántott magával; egy egyiptomi munkás és egy jemeni fiú könnyebben megsérült. Az imám hivatalnokai azonnal követelni kezdték, hogy az összes latexnyomatot, amelyeket hónapok fáradságos munkájával a templom feliratairól készítettek, haladéktalanul adják át nekik. Amikor Phillips egy rövid amerikai útról visszatért — pénzt kellett szereznie a további munkához —, olyan helyzetet talált, amelyben a munkálatok folytatásáról szó sem lehetett. Egy titkos éjszakai tanácskozáson a régészek az azonnali menekülés mellett döntöttek. Elhíresztelték, hogy másnap a közeli dombokról filmfelvételt készítenek az ásatásról. A megtévesztő hír annál is hihetőbb volt, mivel a két régész és egyiptomi segítőik felszálltak a két teherautóra, és ott hagyták az expedíció több mint kétszázezer dollárt érő felszerelését, a hivatalnokok és a katonák nagy örömére, akik most már zavartalanul, kedvükre lophattak.

36 évvel később A hely, amelyet Phillips menekülésszerűen elhagyott, ma az idegenforgalmi látnivalók egyike, mivel 1984 óta Máribot aszfaltút köti össze a fővárossal, Szanaával. Munkatársammal, Ralf Langéval egy Land Cruiser hátsó üléséről élveztük a 175 kilométeres út látnivalóit. A kocsit egy fiatal jemeni vezette, tenyérnyi széles övében a kötelező 10

görbe tőrrel, a dzsambiával. Amikor a jemeni fiú betölti 14. évét, a görbe tőr bizonyítja, hogy immár férfivá érett. A pénztárcájától függ, hogy a tőr nagy és széles-e, vagy szegényesebb; hogy cizellált ezüst-e a nyele, vagy csak fából faragták, esetleg valamilyen olcsóbb fémből készült; hogy a bőrtok ezüstszegecsektől villog-e, vagy csak egyszerű tartó. A lényeg, hogy a fiúnak görbetőre van! A sofőr mellett az idegenvezetőnk ült. Öltözéke — a zakó és a nyakkendő — arra utalt, hogy viselőjük elindult felfelé a társadalmi ranglétrán. A tárgyi tudás és az intelligencia azonban — ahogyan később tapasztalnunk kellett — sajnos nem volt túlságosan jellemző rá. A városközpontban lévő idegenforgalmi hivatalban ajánlották, hogy a jemeni sofőrt szerződtessük. Ott kapják meg a külföldiek az engedélyt az ország belsejébe való utazáshoz. Igen jó tanács volt. Ha magunk vezetjük a bérelt autót, az egyenlő lett volna az öngyilkossággal. Ebben az országban ugyanis teljesen lényegtelen, hogy a balesetért ki a felelős, ki vétlen benne, mivel a közlekedési jogot még mindig a vallási és a törzsi törvények befolyásolják: ha a balesetnél valaki megsérül, az itt emberölésnek számít. Az elkövetőnek — még ha a nyugati közlekedési szabályok szerint teljesen ártatlan is — az iszlám jog alapján „vérdíjat” kell fizetnie a sérült vagy a halott családjának. 1986-ban az árfolyam a következő volt: közlekedési baleset során életét vesztett férfiért kereken ötvenezer márkát, asszonyért ennek a felét kellett fizetni; a ramadán böjthónap és a zarándokidőszak alatt a „vérdíjak” megduplázódnak. De ami még rosszabb: a család vérbosszút is követelhet! A mi nézőpontunkból ez közönséges gyilkosság volna. Itt azonban a nemzetség és a törzs szolgáltat igazságot, és aki a vérbosszút végrehajtja, dicső tettet visz véghez. Hogy nekem, a turistának is be

11

kellett volna-e állnom a „fizetők” sorába, azt szerencsére nem kellett megtudnom. A második jó tanácsot a hotel portása adta. Azt javasolta, hogy fénymásoltassuk az utazási engedélyeket több példányban. Mennyire igaza volt! Fegyveres fiatalemberek már az első ellenőrzésnél megszabadítottak az eredeti példánytól. Az őrszem az aktákhoz csatolta. A következő ellenőrzési pontról akár vissza is küldhettek volna bennünket. A napfényben fürdő hegyek, akár a lassított filmen, lassan közeledtek, világosbarnán ragyogtak a fekete árnyékok hátterén (1. kép). Az út a 2315 méter magas BinGailán-szoroshoz kacskaringózik fel, és nyomasztóan szűk sziklahasadékokon keresztül kanyarog (2. kép). Az Al Farda-szorostól ősidőket idéző sziklás tájon haladunk: négyszögletes óriás monolitok tornyosulnak felhőkarcolókká. Ez aztán a panoráma! Mintha formatervező műhelyében készült volna. Természet alkotta kőhidak támaszkodnak feltornyozott kockákra. A napfényben színes sziklaormok ragyognak a távolban, mintha plakátfestők fújták volna le őket popszínekkel. A szoros magasából a tekintet vádikra, a sárgásbarnán nyújtózkodó sivatagban húzódó, völgyszerű vízmosásokra esik. A sziklába robbantott hosszú kanyarok után ezer méterrel alattunk terül el a síkság, ahol Márib fekszik. Ahogy kocsink a völgyfenékhez közeledik — pedig az is 1300 méter magasan van —, a levegő egyre forróbb lesz. Csak néhány bokor és satnya fa áll az út szélén, azokon túl homok, semmi más, csak homok, kietlen sivatag. Az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés miből élnek a beduinok, mit esznek az állataik, hogyan képesek itt életben maradni? Egyszerre. szinte átmenet nélkül, szurokfekete vulkáni kőzet szegélyezi az utat: pokolfekete marsbéli táj ez, a 12

hegyek gigantikus szénrakásokként emelkednek ki belőle. A természet hatalmas színpadát látjuk a déli napsütésben. Vibráló fények. Az árnyékok a kozmosz feketeségét idézik. A napfényt ezüstösen tükrözik vissza az antracitfoltok. Két és fél órával azután, hogy Szanaát elhagytuk, itt a vén falu, Márib11 (3. kép). Emeletes házak. A falu közelében kőolajat bányásznak. Az izzó napsütésben tartálykocsik várnak feltöltésre. Ezeréves romoknak sehol semmi nyoma. Csak a bágyasztó déli hőség fékezte nyomozói türelmetlenségemet, és kísérőimnek is enniük kellett már valamit. Bementünk egy szállodába, amelynek a tisztaságából gyanítottuk, hogy valamelyik kőolajkitermelő társaság építtette a vendégei részére. Groteszk pantomim kezdődött. Jemeni kísérőink a „money”-n kívül egyetlen angol szót sem ismertek, ezért mutogatva hívtam meg őket ebédre. Angolul és arabul írott étlapokat kaptunk. Ralf és én rántottát kértünk friss gombával, kísérőim arabul rendeltek a pincértől, aki egy blokkra firkálta a rendelést. Mi már megettük a ;,rántottánkat” — két tükörtojást konzervgombával —, amikor jemenitáinknak két nedvdús marhaszeletet szolgáltak fel. Hozzá sem nyúltak. Folytattam a mutogatást, ahogyan a kisgyereket biztatják az evésre: hamm, hamm! Semmi eredmény. A két jemeni úgy ült, mint akit hipnotizáltak, dermedten, előttük a hús, a tányér, a kés és a villa. Lehet, hogy magukban imádkoztak? Mert akkor nem szabad őket zavarni. Mint a villám, hasított belém a felismerés. Megfogtam az egyik szeletből kiálló csontot, és a számhoz emeltem a húst. Megtört a varázs, felszabadultan, vigyorogva láttak hozzá az evéshez — kézzel Aztán néhány tekintélyes

13

böffentéssel tudtunkra adták: immár semmi akadálya, hogy ismét útra keljünk. Sába titokzatos királynője Elindultunk, hogy megnézzük a máribi duzzasztógátat. Az évezredekkel ezelőtt épült technikai mesterművet az irodalom az ókor egyik csodájaként emlegeti. Ki építtette? Sába legendás királynőjének tulajdonítják a kezdeményezést. Az Ószövetségben olvashatjuk, hogy meglátogatta Salamon királyt; régészeti ásatások azonban a királynő földi létének semmilyen nyomát, semmilyen bizonyítékát nem hozták még napfényre. Ki volt tehát ez a királynő? Izgalmas feladat lesz, hogy a homályos mendemondákon áthatolva eljussunk a tényekig. Keressük hát a nyomokat! Szemeida Ibn Alláf óarab költő írta: „Haddád (egy hatalmas király) egy napon elment vadászni. Egy gazellát űző farkasra bukkant, a farkas egy szakadék felé hajtotta áldozatát, ahonnan az semerre sem menekülhetett volna. Haddád megtámadta és elzavarta a farkast, majd a gazella nyomába eredt. Így mindjobban eltávolodott a kíséretétől, míg egyszerre pompás, hatalmas várost látott maga előtt: csodás épületek, sok tevecsorda és ménes, dús pálmaligetek és zöldellő vetések tárultak a szeme elé. Egy szembejövő embertől megtudta, hogy ezt a várost Máribnak hívják, ugyanúgy, mint az 6 székvárosát, a népet azonban, amelyik itt lakik, arímnak nevezik, és a dzsinek egyik nemzetsége. A szembejövő a királyuk és parancsolójuk, a neve Jalab Ibn Szaab. Miközben beszélgettek, egy csodaszép leány ment el mellettük, és Haddád nem tudta róla levenni a szemét. 14

Akkor a dzsinnek királya azt mondta: ez a leány a lányom, és ha akarod, neked adom feleségül. Megmentetted az életét, mert ő volt az a gazella, akit a farkastól megszabadítottál, és ezt egész életében sem tudja neked meghálálni. Harminc nap múlva térj vissza a rokonaiddal és néped fejedelmeivel az esküvői ünnepségre. Haddád visszafordult, és a szellemek városa hamarosan elmaradt mögötte. Harminc nap múlva azonban kíséretével együtt visszatért. A dzsinnek időközben ”palotákat építettek, szökőkutakkal és kertekkel. Jalab király fogadta a királyt és kíséretét, és pompás lakomát rendezett három éjjel és három nap, azután a leányát, Harúrát Haddád lakosztályába vezették. Ez a kastély lett Haddád otthona. Harúra pedig Bilkísz anyja lett.” (Bilkísz Sába királynőjének arab neve.) Nasván Ibn Szaíd történésznek és krónikásnak, aki 1195 körül halt meg, Arábia csodáiból ez sem volt elég. Megjegyzi, hogy a semmiből felbukkanó város fémből épült, négy hatalmas, ezüstös oszlopon állt, és a vizet fémcsatornákon vezették a városon keresztül. Az Ezeregyéjszaka meséje, vagy antik sci-fi? Az öreg Szemeida Ibn Alláf sokkal segítőkészebb: ő ügy tudja, hogy Sába királynőjének, azaz Bilkísznek két kertje volt, amelyeket két forrás öntözött, és a forrásokat egy duzzasztógát táplálta.2 Pontosan ez a gát érdekelt engem.

Ami volt és ami megmaradt Ha akkoriban létezett volna a Guinness-féle Rekordok Könyve, a máribi duzzasztógát biztosan benne lett volna! Az antik szerzők természetesen írtak róla, ismertették a 15

műszaki csodát, a délarab kőfaragó-és mérnöki művészet csúcsteljesítményét (4. kép). A talpánál 70 méter

MÁRIB DUZZASZTÓGÁTJA AZ ÓARAB ÉPÍTÉSZETI KULTÚRA CSODÁLATOS ALKOTÁSA. ÁLLÍTÓLAG SÁBA KIRÁLYNŐJE ÉPÍTTETTE

széles és 615 méter hosszú duzzasztófal teljes mértékben állja az összehasonlítást a mai duzzasztókkal. A gát az Adana-vádiban az északi és a déli oldalon húzódó hegyek között évente periodikusan felgyülemlő vizet duzzasztotta 16

föl. Az északi és a déli hegyoldalakon az építők gondosan megmunkált kőhasábokból zsilipeket és elosztócsatornákat hoztak létre; ezeken át folyt a drága víz Sába királynőjének északi és déli kertjeibe. Ez a kőfaragómunka engem a Peru távoli fennsíkjain található inka építményekre emlékeztetett: akárcsak itt, ott sem fért zsebkés pengéje sem a monolitok közé. A legjobb állapotban a déli zsilip maradt fenn (5. kép). A hatalmas kőhasábokból emelt falat sziklába mélyítették (6. kép). A természetes állapotukban meghagyott sziklák és az emberek által épített fal között helyezték el a régi korok mérnökei a tulajdonképpeni zsilipet: a föld szintjétől kezdődően faragott kőgerendákat raktak egymásra, hol hosszában, hol keresztben.. Ez a zsilipfal túlélte az ezredéveket. Megmértem: a kőtömbök 4,63 méter szélesek, 50 centiméter vastagok; a legalsó, a legnehezebb hossza 3,54 méter (7. kép). A tulajdonképpeni zsilipkapuból már semmi sem látható. Áradás idején a víztömeg először egy csillapítómedencébe zúdult, amelyben „megnyugodott”, úgy, hogy azután a sok mellékcsatornával ellátott főcsatornán keresztül a déli termőföldekre lehetett vezetni. Okosak voltak az építőmesterek, számításba vették a főcsatorna túlcsordulását is: túlfolyóval látták el, amely a túlcsorduló vizet fölvette, és levezette a vádiba. A déli építménytől kezdődően a duzzasztógát 600 méter hosszan nyúlt végig keresztben a völgyön, az északi építményig (8. kép). Itt is jó 14 állapotban maradt meg a zsilip, és itt is először egy csillapítómedencébe ömlött a víz, és csak utána folyt a főcsatornán át az ,.északi kertekbe”. A méter vastag falak mellett hatalmas földgátak fogták fel a víznyomást, és hogy minden szélsőséges helyzetnek megfeleljen a gát, lépcsőzetesen emelkedő túlfolyófalat is

17

építettek, amely a duzzasztómedencében magasságát szabályozta (9. kép).

a

vízszint

Márib csodája 1982-ben nyújtotta be Ulrich Brunner a zürichi egyetemnek doktori értekezését: kutatásainak eredményét az ősi Márib oázisról. A disszertációban idézte a zürichi Elektrowatt cég tanulmányát. Ez a cég az egész világon épít duzzasztógátakat, és a jemeni kormányzat számára is készített tervet egy új duzzasztógátról, amely Márib mellett épülne. A feladatot tanulmányozva az Elektrowatt arra a felismerésre jutott, hogy a sábai időkben Máribnál mintegy 9000 hektáros területet öntöztek. és a legnagyobb vízmennyiség kétéves átlagban számítva 950 köbméter volt percenként. „Átlagosan minden tizedik évben várható áradási csúcs, másodpercenként 3750 köbméter vízmennyiséggel, és százévenként fordul elő olyan árvíz, amelynek a csúcsa 7250 köbmétert jelent percenként.” Ilyen körülmények között az akkori duzzasztógát mögötti területet „két óránál valamivel hosszabb idő alatt' töltötte volna meg a víz. A túlfolyófal el tudta hárítani a gátszakadás veszélyét. A legfrissebb számítások szerint az északi és a déli zsilip csatornái másodpercenként 30 köbméter lefolyási sebességet tettek lehetővé, és ezzel „az északi és a déli kertek” mintegy 60 000 000 köbméteres vízigényéi 12 nap alatt fedezni tudták. Ulrich Brunner így foglalja össze véleményét: „A máribi öntözőrendszer zsenialitása, amelynek köszönhetően 2000 éven át fennmaradt, talán éppen az egész rendszer funkcionális felépítésének egyszerűségében rejlik.” 18

A máribi technika elképesztő voltát akkor érthetjük meg, ha elképzeljük, mi lett volna, ha a rómaiak FelsőBajorországban száz évvel Krisztus születése előtt olyan duzzasztógátat építettek volna, amely ma is működne! Persze minden építmény védtelen a természet erőivel szemben. Természetesen Máribnál is bekövetkeztek gátszakadások, de a duzzasztófalban a zsilipek sértetlenek maradtak. A legenda szerint a földből és kövekből épült eredeti duzzasztógát már Krisztus születése előtt 1700-ban állt, és az „ősgátat” a sábaiak egészítették ki a ma is csodálatra méltó falakkal és zsilipekkel. Feljegyeztek egy gátszakadást a Krisztus születése utáni ötszázas évekből, amikor a helyreállításhoz több mint húszezer ember munkájára volt szükség. Végül pedig volt egy végzetes gátszakadás, amikor a víztömegek mindent elmostak, ami évezredekkel korábban felépült. Az ár betemette a termőföldeket és a kerteket is. Erről meg a Korán 34. szúrája is beszámol (16-17. vers): „Ők azonban elfordultak. Rájuk küldtük akkor a gátszakadás] áradatát, és két kertjüket két olyan kertre cserélték föl, ahol [csupán] a csipkebokor gyümölcse, a tamariszkusz és egy kevés [krisztus-] tövisfa volt. Ezzel fizetünk meg nekik azért, mert hitetlenek voltak. Hát büntetünk mást, mint hálátlant?!” Simon Robert fordítása A véletlennek vajon milyen játéka folytán került az ősi duzzasztógát éppen Márib mellé, a sivatag szélén fekvő síkságra? A régi Jemenben mindenütt vannak öntözőberendezések, kis duzzasztógátak is, de az összes együtt sem birkózhatna meg akkora vízmennyiséggel, amekkorát a máribi létesítmény képes volt felfogni. Márib 19

ennek köszönhette, hogy kereskedő-nagyvárossá növekedett, amelyet gazdagon termő földek és kertek vettek körül.

Ma kőolaj - tegnap tömjén A tömjén a rejtvény megfejtése. A Bibliából ismerjük a gyermek Jézus megható történetét, akinek a napkeleti háromkirályok tömjént és mirhát vittek a betlehemi istállóba. Méltó ajándék volt ez, hiszen akkoriban a tömjén olyan értékes volt, akár az arany A Kis-Ázsiában utazgató görög történész, Hérodotosz (körülbelül i. e. 490-425) beszámolt arról, hogy Babilonban Halálisten tiszteletére évente 1000 ezüsttalentumot költöttek tömjénre. Az egyiptomiak — akik templomaik levegőjét tömjénnel illatosították, és a tömjént a halottaik mumifikálásához használt aszfaltba is belekeverték — a Vörös-tengerhez küldték tömjénbeszerző expedícióikat. Amikor (i. sz. 65-ben) Néró római császár Poppaea Sabinát temette — az asszony hosszú éveken át volt a kedvese, később pedig a felesége —, valóságos tömjénorgiát rendezett. Több tömjén szállt akkor az égre alig néhány nap alatt, mint amennyit Arábiában egy év alatt termeltek. Illatos. bár elkésett jóvátétel volt ez azért a brutális rúgásért, amelynek a következményeibe Poppaea Sabina belehalt. A tömjén, azonban több volt, mint balzsamos, kábító illat és költséges áldozat az isteneknek. Hippokratész görög orvos (körülbelül i. e. 460-375) felismerte a tömjén gyógyhatását az asztmára és az anyaméh betegségeire, valamint kozmetikai kenőcsök adalékaként. Hippokratész

20

követői ezt a csodaszert rendelték betegeiknek, és a tömjén az akkori gyógyászat legkedveltebb anyagává vált. A tömjén fertőtlenítő hatását, amit Hippokratész a saját felfedezésének tartott, Mózes már vagy nyolcszáz évvel előtte alkalmazta, hogy megelőzze a ragályok terjedését, amikor a zsidók Egyiptomba menekültek. „Akkor ezt mondta Mózes Áronnak: Fogd a szenesserpenyőt, tégy bele tüzet az oltárról, rakj rá füstölőszert, vidd hamar a közösséghez, és végezz engesztelést értük, mert megharagudott az Úr, és elkezdődött a csapás. Fogta azért Áron a szenesserpenyőt, ahogyan Mózes meghagyta, és a gyülekezet közé futott, mert már meg is kezdődött a csapás a népen. Füstölőszert tett rá, és engesztelést végzett a népért. Megállt a holtak és az élők között, és megszűnt a csapás.„ (4 Mózes 17, 11-13.) Túlzás nélkül kijelenthetjük: amilyen biztos jövedelmi forrás az araboknak az újkorban a kőolaj, ugyanolyan hasznot hozott nekik a régebbi időkben a tömjén. És ez nem holmi mese az Ezeregyéjszakából. A tömjént a tömjénfa (Boswellia carterii) aromás gyantájából nyerik: a vadon növő, három métert is elért fácskák vagy inkább bokrok nagyszerűen megélnek a hadramauti királyság száraz, mészköves tengerpartjain a mai Ádeni-öböltől egészen fel az ománi Dzofárig. A kéreg merev és törékeny, foltos, akár a nyírfáé, alatta van egy puhább réteg, amely a gumifához hasonlóan ragadós, tejszerű gyantát bocsát ki. Nyár elején a gyantatermelés nagyon megnő, ilyenkor a fatörzset több helyen megkarcolják, hogy a gyanta cseppekben kicsorduljon. A cseppek a meleg levegőn kis csomókká száradnak, ezeket egy héttel később lekaparják és eldobálják. Egy hónappal 21

később az eljárást megismétlik. Azt a gyantát, amely ilyenkor folyik a fa sebeiből, és gyorsan megszárad, gyenge minőségű tömjénként árulják. A kiváló tömjént a forró nyári hónapokban csapolják, harmadszorra. Ezt préselték tömbökbe, tisztították meg, és vitték kosárkákban a gyűjtőés elosztóhelyekre annak idején a rabszolgák. Ó, igen, a természet mindig jóságos volt az arabokhoz, akár tömjént adott nekik. akár olajat fakasztott számukra. A római kor földrajzi leírásainak szerzői méltán nevezték az Arab-félszigetet Arabia felixnek, vagyis boldog Arábiának. Mivel népes tevekaravánoknak kilométerek ezrein át kellett az árut a rendeltetési helyére szállítani, mire megérkezett, az árfolyama már csak arannyal vagy ezüsttel volt mérhető. A tömjénkereskedelem haszonélvezője mindig Márib volt. A máribi építmények finanszírozását ezzel tisztáztuk. . . ám ez fényt vet egyben a sábai birodalom és a gazdag város pusztulására is: az utolsó gátszakadással, arcelvet már nem javítottak ki, elapadtak a jövedelmek. A tömjént attól kezdve már tengeri úton szállították. Közép-Amerikában a maják templomait és palotáit a dzsungel vette ismét birtokába, Máribot és a tömjénültetvényeket viszont homokdűnék temettek be. Hamarosan már csak az ókori történészek, Hérodotosz, Sztrabón (i. e. 63—i. sz. 26) és Plinius (24-79) írásaiban maradt fenn Sába királynője boldog birodalmának az emléke. Ha az Ószövetségben és a Koránban nem volnának konkrét utalások a titok övezte uralkodónőre és gazdag országára, akkor ez a korszak minden bizonnyal elkerülte volna az utókor figyelmét, feledésbe merült volna, és senki sem indult volna el a nyomokon, hogy megkeresse.

22

A meglepődés és a csodálkozás a megértés kezdete Ortega y Gasset (1883-1955) Pero Pais jezsuita páter 1589-ben útban Hadramautból Szanaa felé Márib mellett haladt el; amit látott, tisztelettel töltötte el, majd írásaiban hatalmas kőkockákról számolt be, és olyan ismeretlen írásokról, amelyeket senki sem tudott megfejteni. Majdnem kétszáz évvel később, 1762-ben Carlsten Niebuhr (1733-1815) német utazó vezetésével egy dán expedíció utazta be Jement. A résztvevők közül egyedül Niebuhr tért vissza Európába az ő könyveiből értesült a tudományos világ először Dél-Arábia kincseiről, az emlékművekről és a megfejthetetlen feliratokról 1843-ban Európa többet is megtudott az addig ismeretlen vidékről: egy francia, Thomas Joseph Arnaud Párizsba hozta ötvenhat sábai felirat másolatát. Adolph von Wrede német báró (1807-1863) jemeni utazása után sírokról, építményekről és feliratokról számolt be, de Reise in Hadramaut (Utazás Hadramautban) című könyvére nem talált kiadót, mert — másokkal együtt —Alexander von Humboldt is túlzásokkal vádolta. Wrede munkája csak tizenhárom évvel a halála után jelent meg, és régóta tudja az egész világ, hogy a szerző valóban csak a tényeket írta le. 1870-ben a francia Joseph Halévy (1827-1917), kilétét eltitkolva, részt vett egy jemeni expedícióban, és — gyakran életveszélyben — több mint 600 ókori feliratot másolt le. Az európaiak csak az osztrák Eduard Glaser (1855-1908) visszatérte után figyeltek fel igazán a beszámolókra. Glaser arabnak álcázva magát 1882-től 1884-ig bejárta Jement, Máribban hat hónapig lakott egy sejknél.

23

Tehát jó száz évvel ezelőtt Glaser a következőket látta és írta le : „A templomok ellipszis formájúak. A hossztengelyük pontosan északnyugat—délkeleti irányban húzódik. . . Az épület középpontjából nézve pontosan északkeleti irányban négy oszlop áll. . . ” Az európai tudósok Glaser vázlatos ternplomleírása alapján feltételezték, hogy Máribban csillagászati alapokon álló vallást követhettek. Diller Niersen elképzelése 1904-ben egy óarab holdvallás lehetőségét vetette föl4: „Az égtájak szerinti csillagászati tájolás. . . és az egész építmény, úgy tetszik. asztronómiai célokat szolgál. . . Az istentisztelet szorosan a csillagászati megfigyelőhelyekhez kapcsolódott, mivel az égitestek járása egyúttal az isteni lények pályája is volt. . . ” Ez a nézet a mai napig tartja magát. Akkor viszont a következő kérdések merülnek fel: volt-e Sába királynője körül kozmikus kultusz? Vajon ismeretlen, mesés eredete a mindenséggel, az istenekkel való kapcsolatára utal-e? Mindenesetre Jemen az érdeklődés középpontjába került. Földrajzkutatók, régészek és kalandorok kerekedtek fel, hogy odalátogassanak (10. kép). 1928-ban a német Hermann von Wissmann és Carl Rathjens Szanaa mellett templomokat ásott ki. 1936-ban a brit Harry St. John B. Philby5 titokzatos építményeket és megfejthetetlen feliratokat talált Aszír felföldjén, Jemen mai határvidékén. 1948-1949-ben a Ryckmans-Hilby-Lippens expedíció6 Dél-Arábiában csillagászatilag betájolt, monolitikus kőköröket talált, olyanokat, amilyeneket a jó öreg Európában is találunk (Stonehenge). Ezt követték 24

1952-ben a William Frank Albright és Wendell Phillips által vezetett, nagyszabású máribi ásatások. Azóta nem volt több ásatás. Bár a Német Régészeti Intézetnek Szanaában van egy kirendeltsége és Márib mellett egy kihelyezett részlege, ezek csak a már meglévő anyag biztosításával és katalogizálásával foglalkoznak. Nagy területekre kiterjedő ásatások csak akkor válnak újra lehetségessé, ha a fiatal jemeni állam elég erős lesz ahhoz, hogy törvényeit a törzsekkel, nemzetségekkel és a még mindig hatalmas sejkekkel szemben érvényre juttassa, mivel azok mindent, amit bárki az ő területükön talál, a saját tulajdonuknak tekintenek.

A helyszínen Csalódottan és megzavarodva álltam azokon a helyeken, amelyekről a régészek csodákat meséltek. Mi maradt meg a Mahram Bilkíszből, Sába királynőjének templomából? Hatalmas, ellipszis alakú halom, amelynek homokjából néhány kis oszlop nyúlik ki. Jelentéktelen falmaradványok mögött sorban nyolc pillér és egy kis kőtörmelék. Ez volt minden (11-12. kép). A néhány oszlopból azonban sejteni lehetett az építők alapos mérnöki tudását: a kereszttartóknak, amelyek valamikor az oszlopokon nyugodtak, a lehető legnagyobb stabilitást akarták biztosítani, ezért az oszlopokra felül csapokat faragtak, amelyek pontosan, hézag nélkül illettek a keresztben rajtuk nyugvó kőhasábokba mélyített lyukakba. Az oszlopok és a kereszttartók rendszere így vált a szó szoros értelmében sziklaszilárddá. Hasonló módon rakják össze manapság is előre gyártott elemekből a betonhidakat.

25

Néhány kilométerre a királynő egykori templomának helyétől a Hold-isten templomának maradványai pusztulnak. Vádlón, mint egyáriás kéz öt ujja, nyúlik a kék égre öt darab 15 méter magas monolit. Hová lett a pompátok, hová a nagyságotok, ti istenek? A kőhasábok oldalát gondosan fényesre csiszolták, az éleket pontos derékszögbe. A földön szanaszét homokmészkő kockák hevernek, kis kutatói szerencsével sábai feliratokat lehet felfedezni rajtuk. Akármelyik irányból süt is a nap, az öt, ég felé nyúló oszlop hatalmas, mélyfekete, párhuzamos árnyékokat vet a sivatagos talajra. Mint egy napóra gigantikus mutatói, vándorolnak az árnyékok a nap folyamán a kőkvintett körül.

Az idő jön - az idő megy Ezen a napon mivoltunk az egyetlen látogatók. . . kivéve egy hét- vagy nyolcéves gyereket, aki valahonnan idetévedt. Két oszlop közé ékelte be magát, hátát és lábát az oszlopoknak vetette, és anélkül hogy a kezeit használta volna, akrobatikus mutatványba kezdett. Rántott egyet a térdén és a talpán, aztán a fenekén és a hátán, és a vézna fiútest máris 15 centiméterrel följebb volt. A karjával egyensúlyozott. Az oszlopokon sem kiszögellés, sem mélyedés nem volt, amiben pucér lábujjait megvethette volna (13-15. kép). Aggódva figyeltem. Lehet, hogy ha baleset éri, a puszta jelenlétemmel magamra zúdítom a nemzetség vérbosszúját? Ugyan, hülyeség - lélegeztem föl, amikor megláttam, hogy jó tizenöt méter magasban ugrálni kezd egyik monolitról a másikra, meghajol felénk, karjaival hadonászik. Feltehetően már az édesapja is ebből élt, vagy a kölyök biztosan ezt csinálja mindig, valahányszor meglát 26

egy turistát. Produkciója után mókusügyességgel siklott le a földre, aztán a bőkezű baksissal ugyanolyan gyorsan tűnt el, mint ahogyan felbukkant. Volker Panzer televíziós újságíró, a Terra X című dokumentumműsor egyik készítője ezt írja: „A Német Régészeti Intézet újabb kutatásai azt az eredményt hozták, hogy Márib már i. e. 1500-ban, ha nem régebben, lakott volt.” Mostantól számítva ez 3500 évnyi múlt. És a nyomai mindössze tizenöt méternyire voltak a csizmám alatt. Mint a tudományok közt bolyongó szenvedélyes vándor, kísértésbe estem, hogy a puszta kezemmel ásni kezdjek. Elviselhetetlen gondolat volt számomra, hogy tehetetlenül nézzem, ahogy az Albright—Phillips expedíció eredményeit belepi a homok. A kincsek, amelyeket már majdnem sikerült megmenteni a feledéstől, ismét a semmibe tűnnek (16. kép).

A Sába Királynője kirakójáték Ha régészeti módszerekkel valamit nem lehet kideríteni, a legjobb régi írásokhoz kell fordulni. Olyan ez, mint a kirakójáték, a puzzle Legendákból, ködbe vesző eredetű hagyományokból kell kiindulni ahhoz. hogy az ősi múltat újra felfedezzük, olyan utakon kell járni, amelyeket a történészek nem szívesen követnek. Az Ószövetséget azonban föltehetően igénybe vehetjük Először a Királyok 1. könyvének 10. fejezetében található legendát olvassuk: „Sába királynője hallotta a hírét Salamonnak és az Úr nevének, ezért eljött, hogy próbára tegye őt találós.

27

kérdésekkel. Megérkezett Jeruzsálembe igen tekintélyes kísérettel és tevékkel, amelyek balzsamot, igen sok aranyat és drágakövet hoztak. Elment Salamonhoz, és beszélt vele mindenről, amit kigondolt. De Salamon megfelelt minden szavára, és nem volt egyetlen olyan rejtélyes szó sem, amelyikre a király ne tudott volna megfelelni. Amikor Sába királynője látta Salamon nagy bölcsességét és a palotát, amelyet építtetett, az asztalán levő ételeket, az udvari emberek ülésrendjét, a felszolgálók magatartását és öltözetét, pohárnokait, valamint égőáldozatát, amelyet az Úr házában szokott bemutatni, meg a lélegzete is elállt, és ezt mondta a királynak: Igaz volt, amit országomban hallottam dolgaidról és bölcsességedről, de nem hittem azoknak a beszédeknek, míg magam el nem jöttem, és saját szememmel meg nem láttam. Nekem még a felét sem mondták el. Bölcsességed és gazdagságod felülmúlja azt a hírt, amelyet hallottam (. . . ) Azután adott a királynak százhúsz talentum aranyat, igen sok balzsamot és drágakövet. Soha nem hoztak annyi balzsamot, mint amennyit Sába királynője adott Salamon királynak (. . . ) Salamon király is adott Sába királynőjének mindent, ami megtetszett neki (. . . ) Azután visszatért országába szolgáival együtt.” (1 Királyok 10, 1-13.) Mikor lehetett ez a királyi csúcstalálkozó? Salamon király uralkodását a Krisztus előtt 965-től 926-ig tartó időszakra teszik. Elméletileg elképzelhető egy találkozó ebben az időben, hiszen a korszak egybeesik Márib virágkorával. Az írások adatai azonban ellentmondóak. A zsidók számára az Ószövetséghez tartozik a Midrás: értelmezéseket és magyarázatokat tartalmaz, olvasása az 28

istentisztelet része, az Írás hirdetését követi. Mivel a Midrás tartalmazza az összegyűjtött rabbinikus irodalmat, nem lehet csodálkozni azon, hogy a zsidó vallástörténet kincsesbányája. Ebből a gyűjteményből származik az Eszter könyvéhez írt második chaldeus Targúm (fordítás) is. Hogy a „második Targúm”, ez a történelmi tárgyú novella, mikor keletkezett, meghatározhatatlan. A szakemberek az i. e. hetedik évszázadra teszik, szerzői azonban — bárkik voltak is — régebbi, már nem létező forrásokra hivatkoztak. A „második Targúmban” más érdekességekről is találunk beszámolókat: Salamon bolyongásairól, a zsidók száműzetéséről H. Nabú-kudurri-uszur alatt (i. e. 597 körül), Salamon trónjáról és Sába királynőjének látogatásáról Salamon udvarában. A leírások részletesebbek, mint az Ószövetségben. A „második Targúm” szerint Salamon király fenyegető üzenetet küldött Sába királynőjének, hogy haladéktalanul várja a királynőt udvarába.. „A királynő olvasta az üzenetet, és annyira megijedt, hogy megtépte drága ruháit, és remegve hívta tanácsadóit. Ezek a bölcs emberek azt mondták: nem ismerjük Salamon királyt, és nem törődünk uralmával.8 A királynő nem fogadta meg a tanácsukat. A tenger összes hajóját megrakatta gyöngyökkel és drágakövekkel, hogy ajándékul vigye Salamonnak, és küldött neki még hatezer fiút és leányt is, akik ugyanazon év ugyanazon hónapja ugyanazon napjának ugyanazon órájában születtek, mind egyforma növésű, egyforma külsejű volt, valamennyi bíbor ruhákat viselt. Egy levelet adott, hogy adják át Salamonnak. A levélben felajánlotta, hogy bár az ő

29

országából a királyéba hét teljes esztendőn keresztül tart az utazás, ő mégis három év múlva fog megjelenni Salamonnál. Amikor Sába királynője a három év letelte után megérkezett, Salamon egy üvegfalú teremben 21 fogadta. A királynő azonban azt hitte, hogy a király vízben ül, és feljebb húzta a ruháját, hogy átgázoljon a vízen. Akkor látta meg Salamon, hogy a királynő lába szőrös, és így szólt: a szépséged asszonyi szépség, de a szőr a lábadon férfi szőrzete. A szőrzet a férfinak dísze, az asszonyt azonban elcsúfítja ” A hatezer fiú és leány, akik úgy hasonlítottak egymásra, akár egyik tojás a másikra, minden bizonnyal az arab mesemondók fantáziájának terméke. Huszain Ibn Muhammad Ibn al-Haszan, Mohamed egyik életrajzírója már csak ötszázat említ, de ő is állítja, hogy valamennyien egyformán néztek ki. Manszur perzsa krónikás — egy arab világtörténelem szerzője — csak száz fiút és lányt említ, de a hasonlóságot ó is tényként írja le. Bámulatos. Végül is teljesen mindegy, hány fiú és lány tartozott az expedícióhoz. Azt volna érdekes megtudni, mit kerestek Salamon királynál. Huszain Ibn Muhammad Ibn al-Haszan tudja8: „A küldöttség számára. . . a királynő ötszáz ifjút hajadonnak, ötszáz hajadont pedig ifjúnak öltöztet, és megparancsolja a fiúknak, hogy úgy viselkedjenek, mint a lányok, ezeknek pedig, hogy úgy viselkedjenek, mint a fiúk. Küld velük Salamonnak egy lezárt ládikát is, benne egy át nem fúrt gyöngyszemet, egy görbén átfúrt gyémántot, végül pedig egy poharat, amelyet Salamonnak olyan vízzel kell megtöltenie, amely sem az égből nem hullott, sem a földből nem fakadt:” 30

Igazán ötletes, ahogyan Sába királynője Salamont, aki nagyon eszes ember hírében állt, próbára akarta tenni. Csakhogy a király állta a próbát: egy csodakővel átfúrta a gyöngyöt, a gyémántot egy selyemhernyó segítségével fűzte fel, a poharat pedig lovak verejtékével töltötte meg. Az ötszáz fiút és Lányt is leleplezte, mégpedig úgy, hogy megfigyelte, hogyan mosakszanak. A fiúk felgyűrték a ruha ujját, a lányok nem. Rejtélyes az az üzenet is, amelyet Sába királynője királyi kollégájának küldött: hogy az utazáshoz a király országába hét teljes évre van szükség! Márib és Jeruzsálem között a távolság akkor is 2500 kilométer volt. Vegyünk egy tevekaravánt — hiszen akkoriban azzal utaztak —, amely naponta 30 kilométert tesz meg. Az utazás három hónapig tartott volna. Ha a királynő, ahogyan a „második Targúmban” áll, a „tengerek hajóit” használta volna, tehát ha a Vörös-tenger egyik kikötőjéből indult, és a mai Akaba helyén szállt volna ismét partra, akkor az utat még három hónapnál is lényegesen rövidebb idő alatt tehette volna meg. Ugyanebből a forrásból kiderül, hogy a királyi partnerek végül is házasságra léptek, és hogy Salamon attól kezdve „minden hónapból három napot a királynőnél, annak fővárosában, Máribban töltött”. Hogyan? Amikor olyan nagy volt a távolság, és olyan hosszú ideig tartott az utazás? Márpedig Salamonnak valahogyan csak oda kellett jutnia, mert a havonkénti máribi látogatás tényét még az iszlám világ legjobb koponyái is hitelesnek fogadták el. Ók, egyebek között, két tudósnak, al-Kiszáinak és asz-Szaalabnak a 11. században a Koránhoz fűzött magyarázatára támaszkodtak. Ezek szerint Salamon egyszer Mekkában tartózkodott, ahol az iszlám előtti időkben Ábrahám-szentély állt.

31

(Erről ugyan egyetlen szó sem esik az Ószövetségben, de ez nem jelent semmit, mert a zsidók szent írásaiban minden utalást, amelyek óarab szentélyekre vonatkoznának, elkerülnek.) Mekkában a király tehát elhatározta, hogy Jemenbe utazik, hogy megnézze Sába királynőjének virágzó kertjeit. Ha az utazás a szokásos menetrend szerint zajlott volna le, akkor a romantikus kirándulás egy hónapig tartott volna. „De a szelek segítségével, amelyeknek parancsolt, Salamon és serege az utat a Canopus [csillag] felkelte és nyugta közti idő alatt tette meg.”9 A hagyomány szerint ezt a távrekordot a király démonok, szelek segítségével. . . és egy „természetfeletti szállítási móddal” érte el. Repülőgépek, helikopterek vagy legalábbis hőlégballonok nélkül a máribi szerelmi fészekben havonta eltöltött víkendeket sem lett volna képes megoldani. . . „A szállítás természetfeletti módja”? Salamonnak meglehetősen sok gondja volt szíve hölgyével. Az arab krónikások megesküdtek mindenre, ami nekik szent, hogy a királynőnek szőrös a lába, és ezt az állatokra emlékeztető szépséghibát bizonyítéknak tekintették arra nézve, hogy a királynő nem a Föld szülötte, hanem démonoktól származott. A szerelem mindig mindenkit találékonnyá tesz: a király udvari varázslójával elkészíttette minden idők első szőrtelenítőszerét!

Az őrült géptrón A Biblia szerzői Salamon királyt a „bölcs” díszítő jelzővel ruházták föl. A „salamoni ítéleteket” a király egy olyan trónon ülve hirdette ki, amelynek nem volt párja a világon.

32

Csodálatos műve volt ez a technikának, amelyről az Eszter könyvéhez tartozó Séní Targúmban találunk hatásos leírást. A vég nélküli szakaszokból csak a trón műszaki megoldásaira vonatkozó adatokat emelem ki. Ezek elképesztőek: „Még egyetlen király részére sem készítettek hasonló művet. . . És ilyen volt a trón: A trón mellett tizenkét aranyoroszlán és tizenkét aranysas állt egymással szemben ügy, hogy minden oroszlán jobb lába egy-egy sas bal lábával állt szemben. Összesen hetvenkét aranyoroszlán és hetvenkét aranysas állt ott. Fent a trón háttámláján kerek kupola volt, hat aranylépcső vezetett fel hozzá. . . az első Lépcsőn egy bika feküdt, és vele szemben egy oroszlán. A másodikon egy medve és vele szemben egy bárány. A harmadikon egy sas és vele szemben egy majom. A negyediken egy sas és vele szemben egy páva. Az ötödiken egy macska és vele szemben egy kakas. A hatodikon egy héja és vele szemben egy galamb, valamennyi állat színaranyból volt kimunkálva. . . A trón felett huszonegy aranyszárny védte Salamont a nap sugaraitól. Bármely irányból akart Salamon fellépni a trónra, egy gépezet segítségével el tudta mozdítani a trónt a kívánt irányba. Ha rálépett a legalsó lépcsőre, az aranyoroszlán a második lépcsőre emelte, a második lépcső oroszlánja a harmadikra. és így tovább a negyedikre, az ötödikre s végül is a hatodikra. Akkor odarepültek a sasok. megfogták a királyt, és a trón magasságába emelték. Ehhez a gépezethez egy ezüstből készült sárkány is tartozott. . . Miután Salamon király elhelyezkedett a trónján, egy nagy sas megfogta a koronát, és a fejére tette. Ekkor a

33

sárkány kioldotta a gépezetet, és az oroszlánok és a sasok felemelkedtek, és beárnyékolták Salamon király fejét. . . Amikor a tanuk a király elé léptek, akkor a szerkezet beindult: a bika ordított, az oroszlánok bömböltek, a medve morgott, a birka bégetett, a párduc üvöltött, a majom sírt, a macska nyávogott, a páva rikoltott, a kakas kukorékolt, a héja a csőrét csattogtatta, a madarak csicseregtek. . . Amikor Izrael bűnei beteljesedtek, Babilon gonosz királya. Nabú-kudurri-uszur, hatalmas lett. Salamon király trónját át is elvitette, ám amikor ő, aki a gépezetet nem ismerte, fel akart lépni rá, az egyik oroszlán kificamította a király jobb csípőjét, és rácsapott a balra. amitől azután a király egész hátralévő életében sántított. Nabú-kudurri-uszur után Macedóniai Sándor zsákmánya lett Salamon király trónja, és ő Egyiptomba vitte magával. Persze amikor Sísak, Egyiptom királya a pompás trónt, a királyi trónok legszebbikét meglátta, fel akart lépni rá, és helyet akart foglalni rajta. Csakhogy nem tudta, hogy a trón szerkezete felemeli, és amikor lábát az első lépcsőre tette, az oroszlán kificamította a jobb csípőjét, és rácsapott a balra, ezért aztán egész életében bicegő fáraónak hívták. . . ” „Csak a szem teremti a világot” mondta Christian Morgenstern (1871-1914). Amit a régi krónikások láttak, az felfoghatatlan csoda volt. Ki eszelhette ki? Ki valósította meg? Ki szerkesztette ezt a különös. robotot'? A segítőkész állatok panoptikumának mozgatásához minden kétséget kizáróan energiára volt szükség. Honnan vették? A bölcs király kezelni tudta őket. Ez az elképesztő figura „a szelek ura” volt, és

34

„természetfeletti szállítóeszközökkel” rendelkezett. Mindez együtt abban a korban kicsit soknak tetszik. Miféle világ lehetett az?

Salamon ajándéka: egy légi jármű A legrégibb etióp hagyomány a Kebra Nagaszt eposz, a címe nagyjából azt jelenti: „a király dicsősége” vagy „a király fenségessége”. Legősibb változatát az i. e. nyolcszázas évek utánra teszik. Ez az időszak igen közel esik Salamon idejéhez. Az eposzt a Királyi Bajor Tudományos Akadémia megbízásából Carl Bezold asszirológus (1859-1922) fordította németre. Ez a fordítás két etiópiai, Jiszhak és Jemharana-Ab i. e. 409-ből származó szövegein alapul, az ő szövegeik azonban meg régebbi írásokra hivatkoznak. A Kebra Nagaszt szintén leírja Sába királynőjének látogatását Salamon királynál. A királynőt itt — a sábai Bilkísz etióp változataként — Makedának hívják. Itt megint az elfogyasztott kenyér mennyiségével, az útra vitt hízott ökrök és birkák számának könyvelői pontosságú számadataival traktálják az olvasót, és ismét viharos szerelem támad Makeda és Salamon között, akiknek a többi szeretőiről sem hallgat azonban a krónika. Hanem Makeda meghódítására a királyi szoknyavadász csábtudományának minden művészetét beveti, vele nemcsak szórakozni akar, házasságot ajánl Makedának, a királyi méltósággal együtt. Makeda kielégíti Salamon vágyát, de érthető módon vissza akar térni szép, zöldellő országába. A király beleegyezik Makeda távozásába, búcsúzóul azonban fejedelmi módon megajándékozza. A királynő meg egy légi járművet is kap. Ahogyan a krónikások feljegyezték:” 35

„Mindenféle kívánatos és csodálatos dolgot adott neki, és mindenféle gazdagságot, szemet kápráztató szép ruhákat és mindenféle, Etiópiának szánt pompás dolgokat, hatezer tevét és kocsit, amelyek értékes, áhított szerkezetekkel voltak megrakva. Járműveket, amelyekben földön lehetett utazni, és egy kocsit, amely a levegőben haladt, amelyet Istentől kapott bölcsessége segítségével szerkesztett.” (Kebra Nagaszt, 30. fejezet) Figyeljék csak! A régi krónikás világosan megkülönbözteti egymástól azokat a járműveket, amelyek a földön közlekedtek, attól a kocsitól, amelyik a levegőben haladt.

A királyfi égi utazása Kilenc hónappal hazatérte után — a terhesség időtartama azóta sem változott — Makeda királynő a világra hozza szerelmük gyümölcsét. A fiú kamaszfejjel meglátogatja a papát Jeruzsálemben. Ott ez az Arábia minden hájával megkent gyermek ellopja apjától, Salamontól a szent frigyládát, amelyet Mózes Izrael istenének, Jehovának útmutatása szerint épített. Ez a láda 1,75 méter hosszú volt, a szélessége és a magassága egy-egy méter, és kívül-belül arannyal volt borítva. A fiú Salamonnak ezen a féltett kincsén kívül ellopta egy vagy több repülő kocsiját is. A Kebra Nagasztban az eset szépen le van írva. Odafelé, Etiópiából Jeruzsálembe, a Legnagyobb részletességgel taglalja a krónika, hogyan baktat a gazdag tevekaraván az izzó napsütésben. A visszaúton ózonban már egy égi kocsiban száguldva látjuk az etióp királyfit:

36

„És mindenek ott rohantak a kocsin; mint egy hajóval a tengeren, amikor a szelek fújják, és mint a sas, amikor a szelek hátán könnyedén tovaszáll. . . (Kebra Nagaszt, 52. fejezet). . . és Egyiptom országának lakói elmesélték nekik (a Salamon által küldött üldözőknek): hosszú idővel ezelőtt jártak erre az etiópiai emberek, mert ügy utaztak egy kocsin, mint az angyalok, és gyorsabbak voltak, mint a sas az égbolton. . . (Kebra Nagaszt, 58. fejezet). . . Harmadik napja, hogy (az etióp királyfi) elment, és amikor a kocsijukat megrakták, akkor az nem a földön haladt, hanem a kocsiban a szelek szárnyán lebegtek: gyorsabbak voltak, mint a sasok a mennybolton, és amijük csak volt, az a kocsiban a szelek hátán utazott velük. . . (Kebra Nagaszt, 58. fejezet). A király és mindenki, aki a parancsait leste, a kocsin repült betegség és szenvedés, éhség és szomjúság, verejték és fáradság nélkül, és egy nap alatt háromhavi utat tettek meg.” Ezzel azután a király rejtélyes, minden hónapos látogatása a királynőnél meg is magyarázható: Salamon égi kocsija a háromhavi utat egyetlen napra zsugorította össze.

Eltűnhet-e egy vár? Ha a Biblia és a Korán csupán keleti mesekönyvek lennének, más volna a helyzet. Ám ezek az emberiség történelmének nagy könyvei. Egymilliárd-hatszázmillió keresztény fogadja el, amit a Biblia mond, és nyolcszázötvenmillió mohamedán hisz abban, ami a Koránban áll. Akárhonnan származzanak is a

37

szokatlan közlemények, régi forrásokból vagy isteni kinyilatkoztatásból, a Korán úgy tudja (34. szúra, 12-13. vers), hogy Allah Salamon szolgálatára szeleket rendelt: „És Salamon [szolgálatára kényszerítettük] a szelet, amelynek a reggeli útja egy hónap, s az esti útja [is] egy hónap. És olvasztott fémforrást fakasztottunk neki. És dzsineket [rendeltünk mellé], akik Ura engedelmével munkálkodnak előtte. Aki közülük semmibe veszi a parancsunkat, azzal a [Pokol] tüzének büntetését ízleltetjük meg. Elkészítették neki, amit akart: palotákat, szobrokat, medencékhez hasonló tálakat és szilárdan álló üstöket. (. . . )” Simon Róbert Az arab krónikások megegyeztek abban, hogy Salamon démonok és dzsinek segítségével a királynő számára három hatalmas várat építtetett, ezek közül az egyik állítólag a baalbeki romváros. Hogy a mai Libanonban lévő Baalbeknek mi köze volt a királynő jemeni birodalmához, kideríthetetlen. Szalint és Gumdánt, a második és a harmadik várat — ezt különösen kiemelték — nem Salamon munkásai építették, hanem „kísérteties teremtmények” emelték őket. Gumdán vára, az első építmény az özönvíz után13, valamennyi Jemen-régész szerint valóban létezett, bár kézzelfogható bizonyíték nincs rá. A várat a mai Szanaa keleti felében kellene keresni, ott, ahol most a citadella áll. Szép volna, ha a Német Régészeti Intézet engedélyt kapna az ásatásokra: akár közvetlenül az ajtajuk előtt kezdhetnének ásni. Al-Hamdáni arab történész számos művet hagyott hátra; 8. könyvében biztosít bennünket arról, hogy Gumdán várának hatalmas romjait a saját szemével látta. Ez a látogatás i. sz. 930-940 táján történhetett. 38

Kijelentése fedi afgán kollégájának, al-Bírúninak állítását, aki nagyjából ugyanebben az időben élt, és leírta a Szanaa mellett található hatalmas maradványokat, Gumdán romjait. A már említett német Carlsten Niebuhr is hozott expedíciós .útjáról egy leírást Gumdánról14: „Szanaa városa az északi hosszúság tizenötödik foka huszonegyedik percén fekszik, egy Nikkum vagy Lokkum nevű hegy lábánál. A hegyen meg lehet látni egy nagyon régi várnak a romjait, a várat állítólag még Sém, Noé legidősebb fia építette.” Századunk hetvenes éveiből származnak Gabriel Mandelnek, az olasz régésznek és orientalistának az adatai. Ő Jemenben sok forrásmunkát megvizsgált, ezekből az derült ki, hogy a Gumdán palota vagy kétszáz méter magas, vagyis a bábeli toronyépítmény után a világ második legmagasabb épülete volt. Al-Hamdáni „mennyei tornyokkal ékes városként13 16 jellemezte Máribot. A turisták ma is megcsodálják a többemeletes, régi épületeket Szanaában. Tulajdonképpen miért építkeztek Jemenben emeletesen, amikor földterületben aztán igazán nem volt hiány? Márib és Gumdán mintájára tették volna? Még ha az arab krónikások néhány részletben nem értenek is egyet, egyvalamiben teljes az összhang közöttük: Szanaa a világ legrégebbi városa, és Sém, Noé legidősebb fia alapította közvetlenül a vízözön után. Előttünk, akik a nyugati világban élünk, nem általánosan ismert tény, hogy mind a arabok, mind a zsidók sémiták, mivel Sémtől származtatják magukat17. Jó néhány generációval Sém után az arabok két törzsre szakadtak: az egyik ág Ábrahám egyik fiát, Izmaelt vallja ősének, a másik Kahtánt, akit az Ószövetség Joktánként említ. Kahtán

39

közvetlen leszármazottja volt Abd-Samsz, akit az arabok Sábának neveztek. Abd-Samsz annyit jelent: „az égitestek imádója”. Ezzel ismét megérkeztünk a sábaiakhoz, akik a csillagokban hittek. Az arab történészek pontos családfákat hagytak ránk, melyekből kitűnik, hogy ki kitől származik. Hogy ezek a genealógiák pontosak-e, az éppolyan kevéssé ellenőrizhető, mint az ószövetségi leszármazási listák hitelessége. Előfordul, hogy az arab családfákat közvetlenül azoktól az égitestektől eredeztetik, amelyeket mindenkori uralkodóik tiszteltek18: „Himjár a Napot imádta. Kinána különösen a Holdat tisztelte. Miszám a Bika csillagképben lévő öt csillaghoz imádkozott. Lahm és Jadham a Jupiter bolygót tisztelték. Tajji a Kutya csillagképet imádta. Kaisz a Kutya csillagképhez tartozó Szíriuszt tisztelte. Aszad a Merkúr bolygót tisztelte. . . ” A végtelen listák hitelességét nem lehet ellenőrizni, az azonban vitathatatlan, hogy ilyen névsorokat ősidők óta ismertek. A 9. században Ibn Vádih al-Jákúbi arab történész19 fáradozott azon, hogy ősi leszármazási listákat tisztázzon. Csak a Kahtán-Joktántól eredő dél-arab származási vonal harmincegy dinasztiát sorol fel, amelyek összesen 3500 éven át uralkodtak. Ezeknek a listáknak alapján Salamon király 350 évig Sába trónján ült volna. Tiszta őrület! Az Ószövetség elfogadhatóbb időszakot ad meg Salamon uralkodásának idejéül: i. e. 960-tól 932-ig. Ezután, olvashatjuk a Bibliában, Salamon birodalma két hatalmi-övezetre szakadt: Rehábeám, Salamon fia 40

kormányozta Júdea királyságot, míg Salamon egyik hivatalnoka, I. Jerobeám az izraeli királyságot vette át. Az arabok ezt másképp tudják: Salamon halála után a sábai királyságban is Rehábeám kormányzott, majd amikor őt Sába királynőjének egyik unokatestvére követte az uralkodásban, a Salamon-féle közjáték után helyreállt a régi dinasztikus vonal.

A legendák kedvelik a csodákat Immár harminc éve foglalkozom a nép ajkán élő legendákkal. Világossá vált számomra, hogy a Legendák tobzódnak a túlzásokban és a csodákban, mivel azonban a valós történetnek mintegy szépirodalmi kísérői, mindig van valóságmagjuk. A legenda ugyan a történelem ellentéte, mégis kiegészítheti a történetírást. Azt, hogy a legendákban a személyek neve vagy a rájuk vonatkozó adatok ritkán hitelesek, „klasszikus” példa bizonyíthatja. Az özönvízről szóló bibliai leírás szerint Noé hajót épített, amelyen egész háza népével és az állatokkal túlélte az özönvizet. Ugyanerről az eseményről tudósít a sokkal régebbi sumer Gilgames eposz, amely Krisztus előtt kétezer évvel született. Ebben a bibliai Noét Utnapistinek hívják, aki a történetet egyes szám első személyben mondja el, ám a tartalom lényegében azonos. Utnapisti előfutára a még régebbi Ziuszudra volt. Valamennyi ókori nép hagyott ránk özönvízlegendákat, és valamennyinek van hőse, aki — így vagy úgy — túlélte a katasztrófát. Ki ne ismerné a gyermek Mózes megható történetét, aki — miután kitették egy vesszőkosárban — a Níluson úszott, és egy fáraó könyörületes szívű leánya megmentette? Az 41

egyik indiai eposzban, a Mahábháratában, amely már i. e. négy évszázaddal sikerkönyv volt, Kunti, a szűz, gyermeket vár a Napistentől. Mivel fél a szégyentől, az újszülöttet fűzfakosárkába teszi, s hogy ne szivárogjon bele a víz, a kosarat bekeni szurokkal. és kiteszi a folyóra. Egy derék ember, Adhiráta kihalássza a gyereket a vízből, és felneveli. Agyagtáblákon maradt ránk Szárgon babilóniai király legendája. Ő maga meséli el, hogy anyja egy szurokkal bekent, sásból font kosárkába tette, és a folyó egy Akki nevű emberhez vitte, aki felnevelte. Mózes, Kunti és Szárgon térben és időben távol éltek egymástól. Azonban valamikor, valahol, valaki kitett egy kosárkában egy újszülöttet, és a történetek egybehangzóan arról szólnak, hogy a lelenc csodált uralkodóvá nőtt fel. Ez a dolog mindenkor azonos lényege. Hetven évvel ezelőtt dr. J. Bergmann20, a berlini zsidó hitközség egyik rabbija, a következőket írta: „A legendák nem igazolhatják a történelmi forrásmunkák leírásait; kedvelik a csodákat, és fáradhatatlanul vándorolnak évszázadokon át és országokon keresztül; különböző eseményekről, másmás személyekről szólnak hasonló módon. Ám a legendás történetek nem teljes egészükben kitaláltak: a nép fantáziája nem a semmiből teremti, hanem valóban megtörtént események, élő személyek köré kerekíti őket.”

