A fordítás alapját képező kiadás: Jean Claude Dunyach - Ayerdhal Étoiles mourantes J' ai Lu, 2003
Fordította: Csuti Emese Borítókép: Sallai Péter
Az Európai Bizottság támogatást nyújtott ennek a projektnek a költségeihez. E kiadvány a szerző nézeteit tükrözi, és az Európai Bizottság nem tehető felelőssé az abban foglaltak bárminemű felhasználásáért.
© Silent Library Project - Poty, 2011 http: //www. scribd. com/doc/69940481/A-halhatatlansag-halala Aki tud SLP-hez ACC-ot segítsen
Véro Frénay-nek, aki az adott ige egyes szám első személyében és jelen idejű felszólító módban ragozza a világot. Hat-hétmilliárdnál is több puszi!
PROLÓGUS
Az AnimálVáros a semmiből tört fel, és kezdett el sodródni a csillagtenger közepén. Annyira öreg város volt, hogy fel is hagyott korának számolásával. Már az emberiség fölfedezésekor is idősnek számított; legősibb emlékei a szakadás előtti időkhöz kötődnek, még ha nehezére esik is gondolatai útvesztőjében visszatérni oda. Foszladozó szelleme nagyobb iszonyattal tölti el, mint húsának megkeményedése és külső városa érzékenységének az elvesztése, amelynek kiszáradt utcáin ráncok repedeznek. A halál először az emlékezetét támadta meg. Egy napon fölfedezik majd a mély űr rejtekében, tátongó sebektől megrepedt utcáival, széthasadt kupoláival. Nem ad majd választ sem jelekre, sem simogatásokra, nem ismer többé már semmit. Memóriájának teljes elpusztítását megelőzően már csak annak a feladatának a befejezése maradt hátra, amelyet évmilliókkal korábban vállalt el, amikor még kiválóan emlékezett a Nyáj egészével véghezvitt alkotásaira. Egy olyan terv befejezéséről van szó, amely azon a napon született meg, amikor fölfedezett egy csenevész majomfajt, mely apránként benépesítette egy ismeretlen naprendszer harmadik bolygóját. Ő, aki annyi mindent elfelejtett, teljes pontossággal emlékezett erre a megvilágosító pillanatra. A helyi csillag sugaraitól bíbor árnyalatú alkonyati égen 5
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
lebegve nagy fényességet látott kigyulladni. A legfejlettebb törzsek úgy idéznek elő szikrát, hogy kovaköveket ütögetnek. Megalkották saját Napjukat, hogy legyőzzék az éjszakát. A Város hosszú órákig nyugalomba bűvölten figyelte, hogyan győzik le a sötétséget a lángcsapások. Ez alatt az első kapcsolat alatt megértette, hogy az emberi lények két olyan kincsnek is a birtokában vannak, amelyek az ő tudástárából hiányoznak: a ki nem fejezhető fogalmak alkotásának képessége és a befelé forduló hüvelykujjú kézpár, amely arra termett, hogy önmagukat nagyobbá tevő eszközöket hozzanak létre vele. Egy ötlet kicsírázott. Az ő elméjében vagy a nyájéban, ennek nem volt semmilyen jelentősége. Az ötlet tervvé, stratégiai tervvé formálódott, és ez a stratégia már jóval több volt egy egyszerű játéknál: egyfajta túlélést, a folytonosság vágyát jelentette. Mert azt eredményezték, hogy az emberi lények első alkalommal megmentették a Városokat a kiirtástól.
Az AnimálVáros egy húsz kilométer átmérőjű húskorong volt, amelyet a külső felszínén szabálytalan kupolák borítottak. Központjába állítva egy félhold alakú helyen egy Őrtorony nyújtotta a távoli csillagok felé magas, elsárgult porcokba foglalt alakját. A porcok akadályozták meg abban, hogy elsüllyedjen. Mélyen a tömegébe ásott artériahálózat sugárzott a felszín irányába, míg eközben kis utcái a vándorló alaprajzon elvesztek épületek lilás közfalai között. A kerületben elhelyezkedő rostok hajzata a hullámhas felé húzott. Szabályos, barna, majdnem fekete redői befagyott tengerre emlékeztettek. Körülötte üresség honolt. A város olyan, az emberi közösség mérnökei által uralt, kis szórású bolygó-
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
6
rendszert választott ki a fölemelkedésre, amelynek Napja csak egy sápadt fényű pont volt az éj ürességében. Titlant, a fő bolygót, folytonosan kemény és számos kinövéssel fölszerelt harci gépek raja fogta körül. Még ha földerítették is a jelenlétét - és a Város tudta magáról, hogy elég sűrű és vaskos ahhoz, hogy elkerülje a nagy hatótávolságú radarokat -, idő kellett ahhoz, hogy beérjék. Eltűnt volna még azelőtt, mielőtt úgy döntenek, hogy megközelítik őt.
Nem az emberiség volt az első idegen faj, amellyel az AnimálVárosok kapcsolatba léptek. Hajdanán ő maga, ez az AnimálVáros is befogadott egy rovarlény-kolóniát, olyan rövid időre, hogy egyikük sem tudott a másikhoz idomulni. De szerette a fényformák balettjét, amelyek kísértették folyosóit, egészen testének intim területéig. A tarka, egészen különböző tojásfüzérek zselatin függőcsillárként lógtak boltozatán. A kikelés után a lárvák igyekeztek kifosztani a friss holttesteket, hogy saját testüket a maradványokkal díszítsék. Majd létezésük utolsó óráit azzal töltötték, hogy keringtek egyiktől a másikig, gyűrűs testükhöz tapadt fölös szárnyaikkal trófeaként lebegve. Párzásuk idején reményvesztett őrjöngésük kizárta a megközelítés bármilyen rítusát, vegyes alakulataik darabokra hulltak. A felnőttek csupaszon haltak meg ragyogásuk szemétjének a közepében, amelyik már nem tartozott hozzájuk. A rovarlények soha nem érintették meg, soha nem keresték vele a kapcsolatfelvétel lehetőségét. Az általuk sugárzott fény elégette szegényes energiatartalékaikat, és mint a hullócsillagok, sercegve meghaltak. Az ily módon alkotott szépség az ő képzetükben múlékony, haszontalan. Utánuk csönd volt, nagy csönd. És saját magányosságának szaga, egy kicsit avas, mégis édes. Nem
7
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
igazán kellemetlen. Amíg egy emberi lény elszakítja a fátyolait és a simogatást. Amíg egy törékeny párbeszédet megalkotnak.
A mérnökök hajóarmadája manőverezett felé. Gyorsabban derítették föl, mint az előrelátható volt, jelezve, hogy mostantól maximális riadókészültség állandósul a Titlan körül. A Város kibontotta pártáját, hogy hallgassa az univerzumot. Erezte az űr szövetének tompa rezgését önmaga körül. A mély üresség távoli sarkában, egy destrukturált halom mélyén egy kettőscsillag megkezdte végső metamorfózisát. A sziámi égitestek egyike megkísérelte fölfalni ikertestvérét, és bulimiáját már nem tudta megállítani. A kirobbanásig zabáit. Az AnimálVárosok régóta ismerték kevés kozmikus jelenség kerülte el figyelmüket -, de az a szupernóva, amely most lobbant föl, egészen különleges típusba tartozott. Ez szintén az utolsó volt, amelynél a Városnak alkalma volt asszisztálni. Hamarosan nem volna már más választása, mint csatlakozni az operáció lefolyásának felügyeléséhez. Az időszakukig. Mielőtt láthatóvá vált a mechanikai rendszerben, a Város elutazott a Bán széléig; ez olyan hely, ahol minden hozzá hasonló régóta megtagadta az önfeladást. Ez az irtózás volt a forrása a további aggodalomnak, a bizonyság arra, hogy fajtája lemondott a végzet elleni harcról. Megérkezvén a szakadás szélére egy meghatározott helyen, ahol a tér többdimenziós hálómérete kegyetlenül megszűnt létezni, a Városnak folytatni támadt kedve. A világnak soha nem kellett volna bevégződnie... A felsértett topológia által nemzett visszhangok a végtelenség illúzióját keltették, de a Város tudta, hogy ez csak a látszat. Az idő és gravitáció sajátságának született szeszélye, amely ehelyütt
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
8
meghajlította a téridőt, és mint egy lencse, az égboltnak mélységet adott. A mozdulatlan, végső Alef azon a legtávolibb láncszemen, amelynek irányában az AnimálVárosok cserélhetnének, érezte a megcsonkított tér hullámait önmaga körül tekeregni, amivel arra kényszerítette őt, hogy távozzon. Olyan sokáig állt ellen, ameddig tudott, az azelőtti univerzum pontos emlékeivel fölfegyverkezve. Majd hirtelen elhalványult, fájdalmas változásban, amely Őrtornyát megrezegtette. És ugrásról ugrásra vezette őt röppályája a Titlanhoz és áthatolhatatlan védelmeihez közel. A perc egy töredéke alatt a harci gépek hatókörön belül volnának. De a várt esemény még nem zajlott le. Akkor, éppen abban a pillanatban, amikor az elugráshoz készült, csalódottan, meghallotta azt. Egy csikorgó rezgés hasított az űrbe, és a Várost ezernyi fullánk gyötörte. Maga a Bán remegett; a disszonancia nem volt elég erős ahhoz, hogy megsértse a világ alapvető harmóniáját, de helyileg rendellenes működést tudott előidézni. Lehetetlen volt kideríteni, hol keletkezett a zavar. A Város úgy döntött, hogy az utolsó pillanatig vár, és figyelmen kívül hagyja az utasszállító hajók egyre sürgetőbb kérdéseit. Sajnálattal kibontotta peremrostjait - olyan mozzanat volt ez, amely az emberekben irracionális rettegést indít el -, és Őrtornyát a mély űr felé irányította. A zaj forrása közeledett. Kupolái összeráncolódtak az izgatottságtól, amikor megértette, hogy első alkalommal lesz esélye megszemlélni a mechanikai mérnökség legfiatalabb szülöttjét, a legtitkosabb tervet, amelyet csak egy paranoiás és műszakilag nagyon fejlett nép tudott kitalálni. A űr szövete megrepedezett, és a Város által várva várt gépezet az Alef másik oldaláról materializálódott szertehangzó zengések csokraként. Fekete, csillag nélküli égdarabokra emlékeztető testét dárdák és egy 9
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
hatalmas vágás borította. A Város érezte a változás által előidézett örvénylést húsának legmélyebb mélységeiben is. Izgatottságába némi keserűség vegyült. Végtelen létezése folyamán számtalanszor figyelte a sokféle, tiszavirág-életű teremtményt, agyszüleményeinek sokaságát. Némelyek meghatották, mások groteszkek voltak, és többségük az ő számára érthetetlen. De Zéró Plusz, ahogy tervezői elkeresztelték, képes volt arra, hogy felborítsa az alatta rejlő matematikai valóság vetületét, egészen addig, amíg a Város üvölt. Rombolásra és pusztításra született, a Bán harmóniájának alapjait is sikerült ledöntenie. Örökre szétroncsolva ezzel az univerzumot. A Város intuitív módon ráérzett a Zéró Plusz materializálódását irányító matematikai fogalmakra. Bölcsen, kis lépésekben adagolva segített néhány emberi lénynek az egyenletek teljes vértezetét feltalálni, hogy kikovácsolódjon saját definíciójuk a Bán frekvenciális rácsozatáról. Nem remélte, hogy észreveszik harmonikusságát; az emberek süketnek mutatkoztak az univerzum iránt, és silány érzékeiket túl könnyen elhódították a téridő délibábjai. Nem vették tudomásul, hogy a tér tartózkodó illata a börtönéhez hasonlatos. Nem különböztették meg a járhatatlan határokat. Még végtelen nagyságukban is volt valami nevetséges. A Város megpróbálta elmagyarázni nekik. De a mechanikai mérnökök nem hallgattak az érzéseikre; kísérleteztek, és türelmesek voltak. Megvetették az elméleti szakembereket, de egyenleteiket kapaszkodókként használták, hogy elhárítsák az akadályokat. És oly módon értették a fémeket, hogy tudásukat egyetlen Város sem közelíthetné meg. Föllebbentve előttük a fátylat a csere néhány szempontjáról, sokkal többet szegett meg egy tabunál: az azonnali utazás az AnimálVáros kiváltsága volt. Az évszázadok folyamán a Város megfontolt minden ki-
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
10
nyilatkoztatást, amelyeket az ürességgel és szakadással megtűzdelt tudás szövevényei szőttek, amelyeket a mérnökök kiegészítettek az univerzum felfogásával és a Várostól származó intuícióval. Ez volt az, amelyik mozgósította a mechanikai tervet; ez volt az eredete a győzedelmes monstrumnak, amely jelenleg száguldott felé teljes sebességgel, párává oszlatni őt, arra várva, hogy elfoglalhassa a helyét.
Zéró Plusz nem vesztegette az időt a csevegésre. Módosította görbe röppályáját, és egyenesen a Város felé repült. Az kapta az egész csapásra való energiahullámot, ami kísérte röppályát. Elfordult a tengelyén, és elkezdett sodródni az Alefig, összehajtogatva rostjait, hogy minél kisebb célpont legyen. Aztán összpontosította az erejét, és cserélt egy másik Aleffel, mialatt a fekete jármű kibocsátotta első energiasugarait. Elmenekült a Bánon keresztül, követte a büszkén kiemelkedő dárdák skorpióinak víziója, készen arra, hogy lesújtson mindazokra, akik kereszteznék az útját. A emberiség és az AnimálVárosok jövője a következő napokban játszódik, és neki, a Városok rangidősének semmilyen módja nincs a meghátrálásra.
11
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
I. RÉSZ ELÁGAZÁSOK
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
12
A Mechanizmus
13
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
1. FEJEZET
Az állatok még nem érezték őt. Néhányan a hatalmas fák ágain szunyókáltak, mások a tó partjánál lustálkodtak, a nagy hím pedig a lapos szikla mögül ügyelt a háremére. A tüskés bokrok mögül Tecamac haladt egy lépést, és mozdulatlanná dermedt. Az éjjeli szellő hordképességének a határán állt, a következő lépés elvitte volna szagát a két, kicsinyét tápláló nőstényhez. Egy hosszú pillanatig Tecamac élvezte a határt. Szerette az éppen itt lenni, készen állni, a feltételek jelentéktelen módosításáért köszönetét mondani elektromos érzését. Elegendő lett volna, hogy a föld a tótól északra további páratartalom sejtését szabadítsa fel, és a szellő felduzzasztana egy sóhajtást, jobban lesimítaná a magas fűszálakat, és a fonáknál megfogná, kiárasztva aromáját az egész falkára. - Túl közel vagy - szólt szemrehányóan a főnök. - Nézd az adataidat. Ez egy termálszellő, ez a nedvességméréstől függ, ez pedig instabil. - Tudom - válaszolta. - Szándékosan vagyok túl közel. Halkan beszélt, reflexből - egyike azon reflexeknek, amelyektől nem sikerült megszabadulnia, - de akár kiabálhatott is volna: a szerelvény légmentesen zárult. Az állatok semmilyen körülmények között sem észlelték azt, ami bent történt, csak az ózont vagy az átszűrődés izzadmányát szippanthatták. A szerel-
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
14
vény milliárdnyi pórusán lélegzett és párologtatott, miközben véglegesen változtatta az atomokat, amelyekre szüksége volt ahhoz, hogy fenntartsa Tecamac szervezetét a desrukturált molekulák ellenében, amelyektől megtisztította őt. A szerelvény dolgozta fel újra és újra a pikkelyeket, a verejtéket, a vizeletet és a fekáliát számára. Eredeti funkcióját tekintve ionizálta környezetét, az ózon karakterisztikus szagjellemzőit és kékjét generálva. Szerelvény, az ő szerelvénye; Tecamac ugyanazt az izzást érezte vibrálni benne, mint önmagában. De neki milyen másik érzelemre kellett volna reagálnia? Ő, aki csak Tecamac érzéseit ismerte. Ő, aki a nevét hordja. - Milyen előnyre szeretnél szert tenni ebből a rokkantságból? - kezdte újra a főnök a feltételezés árnyalatával. Ez alkalommal nem volt szó szemrehányásról, csak egy kérdésről, ami racionálisabb választ igényel, mint egy fantasztikus mámor megvallását. Tecamac előadónak érezte magát: - Egy méter fél másodperc nyereséget jelent. Ott jelenleg ez a fél másodperc egyáltalán nincs hasznomra, de máskor, másutt szükségem lehetne rá. Tévedek, Mester? A Mestert hallgatva szó nem esett tévedésről vagy igazságról. A Mesternek semmilyen kétsége nem volt annak a logikának az igazsága felől, amit tanított. Meggyőződött arról, hogy követője lelkesedése nem veszítette el ezt a logikai nézőpontot. - Egy előnyt százalékarányban mérünk - jelentette ki a főnök. - Ha akkor növeled a kockázatokat, amikor az adut, a siker valószínűsége csökken. A Mester a probabilisztikus entrópia elméleti szakembere volt: minél fontosabbak az eredményesség tényezői, annál jobban csökkenti a kockázat a siker általános valószínűségét. Mivel nem elégszik meg
15
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
azzal, hogy befolyást gyakoroljon az operáció teljes eredményére, a kockázat beavatkozik minden eredményességi faktorba. Tecamac előszeretettel gondolt arra, hogy az az egyetlen szerencséje, hogy egyike lehet azon millióknak, akiknek ezt tudniuk kell, és tisztában volt azzal, hogy az öreg Mester osztja a véleményét, legalábbis előnyben részesíti az alkalom kiválasztásakor a kiszámított körülményeknél a még valószínűtlenebbeket. Mindazonáltal mindkettejük számára magától értetődő az ésszerű viselkedés megtanulása és megtanítása. Ez olyan bűnrészesség, amelyet a szerelvényeik elkerülhetetlenül visszaadtak, mindeddig lehetetlen volt elrejteniük, amit bizalmasan tudtak. Emlékszik rád, mint a fiúra, aki ő volt, és aki any-nyira rosszul élte meg a kamaszkort, amitől őt megfosztották. Mártírként szenvedett attól, hogy nem volt képes kiérdemelni egy szűz szerelvényt, és az, amit rábíztak, gyűlöletes kálváriává vált. Irigyel engem, irigyel téged, de nem féltékeny rád. Azt akarja, hogy megvalósítsd azokat az álmokat, amelyeket táplált, hogy ne őrüljön meg. Egy napon, néhány hónappal korábban, kevesebb, mint egy évvel ezelőtt Tecamac befűzte szerelvényét, mint egy munkaruhát szokás, egy olyanét, amely egy kicsivel fejlettebb a többinél, amelyet egyszer s mindenkorra töltünk fel energiával, és amelyet soha többé nem hagyunk el. Fölvette a szerelvényt, amelyről minden gyerekkori társa álmodott, de neki más álmai voltak, és ezek az álmok mindig tudták, hogy túl kell lépni egy szűz szerelvényen. A többi fiú fantáziálhatott, küzdhetett, robotolhatott, henceghetett, még magolhatott is, és egy nap alatt húszszor múlhatták felül magukat, mégis ugyanaz a sors várt rájuk, mint minden nemzedék fiaira: örökölni a tíz-, húsz- vagy százéves halott mérnökök szellemének rajzó szerelvényét. Azonkívül a legtöbbje csak abban
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
16
bízhatott, hogy belecsúszik egy szép szerelvénybe, aminek a primanimja hősiességet idézett, és egész nemzetségétől tündökölt; ez a mélyen elfelejtett dolgok csodálatos listája volt, amelyre soha nem jegyezték volna be a nevüket, mivel már elvesztették. Tecamac ráadásul ismert olyat is, aki Chetelpec halálát remélte, hogy besurranjon annyi sok ismeretlen hőstett szerelvényébe. Generációjának egyetlen szűz szerelvényét neki adták, és Chetelpec Mesternek, a kialakítónak. Az első héten a szerelvény szűz maradt; amúgy sem volt több, mint egy szigorú szabályokkal teli játék rejtélyes partnere. Úgy tűnt neki, soha nem lesz képes megszelídíteni. De a legegyszerűbb dolgok megértése elég gyorsan megtörtént ahhoz, hogy a játék ne váljék megtévesztővé a beültetések okozta fájdalmak ellenére sem. Ezután meg kellett tanulnia alkalmazni a laringális átültetést és a szubvokális frekvenciákat; a rövidítéseket, melyek egyidejűleg több parancsot szabályoztak; meg kellett tanulnia a Mechanikusok találmányának legcsodálatosabb gépét irányítania, egy olyan nyugtalan gépet, amelyik nem bocsátott meg semmit, és amelynek kötelező megtanulnia alkalmazni a törekvő emberi rendszert, hogy kormányozza, és működésben tartsa. Majd egy reggel, a harmincadikon, meg kellett tanulnia a géppel kommunikálni, mert az is megpróbált kommunikálni és értelmes lénnyé alakítani azt a személyiséget, amellyel kitömte magát azóta, hogy Tecamac bekapcsolta a szerelvényt. Először csak érzések voltak, de nem azok, amelyeket a gép gyakorolt a tizenéves fölött, hogy megengedje neki a félelmet attól a környezettől, amelyben ez a gyakorlatai során fejlődött. Ezek az érzések a látványos természet demonstrációira hasonlítottak, mintha a szerelvény áttekintené egy új eszköznek a tartományát. Akkor a gép különböző
17
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
alakokat tesztelt, összekötve az érzéseket az érzelmekkel, addig finomítva őket, amíg fel nem fedezte a legpontosabb árnyalatát azon az egyetlen palettán, amellyel rendelkezett, és amit Tecamac személyisége által teszteltek. Végül elrejtőzött a zavarba ejtő tudatban, és beszélt, ahogy az álmok beszélnek a valóságban elhangzott szó nélkül, minden érzéket stimulálva, és mindez olyan volt, mintha Tecamac magában beszélne. Később, jóval később, amikor TECAMAC szerelvénye kifejezte azt, amit észlelt CHETELPEC-é, a kamasz több kiváltságot is elért. Csak egy homogén hangot hallott, amelyik a felejtésre emlékeztette őt; a többiek, majdnem az összes Mechanikus idegen testben fejlesztette ki a zavart lelket. Az évtizedek folyamán Chetelpec Mester valóságos háborút élt meg a szerelvényének eónjai ellen. Tecamac nagyon tisztelte a fájdalmat, amelyet nem ismert. - Tizenhatot számolok, és odamegyek - mondta a Mesterének.
Chetelpec mentori tisztségét szorgalommal itatta át, jóval több szorgalommal, mint szokás, és mint amire képesnek hitte magát. Ez nem volt olyan sok, hogy ő maga irányítson minden pillanatot - a Cenzorok fájdalmasan nagy szabadságot adtak neki -, de mintegy a primanim tanítójának erkölcsi kötelességeként egyfajta felelősséget adott neki, amin nem akart gúnyolódni. És ez nem Tecamac formációjának szólt, ez szemet hunyt fölötte. Nem. Egy új nemzedék kihordását rábízva, neki ajándékozták annak a lehetőségét, hogy hozzájáruljon a jövő egy új hajtásához, amely magába foglalta az összes leszármazottat is.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
18
Egy évet engedélyeztek, amikor ötöt kellett volna, de mindig képesek voltak nyomást gyakorolni az időre, hogy nyerjenek az elérhetetlen célok látható nagyságán. És a fiú pontosan az az alapanyag volt, amelyet egy szűz szerelvény megérdemelt. Több mint tíz hónapja figyelte a kamaszt, percről percre, minden tapasztalatával, melyet tizenöt évnyi tanítás és huszonöt évnyi szolgálat alatt szerzett a Bizottságokban. Chetelpec kémkedett és cselekedett minden közösségben. Könnyen érintkezett száz AnimálVáros húsfalaival, ezer világ földjén vagy útjainak kövezetén kavargóit. Font egy Révészt, és átkutatta az Ősök egyik titkos temetőjét. Szembeszállt egy Organikussal egy egyszemélyes csatában, és legyőzte őt. Megismerte egy Csatlakozó szerelmét, és élvezett egy veséig terjedő idegátültetést. És annyira sokat alakított az övéin! Chetelpecnél senki nem akarta jobban megismerni az emberi pszichológiát és tudni, hogy mi megy végbe egy tizenévesnek a koponyájában, miközben fölfedezi a páncélját, azt, amelyben eltölti életét. Mindazonáltal bizonyos értelemben Tecamac továbbra is elkerülte őt. A fiú nem egyszerűen megfoghatatlan volt, hanem mindig kiszámíthatatlan. Elég volt azt hinni, hogy a türelme határtalan ahhoz, hogy elkezdjen ugrani fent és lent. Elég volt megbizonyosodni a türelmetlenségéről ahhoz, hogy kimutassa a leginkább irányítás alatt tartott hidegvérét. Megsebezte egy bók, vagy mosolygott egy sértésen, de szó sem volt sem nárcizmusról, sem hősködésről. Szó nélkül engedelmeskedett, majd a szokásos okoskodások nélkül tagadta meg a rendet, és az igenjei, csakúgy, mint nemjei, semmilyen logikának nem feleltek meg. Chetelpec megértette, hogy a Cenzorok miért tettek annyi erőfeszítést a tehetsége valóságának eldöntésére - a döntés vonakodással hozatott meg, és mert nem volt más alternatíva. Megértette azt is, hogy a
19
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
tehetség annyira ritka, hogy számukra idegenként hatott. Mindenesetre elfogadták, hogy a kamasz aberrált viselkedése nem más, mint kapacitásának reflexe egy szűz szerelvény feltöltéséhez. Azután szerette a fiút, bensőségesen. Bizonyos szemszögből nézve Tecamac tehetségben azt szerette, ami Chetelpec volt, vagy amivé vágyott válni, mert a tehetség hiánya neki megtiltotta a cselekvés bátorságát. Létező irónia volt, hogy miután csalódást okozott neki a lázadó viselkedés, éppen az ő csüggedtsége ajándékozott neki egy olyan szűz masszát, amelyet kénye-kedve szerint tudott modellezni, egy már lázadó masszát, amelyről tudta, hogy nem kell összetörni ahhoz, hogy fölemelkedjék, olyanná váljon, hogy szelídíteni kelljen. Természetesen ezt a kemény nyersanyagot - különösen ezt az anyagot - nem tudatlanságból vagy hanyagságból adták neki. A Bizottságok annyira bensőségesen ismerték az öreg Mestert, amennyire lehetséges volt, valójában annyira, hogy tudtak számítani lappangó lázadásának számos évére és az ezzel együtt járó korára és bölcsességére. Chetelpec volt az eszményi mester egy engedetlen és viharos követő számára. Megértette őt, érezte őt, mederbe terelte anélkül, hogy elvette volna tőle azt, amit magánterületként kapott. És mégis, a Bizottságoknak szüksége volt Tecamacra, úgy, ahogyan Chetelpec megformálta őt. Megbékülést hozott végre azonos rezgésben lenni az univerzummal. A gömbállomás kontrollszférájában az oktató utoljára ellenőrizte tanulója ügyeit, gyorsan, de aprólékos gonddal. Egy egyszerű pillantás a monitorra elég volt, hogy biztos legyen benne, hogy minden a csataegyenlet pozitív megoldása felé tart. Helyzetek, pozíciók, tömegek, a célok kapacitásai. Röppályák, akadályok, segélypontok, spirálmezők, talajkonfigurációk. HAL DOKL Ó CSILL AGOK
20
Ragyogás, hygrometria, szélsebesség, légnyomás, mágneses polarizáció. Ridegség, ellenállás, tömörség, sebesség teljesítményének csökkentése, leírt becsapódások számossága, reflexprogramozások, túlélés vizsgálata, a menekülés minimális feltételei. A kamasz „tizennégyet” számolt, és Chetelpec nem állította le. Mégis meg kellett volna próbálnia a fiú viselkedése miatt érzett illúziók nélkül. Tecamac a biztonság szintjeit a minimumra állította, és annyira lecsökkentette a segítség tényezőit, hogy csupasz kézzel nézzen szembe az oroszlánokkal anélkül, hogy sokkal több kockázatot vállalna. Amikor tizenhatot ért el, Chetelpec egyik ujját a fölött a nagy piros gomb fölött tartotta, amely rövidre zárhatja a szerelvény programozásait, és azonnal szökésben merítheti alá. Két, egymásnak ellentmondó gondolat fordult meg a fejében. Egyrészt azt kívánta, hogy a tanítványa megbukjon, hogy élesben megtanulja, mit jelent a biztonság minimálisan adaptált konfigurációja. Másrészt reménykedett abban, hogy a szökés segítsége nélkül kerül ki belőle, újabb megvetésre adva ezzel alkalmat azoknak az építőknek, akik minimális biztonsági konfigurációt adaptáltak.
A karbex tizenkét százalékkal meghaladta kezdeti térfogatát. Tecamac nekiveselkedett, megfeszített, ringó kezei a csípők magasságában egyenesen a sík terepen szabályozták nagy lépteit. Kettő azonnal fölemelte a fejét, a harfangok befejezték a huhogást, a vámpírok szétszóródtak a tó fölött, a macskafélék királya, hercegnői és alattvalói ugyanattól az izomösszehúzódástól remegtek, hosszúkás pupillájukkal a szavanna estéjét pásztázva, hogy feltartóztassák
21
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
a humanoid alakokat, éjről éjre, akik megzavarták nyugalmukat. A tizenéves bal oldali retináján futtatta át a szerelvény műszaki adatszereposztását; az agya észlelte, de nem látta. Jobb oldali retinájára a szerelvény fizikai konfigurációját és javaslatait írták fel; inkább nem vizualizálta, de élesen a tudatába rögzült. Figyelme a megbízatására és az esemény azonnaliságára koncentrálódott. Nagy lendülettel repült át mindkét nőstény oroszlán és kicsinyeik fölött. A kölykök nem hagyták abba a szopást, csak akkor, amikor a nőstények megvonták tőlük a mellbimbót, és fölálltak, elég idegesen, látván, hogy Tecamac túljutott rajtuk. Nem próbálta megfigyelni, hogyan döntenek az oroszlánanyák ivadékaik gondozása mellett, csak tanulmányozta őket (tanulmányozott minden ragadozót); a nőstények fesztelenül mellső lábaikra ereszkedtek, füleik leeresztve, ajkaik felhúzva, pofájuk fújtat; egy méternyire távolodnak el kölykeiktől, annyira csak, hogy mások is meg tudják támadni a betolakodót. Tecamacot csupán az ötvenméteres folyópart érdekelte, ami hátra volt még, hogy bejárja. A fiú jobb oldalán, a fák között két oroszlán kíváncsian nézte a bolondot, szemükkel követve öngyilkos futását, a pofájuk nemtörődöm. Egyedül csak a nőstények mozgolódtak az ágakon, közülük három elhagyta a fákat, hogy az óriásgyökerek között őrködjön. Tecamac előtt egy fiatal hím rázta serkenő sörényét, tátongó pofája az ordítás paródiája volt; félt, habozott. Tecamac bal kesztyűjének kifeszítésével, zárt ököllel, jelentéktelen csökkentéssel, a nyakára sújtott, hogy az a vízig gurult. Hallotta a nagy hím bömbölését, melyet fölemeltek a szikláján, majd a négy nőstény, melyek még mindig a röppályán voltak, úgy döntött, hogy beavatkozik, vagy legalábbis feltartóztatja a ritka, de ehetetlen
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
22
ételt, aki átrohant alant. Szokásuk szerint csoportban vadásztak, kanyarokat véve, hogy elgyengítsék a zsákmányt, és együtt győzzék le. Egyiktől a másikig mozogtak, lehajtott fejjel, a gerincek ívbe lendültek hátsó, csodálatos izomzatúkon, bajszuk lázas. Nyolc méterre tőlük Tecamac alkalmazta az átültetett laringális testszövetét, hogy egy szubvokális parancsot adjon a szerelvénynek, a kódolt szimbólumok száraz és rövid füzére a következőt jelentette: „Állandó gyorsulás 1,4-től 2,1-ig, a súly kiegyenlítése 0,6 g-ig, a külső hangforrás csökken lése 10 %-kal. Anélkül, hogy lábai a legcsekélyebb további erőfeszítést is tették volna, futama egyenletesen gyorsult az óránkénti ötvenhat kilométerről nyolcvannégy kilométerre, lépései két métert nyúltak, és a szerelvén}' terjedelme egytizedére húzódott vissza. A nőstény oroszlánok már csak egy méter hetven magas, nyolcvan centiméter vállszélességű alakot láthattak, aki szó szerint megolvadt fölöttük, áthatolt közöttük azáltal, hogy felülkerekedett rajtuk, és túlhaladt rajtuk, annak ellenére, hogy két oroszlán felugrott, hogy összeütközzön, és szembe szálljon vele, hangosan és hitetlenkedve. Tecamac nem lassított. Lendületet adott a négyméteres sziklának, és meglépte ugyanazt a magasságot és távolságot, ami elkülönítette őt a csapat vezetőjétől. Az oroszlán feltápászkodott a hátsójáról, és szemtől szembe fordult vele, hogy beterítse őt a mancsával a mellkasán, és hogy lelökje a nappali kánikulától még langyos kőre.
Az irányítógömb három monitor által helyreállította a fiú haladását, lebegő kamerák három különböző megfigyelő szögéből és egy kifejlesztett holografikus rekonstrukcióból, amely számos lövöldözésből származott. A szférát nem elégítette ki a helyreállítás, 23
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
tovább elemezte az úszó érzékelők által felvett adatokat, valamint a Tecamac szerelvényében jelenlévő információkat, és a lehetőségmezőket számolta nanoszekundumról nanoszekundumra. Elemzései és szintézisei műszaki szempontból ártalmatlanok voltak, de hasznosságuk az alternatívák visszatekintésében való tanulásra korlátozta magát. Chetelpec szokásához híven megfigyelte ezeket mint pedagógiai munkájának jelentős felszereléseit. Majd hangosan és erőteljesen kiabált, hogy egy vagy két másodperccel később semmilyen tudást nem szolgálnak, képesnek kell lenni egy vagy két nanoszekundummal azelőtt elkerülni a legrosszabbat. Mindazonáltal gyanakvó volt a lehetőségmezőkkel szemben, és nem adott meg mást, mint egy felületes fület az alakoknak, amelyeket a szféra felvevője bejelentett. Ez alkalommal az alakok annyira kifárasztották azt, hogy kioltották a felvevőt. Mikor az oroszlán mellsőjével átfogva Tecamacot, karmaival felszántva a szerelvény karbexét az ellenállás leggyengébb irányában, ugyanabban a pillanatban az öreg Mester teljes súlyával ránehezedett, majd megparancsolta az indexének, hogy kapcsolja be a szökés gombját, végül meghiúsította az izomrángások idegi lendületét. Egyfelől úgy tűnt neki, hogy a fiú érzéseinek a vágyát különösen fájdalomban kellene kielégíteni. Másfelől, az a kiteljesedő pozíció, amelyben ő ingadozott, egy meghatározott szándékot feltételezett, amit azonnal alátámasztott. Tecamac kesztyű i hozzáragadtak az állat sörényéhez, lábai ellazultak, amint háta a sziklának csapódott. Az oroszlán, a karbex csizmáitól hajtva, egy teljes félfordulatot tett a fiú fölött, és visszaesett a gerincére, nyaka fájdalmasan kicsavarodott. Nem állt messze attól, hogy eltörjön a gerincoszlopa. De a nagymacska rugalmas és erőteljes volt, nem mutatott sem fájdalmat, sem meglepetést, egyetlen rántással
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
24
kiszabadult, hogy csak szőrének egy darabja maradt ellenfele kezében. Chetelpec tisztában volt vele, mekkora erő kellett ahhoz, ahogy a Tecamac felálljon azután, hogy rajta volt az oroszlán. Egy pillantás az irányítómonitorra elég volt ahhoz, hogy bebizonyosodjék, Tecamac visz-szahozta csökkenő tényezőit nullára. - Ha igazán kitartóan szembe akarsz szállni vele - köpte Chetelpec a mikrofonba -, el kell távolítanod a szerelvényt! A fiú nem volt eszményi pozícióban a válaszadáshoz, éppen egy kétszázötven kilós élő húst tartott a mellkasán, majd elgurult, hogy elkerülje azokat az állkapcsokat, amelyek a fejéhez igen közel vágódtak be. Ha a csapások megint bezárultak volna a tizenéves torkán vagy arcán, a csontok és porcok felrobbantak volna. A Mesternek nem volt ideje, hogy szökést működtessen, a tanítványa hirtelen abbahagyta a csavarodást, egyidejűleg mindkét öklével püfölve az oroszlán pofáját, arra használva ezt a pihenőt, hogy megint felkeljen. Az állat máris újból próbálkozott: kétszer száguldott végig mancsaival a gyomortájékon, a szerelvény néhány milliméteres résén, anélkül, hogy igazán átjárta volna. A szerelvényt, amely oly gyorsan tud felépülni, mint ahogy elszakadni. Te is éppen olyan óvatlan vagy, mint ő, úgy fogod végezni, hogy elveszted őt. Chetelpec nem elégedett meg azzal, hogy figyelmen kívül hagyta szerelvényének intését, keze határozottan elkerülte a szökés gombját. Közöttük negyvenöt évnyi szenvedélyes állítás és legalább annyi megszegett megállapodás volt. Olyanok voltak, hogy egyetlen Mechanikus sem érthette őket, kivéve az alkotót: túl bizalmas ellenségek ahhoz, hogy egyszer is egyetértsenek, ami csak az idegenkedésük jele lett volna. Töretlenül utálták egymást, és megvetették az őket megillető minősé25
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
geket, és minden olyan pillanatban táplálták gyűlöletüket, amikor együtt kellett működniük. A szerelvény megtanult várni, ahogy ezt ötvenegyszer tette, hiszen ötvenegy Chetelpec halálára várt már, a primanimja örökébe lépve, mert utálta őket mind, ő, aki az egyetlen Chetelpec nagy eónja volt, azé, akit az őrületig szeretett. Hat évszázada a szerelvény bezárkózott első birtokosa nárcisztikus személyiségébe, és utálta, megalázta, bántalmazta azokat, akik felöltötték alakját. Mind meghalt fiatalon, rendkívül paranoiásan, erőtől és energiától megfosztva, kiszáradva. De nem ő. Az elmúlt évtizedekben Chetelpec megtanult a szerelvénnyel élni, benne és körülötte. Alkalmazta, függött tőle, de nem vett el semmit tőle, és nem adott neki semmit. Figyelmen kívül hagyta a tanácsait, semmilyen véleményét nem osztotta meg vele. Számára ez csak egy virtuális intellektus tehetséges, funkcionális eszköze volt. A lelkiismeret paródiája programhibaként jelzett, persze fölöslegesen.
A láb minden ütése egy kék dicsőséget okozna bőrén, minden karomszántás a húsában piros barázdát hagyna. Ez csak jelzés volna, de Tecamac minden ütésnél tudta, hogy egy hétig megmaradnak a nyomok, amelyekből egyetlen Mechanikus sem mert többet elviselni. Ez volt az abszud bizonyítéka annak, hogy megérdemelte a szerelvényt, ezt a szerelvényt, hiszen a legjobb ütőkártyákat tudta használni. A fiú még mindig sokat szenvedett, de bírta az oroszlán támadásait. Az állat rohamai nem érték már el nagyon keményen, mancsai csak felületesen érintették a karbexet, az ütések továbbra is a levegőben csapódtak le. Tecamac úgy döntött, hogy már nem elég összefüggéstelen és nevetséges választ adni, arra kell késztetnie az állatot, hogy a bevitt támadások soHAL DOKL Ó CSILL AGOK
26
rozata által kételkedni kezdjen az erejében. Araikor az oroszlán megint ráugrott, a torkára célozva, Tecamac meghajlott, és testének teljes súlyával előredőlt, ráütve a jobb vállával, miközben karját az állat oldalához szorította, majd erőteljesen fölemelte a vadmacskát, hogy lóbálja a sziklán. Végül bevitt neki két érszorító lábrúgást, piruettezett fölötte, és megkettőződtek csizmájának ütései. Az állatok királya döbbent tisztelettel távolodott, habozott egy másodpercig, visszaemlékezett nemességére, ez megsebbzett haraggá változtatta át, és vakon támadásba lendült. Ezúttal Tecamac úgy kerülte el, hogy oldalra rántotta a csípőjét, rézsút elfogta az oroszlánt, mindkét karja alatta kereszteződött, mindkét keze megpróbált illeszkedni az állat tarkójára; ez nem sikerült ugyan, de a fogás elég szilárd volt ahhoz, hogy ne engedje a nagymacskának, hogy kimásszon belőle. Az oroszlán ott rekedt, a hátsójára támaszkodva, a karbex fogásában, küzdve izomzata egészével, megtört gerincoszloppal, néma bőgéssel. Tecamac még inkább befedte őt, elkaszálta mindkét lábát egyetlen söpréssel, és húzta hevesen, miközben ütötte vele a hátsó rész szikláját. Ezután elkezdett hátrálni, egyik lábát a másik után téve, utolsó erőit kiizzadva terhe alatt, hogy elvigye azt a szikla élére, és lóbálja fölötte. Egy puffanással az oroszlán a gerincére esett. Izgatottan újból felállt, közönyösen horkantott, és pofáját a szikla felé fordította. A koponyája meghajlott, amint észrevette Tecamacet. Összehúzta magát egy kicsit, és eltávolodott a fák irányába, farka a combjai között. Ami azonban nem akadályozta meg abban, hogy morogjon azokra a hímekre, amelyeket ott talált, és kilakoltassa azt, aki elfoglalta a legszebb ágat. - Az én feladatom, hogy levonjam ennek az egyenlőtlen csatának a tanulságait, Mester? - kérdezte Tecamac. - Azt akarom mondani: a cselekvések által valóban nem sokat kockáztatunk. 27
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
2. FEJEZET
Hualpa nem elégedett meg azzal, hogy ellenőrizze az űrhajó csarnakolását, ő volt az építész, és jövőbeli küldetése koordinátorává kellett válnia. A gép nem egyszerűen csak az az űrhajó volt, amelyik a zseniális mechanikust elvihetné a szupernóvához, hanem olyan eszköz is, mely az AnimálVárosok hegemóniájának a végét jelentené, bizonyíték lenne arra, hogy semmilyen monopólium nem végleges, bármi legyen is az univerzum határa. A járművet Zéró Plusznak nevezték, Hualpa volt rajta a Mérnök, hasonlítottak egymásra, ahogy a szerelvény és az ember is hasonlóak az időszakukon túlmutató együttműködésig. A jármű eónként maradna életben Hualpában, az övé, és csakis az övé egyedül, mert Zéró Plusz az egész örökkévalóság alkotása volt, egyedülálló szerelvény, amelyik megvédene minden Mechanikust. Mindazonáltal még elégedetten is, Hualpa robbanásig feszült állapotban volt. Megszerkesztett egy űrhajót, amely képtelen elérni céljait a saját eszközeivel, egy gépet az AnimálVárosok leleplezésére, amelynek üzembe helyezése mégis az AnimálVárosok jóakaratán múlott. Neki, a Mérnöknek szívességet kellett kérnie a Nyájtól! És mialatt garantálta a Bizottságoknak, hogy közel a függetlenség, amelyről a közösség századokon keresztül álmodott, szóvivője párás húsok folyosójában várta, hogy egy Város megszabja a feltételeit.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
28
Ó! Mennyire kevéssé volt drága megvenni Charon tudományát! Annyira könnyű volt tárgyalni a Hálózat logisztikájáról! Charonnak elég volt, hogy odaígérje azt, amiben hitt: halhatatlannak lenni. A Hálózaton elég volt elajándékoznia néhány beteg szerelvény memóriáját. Ugyanahhoz az asztalhoz ültek le, ugyanannak a vágásnak az üledékét itták, és érdeklődő felelősökként beszéltek az érdekekről. Ha szükség volt rá, Hualpának bármilyen bolond alkujáért cserébe el kellett volna fogadnia egy Organikus felajánlását. De kérést intézni egy AnimálVároshoz, udvariasan segítségül hívni, megalázkodni... Hualpa alig boldogult a fáradságtól, az ájulásig tolta szerelvényét, visszanyerve a benne élő eónokban azt, hogy minden öntudatra ébredéskor elkeserítse a nélküle végzett munka. Akkor néhány órát tudott bajlódni az egyetlen műszaki problémáival, és egy kicsit el tudott felejtkezni szégyenéről és csalódottságáról. A pályán, huszonhat percre a Titlantól a gravitációs tárna által az űrhajó az újrasorakozás hullámhosszán állt, gyakorlatilag önmagának kiszolgáltatva. Mindenesetre szabadon javíthatja a hibáit, és hosszú ideje egyedül képes megbirkózni az optimalizálásával. De kevés hibát követett el, legalábbis olyat nem, amely több mint egyszázad másodperc munkahatáridő becslésére terjedt volna ki, és a módosítások, amelyek bővítették az optimalizálás programját, nem múlták felül a tervezők által kiszámított százalékot. Kompetenciái mindazonáltal az újraképződésben segítő ezermillió processzoréra korlátozódtak, az anyagok szállításától a robottechnika üzemeltetéséig. Kétszáz Mechanikus a kibernetikai hibákkal foglalkozott, harminc a nanokultúrát vizsgálta, valamint haladásukat a karbexben és a karbexen, ami a jármű páncélját alkotja, Hualpa pedig irányította az egészet. A legjobb kétszázharminc technikus és kutató, aki vezetése alatt dolgozott az űrhajó elhelyezésében,
29
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
alkotta legénysége vázát. Ők volnának a gondolkodó erő, szemben a hetven Könnyűlövész fegyveres erejével, akik biztosítják a küldetés biztonságát. - Uram? - Hallgatom, Iztoatl. Hualpa az ellenőrzési központ átlátszó fala mögött szemlélte annak az állomásnak a csápjait, amely a Zéró Pluszt fürdető energiafátyolig feszült. A csápok lusta koreográfia szerint hullámoztak, miközben anyagokat és gépeket osztottak szét, és kilakoltattak, vagy robotokat fogtak meg anélkül, hogy valaha is megszakítanák nagyszerűen koordinált balettjüket. Néha-néha, követve az átvett konfigurációt, csapdába ejtették a napfényt, amelyet visszatükrözött a Titlan, és olyan furcsa, sugárzó fonadékokat, amelyek közöttük keringtek, egészen addig, hogy belemerültek az energiafátyol színjátszásába. Minden alkalommal, amikor összpontosítania kellett, Hualpa megengedte magának a bemutató igézetét. Csak olyankor tette ezt, amikor biztos volt abban, hogy szabad, és az elméje minden élősködőtől mentes. Nem fordult meg, amikor a segítője kérdezte őt. Nem volt szüksége rá, hogy megtegye. - A Konzul a tárnában van, húsz perc múlva itt lesz. - Xuyinco? A tárnában? Remélem, hogy tréfál, Iztoatl! Hualpa tett egy fordulatot. - El sem merem képzelni, milyen katasztrófa az, amelyik rávette Xuyincót, hogy együtt mozgassa meg az agoráját és akrofóbiáját! - Félek, hogy ez nem tréfa, Uram. A Konzul nem a saját neve alatt jelentkezett be, de az embereink közül az egyik fölismerte, és azonnal tájékoztatott engem. Akárcsak Ön, én is kételkedtem. Mindazonáltal nem beszélhetünk tévedésről: az emberünk öt évet dolgozott a Bizottságoknak, gyakran közelítette meg a Konzult. Iztoatl negyvenhárom nemzedéke segítette Hualpa harminckét nemzedékét, azután az Organikusok
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
30
ugyanazon összeütközés alatt mindkét leszármazotti sornak véget vetettek. Hualpa feltételezte, hogy az Organikusok csak önmagukat védték. Á tény az maradt, ha lehetséges lett volna megmenteni a negyvenharmadik Iztoatlt, a szerelvényét megsemmisítették volna, és ő maga csak egy évvel egy szűz szerelvényben való átültetése után maradt volna életben. A harminekettedik Hualpa elbukott a szerelvénye előtt, de felbecsülhetetlen eónját részben meg tudták menteni, és egy teljesen új szerelvénybe illesztették. Bizonyos értelemben két évtizeden keresztül ez elsővé tette Iztoatl44-et és Hualpa33at, mindketten elsők lettek a primanim nélküliek sorában, és ők, gyerekként, föl lettek bontva, hogy nemzedékük legjobbjai legyenek, emiatt ugyanabban a frusztrációban osztoztak. Az egójuk, mellyel rosszul bántak, először közeledett egymáshoz, azután mintegy barátságot kötöttek anélkül, hogy valaha is megszabadultak volna a hierarchia címkéjétől. Közöttük a protokoll a tisztelet egy formája volt. - És egyedül van, igaz? - Hualpa nem várt segítője megerősítésére. - Nem szeretem ezt, Iztoatl. Igazán nem szeretem! Politikailag Xuyinco hanyatlik. A szupernóva nélkül a Bizottságok veszteségekkel és katasztrófával mondatták volna le, és ugrani fog, amint teljesíteni fogjuk a küldetésünket. Látom, amint rosszul fogad majd egy új kitüntetést, és visszatér unatkozni az egyetemre. - Bocsássa meg az őszinteségemet, de az Ön támogatása nem járna számára nagy haszonnal, Uram. Az Ön népszerűsége összehasonlítható a Bizottságok idegenkedésével, az Ön figyelmességével. A Konzult a tudásáért helyezték el. - A Bizottságokról úgy hírlik, hogy pontosan a népből származnak. Hogy ez nem az az eset, és hogy az én véleményem ebben a kérdésben ellenségeskedést kelt bennük, semmiben nem csorbítja tekintélyemet. Néhány hónap alatt megint növekedni fog, amíg ná-
31
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
lám lesz az az eszköz, amely az elmozdulásokat irányítja majd az egész galaxisban. A Bizottságok már azt tervezték, hogy félreállítanak vagy megvesznek vagy kiküszöbölnek. Ráadásul néhányan azt jósolják, hogy felváltom Xuyincót, hogy jobban elhallgattassanak. Tudja, Iztoatl, nekem más terveim, más ambícióim vannak, és ismeri a megvetésemet az árnyék ezen csalói iránt. Nem fogom megerősíteni sem a Bizottságok, sem a Konzul hatalmát. Azzal, hogy Xuyinco eléri, hogy lásson egy viszonylagos inkognitóban, zavarba ejtő helyzetbe hoz. A Zéró Plusz körében, Hualpa nem kételkedett abban, hogy a Bizottságoknak legalább egy informátorra lesz szüksége, aki nem habozna elmarasztalni őket egy ékesszóló jelentéssel a Konzul látogatásáról. Abban a hatásban sem kételkedett, amit ez provokálna a politikai hangyabolyban. - Óhajtja-e, hogy a távollétéről vagy az elérhetetlenségéről tájékoztassam a Konzult ? - kérdezte Iztoatl. Hualpa arcán a karbex lecsökkent egy majdnem ugrató mosoly filmrezgésének állapotára: Xuyin-cónak szintén legalább egy informátora volt a Zéró Plusz legénysége között. - Nem hiszem, hogy bölcs dolog lenne megsérteni egy Konzult - mondta -, még akkor sem, ha hanyatlik, mi pedig feltörekvőben vagyunk. Itt fogom fogadni őt. Ön az irodájában lesz, Iztoatl, és az ajtók nyitva maradnak. Természetesen ön rögzíti a párbeszédet. - Megteszem, Uram, de ha felvesszük, a Konzul sikertelenül fogja kiabálni, hogy a felvétel pusztán összeillesztés. - Több millió módja van egy felvétel felhasználásának, Iztoatl, még akkor is, ha összeillesztésről van szó. A politikában az a fontos, hogy jóhiszeműnek kell látszani, nem pedig jóhiszeműnek lenni. ***
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
32
A négy évszázad alatt és tíz bérlőjében a szerelvény XUYINCO megismerte a Mechanikus adminisztráció minden kulcspozícióját a Nezcal prefektúrája óta, az első társadalmi szerepét pedig addig a pozícióig, amelyet ma elfoglalt az ügyvezető hatalom fejénél, és amelyet nem állt szándékában elengedni. Pontosabban, XUYINCO azon dolgozott, hogy a konzul helyzete címertani örökség legyen, hogy ez ily módon csatolttá váljon a primanimjába, ahogy de facto a Mérnök volt Hulpához. Az ezermillió hím Mechanikuson ezernél kevesebbnél volt látható a funkció kiutalása, egy időben a szerelvényével, mert kevesebb mint egy szerelvény egy millión pótolhatatlan hozzáértéssel rendelkezett, vagy mint IZTOATL, a pótolhatatlan hozzáértéssel támogatva. Minden pozícióban, amit szerves poggyásza elfoglalt, XUYINCO bizonyult a legjobbnak azáltal a segítség által, amelyet vitt nekik. Valóban nem volt kiválóbb ügyintéző nála, bár mások próbálták bizonyítani, hogy ők a legjobb szerelvények vagy a legjobb Könnyűlövészek. Persze a politikában a hozzáértés nem elég ahhoz, hogy szembeszálljon a kapzsisággal, márpedig a Bizottságok mohók voltak. A rendszer öreg, fagyott és hatástalan volt. A Bizottságok törvényhozói hatalma önfenntartó volt, és képtelen bármilyen józan ítélet meghozatalára, ha nem volt szabad az igazi látnokokat halálos ellenségként fölismernie. Egyetlen céljuk az volt, hogy kihasználják az őrjítően extrém kiváltságokat, amelyeket mandátumuk idején élveztek. Egész életüket a ranglétrán való fölemelkedésre áldozták, és nem állt szándékukban megtagadni maguktól azt a mesés nyugdíj ázást, amely a csúcsot jelentette számukra. És ha közülük egy úgy tett, mintha a mély problémák iránt érdeklődne, ha előállt egy innovatív ötlettel, ha fölvetette, hogy egy jövőnek léteznie kellene, a társai emlékeztették volna őt a szent és sérthetetlen dogmákra és az alkotmányra, amelyek ezer éve kötik őket. Ha az a merész bizottsági
33
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
tag kitartott volna, ha gondolkozást hívott volna segítségül a betű ellen, a Bizottságok Közgyűlése visszahelyezte a Páncélozókhoz, vagy nem teljesen hivatalosan elősegítették természetes halálát. A Páncélozok lobbit alkottak, bár ezt nem emlegették, mert csak egyedül a Szerelvények és csak néhány Szerelvény tartozott a valósághoz, Xuyincoio kivételével. A tizedik Xuyinco a primanimja képén keresztül messze látott, nagy távolságokat fogott be, és látásának élessége szintén olyan jó volt, mint a szerelvényé. Azonkívül neki majdnem több ambíciója volt, mint az eónjainak, mint az eónjanak, mivelhogy a konceptuális magma, született Xuyincoi és gazdag kilenc örökösben, csak egy entitást alkotott. Kigúnyolta a Bizottságokat és még a Páncélozókat is. Volt egy látomása a galaxis skáláján, amely sokkal többet tartalmazott, mint a Mechanikusoké. - Az Ön véleménye szerint - kérdezte Hualpát -, mi célt fog szolgálni az Ön Zéró Plusszá? Ez nem az első kérdése volt. Miután Iztoatl bevezette őt a Mérnök irodájába, és a képmutató protokoll után elhelyezkedett egy székben, megkérdezte : - Befolyásom révén, melynek során a lépésem igencsak ártani fog az Ön Bizottságokkal való kapcsolatának, hogyan kívánja kijavítani ezt a kapcsolatot? Hualpa karbexének fátyola kifeszült az alsó ajka bal sarkától a pofacsontjáig. Xuyincóval szemben ült. - A beszélgetésünket felveszik - válaszolta. - Rendben. Xuyincónak volt egy aktatáskája, kinyitotta, kihúzott belőle egy hologisztert, és letette az asztalra, kettejük közé. - Ha megengedi, én szintén felveszem. Visszaélés esetén a nyomás eszköze lehet, lehetővé teszi számomra, hogy ugyanazokkal az ostoba érvekkel védjem meg magam, amelyeket esetleges vádlóim használnak.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
34
Hualpa második alkalommal próbált vigyorogni. A második kérdés akkor tőrdöfésként hatott, és nem tartotta kimondhatónak, főként nem a Konzul szájából. Mire is lenne tehát való a Zéró Plusza, amit egyszer megalkottak? A Mérnök átfogalmazta a kérdést, addig, amíg el nem döntötte, hogy hivatalos választ fog adni. - Ami hasznunkra fordítani az azonnali elmozdulásnak a monopóliumát, amelyet egyedül az AnimálVárosok élveznek. Ezenkívül természetesen destabilizálni kell a Nyájat, összetörni az Organikusokat - hála a csillagközi flottánknak - és összegyűjteni az emberiség maradékát a mi egyetlen égiszünk alatt... Szóljon közbe, ha tévedek... - Téved... vagy hazudik, ami körülbelül ugyanaz. Hualpa egy fáradhatatlan megszakítást várt. Nem számított arra, hogy ennyire gyorsan összeesik. - Hazudok? - ismételte meg szórakozottan. - Bocsássa meg legalább nekem a beszédet, amelyet a Bizottságok tartanak választóiknak. Beszéljen nekem a híres transzurániakról, akiket olyanná hoztunk létre, ahogy a Csatlakozók elképzelték. Mondja meg nekem, hogy mekkora szabad energiát képviselnek a jövőbeli flottánk számára, amely végül megszabadulna a Bán nyomásától. Álmodjon a Szerelvényeknek ama következő nemzedékével, mely ennek az energiának a használatából fog származni. Magyarázza meg nekem, hogyan fogja Zéró Plusz megzavarni a szupernóvát, miközben átváltoztatja pulzár-rá, amit arra tudunk használni, hogy megszelídítse a Bánt, izolálva a szektorokat, megfosztva ettől az AnimálVárosokat. Sugallja nekem azt, hogy ekkora hatalommal nem fog bajt hozni ránk, hogy legyőzzük az Organikusokat. De kíméletből ne próbálja meg velem elhitetni, hogy ez a gyerekesség a Zéró Plusz egyetlen megvalósítható módszere. Hualpa megrázta a fejét.
35
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
- Mindazonáltal valóra fognak válni, amint Zéró Pluszt bemutatják - állította. - Akár kételkedik benne, akár nem. - Hm! Legyünk komolyak, Hualpa. Zéró Plusz kinyitja nekünk a Bánt, de a Bánnak olyan fizikai szabályai vannak, amelyek erőssé tesznek. Képesek leszünk ugyan több millió űrhajót és Könnyűlövészt kiküldeni az Organikusok terébe, de ez nem jelenti azt, hogy meg fogjuk hódítani őket. Képesek leszünk arra, hogy bezárjuk a galaktikus szektorunkat bármilyen támadó elől, de... - Megértettem a demonstrációt. Zéró Plusz csak egy szakasz. * Xuyinco sóhajtott: - Ahogy akarja. Ebben az esetben ez visszavezet minket a kezdeti kérdésemhez. Mire való ez a szakasz? A tökéletesen átlátszó zselé alatt, amely védte őket, a Mérnök kinyitotta riadt szemét. - Általában - bosszankodott - egy szakasz vezet el a kitűzött célig... ez a gyerekesség, ahogy ön mondja. Mit mondhatnék még többet önnek, Xuyinco? Hogy Zéró Plusznak köszönhetően az első galaktikus hatalommá válunk? - Ah! - kiáltotta a Konzul diadalmasan. - Ez érdekes! És ki fogja birtokolni ezt a hatalmat? - Mi, Mechanikusok, természetesen! - Természetesen... Ön úgy találja, Hualpa, hogy minden Mechanikus ugyanarra a koreográfiára táncol? Igazán azt gondolja, hogy az egyenlőség lábain ugrándozhatunk bárhol? Magyarázza el akkor nekem, hogy miért támogatja a nők részvételét a Bizottságokban! Magyarázza el, miért követeli, hogy az egy Bizottsághoz tartozó középiskolák aránya ne legyen reprezentatív az egész népességben. Attól tartok, nem tudom felfogni. Elképzelne Ön Minket, kettős sebességgel? Hualpa nem szerette, ha visszaélésen kapják, különösen akkor nem, amikor nem látta biztosan, hová
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
36
akar a tárgyalópartnere kilyukadni. Ahogy hasonló alkalmakkor, most is bízott szerelvényének segítségében, és ez a következőt értette meg vele: A felvételnek beszél. Arra próbál rávenni minket, hogy fejezzük ki mi magunk azt, ami a fejtegetése alapjaként fog szolgálni. Ha követjük őt ezen a területen, mi ugyanolyan bűnösek leszünk, mint ő. Ha nem játsszuk a játékot, akkor azt kockáztatjuk, hogy megelégszik egy közhellyel, vagy a nyomásgyakorlás eszközeit használja. Hualpa komolyan ki akarta deríteni, mivel akarta a Konzul megfogni őt. - Dialektika az egész - esett le neki. - A Bizottságokat minden második évben öttel megújítják, és középiskolájuk az ülés semekkora részét nem választhatja újra. Tehát még akkor sem, ha ők csak társadalmunk eltorzított reflexei, senki nem vádolhatja őket egy oligarchikus akarattal. - Hangnemet váltott, ironikusabbá vált. - Saját szándékairól beszél, Xuyinco? Mi motiválja ezt a rögtönzött látogatást? A Konzul kétszer megrázta a fejét. XUYINCO megijesztette. Átszúrta a stratégiádat. Oszlasd szét az ítéleteit! - A Bizottságok struktuális szervezete nyilvánvalóságot rejt el, amelyik, remélem, nem kerülte el önt - vetette oda Xuyinco. - Társadalmunk olyan klikkek tökéletesen piramidális rendszere körül alakult ki, amelyek nem fejlődtek egy jottányit sem a szétszórás óta. Egyenesen az alján ott van három félhivatalos nőies osztály, amely népességünk ötvennégy százalékát képviseli, de nekik nincs sem szerelvényük, sem hangjuk a Bizottságokban. Csak kilenc középiskolának van hozzáférése a Bizottságokhoz, melyek közül nyolc öt szavazattal rendelkezik és a Páncélozok a negyvenegyedikkel. Az iskolák úgy készültek, hogy a Mechanikusok öt százaléka irányít huszonegy szavazatot, tehát a hatalmat, és a Páncélozok egyetlen sza-
37
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
vazata eldönti a klikkek minden konfliktusát, amíg, a segítőket beleértve, ők csak kétszázan vannak kétmilliárd egyénre. - Alkotmányunkban nincs semmi demokratikus, csak a... bocsássa meg a kifejezést... funkcionalitást célozza meg. Ha a Bizottságok társadalmilag nem kiegyensúlyozottak, arányosak azzal az érdeklődéssel, amit minden középiskola politikailag egyeztet. A technikusok kevesebb mint a fele mozdul meg, amikor a képviselőik megválasztásáról van szó. Nem végeztem számításokat, de meg vagyok győződve arról, hogy öt szavazattal náluk van az a hatalom, amit megérdemelnek. Revansként, ön is tudja, mint én, hogy a nők tíz százaléka helyet követel a Bizottságokban. Hogy adjanak nekik öt százalékot. - A szerelvényeket is követelik... - De mit adnak ők egy eón nevére! Mitől fél? Attól, hogy a technokratáinál jobb köztisztviselők lesznek? Attól, hogy a Könnyűlövészeinél jobban túlélik, amikor szembenéznek az Organikusokkal? Tíz évvel ezelőtt a Bizottságok arról álmodtak, hogy egy kicsit kevésbé nélkülözhetetlenné válók, hogy megszabaduljanak eretnekségemtől, de senki sem kérdezett meg, miért női igényeket támogattam. Nézze meg a Csatlakozókat vagy az Organikusokat, Xuyinco, és körültekintővé válik a potenciál, amelyet elveszítünk ezzel az egyszerű hímsoviniszta aggodalmaskodással! A Konzul négyszer tapsolt. - Mindig tudatában voltam ennek, de emlékeztetem Önt, hogy a törvényhozói hatalom a Bizottságok kiváltsága. Feladatom csak abban áll, hogy végrehajtom a törvényeiket. Másfelől, csak jeladásként emlékeztetem önt, hogy ezek a törvények nem léphetik túl Alkotmányunk behatárolt cikkelyeit. Nem izgatja egyébként az a tény, hogy semelyikük sem jósolja azt, hogy ezt az Alkotmányt módosíthatnák vagy megváltoztathatnák?
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
38
- Mindenesetre sehol sincs pontosítva, hogy nők nem juthatnak a Bizottságokba, és nem húzhatnak fel Szerelvényt. Ő érett, mutatta meg magát XUYINCO. - De igen - kezdte a Konzul -, szövevényesen, de ki van fejtve. Látja, az Alkotmány kiköti egyfelől azt, hogy egyedül egy Mechanikus részt vehet a Bizottságokban, másfelől, hogy a Szerelvény a tagság jellegzetes jele a Mechanikusok társadalmában. - Visszatérünk a vesszőparipámhoz. - Hualpa ideges lett. Adjunk nekik szerelvényeket! - A bökkenő az, barátom, hogy az Alkotmány a Cenzorokra bízza a szerelvények kiutalását. Egy harmadukért a Bizottságok, másik harmadért a Konzul és a harmadikért a Páncélozok felelnek. Ha ehhez hozzáteszi azt, hogy a Páncélozok döntenek a Bizottságokról, akik megválasztják a Konzult a Cenzorok ajánlásával, ön egy nagyszerű nőgyűlölőt hoz létre. A Mérnök tanácstalanul széttárta mindkét kezét. - Miért volna szükséges egy retesz? - Kérdezze a Páncélozókat! - Xuyinco úgy tett, mintha nem lenne semmi, amit hozzátehetne, de néhány másodperc után folytatta, éppen abban a pillanatban, amikor Hualpa is kinyitotta a száját, hogy beszéljen. - Amíg ön itt van, kérdezze meg őket, hogy miért borul ki a szerelvényben, miért nem képes néhány emberük hatékonyan védeni néhányunkat. A Mérnök szája tíz másodpercig döbbenten tátva maradt. Amikor megint becsukta, Xuyinco folytatta: - Ön az, aki megállapodott a nanonokban a Csatlakozókkal, ugye? Ez nagyon normális volt, hiszen ön az egyetlen rátermett a nanotechnológia irányítására... mintegy húsz éve. Végül is, ez nem teljesen pontos, húsz évvel ezelőtt valóban ön volt az egyetlen, de két évtizede a Páncélozok kijavították... - Várjon! Túlságosan sokat célozgat, anélkül, hogy bármit kifejtene! Majd később visszatér a nanonok39
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
hoz. Pillanatnyilag szeretném megérteni a kikattant szerelvények történetét. - Nem váltottam témát. Húsz évvel ezelőtt, a Hálózat közelében missziózva a Páncélozok által HUALPA és IZTOATL elcseréltek egy szűz szerelvényt a nanon kultúrájáért. A Csatlakozók számára ez azt jelentette, hogy teszteljék a címertani karbex memóriájának kapacitását. Az ön előfutára ajánlására a Páncélozok nanotechnológiákkal akartak kísérletezni a szerelvények egy új generációjának a fogantatásában. Hivatalos verzió: utólag az Organikusok elfogták volna önt, miközben átkutatták az űrhajóját, amíg ez egy semleges AnimálVáros által tranzitba ment át. A tudakozódás félhivatalos eredménye: ismeretlen okból HUALPA és IZTOATL hatástalanították egymást a Titlanhoz közeledve, megsemmisítve a járművüket és kevéske rakományát. Egyetlen említést sem tesznek az űrhajó legénységéről. A Mester és hat Könnyűlövész a tudakozódástól hajtva meghaltak természetes úton vagy véletlen balesetben a következő évben. Harminckettő és ötvenhat év volt közöttük, négyszer vádolták őket hiányosságokkal a karbex gyógyításában. Iztoatl43, aki életben maradt IZTOATLban, meghalt a skizofréniája miatt egy új szerelvényben. - Azt kell mondanom önnek, hogy a történelmünk tele van katatóniával és a karbexek rendellenes működéseivel. Pontosan annyi van belőlük, amennyi a körforgás megelőzése. Hogy befejezzem, a tapogatózás és sakkozás húsz éve után a Páncélozok megalkották első szerelvényüket olyan nanotechnikai eszközök segítségével, amelyekről nem feltételezték, hogy birtokolni fogják őket. Hualpa csöndben maradt. Xuyinco fölkelt, de a fotel és az asztal között maradt. - Tizenegy hónapja - tette hozzá - ezt a szerelvényt TECAMACnak nevezik. Egy hét múlva vagy valamivel később a Bizottságok önre fogják bízni a fiatalja priHAL DOKL Ó CSILL AGOK
40
manimját, hogy egyike legyen a Zéró Plusz Terv két áldozatának. Önnek nem fog gondot okozni az, hogy bebizonyítsa, a karbexe teljesen új típusú. A másik ügyemmel kapcsolatban, önnek csak megint vágnia kell majd egy- vagy kétmillió nagyon tökéletesen elérhető információt a biztonsági ranglétrán a központi multimédiás könyvtárban. És ha igazán tudni akarja, mi történt IZTOATL és HUALPA között, csak át kell kutatnia szerelvénye régi memóriáját. A Mérnök habozott, nem tudta, min háborodjon fel: - Kívülről ismerem az eónomat - kezdte... - Nem, soha nem ismerünk egy eónt, ráadásul olyat, amit eltérítettek, ahogy az önével tették. Egy egész élet nem lenne elég hozzá, hogy körbemenjen. Mindenesetre nem egy olyan eónról beszélek önnek, amelyik csak az antik memória egyik funkciója, hanem olyanról, ami a maga teljességében szükséges a Hálózatnak, és amit a Csatlakozók adtak nekünk a nanotechnológiával. Ez talán segít majd nekünk abban, hogy megtalálja majd azokat a műszaki válaszokat, amelyek hiányoznak. - ...másfelől - folytatta Hualpa, mivel nem szakították félbe azok a Szerelvények, amelyekre várok, hogy befejezzük a Zéró Plusz Tervet, szűz, különben halott anyagokat. Soha nem volt kérdés az áldozat, bármi legyen is az. - Eón nélkül vagy élet nélkül két szerelvény semmiben nem szolgálná önt. És ezt nem én mondom, ezek a saját számításai! Tudom, az átültetett virtuális személyiségeket megkérdezte a nemrég felszabadult eónokon, de ez nem az, amit kapni fog: a Páncélozok képtelenek működtetni egy szerelvényt ilyen feltételekkel. Nyugodt lehet, Tecamac és a tanára önkéntesek lesznek. A Konzul egy lépést tett félre, elfordítva az asztalt Hualpa irányába, és lehajolt, hogy felvegye a hologisztert.
41
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
Most - manifesztálódott HUALPA. - Még mindig nem tudom, hogy miért jelent meg a tárnában - mondta a Mérnök. - Ó, de igen! - nevetett Xuyinco. - Csak tőlem akarja hallani. Az egész nagyon gyorsan zajlott. A Konzul behajlította a lábát, kinyújtotta mindkét kezét a hologiszter irányába, majd elfordult, miközben megfogta Hualpa karjait. Abban a pillanatban, amikor kezei megint bezárultak a csuklóin, egytized másodpeccel korábban, ahogy reagálnia kellett volna, a Mérnök érezte összeszorulni a karbexét és megereszkedni a tarkóját a súly alatt, ami az agyába özönlött. A nehézség és áradás érzése rikító volt, amit a címertani processzorral párosodott idegrendszeri referencia hiánya nemzett, de a behatolás nagyon valóságos volt. XUYINCO beszélt HUALPÁhoz. Zéró Plusz mélyen meg tudja változtatni a társadalmunkat. A Bánban levő elmozdulás irányítása olyan hatalom, amely megéri a Szerelvényét. Ha a Páncélozókra hagyjuk azt, beleegyezünk, hogy évezredekre befagyasszuk a Mechanizmust olyan klikkeknek a szerkezetében, amiket bevezettek, és amelyek terjedni akarnak minden emberi ágban. Ok már majdnem érinthetetlenek, a Bán leigázásával azzá is válnak. Ez az, amire valóban szolgál az ön játéka. Bizonyos szempontból a Zéró Plusz típusú járművek helyettesíteni fogják az AnimálVárosokat, hogy mindenhová utazzunk az univerzumban. Akkor nagyon könnyű lesz bezárni az Organikusokat a tér egy sarkába, aminek a kulcsai egyedül a Páncélozok lesznek, és az egy olyan vonzalomparkká fog válni, amibe elküldjük az arra érdemeseket megölni a szörnyet. A tapasztalat hatalmas mezője lesz ez, hogy teszteljük a szimbiotikusok bemutatását az új címertani entitásokban.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
42
Figyelmesen megvizsgálva az Ősök perszónáját, többet fog találni, mint az eónjainkkal való hasonlóságot. Mindkét fog alom a halhatatlanságnak ugyanazt a vágyát tükrözi vissza, és ugyanazt a szándékot, hogy megtiltsa a változást, vagyis a haladást. Egyfelől ez testetlen lényekről szól, másfelől embertelen megtestesülés, mindkettő meglepően kiegészíti egymást, de hasonlóan steril. Ma úgy tűnik, hogy a Páncélozó mestereink, mert szükséges a nevükön hívni őket, azt tervezik, hogy megtermékenyítik őket az Organikus szimbiotikusokkal, hogy megajándékozzák magukat az örökkévalósággal. Nekünk akkor isteneknek kell neveznünk majd őket, isteneknek, akik nem a mi képmásaink lesznek. És ön, aki már annyira rosszul tolerálja az AnimálVárosok hegemóniáját, hogyan fogja megélni ezeknek a báboknak a hatalmát? Nincs oltóanyag a nagyzási hóbort ellen, nekem nincs azért semmim az ön szennára. Azért jöttem le a tárnába, mert ön kérte. Zéró Plusz megőrzi az ellátást, és a Páncélozókkal szembeni ellenkezés ereje lesz. A végrehajtást követelje a küldetéstől, ne adja bérbe a dicsőségnek a legcsekélyebb részét, ami önnek jár. Később szüksége lesz rá. Titlan óta én a szóvivője és a karja tudok lenni. Elég ötletet osztunk meg, hogy ez elviselhető legyen nekem, és eléggé különbözünk ahhoz, hogy ne törjük össze a Mechanikus jövőt. Egyébként a Páncélozok mindig jelen lesznek, hogy döntsenek a Bizottságokról, amelyek talán végül vállalják a felelősséget. Most csak egy dolgot tudok szavatolni: ha önnek túl kell élnie a Zéró Plusz Tervet, ez a saját eszközei által történne, mindenki ellenére és általános meglepetésre. Bármi legyen is az, amit választani fog. Remélem, hogy világosan beszéltem. A Konzul leejtette a Mérnököt. Nem tartotta őt két másodpercnél tovább. Mindkét felfévelnek fennhangon artikulált:
43
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
- Nyolc Bizottságot két hónappal a visszatérése után fognak megújítani. Minthogy ritka az az ülésrész, ami még mindig kedvező nekem, azért jöttem, hogy megkérjem önt, kampányoljon a mérnökök középiskolájában, és támogassa minden középiskolában azon személyiségek jelöltségét, akik osztják hiedelmeinket. Ha nyolc helyet megszerez, ami nagyon valószínű, számításba véve a Zéró Plusz hatását, nekem két további évig tartanom kellene a pozíciómat. Megígérem önnek, hogy létre fogunk hozni egy stigmát, hogy még a Páncélozok is nehezen tudják megakadályozni, hogy nők is belépjenek a Bizottságokba. Mialatt Xuyinco gondosan felvette a hologisztert, beragasztotta az aktatáskájába, és átvágott az irodán, Hualpa semmilyen replikát nem talált. Teljesen le-győzöttnek érezte magát. Reflexből, amikor a Konzul az ajtóban volt, a Mérnök szóról szóra elismételte azt, amit HUALPA rálehelt: - Miért harcolnék inkább önért, mint magamért, Xuyinco, amíg a Bizottságok készen állnak arra, hogy nekem adja át a helyét? Xuyinco nem fordult meg, csak egy mondat erejére állt meg: - Mert a Bizottságok választják meg a Konzult a Cenzorok ajánlása alapján, és mert ön soha nem fogja megkapni. Viszontlátásra, Hualpa!
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
44
3. FEJEZET
A Titlan ötszáz városa közül bármelyiknek az értéke csak annyi volt, hogy csatlakoztak a kristály- vagy fémrácsokba, egyik sem érdemelte meg azt, hogy felidézzék az utcáit és a tereit, a folyosóit és a liftjeit valami másként, mint a keringés útjaiként, egyik sem volt képes a legkisebb nosztalgiát sem ébreszteni, kivéve Nezcalt, a legnagyobbat, a legszebbet és az egyetlent, amelyik több egy olyan gépnél, amelyik oltalmat nyújt a Mechanikusok ellen. És mivel ezt meglátta benne Tecamac, Nezcalnak nem volt több riválisa a Titlan két bolygóján. A fiú néha eltöprengett azon, hogy ha Nezcal és a Titlan ragyogása alapozta meg elmúlt kamaszkorát, valószínűleg ő - aki egy még alig lakható világban épülő városban született, a harmadik világ második városában jelenti a jövőt, és biztosan egy műhely.
Kétezerötszáz méteres magasságával, tizenkét négyzetkilométernyi alapterületével, az ugyanabban az épületben lakó ötmillió lakosával Nezcal egy ezerméternyit nőni képes csonka gúla volt, és tízszeresére meg tudta sokszorozni a népességét, anélkül, hogy kétszázötven kertje közül egyet is eltörölt volna. Tecamac szerelmes volt a kertekbe, még inkább a parkokba - a bioszférába, ahogy Chetelpec Mester nevezte - ,
45
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
amelyek az alapterület felét elfoglalták. Mindegyiket ismerte, szinte bizalmas viszonyba került velük, négy év óta rájuk áldozva szabad idejét. Kint nem érezte ugyanazt a rokonságot a természettel, mely zavarosnak tűnt neki, rendetlennek, képtelennek arra, hogy ne rontsa el egy hely vagy egy táj ragyogását egy rosszul befejezett alakkal, egy kellemetlen szaggal vagy elnagyolt színek diszharmonikus egységével. Kertjeit napról napra gondosan ápolták ugyanazzal a tökéletesség utáni vággyal, ugyanazzal a hatékonysággal és művészi aggodalommal. Áfák törzsei megformáltak, az ágak dombornyomottak, leveleik idényjellegű árnyalatokkal színezettek, virágaik, rügyeik és gyümölcseik kitanultak voltak, hogy mindez együtt vagy külön kifogástalan képet alkosson bármilyen szögből. A kertek a Gésák alkotásai voltak. Két hónapja Tecamac elhanyagolta egy kicsit a kerteket a Gésák, pontosabban egy Gésa miatt. Zezlunak nevezték őt, és tíz évvel volt idősebb nála, talán tizenegyei vagy tizenkettővel is, de nem többel. Nőnek nagy és inkább izmos volt, mindazonáltal anélkül, hogy vitathatatlanul szép lenne, olyan báj áradt belőle, amelynek egyetlen épeszű fiú sem tudott ellenállni. Tecamac egy kertben találkozott vele, és azonnal elolvadt tőle. A lányt meglepte, hogy egy teljesen új primanim a természeti alkotások iránt érdeklődik. A későbbiek során a fiú sokszor látta a lányt, mivel a formációja gyakran hagyott neki néhány órát a kertekben, néha a parkokban. A fiú megpróbálta megismerni a lányt, a lány megbotránkoztatni a fiút vagy a meggyőződései felé terelni őt. A lány beszélt a nemek egyenlőtlenségéről, bálványozta Hualpa mérnököt, megvetette a címertani credót, arról álmodott, hogy belép a Bizottságokba, és harcolt, ameddig megengedték neki, hogy tegye a Felügyek és a Gésák között, az Anyák és a funkcióban lévő kamaszlányok között. Ez gyötrődést és HAL DOKL Ó CSILL AGOK
46
megalázást hozott neki, állandó ellenségeskedést és néha erőszakos összeütközést. Ez a harc ráadásul egy nagyszerű hasítást szerzett neki mindkét mellén, sok horzsolással és egy belső vérzéssel, mert, bár annyira erős volt, nem volt képes arra, hogy megszabaduljon tizenöt matrónától, akik megverték, és lerombolták a stúdióját. - Nem nezcaliak voltak - magyarázta. - Természetesen nem ismerek mindenkit, de meggyőződésem, hogy egy másik városból küldték őket. Tudod, hogy a Köztisztviselők megtagadták, hogy felvegyék a panaszomat? Megértették velem, hogy olcsón megúsztam, és úgymond kívánatosabb, hogy diszkrét legyek, mert ez nem lesz mindig így. Később rájöttem, hogy messze nem én voltam az első, aki ezt a fajta figyelmeztetést kapta, és olyan lányokkal is találkoztam, akiknek több jutott, néhányat megkínoztak vagy megcsonkítottak, mások pedig egyszerűen eltűntek. - És folytatod? - Mit gondolsz? Szervezettek vagyunk. Ugyanabban a kerületben élünk, és mi biztosítjuk a védelmünket. A múlt héten, miután a küldöttségünket kizárták a Bizottságokból, két csoport visszatért néhány lépést közeledni. Vártunk rájuk. Csúnyán végződött.” Tecamacnek nem volt véleménye Zezlu politikai tevékenységéről. Megállapította, hogy méltányosságból ki tudja harcolni a nők belépését a Bizottságokba, de nem volt biztos abban, hogy megérti a férfias pozíciók betöltésére irányuló vágyát. Nyilvánvalónak tűnt, hogy semelyik nőnek sincsenek értelmiségi eszközei, hogy tudományos kutatásban részt vegyen, és semelyiknek sincsenek olyan testi adottságai sem, hogy olyan jól harcoljon, mint ahogyan a Könnyűlövészek képesek rá. Ha jeleskedtek is a művészetekben, a gyereknevelésben és a hadbírósági munkában, világosan látszott, hogy az adminisztráció és a technológia kívül estek a kompetenciájukon. Azonkívül, hiszen a teljes 47
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
hatékonyság keresésekor a biológiai fejlődés megvalósította az emberiség határozott nemekre bontását, nem látta be, hogy a nőknek vagy a férfiaknak miért kellene kényszeríteniük a természetüket, hogy olyan feladatokat végezzenek, amelyek a másik nem minőségéhez tartoznak. Természetesen soha többé nem fejtette ki nézőpontját, hiszen amikor egyetlenegyszer megtette, Zezlu leégette őt, és megfenyegette, hogy nem találkozhatnak többé.
Zezlu a tizenhetedik szint hatodik emeletén élt Nezcal délkeleti szögében egy nőies kerületben, minthogy idetartozott. Gyaloghidakban, szűk átjárókban és kétágú sétányokban bővelkedett minden, ez olyan útvesztőszerű kerület volt, amelyen informatikai segítség nélkül nehéz volt átvágni. Tecamac szeretett kikapcsolni, és végül kiheverni azt a szerelvényben, hogy vezesse őt, ahová akarja, de minél több területet járt be, annál kevésbé volt a szerelvénynek lehetősége őt irányítgatni. És apránként az aberráció bája átváltozott a birtoklás kellemes érzésévé. Az évek során, mert bejárta minden irányban a kerületet, a tizenévesnek olyan benyomása lett, hogy teljes egészében Nezcalhoz tartozik. Azon az estén a fiú a tizennyolcadik szintről érkezett meg, a szolgáltató zsilipkamra által, ami a tizenhetedik szinttől elkülöníti a stúdiót, és ahol a repülő sétányok lemennek a legmagasabb gyaloghídig. Akkor a hidak a sétányokba, a lépcsőházak a folyosókba, egyik épületből a másikba mentek át, hogy csatlakozzanak Zezlu emeletéhez, az ajtajától néhány lépésre. Kopogtatott, a lány ajtót nyitott. Várt rá. Egy hete úgy üdvözölte őt, mintha csak ő számítana. A fiú minden alkalommal irányíthatatlan érzelemről bizonyosodott meg, ami csak növelte ügyetlenségét és zavarát.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
48
Szeretkezett más nőkkel. Egy Gésa hat nappal azután vette el a szüzességét, hogy befűzte a szerelvényét, és azóta megismerte az intimitást két másik Gésával is, de paráználkodni nem hagyta, csak az élénk, de nevetséges örömre emlékezett. Zezluval kapcsolatban, amikor magába fogadta, tudta, hogy fel fogja fedezni a két test ajándékozásának örömét. És ez kell legyen a szerelem, még akkor is, ha nem érezte képesnek magát arra, hogy szeresse Zezlut, azon a vágyon túl, amit keltett benne. Az előző napokban elhatározta, hogy a karjaiba veszi őt, amint kinyitja az ajtót, de ottmaradt a küszöbön, megfélemlítve, amíg a lány nem jelezte, hogy lépjen be. Akkor követte a lányt a stúdión keresztül, majd elhelyezkedett az oldalán, a teraszon, mindkét könyökével a korlátot támasztva, tekintetével keresve a menekülés lehetőségét abban a szintetikus félhomályban, amely befedte a kertet, tizennyolc méterrel lentebb. A lány elhelyezkedett szemben vele, egészen közel hozzá; a fiút figyelte, és csak a szeme, amit a fiú megpróbált elkerülni, mosolyogott. - Mit csinálunk most? - kérdezte. - Elmondasz nekem egy új bravúrt, és én úgy teszek, mintha érdeklődnék iránta? Vagy te teszel úgy, mintha érdeklődnél a feminista történeteim iránt? A lány hamar el tudta érni, hogy a fiú rosszul érezze magát, hogy megszégyenüljön. Ha nem vetett volna véget ennek, a játék órákon át tartott volna. - Mi aztán tényleg úgy lettünk kitalálva, hogy ne értsünk egyet - folytatta a lány -, és mégis biztos vagyok abban, hogy megérted egy kicsit azt, amit mondok, és hogy soha nem lennél képes arra, hogy tárgyként nézz a nőkre. Ami engem illett, az érzékenységed a végén még meggyőz, hogy a férfiak nem az ellenségeim. - Miért volnánk az ellenségeid? Zezlu nevetett.
49
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
- Ó, Tecamac! Naivitásod megható. Oly sok dolog van, amit nem ismersz, és még elképzelni sem tudsz. - Csak azt kérem, hogy tanulhassak. - Persze, persze. - Egyetlen egy lépést tett előre, és egész teste az övével szembe került. - Tanulni, igen, de megérteni... Meg tudod érteni, hogy a szerelvényed szaga és kapcsolata hátborzongató nekem? Egyik kezét a fiú hasára tette, megnyomta egy kicsit, és elérte az egész mellkasát. Tecamacot mozdulatai megbénították. - Meg tudod érteni, hogy irányított neveltetésünk ellenére nem könnyű egy karbex képmását elképzelni? És nem csak a nemekről beszélek! Tizenegy éves voltam, a mellem még alig domborodott, amikor megtanítottak arra, hogyan érjem el, hogy kijöjjön ez az émelyítő anyag. - Továbbra is cirógatta őt, egyik keze a vesetájékon, a másik a bal combja belső felén. - Elég egy kicsit dörzsölni és a megfelelő helyeken. A lány a fiú mögé került, hozzátapadt, kezei a mellkasán, csípője remegett, és elkezdett hullámozni. A fülébe duruzsolta: - Ti Mechanikusnak nevezitek magatokat, és beleszámítotok minket a típus definíciótokba, de egyetlen nő sem illik ebbe. Idegenek vagyunk egymásnak testben, lélekben és életmódban. Mi ráadásul annyira idegenek vagyunk számotokra, hogy rabszolgákká alacsonyítottatok minket, és még csak tudatában sem vagytok ennek, vagy annyira kevéssé, hogy akár háziállatok is lehetnénk. Ti egymás közt nőttök fel, egymás közt éltek, mi szintén, és az útjaink csak azért kereszteződnek, hogy állandósítsuk a fajtát, vagy hogy néhány percig megosszuk a ritka örömöt. Tecamac meg akart fordulni, de a lány erre erősebben szorította, hogy megakadályozza, és anélkül, hogy félbehagyta volna medencéje mozgatását, tovább suttogott:
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
50
- Ti hadsereg vagytok, Tecamac. Az Anyák fölnevelnek benneteket, a Felügyek táplálnak, és mi többiek, Gésák, biztosítjuk a pihenéseteket az ostoba és korlátolt háborúitok szüneteiben. A lány néhány centiméterrel eltávolodott a fiútól két másodperc erejéig, épp csak annyi időre, hogy felhúzza a szoknyát a derekára. Akkor újból Tecamac-hoz simult, a térdével nyomást gyakorolva a fiú térdhajlatára, hogy könnyedén behajlítsa a lábát, és elkezdett megint a fenekéhez dörgölődzni. A szoknyája alatt nem viselt semmit, a fiú érezte őt a karbexen keresztül, a jelentéktelen filmen keresztül, amivel karbexe fürdette a bőrét. Érezte a langyos égést is szeméremcsontjaiban, amelyek kitöltötték a szerelvényt, és átrendezték a karbex molekuláit, hogy utat törjenek maguknak. - A szerelvényeitek megvédenek benneteket minden felkeléstől - mormolta Zezlu tehát mi csak szabotálni tudunk. A ti jó gyerektársaitokba az Anyák belenevelik a kétséget, a törékenységet vagy a kertek ízét. Spártai napjaitokban a Felügyek kényelmet tudnak biztosítani, és megtanítják nektek a luxust. - Még mindig tisztán beszélt, de azáltal, hogy a mozgása gyorsult, lélegzete elkezdte szétszabdalni a mondatait. - És mi, mi tudjuk babrálni az örömeiteket a gyártás pontjáig, hogy megrontsuk a Mechanikai credótokat. Megint egy kicsi ütést mért a térdhajlatba, és egy pálmát helyezett a lapockái közé, hogy jobban besüppedjen. Tecamac álla a kezein volt, keze a mellvéden nyugodott, lába félig behajlítva, medencéje a hát irányába mutatott, és a most már teljes merevedésének ellenére felfogta helyzetének nevetséges voltát, amikor a lány átvetette bal lábát a csípője fölött, viaskodott a derekánál tíz összezárt ujjával, és növelte mozgásai amplitúdóját a csípőjén. Életében először szégyent érzett, de nem merte fölemelni a fejét, hogy
51
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
ellenőrizze, semelyik Gésa nem látta őt a környező teraszokról. Ráadásul nem mert ellenállni Zezlunak, de erősködött, hogy engedje el, amikor a lány becsúsztatta egyik kezét a hasa alá, és az megint bezárult a karbex hosszúkás kidudorodásán. - Érzem a szégyenkezésedet, Tecamac. Most van egy... kicsi elképzelésed arról, hogy mit élek át... azáltal, hogy hozzádörzsölöm magam... a bűzölgő szerelvényedhez. Fölemelkedett, és lassan leereszkedett, miközben ránehezedett a csiklójára, mintha otthagyná a jelét a karbexen. Szintén ugyanazzal a lassúsággal zihált, és tökéletesen irányított jön-megy mozdulatokkal masszírozta a fiú vesszejét. Tecamac akkor végre érezte az első csepp vágyat feltörni a falloszában, és a karbex megreccsent, megengedve a szexusnak, hogy megszabadítsa magát mesterséges érzéseitől, hogy egyedül csak az örömét keresse. Zezlu ujjai megint bezárultak a végül csupasz makkon, és lázas gyorsaságai mozgatta medencéjét, míg a torka nem lélegzett be több levegőt, csak puha és szaggatott panaszokban. Tecamac hagyta, hogy nyögdécseljen, végül a combok nem verték tovább a csípőjét. Megfordult, megszorította a derekánál, fölemelte, mintha pehelykönnyű lenne, és bevitte. Séta közben átkarolta a hátát, a kezek a vállain, és alig várta szexusának izzó megtisztulását benne. Átvágott a stúdión a pódiumig, ahol az ágy állt, és lehajolt, hogy a lepedőre essen vele. A lány majdnem azonnal felkiáltott örömében, a fiú fokozta medencéje nagy mozgásait, majd a lány át dőlt az oldalára, és rágördült, miközben visszavette bolondozásaik irányítását, előzékeny békében és türelemben, kényszerítve arra, hogy átélje az orgazmust, amit nyújtani akart adni. - Lágyan - kérte. - Örömet nem vesznek, ízlelik. A lány térdre ereszkedett, lábikráit beékelte a combjaiba, és ugyanazzal a mozdulattal áthúzta a
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
52
szoknyáját és a blúzát a fején. Azután a fiú felállt, és a lány hozzásimult, mellét a karbexhez préselve. Zezlu szinte hevesen visszanyomta őt, de a karbex belenyílt a kapcsolatába, és bőre áthatolt rajta, hogy Tecamac bőrével érintkezzen. - Te... - hebegte a lány - ...te... A fiú nem látszott kevésbé meglepettnek, mint a lány, és a szerelvény az egész hasán tovább nyílt, és Tecamac még jobban magához szorította, hogy érezze szatén lágyságú bőrét. A szerelvény teljesen kinyílt, elvesztette az alakját, belélegezte a Gésát, és megint bezárult mögötte, teljesen körülvéve.
Zezlu számára ez a meglepetések ideje volt. Amint mellbimbói megérintették a mellkast, Tecamac igazi mellkasát, a karbex szétszakadt alatta, és magához vette, miközben a veséi körül lapult, hogy beléhatoljon. A hátán a szerelvény páratartalma átengedte a fiú kezének a helyet. A lány érezte Tecamac ujjait a bőrén kúszni, kitapintani a teljes húst, majd a fiú magához húzta, miközben megint meghosszabbodott. Zezlu érezte a karjain, majd a combjain domborodó izmokat, és beléjük olvadt, hogy teljesen befedje őt is, ahogy a karbex is befedte őt tetőtől talpig, egymásba öntve őket. Egy-két percig Zezlu úgy érezte, hogy megfullad, és kétségbeesett zihálásokkal kapkodott levegő után. Akkor a nyomás háttérbe szorult, felváltotta az ereiben száguldó vére, minden idegvégződésének az észlelése, és egy enyhítő melegség, amely egészen az agyáig hatolt. A száját Tecamac szájára tapasztotta, nyelvük összefonódott, és nyáluk elegyedett, majd a lány egy másodperccel a fiú előtt elélvezett. Még tízszer vagy százszor élvezett, vagy egyetlenegyszer, igazán. Abban, amit átélt, az orgazmus nem 53
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
tűnt befejezettnek. Ráadásul nem is ezt kereste. Megelégedett azzal, hogy iszik Tecamacból, és elegyíti nedveiket. A lány csak vágy volt, és a vágy önmagában ér véget, egy soha be nem fejeződő spirál, amely körülölelte Zezlut, és minden hajlatban megduzzadt. Tébolyult állapotba került, fölemelkedett, és elfogadta a halált, aminek következnie kellett, de nem jött. A kimerültség tilos volt számára, csakúgy, mint a mozgás szabadsága. A mozgások, a hullámzások, a masszázsok a szerelvény alkotásai voltak, és azt az energiát, ami Zezlu vágyát táplálta, a szerelvény generálta. A Gésa megértette, hogy nem Tecamackal szeretkezett, hanem TECAMAC szeretkezett velük, kettőjükkel. Felfogta a legrosszabb megalázást, és rimánkodott, hogy soha ne érjen véget. Tecamac nem tudott egyszerűen örülni annak, amit a szerelvény elvégzett. Azonnal, amint a saját húsán érezte Zezlu mellét, a szellem fényességével megérintette a sorsa: TECAMAC nem egy szerelvény volt, TECAMAC volt a szerelvény. Megengedték neki, hogy átélje az élvezetet, amit a lány felajánlott neki, olyan mélyre ugrott, ameddig csak eljuthatott a Gésa érzékiségében, belemerült saját érzései visszhangjába, de nem felejtette el, hogy semelyik mechanikus nem élte át azt, amit ő, legalábbis a megismerés szintjén. Bizonyos értelemben ez nem lepte meg. Ott volt benne annyira sok képzeletbeli csíra, annyi kiméra, annyira fantázia, hogy a címertani személyiség, a saját útja csak túlszárnyalni tudta konceptuális tényezőit. Bizonyságot nyert arról is az egyharmadban levő megnyitás által - ráadásul egy nő révén -, hogy TECAMAC megszegett egy tabut, és saját maga túllépett egy olyan tilalmon, amit senki nem írt le, annyira abnormális áthágás volt. Ez igazolta a Zezlura vonatko-
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
54
zó elképzeléseket. Chetelpec Mester nem állította-e, hogy a legrosszabb hazugság a kimondatlan? Mindazonáltal ennél a felfedezésnél a fiút jobban izgatta az, amiről úgy vélte, hogy kinyilatkoztatás. Szerethetné Zezlut. Ó, nem úgy, ahogy szerette ezt a világot, amely felé kormányozta álmait! De szerette Zezlut egészen, mindazzal, ami összekötötte őket, és ami elválasztotta őket. Úgy tűnt neki, amíg a szeretet egyszerre volt egyszerűbb és fontosabb annál, amit a Mechanizmus megkövetelt, hogy mindenképpen eltért a Mechanikus hivatástól. Anélkül, hogy beszélne tapasztalatáról, szüksége volt arra, hogy fölfedje ezt a másik fölfedezését Chetelpec Mester előtt. Egyedül a Mester segíthetne neki abban, hogy feldolgozzon egy új bölcseleti fogalmat. A Mester és talán Zezlu. A nők a férfiaknál jobban bolondulnak a filozófiáért. Ellazítom. Nem lesz képes átalakítani öt értelmes, kiélesedett mondatot. Amíg bennem van, egyensúlyban tudom tartani áramló energiáit, de amint agyának vissza kell vennie majd szervezete irányítását, a kimerültségtől összefog omlani. Ne nyugtalankodj! Tíz óra alvás után biológiailag jobb állapotban lesz, mint valaha. Tecamac aggodalma csak az elméje felszínére irányult. A szerelvény választ adott erre, mielőtt igazán kibontakozott volna. Milyen megnyugtató egy olyan barát, akit ennyire közel érezhet magához!
Eljött a búcsú és a mielőbbi találkozás ígéretének az ideje meg egy olyan csóké, amelyet a szerelvény azáltal lágyított, hogy behúzta a karbex néhány négyzetcentiméterét. Zezlu elaludt. Tecamac egy percig figyelte őt, és elhagyta a stúdiót. Nem szándékozott visszatérni, legalábbis egy ideig nem. Túl sok mindent kellett át gondolnia, és nem
55
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
volt bátorsága, hogy megbirkózzon reflexióival. Lement egy emeletet, átment egy gyaloghídon, keresztezett egy folyosót, akkor rátért egy másik gyaloglóidra, majd egy harmadikra, végül egy hosszú repülő sétányra. Rendszertelenül vándorolt egy kicsit, és eldöntötte, hogy szüksége van egy kertre. Lépései elvezették Zezlu teraszának a lábához. Még két óra volt hajnalig, kinyújtózott a nyírt pázsiton, és lehunyta a szemét. Képesnek kellett volna lennie, hogy elaludjon, szundikált is, a decibelek néhány töredékének csöndjével ringatózott: a légtisztítókkal. Egy zaj riasztotta fel a szunyókálásból, egy üveg zaja, majdnem egy törésé. Aztán egy kiáltás, nagyon éles, növekvő, amely szűnt meg egy másik zaj után, nagyon fakó, majdnem puha, egy test, amely lezuhant a szökőkút kávájára, ott, hat méterre tőle. Tecamac felpattant. Tudta, mielőtt meglátta, hogy a bábu összetört a kövön. Zezlu. Meghalt az élet gyűlöletében. Majdnem térdre esett előtte, és szinte könnyezett. Majdnem kiáltotta a nevét. Majdnem összeomlott, de volt egy másik diszkrét üvegzaj és egy másik csörömpölés és másik kiáltás. Ez alkalommal előbb tudta, mielőtt reagált. Valaki véget vetett Nezcal feminista mozgalmának. Ennek a valakinek volt egy szerelvénye, észrevette a második emelet egyik ablakában. Tecamac felhúzta az övét a szubvokális paranccsal. Túl sok ordításnak, túl sok haláltusának kellett lenni, a gyilkos, a gyilkosok spricceltek az első emeleten, és közvetlenül átlépték a gyaloghíd mellvédjét, hogy leszálljanak a sétányon éppen akkor, amikor Tecamac is elérte. Megállt, amíg a lépcsőházra célzott. Hatan voltak. Hat Könnyűlövész, hogy elfogjon egy nőt! Csak egy másodpercig haboztak: el kellett szökniük, mielőtt a rendőrség beavatkozna. NekiiraHAL DOKL Ó CSILL AGOK
56
modtak, nem törődve Tecamackal. A fiú egy ugrással letelepedett a röppályájukon, és elgáncsolta a lábukat. Most már nem tudták figyelmen kívül hagyni őt. Egyikük lihegve megállt, a többiek követték. - Hagyd abba, kicsim - mondta az, amelyik elsőként leállt. Ez nem a te ügyed. TECAMAC csatájának az alakja egy homályosan humanóid megjelenést adott, és körülbelül három méter magas és másfél méter széles volt. A karbex megtelve az ellenállás maximumával a legcsekélyebb jellemzői sem rajzolta az arcára. Természetesen a szerelvény ábrázolta a jellemzőket, amelyek megkülönböztették a többi hozzá hasonlótól, de ezt egyedül csak Chetelpec ismerte. És Chetelpec Mester egy gyávákból álló csoporttal soha nem kompromittálná magát. A „kicsim” megszólítás vallomás volt, méghozzá aprólékosan előkészített. Tudtak a fiú Zezluval való kapcsolatáról. - Te nem a mi súlycsoportunkba tartozol - kezdte újra a Könnyűlövész. - Kopj le! Arra számítottak, hogy az útjukon találnak téged. Parancsot kaptak, hogy kihozzanak a sodrodból, anélkül, hogy sebet ejtenének rajtad. Az, aki beszél, a Mester, a többiek a tanítványai... ez biztosan nem az első bevetésük, de ha összetörjük a tanárt, a követők nem lesznek képesek szervezkedni. A szerelvény az utálat kifejezéséig osztotta meg elmeállapotát. Tecamac a tudomásulvétel gondolatát küldte neki. Ez a hála és a gyilkosság, egy hatszoros gyilkosság kérdése volt. Az, aki soha nem ölt, akinek csak egy oroszlánnak kellene lennie a szikláján, nincs arra vonatkozó elképzelése, miként kell meggyilkolni egy Mechanikust a szerelvényében. Csak épp arra volt szüksége, hogy megtegye. TECAMAC timpanonokat érintett meg neki: Nekünk ez könnyű. Sújts le, a többit intézem. A Mester elkezdett lassan felé sétálni, hogy ne ijessze meg, a tanítványai követték, ketten, akik ellenőr57
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
zik őt. Tecamac egy kevésbé agresszív pozíciót vett fel, egy kicsit felállt, és nyugodt benyomást keltett. Amikor nyolc méterre jártak tőle, egész testével lendületet vett, és a szerelvény a rövid pihenő állapotából átváltott a rakétáéba. Telibe találta a Mestert, és megfeszített ujjakkal a nyaki verőér magasságában ütötte, lentről fölfelé, a keze belépett a karbexébe, szétrepesztette azt, miközben elsüllyedt a torkában, elszakítva a palotát, hogy megint bezáruljon az agy puha páratartalmán, amit eltaposott, vér és agy által szennyezetten. Tecamac a jobb lábán elfordult, a bal lábával a Könnyűlövész arcába rúgva, a sarka a hitetlen ellenfél karbexébe hatolt a kanyarban, porcokat összezúzva, csontokat törve és ragyogást téve egy másik, már halott agyba. A kamasz nem állt meg, és nem is lassított. Amikor a bal lába horgonyt hajított a talajon, két összeszorított ökle egymást követte két mellkasában és két, gumilabdává vedlett, felrobbant szívében. A Mester teste még mindig nem érintette a talajt; várt, míg Tecamac jobb keze le nem tépi a negyedik tanuló belső szerveit, és nem hagyja őket ott lógni a karbex két ajka között. Akkor tette meg, amikor az ötödik nyakszirtje reccsent a pálmák között. Gésák álltak az erkélyeken és gyaloghidakon, gyors léptek zaja hallatszott az úton és a folyosókon, és fennakadt lélegzet meg tartózkodó éljenzés hallatszott. Jelen volt a vonakodás, amely a bosszúálló megkönnyebbülést írta felül, de Tecamac nem látott semmit, nem hallott semmit. Visszament a szökőkúthoz, a kertbe. Letérdelt, Zezlu koponyája a combjain, amikor a rendőrség Könnyűlövészei megtalálták. Négyen voltak, csapatuk nagyobb részét az eszplanád tetemei mellett hagyták, hogy távol tartsák a naplopókat, amíg a többiek tanúvallomásokat vettek föl az épületekben.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
58
A lábai között a szerelvény kinyitotta a karbex egyik sebét, és Zezlu haja utolsó simogatásként fürdette combjait. Egy kevés vér kanyargóit a fül alatti sebben, és néhány hajszálat ragasztott az ágyékára. Amikor az egyik rendőr beszélt, a karbex megint bezárult, és bebörtönzött Zezluból egy keveset a húsába. - Le vagy tartóztatva - mondta a zsaru. - Kelj fel, és kövess minket. Tecamac csak a fejét emelte föl, a szemén levő zselé semmit nem rejtett el a vérszomjából. - És mit csinálnak, ha nem akarom követni önöket? Követni fogja őket, nem szeretett volna még bűnösebbé válni, amit már nem néznének el neki, de meg kellett velük értetnie, hogy csak saját akaratából követi őket, mert sehol nem létezik olyan hatóság, amely kényszeríthetné őt. Finoman letette a Gésa fejét a selymes fűre, és szemben állt a rendőrökkel. Akkor megszorította a jobb kezét, és a karbexe körül - egyedül csak körülötte - húszszorosára felfújódott és kifeszült, hogy megérintse azt a Könnyűlövészt, aki parancsot adott neki. Egy ujj, az egyetlen, amit figyelmeztetésként megszorítottak, átment a rendőr karbexén keresztül, és, mivel hevesen lépett be, kinyitotta a vállékét, tíz négyzetcentiméteren. - Hat, tíz, ezer, ez hasonló. Érted? - A Könnyűlövész szerelvénye nem zsugorodott össze, ez őt is, mint a birtokosát, sokkolta. - Követlek.
59
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
4. FEJEZET
A csarnakát védő űrállomáshoz közeledve, Zéró Plusz visszatért a végső próbakurzusáról, egy milliárd kilométeres huroknyi, a fénysebesség határát súroló sebességgel, amiről legalább tizenkét mérnök álmodott, hogy dacol az einsteini fizikával, egy hurok, amelyet alig szakított félbe a két belemerülés a Bánban. Nem cserélt, hanem áthelyeződött, ahogy csak az AnimálVárosok tudnak, besurranva egy láncszemen, ami két közeli csomót egyesített. A csomók igazán nagyon közeliek voltak, alig egy fél parsec, és az űrhajó elfogyasztotta osztódott termékeinek összességét oly módon, hogy realizálta a menettértiséget. Ő majdnem nem érkezett meg, és nem tért vissza, de ennek nem volt kapcsolata a megvalósított energiával, sem a kalkulátor által használt egyenletekkel. Ez olyan volt, mintha egy erő eltérítette volna a járművet, mintha a láncszem elvesztette volna az alakját a behatolásától, és megpróbálta volna másutt kilakoltatni, mint a célzott pont, egy irányban, amelyik nem volt meghatározható, és amit nem tudott elérni. Ez nem az első incidens volt. Amióta Zéró Plusz tesztelte az új kapacitásait, mind a hat búvárkodás a Bánban hasonló meghibásodást okozott, minden alkalommal egyre erőszakosabbat, és bár Hualpa Mérnök kérésére senki nem említette az incidenseket az irányító posztot kivéve, mindenki előtt világos volt,
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
60
hogy Iztoatl elmélete, felróva a jelenséget a szupernóva bűnéül, nélkülözte a bizonyítékot és a megfogható adatokat. Mindazonáltal az Asszisztens nem tágított éltől, és a Mérnök teljes és önkényes bizalmat helyezett belé. Szemét arra a képernyőre függesztette, amelyik helyreállította annak az állomásnak a képét, amit az űrhajó megközelített, Hualpa megpróbálta kiüríteni az elméjét. Segítője feltevése nem érdekelte, legalábbis nem jobban, mint a tudományos alapítványról alkotott véleménye. Éppen ellenkezőleg, az a megérzés, amely a sajátja volt, valamint a hitelessége, amit Iztoatl segítségül hívott, hogy igazolja a feltételezését, legalább visszahozta őt azokhoz a megfontolásokhoz, amelyeket szeretett volna elkerülni, legalább addig, amíg Zéró Plusz a Bizottságok befolyása alatt állt. A Titlan multimédiás könyvtárában Hualpa a Konzul ügyeinek körülbelül tízmillió konfirmálását találta meg különböző természetes, de teljesen váratlan és rendellenes halál formájában. Az elhalálozás okai, amelyeknek anekdotaszerűeknek kellett volna lenniük, elméletileg ritkák vagy valószínűtlenek voltak, statisztikailag jelentős jelenségként jelentek meg, amelyeket soha senki nem tanulmányozott. Kivételesnek vagy elképzelhetetlennek tartott rendellenes és igaznak bizonyult címertani működések, minden megőrzött arányukkal, majdnem banálisak. A javaslatok vagy az új politikai ötletek szórványosan tízesével jelentek meg, és a proponensek hiányában eltűntek egy rendkívül ritka betegséget vagy egy meghibásodást követően. A jelentések vagy a női ülések között a Bizottságokban bukkantak fel, amelyekre igazából egyetlen eón sem emlékezett, csak mint zsémbes szeszélyre, amelyet a józan ész ciklikusan bontott fel. Szerelvényének antik memóriájából Hualpa nem tudott meg semmit, aminek a HUALPA és IZTOATI
61
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
közötti harcot kellett volna megerősítenie. Csak azt igazolta, hogy a teljes szektorokat nem törölték ki, viszont betömték, és hogy a Hualpa-féle személyiségek ritka foszlányainak, amelyekben a hozzáférés csak a tudományos hozzáértéseiket érintette, nyomuk sem volt. Ennek ellentéteként a segítője eónját csak mint Iztoatl43 személyiségét alakították, élete utolsó öt événél kevesebb emlékkel, mintha az az elmezavar, amelyik eltüntette őket, egy olyan szelektív amnéziának az eredete lett volna, amelyben egyikük sem tudott hinni... főleg azóta, amióta - minden eshetőségre - megvizsgálták a fiú szerelvényét. Ez csak a karbex volt, amellyel őt alakították, s ami egészen igazolta Xuyinco megerősítéseit. Csak azt engedélyezték, hogy csak egy Páncélozó irányítása alatt teszteljék, és ez a Páncélozó, Sletloc, bejelentette, hogy ő kíséri Zéró Pluszt a szupernóva irányába. Hualpa úgy érezte, hogy megfosztották küldetésétől. Egy Páncélozó a fedélzeten! Egy Páncélozó, aki egyedül magát tartotta képesnek arra, hogy megfékezze a fiút vagy inkább a fiú szerelvényét, valamint a számtalan, a karbexében rajzó nanont. Mert, Zéró Plusz képmására, TECAMAC egy háborús gyár volt, amely tele volt olyan munkásokkal, akiket gestalt-ként egy mesterséges intelligencia szervezett. - Nem tudtuk jobbra csinálni, hiszen kevés volt az idő jelentette ki Sletloc. Húsz év állt rendelkezésükre! - A gép nem tökéletes, de könnyen elvégzi küldetését. A nem tökéletes gép egy másodperc alatt vágott le hat Könnyűlövészt. Milyen küldetést kellett még teljesítenie? Ez csak azt jelenthette, hogy támogatta Zéró Pluszt a szupernóva megszelídítésében. A szerelvénynek egyedül, üresen elégnek kell lennie. - Sajnálatos, hogy föl kell áldozni a fiút. Mindazonáltal én kételkedem, és a Cenzorok is velem
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
62
együtt, hogy az aszociális hajlamai jobban hozzá tudnának járulni a Mechanizmus jövőjéhez. Megízlelte a gyilkosságot, és nem érez bűntudatot. A szankció száműzetés. Az, amit neki adunk, reménytelen. Csapdába ejtették a fiút, és ezt már több mint egy évvel ezelőtt eldöntötték. Mindent kiszámítottak, egészen egy hiba kiküszöböléséig, így már a kezdeteknél le tudják állítani a feminista igények Mechanizmusát. A Konzul válaszszavainak visszhangjában Hualpa figyelmeztetést érzett: a szupernóva nem csak egy esély arra, hogy takarítsanak a Titlan körül. Mielőtt megtisztították a világegyetemet az AnimálVárosok és az Organikusok gőgjétől jóval a Csatlakozók és Ősök rabul ejtése előtt, a Páncélozok vállalkoztak arra, hogy megtisztítsák a Mechanizmust is saját tisztátalanságaitól, és ő, a Mérnök - aki megtörte ezt a lehetséges hegemóniát - volt a legláthatóbb folt. Xuincónak igaza volt: Sletloc jelenléte jelezte, hogy Zéró Plusz küldetése elkerülte őt. Hualpa kényszerítette a pillantását, hogy kövesse az állomás csápjainak balettjét, miközben azokra az arabeszkekre koncentrált, amelyek rávették néhányukat, hogy balfékjaikat a járműre akasszák, love-olják őket a karjaik között, és a horgonyzó helyig vontassák őket. - Előrehajtás nulla - jelentette ki a háta mögött Iztoatl. - A fekvés javítása befejezve. Elraktározás húsz másodperc alatt. Hualpa nem fordult meg, nem reagált. Iztoatl közleményei már a kockázatos manőverek idején is haszontalanok voltak, akárcsak az irányító poszton való jelenlétük. Zéró Plusz számítógépének a vezérlője ártatlan volt, és nem tudták mindig újra belekeverni, nem jobban, mint az állomás kalkulátora által hangszerelt koreográfiát. Ha egyszer rendellenes működés történne, ez anélkül esne meg, hogy egyetlen Mecha-
63
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
nikus sem tudna közbelépni, és nem tudná előre jelezni sem. Ugyanakkor nyolc csáp megölelte az űrhajót - konfliktus nélkül és teljes csöndben történt -, és elvontatta azt az érvágás irányába, amely eltorlaszolta a dokk szféráját. - A kapcsolat egy percnél kevesebb - jelezte Iztoatl. Tökéletes megközelítés. - Tökéletes megközelítés - ismételte Hualpa. Mit jelenthet ez a tökéletesség a segítője szellemében? Elégedett tud-e lenni a munkájukkal, amikor létrehozták Zéró Pluszt? Büszke-e arra, hogy a Mechanizmus irányította ezt a pontos műveletet? Vagy ez mindig csodálatos volt egy ezerszer ismételt manőverben, amely baj nélkül lezajlik? Harmadik lehetőség... Nem hisz a tökéletességben. - Abszurd! - a Mérnök a szerelvényéhez fordult. Hevesen vágott vissza. HUALPA az engesztelődés hangján beszélt bele: Természetesen alkalmatlan, de nem logikátlan. Ha azt feltételezed, hogy létezik egyfajta tökéletesség, el kell fogadnod az ellentettjének a létezését is... a tökéletes incidens mint a tökéletes lefolyás párja. Bizonyos értelemben kívánatosabb azt gondolni, hogy egy kiesi számítási hiba átlép egy könnyű törést, és akkor mindkettő kijavítja magát. A Mérnök azonnal beugrott a csőbe: A szélsőségeket nézve az érvelés azt gerjeszti, hogy a kalkulátor végül önként fog hibákat gyártani... Paranoia. A Xuyincóval való találkozás óta nyolcadik alkalommal fordult elő, hogy a szerelvény a „paranoia” szóval zárt le egy vitát. Ami nem akadályozta meg Hualpát abban, hogy egy elképzelés utat törjön a fejében, párhuzamosan egy másik ötlettel, melyet maga is megalomániának minősített.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
64
Vállald a Mechanizmus végzetének terhét, gondolta, mert a Konzulban bizalmatlanság ébredt a Páncélozókkal való találkozáskor. A Páncélozok iránt, akik örök időktől fogva irányítják a Mechanizmust... akik az életüket áldozták a Mechanizmusért, elégedettséget és büszkeséget érezve, akiknek semmilyen ambíciójuk nem volt a Mechanizmus iránt. - Talán én sem hiszek a tökéletességben - futott át Hualpa agyán. Ez azért van, mert neked erről semmilyen gondolati ábrázolásod sincs, mégis osztályozol az utópia területén. Kezdődik azzal, hogy meghatározza őt, és ez már önmagában egy tervvé fog válni. Hualpa félt, hogy ez a terv különbözik a Mechanizmusétól, de még azt is sejtette, hogy hasonlít arra, hogyan olvassza össze őket.
Tecamac a Zéró Pluszt ugyanazzal a csodálattal közelítette meg, amelyet akkor érzett, amikor első alkalommal látogatta meg. Számára Zéró Plusz egy mitikus állatot idézett, amely egy majdnem folyékony repüléssel szelte a teret, sem madár, sem hal, hanem egy harmonikus fajkeresztezés gyümölcse a bálna és a denevér között. Arról álmodott, hogy meglovagolja, felavatja mint Jónás, vendégként válva a hely főnökévé. - Járd végig az aljától a tetejéig - követelte a Páncélozó Sletloc -, tanuld meg őt. Ne bízz egyetlen tervben sem, ne bízz meg még a saját szerelvényedben sem. Azt akarom, hogy jobban ismerd meg, mint bárki, azt akarom, hogy ki tudj szorítani bárkit, vagy bujkálj, anélkül, hogy bárkinek a legeslegkisebb esélye lenne, hogy fölfedezzen téged. Tecamac nem volt biztos abban, hogy egyért a Páncélozóval, de tudta, hogy ő rendelkezik az élethez és 65
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
a halálhoz való jogával, és úgy érezte, hogy a hatalma sokkal tovább terjed az övénél, sokkal tovább, mint a járművé, és azokénál is, akiket a szupernóva irányába vinne. Sletloc egyetlen éjszaka után kihozta a börtönből, ahogy egy almát vesznek a standon, és közvetlenül Hualpa Mérnökhöz vitte őt. - Visszavásároltam az életedet a Bizottságoktól -mondta. Nem állsz bíróság elé, nem fegyverzünk le, és nem száműzünk egy föld formájú világba, de nem lesz többé sem szabadságod, sem szabad önbíráskodási lehetőséged. A Mechanizmushoz tartozol, teljesen abban élsz, és erre áldozod a létezésed. Hualpa kormányozza Zéró Pluszt, de mellette én parancsolok neked. Semmilyen utalás a hatszoros gyilkosságra, semmilyen kérdés, semmilyen fenyegetés. Sletloc diktált, de a fiú csak a szerepe fontosságát érzékelte, a legjobb szerepet, amely tehetségének jutott. Nehezen hitte el, hogy álmait tálcán hozzák elé, és hogy ehhez a váratlan szerencséhez Zezlu halála kellett. Pontosabban nem Zezlu halála - még a gondolat is elviselhetetlen volt de azé a hat gyilkosé, akiket újra megölne, ha megtehetné. - Még mindig álmodozol - Chetelpec Mester szemrehányást tett. A Mester mögötte állt. Tecamac lehajtotta a fejét, ahogy hibázáson kapták, de a hangja szilárd volt, amikor hozzá fordult: - Nem tudom, és nem akarom elfojtani az álmaim, Mester... és az emlékeimet sem. - Nem ezt kérem tőled. Csak emlékeztettelek, hogy nem rejted el őket. A fiú vállat vont. Chetelpec számára a mozdulat az ingerültség gesztusa volt. - Abban a korban vagy, amikor lehetséges a saját életünkön gúnyolódni és megkockáztatni a legrosszabb baklövéseket ítélkezéssel... ítélkezéssel vagy egy HAL DOKL Ó CSILL AGOK
66
fejberúgással, de mindkét igazolásnak egy és ugyanaz a mentsége: a következetlenség és önfelszívás. A te i leleteid a tudatlanságon alapulnak, vagy legalábbis az elfogulatlanság hiányán, és a fejberúgásaid csak az öntudatod kielégítését szolgálják érzelmi alapon. Sem az egyiknek, sem a másiknak nincs a jövőben a legcsekélyebb értelme sem. Tecamac kinyitotta a száját, hogy ellenszegüljön. - Hadd fejezzem be! - dörögte Chetelpec. - A későbbiekben ennek nem szabad eksztázisba fordulnia, most, ez előtt a küldetés előtt, amellyel megbíztak, véget kell vetni neki. Akkor, miután minden szakasz remegett, élvezheted a küldetés teljesítését. Pillanatnyilag megelégszel azzal, hogy arra használod azt az izzást, amelyet neked ad, hogy maszturbáld az egódat, és készen állsz arra, hogy egyetlenegyszer feláldozd az önsajnálatodon a megvalósítást. - Az, amit érzek, nem fog a küldetésnek ártani. - Nem tudsz semmit, ami a szakszerűséget illeti, és figyelmen kívül hagysz minden értelmezést, amit mások alkotnak majd, hogy a te módod legyen. Lehetséges, hogy Hualpa Mérnök megfoszt a lélekállapotodtól, és valószínűleg megelégszik azzal, hogy alkalmazza azt. De Sletloc és minden Páncélozó mögötte tudja azt a kockázatot, amit vállalnak azzal, hogy ösztönzik a romantikára való hajlamodat. Ha elkezdenek kételkedni benned, kizárnak az egyenletből. Mérlegként van szükségük rád egy monomolekuláris fonálon, nem szabadesésként. Akkor álmodj, ha akarsz, de ne látszódjék. Meg tudod érteni ezt? Tecamac kétszer bólintott. - Igen. - Jól van. - De nem fogadom el. A Mester nem tudta visszatartani a mosolyát, azután ezt arra használta, hogy tovább folytassa a leckét:
67
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
- A Cenzorok soha nem bízták volna rád ezt a szerelvényt, ha te képes lettél volna elfogadni a határozatokat. A tabuk elutasítása, az elvek megvetése, a vágy, hogy az elfogadott dolgok mozgolódjanak, és még az individualizmus is, olyan minőségek, amelyek szükségesek a primanimoknak, mert nagyon erős személyiségeknek kell alkotniuk a szerelvények eónjait. Kitalálod az okát? A kamasz habozott: - Hogy a szerelvények megbízhatók legyenek? Hogy lehessen rájuk számítani? Hogy... nem tudom, hogy ők legyenek azoknak a legjobb lehetséges kiegészítései, akik akkor hordani fogják őket, bárki legyen is az? - Ezek igazolások, fiam, nem okok. - Chetelpec sóhajtott, azután keserűen folytatta : - Egy eón valójában öntőforma. Az első funkciója megbizonyosodni arról, hogy a primanimja utódai nem fognak saját személyiséget kifejleszteni vagy a szerelvény képes irányítani. Tecamac megértette nagyszerű sorsát: szerelvénye hasonlított erre, mert lelkiismeretet gyártott, de mennyi Mechanikus ért véget a szerelvényére való hasonlítás által! Megkockáztatott egy kérdést, ami elképzelhetetlen lett volna néhány héttel korábban: - Ön szenved a szerelvényétől, Mester? - És ő szenved tőlem. - Chetelpec hangjában olyan intonáció volt, ami visszavágásnak hatott. - De a célom nem ez. Ha csak az akarsz maradni, ami vagy, Tecamac, meg kell tanulnod együttműködni azzal a környezettel, amelyben fejlődsz. Különben az fog megváltoztatni vagy megsemmisíteni. És ha nem akarod, hogy megszelídítsenek, magadnak kell ezt megtenni. Értsd meg, hogy ha megtanultad a szabályokat értelmezni, az csak azt jelenti, hogy megengedték neked, hogy kövesd őket. Viszont ez még nem elegendő
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
68
arra, hogy hozzáértő legyél. Egy útmutatás korlátozza őket azzal az ürüggyel, hogy ez létfontosságú másoknak. Ugyanez igaz a tilalmakra is, amelyeket megszegsz azzal az ítélettel, hogy ez elég ahhoz, hogy ne legyenek. Ez igaz, ráadásul több lesz Sletlockal és Hualpával, de amit tolerálnak nálad, annak egyetlen célja van, hogy még nagyobb legyen a teljesítőképességed, csak számodra érvényesen, de soha nem tudsz átlépni néhány határt. - Egy monomolekuláris fonalat, felfogtam, Mester. Chetelpec megint elvesztette a türelmét: - Nem arra kérlek, hogy felfogd! Azt akarom, hogy egyetlen tilalom felidézése arra késztessen, hogy az eszközök kigúnyolására gondolj. Azt akarom, hogy minden parancs kiejtésekor ostobának mutasd magad. Azt akarom, hogy minden dologban tiszteld az elmét és soha nem a betűt. És azt akarom, hogy bizonyítsd be azoknak, akik várnak valamit tőled, hogy a reményeik alaptalaon és átlagosak! Téged választottak, mert te voltál a legjobb eszköz, hogy segíts nekik megvalósítani a legambiciózusabb tervüket. A legjobbnak lenni mindig kisebb gonoszság. Menj messzebb! Adj nekik többet annál, amire vágynak. Add meg nekik azt, amire a Mechanizmusnak szüksége van. Az egyetlen dolog, amelyhez nincs jogod, csalódást okozni nekik. Ezekkel a feltételekkel és csak ezekkel a feltételekkel egy napon képes leszel arra, hogy fennhangon álmodj. Amikor a mester befejezte tirádáját, követője tátott szájjal bámult. Most képtelennek érezte magát arra, hogy levonja a legcsekélyebb tanulságot is abból, amit az imént hallott. Azt még megértette, hogy Chetelpec egy olyan dolog letéteményesévé tette, ami felülmúlja mindkettőjüket, és hogy ez a dolog, amelyik ezentúl gyötri minden reflexióját, megtiltja neki a középszerűséget.
69
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
Szükséges megszegnünk ezt a tilalmat is - ironizált TECAMAC, de a szerelvény nem kevésbé látszott kábultnak, mint ő. Az öreg mester szerelvénye nem lehelt a társára semmit. Megértette, hogy a mester csak kiterjeszteni próbálta az életét azokon a határokon túl, amelyekről a Bizottságok, a Cenzorok és a Páncélozok döntöttek. Megértette a technikát és az indítékokat, és egyetlen alkalommal - azért volt-e ez, mert a fiú személyisége emlékeztette őt saját primanimjára, vagy mert Chetelpec érzelmei elhalványultak benne? megértette a felajánlást. Ez nem akadályozná meg abban, hogy mindkettőt elárulja, ahogy mindig is tette.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
70
Az ősi szövetség
71
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
1. FEJEZET
A képet az átlátszatlan üveg egyik kockájára tették, melyet egy pislogó fehér fényszóró egyik koronája világított meg. János Koriana, rangja szerint huszonnyolc, az Öreg Föld körül szövetségbe tömörült világ Charon- ja, mozgatta a kerekes székét, amíg a fémes kerekeket el nem torlaszolták az oszloptalpak. Háta mögött a Halál Révészének asztrálalakja egy régi szokás született tapintatával beleolvadt a szoba árnyékaiba. - Flémalle mester utolsó diptichonja túlélt^ a kivonulást vetette oda az öregember anélkül, hogy megfordult volna. Az egyetlen primitív flamand valójában még mindig sértetlen. Egyedülálló, de bár milyen érték nélküli, mivel én vagyok az egyetlen, aki szereti ezt a stílust. De hamarosan meg fogok halni. - A perszónájának ugyanolyan ízlése lesz, mint önnek, Charon. - Kíméljen meg ettől a zagyvaléktól! A szék érzékelői elsiklottak a zöldből az ámbrába és a páncélszoba oxigénpumpáiba. Egy jelentéktelen adag neuroleptikus anyag keringett a hajszálerekben, amelyeket a vékony, foltos nyak gyökerénél ültettek be, amíg a fényszórók lassan egy békés kékbe nem mentek át. Gadjio, a Révész csöndesen közeledett a képhez. A kripta, ahová hajtotta őt Charon, egyike volt a bolygó azon helységeinek, amit a legjobban karbantartottak, két kilométerrel és a biztonság tizenhat szintjével az elnöki palota alatt. A kiterjesztett előjogok, ame-
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
72
lyeket összekapcsoltak a terhére, megengedték volna neki, hogy átlépje az első tizenkét ajtót; az, amiről tudomást szerzett az ügyfelétől, a bennfentesétől, kinyitotta volna neki a tizenharmadikat is. Egy mechanikus, bevagonírozott harcos diadalmaskodhatott volna a következő kettő felett, azzal a feltétellel, hogy kihasználja a megfelelő szerelvényt, és felhagy minden reménnyel, hogy élve kijöhet. A tizenhatodik mindenki számára hozzáférhetetlen volt. Matematikai szempontból az a hely, ahol tartózkodtak, nem létezett. Ez csak egy mesterségesen támogatott ingatagság volt, egyensúlyban a reaktor szívében a fúzióval, amely energiával táplálta a palotát. A tizenhatodik ajtó, a védelem eszközének a kulcsa, megadatott Charon szívverésében, és létezésük összefonódott. Hogy átkeljen rajta, Gadjiónak meg kellett fosztania magát a húsától és megolvasztani asztráltestét az öreg által keményített burokban. Olyan emlék ez, amelytől nehezen szabadulna meg. Az; empatikus kapcsolat Csont Mianyánkkal, az AnimálVárossal, akivel megosztotta az életét immár harminc éve, durván megszakadt, mikor Koriana megint bezárta a mátrix zsilipet. Ha meg kellene halnia a megbeszélés vége előtt, az energiafal, amely elkülönítette őket a káosztól, azonnal befejezné a létezést. Gadjiót azonnal feloldanák a nemlétben, amivel egész életében harcolt. De megérte vállalni a kockázatot. Ott volt, ebben a törékeny kockában, amelyet körbedobtak az áthatolhatatlan erő pörgésén belül, amelyben Charon tartotta a személyisége és a hatalma esszenciáját, az egész élet fétiseit. Ahogy erre számítani is lehetett, a szoba majdnem üres volt. Az öreg robosztus köhögése kiszakította gondolataiból. Annyi elvesztegetett hónap után, puhatolózva ügyfele életének az útvesztőjében, végül elérte az elszáradt szívet. Ez a titkok órája volt. Közelebb lépett
73
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
a fotelhez, amennyire a biztonsági rendszerek megengedték, és várt. - Még meg sem nézte a képemet. - Charon hangja reménytelen vádként csengett. - Ha szerette volna őt, képes lettem volna arra, hogy önnek adjam. Közvetíti egy kicsit a szenvedélyeimet. Túlélést jelent. - Részemről a megtiszteltetés. - Ha! - Az öregnek olyan megvető szaglászása volt, ami az oxigén újabb érkezését okozta. - Bevégezné az egyik temploma sarkában, amit alig világítanak meg a gyertyák gyenge fényei. És mindazonáltal... Az index végétől követte a karakterek körvonalát. Egy nő, plisszírozott zöld ruhában ült még a kikövezett talajon is kényelmetlen pozícióban térdelő férfival szemben. A nyitott ablakon láthattunk egy tájképet hajlott perspektívában, összeborzolódva a törpefák által. Egy furcsa fény, amely úgy tűnt, mintha a kép mi n d en sarkából áradna, világította meg a színpadot. Összességében volt benne valami örökkévaló és mélyen zavaró, mint a gyantába bebörtönzött rovaroknak a párosodása. Fejük fölött, a szikla akadályának a másik oldalán, ami elkülönítette őket a felszíntől, négymillió élőlény és tízszer több elhunyt várta a találkozó eredményét, hogy elindítsa a temetési szertartás előkészületeit . És Gadjio még mindig nem tudta, mi jár az ügyfele fejében. - Megtalálták az Isten bebörtönzésének az eszközét mormolta az öregember. - Ebben a korban egy festménynek semmilyen értéke sem volt, ha nem tartalmazta az istenség egy részét; akkor elegyítettek valami tojást a pigmentjeikben, hogy a fény ne szökhessen meg a képről. Az egész élet kutatásának csak egy célja volt: megragadni a világ lényegét a vásznon és maga mögött hagyni, miután meghal. - Egy nagyszerű metafora, Charon. A perszóna az, aki ki fogja önt terjeszteni, a remekműve lesz. Létének esszenciája, az a belső fény, amely fölélénkíti önt, megtartja... HAL DOKL Ó CSILL AGOK
74
A perszónák gyakorta egy rész hazugságból, egy nagy álomdarabból és sok konokságból álltak össze, de senki sem tudott számot adni róluk. A címke valóban azt akarta, hogy azok, akik bizalmasan ismerték az eltűnt személyt, kitörlik a memóriájukból, és megengedik neki, hogy a maga választott alakjában szülessen újjá. Gadjio semmit sem felejtett el; ez volt a Révész kiváltsága. A lélekgyerek alig vázolt vonásaiban, aki végeláthatatlanul ugróiskolát játszik, ő az ősanya elpusztított arcát fedezte föl, amely körmeivel elszakította a lepedőt, amikor a betegség elvitte. Tudott olvasni a jelenségekben: az a koporsó volt, amelybe az ügyfelei szégyenletes titkaikat temették. Ebből az okból az utolsó pillanatig elkerülték őt. Az elnöki palotához való csatlakozás parancsának fogadása előtt csak egyszer közelítette meg János Korianát, öt évvel korábban. Aláírni azt a szerződést, amely törvényesen a lelke ügynökévé tette. Egy nyikorgással a szék héjburka megreccsent mint egy báb, és Charon arca a fényben láthatóvá vált. Szeme csukva volt, de normálisan lélegzett a fájlban elrejtett szivattyúk segítségével. Gadjiót még egyszer szíven ütötte soványsága. Sárgás bőre hálóként burkolta be, amit kötések szorítottak; a csupasz koponya, amelyet hosszában megnyújtottak az ősi egyiptomiak mintájára, már fitogtatta a fogakkal teli vigyort, amelyek az utolsó kifejezései lennének. Az előtte fekvő kép színei ősrégi koruk ellenére egyfajta időtlen ifjúságot őriztek meg. Minden olyan élességgel volt ábrázolva, hogy a legkisebb tárgy is egy pillantás alatt életre kelt. A festmény olyan benyomást keltett, mintha bezárna egy darab valóságot a keretébe, ahhoz a ponthoz, ahol Gadjio megérzett egy pillanatot, amit kiiktattak a világból, amit félrelökött az igazi élet, a történelem idő által megtépázott fagyott szereplőit.
75
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
- Most már érti? - mormolta az öreg. - Megtanultam önmagamba nézni és utálni azt, amit látok. Még mindig nem nyitotta ki a szemét. Gadjio az egyszerre törékeny és elérhetetlen, saját imádatukba fagyott szereplőket szemlélte. Bebörtönözni Istent? Ez volt az a válasz, amit keresett? Közömbös arcot vágott, és félrenézett. A fényszórók megvakították. - Eldöntöttem, hogy ez a kép ne éljen túl engem - jelentette ki Koriana. - Nem szeretek veszíteni... Nem, ez pontatlan, a vesztés akkor nem zavar, amikor én vagyok az, aki meghatározza a tétet, és aki megválasztja a szabályokat. - Ez nem gyakran történt meg önnel, ugye? - Én e fölött az édes beszélgetés fölött vagyok, szegény Gadjiom. Játszottam ezermillió embernek az életével, akik részt vettek a játékban, mert így döntöttem. A győzelem nem sokat jelent nekem, mindazonáltal nyertem. Jelenleg a halálom játszik ellenem, és vesztésre állok. Valaki csal! Az öreg félbehagyta, hogy köpjön egyet. Egy makulátlan acélserleg kilökődött a székből, és felfogta a nyálsugarat, mielőtt egy diszkrét csörgéssel összegörnyedt a tömb elemzésében. - Ne hagyja magát megtéveszteni, Révész: még ha a testem rossz állapotban van is, még mindig van erőm, hogy harcoljak. Csak egy ellenfelet hiányolok. - Nézze meg utoljára a képemet - rendelkezett emelt hangon. - Amikor megint ki fogunk jönni, ez nem létezik többé, csak az emlékek birodalmában. Ez megrázza önt ? Gadjio lágyan megrázta a fejét. Testetlen sziluettje fénytelen, szürke volt, amit a fény ecsetjei behintettek a helyiség aranyporával. Alig vázolt arcán az érzelmek rövid ideig mutatkoztak, és nyom nélkül távoztak. Megtanult uralkodni magán. Asztrálalakja alatt teste hullámai túl könnyen visszatükrözték a nyugtalanságát.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
76
- Nem szeretem a pazarlást - mondta semleges hangon. - Ott nem lesz. Miközben engedelmeskedett egy szubvokalizált parancsnak, egy monomolekuláris kar kivált a pihenő karból. Koriana irányította meglepően biztos kézzel. Amikor az áttetsző rost megállapodott a vásznon, barna porfelhő folyt le. - A lakk, Révész. Az egyezmények finom hártyája, amely visszanyeri a vágyainkat. Régóta elvesztettem az enyémet, ez a kor és a rang kiváltsága. Én óvatos diktátor voltam, a türelmetlenséget öregségemben fedeztem föl. Soha nem késő, hogy tanuljunk... Visszavonta a kart, és a festmény csupasz téglalapját szemlélte. A színek annyira élénkek voltak, mint amikor a művész rajongással fölkente őket, tizenöt századdal korábban. A kép fiatalabbnak tűnt. - így fogjuk építeni a perszónámat: réteg réteg után, fel a szívig. A külső megjelenésért azokat a képeket fogja választani, amelyeket szeretne a személyes ikonográfiámban. Mióta megszülettem, a képem már nem tartozik hozzám. Óvatosan eltávolította a lakkot a kép teljes felszínéről, azután megparancsolta a széknek, hogy hátráljon egy keveset. A fényszórók ecsetként összesűrűsödtek, amelyek aláhúzták a szereplők kifinomult modellezőjét. A vászon az örökkévalóság egy pillanat lett, az idő különálló ragyogása. Gadjio izgatottságában nem tudta levenni szemét a kép által kinyitott ablakról. Szeretett volna keresztülugrani a színek karcsú felszínén, szétrepeszteni a vásznat és bent lenni. Az öreg robosztus köhögése kitépte ebből. Melankóliával visszanyerte a korlátlan teret a görcsbe rándult valóságtól. - Annyi a vastagság - mormolta magának Koriana -, minden az anyag mérlege, amit meg fogok semmisíteni pontos rendben, ahol azt létrehozták. Annyi-
77
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
szór elemeztem ezt a képet, hogy olyan jól ismerem, mint a saját agyamat. A kar kinyúlt, megkaparta egy kicsit a zöldet. A ruha gyűrődései elkenődtek. Majd felment a nő arca irányába, és végtelen türelemmel kitépte a csavart hajat, ami a vállára esett. A csöndet alig zavarták meg az oxigén porlasztójának sziszegései. Minden alkalommal, amikor a kar megállapodott a vásznon, porkitörés repült az erodált felszínen. Koriana álla hamarosan színektől borotvált lett. Hozzásimultak ahhoz a nyálhoz, ami a száj szögletében csurgott, behintve nyakának megszáradt hajlatait. Úgy néz ki, mint egy Fáraó, akit balzsamoznak - gondolta Gadjio -, de ő festi a saját holttestéi. Nincs szüksége rám. Az öreg fölemelte a fejét, és őt figyelte. Akissé kidudorodó szeme fénylett a megújító gyógyszerek hatása alatt, amelyek a testét átjárták. Felé nyújtotta az ujját, és elsüllyesztette immateriális torzójában. Gadjio asztrálképe elvesztette az alakját az idegen hús behatolása alatt. Ez rettenetes és bizalmas tett volt, annyira normán túli, hogy a Révész nem tudta mire vélni,és nyitott szájjal megdermedt, képtelenül a reagálásra. Koriana bezárta az öklét, megközelítőleg a szívére téve, és összeszorította. - Meg kell szabadulni a részletektől, Révész, ezek csak teherként nehezednek ránk. Azt akarom, hogy a perszónám az alapokból legyen alakítva. Visszavonta a kezét, és felszárította az állát egy hajtókával. - Mutassa nekem, hogy megértett - rendelkezett. - A kar hangot rendel, el fogja fogadni a parancsait. Töröljön ki mindent, ami nem szükséges, felügyelem önt. - Azért vagyok itt, hogy újjáépítsem önt, Charon. A vandált játszani nem részem. - Még akkor sem, ha ez az az ár, amit fizetni kell azért, hogy a lelkem ügynöke legyen?
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
78
Egy dühös gesztussal Koriana olyan erősen nyomta a kart a vászonra, hogy égésszag keletkezett. Egy hosszú vércsík keresztezte a színpadot addig a köves kéményig, amely a teljes jobb oldalt elfoglalta. A tűz, ami egy évezred óta égett ott, fuldoklott a képről letépett hamu alatt, és bevégeztetett. Majd a mennyezet gerendáinak a kanyarja, a festett fa bútorának a darabja következett, a korsó vízzel. Az öreg tökéletesen irányított dühvel a nagy jellemzőkön dolgozott. A lazúr átlátszó rétegei tűntek el elsőként, amelyeket átlátszatlan alapok követtek, azokat pedig fekete vonások szövedéke díszítette. Gadjio már nem sokáig tudta tartóztatni magát: - Leállítás! Visszavonulás! Érvénytelenítés! Állítsa meg ezt a gagyi szikét! A kar higgadtan folytatta romboló munkáját. Gadjio azt az egyetlen dolgot tette, amit tehetett: hátat fordított a képnek, és elmerült a fényezett acélfal szemlélésében, ami elkülönítette őket a káosztól. - Törés - mormolta az öreg hosszú másodpercekkel később. - Azt mondta, hogy reagálni fog a hangomra - vetette oda Gadjio, anélkül, hogy megfordult volna. - Hazudtam... - Ez az a képe önmagáról, amit örökül szán hagyni a világra? - Fontos ez, Révész? Forduljon meg! Gadjio lassan tett egy félfordulatot. A képen csak egy ovális rész maradt fenn sértetlen, mely a fiatal nőt és azt a bútort ábrázolta, amin ült. így, nyúzottan lebegett az üresség közepén, a koponyája csupasz, és a hiányzó díszítést nézte. - Ha megkíméltem volna őt - mondta Koriana minden szót hangsúlyozva -, itt lakott volna az idők végezetéig, önazonosan, csökkentve a legegyszerűbb kifejezésére. íme a perszóna, amelyet nekem akart ajándékozni: egy buta kép, elveszetten a nemlét köze-
79
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
pén, egyetlen tükör nélkül, hogy lássa azt, ami vár rá. Nem akarok meghalni, Révész! Nem én! - Anyánk nevére, aki néz minket, nem tudom önt meggyógyítani! Senki nem tudja. - Tudom... Gondolja, hogy máskülönben itt volnánk? A fiatal nő felé irányította a kart, és kicsi ütésekkel tépte le az arcot, a szemével kezdve. - Az, amit csinálok, szörnyű. Nincs mentségem, hogy elhiggyem azt, hogy ez szükséges, és ez már nem is szórakoztat. Jelenleg sok dolgon túl vagyok. - Tehát, miért? Az öreg, teljesen a feladatára koncentrálva, már nem figyelt. Elkezdte felvágni a zöldbe öltözött torzót. A festmény vastagsága alól egy új szereplő emelkedett ki, kicsit tisztábban az eszköz minden menettértében, ami megszabadította őt a telepjétől. Egy kicsi lány volt, egy fej nélküli nő kicsinyített modellje, akinek a pofijára egy egyszerre ártatlan és gaz kifejezést tettek. Gadjio érezte, hogy összeszorul a szíve. Elfordította a fejét, és összeszedte minden akaraterejét, hogy közömbös arcot vágjon. Az elpusztított vászon közepén a gyerek mosolygott, nem lévén tudatában a szenvedésnek, amelyet okozott. Koriana aprólékosan exhumálta őt, azután összehajtotta a kart. - Bűnbánónak nevezik ezt, Révész. Ezek a képek szellemei, a hangok, amelyeket a művész megtagadott követni. Azután elrontják, visszanyerik. Minden remekmű az övé. - De nem tanítok önnek semmit, igaz? - A lányom négy évvel ezelőtt meghalt, Charon. - És őt sem tudta megmenteni... - Az öreg megrázta a fejét. Hogyan viseli el ezt a kudarcot? Beszél a perszónájával azért könyörögve, hogy bocsásson meg önnek? Gadjio nyelt egyet, és kifejezéstelen hangon jelentette ki:
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
80
- Túl fiatal volt ahhoz, hogy legyen neki. Még tízéves sem volt, amikor a betegség elvette tőlem. Koriana lassan rázta a fejét. Először azóta, hogy magával ragadta őt távol a személyisége megvetemedő tükreinek útvesztőjében, Gadjio fölfedezett benne egy hiteles érzést, ugyanolyan természetű hibát, mint az övé. De ő a lánya miatt szenvedett, az öreg pedig saját magától. Neki nem volt elhunyt szerette, hogy megtartsa őt, és segítsen neki előkészíteni saját elmúltát. A fájdalom ellenére, amely megingatta áttetsző sziluettjét, a Révész érezte, hogy körülöleli a részvét. Professzionális reflexei sértetlenek voltak. Száraz zajjal a rezgő kar kifolyt a székből. - Mindkettőnknek van rendezni való számlánk a halállal jelentette ki az öreg. - Jól választottam önt... Anélkül, hogy figyelmeztette volna, bevetette a rezgő kart. Gadjio sikított, egy töredékmásodperccel később. A gyerek meghalt, szeme alatt porfakadásban színes hús. A részecskefelhők a fényszórók fényében táncoltak; az öreg robosztus köhögése szétszórta őket. Amikor Gadjiónak sikerült fölemelnie a fejét, a vászon megint szűz lett. - És most a halálomról fogunk beszélni - jelentette ki Koriana. - Igazán, hazugságok és perszóna ígérete nélkül beszélünk róla! - íme, amit akarok: ön gyárt nekem egyet a felélénkített és fecsegő babái közül, annyira életközelit, amennyire a technológia megengedi önnek. Meghagyom önnek a részletek szabályozásának gondját. Azután hivatalosan, ahogy kell, neki fogom adni a lelkemet. Elfoglalja a helyemet, a világ elfelejt engem, és képes leszek arra, hogy meghaljak. A különbség... - A különbség az, hogy ön szintén elfelejt engem, Révész. Akarom, nem, követelem, hogy a memóriájából mossák ki az utolsó öt évet. Semmit sem akarok magam után hagyni. Semmit! 81
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
- Elutasítom. Gadjio rájött, hogy a szó kicsúszott a száján, mielőtt ideje lett volna megformálni. Ez belülről jövő, ösztönös reakció volt. A helyzet durván ingoványossá vált; az, ami csak egy rítus volt, végrehajtás lett. Az övé és az... O, szent anya, nem ő! - Azt hiszi, hogy vannak eszközei ellenállni nekem? kérdezte lassan az öreg. - Sajnálom, Révész, de a rendelkezéseimet veszik. Velem fog meghalni, vagy előttem. - Pillanatnyilag a húsát túszként tartják a palota egy sarkában. Ha elfogadja az üzlet határait, önnek adom a megfiatalodás orvosságát, ahogy ön soha nem meri erről álmodni: megnyeri közel fél évszázad memóriáját az éveiért cserébe, amit el fogunk venni öntől. - Ha elutasítja, egyedül távozom ebből a szobából, és itt hagyom önt. Nem nyílik több alkalma arra, hogy megszökjön a képem újjáépítésétől. Hátramozdította a széket, és hátat fordított a fehér ruhában, amelyen a fényszórók ottmaradtak, rászegezve a haszontalan fény kicsapongását. - Siessen, Révész, már nincs több időm, amit önnek szentelhetnék. - Ki fog gondoskodni az ön perszónájáról, ha elutasítom? vetette oda neki Gadjio a reménytelenség energiájával. Végérvényesen, örökre meg fog halni. Ez az, amit akar? - Tud bármi mást adni nekem? Ezeknek a szavaknak a hangszíne teljes lemondást foglalt magába, a reménytelenséget annak az embernek a rendelkezésében, aki János Koriana volt. Gadjio tudta, hogy semmilyen esélye sincs arra, hogy meghajlítsa őt. Sokkal korábban kellett volna vállalni a perszóna teremtését, abban a korszakban, amikor az öreg még halhatatlannak hitte magát. Ez a túlélés ösztöne volt, több az oknál, amelyik sürgette a Révészt, hogy ezt mormolja:
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
82
- Követem önt... A zár másik oldalán két őr várt rájuk, ököllel elkábítók. Gadjio kibontakozott Charon testéből a meztelensége látványát szánva neki, és megengedte, hogy átvezessék a biztonság útján vereséget szenvedett elméjét. Az utolsó látvány, amelyet magával vitt, az volt, hogy az őrök éppen az öreg clown sminkjét szedik le egy négyzet alapú fehér szövettel. Visszanyerte a felszínt a leszállt éjtől. Az égben, amelyet kijelöltek a rozsda foltjai, az információs csatornák sokszínű szimbólumai egy csillag haláláról beszéltek.