Miért semmisítették meg az isteneket? Salamon és Sába királynője egy olyan legendás történet szereplői, amely „valóban megtörtént eseményekkel és élő személyekkel' fonódik össze. Az arab és a zsidó emlékek 42

olyan régebbi anyagokon alapulnak, amelyekbe az „új” elbeszélők néhány saját hősüket is beleszőtték. Ha ezt az állítást valaki azzal az érvvel akarná vitatni, hogy a Biblia nem legenda, hanem maga Isten szól belőle hozzánk, a következőkben Isten szavát idézzük, amely Eszter könyvében (6,1) megemlíti régebbi források felhasználását: „Azon éjjel kerülte az álom a királyt, és megparancsolá, hogy hozzák elő a történetek emlékkönyvét, és ezek olvastattak a királynak.” (Eszter 6,1. Károli Gáspár fordítása) „Sokkal jobb egy kis fényt gyújtani, mint a nagy sötétség miatt átkozódni” — mondta Konfuciusz, a filozófus (i. e. 551-479). Gyűjtsünk tehát egy kis fényt, hogy felismerjük, nem más volt „a történetek emlékkönyvében”, mint hagyományok. A zsidó monoteizmusra, az egyistenhitre való áttérés során az írásos emlékekből mindent kihagytak, aminek bármilyen kapcsolata lehetett volna korábbi istenekkel vagy bálványokkal. A Biblia-szerkesztők, amilyen bölcsek voltak — nem akarták a népet megfosztani az ősökhöz való kötődéstől —, a hagyományos nevek helyére új, sémi neveket írtak, és az istenek világának egészében felfoghatatlan csodáit az új, egyetlen istennek tulajdonították. Hasonló kozmetikai műtétet végzett el az iszlám az arab világban. Mohamed olyan ijesztő fenyegetések közepette átkozta ki az iszlám előtti ókori istenek tiszteletét, hogy az ősi hagyományok csak itt-ott maradtak fenn, és ahol egyáltalán fennmaradtak, a neveknek és az adatoknak ott is alig van közük a valósághoz. Mivel Allah könyörtelenül büntetett, nem lehet csodálkozni azon, hogy az iszlám tudósok a 43

vallás alapításának idején nemigen merészeltek ősi hagyományokat említeni. Ugyanez történt később, amikor a keresztény misszionáriusok Közép-Amerikában téríteni kezdtek: valamennyi ősi pogány kultuszt kigyomlálták, csak az új lehetett helyesés érvényes, a régi eleve érvénytelen és hamis volt. Szinte csodával határos, hogy mégis mindenhol akadtak krónikások, akik titokban leírták és így az utókor számára fenntartották a régi legendákat. Ilyen munkát készített Ibn al-Kalbi is, a címe Kitáb al-asznám,magyarul: A bálványok könyve21. Nevek és adatok egész sorával próbálja al-Kalbi leírásának a valóság színezetét kölcsönözni: „Allahnak, a Könyörületesnek a nevében. Abul-Huszain al-Mubárak ibn Abdal-Dzsabbár ibn Ahmad asz-Szairafi elmondta. . . én pedig hallgattam őt. . . hogy amikor Iszmáil, Ibráhim fia (Isten áldja meg mindkettőjüket) Mekkában lakott, és ott sok gyermeke született, annyira, hogy Mekkát benépesítették, és az amálekitákat kiszorították onnan, Mekka szűkké vált számukra. Harcok és ellenségeskedések kezdődtek közöttük, és egy részük elűzte a másik részt. . . ez oda vezetett, hogy azt imádták, ami nekik tetszett. . . És így bálványokat imádtak, és az előttük ott lakozó népek vallási szokásai felé fordultak, és elővették azokat a bálványokat, amelyeket Noé (üdv néki) népe imádott volt, mivel örökölték ezeket az emlékeket, amelyek így megmaradtak a számukra.” A bálványok könyvében van egy olyan történet is, amelynek szereplői, az első emberek, Ádám egyik fiának, Széthnek gyermekei öt istenszobrot készítettek, amelyeket még Noé 44

idejében is imádtak. Végül az özönvíz idején a szobrokat az ár egészen a tenger partjáig, Dzsiddáig vitte. A síkság lakói megtalálták, és attól kezdve tisztelték ezeket az istenalakokat, amelyeket így hívtak: Vadd, Szova, Jagút, Jaúk és Naszr. Pontosan megfogalmazták istenségük mibenlétét, és megmondták, melyik törzsnek melyiket kell imádnia. Vaddról így szól a leírás: „Vadd egy férfi szobra volt, akkora, amilyen nagy egy férfi csak lehet. Két öltözéket faragtak rá. . . Az oldalán kardot viselt, és vállán íjat. Egy lándzsa állt előtte, rajta zászlóval, és egy bőr tegez, benne nyilakkal.” Mindez nem lehetett csupán keleti mesemondók elmeszüleménye. A bálványok könyvében az áll például, hogy Naszr szobrát „Sába földjének egy Balha nevű helyén állították fel, ahol a himjarok népe és szomszédaik szolgáltak neki”. Valóban találtak a sábai birodalom területén himjar feliratokat, amelyekben előfordult a Naszr név. Legenda ide, legenda oda, a közlés, hogy Naszr mely területeken örvendett tiszteletnek, megfelel a tényeknek. Mindez roppant kínos lehet annak a tudóscéhnek, amely a legendákban az ókor sajátos sci-fijét szeretné látni. Nem csoda, ha Werner Daumnak, a kitűnő Jemen-szakértőnek a délarab istenségek elemzéséről ez a véleménye22: „Éppen itt van persze nyílt tere mindenféle spekulációnak, és nyilván ezért sincs más olyan tudomány, amelynek képviselői olyan bensőségesen ellenséges viszonyban lennének egymással, mint a déli arab kultúrák tanulmányozói.”

45

A Columbia űrrepülőgép megerősít egy legendát Egy arab közmondás szerint a tapasztalat a megértés szemüvege. Milyen szemüvegen keresztül nézzük a régmúltat? Ismerek tudósokat, akik legszívesebben áltudományos autodafén vetnék a lángok martalékául az összes legendát, és kizárólag a hiteles történelmi tényekhez kívánnak ragaszkodni. A „tudásnak” ez a formája azonban csak addig a pillanatig 30 képes tartani magát, amíg olyan feliratok, szobrok és építmények nem kerülnek napfényre, amelyeknek addig semmilyen, történelmileg igazolt nyomuk nem volt. „Történelmileg hiteles”. . . a teljes meglepetés pillanatában aztán a kiátkozott legendákhoz kell a nyomkereséshez segítségért fordulni. Vitathatja-e bármely legendaelemző, hogy legendák régészeti ásatásokat ösztönöztek? (Schliemann!) Bizony, vannak „legendás” igazságok, amelyek, mint a derült égből lecsapó villám, megváltoztatják a tudományos tájképet. Így például egyiptomi népi mesemondók között mindig is élt a legenda Bahr-Belaa-Máról, hatalmas folyókról a Szaharában, amelyek szélesebbek voltak a Nílusnál, és a partjuk mentén valamikor magaskultúra virágzott. Bolondság, délibáb, népi fecsegés — intézték el a dolgot a lenéző értékítéletek. 1982 novemberében az amerikai Columbia űrrepülőgép fedélzetén egy különleges radarkészülék igazolta a legendát. A Szahara homokja alatt 15 kilométer szélességet is elérő folyóvölgyek vannak! Próbafúrások már néhány méterrel a Szahara homokja alól folyami kavicsot hoztak fel. Wance Haynes amerikai régész Lehetségesnek tartja, hogy a radarészlelések adatainak értékelése után valami 46

olyasmit kaphatunk, amit „történelem előtti népcsoportok településtérképének” lehet tekinteni''. A legendák szívósabbak a bőrnél, túlélik a múmiákat is, amelyeknek valaha eleven szája egykor a szájhagyományt továbbadta.

A titokzatos D. úr a Koránból Mind a Korán, mind az Ószövetség a rejtélyes közlések valóságos kincsesbányája. Az igazság, amit napfényre kell hozni, nem az elbeszélések szépen kicirkalmazott keretében, hanem azok magjában van. A nyomok megkereséséhez, az iránytű beállításához a következő kérdéseket kell feltenni: Mit akar tulajdonképpen a legenda elbeszélője közölni velünk? Mi az, amit maga is csak hallomásból tud, és mi az, amit átélt? A szájhagyománynak vagy az írott emlékeknek ez az a magja, amely mindig gondoskodik meglepetésekről. A Koránban (18. szúra) szerepel egy történet a hatalmas Dzul-Karnainról, aki az arabok országába érkezett. Hogy kicsoda ez az idegen D. úr, senki nem tudta. A Koránmagyarázók egyik iskolája szerint meg Nagy Sándor (I. e. 336-323) is lehetett, egy másik úgy vélte, hogy a nevet „Kétszarvúként” kell lefordítani. Mesebeli lény? Az idegen D. úr, így áll a Koránban, „elért a két gát közötti helyhez, azoktól innen egy olyan népre talált, amely alig értette a beszédet”. Valahogy azonban mégis szót értettek, és panaszkodtak D. úrnak arról, hogy harcosok állandóan pusztítják az országot. Megkérdezték, nem tudna-e falat emelni az ő békés népük és a harcias törzsek között. A titokzatos D. úr azt felelte:

47

„»Segítsetek hát erősen engem, hogy védősáncot emeljek közétek és közéjük. Hozzatok nekem »vasdarabokat!« Amikor végül egyenletesen feltöltötte a két hegygerinc közti [területet], azt mondta: »Fújjátok!« Amikor végül felizzította, azt mondta: »Hozzatok nekem olvasztott fémet, hogy reá öntsem!«” (Simon Róbert fordítása) Ennyit mond a Korán, amely semmi mást nem tud D. úrról, azt sem tudja, hogy ezt a védőfalat hol kellett volna felépíteni. Science fiction? Adolph von Wrede Utazás Hadramautban című könyvében24 1843. július 16-ai dátummal a következőket jegyezte fel: „Obna romjai nem egy város romjai, ahogyan képzeltem, hanem egy olyan falé, amely a völgyön keresztül húzódott, és áthaladt egy nem túlságosan meredek hegyen. . . Ennek a falnak a rendeltetése már az elhelyezkedéséből következik; nyilvánvalóan nem szolgált másra, mint hogy elzárja a bejáratot a Vádi-Hadzsarhoz és a Hadramauthoz. . . Annak meghatározását, hogy mikor épült ez a fal, átengedem a tudósoknak. . . ” Adolph von Wrede földrajzkutató megerősítette a Koránlegenda magvát.

Kutatás Bainún alagútja után

48

Ha a hagyományokat szó szerint vesszük, akkor Salamon „démonjai” Sába királynője részére nemcsak három várat építettek, hanem a Jemenben lévő Bainún falucska melletti kúpos hegyen át alagutat is. Hogy ez mikor történhetett, azt lehetetlen megállapítani, de a tényt al-Hamdáni jemeni tudós, aki i. sz. 945-ben a szanaai börtönben halt meg, könyvében, Az Arab-felsziget leírásában25 megerősíti: „A Bainúnt, a hegyet is átfúrták; egy himjar király fúratta át, hogy a hegy mögött fekvő területről egy vízfolyást Bainún vidékére lehessen vezetni.” Al-Hamdáni az alagútépítést „egy himjár királynak” tulajdonította, a nevét azonban sajnos elfelejtette megemlíteni. A himjár időkben Bainún a királyság hatalmi központjainak egyike volt. A régi királyi vár egyes részei még ma is láthatók, állítólag az alagút maradványai is. Így olvastam. Kerestem az alagút képét, és találtam ugyan Du Mont művészeti kalauzában26 egy fekete-fehér fényképet egy, a himjár időkből származó öntözőcsatornáról, de az alagútról egyetlenegyet sem. Úgy látszott, itt a lehetőség, hogy a legenda igazságtartalmat a helyszínen ellenőrizzem. Látni akartam Bainúnt!

Az arabtea órája Szanaában a turistairodához hajtattam, ahol az utazási engedélyeket adták. A taxisofőrnek dagadt volt az arca, részvétet éreztem iránta, és az gondoltam, ez az ember

49

fogorvosi székbe való, valamelyik barna fogát ki kellene húzni. Figyeltem az arcát, nem torzul-e el a fájdalomtól. Éppen az ellenkezőjét tapasztaltam. Az arckifejezése oldott, majdnem vidám volt. Időről időre valami zöldet tömött a szájába, amit az egyik pofazacskójában tárolt. 14 órakor megálltunk a turistairoda előtt, odasiettem, az ajtón azonban ott lógott a tábla: „Closed”. Zárva. Végigsétáltam a városon, át a piactéren (17. kép) Mindenütt férfiak guggoltak a földön, valamennyinek dagadt volt az arca. Egy utcában egy nyitott üzlet előtt egy ifjonc két dagadt pofazacskóval, üveges szemmel meredt rám, és egy csomócska zöldséget nyújtott felém. Talán kokalevelek, amilyeneket Peruban és Bolíviában az indiók rágnak? Belelapoztam a többnyelvű útikalauzba, és azt olvastam: „Naponta 13 és 17 óra között a nyilvános és hivatalos élet megszűnik. A klíma és a tengerszint feletti magasság pihenőt követel, és ebben a_ pihenőidőben mindenki a kát (arab tea) élvezetének adja át magát.” (18-19. kép) Ami itt történik, az nem a mi kábítószer-élvező korunk következménye. Már ötven évvel ezelőtt ezt írta Hans Herfritz földrajzkutató27, aki Szanaában börtönbe került: „Öt óra tájban többnyire mindenki egybegyűlt, mert ez volt a kát órája, amelyet ott éppoly szentül betartanak, mint a nyugati országokban a délutáni teázás idejét. A kát éppen annyira nélkülözhetetlen a délarab létéhez, mint a Korán. Kábítószer, de a jemeni életelixírnek nevezi. A kát élvezete az egész nép körében elterjedt, férfiak, nők, gyerekek szinte kivétel nélkül hódolnak az élvezetnek. . . ”

50

A kát az élvezeti szer: megnyugtatja a jemenit, üvegessé teszi a szemét, és mámoros állapotában állítólag élesebben gondolkodik. A lakosság kilencven százaléka, tehát a csecsemők kivételével mindenki a mindennapi délutáni kátórák alatt kikapcsolódik. A zöldséget szétrágják, ügyesen tojás alakú gombóccá formálják, az egyik pofazacskójukból a másikba gurítják, nyállal átitatják, és szívogatják. Állandóan újabb és újabb, friss kátleveleket raknak a szájukba. Az itt lakók a szert tréfásan jemeni whiskynek hívják. Tapasztalatom szerint a whisky esetében nem kellenek órák ahhoz, hogy a mennyekben érezze magát valaki, de meg kell említenem, hogy a kát nem okoz másnaposságot, és az érzékeket nem homályosítja el. Kát nélkül nem lehet jó üzletet kötni. ,,Még a gyerekek is tartanak attól, hogy ha nem rágják a varázsnövényt, nem tudnak helytállni az iskolában. ”27 Fényes dél a falvakban. Görbe tőrrel felfegyverzett férfiak guggolnak a kunyhójuk előtt, teát szürcsölnek, cigarettáznak és kátot rágnak: békés látvány. Elmondták nekem, hogy a kátot (Catha edulis, a kecskerágófélék családjába tartozó cserje, levelei koffeint tartalmaznak, teát is szoktak főzni belőle. A ford.) mindenütt termelik Jemenben, a legjobban azonban 1000-2000 méter magasban növekszik. A két-három méter magas bokor hajtásai, amelyek virágot nem hordanak, világoszöldek (20. kép). A kátnövény tizenöt hónap után hajtja az első leveleit, attól kezdve azonban évente háromszor lehet szedni. Kíméletesen aratják, a leveleket nem tépik, hanem ágastul szedik le, és jól kezelhető csomókká kötik össze. A kátot frissen kell élvezni, ezért már az aratás napján vagy legkésőbb másnap a fogyasztóknál van. Viszont nagyon drága. Jemen számára az üdvözítő növény egyszerre áldás és átok. Csupán csekély mennyiségben exportálják

51

gyógyszerkészítés céljára. Valamennyi szomszédos országban behozatali tilalom van rá, Szaúd-Arábiában a kát élvezetét keményen büntetik. Értékes területeken termesztenek kátot, pedig nagyobb szükség lenne gabonára vagy a Jemenben kitűnő termést hozó kávéra. Az engedély a Bainúnba való utazáshoz mára eltűnt a kát ködében. Vettem egy csomóval, és munkatársammal, Ralffal — aki szakmáját tekintve vegyész — visszamentem a szállodában egy kátkóstolóra. Lemostuk a leveleket, ami valószínűleg helytelen volt, mert a törülközőn, amelyre csöpögtek, sárgás csíkok maradtak. Egy üveg ásványvízzel a kezünk ügyében leültünk, és bátran rágni kezdtük a kátot. A zöldségnek szörnyű íze volt, mint a nyers spenótnak babérlevéllel keverve, bár ez csupán jóindulatú megközelítése annak, amit éreztünk. A levelek hamar szétestek, feloldódtak, olajos, keserű íz áradt szét a szánkban. Ahogy másoknál megfigyeltük, mi is ide-oda tologattuk az utálatos csomókat, majd friss leveleket raktunk a szánkba. Közben Ralf megkérdezte: „Érzel valamit?” — „Semmit!” A hatást várva makacsul rágtunk. Vacsoraidőre jóllaktunk. Éreztem, hogy gyorsabb a pulzusom, az agyamban jóleső érzés zsibongott, de az annyit emlegetett megvilágosodás elmaradt. Lehet, hogy egyetlen csomó kát nem elég ahhoz, hogy szikrázó fénymezőkre jussak, ám az „utazás” legalább arról gondoskodott, hogy mély álomba zuhanjunk, amelyből fejfájás és más kellemetlen utóhatás nélkül ébredtünk. Elutazásunk előtt meg vettünk egy szép levelekből kötött kátcsomót (21. kép). Ralf légmentesen lezárt műanyag tartályba tette, hogy otthon elemezze a csodanövényt. Íme az eredmény: cathin [(+)-amino-2-phenil-1-propanol] C9H13NO,

52

cathinon (-aminopropiopheon), 40 további alkaloida, továbbá különféle szterinek. — Mit akarnak Bainúnban? — kérdezte másnap az idegenforgalmi vállalat irodájában a hivatalnok. — Szeretném az alagutat látni, amelyet a himjári királyok vagy Salamon démonai építettek. — Tudja, hol van Bainún? — érdeklődött a barátságos hivatalnok. — A térképet a Nemzeti Múzeumban vásároltam — mutattam a térképre. — Ezzel semmire sem megy. Terepjáróra, sofőrre és vezetőre van szüksége. Eszembe jutott a „vezető”, aki Máribban kísért, és egyetlen szót sem értett angolul. Megkértem a hivatalnokot, hogy olyan vezetőt adjon, aki beszél angolul vagy németül, franciául, olaszul, spanyolul vagy hollandul. A hivatalnok megértést mutatott, és megígérte, hogy másnap reggel hat órakor várni fog a jármű, a sofőr és a vezető a szállodám előtt, ha meg aznap megkötöm a szerződést az autó tulajdonosával, aki eljön hozzám a szállodába. Hét óra felé megjelent a hivatalnok a hotelban, hogy a jármű tulajdonosához vigyen. Hellyel kínáltak, és forró, fekete teával, ami hosszabb tárgyalás bevezetésének tekinthető. A jemeni „Good eveninggel” köszönt, aztán kátot rágva hallgatta, mit mondok. Ettől keleti szószátyárság vett erőt rajtam, hosszasan magyaráztam, hogy abszolút megbízható kocsira és feltétlenül angolul beszélő vezetőre van szükségem. A jemeni rágott, és némán bámult Mm, a hivatalnok jóindulatúan hallgatott. Majd a büszke autótulajdonos arab szózuhataggal fordult a hivatalnok felé. Az nem kevésbé nyelvtörő mondatszörnyekkel válaszolt, hogy aztán

53

hosszabb duett után közölje velem: az autótulajdonos, aki egy szót sem ért angolul, hajlandó szerződést kötni velem. A hivatalnok tolmácsolta kérdés-felelet játék végtelen szóáradata egyszerűen végződött. Angolul megfogalmaztam a szerződést: másnap reggel hat órakor egy műszakilag kifogástalan terepjáró lesz a szálloda előtt, sofőrrel és angolul beszélő vezetővel. A szerződés szerint fizetendő összeg az autóért, a két férfiért, a biztosításért, az üzemanyagért, no meg a baksis 200 USAdollár naponta. Reggel hét óra harminc. Az araboknál szokásos késéssel bukkan fel a legénység a hotel előtt, a sofőr görbe tőrrel, a vezető nyakkendőben. Három kísérleti mondat után láttam, hogy a büszke vezető nemcsak angolul nem tud, de az arabon kívül egyetlen nyelven sem ért egyetlen hangot sem. Egy kartont tartott a kezében, amelyre kérdések voltak írva angolul: „Hogy érzi magát?”, „Hova akar menni?”, „Éhes ön?”. A vállalkozást lemondani értelmetlen lett volna. Elindultunk. Felkelt a nap. Szanaa szórt, vöröses fényben izzott, a fehér ablakkeretes, színes házak úgy világítottak, mintha az éjszaka frissen festették vagy lefújták volna őket.

Az út története Szanaából kitűnően megépített aszfaltúton haladtunk dél felé. Az út kétszáznegyven kilométerhosszú. Eszembe jutott a története. Honfitársam, dr. Heinz Rudolf von Rohr kitűnő képes albumban28 írta le: 1958-ban, Kína „nagy ugrásának” évében a kínaiak Jemenben is nagy ugráshoz készültek. Fejlesztési segélyprogramként került sor a Vörös-tenger mellett fekvő 54

Hodeida kikötővárostól Szanaáig vezető út építésére. A kínaiak, akiknek pedig saját országukban is volt elég gondjuk — izzó sivatagokon keresztül és magas hegységeken át —, makacs és alapos munkával meg is építették a gigantikus utat. Mérnökeik is figyelemre méltó teljesítményt nyújtottak, mert a 3000 méteres magasságkülönbségek sem jelentettek számukra gondot. Rudolf von Rohr csodálkozva jegyzi meg, hogy a kínaiak „az építés négy éve alatt soha nem próbálkoztak azzal, hogy közvetlenül befolyásolják az országban történő politikai eseményeket”. Ha valahol kínaiak ügyködnek, azt az oroszok sem nézik tétlenül: javasoltak az imámnak egy másik utat Hodeida és Taizz összekötésére. 1966 és 1969 között meg is építették. Ennyi „vörös” útkilométer után az amerikaiak sem akarták hagyni magukat. Benyújtottak egy tervet egy Szanaából Dzamár, majd Taizz felé vezető útra. Egyszer aztán politikai nézeteltérésre került sor, az amerikaiak — akik már elkészítették az útágyazatot — elhagyták Jement. Akkor jöttek a németek. A hetvenes évek elejére ők fejezték be az amerikaiak által megkezdett munkát. Ezen az úton autóztunk (22-23. kép). Itt kellene lennie Bainúnnak Szanaa körül a hegyes, sziklazugos táj arra az útszakaszra emlékeztet, amelyik Peruban Ica és Lima között húzódik. Ha nem szegélyeznék az utat a nagyfeszültségű vezeték oszlopai, elfeledhetnénk a civilizációt, úgy vélhetnénk, hogy a Föld érintetlen vidéken járunk. Mezők és parlagon hagyott területek, sivatagok, majd kátültetvények és fegyveres ellenőrzőpontok. Hatvan kilométer után elérjük Maabar városát, azután megint kietlen sivatag. Vezetőnk agyában lassan összeállt egy kérdés, amelyet azután arab angolsággal vagy angol arabsággal nyögött ki:

55

tőlünk szerette volna megtudni, hol van Bainún. . . Mélyet lélegeztem, hogy fel ne robbanjak, azután olyan nyugodtan, ahogyan csak tőlem tellett, lassan és nyomatékosan megpróbáltam elmagyarázni, hogy neki kell odavezetnie bennünket, tehát neki kellene tudnia, hogy hol van Bainún. Elővettem a térképet, és rámutattam a Bainúnt jelző pontra. A derék, fekete zakós, elegáns zöld-sárga nyakkendős idegenvezető semmit sem fogott fel, semmit sem értett abból, amit mondtam neki. Üres pillantása arra engedett következtetni, hogy egyáltalán nem tud térképet olvasni. A sofőrrel fecsegett valamit, aki sajnálatomra csak egyik kezével fogta a kormányt, a másikkal folyvást görbe tőrét simogatta. Nyilvánvalóan csak én tudtam, hogy jófelé megyünk, ezért kézjelekkel magyaráztam nekik, hogy hajtsunk tovább egyenesen. Dzamár előtt a motor kopogni kezdett. Baj van? Nem, csak a benzin fogyott el. Az ostoba gépkocsivezető nem tankolta tele az autót, mindössze nyolcvan kilométert tettünk meg, és éppen csak elértünk egy benzinkutat. Insallah, Allah így akarta. . . Du Mont útikalauzából kimásoltam néhány térképvázlatot, ebből tudtam, hogy Dzamártól mintegy harminc kilométerre, keletre útnak kell lennie észak felé. Ha ezt nem tudom — mivel útjelző tábláknak nyomát sem láttam —, reménytelenül eltévedtünk volna. A kilométerszámlálóra néztem, ráveregettem a sofőr vállára, és olyan intéssel, amilyennel a karmester jelzi a pianissimót a zenekarnak, sikerült a huszonkilencedik kilométer után lelassíttatnom vele a kocsit. Ahogy az útikalauz ígérte, pontosan harminc kilométer után az út, pontosabban a két keréknyom a homokban balra kanyarodik észak felé, bele a puszta sivatagba. Ettől kezdve mára térkép sem segített, hiszen a sivatagi csapások nincsenek rajta. Az utolsó információ: Bainúnt mintegy egyórai utazás után, a Dzsebel-Iszbil és a Dzsebel-Dzú-Rakam hegyek között

56

elhaladva lehet elérni. Ami kitűnő útbaigazítás lehetne, ha a hegyekre világító betűkkel kiírták volna, hogy melyik melyik. Így azonban csak találgathattunk, és a szerencsénkben bízhattunk. A távolban két hegy körvonalai rajzolódtak ki. Talán ezeket említi az útikalauz. Az egyik földön asszonyok és férfiak dolgoztak, mutogatással rávettem vezetőnket, kérdezné már meg őket, merre van Bainún. Végigsimított a nyakkendőjén, és szemlátomást vonakodva szállt ki a kocsiból. Az emberek arcáról le lehetett olvasni, hogy Bainún neve semmit sem jelent számukra (24. kép). A sofőrnek támadt egy ötlete: egy káttal beültetett kert közepén álló, kétemeletes házhoz állt be a kocsival, és odaszólt a vezetőnek, hogy jöjjön vele. Eltűntek a házban, majd negyedóra múltán egy tekintélyes külsejű honfitársukkal jöttek vissza. A férfi derekán a legszebb és a legnagyobb görbe tor függött, amit valaha is láttam Jemenben. A szaruból készült nyél drágakövekkel (vagy csak színes üveggel?) volt kirakva, a hüvely ezüstlemezből készült, a széles öv arany és ezüst fonallal volt kivarrva. A férfi csípőjén tölténytartó öv feszült, a karja alá pedig egy második világháborús karabélyt szorított. Szakállas arcából fekete szemek vizslattak bennünket, a fejére tekert feketefehér kendő sarkai hosszú, világoskék, zsírpecsétes ingére lógtak. Figyelemre méltó jelenség volt. A lába rekordméretű cipőben végződött. A három arab, anélkül hogy akár egy pillantásra is méltatott volna bennünket, beült a kocsiba. Az autó nyögve mászott fel egy végtelennek tetsző fennsíkra. Mindenfelé szurokfekete, hegyes vulkánkőzetdarabok hevertek, itt-ott kis falak is álltak ugyanebből az anyagból. Az idő múlt. Az útikalauz szerint az út Bainúnig egy óra. Ekkor pedig már másfél órája döcögtünk szikladarabok és dűnék között. Határozottan beleszóltam az arabok élénk csevejébe:

57

„Hé! Bainún?!” A fegyveres rám vicsorította sárga fogait, és mondott valamit a honfitársainak. Továbbhajtottunk. További egy óra múlva a nap túlhaladt a zeniten, ekkor kezdtem kételkedni abban, hogy ez a három ember legalább hozzávetőlegesen felfogta volna., hová is igyekszünk. Határozott mozdulattal a sofőr vállára tettem a kezem, és rászóltam: „Stop!” Véletlen volt-e, vagy megértette ezt a talán legrövidebb nemzetközi jelzést, mindenesetre levette a lábát a gázról, és hagyta a kocsit gurulni, míg végül megállt. Kiszálltunk. Ralf egy jegyzettömblapra várromot rajzolt, és felvázolt egy hegyet is, alagútbejárattal. „Bainún! Bainún?” — ismételgettem. Értetlenül bámultak rám. Homokból kis dombot kapartam össze, lyukat fúrtam bele. Ezt a jelbeszédet kisgyerekek is megértették volna, de a mi kísérőink nem. A nyakkendős őszintén szólva buta volt, a sofőrnek mindegy volt, merre vezeti a kocsit, a fegyveres — mintha érdekelné a dolog —, gesztikulálva magyarázott valamit. Cui bono? Kinek van haszna az ügyből? — kérdezte egykor a bölcs Cicero. . . Visszaültünk az autóba, és továbbindultunk. Elértük a fennsík végét, kanyargós, sziklásúton haladtunk lefelé, majd egy alig észrevehető ösvényen felfelé. Az ember nem járta homok- és kősivatagban egy völgyet pillantottunk meg, zöldellő mezőket és barna agyagkunyhókat. A fegyveres ember felmordult: „Bainún!”, és a puskája csövével egy vár romjaira mutatott, amely a szikrázó ellenfényben mintha billegett volna a sziklakiszögellésen (25. kép). Arabjaink hang nélkül, határozott léptekkel eltűntek az egyik agyagkunyhóban. Kezükben zöld csomóval jöttek vissza. Itt a kátidő!

58

Bainún vára Kísérőink becsületére legyen mondva, hogy miközben kátcsomókat forgattak a szájukban, egy meredek sziklarámpán felvittek bennünket a bainúni várhoz (26. kép). Ott aztán volt idejük rá, hogy elmélyülten rágva keressék a boldogságot. A vaskos vár állítólag „egyike azoknak az erődítményeknek, amelyeket Salamon király idején a dzsinek építettek”29. David Heinrich Müller osztrák orientalista (1846-1912) a várat dicsőítő óarab verseket fedezett fel.30 Alkama, a költő azt írta: „És Bainún és Szalin most romokban hevernek, pedig egykor uralkodójuk az egész világot uralta.” Vagy olvassuk a sirámot: „Jaj annak, aki Bainúnt romjaiban heverni látta, sivárak és puszták építőkövei. Rókák honolnak most a palotákban, melyeknek egykor védelmét keresték a maguk is hatalmas alattvalók és a hatalomban megőszült uralkodók.” Amit magunk előtt láttunk, azoknak a palotáknak a romjai voltak, amelyeket Salamon király démonai Sába királynője számára építettek. Ezek a démonok vagy dzsinek valóságos varázslók voltak! Ezt meg a romokból, a tonnás, csiszolt, egymásba illő építőkövekből is láttuk. Kissé a mi középkori európai várainkra emlékeztetett, amelyek dacos sasfészkekként álltak a sziklaormokon. De az európai várak szánalmasan eltörpülnek ezekhez az építményekhez képest. Itt hatalmas

59

monolitokat tornyoztak egymásra. Jártam már sokfelé a világban: különösen a Peruban és Bolíviában szerzett tapasztalataim tették lehetővé, hogy felmérjem az itteni kőhasábok nagyságát. A legalsók legalább húsztonnásak. Miféle mérnöki tudás tette lehetővé ezt az építkezést? Milyen emelőszerkezetekkel, darukkal, csigasorokkal húzták-vonták fel ide ezeket a súlyos tömböket? A völgy aljától a szikla ormáig legalább kétszáz méteres magasságkülönbséget kellett leküzdeni. De nem a vár volt kutatásaink célpontja. Az alagutat kerestem, amelyről a legendák szólnak. Az idegtépő jelbeszéd újrakezdődött. Kísérőink előtt kavicsokból felépítettem egy kis hegyet, beletoltam egy ágacskát, és a szemközti hegyre mutattam. A fegyveres arab pontosan arra a hegyre irányozta a karabélyát. . . aztán kissé feljebb célzott, és bólintott. Végre! A kocsival nem lehetett feljutni, úgyhogy Ralf meg én a vállunkra vettük a fényképezőgépeket, és a gyalogösvényen felkapaszkodtunk a hegytetőre. Alagút sehol. Alagútbejárat sehol. Visszamentünk, megmutattam a fegyveresnek a fényképet, amelyet még otthon a táskámba tettem. Nem az alagutat ábrázolta ugyan, hanem a csatornát, amely az alagúthoz vezetett. A fegyveres káttól csillogó szemében fény gyúlt. Bólintott, és bement a romos vár egyik helyiségébe. Kis idő múlva egy nehézkesen bicegő aggastyánnal tért vissza, akit gyöngéden támogatott. Az öreg rögtön megértette, miről van szó, nyugodtan mondott valamit a földijeinek, miközben csontos kezével lefelé mutatott, a völgybe, aztán egy nem látható pontra, nyilván arról beszélt az araboknak. Ha nem hallottuk volna már, hogy a kát fokozza az éleslátást, és megnyugtat, lélegzetet se mertünk volna venni félelmünkben, amikor a merev szemű sofőr megcélozta a lefelé vezető ösvényt. Olyan keskeny volt, hogy a

60

kocsikerekek a szó szoros értelmében a mélység peremén gurultak, de minek izgassam a kedélyeket? Semmi bajunk sem történt, máskülönben nem ülnék most az íróasztalomnál. A kocsi már megkerülte a hegyet, amikor a távolban egy függőleges sziklafalon egy nem természetesnek tűnő bevágás vonta magára a tekintetünket. A kocsi csakhamar megállt, pontosan a sziklafal előtt. Csak álltunk és bámultunk. Előttünk ott volt a hegy, amelyet a fölső harmadában egy „démon” átvágott. Ha az ember — mint például én — nem hisz sem démonokban, sem dzsinekben, akkor is arra kell gondolnia, hogy itt csak ők dolgozhattak. A felső bevágás a sziklafaltól jobbra és balra sima volt, az alsó, durva kőből álló rész olyan volt, mintha az idők folyamán leváltak volna róla a sima kőlapok, amelyek egykor borították. A bevágás végén ott volt az alagút, a sötét lyuk, a bejárata fölött simára csiszolt, éles sarkú monolittal (27-28. kép). Mintha nem kivájták volna a sziklából; hanem beleillesztették volna. Előhúztuk a mérőszalagjainkat: a keleti bejárat szélessége 3,37, a magassága 3,48 méter. Méricskéltünk, fényképeztünk, amikor hirtelen hatalmas robajra rezzentünk össze. Lőporfüst gomolygott. Lelapultunk a földre, de aztán kiderült, hogy a tűzijáték nem nekünk szól. Úgy látszik, a fegyveresnek a fejébe szállott a kát, mert belelőtt a sötét alagútba. Mivel a kemény szikláról visszapattanó golyó ugyanolyan kellemetlen lehet, mint a telitalálat, a falhoz lapultunk, azután odamentem a lövészhez, és tréfálkozva elkértem a karabélyát. Egy három, egymásra került kavicsból álló tornyocskára céloztam vele, és — Allahnak. hála! — a legfelső kavics a lövéstől szétpattant. A jemeni Tell Vilmos elképedt, és attól kezdve a másik irányba lövöldözött, bár így is állandóan félbeszakította a munkánkat, hogy elbüszkélkedjék

61

lövésztudományával. A lövészünnep végén azután modellt állt, hogy lefotózzuk (29. kép). Betapogatóztunk az alagútba. A másik végét nem láttuk, mert az alagút enyhe kanyart ír le. Leléptük, 160 méter hosszú lehet. A nyugati kijáratnál a magassága 5,92, a szélessége 3,03 méter. Az alagút a nyugati oldalon néhány méterrel a talaj szintje felett lép ki a sziklafalból (30. kép). Az innenső oldalon sem csatornának, sem csillapítómedencének semmi nyoma. Messze lent a völgyben Bainún romjai látszottak, az alagútból pedig kísérőnk sortüze mennydörgött. Hatásos jelenet volt. Az úgynevezett csatorna a keleti oldalon kezdődik, ott, ahol a sziklabevágás halad, és a lejtőn déli irányba húzódik, enyhén emelkedve. Az egyik szélesebb pontján 2,94, egy keskenyebb részén pedig 2,46 métert mértünk. A Német Régészeti Intézet szakemberei azon a véleményen vannak, hogy ez a csatorna volt az, amely „a lejtőn lefutó esővizet felfogta,39 és az alagúton keresztül a hegy nyugati lábánál, az al-Galáhim vádiban fekvő földekre vezette”31. Mivel a nyugati völgyben összegyűjtött víz nem volt elegendő a földek öntözésére, a szomszédos völgyből is kellett vizet hozni. Erre szolgált az alagút és a csatorna. Ez az értelmezés azonban önmagában sem magyarázza meg a rejtélyt. Valószínű, hogy felhőszakadások és az esős évszakok idején víz folyt az alagútban és a csatornán át. Ennek ellenére sem hihetem, hogy az egész építmény pusztán túlméretezett vízvezeték lenne. Ha a régészek abból indulnak ki, hogy a keleti lejtőn lefolyó vizet a csatornának kellett felfognia, akkor azt kell mondanom, hogy a keleti lejtőről aligha juthatott számottevő víz a csatornába, mert az alagút bejárata meglehetősen magasan van a hegy oldalában. Ez nem

62

tömör hegykúp, amelynek egyszerűen lefolyik a víz az oldalán. A hegy porózus anyagból van, a víz beszivárog a kőzetbe, erecskék törnek utat maguknak a völgybe. Az is ellentmond a „hivatalos” véleménynek, hogy a csatorna falai éppen a hegy felőli oldalon magasabbak, mint a völgy felőlin. Ha az volt a cél, hogy a lefelé csordogáló vizet a völgy felőli oldalon felfogják, akkor a hegy felől elég lett volna egy alig észrevehető perem. Mi végre akkor ez a gigantikus erőfeszítés? Mai szemmel nézve is találni ellentmondásokat. Most is, akárcsak régen, megművelik a Bainún-völgy földjét. Ma is ugyanolyan szívesen fogadnák a vizet a szomszédos völgyből, mint egykor. Erős esőzésekkor haragos árnak kellene a csatornába zúdulnia, majd átrohannia az alagúton, hogy a nyugati oldalon vízesésként zuhogjon alá a sziklafalon. Ilyesminek azonban semmi nyoma. A vízfolyásnak nyoma marad, a víz medret váj magának, különösen, ha tíz méter magasból zúdul alá! A régészek megállapításait mérlegelve úgy érzem, valami elkerülte a figyelmüket. Valami.

Bilokáció és nyomai Bilokációnak azt a jelenséget nevezik, amikor valaki vagy valami egyidejűleg varr fizikailag jelen két különböző helyen. Ilyesmi azonban csak a szentek legendáiban fordul elő, és az egyszerre több helyen megjelenő alakok ott is eltűnnek, és nem hagynak nyomot maguk után. Isten a megmondhatója, Salamon király nem volt szent, de így vagy úgy, mindenütt jelenvalónak kellett lennie, és jelentős nyomokat hagyott maga után. 63

Megfontolandó: a „maradványaikban” is ámulatra méltó teljesítmények olyan korban születtek, amely történetileg meg sem ragadható. Ismeretlen az építtetők neve, tisztázatlanok a műszaki eszközök, amelyekre pedig kétségkívül szükség volt hozzájuk. Csoda-e, ha ezeket a gigantikus építményeket Salamon „démonainak” vagy „dzsinjeinek” tulajdonították? Hogyan lehetne megmagyarázni a megmagyarázhatatlant? Bainún alagútját mindazonáltal a legendák tartották „életben”, a történet-írás mit sem tud róla. Lehet-e másként értelmezni a csatornát és az alagutat, mint egy vízvezeték-rendszer részeit? Ha stratégiai létesítménynek tekintjük őket, segítségükkel lényegesen gyorsabban lehetett volna csapatokat átdobni az egyik völgyből a másikba. A menetidő nyolc órával csökkenhetett, hiszen nem kellett volna megkerülni a hegy lábát Nem lehetne-e a sziklaépítményt menekülési útvonalnak tekinteni? A döntő kérdés az, hogy mi köze volt Salamon királynak vagy Sába királynőjének az építményhez. A királynő — Salamonnal ellentétben, akinek létét írások is bizonyítják — csak legendákban bukkan fel, bennük azonban félre nem érthető jelzésekkel. Először az édesanyjával lehet találkozni Máribban, aki üveges fémpalotában él, amely amilyen hirtelenül megjelenik, ugyanolyan hirtelenül el is tűnik, hogy azután Haddád királynak, Bilkísz atyjának a menyegzőjekor újra ott álljon a helyén. Salamon rejtélyek elé állítja a legendaszerzőket: állandóan olyan helyeken bukkan fel váratlanul, ahol a földrajzi távolság miatt nem lehetett volna. Havonta meglátogatta szeretett királynőjét, holott a Jeruzsálem és Márib közti út annyi idő alatt meg sem tehető. A szelek uraként olyan. kocsit ajándékozott a királynőnek, amely a

64

levegőben repült. Ennyi felfoghatatlan csoda már elég is lett volna legendák születéséhez, de voltak ennél különb dolgok is. Nem elég, hogy Salamon, műszaki csapatai élén — például — Jeruzsálemben, Máribban, Bainúnban évezredeket átvészelő építményeket hozott létre, de templomokat és palotákat emelt a mai Iránban, a mai Pakisztánban, a mai Kasmírban is. Salamon mindenütt ott volt, és mindenhol maradtak utána nyomok. Helyszíni kutatások alapján32 leírhattam, hogy Kasmírban Srinagar város közelében van egy hegy, amelyet Tahtaszoleimánnak, „Salamon trónjának” hívnak. A hegytetőn ma vár áll, alatta pedig egy erődítmény monolitromjai találhatók, állítólag Salamon építtette. Srinagar a kasmíri völgyben a Wular-tó mellett fekszik, az ottani legenda szerint Salamon repülő trónjával érkezett oda, a zabolátlanul folyó vizeket gátakkal megfékeztette, és a mocsarakat kiszáríttatta33. Ezért Kasmírt „Salamon kertjének” is nevezik. A pakisztáni Dera-Iszmáilhán városától nyugatra van egy második, 3441 méter magasan fekvő „Salamon trónja”, Északnyugat-Iránban egy harmadik, 2400 méter magasban. Valamennyi Tabtaszoleimán erődítményben a vizet és a tüzet imádták. Az, ami engem nyugtalanít, hidegen hagyja azokat, akik nem hajlandók a legendák lényegét feltárni. Lehetséges-e, hogy egymástól oly messze élő népek körében ugyanaz a látomás kísértett? Az etiópiaiak Salamon kocsijáról tudnak, amely a levegőben szállt, a kasmíriak viszont őrzik Salamon repülő trónjának hagyományát. A két nép lakóhelye között légvonalban vagy 5000 kilométer van, szárazföldön — hegyeken és sivatagokon át — az út hossza legalább 20 000 kilométer. Hát hogy az ördögbe — már elnézést kérek — őrizte meg a legendáiban mindkét nép

65

(akik valószínűleg mit sem tudtak egymásról) ugyanazokat a tényeket? Létezett talán valamilyen közös ősforrás, amelyből az összes szerzők merítettek? Látomások és fantázia szülte démonok azonban egy kavicsot sem tudnak megmozdítani. Hogyan hozhatnának létre hatalmas építményeket?

Magaslati bájfürdő Valamennyi hegynek, amelyet Tahtaszoleimánnak neveztek, van egy közös tulajdonsága: ,,a tűznek és a víznek” szentelt helyek voltak. Mivel az ÉszaknyugatIránban levő Tahtaszoleimán Salamon tevékenységének meglehetősen pontosan a földrajzi középpontjába esik, ezért vizsgáljuk meg gondosan azt a hegyet a többi hasonló nevű helyett is. Ennek a hegynek a „keresztapja” egy legenda. Salamonnak szerelme kezdetén nem volt könnyű Sába hűvös királynőjét meghódítania. Eszközeiben nem lévén túlságosan válogatós, varázsitallal elbódította hát a kedvest, és „a levegőn keresztül”34 a perzsa felföldre szöktette. Gondoskodott a hölgy kényelméről is: a hegyen volt egy tó, meleg ásványvízzel. A légi utazástól kimerült királynő ebben a vízben kiadós fürdőt vett, és máris megfelelő hangulata támadt Salamon érzelmeit viszonozni. Azóta viseli a tojásdad tóval ékes hegycsúcs a Tahtaszoleimán nevet. Így szól a legenda. A légi szállítással kapcsolatban Az iszlám enciklopediája35 úgy tudja, hogy Salamon dzsinjei zöld selyemből varázsszőnyeget szőttek az utazáshoz a „légen át”. Ha a király reggel Szíriában a szőnyegre rakta minden

66

szükséges holmiját, és nekivágott, estére Afganisztánba érkezett. A Tahtaszoleimánt a mai napig helikopterrel lehet a legjobban elérni. Már a vad táj látványa is felpezsdíthette a királynő érzékeit. A fennsík Azerbajdzsán isten háta mögötti, kopár vidékén terül el az iráni Marágétól délnyugatra. A régészek 2400 méter magasan felfedeztek egy dombot, rajta egy kör alakú, ciklopikus fal romjaival. A fal hossza valamikor elérhette az 1100 métert. Egy tüzes vízszentély állt itt, voltak benne lakóhelyek a papoknak, szállás a gazdag vendégeknek. Az egészet erődrendszer fogta körül, amely tízhektárnyi földterületet zárt magába. A két főkapu északra, illetőleg délre nézett. Az építményhez 38 tornyot építettek. Ennyi megfigyelőtorony furcsának tetszik, mivel az épületrendszer a hegytetőn már messziről jól látszott. A ma látható rommező közepén fekszik a mélykék hegyi tó, amelynek kékes vize Sába királynőjét felüdítette. A 67 méter mély tavat föld alatti források táplálják, és ezeknek köszönhető, hogy a tó vízszintje egész éven át változatlan. Jól értesültek tudni vélik, hogy létezik egy föld alatti csőrendszer, amely a tavat összeköti a szomszédos hegyi tavakkal. Valamikor a tó tiszta vize köré csoportosultak a templomok és a papok lakhelyei. 150 évvel ezelőtt az északi oldalon állt még egy templomkupola, amely azóta beomlott36. A kupola egy 25 méter oldalhosszúságú, négyzet alakú építményre borult. Az épületből megmaradt, öt méter vastag, hengeres oszlop rejtély a régészeknek: az oszlop ugyanis nem a kupolát támasztotta alá — erre négy sarokpillér szolgált —, hanem lezárta a teret. A többi szentély — mi mindent hívnak szentélynek! — is csupa rejtvény. Voltak ott négyzet alakú helyiségek, faluk

67

vastagsága elérte a 2,4 métert is, a padlózat hat téglarétegből állt, „köztük nem habarcs volt, hanem vékony, kemény mésztufa réteggel vonták be őket”37. A téglák közeiben „fekete koromhoz hasonló” masszát találtak, olyat, amilyet az északi kapu csatornáiban is ki lehetett mutatni. Az egyes helyiségekbe szűk, téglával bélelt alagút vezetett, ezt mára már hordalékhomok tömte el. Rejtély rejtély hátán. Nyilvánvalóan valamikor vizet szivattyúztak a helyiségekbe — de lefolyó sehol sem volt! Megkockáztatom hát a kézenfekvő kérdést: mi lesz abból, ha együtt van víz és tűz? Természetesen gőz, és már hallom is a régészek helyeslését: persze, gőzfürdő volt! Csakhogy, mélyen tisztelt hölgyeim és uraim, egy gőzfürdőhöz nincs szükség 2,4 méter vastag falakra, és ha nincs tömeges turizmus, ugyan minek egy ekkora gőzfürdő a nehezen elérhető hegytetőn? A modern régészet ezen a Tahtaszoleimánon több réteget, vagyis több építési korszakbeli nyomot talált. Ebből a szempontból engem a legrégebbi időszak érdekel, az, amelyben Salamon király is élhetett. Itt sem történt másként, mint a világ bármely más táján a szent helyeken: a kezdetek után új nemzedékek jöttek, amelyek be- és átépítették az elődök műveit. Itt is érvényes, hogy alig tudnak valamit a legrégebbi építményekről, ámbár az erődítmény monolitokból emelt falának építésmódja és a 11-es számú, meg álló. monolitokból emelt torony arra mutat, hogy a legelső építmény kora a messzi-messzi múltba nyúlik vissza. Tapasztalatom szerint minél inkább monolitjellegű egy építmény, annál régebbi. A kőkorszakból alig kilépett emberek óriási építőkövekkel kínlódtak mindenfelé, akár a francia Bretagne-ban, akár Máltán, az ókori Egyiptomban, Angliában, Peru fennsíkjain

68

vagy máshol járunk. Először sziklákat raktak egymásra, később már köveket rakosgattak. Mire szolgálhatott ez az építmény ezen a Tahtaszoleimánon? „Salamon trónjától” vagy tíz kilométerre található a Zindaaszoleimán, a Salamon börtöne elnevezésű vulkán krátere, és a szomszédságban van a Tahtabilkísz, Bilkísz trónja, valamint — hogy az együttes teljes legyen — az Iszfarjini-síkságon a ShahrBilkísz, Sába királynő egykori rezidenciájának szögletes rommezeje38.

Bolyongó szerelmespár Királyi gyermekeink — úgy látszik — Jemenen kívül Kasmírban és Jeruzsálemben is ténykedtek, és Iránban is hagytak nyomokat, amelyeket nem lehet nem észrevenni. Hogy volt ez lehetséges, hiszen a távolságok óriásiak? A Tahtaszoleimánon a régészek hatágú csillagok sárga mázzal bevont töredékeit találták. Figyelemre méltó dolog: hiszen Az iszlám enciklopédiája szerint a hatágú csillag Salamon pecsétje volt, a király címere. Az agyafúrt Salamonnak volt egy varázstükre is, amely „megmutatta neki a világ minden helyét”! Ilyen tükör kellene a mi oly gyakran melléfogó időjósainknak, mert ezzel a titokzatos tárggyal, amelyet, különböző anyagokból raktak össze”, Salamon „mind a hét időjárást” megfigyelhette39, márpedig ez nagyon fontos volt ahhoz, hogy tudja, milyen az időjárás a különböző légi útvonalakon. Al-Maszúdi (895-956) Arábia legjelentősebb földrajztudósa és enciklopédistája volt, Arábia 40 Hérodotoszának is nevezték . 69

Ő azt írta História című könyvében, hogy Salamonnak a Tahtaszoleimánon lévő templomaiban csodálatosan festett falak voltak, amelyek „amelyek az égitesteket mutatták, a csillagokat, a Földet kontinenseivel és tengereivel, a lakott vidékeket, növényeket és állatokat és sok más csodálatos dolgot”41. Csodálatos, ez a jó szó! A hagyományokból ez a meghökkentő lista áll össze: — „dzsinek” és „démonok” dolgoztak Salamonnak, — „a szelek ura” volt, — robottrónja volt, — „repülő kocsik” voltak a birtokában. — hatalmas távolságokat tudott megtenni rövid idő alatt, — volt egy „varázstükre” (bármely időjárás esetén használható radarja), — a birtokában volt egy részletes Föld-térkép. „Mindaz, amit tudunk, vonatkozik valamire, amit nem tudunk.” Rahel Varnhagen von Ense (1711-1833)

Jól kérdezni. . . „Jól kérdezni annyi, mint sokat tudni” — mondja egy arab közmondás. Tetszik vagy nem tetszik, az elképesztő dolgok ilyen sokasága láttán fel kell tennünk a kérdést: létezhetett-e a történelem előtti időkben emberi repülés? Volt ilyen? Dr. Dileep Kumar Kanjilal professzor, a kalkuttai egyetem neves szanszkrittudósa erre a kérdésre határozott 70

igennel felelt42. Tudományosan megalapozott válaszát létező, ősi szanszkrit írások alapján adta meg. Az óindiai források világosan és érthetően tanúsítják történelem előtti repülőszerkezetek létezését, amelyeket „mézzel” vagy — ami valószínűbb —„olajjal” hajtottak. Az olaj ideális hajtóanyag lehetett volna, fel lehet vele hevíteni a levegőt a hőlégballon felemelkedéséhez, mint ahogyan gőzfejlesztéshez is szolgáltathat hőt. A Kanjilal által felfedezett ókori léghajók kézenfekvő magyarázatot adhatnák a számtalan „repülő kígyó”ábrázolásra és a róluk keletkezett rengeteg legendára az egyiptomiaktól a közép-amerikai majákéiig. A magyarázat: a gőzzel hajtott léghajó kondenzcsíkot húzott maga után, ami repülő kígyóra emlékeztetett. Így hát felteszem, hogy Salamonnak voltak kormányozható repülőszerkezetei, esetleg zeppelinszerű hőlégballonjai; gőzzel hajtották őket, és ezekhez szüksége volt a különböző Tahtaszoleimánokon üzemanyagutántöltő állomásokra, illetve —bocsánat! — templomokra, amelyekben a vizet és a tüzet imádják. Milyen szerepet játszott mindebben Sába királynője? Hogyan magyarázható kísérteties felbukkanása a semmiből? Nem szólt-e az arab legenda egy .,acél és üveg városról”, amelyik „egyik pillanatról a másikra” felbukkant Máribban, És aztán ugyanilyen titokzatos módon újra eltűnt? A válasz ott rejlik, ahol senki sem keresné: a Földközitenger egyik szigetén, Krétán. A kis szigeten nemcsak a régészek csodálják meg a krétaiak által i. e. 2000 táján teremtett minószi kultúra tanújeleit. Ez a kultúra — hogyan is lehetne másképpen — a legendabeli Minósz királyra vezethető vissza. A mitológia szerint az istenek atyjának, Zeusznak és feleségének, Európának három fia közül volt az egyik. Az ókori mitológia lexikonában43 „a civilizált világ

71

legnagyobb tekintélynek örvendő uralkodójának” nevezik, és azt írják, hogy „a törvényeket, amelyeket Krétán bevezetett, állítólag atyja, Zeusz adta neki”. Isteni származása ellenére Minósznak vetélytársai is voltak, egyikük Poszeidón, a tenger istene. Poszeidón a királynak egy különösen szép bikát ajándékozott — a bika mellékesen a tengerből jött elő! —, hogy Minósz áldozza fel az isteneknek. Minósz visszautasította az ajándékot. Poszeidón bosszút forralt. Mesterkedéseivel elérte, hogy Minósz felesége, Pasziphaé beleszeretett a bikába, párosodott vele, és megszülte a Minótauroszt, a bikafejű, emberi testű szörnyet. Mivel maga nem bírt a szörnyeteggel, Minósz felfogadta az Athénból gyilkosság miatt menekülő Daidaloszt, hogy építsen neki börtönt. Daidalosz feltalálta a labirintust, az útvesztőt, amelyből nincs kiút. A csalárd Minósz a feltalálót a saját útvesztőjébe száműzte, csakhogy a tehetséges Daidalosz feltalálta a maga és a fia, Ikarosz számára a szárnyakat, amelyekkel Szicíliába juthattak. Hiába, a krétaiaknak kitűnő műszaki érzékük volt! Sem a fővárost, Knósszoszt, sem Minósz palotáját nem óvták védelmi berendezések. Nem is volt rájuk szükség. Talósz, az ércóriás naponta háromszor körbejárta a szigetet, és az előre be nem jelentett idegeneket lángokkal és kövekkel árasztotta el. Talósz testén, a feje búbjától a sarkáig egy ér húzódott, amelyet ott egy szög zárt le. Akit az izzásig hevült testű Talósz átölelt, azt ott helyben megölte. A varázstudományú királylány, Médeia —útban az aranygyapjat kereső argonautákkal — végzett a szörnnyel: kitépte a szöget az óriás sarkából, és az olaj — akarom mondani, a vér, természetesen! — kifolyt Talószból, az ércóriásból, amely azután nyomorultul rozsdává enyészett.

72

Gyanúsak ezek a legendák. Akár Minószról és a Minótauroszról, akár Talószról vagy Daidaloszról és a labirintusról szólnak, mind elfeledett műszaki ismereteket sejtetnek. Minósz király mindmáig fantom csupán. Homérosz említi először az Íliászban. Csakhogy ez a költemény 700 évvel a minószi kultúra megsemmisülése után keletkezett. Annyi bizonyos, hogy valami rejtélyes dolog történt i. e. 1450-ben Kréta szigetén. A régészet sem tud rá semmilyen magyarázatot adni. A minósziak szinte egyik pillanatról a másikra eltűntek, levegővé váltak, építményeiket egy természeti katasztrófa — valószínűleg földrengés — megsemmisítette. Arthur Evans angol régész (1851-1941) a századfordulón a saját pénzéből Kréta szigetének nagy területén ásatásokat kezdett. Knósszoszban bontották ki a földből a legnagyobb, az i. e. II. évezredből származó palotát. Kőlapokkal lezárt ajtók, fürdőkádra emlékeztető, lefolyólyukakkal ellátott — bár lefolyóvezeték nélküli — tartályok, lépcsők sokasága került elő. A lépcsők közül három ugyanabban a helyiségben, egymástól mindössze tíz méterre ólit, s egy nagy tetőteraszra vezetett. Lehet, hogy bizonyos alkalmakkor valamennyi lakó egyszerre tódult a tetőre? Sok raktárhelyiséget is talált Evans, bennük kétszeres embermagasságú agyagedényekkel és lángmintás csőrös korsókkal. Hans Georg Wunderlich professzor a következőket írja44: „Már a» normális «magasságú tárolóedények esetében is felmerül a kérdés, hogy tulajdonképpen hogyan üríthették ki és tisztíthatták őket, hiszen néha biztosan meg kellett tenniük. Az edények alját még székre állva, hosszú nyelű tisztítóeszközökkel is alig lehet elérni. Az óriási agyagedények pedig végképp

73

megoldhatatlan rejtélyt jelentenek: ezeket még megdönteni sem lehet. . . Ekkora tárolóedényeket csak úgy lehetett itt felállítani, ha még az őket körülvevő falak felhúzása előtt kerültek a helyükre, majd köréjük építették a falakat. Cserélni azonban soha többé nem lehetett őket, tölteni vagy üríteni pedig kizárólag csöveken át. a közlekedő- edények elve alapján. És milyen szerencsétlen ötlet ilyen edényeket ennyire nehezen hozzáférhetően beépíteni! Az ember már-már bosszúsan legyint, és odébb megy. . . ” Ralph Sonnenberg, aki Knósszoszban kutatott, és kutatásairól45 az AAS (Ancient Astronaut Society, Ősűrhajós Társaság; a múlt felderítetlen rejtélyeit kutatják) közlönyében számolt be, szintén bosszúsan sorolja: „A tárolóedény-monstrumok űrtartalma átlagosan 586 liter volt, és csak a palota nyugati szárnyában 420 volt belőlük, ami kereken 226 000 liter tárolókapacitást jelent.” Ahhoz, hogy értelmes gondolatokat vessen fel az ember, nem kell feltétlenül veterán régésznek lennie. A nyugati szárny agyagkorsóin kívül, amelyek Wunderlich professzort is felbosszantották, a palotán kívül is, belül is mindenütt olajtartályokat lehetett találni — a régészek gyakran ciszternákként említik őket. Össztárolási kapacitásuk abszurd. Az a magyarázat, hogy a minósziak válságos időkre halmoztak volna fel bennük készleteket, nem eléggé meggyőző. Knósszosz nem félhetett semmilyen veszélytől, hiszen a szárazföld felé nem is épített ki erődrendszert, a tenger felől pedig Talósz, az ércóriás gondoskodott róla őrjárataival, hogy a minósziak biztonságban érezhessék magukat. Az étolaj egyébként a 74

mediterrán nyári hőségben hamar meg is avasodott, élvezhetetlenné vált volna. Az olajkészlet — hajtóanyagraktár! „Semmilyen előnyomulás nem olyan nehéz, mint az, amely visszavezet a józan értelemhez” — állapította meg Bertolt Brecht (1898-1956). Márpedig én visszatérek a józan értelemhez. . . és hamarosan ismét találkozom Sába királynőjével. A Sábaiak, akik Jemenben a máribi gátat építették, és a tömjénkereskedelem urai voltak, azonosak a minósziakkal, akik i. e. 1450-ben nyomtalanul eltűntek Kréta szigetéről. Erre a gondolatra korántsem holmi „megvilágosodás” vezetett, csupán a szorgalom és az a képesség, hogy az ősi hagyományok között szokatlan összefüggéseket fedezzek fel. Így gondolkodtam: Idősebb Plinius, a római történetíró, aki i. sz. 23-ban vagy 24-ben született, és 79-ben, a Vezúv kitörésekor halt meg, 37 kötetes enciklopédiát állított össze a természettudományokról az akkori ismeretek alapján. Gondosan összegyűjtött minden tudást a gyógyszerekről, a növényekről, a fákról, a kövekről, a földrajzról és a népekről. Kétezer évvel ezelőtt ez volt az alapmű. Hatodik könyvétien Plinius a következőket írja az Arábiában élé népekről46: „Mindenek királyi székhelye azonban Mariaba [Márib]. . . Az atramitákkal szomszédosak az ország belsejében élő mineusok, akik úgy tartják, hogy ók a krétai Minósz királytól származnak.” Plinius 12. könyvében Arábia fafajtáit vette sorra. Különös érdeklődést tanúsított a tömjén iránt. A leírásból csak a következő bekezdést idézem47:

75

„. . . Egy másik körzet határolja, amelyben a mineusok laknak; azon keresztül, egy keskeny úton viszik ki a tömjént. Ez a nép kezdett el tömjénnel kereskedni, ma is ők uralják a piacot, a tömjént mineumnak is nevezik róluk. Nincs arab, aki akár egyetlen tömjénfát láthatna a minósziakon kívül, és még közülük sem mindenki. A beavatottak létszáma csupán háromezer családra tehető, az ő kiváltságuk pedig örökletes.” Merész állítás, de Pliniusnak szabad hinnünk — amikor kapóra jön nekik, a régészek is rendszeresen idézik. Az információ azonban meghökkentő. Többször el kell olvasni a szöveget, hogy felfogtuk, mit is mond a római történész érthetően és világosan: A minósziak kezdtek tömjénnel kereskedni, ezért a tömjént mineumnak is nevezik. Plinius számára a minósziak nem valamiféle kereskedők. . . a számára a minósziak arabok („Nincs arab. . . . . . a minósziakon kívül”). Igen, a szent könyvek, legendák és történelmi leírások soraiból szövődő finom háló eléggé világos képet ad. Mivel nem akarom megismételni, amit már régebben adatokkal bizonyítottam, csupán nagy vonalakban emlékeztetek a következőkre: A „mennyek őrzői”, akikről Enók (Henoch) próféta tudósított, valamikor leszálltak a Földre. Az emberiség valamennyi nagy hagyományköre említi őket ilyen vagy olyan formában, mint Földön kívüli tanítómestereket, akik egy távoli világból érkeztek. Mivel fejlettebb technikával rendelkeztek, a tudatlan emberek „isteneknek” tartották őket. Ezek az „istenek” nem éltek egyetértésben, vitatkoztak, veszekedtek, lázadtak egymás ellen. Egyik csoportjuk a Földön az emberek- és az állatok génjeivel manipulált,

76

ennek eredményeképpen keverék lényeket hoztak létre, például kentaurokat (félig emberi, félig állati lényeket) és emberállatokat, mint például a Minótaurosz. Más földönkívüliek csinos földi lányokkal hancúroztak; ezeknek az isten-ember kapcsolatoknak a gyümölcsei voltak az ősi írásokban említett „óriások” és „istenfiak”, ilyen volt Minósz király is, az istenek királyának, Zeusznak a Leszármazottja. Az Ószövetségben az „Elóhimról” (isteni alakokról), Enók „mennyei őreiről” olvashatunk, az indiai nemzeti eposzban, a Malzábháratában isteni hősökről. Mindezek a mitikus alakok ismerték Földön kívüli atyáik műszaki tudásának legalábbis egy részét. Ezért ezen a bolygón, a Földön hatalmas uralkodókká, királyokká váltak, és bár utódaik fokozatosan elvesztették az eredeti tudás maradványait is, egy ideig még rendelkeztek annyival, hogy a többi ember számára varázslatosnak tűnő képességeiket fitogtathassák, akaratukat érvényesíthessék. Salamon király — hogy a saját hősünknél maradjunk — megtanulta őseitől, hogyan gyártson „repülő kocsikat”, ezenkívül sokféle mechanikai trükköt ismert, igen jártas volt a szerszámkészítésben, és valószínűleg rendelkezett valamilyen robbanóanyaggal is. Hatalmas volt, okos és ravasz; a világ különböző tájain palotákat építtetett, és repülési útvonalai mentén „szentélyeket” — üzemanyagállomásokat és leszállóhelyeket — telepíttetett. Mindenben méltó társa és szerelme, Sába királynője, alig maradt el mögötte. Ő és családja az istenfitól, Minósz krétai királytól származtak. A királynőnek és rokonságának is volt annyi műszaki ismerete, hogy lenyűgözzék környezetüket. A minósziak szentélyeket állítottak fel magas hegyek tetején, olyan építményeket, amelyek eleinte több célt szolgáltak: üzemanyagtöltő állomásként és élelmiszerraktárként használták őket, de egyben jól látható, jellegzetes

77

terepalakulatok, az istenek repülő leszármazottainak kitűnő tájékozódási pontjai is voltak. A minósziak tulajdonképpen békében és jólétben élhettek volna, csakhogy időnként bekövetkezett egy-egy földrengés vagy más természeti katasztrófa, amelyekkel szemben ugyan az istenek leszármazottai is tehetetlenek voltak, annyi eszük azonban akadt, hogy idejében új földek, új gazdagság után nézzenek. Ezért jelentek meg egyik pillanatról a másikra Sába királynőjének szülei egy „fémből és üvegből készült városban”, Márib városában, hatalmukat még tetézték egy helyi előkelőséggel kötött házassággal, kezükbe kaparintották a tömjénkereskedelmet, és kidolgozták a pénzt hozó bokor nagyipari, ültetvényes termelését. És így tovább. A minósziak — vagyis most már sábaiak — megalkották a műszaki remekművet, a duzzasztógátat, és errefelé eddig ismeretlen, többemeletes házakat építettek. A helyi szokásokkal ellentétben a sábaiak továbbra is a csillagokat imádták, a Sába névnek megfelelően, amely „csillagimádót” jelent. Salamon nagy figyelemmel kísérte a sábai birodalom felvirágzását. Leginkább a királynő műszaki tevékenységéről érkező hírek ingerelték. Talán a hölgy is — csakúgy, mint ő, Salamon — isteni elődeik különleges, titkos tudásának birtokában lenne? Amikor találkoztak, gyanakodva vizslatták, találós kérdésekkel vizsgáztatták egymást. A kényes helyzetet a szerelem csodatévő hatalma oldotta meg: Salamon segített a királynőnek megtervezni és megépíttetni a hatalmas létesítményeket az ámuló nép legnagyobb csodálatára. Ilyen meg sosem volt. És megszületett a mese a „dzsinekről” és a „démonokról”, hiszen ez csak az ő művük lehetett.

78

*** Salamon és Sába királynője utoljára a pálmák városában, Tadmorban (a Szíriai sivatag északi részén fekvő oázistelepülés, Palmyra) találkoztak. A pazarló Salamon itt hatalmas síremléket emeltetett szerelme számára. A királynő haláláról semmit sem tudunk, de Muhammad al-Haszan, a vallásalapító Mohamed életrajzírója beszámol arról, hogy I. Valid kalifa (i. sz. 705-715) talált egy feliratot48 Tadmorban: EZ A SÍRJA ÉS RAVATALA A JÁMBOR BILKÍSZNEK SALAMON FELESÉGÉNEK A kalifa felnyittatta a sírt. A vér megfagyott az ereiben. Megparancsolta, hogy zárják le a sírt, és soha többé ne nyissa ki senki. A sír fölé egy épületet emeltetett. Mi lehetett az, ami ennyire megdöbbentette a kalifát? Bilkísz kriptájában egy óriásasszony feküdt.

79

II. A BIBLIA PEDIG TÉVED A szenzációs felfedezés Az emberek alkalomadtán belebotlanak az igazságba. De aztán visszanyerik az egyensúlyukat, és mennek tovább, mintha mi sem történt volna. Winston és. Churchill (1874-1965) Van egy könyv, amely megváltoztatta világunkat — akkor is, ha egyesek megpróbálják agyonhallgatni. Az Ószövetséggel foglalkozó bibliamagyarázók céhének álmatlan éjszakái lehettek. Zavartan mosolyognak és arrogáns nyilatkozatokat tesznek. Az, aki a valóságos szenzációt felfedezte, előre megjósolta, hogyan fogadják a dolgot: „Ha kénytelenek lesznek tudomásul venni, akkor majd megkísérlik nevetségessé tenni az elméletemet. Ha pedig ez nem sikerül nekik, akkor nagyon meggyűlik a bajuk azzal, hogy megkíséreljék a bizonyítékaimat megcáfolni. Pontosan ezt akarom.”

Mi is történt? Kamál Szuleimán Szalíbi libanoni professzor, aki 1929ben született. 80

Bejrútban tanult történelmet, Londonban doktorált, és a tekintélyes bejrúti Amerikai Egyetemen lett a történelem tanára. Már több szokványosnak mondható munkája jelent meg, amikor megírta A Biblia Aszír földjéről származik című tanulmányát1. Kézirata három évig nem került nyomdába; a tudományos kiadóknak nem volt bátorságuk hozzányúlni. Mi is lett volna a kéziratból, ha a Der Spiegel című nyugatnémet folyóirat nem közli — azután, hogy néhány nyelvész amellett foglalt állást, hogy Szalíbi érvei helytállóak? A tudósoknak és a politikusoknak is le kellett nyelniük a békát. Szalíbi nem kevesebbet állít, mint hogy a Bibliában leírtak nem az Egyiptom és Palesztina közötti területen történtek, hanem az Arab-félsziget nyugati peremén, azon a vidéken, amelyet ma Aszírnak neveznek, és amely Mekkától délre, Észak-Jemen határának közelében húzódik. Mi ebben a szenzáció? Szodomának és Gomorrának, a két bűnös városnak a történetét mindenki ismeri. Istenítélet pusztította el őket. Mindenki tudja, hogy ezek a városok Palesztinában, a mai Holt-tenger déli végénél álltak. Hát nem ott voltak, hanem egészen máshol. Mindenki ismeri a történetet, hogy az izraeliták többször „átkeltek a Jordánon”, az izraeli Jordán-folyócskán. A valóságban azonban a Jordán egy hegyvonulat a mai Szaúd-Arábia Aszír tartományában. Mindenki tudja, hogy az izrealiták egyiptomi rabságban éltek mindaddig, amíg Mózes az Ígéret Földjére nem vezette őket. Furcsa, hogy sem óegyiptomi felirat, sem a hagyomány nem utal arra, hogy Egyiptomban izraeli foglyok lettek volna. Nincsen nyoma semmiféle kivonulásnak sem. Mindenki tudja, hogy Jeruzsálem azért számít ősrégi városnak, mert Salamon ott építette fel az izraeliták első

81

templomát. Tény ezzel szemben, hogy a régészeknek minden makacs keresgélésük ellenére mindmáig nem sikerült a Salamon-féle templom legcsekélyebb maradványát sem felszínre hozniuk. Amit találtak, az egyértelműen későbbi templomok maradványa volt. Mindenki ismeri a történetet Jerikó harsonáiról, amelyek — amint arról az Ószövetségben Jehósua (Józsué) próféta beszámol — az ősi város falait ledöntötték. Minden becsületes régész régóta tudja, hogy Jehósua története már csak az időpontok miatt sem vonatkoztatható arra a Jerikóra, amelyik Palesztinában fekszik. Mi késztette Szalíbi professzort arra, hogy a bibliai helyeket egy másik tájékra helyezze át? Tanulmányai során — az Arab-félsziget helységneveit vizsgálta — feltűnt neki, hogy e nevek némelyikének kiejtése nem az arab, hanem a kanaáni vagy az arámi nyelv kiejtési szabályainak felel meg. Ehhez a következőket kell tudnunk: A mi ábécénk magán- és mássalhangzókból áll. Az Ószövetség ősi eredetijét, a régi szövegek halmazát kizárólag mássalhangzókkal írták le. „Jeruzsálem” helyett például a szövegben „jrsljm” áll, éden helyett: „dn”. „Slomo” (Salamon) helyett „slm”. Hogy a magam bőrére játsszam, „rch vn dnkn” például attól. függően, hogy milyen magánhangzókat illesztünk a mássalhangzók közé, a következőket jelentheti: Erich von Däniken —Urich ven Dunokun - Irach vun Dinaken. A magánhangzók behelyettesítése tehát komoly tévedésekhez vezethet. A magánhangzók nélküli ős-Biblia írásmódja az eredetileg csupán 22 hangzóból és az angol átírásban a wvel és y-nal jelölt félmagánhangzókból álló sémi ábécére vezethető vissza. Ugyanez vonatkozik az arab ábécére, amely szintén sémi eredetű. Évszázadokon, sőt

82

valószínűleg évezredeken keresztül másolták papok és tanítványaikba szent szövegeket — vagyis az Ószövetséget — ebben a csupán mássalhangzókból anti formában. A szövegeket csak az i. sz. 6. és 9. század között vokalizálták, vagyis látták el magánhangzókkal. Miközben Szalíbi professzor Nyugat-Arábiában nem arab eredetű helynevek után kutatott, felfedezései egyre nagyabb izgalomba hozták: „Először azt hittem, hogy ez csak tévedés lehet, de legnagyobb csodálkozásomra kiderült, hogy nem az. Majdnem valamennyi, általam ismert bibliai helységnév egy 600 kilométer hosszú és 200 kilométer széles területsávban volt található, abban, amely ma Aszír és a Hidzsáz déli részét foglalja magába.” Ez a felfedezés önmagában még nem lett volna elegendő ahhoz, hogy a Bibliában szereplő helységeket Arábiában keressük, hiszen nem ritka, hogy ugyanaz a helységnév több helyütt is előfordul. Szalbi mind Arábia, mind a bibliai szövegek alapos ismerője. A hegységek, természeti kincsek, állatok, növények és vízfolyások bibliai ábrázolását, a hadjáratok, csaták, győzelmek és vereségek leírását; valamint az utazások elbeszélését, amelyekről a Bibliából megtudjuk, hány óráig, esetleg hány nap és hány éjszaka hosszat tartottak, összevetette a nyugat-arábiai adottságokkal és az akkori viszonyokkal. És lám: minden pontosan egyezik — ezzel szemben Palesztinába semmilyen formában nem illenek a dolgok. Levelezésünk során Szalíbi professzor meg további kiegészítő anyagokat is küldött nekem2,3. Mindezek alapján elmélete és az általa levont következtetések teljességgel meggyőzőek. Anélkül hogy a helyszínen vizsgálódtak volna, az állítólag olyannyira tárgyilagos és az új felismerések iránt nyitott szaktudósok azonnal nekiestek Szalíbi munkájának. 83

Ami igaz, az igaz: ha elfogadják, az Ószövetség elismert magyarázóinak és a Biblia alapján kutató régészeknek kicsúszott volna a talaj a lábuk alól. Anélkül hogy szándékos hamisítást feltételeznénk, legyen szabad annyit mondani, hogy túlságosan hiszékenyen azonosították az „Ígéret Földjét” Palesztinával. Amikor és ahol csak Palesztinában egy romot, egy feliratot, egy vízmerítő lyukat, egy agyagcserepet vagy egy foszló szövetdarabkát találtak, azonnal buzgón hozzáláttak, hogy a leletet a Biblia szavainak „bizonyítékává” formálják. Hogy a valóságban hogy is néz ki a dolog, ahhoz a Der Spiegel a következő megjegyzést fűzte: „Mind a három kötetben (Bibliarégészeti munkákról van szó. A szerk.) csak úgy nyüzsögnek a-régészeti álfelismerések.”4 Egy példa ezekre a manipulációkra: 1880-ban Siloah mellett egy sziklán feliratot találtak, amely arról tudósít, hogy férfiak ezen a helyen a hegy mindkét oldaláról indulva vízvezető alagutat vájtak. A feliratból szempillantás alatt egy, a Királyok 2. könyvében (20, 20) szereplő mondat bizonyítéka lett: „Ezekiás egyéb dolgai, összes hőstette, és hogy hogyan készíttetett tavat és vízvezetéket, hogy bevezesse a vizet a városba, meg vannak írva Júda királyainak a történetéről szóló könyvben.” Valójában a feliratban szó sincs királyról, sem más személyről, és semmilyen helységre nem utal. Szalibi véleménye: „Vízvezetékeket minden időkben építettek.” Egyes Biblia-régészek azonban ilyenfajta bűvésztrükkökkel dolgoznak. Szalíbi professzor nem azon van, hogy a Biblia vallásos tartalmát kikezdje, csupán a földrajzi helyszíneket, ahol az események lejátszódtak áthelyezi egy más tájékra. Én pedig azzal igyekszem segíteni, hogy világosságot teremtek ott, ahol tudásunk meg sötétben tapogatózik. Nem én vagyok

84

az oka, hogy ebben az esetben a következtetések ijesztőek. Az új felismerések magukért beszélnek; azt bizonyítják: az izraeliták Ígéret Földje — ahol Izrael államot alapították — nem Palesztinában, hanem Nyugat-Arábiában van. Hogy kerülhetett sor az eddigi feltételezések során a történelmileg hibás következtetésre? Az izraelitákat származási helyükről háborúk űzték el, a nép jó része babilóniai fogságba került (i. e. 586), mások kivándoroltak a szomszédos országokba, sokan közülük Palesztinába. Ott új településeket és városokat alapítottak, és ezeket a régi helységekről nevezték el. Ebben nincs semmi különös, még manapság is előfordul: Svájcban van egy Glarus nevű kanton, az onnan kivándorlók az USA-ban megalapították New Glarust (Új-Glarus). Vagy: Jeruzsálemben új ortodox városrészek lengyel városok nevét viselik (31. kép). Lejátszódhatott ez fordítva is, hogy az Ószövetségben leírt események mégiscsak Palesztinában játszódtak le, azután onnan egyes csoportok Nyugat-Arábiába vándoroltak, és az ott alapított helységneveknek a régi palesztinai neveket adták? A nyugat-arábiai helységnevek az állat- és növényvilággal, a földrajzi viszonyokkal, a folyókkal és a távolságokkal is összhangban vannak. Palesztinára azonban nem illenek.

Vizsgáljuk meg alaposan! Ellenőrizhetők-e Szalíbi felismerései régészeti ásatásokkal? De mennyire! Tudósainknak, akik ugye mindig csak az igazságot kutatják, „csupán” a megadott helyeken kellene kapirgálniuk. Szalíbi adatai szerint például a legrégebbi, a Salamon-féle Jeruzsálem, a szaúd85

arábiai Aszír tartományban húzódó Nimász-hegyvidéktől 35 kilométerre, északkeletre fekszik. Van ott egy festői falucska, a neve Asz-Szarím, Salamon Jeruzsáleme. A hegyvidéken a régi Jeruzsálem stratégiai szempontból uralkodó helyet foglalt volna el, ahogyan ezt néhány próféta írta is. Itt a magas hegységben a templomépítő Salamonnak az építőanyag is rendelkezésére állt, nem úgy, mint Palesztinában, ahol kevés akadt belőle (32. kép). A Királyok 1. könyvében (7, 10) azt olvashatjuk, hogy „minthogy a templom építésekor már készen kifaragott kövekből építettek, sem kalapácsnak, sem vésőnek, sem egyéb vasszerszámnak a zaja nem hallatszott”. Ezek szerint előre gyártott építőanyaggal dolgoztak, valószínűleg gránittal, mert homokkő vagy mészkő alapokon ezek a vaskos építmények sohasem állhattak volna meg. Nimász hegyeiben van gránit, ott meg ma is fejtik. Palesztinában nincs. I. e. 586-ban Salamon templomát Nabú-kudurri-uszur babilóniai király serege teljesen elpusztította, az izraelita uralkodó réteg fogságba került. A pusztítás ellenére AszSzarím falucska környékén talán még mindig lehetne találni a mamutépítményből megmaradt, megmunkált kőkockákat. Régészeti ásatások kellenének. Nem fog rá sor kerülni. Fogadjunk? Hogy miért nem? A mai Palesztinában élő zsidóknak semmi érdekük nem fűződik ahhoz, hogy származásuk helyét a velük szemben ellenséges érzületű szomszéd, Szaúd-Arábia területére „helyezzék át”. A Szaúd-Arábiai Királyságot feltehetően ugyanilyen kevéssé érdekli az ószövetségi örökség. Legkevésbé pedig a különböző vallások teológusai érdekeltek az új felfedezésekben. Az Ószövetség kutatói által írt bölcs könyveknek, a Tóra-magyarázók és a nyelvészek

86

munkáinak ezreit kellene elavultnak nyilvánítani, sutba dobni. Mivel a Biblia minden adata, minden sora Palesztinához kapcsolódik, semmi, de semmi nem maradna az Ószövetségre hivatkozó állításokból. Nagy szégyen lenne. Pontosan az fog történni, amit Szalíbi professzor megjósolt. Először megkísérlik, hogy az elméletét nevetségessé tegyék vagy elhallgassák. Mivel azonban az elmélet építőkövei túlságosan is komolyan veendők, mert az állítások ellenőrizhetők, és mivel egy ilyen súlyos tartalmú könyv nem holmi szélbe szórt pelyva, a magukat minden bölcsesség és igazság birtokosának tartóknak keményen meg kell majd dolgozniuk azért, hogy a professzor bizonyítékait megcáfolhassák. A kísérlet, hogy a Szalíbi-könyvet nevetségessé tegyék, illetve elhallgassák, megkezdődött: folyik a visszaszámlálás. Az eredmény kétséges. Az általában inkább tartózkodó Neue Zürcher Zeitung című svájci újság az ügynek hasznos tárgyilagosággal, mégis a tudósok céhét egyértelműen elmarasztalólag bírálva a következőket írta5: „Nem volna szabad [az elméletet] egyszerűen azzal az állítással félretenni — ahogyan azt magukat akadémikusnak nevező személyek már megtették —, hogy arab lévén, a professzor úgysem képes tárgyilagosan ítélni; Szalíbi, aki egyébként protestáns arab családból származik, nagyon tekintélyes tudós.”

Következmények A bibliai történéseket más helyszínre áttéve tisztázható Salamon király tevékenységének néhány ellentmondása

87

(37. kép). Ha ugyanis Salamon temploma nem a mai Jeruzsálemben, hanem Szaúd-Arábiának abban a legdélibb részében állt, amely Észak-Jemennel határos, rögtön érthető, miért foglalkozott annyit Salamon a sábai királysággal: a sábaiak a közvetlen szomszédai voltak. Salamon minden hónapos hétvégi kirándulásai a királynőnél a „repülő masinák” nélkül így is lehetetlenek lettek volna, ugyanis az Aszírban fekvő Nimász-hegységtől, Salamon rezidenciájától Márib városáig a távolság légvonalban még mindig 530 kilométer. Nemcsak az ószövetségi helynevek kényszerítenek rá, hogy másképp, új utakon elindulva próbáljuk végiggondolni a kérdést. Aszír földjén olyan szentélyek, romos oltárok, ősi írások, sőt hegycsúcsok találhatók, amelyek a két bibliai személlyel, Ábrahámmal és Salamonnal kapcsolatosak. A múlt század második felében Joseph Halévy franciaországi zsidó földrajzkutatónak az első európaiként sikerült — titkos utakon, álöltözetben — bejutnia Jemenbe, ahová idegen nem tehette be a lábát. Halévy himjari és héber szövegekről számol be, amelyeket egyazon sziklafalon látott egymás mellett. Megnézte a Márib melletti Salamon-mecsetet is, amelynek falai a számtalan arab felirattól alig látszottak. Az angol Harry St. John B. Philby az 1917-1918-as évben átutazott Arábián. Beszámolója szerint magas hegycsúcsokon sziklafeliratokat és rajzokat — amelyek közül „az egyik olyan volt, mint egy kentaur”7 — és terjedelmes Talmud-szövegekkel teleírt falakat látott. Egy másik sziklafal előtt állva pedig a falon látható Talmudfeliratok tömegét („. . . a mass of Talmudic inscriptions. . . ”) bámulta meg. 130 kilométerre délre Táif városától — itt van ma a szaúdi király nyári rezidenciája —, Aszír tartományban

88

található a Dzsebel-Ibráhim (2595 m), vagyis Ábrahám hegye. További 150 kilométerre délre már Salamon ősi országában, az Asz-Szuleimánban járunk. A Dzsebel-Sáda nevű hegy csúcsán egy oltár maradványai találhatók, (mindeddig) elolvashatatlan feliratokkal. Az ott lakók az oltárromot Muszalla Ibráhimnak, vagyis Ábrahám imádkozóhelyének nevezik. Áront, Mózes egyik testvérét is rnegörökítették egy ma Szaúd-Arábiához tartozó hegységben: a 2100 méter magas Dzsebel-Hárún, vagyis Áron hegye Abhától, Aszír tartományi fővárosától délkeletre áll. Az Ószövetség prófétái és ősapái Jemen hegyei között tevékenykedtek, és ott is temették el őket. Még 1950-ben is mutogatták a turistáknak Káin és Ábel kriptáját a Dzsebel-Hadidon; azóta befalazták őket. Jób pátriárka sírja Észak-Jemenben, a Dzsebel-Hasa középső csúcsán van, Hud próféta sírkamrája pedig mind a mai napig a legszentebb arab szentélyének egyike; Tárimtól északra, a Hadramaut-hegységben fekszik.

Tüske a köröm alatt A bátrabb zsidó és keresztény tudósok egyaránt ismételten utaltak arra, hogy az Ószövetség látszólag oly zárt világképében nincs minden a helyén. Hangjuk azonban beleveszett egy megrögzött szemlélet képviselőinek harsány kórusába. Hallott valaki például közülünk, akiket a keresztény vallás gondolatvilágának megfelelően neveltek fel és tanítottak, akár egyetlen szót is arról, hogy az Ószövetség bibliai változatán kívül a hagyományoknak más forrása is maradt ránk?

89

1910-ben Rudolf Leszynsky zsidó tudós a következő szavakkal kezdte A zsidók Arábiában című könyvét8: „Hogy mióta laknak a zsidók Arábiában, nem tudjuk.” Két évvel később Jehosua Feldmann a következőket írta a jemeni zsidókról szóló könyvében: „A zsidók, akik Jemenben sok évszázada, sőt lehet, hogy sok évezrede laknak. . . ”9 1921ben D. és. Margoliouth, aki az oxfordi egyetemen a sémi nyelvek professzora volt, arra a meggyőződésre jutott, hogy az izraeliták eredetileg Dél-Arábiából jöttek: „Jób próféta könyve olyan mű, amely a bibliai kánonhoz tartozik, de egyértelmű, hogy Arábiából származik.”10 Az oxfordi professzor ezt a súlyos kijelentést csak azután merte megtenni, miután hosszú évekig tanulmányozta az óarab és az óhéber nyelveket. Az utóbbi nyolcvan évben, aki csak foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy a délarab zsidók tulajdonképpen honnan is származnak, mind két malomkő közé került. A fennmaradt dokumentumok és az összehasonlító nyelvészet arra kényszerített mindenkit, hogy fogadja el a zsidók létét DélArábiában; nyitva maradt azonban a kérdés, hogy mikor és honnan kerültek oda. Hugh Scott etnológus, a délnyugat arábiai népek történetének szaktudósa, 1947-ben nyíltan beismerte: „Évszázadokkal az iszlám előtt nagyon sok zsidó élt Közép- és Dél-Arábiában, ám teljesen bizonytalan, hogy mikor és milyen úton kerültek oda.”11 A hagyományos értelmezés hívei minden szalmaszálat megragadtak, hogy a Tóra és az ószövetség „bevált” magyarázatait átmenthessék. Nem engedhették, hogy az Ószövetség eseményeiről kiderüljön: Dél-Arábiában történtek. Nem bizonyulhatott igaznak, hogy DélArábiában vallási hagyományok léteztek, mielőtt Palesztinába eljutottak volna. Az egyetemi katedrák közötti viták lefolyását már beprogramozták, anélkül hogy Szalíbi professzor letehette volna a saját garasát. Hogy lehetett a

90

zsidók arábiai jelenlétének a rejtélyét megoldani? Erich Brauer néprajztudós a következőket állapította meg12: „Az észak-arábiai zsidóknak voltak mondái, amelyek szerint egy részük már Józsué idején letelepedett Arábiában. A jemenita hagyományok szerint az első bevándorlók Salamon idejében kerültek az országba. Azt mesélik, hogy Sába királynőjének volt Salamontól egy fia, akinek a számára Salamontól tanítókat kért és kapott; ezek lettek volna az első zsidók, akik Jemenbe érkeztek. Egy másik hagyomány szerint a királynő kíséretében jöttek Jemenbe.” Ehhez a nézethez csatlakozott a legtöbb tudós. Halleluja, a rejtély megoldódott, a Bibliának igaza volt, Mózes Palesztinába vezette az izraelitákat; Salamon építette Jeruzsálemben az első templomot; Sába királynője ott látogatta meg, és Salamon ezer földijét adta neki búcsúajándékul. Így jutottak a zsidók Dél-Arábiába! Bátorkodom ezt a gondolatmenetet szerényen meg egyszer végigkövetni. A zsidók tehát negyven évig vándoroltak a Sínai-félszigeten, éheztek, szomjaztak, és harcoltak ellenségeikkel. Végül elérték az előttük megcsillogtatott Ígéret Földjét, végre letelepedhettek. Királyuk, Salamon felépítette az első, igazán hatalmas templomot, ott volt az összes fiatal, szorgalmasan ügyködtek az építkezésen. Ezzel egy időben iskolákat és házakat emeltek, vízvezetékeket fektettek, utakat építettek, földeket tettek termővé, hadra fogható sereget toboroztak. Papok és tanítók hallatták bölcs szavukat. Ilyen körülmények között, egy vadonatúj, éppen csak megalapított, megerősítendő állam fejeként Salamon királynak nincs fontosabb dolga, mint hogy szerelmesének, Sába királynőjének, aki egy 2500 kilométerre fekvő, távoli országban el, fejlesztési segélyt nyújtson. 91

Néhány ezer fiatalembert, kiképzőkkel egyetemben, a királynőnek ajándékoz, annak, aki nem tartozik Salamon népéhez, más istenekben hisz. A felettébb groteszk feltételezés azonnal figyelmen kívül hagyható, ha elfogadjuk, hogy Salamon országa nem a mai Palesztinával azonos, hanem a dél-arábiai Nimász-hegység környékén volt. Ebben az esetben ugyanis a — Palesztinából kiindulva abszurdnak tűnő — segély barátságos, jószomszédi gesztus, egyben egy szerelmes államfő ajándéka szerelme tárgyának.

Salamon kerestetik Honnan jött Salamon? Hiszen az ilyen gazdag királyoknak is, sőt éppen nekik vannak elődeik. Ki gyűjtötte össze a sok kincset? Talán a ravasz kis Dávid király? Az, aki a Góliátot legyőzte? Salamon családfájának igazság szerint Ábrahámig. valamennyi nemzetség ősapjáig kellene visszavezetnie. Csakhogy meg ennél is ősibb időkbe kellene visszanyúlnia, hiszen Ábrahám atyánk is származott valakiktől, és ez a származás eléggé különös. Ábrahám papája Táré volt, legalábbis ezt állítják az ősi zsidó hagyományok. Ez a Táré pedig — sehol nem található rá cáfolat — bálványimádó volt. Ábrahám maga is megerősíti ezt az apai oldalról örökölt családi szépséghibát az Ábrahám apokalipszisében13, ahol egyes szám első személyben meséli: „Nekem, Ábrahámnak, azokban az időkben az volt a sorsom, hogy apám, Táré helyett illő módon bemutassam az áldozatokat, az ő fából és kőből és

92

aranyból és ezüstből és ércből és vasból készült istenei előtt. Így egyszer a templomba mentem, hogy szolgálatomat ellássam, és akkor láttam, hogy Merumat, a kőisten felborult, és Náhórnak, a vas istenének lábai előtt hever.” Ábrahám szülei olyan csillagkultusz hívői voltak, amelyhez hasonlót nemcsak Arábiában és Egyiptomban, hanem a babilóniaiaknál és a minósziaknál, tulajdonképpen az ókor valamennyi népénél meg lehetett találni. Ábrahám apja, Táré állítólag a káldeai Urból származott, és Fritz Hommel professzor szerint ott „az égitesteknek ez az imádata különösen elterjedt”14. Így azután Ábrahám születését is a csillagokkal hozták kapcsolatba, ahogyan az egy zsidó írásban olvasható': „Ábrahám Tárénak. . . és Amtelainak a fia. . . a káldeai Urban született. . . tisri havában. . . a teremtés utáni 1948. évben. . . Ábrahám születésének éjszakáján Táré barátai. . . vendégségre. . . gyűltek össze. . . Akkor észrevettek a keleti égen egy szokatlan csillagot: úgy tetszett, gyors futással siet tova, és elnyel négy másik, a négy égtáj felé eső csillagot. Valamennyien csodálkoztak ezen a jelenségen.” A gonosz Nimród királynak, a városépítőnek és „az Úr előtt nagy vadásznak”, akiről Mózes és Mika számoltak be, a csillagfejtői azt mondták, hogy születni fog egy, fiúcska, aki veszélyeztetheti a király birodalmát. Ekkor Nimród elővigyázatosságból hetvenezer újszülött kisfiút megöletett. Világos, hogy Ábrahám anyja rettenetesen félt, és amikor elérkezett a szülés ideje, elbújt egy barlangban. A sötét barlangot az újszülött arcának ragyogása fénnyel töltötte

93

be. Senki nem vette észre, kivéve Gábriel arkangyalt, aki sietve lerepült a mennyekből, hogy a fiúcskát táplálja. Bájos legenda, de nem volna érdemes megemlíteni, ha nem mutatna oly sok hasonlóságot Krisztus betlehemi születésének körülményeivel. Természetesen ettől kezdve Ábrahám már nem közönséges emberként szerepelt a hagyományokban. Hol angyalok borították felhőbe és ködbe, hogy megmenekülhessen üldözőitől, hol a bábeli torony építői dugták tüzes kemencébe. Ábrahámnak persze a haja szála se görbült meg. A hétszázát! Csak miután behatóan foglalkozni kezdtem vele, világosodott meg előttem, hogy Ábrahám ősapánk szoros kapcsolatot tartott a Földön kívüliekkel. A Jerahmeél krónikájában16, egy olyan, ránk maradt régi szövegben, amely meg ősibb forrásokon alapult, az a megállapítás szerepel, hogy Ábrahám a legnagyobb mágus és asztrológus volt, és tudását közvetlenül az „angyaloktól” kapta. Ez az állítás pontosan egybevág azokkal a leírásokkal, amelyeket az Ábrahám apokalipszisében találunk: igen hatásosan le van benne írva, hogyan vitte a Magasságos két küldötte Ábrahámot a „mennyekbe”; fönn a magasban látott „valamit, ami olyan, mint a fény, de nem lehet leírni” és „óriási alakokat, akik olyan szavakat kiáltottak egymásnak, amelyeket én nem értettem”. Érthető: ha Földön kívüliek vitték magukkal Ábrahámot anyaűrhajójukkal, nem érthette az idegenek nyelvét. Ábrahám pontosan emlékezett: az a magasban lévő hely, amelyen állt, hol lefelé, hol meg felfelé fordult: maga fölött látta a Földet, illetve maga alatt a csillagokat. Élénk képzelőerő? Biztosan nem. Manapság, az űrhajózás korában józan beszámolókat olvashatunk arról, hogy a jövőbeli űrhajók hogyan forognak a tengelyük körül

94

— azt pedig, amit az űrhajókból látni lehet, Ábrahám egészen helytállóan írta le. Mindig tisztában voltam vele, hogy én itt legendás, történelmi tényekkel nem igazolható hagyományokkal foglalkozom. Nagyon meglepődtem hát, amikor egy amerikai Biblia-intézet által kiadott műből17 azt kellett megállapítanom, hogy — az én gondolatmenetemet követve — annak szerzői is magától értetődőnek fogadták el egy Földön kívüli civilizáció képviselőinek látogatását. A könyvben az áll: „Csak az estebéd után fedezte fel Ábrahám, hogy vendégei nem közönséges látogatók voltak. A világűrből jöttek.” Micsoda haladás! A teológusok is képesek hát tanulni. Ábrahám űrhajósokkal állt kapcsolatban! A Biblia alapján belénk verték, hogy Ábrahám az emberiség ősapja, miközben a szaktudósok meg abban sem biztosak, létezett-e egyáltalán Ábrahám. . . és hogy ugyan mit is jelenthet a neve. A leideni egyetem professzora, Franz M. Böhl a következőt állapította mégis: „Az ősi Ab-rám név, amely a Genezisen kívül (11,26., 17,5.) sehol nem fordul elő, azt jelenti, hogy »magasztos atya« vagy hogy »az atya magasztos«. A pátriárka szó tehát a név fordításaként értelmezhető. »Atyán« itt Isten, eredetileg nyilván a Hold-isten értendő. . . A legvalószínűbb az, hogy az Abr-raham név esetében csak a gyakoribb Ab-rám név tájnyelvi változásával (megnyúlás) van dolgunk.” Amit Böhl professzor 1930-ban határozott állításként közzétett, azt más szakemberek öt évvel később a tekintélyes Journal of Biblical Literature19 című folyóiratban cáfolták:

95

„Az Ábrahám eredetileg nem személynév, hanem egy istenség neve volt.” Az azóta eltelt negyvenévnyi Ábrahám-kutatásnak sem sikerült a kérdést tisztáznia. Az USA-beli Yale Egyetem egyik, 1975-ben megjelent közleményében a következő, figyelemre méltó mondat található: „Valószínűleg sohasem leszünk abban a helyzetben, hogy bebizonyítsuk: Ábrahám valóban létezett. . . ” Zavaros a dolog, és teljességgel jelentéktelen is lenne, ha nem volnának hatalmas népcsoportok, amelyek származásukat egy olyan emberre vezetik vissza, aki talán soha nem is létezett. . . Valamennyi ellentmondás ellenére bizonyosnak vehetjük, hogy Ábrahám — ha létezett — sohasem járhatott egy Jeruzsálem nevű városban. A mai Jeruzsálem helyén ugyan már i. e. 2000-ben létezett egy, a régészet által igazolható település, csakhogy senki sem tudja, hogyan hívták. 1975-ben Észak-Szíriában, Eblában a régészek agyagtábla-könyvtárat találtak. Ekkor bukkant fel először — sumer ékírással — egy helységnév: Uruszalim (rslm). III. Amenóphisz fáraó idejéből (i. e. 1402-1364) származó egyiptomi hieroglifák említenek egy Ausamen vagy Rusalimum nevű várost; a Biblia-régészek mindkét változatot azonnal kisajátították, és a mai Jeruzsálemmel azonosították. Aki azonban behatóan vizsgálja a dolgot, az a városneveket felismeri ugyan, de hiányolni fogja, hogy földrajzi fekvésük nem tisztázott. Teljessé válik a zűrzavar, ha egy pillantást vetünk a Genezisbe, Mózes 1. könyve 14. részének 17. versétől:

96

„Történt pedig Amráfelnak, Sineár királyának, Arjóknak, Ellászár királyának, Kedorláómernak, Élán királyának és Tidálnak, Góim királyának az idejében, hogy ezek háborút indítottak (. . . ) Miután (Abrám) így megverte Kedorláómert és a vele tartó királyokat, visszatért. Sodoma királya pedig kivonult eléje a Sávé-völgybe, azaz a Király-völgybe. Melkisédek, Sálem királya kenyeret és bort vitt ki eléje. Ő a Felséges Isten papja volt, megáldotta őt, és ezt mondta: Áldott vagy Abrám a Felséges Isten előtt, aki a mennyet és a földet alkotta! És áldott a Felséges Isten, mert kezedbe adta ellenségeidet! Ábrahám pedig tizedet adott neki mindenből.” Itt „Sálem királyról” van szó. „Sálem” a későbbi Jeruzsálem. Különös. Még nem létezett az Igéret Földje, Mózes még meg sem született, Dávid király — Salamon atyja — még nem vette be azt a várost — melyiket is? —, amelyet azután „Jeruzsálemnek” nevezett volna. Miféle „sálemi király” volt hát az, aki Ábrahámmal találkozott, és hol állt ez a Sálem, a királyi város?

Tudóstévedések „Amiben a tudós téved, abban tudós módon téved” — mondja egy arab közmondás. Valóban. A városok, különösen a királyi székhelyek nem a semmiből varázsolódnak elő. Előbb kialakul egy 97

társadalom, sok-sok nemzedék során államalkotó hierarchia alakul ki benne, aztán a körülmények előbbutóbb rákényszerítik az embereket, hogy várost építsenek. Az urbanizációnők mindenütt három kiváltó oka volt: egy uralkodó, aki fitogtatni akarta a hatalmát alattvalói előtt; a védelem biztosításának szándéka esetleges ellenséges támadással szemben; végül pedig az az elhatározás, hogy a közösség hitvilágát bizonyító szentélyt hozzanak létre. Ez a harmadik ok volt — bármely országról legyen is szó — a városok alapításának fő indítéka. Az ősi korok emberei szerte a világon általában égitesteket imádtak. A csillagkultusz a csillagos égbolt szépségével, a felkelő és a lenyugvó Nap és Hold látványának érdekességével magyarázható. Az emberek magas hegyek csúcsára hágtak, hogy közelebb jussanak isteneikhez, hogy ott imádják őket; fenn a magasban oltárokat emeltek, és ahol a vidék sík volt, hegyeket hordtak össze, hogy szent városokat építsenek rajtuk. Egészen eddig a pontig egyetértettem a tudósok véleményével, csakhogy: „Ha mindenki azonos nézetet vall, akkor is előfordulhat, hogy nincs igazunk” — állapította meg Bertránd Russell (1872-1970). A tudomány álláspontja az, hogy a menny és a csillagok istenei képzeletbeli lények, az emberi fantázia szülöttei, amelyek a valóságban sohasem léteztek. Akkor hát képzeletbeli lények uralkodtak volna? Istenemberektől rettegtek a halandók? A fantázia rémalakjai nevelték-formálták láthatóan és nyomon követhetően a Föld-lakókat? A tudomány szolgál egyfajta magyarázattal: eszerint ilyen „beavatkozás” ugyanúgy nem létezett, ahogyan valójában istenek sem voltak. Ha egy országban az embereknek rosszul ment a soruk, bűnbakot kerestek. Mivel azonban a nyomor okozója valójában nem létezett, tehát felelősségre sem lehetett vonni, ezért minden bajt —

98

és persze jót is — az istenek művének tartottak, akik csak ezáltal váltak az emberek részére valósággá. A vulkánkitörések, a földrengések, a viharok mind-mind az istenek létének bizonyítékai voltak. Ez a gondolatmenet hozta létre a természeti vallásokat. Ez eddig világos lenne, csakhogy aztán hallatlan dolog történt, olyasmi, ami nem illik bele ebbe az elképzelésbe. Az istenek ugyanis megszólaltak. Utasítgatni kezdték az embereket, tilalmakat, parancsolatokat hirdettek ki, törvényeket hoztak, egyes, igazolható esetekben embereket vittek magukkal távoli „mennyei városokba”. Szemmel láthatóan bizonyították fölényes technikai tudáson alapuló hatalmukat, olyan ismereteket közöltek az emberekkel, amelyek a halandókénál sokkal fejlettebb tudásról tanúskodtak. A kiválasztottak, akiknek társaik számára közvetíteniük kellett az istenek üzeneteit — mindenütt a világon —, egyes szám első személyben szólnak: „hallottam. . . ”, „láttam. . . ”, „azt mondta nekem. . . ”, „megmutatta nekem. . . ”, „megparancsolta nekem. . . ”, „eredj oda. . . ”. Amióta csak az emberek beszélni tudnak, az egyes szám első személy azt fejezi ki, hogy a beszélő szemtanúja volt annak, amiről beszámol. Ezekben a később „próféciáknak” nyilvánított beszámolókban gyakran olyan adatok is szerepelnek, amelyekből kiderül, hogy mikor és hol játszódott le az elbeszélt esemény, vagy a benne szereplő isteneket és segítőtársaikat meg is nevezik. Kacifántos egy helyzet! Az istenek állítólag nem léteztek. Ebben az esetben mindent, amit az ő nevükben közöltek velünk, fontoskodó — hazug! — próféták találtak ki, minden csupán az ő képzeletük szüleménye és ezekből a hazug beszámolókból állították volna össze az emberiség szent könyveit? Lenne ebben egy szikra logika? Tiszta őrület! Miután agyafúrtan

99

bebizonyították, hogy nem lehet valóságalapjuk, most mégis vegyük készpénznek, színarany, vitathatatlan igazságnak a próféták beszámolóit? Még „higgyünk” is bennük?

Csomók a vörös fonálon! Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy túl sokat követelek az olvasótól, amikor arra kényszerítem, hogy elinduljon velem a régi szent vagy eretnek írások labirintusába, hogy együtt keressük a vörös fonalat, amely kivezethet belőle. Vigaszul megemlíthetem, hogy az utóbbi években többet ültem könyvtárban, mint otthon, és hogy itt most csak csekély kivonatát közlöm annak, amit több száz kötetben végigolvastam. A legnagyobb nehézséget mindig a nevek és az adatok okozzák, amelyek nemcsak a nem szentnek tartott könyvekben szerepelnek gyakran tévesen. Mózes 1. könyvében (15, 13.) például ez olvasható: „Ekkor az Úr azt mondta Abrámnak: Tudd meg, hogy a te utódaid jövevények lesznek egy olyan országban, amely nem az övék: rabszolgákká teszik, és nyomorgatják őket négyszáz évig (. . . ) Csak a negyedik nemzedék tér vissza ide (. . . )” Újabb kutatások alapján egy tekintélyes régész, Kathleen M. Kenyon a kővetkezőkben foglalja össze a véleményét21: „Annyi mindenképpen bizonyos, hogy a bibliai események időrendjével foglalkozni sem érdemes. Tele van ellentmondásokkal. Az egyiptomi tartózkodás időtartamául négyszáz esztendőt 100

feltételezni és ugyanakkor megállapítani, hogy az Egyiptomba való bevonulás utáni negyedik generáció már részt vesz az exodusban, két olyan nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen állítás, hogy az ezek alapján történő számítások csak történelmietlenek lehetnek.” A Biblia kronológiája meglehetősen megbízhatatlan. Nem is lehet más, hiszen a dátumokat kiforgatták, meghamisították, hogy belegyömöszölhessék egy előre meghatározott modellbe. Ha élt egyáltalán, akkor Ábrahám i. e. 1800-2000-ben járta a földi világot. Két fiút nemzett, Izsákot és Jákobot. Jákob szerencsétlen fiát, Józsefet szívtelen testvérei eladták Egyiptomba. Ott az izrealiták állítólag négy évszázad alatt tekintélyes néppé szaporodtak, bár erre egyetlen egyiptomi felirat, egyetlen törékeny papirusz sem utal. Az izrealiták népének nem ment valami jól. I. e. 1700-ban megjelennek a nép megmentői, Áron és Mózes, megkezdődik az exodus, a negyven éven át tartó kivonulás a Sínai-félszigetre. Meghódítják a mai Palesztina területén fekvő Jerikót, amit a régészeti leletek egyértelműen cáfolnak. A Bibliából jól ismert hősök, Sámuel, Sámson, Saul és Dávid csatákat nyernek. I. e. 970-ben a tépett sereg végre nyugalomra lel. Salamon király kiadhatja a parancsot az első templom építésére. Figyelemre méltó kronológia, mivel azonban már a kiindulópontja helytelen, a végén sem stimmelhet. A történelem az izrealiták históriáját csak a babilóniai fogságból való elbocsátásuktól kezdve tudja időponthoz kötni, amikor az úgynevezett második templomot felépítették. Arra, hogy ez a templom végre valóban a mai Jeruzsálemben állt, elég történelmi bizonyíték van. De az első, a salamoni templom a dél-arábiai Nimászhegyvidéken volt.

101

Ehhez az állításhoz hiányoznak a kőkemény bizonyítékok, és hiányozni is fognak mindaddig, amíg az Aszír tartománybeli Asz-Szarím mellett nem végeznek ásatásokat. Addig csak az erre utaló jelek alapján lehet dolgozni, ám ez is érdekes és kiadós „terepmunka”. A régi Dél-Arábiában ugyanúgy ragaszkodtak a csillagkultuszhoz, mint bárhol másutt a Földön. Jó néhány csillagisten, bálvány és kultikus hely nevét ismerjük. A krónikások feljegyezték egy bizonyos Amr ibn Luhajj nevét, aki egykor átutazott Arábián22: „Ekkoriban látta, hogy az emberek bálványoknak hódolnak, és amikor megkérdezte őket, hogy ezt ugyan miért teszik, ezt válaszolták neki: »Ezek a bálványok a mi uraink, mennyei hajlékok és emberi személyek képére formáltuk őket.«” „Mennyei hajlékok” és „emberi személyek” szolgáltak tehát példákul. Minek a példájául? A csillagok csupán fénylő pontok az égbolton, még a legvadabb fantáziájú embert sem ösztönözhetik arra, hogy bálványokat alkosson. Az ember minden időkben utánozta azt, ami tiszteletet ébresztett benne, akkor is, ha nem értette.23 A dél-arábiaiak a valóságot másolták, átélték, amit ábrázoltak. Lehet, hogy amikor templomot építettek, egy, az égből a hegyekbe leszállt „úrnak”, az istenek leszármazottjának „mennyei hajlékát” akarták másolni? A szentélynek pompásnak kellett lennie, hiszen az istenek tiszteletére gyűltek össze benne. . . és ez adhatta a kezdeti lökést ahhoz, hogy település épüljön körötte. Ám a közös szentély önmagában még nem volt elég. Egy isten legyen hatalmas, mutassa meg, mi mindenre képes. Nem rozsdásodhat, nem zuhanhat le a talapzatáról, mert akkor elveszti a hitelét. Az

102

istennek, ahhoz hogy tiszteljék, tennie is kell valamit, gyakorolnia kell a hatalmát. Melkisédek, a pap király ilyen volt: hatalmas és titokzatos. Az Ősidők zsidó mondái24 szerint „a menny szülötte volt”, az Úr maga helyezte magját Szopranimába, Melkisédek anyjába. (In vitro megtermékenyítés?) Melkisédek tehát egy isten fia volt, és Ábrahám idejében állítólag Sálem királya. Ábrahámról már megtudtuk, hogy születésétől fogva az égiek oltalma alatt állt, és a „Legmagasztosabb” — így az ősi zsidó hagyomány — „Ábrahámot különösen kedvelte”. Ábrahám találkozott Sálem királyával, „a felséges Isten papjával”, és rögtön kitűnő kapcsolat alakult ki köztük: a pap király megáldotta Ábrahámot. Nincs ebben semmi meglepő, hiszen mindketten a „felső tízezerhez” tartoztak, istenek leszármazottai voltak, márpedig az ilyesmi nagy összetartó erő. Sálem királyának nagy volt a hatalma, félték és tisztelték. Az emberek készek voltak Sálem városát (slm) felépíteni neki. Kialakult a királyság központja: egy palota és egy templom. Ebben az időben, melyről nem tudjuk pontosan, mikor is volt, itt is, máshol is sok volt az isteni származék. Csak Enók próféta kétszáz földre szállt „mennyei őrt” említ, akiknek az utódai aztán marakodni kezdtek azon, kié is a föld, vagyis területi követelésekkel léptek föl. Az uralmuk alá tartozó vidéket sündisznóállássá építették ki, és erődítésekkel vették körül. A paloták terveit az építkezéshez az istenek leszármazottai szolgálták, a nehéz fizikai munkát pedig alattvalóik végezték, akiket a hatalom olyan megnyilvánulásai serkentettek dologra és kényszerítettek engedelmességre, amelyek számukra természetfölöttinek, varázslatosnak, Földön kívülinek tetszettek, és tulajdonképpen azok is voltak. A kemény

103

munkáért cserébe az istenfiak háborúk esetére védelmet ígértek a népnek. Az isteni leszármazottak konkurenciaharcot vívtak a jó helyekért; ennek a küzdelemnek a fényében válik érthetővé a kőkemény követelés: „Ne Legyenek más isteneid!” A szigorú parancsolatot nem Mózes adta ki elsőként, Ábrahámé a szerzői jog. Az ő apja, Táré meg a tiszta csillagkultusz híve volt; a sok isten elbizonytalanította a hívőket, az emberek nem voltak biztosak benne, hogy melyik isten alá tartoznak. Jött a föld felosztásának ideje, az istenek utódai érvényesíteni kezdték hatalmi igényeiket. Mind féltékenyen vigyázott arra, hogy a konkurencia meg ne kaparinthassa, el ne csalja tőle az általa manipulált munkássereget; hogy naiv hívők nehogy tévedésből rossz helyre, másnak vigyék az áldozati pénzt, aranyat, drágaköveket. Ezért a parancsolat: „Ne legyenek más isteneid!” Sálem (slm) kezdetben „a felséges Isten papjai” egyikének a székhelye volt. Melkisédek, a király, mint isteni származék a krétai Minósz királyhoz hasonlítható, aki Zeusz istenatya fia volt. Az idők folyamán az istenek ivadékainak hatalma csökkent, a későbbi nemzedékek mind kevesebbre emlékeztek az ős-ős-ősapák műszaki ismereteiből. Így azután a hatalom a papokra szállt. Az emberekben egyre csökkent a tisztelet, mert egyre kevésbé lehetett őket megtéveszteni, és azért is, mert rájöttek, hogy a korábban tisztelettel övezett bálványok tehetetlen bábok csupán. Régesrég nem látott már senki hatalmas anyaűrhajókon repülő Földön kívülieket, az űrhajósok — indiai hagyományok szerint — elpusztították egymást, vagy továbbszáguldottak távoli égitestek felé. Abban az időben, amikor Sálem uralkodója egy Salamon nevű király volt, a városnak még nagyon jómódúnak kellett lennie, és

104

Salamon még ismerte mennyei elődei technikai hagyatékának egy részét (repülő kocsik). Ez a bizonyos sálemi Salamon azonban nem lehet azonos a bibliai Salamonnal, akinek a, megjelenését i. e. 970-re teszik. Az ember már-már azt feltételezhetné, hogy létezett egy ,,Salamon” feliratú aktagyűjtő dosszié, amelybe minden nyomot, ami erre a rejtélyes személyre utal leraktak, aztán a hagyományok őrizői tetszésük szerint szemelgettek belőlük. A zsidó hagyomány szerint Salamon bölcs bíró és szoknyavadász, aki egyistenhívő is, meg sok istent is imád. A Krónika 2. könyvében már a föld leghatalmasabb királya: „uralkodott minden király felett az Eufrátesztől a filiszteusok földjéig és Egyiptom határáig”. Az arabok széles e világon mindenütt hatalmas építményeket tulajdonítanak neki, a Koránban azt állítják róla: „szellemeknek” kellett számára dolgozniuk, „a szelek ura” volt, 350 évig uralkodott, és csaknem egyidejűleg több helyen is előfordult. Az etiópiaiak Salamont mérhetetlenül gazdagnak mondták, a frigyláda őrizőjének, Sába királynője elcsábítójának és egy repülőszerkezetekből álló flotta tulajdonosának tartották. Ez bizony elég sok egy embernek, akinek végül is egyetlen feje és csupán két keze meg két lába van. Hogy tulajdonképpen ki volt Salamon, és mikor is élt valójában, azt senki sem tudja. Kavics az ősidők kirakójátékában, csakúgy, mint Melkisédek, Ábrahám és Sába királynője. Az akkori időkből származó tudósítások egyetlen dologban egybehangzóak: mind azt állítja, hogy Salamon Jeruzsálem királya volt. Bizonyítható, hogy 586ban létezett egy Jeruzsálem nevű város, amelyet a babilóniaiak leromboltak. Csakhogy melyik Jeruzsálemet pusztították el? Azt-e, amelyikben a legendás Melkisédek

105

uralkodott. . . Palesztinában?

vagy

pedig

a

mai

Jeruzsálemet

Jeruzsálem siratása Az Ószövetségben olvasható öt siratóének az elpusztított Jeruzsálem városért. Az első, a második és a negyedik jajkiáltással kezdődik. Az énekekben Jeruzsálemet dicsőítik, az egykor nagy és népes, ám most elhagyatott várost. Oda minden pompa, a hódítók elrabolták a kincseket, meggyalázták vagy ellopták a templomi szentségeket, a hajadonokat és az ifjakat rabszolgává tették. az ellenségei kacagják az egykor oly büszke Jeruzsálemet. A prófétákat, papokat, bírákat kigúnyolják és elzavarják, az üldözők, „mint sasok a hegytetőkön”, lesben állnak. A siratóénekek szerzőjének a büszke városra emlékezve könnyek szöknek a szemébe: „belsőm háborog, vergődik bennem a szívem. . . ” Mivel szerző nem jegyezte őket, a siratóénekeket Jeremiásnak tulajdonítják. Az i. e. 6. évszázadban élt próféta kényelmetlen, kétkulacsos alak; a jeruzsálemieket óvta a babilóniaiaktól, ő maga azonban paktált az ellenséggel. Szedekiás, Júda utolsó királya (i. e. 597-586) a figyelmeztetőt egy ciszternába dobatta, csakhogy abból a víz régen kiszáradt, így aztán Jeremiás életben maradt, és a győzelmes II. Nabú-kudurri-uszur (i. e. 605-562) megparancsolta, hogy bocsássák szabadon, és meghagyta, hogy ne essék bántódása. Így hát a próféta szabad volt, miközben a többiek megbéklyózva a fogságba meneteltek. Babilóniai katonák, akik mit sem tudtak a király parancsáról, elkapták a furcsa járókelőt, láncra verték, és a többi fogollyal együtt Bábel felé hajtották. A tévedés 106

tisztázódott, Jeremiást megint csak szabadon engedték, de a lerombolt Jeruzsálembe soha többé nem tért vissza. A környéken élő izraeliták alávetették magukat a babilóniai uralomnak, majd később kisebb-nagyobb csapatok elmenekültek. Az egyik, Egyiptomba tartó csapathoz csatlakozott Jeremiás is. Ott aztán nyoma veszett, többé nem hallunk róla. Tulajdonképpen mikor is szerezte Jeremiás a siralmait? A teológusok úgy vélik, hogy még a város ostroma és lerombolása idején. Ez a feltételezés alaptalan, hiszen abban az időben Jeremiás a ciszternában csücsült, aztán csak rövid ideig örülhetett a szabadságnak, mivel újra láncra verték. Háború, pusztulás, rabság nem a legalkalmasabb időszak arra, hogy a próféta ábécésorrendbe szedett rigmusokat faragjon. Az énekek a már elpusztított Jeruzsálemet siratják. A dúlás óta már el kellett telnie bizonyos időnek, hiszen a sirámok szerzője azon jajgat, hogy pusztává vált a Sion hegye, rókák szaladgálnak rajta”. Heinrich Merkel 1889-ben írt doktori disszertációjában, amely kizárólag ezekkel a siratóénekekkel foglalkozik, arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy akárki írta is őket, régebbi forrásokhoz nyúlt vissza, ezért kizárható, hogy Jeremiás lenne a szerzőjük. „A kritika tehát azt követeli, hogy az énekeket ne tulajdonítsuk Jeremiásnak.” Tehát: Jeremiás ott volt, amikor Jeruzsálemet lerombolták, azután verték bilincsbe — a siratóénekek viszont egy már lerombolt városról szólnak; ezenkívül a dalok régebbi forrásokból is táplálkoznak. Tehát a siratóénekek nem vonatkozhatnak a mai Jeruzsálemre. Amit siratnak, az egy régebbi Jeruzsálem pusztulása. Lehet, hogy azé a Jeruzsálemé, a legendás Salamon Sálemjéé, amelyben egykor Melkisédek, a pap király uralkodott?