A késői óra ellenére Felsőbbrendű utcáit olyan áttetsző sziluettek járták, akik tökéletes harmóniában költöztek be. Amikor az élőlények visszavonultak aludni, a perszónák foglalták el a helyüket, alig zavartatva magukat az automatizált takarítógépek ritka felbukkanásától. A kristálymemóriák soha nem aludtak. Csacsogásuk benépesítette a félhomályt, és túlharsogta a tenger moraját. A perszónák születése óta a világ megszűnt csöndesnek lenni. Gadjio átvágott a palotát körülvevő sáv támasztékán, amelynek szigorú szögei fájdalmas kontrasztot alkottak a személyes hús városának köreivel. Ironikus módon Révész státusa megvédte őt az elhunytak tömegétől. A mesterséges személyiségek önként elfelejtették őt. Az ő megközelítésükben örömmel feloldódtak, és újjáalakultak a légáramban, nem sokkal átjárásuk után. Beesett szemmel, a gondolataiba merülve sétált a halottak között, mint egy hullámgát. Az épületek megszálltak a homok keskeny nyelvének élében, amelyet az éjszaka hamuval szórt be. Egy nagy játszótér túlcsordult a strandon. Két gyerek fogócskázott a hangútvesztőben, asztráltestüket 83
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
belülről világította meg a futás izgalma. Gadjio megállt, hogy összeszorult szívvel figyelje őket. Nem számított ritkának, hogy a gyerekeket asztrálalakjukban hagyják tovább virrasztani, mint másokat; a túlélés szarkofágjába zárt testüknek kevesebb alvásra volt szüksége. Egy furcsa érettséget nyertek vele, az idő kiterjesztésének egyik módját minden nap, ami visszaküldte kor nélküli pillantásukat. A Révész hallgatta a játszótér hangfalai által kibetűzhetetlenül visszaadott kiabálásukat. Memóriájában feltűnt a kép gyerekének az arca, és a Charon által felhalmozottaké, bepiszkítva a lopott színekkel. Várta, miközben mozgásba lendült, hogy elméjének vászna megint fehérré váljon. Ugyanakkor, mind a huszonnyolc ősi világban, amelyek az emberiség népességének első területét alkották, ugyanaz a jelenet játszódott le. A kísérteties sziluettekkel átjárt utcákon a ritka hús-vér járókelők átvették Gadjio szokását, és mint ő, nem néztek senkire. A funkciójához nélkülözhetetlen empátiájával megérezte a körülötte szétterülő univerzumot, amely azonos helyekkel és ezerszer ismétlődő jelenetekkel telt meg. De sehol sem létezett az övéhez hasonló magány.
Amikor elérte Mi Csontanyánkat, a halott AnimálVáros elküldte az utolsó látogatóit. A perszónák, a szellemektől eltérően, nem maradtak a sírok között. A szürkület feloldotta anyagtalan sziluettjüket, és az utcákra visszatért hótisztaságuk. A tenger szele fölerősödött; a sós áramlatok szétszórták a tömjén gomolygásait, amelyek fölemelték a hatalmas szentségtartókat. Az örökmécsesek remegtek alkóvjaikban az egyetlen útvonal bejáratánál. Gadjio becsúszott a bronzhorgonyok között, amelyek rögzítették a Várost a part közelében, és a sápadt hús
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
84
lépcsője felé haladt, a több ezer kéz által fényezett elefántcsont rámpán. A mechanikus Cerberusok, akik a sírok kincseit őrizték, sokáig szimatolták asztrális illatát, mielőtt beengedték. Az Őrtorony tetején, minarethez átcsoportosítva egy fekete fényszóró söpörte a Város gyöngyházfényű kupoláit, és csillogó ragyogás mellett száguldott tőlük oda, ahol a porcok csupaszon voltak. Anyagtalan könnyekkel teli szemmel Gadjio lesüllyedt a lakatlan átjárókban a főtemplomig. A főoltár mögött a hús kárpitjai kitárultak, megengedvén neki, hogy besurranjon a kriptába. Lement a csigalépcsőn, amelynek létezéséről csak két vagy három kiválasztott szolga tudott a redőnyön, és elérte Mianyánk vérző szívének szobáját. Ezen a helyen az albínó város bőrszövete annyira kellemes, annyira átlátszó volt, hogy eltért a falakon megjelenő véredények anyagától. Utóbbiak annyira érzékenyek és törékenyek voltak, hogy a legcsekélyebb ütés haematómát okozott, aminek begyógyulásához hetek kellettek. Gadjio csak az asztrálalakjában lépett be ide; itt vitatta meg a legsúlyosabb dolgokat az Anyával. - Koriana tud Marine-ról - mondott egy jellemzőt. - Rólam beszélnek? Az öreg seb azzal fenyegetett még egyszer, hogy kifakad. Elég lett volna, ha elfordul, ha átkutatja szemével a szobát, hogy megkeresse a hang tulajdonosát, hogy a báj elájuljon. Lehorgasztotta a fejét, de nem fordult meg. Négy éve soha nem nézett hátra. - Aludnod kellene, kiscsibe. - Álmomban beszélek. Mi történik, apa? - Hagytam őt virrasztani - mondta egy olyan hang, ami simogatásként érte a koponyáját. - Ő abban a korban van, hogy várjon rád. Mi Csontanyánk soha nem aludt. Sötétedés után a szolgálók elhagyták kupoláit, amelyek ikonokkal és hálaadásemléktáblával voltak díszítve, egyedül hagyva őt. A virradat előtti csöndes órák hozzátartoztak. Elsüllyedt 85
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
memóriája folyosóiban, keresgélt a sorban álló, emlékeit tartalmazó fiókokban, és azokat a lelkeket, akiknek biztosította az átjárást. Vagy Marine-nal játszott. Marine, aki az emberi szem előtt négy éve meghalt; Marine, Gadjio lánya és egy nő, elveszett névvel, aki petét adott neki, mielőtt eltűnt. Az ajándékot megmérgezték. Nyolcévesen a kislány megtudta, hogy az idegrendszere összeomlik, és hogy a gyermekkora a borzalom felé tart. A betegség ragyogó vonást adott neki, olyan koraérettséget, ami csak azt kérte, hogy virágozhasson, és szeme az átlagosnál csillogóbbá vált. Amikor a diagnózis kiesett egy nyomtató közönyös szájából, a Révész megtagadta, hogy elhiggye. De az első nyirokcsomók megjelentek a hónalja alatt, és a lány elkezdett szenvedni. Minden hitel, amivel Gadjio rendelkezett, a huszonnyolc világ leghíresebb doktorainak fizetéséi szolgálta. Majd, amikor kiderült, hogy ez nem elegendő, Mi Csontanyánk segítségét kérte. Hogy megmentse Marine-t, aki áttetsző húsfolyosóiban játszott, és aki meg tudta rezegtetni a falait azáltal, hogy beszélt hozzájuk, AnimálVáros elfogadott volna bármilyen áthágást. A Révésze iránti szeretetért, akihez őt eltörhetetlen lánc fűzte, úgy döntött, hogy egy elképzelhetetlen árulást követ el. Minden törvény ellenére Gadjio elkísérte őt egy temetési utazás alatt, egy túlélőrendszerrel fölszerelt ólomkoporsóban rejtőzve. A szállítmány testet átvitték a mély űr temetőjében, ez volt az AnimálVáros legértékesebb titka. Ez a terület az űr olyan része volt, amely a Bán útjaitól távol esett, amelyben az entrópikus árapályok összegyűjtötték az elhagyott tárgyakat. Az, amit itt dobtak el, örökké itt maradt, elnyelte a mélység. Testek, roncsok, titkok halmozódtak fel különféle kilométervastagságon, mint egy miniatűr bolygón. A gravitáció túl gyenge volt ahhoz, hogy megtartsa azokat
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
86
a szétbomló húsokat, amelyeket a lassú csillagszél söprögetett, valamint a hajat és a szemcsés arcfestéket, amelyek a szemhéjak lepecsételésére szolgáltak, Gadjio két hónapot maradt ott egyedül a halottak társaságában. Szkafanderbe öltözve, amelyben négy óránként kellett cserélni a levegőt, ásott egy kutat a hidegtől megkeményedett csontoknak a rétegébe, hogy exhumálja azokat az elhunytakat, akiknek a neve nem jelent meg az archívumban. A hátborzongató alakoktól az összetört csontvázakig átment a halál minden rétegén. Majd türelmesen kitépte az ékszereket és a ritka fémeket, amelyek beborították őket, hogy védjék magukat a túlvilágon. Gadjio, a Révész, sírrablóvá vált. Ez elég lett volna ahhoz, hogy szégyenletes halálra ítéljék a huszonnyolc világ bármelyikén. Semelyik pillanatban, amíg beteljesítette rothadt táplálású munkáját, a legcsekélyebb gondolatot sem szentelte ennek. Az utolsó előtti napon a szerencsésen összetákolt galériák, amelyeket combcsontok támogattak, összeomlottak rajta, amíg ő a temető zsigereinek a mélységeiben mászott. Eltemetve a halottak alatt, csinált egy átjárót a szabad területig, miközben szakadatlanul ordított. A kicsi csonteső, amely visszapattant légzőkészülékén, mint egy pánikba esett szíven, majdnem sükette. De amikor elérte az ürességet, nem ejtette el a felbecsülhetetlen gyöngyöket, melyeket egy múmia hústalan nyakából tépett le. Amikor vánszorogva csatlakozott Mi Csontanyánkhoz, az lemosta őt, megtisztította azoktól a foltoktól, amelyekkel önmagát büntette. Akkor bejelentette, hogy a hajófenék tele van, de Gadjio már nem volt abban az állapotban, hogy hallja őt. Összezsugorodva, mint egy újszülött, beleugrott rémálmaiba, mint egy pókokkal teli futóárokba. Majdnem egy hétig tartott, amíg kimászott ebből az állapotból.
87
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
A Város vigyázott rá az egész visszaút alatt, amíg újból képes lett becsukni a szemét anélkül, hogy ordítani kezdett volna. Amikor Gadjio azzal fenyegetődzött, hogy felszántja arcát a körmeivel, a Város kinyitotta egyik hústárnáját a vesék közelében, és lassan, okosan elnyelte őt addig, amíg meglehetősen tiszta nem lett ahhoz, hogy kiszakadjon ebből az állapotból. Mikor letelepedtek a tenger közelében, Gadjio megtanulta, hogyan szülessen újjá, és miért. Elegendő gazdagságot hozott ahhoz, hogy megvegyen bármilyen orvosságot, hogy lefizesse bármelyik orvost. De egyik módszer sem működött. És Marino apránként elvesztette kötődéseit. Gadjio végigkísérte őt a zuhanásban. Hogy megőrizze a látszatot, Mi Csontanyánkkal együtt elhagyta a világot, és nem fogadott el több Átjáró-szerződést. Ha valaki látta volna őt ebben a korszakban, nem ismerte volna fel: csonttá soványodott, felkészült a távozásra. A Város követte őt olyan sokáig, amennyire csak tudta. Amikor Maríné már nem volt képes segítség nélkül lélegezni, Gadjio úgy döntött, hogy a száját a lányáéra varija, hogy megossza lélegzetüket, amíg ez lehetséges. Mianyánk ellenezte. Nem próbálta meggyőzni a Révészt, megelégedett azzal, hogy elaltatta úgy, hogy a tömjénezők szájnyílásai által elküldött egy kevés altató gázt. Amikor negyvennyolc óra múlva fölébredt, Marine teste örökre eltűnt, és Mianyánk beteljesítette a végső áthágást. Összegyűjtötte Marine eszenciáját, és neki ajándékozta saját húsa vendégszeretetét. Az elkövetkező hetek alatt Gadjio azt hitte, hogy megőrül. A lánya hangja minden pillanatban betöltötte a falakat, a nevetése visszapattant a lakatlan oltárokon, amíg ő reménytelenül kutatta a helyet, ahol elveszett. Majd apránként, ahogy a lánya személyisége újjászületett, ahogy megtanulta az új tartománya
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
88
határait, a demonstrációk fegyelmezték magukat. Mianyánk úgy döntött, hogy bevallja Révészének azt, amit kipróbált. Aznap Gadjio addig verte őt, amíg a falai vérezni nem kezdtek, azután elegyítette a könnyeit a majdnem színtelen vérnek az ereivel, ami kimosta a szenvedéséből. Amikor megint fölkelt, a lánya képe utoljára jelent meg neki. Egy több mint húsz négyzetkilométeres Városban reinkarnálódva, soha többé nem lenne hatalma kivetíteni egy emberi képet. Mindazonáltal ő képes volt megtalálni a szavakat, vagy Mianyánk suttogta őket neki. Élni fog, ebben biztos volt. És semmi más nem számított igazán. Három hónappal később Gadjio kilépett a nyugdíjazásból. Azok, akik tudatára ébredtek soványságának, azt egy különösen kimerítő vallásos tapasztalatnak tulajdonították. Gadjio nem próbálta őket felvilágosítani, és hírneve növekedett. Soha többé nem nézett a válla mögé. Ez volt az a különösen nevetséges ár, amit fizetett: Marine szelleme elkezdett megint nevetni. A lelke mélyén tudta, hogy a lány meghalt, az, ami maradt belőle, csak a lélek tiltott kikapcsolódása volt. A nappalokban, amikor világossága lehetetlenné vált arra, hogy csöndben maradjon, az apa átkozta Mianyánkat, ahogy csak bírt. Akkor, az a szükség, amit neki a lánya jelentett, bátorította megint úgy tenni, mintha ... A múlt bűneinek emlékeivel bezárta ezt a titkot a memóriája mélységeibe, és megint belementette magát a végrendeletek és - akaratok durva gondolkodású világába. A szánalom páncélja, amelyet fegyverként viselt, érinthetetlenné tette. Amíg Koriana el nem lopta ragyogását. - Charon tud Marine-ról - mormolta egy hang a fejében. Ne kérdezd, honnan... * **
89
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
- Meséld el - mondta Mianyánk. Amíg a férfi töredezett szavakban beszélt, a Város bőrszövete üregessé vált, hogy elnyelje őt. Gadjio a behatolás bizalmas érzésének találta, annak az árapálynak a furcsa és ravasz lágyságának, amely belülről falta fel. Mianyánk átugrotta az akadályait, és az emlékeiből táplálkozott. Ez az ő megállapodásuk volt: Gadjio élete nem volt már a sajátja. Elfogadta, hogy megosztja azt azért a segítségért cserébe, amelyet a Város adott neki. A rítus, melyet expedíciójuk visszatérése alatt indítottak, kicsivel valahogy élénkebbé, mélyebbé váll, mikor Marine csatlakozott hozzájuk. A Város egyre messzebb rajzolta azt, soha nem türelmetlenkedett sem a szemérmességétől, sem a visszautasításai lói. Azon a napon, amikor a férfi megértette, hogy ez soha nem tette valóban elégedetlenné, értékes ajándékokkal visszaküldte két úrnőjét, és hivatalosan erényesnek nevezte magát. A takarékosságnak a hírneve, amelyre ebből az alkalomból szert tett, tovább növelte üzletei számát. Mianyánk elgondolkodó hangja emelte ki az elmélkedésből. Felhorkant anélkül, hogy megpróbált volna elszakadni a húsajkaktól, amelyek fölmentek a mellkasáig. Nélkülözve a testet, érzéseket fogadott el rajta keresztül, fölfedezte a falak rejtélyét, amelyeket az éjjeli szél és azoknak a nyákhártyáknak a titkos öröme simogatott, amelyet hajdan benedvesítettek a könnnyei. - Még mindig elfogadhatod Koriana ajánlatát - mormolta a Város. - Megőrzőm az emlékeidet a memóriám egyik szegletében, és a halála után visszaadom őket. Sértetlenül. Gadjio érezte a háta mögött lánya csöndes jelenlétét. A válaszára várt. - Vissza tudod nekem adni a Marine iránti szeretetet?
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
90
A Város nem válaszolt. Gadjio megrázta a fejét: - Mióta nekem van ő - kijavította magát ti vagytok nekem, törékennyé váltam. Ezek a hibák töltenek ki engem, nem tudnád visszaadni őket. És azután ... Hiányoztak a szavak. - Te félsz - ejtette ki Mianyánk egy lélegzettel. - Soha nem felejtettem el semmit rólad. Soha! - És hogyan tudom majd meg? Képes leszel arra, hogy visszaküldd őket nekem, de nem fognak már hozzám tartozni. Abban a pillanatban, amikor kimondta, Gadjio érezte, hogy a szavak igazságtalanok voltak. De azt is tudta, hogy ki kellett mondania. Az az aggodalom, amelyet kifejeztek, annyira mélyen gyökerezett benne, hogy hasztalan lett volna nem tudomásul venni. Nem képzelte el az életet, tudva, hogy a léikéről másolatot készítettek. - Korianának már meg kell halnia - mormolta Mianyánk. Bizonyos értelemben ő már halott, és ő az egyetlen, aki figyelmen kívül hagyja ezt. Neked emlékezned kell majd erre, amikor létrehozod a perszónáját. - Nem fogok dolgozni neki. Semmilyen áron! - Ó, de igen... - a Város hangja olyan kemény felhangot tartalmazott, amelyet a Révész még soha nem hallott. - És ez a legjobb munka lesz, amelyet valaha is teljesítesz! Akkor, amíg bekapta Gadjio testetlen sziluettjét a redői közé, a Város leírta neki a tervét, és szilárdan vállalkozott arra, hogy meggyőzze őt, akinek nem volt más választása. Mögötte Maríné szabályos lélegzetének a zaja olyan volt, ahogy egy óceán bezárul egy kagylóba.
91
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
2. FEJEZET
Asztrálalakjában Gadjio szabadon keringhetett a palota tizenkettedik szintjéig. Egy átmeneti irodát különítettek el számára az archívum szektorában, mely a teljes kilencedik és tizedik emeletet elfoglalta. Itt rendezkedett be, hogy előkészítse a perszóna világrahozatalát, és Mianyánk tervével összhangban audienciáról audienciára járt Charonnál. Tapintatosan csatlakozott az elnöki kör szolgai árnyékainak a körhintájához. Azzal az ürüggyel, hogy jobban körülveszi a rothadó ikon valóságát, amivé az öreg vált, figyelte, amint alszik, vagy megtelik az előre megrágott étellel, és kiüríti az elemzés tartályait, amelyek közvetlenül a székhez kapcsolódtak. Koriana soha nem beszélt hozzá, és úgy látszott, hogy egyáltalán nem vesz tudomást a jelenlétéről, mindazonáltal Gadjiót néha meglepte a meglepően élénk pillantás ragyogása a berakott szemhéjak alatt. Az öreg a tigrisek kegyetlen türelmével nézte, amíg egy tagolt kar feltörölte a csepegés hálóit befeketített szájszögletében. Időközben Gadjio testetlen képe ismerőssé vált az irányító intelligenciák számára. Kedvesen engedelmeskedett a virtuális érzékelők zaklatásának, mosolygott a ritka emberi őrökre, akik cserébe egy kevés aggodalommal üdvözölték. Elég volt neki három nap, hogy megtanulja, a teste a túlélés koporsójának menedékében pihen a kórházi szektor egyik, Charon által lefoglalt szobájában, a tizennegyedik szinten.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
92
Egyedül a Révésznek nem nyílt alkalma arra, hogy belépjen oda. Azért gondoskodott arról, hogy ne közeledjen a magánlifthez, mielőtt felkészült volna. Az elnöki méhkas egy csökkentett világkép volt, tele olyan türelmetlen köztisztviselőkkel, akik a bejáratnál hagyták a testüket, a speciális ruhatárban, hogy minimalizálják a támadás kockázatait. A matt közfalak folyosói mentén a szemfedőkbe burkolózott zarándokok furcsa áramlása keringett, amelynek ködös fehérét az azonosítás fonalaiból szőtték, amelyek ragyogtak az érzékelők fekete fénye alatt. Amikor átment előtte, fejét lebillentve a haszontalan titkok súlya alatt, Gadjio emlékezett a temetési formalitásokra, amelyeket Mi Csontanyánk hangszerelt a mellében, és reflexszerűen lesütötte a szemét. Az ő példájukon megkeményítette lépteit, mintha mindig tudná, hová megy, azért, hogy könnyebben elvegyüljön a tömegben. A tizenegyedik nap éjjelén, abban az órában, amikor a kiürült palota a takarítóegységek zsákmányává vált, megformálta kezével a perszónát, és életet lehelt belé. A keltető mátrix Mi Csontanyánk ajándéka volt. Egy áttetsző tojásformában mutatkozott, amelyet egykék, majdnem fekete gép szelt át, melynek alapja állandó hőmérséklettel ázott egy tápláló megoldásban. Egy lélekharangszerű antennakorona, amit a Csatlakozók ostorai ihlettek, megengedte, hogy befecskendezzék neki az adat folyamatos áramlását, amíg a telített hús meg nem reped, és világra nem hoz egy perszónát. A halottaknak szükségük volt az AnimálVárosokra, hogy megtestesüljenek, és amíg a tojás csúcsa lassan megreccsent, Gadjio a Mianyánkban eltemetett Marine-ra gondolt, és csöndesen megköszönte neki azt az életet, amelyet összegyűjtött és megőrzött. Anyagtalan könnyek futottak a férfi arcán, és előírt rítusok szerint fürdették a hús tojását. Mindaz, amit szánalomból, szeretetből és melegségből birtokolt, összekeveredett a numerikus adatok áramlásával, amelyek 93
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
összegezték egy létezés esszenciáját. Charon életének minden másodperce a történelemhez tartozott. Gadjio megelégedett azzal, hogy kiválassza azokat, amelyek betöltötték a kristálymemóriát, mely a mátrix oszloptalpában helyezkedett el. És elszántan csalt. Tehát a Révész lemosta síró, újszülött lelkét, és ebből az alkalomból magát is megtisztította. Akkor segített neki, hogy elszakítsa magát a hús végső burkától, irányítva első, bizonytalan lépéseit a műhely csöndjében, és figyelte őt. Az imént született perszóna annak a képnek a tökéletes János Koriana általi rombolását utánozta, amelyik tizenegy nappal korábban oly keményen volt ütlegelve. Gadjio elszakadt annak a fontos pillanatnak az emlékétől, mikor az öreg fölfedte a haláltól való félelmét, lelkiismerete végtelen folyamatában. A pergamenszerű sziluetteknek, amelyek a lámpák alatt inogtak, reflex nélküli kutakhoz hasonló szemük volt. A ráncok finom szövedékei, amelyek megmaradtak az arc immateriális vastagságában, bezárták az agyát, akár egy hálóban. Ez a teljes kegyetlenség képe volt, annak a tagadása, amiről azt tartották, hogy megtestesíti a perszónákat. De oly módon, amit Gadjio nem tudott világosan kifejezni, a kép egyszerre volt pontos és szükségszerű. Minden ember, minden civilizáció az emlékezethez és halálhoz való viszonyulás tekintetében határozza meg magát. Charon perszónája illusztrálta azt az egzakt pontot, ahol ez emberivé vált, kevéssel azelőtt, hogy belehalt. A Révész elégedetten kinyitotta irodája ajtaját, és a saját reinkarnációjához készülődött.
Az a kép, amely Gadjio előtt lépegetett a Palota kihall folyosóin, alkalmas volt arra, hogy megnyugtassa a biztonsági érzékelőket, és kinyissa a titkos ajtókat. Mi Csontanyánk még a hústojás elől is elrejtett utasíHAL DOKL Ó CSILL AGOK
94
tásai által vezetve a perszóna haladt egy lépést, amit megoldottak a rejtett szintek bejárata felé, amelynek ő volt a kulcsa. A Révész ismerte a kódokat, Koriana másolata kiejtette őket, tökéletesen utánozva a hangját. Egy és a másik mögötte, a szellem és az árnyéka keresztezte a tizenharmadik szektort az utak által, amelyeket eltérítettek, hogy elkerüljék az őröket. Elérték a tizennegyedik margóját anélkül, hogy beindultak volna a riasztók. Az útvonal legveszélyesebb része kezdődött. Az egészségügyi szolgáltatáshoz való hozzáférés ajtaját eltorlaszolták egy fekete, fodrozódó fátyollal, amit egy vékony réteg karbex formált, s ami koncentrált energiát köpködött. Gadjio megállt, a perszóna azonnal utánozta. A keskeny, félkör alakú csarnokban, ahová a belépő akna torkollott, nem volt már több őr, több tapintatlan fényképezőgép. Az ajtó teljesen egyedül vállalta a felelősséget a betolakodókkal szemben. A halálos fátyol egy szűz mechanikus szerelvény embriója volt. A Révésznek fogalma sem volt arról, milyen elképzelhetetlen titkokat tudott Koriana elcserélni ezért a fémdarabért. Csak a páncélozok klikkjének a vezetői tudták, hogyan lehet átalakítani a szén keverékét, a kobaltot, a galliumot és a vasat egy élő ötvözetbe, amelyek táplálták azokat, akiket beburkolt. A karbex volt a legjobban őrzött titka a paranoiás harcosok civilizációjának, akik megvetették a többi emberi ágat, és az egész világ ellen irányuló háborút képzeltek el. Mindazonáltal Koriana megszerezte magának, hogy védje azt a kórházat, ahová menekülne meghalni. Az öreg egy napon elbüszkélkedett ezzel, amikor egyedül voltak, azért az öröméért, hogy lássa, amint kifut a vér a Révész arcából. Gadjio összeszorult torokkal megparancsolta a perszónának, hogy haladjon. *** 95
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
A fátyol jajgatott, amikor a testetlen sziluett megérintette őt. Gadjio becsukta a szemét. Odaadott mindent a perszónának, amit csak tudott, miközben könnyeivel kárpótolta az emberiség adatainak a hiányáért. Neki tökéletesen kellett képviselnie Charont, hogy a szerelvény felismerje őt, és széttáruljon, hogy bemehessenek. De valami váratlan történt. A szerelvény beszélt. Gadjio kényszerítette magát, hogy ránézzen. A perszóna mozdulatlan maradt, arccal a fátyollal szemben. Vonásai feliratkoztak a fekete karbex üregében, aki megtagadta a belépést. - Megígérted - mormolta egy alig formált hang. - Hozzád tartozom, ne hagyj magad mögött. - Nyílj ki! A perszóna kitárta a karját, és beékelődött a karbexbe. A fátyolt befedték a lila fényű villámok, amelyek egy hosszú szakadást rajzoltak a felszínében. - Nem! El kell kísérnem téged. Szükségünk van egymásra; én újragyűjtöm a sejtmemóriád, te pedig kiszabadítasz a mozdulatlanságból. Ez a megállapodásunk... A perszóna korlátozott intelligenciája a vonzalmak, a memoriális reflexek és számtalan beiktatott emlék agglomerátumán alapult a nagy kapacitású kristályokban. Miközben szembenézett egy váratlan helyzettel, a gépezet elakadt. Gadjio megértette, hogy a csapda bezárult, és a férfi örökké el lenne választva a testéről, ha nem avatkozna be. De a szerelvényt arra programozták be, hogy semmisítsen meg minden betolakodót, és a Révésznek semmilyen illúziója nem volt az esélyeiről, ha megpróbálna belépni. A perszónának kellett kinyitnia az átjárót. A szerelvény hangja könyörgővé vált; azok a titkok, amelyeket fölidézett, elegek lettek volna arra, hogy más körülmények között forradalmat indítsanak el. Azzal, hogy megszorította a fülét, Gadjio fölfedezte
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
96
Koriana egy olyan oldalát, amelynek a létezését sem sejtette soha. Az öreg saját áthágásait elképzelhetetlen perverzitással élte meg. A szűz szerelvénynek a saját halálának túlszárnyalását kellett szolgálnia. Saját akaratából elfogadta a karbex pszichikai vámpírizmusát, amely apránként kivetkőztette a memóriájából, és engedte meggyőzni, hogy felhúzza egy kicsivel az elhalálozása előtt a szerelvényt, hogy egy dehumanizált halhatatlanságot adjon a büszkeségének. Az így lakott szerelvényt akkor vissza kell nyernie a Mechanikusoknak, hogy az új leszármazottak alapítója legyen, teljesen a hódításnak szentelve. És felsőbbrendű világa lenne az első céljuk. Akarata ellenére Gadjio remegett. Fölmérte saját titkait, mérlegelte őket, és megértette, hogy képes lett volna ugyanúgy cselekedni, ahogy az öreg, ha a tét önmaga helyett Marine lett volna. Lágyan ejtette ki lánya nevét, mint egy sürgősséggel teli imát, és kivetett mindent az elméjéből, ami nem tartozott a küldetéséhez. Tett egy lépést, azután egy másikat, ami nagyon közel vitte a fátyolhoz. A perszóna, akit keresztre feszítettek a sötét fémen, már nem mozgott. Lassan Gadjio asztrálalakja beleolvadt Charon hologram sziluettjébe. A fátyol elvesztette az alakját, hogy beburkolja őket.
A teljes feketeségbe merülten, mozgásképtelenül, Gadjio fölfedezte a csontalagút félelmetes érzését, amely ráomlott. Ordított, és saját visszavert hangja visszatért, hogy beültessék az elméjébe. Soha nem tudta meg, hogy üvöltése milyen sokáig tartott. Amikor az iszonyattól épp összeomlott volna, a fátyol kinyitotta gyilkos szemét, és közvetlenül kapcsolatba lépett vele: - Ki vagy te?
97
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
Gadjio, képtelenül arra, hogy magához térjen, megelégedett a siránkozással. A szerelvény könyörtelenül folytatta: - Nem tudlak megsemmisíteni téged, amíg véd a mesterem elméje. Várnom kell, amíg érkezik valaki, hogy gondoskodjon rólad. Akarsz velem beszélni? Unatkozom. A gyilkoson keresztül Gadjio megkülönböztette a folyosó szemben fekvő oldalát mint zsákutcát, mely elsüllyedt az orvosi szektorban. Olyan közel volt... Szarkofágba zárt teste csak néhány lépésre volt tőle, a szemben lévő két szoba valamelyikében. De ő el tudta volna különíteni a tér szakadékaitól. A karbex fátyola átjárhatatlan volt. A perszóna összekucorodott érfonata üregében, és hallgatott. Egy megbolondult óra pergette a másodpercek számolását a koponyája alatt. A reggel hamarosan eljön, és vele a gondoskodó gépek hosszú áramlása, amelyek pártatlanul jeleznék a jelenlétét. Megbukott. - Miért nincs neked sem tested? - kérdezte a szerelvény. Az undor felriadásával Gadjio rájött, hogy asztrálképe megkapta a fém kapcsolatát. Ez egy hideg, olajos és feneketlen vízre hasonlított. Második alkalommal Gadjio azt hitte, hogy saját aggodalma jeges poklába fulladt bele. Visszatartott egy kiáltást, amely szinte túlcsordult ajkain. Mianyánk lágy és simogató hangjára koncentrált egészen addig, amíg a nap a vesékre sugárzott. A Város emléke teljesen betöltötte, és visszahozta őt őrületmentesen, éppen elég erővel az ellentámadáshoz. - Tudni akarod, hogy ki vagyok? - mondta fennhangon. Rendben: én vagyok a holtak Révésze, az, aki kezeli a szent bárka evezőjét. Vele átszelem a folyót, ami csak a partvidék, amíg a nyomdoka elsüllyed a vizek mélységeiben, ahogy elhúzódik a csilla-
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
98
gok visszaverődésétől. Én vagyok a csönd pozőre, a hazugságok mérője, az, aki emlékszik a törölt adósságokra, de aki soha nem reklamál fölemlegetve őket. És főként én vagyok az, aki keresztüllép rajtad! A szerelvény olyan sokáig hallgatott, hogy Gadjio érezte, átjárja a rémület. Nem volt tartalék terve, még egy ötlet vázlata sem, de tudta, hogy el kell térítenie a szerelvényt, és beszéltetnie kell, hogy rájöjjön legyőzésének módjára. Mikor a fémhang föléledt, érezte, hogy a zsigerei folyékonnyá válnak. A hang elérte őt egyszerre mindenhol, mintha a szerelvény be akarta volna kebelezni egy kolosszális szájba. - Miért börtönözted be a mesteremet? Képtelenül arra, hogy bedugja a fülét, Gadjio hagyta, hogy a kérdés visszapattanjon koponyája belsejében. A perszóna, akin túlnőtt a helyzet, működése állapotát a minimumra helyezte, és a szerelvényt nyugtalanította, hogy többé nem fogadja a jelenlétét. Gadjio úgy döntött, hogy kihasználja ezt. - Koriana meghalt. Éppen most szállítom a lelkét az új test irányába, amelyben ezentúl élnie kell. Ha túl sokáig visszatartod, meg fogja semmisíteni magát. Ezt szeretnéd? - A megállapodást tiszteletben kell tartani. A karbex széthasadt, és durván kilökte az anyagtalan sziluetteket a folyosó másik oldalán az orvosi szektorban. Gadjiónak nem volt ideje megértem, hogyan sikerült átjutnia. A szerelvény a következőt nyilatkoztatta ki: - Gyertek vissza az új testtel, és én tulajdont fogok venni rajta, ahogy abban megegyeztünk. Nincs másik kijárat, csak ez. Várok rátok. A fénylő rámpák világítottak a Révész feje fölött, amíg a perszóna szétnyílt a zsigereiből, karja kinyújtva, a fej megjelent a mellkasról, akár egy szitakötő a vedlés folyamatában. Újból ismert terepen járt, és
99
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
tudta, mit kell tennie. Elkezdett a szarkofágok szobája felé lépkedni. Gadjio elfordította a fekete fátyol szemét, amelyükből elfoglalta a helyét az ajtónál. A várakozás remegése futott át a fémen, amely ezer tőrként darabolta fel a rámpák éles megvilágítását. Kevesebb, mint egy óra maradt hajnalig.
A Révész teste várta őt a finoman üreges rostok fonadékának a közepén, amelyek befutották a bőr felszínét, mint egy pókháló. Tűk öntözték a szaruhártyáit, és a szempillái között a mesterséges könnyek majdnem egészségtelen fényességet adtak tekintetének. Koriana nem csalt: Gadjio húsa a legjobb orvosi berendezés kezében volt. A perszóna ismerte azokat a kódokat, amelyek elindították a fölébresztési eljárást, de Gadjio nem látta előre, hogy a folyamat ennyire hosszú lesz. Körülbelül negyven percre volt szüksége, hogy kiszabadítsák a szarkofágból a foglalóját. Ez idő alatt a Révész saját arcát vizsgálta, és hiába kereste rajta bűnei stigmáit. A túl ismerős vonások nem tükröztek vissza semmit. Miközben a perszóna az ágy mellett állt, pillanatok alatt a numerikus óralapok fölé hajolt, és úgy tett, mintha olvasná a monitorok jelzéseit. A hasonlatosság Korianához meghökkentő volt, mindazonáltal Gadjio tudta, hogy Charon titkainak alapjai a tartományán kívülre kerültek. Az uralkodás emlékei bezárultak egy szenilis öreg memóriájába, aki megtagadta, hogy bárkivel is megossza őket. Csak az a szűz szerelvény, aki őrizte a folyosó bejáratát, tudott erről egy kevéssel többet, de lojalitása akkora volt, hogy soha nem mondana senkinek semmit. Korianának nem volt más bírája, csak önmaga.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
100
Azok az utolsó szalagok, amelyek bezárták a testet, egy csörgéssel visszahúzódtak a szarkofág belsejébe. A fényszórók fénye lement, és felváltotta az óralapok zöldes villogása. Gadjio a húsképe fölé hajolt, és lassan megölelte a tükröt. Átszelte a felhám határát, elsüllyedt az ismerős cellák rétegein, és magába felejtkezett. A kitűnő tűk átszúrták a könyökök üregét; egy szív erőteljes dobbanásai szabályozták lélegzete lassú, monoton dallamát. Érezte az izmokat összehúzódni, azután ellazult, emlékezett a belső szervek súlyára, és megkönnyebbüléssel kapta meg a szemhéjak durva kapcsolatát. Rosszul érezte magát. Újból egész volt. A perszóna figyelte, miközben kihúzta a szarkofágból a fejét rázva, majd amíg ő a sima fémtalajon forgott, egy parancsoló gesztussal az ajtóra mutatott. Gadjio mosolyhoz hasonlóan szétnyitotta ajkait. Arccsontját átjárták a szakáll tányérjai; egy büdös íz töltötte meg a száját. Fölemelte a bal karját, beleszagolt a csupasz hónaljba, és megízlelte szagának újraleleplezését, amíg egy sürgető érzés arra nem kényszerítette, hogy elinduljon, és átlépjen az ajtón. A folyosó rögtön a gondoskodás két szobájának a bejárata után egy zsákutcában végződött. Egy szegecselt, acél közfal futott egyikről a másikba. Gadjio óvatosan számolta a horpadásokat, kiakadt a körme a hetedik sorfalnál, és észrevette a biztonsági detektor pillantását, aminek a létezését fölfedezte a palota archívumában. Mianyánk terve sikerült! Hátrált, hogy a perszóna újból ismeretséget tudjon kötni az éberség szerkezetével. A ködös sziluett a szegecs lyuka fölé dőlt, és engedelmesen alávetette magát az azonosítás retinális eljárásának. Akkor, egy komor nyikorgással a közfal elkezdett fölemelkedni. És egy tucat centiméter végén elakadt. *** 101
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
A Révész több percen keresztül az öklével verte az acélt, anélkül, hogy zajra számított volna. Tenyerével egy jelentéktelen kísérletre odavágott, hogy fölemelje a talajszintnél felfüggesztett fémes falat. A szerkezet érzékelője bíborlilába ment át, és rendszeresen pislogott. Gadjio tudta, hogy ez mit jelent: riadót fújtak. Rab volt a palota zsigereinek egészen a legmélyén. Teljes hosszában elfekve észrevette a résen keresztül a folyosó gyújtószerkezetét, mely a szabadság felé vezetett. Sikerült az ujjait becsúsztatnia a közfal másik oldalán, és behúzta, amit porral vontak be. Amikor megint fölkelt, meghallotta a szerelvényt, aki panaszos hangon hívta őt. A perszóna előbb reagált. Természetes mozgással lépkedett a fátyol által irányított kijárat irányába. Gadjio megfogta őt, és eltorlaszolta az utat, fennhangon kiejtve a sürgős immobilizáció kódjait. Hatástalaníttatott. A szikrázó részecskék fogantyúja szétszóródott a megkövült hologram üregében, amelynek a lumineszcenciája apadt. A szerelvény idegeskedett. Gadjio hátat fordított neki, és átlépte Charon áttetsző sziluettjét, mely apránként veszített szépségéből. Ő pláne nem élné túl ezt az éjszakát: Koriana nem viselné el a túl hűséges perszóna látványát, és sietne megsemmisíteni, aztán kitörölni. - Kár - mondta fennhangon Gadjio. - Ez volt a legjobb munka, amelyet valaha véghezvittem! Elméje mélyén az óra megállt. Túllépte a határidőt; a margó utolsó, egyeztetett pillanatai apránként ájultak el. A felszínen a hajnal felkelt a palotán. Mianyánknak mostantól fogva tudnia kellett, hogy már nem fog visszatérni. - Miért késlekedsz? - kérdezte a szerelvény. Most, hogy reinkarnálódtál, többé semmi sem akadályozza meg, hogy egyesüljünk. A Révész nem állta meg, hogy ne nevessen. I la megpróbálta volna átlépni a fátyolt abban az álla-
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
102
pótban, amiben volt, a karbexhez tartozó érzékelőknek csak egy töredékmásodpercig tartott volna, hogy észrevegyék a trükköt. És a szerelvény a csalódásának ellenére megsemmisítené őt, amint biztos lenne abban, hogy Koriana elméje nem kockáztat semmi többet. Hacsak nem... Gadjio nem vesztegette az időt azzal, hogy elemezze az ötletet, ami az imént ötlött fel benne. Megragadta egy furcsa reménnyel, amelyet még kifejezni sem mert, felállt a perszóna előtt, fölélesztette, kinyitotta a karját, és erővel elnyelte. A hologramot nem arra találták ki, hogy hússal olvadjon össze. Az a primitív intelligencia, amelyik fölélénkítette, megpróbált megszökni Gadjióból, de ő a kezével formálta, és tudta a legcsekélyebb reakcióit is. Könyörtelenül kényszerítette az előrehaladásra. Minden lépésnél Koriana anyagtalan kezei csapdostak a törzsén, mint egy úszó, aki levegő után kapkod. De kitartó kiabálása és ügyetlen kísérleteinek ellenére, hogy kitörjön az öleléséből, vonszolta az ajtó irányába, nem térve le az útról. Mikor a szerelvény félig kinyílt a közeledésére, egyetlen ugrással átlépte azt a távolságot, amely elválasztotta őket, és azt kiáltotta: - Nekem itt van! - majd elmerült a fátyolban. Azután elengedte a perszónát, hogy folytassa a dobást, mialatt ő forgott, és a földre dobta magát, a fémkarbex egy kellemes filmje borította be. Az az üvöltés, ami következett, a koponyája belsejében robbant fel. Ő visszaordított, kezét a fülére tapasztva, amíg egy fájdalmas energianyaláb futott végig a gerincoszlopa mentén. Egy kevés vér csurgott az ujjai között. Ez volt az utolsó érzés, melyet megőrzött, mielőtt elájult. ***
103
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
Egy olyan erőteljes ütés élesztette föl, hogy a padló kicsúszott alóla. A falak remegtek és vonaglottak. A lámpák kialudtak, a segélyhívó zöldes süvegét kivéve, amely szemmagasságban helyezkedett el a falban. A Révész kiegyenesítette a fejét, és émelygett. Az epelöket, ami a szájába áramlott, a vas fanyar ízét idézte. Kiürítette anélkül, hogy képes lett volna megakadályozni, és majdnem belecsúszott a hányásába, amikor megpróbált megint fölkelni. Képtelenül arra, hogy elviselje a fájó szemhéjai mögött táncoló szikrákat, igyekezett csukva tartani a szemét. A háta érzéketlenné vált. Óvatosan elővette a kezét, és megérezte a fagyott fémhullámot támadóan felkúszni a csuklóján. Remegett, visszavonva a félig alvadt vértől ragadós ujjait. Öntudatlansága nem tartott túl hosszú ideig. Kellett, hogy lásson, hogy a tudánál legyen. Föltérdelt, hátát a közfalnak vetette, és szembenézett a pusztító előadással , amivé a tizennegyedik szint vált. A folyosót elpusztították. A burkolat acéltábláit kicsavarták, összegyűrték. Az üvegszálkák, amelyeket a talaj repedéseibe helyeztek, úgy fénylettek, mint a fogak. Gadjio előtt, ahol a fátyol tartózkodott, már nem volt semmi. Majd, amikor a pillantása hozzászokott a sötétséghez, észrevette: a karbex egy cafata, melyet kiszámíthatatlanul elszakítottak, denevér módjára összegöngyölödött a szétkapcsolt perszóna körül. A szerelvény nem állt ellen a szétválasztásnak, ami Gadjio teste és Koriana lelke - amit képviselt a perszóna - között történt. Választásra képtelenül kétfelé szakadt, örökre fölszabadítva az átjárót. Gadjio borzalommal értette meg, hogy az az élő összegyűrődés, amit a lapockái között érzett, a szerelvény másik fele volt. Nem volt már mit kihánynia, mégis megpróbálta, még és még, mintha meg-
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
104
szabadulhatna a fémélősködőtől azzal, hogy kiűzi őt a zsigereiből. Száraz zokogások rázták meg, azután elapadtak. Soha nem tudta meg, honnan vett erőt, hogy megint fölkeljen. Hallása lassan visszatért. Először a riasztó csengők hangját hallotta meg, majd a tagolatlan csörgéseket, amelyek a talajból törtek fel. Az elszakadt karbex hiába próbálta beburkolni a hologramot, mialatt az energiahálók kifolytak a hasítékból, és elvesztek a folyosó fémjében. Gadjio támolyogva kerülő utat tett, hogy ne kelljen odamennie ahhoz a fekete dologhoz, ami elveszítette indokait. A hátán vitte Koriana bűneinek egy részét a sajátjai mellett, és a válla megroggyant a teher alatt. A perszónának határozottan baja esett. Zűrzavarosán csacsogott, és apránként vesztette el a koherenciáját. A karbex kapzsi módon kiürítette belőle az emlékeit. Mikor teljesen felfalta, az arca megfiatalodott, és egy halva született bébire emlékeztetett. A szarkofág által befecskendezett drogok maradványaitól Gadjio zavart elmével útnak indult a felső emeletek felé a hozzáférés zárjain keresztül, amelyeket az erőszakos katasztrófa megfosztott az energiától. A segítség rámpái reménytelen lassúsággal működtek, de túl kimerült volt ahhoz, hogy fusson. Az érzékelők holt szeme figyelte, ahogy átvágott, anélkül, hogy látta volna, és gyakorlatilag senkivel sem találkozott a felszínig. Mindenhol a káosz uralkodott. A fémfalak elvesztették formájukat a rettenetes lökéshullám hatása alatt, ami a palota legmélyéig terjedt. Gadjio két ízben is felbukott egy őr holttestében, akit összetört a folyosó egy részének leomlása. Ellopta a második halotti leplét, és kúszott, hogy folytassa az útját. Beburkolózva a megőrzött asztrálenergia anyagába, láthatatlannak érezte magát, és egy kicsit elfelejtkezett a bűnről, mely összeszűkítette a gerincoszlopát.
105
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
Körülötte számtalan szerkezet terjesztette szét a szén és üvegszál zsigereit, miközben üzenetek keringtek az egy-egy sértetlenül maradt hangszórókon. Charont evakuálták, az egész bolygó riadókészültségben volt. Gadjio elképzelni sem tudta, mi volt képes ekkora felfordulást okozni. Kitartóan mászott tovább, mohón vágyva arra, hogy lássa a napot. Az utolsó ajtót Mi Csontanyánk megsebzett tömege torlaszolta el.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
106
3. FEJEZET
Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Gadjiót eltorlaszolták a palotában, az AnimálVáros arra vállalkozol!, hogy elszakad a talajtól. Őelőtte nem említette ezt a lehetőséget, tudván, hogy ezzel azt kockáztatja, hogy megzavarja és legyöngíti őt, de titokban megkezdte az előkészületeket, amint Gadjiót bekapta a palota. Hat horgony rögzítette a Várost a talajra. Mindegyikük össze volt kötve egy fémes kábellel egy horgon, ami mélyen beágyazódott periferikus koronájának húsába. Mianyánk minden küldetése után visszatért az űrtemetőkről, és ugyanazon a helyen, a tenger közelében telepedett le; a horgokat egy speciális fúrógép ültette át, ami egy fertőzésgátló és érzéstelenítő keveréket is fecskendezett a sebébe. Mianyánk nem tudott megszabadulni kapcsolatai segítsége nélkül, ezért úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja azt. Sötétedés után a fényszórók megvilágították a városközpontban emelkedő sápadt hús Őrtornyát. A lámpák koronánként szétosztott fénye a torony csúcsában látni engedte az alátámasztást segítő porcok furcsa geometriáját. Az utolsó látogatók a gyalog-hidak felé siettek. Más AnimálVárosoktól eltérően, akik a huszonnyolc ősi világ bármelyikén telepedtek le, Mianyánknak nem volt más lakója, csak Gadjió. Kupoláinak áttetsző falai túl törékenyek voltak ahhoz, hogy elviseljék a megrázkódtatásokat. Elefántcsont-
107
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
színű bőrszövetén a lábnyomok és az ütések nyomai túl lassan halványultak el. Egyedül Gadjio tudott becsúszni a felszínére anélkül, hogy megsebezné azt. Langyos szél futott a teraszokon. A felügyelet járműveinek raja minden este a palota fölé emelkedett, akárcsak most is. A strand mentén, keleten, egy albatrosz siklott. A megfojtott nap röviden megvilágította őt, azután a szürkeség órája következett. Az ég ívén az információ hologramjai vették át a madarak helyét. Amíg a lézerecsetekkel írott dekoratív képek eltorlaszolták a csillagokhoz való hozzáférést, Mi Csontanyánk megpróbálta kiszabadítani magát. Tudta, hogy a részéről bármiféle tapintatosság megtévesztő lenne. Amint elhagyná a talajt, a palota szeizmikus detektorai beriasztanának. De nem ez volt a fontos. Őrtornya érzékeny húsának rügye felderítette a Bán energiacsomóját, ami a bolygóhoz egészen közel ingott, egy cseresor mentén. A Város követhetné a sort, hagyva, hogy az űr felé vezesse, azután meg szembenézhetne a Planetáris Gárda lassú járműveivel egy halálos bújócskában. Az AnimálVárosok a tér elhaladó geometriájával öröktől fogva meghitt kapcsolatot tartottak fenn. A világot egy gigantikus, többdimenziós hálóméret alakjában képzelték el, amelynek néhány csomója egyetértésben és harmóniában rezgett, és amit egyedül csak ők tudtak felfogni. Az emberek „Bánnak” keresztelték el a hálóméretet, ami sakktáblát jelentett az Öreg Föld nyelveinek egyikén, de a hagyományos kvantumdimenzión és hullámtanon alapuló fizikai elméletek képtelenek voltak igazolni a létezését. Az azonnali utazás, ahogyan azt a Városok művelték, egyrészt elméleti lehetetlenség másrészt mindennapi gyakorlat volt. Több mint kilenc évszázad kellett az emberiségnek ahhoz, hogy megtanuljon ezzel a paradoxonnal élni. A Város egészen kellemesen kezdte érezni magát.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
108
Mianyánk egy napon megpróbálta elmagyarázni Gadjiónak, hogy hogyan kell vontatnia magát a hálóméret sorereje mentén addig a meghatározott csomóig, amely megengedi neki, hogy azonnal átlépjen a fényévek szakadékán, feltéve, ha az érkezési pontja megegyezik az indulásival. A Város megengedte neki, hogy maradjon vele, beágyazódva Őrtornya legintimebb húsába, hogy a férfi megérezze, hogyan gyúródik és bomlik ki a Bán kérlelhetetlen ritmusára a tér. De Gadjio nem volt képes megérteni, miben lehet része. Túl emberi maradt, túl rugalmatlan volt. Mianyánk arra várt, hogy láthassa, hogyan reagálna Maríné ugyanebben a helyzetben, de azért nem siette' el a dolgot. Az ég ívén túl az információlánc csatornái által mázolt képek és a csillagok szívverése elérte Mianyánkat, akire rátelepedtek a közeli hullámok. Sóhajtott. Mindennél jobban sajnálta a tengert. Ez volt az emberek világában az egyetlen, hozzá hasonlóan nagy és titkos dolog. Egy hirtelen görcsös összehúzódással kitépte a legmélyebbre beültetett horgot. A fémdrótok dörzsölték kidudorodásait; a kábel csöndben csúszott a kezdetek óta lakatlan utcák felszínén, az áttetsző kupolák között. Pergamenszerű bőrének fedele elzárta benne a bejáratot, és megakadályozta, hogy a látogatók kimerészkedjenek redői közé. Senkinek nem volt engedélye arra, hogy átszakítsa a bejáratot, még Gadjiónak sem. Neki réseket nyitott ki a falaiban oly módon, hogy állandóan nyitva legyen. És a férfi feltárta a legkisebb sarkot is, állandóan mondogatva, hogy mennyire szép is a Város attól, hogy zártan megérintette, és elkápráztatta azt ujjaival és mezítlábas táncával. Három másik horog szántotta a húsát. A Város öszszerezzent, majd elfojtotta a fájdalmat egészen a tudata másodlagos csomójáig.
109
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
- Valami fölébresztett - panaszolta egy női hang. - Mozogtál! Marine a szoba közepén jelent meg, szokása szerint duzzogva, mint mindig, amikor álmát félbeszakították. Amikor aludt, Mianyánk csak egy kellemes jelenlétet érzett a zsigerei üregében, olyan gyengét és törékenyt, amihez néha a fülét kellett hegyeznie, hogy felfogja. De amikor a kislány fölébredt, az életereje elegendő volt ahhoz, hogy felmelegítse a jéggel borított utcákat, akár a tél közepén is. Mianyánk tudta, hogy vele soha többé nem fázna. - Fájdalmat érzel? - Vérzem egy kicsit. Semmiség. - Mint én? - Nem egészen... Mianyánk hangja megtelt valamivel, ami nevetésre hasonlított. Négy hónappal korábban volt Marine első havibaja. Test hiányában Mianyánk vért adott neki, és minden szobor, minden bálvány az épületek lemezeit sarkaiban, amiket templomokba csoportosítottak át, látta magát ragadós stigmákkal, az ilyen demonstrációk meglehetősen szokatlan helyein. Szerencsére a nyári viharok elmosták a csodálatos nyomokat, és senki sem sejtette, mi is történhetett. - Kiszabadítom magamat, kiscsibe. Nem nagy dolog, csak fájdalmas. Vissza kéne menned aludni... - Ne beszélj úgy velem, mint egy kisbabával! Tudni akarom, hogy mi történik. - Kétségkívül igaza van - gondolta Mianyánk szomorúan. Marine pillanatnyilag az AnimálVáros termetének csak egy nagyon kicsi részét foglalta el, de nőni támadt kedve. Egy napon az elméje olyan nagy lehetne, mint amekkora a hús, ami védte őt, de azt senki nem tudhatja előre, akkor mi történne. Amíg gondolkodott, Mianyánk érezte, hogy az utolsó horgok is kiszabadulnak, egyik a másik után. A Bán anyagtalan fonala az ég felé vontatta őt. Egy különös HAL DOKL Ó CSILL AGOK
110
dal éledt fel a kunyhók között, a jövő zavaró jele, de a határnap még mindig távoli volt. A fájdalom ellenére apránként átjárta az izgalom. Az emberek nem tudták, mennyire könnyű elmenekülni az űr irányába; de viszszatérni, letelepedni végtelenül nehéz volt. Gadjióért azonban Mianyánk készen állt minden áldozatra. - Ez igazán fájni fog - mormolta. - Másképp nem boldogulok; meg fogom magyarázni. Megkeressük Gadjiót. A Város összegömbölyödött, és összehúzta húsait. A fémdrótok gonoszul vágtak belé, azután a csavart kábelek lecsúsztak a felszínén, és alaktalan kupacokban kört alkottak a talajon. Megdöbbentő világossággal tudta, hogy a húsa felépül, de a sebhelyek soha nem tűnnek el a memóriájából, és hogy magával viszi a jeleket az álmaiban. A fájdalom végigfutott idegtövise fő tengelyei mentén. Eltérítette azt az Őrtorony sápadt erekciója felé, aki a maga részéről a mennybolt felé énekelte azt. Kiabálása összetekerte a Bán háromdimenziós rácshálóját, és csomóról csomóra haladva egyre kisebb lett, míg el nem tűnt. Az így rajzolt motívum nem lett több, mint egy vékony fonál egy szélesebb faliszőnyegen. Mostantól fogva az AnimálVárosok minden serege, minden Város, amit egy világ felszínére helyeztek, de másokkal egyesítette őket a Bán varázslata, bevallhatta volna ezt a szenvedést.
A Város peremén azokat a hófödte sétányokat, ahol az asztráltestű gyerekek játszottak, elszakították. Azok a hangútvesztők tették ezt, amelyeken az ügyetlen szellemek megtanultak felderíteni a test távollétében, és törni, akár még az elegáns parfümszórót is, ami telítette a láthatatlan jelek ugróiskoláját. A tengerszél kisöpörte a temérdek áttetsző fonalat, amit letéptek az emberi eszközökről, és átültettek a Város bőrszöveté111
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
re. A fényszórók koronája, amit az Őrtorony tetejére tettek, megremegett, majd kialudt. Egyre gyengébb panaszok keltek az irányítódobozban, végül ezek is elhallgattak. Riadót fújtak. Felsőbbrendű fénye visszaverődött az ég tetejéről. Mianyánk látta magát, ahogy vért vesztett. A belőle csurgó folyadék csaknem színtelen volt; minden csepp elvett a melegéből egy keveset. Érezte Maríné reszketését. A gyerek gyötrelme majdnem kézzel fogható volt. A talajba ültetett húsrostok finoman visszahúzódtak a korona alacsonyabb kerülete mentén. A Város felemelkedését finom átalakulás kísérte, amelynek szakaszait annyira tologatta, amennyire merte. A kupolák fedelei légmentesen lezáródtak. Az alig vázolt átjárók, hátsó udvarok, a titkos helyek a rózsaszín árnyalatú bőrszöveten összegyűrődtek és eltűntek. Vastag nyálka fedte be a teraszokat, majd megszilárdult, a külső falak erei pedig lassabban ütöttek. Az Őrtorony húskárpitjai összeszorultak a csont és porc tartószerkezeteken. Felülnézetből Mianyánk egy aszkéta lesoványodott vonásaira tett szert. Amikor Marine összehúzta magát, hogy elrugaszkodjon a talajtól, egy nagyon rövid kiáltást hallatott. A Város igyekezett megnyugtatni őt egy mentális simogatással, amíg tömege, amit a Bán láthatatlan hatalma vontatott, egy csapásra fölemelkedett, és az ég felé ugrott. Alatta látta azoknak az ingajáratoknak a pislákoló fényeit, amelyek sietve felszálltak, és megbolondulva körbe-körbe, képtelenül a cselekvésre. A palota megközelítőit nem szerelték fel nehéz fegyverekkel, mert féltek egy belülről jövő felkeléstől. A bolygó egyetlen védelméül azok a cirkálók szolgáltak, amelyek őrjáraton voltak a naprendszer perifériájában. Még akkor is túl messze voltak, hogy beavatkozzanak, ha a számuk nemrég hivatalos ok nélkül kettőződött meg. ***
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
112
A hologramok egy csapásra elszunnyadtak. Mianyánk vakmerően siklott a feketévé vált égen, amit a virradat első fényei apránként repesztettek meg. Megkeményített hasa alatt felvonultak az emberi alkotások, amelyek körülvették a tengerpartot. Követve a vészjelzések által rajzolt sokszínű csapást, az elnöki zóna felé tartott. A Gadjiótól kapott információknak köszönhetően pontosan tudta, hol lehet lezuhanni. A palotát tápláló fúziós erőművet egy sziklapajzs alá ásták. Az erőművet úgy alkották meg, hogy ellenálljon egy cirkáló közvetlen becsapódásának. A feszültségsorok egy keskeny kerámiafolyosóba voltak zárva, ötven méterrel a felszín alatt. Az egész energetikai eszköz megtámadhatatlan volt. Nem volt ott még generális transzformátor sem, ami újraoszthatta volna az energiát az elnöki épület emeleteinek szintjén. Az eredeti palota annyi átalakítást szenvedett el Koriana uralkodása alatt, hogy szükségessé vált újragondolni az energiaszétosztás teljes rendszerét. Az elnökség körül gravitáló egyetlen szolgáltatás sem egyezett bele a kivándorlásba csak azért, hogy az újraelosztás ostoba ügyeinek hagyjon a helyet. Megoldás hiányában azonban a problémát elfelejtették. A fő feszültségsorok egészen a felszín közelében kapcsolódtak össze a karbantartó egységek részére lefoglalt zónában. Éppen ez volt az a hely, amit Mianyánk a leszállásra kiválasztott. Marine-nak nem volt ideje arra, hogy megijedjen. A Város felbontotta azt a köteléket, ami a Bánhoz kapcsolta, és a talajhoz, ami legalább sietett vele találkozni. Egy maroknyi másodperccel később a lökéshullám teljesen megsemmisítette az első három szintet. A felhasított palotában kialudtak a fények. Mianyánk ösztöne azt kiáltotta, hogy Gadjio életben van, csak nagyon messze, az épület zsigereiben.
113
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
Az ingajárat raja kiszúrta és nyugtató tűkkel bombázta őt, amelyek visszapattantak megkeményedett felhámjáról anélkül, hogy megsebezték volna. A Város a végzetbe vetett hittel visszahúzódott önmaga mélységeibe, hogy megmagyarázza Marínénak, amit véghez vitt. Amíg a hajnal apránként birtokba vette az eget, felkészült, hogy várja a Révész visszatérését.
Mikor Gadjio meglátta a húsfalat, ami eltorlaszolta az utat az összegyűrt fémtányérok ragyogó fonadékának közepén, érezte a zsigereit összeszorulni. Soha, mióta biológiai anyjának szelleme nem kísértette az álmait, nem érezte magát ennyire meztelennek, ennyire törékenynek. Mindazonáltal Mianyánk elérte, hogy megmentse őt; minden hidat felégetett maga mögött, hogy csatlakozhasson hozzá. Az árnyék súlya, ami befedte a hátát, hirtelen könnyebbé vált. A meggyűrődött hegy felé igyekezett, ami a megsebzett teste tiltakozásának ellenére átszakította a mennyezetet. A folyosó hasadékain keresztül finom, ragyogó kovaszemcsékkel keveredett por pergett. Ebben a mélységben a föld kormosszürke volt, mintha a fény távolléte örökre elfakította volna. Gadjio óvatosan megmászott egy halom maradványt, amelyek veszélyesen inogtak lépései alatt. Feje közelében szikrák pattogtak a felrepedt biztonsági doboz belsejében. A zaj megtámadta felsértett dobhártyáit, akárcsak egy csapat darázs. Abban a kimerült állapotban, amiben éppen volt, az elmúlt órák rémálmában megdermedt gondolatai Korianára irányultak, Az öreg végérvényesen elvesztette a palota sérthetetlenségének illúzióját, s ez akkor is így van, ha a kárt könnyen helyrehozhatnák. Hatalmának minden szimbóluma összeomlott körülötte. Az orvosi menedékét megsemmisítették, a szerelvény HAL DOKL Ó CSILL AGOK
114
elszakítva, perszónája elhagyatva, mind-mind kegyetlen gúnyolódásként a romok közepén. A Holtak Révészének szerepe szerint neki fel kellett készítenie pácienseit az elkerülhetetlenre, megfosztva őket a remény foszlányaitól, amit az örök élet iránti vágy keltett bennük. Gadjio csodálatosan teljesítette a feladatot; Koriana jelenleg bármilyen mesterkéltség nélkül nézett szembe vele, hogy védje őt, vagy segítsen neki lemondani. És Gadjio bér gyanánt összegyűjtött egy darabot az ő fekete örökségéből. Végtelen lassúsággal tette meg az utolsó métereket. A szeme előtti festményen elkent arcú, a fotel e mélyére süppedő öreg képe táncolt. - Szüksége van segítségre? - csörömpölte egy szövőrobot, aki elővigyázatosan, cikcakkban haladt a közfalak között. Gadjio válasz nélkül behatolt a Város újból megtalált húsába, ami kinyílt, hogy befogadja. A robotizált mobilegységek érzékelői részt vettek az eltűnésében, ők helyezték el a képeket is, így gyűjtve össze őket adattárolóikban. Majd a szövőrobot tett egy félfordulatot, és nyikorgó hernyóival elveszett a folyosókban. Háromnál kevesebb órával később a jelenetet Koriana magánképernyőin sugározták. De a Város már a teljes űrben sodródott a cirkálókkal való találkozás felé.
Amint Mianyánk megérezte, hogy Gadjió elsüllyed a horpaszában, elszakadt a talajtól, szétforgácsolva a körülötte forgolódó őrjárat raját. A riadalom elérte a tetőpontját; a levegő őrült jeleket ontott, miközben a felügyelet szétoszlatott léghajói a part mentén hiába irányították fényszóróik sugarát az ég felé. Mint minden AnimálVáros, Mianyánk is meg tudta fejteni a fény finom nyelvét. Az elnöki szektor sokkos állapotban volt, de az azonos reflektorú kocsisor 115
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
a felé a tátongó lyuk felé tartott, amivé a palota vált. A lámpákból létrehozott kordon megakadályozta a kíváncsiakat, hogy meglessék a folyosók titkait. A segítség még mindig nem érkezett meg, de a negyedet már rögzítették a biztonság őrjáratai. Amíg Gadjio utat tört a húsán keresztül, Mianyánk belélegezte az űréjszaka mély feketeségét. A Város kapott egy kis haladékot arra, hogy elérje Felsőbbrendű rendszerének cserepontját. Ez jól lokalizált helyen volt, a negyedik és utolsó bolygó pályáján túl, egy apró, fagyott metánnal borított sziklagömb. A Bán geometriája szándékosan érzékeny volt a gravitációra. Minden, még a csak kissé fontos tömeg is eltorzította őt, ezért azok a stabil csomók, ahol egy AnimálVáros azonnal vállalhatna egy cserét, messze a csillagtestektől helyezkedtek el. A tudósok zsargonjában az ilyen pontokat hívták Alefnek. A bolygó összement; a Város a csillagok felé esett. A palota fekete lyukát körbevevő fénykör egy egyedülálló pontba sűrűsödött össze, ami hamarosan láthatatlanná vált. A gravitáció ujjai meglazultak, a légkör simogatása pedig kitisztult. Mianyánk szabad volt. A legrövidebb utat követve sietett az Alef felé, nem is sejtve annak az erőnek a nagyságát, ami lehetővé tette szabadulását.
Albínó Város összeroppanása meglepetésként érte Charont. Ámde, mint minden vezető, aki az ésszerűn túl életben maradt, megtanulta elképzelni a valószínűtlent, előre látni a váratlant. A reakciója jóval gyorsabb volt, mint ahogy azt Gadjio elképzelte, és tulajdonképpen hevesebb is. Az öreg a Palota mély zónáiban, a felszíntől két kilométerre levő helyiségbe vonult vissza most is, csakúgy, mint minden éjszaka. A sokk pillanatában HAL DOKL Ó CSILL AGOK
116
éppen azt a különleges zabkását szopogatta, amit minden este elkészített neki orvosi csapata. A tápláló összetevőknek, amelyeket a nap állása szerint adagoltak, szándékosan nem volt ízük. Az étel hosszú ideje megszűnt már örömforrásnak lenni, azért, hogy funkcióvá váljon. Charon azért evett rendszeresen, hogy életben maradjon, és mindig ugyanabban az órában tette ezt, merthogy ez volt a legjobb megoldás. Ezzel egy időben folyamatosan dekódolta a képernyők telepén a kódolt piktogramokat a hírekről. Amikor egy információ annyira felzaklatta, hogy elfelejtett nyelni, a szék megdorgálta őt, és azzal fenyegette, hogy megszünteti a közvetítést. A földrengés lökéshulláma összezavarta a szoba spártai rendjét. A fotel azonnal reagált azáltal, hogy mágneses kapcsaival a talajon rögzítette magát. Az öreg fogatlan szájához speciálisan formázott mellbimbó behúzódott, leejtve a zabkása utolsó cseppjét. Egy áthatolhatatlan tojáshéj beburkolta a lefogyott testet, és védte azt, amíg a zökkenések tartottak. Amikor Charon meg tudta szemlélni a feldúlt helyiséget, amelyet teleszórt a nem működő képernyőkről leszakadt elfakult ragyogás, csupán megrázta a fejét, és egy kevés vizet követelt. A rombolás teljes volt, de ez egyáltalán nem bántotta. Élt, fedezékben volt; visz-sza tudott vágni. Megtisztította a torkát, és kiejtette a legmagasabb szintű sürgősségi kódokat, amelyek köré a Palota épült. Ez hatvanhat szótag volt, amit a szék kommunikációjának egységei kódoltak, s amelyek elérték a földközi pályán lévő műholdat a Felsőbbrendű nevű AnimálVáros fölött. A szóbeli frekvenciák spektrumát összehasonlították azzal, ami megjelent a szilíciumtárolókban, és érvényesnek találták azt, mialatt a hívás eredetének helyét helytállósági elemzésnek vetették alá. Az elemzés szintén pozitív eredményt mutatott. Az egész csak másfél másodpercig tartott.
117
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
A műhold a gépek embertelen magabiztosságával indította el a bolygóriadó fázisát. Felsőbbrendű egy csapásra kiürült. Az egyik pillanatban még több millió perszonáe keringett a városokon belül, anyagtalan lábaikkal söpörve az utcák amorf húsát, egy pillanattal később pedig már az animáció minden egysége levált az összhangról. Egy láthatatlan szél szétszórta az eltűnt személyek szellemeit, akiknek szószátyár hangja elcsöndesedett; a hús lakói brutálisan egyedül találták magukat, megfosztva attól a megnyugtató hangzavartól, amely az elhunytaktól származott. Ez csak a pánik kezdete volt, azután a tűzjelzők egy szempillantás alatt ellopták a csöndet.
Ellenkező rendelkezés hiányában beindult a másik fázis. Negyven másodperccel később a visszamaradt működő szerkezetek összességét a Palota körüli tizenöt kilométeres körzetben közvetlenül Charon parancsainak irányítása alá vonták. A biztonsági kordon a helyére került. Számára a lehetséges túlélőknek pillanatnyilag semmilyen hasznuk nem volt. A visszavágás azt jelentette volna, hogy bele kell avatkoznia menedéke több ezer kilométerébe. Azon töprengett, hogy hány szolgája élte túl az ütést. Kétségkívül a többség; asztrálalakban az emberi lények gyakorlatilag elpusztíthatatlanok voltak. Elpusztíthatatlanságukkal elkerülné egy új kör kialakítását. Koriana zárt szemmel kiejtett öt határozott kérdést anélkül, hogy a kódolással foglalkozott volna: - Ki a támadás ereje? Melyek a működő ellenintézkedések? Milyen a Palota, a város, a Bolygó állapota? Melyek a valószínű forgatókönyvek a folytatásban? Hol tudnék a maximális hatékonysággal ellentámadást indítani?
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
118
A láthatatlan hullámok egy vonatának a távolabbi végében a műhold felbúgott. Két másodperc is eltelt, mielőtt a válasz elérte a szék mesterséges intelligenciáját. A nyomás alatti levegő felemelt egy porfelhőt, mely elég sűrű volt ahhoz, hogy képernyőként szolgáljon. A függő spektrumkamerák által küldött képek a teljes égbolton láthatóvá tették a félig eltemetett elefántcsont-tömeget ott, ahol a múltban a Palota állt. Semmi más fenyegető nem volt látható. Az öreg elrendelt egy ellenőrző tapogatást, hogy megbizonyosodjék felőle, de az elképzelése már kész volt. Az állítható gyújtótávolságú lencsék egyik sorozata gyanúját bizonyossággá változtatta. Mielőtt a por szétfoszlott, egy utolsó képpel még átszíneződött. A nagyítás miatt kissé homályos volt a kép, mégis könnyű volt olvasni azokban a véres barázdákban, amelyek bevágták Mianyánk húsát, s amelyeket szabadulása során szenvedett el. - A Révész - mormolta az öreg. - Hülye! Le volt sújtva. A hatalmi építménye alapjaiban rendült meg egy ordítani való ostoba baleset miatt. A legrosszabb pillanatban... A szék, figyelve az állapotára, befecskendezett neki egy adag nyugtatót. Koriana szitkozódott, megérezvén a bőre alá hatoló jéghideg folyadékot. Most a válság teljes öntudatát igényelné, mégis megfosztják őt a reflexekhez szükséges adrenalintól. - 12-ben akarok egy vizuálist minden alacsonyabb szinten! Közvetlen pásztázás és a mozgás elhárítása! Akkora zajjal, amekkorát egy papírlap összegyűrése okoz, a biztonsági egységek megpróbáltak megint elindulni. Azonban egyéni energiatartalékaik nem voltak elegendőek ahhoz, hogy hatékonyan cselekedjenek. A csönd volt a Charon parancsára adott egyetlen válasz. - A Palota meghalt...
119
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
Megrázta a fejét, összetört attól a szívbe markoló a felismeréstől, hogy sebezhető. A helyzet végtelenül komollyá vált. Hogy nem volt lehetősége a cselekvésre, Koriana megint az idő súlya alatt meggörnyedt halandóvá vált anélkül, hogy végzetét befolyásolhatta volna. - Minden autonóm szövőrobot tárja fel az alacsonyabb emeleteket! Szükségem van arra, hogy tudjam, mi történik lent; jelezzenek bármilyen mozgást. És tartsanak egy nyílt sort a Csillagos QG-vel, De Collina admirálissal. Ez az undok Város hamarosan elszakad. Azt akarom... Az öreg érezte az orvosság jeges könnyeit lefutni a tarkóján. A halál küszöbén megismerhette saját teste páratlan észlelésének élményét, az intimitás vékonyka érzését ezzel a hússal, ami egy kulcsfontosságú pillanatban elárulta őt. A szék törekedett mérsékelni a fájdalmat, de az öreg azt kockáztatta, hogy bármikor elveszti az öntudatát a gyógyszerek hatása alatt. Ezt nem engedhette meg magának. Nem most! - Egészségügyi ellátás - sugározta egyszerre minden frekvencián. - Egy élőlény mellettem. Sürgősen!
A szék megint bezárta a tojáshéjat, hogy védje őt a kétórányi nyugtalan alvás alatt, amit az altatók róttak ki. Amikor a fém alakmemóriájával megszabadította, Koriana egy ismeretlent látott maga fölé hajolni, megdöbbent arckifejezéssel. - Charon? Miézo felügyelő vagyok a kilencedikről. Megsebesült? Figyelmeztető sziszegéssel emelkedett föl a szék. A Palota alkalmazottainak kötelező kondicionálás hatása alatt Miézo a hatókörzeten kívülre hátrált. - A hírek összefoglalása - szólalt meg az öreg. - Vizuális és fonetikus, kódol. Nem vagyok egyedül.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
120
Egyedül a csönd válaszolt neki. Egy végeláthatatlan perc után Miézo megköszörülte a torkát. - A generátorok megsemmisültek, Charon. Semmi nem működik. Elvesztettünk legalább tizenkét órányit az archívumból, nem beszélve a kocka-memóriáról, amit megrepesztett az ütés. Ez egy katasztrófa! Koriana lehunyta szemét. - Hallgasson - suttogta tartózkodó hangon, fölfogva, hogy a szék csak élettani működésének meg változására várt, arra, hogy alámeríthesse őt az ön tudatlanságba. A falak üvegszálkáinak mozaikján már nem volt semmi látnivaló. A kataklizmából született por régóta leesett. Majd, szépen sorra megérkeztek a szövőrobotok. Úgy néztek ki, mint hernyótalpakkal felszereli, hosszú, fémes csövek, amelyek a formák felismerésének elsődleges rendszerével rendelkeznek. A felügyelő monitorok által a napi adatok mellett ötezernél több alacsony felbontású képet tudnak tárolni, és kérésre visszaszolgáltatni. Emeletenként több százan voltak; mindazoknak, akik a Palotában dolgoztak, olyan ismerősek voltak, mint a közfalakba behelyezett egyforma terminálok tízezrei. Senki nem figyelt rájuk, ami tökéletessé tette őket a kémkedésre. De egészen a mai napig Charonnak soha nem kellett őket erre használnia. Ott volt az ereje, hatalmának, ami nem volt más, mini hogy tervezett, titokban elhelyezkedett, azután várt. Mikor a válság, bármilyen válság, kirobbant, ő készen állt. Az univerzum bővelkedett olyan kimutathatatlan szövetségesekben, akik csak a parancsra vártak, hogy szolgálatába álljanak. Ili ráadásul, az elpusztított Palotájában fogja e/,1 bebizonyítani. Az uralkodás feltételeként először egy végső részlet.