107

Miközben e sorokat írom, szinte hallom az olvasó hangját: „De Däniken úr, ugyan mi köze van ennek az egésznek az ön elméletéhez? Mi a csudának ragaszkodik ilyen fanatikusan egy ősi Jeruzsálem létezéséhez?” Vegyük sorra! Ha az istenek leszármazottai pap királyokként uralkodtak, akkor ősi székhelyükön csak meg kellene találni technikai hagyatékuk valamiféle bizonyítékát, ha mást nem, falfestményeket, feliratokat, reliefeket, kultikus tárgyakat. Jeruzsálem mai temploma alatt semmit sem találtak, nem került elő egyetlen bizonyíték sem a salamoni templom egykori létezésére. Akkor máshol kell keresgélni. Szalíbi professzor a helységnevek összehasonlító vizsgálata során arra a meggyőződésre jutott, hogy az ősi Jeruzsálem az Aszírban fekvő Nimász-hegységben volt, valahol a mai Asz-Szarum helység közelében. Véleményem szerint nem valószínű, hogy ott lehetne még valamit találni. Ehhez túl alaposan elpusztították a várost, túlságosan módszeresen fosztogattak a háborús hordák. És ne feledjük: az események óta két és félezer év múlott el. Megadjam magam? Azért sem! Valószínűleg mégis akad valami, ami túlélte a pusztítást. De ez már egy másik történet.

Az örökzöld Ezékiel Húsz esztendeje szentelek különös figyelmet Ezékiel próféta szövegeinek. Röviden az érdekes ember életéről: papi nemzetségből származó izraelita próféta. Babilonba deportálták, ott lett próféta. Megjövendölte Júda államának összeomlását és Jeruzsálem elpusztítását. Négy 108

könyvemben írtam már Ezékielről sok mindent. A téma kifogyhatatlan kincsesbányája. Amit itt most leírok róla, meglepő újdonság, de ahhoz, hogy teljesen világos legyen, röviden ismertetnem kell az előzményeket: Ezékiel roppant részletesen leírta egy sajátos képződmény leszállását, amelyet ő „az Úr dicsőségének” nevezett. Akár valami kemény, modern riporter, a próféta pontosan azt és csakis azt jegyezte fel, amit látott: szárnyak, kerekek, tömlők, szemek, vakító fény és lárma, amivel a sajátságos képződmény mozgása járt, amint felemelkedett a földről. A részletes leírás arra ösztönözte Joseph Blumrichot, a NASA (a Nemzeti Légügyi és Űrhajózási Igazgatóság az USA-ban. A szerk. ) tervezőmérnökét, hogy a rajzasztalon rekonstruálja a szerkezetet. Az eredmény egy sajátságos alakú űrkomp volt; alul hegyben végződött felül kiszélesedett; hatalmas búgócsigára emlékeztetett. A képződmény, amelyet Ezékiel, mint „az Úr dicsőségét” írt le, egy földi bázisállomás és egy Föld körüli pályán álló anyaűrhajó között hozta-vitte az űrhajósokat. Ezékiel, a riporter, nemcsak az űrkompot írta le, hanem ugyanilyen pontosan beszámolt egy templomról is, amelyet „egy igen magas hegyen” mutattak meg neki, ott, ahol az űrhajó leszállt. „És láttam, hogy az Úr dicsősége betöltötte az Úr házát.” (Ezékiel 44, 4.) Erről a templomról van szó. 1984 őszén levelet kaptam a számomra ismeretlen Hans Herbert Beier úrtól, egy német nagyvállalat főmérnökétől. Beier úr azt írta, hogy az elmúlt években sokat foglalkozott az Ezékiel-szövegekkel, és a bennük található részletes leírás alapján rekonstruálta a templomot (34. kép). Tudományos pontossággal elvégzett műszaki feladatról van szó, írta Beier úr, és azt kérdezte, érdekel-e a dolog. Világos, mit válaszoltam neki: A következő hónapokban

109

valósággal magával ragadott ez az érdekfeszítő felfedezés: részt vettem az Ezékiel-templom pontos és elképesztő rekonstrukciójában Tájékoztattam Joseph Blumrichot, a NASA mérnökét, akinek a címe Estes Park, Colorado; a két mérnök levelezni kezdett egymással! Az eredmény mindkettőjüket meglepte. A Blumrich által rekonstruált űrkomp pontosan, minden részletét tekintve beleillett Beier templomrekonstrukciójába (35. kép). Két különböző kontinensen két különböző mérnök — függetlenül egymástól — igazolta Ezékielt. Blumrich már 1971-ben befejezte az űrhajó rekonstruálását, Beier pedig 1976-ban kezdett dolgozni. Mi a szenzációs ebben a történetben, és mi köze mindennek a salamoni templomhoz? A képernyő segítségével mindannyian tanúi lehettünk már űrhajó startjának. Ott áll egy rámpa, számos toronymagas, többemeletes építménnyel, amelyek körülveszik a rakétát; így a rakéta külső burkolata minden magasságban ellenőrizhető, a visszaszámlálás többhetes ideje alatt meg hegesztési munkálatokat is el lehet végezni. Egymásba gabalyodott köldökzsinórokon át telnek meg az űrhajó egyes fokozatai hajtóanyaggal. Azután, közvetlenül az indulás előtt, bekövetkezik a nagy pillanat, a torony oldalra gördül, a rakéta már csak magában áll az indítótorony alatt a talajba rögzített súlyos talapzaton, még lejjebb, a talapzat alatt csövek, szivattyúk és hatalmas tartályok egész rendszerét találjuk, amelyek az indulás pillanatában a forró lángot oltják. A rakéta begyújtásának pillanatában vízfüggöny tör elő a csőhálózatból, oltja az izzó csóvát, hűti az indítóberendezést. Milyennek is kellene lennie tulajdonképpen egy búgócsiga alakú űrhajó indítórámpájának? A mai rámpák toronyszerűek, mivel a rakéták, mint megannyi obeliszk,

110

nyúlnak az égbe. Csak az indításhoz van rájuk szükség, mert az indítórakéták az űrben elégnek. (Az űrkomp külső tartályai ejtőernyővel ereszkednek a tengerbe, és újra felhasználhatók.) Ha azonban egy rendszeresen ide-oda közlekedő űrkompról van szó, amelyet, akárcsak egy repülőgépet, állandóan karban kell tartani, akkor nemcsak indító-, hanem karbantartórámpákra is szükség van, amelyekről az űrhajóhoz minden oldalról hozzá lehet férni. Egy búgócsiga alakú úrkomp karbantartórámpájának alul kúposnak kell lennie, hogy minden magasságban az űrkomphoz illeszkedjen. Minél magasabb a rámpa, annál szélesebb, felül pedig teljesen nyitott, akár egy stadion. Beier rekonstrukciói pontosan ezt a formát adták ki. Hans Herbert Beier Ezékiel, a koronatanú26 című könyvében kilencvennél több, részben színes konstrukciós rajzot közöl, amelyeknek minden részlete megfelel Ezékiel leírásának. A „templom” eredetileg nem szentély volt, hanem egy karbantartórámpa a hozzá csatlakozó műhelyekkel és az űrhajósok tartózkodó- és hálóhelyeivel. Sohasem fogjuk megtudni, milyen üzemanyagot használhattak akkoriban. Blumrich, a NASA-szakértő energiaforrásként nukleáris üzemanyagú atomreaktort feltételez. (Számos orosz és amerikai tengeralattjáró energiaforrása!) A magreakciók során két probléma merül föl. Az egyik a hő, amely miatt hűtést kell alkalmazni, a másik a radioaktív hulladék. Az űrhajót és a karbantartórámpát tehát ennek figyelembevételével kellett kialakítani. A reaktor hűtőrendszerét az űrhajó csúcsban végződő alsó részében helyezték el, ezért ott a rámpát hőálló anyaggal kellett kibélelni. A kiégett radioaktív anyagot valahol tárolni kellett, valószínűleg elásták.

111

Mivel abban az időben az akkori korénál jóval fejlettebb műszaki berendezéshez sehol a Földön nem létezett sem köztes tároló, sem végleges hulladéktemető, valószínűleg még ma is lehetne a karbantartórámpák közelében elhasznált hajtóanyagrudakat találni. Ha pedig az energiát nem magreaktor szolgáltatta, akkor folyékony, esetleg szilárd hajtóanyagokat is használtak. Ez a következőket jelentené: a karbantartórámpa — a „templom” — alatt odaés elvezető csöveket, vezetékeket lehetne. találni. Különösen bonyolult javításokat biztosan nem lehetett végezni mindaddig, amíg a tartályokban robbanásveszélyes üzemanyag volt. A maradék üzemanyagot először le kellett szívatni. Következésképpen a templom alatt meg ma is ott kellene lennie a vezetékrendszerek maradványainak. Ha Salamon Jeruzsáleme Melkisédek pap királynak az a bizonyos „Sáleme” volt, akkor a földönkívüliek Ábrahám és Melkisédek idejében még használták a karbantartórendszert, a későbbi nemzedékek azonban már nem tudtak mihez kezdeni vele. A berendezést „templommá” stilizálták, hiszen az istenek jártak oda látogatóba. Sálemből Jeruzsálem lett, és Jeruzsálemet lerombolták. Ha ez a képlet helyes, akkor annak ellenére, hogy évezredek teltek el azóta, a mai Asz-Szarím-nevű falucska mellett csöveket vagy radioaktív hulladékot kellene találni a földben. A kritikusok és azok, akik Ezékielt jól ismerik, erre azt felelik, hogy elméletemnek van egy gyenge pontja. A próféta szemtanú i. e. 595 és 570 között számolt be tapasztalatairól, az én tanúvallomásom viszont úgy szól, hogy a földönkívüliek ekkor már régen elhagyták naprendszerünket, tehát az űrkomp már nem közlekedhetett. Két ellenérv: Könnyen elképzelhető, hogy a földönkívülieknek az a csoportja, amelyik a legendás ábrahámi és melkisédeki

112

időkben hagyta el naprendszerünket, másfél ezer évvel később visszatért, hogy ellenőrizze, milyen eredményekkel járt az embereknek adott fejlesztési segély. Továbbá: az Ezékiel-szövegek keletkezési idejének meghatározása bizonytalan, Ezékiel közleményeinek az évszázadok során számos értelmezést ki kellett bírniuk. Egy 1981-ben megjelent elemzés27 270 (!), Ezékiellel, illetve Ezékiel könyvével foglalkozó művet dolgoz fel. A próféta régebben szentnek tartott szövegét most darabjaira szedik. Szemantikusok megállapították, hogy a szövegek stílusa és a szóhasználat alapján több szerzőre lehet következtetni. Az Ószövetség ismerőinek többsége ezért azon a véleményen van, hogy Ezékiel könyvét szerzői munkaközösség alkotta, és a szerzők régebbi szövegeket is belekevertek az eredetibe, ezért ennek az Ezékielnek a beszámolója „az Úr dicsőségéről” semmiképpen sem keletkezhetett a valódi Ezékiel próféta idejében (i. e. 590570). Ez azt jelenti, hogy ami a próféta könyvében áll, az sokkal, de sokkal régebben is lejátszódhatott, és régebbi forrásokból került a könyvbe. „Boldog, aki a dolgok okát fel tudta ismerni.” Seneca (i. e. 55—i. sz. 40)

113

III. ISTENEK, SÍROK ÉS RÁSZEDETT HÍVŐK Mondd, hol a sok sírhalom. . . Az ítélőképesség hiánya tulajdonképpen az, amit butaságnak nevezünk, és az ilyen fogyatékosságon nem lehet segíteni. Immanuel Kant (1724-1804) A halál, amely minden ember sorsa, a mesealakokért és néhány bibliai személyiségért nem jön el. Enók pátriárka és próféta nem halt meg, hanem felettébb érett, 365 éves korában szőröstül-bőröstül „a mennyekbe ragadták”. Izrael prófétája,. Illés is testi mivoltában tűnt el az űrben a tüzes szekéren (2 Királyok 2, 11.). Az Ószövetség más jelentős személyiségei meg olyan aggastyánkort értek meg, amelyről a mi gerontológusaink még álmodni sem mernek. Ádám, az emberiség ősapja 930 évig élt, fia, Sét 912-ig vitte, ennek fia, Enós még mindig elérte a 905 éves kort, és Ádám ükunokája, Enós fia, Kénán 910 évig élt, Így folytatódik ezután az aggastyánok stafétája Mózes 1. könyvében (5. rész): Mahalalél 895 évig, Jered 962 évig élt. Enók — persze még mennybemenetele előtt — nemzette Metuselaht, aki aztán 969 évvel a bibliai életkor rekordere lett. Noé apja, Lámek csak 777 évet élt meg, és ezzel elmaradt fiától, aki 950 évesen halt meg. A néhány, itt bemutatott példa a Guinness-féle Rekordok Könyvébe kívánkozó 7566 évet adja ki. 114

Ennyit éltek, míg meg nem haltak. De Enók kivételével mind meghalt, márpedig az elhunytak földi maradványokat hagynak hátra. Ilyen hosszú életű személyiségeknek számos generáció tudatában kellett nyomot hagyniuk, és tulajdonképpen csodálatos sírboltokban kellett volna elhelyezni őket. Azonban egyetlen ilyen sírboltot sem találni. Elképzelhető, hogy a Noé nevéhez kapcsolt vízözön elmosta őket, de hol vannak a síremlékei azoknak, akik a vízözön után éltek? Hol vannak a tiszteletre méltó csontok? Hol vannak a barlangok, falukon a halál időpontjával? Hol vannak a szarkofágok, a sírokba helyezett, a halottak túlvilági létéhez szükséges dolgok, a kincsek?

Sok nyomot hagyott, mégis nyomtalanul eltűnt ősapánk, Ábrahám A három izraeli ősatya egyike, a legendás Ábrahám tevékenységének fő színtere a Mamré nevű helység volt, két kilométerre északra az Izraelben fekvő mai Hebron várostól. Ott emelkedik a próféta hegye, 1025 méter magasan a tengerszint fölött (36. kép). Ez a hegyvidék az Ábrahám-történet klasszikus földje, itt estek meg a jelek, és történtek a csodák. A Genezis szerint (13, 18.) Ábrahám nyájaival és sátraival itt telepedett le, és itt épített az Úrnak oltárt. Innen vette üldözőbe 318 szolgájával a babilóniai harcosokat, hogy Lótot családjával együtt kiszabadítsa. Mamré volt az a helység, ahol az Úr és Ábrahám emlékezetes találkozása megesett, amelynek során az Úr megígérte az ősatyának, hogy utódai olyan számosak lesznek, mint a csillagok az égen. Itt, Mamréban történt az is, hogy az Úr parancsot adott a rituális 115

körülmetélésre. Az akkor 99 éves Ábrahám példát mutatott, ő is körülmetéltette magát 13 éves Izmael nevű fiával, a rabszolgákkal és szolgákkal, valamint vendégeivel együtt (Genezis 17, 23.). Izgalmas dolgok történtek akkoriban Mamréban. Szenzációs találkozások. Egy nap Ábrahám a sátra előtt ült, amikor három titokzatos lény kereste fel. A vendégszerető ősatya rögvest zsenge borjút vágatott, és bőkezűen megvendégelte az idegeneket. . . Tette ezt annak ellenére, hogy Izsák nevű fia azt sugalmazta anyjának, Sárának, hogy ezek az idegenek „nem a Föld-lakók leszármazottai”1. Ábrahám végrendeletében, egy régi zsidó írásban a váratlan vendégeket „égi férfiaknak” nevezi, akik „az égből szálltak le”, és oda is mentek vissza. Igen, Mamré történelmi jelentőségű események színhelye, olyan hely, ahol rendszerint emlékművek, sírok és feliratok találhatók az utókor számára. Itt mégsem így történt. Irdatlan kockakövekből épített, hatalmas falmaradványokat lehet ugyan Mamréban találni, de a legcsekélyebb utalás nélkül akár Ábrahámra, akár égi látogatóira. Ha a korabeli iparművészek legalább a tüzes szekér egy vázlatát vagy a világűrből érkezett vendégek egyikének a portréját a falba vésték volna, akkor most Mamrét a Földlakók és a földönkívüliek találkozóhelyeként dicsőíteném! A régészek is ugyanilyen tanácstalanok. Nem tudnak a monolitikus falmaradványokkal mit kezdeni. Attól függően. hogy melyik nézet hívei voltak, a Biblia-régészek Mamrét Ábrahám karámjának, Ábrahám sírjának, Ézsau emlékművének, Dávid király rezidenciájának tartották. Meglehetősen vegyes bibliai étlap. A kevésbé Biblia-párti régészek ugyanezeket a maradványokat bizánci építménynek, római szentélynek, befejezetlen falnak vélték2. A tudományos vélemények még a maradványok

116

életkorát illetően is háromezer éves eltéréseket mutatnak a szakirodalomban. A Biblia szerint Ábrahám „Mamréval szemben” 400 lat ezüstért földterületet vásárolt, amelyen egy sírbarlang volt található. (Mózes 23, 9.). Ide temetkezett feleségével, Sárával együtt, és ott, a családi sírboltban kellene állítólag fiainak, Jákobnak és Izsáknak és feleségüknek, Rebekának és Leának is nyugodnia. Ez azt jelentené, hogy egyszerre hat bibliai személyiség pihenne ebben az egyetlen sírboltban. Ilyen fontos és tekintélyes kortársakat pedig díszes pompával szoktak eltemetni, és sírjukat nemzedékek őrzik áhítatos tisztelettel. Máig is fellelhető szentélynek kellene a sírnak lennie, hiszen a Biblia Ábrahám sírjának a nevét is megadja: Mahpéla-barlang. Hebron városának központjában ma a zömök, négyzet alakú Al-Ibráhim mecset áll, hatalmas, drága szőnyegekkel és csillárokkal gazdagon díszített imádkozóhely mohamedánok, zsidókés keresztények számára. A középső terem mindkét oldalán kripták vannak, alattuk volna állítólag Izsák és Rebeka sírja. A jobb oldalon a művészien díszített szentély 1091-ből származik. A mecset falain aranyosan csillognak a Korán-idézetek; rézrácson át mélyzöld terítők fénylenek, amelyekre arannyal hímeztek arab szöveget. Az írásjelek szerint: Ez Ábrahám próféta sírja. Nyugodjék békében. Arannyal hímzett terítők borítanak két nagy kenotáfiumot (olyan sírt vagy koporsót, amelyben nincs benne a halott, akinek az emlékére állították; külsejét tekintve azonban ugyanolyan). Négy kicsi, fehér oszlopon a márvány felépítmény baldachinra emlékeztet. A márvány padlózatból hétszögletű, alacsony, 15 centiméter magas fal emelkedik ki, sötét fatábla borítja. Állítólag innen vezet 68 meredek lépcső Ábrahám sírkamrájába. Noha a mecset a zsidók és a mohamedánok egyik legszentebb helyének

117

számít, síroknak, szarkofágnak, ereklyéknek, sírajándéknak, sírfeliratnak sehol semmi nyoma. Kérdezem: valóban a mecset alatt találhatók Ábrahámnak és családjának maradványai? Vagy a hívőket az orruknál fogva vezetik? A sírok tiszteletére már a keresztes hadjáratok idején (a 11. század végétől a 13. század elejéig) is mecset állt itt. Hogy előtte mi volt ott, nem tudjuk. Hebron bevétele után a keresztesek a mecsetet keresztény kolostorrá alakították át, és Hebront „Szent Ábrahám városának” keresztelték át. Egy imádkozó szerzetes meditációja közben huzatot érzett; elmondta szerzetestársainak, és másnap valamennyien buzgón keresni kezdték Ábrahám sírboltját. Mindaddig csak a hagyományokból értesültek róla, hogy állítólag a kolostor alatt volna a Mahpéla-barlang. A lélek pásztorai fakalapácsokkal kopogtatták végig a padlót, és találtak is egy üresen kongó helyet. Felemelték a kőlapot, alatta üreg nyílott. Hozsannázva indultak lefelé a szerzetesek a meredek lépcsőn, amely egy kőfal előtt végződött. Amikor hatalmas kalapácsokkal bontani kezdték, a fal beomlott, és a szerzetesek egy kicsi, kör alakú, üres helyiségbe jutottak. Az égvilágon semmi sem utalt rá, hogy sírhely lenne. A jámbor kutatók egyike nem akart beletörődni a csalódást keltő felfedezésbe, végigtapogatta a falakat, talált egy ék alakban behelyezett követ, s amikor megnyomták, kinyílt előttük egy barlang. Itt már, a gyertyák imbolygó fényénél a szerzetesek fehér csontokat találtak a földön, és egy benyílóban 15 urnát, amelyekben csontmaradványok zörögtek. De sírajándékokat vagy bármi egyebet, ami Ábrahámra vagy a családjára utalt volna, itt sem találtak. Az apát ünnepséget rendezett, himnuszokat zengtek az Úr dicsőségére. Néhány csontot ereklyeként eladtak, a többit

118

állítólag visszahelyezték a barlangba. „Azóta egyetlen ember sem volt lenn többé a Mahpéla-barlangban”, állapította meg az Ábrahám nyomait követő Arne Falk Røne dán kutató3. Az ma már nem ellenőrizhető, hogy a kora középkori sírfelfedezés valóban így játszódott-e le, hogy a szerzetesek vagy/és keresztesek tényleg az égvilágon semmit sem találtak, ami Ábrahámra utalt volna, vagy pedig a leleteket kapós ereklyékké nyilvánították. Ismeretes, hogy a keresztes háborúk idején nagyon sok tárgy került a Szentföldről európai kolostorokba és a Vatikánba. Sok itt a kérdőjel. Én csak annyit tudok, hogy ma már semmit nem lehet ellenőrizni. A mohamedánok nem hajlandók Ábrahám sírboltjába belépni, mert Allah mindenkit vaksággal büntet, aki Ibrahim próféta síri nyugalmát zavarja. Állítólag hasonló okokból akadályoznak meg az ortodox zsidók bármiféle régészeti kutatást. Lehetséges. Nem lehetséges azonban, hogy a régészek lapátja olyan meglepetéseket hozna napfényre, amelyek épp az ellenkezőjét tanúsítanák annak, mint amit a népnek ősidők óta vallásos hite részeként kellett tudomásul vennie? Nem tudom elképzelni, hogy egy olyan tehetős pátriárkát, mint amilyen Ábrahám, „az Úr barátja” volt, ennyire szegényesen, sírajándékok és különösen szarkofág vagy sírfelirat nélkül helyeztek volna örök nyugalomra. Vagy voltak a sírboltban sírajándékok és feliratok, csak valaki, akit zavart az ittlétük, eltüntette őket, vagy Ábrahám sohasem feküdt a Mahpéla-barlangban. Ha ugyanis akadna valamilyen, minden kétséget kizáró bizonyítéka annak, hogy itt van Ábrahám hozzátartozóinak sírja, akkor a Mahpéla-barlangot már réges-rég Izrael nemzeti és vallási szentélyének nyilvánították volna, a sírfeliratokat és sírajándékokat pedig a jeruzsálemi nemzeti múzeumban mutogatnák a nemzet és a vallás kincseként az áhítatosan

119

bámészkodó látogatóknak. Mivel azonban ilyen bizonyítékok nem léteznek, ezért logikusa következtetés: nem a barlangsírban nyugszik Ábrahám.

De hát kinek a sírja? Ugyanez vonatkozik a Szentföld más prófétasírjaira is. Minden turista megcsodálhatja Izraelben a következő sírokat: Ézsau Lót József Dávid Sámuel

Gád és Nátán Ráhel

Sziir/Cior mecset (37. kép), arab falu Hebrontól északra Bani Naim mecset, arab falu Hebrontól keletre Náblusz/Sekem (39. kép) Jeruzsálem, a Dormitio-templom földszintje a Sion-hegyen Jeruzsálemtől északnyugatra, Dzsib/Gibeón arabfalu közelében (38. kép) Halhúl, Hebrontól északra Betlehem

Minden sír mellett fémtáblán olvasható a magyarázat:. . . sírboltja. Valódi bizonyítékot azonban arra, hogy az adott sírban tényleg a táblán szereplő próféta nyugszik, hiába keresnénk. Ilyen bizonyítékok nem léteznek (40-41. kép). Különösen ostobán érzi magát az ember, hogyha ugyanannak a személynek a sírját több helyen is megmutatják neki, miközben annak a falunak a lakói, ahol a sír található, sziklaszilárdan hiszik, hogy az ő és csakis az

120

ő sírboltjukban vannak a hiteles maradványok. Jónás próféta, akinek szintén több sírja van, már gyermekkoromban mély benyomást tett rám. Ámulva hallgattam a hittanórán a történetet, amelyben Jónást a matrózok a saját kérésére a tengerbe hajítják, hogy ott egy bálna elnyelje. Három napot és három éjszakát töltött Jónás a bálna gyomrában, mielőtt — anélkül hogy a haja szála meggörbült volna — újra a napvilágra került (Jónás 2. rész). Régóta tudom, hogy a három nap és három éjszaka a cethal gyomrában jelképes — hogy mi mindent kell jelképesen értelmeznünk! —: Jézusnak a feltámadás előtt holtan töltött három napjára utal. Felnőttkoromban azonban kutatásokat végeztem a Jónás-legenda kapcsán, és a zsidó mondákból megtudtam, hogy a cethal egyáltalán nem is volt cethal, Jónás ugyanis úgy lépett a hal szájába, „mint aki egy szobába lép”, és „a vízi állat szemei olyanok voltak, mint az ablak, és befelé is világítottak”. Jónás természetesen beszélgetni tudott a hallal, és a hal szemén keresztül (kabinablakok!) „a fényben, amely olyan volt, mint a nap fénye délben”, mindent látott, ami a tengerben és a tenger fenekén történt. Igen, a történelem előtti tengeralattjáró utasának a sírja határozottan érdekelne, mivel a Jónás-legenda világos párhuzamokat mutat a babilóniai Óannész-legendával. Az utóbbiban egy haltestű, értelmes lény szerepel, amelynek a neve Óannész volt. A különös halnak emberi hangja volt, és megtanította a kétlábúakat az írásra, a tudományra és a városépítésre. (A szerző ezt Tévedtem volna? című könyvében írja le bővebben.) Valójában hol van Jónás eltemetve? Sírhelye hat példányban létezik: 1. Meszed, Galilea 2. Nabi Júnusz, Júdea

121

3. Halhúl, Betlehem és Hebron között 4. Tel Jaffától 6 kilométerre délre 5. An-Nabi Júnusz. Szidón és Bejrút között 6. Hama, Szíriában, 150 kilométerre Damaszkusztól

északra

Mit mondjon a csüggedt sírlátogató, ha egy olyan grandiózus alak, mint Mózes, állítólag Izraelben van eltemetve, holott a Tóra és az Ószövetség szerint Mózes soha be sem tette lábát az Ígéret Földjére? A Nabi Músza (Mózes sírja) mindössze 15 kilométerre fekszik a Jeruzsálem-Jerikó országúttól, légvonalban csak néhány kilométerre a Kumrán-barlangoktól, ahol harminc évvel ezelőtt felfedezték a híres tekercseket, amelyekben kiegészítéseket lehetett találni a bibliai Genezishez (42. kép). Mózes ötödik könyvében, a 34. fejezetben mondja az Úr: „Ezt a földet ígértem oda esküvel Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak, (. . . ) de te nem mehetsz be oda. Ott halt meg Mózes, az Úr szolgája, Moáb földjén (. . . ) Senki sem tudja a mai napig sem, hogy hol van a sírja.” Az ember álmélkodva kérdi: ugyan miért ígérte az Úr Ábrahámnak és Izsáknak ezt a földet, amikor ezek a bibliai alakok már ősemlékezet óta 73 Mamréban laktak? És meghökkenve veszi tudomásul, hogy nincsen senki, aki ismerné Mózes sírját — jóllehet ott áll előtte! Mivel tudjuk, hogy aminek nem szabad léteznie, az nem létezhet, találékony agyak — annak érdekében, hogy Mózes az Ígéret Földjén nyugodhasson — kitaláltak egy csodát. Szaladin szultán egykor azt álmodta, hogy Allah a Jordán nyugati partjára hozta Mózes földi maradványait Ez a legendás álom elegendő volt ahhoz, hogy szentélyt építsenek egy Mózes-kenotáfiummal 1265-ben Baibarsz szultán a kenotáfium fölött egy mecsetet emeltetett, a 15.

122

században pedig a mamelukok a mecset mellett egy négyszáz szobás fogadót építtettek. Sikerült! Manapság április második felében évente hetvenezer vagy még több látogató zarándokol Mózes sírjához. A kopár sziklák és a kiszáradt dűnék között a mecset számtalan fényes kupolájával és minaretjével pazar oázisnak látszik. A zarándokok jámbor borzongással vonulnak el egy rács előtt, amely mögött fűzöld terítővel letakart kenotáfium áll. Kenotáfium? A Duden értelmező nagyszótárból megtudhatjuk, mi az üres síremlék, amely olyan halottra emlékeztet, aki nem ott van eltemetve. Pontosan! A Szentföld történelmi táj, amelyen i. e. 800-tól egyedülálló és az emberiség nagy vallásai számára döntő jelentőségű események játszódtak le. Ha azonban olyan valamit akarunk megragadni és pontosítani, ami i. e. 800nál régebbi időkre nyúlik vissza, akkor a dolgok széthullanak, mint homok a szitából. A nagy egyéniségek nyomai, az olyanoké, mint Ábrahám, Melkisédek, Lót, Dávid vagy Salamon, elmosódnak. Róluk pedig feltétlenül kellett volna maradniuk régészeti emlékeknek. Ezek a próféták túl fontosak, túl nagyok, túl szentek voltak ahhoz, hogy csak úgy nyomuk vesszen. Erre azt felelik, hogy a földrajzi térség, amelyet ma Szentföldnek nevezünk, politikailag mindig nyugtalan volt, örökké háborúk dúltak, és ez az állandó mozgolódás lehet az oka, hogy a nyomok és a bizonyítékok eltűntek. Elképzelhető, de a kételyek azért megmaradnak. Hiszen az arabok és az izraeliták ugyanazokat a személyeket tisztelték. Az arabok a hadjáratok során a tiszteletre méltó ősi sírokat ugyanúgy érintetlenül hagyták volna, mint az izraeliták. Ami a Közel-Keletre érvényes, annak érvényesnek kellene lennie máshol is a világon. Csakhogy máshol a templomromok, a sportpályák

123

maradványai, az emlékoszlopok, a feliratok és az agyagtáblák, a királyok és az egykori hősök sírjai túlélték az idők múlását. Miért lenne épp a Szentföld kivétel?

Dávid király bárjában A csalódást okozó sírkutatástól elkedvetlenedve, rosszkedvűen ültem a jeruzsálemi Dávid király szálloda bárjában. Azon tűnődtem, hogy miért vannak csak álbizonyítékai a régi izraelita próféták létezésének, amikor egy fiatalember zökkentett ki tűnődésemből. — Turista? — kérdezte. — Vadászaton vagyok itt, hogy úgy mondjam. . . — Ugyan mire lehet itt vadászni? Távirati stílusban számoltam be eredménytelen fáradozásaimról, amelyekkel egy valódi prófétasír helyét szerettem volna kétséget kizáróan megállapítani. Az ifjú udvariasan meghallgatott, közben néhányszor ráncba szaladt a homloka, aztán azt mondta: — En izraeli vagyok, a szüleim Kanadából vándoroltak be. A sírokat, amelyekről beszél, mind ismerem, de igazságtalan lenne azt feltételeznie, hogy ezt a cirkuszt a sírok tiszteletére mi találtuk ki. — Hát ki? Héber, arab és angol nyelven csalják a táblák a turistákat a sírokhoz! — Persze — nevetett az izraeli —, de mindezeket a sírokat az arabok már régen tisztelték, amikor Izrael állam még nem is létezett. A Nabi Músza, a Mózes-sír például arab szentély. Mi, zsidók, egy szót sem hiszünk ebből. Csend. Azután ifjú társam a whiskyivásban így szólt: — Áron sírját keresse meg, Mózes testvéréét! Az valódi! 124

— És hol van? — kérdeztem. — Jordániában, a híres sziklaváros, Petra mellett. Valami bekattant a fejemben. Fiatalkoromban mohón faltam Johann Ludwig Burckhardt könyvét: Utazások Szíriában és a Szentföldön. Halványan emlékeztem arra, hogy Petra részletes leírásán kívül szó volt benne Áron sírjáról is. — Ön járt ott? Látta Áron sírját? — faggattam beszélgetőtársamat, akiről időközben megtudtam, hogy az izraeli légierő pilótája. — Engem oda nem engednek be. Izraeli útlevéllel nem lehet Jordániába menni. Pedig velem együtt sok honfitársam róná le szívesen kegyeletét Áron sírjánál. Egyes tudósítások szerint a harmincas és a negyvenes években bátor zsidók megkísérelték felkeresni az Áronszentélyt. Senki nem jött vissza. De ön svájci, ön odamehet. Elmeséli majd nekem, hogy mit talált? Megígértem. Névjegyet cseréltünk. A portás szerzett nekem egy lexikont. Ebben olvastam: „Johann Ludwig Burckhardt svájci Kelet-utazó és író. 1784. november 24-én született Lausanne-ban, meghalt 1817. október 5-én Kairóban. Áttért az iszlám hitre, és 1809-től beutazta Szíriát, Palesztinát, ÉszakArábiát, a Sínai-félszigetet, Egyiptomot, 1814-ben Núbiát. Mint mohamedán zarándok Mekkában és Medinában is tartózkodhatott, és 1812-ben újrafelfedezte Dél-Jordániában Petrát, a romvárost és a sziklavárat.” A szűkszavú lexikonadatok nem szóltak Áron sírjáról. Másnap a jeruzsálemi nemzeti könyvtárban megtaláltam Burckhardt könyvének, az Utazások Szíriában és a Szentföldönnek5 egyik német kiadását. Az emlékezetem nem csalt. Szürke agysejtjeim ráálltak Áron sírjának nyomára. 125

Előbb azonban honfitársamról szeretnék mesélni, kalandos életéről, amely izgalmasabb egy kriminél.

Útban Áron sírjához 1812. augusztus eleje. Burckhardt 28 éves. Felvette az Ibráhim Abdalláh nevet, és ismét sejknek öltözött. Álcázása tökéletes, hiszen a szakállas svájci úgy beszéli az arab nyelvet, akár az anyanyelvét. A Kelet iránti szeretettől vezérelve, de azért is, hogy az arabok ne utasítsák el mint hitetlent, néhány évvel ezelőtt felvette a mohamedán vallást. 1812 augusztusában, teveháton, Damaszkuszból a mai jordániai sivatagon keresztül akarta Kairót elérni. Ahogy útijegyzeteiben leírja, nagyon szerette volna a Vádi-Múszát, a Mózes-völgyet látni, amelynek legendás régiségeiről az ott lakók nagy tisztelettel és csodálattal beszéltek. Atamán után (43-44. kép). Burckhardt egy beduin vezetőt fogadott fel, aki azonban félt a veszélyektől, amelyek a hosszú sivatagi úton két magányos utazóra leselkedtek. A beduin konokul követelte, hogy kerülővel, Akaba felé induljanak Kairóba, mert azon az útvonalon egy nagy tevekaravánhoz csatlakozhattak volna. Csakhogy Burckhardt éppen Akabát szerette volna feltétlenül elkerülni, ott ugyanis az egyiptomi pasa katonái állomásoztak, és a környéken minden utat ellenőriztek. Bátor honfitársam pedig igyekezett elkerülni az ellenőrzést, hiszen semmilyen arab igazoló irata nem volt, Ibráhim Abdalláh névre szóló meg végképp nem. A rettenthetetlen svájci viszont a kíváncsi kutatók azon fajtájához tartozott, aki nem ragaszkodott a tevék által kitaposott, biztonságos ösvényekhez, ha így nem kerülhette volna el Akabát (45. kép). 126

A cél: Petra! Petra körül forogtak a gondolataim. Burckhardt keleti útjai során titokzatos utalásokat hallott egy rejtélyes sziklavárosra. Még diákként olvasta a görög földrajztudós, Sztrabón (i. e. 63—i. sz. 26) művében a nabateusok lenyűgöző fővárosának, Petrának a leírását. A városban a sziklába vágták a házakat, és olyan király uralkodott, aki „folytonosan nagyszabású mulatságokat rendezett”, és a mulatságokon senki nem ihatott többet tizenegy pohárnyinál az állandóan cserélt aranykelyhekből. A görög történetírótól, a szicíliai Diodórosztól, aki az i. e. 1. évszázadban élt, részleteket is megtudunk a titokzatos helységről: „A nabateusok országában találni egy nagyon szilárd sziklát egyetlen feljárójával, amelyen mindig csak kevesen tudnak egyszerre felmenni. hogy ott letegyék a szükséges dolgokat. . . Ez a hely nagyon erősvolt, de nem voltak falai, és a lakott területektől kétnapi utazásra feküdt.”7 Burckhardt meg volt róla győződve, hogy valahol itt, a kiszikkadt sivatagi völgyekben lehetett a nabateusok földje. Útleírásokból tudta, hogy állítólag a Vádi-Músza végén található Áron próféta sírja, amelyet az arabok nagyon tisztelnek, és szigorúan őriznek. Tehát onnan alig néhány órányira volna Áron sírja, amelyet mégsem látott még egyetlen európai sem! Ez a cél vonzotta Burckhardtot. Ott volt azonban a vonakodó beduin. Burckhardtnak cselhez kellett folyamodnia. Azt mondta a beduinnak, hogy nem használhatja a karavánutakat, mert ünnepélyes fogadalmat tett, hogy Áron tiszteletére egy kecskét áldoz. A 127

beduin naptól cserzett homlokán látható volt, hogy viaskodik magában. Mi nyom többet a latban? Rettegése a sivatagi rablóktól, vagy félelme Áron haragjától? Áron győzött. A két férfi hat és fél órán át lovagolt, amíg az Akaba felé vezető út kereszteződéséhez értek, majd eljutottak a Mózesvölgybe. A kereszteződés közelében kis kőrakások voltak, a beduin szerint az utazók itt szoktak kecskét áldozni, utána pedig kövekkel fedik le a helyet, ahol az állatot levágták; így kell hát Burckhardtnak is tennie. Az utazó azonban leintette, mondván, hogy fogadalma arra kötelezi őt, hogy áldozati kecskéjét közvetlenül Áron sírja mellett vágja le, a sírt azonban semerre sem látni. A beduinnak most már minden bátorsága az inába szállt. Kijelentette, hogy itt kezdődik az ősi emlékek vidéke, Áron sírja a völgy túloldalán fekszik, ő azonban odáig már nem merészkedik (46. kép). Burckhardt egyedül lovagolt tovább. Büszke természetességgel, akár egy igazi sejk érkezett a Mózes-völgyben fekvő Eldinbe. A fallal körülvett faluban mintegy háromszáz ház állt. Burckhardt tisztában volt azzal, hogy ha nem válik be az álruha, és leleplezik, az az életébe kerülhet. Leguggolt hát az alkudozó árusok mellé, dicsérte Mohamedet, Allahot és Áront, és elmondta nekik fogadalmát, hogy Áron sírjánál egy kecskét kell áldoznia. Végül is az egyik arab egy pár régi patkóért cserébe ráállt, hogy Ibráhim Abdalláh sejket Áron sírjához vezesse.

1812. augusztus 22. Burckhardt és falubeli idegenvezetője magas szakadék alján lovagoltak végig, amely gyakran olyan keskeny volt, 128

hogy éppen csak egyetlen lovas fért el benne. A sziklahasadék azonban hirtelen kis völgybe nyílott. Burckhardt elképedve meredt egy pompás templom többemeletes, oszlopokkal díszített homlokzatára. A templomot egy darabban vésték ki a sziklából. Az utazó igyekezett, hogy ne látsszon rajta túlságosan a meglepetés, és ne tűnjön túl kíváncsinak, ne kérdezzen túl sokat. Zömök kísérője már úgyis gyanakodott egy ideje: „Látom már, hogy te hitetlen vagy, akinek valamiféle szándékai vannak az őseink által ránk hagyott romokkal. De semmit sem fogsz elvinni az elrejtett kincsekből, mert a mi földünkön vannak, a mieink. ”8 A bámuló svájci megnyugtatta, hogy csak csodálatában nézelődik. Kísérője azonban továbbra is gyanakodott, mert — akárcsak a Mózes-völgy többi lakója — ő is meg volt győződve arról, hogy ezen a helyen különös erők hatnak, és egy minden hájjal megkent mágusnak a kincsek meg akkor is utánarepülhetnek, amikor már régen elhagyta a sziklavárost. Tovább lovagoltak, és Burckhardt ámulva nézte a Mózes-patak két oldalán, mintegy a sziklafalból kibuggyanó, hatalmas épületeket. Kőművesek keze munkájának a nyomát sem találta. Útinaplójában Burckhardt felfedi, miért nem merte elárulni ámulatát: „Ismertem az itt élők természetét. Ott álltam védtelenül a sivatagban, ezek itt még soha életükben nem láttak utazót; és ha nekiláttam volna, hogy — ahogyan ők tartották — a hitetlenek művét alaposan megvizsgáljam, könnyen abba a gyanúba keveredem, hogy a fekete mágia művelője vagy kincskereső vagyok. A legkevesebb az lett volna, hogy nem 129

engednek tovább az utamon Egyiptomba; minden valószínűség szerint elvették volna ruháimat és kevéske pénzemet, és ami a pénznél is fontosabb számomra, a naplómat is elvették volna. Akik majd utánam járnak erre, jól teszik, ha fegyveresen keresik fel ezt a helyet.” Miután a völgykatlant és a sziklavárost átszelték, a két férfi köves magaslaton lovagolt át, amelyet Áron-terasznak hívnak. Előttük, a hegy csúcsán kis fehér épület szikrázott a lemenő nap fényében, rajta az alkonyatban még éppen kivehető kupola. Áron sírja! Burckhardt a legszívesebben azonnal felmászott volna oda, de már későre járt, és amúgy is gyanakvó vezetője most már a leszálló éjszaka leple alatt idelopózó rablóktól is rettegett. Az Áron-hegy lábánál Burckhardt számos „föld alatti sírt” vett észre, melyek „mindegyikéhez a sziklába vágott folyosó vezetett”. Úgy döntött, hogy itt vágja le a magával hozott kecskét. Miközben az állatból fröcskölt a vér, a beduin a földre vetette magát, és hangosan imádkozott: „Ó, Hárún, nézz le ránk! Néked vágjuk le ezt az áldozatot. Ó, Hárún védelmezz bennünket, bocsáss meg nekünk! Ó, Hárún, a jó szándékot tekintsd, ne a tényt, hiszen a kecske soványka jószág!” Miután ezt az imádságot többször megismételte, a mohamedán vezető kövekkel takarta be a vérfoltokat. Johann Ludwig Burckhardt nem jutott el Áron sírjáig, a cél előtt egy kilométerrel kénytelen volt megszakítani az expedíciót. Ezt később annál jobban sajnálta, mert megtudta, hogy a hegyben, amelynek ormán a sírbolt áll, több más, a sziklába vájt sírbolt is volt. Burckhardt alig 33 évesen halt meg Kairóban, malária vitte el.

130

Áron, Mózes testvére és vetélytársa Amikor újra elolvastam Burckhardt könyvét, az Utazások Szíriában és a Szentföldönt, ugyanúgy magával ragadott, akárcsak gimnazistakoromban. Megint izgalomba hozott a sziklaváros leírása. Ma tudjuk, hogy a nabateusoknak Sztrabón és más ősi szerzők által említett városáról, Petráról van szó, amelyet Burckhardt 1812-ben újrafelfedezett. Az én képzeletemet — most még inkább, mint az első olvasáskor —Áron sírja ragadta meg. Ifjúkorom óta ismerem a Bibliát, és Áron csillogó és rejtélyes figurája egyike volt számomra a legérdekesebb, legfigyelemreméltóbb személyiségeknek. Nem volt-e már Áron ünnepélyes beiktatása is rejtélyes? Az Úr maga parancsolta meg Mózesnek, hogy testvérét felkenje. „Mózes odavezette Áront és fiait, és megmosta őket vízzel. Ráadta Árónra a köntöst, és körülövezte övvel, azután felöltöztette palástba, és ráadta az éfódot, körülövezte az éfód övével, és körülkötötte őt vele. Föltette rá a hósent is, a hósenbe pedig beletette az úrímot és tummímot. A fejére föltette a turbánt, a turbánra pedig elöl odatette az arany homlokdíszt, a szent fejdíszt, ahogyan megparancsolta Mózesnak az Úr.” (3Mózes 8, 6-9.) Milyen különleges tulajdonsága lehetett ennek a homlokpántnak? Mivel az Úr különös súlyt helyezett arra, hogy utasításainak végrehajtását saját legfelsőbb személyében ellenőrizze, valamilyen szerepet csak kellett játszania a pántnak, ami több volt egyszerű ékszernél. Az 131

úrim és tummím nevű köveknek, amelyek a frigyládával kapcsolatba kerülve különböző színekben felfénylettek, különleges hatást tulajdonítottak. Jövendölőköveknek tartották őket, csak a főpapoknak lehettek a tulajdonában. A zacskót, amelyben hordták őket, sem ok nélkül hívták „a döntés zacskójának”; a bölcsek öltözékének lényeges tartozéka volt. Hívták a köveket „tolmácsköveknek” is, mivel a segítségükkel egyes kiválasztottak régen letűnt kultúrák nyelvét és írását voltak képesek lefordítani9. Lehet, hogy az Úr az arany homlokpánt segítségével, amely adóvevőként működött, parancsokat tudott adni Áronnak, és kérdéseire válaszolni? Érdemes megemlíteni: amikor technikai jellegű problémáról van szó, Áron mindig felbukkan. Tulajdonképpen ő a főnöke a szent sátornak is, amelyet Mózes minden táborhelyen felállíttatott, és odavitette az olyan alapvetően fontos dolgokat, mint például a frigyládal10. Amikor az izraeliták és az amálekiták között csatára került sor, Mózes azt az utasítást adta hadvezérének, Józsuénak, hogy vezesse a seregeket a csatába, miközben ő maga, Áron és Húr kíséretében „az isten botjával a kezében” egy közeli dombon helyezkedett el. Nagyon különös az, ahogyan a Biblia erről beszámol: „És az történt, hogy valahányszor Mózes fölemelte kezét, Izrael volt az erősebb, amikor pedig leeresztette a kezét, Amálek volt az erősebb. De Mózes kezei elfáradtak. Ezért fogtak egy követ, alája tették, és ő ráült. Áron és Húr pedig tartotta a kezét, az egyik erről, a másik amarról, úgyhogy két keze fölemelve maradt naplementig.” (2Mózes 17,11-12.) Mi köze volt mindennek az „isten botjához”? Annyi bizonyos, hogy meglehetősen súlyos lehetett, hiszen Áronnak és Húrnak meg kellett támasztania Mózes karját, 132

miközben a szerkezetet tartotta. Óhatatlanul olyasféle kép jelenik meg az ember előtt, hogy háromfős különleges osztag — Mózes, Áron és Húr — valamiféle nagy hatású, a háborút eldöntő fegyverrel egy magaslati stratégiai ponton foglal harcállást. Egyedül Mózes ismerte a titkot, csak ő tudta kezelni a fegyvert, de neki hamar elfáradt a karja, így aztán segítőinek támogatniuk kellett, hogy pontosan a célra irányíthassa. Amikor Mózes a titkos fegyverrel pontosan célzott, az izraeliták győztek, ha letette, az amálekiták nyomultak előre. Ugyan miféle harci eszköz lehetett ez az „isten botja”? Mai ismereteink alapján csak találgatni tudunk. Napfénnyel gerjesztett lézerfegyver lett volna? Csak akkor tudhatnánk meg, ha megtalálnánk a fegyvert, vagy legalább egyes részeit, vagy pedig ha a sci-fikben felfelbukkanó időgép visszavinne bennünket a távoli múltba. Kérdezni azonban kérdezhetünk: Elképzelhető, hogy Áron sírjában rálelhetnénk a múlt ködébe vesző korszak technikai emlékeire? Létezik-e még valahol a két csodálatos kő, az úrim és tummím? Felfedezésre vár-e valahol Áron bonyolult fejdísze? Ott volt-e Áron fején, amikor eltemették?

Ki volt Áron? Az Encyclopedia Judaicából (Zsidó enciklopédia) kielégíthetjük kíváncsiságunkat11. Áron a Levi törzséből származó öreg hébernek, Amrámnak volt a legidősebb fia. A második fiú, Mózes három évvel volt fiatalabb nála. nővérük, Mirjam mindkettőjüknél idősebb volt néhány évvel. Áron, Lévinek, a főpapnak a dédunokája, törzsében papi tisztet töltött be. 133

Míg Mózes az egyiptomi udvarnál nevelkedett, addig Áron Egyiptom keleti határvidékén, rokonoknál élt, és briliáns szónokként ismerték. Amikor Mózes az Úrtól megkapta a parancsot, hogy szabadítsa meg az izraelitákat az egyiptomi fogságból, magához hívta bátyját. Áront. Mózes ugyanis nem volt jó szónok, szüksége volt „hivatalos szóvivőre”, aki Izrael követeléseit meggyőzően adja elő a fáraónak. Az exodus évei alatt Áron Mózes helyettesévé és főpappá lépett elő. A „Felhőoszlop urának” különleges védelme alatt állott. Amikor műszaki gondolkodásmódot igénylő feladatok merültek fel, Áron mindig kéznél volt; mágusnak tartották, aki olyan eseményeket tudott előidézni, amelyek a tömegek szemében csodának tetszettek. Mózes beszámol róla, hogy tehetséges bátyja egyszer a nagy fáraó előtt botját a földre dobta, és a bot abban a pillanatban eleven kígyóvá változott: amikor pedig az udvari varázslók Áron trükkjét utánozni akarták, Áron kígyója az összes többit felfalta (2Mózes 7, 9-12.). Ugyanennek a varázspálcának a segítségével változtak Egyiptom vizei bűzös áradattá, és szabadultak rá egyik pillanatról a másikra undorító békák, visszataszító szúnyogok milliárdjai a fáraó birodalmára. Már az is látványos volt, ahogyan a testvérpár megjelent a fáraó udvarában. A zsidók legendáiban12 olvasható, hogy Mózes és Áron féltek a kihallgatástól, de azután megjelent Gábriel arkangyal, és — az őrök között — a palotába vezette őket. Annak ellenére, hogy az őrséget figyelmetlensége miatt szigorúan megbüntették, a rejtélyes esemény a kővetkező napon megismétlődött, Mózes és Áron akadálytalan jutottak el a fáraó trónjáig. Egyiptom büszke uralkodójában minden bizonnyal erős hatást kelthettek, mert „angyalokhoz voltak hasonlatosak, külsejük ragyogott és fénylett, mint a nap, szemeik pupillája úgy fénylett, mint a hajnalcsillag, szakálluk fiatal

134

pálmaágakhoz volt hasonlatos, és amikor beszéltek, lángnyelvek csaptak ki a szájukból”. Tényleg mesés rendezés. Egyszer azt parancsolta az Úr, hogy Mózes valamennyi törzsi fejedelem pálcáját gyűjtse be, és éjszakára helyezze a frigyláda elé a szent sátorban. Izraelnek tizenkét törzse volt, ezért tizenkét pálca gyűlt össze, mindegyiken egy-egy törzs neve. Csak Áron pálcájára — rendelkezett az Úr — ne karcolják a törzs nevét, azaz azt, hogy Levi, hanem Áron nevét írják föl rá. „Mózes elhelyezte a vesszőket az Úr színe elé, a bizonyság sátrában. Amikor másnap Mózes bement a bizonyság sátrába, látta, hogy a Levi házából való Áron vesszeje kivirágzott, bimbót fakasztott, virágot növelt, és mandulát érlelt.” (4Mózes 17, 22-23.) Áron óta a pálca minden varázsló nélkülözhetetlen kelléke, bár a legtöbbjének valószínűleg fogalma sincs róla, hogy melyik kollégájuknak köszönheti. Az ószövetségi varázspálca hollétéről különböző nézetek vannak. Tudósok egy csoportja feltételezi, hogy a frigyládába helyezték, és azzal együtt rejtették el. Másoknak az a meggyőződésük, hogy a pálca Áron sírjába került. A csodálatos Áron haláláról is különböző feltételezések forognak közszájon. Az Encyclopedia Judaica szerint Áron „az ötödik hónap első napján, 123 éves korában” halt meg13. Sajnos hiányzik az évszám. A Biblia a következőképpen számol be Áron elhunytáról: „És ezt mondta az Úr Mózesnek és Áronnak a Hórhegynél, Edóm országának a határán: Áron most elődei mellé kerül. Nem mehet be arra a földre, amelyet Izráel fiainak adok (. . . ) Mózes úgy 135

cselekedett, ahogyan az Úr parancsolta. Fölmentek a Hór-hegyre az egész közösség szeme láttára, Mózes levetette Áronnal a ruháit, és fölöltöztette azokba Eleázárt, a fiát. Áron meghalt ott a hegytetőn (. . . )”(4Mózes 20, 23-28.) Sokkal alaposabb, mert sok apró részletről is beszámol a mondabeli változat14. Tudni véli, hogy a leghatalmasabb isten tájékoztatta Mózest afelől, hogy Áron hamarosan meghal, és hogy sírját a Hór-hegyen már előkészítették. A könyörtelen, szigorú isten arra kérte Mózest, hogy a hírt ő mondja meg testvérének. Mózes megkísérelte, hogy az Úrtól hosszabb életet alkudjon ki Áron számára, de nem járt eredménnyel. Áron halála elhatároztatott — „nem bűnei miatt, mégis azért, amit a kígyó művelt”13, bármit kell is ezen érteni. Mózes, Áron és Eleázár felmentek a Hór-hegyre, Áron főpapi ornátusban. Amikor felértek, „egy barlang nyílt meg előttük, és Mózes felszólította testvérét, hogy lépjen be”14. Mózes kegyes hazugsággal rávette bátyját, hogy rakja le a ruháit. „Áron — mondta —, értelmetlen a barlangba papi ruhában belépni, mert a ruha bepiszkolódhat. A barlang nagyon nagy, és talán más sírok is vannak benne.14 Bizalommal követte Áron a testvéri tanácsot, levette a szent ruhákat, amelyeket Mózes az Úr parancsát követve azonnal ráadott Eleázárra, Áron fiára, Az öltözettel bizonyos rendkívüli képességek is járhattak. Mivel Áron most meztelenül állt a barlang előtt — Uram, segíts! —, esedékes volt a csoda. Már a vetkőzési jelenet alatt „nyolc mennyei ruhadarab lebegett alá, és befedte Áront”. Na végre! Mózes Áronnal belépett a barlangba, Eleázárnak pedig megparancsolta, hogy kint várjon. A kivilágított teremben egy asztal állt, meg egy ágy, amely köré angyalok gyűltek. Csak most, ebben a pillanatban fogta fel Áron, hogy ez itt

136

az ő halottaságya. Rettenetesen megijedt, ám Mózes azzal vigasztalta, hogy Áron nem úgy fog meghalni, mint egy ember, hanem „Isten csókja által”. Áron belenyugodott a megváltoztathatatlanba. Mózes mondott néhány búcsúszót, és sietve elhagyta a sírt. Mózes és Eleázár leszállt a hegyről. A nép várt rájuk, és hiányolta Áront. Gyanakvó kérdések hangzottak fel. Mózes féltékenységből ölte volna meg a bátyját? Netán mert Áront jobban kedvelték nála? Vagy Eleázár gyilkolta meg az apját, hogy maga vehesse át a főpapi méltóságot? A sarokba szorított Mózes az Úrhoz fordult segítségért. Az nem is késlekedett, és megparancsolta angyalainak, hogy Áron halottaságyát „repítsék a légen át14. Így is történt, mialatt „Isten és angyalai Hór hegyének csúcsán ünnepélyesen sírba helyezték Áront”15. Eleázár héberül annyit jelent: Isten segített. Valóban! Kevésbé meseszerűen; de még mindig csodás meseelemekkel tarkítva ábrázolja az iszlám legenda Áron halálát: „Músza (=Mózes) és Hátún (=Áron) megpillantottak egyszer egy barlangot, amelyből fény áradt ki. Bementek, és találtak benn egy aranytrónust, amelyen az a felirat volt: »Annak, aki beleillik.« Mivel Músza úgy gondolta, hogy neki túl kicsi, Hárún ült rá. Azonnal megjelent a halál angyala, és magával vitte a lelkét. 127 éves volt.” 16 Nagyon kevés olyan titkok övezte ószövetségi figura van, mint ez az Áron. Amióta Burckhardt úti beszámolóját újra elolvastam, azt kérdeztem magamtól: miért nem törődik senki Áron barlangsírjával? A helyét ismerik. Vannak-e sírtárgyak benne? Voltak-e a síron feliratok? Létezik-e valamiféle utalás arra, hogyan vájták, esetleg vágták a sziklába a sírkamrát? Az Áron-hegyen, Petra sziklavárosa 137

mögött vannak-e még más mumifikálódott holttestek is? Valóban létezett volna az Áron-terasznál lévő sziklasírok és a hegycsúcson található kripták között föld alatti összeköttetés, olyan, amilyenről Burckhardt beszámolt? És ha nem Áronét, akkor hát kinek a porhüvelyét őrzik a hívők kegyelettel évezredek óta a hegyen? Átkutattam a Petráról szóló, minden elérhető irodalmat. Áron sírjáról jóformán semmit sem találtam. Századunkban ugyan számos régész és világutazó kereste fel Petrát, írta le a csodálatos sziklavárost,, néhányan még azt a fáradságot is vették maguknak, hogy felmásszanak az Áron-hegyre. De az Áron-hegyről egyetlen valamirevaló leírást sem találtam, és semmi mást sem, ami felvilágosítást adhatna arról, mi is van a sírkamrákban. Petrában függőónnal és mérőszalaggal minden kőhalmot feltérképeztek. A közelben fekvő Áronhegy azonban nem érdekelt senkit, úgy látszik, tabu. Miért? A Keletet járó utazók féltek volna az Áron sírját tisztelő mohamedánok könnyen megbántható vallásos érzékenységétől? Vagy a misztikus, titokzatos ismeretlen lény kisugárzása mind a mai napig hat? Ezért kerülte el mindenki a sírt? Követve az arab közmondást — „A tapasztalat az értelem szemüvege” —, tudni akartam, mi is az, amit az Áron-hegyen látni lehet. Nem, nem ringattam magam illúziókba, hogy a rejtélyt, a rejtélyeket meg tudom oldani. Mint a régészeti dzsungel cserkésze, túlságosan jól tudom, hogy a cél előtt formanyomtatványok őserdején kell keresztülhatolni, hogy végül is megszerezzük az engedélyt a szigorúan óvott, őrzött területek meglátogatására, olyan hatóságoktól, amelyek minden fényképezőgépre ferde szemmel pillantanak. Nagyon gyakran elriasztják az embert a költségek is. Ám: aki mer, az nyer! Áron sírjához akartam menni.

138

Ebet, a másodpilóta A jordániai utazás nem jelentett komolyabb nehézségeket, de Petrába nem akartam egyedül kirándulni. Sokat utaztam, minden kontinensen, gyakran veszélyek közepette, tudom, milyen jó, ha az embernek van egy megbízható másodpilótája. Így aztán Jeruzsálemből felhívtam a feleségemet, aki szenvedélyes ralis, vagyis pontosan a megfelelő ember egy sivatagi úthoz. Elisabeth (Ebet) vett egy mély lélegzetet, aztán azt mondta, hogy érdeklődjem meg, mikor érkezik a legközelebbi közvetlen repülőjárat Zürichből Ammánba, és akkor legyek a repülőtéren. Kitűnő válasz, huszonnyolc éves házasság megbízható alapján nyugszik. Jeruzsálemből Ammánba az út csak 83 kilométer, de aki a híres Allenby hídon át akar menni, jól teszi, ha gondoskodik egy második útlevélről is. Ha ugyanis az útlevelében izraeli bélyegző vagy vízum található, akkor a határ az utazó számára zárva marad. Mivel jó előre figyelmeztettek erre, volt egy második, vadonatúj útlevelem is. Négyszer szálltam át egyik taxiból a másikba, és még éppen idejében értem az ammáni repülőtér modern, tágas épületéhez, hogy Ebetet meleg öleléssel fogadjam. Késő délután érkeztünk meg a Mariott hotelbe, a nyelvünk a hőségben a szájpadlásunkhoz tapadt. Két jégbe hűtött sört rendeltem. — No alcohol! — mondta egy csinos egyenruhás boy, szigorú arckifejezéssel. — Nincs alkohol? Hát nem modern szállodában vagyunk? — Ramadán! — hangzott az ünnepélyes válasz. Legfőbb ideje, hogy beszerezzek egy muzulmán naptárt! A holdév kilencedik hónapjában van a ramadán böjti 139

hónap. Hogy is juthatna ez az európai eszébe? És egyetlen utazási iroda sem hívja föl rá a figyelmet. Ramadán idején a reggeli szürkülettől naplementéig sem enni, sem inni nem adnak, még a dohányzás is tilos. Ezzel szemben tombolnak az arab éjszakák, éjjelenként vendégségben és otthon ünnepelnek, folyik a dínomdánom. Szeszes italt viszont hivatalosan az éjszaka leszállta után sem lehet kapni. A szigorúan a Korán szerint kormányzott országokban, mint például Iránban, Szaúd-Arábiában, Líbiában az alkohol az év többi tizenegy hónapjában is tabu. Mohamed megtiltotta. A hotel teraszán ültünk, a viszonylag nyugodalmas ramadánnap véget ért. Ammán hangos életre ébredt A minaretekről a müezzinek hangszóróval felerősített hangjukon imádsághoz szólították az igazhívőket: A nap utolsó, alkonyi sugarai — az éj itt hamar leszáll — rózsásfénnyel vonták be a mecsetek kupoláit, a falakat és a tetőket, olyan volt az egész, mint az Ezeregyéjszaka mesés illusztrációja. Egy asztali lámpa sárgás fényénél tanulmányoztuk a térképeket, és úgy határoztunk, hogy bérelünk egy autót, amellyel a régi királyiúton (Kings Highway) hajtunk Petrába. A 222 kilométeres útszakaszt egészen lassú, kényelmes tempóban is öt óra alatt meg lehet tenni. Ramadán! Semmire sem megyünk korán kelő európai ügybuzgalmunkkal. A mohamedánok estebédjüket a hosszú alvás alatt emésztik meg. Tizenegy óra körül megjelent egy turbános férfi, aki roppant udvarias modorban bérbe adott nekünk egy autót. Déli irányban hajtottunk ki a városból, alig negyedóra múlva már a négysávos repülőtéri autópályán voltunk, és további két perc múlva elértük a kijáratot Madeba felé. Még

140

az angol gyarmati időkből itt maradt tábla pompázott a kereszteződésben: Desert Highway—Kings Highway. Azt, hogy ilyen gyorsan kijutottunk a városból, annak köszönhettük, hogy ramadán volt. A mohamedánok nem sietnek, kényelmesen böjtölgetnek. Itt-ott férfiak fecsegnek, valamennyinek a fején háromszögletűre összehajtott, fehér vagy vörös-fehér kockás fejkendő, amit teveszőrből sodrott zsinór tart össze. Méltóságteljesen bólintanak felénk, néhányan integetnek. Madeba városkában, 37 kilométerrel Ammán után a legtöbb üzlet és elárusítóhely nyitva volt. A lakosság többsége római katolikus vagy a görög ortodox egyház híve, rájuk a böjti hónap nem vonatkozik. Madeba arról az egyedülálló mozaikpadlóról híres, amelyet 1884-ben, az elpusztult bazilika újjáépítése során fedeztek fel. A huszonöt méter hosszú, öt méter széles mozaikpadló két és fél millió színes kövecskéből készült, a bizánci idők Palesztinájának térképe áll össze belőlük, ezenkívül Jeruzsálem várostérképe. Az emberi művészet és szorgalom csodája.

A petrai sziklahegységben Amikor a nap már delelőn állt, a dimbes-dombos sivatagban kanyarogva hirtelen feltárult előttünk egy hasadék, a Vádi-el-Múdzsib, amely a jordániai sivatagot keletről nyugatra egészen a Holt-tengerig átszeli. Az embernek természetesen emlékek jutnak az eszébe, Johann Ludwig Burckhardt, aki 174 éve ezt a völgyet sokkal kevesebb lóerővel szelte át, vagy a keresztes vitézek, akik itt harcoltak a muzulmánok ellen. Thomas Edward Lawrence brit ezredes, akit „Arábiainak” neveztek, itt szervezte meg 141

— I. Feiszal iraki király (1883-1933) tanácsadójaként — az arab felszabadító háborút, és itt is nyerte meg, ebben a sivatagban. Nem sokkal a kereszteslovag-vár, el-Kerak előtt, amely egy fennsík nyúlványán, 1050 méterrel a tenger felszíne felett fekszik, egy arab fiú integet. Olyan izgatott, hogy megállítom a kocsit. A fiú meghajtja magát az ablaknál Ebet oldalán, aztán megkerüli az autót, hogy kézzel-lábbal, barna ábrázatának változatos kifejezésével valamit magyarázzon nekem. Sajnos nem értem a gesztusait. Egy fekete, rongyos beduinsátorra mutat, amely az út mellett, kissé beljebb áll. A fiú kétségbeesve kap két kezével az arcába, összekócolja a haját, a szívére mutat, lerántja kezemet a kormánykerékről, megcsókolja. Tanácstalanul nézünk egymásra Ebettel. Világos, hogy a fiú valamit kér, de nem tudjuk, hogy mit. A feleségem elővesz a hátsó ülésről egy dugi csomagot, amelybe a szálloda szakácsa tojást, sonkás kenyeret, gyümölcsöt és egy fél sült csirkét tett, és odaadja a fiúnak. Még soha nem láttunk gyerekarcot, amely ilyen gyorsan változott volna elkeseredettből boldoggá. A fiú rohant a sátorba, a csomagot mint trófeát lengette maga előtt. Szégyenkezve — hiszen nem tudhattuk, nem lett volna-e a sátorban más segítségre is szükség —, hallgatagon hajtottunk tovább. Ez a sivatag egykor érthetetlen és borzalmas események színhelye volt. Amikor odahaza leírtam úti benyomásaimat a magnószalagról, és Karl Erich Wilkentől, Jordánia kitűnő ismerőjétől némi tájékoztatást kaptam, a következőt olvastam erről a vidékről: „A huetát beduinok kapzsi és zsaroló sejkjei által kifosztottak és legyilkoltak holttesteit valahol a sivatag homokjában kaparták el, vagy a petrai sziklahegység járhatatlan szakadékaiba dobták őket,

142

ahol keselyűk és hiénák martalékává lettek. Még néhány évtizeddel ezelőtt is más törvények uralkodtak itt, mint nálunk; íratlan törvények, amelyeket a beduin sejkek hoztak. Amit ők parancsoltak, az történt. Amit ők az utazóktól követeltek, azt meg kellett fizetni, ha nem pénzzel, akkor az életükkel.”17 Insallah, ahogy Isten akarja. A kisfiúnak mindenesetre szívből, készségesen fizettük meg az útvámot. A hol dombra, hol völgybe vezető út keskeny, termékeny földsávok mellett vitt, beduin sátrak maradtak el mellettünk, azután lépésben kúsztunk egy tevekaraván és a hozzá tartozó teherhordó állatok mögött, amelyeknek élén egy majdnem fekete szamár baktatott. A tevék magasról, alsó ajkukat előretolva, fölényesen bámultak le ránk. A hullámos homokdűnék már szürkésvörös árnyakat vetettek, amikor négy óra tájban elértük Súbak dombra épült városát. Kis kőházai anyagát a környéken bányászták, vagy régi, történelmi múltú építményekből hordták ide. Még a hatalmas kereszteslovag-vár is, amelyet 1115-ben I. Balduin, Flandria királya emeltetett, számos ház és kunyhó számára szolgált építőanyag-forrásul. Amikor a késő délutáni hőségben megnéztük a várat nem értettük, hogy az északi vidékekről származó sokkal hűvösebb éghajlatokhoz szokott keresztes lovagok hogyan tudták évekig elviselni ezt a kánikulát. Páncél nélkül is szakadt rólunk a víz, pedig csak annyi ruhát viseltünk, hogy a muzulmánok ne dühödjenek fel nyugati dekadenciánk láttán. Éjszakára nagyon jó szálláshelyet kaptunk. A Petra Forum Hotelt 1983-ban nyitották meg. Kiültünk a teraszra, és a kékesfekete égboltot néztük. A Petrát rejtő,

143

ibolyaszínben fénylő sziklák felett halvány rózsaszín fénykoszorú lebegett. L'heure rosée. A rózsaszínű óra. Messze, magasan a sziklák sötétbarna szegélye felett, az egyik hegycsúcson valami szikrázott, mint a sugárzó gyöngyszem. Az egyik pincértől megtudtuk, hogy DzsebelHárún az, az Áron-hegy. Utunk célját vizsgálgatva megkérdeztem tőle, hogy mit tud Áron próféta sírjáról. Igen, ott fönt van, mondta, és a világító gyöngyszem, amely a leszálló szürkülettel egyre halványult, a kis mecset kupolája, amely Áron sírja felett áll. Beszélgetésbe elegyedtem a vendégekkel, turisták voltak a világ minden tájáról, mind Petrát akarta látni. Egyik sem volt a DzsebelHárúnon. Senkit sem érdekelt a próféta sírja. Ebet odajött hozzám, és egy doboz hideg narancslevet nyomott a kezembe. Kitűnő ötlet! A számhoz emeltem, megkóstoltam, és lám: jó adag whiskyt kevertek bele! Azért voltak a vendégek körülöttünk olyan vidámak, hangosak, azért érezték olyan jól magukat, annak ellenére, hogy valamennyien csak teát ittak! Az örvendetes meglepetés alapján joggal feltételezhettem, hogy a teát is bőségesen megkeresztelték alkohollal. Insallah.

Úton Mahmúddal Másnap szerződtettünk egy dragománt, vagyis egy idegenvezetőt, aki más nyelven is beszél. Céhének tökéletesen elég négy keresztnév: Mahmúd, Mohamed, Ahmeded, és Ali. A mi mosolygós dragománunkat Mahmúdnak hívták. Már a hátaslovak bérléséhez jó tanácsokat kaptunk tőle: végül is a Susanne és a Leila nevű kancák nyerték el a bizalmát. Így lovagoltunk hármasban az Esz-Szík nevű hasadék felé, hasonlóan honfitársunkhoz, 144

Burckhardthoz. A szoros bejárata előtt hatalmas, sötétbarna kőkockák hevertek (47. kép). Melyik isten kockázott ezekkel? Szerettem volna Mahmúdtól megtudni. Majdnem kristálytiszta angolsággal magyarázta el, hogy a kockákon valaha Dúsarának, a nabateus Hold-istennek és Allátnak, a Nap istennőjének szobra állott. Furcsa. A nabateusoknál Dúsarát, a Hold-istent rendszerint kőkockával vagy obeliszkkel jelképezték. Sajátságos, mert ezeket a formákat szinte tükörképszerűen megtalálhatjuk India teljes területén. Dúsara az arab Dzúsarából származik, és azt jelenti, hogy „a sarai”. Sarának nevezik a Petra körüli hegyvonulatokat. A fogalom az Ószövetségben is előfordul: az edómiták földjét a hegységekkel együtt Széírnek hívják, ami azonos Sarával. Erről a szakember, G. Lancester Harding a következőket mondja18: „Jehovát úgy nevezik: »a Széír-beli«, más szóval ő ugyanaz a személy, mint Dúsara, és Jehova éppúgy egy sziklakockában lakott, amelyet gyakran Bétélnek, vagyis isten házának hívtak. Mindkettőjüknek oltárokat emeltek a magas hegyekben (magas oltárok).” Pillantásunk most egy háromemeletes, a sziklából kivágott építményre esik: az egyiptomi templomok jutnak eszembe róla (48. kép). Legfelül négy obeliszk nyújtózik, jobbra és balra tőlük kőrámpa nyúlik le a földig. Középen — a bejárat előtt — oszloppárok csavarodnak a magasba (49. kép) Sehol egyetlen felirat, semmi utalás az építmény céljára, egyszerűen csak „obeliszksírnak” nevezik. Ilyén egyszerű ez. Belovagolunk a szakadékba (50. kép). A lovak patáinak csattogása visszaverődik a falakról. Egyes helyeken a 145

hasadék alig három méter széles, de a sziklák több mint 100 méter magasra emelkednek. Ha megállunk, akkor valahonnan — a hasadék 1,6 kilométer hosszú — patkócsattogást hallunk. Hűvös van. Magasan fölöttünk, ahol a sziklák összeérni látszanak, a résen keresztül napfény esik be, és a vörös homokkőre csodálatos színorgiát varázsol. A falak jobbra is, balra is színes rétegekkel tarkítottak, mintha különböző színű plasztilinból, fehérből, barnából, zöldből gyúrták volna őket (51. kép). Egy kőomlás, mondom Mahmúdnak, és menthetetlenül végünk! Szó sincs róla, magyarázza, itt sohasem a kőomlás jelentette a legnagyobb veszélyt, hanem a váratlanul lezúduló víztömegek tettek kárt emberben és állatban. 1963-ban egy 26 főnyi francia utazótársaság fulladt a vízárba az Esz-Szíkben. Ezt a veszélyt azóta megszüntették, a lezúduló vizet most falak fogják fel, és egy, az ősidőkből származó alagúton keresztül modern víztárolóba vezetik. A hasadék legszűkebb helyén, a szemközti oldalon, mintha egy függöny hasítékán keresztül világítanák meg, feltárul előttünk egy óriási palota barokkot idéző homlokzata (52. kép). — Haznet Faraún, a fáraó kincseskamrája — mondja Mahmúd. Az ember a lenyűgöző látvány hatása alatt megnémul. A hatalmas építményt az erősen vasoxidtartalmú sziklafalból vágták, kalapálták, faragták ki. Sehol a legcsekélyebb nyoma sincs mesterségesen egymásra rakott köveknek, sehol nem látni oszloprészek elválasztó fugáit. Az egész építmény egyetlen darabból van. A földszinten az oszlopok tizenkét méter magasak, egy hat méter magas frízt tartanak, rajta a „varázslatos” egyiptomi istennő, Ízisz jelképe: két szarv között egy korong. Felette, mondhatni az első emeleten, hat korinthoszi oszlop áll, és

146

fent, negyven méter magasan, kerek tetővel fedett, törékenynek látszó építményen nagy kőurna áll. Vajon mi lehet benne? Karl Erich Wilken 1964-ben azt írta17: „Urnába zárva nyugszik a király lelke, nem halott, hanem titokzatos módon élő. . . Hányszor másztak fel a homlokzaton, hányszor kísérelték meg, hogy egészen az urnáig eljussanak, hogy kifosszák, elrabolják a király mesés, hatalmas kincsét, amelyet Aretasz röviddel a halála előtt titokzatos varázslattal állítólag az urnába zárt! De azok közül, akik megkísérelték, hogy az urnáig felmásszanak, egyetlenegy sem érte el a célját; mind lezuhant, és a sírtemplom bejárata előtt hevert összezúzva.” A kapubejáraton át belépünk a kincseskamrába. A falak puszták. A négyzetes előtérből folyosók ágaznak el, kamrákhoz vezetnek. A központi helyiségben három fülke van, akár szarkofágok is állhattak bennük. Hogy tényleg így volt-e, ki tudja? Csupán feltételezhető, ugyanúgy, mint az a magyarázat, hogy a kincsesház „egy kései nabateus király mauzóleuma”19. Alig kőhajításnyira az úgynevezett kincsesháztól jobboldalt hatalmas, majdnem négyzetes lyukat vágtak ki a sziklából, és a kissé balra hajló tetőn egy sötétvörös kört lehet felismerni (53. kép). „Díszítés” — a szakirodalom ennyit tud róla. Ilyen hatalmas munka holmi kis díszítésért? Lovaink egy sok-sok tonnás, súlyos kőkocka mellett baktatnak. A kőkocka átlósan áll, az egyik sarkán egyensúlyoz (54. kép). Az ember az egyik ámulatból a másikba esik. Belovagolunk a völgykatlanba, amelyben a hatalmas város, Petra fekszik. Körülbelül egy kilométer hosszú és 800 147

méter széles területen nyújtózik el, 925 méter magasan a tenger szintje felett. Az olyan szavakkal és fogalmakkal, amelyekkel egy várost általában leírnak, Petra esetében semmire sem jutunk. Petra fantasztikus sziklaorgia. Mahmúd majdnem bocsánatkérően szólt, hogy ha az EdDeir szentélyhez fel akarunk jutni, ott kell hagynunk a lovakat, mert nekik a lépcső túl meredek. Elindultunk hát a rózsaszínű, fehér és sárga oleandervirágoktól illatos völgyben, északnak. Később a völgy beszűkült, és valóban nagyon meredek lépcsők vezettek felfelé, meglepően szögletes fordulókkal. Zihálva, izzadtan láttuk meg a magasba vezető ösvény szélén az „oroszlánsírt”, vagyis a két oroszlánt ábrázoló domborművet egy bejárat előtt. De sír, az nincs itt, nem is volt, hiába írják az okos könyvekben. Régóta tudjuk, hogy az elnevezés helytelen, de hát az ilyen csacsiságok a könyvekben is hosszú életűek.

Kincs Allahnak Sok-sok száz méter sziklaösvényen mentünk végig, meglehetősen magasra is jutottunk, amikor végre egy kis teraszon keresztül elértük az Ed-Deir sziklatemplomot, amelynek neve „kolostort” jelent. Feltételezik, hogy az építményt az istenné kikiáltott III. Obodat nabateus király tiszteletére emelték. Az Ed-Deir eleje a fáraó kincseskamrájához hasonlít. A templom homlokzata 40 méter magas, 47 méter széles, tehát egy tekintélyes, modern bankpalota méreteivel vetekedik. Legfelül áll a kilenc méter magas urna, amelynek titka évezredeken keresztül titok maradt. Soha senki nem pillantott bele. Megkérdeztem Mahmúdot, aki — mintha lassított filmen — megvonta a vállát, és az égre pillantott. 148

Insallah. Isten a tudója. Mahmúd csak annyit tudott nekünk mondani, ami régi időktől fogva él az ő népe körében. Ezek szerint Mózes és az izrealiták valamilyen kincset hoztak magukkal. — Azt mondják — mondta rezignáltan Mahmúd —, hogy itt valahol, Petra mellett van Mózesnek ez a kincse, és Allah egy szép nap eljön majd érte. . .

Az Áron-hegy közelében Fentről néztünk az ezer méterrel mélyebben fekvő Araba-vádiba, és dél felé egészen közelinek látszott célunk, az Áron-hegy. Ebet váratlanul megkérdezte dragománunkat: — Nagyon vallásos muzulmán vagy? Mahmúd somolygott. — Hívő igen, de nem jó muzulmán. — Nem? Miért nem? Mahmúd sötét szeme vidáman hunyorgott cserzett arcában. — Túl keveset böjtölök. . . és néha megszegem a próféta parancsait. Szeretem az alkoholt. Egy kis hatásszünet után Ebet rámutatott a fehér kupolára, odaát az Áron-hegyen: — Fel tudsz oda vezetni bennünket? Mahmúd zavartan vakarta meg a füle tövét. — Sokba kerül! Ki kell fizetniük a három lovat egész napra, az én napomat, de ha a fényképezőgépeket is magukkal akarják vinni, akkor szükség lesz egy negyedik lóra meg egy lovászfiúra is. . . — Kíváncsian leste, hogy lemondóan legyintünk-e. Hallgattunk. Akkor hozzátette:

149

— Ezenkívül a sír őrzőinek jó baksist kell adniuk, és Áronnak áldozatot kell bemutatni. . . — Tőlem. . . — szólaltam meg, hiszen az arab országokban a férfiak kötik az üzleteket. — Fényképezhetek odafenn? Azt mondtad, hogy ha magunkkal vinnénk a kamerákat. . . — De nem a szentélyben! — emelte fel elutasítóan a kezét a dragomán. — A próféta nyugalmát nem szabad megzavarni! — Asszonyok is megtekinthetik Áron sírját? Mahmúd megkínzott pillantást vetett rám, hosszasan nézte a feleségemet, végül kipréselte magából azt a mondatot, amely minden alkalomra megfelelő: — Insallah. Ha az itteniek gondolkodásmódját nem is mindig tudjuk követni, úgy éreztem, hogy vannak esélyeim. Ha Allah is úgy akarja. . . Időt hagytam Mahmúdnak, hogy előkészítse a lovastúrát.

Gondolatok Petrában Nem áll szándékomban, hogy útikalauzt vagy történelemkönyvet írjak Petráról, a sziklavárosról. Írtak már róla eleget, el lehet olvasni a tisztázott tényeket. Engem azonban itt is, ahogyan másutt, mindig a tisztázatlan kérdések érdekeltek. Hiába szidnak érte gyakran, én már csak így tudom nézni a dolgokat. A város újabb kori történelme, amikor a rómaiak, a görögök vagy a keresztes lovagok járták Petrát, csak felületesen érdekel. A város eredetére, legendás nagyjaira vagyok kíváncsi, Isten olyan szolgáira, mini Mózes és Áron. Szeretném megérteni, mi ösztönözhette az embereket valamikor arra, hogy egész 150

várost vájjanak a sziklába, illetőleg vágjanak ki belőlük. Szeretném megtudni az indítékokat, miért hitték azt, hogy Isten egy hatalmas sziklakockában lakozik (Bét Él = Isten háza), vagy miért gondolták, hogy Isten egy kőobeliszkhez hasonló valamiben szállt le a mennyekből (Lingam = tűzoszlop). Mi késztette az ezen a tágas vidéken élő embereket évezredek óta arra, hogy a hegycsúcsokon megkíséreljenek kapcsolatot teremteni az égi lényekkel? Miért állítottak elképzelhetetlen áldozatok és munkateljesítmények árán a legmagasabb hegyek tetejére oltárokat, miért vonszolták fel áldozati adományaikat? Az a magyarázat, hogy az égbolt a kezdet kezdetétől az emberek felett trónol, és ezért törekedtek az elérhetetlen felé, számomra együgyűen hangzik. De semmiképpen sem elegendő ahhoz, hogy megértsük, miért vélték az emberek szerte a földkerekségen, hogy „isteneket” látnak az égből leszállni: nem valamiféle álombeli figurákat, hanem olyan lényeket, akik szóltak hozzájuk, tanították, oktatták őket, és szerkezeteik mély benyomást gyakoroltak rájuk. Lehet, hogy Mózes holmi tudományos-fantasztikus író, mert leírta, hogy az egész Sínai-hegy csúcsa „mintha emésztő tűz lett volna”, amikor az Úr leszállt reá? (2Mózes 24, 17.). De kérem szépen — akkor mi volt ez? Természeti tünemény? Isteni csoda? A papok által megrendezett varázslat? Tömegpszichózis? Talán túlságosan tisztelem a Szentírást. És azt olvasom Mózes második könyvében (19, 23-24.): „Nem jöhet föl a nép a Sínai-hegyre, hiszen te intettél így bennünket: Vonj határt a hegy körül, és tartsd szentnek azt! De az Úr ezt mondta neki: Indulj, menj le, és jöjj fel Áronnal együtt! De a papok és a nép ne törjön előre, és ne jöjjenek föl az Úrhoz, hogy rájuk ne rontson.”

151

Számomra majdnem istenkáromlásnak tetszik a feltételezés: Isten a lejövetele előtt „határt vont a hegy körül”, nehogy kárt okozzon a környezetben. A természeti eseményeknek eleve az a kellemetlen tulajdonságuk van, hogy bejelentés nélkül következnek be. Nem, én Mózes minden szavát elhiszem, azt is, hogy az Úr szó szerint megparancsolta neki, tartsa távol a népet a hegytől — vagyis a leszállópályától —, mert különben „rájuk rontana”. Túlságosan groteszk dolog, hogy pontosan azok a kritikusok vetik a szememre, hogy mindent szó szerint veszek, akik a Bibliát szentnek, Isten által sugallt írásnak tekintik. Így is van. Ahol felismerhető eseményeket írnak le, ott en a Bibliában írottakat tényekként kezelem. A krotóni Alkamaión görög filozófus és orvos az i e. 5. században a következőket írta: „Az emberek azért pusztulnak el, mivel képtelenek a kezdetet a véggel összekapcsolni.” Az ember gondolkodási képességének ez a hiányossága, úgy látszik, két és fél ezer évvel később is fennáll még.

Egy és más Petráról A nabateus birodalom fővárosát i. e. 312-ben említették először. Szicíliai Diodórosz történész beszámolt arról, hogy a Félszemű Antinogosz, Kis-Ázsia uralkodója négyezer gyalogossal és hatszáz lovassal megtámadta. A nabateusok győzelmet arattak rajtuk, csapdába csalták a támadókat, akiknek zöme éhen halt a sivatagban. Eddig tizenegy nabateus király nevét ismerjük, ők i. e. 106-ig kormányozták a birodalmat, később Traianus római

152

császár (i. sz. 53-117) hódította meg, és Provincia Arabia néven a birodalomhoz csatolta. A nabateusok főistenüket, Dúsarát, „a Sara-hegyek urát” kezdettől mennyeinek, földövkívülinek és alak nélkülinek képzelték el20. Az isten egy kőben lakott, és hegycsúcsokon áldoztak neki. Dúsara dicsőségére oszlopokat és obeliszkeket emeltek. Ilyen ősrégi oszlopok meg ma is állnak Petra amfiteátrumában, amelyben — mellékesen megjegyezve — nyolcezer néző számára volt hely. Az „Obeliszkek hegyén” a nabateusok egy szikla csúcsát lecsiszolták, és a keletkezett fennsíkon teraszt hoztak létre. Két, hét méter magas obeliszket azonban meghagytak, úgy állnak ott, mintha magából a sziklából nőttek volna ki. Intő jelképei Dúsara istennek és játszótársának, Allátnak, akit a Vénusz bolygóval hoztak kapcsolatba. Honnan jöttek a nabateusok? Egyértelműen abból a földrajzi térségből, amelynek neve ma Szaúd-Arábia és Jemen, és ahová Szalíbi professzor az Ószövetség eseményeit térben helyezte. Mind Jemenben, mind Szaúd-Arábiában láthatók jellegzetes nabateus építmények, amelyek akár Petrában is állhatnának. Híresek Madáin-Szálih nabateus sziklasírjai Szaúd-Arábia északnyugati részén. Ott is, akárcsak Petrában, egyetlen darabban vágták ki a sziklából a templomokat, oszlopostul, felépítményestül. A templomi frízek fölött is urnák vagy kiterjesztett szárnyú sólymok vannak. A sziklatemplomok legfelső emelete Petrában is, ugyanúgy, mint Madáin-Szálihban, felfelé emelkedő lépcsőkben végződik. Mennybe vezető lépcsők, a repülő vendégnek csak le kellett lépdelnie rajtuk a földi mélységbe. Valószínűleg nem is a nabateusok a sziklamegmunkálás mesterei, nem ők kezdték Petrát építeni, hanem a sokkal régebbi edómita néptől örökölték. Petrát nem is mindig hívták így. Josephus Flavius, Jézus kortársa, a Zsidó

153

régiségek első könyvében azt írja, hogy Mózes idejében a sziklaváros neve Arke volt. Ezt a megállapítást a betlehemi Hieronymus egyházatya vitatta, ő ugyanis tudni vélte, hogy a város legrégebbi neve Szela. „Szela” annyit jelent, mint „szikla”, vagyis Petra tulajdonképpen azonos Szelával, mivel a szó a „Petra” értelemszerű fordítása. Az edómiták, a nabateusok elődei Ézsau bibliai törzséből származtak. A család története meglehetősen zavaros, mégis beszélni kell róla, mert leszármazási vonaluk ismét isteni ősökre utal. Izsák, Ábrahám ősatya fia, két fiút nemzett, Ézsaut és Jákobot. Ézsau volt az idősebb, tehát az első számú örökös. Ennek Ézsau nem tulajdonított jelentőséget, míg egy szép napon a mezei munkától fáradtan hazatérve látta, hogy öccse csábítóan illatozó, piros lencsefőzeléket főzött. Ézsau éhes volt, neki akart hát esni az ételnek. Csakhogy Jákob mindaddig megtagadta tőle, amíg Ézsau, le nem mondott az elsőszülöttségi jogáról. Később még álnokabb dolgok történtek: amikor a vak atya régi szép szokás szerint az elsőszülöttet meg akarta áldani, felesége, Rebeka és Jákob becsapták. Az aggastyán Jákobot áldotta meg (1Mózes 27. rész)! Érthető, hogy az örökségéből kiforgatott Ézsau tudni sem akart többé a családjáról. Csakhogy: abban az időben a „Felhőoszlop ura” még mindenütt jelenvaló volt; Ézsaunak ajándékozta hát Széírt lakóhelyül (5Mózes 2, 5.). Ezért Ézsau utódai, az edómiták a mai Jordánia és Szaúd-Arábia határhegységében éltek. A Biblia sok nevet adott ennek a népnek: Ézsau fiai, Széir fiai, Edóm leányai, edómiták. Egy föníciai monda szerint Ézsau a titánok isteni nemzetségének egyenes ági leszármazottja volt, és „az isteni hatalmakkal küzdött”21. Miközben a Biblia Ézsau

154

halálát nem említi, a föníciai monda arról szól, hogy egy hegycsúcson temették el, és a temetése során csodák történtek. Az Ószövetség apokrif — nem kanonizált, tehát hivatalosan nem az Ószövtséghez tartozó — szövegei között szerepel a 12 pátriárka testamentuma. Az egyik Júdáé, Jákob és Lea negyedik fiáé. Mint számos más hagyomány, ez is egyes szám első személyben mondja el a történteket. Júda beszél a születéséről, ifjúságáról és küzdelmeiről. Tényleg elképedve olvassuk, hogyan harcolt Júda Ahorral, az óriással „aki elöl és hátul lövedékeket lőtt ki a lóról”22. Végül arról is beszámol az énformában szóló elbeszélő, hogy apja 18 évig békében élt testvérével, Ézsauval, csak ezután vonult Ézsau számos hadinéppel Jákob ellen. „És Jákob íjjal üldözte Ézsaut, és Ézsaut holtan találták a Széírhegységben.” Ézsau sírja is valamelyik Petra környéki hegyen lenne? Lehet, hogy éppen az ő sírja — amelyhez az öröklét és az újjászületés hite kapcsolódott — volt eredetileg az oka annak, hogy a barátai és az utódai is itt kívántak temetkezni? Philip C. Hammond antropológus valóban megállapítja, hogy „aki csak ezt a helyet felkeresi, Petra halotti emlékműveit tartja a legbonyolultabb és a legnyilvánvalóbb rendeltetésű építményeknek.” 23 Amióta csak emberek éltek és haltak a Földön, mindig ott akartak örök nyugalomra térni, ahol az apák is nyugodtak. Bennük mag lehetett bízni, hogy megmutatják a helyes utat a túlvilágra, a közelükben kívántak lenni, amikor az „angyal” meghirdeti a feltámadást. Az óhaj, hogy a túlvilágon is közel legyenek egymáshoz, megmagyarázhatná azt a hihetetlen munkát, amellyel a sziklasírokat építették. Tulajdonképpen bizonyítékai „annak az igénynek, hogy megfelelő lakhelyet teremtsenek azok számára, akik egy másik világban tovább élnek”24.

155

Az edómitáknak kezdettől fogva más elképzeléseik voltak Istenről, mint zsidó testvéreiknek. Ézsau és Jákób Izsák ősatya családjában azonos vallásos nevelést kaptak; feltételezhető lenne hát, hogy a „tiszta tant” adták tovább. Mégsem így volt. Az edómiták istene számukra látható, tevékeny valaki volt, nem olyan elvont elképzelés, mint a zsidó isten, Jehova. Az edómiták rettegtek a felhőoszlop képében megjelenő Mindenható valóságos közellététől, a zsidók viszont magától értetődően éltek együtt láthatatlan istenükkel. A zsidók nem kedvelték az edómiták istenelképzelését. . . számukra az egyszerűen ateizmus volt. Az, hogy Ézsau más istenelképzelésnek hódolt, mint Jákob, a testvére, feltehetően azzal a fiatalkori élményével magyarázható, amikor a mindenütt jelen lévő Isten jelenlétében csúnyán megkárosították. Mi köze mindennek Petrához? Nos, hogyha az edómiták törzsük atyját, Ézsaut az első sziklasírba helyezték őrök nyugalomra, akkor logikusan a későbbi törzsi fejedelmek is a közelben temettették el magukat. És ezzel Ézsau — a halála után — alapítójává válhatott a sivatagi sziklavárosnak.

Lovastúra Áron sírjához Néhány nappal később Mahmúd sűrű kacsintások közepette közölte a hírt, hogy a sír őre Mekkába indult zarándokútra, és ez számunkra azért előnyös, mert most az őr feleségénél vannak a sír kulcsai, ő pedig kevésbé makacs a férjeuránál. A kedvező újság hallatán egy doboz „narancslével” koccintottunk vállalkozásunk sikerére. Másnap hajnalban Mahmúd, négy ló és egy lovászfiú várt bennünket a szálloda mögötti kopár legelőn. 156

Az amfiteátrum mellett, az Esz-Szík-szakadékon keresztül lovagoltunk felfelé a lejtőn, sziklalapok, krokodilpikkelyes páncélt formáló képződmények között. A sziklában sok helyen vörös, fehér, kék, sárga erek futottak. Ellovagoltunk gyerekek mellett, akik botra akasztott vizesvödröt vittek a vállukon, feketébe öltözött beduin asszonyokat láttunk, akik barlanglakásukból integettek nekünk. Előttünk délkeletre a méltóságteljes, kettős csúcs, a Dzsebel-Hárím, amelynek tetején világos, csaknem fehér építmény villogott felénk, mint egy csodálatos gyöngyszem. A keskeny sziklaösvényen az állataink egymás mögött haladva is éppen hogy csak elfértek. Mivel megszokták a környezetet, patáikat az alvajárók biztonságával rakták egymás elé. Hosszú, fekete kígyó gyűrűzött át az ösvényen, a lovak megálltak és horkantottak, mintha lovasaikat akarnák figyelmeztetni. Malmúd szerint nem ritkák errefelé a kígyók meg a skorpiók. Később — Ebet és én csak akkor vettük már észre, amikor Mahmúddal hangos vitába keveredett — egy szamaragoló asszony csatlakozott menetünkhöz. Kemény vonású, cserzett arcát látva férfinak néztük volna. — Ez a sír őrének felesége! — kiáltotta Mahmúd magyarázólag. Az 1330 méter magas csúcsra vezető út utolsó harmada számunkra, gyakorlatlan lovasok számára meglehetősen nehéz volt. Ebet meg én többször javasoltuk, hogy leszállunk a lovakról, és kantárszáron vezetjük Susanne-t és Leilát, Mahmúd azonban mindannyiszor leintett, mondván, hogy a lovak hozzászoktak a szakadék peremén húzódó sziklaösvényekhez. A kilátás mintha fantasztikus, barátságtalan marsbéli tájra nyílt volna. Homokos sivatagi völgyekből éles körvonalú, fekete vagy sötétbarna sziklasarkantyúk álltak

157

ki, fölöttünk pedig a zafírkék égbolt, amelyet a keleti költők régen is, most is annyiszor megénekeltek. Körülbelül 100 méterrel a csúcs előtt emberkéz alkotta, kicsiny fennsíkra értünk. Mahmúd egy vékony, majdnem megkövesedett fához kötötte a lovakat, az öreg őrné leugrott a szamárhátról, fürgén a plató egyik sarkához szaladt, ahol romok hevertek egymás hegyén-hátán, és eltűnt egy sziklafülkében. Hamarosan narancsszínű műanyag kannával meg kötéllel jött vissza. Eszembe jutott Alois Musil, az osztrák Kelet-kutató (1868-1944), aki 1900 őszén járt itt. Lovait „néhány ott található rézüsttől nem messze” kötötte meg26. Változnak az idők: a rezet immár műanyag helyettesíti. Az öregasszony leengedte a kannát egy lyukba, azután felhúzta: hideg, tiszta vízzel volt tele. Ciszterna ebben a magasságban, 100 méterrel a csúcs alatt! Valóban nem mindennapi ezen a vidéken. Itt csak szórványosan fordulnak elő átfutó záporok. A ciszternát azért vésték a sziklába, hogy az egykor itt dolgozó kőfaragók vízhez jussanak! Mahmúd a sziklafal északnyugati részéhez ment, és intett a lovászfiúnak, hogy vigye a fényképezőgépeket. Az öregasszony abban a pillanatban éles, magas hangon kárálni kezdett. Sipítását el-elnyomta a dragomán basszusa. A lovászfiú kárörvendő vigyorából kiderült, hogy ő még tüzelte a vitát pimasz közbeszólásaival. Mahmúd — méltóságteljesen, ahogyan a sivatag büszke fiához illik — közölte velünk, hogy az öregasszony csak akkor ereszt be bennünket a sírkamrába, ha a fényképezőgépeket a lovak mellett hagyjuk. Miközben amúgy mellékesen bankjegyeket pergettem az ujjaim között, a szó szoros értelmében éreztem a kezemen a ráncos vénasszony mohó pillantását; ám végül is — és ez Keleten nagy szó! — megvesztegethetetlennek bizonyult. Bele kellett

158

nyugodnom a megváltoztathatatlanba, de — Allah legyen hozzám irgalmas — észrevétlenül a nadrágzsebembe csúsztattam egy Minoxot. A lelki nyugalmát immár visszanyert öregasszony előttünk lépkedett felfelé a lépcsőkön, mögöttünk pedig, hátvédként Mahmúd zárta a sort. A felkapaszkodás izzasztó volt, a lépcsőfokok túl magasak voltak ahhoz, hogy egyetlen lépéssel felhágjunk rájuk. Szédítő volt lenézni a völgybe. 174 évvel ezelőtt Burckhardt ott lent vágta le sovány kecskéjét, ide már nem jutott fel. Egy meredek fordulóban lélegzetvételnyi időre megpihentünk. A körülöttünk lévő sziklán mindenütt jól látszott, hogy megmunkálták. Bármi álljon is odafönt, fontos szentélynek kellett lennie, máskülönben ennek a keserves munkának nem lett volna értelme. Zihálva értünk fel a csúcsra, ahol kis platót alakítottak ki, és ott állt előttünk a kicsiny, talán tizennégy méter hosszú és hét méter széles, fehér mecset. Lapos tetejére borult a fehér kupola, amely gyöngyszemként szórta a fényt — ezt láttuk lent, a szálloda teraszán (55. kép).

Áron sírja? Az őr felesége fekete ruhájának redői közül két nagy, idomtalan kulcsot halászott elő, beletolta őket a zárba, azután előkotort még egy harmadik kulcsot is, akkorát, amekkorát meg életemben nem láttam. Legalább 15 centiméter hosszú volt, csavarmenettel. A vénasszony bedugta egy kerek lyukba, forgatta, forgatta, az ajtó nyikorgott, nyögött a sarkaiban, végül kinyílt. Az öregasszony erre törökülésben leült, és maga elé mormolt valamit. Láttam, hogy Mahmúd leveti poros cipőjét, és 159

követi az asszony példáját. Kíváncsian lestem, hogyan fog most a két muzulmán Ebettel szemben viselkedni. Farmerjében, a széldzsekiben, puha fehér vászonkalappal rövidre vágott fürtjein Ebet nem feltétlenül keltette nőszemély benyomását, legalábbis az öregasszony számára nem. Villámcsapásként hasított belém a felismerés, hogy Ebet, amióta az öregasszony hozzánk csatlakozott, egyetlen szót sem szólt. Rafinált fehérnép — gondoltam. Ebet is levetette a cipőjét, és magától értetődő természetességgel jött a nyomomban. A szemem sarkából láttam, ahogyan a vénasszony kicsit meglepődve utána bámult. Először is a kopott mecset falára akasztott, három, színpompás szőnyeget kezdtem nézegetni, mekkai képeket ábrázoltak, a Kábát és a Nagymecsetet, Mohamed szülőhelyének tiszteletére. Mahmúd az alkalmat kihasználva fennhangon imádkozott, közben ütemesen hajlongott Mekka irányában. Pillantásom kíváncsi várakozással kutatta végig a körülbelül nyolcszor négy méteres helyiséget. Az ívelt mennyezet két négyszögletes pilléren nyugodott. A bejárati ajtó közelében, tőlem jobbra egy temetési szertartáshoz előkészített kenotáfium állt, az iszlám fehér, vörös és zöld zászlója borította, és ráncokba vont harsányzöld selyemkendők szegélyezték (56. kép). A csalódástól egészen megbénultam. Ennyi volna Áron sírja? Ezért fáradtunk ennyit? Ezért adtunk ki nem kevés pénzt? Valóban indokolná ez a sírdíszlet az Áron próféta körül évezredek óta folyó felhajtást? Mi a csodának állították ezt a szentélyt a hegycsúcsra; készítettek hozzá platót, és vájták a sziklába fáradságos munkával a lépcsőket? Eszem ágában sem volt megkezdeni a visszavonulást mindaddig, amíg nem látok mást is, többet, mindent, amit itt csak látni lehet.

160

Miközben a lehető legnagyobb érdeklődést mutatva körbebámészkodtam a helyiségben, lopva elővettem a nadrágzsebemből a Minoxot, és — anélkül hogy a távolságot vagy a fényerőt beállítottam volna — abban a pillanatban kattintottam el, amikor Mahmúd imádkozás közben éppen felegyenesedett. Rosszalló pillantást vetett rám. Nem voltam biztos benne, hogy sikerült lekapnom a kenotáfiumot. Amint látják, sikerült. Egy félhomályos sarokból Ebet hívogatóan intett. A kőpadlóra mutatott. Lyukat vágtak belé, lépcső vezetett a mélybe. Máris indultam volna lefelé, de Mahmúd abban a szempillantásban abbahagyta az imádkozást, és egy ugrással mellettem termett. — Ne! Ne! — suttogta könyörögve, a szemében borzalom. — Hova vezet ez a lépcső? — kérdeztem sürgetően. — Áron sírjához. . . — Akkor engedj lemennem! — mondtam határozottan, és már a második lépcsőn voltam. Az ajtóban az öregasszony feje tűnt fel, kétségbeesve sipítozott. Mahmúd keményen fogta a karomat, nem próbáltam kiszabadítani, hanem a szabad kezemmel egy bankjegyet dugtam az inge alá. Bólintott, de még mindig nem engedett el. Könyörögve mondta: — No camera! Please, no camera! (Semmi fotó! Kérem, semmi fotó!) Odanyújtottam neki a Minoxot. Átvette, nagyot sóhajtott, de még nem nyugodott meg. Fejével Ebetre mutatott, majd a káráló vénasszonyra, aki, úgy látszik, nem mert belépni a helyiségbe. Ebet kapcsolt, beleegyezően bólintott Mahmúdnak, aztán — a másik két ember számára észrevehetetlenül — apró zseblámpát nyomott a kezembe. Jól választottam meg az útitársnőmet.

161

Lefele mentem a lépcsőn. Mahmúd árnyékként szorosan mindenütt mögöttem, de a szemét a bal karjával eltakarta… Félt. Keskeny helyiségben találtam magam, falai nedvesen csillogtak. A zseblámpa fényénél először egy vasrácsot láttam, mögötte pedig egy redőkbe szedett kendőt, akkorát, hogy eltakarhatott egy álló múmiát. A szemközti falba fej nagyságú kerek, éjfekete követ falaztak be. Meg akartam kérdezni Mahmúdtól, mi az, de mielőtt megszólalhattam volna, Mahmúd térdre rogyott, odacsúszott a kőhöz, és átszellemült arccal cuppanós csókokkal borította el. Később tudtam csak meg, hogy ez az Áron-kő, ugyanolyan szentnek tartják, mint a legendás Fekete Követ a mekkai Kábában, és hogy Allah maga hozta le az égből, és helyezte el itt, hogy hű szolgája, Áron sírjának fényét ezáltal is emelje. A kő állítólag csodákat tesz, segítségével vakok kapták vissza a látásukat. Mahmúd imádkozott. Megállás nélkül. Nem tagadhatom, hogy rajtam is erőt vett valamiféle áhítat, de azt sem, hogy képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, hogy a helyiséget a zseblámpával végigpásztázzam. A lámpa gyenge fénye a rácson túlra vetült. Nem akartam hinni a szememnek: a hátsó falnál állt valami, ami olyan volt, mint egy szarkofág! Szögletes, poros kő, nem tudtam megállapítani, hogy gránit-e, vagy márvány. Arra, hogy a rá vetett fekete lepel alá pillanthassak, a legcsekélyebb esélyem sem volt. Őrjítő. Itt állok közvetlenül a titok mellett. . és nem „leplezhetem le”! Eszembe jutott, hogy Alois Musil, aki 86 évvel ezelőtt ugyanezen a helyen ált, olyasmit írt, hogy „görög és héber feliratokat” tapintott ki a falakon és az oszlopokon. Körbevilágítottam a falakat, végigtapogattam őket; de semmiféle feliratot nem tudtam felfedezni. A fekete kő a bűvkörébe vont. Ahogyan a kis zseblámpa fényénél a falból kidomborodott, úgy tetszett, mintha

162

ragacsos, fénylő massza folyt volna rá, mintha a végtelen, csillagos világmindenséget idézve ezernyi fénypont villódzna rajta, de lehet, hogy a különös környezet tette. Abból az időből, amikor Angliában a Rollright-köveket tanulmányoztam27, emlékeztem rá, hogy a kövek „beszélni” tudnak, hogy az álom és a valóság határán járó gondolatok rejlenek bennük. A kő — csakúgy, mint végső fokon a világegyetem minden anyaga — „kristályosodott energia”. Elektronjaikban a kövek olyan közlendőket rejtenek, amelyeket szent helyeken érzékeny személyek megérezhetnek. Furán éreztem magam. Mahmúd abbafagyta az imádkozást, és sürgetett, hogy hagyjuk el a sírboltot. Hunyorogva botorkáltam vissza a vakító nappali fénybe, és leültem Ebet mellé a földre. — Áron sírja volt? — kérdezte. — Hiányzik belőlem a hit! — feleltem tréfás képpel, és láttam Ebet arcán, hogy megértette a kétértelmű választ. — Semmi kétség, a régmúlt valamely híressége nyugszik itt. Egy szarkofág van lent, egy szent kő, meg fekete terítő alatt egy hosszúkás dolog, amelyről nem tudom, hogy micsoda. Mindez nem bizonyíték Áron mellett. Sem sírfeliratot, sem síradományokat nem találtam, nem láttam a fejékét, a mellvértjét, amelyeknek pedig mellette kellene lenniük, nyoma sincs a szent köveknek, az úrim és tummímnak, sehol a varázspálca. . .

Reminiszcenciák Este a Petra Forum Hotelban ugyanaz a kérdés foglalkoztatott, amelyet néhány napja Jeruzsálemben az izraeli pilótának feltettem. Miért nem lehet az Ószövetség legalább egyetlen prófétájának a sírját egyértelműen 163

azonosítani? Ha a Dzsebel-Hárúnon tényleg Áron prófétát temették el, akkor a helynek Áron halála napjától kezdve óriási mértékben vonzania kellett volna a hívőket. Teljesen érdektelen, melyik nép élt éppen akkor ebben a térségben, hiszen valamennyi mélységesen tisztelte Áront. Ha Áron nyugvóhelye valaha is a Dzsebel-Hárúnon volt. akkor ezt a történelem folyamán mindig minden hívő tudta. De hogy is állunk manapság a próféták és vallásalapítók sírjával? Nézzük meg négy példán: — Jézus meghalt Jeruzsálemben. Még ha a keresztények azt hiszik is, hogy testét a mennyekbe vitték, mégis már az időszámítás szerinti első évszázadban tisztelték a sírját, mármint azt a helyet, ahol a holttest, attól fogva, hogy a keresztről levették, a feltámadásig pihent. Hadrianus római császár i. sz. 136-ban éppen azon a helyen állíttatott templomot Aphroditénak, a szerelem istenének, így akarta kioltani Jézus emlékét. Alig kétszáz évvel később, 326-ban I. Konsztantinosz császár megparancsolta, hogy az Aphrodité-templomot tüntessék el, és építsenek a helyére emlékhelyet Jézus Krisztusnak. A sírtemplom azóta — annak ellenére, hogy Jeruzsálem mozgalmas története során többször lerombolták — mindig nagyobb lett. A hívők soha nem felejtették el a történelmi helyet. — Péter apostolt Néró római császár (54-68) cirkuszában fejjel lefelé keresztre feszítették. A keresztények összeszedték az apostol haló porait, eltemették őket, és a helyüket egy súlyos kővel jelölték meg. Ez a keresztényüldözés idején történt, kápolnát nem építhettek. A fiatal katolikus közösség azonban fenntartotta a hely tiszteletét egészen addig, míg 324-ben Konsztantinosz császár a sírhely fölé az első bazilikát emeltette. Azóta a Szent Péter-templom és vele a Vatikán a római katolikus egyház központja. Az ok: Péter apostol földi maradványai.

164

— Olaszországban, Ravennában másfél évezrede áll egy hatalmas építmény, amelyet súlyos kőkockákból építettek. I. Teoderichnak, a gótok fejedelmének (419-451) a síremléke. Teoderich sem vallásalapító, sem próféta nem volt, csupán a nyugati gót birodalom alapítója. Síremléke ma is ugyanúgy áll, biztonságban, sértetlenül, mint amikor építették. — Amikor Mohamed próféta 632-ben Medinában meghalt, Oszmán kalifa a sírhely fölé mecsetet emeltetett, amelyet később többször bővítettek. A hithű muzulmánok ott nem Mohamedhez, hanem Mohameden imádkoznak. Minden valószínűség szerint ezt fogják tenni ezer év múlva is, egy esetleg még hatalmasabbá kiépített szentélyben. Még sok ilyen példát lehetne találni, ott vannak például a japán őscsászárok mauzóleumai. Az ismert helyek sorsából arra lehet következtetni, hogy a szentnek tartott személyek sírhelyét a népek nem felejtik el. Sőt, az évszázadok folyamán egyre növekszik a jelentőségük. Semmi kétség: olyan kimagasló személyiség, mint Áron, akinek a hagyomány csodákat, varázserőt tulajdonít, temetésétől fogva különleges tiszteletnek örvendett volna, olyannak, amely Mohamedéhoz vagy Szent Péteréhez fogható. Mivel ez nem így van, marad a feltételezés, hogy kezdettől fogva nem tudta senki, hol temették el Áront. Valamilyen okból titokban tartották a sírját. Már csak ezért sem lehet csodálkozni azon, hogy Áron sírja helyett csupán kenotáfiumokat találtunk. Egyet Medina mellett, az Ohod hegyének tetején28, ott egykor kupolás mecset állott, de 130 évvel ezelőtt összeomlott29, egy másik sírhelynek — a Biblia alapján — a mai Izraelben, Moserotban kellene lennie. Ám az is lehet, hogy eleve hiába keressük Áron nyugvóhelyét, hiszen-egy arab népi legenda szerint Áron halottaságya a tetemmel együtt felemelkedett az égbe30.

165

És Ábrahám? Vele mi történt? Az ő sírhelyének a neve kezdetektől fogva ismert, feljegyezték a Tórában és az Ószövetségben, vagyis sohasem tartották titokban. Ábrahám nyughelye a Mahpéla-barlang. Ábrahámot, a pátriárkát valamennyi nemzetség ősatyját, minden bizonnyal sokkal jobban tisztelték, mint Áront. Hogy ezt építményekben fejezzük ki: Ábrahám sírhelyének az évszázadok során kétszer akkorára kellett volna növekednie, mint a Vatikánnak. Már csak azért is, mert az ő sírboltjában további öt tiszteletre méltó személyiség talált örök nyugalomra — olyanok, akiket zsidók, keresztényekés muzulmánok egyaránt tiszteltek. A hebroni Mahpéla-barlang éppoly kevéssé Ábrahám sírja, mint ahogyan a Hebron környéki Mamré sem volt Ábrahám tevékenységének színhelye. Mamré és a Mahpélabarlang — ahogy azt Szalíbi professzor bebizonyította — a szaúd-arábiai Aszír tartományban vannak. A „liget”, amelyben Ábrahám letelepedett, „ma a Kunfuta körül, Namíra és Hirbán környékén húzódó kis akác- és tamariszkuszerdőkből áll31. Ugyanezen a Namíra környéki hegyvidéken található a Makfala (mkflh) nevű helység, amely mind a mai napig a „kettős barlang” (Mahpéla, mhplh) nevet viseli. Ábrahám valódi sírjának sohasem volt esélye arra, hogy búcsújáró hellyé váljon. Az izraelitákat a babilóniaiak megverték, elhurcolták, és szétszórták a szélrózsa minden irányába. A katonai győztesek azonban nem tisztelték Ábrahámot, más vallásnak hódoltak! Éppen a régi vallások központi szentélyeit kellene — anélkül hogy vallásos érzelmeket sértenénk! — a legmodernebb tudományos módszerekkel megvizsgálni, hogy a valódi sírokat felfedezzük, és az álsíroktól megkülönböztessük.

166

„A múltnak beszélnie kell, és nekünk hallgatnunk kell rá. Addig sem mi, sem ők nyugalmat nem fogunk találni.” (Erich Kästner, 1899-1974.) Insallah.