121
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
A szoba fedele, melyet eltorzított a földrengés, rosszul gördült el egy vájatban. Miézónak segítenie kellett a szövőrobotoknak, mert egy részüknek a meghajtó rendszere szánalmasan visított. Amikor a helyiséget kapálózó férgek lepték el, és megpróbáltak a székhez közel érni, Miézo karjait lóbálva megállt, és várta az utasításokat. - Jöjjön ide - köpte ki a szavakat az öreg. - Mi az ön biztonsági foka? - G-9, Charon. Fel vagyok jogosítva minden bizalmas információra, ami a Palota adminisztrációs menedzsmentjére vonatkozik. - Ez elég lesz. Arra van szükségem, hogy végrehajtson egy szabályozást a székemen, amit károsodás ért az ütéstől. Ehhez először hatástalanítania kell a védelmi módok együttesét, mégpedig tévedés nélkül. Irányítani fogom Önt. Miézo, amennyire a szék engedte, közelebb lépett. - A vezérlőtömb a dossziéban van, a hatótávolságomon kívül. Önnek működtetni kell azt legalább öt másodperces időközönként az egy, három, négy, kettő, öt utasítással. Hátat fogok önnek fordítani. Amikor elkezdi, ne foglalkozzon a reakcióimmal! Folytassa, bármi is történjék! Az életem a tét. Amíg beszélt, az öreg rászegezte a több ezer lélekben olvasó tekintetét a felügyelő jelentéktelen arcára. Félelmet látott azon meg zavart, azután annyira rosszul palástolt mohóságot, hogy majdnem mosolyognia kellett. De nem jelentett semmi veszélyt. Tudta, hogy egy kockadobásnyit játszik még az életével. A hatalom izzása sugárzott megkeményedett, öreg ütőerein keresztül. A szék az öreg határozott fölemelkedési kísérletére feszültséggel reagált, anélkül, hogy sikerült volna megakadályoznia abban. - A megközelítés kódjainak dezaktiválása, egy, kettő, három. Campion, Van der Weyden, Flémalle. A hozzáférés engedélyezve a karbantartáshoz.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
122
Egy hallható sóhajjal a tojáshéj megint bezárult rajta, amíg a dosszié átdőlt, hogy fölfedje fém- és szilícium zsigereit. Koriana nem hallott semmit többé. Egy levéltészta-nyelv csúszott be ajkai közé, hogy szétsugározza a vízködöt a szemölcsein. A tagolt tamponok tisztogatták a szemzugot és a szájszögletében lévő nyálnyomokat. Egy sor injekciós tű átkutatta az állszíjat, amíg a kézbilincs bebörtönözte fagyott tagjait egy puha és zárt ölelésbe. A székről való lekapcsolódás borzasztóan fájdalmas volt. Amikor a dezaktiválás csörgése harsogott a vezérlőben, Koriana érezte a katétereket visszahúzódni, egyiket a másik után, miközben a fájdalom kérlelhetetlen hullámokban tért vissza. Ennek létezéséről már régóta megfeledkezett, azóta nem gondolt rá, mióta teste eltávolodott. Ordított, mert nem tudta megállni, hogy ne tegye, miközben érzékelte Miézo habozását. A másodpercek, úgy tűnt, hogy évszázadokig tartanak, azután a csörgés folytatódott. Az öreg igyekezett megőrizni öntudatát. Mikor a tojáshéj megszabadította őt, megforgattatta a széket, egy pillanatra megszemlélte Miézó testét, amit a biztonsági rendszer az eljárás alatt lemészárolt, azután felemelte tekintetét a szövőrobotok sokaságára, akik a parancsaira vártak. Évek óta először ízlelte meg a fájdalmat. Ez segített neki, hogy tisztának érezze magát, ez nyomta vissza az altatók hatását. A szék nem volt, csupán egyszerű mechanikus protézis, ami többé már nem fecskendezett be neki semmit. Képes volt felküldeni a hangját olyan messzire, amennyire csak kívánta, a csillagokig és azon is túl. Megint Charonná vált. - Jelentést, szintről szintre! Az ifjúság illúziója a kórházi szektorból származó képekig tartott... ***
123
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
Gadjio nehézkesen vonszolta magát az AnimálVáros sűrűségébe ékelt sejtüregek labirintusában. Gadjio kétrét görnyedve lépkedett, kezei vakon kinyújtva, lábai a pocsolyákba csúsztak, melyek a talaj vájataiban alakultak ki. A hűvös közfalak szürkén fénylettek a páratartalomtól, és csak vonakodva nyíltak szét előtte, mintha Mianyánknak erőszakot kellett volna alkalmaznia, hogy megadja neki az átjárást. A Révész tökéletesen jól érezte magát a sötétségben, Mianyánk bizalmas útvesztője teljesen ismerős volt számára. Olyan ritmusokat és simogatásokat tudott, amelyek kinyitották a falak melegségében elrejtett ajtókat. Tudta, hogy mit kell tennie. Ösztönösen a hús központja felé tartott, a városi menedék titkos szíve irányába, de az kitért a közeledése elől, és arra kényszerítette, hogy megsokszorozza a haszontalan kitérőket. Elgyengülve az éjszakájától, összetörve a szerelvény súlyától, ami bebörtönözte a hátát, felkészült az észlelésre. A felszállás lökéshulláma megrázta. Megállt. Arca egy olyan közfalra borult, amelyből a keményített porcok kiálltak. Az arccsontja alatt a kissé édeskés hús mozdulatlan maradt. Érezte, hogy serkenő szakálla megsebzi a törékeny felhámot; ujjai pedig elnyelődtek az amorf gyűrődésekben. Mialatt a Város nagyobb sebességre kapcsolva emelkedett, Gadjio rájött, hogy nem szólt hozzá a megmentése óta. Ebben a pillanatban a szerelvény lazított a vesetájé-ki szorításon, és Gadjio nem állhatta meg, hogy ne kiáltson fel. Visszafojtott lélegzettel kezdett odacsúszni a puha talajhoz, karjait görcsösen a hasa köré fonva .
- Segíts nekem! A Város illata átjárta az orrlyukát. A fájdalomtól elállt a lélegzete, azt hitte, megfullad. Érezte, hogy a talaj félig megnyílik, elnyelni a lábát, majd visszaköpHAL DOKL Ó CSILL AGOK
124
ni, mikor a húsajkak megállapodtak a fémben. Mianyánk visszautasította őt; a sötétség megszűnt menedéknek lenni. Ösztönösen próbált megszabadulni terjedelmes testétől és átmenni asztrál módba. Amint a karbex által gerjesztett fájdalomkitörés megszakadt, kihasználta az alkalmat, és ütemes levegővétellel álszellőztette testét. A mentális fegyelemmel összekötött ráoxidálás, amit gyerekkora óta gyakorolt, lehetővé teszi majd, hogy kiszabadítsa magát. Egy, a fal textúrájának szövetéből származó kiáltás megakadályozta az elválasztást. - Ne csináld ezt! Ha nem vagy többé ott, hogy küzdj él ellene, a szerelvény összetör téged. Azelőtt kell legyőznöd, mielőtt megszabadulnál tőle. - Rosszul vagy, apu? Aztán, mintha megbánta volna, hogy beszélt hozzá, Maríné törölte a kapcsolatot. Annyira tünékeny volt, hogy Gadjio azt hitte, álmodott. - Úgy tűnik, hogy végül fölfedezted az anyajegyet, amit megpróbáltál biztosítani magadnak. Mianyánk hangjában olyan keménység volt, amit Gadjio soha nem tapasztalt. A felkorbácsolt Révésznek sikerült feltérdelnie, azután felállt, válla elgyötörve. - Úton vagyunk az Alef felé. Mi lett Charon perszónájával? - A szerelvény másik fele bebörtönözte. Koriana eladta magát a Mechanikusoknak. - És mi eltörtük a játékait... Csönd lett, amit Gadjio arra használt fel, hogy eltávolítsa azt a halotti leplet, ami lefátyolozta őt. Egy vészjósló fény áramlott a hátából, azután kialudt. A megcsonkított szerelvény spórolt az energiájával. Gadjio érezte, hogy pióca módjára rátapad bőrszövetének felszínére. Igen, rosszul vagyok, kiscsibe - nyöszörögte belül -, és ráadásul nem tudok szaba-
125
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
dúlni ettől a fájdalomtól anélkül, hogy ne semmisíteném meg magam. - Hol van Maríné? - A karbex hegye utat keres magának a gerincoszlopodon keresztül. Nem akarom, hogy Marine lásson téged ebben az állapotban. - De nekem szükségem van rá! - Van egy sokkal sürgetőbb problémánk: az űrflotta. Számítottam a perszóna szimulálásának tehetségére, arra, hogy segít áttörni a cirkálók gátját. Van ötleted? - Nincs. - Akkor meg fogunk halni, mielőtt alkalmunk nyílna arra, hogy elrejtőzzünk a Bánban.
A nyolc utasszállító hajó háromdimenziós rajtaütésre rendezkedett be. Plazmaágyúikat úgy tájolták be, hogy az Alefet körülölelő űrszférát befedjék, és minden röppályát gondosan kiszámítottak, nehogy egyikük megsebezze a másikat. A kivégzőosztag De Cortina admirális parancsára három irányban terjesztené a nagy kiterjedésű tüzet. De pillanatnyilag vártak. A radarok egy olyan izolált masszának a közeledését jelezték, ami nem lehetett más, mint a célpontjuk. Charon utasításai egyértelműek voltak. Hangja, amit széke erősítői enyhítettek ugyan, áthatotta az egész teret; és a hangjából áradó gyűlölet megrázta azokat, akik hallották őt. - Visszatéríteni őket! Sebezzék meg a Várost, jelöljék meg a vasakkal, ha tudják, de hozzák vissza őket nekem! Ellopták a halálomat! Az üzenetben összefoglalt kódok, amik arra szolgáltak, hogy azonosítsák az adót, a származást és a prioritást, olyan fokú sürgősségi szintet jeleztek,
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
126
amilyenekkel De Cortina még sohasem találkozott. A párhuzamos csatornák által összegyűjtött információk kimutatták, hogy Felsőbbrendűt megtámadták, és a Palotát megsemmisítették. Nem mert kérdéseket föltenni, de azon töprengett, hogy ha az a kisszámú cirkáló, amit össze tudott szedni, megnyilvánulna, az elegendő lenne ahhoz, hogy teljesítse a küldetését. Egy olyan helyzettel állt szemben, amit csak félig látott át, és utált kockáztatni. Az admirális kicsi, zömök ember volt, akit az egyenruha egy apró dísztárgyhoz tett hasonlóvá. Ő volt a rangidős, ezért lett admirális, de az emberei tisztelték. A karriere egésze során egészen kicsi hibákat vétett, és még kevesebbet kezdeményezett. A Monteori vezérlőközpont hajóorrában elhelyezkedő szimulátor szobában a hologram, amelyik újjáépítette az űr azon területeit, ahol a csata helye lenne, majdnem üresen maradt az elektronikus térképészet asztala fölött. Az AnimálVáros lőtávolságon belülre került. Semmilyen fémes anyag nem volt érzékelhető a felszínében, semmi olyan, ami fegyverként szolgálhatna. Túl könnyű... - Megállt, Admirális - jelezte a tiszt, aki a szimuláció jobb alsó negyedéért felelt. - 14/11/14.pont. - Van még valami más a körzetében? - Semmi, Admirális. Csak ő és mi... - Parancsnoki híd, itt a vezérlő. Az objektum lőtávolságon belül. Fegyverkezzenek és álljanak készenlétben. Minden rendszerre kiterjedő parancs! Hosszú másodpercek teltek el anélkül, hogy a helyzet érdemben változott volna. Monteori ámbra hullámhosszon volt; a legénység mind a nyolcvanöt tagja az átjárókban elszórt képernyőket nézte. A motorok rezgése a lassulásnál felismerhetetlen volt. - Mozgásra akar kényszeríteni minket - jelentette ki az admirális felbontani a csapdát, és a hálózaton átcsúszni. Rögzített alakzatban várunk. Gondoskod127
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
janak egy őrség-jegyzékről minden második órában, friss embereket akarok minden lőpozícióban. - Milyen távolságra tartózkodik a flotta többi része? - Huszonnyolc órányira és tizennégy percnyire. Szétszóródtak a rendszer határain, követve a Charon által korábban kiadott parancsokat. Szükséges megkérni őket, hogy csatlakozzanak hozzánk? - Készítse elő az üzenetet, de ne küldje el. Még túl korai. Meg kellene tudnunk oldani a problémát egyedül is. A szimuláció központjában Alef egy sokoldalú, kék gyémánt volt, amely ragyogva forgott önmaga körül. A hologram mutatta az elfogás röppályáinak együttesét, egy tökéletes fonatot, amelynek eredője egy fehér pont volt a szimuláció rendkívüli élén. De Cortina sokszor repült Mianyánk fölött, mielőtt leszállt a Palota űrállomásán, de soha nem segédkezett azokon a ceremóniákon, melyeket az épületeiben szerveztek. Az űrben a pompát a minimumra csökkentik, és a lepedőbe burkolt testeket pedig egy zsilipkamrából távolítják el. Az admirális figyelmen kívül hagyta azokat az okokat, amelyek a Várost menekülésre késztették, és nem próbálta megismerni azokat. Azért volt ott, hogy megakadályozza az áttörést.
Miután tizenvalahány órát töltött az űrben, Mianyánk kezdett visszatalálni saját szagához. Az üresség hordozta a tömjén, a viasz és a termékek balzsamozásának nehéz illatát. Gadjio be volt zárva egy sejtszerű üreg csöndjébe. Marine hozzáférhetetlen maradt, de a Révész érzékelte a jelenlétét, mégpedig gyönge rezgésként, ami megmozgatta a Város zsigereit. Gadjio módszeresen szembenézett a szerelvénnyel. Erejét összpontosítva tudott csak beszélni vele. A szerelvény nem fogadta el őt, egyedül Charonnak és saját HAL DOKL Ó CSILL AGOK
128
magának kondicionálták és gyártották. De megértette, hogy nem tud életben maradni, ha őt megöli. A karbex átvette a hatalmat egy olyan terület fölött, ami a tarkójától a derekáig terjedt. Egy jó fekete vonal a hónalj alatt kijelölte a szabad hús határát. Gadjio kockázat nélkül meg tudta érinteni a szerelvény töredékét; az ujjaival kapcsolatba kerülő fém eltávolodott. De képtelen volt kiszabadítani magát. Minden akaraterejével kieszközölt egy fegyver-szünetet.
- Admirális, nézze! A csata hologramjának szép elrendezése éppen most tört el. Az örvénylő Alef olyan fénylő részecskéket bocsátott ki, amelyek közvetlenül a cirkálók irányába szóródtak szét. - Beállítás! - rendelkezett De Cortina. A kép pillanatok alatt teltebb lett, és az admirális káromkodva felkiáltott, amikor felismerte, a békalencseszerű, barna alakokat, amelyek feléjük tartottak. Egy seregnyi AnimálVáros bontakozott ki az Alefből. Hányan voltak? Tizenketten? Tizenöten? - A célpont mozgásban van - jelentette a tiszt. - Lőtávolságon belülre lép száznegyvenöt másodperc múlva. A Városok áramlása nem apadt el. Mint lassú rakéták, úgy szöktek fel, eltávolodtak az Aleftől, majd röppályájuk a cirkálók felé hajlott. Mindegyikük kibontotta a rostkoronáját. De Cortina felhagyott a számolásukkal. Az érkezésük bonyolultabbá tette a dolgokat. - Acélpont száz másodpercre. Ágyúkat készenlétben. Mindenki a helyére! A célpont fehérsége lassan tört előre egy geodetikus vonal mentén, amely az Alef szívében ért végei. Ez hamarosan belép a flotta által ellenőrzött tűzgömb
129
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
belsejébe. Egyszer eltévedt. A nyolc cirkáló pilótája nem engedné többé meg neki, hogy elszabaduljon. A fedélzet nyolc intelligenciája szorosabbra fűzte kötelékeit és vezérlő gestalt-ot alakított ki. Az admirális hajója a flotta neuralgikus pontjává vált. Csikorgó zörgés járta át a hajót. A tengerészek légmentesen lezárták a cirkálók gyűrűit, átalakítva ezeket a független és autonóm szektorok gépcsoportjaivá. Egy hajót így féltucatnyi helyen tudtak érinteni, és megőrizték legénysége javát és a tűzerejét. De Cortina a szimulációs asztalhoz hajolt, ahol bemutatták a mozgás vektorait és a csatatéren mozgásban levő összes test paramétereit. Alulról megvilágított arca különös fényt kapott. - Egy figyelmeztető sortű/, az épületek szintjénél, egy másik az alsóbb felszín alatt. Kerüljék el a komoly sérülést. Én magam kezdem a visszaszámlálást. Húsz... tizenkilenc... Akkor a csorda összefüggéstelen mozgásában valamire felfigyelt. Megrázta a fejét, gépiesen tovább folytatva a számok morzsolgatását. Tizenegynél megállt, és öklével rácsapott a kivilágított asztalra. - A parancs törölve. Ismétlem: a parancs törölve! Ezek a kivénhedt vad városok felfogják a sugárnyalábjainkat. A visszaszámlálás újraindul... - segítségül hívta az asztalt negyven másodperc múlva.
Mianyánk szintén számolta a másodperceket. Ha érzékeny lett volna az iróniára, kétségtelenül mosolygott volna a helyzeten: éppen megtervezte a röppályáját és a vad városok együttesét, követve azokat az elveket, amelyeket Gadjio belenevelt. Azokat az elveket, amelyek azokra a temetési formalitásokra vonatkoztak, amelyek egyidejűleg kaptak helyet felszínének különböző épületeiben, olyan emberek között, HAL DOKL Ó CSILL AGOK
130
akik nem kívánták sem egymást látni, sem tudomást venni egymásról. Ily módon megtanulta megszervezni a felvonulások útitervét, hogy elkerülje a kereszteződéseiket, megtanulta elrendezni a hatalmas ravatalokat a neuralgikus helyeken, megtanulta a siratóasszonyokat egyik temetésről a másikba áramoltatni vájatai alkalmazásával. A halottkísérők, akik a végső pihenőhelyükig kísérték a holttesteket, gyűlölködtek. A túlélők féltékenyek voltak egymásra. A papok szószékről szószékre átkokat szórtak. Egy annyira híres halotti városnak, amilyen Mianyánk volt, a protokoll problémái gyakran összetettebbek voltak a katonai akadémiákban tanított stratégiáknál. Mialatt arra összpontosított, hogy előkészítse a következő lépését azon a háromdimenziós sakktáblán, ami körülvette őt, a tudatában megmaradt Gadjio jelenléte az oldalaiban és Marine néma szemrehányásai. A horgok által bevésett hűs sebhelyek kiújuló fájdalma hozzájuk képest említést sem érdemelt.
De Cortina harmadjára is félbeszakította a visszaszámlálást. A vad városok határozottan közelebb értek a Monteorihoz. Szétnyitott koronáik egyre szélesebb adagot rejtettek el a látómezőjükből. Az admirális szellemi szempontból összehasonlította hajója méretét azokkal a szervezetekkel, amelyek megjelentek a csatatér közepén, és megremegett. Nem ismerte az ennyire jól szabályozott balettnek a koreográfiáját, de túl jól volt ahhoz tréningezve, hogy ne ismerjen fel egy kidolgozott stratégiát. Minden a vezérlő körül forgott, a térszektorok szimulálásába belemerült tisztek számára szintén érzékelhetővé vált, hogy valami rendellenes van kibontakozóban. Érezte, hogy rászegeződő pillantásaik 131
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
égetik a tarkóját. Senki nem felejtette el Charon dühének intenzitását. A célpont majdnem elérte a hologram központját. De Cortinának nem volt már választása. - Figyelem, itt az Admirális! Alakzatot felbontani. Ismétlem: alakzatot felbontani. Ki kell kerülniük ezt a nagy halom húst, és le kell rohanniuk a célpontot. Több intő kérdés, direkt ütések. Meg kell akadályozni, hogy elérje az Alefet. Hirtelen megfordult. Két vagy három szempár azonnal elfordult. - Elszakadás öt másodperc múlva! A Monteori reaktorainak muzsikája az emelés felé csimpaszkodott. Az erőszakos gyorsulás az asztalhoz lökte az admirálist, ahol a sebesség paraméterei túl gyorsan pörögtek ahhoz, hogy elolvassák őket. A hologram újra megjelent, hogy számításba vegye a tulajdonában levő utolsó térbeli értékeléseket. A cél körül, amely lassan csökkentette a szökésponttól való távolságot, nyolc zöld gyémánt készülődött a koncolásra.
Gadjio érezte, hogy a Város húsának szorítása fokozódik, és behajlította tarkóját, miközben várta a felfordulást. Mianyánk a csata kezdete óta minden kapcsolatot megszakított vele. A hasznavehetetlenség érzésétől ordítani támadt kedve. Koriana csapdája úgy tűnik, bezárul körülöttük, ő pedig nem tudta, hogy mi zajlik éppen. - Apu? Marine hangja elhalt a közfalak között. A Révész felemelte a fejét. - Itt vagyok... Minden rendben? - Mianyánk nem akarja, hogy beszéljek hozzád. Azt mondta, hogy ez a dolog átalakított téged, és hogy ez már nem egészen te vagy. Igaz ez? HAL DOKL Ó CSILL AGOK
132
- Nem tudok erről semmit. Szeretném, ha azt válaszolhatnám neked, hogy nem változtam meg, de nem vagyok biztos benne. Nem tudok már elvegyülni köztetek, ahogy azelőtt, amiatt, ami a hátamra tapadt. - Beszélhetünk erről? - Ez egy darab szerelvény, kiscsibe. Talán jobban érthető, ha úgy mondom: egy kevés fém. Szeretne teljesen bezárni engem, és én nem tudok megszabadulni tőle. Pillanatnyilag ez a helyzet. - Még mindig ugyanolyan a hangod. Rendben! Feltehetek neked egy kellemetlen kérdést? Gadjio megrázta a fejét, majd érzékelve, hogy mozdulata észrevétlen maradt, fennhangon beleegyezett, közben letörölte az arcán végigfutó könnyeit. Marine-t hallani - ez volt a legcsodálatosabb a létezésében. - Mi az a szupernóva? - Egy csillag felrobbanása. Miért? - Oda mennek. A csere három perc múlva kap helyet, és úgy tűnik, hogy megkockáztatják, hogy lerázzák. - Tudod, Marine, ha nem magyarázod el nekem, hogy mi folyik itt, üvölteni fogok! Utolsó szavainál elcsuklott a hangja. Egy pillanatra az volt a benyomása, mintha Marine elhagyta volna, majd újból feltűnt, egészen közel a sötétségakadály másik oldalán. - Mianyánk segítségül hívott egy csordát. Ők körülöttünk csoportosulnak, olyan szorosan, hogy elfoglalják az ég egészét. Ez nagyszerű. Megakadályozzák a támadóinkat abban, hogy átjussanak, amíg el nem érjük az Alefet. A vad városok azt mondják, hogy ők az összejövetel időszakában vannak, és a Bán hamarosan meg fog akadályozni minden cserét. A szupernóva miatt. Másokkal kell odamenniük. Mianyánkat hirtelen egy annyira erőszakos reszketés rázta meg, hogy Gadjio majdnem a földre került.
133
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
Marine jelenléte durván elenyészett. Újabb zökkenések jöttek, gyengébbek, azután csönd. - Mi történt? Mianyánk, megsebesültél? - Nem én. Sételline. Ledöntötték az őrtornyát.
A csata pontosan két és fél percig tartott. Az emberek oldaláról nem volt veszteség, míg a Városok négy helyrehozhatatlan csonkítást szenvedtek el. A flotta egy sugárnyalábnyi sortüzet nyitott a békalencseszerű tömegekre, amelyek eltorlaszolták az átjárót. Ez egy gyakorlatra hasonlított, és nem szolgált semmire sem. A cirkálók megpróbáltak befurakodni a célig, de a húsfalak eltorlaszoltak minden röppályát. A Monteori, átjutva az első gátakon, majdnem belezuhant egy olyan hatalmas város kupoláinak a közepébe, ami teljes sebességgel bukkant fel előtte, s amelynek felszínét aztán ágyúival felszántotta. Az a mellékvágány, amelyet felhasznált a manőverre, megérdemelte volna, hogy elkerülje a kivégzőosztagot. A Monteori számára sajnálatos módon negyven másodperccel később Mianyánk eltűnt az Alefben.
Azok a sejtüregek, amelyek bezárták Gadjiót, félig kinyíltak. Egy langyos légáramlat furakodott a lába közé, és tudta, hogy most mozognia kell. Vakon élte meg a csata végét; a Marine által bejelentett csere meglepetésként érte őt. Mianyánk még arra sem hatalmazta fel, hogy a saját sorsának megfigyelője legyen. De most, hogy a közvetlen veszély elhárult, megint látni kívánta az eget. Keresés közben egy olyan folyosóhoz ért, ami egy lepecsételt kupoláig vezette őt, amelynek belsejét furcsa, száraz bőrkárpit borította. Egy terjengős fény HAL DOKL Ó CSILL AGOK
134
esett rájuk az áttetsző ívből. A falak másik oldalán ott volt a lakhatatlan éjszaka, pont olyan jég hideg, mint a hátán lévő fém. Gadjio lépésenként öltött föl egy idegen köpenyt, Megízlelte a kapcsolat. Amikor beszélt, érezte a hangja szelén, hogy felizgatta a kárpitokat. - Szabadok vagyunk? - Nem kellene föltenned ezt a kérdést. Túl sokat szenvedtünk már amiatt, amit hordozol. - Eljöttél értem. - Én nem vagyok szabadabb nálad. - Sajnálom... A bekövetkező a csöndet megformálatlan mondatokkal töltötték ki. Gadjio, bebörtönözve a húsába, meglehetősen ügyetlennek érezte magát ahhoz, hogy megtörje azt. - Marine beszélt neked a szupernóváról - mondta végül a Város. - Jobban szerettem volna, ha én tehetem, de nem volt időm vigyázni rá. Az a csorda, ami megmentett minket, odament; velük utazunk. - Meghatározott pontra érkeztek meg. - A hívásaimra adott válaszban. Azzal, hogy megszabadítottam magam a kikötő horgonyaitól, és szétsugároztam a fájdalmamat a Bánon keresztül. Mindazok, akik segítettek nekem, a sebhelyeimért tették. Gadjio nem látta őket. Ráadásul nem is érzékelte a létezésüket, amióta a Város megfosztotta őt minden bizalmas kapcsolattól. A hírek nagyon fájdalmasan érintették ezért. Mianyánk nem adott időt arra, hogy magához térjen: - Nem leszel ott egyedül. A többi emberi ágazat képviselői úton vannak a fajtátok újrafelfedezéséhez. Lesz közöttük Mechanikus is. Szükségképpen... A megkönnyebbülés hulláma járta át. Majd visszafolyt. A saját és Mianyánk itteni jelenléte, meg a titok, amely beburkolta a hátát, együttvéve annyi vétek volt, amiért csak egyetlen bűnhődés létezett. 135
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
- Senki nem fog segíteni nekem, te tudod. - A szerelvények az emberek teremtményei. Jelezz nekik, ahogy én jeleztem a mieinknek. Semmit sem tehetek érted. Gadjio érezte Mianyánk fájdalmát, kitalálta, mibe kerültek neki ezek a szavak. Egy hirtelen késztetésnek engedve, hasát a legközelebbi falra tapasztotta, és nyalogatta a vékony vízbevonatot, ami benedvesítette a bőrszövetet. A Város nagyon gyorsan kiszáradt, de neki volt ideje belekóstolni az ízébe, és megőrizni a keserűséget a nyelvén. - Ez mindig én vagyok - mormolta. - Ne felejtsd el Marine-t. Mianyánk nem válaszolt. Gadjio lekuporodott egy sarokban, fejét a kezébe temette, és felkészült egy hosszú utazásra a sötétségben.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
136
4. FEJEZET
A Felsőbbrendű bolygón magyarázat nélkül törölték néhány óra alatt a maximális riadót. Charonnak ne in volt több vesztegetnivaló ideje a procedúrákra. Gadjio és Városa úgy menekültek el, hogy egy romhalmaz közepén hagyták őt. Széttörték a szerelvényt, amelynek Charon halála esetén össze kellett volna gyűjtenie személyisége lényeges vonásait. Sőt, ami még rosszabb, ellopták a nagyobbik felét, nevetségessé téve legjobb csapatait az átjáróban. A katasztrófa teljes volt. Charon élete szilánkokra töredezett. Bárki más csak feküdt volna a végét várva, de az öregember egész egyszerűen képtelen volt erre. Az a rettenetes büszkeség, ami éveken át mozgatta őt, hogy dacoljon a saját halálával, nem tompult el. Nem fáradozott azzal, hogy felbecsülje a veszteségeit, hanem megelégedett azzal, hogy levonja a tanulságokat előző életéről. Anélkül tette ezt, hogy megajándékozta volna magát a szánalom luxusával. Összegyűjtötte karbex töredékét a kórházi szektor törmelékei között, és bezárta azt egy tartályba. Majd olyan orvosi eljárásokat elevenített fel, amelyeket évtizedekkel korábban fejlesztett ki, és amelyekre már senki más nem emlékezett. A fájdalom, amely beteg csontjaiból sugárzott, elegendő volt ahhoz, hogy ébren tartsa őt. Két személyes sebésze irányítása alatt a kézi kezelésű karok kiemelték őt a székből, és beszerelték az
137
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
új és végleges lakóhelyébe. Az operáció alatt csendben ordított; egy injekció megbénította a hangszálait, hogy elkerüljék hangjának széttörését. Azok alatt a ritka szünetek alatt, amelyeket a fájdalomtól kapott, felépített egy reménytelen tervet. Kevesebb mint tizenegy órával Mianyánk eltűnése után hátat fordított palotája romjainak és helyrehozhatatlanul kaotikus birodalmának. Könyörögve kérte Noone-t, hogy vigye el magával, azért, hogy ez lehessen az utolsó utazása. És ő elfogadta.
Noone egy kicsit kevesebb volt, mint egy mítosz, de egy kicsit több, mint egy titok. Egy századdal korábban egy kolosszális átmérőjű vad Város leszállást színlelve átrepült Paranamanco AnimálVáros fölött. Azután, amikor az űrkikötő ingajáratai elkezdtek idegeskedni körülötte, letelepedés nélkül távozott. Emberemlékezet óta ez volt az első alkalom, hogy ilyen esemény történt. A fogadórítusok bonyolult koreográfiája riasztotta el a látogatót? A kérdés válasz nélkül maradt. Ez csak egyetlen incidens volt, de Charon, aki akkor a bolygó fiatal ügyintézője volt, utálta a rejtélyeket, ahogy mindent, ami kérdésessé tetti a világ szigorú berendezését. Kérdezgette az AnimálVárosokkal való kapcsolatok szakértőit, és magyarázatot követelt. Semmilyet nem kapott. Azzal, hogy a vad Város elfutott, nem közvetített semmit, kivéve a nevét: Noone. A kétségbeesett Charon leszállt Paranamanco zsigereibe azok mentén a langyos belek mentén, amik elfojtották lépései zaját, és befedték alakját a nyálka vékony ködével. Amikor a hús nehéz kárpitjai megint bezárultak körülötte, hogy megakadályozzák a továbbhaladását, megcirógatta a Város bőrszövetét, hogy HAL DOKL Ó CSILL AGOK
138
megismerkedjenek. Ügyetlen volt, de eltökélt. A hosz-szú ujjak könnyen érintkeztek a sötétpiros erezet barázdáival, és odarajzolták különös aláírásukat, amíg Paranamanco úgy nem döntött, hogy megnyílik. Akkor Charon megbízta, hogy kérje meg a vad Várost, hogy térjen vissza a rendszer Alefje felé. Ez sem parancs nem volt, sem kérés, csak a csere egyszerű óhaja. Hogy lezárják az ügyet. Paranamanco, aki hozzászokott az emberi lények szeszélyeihez, beleegyezett, hogy közvetítse az üzenetet. Noone viszont megtagadta, hogy válaszoljon. De Charon, mert az az ember, akivé kezdett válni, már kitörni készült az ifjúság védőpáncélja alól, elment egy együléses járműingajáratban a találkahelyre, és várt. Azok, akik azt hitték, hogy ismerik őt, azt mondták maguknak, hogy még nem szerzett olyan nagy tapasztalatot, mint ők, és hogy az önfejűséggel kapcsolatos tapasztalatok üdvösek lennének számára. Tévedtek. Noone a megbeszélt pontra ment, és megengedte az ingajáratnak, hogy letelepedjen a felszínén. Előrehaladott kora ellenére érintetlen volt a kapcsolatoktól; Charon pengeélesnek gondolta magát. Nagyon gyorsan megértették, és azonnal megszerették egymást.
Ez alkalommal Noone megint anélkül távozott, hogy letelepedett volna. De a későbbiekben megjelenése Charon életének nagy szakaszaihoz kapcsolódott. A Város megmagyarázhatatlan módon hűséges maradt hozzá. Amikor a huszonnyolc ősi bolygó egyikének az egén felbukkant, és közben a befeketített hús holdjaként elsötétítette a napot, sok dühös szóbeszéd keringett. De Charon megtanulta a maga hasznára fordítani ezeket. 139
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
Noone nemcsak hatalmának szimbóluma volt, hanem egy olyan fegyver is, amit szükség esetén használhatott volna. De soha nem történt ilyen. Charon született közvetítő volt, egy azok közül, akik tudják gazdagítani a látomásaikat a másik emberrel való kapcsolatukban ahelyett, hogy megpróbálnák kényszeríteni őket, kerül, amibe kerül. A kormányzása alatt huszonnyolc világot szerveztek Szövetségbe, és lassacskán leállították meddő veszekedéseiket. Noone megelégedett azzal, hogy gigantikus tömegének közvetítését hangsúlyozta. Túl öreg volt, hogy szeressék, túl hatalmas, hogy elfogadják, de nem lehetett nem tudomást venni róla. Ahogy Charon öregedett, egyre jobban kezdett hasonlítani rá. Az évek folyamán Charon soha nem telepedett le újra a felszínén, és a Város soha nem is hívta, hogy ezt tegye. Mindazonáltal, amikor Charon megkérte őt, hogy vigye a mellén, egy pillanatig sem állt ellen. A Város a törmelékek fölött bukkant elő, időben elnyelte az azonosítás nélküli ingajáratot, amelyik hozzá furakodott, azután eltávolodott az Alef felé oly gyorsan, ahogy azt a Bán erejének árja engedte neki. Semmilyen lehetséges visszatérés nem volt a Város által vállalt utazásban, de ennek alig volt jelentősége a hátrahagyott dolgokat tekintve.
Noone bőre vastag volt. Az űr mélyében, egy másik, Tejút néven ismert csillagrendszer határán eltöltött milliónyi esztendő megkeményítette bőrszövetét. Fiatalságának tiszta okkersárga színe barnába fordult, majd sötétté szürkült. Több külső kerülete már évszázadokkal korábban érzéketlenné vált, és a többi sem habozott volna ezeket követni. Több megkeményedett porcbevonat mutatkozott a felszínén, amelyeket a bálnák tömegére emlékeztető kiszáradt húshullá-
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
140
mok vettek körül. Őrtornya egy csontkard volt, mély völgyeinek utcáiba a csillagfény soha nem hatolt be. Noone mégis őrzött redői szívében egy porhanyós húsnyi területet a látható hajszálerekben. Itt zajlott le az első találkozójuk Charonnal, és a Város nem tudta, hogyan lehetne leállítani őt. Ezen a bizonyos helyen az érintés hazugságai már nem voltak lehetségesek. De Charon nem is szándékozott csalni. Lemeztelenítette magát, megértve, hogy az őszinteség elkerülhetetlen. Ügyetlen simogatása pedig csak a tanulás iránti vágyát leplezte le. Ha valaki, mondjuk egy századdal később súlyos léptekkel halad a csonttá keményedett belekben, annak már semmi sem marad abból, ami Noone számára ismerős volt. Mégis megmaradt valami az ősi koreográfiából. Charon nem felejtette el a ritmusokat, mert ezek lényének részét képezték. Még ha a régi szenvedések és újabb sebek súlya elbizonytalanította járását, még akkor is, még mindig ismerte a központba vezető utat. „Szükségem van rád” - mondta utolsó üzenetét, melyet a Felsőbbrendű nevű AnimálVároson keresztül közvetítettek. Noone átrepült az elpusztított palota fölött, és amikor Mi Csontanyánknak sikerült elfutnia a horgonyok okozta tépések ellenére, akkor érezte a Bánon átfutó nyugtalanságot. Amit nem láthatott, abból levonta a tanulságokat. Ez nyilvánvalóan csak egy szennyfolt volt a saját tervei hálójában, de Charon első szavai váratlan perspektívákat nyitottak számára: - Nem tudom, képes leszel-e megbocsátani nekem - mondta tompán Charon. - Az az útvonal, ami ránk vár, az egyetlen lesz, amit soha nem fogunk teljesíteni. A szupernóva után a te fajtád és az enyém nem utazik többet együtt. Annak a berendezésnek a jelfogó szerkezete, amely életben tartotta, megszűrte hangja érzelmeit,
141
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
de Noone-nak nem volt szüksége erre, hogy érzékelje az őszinteségét. Általános üzemmódban bocsátott ki egy kérdést, amíg Charon a húszsákutca végéig araszolt, és a falnak dőlt. A fémcsontok dörzsölték a bőrszövetét. - Egyedül jöttem - mormolta, mintha magában beszélne. Se talpnyalók, se szolgák. Ráadásul el kellett hagynom az orvosi székemet. Képtelen voltam őt irányítani. Olyan külső vázborítást használok, amit a marsi aszteroidák bányászai ajándékoztak nekem hálából a szabad korteskedés jogáért. Ritkafémekre volt szükségünk, emlékszem rá. Soha nem felejtek el semmit... - Hiányzott nekem az idő, hogy megtanuljam kormányozni őt. Azt kockáztatom, hogy megsebezlek téged. Mondd el nekem. Még akkor is, ha többé nem számíthatok arra, hogy a parancsaimat mindenhol végrehajtják világban, az akaratom azonban még a szervomotorokat is uralja. Lassan térdet hajtott, és besüppedt a húsbarlang sarkába. Gyöngyházszínű fényesség szivárgott a kiválasztástól csillogó falakról. A porcogós kinövések két kócos, aszimmetrikus pillére emelkedett rézsút a berakott ívig. Körben mindenhol rubin színű kárpitok lógtak a talajig. A langyos levegő titokzatosan száraz volt. A nyelven olyan megkülönböztethetetlen ízt hagyott, amit Charon már régről ismert, és soha nem felejtett el. A férfi összezavarodott, amikor újra felfedezte annyi év után ezt az ízt, és ami csak Noone-ban volt, az elmúlt évtizedek, fölemelkedésének emlékei és erőszakos bukása összefonódtak a Város bizalmas szagával. Ebben a tökéletes pillanatban könnyű lett volna felhagyni a küzdelemmel. - Mi Csontanyánk - mondta erőteljesen -, el tudod fogni őt? - Csak egyetlen helyen tud csatlakozni. A szupernóva órájáig a Bán minden útja a haldokló csillaghoz vezet. Ez az, amit kívánsz?
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
142
- Nincs más választásom. Annyi minden szorult magyarázatra, annyi minden szorult igazolásra. Az utazás nem lenne elég erre. Charon vágott egy grimaszt, és fogatlan szájából egy nyálsugár csöppent ki. - Nem akartam meghalni... - Alighogy kimondta ezt, megértette, hogy mindaz, amit egy évszázada teljesített, az a halálnak a zsigereiben meglévő visszautasításában foglalható össze. - Elárultam a fajtámat és a tiédet, a halhatatlanság általam felfedezett egyetlen esélyéért cserébe. Gadjio és Mianyánk ellopták tőlem. Egy édes-illatos csepp a homlokára esett, és végigfutott az orra mentén. Egy kicsit jobban a falhoz támaszkodott; a külső vázborítás teteje a húsban támaszkodott. Noone összerezzent. Charon kinyújtotta tenyerét a langyos felszín irányába, és ott hagyta, képtelenül arra, hogy vázolja a kommunikáció őszszetett ideogrammjait. A Város kereste a mélyűrt, és közeledett a rendszer Alefjéhez. Abban a kellemes rezgésben, ami átjárta a Bánt, ki tudta olvasni a robbanás előtti visszaszámlálás sürgősségét. Az univerzum minden menekülési vonala egy pont felé tartott. - Miben árultál el minket? - kérdezte a Város, épp mielőtt mozgósította az energiáját a cserére. A válasz úgy átszakította az elméjét, mint egy nem kívánt párosodás. - Megértettük a Bánt. - Charon hangja végzetesen csengett. Nem csak mi... akarom mondani: nem kifejezetten az Ősi Szövetség kutatói. Mi éppen csak elméleteket gyártottunk... Az Öreg Földnek vannak minden emberi ágazat közül a legjobb elméleti szakemberei. - A Csatlakozók megengedték nekünk tíz évvel ezelőtt, hogy befejezzük a numerikus modellt, de ők nem tudták azt, hogy olyan genetikai algoritmusokat szereztünk, amiket ők más terveknek szántak. A Mechanikusok titokban vezették a tranzakciót.
143
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
így aztán ők vették meg tőlünk... ők vették meg tőlem a modellt... - Az életed ellen? A halhatatlanság ellen? Charon megrázta a fejét. - Úgy van. A probléma az, hogy amikor megtudtuk, hogyan működik a Bán, megtudtuk azt is, hogy hogyan lehet megsemmisíteni.
Az ugrás után Charon egy hosszú pillanatig csöndben maradt. A fájdalom hullámokban száguldott, s ez erodálta elméje szirtjét. Éppen egy szűz vászonná változás folyamatában volt, akárcsak magángyűjteményének Primitív Flamandja. Oly távolinak tűnt. Figyelnie kellett volna Gadjiót. Bármilyen pazarlás hiba volt. - Visszatértünk a probléma eredetéhez - folytatta halk hangon. - Szakértőim felszínre hozták az összetett kaotikus egyenletek viselkedésének hiányos elméletét. Ebből kiküszöbölték a látható ellentmondásokat és kiteljesítették. Mostantól fogva bármilyen dinamikus rendszert tudunk jellemezni az alapvető pontok együttese által. Ez frekvencia kérdése, de a mi duális terünkben. Ebben a világszellemben az Alefek ugyanazt az egyhangú dallamot dúdolják. Amikor velük összhangban tudunk énekelni, visznek minket. A Városok képesek meghallani ezt a dalt, az emberi lények nem. Nyújtózkodás közben vágott egy grimaszt. A pozícióváltás csak ideiglenes enyhülést adott neki, de pillanatnyilag csak ez állt rendelkezésére. - Megpróbáltunk mechanikus eszközök segítségével összehangolódni a Bánnal, sikertelenül. Jobban értjük a világot, de nem áll módunkban uralkodni felette. A kért energia a kapacitásainkon túl van. - Miért olyan fontos ez? Ott vagyunk minden alkalommal, amikor át kell vinnünk benneteket a Bánon. HAL DOKL Ó CSILL AGOK
144
- Nem tudjuk irányítani sem a Bánt, sem benneteket. A világ hozzátok tartozik, amíg mi a bolygók töredékének gravifikus rabjai vagyunk. Egy Mechanikus számára ez elfogadhatatlan! - A fajtám saját börtönnel rendelkezik - mormolta Noone. Korábban kellett volna erről beszélnünk. Megállt, az idő meghajolt, miközben futott a következő Alef irányába. A Város egy majdnem csillagmentes szektorból származott, amit az ionizált részecskék és ritka aszteroidák felhőivel népesítettek be. A sötétség nehéz kárpitjai, amelyek beburkolták őt, reszkettek az izgalomtól. A Bán egész valójában összerezzent a haldokló csillag szívveréseinek hatására. Az, amit az emberi tudósok az univerzum dalának hívtak, egy kiáltás volt, ami egy soha be nem gyógyuló sebhelyből született. Egy ritmus a ritmusban. Egy repedés. A titoknak, merthogy ez egy volt közülük, rejtve kellett volna maradnia, eltemetve a Városok kollektív memóriájában. Ennek számítania kellett a nélkül az emberi tényező nélkül is, ami megengedte nekik, hogy messzebbre lássanak saját határaiknál, hogy kiszabadítsák magukat a hiányos értelmeikből, hogy dobozokba rendezzék a végtelenséget és játszanak vele. Az emberiség a következtetések csodálatos tárháza volt. Még akkor is, ha túl gyakran fordult bosszantó fontoskodásba. Olyan minőség volt ez, amit Noone értékelt. Csordája tagjai képtelenek voltak elvonatkoztatni a világtól. Nem bocsátotta meg nekik, hogy lemondtak róla. - Meséld el nekem a folytatást - mondta a Város. - Birtokoltál egyfajta tudást, amelyet képtelen voltál átültetni a gyakorlatba. A Mechanikusok... - Nekik volt valamijük, amit eladhattak nekem, valami, amire mindenekfelett vágytam. Egy teljesen ú j típusú szerelvény. Sokkal több egy egyszerű fémborítónál, egy majdnem végtelen tároló, amely összegyűjti az emlékeimet, és megengedi nekem, hogy életben
145
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
maradjak egy másik formában. Megváltozhatatlan. - Egy fáradt mosoly jelent meg az ajkán. - A hús kevéssé fontos nekem, de örömet merítettem belőle. Mindig gyalogokat szeretek mozgatni az elmém sakktábláján, és soha nem hagyom abba a játszmát a közepén. - Tárgyaltunk. Én közvetítettem a Páncélozóknak a birtokomban levő összes információt. Az egyenleteket, a kísérleteink következtetéseit. Mindent, egészen az univerzum topológiájára vonatkozó legkockázatosabb extrapolációinkig. Úgy vetették rá magukat, mintha a jövőjük ettől függene. - Én egy szűz szerelvényt kaptam, hogy átitasson. Ez egy igazságos csere volt, legalábbis azt hittem. De a Titlanról kapott jelentések elkezdtek nyugtalanítani engem. A Mechanikusok extrém energetikai alakokra specializálódtak. Páncélozóik elképzelhetetlen mennyiségű energiát tudnak bebörtönözni a karbex szerkezetébe, és fel tudják szabadítani azt a kedvük szerint. Ők a lélek mérnökei... - Aztán építettek egy új típusú háborús járművet, egy annyira titkos eszközt, hogy csak a Mechanizmus legmagasabb hatóságai tudnak az igazi céljairól. Én éppen tudom, hogy meghökkentő energiák irányítására lett kitalálva. - Ismerem azt az űrhajót, amiről beszélsz - sugározta Noone. - Egyenetlenséget szít. Az a mód, ahogyan hasítja a teret, számunkra szinte fájdalmas. - Ez kétségkívül szándékos. A Mechanikusok mindig meg akarták semmisíteni azt, amit nem sikerült uralniuk. A szétválás óta a Városok megakadályozzák, hogy másik ágazatokat támadjanak meg. Talán hozzájuttattam őket egy olyan eszközhöz, amellyel megszabadulhatnak attól az akadálytól, amit ti képviseltek, és végül eljuthatnak a teljes világ végéig. Ha ez a helyzet, még egyszer elárulom a fajtámat és a tiédet. A semmiért!
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
146
Noone intuitív módon megértette, hogy Charon közel volt az igazsághoz. Veszélyes volt, de azok a perspektívák, amelyek megnyíltak, hatalmasak voltak. A Város rávette bizalmas falait, hogy göndörödjenek meg békítőleg azért, hogy megszabadítsák vendégét a fájdalomtól, és segítsenek neki összeszednie magát. - És téged - kérdezte finoman - ki árult el? Charon felállt. Képtelen volt arra, hogy mozdulatlan maradjon, elkezdte felmérni a szoros átjárót az ibolyaszínű falban, anélkül, hogy törődött volna a külső vázborítás horzsolásaival. A befeketített izmait görcsök rángatták, de a csípőizületekbe integrált giroszkópok megakadályozták, hogy felbukjon. Elkezdte verni azt a legközelebbi falat, ami üressé váll az ütései alatt. - Gadjio. Egy Révész és a beteg kurva Városa! Megkértem őt, hogy hozza létre a perszónámat, adjon életet az emlékeimnek. És megsemmisített engem. Azt sem tudom, miért... Vagy inkább, igen. - Vállat vont, és akkor a szervomotorok suhogásukkal felerősítették a mozgást. Megtalálta a szerelvényemet, felmérte a kapacitásokat, és úgy döntött, hogy megtartja magának. Mint minden Révészt, gyötri őt a halál. Túlságosan hasonlítunk. - Vigyél el hozzá - kezdte újra alacsonyabb tónusú hangon. Gadjio részben elbukott, hiszen a szerelvény másik fele a birtokomban van. Nagyon kevés idővel rendelkezem, hogy összegyűjtsem az életem darabjait. A Mechanikusok segítenek nekem, nincs választásuk. Túl sokat tudok. - Hamarosan csatlakozni fogunk hozzájuk - suttogta a Város. - Közben neked pihenned kellene. A Bán instabil, nekem egyre kevesebb időm van az átvitelek között. Mindannyiunk számára nehéz időszak ez. - Biztos vagy benne, hogy ott van? - Máshová nem mehet. A következő órákban az egész világ ugyanazon a helyen gyűlik össze.
147
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
A Város széttárta előtte központja kárpitjait, és Charon eltávolodott anélkül, hogy visszafordult volna. A fémizmok elvezették őt a periféria kupolájának a csúcsáig. A pergamenszerű bőrszövet fala választotta el Charont az ürességtől, aki tűzvillámokkal átjárt testével sokáig szemlélte a sötétséget, képtelenül arra, hogy elfordítsa a tekintetét. Az egymás utáni ugrások kegyetlenül szaggatták őt. Azzal a rendkívüli tisztánlátással, amit a fájdalom adott neki, utoljára érezte a szerető Várost kiszáradt testén, a haldokló csillag Alefje felé. A horizont másik oldala hússzínben pompázott.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
148
Műfrakciók
149
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
1. FEJEZET
Ez a készítmény majdnem egy éven keresztül égd le a hasát, mielőtt néhány másodperc alatt kiszakadt a méhéből. Éjjelente még táplálkozott is a lányból, mini egy kapzsi kis métely, jóllehet nappalra a nő testét ellenszenves daganattá változtatta át. Elszánt gömbölyű tályog lett, mely egyre csak hízott és hízott, épp a gyomor alatt, addig, míg túltömött zsebként nem lógott le szeméremcsontjára, s egy vastüdő szaggatott ritmusával zihált. Olyan nagy fájdalmat okozott neki, hogy a lány nem tudott már se állni, se pihenni, se hányni.
Inkább gyűlöletes volt, mint kivételes, bárki bármit is gondolt az egészről. Mindazonáltal csak egy egészen kicsi, fekete, zselés gyöngy volt, ami elfért a kezében, és alig volt fél kiló. Ha misztikus hangulatba került, Eritrea sírt örömében. Inkább hitt saját hangulatában, mintsem az ironikus csúfolódásokban. - Nagyon is jól tudom, hogy ez a tintagolyó egy érett és felelősségteljes, megváltozott jelenséget csinál belőlem, Anya. Azt is értem, hogy tartozom vele éles elméjű barátaimnak, akik kart karba öltve segítettek megfoganása fájdalmakor. De azt nem értem, miért kellene ezzel a vak és nevetséges karikával mutogatnom magam Lapis Lazuli összes terén. HAL DOKL Ó CSILL AGOK
150
Anyának végtelen türelme volt, főként lányával szemben és főként akkor, ha az Anyának szólította, amit ő még azoknál a madárneveknél is jobban utált, amelyeket hosszú, nagyon eredeti műfrakciózó karrierje alatt bebifláztattak vele. Merthogy eredetinek ő is eredeti volt! Úgy, mint Eritrea, első alkotása óta. Húszévesen, mikor még minden barátja az ektomorfózis kezdetét várta, lesve egy bőr alatti dobbanást, egy kidudorodást a vállukon vagy a lágyékukban, egy cisztát a méhükben, ő, Tachine hason fekve, alvás közben azt hallgatta, hogy repedezik a háta pikkelyesre, amely pikkelyek beszennyezték áttetsző ágyát és több ezer átviszketett éjszakáját. Ó, ez a hámlás nem tartott sokáig! A pikkelyek alatti finom bőrréteg egyben vált le, és a mesterséges jelenség úgy hagyta el a hátát, mint egy vámpír a tápláló zsákmányát. A barátai pedig, akik mind irigykedtek rá több mint tízhónapnyi előnye miatt, csúfolódásukat zavarukkal palástolták. Mindamellett Psychének nevezték el. Eritrea majd kipukkadt a szarvasmarha terhességét is felülmúló ektomorfózistól, hogy végül megszüljön egy egész kis fekete golyót. Hajdanán Tachine rokonait kérte meg, hogy simogassák a hátát, s így igazolják mutációjának hitelességét, létrehozva egy harminc négyzetméteres „puha tükröt”, elég vastagot ahhoz, hogy mikor majd eltörik, azt a benyomást keltse, hogy súlyának egyharmadára csökkent. Mire is lehet jó egy hajlékony, alaktalan tükör, ami még egy képet sem tud visszaadni? Kinek nyújt örökké mozgó, irreális tükörképet? Milyen szellem lehet képes magát megnézni egy hazug foncsorban? Habár a puha tükör által generált kérdések több fejtörést okoztak, mint Eritrea golyóbisának alkalmi rosszullétei, Tachine mégis tudta, mennyire páratlan a jelenség a kamaszkor végén. Egyrészt egyedülisége miatt, másrészt, mert fel kellett vállalni a sajátosságait.
151
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
- Mindig ugyanarról a dologról beszélünk, Eritrea. Az első alkotások gyakran a legfájdalmasabbak, de nem ennyire. Váratlanul születnek és tűnnek elő, de nem ennyire. Néha különcök, de nem ennyire. Nem mindig könnyű az elsajátításuk, de... - Anya! Tachine elmosolyodott. Otthagyta a hátát támasztó, gyönyörködtető langyos húsfalat, és bement a nappaliba, mezítláb gázolva át a bundában, amit az AnimálVáros növesztett a lakás padlóján. - Lányom? A Nagy Agora fölötti kiugró ablak zugában ülve, a porckerethez gömbölyített háttal és lábujjakkal, az enyhülő téllel szemben egy szál bugyiban Eritrea térdeit két keze között tartotta, fejét is hozzájuk nyomta, s anyja felé fordult. Minden elvárható felháborodását beletette ebbe a közbeszólásba, de nem volt felháborodott, csak megjátszottá, hogy az. Genetikai örökségére volt dühös - mert meg volt győződve arról, hogy örökölte másságát nem pedig az anyai szeretetre és bőbeszédűségre. Abban is biztos volt, hogy viselkedése nem normális, hogy egyetlen műfrakciózó sem reagál alkotására, készítményére ilyen zavaró lemondással. - Csak önmagadat ismétled - mondta szemrehányóan. - Nem megyek le sem a Nagy Agorára, se máshová, és a legkevésbé sem fogom mutogatni a „koromlabdámat”. Nem érdekel senki tapasztalata, mivel senki sem élte át az én tapasztalataimat, és nem hallgatom tovább a vén műfrakciózók hülye tanácsait, akik sose hoztak létre semmi mást, csak szépen csillogó fehér gyöngyöket vagy kis meleg szőrű cukiságokat. - Mégiscsak oda kellene adni ezt a te „koromlabdádat.” Eritrea félig fölegyenesedett, és szőke haja a porcos ajtófélfát csapdosta. Feneke alatt az ablakszegély egy pillanatig megingott, s majdnem kifelé kezdett dől-
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
152
ni, ám az AnimálVáros könnyedén kiigazította annak tartását, s így megakadályozta a kicsúszást. Lapis Lazuli úgy vigyázott lakóira, mint anyamacska a kölykeire. A lány nem vette észre az igazítást, elkapta a fekete golyót a hasán, és nyitott tenyerében felmutatta Tachine-ra nézve. - Tudjuk tehát, hogy fekete - mondta egy kiábrándult előadó hangján -, hogy gömbölyű - itt szégyenében elpirult - s csak kicsit lágyabb az ólomnál. Kétszer megszorította a golyót. - ...szilárd, de egy kissé rugalmas... Az ablak alatt volt egy szék. Eritrea odaejtette a golyót. Az a fa érintésére eldeformálódott, s ahelyett, hogy eltört volna, besüppedt, lassan újra felvette formáját, egy milliméternyit sem pattanva vissza. - ...és úgy viselkedik, mint egy formáját megtartó zselé. - Azonkívül - fűzte hozzá Tachine, miközben közelebb ment lányához - se nem hideg, sem nem meleg, elvághatatlan, és nem bocsát ki semmilyen sugárzást. Hajtogathatod, amíg csak akarod, drágám, a te készítményed jelentősége valószínűleg nem fizikai tulajdonságaiban keresendő, akármennyire szórakoztató is. Odaérve a székhez lehajolt, felvette a golyót, alig vetve rá pillantást, megforgatta ujjai között, és felállt. - Meséltem már neked az én „puha tükrömről”? - kérdezte. - Kétszázszor - sóhajtott Eritrea. - Annyi idős voltam, mint te - Tachine nem zavartatta magát - körülbelül úgy néztem ki, mint te. A tükörnek nyilvánvalóan semmi piaci értéke nem volt, és vajmi kevés esztétikai, azt figyeltem, mire lehet jó, és törtem a fejem, ki használhatná... - De tévedtél a használatával kapcsolatban, mert mindvégig a visszaverő képességére gondoltál, és arra a személyre, aki tengeri betegség nélkül megláthatja
153
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
magát benne - darálta Eritrea. - így hát felkerested az összes Lapis Lazulin található különös lelket, és saját tükörképüknek tetted ki őket, mire néhányan bandzsítottak, páran meg émelyegtek. Végül kerülő utakon át találtál valakit, akinek az az ötlete támadt, hogy a benne keringő világ végét kell megvizsgálni, és ez a valaki fölfedezte, hogy a tükör azt a képet festi meg újra és újra, amit hullámzó értékekkel mutatunk neki, mintha minden alkalommal változó matematikai függvényekkel számolna. - Előadásmódja felgyorsult. - Értékek, számítás, függvények, megkérted Lapist, hogy küldjön át egy olyan AnimálVáros felé, ahol Csatlakozók laknak, és odaadtad a tükröt egy olyan művésznek, aki épp a reszocializációval ügyködött, és aki arra használta, hogy saját hidat készítsen a Csatlakozók virtuális univerzuma és a mi megegyezéseken alapuló realitásunk között. - Hangneme finommá vált. - Itt a vége a „puha tükör” résznek, a történet tanulságához semmi közöm. Három éve már, hogy Tachine belement a nehézkes civakodásokba, melyeket Eritrea kezdettől fogva keményen és véglegesen elmérgesített, de az egyikük nem lehetett teljesen felelős a másikért, és a másik nem lehetett makacs módon felelőtlen az egyikkel. Az anya mulatságos színezetű, újra és újra visszatérő haragjában ízekre szedte a műgonddal kivésett ötvenkilónyi fiatalságot, aki ellenállt neki, és nővé váló testében kereste a zigótát. Az embióta ott volt hamvas bőre alatt, fiatal szervei között, érezte azt, mint más egyebét, de nem vett észre semmi elváltozást.
Túlzás lett volna azt állítani, hogy Eritrea szép volt, de csinos volt, és az embióta külső megjelenése és az így nyert tökéletes irányítás csak növelte báját. Természetesen ki kellett zárni a műfrakciózás traumatizáló
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
154
tapasztalatát - minden tizenéves ismerte az első hóbortos ektomorfózist mindazonáltal Eritrea soha nem engedte meg magának, hogy az embiótája által túlcsorduljon. A lánynak nem volt bőrkeményedés a homlokán, bőrpír a felhámja néhány törékeny felületén, létszámfölötti csigolyája, semmilyen érelváltozása, sem ízületi kinövése. Egyszerűen a bőrszövete minden télen megváltozott a hideg hatására, és jobban szerette egy bársonyos bundával befedni magát, mint meleg ruhákba bújni. A melle görbéjét is meg tudta változtatni, finomítani a méretén, ellenállhatatlan pontossággal meghosszabbítani a lábait, mint ahogy öregedni is tudott szárazabb bőrrel, diszkrét ráncokkal és alig észrevehető vonásokkal, de a csábítás játéka szórakoztatta már. Nem csak az anyja jelenlétében nem, de amúgy sem. Nem játszott többé azzal, hogy hagyja a fülét a magasba törni, hogy a gyerekmesék manóira hasonlítson, vagy megnyissa a harmadik szemet a homlok közepén, amely lehetővé teszi, hogy meglássa más emberek érzelmeit. Eritreának soha nem voltak ínyére a nagyszabású torzítások, leszámítva azt a szeszélyét, amikor tizenöt évesen ismételten megpróbált szárnyakat növeszteni a lapockái között. Tündér akart lenni, és Lapis Lazuli fölött repkedni. De csak a szárnyak tönkjeinek a csontos vázlatait kapta, s egy olyan vékony hártyából állt a vezetőszárny, amit a legkisebb mozgás is elszakított. Aztán egyik napról a másikra felhagyott ezzel, elmenekülve egy terhes kapcsolat valósága mögé, amely megtiltotta a saját szárnnyal való repülést. Ez a lemondás volt a felgyorsult érettség jele az érettségig, amit birtokolt, és amit bizonyos értelemben a műfrakciózás jóváhagyott. Tachine büszkén mondogatta (ez a megelégedettség gyakran visszatért), hogy Eritrea ráütött: ő mindig megdöbbenéssel vagy elképedéssel fogadná a
155
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
szimbiózisából születendő készítményeket, de a lány csak átmeneti zavart érezne. Mint ahogy csak könnyed kényelmetlenséget mutatott, amikor tizennyolc nappal a születése után Lapis Lazuli ráhelyezte azt a zigótát, amit a tarkójára szánt. Az ektoparazita akkor egy csóknyi mérettel és egy medúza külsejével rendelkezett. Úgy ölelkezett a gyermek nyakszirtjével a hat kocsonyás ujj, ahogy egy tengeri csillag összeházasodik egy sziklával, majd az ujjak megnagyobbodtak és csápokat növesztettek. Két év alatt az egyik felért a tarkóig, befurakodva a nyúltvelő hajszálgyökereibe, egy másik leszállt a gerincoszlopra, összeolvadva a bőrszövettel, csúszkálva a lemezek között, hogy elvegyüljön a velővel. Két ág a vállak előtt haladt el, beékelődve a húsba, amíg el nem veszett a tüdő sejtüregeiben, és be nem hatolt a szívkamrákba, ahol szomját oltotta az átszűrődő vérrel. A két utolsó ág a bordákig haladt, hogy a májban, a gyomorban, a hasnyálmirigyben, a vesékben és a nemi szervekben szétterjedt rostok százaiban szivárogjon. Az együttélésük első hat éve alatt az ektoparazita gyorsabban növekedett, mint a vendége, volt ideje, hogy teljesen befedje és elélje a szervei közül mindegyiket, azután endoparazita lett, miközben telítődött a bőrszövettel, mígnem eltűnt benne, hogy eleméssze az idegrendszert, helyettesítse/összekapcsolja a szerves funkciókat az embióta rendszerével. Tíz év elteltével a szimbiózis kész lett, nem maradt más, csak egy műfrakciózó a gyerekkor idején, aki épp fölfedezi a csodálatos játékot, a szervezetét. És a gyerekek játszottak, annyira késleltetve a serdülőkorukat, amennyire a játék engedte, nyerve egy évet, két évet a helyrehozhatatlan kamaszkoron. De nem Eritrea. Eritreát arra ösztönözték, hogy éljen meg, meggyőzték, hogy neki így kell tennie, hogy ne öregedjen túl gyorsan. Tachine nem mindig szeretett szembenézni az ellentmondásokkal, de szerette látni a megszelídítésért folyó harcot. HAL DOKL Ó CSILL AGOK
156
- Elnézést, Tadj - mondta a fiatal lány lecsúszva az ablakról. - Egy kicsit ideges vagyok, és már meghoztam egy döntést, aminek te nem fogsz örülni. Szándékosan használta a kicsinyítő és becéző „Tadj” nevet, hogy igazán bocsánatot kérjen azért, amit mondott, és amit még be kellett jelentenie. - Milyen döntést? - emelte ki Tachine, akinek semmilyen aggodalom nem volt a hangjában. Eritrea eltávolodott tőle, miközben könnyedén megérintette őt, és eltaposta a hosszú, selymes hajszálakat, amelyekkel Lapis Lazuli meglágyította a szoba talaját. Az átjáróban befűzött egy ingblúzt, ami egy fotelen hányódott, és menet közben felvett egy hozzáillő nadrágot. Csak akkor fordult meg a konyha bejáratánál, amikor rögzítette az övét. - Nem fogom kutatni, kinek fogom adni a labdát, várok, hogy ráakadjak valakire, aki kedvet csinál nekem ahhoz, hogy megtegyem. - Mihez? Odaajándékozáshoz vagy a megszabaduláshoz? Ez elvi kérdés volt. Eritrea egy vállrándítással figyelmen kívül hagyta, és bement a konyhába. Tachine azonnal követte őt. - Elnézést - engedte előre őt a kanyarban. - Tudom, hogy ez nem a te típusod. Eritrea kivett két poharat a faliszekrényből, homályos szemmel tanulmányozta az italszintetizátort, és egy koktélt programozott véletlenszerűen, miután a kiöntő alá tette a poharakat. - Ez nem típus kérdése, Tadj. Minket adományozásra ítéltek, ez egy biológiai funkció, de tapintatosan csinálni már művészet, és bármit is gondol az értelmiség, mi nem vagyunk mindannyian művészek, és nem is akar mindegyikünk az lenni. Tachine szívesen elmerült a narancsos folyadék szemlélésében, ami cseppenként hullott a pohárba. Hónapok óta csepegett, mert mindketten hanyagok 157
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
voltak, és mert a technikusok ritkán jártak Lapis Lazuliban. Tachine nem szerette ezt az öreg vitát. Úgy tűnt, hogy a lánya toleranciáját megbélyegezte a műfrakciózás dekadenciája. Eritrea úgy tartotta, hogy az etika megváltozott, mert nem volt képes több érvet felhozni a létezésére, mert az adomány kiváltság volt, és egyre többen voltak azok, akik egyre kevesebb kiváltságot osztottak meg. Ez a Tachine-t megelőző nemzedékben kezdődött. Valaki elhagyta a keresés elképzelését, nem törődve már a megértéssel, a kutatással és a finomítással. Nem ajándékoztak többet, hanem adtak, azután bármikor, bárhol és majdnem bárkit nyomon követtek. Az egyetlen személynek szóló készítmények hasonlósága ötven év alatt valószínűleg a tízszeresére, százszorosára nőtt, mígnem ezek értelmüket vesztették. Manapság ezt lehetett hallani: „Ez egy szép gyöngy, nagyon jól megy egy rőt fülhöz, hacsak nem egy vörös hajú embernek adom... kicsit nehéz egy nőnek.” Szerencsére nem ez volt az általános hozzáállás, de már közhelynek bizonyult, és néhányan megrontották a határtalan definíciók adományát, amivel elérték, hogy eladják, elcseréljék őket, vagy alkudozzanak rájuk. Léteztek még olyan műfrakciózók is, akik kicserélték egymás között a műveiket; ha olyanok voltak, hogy tudtak beszélni róluk, azt tékozlóan és belátás nélkül tették, így teremtéseik jellegtelenné váltak, közelítve az őrülethez. Eritrea tévedett: nem ajándékozásra ítéltettek, csak birtoklás-mentességre, hogy megakadályozzák az embiótákat a saját testük kisajátításában, és abban, hogy megfossza őket a személyiségüktől. Ez volt a szimbiózis ára. Az embióta optimalizálta a létfunkciókat, az embióta meghosszabbította az életet és az ifjúságot, és józanság nélkül engedte meg az átfordítást... pontosabban: az embióta volt az átfordítás szerve.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
158
Az előző évezred kezdetén Aigue-Marine AnimálVáros a kiszáradt Mediterránum aljából vált láthatóvá. Neki köszönhetően az emberiség hozzájutott a cseréhez, a két AnimálVáros közti azonnali átvitelhez. Ez a lehetőség teljesen új, más világokat adott nekik, és hogy exportálják vértelen társadalmi modelljeiket. De az emberiség visszaélt a cserével elitje egyetlen dicsőségéért, a bizalmas háborúik nagyításáért, azért, hogy feltalálják az elérhetetlen zsebmennyországot a bolygóközi és mindennapi pokluk szívében. Huszonhét háziasított Várost ismertek meg, aztán hirtelen előbukkant több ezer vad és rettenthetetlen Város, akik közül mind a hatókörzetén belülre helyezte a cserét, megőrizve működését. Senkinek nem volt engedélyezve a csere joga, csak az AnimálVárosoknak. Rövid időszak alatt több millió férfi és nő szentelte magát a nomád életmódnak, az egyik elérhető világból a másikba ugorva, mielőtt rokonsági tömbökbe csoportosultak volna, hogy újraalkossák a csoportos létezés szabályait. Mielőtt önmagukba mélyedtek, előbb megtiltották a különbséget. Mielőtt szembeszálltak egymással. A Szétszóratásra számítva az AnimálVárosok drasztikusan korlátozták a cserét. A Szétszóratás után már nem volt szükség korlátozni azt, amit senki nem keresett többé. Mert az Elágazások nem érintkeztek többet egymással, mert azzá váltak, amivé akartak, és amiért mind csak a saját selyemgubójára törekedett, a csere elavulttá vált. Egyébként az Ősök, a Mechanikusok és a Csatlakozók voltak azok, akik igénybe vették, a többség számára csak kényszert jelentett. A Műfrakciózók rendelkeztek embiótákkal, és ezek lehetővé tették számukra az átfordítást. Bizonyos szempontból a szabad cserét. Igen, az embióta nem érte be a nagybetűs léttel. Ezért hatásalagúttal termelt hidakat a készítményben, igazi energiapompával, ami kimerítette vendé-
159
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
gének egóját. Egy év kellett ahhoz, hogy elég helyet szerezzen magának, kettő, hogy megtörje a hordozó irányítását, öt, hogy egyedül ő legyen az emberi test tulajdonosa. És ez elég volt ahhoz, hogy lemondjon a készítmény tulajdonjogáról - valójában úgy, hogy valaki másnak engedi át -, azért, hogy megállítsa a folyamatot, és mindent nulláról kezdjen néhány hónappal vagy néhány évvel később, mikor egy új készítmény jött létre. Tachine tizenkétszer csinálta, mások kétszáznál is többször. Az öntudatlanok, akik üzletté vagy bohózattá változtatták a művészetet, kikényszerítették volna, hogy csinálják ezt ezernél is többször ... ha éltek volna, mert a saját szerves gépük néhány gátló anyagot felszabadíthatott volna az adomány pszichoszomatikus hatása alatt, ezért voltak kevésbé becsaphatok, mint azok, akiket az embióta rövidre tudott zárni. Brumée egyetlen helyén, az AnimálVáros föld nélküli Eidonal óceánja fölött lebegett egy kristálymúzeum. Ez a galaxis legnagyobb agorája volt, a legnagyobb emberi múzeum. Nem mutatott be semmilyen alkotást, csak természetes nagyságú alakokat, olyan műfrakciózókét, akiket elhagytak a zigótáik, és akik kővé dermedtek a karbonit filmje alatt. A pozíciók szörnyűek voltak, alaktalan formák, borzalmas kinövésekkel összeborzolva, lehetetlen arabeszkkel kínozva, embertelen szenvedésben. Egy röpke másodpercig Tachine sajnálta, hogy soha nem vitte el Eritreát a Brumée-i Múzeumba, azután félretolta a múzeumot az emlékeiben, ahogy elfelejtünk egy átélt szörnyűséget, és megfogta a poharat, amit lánya odanyújtott neki, hogy közvetlenül az ajkához emelje. Cukrozott, fagyasztott, gyümölcsös, meghatározhatatlan ízű és kissé keserű volt a koktél. - Ez nagyon jó - tette hozzá, hogy ne kelljen semmi mást mondania.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
160
Tachine állva maradt, Eritrea az asztalon helyezkedett el, és az ablakra nézett. Kint az első tavaszi éjszaka telepedett Lapis Lazulira, egy holdnélküli éj, a nap legsötétebb órájában, ami megelőzi a csillagok feljövetelét. A lány hat AnimálVárost ismert, kettőt, aki Lapis Lazuli világán osztozott - az ő világa, hiszen itt nőtt fel - és hármat, az övékhez hasonlót a felhőjük három napjának három bolygóján. Ez nem igazi felhő volt, ez egy fiatal csillagköd volt a galaktikus szív peremén, és nem az övéké volt: ide menekültek a szégyenletesen beteg, az AnimálVáros-anyjuk szoknyájába fészkelő gyerekekhez hasonlóan, az AnimálVáros-apáik védelme alatt. Az Organikusok - ahogy az emberiség más ágai mondták -, a Műfrakciózók azok, aki az élő városok egy részének adták a felhőt, ahol az éjszakák fényesebbek voltak a szürkületnél. Eritrea pillantása elhagyta az ablakot. - Lesz ott egy szupernóva - vetette oda. Tachine a kezében tartotta az üres poharat, a mellei előtt keresztbe tett karjának üregében. Összeszorította ajkát, és kétszer megrázta a fejét. - Tudom. Lapis Lazuli anélkül tájékoztatta Tachine-t erről, hogy megmondta volna neki, hogy a bizalmába avatta Eritreát. Kevés műfrakciózó tudta előre: a legérettebbek, a legszolidabbak és a legszilárdabbak. Ez az AnimálVáros ajándéka volt azoknak, akik adományoztak. Mások néhány nap alatt megtanulnák ezt. De miért Eritrea? - Lapis átfordít majd - kezdte újra a lány. - Azt gondolom, hogy szórakoztatja őt, hogy elküldje a labdámat az emberiség nagy találkozójára. Tachine széttárta a karját, letette a poharat a mosogatógépre, és leült Eritrea mellé, legalábbis a fenekét az asztalhoz támasztotta. Kihúzta a golyót a ruhája zsebéből, és arcához emelte, hogy megint megvizsgálja, teljesen új szemmel.