167

IV. A FÖLD GYERMEKEI AZ ISTENEK IVADÉKAI Az emberiségnek nincs őshazája? Az ember évezredek óta keresi az Éden kertjét, a Paradicsomot, amelyben megteremtették. . . és amelyből kiűzetett. Mindeddig nem derült ki, hol is lehetett az emberiség őshazája. Amikor néhány éve hozzáfogtam, hogy az Éden kertjéről szóló irodalmat áttekintsem, sejtelmem sem volt róla, hogy ennyire szétágazóak a feltételezések. Ha mondjuk kétszáz tudományos szerző leszögezte az álláspontját, rögtön másik kétszáz — ugyanolyan jól vagy rosszul megindokolt — nézet állt velük szemben. Hol lehetett az Édenkert? Íme egy áttekintés a legfontosabb feltételezésekről1,2,3, amelyet azonban bármikor legalább további nyolcvan javaslattal lehetne kiegészíteni: — az Eufrátesz és Tigris között, — Indiában, a Gangesz mentén, — a Kék-Nílus mentén, — a nyugati Fehér-Nílus mentén, — a Kaszpi-tenger öblében, — az Araksz bal partján, Örményországban, — a Satt-el-Arabnál, — a volt Poroszország balti-tengeri partvidékén, — a Duna felső folyásánál, — Ceylonban, — Kuba szigetén, 168

— a Jordán-folyó mellett., — a mai Jeruzsálem mellett, — a mai Damaszkusz határában, — Bahreinben, — Kréta szigetén, — a svájci Gotthard-hegységben, — Kasmír fennsíkján, Indiában, — az elsüllyedt Atlantisz szigetén, — Maryland államban, az Egyesült Államokban, — Tiahuanacu mellett (Bolívia), — Mexikó magaslati vidékein, — dél-tengeri szigeteken, — Utópiában, — egy távoli bolygón, — egy Földön kívüli űrhajóban, — maga a Föld volt a Paradicsom.

Huszonöt sor, amely megmozgatta a világot Mózes első könyvében a Genezis szűkszavú huszonöt sora szerzők százait ösztönözte arra, hogy keressék az Édenkertet, s szított vitákat egyetemi professzorok között, és a Paradicsom-irodalom valóságos özönét váltotta ki. A nyugtalanító sorok Mózes első könyvéből (2, 8-15.): „Ültetett az Úristen egy kertet Édenben, keleten, és ott helyezte el az embert, akit formált. Sarjasztott az Úristen a termőföldből mindenféle fát, szemre kívánatosat és eledelre jót; az élét fáját is a kert közepében, meg a jó és a rossz tudásának fáját. Édenből pedig egy folyó jött ki a kert megöntözésére, amely onnan szétágazott, és négy

169

ágra szakadt. Egyiknek Písón a neve. Ez megkerüli Havíla egész földjét, ahol arany van. Ennek a földnek az aranya jó. Van ott illatos gyanta és ónixkő. A második folyónak Gíhon a neve. Az megkerüli Kús egész földjét. A harmadik folyónak Hidekel a neve. Ez Assur keleti részén folyik. A negyedik folyó pedig az Eufrátesz. És fogta az Úristen az embert, elhelyezte az Éden kertjében, hogy azt művelje és őrizze.” Az előbbiekben idézett bibliafordításban az Eufráteszről van szó, más fordításokban a Tigrisről. Abból, hogy a folyókat a nevükön nevezik, arra következtethetünk, hogy aki leírta őket, ténylegesen tudta az esemény földrajzi helyét. Csakhogy ezt a helyet máig sem ismerjük. Ha az ősi szövegeknek csak mássalhangzós írásmódját vesszük alapul, akkor a Tigris — latin betűkkel — tgrs-re, az Eufrátesz (Euphrates) pedig phrts-re zsugorodik. Magánhangzók beillesztésével bármit lehet csinálni belőlük. A Biblia-magyarázók azért nevezték a folyókat Tigrisnek és Eufrátesznek, mert a Genezisben az áll, hogy Isten az Édenkertet „keletre” helyezte: márpedig a Tigris és az Eufrátesz keleten folyik. Keletre — de mitől? Egy gömbön, amilyen a Föld is, a „keletre” meghatározás mindig viszonylagos, attól függ, honnan nézzük az égtájakat. Afelől mindenesetre biztosít bennünket a Genezis, hogy az Édenben egy folyam ered, amelyik „négy ágra” szakad. Ha ezúttal is szó szerint értjük a Bibliát, akkor az Eufrátesz és a Tigris vidéke már törölhető is a javasolt helyszínek listájáról; nem egy közös eredetű folyam ágai, mert forrásvidékük különböző. A Tigris a Keleti-Toros-hegység nyugati részében ered, az Eufrátesz pedig Anatóliában, Törökországban, a Kara- és a Murat-

170

folyókból egyesül. Ezért az Édenkert meghatározása nem egyéb szócséplésnél.

földrajzi

Három esemény Az Édenkertből három eseményről kapunk tudósítást: az emberréválásról, a bűnbeesésről és a Paradicsomból való kiűzetésről. Az események bibliai változata csupa rejtvény, ellentmondás és következetlenség, amelyeket a gyanútlan Biblia-olvasó nem vesz észre. Kezdetben vala Jahve, a mindentudó és mindenható, teremtő isten. Honnan jött, hol lakott, nem tudjuk meg, csak azt, hogy „a napi széljárás idején a kertben járt-kelt” (1Mózes 3, 8.). Hogy napközben csinált-e valamit, arról hallgat a krónika. Az Édenkert Jahve tulajdona volt, ő maga „sarjasztott (. . . ) mindenféle fát, szemre kívánatosakat és eledelre jót”. A kert közepén két figyelemre méltó fa állt — az egyik volt a tudás fája, a másik pedig „a jóé és a rosszé”. Ádámnak kellett az Isten kertjét megművelnie és őriznie, tehát mint kertész és őr tevékenykedett. Az ember szívesen megtudná, hogy kitől és mit kellett a kertben megőriznie, hiszen rajta kívül egyetlen emberi lélek sem létezett: Évát csak később faragta Isten. Az a teológiai értelmezés, hogy Ádámnak az álnok kígyótól kellett a kertet megőriznie, kissé. . . hát igen, kissé komikusnak tetszik; ezek szerint a furfangos kígyó már akkor is a tudás fájának lombjai közt tekergett volna? Pontosan ettől a fától óvta Jahve a kertészt: ehet gyümölcsöt bármely fáról, csak erről az egyről nem, „mert meghaltok”. (1Mózes 3, 3.) Kemény szó! A kígyónak mindazonáltal határozottan más volt a véleménye: 171

„Dehogy haltok meg! Mert Isten tudja, hogy ha esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudjátok, mi a jó, és mi a rossz.” (l. Mózes 3, 4.) Így következett el, aminek kellett következnie: a világ leghírhedtebb harapása a hersenő almába. És mi történt? Semmi! Ádám és Éva túlélték a vegetáriánus lakomát. A kígyó jövendölése azonban bevált, maga az Úr erősítette meg, mondván: „Íme az ember olyanná lett, mint miközülünk egy.” (l. Mózes 3, 22.) Márpedig a kígyó szó szerint ezt mondta, nyilván ugyanúgy tudta, mi a dörgés, akárcsak Jahve. És bekövetkezett a szörnyű bűnbeesés. Miután jóízűen elfogyasztották az almát, Ádám és Éva felfedezte, hogy „meztelen”. Nem sokáig, mert Isten személyesen „bőrruhát készített az embernek és feleségének, felöltöztette őket” (1Mózes 3, 21.). Egyetlen csupaszon töltött pillanatért kellett volna az első házaspárnak halállal bűnhődnie? A Genezis, a „teremtés”, ahogyan a Bibliában le van írva, méltatlan egy mindentudó istenhez. Jahve hat nap alatt — bármilyen időtartamot értsünk is ezen — teremtette az eget, a földet, a vizet, a szárazföldet, a füveket, a fákat, a folyókat, a halakat, a madarakat, a szárazföldi állatokat és „embert a képmásunkra” (1Mózes 1. rész). Azután megtekintette a művét „és látta, (. . . ) igen jó” (1Mózes 1, 31.). Már röviddel később azonban „megbánta az Úr, hogy embert alkotott a földön, és megszomorodott szívében” (1Mózes 6, 6.). Hogy is van ez? Végül is „igen jó” volt hát a mű, vagy nem sikerült? Jahvét „mindentudóként” emlegetik, akkor pedig feltételezhető róla, hogy nem vaktában kísérletezgetett, anélkül hogy előre tudta volna a kísérlet eredményét. Jahve előre tudta, hogy Ádám és Éva meg fogják dézsmálni a tudás fáját. Ezek szerint a bűnbeesés szerepelt a programban. Megfoghatatlan, hogy azután,

172

amikor bekövetkezett, amit úgyis előre tudott, az Úr miért volt annyira csalódott, hogy kiűzte a hiányosan öltözött emberkéket az Édenkertből. Elátkozta az anyaföldet, arra ítélve az embereket, hogy attól kezdve arcuk verejtékével robotoljanak, és gyermekeiket kínok közepette szüljék. A bűnbeesés során Ádám — minden férfi szégyenére, meg kellett állapítanom — szánalmas szerepet játszott. Az Úr mély álmot bocsátott rá, hogy egyik bordájából egy asszonyt faragjon ki. Ezt a tényt Ádám is többször megerősítette, hús a húsából, „asszonyember”. Nevet is adott élettársának, az Úr azonban eleresztette a füle mellett, és továbbra is csupán „az asszonyról” szólt. A bőrruhák méretre igazítása során azután Ádám egyszer csak Évának kezdte szólítani társát. Éva — akit eredetileg nem is Évának hívtak — bedőlt a kígyó csábító szavainak, és behabzsolta a tiltott gyümölcsöt. És Ádám? Hallgatagon, ötödik kerékként ácsorgott az asszony mellett. Meg sem próbálta visszautasítani, hogy elcsábítsák; ő csak azért evett, mert Éva is evett. „. . . mégis azt állítják, hogy az asszonyok könnyebben csábulnak, mint a férfiak” — írta az esetről nyolcvan évvel ezelőtt4 a híres teológus, Hugo Gressmann (1877-1927). Ha a teremtés történetét ily módon boncolgatom, csak azért teszem, mert — akármilyen sajátságosnak tetszik is nem akarom feltételezni a mindenható Istenről, hogy ilyen lehetetlenül viselkedett volna. Hogy egy isten ilyen súlyos hibákat követne el? Egy isten, aki „széljárás idején jár-kel”? Hogy egy istennek fogalma se legyen arról, hogy az ő kertjében hova bújhatott el Ádám? [„De az Úristen kiáltott (. . . ): Hol vagy?”] Hogy egy isten csak úgy találomra kísérletezzen? A Genezis — és ez sok mindent megmagyaráz — egy különböző, régebbi forrásokból összehordott, tévedésekkel és emberi vágyálmokkal felöntött legenda. Ahány őskori

173

nép, vagy kicsiny népcsoport csak létezett, annyi teremtéslegenda van. Mindegyikük másként képzelte el, hogyan jött létre az emberiség.

Az okos szicíliai Diodórosz Már-már modern nézeteket képvisel a görög történetíró, a szicíliai Diodórosz, aki az i. e. 1. évszázadban élt. Ő írta a negyvenkötetes Történelmi könyvtárat, amelyben saját bevallása szerint ősi művekből merített. Diodórosznak az volt a véleménye, hogy az emberek először „rendezetlen, félállati állapotban éltek”5, egyenként keresték a táplálékukat, és csak azért verődtek csapatokba, mert a vadállatok megtámadták őket. Nyelvük különböző hangok zavaros egyvelege volt, csak lassacskán tanulták meg, hogy társaik arcvonásait megkülönböztessék, és hogy különböző tárgyakhoz különböző hangokat rendeljenek hozzá. Mivel ez a fejlődés egymástól függetlenül, a világ számos részén ment végbe, ezért különböző nyelvek jöttek létre, és minden ilyen „horda” más és más nevet kapott. Az előembereknek ebbe a korszakába — mondja a történész Diodórosz 2000 évvel ezelőtt — robbantak bele az istenek, és minden népnek megvoltak a saját istenei. Diodórosz megemlíti az ősi Egyiptom isteneit, Íziszt és Oziriszt, akik leszoktatták az embereket arról, hogy „egymást megegyék”. Az istenek búzát és árpát termesztettek, megtanították az embert a bányászatra, feltalálták a bort, és „sok mindennek nevet adtak, amihez addig hiányzott a megfelelő elnevezés”. Mikor történt ez? Diodórosz a következőt mondja: 174

„Ozirisztől és Ízisztől Sándor uralmáig, aki Egyiptomban a róla elnevezett várost megalapította, több mint tízezer év telt el, mondják.” Az okos Diodórosz úr nem tévedett! Néhány oldallal arrébb ugyanis beszámol Héraklészről, Zeusz és Alkméné fiáról, aki a gigászok elleni harcukban az olümposzi istenek oldalán áll. Diodórosz a görögök szemére veti, hogy tévednek, amikor Héraklész születését csak egyetlen nemzedékkel korábbra teszik a trójai háború idejénél, mert ez „az emberek első keletkezésének idejében történt. Az egyiptomiak ugyanis több mint tízezer évet számoltak az esemény óta, a trójai háború óta viszont alig telt el 1200 esztendő”. Ezek szerint az egyiptomiak felfogása az volt, hogy az ember itt a Földön egy evolúciós folyamat eredménye, a kultúrát azonban a legszélesebb értelemben az istenektől kapta. Ez a felfogás lényegében megegyezik a Genezis megállapításával: Ádám „a földből” teremtetett, és isteni beavatkozás tette élőlénnyé. Kézenfekvő, hogy a dolgoknak, a füveknek, a fáknak, a halaknak, a madaraknak stb. még nem volt nevük, de az ember nevet adott „minden állatnak, az égi madaraknak és minden mezei élőlénynek” (1Mózes 2, 20.). Az istenek műve volt, hogy Ádám megtanult beszélni. Ellenérvként felhozható, hogy az egyiptomi hagyományokban két istenről van szó, Íziszről és Oziriszről, a Genezisben azonban csak egyetlen isten szerepel. Nos, a héber eredetiben az isten szó helyett minden esetben Elóhim áll, ez pedig olyan főnév, amely nem létezik egyes számban. Miért olvasható akkor a világ minden Bibliájában istenek helyett isten? Azért, mert Ábrahám és Mózes a monoteizmust, az egyetlen istenben való hitet hirdették. A teológusoknak azóta is meg kell

175

alkudniuk ezzel a bosszantó körülménnyel, meg nem történtté tenni azonban nem tudják. A babilóniai — a sémi nyelvcsaládhoz tartozó akkád nyelven írt —Gilgames eposz a sumerokra vezethető vissza, onnan azonban a múlt idő meghatározhatatlan ködébe vész. Az eposzban megismétlődik az ember keletkezésének mítosza. Gilgames a dél-babilóniai Uruk városának királya, Samas és Adad istenek teremtménye: „Hőst teremtettél, isten-embert, legyőzhetetlen ég bikáját (. . . ) Ilyen hát Gilgames, kétharmad rész isten, egyharmad rész ember?”6 Gilgames harcostársa, Enkidu állatok között élt, és úgy viselkedett, mint az állatok. „Tetőtől talpig szőr borítja (. . . ) semmit sem tud az emberekről (. . . ) Füvet eszik, mint a gazellák, gyökéren él, bogyón, gyümölcsön, a szomjúhozó szarvasokkal együtt tér meg az itatóhoz.” (Rákos Sándor fordítása.) Ez az alaphelyzet, vagyis hogy az ember elkülönül az állatoktól, és isteni hatásra megtanul beszélni, vörös fonálként húzódik végig valamennyi teremtésmítoszon. Már tíz évvel ezelőtt elemeztem őket mai, modern szemszögből7. Megtette ezt Krassa Péter és Farkas Viktor is Teremtsünk embereket című könyvében, ugyanúgy, ahogyan francia és amerikai szerzők9,10. Csak az egyetemeken nem mozdult meg semmi. A „bevált” hagyomány szerint építi az egyik tudós a maga tanulmányát egy másik korábbira; mások végképp megragadnak az idejétmúlt gondolkodásmódban. Ezeréves dohszag terjeng.

Több mint science fiction Hogy is néznének ki modern szemüvegen keresztül ezek a teremtésmítoszok? 176

Évezredekkel ezelőtt — tíz-, harminc-, százezer éve? — bolygónkon földönkívüliek űrhajója szállt le, amelynek legénysége azt a megbízást kapta, hogy továbbadja az értelmes gondolkodást, és az arra alkalmas életformákban mutációkat hozzon létre (megváltoztassa örökletes tulajdonságaikat). Az értelem terjesztése az univerzumban kényszerítő szükségszerűség minden, az űrhajózásig eljutott gondolkodó lény számára, mert az értelmet csak hólabdamódszerrel, egyre fejlődve lehet megsokszorozni. Csak az értelem elterjedése esetén válik lehetővé a csillagközi kapcsolat a világegyetemben. Hogy az idegenek miért nem telepedtek le egyszerűen? Azért, mert minden bolygón az ott élő kialakult életforma alkalmazkodott a legjobban a bolygón uralkodó viszonyokhoz. A bolygó tömegvonzásának megfelelően alakult ki testi felépítésük, immúnissá váltak az itteni baktériumokkal szemben, lételemük lett a bolygó levegője. Amikor az idegenek a Földön leszálltak, itt különböző életformák milliói léteztek már, köztük a mi ember előtti elődeink különböző fajai, nem tudományosan kifejezve: orangutánok, gorillák, csimpánzok és más majomfajok. A földönkívüliek minden olyan fajból befogtak egy példányt. amelynek esetében a manipulációiktól kedvező eredményt várhattak. A kiválasztott példány néhány sejtjét kiemelve, elektronmikroszkóp alatt megváltoztatták a DNS-molekula bázissorrendjét. (A DNS, a dezoxi-ribonukleinsav a sejtmag egyik összetevője, a sejt öröklődő tulajdonságainak hordozója.) Lehetséges, hogy elegendő volt csupán egyes géneket kicserélni, amit napjainkban laboratóriumban már sikeresen végeznek. A célzott, mesterséges mutáció által megváltoztatott sejt tápoldatban petesejtté növekedett. Elképzelhető az is, hogy — ugyanúgy, ahogyan ma már mi is tesszük — kémcsövekben embriót-neveltek. Lombikbébiket! De lehet az is, hogy a nősténybe a saját,

177

HIBRID ÉLŐLÉNYEK AZ ANKARAI TÖRÖK MÚZEUM GYŰJTEMÉNYÉBŐL A FANTÁZIA SZÖRNYSZÜLÖTTET, VAGY LÉTEZTEK VALAHA?

vele azonos fajú hímtől származó spermával mesterségesen megtermékenyített petesejtjét operálták vissza. (Ezt a módszert már évek óta alkalmazzuk szarvasmarhák és sertések esetében.) A terhességi idő lejárta után az utód a megváltoztatott DNS alapján a kívánt tulajdonságokkal jön a világra. Ugyanaz a testi felépítése, ugyanolyan a koponyája, ugyanazok az immunreakciói, mint a társaié, ezenfelül azonban vannak olyan öröklött tulajdonságai is, amelyekkel fajtestvérei nem rendelkeznek: kíváncsi, képes beszélni, agya tapasztalatokat tarol. amelyek bármikor „lehívhatók” és felhasználhatók, fogékony a kultúrára,szépérzéke van, barátságot érez. . . hívővé, vallásossá válhat, beleértve a halottkultusz szokását is. Ez a gondolati modell nem mond ellent Charles Darwin evolúciós elméletének, hanem logikusan kiegészíti azt. A missing link, a sokat keresett „hiányzó láncszem” az emberiség fejlődéstörténetében nem volt más, mint célzottan előidézett mesterséges mutáció valamelyik legkorábbi elődünkben. Mai szemmel nézve értelmes óvintézkedésnek látszik, hogy a földön-kívüliek az első embert elszigetelték a külvilágtól, és egy „Édenkertbe” helyezték. Ne fenyegesse semmilyen veszély, ne legyen kitéve skorpiók, mérges kígyók marásának. Azután pedig — igen, azután szükség volt „asszonyemberre” is. Asszonyszemélyek nélkül nem igazán megy a dolog. . . . Ezek az első emberek nem tudtak beszélni, csak mély torokhangokat adtak ki. Feltehetően a földönkívülieknek kellett Ádámot és Évát — maradjunk ezeknél a neveknél! — megtanítaniuk beszélni. Ezért beszélt az első emberi generáció az „istenek” nyelvén! A feltételezés helyességéről árulkodik a bábeli torony építéséről szóló hagyomány is:

179

„Az egész földnek egy nyelve és egyféle beszéde volt.” (lMózes 11, 1.) És eljött a nap, amikor a földönkívüliek távoztak — új naprendszerek felé indultak, hogy ott további lényeket lássanak el értelemmel. A búcsú során ilyen jelenet játszódhatott le: — Gyerekek — mondta a parancsnok az első emberpárnak —, mi tettünk benneteket értelmessé, nélkülünk most olyanok lennétek, mint az állatok! Ádám és Éva letérdeltek az idegen előtt, és istenként imádták. Ám a parancsnok elutasította a hódolatot: — Nem vagyunk mi istenek, ugyanolyan húsból, vérből való lények vagyunk, mint ti. Istenről soha ne próbáljatok képet alkotni magatoknak, mert Isten megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan. A kitalált párbeszéd folytatását Mózes első könyvében, az 1. rész 28. versében olvashatjuk: „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet. Uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és a földön mozgó minden élőlényen!” A feladat világos. Az értelmes élet szaporodjon el, és uralkodjon a nem értelmes életformák felett. Csak egyetlen szigorú törvényt kellett betartania Ádámnak és Évának (valamint utódaiknak): tilos volt a mutáción át nem esett fajtársaikkal nemi kapcsolatba lépni. Ez a futó szórakozás szörnyű genetikai visszaesést okozhatott volna. Ezért a bánért halálbüntetés járt. A bűnt mégis elkövették. Akadt valaki, aki vad, mutáción át nem esett társsal szeretkezett. A szodómia eredendő bűnként került be a legendába. Az értelmes embereknek most eszükbe jutottak a fenyegetések, a büntetés, amit az „istenek” kilátásba helyeztek. Félelem töltötte el őket. Megkezdődött a baj. Az emberek azt hitték, hogy áldozatokkal, vérrel kiengesztelhetik az isteneket.

180

Egy „örökkévalósággal” a bűnös eset után a földönkívüliek visszajöttek ellenőrizni, hogy az értelem vetése megfogant-e. Az ellenőrző szemle lidércnyomásos események sorává fajult. „Akkor az isten(ek) (Elóhimtöbbes szám!) megbánta, hogy embert alkotott a földön, és megszomorodott szívében.” Beváltották halálos fenyegetéseiket. Mivel a mutáltak közül nagyon sokan már szétszóródtak a Földön, nem tudták mindegyiküket egyenkint elérni, ezért radikális megoldás mellett döntöttek. A félresikerült ivadékokat vízbe fojtották. Mai szemmel nézve az Ádám és Éva-legendának ez az értelmezése logikus, és mind az evolúciós tanokkal, mind a vallásos hagyományokkal összeegyeztethető. Az a heves vita, amely elsősorban az Amerikai Egyesült Államokban folyik a teremtéshívők (akik az isteni teremtésben hisznek) és az evolucionisták (akik Darwin igazáról vannak meggyőződve) között, teljesen meddő. Mindkét félnek igaza van. Mivel ilyen módon szemlélem a dolgokat, fajelmélettel szoktak vádolni; azt is állítják, hogy a földönkívüliek által létrehozott emberi értelem gondolata etikai okokból elfogadhatatlan. Ezek a kritikusok nem veszik figyelembe, hogy sehol sem beszéltem egyetlen meghatározott emberfajról sem. Csak és kizárólag ember előtti lények értelmes emberekké változásáról van szó. Ennek az értelmessé tett emberiségnek a része valamennyi emberfaj. Sem az özönvizet, sem a választott népet nem én találtam ki.

181

Új úton Bizonyítható-e a homo sapiens létrejöttének újfajta értelmezése? Hol keressük a gondolatmenet változásának kezdeteit? — Alexandriai Ptolemaiosz (körülbelül 100-160) meg volt győződve róla, hogy a Föld a világegyetem középpontja. Ez a Föld-központú gondolkodásmód tévesnek bizonyult. — Nicolaus Copernicus (1473-1543) azt hirdette, hogy a Nap valamennyi bolygó középpontja. Úgy vélte, hogy a bolygók körpályán mozognak (ma már tudjuk: a pályák ellipszis alakúak), és a csillagok távolabb ugyan, de szintén a Nap körül keringenek. Noha az alapfeltételezés helytálló, a Nap-központú gondolkodásmód is téves volt. — Az evolúciós elmélet hívei szerint az élet középpontjában az ember áll. Ez az emberközpontú gondolkodás is téves. Az ember mindig is túl fontosnak tartotta, és tartja ma is magát. Szeretné, ha minden körülötte forogna. Ez a modern evolúciós elméletek alapvető betegsége is. „Mi az ember? Semmi esetre sem az, aminek képzeli magát, tudniillik hogy ő a teremtés koronája.” (Wilhelm Raabe.) Aki képes arra, hogy tudomásul vegye: ötmilliárd ember van, s köztük ő sem rendkívüli példány, az azt is képes megérteni, hogy a világegyetem milliónyi bolygórendszerében a Földnek nincs semmiféle különleges helyzete. Furcsa. Észak- és Dél-Amerika ősi indiánjai, akiknek a természethez kötődő hagyományaik révén mind több 182

figyelmet szentelünk, mindig is tudták, hogy az ember csak egyike a világegyetem számtalan értelmes létformájának. Sohasem tartották magukat egyedinek. — A mai Egyesült Államokban, Nebraskában élő pawnee indiánok hite szerint az embert a csillagok teremtették, és égi tanítómesterek szálltak le újra a Földre, „hogy a férfiaknak és asszonyoknak egyre többet mondjanak el azokról a dolgokról, amelyeket tudniuk kellett”.11 — Az odzsibua indiánok (Kanadában, Ontario államban élnek) azt mondják, hogy ők az „égi emberek” társaságához tartoznak12. Ezek az égi emberek „nem angyalok, hanem világosabb bőrszínű indiánok, öltözékük pedig skarlátvörös tunika és csuklya”. — A cseroki törzs (Északnyugat-Georgia, USA) teremtésmítosza így kezdődik: „Kezdetben valamennyi létforma a mennyben lakott. . . az égi lakhelyek lakói nagyon vágytak arra, hogy elkerüljenek onnan, mert égi lakhelyük egyre inkább túlnépesedett. . . ”13 — A mikoszaki törzs tagjai (Dél-Florida, USA) a következőt állítják: „Valamikor régen az égből egy indián törzs szállt le a Florida északi részén fekvő Mikasuki-tóba. Partra úsztak, és felépítették Mikasuki városát. Ettől a várostól származtatják a mikoszaki indiánok a nevüket.”14 — Az irokéz indiánok (New York állam) azt beszélik, hogy a Földet valamikor víz borította, és a vízben szörnyek éltek. „Messze fölötte van az égbolt, amelyben természetfeletti lények lakoznak. . . ”15 — A tutunisok (a Csendes-óceán északnyugati partja, USA) számos „thunderbird”-, azaz

183

„mennydörgésmadár”-legendát ismernek. A mennydörgésmadarak tiszteletére állított totemoszlopaik egyike „az égi emberek városának” jelképei. Ez csak néhány példa az indián eredetű mítoszok tetszés szerint folytatható listájából. Olyan példákat választottam, amelyekben ma élő törzsek adják egymásnak szájról szájra a legendákat. Ludwig van Beethoven egykor szerényen feltette a kérdést: ha a világegyetemhez mérem magam, ugyan mi vagyok én akkor? A válasz talán: kérdezzük meg az indiánokat! Ismerem a kicsé maja törzs történetét a Popol Vuhból, tanulmányoztam az inkák eredetmítoszait, tudom, hogy a hopi indiánok vallásában égi tanítómesterekről, a kacsinákról van szó. Éveken át foglalkoztam az ősi népek hagyományaival, ennek alapján meg tudom állapítani: az ősök kivétel nélkül minden esetben azt bizonygatták, hogy tanítómestereik isteni vagy mennyei lények voltak. Csak mi, itt, a huszadik században akarunk mindent jobban tudni, csak mi utasítjuk el eleve ennek a lehetőségét. Mi, egyedül mi vagyunk nagyok!

Gyerekek, hogy megy az idő. . . Önmagunk emberközpontú túlbecsülése hozta össze vesztünkre azt a tant, hogy az élet a Földön élettelen, holt anyagból jött létre. A recept banális: végy egy adag őslevest, öntsd mixerbe, rázd föl alaposan, rendezz hozzá elektromos szikrákból tűzijátékot, hadd erjedjen. Ha ezt eléggé sokáig csináljuk, egyszer csak — hipp-hopp! — a

184

legbonyolultabb proteinek (fehérjék), DNS-fonalak, élő sejtek jönnek létre. Csoda! Aki tudományos alapon áll, elfogadhat-e ilyesmit? Nem akarom megismételni, amit erről tíz évvel ezelőtt írtam7, de elég szemtelen vagyok ahhoz, hogy megjegyezzem, hogy azóta számos ismert tudós elkapta a föladott labdát. Én akkor azt mondtam: az élet a Földön nem jöhetett létre magától. Máris felhangzott az akadémiai kórus: ennek az embernek halvány fogalma sincs róla, mi az a molekulalánc, mi is a prebiotikus (az élet keletkezése előtt lezajlott folyamatokkal foglalkozó. A szerk. ) kémia. Hogy néz ki ez az ügy ma? Két kérdéskört kell szigorúan megkülönböztetni: 1. Hogyan jött létre az élet a Földön? 2. Hogyan jött létre az emberi értelem? Az első kérdésre — az élet keletkezésére — és a másodikra — az értelmessé válásra — adandó válaszok között az időeltérés több millió év. Először a második kérdésre válaszolok: az emberi értelmet a Hominidák fajának (főemlősök emberszabású családja) példányain végzett, célzott, mesterséges mutáció hozta létre. Arra a kérdésre, hogy volt-e evolúció, vagy sem, azt felelem, hogy természetesen volt (és van) evolúció. Az őslénytan bizonyítja, hogy ilyen mutáció — vagyis az örökítőanyagok megváltozása — és szelekció — a legéletképesebb mutációk kiválasztódása — valóban történt. Nem ismerjük azt az értelmet hozó ugrást a fejlődésben, amely létrehozta a homo sapienst. Tudom, számos elmélet bizonygatja az ellenkezőjét, ismerem őket, de hát azok is csak elméletek. Nagyon fontos, sőt döntő előrelépést jelentene, ha az őslénytan végre az emberiség legendáit is kutatása körébe 185

vonná. Olyan ez, mint valami abszurd színház: alig van olyan év, hogy a publikumnak ne mutatnának fel egy legeslegújabb leletet, a legeslegújabb „előember” csontvázát vagy valamely csontocskáját. Tíz évvel ezelőtt, amikor Bizonyítékok című könyvemet írtam, a paleontológusok a homo erectus (felegyenesedett ember) életkoraként kerek másfél millió évet állapítottak meg. Közben Richard Leakey és munkatársai, a nairobi Prehistóriai és Őslénytani Nemzeti Kutatóközpont tudósai Kenyában, a Turkana (Rudolf)-tótól nyugatra új csontvázat kapartak ki a földből, egy vadonatúj homo erectust17, „aki” meg százezer évvel idősebb elődeinél, de hát százezer év az őslénytanban nem számít. Ha egy nemzedéket harminc évre becsülünk, akkor a két csontváz között „csak” 3300 generáció van. Akad olyan homo erectus-koponya is, a legeslegöregebb, amely két és fél millió éves. Az ötvenezer évvel ezelőtt élt, népszerű neandervölgyi ősember és a homo erectus között, aki kél és fél millió évvel ezelőtt létezett, az időbeli távolság 81 000 nemzedék! Nem tesz semmit. Az őslénytan nagyvonalú. Új csont, új időmeghatározás — és újra meg újra világgá repítik a hírt, hogy a csontvázak vagy csontok minden kétséget kizáróan legkorábbi elődeinktől származnak. Szent együgyűség! Valójában csupán a majmok maradványait tanulmányozzák! Semmi kifogásom a boldogság ellen, ami minden újabb leletnél eltölti a kutatókat — az evolúció elméletének minden híve számára izgalmas dolog lehet megtudni, mióta képes egy majomfaj a hátsó lábán megállni, meg azt is, hogy alkalmasak voltak-e arra a majom kézízületei, hogy primitív eszközöket használjon. (Ma is használnak a vadon élő majmok egyszerű szerszámokat.)

186

Barátaim: az ember értelmessé válásához ennek a majomszínháznak semmi köze.

Mennyi idős Éva? Az őslénytan szép reményű versenytársat kapott — a molekuláris antropológiát (antropósz = ember). A tudomány eme új válfajának képviselői a családfákat molekuláris genetikai vizsgálatok alapján állítják fel. A kutatásnak ez a módja jó kilátásokkal kecsegtet, bár van egy olyan érzésem, hogy eljön az a nap, amikortól kezdve a kutatások eredményét nem lehet majd közölni, mert előbb vagy utóbb különböző emberfajok eredetét kell feltárni, márpedig fajokról ugye nem beszélünk. Douglas T. Wallace, az atlantai (USA) Emory Egyetem genetikusa 1986-ban elindult szeretett ősanyánk, Éva keresésére. Kutatócsoportja hatszáz, a világ különböző részein élő asszony mitokondriumát (csak nők által örökölhető DNS-alkotórész) vizsgálta.18,19,20 Az eredmény szerint az emberiség százezer esztendős. Wallace: „Létezett egy asszony, aki ennek a mitokondrium-DNS-nek a birtokosa volt Ha ő volt az egyetlen, akkor ő volt Éva!” Az 1,6 vagy 2,5 millió évvel ezelőtt létezett homo erectusnak ezek alapján semmi köze nem lehetett a mi Évánkhoz. Meg is lepődtem volna, ha van. . . A molekuláris antropológia kutatói különböző módokon járnak el. A kaliforniai Berkeley Egyetem egyik kutatócsoportja arra volt kíváncsi, a Földnek tulajdonképpen melyik földrajzi pontjáról származik az 187

emberiség. Összegyűjtötték hát 147 asszony genetikai adatait, Afrikából, Ázsiából, a Kaukázusból, Új-Guineából és Ausztrália őslakóitól. Az összehasonlító vizsgálatok azt mutatták, hogy a genetikai leszármazási táblán a leggyakrabban az afrikaiak szerepelnek. Számítógépek szerint az emberiség szétvándorlása a Földön legfeljebb száznyolcvanezer esztendővel ezelőtt kezdődött, és lassú folyamat volt, évenkint mintegy egy kilométeres sebességgel terjeszkedtek. A londoni University College genetikusai, J. és. Jones és S. Rouhani és az oxfordi egyetem egy kutatócsoportja, melynek Jim S. Wainscoat áll az élén, más nyomon indultak el, és nem is eredménytelenül. Azt vizsgálták meg nyolc népességcsoport tagjain, milyen összefüggés van a földrajzi megoszlás és a hemoglobin egyik összetevője, a bétahemoglobin génjének bázissorrendjében (DNS-szekvencia) mutatkozó változatok között. A kutatók arra a meggyőződésre jutottak, hogy valahol Afrikában létezett valamikor egy „alapító populáció”, amely csoport — visszakövetkeztetve — legfeljebb hat emberből állt. „Ha tényleg így volt — állítja Jones és Rouhani —, akkor az evolúció egy döntő szakaszában az emberiséget, mint fajta kihalás fenyegette.”21,22 Az ebből levonható következtetés megdöbbentő. Ha az „alapító populáció” legfeljebb három emberpár, sőt mindössze egyetlen asszony, akkor a több millió éves csontvázak, csontok csak annyit bizonyítanak, hogy az ebben az abszurd játékban nekünk bemutatott valamennyi csontváz és csont nem közvetlen, hanem csupán közvetett elődeink maradványa. Világos, hogy nem lehettek az „alapító populáció” maradványai, hiszen azok csak száznyolcvanezer vagy százezer évvel ezelőtt bukkantak fel.

188

Néhány éve több egyetem genetikusai egy közös nemzetközi kutatási programon dolgoznak. Olyan génkatalógust akarnak összeállítani, amelyből teljes öröklési információk világlanak ki. Ezek az információk a génekben vannak, és az utódok öröklik őket. A gének a DNS kettős spirál egyes szakaszai, amelyet spirálisan felcsavart villámzárhoz hasonlíthatunk, s építőkövei a nukleotidok. A DNS-fonál minden sejt magvában megtalálható. Ha egy emberi sejt DNS-fonalát kihúznák, csaknem két méter hosszú volna. Elférhet-e egy két méter hosszú fonál egy, csak a mikroszkóp alatt felismerhető sejtben? Márpedig az emberi test sok milliárd ilyen sejtet tartalmaz. A fonál egy hosszú láncmolekula. Ezt úgy tudjuk szemléltetni, ha a sejt helyébe egy pingponglabdát képzelünk, és a labdába húsz kilométernyi hosszú, gombolyagba tekert fonalat gyömöszölünk. Ha ezután négy fecskendőbe négy különböző színű: vörös, zöld, sárga és kék festéket szívunk fel, és mindegyikükből egy nagyon keveset a labdába fecskendezünk, akkor a fonal megfestődik ezekkel a színekkel. Most nyissuk ki a labdát, és akasszuk fel a fonalat egy húsz kilométer hosszú szárítókötélre: a befecskendezett színek szerint különböző színű szakaszokat találunk rajta. Modellünkben a fonál a DNS-t, a különböző színre befestődött, nagyon eltérő hosszúságú fonalszakaszok pedig a géneket jelképezik. Minden színszakasz egy-egy meghatározott tulajdonságot jelent: a piros-kék-sárga kombinációja például a hajnövekedést, a piros-sárga-kék a körmök növekedését vezérli, sárga-zöld-kék esetén az egyén szeme barna lesz és így tovább. Ha kiderül, hogy melyik szín miért „felel”, akkor megfejtettük az öröklődés alapjait.

189

Az Európai Molekuláris Biológiai Laboratórium (EMBL) komputerében, Heidelbergben már több mint négymillió, eddig megfejtett nukleotidszekvenciát tárolnak. Ez rengetegnek tetszik, de ha tudjuk, hogy az emberi öröklődési anyag hárommilliárd „betűből” áll, és minden sejtben mintegy ötvenezer gén van, nem is olyan sok. Mivel a megfejtés fáradságos és hosszadalmas, ezért több egyetem és genetikai intézet együttműködést alakított ki, így egyegy laboratóriumnak a DNS-fonal kis részét kell csak vizsgálnia. A génkatalógus naponta gyarapodik. Komputerek számolják villámsebesen a különböző kombinációkat, az eredményeket kicserélik egymás közt. A kaliforniai Pasadenában — az USA egyik legtekintélyesebb egyetemén — a kutatók komputer vezérelte, DNSsorrendet meghatározó műszert találtak fel, Gen-Alyzernak („genelizátornak”) nevezték el. A készülék a nukleotidszekvenciák új „színösszeállításait” vizsgálja, összehasonlítja őket a már megfejtettekkel, kizárja a lehetetleneket, és elemzi a még ismeretleneket. A GenAlyzer nem jelent különlegességet, sorozatban gyártják és árusítják. Alig húsz évvel ezelőtt is egy ilyen teljes génkatalógus még abszurd ötletnek látszott volna, ma viszont olyan szakemberek, mint a Nobel-díjas James Watson (kettős spirál), már a következő évtizedben megvalósíthatónak tartják. A genelizátor segítségével a katalógus legkésőbb tíz év múlva oly mértékben kiegészül, a lehetetlen kombinációkat kirostálva annyi adatot dolgoz fel és rendszerez, hogy pontosan meghatározható lesz, hogy egy, az emberi fejlődés során bekövetkezett, nem természetes esemény hirtelen döntő jelentőségű változást idézett elő — és azt is tudni fogjuk, mikor történt ez. A génkatalógus nyitott történelemkönyv lesz. Az is kiolvasható majd belőle, hogy az emberiség fejlődése során valamikor valakik

190

manipulálták a genetikai kódokat. Ha előbb nem is, akkor már senki sem fog tőlem, elméletemet bizonyítandó, földönkívüliektől származó technikai emlékeket követelni. „Az életet csak visszafelé, a múltba nézve tudjuk megérteni. Élni azonban előre, a jövőnek kell” — mondta Søren Kierkegaard /1813-1855/.

A genetikai kód és a teremtés Milyen hatása lesz annak, ha egy szép napon sikerül a genetikai kódot teljesen megfejtenünk? Kapásból azt válaszolhatnánk erre, hogy „istent” játszhatunk, ahogyan egykor a földönkívüliek tették Ádámmal és Évával. Térjünk csak vissza képzeletbeli szárítókötelünkhöz, amelyen a húsz kilométer hosszú fonál lóg! Tegyük fel, hogy a 10,5-ik kilométernél a színkombináció barna hajat, a 8,1-ik kilométernél a színkombináció vörös hajat hoz létre. Nekünk vörös hajú ember kell. Nagyon egyszerű: a 10,5-ik kilométernél lévő színkombinációt kivágjuk a fonálból, és kicseréljük a 8,1 kilométernél levő színkombinációval. A fonálra csomókat kötünk, és visszagyömöszöljük a pingponglabdába. Pontosan ennek az — erősen egyszerűsített — gondolatmenetnek megfelelően cselekszenek a genetikusok is, csak az ő munkájuk sokkal-sokkal bonyolultabb, sokkal több eszköz és idő kell hozzá. A DNS-fonalat elektronmikroszkóp alatt baktériumokkal és speciális vírusokkal kezelik. Egy úgynevezett „biokémiai ollóval” (az úgynevezett restrikciós enzimekkel) a megjelölt 191

helyeken felvágják a DNS-fonalat, és megváltoztatják oly módon, hogy egy másik DNS-szekvenciát juttatnak a fonálba (mutáció). A genetikai manipuláció következtében a megváltoztatott gén a kívánt hatást hozza: az utódnak vörös haja lesz. Nagy kutatóközpontokban már léteznek olyan génkatalógusok, amelyek az öröklött betegségeket határozzák meg. Az Egyesült Államokban Boston egyik kórházának — a Massachusetts General Hospitalnak — kutatócsoportja, James Gusella molekulárgenetikus vezetésével a 4-es számú kromoszómán meghatározott egy gént, amely egy idegbetegséget, a George Huntington amerikai idegorvosról elnevezett Huntington-féle 23 vitustáncot idézi elő. A tudományos közlemények már régóta magától értetődően számolnak be a géndiagnosztikáról. A kedves öreg doktor bácsi helyett genetikusok diagnosztizálnak. A terhes nő magzatvizéből „ki tudják olvasni”, szenved-e az embrió valamilyen öröklött betegségben, és ha így van, akkor hónapokkal a születés előtt kijavíthatják az esetleges genetikai károsodást. Egy nem is túlságosan távoli napon a genetikusok — ha hagyják őket — méretre készítenek embereket és állatokat. . . Ugyanúgy, mint ahogyan évezredekkel ezelőtt a földönkívüliek a mi primitív hominida őseinkkel tették. A génkatalógus „kémcsőembere” sokak számára lidércnyomás. Tudományos-fantasztikus rémregényekből merített víziók kísértenek a méretre szabott és irányított emberről. Attól félnek, hogy az ember istent kezd játszani, és programozott férfiak hadseregét látják a jövőben, az arénákban olyan sportolókat, akiknek izomzatát bizonyos sportágakhoz alakították ki, olyan embereket, akik az infravörös tartományban is képesek látni. Kiszáll a retortából Frankenstein fia, az állatember, akinek a

192

szaglása, mint a kutyáé, hallása, akár a macskáé, karmai tigriskarmok. Valós fenyegetés lenne a pikkelypáncélos ember, akinek nem árt a tűz, a sasszárnyú, aki felderítő repülésre indul az ellenség fölé, a lótestű ember, a kentaur? Némi fantáziával máris holmi mitológiai horrorkiállítás közepén vagyunk, ott a Pegazus, a többfejű kígyó, a szárnyas oroszlán (ahogy ez minden közel-keleti múzeumban látható a domborműveken), a Minótaurosz, a skorpió- és a halember. A múlt és a jövő határvonalán járva mindig újra meglep, hogy mindabból, amit most a jövőben gyanítunk, mennyi minden létezett már egyszer, a múltban! Éppen most, a géntechnológia küszöbén, miért nem veszünk tudomást a régi könyvekről? Bennük olvasható, hogy már a történelmi idők kezdete táján is éltek a földön hibrid élőlények, hordákban, törzsekben vagy még nagyobb csoportokban is. Olvashatunk „templomi állatokról”, amelyeket a nép kedvenceiként kényeztetett. Sumer nagykirályok — lehet, hogy csak szórakozásból — emberállatokra vadásztak. Hérodotosz az Egyiptomi történetekben sajátságos fekete galambokat, „emberállatnőstényeket” említ, ír a perzsiai Araksz torkolatvidékén élő emberekről, akik „halakkal társultak”, és halemberekről, amelyeknek a bőrét pikkelyek borították. Platón Lakomájában a következőket mondja: „A hímnem és nőnem mellett eredetileg volt egy harmadik is. Az ilyen nemű embereknek négy lábuk és négy kezük volt. Nagy erejűek és merészek volték, és azt tervezték, hogy megostromolják az eget, és megtámadják az isteneket.” Tacitus (Annales XV., 37.) ír az esetenkénti orgiákról Tigellinus házában, amelyeken „emberállatokkal szeretkeztek”. II. Szalmanasszarrnak ma a londoni British Múzeumban található fekete obeliszkjén, a 193

domborműveken rögtön szembetűnnek az állatemberek. A párizsi Louvreban, az ankarai Török Múzeumban, a bagdadi múzeumban és másutt is láttam ember és állat keresztezéséből származó lények szobrait. Az asszír műalkotásokon egyáltalán nem ritka félemberek ábrázolása. A kísérőszövegek „rabul ejtett emberállatokról” szólnak, amelyeket a harcosok láncra vertek, és Muszri országa hadisarcként küldte őket a nagykirálynak. Utolérné a realitás a mítoszokat? Megismétlődik az emberiség története? Akinek szeme van a látáshoz, a világ valamennyi néprajzi és művészettörténeti múzeumában rábukkanhat ember-állat keverékek szobrain, s a hozzájuk tartozó táblákon különös szövegeket olvashat. Egy embertestű, oroszlánhoz hasonló állat alatt például a következőket olvassuk: „Mitológiai alak.” Egy sasfejű, szárnyas emberi testű figura alatt az áll: „Szárnyas géniusz.” Az istenek azt mondták Ezékiel prófétának: „Nektek, embereknek szemetek van a látásra, és mégsem láttok.” A prófétának mindmáig igaza van. Elméletileg lehetséges, hogy a jövő genetikája ezeket a hibrid lényeket rekonstruálni tudná, fel tudná támasztani. A jövő génsebészetének lehetőségei itt-ott halványan már kirajzolódnak. Amerikai és német genetikusok egy patkány növekedési génjét helyezték egy egér ivarsejtjébe. Az eredmény: egy óriás egér. Horst Krausslich, a müncheni Ludwig Maximilian Egyetem állattenyésztési tanszékének professzora egy új sertést „konstruált”: idegen gének beültetésével e1 lehet érni, hogy a jövőbeli disznó súlyosabb, de kevésbé zsíros legyen, és képes legyen a sertéseket fenyegető betegségek ellen hatékonyabban mozgósítani szervezete ellenállóerőit24. Újfajta versenylovakat, bikákat már nem keresztezéssel, hanem genetikai módszerekkel tenyésztenek ki. Ugyanígy van a haszonnövényeknél is. Már létezik egy olyan növény, a

194

„tomoffel” (vagyis „paragonya”), amely a paradicsom és a burgonya sejtjeinek keresztezése révén jött létre. (Német neve a „Tomate”,„paradicsom” és a „Kartoffel”, „burgonya” szavak összevonása. A ford.) A kaliforniai egyetem genetikusainak San Diegóban sikerült világító dohánynövényt és világító sárgarépát előállítaniuk! Ha már tudjuk, hogyan kell csinálni, egészen egyszerű. A szentjánosbogarak hideg fényt sugároznak, amely úgy jön létre, hogy a sejtjeikben tárolt luciferint a luciferáz enzim átalakítja. Az enzim termelődését egy bizonyos gén vezérli. Ezt izolálták, és először baktériumokba, később dohánynövénybe és sárgarépába építették be. A génátvitel eredményét egyszerű módon lehetett ellenőrizni. Miután ugyanis luciferint és ATP-t /adenozin-trifoszfátot/ juttattak beléjük, a növények világítani kezdtek. A dohány esetében az enzim elsősorban a gyökérben és a szárban halmozódott fel, bár jól láthatóan világítottak a levélerek is25. Jogos a kérdés: mire jó ez az egész? Puszta játszadozás magáért a felfedezés öröméért? Nem. A „világító gén” a jövőben markerként, vagyis mint „jelző” működhet, hogy a bevitt idegen géneket felismerhetővé tegye. A „jelző biológiai világítóképességével jelzi: itt vagyok! A genetikusok azon vannak, hogy a természetet az emberiség hasznára megváltoztassák. Van például egy, a vese által nagyon csekély mennyiségben termelt hormon. Ez a hormon ösztönzi a gerincvelő alapsejtjeit; hogy vörös vértesteket termeljenek. Ha ez nem elegendő, akkor vesebetegségek esetében gyakran veszélyesen csökken a vörös vértestek száma (anémia). A megoldást a Seattle-ben (USA) lévő veseközpont genetikusai találták meg. Sikerült a létfontosságú hormont géntechnikai úton előállítaniuk. A laboratóriumban „készült” hormon ugyanúgy betölti feladatát, akár a természetes26.

195

1986 nyarán a különösen szigorúnak számító amerikai élelmiszeres gyógyszer-ellenőrző központ, a FDA először hagyott jóvá olyan oltóanyagot, amelyet géntechnikai módon állítottak elő. Ez az oltóanyag meggátolja a rendkívül rosszindulatú hepatitis-B vírus okozta fertőzést, amelynek következménye májzsugorodás és májrák lehet. Alig múlik el hét, hogy ne olvasnánk, látnánk vagy hallanánk, hogyan óvnak bennünket a géntechnológiától. Törvényeken vitatkoznak, amelyek megtiltanák a tudósoknak az emberi génekkel való manipulációt. Génkísértet járja be a világot. A két szembenálló front közül az egyik fél tőle, mint a tűztől vagy az atomenergiától, a másik viszont minden korlátozás nélkül szeretné a kutatást engedélyezni. A kérdés valóban az atomenergia problémájával hasonlítható össze. Az atomenergiát békésen is lehet hasznosítani, de fel lehet használni hidrogénbomba készítésére is. Hiába dönt egy ország úgy, hogy valamennyi atomreaktorát leállítja, a többi ország felett nincs hatalma. A géntechnológiát jóra is, rosszra is lehet használni. Ha az egyik országban megtiltják is a génkutatást, más országok törvényei akkor sem fogják meggátolni a genetikusokat abban, hogy a munkájukat máshol folytassák. Úgy látszik, a nyugati országok genetikusai — a többiekről nem tudok — önkéntes korlátozásnak vetették alá magukat. Nem akarnak olyan géntechnológiai beavatkozást végezni, amely az ember személyiségét megváltoztatná. Nagyon szép, nagyon nemes, roppant helyes elhatározás, de hogyan lehet nemzetközileg ellenőrizni, vajon valamennyien tartják-e magukat hozzá? A géntechnika nem sugároz, és nincs szükség hozzá sem föld alatti, sem föld feletti robbantásokra. A világ egyetlen mérőműszere sem mutatja ki, hogy melyik laboratóriumban kísérleteznek génekkel. Azután: génkutatást, géntechnikát nemcsak államilag ellenőrzött és az államtól anyagi támogatást

196

élvező főiskolákon folytatnak, hanem nagyon sok magánlaboratóriumban és a gyógyszeripari nagyvállalatok műszerekkel kitűnően felszerelt kutatóközpontjaiban is. Így végül is valószínűleg — sajnos! — a génkutatás területén is a régi haditechnikai bölcsesség érvényesül majd: „Ha mi nem csináljuk meg, akkor megcsinálják előttünk, az pedig még rosszabb lenne. ”27

A teremtés nyolcadik napja Az egész tizenegy évvel ezelőtt kezdődött, pontosabban 1976. augusztus 30-án. Ezen a napon sikerült az egyesült államokbeli Cambridge híres intézete, a Massachusetts Institute of Technology munkatársának, Har Gobind Khorana hindu professzornak mesterséges úton gént előállítania. Azóta a genetikusok nemcsak természetes nukleotidszekvenciákat kezdtek cserélgetni a DNS-ben, hanem — hogy úgy mondjam — a tervezőasztalon terveznek és építenek össze nukleotidszekvenciákat és bonyolult proteineket. A szaknyelv a szintetizáló biológiának ezt az ágazatát kendőzés nélkül proteindizájnnak, vagyis proteintervezésnek nevezi. 1987 februárjában a Bild der Wissenschaft jelentette28, hogy Bernd Gutte zürichi professzornak sikerült elméleti tervezés alapján egy 24 aminosavból álló proteint szintetizálnia. Ez a mesterséges protein a DDT nevű rovarirtó szer káros hatásait csökkenti. A staféta továbbhaladt. A müncheni egyetemen Ernst Ludwig Winnacker professzor és munkatársa, Ronald Men a szintetikus fehérje aminosav-sorrendjét DNS-sorrendre „fordította le”. Ezt a mesterséges gént kémiailag 197

előállították. Ezután bevitték E (Escherichia) kólibaktériumok genetikai állományába, és ezáltal bebizonyították, hogy „a genetikusan megváltoztatott baktériumok előállítják a mesterséges proteint”. A Bild der Wissenschaft kutatási eredményeket közlő száma ezzel a főcímmel jelent meg: A teremtés nyolcadik napja. A fejlődés és az eredmények ilyen szakszerű, a laikus számára talán kicsit unalmas beszámolóiban dinamit rejlik. A gének nem holmi ötletszerű molekulahalmazok; a gének az öröklődési információ hordozói. Lehet, hogy még beletelik néhány évtized, de egyszer lehetővé válik majd valamennyi életforma genetikai anyagait célzottan újratervezni, újraformálni. Egyszer majd furcsa hangok szűrődnek ki egy laboratóriumból: kutyát tanítanak beszélni. A bielefeldi egyetem genetikai intézetében molekulárbiológusok olyan programon dolgoznak, amely úgy hangzik, mint egy mese. Nemcsak a parasztok, mindenki más is tudja, hogy a földeket nitrogénnel trágyázzák. A világon évente körülbelül nyolcvanmillió tonna nitrogénműtrágyát használnak fel! Az ammóniát — a nitrogénműtrágya alapanyagát — csak 500 °C hőmérsékleten és 200 atmoszféránál nagyobb nyomáson lehet előállítani a levegő nitrogénjéből. A talajban vannak baktériumok., amelyek természetes úton hoznak létre nitrogénműtrágyát, de „teljesítményük túl csekély, vagy nem ott vannak, ahol kellenének, ezért egyedül általuk nem lehet élelmiszernövényeinket megfelelő mennyiségű nitrogénnel ellátni”29. A genetikusok így gondolkoztak: amit a baktériumok meg tudnak tenni kicsiben, azt a növényeknek — amelyek ugyanolyan létformák, mint a baktériumok meg kell tudniuk csinálni nagyban. Olyan haszonnövényeket kell termeszteni, amelyek a szükséges nitrogénműtrágyát

198

maguk termelik. Alfred Pühler genetikusprofesszor így ír: „Ezek a génmanipulált növények képesek lesznek arra, hogy a levegő nitrogénjét ammóniává alakítsák át = így a búza megtermelné például a számára szükséges műtrágyát.” Csakhamar találtak egy enzimet, amely képes volt egy N2 molekulából két ammóniamolekulát (NH3) előállítani. Meg kellett fejteni az enzim genetikai kódját. Végül is sikerült megállapítani: a keresett genetikai kód egész „géncsomag” (Pühler), amely tizennégy egyedi génből áll. A sussexi egyetemen brit genetikusoknak sikerült ezt a géncsomagot E-kóli-bélbaktériumokba bevinniük. (Ezt a mutatványt később Bielefeldben géntechnikai módszerekkel megismételték.) Voltak tehát már bélbaktériumok, amelyek olyasmit cselekedtek, amire a természet eredetileg nem tette őket képessé: a levegő nitrogénjét nitráttá alakították át. A következő lépés az lenne, hogy ezt a genetikai információt haszonnövényre vigyék át. Ám az utolsó lépés. „az önmagát trágyázó” búzához eddig még nem sikerült. Pühler professzor a Bild der Wissenschaftban annak a véleményének adott kifejezést, hogy ez a búza „még csupán távoli vágyálom”. A kutatók mindig elővigyázatosan becsülik fel az időtartamot, amely egy-egy felfedezés bekövetkeztéig eltelik. Csakhogy — amint azt a tapasztalat is mutatja — ez az idő „megvilágosodás”-jellegű, ritka pillanatok révén gyakran rövidebb, mint ahogy feltételezték. Amiről még beszélni kell, az a következő utáni lépés, az emlősállatok sokszorosítása. Ebben a lépésben az új élőlényre az előzővel teljesen azonos genetikai információt akarunk átvinni, tehát a genetikai kód semmilyen változását nem akarjuk. Az eljárást klónozásnak hívják. (A görög szó, „klón”, ágat jelent. Olyan egyedek összességét jelenti, amelyek egyetlen egyéntől, nem természetes szaporodás

199

útján származtak; összes öröklött tulajdonságaik azonosak.) A klónozás nem más, mint „genetikailag teljesen azonos másolatok előállítása”30 a sejtmag átültetése révén. Békákon, egereken, birkákon, teheneken már kipróbálták az eljárást. A kísérletsorozat egyszer szükségszerűen emberi öröklődési anyagokra is kiterjed majd. Egy amerikai tudományos szakíró, David M. Rorvik Képére és hasonlatosságára31 című könyvében már 1978-ban azt állította, hogy egy öregedő milliomos letétbe helyeztette néhány ivarsejtjét, hogy majd valamikor klónozási eljárással másolatok készüljenek róla. Így az öregúr halhatatlanná válik. Miért szeretne az olyannyira tökéletlen ember másolatokat saját magáról? Számos érthető oka lehet. Egy gyermektelen házaspár talán gyermeket szeretne, olyan fiút, aki hasonlít az apára. Egy baleset túlélője talán vágyik a baleset során életét vesztett társával azonos „pótlásra”. Az emberiség nagy szellemeinek, például a Nobel-díjasoknak a másolatai hasznosak lehetnek az emberiség számára. Talán. A dolog ugyanis vitatott. A genetikusok között olyanok is vannak, akik mereven, sőt felháborodottan utasítják el az emberek klónozásának gondolatát. Nincs technika, amellyel ez megoldható lenne, mondják, de nem engedi az etika és az erkölcs sem. Ha azonban a klónozás eredményeként létrejött első ember megjelenne körünkben — makkegészségesen, ellenállva AIDS-nek, ráknak, szikrázóan értelmesen, kellemes külsővel —, akkor feltehetően megváltozna az etika és az erkölcs, és a genetikusok aligha tudnának ellenállni a rohamnak, amellyel a másolatokat követelnék tőlük. Az iskolában tanult bölcsesség ma is érvényes: Tempora mutantur, nos et mutantur in illis. Változnak az idők, és velük mi is változunk.