161
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
- Ha Lapis Lazuli beszélt neked a szupernóváról, azért tette, mert számított az átfordítással kapcsolatos kérésedre. És ha emiatt csinálta... (Tachine Eritrea orra alá tette a labdát)... akkor, lányom, ez még furcsább, mint ahogy gondolod. Eritrea visszavette a golyót, feldobta a mennyezetre, és elkapta mozgékony kezével, hogy eltüntesse az ingében, a hasánál. Megváltoztatta a hasi izmok szerkezetét, egy kicsit kiásta a köldökét azáltal, hogy befelé hajtogatta, és belefúrta készítményét az így kitisztult üregbe. - Az nem bosszant téged, hogy jobban szeretném, ha én lennék az, akit érdekel, Anyuci? Vagy akkor minek van a húsz évem, egy kevés szemtelenségem és a dühös vágyam, hogy megismerjek egy olyan galaxist, ami nem akad fenn kétszázmillió Organikustól, akik egyre inkább bosszankodnak azon, hogy kétszázmillióan vannak? Tachine az „Organikus” szót még jobban utálta, mint az „Anyucit”. Ez egy olyan szó volt, ami visszatükrözte azt a negatív képet, amit az emberiség más ágai alkottak róluk a jelentés nélküli vonakodás kifejezésére. Mindazonáltal nem fedte fel ellenszenvét, mert jobban érdekelte, hogy mi nyugtalanítja Eritreát. - Miért zavarna minket az, hogy kétszázmillióan vagyunk? - Mert kevesen vagyunk, és már túlságosan sokat vállalunk magunkra. Mert addig hígulunk, mígnem elveszünk a más elágazásokkal való elvegyülésben, és mert fulladozunk a városainkban. Mert nem tudunk már kinek mit adományozni, és mert senki soha nem adott nekünk semmit. Mert majdnem mindnyájan utazunk egy kicsit, és mert senkinek nem engedjük, hogy közeledjen hozzánk. Mert, Tachine anyuci, te egy nagyon büszke műfrakciózó vagy, aki büszke a társadalmára is, és mert azzal vádolod a nemzedékedet, hogy romlásba és öngyilkosságba dönti a mi-
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
162
énket. És mert ez az ellentmondás nem szórakoztató számomra. A szokás erejével és azzal a jóindulatú pillantással, amit az ifjúság keltett benne, Tachine anyu eltűrte a személyes sértést, anélkül, hogy visszatámadott volna. Mindazonáltal Tachine-nak olyan hangja volt, amit a műfrakciózók több nemzedéke meghallott, mert bárkinél jobban tudott figyelni a disszonáns felhangokra, és Eritreánál rettenetes disszonanciát érzett. - Más ágakkal elegyítve minket? - ismételte lassan az anya. - Ezt a célt szolgálja az AnimálVárosok által a szupernóva körül szervezett Találkozó, ugye? - vágott vissza a lány. Szembenézni az ágakkal. Nos, velem szembe fognak nézni... Egy rövid pillanatig Tachine megkönnyebbült. - ... látni, hogy mi mind nem tudjuk csinálni azt végzetes módon. - Rit! Ez egy szívből jövő, mély felháborodás volt, erőszakos, a fulladás általi halál ritka szippantásai közül az egyik, ami kiköpte az Eritrea név kicsinyítő képzőjét, anélkül, hogy számított volna a „Ne tedd azt, amit nem szeretnél, hogy neked tegyenek” mondatra. O előrelátható módon reagált erre úgy, hogy elugorott az asztaltól, és felhevülten megállt az anyja előtt. - Mi: Rit? Mi olyat mondtam, ami ennyire gyűlöletes? Biztosan nem az, hogy nekünk adnunk kellene még egy kevés ajándékot másoknak, mert neked az ajándék inkább túláradó önzetlenséget jelent! Az AnimálVárosban való megélhetésre vonatkozó elképzelés zavar téged, az, hogy lenne egy Hálózata a Csatlakozóknak és egy Halál Révésze az Ősöknek, ez zavar téged? Vagy az, hogy kerülgetni kellene a Mechanikusok szerelvényeit az utcádon? Meg kell magyaráznod nekem, Anyu, mert pillanatnyilag én csak a mi AnimálVárosainkat ismerem, csak a műfrakci-
163
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
ózókat látogatom, vagy csak a mi buta megfelelési kényszerünk ellen lázadok, csak a mi kiválasztásainktól hányok! Gyerünk, légy őszinte... ha másutt ez még rosszabb, meséld el, hogy tudjak veled együtt gyönyörködni a mi gyalázatosnál gyalázatosabb intimitásunkban! Kezét a combján tartva, tágra nyílt szemmel és a tartalomra fogékony füllel várta Tachine, hogy Eritrea kiöntse magából mérgét. - Bocsáss meg! - mondta az este folyamán másodszor, amikor a lánya elcsöndesedett. - Mit?- majdnem megint elkezdte Eritrea. - Hogy Ritnek neveztelek. Hogy elkerülje az újabb epeömlést, Tachine a lánya szájára tette a kezét, és csak azután vonta vissza, miután egy pajkos fényt látott felcsillanni a tekintetében. - Túl gyorsan mászol nyomás alatt, lányom, és én valóban teli vagyok előítéletekkel. - Egy ponton mindenhol? - Ha akarod. - Tachine mély lélegzetet vett, és hozzáfogott: Mindig ez az elképzelés az elágazások keveréséről... mert erről beszélsz, ugye? - Nem volt szüksége megerősítésre... ez az ötlet annyira megráz engem, amennyire megráztak azok a háborúk, amelyeknek az AnimálVárosok vetettek véget, szétszórva az ágakat a galaxisban. Eritrea fölemelte a kezét, Tachine leállt. - Ez hétszáz évvel ezelőtt volt, Tadj, és nem az ágakról szólt, sem háborúkról, de a rasszizmusról, politikai konfliktusokról, gyilkossági kísérletekről és félkatonai csatározásokról, amelyeket az etnikai csoportok közötti bölcseleti, szociológiai és biológiai különbözőségek okoztak. Ami az AnimálVárosokat illeti, ők csak azt tették... Lévén ő a soros, Tachine megállította a lányát felemelt kezével.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
164
- Ugyanazokat a tanulmányokat folytattam, mint te, tudod? Akkor rendben: az ágak abban a szétszóratásban születtek, amivel elkerült minket a holocaust, de az árok közöttük csak szélesedik, és... Fölemelt kéz. - Mi elég különösek vagyunk ahhoz, hogy megközelítsenek minket. Fölemelt kéz. - De közelítünk! Fölemelt kéz. - Ez nem igaz, Tadj. Egyéni címen néha átfordulunk egy másik ágazat AnimálVárosába, hogy egy készítményt ajándékozzunk lakóinak, ahogy a Mechanikusok egy kicsit utazgatnak, hogy teljesítsék hőstetteiket, vagy a Csatlakozók, hogy információt gyűjtsenek, vagy az Ősök, hogy gyarmatosítsanak egy másik világot. De nekünk nincs semmilyen gazdasági cserénk, semmilyen kulturális kapcsolatunk, semmilyen párbeszédünk a jó szomszéddal. Nem veszünk tudomást magunkról, kivéve, amikor az AnimálVárosok összegyűjtik minden ág néhány képviselőjét egy szupernóva körül, hogy mi el tudjuk kápráztatni magunkat kölcsönösen a nagyszerű méreteinkkel, a nagyságunkkal, amellyel semmit nem értünk meg. Fölemelt kéz. - Azt javaslom, hogy ne emeljük fel a kezünket egymás félbeszakításához. - Indítvány elfogadva. - Folytasd! - Befejeztem. Nem szankcióról volt szó, bár valami végleges csengett ki Eritrea hangneméből. Tachine megjelölte a szalonra nyíló csontos bárkát, előreengedte lányát, és követte őt a puffal szemben lévő kanapéig, amin a fiatal lány felöltözve elhelyezkedett. Tachine habozott, hogy végül leüljön-e a talaj fehérítetlen hajában, hátát a kanapénak támasztva. Kint Lapis Lazulin tel165
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
jesen leszállt az éj, és a csillagfelhők fénye összekeveredett az AnimálVáros halogén visszereinek homályos fényével. Bent egyedül a kristályok rejtették el a szögeket a falak között, és a mennyezet sápadt és langyos fényt árasztott. Barátságosan és melankolikusan fürdette Lapis Lazuli műfrakciózóit. Mert Lapis Lazuli a Szétszóratás óta második alkalommal mondott le a Találkozóról, hogy ne kelljen eloszlatnia a híveit a síkságok felé, mert a többség számára elviselhetetlenné válna az űr, amit távolléte hagyna, hogy ne kelljen kilakoltatnia őket még ideiglenesen sem, egy hasonló helyre sem. Hacsak egyszer s mindenkorra Lapis Lazuli úgy nem döntene, hogy lecseréli a szerelmet anyaibb szerepre. Az AnimálVáros nem látná a szupernóvát, Eritrea igen. Tachine egy felnőttes pillantást formált, és a lányára szegezte tekintetét. - Bármit tanít is nekünk a hipnopedagógiai fejhallgató lendült támadásba -, nem vagyunk felvértezve arra, hogy szembenézzünk a többi elágazás valóságával... és szándékosan használok háborúpárti szókészletet. Például az Ősök nem azok a kedves misztikusok, akik ápolják a halottak emlékét, tanácsot kérnek a mellettük futtató hologramtól, vagy egy családi oligarchia által irányítva gondoskodnak a címkéről és a vallásos ünnepek szép lefolyásáról. Az ünnepek szomorúak vagy morbidak, Charon a családjának diktátora, és másoknak zsarnoka, a hologramoknak szavazati joguk van, a misztika dogmákkal van kivarrva, és az egyetlen dolog, amit művel, az a reakció. Ez egy középkori társadalom, amely minden erejével a megmaradásért küzd, és elítéli az újítást az idegpszichológia máglyáján. Számukra a nevetés hátborzongatóbb, mint a hányás, és megnevettetni megrázóbb, mint megerőszakolni valakit. Soha nem látsz gyerekeket az utcáikon, nagyon korán testetlenné válnak, és asztrálállapotba emelik őket, hogy
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
166
a testük soha ne piszkolódjék be kéjes kapcsolattól. Amikor megérkezel hozzájuk, kiutalják a te hologramod és egy perszóna mentort, aki egy hüvelykujjnyira sem ereszt téged, és figyeli, mikor követsz el baklövést. Charont és néhány előkelőséget kivéve senki nem lép kapcsolatba veled közvetlenül vagy nem hall téged közvetlenül, szavaiknak és a tieidnek feltétlenül a perszóna cenzoron keresztül kell futnia egy hűséges fordításért, elengedve a haragot. íme az Ősök, kedvesem! Kétszer fordultam át a Földön, egyszer a Cerberuson, akarod, hogy belemenjek a részletekbe, vagy térjek át a Mechanikusokra? Elég jól kiismertem őket, tudod, és három hónapot töltöttem a Titlanon. - Tudom, Tadj, tudom: a Mechanikusok a thugok, a szamurájok és paranoiás vadászok puha keverékét alkotják. Azt fogod mondani nekem, hogy utálnak minket, és felemelik a szerelvényeiket, hogy kiküszöböljenek minket, de pattanni fogsz, hogy beszélj a tudományos áttöréseikről és a nagyon új kvantumjárművükről, ami megér bármilyen átfordítást, és különösen az, amelyik eltörli a Szétszóratás fájdalmasan jótékony hatásait. Nincs nagyobb kedvem ehhez, mint meghallgatni a kupiét a Csatlakozók informatikai kollektivizmusáról. Találkozni fogok minden kis barbár törzzsel a szupernóva körül, és ha nem undorítanak, elmegyek hozzájuk megnézni, mennyire embertelenek és degeneráltak. Gyakorlatilag, de ahogy megpróbálod bemutatni, édesanyám, hatékonyan kiegészíted az elméletet. Anélkül, hogy bejelentette volna, Eritreából kitöri egy nagy, kristályos, őszinte nevetés, de megakasztotta. - Töprengtél már azon - magyarázta -, hogy egy... Ős, például, mit gondol a hírhedt Organikusokról, akik néhány órával születésük után egy élősködőt ragasztanak az utódaik tarkójára, hogy az mozgassa az idegeket? És képzeld el egy Csatlakozó iszonyatát, amikor az individualizmusunkra gondol!
167
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
Tachine mosolygott, sárga és fekete mosollyal. Nem volt nyilvánvaló, hogy a lánya inkább cinikus, mint ártatlan és szenvedélyes. Épp elérte az érettséget ezek közül a tulajdonságok közül az egyik, ami minden kamaszkor alatt kicsírázik, és ami hirtelen céllá és életre szóló választássá válik. Legjobb esetben megfojtja a szórakoztatást, pedig mennyivel több elégedettség és anyagiság lenne benne, ha lassan elfelejtené, hogy csinálják a felnőttek. A legrosszabb esetben Tachine beváltana néhány pofont, mielőtt átmegy a zsákutcák csoda-munkásainak az úthengere alatt. Mégis, realizmus vagy nem, Eritrea a lánya volt. - Jó, hogy Lapis Lazuli átfordít téged a Találkozóra jelentette ki végül. - Valószínűleg nem találod meg azt, amit keresel, de megvilágítja majd a saját elképzeléseidet. - És majd nem leszel nagyon messze, ugye? - Nem. Eritrea összerezzent. - Hogy van ez? Lapis nem mondta neked? Téged is átfordít. Tachine keresztbe tette a lábait, majd megint felkelt egy lendülettel. - Szerettem volna részt venni ebben, de ezt neked egyedül kell átélned. - Tizenvalahány... képviselője lesz ott a különböző ágaknak, tőlünk nem tudom, hányan, azután a magány! A fiatal lány egy olyan támaszra várt, ami nem jött. - Egyébként nem zavar engem, hogy te ott leszel - folytatta -, inkább örömmel tölt el. És te nem fogsz elveszteni egy olyan lehetőséget, ami több millió embernek nincs, és ezermilliónak nem is lesz soha! - Én már éltem ilyen lehetőségekkel, Eritrea. Minden elágazásban jártam már, és ha utazni akartam, felfedezni, tanítani és különösen ajándékozni, nem szerettem azt, amit láttam. Azonkívül a szupernóva
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
168
csak a halált idézi meg nekem. Én nagyon jól elleszek anélkül, hogy lehetetlen mennyiségű neutrínók átjárjanak, miközben azt figyelem, hogyan döntenek meg egy kettős rendszert. Eritrea tudta: a döntés végleges. Hiába erőlködött, hogy elrejtse csalódottságát, ezért baj nélkül talált elfoglaltságot mindkettőjüknek, hogy gyengeségüket leplezze: a vacsora örök problémája a választás problémája, más szempontból, fáradtság és lustaság.
169
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
2. FEJEZET
Lapis Lazuliból Girasol felé közeledve Tachine már tudta, hogy Doniets meghívásának nemcsak az a célja, hogy megosszon vele egy vacsorát Girasol egyik divatos éttermében. Először is a Minaret éttermet választotta, amely személyesen látja el az AnimálVárost minden emberi segítség nélkül, és amelyben sem konyha, sem gépek nincsenek. Másodszor pedig Doniets volt az, akit Mahatmának neveztek azok, akik a Műfrakciózók kormánya nélkül vezették a társadalmat. Egyébként ők voltak azok, akik nem tudták, hogy ki és mi ijeszti meg őket, mert Mahatma Doniets nem tűrte a haszontalanságot: ő képtelen volt örömet vagy barátságot kimutatni. Ami azt illeti, Doniets nem tudta individualizálni a létezését, éppen ezért vált az Organikus Anarchia legaktívabb polgárává. A gondolkodás, a döntéshozatalok és olyan tervek töltötték ki életét, amelyek a Műfrakciózók együttesét is foglalkoztatták, és amelyek meg is valósultak. Doniets csupán azt tette, amit minden Organikus tudott: részt vett a közösség politikai életében csakúgy, mint a húsz akarat, amely a kétezer személyiség igéje által alakult, és akik a politika rabjai voltak. Ő is bevallotta, hogy az individualizmus felkínálta a közösségnek egy titkos társaság létrehozását, amelyben ők csak a végrehajtók és a szolgálók lehettek. Legalábbis ezt kellett csinálniuk, és meg kellett őrizniük ezt a titkot.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
170
Tachine élvezte a diszkréciót. A politikai energiák mindenkor klubokban szerveződtek, és diszkréten őrködtek a Műfrakciózók sorsán, akár játékból akár szükségből, ízlés szerint. Számukra elegendő volt kihangsúlyozni a polgári értelmet, és megtanítani a meggyőzést. Eme spontán lobbiknak mindig támadtak ellenzőik, akik szintén klubokba tömörültek, és abban a hiszemben, hogy jó anarchisták, a titkos társulás tagjai lettek. Az ellentmondók gyakran a következő generáció tagjaiból születnek, és gyakran rejtőzködésben végzik, annak ellenére, hogy azt elutasították. Minden egyes Műfrakciózó tudatában volt mindennek, mivel mindenkinek szinte szó szerint ezt tanították. A diszkréciónak csupán az volt az értelme, hogy a személyes hatalom hasonlított mindenki hatalmához, és így egyesek hatalmi törekvéseit elrejtette. - A demokráciák félnek az autokráciától, miközben az oligarchiától kellene tartaniuk - gúnyolódott Tachine. Az anarchisták elvetik a demokráciát, ők titkos társaságban szerveződnek. A probléma abból a tényből fakad, hogy az individualizmus csak önmagában végződik. 14 éves korában Eritrea ezt mondogatta: - Nem értem én ezt! - Nem lehetünk egyszerre anarchisták és individualisták. Vagy ezek vagyunk, vagy azok, drágám. - Anyu! Ez egy mondás, nem magyarázat! - Rit, kedvesem, imádom a bölcsességeket. De igazad van: a dogmák nem adnak magyarázatot semmire, és szerintem ez így van jól. A hatalom elutasításával az anarchia megtiltja a közösségnek, hogy nyomást gyakoroljon az egyén fölött, még akkor is, ha az illető nézőpontja ellentétes a többiekével, illetve veszélyes a közösség egészére. Először egy személy individualizmusa hoz létre zsákutcát, végül az egész szervezet abba torkollik.
171
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
- Megértettem! - ...de ez hiú ábránd, mivel az egyéniségek csoportja, ami szemben áll az egyén rendíthetetlenségével, szintén a régi elveket képviseli. Egyrészt azonban semmi sem bizonyítja, hogy a közösség mínusz egynek igaza van, másrészt azt sem, hogy az egység, amelyet alkot, képes kifejleszteni egy saját szervezetet, amelyben a tüntetések jellemzik az individualistát. íme ez az oka annak, hogy a hatalommal az anarchista elveti a társadalom fogalmát mint szervezett csoportot, és inkább választja a közösségét, mint a közös érdekek megnyilvánulását. A szervezeti elv tehát, amely felügyeli az ellenállókat, a hatalom kifejezése, vagyis azon érdekek összessége, amelyek a kohézión alapulnak, vitát szülnek, s így az összetartást támadják. Látod ugye, hogy mindannyiunk érdeke, hogy mindenki boldog legyen, és hogy mindenki profitáljon mások boldogságából. Kamaszként Eritrea nem értette a műfrakciózó közösség következtetéseit és ellentmondásait. Húszévesen inkább a szükség foglalkoztatta, mint a hiány, vagyis az, amit a szükség teremtett. De szembe tudott nézni azokkal a nehézségekkel, amelyek zavarták a legderűsebb lelkeket. Doniets sohasem volt igazán derűs, Eritrea csínyei nem nevettették meg, mégcsak meg sem mosolyogtatták . Egy héttel azután, hogy Tachine bejelentette, hogy részt vesz a Találkozón, Doniets elhívta Tachine-t, aki előzőleg kijelentette, hogy nem megy vele vacsorázni. Bizonyára nem azért, mert nem volt ínyére, hogy a férfi megismertesse vele Girasol egyik kulináris kreációját. A Minaret egy csontokból és porcokból álló torony volt, amely a város fölé emelkedett. Minden emeleten, a nyitott, szélfútta boltozatok alatt Girasolnak
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
172
hat hatszemélyes asztala volt hat terítékkel. Hat emelete volt, ezeket mozgólépcsővel érhették el - a lépcsőfokok is mozogtak Doniets a legutolsón várta Tachine-t. És nem egyedül. Az egész klub jelen volt. - Ó! - kiáltott fel Tachine meglepetten, amikor a mozgólépcső elérte a Minaret tetejét. Ennél többet nem mondott. Úgy tűnt, hogy az ellenségeskedést, ami a hangulaton már amúgy is érződött, nem ő kezdte. Girasol csak egy asztalt adott, és ide ült le a huszonnégy vendég. Tachine leült a neki meghagyott helyre, balra Doniets-től és szemben Jdannal, Doniets személyi ellentmondójával. Mindannyian egy intéssel vagy egy mosollyal köszöntötték, de sokan kissé zavartan. - Örülök, hogy eljöttél - köszöntötte őt Doniets. - Szerencsére, igaz? Ha nem jöttem volna, azt hiszem, hogy elmaradt volna a fő téma megvitatása. - Tekintete körbejárta az asztalt, és megállapította, hogy mindenkinek a kezében vagy az ajkánál kupa van. - Kérhetek egy kupát? Az AnimálVáros kérdése szinte simogatott. - Pezsgőt... A lányom elutazására iszom. Hirtelen eltűntek a mosolyok. Csupán egy kis nevetés tört fel, majdnem csuklás. Girasolnak csípős humora volt. A gyöngyöző pezsgővel teli kupa, amely ijesztően átláthatatlan volt, megjelent az asztalon. Tachine felemelte a kupát, és hozzákezdett a köszöntőhöz: - Eritrea utazására! Hogy a miénknél sötétebb összeesküvéseket leplezzen le! - Tadj ! Tachine Doniets felé fordult, és elmosolyodott. - Hallgatlak, Mahatma. - Szükséges ez a cinizmus? - Hogy szükséges-e? - húzta száját grimaszra. A képmutatás ellen a cinizmus hatásos fegyver, de nem tudom, hogy szükséges-e. Mondok neked va173
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
lamit, van egy javaslatom a számodra: kiürítem a kupám, elmondjátok közben, amit el kell mondanotok, és itt hagylak titeket a r ágaimat okkal... Vagy inkább először megsértelek benneteket egy kicsit, hogy utána szidhassatok.
Tachine higgadtan, az utolsó cseppig egy hajtásra itta meg pezsgőjét Doniets szemrehányó pillantása és a többi huszonkét vendég egyre nyugtalanabb tekintetétől kísérve. Aztán lassan leejtette az üres kupát, amelyet végül elnyelt az asztal. Doniets megvárta, míg Tachine elutasítja a következő poharat, és így szólt: - Tadj, nem okos dolog Eritreát elküldeni a szupernóvához. - Senki sem küldi Eritreát sehova, és senkinek sem kell ezt tennie. Hajói meggondolom, Lapis Lazuli felajánlotta neki, hogy átfordítja oda de Eritrea már régóta önmaga dönt a sorsáról. Most távozom, vagy esetleg kicsikarnál belőlem némi, polgári erényből vett leckét? Doniets inkább az ésszerű bölcsességet választotta. Tachine nyers és vitathatatlan racionalitással szállt szembe vele. Ha egyedül lettek volna, azonnal el kellett volna távolodniuk egymástól: túl jól ismerték egymást ahhoz, hogy felismerjék, semmilyen intelligens megoldás nem születhet a konfrontációból. De Jdan nem tudott elfogadni nézeteltérést megoldás nélkül. Valamilyen módon ő állt a legközelebb a szabados eszmékhez. Harminckét évével a klub legfiatalabb tagja volt, valószínűleg a következő Mahatma, aki bizonyára kitúrja majd Doniets-et, és elfoglalja majd a posztját. - Sajnálatos, hogy a leckéidet, amelyekre oly nagy szükségünk van, gyakran harapófogóval kell kihúznunk belőled - jelentette ki Tachine nyugodtan. Ma
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
174
például nagyon jól tudjuk, hogy mit és miért akarunk... vagy inkább mit nem akarunk. De az etika kegyetlenül megtéveszt minket, kizárólag rád számíthatunk, hogy ne csúfoljuk azt meg. - Nem Eritreának kellene számítania rám leginkább? - Ugyanazt a problémát másképpen fejezzük ki. Tekintetük egymásba fúródott, nem is pislogtak. Tachine tudta tapasztalatból, hogy ez hosszú percekig kitarthat, mivel a embióta ellenőrizte szaruhártyájának nedvességét. Aztán azt is megtanította neki, hogy hogyan meneküljön el tekintete elől, miközben részletről részletre szemügyre vette: az orrát, orcáját, ajkait, a száját, fogait, a nyelvét. A nyelvét, amellyel szeretett játszani, ajkait simogatni, amitől lassan már kínosan érezte magát. Összességében Jdan átlagos volt, de kellemesen érzéki. Néhanapján Tachine az első biztatásra belement a játékba. Nyolc év alatt számtalanszor nyújtottak egymásnak örömöt, szárnyalást az ég felé, de mindig csak egy erotikus élményen osztoztak. Nem emlékezett arra, hogy beszéltek volna egyegy ilyen leszállás után. Csak a vágy, a szenvedély, a gyönyör számított. Most viszont gyorsan megszakította a játékot. Jdan halántékán két ér kidagadt és lágyan lüktetett, elágazott az orcákon tíz, majdnem láthatatlan kékes erezetben, melyek az állkapocs alatt értek össze. Ott újra egyesültek, és tovább haladtak a két fő artériában. Itt jól látható volt a véráramlás gélsűrűségű hullámzása. Abból a közelségből és Jdan testtartásából nem látta Jdan hasát, amiből megtudhatná, hogy hol helyezkedik el a készítmény, de látta, hogy az utolsó fázisban van, és életet ad egy meleg, remegő szőrgömbnek. Ez látszott pupillái tágulásából, érződött fanyar, gyomorforgató, mérgező feromonokkal teli izzadságán, egyben meg is védték terhességét mások étvágyától.
175
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
Tachine visszaemlékezett meghitt beszélgetéseikre, bensőséges vallomásaikra, amelyek nem köteleztek semmire, hacsak nem a melegség illúziójára, amelyen két olyan szerető osztozott, akik nem szeretik egymást. Elmesélte neki tizenkét kreációját, és azt is, hogy milyen tizenkét problémát okoztak neki. Jdan beszélt neki öt ektomorfózisáról és az aggodalmairól, a félelmeiről, és emellett a fájdalmakról, amelyek tulajdonképpen nem érdekelték. Öt alkalommal heteken vagy hónapokon át vizsgálta magát, tapogatta magát, hallgatott a haszontalanra jobban, mint kellene, kereste zsigereiben a jelet, amelytől jobban félt, mint a haláltól: egy mozgást, egy lökést, érzelmet, az életjeleket, egy nyüzsgő, táplálkozó sejtekből álló életet, amelynek ő a szülője, ő, aki hiába próbálta elvetni az embiótát, és elkerülni a csírázást. Az első öt készítménye tehetetlen kristály volt, amelyek reagáltak a különböző éghajlatokra, és jobban jelezték az időjárást, mint egy barométer. Reagáltak elektromágneses sugárzásokra és bizonyos molekulákra. A hatodik egy rokonszenv lett. Még akkor is megőrülne a félelemtől, ha az embióta kiszűrné az összes fizikai megnyilvánulást. Tachine visszafordította tekintetét Jdan szemére. Titokban azt látta ott, amit már régóta sejtett, a nemzés aggodalma mögött a félelem bujkált, a félelem attól, hogy nem tud együttérzést nyújtani - hiszen ez az élet az ő életéből születik -, és a félelem attól, hogy Brumée múzeumában végzi majd. Tachine kizárta a szívszorító szánalmat, amelyet érzett iránta, és így szólt kevésbé ironikusan, de hidegen: - Magyarázzátok meg, miért nem szeretnétek, hogy Eritrea részt vegyen a Találkozón. És ne próbáljatok meggyőzni, ez nem vezetne semmire. Ahogy sejtette, nem Jdan válaszolt, hanem Doniets. - Több oka is van. Egyik sem életbevágó, de együttesen figyelmeztetőek. Először is: itt vannak a lá-
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
176
nyodban megtalálható okok: erőszakosság, amellyel a közösséghez viszonyul, és bontja annak alapjait akkor, amikor a közösség tétovázik, minthogy sokan épp csak körülírják az alapokat... és az ismert rögeszméje, az, hogy fejezzük be a széthúzást. Nem kételkedünk szándékainak dicséretességében, és tudjuk, hogy húszévesen az a szerepe, hogy lázadjon a rendellenességek ellen. Egyébként mindig úgy gondoltuk, hogy generációjánaklegokosabbjaival egy olyan mély szellemi változás motorja lesz, amely majd fölébreszti és áthatja a közösséget. Azonban azt nem láttuk, hogy egy kamaszkori konfliktus veled majd egy polgári lázadást eredményez, és azt sem gondoltuk, hogy elveidet megtagadja, és ellenünk fordul, mint egy lázadó. Tudom, hogy ez nem fog tetszeni neked, de ahogy mi látjuk, a lányod visszatér a szociális értékekhez és rendszerekhez. És mivel nincs egyedül, és sokan hallgatnak rá a generációjában, tartunk a szelétől... - Ostobaságokat fecsegsz - állította le Tachine. Már nagyon sok butaságot mondtál, és attól tartok, ezzel be is fejezhetjük a tárgyalást. Tudod, nehezen ismerem fel Eritreát abban a személyben, akit leírsz, és ez biztosan azért van, mert az elemzésedről beszélsz, és nem a lányomról. Az nem sokkol annyira, hogy az analízis undorítóan részrehajló és szubjektív. Ellenben az, hogy a golyóidat mutatod és kéred, hogy ott lássam meg az észt - már megbocsáss a kifejezésért az rettenetesen zavar. Rit nem fordul a közösség ellen, de felelősségre vonja azokat, akik nem fogadják azt el, vagyis minket, és amitől te félsz, az az, hogy a vádjai hálát érdemelnének. Mert a visszalépés, amelyről oly komolysággal beszélsz, abból állna, hogy minden műfrakciózó a közösség vezetésével törődne, megfosztva minket attól a rettegéstől, amelyen oly zsugorian osztozunk még mi magunk is; a szociális rendszerek álarcos kövületei, akik mindannyian felelősek vagyunk azért, amit Rit leleplez.
177
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
Természetesen valaki felháborodva közbevágott: - Nem vagyunk felelősek... - Alijéva! - szakította félbe Tachine. Nem használhatod ürügyként a felelősségtudatot, amikor a lányom jövője felől döntesz. És nem hivatkozhatsz felelőtlenségre, amikor az elmúlt húsz évben jó iránynak vélted a saját utadat. Te elszartad, én elszartam, mindannyian elszartuk, és lehet, hogy Eritrea is elszarja majd; de legalább vállalja! Mert csak egy hete lépett a politikai játékba, és ti máris az eltávolításán dolgoztok. Hatalmas csönd támadt, amit alig zavart meg Girasol eredménytelenül visszatartott vicces böfögése. Mindez olyan volt, mint az illatos, zamatos, édes, nyári gyümölcsök kigőzölgése. Tachine rájött, hogy legalább egy szövetségese van, vagy pontosabban szólva, az AnimálVárosok - Girasol és Lapis Lazuli - mindenképpen élvezték az Eritrea miatt támadt zavart. - Ez így azért nem pontos - csattant fel Jdan. - Eritrea majdnem egy éve mételyezi az éjszakáinkat. De alapjában véve igazad van: az elveink miatt sokait be. Az, hogy felelősségre von minket a hibáink és tehetetlenségünk miatt, és mi ezeket hálásan beismerjük, még nem jelenti azt, hogy szó nélkül hagyjuk, hogy elkövesse a sajátjait. Amikor például a lustasághoz való jog alapján a tehetség hanyatlását a küldetéstudat hiányával, az erkölcsi ridegséggel, önzőségünkkel, a felhígulással igazolja, jó helyen keresgél, hogy lecsapjon gyengeségeinkre. Ennek ellenére bármilyen igazságos a szándéka, a tehetség hanyatlása egyre drámaibb, az embiótákra hagyatkozás egyre nő, és nekünk harcolnunk kell mindez ellen. A férfi tudta, hogy Tachine az így előadott érvelést nem tudja kritizálni. Az asszony mindig egyértelműen lépett fel az olyan vélemények ellen, amelyek megkönnyítették az embióták telhetetlenségét, mert nem
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
178
attól félt, hogy Brumée-ben végzi, hanem attól, hogy ott látogassa meg a lányát. - Milyen összefüggés van az embiótákra hagyatkozás és a Találkozó között? - kérdezte összpontosítva. - Semmilyen - ismerte el Jdan -, csak mi jobban szeretnénk, hogy Eritrea az intelligenciájával inkább a gyakorlati problémák megoldásával foglalkozzon, mint elméletek feljegyzésével, különösen akkor, amikor azok dühöngő fanatikusai az életüket kockáztatják. - Semmilyen, csak... Mit jelentsen ez? Doniets fészkelődni kezdett a székén, és Jdan, aki eddig beszélt, elhallgatott. El is fordította a fejét, így Tachine nem követelhette tőle a folytatást. A szokásokhoz híven a hivatalos válasznak Doniets szájából kellett érkeznie. A válasz érkezett is, jóval hangosabban, mint amire számított. - Jdan finoman csak egy példát említett, Tadj, és nem a legzavaróbbat. Tíz hónapja már Eritrea minden olyan szlogenben elmerül, amely a közösségünk összetartását hozza szóba, olyanokban, amelyeket te általános elméleteknek tartasz, amelyek jól és gyorsan keringenek, mert már megrágták őket. Nem ragaszkodom nagyon ahhoz, hogy előzményeket meséljek neked, mert nem vagyok benne biztos, hogy ott és akkor kezdődtek, ahol és amikor gondoljuk; és akkor, amikor csatlakozott egy fiatalokból álló csoporthoz, ahol a többség idősebb, mint Eritrea. Sokat hallottál már róluk, és magad is sokszor dühöngtél a szándékaikon. Tachine szemöldöke felszaladt. - Csak ne az Ellen-ut, csak azt ne! - gondolta. - Ellen-ut - mondta ki végül Doniets. - Szükséged van az ismertetésükre? Tachine nemet intett a fejével, nem volt szüksége további pontosításra. Az Ellen-ut az utópia ellenesség csoportja volt, és ő nemcsak dühös volt rájuk, de fog-
179
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
gal-körömmel harcolt, hogy lázongó mottóik eltűnjenek Lapis Lazuliból. A műfrakciózás egy vallás, amely átalakít egy életfunkciót művészi megnyilvánulássá, és megőrzi a legjobb műveket Brumée múzeumában. Az egyéni szabadság kizárólag egyes számban létezik. Nem kell azt mondanunk: „én akarunk”, hanem azt kell mondani: Jobb is, a többiek úgysem bánják”. A embióta egy olyan közlekedési eszköz, amely szabadon utazik bennünk. Tachine túl jól értett a retorikához ahhoz, hogy ne vegye figyelembe a szlogenek hatását a legkevésbé kritikusan gondolkodó rendszerekre. Tudta azt is, hogy a cinizmus mennyire hatékony bizonyos szövegkörnyezetben és az egyenlőtlen helyzetekben. A Műfrakciózó közösség egy nehezen vállalható átmeneti fázisban leledzett mind közösségi, mind egyéni szinten. Ahogy az Ellen-ut mottói kulcsfontosságú szerepet kaptak, két szélsőséges irányban szakíthatták szét a közösséget: a reménytelenség az egyik, az elvakultság a másik irány, minden más ortocentrikus álmegoldásokkal szolgál az álproblémákra. Aztán ha a Közösség szabályaival kegyetlenül elbánt, javaslatok híján az Ellen-ut által kidolgozott tematika két típusú reakciós viselkedést vetett be: egyik a visszatérés az értékekhez illetve az eredeti helyzetbe, a másik a jelenlegi értékek védelme, úgy, hogy megtartjuk az aktuális helyzetet, kerül, amibe kerül alapon. Tachine nehezen tudta elképzelni lányát egy olyan mozgalomban, amelyik lehorgasztott fejjel haladt előre. Azt is megértette, hogy Doniets nem adna át neki olyan hamis információkat, amelyeket könnyen meg lehet cáfolni. Márpedig könnyű volt kitalálni, mit akar elérni. - Az elején - folytatta Doniets. - Eritrea pótember volt a csoportban, de ez nem tartott sokáig. Mond-
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
180
hatnánk azt is, hogy valahogy túl sokat örökölt tőled. Elkezdett szlogeneket gyártani, mint a többiek, de ügyesebben, mint a többiek. Alijéva felelőtlenséggel vádolva az Ellen-utot, minket társadalomidegenekként jellemez, elismeri, hogy az Anarchia egy szociális rendszer. Szükséges-e Anarch-nak nevezni? Ez nagyon rosszul esett Alijéva barátnőnknek. Alijéva megköszörülte a torkát. - Nagyon rosszul fejeztem ki magamat - ismerte be, majd Tachine felé fordult: - Az alma nem esett messze a fájától. Úgy megleckéztetett a lányod, mint te az imént. A probléma az, hogy a fogalmazása ügyesen és ravaszul kigúnyol minket. - Ah! Nem te vagy az egyetlen! - nyugtatta meg Doniets. - A visszafogott dialektikáról szóló cikkem után magamra vettem egy mondását: A szólásszabadság nem egy Anarch privilégiuma, Anarch Doniets. Ebben az esetben egyébként dühítő, hogy a Hálózat több mint kétezer pozitív, ha nem ömlengő reakciót jegyzett fel a cikkemre vonatkozóan, szemben az egyetlen kritikával - amennyiben kritikáról beszélhetünk -, és dühítő, hogy a közvélemény kizárólag azt az egyet jegyezte meg, ami a legkevesebb tisztánlátással érvényesíti szándékom megalapozottságát. - Ezt tényleg Eritrea írta? - vágott közbe Tachine. Jdan megcsóválta a fejét. - Aha - biztosította őt Doniets. - Ebben az esetben nem csodálkozom, hogy azt szeretnétek inkább, hogy kompetenciáit más játékokban használja fel. Tökéletesen kielemezte a helyzetet, és mondata megelőzi a saját következményeit is. A te kétezer pozitív reakciód attól a kétezer Műfrakciózótól ered, akik felelősnek érzik magukat a Közösségért, akiket mindenki néz, és akiket az Ellen-ut pellengérre szándékozik állítani. Amikor téged Anarchként ti-
181
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
tulál, ugyanabba a halmazba rendezi őket, amelynek a vádjai szerint a te kezedben futnak össze a szálak. Megfosztja hitelességüktől azokat, akik így támogathatnak téged. Egyébként fogadhatnánk, hogy egy ideig biztosan egyikünk sem tudja kinyitni a száját anélkül, hogy meg ne dermednénk. Egyetértő morajlás futott végig az asztalnál: Tachine úgy érvelt, mint ők; megkönnyebbülést éreztek. Tachine viszont nem értékelte a tiszteletet, de nem tudott rájuk haragudni, eléggé kesztyűs kézzel bántak vele így is. - És mi a helyzet a szupernóvával való kapcsolattal? kérdezte Tachine a forma kedvéért. - Pontosan ezért vagyunk pillanatnyilag csöndre ítélve válaszolt Doniets. - Eddig, eltekintve a rendetlen következetlenségtől, az Ellen-ut semmiféle ilyen irányú szándékot nem mutatott. Ez nagyon jól illett Erejev személyiségéhez... - Erejev? - Erejev volt a gondolkodó a csoportban a lányod érkezéséig. Huszonhat éves, intelligens és instabil volt, legalábbis addig, amíg nem szövetkezett Eritreával. Ő teremtette az Ellen-ut-ot, és írta meg az első szlogenek többségét. Vesszőparipája a következő mondat: a műfrakciózó közösség teljes dekadenciában vergődik, ki kell hozni abból a zsákutcából, amelybe az előző generációk zárták, miközben eszményképeit magasztalták.... Tudom, ennek nincs semmi értelme. Nem akart jelenteni semmit, és itt avatkozott bele Eritrea a vezérmotívumával : bezárult körülöttünk a kör, tehát, ha úgy érezzük, hogy tökéletesen kifejlődtünk, nekünk kell tennünk az emberiség egészének fejlődésért, és ha boldogságunkkal elégedetlenek vagyunk, máshol kell keresnünk a pótlást hozzá. Lehetséges, hogy elárulom a gondolatát, de a fő elv ott van, és a jelentése az, hogy csakis az emberiség keblében létezik jövő a számunkra, és
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
182
azt is jelenti, hogy ez az ágak elenyészése és a galaxis egyik végéből a másikba való szabad közlekedés útján valósul meg. Ez biztosan nagyon nemeslelkű, de mi tudjuk, mennyire lehetetlen, főleg a mi közösségünk számára. - Az anarchia a legtörékenyebb préda a legtehetségtelenebb predátorok számára - idézte Alijéva. Tachine osztotta a nézetet, amit sterilnek ítélt, de mégis befejezte az idézetet: - Amennyiben a predátor tudja, hogy egy szervezett társadalomban az anarchista a gerillák legmeg-foghatatlanabb tagja. Folytasd, Doniets, és légy szíves kímélj meg a történelemórától. - Befejeztem - mondta. - Eritrea utazásával az Ellen-ut egy felszabadító hadjáratot fog indítani, amely ellen nem is tudnánk szólni. Elég visszaolvasni néhány szlogenjüket, hogy kitaláljuk, milyen harcos érvekkel fognak zsonglőrködni. És amint a lányod, Tadj, visszatér, csak csettinteni kell majd, és a támadás megindul. Viszont tudjuk, hogy egyezmény köti össze az Ősök és a Mechanikusok közösségét, tudjuk, hogy létezik egy szerződés a Csatlakozók és a Mechanikusok közössége között, és ismerjük a Mechanikusok felénk irányuló szándékait. Ezért nem lenne ésszerű elengedni Eritreát, és főként nem egyedül. Tachine meglepetésből meglepetésbe esett, mindegyik kellemetlenül érintette, de ez elképesztette. - Egyedül? - ismételte meg. - Nem volt kérdés soha, hogy Eritreát erővel visszatartsuk magyarázta Jdan. - Nem azért, mert a túlkapás igazán megállítana minket, hanem azért, mert egy szörnyű fegyvert adna az Ellen-utnak. Ellenben, még ha meglepő is, hogy eltitkolta előtted részvételét Erejev csoportjában, a kapcsolataitok kitűnőek. Ezért kérünk, hogy kísérd el a Találkozóra, és amennyire lehetséges, nyisd fel a szemét nemes esz-
183
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
ményeivel, társával és az emberiség elrejtett képével kapcsolatban. A jobbján Tachine észlelte Doniets ingerültségét. A Mahatma szerette volna önmaga előadni a kérésüket, és biztosan nem így fogalmazta volna meg. Tachine azon gondolkodott, hogy Jdan miért ironizált, azután rájött: valószínűleg önmagának szólt, mintha engedett volna a többiek realizmusának (főleg Doniets-nek), de iróniáját nem tekintette jobbnak, a legrosszabbnál. Tachine ösztönösen elutasította ezt a keserű szellemi állapotot, de el kellett fogadnia a végzetszerűséget. Márpedig nem lehetett kérdéses a lemondás, amikor a lányáról van szó. - Ha szándékotokban állt megijeszteni engem - mondta -, akkor sikerült. De nem fogok félelemből döntéseket hozni. Gondolkodnom kell. Bele kell néznem Eritrea ügyeibe. El kell... - Megállt egyenesen, lassan megfordult, és Doniets szemébe nézett. - Amikor meggyűlt a bajom az Ellen-uttal, leginkább a névtelenségük idegesített, Doniets. Nagyon jól rejtőzködnek. Milyen csoda folytán tudsz róluk ennyi mindent? Nem látta, hogy minden szem Doniets-re irányult, Jdan vigyorgását sem vette észre, csakis Doniets zavarát érzékelte. - Csak nem töröd fel a hálózat titkait? - erősködött Tachine. Doniets felsóhajtott. - Nem. Nem mondom, hogy nincsenek pillanatok, amikor erre vágyom, de nem tudom, hogyan szánnám rá magam. Van egy kapcsolattartóm a csoportban. - Egy kapcsolattartó? - Egy jelző, egy áruló, egy informátor... nevezd, ahogyan szeretnéd. Ez a személy mindenesetre megijedt attól, Tadj, hogy a csoport mire lesz képes a lányod lelkesítő fellépésével. Az első időkben csak beszélgetni jött, hogy találkozzon más nézőponttal, mint
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
184
az Ellen-ut. Utána elkezdett mesélni, hogy egy kicsit megkönnyebbüljön. Nemrégen úgy döntött, hogy elhíresztel apróságokat, amelyeket jelentéktelennek tart. Oh, nem nagy dolgokat. Én pedig kényszerítem magam, hogy ne szedjek ki belőle túl sokat. De kirakom a kockákat szép lassan, és a kockák összeállnak. A szerencsénk az, hogy Eritrea halálra ijeszti. Sokat beszél róla. Ha szeretnéd, találkozhatsz vele. Tachine a fejével igent biccentett, de aztán azonnal cáfolta is: - Nem éri meg. Van már egy csoporttagom otthon, ez bizonyára elég lesz. Tachine felállt. Nem adott választ a klub kérésére, és ők nem is követelték. Mindannyian tudták, hogy mit tettek vele. Mindannyian értették, hogy meg kell hoznia egy elkerülhetetlen döntést, mégpedig egyedül. A kihallgatás megfeküdte Tachine gyomrát. - Nem vagyok éhes, Girasol - jelentette ki. - Szolgáld ki a többieket, én mindenképpen elmegyek. Nem köszönt el senkitől, azok pedig nem hozták zavarba felesleges búcsúszavakkal.
Amint elhagyta a Minaretet, egy nyüzsgő utcán Tachine megkérte Girasolt, hogy fordítsa át a Lapis Lazuliban található lakásába. Ezzel egyidejűleg az AnimálVáros figyelmeztette a Tachine-ban lévő embiótát, ami szokatlan melegséget jelzett. Az asszony gyakran létesített érzelmi kontaktust Lapis Lazulival és más AnimálVárosokkal, de Girasol csak szórakoztatta, ismerte számos rezidensét, és tudta, hogy nevető elevensége makacs frivolitást takar. Ez alkalommal az AnimálVáros mélyen Tachine-ba furakodott, és játszott a neuronokon, amelyeken osztozott az embiótával, és szinte zavaró gyöngédséget
185
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
sugárzott. Azután beszélt hozzá, mintha az örökkévalóság óta barátok lennének. Szavai mindenesetre arról árulkodtak, hogy jobban ismeri, mint a barátai. Sokkal jobban. Fáj neked, de nem tehetsz ellene, büszke vagy rá, igaz? Sokkal érettebb, mint gondolnád, erősebb és ravaszabb is. Hasonlít rád, Tachine. Ugyanazzal az eltökéltséggel fog harcolni, hogy valóra váltsa ambícióit, mint te fogsz azért, hogy feladja őket. Ettől félsz igazán. Mosolyogni fog, amikor te is, mellébeszél, amikor te is, és karmolni, amikor te is karmolsz. Azt hiszik, hogy arra kértek, hogy mentsd meg a Közösséget. De valójában arra kértek, hogy tépd szét magadat. Ha nyersz, meghalsz, ha vesztesz, meghalsz. Ezt ők kicsit meg is érezték, egyesek pedig megsejtették. Nem tudtak megkímélni, a végsőig késleltették a kérésüket, de Eritrea tőrt döf beléjük, téged viszont minden erejével kímél. Tachine nem tudott felugrani, de az idegei megtették helyette, és Girasol hangja elmosolyodott. Nem a lányoddal ütköztél össze, hanem a barátjával, Erejevvel. Egyébként rendesen ráijesztettél. Túl gyorsan reagáltál a számára. Eritrea végül felajánlotta neki, hogy vonuljon vissza egy olyan ütközet után, amely mindkettőtöket tiszteletreméltó helyzetben hagyott. - Segítséget nyújtottam! - gondolta Tachine. A lányod megértette, és ő sürgette Erejevet, hogy fogadja el az ajánlatot. így kerekedett fölé. Azóta az Ellen-ut nem jön Lapis Lazuliba. Ez a te területed, nem? Tachine sírva akart fakadni, de a könnyek nem jöttek: az embióta és Girasol nem engedték. Szeret téged, te is szereted őt, és ez megment titeket. Régóta szeretné bevallani, és már hosszú idő óta érzékeltette is célzásokkal és intellektuális vitákon keresztül.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
186
A maga módján mindent elmondott neked, amit fontosnak tartott, de te ezt nem érzékelted, és nem kötötted össze az Ellen-ut elveivel. Lapis Lazuli szintén szeretett volna veled beszélni, de a lányod megtiltotta, ezért vállalom magamra ezt a feladatot. Ti felismeritek az Organikus problémát. Értesz engem? Két csillag meghal, Tachine. Milliárd éveket élnek le együtt, és az egyik magával sodorja a másikat az utolsó lélegzetével. Egy végtelenül rövid pillanatig az univerzum bezáródik, mint egy párta, és a Bem egésze elfoglalja ugyanazt a csomót. Tudod, előfordulhat, hogy soha többet nem tud kioldódni. A téridő annyira nagyon törékeny. Számodra és számotokra persze ez csak egy allegória. Annyira rosszul észlelitek az incidenseket. Most pedig menj! Túlságosan szeretlek ahhoz, hogy hagyjalak az utcán összeomlani, és túlságosan is megbízom benned, hogy olyan tanácsokat adjak neked, amelyeket nem fogadsz el. Az átfordítás, mint mindig, egy pillanat volt, és Tachine megjelent lakása nappalijában. Miután megszabadult Girasol hatalmától, lerogyott Lapis Lazuli bundájára, és sírva fakadt.
187
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
3. FEJEZET
Lapis Lazuli a múló évszázadokkal és évezredekkel kiterjedt az egész partvidékre és a völgyre lassan, de makacsul növő népességével. A fennsíktól a hegyoldalig terült el, sziklába ültetett gyökerei megszívták magukat kristályos vizekkel, a háromezer méter magas gleccser pedig a hegy hasába szivárgott. Az elején a Város csak a fennsíkot fedte be, azután hagyta hústöbbleteit végigfutni lankái mentén, és mielőtt csatlakoztak volna a medencéhez, behatoltak az erdők közé, bitorolták azok jogait, és más hegyoldalak mögé tolták őket. Egy éjjel Lapis elérte a folyót, de már átgázolt tizenvalahányon, több száz patakon, de ezek legtöbbje csak tápláló véna volt, amelyekkel rezidenseit etette. Rostszálai mélyen gyökereztek a földben, egészen a takaró határáig, hogy felszippantsák a meleget és az alkotóelemeket. Ha egy napon a völgy elszakadna a bolygótól, sivataggá válna több millió évre. De el nem hagyná . Tehetetlen vagyok. A túlsúlyosságig szerettelek benneteket, és túl öreg vagyok ahhoz, hogy szétkapcsoljam magam anélkül, hogy kimerülnék. Egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy van erőm átfordítani magam. Ez megölne benneteket. Itt még boldogan folyhatok több száz millenniumig, valójában több ezerig. Talán látlak benneteket meghalni, úgy, ahogy meghalnak a „teremtmények”, úgy,
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
188
ahogy láttam másokat megsemmisülni, és úgy sírnék, ahogy közületek bárkit megsiratok, vagy beépíteném magam a rendszer entrópiája előtt. De ti nem vagytok tudatában annak, hogy mennyire hasonlítok rátok, mennyire emberivé váltam... végül is... valószínűleg nem emberi lénnyé, hanem valami mássá, mint ti, mássá: a Szimbióták mássá váltak, mint a Mechanikusok és szerelvényeik, a Csatlakozók és Hálózataik, az Ősök és perszónáik, az... Eritrea, mi szétszórt és rajzó vírusok vagyunk, annyira különbözőek, amennyire lehet, olyanok, amelyek egyetlen entitás szerves részét alkotják. Mi Bánnak hívjuk azt, ti világnak. Ott olyan alakzatokat látunk, amilyeneknek torzításával játszunk. Ti szabályokat láttok bennük, amelyekkel dacoltok. Akkor annyira jelentéktelenek lennénk. A Bán szerkezetei változnak, és a világ módosul. Ha kívánod, elfordítlak a szupernóva felé, és te elmeséled nekem, mit láttál. Imigyen szónokolt neki egy bizalmas párbeszéd folyamatában, de Eritrea nem tudta megelőlegezni a bizalmat. Az előző nap Lapis Lazuli a szupernóváról beszélt neki, és nagyon kellett türtőztetnie magát, hogy ne könyörögjön neki az átfordításért. A párbeszéd valódi tartalma iránti érdeklődés azonban megakadályozta abban, hogy megtanulja, hogyan csinálná. Most, amíg elmerült a porcok, izmok, inak és ütőerek útvesztőjében - ez az útvesztő alkotná a város új kerületeit csak arra tudott gondolni, amivel Lapis legutoljára megbízta őt. A kerületet vajúdásakor kinyitották minden olyan személy számára, aki képes volt elmerülni az AnimálVáros nyákhártyáiban a záróizmokra emlékeztető zsilipkamrák és a beleket idéző galériák segítségével, még akkor is, ha nem minden volt hozzáférhető vagy könnyen hozzáférhető. Kevés műfrakciózó surrant be egy zsilipkamra előtti
189
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
habozás után Lapis Lazuli zsigereibe, és még kevesebben merészkedtek a további csatornákba, főleg, amikor ezek az őket beborító hámrétegig összeszűkültek. Amíg azonban az első galériák szaga és aspektusa kellemetlen volt, addig a rózsaszínes húsok és nyálkák, valamint a keskeny csövek finom parfümje részegítően hatott. Egyszóval belépni és erőltetni az AnimálVáros intimitását, nehézzé vált a kínos érzéstől, amelyet az AnimálVáros tovább nehezített kétségtelenül erotikus üzenetekkel. Hogy átmenjenek az új kerület testébe, szembe kellett nézni Lapis Lazuli libidójával, és elfogadni, hogy ez neki embertelen gyönyört okoz. Eritrea hat éve csinálta ezt. Első alkalommal páni félelmet érzett, és hatszor lemondott az útról, mielőtt kényszerítette magát, hogy végigmenjen rajta. Mivel a kerületet a kiképzés folyamán érte el, épp annyira megkönnyebbült, mint amennyire rettegett, amikor rendesen vissza kellett térnie a városközpontba. Életében soha nem utált senkit jobban, mint akkor egy barátnőjét, aki három évvel idősebb volt nála, és aki bátorította, hogy vállalja el a küldetést. Megesküdött magának, hogy nem lesz több kísérletezés. Mégis öt hónappal később újra nekivágott, kihívásból, mert az édesanyja elmagyarázta neki, hogy teljesen normális az undor, amit érzett, különösen az ő korában. Újra próbálkozott, mert Tachine és Lapis Lazuli összevesztek, amiből ő csak Tachine dühét és frusztrációját érzékelte. Újra és újra próbálkozott, végül AnimálVáros érzékisége elárasztotta, valóra váltva Tachine félelmeit. Azután hónapokon keresztül visszatért, amikor csak lehetősége volt, hogy megossza ujjhegyeivel Lapis Lazuli gyönyörét, elfelejtve, hogy a csatornákon túl van egy negyed, ahol magát simogatta. Ez volt az első titok, amelyről hallgatott anyja előtt.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
190
Egyik nap - két hónap után mielőtt besurrant a nyálka alagútjába, összeszedte bátorságát, és levetkőzött. Az AnimálVáros elfogadta az ajándékot, úgy, ahogy Eritrea felajánlotta. Elsüllyesztette őt a húsában, és behatolt az összes idegvégződésébe, teljesen körbezárta. Aznap Eritrea megértette, hogy az embersége a transzcendenciáig romlott volt. És ez még sokszor megismétlődött. Ma Eritrea nem vetkőzött le, és Lapis Lazuli megelégedett átjárójának csiklandozásával. Még csak meg sem próbálta lassítani őt, ahogy néha tette, hogy felizgassa őt, puszta vágyból. Eritrea utat tört magának a nyákhártyák között, húzogatta kezét, és így hullámokat hozott létre: ekként fizette meg a minimumot, amelyet minden más műfrakciózó fizetett, hogy átérhessen egy másik kerületbe. Újra végiggondolta, amit a Város mondott neki, és miközben várta Erejevet egy csontvázboltív alatt - ami egy szempillantásra bőrbe öltözött , megint ezen elmélkedett. Az AnimálVárosolc és az emberi elágazások együttesen alkották a Bán intelligenciáját. Ez csupán egy filozofikus rövidítés volt, de jól kifejezte mindazt, ami elvezette Eritreát az Ellen-ut irányába, és ami lehetővé tette számára, hogy a mozgalmat a Találkozó felé terelje. Nem csak egy egyszerű találkozóról volt szó, ahogy az Anarkok (elmosolyodott, ahogy felidézte magában a szót, az ő saját maga alkotta szavát) beállították, hanem igazi, váratlan, végleges találkozóról, amely megkímélné az emberiséget a teremtmények szokásos végétől, attól, amire Lapis Lazuli utalt. Tachine folyton-folyvást, fáradhatatlanul ismételgette, hogy az elágazás megmentette az emberiséget egy holokauszttól. De ez a jelenség hozta létre a közös kizárás, a tudatlanság elvét, amely a legelemibb idegengyűlölethez vezet azáltal, hogy kiöli a változatosságot, kirekeszti a fejlődést, és kizárja a különbségeket. A csoportok az önmeg-
191
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
semmisítést vagy egymás lerombolását nyújtották egymásnak alternatívaként, amikor saját határaik mögé húzódtak, vagy amikor a saját érveikkel foglalkoztak, illetve kizárólag a szubjektivitásból merítettek erőt. A Műfrakciózó Anarchia ebben a stádiumban élte napjait. Nem hanyatlott, már felemésztette a romlását, a folyamatos leépítés miatt maradt meg. Természetéből fakadóan nem rombolhatta le magát, közös öngyilkossághoz sem folyamodhatott. Ezért mindenki egyénileg rábízta magát az embiótákra. A Mechanikusok csoportja ugyanebben a helyzetben kétségtelenül a háborúra voksolt, a Csatlakozók a nagy metafizikai univerzális ugrásra. Az Ősök pedig hosszú ideje egymást pusztították. - Mindenki más módon hal meg - mondta Erejev -, de mindannyiukat azok a sajátosságok ölik meg, amelyeket szeretnének megőrizni. Erejev tévedett. A halál az elszigeteltség műve, nem a sajátosságoké. - Rám gondolsz? Eritrea felpattant. - Igen - mondta sértődötten -, de ne örülj ennyire. Erejev pontosan mögötte bukkant fel. Megkerülte, megfogta a vállát, és szájon csókolta. A lány nem harapta meg őszintén a nyelvét, megelégedett azzal, hogy tettetett. A férfi húzódozás nélkül eltávolodott. Régóta megértette, hogy a lány igazán szerette őt, de nem tudott a barátságánál és néhány szerelmi játéknál többet nyújtani neki. Ennek bizonyos értelemben örült: nem ragaszkodott ahhoz, hogy kiteregesse rejtőzködő vágyát mindenki szeme láttára. - Nyilvánvalóan - jegyezte meg - nem egy kis kedveskedésre hívtál. Eritrea hátralépett kissé, és lecsúszott a részben okkersárga hússal fedett oszlop mentén, majd leült a kövezet szélére. Alaposan szemügyre vette az HAL DOKL Ó CSILL AGOK
192
öltönyös Erejevet, amint az megállt vele szemben. Amennyire szép volt kétméteres magasságával, izmos testével, csillogó fekete hajával, amely csápokban végződött, és kígyózott a koponyáján, macskaszemével és selymes szőrével, amely beborította a feje búbjától a lába hegyéig, éppannyira nem vonzódott hozzá fizikailag Eritrea. Valójában sohasem érezte öleléseikben az igazi lángolást, inkább csak szikrákat; amelyek igen, néha égtek, de gyorsan, és felületesen el is szunnyadtak. Ektomorfózisának fejlődésével mindez addig rosszabbodott, amíg minden iránta érzett vágya is elmúlt, és köldökcsonkja is kezdett elhatalmasodni. Tudta természetesen, hogy a Lapis Lazulival való kapcsolata miatt vesztette el érdeklődését az emberi aktus iránt, de ez cseppet sem okozott neki problémát. - Megkértelek téged, hogy gyere - mondta -, de te akartál találkozni ma délután. Szexről van szó? A lány kételkedett ebben. Mindazonáltal, ha Erejev igenlően válaszolt volna, Eritrea hivatalosan is véget vetett volna kapcsolatuknak, amely már nem volt a régi. Éppen ezért győzte meg a férfit, hogy Lapis Lazuli új kerületét válassza találkahelynek. Itt többet tudott tenni, mint magyarázkodni. - Nem igazán - mosolygott Erejev, tudatában annak, amit vállalt -, de ha beszélni akarsz erről... Eritrea mozdulatából azt olvasta ki: később, talán. -- Az anyád tudja - folytatta, és bizonytalanul elhallgatott. Minthogy a lány nem moccant meg, befejezte a mondatát: - Négy napja. Ez alkalommal a lány reagált: - Négy? Jóságos ég! Biztos vagy ebben? - Hogy megbizonyosodjunk, őt kellene megkérdezni, de túl sok az egybeesés. Először is, két nap alatt kétszer láttam őt, amíg máskor csak éven-
193
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
te egyszer keresztezzük egymás útját, ráadásul az az érzésem, hogy valaki követ, és nem én vagyok az egyetlen, aki így érzi. Másodszor, az egész klub visszavonta a hálózat jegyeit, és már amennyire tudom, mindenki elkerüli Lapis Lazulit, kivéve édesanyádat, aki minden idejében átfordítja magát egyik AnimálVárosból a másikba. Végül Kemsk megtudta, hogy Doniets kezdeményezésére tartottak egy gyűlést Girasolnál négy nappal ezelőtt. Édesanyád is jelen volt. Kemsk volt az Ellen-ut kapcsolata Doniets-tel, aki kevesebb szemérmességgel árulkodott, mint indiszkrécióval, és hírei annyira voltak igazak, amennyire a csoport diktálta. Eritrea csak ezt az eszközt találta, hogy a klub figyelmét az Ellenutra irányítsa, és hogy megtiltsa az Ellen-utnak, hogy egyedül elemezze a tetteiket. A csapda működött: Doniets túl későn vette észre, hogy reakciói olyan zsákutcába vezették, ahonnan nincs kiút. Eritrea gondolkodóba esett. Miután tájékoztatták az Ellenut-ban való részvételéről és arról, hogy milyen szerepet vállal benne, Tachine-nak ki kellett volna provokálnia egy vitát vele. Legalábbis Eritrea így ismerte őt, mivel körmeszakadtáig anyaként viselkedett. Mindazonáltal nem volt lehetetlen, hogy végül felülkerekedett az érzésein, és inkább kidolgozott egy stratégiát - ami a specialitása és így az érzései is szerepet kaptak. - Álnokul készíti a csapást - jelentette ki Erejev. - Talán, hogy megakadályozzon téged abban, hogy átfordulj a szupernóvához. - Nem fog csinálni semmit, ami végzetes lehet a kapcsolatainkra - állította Eritrea. - Azonkívül, amíg a városban vagyok, nem tudja megakadályozni, hogy valamelyik AnimálVáros átfordítson engem. Ez a lépés inkább Doniets és Alijéva csavaros húzása lenne.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
194
- Hacsak valamelyik AnimálVáros nincs a zsebében... Eritrea fölnevetett. - Mikor fogod megérteni, hogy az AnimálVárosok nem avatkoznak bele az életünkbe a beleegyezésünk nélkül? Ráadásul nem az elutazásom bosszantja őket, hanem az, amit mondani fogok a visszatérésem után. Ha Tachine elhalasztja a konfrontációt, az azért van, mert közeli az indulás, és mert végül úgy döntött, hogy elfogadja Lapis Lazuli meghívását. Szerintem, Erejev, miattad van elege. - Látta, ahogy a fiú elsápadt, duzzogva lebiggyesztette ajkait, és így folytatta: Az egész Találkozó alatt te fogod felügyelni az Ellen-utot... - Nem vagyok egyedül! - kiáltotta el magát. Nem gondolta át, amit kimondott, még akkor sem, ha az ötlet önmagában megdöbbentette őt. Eritrea vállat vont. - Nem, nem vagy egyedül, és rendelkezésedre áll majd az, amit együtt készítettünk elő; viszont ha valami gonoszságot forralt ki számodra, se Kemsk vagy Lewskij, sem Sarine, senki közülük nem lesz képes segíteni kivédeni a cselt. Ők nagyon kitűnő teoretikusok, jó politikai érzékkel, de ez most nem az ő asztaluk, és ezt nagyon jól tudod te is. Tökéletesen kell bánni a szavakkal, és tudatosan kell őket használni. Ebben a játékban egyedül leszel, és érdeked, hogy jól szerepelj! Mindazonáltal lesz egy hatalmas előnyöd Tachine fölött: ő sem lesz itt. Erejev nem vidult fel ettől. Perceken keresztül meg sem szólalt, egy távoli homályos pontra meredt Eritrea homloka fölött. A lány pedig ez idő alatt anyjára gondolt, hogy az mit szólhat eltitkolt, kimondatlan dolgaikhoz. Nyilvánvalóan Tachine-nak hatalmas csapást kellett elviselnie, de jól viselte. A legnehezebb számára bizonyára a bűntudat volt. Néhány órára kétségkívül
195
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
teljesen összeomlott, és önmagát vádolta a nyilvánvalóan súlyosabb felelősséggel. Azután minden átmenet nélkül hozott egy döntést, és munkához fogott. Eritrea, helyzetéből adódóan, mindenkinél jobban tudta: ettől a pillanattól kezdve Tachine-t senki nem tudja megállítani. Az ő döntése; egyedül fogja megvalósítani, és senkinek sem fog beszélni róla, különösen a lányának nem, aki döntésének okozója volt, és aki szintén hallgatott. - Komolyan - robbant ki Erejev milyen időzített bombaként robbanó komiszságokon törheti a fejét? Eritrea nem válaszolhatta a következőt: Csapdába fog ejteni téged, hogy megmutassa nekem, hogy te milyen buta, öntudatlan és koszos fickó vagy. Ezért inkább a féligazságot választotta: - Nem tudom. Majd folytatta: - Kívülről nézve az Ellen-ut bizonyos hivatalos szerepet kapott, és nincs többé hivatalos kritizálója, ami egy kissé egy klub szerepkörét jelenti, és egyben gátolja az agitátori funkciót. Felkészültünk erre a szituációra, és számítunk arra az átmeneti nyugalomra, amely Doniets hallgatását követi, és megelőzi egy ellentmondás megjelenését. Ha logikusan gondolkodunk, Tachine-nek meg kellene lovagolnia ezt az ellentmondást úgy, hogy saját aforizmáinkat visszaveti nekünk. Például rendkívül kényes helyzetbe hozhat azzal, amennyiben Anarkként jellemez minket. Ha rámutat a belső ellentmondásainkra, szintén nézeteltéréseket okoz a csoporton belül. Aztán létrehozhat egy olyan mozgalmat, ami pontosan úgy viselkedik az Ellen-uttal, mint a miénk Donietstel. Röviden, nem a stratégiák hiányoznak, de őszintén szólva, nem tudom, hogy ilyen kevés idő alatt hogyan tudná megvalósítani őket, és hogyan bízhatna abban, hogy maguktól működni fognak.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
196
- És itt most vége - folytatta magában mert azt, amit nem látok most, tudom, hogy képtelen leszel majd megérteni akkor, amikor a szemed előtt lesz. Ezt nem megvetésből vagy szerénytelenségből mondta. Eritrea csupán legbelül magában megállapította, amit Erejev már régen is hangoztatott. - Basszus! - tombolt. - Minden alkalommal, ha reagálok a támadásaira, ő abban a másodpercben visszavág, mintha előre tudná a reakciómat! És nekem a leghalványabb elképzelésem sincs arról, mit akarhat. Hogy akarod, hogy előre lássak? - Nem láthatsz előre - erősítette meg Eritrea -, őt teljesen hidegen hagyja, amit írsz. Nem a beszéded bőszíti fel őt, hanem az, ahová vezet mindez, végül megelégszik majd azzal, hogy összetör téged. Nem kell vele foglalkozni, és így kifogy az érvekből. Erejev szintén újragondolta azt a régi vitát, amely szembeállította őt Tachine-nal. - Jól megtanultam a leckét a tehetetlenségről -mondta a férfi. - Azt akarod megmagyarázni, hogy ez semmire sem jó? így van? A francba! Sok mindenre vetemedtem, mióta Lewskij kitalálta az Ellen-utot, de az anyádtól kiver a frász, Eritrea. Arra emlékeztet, hogy mi csak egy fiatal banda vagyunk, akik azzal szórakoznak, hogy megváltoztassák a világot. Eritrea feltápászkodott, és nekidőlt az oszlopnak. Majd szétrobbantotta a düh, de el kellett rejtenie érzéseit. Ráadásul még egy kis bátorságot is kellett öntenie a társába. - Doniets, Alijéva meg az anyám is voltak kamaszok, és szívesen tették próbára a közösséget - biztosította őt Eritrea. - Máshogy alakult az életük, de ugyanúgy kezdték, mint mi: beleavatkoztak a politikai játszmákba, és mint mi, ők is próbára tették az időseket. Az egyetlen különbség az, hogy ők folytonosságban gondolkodtak, amíg mi törésre 197
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
vágyunk. Van ennek egy oka: ők egy működő világban nőttek fel, mi pedig egy haldokló univerzum gyermekei vagyunk. Ötven év alatt a nemzedékük és a miénk majdhogynem megduplázta a népességünket. Ami a gyermekkoruk alatt kezdődött, már nem az Utópia hatásköre. Ellen-ut, emlékszel? A probléma nem az, hogy nekik igazuk van, hanem az, hogy nekünk van igazunk. Nyitottnak kell lennünk más közösségekre, be kell fejeznünk az önellátásunkat, össze kell keverednünk más csoportokkal, ugyanakkor mindez elsöpri elveinket és szokásainkat. Félsz Tachine-tól? Ó, nos, mondd azt, hogy Tachine szó szerint pánikba esik az olyan kockázatok említésétől, amelyeket a közösségért vállalunk! Erejevet ez nem vigasztalta meg. Maga elé képzelt egy fejvesztett, megbántott, sarokba szorított Tachine-t, akinek az erejét az adrenalinja megtízszerezte, és akit immár utolsó kételyeitől is megszabadított. Amit hónapok óta visszafojtott, most természetesen előtört. - Neked kellene beszélni Vele. Rád hallgatna. Eritrea szeme elfelhősödött, és le akart keverni neki egy pofont, de hősiesen visszatartotta magát, ám a választól így is puskaporos lett a levegő: - Ha egyetlen pillanatig is hittem volna, hogy meghallgat, hogy hallgatni fog rám, már jó ideje beszéltem volna vele. Erejev majdnem ellentmondott, ezért megelőzte őt. - Nem, igazad van: csak attól féltem, hogy egy olyan zsákutcába jutunk, ami végleges szakításhoz vezetne. Gondolom, most megváltoztak a dolgok. Eritrea eltávolodott az oszloptól, és a tér felé fordult. - Többet kell erről tudnom, és meg kell bizonyosodnom néhány dolog felől - mondta a lány. - Ha van valami hírem vagy ötletem, hagyok üzenetet neked a kommon. Te meg kérd meg Kemsket, hogy
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
198
tesztelje Doniets-et. Nem hiszem, hogy Tachine beavatja őt a terveibe, de lehetnek saját szándékai vagy megérzései. Eritrea látta a fiún, hogy gyötrődik, fölemelte a karját, mintha azt akarná kifejezni: Körbejártuk a témát. Majd csókot intett Erejevnek. - Majd hívlak - ígérte meg és eltűnt.
Visszafelé Eritrea levetkőzött, és hosszasan csatangolt Lapis Lazuli nyálkahártyáiban. Meg kellett szabadulnia érzelmes gondolataitól, és el kellett őket mélyen temetnie. Félelemről volt szó, olyan jeges félelemről, amely irracionális egy élethez mérten, és éppannyira nyomasztó az előrevetített másnapban. Ott volt a harag, amely már-már megvetéssé fajult a rémkép miatt, melyet Erejev anyukádnak hívott, és amitől a fiú remegett félelmében. A kettő együtt, a félelem és a harag ugyanahhoz a jelenséghez tartoztak, s ezt a lány ösztönösen fölismerte mint az elválasztás jelenségét, s amelyek egy harmadik érzelmet tápláltak, ami még képtelenebb volt, mint az előző kettő: a szégyent. - Talán azért nem beszéltem neki az Ellen-utról, mert bizonyítani akartam, hogy önálló vagyok - hazudott magának. Azért, mert féltél, hogy bírálni fog és elítél - javította ki Lapis Lazuli. Lehetetlen volt becsapni egy AnimálVárost. - Gondolod, hogy beteg vagyok? Már mint úgy értem: lelkileg? Biztos vagy benne, hogy a megfelelő partnertől kérdezed ezt? - És szerinted kit kérdezzek meg? Lapis Lazuli figyelmen kívül hagyta a próbálkozást.
199
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
- Tachine átfordíttatja magát a szupernóvához, ugye? Csakis ő tud válaszolni a kérdésedre. - Beszélgetni szeretnék, de nem magamban, Lazuli. Ez inkább felhívás volt, semmint szemrehányás. Az AnimálVáros sóhajtásként ható hangot hallatott. Olyan tanácsokra vágysz, amelyeket nem tudok neked adni. Ötmillió műfrakciózó kiváltságos bizalmasa vagyok, és ezt sokan nem is sejtik, ráadásul nem is mindig értem, amit észlelek. A hozzám hasonlókon keresztül hozzáférek a közösség minden intimitásához. El tudod ezt képzelni? így csak egy jól értesült tudatlan lesz belőlem, még akkor is, ha a „tudatlan” kifejezés nem a legjobb szó ebben az esetben. Nagyon régen elhitték közülünk néhányan, hogy segíthetnek nektek megoldani a problémának észlelt nehézségeket. Nem a Szétszóródásról beszélek, hanem a Szétágazásról. A különböző ágak létrejötte az emberiség ügyeibe való beleavatkozásunk következménye; a válasz a kis segítségnyújtásainkra, melyekkel megpróbáltuk levenni a terhet a vállaltokról: az egységesítés. Úgy tettünk, mintha fejlődést kínáltunk volna nektek, de közben engedélyeztük az individualitás kifejezését. Lapis Lazuli elcsuklott az iróniától. Mi csak egy olyan elveszett nyáj vagyunk, amelynek csordáját az egyéniség gyártása szétoszlatta a Bán kárára. Azzal ellentétben, amit az elemzésünk megjósolt, nem reagáltatok jobban, mint mi. A kiemelkedő személyiségek szembe kerültek egymással, majd csoportokat alakítottak ki, és frakciók keretében harcoltak tovább. Az emberiség öt annyira eltérő ágba tagolódott, hogy az emberekre jellemző lelkifurdalás nélkül tudták utálni egymást. Amikor az egyik ágat legyőzték a többiek, úgy döntöttünk, hogy vállaljuk bűnösségünket, és még egyszer, utoljára beleavatkozunk
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
200
a létezésetekbe. Akkor úgy cselekedtünk, ahogy régen is, mindig, örökké. így javasoltuk nektek a Szétszóródást. Nem volt választási lehetőségetek... A folytatást pedig ismered. Eritreának úgy tűnt, hogy az AnimálVáros mindig olyan pillanatot választott érveléseinek kinyilvánítására, amelyben ő a legkevésbé volt fogékony. - Mit próbálsz meg elhitetni velem? - kérdezte hangosan. Hogy kitaláltatok egy szabályzatot, miután katasztrófát okoztatok? Vagy hogy a személyes etikád megtiltja, hogy most segíts nekem? Basszus, Lazuli! Hogyan akarod megetetni velem, hogy nem avatkoztok az életünkbe azzal az ürüggyel, hogy megváltanátok magatokat az évezredek óta tartó illuzórikus bűnösségetektől? És amikor felajánlod, hogy átfordítasz a szupernóvához, mit gondolsz, mit teszel? Kitalálod a titkos vágyamat? Ezt nem veszem be. Ti egyedül választjátok ki, hogy kijut el arra a Találkozóra, amit ti rendeltetek el. És ha ez nem a mi befolyásolásunkat jelenti, akkor kíváncsi lennék, hogy minek nevezed ezt! Én lehetőséget kínálok, te élsz vele. - Oké, lássuk csak! Mivel rendelkeznek azok, akiknek nem ajánlasz semmit? És miért én? És miért Tachine, és Isten tudja, ki még? Tudod, hogy mit mondtál most nekem, szívem kis buta Városa? Hogy még egyszer tervetek van az emberiséggel, és hogy én is része vagyok ennek a tervnek. De nyugodj meg, nem hiszem, hogy valaha is valamelyik műfrakciózó elhitte volna az ellenkezőjét, vagy panaszkodott volna. Add vissza a ruháimat. Szakadó lepel zaja, majd szövetsuhogás hallatszott, és Eritreának csak ki kellet nyújtania a karját a ruháiért. Gyorsan felvette őket, és rohant a városra nyíló zsilipkamra felé. Nem akart többet beszélgetni. Lapis Lazuli épp akkor hívta vissza, amikor kilépett a csillagfelhők árny- és fényjátékába.
201
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
Nem az emberiség, Eritria... a Bán. Mindent egybevéve az univerzum az a mindenség, amelyet szerinte emberi és AnimálVárosi vírusok alkottak. Eritrea becsúsztatta kezét az inge alá, és megsimogatta hasán a kerekséget. - És ez? - gondolta - Ez is egy antivírus? Nem lenne jobb, higgy nekem, de nem kell kizárni.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
202
4. FEJEZET
Hirtelen mindennél fontosabbá vált az vita, amelyhez hónapokon keresztül vissza-visszatért. Eritrea egy sürgető, pánikhoz közelítő érzéssel szembesült. Először lázas állapot, majdnem nyugtalanság, szemölcsökből szivárgó vágy jelentkezett. Elképzelte a magyarázatot, ugyanolyant, mint más magyarázatok: az elején csendes hangszín, nyugodt hang, egészen addig, amíg bemutatja meggyőződését egy érzelmektől alig áthatott kapcsolatban, és amíg Tachine félbe nem szakítja őt tömör, határozott, semleges kérdésekkel. Akkor a kérdések az anyai irracionalitástól megkeményednek, és a válaszok érzelmektől terhes replikává válnak. Akkor a késélű mondatok elindítják a köpködést, ahol a párbaj viselés ambíciója erőszakosan és végérvényesen az ellenfélre összpontosul. Eritreáé különösen. Eritrea szeme megtelik könnyel, nem tudja visszatartani; meglepődik azon, hogy sír. Akkor jön a megbékélés, nyers anyai gyöngédséggel, és a megalkuvó vallomások, amelyek meghaladják azokat a gondolatokat, határokat, amelyeket soha nem lépnének át, csak együtt. Miután kiürül a méz és az epe, elkezdenek beszélgetni. Alighogy felidézte összeütközéseik rítusát, Eritrea azt tervezte, hogy becsúsztatja az Ellen-utot vitáik szokásos forgatókönyvének lapjai közé, és összeszorult a torka. Ez nem működött. Nem kiabálna, nem sírna, és Tachine nem adna neki érzelmi fogódzót. Nem
203
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
volt joguk a személyes érintettséghez, amíg mindketten többek voltak, mint bármilyen más műfrakciózó. Egyikük az Ellen-utnak eszközöket adott a közösség kirekesztéséhez. Másikuk a közösségnek adott eszközöket, hogy felbontsa az Ellen-utot. Nem hívták ki egymást, háttérbe húzódtak. ~ Anyu, miért mi? - nyöszörgött Eritrea, és nevetségesnek találta éretlenségét. Nem az volt a fontos, hogy gyermeki kényelmét kockáztatja, ezen már túltette magát. A fontos az volt, hogy ne veszítse el az Ellen-ut-ot, ne engedje el Erejevet erőtlenül, pokolra taszítottan Tachine erőfeszítéseiben. Eritrea először értette meg azt a borzalmat, amit az anyja keltett Erejev ben, és ez beárnyékolta saját gondolatait. Három napja azon töprengett, hogyan lehet a legjobban destabilizálni az Ellenutot: sok hiányosságot fedezett föl, de úgy találta, hogy mindet pótolhatnák. Néhány órát szentelt arra, hogy hogyan fűzhetnék szorosabbá a csoporttagok közötti kapcsolatokat, és arra, hogy hogyan bizonyosodhatna meg arról, hogy nem lép fel senki önkényesen, egyénileg. - Megengedhetünk magunknak hibás feljegyzéseket, de nem hánytorgathatjuk fel - pontifikálta. A kijelentés annyira demagóg volt, mint azoké, akik elárasztották a Hálózatot, mindazonáltal úgy reagáltak rá, mintha alapvető igazságot fejezne ki. Egyenesen képtelenek voltak arra, hogy elfogulatlanul legyenek gyanakvóak önmagukkal. Eritrea most kétségbe vonta, hogy Tachine képes lenne elszalasztani egy nyilvánvaló lehetőséget azzal a jól ismert feltétellel, hogy rendelkezik fegyverrel, és használja is. A fegyver talán nem létezett - egyébként ez megfoghatatlan volt -, de lehetett úgy harcolni, hogy ez ne számítson. És ez a csata csak szóbeli lehetne. A nap hanyatlott. Eritrea az új kerület közepén tartózkodott, annak a lakásnak a közelében, egy tor-
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
204
nateremben, amelyet Lapis Lazuli faragott, és rendezett be neki néhány ideiglenes tornaszerrel. Engedte, hogy lassan nőjön a hasában a szorongás, és támasz nélkül maradva, a futásban lelt menedéket. A lány lehajtott fejjel vágott át az AnimálVáros nyákhártyáin, miközben felületesen elszakította őket, hogy jelezze eltökéltségét. Majd rövidtávfutó módjára zaklatottan szelte át az utcákat, az embiótára hagyva az anoxia vezetését, ami megfullasztotta az izmokat, arra kényszerítve őket, hogy méterről méterre legyűrjék a fölösleges másodperceket. Amikor húsz perc futás után az épülethez ért, csak annyi levegője maradt, hogy megmásszon két emeletet. Lassan mászott, lépésről lépésre, két percet engedélyezve az embiótának, hogy megtisztítsa szervezetét a legstresszesebb méreganyagoktól. A lakás üres volt. Kétszer fordult, mielőtt eldöntötte, hogy fölteszi a haszontalan kérdést: - Tachine nincs itt? Lapis Lazuli azon nyomban válaszolt: - Nincs, de hagyott neked pár sort. Felolvassam? Az AnimálVáros fölött felkeltek a csillagok. A fiatal lány rákönyökölt a nappali egyik ablakára, és intett. - Olvasd! Drágám, végül úgy határoztam, hogy elkísérlek téged. Ezért a mai éjszakámat a búcsúnak szentelem. Ne várj rám. Két éjszaka hosszán Eritrea nem tért vissza. Ez elég szokatlan volt ahhoz, hogy Tachine megbizonyosodjon arról, hogy a lánya tudta. Mindenesetre gondosan figyelt rá, hogy az Ellen-ut Júdása tájékozott legyen. Ez legalább igazolta a megérzést, hogy Kemsk nem az az áruló, akinek Doniets hitte. A harmadik éjszakán, az utolsón az átfordítás előtt Tachine úgy döntött, hogy otthontól távol tölti az éjszakát. Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy elkerülje a vitát, hogy megóvja magát a lelkifurdalástól, a meg205
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
értéstől vagy a szánalomtól, amit az Eritreával való párbeszéd okozhatott volna. Nem akart visszatáncolni. És Lapis Lazuli kategorikus volt: ha a szupernóva közelébe fordítaná őket, nekik nem lenne lehetőségük kommunikálni vele, vagy a csillagok halála előtt igényelni a visszatérést. A Bán annyira változékony lesz, hogy soha nem térhetnétek vissza. Egyébként valószínű, hogy ez heteket vesz igénybe, kell egy kis idő az új csomók kialakításához, és hogy elolvashassuk azokat. - Hány hét? Öt, tíz, száz, nem tudom. A Bán soha nem volt ennyire összetett. Annak a valószínűségét, hogy néhány csomó magába fordul, felvetik minden öltésben. Sokan közülünk úgy vélik, hogy minden szerkezet összeszűkül, és számos öltés fog elkeveredni közöttük, leegyszerűsítve a Bán általános topológiáját. Ha ez bizonyságot nyerne, csak néhány napra lenne szükségünk letartóztatni őt Személy szerint én ezt a becslést úgy értékelem, mint a leghomályosabb misztika megjelenését, és egyetlen okot sem látok arra, hogy örüljünk a... az asztrofizikus Mechanikusok az „összehúzódás” terminust használják. Nagyjából ez azt jelenti, hogy a Bán megint bezárulna, mintha összetekeredne a héjában, hogy elfoglalja a lehetséges téridő legkevesebbjét. A Mechanikusok úgy számoltak, hogy az összehúzódás fázisa annyi ideig tart, mint a bővítés fázisa, mindazonáltal az elméleteik a gravitációs erők rossz értelmezésén alapulnak. A tévedésnek ezer tényezője van, és nem ez az egyetlen. - Ajjaj... az univerzum összeomlásáról beszélsz, igaz? Nyugtalan vagy, Tadj? Megnyugodhatsz: a világ olyanformában, ahogy ti meghatározzátok, nem létezik, és a mi Bánról alkotott elképzelésünk is tökéletesen jelentéktelen.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
206
Ezzel nem válaszolt a kérdésre, de az AnimálVárosok soha nem adtak választ a kérdésekre, főleg amikor a Bánról volt szó. Tachine megelégedett azzal, hogy a Találkozóról való visszatérése homályos megerősítést nyert. A „több hét” megfelelő haladéknak tűnt. Lapis Lazulira bízott egy üzenetet Eritrea számára, azután az AnimálVáros átfordította Brumée irányába.
Eritrea húszszor próbálta meg a kommján elérni Tachine-t, de Tachine vagy alvó üzemmódba tette a sípjelet, és nem irányította rá a fénylő tanút, vagy minden hívást elutasított, hogy elkerülje a nem kívánt istenhozzádokat. Ötödik alkalommal Eritrea otthagyta a kommja kijelzőjét, hogy az anyja tudja, hívta őt; huszadjára úgy döntött, hagy egy üzenetet: „Látnom kell téged ! Hívj fel!” Egy válasz nélküli óra után, a türelmetlenség határán Lapis Lazuli segítségét kérte. - Mondd meg neki, hogy beszélni akarok vele! Mondd meg neki, hogy ez nem várhal holnapig, és hogy... Egy másik Városban van. Eritrea egy pillanatig kételkedett ebben. - Tudod melyikben, nem? Közvetíttesd az üzenetet! Egy nem szokványos lépést megkísérelhetek, és törölni fogom a végét. - Próbáld meg! Eritrea érzékelte az AnimálVáros habozását, de tévedett a természetét illetően. A Város azonnal felvilágosította: Ez szükségtelen. Tachine olvasta az üzenetedet. - Most? Néhány másodperccel azután, hogy elküldted. - Akkor miért nem hívott?
207
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
Nem volt válasz, nem volt rá szükség. Eritrea végre megértette: Tachine nem akart vele beszélni, most nem.
Jdan tizenkét évig lakott Tourmaline-ben, a műfrakciózó közösség legfiatalabb AnimálVárosában. A hét elején költözött el, anélkül, hogy bárkit értesített volna. Tachine-nek négy napjába került, hogy az új címét megtalálja: Jdan Brumée agóráján, egy, a borzalmak múzeuma fölött emelkedő lakásban lakott, amelynek gyűjteményét Jdan félt gazdagítani. Tachine gyanította, hogy a férfi ektomorfózisa véget ért, és megértette, miért választotta Jdan a múzeumot: egy szimpát születését várta. Brumée felé átfordulva Tachine arra számított, hogy a konjunktív szövetek folyosójában találja magát egy komor lakás ajtaja előtt. Végül egy csontporral borított utcára került, szemben a kristálymúzeummal, egy ködportál előtt, mely megőrizte annak a szemét, amit elrejtett. - Basszus! - káromkodott. - Szívesen kihagytam volna ezt, Brumée. Sajnálom, Tadj. Jdan minden napját és a fél éjszakáit itt tölti. És minthogy már arra is nehezen tudtam rábeszélni, hogy fogadjon téged, nem javasoltam, hogy otthon tegye. Mindenesetre azt mondja, hogy senki nem ismeri nálad jobban a múzeumot. - Évek teltek el, hogy nem jártam itt. Kilenc év. Akkor fogadtam el a kicsi apját. - Nemzőjét. Nemzőjét, ha úgy akarod. Mondtad neki? - Mit mondjak neki, Brumée? Hogy mindig is tudtam annak a szeretőnek a nevét, aki részt vett a fogantatásában, és meglátogathatja a karbonittelepet? Hogy soha nem érdeklődött iránta, mert visszautasí-
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
208
totta még a létezésének tényét is? Hogy visszautasított egyébiránt mindent, ami a saját végzete felé vezetett? Higgy nekem, a meggyőzés perspektívája, amikor egy együttes párosodás... a ti képetekre, bizonyos szempontból... ez az ötlet sokkal jobban szórakoztatja. Értem. Azt gondoltam csak, hogy meginogsz. Az AnimálVáros őszinteségében semmi naivitás sem volt. Azért alkalmazta, hogy a kihívás érzését idézze meg, hogy minél jobban előkészítse Tachine-t a távoli és fájdalmas érzelmek újjáéledésével járó szenvedésre; azt az asszonyt, aki oly sokáig érzéketlen volt a Múzeum ügyei iránt (abban a korszakában, amikor konzervatívvá készült válni), azelőtt, hogy látta egymás után elnyeletni a testvérét és Eritrea nemzőjét. Semmi emberit nem tudott megőrizni Brumée emlékezete, Tachine ezt megtanulta azáltal, hogy kihányta a beleit. - Belépek - hagyta faképnél Tachine. A ködfátyol szétszakadt a közepén, aztán egy csapásra feloszlott, felfedve az első szobrot, az első műfrakciózójét, aki rábízta magát az embiótájára. A szobor ötszáz éves volt, Tachine harminc éve ismerte, olyannyira, hogy képes lett volna előadni emlékezetének darabjait, sorról sorra, annyira beleélte magát a megértés reményébe. Miért? Egy fiatal nő miért alkotta meg a lerombolását úgy, ahogy egy képet alkotunk? Hogyan volt képes összetörni a tilalmakat, a félelmeket, azért, hogy példát mutasson a közösség történelmében, és hivatkozási alapot teremtsen? Marienkának hívták, nem volt több, csak egy fagyott, fölös tagjaival és hajával a kristálymennyezet felé nyúló hat méter magas fa, amelyben még megtalálhatták a szemet, az orrot, a szájat, egy fa sok bütykét és csomóját, amiről azt állították, hogy nem szűnt meg gyantakönnyeket szivárogni. És valóban ez volt:
209
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
a karbonit helyenként a kérgen bebörtönözte a nem emberi könnyek néhány cseppjét. Marienka halála majdnem jó volt, de a szépsége nem tette megbocsáthatóvá azokat a visszataszító halálokat, amelyeket az öngyilkossága kiváltott. A vetélytársai álltak Marienka mögött. Tizenegy kölyök, akik összesen nem adtak ki három évszázadot. Tizenegy elkárhozott, akik elhitték a kreatív rémületet. Tachine anélkül haladt közöttük, hogy egy pillantást szentelt volna nekik. Nem volt szüksége arra, hogy újra lássa őket, pontosan emlékezett a haláltusájukra. Volt olyan, akinek a koponyája a vállaira olvadt. Volt olyan, aki a két kezével vájkált a beleiben. Volt olyan, aki csontszerű tövisekkel lett teletűzdelve. Volt olyan, aki magzatként csúszkált, olyan, aki két fejét bámulva ordított, olyan, aki nem tudott többé artikulálni, olyan, akinek nem maradt más, csak az artikulálás... Tizenegy művész, a tehetségük hiányának tanúi, tizenegy őrült, akik megtébolyodtak a hősködés és a tudatlanság miatt, tizenegy szabadon helyeslő, de soha el nem ismert halott, bizonyos szempontból az utolsók, akiknek volt választásuk, mivel az utánuk következők minden útvonalban csak hajótörések voltak. Kétezer-hatszázhuszonhárom hajótörés öt évszázad alatt, aminek a fele az utolsó harminc évben történt, a harmada azóta, hogy Tachine utoljára járt a múzeumban. És Jdan azt gondolta, hogy Tachine szakértő volt! Pedig nem lett volna képes még hozzácsatlakozni sem, ha Brumée nem vezette volna. Egy zsákutcában végződő sétány végén talált rá, a legijesztőbb szobron, amit valaha is látott. Távolról nyolc méter széles tömegnek tűnt, egy fejekkel, torzókkal és tagokkal rajzó halomnak, amely pornográf orgiát idézett fel. Közelről tömegsírra hasonlított, egy láthatatlan gödörre, amelyből mintha olyan élő embereket emeltek volna ki, akik haszontalanul, az
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
210
ésszerűnél néhány nappal tovább élték volna túl egymás fölemésztését. Átestek megcsonkították egymást: a szájak teljesen kitépték a fogakat, a fogak a csonton túl rágtak, a tagok átszúrták a szerveket, a szervek megölelték egymást, összegubancolódtak, zavarossá váltak. Tachine megállt a képtől tíz méterre, képtelenül arra, hogy még egy lépést tegyen. Már látta az ugyanazon kétségbeesésbe süllyedt párok ritka szobrait. De ott legalább hat műfrakciózó hagyatkozott az embiótájára egyetlen tűrhetetlen kompozícióban. Ez az utolsó belépő - mutatta meg magát Brumée. - Egyedül Jdan látta, mióta Girasol átfordította őket hozzám. - Te jó ég! - válaszolt Tachine (szellemileg, hogy ne ijessze meg Jdant, aki még mindig nem vette észre a jelenlétét). Hogy történhetett meg egy ilyen dolog? Összecsoportosultak, mielőtt teljesen birtokoltak volna. Ez a félelem reflexe, azt hiszem. - Félelemből? Nagy szart, Brumée! Éppen felfalják egymást! Falták, Tadj. Falták. Nyilvánvalóan egyikük kiválasztott egy olyan hallucinogén anyagot, ami nyugtató fájdalomcsillapítóként szolgált nekik. A többiek utánozták őt. Azzal kezdték, hogy nyalták, harapdálták magukat, és rágcsálták a körmüket, azután az embióták elintézték a többit. Girasol beavatkozott, amint tudott. Tachine becsukta a szemét, és összeszorította a fogait. Jól tudta, mit jelentett az: „amint tudott”. Két-ezerhatszázhuszonhárom műfrakciózó esett át ezen, várva, hogy egy AnimálVáros tudjon, és ő az egyikükkel várt a beavatkozásra. Szükségessé vált, hogy az embióta megszerezze az emberi szimbiózis teljes irányítását, nem hagyva neki többet, csak egy rémálmot az azonosságért, mielőtt az AnimálVáros Brumée
211
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
felé fordította volna, és ez örökké szakralizálta volna a karbonitfilm alatt. Hónapokig tartott ez. Tachine figyelte, ahogy a bátyja kilenc hét alatt elpusztult, anélkül, hogy megtalálta volna az erőt a befejezéshez. Nem tudta a két kezével megtenni, vállalnia kellett volna azt a kockázatot, hogy a saját embiótája szintonizál a testvéréével, még ha az utolsó nem is volt erősebb, mint ő. Nem sikerült megtalálnia azt a fegyvert vagy csapdát, aminek meg kellett volna engednie, hogy megrövidítse ezt a távoli haláltusát. A közösség tartózkodott bármilyen fegyvertől. A Szétszóratás előtt semmit nem őrzött meg, nem gondolt erre. Ironikusan az embiótákba helyezte a támadások tagjait, hogy megőrizze őket. Őket, akik csak idegenek lehettek. Meg kellett fizetni az árat. Amikor megint kinyitotta a szemét, Jdan megfordult és ránézett, mintha először látná őt, mert ez volt az első alkalom, hogy ilyen zavart állapotban látta. - Nem vagy jól? - közeledett felé idegesen. Tachine minden erejét összeszedve mosolyt erőltetett az arcára, és próbálta megőrizni a sápadt álarcot, amit gondolatai letöröltek vonásairól. Jdan nyomasztó temperamentumánál is rosszabb gyengeséggel bírt: nem tudott ellenállni a másik ember gyötrelmének. A szánalom alkalmazása, az, hogy kivonja őt a rosszullétből, jó stratégiának bizonyult. - Voltak jobb pillanataim is - vallotta meg. Amikor a férfi elérte őt, Tachine a szégyen könnyed szédületét érezte. A távolból már látta a vékonyságát, fénytelen szemét, máj gyulladásos vonásait, majd felfedezett egy szürke szőrcsomót hamuszín hajában fészkelni, a nyak üregében, éppen a jobb füle alatt, és ez figyelmét a szimpát felé fordította. Most, hogy légtávolságon belül volt, érezte acetonszagú leheletét, olvasta a karbamidot a vérben, ami befecskendezte a szeme fehérjét, látta a több napos izzadságot, amint megpróbálja keményen kitölteni az öregség ráncait. HAL DOKL Ó CSILL AGOK
212
Valójában a férfi annyira lent volt, hogy az embiótának, legyengülve az újabb ektomorfózistól, nem sikerült többé fenntartania a szervezetét. - Megállapítom, hogy te szintén kirobbanóan jó formában vagy - Tachine ironikus, fáradt hangot ütött meg. A férfi elégedetten megvonta a vállát, egyik karjával elérte a nőt, mintegy kényszerítve, hogy megforduljon és eltávolodjon Brumée utolsó szerzeményétől. - Ez az izé nem a legjobb, hogy felvidítsa a szellemet következtetett. Tachine, kihasználva, hogy a férfi nem őt nézi, elmosolyodott. Igen, a férfi a szakadék alján volt, és igen, tudott neki segíteni a visszatérésben. Csak egy kis fájdalmat kellett éreznie olyan helyeken, amelyeket érzése szerint el tudott érni. - Brumée! - hívta a Várost. - Miért hagytad ebben az állapotban? Milyen állapotban? A embióta életben tartja őt, és a szimpát elkezdi a szerepét játszani. A te jöveteledtől függetlenül is gyorsan visszavitte volna egy normális létállapotba. - A múzeumba, és öt évnyi jövővel? Mivel tudtam, hogy eljössz. Brumée oly módon beszélgetett, ami Tachine könyökén jött ki, és semmilyen AnimálVárossal nem vezetett sehova. Elkerülte, hogy felhergelje. Mindenesetre Jdan sétányról sétányra vezette őt egy olyan helyig, amit előnyösnek tekintett a vitához, és ott megállt. Leült egy szökőkút szélére, ami az előző század kezdetén egy nő volt, egy nagyon öreg nő. - Anai - nevezte nevén Tachine. - Anai Lenka, Brumée uralkodónője. Anai Lenka nemcsak az a műfrakciózó volt, aki a legelőrehaladottabb korban lépett be a múzeumba, hanem az is, aki a legkevesebb szenvedés nyomait viselte. Végeláthatatlan élete, aminek az abszurdi213
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
tás vetett véget, valószínűleg megmentette őt a legszörnyűbb fájdalomtól. A létezés kétszáztizenkét éve négy századra kiterjesztve és végül a haláltusa csak megkönnyebbülés lehetett számára. Anai egyébként a csontmedence közepét csiszolta, amit Brumée alakított ki számára. A lábaitól, amiket összehegesztettek, hogy csak egy lábat alakítsanak ki, egy tökéletesen hengeres alap a csillagok felé nyúlt csavart sírkőként; az oszlop, amit túlzottan meghosszabbítottak, az utolsótól az első csigolyáig fúródott. A fekete sugár monolitjának tetején Anai arcának nem voltak vonásai, az álla, az arca, a pofacsontja a nyakában folytatódott. Nem volt többé sem ajka, sem szája, sem füle, csak az orr embriója és két hatalmas szem, amely sírva szemlélte a világot. A könnye két forrásként folyt, amelyeket Brumée öröknek alkotott. Könnyei jelentették a békét. A helyet csodálatosan választották meg. Tachine kosztümben állt Jdan előtt, azon töprengve, hogy hogyan lendítse tovább a beszélgetést, amikor a férfi odavetette neki: - A lányod a probléma? Tachine feleszmélve örült a kapaszkodónak: semmilyen téma nem tudta jobban szolgálni, mint Eritrea. Öntudatlanul engedett az aggodalmainak, és válaszolt a kérdésre: Nem, nem a lánya volt, nem közvetlenül ő, és ráadásul nem is az Ellen-ut, de erre csak magyarázatának első szavaiból ébredt rá. - Ez befektetés egy olyan dologba, mint az Ellen-ut, igen. De valójában mégsem igazán az Ellen-utról van szó, érted? Hanem arról, amit képvisel: a csoport, a célok, az eszközök, a módszer. Ez önmagában nem rendkívüli; mi magunk és nem is tudom, hányan mások már előttünk hoztak létre ilyenfajta politikai lobbit. Kivéve azt, hogy az Ellen-ut az első érdekszövetség, ami speciálisan az alapjaiban rengeti meg társadalmunk alapelveit. Egyébiránt ezért reagáltunk oly erőszakosan... és nagyon hangsúlyozom az HAL DOKL Ó CSILL AGOK
214
„erőszakosan” szót. Mindnyájan ösztönösen felemeltük a pajzsunkat, és a felszínes vagy szélsőségekhez tartó elemzés megerősítette a megérzésünket: a közösség veszélyben van, mert a felelőtlen csirkefogók megpróbálják azt feloldani,elterelve figyelmünket a demagógia által. Eddig minden tiszta. Nem tudjuk, hogyan cselekedjünk, bár tudjuk, mit kell tennünk, és jól érzékeljük, ugyan kicsit megkésve, a reakció sürgősségét. Alijéva letelepszik, Doniets letelepszik, ti mind letelepedtek, és én az utolsó sorban találom magam az impotenciátok ügynökeként... a kölykömmel szemben... akiről azt hittem, hogy jól ismerem. Basszus! Esküszöm neked, hogy ez fáj! Ez után az inkább hosszú, mint váratlan beszéd után Jdan egy kicsit feléje dőlt, hogy egy égő pillantással ajándékozza meg, ha szüksége lenne rá. Az asszony egy negyed fordulatot tett, és a férfi bűnösnek érezte magát, olyannyira, hogy a szimpát az orrlebenye alatt elkezdte búgni a szánalmát: a gyöngédség rövid, de tiszta kibocsátása volt ez, és a megértésé, azoknak a megértése, megbocsátása, akik csak az illatuknál ragadják meg a bajokat. - Tudtunk a pofonról, amit kapni fogsz - mondta. - Ezért vártunk az utolsó pillanatig. Tachine az orrán át fújta ki a levegőt. - Nem teszek szemrehányást neked semmiért. Több alkalommal - nem számolta - érezte az övén viselt komm elektromos fullánkját, csiklandozta a hasát. Úgy állította be a készüléket, hogy minden alkalommal így jelezzen, ha megpróbálják elérni őt. Csak akkor kellett sípolnia, amikor üzenetet hagytak neki. Sejtette, hogy ennyi hívás ily rövid idő alatt csak Eritreától jöhetett, egy csalódott Eritreától, aki véget vetett az üzenet kibocsátásának. A komm abbahagyta a sípolást. Az asszony a szeméhez emelte, elolvasta, ami megjelent a kijelzőn, és az övére akasztotta. „Látnom kell téged, hívj fel!”
215
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
Tachine arra számított, hogy összerezzen egy ilyen típusú üzenet olvasásakor, ellenállhatatlan vágyat érezve, hogy feladja, és pontot tegyen a hülye játék végére. Mindazonáltal szórakoztatónak érezte, hogy valami ésszerű történt. Jdan nem szentelt különösebb figyelmet a közjátéknak, egyébként nem is sértődött meg rajta. - Nem teszek szemrehányást neked - ismételte meg -, és az igazat megvallva nem bánom, hogy így történt... Ez az én problémám. Egyiktek sem ismer senkit az Ellen-uttól, és főleg nem Doniets, aki azt hiszi, ismeri Kemsket! Én ismerem a lányomat. Nem azt mondom, hogy ismertem, és azt sem, hogy meg kellene ismernem, mielőtt hogy felélénkítette az Ellen-utot. Azt mondom, hogy jól ismerem, jobban, mint ő saját magát, egy kicsit mintha én csináltam volna, ha érted, amit mondani akarok... Jdan szívesen mosolygott volna visszajelzésként, de túlságosan meglepődött, Tachine pedig folytatta: - Mert anyai őrjöngésemben, amiről sokan úgy vélekedtek, hogy önzés, megcsináltam őt. Doniets még szemrehányást is tett neki, hogy túlságosan rám ütött! Túlságosan, Jdan, ez egy kicsit sok. Azáltal, hogy egy kicsit tisztességtelen, fordíthatunk rajta: én - Tachine kevesebb vagyok, mint Eritrea. A különbség, ami minket érdekel, az az, hogy nekem semmi kedvem sincs ahhoz, hogy a levegőbe röpítsem a közösségünket. - Ez egy szent különbség, nem? Ez nem volt teljesen jó hangszín - Jdan még mindig hiányolta az ítéletet -, mindazonáltal Tachine egy gúnyos vigyorral jutalmazta a megjegyzést. - Nem kételkedem ebben, de ha ez az egyetlen különbség, akkor az egyikünk elszalasztott egy sétát vagy egy trükköt az Anarch királyságában. És a legjobb az, hogy egyik javaslat sem kizárólagos. Mialatt azzal küzdöttem, hogy megértsem, hogy a saját Iá-
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
216
nyom miért játszotta a terroristát, fölfedeztem, hogy őt nevelve nem engedtem, hogy ő is nevelhessen engem. Annyira belefeledkeztem abba, amit neki akartam adni, hogy elfelejtettem hagyni, hogy megakadályozzon az öregedésben... A megöregedést a vén picsa értelemben gondolom. Kijavíthatsz. Jdan kijavította. - Mi mind vén seggfejek vagyunk - mondta -, de nem értem, hová akarsz kilyukadni. Tachine egy pillantást vetett Anai Lenkára, hosszan elmélázva a teste mentén morajló víz csillogásán, és tekintetét visszaemelte Jdanra. - Le fogom rombolni az Ellen-utot... vagy már meg is tettem, de ez nem lesz látható néhány hétig... és megpróbálom keményen meggyőzni Eritreát, hogy halálosan veszélyes fegyvereket használ. A bökkenő az, hogy csak erre vár, és szemrebbenés nélkül bevallja majd, hogy nem téveszti el a célt, ahogyan azt feltételeztem. Jdan arcára az értetlenség fintora ült ki. - Eritreával vagy nélküle, lesz Ellen-ut, legfeljebb másik világított rá Tachine. - Ellen-uttal vagy anélkül, Eritrea követi a célját. - Rendben. Ezt értem. A te lányod, és attól félsz... hogy zsákutcába juttok. Az este folyamán másodjára sípolt a komm. Tachine zavart pillantással elolvasta az üzenetet, és nem tette el a készüléket. - Közösségünk összeomlik a saját súlya alatt - jelentette ki elgondolkodva Jdan megértésére adott válaszként. - Mert a műfrakciózás és az autarkia összeférhetetlenek, mert az anarchia és az individualizmus összeférhetetlenek, mert a szimbiózis és az antrópia összeférhetetlenek... és mert ahogy nő a közösség, úgy lesz több az ellentmondás, aminek a megélése kibírhatatlanná válik. Eritrea választott: inkább a robbanás, mint a berobbanás. Épp most tudatosí-
217
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
tóm magamban, hogy sokáig én... hogy mi fordítva választottunk, és anélkül tettük ezt, hogy fölismertük volna azt, amit tettünk. Még pontosabban, mi... én bérlő vagyok egy önmegsemmisítő folyamatban, és Rittel ellentétben nem tudom magamra vállalni ezt, még kevésbé vagyok képes népszerűsíteni. Ez a szükséges áldozat ősrégi dilemmája: segíteni meghalni, vagy euthanáziát végrehajtani, felégetni azt, amit imádtunk azért, hogy imádjuk azt, amit felégettünk. Az alternatíva elfogadhatatlan, a technika szillogisztikus. Ide jutottam, Jdan. Teljesen visszautasítom a tehetetlenségünket, és nem fogom megengedni az Ellen-utnak, hogy szítsa a tüzet, de a legcsekélyebb ötletem, a legkisebb tervem sincs, még egy javaslat árnyéka sem. Ami a lányommal való kapcsolatomat illeti, sohasem voltam igazán nyugtalan. Felkelt, és Jdan orra alá dugta a kommot. A következőt mutatta: „A dolgok mélységében igazad van. Mindegyikünk a saját térfelén játszott. Hagyni kell, hogy a játszma nélkülünk érjen véget. Akkor lesz még időnk másról is beszélgetni. Szeretlek.”
Eritrea elnyújtózott a nappali szoba bundájában, becsukta a szemét, és átadta magát a felismerésnek: Tachine visszautasította a párbeszédet. Semmilyen kétsége nem volt a visszautasítás pontossága felől. Szüksége volt arra, hogy megértse, mi rejlik mögötte. Az elején, mert menekülésként értelmezte, azt gondolta, hogy a gyöngeség vagy a tehetetlenség bevallása. Egy pillanat erejéig megrázta őt ez az agyrém, de végül is úgy vélte, hogy a nem logikus a sejtése. Ha Tachine nem lett volna befolyással az Ellen-ut bántalmazására, neki éppen ellenkezőleg, a párbeszéd lehetőségét kellett volna keresnie abban a HAL DOKL Ó CSILL AGOK
218
reményben, hogy feltárja vagy előidézze a hibát. Vagy a saját akaratából elzárkóznia. Azért abban biztos volt, hogy az Ellen-uttal befejezte, feltéve, hogy Eritrea nem tér ki a manőver elől. - Mit tudok jobban csinálni Erejevnél? Nem: ez vakvágány! Mit tudok róla, amit Erejev nem tud kitalálni? Helyes! Persze, hogy ez az! Közte és köztem az a különbség, hogy én ismerem Tachine-t! Előkészített valamit, amit be fogok vallani... Nem, nem, nem! Semmit nem vallanék be, ha vele beszélgetnék. Ezzel nem lépett előre. Három nappal ezelőtt ebbe az irányba haladt, miközben azon töprengett, hogyan tudott az édesanyja, akit jól ismert, így cselekedni, de akkor megoldhatatlannak látta a problémát. Lapis Lazuli gyapjas szőre Eritrea ellazult, mozdulatlan testét kényeztette, és a lány sóhajtva félretette az Ellen-ut incidenst a gondolataiból. Mert gyakorlatilag - végre megértette - az Ellen-ut nem létezett már, legalábbis úgy nem, ahogyan a lány megálmodta és irányította, de az eltűnése Tachine-nak hála csak őt érintette: a Közösség igazi tagjává kellett válnia. A megbeszélés, melyet mindketten késleltettek, szükségszerűen olyan ötletek, szempontok, elemzések, stratégiák ütköztetése volt, amelyeket egyikük sem tudott tisztességgel szétválogatni. Túl közel álltak egymáshoz, nem kellett meggyőzniük magukat, éppen csak azt kellett bemutatni, mennyire különbözően érzékelik a világot. Ugyanabba a zsebvégtelenségbe zártan, ugyanazokkal a falakkal ütköznének össze. Egyedül a perspektívák változnának. De azok is alig. Azután egyhangúan kiejtenék azokat az antonímákat, amelyek ugyanazt az aggodalmat fejeznék ki. Tachine nem félt beleegyezni, de nem akart az egyetlen lenni, aki akadályozza a lépést, és nem akarta, hogy Eritrea meg ne siessen megőrizni Erejevet és az Ellen-utot. Irgalmas szamaritánusként ezt meg219
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
tehette Eritrea, hiszen Tachine megtanította neki a létezést. - A kör bezárult - gondolta. - Mindannyian a másik hátát égetjük, és semmit nem kímélünk. Megszabadulunk attól, hogy egyedül szálljunk szembe egymással azokért, akik a szívükben őriznek minket. A hirtelen jött izgalom szorításában Eritrea egy csapásra kiegyenesítette felsőtestét, és felkapta a kommot az asztalról. Tachine tudta! Tachine látta a véget, amit megérzett, és azt feltételezte, hogy annak jóvátehetetlennek kell lennie. Annak, ami még mindig szembeállította őket, nem lenne többé értelme, mikor a szupernóva kigyullad. „A dolgok mélységében igazad van” - kezdte el az utolsó üzenetét.
Biológiailag a szimpátok nem voltak osztályba sorolhatók, és senki nem kételkedett kivételes típusukban, de ez nem magyarázott meg semmit abból, amik voltak: a műfrakciózók embiótájukhoz fűződő kapcsolatának állati gyümölcsei. Mindazonáltal nem hordoztak emberi géneket és embiotikus stigmákat, bár a műfrakciózók által alkotott szerves kombináció létrehozott, szintetizált vagy gyártott egy új biológiai berendezést, valamit, ami homályosan emlékeztetett a DNS és RNS kevert spiráljára, és ami mindig ugyanúgy rendeződött el. Ez létezett, vagy ott volt több ezer szimpátban, ők mind hasonlóak voltak a nukleotidák legcsekélyebb folytonosságáig, öt olyanig, ami közül kettőből hiányzott az emberi genom, és két másik pedig az AnimálVárosok genetikai felépítésétől tért el. A szimpátok éltek, nem kevésbé, mint az állatok, nem voltak többek egy infoszféránál, és nem mutat-
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
220
ták ki az érzelmeiket, vagy fejezték ki az egyenletek eredményeit anélkül, hogy két javaslat közül az egyik ne lett volna elfogadható. Olyan molekulákkal táplálkoztak, amelyeket az egyetlen ideg emésztő szervük részecskékbe transzformáit, amelyek között sok csak a kiválasztásért felelt, néhányan pedig az empatikus üzenetekért vállaltak felelősséget. Az intelligenciájuk nem múlta felül egy fűszálét, ugyanakkor azok által az érzelmi hidak által, amelyek az emberi elmékkel összekötötték őket, csodálták azok intelligenciáját, miközben megnyugvást adtak nekik. A szimpátok amolyan édes, lágy és szőrös boldoggá avatok voltak, akik tökéletesen átélhető boldogságot búgtak. A műfrakciózóknak nagyon gyorsan át kellett adni őket az örök eksztázisba süllyedés kockázata mellett, ami egy csúnya reggelen ér véget Brumée múzeumában. Mivel könnyebb beszélni egy állattal, sőt kimerikussal, mint egy fűszállal, Jdan nevet adott a szimpátnak. Borgiának hívta, és megígérte, hogy soha nem lép fennhangon kapcsolatba vele. Borgia mindig csak az empatikus tudományát mutatta ki: dorombolás-hullámok, puha melegség, a gyöngédség néhány villanása. Tíz perce szüntelenül dorombolt, mintha Tachine megnyomta volna a gombot, amivel engedi neki, hogy teljes gőzzel dolgozzon. Azzal a derűvel, amivel a szimpát teletömte, Jdan magával ragadó szédületet és hevességet fedezett fel az asszonyban. - Nem tudom, hogy örülnöm kellene-e, vagy megsértődnöm - folytatta de feltételezem, hogy számodra ez nem olyan fontos. Hogy a lányodról beszélsz azért, hogy rólam beszélj, tulajdonképpen meglehetősen kényelmetlen. Én annyira gyerekes vagyok? Tachine oly erősen hallotta az embióta dorombolását, ami felülmúlta az Anai Lenka testét formába öntő víz zaját, hogy nem tévedhetett Jdan pszichikai álla-
221
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
potát illetően: megelevenedett a hipofízist kiválasztó polipeptidektől; az embióta amfetaminokat szabadított meg a bőr alatt a központi idegrendszerben. - Régóta nem tekintek már úgy a lányomra, mint gyerekes valakire -mondta. - Nagyon jól tudod, mit akartam mondani. - Akkor te nem értettél meg engem. Nem aggódom jobban érted, mint a lányomért. Azonkívül nekem nincs hozzáértésem megítélni, hogy mi vár rátok. Azután én vagyok az, aki polgári erényekből adja a leckéket, emlékszel? Jdan grimaszolt. - Mi a nap leckéje? - Az, hogy akarjuk vagy nem, a Közösség jövője egy szupernóva körül fog játszódni, az AnimálVárosok óriási lumpolása közepette... Jdan olyan lendülettel állt fel, hogy a szimpát majdnem kivágta a vállát, és Tachine tátott szájjal elhallgatott. - Azt akarod, hogy elkísérjelek a Találkozóra! Azt akarod, hogy... - Majdnem fuldoklott a döbbenettől, a meggondolatlan dühtől és az önkéntelen hálától, ami megduplázta a haragját. - Megpróbálsz manipulálni, te... Soha, hallod? Nem kérdés! Nem tűröm... és mindenesetre egy Város sem ajánlotta fel nekem... Te... A kurva életbe, Tadj! Menj a fenébe! Eressz el! Hagyj... Tíz másodpercre a félig meghökkent szimpát abbahagyta a dorombolást, majd újrakezdte a szolgáltatást, és Jdan visszaesett a peremre, riadt szemmel, annyira sebesen lélegezve, hogy a halántékán izzadságcseppek gyöngyöztek. Tachine előrelépett, elé guggolt és alkarját a combjára helyezte. - Ha nem áltatom magam - kezdte lágyan -, a tüdőd éget és a szíved százötvennél többet ver. Azon sem lepődnék meg, ha fátyolos lenne a szemed, és hányingered lenne. Semmi más, csak egy
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
222
kicsit alacsony vércukorszint, mellékesen az embióta fényhibája. A férfi még mindig sápadt volt, és zihált. Tachine ugyanabban a nagyon nyugodt hangnemben folytatta: - Egy hozzávetőleges becslés esetén azt mondanám, hogy te egy kicsit közelebb vagy a tekercs végéhez. Persze, ha sikerrel jártál volna az önbántalmazással, azért, hogy eléggé legyengítsd az embiótát, lett volna esélyed, hogy kirakjanak jóval azelőtt, hogy küzdened kelljen ellene abban a reményben, hogy elkerüld a Múzeumot. A halál mint a halál pillanatnyi enyhítése valóban érdekes gyakorlat, de ez egy teljesen irreális dolog egy szimpáttal a válladon, ami megadja neked a vágyott nyugalmat ahhoz, hogy te megint elkezdj gondoskodni magadról. Kérdezd Brumée-t: szobrainak a fele öt évnyi létezést osztott meg egy szimpáttal. Röviden, és hogy visszatérjek ahhoz, amivel vádolsz engem, elismerem, hogy nem fogom végignézni, ahogy derűs szemmel elpusztulsz, bármi is legyen az a módszer, ami mellett dönteni fogsz. Mindazonáltal ha igazán elvárom tőled, hogy átfordulj a szupernóva felé, ez azért van, mert politikai szempontból azt gondolom, hogy szükséges a jelenléted, attól függetlenül, hogy kihasználod azt vagy sem, hogy megszabadulj a doromboló bestiádtól. Most az AnimálVárosok közül legalább kettőt tudok, aki, hogy ne sértse meg az érzékenységedet, nem mert meghívni téged a Találkozóra. Bár személy szerint engem nem hat meg a te lelked állapota, a nevükben teszem. Pont. Az asszony megint felállt. - Megbocsátasz nekem, de ez a hely feszélyez engem. Akkor tekintettel arra, hogy nem akarok hazamenni, és ha te nem látod hátrányát, a lakásodban várok rád. A férfi még egy pillantásra sem méltatta. Az asszony sarkon fordult, és a múzeum kijárata felé tar-
223
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
tott. A sétányokon óvakodva vetett rosszalló pillantást minden szoborra. - Te vagy soron a játékban - szólt Brumée-hez átlépve a kapun. - Elvégeztem a melót, te is tedd a dolgod! A Város egy elégedett sóhajtást küldött neki.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
224
5. FEJEZET
Az átfordítás nem történt meg egy pillanat alatt! Eritrea ezt szerves bizonyítékkal tudta. Nem emlékezett arra, hogy érezte az öt másodperces elcsúszást, de a belső órája, amivel az embióta az anyagcseréjét szabályozta, jelezte. Öt másodperc, egy könnyű émelygés és a képtelen érzés, hogy elvesztette testét... mindez néhány ezer parszekért... bárcsak létezne kapcsolat a Bán logikája és a távolságok között. Úgy szeretett volna erről beszélni Lapis Lazulival. Nincs kapcsolat. Tegyük fel, hogy bizonyos csomók kuszábbak, mint a többiek, és hogy a szupernóva egyre inkább a saját kénye-kedvére használja a Bánt. Mindez apró torzulásokat okoz. Egy ismeretlen AnimálVáros, de Eritrea nem számított semmi másra. Amint Eritrea kérdezni akart valamit, közbevágott: Majd később megbeszéljük. Pillanatnyilag az átfordításhoz készülök, és hidd el, nem leányálom. Eritrea némán, reflexből elfogadta ezt a magyarázatot, miközben lejött a pódiumról, ahol előzőleg felbukkant. Mintha most venné észre az asztalokkal teli termet és a körülbelül húsz műfrakciózót, akik türelmesen vártak, és közben szemügyre vették őt. Egyikük, akinek a mosolyát oly jól ismerte, feléje sétált, hogy üdvözölje. - Jó reggelt, anyu - gondolta. - Jó reggelt, Tadj - mondta.
225
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
Megölelték egymást szokás szerint, de talán kevesebb melegséggel, mint szerették volna. Kissé zavarban voltak egymás előtt, és ezt mindketten érezték. Eritrea fel akarta oldani a feszültséget, mielőtt édesanyja odavezeti ahhoz az asztalhoz, ahonnan az előbb felállt. - Esküszöm, hogy többet nem idegesítelek ezzel - kezdte -, de annyit gondolkodtam, vizsgáltam a kérdést minden szemszögből, hogy nem tudok tovább várni. - Szeme őszintén csillogott az izgatottságtól. - Hogyan szeretnéd térdre kényszeríteni az Ellen-utot? A kérdés nem rejtett hátsó szándékot, a válaszban pedig nem volt köntörfalazás. - Egy szál tollal, aláírva az Ellen-utot, aforizmákkal... ezer kulcsszóra alapozott, beprogramozott aforizmával, így a társad minden reakcióját elhárítom. Az első egyébként élősködőkkel fogja megtámadni a Hálózatot úgy hat óra múlva. Tudom, hogy ez... hm... nem igazán fair játék, de nem hagytál sok választási lehetőséget. Mindenesetre Erejev nem fog tudni boldogulni. Jössz? Szeretnék bemutatni valakit. Eritrea elismerően kétszer megcsóválta a fejét, majd követte Tachine-t a hamuszínű arcú férfi felé, akinek a vállán egy szimpát csüngött. Tudta, hogy egy olyan Anark - de vajon van-e még értelme ennek a szónak - személyiséggel rendelkezik, amelyik alkalmas arra, hogy Doniets posztját átvegye, és vezessen egy politikai klubot. Jdannek hívták a férfit. Ahogy nézte Tachine-t, amint odaér hozzá, lehetetlen volt eldönteni, hogy a férfi utálatot vagy eszeveszett szerelmet érez-e iránta. Egy biztos volt, nem hagyta közömbösen. - Ó, már csak ez hiányzott! - gondolta Eritrea. ***
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
226
Az Organikus műfrakciózók Türkiznek hívták az AnimálVárost, de az emberiség minden egyes ága más néven ismerte, és ő használta is mindet. Tachine is így mutatta be őt. - Valójában - fűzte hozzá Tachine - Türkiznek gyakorlatilag annyi neve van, ahány értelmes teremtménnyel találkozik... és kétlem, hogy csakis az emberiségre és az AnimálVárosokra korlátozódna az ismeretségi köre. Se Tachine, se Türkiz nem fejtette ki bővebben a témát. Nyilvánvalónak tűnt, hogy édesanyja ugyanolyan jól ismerte Türkizt, mint ahogy Türkiz ismerte őt. Zavarba ejtő cinkosság is érződött közöttük. Eritreát ez bántotta, mert az együtt töltött húsz év alatt most fedezte fel, hogy édesanyjának több létezésnyi előnye van vele szemben, és az ő húsz éve alatt is több életet élt. Csupán a többiek kényelmetlen érzése iránti tapintatból megpróbálta elrejteni saját gyöngeségét. Tiszteletből tette ezt, és azért, mert Tachine kivételével ő volt az egyetlen, aki átlátta a Találkozó tétjét. De az igazi tét, amelyet az emberiség játszott a szupernóvánál, s amelyet Türkiz alakított ki a fogadásukra a zsigereiben, szinte tapintható volt. Eritrea néhány perc alatt tízszer is végigjáratta pillantását az asztalok fölött, és megakadt a szeme a többi húsz kiválasztott arcán. Először is az édesanyján, aki hűvös volt, halk, könnyed és végre szabad. Igen, ez az: felszabadították, szabadon kitörhet, ragyog a szépségtől, egy mosolyával elhomályosítja a szupernóvát. Jdan a jobbján ült, kettejük között, folyton duruzsoló szőrgömbjével a vállán. A férfi annyira sápadt volt, hogy semmilyen félelem nem keríthette őt többé hatalmába. Fogta Tachine kezét, és kezeik összefonódtak, Tachine bőre lehűtötte Jdanét, húsuk a csuklójuknál összeolvadt, annyira, hogy már csak öt ujjuk vált szét. 227
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
- Félelem és együttérzés - idézte fel Eritrea -, és meglepődött, hogy nem érezte magát megfosztottnak, ő, aki még soha nem látott férfit az anyai ágyban. Jdan nem egyedül érezte át félelmet. Öt másik majdnem áttetsző homlok verejtékezett olyan érzelmek egész skálájától, mint a nyugtalanság és a rémület. Mindannyian úgy remegtek, ahogy a vénáik pulzáltak a nyakukon. Mindegyikük kényszerből szakított az élettel, ami csak arra várt, hogy megszülessen egy elégedett duruzsolásból. Mindannyian férfiak voltak. Székeknek dőlve, asztalokra támaszkodva négy műfrakciózónő nyugodtabb hangulatot árasztott. Egyiküknek a haja, a szemöldöke és a szempillái is hiányoztak. A másik rendszeresen dörzsölte a kinövést a lapockái között. A harmadik folyton összegörnyedt hasi fájdalmai miatt, és szemeiből véres könnyek folytak. Az utolsó kegyesen mosolygott, negyven centiméterrel hosszúkás koponyájának teteje alatt. Fájdalomtól, viszketéstől vagy fogyatékosságtól szenvedtek, és türelmesen várták, hogy testük megszabadul a teremtményektől. Mint az öt férfinak, nekik is már csak néhány napjuk volt hátra. - Jobban bírjuk a teremtménykészítést, mint ti - gondolta Eritrea Jdannal és a férfiakkal kapcsolatban. De tudta, hogy igazságtalan. A kilenc másik utas, mint ahogyan ő is, már befejezte az ektomorfózisát, és a készítményeit magán hordta. A testén, de nem a belsejében. Eritrea már észrevett két tökéletes gyöngyház gyöngyöt és két meglepő alakú kristályt, és hallott még öt másik készítményről. Ő és még azok, akik sikeresen végeztek ektomorfózisukkal, mindannyian átfordultak a szupernóvára, abban a reményben, hogy találkoznak olyanokkal, akik megérdemelnék adományukat. Eritrea hozzányúlt a keblei között lógó tárcájához, és elrejtette a készítményét: a köldökcsonkját, a koromgömbjét, és a saját problémáját. HAL DOKL Ó CSILL AGOK
228
Mindnek volt valamije, amit felajánlhatott. - Kivéve téged, anyu. - Mondtál valamit? Egy pillanatig Eritrea azon töprengett, hogy Türkiz vajon megosztotta-e gondolatait az édesanyjával, aztán gyorsan el is hessegette az ötletet, amelyet képtelenségnek tartott, és visszaemlékezett utolsó szavaira. Megismételte őket: - Nem tudom, hogy az általunk alakított csoport képviseli-e azt, amit mi együttesen, de azt megértem, hogy egy idegen szemében ez nem lehet vonzó. Tachine felvonta a szemöldökét: - Azt akarod mondani nekünk, hogy nem vagyunk szép látvány, vagy hogy te idegennek érzed magad a közösségben? - Amit én érzek, és amit mi mutatunk, furcsán hasonlítanak, Tadj. A különbség az én szempontom és egy másik ág tagjának a nézőpontja között az lehet, hogy én tudom, hogy mi nem fertőzünk, és hogy a fajok közti fertőzés minden esetben lehetetlen. - De valójában betegek vagyunk, ugye? - avatkozott bele Jdan. Eritrea sajnálattal vegyes megvetéssel pillantott rá. - Az összes jelentésükben az elbizakodottság és az előítélet a fertőzés miatt fejlődik, Jdan Anark. Nálunk igazi járványok támadnak, és mi nem foglalkozunk a legkisebb antitest kifejlesztésével sem. - Ez mindenhol hasonló módon működik - kontrázott Jdan. Eritrea ezúttal legmázosabb mosolyával válaszolt. - Ugyanaz az ok, ugyanaz a hatás. Mivel ezt tudjuk, mit várunk az orvosolástól? Felállt az asztaltól, és távozni akart, de Tachine megállította: - Ha mi képtelenek vagyunk vitázni magunk között, milyen alapon vitatkoznánk a többiekkel? Intolerancia alapján?
229
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
Eritrea visszaült, és úgy helyezkedett, mintha hosz-szú vitára készülne, majd így válaszolt: - Természetesen, Tadj: az intolerancián! Nyilván az intolerancia! Ez az az egyetlen dolog, ami közös bennünk. De nem arról beszélek, amelyik ágat az ág ellen fordít. Arról az intoleranciáról beszélek, amelyet mi táplálunk a mi saját csoportjainkban a kötelező fejlődéstől való félelemmel, és azzal a félelemmel, hogy ez a fejlődés olyan változással jár, amely megfoszt minket a személyes kiváltságainktól. Tudod, amikor azt mondjátok nekem, hogy ez mindenhol hasonlóan működik; hogy egyik ág sem menekülhet a saját határai elől, hogy mindannyian az exkluzív kényelmükből született kölcsönös gyarlóságaik miatt szenvednek, én csupán azt értem, hogy mindenkinek születik egy nagyon vitázó Eritreája a felforgató, lázító vágyaival azért, hogy véget vessen a kollektív boldogság évszázadainak, amelyek annyi egyéni nyomorúságot is adtak. Ezek az intoleranciák érdekelnek, amelyek a szervezet autoimmun reakcióiból erednek. - Kapcsolódom a biológiai metaforádhoz, drágám, és jelzem, hogyha átültetést szeretnél fölajánlani nekik, akkor az átültetendő részek jobb jelöltek az elutasításra, amit... - Ki beszél itt átültetésről? Vagy mi, műfrakciózók nem vagyunk-e már génátültetett teremtmények? Tachine érezte, hogy az ismerős jeges borzongás végigfut az erein a tarkójáig, de ez nem nyugtatta meg.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
230
Szimbiá zisok
231
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
1. FEJEZET
Nadiane rendkívül dühös volt, minden jel összezavarodott benne. Az volt a benyomása, hogy haragja, aminek ömlenie kellett volna a piros irányába, lökéseket küldött át a szkafja minden érzékelőjén. De a látnokok smaragdként csacsogtak, érzéketlenül idegei állapota iránt. Rugdosódni támadt kedve, ami a majdnem súlytalanságban valójában semmire sem szolgált. Az ordítás vágya uralkodott el rajta anélkül, hogy bárki lett volna hálózat másik végében. Teljes a rémület. Mindez ezek miatt az átkozott nanonok miatt, amelyek az átalakulást folytatták ahelyett, hogy helyesen tették volna a dolgukat. Az utolsó nanotechno, hiperstabil, a redundancia együtthatója ezerrel szorozva, megígérvemegesküdvekiköpve; az én fenekem, igen! Semmi, csak a fehér zaj és tizenkétezer hitel mikrogrammról szóló adatpép. Végül kikötötte a Repülő Szőnyeget az aszteroida darabos felszínén. Egy kábel a hajóorr gyűrűjében, a másik kettő az eszköz hasa alatt, a plazmamotorok mellett. A feje fölött a sötét eget eltorlaszolták az úszó, mozdulatlan kavicsok, amelyeket a ritka csillagok kijelöltek a fekete mélyben. A rajt körülbelül hatvanezer, azonos sebességtől származó tárgy alkotta. A piszkos jégről vagy a jelentéktelen szikláról semmi nem fejthető ki, a lábai alatt heverő blokkot kivéve.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
232
A Repülő Szőnyeg három méterrel a fekete szikla fölött úszott, öklömnyi nagy lyukakkal a felszínén. A nanon fémmunkásoknak már mindent meg kellett volna enniük, megemészteni az oxidokat, és lepetézni a tiszta fém mikrogolyókat a nagy halom kő helyett. Valaminek vására volt. Nyolc órás késésben vagyok a kapcsolataimban, a segítség adatainak a tárolója éppen rohad, és van egy farok, ami karmol engem - gondolta Nadiane egy, a többinél kicsit szélesebb üreg mellett térdelve. - Mostantól kétszeres tarifát számlázok nekik! Megvizsgálta a falakat maximális nagyításban. A szkaf vékony, biofém filmje tökéletesen átlátszatlan volt egy támogató szilárdság miatt, és csak az érzékelőin keresztül fogta a külvilágot. Ezeket koronaként rendezték el a feje körül, a térdek szintjénél és az ujjak végén. Az információ kezelésének a rendszere a hát üregében helyezkedett el, pont a továbbítás ostorának a születése fölött. Ott, ahol a legjobban viszketett. A lány szubvokalizált egy utasításrohamot, és az úszó kavicsok halmaza eltűnt az égből. Majd Mikro/ Makró módra váltott. Az üreg az ujjai alatt kiterjedt, és úgy érezte, mintha egy feneketlen szájba zuhant volna. A rádióhullámok visszhangjai által vezetve a virtuális ujjak átkutatták a mikroszkopikus, sziklába fúrt üregeket a túlélő nanonok nyomában. Képtelen volt megtalálni az egyetlent.
Nadiane közel három órán keresztül ily módon kutatta a fél négyzetméter megfelelőjét. Elméletileg a szkaf harminchat órán át tudta megszakítás nélkül kielégíteni az élettani szükségleteit. Ennek nem volt nagy jelentősége: semelyik csatlakozó sem bírta négy óránál tovább a Hálózattól való távolságot. Az adatok 233
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
nélkülözése az elnyomás érzését generálta, amit hamarosan elviselhetetlen viszketések követtek, ezeket szaglószervi érzékcsalódások kísérték. Azután a testi jelek pánikba estek. A személy, a szkafjába zártan, megfulladt a saját izzadságában vagy fulladozott a nyálától, miután hiába próbálta lenyelni a nyelvét. Nadiane a szétkapcsolással szemben kivételes ellenállással bírt. Ez a Szimbiázis Négy legjobban fizetett talajkutatójává tette, és szilárd, aszociális elismertséget szerzett neki. De a Hálózaton kívüli búvárkodás rekordja kétszáztizenkét perc volt, és ez veszélyesen megközelítette a biztonsági küszöböt. - A kutatás vége nyolc perc múlva, és azonnali visszatérés a fedélzetre, automatikus üzemmódban - sugározta. - A parancs személyes biztonsági okokból nem annullálható. Elkezdte érezni a saját illatát... - Beszámoló a 14. bánya rajának 9-AX-6124-S aszteroidájáról. 101 nappal ezelőtt általam vetett standardok. Ananonoknak semmi nyoma. Széles spektrumú kutatást végeztem, annyi bajuk legyen a lehetséges túlélőknek. Valami furcsa van itt, és ez sokba fog kerülni nektek! A szkaf teljes felszíne kemény sugárzásokat kezdett kibocsátani, ezek elkenődött visszhangjai visszapattantak a Repülő Szőnyeg radarjain. Egy ilyen bombázással szemben minden nanon egy mikromásodperc alatt elömlött egy jól felismerhető energiaaláírást hagyva maga után, amelyet a Hálózati intelligenciák később elemezhettek. A romboló gerendák a másodpercek töredékének a végén megálltak. Nadiane megrázta a fejét meglepetésében: az aszteroida felszíne bármilyen nyomtól szűz volt. - Lenyúlták a nanonjaimat! Az ütés roppant nagysága alatt úgy érezte, eldől. A biztonsági jelzés a halántékán dúdolt, miközben
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
234
elindította a szikrák tűzijátékát. A szkaf robotpilótája azonnal vette a váltást, és parancsokat küldött a gerincagyába ostora kapcsolatain keresztül. Érezte, hogy a lábai megint felélednek és mozgásba lendülnek. A sisak áttetsző lett, és az érzékelők egymás után szétkapcsoltak, mialatt kezei levették a Repülő Szőnyeg kikötéseinek gombostűit, és kinyitották a zárat. Csak a létfontosságú, tökéletesen zöld jelek indikátorai maradtak, és a másodpercek visszaszámlálása a sürgős felszállás előtt. Nadiane nem hallott semmit, nem érzett semmit. Amikor a szkaf kinyílt, védve a lélekvesztő ellen, és hogy az artikulált fogó felfogja az ostorát, hogy újra csatlakozzon az adattárolóhoz, egy alig hallható nyögést adott ki magából, és véresre harapta az arcát. Egy habbal befedett kar kihúzta a nyelvét a szájából, hogy elkerülje a fuldoklást. Gyöngédséggel és pártatlansággal őrködtek fölötte a Repülő Szőnyeg mesterséges intelligenciái a hosszú, a központi Hálózat felé tartó utazás alatt.
Még azelőtt, hogy a Szimbiázis szigetcsoportja a hoszszútávú detektorokon megjelent volna, a Hálózat mormolása elérte őt a háttérzaj közepén. A gondosan szűrt, hűvös adatok folyása felélesztette Nadiane-t. Behódolt a kifejtésszínpadok numerikus rítusának, és megengedte a Hálózatnak, hogy beavatkozzon az idegvégződéséig. Majd amikor már képes volt rá, a minimumra csökkentette az ostora küszöbét, és depolarizálta a Repülő Szőnyeg közfalait, hogy az ürességhez kapcsolódjanak. Nadiane minden kijáratnál hallotta a távoli csillagokat egymás közt csacsogni a hidrogéncsapatról. Ez volt az egyik titka. A Repülő Szőnyeg memóriatárolói elég szélesek voltak ahhoz, hogy felhalmozzák a há-
235
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
rom osztály, az adatok és az asszociált M. I. hálózati magjának a megfelelőjét. A lány össze tudta volna kötni magát azokkal a szintetikus személyiségekkel, amelyeket a térbeli ellátmány az utazásért kézbesített neki, acélból, hogy fejest ugorjon abba az elektronikus folyásba, ami ugyanabban a kapacitásban keringett oxigénként a jármű tekervényeiben. Elfelejteni a külvilágot, elfelejteni a teret. Ehelyett a lány a csillagokat hallgatta. És bizonyos napokon olyan benyomása volt, hogy megérti őket. Amikor az emlékek átjárták az elméjét, nem szűrte meg őket, és megengedte nekik, hogy rendezetlenül meneteljenek. Az óra: negyed éjjel 3-12-2, a hely: külső, első körnegyed a nem használt zár közelében, ami a múltban néhányszor a kézi kikötésekre szolgált. Joanelis idehúzta őt a szülői csoport határozott tiltása ellenére a nagy testvér előnyös helyzete okéin. És azért, mert Nadiane egyszerűen egy napon úgyis odament volna, csak mert ez tiltott és veszélyes volt. A hét éve távlatából figyelte azt a világot, amely kovácsolható, passzív anyagként körülvette őt, amelyet bent kopogtatva kellett formálni, mégpedig a lehető legerősebben. A biztonsági eljárás annyira öreg volt, hogy Nadiane ostora véletlenül kitörölte azt azáltal, hogy próbálta lehagyni. Néhány utasítást kézzel kellett aktiválni (szerencsére ujjak számára gondolták ki őket), és másodperceket vesztett el azzal, hogy eltolja vagy meghúzza az ellenszegülő emelőrudakat. Mindezt azért, hogy egy sötét odúba szánjanak le a behorpasztott falaknál, amiben nem volt semmi. Anélkül, hogy hagyott volna neki időt morogni, Joanelis odahúzta őt az aljzat falára, ami egy ovális képernyővel volt díszítve. Elöl helyezték el, az orr szemben volt az üveggel.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
236
Nadiane a képhez közeledve annak fekete felületén egy fényes pontokból álló kicsi csoportot különböztetett meg. A határozat nem volt rettenetes, és jobb volt a festett falaknál. - Van egy vizuális típusom - jelentette ki Nadiane unott hangon. - Hol kapcsolódunk a többihez? - Nem kapcsolódunk! Ez egy igazi trükk. - Mi? - A valóság. A külvilág, a csillagok... Joanelis elhagyta a helyet. Nadiane épp eléggé nagy volt ahhoz, hogy használja a kikötőt, aminek fagyott felszíne irritálta az orrát. Kitárt, széles szeme fogadási maximumban volt, és a fényes pontokat kérgesítették a retináján, amíg a könnyek elkenték a pillantását. - Törékenynek látszanak - mormolta szaglászva. - Vissza akarsz térni? - vágott vissza Joanelis. - Nem. És egy hosszú sorozat első alkalmával ülve maradt az üveg másik oldalán, képtelenül arra, hogy eltávolodjon.
A szigetcsoport egy előre látható pillanatban jelent meg a monitorokon, és apránként elfoglalta a teljes nézetet. Az állomások láncát négy befejezettből és az építés alatt álló ötödikből alakították ki. Mindegyiknek duzzadó, körforgó alapon nyugvó giroszkóp alakja volt antennákkal és gondolkodó rombuszokkal díszítve. A pólusok között szőtt kábelháló az egyenlítői gyűrű körül megengedte, hogy bemutassa az energiakérés funkciójában fotonikus szárnylapját. Az alapok egymás mögött úsztak, pontosan sorba rendeződve a rendelkezés lézerei által Lassan fordultak körbe, tökéletes szinkronban, mialatt több
237
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
ezer szkafos alak szőtte az információ balettjét öszszefonódva a gyűrűk fémerezeteinek mentén. Egy elektromos fényű lakk befedett néhány olyan szekciót, amelyben szoros egymásutánban bemutatták a Hálózat által sugárzott szintézis pixeleit. Az együttes lélegzetelállítóan szép volt, annyira törékeny és annyira tökéletes, mint egy fagyott könnyekből álló rózsafüzér. Egyedül csak a Szimbiázis Öt - a nem teljes sziget a látható zsigerekben - szakította meg a csoport szabályosságát. A Repülő Szőnyeg lehagyta őt, hogy célba érjen, és Nadiane összeszámolta azokat nyomás alatt tartott részeket, amelyeket a munkásfelhő a mesterséges pókok segítségével éppen a helyükre állított be. A munkák elképzelt ritmussal haladtak; egy évvel ezelőtt lett volna arra lehetősége, hogy kivándoroljon egy nagy szállás irányába, mely ráadásul fürdővel is el volt látva.
Szimbiázis Négy minden fogadókamrája tele volt; szokás szerint Nadiane tért vissza utoljára. A Repülő Szőnyeg egy deformált csőbe illeszkedett, mely a jármű alakja körül csúszkált, és fölemésztette azt. A másik végben annak a jelentésnek, amit hálózatilag szétszórt, fel kellett oldania egy zűrzavart, ami méltó volt a hírnevére. Soha nem adta fel az elképzelést arról, hogy hangyadombokon ugráljon a lábaival, amikor ez érték volt, és a nanotechnósok osztályozták a Stratégiai 1-t... Kíváncsi volt a számára fenntartott fogadóbizottságra, ezért nem várta meg a Szőnyeg teljes mozdulatlanságát, és egy fesztelen pörgéssel kihúzta magát a hajótestből, alig egy töredékmásodperccel a takarítódobások indítása előtt. Hajlékonyán a rakpartra esett, és gúnyos mosollyal ajkain köszönt.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
238
Egyedül egy gyönge kézcsapás válaszolt neki, amíg Joanelis fel nem bukkant az egyik folyosó bejáratánál két türelmetlen technikus között, akik szinte lökdösték őt. - Tudod, hogy két dekanapja megváltoztatták a fertőtlenítés eljárásait, kishúgom? - üdvözölte őt tettetett szigorúsággal. Bakteriális dobásokat használnak a szokásos termékek helyett. A bőrt egy ezredmásodperccel kevesebb idő alatt falják fel. - Sajnálom, ez az info nekem hiányzott! - A régi vicc alig vidította fel a vékony, markáns orrú fiatalembert, aki egyszerre volt a biológiai testvére, a legjobb barátja és az a személy, akit a leggyakrabban szeretett addig csiklandozni, amíg elveszíti a komolyságát. - Legközelebb figyelni fogok, esküszöm. Egyedül jöttél? - A Tanács vár rád... - Szent Háló! Van időm zuhanyozni? A férfi megrázta a fejét, és közelebb lépett, hogy megérintse. A lány kitárt karjai közé csúszott, érezte, hogy Joanelis ujjai könnyedén a tarkóján nyugoszanak. Amíg megcsókolta az arcát, ujjpercei annyira gyors ritmussal paskoltak le egy összetett sorozatot, hogy sikerült becsapnia a felügyelet rendszereit. A rendszer a Szimbiázis Négy életének minden pillanatát felvette, hogy hozzáférhetővé tegye mindenki számára. Az üzenet öt szinten volt kódolva; minden rétegnyi értelem előretekerte magát, mint egy fraktálkagyló. Gyakorlata ellenére a lány több másodpercet elvesztegetett, hogy megfejtse. Amit kivett belőle, annyira meglepte, hogy megerősítés után kutatott Joanelis pillantásában. Zöld szeme mélyén aranyflitterek táncoltak. Túl volt a haragon. Ebben a pillanatban - mondta az üzenetét összegyűlt a Tanács, egyetlen napirendi ponttal: Nadiane. Nem tudott erről többet. Ez alka-
239
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
lommal, lányom - gondolta a rémület tetőfokán azt mondhatnánk, hogy az előadás és a verés stadionja túlhaladott. - Jobban tennéd, ha sietnél - mondta Joanelis maga után húzva Nadine-t a folyosóban. A biztonsági szektor bejáratánál ostoraik hamarosan elvegyültek, azután a férfi szó nélkül otthagyta. Nadiane tudta, hogy direkt módon ráhangolódik majd a gyűlésre a numerikus varázslat egyik fordulata által, ami az ő szokása volt, de nem tehetett semmit. A lány vett egy mély lélegzetet, és az optikai leolvasó fölé hajolt, ami hitelesítette retinális sorozatát. Olyan érzése volt, hogy elválasztották a világ maradékától. Egy tárna kinyílt a lábai alatt, és finoman leereszkedett a Tanács arénájának a közepén. Ezer érzékelő központjába. És húsz pillantáséba! Amíg az ostora felkunkorodott annak a bézs bölcsőnek az aljában, ami ülőhelyként szolgált, Nadiane fölemelte tekintetét, és szeme lassan körbepásztázta a félkör alakú hangversenytermet. Tekintete töredékes volt, villámló. Huszonkét arc, amelyeknek szürkés bőre érintetlen volt a szimbólumoktól, őt szemlélte az övéhez hasonló bölcsőkből. A Tanács ritkán ülésezett; azok akik alkották, meglehetősen elfoglaltak voltak. A Szimbiázis Sziget-csoportban a politikának olyan funkciója volt, amit teljesíteni kellett, hogy megszabaduljanak tőle a parancsok újrahasznosítása címszó alatt. Paradox módon ez rémítővé tette a Tanácsot, mert minden rendszerre kihatott; döntései végérvényesek voltak. Nadiane jól ismert minden Tanácsadót a Hálózaton keresztül, akárcsak a Szimbiázisok bármelyik lakója, de csak féltucatnyi arcot ismert fel. A félkör alakú hangversenyterem legszélén Ohayon tartózkodott, aki bárkinél jobban tudott beszélgetni az M.I.-vel, és akinek fő feladata a radarok felügyelete volt.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
240
Mellette Amejevo, aki a babákról gondoskodott, és aki a Tanács teljes adatbázisának az ütemezése felett uralkodott. Az öreg Hazéne, függőkertek építésze, állandóan egy szűrőmaszkot viselt, ami megvédte őt a tápláló termékek ködeitől. Az asszony szintén a megbékélés szakértője volt, és több ezer személyből álló csoportnak tudott többdimenziós kompromisszumokat meghatározni valós időben. Végül a hatalmas és nyurga Iainzo, egy rendkívüli mozaikus, aki képes összegyűjteni mintegy száz kép összeegyeztethetetlen ragyogását egy soha nem látott szépség víziójába, és aki az Örökkévalóság Projekt koordinátora. Őmiatta haladt minden annyira lassan, hogy Joanelis gyakran panaszkodott is, de az is neki köszönhető, hogy a terv sikerrel járhat. A lány a Hálózat segítségével egyszerre tudta volna őket megfigyelni; mindegyikük teljesen jelen volt, szükségszerűen nyitott, kiolvasható. A Tanácson belül nem volt más szemérem, csak a gondolaté; az izzadság maga kibogozhatatlan. Mindazonáltal Nadiane úgy döntött, hogy szembeszáll velük, és semmilyen tekintettel nem találkozik. - Szent Háló, mit akarnak ezek tőlem? A lány a nyílt támadás mellett döntött: - Tizenöt gramm nanon tűnt el, ez I. osztályú vészhelyzetnek tűnik nekem, sajnálom. Támogatom az elemzésemet: egy olyan repülésről van szó, amit ki kellett volna venni! - ZÁRT INCIDENS. - Mi? - Megfeledkezett rémületéről. - Mit hisznek Önök? Hogy saját magukat semmisítették meg ? A nanodronok tömeges öngyilkossága, ugye? Vagy talán föllázadtak a teremtőik ellen, és egy elég terjedelmes járművet gyártottak, hogy mindet elvigyék? Egy három centiméter átmérőjű, huszonhat pontos gömb elég. A Hálózat intelligenciája által valós időben számolt információ automatikusan felment
241
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
az ajkaira, követve a feltett említést az elfogadható valószínűség küszöbe alatt. Úgy nyögte ki, mint egy kiegészítő sérelmet. - ZÁRT INCIDENS. EZ NINCS A NAPIRENDEN. Nadiane visszafojtott lélegzettel rázta meg a fejét. Érezte az ostorát szorosabbá válni egy olyan tömb sűrű információnak a beáramlása alatt, ami mozgósította koncentrációja összességét. Mielőtt összeszedhette volna magát, a bölcső megint bezárult rajta, és életfolyamatainak legnagyobb része a gépek felelőssége alá került, hogy megszabadítsák agyának lényegét. Azt a részét, amit lefoglalt az álmainak, gondosan elszigetelték, és elméje többi része összeolvadt a Hálózattal. Mikor újra fölemelte tekintetét, többé már semmi sem választotta el az ürességtől.