200

Meddig terjedhetnek a lehetőségeink? A Nobel-díjas Manfred Eigen tizenkét éve, azt jósolta32: „Lehetővé válik majd minden élőlényt a saját genetikai anyagából mesterségesen, azaz nem természetes úton reprodukálni.” A kémcsőember gyorsabban fog megvalósulni, mint ahogyan az óvatos tudósok feltételezik. 1987. február végén a Nature című tudományos folyóirat (325 kötet) arról számolt be, hogy japán genetikusok olyan DNS-analizátor laboratóriumot fejlesztettek ki, amelyben hamarosan naponta egymillió DNS-„betűt” lesznek képesek leolvasni. Nyolc ilyen készülék másfél év alatt képes volna az emberiség teljes öröklési anyagát analizálni. A program összköltségét mintegy egymilliárd márkára teszik, ami nem is olyan meghökkentő szám, ha az űrhajózásra fordított összegekkel hasonlítjuk össze. A fejlődés szeszélyes ugrásokkal halad előre, és azt bizonyítja, hogy a gyakorlatban néha olyan eredmények születnek, amelyekre a társadalom meg nincs felkészülve. 1987 áprilisában az amerikai Szabadalmi Hivatal (US Patent and Trade Mark Office) hírül adta, hogy a jövőben „soksejtű élő szervezetek” számára is megadja a szabadalmi oltalmat, ha olyan program szerint épültek fel, amely a természetben nem létezik. Ezáltal olyan folyamatot hitelesítettek, amely a gyakorlatban már régen megvalósult. 1987 márciusáig az Egyesült Államokban már több mint kétszáz, genetikailag megváltoztatott mikroorganizmust jelentettek be szabadalmi oltalomra, köztük például olyanokat, amelyek a kiömlött nyersolajat semlegesítik, vagy amelyek inzulint termelnek. 1987 áprilisában tizenöt olyan állatra jelentettek be szabadalmat, amelyek a

201

természetben nem fordulnak elő. Igy például a kaliforniai egyetem tudósainak sikerült a birka és a kecske

A BIRKE, A LABORATÓRIUMBAN BIRKA ÉS KECSKE SZÜLŐKTŐL LÉTREHOZOTT HIBRID LÉNY keresztezése biotechnológiai úton. A laboratóriumban létrejött „birke” (birka + kecske) elöl birka, hátul kecske. A megdöbbent kritikusokat azzal nyugtatták meg, hogy a szörny csupán „prototípusa” egy olyan sorozatnak, amelynek a „modelljét” a kaliforniai állattervezők még javítani fogják.

202

Kinek van ezután meg mersze azt állítani, hogy repülő lovak soha, de soha nem létezhettek? Repülő egerek (denevérek) és repülő halak létezéséről évezredek óta tudunk. Annyit most már talán mégis szabad megkérdezni, hogy ezek a különös lények a természetes fejlődés során jöttek-e létre, vagy Földön kívüli látogatók laboratóriumából származtak. 1987 májusában a firenzei egyetemen Bruno Chiarelli professzor azzal a közléssel sokkolta a világ nyilvánosságát, hogy teljességgel lehetséges majomembereket tenyészteni, nem kell hozzá más, „csupán” egy csimpánz nőstény petéjét emberi férfi ivarsejttel kell megtermékenyíteni. A professzor beismerése, hogy a terhességet etikai okokból megszakították, azt jelenti, hogy a majomember már in statu nascendi volt, vagyis az embrió életképesnek bizonyult, megszülethetett volna! Ma is érvényes, amit már húsz éve hajtogatok: nincs semmi új a nap alatt, a történelem ismétli önmagát. Hic et nunc! — mondták a régi rómaiak: itt és most! És Karl Jaspers filozófus (1883-1969) az alábbit posztulálta: „A jövendő a lehetőségek fele és ezzel szabadságunk fele.”

Válaszra váró kérdés Hogyan keletkezett az élet a Földön? A 19. század kezdetéig az emberek megelégedtek a szentkönyvekben olvasható válaszokkal: az életet Isten teremtette. Akkor lépett színre evolúciós elméletével Charles Darwin (1809-1882), és egy csapásra minden megváltozott. Az evolúciós modell legalább a tudósokat kielégítette egyelőre. Ezek szerint százmillió évek során

203

lassan elkülönültek a fajok, és a nemeken belül is folyamatos változások, mutációk történtek. Az őskutyából számos kutyafaj alakult ki, az előemberből pedig különböző hominidacsoportok. Úgy tetszik, hogy Darwin elképzelése zárt, logikus. Az élet eredetére vonatkozó kérdésre azonban nem adott választ. Ha valamennyi életformát visszavezethetünk is egyetlen ősformára, akkor is nyitva marad a kérdés: hogyan keletkezett az ősforma? Természetesen a sejtből — felelték a tudósok, hiszen a sejt a legkisebb létforma. És honnan került elő a sejt? A kérdésre adandó válasz kutatása hozta meg a molekulárbiológusok fénykorát. A sejtet a legkisebb, legutolsó molekulájáig meg kellett vizsgálni, meg kellett állapítani kémiai összetételét ahhoz, hogy végre megtudjuk, hogyan is kezdődött az egész. Ezzel indult a modern sejtkutatás, immár lassan hetven éve. Rengeteget, káprázatos dolgokat tudtunk meg általa a sejt belső életéről, ám itt is beigazolódott Goethe egyik megállapítása: „Minden kérdés megoldása újabb kérdést vet fel.” Kiderült, hogy a sejt alapanyaga egy halom vegyi anyag. De hogyan rendeződnek ezek a vegyi anyagok az öröklési anyag meghatározta sorrendbe? Honnan „tudják”, hogy mely molekulák tartoznak össze? Ilyen és hasonló kérdések vezettek a kémiai evolúció elvének születéséhez. Manapság három különböző kérdéskörben kutatják a fejlődést: — kémiai evolúció: a kémiai anyagok kiszabadulása az őskőzetből; — a molekulák önszerveződése szaporodásképes sejtekké: hogyan lesz a „halott kémiából” az é1ő sejt? — az egyedi fajok kialakulása = Darwin evolúciós elmélete.

204

Manfred Eigen megállapítása szerint a kémia fizikai törvények szerint működik, azoknak van alávetve. Tudjuk a fizikából, hogy minden anyagi részecskében negatív vagy pozitív elektromos töltés van. Ez a törvényszerűség molekulákra is érvényes, jellegüktől függően vonzaniuk vagy taszítaniuk kell egymást. Ennek megfelelően a makromolekulákban (vagyis a nagyon nagyokban) minden folyamat fizikai törvények szerint megy végbe: végre abba lehet hagyni a keresgélést az evolúciónak holmi nagy véletlen következtében bekövetkezett változása után. Ebben a megoldási javaslatban csupán az a bökkenő, hogy az őslevesben a molekulaláncok nemcsak összekapcsolódtak, hanem szét is váltak, akár a piszokfolt a mosószeres vízben. A sejtképződéshez nagyon sokféle protein kell. A legkisebb elképzelhető protein is legalább 239 molekulából áll. Egy ilyen proteinmolekula bonyolult képződmény, különböző aminosavakból és enzimekből épül fel, s ezeknek szigorú sorrendben kell követniük egymást. A sorrend kialakulásának valószínűtlenségét James F. Coppedge professzor33, a kaliforniai Northbridge-i Biológiai Valószínűség-számítási Központ volt igazgatója kiszámolta. Ezek szerint az esély 1:1023. Olyan lottó ez, ahol a találati valószínűség 1:100 000 000 000 000 000 000 000hoz! Ugyan ki merne itt bármely számot megtenni? A nagy véletlen még ott állt keresztszülőként az első sejt mellett, amely állítólag az őslevesben és az őslégkörben jött létre. Az őslégkörnek egy szikrányi köze sincs ahhoz a légkörhöz, amelyben ma lélegzünk. Az őslégkör legnagyobbrészt metánból és ammóniából állt. Ebben a légkörben az oxigén a sejtre halálos méreg volt. Ha az első sejtek egy metán-ammónia légkörben tenyésztek volna, a hozzájuk jutó oxigén azonnal megöli őket. Ezt komoly formában senki nem vonja kétségbe. A szakmai munkák miért nem utalnak erre? Miért hallgatják el a kemobiológiai

205

kísérletek során kiderült tényeket? Miért tartják titokban a matematikai számítások eredményeit? A biológia és a prebiotikus kémia területén tett kirándulásunkból annyi tán megragadt a fejünkben, hogy egy sejt csak akkor képes szaporodni, ha — bármilyen szerény legyen is — DNS-programot hordoz. A programot a sejtek mint megjelölt stafétabotot adják át egymásnak egészen addig, amíg létrejön egy egyszerű életforma, például baktérium. A baktérium azonban már kész életforma, amelynek meghatározott szerepe van, genetikai programjának tehát az első sejt DNS-készletéből kell származnia. Honnan került a teljes baktérium felépítésének programja az első baktériumsejtbe? Honnan kapta az első sejt DNS-készlete a „parancsot”, hogy építsen fel egy baktériumot? És milyen hókuszpókusz hatására változott át ez a baktérium másmilyenné, teljesen más szerepkörrel? Harold Morowitz professzor, az USA-beli Yale Egyetem fizikusa33 kiszámította: annak a valószínűsége, hogy akár a legegyszerűbb baktérium is véletlen változások 100 000 000 000 következtében létrejöhessen, 1:10 . Ez olyan sok nulla, hogy ha nem hatványkitevős formában írnánk a számot, ebben a könyvben el sem férnének.

A darwinizmus — tévedés Bruno Voltmert professzor a makromolekuláris anyagok kémiai technológiájának egyetemi tanára és a Polimer Intézet igazgatója az NSZK-ban, a karlsruhei egyetemen35. Az intézet vegyészei óriásmolekulaláncokból álló műanyagok szintetizálásával foglalkoznak. Az olyan

206

makromolekulák, mint a DNS szintézisének kérdései a molekuláris kémia tudományának területéhez tartoznak. Vollmert és kutatócsoportja elsőrendűen felszerelt laboratóriumukban évtizedeken át kutatták a DNS keletkezését. A kutatás eredménye az evolúció elméletének hívei számára lesújtó volt: a DNS nem jöhetett létre magától. Voltmert szerint egy polimervegyésszel sem önmaga, sem mások nem képesek elhitetni, hogy az őslevesben véletlenül létrejöhettek DNS-típusú makromolekuláris láncok; ugyanígy kizárt dolog, hogy a DNS-lánc hossza a földtörténet során, az egyre magasabb rendű állatosztályok kifejlődésével növekedett volna. Voltmert szó szerint ezt mondja: „Ezért a darwinizmus világnézet, ideológia, nem pedig tudományosan bizonyított elmélet. . . Én ezért a darwinizmust végzetes tévedésnek tartort, amely megint csak egy antropocentrikus vágyálomnak köszönheti példátlan sikerét.” Természetes, hogy Vollmertnek korszakalkotó könyvében, A molekula és az életben leírt tételeit erősen vitatják. Azok, akik annak az elméletnek a hívei, amely szerint az élet holt anyagból keletkezett, rámutattak, hogy a fizikai kölcsönhatásokhoz és a megfelelő kémiai reakciókhoz évmilliók álltak rendelkezésre. Arról, hogy ehhez véletlenek millióinak szakadatlan sorozata kellett volna, persze nem esett szó. A tudomány kedveli a támadhatatlan, pontos tényeket, és elméleteiből száműzi a véletlent, mint tényezőt. A véletlenek olyankor azonban véletlenül mindig jól jönnek, amikor az elméletek megtámogatásához szükség van rájuk. Nem minden tudományos építőkocka van vasbetonból. Mivel az élet keletkezésére meg nem derült egyértelműen fény, Fred Hoyle professzor, a cambridge-i 207

Elméleti Asztronómiai Intézet volt igazgatója és Nalin Chandra Wickramasinghe, a walesi (Anglia) cardiffi egyetem alkalmazottmatematikaés asztronómiaprofesszora az élet keletkezésének lehetőségeit matematikai ismereteik alapján vizsgálták. Abból a kérdésből indultak ki, hogy a földi őslevesből létrejöhettek-e kémiai evolúció útján enzimek. A kéttudós megállapítása: „Abból a feltételezésből indultunk ki, hogy a leves húsz biológiailag fontos aminosavat tartalmaz azonos koncentrációban. Óvatos becslésünk szerint enzimenként tíz pozíciónak van döntő szerepe a megfelelő biológiai funkciók szempontjából. Akkor több mint 2010 kísérletre lenne szükség ahhoz, hogy egyetlen működőképes enzimet előállítsunk, annak a valószínűsége pedig, hogy n számú ilyen enzimet kapjunk véletlenül: 1:2010n. Még mielőtt n elérné a 100-as számot, a kísérletek száma nagyobb lenne, mint az összes atomok száma a világegyetem valamennyi csillagában. így azután szinte rákényszerülünk arra a következtetésre, hogy az életnek kozmikus jelenségnek kell lennie. ”36,37

*** Az élet eszerint kozmikus jelenségek következménye lenne? Ha így van, ugyan milyen jelenségeké? Senki sem tudja. Amíg a kérdések kérdése nincs megválaszolva, az ember nem talál nyugalmat. Azt már tudjuk, hogy minden élet alapja a sejt; a sejt makromolekulákból áll; a makromolekulaláncok egymás után sorakozó atomokból állnak: az atomok pedig nagyszámú részecskét

208

tartalmaznak. Az atomrészecskék világa az állandó mozgás és diffúz sugárzás birodalma. (Például egy elektron másodpercenként 1023-szor pulzál.) Itt már elhagyjuk az anyagi világot, s a megfoghatatlanhoz érünk, amelyet egyesek Istennek, mások világszellemnek neveznek. Láthatatlan, mérhetetlen, sugárzó antivilág vesz körül bennünket. Mindenütt jelen való, áthat bennünket, ott van az egész világegyetemben. Ez az erő rendezné meghatározott program szerinti sorrendbe a molekuláris láncokat? Ez keltené a holt anyagot lüktető, eleven életre?

209

V. ŐSÖRÖK HARMADIK TÍPUSÚ TALÁLKOZÁSOK Bátorság a lehetségeshez Meg kellene találni ősszüleinknek, Ádámnak és Évának legalább egyetlen eredeti csontját. Mi mindent tudnának ebből a molekulárantropológusok megállapítani? „Ez attól függ, hogy milyen idős és milyen állapotban van a csont — válaszolta a baseli egyetem egyik genetikusa a kérdésemre. — Egy ötszáz éves csont esetében a proteinek alapján megállapíthatjuk, hogy a csont majom vagy ember csontja volt-e. Régebbi csontszöveteknél ez sokkal nehezebb, mert a DNS évezredek múlva valószínűleg már nem sértetlen, a proteinek és más sejtalkotók pedig rég dehidrálódtak (vagyis eltávozott belőlük a víz, kiszáradtak). Ennek ellenére már előfordult, hogy négyezer évvel ezelőtt mumifikált egyiptomi tetemek DNS-darabkáit eredményesen klónozták.” A svédországi Uppsala egyetemének genetikusai 23 egyiptomi múmia maradványainak DNS-tartalmát vizsgálták. A Nature1 című tudományos magazin számolt be róla, hogy egy 2400 éves gyermekholttest esetében sikerrel jártak: a bőr alatti kötőszövetből egy 3400 bázispárból álló DNS-szakaszt tudtak izolálni. A DNSfonalakat fenollal és etanollal kezelték, majd bakteriális plazmidba vitték át. Klónozással a múmia-DNS ezer másolatát hozták létre, és adták tovább különböző intézeteknek vizsgálatra. Az eredmények azt mutatták, 210

hogy számos úgynevezett pontmutáció lépett fel, olyanok, amelyeket a mai embernél is ki lehet mutatni. Ez annak a bizonyítéka, hogy a múmia-DNS az évezredek során nem változott meg lényegesen. Az uppsalai egyetem kutatói annak tulajdonítják a bőr alatti kötőszövet jó állapotát, hogy a holttesteket természetes nátronban — nátriumhidrogén és nátriumklorid keverékében — dehidratálták. Ehhez a Neue Züricher Zeitung a következő megjegyzést fűzte2: „A múmia-DNS eredményes klónozása több szempontból is nagy érdeklődésre tarthat számot. Bizonyos DNS-szekvenciák az emberi genomban (a sejt teljes öröklődési anyaga) meglehetősen változékonyak, és ezért felhasználhatók a rokonsági fok pontos meghatározására és egy bizonyos népességi csoport származásának felderítésére.” Éppen ez az, amit én ettől a kutatástól remélek és várok. Ha az ősidőkben elhunytak DNS-éből a rokonsági fok és a származás kiolvasható, akkor egyszer majd el kell jutnunk ahhoz, hogy megállapítsuk: mi, emberek, nemcsak főemlősök, hanem földönkívüliek génjeit is hordozzuk magunkban. Az efféle elemzés alapfeltétele azonban, hogy „fiatalon” maradt múmiák álljanak rendelkezésünkre. De úgy látszik, vannak ilyenek. 1975-ben a Jangce középső folyásánál, Hupejben kínai archeológusok találtak egy múmiát, egy körülbelül 50 éves emberét, amely olyan jó állapotban volt, mintha az ember csak nemrég halt volna meg. A múmia burkolatán azonban rajta volt a halál időpontja: 2142 évvel ezelőtt hunyt el! Bőre rugalmas, valamennyi ízület hajlékony maradt, és egyetlen foga sem hiányzott. Meglepően jó állapotát az ősrégi múmia részben a három egymásba helyezett, légmentesen lezárt szarkofágnak, részben annak a vörös folyadéknak köszönhette, amelyben úszott. A kínai tudósok mindeddig 211

nem tudtak vagy nem akartak a csodálatos tartósítószer kémiai összetételéről nyilatkozni. Egy ilyen kitűnő állapotban fennmaradt múmia esetében persze a sejtek hosszú DNS-szekvenciáit lehetne megállapítani. Hasonló lehetőségeket kínálnak a jégbe fagyott holttestek is, például a perui gleccserekben talált múmiák. Lehet, hogy elszalasztjuk a Lehetőséget, hogy ősszüleink sejtjeit géntechnikai módszerekkel megvizsgálhassuk? Éva sírja emberemlékezet óta a szaúd-arábiai Dzsidda város peremén van. Ádám esetében a hagyomány négy sírhelyről tud. Az iszlám enciklopédiája3 szerint Ádám, miután kiűzetett a Paradicsomból, Szarandib szigetére, vagyis a mai Ceylonra jutott. (Sajnos nem jegyezték fel, hogy gyalog, hajón, avagy angyalszárnyakon-e.) Ma is létezik Ceylon szigetén egy hegy, amelyet a portugálok Pico d'Adamnak (Ádám hegye) kereszteltek el, a turisták naponta megcsodálják a sziklán a hatalmas lábnyomokat, amelyek állítólag Ádámtót származnak. Miután kétszáz évre az Indiai-óceán északi részére száműzték, Gabriel arkangyal visszavitte Ádámot Arábiába, Évához. Ádám munkához látott, a mai Mekkában szentélyt emelt — a későbbi Kábát. Fiának, Sétnek a halála után — így tartja Az iszlám enciklopédiája — Ádámot „az Abu-Kubaisz-hegy lábánál fekvő 4 „kincsesbarlangban” helyezték örök nyugalomra; ez a legmagasabb hegy Mekka környékén. Egy másik legenda szerint Ádám holttestét az özönvíz után Jeruzsálembe vitték, és a Kálvária-hegy lábánál másodszor is sírba tették. Az arab Bálványok könyve5 ezzel szemben az indiai Naudhegy egyik barlangjába helyezi Ádám sírját. Az Ószövetség apokrif írásai közé tartozik az a szöveg, amelynek a címe: Ádám és Éva élete6. A ránk maradt változat i. sz. 730-ból származik. de más, ismeretlen korú

212

szövegeken alapszik. Ezek szerint Ádámot halála után „a Paradicsom birodalmába” vitték, ott Mihály arkangyal illatos olajokkal bebalzsamozta, és vászonkendőkbe csavarta. Az Úr maga zárta le a sírt egy háromszögletű pecséttel. Hol lehetne Ádámot keresni? — A Kálvária-hegy lábánál Jeruzsálemben? Aligha. — Indiában, a Naud-hegy lábánál? Ilyen nevű hegy nincs, nem tudni, hol lehet. — Az Abu-Kubaisz-hegy kincsesbarlangjában? Lehetséges. —A „Paradicsom birodalmában”? Nagyon valószínű. Ellentmondanék önmagamnak? Hiszen nem mutattam-e ki az előző fejezetben, hogy senki sem tudja, hol volt az Édenkert, a Paradicsom? Csupán Kamál Szalíbi professzornak a szaúd-arábiai Aszír tartományban végzett, minden részletre kiterjedő kutatásai eredményét kellene elfogadni. Számtalan bibliai helynévről állapította meg, hol is voltak ezek a helyek valójában, és azt is meghatározta, hol lehetett a Paradicsom. A következőket írja7: „Rauszántól nem messze, a Tabala-vádiban egy másik oázis fekszik, amelyet Adanának ('dnh) neveznek, azaz mind a mai napig a bibliai Éden ('dn) nevét viseli. A folyó mentén folyásirányban, Rauszántól nem messze fekszik a Gunaina oázis (gnjnh, ez a »gn« kicsinyítő képzős formája; héber nyelvben a »gn« »kertet« jelent). Ezt olyan folyók öntözik, amelyek Adanában erednek. Furcsa érzés tudomásul venni, de íme, itt az Édenkert, és meg ma is így hívják.”

213

Az Éva nevű óriásasszony sírja Ha az Édenkertet, a Paradicsomot Arábiában kell keresnünk, akkor ott kellene lennie Ádám háromszögletű pecséttel megjelölt sírjának is. Micsoda feladat volna egy különböző tudományterületek képviselőiből összeállított kutatócsoportnak, hogy felkutassa a sírt! Ádám nem akárki az emberiség hierarchiájában, hiszen őt tekintik az emberiség ősatyjának. Egy hűvös sziklaboltozatban teteme átvészelhette az évezredeket, hiszen bebalzsamozásával olyan elsőrendű szakember foglalkozott, mint Mihály arkangyal. Amilyen merész vagyok, én még azt is feltételezem, hogy a földönkívüliek Ádámot szándékosan konzerválták az utókor részére: pontosan tudták, hogy mi mindent lehet egy sértetlen DNS-fonálról leolvasni. Hogyha az Édenkert Szaúd-Arábiában található, nem volnék meglepve, ha Éva végső nyugvóhelyére is ott bukkannánk rá. Maurice Tamisier francia utazó8 1840-ben felkereste Éva Dzsiddától északnyugatra fekvő sírját. A sírhely a leírása szerint kis, négyszögletes építmény, szegényes, apró kupolával, ajtaja keletre nyílik, két ablaka van, az egyik északra, a másik délre néz. Belül „feliratok és a Koránból vett mondások borítják”, és az első szinten egy kamrában fekete kő található, a kő állítólag pontosan Éva köldöke fölött van. Heinrich von Maltzan német kutató9 alig egy évtizeddel később kereste fel Dzsiddát, de ő a sírt némileg másképpen írta le: szerinte a bejárati ajtó nyugatra nyílik, a falak pedig „csupaszok és kopárak”. Maltzan ezen valószínűleg a szentély külső falait értette. Ő is leírta a vésetekkel díszített követ, amely „mintegy

214

másfél láb magas és fél láb széles”, és pontosan azon a helyen van, „amely alatt Éva köldöke található”. Egyben valamennyi látogató egyetértett10,11,12,13: Éva sírja egy óriásasszony nyugvóhelye! A tetem elhelyezése is emellett szól: a tetem észak-déli helyzetben fekszik, keresztben a kis kupola alatt. a köldökkő a test középpontját jelöli. A fej helyét egy kint, a szabadban fekvő kőlap mutatja, ahogyan a test végét, a lábakat is két, függőlegesen álló kő jelzi. Az ősanya mellbimbóit és az ölét újabb kövekkel jelölték meg. „Éva” lába és feje 130 méterre van egymástól! Az óriásasszony tetemét teljes hosszában két párhuzamos, alacsony fal szegélyezi. Már az i. sz. 10. évszázadban említik arab történészek Éva sírját. Azt is leírták, hogy a „dzsidda” szó az arab „dzsaddából” származik, és nagyanyát jelent. A kitűnő Arábia-szakértő, Eberhard Wohlfahrt14 ezt vitatja, szerinte a „dzsidda” szó a „Giddára” vezethető vissza. Gidda kis természetes kikötő volt, ahol Oszmán kalifa 647-ben kis települést alapított, ebből fejlődött ki a mai Dzsidda. Túl szép is lenne, ha valamennyiünk nagyanyjának nyomait kutatva, a térképen egy róla elnevezett várost találhatnánk. Évszázadokon át érkeztek Mekkába igyekvő zarándokok, akik a dzsiddai kikötőben léptek Arábia földjére, és elzarándokoltak Éva sírjához is. A hagyományokhoz hű Abdel-Azíz király — aki Ibn Szaúd néven vonult be a történelembe — tanácsadóinak az volt a nézete, hogy Éva ősanyánkhoz imádkozni pogány szokás, hiszen imáikban ők csak Allahot szólíthatták. Mivel nem akarta, hogy „az iszlám vallás szívét pogány árnyékok zavarják”15, 1928-ban Abdel-Azíz parancsot adott Éva sírjának lerombolására. Az előzőekben leírt építményből csak azoknak a falaknak a maradványai láthatók, amelyek egykor körülvették a sírhelyet.

215

AZ ÓRIÁSASSZONY, ÉVA MÉRETEI

Mindazonáltal a jámbor szaúdi király a sírnak csak a föld felszíne feletti részeit romboltatta le, ami azonban a föld alatt van, az mind a mai napig érintetlen. Szaúd-Arábia ma modern ipari ország. A szaúdiak fontos szolgálatot tehetnének az emberiségnek, ha saját régészeik kutatóárkot

216

húznának Éva nyugvóhelye alatt. A nyugati országok genetikusai mohón várják, hogy hozzájuthassanak egy kis ősanya-DNS-hez. Ettől az ajándéktól a szaúdiak nem válnának szegényebbé, az emberiséget viszont gazdagítaná. Az Ádám és Éva élete című apokrif szöveg szerint Éva volt az első ember, aki a saját szemével láthatott Földön kívüli űrkompot. „És akkor Éva felpillantott az égre, és látta, hogy fénylő kocsi jő, négy ragyogó sas húzta, oly nagyszerűek, hogy nem képes leírni, aki anyaméhben született.” Éva ráadásul egyedülálló látvány szemtanúja volt: ”. . . és lám, az Úr, az erős, beszállt a kocsiba, négy szél húzta, a szeleket a kerubok vezérelték, és az ég angyalai előttük szálltak. . . ”6

A forgalmas égbolt Az UFO-hívők „harmadik típusú találkozásnak” neveznék. Ilyen találkozásra az első emberpár és a földönkívüliek között naponta sor került. Az állatvilágból frissiben felemelkedett Ádámnak kemény oktatási programot kellett végigcsinálnia. Egy Raziel nevű földönkívüli tanította. A Zsidó mondák az ősidőkről16 című műben olvashatjuk, hogy amikor Ádám az Édenkertben élt, az égből leszállt egy angyal, ,,. . . és oktatta Ádámot, és írt számára egy könyvet, és minden dolgokra figyelmeztette. És megmutatta neki a bolygók rendjét, és körben a világ körül vezette. . . ” Milyen gondosak is voltak az idegen csillagról érkezett genetikusok! Aggódó szülőkként figyelmeztették gyermekeiket az őket körülvevő világ veszedelmeire. Akár az utolsó lapocska a mozaikot, úgy teszik teljessé a Zsidó mondák az ősidőkrőlben olvasottak Ádám és Éva 217

legendájának modern értelmezését. A monda tudja, hogy Ádámot nem ötletszerűen repítgették az Édenkert és a bolygók felett, dehogy. „Körben a világ körül”, ahogyan a mai űrhajók keringenek. A földönkívüliek az ősszülők halála után is jelen voltak meg. Ellenőrizték, hogyan folyik az „emberiségkísérlet”. A különböző időkben élt alakok, mint például Enók, Ábrahám vagy Ezékiel tanúskodnak róla. A Biblia világán kívül is, mondhatni, futószalagon kapjuk a jelentéseket a találkozásokról a földönkívüliekkel, mindvégig az emberiség történelme során. Az Ősűrhajózási lexikon17 15 oldalt szentel a történelmi UFO-knak. Egy írástöredék III. Tuthmószisz fáraó idejéből (i. e. 1480-1436) „az égbolton feltűnt tűzgolyókról” számol be. Az idősebb Caius Plinius római történész (24-79) A természet históriája című művének második könyvében (Kozmológia)18 arról tudósít, hogy több, felettébb különös jelenséget sikerült az égbolton megfigyelni, például: „napnyugtakor egy égő pajzs szikrákat szórva haladt át az égen nyugatról keletre L. Valerius és O. Marius konzulsága idején”. A két úr úgy 100 évvel Krisztus előtt élt. Más konzulok egyszerre „több napot” és „három holdat” láttak a mennybolton. Amikor i. e. 332-ben Nagy Sándor Türosz városát ostromolta, a macedón tábor fölött „öt repülő pajzs jelent meg háromszög alakzatban” 19. Lassan köröztek Türosz felett, miközben mindkét táborból harcosok ezrei bámulták őket ámulva: A kézenfekvő gondolat: tömegpszichózis. De mégsem volt az, mivel „a repülő pajzsok” legnagyobbikából hirtelen villámok csaptak az erődítmény falába és tornyaiba, a falak leomlottak, és Sándor katonái rohammal bevették Türoszt. A világűrből jött meglepő segélynyújtás után a „repülő

218

pajzsok” óriási sebességgel eltűntek a kék, délutáni égbolton.

Kollektív agyonhallgatás Már meglehetősen régen láttam a Végső visszaszámlálás című filmet. Ebben Kirk Douglas a Nimitz amerikai repülőgép-hordozó parancsnoka. Egy titokzatos erő a hatalmas, szupermodern repülőgép-hordozót valamennyi repülőgépével és legénységével együtt negyven évvel visszaveti a múltba. Minden rádióállomás süket, senki sem tudja, mi történt. A parancsnok parancsot ad két sugárhajtású vadászgépnek, hogy szálljon fel. A pilóták a második világháború idején használt két japán harci gépet pillantanak meg. A találkozás groteszk: két sugárhajtású repülőgép változtatható szögállású szárnyakkal, korunk szupertechnológiájának csúcsa, és két egymotoros vadászgép, amelyben nyitott fülkében ül a pilóta! A japánok rémült elképedéssel bámulják a sugárhajtású csodákat, amelyek az ő 1940-és évjáratú „ládáikkal” azt csinálnak, amit akarnak. Amit a film bemutat, évszázadunkban valóság: a földönkívüliek azt tesznek velünk, amit akarnak. Felfelbukkannak, figyelnek bennünket, fölényes technikájukat hallatlan repülőfigurákkal csillogtatják meg előttünk — bolondot csinálnak belőlünk. Nem vagyok UFO-őrült. Sajnos egyetlen UFO-t sem láttam még, és annak ellenére, hogy archívumomban több mint ezer UFO-esemény feljegyzését őrzöm, mégsem írtam soha UFO-könyvet. Talán meg kellene tennem: Ami az utolsó évtizedekben történt, valóban izgalmas.

219

Tulajdonképpen nem akarok a heves vitákba belebonyolódni, ismerem az idevágó irodalmat, a legkülönbözőbb elképzeléseket a kollektív pszichózistól a lepke- és sáskarajokig, a lehulló rakétarészektől a fényes bolygókig és a napfényben csillogó repülőgépekig. Ismerem a tudományos- technikai jelentéseket, az UFOenciklopédiákat20,21, a figyelmeztető, kritikus és mindentudó hangokat mind, a szociológusok és a pszichológusok tanulmányait, amelyekben sok szó esik valamiféle „kollektív agyonhallgatósról”, vagyis olyan dolgokkal foglalkoznak, amelyeket az emberek egyes csoportjai nem akarnak tudomásul venni. Nekem csak az a fontos, hogy tárgyilagosan vegyenek tudomásul jelenségeket, amelyek megtörténtek és megtörténnek. Nem vagyok hajlandó szemmel látható dolgokkal szemben úgy viselkedni, mint az a bizonyos három majom: az egyik eltakarja a szemét, a másik befogja a fülét, a harmadik meg a száját. A „kollektív agyonhallgatás” álláspontja azonnal megváltozik, amint tudomásul veszik az emberek, hogy nem egyedül vagyunk az univerzumban, és hogy a Föld nem önmagában zárt rendszer. Nekem ez a véleményem. Mivel mintegy ingázom a múlt és a jelen között, tudom, hogy az emberek évezredek előtt sem viselkedtek másképpen, mint ahogyan azt most mi tesszük: amit nem akarunk tudomásul venni, azt agyonhallgatjuk. Kollektívan. De vajon meddig lehetséges tényeket agyonhallgatni? A következőkben néhány kemény diót kínálok: lehet rágcsálni.

1986. november 17. 17 óra 10 perc A JAL (Japan Airlines) légitársaság egyik Boeing-747 típusú repülőgépe, a teherszállító változat, észak220

északkeleti irányból repül rá az alaszkai Anchorage repülőterére. A sebessége 786 km/óra. A pilótafülkében Teraucsi Kendzsi parancsnok (47 éves), Tamefudzsi Takanori másodpilóta és Cukuda Josió fedélzeti mérnök. A repülés Párizsból az északi sarkvidék fölött nyugodtan zajlott le, 1 óra és 12 perc múlva le fognak szállni Anchorage-ban. Hirtelen, tán hat kilométerrel a Jumbo előtt vakító fény villan fel, azután egy második, hasonló távolságra, de vagy 600 méterrel lejjebb a Jumbónál. Teraucsi kapitány az első pillanatban katonai repülőgépeknek véli őket, akik azonnal el fognak tűnni az útjából. Tehát nem változtat a Jumbo irányán. A sajátságos fények valóban hirtelen eltűnnek a repülési irányból, hogy azután szinte rögtön újra feltűnjenek a 747-és mellett, baloldalt: Teraucsi kapitány a botkormány mellett töltött 22 esztendeje alatt már sok nehéz helyzetet megoldott, de ami most történik, az nemcsak az ő ereiben, hanem a személyzetében is megfagyasztja a vért. A Jumbo repülésirányával párhuzamosan, vele azonos sebességgel óriási, „dióhoz hasonló tárgy” kíséri a repülőgépet, fény árad belőle. Teraucsi később azt vallotta, hogy a tárgy mintegy két-háromszor olyan nagy volt, mint az ő Jumbója, és jobbról-balról két kisebb tárgy kísérte. Teraucsi rádión jelenti az eseményt a földi irányítószolgálatnak, és engedélyt kér, hogy kitérjen. Az engedélyt megadják. Teraucsi 1000 méterrel csökkenti a repülési magasságot. A tárgy néhány másodpercre eltűnik, hogy aztán rögtön újra felbukkanjon a Jumbo repülési útvonalában. A másodpilóta bekapcsolja az időjárási radart. Mind a nagy, mind a két kisebb tárgy jól látható a képernyőn, távolságuk a repülőgéptől 12,6 kilométer, előtte járnak.

221

A földi irányítás egyik tisztje izgatottan kérdezi, hogy mi a csuda történik odafenn. Teraucsi jelenti, amit látott, és újra azt kéri, hogy kitérő manővert repülhessen. Fordulózni kezd, de a tárgy követi, hol jobboldalt, hol baloldalt, hol a Jumbo alatt repül. Teraucsi szerint a tárgyak manőverezőképessége „hihetetlenül gyors, káprázatosan fordulékonyak”22. A Jumbo 270 kilométeres óránkénti sebességgel, északról közeledik Anchorage felé. A város fényei már látszanak. A fényözön hátterén a személyzet előtt pontosan kirajzolódik az óriási tárgy körvonala. Ekkor ugyanolyan váratlanul, ahogyan felbukkant, eltűnik az UFO23. A JAL Boeing 747-ese 18 óra 24 perckor leszáll. Ebben a kimerítő részletességgel leírt esetben az a csodálatos, hogy a tárgyat két kísérőjével együtt nemcsak a repülőgépen lévő időjárási radar, hanem a földi radar is regisztrálta, az amerikai figyelőszolgálatnak a világűrt figyelő mesterséges holdja azonban nem vette észre. Természeti jelenségekként elintézni az idegen tárgyakat semmiképpen sem lehet.

1986. május 19. 17 óra 14 perc A Rio de Janeiró-i légvédelmi központ radarernyőjén 13 tárgy bukkan fel, amelyek 1400 km/óra sebességgel nyugat felé haladnak. A brazil légierő azonnal levegőbe emel két francia Mirage típusú gépet és a két F-5-ös amerikai elfogóvadászt. Kleber Caldas Marinho hadnagy (25 éves) 20 kilométerre tudja a tárgyakat megközelíteni, azonban Sao José dos Campos város fölött vissza kell fordulnia, mert fogytán a nafta. Kleber hadnagy a következőket mondja: „Vörös-fehéren, túlnyomó részben fehéren pulzáló fény volt. Nem volt csillag: de nem lehetett egy másik repülőgép sem. Semmilyen földi eredetű valami nem lehetett.”

222

Marcio Jordao százados, az F-5-ös pilótája azt jelentette, hogy 40 kilométerre közelítette meg a tárgyakat, de nem tudta tovább gyorsítani a gépét. A látási viszonyok kitűnőek voltak, sem felhők, sem légi közlekedés nem zavarta őket. Az egyik Mirage pilótáját perceken át 13 furcsa tárgy kísérte. Jelentése: „Hét tárgy kísért a gépem egyik, hat a másik oldalán, azután hihetetlen sebességgel tovatűntek.” Otavio Moreira Lima brigádtábornok, a brazil légierő minisztere egy sajtókonferencián Rio de Janeiróban kijelentette, hogy az idegen tárgyak Rio és Sao Paulo radarrendszerét és a légi közlekedést oly mértékben zavarták, hogy négy repülőgépnek felszállási parancsot kellett adni. „Nem tudunk semmilyen magyarázatot adni a történtekre, mert mi sem tudjuk megmagyarázni.”24 A „kísértetjárás” majdnem három óra hosszat tartott. A brazil légierő vizsgálóbizottsága kihallgatta a pilótákat, és értékelte a radarok regisztrálóberendezéseiben lévő adatokat. Mivel a jelenségre nem volt semmilyen magyarázat, a jelentés eltűnt a légierő irattárának mélyén. Az idegenek szórakoztak egyet a földiekkel. Következtetéseket a történtekből senki nem vont le.

1978. október 21.19 óra 06 perc Frederick Valentich, egy húszéves pilóta kölcsönvett kék-fehér Cessna-182 típusú repülőgépével repül Ausztráliában, Melbourne-ből Kings Island felé. Repülőoktatója és ismerősei Valentichot józan, kevés beszédű fiatalembernek tartják. Valentich megtette már az útnak több mint a felét, és észak-északnyugat felől közeledik a Wickham-fok, Kings Island legészakibb pontja felé. Magassága 1400 méter.

223

19 óra 07 perckor a fiatal pilóta azt jelenti a melbourne-i irányítótoronynak, hogy egy hatalmas légi jármű követi, négy vakító fényszórója van. A repülésirányítók azt kérdezik, hogy tudja-e azonosítani a tárgyat. Valentich: „Ez nem repülőgép. Ez egy. . . ” Az összeköttetés megszakad. A repülésirányítás többször hívja a fiatal pilótát, kérik, számoljon be róla, mit lát. Két perccel később Valentich remegő hangon újra jelentkezik: „Halló, Melbourne! Keleti irányból közelít. . . Mintha játszadozna velem. . . A sebességét nem tudom megállapítani. . . Elrepül mellettem. . . Hosszúkás. . . Ennél többet nem tudok megállapítani. . . Most jobbról jön. . . Mintha állna a levegőben. . . Fordulok, és ez a jószág velem együtt fordul. . . A motorom köhög, kihagy. . . ” Ezt követően az irányítótorony hangszóróiban olyan hang hallható, mint amikor fém fémen súrlódik. Az összeköttetés megszakad. Még aznap este repülőgépek indulnak a pilóta kutatására. Hajókat rendelnek a Kings Islandtől északra fekvő tengerszakaszra. Frederick Valentichnek és repülőgépének azonban mind a mai napig a legcsekélyebb nyomát sem találták meg. Az ausztráliai és az új-zélandi sajtót néhány napig foglalkoztatta az eset.25,26,27 Azután az érdeklődés lelohadt. Az eseményből senki nem vont le semmilyen következtetést. Nem is fog. De a hivatalos helyek becsapják a nyilvánosságot. Állításomat bizonyítanom kell, és bizonyítani is tudom. Évtizedeken keresztül az Egyesült Államok különböző hatóságai — a légierő, a haditengerészet, a hadügyminisztérium, a CIA és az ultratitkos NSA (National Security Agency) — mindenkit biztosítottak arról, hogy UFO-król mit sem tudunk, nincsenek róluk adatok, információk, nem folyik róluk információcsere. Az

224

információ szabadságát biztosító törvényre (Freedom of Information Act) hivatkozva, amely garantálja a szabad információáramlást, UFO-hívő csoportok el tudták érni, hogy olyan aktákhoz jussanak hozzá, amelyek az összes eddigi hivatalos állításokat hazugságnak bélyegzik. Amerika legnagyobb bulvárlapja, a rendkívül nagy példányszámú, széles körben olvasott National Enquirer, amely mindig szenzációkra vadászik, 1985-ben könyv alakban jelentetett meg kivonatokat ilyen titkos aktákból. Már 1968-ban rögzítette az NSA egy dokumentumban, hogy: „Az a tény, hogy az UFO-jelenség az egész világon észlelhető, és már a régi időktől fogva tanúskodnak róla beszámolók, továbbá hogy jelentős számú tudós is tanúsítja őket, most már erősen valószínűsíti, hogy az UFO nem szélhámosság.”28 Mindössze három hónap alatt — áll a titkos jelentésben — az Air Force (az amerikai légierő) 35 megmagyarázhatatlan UFO-megfigyelést regisztrált. „Minden problémának van egyszerű, világos és téves megoldása” —írta Henry Luis Mencken amerikai publicista (1880-1956). A hazugság hamis adalék a probléma megoldásához. Adatokat gyűjtöttek és gyűjtenek az UFOkról! Hivatalos helyeken többet tudnak, mint amit bevallanak. Mire jó ez a titokzatoskodás? Félnek, hogy a lakosság körében pánik tör ki. Biztos vagyok benne, hogy a kormányzatok alábecsülik a népeket! A nép tudja, hogy veszélyek közepette él, de ismerni akarja a veszélyeket. A leleplező újságírás korában élünk. A titkos bírósági akták éppoly kevéssé tabuk, mint magánszemélyek folyószámláinak számai. Ami a titokban tartott UFOaktákat illeti, én radikális leleplezéseket szeretnék látni. Mindenki számára csak hasznosak lennének.

225

Moszkva, 1985. január vége A Trud, a szakszervezetek újságja egy, a Szovjetunióban történt UFO-eseményről tudósít29. Néhány nappal korábban egy TU-134A típusú utasszállító repülőgép, az Aeroflot 8352-es számú járata Tbilisziből Rosztovon keresztül Tallinnba tartott. A négyfőnyi személyzet először azt hiszi, kísértetet lát, amikor az éjszakai égbolton a repülőgép felett egy hatalmas, ragyogó csillag tűnik fel, amelyből keskeny, egyenes fénysugár irányul a Föld felé, ahol aztán előbb egy, majd még két, meg fényesebb fénykúpot alkot. A Trud azt írja, hogy a pilóták szerint egy ismeretlen repülő tárgy a Föld felett mintegy 40-50 kilométer magasságban bocsátotta ki a fénysugarakat. A fény olyan éles volt, hogy az utasok és a személyzet tízezer méter magasból felismerte a házakat, utcákat. Hirtelen azonban a repülőgépre irányították a fényt. A személyzet beszámolt róla, hogyan vakította el őket a pilótafülkében egy színes gyűrűk övezte, pontszerű fényforrás. Ebben a pillanatban az állítólagos „csillag” villámgyorsan levágódott az égről, keresztezte a TU-134A útvonalát, és mintegy díszkíséretként követte a repülőgépet egészen az észtországi Tallinnig. Nyikolaj Seltuhin tudós, a Természettudományi Társaság rendkívüli események kivizsgálására létrejött bizottságának alelnöke azzal magyarázta a jelenséget, hogy „több ezer kilométerre az esemény színhelyétől olyan átfogó légköri és geofizikai folyamatok mentek végbe, amelyek mibenlétét a tudomány még nem ismeri”. Seltuhin szerint „a pilóták érzéki csalódás áldozatai lettek”! Érzéki csalódás! Nem nehéz rájönni, hogy a szovjet lakosságot éppoly ostobának nézik, akár az amerikait.

226

Lefilmezett UFO-k 1978. december közepén Új-Zélandban több UFO-t figyeltek meg. Éjszakánként fények suhantak át az égbolton. A radarállomások sajátos, nem repülőgépektől származó jeleket fogtak. A hírek arra ösztönözték Quentin Fogartyt, a melbourne-i televízió „0.” csatornájának riporterét, hogy stábjával egy Argosy típusú teherszállító repülőgépre szálljon, és a közelből figyelje meg, hogy mi váltotta ki a szenzációs jelentéseket. Fogarty 1978. december 31-6n, a hajnali órákban szállt fel. Röviddel azután, hogy elindultak a wellingtoni repülőtér kifutópályájáról, a pilóták, Fogarty és az emberei a repülőgép körül sajátságos fényeket észleltek. Úgy tetszett. „mintha valaki vagy valami csak arra várt volna, hogy lefilmezzék”30. Mind a wellingtoni földi, mind a fedélzeti időjárási radar több tárgyat észlelt. Geoff Clauser, a wellingtoni fő-repülésirányító később azt mondta, hogy az UFO-k a radarernyőkön akkoráknak látszottak, mint a repülőgép. „Világos, határozott radarjeleket kaptunk. Volt, amikor egy- szerre tíz UFO is látszott a képernyőn.”31 Fogarty, aki addig a napig nem „hitt” az UFO-kban, így foglalta össze a látottakat: „Fantasztikus volt! Fények az égbolton. Az egyik követett bennünket, aztán egy másik valamivel alacsonyabban csatlakozott hozzá. A hangulat a repülőgépben feszült volt. Rengeteg filmet használtunk már de az objektív nem egészen felelt meg a távolságnak. Aztán egy UFO jobbról egészen közel jött hozzánk. A 120 mm-és közelítőlencsén keresztül kicsinek látszott, csészealjszerűnek, alul-felül fények villantak rajta. Egy 150 mm-es lencsét csavartam a kamerára, és azzal elkaptam a tárgy ragyogó fényét. Ugyanolyan sebességgel repült, mint mi, valamivel felettünk, azután jobbra 227

felettünk, majd balra alattunk, és végül újra mellettünk. Hozzávetőleges számítások szerint három-négy emelet magas lehetett.” A The Advertiser című ausztrál napilap 1979. január 2-án közölte Fogarty beszámolóját: „Amikor a wellingtoni radarellenőrző állomás azt mondta, hogy közvetlenül mögöttünk van egy tárgy, megijedtünk Ez volt az, villant az agyamba; Frederick Valentichre gondoltam.” Különböző országok tévéállomásai a film számos részletét sugározták. David Crockett operatőr azt mondta, ez volt „a legfantasztikusabb film”, amelynek készítésében valaha is részt vett. „Egész életemet megváltoztatta. Most már tényleg hiszem, hogy van valami odakint, amiről sejtelmünk sincs.” És mit szólt a tudomány az egyedülálló filmdokumentum láttán? Peter Read asztronómus az újzélandi rádióban ezt mondta: „Nem hiszek olyan dolgokban, mint az UFO. Ez az UFO a Vénusz volt!” Ó, szent együgyűség! Ugyan mióta ad a Vénusz radarjeleket? „Áldottak legyenek azok, akiknek pincs mondanivalójuk, és befogják a szájukat!” (Oscar Wilde, 1856-1900)

1976. június 22. 21, óra 37 perc A Kanári-szigetek egyik szigetének, Fuerteventurának délkeleti partvidékénél hajózik az Atrevida, a spanyol haditengerészet egyik hajója, amikor a látóhatáron erős, sugárzó fény tűnik fel, és egyre közeledik. A hajó legénysége úgy véli, leszálláshoz készülődő repülőgép fényszórója, akkor azonban kialszik a fény, újabb fénysugár villan az égről, és két percen keresztül pásztázza a partvidéket. Nem hallani ugyan semmit, a legénység mégis úgy gondolja, hogy egy helikopter erős keresőfényszórója. 228

És akkor hihetetlen dolog történik: a fényből hatalmas fénykoszorú formálódik ki, majd egy alsó és egy felső „lencsére” oszlik. A felső rész egyre emelkedik, végül eltűnik a tengerészek szeme elől, az alsó közben megvilágítja a tengert és a partvidéket. Az esetet a „Fények az égbolton” gyűjtőfogalom alatt lehetne elkönyvelni, ha dr. Francisco Padron Leon ugyanebben az időben nem lett volna úton Francisco Estevez Garcia taxisofőrrel az egyik betegéhez. A kocsi éppen kijött egy kanyarból, amikor a bennülők hirtelen megpillantottak egy gömböt: 60 méterrel előttük, két méterrel a föld felett lebegett, olyan volt, mint egy áttetsző, kristályból készült szappanbuborék. A taxi megállt. A két ember azt hitte, hogy a természet nagyszerű színjátékának lesznek tanúi. A taxisofőr: ..Közelebbről meg akartam nézni, kinyitottam az ajtót. Az orvos megfogta a karomat, mégis kiszálltam. . . Közelebb mentem, mintegy 25 méterre voltam a gömbtől.32 Akkor mind a két férfi „valamilyen emelvényfélét látott a gömb belsejében. . . és két nagy lényt”33. Az orvos később azt mondta, hogy részletesen le tudja írni a lényeket, mert teljes húsz percig bámulta őket: „Az idegenek a gömbben 2,70 és 3 méter közötti magasságúak voltak, vörös overall és valamilyen fekete csuklya volt rajtuk. A karjuk hengeres valamikben végződött, nem lehetett tudni, kéz-e, vagy kesztyű.” Dr. Padron kijelentette, hogy soha életében nem látott hasonlót. És hogy a két idegen „méltóságteljes benyomást keltett”. Egymással szemben álltak, és valamilyen szerkezeteket kezeltek. Végül az idegenek a taxi irányába pillantottak. A taxisofőr: „A két fickó engem bámult. Én meg őket. . . Zavarba jöttem, aztán már csak féltem.” Az orvos jegyzőkönyvbe mondta, hogy az üveggömb belsejében egy átlátszó cső mozgott, melyből „valami kékes” áramlott ki,

229

és beborította a gömböt. A gömb ott, a két férfi szeme előtt egyre nőtt, míg akkora nem lett, mint egy húszemeletes ház, az idegenek nagysága azonban nem változott. Az orvos és a taxisofőr megfutamodott. Visszapillantva még látták, ahogyan a gömb nagy sebességgel eltűnt a szomszédos Tenerife-sziget irányában. 1976 nyarán számos európai újságíró számolt be az esetről. Újságírók lepték el a szigetet, faggatták az ott lakókat és a turistákat. Sokan tanúsították az UFO megjelenését, és a „vörös ruhás férfiak” látványát is szemtanúk igazolták. Hogy az áttetsző golyó valóságos tárgy volt, nem pedig hologram, vagyis háromdimenziós vetület, amellyel holmi tréfamester vagy valamely helyi szervezet a szigetet divatba akarta volna hozni, az másnap bizonyosodott be: a gömb egy hagymaföld felett is ellebegett, a föld spirális alakban benyomódott, néhány hagymaszár kettétört. Kísértetek, káprázatok nem hagynak maguk után napfényben is látható nyomokat. Jóindulatú UFO-kritikusok ilyen nyilatkozatok hallatán azt mondhatják, hogy UFO-élmények mindig is voltak, és azt kérdezhetik, ugyan miért lennének a Kanári-szigetek kísértetei földöntúliak? A komolyan veendő UFOkutatásokat nagyban hátráltatja az a sok ostobaság, amit sokan összefecsegnek. Másod-harmadkézből való megfigyeléseket fújnak fel, olyanokat, amelyek valóban magyarázhatók természetes okokkal is. Hajmeresztő történeteket adnak el. Ha a feltűnési viszketegséget és a természetes okokkal magyarázható jelenségeket félretesszük, akkor is nyugtalanítóan sok megmagyarázhatatlan és vitathatatlan UFO-megfigyelés marad. A fotók, a filmek és az olyan fizikai nyomok, mint a radarészlelések, egészen más nyelven beszélnek, mint a fontoskodók.

230

Bárki, aki megpróbálja elfogulatlanul vizsgálni az UFOproblémát, hamar szembe találja magát fanatikus UFOhívőknek ugyanarról az eseményről előadott, ellentmondásos nyilatkozataival. Valóban ellentmondásokról lenne szó?

Minden megtörtént már! „Minden megtörtént már!”, szokta mondani Gutzkow Uriel Acosta című művében (1847) Rabbi ben Akiba, a legkülönbözőbb alkalmakkor. Én is ezzel a mottóval kezdem. Minden megtörtént már. . . ezt kell feltételeznünk az ősrégi írások alapján, amelyek mennyei jelenségekről és mennyei kocsikról. tudósítanak, de azt is, hogy ezek a leírások mindig is ellentmondásosak voltak. Éva „fénylő kocsit” látott, amelyet „ragyogó sasok húztak”. Ezékiel próféta „az Úr dicsőségét” úgy írta le, mint olyan tárgyat, amelynek „kerekei, abroncsai, szeme és szárnyai” vannak. Ábrahámot már egyenesen űrhajóban vitték el messze a Földtől, és Salamon kényelmes járműve „repülő trónként” került a krónikába. Meglehetősen zavaros és ellentmondásos a repülő bárkák és hajók leírása az indiai szanszkrit irodalomban: a világűrben lévő városoktól kezdve a mesterséges bolygókon át egészen a „drágakövekkel díszített, több emeletes égi járművekig”, amelyeknek hol van, hol nincs szárnyuk, hol van kerekük, hol nincs, fülsiketítő mennydörgéssel vagy lágyan zümmögve közlekednek.34

231

Az antik korok mennyei tanítómestereit is ellentmondásosan írták le: hol óriásokként, hol fényalakokként, hol sisakos űrhajósöltözetben, más helyen pedig „mint egy ember, vászonleplekbe burkolva”, ahogyan azt már Ezékiel is megállapította. Mindezek ismeretében engem nem zavarnak az UFOkról adott ellentmondásos nyilatkozatok, hiszen fél évezredes hagyományoknak tesznek eleget. Akkoriban sem, ma sem igen fordulnak az égiek a politikai vezetőkhöz, mindig az egyszerű Föld-lakókkal keresték a kapcsolatot. Miért? Csillagászok és matematikusok az utóbbi években szakfolyóiratokban és könyvekben kifejtették véleményüket a galaktikus gyarmatosítás lehetőségeiről.35-45 Kiszámolták a Földön kívüli civilizációk valószínűségét, elterjedésük lehetséges sebességét. A tudósok többsége hajlik arra a véleményre, hogy az univerzumba tulajdonképpen nyüzsögniük kellene a civilizációknak. De hol maradnak a földönkívüliek? Miért nincs semmiféle hivatalos kapcsolat velük? James W. Deardorff, az Oregon State University (Corvallis, USA) professzora jól megalapozott művet írt a kérdésről46. Ebben van egy feltevés, amely szerint a földönkívüliek a Földet holmi állatkertnek tekintik, és védett területként kezelik… Az ilyen állatkert létezésének feltétele, hogy jóindulatú őrei legyenek. Az állatok békében élnek egymás között, a látogatóknak tilos a ritka madarak fészkelőhelyéhez vagy az egzotikus szalamandrák terráriumához nyúlniuk, vagy elpusztítani őket. Valamennyi állatkerti látogatónak a be nem avatkozás elvéhez kell tartania magát. Carl Sagan professzor azon a véleményen van, hogy „a kozmikus imperializmusnak a világegyetemben gátjai

232

lehetnek”, és talán létezik valamiféle Codex galactica, amely előírja, hogy a fejletlen planetáris társadalmakat irányítani és védelmezni kell47. A hosszú történelmi és űrhajózási tapasztalattal rendelkező civilizációknak eszerint tudniuk kell, hogyan illik viselkedniük egy most felnövekvő kultúrával szemben. Ugyanúgy, ahogyan az olyan embereknek, akik a Föld eldugott helyeire utaznak, és ott idegen, elmaradott törzsekre bukkannak. Ezt a feltételezést Sagan professzor galaktikus dimenziókra vonatkoztatja, és azt a következtetést vonja le, hogy minden planetáris civilizáció előtt nyitva áll a lehetőség, hogy születése után bizonyos idő elmúltával rátaláljon az űrhajósok családjára, vagy elpusztítsa magát. Kozmikus méretekben ugyanolyan kiválasztódási folyamat megy végbe, mint a földi evolúció során: vagy egyesül egy planetáris társadalom, és gyarmatosító útra indul a galaxis végtelen térségeibe, vagy belharcok során tönkreteszi magát, és szétrombolja saját eredményeit. A planetáris társadalomnak magának kell bizonyítania, hogy a saját erejéből képes elindulni, és a Földön kívüli lényekkel békés kapcsolatokat teremteni. Deardorff: „Alkalmatlanságunk bizonyítására nincs biztosabb út az önpusztításnál.” Michael D. Papagiannis, az USA-beli bostoni egyetem professzora még egy lépéssel tovább megy, amikor úgy véli, hogy valamikor minden civilizáció rákényszerül, hogy anyagi növekedésének határait felismerje és leküzdje; ettől kezdve az értelem nem anyagi célokra törekszik. Ennek az alapelvnek az lenne a következménye, hogy egyszer valamikor a galaxist „kiegyensúlyozott, etikailag roppant fejlett és szellemi alapon álló civilizációk népesítik majd be”48. Deardorff és Papagiannis feltételezései azon alapulnak, hogy szerintünk a földönkívüliek az emberiséggel szemben jóakaratot tanúsítanak. Így kell lennie, máskülönben a

233

földönkívüliek réges-régen erőszakosan megváltoztathatták volna történelmünket. Nem tudjuk, hány galaktikus civilizáció létezik. Lehetnek köztük agresszív fajok is, talán mert az anyagcseréjük más, talán azért, mert egy megnyert bolygóközi háború után agresszívak maradtak, vagy akkor váltak agresszívvá, amikor űrhajózni kezdtek. A békés civilizációk megkísérelhetik, hogy az agresszív civilizációkat visszatartsák attól, hogy valamely bolygó társadalmának fejlődésébe beleavatkozzanak. Ennek feltételezésére számos okot lehetne találni. „Az egyik az lehetne. —mondja Deardorff —, hogy a homo sapiens hasonlít annak a bolygónak a lényeihez, amelyek védelmükbe veszik.” Egy másik ok lehet, hogy a védendő bolygó lényei földönkívüliek génjeit is hordják magukban. Elképzelhető az is, hogy valaha hasonló módon kapott segítséget egy galaktikus civilizáció, amely most kötelességének érzi, hogy ugyanúgy cselekedjen. Ronald Bracewell professzor a kaliforniai Stanford Egyetem híres rádiócsillagásza. Neki az a véleménye, hogy a földönkívüliek esetleges rádióüzeneteit a nemzeti biztonság érdekében a világ minden kormánya mélységes titokban tartaná. Magatartásukat az a remény magyarázhatja, hogy a földönkívüliektől származó információk segítségével nemcsak katonai, hanem szociológiai, technikai, gazdasági és kulturális területen is fölénybe kerülhetnek. Még abban az esetben is, ha magánkézben lévő kutatótársaságok fognák, fejtenék meg és hoznák nyilvánosságra földönkívüliek üzenetét, előfordulhat, hogy a kormányok tévedésként, tréfaként utasítanák el, „és rögvest a titokban tartás biztonsági harangját borítanák az egészre”49. Bracewell professzor úgy véli, hogy a földönkívülieknek ezt a lehetőséget ki kellene

234

zárniuk, mégpedig azáltal, hogy az országhatárokat figyelmen kívül hagyva, a Föld teljes nyilvánossága elé tárják közölnivalóikat. De hogyan? Ha egyszer az egész földi állatkertre bizonyos fajta „embargót” mondtak ki? Ha a földönkívüliek például hirtelen megjelennének a világ valamely nagy labdarúgó-stadionja felett, amivel óhatatlanul belekerülnének tévéadásainkba, ez nyilvánvalóan az embargó megszegését jelentené. Jóindulatú galaktikus civilizációk annak is tudatában vannak, hogy váratlan felbukkanásuk rémületbe ejthetné a Föld-lakókat, fejetlenséget okozhatna. „Egy ilyen eseménynek máz a vallással kapcsolatban is beláthatatlanok lennének a következményei”, a katonai bonyodalmakról nem is beszélve. A nemzetek atomrakétákkal támadnának egymásra, mert mindegyik azt hinné, hogy a földönkívüliek megjelenése az ellenség titkos fegyvere. Az egyetemeken pusztító zűrzavar törne ki, a kulturális sokk megbénítana bennünket. Az „embargó” és a „jóindulat” kutyaszorítójában egyetlen megoldás létezik: úgy segíteni, hogy ne kelthessenek a Föld-lakókban dermesztő rémületet; a földönkívülieknek üzeneteiket hosszú időn át kell az embereknek adagolniuk, hogy sem a kormányok, sem a tudás fellegvárai ne tehessék lehetetlenné tudomásulvételüket. Az üzenet egyrészt jusson el a nyilvánossághoz, másrészt a tudósok számára „ne tessék hihetőnek vagy elfogadhatónak. Ebben az esetben ugyanis a tudósokra hallgató kormányok nem vezetnének be ellenintézkedéseket, és így az embargó sértetlen maradna. Szépen lassan, lépésenként ismernénk fel, valójában mi is játszódik le körülöttünk — semmi esetre nem gyorsabban annál, mint ahogyan az emberiség belsőleg tel tudna készülni a földönkívüliek üzenetének felfogására.”46

235

A gondolkodás átalakulása Ezek a gondolatmodellek megfelelnek annak, ami hetven év óta körülöttünk történik. A földönkívüliek egyes személyekkel kapcsolatba lépnek, ezek a személyek intellektuális szintjüknek megfelelő információkat kapnak tőlük. „Azok”, az idegenek tudják és akarják is, hogy ezek a személyek azonos intellektuális szinten lévő — ismerőseiknek élményeikről beszámoljanak. Számolnak szélhámosok és fontoskodók zavart keltő felbukkanásával is. Valójában azonban zavartalan; igen széles körű átalakulás megy végbe a földiek gondolkodásmódjában. A hamis és a valódi információk érthető módon szaporodnak a sajtóban, a rádióban, a tévében. Ez az új szellemi áramlat arra kényszeríti a tudósokat, hogy véleményt nyilvánítsanak a „földönkívüli” témakörben. Népek és politikusok követelik a választ. Bekövetkezik „a logikus gondolatmenetek kényszerűsége”, dönteni kell, hogy az üzenet ”lényeges-e, vagy sem”46. A következő lépés az lesz, hogy a tudósoknak meg kell vitatniuk a témát, majd fel kell emelniük a sorompót az eddig lehetetlennek látszó dolgok elfogadása előtt. Így a Föld-lakók társadalma háború és zűrzavar nélkül hozzászokik majd a földönkívüliek létezésének gondolatához. Hogy a gondolkodás átalakulásának ez a folyamata már ma is mennyire előrehaladott, azt néhány évvel ezelőtt az Industrial Research Development (Ipari kutatások eredményei) című amerikai magazin körkérdése bizonyította. Ezt a magazint szinte kizárólag tudósok és ipari szakemberek olvassák. A kérdés így hangzott: „Léteznek-e UFO-k?”. A megkérdezettek 27%-a egyértelműen hitt az UFO-k létezésében, 34%-a 236

valószínűnek tartotta, 12%-a bizonytalan volt benne, és 19% úgy vélte, hogy valószínűleg nem léteznek. Csak 8% volt azon a véleményen, hogy egészen biztosan nincsenek. A 61%-os arány — a közvéleménykutatás eredményei szerint tehát ennyien nem tagadják határozottan az UFO-k létét — mutatja, hogy mennyire nyílttá vált az amerikai társadalom a problémával szemben. Hajlamosak vagyunk rá, hogy csak azt ismerjük el, ami mérhető. Ezért a tudósok egy része lemarad a fejlődésben. 1987 februárjában a Der Spiagel50 című nyugatnémet lap beszámolt arról a szellemi elbizonytalanodásról, amely Brazília szupermodern fővárosa, Brasilia lakóinak tömegein lett úrrá. „Csak Brasiliában fordulhat elő, hogy valaki letelepszik egy kocsmaasztalhoz, és elújságolja, hogy épp az imént került kapcsolatba földönkívüliekkel, anélkül hogy kinevetnék”, idézik egy, a Journal do Brasil című újságban megjelent írásból. A brazíliaiak szerint már szupermodern városuk alapítását és tervezését is földönkívüliek kezdeményezték, és úgy vélik, hogy az ember az interplanetáris civilizációhoz tartozik, ”csupán vendég ezen a bolygón!”. Az újságíró véleménye szerint ez olyan elmélet, amelynek az ezoterikusok között minden bizonnyal világszerte vannak híveik, „de az ilyenfajta gondolkodást sehol sem fogadja olyan hivatalos jóváhagyás, mint éppen Brasiliában”

1973. december 13. Claude Vorilhon sportújságíró és szenvedélyes autóversenyző a Clermont-Ferrand város mellett emelkedő Vulkán-hegységbe utazik. Kocsiját a Puy de Lassolas nevű kráter mellett hagyja, tulajdonképpen csak egy kis friss levegőt akar szívni. „Az égbolt szürkés volt, ködfoszlányok úsztak a mélyedésekben”51. Ebben a pillanatban Claude 237

vörös fényt pillant meg, amely hangtalanul közeledik; Claude rádöbben, hogy egy hét méter átmérőjű UFO-t lát, amely két méterrel a talaj fölött lebeg. Egy idegen száll ki belőle, szeme mandulavágású, hosszú haja sötét, zöld overallban van. Megy a fiatal francia felé, amikor vagy tíz méterre van tőle, megáll. Erőteljes orrhangon közli az újságíróval, hogy egy távoli bolygóról érkezett, és üzenetet hozott neki. Legyen másnap ugyanabban az időben ugyanott. Claude és a földönkívüli többször is találkoztak. Az idegen elmondta, hogy népe már évezredek óta jár a Földre. A részletekre kiterjedő beszélgetésekből több könyv született. Claude Vorilhon feladta hivatását, immár Raelnek nevezi magát; és olyasmit alapított, amit a földönkívüliek földi vallásának lehetne mondani. Mozgalmának állítólag már több mint tízezer tagja van. A szekta alaptételei: nincs Isten és nincs lélek sem, amely a testet a halál után szelíden elhagyná. Az embert a régmúltban tudományos módszerekkel, laboratóriumban állították elő egy másik bolygóról érkezett lények. Sejtelmem sincs róla, tényleg átélte-e Claude Vorilhon, alias Rael ezeket a találkozásokat, vagy csak túl sok Dänikent olvasott, azt sem tudom, hogy mint feltűnést keltó hírek közvetítője, hívei pénztárcáját vette-e célba. Ám vitathatatlan tény, hogy Rael 1973. december 13-a óta minden támadás ellenére makacsul építi közösségét. Nem figyelnék rá, ha egyedüli eset lenne. Csakhogy világszerte csak úgy nyüzsögnek a Claude Vorilhonok — a sikeresek és a kevésbé sikeresek. Termékeny talajon tevékenykednek.

1982. november 18. Andreas Schneider, egy tizenöt éves német fiú Tenerife szigetén, Santa Cruz mellett él a szüleivel. Egy éjszaka 238

felébred, és valami arra kényszeríti, hogy kimenjen a házból. Fölötte, az égen piros, kék, zöld színekben sugárzó UFO áll. A fiú elveszti az eszméletét. Az UFO-ban tér magához. A nagyon kedves legénység megmutogatja az UFO belsejét a fiúnak, és mindenféle érdekes dolgot hall tőlük: még az évszázad vége előtt szörnyű természeti csapás éri az emberiséget, jósolják, de ők nem segíthetnek, „mert mi csak nevetünk rajtuk, megtámadjuk az űrhajóikat, lövünk rájuk”. Pár évvel ezelőtt megismerkedtem a fiúval. Ő mesélte el nekem a fiatalokra jellemző lelkesedéssel a történetet. Andreas Schneider kedves, rokonszenves, teljesen hétköznapi fiú. Természetesen nem tudom, hogy valamilyen kamaszkori álombeli élményéről van-e szó, vagy egész egyszerűen fantáziált. De az is lehet, hogy a dolog valóban megtörtént. Nekem az volt a benyomásom, hogy Andreas rendkívüli élményen ment keresztül. Hogy a valóságban-e, vagy csak a képzeletében, nem bírálhatom el.. De mi értelme is lenne, ha — ahogyan Papagiannis professzor vallja — szellemi civilizációkról van szó? Hosszú évek óta ismerek valakit, aki világéletében egy nagy légiforgalmi társaság DC-8-as-pilótája volt, tehát agya minden bizonnyal normálisan, pontosan működik. Ez az alapjában véve hétköznapi ember egyszerre csak földönkívüliek telepatikus üzeneteit veszi, közvetlenül ép szürke agysejtjein keresztül. Megbolondult volna? Egészen biztosan nem, hiszen ugyanúgy él, mint akármelyikünk. Bolond! — ez az első gondolatunk, ha ilyesmiről hallunk. Egyedi esetekben még bolondnak lehetne tartani az ilyen embereket, csakhogy ezer és ezer hasonló kapcsolatfelvétel történik. Könyvtáramban az idők folyamán 183 UFO-könyv gyűlt össze német, francia és angol nyelven. Több mint ötszáz kapcsolatfelvételről számolnak be bennük Ehhez jön

239

még több mint ezer feljegyzett UFO-megfigyelés, köztük olyanok is, amelyek során kapcsolatfelvétel is volt. Lehet, hogy az emberek alól kicsúszik a talaj? Képtelenek a gyakran oly borzalmas valósággal megbirkózni? Egyre inkább áldozatává válnak a tömegpszichózisnak? Amelyet a pszichológusok szívesen süllyesztenének valamilyen közös tudatalatti mélyére? Vagy pedig, ez lenne a létezésünk utolsó pillérét kikezdő, elhatalmasodó kétely? Arthur Schopenhauer (1788-1860) a kétségbeesés határán írta: „Ha egy isten teremtette ezt a világot, akkor nem szeretnék. a helyében lenni. Bánata láttán megszakadna a szívem.” Pszichológusainknál kész a magyarázat. A társadalom a hibás, a kapcsolatok hiánya. A katonai fenyegetettség a hibás. A haldokló természeti környezet iránt érett aggódásban rejlik az ok és így tovább. Az istenek szerelmére, álljunk meg, uraim! Ha így lenne, mit kezdünk a japán JAL-személyzet UFO-élményével Anchorage felett? Hová lett az eltűnt ausztrál pilóta, Frederick Valentich, repülőgépestül? Mit kezdjünk az ÚjZéland fölött észrevett UFO-kkal, és mit azokkal, amelyeket a katonai repülőgépek üldöztek Brazília fölött? Milyen „égi fények” mélyedtek a hagymaföldekbe spirál alakban, és hogyan bukkanhatnak fel UFO-k a radarképernyőkön? És miért nem volt ez másképp már évezredekkel ez előtt sem, amikor a hatásos nyomorvíziók még nem terjedhettek el mindenfelé a világon? Vajon az indián és az óindfai legendák „égi tanítómesterei” a mi időnk teremtményei-e? Hogyan lehetséges, hogy magányos tanyákon élő parasztgyermekek — akik nem nézik a jelenünk mindennapjainak szörnyűségeiről tudósító televíziós adásokat — kapcsolatfelvevőkké lesznek? Ehhez el kell mondanom egy egyedülálló esetet, amely azt bizonyítja,

240

hogy nemcsak a politikusok, hanem az egyházi emberek is hülyének néznek bennünket. Jelenések című könyvemhez52 megvizsgáltam egy csomó esetet, amelyeket évezredek óta jegyeztek és jegyeznek fel a vallásos írásokban.

A fatimai víziók Az eset, amelyről szó van, egy kis portugál faluban, Fatimában történt. Mi is történt ott? Egy pásztor gyermekei, Jacinta Martos, Francesco és Lucia Santos 1917-ben összesen hét Mária-jelenésnek voltak a tanúi, májustól októberig, minden hónap 13-án. „Azt akarom, hogy a következő hónap 13. napján ide jöjjetek!”, parancsolta a jelenés a fatimai gyerekeknek. A Madonna pontosan időben megjelent a mondott helyen. A három gyerek természetesen — ugyan van-e gyermek, aki ne ezt tenné? — izgatott lelkesedéssel mesélte boldogboldogtalannak, hogy mit tátott. 1917 nyarán és őszén messze Portugália határain túl is ők voltak a szenzáció. Kezdetben a három gyerek jelentette a kommunikációs központot, de csak nagyon rövid ideig. Később már zarándokok végtelen karavánja érkezett Fatimába minden hónap 13. napján. Megbízható beszámolók szerint 1917. október 13-án a jelenések helyén állítólag már hetvennyolcvanezer ember várt a csodára. Nem vártak hiába. Olyan látványban volt részük, amely nemcsak a gyerekekre tett mély benyomást. Patakokban ömlött az eső, ami meglehetősen kedvezőtlen körülmény egy Máriajelenéshez, ám ez is a hallatlan színjáték része volt: hirtelen 241

felszakadtak a felhők, mögülük előbukkant a kék ég, szikrázóan sütött a nap, de még nem vakított. Kezdetét vette „a fatimai nagy csoda”, és mindaz, amiről beszámolok, le van írva a nagy napról készült dokumentumokban. A Nap megremegett, imbolygott, sebesen kilengett jobbra-balra, majd hihetetlen sebességgel, mint egy tűzkerék, pörögni kezdett. Zöld, piros, kék és ibolya színcsóvák lövelltek ki az égitestből, és valószerűtlen, mondják, földöntúli fénybe borították a tájat. Tízezrek látták, szemtanúk állítják, hogy a Nap néhány percre megállt, mintha csak egy kis pihenőt akart volna engedni az embereknek. Aztán újra kezdte a fantasztikus fickándozást, megint elkápráztatta a nézőket a vakító fényű óriás tűzijáték. A látványt, bizonygatták a megfigyelők, szavakkal nem lehetett leírni.

242

AKIK A FATIMAI ÜZENETET KAPTÁK: JACINTA MARTOS, VALAMINT FRANCESCO ÉS LUCIA SANTOS 1917-BEN Újabb szünet után harmadszor is elkezdődött a Naptánc, pompájából mit sem veszítve. Összesen tizenkét percig tartott a Nap-csoda. Negyven kilométeres körzetben látták.

243

A gyerekek minden jelenés során üzeneteket kaptak, Lucia, a legidősebb — 1907. március 22-én született —, papírra firkálta őket. A jelenést „villámok” vezették be, az elektromos kisüléseket sistergés, pattogás kísérte. Lucia azt vallotta annak idején, hogy amikor a jelenes távozott, ő mindig olyan hangot hallott, mintha valahol a távolban „egy tűzijáték-rakéta robbant volna fel”. A fatimai gyermekek előtti ötödik jelenés során, 1917. szeptember 13-án néhány ezer zarándok és összegyűlt kíváncsi jól látta, hogy egy fénygolyó lassan és méltóságteljesen lebegett fölfelé az égre. Lucia feljegyezte, hogy az Istenanya-jelenés mindig lassan, „valamilyen fényforrás ellenfényében” közeledett, és a gyermekek a Madonnát mindig csak akkor látták meg, amikor a fénypont a tölgy felett megállt. Amikor Luciát a kihallgatás során megkérdezték, hogy a jelenések alatt miért süti le gyakran a szemét, ahelyett hogy nyugodtan nézné a Szűz Máriát, azt felelte: ,,Mert néha vakított.”53 Már a Jelenések című, néhány évvel ezelőtt megjelent könyvemben megkockáztattam azt a feltevést, hogy a fatimai színjáték földönkívüliek bemutatója volt, és a következőket írtam: „Meg kellene szabadulni attól az értelmetlen gondolattól, hogy a jelenesek a vallásoknak vannak fenntartva.” Annak idején egy döntő gondolat elkerülte a figyelmemet, azóta ezt Johannes Fiebag geológus Fatima titkos üzenete című könyvében következetesen végigvezette.54 Jacinta Martos és Francesco Santos a jelenések után hamarosan meghaltak. A kis Lucia Santos kolostorba vonult; ő volt az, aki a kapott üzeneteket papírra vetette, és az illetékes püspöknek átadta. A harmadik üzenetet, mondta Lucia, a Szentatya csak 1960-ban hozhatja nyilvánosságra. A „harmadik fatimai titkot” akkor valóban lepecsételve adták át XII. Pius pápának, aki az írást lezárva

244

a Szent Officiumnak továbbította, „mert Szűz Mária így akarja” (Lucia). 1959-ben, egy évvel azelőtt, hogy az utasítás szerint a lepecsételt levelet fel kellett volna bontani, a Fatimai üzenet című folyóirat így idézte Luciát: „. . . nem mehetek bele további részletekbe, mivel ez még titok. . . csak a Szentatya és Fatima püspöke tudhatják meg, és egyikük sem akarja megtudni, hogy ne befolyásolja őket. . . az üzenetnek titokban kell maradnia az 1960. évig:..” 1960-ban XXIII. János volt a Vatikán ura. Lucia levelét a pápai hivatalban, zárt ajtók mögött bontották fel. Monsignore Paul José Tavares volt a fordító. Amikor a magas méltóságok a pápa termeit elhagyták, arcuk „mélységes ijedelmet tükrözött, mint az olyanoké, akik épp az előbb kísértetet láttak”. XXIII. Jánoson látszott, hogy mély megrázkódtatás érte. Azt mondta: „Nem hozhatjuk nyilvánosságra a titkot. Pánikot váltana ki.” Világos, hogy azóta járja a mendemonda. Azt suttogják, hogy a harmadik fatimai titok szörnyű természeti csapást, sőt lehet hogy egy harmadik világháborút jósol meg. Az egyház fellépett az ilyen természetű pletykák ellen. Ottaviani bíboros, aki szintén ismeri a fatimai titkot, egy sajtókonferencián azt mondta: „Nem tehetek egyebet, mint hogy kijelentem, a fatimai titokról közszájon forgó mendemondák minden alapot nélkülöznek.:.” 1984. szeptember 30-án az egyik katolikus napilap, a Bildpost interjút közölt Alberto Cosme do Amarallal, a leiriai egyházmegye püspökével, aki ezt mondta: „Fatima harmadik titkának semmi köze atombombákhoz és robbanófejekhez, semmi köze a Pershing és SS-20-as rakétákhoz, semmi köze a világ elpusztításához. Tartalma a hitünkre vonatkozik.”54 A bíboros még hozzátette, hogy az egyháznak „nyomós okai” vannak rá, hogy eltekintsen Fatima harmadik titkának nyilvánosságra hozatalától.

245

A római katolikus egyház számára Mária „az Isten anyja”. Ez ex cathedra dogma, vagyis olyan vitathatatlan alaptétel, amelyet a pápa csalhatatlansága alapján hirdetett ki (a pápai trónról, ezt jelenti a latin kifejezés). Ennek következtében contradictio in re (önellentmondás), hogy az Isten anyjának azt a parancsát, miszerint a harmadik fatimai titkot 1960-ban közölni kell az emberiséggel, a Vatikán nem teljesíti. II. János Pál pápa 1987 tavaszán az 1987-1988-ban tartott Mária-év templomi ünnepségei kapcsán és Krisztus születésének közelgő 2000 éves jubileuma alkalmából újólag hangsúlyozta Jézus anyjának központi jelentőségét. Jézus az Isten, ő a Szentháromság, az Atya, a Fiú és a Szentlélek. Ez az isten időtlen, ismeri a múltat. a jelent és a jövőt. Az Isten anyja megparancsolta. hogy Fatima harmadik titkát az Úr 1960. évében hozzák nyilvánosságra, az üzenet címzettje azonban Vonakodik a parancsot végrehajtani. Vajon a mindentudó Istennek nem kellett volna-e ezt a magatartást előre látnia? „Súlyos okokból” (do Amaral püspök) tagadja meg a Vatikán a nyilvánosságra hozatalt, mivel „pánikot váltana ki” (XXIII. János pápa). Merészség tőlem, de leírom, hogy szerintem mi lehet a fatimai harmadik üzenetben: „A szellem nevében, amely mindeneket áthat, köszöntünk benneteket, a Föld nevű bolygó lakóit! Nagy változásokat hozó, félelmetes technikai fejlődés küszöbére érkeztetek. Nyugtalanság lesz úrrá az embereken, feszültségek és háborúk fogják a népek közti egyetértést zavarni. Bármire vállalkoztok is, embertársaitok megbecsülését és tiszteletét szemetek előtt tartva tegyétek, szerényen és a világegyetem időtlen szellemét áhítattal tisztelve. Küzdjetek a gyűlölet és a széthúzás ellen, kerüljétek a háborút! A háború a nagy pusztító erő, és a ti világotokat a háború a múltban már sokszor szétrombolta. Ismerjetek fel, hogy nem egyedül 246

éltek a világegyetemben! Sokféle életforma tartozik a galaxisok nagy családjába, készítsétek fel az embereket az űrből érkezett más életformákkal való találkozásra. Azért, hogy üzenetünk igazságát bizonyítsuk, most hatalmas színjátékot rendezünk számotokra az égbolton. Rá fogtok ébredni, hogy a mi hatalmunk nem földi eredetű.”

*** Mindaddig, amíg az egyház Fatima harmadik üzenetét, azt, amit a kis Lucia a nyilvánosságra hozatal dátumával, 1960-nal együtt feljegyzett, nem hozza nyilvánosságra, mindaddig állíthatom, hogy az üzenet tartalma értelemszerűen az én fogalmazványomnak felel meg. Ez valóban olyan üzenet lenne, amely döbbenetes, olyan, amit az egyház nagyon nehezen viselne el, mert a hívők között pánikot idézne elő. Az üzenet nyilvánosságra hozatala ugyanis — ha a tartalma hasonló ahhoz, amit leírtam — azt bizonyítaná, hogy Fatimában nem Isten anyja jelent meg. XXIII. János pápa, akinek hivatali idejére esett a harmadik fatimai üzenet nyilvánosságra hozatalának elutasítása, 1963-ban a Pacem in terris (Békét a földnek) enciklikával fordult a hívőkhöz. II. János Pál beutazza a világot, úgy, ahogy Szent Péter székének tulajdonosai közül még senki nem tette. 1986 nyarán — a római egyház történetében egyedülálló módon — más vallási közösségek vezetőit hívta közös imára és eszmecserére Assisibe, Szent Ferenc templomába. Lehet, hogy a pápa a fatimai harmadik üzenetből származó ismeretei alapján tájékoztatta a dalai lámát, a canterbury érseket és a többi egyházi méltóságot a világ jövőjéről, arról. hogy mi vár ránk?

247

„Vannak az ember élésében pillanatok, amikor közelebb van a világszellemhez, mint máskor, és föltehet egy kérdést a sorsnak.” (Friedrich Schiller, 1759-1805)

248

Irodalomjegyzék A bibliai idézeteket a Református Zsinati Iroda által megjelentetett Biblia budapesti, 1975-ös kiadásából, a Korán-idézeteket a Helikon kiadó Budapesten, 1987-ben megjelent kötetéből emeltük ki.

I. FEJEZET 1. 2.

Phillips, Wendell: Kataba und Saba. Berlin--Frankfurt. 1955. Kremer, Alfred von: Über die südarabische Sage. Leipzig, 1866. 3. Brunner, Uhrich: Die Erforschung der arbiken Oase von Marib mit Hilfe geomorphologischer Unterschungsmetoden. Inaugural-Dissertation. Band 2. Mainz, 1983. 4. Nielsen, Ditlef: Die arabische Mondreligion and die mosaische Überlieferung. Strassburg, 1904. 5. Philby. Harry St. John B.: Arabian Highlands. New York. 1952 Ithaca. 6. Doe. Brian: Monuments of South Arabia. Cambridge. 1983. 7. Terra-X.: Rätsel alter Weltkulturen. Frankfurt am Main, 1986. Gottfried Kirschner. 8. Hertz, Wilhelm: Gesammelte Abhandlungen. Stuttgart-Berlin, 1905. Friedrich von der Leyen. 9. Pritchard, James B.: Solomon and Sheba. London. 1974. 10. Sulzbach, A.: Targum Scheid zum Buch Esther. Frankfurt am Main, 1920. 11. Kebra Nagast: Die Herrlichkeit der Könige. Abhandlungen der Philosophisch-Philologischen Klasse der Königlich Bayerischen Akademie der Wissenschaften. 23. Band. I. Abteilung. München. 1905. Carl Bezold. 12. Wissmann, Hermann von: Über die frühe Geschichte Arabiens und das Entstehen des Sabäerreiches. Die Geschichte von Saba 1. Sammlung Eduard Glaser XIII. Wien. 1975.

249

13. Forrer. Ludwig: Südarabischen nach Al-Hamdani's „Beschreihung der arabischen Halbinsel”. Leipzig. 1942. Deutsche Morgenländische Gesellschaft. XXVII. 3. 14. Niebuhr, Carlsten: Entdeckungen im Orient - Reisen nacht Arabien und anderen Ländern 1761-1767. Stuttgart. 1983. 15. Mandel, Gabriel: Das Reich der Königin von Saba. BernMünchen, 1976. 16. Philby, Harry St. John B.: The Queen of Sheba. London, 1981. 17. Nicholson, Reynold A.: A Literary History of the Arabs. Cambridge. 1930. 18. Dyck, Edward A. van: History of the Arabs an their Literature before and after the Rise of lslam. Laibach, 1894. 19. Wüstenfeld, Heinrich Ferdinand: Genealogische Tabellen der Arabischen Stämme und Familien. Göttingen, 1852--1853. 20. Bergmann, J.: Die Legenden der Juden. Berlin, 1919. 21. Klinke-Rosenberger, Rosa: Das Götzenbuch Kitâb Al-Asnânt des Ibn al-Kalbî. Dissertation. Winterthur. 1942. 22. Daum, Werner: Ursemitische Religion. Stuttgart, 1985. 23. Flußläufe unter dem Sand der Sahara-Radaraufnahmen von „Columbia” bestätigen alte Sagen. = Die Welt. 276. sz. 1982. november 11. 24. Wrede, Adolph von: Reise in Hadramaut. Braunschweig, 1873. 25. Forrer, Ludwig: Südarabien nach Al-Hamdani's „Beschreihung der arabischen Halbinsel”. Leipzig. 1942. Deutsche Morgenländische Gesellschaft XXVII. 3. 26. Wald, Peter: Der Jemen. Kunst-Reiseführer. Köln. 1986. DuMont. 27. Helfritz, Hans: Entdeckungsreisen in Süd-Arabien. Köln, 1977. 28. Rudolf von Rohr, Heinz: Yemen - Land am „Tor der Tränen” Kreuzlingen, 1979. 29. Müller. David Heinrich: Die Burgen und Schlösser Südarabischen nach dem Iklil des Hamdani. Zweites Heft. Wien, 1881. 30. Müller. David Heinrich: Die Burgen und Schlösser Südarabischen nach dem Iklil des Hamdani. Zweites Heft. Wien, 1879.

250

31. Archäologische Berichte aus dem Yemen. Band 1. Mainz. 1982. Schmidt. Jürgen. 32. Däniken. Erich von: Reise nach Kiribati. Düsseldorf. 1981. 33. Persönliche Korrespondenz von Prof. Dr F. M. Hassnain. Srinagar (Kaschmir. Indien) mit EvD 34. Meissner. Hans-Otto: Altenteuer Persien. München. 1975. 35. Enzyklopädie des Islam. Band IV. Leipzig. 1931. 36. Gabriel, Alfons: Religionsgeographie von Persien. Wien, 1971 37. Osten, Hans Henning von der - Naumann, Rudolf (Hrsg.): Takht-i-Suleiman, Vorläufiger Bericht über die Ausgrabungen 1959. Band 1. Berlin. 1961. 38. Schmidt, Erich: Flights over Ancient Cities of Iran. Chicago, 1940. 39. Carra de Vaux: L'Abrégé des Merveilles. Paris, 1988. 40. Al-Mas'ûdí: Bis zu den Grenzen der Erde. Tübingen-Basel, 1978. 41. Christensen, Arthur: L'Iran sous les Sassanides. Kopenhagen, 1944. 42. Däniken, Erich von: Habe ich mich geirrt? München, 1985. 43. Tripp, Edward: Reclams Lexikon der antiken Mythologie. Stuttgart, 1974. 44. Wunderlich, Hans-Georg: Wohin der Stier Europa trug. Reinbek bei Hamburg, 1972. 45. Sonnenberg, Ralf: Das Rätsel der Magazine. = Ancient Skies. Nr. II/1987. Feldbrunnen, 1987. 46. Plinius, Cajus Secundus: Die Naturgeschichte des C. P. S. 1. Band. Leipzig, 1881, G. C. Wittstein. 47. Plinius, Cajus Secundus: Die Naturgeschichte des C. P. S. 3. Band. Leipzig, 1881, G. C. Wittstein. 48. Stiegner, Roswitha Germana: Die Königin von Saba' in ihren Namen. Dissertation. Graz, 1979.

II. FEJEZET 1.

Salibi, Kamal: Die Bibel kam aus dem Lande Asir. Reinbek bei Hamburg, 1985.

251

2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20. 21. 22. 23. 24. 25.

Salibi, Karral: The West Arabian Topography of Genesis 14. Salibi, Kamal: The Geography of David's Census. Hat die Bibel doch nicht recht? = Der Spiegel. 39/1985. Biblische Geschichten in Südarabien? = Neue Zürcher Zeitung. 212. sz. 1984. szeptember 12. Habshush, Hayyim: Travel in Yemen. An Account of Joseph Halévy's Journey to Najran in the Year 1870. Jerusalem, 1941. Philby, Harry St. John B.: Arabian Highlands. New York, 1952, Ithaca. Leszynsky, Rudolf: Die Juden in Arabien. Berlin, 1910. Feldmann, Jehoschuah: Die jemenischen Juden. Köln, 1912. Margoliouth, D. S.: The Relations between Arabs and Israelites Prior to the Rise of Islam. London, 1924. Scott, Hugh: In the High Yemen. London, 1947. Brauer, Erich: Ethnologie der jemenitischen Juden. Heidelberg, 1934. Riessler, Paul: Altjüdisches Schrifttum außerhalb der Bibel. Augsburg, 1928. Hommel, Fritz: Der Gestirndienst der alten Araber und die altisraelitische Überlieferung. München, 1901. Beer, B.: Leben Abraham's nach Auffassung der jüdischen Sage. Leipzig. 1859. Gaster, M.: The Chronicles of Jerahmeel. New York, 1971. Cole, Donald: Abraham: God's Man of Faith. Chicago. 1977. Bühl, Franz M. Th.: Das Zeitalter Abrahams. Leipzig, 1930. Albright, W. F.: The Names Shaddai and Abram. = Journal of Biblical Literature. Vol. LIV. Philadelphia, 1935. Van Seters, John: Abraham in History and Tradition. New Haven - London. 1975. Kenyon, Kathleen M.: Die Bibel und das Zeugnis der Archäologie. Düsseldorf, 1980. Krehl, Ludolf: Über die Religion der vorislamischen Araber. Leipzig, 1863. Däniken, Erich von: Habe ich mich geirrt? München, 1985. Bin Gorion, Micha Josef: Die Sagen der Juden von der Urzeit. Frankfurt. 1919. Merkel, Heinrich: Über das alttestamentliche Buch der Klagelieder. Inaugural-Dissertation. Halle a. és., 1889.

252

26. Beier, Hans Herbert: Kronzeuge Ezechiel. München, 1985. 27. Lang, Bernhard: Ezechiel - Der Prophet und das Buch. Darmstadt. 1981.

III. FEJEZET 1. 2.

3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17.

Janssen, Enno: Testament Abrahams. = Unterweisung in lehrhafter Form. Jüdische Schriften aus hellenistisch-römischer Zeit. 3. Band. Lieferung 2. Gütersloh, 1975. Mader, Evaristus: Mambre, die Ergebnisse der Ausgrabungen im heiligen Bezirk Râmet El-Halîl in Südpalästina 1926-1928. Freiburg im Breisgau, 1957. Falk Røne, Arne: Auf Abrahams Spuren. Graz, 1971. Bin Gorion, Micha Josef: Die Sagen der Juden, Juda und Israel. Frankfurt a. M.. 1927. 146 Burckhardt, Johann Ludwig: Reisen in Syrien und dem Gelobten Lande. Jena. 1822. Strabo: Geographika, XVI 4, 26. Diodorus Siculus: Historische Bibliothek. Band XIX. Abs. 9497. Burckhatdt, John Lewis: Travels in Syria and the Holy Land. London, 1822. Däniken, Erich von: Die Strategie der Götter. Düsseldorf, 1982. Däniken, Erich von: Prophet der Vergangenheit. Düsseldorf. 1979. The Jewish Encyclopedia. Aaron. New York-London, 1906. Ginzberg, Louis: The Legends of the Jews. 2. Vol. Philadelphia, 1969. Encyclopedia Judaea. Aaron. Jerusalem, 1971. Ginzberg, Louis: The Legends of the Jews. 3. Vol. Philadelphia, 1968. Wurmbran,. Max: The Death of Aaron. Tel-Aviv, 1961. Enzyklopädie Ales Islam. 2. Band. Leiden-Leipzig. 1927. Wilken, Karl-Erich: Petra, die Königin der Karawanenstädte. Lahr-Dinglingen, 1967.

253

18. Harding, Lancester G.: The Antiquities of Jordan. London. 1959. 19. Lindner, Manfred: Petra und das Königreich der Nabatäer. 3., erweiterte und verbesserte Auflage. München, 1980. 20. Lindner. Manfred: Petra und das Königreich der Nabatäer. München. 1970. 21. Lury, Joseph: Geschichte der Edomiter im biblischen Zeitalter. Inaugural-Dissertation der philosophischen Fakultät der Universität Bern. Berlin, 1896. 22. Becker. Jürgen: Die Testamente der zwölf Patriarchen. = Unterweisung in lehrhafter Form. Jüdische Schritten aus hellenistisch-römischer Zeit. 3. Band Lieferung 1. Gütersloh, 1974. 23. Hammond, Philip C.: The Nabataeans - Their History, Culture and Archaeology. = Studies in Mediterranean Archaeology. Vol. XXXVII, Gothenburg. 1973. 24. Die Nabatäer: Ein vergessenes Volk am Toten Meer 312 v. -106 n. Chr. Ausstellungskatalog der Prähistorischen Staatssammlung im Münchner Stadtmuseum. KallmünzOpf, 1970. Verlag Michael Lassleben. 25. Pfeiffer, Robert H.: Edomitic Wisdom. = Zeitschrift für die Alttestamentliche Wissenschaft und die Kunde des nachbiblischen Judentums. Neue Folge. 3. Band. Giessen. 1926. 26. Musil, Alois: Arabia Petraea. 2. Band. Wien, 1907. 27. Däniken. Erich von: Reise nach Kiribati. Düsseldorf. 1981. 28. Wünstenfeld, Ferdinand: Geschichte der Stadt Medina. Göttingen, 1860. 29. Burton. Richard F.: Personal Narrative of a Pilgrimage to ElMedinah and Meccah. 2. Vol. London, 1855. 30. Schwarzbaum, Haim: Jewish, Christian, Moslem and Falasha Legends of rhe Death of Aaron, the High Priest. = Fabula. 5. Bend. Berlin, 1962. 31. Salibi, Kamal: Die Bibel kam aus dem Lande Asir. Reinbek, 1985.

254

IV. FEJEZET 1. 2. 3.

4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14.

15. 16.

17.

Delitzsch. Friedrich: Wo lag das Paradies? Eine biblischassyriologische Studie. Leipzig. 1881. Duncan, Joseph E.: Milton's Earthly Paradise. Minneapolis, 1972, University of Minnesota Press. Langdon, Stephen: Sumerian Epic of Paradise. The Flood and the Fall of Man. Publications of the Babylonian Section. 10. Vol. 1. Philadelphia. 1915, University of Pennsylvania. Gressman, Hugo: Mysthische Reste in der Paradieserzählung. = Sonderabdruck aus Archiv für Religionswissenschaft. 10. Band, 3-4. Heft. Leipzig; 1907. Wahrmund, Adolf: Diodor's von Sicilien Geschicts-Bibliothek. 1. Buch. Stuttgart, 1866. Schott, Albert: Das Gilgamesch-Epos. Stuttgart, 1977. Däniken, Erich von: Beweise. Düsseldorf, 1977. Farkas, Viktor-Krassa, Peter: Lasset uns Menschen machen. München, 1985. Granger, Michel-Carles, Jacques: Halbgötter und Übermenschen. München, 1981. Goodman, Jeffrey: The Genesis Mystery. New York, 1983. Marriott, Alice-Rachlin, Carol K.: Plains Indian Mythology, New York, 1975. Morriseau, Norval: Legends of My People - The Great Ojibway. New York-London. 1965. Coffer, William E. (Kai Hosh): Spirits of the sacred mountains - Creation stories o the American Indian. New York. 1978. Teit, James A. - Gould, Marian K. - Farrand. Livingston Spinden. Herbert J.: Folk-Tales of Salishan and Sahaptin Tribes. New York, 1917, American Folk-Lore Society. Brinton, Daniel G.: American Hero-Myths - A Study in the native religions of the Western Continent. Philadelphia. 1882. Webber. William L.: The thunderbird „Toutoosh” legends: Folktales of the Indian tribes of the Pacific Northwest Coast Indians. Seattle. 1936. 1,6 Millionen Jahre altes Skelett von Homo erectus. = Naturwissenschaftliche torwissenschaftliche Rundschau. 39. 4/1986.

255

18. Suche nach Eva. = Solothurner Zeitung. Juli 1986. jtílius 1.8. 19. Wainscoat, Jim: Out of the Garden of Eden. = Nature. 325. 1987. január. 20. Cann, Rebecca L.-Stoneking. Mark.-Wilson Allan C.: Mitochondrial DNA and human evolution. = Nature, 325. 1987. januar. 21. Glaubrecht. Matthias: Warum Adam aus Afrika kam. = Die Welt. 124. 1986. május 31. 22. Jones. J. S.-Rouhani. S.: How Small was the Bottleneck? = Nature. 319. 1986. február 6. 23. Karcher. Helmut L.: Gen-Diagnose - Auf der Steche nach den ererbten Fehlern. = Bild der Wissenschaft. 23. 3. 1986. 24. Basteln am Schwein. = Der Spiegel. 1986. 22. 25. Leuchtende Karotten. = Neue Zürcher Zeitung, 299. Dezember 1986. december 24. 26. Eschbach, Joseph W.-Egrie. Joan C.-Downing. Michael R. stb.: Correction of the Anemia of End Stage Renal Disease with Recombinant Human Erythropoietin. = New England Journal of Medicine. 316. 2. 1987. 27. Zimmerli, Walther: Alte Ethik und Neue Technologie - Der Fall „Gentechnologie” = Neue Züricher Zeitung. 141. 1986. június 21-22. 28. Winnacker, Ernst-Ludwig: Biologen als Designer: Der 8. Tag der Schöpfung. = Bild der Wissenschaft, 24. 2. 1987. 29. Pühler, Alfred: Gentechnik für die Landwirtschaft - Pflanzen, die sich selber düngen. = Bild der Wissenschaft, 23. 11. 1986. 30. Petztoldt, Ulrich: Klonen von Saugetieren Möglichkeit oder Utopie? = Biologie in unserer Zeit. 16.5. 1986. 31. Rorvik, David M.: Nach seinem Ebenbild. Frankfurt am Main. 1978. 32. Eigen, Manfred: Das Spiel - Naturgesetzt steuern den Zufall. München. 1975. 33. Coppedge, James F.: Evolution: Possible or Impossible. Grand Rapids. 1973. 34. Shapiro, Robert: Schöpfung und Zufall. München. 1987. 35. Vollmert, Bruno: Das Molekül und das Leben. Reinbek bei Hamburg, 1985.

256

36. Aus den Tiefen des Alls. Tübingen. 1985, Fiebag, Johannes und Peter. 37. Hoyle, Fred - Wickramasinghe. Chandra N.: Evolution aus dem All. Berlin-Frankfurt am Main. 1983.

V. FEJEZET 1. 2. 3. 4.

5. 6.

7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16.

Pääbo, Svante: Molecular Cloning of Ancient Egyptian Mummy DNA. = .Nature. 314. 18. 1985. április. Klonieren von Mumien-DNS = Neue Zürcher Zeitung 116. Enzyklopädie des lslam. 1. Band. Leipzig. 1913. Kriss, Rudolf-Kriss Heinrich, Hubert: Volksglaube im Bereich des Islam. I. Band. Wiesbaden. 1960. Wallfahrtswesen und Heiligenverehrung. Klinke-Rosenberger, Rosa: Das Götzenbuch Kitâb Al-Asnânt des Ibn al-Kalbî. Dissertation. Winterthur. 1942. Fuchs. C.: Das Leben Adams und Evas. = Die Apokryphen und Pseudepigraphea des Alten Testaments. 2. Band. Hildesheim. 1962. Emil Kautzsch. Salibi, Kamal: Die Bibel Kam aus dem Lande Asir. Reinbek bei Hamburg. 1985. Tamisier, Maurice: Voyage en Arabie. 1. Band. Paris. 1540. Maltzan, Heinrich von: Meine Wallfahrt nach Mekka. Tübingen. 1982. Gernot Giertz. Burton. Richard F.: Personal Narrative of a Pilgrimage to ElMedinah and Meccah. 3. Vol. London. 1856. Rihani, Ameen: Around the Coasts of Arabia. London. 1930, Philby. Harry St. John B.: Das geheimnisvolle Arabien. 1. Band. Leipzig. 1925. Pesce, Angelo: Jiddah, Portrait of an Arabic City. Cambridge. 1977. Wohlfahrt, Eberhard: Die Arabische Halbinsel. BerlinFrankfurt. 1980. Mandel, Gabriel: Das Reich der Königen von Saba. BernMünchen. 1976. Bin Gorion, Micha Joset: Die Sagen der Juden Non der Urzeit. 1. Band. Frankfurt am Main. 1913.

257

17. Dopatka, Ulrich: Lexikon der Prä-Astronautik. Düsseldorf. 1979. 18. Plinius, Caius Secundus: Die Naturgeschichte des C.P.S. 1.Band. Leipzig. 1881. G. C. Witzstein. 19. Fiebag, Peter: Von „fliegenden Drachen” und „feuringen Scheiben”- UFO-Sichtungen aus Antike und Mittelalter. = Solar System. 1975. 3. 20. Story, Ronald D.: The Encyclopedia of UFOs. Garden City. 1980. 21. Hynek, Allen J.: The UFO-Experience. Chicago. 1972. 22. Flugkapitän sichtete riesiges UFO. Telex SDA/DP, Anchorage. 1986. december 31. 23. JAL Captain reports UFO Sighting over Alaska. = UFO Contactee. 3. 1987. január. 24. Brasilianische Militärpiloten berichten über Jagd auf UFOs. Telex A P. Brasilia. 1986. május 24. 25. Unheimliche Begegnung. Pilot sah UFO - und verschwand. DPA. Melbourne. 1978. október 23. 26. Reports of Lights in Sky at Island. = The Advertiser. 1978. október 24. 27. Buttlar, Johannes von: Sie kommen von fremden Sternen. München. 1986. 28. UFO Report. = National Enquirer. New York. 1985. 29. Elfie Siegl: Sowjetische Piloten entdeckten UFO. Telex. Moskau. 1985. Január 30. 30. Air Force Wait on UFOs - There Must be Something up There Air Controller. = The Advertiserr. 1971 január 2. 31. Documentary Proof of UFOs! - Australian Film Crew Takes Spectacular Colour Pictures of UFO in New Zealand. = ECRA. Special supplement. 32. Die UFO-Männer waren über Drei Meter gross. = Bild am Sonntag. 1976. július 4. 33. Hesemann, Michael: Als ein UFO Gran Canaria landete. = Magazin 2000. 9-10. 1983. szeptember-október. 34. Däniken,. Erich von: Habe ich mich geirrt? München. 1985. 35. Zuckerman, Benjamin: Stellar Evolution: Motivation for Mass Interstellar Migration. = Quarterly Journal of the Royal Astronomical Society. 2,6.1985.

258

36. Papagiannis, Michael D.: Natural Selections of Stellar Civilizations by the Limits of Growth. = Quarterly Journal of the Royal Astronomical Society. 25. 1984.3119-318. 37. Papagiannis, Michael D.: The Importance of Exploring the Asteroid belt. = Arta Astronautica. 10. 10. 19S3. 709-712. 38. Freitas, Robert A.: Observable Characteristics of Extraterrestrial Technological Civilizations. = Journal of the British Interplanetary Society. 38.3. 1985. március. 39. Freitas, Robert A.-Valdes, Francisco: The Search for Extraterrestrial Artifacts (SETA), Vortrag Nr. IAA-84-243 gehalten am 35. Kongress der International Astronautical Federation vom 7.-13. Oktober 1984 in Lausanne, Schweiz. 40. Freitas, Robert A.: Extraterrestrial Intelligence in the Solar System: Resolving the Fermi Paradox. = Journal of the British Interplanetary Society. 36. 1983. 41. Freitas, Robert A.: The Search for Extraterrestrial Artifacts (SETA), = Journal of the British Interplanetary Society. 36. 1983. 42. Tarter. Jill C:.: Using the Very Large Array (VLA) and other Radio Telescopes to perform a parasitic Search for Extraterrestorial Intelligence (SETI), Vortag Nr. lAA-84-245 gehalten am 35. Kongress der International Astronautical Federation vom 7.-13. Oktober 1984 in Lausanne. Schweiz. 43. Finney. Ben R.: .SETI and Interstellar Migration. Vortrag Nr. IAA-84-241 gehalten am 35. Kongress der International Astronautical Federation vom 7.-13. Oktober 1984 in Lausanne. Schweiz. 44. Vogt, Nikolaus: Gibt es außerirdische Intelligenz?= Naturwissenschaftliche Rundschau 39. 5. 1983. 45. Maloff, Gregory L.: On the Potential Performance of NonNuclear Interstellar Arks, = Journal of the British Interplanetary Society 38.3. 1985. március. 46. Deardorff, Janes W.: Die mögliche Strategie außerirdischer Intelligenzen für die Erde. = Quarterly Journal of the Royal Astronomical Society. 27. I. 1986. 94-101. p. 47. Newman, William I.-Sagan, Carl: Galactic civilizations: population dynamics and interstellar diffusion, = Icarus-46. 1981. 293-327. p.

259

48. Papagiannis, Michael D.: Natural Selection of Stellar Civilizations by the Limits of Growth. = Quarterly Journal of the Royal Astronomical Society. 25. 184.309-318. p. 49. Bracewell, Ronald N.: The Galatic Club: Intelligent Life in Outer Space. San Francisco. 1975. 50. Gelobtes Land. = Der Spiegel. 46. 1981. 293-327. p. 51. Vorilhon, Claude: Die Botschaft der Außerirdischen. Wien. 1985. 52. Däniken, Erich von: Erscheinungen. Düsseldorf. 1974. 53. Laurentin, René: Les Apparitions de Lourdes. Récit authentique. . . . Paris. 1966. 54. Fiebag, Johannes: Die geheime Botschaft von Fatima. Tübingen. 1986.

260

Képek forrásjegyzéke A képanyagot a következők bocsátották a szerző rendelkezésére: 34. és 35. kép: Hans Herbert Beier 36., 37., 38., 42. kép: Willi Dünnenberger 5., 16., 20.. 24. kép: Rolf Lange 39., 40-41. kép: Georg Müller 119. oldal: Rico Központ, Zürich)

Carisch

(Ringier

Dokumentációs

Az összes többi kép a szerző archívumából való

261

Tartalom I. Volt egyszer két királyi gyermek Kutatások Észak-Jemenben ..................................... 9 II. A Biblia pedig téved A szenzációs felfedezés ............................................. 50 III. Istenek, sírok és rászedett hívők Mondd, hol a sok sírhalom. . . ............................... 69 IV. A Föld gyermekei az istenek ivadékai Az emberiségnek nincs őshazája? .......................... 99 V. Ősőrök harmadik típusú találkozások Bátorság a lehetségeshez ......................................... 123 Irodalomjegyzék ....................................................... 145 Képek forrásjegyzéke ............................................... 150

262

Készült a Somogy Megyei Nyomdaipari Vállalat kaposvári üzemében — 181705 Kiadványszám: 1988/26 Felelősvezető: Mike Ferenc igazgató Perjedelem: 9.86(A/5) ív+40 oldal képmelléklet

263

1. JELLEGZETES LÁTKÉP A 175 KILOMÉTER HOSSZÚ ÚTON

2. PILLANTÁS A SZOROSBÓL A VÖLGYEKRE

264

ÉVEZREDES OMLADÉKHALOM A MARIBI DUZZASZTÓGÁTNÁL

265

◄ 3. TÖBB EMELETES HÁZAK AZ ŐSI MÁRIBBAN

5. A DÉLI OLDALON A ZSILIPFAL ÁTVÉSZELTE AZ ÉVEZREDEKET

266

6. A DUZZASZTÓGÁT DÉLI ZSILIPJÉNEK MONOLITIKUS FALÁT A SZIKLÁBA ÁGYAZTÁK

8. A ZSILIPKAR AZ ÉSZAKI OLDALON JÓ ÁLLAPOTBAN MARADT FENN 9. MÉTERES VASTAGSÁGÚ FALAK FOGTÁK FEL A A VÍZNYOMÁST 7. A ZSILIPFAL 4,62 MÉTER SZÉLES. AZ ALSÓ MONOLITOK 3,54 MÉTER HOSSZÚAK ÉS 51 CENTIMÉTER SZÉLESEK

267

268

269

270

◄ 10. A HÁTTÉRBEN MÉG JÓL KIVEHETŐ A NAGY, ELLIPSZIS ALAKÚ TÖLTÉS. A HOMOK ALATT REJLENEK SÁBA KIRÁLYNŐJE HOLDTEMPLOMÁNAK MARADVÁNYAI 11-12. NYOLC PILLÉR MÉG KIÁLL A HOMOKBÓL, MINTEGY AZ ELŐTTÜK ÁLLÓ HÁROM OSZLOPHOZ IGAZODNAK

271

13-15. A HÉT-NYOLC ÉVES KISFIÚ ARTISTAMUTATVÁNYAI A PILLÉREKEN

272

273

274

◄ 16. A JEMENITA ÉPÍTÉSI MÓD TIPIKUS PÉLDÁJA: AZ ÖTEMELETES PALOTA 60 MÉTER MAGAS SZIKLAKÚPON „TRÓNOL”. JAHJA IMÁM (1904-1948) NYÁRI REZIDENCIÁJA VOLT

17. MIÓTA VILÁG A VILÁG, SZANAA PIACÁN MINDENKI MEGTALÁLJA A NEKI VALÓ GÖRBE TŐRT, A ZSEBÉHEZ MÉRT ÁRON

275

18-19. KÁTIDŐBEN SZANAA SZŰK UTCÁCSKÁIN CSOMÓKBA KÖTVE KÍNÁLJÁK A NEMZETI KÁBÍTÓSZERT

276

20. EZEN A BOKRON NŐ A KÁBÍTÓ KÁT

21. EGY ILYEN UTCÁN VETTÜNK EGY KÁTCSOMÓT, HOGY KIPRÓBÁLJUK A FURCSA NÖVÉNY HATÁSÁT

277

23. PIHENŐ A SIVATAGBAN: HOMOK ÉS OMLADÉKKÖVEK

278

24. HOL LEHET BAINÚN ALAGÚTJA? A HELYBELIEK SEM TUDTÁK

25. A TÁVOLBAN SZIKLAKÚP, RAJTA ÉPÍTMÉNY

279

26. KIS IDŐ MÚLVA BAINÚN VÁRÁNAK ROMJAI ELŐTT ÁLLTUNK

280

281

◄ 27. A BAINÚN MELLETTI ALAGÚT SZIKLÁBA VÁGOTT BEJÁRATA. ALUL DURVA KŐZET, FELÜL CSISZOLT KŐLAPOK

28. AZ ALAGÚT BEJÁRATA FÖLÖTTI ÓRIÁSI MONOLIT 29. A BAINÚNI LÖVÉSZBAJNOK 30. A NYUGATI OLDALON AZ ALAGÚT A TALAJ FELETT BUKKAN KI A FÖLDBŐL. VÍZMOSÁS SEHOL. . .

282

283

284

◄ 31. A TEMPLOMNEGYED JERUZSÁLEMBEN

32. A JERUZSÁLEMI TEMPLOM ÁSATÁSAINÁL KIS KÖVEKBŐL RAKOTT FALMARADVÁNYOKAT TALÁLTAK. SALAMON TEMPLOMÁT AZONBAN ÁLLÍTÓLAG NAGY, MONOLITIKUS BLOKKOKBÓL ÉPÍTETTÉK

285

33. JERUZSÁLEM MAI TEMPLOMÁNAK FALAI

286

287

288

◄ 34. HANS HERBERT BEIER MÉRNÖK REKONSTRUÁLTA AZ EZEKIEL PRÓFÉTA ÁLTAL LEÍRT TEMPLOMOT. ÍME A MODELL AZ ŰRKOMPPAL, AMELYRŐL MÉG SZÓ LESZ

▼ 35. A TEMPLOM BELÜLRŐL. INKÁBB SZERVIZÁLLOMÁSNAK LÁTSZIK, MINT SZENTÉLYNEK

289

◄ 36. ITT MAMRÉBAN, KÉT KILOMÉTERRE A MAI HEBRON VÁROSÁTÓL ÉLT ÁLLÍTÓLAG ÁBRAHÁM ŐSATYÁNK

37. HEBRONTÓL ÉSZAKRA, CIOR MELLETT, SZÉIR MECSETJÉBEN VAN ÉZSAU SÍRJA

38. SÁMUELT ÁLLÍTÓLAG JERUZSÁLEMTŐL ÉSZAKNYUGATRA, DZSIB (GIBEON) ARAB FALU KÖZELÉBEN TEMETTÉK EL

39. ÁLLÍTÓLAG JÓZSEFNEK, JÁKOB FIÁNAK IS IZRAELBEN, NABLUSZ MELLETT LENNE A SÍRJA 40-41. A TÁBLÁK KÉK ALAPON FEHÉR BETŰKKEL HIRDETIK, HOGY ITT VAN X. Y. SÍRJA - DE VALÓBAN ITT VAN-E?

292

43. A MAI AMMÁN - AZ ÉGHAJLATTÓL ÉS A KÖRNYEZETTŐL ELTEKINTVE - ÉPPEN OLYAN, MINT BÁRMELY MÁS NAGYVÁROS ►

42. MÓZES SÍRJÁNAK FELTÉTELEZETT HELYE A MÚSZAVÁDIBAN, NEM MESSZE A JERUZSÁLEMBŐL JERIKÓBA VEZETŐ ÚTTÓL

293

44. AZ ÓVÁROS HÉT DOMBJÁNAK EGYIKÉN MAGASODIK AMMÁN SZUPERMODERN EGYETEME

294

45. BURCKHARDT 175 ÉVVEL EZELŐTT LOVAGOLT ÁT EZEKEN A KISZÁRADT SIVATAGI VÖLGYEKEN 46. EZ ALATT A VÁR ALATT EGYKOR KERESZTES LOVAGOK ÉS MUZULMÁNOK CSATÁZTAK

295

47. AZ ESZ-SZIK SZAKADÉK BEJÁRATA ELŐTT SÖTÉTBARNA KŐKOCKÁK ÁLLDOGÁLNAK 48. HÁROMEMELETES ÉPÍTMÉNY ÁLL KI A SZIKLÁBÓL

296

297

298

◄ 49. NÉGY OBELISZK A SZIKLASÍR ELŐTT

50. BELOVAGOLUNK A SZAKADÉKBA

299

51. A HOMOKKŐ HALVÁNY AKVARELLSZÍNEI

52. ► A VÖRÖS FÉNYBEN ÚSZÓ, PAZAR PALOTA SZINTE BAROKK HATÁSÚ HOMLOKZATA

300

301

53. ALIG KŐHAJÍTÁSNYIRA A KINCSESHÁZTÓL MAJDNEM PONTOSAN NÉGYZET ALAKÚ ÜREG NYÍLIK A SZIKLÁBA 54. A SARKÁN EGYENSÚLYOZÓ KŐKOCKA SÚLYA NÉGY TONNA

302

55. MEGLÁTTUK A MECSETET, RAJTA A VAKÍTÓAN FEHÉR KUPOLÁVAL 56. AZ ISZLÁM FEHÉR-PIROS-ZÖLD ZÁSZLAJA ALATT KENOTÁFIUM JELKÉPEZI ÁRON SÍRJÁT

303

304