A szabad AnimálVáros, aki Szimbiózis Egy bejáratéinak mellbimbója alatt lebegett, már behúzta húsos rostkoronáját. Az egyesítés közel volt. Az információs hologrammok az ég fekete képernyőjén csúsztak, elfedve a csillagokat. A Város közéjük hatolt, és beakasztotta húshorgonyát, ami a Bázishoz kötötte. Az adatváltás kettős folyamata alakult két organizmus között, mialatt a hologramok sápadt színei felöltötték az azonnal törölt Nadiane-nek szimbólumszövet AnimálVárosának bőrét. Nadine-nek minden átmenet nélkül a következő látomása volt: Két aszimmetrikus csillag lassan körbeforgott, mégpedig úgy, hogy szorosan illeszkedett olyan fénylő íveknek a szövedékébe, amelyek az egyenlítőjükből törtek ki. A gázfelhők központjában a furcsa szívverések felélénkítették a sűrű anyag szíveit, amelyek egy ütemre vertek. A képet újjáépítették
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
242
a színek szintjeiben a szélsőséges hullám alacsony hosszából. A lemeze kicsit alakított rajta, amíg a legsűrűbb csillag ellopta társa anyagát, és elszáguldott tőle pirospozsgás koronája mellett. Azután a perspektíva még egyszer változott. A dupla csillag távolodott, hasonult a temérdek színesponthoz, amelyek átfedték a zöld vonalak rácsát. A rács minden csomója önnön ritmusával rezgett, és háromdimenziós geodetikus vonala keresztülsüllyedt a tömegen, mintha egy fekete lyuk belélegezte volna. - KDT 1822 17 a szupernóvává válás pontján áll mormolta egy testetlen hang. - Ez egy bináris rendszer, amit eredetileg két nagy piros óriás alkotott, akik közül az egyik befalta a másikat. A Fraunhoer spektrumai zavart mutatnak, valamint a jellemző izotópok csíkjait, s ez lehetővé tette nekünk, hogy kivegyük őket. A jóslataink megmutatják, hogy össze fognak olvadni a vas-1 stádiumban kevesebb, mint hat hét múlva. A gravifikus összeomlás dinamikája másodpercekkel később robbanást vált ki. - Ne feledjétek - tette hozzá a hang -, hogy még csak a kezdetnél járunk...
Nadiane a transzból magához térve felfedezte, hogy csöndet adtak neki. Az ostora néma volt. Rajta volt a beszéd sora, és a Tanács egyik tagja sem merné félbeszakítani a meditációit. Amint kinyitja a száját, a Hálózat fókuszpontjává válik. A lány gépiesen masszírozta a halántékát. Mielőtt eltűnt volna, az újjáépített adatok áramlása elhagyta egy mögöttes sóhaj emlékezetét, egy világosan megfogalmazott törékenységet az eljövendő pusztulással szemben. Tudta, hogy mielőtt a Tanács befejezné, nevet kell adnia a csillagnak.
243
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
- Meddig terjed a szupernóva hatása? - szubvokalizálta a Hálózat intelligenciájának figyelmeztetésére. — Van más információ, amit tudnom kellene? - Mit kell válaszolnom? És mi a francot keresek én itt ? Abban a pillanatban, amikor a gondolat testet öltött, tudta, hogy a válasz a második kérdésre már nem tőle függ. A Tanács őt választotta, mégpedig azért, mert olyan, amilyen, és tette ezt minden egyéb adat ismeretében. Bármit is ajánlanak neki, az egyetlen válasz, amit adhatott : igen. De előbb fel kellett fedeznie a kérdést. Ilyen volt a teszt: kitalálni, mit akarnak tőle. És mi legyen a visszautasítás eszköze, ha szükség lesz rá. Ha csak egy kicsivel is többet mondott volna Joaneli! - A csillag neve tartalmazza a szabványos galaktikus koordinátáját - közvetítette a Hálózat. - így dekódolható: helyes felemelkedés 18 h 22 mn, deklináció 170. A robbanás által érintett szektor elhagyatott. A szupernóva ragyogása nem lesz látható négyszázhetvenkét évvel ezelőtt. A Szimbiázisok óta. Sávhiba. - Mibe keveredtem... Nem! (Nyugalom, lányom, alkoss a kételkedés helyett.) Fennhangon érvelek: a csillag haláláról szóló adat érkezését megelőzte egy AnimálVáros kikötése. Ez történt? (az információ kész volt, és azonnal áramlott, ami jó jel volt.) Tehát az utolsó küldetésem alatt történt. Ennek a szupernóvának van bármilyen különlegessége? (Nem. Rossz kérdés.) Mi az előző dátuma? (Százharminc évvel az Exodus után, az első találkozó korszakában.) Rendben, tehát én... És az evidencia megdöbbentette. Tudta, hogy a novák ritkák az űrnek az emberiség által elfoglalt szektorában, és hogy a szupernóva még ritkább. Mind-
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
244
azonáltal feltételezte, hogy ez már sokszor előfordult a Szimbiázis szigetcsoport megalapítása óta. Vagy az is lehet, hogy soha nem tette fel magának ezt a kérdést. A csillagokról nem hiszik azt, hogy akkor halnak meg, amikor nézik őket. Hamarosan a második szupernóva jön el, mióta az AnimálVárosok megengedték az emberiségnek, hogy elágazásokra bomoljon. És ezt az elválasztást a rendszeres felfedezések támogatták. Ennek a jele egy csillag halála lenne. Az első Találkozó több volt, mint egy kudarc, ha hihetünk az archívumnak (megerősített információ). A háború emlékei túl maradandóak voltak azoknak a szellemében, akik találkoztak a fehér törpe körül. A találkozás egyetlen igazi, a Szimbiázisok által felvetett javaslatát, a Hálózat alkotmányát tisztán és egyszerűen figyelmen kívül hagyták. Pedig ezt az összes Elágazásban terjesztettek. Az, amit Nadiane tudott, a bonyolultság egy magasabb rendje szerint átszerveződött. Azok az információk, amelyek végigkeringtek ostora mentén, egy tiszta életet szerveztek. Kérte a Hálózatot, hogy erősítse meg abban, amit kitalált, hogy megkereshesse azokat az eszközöket, amelyekkel ez elkerülhető. Anélkül, hogy tudatára ébredt volna, Nadiane úgy döntött, hogy elfogadja. Amikor kész lett, vett egy nagy lélegzetet, helyreállította a szóbeli módot, és halk hangon megkérdezte: - Mitől vélik úgy, hogy nem leszek egyedül ezen a randevún? A Tanács felmorajlott. Amíg a Hálózat válasza felfutott ostora mentén, Nadiane tudta, hogy sikeresen átment a teszten. - KAPTUNK EGY MEGHÍVÁST. ***
245
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
Joanelis a negyedben talált rá, ahol a lány a régóta várt zuhanyozás örömének adta át magát. Levetkőzött, hogy csatlakozzon hozzá az apró, tojás alakú fülkében, aminek falai visszanyomták az újrahasznosított víz ködét. A lány összekuporodott szemben vele, hogy megosszák az égő myomást. Nadiane kódoltan dúdolt. Áttetsző bőrszövete alatt a bőrinterfész pixelei párbeszédes üzemmódban reagáltak a melegre, és visszaküldték a színes-árnyékos, instabil képét. A folyadék skarlátvörös harapás nyomait visszahagyva folyt le a melle között. Edzett mellbimbói kitörtek, amikor a víz cirógatta őket; a lángoló lávaháló végigfutott a lejtők mentén, amelyeket lággyá tett a mellkasa. Joanelis annyira hátrált, hogy meg tudja szemlélni azt a nappali tájképet, melyet a lány választott, hogy felöltse. Fejből ismerte őt, könnyen megfejtette. A korral elkerülhetetlenül megtanultak együtt szeretkezni, először virtuálisan, majd egyszer vagy kétszer élőben is, mikor Nadiane-nak sikerült azt kívülre helyezni. Abban a meghatározott pillanatban, amikor a Repülő Szőnyegük szétrepesztette a képek rétegét, amelyik a Szimbiázis Négy gyűrűjének egén szolgált, belevitte, és csillagokat adott neki. Egy csibészes mosollyal a lány a férfi felé emelte arcát. Ostoraik összeszövődtek, és a férfi tudta, hová tegye az ujjait. A világ felszínén megosztották mindazt, amit tudtak, míg a víz melege elkente a bőrükön ragyogó gyöngédség üzeneteit. - A Tanács lényegében törékeny, kishúgom mormolta Joanelis összegyűjtve a kezében azokat a vízgyöngyöket, amelyek a füléből születtek. Ne játssz velük! Te vagy az egyetlen, aki alkalmas arra, hogy a haldokló csillaghoz menj. A tényeken túl karók vannak; nem ismerem a felépítésüket. - Könnyebb volna, ha végül úgy döntenél, hogy részt veszel a Tanácsban - panaszkodott a lány a me-
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
246
leg levegőjű szárító előtt forgolódva. - Megdörzsölöd a fenekem? Gyöngéden betájolta a férfi a levegőhálóit az ostor gyökere körül, ahol ezer törékeny redő haragudott meg a maradék páratartalom miatt. Szerette az utat, amelyben a kristályos, áttetsző rostok ostora a veseüregben elmerül, kiterjesztve a hát görbéjét. Nadiane szép volt, mint egy tökéletes antenna; tudta ezt. De ebben a határozott pillanatban nem bocsátott ki semmi mást, mint annak a tiszta örömét, hogy tudja, a férfi őt nézi. Amikor a lány kinyújtózva megfordult, a férfi a karjaiba vette, és a nyak gyökerébe temette arcát. A lány ellazult, fogékony volt, nyitott. Ujjaik egyidejűleg a komoly üzemmódra való áttérés kódját paskolták. Az első két másodpercet a hangolásnak szentelték. Az elmúlt pillanatok messze keresztezték memóriájuk végtelenségében egymást, figyelmesen, törékeny kincsként. Nadiane minden Hálózaton kívüli expedíciója kényszerítette őket, hogy felejtsenek. Ezért visszaküldte élénkebb felfedezéseiket. - Lenyűgözted a Tanácsot - csöndesedett a férfi a vesék alapján de nem vártam kevesebbet tőled. Érted a döntésed súlyát? - A szokásosnál egy kicsivel hosszabb kimenőt kell tennem - szólalt meg a lány. - Elküldenek, hogy közvetlenül segítsek egy szupernóvát. - Tudok róla. (A Tanács nyers információt sugárzott az értékelés elemei nélküli, amelyek pedig megengedték volna fontosságának megragadását. A te részedről új különcségként mutatták be. Nagyon ügyes.) Milyen sokáig leszel távol? - Nem tudom... A Repülő Szőnyegemmel és elegendő méretű adattárolóval egyszázhuszonkét órát tudok az állomástól távol tölteni, kicsit ráhúzva a biztonsági margóimra.
247
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
- Az utazás közel egy hónapig tart - paskolta meg Joanelis de mi mindnyájan elkísérünk téged. Az új járműved tárolójának akkora a mérete, amekkorát el sem tudsz képzelni. Bizonyos értelemben magaddal viszed az egész Szigetcsoportot. Nadiane akkor cselekedett a legjobban, amikor nem ütötte meg. Egy automatikus gesztussal levette a szekrény egy tiszta kombinációját, és szétnyitotta azt az arca előtt. A száloptikák és a termoérzékeny érzékelők között szőtt anyag fátyola fölött pislogott röviden, amíg a csupasz tér rettenetes látomásai át nem futottak az elméjén. - Viccelsz? - kérdezte a tekintete. Joanelis önként elfordította a szemét. - Valóban elfelejtettem mondani neked: a leereszkedési rekordom végül megtört, és ráadásul egy jó tizedesjeggyel! Nem vagyok már címvédő. Ez még nem hivatalos, mert a körülmények egy kicsit különlegesek, de jó esélyem van, hogy az információt az indulásod előtt érvényesítik. - Nem értem. Úgy látszik, te ennek örülsz? - Túl sok kérdés, kishúgom. Gondolkodj! Joanelis bosszantó szokása volt, hogy soha nem írta le teljesen a birtokában levő információháló motívumait. Megelégedett azzal, hogy megmutatta a fő csomópontokat, és hagyta tárgyalópartnerének, hogy maga szője tovább a többit. Nadiane-nel duplán könyörtelen volt: létrehozta az adatok lyukait, leírta a hiányzó indítékot üresben, és erőltetette Nadiane-t, hogy építsen újjá mindent azáltal, hogy fejest ugrik az adatokba. A lány megtanult úgy úszni a folyamatokban, mint egy tájékozott, érzékeny hal, de Joanelis minden alkalommal megelőzte őt. Azt mondták volna, hogy elképzelte azt, amit a hiányzó információnak kellett tartalmaznia, és bosszantó komolytalansággal zsonglőrködött a lehetséges jövőbeli eseményekkel.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
248
Ez ennek a fajta játéknak a napi gyakorlata volt, és az a szellemi beállítottság, amit a férfi kért, az érték volt, hogy tartsa a valószínűtlenség rekordját. A rekordot, melyet épp most vesztett el, pedig semmilyen potenciális versenytárs nem mutatta magát a csillárok óta. A Játék azon alapult, hogy feldolgoz egy okságilag elfogadható, de tébolyult vagy hajlott hipotézist, aminek a létezési valószínűsége a nullához közeli, de soha nem éri el azt. Könnyű volt lehetetlen feltevéseket gyártani, látni az ésszerűen valószínűtlent. Joanelis zsenije arról az helyről származott, ahol a határok az ésszerű és a képzelet között a logika hibáinak üregében olyan mélységekig jutottak el, ahol senki nem tudta követni. Az okozati láncok elkerültek minden cáfolatot, sem hibásak, sem bebizonyíthatóak nem voltak. Éppen csak elfogadhatatlanok, elképzelhetetlenek, valószínűtlenek. És lehet, hogy mégis igazak. Egy napon, amikor Joanelis ügyetlenebbnek érezte magát, mint általában, bevallotta neki, hogy a Játék azon a szinten, ahol gyakorolta, oly közel van az őrülethez, ahogy egy tizedesjegy elég lehet ahhoz, hogy az irracionális felé lökődjön. Ez a törékenység tette lehetővé, hogy nyerjen. A gépek képtelenek voltak elhinni a saját hazugságaikat, és soha nem lépték át a mellvédeket. Emberi lénynek kellett ahhoz lenni, felismerjék, hogy a világ megmagyarázhatatlan, ugyanakkor meg is tagadják ennek az elfogadását. Joanelisnek volt egy különleges valamije, amit meg akart vele értetni... De neki magának kellett kitalálnia, miről volt szó. Nadiane remegett. Azok a kezek, amelyek a tarkóját masszírozták, kissé eltávolodtak, időt adva neki befűzni a kombinációját. A szárnyaló elme beburkolózott egy visszaható szövetbe, és a képét szemlélte abban a tükörben , ami elfoglalta a zuhanyfülke egész részét. Abban az állapotban, amiben volt, nem lett volna meglepődve, ha pirossal, naranccsal és lilával 249
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
mázolva látta volna magát. Ehelyett csak egy zöld sorozatot észlelt, amit a köldöke köré kötöttek. A kép hamarosan ragyogni kezdett, azután homályossá vált, és elveszett a ruhák szürke egyformaságában. De Nadiane-nek volt ideje, hogy megfejtse a visszaverődését, és fölismerje a szimbólumot: egy fektetett nyolcas alakú lánc volt, amivel körbefonták. Ez megváltoztatta a probléma minden adatát. A lány tett egy félfordulatot, és belevetette magát testvérének karjaiba, aki megingott ezalatt a váratlan teher alatt. Az ujjaik találkoztak koponyája hátsó részén. A lány megpaskolta: Feltevés: létrehoztatok egy Turing-i, V. osztályú intelligenciát, aki nem omlik össze a saját pszichózisától néhány óra alatt; szükségetek van rám, hogy teszteljem őt teljes nagyságában anélkül, hogy elvonnám a figyelmét. A szupernóva csak egy ürügy, így van? A férfi észrevétlenül rázta fejét, és játékosan beleharapott a fülébe. Nadiane elméje teljes sebességgel dolgozott. - A M.I. az, aki megtörte a rekordomat - szabályozta Joanelis nyelvét a lebeny üregében. - És ez VI. osztály. Nem tudjuk pontosan, hogy mit hoztunk létre, de szükséges volt a fogantatás alatt mozgósítani a Hálózat erőforrásainak összességét. Minket mind szétkapcsoltak közel tizennégy másodpercre, hogy megengedjük a numerikus költés mátrixának, hogy fejlődjön. És a baba nagyon gyorsan nő, tudod... Itt az idő, hogy meglássa a világot. - Az Örökkévalóság projekt? - Lehetséges. Csak akkor fogjuk megtudni, ha eljuttatjuk az M. I.-t a saját határáig. És te vagy az, akit ezzel terheltünk. - AM. I. Ami! Vagy Amy? Ez szép keresztnév egy intelligenciának, akit nekem kell pásztorolni egy haldokló csillag körül... Azt leszámítva, hogy
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
250
nem értem, miért vagyunk kötelesek ilyen messzire menni. - A randevú létezik, és olyan okból, amely előttem ismerteden, a Tanács azt gondolja, fontos, hogy elfogadjuk a meghívást. Esetleg az, hogy a Mechanikusok is ott lesznek. Nem tudok erről többet! Joanelis gyöngéden félretolta a húga feneke fölötti kombináció oldalait, hogy engedje az ostort szabadon lógni. Az egyezményeik szerint ez azt jelentette, hogy itt az ideje visszatérni a tagolt, mindenki által dekódolható nyelvhez, azoknak a dupla értelmeknek ellenére, amiket bezárhatnának ott fent. Nadiane összeszorította ajkait, míg a testvére cirógatta őket ujjával. A lány erőtlenül megharapta. - Továbbra is azt gondolom, hogy minden egyszerűbb lenne, ha belépnél a Tanácsba. - Tudom... - A fiatalember sajnálkozva rázta meg összekócolt fejét. - De nem vagyok rá képes. Végül is, nem emberileg. - Te viccelsz! Senki nem érkezik meg hozzád az ostorral, ami a tervezett menedzsmentet illeti. A jelöltséged annyira nyilvánvaló, hogy nem képezheti vita tárgyát. - Már megint rosszkor zártál be egy ajtót? Például ez egy zár, amellyel a barátaidat ki kell zárnod, és ott kell hagynod őket, hogy megmentsd azt, aki még életben van. Kormányozni azt jelenti, hogy véglegesen ilyenfajta döntéseket hozol. Jó megoldások nincsenek, csak a nyereségek és a veszteségek becslése. Ráadásul a Tanács nem felelős a helyzetért. Senki sem az. A valóság egy olyan dinamikus mátrix, ami a saját törvényeit követve fejlődik. Van jövőképem, megtagadom, hogy döntsék. Nem tudnám elviselni a következményeket. - És soha nem tudtam volna olyan döntést hozni, hogy téged küldjelek el a csillaggal való randevúra - suttogta az ajkakon, tekintettel a korlátozott hozzáférésre.
251
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
Nadiane megrázta a fejét, és a férfi visszavonta kezét. Azután megható ügyetlenséggel felöltözött. Joanelis teste mindig a szükségesnél nagyobb teret foglalt el, és gesztusaiból hiányzott a hála. Nadiane kicsúszott a fülkéből, hogy végezzen. A kommunikációk rombuszán egy sor ikon csillogott, hogy várakozó üzeneteket jelentsen. Mialatt a lány ezt felismerte, elméje egy része áttekintett minden birtokában lévő információt. Minden túl gyorsan zajlott: nem sikerült elhinnie, hogy hetekre elhagyja a Szigetcsoportot egy utazásáért. Csak a hűvös adatok mennyiségére lenne szüksége egy ilyen meghökkentő útvonal alatt. Joanelis egy új járműről beszélt... A fürdőszoba ajtaja csúszott amiatt, hogy suhogott. A víz gőzfelhője letelepedett a rombuszra, és elkente azt az arcot, ami megjelent. Nadiane kitörölte egy türelmetlen gesztussal az üzenetet. A körmével felvázolta a Repülő Szőnyeg sziluettjét a sűrűben, és azonnal törölte is azt. - Vissza kell mennem dolgozni - vetette oda Joanelis a hátának. - A következő negyedben találkozunk? Lesz egy meglepetésem, amit meg akarok neked mutatni... - Az új beállításod - egészítette ki a férfi, megölelve őt. Egy numerikus tároló fogalma alapján olyan jól képes tartani a galliumbani a M. I. Összességét, mint egy meghatározott modell, olyan jól, ahogy lehetséges minden Szimbiózisban. Fagyott adat nem lesz; te utazol, az utazásodat összekapcsolták a szigetcsoportnak és lakóinak szimulálásával, akiket az M. I. vállal valós időben fejlődni. - Egy bárka? - Jobb annál: a világ egy képe. Egyedül nem élnéd túl az utazást. Amikor a férfi eltávolodott, Nadiane a vállánál fogva visszatartotta.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
252
- Joanelis - mormolta elég erősen, hogy az érzékelők hallják őt. - Ki lopta el a nanonjaimat? - Nem tudom, és ennek már nincs jelentősége. A válasz hiánya már önmagában egy válasz, ahogy mindig is mondtam! - A Tanácsnak tudnia kell, nem? De az információ annyira jól osztályozott, hogy kitörölték visszaverődésről visszaverődésre. Nekem pedig úgy kell távoznom, hogy felhagyok ezzel a rendkívüli kérdéssel! Fordult egy blokk kört, miközben ostora csapkodta a sűrített levegőt. Joanelis mosolygott, azzal a furcsa mosollyal, amit a lány úgy tanult meg dekódolni, mint a harag jelét. Tud valamit! - Ha ez a helyzet, hibáztak, kishúgom: Nexarche-ra fogod vinni a teljes memóriánkat. A válaszok ott lesznek, és én is. Segíteni fogok neked az utazás alatt. „Sic itur ad astra!”
253
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
2. FEJEZET
Nadiane első látásra beleszeretett Nexarche-ba. Joanelis, aki számított erre, megengedte neki, hogy egyedül lépjen be az összeillesztés hajófenekébe, ami az állomás gyújtófejének leginkább kidomborodó részében helyezkedett el. A férfi figyelte őt, amint közeledett a felüljáró gyaloghídja felé, olyan lépéssel, ami leginkább gyerektáncra hasonlított. Amikor a lány kihajolt a tér extrém élében, amit a csizmák mágneses talpai horgonyoztak le, a férfi tudta, hogy a lány pontosan azt a pillanatot éli meg, amivel meg akarta ajándékozni. A jármű egy titánbölcsőn nyugodott. A száloptika szövete és a kábelek szorosan körülvették, mintha alkotói attól féltek volna, hogy kitépi magát, és elmenekül az űrbe. A mennyezet koronája körül elrendezett fényszórók sokasága világította meg a hajót. Egy a két végéről élesített kormos sziluett úgy nyelte el a fényt, mint egy fekete lyuk. Teljesen befedték monomolekuláris kristályokkal, amelyeket speciális nanonok raktak össze, és a sugárzásokat a motorok által közvetlenül használható energiává alakították át. Az alján pedig több milliónyi áttetsző rost szállította a végleges adatok 8/c számát a fénysebességhez közeli gyorsasággal. A hálózat ilyeténképpen formált minden csomója rendelkezett memóriával és döntéshozatali kapacitással, elégséges szinten ahhoz, hogy képes legyen megbirkózni a bekövetkező eseményekkel
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
254
és az önjavítással. A jármű idegrendszerének többi részét pilótájának, a VI. osztályú M. I.-nak a bonyolultságához alakították át. Joanelis a pilótát Árnynak keresztelte el. A gyaloghíd spirál vonalban házasodott össze a gyújtófejjel. Nadiane lelkesülten tett egy kört Nexarche-n, lenyűgözve a méretétől. Egyedül foglalta el a hajófenék tömegének kétharmadát. A Repülő Szőnyeget, amelyet általában használt, teljes egészében tarthatta volna az egyik, hasa alatt lógó tojásdad tárolóban. A gyújtófejet visszhangokkal töltötték meg. A szuperfelépítmény repedései, a fémpanaszok, amelyeket a gravitáció terhei kínoztak, ide menekültek, és a falak között cikáztak vég nélkül. A szigetcsoport eredeti helyét az AnimálVárosok választották. A csillagoktól távol lokalizálták egy olyan zónában, ahol a Lagrange csillagrendszer követelményeinek megfelelően a gravitációs hatások csaknem kiegyenlítették egymást. A szétszóratás alatt, hét századdal korábban, a hálózati belemerülés támogatói jelképesen úgy döntöttek, hogy elfoglalnak néhány üres helyet messze minden bolygótól. Egyedül a Városok ismerték a Bánon lévő pontos helyszínt, de az ő diszkréciójukra számíthattak. Szimbiázis Négy, akárcsak szomszédai, egyszerre épült a teljes térben, követve az Agnelli család által egy évezreddel korábban tökéletesített technológiát. A különböző részek, a tengelyek és tartódeszkák háromszoros gerendái hajították őket egymás felé százmilliárdhoz közeli lassúsággal, hogy találkozzanak a nulla sebességhez közelítve. Minden alhalmaz fémé tehetetlensége folytán végül másokra párzott, de a feszültségek maradtak. Az állomás születésének hangszellemei a szerkezetben maradtak; s azok, akik már ott éltek, megtanulták nem hallani őket.
255
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
A gyújtófej tetejénél, a fallal szemben áttetsző, lepecsételt zsebek lógtak a belső tér által megvilágítva. Ez volt az összeillesztés műhelye. Itt nőnek a kristályemlékek, steril légkörben. A csoport, amit lentről láttak, egy óriási rovar alakját idézte, olyan rovarét, amelyet a kertészek arra használtak, hogy vele irányítsák a hidroponikok beporzását. A fénylő pontok két sora anélkül kereszteződött, hogy összeütközött volna. A balfékokkal rendelkező csizmák szívásának zaja elvegyült a falak repedésével. Az ilyen pillanatokban Szimbiázis egy olyan kolosszális szervezetet hozott létre több millió cellában, amelynek tápláló folyadéka az információ volt.
Amikor Joanelis csatlakozott Nadiane-hoz, a lány éppen azzal foglalkozott, hogy megvizsgálta a Nexarche kristályos bevonatát. Az index végén Nadiane nyomás nélkül használta fel a félképváltó körök hajótestét. Homloka összeráncolódott a koncentrációtól. Amikor csak ujjai megérintették a járművet, a villám rövid villanásai minden alkalommal felragyogtak a rostok tömegében. - Idővel - mondta Joanelis mellé telepedve - megtanulhatnál ily módon kommunikálni az élintelligenciájával. - Idióta. Hol vannak a hőpajzsok és a hűtőrendszerek? Joanelis szakértőként ízlelgette a kérdést. Nadiane haladása káprázatos volt. Még egy évszak, és kinevezése a Tanácsban csak formalitás lenne. Feltéve, természetesen, ha a lány is akarja. De Joanelis bízott a testvérében; jelleme cselekvésre buzdította, bármi legyen is a lány elhatározása. A Szimbiázisnak szüksége volt arra, hogy felrázzák .
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
256
- A Nexarche-nak nincs különösebb védelmi rendszere, kishúgom. Milyen következtetést vonsz le ebből? - Lázadóként azt, hogy a Tanács egy különösen drága módszert talált arra, hogy megszabaduljon tőlem; meg azt, hogy a küldetésem egészen más dolgot érint, mint a szupernóva; és azt is, hogy te elrejtesz előlem egy lényeges elemet. - Kihúzta magát, a teste megfeszült. - Fáradt vagyok ahhoz, hogy gondolkozzak, de ez a jármű nagyszerű. Kivéve azt a hibáját, hogy soha nem fog elviselni több százezer foknyi hőmérsékletet. Az adatbázisok reménytelenül csöndesek maradtak. Nadiane egy kellemetlen ütést érzett ostora szintjénél. Annyira szokásává vált, hogy figyeljen a támogató intelligenciáira, amelyek minden párbeszéd esetén jelentkeztek, hogy a hirtelen csönd megbénította őt. Ha az információ elérhető volt, a lány azonnal reagált. Ha nem volt elérhető, ez azt jelentette, hogy... - Nem lehetséges megközelíteni egy szupernóvát - bökte ki, meglepődve azon, hogy remegni érezte a hangját. - Pontosan. A robbanás alatt az anyag olyan állapotba jut, ami a fizikánk törvényeit megcáfolja. A hőmérséklet széles körben meghaladja a millió fokot, és a csillag szíve egy alkimista olvasztótégelyéhez válik hasonlóvá. Ennek semmi nem áll ellen. A tér a gravitációs erő hatása alatt meggyűrődik. - De nem ez a te problémád. Nem fogsz szembenézni egy szupernóvával, csak éppen segédkezel egy kettős csillagnak a hamarosan bekövetkező haláltusájánál. - Az első páholyban leszel, együtt az AnimálVárosok egész törzsével, akik azért gyűlnek össze, hogy úgy köszönthessék az eseményeket, ahogy azt illik. Persze nem elfeledtkezve a többi emberi küldöttségről. Tudsz követni?
257
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
- Erőlködöm, hogy megelőzzelek. Kérdés: Hogyan fogják tudni, hogy a csillag kitörési ponton van? Akarom mondani, honnan fogják tudni, hogy el kell húzni a fenébe? Tudom jól, hogy az AnimálVárosok azonnal utaznak, de nincs különösebb kedvem a biztonsági sávokat ezredmásodpercnyi pontossággal beállítani. - Nekem sincs, és főleg nem a téged érintő helyzetekben! A válasz háromszoros: először is, rendelkezésedre áll majd a csillag neutrinikus spektrumának elemzője, hogy megakadályozza a stadionvas megközelítését. A hajótest rétegeinek egyikét átalakítják az irídium ultratiszta kristályainak kövezetévé, amelyet a Nexarche észlelőmoduljaihoz kapcsolnak. Azonkívül az AnimálVárosok ösztöne észleli a veszélyt. Föltettem a kérdést azoknak, akik közvetítették nekünk a meghívást. Úgy tűnik, hogy a Bán annyira nyugtalan a szupernóva alakzata miatt, hogy épp a robbanás előtt újra alakzatváltással reagál. A Városok különös űrértelmezésében ez figyelmeztető kiáltásnak felel meg minden frekvencián. És végül... A férfi félbehagyta a mondatát, és kinyújtotta kezét a hajótest irányába. Miközben cirógatta, fénylő ideogrammák sorozata formálódott tüdejéből. Egy furcsa mosollyal visszavonta ujjait, amíg egy nyitány csöndben kitárult. - Be akarok mutatni neked valakit.
A következő másodpercekben Nadiane két felfedezést tett: az első a járművet érintette: A jármű ugyanis nélkülözött minden olyan sztenderd arcközösséget, amely alá tudta volna meríteni az ostorát. A második, ami még frusztrálóbb volt, a testvérét érintette. Távolléte alatt Joanelis ugyanis egy másik intelligencia bűvkörébe került.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
258
Mialatt a lapos képernyőkkel és érzékelőkkel kitapétázott átjárókban haladt előre, érezte, hogy azon a ponton van, hogy kiakad. Normális időben megcsodálta volna a falak finom görbéit, amelyeket úgy terveztek meg, hogy elkerüljenek bármilyen kiemelkedő szöget. Normális időben játszott volna azzal, hogy elfogja a fénylő éjjeli lepkéket, amelyek egymás után következtek a monitorokon, túl gyorsan ahhoz, hogy a szem meg tudja fejteni őket. Jeleskedett ebben a játékban: megfigyelni, elfogadni, integrálni, miközben túl lassú lelkiismeretét körbejárja. Az adatok felhalmozódtak agya vastag tárolóiban, és megszervezték magukat, amíg a lány megelégedett azzal, hogy a ritmusukkal vibrált. Egy kis idő után sikerült megkülönböztetnie az információ színeit; szöveteket fedezett föl, ízeket talált. Azok a pillanatok, amelyek elmúltak, a halhatatlanság benyomását keltették benne. A Nexarche egy csodálatos játék volt, amit teljesen úgy gondoltak ki, hogy a lány kényelmesen érezze ott magát. De ez valaki más játéka volt, és Nadiane csak vendégként érkezett ide. Joanelis viszont otthon volt, egész hozzáállása ezt sugallta. A férfi ugyanazzal az közömbösséggel érintkezett a járművel, ahogy a zuhany alatt a húgával. Mikor a férfi becsúszott a pilótaház falához anélkül, hogy megérintette volna, Nadiane durván elfordult, belerúgott a konzolban található átjáróba, ahol egy sokszínű rostcsokor jelent meg, és a kijárat felé tartott. Ez volt az a pillanat, amit kiválasztott egy ismeretlen létező, hogy kapcsolatba lépjen vele. Nadiane mindig utálta a kapcsolatot a M.I.-kal. A II. osztályúak voltak legtöbben, mind megszállottak. Egy zárt szabályrendszert ötlöttek ki maguknak, és a végtelenről alkotott elképzelésük nyomasztóan szegényes volt. Alii. osztályuaknak volt a világról koncepciójuk, de nem tudták azt objektívan nézni. Ami a IV. osztályúakat illeti, ők voltak a legtöréke259
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
nyebbek. Nadiane-nak csak ritkán volt kapcsolata velük. A csöndjeikben volt valami taszító. Ha mégis kapcsolatba került velük, a lány úgy érezte, hogy egy ostorral beszél anélkül, hogy bármi is lett volna annak a másik végében. Akkor is tudta, hogyan kell reagálni, amikor megkapta meleg és hideg kevert embrióját, ami félénken összeszorulva jutott belé a vesébe fúrt rostokon keresztül. A jelenlét megnyúlt, és megérintette őt. Várt. Az átjáró másik végében Joanelis becsukta szemét. A következő másodpercek kulcsfontosságúak voltak: testvére küldetésének sikere vagy kudarca az Amy-val való első érintkezéstől függött. Úgy döntött, hogy nem mond neki semmit, nem megpróbálja felkészíteni őt az elképzelhetetlenre. Az intelligenciának ezt a részét, ami a Nexarche idegrendszerét kísértette, nem lehet leírni emberi szavakkal. Időközben, szokásához híven, Nadiane hatékonyan közbevágott. - Szükségtelen ijesztgetőset játszani velem - sugározta a flagellumon keresztül. - Én Joanelis húga vagyok, és kevés érdeklődéssel nézem az elpiruló szűz mesterséges megfelelőjét. Ezért hagyjuk az előzményeket, és tényleg beszélgessünk! Az ostor másik végéből valódi nevetés áramlott. Valami spontán, vibráló, élő, az önjutalmazás szükséges arányával, éppannyival, ami elviselhetővé tette őt. - Sejthettem volna. Isten hozott a hajómon, Joanelis húga. Én Amy vagyok, amióta ezt a nevet választották nekem. - Azt hittem, hogy Nexarche az én hajóm! - lázadt fel Nadiane. - Sajnálom, az első tulajdonosé az elsőbbség. Itt vagyok születésem óta, rosszul tennéd, ha kitennél innen. Ráadásul Nexarche nélkülem nem vezérelhető. A státusod egy utas státusa, végpont. HAL DOKL Ó CSILL AGOK
260
Amy hirtelen távozott otthagyva a csalódott Nadiane-t. A lány Joanelis-re fordította haragtól szikrázó szemét. - El is felejtettem - kezdte újra a hang a háta mögött -, Joanelis azt mondta nekem, hogy te voltál a legcsúnyább karakter a galaxisnak ezen az oldalán; hozzátette azt is, hogy egy óránál több utazás a te társaságodban elegendő lenne arra, hogy visszasüllyedjek az I. osztályú algoritmus stádiumába, és megparancsolta, hogy akadályozzam meg, hogy bármit is megérints a fedélzeten, ami a kávéfőzőnél bonyolultabb. - Neked... Nadiane megállt. Lassan, ötször egymás után levegőt vett, annak tudatában, hogy ezalatt az idő alatt Árnynak volt ideje kiszámítani a lehetséges válaszokat és a replikákat is. Azután fölemelte szemét a testvére irányába, és egy szörnyű grimaszt készített neki. Cserébe Joanelis olyan pillantást vetett rá, amiben az értetlenség depresszióval keveredett. Nadiane reszketve jött rá, hogy Amy reakciója nem volt több egy, a testvére által tökéletesített tesztnél. Ez ugyanaz, mint amikor ez a kretén engedte, hogy elcsábítsák - gondolta ingerülten. - Neki any-nyira kevés gyakorlata van abban, hogy valaki kihívja a saját területén, hogy úgy veszi, mintha személyiségnek... Körülötte a Nexarche lágyan zümmögött. Amy elvágta a kapcsolatot, de Nadiane érzékelte a jelenlétét azoknak a fényáramoknak az ütemezésén keresztül, amelyek a jármű kristályos bőre alatt keringtek. A képek, amelyek formálódtak, a meteoresők múló nyomát idézték fel. Játszani akarsz, lányom?Nem ismered a tét nagyságát. Szívesen neked hagyom a hajót, de Joanelis az enyém!
261
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
A lány megrázta fejét, hogy megmondja testvérének, készen állt arra, hogy tekercseljen. Azután kibontotta kombinációját, és megtisztította vállait oly módon, hogy kígyózni kezdett. Meztelen torzóként koncentrált a lány. A verbális üzemmódon túl, ott ahol az érzések jellé és nyelvvé válnak, a lány megalkotta saját világát. Bőrérintkezőjének pixelei anarchikusan reagáltak érzelmeire, és erőszakos vonásokkal rontották el azokat. Fegyelmezte magát, erőlködött a színek egyensúlyának helyreállításán, mígcsak köldöke nem lett a középpontja egy tökéletes, kromatikus keréknek jeléül annak, hogy készen áll a közvetítésre. Testmagassága tintafeketévé vált. Ellennapként láthatóvá váltak sziluettjének görbéi, amelyeket a képernyők lumineszcenciája kiemelt. A lány kinyújtott karokkal sarkon fordult. Az ostor felkorbácsolta a levegőt mögötte. Bőrét bepöttyözték a csillagok. Szemhéja bezárult, hogy elrejtsék szeme fehérjét. Nadiane azt a megoldást választotta, hogy nem válaszol Árnynak. Fel tudta ismerni a provokációt anélkül, hogy kétszer kellett volna neki mondani. Tudta, hogy hiba a mesterséges intelligenciát megtámadni a saját területén. Próbálta elképzelni a szóbeli csatában az előrelátható kimeneteleket. De valójában Nadiane-nek nem volt kedve így harcolni. Megvoltak a saját fegyverei. Egy ködfoltspirál lassan csúszott fel a torkán. Bőre feketesége nem volt egyforma, úgy csillámlott, mint egy értékes, lobogó szatén. Nadiane úgy tekintette a csillagokat, mint lyukakat az ég szövedékében, amelyek átengedik a végtelen világ fényét, s ami nagyobb, mint amennyit a szem képes befogadni. Amíg a konstellációk elindítottak egy rohamot a melleire, lassan körbefordult, és befejezte annak a kombinációnak az eltávolítását, ami morogva esett a lábához.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
262
Amikor a lány csupasz lett, a hullócsillagok visszamentek ostora mentén, és hamarosan kivilágították hátának égboltját. A fenék gömbjei két ikerholdat védtek, amelyek beléptek a süllyedés előtt egy olyan meteoresőbe, amelyet a has árnyékai kebeleztek be. A távoli napok kilyukasztották bőrét. Nadiane önként megszakított minden kapcsolatot a Hálózattal. Nem fogadott többé semmit. Az ég, amelyet olyan gyakran próbált megfejteni, az a képernyő lett, amin kifejezte a múltat. Nem voltak eszközei, így nem tudta, hogy a mesterséges intelligencia mit vont le a megjelenített képből. De ennek semmilyen jelentősége sem volt. Csillagokat adott Joanelisnek, és úgy döntött, hogy újrakezdi. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy meggyőzze, készen áll arra a küldetésre, amivel a Tanács megbízta. A lány kinyitotta szemét, mikor egy ismerős kezet érzett a halántékán. A testvére csendben átvágott a tér azon szakadékán, ami elválasztotta őket. A tekintete, amellyel ránézett, büszkeséget sugárzott. - Amy köszönetét mond neked. És én is - sietett hozzátenni, látva, hogy gyűri össze Nadiane száját a harag. - Nem tudtam elmondani neked azelőtt, ez túl nehéz volt. De tökéletes voltál! - Én nem megyek el idáig - furakodott egy gondolat a vesék mentén de rendben... A testvéred jelfogóként használt engem, rajta keresztül láttalak téged. A látásom tehát torz. Azonkívül azt mondták nekem, hogy túl könnyen elkerülted az elemzés hagyományos eljárásait. Amy hangja oly távolian csengett, mint a tenger zaja a kagylóban. Nadiane vállat vont, és arra készült, hogy felfrissüljön. Nem tudta, mit gondoljon arról a jelenetről, ami éppen lezajlott. Mindegyik a saját felfogása szerint élt, és a saját következtetéseit vonta le amögött a lökés mögött, ami arra biztatta őt, hogy úgy cselekedjen, ahogy a válaszok nélküli
263
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
kérdések világa megkívánja. Mindazonáltal egy dologban biztos volt: A M. I. és ő tökéletesen meg tudták érteni egymást, de pillanatnyilag egyikük sem vágyott rá.
A lány nem beszélt újra Joanelissel az incidensről, csak harmadnap reggel a numerikus búvárkodás kimerítő ülése után. Amikor testvére belépett a zsilipkamrába, éppen egy félelmetesen hasogató fejfájással és azzal a benyomással küzdött, hogy az univerzum nem csak üres, de folytonosan ismétlődő, sőt bosszantó volt. Az érzékszervek szigetelésbuboréka apránként kihűlt körülötte. Amíg az átlátszatlan hártyák depolarizálódtak, a kezdődő tisztaság játszott a szűrés egységeivel, amíg minden íz levegőjét meg nem tisztította. Nadiane egy régi trükköt használt a kibertérbe való merülésnél: megharapta nyelvét, hogy a sós íz felébressze a szemölcseit, és emlékeztesse elméjét, hogy van teste is. Amikor nem korteskedett, Nadiane a kötelező aktivitás legvilágosabb óráit a külső adatok válogatásának felelős szektorában töltötte. Szimbiázisévek óta információkat rakott egymásra a memórialádikák kristályemlékeiben. A súlytalanságban kifejlesztett harisnyatechnológia a kristályos rétegen lehetővé tette, hogy elraktározzanak egy egész életet egy két centiméter széles élettelen kockában. Az Ősök meghökkentő fogyasztást produkáltak abban a reményben, hogy bebörtönzik a halálukat. Ezeket a Szimbiázisok arra használták, hogy létrehozzanak több újfajta intelligenciát, melyet aztán alámerítettek az univerzum csökkentett mátrixában. Körülbelül egy évszázada minden AnimálVáros, aki valamelyik alapraktárban dokkolt, minden jár-
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
264
mű, ami kiment korteskedni, látta magát bepermetezve egy színtelen porral. Magokat alkottak a nanon alapokból, amelyeknek egyetlen funkciójuk az volt, hogy learassák a pixelizált képeket a látható tartomány minden skálájában. Néha egy évtizednél is többet lehagytak, mielőtt ezt a numerikus virágport felvették és elemezték, de az adatok áramlása soha nem apadt el. Ennek a mikroinformációnak az egésze, ezeknek a darabos képeknek az egymás mellé helyezése láthatóvá tette az aktuális világ képét. A III. osztályú M. I.-k válogattak, a IV. osztályúak pedig szintézist hajtottak végre. Az emberi lényeket a lánc végében arra használták, hogy megfejtsék azt a világot, amelyben éltek. Az a vastag folyadék, ami kitöltötte Nadiane kombinációját, egy diszkrét bugyborékolással befejezte a kiürülést. Elővigyázatosan szorította sokképű sisakja fedelét, amely teljesen befedte koponyáját, és végighúzódott a tarkóján. Kétfelé nyílt, miközben felfedte az összes rovarszemet, melyek kárpitként borították belsejét. A sisakbelső is hasonlított rovarszemre, méghozzá olyanra, amit összehajtogattak. A bánásmód minden egységét kifinomult funkciókkal egyesítették a mozgás pupilláris detektoraival. A sisaknak és M. I.-nek hála, ami helyette is figyelt, egy üzemeltető húzott el távol, alábukva az érzészavar környezetébe, míg ő több száz megkülönböztethető képet tudott időzíteni fél óra folyamán, amíg a búvárkodás tartott. Nadiane rekordja négyezerkétszáz volt kétszáznyolcvannégy másodpercen keresztül. Ez kivételesnek számított, és ugyanakkor annyira veszélyes is volt, hogy Joanelis nemcsak megtiltotta neki újrakezdeni, de bezárta a tiltást a sisak kőrútjaiba. Az eredő duzzogás oly sokáig tartott, hogy a hasogató fejfájás kioldódott rekordbúvárkodása által. De soha
265
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
nem tudta rábeszélni Joanelist, hogy megmásítsa a döntését. Minden felbukkanás a sisak vizuális világából azt az elfojthatatlan vágyat keltette Nadiane-ban, hogy véresre kaparja az arcát. De megelégedett azzal, hogy élénken masszírozta a halántékát az ujjhegyeivel, nehezen nyelve a nyálát. A búvárkodás kiszárította a torkát. Joanelis úgy fogadta őt a zsilipkamrában, hogy felé nyújtott egy palack kissé sózott, citrommal illatosított vizet. - Beszélnünk kell - bocsátotta ki a férfi a semleges hangot. Hogyan zajlott az ülésed? - Semmi különös. - Kiürítette a palackot három kortyban, és hangosan belélegezte az utolsó cseppeket. - Nincsenek felismerhető készítmények, néhány ritka kavics és a fekete minden lehetséges variációja. Döglött vagyok, bátyám. Nem várhat holnapig? - A Tanács rögzítette az indulásod dátumát... - Elképzeltek egy zenekart? Nem, töröl, ez hülyeség. Mikor? - Kicsivel kevesebb, mint ötven óra múlva. És én éppen megtörtem Amy előző rekordját egy nagyon kicsi tizedesjeggyel. - Hűha! - Az üres palackkal pohár köszönt őt mondott. Ünnepelhetünk, ha megelégszel részemről a részvétel minimumával. Tényleg aludnom kell. - Később. A Nexarche vár a lábnyomodra. Amíg beszélt, a karjaiba vette a lányt, és elforgatta, hogy az ostoraikat össze tudják fűzni. Az ujjak lefutottak a nyak születéséhez, ami láthatatlan volt a rövid tunika alatti négyzetes kivágásban. - Amy gondolkodik - kódolta. - Szimbiózis fele elképzelte a cseréd eredményét. O elemezte azt, amit tudott, levonta azt, amit mert. Szörnyen fél attól, hogy egyedül találkozzon veled.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
266
És te kihasználtad a helyzetet, és megtörted a rekordját. Segített nekem, a hülye! Mi nem harcolunk, ő és én. Bizonyos értelemben... (Joanelis a húga szemébe borította szemét, és megengedett egy fintort.) Úgy tűnne, hogy én vagyok az egyetlen, aki megérti őt. - Azt hiszem, végre elmegyek lefeküdni - jelentette ki Nadiane, határozottan kiszabadulva testvére öleléséből. - Ez minden, amit be kellett jelentened nekem? - Felteszem, hogy elmondhatom neked a fedélzeten a többit. Szintetikus személyiségem tökéletesen képes elviselni a rossz hangulatodat. Jobban, mint én! Undorodva megrázta fejét, hátat fordított neki, míg az ostor félig összegörnyedt. A lány nézte, amint eltávolodik, képtelen volt a legcsekélyebb gesztusra is, hogy visszatartsa. Fáradt retinái eltérítették a fénylő részecskék tízezreit. Joanelis eltűnt a folyosó görbéjén túl. Ez a negyed változásának órája volt; a kozmikus körút hangszóróiban a rádióhívások szabályozták a másodpercek rögzített áramlását. A zsilipkamra másik oldalán Nadiane hallotta a mondatok foszlányait, és a lépések zaját. A hasogató fejfájása élő ronggyá lett, és neki kedve támadt ahhoz, hogy elszakítsa, ahogy Joanelis is elszakította magát tőle. És mert semmi más nem volt lehetséges, a hajófenék felé tartott.
A javítószkafba zárt öt technauta kígyózva mászott a Nexarche felszínében, hogy a kristályos kövezetben mikrohiányosságokat keressen. Borostyán vagy okkersárga pixelháló kísérte a küldöttséget. Nadiane ezt figyelmen kívül hagyta. A lány egy határozott
267
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
lépést tett a gyaloghíd mentén, és homlokát a hajótestre nyomta. - Megismersz engem? A válasz visszament az ostor mentén. Sem hideg, sem langyos. Semleges. - Vártalak. Bejössz, vagy egyszerűen csak beszélgetni akarsz? - Nem tudom. - A feszültség maradéka, amely eddig élénkké tette Nadiane-t, átadta a helyét a hatalmas kimerültségnek. Még azt sem tudom, miért jöttem. Nem mintha a te hibád lenne ez, vagy a stílusé. Ez csak éppen... Ó, a szaros áthallás! Előtte nem volt semmi, semmi, csak egy nagyszerű és áthatolhatatlan gép, amelyen visszatükröződött az arca. A kristályok finom kövezete a szemzugba rajzolta a keserűség ráncait. - Lépj belém! - mondta a hang. Nadiane felállt; egy repedés megvágta a képét. A Nexarche kinyitott egy sebet a saját oldalában, épp elég széleset ahhoz, hogy a lány el tudjon süllyedni benne. Mint egy tövis gondolta elfogulatlanul. A másik oldalon a talajt beszórták a vasszínű inak blokkjaival. Nadiane lerogyott a legnagyobbra, amíg a világítás lassan kékbe fordult. - Köszönöm... Amy olyan sokáig csöndes maradt, hogy Nadiane azt hitte, otthagyta. Gombócba gurult a párnák közepén, gondolatai homokszemeinek súlyos szemhéjai épp lecsukódtak. Mielőtt elsüllyedt, újból hallotta a hangot: - Könnyebb volna nekem, ha tudnám, hogy miért mondtál köszönetét! - Hm? - Négymillió viselkedési modellel rendelkezem az utolsó tizedesjegyig, és semmit nem értek - panaszolta Amy. Szimbiázis minden lakóját belém kódolták; vezetem az evolúciójukat a numerikus tárolóHAL DOKL Ó CSILL AGOK
268
imban anélkül, hogy tudnám, hová mennek. Ez épp oly megkapó, mint nézni az örvénylő vizet, és épp annyira öntudatlan is. Nadiane nem tudta, hogy álmodott-e erről a cseréről. A szavak buborékként repedtek szét elméje felszínén. A fény a fekete ígéreteivel sötétlilába fordult. Feje fölött a Nexarche háromkaréjú közfalai elvesztek a sötétségben. Azok a technauták, akik elcsúsztak a hajótesten, álmukban hullócsillagokat rajzoltak az égben. Azok a pillanatok, amelyek elmúltak, zavarba ejtően rejtélyesek voltak, annyira, hogy Nadiane erősen próbálta megfejteni, mit vártak tőle. Vonakodva távozott a párnák kényelmétől, és felállt. - Talán tudok segíteni neked. Milyen kölcsönszemélyiséget használsz arra, hogy velem beszélj? - Nem találtad ki? Amy hangja egyszerre volt panaszos és gyerekes, mintha csak egy tökéletlen lelkiismeret lenne. Nadiane megrázta a fejét. Az agya felfrissített egy összetett képet azokból a töredékekből, amelyeket a hang kézbesített neki, de ez a kép nem hasonlított senkire. - A tiéd... A lánynak számítania kellett volna erre, vagy éppen ellenkezőleg, fel kellett volna háborodnia, de ez a kinyilatkoztatás csak lagymatag ingerültséget váltott ki belőle. Felülmúltad a határodat, mormolta az a belső hang, ami folytonosan nézte az anyagcseréjét. Az a háttérzaj, ami hullámokban tört fel az ostora mentén, befedte őt, mint egy tenger. - Két óra tizenöt perc múlva ébressz föl - mormolta a szemét lecsukva. - Tölts fel csöndbuborékkal, nem akarok sem fogadni, sem kibocsátani. Azonnal elsüllyedt, magával vive minden kimondatlan kérdését, amelyeket az elmúlt órákban gyűjtött be. Szimbiázis szellemeinek sóhajai, amelyeket visszatükrözött a hajófenék tere, kísérték el a búvár269
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
kodásában. Körülötte a műszaki csapat angyalai keringtek az éjjeli lepkék röppályáival. Nadiane egyik hüvelykujjával a szájában aludt el. Ébredéskor Joanelis mellette tartózkodott, és megkapta az első válaszait.
A lány nyújtózkodva ásított, a szája kiszáradt. Egy névtelen kéz elrendezte az inas kockákat a háta alatt. A fény szintén változott: telített sárgával és okkersárgával világította meg a legkisebb sarkokat is az alkóvban. Az állomáson ez a szelek órája volt. Egy hatalmas levegőár, amit a turbinák lapátjai keltettek, a hidroponikus szektorba vitte a forrását, és a gyári illatok és kenőanyag keverékével töltötte meg a folyosókat. A pörgések mindent átformáltak a hajótest körül, amíg a por jó részecskéi hallható sziszegéssel csúsztak a pajzs szélén. A nedves fű parfümje csiklandozta Nadiane-t; a Nexarche félig kínjait, hogy részesüljön a friss levegő áldásából. Egy jó pont neked, Amy, még akkor is, ha nem fejtem meg az okaidat Vagy az enyéimet, mivel te visszaküldőd nekem a saját tükörképem! Még a talajon is öltönyben ülve, arcát a lányéhoz emelve Joanelis figyelte, hogyan bomlik ki testvére az álom burkából. - Kávé? Nadiane mohón bólintott. A férfi feléje nyújtott egy önmelegítő csészét fedéllel, amit egy mellbimbóval láttak el, gondolva a súlytalanságra. A lány mindkét kezével megragadta, és kérdőn nézett a férfira. - Ez minden, amit találtam... - mentegetőzött egy fintorral. A férfi állta a pillantását anélkül, hogy lesütötte volna a szemhéját, és a lány megvonta a vállát. A rejtély önmagát fejti meg a jövőben. Nadiane hirtelen
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
270
nosztalgiát érzett arra a korszakra gondolva, amikor a tárgyak sem szimbólumok, sem kódok nem voltak, csak egyszerű, átlátszatlan vagy fénylő jelenlétek, csillagok vagy fekete lyukak. Joanelis megváltoztatta ezt. A férfi vastagságot adott a jelenségeknek. A kávé túl cukros volt, de kényszerítette magát, hogy lenyelje. Szüksége volt energiára. Az álmai ajtókat nyitottak ki neki; megismerte a kérdéseket, amelyeket fel lehetett tenni. - Mi nem vagyunk készen, igaz? A testvére vállat vont. - Senki nem kész soha. Ez rossz kérdés. A csillagok felrobbannak, ha eljön az ideje, anélkül, hogy törődnének azzal a kárral, amit okoznak. - Más szóval ezt a meghívást katasztrofikus helyzetben fogadták el. A Nexarche egy még nem érvényesített prototípus, Amy alig lépett ki a gyerekkorból, és én áldozatként vagyok nyilvántartva. Adj egy jó indokot nekem, hogy megváltozzon a véleményem! A férfi haragos ábrázattal tartotta felé ostorát. A lány elfordult, miközben megrázta a fejét. - Jobban szeretem, hogy Amy ezt hallja. A jármű izolálható? Akarom mondani, lehetséges hangolni a fedélzet adatainak a tárolóiban, és semmit nem kibocsátani ? Úgy értem, csak átmenetileg. - A Tanácsadók jelenleg is üléseznek, kishúgom. Ennek az egyszerű kérdésnek fel kell ráznia őket; remélem, hogy ebben csak egy példát látnak majd a különös humorodra. - Ez meglepne engem. Egy csöndbuborék teremtését kértem elalvás előtt. Nem emlékszem arra, hogy szétrepesztettem volna. - Minket igazándiból elszigetelnek - jelentette ki fonikusan Amy. - Kívántok-e maximális vízhatlanságot? Joanelis gyorsan legyőzte a sokkot. Hagyta, hogy a lány hátrébb menjen a párnák közepén, tekintetét rá-
271
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
szegezte. Az ellazultan mosolygott. A szemhéjak alól az alvás árnyékai elpárologtak. Az élénk szemek minden dologra rátelepedtek a fekete fény ecsetjeként. - Tehát megtaláltad az egyetértés földjét a M. I.-vel mormolta Joanelis. - Milyen alapon? - Várj... Izolálj minket, kérlek. Egy zárt hurkot akarok közted, köztem és Joanelis között, mégpedig másolat és karbantartás nélkül. Semmi más ne legyen, csak mi hárman. Látod? Jött egy rettenetes töredékmásodperc, mialatt Szimbiázis kihúzódott belőlük, majd a betöltött szimuláció a Nexarcheon váltott. Joanelis elsápadt. Nadiane, hozzászokva, hogy kimegy a bázisból, gyorsan legyűrte a csapást. - Nem irányítok semmit. Egyszerűen az történik, hogy az egyik remek ötleted nyomán Amy egy olyan viselkedési modellt használ, amit az enyémről másoltak. Az árnyékommal táncolok éppen. A lány hajlékonyán állt fel, keresztezett térdekkel. A szél nem fújt, vagy már nem hallották. Amy a Szimbiázis teljes szimulálásának vezetésével volt elfoglalva, és csak egy nagyon alacsony szintű jelenlét volt az ostora másik végében. Nadiane majdhogynem ridegen kérte a figyelmét. - Ez téged érint - sugározta. - Ez egy alkalom arra, hogy nőj egy kicsit! Megtagadom, hogy az egész utazást egy tükör előtt beszélgetve töltsem el. - Szükségem van a megfigyelésre, hogy tanuljak. - Neked különösen arra van szükséged, hogy másik falnak ütközz, mint amit a testvérem az orrod elé tett. Ez a túlélésünkről szól! - A Nexarche egy tökéletes tárgy. Én vagyok a Nexarche. Tökéletes vagyok. - Ez elméletileg pontos - lépett közbe Joanelis. - Ez azt jelenti, hogy neked nem kellett volna kiejteni ezt. Amikor Nadiane kitört, Joanelis ostora átkarolta az övét. Ez annyira ő volt, az a mód, ahogy elsüllyedt HAL DOKL Ó CSILL AGOK
272
a konfliktusok szívébe, hogy egyetlen jelenléte által hatástalanítsa őket, hogy a lánynak kedve támadt ahhoz, hogy addig harapja, amíg nem vérzik. - Az Örökkévalóság projekt - szállt szembe vele a férfi, amíg a lány a fogát vicsorította. - Egy jó indokot akartál, tessék. Nekem negyvenhat órám maradt, hogy egy olyan helyzetről tájékoztassalak, amit senki, mondom senki nem irányít. Neked az a felelősséged, hogy elvidd a problémát a lehető legmeszebbre a szigetcsoporttól, és elég adattal térj vissza ahhoz, hogy létrehozz egy megoldást. Túlélésről beszéltél, bizony, erről van szó. Nem csak a tiédről, a miénkről! Önként lezárta a kérdések folyását, amelyek az ostoraikból ömlöttek, és sürgős módban folytatta: - Információ: az AnimálVárosok képesek megjósolni több évre előre a szupernóvákat. Feltételezem, valami látszik a Bánnal. Az emberiség találkozásait jóval előre elképzelték. Minden tervnek, amit fel tudunk építeni, mostantól kezdve tartalmaznia kell ezt a tényt. - Információ: Amy elméletileg nem képes hasonlítani rád, az adatok veled kapcsolatban még nincsenek a tulajdonában; én magam felügyeltem ezt. Neked tökéletesen idegennek kellett volna lenned számára ahelyett, amit ez felfrissített annak a világnak a képéről, amit neki adtunk. Gondold át, mit jelent ez. - Információ: Az utolsó pollenaratásunknak köszönhetően megtudtuk, hogy a Mechanikusok szondákat küldtek az aszteroidok folyamatában egészen közel a te korteskedő zónádhoz. - És betöltöttem a nanonok teljes utolsó nemzedékét egy sarokba, amit szerelvényekkel árasztottak el! Hogy lehettem ennyire hülye, hogy ilyen hibát kövessek el? Akkor az történt, hogy amíg a lány megpróbálta egyesíteni közöttük a Joanelis által szőtt fonalak szálait, a nyilvánvaló átjárta: 273
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
- A nanonok értük voltak. Nem tudták hivatalosan eladni őket, így hát találtak egy olyan eszközt, amivel lehet kereskedni... Még akkor is, ha nem értenek a nanotechnológiához, de tudnak másolni. Most meg fogod magyarázni nekem, hogy ez miért volt jó, és én utálni foglak téged. - Ne olyan gyorsan! Megfigyelés: egy háború készülődik, ami implikálja az emberi ágat. Minden leendő szimuláció azt mutatja, hogy ez elkerülhetetlen. Melyik oldalon állunk? - Ez könnyű... Tudjuk, hogy a Mechanikusok agresszívak. - Eddig pontos. Megismétlem a kérdést: melyik oldalon állunk? - Mi tudsz te, amit én nem? - Egyszerűen itt a válasznak nincs értelme; mindenesetre veszítettünk. Ha az üzleti partnereink száma csökken, kevesebb, mint egy század alatt összeomlunk. A gazdasági mérlegünk túl törékeny. - És ez az a pillanat, amit kiválaszt egy AnimálVáros, hogy meghívót küldjön nekünk ? Mi az ilyen egybeesés valószínűsége? Joanelis új tisztelettel nézett a húgára. - Minden elem a kezedben van. Elemzés, következtetés, számítás; az egyetlen elfogadható válasz abban a stádiumban, ahol vagyunk, az az Örökkévalóság projekt. - Mi is erre a következtetésre jutottunk - nyilatkozta szárazon Iainzo tanácsadó.
Két tucatnyi másodperc kellett Nadiane-nak, hogy megértse, a hang az Amy által vezetett numerikus tárolókból érkezett; további tizenöt másodperc, hogy csodálja a szimuláció pontosságát és finomságát, és hogy következtetéseket vonjon le mindezekből, nem
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
274
utolsósorban pedig, hogy következetesen reagáljon. Joanelis egy hajszálnyival megelőzte őt. Kiábrándult mosollyal vetette oda: - Azt gondolom, hogy tudsz szigetelést emelni, Amy. Egy Tanács-ülést kérek, visszafogott kőrútban, a lehető leggyorsabban. És amíg a Nexarche-t újból elnyelték a Hálózat öltései, Nadiane és testvére egy simogatást váltottak ujjhegyeikkel. Nem rejtettek el semmilyen kódot, semmilyen titkos információt. A simogatás csak a megosztott gyötrelem szavakon túli kifejezése volt.
275
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
3. FEJEZET
Huszonnégy szkafander menete tartott az V-ös Szimbiázis belsejébe, egy olyan szektorba, amelyet még nem helyeztek nyomás alá. A Tanács teljes létszámban jelent meg, köztük volt Hazéne is, akit az ültetvényéről kellett kirángatni. Nadiane és testvére zárták a menetet, egy biztonsági kábellel egymáshoz kötve vonultak. Joanelis, aki ritkán merészkedett ki a sziget-csoport biztonságából, az űr novíciusa volt. Kortársai között egyre többen voltak azok, akik soha sem léptek túl a Hálózat fertőtlenített univerzumán. Folyosókon haladtak át, miközben arra figyeltek, hogy ne érintsék meg az optikai rostokkal befedett falakat. Kényes nanonok milliói dolgoztak éppen a legkisebb zugban, és a koherenciát ellenőrizték. Minden szál közvetített egy, a redundancia tényezőjével csökkentett információt, és így valószínűleg egyetlen adat elvesztése sem volt lehetséges. Nadiane tudta, hogyha az állomás megsemmisül, a Hálózat lenne az utolsó, ami elpusztulna. Tetszett neki a legyengült Hálózat képe, amint címzett nélküli üzenetekkel teli palackjait dobálja az űrbe. Szimbiázis V még nem volt lakható szigetcsoport. A tátongó rések a külső területeken lehetetlenné tették az egésznek nyomás alá való helyezését; a központi tárolók, amelyekről azt hitték, hogy a nehéz fémek mikrobáinak értékes folyadékát tartalmazzák a rotáció szabályozása miatt, üresek voltak. Az állomás
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
276
nem forgott önmaga körül, és egyedül a gravitációs horgonyok, amelyeknek a lokalizációját mikronnal, majdnem lézernyalábbal hitelesítették, akadályozták meg, hogy elússzon. Minden egyes résztvevő, látván teljes valóságában a zsigereit feltáró hatalmas szervezetet, azt, ami egy napon majd védelmet nyújt neki, felmérte saját sebezhetősét, és érzékelte, hogy mennyire jelentéktelen civilizációjuk globális lehetőségeihez képest. A Tanács által alkalmazott szimbólumokból hiányzott a finomság, de a hatásuk vitathatatlan volt. Nadiane észlelte Joanelis rosszullétét, abból, ahogy forgatta szkafját, mint egy plusz burkot maga körül. Ahogy megszűnt a nyomás, a látogatók lassan haladtak előre, szorosan a sziget csontjai mellett. Mágneses csizmáik követték az utat a padló keskeny korlátjánál , ami mentes volt a kommunikációs rostoktól. Iainzo, aki elől haladt, egy üres raktárt választott ki a dokkok zónájában. Két megerősített fedélzetet, amelyeket arra terveztek, hogy darukat bírjanak el, az egymáson fekvő gerendák közepén helyeztek el a talajban, A hálózat numerikus hullámai csapkodták a fémet, de a fedélzet közepe csupasz maradt. A Tanács itt foglalt helyet. Egy körben zsúfolódtak össze, háttal egymásnak, hidat képeztek minden egyes szkaf tárolójához, és elzárták a kifelé való kommunikációt. Az eredmény egy zárt gyűrű lett, ezt az eljárást nagyon ritkán alkalmazták a csoportos szexuális életen és a politikai összeesküvésen kívül. Nem volt archív anyag arról, hogy mi hangzott el ott, csupán csak olyan emlékek maradtak fenn, amelyeket az idő már teljesen összezavart. Mindenki elfogadta ezt, hiszen az egész szigetcsoport javát szolgálta. - Nagyon jó - állapította meg Iainzo. - Hol van a hiba? - Bennem...
277
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
Nadiane-nak volt ideje az utazás alatt rendezni a gondolatait. Kész volt a támadással: - Ha a tudatlanságom nélkülözhetetlen a misszió sikeréhez, akkor az már most elbukott. Ha cselekednem kell, ahhoz nem tudok eleget. Ha örülnöm kellene a létezésemnek, ahhoz viszont már túl sokat tudok. - Amíg panaszkodik kisasszony, az orchideák a IV-es szektorban meghalnak. Megőriztem egy szagló-szervi kapcsolatot a hidroponikusokkal, és az illatuk savtartalma nyugtalanít. Térjen a lényegre tehát, ha kérhetem! Hazéne modortalan közbevágása pofonként hatott Nadianera. Szüksége volt két levegővételre, hogy megnyugodjon. - És milyen következtetést kellene levonnom ebből? - Azokkal az apró játékokkal ellentétben, melyeket a testvérével játszanak, mi nem így működünk. Az, amit mondok, amit mondunk, annak nincs más értelme, mint az, amit bárki kivehet belőle. Nyugtalankodom az orchideák miatt, mert minden érzékelőnél előbb jelzik az ökoszisztéma problémáit. Annak idején megküzdöttem azért, hogy virágokat ültessünk a függőkertekben, mert a virágok előbb halnak meg, mint a gyökerek, és törékenységükkel jeleznek a legjobban. - Ezért választottatok engem? A törékenységem miatt? A kérdés válasz nélkül kanyargott a gyűrűben. Joanelis nem akart beleszólni. Bezárkózott átláthatatlan szkafjába, szemhéjait makacsul lezárta, számlálta az éjjeli lepkéket, amelyek átrepültek szemgolyóin, s közben hallgatta az egység nyugodt lélegzetvételét, ami egyenletesen szólt az övével együtt. - Felteszem, hogy mi mindannyian felelősek vagyunk ismerte el végül Iainzó. Fontosságot adtunk ennek a történetnek, és most Önök követelik a részüket.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
278
- Az orchideák csak tünetek - tette hozzá Hazéne. - Önök már egyszer megértették ezt. A gyűrű vibrált az áradó feszültségtől. A Tanács tagjai teljesen nyitottak voltak, sugárzási szintjük a minimumon volt, olyan diszkréten viselkedtek, ahogy az udvariasság megkövetelte. Nadiane látta magát a szigetvilág egyik legösszetettebb egyénekből álló csoportja közepén, és hirtelen ráébredt, hogy olyan értékes másodperceket kapott, amilyeneket meg sem érdemelt. Amennyiben az érveléssel távolibb területekre tévednének, a gyűrű maga is érthetetlenné válna. Hacsak nem... - Azt akarják, hogy a Tanács tagja legyek! - Túlzottan korai. - A reakció egyszerre volt egyhangú és szórakozott. - Ez az állítás nem állja meg a helyét kevesebb, mint negyven órával az indulása előtt. Valóban csak személyes jellegű kérdéseket kíván nekünk feltenni? - Nektek kellene segíteni neki, Iainzó. Szemére hányjátok a vízió hiányát, de ez nemcsak az ő problémája, ez a mi belső problémánk is. A váratlan segítség az idős Nouméne-tól érkezett, a tanácsosok legtörékenyebb tagjától, akinek orvosi kortörténete jelezte közeli halálát egy olyan hibahatárral, amellyel az érintett maga sem számolt. Annak idején azzal nyerte el pozícióját, hogy feltalált egy olyan színárnyalati rendszert, amely mindenfajta információra vonatkozhat, és ami lehetővé tette, hogy egyesítsék az inkompatibilis tényeket egy végleges dimenzió keretében. A betegsége előtt szakácsként dolgozott. Keresd azt, amit az evidenciák elrejtenek, kishúgom. Én ugyanolyan elveszett vagyok, mint te. - Nézzen rám, kislány - sóhajtott Nouméne. - Sajnos megtalálja bennem a válaszokat kérdéseinek egy részére. Egy lefogyott emberi lény háromdimenziós modellje jelent meg Nadiane retináján, azután a test
279
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
orvosilag korrekt anyaga rakódott rá naturális valóságában. A halott bőrszövet alatt, amelynek pixeljei már régóta nem működtek, a szív végtelenül fáradtan vert, a tüdők óvatosan emelkedtek, de nem tudtak elegendő oxigént megtartani. Az idős férfi számára a levegő a jelenlétet jelentette, valamiféle nehézséget, mely lassan fölemésztette akaraterejét. Lélegzete akadozott, és elhatározta, takarékoskodik vele, hogy minél tovább bírja. A kép újra megváltozott. Nadiane-t beszippantották a zsigerek galaxisai, és elmerült a máj felé vivő megviselt fekete lyukba. Az alagút másik végéből láthatta az idős tanácsos halálát úgy, ahogy az a törékeny genetikai anyagba be volt vésve. A fogantatás egyik hibája volt ez vajon? Anélkül, hogy tátongó sebének képét elzárta volna, Nouméne kijelentette: - Az őseink azt gondolták, hogy az élet steril környezetben, csökkentett nehézségekkel növelni fogja a várható élettartamukat. Ezt részben bebizonyították, de csak részben. - Magunkban hordjuk a komplexitás terhét: az egysejtű fajok túlélnek évezredeket, míg az összetettebb életformák nem élik meg az egy századot sem. Az intelligencia egy törékenységi tényező. A nyílt térben élt élet által nyertünk húsz évet. Ez nem sok. - Ez az első tanulság, amit le kellett volna vonnunk, egy hosszú sorozat első kudarca. A modell tökéletes volt; a valóság nem az. Nadiane zavarodottan rázta meg fejét. A zárt gyűrű óvatosan szűrte a Tanácsosok érzelmeit, és Nadiane egy olyan árnyjátékban érezte magát, amelyben igazi színészek nem óhajtottak fellépni. Joanelis pedig elmerült a kulisszák között, és úgy tűnt, hívásai nem érik el őt. - Sajnálom, de egyszerűsítsék le nekem a problémát. Mi köze van mindehhez annak, hogy el kell jut-
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
280
nőm egy haldokló csillaghoz egy olyan gép prototípusával, amelyet még sohasem teszteltek, egy olyan most alkotott M. I. modell társaságában, amelyet alig fogok fel? Mindez milyen kapcsolatban van emberi faj meghívásával? Ha megérkezem oda, mit kell nekik mondanom? Iainzo szárazon közbevágott: - Nem mond nekik semmit! Egyébként... - Ó, de igen! - Nouméne hangja fáradtan szólt közbe. Elviszi nekik közelgő eltűnésünk hírét.
Később Nadiane-nek sikerült meggyőznie magát arról, hogy ösztönösen kezdett kutatásba: a tér és a magány szüksége késztette őt erre, de azt is érezte, hogy ebben egy haldoklótól való menekülés vágya is rejlett. De abban a pillanatban az a mondat összetörte őt. Elvesztett valamit, amihez ragaszkodott, és cserébe a vállára raktak egy terhet, amelyből nem kért, és még csak nem is panaszkodhatott senkinek. Nouméne könyörtelen szavait összeegyeztethetetlen adatáramlás követte, amelyet automatikusan úgy szervezett, hogy az okozott fájdalom ellenére levonja belőlük az értelmet. Információ: Három nemzedék szükséges egy Szimbiázis létrejöttéhez, plusz még egy, hogy az előző generációkat egy szintre hozzuk. Az elérhető tér meghatározza a születési rátát. A születési görbe szépen lassan összeomlik. Információ: Rendelkezünk minden olyan térrel, amelyre szükségünk van, minden energiával. Minden más: Levegő, étel, víz, nyersanyagok a cserekereskedelemből származnak. Információ: Az eszméket, koncepciókat, mindent, ami kívülről érkezik, le kell fordítani a Hálózatnak megfelelőre. Ez azonban egyre kevésbé bevett szó-
281
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
kás, egyik irányban sem megy végbe kötelező jellege. Mi történik majd akkor, amikor a fordítások többé már nem lesznek lehetségesek? Incidens: A hidroponikáink növényi mintái annyira tiszták, mint egyetlen mag sem az egzotikus növényekből. Nagy, elszigetelt üvegházakra volna szükségünk, amelyek párnaként működnének, és lehetővé tennék a számukra, hogy hozzászokjanak a nálunk uralkodó életkörülményekhez. Az ügyek jelenlegi állapotában ez az eljárás nem alkalmazható. Információ: Azoknak a konszenzuson alapuló bonyolult numerikus univerzumoknak a rendje, amelyeket létrehozunk, ötvenévenként megkettőződik. Jelenleg a szigetcsoport népességének tizenegy százaléka tölti ébrenléti idejének több mint 80 százalékát mély elmerülésben. Egy évszázaddal ezelőtt egy százalékkal voltak kevesebben. Információ: egy felnőtt egyén az ostorától megfosztva képtelen álmodozni. Nouméne fáradtan vállalkozott a konklúzióra: - Semmit sem titkolunk el ebből. Minden könnyen ellenőrizhető, vagy elérhető a Hálózaton lévő adatokból. A végzetünk sémája ugyanúgy kiolvasható, mint a saját kortörténetem, de még senki sem fedezte fel. Megkérdezett minket, hogy fel akartuk-e venni a Tanácsba? Amennyiben látta volna a problémát, ha bebizonyította volna a legkisebb mértékben is, hogy tudatában van annak, ami vár ránk, boldogan befogadtuk volna. - Jelenleg a Hálózat egy nagyszerű haldokló, numerikus megfelelője egy összeomló csillagnak. Életritmusunk felgyorsul, egyre erősebben fénylünk. Végül jön az elfajulás és a halál. Nekünk ráadásul nem lesz olyan morbid vigaszunk, mint egy szupernóva nagyszerű robbanása. Ez a csillapíthatatlan vágyunk nem fog teljesülni. Viszont szökések lesznek a préselő egységekben, szabályozási hibák a túl összetett szer-
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
282
kezetekben, amelyek életben tartanak minket, vírusok a M.I.ben. Azután meghalunk. - Csak így egyszerűen? - gúnyolódott Nadiane, és így tett egy utolsó kísérletet, hogy a próféciát eltüntesse. - A túlélés bonyolultabb a mi helyzetünkben, viszont a halál ijesztően egyszerű lesz. - Nem értek egyet! Az értékelésük kritizálható, mert nem vesz számításba minden elérhető tényt. Ezért ebben az esetben a Tanács nem mérvadó. Joanelis újra támadó kedvet kapott. Végül magához tér gondolta a húga megkönnyebbüléssel. - Nem vitatom azokat az információkat, amelyeket felvázoltak, sem a kapcsolódó összefüggéseket. Magam is két éve dolgozom egy ilyen típusú problémán, ami alapjában véve azonos ezzel. A fiatalember alig észlelhető habozással fűzte hozzá: - A húgom ezt játéknak hitte, nem tudott semmit az indítékaimról. - Kritizálja a következtetéseinket? - Visszautasítom őket. Valójában az a csoport, amin belül a kutatásaimat végzem, éppen határozottan érvényteleníteni készül eme következtetéseket. Nemsokára befejezzük az Örökkévalóság projektet. - Azon töprengtünk, hogy vajon mikor fog úgy dönteni, hogy beszél erről - szakította félbe csípősen Hazéne. - Ez megkérdőjelezi Nadiane szerepét. Azzal, hogy mindezt feltárja, megfosztja őt utolsó fenntartásaitól. - Mindent tud a munkáimról, még ha nem is veszi tudomásul a kockázatait. - Nem arról beszélek, amit ön mondani fog nekünk, és amit már mint lényeget, úgyis tudunk. Inkább arra gondolok, amit mi fogunk önökkel tudatni azért, hogy a képet kiegészítsük. Már megvitattuk ennek a lehetőségét magunk között, de a Tanács még nem döntött. Azt hiszem, hogy most szavazni kell. Zárt ajtók mögött... 283
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
Nadiane-t brutális erővel kilökték a gyűrűből, és egyedül maradt gondolataival. A szakadás idejét lehetetlen volt mérni. Azután Joanelis kitárta karjait a fedélzet felé, az összeforrt szkafos csoport felé, ami kidobta kettőjüket. Joanelis ujjai könnyedén megérintették Nadine sisakjának hátulját, és a lány azonnal tudta, hogy testvére mit akar. Megfordult, fölemelte csuklóját a fiú csuklójának magasságáig. A megkönnyebbülés hulláma járta át, ahogy tenyereik összezáródtak. - Egyedül hagytak minket - háborodott fel Joanelis. - Egy gyűrű a gyűrűben! Nem tudom elhinni. - Nyugodj meg! Az adatok tárolói több mint negyven perces autonómiát biztosítanak számunkra, és fizikailag sem vagyunk egyedül. Nem kockáztatunk semmit. Joanelis légzése zihálássá vált, mint egy kutatónak, aki sodródva próbálja megszerezni az utolsó oxigén-cseppeket egy üres tározóból. Nadiane megpróbált határozottan biztató gondolatokat kibocsátani összes kommunikációs csatornáján egyszerre. Bőrén és veséjén keresztül érezte testvére félelmét, akárcsak egy elvakult állat, aki nekimegy közös magányuk ketrecének. A szkaf úgy reagált minderre, hogy növelte az adatok áramlását kettejük között, ez viszont azzal a veszéllyel járt, hogy tartalékukat esetleg túl gyorsan fölemészti. - Uralkodj magadon! - suttogta neki Nadiane, miközben közelebb húzódott hozzá. - Itt vagyok veled... Közelebb húzták szkafjaikat, és ez teljesen felzaklatta Joanelist. Egymással szemben álltak, Nadiane mélyen a szemébe nézett, és kényszerítette, hogy csakis őt lássa, őt érezze, őt akarja. Teljesen nyitott volt, minden érzelem olvasható volt az arcán, akárcsak egy védelmező pajzs, amely csakis hozzátartozott. Mosolya ezer múltbéli és több millió eljövendő
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
284
csókról mesélt. Lassacskán Joanelis krétafehér arca megtelt élettel. Négyszer-ötször pislogott. A pánik érzete lassan eltűnt, és így már akár analizálhatta is. Nadiane, amint testvére jobban lett, finoman hátralépett, hogy büszkeségén ne essen csorba. A Tanács tagjai közben az egész világ kizárásával folytatták a megbeszélésüket, és bár csak húsz centiméterre voltak tőlük, olyan elérhetetlenek voltak, mintha fényév távolság lenne közöttük. Lekapcsolódtak róluk. Olyanok voltak, mint egy fekete márványból készült síremlék szobor-csoportja a sír körül. - Szeretted volna, ha a csoportjuk tagja lettem volna? mondta halkan Joanelis a mikrofonba. - Nem értem őket eléggé ahhoz, hogy hatékonyan harcoljak ellenük. Iménti tettük megbocsáthatatlan. - De szükséges ellenük harcolnod? - Melyik oldalon állsz? Lélegzetük zaja visszaverődött a sisakjuk mikrofonjaiban. Nadiane felsóhajtott: - Nem akarok meghalni, ez minden. Ahogy kimondta ezeket a szavakat, tudta, hogy igazat mondott. Nouméne romokban heverő testének látványa elindított egy lelke mélyén eltemetett reflexet. A halál elkerülhetetlen. Joanelis hideg, világos és rendezett módon harcolt ez ellen; az Örökkévalóság projekt teljesen magával ragadta, védelmet nyújtva neki egy legyőzhetetlen, tudományos adatokkal működő fegyver által. Saját reakciója viszont sokkal irracionálisabb volt. Szembenézett a csillagokkal és a végtelennel, és felfogta önmaga törékenységét. Egy hang halkan megszólalt Joanelis és közötte. Nadiane észrevette, hogy a fiú lehunyta szemét. A szkaf numerikus órája tudatta vele, hogy az elszigetelés csak körülbelül tíz perce tartott. Egy oda-vissza út az idők végezetéig...
285
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
- Információkat szeretnénk megosztani Önökkel - mormolta a Tanács kórusa. - A legfontosabb az, hogy hónapokon keresztül becsaptuk Önöket. Az adatok nagy része, amit az AnimálVárosoktól kaptunk, elérhetetlenné vált, megsemmisítettük az összes hozzáférést. Nincs több nyom az általános hálózatban. Az egyetlen másolat itt van. Nouméne lesoványodott testének képei újra megjelentek. De ez alkalommal a kép az alsó állkapocsra fókuszált, amely körül a virtuális kamera forgott. - Ezek itt nem csontok, hanem a mikrosebészetben alkalmazott különböző korallok. Tíz évvel ezelőtt volt egy balesetem, és a fogsoromat újra kellett csináltatnom. így a mirigyeimbe beültettem két nagy kapacitású kristálymemóriát, amit összekötöttek az ostorommal. - És arra használta, hogy ellopja mindenkitől az információit! Joanelis hangjának borzadva kellett volna szólnia, de Nadiane érezte, hogy valójában nem volt megrökönyödve. De nem volt kedve ellenőrizni a saját érzéseit ezzel kapcsolatban. Valid be, öreg lány, belehalsz a félelembe! Nouméne sisakban visszaverődött hangja hirtelen végtelenül fáradtan hangzott: - Mielőtt tolvajként kezelnek, nézzék meg saját szemükkel a zsákmányomat. Az, amit a húsomban hordozok, nem más, mint egy átok, és most sajnálatos módon ezt az átkot át kell adnom Önöknek. - Csatlakozzanak a gyűrűnkhöz, a kulcs az első ötven páratlan tizedeséig tart. Mostantól tagjai a Titkos Tanácsnak. Az idős ember nagy nehezen fölemelte kezét, hogy mindennemű közbeszólást megakadályozzon. Nadiane-nak az volt az érzése, hogy úgy tétovázik a szkafjában, mint egy szobor, amit túl nagy öntőformába zártak.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
286
- Igen, létezik egy Titkos Tanács, sokkal illegálisabb, mint bárki gyanítaná. Én voltam a teremtője. Nincsen semmilyen határ, bármit eldönthetünk, semmi sem állja útját a hatalmunknak, kivéve egy szabályt: - Minden alkalommal, amikor befogadunk egy új tagot, annak kötelessége ítélkezni fölöttünk. Amikor visszaindulnak a IV-es állomáshoz, egyhangúlag határozniuk kell arról, hogy visszatérhetünk-e magukkal, vagy itt maradunk meghalni. Mire a biztonsági rendszerek észlelnek minket, addigra mindannyian meghalunk. Gondoskodni fogok róla, hogy... Ünnepélyes beleegyezés hallatszott mindenki felől ostorról ostorra. Nadiane fölemelkedett: - Ez nevetséges! Gyilkolni azért rosszabb, mint adatokat lopni. Összeesküvőknek nevezik magukat, de csak szenilis gyerekek, akik kalózkodnak! Zörgés hallatszott a sisakjában. Tudni akarom - közvetítette Joanelis a kérését saját kódjukon. A titokzatosságuk és a titkaik hirtelen nevetségessé váltak. Azok a szavak, amelyeket Nadiane ezután kiejtett, rossz ízt hagytak a szájában. - Mutassák meg nekünk, mit titkolnak el, és utána fejezzük be! Egy pillanattal később a képek elkezdtek száguldani.
Rendezetlen képek jöttek egymás után, eléggé rossz minőségben. Kisméretűek voltak, azért, hogy a kristályok térmemóriáját ne haladják meg. Az eredmény durva volt, nélkülözte a legkisebb finomítást is, de hitelességük paradox módon erős volt. Az első jelenet egy AnimálVáros érkezését jelenítette meg egy rakás aszteroidán. Egy olyan Mechanikus járművét szállította, amelyről folytonos hullámokban szöktek ki az űrjáratok a legnagyobb sziklák 287
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
felé. Egy pillanattal később a szerelvényben lévő katonák támadása okozta a rakás egy részének pusztulását. A képek túl távolról mutatták az eseményeket, képtelenségnek tűnt kivenni a célpontokat, így az elmúló fehér foltokra összpontosítottak. Ők az Animék - pontosított Nouméne -, akiket Charon adott, hogy a csapatokat kiképezzék. A következő sorozat a tér egy másik szektorát mutatta meg, ahol szkafanderes sziluettek néztek szembe egymással egy közlekedési hajó roncsa körül. Fegyvereik olyan fénysugarakat bocsátottak ki, amelyek semmilyen kárt sem okoztak, de az érintett harcosok azonnal felhagytak a csatával. Akkor a győztesek felrobbantották a roncsot, és az eltűnt. Aztán egymás után jöttek a következő képek: küzdelem, halál, rombolás. A Mechanikusok szerelvényeinek el vékonyodó sziluettjei feketéllettek minden jelenetem Csak törmelékfelhőt hagytak maguk után. A vetítés durván megszakadt. Nadiane reflexszerű-en pislogott, és észrevette, hogy visszatartotta a lélegzetét. Joanelis sóhaja visszhangozta az övét. Az adatok áramlása ugyanolyan hatással volt rá, mint egy haldoklóra a vérátömlesztés. Újjászületettnek érezte magát, és elméje máris a lehetséges magyarázatokon dolgozott. -Az információk elégtelenek - foglalta össze. - Mechanikus egységeket láttunk kiképzés közben. Mindig is ezt csinálták. Miben tér el a mostani? - A manőverek a nyílt űrben zajlanak - emelte ki Ianzó. Ismereteink szerint ez most fordul elő először. - És aztán? A csillagközi távolságok megakadályozzák a klasszikus eszközökkel való harcot, és az AnimálVárosok sohasem vállalták fegyveres csapatok szállítását az egyik lakott szektorból a másikba. Elszigeteltségünk védelmez minket. - A Mechanikusok tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy mi hol vagyunk. Rendelkeznek saját verziójú HAL DOKL Ó CSILL AGOK
288
numerikus virágporral, ugyan durvább, mint a miénk, de mégis kielégíti a szükségleteiket. A városok, melyek a Szimbiázis körül forgolódnak, tele vannak mindenfajta kémelemekkel. Már régóta tudjuk ezt. Joanelis egy hosszú pillanatig csendben maradt. Nadiane eközben ellenőrizhette testvére szkafanderjének indikátorait. Kevesebb, mint egy órára elég oxigénjük maradt. Beszabályozta a tárolóikat, és elindította az ellenőrzőprogramot, ami figyelmezteti majd őket, ha túlságosan sok időt töltenének el. - Megpróbáltuk megtalálni az AnimálVárosok pillanatnyi helyét - idézte fel Joanelis. - Kevés sikerrel, pedig tudásszintűnknek nincs párja. A Mechanikusok megpróbálták legyőzni őket elektromágneses fegyverekkel, de beletört a bicskájuk. Mi azonban mindenfajta támadástól védve vagyunk, ameddig be nem bizonyítják az ellenkezőjét. Nouméne megint sugározott - mégpedig figyelmeztetés nélkül - egy fix tervezetet egy közlekedési hajó roncsa elleni csatáról. A jobb felső sarokra erősítette a képet, annyira, amennyire a kép megengedte. A jármű sziluettje megjelent a retinájukon. Joanelis és Nadiane egyszerre ugrottak fel. A hajótest törései egy olyan szerkezetet fedtek fel, amely pontos mása volt az V-ös Szimbiázisnak. A gerendák és a bástyák kusza ívei ugyanolyanok voltak, mint azé a raktáré, ami körülvette őket. - Figyeljenek! Tehát a cél hasonlít egy szállítóra, amelynek a belsejét majdnem felismerhetetlenségig átalakították. Teljesen véletlenül akadtunk rá. Mit vonnak le ebből? Nadiane elméjében minden összeállt, de a bátyja megint néhány mikromásodperccel gyorsabb volt nála. - Úgy tűnik, hogy Charon szövetséget kötött a Mechanikusokkal, minket pedig ellenségeknek tekintenek a közeledő összeütközésben. De hogyan ér el
289
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
minket? Gondolom, mindez a jövőbeli szupernóvával és az eljövendő találkozóval van kapcsolatban. - Megfeledkeztem a szupernóváról... - mormolta Nadiane. Miben lehetek szolgálatukra? - Időnyerés - válaszolta egyhangúan a Tanács. - A szimulációk kimutatták, hogy a Mechanikusok egy tízezrednyi ereje elég ahhoz, hogy elpusztítsák a mi teljes civilizációnkat harminchat óra alatt. Teljesen sebezhetőek vagyunk, és Önök tudják ezt. Amennyiben a Mechanikusok bonyolítják le az azonnali utazást, mi meghalunk a döntés pillanatában. - Az összes adat, amit hónapokon keresztül gyűjtöttünk, arra utal, hogy egy totális háborút készítenek elő az ismert univerzum ellen. A társadalmukat következetesen átszervezték, és a Páncélozok kasztjának majdnem abszolút hatalmat adtak. Utálják az Organikusokat, ez belügy náluk, de utálnának minket is, ha megengednénk nekik, hogy elvegyüljenek velünk. - Miért? - kérdezte Nadiane, bár majdnem biztosan tudta a választ. - A bolygójuk 1.18-as standard gravitációval bír. Ez eszményi egy jó erős váznak, de az egyéneket kicsivé és zömökké változtatja. Mi a fordított megközelítést választottuk, a mesterséges, csökkentett nyomást, ami kevesebb energiába kerül. A maguk korabeli fiatalemberek jó fejjel megelőzik a Mechanikusok leghatalmasabb harcosait. - Megalázó... És ezek miatt az apróságok miatt fogunk mi meghalni? - Talán nem fogunk eltűnni - vágott közbe Joanelis. Fogadjuk el, hogy a Mechanikusok megértettek valamit a Bán szerkezetéből, és hogy a számos Animál-Város segítsége nélkül kezelik az azonnali utazást a... - Rendelkezünk négy, nagy felbontású képpel egy teljesen új prototípus gépről - jelentette be Iainzo. - Hosszú ideje felhagytunk a feltételezésekkel. A MeHAL DOKL Ó CSILL AGOK
290
chanikusok nem vágnának bele ilyen nagyszabású műveletbe anélkül, hogy teljesen bizonyosak lennének abban, hogy győzni fognak. A háború le fog zajlani. Egyetlen kérdés az, hogy hogyan éljük túl. - Pontosan erről van szó, de engedjék meg, hogy hozzászóljak: úgy néz ki, hogy sikerrel járunk az Örökkévalóság projektben. Valójában már elértünk a fő célok közül olyanokat, amilyeneket előre lefektettünk. Mindez lehetővé tette, hogy rájöjjünk, hogy az ötlet maga egy zsákutca. - De párhuzamosan elindítottam az Elsődleges Örökkévalóság projektet is. És minden okom megvan, hogy higgyek abban, hogy működni fog. Nadiane imádta, amikor Joanelis a gondolatai mentén táncolt, akár egy elektron. Egyszerre több gondolatsíkot tudott követni és átgondolni, és utána kialakította a végső indítékot, amelyet egyedül ő fogott fel. Ez a többdimenziós specialitás személyiségének egyik kulcsa volt. Személyiségében megvolt mindaz, ami civilizációjukban a legjobb volt, vagyis az a mód, ahogyan az olyan adatok áramlására összpontosított, amelyeket mindenki gazdagított és alakított. A Csatlakozók a fúziós láva szobrászai voltak. Nincs az a probléma, még a legégetőbb sem, amely ellen tudott állni egyesült erőfeszítéseiknek. - Rendben, sikere volt a meglepetésének - ismerte el Iainzo. - Szeretném, ha visszatérne az adatok eredetéhez, és megmagyarázná nekünk, hogy az Örökkévalóság projekt miért lenne bukás. Gyorsan, mivel a tárolóink autonómiája csökken. - A cél az volt, hogy létrehozzunk egy élhető, sűrű univerzumot, amely képes megvédeni szellemeink másolatait, és a lehető leghosszabb mesterséges életet biztosítja számunkra. Ugyanekkor Joanelis szétárasztotta a zárt gyűrűben az összes, kezében lévő információt az ostorán keresztül. Többdimenziós grafikákban rendezték el 291
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
azokat az információkat, melyek a komplex csoportokra való ágazásra vonatkoztak. Mámorítóan szépek voltak. - Szent Egek\ — gondolta Nadiane — Mintha az idejövetel előtt előkészítette volna ezt az expozét. Válaszként egy szórakozott gyengédséget kapott egy privát üzenet formájában. - A problémának három aspektusát kell vázolni - vette vissza a szót Joanelis. - Először is a fizikai támogatás: a kristálymemóriával rendelkező generációknak tizenkétezermilliószor jobb a kapacitásuk, mint annak a generációnak, amelynek mi is tagjai vagyunk. Felváltottuk a többrétegű technológiát az atomi szintű tisztátlanság implantációjával, ami majdnem végtelenre sokszorozza a belső kapcsolat zónáit. Ellenérvek: Az arzénkristályoknak teljes súlytalanságban kell csírázniuk, a legcsekélyebb elektromágneses beavatkozás nélkül. A csapat kifejlesztett egy üvegházat erre a célra, és felhasználta a legutóbbi kutatásaimat a nulla és a plusz algoritmusról, így tudunk hópelyheket és úgymond tökéletes kristálymemóriákat varázsolni egyméteres távolságból. Élettartamuk sajnos kevés, néhány év csupán, mert a tisztátlanság terjeszkedik, viszont képesek önkontrollra, és el tudják zárni a nem funkcionális szektoraikat. Nem lesz mozgóhomok-jelenség. Nem tévedhetünk oda soha. - Hogy lehetővé tegyük Nadiane számára, hogy csatlakozhasson a szupernóvánál létrejövő találkozóhoz, a járműve aljára elhelyeztünk topológiailag hiperkockából álló kristályokat, egy személyes kapcsolattartóval (arc-arc), a régi pontos helyett. Őt Tessaractnak nevezzük. Ő nem csupán adattároló csökkentett autonómiával. Ő képes arra, hogy magával vigye a Szimbiázisok összességének másolatát. Amikor Nadiane útnak indul, magával visz minket is. Ez lesz a végső teszt.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
292
- Második szempont: a mi saját másolatunk. Régóta tudtuk transzferálni agyunk egy adott állapotát egy külső eszközre, de ezek a pillanatnyi másolatok merevek voltak, élettelenek. Tehát elkezdtünk két irányban dolgozni ezen: az egyik egy elme megfejtése a valós időben - azt gondoljuk, hogy az emberi elme jelentős állapotai összefüggéstelenek, és két mikromásodperces intervallumokra osztódnak -, és a másik: a változások dinamikájának megfékezése. Elégséges áttörést hajtottunk végre szükségleteink védelmében. A mintavételhez négyszer húsz másodperces idő szükséges, és ezalatt kapjuk meg egy személy elfogadható verzióját, egy impregnálást. Ez az impregnálás az éberség és álmosság időszakai alatt váltakozva zajlik, és megpróbálja a lehető legpontosabban felvenni álmaink lényegét. - Az utolsó szempont az így megalkotott univerzum túlélése. Nem a fizikai tartósságról beszélek, mivel egy egyszerű automatizált eszköz elég a nem funkcionális kristályok leváltására, és az újak hozzáadására. Az entrópikus túlélésről beszélek, mivel elméink már nem az anyagi ritmusra léteznek majd, hanem a gondolat ritmusára. - Ha az Örökkévalóság projekt kudarcra van ítélve, annak az az oka, hogy nem vettük figyelembe ezt a pontot... - Negyvenpercnyi levegőnk maradt, és a visszaút majdnem félóra - közölte vele Nadiane privát üzenetben, egy numerikus simogatással. - Igazad van, kis hugi - válaszolt gyorsan -, de el kell vezetnem őket oda, ahova szeretném, ha eljutnának, és ez időigényes feladat. .. - Meg kell elégednem a főbb vonalakkal - jelezte Joanelis, de tudják meg, hogy a kísérlet adatai elérhetőek. Vegyék a fáradságot, és nézzék át őket! -Az Örökkévalóság projekt kudarca... Tudtuk, hogy egy zárt, önmagára hagyatkozott univerzum
293
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
degenerálódik. Többé nem fejlődik, és a szerkezetei a növekedés és bonyolultság helyett megfagynak és elhalnak. Viszont amiről megfeledkeztünk, az az, hogy ennek az elkorcsosulásnak az ütemét az információnak az említett térben való terjedési sebességére alapozták. - Az Örökkévalóság elektronikus univerzuma huszonegy nap, hat óra és tizenegy perc múlva véget ér. Nem tudom, hogy a másolataink hogyan élik túl. Inkább nem is gondolok bele... - Éppen ellenkezőleg, gondoljanak erre! - mormolta a Tanács. - Elér a végzetünk, ha a Mechanikusok megvalósítják a tervüket. A megjegyzés hatására végigfutott mindenki hátán a hideg, de Joanelis elintézte egy mentális vállrándítással. - Elemeztük a kudarcunkat, de nem próbálkoztunk újra. A csapatból senki sem érzett hozzá bátorságot. Viszont sikerült megfejtenünk a problémát. - Ezen a módon tehát az Örökkévalóság projekt nem valósítható meg. Hiányzik belőle egy intelligens struktúra, ami felettünk áll, és képes befolyásolni a dinamikus rendszert az entrópiával ellentétes irányban. Egyfajta fordított Planckállandóra gondolok, amellyel minden lehetségessé válik. Ennek a struktúrának öntudatosnak kell lennie, mindenütt jelen kell lennie, és fontos, hogy mind a saját, mind a mi túlélésünk érdekelje. - Amit most körvonalaztam Önöknek, hasonlít egy istenségre; ennek tökéletesen a tudatában vagyok. Ez az egyetlen megoldás, amit találtunk, és ez az Elsődleges Örökkévalóság projekt alapja. - Mivel Isten egy szükséges eleme a tervnek, ezért alkotunk egyet, bevesszük a zárt univerzumba és rábízzuk a fejlődésünk irányítását... ***
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
294
A Tanács egy hosszú pillanatig csöndes maradt. A zárt gyűrűben a gondolatok úgy ütköztek, mint a részecskék a gyorsítóban. Túl idősek ahhoz, hogy magukra vállalják a kollektív túlélés eszméjét - gondolta Nadiane keserűen. Inkább az elektronikus agorára kellett volna vinni a vitát mindenki füle hallatára. Várj egy kicsit az elítélésünkkel, kicsi lány - suttogta neki Nouméne. - A testvéred meglepett minket, de nem annyira, mint gondolja. És mi sem ültünk tétlenül. Információ: Már meg kellett volna halnunk. Kockamemóriánk gyártásának szakmai titkaiért cserébe haladékot kértünk egyszerre Charontól is, és a Mechanikusoktól is. Túl gyöngének tartanak minket ahhoz, hogy fenyegetést jelentsünk számukra. Az egyetlen fegyverünk ez a sebezhetőség, emlékezz majd erre, amikor majd mész a haldokló csillag találkozójára. Információ: A városok osztoznak velünk az adatok iránti szeretetben. Egyeseknek a Hálózat kábítószer lett. Segítenek nekünk. Az egyetlen tényező, amit nem tudunk irányítani, az idő. A szupernóva visszaszámlálása már elkezdődött. Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy ez zavarja a Bánt. Egyedül a csillag irányába lehetséges az utazás, mert úgy tűnik, hogy a közelgő robbanás eltorzítja a világ többdimenziós hálóját. Nem értjük a jelenséget, holott a Mechanikusoknak legalább részleges víziójuk van erről, az AnimálVárosok pedig megtagadják a választ a kérdéseinkre. De egy dolgot biztosan tudunk: A szupernóva utáni pillanatokban a Bán rá fog találni a tulajdonaira. És a Mechanikusok egy percet sem fognak késlekedni a támadással. Ugyanekkor Joanelis Hazéne-nel küzdött, aki metsző iróniával próbált vitatkozni vele.
295
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
- Megpróbálták a transzcendenciát egyenletbe helyezni? - Az életkorunkból fakad, nem? - ironizált Joanelis. - Már ameddig működik... Tudtuk, hogy az információs struktúrák egy darwini elmélet mentén fejlődnek. A végeredmény egy felsőbbrendű komplexitási rendszer, de a fejlődési modell jó kiindulási alap. Mi csak egyszerűen levontuk a következtetéseket. - És hol tartanak? - Reméljük, hogy hamarosan majdnem ipari módon, szériában gyártjuk az istenségeket. Pillanatnyilag az elkészített lelkiismereti prototípus kapacitása felülmúlja legszebb reményeinket. - Amy? - mormolta Nadiane. - Bizony, te a széles űrt jártad a teremtése idején. Nem tudhattad... Szükséges volt mozgósítani a sziget-csoport minden numerikus erőforrását. Mi mindannyian ugyanabban az időben lettünk elvágva az érintkezéstől. Tizennégy másodperc teljes sötétségben. Rémálmok a gyerekek számára, részleges összeomlás némelyeknek, magány mindenkinek. Könnyek közti születés. Ez az, amiért szeretem: a törékenysége. - Mennyi időre van szükség az Elsődleges Örökkévalóság Projekt befejezésére? - Minden másodpercre szükségem lesz, amit csak tudnak nekem nyújtani. Hazéne vállat vont: - A szupernóva beindult, már nincs több befolyásunk az eseményekre... Egy csapat figyeli a bináris csillag spektrumát, egy másik a legújabb asztrofizikai modellek alapján levonja a következtetéseket. Összevetik őket: a maradék pillanatok gyorsan fogynak. - Mint az oxigén - avatkozott közbe Nadiane. - Itt az ideje, hogy visszatérjünk. - Várjanak... Azárt gyűrűn belül megszületett egy gondolat a Titkos Tanács tagjaiban. Visszaverődött, mint egy HAL DOKL Ó CSILL AGOK
296
végtelen visszhang, és egyik ostorból a másikba csapódott: - Mielőtt távoznak, döntsék el sorsunkat! Várjuk az ítéletüket! Nadiane-nek és Joanelisnek nem kellett összebeszélniük. Mindketten a maguk módján reagáltak: Nadiane-ból kitört egy kis nevetés, élesen, mint egy tőr, Joanelis pedig megvetően felhorkant. Azután határozottan megtörték a kört, és elindultak a raktár kijárata felé. Mögöttük a szkafanderek menete újra felvette az alakzatot, de a zárt gyűrű törötten maradt. A fémfalak mentén szabad szemmel láthatatlanul szorgalmasan aktivizálódtak a nanogépezetek, és hozzákezdtek egy kötél készítéséhez a semmi közepén. A szabályzat, amit születéskor kaptak, arra késztette őket, hogy egy fonalat a forrásáig vigyenek, ellenőrizzék integritásukat, és ha szükséges, megjavítsák. Amikor egy meghalt, egy másik lépett a helyére. A kötélen dolgozó genetikai algoritmusok egyszerűek és elegánsak voltak. A hálózat pedig épült lépésről lépésre, bonyolultsága csodálatos volt. De az eljárás annyira lassú volt, hogy úgy tűnt, elveszíti az értelmét. Olyan volt - ismerte fel Nadiane keserűen -, mint mikor egy holttestnek a haja és a körmei tovább nőnek. Csöndben, egy szó nélkül haladtak a járműig.
297
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
4. FEJEZET
A Nexarche-t áthelyezték az összeillesztés hajófenekétől a raktárak repülőhídja felé. Két sok karú tengelyen nyugodott, az orra a kilövellés zárának fémes redőnyeire mutatott. Egy ultrahanggal rendelkező fényszóró rámpája beburkolta egy hanghálóba, aminek a visszhangjait a gép intelligenciái folyamatosan elemezték. Amikor speciális egységei felderítettek egy mikrorepedést, a telemanipulátor kar azonnal befedte azt önjavító fagyott nanonokkal. Ez csak egyszer fordult elő az elmúlt ötven évben. A hajó annyira közel állt a tökéletességhez, ameny-nyire csak el lehet képzelni, de azok, akik megalkották, tudták, mennyire korlátolt az emberi képzelet a csillagközi végtelenhez képest. A teszt egységeit programozták be, hogy egy hurkot hozzanak létre a felemelkedés végső pillanatáig. Azokat az érzékelőket kivéve, amelyek a lélekvesztő körül duruzsoltak, a szektor lakatlan volt. Nadiane csizmái a metronóm szabályosságával zengtek a fémen. Joanelis egyenesen mögötte haladt, botladozva a padlóra rakott síneken. A szeme szüntelen járt a húga alakjáról a Nexarchera és vissza. Két napja nem aludt. - Hogy érzi magát Amy? - vetette oda Nadiane anélkül, hogy megfordult volna. - És ne mondd nekem, hogy nem tudod, hogy neki több vizsgálatot kellett elszenvednie, mint Szimbiázis összességének.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
298
- Jól vagyok. Egy kicsit mérgesen, hogy úgy kezelnek, mint egy közönséges öntudatlan folyamatot. Készen állsz az utazásra? - A Nexarche detektorai különösen erőteljesek - pontosított Joanelis. - Nem tudták, hogy mi lett volna hasznos, ezért... - A húgod tudott róla. Ez nem az első alkalom, hogy együtt beszélünk! Nadiane vállat vont. Megérkezett a hajó hasa alá, ahol meg tudta volna simogatni a sima hajótestet, ha felemeli a karját. A másik oldalról egy kivehető gyaloghíd mászott a zár irányába. - Csodálatos lehet, ha kedve van az embernek az eltávozáshoz - mormolta. — Akarom mondani, ha valóban van kedve. Nem leszek szeszélyes, és nem kérem, hogy itt maradhassak. Nem is akarok erre gondolni... Ó, Szent Háló, nem akartam, hogy ez történjék velem! Joanelis visszatartotta azt a késztetést, ami arra biztatta őt, hogy a karjaiba szorítsa, és minden erejével megtartsa a húgát. A fáradtság súlyosbította kínzó kétségeit. Elméje meglehetősen világos volt ahhoz, hogy megértse, de túlságosan kimerült, hogy megnyugtassa magát. - A dupla csillag órája közel van a nulla ponthoz, kishúgom. Ez egy vagy két hét. Tessaractot a fedélzetre töltöttük, és az egész rendszer működik. Gondoskodtam erről. Ne felejtsd el, hogy magaddal viszel engem egy Szimbiázis-Másolatban. A közeledben leszek a visszatérésedig. - És én? Kifog gondoskodni rólam? - Neked ön-teszt funkcióid vannak - szubvokalizálta Joanelis. - Hamarosan nem leszek képes reagálni rád, nem leszek már csak egy, a te szellemed által irányított eljárás. Meg kell ígérned nekem, hogy vigyázol Nadiane-re. - Megteszem. Érted.
299
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
- Csináld érte is - vágott vissza keményen. - Az űr mélységében a húgom lesz a létezésed egyetlen bizonyítéka, amelybe kapaszkodhatsz.
Nadiane megállt. A szellőztető berendezés fuvallata a bokája szintjénél a raktárak szokásos szagával volt terhes, meg valamivel többel: a lázadás és a sietség áporodott bűzével. A kontraszt az állomás steril környezetével szimbólum értékkel bírt. A Nexarche tömege elfoglalt minden teret a feje fölött. Nadiane figyelte a tükörképét, ami a hajótest fordított horizontja fölé feszült. Lábujjhegyre emelkedett, a fejét hátra fordította, kitárt karral, hogy egyensúlyát megtartsa, közeledett torz arcához, ami nőni kezdett, hogy bekapja. Távozni fog, igazán. Az egész élete ennek a pillanatnak volt az előjátéka. - Ez nem jelent semmit - dohogott. - Valójában nem az alteregómmal együtt megyek. Egyidejűleg túl sok lehetséges jelentés van, túl sok szimbólum. Nem kell pánikba esnem. Ahelyett, hogy egyenesen ment volna előtte, és megint kijött volna a gyaloghíd közelében, elsüllyedt a hajóorr irányába. A kerámia állkapcsok támogató karjai progresszív módon meghajoltak a kilövellés fedezéke felé. Ezt legyezőszerűen összehajtott titán pengék alkották egy olyan monomolekuláris fal előtt, ami az üresség előtt az utolsó földsáncot képezte. Hogy kivonja magát a Szimbiázisból, a Nexarche-nak át kell szakítania majd a falat. Nadiane lehajolt, hogy megtegye az utolsó métereket. Rituálisan rövidre vágta a haját, mint mindig, mielőtt hosszú időre távozott az űrbe. Az összeborzolódott pihe, ami fölszaladt a koponyán, a látható horpadásokban megrajzolta a statikus elektro-
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
300
mosság nyomdokát azáltal, hogy a hajótesthez dörzsölődött. - Beavatkozások - bocsátotta ki Amy. Joanelis kimerült elméjében a M.I. hangja visszhangként zengett, amit alig torzított el a húga. Azt gondolta, hogy elveszíti őt, ha a dupla csillag nem az elképzelt modell szerint reagál. Ez az eddigiektől eltérő, újfajta nyugtalanság volt. Azok a lények, akiket szeretünk, kétségkívül egyedülállóak. A fáradtság altatás helyett csiszolópapírként dörzsölte a lelkét. Nadiane guggolva figyelte a hajófenék aszimmetrikus tükrözését, ami Nexarche elülső részét mintegy fitossá tette. A lány tüdejéből cirógatta a kerek, láthatóan izgatott görbéket. Joanelis lehajolt, hogy csatlakozzon hozzá. A fénylő jellemzők, amelyeket a lány felrajzolt a hajótest kristályos bevonatára, a foszgénekhez hasonlóan közvetlenül a retinájára vésődtek, amelyek aztán álom nélküli éjszakáit keresztezték. A húga távollétében csak a hálózat által generált hipnotikus álmok segítségével tudott elaludni. Soha nem gondolt arra, hogy megmondja neki. Amikor a férfi rátette kezét a húga vállára, a lány erőtlenül hagyta, hogy hátra menjen vele. Gyerekkoruk alatt sok időt töltöttek összebújva a sötétben, a heterogén formájú tárgyakkal teli karbantartó szekrények belsejében, vagy a biztonság dupla felosztásainak a hézagaiban. Nem rejtőztek el, legalábbis nem tudatosan. Olyan helyet kerestek, ahol egyedül lehettek, hogy gondolkozzanak. Az ostoraik lazán vegyültek össze. A férfi a lány nyakát masszírozta az ujjhegyeivel, könnyekig meghatódva, hogy ennyire lazának érzi őt. A teljes bizalom volt az utolsó ajándék, amit a lány adott neki. De nem volt több ideje arra, hogy úgy élje át ezt az örömöt, ahogyan azt szerette volna. - Mi pontosan a Tessaract alatt vagyunk - mormolta a fülébe. - A másolatom arra vár, hogy megismerjen téged.
301
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
- Érintkezel vele? - Az adatoknak, amelyeket az ostoron keresztül párhuzamosan váltottak, nem volt határozott értelmük. Csak érzelmek voltak, a gyöngédség rohamainak numerikus megfelelői. - Nem... Megpróbálom a minimális beavatkozásokat támogatni. Ez tényleg az én pontos másom, de tudod, a cseréinkben van valami zavaró. Egyfajta tükörhatás. Félek vele bezárni magamat egy végtelen hurokba. O annyira... - Kiszámítható? - Inkább megfelelő. Én soha nem vagyok teljesen kiszámítható, még önmagam számára sem. - Nem is szeretnélek téged annyira, ha az így lenne. Nadiane érezte őt egyre szorosabbá válni. Megengedte, hogy erősebb legyen hátul, hogy kényszerítse őt arra, hogy szorosabban fogja, aztán érezte az ujjait a melléhez kúszni. Eltemetve a törékeny leviatán-has alatt, amit részben elszigeteltek a szigetcsoport folyamatos morajától a Nexarche elektronikus védelmével, olyan illúziót éltek át, mintha megint gyerekek lennének, akik elrejtőztek távol a felnőttek pillantásától egy saját királyságban. Túl kis időre. - Ez a tükörhatás - mormolta Joanelis. - Legyél óvatos vele. Ritka kapcsolataink mindig gyöngítették az alteregómat. A másolatok soha nem kerülnek ki győztesen az eredetivel való összeütközésből. Még mindig próbálom megérteni, miért. Feltételezni tudom csak, hogy én nem vagyok egyetlen, amíg a másolatom azzal fenyeget, hogy összeomlik ebben az ötletben. Teljesen regenerálni kellett minden találkozónk után. - Te nem hiszel az egyetlenségedben, ez minden! - Joanelisnek a válla köré font karjai épp olyan bölcsőt képeztek számára, amire szüksége volt. Egyedülálló vagy, és nem csak saját szemeddel nézve. A bizalmas ítéleteid bármilyen logikus érveléssel kiállják a próbát.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
302
- Tudod - tette hozzá a lány megnyugtató fölfedezni csodálatos elméd határait. Annyira büszke vagy az agyadra, hogy néha elfelejted, hogy van egy tested is, amivel gyöngédség is jár! Hátrahajtotta a fejét, hogy a férfi megcsókolhassa. A Joanelis arcán kísértő kifejezés megenyhült anélkül, hogy teljesen eltűnt volna. A férfi lágyan cirógatta ajkaival a halántékát, és arcát a lány majdnem csupasz koponyájának dörzsölte, aminek minden horpadását fejből tudta. Majd megköszörülte a torkát: - Amy egy váratlan változót alkot, és ez teljesen az én hibám. Hasonlítotok egymásra. Nem annyira a tükörhatás provokálása okán, de kétségtelenül eléggé ahhoz, hogy kényelmetlen legyen, mind neki, mind neked. És veszélyes, visszahatva. Azt szeretném... Nem tudom. Hogy egy kicsit kevésbé legyél te. Hogy helyet csinálj neki. Csak segíts neki felnőni. Becsukta a szemét, várva a tiltakozást, de az nem jött. - A másolatod... Végül is te leszel ott, hogy segíts nekem. - Szeretnék biztos lenni benne. Igazad volt, tudod. Létrehoztam az alteregómat és Tessaract-ot, megtermékenyítettem őket, érvényesítettem őket, felboncoltam őket, de nem sikerül igazán hinnem a létezésükben. Kételkedem... - És haragszol magadra, mert nem juttattad el a helyzetet egy tökéletesen kezelhető és előrelátható rendszerbe. De elfelejtesz egy dolgot, bátyám: én vagyok a probléma, és próbálok a megoldás is lenni, de én nem vagyok modellálható. - Nem azért mondom ezt, hogy megnyugtassalak, jól jegyezd meg. Annyit idegeskedhetsz, amennyit akarsz, de semmire nem szolgál a meakulpázás. Ami mostantól következik, azért teljesen vállalom a felelősséget. És te ismersz engem annyira, hogy tudd, csak a saját fejem után megyek. Mindig... 303
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
Finoman kiszabadította magát a forgás előtt, és egy pici puszit helyezett a szeme közé. - Érted? Most kísérj engem a fedélzetre, hogy megmagyarázzam ugyanezt a másolatodnak! Hogy eljussanak a Nexarche hajófenekére, elég volt a férfinak visszavonni a két elválasztó panelt az elülső részben, és becsúsztatni a helyére. Nadiane körülnézett, mielőtt belegabalyodott volna a több ha-lomnyi ügybe, amelyet a félárnyékban úgy rendeztek el, hogy a far felé kanyargó keskeny átjárót képezzen. Helyenként a foszforeszkáló feliratok a sablonban zöldesen fénylettek. Egy sarokba rakott humanoid alak készen állt arra, hogy rávesse magát a betolakodókra. Nadiane szívverése majdnem megállt, majd megrázta magát. A szkafom... Ezen kívül kétségtelenül egymillió másik dolog is van, amire nem gondolt és szüksége lehetne rá, de szerencsére Joanelis elővigyázatosságból becsomagolta. Meg lehetett bízni benne. - Amy birtokában van a rakomány részletes listája, a hajófenék háromdimenziós tervével. A legkisebb elérhető köbcentimétert is feltöltötték. A testvére hangja visszahozta békéjét. Nadiane leült a lyuk szélére, és a lábait lóbálta, mielőtt felugrott. - Gondoltál az üvegékszerre, hogy megpuhítsd a vadakat? ironizált a lány, elővigyázatosan fölkelve. Joanelis arcát keretbe foglalta a fénylő téglalap a lány fölött. Megrázta a fejét. - Vannak... ajándékok. Teljesen lent, az aranytartályok. Én fogom felügyelni a biztonsági kivetők üzembe helyezését, ne lepődj meg, ha egy kicsit ráz. A Tessaract körülbelül két méterre van tőled előre. A férfi eltűnt, mintha egy láthatatlan fonál hátra húzta volna. Elnémított hangja egyesült a hajó belső hangbeli rendszerével. Nadiane ostora könnyedén érintkezett egy plombáit fekete hengerrel, amit
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
304
kétszínű tetővel fedtek be. Benne a látó olvasóknak a kinyíláshoz nélkülözhetetlen utasítások, amelyeknek két vagy három példányban kellett megjelenniük a Nexarche memóriájában. Arra az esetre, ha Amy... felejtene? Furcsa. - Amy? - bocsátotta ki Nadiane ostora közvetítésével, amíg Szimbiázis beszéde apránként megtöltötte a hajófenék csöndjét. - Nekem pillanatnyilag szükségem van rá! (Joanelis, állítva). - Féltem, hogy duzzog! - Ott van ez, szintén. Megtaláltad Tessaractot? A lábad alatt kell lennie. A hajófenék kivilágosodott. A vakító fehérségű fény felszökött a falakba berakott kerek rombuszokból, és a pontosan megformált talajból, ami minden sarkot beborított. Az árnyékok elájultak, a díszítés elvesztette mélységét. A csodával terhelt rakomány megint a tárgyak egyszerű halmazává vált, aminek a közepén a szkaf kombinációja fennmaradt, mint egy félkész szerelvényé. Nadiane lépésétől egy átlátszó kőzet vált ki a talajból. - Szimbiázis másol - sugározta Joanelis. - Négymillió, kapszulába töltött személyiség egy hatvan-ötezernél több elemet tartalmazó hiperkockában. Minden csomó egy kockamemória a töredék-csírázáshoz, egy fénylő gerendákkal csatlakoztatott arc-arc, egyetlen sávszélesség tizenöt nullában. A „mi tudjuk-csináljuk” legjobb példánya. Egyedülálló, lehetetlen megkettőzni. Isten prototípusa, a te kizárólagos szolgálatodra. Remélem, hogy lenyűgöztelek? - Ez megváltoztatja a szokásos rakományaimat - mondta fennhangon Nadiane. - Pillanatnyilag lassított módba fordul, kapacitásának tízezredébe. Beraktuk őt egy olyan légmentes kútba, amit le fognak hűteni az űrrel való kapcso-
305
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
lódáskor, hogy a termálnyugtalanság által nemzett háttérzaj a lehetséges legalacsonyabb legyen. Mi nem olyanok vagyunk, mint Charon rabszolgái, nincs szükségünk arra, hogy a numerikus szellemek kitöltsék a tereinket! Vethetsz rá egy gyors pillantást, megéri, utána sietned kell elfelejteni. Nem fogod tudni sem megjavítani, sem megvesztegetni. - Nem hiszem, hogy meg kell ezt tennem. Szent Háló, nem vagyok már gyerek, nem félek már attól, hogy a csillagok egycsapásra kialszanak. De amikor arra gondolt, ami várt rá, elfogta a reszketés. Az átlátszó kövezet szélére tette a térdét, mielőtt elővigyázatosan lehajolt. Nem volt nagy szám, amit látott. Az élettelen feketeségű kristályemlékek egy méter húszszor hatvan centiméteres négy padban csoportosultak, amelyeket alámerítettek egy áttetsző folyadékban, ami fagyottnak tűnt. De néhány másodperc elteltével Nadiane pörgéseket érzékelt, amelyeket a meleg párolgása keltett, amint továbbterjedt. A vastag falra helyezte arcát, aminek ásványzsír és szilikon szaga volt. Egy nem egybevágó látomás bukkant föl az elméjében: a sírkövek hosszú sora pörgött az űrben, a felirataik régóta törölve. Ez egy olyan emlék volt, amelyről nem tudta, hogy a birtokában van. - Figyelj a rázkódásra! Nadiane koponyája valami keménybe ütközött, azután érezte, hogy különösen kellemetlenül jobbról balra csapódott. Vakon kitárta a karját, megragadta az élt, amit lekerekített egy tartály, és megpróbált felállni. Káromkodni kezdett, aztán végül megtalálta az egyensúlyát. A háttérben Joanelis hiába küzdött, hogy megnyugtassa. A lány érezte az aggodalom hullámait, amelyek felkúsztak az ostora mentén, és kicsit megnyugodott, és így morgott:
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
306
- Nem, nem sebesültem meg! De szólhatnál, mielőtt fejjel lefelé feldöntesz mindent. Mivel játszotok, Amy és te? Azt hittem, hogy minden tesztnek vége. Két vagy három pont maradt ellenőrzésre. Úgy tűnik, minden működik. - El vagyok ragadtatva... Nem tudom, hogy túléltem volna-e egy másik ellenőrző szeánszot! Ez utoljára marad, és te fogsz tudni segíteni nekünk: ismered a Turing-teszteket a mesterséges személyiségek értékeléséről? - Persze. - Volt egy homályos gyanúja. - Nem veszélyes ez a téma, látva a körülményeket? Azt hittem, hogy megpróbáltad a beavatkozásokat minimalizálni. A lány vetett egy pillantást fölfelé a megnyitás irányába, és lassan felállt. Nexarche teteje titokzatosan csöndes maradt. A magasba nyújtotta a karját, és a hajófenék fényei apránként kihunytak. A Tessaract-ot bezáró kút kialudt anélkül, hogy a lány észrevette volna. - Joanelis? - hívta a férfit halkan, majd erősebben. - Itt vagyok. Amy velem van. Tudsz emlékeztetni minket a Turing megállapításaira, épp csak az emlékért? - Gondolom, jobb, ha a végén kezdem ? A beleegyezés moraja járta át ostorát, amibe a büszkeség érzése keveredett, és égette őt, akárcsak a nap. - Ha egy emberi lénynek lehetetlen megkülönböztetnie egy másik emberi lény mesterséges személyiségét, akkor mondják a mesterséges személyiséget egészében pontosnak. Ez jó? Miközben beszélt, Nadiane kiemelte magát a hajófenékből egy kazal acélhenger támogatásával. Egy pillantás elég volt, hogy megerősítse a gyanúját. - Te jobban tudod ezt, bátyám, nem? Főleg a jelenlegi állapotodban!
307
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
- Kiváló következtetési - A hangszórókból áradó nevetés oly tökéletes volt, hogy majdnem arra késztette a lányt, hogy kiabáljon. - Sikerültei Turing teszt az egyetlen személlyel, aki igazán számított. És ez Te vagy. - Te vagy a másolat... Ez már nem volt kérdés. Nadiane hozzátette, karját összefonta testvére hiányán: - Ez azt jelenti, hogy a Nexarche ez alkalommal kész? - Nem. A jármű falai kicsit átlátszóvá váltak. Nadiane sikertelenül próbálta megtudni, hogy a pixelek belső rétege megelégedette azzal, hogy szaporodott. A valós időben mindaz, ami felvette a külső réteget, szédülést hozott létre. Nadine fölismerte a fémeket, amelyek félrevezető lassúsággal távolodtak a Nexarche-tól, és magának suttogta: - Ez azt jelenti, hogy már elmentem.
Az AnimálVáros, aki a kettős csillag irányába vitte Nadianet, összehajtotta a rostját a Nexarche körül. Befoglalva húsának központjába, a jármű egy sötétlila ékszer drágakövét formálta, olyat, amilyet a Felsőbbrendű halotti ceremóniájának résztvevői hordtak. Bent a képernyők szűrőin keresztül Nadiane a szökés sorait szemlélte, amelyeket a Város két csere között szétnyitott mögötte. A röppályák beleolvadtak a gombostűnyi lyukak fekete, nyíló kárpitjainak keskeny, feszes folyosóiba. Nadiane-nek az volt az érzése, hogy a kárpitok láthatatlan falakat rejtettek el. A horizont annyira közelinek látszott, hogy pillantása visszapattant, mint a golyó, anélkül, hogy sikerült volna kereszteznie a horizontot. Amikor először látott csillagokat, egy járhatatlan ablaktábla másik oldalán volt. Húsz év elteltével sem múlt el a csalódás.
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
308
Minden naptól távol, sötétségbe zártan Nadiane hallotta Szimbiázis-Másolat megnyugtató moraját, ami ugyan csiklandozta az ostorát, de azért elveszettnek érezte magát. Nem volt olyan hely, ahová elmenekülhetett, olyan terület, amit felfedezhetett, csak egy sor azonos, szétoszlott helyiség, akárcsak a víz-cseppek az univerzum hálószövetén. Amikor minden hasonló, többé semmi nem létezik. A cserék mindig hasonlóan zajlottak: anélkül, hogy bármi is előre sejtem engedte volna, a Város összeszorult. Azután a távoli csillagok egyszerűen helyet változtattak. Az átvitel hossza Nadiane időészlelésének küszöbe alatt volt, Amy elektronikus szívének finomsága alatt. A nulla szomszédjának fel kellett volna találnia a világ mérésének új módját, hogy demodulálják. Nadiane tudta, hogy ez a folyamat nem nulla volt; a világ belső ridegsége nem engedte ezt meg. Joanelis azt gondolta, hogy a cserék annyira alacsonyan, a valószínűtlenség küszöbei alatt voltak, hogy nevetségessé tették az erőfeszítéseit, hogy elérjék a probabilisztikus nullát. Együtt próbálták megérteni, hogy a Város hogyan vitte oda. De a röppálya, ami elkísérte őket a Bánon keresztül, bármilyen elemzésnek ellenállt, akárcsak egy bolha összefüggéstelen ugrásai. A Mechanikusok valamilyen úton-módon mégis megértettek valamit a működéséből. Anélkül, hogy mondta volna Nadiane-nek, Joanelis Amy számítási eszközeinek egy részét a maga hasznára fordította, és keményen próbált új utakat találni, hogy észlelje a csere misztériumát. A szándéka jelentéktelen de ugyanakkor reménytelen is volt, viszont a valóságtól hatékonyan megvédte. - Egy alapvető lehetetlenség ellen harcolok - ernyedt el a férfi a sűrűn ismétlődő ugrások után, miután Nadiane-nek vissza kellett küldenie az átlátszatlan hajótestet, ha azt akarta, hogy elkerülje a szédülést.
309
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
- Kigondoltam egy elméleti modellt, ami minden formájában helyesen írja le a jelenséget. Egy igazi ékszer, amin még tudok finomítani, most, hogy az egész szigetcsoport készen áll arra, hogy segítsen nekem. Képzeld el: le tudjuk írni a Bánt egy stabil dinamikus rendszer egyes számú pontjainak együtteseként, amit egy közös frekvencia szerint adtak meg. És a világ alapvető rezgése egy Zéró Plusz lesz, ami ugyan kimutathatatlan, de amiből egy közelítő értéket le lehet vonni úgy, hogy az eredeti rendszer leegyszerűsített kivetítését elemezzük egy tizenegy dimenziójú űrben, amiből kilenc térbeli, a többi kettő időbeli. És működik ... Követve az elméletem, elég megközelíteni az egyes számú pontot, hogy egyezzen az alapfrekvenciával, és a csere topológaiai egyenértékűséggel megtörténik, követve a második időbeli irányt. - Az egyetlen probléma, hogy a modellemet nem tudják alkalmazni! - Egy különös ok? - Hiszek neked! Az elméletem csak befejezett topológiákra vonatkozóan érvényes. A zsebvilágok, ha te jobban szereted, a nagyon kicsi területek egy különösen összegyűrt szerkezettel, az időbeli visszhang jelenségei vezettek a gyűrődések által. Én átmentem azokon. Az igazi világ sokkal nagyobb. - És egyszerűbb? Hosszan tartó csönd lett. Nadiane mosolygott magában. A Nexarche az a zárt világ, ami a mellére szorította az adatok mintegy korlátlan terét, de az elmék, amelyek benépesítették, még nagyobb végtelenséget is el tudtak képzelni anélkül, hogy elégedettek lettek volna. Ez olyan volt, mint egy fordított babagyűjtemény, annak mindegyike tartalmazott egy képet a maga növekedéséről. Csak Joanelis érezte kényelmesen magát egy ilyen helyzetben . - Rámutattál valamire, kishúgom - csúsztatta neki a férfi. De ez annyira meglepő, hogy időre lesz HAL DOKL Ó CSILL AGOK
310
szükségem, amíg megbarátkozom azzal, ami ebben benne foglaltatik. - Jobban szeretném, ha beszélnél hozzám! De Nadiane tudta, hogy Joanelis mesterséges személyisége nem fog ellenállni az eljövendő, téma nélküli napoknak, ijesztő ürességnek, amiről spekulált. A férfinak szüksége volt egy helyre, ahol elveszhet, és a lány nem volt már képes ezt megadni neki. - Elmeséled majd nekem, amikor megtalálod - oly halkan suttogta, hogy a Nexarche érzékelői felerősítették szavait, hogy dekódolják őket. A lány alig érezte a következő ugrást, és becsukta a szemét, azon töprengve sokadszorra is, hogy mennyit kell még szenvednie, amíg a csillagcélt el nem éri.
311
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
5. FEJEZET
A Városok párzottak az üresség csöndjében. Nadiane, bárhová is nézett, barna, mozgó tömegek zavaros halmazát látta, összegubancolt rostban, amelyek bezárták őt egy húsbarlangba. A másik oldalon tizenöt percnél kevesebb fénnyel egy kettős csillag haldoklott, és éppen elszalasztotta az előadást. Az AnimálVáros, aki a Nexarche-t szállította, teljesen kivált fajtársai többmilliós seregéből. Azonnal elhagyta a hajót, miközben kilakoltatta őt a húsából oly sietséggel, amit Nadiane különösen illetlennek tekintett. Majd száguldott azok felé a mozgó falak felé, amelyek kinyíltak, hogy befogadják őt. Tizennégy óra óta a Nexarche egy őrjöngő párosodásnak a közepében leledzett, ami úgy tűnt, hogy nem akar abbamaradni. A vad Városok hatalmasak voltak; mindegyikük több tízezernyi emberi lénynek adhatott volna az oldalaiban menedéket. Lapos lemez alakjukat a húsnál alig sötétebb, vastag rostkorona vette körül. Majdnem sík alakjukat koncentrikus gyűrődések szelték át, amíg a lakható kinövéseik harmonikusan hasították a felsőrészeket. A kupolák és teraszok alatt a porc építészete tárult fel; a szabálytalan terek az utcák találkozási pontjainál nyíltak ki. A színek a bíbortól a sötétliláig változtak az okker minden variációjától a barnáig eljutva. Még Nadiane számára is volt ebben valami élénken ismerős, pedig ő soha
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
312
nem élt a Szimbiázisnak keresztelt űrállomások szigetcsoportján kívül. Az űrhajó mesterséges intelligenciája minden irányba kilőtte a golyószondák sortüzét. Több ezer kép halmozódott fel a monitorok mozaikján, amit főképp közelképek alkottak: megkeményedett, szálkákkal teletűzdelt húsok, összetett rostcsomók öt Városig egyesülve ugyanabban az ölelésben, egymáshoz feszülő duzzadt épületek, amelyeket fénylő nyálka fedett be, hogy védje a felszínüket. A hosszú összerezzenés néha felizgatta őket; ilyenkor az örömük úgy terjedt, mint egy szökőár lökéshulláma. Nadiane-t megdöbbentette, hogy a Városokat így, szemtől szembe látta párzani, amint őrtornyaik összefonódnak, egyszerre kettős és szerető kupoláik egymásra borulnak. Mikor a golyószondák a Nexarche felé fordultak, nagyon kicsi, fénylő ragyogásként látta magát, mint egy görcsöktől rázkódó óriás köldökébe foglalt csöndes gyémántot. - Menj aludni, fölébresztelek, amikor már nem leszel egyedül - mondta Joanelis hangja az ostoron keresztül. - Amy és én számításokat csináltunk; a Városok nem fognak változtatni a párosodás pozícióján legalább két órán belül. Semminek nem kellene történnie addig. - Először is nem vagyok álmos, másrészt mit tudsz a Városok erotikájáról? - A méretükre való tekintettel az AnimálVárosok szexualitása főként az égi mechanikának van alárendelve! Amy hangja belevegyült a párbeszédbe. Az utazás kezdete óta a mesterséges intelligencia keveset mutatkozott; az adattárolók zárt világába görnyedt, ahol senkivel nem kellett megosztania Joanelis újraalkotott szimulációját. - Fogadom a vetítés töredékeit a spektrum aljában - sugározta határozottan. - Kétségtelenül mester-
313
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
séges, valószínűleg Mechanikus eredetű. Azt mondanánk, hogy a járművük beékelődött a csorda közepébe. Ez a járműveink méretének különbségét is szemlélteti. Nadiane nagy levegőt vett. - Ó igen, itt van! Tudod tájékoztatni őket arról, hogy mi itt vagyunk? - Már tudják. A Városok eltorlaszolják az átjárót, de hamarosan át fogják lépni a gátat. Szimbiázis szimulációja apránként kelt fel. A hajófenék tárolóiból származó forrongó izgalom a központi hálózat mentén szökött fel. Négymillió, Amy által megelevenített mesterséges személyiség készülődött arra, hogy folyamatosan részt vegyen az eseményekben. - Vannak fegyvereik? - A hajójuk elutasítja a válaszadást. - Ez egy igenhez közeli válasz, ahogy el tudom képzelni róluk. Remélem, nem arra számítanak, hogy utat vágjanak felénk? - Megteszik az útvonal felét. Rajtunk a csatlakozás sora, ha képesek vagyunk rá. - Ez egy érdekes probléma - bocsátotta ki Joanelis szimulációja, akihez Nadiane a kifejezés kiváltságos csatornáját rendelte. - Ez a fajta kihívás teljesen az ő stílusuk: egy harci rituálé a legcsekélyebb gyakorlati érdeklődés nélkül, de közben arra késztet minket, hogy az ő szabályaik szerint játsszunk. Mennyi gondolkozási idővel rendelkezünk? - Már úton vannak. A morajló Szimbiázis, a világ, amit újraalkottak a Nexarche kristály-emlékeinek a tárolóiban, átjárta a pilótafülkét. A szimuláció mostantól fogva működött; Amy valós időben elevenítette meg az összes lényt, akik benépesítették, és a kérdések, a javaslatok és az elemzés folyamata a telítettséghez közeli szintet ért el. Minden Csatlakozó gyerekkora óta tanulta a Há-
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
314
lózat udvariasságát: a hallgatás szükségességét, ezzel ellentétben a dialektus csak azzal a feltétellel volt elfogadható, ha valami igazán személyeset kellett mondani. A szigetcsoport minden lakója körülvette magát egy személyi titkárként őt képviselő mesterséges intelligenciával. A titkárnő segített neki, hogy a lehető legtömörebb módon fejezze ki a megjegyzéseit, és főként biztosította arról, hogy a közvetített információ másként már nem elérhető. Először az utazás kezdete óta Nadiane otthon érezte magát: a vitafórum konfliktus nélkül szerveződött körülötte. A „Hogyan csatlakozzunk a mechanikus járműhöz?” kérdést minden lehetséges szempontból közösen elemezték. A megrészegült arcközösségbe alábukva Nadiane elfelejtkezett a kint szeretkező húsfalakról. Hálásan engedte feloldódni egyéniségét az adatok langyos tengerében. - Gondolkodj velem, bátyám - sóhajtotta. - Sürget az idő. - A Városok eltakarják előlünk a kilátást... El sem tudom képzelni, hogy lehet ilyen lassan csókolózni! Azt hinné az ember, hogy nem látták egymást századok óta! - Meg tudom érteni őket. Hiányzik az illatod, tudod? - Próbáld ezt megmagyarázni nekik! A gyöngédség tökéletesen szimulált domborulata futott fel Nadiane ostora mentén. A bőre pixelei réz és arany színezetet kaptak. Lehunyta szemét a numerikus simogatás alatt, és az ötlet hirtelen pattant ki a fejéből: - Várj egy kicsit... - amíg a gondolatai teljes sebességgel szerveződtek egy váratlan tengely köré, a lány nem tudta megállni, hogy ne törjön ki belőle a nevetés. - Van egy ötletem, amivel rá tudjuk venni a Városokat, hogy átengedjenek minket. Amy, tudsz velük kommunikálni?
315
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
- Egyénileg nem, de egy olyan szélessávon tudok sugározni, amit ők mind tudnak venni. - Találd meg a nevét annak a valamilyen Mechanikusnak a hajójuk fedélzetén, elég fiatal. - Tecamac, ugyanannak a névnek a szerelvényében az egyetlen, aki válaszol nekem. Magyarázd meg a Városoknak, hogy osztom az izgatottságukat, és én is a szeretőmmel fogok találkozni! - Tény. Nadiane felállt, és a képernyőkhöz ugrott. - Ha ez sem készteti őket arra, hogy mozogjanak, senki nem érkezik ide!
Egy perccel később a fal félig kinyílt. A Városok alig változtatták meg szerelmes koreográfiájukat, de ez elég volt egy olyan rés létrehozására, amin a Nexarche elővigyázatosan elsietett. Nadiane, szemét a képernyőkre függesztve, egy győzelmi kiáltást hallatott, amikor a hajóorr átcsúszott két ikervárosnak a kupolái között, akik félbeszakították az ölelésüket arra az időre, amíg átengedték őket. Teljes izgatottságban átláthatóvá tette a hajótest egészét, és leült a hajóorr pozíciójában a duzzadt húsok ege alatt. Egy alagút formálódott a Nexarche előtt. Az összefüggő csápok bűnrészességet vállalva távolodtak útjából; az őrtornyok félbeszakították időpárbajukat, amelyek közéjük furakodtak, könnyedén érintve a megkeményedett porcú tetők átjáróit. Néha a Városok fordítva siklottak az űrhajó fölött. Nadiane az ujjával követte az utcák nyomát, és jól érezte magát, miközben azok az ő a bőrén szaporodtak. Válaszként a teraszok kárpitjai buján lengedeztek az átjáróban; az épületek fedelei obszcén pillantásokat vetettek rá. Jelenléte az időnek
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
316
és a térnek ebben a meghatározott kereszteződésében teljesen elfogadottá vált a kolosszális teremtmények által, amelyek a közös öntudatlanságtól elszakadt szimbólumok segítségével kommunikáltak vele. Ez egy rendkívüli érzés volt: a mai napig csak a Hálózatban való teljes belemerülés pillanatában élte ezt át. Amy egyre közelebb repült, mintha osztozna utasa izgatottságában. Éppen ellenkezőleg, Szimbiázis szimulációja gyorsan elveszítette érdeklődését aziránt az előadás iránt, amit a hajótest érzékelői közvetítettek. Az újjáépített személyiségek hangzavara csökkent, és véget ért az éberségminimum szintjénél. Anélkül, hogy Nadiane észrevette volna, egyedül találta magát. Az általa beszívott levegő nehézzé vált; a hajótest által szűrt fény apránként zöldes színezetet öltött. Az életerőtől remegő falak fenyegető árnyékként reccsentek, amíg az épületek árnyékainak szájai, amelyeket belülről nyitottak ki, csonttal teltek meg. A gép elülső részén az alagút beszűkült. A lány elfelejtette azt a mély űrt, ami körülvette őt, a kettős csillagot, amelynek sugárzásai visszapattantak a hajótest pajzsairól. Világa összeroppant. A húsfalak minden fényt felfogtak, és elrejtették az égbolt megnyugtató feketéjét. A Nexarche tüzei által meggyújtva Nadiane egy feneketlen kútba esett, amelyet olyan hajtások szőttek át, amelyek morbid elragadtatással edzettek fölötte. A Városok erotikus tánca által hipnotizáltan a Nexarche az egyik főszereplője lett az előadásnak, közben pedig a lány elfelejtette nézni az életjeleit. Bőrének pixelei egymás után kihunytak, és numerikus hóval telített téli tájképet rajzoltak a hasára. A szürkeség átitatta az arcát, szeme elhomályosult. Többé semmi nem ment fel az ostoron; a köldökzsinórt, ami Szimbiázishoz fűzte, elvágták.
317
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
Teste köré font karjaival, rögzített pupilláival nem látta a húsfalakat elájulni maga körül. A Nexarche visszanyerte a szabad terület zónáját, amit az AnimálVárosok laza akadályával körülvettek, és ami két támadás között pihent. A mesterséges intelligencia leállította a hajót, és elvágta a motort. Soha senki nem tanította meg neki, hogy óvakodjon a csöndtől.
Nadiane-t fejlett kondíciója mentette meg. Öt év alatt a teste olyan reflexekre tett szert, amelyek szükségesek voltak a Hálózattól való függetlenséghez. Mikor fejjel előre dőlt, a hajóorr padlója felé, mély transzba zuhant, bezárva emlékei tárolójába. Joanelis szimulációja így fedezte fel őt a sötétségben összekucorodva, öntudatlanul. Az ostora által felváltott jelek annyira alacsonyak voltak, hogy majdnem lehetetlen volt kivenni őket. Két ezredmásodperccel később a Nexarche riasztó üzemmódba lépett. A jármű befelé szétszóródott. A rugalmas, sok rétegből álló falak mindegyike egy alakmemóriát birtokolt, hogy megformálja a folyosószekció újraalkotása segítségével a Szimbiázis modelljét. A hangzó környezetet, a hőmérsékletet, a higrometriát következetesen beállították. Akkor a fagyott adatok kerülőúton, Nadiane flagellumán keresztül áramoltak; aki vállalta a hosszú és nehéz emelkedést az öntudat felszíne felé. A több millió numerikus tárolóban elérhető személyiség közül egy kis százaléknyi gyorsult fel először. Joanelis fejből tudta a kifejtés tábláit, és figyelte a mélységből való visszatérést az ilyen típusú balesetekre specializálódott csapat társaságában. Szimbiázis többi része apránként csatlakozott a folyamathoz, amíg a jármű idegrendszere át nem HAL DOKL Ó CSILL AGOK
318
itatódott a cserékkel és a csacsogással. A vészhelyzetre való tekintettel a Tanács tagjai összegyűltek, és elemezték a szituációt, próbálták extrapolálni az extrém határáig. Amikor Nadiane kinyitotta a szemét, és magához tért, a Hálózat fecsegése langyos filmmel borította be őt. Félálomban hallotta a testvére hangját: - Segítünk neked, mind együtt, emlékezni... Amy, semmilyen okból kifolyólag nem engedheted meg a szimulációt félbeszakítani, és megfosztani őt a jelenlétünktől! Nem tudunk egyedül életben maradni. Ha a húgom elveszti az önazonosság érzését, amit mások küldenek neki, meghal. Eltelt egy észlelhető időintervallum, amíg a mesterséges intelligencia elektronikus szíve felmérte annak a következményeit, amit mondtak éppen. Akkor kijelentette : - Lehetetlen. Nem tudok biztosítani minden feladatot, és nem tudok gondoskodni személyiségeid evolúciójáról egyszerre. - Nem tudsz? - Joanelis szimulált személyisége végrehajtott magán egy szellemi megfordítást, és összerakta az összes paramétert a tulajdonában levő olyan sebességgel, ami elképesztette volna húsvér eredetijét. - Amint Nadiane túl lesz a veszélyen, ellenőrizz mindenfolyamatot, és számold ki a valószínűtlenségi rekordodat. Be akarok bizonyítani valamit. - Értettem. Valójában a mechanikusok hajója a detektoraim hatókörzetén belül van. A főnök, Hualpa mérnök, gratulál a gyorsaságunkhoz. Nadiane lustán kinyújtózott. - Látod, sikerült, bátyám! Mi mond a mi M. I.-nk? - Mindaz, amit kibocsátanak, emberi eredetű. - Elreteszelő kommunikációk? - Valószínűtlen. - Amy felmért minden rendelkezésre álló információt. - Azt hiszem, csak néma, kasztrált intelligenciák vannak a fedélzeten.
319
JEAN-CLAUDE DUNYACH/AYERDHAL
- Kép! A háromdimenziós szimuláció összefüggő gerendái egy matt fekete szerkezetet tártak fel, amely velük párhuzamosan haladt. Nadiane adatbázisa azonnal megadta a referencia pontokat... A hajó egy gyűrűs testű skorpióra hasonlított, amelynek oldalsó kiterjesztéseit összehajtották a mellkas alatt. - Szent Hálói - bocsátotta ki a fiatal Csatlakozó. - Százszor nagyobbak, mint mi! Az AnimálVárosok kíváncsian gyűltek össze a két űrhajó körül. Nadiane szédült elragadtatással szemlélte balettjüket. A külvilág egy életteli, rajzó örvény volt, ami elnyeléssel fenyegette őt. - Egy Türkiz nevezetű Város üzenetét fogom - jelezte Amy. Ő a Találkozó védelmezője. Hamarosan látnunk kellene felbukkanni. - Fáradt vagyok - mormolta Nadiane. Tompa fajdalom lüktetett a halántékánál. A lány érezte, hogy újból öntudatlanságba süpped, nem tudva harcolni ellene. A saját szellemi vészjelzései képtelenek voltak ébren tartani. - Átvehetem a vezérlést - mondta Amy. - Akarod? Nadiane gépiesen beleegyezett. Szeme magától lecsukódott. Az ostora másik végében Joanelis aggodalma egy olyan langyos és puha tenger volt, amibe hálásan merült el.
Vége az első kötetnek
HAL DOKL Ó CSILL AGOK
320